IAN WATSON
Teljes
WARHAMMER
40,000
univerzuma
(Tartalom)
A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek
HOGYAN ÍRTAM A WARHAMMER KÖNYVEKET
A Games Workshop világain játszódó regények először az 1980-as évek végén jelentek meg. A cég akkori tulajdonosa szeretett volna olyan sztorikat olvasni, amelyek imádott helyszínein játszódnak, és valódi írók tollából származnak. Nagy-Britannia vezető sci-fi lapjának, az Interzonenak egyik szerkesztője biztosította az illető úriembert: rá tudja bírni a magazin szerzőit, hogy az eladott példányszámtól függetlenül 10 000 fontért könyveket írjanak neki.
Talán nem meglepő, hogy kevés író élt a felkínált lehetőséggel.
Mivel ellene vagyok a háborúnak és minden erőszakos cselekedetnek, eleinte én is viszolyogtam a témától. Mire végül rájöttem, hogy másokhoz hasonlóan nekem is szükségem van a pénzre, a többiek már csak a Warhammer 40 000-t hagyták meg nekem – kollégáim ugyanis addigra már teljesen befészkelték magukat a Warhammer fantasy világába. Mivel egyikük sem tartozott a játékosok közé (és ez rólam is ugyanúgy elmondható!), sokkal könnyebb dolguk volt, amikor egy általános kváziközépkori fantasy környezetbe kellett beilleszteniük a Warhammerre jellemző részleteket és neveket; össze sem lehet hasonlítani ezt a munkát azzal, amikor az embernek a 40K-hoz tartozó irdatlan mennyiségű információn kell átrágnia magát. S volt még egy probléma: hogyan lehet egyáltalán az űrgárdisták ólomfiguráit hihető karakterekké formálni?
Támadást indítottam az információhegy ellen, és megmásztam. Aztán egy olyan különös tudatállapotba juttattam magam, hogy a végén már komolyan hinni tudtam egy ilyen őrült jövőben. Újra és újra emlékeztettem magam, hogy a történelem során számtalan ember, óriási tömegek hittek olyan ideákban, amelyek végül vérfürdőkhöz vezettek. Persze ahhoz, hogy életben maradjunk egy ilyen világban, nekünk is eszelőssé kell válnunk. Az én esetemben a 40K regények megírásának (és furcsa módon a történet hihetővé tételének) titka az volt, hogy a végletekig sarkítottam a stílust és a tartalmat – rémálomszerű látomásokat és jelképeket szőttem bele, magát a színtiszta őrületet, de igyekeztem mindezt elegánsan csinálni, és a hangulatot egyfajta sötét szépséggel cizellálni, ahogyan például Gustave Moreau tette a festményein. Néhol latin szövegeket használtam, pusztán tanító szándékkal. Shakespeare Lear király című tragédiájában egy bolond biztosította a komikus felüdülést – én egy Zhord nevű zömiket léptettem színre. Egy idő után borzasztóan jól éreztem magam bátor és őrült szereplőim között; egyre inkább érdekelt a sorsuk. Szerencsére képes voltam reggelente a komputeremmel együtt aktiválni ezt a pszichózisomat, hogy aztán később, esténként ismét kikapcsoljam. Ha ez nem sikerült volna, egészen biztos, hogy megfertőz a Káosz!
Annyira megszerettem ezeket a könyveket, hogy írókollégáimtól eltérően a saját nevemet írattam a címlapjukra. (Nagy-Britanniában és Amerikában az írók rendszerint a saját nevüket használják, kivéve, ha el akarják határolni magukat egy-egy könyvüktől. Az álnévvel azt akarják sugallni, hogy az adott művet nem tartják írói munkásságuk részének, azaz kizárólag anyagi megfontolásból készítették.)
Végül az eladási statisztikákból és a rajongói levelekből kiderült, hogy a 40K regényeim talán a legolvasottabbak valamennyi történetem közül. Őszinte meglepetést és örömet okozott, hogy a négy könyv Magyarországon is népszerű; a kincseim között fogom őrizni ezt a gyűjteményes kötetet.
Ian Watson
- novella -
A fazettás tető alatt torony, kétszáz méter magas gyakorlókerék, melynek belsejében Ey'Lindi futott, egyre nagyobb sebességre kapcsolt. A kaleidoszkópszerűen forgó ablakokon vérvörös, visszérkék és epezöld fénypászmák ragyogtak keresztül. A kerék palástját alkotó keresztrudakra akasztott láncokon függő sárgaréz amulettek olyan fülsiketítően csilingeltek, mintha megvesztek volna, vagy harangoknak képzelnék magukat.
A Callidus Szentély edzőtermében képzett orgyilkosok gyakorolták a rúgástechnikákat, döbbenetes brutalitással törték a plasztacél lapokat, vagy ha egy-egy mozdulat nem sikeredett tökéletesre, akkor saját sarokcsontjukat vagy lábfejüket. Mások izmaik megfeszítésével és elernyesztésével kimozdították a helyükről végtagjaikat, megszabadultak a testükre csavart béklyóktól, majd keresztülmásztak a különböző átmérőjű és hosszúságú csövekből és hengerekből összeállított gyakorlópályán. Az egyik fal mellett két fiatal orgyilkos feküdt a padlón. A vénáikba döfött üreges tűket átlátszó csövekkel egy félelmetes formájú, biomechanikus piócára emlékeztető szerkezethez kötötték, hogy az akció közbeni sebesülések szimulálása céljából lecsapolják a vérüket, mielőtt megkezdik az egymás elleni küzdelmet, puszta kézzel. Egy másik ifjú harcos már átesett ezen az előkészületen, s most szédelegve várta a jelzést, hogy megkezdhesse vesszőfutását a forgó és falakból kicsapódó pengékkel ellátott folyosón. A gyakorlatozást sebhelyes veterán instruktorok felügyelték; mindig készen álltak arra, hogy bemutatót tartsanak azoknak, akik úgy vélték, egy-egy feladatot lehetetlen végrehajtani. A terem végében úgy nyikorogtak, recsegtek, bömböltek és forogtak az izomtömegek növelésére és nyújtására alkalmas gépek, mintha független, akarattal bíró szörnyek lennének, amelyek szét akarják szaggatni a velük dolgozó orgyilkosokat és jelölteket.
Ey'Lindi már egy félórája futott. Feladata az volt, hogy utolérje azt az orgyilkost, aki egy gravitációfordító öv segítségével hozzá és a terem padlójához viszonyítva fejjel lefelé rohant a keresztküllős mókuskerékben. Futás közben Ey'Lindi transzba ejtette magát; abban reménykedett, hogy tudatát sikerül átjuttatni egy olyan módosult állapotba, amelyben teste emberfeletti teljesítményekre lesz képes, felgyorsul, és végre a célszemély közelébe kerül. A terv nem volt rossz, de a kerék forgása mindig akkor gyorsult fel, amikor úgy érezte, végre beindíthatja a rakétáit.
A támasztókeret megreccsent, a tengely felől fémes sikoltás hallatszott – a kerék hirtelen megállt. Ey'Lindi teste előrelendült.
Bár az esemény váratlanul következett be, Ey'Lindinek – mivel az idegei pattanásig feszültek, és fizikailag is felkészült a tervezett akció végrehajtására – viszonylag könnyedén sikerült talpon maradnia. Hihetetlen gyorsasággal végrehajtott egy hátraszaltót, és tovább futott.
A kerék mozgásának iránya váratlanul megváltozott. Ey'Lindi ellenfele botladozni kezdett, elvesztette az egyensúlyát, de neki sikerült kihasználnia a helyzetet. Olyan könnyedén kapaszkodott fel a kerék felső részéhez, mintha szimpla lépcsőfokokon, nem pedig vízszintes fémrudakon futna.
A felvijjogó sziréna a gyakorlat végét jelezte. A hang éppen akkor szólalt meg, amikor Ey'Lindinek már majdnem sikerült végrehajtania a lehetetlennek látszó feladatot. Mást ilyen helyzetben talán elöntött volna a harag, de ő még idejekorán elhessegette ezt az érzést, megfordult, és visszafutott a kerék aljába.
Kinyílt az oldalajtó; Ey'Lindi kilépett.
– A Director Secundus egy órán belül látni kíván – mondta a kerékmester. Kopasz, idősebb férfi volt, egyik szemét rubinvörös lencse helyettesítette. Nem is próbálta minősíteni a nő teljesítményét: Ey'Lindi már a Collegia Assassinorum kiképzett végzőse volt, neki is pontosan tudnia kellett, mennyit ér az, amit csinált. Ha ezt nem képes megállapítani, akkor a kezdőkkel azonos szinten van, és nem is érdemli meg, hogy szót pazaroljanak rá.
– Látni kíván? – kérdezte a nő.
A Director Secundus a Callidus orgyilkosszentély vezetőjének helyettese volt. Hát ilyesmi is előfordulhat? – gondolta Ey'Lindi. Egy ilyen magas rangú személy látni kíván valakit?
– Ezt a szót használta.
A keresztelőkápolna egyik boltíves cellájában Ey'Lindi lehámozta magáról a testéhez tapadó ruhát. Miközben a hiperhang hullámok vibrációja eltávolította testéről a piszkot és a verítéket, alaposan szemügyre vette a testét az egymásba fonódó rézcsontokkal és -indákkal díszített keretbe foglalt tükörben. Engedélyezte magának, hogy bizonyos fokú csodálattal adózzék saját fizikai megjelenésének. Arra képezték ki, hogy első osztályú kurtizánként és gyors, ravasz, hatékonyan dolgozó orgyilkosként egyaránt működni tudjon. Egy kurtizánnál – még egy olyannál is, aki tulajdonképpen csak színleli, hogy gyönyört akar szerezni urának vagy úrnőjének – alapkövetelmény, hogy rendelkezzék bizonyos fokú érzékiséggel és bujasággal.
Ey'Lindi végtagjai hosszúak voltak, az izmai éppen akkorák, hogy kecses és vékony maradjon, bár a magassága sokszor az erőteljesség érzetét keltette. Bonyolult vonalú, fekete tetoválásai eltakarták a sebhelyeit. A hasán egy óriási, szőrös pók nyújtogatta a lábait, a jobb lábán egy méregfogait mutogató kígyó kúszott, formás, kemény fenekén szkarabeuszhoz hasonló bogarak mászkáltak. A melle, amit semmiféle edzéssel sem lehetett fegyverré változtatni, kicsi volt és kemény, a mellbimbóját pedig rovar alakú fémfüggő díszítette. A haját rövidre nyíratta, hogy ellenfelei ne tudjanak belemarkolni. Ha a kurtizán szerepét kellett játszania, általában parókát használt. A szeme aranybarna volt, elefántcsontfehér arca pedig éppen elég jellegtelen és hétköznapi ahhoz, hogy ne keltsen feltűnést, senki ne jegyezze meg. Képes volt arra, hogy jelentősen átrendezze a vonásait; ez jól jött, ha a cél, a feladat végrehajtása érdekében szépnek kellett lennie.
A Director Secundus nem kérette. Nem magához rendelte. Úgy fogalmazott, hogy látni kívánja. Mintha vendégségbe hívná...
Úgy ízlelgette a szót, mint annak idején azt az üreges műfogat, amelyet azért ültettek a szájába, hogy szükség esetén ellenfeleire köpje a benne lévő, Catalepsin nevű, bénító hatású mérget.
Az egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy a Secundus saját vágyai kielégítésére akarja használni azt a csodálatos eszközt – az ő testét –, amelyet a Collegia a barbár világok egyikéről származó húsból formált ilyen tökéletessé.
Látni kívánja... Ez a szó a Mors Voluntariát juttatta eszébe, azt az ősi szöveget, amelyben pontosan leírják, hogy az orgyilkosnak, ha egy küldetést önhibáján kívül nem sikerül végrehajtania, hogyan, kik előtt, milyen módon kell végeznie magával. A legmagasabb szinten lévő vezetők azokat szokták meghívni magukhoz, azokkal szoktak így udvariaskodni, akik véletlenül tudomást szereztek az Officio Assassinorum egyik tévedéséről vagy hibájáról, s akiktől emiatt azt kívánják, hogy kövessenek el rituális öngyilkosságot...
Ey'Lindi tudta, hogy a maga részéről semmilyen hibát nem követett el.
Töprengés közben kámforolajat kent a lábára, az ágyékát pacsulival illatosította, a fejére pedig rozmaringolajat cseppentett, majd mielőtt felvette ruháját, imával biztosította az Istencsászárt hűségéről és hitéről.
Eleget tett Tarik Ziz, a Secundus meghívásának; lótuszülésben ült a férfi előtt.
Lehajtotta a fejét. Azzal, hogy a lótuszpózban lábfeje a combjához feszült, és hogy nem emelte fel a tekintetét, feljebbvalója iránti tiszteletét és engedelmességét akarta kifejezni. Mindkét dolog azt szimbolizálta, hogy pillanatnyilag nem szándékozik ölni, nem keringenek a fejében gyilkos gondolatok, s átengedi magát annak az embernek, aki meghívta őt a lakosztályába. Természetesen a valódi, képzett orgyilkosoknak nem is volt szükségük arra, hogy lássák a célszemélyt; Ey'Lindi egyetlen lélegzetvétel, egy szagfoszlány vagy a levegő mozgása alapján is pontosan meg tudta határozni, hogy Ziz a helyiség mely részében tartózkodik.
Nem akart harcolni, és azzal is tisztában volt, hogy hitszegő és motivációktól mentes támadása akkor is kudarcba fulladna, ha megpróbálkozna vele, hiszen Tarik Ziz híres harcos, ómega-danos mester volt.
A fekete köntöst viselő Secundus letérdelt az aranyfonállal hímzett szőnyegre, amely egyben spártai egyszerűségű ágya is volt, és szembefordult az ősi, barokkos mintázatú adatkonzollal. Hosszú, gyűrűkkel ékített ujjai időnként a billentyűkhöz értek, elméjének egy részét a jelek szerint más dolgok foglalkoztatták. A boltíves helyiség egyik falán a mennyezetig értek az egymásra pakolt bőrkötéses könyvek és adatkockák. Egy másik falat több ezer parányi, aranyos fénnyel csillogó, régi kés díszített. Némelyik alig volt nagyobb, mint egy emberi köröm. A pengék úgy csillámlottak, úgy törték higanyszínű szilánkokká az elektromos fáklya fényét, mintha fémtestű lepkékről letépett szárnyacskák lennének.
– Rám nézhetsz, Ey'Lindi.
Ziz zömök és alacsony volt, már-már törpének tűnt, az ujjai azonban hihetetlenül hosszúra nőttek. Rúnákkal díszített gyűrűi közül néhányban vélhetőleg egzotikus hallucinogén anyagokat, bénulást okozó mérgeket tartott, annak ellenére, hogy Secundusként már jó ideje nem vett részt semmiféle akcióban. Mesterséges, fekete és karmazsinvörös fogai a ragadozók agyaraira emlékeztettek.
– Az egyik legjobb kaméleonunk vagy – mondta Ziz halkan.
Ey'Lindi bólintott. A megjegyzésben nem volt semmi hízelgés, tényleg a legjobbak közé tartozott. Az alakváltást lehetővé tevő szer, egy fecskendőnyi polymorfin segítségével a szentély bármelyik kiképzett orgyilkosa képes volt arra, hogy az akaratereje megfeszítésével átalakítsa testének jellemző formáit. Ez a fogás a Callidus-szentély specialitásai közé tartozott, amolyan jellegzetességnek számított. A többi szentély másról volt híres: a Vindicare például a bosszúra szakosodott, az Eversor pedig a megállíthatatlan támadásra.
A polymorfin hatására az élő ember húsa olyan képlékennyé változott, mint a felhevített műanyag. A csontok megpuhultak, átalakultak, majd ismét megkeményedtek. Ey'Lindi képes volt arra, hogy megváltoztassa a testmagasságát, az alakját, az arcát. Gyakran előfordult, hogy más nők, gyönyörűek és csúfak, nemesek és közönséges szegények testét öltötte magára, de a férfiakat is kiválóan utánozta. Egy alkalommal egy magas, megkapóan szép arcú idegen lény, egy elda álcájába bújt.
Mindig jó oka volt arra, hogy végrehajtsa az alakváltást. Általában akkor tette meg, amikor fizikailag – vagy ritkábban pszichikailag – meg kellett semmisítenie valakit, aki a tevékenysége, a nézetei miatt veszélyt jelentett a Birodalomra.
A polymorfin azonban önmagában kevésnek bizonyult volna, hiszen ez sem volt afféle csodaszer. Az alakváltás minősége nagymértékben attól függött, hogy az orgyilkos mennyire képes ráérezni a lemásolandó, megölendő és helyettesítendő célpont személyiségére. A sikernek ebben az esetben három kulcsa volt: az empátia, a célszemély jellegzetességeinek felismerése és a belső motiváció.
Ey'Lindi tudta: ha egy képzetlen orgyilkos vagy egy civil polymorfint kap, a testében protoplazmikus káosz keletkezik. A hús, a csontok és a szervek megváltoztatják ugyan formájukat és állagukat, de nem az elvárásoknak megfelelően alakulnak át, sok esetben egymásba olvadnak, s az ember testének egy-egy része vagy egésze elolvad, folyóssá válik. A kísérleti alanyok olyan rettenetes kínokat állnak ki, hogy valóban megváltás számukra a halál.
A nő azonban kiváló, széles körben elismert kaméleon volt; a Secundus megállapításával mindenki egyetértett volna. Nem született ugyan pszinek, de húsának sejtjeiben, agyának kamráiban minden bizonnyal megvolt az a mutáns génrúna, amely képessé tette mások külsejének és tulajdonságainak lemásolására, önmaga metamorfizálására. A szer, a polymorfin tulajdonképpen nem tett mást, csak segített neki abban, hogy a legteljesebb mértékig kihozza magából ezt a tulajdonságot.
Ha egy civilizált, művelt világon születik, akár színésznő is lehetett volna belőle. A saját bolygóján, ha ott hagyják, valószínűleg a másság, a torzság valamelyik kultuszának papnőjévé válik. Így azonban, hogy már gyermekkorában elszakították barbár törzsétől, kiemelték a tudatlanságból, és a Callidus orgyilkosává nevelték és képezték, gyakorlatilag bárkinek az alakját magára tudta ölteni, ha a cél eléréséhez, a feladat elvégzéséhez, a parancs teljesítéséhez ez volt szükséges.
Ziz előrehajolt.
– Tehetségednek köszönhetően szentélyünk felkér arra, hogy vegyél részt egy korszakalkotó, különös jelentőséggel bíró kísérletben.
– Nem vagyok más, csak eszköz, mely szentélyünket szolgálja. – Ey'Lindi válasza engedelmességre és kötelességtudásra vallott. A hangjában ugyan érezni lehetett némi óvatosságot és bizalmatlanságot is, de éppen csak annyit, amennyi a Callidus egyik gyermekétől elvárható, sőt megkövetelhető.
– Gondolkodó eszköz vagy, leányom. Bölcs eszköz. Végzetes eredményekhez vezethet, ha ez az eszköz nem hangolja rá az elméjét a lezajló változásokra.
– Miféle változásokra, Secundus?
Amikor Ziz megmondta neki, Ey'Lindi egy (de csak egy!) olyan hörrenést hallatott, mintha ómega-danos feljebbvalója brutális erővel gyomorszájon vágta volna.
Miután kilépett Ziz stúdiumából, gyors léptekkel keresztülment a félhomályos folyosók labirintusán, ahol minden kívülálló, nem a szentély köreihez tartozó menthetetlenül eltévedt volna. Visszament az edzőterembe, és megkérte a kerékmestert, parancsolja ki a kezdő orgyilkostanoncot a szerkezetből, és eressze be őt a helyére. A kopasz öregember végigmérte; az arcán látszott, helyesli a dolgot.
Ey'Lindi nem sokkal később már úgy futott, mintha el akarna menekülni a szentélyből, ki akarna rohanni a csillagok közé, vagy bárhová, ahol örökre elrejtőzhet, ahol soha többé nem találhatnak rá.
Úgy futott, mintha a világ legborzalmasabb rémálmainak lényei lihegnének a sarkában. Ezzel a meneküléssel, ezzel a hajszával próbálta kiadni magából azokat az érzéseket, azokat a félelmeket, amelyek, ha benne maradnak a lelkében, talán rábírják, hogy ne engedelmeskedjék, ne tegyen eleget a parancsoknak, feljebbvalói kérésének. Végül, néhány órával később, a teljes kimerültség határára érve sikerült elfogadnia a neki szánt sorsot.
Amikor a gyakorlóeszköz forgásának iránya – éppen olyan váratlanul, mint korábban – ismét megváltozott, olyan érzése támadt, mintha a szerencséje kereke is a korábbihoz képest ellentétesen kezdene mozogni.
Az ezer szál, amely a szentélyhez kötötte, a komoly, ünnepélyes és borzalmas eskü, melyet letett, az a tény, hogy a Collegia Assasslnorum tette azzá, ami volt – minden arra késztette, hogy engedelmeskedjen.
Hát ez volt az oka, hogy Tarik Ziz meghívott magához...
Elképzelni sem tudta, hogy esetleg ellenkezhetne.
Vagy megteszi, amit mondanak neki, vagy az öngyilkosság egyik különleges módját választva megöli magát – például jelentkezik egy olyan küldetésre, amelynek során, miután végzett néhány ellenséggel, neki is halnia kell.
Ey'Lindi azonban a Callidus Szentélyhez tartozott, nem az Eversorhoz. Még sosem támadtak öngyilkossággal kapcsolatos gondolatai – egészen mostanáig. Miután meghajszolta magát a kerékben, miután az órákig tartó rohanással kipurgálta magából a szenvedélyeket és az érzéseket, a halálba való menekülést éppoly elképzelhetetlen alternatívának tartotta, mint korábban. Ki fog állni, elvégzi a feladatot. Még akkor is, ha a szentélye a nagy tekintélyű Tarik Zizen keresztül azt kívánja tőle, hogy csonkítsa meg tudását és képességeit. Igen, hogy csonkítsa meg... Mert ugyan mi más lehetne a végeredménye egy ilyen korszakalkotó kísérletnek?
Ahogy a lézerszikék meztelen, megbénított teste fölött lebegtek, Ey'Lindi végigmérte a tisztaság szimbólumaival és a védelem rúnáival díszített köntöst viselő idősebb sebészt. Ekkor már csak a szemgolyóját bírta mozgatni, és azt sem úgy, ahogy korábban.
Látómezejében a sebészen kívül egy csuhás, tetovált radiográfus tartózkodott, egy fiatal férfi, akinek a fejét egy gyönyörű rézfigurákkal díszített vizsgálóműszerhez huzalozták. A szenzor ormányaival a teste szerkezetét, belsejét, különböző rétegeit vizsgálgató gép úgy toronylott a műtőasztal mellett, mintha valami vérszomjas, prédára leső armadillo lenne. Lencseszemei Ey'Lindi négy, csecsemő méretű holografikus alakmását vetítették egymás mellé a levegőbe.
Az egyik hologramon a valódi testről csupán a bőr hiányzott; Ey'Lindi valamennyi izma tisztán látszott rajta. A másik az erek bonyolult hálózatát, a különböző vastagságú vércsatornák elhelyezkedését mutatta. A harmadik az idegpályákat, a negyedik a csontvázat jelenítette meg. Az Ey'Lindi hasonmások lassan forogtak hossztengelyük mentén; mintha láthatatlan, folyadékkal megtöltött palackokban lebegtek volna.
A hórihorgas altató adeptus, aki az Ey'Lindi testét megbénító anyag adagolását kísérte figyelemmel, egy óriási pókra emlékeztető műszer közepén ült. A gépezet fémcsápjai kinyúltak, hogy érzéketlenné változtassák a nőt, de ügyeltek arra, hogy Ey'Lindi ne veszítse el az eszméletét, mert az elméjének a procedúra, a lezajló folyamat minden egyes részletét fel kellett fognia, meg kellett értenie. Az orgyilkos feje mellett, egy gumipárnán idősebb, ragyás arcú,gnóm külsejű orvossegéd térdelt, akinek az volt a feladata, hogy folyamatosan szavakat súgjon a páciens fülébe. Ey'Lindi hallotta a hangját, de nem látta az arcát, és nem látta a sebészeti laboratóriumban tartózkodó adeptusokat sem, akik a sztázis tartályokban lévő implantokra, mirigyekre és szervekre felügyeltek.
Ey'Lindi semmit sem érzett. Nem érezte, amikor a szájába akasztották az üreges nyálelszívó kampót. Nem érezte maga alatt az asztalt, amelynek felületén ravasz kis csatornák voltak, hogy elvezessék a kiömlő vért és egyéb testnedveket. Nem bírta felemelni a fejét, a szemét is csupán egy kicsit tudta megmozdítani. Csak szeleteket látott a világból, csak duruzsolást hallott a ragyás gnóm végtelennek ígérkező litániájából.
– Először a karjaidat választjuk le. Természetesen ügyelni fogunk a tetoválásod elhelyezkedésére...
Ey'Lindi hallotta, hogy a felbőszített döglégyként zümmögő lézerszike lejjebb ereszkedik. Megkezdődött a procedúra.
Az orgyilkosok képesek blokkolni a fájdalmat, elszakítani tudatukat az agyukban süvöltő kíntól. Erre is kiképzik őket. Amennyiben ezt nem tudnák megtenni, ugyan miként teljesítenék a feladataikat, ha esetleg már az elején sérülést szenvednek? A polymorfinnal elvégzett alakváltások során miként fókuszolhatná empátiáját a megfelelő pontra, ha olyan zavaró tényezőkkel kellene számolnia, mint a fájdalom? Annak, hogy Ey'Lindi érzéstelenítést kapott, csupán az volt az oka, hogy egy ilyen mértékű testdarabolás során az izmok önkéntelenül összerándulhatnak. Mivel az ilyen mozgások zavarták volna a sebész munkáját, ezért ki kellett küszöbölni a problémát.
A gnóm szünet nélkül darálta a szavakat, Ey'Lindi azonban a szívében – sebzett szívében – még mindig Tarik Zizt hallotta, aki arról beszélt, hogyan fogják őt meggyalázni...
– A Callidus orgyilkosai bármilyen típusú, bármilyen állapotú embert képesek imitálni. Senki sincs, aki ezt nálad jobban csinálja, Ey'Lindi. Hiszen te egy emberszerű elda alakját is képes voltál magadra ölteni. Ha nem is tökéletesen, de bizonyos embereket mindenesetre sikerült megtévesztened.
– Nemcsak az embereket, Secundus, hanem rövid időre néhány eldát is – vetette közbe Ey'Lindi halkan.
Ziz bólintott.
– Más típusú idegen lényeket azonban nem tudunk lemásolni, pedig bizonyos esetekben ez nagyon jól jönne. Az alakváltás során végesek a lehetőségeink, azokkal a végtagokkal, csontokkal és izmokkal kell dolgoznunk, amelyekkel rendelkezünk... Mit tudsz a génorzókról, Ey'Lindi?
Ey'Lindin ekkor hirtelen valami dermesztő, egész testét elerőtlenítő hullám futott végig. A mellkasában és a hasában űr keletkezett; olyan volt, mintha valamenynyi szervét kiszippantották volna. Beletelt néhány másodpercbe, míg felismerte a szokatlan érzést.
Az érzést, amelynek a neve: iszony.
Ez volt az az érzés, amelyről azt hitte, már rég kiűzték belőle; egészen eddig a pillanatig azt hitte, hogy a kiképzés során gyökerestül kitépték a lelkéből.
– Mit tudsz a génorzókról? – ismételte meg a kérdést Ziz.
– A génorzóknak négy karjuk van – válaszolta Ey'Lindi automatikusan. – Két karjuk végén kézfejek vannak, kettőn pedig olyan karmok, amelyekkel úgy hasítják szét a plasztacél páncélt, mintha puha hús lenne. Tarjagos gerincük hajlott, emiatt úgy festenek, mintha állandóan kétrét görnyedve járnának. A testüket páncél kemény héj védi, a farkuk erős...
Nem a génorzóktól félt. Attól rettent meg, amire Ziz kérdéséből következtetni lehetett.
– Még polymorfinnal sem tudjuk magunkra ölteni a génorzók alakját, Secundus.
– Csak polymorfinnal tényleg nem, Ey'Lindi...
Miközben a gnóm csak duruzsolt, csak darálta az Istencsászárhoz intézett alázatos imákat (a szavakat a szorgosan munkálkodó sebész is elismételte), Ey'Lindi látta, hogy testének apró, holografikus másai már darabokra vágva forognak a láthatatlan palackban. Tudta, hogy ez mit jelent.
Feldarabolt teste belsejében parányi sztázis generátorokat helyeztek el, amelyek megakadályozták, hogy elvérezzék.
Úgy feküdt a műtőasztalon, mint a nyúzott nyúl a hentes kése alatt.
– Implantokat fogunk használni – folytatta Ziz. – Szénszálakkal erősített, rugalmas műhúst fogunk elhelyezni a testedben. Olyan hajlékony műcsontokat kapsz, amelyeket szarukeménnyé lehet változtatni. Az implantok, ha éppen nincsenek használatban, úgy meglapulnak majd a testedben, hogy észre sem fogod venni őket. Mivel intelligens anyagokból készültek, emlékezni fognak arra, hogy szükség esetén milyen formájúvá, milyen szilárdságúvá kell válniuk. Ha aktiválódnak, miközben a polymorfin megpuhítja a saját húsodat és csontodat, gyorsan és hatékonyan elvégzik a feladatukat.
Ey'Lindinek olyan érzése támadt, hogy a falat díszítő pici kések szárnyra kapnak és feléje röppennek, hogy széthasogassák.
– Kapsz majd néhány mirigyet is, amelyek eltárolják vagy gyorsan szintetizálják a szükséges növekedési hormonokat... És persze olyan mirigyeket is adunk, amelyek az ellentétes folyamatért felelősek.
– De... – kezdte Ey'Lindi a kétségbeesés határán. – De ezek birtokában sem válhatok tökéletes génorzóvá, igaz?
– Ebben a fázisban ez nem is szükséges. Hiteles génorzó hibriddé fogsz alakulni. A hibrideknek csupán két karjuk van, és hiányzik a farkuk... Még hasonlítani fogsz az emberekre, de már eléggé ocsmány leszel ahhoz, hogy bejuss a valódi génorzók közé. Ha ez a kísérlet sikerrel zárul, amit nagyon remélünk, később megpróbáljuk beültetni a másik két kar létrehozásához szükséges implantokat is.
– Belém? – Ey'Lindi szokatlan dolgot hallott: remegett a hangja.
Ziz megrázta a fejét.
– Egy másik önkéntesbe. Te hibrid maradsz... Vagyis akaratod szerint hibriddé változhatsz.
Ey'Lindi iszonya egyre fokozódott. Amiről Ziz beszélt, az nem lehetett egyszerű tudományos kísérlet. Ez nem kíváncsiságból végzik! – gondolta. Idegesen megnyalta a szája szélét.
– Jól gondolom, Secundus, hogy egy különleges küldetés van a láthatáron?
Ziz halványan elmosolyodott, és válaszolt.
Ey'Lindi számára ez a küldetés több volt, mint egy feladat. Próba volt, amely során eldőlhetett, hogy mire képes, életben tud-e maradni.
Természetesen nem kételkedett a misszió jelentőségében. Az orgyilkosok képesek voltak arra, hogy kemény, halálos nyomást gyakoroljanak a társadalom, a világ létfontosságú pontjaira. Ezek a pontok – a kiválasztott személyek – nem minden esetben voltak központi figurák, a szentély vezetői azonban valami miatt kifejezetten fontosnak tartották őket. Előfordult, hogy a célszemély tekintélyes férfiú volt – valamelyik bolygó korrupt kormányzója, egy hűtlenséggel gyanúsítható, magas rangú hivatalnok –, de az is megesett, hogy hétköznapi emberekkel kellett végezni. Bizonyos körülmények között egyetlen kavics elmozdítása idézi elő a lavinát. A Callidus orgyilkosai ismerték ezt a bölcsességet, e szerint jártak el, és ez volt az oka, hogy nem mészárosoknak, inkább ravasz sebészeknek tartották magukat.
Sebészeknek...
– Te vagy az egyik legrugalmasabb kaméleonunk, Ey'Lindi. Arra, hogy a kísérlet sikerrel záruljon, veled van a legnagyobb esélyünk. Ha most minden reményeink szerint alakul, új távlatok nyílnak meg előttünk. Talán még a szlannokat, a tyranidákat is képesek leszünk imitálni! Kénytelenek vagyunk megtenni, máskülönben miként juttatjuk be ügynökeinket az ilyen idegen fajokhoz, ha a szükség esetleg megkívánja?
– Megtiszteled szavaiddal alázatos szolgádat – motyogta Ey'Lindi. – Azt mondod tehát, hogy... én... engem...
– A műtét után polymorfin hatására képes leszel génorzó hibriddé változni. Mássá nem.
Ez volt az, amitől Ey'Lindi leginkább tartott. Soha többé nem tud majd mássá alakulni? Elveszíti a lehetőségeit, és a küldetései során csakis a saját képességeire, a tudására, vagyis arra számíthat, ami őt Ey'Lindivé teszi. Semmi másra...
Mindig is büszke volt magára. Talán amiatt, hogy rendkívüli módon képes volt utánozni más embereket, megerősödött az önbecsülése, felismerte saját értékeit. Gyermek volt még, amikor elszakították a törzsétől, kitépték az otthonából, abból a környezetből, amelynek nyelvét és szokásait már éppen kezdte megtanulni. Ezt követően eleinte a makacsság jellemezte; ragaszkodott ahhoz, hogy önálló, mindentől és mindenkitől független személy, de végül új, szilárd alapot talált énjének, az egész életének: a rugalmasságot.
– A kurtizán szerepét is el tudom játszani, Secundus. Kiképeztek rá – emlékeztette Zizt alázatosan.
A zömök, ómega-danos mester ajkán keserű mosoly jelent meg.
– Te így is elég... elragadó vagy ahhoz, hogy alakváltás nélkül is eljátszhasd ezt a szerepet. Lehet, hogy vannak ambícióid, de ezeket kissé vissza kell nyesnünk.
Azt teszed, amit a szentély és a Birodalom érdekei kívánnak. Az ambíció önmagában véve azonos a hiúsággal, legalábbis ebben a világban. A halál világában...
Vajon Tarik Ziznek nem voltak ambíciói, miközben a Director Secundus cím megszerzéséért dolgozott és harcolt? Jó úton haladt afelé, hogy egy nap majd a Callidus Szentély első számú vezetőjévé váljon, és így esetleg az Orgyilkosok Nagymesterévé, a Terra legfőbb urává.
Ez a kísérlet, ha sikerrel zárul, talán komoly hatással lesz személyes karrierjére.
– Nem vagyok más, csupán eszköz – mondta Ey'Lindi komoran.
Ezután történt, hogy belemenekült a gyakorlókerékbe; ezután futott addig, amíg minden érzés, minden gondolat kiürült belőle. Ami pedig üres, azt meg lehet tölteni – készen állt sorsa elfogadására.
A műtét már három órája tartott. A gnóm suttogó hangja egyre rekedtebbé vált.
Ey'Lindi karjaiba, lábaiba és törzsébe már beépítették az erős és ellenálló műhús réteget, amelyet két ok miatt lehetett „intelligensnek” nevezni. Egyrészt azért, mert idegrostokat bocsátott ki magából, amelyek beleásták magukat a nő saját húsába és szerveibe, ezáltal kialakították a mesterséges és természetes anyagok közötti fiziológiai fúziót; emiatt hasonlított arra a fekete héjpáncélra, amelyet emberfeletti lénnyé történő átalakításuk megkoronázásaként minden űrgárdistába beültettek. Másrészt a műhús képes volt „emlékezni” azokra a förtelmes vonalakra és alakokra, amelyeket programjának megfelelően fel kellett vennie. Ennek az volt a gyakorlati jelentősége, hogy felül bírálhatta és egyszerűen félresöpörhette az Ey'Lindi agyából érkező parancsokat, vagyis a nő hiába akart volna valami mássá változni, hiába lázadt volna fel, az átalakulási folyamat végén mindenképpen génorzó mutáns lett volna belőle. Valójában olyan volt, mint az ember bőrének egyik leheletvékony rétege, de egy bizonyos inger hatására megnövelte saját fizikai méreteit és alakját, és szörnyeteggé, embertől idegen bestiává változtatta a gazdatestet.
A Callidus adeptusairól mindig is azt tartották, hogy bámulatos anatómiai ismeretekkel rendelkeznek. Beavatkozásuknak köszönhetően Ey'Lindi képes lett arra, hogy kéz- és lábkörmei alól pengéket meresszen elő. Ezek a rugalmas anyagból készült tárgyak nyugalmi helyzetben az ujjak csontjaihoz tapadtak, és viszonylag puhák voltak, de szükség esetén megkeményedtek, és mintha rugóra jártak volna, kipattantak a helyükről. A nő csontvázának számos pontjára, a gerincébe, a nyakszirtjébe és a szeméremcsontjába is beépítettek ilyen vagy hasonló eszközöket.
A műtőasztal fölött lebegő hologramokon a mellkasba beültetett új mirigyek úgy csillogtak, mintha aranyrögök vagy befelé forduló mellbimbók lennének. Tisztán látszott rajtuk, hogy az eredeti testen milyen változtatásokat hajtottak végre.
A már három órája folyó műtét a csúcspontjához érkezett. A lézerszikék Ey'Lindi arcának irányába fordultak. Szeme, orra, kapcsokkal kitámasztott szája és állkapcsa körül műszerek jelentek meg.
– Most módosítjuk az orr váladék kiválasztását – mormolta a sebész –, lemetsszük a hártya egy részét, és belefúrunk az orrcsontba... A lyukba egy olyan flexibilis implantot fogunk beültetni, amelyből szükség esetén megformázódhat a génorzókra oly jellemző csőrszerű ormány...
És ez mind velem történik! – futott át Ey'Lindi agyán.
– Belefúrunk a metszőfogakba, eltávolítjuk a gyökereket, és a helyükre agyarplazmát helyezünk...
Ez mind, mind velem történik!
– Átvágjuk a nyelv alatti inakat, hogy biztosítsuk a szerv nagyobb mozgékonyságát. A nyelvhátba kúp alakú léket vágunk... olyan mozdulattal, mintha dinnyét lékelnénk... Ide ültetjük be azt az anyagot, amelyből meg lehet formálni a génorzó nyelv utánzatát.
És ez mind, mind, mind velem történik! Ey'Lindi az ezüstösen csillogó precíziós műszerekre sandított. A szája sarkába akasztott üreges kampón keresztül szörcsögve távoztak a nyelvnek a lézerszikék által lemetszett és híggá változtatott darabjai, továbbá a nyál és a vér.
– Bevágjuk a fejbőrt, felemeljük és szétfeszítjük. Frontális kraniotómiát hajtunk végre, és lehetővé tesszük, hogy a koponyalemezek könnyebben szétváljanak... így hamarabb és biztosabban elérhető, hogy a fejen megjelenjenek a génorzók jellegzetességei.
Egy génorzóé... Nem egy elegáns, büszke eldáé. Nem egy szépséges leányzóé, nem is egy ótvaros szajháé. Ey'Lindi még mindig nem fogta fel egészen, mit jelent az, hogy többé semmi mássá nem változhat, csakis génorzóvá.
És ez mind, mind, mind...
Velem!
A lézerszikék szétvagdosták az arcát. A fúró sivító hangot hallatva mélyedt bele a koponyacsontba.
Ey'Lindi agyát és szívét elöntötte a düh. A gyomrában mintha savas elegyet alkotott volna a bosszúvágy és a tehetetlenség, a lelke felsikoltott.
De a teste meg se moccant, úgy feküdt, akár egy kőszobor.
Néma márványasszonyként hevert a műtőasztalon; smaragdszemekkel figyelte, ahogy a gonosz szobrászok félelmetes szerszámaikkal valami förtelmes bálványt faragnak gyönyörű kőtestéből. Úgy érezte, valami mély, néma űr nyílik meg elgyötört lelke előtt – egy légüres tér, amely elnyeli a sikolyait, amely oly könnyedén és biztosan szippantja magába a tiltakozását, minden gyenge nyögését, mint az üreges kampó, ami eltávolította a szájából testének feleslegessé vált darabjait.
És ebben az iszonyú csendben Ey'Lindi csak figyelt, hallgatta a sebész szavait, mert tisztában volt azzal, hogy értenie, tudnia kell, mire lesz képes a tortúra után.
Egyedül, egyedül... Mindig egyedül volt, de még sosem érezte magát ennyire magányosnak. Ey'Lindi az óriási, vörös nap sugarai által lángra lobbantott, rézszínű ég alatt a hatalmas, idő rágta homokkő templom felé tartott. A rettenetes nap az égbolt negyedét elfoglalta, a levegő mégis hűvös volt – az ilyen napok minimális hőt bocsátanak ki magukból.
A hatalmas templom az árkádsoros, kupolás és védett belső udvarral rendelkező épületekkel szegélyezett, széles utca végén állva uralta a terepet. Az árkádok alatt sült madárcombot, töltött egeret, fűszertől csípős bort, a szent városnak tartott Shandabarról készült hologramokat, kristályba ágyazott állítólagos ereklyéket és a valódi relikviák modelljeit kínálgató árusok nyüzsögtek. Az oszlopsorok előtt koldusok, nyomorékok, magukat varázslónak nevező rongyosok, jövendőmondók, csuhás zarándokok és vékonypénzű turisták ácsorogtak.
A templomszolgák – sokan közülük nyugalomba vonult papok voltak – olyan ikonokat kínáltak megvételre, amelyek biztosították tulajdonosuk számára az Istencsászár áldását. Azoknak, akik vállalták, hogy elvégzik a triviális próbát, és bedugják a kezüket a halkan zümmögő, lelki tisztaságot vizsgáló ládikába, a megfelelő összeg kifizetése után selyemkendőket adtak, amelyek azt jelképezték, hogy az illetőben nyoma sincs a romlottságnak vagy az eretnekségnek. A kendők állítólag védelmet biztosítottak a gonosszal szemben. Minél nagyobb volt a kendő, annál kiterjedtebb védelemre számíthatott birtokosa – de a méret természetesen egyenes arányban volt az árral.
Az Occidens-templom Shandabar egykori keleti kapuja helyén épült; a város három bazilikája közül ez volt a legkisebb. A közepén, a legszentebb pontján egy díszes tárolóedényben hosszú, görbe, karomszerű körömdarabokat őriztek. Ezeket a darabkákat magának az Istencsászárnak a kezéről vágták le azokban a mitikus korokban, amikor a Mindenek Urának testét még nem zárták be a színaranyból készült trónprotézisbe. Úgy hírlett, a halhatatlanná vált uralkodó végtelen nagy erejének sugarai az univerzumon keresztülnyúlva elérték ezeket a nyesedékeket is, amelyek ennek köszönhetőn ugyanúgy tovább növekedtek, mintha még mindig rajta lennének a legszentebb kéz ujjain. A papok így aztán megtehették, hogy időnként lemetszettek egy-egy parányi szeletkét valamelyikből. Ezeket az ereklyéket csakis a legtisztább lelkű hívők vásárolhatták meg, hogy talizmánként viseljék, vagy porrá zúzva, folyadékba keverve minden kórságot gyógyító csodaszerként fogyasszák.
A templomnak még két relikviája volt: egy hatalmas ezüsttárlóban egy hajdani űrgárdista parancsnok combcsontjait őrizték, egy barokkosan díszített rézládikában pedig egy démon koponyájának darabkáját tartották.
A széles úton zöldségféléket és bámészkodókat szállító szekerek nyikorogtak, amelyeket púpos hátú, hosszú nyakú, ostoba ábrázatú kamelopárdok vontattak. Időnként feltűnt egy-egy ballonkerekű autó, néha megjelent a rendőrség vagy valamelyik biztonsági őrség páncélozott járműve is. Ez a templom jóval szegényebb volt a másik kettőnél, de éppen elég kincse volt ahhoz, hogy szüksége legyen az őrzésre.
Ey'Lindi arcát eltakarta barna zarándokcsuhájának csuklyája. A derekára azt a vérvörös orgyilkos övsálat kötötte, amelybe a fojtóhurkokat, a pengéket, a különböző vegyszereket tartalmazó fioláit, és digitális tűpisztolyát rejtette. A csuha jótékonyan eltakarta hivatásának egyéb jellegzetes szerszámait, teste pedig megóvta a kíváncsi tekintetektől azt, amit a bőre alá, a húsába építettek: azokat a tárgyakat, amelyek lehetővé tették számára, hogy magára öltse a legszentségtelenebb alakot: az implantokat, amelyek örökre megfosztották annak lehetőségétől, hogy kedve szerint váltson testet. A műtét óta két lehetősége volt csupán: vagy a saját testében, vagy hibrid génorzóként jár-kel a világban. Már korábban is különbözött az emberektől, de legalább olyan volt, mint a többi alakváltó orgyilkos, most azonban úgy érezte, valami olyasmit hordoz magában, ami miatt más, mint társai. Kirekesztettnek érezte magát, egyetlen társa maradt csupán: a benne lakozó szörnyeteg.
Akkor is komor gondolatok kavarogtak a fejében, amikor belépett a templom közelében lévő, kupolás karavánszerájba. Az udvar kövezetébe vert acélgyűrűkhöz pányvázva kamelopárdok ácsorogtak. Óvatos gazdáik hosszú, vékony lábukat is megkötözték, máskülönben kitörtek, elmenekültek volna. Narancssárga ürülékkupacaik fölött kövér legyek döngtek. A szerájban megszállók sátrainak feszítőköteleit is olyan karikákhoz erősítették, mint az igavonó barmok pányváit.
Az építmény kupolája alatt, három emelet magasságban kanyargós vaslépcsőkön megközelíthető erkélysorokat építettek ki; ezekről a fedett folyosókról nyíltak a vendégszobák. Az udvaron meggyújtott tábortüzek füstje a tető közepébe vágott nyíláson keresztül gomolygott az ég felé. Voltak, akik valóságos máglyákat raktak, de hiába tették, mert a kintről beszivárgó hideg ellen ezek sem nyújtottak megfelelő védelmet.
A gazdagabb vendégek szobát béreltek, a szegényebbek, valamint azok a tehetősek, akik ragaszkodtak a hagyományokhoz, sátorban szálltak meg. Azok, akiknek még arra sem volt elég pénzük, hogy befizessék magukat valamelyik közös sátorba, takarójukba vagy csuhájukba burkolózva heveredtek végig a kemény köveken.
A szeráj púpos hátú, betegesen sovány tulajdonosa Sabulorb közös nyelvén szólította meg Ey'Lindit:
– Szállást keresel?
Az orgyilkosok a birodalmi gót nyelv számos dialektusát ismerték, és ezek mellett több olyan emberi nyelvet is megtanultak, amelyek az idők során oly sok változáson mentek keresztül, hogy már alig volt közük saját gyökereikhez. Azok, akik Ey'Lindi hivatását művelték, folyamatosan szélesítették nyelvi repertoárjukat. Ey'Lindi is ezt tette. Amikor felszállt az űrhajóra, amely elhozta ehhez a vörös napóriáshoz, erre a sivatagbolygóra, szinte azonnal beült a hipno kapszulába, hogy megismerje a planétán használatos nyelvjárásokat. A hajón természetesen a megfelelő álcázásról is gondoskodott: a tenyerén lévő elektronikus tetoválás azt igazolta, hogy az egyik bolygó kormányzójának leánya, és zarándoklat céljából érkezett a Sabulorbra.
– A legmélyebben fekvő szobát kérem – mondta a púposnak. – Odahaza a bolygónkon barlangokban élünk, mert a felszín lakhatatlan... Nem érzem jól magam se a szabad ég alatt, se a magas helyeken. – Olyan mozdulattal húzta az arcába csuklyáját, mintha el akarna rejtőzni ebben a parányi szövetbarlangban. Sabulorbi sékeleket vett elő, és egy hétre előre kifizette a szállását. (A pénzt még az űrkikötőben szerezte: a tetoválásába programozott birodalmi bankszámláról hívatta le az összeget.) Hogy megnyerje magának a púpost, néhány sékellel többet adott a kelleténél.
– Vannak pincéid vagy föld alatti szobáid? – kérdezte aggodalmasan. A hanglejtésével azt akarta elhitetni, hogy bizonyos dolgoktól retteg ugyan, de ha kell, akkor kemény is tud lenni. Azt akarta, hogy a szeráj tulajdonosa érezze, nem akárkivel áll szemben: olyan vendéget kapott, aki a saját világán nagy hatalommal rendelkezik, és hozzászokott a parancsok osztogatásához.
– Már hogyne lenne pincém! Csakhogy nem éppen lakásnak való... – A púpos tenyere viszketni kezdett. – Van itt egy régi alagút is, amelyen keresztül eljuthatsz az Occidens templomba, ha el akarod kerülni a nap fényét, az ég látványát, de nem félsz a pókhálóktól.
– Ó, nem, nem erre nem lesz szükségem – felelte Ey'Lindi. – Úgy akarok odamenni, mint a többi zarándok, hiszen semmiben sem különbözöm tőlük. Mindenesetre köszönöm az ajánlatot. – A púpos kezébe csúsztatott még egy fél sékeles érmét.
Másnap reggel befizette magát egy templomnéző sétára.
Miközben az idegenvezető keresztülsétáltatta a zarándokokat az Occidens-templomon, Ey'Lindi a génorzó infesztáció jelelt kutatta: félreeső fülkékben elhelyezett aprócska, alig észrevehető, négykarú bálványokat és hasonlókat keresett.
A csoportot egy hórihorgas, hosszú orrú pap vezette. A Szent Körmök Csarnokában taláros őrpapok ültek görnyedt háttal az ereklyéket tartalmazó magas kristályváza körül álló háromlábú székeken; az ölükben helyi gyártmányú kábító fegyvereket tartottak. Amikor az idegenvezető lelkesen és vallásos alázatossággal magyarázni kezdte, hogyan zajlik le a csoda, hogyan növekszenek az Istencsászár körmének nyesedékei, Ey'Lindi úgy tett, mintha valamilyen áldozat bemutatására készülne. Kivett az erszényéből egy maréknyi fél sékelest, és „véletlenül” elszórta az érméket. Lehajolt, hogy összeszedje a pénzt, és közben lopva az őrök csuklyája alá sandított.
Az őrök közül kettőnek hegyes foga és delejes pillantású szeme volt. Hibridek voltak, de alig látszott rajtuk a fertőzöttség, bárki könnyen embernek nézhette őket, különösen félhomályban.
A hosszú, vastag gyertyák fénye furcsán vlasszerűvé változtatta a falakat borító rúna-mozaikokat; Ey'Lindinek olyan érzése támadt, mintha egy óriási méhkasba került volna. A levegőt a lapos réztálakban elhelyezett, lassan égő illatosító anyagok füstje édesítette meg. Ey'Lindi a karavánszeráj alatti pincére és az alagútra gondolt. Biztosra vette, hogy a templom alatt is vannak kripták és katakombák, és esetleg olyan járatok is, amelyek a város különböző távoli pontjaira vezetnek.
– Most pedig átmegyünk a Szent Combcsontok Csarnokába – jelentette be az idegenvezető.
Ey'Lindi a hipertéren keresztül viszonylag hamar eljutott a Sabulorbra, ahol helyi idő szerint évek telhettek el azóta, hogy a Birodalom kéme jelentést tett bizonyos gyanús jelenségekről. A génorzó-fertőzöttség tünetei már nemzedékek óta kiütközhettek ezen a társadalmon, ezen a bolygón. E förtelmes lények általában titokban ténykedtek, a háttérből irányították az eseményeket, addig rejtőzködtek, amíg csak tehették, s megpróbálták megőrizni a normalitás látszatát. Céljuk általában az volt, hogy ivadékaik, a génorzó jegyekkel nem túlságosan eltorzított hibridek révén fokozatosan átvegyék a városok, a bolygók irányítását, de úgy, hogy közben elhitetik a világgal, az Istencsászárhoz hű emberekkel, hogy minden a régi mederben folyik, minden a legnagyobb rendben van. Amikor aztán nyíltan színre léptek, a romlottság, az elfajzás már olyan mértékű volt, hogy a Birodalomnak azonnal a végső megoldáshoz kellett folyamodnia.
Tarik Ziz a jelek szerint úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a Sabulorbon tartózkodó génorzók még nem rontották meg túlságosan a bolygót, még van idő egy kísérlet végrehajtására. Ey'Lindi többször elgondolkodott azon, hogy az ómega-danos mester vajon egyeztette-e a terveit a Callidus vezérével, hogy a Director konzultált-e a nagymesterrel, a nagymester pedig beszélt-e... Kivel is? A fegyveres erők legfőbb urával? Az Istencsászárral?
A Callidus eszközének nem volt joga feltenni ilyen kérdéseket. Ey'Lindi tisztában volt ezzel, és azt is tudta, soha életében nem lesz képes felfogni és megérteni a Birodalom bonyolult hierarchiáját, az érdekek hálózatát, a függőségi viszonyokat. Elfogadta, hogy ő csupán végrehajtó, pusztán szerszám, olyan eszköz, amely önállóan végzi a rábízott munkát.
Ám azzal is tisztában volt, hogy a génorzók teljes és gyors megsemmisítése a katonaság elsődleges feladatai közé tartozik.
– Kérlek benneteket, hithű zarándokok, kövessetek...
A templom alatti kripták egyikében talán ott rejtőzött a génorzók pátriárkája, a gonosz és elfajzott idegen lények vezetője. Talán ott terpeszkedett trónusán, és talán már éppen elég embert sikerült megfertőznie. Elképzelhető volt, hogy hibridjei és emberi alakjukat még őrző alattvalói révén már átvette a hatalmat a város bizonyos részei felett. Ey'Lindi tudta, hogy a hibridek negyedik generációja képes fajtiszta génorzókat világra hozni. Vajon milyen szintű a Sabulorb fertőzöttsége? Lehet, hogy már a negyedik hibridgeneráció is megszületett? Ha igen, akkor a falka névleges vezetője, egy emberi külsővel rendelkező mágus talán már beépült a társadalomba. Lehet, hogy éppen az Occidens-templom főpapjának székében ül, és látszólag még mindig az Egyetlent, minden emberek Istencsászárát imádja, ám valójában éppen az ellenkezőjét teszi.
A génorzók által megfertőzött emberek különös, delejes állapotba kerültek. Az emberi külsővel rendelkező ivadékokat láthatatlan szálak kötötték bestiális rokonaikhoz, mindennél és mindenkinél jobban imádták a hibrideket, azokat a lényeket, akik megváltoztatták, emberi mérce szerint eltorzították az életüket. A kérdés már csak az volt, hogy Ey'Lindi átalakított testével és a beléje ültetett eszközök segítségével képes lesz-e elhitetni velük, hogy közéjük tartozik. Vajon egy emberben – még ha alakváltó orgyilkos is – van-e, lehet-e annyi empátia, amivel úgy bele tudja élni magát a helyzetbe, hogy a valódi fertőzöttek maguk közül valónak hiszik?
Alig vett tudomást a néhai űrgárdista szent relikviaként őrzött combcsontjairól, csak arra tudott gondolni, hogy valahol a lába alatt, a templom kazamatáiban egy vad, vérgőzös, páncélos testű, karmos lábú pátriárka rejtőzik. Ott bujkál az árnyak között – valahogy úgy, ahogy az ő testében a génorzó hibrid, a szörnyeteg, amely előtörve pontosan olyanná változtatja őt, mintha egy pátriárka csókolta volna belé a romlottságot hosszú, húsos, váladékos nyelvével...
Amikor megpillantotta a réztárlóba zárt csontokat, az állítólagos démon maradványait, amelyek körül kék szikrák izzottak {a templom papjai kiépítettek bizonyos védelmi rendszert arra az esetre, ha a lény lelke esetleg visszatérne, hogy megkaparintsa, ami egykor az övé volt), rögtön az jutott eszébe, hogy ezek a csontok talán egy fajtiszta génorzótól származnak, és ha így van, akkor valószínűleg a pátriárka helyezte a kegytárgyak közé. Ide állította, hogy gúnyt űzzön az emberekből és a hitből. A valódi ereklyét, ami ebben a tárlóban volt, azóta már rég megsemmisítette vagy megszentségtelenítette...
A körséta két órán át tartott. A zarándokok megnéztek néhány omlatag, kissé romos állapotban lévő csarnokot, amelyben még fel lehetett fedezni a hajdani gazdag dekoráció nyomait, továbbá megtekintettek pár ereklyét és kisebb szentélyt. Ey'Lindi itt-ott olyan nyomokat talált, amelyek arra utaltak, hogy a komplexumban megkezdődtek bizonyos helyreállítási és átépítési munkálatok. Gyanította, hogy az imatermeket és egyéb helyiségeket nem a birodalmi vallás elvárásainak megfelelően fogják átalakítani, hanem olyanná teszik, hogy alkalmasak legyenek egy másfajta kultusz imádására. Már majdnem biztos volt abban, hogy a zarándokok adományai nem az Egyetlen híveit és papjait, hanem a nem emberi lények föld alatt élő, folyamatosan terebélyesedő családját fogják támogatni.
A csoport végül kivonult a tágas udvarra, ahol éppen akkor kezdődött egy vallásos színielőadás.
– Most bárki megláthatja, hogy az áldott Istencsászár hogyan győzte le a démont, amelynek csontjait ebben a templomban őrizzük! – közölte a kikiáltó.
Démonok és idegenek – a különleges és borzalmas teremtmények két családja. A génorzók valószínűleg az idegenek közé tartoztak, hiszen élőlények voltak. Ey'Lindi úgy gondolta, minél kevésbé ismerik az emberek a Káosz szolgáit, annál jobb, ám a kikiáltónak a jelek szerint nem ez volt a véleménye. Olyan vidáman rikoltozta a „démon” szót, mintha valami hétköznapi és vallási szempontból teljességgel elfogadott dolog lenne.
– Fejenként egy sékelért, jó zarándokok, megláthatjátok a csodát, végignézhetitek az Egyetlen diadalát!
A kikiáltó előtt egy komor arcú zömik ugrándozott: ő gyűjtötte össze a pénzérméket. A kezében lefűrészelt tetejű koponyát tartott, a zarándokok abba hajigálták a sékeleket. Amikor elég pénz összegyűlt, a kikiáltó összeütötte a tenyerét.
A falak tövében elrejtett vetítőgépek egy hatalmas és díszes, bár kissé zord és sötét trónterem hologramját varázsolták az udvar közepére. A homok hirtelen márvánnyá változott, s ezen a gyönyörű, bár virtuális padlón színpompás és finom öltözéket viselő urak és hölgyek jelentek meg. Valamennyien alázatos pózban álltak a gigantikus fémtövisekkel díszített trónus előtt, amelyen egy gonosz arcú, nyálát csorgatva vicsorgó, zöldes bőrű, hordóhasú szörnyeteg terpeszkedett. A trónus mellett istenkáromló formájú és díszítésű, obszcén páncélba bújt mutáns őrök álltak, valamennyien rakétapisztolyt és energiabárdot tartottak a kezükben. A „démon” ocsmány szája kéjsóváran vigyorgott, varangylábhoz hasonlatos kezei között fényes villámok cikáztak.
Ey'Lindi érdeklődve figyelte a jelenetet.
A következő pillanatban űrgárdistákhoz hasonló, de brutális és nevetségesen ormótlan lények jelentek meg a vetített trónterem szélén. Robbanótölteteket lőttek a mutáns őrökre, akik viszonozták a tüzet. A trónus előtt hódolók rémülten felvisítottak. Az őrök összecsaptak az űrgárdistákkal, és ahogy megérintették egymást – mintha anyag és antianyag találkozott volna – mind elpusztultak és semmivé váltak. Eltűntek az elegáns urak és hölgyek is, a trónterem kiürült.
Egy fénylő aurával körülvett, magas alak bukkant fel a színen. A fején aranykorona csillogott, az arcát eltakarta a csövekből és huzalokból álló maszk. Kinyújtott keze végén ujjnyi hosszú körmök jelentek meg. Kihívóan odaintett a démonnak, vagyis az idegen lénynek.
Ey'Lindi elborzadva látta, hogy a hosszú körmök hirtelen acélos karmokká változnak, és hogy a „császár” oldalából, a bordái alól mindkét oldalon egy-egy kar bukkan elő.
A színjátékot a jelek szerint úgy tervezték meg, hogy összezavarja a nézők lelkét és gondolatait, hogy a zarándokok elhiggyék: a szentséges Istencsászár, aki a hájas, zöld démon elpusztítására és a trón megszerzésére törekedett, pontosan úgy néz ki, mint a génorzók.
– Ostoba! – kiáltott egy hang. – Ez a főjelenet, nem az előjáték!
A döbbenettől fuldokló, sápadt zarándokok mögött egy magas, bíborszínű köpenyt viselő férfi állt, aki a nyakánál fogva könnyedén a levegőbe emelte a kikiáltót. Tányérantennára emlékeztető csuklyája szinte kopogósan kemény, ívelt keretet vont hosszúkás, fenyegető, mégis szép arca köré. Az állát simára borotválta, a szemöldöke feletti csont göbökre szárnyukat tárogató pillangókat tetováltak, amelyek pontosan olyanok voltak, mintha az agyból előszökkenő gondolatok materializálódott formái lennének.
A férfi mágus volt.
Ey'Lindi közelebb lépett hozzá.
– Nem vettem észre, hogy hibáztunk, méltóságos uram! – nyöszörgött a kikiáltó. – A holorámán kívül voltam, és... Bocsánatodért esedezem. Azonnal kijavítjuk a hibát, és ismét elindítjuk az előadást...
Ey'Lindi a mágusra összpontosított. A férfi megérezhette ezt, mert kérdő, szúrós tekintettel a nőre nézett. Az orrcimpája úgy remegett, mint a lóé, ha tűz szagát érzi a szélben.
A tekintete delejes volt, de Ey'Lindire nem gyakorolt különösebb hatást.
Az orgyilkos még jobban a szemébe húzta a csuklyáját, és hátrébb lépett. Keresztülvágott a virtuális tróntermen, átsietett az udvaron; a karavánszeráj irányába indult. A kövér, alvadt vér színű nap lassan lejjebb ereszkedett a horizonton.
Ey'Lindi magában fohászkodni kezdett az Egyetlenhez. Add, hogy legyen erőm megtenni azt, amit meg kell tennem! Akadályozd meg, hogy eláruljam szentélyemet Nem akart olyasmit csinálni, amivel a Callidus ellen tett volna – még akkor sem, ha a szentélye komoly árulást követett el vele szemben.
Eszköz vagyok csupán, nem egyéb...
Elérkezett az idő, hogy az eszköz alakot váltson.
Ezen az estén Ey'Lindi óvatosan, az ösztöneire hagyatkozva végighaladt a kanyargós, pókhálós alagúton. Tisztában volt vele, hogy a legjobb esetben is csak hasonlítani fog azokra, akikkel találkozik majd. Tudta, az átalakulásnak gyorsan kell lezajlania, ahogy az akciónak is. Semmi kedve sem volt a kelleténél tovább abban a borzalmas testben létezni.
A kezében tartott világítórúd halvány fényt szórt a kripta falaira, a kőbe vésett rúnákra, valamint a pókhálókra, amelyekben apró gyíkok csontvázai fehérlettek.
Átjutott egy üres kriptába. A helyiségben egyetlen gyertyacsonk égett, a folyosóval szemközti katakombákban itt-ott olajlámpást helyeztek el. A távolból átszűrődött az egyik imateremben meggyújtott lámpák erősebb, ragyogóbb fénye.
A köntöse elég bő volt ahhoz, hogy az átalakulás során ne repedjen szét, ennek ellenére levetette. Nem akarta elfedni új testét.
Beadta magának a polymorfint, majd a parányi fecskendőt a fal egyik repedésébe rejtette, ahol senki sem találhatott rá. Az övsálát a szerájban hagyta. Karommá változtatott ujjaival úgysem tudta volna használni a fojtóhurkokat, a késeket, vagy a miniatűr jokaero fegyvert, amelyet az ujja hegyére kellett volna felhúznia. A szállásán, mielőtt útnak indult, előkészített egy eszközt, amelynek a visszaváltoztató anyagot kell a szervezetébe juttatnia. Bízott benne, hogy a tű képes majd keresztülhatolni megkeményedett bőrén. Ha ez mégsem sikerül, kénytelen lesz a szemébe döfni.
Iszonyatos fájdalom áradt szét benne, de félresöpörte.
Lehajolt. A teste mintha megolvadt volna. Ahogy koncentrált, az implantjai munkához láttak. A gerince mentén megjelentek a csont tarjagok, az állkapcsa szétnyílt, és hosszúkás, fogakkal teli szörnypofává változott. A szeme kidülledt, a karja felpuffadt, az ujjai hosszú, vaskemény karmokká alakultak. A csípője eltorzult. A bőre páncélszerű, kékesen csillogó réteggé keményedett, ízületei bíborvörös, rücskös kötelekké változtak.
Néhány perc múlva pontosan úgy nézett ki, mint a génorzó hibridek. A világon, az univerzumban senki sem volt, aki gyanította volna, mi rejtőzik a kitines bőr, a testet borító páncélzat alatt.
Érzékszerveit maximális fokozatra állítva rohant keresztül a katakombán. Egy tágas, boltíves föld alatti csarnokba jutott; a falak mellett vastag kőoszlopok sorakoztak. A sötétséget lobogó fáklyák fénye oszlatta szét; a fénykörökben vadállati külsejű vagy egészen emberszerű alakok, testileg többé-kevésbé átalakított, lelkileg végérvényesen eltorzított hibridek nyüzsögtek.
A nem emberi torkokból előtörő sziszegés elhallgattatta a förtelmesen nyivákoló és hörgő kórust. A lények az érkező alak felé fordultak. A szarvakkal díszített trónuson ülő pátriárka körül álló, emberi külsővel rendelkező testőrök Ey'Lindire szegezték fegyvereiket, a hibridek vicsorogva, karmaikat villogtatva rontottak rá.
A karavánszeráj púpos tulajdonosának, amikor a külvilági, tehetős zarándoknő rendelkezésére bocsátotta a pincehelyiséget, fogalma sem lehetett arról, hogy Ey'Lindi miért éppen ott akart megszállni – ahogy arról sem, hová, a káosz és az iszony milyen bugyraiba vezetnek a titkos, rég elfeledett járatok.
A hibridek fenyegetően állták körbe Ey'Lindit. A trónuson pöffeszkedő pátriárka kivillantotta agyarait. A halálos kordonon túlról a mágus közeledett.
– Én... – sziszegte Ey'Lindi – a szentélyt... keresem... A társaimat... Az enyéimet.
Az eltorzult gégéből, a megcsavarodott és megnyúlt nyelven keresztül nem emberi hangok törtek elő. Félelmetes volt, de a mágus a jelek szerint már hozzászokott az ilyesmihez.
– Honnan jössz? – kérdezte, és Ey'Lindire meresztette delejes pillantású szemét.
– Egy... csillaghajón... bujkáltam – felelte a nő. – A Birodalom emberei megölték a társaimat, kiirtották a klánomat, csak én maradtam életben. Menedéket keresek... Az enyéim közt akarok lenni...
– Hogyan találták meg minket?
– Köntösbe burkolóztam... Éjszaka a várost jártam... Ellenőriztem a templomokat. Azt a helyet kerestem, ahol az enyéim, távoli rokonaim lehetnek.
A mágus fürkészőn végigmérte Ey'Lindit.
– Elsőgenerációs hibrid vagy... Pompás orzótest, és... – A nő szemébe nézett.
Ey'Lindi egyszeriben úgy érezte, megsemmisül, szénné ég a lelke, de aztán eszébe jutottak azok a fogások, amelyekkel éppen a szemmel elkövetett támadásokat lehet elhárítani.
A pátriárka felemelte egyik karmát.
– Kísérjétek oda, fivéreim és nővéreim – mondta a mágus az őröknek sugárzó, bár torz mosollyal. – Csak óvatosan!
Ey'Lindi elindult a trónuson ülő szörnyeteg felé. A pátriárka vicsorgó, agyaras, páncélos testű disznóra emlékeztetett. Apró szeme ellenzőszerű csontlemez alól villogott. Az egyik alsó, emberszerű kezét topáz- és zafírgyűrűk ékítették, karmos mancsát a térdén nyugtatta. Egyik patája a padlót verte. Görbe gerincéből jókora, szabálytalan alakú csontpengék meredtek ki, amelyek minden egyes mozdulatánál a kőtrónus faragott támlájához súrlódtak. Hosszú, vékony nyelvét úgy nyújtogatta, akár a kígyók.
Ey'Lindi mélyen meghajolt, és közben kiűzte az agyából az orgyilkos gondolatokat. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy úgy viselkedjék, úgy érezzen, ahogy a groteszk, gonosz lény valódi hívei tennék.
– Menedékért esedezem, legnagyobb atyám – sziszegte.
Ez volt a sorsdöntő pillanat.
A pátriárka orrcimpája megremegett. Beszívta Ey'Lindi testének enyhén olajos szagát. Violaszínű, vérérhálós szeme, mely egyszerre volt kéjsóvár, óvatos és brutális, figyelmesen végigmérte az előtte álló alakot. Tekintete letapogatta Ey'Lindi testének minden egyes részletét; pillantása olyan metsző volt, mint valami undorító nyálkával szennyezett szike. A szörnyek atyja egymáshoz érintette karmait, patás lába ismét a kőpadlóhoz csapódott.
Nem, nem gonosz! Nem förtelmes! – győzködte magát Ey'Lindi. Nem szabad így gondolnia arra a lényre, akitől menedéket kért, akit atyjaként kellett tisztelnie. Az alakváltás lényege mindig is az empátia volt. Azonosulnia kellett azzal, akinek a testébe bújt, úgy kellett gondolkodnia, éreznie.
Legszívesebben elmenekült volna a szörnyek és a bestiális, de még emberszerű alakok közül, de tisztában volt vele, hogy ezzel már elkésett. Az adott körülmények között a menekülésnek amúgy sem lett volna értelme. A hibridek elől talán sikerül meglépnie, de mit kezdjen a benne lakó szörnyeteggel?
Nem tehetett mást, el kellett fogadnia, legalábbis ideiglenesen, hogy a pátriárka a jóság, az atyai szeretet, a bölcsesség és az érettség inkarnációja.
El kellett fogadnia, hogy az előtte ülő páncélos bestia maga a megszemélyesült szeretet. A mély, végtelen szeretet, amely túltesz azon, amit a közönséges férfiak és nők életük során megtapasztalhatnak. Ilyen szeretetben csakis a kiváltságosoknak lehet részük.
Ey'Lindi élete során nem először gerjesztett magában ilyen hamis érzéseket. Minden egyes alkalommal ráhangolódott az általa megszemélyesített lényre, az eljátszott szerepre, s pontosan tudta, mit kell tennie, mikor kell vágyakoznia, mennyire mutatkozhat bátornak, gyávának vagy éppen védtelennek. Furcsa módon kívülről is látta magát, s a tanultakra és saját tapasztalataira hagyatkozva formálta meg a figurát, de közben egyetlen másodpercre sem feledkezett meg arról, hogy valójában kicsoda.
A génorzók pátriárkája erőteljes, védelmező, vigasztaló szeretetet sugárzott magából, és ezzel elárulta, hogy valójában micsoda: tökéletes, hitéhez szenvedélyesen hű, önmagát szentnek tartó, alattvalóitól engedelmességet követelő, a világ meghódítására törekvő bestia. Förtelmes volt a teste, torz a gondolkodása, és ennek köszönhetően az érzései, még a szeretete is betegessé, undorítóvá vált. Iszonyúak voltak a vágyai is: olyasmit akart, amire legfeljebb a démonok törekszenek, de híven végre akarta hajtani a küldetést, amellyel megbízták.
A küldetést, amely viszonylag egyszerű volt: a faj fenntartása. Az embereknek ez sikerült, bár ebben a sikerben több szerepe volt a véletlennek, mint a tudatos cselekvésnek. Az emberek sokasodtak és gyarapodtak, több ezer világot meghódítottak, ellepték a bolygókat: ahol megjelentek, ott kis idő múlva már úgy burjánzottak, mint az elrákosodott szervekben a rendellenesen működő sejtek.
A génorzók célja is a sokasodás és a hódítás volt, de keményen léptek fel, és tudatosan cselekedtek. Ők bizonyos okok miatt nem hagyatkozhattak arra, hogy saját fajuk tiszta vérű egyedei utódokat nemzzenek, ők hamarabb és egyszerűbben akarták meghódítani az univerzumot. Tudatosan, vagyis inkább ösztönösen beszivárogtak a más élőlények által lakott bolygókra, és megkezdték a munkát: megrontották ezeket a teremtményeket, saját képükre formálták – pontosabban torzították – őket. Ahogy csökkent az áldozatok népessége, úgy növekedett a génorzóké: előbb a hibrideké, majd később a fajtisztáké.
A génorzók mindent és mindenkit megtámadtak; számukra nem volt jelentősége annak, hogy embereket, orkokat, eldákat, szlannokat vagy nem humanoid teremtményeket kell eltorzítaniuk, megrontaniuk, és így végső soron elpusztítaniuk.
Bizonyos értelemben a génorzók a kozmikus szeretetet jelképezték. Azt a szeretetet, amely nem ismeri a fajok közti határvonalakat, amely nem tesz különbséget férfi és nő, ember és állat, ember és idegen lény között.
A pátriárka pedig ennek a szeretetnek az inkarnációja volt, ezé a förtelmes, rabszolgasorba taszító, ravasz szereteté. De a küldetése nem merült ki ebben, hiszen legalább ugyanilyen intenzitással képviselte azt a gyilkos dühöt, azt a fortélyos intelligenciát is, amelyre saját életben maradásához, feladata végrehajtásához s így a génorzók számának növeléséhez volt szükség. Semmit sem tudott a gépekről, a csillaghajókról, a lőfegyverekről, a dinamókról vagy a szélmalmokról. Eszközök? Szerszámok? Mi szükség rájuk? A génorzók és a hibridek nem használnak ilyesmit, az ő esetükben az érzéseknek és a mirigyeknek, a hormonális motivációknak, a genetikai kódolású vagy hipnotikus úton megkapott parancsoknak van jelentőségük. Csak ezeknek, semmi másnak.
A pátriárka delejes pillantású, véreres szeme végigmérte a hibridtest álcájába bújt Ey'Lindit.
Vajon az övéi közül valónak hitte? Vagy átlátott rajta? Arra készült, hogy lecsapjon rá vérmocskos karmával?
Szeretlek – gondolta Ey'Lindi. Tisztellek. Végtelen csodálatot érzek irántad... Megpróbálta elhitetni magával, hogy ugyanazt érzi a pátriárka, mint a Callidus, az ómega-danos Director iránt. (Nem, nem Tarik Ziz, hanem a szentély egyik vezetője iránt! Tarik Zizt ekkor már gyűlölte és megvetette, bár ez még nem tudatosult benne.) Ugyanazt érezte, amit a Földön Lakozó Egyetlen, az Istencsászár iránt...
Ezen a helyen a pátriárka volt a császár, mindenek atyja, mindenek védelmezője.
Vajon van neve? Vajon a génorzóknak van saját nevük?
A pátriárka felhördült.
Az Ey'Lindi mellett álló mágus előre-hátra dülöngélt; agya fogta az idegen szörnyeteg által küldött mentális üzeneteket, amelyeket egy másik csillagrendszerből származó hibridnek nem feltétlenül kellett megértenie.
– Menedékre leltél – mondta végül a mágus. – Légy üdvözölve szentségházunkban és hitünkért folytatott harcunkban!
A pátriárka úgy hunyta le a szemét, mintha azt akarná kifejezni, hogy befejezte Ey'Lindi kihallgatását. Páncélos, domború hasa előtt összefonta emberszerű kezét, és szemmel láthatóan mély, meditatív állapotba merült. Karmai ritmikusan mozogtak. Talán gyermekeit, unokáit, dédunokáit számolgatta. Ey'Lindi nem tartozott ezek közé, mégis helyet kapott a közösségben, bár valószínűleg nem rendelkezett olyan jogokkal, mint a föld alatti csarnokban nyüzsgő többi hibrid.
Hányan, de hányan voltak körülötte! A förtelmes külsejű lények egymáshoz dörgölték vállukat, és együtt zengték, csikorogták, vonyították a pátriárkát dicsőítő énekeiket. Titkokat súgtak egymás hallószervébe. Végrehajtották a liturgiát. Figyeltek és őrködtek. Dédelgették a klán ifjait, akik között voltak torz, borzalmas külsejű lények, de olyanok is, akik pontosan úgy néztek ki, mint a legédesebb, leggyönyörűbb embergyerekek – csak éppen a szemükben lobogott valami kísérteties, félelmetes láng.
Ey'Lindi, ahogy az ifjakra nézett, azon tűnődött, vajon hány ilyen halálos, fertőzött gyermeket kell megölnie, mielőtt elhagyja ezt a helyet.
A pátriárka, ez az idegen ösztönöktől vezérelt lény úgy döntött, hogy engedélyezi a más klánból származó hibrid jelenlétét, de a félig-meddig ember mágusban megmaradt a kétely és a gyanú szikrája.
– Ha egy távoli bolygóról érkeztél – mondta –, hogyan beszélheted ilyen jól Sabulorb lakóinak nyelvét? – A homlokára tetovált pillangók egyike, egy sáfránysárga és türkizkék példány a fejtető felé kúszott. Ez azt jelenthette, hogy a mágus agya erősen dolgozik. – Elbújtál egy hajón? A városban kóboroltál? Mikor volt lehetőséged megtanulni a nyelvet? Ez fölöttébb figyelemreméltó, nem gondolod? Az univerzumban számtalan világ létezik, s majd mindegyiken más nyelvet, legalábbis más dialektust használnak. Honnan ismered a sabulorbit?
A mágus már korábban megvizsgálta Ey'Lindi testét, és nem talált rajta semmi furcsát vagy gyanúsat, mégis feltette ezeket a kérdéseket. Ey'Lindi nem számított rá, hogy egy hibrid, aki korábban, elfajzása előtt egy univerzumszéli, elmaradott bolygó vallási fanatikusa, az Istencsászár körömnyesedékeit imádók tömegeinek papja volt. képes ilyen logikus gondolkodásra.
Az orgyilkos elbizonytalanodott. Talán jobb lett volna, ha artikulátlan hangokat hallatva ront be a génorzóklán csarnokába? Ha nem mondja el értelmesen, kicsoda, micsoda, és mit akar? Jobb lett volna, ha csak bömböl, üvölt, esetleg valamilyen más nyelven makog? Vagy ha nem is adott volna magyarázatot?
Nem, egyik sem lett volna jó megoldás. A klán tagjai bezárták volna egy olyan ketrecbe, amelynek rácsait még egy génorzó sem tudja szétfeszíteni, aztán alaposan, minden részletre kiterjedően megvizsgálták volna a testét.
Mit feleljek? Ey'Lindi agyában egymást űzték a gondolatok.
– Emberanyám psittikai volt – sziszegte. – Hallottál már a Psittika nevű bolygóról? Hallottál az ott élő lingomimekről?
Nem létezett Psittika nevű bolygó, mint ahogy bármilyen nyelvet pillanatok alatt elsajátító lingomimek sem. Azonban a millió bolygóból álló Birodalomban senki, még a legtöbb információval rendelkezők sem ismerhettek többet néhány tucat bolygónál. Ey'Lindi úgy gondolta, sokkal jobb egy nem létező bolygó kitalált nevét megemlíteni, mint egy valós helyről beszélni, amelyet a mágus esetleg ismer. Így legalább nem lepleződhetett le olyan könnyen...
– Ah! – mondta a mágus. – Gazdagítsd tovább tudásomat! Ez a Psittika, ez termékeny bolygó a mi fajtánk számára?
– Valamikor az volt, de aztán megérkeztek a gyilkosok, az átkozott Istencsászár nevében fellépő mészárosok... a könyörtelen űrgárdisták... Mindenkit cafatokra lőttek, a családomból egyedül én maradtam meg.
– Részvétem. Mondd, láttad már a templomunkat? Azt, ami itt van a fejünk felett?
– Csak távolról – hazudta Ey'Lindi.
– Előadásokat szoktunk rendezni a babonás zarándokoknak. Levetítünk nekik bizonyos jeleneteket, hogy elbizonytalanítsuk őket... A holo filmekben a Négykarút... – a mágus a trónus irányába biccentett – őt állítjuk az Istencsászáruk helyére, és így a végén már azt sem tudják, ki a valódi uralkodójuk, ki az, akiben hinniük kell.
A mágus a trónon ülő pátriárkára pillantott. Az arca elárulta, irigyli a Négykarú bölcsességét és hatalmát. Lerítt róla, hogy bár mélységesen tiszteli a pátriárkát, ennek ellenére nem veszítette el éleslátását. A pátriárka mindenkit elvakíthatott és megbolondíthatott, de őt nem.
A négykarú szörnyeteg elbóbiskolt. Karmai és ujjai meg-megrándultak, rücskös ábrázatán valami ocsmány boldogság jelei mutatkoztak. Vajon miről álmodhat? – tűnődött Ey'Lindi. Talán arról, hogy közösül az idecsábított vagy idevonszolt emberi lényekkel? Talán arról a dicsőségről és eksztázisról, melyet az okoz neki, hogy továbbadhatja fertőző génjeit, hogy belevésheti saját képét a galaxis megkínzott húsába?
– Ha itt majd elég nagy teret meghódítottunk, és szilárdan megvetettük a lábunkat – mondta a mágus –, át fogjuk csempészni misszionáriusainkat a többi bolygóra. Vallásos előadásokat szervezünk, és elterjesztjük a lét egyeden igaz, négykarú urának kultuszát. Elhódítjuk a templomokat, a zarándokokat, a hívőket attól a pojácától, attól a Földön lakozó Istencsászártól... Attól a trónprotézisbe zárt nyomorék bábtól!
A szeme felizzott.
– Ó, milyen élő, milyen erős a Négykarú! Emberfeletti képességekkel rendelkezik. Melyik más faj lehet képes arra, hogy egyesítse a viszályokban, háborúkban megtépázott csillagokat? Melyik faj képes arra, hogy fizikailag is testvérekké változtassa az embereket és az idegen lényeket, hogy gondozza és ápolja a világok milliárdjait – azokat a bolygókat, amelyek az idők végezetéig a négykarúak keltető telepei lesznek? Az emberek és az idegenek örökségét senki sem fogja félrehajítani, mert éppen ez a tápláló tej a négykarúak számára!
– Bölcs vagy – mondta Ey'Lindi.
– Ó, igen. Tanulmányozom a jelentéseket, a más világokról érkező híreket. Figyelem a meghódítható bolygókat. De úgy látom, kedves menekült testvérem, hogy fáradt és éhes vagy. Az imént tejről beszéltem, igaz? Hah! Gyere, kövess engem!
Ey'Lindi valóban éhes volt. Néhány perccel később a hibridekkel együtt falta a groxsültet, a külvilágokról importált szarvasgombát meg az édes húst, azokat a finomságokat, amelyeket a zarándokok adományaiból vásároltak. Mohón mélyesztette agyarait a húsba, gyorsan tömte magába az ételt, ám a különleges ízek nem okoztak neki különösebb élvezetet.
Ismét eszébe jutott a karavánszeráj tulajdonosa. Annak a púposnak kapcsolatban kellett állnia az orzók klánjával, de legalábbis tudnia kellett a létezéséről. Minden bizonnyal barátsággal viseltetett a hibridek iránt, máskülönben nem tett volna említést a magányos utazónak – aki ráadásul nő volt – az alagutakról, nem piszkálta volna fel a kíváncsiságát.
Ey'Lindi tudta: ha sokáig marad itt, a púposnak gyanús lesz az eltűnése. Valószínűleg átkutatja majd a szobáját, a holmiját, és jelenteni fogja a templom őreinek, milyen különös dolgokat talált.
De vajon számít az? Ey'Lindit már ez sem érdekelte igazán. Mit számít, ha itt kell meghalnom? Van jelentősége annak, hogy esetleg széttépnek a feldühödött hibridek és orzók. hogy talán valami förtelmes szertartás keretén belül megkínoznak, mielőtt hagyják, hogy belemerüljek a nemlét balzsamos puhaságába?
Számít egyáltalán valami?
Hamar választ kapott a kérdéseire – önmagától.
Igen, van, ami számít. Például a Callidus. Például az Istencsászár.
De hiszen a Callidus... elárulta őt, nem? Talán mégsem olyan fontos a szentély...
Mennyi ideig maradhatok itt? Egyáltalán elmehetek? Van bennem elég bátorság ahhoz, hogy megtegyem?
Ey'Lindi, miközben ilyen gondolatok kavarogtak az agyában, piszkálgatni kezdte az agyarait hosszú ragadozókörmével.
A lakoma végén leheveredett a hibridek és orzók közé, velük együtt aludt a fáklyákkal megvilágított csarnokban. Ő is csak egy volt a szörnyek közül...
Korán felkelt.
Egy rémálom riasztotta fel, amely olyan borzalmas volt, hogy kis híján felsikoltott. A teste hevesen rángatózott.
Álmában tükörbe nézett, és egy szörnyet látott. Önmagától, a saját ábrázatától ijedt meg.
Nem először fordult elő, hogy átalakított testben ébredt. Csinos testekben. Csúf testekben. Idegen, elda testben, amely éterien gyönyörű volt.
De most először fordult elő, hogy egy bestia testében tért magához.
Az orgyilkosokba belénevelik, hogy ébredés után azonnal magukhoz térjenek, de most, a rémálom végét követő néhány másodpercben Ey'Lindi bizonytalanul pislogott. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy valós-e, amit lát, amit érez, vagy még mindig alszik, és csak egy álombeli álomból riadt fel.
Az oldalára fordult, feltérdelt, és nyújtózkodni kezdett. Tudta, hogy figyelhetik, ezért megpróbált úgy viselkedni, ahogy egy valódi hibrid tette volna. Lustán, élvetegen mozgatta a végtagjait; gesztusaival arra próbált utalni, hogy biztonságban érzi magát az „övéi” között.
Az egyik hibrid őr valóban őt vizslatta, és őt bámulta a közelben heverő néhány ifjonc is. Egy másik hibrid is felemelte a fejét. Ey'Lindi körbefordult, végignézett a családon, amelynek tagjait a kapcsolatok okkult, ragacsos szálai kötötték egymáshoz, olyan hormonális kapcsok, amelyek erősebbek voltak az edzett acélnál is. Ő volt a légy ebben a kapcsolat pókhálóban; légy, amely póknak álcázta magát, és önként kereste fel ellenségeit.
Ez volt az a háló, amelyből a szálak – ha a mágus és a pátriárka tervei valóra válnak – egy nap majd elindulnak a galaxis más bolygói felé, ráfonódnak az ott élő gondolkodó lényekre, kiszívják belőlük saját fajuk jellegzetességeit, és a pókokhoz hasonlatos teremtményekké változtatják őket...
Ey'Lindi azt tette, amit a helyében minden józan és romlatlan lelkű gondolkodó lény tett volna: felpattant és futásnak eredt.
Az őr és az ifjoncok követték. A görnyedten loholó alakok, akiknek patái hangosan csattogtak a köveken, hamar lemaradtak az orgyilkos mögött.
Ey'Lindi átvágott a csarnokon, és bejutott egy másik helyisébe, ahol aromásított olaj égett az aranylámpások öblében. A falakat a Sabulorb homoktengereit ábrázoló szőttesek díszítették, a polcokon vaskos könyvek százai sorakoztak, amelyek mindegyike egy-egy világról, valamelyik bolygóról szólt. A génorzók a jelek szerint úgy éheztek az új világokra, mint koldus a finom falatra; mindent elkövettek azért, hogy információkat gyűjtsenek azokról a helyekről, amelyeket remélhetőleg meg fognak hódítani. Elvakult mohóság dolgozott bennük, ami talán csak akkor hagyott alább, akkor csitult valamelyest, amikor az elfoglalt világ valamennyi lakóját saját képükre formálták, átalakították és megfertőzték.
A könyvtár után egy tágas konyha következett. A pultokon drága és finom külvilági ételek hevertek.
A konyhából egy vastag ajtón keresztül a kincstárba lehetett átjutni, ahol rézveretes és vaspántos ládákban ezüst sékelek százezreit gyűjtötték össze. Egy másik ajtó mögött volt a fegyvertár, amelyben rakétapisztolyokat és puskákat, automata és lézerfegyvereket tartottak.
A harmadik ajtó egy szülőkamrára nyílt, amely mellett egy jól felszerelt műtő volt. A puha tollágyakon domborodó hasú terhes anyák, emberi és bestiális külsejű nők feküdtek egymás mellett.
Ey'Lindi felfedezett néhány fölfelé vezető kőlépcsőt és pár sötét, látszólag a végtelenbe nyújtózó alagutat. Agyába véste a föld alatti komplexum térképét, s a friss információkat összevetette azokkal, amelyeket előző nap a templomról szerzett.
Egy hosszú rámpa egy jókora, láncos csapóajtóhoz vezetett, amely alatt hosszú, bíborszínű limuzin parkolt. A tükörablakos jármű hűtőrácsán egy rézkoponya vigyorgott; az autó páncélozott oldalát fényes krómberakások díszítették. A mágus kocsija – vagy talán maga a pátriárka járta vele Shandabar városának poros utcáit, miközben újabb áldozatokat, újabb „híveket” toborzott magának?
A templom alatti alagutak és kamrák egy gonosz, idegen lény – amelyet a Természet, a világot alkotó erők csakis rosszkedvükben, haragosan teremthettek – palotáját alkották. Az orgyilkos alaposan körbenézett, majd megfordult, és visszafutott a központi csarnokba. Útközben megállt egy nyitott csatorna mellett, és kiürítette szervezetéből az előző este elfogyasztott vacsora maradványait. Ahogy maga mögé pillantott, meglepődött: az étel a testében nem génorzó trágyává, csak egyszerű bélsárrá változott.
Legalább a belei a sajátjai maradtak... Úgy tekintett ürülékére, mint valódi személyazonosságának talizmánjára.
Szerencsére a nyitott csatornában víz folyt, amely elmosta a barna kupacot. A génorzók megérezték volna a számukra idegen szagot...
Ey'Lindi jól belevéste az agyába, hogy a küldetés végén erről a részletről is be kell számolnia. A dolog felvetett egy fontos kérdést: vajon van-e mód és lehetőség arra, hogy egy ember minden tekintetben idegen lénnyé változzék, vagy léteznek bizonyos korlátok, amelyeket nem lehet átlépni?
A falka tagjai lassanként felébredtek, aztán befalták a reggelijüket – Ey'Lindi ismét együtt evett velük –, majd elindultak, hogy elvégezzék aznapi feladatukat.
Végül a trónuson hortyogó pátriárka is megmoccant. Amint kinyitotta váladékos, véreres szemét, tekintetével azonnal Ey'Lindit kereste. Amikor felfedezte, magához intette karmos ujjával.
A hibrid őrök feszülten figyeltek. A mágus Ey'Lindi mögé lépett, követte őt. Az orgyilkos megállt a trónus előtt. Nem hajolt meg; a testőrök esetleg azt hihették volna, azért húzza össze magát, mert rá akar ugrani a pátriárkára. Viszonylag egyenes háttal állt, és amennyire tudta, felszegte a fejét.
A mágus megállt a háta mögött.
– Mi vagyunk a testek megálmodói – mondta Ey'Lindinek. – Belecsókoljuk álmainkat az emberek testébe, s elképzeléseink valóra válnak. Nagyurunk, mindegyikünk atyja a te testedről álmodott, vendég.
Ey'Lindin egy röpke pillanatig erőt vett az undor. A kurtizánok éreznek hasonló viszolygást, amikor megpillantják ocsmány külsejű kuncsaftjaikat, de aztán győzedelmeskedik náluk a profizmus, és teszik a dolgukat. Természetesen a génorzóknak nem voltak nemi jellegű vágyaik – ágyékuk környékén nem rendelkeztek olyan szervekkel, mint az emberek, a lábuk között csak egy megvastagodott bőrlebennyel eltakart kloákanyílás volt.
Az orgyilkos legyőzte undorát, és szeretetet sugárzott a pátriárka felé.
– Urunk álmában rajzok jelentek meg a testeden. Csak halványan látta a vonalakat, de felfedezett rajtad egy pókot, egy kígyót meg néhány különleges bogarat...
A pátriárka látta a tetoválásait! Azokat a tetoválásokat, amelyeket eltakart új, kemény, kékes bőre! Amikor Tarik Ziz, a sebész és a segédei jelenlétében először átalakult, a rajzok nyom nélkül eltűntek róla, legalábbis senki sem látta őket...
Emberi szem nem érzékelhette a tetoválásokat, itt azonban nem emberi szemek bámultak rá. A szörnyek dédapjának véreres, dülledt látószerve a jelek szerint más dolgokat is érzékelt.
– Aah! – hördült fel Ey'Lindi. – A Psittikán sok-sok óriáspók meg kígyó él. A lingomimek bőre általában tele volt pókszerű és kígyószerű mintákkal, olyan...anyajegyekkel. Az anyám közülük származott, talán tőle örököltem ezeket a rajzolatokat...
A pátriárka néhányszor felmordult. Úgy emésztette meg Ey'Lindi meséjét, mint a disznó a felnyalt moslékot. A mágus kétkedve nézett a nőre.
– A génorzók számára dicsőség, ha az adott genetikai állományokból sikerül létrehozniuk egy új variánst – mondta kemény hangon. – Megszerezzük a géneket, ha kell, akkor elraboljuk, és új testeket hozunk létre belőlük. Ennek a tevékenységünknek köszönhetjük szent nevünket is: génorzó. Olyasmiről azonban még nem hallottam, hogy az emberek képesek továbbadni a testükön lévő jellegzetes nyomokat, mert az ilyesmihez... – Csak beszélt, beszélt, magyarázott.
– Nem értem – mondta Ey'Lindi, amikor a mágus végre befejezte. Amikor kiejtette ezt a két szót, nem kellett megjátszania az őszinteséget: tényleg nem értette a dolgot. Abban azonban biztos volt, hogy az események olyan fordulatot vettek, ami nem lesz kedvező a számára.
Az alagútból, amelyen keresztül először bejutott a csarnokba, váratlanul kibicegett egy alak. Azonnal felismerte: a karavánszeráj púpos tulajdonosa volt. A férfi Ey'Lindi levetett köntösét, továbbá azt a kis fecskendőt tartotta a kezében, amelyben korábban a polymorfin volt. A nyakába az orgyilkos vörös övsálját akasztotta.
– Árulás! Vigyázzatok! – kiáltotta.
Az őrök felemelték pisztolyaikat, és az ellenséget keresve körbenéztek.
– Fogjátok le a jövevényt! – üvöltötte a mágus. Szájából a nyál Ey'Lindi arcába fröccsent.
Négy erős hibrid ugrott előre, hogy teljesítse a parancsot.
Ey'Lindi egy pillanatig mozdulatlanul állt. Egyrészt azért, mert meglepődött, másrészt azért, mert nyugodtan fel akarta mérni a helyzetet. Vajon az őrök készen állnak a harcra? Tudják, mit kell tenniük? Tisztában volt vele, hogy ezzel a néggyel képes elbánni, de...
Utána mi legyen?
Ha esetleg megszerezné az egyik fegyvert, lelőhetne a pátriárkát. Vagy egyszerűen vesse rá magát? Az őrök biztos tüzet nyitnak; az egyik lövedék talán nem őt, hanem a trónuson terpeszkedő alakot fogja eltalálni...
Nem, a hibridek semmi olyat nem tennének, amivel veszélyeztethetik pátriárkájukat. Abbahagynák vagy el sem kezdenék a lövöldözést, ha látják, hogy mindannyiuk atyja is megsérülhet.
Ey'Lindi tisztában volt azzal, hogy jelenlegi testének természetes fegyvereivel, a karmaival és a fogaival nem ölhet meg egy kifejlett, tapasztalt pátriárkát, aki nyáladzott, el-elszundított, de mégis a galaxis legfélelmetesebb harcosának számított. Egy ilyen lény úgy szaggatná szét az űrgárdisták páncélját, mintha bádogból lenne...
Rádöbbent, hogy hiába kaparintaná meg valamelyik fegyvert, karmos ujjaival nem tudná meghúzni a ravaszt.
Az övsál... A szállásán hagyta. A fecskendőt is. A köpenyét az alagútban dobta el. Vajon még milyen nyomokat hagyott hátra?
A pátriárka fenyegetően csettintett a karmaival. A mágus összerezzent a hangra. Csak ekkor látszott, hogy a falka delejes tekintetű, okos vezetője nem egyéb, mint nevetséges báb, amelyet a pátriárka kedve szerint mozgat vagy félrehajít. A mágus, aki egy-két perccel korábban még a génorzók dicsőségét zengte, nem tartozott a fajtiszta egyedek közé. Nem volt egyéb, mint a génorzók tervének megvalósításáért ténykedő pátriárka eszköze, egy szerszám, amellyel el lehetett végezni bizonyos munkákat.
Ugyanolyan eszköz volt, mint Ey'Lindi...
Mindenki eszköz valaki másnak a kezében – gondolta az orgyilkos. Talán még a génorzók sem egyebek... Talán csak azért igázzák le, rontják meg a galaxis népeit, hogy előkészítsék a terepet, elvessék a magot, hogy a termést aztán valamilyen más, elképzelhetetlen erő arassa le...
Ey'Lindi kiűzte fejéből a spekulatív gondolatokat, mert a púpos ismét megszólalt:
– Egy zarándoknő jött a szerájomba; azt mondta, egy barlangvilágról érkezett. Olyan volt, mintha álruhás hercegnő lenne... Aztán észrevettem, hogy elment valahová. A szobájában ezt az övet találtam. Van benne néhány halálos szerszám. Némelyik egészen titokzatos, némelyik pedig végtelenül egyszerű. Itt van például egy fojtóhurok is... Találtam egy olyan eszközt is, amivel valamiféle folyadékot lehet bejuttatni a testbe. Aztán megtaláltam a nő köpenyét is, az alagútban, amiről én beszéltem neki... Azért beszéltem a járatról, mert úgy gondoltam, megajándékozom urunkat egy ilyen pompás testtel... Hadd csókoljon belé új életet! Látom, új tagja van a falkának, de nem tudom, hová lett a hercegnő.
– Kuzin – mondta a mágus –, bennünk is felébredt a gyanú az új hibriddel szemben.
– Valóban?
– Talán a te zarándokod egyszerűen hibriddé változott... Nem elképzelhetetlen, bár ez ellentmondana az anatómia minden törvényének.
– A galaxisra, testvér! A világ tele van furcsa csodákkal.
– Éppen ezért kell nyitva tartanunk a szemünket.
– Én aztán mindig nyitva tartom az enyémet! Engem még a csinos test, a csábos pillantás sem téveszt meg.
– Nagyon helyes – mondta a pátriárka legfőbb bábja. – Talán belőled is válhatott volna mágus, ha nem lennél ennyire torz, és nem hiányozna belőled minden... elegancia. Mert csupán ez volt az oka annak, hogy nagyurunk nem téged választott erre a posztra, féltékeny, de szeretett testvérem. Hát még mindig nem érted? Hiányosságaid miatt hiába is próbálkozol. Hiába próbálod aláásni a tekintélyemet. Hiába is szősz ilyen meséket, mint ez a mostani is, ami erről az eltűnt hercegnőről szól!
Ey'Lindi érdeklődve figyelte a vitát, és feltámadt benne a remény, hogy a mágus és a púpos veszekedése során talán alkalom kínálkozik majd a cselekvésre.
Nem kínálkozott alkalom. A pátriárka – szavak nélkül – új parancsot adott a mágusnak.
– Vidd oda azt a tűt a jövevényhez – mondta a mágus a púposnak. – Döfd belé... Majd meglátjuk, mi történik. – Elgondolkodott. – Lássuk csak, melyik testrészét szúrjuk meg? Melyiket? Jövevény, megtennéd, hogy kioltod a nyelvedet?
– Ez a nyomorék meg akar fosztani a menedéktől, amit ti adtatok? – kérdezte Ey'Lindi. – Hát nálatok ezt jelenti a vendégszeretet? Ezt? De legyen, ahogy akarod. Megteszem, engedelmeskedem mindannyiunk atyjának.
Pontosan az történt, amire számított: a púpos közelebb lépett hozzá, ezért a négy hibrid testőr közül kettő félrehúzódott. Csak a jobb és a bal oldalán maradt egy-egy. A pátriárka pislogás nélkül figyelte a jelenetet. Ey'Lindi ellazította a testét két őrének szorításában.
Kettő. Csak kettő maradt mellette...
Ey'Lindi úgy érezte magát, mint a gyakorlókerékben, mielőtt megindította a támadást. Ez volt az a pillanat, amikor összeszedte testi és lelki erejét, hogy szükség esetén az energia egyetlen villámcsapásszerű mozdulatsorban törhessen ki belőle.
Tisztában volt azzal, hogy most nem lesz elég az erő, a ravaszság, az ügyesség. Ebben a helyzetben csakis akkor győzhet, ha a szerencse is mellé szegődik.
A szerencse azonban ritka áldás a harcos életében. Ey'Lindi elmondott egy néma imát, a Földön lakó Istencsászárhoz fohászkodott. Még soha életében nem volt nagyobb szüksége a szerencsére, az uralkodó kegyelmére.
Elképzelte, hogy az ereje, fizikai és szellemi energiáinak összessége láthatatlan rugóvá változik a testében. Rugóvá, amely összenyomódik, készen arra, hogy bármelyik pillanatban kipattanjon.
Ha egy egészen kis szerencséje lenne...
Ha legalább a feladat egy részét sikerülne végrehajtani, mielőtt elpusztul...
Mert ebben az egyben biztos volt. Meg fog halni, nem hagyhatja el élve a csarnokot.
Sosem félt a haláltól. Nem akarta megismerni; ő nem úgy dolgozott, mint az Eversor Szentélyhez tartozó fivérei és nővérei, akik számára egyfajta kitüntetést jelentett gyilkolás, harc közben elesni. Ő a Callidus Szentély orgyilkosa volt...
A Callidusé, amely árulást követett el ellene...
Ez a gondolat ismét felszította benne a dühöt. Ahogy a pátriárkára nézett, egyszeriben Tarik Zizt látta maga előtt, azt a kövér mestert, akinek a parancsára a testébe helyezték e borzalmas implantokat, amelyek megfosztották attól, ami mindenkinek a legdrágább ebben az iszonyú univerzumban. Az emberi mivoltát vették el tőle.
Bosszúvágy és harag lobogott benne, de tudta, a Director Secunduson egyiket sem töltheti ki. Nem is tarthatta magában – ezek az érzések hosszú ideig rágják az ember lelkét, majd hirtelen szétrobbantják egész valóját –, valami más célpontot kellett keresnie.
A pátriárka tökéletesen megfelelt erre a szerepre.
Testében az energiarugó úgy összenyomódott, hogy már minden egyes atomja fájdalmat okozott.
A púpos Ey'Lindi csőszerű szájához tartotta a fecskendőt.
Az orgyilkos hagyta, hogy a rugó azt tegye, amit tenni akar. Teste hirtelen megpördült a hossztengelye körül, a karja a levegőbe emelkedett. Könnyedén lerázta magáról a két testőrt. Karmai megragadták a fecskendőt. A karja félretaszította a púpost.
Előrevetette magát, s a pátriárka felé úszott a levegőben. Maga elé tartotta a fecskendőt; a tű a génorzók atyjának bal szemgolyójára szegeződött.
A pátriárka halkan felsikoltott – inkább a meglepetés hangja volt ez, nem a disznóé, amely a böllér késének láttán felfogja, mi vár rá. A tű a bal szem sarkába szúródott, de nem hatolt mélyre. A pátriárka elvicsorodott, és könnyed, szinte folyékony mozdulattal félresöpörte Ey'Lindit.
Az orgyilkos a padlóra zuhant, oldalra gurult, majd felpattant. Megragadta és pajzsként maga elé rántotta a mágust. A pátriárka szeméből violaszín vér csorgott. Hátrahajtotta hatalmas, ocsmány fejét, és csúfondárosan felüvöltött. Ez a nevetséges kis szúrás... Hiszen ez nem is sérülés! Ez semmi! Semmi! Bolhacsípés. Még annyi se...
A vad, felbőszített génorzó kinyújtotta karmos karját. Támadni készült.
De nem rontott rá Ey'Lindire. Talán nem tartotta érdemesnek a támadóját arra, hogy személyesen fossza meg életétől. Talán elbizonytalanodott. Talán az agya vizsgálgatni kezdte, mi az az anyag, amely a fecskendőből a szervezetébe jutott. Méreg lenne? Aligha!
Meddig tart még, Császárom, meddig? – zakatolt a kérdés Ey'Lindi agyában.
A polymorfin kifejtette hatását. A pátriárka szervezete nem ismerte ezt az anyagot; a lénynek fogalma sem volt arról, mi történik vele, és már nem is maradt rá ideje, hogy elemezze a kérdést.
A hatalmas, hájas testet borító páncélréteg hirtelen puhává vált. Mintha kövér, fehér hasú férgek nyüzsögtek volna a kemény bőr alatt. A fej megnyúlt. A megszúrt bal szem márvány golyóvá keményedett. Az agyarak egymásba olvadtak; a fogsorok egy-egy ívelt csontlemezzé változtak. A csontlemezek aztán megnyúltak, mintha gumiból lettek volna. Az alsó, emberszerű kezek hajlékony, puha kacsókká zsugorodtak.
A pátriárka szervezetét senki sem készítette fel az anyag hatásaira. Senki sem tanította meg arra, hogyan őrizheti meg saját alakját.
A nyelv az elasztikus foglemezek közé feszült, s egyre hosszabb, egyre vékonyabb lett. A szörny – most még undorítóbb volt, mint korábban – hanyatt vágódott a trónus előtt. Ép szemén látszott, hogy kétségbeesetten küzd a testében dúló folyamat elfojtásáért, alakjának megőrzéséért. Minden egyes idegszálával erre a feladatra összpontosított, minden erejét erre koncentrálta. Hiába. Már nem volt ura saját szerveinek, amelyek a polymorfin hatására úgy döntöttek, megváltoztatják alakjukat és állagukat.
A falka tagjai értetlenül bámulták a pátriárka átváltozó testét. Fogalmuk sem volt, mit tegyenek – atyjuktól ekkor már nem érkeztek olyan határozott parancsok, mint korábban. Eleinte még küldött ugyan egy-egy gondolatfoszlányt, de aztán már annyit se.
A pátriárka szervei és testrészei puha masszává változtak, de az agy még mindig nem adta fel a harcot. A hasa alatt hirtelen egy széles repedés jelent meg, amelyből mályvaszínű és ezüstösen csillogó, már-már folyékony belek ömlöttek ki. Az Occidens-templom valódi urának zsigerei szempillantásnyi idő alatt protoplazmikus kocsonyává olvadtak.
Ey'Lindi a karmaival összezúzta a mágus karját. Felrántotta térdét, és eltörte a férfi gerincét. Félrehajította a testet, a legközelebb álló őrhöz vágva, majd a púpos felé ugrott. A hóna alá csapta, megmarkolta a férfi nyakában lógó vörös övsálat, és futásnak eredt.
Azon az alagúton indult el, amely a korábban látott lépcsősorok egyikéhez vezetett. Mellette robbanótöltetek csapódtak a falakba. A háta mögött a falka visítva, sikoltva, halálra rémülten nézte a pátriárka haláltusáját. Zavar és káosz – aztán a hibridek és orzók magukhoz tértek, és elindultak, hogy bosszút álljanak mindannyiuk atyjáért.
Ey'Lindi a Szent Körmök Csarnokába jutott. A levegőben összesűrűsödött a gyertyák és az égő illatosító szerek füstje. A zarándokok félreugrottak az ajtó felé menekülő orgyilkos elől.
Ey'Lindi félresöpört egy hibrid papot, miközben éles és hosszú karma könnyedén felmetszette a férfi hasát.
A háta mögött megjelent a bosszúra szomjazó, gyilkolni vágyó falka.
A kapun túl, az udvaron már megkezdődött a délelőtti holo előadás. Ey'Lindi keresztülrohant a virtuális trónterem anyagtalan falain – éppen akkor, amikor az űrgárdista-paródiák tüzet nyitottak a zöld démon testőreire.
A holografikus őrök és gárdisták, a körülöttük hadonászó urak és hölgyek elpusztultak. A közönség, az ámuldozó zarándokok és turisták azt hitték. Ey'Lindi, vagyis a génorzóhibrid, akinek a testét viselte, szintén az előadás szereplői közé tartozik.
Ey'Lindi mögött megjelent az Istencsászár karikatúrája, a hologram mögött és mellett pedig felbukkantak a nagyon is valódi hibridek és orzók.
A falka elvesztette vezérét; a hibridek nem tudták, mit kell tenniük, ezért úgy döntöttek, gyilkolni fognak. A robbanótöltetek véres rendet vágtak a közönség soraiban. A zarándokok és turisták még mindig nem fogták fel, hogy amit látnak, annak igen sok köze van a valósághoz.
Ey'Lindi átugrott néhány véres, szétrobbantott tetem fölött, és az egyik virtuális falon keresztül kiszáguldott az udvarra. A lövések elhallgattak a háta mögött, már csak sátáni sikolyokat lehetett hallani. A falka tagjai nem követték, nem rohantak utána a nyitott kapun keresztül: nem mertek kilépni az alvadt vércsomóra emlékeztető nap fényére. Talán a kollektív tudat, a kollektív óvatosság tartotta vissza őket attól, hogy kitegyék magukat a fénynek és az odakint túlerőben lévő ellenség fegyvereinek; talán csak meg akarták semmisíteni a szemtanúkat, akik később vallomásukkal bizonyíthatták volna a hibridek létezését; talán csak a vérszomj homályosította el az agyukat. Nem tudhatjuk biztosan, miért maradtak a kapun belül, a virtuális falakon túl, amelyek abban a helyzetben valahogy nagyon is valóságosnak tűntek.
Ey'Lindi riadt hangokat hallott; sokan hitetlenkedve, még többen rémülten kiáltották:
– Démon!
A páncélozott rendőrségi járművek szirénái egyre közelebb vijjogtak. Az orgyilkos befordult egy sikátorba, végigrohant rajta. A következő szűk utca végében egy csatornafedelet talált. Felemelte a súlyos, kerek fémlemezt, s lelökte a lyukba a púpost. Egy-két másodperccel később csobbanás jelezte, hogy a gödör aljában víz vagy valamilyen más folyadék van.
Ey'Lindi belepréselte magát a nyílásba, és miközben a lábaival megtámasztotta testét az oldalfalakon, ráhúzta a lyukra a tetőt. Elég nehezen ment a dolog: karmokkal nem lehet úgy fogni és markolni, mint ujjakkal.
Amikor lejutott az akna aljába, ismét megragadta a púpost.
– Nos, reménybeli mágus? – lihegte. – Segítettem rajtad, igaz? Most már csak annyit kell tenned, hogy kivárod, míg megszületik a következő tiszta vérű génorzó, aki átveszi a falka irányítását... Aki mellé odaállhatsz, akinek a segítségével a hibridek vezére lehetsz. Mert erre vágysz, igaz? Uralkodni akarsz.
– Ki... mi vagy te? – dadogta a púpos.
– Barát. Szövetséges. Akarsz látni egy csodát?
– Csodát? Igen... Igen!
– Van az övemben egy kis lámpás. Kapcsold fel.
A púpos engedelmeskedett. Az apró eszköz fénye nem volt túl erős, de a sötét csatornát viszonylag jól megvilágította.
– Egy tűt is találsz az övemben... Tartsd ide. Tartsd ide elém, és valami olyanná változom, ami annyi veszélyt sem jelent rád, mint egy... zarándoknő.
A púpos bólintott. Maga elé tartotta a fecskendőt. Ey'Lindi kitátotta a száját, és előredőlt. A tű a nyelvébe hatolt. Kellemetlen volt, de nem fájdalmas. A fecskendőben lévő szer átjutott a testébe, amely pillanatok alatt megolvadt. Az implantok visszanyerték eredeti formájukat és méretüket.
A púpos döbbenten meredt a hibridből fiatal nővé változó lényre.
Ey'Lindi kiköpte a vért a szájából. A körülmények ellenére a púpos kéjsóvár tekintettel mérte végig a meztelen, majdnem tökéletes női testet.
– Ebben az alakban biztonságosabb – bólogatott, és izgatottan megnyalta a szája szélét. – Csodaszer ez a folyadék, valóságos kincs! Ha elég állna a rendelkezésünkre, könnyedén álcázhatnánk a hibridjeinket.
Gyors mozdulattal előrerántotta a bal kezét a háta mögül. Az egyik ujján ott csillogott a jokaero tűpisztoly.
Ey'Lindi megértette, mi történt: miközben ő hibridből önmagává változott, amíg látását elhomályosította a fájdalom és az átalakulás, a púpos kivette az övsálból a miniatűr fegyvert. Vagy az is lehet, hogy már korábban a zsebébe dugta.
– Nem hittem ám el, hercegnőm, hogy ez hétköznapi gyűrűcske! – röhögött.
– A mágust talán sikerült átejtened, de engem nem! Ah, milyen könnyedén eltörted a gerincét! Megölted... De velem nem fogod ugyanezt tenni! – Ey'Lindire szegezte a mutatóujját és a fegyvert. – Ha megmozdítom az ujjamat, a fegyver elsül. Vagy talán nem így van?
De igen. Így volt. A púposnak minden bizonnyal sikerült volna aktiválnia a fegyvert.
– Egy ideig itt maradunk. Míg elcsitulnak a dolgok... Aztán visszamegyünk a szerájomba. Csapást mértél a klánomra, boszorka, de nem érdekel. Viszont fel akarok tenni neked néhány kérdést. Ki foglak hallgatni!
Erre nem kerülhetett sor.
Ey'Lindi ismét önmaga volt, a mozgásban már nem gátolta se karom, se hajlott gerinc, se patás láb. A Callidus Szentély orgyilkosa volt, akit gyermekkora óta arra tanítottak, hogyan lehet megoldani az ilyen helyzeteket.
Egészen kis, alig észrevehető mozdulatot tett...
A púpos öt perccel később halt meg, abban a pillanatban, amikor a fejük fölött csizmás lábak dobogtak végig a csatornafedélen. Ey'Lindinek elég volt, hogy a férfi egyetlen másodpercre levegye róla a szemét, és felfelé kémleljen. Gyorsan, nesztelenül végzett vele. Egy csapás a torokra, egy idegszorítás... A nyak viszonylag könnyen elroppant.
A púposnak annyi ideje sem maradt, hogy megmozdítsa az ujját.
Az átváltozás után Ey'Lindi iszonyúan megéhezett. Úgy érezte, elpusztul, ha nem eszik valamit. A közelben csupán egyetlen proteinforrást talált. Eszébe jutott, hogy korábban a szeráj tulajdonosa bámult rá éhesen. Az első falatok nem estek igazán jól, de végül el kellett ismernie, a púpos a látszat ellenére határozottan édes és finom ember volt.
Összegöngyölte a púpos köpenyét, s a bokájához kötötte. Felkészült rá, hogy néhány mérföldnyi távolságot a csatornában kúszva kell megtennie. El akarta hagyni a templom környékét.
A járat egykét helyen túl szűknek bizonyult, de egy orgyilkos számára ez sem jelenthetett akadályt. Könnyedén kimozdította a helyéről a vállát, és továbbhaladt.
Úgy mozgott, akár egy gép.
Egy szerszám.
Mint a Callidus Szentély legjobb kaméleonja.
A púpos vizes köpenyébe burkolózva, derekán a saját övsálával átvágott a városon. Az űrkikötő felé tartott.
A pátriárka és a mágus elpusztult, a gonoszság klánja azonban nem semmisült meg. Talán a helybeli rendőrség vezetői felfogják, mi történt a városban, és külső segítséget kérnek.
Nem akart jelentést tenni se a rendőröknek, se Shandabar vezetőinek; elképzelhető volt, hogy már közéjük is beszivárogtak a hibridek.
Sikerült bejutnia a génorzók egyik fészkébe. Egy teljes éjszakát és egy reggelt ott töltött, és... életben maradt. Szerencséje volt, és a dühe is segítette. No meg a polymorfin, amely végzetes átalakulásokat okoz azoknál, akik nem szoktak hozzá.
Tarik Ziz büszke lehet. Talán jutalmat és elismerést kap majd ezért a tervért. Talán...
Az ómega-danos mester hasznot húzhat ebből az egészből. És ő? Az idegen szörnyeteg most már mindig benne fog lakni. Szelíd, ez igaz, de ennek ellenére jelen van, fogságban tartja a lelkét.
Nem valami felemelő érzés, ha az ember egy bestiával osztozik a saját testén...
Inkvizíciós biztonsági kód:
Kizárólag az Ordo Malleus Titkos Nagymestereinek
Ami alább következik, az az úgynevezett Liber Secretomm, avagy Titkok Könyve, Jaq Draco, a renegát inkvizítor tollából.
Ezt a könyvet talán egyfajta fegyvernek szánták, hogy aláássák vele hitünket és kötelességtudatunkat. A Libernek esetleg az lehet a célja, hogy bizalmatlanságot és viszályt szítson rendünk Titkos Nagymesterei között, és belülről aknázza alá az Ordo Malleus szervezetét. Elképzelhető az is, hogy a szerző magának az Istencsászárnak a motivációival kapcsolatban akart kételyeket elhinteni. Nem tudjuk.
Ám ha ez a könyv az igazságot tartalmazza, mint ahogy azt állítja magáról, minden Titkos Nagymestert elővigyázatosságra intünk.
Akárhogyan is legyen, aki jogosultan olvassa az alább következő Liber Secretorumot, a történelem egyik legsötétebb összeesküvéséről szerez majd tudomást. Aki jogosulatlanul teszi, arra totális agymosás vár. Mindkét esetben figyelmeztettük a veszélyre!
Higgyenek nekem. Az igazságot akarom megírni, úgy, ahogy azt jómagam is átéltem.
Hogy mit jelent az inkvizítor? Sokan azt válaszolnák: mutánsok irtója, eretnekek pörölye, idegenek ostora, boszorkányvadász, kínzómester. A valódi válasz azonban: az igazság kutatója, bármily iszonyatos legyen is az az igazság.
Az Ordo Malleus tagjaként én már titkos inkvizítor vagyok. Ám az igazság, amiről le kell rántanom a leplet, még a mi tiszteletreméltó rendünk tagjai által ismerteknél is mélyebb és sötétebb titkok feltárásával jár.
A történetemben találnak egy beszámolót az utazásról, amit egyenesen az Iszonyat Szemébe tettem. Nem is szólva behatolásomról a Császár tulajdon tróntermébe, éjjel-nappal gondosan őrzött palotájában a Földön, amit maguk talán hihetetlennek tartanak, de nekem sikerült.
Igen, sikerült – és akkor rádöbbentem, hogy a Császárnak még saját maga előtt is lehetnek titkai szilánkokra hasadt agyában; persze elképzelhető, hogy maguk ezt sem hiszik el. De ez a helyzet. Ha kell, megesküszöm rá.
A történetem egy szunnyadó veszedelemről szól, ami talán magukban az emberekben lapul.
Esetleg önökben is, bár ha így van, kétlem, hogy tudnának róla.
Egy olyan galaxisban, ahol több mint egymillió világ ad otthont emberi lényeknek – vagy az emberi lények különféle változatainak –, ahol ez a sokaság csupán a világok jéghegyének csúcsa, és ahol ez a szörnyűséges jéghegy maga is a Káosz mélységes óceánjában úszik, sokféle titoknak kell lennie. És ugyanakkor: titkok őrzőinek, titkok árulóinak, titkok felfedezőinek. Az egész univerzum titkok szövevénye, melyek közül nem egy borzalmas és iszonyú. Birtokába jutni egy titoknak nem áldás, nem rejtett drágakő. Az ilyesmit inkább egy ékköves szelencében leselkedő mérges varangyhoz lehet hasonlítani.
Nekem azonban most ki kell nyitnom ezt a dobozt, hogy egy pillantást vessenek a tartalmára. El kell árulnom a titkomat, vagy legalábbis annyit, amennyit tudok róla.
Higgyenek nekem.
Nekem! Énnekem!
Elég furcsa, hogy egy titkos inkvizítornak így föl kell fednie saját kilétét. A magától értetődő biztonsági megfontolásoktól eltekintve, ugyan ki kételkedhet benne, hogy milyen hatalmas fegyver lehet egy igazi név? Mi másért folyamodnak a démonok a legnyakatekertebb trükkökhöz, csak hogy ne kelljen tulajdon áruló ajkukon kiokádni valódi nevüket? Mert például aki ismeri Thlyy'gzul'zhaell nevét, az magához kötheti és megidézheti ezt a fekete lelkű szörnyet... persze csak addig, amíg Thlyy'gzul'zhaell fölül nem kerekedik; mert akkor jaj az oktalan démonidézőnek! Természetesen egy rosszindulatú démon örömmel ad felvilágosítást rivális társa nevéről...
Bár nem vagyok démon, jómagam is a csontjaimban érzem, hogy ostobaság lenne nyakra-főre hivatkozni a nevemre a tulajdon számmal; a végén még engem idéznének meg és kötnének magukhoz ellenséges, bár emberi erők. Ezért az énből a történetemben ő lesz. Én, Jaq Draco, úgy fogom elmesélni Jaq Draco történetét, mintha valami türelmesen szemlélődő légy volnék a falon, és betáplálom ebbe az adatkristályba Jaq Draco élményeit, hátha majd egyszer a Malleus vagy az Inkvizíció valamelyik nagymestere bizonyítani tudja jelentésem igazát, és elszánja rá magát, hogy lépéseket tegyen az ügyben.
Maguk ebben az esetben (bárkik is legyenek, bárhol és bármikor) talán egy eligazítás részeseiként olvassák a szavaimat, valami öngyilkos küldetésre készülve.
Üdvözöllek hát, inkvizítor társ, űrgárdista-parancsnok, Titkos Nagymester – akárki légy is.
Először röviden be kell mutatnom Jaq Draco útitársait, akik nélkül kétségtelenül kudarcot vallott volna. Hárman voltak: Ey'Lindi, az orgyilkos; Vitalij Gugol, a navigátor; és Zhord. (A kis Zhord, a zömik; ne nézzék le ezt a vakmerő, találékony félembert, ne csúfolják ki bohókás hóbortjai miatt!) Mikor Draco ennek a három társának a kíséretében leszállt a Sztálindrómon, független kereskedőnek álcázta magát; gyakran használta ezt az inkognitót. Gugol volt a pilótája, Zhord a fedélzeti mérnöke. Ey'Lindi látszólag a kereskedő ágyasa volt, bár valójában... elvégre egy titkos inkvizítornak szüksége van egy titkos orgyilkosra, nemde?
Ekkortájt a világegyetem egyik legcsúfabb mérges varangya készült előugrani a szelencéjéből, egy Harq Obispal nevű jóval közismertebb inkvizítor energikus böködésének hatására. Draco éber őrséget tartott, nehogy valami varangyivadék észrevétlenül meghúzódva életben maradjon. Ezenkívül persze Obispalt is figyelte, amiről Obispalnak voltaképpen nem lett volna szabad tudnia, bár kétségkívül örült volna a nézőközönségnek, hiszen Obispal igazi előadóművész volt...
Egyes bolyvilágok egymásra épülő plasztacél héjakból állnak, melyeket roppant pillérek választanak el egymástól; mintha a planéta fémbőrt növesztett volna, majd egy újabbat, aztán még újabbat, s minden egyes bőrréteg milliószámra nyüzsgő emberi férgek, bolhák és tetvek otthona lenne.
Más bolyvilágok mérgezett pusztaságok csupán, melyeket magasba tornyosuló plasztacél termeszdombok pettyeznek, függőleges városok, melyek átdöfik a felhőtakarót.
A Sztálindróm városai inkább az ellenséges őserdő tengere fölé magasodó korallszirtekre emlékeztettek. Kefalov úgy puffadozott, mint valami megszámlálhatatlan taréjjal ékes fosszilis agyvelő. Dendrov mindenfelé szétágazott, kusza szarvasagancsok erdejének tűnt. Misov orgonasípok tömege volt, melyekből gombatenyészetek – külvárosok – sarjadtak. Más városok legyezőkupacokra vagy egymásra halmozott tányérokra hasonlítottak.
Ezernyi ilyen város magasodott, duzzadozott és ágaskodott a Sztálindróm felszínéről, és szinte mind fegyvergyártásból élt, a Birodalom számára. A Sztálindróm gazdag, fontos világ volt. Zsúfolt korallszirtjei kevély rózsaszínben, skarlátban, bíborban és lilában pompáztak. A városok között szörnyű sebhelyek tátongtak a kékeszöld dzsungelben, ahol a plazma-ágyúkat meg a záró bombákat tesztelték. Az őserdőket csata droidok, tipró-rombolók és halálosztó különítmények járták zsákmányra vadászva, hogy ki ne jöjjenek a gyakorlatból.
A főváros. Vaszilarjov, magán viselte a korallépítészet legtöbb fővonását. Az ötven kilométer hosszú, negyven kilométer széles és öt kilométer magas Vaszilarjovot jelenleg épp önnön fegyvereinek haragja tépte, mert Harq Obispal úgy dühöngött a bolyvilágon, akár egy felbőszült medve. És jó munkát végzett, ó, nagyon...
A Birodalmi Hotel smaragd lakosztályában, egy plasztacél téglalapban, mely a magasból tekintett alá a gyilkos őserdőre Vaszilarjov déli szélén, Ey'Lindi így szólt:
– Azt hiszem, lemegyek a városba gyakorolni.
– A lázadó hibridek ellen? – kérdezte a kis Zhord. – Huh! Énrám ne számíts.
Amiről mindenki tudta, hogy azt jelenti: Zhord egy percet sem óhajt elszalasztani a mókából.
– Ilyen ruhában, Ey'Lindi? – húzta a szót Gugol.
És a navigátor szürke szeme végigmérte az orgyilkosnő színjátszó, szíriuszi selyemruháját, melyet hanyagul megkötött skarlátvörös öv tartott a derekán, ezüstprémes stóláját, felkunkorodó orrú lábbelijét.
Igaz, még így, egy kereskedő szeretőjének öltözve sem lehetett védtelen – kellett, hogy legyen nála egy-két fojtóhurok, néhány apró digitális fegyver, amelyeket az ujjára húzhat, vagy pár gyorsan ható vegyszerrel teli fiola.
Gugol hátradőlt a díványon, és élvezettel nézte Ey'Lindi alakját, ahogy a nő finom mozdulatokkal nyújtózkodni kezdett. Az orgyilkos valami izometriás gyakorlatot végzett, különlegesen fejlesztett izmai megfeszültek és elernyedtek. Csodálatos acélpengének tűnt, ahogy meghajolt és visszarugózott, titkos tudományával edzve-keményítve magát. Gugol testtartása lustálkodást sugallt. A navigátor jókorát ásított.
Ám közben figyelte Ey'Lindit. Akárcsak Zhord; akárcsak maga Jaq.
Ey'Lindi nagyobbra nőtt a legtöbb férfinál, tagjai hosszúak voltak, termete sudár. A magassága arra szolgált, hogy elterelje a figyelmet a lábszárában és bicepszében rejlő erőről. Göndör, rövidre nyírt hollófekete hajjal keretezett arca furamód lapos és jellegtelen volt – olyasféle, amit hamar elfelejt az ember. Lágy ívű, elefántcsont fehér vonásai szépséget sugároztak, de nem tartalmazták, mintha valami ingerre várnának, hogy életre keljenek. A szeme aranyszínű volt.
Ey'Lindi. Még gyermekkorában ragadták el egy vad dzsungelvilágról, ahol csak úgy nyüzsögtek a ragadozók, a húsevő növények meg a vadásztörzsek, melyek a civilizáció legtöbb vívmányát már elfeledték, kivéve a ravaszság, a harc és a túlélés fortélyait. Miután elrabolták, hogy letöltse tízéves tanulmányi idejét az Orgyilkosok Képzőiskolájában, makacs módon a többi újoncnál sokkal tovább ragaszkodott a személyazonosságához. A maga egyszerű, különösen hangzó nyelvjárásában folyton azt hajtogatta: Én, Lindi! Éééjn,Litndí! Én, Lindi! Éééjn, Lind! Hétéves korában megölt egy idősebb növendéket, aki kicsúfolta. Az oktatói ezek után Ey'Lindinek nevezték el. Hagyták, hogy megtartsa ezt a részt hajdani önmagából, bár sok minden mást megváltoztattak rajta. Most halvány mosolyt küldött a lakosztály kristályüveg ablakai alatt elnyúló őserdő felé, mintha az otthona járna az eszében – jóllehet most az igazán halálos dzsungel a városon belül volt, nem odakint.
Gugol és Zhord mindketten szinte itták a mosolyát. Akárcsak Jaq. Akárcsak maga Jaq.
Az inkvizítor tudta, hogy csak egy csodálatraméltó eleven fegyvert szabad látnia Ey'Lindiben. Őszintén remélte, hogy a navigátornak sosem támad olyan ostoba ötlete, hogy megpróbálja Ey'Lindit az ágyába csalogatni. Ey'Lindi szalmaszálként roppantaná össze, mint egy óriáskígyó. Úgy törné fel szőrtelen fejét, akár a tojáshéjat. Gugol mindig rejtve maradó hiperszeme egyszeriben kiugrana a homloka köré tekert fekete fejkendő alól.
Ami a rőt szakállú zömiket illeti, aki Ey'Lindinek csak a csípőjéig ért, és olyan mulatságosan festett piros terepzubbonyában, zöld overalljában és gyakorlósapkájában... nos, az ő szenvedélye nem is lehetett más, csak reménytelen.
– Ey'Lindi...
– Igen, inkvizítor? – hajtotta meg az orgyilkos a fejét. Csak nem akart kötekedni Jaqkal?
– Ne használd ezt a címzést, mikor bevetésen vagyunk! – A férfi remélte, hogy sikerült eléggé szigorú hangot megütnie. – Jaqnak kell szólítanod.
Lám, hatalmában áll megparancsolnia ennek a figyelemreméltó, különös nőnek, hogy ilyen bensőségesen szólítsa.
– Nos, Jaq?
– A helyénvaló válasz „igenis”. Akárhogy is alakuljon a helyzet, gyakorlás közben használd a józan eszedet. Ne vess be látványos kunsztokat, amikkel csak fölöslegesen magadra terelnéd a figyelmet.
– Vaszilarjovban dúl a káosz. Senki sem venne észre. És egy kicsit a Birodalmat is segíteném vele, nem?
– Pillanatnyilag nem ez a szándékom.
Gugol bágyadtan intett a kezével.
– Az meglehet, hogy a szó mindennapos értelmében az egész Sztálindrómon dúl a káosz, de a Káosznak mint olyannak valójában semmi köze hozzá. A génorzók nem a Káosz teremtményei, bár fürtökben sodródnak a hiperűrben, míg nem találnak maguknak egy világot, amit megfertőzhetnek.
Jaq zordan meredt a navigátorra. A társainak persze muszáj volt eleget tudniuk róla meg a céljairól ahhoz, hogy hatékonyan támogathassák, de a Káoszt és a küldötteit illetően a Malleus politikája a szigorú cenzúra volt. A Káosz – az univerzum túloldala, a hiperűr birodalma – rengeteg ocsmányságot okádott ki magából a Thlyy'gzul'zhaell fajtájából, amik mind-mind a valóság eltorzítására törtek. Megszámlálhatatlan efféle förtelem? Az Ordo Malleus éppen hogy számba venni igyekezett őket! De esze ágában sem volt szétkürtölni, amit megtudott. Ó, nem, éppen ellenkezőleg. Még az a természetes veszélyforrás, amit a génorzók jelentettek, az is elég rettenetes volt ahhoz, hogy a legnagyobb körültekintést követelje meg.
– Huh – mondta Zhord –, szerintem senki nem tudja, hogy a génorzók valójában honnan származnak. Hacsak te nem, Jaq.
Mielőtt Jaq válaszolhatott volna, Ey'Lindi lerúgta magáról a cipőjét. Elhajította a stóláját. Kioldotta az övét, és egy kurta csuklómozdulattal eldobta; olyan fenyegetően kígyózott a levegőben, hogy Zhord önkéntelenül hátraugrott előle. Aztán különösebb ceremónia nélkül kilépett selyemruhájából, és meztelenül állt előttük, a bugyijától eltekintve, mely ugyanolyan fekete volt, mint a tetoválásai. Az ágyékát egy szőrös pók ölelte. Jobb lábán egy fogát kimeresztő kígyó tekergőzött fölfelé, mintha a pókra akarna támadni. A mellén bogarak mászkáltak. A legtöbb tetoválása rég behegedt sebeket takart, hátborzongató módon kicifrázva a tarjagos szélű forradásokat.
A kezében egy apró flakont tartott; micsoda bűvész volt ez a nő! Ezt csak a skarlátszín derékövben rejtegethette valahol.
Ey'Lindi akrobatikusan előbb az egyik, majd a másik lábára ágaskodott, és nekilátott, hogy tetőtől talpig fekete szintetikus bőrrel fújja le a testét. Elegáns, nagyívű mozdulatokat tett, de egy pillanatra sem vesztette el az egyensúlyát, s egyetlen rést, egyetlen hajlatot, egyetlen domborulatot sem hagyott ki. Hogy pontosan mikor hullott le róla a bugyi? Jaq nem is látta. De érezte Ey'Lindi izgatottságát, érezte a magáét is; és tudta, hogy a kettő nem ugyanarra irányul.
Gyorsan a kör alakú képernyőnek szentelte a figyelmét, amit valami szarvas pikkelyes őserdei szörnyet ábrázoló olajfestmény helyére akasztott a falon.
Pszi érzékszerve felbúgott, mikor újra kapcsolatba lépett a kémlegyeivel. A vetítőernyőn aprócska képek százai nyüzsögtek; miniatűr jelenetekből összeálló mozaik. Az egész ernyő fazettákra tagolódott, mint egy hatalmas légy szeme, csakhogy ezek a fazetták mind mást és mást mutattak.
A mozaik tanulmányozása Jaq elméjének túlnyomó részét lefoglalta, úgyhogy csupán homályosan regisztrálta – a szeme sarkából, a tudata pereméről – Ey'Lindit, a ruganyos testű ébenfekete szobrot, akinek már csak az arca volt elefántcsont fehér. Az orgyilkos éppen a torok- és fülcsatlakozókat helyezte fel magának, melyeken keresztül hallani, beszélni és lélegezni tud majd.
Jaq az egyik fazettára összpontosította a figyelmét. Az pillanatok alatt sokszorosára nőtt. Az összes többi apróra zsugorodott körülötte, és úgy nyüzsögték körül, mint egy sor kicsiny holdacska, mindegyik a maga jelenetével.
Összetűzés egy siklógyár telephelyén...
Fénylő nyilak cikáztak a félkész járműveknek otthont adó szürke barlangban. A lézervetőkkel felfegyverzett hibridek keményen szorongattak egy gárdista őrállást. A gárdisták hűséges egység voltak, nem szivárgott be közéjük a fertőzés, de... vesztésre álltak. Micsoda brutális karikatúrái voltak az emberi lényeknek ezek a hibridek, eltorzult, puffadt, csonttarajos fejükkel, lángoló szemükkel, fűrészes élű kivicsorított fogsorukkal! Emberi kéz helyett néhány hibrid a tiszta vérű génorzók rettenetes erejű gyilkos karmával büszkélkedhetett. Ha lerohanják a gárdisták védővonalát, egyszerűen szét fogják tépni az utolsónak maradtakat.
De ez még nem volt teljes kép, ó, dehogy, egyáltalán nem! Jaq összezsugorította ezt a szörnyűséges fazettát, és felnagyított egy másikat...
Sok száz lázadó nyüzsgött egy rózsapiros lapnegyed tetején, egy faként szétágazó közigazgatási torony felé igyekezve...
A hibridek között számtalan olyan lázadó akadt, aki teljesen emberinek tűnt, sőt ők voltak többségben. Ezek közül egyesek a hibridek első generációs ivadékai lehettek, akik külsőre embereknek látszanak, de tiszta vérű génorzóknak képesek életet adni. Mások a rákövetkező nemzedékbe tartoztak: valódi emberi lények, akik még a hipnotikus tenyész kötelék hatalma alatt álltak.
Robbanások sora szaggatta végig a lapnegyed szárát, amellyel a város többi részéhez csatlakozott. Az egész téglatest megroggyant és letört. Egy röpke pillanatra a hatalmas építmény lebegni látszott a levegőben, aztán megindult lefelé. A lázadók egyensúlyukat vesztve kapkodtak valami után, amiben megkapaszkodhatnának kezükkel – vagy karmukkal –, ahogy a lapnegyed az őserdő széle felé zuhant, mely két kilométer mélyen várt rá.
A becsapódás nyomán, mely évszázados faóriásokat tett a földdel egyenlővé, porfelleg szállt föl. A porfelleg a lázadó sereg volt. Még a lapnegyed plasztacél borítása is felhasadt. Egy jól irányzott plazmasugár odafentről felrobbantotta az óriási üzemanyagtartályokat. A lezuhant lapnegyedet kívül-belül egyaránt lángok borították el. A por égett; és égett persze a lapnegyed valamennyi lakója, feltéve, ha valahogy átvészelte otthonának mélybe zuhanását.
Most már százával pusztultak a lázadók. A zendülés valóban a végső, tomboló, öngyilkos fázisába jutott.
– Vannak, akik azt mondják, hogy a génorzókat úgy állították elő... Eleven fegyvernek tervezték őket – világosította föl Gugol Zhordot. – Egy nagyszerű tréfa az egész, ami valami vérszomjas idegen lény agyából pattanhatott ki!
– Huh.
– Ugyan már, miért ne? Gondolod, hogy maguktól fejlődtek ki? A génorzók ön magukban képtelenek szaporodni. Hogy a fenébe jöhettek volna létre egyáltalán, ha nem bábáskodott a keletkezésüknél valami rosszindulatú akarat? Kénytelenek más fajokat megfertőzni, aztán elburjánzani a bolygón, akár a rákos daganat.
Utazásai során galaxis szerte Gugol kétségkívül számtalan rémhírt hallhatott, minden hivatalos erőfeszítés ellenére, hogy elfojtsák az ilyen kósza szóbeszédet.
Talán – vetette föl Zhord – egy Káoszvihar sodorta őket elő a szülőhelyükről, akárhol volt is az. Úgy tűnik, hogy a tiszta vérűek nem tudnak űrhajót vezetni, lézerrel lőni, de még egy vacak biztosítékot sem képesek kicserélni. Különben mindenütt ott lennének már, a saját lobogójuk alatt. Micsoda ügyetlen fegyver! Huh!
– De micsoda nagyszerű, sötét kigúnyolása az életnek, a családnak és a szeretetnek!
A kis ember valamilyen káromkodást morzsolt el a fogai között, a saját zömik dialektusában.
– Nana, Zorro – rótta meg a navigátor. – Mi itt valamennyien a birodalmi gótot beszéljük... – Újabb, mocskosabb szitok ugyanazon a nyelven. – ...mint minden civilizált lény.
– Akkor légy szíves, ne hívjál Zorrónak. Az én nevem Zhord.
– A nevedben zord vagy, ám a természeted nem szükségképpen az. Zömik mércével még csak sihederszámba mész.
– Huh. Te magad sem vagy valami aggastyán, bár néha úgy nézel ki.
Azok a csúf ráncok a navigátor arcán, és a gyászos színű tunikája...
Ey'Lindi feszesen hátrafésülte sima haját. Mikor az arcát is lefújta, az kiismerhetetlenebb lett, mint valaha; fekete maszk volt csupán, az arcvonások halovány kísértetével. A szintetikus bőr védeni fogja a mérges gázok és a lángok ellen csakúgy, mint a robbanások vakító fényétől; kiélesíti amúgy is kitűnő érzékszerveit, fokozza amúgy is hihetetlen szívósságát.
Mire ismét az ágyéka köré kanyarította a skarlátvörös övet, az ujjait miniatürizált digitális fegyverek díszítették, mint megannyi barokk mintázatú gyűszű. A tűpisztoly, a lézerfegyver, a lángvető mind-mind ritka és értékes jokaero munka volt.
Jaq egy újabb fazettára koncentrált...
Egy csővasútállomáson a Bolygógárda két egysége vívott öldöklő közelharcot egymással. Szivárványszínű fény táncolta körül széles ívekben őket, ahogy a sugárbárdok vibráló pengéje találkozott a lézerkardok energiamezejével. A két egység közül az egyiknek teljes egészében emberi álcába bújt génorzó ivadékokból kellett állnia. De melyik volt az? Akik a fekete baziliszkusz jelét viselték, vagy akik a vérszívó kékdenevérét?
Erősítés érkezett gyalogszerrel az alagútban. Lángszórók okádtak tüzet a tomboló kézitusára; és most végre meg lehetett különböztetni a lázadókat a hűségesektől, mint ahogy az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jövevények – sisakjukon a lila szalamandra jelével – szintén hűségesek. Mert a fekete baziliszkuszok felüvöltöttek, összerándultak, és abbahagyták a harcot, mikor a magas hőfokon égő vegyszer lángolva az egyenruhájukra tapadt. A vérszívó denevérek – a tenyész állomány sarjai – viszont még lángokban állva is őrjöngve rontottak a nehézfegyverek kezelőinek. Precíziós lézertűz kaszált a megvadult rohamozók között, egyik emberi fáklyát a másik után terítve le, míg az utolsó is el nem hanyatlott.
Ekkor, talán kissé későn, gomolygó porhab árasztotta el a teraszokat, hogy eloltsa a vegyszerek tüzét. Persze teljesen elvakította a kémlegyet, Jaq azonban addigra már megbizonyosodott a hűségesek pirruszi győzelme felől...
Újabb fazetta: császárképekkel teleragasztott gépóriásokkal teli, bordázott mennyezetű csarnok; a padlóját hullák borítják, sok közülük ugyanolyan groteszk látványt nyújt holtában, mint elevenen...
Jaq több száz szerteszét kószáló kémlegye meg a vetítőernyő egy másik, talán egyedi jokaero találmány volt, amire az Ordo Malleus tette rá a kezét. A jokaerók, ezek a narancsvörös bundájú főemlősök, egymás után eszelték ki az ötletesebbnél ötletesebb szerkentyűket, nem szükségképpen kétszer ugyanúgy, és igen erőteljes hajlamuk volt a miniatürizálásra.
Még mindig heves vita tárgyát képezte, hogy a vörös bundájú majomlények valóban értelmesek-e, vagy ugyanolyan ösztönösen készítik a fegyvereket, ahogy a pók a hálóját szövi. Zhord, aki – mint valamennyi zömik – született technikus tehetség volt, rámutatott, hogy ennek a rovarszem képernyőnek a megkonstruálásához elengedhetetlen némi szellemi képesség a tervező részéről. Ez azt jelentette, hogy akadnak olyan jokaerók, akiknek intelligensnek kell lenniük. Legalábbis néhány.
A legtöbb bolygón elterjedt volt a légy mint szerves életforma. Mocsári legyek, döglegyek, csatornalegyek, homoki legyek, krokodilok szembogarát szívogató legyek, hullalegyek, rothadó növényeken élősködő legyek, valamint állegyek, amelyek a mágneses mezőkből vonták ki táplálékukat. Ugyan ki venne észre egy fürgén zümmögő kis legyet? Ki gondolná, hogy az a légy figyeli őt, és amit lát és hall, azt mindet visszasugározza a rovarszemképernyőnek, mely húsz kilométeres körzetben akárhol lehet? Kinek jutna eszébe, hogy a légy és társai valójában apró, rezgőkristályos készülékek?
– Indulok! – jelentette be Ey'Lindi.
Ha akart, tudott olyan köntörfalazva beszélni, mint egy udvaronc, vagy olyan kétértelműen, mint egy diplomata. Közvetlenül az életveszélyes akciók előtt azonban néha egyszerűbb, tömörebb beszédstílusra váltott; talán szülőbolygójának primitív, törzsi társadalma járt az eszében ilyenkor. Kecsesen és nesztelenül távozott a smaragd lakosztályból, fürgén, akár egy borotvamadár.
Jaq egy koncentrált gondolatsugárral más mederbe terelte akaratát; kiválasztott egyet a kémlegyek közül, melyek a máskülönben kihalt folyosón repkedtek odakint, és utasította, hogy kövesse az orgyilkosnőt.
Utána kinagyította ezt a fazettát, egészen egynegyed képernyőméretig. Ey'Lindi egy pillanatra megtorpant, hátranézett a kémlégy irányába, és kacsintott. Aztán gyors kocogásra váltva eltávolodott, mintha üldöznék.
– Huh, megyek én is. – Zhord mélyen a homlokába húzta sapkáját, megveregette a válltokjában lapuló lézerpisztolyt, ellenőrizte az övén függő gránátokat, melyeket „szőlőfürtnek” becézett, és loholt a nő után. A lakosztály ajtaja ezúttal csattanva vágódott be mögötte, nem úgy, mint Ey'Lindi távozásakor.
– Lármás bugris – jegyezte meg Gugol, és lustán feltápászkodott a díványról. – Csodálom, hogy nem a sorozatlövő a kedvenc fegyvere. Ratatatata!
– Nagyon jól tudod – mondta Jaq –, hogy az ajtó becsapásával csak jelezni akarta Ey'Lindinek, hogy követi.
Gugol kuncogva felnevetett.
– Sokat kell szaladgálnia, hogy rövid maradjon a lába. Ey'Lindinek meg azért, hogy hosszú.
– Vissza fog jönni, Vitalij, sose féltsd. És Zhord is.
– Zhord, amint elrohan, hogy megvédje Ey'Lindit... mintha az egeret bíznák meg a macska védőőrizetével! Igazán szívszorító, ahogy atyáskodni próbál fölötte, aztán meg az egészet el akarja tussolni egy 'huh'-hal. Azt hiszem, hogy mivel egyetlen köpcös zömik nőcske sincs a közelben, a kis fickó személyében Ey'Lindi valóságos istennőnek tűnhet.
És a tiédben talán nem? – gondolta Jaq. – Bizonyos fokig még az enyémben is.
– Halálistennő – mondta –, és sosem azon jár az esze, amin a tiéd. Mint ahogy nekem sem. Úgyhogy most hallgass!
A navigátor fel-alá járkált. Fölkapott egy borostyánszínű folyadékkal telt kristálykorsót, majd lerakta. A hüvelykujjával kipróbálta, mennyire hegyes a dugóhúzószerű szarva annak a kis teratoszaurusz koponyának, amely az egyik falra volt kiakasztva, s a homlokába egy zöld követ ágyaztak. Belekotort a szállodaigazgatóság figyelmességeként az asztalra helyezett álomporos kehelybe, aminek mindeddig még egyikük sem érintette az erőtérmembránját, aztán sietett megtisztítani a kezét a vibrosztát alatt. Ey'Lindi biztonsága aggasztja? Mi másra volna jó Ey'Lindi, mi egyéb értelme lenne az életének, ha nem az, hogy veszedelmes bevetésekre induljon, és mindig élve térjen vissza? Hiszen egész nap az a dolga, hogy minden idegszálával éber legyen, és tartsa magát pattanásig feszülve, akár az íjhúr. Ám abban az aranyszín szempárban értelem is világlott, vonzó intelligencia, sőt szellemesség. Bár a humorérzéke néha egészen ijesztő tudott lenni.
Jaq átfutotta a fazettákat, percek alatt végigvette az összes jelenetet gyors egymás utánban, míg el nem jutott addig a kémlégyig, amelynek a célpontját úgy hívták:...
Harq Obispal!
A megtermett inkvizítor egyik kezében sorozatlövővel, a másikban energiakarddal csörtetett végig a széles sugárúton, szilaj pillantásokat vetve mindenfelé.
Obispal gyömbérszín szakálla háromfelé ágazott, mintha szőrös csápok sarjadnának az állából. A szemöldöke rozsdálló drótcsokor. Derékban övvel összefogott fekete köpenyét fehéren vigyorgó halálfejek díszítették. Mocsár vadászcsizmája bokában elnyesett, kivájt elefántlábra hasonlított. Merev gallérú vérvörös palástján fegyverek és különféle készülékek lógtak; az egyik fülcimpájában kommunikátort viselt.
Az inkvizítor egy szakasz páncélos birodalmi rohamosztagos élén lépkedett. Ezek a roham osztagosok a bolygón állomásozó helyőrségekből kerültek ki, nem idegen világokról való űrgárdisták voltak. Obispal hitt az akarat hatalmában, mely könyörtelen erővel sugárzott belőle; s valóban – annak ellenére, hogy a bal arcán egy vöröses, tarjagos szélű forradást viselt – már-már sebezhetetlennek tűnt.
Valószínűleg úgy ítélte meg, hogy a sztálindrómi bevetésen nincs szükség igazán drasztikus beavatkozásra – jóllehet eddig harminc bolyváros dőlt romba, néhány pedig teljesen elpusztult. A veszteségek? Harmincmillió civil és katona? Több ezer, egyenként milliárdos lélekszámú városból...
Jaq elmélázva felidézte magában egy ősrégi hadvezér szavait, aki a letűnt Föld egyik középső királyságában élt és működött: „Egy ezermilliós országban ugyan mit számít, ha egymillió ember életét adja a tisztaság ügyéért?”
Persze egy ilyen istencsapás föld alá kényszerítése nem jelentette egyben a teljes megszüntetését is. Csupán egyetlen termékeny génorzónak kell életben maradnia valami rejtekhelyen, és néhány évtized múlva kezdődik elölről az egész. A képzett, harcedzett űrgárdisták alapos munkát végeznének, ők sosem engednének a háború rákfenéjének – a küzdelembe belefáradt katonák azonban sokszor annyira vágynak már a szörnyű hadjárat befejezésére, hogy megelégednek a valószínűleg teljes győzelemmel, ami gyakorlatilag minősíthetetlen kudarc.
A sugárúton járművek és lánctalpas rombolók roncsai füstölögtek az ólomszín mennyezet alatt, amely olyan magasan húzódott, hogy a karbantartó függőfolyosók és energia kábelek szövevénye finom pókhálónak tűnt csupán.
Sok világítótest ki volt lőve vagy elromlott, s az árnyékok anyagtalan behemótok gyanánt leselkedtek a sötét zugokban. A berogyott közlekedőívekről baljós füst szállt a magasba; mindenfelé rozsdasav csöpögött. Félhomályos alagutak vezettek tönkrelőtt ipartelepekre.
Jaq hagyta, hogy a hangok utat találjanak a tudatába.
Obispal bömbölve káromkodott, s hangja megsokszorozódva verődött vissza a sivár fémfalakról, mintha egy egész sereg ordítozna.
– Halál az idegen söpredékre, amely megfoszt minket emberi mivoltunktól! Halál a megrontókra! Halál a megrontottakra! Örömteli szívvel égetünk és irtunk!
Az inkvizítor hangja a kémlégy közvetítésében majdnem elnyomta a harsány fegyverropogást. Obispal körbelendítette a kardját úgy, hogy jobb karja fénylő körfűrészre emlékeztetett. Aztán feldobta a gyilkosan zümmögő fegyvert a levegőbe, és ügyes mozdulattal elkapta a markolatát. Mintha valamiféle katonai díszszemlét vezetett volna, a marsallbotot forgatva.
Igen, díszszemlét... a pusztítás díszszemléjét.
Obispal bőségesen hagyott magának időt a tisztogatásra, még el is nyújtotta kissé a műveletet. Embereinek és a bolygó megrontatlan, kormányhű csapatainak a támogatásával nem a fővárosban kezdte meg tevékenységét, hanem egy sor kisebben körülötte, s aztán pusztítva égetve vonult egyikből a másikba. Irtó hadjárata teljes körű zendüléshez vezetett a hibridek és az igazi embernek látszó génorzó ivadékok körében. Ez utóbbiak már évtizedek óta folyamatosan szivárogtak be a közigazgatásba, sőt még a gárdisták közé is.
Ha Obispal a fővárosban kezdi a tisztogatást, könnyen meglehet, hogy az ivadékok szétszóródnak, és más, távolibb városokba menekülnek a közlekedő-alagutakon vagy akár a bolygó felszínén, az őserdőn át. Egyszóval volt értelem a stratégiájában, bár ugyanakkor úgy tűnt, sok fölösleges rombolással jár.
Olyan volt az egész, mintha vadmadarakat vertek volna föl a vadászaton a hajtók, és a fegyveres gyűrű középpontja felé hajtanák őket. Obispal arra kényszerítette a génorzókat és ivadékaikat, hogy intézzenek elkeseredett támadást a bolygó hatalmi és közigazgatási centruma ellen, hátha sikerül elfoglalniuk, és elvágniuk a Sztálindrómot a külvilágtól.
Tűzbe repülő bogarak...
Gárdisták harcoltak gárdistákkal. A hivatalnokok meggyilkolták a feletteseiket, és fegyvert osztottak a lázadóknak. A közönséges munkások és termelésirányítók most először pillantották meg a hibridek igazi arcát, akik álöltözetet és plasztik maszkot viselve lapultak meg közöttük.
Jaq egy újabb hibridhordára állította a képernyőt, amely lézervetőkkel és energia kardokkal tombolt az egyik alsó szinten. Görnyedt tartásuk széteső félben lévő emberekre utalt, akik lassan belecsúsznak a vérengző vadállat szerepébe. A hordában hátborzongatóan gyönyörű emberi lények vezényelték a pokoli dühöngést.
– Pletykákat persze mindig hallani – jegyezte meg Gugol –, de teljesen más, ha a saját szemével látja az ember a dolgot.
Jaqnak már ott volt a nyelvén a válasz, hogy a navigátor semmit sem lát a saját szemével, legfeljebb a mozaikképernyőn keresztül. De visszafogta magát, nehogy esztelen, vakmerő hősködésre sarkallja Gugolt, amivel esetleg megfosztaná magát egy ilyen kiváló hiperűrpilótától.
– Pletykákat? – érdeklődött inkább. – Mennyire hangosak ezek a pletykák?
Zhordot az imént beavattad a génorzókról alkotott elméletedbe. Sokat pletykálnak a navigátorok? Te is pletykálsz?
– A navigátorok sokfelé megfordulnak, és sok mindent hallanak. Akad, ami igaz, akad, ami félig, akad, ami koholmány. A történetek változnak, miközben elmesélik őket. – Gugol hangjába különös, félig könyörgő, félig pimasz tónus költözött.
A navigátor bizonyára arra emlékeztette magát, hogy Jaq most ugyan inkognitóban van, valójában azonban egészen más ember, mint akinek tűnik... és Gugolnak szüksége volt erre az emlékeztetőre.
Jaq, aki meglehetősen sikeres független kereskedőnek adta ki magát, redőzött zubbonyt viselt ezüst vállrojttal, meg buggyos karmazsin nadrágot, amit lábszár-középig érő csizmájába tűrt. A zubbony jó bő volt, itt hordta a lőfegyvereket, a csizma pedig sajátos fazonú, ebben voltak a kések. Ez az egész öltözék illett volna persze egy valódi kereskedőhöz is.
Gugol idegesen megnyalta az alsó ajkát.
– Egy igaz történet, amely bejárja a galaxist, hazugsággá válik.
– Gondolod tehát, hogy a hazugságból is lehet igazság?
– Ez nekem túl kifinomult, Jaq.
Ez persze nem volt igaz. Senki emberfia, aki egy pillantást vetett a hiperűr káoszába, senki emberfia, akinek ez volt a munkája, nem engedhette meg magának, hogy ne legyen kifinomult, ha életben akart maradni. Bizonyos értelemben a hiperűr maga volt a végső hazugság, mivel állandóan be akarta csapni azokat, akik utaztak benne. Ugyanakkor azonban a hiperűr volt a létezés végső alapja.
Vitalij Gugol egyenesen igyekezett minél kifinomultabbnak mutatkozni. Ebben segítették a mély ráncok is, amiket a mélyűrben és a hiperűrben töltött idő vésett az arcára idő előtt. Ezek unott, kiégett jelleget kölcsönöztek ábrázatának, amely máskülönben egyenesen kölyökszerű lett volna.
Bensőleg a navigátor továbbra is fiatal és sebezhető volt – fogékony a botor lelkesedésre, mint azt az Ey'Lindi iránt érzett vonzódása is mutatta. Gugol tudta ezt, épp ezért igyekezett cinikusan prezentálni az érzelmeit, és lenézte az olyan ficsúri öltözéket, mint amilyenben Jaq most páváskodott. Vitalij fekete tunikát viselt, mely alig kivehető bíbor rúnákkal volt kihímezve. A fekete az űr színe. A fekete kifinomult szín. (És a fekete volt Ey'Lindi harci színe is.)
Jaq megpróbálta maga elé képzelni, milyennek láthatja őt Gugol. A kereskedőruha kissé kalózos éleslátást sugallt üzleti téren, bár nem minden becsület nélkül, és mindig a mélyben meghúzódó érzékiség szolgálatában. A látszat persze csalt. Jaq érzéki ajka szöges ellentétben állt szkeptikus, jéghideg, kék szemével. Egyrészt bizonyára úgy tűnt, hogy Jaq képes az iróniára, és meglehetősen rugalmasan fogadja a különféle álláspontokat – talán csak azért, hogy csapdába csalja beszélgetőpartnerét. Másrészt belülről gránit keménynek kellett lennie, még az olyan brutálisan hivalkodó magamutogatóknál is keményebbnek, mint Obispal – mert Jaq őrzője volt azoknak, akik az emberiséget őrizték; ő volt a felügyelők felügyelője.
Valóban elég kemény vagyok? – tűnődött Jaq. Vagy én is sebezhető lennék?
– Pletykálkodjanak csak maguk között a navigátorok halaskofák módjára – mondta élesen. – A génorzók létezésének titokban kell maradnia a világok sokasága, az emberek előtt, nehogy szétterjedjen a zűrzavar. Kivéve persze a vezetőket. Azokat szükségképp be kell avatni.
– Ha a köznép tudná, hogy...
– Tudod, Vitalij, ezért vannak az inkvizítorok. Hogy megkeressék, hogy kigyomlálják ezt a tudást. A zűrzavar a Káosz rokona. A tudás zűrzavarhoz vezet. A tudatlanság lehet az ártatlanok legerősebb pajzsa. – Jaq ajka kísértetmosolyra húzódott. Vajon valóban hisz Jaq Draco ezekben az alapelvekben?
Fazettanegyed... Ey'Lindi kiszállt egy utazókapszulából, liften lement az egyik alsó szintre, és most akadálytalanul, hosszú szökkenésekkel szaladt az északnak tartó mozgójárdákon.
A délnek tartó mozgójárdák zsúfolva voltak a harc elől menekülő bolygólakókkal. A hullámzó emberfolyamban véres verekedés dúlt, hogy ki jut el a középső expresszsávra, ahol a páni félelemben menekülő massza a leggyorsabban haladt. Néhány ember véres volt, megsebesülhetett valahol; mások különféle batyukat szorongattak. Gyakran előfordult, hogy egy menekülőt, akinek egyik lába már az expresszsávon volt, a másik pedig még a mellette lévőn, elsodort az emberfolyam dagálya, és eltűnt a talpak könyörtelen tengere alatt.
Vízpára szitált az elromlott tűzvédelmi szórófejekből. Odafönt elektromos kisülések cikáztak, ahogy rövidre záródtak az energiakábelek.
Fazettanegyed... Zhord egy lopott motoros triciklin repesztett észak felé a mozgójárdán.
Ey'Lindi egy pillantást vetett hátra a válla fölött, aztán hatalmas ugrásokkal továbbfutott.
A kis ember fölegyenesedett a pedálon, fölrántotta a tricikli első kerekét, és két keréken száguldott tovább.
– Ne vigyelek el valahová? – bömbölte.
Ey'Lindi fokozta az iramot. A zömik ösztönösen félrerántotta a kormányt, hogy odahúzhasson mellé úgy, hogy az egyik kerék átcsússzon egy lassúbb sávra. A manőver nem sikerült. A tricikli kifarolt és felbukfencezett, Zhord pedig átrepült a kormányrúdon. A zömikből csak a terepszín zubbonya meg a csizmája látszott; valóságos labdává gömbölyödött össze, ide-oda pattogott, és vagy fél tucat bukfencet vetett, mire sikerült megállapodnia. Ey'Lindi egy pillanatra megtorpant.
Zhord azonban már tápászkodott is fel, szitkozódva porolta le magát, és a sapkáját kereste.
Ey'Lindi fölemelte a kezét – köszöntésképpen talán, vagy csak azt akarta jelezni vele, hogy nem tart igényt a kíséretre? –, és ismét nekiiramodott.
Zhord undorodva nézett a tricikli roncsára meg a mellette dél felé tolongó rémült tömegre, aztán loholni kezdett északi irányban, az orgyilkos után.
Jaq azzal lepte meg Gugolt – és önmagát –, hogy együtt érzően, már-már barátian felkuncogott.
Ey'Lindi egy széles kanyarban már ki is került a zömik látószögéből. Itt elhagyta a mozgójárdát, és a bekötőutakon rohant tovább, villámként kerülgetve a menekülőket, akik riadtan hőköltek hátra a futó, arctalan, szénfekete nő elől. A kémlégy ott cikázott mögötte a mind szűkebb, elhagyatottabb és vészjóslóbb sikátorokban. Harci zaj hallatszott a távolból. A város felépítményét robbanások rázták, ősrégi csatornákat szaggatva szét.
Fazettanegyed... és Jaq elkáromkodta magát.
– Íme, a Gonosz egyik atyja.
Egy középkorú pár kísért egy tiszta vérű génorzót valamilyen rosszul megvilágított, fullasztóan szűk raktárház ládákkal szegélyezett oldalfolyosóin.
Mennyire mindennaposnak tűnt az a két ember az egyszerű munkásoverallban! Eltekintve persze a lézerpisztolytól, amit esetlenül, ám elszántan emelt maga elé mind a kettő. És eltekintve a tébolyult, féltő szeretettől üvegesen csillogó szemüktől.
Mert ez a pár érzelmileg rá volt hangolva a szörnyetegre. Olyan érzések fűzték hozzá őket, melyek a szeretetnek és a családi köteléknek legkegyetlenebb torzképei voltak.
A roppant szörnyeteg örök támadópózba görnyedve járt, úgy, hogy a gerincén sorakozó tüskék fenyegetően felmeredtek. Hosszúkás koponyája lapultan előreállt, tépőfogairól ragacsos nyál csöpögött. A felső két karja olyan karmokban végződött, amik fel tudták tépni a páncélt; kitines kül takarója pedig ugyanolyan kemény volt, mint a páncél. Tagjait rostos ínszalagok fonták körül. Szájából elővillant a szarus állagú csőnyelv, mellyel át tudta csókolni áldozatába a génállományát.
Jaq egy pillanatra összerezzent a szörny hipnotikus erejű tekintetétől, noha csak a képernyő közvetítésével látta, és pszichikailag immúnis volt rá.
– A Gonosz atyja – kántálta, mintha egy imát utánozna gúnyosan –, és a nagyatyja is...
Való igaz. Az emberanya, aki egy torz, bestiális hibridnek ad életet, vak szeretettel fog csüggeni rajta, és olyan ravaszul védelmezi, akár nőstény tigris a kölykét. A hibridek ivadékai már nem annyira elborzasztó külsejűek. A tenyészet negyedik nemzedékének egyedei már teljesen emberinek tűnnek majd, csak a szemükben lángoló fanatikus fény teszi őket mássá.
Ám az ilyen lények elsőszülött ivadékai ismét csak tiszta vérű génorzók lesznek, a ciklus pedig visszataszító, ösztönös elkerülhetetlenséggel folytatódni fog.
Akkorra már a testileg-lelkileg torz lények ezreiből álló családközösség titokban megfertőzi a társadalmat, s a tenyészet éber tudatában lesz minden egyes tagja idegen szükségleteinek. És valahol, egy titkos, fényűzően berendezett rejtekhelyen a burjánzó testű pátriárka, amely annak idején elkezdte a bolygó megrontását, mély beleéléssel élvezi ivadékai minden cselekedetét...
Fazettanegyed... Egy génorzó feltépi az egyik gárdista mellkasát, majd visszahúzódik búvóhelyére...
Jaq rövid időre egyszerre jelenítette meg az összes kémlégy által továbbított képet a vetítőernyő mozaikján. Aztán kinyújtotta tudata csápjait, és... Érezte, hogyan sűrűsödik a harc Vaszilarjovban, hogyan veszít a lendületéből, és hogyan összpontosul elkeseredetten egy pontra, a szállodától mintegy tizenöt kilométerre északra. Itt gyűltek össze az életben maradt tiszta vérűek és szolgáik. Lehet, hogy a pátriárka már halott volt. Errefelé tartottak Obispal meg az emberei az egyik irányból. És Ey'Lindi a másikból...
Megint egy fazettanegyed... A sötét, magasított megfigyelőfülke valami laboratórium-féleségre nézett. A vészfények villogásában ősrégi berendezések szikráztak és füstölögtek, melyeket kezelőik magukra hagytak. A pulzáló fény mozdulat közben merevítette ki a támadásra gyülekező szörnyetegeket.
Jaq egy gondolattal utasítást adott a kémlégynek, hogy váltson infravörösre.
Odafönt a fülkében, a szintetikus bőr fekete álcájában láthatatlanul, Ey'Lindi kuporgott. A plasztacél ajtót beékelte maga mögött, hogy zárva maradjon. A megfigyelőablak kétségkívül páncélüveg volt. Ő pedig csak kuporgott. Rejtőzik? Bezárta volna magát egy viszonylag biztonságos búvóhelyre?
Az orgyilkos módszeresen az övébe rejtette jokaero fegyvereit. Utána oldószert fújt egy pontra a karján, és egy tűt szúrt a szintetikus bőrön keletkező lyukba. Befecskendezett magának valamit. Aztán még mélyebbre görnyedt, a lábát maga alá húzva, mintha ugrásra készülne.
Nemsokára púpok türemkedtek ki a gerincvonala mentén. A feje megnyúlt, az ujjai karmokká forrtak össze.
– Mi történik vele? – kiáltott Gugol. – Megfertőződött? Jaq megborzongott.
– Meg kell mondanom, hogy komolyan veszi a kihívást.
– Mi történik vele, ember? – Gugol karon ragadta Jaqot, és elborzadva meredt a szörnyeteggé változó Ey'Lindire.
– Polimorfint fecskendezett be magának.
– Polimorfil... Az valami fájdalomcsillapító, ugye?
– Nem.
Az orgyilkosokat ellenállóvá teszik a fájdalommal szemben. Ey'Lindi azonban bizonyára gyötrelmesen szenvedhetett, ahogy a teste akarata parancsa előtt meghajolva igyekezett átalakítani magát.
Gugol hisztérikusan kuncogott.
– Az orgyilkosoknak az a szere, ugye? Amit arra használnak, hogy új külsőt öltsenek. Hogy álcázzák magukat. Hogy valaki másnak a szerepében tetszelegjenek. Egy másik ember szerepében, Jaq! Hallottam már a polimorfinról, Jaq. Az nem változtathatja meg ennyire valakinek a testét! – Ujjával vad mozdulattal bökött a képernyőre. – És ilyen gyorsan sem!
– Ey'Lindi most valódi génorzók közelében tartózkodik – motyogta Jaq. – Az alakjukra koncentrál, közvetlenül érzékeli őket...
– Az nem számít!
– Nos, a szintetikus bőr is segít felgyorsítani a reakciót. Élénkebbé teszi az egész anyagcseréjét, felpezsdíti az életerejét. Erre is alkalmas, nemcsak a védelemre.
– Hazudsz, Jaq!
– Uralkodj magadon. Van még egy másik ok... Azt viszont nincs jogod tudni, érted?
Gugol szempillája megrebbent, és a hüvelykujját rágta, hogy elnyomja magában az aggodalmat – vagy a pánikot? De nem tágított, és gondterhelten hadart tovább.
– Hallottam, hogy az orgyilkosok, ha kell, kificamítják a saját tagjaikat, sőt a csontjaikat is eltörik, hogy kígyók módjára áttekergőzhessenek a szűk csöveken...
– Nincs jogod bármit is kérdezni! Quieta esto, nefanda curiositas, esto quieta! – A zengzetes szent szavak úgy hatottak Gugolra, mint egy arculcsapás.
Jaq maga is csak azóta ismerte a titkot, hogy teljesítették a kérését, amivel az Officio Assassinorumhoz fordult, és rendelkezésére bocsátottak egy orgyilkost, akinek voltak már tapasztalatai génorzók által megfertőzött világokkal kapcsolatban, ugyanakkor alkalmas volt rá, hogy kifinomult ágyasnak álcázza magát.
Ey'Lindit régebben kísérleti műtétnek vetették alá, melynek során szénszálas rostokkal megerősített, teleszkópos, formaemlékező szöveteket ültettek a testébe, és rugalmas porc-rendszerrel is ellátták, amely szükség esetén kitinkeménységűre tudott merevedni. Így génorzóhibridnek álcázhatja magát, és tud is úgy viselkedni, mintha az lenne; utána pedig visszaszippanthatja magába az implantátumokat, megpuhíthatja, össze zsugoríthatja és a szervezetébe olvaszthatja azokat.
Különleges mirigyeket ültettek a testébe, amik képesek voltak hosszú időn át tárolni és szükség esetén nagy gyorsasággal kiválasztani azokat a szomatotróf növekedési hormonokat, melyek általában a hosszú csontok kifejlődését és a fehérjeszintézist szabályozzák a gyermeki szervezetben. Voltak mirigyei a folyamat visszafordítására is. A mesterséges implantátumok testének eleven, szerves részei voltak. Ami pedig a mérleg másik serpenyőjét illeti, a saját húsa, vére és csontja részben már mesterséges protézis volt.
Mindez a polimorfinnal és Ey'Lindi már-már kaméleonszerű önálcázó képességével együtt – talán volt némi szerepe a szintetikus bőrnek is, bár ezt Jaq igazán nem tudta biztosan – hátborzongatóbb és gyorsabb átváltozást eredményezett a nő esetében, mint akármelyik orgyilkos társánál: a teste alapjaiban alakult át valami olyasmivé, ami legalábbis hasonlított egy igazi génorzóra.
Jaq tudta, hogy Ey'Lindi az orgyilkosok Callidus Szentélyének beavatottja, amely a ravasz megoldásokra specializálta magát, és hogy a Callioidus orvosi laboratóriumában végrehajtott kísérlet talán az önálcázás tudományának veszedelmes és gyötrelmes zenitjét jelenti. Ennyit tártak föl előtte; és ő úgy ítélte meg, hogy az lesz a legjobb, ha nem kíváncsiskodik tovább. Alaposan meggyőzték annak idején a diszkréció előnyeiről.
Feltehető, hogy Ey'Lindi előző bevetése sikerrel járt, és a Callidus Szentély igazgatója hajlott rá, hogy ismét „élesben” tegye próbára őt... Vagy az is meglehet, hogy a bevetés kudarcot vallott, de Ey'Lindi túlélte. Elképzelhető lenne, hogy azóta elvetették a végletekig menő és némileg specializált kísérlet ötletét? Talán Ey'Lindi az egyetlen életben maradt végtermék. Jaq tudta, hogy nem érdemes túl behatóan firtatni az Officio Assassinorum titkait, ha az ilyen apró részletekről nem esett szó az eligazításán.
Jaq tehát mindenről tudott... elméletileg. Az átalakulás gyorsasága és teljessége azonban még így is megdöbbentette.
– Génorzó lesz belőle – hadarta Gugol. – Nem így van? Ugye? Az lehetetlen, hogy tökéletes másolatot hozzon létre...
Valóban az volt. Ey'Lindin nem alakult ki az alsó pár kar meg a csontos, mozgékony farok. Túlzás lett volna elvárni, hogy két fölös végtag sarjadjon ki a bordáiból, vagy hogy a farok csontja ilyen abnormálisan meghosszabbodjon. Jaq azt is elképzelhetetlennek tartotta, hogy ugyanolyan erőssé vált, mint egy tiszta vérű génorzó – bár persze a saját ereje sem volt csekély, még eredeti alakjában sem.
A félhomályos derengésben azonban majdnem úgy nézett ki, mint egy igazi génorzó. Legalábbis emlékeztetett egy sérült génorzóra, amelynek a páncélja megfeketedett és több helyütt megolvadt a tűzben, néhány végtagját pedig elvesztette; talán lézerre] nyesték le őket, talán egy robbanás csonkította meg. Egy génorzó, amely nagyon is él még, és képes használni gyilkos felső karmait. A szintetikus bőr továbbra is körülburkolta – egyszerűen megnyúlt, hogy befogadja az új testet –, és betapasztva tartotta a száját. Az arcát, az állkapcsát mind-mind a Callidus műtőjében ültették a szervezetébe...
Egy sérült génorzó... vagy egy hibrid. Egyik vagy másik... A hibrideket egész sor különféle torzulás csúfíthatta el. Ha hibridnek nézik, vajon képes lesz-e hosszú időre elbolondítani egy génorzó ivadékot vagy a pátriárkájukat? Talán ez a pont volt az, gondolta Jaq, ahol a Callidus kísérlete csődöt mondott... persze ha tényleg nem sikerült.
– Ez... ez lenne az a nő, akivel megosztjuk a szállásunkat? – Gugol hangjában érzelmek csatája dúlt: fekete döbbenet, rémült bámulat, valami szívből jövő, csalódással vegyes szomorúság, és – igen! – egy különös fajta iszonyat, amely élénken és izgatón borzolta az idegrendszerét. A látvány Jaqot is mélyen felkavarta.
Ey'Lindi saját bőre már merevedni kezdett a mesterséges, fekete bőrréteg alatt. Szívós, kitines vázat növesztett, ahogy a hormon stimulálta sejtek sorra átalakították magukat, és szaruszerű anyaggá keményedtek.
– Próbálták ezt már valaha orgyilkosok? – kiáltott a navigátor. – Hogy kiforgassák a belső szerveiket, és ilyen iszonyúan eltorzítsák magukat? És mindezt a háborús zóna kellős közepén?
– Curiositas, esto quieta!
– Ő mondta, hogy gyakorlásra van szüksége. – Ha Gugol azt remélte, hogy ezzel engesztelő hangot üt meg, tévedett.
A fekete szörnyeteg, amely Ey'Lindi volt, kilökte az ajtót, és egy füsttől homályos széles folyosón termett. Néhány felfegyverzett hibrid kószált a környéken, talán eltévedtek. Vajon az igazi génorzók idegen gondolatai járnak most Ey'Lindi fejében? Azon tűnődik, hogyan reagálnának azok? Talán a közös tenyész tudatnak valami furcsa védőillatát árasztja magából? Rávetette magát a hibridekre, és mire észbe kaptak volna, már halomra is gyilkolta őket a karmaival.
A köpönyeges férfi, aki a hibrideket kísérte, leesett állal meredt rá. Eltátotta a száját, hogy némán tiltakozzon a dolgok rendjének e perverz megváltozása láttán. Ey'Lindi lecsípte a fejét.
Jó néhányan látták, amint eszeveszetten vágtatva száguld a kihalt, füstös alagutakban, de senkinek sem szúrt szemet a két kar meg a farok hiánya, a betapasztott száj, a skarlátszínű öv. Vagy a legrosszabb esetben csak akkor figyeltek föl ezekre az árulkodó jelekre, amikor már késő volt. Ey'Lindi a város félreesőbb mellékútjain haladt, és nem merészkedett a hűséges csapatok közelébe.
Fazettanegyed... A fújtató Zhord egy kupolás térre néző szűk árkádhoz érkezett. Három széles út indult innen, mindhármon gyilkos harc dúlt és fojtó füst szállongott. Robbanások lángoltak föl, mint nóvák a csillagközi porködben. Lökéshullámok gyűrűztek lefelé a város valamelyik magasabb szintjéről, ami éppen ekkor változott sivár romhalmazzá. A falak és a boltíves mennyezet csikorogni kezdett. A csata addig verte az épületek dobjait, míg fel nem hasadtak.
Füstölgő miazma terjengett a világítógömbök körül, vörhenyes fénybe vonva a jelenetet, mintha vérvörös napnyugta támadna a város szívében, mielőtt a végső éjszaka kioltja és bekebelezi. Hatalmas robbanás rázta meg a plasztacél pilléreket. Levegőbe repült egy lőszergyár? Az utak mennyezete berogyott, a tartóoszlopok elroppantak. A kupola hirtelen ízekre robbant, akár egy tojáshéj, és összeomlott. Odafentről járművek, gépi berendezések és egész épületek zúdultak a térre, tüzes nyaklánccal ékesen.
Zhord feliszkolt egy rámpán, sarkában törmelék záporozott, roppant porfelhőket kavarva.
Félfazetta... Obispal megpillantott egy tiszta vérű génorzót, amely valamivel odébb egy mocskos, boltíves folyosón próbált meglapulni, amit bezárt ruhaüzletek szegélyeztek. A génorzó lassan elsántikált, mintha sebesült lenne, egyik acéloszloptól a másikig osonva.
Az inkvizítor meglóbálta energiakardját, odakiáltott a gárdistáknak, és a menekülő idegen után vetette magát. Vajon puszta vakmerősködés volt Obispal részéről, hogy nem eresztett egy sorozat robbanógolyót a szörnyetegbe, amely képtelen volt a lőfegyverek kezelésére? Vagy vérszomj? Személyesen akarta darabokra szabdalni az energiakardjával – kard karom ellen –, úgy, hogy mindenki lássa.
A folyosó zsákutcának bizonyult. A túlsó végét megperzselt törmelékhalom torlaszolta el. Mikor az inkvizítor észrevette ezt, szélesen elvigyorodott. Igaz, nem sokáig...
Valahol egy láthatatlan kéz meghúzott egy kart, mire egy rétegzett acélból készült válaszfal zuhant le mögötte, elvágva őt a gárdistáitól. Obispal megpördült.
– Vágjátok át sugárbárddal, de gyorsan! – bömbölte.
A génorzó már nem menekült; kimeresztett karmokkal rohant feléje. Obispal szembenézett vele; ezúttal már krómacél sorozatlövőjét kapta kézbe, mely csak úgy okádta a forró ólmot a szörnyre. Sok robbanógolyó célt tévesztett; mások lepattantak a kltines páncélról. Az egyik telibe talált, s a fülsértő robbanás pillanatokon belül pépes kocsonyát csinált a lény páncélozott fejéből.
A mennyezeten csattanva nyíltak ki az aknafedelek. Tucatnyi hibrid és egy újabb tiszta vérű ugrott a folyosóra. A hibridek egyre csak jöttek. Egy egész veszett falka rontott Obispalra, összevissza lövöldözve különféle fegyverekből; torz arcukra kiült a gyűlölet.
Lézersugarak, lángnyelvek és közönséges golyók tépték-perzselték az inkvizítor palástját, de az alatta viselt energiapáncélnak hála, sértetlen maradt. A feje védtelen volt. Egy zsonglőr ügyességével kapcsolta a sorozatlövőt automatára. A kiürült töltényhüvelyek úgy szóródtak szerteszét, akár a gabonaszemek egy mezőgazdasági világon betakarításkor. Fél kézzel a sorozatlövőt kezelte, a másikkal hihetetlen gyorsasággal lengette az arca előtt a sustorgó energiakardot, mintha darazsakat akarna elhessegetni legyezővel. A robbanások döreje fülsiketítő volt a boltív alatt. Obispal palástja tüzet fogott.
Ahogy Obispal az egyik zárt üzlet elé hátrált, odabentről valami szétszakította az acélrostélyt. Aztán kinyúlt egy génorzó karom, és berántotta az inkvizítort a résen.
Aztán kirepült a résen lángoló palástja, amiben akadt még néhány kézigránát. Ezek a tömeg képébe robbantak. Obispal energiakardja kecses ívet írt le a levegőben, majd a padlóra esve egyet-kettőt pördült, elvágva néhány lábat. A kémlégy – és vele a képeket továbbító minikamera – hirtelen a széttépett rostély mögött ásító sötétségben termett, majdnem ugyanakkor, mikor a tiszta vérű átugrott tenyész rokonai testén, hogy utat törjön a falkának.
Kimeresztett karmát az övével vetekedő gyilkos karmok söpörték félre, aztán a fejébe mélyedtek, úgyhogy a tiszta vérű felrikoltott, és sebesülten lógva maradt az acélrostélyon, eltorlaszolván a rést. Infravörösben tiszta lett a kép. Az Ey'Lindi-szörnyeteg volt az, aki biztonságba rántotta az inkvizítort. Ő tette harcképtelenné a génorzót, amely megpróbálta követni. Most egyszerűen lefogta Obispalt, karom hossznyi távolságra tartva magától a lefegyverzett férfit.
A magas, fülsértő sivítás csakis néhány sugárbárd hangja lehetett, amint vajként vágják keresztül a válaszfalat odakint.
Obispal szabadulni igyekezett.
– Micsoda? – kiáltotta. – Ki ez? Te nem vagy génorzó. Nem vagy hibrid sem. Ki vagy?
Mennyit láthatott vajon Obispal? Ey'Lindi nem felelt. Még ha akart volna is, hogyan tehette volna tépőfogas pofájával, amit szintetikus bőr tapasztott be?
Odakintről most, fegyverropogás, sikoltások, sistergés. A gárdisták áttörtek a válaszfalon.
– Ááááá!... – Obispal hangjából érződött, hogy csak egy hajszál választotta el az igazság megsejtésétől.
– Vigyázat odabent! – hallatszott. A megnyomorított tiszta vérűbe lézertűz vágott. A karom elengedte Obispalt, és ellökte. Ey'Lindi sarkon fordult, és felviharzott egy acéllépcsőn. Obispal őrjöngő dühében jókorát rúgott a falba elefántcsizmájával, aztán összeszedte magát, megkereste a sorozatlövőjét, és felkészült megmentén fogadására.
– Kissé hálátlan a fickó, nemde? – húzta a szót Gugol.
– Csapdába sétált – mondta Jaq. – Az óvatlanokra mindenütt csapdák várnak az egész világegyetemben. Obispal egy pillanatra óvatlan volt, és tudja ezt. Azt is tudja, hogy tudja valaki más is, és ez megalázó. Az utolsó percben alábecsülte a génorzókat, mintha csak a játékszerei lennének. A hadjárata egészen mostanáig simán ment.
– Igen, simán – visszhangozta Gugol gúnyosan. A főképernyő körül kavargó apró fazettákat tanulmányozta, és a rémséges pusztulást, amit mutattak. – Egész városok dőltek romba, milliók haltak szörnyű halált. Ragyogó.
– A Sztálindróm nemsokára megtisztul, Vitalij. Nem ez a legrosszabb, ami egy világgal megtörténhet.
– Mi lehet rosszabb még ennél is?
– Az exterminatus – suttogta Jaq, csak úgy önmagának.
– Micsoda?
– Semmi. Vaszilarjov nem fog teljesen elpusztulni. A háború hullámai még minket sem érnek el itt, a szállodában.
– Megnyugtató tudat.
– A Káosz dagálya nem fenyegeti többé a Császárt.
A génorzónak álcázott Ey'Lindi görnyedt tartásban rohant sötét csatornákban és karbantartó alagutakban. Ősrégi lépcsőkön kapaszkodott fel, amelyek olyan hosszan emelkedtek csigavonalban nyirkos falú központi aknájuk körül, hogy önmaguk semmibe tűnő pontjává zsugorodtak össze. Tátongó szakadékok fölött átívelő hídállványokon kelt át. Újabb lépcsőket talált, és leereszkedett rajtuk. A szellőzőaknákból sikátorokba bújt át, onnan pedig vissza a csatornákba. Csak időnként futott össze a mészárlásból menekülő városlakókkal, akik bölcs előrelátással ilyen rejtekhelyeken húzták meg magukat. Ezeket félrelökte, és továbbrohant, szemmel látható megkönnyebbülésükre. A nagyobb utakról továbbra is beszűrődött a tömeges menekülés moraja és ordítozása, s baljós dobszóval kísérte a rovarszerű test ízeinek szakadatlan percegését.
Egy elágazásnál megállt, mintha figyelne valamire.
Fazettanegyed... Zhord egy veszedelmesen keskeny rámpafélén loholt a gigászi ember-massza fölött, és lihegett:
– Huh, huh, huh.
Odalent egyre magasabbra duzzadt az ár, mintha az emberfolyamnak valamilyen gát állta volna útját. A mozgójárda bizonyára működésképtelen lett a ránehezedő iszonyú súlytól, különben a tömeg egyik felét hátrafelé húzta volna.
Testek szorultak egymásnak fuldokolva. A tömeg egyenesen álló hullákat sodort magával. A legügyesebb menekülők az élők és holtak feje fölött ugrálva igyekeztek biztonságba jutni, míg egy bokaficam vagy egy dühösen utánuk kapó kéz fel nem buktatta őket. Ilyenkor csapkodó karokkal terültek el az emberi koponyák hullámzó tengerén.
Félő volt, hogy az út falai szétrepednek. Az egyre csak özönlő férfiak és nők nyomására egymásba gubancolódott, összetört testek emelkedtek ki a masszából kúp alakú halmokban. Az elgyötört hús elképesztő áradata egyetlen, ezerfejű lénynek tetszett, amely tébolyultan sajtolta mind összébb magát, míg a szemek kiugrottak az üregükből, a bőr felhasadt, a véredények falai megrepedtek. Ha Zhord belezuhan ebbe...
Máris egyre növekvő emberfák fenyegették a rámpáját, ahogy a túlélők foggalkörömmel mászva-kapaszkodva utat törtek maguknak fölfelé. A világítócsövek villogni kezdtek, mintha várható volna, hogy a kínnak és a borzalomnak eme poklához rövidesen a sötétség is társulni fog.
– Miért nem használtok kábítógázt? – kiabálta túl Zhord a nyögéseket és a sikoltozást, mintha valami felelős tisztviselőhöz beszélne. – Azt akarja a kormányzótok, hogy még több embere nyuvadjon meg?
Kinyílt egy aknafedél. Egy fekete karom ragadta meg Zhordot. Egy kitinpáncélos fekete kar egyszerűen felkapta, és az undok szörnytesthez ölelte. A kis ember feje egy kiálló állkapocshoz szorult.
Zhord zömik nyelven nyöszörgött valamit; nyilván megbánta már vakmerő kiruccanását a háborús zónába.
Aztán Jaq és Gugol hallotta, amint reszkető hangon imádkozni kezd; a birodalmi gót nyelvet használta, mintha abban reménykedne, hogy így a galaxis túlsó végére is eljut a szava:
– Ó, drága őseim! Ne engedjétek, hogy eláruljam a fajtám!
Ezt akár a saját nyelvén is mondhatta volna. Birodalmi gótul az Istencsászárhoz kellett volna segítségért fohászkodnia. Gugolból kirobbant a nevetés.
– Szegény bugris biztos azt hiszi, most fogja megkapni a génorzócsókot. Ó, la belle dame sans merci.
– Ne használj eretnek varázsigéket – mondta Jaq szigorúan.
– Nem használtam. Ez egy idézet valami antik versből. Azt jelenti... szóval egy halálos hölgyre utal. Ey'Lindire.
– Ebben az esetben egy nagyon halálos hölgyre – helyeselt Jaq.
– Zhord barátunk irányában persze nincsenek ilyen szándékai. Bár bele fog telni némi időbe, mire a kis bugris észreveszi.
Ey'Lindi visszaugrott a karbantartó járatba, és továbbrohant, amilyen gyorsan csak tudott. Zhordot a karmai között dédelgette; a zömik úgy zokogott, akár egy kisgyerek.
– Valami különleges, titkos helyre viszi, a sorsdöntő csókra – tűnődött Gugol. – Legalábbis a kis bugris most ezt hiszi. Utána örökre meg kell tartóztatnia magát a nőktől, nehogy rontást vigyen a népe vérébe.
– Megtartóztatni? Te tréfálsz. A génorzók áldozatai elfelejtik, hogy megfertőzték őket. A génorzó nemcsak csókol, hipnotizál is.
– Szóval az áldozat egyszerűen párosodni akar?
– Igen, közönséges halandókkal. És rájuk is átragasztja ugyanezt a bűbájt.
Az újszülött hibrid kisbabák hasonló módon hipnotizálják a szüleiket, hogy szépséget lássanak ott, ahol csak torz csúfság van...
Hajjaj – sóhajtott Gugol –, ideges barátunk még mindig nem figyelt fel néhány fontos részletre. Fogadok, hogy a gatyájába vizelt.
Ey'Lindi Zhordot magához szorítva aknamerevítő gerendák félhomályos szövevényében cikázott, sötét alagutakon szaladt végig.
– Még így is – mormolta a navigátor – milyen csodálatos lehet a karjaiban pihenni...
– Csak nem vagy költő, Vitalij? – kérdezte Jaq. – Mintha elpirultál volna...
– Összehozok ezt-azt, ha van útközben szabadidőm – vallotta be Gugol. – Néhány verset az űrről. A szerelemről. A halálról. Ha igazán tetszenének, le is firkantanám őket.
És valószínű, hogy igazán tetszenek, gondolta Jaq.
– Óvakodj – mondta – a romantikától.
Ey'Lindi egy kicsiny, elhanyagolt raktárhelyiségbe ért, ami zsúfolásig tömve volt poros, pókhálós szerszámokkal. Egy állványon világítógömb égett halvány, narancssárga fénnyel.
Ey'Lindi belökte az ajtót a vállával, és kissé hirtelen, de nem durván lerakta a zömiket. Zhord odébb botladozott pár lépéssel. Mivel semmi más lehetősége nem maradt, szinte dacosan nézett farkasszemet a vélt szörnyeteggel.
– Huh! Nem fogod megtenni. Huh, inkább megölöm magam.
– Milyen szemérmes és bátortalan! – Gugol hangjában nemcsak gúny volt, hanem valami hihetetlen, epekedő vágyakozás is.
Az álgénorzó szintetikus bőrrel betapasztott pofájára bökött. Aztán a karmával – amit aligha ilyen finom mozdulatokra szántak – lecsípte magáról az övet, meglengette a zömik orra előtt, és a belső oldalára erősített felszerelési tárgyakra mutatott.
A kis ember szemében végre derengeni kezdett a felismerés fénye. Tétován megközelítette a szörnyalakot, és egy kis flakon után nyúlt. Ey'Lindi bólintott lószerű fejével. Igen, az oldószer.
Zhord lefújta vele. Ey'Lindinek először a szája nyílt ki hangos csattanással, közszemlére téve a tőrszerű fogakat. Rászlszegett a zömikre. Csak nem akarta kényszeríteni az idegen torkot és a nyelvet helyettesítő peterakó csövet, hogy emberi hangokat adjon ki? Zhord folytatta a munkát, most már csak néha-néha rezzent össze közben. Lefújta a mellét, a karját, a hátát, míg a szintetikus bőr mindenütt feloldódott. Így, csupaszon az Ey'Lindi-szörny – ha ugyan lehet – még gonoszabbnak nézett ki.
– Szüksége volt a kis bugris kezére – mosolygott Gugol csúfondárosan. – Ezért kapta el. Mihelyt befecskendezi neki az ellenszerét annak a polimicsodának, faképnél hagyja majd, hadd találjon haza egyedül.
Ey'Lindi azonban nem mutatott az injekciós készülékre, és Zhordot sem hagyta ott. Megint fölkapta, egyetlen csapással kifordította a sarkából az ajtót, és folytatta az útját Vaszilarjov sivár, kietlen zsigereiben. Ő olyan magasságokat tudott megmászni, olyan mélységekbe volt képes leereszkedni, amelyekkel a zömik aligha boldogulna el egymaga, legalábbis nem ilyen gyorsan.
– A fenébe is, ez a Zhord már egész otthonosan viselkedik! Nem gondolod, Jaq, hogy élvezi az utazást Ey'Lindi karjában? Azt hiszem, Ey'Lindi csak azért cipeli, hogy legyen, aki beszél helyette, ha igazolnia kellene magát!
– A féltékenység, Vitalij, a romantika velejárója...
A smaragd lakosztály ajtaja kitárult, és az Ey'Lindi-szörny száguldott be rajta. Lerakta Zhordot. A zömik megigazította a zubbonyát, leveregette róla a koszt, megfésülte az ujjával gyömbérszín szakállát, és megpöckölte a lófarkát, mintha légy szállt volna rá. Egy pillanatig urasan mosolygott Ey'Lindire, aztán meggondolta magát.
– Huh, huh, jó kis rajcsúr volt.
– Figyeltük – mondta Gugol. – Virtuóz bemutató volt, kedvesem! – és kecsesen meghajolt az orgyilkos felé.
– Megmondtam, hogy ne produkáld magad – emlékeztette Jaq az orgyilkost. – Most Obispal tudja, hogy más birodalmi ügynökök is vannak ezen a világon, akiket nem ismer. Másrészt viszont életben maradt, ami talán nyugtatólag hat az önbizalmára.
Ey'Lindi közelebb jött, és letérdelt Jaq elé. Bocsánatot akar kérni? Nem, csak a génorzó-álcáját mutatja be neki tanulmányozásra.
Az inkvizítor kinyújtotta a kezét, és megcirógatta kitines, szilaj arcát. Gugol izgatottan füttyentett. Jaq le volt nyűgözve, hiába próbálta elnyomni magában az érzést. Megérintheti – megsimogathatja – Ey'Lindit ebben a gyilkos, idegen álöltözetben, mintha az orgyilkos ártalmatlan kiscica volna, ő pedig fel lenne mentve a kötelesség és a józan ész mindennapos, kicsinyes megkötései alól. Ebben az alakban Ey'Lindi talán veszedelmesebb, mint bármikor; és mégis, éppen ezért visszafogja magát, elnyomja reflexeit, nem megy át azonnal támadásba.
Megvizsgálta a kitinpáncélt, a szívós, ruganyos lábakat; közben tudta, hogy intim módon vizsgálgatja Ey'Lindit, ugyanakkor pedig mégsem. Alig volt tudatában a többieknek. Ey'Lindi zavaros, sziszegő hangokat adott ki.
– Ennie kell, főnök – mondta Zhord. – Hogy legyen energiája, mielőtt visszaváltozna.
– Te megérted őt? – kérdezte Gugol hitetlenkedve.
– Hogy megértem-e? Megértem-e? Huh! Ugyan ki láthat egy ilyen nőszemély lelkébe? Ostoba zajokat csap a szájával, én meg igyekszem értelmezni. Elvégre – vigyorgott Zhord ravaszkásan – én kissé tovább élveztem a társaságát, mint ti ketten. Most, nemrég.
– Rendeljek valami különlegeset a szobapincértől? – érdeklődött Gugol hűvösen. – Mondjuk egy egészben kisütött igazi birkát? Feltéve persze, hogy a séfek meg a kukták még életben vannak, nem szöktek el, és nem kénytelenek látástól vakulásig szintetikus ételt kotyvasztani annak a rengeteg menekültnek. A hölgyünk bankettet óhajt. Vagy ez túl hivalkodó lenne? Nemkívánatos figyelmet keltenénk vele?
– Nagyon jól tudod – mondta Jaq –, hogy kiszolgálhatja magát a mi készletünkből is.
Amit Ey'Lindi már meg is tett: farkasétvággyal tömte magába a halat, húst és szárnyast a sztázisdobozokból, amiket Jaq hajójáról hoztak a szállodába a Tormentum Malorumról, mely a sztálindrómi látogatásuk idejére a Zafírsas nevet viselte. Bármilyen gazdag bolygó volt is a Sztálindróm, igazi élelemhez nem szükségképpen lehetett hozzájutni egy bolyvilágon, még a Birodalmi Hotelekben sem, különösen háborús időkben.
Jaq figyelmét nem kerülte el, milyen lehangoltan nézi Zhord, hogyan tűnnek el az általa bizonyára finomabbnál finomabbnak ítélt ínyencfalatok a válogatás nélkül habzsoló szörnyeteg pofájában.
Élvezte vajon Ey'Lindi az egzotikus borjúhús ízét, a füstölt naphalfilét, a lédús groxvese-pecsenyét? Vagy arra képezték ki, arra kondicionálták a szervezetét, hogy bármiféle rendelkezésre álló táplálékon el tudjon élni, algán, csótányokon, patkányokon, kit érdekel? Érzékeli vajon a különbséget?
Zhord érzékelte volna.
Ami persze nem volt egészen meglepő.
A zömikek zord bányavilágok barlangjaiban és zsúfolt, szűkre vájt összekötő varrataiban fejlődtek ki az emberi fajból. Ezeken a bolygókon semmi nem volt, csak ásványok. A zömikek tömzsik, szívósak és magabízók lettek. A genetikai külön fejlődés évezredei során, mikor a hiperűrviharok elvágták világaikat a galaxis többi részétől, rákényszerültek, hogy saját maguk állítsák elő az élelmüket meg a levegőjüket. Megismerték az éhínséget – és még mindig nem felejtették el azokat a nehéz időket. A zömikek viszontagságos körülmények között érezték igazán elemükben magukat. Gyakran részesítették előnyben a zordabb világokat a kényelmesebbekkel szemben.
De enni szerettek, méghozzá kiadósan, ha megtehették.
Mesterséges hidroponikus kertjeik híresek voltak tápláló terményeikről, és miután újra felvették a kapcsolatot a Birodalommal, ásványvagyonuk jókora hányadát egzotikus élelmiszerek importálására költötték. Mindennapos étrendjük ugyan hidroponikusan termelt zöldségfélékből állt, ezeket azonban a legváltozatosabb fűszerekkel és mártásokkal ízesítették; ez sokkal csábítóbb volt az újrahasznosított szintetikus élelemnél, amivel a többi zsúfolt világ lakossága túlnyomórészt kénytelen volt beérni. Ha a legcsekélyebb lehetőségük nyílt rá, a zömikek étvágya – Zhord után ítélve – a legkifinomultabb ínyencekével vetekedett.
Ó, igen, Jaq látta az éhes csillogást a zömik szemében. Nem irigy mohóság volt az. A maga nyers, keresetlen módján Zhord udvarias volt, sőt egyenesen lovagias. Tisztában volt vele, hogy először az orgyilkosnak kell ennie, hiszen szörnyen kimerítette magát. Csakhogy neki is megmegkordult a gyomra, és becsülni tudta a jó konyhát.
– Te is egyél valamit, Zhord! – szólította fel Jaq. – Eredj; ez úgyszólván parancs.
A kis ember hálásan kiválasztotta magának a sztázisdobozokból egy nagyranőtt futómadár füstölt alsócombját.
Ínyenc módjára bólintott.
A Tormentum Malorwn fedélzetén rengeteg ilyen ínycsiklandozó csemege volt még felhalmozva. Az inkvizítorok azt rekvirálnak maguknak, amit akarnak – és Jaq bőséges készletekkel szerelte föl a hajóját. Mert Jaq távolról sem tett egyenlőségjelet a spártai szigor és a spártai étrend közé. Ez hamis, álszent puritanizmus lett volna, ugyanaz, ami az ő ifjú éveit is megmérgezte.
Persze ettől még lehetett szimpatizálni azoknak a vezeklőknek az érzelmeivel, akik minden földi gyönyört megtagadtak maguktól, mert a Császár, az emberiség megváltója, az összes világi örömből ki van rekesztve, és évezredek óta kuporog roppant trónprotézisébe zárva...
Noha Jaq, független kereskedőnek álcázva magát, úgy tett, mintha ágyast tartana, az igazság az volt, hogy harmincöt életéve során csupán egyetlen nővel hált együtt – jóformán kísérleti alapon, hogy legalább megismerkedjen a szex kéjes görcseivel.
Azok, akik engednek a szenvedélynek, elvesztik az önuralmukat.
Jaq hasonlóképpen megvonta a határt a bornál is, ami elködösítheti az ember érzékszerveit, és fölösleges veszélybe sodorhatja.
Így hát az, hogy válogatott ínyencfalatokkal zsúfolta tele a hajó élelmiszerraktárát, az ő szemében ugyancsak messze esett az elpuhultságtól. Inkább a kenetteljes, mazochista önsanyargatást utasította el vele, ami beszűkítheti a perspektíváit.
Gugol, Zhorddal ellentétben, szinte észre sem vette, mit eszik. Hogy lehet egy állítólagos költő ennyire tekintet nélkül az ízekre? Ó, talán aki túl sokat fürkészte a hiperűr mélyét, az valamilyen éteribb síkon létezik... kivéve persze, ha Ey'Lindi a közelben van.
Zhord azonban egyetlen harapás után lerakta a füstölt combot.
– Valami baj van? – kérdezte a navigátor.
– Arra az összetiport tömegre gondolok, a romba dőlt utcákra. Milliók haltak szörnyet, én meg itt tömöm a fejem. Miért nem eresztett valaki kábítógázt azokra a pánikba esett menekülőkre?
– Áldozatok voltak a tisztaság oltárán – mormolta Jaq.
– Inkább egyszerűen áldozatok, minden cifrázás nélkül, egy fenemód véres oltáron, ha megbocsátasz. Huh!
– Valóban így gondolod? – tűnődött Jaq. Ilyen sok hulla; és aztán még egy-kettő, porcukornak a halál zabkásájára.
Zhord bűntudatos képpel felragadta a combot, és beleharapott. Ey'Lindi végre úgy tűnt, teleette magát.
Jaq felhagyott a mélázással, és eltöprengett rajta, engedi-e Ey'Lindi, hogy végignézze a visszaváltozását, amint a szörnyeteg szétolvad, s átalakul egy tökéletes, hibátlan női testté. Ám Zhord kérdő tekintettel bökött az állával Ey'Lindi hálószobája felé, az orgyilkos pedig bólintott lószerű fejével. Zhord félrelökte a madárcsontot, fölkapta Ey'Lindi selyemruháját, stóláját és tűsarkú cipőjét a padlóról, ahol a távozása óta hevertek, és megindult a hálószoba ajtaja felé. A szörnyeteg követte.
– Én mondom!... – tiltakozott Gugol. Zhord sarkon fordult, és rámeredt.
– És mit mondasz, huh?
A navigátor könyörgő pillantást vetett Jaqra.
Jaq a saját indítékain tűnődött, miért akar tanúja lenni, ahogy az álgénorzó visszaalakul nővé. Bosszantó, kétértelmű indítékok voltak. Egy inkvizítor nem lehet bizonytalan. A finomságokra és a paradoxonokra persze fel kell készülnie, de csak úgy, ha közben következetes marad. Bölcsebb lesz, ha kerüli a kísértést. Intett Zhordnak, hogy menjen csak tovább.
Mikor a hálószobaajtó becsukódott, Gugol durcás képet vágott, és nagy érdeklődéssel tanulmányozni kezdte az egyik körmét.
Jaq a kémlegyeire összpontosított.
A pusztítás a vége felé járt. Obispal diadalittasan fejezte be a hadjáratot. Hamarosan már csak a romok, a halál és a megnyomorított lelkek maradnak.
Jaq egyelőre kikapcsolta a képernyőt, és lazított, bár volt valami, ami továbbra sem hagyta nyugodni.
Mikor Ey'Lindi kilépett a hálószobából, ismét selyemmel és drágakövekkel ékesen, mint Jaq ágyasa, az arca a kifejezéstelen fensőbbségtudat tanulmányképe lehetett volna; bár amikor Zhord kissé kábán kibotorkált utána, a szemében egy futó pillanatra megcsillant a kajánság szikrája.
– Imádkozzunk – mondta Jaq. – Adjunk hálát Istencsászárunknak, aki őrködik felettünk, amiért megtisztult végre ez a bolygó, és eltávozott tőle az űr szülte gonosz...
Miközben az ismerős szavakat idézte, Jaq azon törte a fejét, voltaképpen miért is kapta az utasítást, hogy tartózkodjon Sztálindrómon, míg megtisztítják. A páholya alpriorja, Baal Firenze jelölte ki őt erre a küldetésre, bizonyára valamelyik Titkos Nagymester parancsára.
– Ügyelj rá, hogy semmi tisztátalan ne maradjon! – mondta Baal Firenze.
Jaqot az ejtette gondolkodóba, hogy a génorzók oly véresen elfojtott lázadása természetes veszedelem volt. A génorzók nem voltak a Káosz ivadékai. Az indítékaik viszonylag egyszerűek voltak: szaporodni, megvédeni magukat a külső fenyegetéstől, és csontossá merevíteni a társadalmi rendet – lehetőleg a saját ellenőrzésük alatt –, hogy mindig elegendő emberi gazdaállat álljon a rendelkezésükre.
Csakhogy Jaq az Ordo Malleus tagja volt, képzett démonvadász. Az ő rendje elsősorban a Káosznak a hiperűrben lapuló erőivel foglalkozott, melyek megszállhatják a mentális képességekkel rendelkező, sebezhető egyéneket, és az iszonyat eszközévé torzíthatják őket.
A Sztálindrómon egyáltalán nem ez volt a helyzet. Miért kell akkor biztosítani egy nem pszichikai jellegű bevetést?
– Végy oltalmadba minket Khorne és Slaanesh, Nurgle és Tzeentch gaz fondorlataival szemben...
Ezeket a szavakat halkan mondta ki, csak önmagának. Egy közönséges zömik, egy navigátor, de még egy orgyilkos sem hallhatja a Káosz őshatalmainak tiltott nevét.
A társai továbbra is lehajtva tartották a fejüket. A nevek legfeljebb ismeretlen, rituális szövegrészeknek tűnhettek nekik.
Vagy, gondolta komoran, valami hátborzongatóan ősi költeménynek.
– És védj meg minket azoktól, akik emberi örökségünk eltorzítására törnek – folytatta.
Miért éppen a Sztálindróm, miért?
Igaz, a rendje az inkvizíció egészének titkos felügyeleti szerve is volt. Elképzelhető, hogy Harq Obispal őrjöngő – bár sikeres – túlzásaiban egyesek a megszállottság jelét látják, a hiperűr démoni hatalmainak nyomát? Aligha, gondolta Jaq. És tehetetlennek sem lehet Obispalt tekinteni, annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban, mikor vakon csapdába rohant a boltív alatt, megingott kissé az ítélőképessége.
A cinikus lélek persze azt is állíthatná, hogy voltaképpen Obispal fellépése váltotta ki a lázadást, így hát őt terheli a felelősség az egész rombolásért, ártatlan kívülállók millióinak haláláért. De hagyhatták volna békén tovább tenyészni és undokul tekergőzni ezt a viperafészket? Nyilvánvalóan nem. Ámbár Obispal körültekintőbb sebészi stratégiát is alkalmazhatott volna; nem feltétlenül kell az egész testet darabokra szabdalni ahhoz, hogy megtaláljuk és eltávolítsuk a fertőzött szervet...
A zömik megjegyzése az áldozatról meg a véres oltárról aggasztotta Jaqot. Milliók halálsikolya hívó szóként szólhat a Káoszhoz, része lehet valami hatalmas idézésnek.
– És védj meg minket önmagunktól – tette hozzá Jaq, amivel végre magára vont egy kíváncsi pillantást: Zhordét.
Most már Jaq is rettentő éhes volt.
Alapos megfontolással vacsorázott, szarvasgombával töltött bárányembriót választva magának, amihez dicsbogyólevet kortyolt.
– Mit gondolsz, élnek vad bennszülöttek ebben az őserdőben? – kérdezte Jaqtól Ey'Lindi némi nosztalgikus felhanggal.
Félfazetta... a terpeszkedő űrkikötő madártávlatból, vasbeton sziget a burjánzó növényzet tengerében...
– Emberi bennszülöttek? – kérdezte Jaq hitetlenkedve.
– Szökevények leszármazottai? Bűnözők? Csalódott munkások, akik saját törzseket alapítottak?
– Gondolom, elképzelhető. Az emberi lények a legszörnyűbb környezeti körülményekhez is alkalmazkodnak. Arra célzói, hogy ezek a feltételezett szökevények most kapnak egy kis utánpótlást?
A legtöbb jokaero kémlégy a háború befejezését követő állapotokról továbbított apró képeket a városból; komor mozaik volt. Járművek füstölögtek a roncshalmazokban. A mocsokkal elárasztott emésztőgödrökben halottak úszkáltak. Hullagyűjtögetők válogatták ki a meg nem romlott emberi húst újrahasznosításra. A rothadásnak indult testek és a génorzó-ivadékok tetemei a kohókba kerültek. Rohamosztagosok és gárdisták őrjáratoztak. Menekültek bandái fosztogattak; fosztogatókat végeztek ki. Vaszilarjov rettenetes sebeit, a város felszaggatott bőrét, szilánkokra tört csontjait, kifordított belső szerveit, felhasadt véredényeit technikusok és robotok toldozgatták-foldozgatták. A szellőzőaknákból savas miazma gomolygott, az utakat elöntötte a szennyvíz.
Vaszilarjov számtalan szintjén – melyek közül néhány mély szakadékokba zuhant – a túlélő menekültek törmelékben és bűzölgő csatornalében gázolva igyekeztek szétrombolt telepotthonaik felé. Bezsúfolódtak a működőképes liftekbe, fáradtan kapaszkodtak a felhasadozott csigalépcsőkön, a szövevényes támpillérek hálózatán. Ezek a menekültek portyázó fosztogatóknak, rohamosztagosoknak és egymásnak estek áldozatul. Mintha vetélkedő hangyabolyokat lapátoltak volna egy kupacba.
Ám a szigorú életrend, ami sokak számára a mindennapok normális folyása volt – még egy fényűző városban is –, lassan kezdett visszazökkenni a rendes kerékvágásba. A hangyák igyekeztek visszatérni a saját kis fészkükbe, vagy ami megmaradt belőle – persze ha maradt valami egyáltalán. Jaq nem látott olyanokat, akik menekülni akartak volna a romba dőlt Vaszilarjovból, hiszen a szabadban a kilátásaik korántsem voltak szívderítőek...
Az űrkikötőt, mely körülbelül tizenöt kilométerre emelkedett Vaszilarjov déli szélétől, plasztacél fal vette körül. A falon nehézlézerütegek és plazmaágyúk sorakoztak. Jaq feltételezte, hogy meghatározott időközökben bekapcsolják őket, és végigpásztázzák velük a dzsungelt.
Pilonokon nyugvó páncélozott csővasútvonalak kötötték össze a kikötőt Vaszilarjovval, ahonnan más magasépítésű közlekedőcsövek ágaztak szét a többi város felé, jóval a kusza, vad őserdő fölött.
Ennek a világnak örökké fortyogott és bugyogott a növénytakarója, akár egy fazék forrásban lévő méregzöld leves. Az indák egymást fojtogatták a lombkoronákban. Liánok tekergőztek az epés bűzzel rothadó mélységből a fény felé. Nyálkás paraziták puffadoztak, virágzottak és bomlottak szét ragacsos váladékká.
– Ugye nem az jár a fejedben, hogy kimégy a dzsungelbe gyakorolni a régi szép idők miatt? – érdeklődött Jaq Ey'Linditől. – Ugye nem?
– Nem, most a valódi munka következik. Igaz?
– Ellenséges környezet – sietett odaszólni Zhord az orgyilkosnak, hogy a biztos oldalon foglaljon állást. – Nem hiszem, hogy értelmes lények élnének odakint. Ha a sárkánygyíkok nem készítenek ki, a záróbombák meg a tiprórombolók majd igen.
– Én régebben egy ilyen őserdőben éltem – mondta Ey'Lindi. – Nagyon hasonlított erre odakint. Azt akarod mondani, hogy nem vagyok értelmes lény?
– Dehogynem! De...
– De mi?
– Azóta kikupálódtál.
Gugol erre felkuncogott.
Az indítódokkokban vagy harminc nagy teherkomp várakozott, meg néhány más hajó is, köztük a Tormentum Malorum. Jaq felnagyított egy másik félfazettát; ez a vámhivatal közeléből továbbított képeket, melyek alaposan meghazudtolták a Vaszilarjov nagy részét elborító pusztulás látványát.
A bolygó kormányzója, Lord Voronov-Vaux és kísérete hatalmas csinnadrattával búcsúztatta a diadalmas Harq Obispalt.
Hűséges gárdisták százai álltak feszes vigyázzban. Egy zenekar hosszú rézharsonákat fújt, aranysujtásos egyenruhában. A két lelátón alacsonyabb rangú nemesurak és testőrök tolongtak. A szolgák borral és édességekkel jártak körbe. Zászlók lobogtak. Prédikátorok imádkoztak fennhangon a Császárhoz. Kiváltságolt kereskedők veregették a pocakjukat. Félmeztelen csepűrágók táncoltak és zsonglőrködtek. Kettős erőtérmezőbe zárt, láncra vert őserdei fenevadak harcoltak egymással szarvakkal, karmokkal és tépőfogakkal, meg-megcsúszva az élénkvörös vértócsákban. Hölgyek fürkészték lapos pillantásokkal egymás ruhakölteményeit és bonyolult, szuszpenzorral tartott szivárványszín frizuráját. A bikanyakú Obispal bizonyára jó néhánynak élvezte közülük a kegyeit, mióta a harcok abbamaradtak. Jaq fölfigyelt rá, hogy új palástot szerzett magának; a szegélyét vakítóan fehér hermelin-prém halálfők díszítették. Hálaadomány. Maga Voronov-Vaux fura sisakot viselt, ami az egész fejét beborította. Úgy nézett ki benne, mint egy embergyík, hatalmas, rőtvörös szemekkel.
Jaq belefáradt a távolban zajló szertartásokba, beszédekbe és ünnepségekbe, melyek olyan kiáltó ellentétben álltak a városban eluralkodó üszkös pusztulással, a Sztálindrómon bőséges aratáshoz jutó halál kaszasuhintásaival; kinyitott egy tokot, amely a tenyerén lévő elektronikus tetoválásra volt kódolva, és elővett belőle egy kis cserzett mutánsbőr csomagocskát.
Ebben tartotta a Tarotját.
A Császártarotban állítólag jelen volt magának az Emberiség Urának a lelke és esszenciája, aki örökké éberen őrködik a hiperűrben. Ez a testet öltött istenalak, aki minden idejét mozdulatlanul és mozdíthatatlanul töltötte trónján a Földön, olyan öreg volt, hogy személyes neve rég feledésbe merült már; folyamatos irányjelző fényt sugárzott a hiperűrbe, és érzékelte a Káosz lomha hullámzását, amelyben a csillaghajói úsztak, s amelyből időnként... szörnyetegek emelkedtek ki.
A Császár a Káosz iszapjában halászott; a Császár gondosan átszűrte, amit talált; a Császár nem aludt soha.
Ezek a kártyák, amiket állítólag ő tervezett, s épp ezért áldottak voltak – fizikailag tükrözték a befolyását –, szintén szűrők voltak.
A sors homokját szűrték. A valószínűségét és a valószínűtlenségét. Az erősödő befolyásokét és a gyengülő befolyásokét. Röntgensugárként tárták föl az események embrióját a világegyetem méhében.
A hetvennyolc folyadékkristályos lap együtt az emberek Birodalmának, bajnokainak és ellenségeinek tablóját jelképezte. Mindegyik kép elevenen lüktetett rajtuk, fogékony volt a szerencse áramlataira, az események apályára és dagályára, a tisztító fény és a sötét, rosszakaratú, romlott őrület erőire.
Jaq átlapozta a csomagot, hogy megkeresse azt a kártyát, melyet önmaga jelképezésére használt: a fekete palástos Főpapot, amint trónján ülve kalapácsot emel a magasba.
A saját arca meredt rá a lapról kétkedőn, mintha egy homunkulusz lenne bebörtönözve a kártyába, önmaga néma hasonmása. Ez a homunkulusz nem tudott beszélni hozzá. Nem tudta megjósolni a jövőt. Csak utalásokkal szolgálhatott, a többi kártyával kombinálva.
Jaq lerakta a Főpapot egy asztalra, és a jól begyakorolt módon lassan, ütemesen kezdett lélegezni, hogy ráhangolja a Tarotra pszichikai érzékeit. A keze szinte magától keverte meg a maradék csomagot. Érezte a kártyalapok vibrálását.
– Szólítlak téged, ó, Császárunk – imádkozott, s a szavak ragyogó neonfényként izzottak lelki szeme előtt. – Itasd át esszenciáddal a kártyákat e percben, hogy feltárulhassanak előttem a rejtett dolgok a te dicsőségedre és az emberi nem megváltására...
Lehunyta a szemét, és öt lapból csillagalakzatot rakott ki.
Aztán lenézett rá.
Ott volt a Császár lapja, magáé a Császáré! A helyzetéből ítélve az ügy kimenetelére utalt. Ez azt jelentette, hogy Jaq döntő horderejű jóslásba kezdett.
Csakhogy ez a kártya fordítva került az asztalra. A trónprotézisbe zárt zord, vak arc fejjel lefelé meredt Jaqra.
Ez az elhelyezkedés zavart jelenthetett a Császár ellenségei között. De az is ugyanolyan valószínű volt, hogy jóval aggasztóbb akadályokra és ellentmondásokra utal.
És jelképezheti persze a szenvedélyt is a szigorú hatalomtisztelettel szemben. Bár ez a jelenlegi helyzetben szinte elképzelhetetlen volt.
A többi kártya a Harlekin, az Inkvizítor, a Démon és a Hajóroncs volt – egy lap a Discordia, egy másik a Mandatio sorozatából, és két nagy arkánum, mindkettő fenyegető jelentésű.
A Hajóroncs hatalmas, romba dőlt űrhajó volt, a fekete semmiben sodródott, és valami félig áttetsző felleg takarta... mintha gázokat okádna magából.
A Démon furamód amorfnak tűnt. Ezen a lapon a Démon általában lecsupaszított agyarakkal vicsorgott, és gyilkos karmait támadásra emelte. Most azonban egyáltalán nem volt arca. Karja rengeteg volt, tekergőző-vonagló kötegek; inkább csápokra emlékeztettek. Jaq beleszimatolt a levegőbe; ürülékszagot érzett, bomló csatornabűzt.
A Mandatio sorozata a vagyonnal, stabilitással, kormányzati felelőséggel foglalkozott. A Mandatio Lovag egy energiakardot villogtató palástos inkvizítor volt, és ezúttal... Harq Obispal arcát viselte.
Jaq hallotta a kard sistergő zúgását, érezte az ózonszagot. A valódi Obispal e pillanatban épp a Sztálindróm elhagyására készült, a fanfarok és halleluják rivalgása közepette. Milliónyi világ van, ahová elrepülhet a hiperűrön át. Miért találkozna vele Jaq a közeljövőben? Minden valószínűség szerint egy teljesen más inkvizítorral fogja összehozni a sors. Obispal egyszerűen azért foglalkoztatta ennyire a tudatát, mert ott volt a képernyőn. A kártyalap csak alkalmazkodott.
Az is meglehet persze, hogy Obispal tökéletlen munkát végzett a Sztálindrómon. Ami szerencsétlen eshetőség lenne. Jaq pontosan azért van itt, hogy ügyeljen: ez ne fordulhasson elő.
A Discordia sorozata az ellenségeket foglalta magába. Ezen a Discordia lapon egy magas, karcsú, halálosan veszedelmes Harlekin büszkélkedett, az eldák fajából. A Harlekint villózva egymásba olvadó színek bohócos mozaikja díszítette. Fejét szivárványszín csörgősipka fedte. Jaq a távolból valami szilaj, földöntúli muzsika rikoltozását hallotta. Ez a Harlekin azonban nem viselte a hagyományos maszkot. És csupaszon maradt ábrázata nem emlékeztetett az eldák idegen fajának éterien szép, szögletes arcára sem. Ennek a Harlekinnek az arca teljesen emberi volt.
Méghozzá férfiarc. Az áll kissé előreugrott, az orr hosszú, és kiálló volt, a szem smaragdzöld és szúrós tekintetű. A Harlekin ember az ajkát csücsörítette, az arcát pedig beszívta, nem annyira hullaszerűen, inkább spekuláló, ravasz módon, ám nem kevésbé gyilkos szándékkal.
Mikor Jaq teljes összpontosításba merülve a Discordia lap fölé hajolt, az arc önelégülten elvigyorodott.
Az ajka megmozdult.
– A Hidra felgerjedt – hallotta Jaq a fejében a hamis Harlekin suttogását.
Jaq hátrahőkölt, és hatszöget vetett magára.
A kártyák nem beszélnek, csak mutatnak...
A kártyák nem beszélhetnek a tanácsukat kérőknek. Ez azonban suttogva szólt Jaqhoz. Elképzelhető volna, hogy a Tarot-lapok a démoni megszállás közvetítő közegévé váljanak? Meg lehet támadni rajtuk keresztül a jóst? Addig biztos nem, míg a Császár szelleme hatja át a Tarotját!
Ám az arc úgy szólította meg Jaqot, mintha valami külső hatalom annak a Discordia-lapnak a közvetítésével képes lenne beavatkozni szent transzába.
Miért? Hogy figyelmeztesse? Hogy gúnyt űzzön belőle?
A „hidra” nem tartozott az ismert hiperűri démonfajok közé. Valami legendás szörnyeteg volt a Föld őskorából, a történelem előtti időkből. Egy sokfejű monstrum; igen, ez az. Ha az ember levágja a hidra egyik fejét, két másik nő azonnal a helyébe. Egy hidrával még a génorzóknál is jóval nehezebb feladat lenne elbánni... Egy-két génorzó bizonyára életben maradt, még Obispal hadjárata után is. Hát egyáltalán nem törődik ezzel az az ember? Diadalmasan elvonul, amilyen hamar csak lehet.
Jaq nem hagyta, hogy a figyelme más dolgokra terelődjön. A kuszán vonagló nyúlványokat fürkészte a Démon kártyáján. Nem látott meghatározható fejet, amit le lehetett volna vágni, még ha gyászos következményekkel is.
A kép folyton vibrált és változott, mintha égne, bár valamennyi lángnyelv hideg volt rajta. Minél tovább nézte, annál inkább úgy látszott, hogy a csápok egyre vékonyodva a homályos messzeségbe tűnnek, mintha nyúlékonyságuknak nem lenne határa. Új csápok sarjadtak és indultak növekedésnek; hol nyálkásak voltak, hol üvegesen áttetszőek, hol kocsonyásak.
Ha ez az a hidra, amelyről a hamis Harlekin beszélt, akkor voltaképpen micsoda? Hol van? És miért?
Jaq a csillagalakzat elrendeződésén gondolkodott. Nem kéne teljes koronát kiraknia? A koronaalakzat sokkal többet elárulhat neki, mint amennyit tudnia kell – akár annyi mindent is, hogy a végén nem fog tudni semmi pontosat.
Ey'Lindi átkukkantott a válla fölött. A mutatóujja fürge mozdulattal a Harlekinre bökött.
– Ez ki? Elég... finoman néz ki.
A titokzatos férfi abban az elda testben valóban úgy festett, mint maga Ey'Lindi.
– Vagy csak egy elda, aki emberi maszkot visel? – kérdezte a nő.
– Nem, igazi ember, biztos vagyok benne. Azt hiszem, most adta le nekem a halálkártyáját.
Ey'Lindi mindent tudott a halálkártyákról. Sok orgyilkos szokta elhelyezni kiszemelt áldozata környezetében a maga külön kártyáját az Adeptio-sorozatból. Így tudatta vele, hogy közeledik az elkerülhetetlen vég. Az illetőnek ilyenkor tanácsosabb volt öngyilkosságot elkövetnie, mintsem hogy kivárja, milyen sorsot tartogat neki az orgyilkos.
– Jegyezd meg jól az arcát, Ey'Lindi!
– Már megjegyeztem, Jaq.
Ez volt az ösztöne, ez volt a kötelessége. De ezentúl és ezenkívül... lehetséges volna, hogy perverz módon vonzódik ehhez az ellenséges archoz?
Vajon mit jelenthet a „finom” szó egy olyan embernek, akit cseppet sem érdekel a konyhaművészet? Olyasvalamit, amit szét kell marcangolni, fölfalni, elemészteni a gyomorsavában? Ey'Lindi egyszer említést tett egy legendás orgyilkosról, aki egészben lenyelte egy lázadó kormányzó kisfiát; úgy tűnt, mintha a gyerek szertefoszlott volna a levegőben. Az orgyilkosok testületének ez a hősnője polimorfin segítségével tágította ki az állkapcsát, a torkát, a gyomorüregét, akár egy óriáskígyó. Azután álruhásan és teli hassal elcammogott.
– Huh! Elszalasztjátok a karnevált!
Harq Obispal sokuszonyú űrhajója felé csörtetett kíséretével. Kürtök harsogtak, akrobaták szaltóztak a levegőben, szétmarcangolt fenevadak lehelték ki a lelküket; néhány felékszerezett hölgy csókokat hintett a távozók felé, talán csak azért, hogy felszítsák vele a vetélytársnők és tulajdon hitvesük féltékenységét.
– Nem hiszem, hogy neked sok ilyen ragyogó látványban lett volna részed – ingerkedett Gugol. – Mármint odahaza, azokban a szűk kis üregekben.
– Ragyogó? – kérdezte a zömik. – Te ragyogónak tartod ezt a zagyvalékot? Te, aki örökké csak a hiperűr zavaros homályára mereszted a szemed?
– Touché! – dicsérte a navigátor.
Jaq gondterhelten visszarakta a csillagalakzatban kivetett kártyalapokat a csomagba; közben érezte, hogy válnak passzívvá és érzéketlenné. Utoljára hagyta azt a folyadékkristály lapot, amelyik őt magát jelképezte, és a Főpap arcába – a saját arcába – nézett. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak önnön képmása is szólni tudna hozzá, mint a Harlekin.
És bizonyos szempontból tudott is. Mert miközben Jaq nézte, mélyen elmerült önmagában, és az álmok az ifjúkorát idézték elébe...
A remények kora, az iszonyat kora. Jaq a Xerxes Quintuson született, egy vakító fényű fehér nap ötödik bolygóján. A Xerxes Quintus a parasztok és halászok világa volt... meg a mutánsoké és a vad psziké.
A bolygóval csak egy évszázada állították helyre a kapcsolatot. A Xerxes Quintus ezredéveken át a maga útját járta, a Birodalomról mit sem tudott. A csillagközi utazások emléke bizarr mítoszokká züllött. És elzüllöttek az emberi lények is, testbenlélekben egyaránt.
A vakok az elméjük erejével láttak. A némák nyelv nélkül szóltak. Akiknek nem volt szájuk, a bőrükön keresztül vették magukhoz a tápanyagot. A még hátborzongatóbb mutánsok megnyíltak a démonok előtt, akik ezekben a gazdatestekben járták a bolygót, s ördögi szörnyűségekké torzították őket, pikkelyekkel, szarvakkal, karmokkal és tapogatókkal – míg a megszállott szervezet végül felbomlott, s a megrontott elme utolsó maradékait elszippantották szellemtápanyagnak a normális világon kívül tanyázó paraziták.
A Quintus egyszerre volt édenkert és pokol. Az édenkertet a termékeny, tengerparti gazdaságok és a halászoknak otthont adó szigetek jelentették, ahol a normális emberi lények úgy őrizték meg hagyományaikat és tiszta vérvonalukat, hogy mindenkit száműztek, aki mutánsként született, vagy idősebb korában változások következtek be a szervezetében. Esetleg meg is ölték őket.
A mutánsok pedig újra és újra felütötték köztük a fejüket, mint kukac az almában, mint féreg a romlott húsban, és – ha tudtak – a szárazföld belsejébe menekültek. Ott aztán a termékeny egyedek párosodtak, és még több, még megdöbbentőbb mutánsnak adtak életet.
A tengerpart lakói nem imádtak egy jóságos istent, aki megőrzi őket őseik alakjában. Nem, ők ehelyett a Változás Istenét gyalázták. Minden tizedik napon megjelentek a külön e célra épített undorszentélyekben, ahol szertartásosan káromkodtak, és sötét átkokat szórtak a mutánsok istenére, mielőtt ismét minden figyelmükkel szeretett, bőkezű tengerük és termőföldjük felé fordultak volna.
Ez a vallás a kárhozat és az ördögűzés vallása volt. Az őslakók nyelvét, mely még korcs fattyúgyermeke sem lehetett volna a birodalmi gótnak, förtelmes káromkodások fűszerezték azzal a célzattal, hogy minél messzebbre űzzék a tolakodó, rosszindulatú istent és híveit. Még a vonzalmukat is obszcén módon fejezték ki, mintha minden elképzelhető áruló szennytől meg akarnák tisztítani egymás közötti kapcsolataikat. A gyermekeket mindig a szomszédok nevelték, hogy ha változások állnának be náluk, ne a szüleiknek kelljen kitaszítani őket.
A csillagközi kapcsolatokat egy birodalmi expedíció állította helyre, amely nagy lehetőségeket látott a Quintus halászatában és parti gazdaságaiban. Egy nap ebből a bolygóból még komoly potenciállal rendelkező mezőgazdasági világ lehet. Ebben az esetben pedig a Birodalom értékes bányászvilággá fogja átalakítani a sivár negyedik bolygót, a Quartust, amelynek lakosságát a Quintusról lehet táplálni.
Az expedíció ezenkívül úgy ítélte meg, hogy a tengerparti lakosság termékeny talajt jelent, amelyben a birodalmi kultusz könnyen gyökeret verhet. Elvégre nem az Istencsászár a leghatalmasabb védőpajzs a változás ellen? Misszionáriusok és prédikátorok igyekeztek a gyűlölet gyújtópontját a Változás Istenéről a változásnak a szárazföld belsejében tanyázó gyermekeire fókuszálni. A Birodalomnak eszményi esetben arra is törekednie kellett volna, hogy kiszorítsa az istenkáromló quintusi nyelvet, és elterjessze helyette a birodalmi gótot; ez azonban kétségkívül túl nehéz feladatnak ígérkezett.
Jaq szülei mindketten genetikusok voltak. A Birodalom jelölte ki őket, hogy a Quintuson éljenek, és segítsék a bolygó fölemelkedését. Jaq még akkor is csak homályosan emlékezett az anyjára és az apjára, ha szellemi kapcsolatba lépett az őt jelképező kártyalappal. Mosolyok rémlettek föl neki, gyengéd becézgetés; érezte, hogy szülei boldogok voltak, amiért megszületett, és törődhettek vele. Mivel mindketten birodalmiak voltak, nem követték helyi szokásokat, és nem ruházták át a neveltetését az egyik szomszédra. Sőt mintha egyenesen dédelgették volna. Abból a kevésből, amit később elmondtak neki, biztosra vette, hogy szülei lelkes buzgalommal és töretlen hűséggel szolgálták a Birodalmat. Milyen büszkék lennének, ha láthatnák most, mennyire magasra hágott a társadalmi ranglétrán; mennyire örülnének! De nem kötelességből nemzették, nem csak azért, hogy eggyel több birodalmi legyen a bolygón. És nem is szitokkal az ajkukon, ahogy az a Quintuson szokás volt. Inkább kölcsönös boldogságban.
Hiú boldogságban.
Jaq alig volt kétéves, mikor a szüleit lemészárolta néhány démon megszállta pszi egy tudományos kutatóexpedíción, amit a vadonba vezettek. Jaq ezt követően a többi árvával együtt nőtt fel egy missziós iskolában.
Végső soron a szigorú, kínosan aprólékos neveltetés vezetett oda. hogy bizalmatlanná vált a merev elmék bírálatával szemben. Ó, emlékezett ő mézszínű, törékeny estékre is, mikor az árvaház fallal körülvett kertjében sétált. A tulipánfákra, a lugasokra. Emlékezett a játékokra, a ritka lakomákra. És ugyancsak emlékezett a büntetésekre is, amiket főként azért kapott, mert kínos kérdéseket tett föl.
– Magiszter, ha a quintusiak káromolják az istenüket, nem fogják az Istencsászárt is káromolni?
– Vigyázz, fiam!
– A quintusiaknak nincs meg a megfelelő szó... szó... szókincsük, hogy dicsőítsék a császárunkat, ugye?
– Draco, negyvenszer lemásolod a Codex Ftdelitatist, akkor legalább neked meg lesz a megfelelő szókincsed!
A szíve mélyén Jaq, a kisfiú, bosszút esküdött a démonok és közvetítőcsatornáik, a pszik ellen, amiért elrabolták tőle a szüleit, és részeltették abban a megtiszteltetésben, hogy misszionáriusok nevelhessék föl.
Megtanulta a kegyes hűséget, az odaadást. Megtanulta az önuralmat. Ennek az önuralomnak egy részét arra fordította, hogy védőmázzal vonjon be bizonyos szenvedélyeket, amiket egyre inkább érzett felhorgadni magában, ám ugyanakkor minden erejével tagadta őket.
Tizenkét éves korában teljesen kifejlődtek pszichikai érzékei, és rádöbbent, hogy ő maga is egyike azoknak, akiket megtanult gyűlölni, részben személyes tragédiája miatt, részben a misszionáriusoktól.
Feküdt az ágyában éjszaka a sötét dormitóriumban, s érzékelte az emberi lények és mutánsok körülötte hullámzó tengerét. Ebben a tengerben foszforeszkáló csomók és göbök jelezték a többi pszi elméjét. Sok közülük a romlás méregzöld mocskával volt ékes, az üszkösödésnek induló tudat rozsdájával. Némelyek puffadtan dagadoztak, rőtvörös csíkok tarkázták őket; ezeket megfertőzte a mélység valamelyik hatalma. Az ilyenekből csápok futottak lefelé, a sötétségbe.
Valójában persze minden életformából szálak vezettek lefelé, akár aktív volt pszichikailag, akár nem. Az élőlényeket rostszálak kötötték össze önmaguk magvával a mélység iszapjában. Ezek közül a csápok közül némelyiken élősdi módra áramlott fölfelé az iszap anyaga és energiája. Ez a szubsztancia ellensége volt az életnek, ugyanakkor azonban mohón szomjazott rá, és irigyelte. Ez az energia éhes volt, és pusztító; hatalommal ruházta föl az élőlényeket, ugyanakkor azonban helyrehozhatatlan károkat okozott nekik, éppen a hatalom átruházása révén.
A mélység iszapja nem volt egészen ugyanolyan, mint a tengerfenéké. Ahogy Jaq a lelki szemével tanulmányozta, inkább úgy tűnt, mintha a legmélyebb ponton a víz valami másfajta anyaggá változna át, amely egyre lejjebb és lejjebb nyúlik, örökkön-örökké; a saját ádáz viharai dúlják, a saját rettentő áramlatai kavarják, melyek erősebbek, mint bármely óceáné; míg valahol másutt, a messzi távolban az élet újabb tengerei bukkannak elő ebből az elátkozott immatériumból – más planéták, más világok.
Rettentő hatalmú lények úszkáltak a világokat elválasztó sötét szubóceánban. Ezektől a kreatúráktól undorodni kellett, nem vágyni utánuk. Ám sok-sok foszforeszkáló szikra epekedett a túlsó tartományok lakóinak hatalmára; mások pedig boldog tudatlanságban küldték jeleiket az alvilági szörnyek felé, békésen hunyorogva kicsiny lámpásukkal – míg oda nem csalták vele a mélység cápáit és sötét krákjait, melyekben torz értelem világlott.
Egy este Jaq valami anyagi járművet vett észre, amint kiemelkedik a pokoli iszapból. A jármű fölfelé tört, az ő világa irányába. Jaq rájött, hogy ez csak egy hiperűrhajó lehet, amely megfelelő védelemmel van fölvértezve a komor óceán erői ellen.
Ha erőltette az érzékszerveit, valahol messze megpillantott egy fehéren sugárzó irányfényt; ehhez igazodva igyekezett navigálni a hajó. Szíve örömmel és hálával telt meg a Föld Császára iránt – mert az a fény az ő elméje volt.
Ám Jaq ekkor megérezte, hogy a Quintus pusztaságain meg a lenti iszapban – a hatalomnak és a Káosznak e mélységesen mély, vaksötét szubóceánjában – különféle entitások figyelme terelődik rá tapogatózva, mint amikor a virágok a nap felé fordítják kelyhüket, vagy a méhek elindulnak a virágpor illatát követve; és kioltotta a saját fehér szikráját. Elrejtette.
Fehér szikra volt, igen. Nem romlott, nem alvadt, és nem szennyezte be az iszap rothasztó mocska sem.
Kevés más szikra tűnt fehérnek. Talán azért, mert ők nem tudták kioltani magukat, ahogyan ő tette az imént? Úgy vonzották a rontó erőket, mint lámpafény a koszos bogarakat.
– Mondja, magiszter, ugye a vad pszik is tudnának fehéren ragyogni, ha megtanulnák, hogyan kell álcázni magukat?
– Miféle eretnek paradoxon ez, Draco? Kívülről megtanulod a Codex Impuritatis-t!
És így, viszontagságosan sajátította el azokat az ismereteket, amelyeknek később még nagy hasznát látta. Bizonyos értelemben – noha nem tudott róla – már megkezdte tanulmányait az inkvizíció óvodájában.
A birodalmi prédikátorok arra buzdították a tengerpart lakosságát, hogy pusztítsák el az olyan embereket, mint... mint maga Jaq, akik sok esetben nem is a saját hibájukból szennyeződtek be. Legalábbis Jaq így látta. A misszionáriusok, akik okították, szigorúan kijelentették, hogy a mindennapostól, a normálistól való elfajzás a Császár ellen elkövetett bűn.
De hát a valódi ellenség nem lehet más, csak azok a torz, ravasz, alattomos hatalmak, melyek irgalmatlanul kiszipolyozzák a sebezhető emberi lényeket, akik nem tudják elrejteni a fényüket.
Ha ő, Jaq – két, genetikailag tökéletesen egészséges szülő gyermeke – is ilyen fényt kezdett sugározni, nem lehetséges, hogy magában a bolygóban, a Xerxes Quintus világában van a hiba?
– Elképzelhető esetleg, magiszter, hogy a víz vagy a fehér napfény mérgezi az embereket, és ezért születnek mutánsok?
– Esetleg! Fejtsd ki bővebben az elméleted, Draco.
– De igazán groteszk és hátborzongató elfajzásokra az emberi normától csak akkor kerül sor, ha a démonok...
– Démonok, démonok! Ne fecsegj a démonokról! Még csak ne is gondolj a démonokra! A démonok a betegessé és gonosszá váló emberi képzelőerő tiltott kigőzőlgései. Az eszméjüket is irtani kell!
– ...ha a démonok megszállják az olyan emberek lelkét, akik... izé... fényt sugároznak.
– Fényt? Milyen fényt?
– Olyat, mint... izé... mint a pszik. Nem lehet, hogy ez természetesen jön létre az emberben, természetesen és tisztán? Hát nem állnak az asztropaták és más pszik a Birodalom szolgálatában? Nem tudna minden pszi menedéket találni a Birodalom kebelén?
– Pfuj! Tisztítsd meg a lelked, Draco!
Megkorbácsolták. Azért, hogy kipurgálják belőle a bűnös kíváncsiságot? Vagy azért, hogy próbára tegyék?
Hetekig töprengett. Végül elszánta magát, és vallomást tett a látomásairól.
Miután a rangidős misszionárius kikérdezte, elégedetten fonta össze a kezét a hasán. Mikor Jaq beszámolt arról, hogy mennyi mindent képes érzékelni – „Még a Császár irányfényére is vetettél egy pillantást?” –, és miként tudja elrejteni a saját foszforeszkáló szikráját, különös csillogás költözött a szemébe, ami azt sugallta, hogy ez a kölyök nagy reményekre jogosító tehetséggel van megáldva.
Ami persze nem csekély reményekre jogosítja fel a missziót és vezetőjét is. Fondorlatos, önelégült fattyú, gondolta Jaq a misszionáriusról.
Néhány hónap múlva egy űrkomp egy hatalmas fekete hajóra szállította Jaqot, amely orbitális pályán keringett. Jaq Draco örökre maga mögött hagyta a Xerxes napját...
Egy másik űrhajó is távozott egy másik világról. Harq Obispal cápa alakú hajója lángokat okádva magasba emelkedett Vaszilarjov űrkikötőjéből, és pillanatok alatt légypiszok nagyságúra zsugorodott – szikrázó porszem az égen. Aztán eltűnt; most néhány hétig úton lesz a közönséges bolygóközi térben, míg el nem éri a naprendszer szélét, a világoktól és a holdaktól távol, ahol beléphet a hiperűrbe.
Jaq ösztönös mozdulattal zsebre vágta a Főpap lapját, a többi Tarotkártyát pedig visszacsúsztatta a tokba, amit aztán körültekert a bőrdarabbal.
A bőrborítás egy exorcizmus emléke volt, amely – mint a legtöbb démonűző akció – sikerrel is járt, meg kudarcot is vallott. A démont legyőzték, ám az eleven burkot, amely otthont adott neki, nem tudták megtisztítani; el kellett pusztítaniuk.
Hogyan is alakulhatott volna másként?
Ámde Jaq félt, hogy a Birodalom, bármilyen hatalmas is, lassan alulmarad az idegen lényekkel, a renegátokkal, a démonokkal vívott küzdelemben. Úgy látszik, a Birodalom minden győzelmének szükségszerű velejárója, hogy le kell rombolni valamit, ami létfontosságú alkotórésze a Birodalomnak magának, az emberiségnek magának.
Hogyan is lehetne másként? A tűz ellen tűzzel kell harcolni, nem?
Így hát ez a foltos bőrdarab, melyet egy mutánsról nyúztak le hajdan, elárvulása szörnyű körülményeire emlékeztette ugyan Jaqot, ám egyszersmind szemrehányást is tett neki.
– Ha nincs a Császár kegye – motyogta –, ez lett volna az én sorsom is.
– Mi? – kérdezte sugárzó képpel Zhord.
Jaq örült, hogy a kis embert feldúlta Vaszilarjov pusztulása és a többi város kizsigerelése, amiket azért romboltak le, hogy megmentsék őket. Nagyra értékelte a zömik jelenlétét és maró gúnnyal megeresztett kirohanásait – mint ahogy a maga módján Gugol tettetett érdektelenségét is. Az Obispalhoz hasonló fanatikusok nélkülözhetetlenek voltak, de hasonlítottak a porcelánboltban szabadjára eresztett vadbivalyra. A Birodalomnak persze több millió porcelánboltja volt; rengeteg fajanszedényt lehetett elpocsékolni. A szkeptikus elme azonban sok olyasmit észrevesz, ami fölött a keményfejű rajongók elsiklanak.
– Hát ez – mondta Jaq Zhordnak. – Amibe ezt a kis tokot csomagolom. Ha a dolgok másként alakulnak, könnyen meglehet, hogy ez most az én bőröm volna.
A kis ember pislogva meredt Jaqra, aztán csak annyit felelt:
– Huh.
Talán tényleg túl bonyolult gondolat volt.
– Itt van! – kiáltotta Zhord.
Ey'Lindi egy szagbárban várt rájuk az állomás groteszkül hivalkodó csarnokában, ahonnan a magasépítésű csővasutak indultak Kefalovba és más, távolabbi bolyvárosokba. A falakat több tízezer, füstöszöld jadeból és malachitból kifaragott hüllőkoponya alkotta, mintha az egész hely a sárkánygyíkoknak lenne valamiféle roppant nekropolisza. A tartópillérek masszív, csupasz gerincoszlopok voltak.
A közeli városok közül csak Kefalovba nem jutott el a fertőzés, így hát egyedül ez maradt épségben. Most, egy héttel Obispal távozása után, a félig romba dőlt főváros és Kefalov között csaknem teljesen helyreállt a forgalom. Gárdisták őrjáratoztak, az újonnan érkezőket fürkészve. Hatósági engedéllyel rendelkező utcai árusok járták a csarnokot, harsány hangon magasztalva fűszeres kolbászuk ízét, ami – legalábbis szerintük – valódi állati fehérjét tartalmazott.
Talán igazuk is volt. Tekintve a város által nemrégiben elszenvedett szörnyű veszteségeket, valószínű volt, hogy a kolbászuk darált emberhúst tartalmazott. Az efféle gyanú persze nem riasztotta el a leendő vevőket, hogy kifizessék a szavatolt ínyencségekért kért elképesztő összeget; talán még jót is tett a forgalomnak. A csővasúton utazóknak pedig volt pénzük; a legtöbb vaszilarjovi egész életében nem hagyta el korallszirt-városát...
Ey'Lindi mellett két tagbaszakadt testőr állt, és szúrósan méregettek mindenkit, aki egy pillantást is mert vetni rá. A karcsú, kifejezéstelen arcú nő testhezálló ezüstszín overallt viselt; első ránézésre azt hihette volna az ember, hogy nem is a szokványos módon öltötte magára, hanem flakonból fújták a bőrére. A stratégiai fontosságú pontokon néhány rózsaszín fátyolkendő libegett, bár nem sokat takartak. A testőrök valami őserdei fenevad szívós zöld irhájába öltöztek, és állig fel voltak fegyverezve. Sejtelmük sem volt róla, hogy a nő, akit kísérnek, sokkalta halálosabb teremtés, mint amilyenné ők valaha válhatnak. Ezeket a testőröket Jaq fogadta föl, hogy Ey'Lindi hitelt érdemlően pózolhasson a perverz ízlésű szerető képében, aki abban leli örömét, hogy a romos, elpusztult szektorokat járja, ahol bizonyos fokig még mindig anarchia uralkodik. Napok óta kószált már, habár az igazat megvallva rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy a véletlen az útjába hozza a Harlekin-embert... Mintha úgy akarna kifogni egy bizonyos halat, hogy valahol fejest ugrik az óceánba. De a Harlekin-ember egyszer már úgy döntött, hogy felhívja magára Jaq figyelmét. Akkor hát?...
Egy órával azelőtt a smaragd lakosztályban felcsipogott Jaq kommunikátora.
Ey'Lindi kódnyelven jelentkezett be.
– Most láttam a Harlekin-embert. A nyomában vagyok.
Jaq azonnal a képernyőre pillantott. Több kémlégy is követte Ey'Lindit.
Egy olyan traktus balkonszintjén volt, amely szemlátomást apróbb alkatrészek gyártására specializálódott; most is folyt a munka. Petyhüdt testű asszonyok és rongyos, csenevész gyerekek robotoltak a férfinép mellett a családi műhelyek valóságos méhkasában, a teraszonként elhelyezkedő plasztacél üregekben, amiket létrák és állványok kötöttek össze egymással. A padlót vastag rétegben borította a fémforgács az esztergapadokról. Ebben széles léptekkel gázolt egy férfi, aki az összes munkásnál magasabb volt.
Pasztellszín köpenyt és csúcsos bíbor kalapot viselt, ami éles ellentétben állt a környezetével. Kifütyülték, gúnyosan kurjongattak neki, és meg-megdobálták különféle apróságokkal, magvakkal, csavarokkal.
Az utcai verekedéseken nevelődött testőrpáros, amelyet Ey'Lindi mellé fogadott fel, gondoskodott róla, hogy az orgyilkos sokkal kevesebb feltűnést arasson; aziránt, hogy neki mi dolga itt, senki sem tanúsított különösebb érdeklődést.
Jaq utasította az egyik kémlegyet, hogy álljon rá a férfira, akinek az arcát felismerte a Tarot-lapról. Így, miközben Ey'Lindi és szótlan gardedámjai továbbra is nyomon követték a Harlekin-embert, Jaq is rajta tudta tartani a szemét. Az állomáson a felcicomázott ficsúr felszállt a Kefalov felé közlekedő csővasútra; Ey'Lindi maradt. Az idegenhez csatlakozó kém-légy a szerelvény mennyezetére telepedett, és rendületlenül továbbította a képeket a Harlekin-emberről, míg a vonat kívül nem került a vevőberendezés hatósugarán. A zsákmányuk addig az ujjával malmozva üldögélt, és önelégülten vigyorgott.
Jaq tudta, hogy utána kell erednie – gyakorlatilag kihívást kapott. A Harlekin-ember olyan ravaszul támadta meg Jaq Birodalmi Tarotját, mint az ostorféreg, ha kicsíp egy darab húst az arra járó utazóból, és most ugyanez az átkozott idegen megalázó módon a köpenyét rázza Jaq orra előtt, hogy kövesse. Az inkvizítor ezzel nem sokat törődött. De egy ilyen horderejű provokációt figyelmen kívül hagyni jóval nagyobb őrültség lenne, mint elébe menni. Gugolt a hotelben hagyta, hogy vigyázzon a felszerelésükre, ő pedig Zhorddal az állomásra sietett, találkozni Ey'Lindivel.
A bár levegője az őserdő élősdi virágainak illatával és más idegen aromákkal volt terhes, melyek megzavarták Jaq érzékszerveit; látása kissé elhomályosult, és nehezére esett megkülönböztetni az ízeket a szagoktól. Egyes illatanyagok hallucinogén elemeket tartalmaztak, a vendégek nagy része üveges tekintettel meredt maga elé.
Talán még mindig sokkolta őket városuk feldúlása – amelynek Jaq és a zömik számtalan bizonyítékát látta és szagolta, úton a találkozóra. Persze az is elképzelhető volt, hogy a szagbár vendégei azért bámultak bután a semmibe, nehogy úgy tűnjön, mintha pimasznak vélhető pillantásokkal méregetnék Ey'Lindit.
– Sir Draco! – üdvözölte az egyik testőr Jaqot.
Zhordra közben olyan pillantást vetett, mintha a zömik ennek a kereskedőnek a szelídített majma lenne, és pórázon kellene tartani. A hangulatváltó illatok hagyták felszínre törni a burkolt érzelmeket.
– Huh! Most már pucolhattok a fenébe! – kiáltotta a kis ember. – Kotródj innen, míg jól van dolgod!
Jaq figyelmeztető pillantást vetett Zhordra, aztán kifizette a testőrök kialkudott bérét a helyi pénznemben, a voronovban, és hozzátett némi foglalót, hogy a továbbiakban is elérhetők legyenek, ha szükség lenne rájuk. Amint a két férfi elballagott az egyik kolbászárus felé, Jaq Ey'Lindihez fordult.
– Természetesen ő intézte úgy, hogy meglásd. Szándékosan került az utadba. A nő bólintott.
– A kérdés az, Jaq, hogy merjük-e figyelmen kívül hagyni ezt a csalétket?
– Inkább ne. Aligha hinném, hogy az egésszel csak az a célja, hogy valami alkalmatos helyen meggyilkoljon minket.
– Mindenesetre – mondta Ey'Lindi elmélázva – ez a Harlekin-ember nagyon úgy néz ki, mint egy orgyilkos. Esetleg... egy renegát orgyilkos? Ilyen állat biztosan nincsen!
– És kinek dolgozik, he? – kérdezte Zhord. – Csak saját magának? A nő vállat vont.
– Mondd csak, nem irigyled te kicsit a fickót?
Erre a kajánul odadobott kesztyűre Ey'Lindi csak egy sötét pillantással válaszolt.
– Talán Obispal hagyta őt a bolygón – vetette föl. – Nem az a szándéka, hogy valahogy megalázzon téged, Jaq? Én elárultam Obispalnak a jelenlétünket.
– Méghozzá ragyogóan! – értett egyet a zömik.
– Hallgass, kis ember – mondta Jaq. – Ha Obispal rájött, hogy egy titkos inkvizítor felügyelete alatt áll, akkor ostobaság lenne tőle a bosszúvágy, hiszen jóformán egyetlen hibás lépése sem volt. Azt hiszem, valaki meg akar mutatni valamit, hogy semmiképpen ne kerülje el a figyelmemet.
– Igen? Mi az? A hidra? – kérdezte Zhord.
– Kissé sértőnek találom ezt az egészet, te nem? – kérdezte Jaq az álágyasától.
– Így játszadozni velünk!
Valóban nem volt más választásuk, fel kellett szállniuk a legközelebbi Kefalovba tartó vonatra.
Ahogy az utazókapszula az áttetsző kristálycsőben suhant az őserdő egybemosódó zöld pokla fölött, Jaq a személyi Tarot-lapját nézegette, és fölidézte magában, hogyan került kölyökkorában a Földre a Fekete Hajó fedélzetén...
Csak útközben értette meg igazán a dolgokat.
Kifinomult érzékei számára a hatalmas, zsúfolt űrhajó a háborgó érzelmek pszichikai csatatere volt – a tompítómező dacára, amit egy ősi gépezethez csatlakoztatott pszispecialista tartott fenn szakadatlanul. Ez a fojtómező kissé hányingerkeltő volt, az áporodott levegő pszichikai megfelelője. Jaq még így is különösebb nehézség nélkül érzékelte a nyers tehetséget, a reményt, az eltitkolt félelmet: és egyes tisztek részéről az undorral vegyes fáradtságot, míg másokéról a szenvedélyes odaadást, amelybe időnként bűntudat keveredett.
A fojtómező sajátos módon hatott Jaqra, aki már megtanulta elrejteni elméje fényét. Eddig még nem tudott olvasni az emberek hangulatvilágában, most azonban tisztán érzékelte a fedélzeten lévőkből sugárzó zavaros érzelmeket.
Kósza suttogások reszkettek végig törékenyen a hajón, közeli és távolabbi rokon nyelvek százain, mintha föl akarnák világosítani Jaqot, milyen sors vár rá az út végén; régi utasok szellemvisszhangjai, akiket millió- és tízmilliószámra szállított ez a hajó, a hosszú évszázadok során, mióta szolgálatba állt.
Persze közönséges pletykák is terjedtek a fedélzeten, a birodalmi gót nyelv különféle változatain, hol akadozva, hol folyékonyan; ezernyi hang beszélt egyszerre, a dallamostól a recsegősig, a zengzetestől a torokhangúig.
– Egy egész flottára való olyan hajó járja a galaxist, mint ez...
– Kiszűrik az ígéretes psziket...
– A vad, eltorzult psziket egy sereg világon irgalmatlanul levadásszák. Prédikátorok hirdetik a tisztulás szükségét a szószékről. Az inkvizíció irtó hadjáratot vezet ellenük. A bolygókormányzók ahol csak tudják, pusztítják őket...
– Ugyanakkor a friss, romlatlan psziket begyűjtik, és a Földre küldik a Fekete Hajókon, mint amilyen ez is...
A pszichikai képességek jelentették a zsilipkaput, amin át a hiperűrben tanyázó hatalmak rosszindulatú tébolya egész világokat támadhatott meg és rombolhatott le, s az emberi fajt a gonosz tisztátalan rabszolgájává zülleszthette.
Ám a pszichikai képességek egyúttal reménnyel is kecsegtettek egy szebb jövőre, egy olyan galaxisra, ahol a szabad és erős emberiség meg tudja védeni magát szellemi síkon.
Addig viszont az Istencsászárnak kellett oltalmaznia alattvalóinak szerteszét szóródott billióit az áldozat erejével. Mert érvényben volt egy borzalmas egyenlet: az a valami, ami végül az emberi nem megmentője lehet – egy magasabb szintű tudat kifejlődése –, a kihordási idő hosszúra nyúló, sebezhető szakaszában egyben szörnyű fenyegetést is jelent, amely könnyűszerrel végzetévé válhat az egész fajnak, hiszen lehetővé teszi, hogy megrontsák, eltorzítsák, szétzüllesszék és bemocskolják sötét, idegen hatalmak. Csupán egy korccsá nyomorodott, gépprotézisekkel élő zsarnok szánalmat nem ismerő könyörtelensége s ádáz, ám törékeny Birodalmának pattanásig feszülő erői tartották meg az emberiséget a széllökések tépázta kötélen.
– Áldozat...
Áldozat a Császár részéről, önfeláldozás, valóban. Kétségbe vonhatja-e bárki, hogy rettentő módon kínozza és elcsigázza őt a szakadatlan őrködés?
– Áldozat...
De a Császár nemcsak önmagát áldozza föl; az alattvalóit is...
A Fekete Hajó fedélzetén összegyűjtött tehetséges fiatalok egy töredékének – a legjobbaknak és legkiválóbbaknak – az volt a sorsuk, hogy pszik legyenek a Birodalom szolgálatában. A legtöbbjüket lélekforrasztással a Császárhoz kötik majd, a saját védelmük érdekében.
– A lélekforrasztás iszonyú kínszenvedés...
A szörnyű mentális szertartás szétégeti a látóidegeket, és a kiválasztott pszik örökre vakok maradnak.
– Áldozat...
A fedélzeten lévők többsége, akik csak közönséges pszik voltak, nem kiemelkedő tehetségek, azzal tesznek majd szolgálatot az emberiségnek, hogy életerejüket a Császár telhetetlen lelkének táplálására fordítják, így az továbbra is éber világítótorony és oltalmazó hatalom maradhat. Ezeket a psziket, miután megfelelő módon felkészítik őket az áldozatra, a Császár néhány hét vagy legfeljebb pár hónap alatt el fogja emészteni; kiszippantja belőlük a lelket, mint csontból a velőt, míg el nem pusztulnak.
– ÁLDOZAT!
Ami nem jelent örömöt a Császárnak. Ó, nem. Minden egyes lélek, amit elnyel, kimondhatatlan fájdalommal gyötri, és kétségbeeséssel tölti el. Ez volt a rideg egyenlet, amelynek értelmében az emberiség életben maradhatott az ellenséges világegyetemben.
– ÁLDOZAT!
A Fekete Hajó fedélzetén egyetlen utas sem volt idősebb húsz szabványévnél. Sokan ugyanolyan fiatalok voltak, mint Jaq. Különösen egy lány... nem, most nem szabad őrá gondolnia. Ahogy az űrhajó tisztjei teszteket végeztek emberi rakományukkal, és tanácsokat adtak nekik, nyilvánvalóvá vált, hogy szinte valamennyiükre halál vár.
Magasztos halál, szükségszerű halál; de akkor is halál.
Mennyiben különbözik ez a sors – persze magasztos mivoltát kivéve – attól, hogy az embert a szülővilágán mészárolják le?
A különbség...
– ÁLDOZAT! ÁLDOZAT ISTENNEK ÉS AZ EMBERISÉGNEK!
A fiatal pszik közül néhányan sírtak. Néhányan imádkoztak. Néhányan dühöngtek. A dühöngőket elkülönítették. Később, felnőtt korában Jaq rájött, hogy ez a Fekete Hajó nagyobb arányban szállított kevésbé ájtatos múltú bolygókról származó individualistákat, mint legtöbb társa. Ám a fiatal utasok közül mégis sokan fogadták szenvtelen belenyugvással a sorsukat, sőt olyanok is akadtak, akik lelkes küldetéstudattal vették tudomásul; ezeket megdicsérték. A lélekáldozat feltételezte az odaadó hűséget, az ájtatos rajongást.
A halál fagyos kezét Jaq szívére tette. Jaq alkudozni kezdett a lelkéért a sorssal, megfogadta, hogy egész életét feltétel nélkül a Birodalom szolgálatának szenteli – ha ugyan marad élete, amivel rendelkezhet.
Jaq még mindig tisztán emlékezett a haladékra, amit kapott, meg arra is, hogy milyen dühös volt, amiért nem látta előre.
– Te el tudod takarni a fényedet, fiam – mondta neki a golyvás tiszt, szinte tiszteletteljesen. – Külön képzés nélkül ez nagyon ritka. Biztos vagyok benne, hogy a Birodalom a szolgálatába fogad majd. Azt hiszem, nem lesz szükséged lélekforrasztásra. Könnyen lehet, hogy egy leendő inkvizítorhoz beszélek...
Hogy levadássza azokat, akik hozzá hasonlítanak, csak tévútra tértek? Hogy irtsa a... saját fajtáját... akiket külső erők kiforgattak önmagukból? Hogy szemrebbenés nélkül pusztítsa beteg pszi rokonait?
Igen.
Jaq felvillanyozva, mégis szomorúan töltötte az utazás hátralévő részét. Szívből sajnálta halálra szánt társait, de örült, hogy az ő sorsa más lesz. A többi pszi látta őt a Császárhoz imádkozni, ahogy megtanították rá. Azt hitték, hogy Jaq fennkölten előkészíti magát az áldozatra. Lélekben máris titkos ügynök volt, a rejtett tudás részese...
– De úgy tűnik, hogy a Harlekin-ember átlát az inkognitómon – mormolta Jaq a bajusza alatt. – Miféle ember lehet? – És elrakta a Tarot-lapot...
Felkomorlott előttük Kefalov városa. A távolból Kefalov egy legalább tíz kilométer magas emberi agyvelőre emlékeztetett, amelyről lehántották a koponyát. Persze ráncos tekervényekből összeálló teraszai keményebbek voltak bármiféle csontnál. Ahogy a szerelvény közeledett hozzá, roppant ablakok, szellőzőaknák és portálok váltak láthatóvá. Először aprócska pontoknak, foltocskáknak látszottak csupán; valójában akkorák voltak, mint az őserdő legmagasabb faóriásai.
Az egyik ilyen nyílás katonai terrorbombázók raját öklendezte az égre, mely olyan színű volt, akár a kegyetlenül összevert testre kérgesedett vér. Szennyes fellegek gomolyogtak, villámok kígyónyelve nyalt a dzsungelbe. Valahol nemsokára bombák fogják fölszaggatni a burjánzó növénytakarót, tarajos szélű lyukakat tépve bele, amik aztán rothadásnak indulnak, és hamarosan ellepi őket valami parazitatenyészet.
A megkövesedett agy lomhán füstölgött, undok kigőzölgéseket eregetve magából. Kefalovból fertőző miazma szivárgott az őserdőbe, amely megmérgezte a környezetet, és mély, nyálkás, dögletes levegőjű mocsárövezetet alakított ki a város körül. Efölött száguldott most a szerelvény, biztonságos üvegbörtönébe zárva...
Alig hagyták el az állomáscsarnokot, mikor az egyik nyilvános kommunikátor képernyőjén megjelent a „Draco független kereskedő” felirat.
A nyilvános közvetítőfülke üveglapjáról az az arc nézett Jaqra; két szeme csillogott, akár a jégkockák a nemes pezsgőben, ajkát játékos ragadozómosoly játszotta körül.
– Zephro Cornellan, szolgálatára! – jelentette be a Harlekin-ember.
Ez a hívás csakis a maró gúny szülötte lehetett, önhitt hencegés, hogy milyen jól meg tudta jósolni Jaq lépéseit az ellenfél – vagy finom utalás, hogy talán pszichikai úton is tudomással bír a hollétéről.
Ellenfél?
Nagyon valószínű. Az lehetetlen, hogy a Sztálindrómon még egy titkos inkvizítor tartózkodjon... ugye lehetetlen? Firenze prior bizonyára közölte volna Jaqkal, hogy nem ő a Malleus egyetlen embere a bolygón. Persze csak akkor, ha maga Baal Firenze tudott róla; ha tudta!
Ez a titokzatos férfi beférkőzött Jaq Tarotjába. Veszélyes volt, veszélyes. Úgy játszott Jaqkal, mintha ő is csak egy kártyalap lenne a Harlekin-ember markában.
– Gondolja, hogy van valami elintéznivalója velem? – kérdezte Jaq az arctól semmitrnondóan. Közben az agya teljes fordulatszámmal dolgozott.
Cornellan kuncogva Jaqra emelte piperkőcre valló csúcsos kalapját.
– Elintéznivaló? Hogyne: egy hidra. Rettentő veszedelem, hmm? Gondoltam, felhívom rá a figyelmét. Van egy szép példányunk itt, az alsóvárosban. Nincs kedve nagy vadászatra jönni velem?
A férfi hangjában nyoma sem volt a helyi érdes akcentusnak, inkább egyfajta kísérteties mesterkéltséggel beszélte a birodalmi gótot – szinte mint egy idegen lény, vélte Jaq.
Jaq háta mögött Ey'Lindi és Zhord éberen szemmel tartotta az őgyelgő koldusokat, vándorárusokat és egyéb söpredéket. A járókelők természetesen mohón méregették Ey'Lindit. Különösen két kisebb, más-más emblémával díszített egyenruhát viselő polgárőrcsoport mutatott élénk érdeklődést Jaq és társai iránt, vagy azzal a szándékkal, hogy felajánlják neki a szolgálataikat, vagy sokkal kevésbé épületes terveket forgatva a fejükben. Az egyik csoport tagjai, akik a tőrökből álló fogsorral vicsorgó száj jelét hordták magukon, kopaszra borotvált koponyájukra szétnyíló ajkat tetováltattak, az alóla kivillanó agytekervényekkel. A másik csapat megkülönböztető jele a méregzöld varangy volt; ők fémlapból készült borítást viseltek a fejükön, amit ürülékutánzatokkal díszítettek. Vagy talán csak a saját hajuk volt az; bekenték viasszal, hogy megmerevedjen, összemocskolták, és átbújtatták valami lyukon, amit a fémlapba vágtak.
Feszültség szikrázott a levegőben. A színpadkép egyszerre csak rikítóvá, nyomasztó hangulatúvá vált. Az ájtatos igékkel teleírt falakból mintha barnás színű belek dagadtak volna ki. Az elhanyagolt oszlopok valahogy fallikusnak látszottak. Nem arról volt szó, hogy Kefalov eleve mocskosabb helynek tűnt, mint Vaszilarjov; inkább az húzódott meg a háttérben, hogy ezt a várost érintetlenül hagyta a dúlás, így hát a szenvedély, az agresszió purgálás nélkül fortyogott-bugyogott tovább.
A megkövesedett agy ugyan füstöt és gőzt okádott az égre, az oldalán pedig patakokban folyt a mocsok, belülről azonban mégis emberekkel telezsúfolt szeméttartály maradt, a csalódások, az elfojtott vágyak, a torz szenvedélyek valóságos féregverme.
– Lenne kedve egy nagyszerű trófeát szerezni, inkvizítor úr? Juj! Elnézését kérem, tiszteletreméltó kereskedő – Cornellan izgatottan kacarászni kezdett.
Jaq a képernyőn vigyorgó arcot – különösen a szemeket – fürkészte, nem fedez-e föl rajta valamit, ami arra utalna, hogy egy démon fészkelte be magát a férfi tudatába. A szempár értelmesnek és tisztának tűnt. Ez az egész zagyva bohóckodás csak színlelés lenne?
– Az alsóvárosban? Hol? – kérdezte Jaq.
– Hát mindenhol. Ez a hídra természete.
Jaq találgatásra adta a fejét.
– És felteszem, hogy ezt az új szörnyszülöttet, bármi legyen is az, a milliónyi bolygólakó halála, a pszichikai lökéshullám segített megidézni.
– Kapiskálod, Sir Jaq.
– Miért mondja el ezt nekem? És magának mi köze van a hidrához? Nos?
– Ejnye, ejnye, uram... Elvégre ön a tapasztalt nyomozó! Húzzam alá a nagybetűket is, és mutassak rá az összes ékezetre?
– A fenébe, Cornellan, miben sántikál?
– Hívjál Zephrónak! Kérlek! Megmutassak neked egy-két apróságot, hátha kitalálod a szabályokat? Mi lenne, ha felkeresnéd az ötödik alszintet ennek a csodás városkának a Kropotnik kerületében?
Ey'Lindi odasziszegett Jaqnak. A polgárőrök már szemlátomást csak azért haboztak, mert kölcsönösen utálták egymást, de ez a probléma előbb-utóbb meg fog oldódni valahogy. Jaq sietve kilépett a vonalból.
Himlőhelyes, elkorcsosult szemétgyűjtők mászkáltak temetőbogár módjára a hegyekbe gyűlő hulladékon, amely az alacsonyan húzódó acél égboltból hullott ebbe a félhomályos alvilágba aknákon és rostélyokon át.
Hajdan ez a plasztacél barlang roppant támpillérjei végeérhetetlen sorával bizonyára tágasnak, hatalmasnak, gigászinak látszott. Most már csak vízszintes irányban volt nagy kiterjedésű, a többi hasonló barlanggal óriási boltívek kötötték össze, melyek egy-két kilométerenként nyíltak a válaszfalában. Egyes pontokon a mocsok már-már a mennyezetet súrolta. A gyér megvilágításról a plafonon tenyésző foszforeszkáló penész meg az újrahasznosítók különféle törzseinek kohói gondoskodtak. Ezek a törzsek akadályozták meg a szemét elégetésével és a hasznosítható hulladékkal folytatott magasabb zónákba irányuló kereskedelemmel, hogy lakóhelyük teljesen megteljen szennyel, akár egy telitömött gyomorüreg.
Talán az alvilág lakói lassan elveszítik ezt a háborút. Másrészt viszont elképzelhető, hogy a törzsek a szintetikus élelmen élve, amit tisztátalan fémöntecseikért cserébe kapnak, elég gyorsan tudnak szaporodni, hogy megmeneküljenek a szörnyű sorstól, és ne temesse el őket elevenen a fémforgács, a darálék meg a többi szemét.
Mint ahogy a méhkirálynő is eltűri az apró atkákat, melyek arra specializálódtak, hogy a szája környékén kószáljanak és legelésszenek, Kefalov városa is otthont adott zsigerei legmélyén a dögevő és újrahasznosító törzseknek. Ezek hasznos – mondhatni létfontosságú – elemek a város gazdasági körforgásában.
Nem azok a fajta emberek voltak, akik jelentéseket akarnának – vagy tudnának – küldeni a magasan a fejük felett székelő igazgatási szerveknek, még akkor sem, ha valami szörnyen szokatlant tapasztalnak. Beszűkült látóterüket és tulajdon abnormalitásukat tekintve hogyan tudatosulna bennük egyáltalán, hogy amit látnak, az messzemenően abnormális?
Másztak, mint a rákok. Túrtak, mint a giliszták. Úgy görgették maguk előtt a mocskos drótkötegeket, mint a galacsinhajtó bogarak. Jaq sejtette, hogy gyakorlatilag már ösztönösen végzik az újrahasznosítás munkáját és a cserekereskedelmet. Mit tudnak ezek a város többi részéről – a bolygóról vagy a galaxisról nem is beszélve? Amennyit a méhkirálynő száján élő atka tud a neki otthont és élelmet adó test többi részéről vagy az élettől nyüzsgő méhkasról.
– Milyen érzés lehet – kérdezte Jaq – egy egész életet leélni idelent?
De már tudta a választ. Boldogok a tudatlanok; kárhozottak azok, akik túl sokat tudnak.
– Legalább jó meleg van – jegyezte meg Zhord.
Egy rámpán állva tekintették át ezt a fojtó bűzű barlangot, mely a város belei alatt terült el. A kohók szentjánosbogárként pislákoltak. Jaq a bal szeméhez emelt egy látólencsét, és fürkészni kezdte a félig betemetett alagútnyílásokat.
Az egyik alagútból kocsonyás, lomha, elágazó csápok nyúltak ki, melyek lüktettek és rezegtek, mintha izomrostok lennének, amiket valami roppant leviatán testéből metszettek ki.
Jaq egészen elszörnyedt, mikor észrevette ezeket az áttetsző, szinte anyagtalan képződményeket. Mindenütt ott voltak. Beszőtték a fémdűnéket, a felszín alá fúrták magukat, akár a gyökerek, valamivel arrébb újra előbukkantak, kocsonyás vonaglással lüktettek. Tapogatózó csápok tekergőztek és foszlottak semmivé, mintha az egyik pillanatban még léteznének, a másikban már nem.
Vajon mit gondoltak a dögevők, mikor látták, hogy ez a gumiszerű poliplény behatol a birodalmukba? Az ember-rákok biztos távolban maradtak a tapogatóitól.
Vagy talán: a tapogatóiktól? Jaq nem tudta volna megmondani, hogy a hidra egységes-e vagy sem, és milyen kapcsolat fűzi önnön részeihez. Mint ahogy azt sem sejtette, hogy mekkora lehet a kiterjedése ott, ahol nem látja: a szövevényes alagút rendszerekben.
A csápok a jelek szerint nem akarták összefogdosni az alsó zóna lakóit. Inkább úgy tűnt, mintha a hidra várna valamire. Közben azonban olyan fenyegetés sugárzott belőle, amely valósággal megőrjítette Jaq pszichikai érzékeit.
– Pfuj! – mondta Zhord, mikor ő is észrevette. – Olyan, mint azok a nyavalyás kocsonya-szálak a tojásban, amik az ember foga közé ragadnak... bár ezekhez egy akkora tojás kéne, mint egy hegy! Hasonlít a köldökzsinórra... meg mit tudom én, mire. Pfuj! Pfuj!
– Megnézzük, hogy tetszik neki a lézer meg a plazma? – javasolta Jaq.
– Ó igen, szeleteljük fel és süssük meg!
Ey'Lindi úgy szimatolt bele az állott, forró, vasízű levegőbe, akár egy kitörni készülő csikó.
Az inkvizítor és társai végigsiettek a rámpán, s egy rozsdás létrán leereszkedtek a szemétdűnékre. Addig gázoltak a mocsokban, míg megfelelő pozícióba nem jutottak, a legközelebbi csáptól úgy ötven méterre.
Jaq célra emelte műarany berakásos lézerpisztolyát, és lenyomta a ravaszt. A damaszkolt krómacél csőből forró fénysugár lövellt ki vakító, ezüstös sávban. Úgy húzta végig a tűsugarat a hidra végtagjain, mintha sajtot szeletelne. Vágott, és újra vágott. Lemetszett részek vonaglottak. Lüktető csomók tűntek el, és bukkantak föl újra. Noha már összevissza volt szabdalva, az egész csáp mégis arrafelé tekergőzött, ahol álltak, mintha valami különös hatalom béklyója tartaná össze, a normális univerzumon kívülről.
– Plazma – mondta magának Jaq, és fegyvert cserélt. A plazmavető elülső ernyőjét aranyozott védőrúnák díszítették. A védőernyő szellőzőrései egyben irányzékul is szolgáltak; a ferde vágású karmazsin vörös szemek pupillahasítéka hűségesen követte a célpont minden mozdulatát, mivel a szuperforróra hevített plazmából csak egyetlen lövést lehetett leadni, ami teljesen kimerítette a gázsűrítőt. Utána el kellett telnie néhány percnek, míg a védőernyő mögött megbúvó akkumulátorszárnyak újra feltöltötték. Ez a célpont azonban jókora volt, és összetéveszthetetlen.
A fegyver visszarúgott Jaq kezében, ahogy a fehéren izzó energia kilövellt belőle, hogy nyomtalanul elpárologtassa a számtalanszor szétvagdosott, mégis egyben maradó képződmény egy szakaszát. A forró plazma a mögötte emelkedő dűnére fröccsent, füstölgő barázdákat szántva a fémdombba. A hátracsapó hőhullám végigsöpört Jaq arcán. Orrában érezte a felhólyagzott krómacél keserű bűzét. És érzett valami mást is... mohóságot, várakozást...
Hirtelen a Harlekin-ember pattant elő a túlsó dűne mögül.
– Igen, igen! – rikoltozott ugrálva és tapsikolva. – Lődd ripityára!
Jaq az övébe dugta a kiürült plazmavetőt, és célzásra emelte lézer pisztolyát. Boldogok a tudatlanok. De akkor nem, ha inkvizítorok is egyben!
– Ey'Lindi...
– Igen, Jaq, elkapom neked.
– Épségben! – kiáltott utána Jaq. Az orgyilkos már zsákmányát üldözve suhant felfelé a hulladékgörgetegen. – Vagy legalábbis viszonylag épségben!
Nem kellett volna fárasztania magát.
Az epés bűzű párolgásokkal fortyogó dzsungel ismét visszafelé száguldott a plasztkristály csővasút alatt.
Jaq türelmesen így szólt:
– Szaladjunk végig még egyszer azon, ami történt!
Valójában minden volt, csak türelmes nem. Vitalij Gugol nem válaszolt a Kefalovból intézett hívásokra; ismételten próbálkoztak, de a navigátor néma maradt. Ez a rejtély megkövetelte minél gyorsabb visszatérésüket. Jaq rettentő bosszús volt, amiért így kijátszották – nem is beszélve a haragról, amit Ey'Lindi miatt érzett, akit alávaló módon kihasználtak.
Belenyúltak az érzelemvilágába, az idegrendszerébe! Neki, aki puszta akaraterővel egy génorzó tűrhető másává tudta változtatni magát. Neki, aki egyetlen ujja hegyével ölni tudott. Őt igázta le egy bohóc szeszélyes akarata! Hogy Cornellan ilyen módon a kisujja köré csavarja, ez egész egyszerűen undorító volt.
Az orgyilkos halkan szólalt meg.
– Engedélyt kérek, hogy példamutató öngyilkosságot követhessek el. Elvesztettem a becsületemet.
Jaq érezte a kifejezéstelen arc mögött dúló viharokat, és a mélyből jövő kérés ünnepélyes komolyságát.
Zhord azonban szemlátomást nem. Dühösen csapott öklével a térdére.
– Huh! – kiáltott gúnyosan. – Példamutató öngyilkosság, valóban? Az micsoda?
Olyan öngyilkosság, amely a célszerű viselkedést példázza? Mint amikor az ember egymaga megrohamoz egy hadseregre való renegátot? Halálig tartó birkózás harci robotokkal? Meztelen séta egy halálvilágon? Huh.
Ey'Lindi mély torokhangon felmordult.
– Huh. Morog] csak. Már rég kiabálnál, hogy „ne engem hibáztassatok!”, ha nem foglalna le annyira önmagad hibáztatása. – Lehet, hogy a kis ember mégis értette a dolgot, és ez volt az ő sajátos nyers gyógymódja. – Tudod, én nem hibáztatlak téged – tette még hozzá. – Sosem lennék képes rá, bármi történjen is.
Valóban elpirult volna a törpe, amikor ezt a vallomást tette?
– Akkor is engedélyt kérek – ismételte meg Ey'Lindi, továbbra is kifürkészhetelen pókerarccal.
Jaq őszintén remélte, hogy saját szigorú becsületkódexének értelmében folyamodik ilyen engedélyért, nem pedig azért, mert hirtelen valóban úgy érzi, hasznavehetetlenné vált. Ebben az esetben ugyanis a Harlekin-ember valóban értéktelen eszközzé tette volna, akinek kétely és önvád kavarog a szívében, s megrendült az önmagába vetett hite.
– Megtagadva – mondta neki szigorúan. – Én követtem el a hibát, mikor azt az utasítást adtam, hogy épségben hozd elém. Megkötöttem vele a kezedet.
A nő szeme egy pillanatra tágra nyílt, és Jaq már bánta, hogy így fogalmazott. Zhord vigyorgott. Csak nem azt hiszi, hogy Jaq tréfálni akart? Elképzelhető, hogy Zhord őszintén kívánja, bárcsak lenne erejük viccelődni a történtek után; és minden tőle telhetőt megtesz, hogy ebbe az irányba terelje a dolgok menetét.
– Csak mondd el még egyszer a tényeket, Ey'Lindi. Lehet, hogy elsiklottunk valamilyen fontos részlet fölött.
Nem siklik-e el minden ember figyelme – ha másért nem, hát muszájból – annak a nagy része fölött, amit jobb szó híján igazságnak nevezünk? Azok a dögevők, akik egész életüket a Kefalov alatt elnyúló barlangokban élik le, csupán extrém példái voltak a beszűkült látószögnek – világegyetemük néhány köbkilométer szemétre korlátozódott. Még a Sztálindróm uralkodóinak, akik luxusban dőzsölnek hangyabolyuk csúcsán, is nagyon behatárolt világfelfogásuk lehet. Sőt az Obispalhoz hasonló inkvizítorok is hajlamosak... nos, hát a csőlátásra.
Jaq küszködve igyekezett úgy tekinteni a világra, mint a császár. Az ész és a józan belátás más síkjain próbált gondolkodni. Csakis így léphet ki jelenlegi helyzetéből, és remélheti, hogy megfejti Zephro Cornellan talányát – még akkor is, ha közben előre megjósolható pályákra kényszerül...
– Cornellan felé futok – számolt be Ey'Lindi. – Átszaladok a hasadékon, amit a csápba robbantottál. A sebszélek körül már új szövet sarjad. Mintha minden levágott csonk független életet élne. Néhány letépett cafat mohón remeg, akár a kocsonya. Ami az atomizált részeket illeti... hát azt nem tudom. Ez nem közönséges anyag.
– Rájöttem – mondta Jaq.
A hidra valószínűleg részben normális anyagból, részben pedig immatériumból állt – a hiperűr szubsztanciájából, amely a Káosz nyers, folyékony energiája volt.
Ahol a hiperűr anyaga beszivárog a világba, hamarosan követni tudják a démonok is...
– Lobogó köpennyel rohan a pusztaságban. Üldözöm. A bátor kis Zhord megpróbál lépést tartani velem, de elesik.
Hogy sugárzott Zhord a „bátor” szó hallatán! Jaq sejtette, hogy nem büszkeségből, hanem azért, mert ha Ey'Lindi ilyen bókokat mond, akkor nem töltheti el teljesen az önutálat.
– Cornellan gyors. „Gyere, és kapj el!” – harsogja. „Gyere, és kapj el!” Megyek. Jó messzire. Mindig pontosan a lábnyomába lépek, hátha veremcsapdát ásatott valahol. Aztán egy rakás tapogató tekeredik elő a fémforgács alól, és acélos szorításba fogja a lábam. Ahogy fegyver után kapok, ostorcsápok fonódnak a csuklómra és a nyakamra. Lerántanak, a földre szegeznek. Cornellan visszafordul. Szétharaphatnám az egyik fogamat, és halált köphetnék a képébe...
– Azt megtiltottam, Ey'Lindi.
– Igen. Aztán egy csáp betapasztja a számat. Cornellan vigyorogva a fejem mellé térdel. Küszködöm, de nem bírok szabadulni. A fülembe suttog:
„Nemsokára az egész Sztálindrómot el fogja borítani, és ha elborítja, ó, akkor...” Nem tudom, hogy a hidra egyik nyálkás tapogatóját használja-e – nem látok odáig –, de azt hiszem, igen. Egy immatériumcsápot, valószínűleg... Belenyúl a fejembe, az agyamba. Megkeresi a gyönyörközpontot. Ingerli, újra meg újra. Gyűlölöm őt, ám közben áruló eksztázisban, a kéj agóniájában vonaglom. Még mindig gyűlölöm, és lángoló gyönyörrel égek. Azt mondja:
„Sir Jaqnak igaza van: valóban az az iszonyú mészárlás segített a létrehozásában, pontosan úgy, mint az idézéseknél.”
Alig bírok gondolkozni, egyetlen érzőideg vagyok. De kinyögöm: „Mi a hidra? Mi a célja?”
„Trancsírozzátok föl, és meglátjátok”, mondja. „Szabdaljátok apró darabokra!”
Képtelen vagyok kizárni a tudatomból az ingereket. Ha folytatja a stimulálást, tudom, hogy később vágyni fogok ezekre az ingerekre, és mindent megteszek majd, hogy hozzájuk jussak, hiába próbálom visszatartani magam. Elképzelem, hogy megölöm. És a fantáziaképet összekapcsolom a forró gyönyörrel.
Arra megtanítottak, hogy ellenálljunk a fájdalomnak. Arra megtanítottak, hogy ne vegyünk tudomást a fájdalomról. De ellenállni a gyönyörnek: ki gondolt volna ilyesmire?
Cornellan nevet, és abbahagyja a gyönyörközpontom ingerlését. „Elég!” – kiáltja. „A kis barátod már itt esetlenkedik a közelben. Ne feledd: sem ő, sem Jaq nem tudja azt a kéjt nyújtani neked, amit ma én. Még ha meg is kívánnád! Emlékezz hát az igazira! És emlékezz Zephro Cornellanra is, a hidra urára, hó!” Ezzel elszalad, kikerül a látóteremből.
Még mindig nyöszörgők. A kedves kis Zhord az ölébe veszi a fejemet, dédelget, mint ahogy én dédelgettem őt. Rávicsorgok. Lézerrel leszedi rólam a csápokat. Arrébb hemperedem. A leperzselt tapogatók és ostorcsápok újra sarjadnak; nyúlnak és csíráznak, akár a gumi. Zhord felveszi a földről Cornellan kalapját, ami leesett a fejéről, miközben üldöztem. Visszatérünk. Megszégyenültem. Szenvedélyes vágyaim vannak. Engedélyt kérek...
– Nem, Ey'Lindi! Ebben a pszichikai erőszaktételben Cornellan a bűnös. Te nem. Higgy nekem.
– Huh – mondta Zhord –, ez teljesen más, mint a fizikai erőszaktétel; arról azt beszélik, hogy fáj. De miért okozna az embernek az ellensége örömöt?
– Hogy megalázza – felelte az orgyilkos mereven.
– Hogy aláássa az önbizalmát! – vágta rá a zömik dühösen. – Hogy kételyt ébresszen benne, mint ahogy te is kételkedsz most önmagadban. Én nem kételkedem benned.
Jaq elkomorodott. Lehet, hogy ez volt Cornellan fő indítéka? Talán igen. Jaq érezte, hogy valami kicsúszik a markából. Megpróbálta elemezni az eseményeket...
Cornellannak az nem lehetett a terve, hogy Jaqot is ugyanarra a sorsra juttassa, ami az újrahasznosított emberi testekre várt ebben az alvilágban. Igaz, a rákemberek egészségtelen érdeklődést kezdtek mutatni iránta, mikor a társai elrohantak a Harlekin-ember után. Agyon kellett lőnie párat. Mire Zhord és Ey'Lindi visszatért, már elkerülhetetlennek látszott, hogy az egész törzs rájuk támadjon. Ezt a nehézséget azonban elég könnyen leküzdötték.
Nem, Cornellannak szemlátomást nem állt szándékában megölni Jaqot és társait, és ártani sem ártott nekik; eltekintve persze a csorbától, amit Ey'Lindi önbecsülésén ejtett, no meg Jaqén, bár ez lehetett véletlen is...
Így hát ha feltételezzük, hogy Cornellan ügynökei kapcsolták ki a navigátort Vaszilarjovban, Vitalijnak még valószínűleg életben kell lennie.
A Harlekin-ember beférkőzött Ey'Lindi fejébe. A maga módján az uralma alá vonta – de nem egészen úgy, mint ahogy a hiperűr valamelyik nyáladzó démona tenné az áldozatával.
Lehetséges, hogy Jaq orgyilkosának pszichikai úton történő megerőszakolása, majd az azt követő dévaj visszavonulás valamiféle burkolt utalás lenne, hogy a hidrát is hasonló céllal hívták életre?
Ha igen, miért hívná fel erre Jaq figyelmét?
– Hadd nézzem azt a kalapot – mondta Jaq.
Zhord egy összevissza gyűrt bíborszínű gombócot ráncigált elő az egyik zsebéből, és megpróbálta kissé helyrepofozni. Jaq megvizsgálta a kalap csúcsdíszét. Pucér csecsemő üldögélt egy stilizált felhőn a csillagos ég háttere előtt. Minden csillag egy-egy aprócska vöröses kalcedonkő volt, abból a fajtából, melyet kornellánnak is hívnak. A csecsemő tölcsér alakban a szája elé tartotta pufók kezét, mintha az ujjait melengetné a leheletével, vagy valahová messzire kiabálna.
A gyermek egy zefír volt, egy szélmanó. Szóval ez volt Zephro személyes kalapja. A csúcsdísz, ha a vérvörös csillagoktól eltekintünk, furamód jámbor és ártalmatlan volt.
– Nos? – kérdezte Zhord mohón.
Jaq letépte a kalapdíszt, és zsebre vágta, azzal az apró elégtétellel, hogy a Harlekin-embernek legalább egy darabkáját a markában tartja.
– Elhagyta a kalapját, ez minden. Nem kell rejtett értelmet keresni ebben. Egyszerűen leesett a fejéről.
– Huh. Legalább ő sem tökéletes. Na, Ey'Lindi?
– Ezt – kérdezte a nő jeges hangon – az én megnyugtatásomra mondtad?
A zömik lekókadt egy kicsit. Mikor neki kellett kiszabadítania Ey'Lindit a hidra karmaiból, az orgyilkos iránt érzett heves vonzalma bizonyára súlyos csapást szenvedett el – vagy épp ellenkezőleg? Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Ey'Lindi majdnem elérhető a számára? És most ismét teljesen idegen személyiséggé változott?
Jaq azon töprengett, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett a nőnek, hogy szembeszegüljön a végső, mindent elsöprő gyönyörrel, s nyögve egy-két kérdést intézzen kínzójához és csábítójához. Vajon milyen torzulásokat eredményezett a lelkében ez az élmény?
Évekkel ezelőtt, azon a szomorú Fekete Hajón Jaq megcsókolt egy pszilányt. Olvia volt a neve. Sebeket tudott gyógyítani szelleme erejével, de a képessége nem fejlődött ki igazán; és az út végén a halál várt rá.
Olvia azt hitte, hogy Jaq is meg fog halni; és Jaq nem használta ki őt. Az ölelkezésben kölcsönös vigaszra leltek. Csókolóztak is, bár ennyi volt az egész.
Utána Jaq úgy érezte, elárulta Olviát. Talán ez volt a kezdete annak is, hogy megtagadta magától a test gyönyöreit. És mi van azzal a nővel, akivel futó viszonya volt egy jégvilágon, még inkvizítornövendék korában? A nővel, akinek fizetett a kegyeiért, hogy kitapasztalja, mi az a bűverő, amely úgy el tudja ködösíteni az emberek agyát? A nevét meg sem kérdezte. Csalódás volt számára az az élmény.
Érezte, hogy hozzá csak egy olyan nő illene, aki minden tekintetben felveszi vele a versenyt – mármint professzionálisan. És milyen kevés emberi lény volt az egész galaxisban, aki megfelelt ennek a feltételnek! És ha akadtak is ilyenek, azok szükségképpen a vetélytársai voltak, még abban az esetben is riválisok, ha netán ugyanazon az oldalon álltak.
Ezért hát: magány és kötelességtudat.
Már kezdte azt hinni, hogy Ey'Lindi esetleg olyasvalaki, aki... aki elég erős, elég különös személyiség ahhoz, hogy...
Jaq elzárta a gondolatot, akár egy nyílt sebet. Mert seb volt ez; Zephro Cornellan ejtette rajta, lehengerlő pontossággal. Nem mintha a Harlekin-ember beszennyezte volna Ey'Lindit Jaq szemében, ó, nem, ez a hitvány gondolat eszébe sem jutott – hanem mert Cornellan fegyverként használta a gyönyört, következésképp Ey'Lindi a továbbiakban köteles lesz keményen visszautasítani mindenkit, aki gyengéd szándékkal közeledik felé. Kérdés persze, hogy az orgyilkosban volt-e egyáltalán eleve valamiféle hajlam a testi örömökre – ami igencsak kétségesnek látszott.
Ostobaság! – gondolta Jaq. Már ugyanolyan majomszeretettel csüngök rajta, mint az a bogaras Zhord vagy a holdkóros Vitalij. Kétszeresen is ostobaság. Cornellan támadása Ey'Lindi ellen elködösítette az agyamat.
És az övét is...
– Mindkettőnknek alaposan meg kell fontolnia az eseményeket – mondta az orgyilkosnak. – Nem hagyhatjuk, hogy elragadjanak minket az érzelmek.
És ott a vonaton Jaq higgadt, józan gondolatokért imádkozott.
Gugolt szakértő módon megkötözve találták a smaragd lakosztályban; a fejére bőr-csuklyát húztak. A navigátornak minden porcikája sajgott, és összepiszkította magát. A képernyő nem volt sehol.
Zhord kiszabadította Gugolt, tisztába tette, megmasszírozta. Gugol aztán nyomorultul végignyúlt egy heverőn, és suttogva beszámolt róla, hogyan hasította át egy sugárbárd az ajtót, és gomolygott kábítógáz a lakosztályba, röpke másodpercek alatt. A navigátor döbbenten meredt az ajtóra, amely tökéletesen ép volt. A támadók újjal pótolták. Azért, hogy Jaq szívében kétség támadjon Gugol szavai iránt? Vagy csak azért, nehogy idő előtt felfedezze valaki, mi történt?
– Mondom, hárman voltak. Az arcukat nem láttam. Csak a hangjukat hallottam, mikor magamhoz tértem, már összekötözve. Úgy tettem, mintha még mindig eszméletlen lennék.
– Abból kell kiindulnunk, hogy észrevették, mikor felocsúdtál – mondta Jaq. – Valószínűleg látták, hogy összerándulsz. Tegyük fel, azért vártak, hogy kihallgathasd őket.
– Ez eszembe se jutott.
– Nem? Nos, Vitalij, én viszont gyanakszom.
– De ugye nem rám, Jaq? Csak nem hiszed, hogy...! Esküszöm, hogy betörték az ajtót!
– Igen, igen. Biztos vagyok benne. Azonkívül, hogy a képernyő ellopásával megvakítottak, mit akartak még tudatni velem?
– Na lássuk csak... Emlékszem már. „így Draco nem tudja nyomon követni, hogyan fertőződik meg Vaszilarjov.” Valami ilyesmi. Egy sereg más város nevét is említették, de azzal a bőrvacakkal a fejemen nem értettem tisztán, mit beszélnek.
– Ey'Lindi – Jaq olyan közönyösen szólította meg az orgyilkost, ami az adott körülmények között teljesen éberré tette őt. Tekintete körbevillant.
Pillanatok alatt megtalálta az árnyékban megbúvó kémlegyet, célra emelte ujjlézerét, és megsemmisítette az apró felderítőkészüléket. Lőni tudását szemlátomást nem zavarták meg az események.
– Pókszezon – mondta Jaq. A csomagjából egy detektort vett elő. Azonnal csipogni kezdett a kezében, mikor végigpásztázta vele a lakosztályt, négy további kémlegyet fedezve fel, amiket Ey'Lindi haladéktalanul megsemmisített.
– Most, hogy Cornellan nem hallgathat ki minket – mondta Jaq –, talán kitervelhetünk valami váratlan lépést.
– Odakint: több légy? Ahová csak megyünk?
– Kétségkívül – mondta Jaq a nőnek.
– Kódnyelv?
– Azt Cornellan is értheti.
– Múltkor a Tarotod közvetítésével jutott el hozzád. Nem hallgatózhat a kártyákon keresztül, Jaq? Nem olvashat a gondolataidban?
– Ha működésbe hozom a Tarotot, talán. Máskülönben nem hiszem. Mindenesetre nem nyúlok a kártyához, bár így nem nyerhetünk többé bepillantást a jövőbe. Volt még valami, Vitalij?
– Semmi olyan, amire emlékeznék.
– Ha már itt tartunk, derék strázsánk – szólalt meg Zhord –, milyen gyümölcsöző módon foglaltad el magad, míg itt csücsültél egy csuklyával a tökfejeden, és az égvilágon semmi dolgod sem volt?
– Magam elé képzeltem, hogyan ölöm meg a támadóimat.
– Huh, ez igazán nem volt szép tőled, hiszen ők voltak oly kegyesek, és életben hagytak. Arra gondolsz, hogy visszajátszottad magadban az eseményeket, csak ezúttal a tiéd volt a hősszerep? Csak nem arról fantáziáltál, hogy mi lett volna, ha sikerül visszatartanod a lélegzeted, és netán fegyver is van a kezedben? Ó, lefogadom, a végén egész meg voltál hökkenve, hogy továbbra is gúzsba kötve üldögélsz a padlón!
Gugol mélyet sóhajtott.
– Igenis megöltem volna őket, forrófejű barátom! Aki navigálni tud a hiperűrben, az nem lehet gyáva. Ami azt az időszakot illeti, amit... elmélkedéssel töltöttem, nos, vannak olyan szellemi diszciplínák, amiket te soha az életben nem fogsz tudni elsajátítani, drága Zorro, bár köszönettel tartozom neked, amiért visszadögönyözted az életet a tagjaimba.
– Meg amiért kicseréltem a koszos fehérneműdet – Zhord célzatosan megszagolta tömzsi, de ügyes ujjait. Most nem törődött vele, hogy a navigátor a csúfnevén szólítja, talán azért, mert érezte, hogy Gugol ezúttal majdnem úgy beszélt, mintha a lekötelezettje lenne. Majdnem.
– Ami azt illeti – vallotta be a navigátor hetykén felszegett fejjel –, kigondoltam közben egy költeményt, méghozzá elég jót.
– Micsoda? – hüledezett Zhord.
– Ez tényleg így van, Vitalij? – kérdezte Ey'Lindi, nem csekély elismeréssel a hangjában. – Le a kalappal előtted!
– De miért? – kérdezte a zömik megrökönyödve. Ey'Lindinek ez volt az első pozitív jellegű reakciója, mióta Cornellan megalázta. – Én is szeretem a költeményeket – ütötte tovább a vasat reménykedve. – Nekünk, zömikeknek, sok hőseposzunk van a nyavalyás orkokkal vívott háborúinkról meg az eldák csalárdságáról. Elég hosszú mindegyik. Beletelik vagy egy napba, míg elmondjuk őket.
– Az én verseim általában elég rövidek – mondta Vitalij. – A költeménynek gyöngyszemnek kell lennie, nem rétestésztának.
– Huh! Na ide figyelj, te...
Csak nem áll a zömik meg a navigátor egy költészeti versengés küszöbén, aminek az lenne a tétje, hogy melyikük udvaroljon Ey'Lindinek? De ekkor az orgyilkos közbeszólt.
Az ember egész élete költeménnyé válik az öngyilkosság ódájával.
Jaq nem akart többet hallani.
– Zhord – mondta –, azt akarom, hogy ereszkedj le Vaszilarjov szétszaggatott zsigereinek legmélyére, és nézz utána, nincs-e ott is egy hidra. Biztos vagyok benne, hogy találni fogsz egyet odalent, ahol a szemét meg a mocsok összegyűlik.
– Ne szeleteljem föl egy kicsit, ha megtalálom?
– Eszedbe ne jusson! Csak gyere vissza, és tegyél jelentést.
– Nekem kellene mennem – mondta Ey'Lindi komoran. – Vezekelhetnék.
– Egy orgyilkosnak nem az a dolga – emlékeztette őt Jaq –, hogy bármiféle tekintetben bűntudatot érezzen. Szeretném, ha velem maradnál. Gondolkoznom kell.
– És az ő jelenléte segít neked gondolkozni? – érdeklődött Gugol. Hangjába kezdett visszatérni az irónia. Ebből látszott, hogy lassan magához tért az incidens okozta sokkból.
Gondolkozz!
„Nézz utána, nincs-e ott is egy hidra.” Ezt mondta Zhordnak. Miközben Jaq újra kikérdezte Ey'Lindit, hogy összehasonlítsa a benyomásait az övéivel, egy émelyítő gondolat vetődött föl benne a hidra valószínű természetéről.
„Trancsírozd föl! Szerezz egy trófeát magadnak.” így ingerelte Jaqot Cornellan, és pontosan azt akarta tőle, hogy Obispal kardvillogtató modorában rontson neki a hidrának.
A szörnyeteg nemcsak új végtagokat növesztene testének levágott cafataiból, nemcsak egyre nagyobbra dagadna a szertefröcskölő kocsonya révén, hanem szubsztanciája valami rejtélyes módon – talán a hiperűr közvetítésével – továbbra is összefüggő maradna, egységes egészként funkcionálhatna, hiába szabdalnák darabokra.
Így hát... így hát... a Kefalov városa alatt leselkedő hidra és összes többi társa, amelyek Vaszilarjov és más városok altestébe fészkelték be magukat, valójában egy és ugyanaz.
Vajon kárt tett-e a szörnyetegben Jaq plazmasugara – vagy csupán terjeszkedésre stimulálta, szerteszét szórva kocsonyás anyagát?
A génorzófelkelés eredménye, milliók halála, a düh, a fájdalom és a pusztulás egekig csapó mentális sikolya – mindez csak arra szolgált, hogy megindítsa e kreatúra növekedését.
A génorzók lázadását szándékosan robbantották ki, elsősorban azzal a céllal, hogy táptalajul szolgáljon a hidra burjánzásának. Hogy létrehozzák az ősprotoplazmának meg a hiperűr gennyes nedvének ezt a különös vegyülékét – vagyis inkább hogy növekedésre ösztönözzék, mert végső eredetét bizonyára másutt kell keresni, valami förtelmes biológiai olvasztótégelyben.
De miért itt, miért a Sztálindrómon, miért nem egy másik világon? Jaq lelki szeme előtt bonyolult asztromantikai számítások rémlettek fel, perverz visszaélések a Tarot jóshatalmával. Talán Cornellan, a Tarot-gyalázó választotta ki a segítségükkel ezt a bolygót a szörnyeteg első megjelenéséhez.
Az első. Mindig kell lennie egy első alkalomnak. És ez a világ elég loppal fertőző génorzónak adott otthont, hogy életek millióit kioltó irtóháború törhessen ki rajta; az obszcén áldozat kiszámított szintje, amely még nem vezet totális pusztuláshoz.
És mindez miért? Avatott elmék vezérletével a hidra be tud hatolni az emberek tudatába, méghozzá valami mély, rejtett szinten, ahol hozzáférhet a viselkedés végső biológiai kontroljaihoz: a gyönyör- és fájdalomközponthoz...
A démonoknak valószínűleg semmi közük a dologhoz. Valaki – egy ember vagy egy idegen lény – hatalmas és fenyegető eleven gépezetet hozott itt létre, ismeretlen céllal.
Jaqot szemelték ki a balek szerepére.
A valamirevaló inkvizítor, ha egy olyan hátborzongató szörnyetegre bukkan, mint ez a hidra, csak egy dolgot tehet: odahívja az Űrgárda irtó hadtestének legközelebbi, elérhető közelségben tartózkodó egységét – a Véres Angyalokat, az Űr Farkasait vagy a többiek közül valamelyiket –, hogy számoljanak le a rosszindulatú életformával.
Ennek a kézenfekvő stratégiának persze az lenne az eredménye, hogy a hidra egyre tovább terjed, ahogy a szétperzselve hátrahagyott roncsok újrasarjadnak. Mintha vizet vagdalna karddal az ember, vagy megpróbálná felszeletelni a tengert.
Cornellan ügynökei, akik ellopták tőle a jokaero képernyőt, azért vakították meg Jaqot, hogy az eddiginél is kevesebbet lásson az összképből; így annál valószínűbbnek tűnt, hogy ilyen dühödt, ám gyakorlatilag hiábavaló ellencsapáshoz folyamodik. Cornellan még ingerelte is őt az igazsággal, abban a hitben, hogy nem fog átlátni rajta.
Következésképp Jaq nem fog segítséget kérni az Űrgárdától. Nem fog, mert nem szabad.
Így viszont csak egy lehetősége maradt – márpedig azt józan ésszel senki nem tételezheti fel róla, még Cornellan sem, hogy fontolóra veszi ezt a végső alternatívát, nem is beszélve a megvalósításáról...
Ennek az alternatívának exterminatus volt a neve.
– A világok millióit átfogó Birodalomban – suttogta maga elé Jaq – ugyan mit számít egy világ pusztulása a tisztaság ügyéért?
Mert ez volt az exterminatus; minden élőlény megsemmisítése a bolygó felszínén, orbitális pályáról kilőtt vírusbombákkal.
Az elképesztő gyorsasággal terjedő életfaló vírus megtámad mindent, ami lélegzik, tenyészik, mászik és repül, továbbá minden szerves eredetű anyagot: élelmiszert, ruhát, fát, tollat, csontot. Az életfaló étvágya csillapíthatatlan. A Sztálindróm őserdői napok leforgása alatt nyálkás sárrá rohadnának szét, mely sekély, gennyedő tavakat és beltengereket alkotna, ahol mind sebesebben folytatódik az önemésztő bomlás, míg végül bolygószerte lángra lobban tőle a levegő is, hamuvá és csupasz sziklává perzselve a hajdan termékeny világ egész felszínét.
A városokban minden fehérje az utolsó sejtig szétmarná önmagát, és patakokban szivárogna le a szemétgödrökbe, ahol addig tenyészne rothadás a rothadáson, míg a felgyülemlő gázok be nem lobbannának, s a településekből csak robbanás tépázta halott korall szirtek maradnának.
És mi van, ha a hidra... nem élőlény a szó szokványos értelmében? Nem számít. Mihez kezdhetne minden prédától megfosztva, ha mások bekebelezésére tervezték, ha a pusztítás a feladata?
Exterminatus.
A szó úgy visszhangzott Jaq koponyájában, akár egy ólomharang baljós kondulása.
– Ugyan mit számít egy világ pusztulása?...
Ha valaki meghal, egész világa – egész univerzuma – eltűnik vele. Egy teljesen önálló kozmosz alszik ki, és borul homályba. Gyakorlatilag minden egyén halála egy egész világegyetem pusztulását jelenti, vagy nem? Ennél aligha lehet megrendítőbb egy bolygó lakosságának halála.
Pedig az.
Jaq térden állva imádkozott. Szeretett volna konzultálni a Tarotjával, hogy akármilyen erőtlenül is, de kapcsolatba lépjen a Császárral. De nem merte megtenni, nehogy az ellenfél kifürkéssze legtitkosabb gondolatait.
Exterminatus.
Volt értelme. Föl fog áldozni egy gazdag iparvilágot, az emberi Birodalom egyik bástyáját. Ezenkívül önmagának is megöli egy részét, kiégeti a lelkéből... az érzékenység, a szkepticizmus egyes hajtásait. Azokat a hajtásokat, amelyek miatt emlékezett Olviára, és azóta is gyászolta a szinte idegen lány halálát. Persze fölvetődik a kérdés, nem számít-e mindenki idegennek? Talán már rég ki kellett volna irtania magából az effajta gyöngeséget.
Rádöbbent, hogy egy eleven világ elpusztítását fontolgatni az öngyilkosság gondolatával rokon. Lelkét nyers, dermesztő fény ragyogta be, s amerre elhaladt, nyomában gyülekezni kezdett a végső sötétség.
A lába sajgott az órák óta tartó térdeléstől. Gugol elaludt, és halkan horkolt. Ey'Lindi egész idő alatt lótuszülésben ült vele szemben, és kifejezéstelen arccal nézte. Szoborrá változott; Jaq alig volt tudatában a jelenlétének. Az orgyilkos iránt táplált megsebzett, zavart, reménytelen érzelmeit vakító belső fény ragyogta be, s tovavillantával gyógyító árnyékot vont rájuk, zsibbadt sötétségbe temetve őket.
Exterminatus...
Odalent a messzeségben, a lakosztály ablakain túl, a kora hajnali ébredő dzsungel fehéren gomolygó ködöt okádva vont fátylat a kíváncsi szemek elé, ahogy a napkorong fénye erősödött. A látóhatáron már gyülekeztek a mocskos fellegek, hogy elfojtsák a pirkadat hamisan tündöklő glóriáját.
Jaq egész éjszaka imádkozott, és most kissé kába volt, de úgy érezte, megtisztult.
Zhord végre visszatért.
– Igazad volt, van egy hidra odalent – jelentette. – De mekkora! Úgy tűnik, befolyásolja azokat a patkányba és svábbogárba oltott embereket, hogy ne vegyék észre. Nem is, inkább hogy ne legyenek igazán tudatában az ottlétének; nekem legalábbis úgy tűnt. Hol látod, hol nem látod, mint valami délibábot. Néha tapintható a nyavalyás kocsonya, néha meg egyszerűen nem létezik.
– Álmodtam róla – mondta Ey'Lindi. – Ha rátámadsz, csak erősebb lesz tőle. Csak nincs még egy kevés belőle a fejemben?
Jaq végre felállt, kissé imbolyogva. Odalépett a nőhöz, és tenyerét a homlokára tette. Ey'Lindi egy pillanatra összerezzent. Jaq kinyújtotta feléje mentális érzékszervének csápjait, s ajkáról nagy hatalmú igék zendültek fel a rituális, szent nyelven.
– In nomine imperatoris hominorum magistris ego te purgo et exorciso. Apage, Chaos, apage! – Nagyot harákolt, mintha gennyes váladékot köhögne fel a torkából; a Káosz mocskát. – Megtisztítottalak – mondta a nőnek. – Megszabadultál tőle. Démon vadász vagyok; tudom.
Bár a hidra igazából nem volt démon.
Ey'Lindi teste ellazult. Milyen fogékonyságra vall, hogy rájött: ennek a szörnynek az erőszakos támadás az éltető eleme.
De egy egész bolygó felperzselése nem éltethet senkit és semmit...
Gugol korán kelt, és tetemes időt töltött a kommunikátor képernyője előtt.
– Utánanéztem az űrkikötő nyilvántartásában, Jaq. Zephro Cornellannak saját csillagközi hajója van az egyik dokkban. Az adattár szerint valami Zéró Testület nevű szervezet tulajdona.
– Ami azt jelenti, hogy ilyen szervezet nem létezik.
– A hajó viszont igen. Fényfátylak a neve.
– Honnan tudtad meg, hogy Cornellané?
– Izé... nekünk navigátoroknak van némi befolyásunk, ha az űrrel kapcsolatos ügyekről van szó.
– A hírhedt Navis Nobilitate maffia?
– Persze attól is függ, ki melyik családba tartozik... – Gugol meglehetősen önelégült képet vágott.
Zhord jókorát ásított. Aztán megismételte.
Jaq is nagyon szeretett volna aludni. De neki nem volt szabad. A tisztaság pillanatában kellett cselekednie. Keresett magának egy erős élénkítőszert.
– Bejelentkezem Voronov-Vaux kormányzónál – közölte. – A kora reggel a legjobb időpont. Fölfedem magam előtte. Ilyenkor nem annyira éber az ember, könnyebben befolyásolható. Szükségem van az asztropatájára; csillagközi üzenetet akarok küldeni.
– Ha én nagyúr lennék – jegyezte meg Zhord –, ingerült volnék, ha valaki hajnalban felzavarna.
– Akkor örülj, hogy nem vagy nagyúr, pattogós kedvű emberkém – mondta Gugol. – Én is veled mehetek, Jaq? A jelek szerint mindenféle kellemetlenségre számíthatok, ha magamra hagytok. Nyugtalan vagyok. Mintha beszorítottak volna valahová. A navigátoroknak szükségük van egy kis... mozgás térre.
Jaq bólintott. Ha sietve kell elhagynia a Sztálindrómot, a pilótájának nem szabad lankadtnak lennie. Az élénkítőszer álságos vitalitása forrón áradt szét Jaq ereiben és izmaiban, s éles fényt gyújtott az agyában, elsöpörve a kimerültséget, a kétely maradékait. Jól tudta magáról, hogy ilyen állapotban olyan döntéseket hoz, melyek már-már túl tiszták, túl engesztelhetetlenek. Talán szüksége van egy örök ironikusra a kíséretében – bal felől; jobbról ott lesz mellette az orgyilkosa.
– Előbb eszünk – mondta –, mégpedig kiadósan.
A kormányzó lakosztályának előcsarnoka egy vicsorgó szörnyeteg pofája volt. A csarnokszörnyet márványból faragták ki, és akkora volt, hogy különösebb nehézség nélkül elnyelhette volna az őserdő igazi fenevadjainak bármelyikét. Jaq elgondolkodott rajta, nem úgy van-e megtervezve ez a fenyegető előszoba, hogy szükség esetén becsukódhasson, mint egy valódi száj; nem mozgatják-e rejtett plasztacél izmok a zord márványtömböket.
Az idevezető folyosón – amely egy nagyon hosszú bálna bordázatára emlékeztetett, persze belülről – látott bizonyos régi nyomokat, amik arra engedtek következtetni, hogy hívatlan látogatók közeledtére a titáni bordák csattanva összezárulnak, csapdába ejtve vagy szétmorzsolva a betolakodókat.
Az előcsarnokot barátságtalan, rőtvörös, szemfájdító fény világította meg. Minden más színt kiölt a környezetéből, vagy bíborrá sötétítette őket. A szellőzőnyílások vízköpőinek az őserdő sárkánygyíkjai szolgáltak modellül, s a levegő, amit bendőjükből felböfögtek, nem friss volt, hanem pállott pézsmaillatú. Jaq érzékszerveit tisztára purgálta az élénkítőszer, most mégis úgy érezte, mintha félig vak lenne, és fuldokolna.
– Milyen különös – mondta az udvarmester. – Alig bocsátottuk útjára az előző nagybecsű inkvizítort, máris egy másik teszi nálunk tiszteletét!
A kövér férfi idegesen morzsolgatta párnás, gyűrűkkel ékes ujjait. Korrekciós szemüveget viselt, amely bizonyára a normális fényviszonyokhoz igazította az előcsarnok rubinragyogású félhomályát. Selyemtógája mellén látszólag fekete Voronov-Vaux-címer díszlett.
– Világunkat nemrégiben tisztították meg, Sir, szörnyű áron... és őurasága teljes mértékű együttműködésével. A népesség selejtje odaveszett. A gazdaság fel fog virágzani...
– Ó, hogyne. Lám, a mészárlás gazdaságélénkítő hatása!
Jaq ismét feltartotta a tenyerét, és aktiválta az inkvizíció külső körének démonfejes, elektronikus tetoválását. A sárkánygyíkpáncélt és korrekciós szemüveget viselő strázsák, akik ezen az utolsó őrhelyen teljesítettek szolgálatot, azonnal vigyázzba kapták magukat. Obispal működése jót tett a Sztálindrómon az inkvizíció tekintélyének.
– Csak a gazdája asztropatáját akarom használni – mondta Jaq.
– Vagy úgy, szóval csillagközi üzenetet kell küldenie? Őurasága kíváncsi lesz. Bizonyára arról akarja tájékoztatni a feletteseit, hogy világunk teljesen megtisztult, ugye?
– Az üzenet tartalma csak énrám tartozik.
– Az asztropatánk amúgy is közölheti később őuraságával, akkor hát mi értelme titkolózni?
Valószínűtlen, gondolta Jaq, hogy az az asztropata bármit is közölni tudna utána bárkivel... Szinte biztosra vette, hogy az asztropata nem fogja teljesen érteni az üzenetet, amit rajta keresztül szándékozik küldeni. Sőt az is meglehet, hogy fogalma sem lesz a tartalmáról. Az üzenetet az inkvizíció szent nyelvén fogalmazza meg; az asztropata csak telepatikusan utánaszajkózza majd.
Mindenesetre az asztropata emlékezni fog, és nincs kizárva, hogy valamelyik tudós a kormányzó kíséretéből meg tudja fejteni a kódot.
Ez alkalommal a dolgoknak úgy kell alakulniuk, mintha az asztropata összeroppanna felelősségteljes munkájának terhe alatt. Ey'Lindinek majd finoman gondja lesz rá. Az asztropatán hirtelen ki fognak ütközni a megszállottság jelei – végzetes következményekkel.
A csillagközi telepatának amúgy is meg kellene halnia, amikor az exterminatus megérkezik. Szinte irgalmas szívű gyilkosság lesz ez. Aprócska homokszem a billiónyi emberhalál hegyszirtje mellett...
– Ó – mondta az udvarmester. – Értesültem róla, hogy a főváros papi testületét elsöpörte a felkelés. Az ő asztropatájukat tehát nem használhatja. De mi van a kereskedelmiekkel?
– Kevésbé megbízhatóak.
– Viszonylag azok.
– A viszonylag nekem nem elég. A gazdája asztropatája minden bizonnyal a legjobb ezen az egész világon.
– Ó, hogyne. Pontosan. Igaza van. Inkvizítoroknak csakis a legjobbat. Mindenesetre a többi város papi testületei is büszkélkedhetnek egy-két kiváló egyeddel...
Azok is meg fognak halni, a hűséges papok ezreivel együtt. Az ok. Elegendő-e az ok, mikor a hidra valódi természete oly ködös és átláthatatlan maradt?
A hidrának muszáj sötétnek, rontó szelleműnek lennie. A kézenfekvő megoldás – egy irtó hadtest bevetése – egyszerűen helytelen kell, hogy legyen. Jaq egy pillanatra eljátszadozott a gondolattal, hogy csak próbára tették, talán az inkvizíció belső rendjének valamelyik Titkos Nagymestere, aki azért utasította Baal Firenzét az ő Sztálindrómra küldésére, hogy lássa, megvan-e benne az a vasakarat és áttekintőképesség, amely esetleg őt magát is Titkos Nagymesterré teheti.
Ha így van, az illető Titkos Nagymesternek már tudomással kellett bírnia a hidráról. Jaq úgy érezte, még egy Titkos Nagymester sem lenne képes rá, hogy egy egész bolygót megnyomorítson egyetlen ember próbára tétele végett. Lehetséges lenne, hogy mire Jaq elküldi az exterminatust elrendelő üzenetet, az utasítását már rég érvénytelenítették, valahol fényévnyi messzeségben? A vörös fény úgy lüktetett Jaq szemében, mintha az ő látása homályosult volna el embermilliók kiontott vérétől.
Körülnézett az előcsarnokban, hogy nem leselkednek-e a közelben kémlegyek, azok az ügyes kis készülékek, amelyek oly sokáig – míg el nem orozták tőle őket – az ő parancsainak engedelmeskedtek. A vibráló fény és a sötét árnyékok gúnyt űztek belőle. Kémlegyek lapulhattak bármelyik vízköpő tátott pofájában. Kémlegyek bujkálhattak bármelyik ékkődíszes szarvú gyíkkoponya szemüregében, amely komor méltósággal díszítette a barokk falakat.
Jaq egyik kísérőjével sem közölte pontosan, mit szándékozik tenni, s csak most jutott eszébe, hogy Gugol nem fogadná örömmel navigátortársai halálát, akik Sztálindrómon ragadnak, mikor megérkezik az életfaló...
– Ezek szerint – mondta a kövér férfi – az ön üzenete bizonyára sürgős...
Jaqnak más oka is volt rá, hogy felkeresse Lord Voronov-Vaux birodalmát, nemcsak az, hogy kétségkívül a kormányzó foglalkoztatta a Sztálindróm legjobb asztropatáját. Méltatlannak tartotta volna teljes pusztulásra ítélni ezt a világot, ha nem nyer előbb betekintést uralkodójának környezetébe.
Mint ahogy az orgyilkosok is otthagyják áldozatuknak a jelkártyájukat...
A fővárost sem szerette volna még egyszer elhagyni. És azt sem akarta, hogy... A gondolat megpróbált kihussanni az agyából. Kegyetlen kézzel utánakapott, és bántóan éles fókuszba hozta.
És azt sem akarta, hogy egy kegyes életű, hűséges testvéri szervezet asztropatáját kelljen igénybe vennie. Akit – a testülettel együtt – martalékul fog dobni az életfalóknak.
Gyávaságból jött volna ide, a kormányzó udvarába? Az acélos szembeszegülés álcája alatt erkölcsi kötelességének méltatlan tagadása húzódna meg csupán?
– Ne gördítsen akadályokat az utamba – mondta Jaq. – Követelem, hogy ereszszen be, a Császár nevében!
Futólag eltűnődött rajta, miféle név is lehet az.
Ey'Lindi közelebb libbent az udvarmesterhez, az ujjait tornáztatva. Gugol szórakozottan babrálni kezdte a homlokát övező vászonpántot, mintha azzal a gondolattal játszadozna, nem kéne-e letépni, s lecsupaszítani harmadik szemét, a hiperszemet, melynek egyetlen ellenséges pillantása ölni képes – hallották ezt már sokan, de csak kevesen merték próbára tenni az igazát.
– Magától értetődik, hogy őurasága színe elé járulhatnak! – dadogta az udvarmester. – Egy inkvizítor és a kísérői, hát hogyne! Ámbátor az időpont talán nem a legalkalmasabb.
– Ez esetben nem ragaszkodom hozzá, hogy beszéljek a kormányzóval; nekem csak az asztropatája kell.
– Ó... őuraságának előbb beleegyezését kell adnia. Ugye belátja? Ugye belátja?
Nem igazán, gondolta Jaq. Legalábbis ebben a vérvörös félhomályban.
A kormányzó belső szentélye minden termek leviatánja volt, melyet ugyanaz a sivár, vörös fény itatott át, mint az előcsarnokot. A mennyezet roppant, ködbe vesző ívén túl a napfény világa uralkodott. Jaq kételkedett benne, hogy akár a legádázabb viharok is elérik Vaszilarjov legmagasabb régióit. A kinti ragyogásnak nyoma sem volt idebent.
Jaq most már értette, mi célt szolgált az a különös sisak, amit a kormányzó az űrkikötőben, a szabad ég alatt viselt. Voronov-Vaux minden bizonnyal a spektrum vörös hullámhosszán lát a legjobban. Valószínűleg infravörösben is. A kormányzó ugyanúgy látja az élőlények által kisugárzott hőt, mint a testüket.
Ez mutáció volt, elfajzás. Mivel azonban az uralkodócsaládot sújtotta, senki nem mert ellene szólni. Bizonyára hozzájárult a famíliát körüllengő rejtelmes légkörhöz is.
Tömjénrudak füstölögtek, még homályosabbá téve a termet. A konzolhidas vasgalériák teraszain hivatalnokok kuporogtak korrekciós szemüvegben, adatokat rendszereztek, utasításokat továbbítottak suttogó hangon. Abnormálisan nagy szemű mutánsok játszottak bonyolult játékokat függőketreceikben háromdimenziós táblákon. A Voronov-Vaux-klán fattyai? Beltenyésztett korcsok? Örök fogságra vetett tehetséges tanácsadók?
Jaq érezte az elfajzott gének átható bűzét.
A zsúfolt galériák a leviatán bordáihoz voltak csatlakoztatva. A bordák között, a földszinten, mély barlangokat alkottak az alárendelt jelentőségű helyiségek. A gigászi terem szívében fenyőtoboz alakú márványépület emelkedett egy acélkorongon. A korong bizonyára mozgatható platform lehetett, mely a kormányzó kedve szerint emeli a magasba vagy süllyeszti a mélybe mobil magánlakosztályát. Föl a bolygó kormányzati központjába; le a családi lakrészbe és a bunkerbe.
Hála legyen a Császárnak, hogy a magánlakosztály éppen itt van, nem pedig hét pecséttel elzárva, valahol a mélyben.
Libériás őrök eresztették be az udvarmestert és a kíséretében lévőket a márvány fenyőtobozba. A kövér férfi harsány, kenetes hangon mentegetőzött. Egy félhomályos belső szobából Jaq csattanást hallott. Aztán egy hiányos öltözékű lány szaladt ki hüppögve – a szeme kétszer akkora volt, mint a közönséges embereké. Az egyik őr karon ragadta, és elvezette.
Lord Voronov-Vaux mezítláb követte a lányt, fekete köntösét igazgatva, melyen bíborszínűnek tűnő sárkányok tekergőztek a láthatóság határán.
– Ön egy egész világ örökölt hatalmú ura – hallotta Jaq a saját hangját. – Én viszont az egész galaxis urának követe vagyok.
– A galaxis egy részének uráé – mordult föl a kormányzó.
– A galaxis emberlakta részének uráé – meredt Jaq vádlón a mutáns, infravörösben látó szempárba.
– Igaz. De engem nem nevezhet lázadónak! Az előző inkvizítor keze alá adtam valamennyi hűséges gárdistámat, elfelejtette? Nem szenvedtek talán iszonyú veszteségeket?
– Szabadna emlékeztetnem, hogy mindez az ön javát szolgálta? Máskülönben a génorzók néhány évtized leforgása alatt beszivárogtak volna az ön családjába is, hogy hipnotikus hatalmukkal megrontsák és beszennyezzék az utódait.
– Nem kell kioktatnia.
– Én egyelőre csak annyit kérek, hogy bocsássa rendelkezésemre a legjobb asztropatáját.
Most, hogy itt állt a kormányzó előtt, Jaq fáradságosan kimunkált magyarázatai és megokolásai semmivé foszlottak. Mikor idejött, valójában pszichikai ösztöne vezérelte, valami meghatározhatatlan, ám annál erősebb késztetés, hogy föl kell keresnie Voronov-Vaux udvarát.
Az univerzum pszichikai egyensúlya megkövetelte, hogy Jaq kárpótlást kapjon minden egyes visszásságért, amit a Harlekin-ember miatt elszenvedett. Valami igyekezett kiegyenlíteni a hátrányt, melybe az előző napok során került. Mivel egész éjjel tiszta szívvel imádkozott, az istencsászár elméjének egy csápja most úgy noszogatta előre, mint valami őrangyal.
Az exterminatus szörnyű gondolata, mikor felvetődött benne, teljesen elnyomta ezt az ösztönszálat, egészen mostanáig; csupán annyi maradt belőle, hogy az exterminatus elrendelése az egyetlen helyes lépés. Tettre kész lelkesültség áradt szét Jaqban. Csak az élénkítőszer miatt? Nem. Leheletfinom, de szilárd kapcsolatban érezte magát a magasabb erőkkel, mintha eggyé vált volna az őt szimbolizáló Tarot-lappal.
– Hmm – mondta a kormányzó. – De miért? Mit fedezett fel?
Voronov-Vaux zömök, kopaszodó férfi volt, szemlátomást érzéki alkat. Egy egész bolygó fölött persze csak akkor uralkodhat, ha képes a szigorra is. Ám a Jaq kérésével kapcsolatban tanúsított érdeklődése inkább őszinte aggodalomból fakadt, mintsem az oktalan paranoiából, amely oly gyakran szállja meg az uralkodókat. Ami azt illeti, a kormányzónak jó oka lett volna a paranoiára, ha csak haloványan is megsejti az üzenet lényegét, amit Jaq továbbítani akart.
Jaq hagyta, hogy az intuíciója vezesse, és könnyedén így felelt:
– Remélem, hogy az öntől kapott lojális támogatásra való tekintettel Obispal inkvizítor nem tesz majd kedvezőtlen jelentést a Birodalomnak az ön mutációjával kapcsolatban... Én biztosan nem fogok.
Miért is? Voronov-Vaux nemsokára halott lesz, valamennyi alattvalójával együtt. A kormányzó összerezzent.
– Harq nem tesz ilyet. Becsületszavát adta.
Szóval itt a megoldás! Obispal gyakorlatilag megzsarolta Voronovot, hogy ne akadályozza a felkelés brutális erővel történő leverését, ami emberéletek millióiba került.
Voronov-Vaux-nak az infravörös látása volt a sebezhető pontja; a Birodalom bármikor hozhat olyan döntést a tisztaság érdekében, hogy egy mutáns nem maradhat kormányzói poszton. Őurasága aggódó pillantást vetett Ey'Lindire. Csak nem ismerte fel benne a hőképéből az orgyilkost?
Talán azt hiszi, hogy már ítéletet is ültek felette, és könnyűnek találtatott? Sok alacsonyabb rangú úr lépne örömmel a helyébe...
– Akkor hát becsületszavamat adom én is – biztosította Jaq a férfit. – A jó kormányzó azt csinál a világán, amit akar, feltéve persze, ha pontosan lerója az adóját kincsekben és emberekben. Vagy, mint az ön esetében is, fegyverekben. A Birodalom egyszerű különcségnek tekinti az apróbb mutációkat, semmi többnek. Csak kíváncsiságból hadd kérdezzem meg, mikor jelentkezett ez a családban?
– Nagyapám idejében.
– Maradjon is így a világ végezetéig! Én szavamat adom. Harq szavát adta. Gondolom, Zephro is.
– Cornellan, igen... Különös egy alak... Úgy láttam, már-már ugyanannyira bánja népem kényszerű lemészárlását, mint jómagam.
Íme: bebizonyosodott. A Harlekin-ember Obispal bűntársa volt, ez kétségtelen. Hű maradt-e Obispal a Birodalomhoz? Aligha. Kétség sem fér hozzá: ez az a bizonyíték, amely felé Jaqot az Istencsászár sugallata vezette.
– Most már használhatom az asztropatáját?
– Igen. Igen, inkvizítor.
– Örömmel látom, milyen lojális a Birodalomhoz.
A jutalmad, gondolta Jaq komoran, az exterminatus lesz. Amint az asztropatához vezették, azonnal megsejtette, hogy még nincs vége az ügynek.
A Sztálindróm főasztropatája egy alacsony, törékeny, sötét bőrű asszony volt. És öreg, rettentő öreg. Aszott arcát mély ráncok barázdálták. Élénkrőten csillogó haja a valóságban bizonyára galambősz volt. A lélekforrasztás hajdanvolt gyötrelme opálos fényűvé tette vak szemét, mintha megalvadt volna benne a fehérje.
Egy botra támaszkodott, amely ugyanakkora volt, mint ő maga. Nem láthatta szőrmedíszes kamrájában a hívatlan látogatókat, de mentális úton érzékelte őket.
– Hárman jöttek – szólt dallamos hanglejtéssel. – Egy a látással. Egy az érzékkel. És egy, aki több annál, aminek látszik!
Jaqnak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy az udvarmester ravasz tévedésből valami jövendőmondóhoz vezette őket. Ám az öregasszony sötétbíbor ruhája valódi fényben csakis az asztropatáknak kijáró zöld lehetett.
– Én jöttem a látással – helyeselt Gugol. – A hiperlátással; a navigátorok szemével.
Én pedig, gondolta Jaq, az érzékkel. Ami pedig Ey'Lindit illeti... nos, ő lesz az, aki perceken belül megállítja ennek az öregasszonynak a szívét.
Az asztropata egy szőrmeborítású párkány felé nyúlt; és a szőrme megmozdult. Kinyílt egy sötéten izzó szempár. Megfeszültek az aprócska karmok. Az asszony megsimogatta az állatot, ami a jelek szerint társa és kísérője volt. A lény érzékinek tűnt, érzékinek és vadnak. Vajon ádáz hévvel védelmére kelne gazdájának?
– Mi ez? – suttogta Jaq.
– Macskának hívják – felelte neki Ey'Lindi, s egyúttal megválaszolta kimondatlanul maradt kérdését is. – Csak figyelni fog, és elraktározza magában, amit lát. Ki tudja, mit ért meg belőle? A reakciói általában önzők és kiszámíthatatlanok.
– Miért tartasz ilyen élőlényt magad mellett? – kérdezte Jaq az öregasszonytól.
– Szeretetből – felelte az kongó hangon. – Legalább egy tucat macskám volt, mióta itt élek, de sorra kiöregedtek mellőlem. Ők az én vigaszom. – Fölemelte aszott karját. – Nézd, itt a nyoma a legutóbbi karmolásainak. Azokat érzem.
– Most hagyjon magunkra – mondta Jaq az udvarmesternek. A kövér ember távozott, s behúzta maga után az asztropata szőrmével bélelt anyaöl-barlangjának bejáratát elzáró árnyékolófüggönyt.
Ey'Lindi elővarázsolt az övéből egy elektromos gömbizzót, hogy kiegészítse a kamra egyetlen világítótestének sivár rubinragyogását. A valódi fényben az öregasszony bőre barna volt, haja makulátlan hószín, szeme pedig fehér, akár a buggyantott tojás. A barlang szőrmebélése narancsszínűnek bizonyult, sötét csíkokkal erezve; a macskalény bundája ugyancsak. A kis állat pupillája fekete üveggolyóvá szélesedett a teljesen újfajta fény brutális fellobbanására, majd résnyire szűkült. Szája kinyílt; megcsillantak az apró, tűhegyes fogak.
A macskalény azonban csak ásított. Ásítással fogadta az idegen fény teljesen új világát!
– A neved? – kérdezte Jaq az öregasszonytól.
– Az emberek Parsheen mamának hívnak, talán azért, mert nincsenek gyerekeim, kivéve persze... – és végigsimított a macskalény hátán.
– Én Draco inkvizítor vagyok.
– Egy inkvizítor? Akkor valószínűleg tudod, milyen sokat égettek ki belőlem. Nem látok, nem érzékelem sem a szagokat, sem az ízeket. Csak a tapintás maradt meg nekem...
A macska kéjes mozdulattal megvonaglott, testén remegés futott végig. Ennek a nőnek valóban áldás lesz a halál...
– Parsheen mama, azt akarom, hogy továbbíts egy üzenetet a Birodalmi Rombolóhadtestnek a Vindict V. körül keringő állomására.
Ez a kolostorerőd volt a legközelebb eső fészke azoknak a kőarcú harcosoknak, akikből minden érzelmet kiöltek a kiképzés során, és akik el tudtak pusztítani egy egész világot. Jaq már tömören megfogalmazta magában a sorsdöntő utasítást: Ego, Draco Ordinis Mailei Inqulsitor, per auctoritate Digamma Decimatio Duodecies, ultimum extermlnatum planétáé Stalindromae cum extrémé celeritate impero. A három D-s kód már önmagában is elég lett volna az exterminatus elrendeléséhez. Ennek értelmében fog cselekedni az inkvizíciónak a bolygó körüli pályán keringő űrerődben állomásozó missziós testülete is. Jaq kétszeresen is biztosította magát, mikor belefogalmazta az üzenet szövegébe az Ordinis Mailei kifejezést; szinte biztos volt benne, hogy a testületbe az ő rendjének egyik titkos tagját is beépítették. Még soha nem adott ki ilyen parancsot, soha. A tudat úgy nehezedett rá, mint egy Halálosztó kategóriájú csatapáncél, lemerült telepekkel; elnyomta, bebörtönözte; ő pedig kétségbeesetten kapaszkodott az élénkítőszer és az imák nyújtotta erőbe, hogy friss energiával töltse fel ezt a páncélt.
– Figyelj rám, Parsheen mama.
Elismételte az agyában visszhangzó szavakat. Lehet, hogy az asszony nem értette, de hibátlanul utánamondta.
– Most lépj transzállapotba.
A vak asszony teste megremegett, ahogy fényévnyi messzeségben tapogatózni kezdett a hiperűrön keresztül, s az Adeptus Astra Telepathica tanítása szerint kapcsolatot keresett egy másik asztropata tudatával, aki a Vindict V. kolostorerődjében szolgált.
Ám ekkor hirtelen tétovázni látszott.
– Inkvizítor?
– Mi az, öregasszony?
– Egy ilyen rezonáns üzenetet...
– Sugározd. Most azonnal.
Mielőtt még a Harlekin-ember közbeléphetne. A szőrmeborítású falakon bárhol ott leselkedhetnek a kémlegyek. Lehet, hogy egy beépített ügynök lapul a közelben, aki bármelyik pillanatban rájuk törhet öngyilkos rohammal.
– Inkvizítor... Mintha valahol a városunk mélyén kapuk nyílnának meg a hiperűr felé. És igen, a Sztálindróm többi városában is...
– Azonnal továbbítanod kell az üzenetemet! – Ha a távoli városokban feltáruló kapukat is érzékeli, lenyűgöző tehetséggel lehet megáldva... – Mi érkezik ezeken a kapukon a bolygóra?
Az asztropata a fejét rázta.
– Semmi nem érkezik. Különös szubsztanciák távoznak erről a világról.
– Távoznak? Biztos vagy benne?
– Igen. Élet, ami nem élet a szó szokványos értelmében. Teremtett formák... Nem igazán tudom megmondani. Alig van tudata. Mintha a létezése legelején járna. Embriószerű... és vár valamire. Érzem, ahogy elhagyja a világunkat a kapukon keresztül. Rengeteg apró kapu! Mi történik?
– Ne továbbítsd az üzenetemet, mama. Megtiltom.
– Hogyan?
– Új tényezők. Ey'Lindi, kell lennie itt valahol egy kémlégynek...
– Ki vagy te, inkvizítor? – kérdezte az asztropata, lassan magához térve a transzból. – Mi történik?
– A hidránk visszahúzódik a hiperűrbe, ahonnan jött – mormolta Gugol, félig-meddig neki válaszolva. – Kötve hiszem, hogy még egyszer rátalálunk.
– Nem tudod nyomon követni a hiperlátásoddal, Vitalij?
– Navigátor vagyok, nem varázsló. Ha nem vetted volna észre, pillanatnyilag nem vagyunk a hiperűrben. Legalább egyhetes út választ el minket a belépőzónától.
– A kivételes képességű navigátorok az anyagi univerzumból is be tudnak tekinteni a hiperűrbe!
– Igen, igen, igen, Jaq. Csakhogy a hidra nem a hiperűrben repül. Egyszerűen arra használja a kapukat, hogy eltűnjön innen – Zhord tudja, hová.
– Kárhozat...
Jaq egy kis időre azt hitte, hogy valami igazán csodálatraméltót vitt véghez. A drákói döntés az exterminatus elrendeléséről helyes lépés volt, méghozzá az egyetlen helyes lépés, az elszánt kitartás és a tiszta gondolkodás mintapéldája. Cornellan, aki valahonnan a városból minden mozdulatukat figyelemmel kísérte a jokaero képernyőn, azonnal nekilátott, hogy visszaparancsolja a hidrát a hiperűr káoszába, megmentve ezzel a biztos pusztulástól. Így hát Jaq mentesült szörnyű döntése következményei alól. Csakhogy most nem tudja nyomon követni azt az átkozott kreatúrát...
Milyen gyorsan cselekedett Cornellan! Pedig a Harlekin-embernek tudnia kellett, hogy az exterminatus nem sújt le azonnal. Míg a rombolóhadtest fölszerelkezik, míg a hajók fedélzetére szállítják a vírusbombákat... Aztán a galaktikus időhöz viszonyított hiperidő... Legkorábban tíz sztálindrómi nap múlva. Már-már úgy tűnt, mintha Cornellan ezzel az irgalmas tettel a bolygót szerette volna megmenteni...
– Kárhozat, elmenekül...
Az öregasszony féltranszba révült.
– Ha ennek a... létformának... magasabb szintű tudata lenne – motyogta –, rá tudnék telepíteni neked egy postagalambot, egy pszichikai jelzőmechanizmust. Bár annak a nyomát csak én lennék képes követni.
– Csakhogy ennek a valaminek diónyi agya sincsen – csattant föl Jaq –, és amíg mi itt csevegünk, elszivárog az orrunk elől, mint esővíz a csatornában.
Hangos kiabálás ütötte meg a fülüket. Ahogy Ey'Lindi kioltotta gömbizzóját, Jaq megpördült, és letépte az árnyékolófüggönyt.
A mesterséges alkonyatban egy igazi fényben fürdő alak közeledett szökdécselve a márvány fenyőtoboz mögül. A betolakodóból természetes hullámhosszú fény sugárzott, mintha egy holoruhát viselő elda lenne. Piruettezett. Meghajolt.
– Cornellan! – Ey'Lindi felszisszent, és egész testében megfeszült.
– Sir Draco! – kiáltotta a fényalak. – Klassz húzás volt, de úgy tűnik, mégsem eléggé. Gyere, és kapj el! Gyere, és kapj el!
Mit hisz ez a Cornellan, hogy valami ostoba gyerekjátékot játszik?
– Valójában senki nincs itt – intette őket Parsheen mama. – A térség, ahonnan beszél, üres.
Jaq értette. A fényalak csak hologram volt. A körülötte lebegő kémlegyek vetítik a levegőbe koncentrált fényhullámokkal.
Ha a Harlekin-ember így a visszájára tudta fordítani a jokaero felderítőberendezés működését, az azt jelentette, hogy sokkal jobban ért hozzá Jaqnál. Ezek szerint Cornellan értette a módját, miként kell speciális rúnákat írni a képernyő köré, és milyen ősi varázsigéket kell fennhangon idézni, hogy a készülék kétféleképpen működjön; bár meglehet, megalkotói eredetileg épp erre szánták...
– Hallgatlak – kiáltotta Jaq. – Csupa fül vagyok.
Csak nem azt remélte ez a Cornellan, hogy Jaq és Ey'Lindi fejvesztve nekirontanak, és tüzet nyitnak? A lézersugarak és tűlövedékek egyszerűen átsuhannának a fantomon, s talán eltalálnának valakit a jelenlévők közül, vagy a kormányzó lakhelyét. Mikor Jaq rájött, hogyan ütötte nyélbe Cornellan a behatolást, rögtön tudta, hogy nincs minden elveszve.
– Parsheen mama – suttogta –, telepítsd rá a nyomkövetődet arra az emberre, aki ezt az illúziót idevetítette. Az apró játékszerei itt vannak a közelben, és azok közvetlen kapcsolatban állnak a húsvér emberrel, valahol alattunk a városban. Keresd meg a kapcsolatot. Kapd el.
– Igen... igen... – motyogta transzba esve a nő.
– Mit akarsz tőlem, Cornellan? – kiáltotta Jaq, hogy minél tovább tartóztassa a fantomképet.
Csak a kormányzó őreiben legyen elég józan ész, hogy ne nyissanak tüzet... Nyilván látták már a teremben Cornellant, bár bizonyára nem ebben a különös, ellenséges öltözetben. Bambán meredtek a fényalakra, amely mintegy varázsütésre jelent meg, s mégis oly kézzelfoghatónak látszott.
– Ne azt kérdezd – gúnyolódott Cornellan –, hogy mit tehetsz te értem, hanem azt, hogy mit tehetek én érted?
– Mégpedig?
Jaq megint érezte, hogy próbára teszik, s minden arcizomrezdülését valami alattomos, manipulatív intelligencia kíséri figyelemmel.
– Gyere, és kapj el! Ha tudsz!
Az alak pörögve a magasba lebbent, fenyegetően Jaqra emelte karját, ujjait sistergő energia nyaldosta körül – aztán semmivé foszlott, ugyanabban a pillanatban, mikor a megriadt őrök tüzet nyitottak. Rubin lézersugarak szántottak a terem levegőjét, mintha vékonyka lángfonalak lennének egy tompán izzó kohó belsejében.
Hiába.
Sőt.
A galériáról, ahol egyesek szájtátva bámultak lefelé ahelyett, hogy fedezékbe vonultak volna, sikolyok harsantak. Néhány monitor felrobbant. Az őrök túl későn szüntették be a lézertüzet.
– Sikerült? – kérdezte Jaq mohón az asztropatát.
– Ó, igen... Megjelöltem, de ő nem tud róla. A nyomában leszek, és ő nem fogja észrevenni. Magaddal kell vinned, Draco inkvizítor. Vigyél el erről a helyről. Megszámlálhatatlan évtizedet töltöttem ebben az udvarban, és sosem hagytam el, csak lélekben; messzi csillagok között kóboroltam, de sosem tudtam meg, milyen érzés igazán másutt lenni. Örökké azok a szűkszavú kereskedelmi üzenetek. Mennyi ideje is? Másfél évszázada, vagy kettő. Megfiatalítottak... Kétszer, talán háromszor? Mert olyan értékes vagyok... Ó, látni nem látok, de azért érzékelem a környezetemet, és rettenetesen beleuntam. Az étel hamu a számban. A tömjénfüst csak fojtogat; aromája nincs. Egyedül a tapintás maradt meg nekem. Vigyél el innen, valahová messzire.
– Ha Cornellan elhagyja a Sztálindrómot – mondja Jaq nyíltan –, talán messzebbre leszünk kénytelenek vinni, mint szeretnéd.
Ó, igen, Jaq intuíciója nem csalt, mikor azt sugallta, hogy fel kell keresnie Voronov-Vaux-t. Ő, Parsheen mama volt az igazi célja az őrangyalnak, a Császár mindenhatósága e parányi töredékének, amely mellészegődött.
– Miért riadtam volna vissza tőle, hogy továbbítsam az üzenetedet, inkvizítor?
Azt hiszed, különösebb érzelmek fűznek a börtönömhöz, melynek minden fényűzése színtelen számomra? Vagy hogy szeretem ezt a várost, ezt a világot, ahol hosszú évekig robotoltam?
Szóval mégis megsejtette Jaq üzenetének értelmét...
– De ha úgy érne utol a megváltó halál, hogy egyetlen más helyet sem tapasztalhatok meg közvetlenül... Ah, az kegyetlen sors volna!
– A kormányzó terméből egy hajó belsejébe – mondta Gugol. – Lehet, hogy nem leszel elragadtatva a különbségektől.
– Még a hajótokhoz vezető rövid utazás is hatalmas felszabadító élmény lesz egy ilyen vén mamának.
– Igen, egyenesen a Tormentum fedélzetére kell sietnünk – mondta Jaq. – Most, hogy a hidra a hiperűrbe menekült, hova máshová mehetne Cornellan?
– Öreg vagy, Parsheen mama – jegyezte meg Gugol kétkedőn.
– Akkor is lépést tartok veletek – ígérte az asszony.
– Mi lesz a macskalényeddel?
– Ming az otthonához ragaszkodik, nem hozzám.
– De te azt mondtad, szereted azt az állatot.
Az öregasszony gyorsan visszabújt puha szőrmebarlang]ába, hogy még néhány másodpercet töltsön a macskával. Gyengéden megsimogatta a bundáját, aztán a vállára kanyarított egy szegényes batyut, amit hímzett hűségemblémák díszítettek.
– Készen állok.
– Ez a legmegfelelőbb pillanat – mondta Ey'Lindi.
A galériákon sebesültek üvöltöztek. Egy konzol elektromos szikrákat szórt, majd kigyulladt. A kövér udvarmester zaklatott képpel sürgöttforgott a fenyőtobozban. Mindenfelé őrök vitatkoztak. A Harlekin-ember nem is szolgálhatott volna jobb elterelő hadművelettel.
Úton a csővasútállomás felé Jaq felhívta Zhordot a kézikommunikátorán, és utasításokat adott neki. A felszerelésükből amennyit csak bír, szállítson át a lakosztályukból a hajóra; ha kéri valaki, egyenlítse ki a számlát; és találkozzon velük a Tormentum fedélzetén.
Parsheen mamán egy alkalommal erőt vett a gyengeség. A gyorsan változó környezet kábává és magatehetetlenné tette – talán az eszméletét is elvesztette egy időre –, úgyhogy Ey'Lindinek kellett vezetnie, néhol egyenesen vonszolnia. Ám végül az öregasszony magához tért, és lépést tartott velük, az orgyilkos helyett inkább a botjára támaszkodva...
A Tormentum Malorum még a felszíni landolásra képes hajók körében is különösen karcsúnak és áramvonalasnak számított, s ez alkalmassá tette, hogy lélegzetelállító sebességgel szelje át a bolygók légköri burkát, akár fel-, akár leszállásnál. A hajótesttől csak a hiperűrben használt vezérsíkok álltak el feltűnően, azokat pedig ügyesen szárny alakúra formázták.
Belülről a jármű távolról sem hasonlított egy független kereskedő kincsesházához vagy kéjlakához. A Tormentum az Emberiség Urának síri temploma volt, gyászos fenségű, zord és elutasító.
Belső elrendezése sötét katakombákra emlékeztetett. Szűk folyosók kötötték össze a priccsekkel berendezett cellákat és sivár raktárhelyiségeket a műszereknek és a hajtóműnek otthont adó fekete kriptákkal. A falakat, a padlót és a mennyezetet tükörsima szurokkő és obszidiánburkolat borította, amelybe védőrúnákat, mágikus hatszögeket és szent szövegeket véstek. Az elektromos gyertyákkal megvilágított falifülkékben az emberiség torz ellenségeinek jelképes ábrázolásai vonaglottak a hideg tűzben. A falak sötétre csiszolt síkja százszorosan visszatükrözte ezeket a táncoló fényeket, mintha maga lenne a megkövült űr, melyben csillagok és elmosódott ködfátylak pislákolnak. Ablak kevés volt a Tormentumon, s többnyire ezeket is vicsorgó démonmaszkok takarták.
Az egyik támfal roppant dombormű volt, mely a vak, mozgásképtelen Császár töppedt arcát ábrázolta, amint trónprotézisébe ágyazva fekszik a huzalok és csövek között. Egy tehetetlenné szikkadt múmia, eleven holttetem, aki az ujját sem bírja mozdítani – maradtak még egyáltalán ujjak vagy akár ujjcsontok az életfenntartó gépezetek kusza káoszában? Ám az emberiség urának elméje éber és hatalmas volt.
Jaq gyakran imádkozott a dombormű előtt. A hajó egész belső berendezése hite erősítését szolgálta.
Ami Jaq társait illeti... Ey'Lindi a maga szokásos szenvtelen, kifürkészhetetlen módján viszonyult a Tormentumhoz, a nosztalgiára hajlamos Zhordot pedig bányászaknákra és szénbarlangokra emlékeztették a hajó kriptái és alagútjai. A kis ember elégedetten dörmögve mászkált fel-alá bennük, lelki szeme előtt föld alatti zömik erődökben veszett orkokkal vívott hősies összecsapások képei rajzottak.
Gugol, ha az űrben voltak, mindig fojtott hangon motyogott a bajusza alatt, vagy csak egyszerűen dudorászott – nehéz lett volna pontosan megmondani. Jaq először azt hitte, hogy a navigátor a hajtóművek olykor-olykor ki-kihagyó zúgását akarja fenntartani valami szimpátiás mágiával, varázsigéket mormol nekik, vagy utánozza tompa duruzsolásukat. Most már sejtette, hogy Gugol a verseit ismételgeti magában; csiszol egy kicsit a régieken, és újakat költ hozzájuk. Dúl. Rombol. Pusztul.
Parsheen mama lelkes örömmel itta magába új környezetét. Régi szállásánál szűkösebb volt ugyan, de kijelentette róla, hogy „fel van töltve potenciális térrel” – a lehetőséggel, hogy bárhová eljusson a galaxisban.
Zhord, mikor megérkezett, tisztelettudó incselkedéssel fogadta az öregasszonyt.
– Egy-két évszázad? Az nem olyan sok. Én legalább háromszáz évig fogok élni...
– Anélkül, hogy bármit tanulnál belőle – mondta Gugol fölényesen.
– Huh. Azt hiszem, az ember annál tovább él, minél kisebb.
– Akkor talán Hüvelyk Matyikat kéne tenyésztenünk, akik évmilliókig élnek.
– Savanyú a szőlő, Vitalij! Időnek előtte megöregedtél. Biztos a sok mászkálás teszi a hiperűrben.
– Ez a különleges képességem, nyápickám. Az, hogy az arcomnak karaktere van, még nem jelenti, hogy fiatalon fogok meghalni.
– Ne keverd össze a karaktert a ráncokkal. Egyébként azt hittem, vissza akarsz vonulni valami aszteroidára, hogy a költészetnek szenteld magad. Ha már itt tartunk, mikor fogsz elszórakoztatni minket valamelyik sikerültebb agyszüleményeddel?
Gugol bágyadt mozdulattal nyakon vágta a zömiket.
– Elégiákat nem írsz? – kérdezte váratlanul Parsheen mama. – Gyászdalokat. Siratóénekeket.
– Ha ön felkér rá, drága hölgyem – felelte Gugol gálánsan –, megpróbálkozhatom a feladattal, bár általában nem ez a stílusom.
– Huh, és velem mi lesz? – tiltakozott Zhord. – Amit mondani akarok, Vitalij... szóval amire ki akarok lyukadni a magam faragatlan módján... tudod, nagyon hálás lennék, ha... illetve arról lenne szó... – A kis ember lekapta a kobakjáról ellenzős sapkáját, és gyűrögetni kezdte a markában. – Izé. Egy hősi ballada Zhordról, a zömikről, aki segített fenéken billenteni a hidrát. Öreg napjaimra. Elmagyaráznám neked a sorképletet meg a verslábakat. Tudod, ha megérem a háromszázadik évemet, Eleven Ős leszek, és egy Eleven Ősnek szüksége van egy hőskölteményre. Ha megérem az ötszázat... – Sután elvigyorodott. – Akkor pszi lesz belőlem. Ó, Parsheen mama, te bizonyos tekintetben máris Eleven Ős vagy. Azt hiszem, tiszteletreméltó kort értél meg ahhoz képest, hogy tiszta vérű embernek születtél.
– Tiszteletreméltó kort? – visszhangozta az öregasszony hitetlenkedve. – Pszinek lenni áldás? Engem mindentől megfosztott a tehetségem.
– És erről a sanyarú sorsról szóljon az elégia? – kérdezte Gugol.
– Ó, nem. Ó, nem – Parsheen mama nem időzött tovább a témánál. – Te milyen idős vagy, Zhord?
– Ó, csak úgy ötven körül. Birodalmi szabványévekben.
– És folyton ide-oda pattogsz, mint valami gumilabda – kacagott föl Gugol. – Talán tényleg eposzt kéne írnom rólad meg a naivságodról.
– Nyápic vagyok, az igaz. Méghozzá agyafúrt nyápic; és igaz ez is. De – és itt olyan tekintetet vetett Ey'Lindire, mint egy bánatos kölyökkutya – néha az én szívem is nehéz.
Ey'Lindi elkomorodott.
– Az enyém is. Más okokból.
A hajóra érve gyorsan megszabadult érzéki, csábító öltözetétől, és most az orgyilkosok testhezálló fekete tunikáját viselte.
Jaq is levetette rikító színű kereskedőruháját, s rendjének díszes, fekete, csuklyás uniformisát öltötte magára.
A művi fodrozású fekete selyemből varrt fedélzeti egyenruhában feszítő Gugollal együtt úgy néztek ki, mint három szikár, ragadozó denevér, a falak hamis űr ködében megsokszorozódva, akár az éjszaka szentjánosbogarait faló éhes árnyalakok.
Parsheen mama féltranszba révedt.
– Figyelmeztetlek titeket, hogy a Cornellan nevű férfi sietve közeledik az űrkikötőhöz.
Egy héttel később a Tormenturn Malorum a Fényfátylakat üldözve – nem akarták utolérni Cornellant, csak a nyomában maradni – belépett a Káosz fortyogó óceánjába: a hiperűrbe.
Parsheen mama csak akkor mondta meg Jaqnak.
– Egyébként továbbítottam az üzenetedet.
– Miféle üzenetet?
– Az üzenetedet a Vindict V.-re. Még Vaszilarjovból.
– Vond vissza! – kiáltotta Jaq. – Azonnal!
A vak nő elmosolyodott, késpengevékony, embertelen mosollyal; ő, aki kisgyermekkora óta nem látott mosolygó arcot, még a tükörben sem.
– Innen, a hiperűr mélyéről? Lehetetlen. Igazat beszél vajon? Jaq nem tudta.
– Ebben az esetben – mondta – lépjünk vissza a normáltérbe.
– És veszítsük el Cornellan nyomát? Amíg mi az anyagi univerzumban fecséreljük az időnket, az ő hajója továbbhalad a hiperűrben, és kikerül a hatósugaramból.
– Biztos vagyok benne, hogy a hiperűrből is tudsz üzeneteket továbbítani.
– Én pedig abban vagyok biztos, inkvizítor, hogy nem. Az ilyesmi meghaladja a képességeimet. Ha meg is tanítottak volna rá, rég elfelejtettem már. Ne feledd, kérlek, hogy életem nagy részét a Sztálindrómon töltöttem, egy sivár barlangba zárva. Soha nem ismertem a csillagjárás örömeit. Így hát, ha meg is próbálkoznék vele. a feladat megkövetelné az osztatlan figyelmet. Akkor pedig könnyen elveszíthetem a zsákmányod nyomát.
– Hazudsz.
– A kínzóeszközök alkalmazása – mondta az öregasszony alig odafigyelve – kétségkívül megnyomorítaná a telepatikus érzékemet.
Jaq szerette volna, ha Parsheen mama ezt meg sem említi. Kínzáshoz folyamodni a hiperűrben – ráadásul egy tehetséges asztropatával szemben – kész őrültség volna. Lehet, hogy a Tormenturn nincs eléggé felvértezve a gonosz kisugárzások ellen; márpedig semmi sem valószínűbb, hogy áthatol a valóságot a Káosztól elválasztó vékony hártyán, mint a fájdalmak gyötörte agy mentális sikolya. És ez szinte biztosan magára vonná... a Káosz hiénáinak figyelmét.
Gugol várakozóan nézte őt navigátori székéből. Közben a nyakában lógó ikonokat és amuletteket babrálta, amiket mindig felvett a hiperűrben.
– Jaq?
– Megyünk tovább – mondta Jaq, és fogát csikorgatta tehetetlen dühében.
A hiperűrben gyorsabban telik az idő, mint az anyagi univerzumban, egyúttal azonban változékony is, kiszámíthatatlan. Parsheen mama körülbelül egy hete küldte el az utasítást az exterminatusra. A rombolóhadtest már a belépőzónában járhat, vagy közvetlenül indulás előtt áll. Vajon milyen gyorsan érnek a Sztálindróm közelébe, miután beléptek a hiperűrbe?
Jaq maga elé képzelte, ahogy a hadtesthez beosztott papok fennkölt és magasztos utasításokkal látják el a kőarcú rohamosztagosokat, felkészítik lelküket az irdatlan feladatra, mely minden képzeletet felülmúlóan rettenetes, egyszersmind azonban szinte elvont. Mennyivel szívesebben állnának azok a harcosok szemtől szemben az ellenfelükkel!
Ha a Sztálindróm kormánya rádöbben, hogy mit jelent számukra a halálflotta érkezése, az orbitális védőpajzsok kitarthatnak egy darabig. Egy napig. Néhány óráig. Az Armageddon csakhamar lesújt majd – bár odafentről szinte bűntudattal fogják a menetét figyelemmel kísérni.
Világok millióiból ugyan mit számít egy?
Igenis számít. Mert újabb veszteséget jelent a Birodalom számára. A Birodalom gránitsziklája, mely a rosszakaratú Káosz ingatag futóhomokján nyugszik, nem viselheti el a végtelenségig az anyagában keletkező hajszálrepedéseket. És amúgy is elég viharvert már az a szikla.
Ha pedig végül ledől, magával rántja a pusztulásba az egész emberi civilizációt, mint ahogy már megtörtént egyszer – csakhogy ezúttal nem lesz újrakezdés. Nem szabad ledőlnie. Különben a Káoszból elszabadult démonok fognak tivornyázni a világban.
Igenis számít! Jaqnak eszébe jutott a kövér udvarmester és Lord Voronov-Vaux, aki mindent vörösben látott ugyan, de nem vérszomjasan, a nagy szemű lány, aki kiugrott az ágyból; és a génorzók felkelésének valamennyi túlélője, akik abban a reményben próbálják elviselni a szomorú gyászt, hogy legalább az életük folytatódni fog a szörnyű csapás után.
Mindannyian odavesznek, mindannyian.
És még csak nem is úgy, ahogy évekkel ezelőtt Olviának kellett meghalnia a Császár szolgálatában – pusztulásuk egyetlen őrült öregasszony bosszúszomját fogja csupán csillapítani. Vajon ha majd eljön az idő, ráhangolja-e magát Parsheen mama a Sztálindrómon maradt asztropatatársak haldoklásának telepatikus hullámaira?
Persze Jaq megparancsolhatná Vitalijnak, hogy térjen vissza a közönséges űrbe, és kétségtelenül engedelmességre tudná bírni Parsheen mamát. Ő maga, személyesen. Nem hagyná a dolgot Ey'Lindire...
Ám akkor talán sohasem derülne fény egy iszonyatos, rejtelmes összeesküvésre...
– Megöltél egy világot – vádolta meg az öregasszonyt.
– És most annak a világnak siratóénekre van szüksége – mondta Parsheen mama. – Fedélzeti költőnk versbe foglalhatja a Sztálindróm halálhozó, fekélyes őserdőit, amiket sosem láttam; gennyes sebhelyeket, amiket pusztító fegyverek serege hasított azokba az őserdőkbe; és a szirtvárosok százait, amiket úgyszintén nem láthattam, rabszolgaként robotoló verítékes fegyvergyártóikkal. Beszélhet a trófeákra vadászó gyíkbőr ruhás nemesekről, az áthevült testektől bűzlő orgiákról és a szemek mutációiról, valamint egy magányos, fehér hajú nőről, akinek kiperzselték az érzékszerveit, és örökre bezárták egy szőrmével bélelt barlangba, noha elméje a csillagok rónáin kalandozott; és mindazon csillagokon és világokon, amelyeket lélekben bejárt, ám egyetlen rokon szellemet sem talált, aki megértette volna őt, aki szeretettel fogadta volna, aki...
– Elég! Később majd kivégeztetlek – ez kötelességem.
– Nem törődöm vele különösebben.
– Majd fogsz, Parsheen mama, majd fogsz. A végén, amikor már késő, mindenki törődik vele. Amikor már szívből kívánják a halált, de még nem adatik meg nekik.
– Talán – mondta az asztropata – rólad kellene megírni a naivság balladáját. Én hús-vér alakban elkerültem abból a nyomorult udvarból: fényévekre vagyok tőle, fényévtizedekre. Minden fényévvel visszakapok egy esztendőt elveszett életemből.
– És mi van a macskalényeddel? – kérdezte az öregasszonytól halkan Ey'Lindi.
Könnyek szöktek Parsheen mama vak szemébe.
Jaq Dracót néhány pillanatra a tökéletes hiábavalóság bénító érzete szállta meg.
9.
Ha valaki elég ostoba lenne ahhoz, hogy űrruhát öltsön, és kimásszon a légzsilipen, semmit sem látna a szó megszokott értelmében – kivéve azt, ami az anyagi világból való.
A hiperűr birodalmában nem ragyogtak sem csillagok, sem fénylő gázködök, mivel nem voltak. De nem uralkodott teljes sötétség sem, mint éjfélkor a kutak mélyén; itt még a sötétség – a fény ellentéte – sem létezett.
Az érzékelés más hullámhosszain nézve persze a hiperűr távolról sem volt üres, valósággal átitatták a potenciális létezés csírázó formái. Vitalij Gugol hiperképernyőjén szivárványszínben játszó energialeves bugyogott, melyet hol fürge, hol lomha áramlatok szőttek át, s itt-ott örvények és széltölcsérek tarkáztak.
Ez volt az a tartomány, amely összetartotta a Birodalmat, mivel rajta keresztül a hajók napok – vagy legfeljebb hónapok – alatt el tudtak jutni a távoli csillagokra, nem kellett évezredekig vándorolniuk az anyagi világban.
De ez volt az a tartomány is, ahol Jaq ősellenségei gyülekeztek; a végtelen régió, ahol a Káosz energiái torz tudatra ébredtek, s kikristályosodott bennük a szándék, mely végső ellentéte volt mindennek, ami valós és igaz.
Igen, a hiperűrviharok roppant állóhullámai nagy hatalmú entitásokként életre keltek. Ezek a lények azoknak a halandóknak a dühéből, szenvedélyéből és önzéséből táplálkoztak, akiknek lelke visszaszállt ide, hogy beleolvadjon az energia végtelen tengerébe.
Ezek a pöffeszkedő hatalmak alsóbbrendű démonokat teremtettek. A saját perverz esszenciájukból megformált manifesztációk ráakaszkodtak a sebezhető pszik tudatára, és némi hatalmat ajánlottak ezeknek a mohó, ostoba, becsvágyó halandóknak; láthatatlan huzalokon lógó bábfiguraként játszadoztak velük, míg a gonosz öntudatlan eszközévé nem torzultak, végül pedig elemésztették őket.
Így akarták a Káosz sátáni hatalmai megváltoztatni a világegyetem szubsztanciaját, és elpusztítani az emberi nem messzire nyúló, ám alapjában véve törékeny birodalmát, melyben egyelőre a józan, romlatlan ész uralkodott – a józan, romlatlan ész, amely engesztelhetetlen vadsággal kénytelen megvédeni magát...
Mindezt Jaq a kiképzése során tanulta meg az inkvizíció főhadiszállásán, a kanyargós kilométerek ezreit beszövő labirintusban, amit a nyers sziklaágyakba vágtak, a Föld délsarki kontinense jégsapkájának oltalmazó, masszív tömege alatt.
– Az Astronomican teljesen tiszta – jelentette Gugol. – Déli deklináció nyolcvankettő egész egy tized, rektaszcenzió tizenhét egész hét tized. Jelentősebb hipervihart nem észlelek a közelben.
A hiperképernyő szivárványszín ebihalaktól hemzsegő tartályra emlékeztetett, amelyben vadul örvénylik a nyúlós folyadék. Betekintést engedett nekik a hiperűrbe, akár a tükörüveg, amelyik csak egyik oldalról átlátszó. A hiperűrből semmi nem hatolhatott be a Tormentum Malorumba, mert a hajót – a valóságnak ezt az apró buborékát – energiamezők és nagy hatalmú oltalmazó hatszögek védték.
Persze Gugol a harmadik szemével jóval messzebb látott a hiperűrnek annál a szekciójánál, amelyet a képernyő mutatott – egészen a Császár sajgó-fájó vezérsugaráig.
A kevésbé védett járművekben utazó csillagjárók olykor karmok kaparászását hallják a külső burkolaton, vagy összefüggéstelenül nyöszörgő hangokat, buja suttogást, dühödt ordításokat. Ha a hajó energiabőre átszakad, a démonok ektoplazmikus alakot öltve begyűrűzhetnek a belsejébe.
Inkább Slaanesh szirénjei legyenek, mint sívó hárpiák! Akkor talán kellemesebb lesz a halál. Vagy csak hosszadalmasabb.
Az inkvizíció főhadiszállása megavárosnyi méretű útvesztője volt a barokk csarnokoknak, alvótermeknek, szentélyeknek, meditációs helyiségeknek, könyvtáraknak, szkriptóriumoknak és gyógyszertáraknak, tömlöcöknek, teológiai laboratóriumoknak, pszik számára épített edzőtermeknek és gyakorlótereknek.
Az inkvizítormesterség külső titkaiba, legyenek azok elméletiek vagy gyakorlatiak, a növendékeket mind zord, kiégett, bölcs és öreg adeptusok avatták be, akik már visszavonultak a csillagok mezejéről.
Jaq nagy iramban sajátította el a szükséges ismereteket; ám már ekkor nyilvánvaló volt, hogy sohasem lesz belőle sem dogmatikus elme, sem az elnyomás művészetének hivalkodó specialistája.
– Miért? – kérdezte folyton. – Miért?
A kérdéseket mindig tisztelettudóan, a kellő alázattal tette fel, ez azonban mit sem változtatott a tényen, hogy ismeretlen hangot adott a kételyeinek. Egy szép napon az egyik oktató azt mondta Jaqnak:
– Rajtad van a szemünk.
Jaq félt, hogy eretneknek fogják bélyegezni; de nem ez volt az ok, amiért különleges figyelmet szenteltek neki.
– Cornellan a hatósugaram kétharmadánál jár – közölte Parsheen mama, aki meggyilkolt egy világot.
Zhord lámpák és elektromos gyertyák fényénél dolgozott a hajtómű komor kriptájában: a gépszörnyeteget toldozgatta, amely keresztülröpítette őket a hiperűrön. Csak csavarkulcsokat és kombinált fogókat használt – mélyen lenézte a különféle mágikus rúnákat és Utániakat, amik a legtöbb technikus szemében minden gépi berendezés karbantartásához nélkülözhetetlenek voltak.
Jaq füstölőrudakat – fekete lótuszt, mirhát és vegai erényfüvet – gyújtott az obszidián-burkolatú vezérlőteremben. A szellőzőrendszer vízköpői halk zúgással szívták be az illatos füstöt, amely aztán különös fodrokban gomolyogva szállt elő az orrlyukaikból, mintha az esetleg odakint leselkedő démonok öltenének benne illékony alakot. Jaq gondolatai tovább kalandoztak a kiképzésétől. Emlékezete hosszú esztendőket ugrott át, ahogy az anyagi világban is fényévek maradtak el a hiperűrben száguldó Tormentum mögött.
Minden esküjét letette mint utazó ügynök. Világok tucatjain szolgált, engesztelhetetlenül és következetesen irtva a megrontott psziket és eretnekeket – sohasem esett túlzásokba, bár buzgalma csorbítatlan maradt.
Mindig kész volt a kételkedésre – mielőtt, mint az sajnos gyakran megesett, minden kételyt kénytelenségből félre kellett tennie. Sohasem fordult elő, hogy bosszúszomjas ellenségek puszta szavára kivégeztetett volna egy boszorkányt.
És eljött a nap, amikor egy idős, palástos inkvizítor aktivizált egy olyan tenyértetoválást, amihez hasonlót Jaq még soha nem látott, és kimondta a szavakat:
– Belső rend.
Fogaskerék a fogaskeréken belül...
Ey'Lindi valamiféle izometrikus edzőgyakorlatot végzett, talán hogy felszabadítsa magát a nyomasztó tudat alól, hogy a hiperűrben tartózkodik. Ez néha komoly szellemi migrénhez vezetett, valami sajgó fájdalomhoz az ember lelkében.
Ellazult. Megfeszült. Aztán lassan táncolni kezdett. Minden mozdulat, minden lépés, a végtagok és az ujjak minden egyes rezdülése egy bonyolult halálszertartás része volt. Ey'Lindi most saját orgyilkosszektájának papnője volt, a végzet valamely sötét rituáléjába bonyolódva, amely kedvesnek és ártatlannak látszott, valójában azonban távolról sem volt az.
Parsheen mama figyelte. Mentális térérzéke segítségével talán lelki szeme előtt befejezte a lerövidített mozdulatokat, érezte a halálnak a levegőben vibráló szövedékét. Az öregasszony torzan elmosolyodott; ráncokkal redőzött barna arca fodrozódó vízbe dobott maszknak tűnt.
Vitalij Gugol verselni kezdett.
„Halál hölgye táncát ropja, Lélegzetem elorozza. Márványcsókja gyilkos méreg, Három szemem reá réved. Megsimogat; csontom roppan, Sebzett szívem nagyot dobban. Sajgó lelkem szegény árva – Halál hölgye táncátjárja.”
A navigátor megborzongott, és ismét az odakint fortyogó immatériumnak szentelte minden figyelmét, veszedelmes örvények után kutatva. Aztán kissé színtelenül egy régi navigátordalt kezdett dúdolni. Az elveszett lelkek tengerét.
Parsheen mama az üres levegőt simogatta. Csak nem a macskalényét akarta megnyugtatni, miközben hullani kezdtek a vírusbombák?
Jaq felidézte magában a következő esztendőt, mikor Baal Firenze megjelent az életében. Mert voltak fogaskerekek a fogaskerekeken belüli fogaskerekeken belül is. Az inkvizíció távolról sem volt a Káosz mocska elleni küzdelem alfája és omegája; és nem jelentette az utolsó állomást az inkvizíció titkos belső rendje sem.
A Pörölyrendet, az Ordo Malleust több ezer éve alapították, a legnagyobb titokban – még azelőtt, hogy a sebesült Császár visszavonult volna életfenntartó trónprotézisébe. Egyik mottója az volt: Ki őrzi az őrizőket? A rend még az inkvizíció nagymestereit is kivégeztette, ha ezek a nagy hatalmú személyek jelét adták, hogy elhajlanak az igaz tisztaság és engedelmesség alapelvétől.
Fő feladata azonban a démonok megértése és elpusztítása volt. Jaq megtanulta a nevét a Káosz nagy entitásainak: Slaanesh, a kéjenc; Khorne, a vérmocskos; Tzeentch, a mutátor; Nurgle, a ragályhozó. Ezeket a neveket nem lehetett könnyelműen emlegetni. Az emberi lények túlságosan gyakran tanúsítottak szó szerint végzetes vonzalmat az ilyen méreg-mocskos hatalmak és alárendelt démonjaik iránt; ez tulajdonképpen természetes is volt, hiszen ezek a káoszivadékok a hajdan élt lelkek alantas szenvedélyeinek váladékából olvadtak össze.
A Pörölyrend tagjainak kiképzése és felkészítése sokkal keményebb volt annál, mint amin Jaq inkvizítornövendék korában átesett. Egy vérfagyasztó szertartás csúcspontján olyan esküket tett, melyeket élete végéig hétpecsétes titokként kellett őriznie.
Hogyan is felejthetné el az első démont, amellyel természetének teljes ismeretében bocsátkozott harcba? Győzelme emlékét élénkvörös tetoválás örökítette meg a combján.
Jaq testét a ruhája alatt most már valósággal elborították az ilyen tetoválások, az arcát azonban szabadon hagyta, a titoktartás végett...
A bolygót Zeus VI-nak hívták; elmaradott mezőgazdasági világ volt.
A zeusi parasztok földet műveltek, és állatokat tenyésztettek. A csillagokról azt hitték, lyukak egy hatalmas takaróban, amit a mesés Császár húz az égbolt elé minden alkonyatkor. A napjuk olyan halványan sütött, hogy egy elébe emelt ököl ki tudta oltani a fényét delelőjén. Ha nappalonként egész égboltot betöltő fény ragyogná be őket, minden lángra kapna és elhamvadna a perzselő hőségben! Márpedig nyilvánvaló, hogy valójában az egész ég boltozat gyilkos sugárzásban úszik, hisz éjszakánként a Császár egyik látóhatártól a másikig húzódó takarójának felfeslett foltjain keresztül átszűrődnek a halálhozó fény foszlányai.
A parasztok sánta gyermekeket áldoztak a mennyei takaró tartónak. Ettől ugyan nem zárultak össze a nyílások a takarón, de legalább nem keletkeztek további lyukak sem.
Ezen a tudatlan világon aztán létesült egy kicsiny, jól felfegyverzett kolónia; tagjai „A Takarószegély Őrei”-nek nevezték magukat.
Talmi prédikátorok kezdték fennen hangoztatni, hogy a parasztok ostobán járnak el, mikor nyomorék csecsemőket áldoznak a Császárnak. Torz korcsokat! Ezért olyan ütött-kopott az éjszaka takarója. Mostantól kezdve a parasztoknak érettebb, ép testű fiúkat és lányokat kell felajánlaniuk, akik viszonylag jóképűnek és csinosnak számítanak. A tiltakozó szülőket a megvadult tömeg ízekre tépte mint eretnekeket. Az új szekta húsz év leforgása alatt megszilárdult, temploma az Őrök kupolás városa volt, amit egy kiterjedt barlangrendszer fölé építettek.
A végső összecsapásban Jaq és a kíséretében lévő Szürke Lovagok őrjöngő hívek százain verekedtek magukat keresztül, akiknek mindegyike magán viselte a Káosz jelét – itt egy csáp, ott egy fullánk, haj helyett tapogatók, szívókorongok, karmok, így jutottak el a gyülekezet főmágusáig, aki a barlangok mélyén húzta meg magát, ahol nyomorultul nyöszörögtek ketrecükben a fiatal rabok.
A mágus puffadt, szarvakkal ékes hermafrodita volt, epét izzadó méregzöld bőrrel. Ráncos pocakján nedvedző nemi szervek nyílásai tátongtak. Hosszú, izmos nyelve ide-oda csapkodott, s úgy ízlelgette a levegőt, mintha önálló érzékszerv lenne, amely kiegészíti a gombostűfejnyire zsugorodott szemek működését. De nyilvánvaló volt, hogy másra is használta.
Maró pézsmaillat úszott a levegőben. A barlang tetejéről drágaköves csúcsú sztalaktitok lógtak, melyek tompán fénylettek, akár megannyi lámpás. Fénylett a mágus is. Förtelmes testéből foszforeszkáló ragyogás áradt, mintha belülről rohadna; mintha ablak nyílna benne valami túlvilági, buja fényre.
A mágus egykor emberi lény volt; teste most annak a démonnak a hiperűri alakját tükrözte, amely megszállta és fokozatosan átváltoztatta őt.
A mágus harcolt; szédítően züllött vágyak obszcén delíriumát sugározta feléjük. A Szürke Lovagok, bár pszicsuklyák védték őket, meginogtak. Jaq minden mentális kiképzése dacára érezte, hogy torzulni kezd belülről. Látását élénkrőt miazma ködösítette el.
A lövések célt tévesztettek, irányt változtattak, mintha a mágus dróton rángatott bábuként mozgatná támadóit, s kényszerítené őket, hogy egymás ellen harcoljanak.
Két Szürke Lovag meghalt. Jaq azonban felvértezte magát saját elkínzott tisztaságával, és egyszerre tüzelt a pszipuskából meg a sorozatlövőből.
A mágus hosszú pillanatokig megőrizte az alakját, és Jaq már-már kétségbeesett.
Aztán a szörnyeteg zöld teste kipukkadt, akár egy mocsokkal teli ballon, undok szennyel fröcskölve be a barlang falait és a reszkető fiatal rabok ketrecét – ez volt az utolsó alkalom, hogy rajtuk hagyta a bélyegét.
Jaq bal combján zölden foszforeszkáló tetoválás ábrázolta a mágust.
A többi démon, amellyel később szembekerült, ha lehet, még visszataszítóbbnak bizonyult.
– A hidra nem démon – mormolta magában. – De hogy lehet az, hogy a hiperűrből való, és mégsem a hiperűr valamelyik hatalma irányítja?
Az Ordo Malleus démonológiai laboratóriumainak – a rend Elméleti Páholyának – értesülnie kell erről a különös új létformáról. Jaq imádkozott, hogy a Harlekin-ember elvezesse hozzá.
Gugol gyakorlatilag nullára csökkentette a Tormentum sebességét. A hajó mozdulatlanul lebegett az elveszett lelkek tengerén, mint a valóság illékony buboréka, utasai pedig tűnődve nézték a hiperképernyőt.
Egy gigászi roncs sodródott a kísértetiesen csillámló űrben, a hipertér szeszélyes áramlatainak kényére-kedvére bízva; a Fényfátylak úti célja. Cornellan hajója az előbb tűnt el az egyik sötéten ásító nyílásban.
A roncsot nem egyetlen szerencsétlenül járt jármű alkotta. Sokkal több volt ennél. Titáni összevisszasága őrült emberek és őrült idegen lények zavaros elméjéből fakadt. Legalább tízezer éves lehetett, annyira viharvertnek, himlőhelyesnek és réginek tűntek egyes részei.
Valahol a legmélyén lennie kellett egy hajómagnak, amely eltévedt a letűnt ősidőkben, vagy elvesztette a vezérsíkjait, és nem tudott visszatérni az anyagi univerzumba.
Talán meghalt a navigátora, szétroncsolták az elméjét a begyűrűző démonok. Esetleg hiperviharba került, és mikor a védőrúnák felmondták a szolgálatot, letörtek a vezérsíkjai.
A túlélők bizonyára foggal-körömmel kapaszkodtak az életbe, s közben eluralkodott rajtuk a téboly és a kétségbeesés; leszármazottaik – ha voltak – űrkor csókká degenerálódtak.
Az évezredek során aztán újabb roncsok és eltévedt járművek csatlakoztak az elsőhöz, hol darabokban, hol egészben; egyesek talán hajótörést is szenvedtek a rákos daganatként burjánzó fémszörnyön, mely időközben köb kilométeres nagyságrendűre dagadt.
Az újonnan érkezettek között több mélyűri hajó is volt, amely sohasem szállt le a bolygókra. A roncsból csipkézett szélű bástyák és támpilléres tornyok álltak ki lehetetlen szögekben, mintha a barokk repülő kastélyok ismételten egymásnak ütköztek volna.
Az egész roppant tömeg valami szelvényezett fémbálnára emlékeztetett, amiből mindenféle áttételes rákdaganatok sarjadnak. Egzotikus alakú keresztantennák meredeztek. A konzolokon göcsörtös testű vízköpők sorakoztak, mintha a hiperűrbe okádnának. A mocskos üvegű galériák alatt közlekedőhidak eltorzult roncsai lógtak. A hajótesteket gazdagon díszített uszonyok és taréjok tarkázták. Egy zsilipsort törpe szobrok szegélyeztek, egy másikon vésett rúnák ékeskedtek. Az ágyútornyok vicsorgó farkasok és sárkánygyíkok alakját viselték. Egy roppant, tátongó kapu ásított a Tormentum felé; élénkvörös plasztacél ajkak csupasz ében-fogakkal, melyeket aranyló varázsszövegekkel róttak tele. Ez a kapu valami végtelen, kövér férget igyekezett lenyelni – vagy talán kiokádni a hiperűrbe?
A roncs körül úgy tekergőztek a hidra viaszos csápjai, mintha nyüzsgő gilisztákból font koszorúfüzérek lennének. Kocsonyás csápok kígyóztak ki az ablakokon és a burkolat repedésein. Szívókorongos karok lebegtek lusta mozgással a hiperűr áramlataiban, akár a hínár a folyó sodrában. A szörnyeteg egyes részei – hatalmas, puffadozó részek – lomhán lüktettek, szétmarcangolt altestekből kiömlő belek benyomását keltve. Mások csaknem elszakadtak a nagy egésztől; vékony nyálfonalakon lógó roppant turhák. A roncs óriási volt – a hidra valószínűleg még nagyobb.
Jaq hálát adott az emberiség urának, hogy épségben ideértek. Nem kellene hálát adnia Parsheen mamának is?
– Nem tudnál egy kicsit közelebb menni? – kérdezte Gugoltól. – Persze úgy, hogy biztos távolban maradsz a hidracafatoktól.
– A kérdés szerintem az, hogy a cafatok biztos távolban akarnak-e maradni tőlünk, Jaq.
– Majd kiderül. Az előbb mintha láttam volna egy szabad üregfélét. Bal felső kvadráns, látod?
Valóban. A tapogatózó fürkész, kocsonyás csápok nem tömték el a roncs mélyére nyíló összes potenciális bejáratot.
Miközben a navigátor a pályamódosító fúvókák segítségével lassan közelebb noszogatta a jelzett ponthoz a Tormentum Malorumot, Jaqban valami különös, intuitív biztonságérzet kezdte háttérbe szorítani a roncs és a hiperűr által sugárzott félelmet. Óvatosan ráhangolta mentális érzékszervét a különös érzésre, s végül szinte biztos volt benne, honnan ered.
A Tormentum ismét csaknem mozdulatlanul lebegett a roncs barázdált, himlőhelyes szirtfala mellett. Még mindig százméteres nemlétűr ásított közöttük; ennyi választotta el a hajót a tépett szélű hasadéktól, amiben akár több nehézpáncélzatú űrgárdista is elfért volna egymás mellett. Bárcsak lennének ilyen harcosok a fedélzeten!
Gugol idegeskedett.
– Ha közelebb megyünk, bármilyen hirtelen támadó hiperhullám nekisodorhat minket...
– Elég ez is – mondta Jaq. – A fennmaradó távolságot űrruhában fogjuk megtenni.
A navigátor arcából kifutott a szín.
– Azt akarod mondani, hogy hagyjuk el a hajót... éppen itt?
A zömiknek egy pillanatra a foga is vacogni kezdett.
– Izé, főnök, csa... csak nem egy hip... hiperűri sétára célzói?
– De hát ez őrületes kockázat – tiltakozott Gugol. – A hiperűrben bárhol megjelenhetnek... dolgok. Olyan dolgok, amiket inkább nem szeretnék megnevezni!
– Biztonságban leszünk – mondta Jaq. – Nagy erejű démonvédő mezőt érzékelek a roncs körül. A mező elég nagy kiterjedésű. Mi pont a szélén leszünk. A démonivadékok képtelenek behatolni ide, hogy manifesztálódjanak. Szinte teljes biztonságban elhagyhatjuk a Tormentum védőpajzsát.
Zhord bizonytalanul toporgott, aztán megköszörülte a torkát.
– Legalábbis szerinted... Izé, nem csak azért mondod ezt nekünk, hogy, izé, felvidíts minket?
– Damnatio! – káromkodta el magát Jaq. – Mit gondolsz, bolond vagyok?
– Jól van, jól van, hiszek neked, főnök. Védve leszünk.
Az, hogy a roncsot energiamező védi démonok beszivárgásától, felpiszkálta Jaq kíváncsiságát, egyszersmind azonban meg is könnyebbült tőle. Mert ebben az esetben hogyan fűzhetné a démoni gonoszságot bármiféle kapcsolat a hidrához?
– Rendben – mondta Gugol. – Ezennel visszavonom a tiltakozásomat, amelynek mint hiperűri pilóta köteles voltam hangot adni. – Mesterkélten felsóhajtott. – Feltételezem, hogy nekem a fedélzeten kell maradnom. – Komor pillantást vetett Parsheen mamára. – Bár vele semmi kedvem egyedül maradni. A tekintetem ölni tud, de nem vakot. Ez a nő cseles és megbízhatatlan. Még akkor sem érezném biztonságban magamat, ha lakat alatt lenne.
Ó, igen, Gugolt egyszer teljes biztonságban magára hagyták egy zárt szobában, és hát meglepetés érte...
– Huh! – kiáltotta Zhord. – Szóval úgy döntöttél, hogy kihagyod ezt a kis kirándulást, mi, Vitalij? Jó tudni. Persze egy magadfajta lovagias fickónak meg sem fordulhat a fejében, hogy esetleg rálőjön erre a félresikerült Eleven Ős-paródiára. Pedig amit muszáj, azt muszáj.
– Határozottan ellenszenvesnek találom a gondolatot, hogy bármiféle fegyverrel lövöldözni kezdjek egy olyan hajó fedélzetén, melynek én vagyok a pilótája – jelentette ki a navigátor gőgösen.
Zhord viszonya Parsheen mamához drasztikusan megváltozott, miután megtudta, hogy az öregasszony elpusztította a Sztálindróm világát.
– Csak nem akarod, hogy ott lógjon a nyakunkon? – fordult Jaqhoz a kis ember dühösen. – Vagy mégis? Miközben utat vágunk magunknak a hidra csápjai között? Szerintem semmi értelme...
– Neked a Tormentumon kell maradnod, Vitalij, ebben igazad van – szögezte le Jaq. – Ami az asztropatánkat illeti...
Az lett volna logikus, ha most azonnal kivégezteü az öregasszonyt – méghozzá jogosan – egy iparvilág elpusztításáért, a Birodalom ellenében elkövetett szabotázsért. Elképzelhető volt azonban, hogy a Sztálindróm még nem semmisült meg, és a Tormentum Malorum idejében kiléphet a hiperűrből, hogy kényszerítsék Parsheen mamát a korábbi utasítást visszavonó üzenet továbbítására. Persze így is rászolgált a halálra, hiszen megkísérelte elárulni a Birodalmat.
Egyelőre azonban itt álltak, és azon vitatkoztak, mennyire volna tanácsos megölni Parsheen mamát. Az asztropata csak hallgatta őket, arcán egy mosoly halovány torzképével, és ki tudja, mit gondolt magában. Hogyan is ébreszthetne benne ez a vita bármiféle hűséget az útitársai iránt?
Hűséget? Milyen hűséget? Nyilvánvaló volt, hogy az öregasszony nem ismeri ezt az érzést. Legfeljebb a távoli macskalényhez fűzte valami érzelem, amit hideg fővel halálra ítélt.
– Érzékelni tudom a hipertéri kapuk megnyílását – jegyezte meg most Jaq felé fordulva. – A te hidrád a hiperűr szülötte, legalábbis részben, nincs igazam?
Nem könyörgött az életéért. Egyszerűen emlékeztette rá Jaqot, hogy továbbra is a hasznára válhat.
– Azonkívül – tette még hozzá –, azt hiszem, pontosan szeretnéd tudni, hogy merre van Cornellan abban a hatalmas roncsban.
Bárcsak Jaq érzékelni tudná a távolból a közönséges emberek fizikai jelenlétét, mint egyes pszik! Ami a pszichikailag aktív elmék szentjánosbogarát illeti, ahogy a létezés éjszakájában izzanak – ó, azokat bármikor képes volt kimutatni. Ez az érzékszerve lett figyelmes a démonok elleni védőmező ködére is, ami a roncsban lapulókat oltalmazta, bárkik legyenek is azok.
– Biztos vagy benne, hogy egyértelműen meg tudod határozni a helyzetét, asztropata? – kérdezte nyersen.
Parsheen mama ráemelte vak tekintetét.
– Igen – mondta. – Értek a hipertéri nyomkövetéshez, nagyon értek. Egyébként nem keresem őt. Csak a postagalambom visszhangjára figyelek.
Ey'Lindi szólalt meg.
– Ugye végig energiapáncélt fogunk viselni a roncsban? Ez megoldaná Parsheen izomsorvadásának problémáját.
Ó, nem, a történtek után Ey'Lindi sosem nevezné az asztropatát mamának!
– Huh! Ruházzunk föl egy eszelős szipirtyót egy nőstény tigris erejével?
– Feltételezem, Zhord – mondta az orgyilkos –, át tudod szerelni úgy a vértezetet, hogy bármelyikünk kikapcsolhassa, ha rosszul viselkedik.
– Semmi perc alatt, hölgyem.
– Gondoltam! Ez még nekem se jelentene különösebb gondot.
– Már azt hiszed, lángész vagy, csak mert eszedbe jutott, huh? Ó, a fenébe. Ne haragudj. Megharapom a nyelvem. Adjatok nekem tíz percet, és beszerelek egy távkapcsolót Vitalij űrruhájába.
– Az enyémbe? – tiltakozott a navigátor.
– Miért, mit gondoltál, kiét fogja felvenni a boszorka? Vagy azt hitted, hogy abban a vacak batyuban magával hozta a saját űrpáncélját, varázslatos módon lezsugorítva?
– Soha életében nem viselt még ilyet.
– Szeretnél megszabadulni tőle, de azt nem akarod, hogy a te űrruhádba bújjon!
– Persze hogy nem! Mentálisan beszennyezheti. Megzavarhatja a védőrúnák működését.
Zhord felkuncogott.
– Az inkvizítorunk majd megtisztítja, kipurgálja, és újra felszenteli utána.
A zömiknek szemlátomást nem sok bizodalma volt az ehhez hasonló technoteológiai eljárásokhoz, melyek hatékonyságáról Jaq – akárcsak a legtöbb értelmes ember – szilárdan meg volt győződve. Ennek ellenére a kis ember mégis elboldogult valahogy. Felszenteletlenül aligha maradna életben a hiperűrben!
– Minden űrruhát megáldok indulás előtt – ígérte Jaq. – Háromszorosan is, hiszen a lelkek tengerébe fogunk kimerészkedni! A Császár jegyében szentelem fel őket. Te, Világölő Parsheen mama, most elvezetsz minket Cornellanhoz. Meglepjük őt, csapdába csaljuk, és kifacsarjuk belőle a vallomás nedűjét.
Jaqnak eszébe jutott az összecsukható kínzóállvány, ami minden inkvizítor felszereléséhez hozzátartozott, hogy vallomást csikarjon ki vele a vonakodókból. Ő ritkán használta ezt az eszközt. Bár maga a berendezés ésszerű szerkezet volt, Jaq valahogy idegenkedett az alkalmazásától. Néha úgy tűnt neki, mintha az egész galaxis fájdalmas zokogástól és a gyötrelem sikolyaitól visszhangzana.
Jaq és Ey'Lindi öltözködtek. Zhord már belebújt a maga kisebb energiapáncéljába, Gugol pedig viszolyogva segítette bele a sajátjába Parsheen mamát; közben elhúzott szájjal fintorgott, mintha ürüléket csomagolna.
Combvérteket a lábra... Összekapcsolni őket a deréköwel... A harangszabású lábszárvédőt a sípcsont fölé... Csatlakoztatni hozzá a mágneses csizmát...
– Benedico omnes armaturas – kántálta Jaq. – Benedico digitabula et brachiales. cataphractes atque pectorales...
Aztán ellenőrizték a külső szenzorokat, a hőmérséklet-szabályzókat, a légcserélőket...
Jaq, Ey'Lindi és a kis Zhord, aki rángatva vonszolta maga után a tehetetlen Parsheen mamát, úgy araszoltak befelé a Utáni, fölrepedt fémbarlangba, mint négy, oltalmazó hatszögekkel, vörösen fluoreszkáló emblémákkal és fegyvertartó tokokkal ékes fekete páncélú ganajtúró bogár. Amíg csak lehetett, fenn akarták tartani a rádiócsöndet.
Évezredek hordaléka lebegett céltalanul körülöttük; ismeretlen humanoidok különös, göcsös koponyái, amik szabálytalan alakú, meteorkráterekkel pöttyözött aszteroidákra emlékeztettek; egy félig salakká olvadt ősrégi plazmavető; ütött-kopott konténerek felhasadt falakkal; egy viharvert ketrec, benne egy tarka akrobatatrikót viselő hullával. A selymes szőke hajzuhatag nőre vallott, bár maga a test rég felismerhetetlen, aszott kupaccá zsugorodott.
Lámpájuk fénye imbolygó csíkokat hasított a sötétségbe. Árnyékok cikáztak. A ketrecbe zárt holttest mozgolódni látszott, mintha szabadulni akarna. A terem mélyén gigászi, zord szellemalakok keltek tünékeny életre. Persze mindez csak káprázat volt.
Jaq energiapálcát, sugárbárdot és pszipuskát hozott magával. A pálca, mely leginkább egy rejtelmes áramkörbe ágyazott tömör, fekete fuvolára emlékeztetett, pszichikai energiát tárolt, hogy erősítse vele a pszik mentális támadását. Ezeket az energiapálcákat ismeretlen fajtájú idegen lények fejlesztették ki, később kerültek a Birodalom kezére; a legnevezetesebb leletet, amely több köteg ilyen fegyverből állt, a Karsh XIII. jégbarlangjaiban találták. A pálcák minden külső behatásnak ellenálltak, egyáltalán nem lehetett átalakítani őket – ez mellesleg amúgy is szükségtelen lett volna –, így hát talán a legkevésbé díszes darabjai voltak a Birodalom roppant arzenáljának. Ezzel szemben Jaq sugárbárdjának nyelén rokokó ékítmények sorakoztak, markolatgombja egy sárgaréz orkkoponya volt, s a bonyolult védőpecsétekkel díszített teleppel drágaköves kígyóra emlékeztető energiakábel kötötte össze. A pszipuskát is számtalan karmantyú és forrasztott borda díszítette, amikbe titkos hatalmú rúnákat véstek a démonok elriasztására.
Jaq felhívta Ey'Lindi figyelmét a filigrán mívű, jáde-díszes keretbe foglalt bio-szkennerre. Zöld fénypont jelezte az élet pszichikai lüktetését, valahol a roncs mélyén. Ám a szkenner működését erőteljesen zavarták a hidra eleven aspektusának kisugárzásai; a jel nagyon gyenge volt.
Egyértelmű volt, hogy az az életfolt még messze van tőlük; Jaqnak azonban úgy tűnt, hogy a műszer nem csak egy éles jelet igyekszik megkülönböztetni – tehát Cornellan nincs egyedül.
Kérdő mozdulattal feltartotta páncélkesztyűjét, aztán szétnyitotta öt ujját... egyszer... kétszer.
Ey'Lindi visszajelzett; szerinte még legalább tízen tartózkodtak a roncsban. Talán többen is.
Mikor Jaq ismét a szkenner képernyőjére nézett, már csak szürke szemcsék kavarogtak rajta. Túlságosan zavarta a hidra jelenléte. Nagy bosszúságára az érzékeny műszer pillanatokon belül felmondta a szolgálatot, ahogy az éjszaka nyíló virág is elsorvad a vakító napfényben. Elmormolt egy imát, de a készülék lelke elpusztult, és nem lehetett életre kelteni.
Mióta behatoltak a roncsba, Jaq intenzíven érzékelte maguk körül a démonok elleni védőmezőt. Noha nem egy tekintetben megkönnyebbült tőle – hiszen a démonfajzatok így nem tudnak beszivárogni a környezetükbe, hogy manifesztálódjanak –, a különös óvintézkedés ismét felpiszkálta a kíváncsiságát.
Jaq szívből utálta az űrhajóroncsokat. Mindenki tudta, hogy ezekben a bűzlő plasztacél tetemekben génorzótenyészetek lapulhatnak, melyek évszázadokig és évezredekig sodródnak az űrben, míg a hipertér valami részidős torzulása ki nem okádja őket az anyagi univerzumba, egy gyanútlan, sebezhető világ közelében.
Vagy degenerált kalózok húzhatják meg magukat bennük, akik a Káosz korcsaivá züllöttek.
A Birodalom hű alattvalói féltek a roncsoktól. A hiperűrben utazó birodalmi kereskedők már puszta látványukra menekültek. Az űrgárdisták kötelesek voltak átvizsgálni őket, leszámolni az összes ellenséges érzelmű lénnyel, aki tanyát ütött rajtuk, és összegyűjteni az ősi technológia minden egyes ezredéves maradványát, ami esetleg a rozsdálló falak közé beágyazódva lapul rajtuk, akár az igazgyöngy a fűrészkagyló halálos héjában.
Az ilyen vizsgálatok gyakran torkolltak szörnyű végbe.
Van-e jobb hely az áruló cselszövény magjának-lelkének elrejtésére egy ilyen hajógigásznál, amely céltalanul tévelyeg a roppant hiperűrben, és minden épeszű utazó kerüli?
A négy behatoló végiglebegett a termen. Fél tucat fekete torkú folyosó ásított feléjük a legkülönfélébb irányokból. Kettőnek a mélyéről hidracsápok kígyóztak elő; lomhán hullámzó, nyálkás kábelek.
Parsheen mama egy harmadik, üres folyosónyílásra mutatott. Az irány egybeesett a szkenner életet jelző zöld pontjával.
Ha nincs a mentális postagalamb, minden bizonnyal eltévednek a titáni roncs zsigereinek kusza útvesztőjében, amit nem egyetlen hajó, hanem száz alkotott, s ezek közül némelyik önmagában is óriási volt.
Kormos csarnokokon vágtak át, melyek zsúfolásig tömve voltak halott gépezetekkel, úgyhogy alig lehetett utat vágni köztük. Elhagyott liftaknákon lebegtek végig, lehetetlen szögekben elágazó folyosókat hagytak maguk mögött, ahol a falakat díszítő domborművek elfelejtett csatákat örökítettek meg, melyekben pillangó alakú hajók viaskodtak egymással, áttetsző szellemszárnyakon. Az acélfalakat néhol rettentő karmok nyomai szántották fel. Másutt rejtelmes rúnák izzottak rajtuk.
Lámpáik fénye rég elporladt emberek falfirkáira esett – imákra, átkokra, disznólkodásokra, fenyegetésekre –, és bonyolult szimbólumok sorozatára, amely vagy valami idegen faj ismeretlen írása lehetett, vagy az őrület kalligráfiája. Áthaladtak egy zónán, ahol a szerteszét lebegő csontok, kitépett végtagok és múmiává aszott fejek kannibalizmusra utaltak.
Végül egy még működő légzsilipen keresztül eljutottak egy olyan szekcióba, ahol a levegő megmaradt belélegezhetőnek, és a hőmérséklet is elviselhető volt.
Megmaradt? Ó, nem, gondolta Jaq. A roncsnak ezt a részét valaki felújította.
Fölcsapta a sisaklemezét, és óvatosan beleszimatolt a levegőbe. Elegendő oxigén, némi ózon – és egy leheletnyi érzéki, de émelyítő parfümillat, amivel mintha a háttérben meghúzódó égett szagot akarták volna elnyomni, a megperzselt hús édes-kesernyés bűzét.
A többiek követték a példáját, Parsheen mamának Zhord segített.
– Nagyon közel van – jelentette ki az asztropata tompán.
Plasztkristály panorámaablak előtt álltak, ami egy óriási, ködös hangárra nézett, melyet csak itt-ott világított meg egy-egy irányjelző fénycsík. Az egyik mágneses dokkban a Fényfátylak pihent. Körülötte hat másik csillagcirkáló. Az egyik óriáscápára hasonlított; a másik piranhára; a harmadik skorpiófullánkra. Jaq a szeméhez emelte a messzelátóját, de hiába kutatott rajtuk nevek, emblémák, azonosítási számok után. Csak a szokásos biztonsági rúnák. A hajók máskülönben, amennyire meg tudta állapítani, névtelenek voltak, eltitkolták kilétüket. Karbantartó robotok gurultak ide-oda, vagy egyensúlyoztak szívókorongos póklábakon a járművek külső burkán. A hangárt a dokkoláskor kibocsátott égésgázok vonták ködbe.
Az a cápahajó nagyon emlékeztette valamire...
Egy hangszóró szólalt meg recsegve.
Isten hozott, Jaq Draco! – Cornellan hangja volt; félig vidám, félig őrült. – Gratulálok! Nem csaltak beléd vetett reményeink.
Reményeink? Kik azok a mi? – kiáltotta vissza Jaq, és kurta mozdulattal helyére kattintotta sisaklemezét, gáztámadás esetére. Ey'Lindi és Zhord követte példáját, s Ey'Lindi az öregasszony sisaklemezét is lecsukta.
Jaq előhúzta a sugárbárdját. Az orgyilkos és a kis ember egyelőre maradt a lézerpisztolynál. A roncs tömegvonzás nélküli közegében a befulladt robbanótöltények és más lövedékek hosszan keringhetnek kiszámíthatatlan pályákon a szűk térségben.
– Mindent megmagyarázunk! – válaszolta a hang, ezúttal a rádiókészülékeikből.
– Előbb viszont rakjatok le minden fegyvert és vértezetet. Különösen az orgyilkosnak kell valamennyi cseles kis szerkentyűjétől megszabadulnia. Kivéve persze önmagát! Ő a legcselesebb szerkentyű az összes közül. – Cornellan kuncogott. – Ne totojázzatok sokat. Figyelünk titeket.
Jaq bekapcsolta a mágnescsizmáját, hogy legyen kiindulási alapja az esetleges harchoz. Zhordnak és Ey'Lindinek nem kellett mondani, hogy ugyanezt tegyék.
– Ó, szóval gyökeret vertetek! – gúnyolódott a hang.
Parsheen mama továbbra is vakon lebegett a plasztkristály panorámaablaknál. Jaq türelmetlenül intett, és előrelendítette jobb lábát.
Ebben a pillanatban a szellőzőrendszer távolabb eső vízköpőiből szürke karokká duzzadó kocsonyaujjak fröccsentek keresztül-kasul a folyosón. A kis csapat mögött hasonló hidracsápok lövelltek elő a falakból, elzárva a visszavonulás útját.
Jaq bekapcsolta a sugárbárdját, és csörtetve megindult előre. Ey'Lindi és Zhord lézertűzzel fedezték oldalról, kettébe nyesve a feléje vonagló csápokat.
Átvágott tapogatók tekergőztek vakon, és olvadtak bűzös váladékká. Nyálkás foszlányok repkedtek a levegőben. A hidra egyre csak áradt a folyosóra – most már az összes vízköpőből. Az anyaga újjáformálódott és összehegedt, ugyanolyan iramban forrt össze és meredt kocsonyává, ahogy Jaq és társai szabdalták sugárbárddal és lézerrel.
Jaq lábát minden mágnesességnél nagyobb erő ragadta meg. A padlót már bokáig érő, térdig érő rétegben borította a ragacsos, nyálkás, miszlikbe vagdalt hidra, amely kezdett megkötni, akár az enyv. Jaq kiszabadította a sugárbárddal az egyik csizmáját, a hidra azonban pillanatokon belül utánakapott, és ismét lebénította.
Másodpercek alatt az egész folyosó csordulásig megtelt a hidra szubsztanciájával. A nyálkás kocsonya összesajtolódott Jaq vértezeten, s noha a páncél jóval nagyobb nyomásnak is károsodás nélkül ellenállt volna, Jaq már alig bírt mozogni, hiába kapcsolt teljes energiára. Vörös vészfények villogtak a sisakjában, miközben erőlködött.
Inkább abbahagyta; nem akarta lemeríteni a vértezet elemeit. A páncélos markában szorongatott sugárbárd tovább szabdalta előtte a hidrát, de ha az élete múlik rajta, akkor is képtelen lett volna előrenyomulni az így szabaddá tett térségbe. A hidra olyan szorosan tartotta a karját, hogy még a fegyvert sem tudta átvenni a másik kezébe.
Nem látott semmit, csak a sisaklemezére kenődő nyúlós, szürke kocsonyát. Kínzó tehetetlenségtudat fogta el. Kijátszották. Csapdába csalták. Eddig ugyan haja szála se görbült, gyakorlatilag azonban zamatos ínyencfalat lett belőle egy tál fűszeres aszpikban.
Ahogy a többiekből is.
– Szüntessétek be a tüzet, ha tudjátok – utasította rádión láthatatlan útitársait.
– Csak önmagunkban tehetünk kárt.
Ahogy igyekezett meglazítani marka szorítását a sugárbárd kapcsolóján, a kocsonya mintha együttműködött volna vele. Előbb elernyedt, aztán ismét megszilárdult az immár kikapcsolt fegyver körül.
Ekkor Jaq érezte, hogy valami szétfeszíti páncélkesztyűs ujjait; a sugárbárd egyszerre csak eltűnt közülük. Hamarosan rájött, hogy módszeresen kihámozzák a vértezetéből, s a félelem jéghideg gombócba gyűlt benne az ágyéka táján.
A hideg acélujjak érintése! Rádöbbent, hogy egy robot vetkőzteti, s egyúttal megfosztja minden látható fegyverétől. A robot a hidra anyagában mozgott, a szörnyeteg nyilvánvaló jóváhagyásával.
Jaqnak eszébe jutott, hogyan erőszakolták meg a hidrával Ey'Lindit, és félni kezdett, hogy az orgyilkos eszét fogja veszteni, ha lehúzzák róla a mentálcsuklyáját. Egyszersmind azonban abban is reménykedett, hogy Ey'Lindinek marad valamilyen titkos fegyvere, talán egy kivájt fogában.
Mikor Jaq fejéről leemelték a sisakot, a hidra nem tódult be a nyílásba, hogy megfullassza.
– Hallotok engem? – kiáltotta.
A hidra, alig pár centiméterre a szemétől és a szájától, magába szívta és eltorzította a hangját, mintha víz alatt kiabálna.
Ám a ragacsos szörnyeteg hamarosan visszahúzódott az arcától, s módszeres lomhasággal elszivárgott a szellőzőrendszerbe. Jaq továbbra is képtelen volt mozdulni. Tagbaszakadt, félelmetes robotok tartották vaskézzel a négy behatolót.
Ezek a gépek külsőleg az emberek iszonyú torzképei voltak; fémborításukat úgy alakították ki, mintha halomra dobált csontok alkotnák őket, itt-ott vigyorgó, szétlapított koponyákkal. Mindegyiknek két, buzogányfejben végződő hajlékony acélcsápja és egy rákszerű ollója volt. Arcukat, ahol az érzékelőik voltak, meredező agyarakkal vicsorgó démonmaszkok takarták.
A hidrának végül nyoma sem maradt, néhány alvadt pocsolyától eltekintve a padlón eg a falakon.
– Ezt a rengeteg kellemetlenséget mind elkerülhettük volna – jegyezte meg Cornellan hangja. – Most pedig, kedves vendégeink, vacsoraidő!
A nyugtalanító külsejű robotok végigcsattogtak a folyosón mágneses talpukon, súlytalan foglyaikat magukkal vonszolva. A páncélok és a fegyverek ott maradtak a szűk térségben lebegve. Legalább nem vetkőztettek meztelenre, gondolta Jaq. Csak Zhord vette magának a fáradságot, hogy tiltakozzon és rúgkapáljon.
A boltíves előadóteremben, ahová a robotok vitték őket, másfél tucat palástos alak ült körül egy U alakú komputerkonzolt. A fekete és karmazsinvörös palástok alatt energiapáncél volt rajtuk, és hosszú álarcot viseltek, valamennyien ugyanolyat.
Harminc álcsászár tekintett a foglyokra, festett lencséken keresztül; mert a maszkok az emberiség urának aszott vonásait utánozták, még a csövek és huzalok sem hiányoztak róluk, melyek életben tartották azt az eleven holttetemet.
Egyedül a viháncoló Cornellan viselte valódi, ravaszdi arcát. Dominóruha volt rajta, baloldalt fehér alapon fekete, jobboldalt fekete alapon fehér rombuszokkal. Merevített gallérja fehér volt, és bordázott. Fekete köpenye kecses ívet írt le a levegőben, ahogy bókolva meghajolt a jövevények felé. Igazgyönggyel hímzett mágneses cipője kunkori orrú, és aranyszínű volt. Fején hetykén félrecsapott, tollas kalpag ékeskedett. Micsoda életveszélyes, alattomos ficsúr volt ez az ember!
– A Császár nevében – szólt Jaq. – Ti, akik gúnyt űztök a Császárból...
– Hallgass! – mordult föl egy hang. – Mi a Császár hívei vagyunk. Az ő parancsára cselekszünk.
– Mikor itt bujkáltok a hiperűrben? Mikor a Káosz egyik torzszüleményével kísérleteztek?
Az egyik álcsászár hirtelen letépte magáról a maszkot. Az a háromágú, gyömbérszín szakáll! Az a busa szemöldök! Jaqot döbbenet rázta meg.
– Harq Obispal!
Hát persze; az a cápahajó...
Az irgalmat nem ismerő inkvizítor bömbölve felkacagott, fehér fogsorában kéken villogtak az acélfogak.
– A hivalkodó vakhit is jó álca lehet, Jaq Draco! A fanatikus kérkedés eltereli a figyelmet az ember igazi céljáról. Bár azt nem tagadhatod, hogy a Sztálindrómot meg kellett tisztítani a parazitáktól! Ó, azok a génorzók; milyen kapóra jöttek...
Obispal tekintete Ey'Lindire villant, s az arca elkomorodott, mintha most rakná a helyére az utolsó darabját egy kirakójátéknak, ami már rég furdalta az oldalát, de az eredményül kapott kép valahogy nem tetszene neki.
Vajon tudják-e Obispal társai, hogy az elvakultan öldöklő inkvizítor csak azért lehet most itt az előadóteremben, mert Jaq orgyilkosa annak idején biztonságba rántotta őt egy vaszilarjovi utcán? Jaq rámosolygott a szenvtelen képű Ey'Lindire, s magában megáldotta őt azért az önkényes, impulzív lépéséért a Sztálindrómon.
– Halld szavam, egyszerű inkvizítor! – mondta. – Halld, és engedelmeskedj! Én a Pöröly gyermeke vagyok.
Obispal elvigyorodott.
– Jól tudom. Mi másért tartottad volna szemmel minden lépésemet? Jaq igyekezett kihasználni az előnyét, bármilyen kicsi is volt.
– És jól is tettem, különben most nem élnél, széttéptek volna a génorzók, ugye? Néhány álarcos alak mozgolódni kezdett. Az egyikük megkérdezte:
– Igaz ez?
Még Cornellan is meglepettnek tűnt.
– Tulajdonképpen igen – ismerte el Obispal –, bár abban az előrehaladott fázisban az én halálom már nem változtatott volna az ügy végkimenetelén. Csak kissé óvatlan voltam egy alkalommal. Az ember mindig köteles kockára tenni az életét a Császárért, áldott legyen a neve. – A szakállas férfi egészen mellékes dolognak tüntette föl az esetet, és Jaqnak be kellett látnia, hogy jobban vág az esze, mint hitte volna.
– Mindenesetre – sziszegte egy másik álarc – szégyen lett volna elveszíteni egy ilyen bátor harcost, mikor Őiszonyúsága küldetésében járunk. Rátermett jelölteket nem könnyű toborozni. És ezzel már el is jutottunk hozzád, Draco...
Távolabbról egy másik hang szólalt meg, amit Jaq valahogy ismerősnek talált.
– Draco, mire van legnagyobb szüksége a galaxisnak? Jaq azonnal rávágta:
– Ellenőrzésre.
– Akkor hadd avassalak be Császárunk néhány gondolatába az ellenőrzés el képzelhető legtökéletesebb módjáról... – A hang gazdája leemelte arcáról a maszkot.
Jaqon ismét erőt vett a döbbenet. Egy ismerős, higgadt szempárral találta szemben magát, mely egy igazi szemből és a másik helyére beültetett optikai lencséből állt: az ezüsthajú férfi, akinek fél arcát forradás szelte ketté, melybe apró rubinokat varratott, mintha a rég begyógyult sebhely még mindig vértől piroslana, nem volt más, mint maga Baal Firenze.
– Nagyprior! – Jaq nem tudta teljesen kiölni a megszólításból a gyermekfővel belenevelt tiszteletet. – Hiszen ön küldött engem a Sztálindrómra...
– Te pedig eszesebbnek bizonyultál, mint vártam. – Firenze Jaq kísérői felé intett a fejével. – Azt akarom, Zephro, hogy magunk közt maradjunk.
Cornellan érzékeléskioltó csuklyákat kapott elő, egyet Zhord fejére húzott, egy másikat Parsheen mamáéra. Aztán az ajka előrevillant, akár egy vadászó gyík villás nyelve, s futó csókot lehelt Ey'Lindi szemöldökére, mielőtt őt is vakságba és süketségbe taszította volna.
– Mint tudod, Draco – folytatta a nagyprior –, az inkvizíciónak van egy külső és egy belső köre. Itt van még aztán az Ordo Malleus, a Titkos Nagymestereivel. Ezeknek a nagymestereknek a körében létezik egy titkos, legbelső konklávé, amit néhány évtizede maga a Császár alapított. A testület kizárólag neki tartozik felelőséggel, és most itt ülésezik ebben az előadóteremben. Ezt a csoportot, amelynek létezése hétpecsétes titok, a Hidra Birodalmi Rendjének hívják. Legfőbb eszköze természetesen a hidra. Hosszú távú célkitűzése nem más, mint a galaxis valamennyi emberi elméjét totális ellenőrzés alá vonni.
És Firenze nagyprior nekilátott, hogy elmagyarázza a tervet, melynek megvalósítására az életüket tették föl a roncsban összegyűlt Titkos Nagymesterek...
Talán egy óra telhetett el? Jaq még mindig egészen kába volt a hallottaktól, olyan nagyszerű és förtelmes volt ez a vállalkozás...
A beavatottak közül mintegy húszan levették az álarcukat, jó szándékuk jeléül. Jaq egyiket sem ismerte – hacsak át nem operáltatták az arcukat egy plasztikai sebésszel –, azt azonban látta, hogy valamennyien igazi emberek, egyikük vonásait sem szennyezte a Káosz mocska. Jól megjegyezte az arcukat, hogy később bármikor felismerje őket.
Nyolcan megtartották az inkognitójukat. Ezek a karmazsin palástot viselők voltak a Hidra Nagymesterei. Hihetetlen mentális erő sugárzott belőlük, de semmi olyasmi, ami démoni fertőzésre vallott volna. A gyülekezet kétségkívül romlatlan vérű emberekből állt.
Obispal tagja volt ennek a rendkívül különös rendnek. Jaqnak is fogadalmat kellett tennie, hogy az lesz. Tompán ismételte a szájába adott szavakat, mintha álmában beszélne. Többek között esküvel kötelezte magát, hogy soha többé nem tér vissza a Földre, és nem keresi föl az inkvizíció főhadiszállását, de az Ordo Malleus nehezebben körülírható székhelyét sem.
Cserébe kapott egy új elektronikus tetoválást, amit Cornellan pingált fel nagy műgonddal a jobb arcára. Vonagló polipot ábrázolt, amint egy eleven ember feje köré tekeredik. Azok, akik a jelenlévők közül levették az álarcukat, egy pillanatra aktiválták saját hasonló tetoválásukat, majd gondolati úton eltüntették.
Így derült ki, hogy a ravasz Zephro Cornellan valójában az Ordo Hydra bizalmi ügynöke. Egyáltalán nem ellenség, hanem harcostárs minden vállalkozások legnagyszerűbbjében, leggrandiózusabbjában és legocsmányabbikában.
Jaq őrizetére bízták a hidra néhány darabját, egy kódolt zárral ellátott nikkelacél sztázis-tartályban. Biztosították, hogy később, ha leszakít belőle egy-két csápot, hogy megfertőzze vele az útjába eső világokat, a hiányzó mennyiség a sztázis ellenére újra fog sarjadni, mivel a hidrát összetartja az anyagi univerzum alapját képező Káosz, bármilyen messze kerüljenek is egymástól a foszlányai.
– Nincs több kérdésem – mondta végül Jaq a konklávénak.
– Akkor vedd le a csuklyát azokról a használható egyedekről – utasította Firenze Cornellant.
Ey'Lindi, Zhord, Parsheen mama: egyedek, puszta pontok, apró macskakörmök a végtelen Birodalomban és a beavatott nagymesterek elképesztő, ármányos cselszövényében. Jaq a maga részéről egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy ő is ilyen egyednek számít-e, vagy valóban befogadták soraikba a világegyetem sorsának alakítói.
Még az esetleges megfiatalításokat beleszámítva is roppant valószínűtlennek tűnt, hogy a jelenlévők bármelyike megéri azt az időt, amikor személyesen megtapasztalhatja – az élvezheti szó nem igazán tűnt helyénvalónak – a hidraterv gyümölcseit. Hacsak a nyolc, álarcos nagymester nem bízik annyira a többiekben, hogy valami hihetetlen hajószörnyetegen elutazzon a szomszéd galaxisba és vissza, kihasználva ezzel az időeltolódást. Esetleg évszázadokra sztázisba helyezik magukat. De megkockáztathatják-e, hogy kivonjak magukat a terv lassú kibontakozásából? Nem lesz-e szükség közben éles elméjükre, szervezőképességükre?
Azaz a vállalkozásnak valóban önzetlennek és altruistának kell lennie; akik jelenleg munkálkodnak rajta, saját személyükben semmi hasznot nem húzhatnak belőle. Ez azt jelenti, hogy ez valóban a hosszú távú megváltás terve; a szolgaságba alázás révén nyert megváltásé...
Cornellan levette a csuklyát Jaq útitársairól; hagyta, hogy a fények és a hangok ismét eljussanak az érzékszerveikhez.
A három ember, akit robotkarok fogtak le a súlytalan közegben, és semmilyen információ nem jutott el hozzájuk a környezetükből, a teljes érzéketlenség állapotában töltötte az elmúlt órát. Zhord vigyorogva nyáladzott, akár egy boldog csecsemő. Ey'Lindi arcán szelíd, ábrándos mosoly ült, amit mintha elfújtak volna, mikor magához tért. Parsheen mama felsikoltott, ahogy átsöpört rajta a külső benyomások visszatérő hulláma; valami olyasmit érezhetett, mint amikor az elfagyott végtagban a heves dörzsölés hatására újra megindul a vérkeringés. Az asztropata, talán életében először, mentálisan is ugyanolyan vak volt, mint vizuálisan: megtapasztalta a tökéletes elszigeteltség állapotát.
– Csudajó, hogy befutottál, Jaq – lelkesedett Zephro Cornellan, miközben összehajtogatta és elrakta a csuklyákat. – Igazán nem szeretném, ha közröhej tárgyává tennél, mint szegény Obispal barátunkat, mielőtt kollégákká fogadtuk egymást, de...
Obispal mennydörgőn felnevetett, bár hahotájába egy kis savanyú íz is vegyült.
– ...de nem mesélnéd el részletesen, miként sikerült végrehajtanod ezt a kiváló fegyvertényt, mármint hogy ránk találtál? Csak hogy teljes legyen a kép.
Lehetséges, hogy a Harlekin-ember tényleg nem tudja?
– Csak hogy teljes legyen a kép – mondta Jaq –, az asztropatánk követett. Elültetett az agyadba egy postagalambot.
– Ó, ó, hát persze. És mikor?
– Ne aggódj, pár nap múlva elsorvad.
– Pontosan mikor?
Hát nem tudja? Hát nem Cornellan vezette ide Jaqot az orránál fogva?
– Nos, hát amikor a tőlem lopott kémlegyeken keresztül kivetítetted magadról azt az incselkedő hologramot Lord Voronov-Vaux otthonában.
– Ahá! A kutyát megmarták. A kémet kilesték. Gondolom, közvetlenül azután történt, mikor eldöntötted, hogy mégsem rendeled el az exterminatust... Azt hiszem, ez az exterminatusdolog vett rá, hogy tisztelni kezdjem benned a széles látókörű gondolkodót, Jaq. Itt kárhozzak el, ha nem arra számítottam, hogy odaparancsolod az űrgárdistákat, és szétfröcskölöd egy kicsit a hidránkat az univerzumban! De nem, te végletekben gondolkozol. És ez nagyszerű. Az Ordo Hydrának végletes gondolatokra van szüksége, Jaq. Ássuk hát el a csatabárdot, cimbora, elvégre senkinek nem esett baja.
– Kivéve a Sztálindróm bolygó teljes lakosságát – jegyezte meg Jaq élesen.
Cornellan megdermedt.
– Hisz nem rendelted el az exterminatust, Jaq. Mihelyt a hidra visszavonulót fújt, meggondoltad magad.
Jaq állával az asztropata felé bökött.
– Ő továbbította az üzenetet. A maga felelősségére.
Néhány futó pillanatra Cornellan arca olyan volt, akár egy polimorfinon élő alakváltóé – ijesztő, torz kifejezések hullámzottak végig rajta hihetetlen iramban. De csak néhány futó pillanatra; utána felkacagott.
Kacagva odalépett Parsheen mamához. Kacagva előkapott egy lézerpisztolyt az övéből, és kacagva kilőtte az öregasszony egyik vak szemét, hogy az agyveleje hátul a falra fröccsent.
– Ó, nem, itt nem tűrhetünk meg egy olyan asztropatát, aki postagalambokat rak az ember kobakjába. Tekintettel kell lennünk arra, hogy milyen kaliberű személyek gyűltek össze ebben a teremben. Ó, nil és nunquam és sohasem!
Így magyarázta meg sietve Cornellan, hogy miért lőtte le az öregasszonyt...
Jaq, Ey'Lindi és Zhord visszakapták az energiapáncéljukat meg a fegyvereiket, aztán az elfajzott robotok kikísérték őket a roncstömeg hátborzongató útvesztőjéből. Zhord maga mögött húzta a navigátor immáron üres vértezetet, Jaq pedig a nikkelacél tartályt vitte. A barlangszerű teremben, ahol az idegen lények koponyái lebegtek, a robotok magukra hagyták őket.
Aztán a páncélzatra szerelt fúvókák segítségével a Tormentum Malorumhoz manővereztek – ahol szembe kellett nézniük a fedélzeten begubózott navigátor gyanakvásával.
– Gyere már, nyisd ki – mondta Zhord. – Bezártad a zsilipajtót.
– Aha – jött Gugol válasza rádión –, könnyű ám azt állítani, hogy ugyanaz a három ember van azokban a vértezetekben, aki eredetileg felvette őket...
– Mi ez? – kérdezte Jaq. – Elkapott a hiperűri idegbaj? Mi vagyunk azok, akik annak idején eloldoztunk a smaragd lakosztályban. Emlékszel?
– Aha, csakhogy ha ti az ellenségeim vagytok, akkor tudnotok kell erről, mivel ti voltatok azok, akik összekötöztek.
– Ha nem nyitod ki, Vitalij – mondta Ey'Lindi –, a halál hölgye tényleg elorozza a lélegzeted, szétroppantja a csontjaidat, megsebzi a szívedet, és így tovább.
El tud pirulni egy rádióhullám?
– Khm, persze, máris – hallatszott Vitalij hangja, és a zsilipajtó fordulni kezdett.
Most, hogy ismét biztonságban voltak a Tormentum fedélzetén, egy asztropatával megkevesbedve, ám egy lezárt sztázistartállyal gyarapodva, Jaqot már nem elégítette ki a Harlekin-ember magyarázkodása, hogy miért ölte meg Parsheen mamát.
– Nem az volt a benyomásod – kérdezte Ey'Linditől –, hogy Cornellan villámgyorsan kiszámította magában, van-e még valami esély a Sztálindróm megmentésére, ha visszatérünk az anyagi univerzumba?
– Huh, most aztán már hatalmas esélyünk van a bolygó megmentésére – kottyantott közbe Zhord. – Az a bohóc agyonlőtte az egyszemélyes hírközlő rendszerünket. Ezért tette volna?
– Szerintem – mondta Ey'Lindi lassan – Cornellan valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy a Sztálindróm számára már nincs remény. Hogy mindenképpen későn érkeznénk.
A hangjából kitetszett, hogy továbbra is gyűlöli a Harlekin-embert, de kénytelen tárgyilagosan megítélni a cselekedeteit. Jaq egyetértett.
– Azt hiszem, a hír egy pillanatra szörnyű haraggal és szomorúsággal töltötte el. Biztosan érzékenyen érintette egy világ meggyilkolása.
– Illik a képbe – mondta a zömik –, ha a kölyökhidrája gyerekszobájának szánta a Sztálindrómot.
– Nem, ennél mélyebbek voltak az érzelmei. Igazságot szolgáltatott a bolygónak, és végrehajtotta az ítéletet Parsheen mamán. Egy másodpercre megszállta őt annak a billiónyi embernek a lelke, akik valami kevéske kárpótlást követeltek kárba veszett életükért.
Ezek szerint tehát az Ordo Hydra valóban jószívű szervezet. Ugyanakkor persze nem ismer megalkuvást, és kénytelenségből totalitárius, hosszú távon azonban az emberi nem javára munkálkodik, noha a nemes cél érdekében embermilliók lelkét veri olyan tökéletes béklyóba, mint soha azelőtt.
Ezzel az értelmezéssel csak az volt a baj, hogy Baal Firenze szemlátomást örömmel nyugtázta a hírt, miszerint a Sztálindrómot örökre elnyelte a történelem süllyesztője. Ha a Sztálindróm nincs többé, a hidra felgerjedésének minden nyoma megsemmisül; és Jaqnak valami elképesztő hazugságot kell kieszelnie, ha meg akarja indokolni, miért adta ki az utasítást, már amennyiben hivatalosan felelősségre vonják érte. Erre persze nem fog egyhamar sor kerülni... Talán vagy húsz év múlva. (Egy világok millióiból álló galaxisban!...) Jaq jól teszi, ha élete végéig messze elkerüli a Földet, és híven szolgálja az Ordo Hydrát. Amennyiben ehhez tartja magát – hiszen esküvel fogadta –, a nagyprior bizonyára készséggel megadja a hivatalos szentesítést a Sztálindróm elpusztítására...
– Mi történt, míg csuklya volt a fejünkön, főnök? – kérdezte Zhord. – És mi van abban a tartályban?
– Hogy mi van a tartályban, az titok – mondta Jaq szigorúan.
– Már azt hittem, valami finomság. Például tűzdelt groxnyelv. Búcsúajándékba.
– Talán egy nagyobb, csúfabb kínzóállvány van benne, kis fickó! – csattant fel Jaq.
– Bocsánat, inkvizítor. Azt hiszem, a méretem épp megfelelő.
– Hát maradj is meg akkorának.
– Hova visszük? – kérdezte Gugol.
– Azzal te csak ne törődj, Vitalij. Majd én elzárom ezt a tartályt valahová. A legjobb az lesz, ha egyszerűen elfelejtitek. Hogy merre tovább? Nyilván a legközelebbi világra, aminek egy kis felügyeletre van szüksége...
Jaq negyed fényerősségű megvilágításban feküdt az alvócellájában – a tartályt a szomszéd mosdófülkébe zárta –, és mindent felidézett magában, amit a konklávétól megtudott.
A gyülekezettől, amely valami sivár naprendszer fagyos peremén, melyre nem tartott igényt sem a Birodalom, sem az idegenek, titkos teológiai laboratóriumokban hosszas kutatások után életre hívta a hidrát.
A Császár tulajdon nyers bölcsessége és előrelátása vezérelte őket, mikor magának a Káosznak az ősanyjával végeztek kísérleteket tápfürdőben lebegő mozdulatlan rabszolgákon és bűnözőkön.
Az eredmény egy sokalakú létforma volt, amellyel szemben minden hagyományos fegyver hatástalannak bizonyult.
A hidra anyagi manifesztációja azonban csupán a jéghegy csúcsa volt. Éretté fejlődvén minden hidra – valójában az egyetlen totális hidra különböző részei – mentális spórákat bocsát ki magából, melyek bolygószerte megtelepednek az emberi elmékben, mialatt maga a test egyszerűen semmivé foszlik. A hidra mentális spórái a nemzedékek végtelen során át megmaradnak az emberi agyakban; a szülők átörökítik őket gyermekeikre.
– Célunk az – magyarázta Baal Firenze –, hogy minél több emberlakta világon elvessük a hidra csíráit. A nagy részükön. Mindegyiken. Reméljük, hogy a kifejlődés időszakában a hidrák el tudják kerülni a felfedeztetést; legfeljebb a söpredék figyel fel majd rájuk, amelynek szavára a felelős pozícióban lévők úgysem hallgatnak. Reményünk bizonyára hiúnak fog bizonyulni! Akkor hát bukkanjanak csak rá a hidrákra bátran! Nihil obstat, ahogy mondani szokás. A bolygókormányzók és közönséges inkvizítorok által indított irtó hadjáratok látszólag sikerrel járnak majd, valójában azonban csupán kibővítik a hidrák élettartamát és végső befolyását. Még a Malleus beavatatlan tagjai is csak szét fogják szórni a hidra csíráit buzgalmukban; aztán meg nem marad semmi bizonyítékuk, semmi, amiből kiindulva megérthetnék a történteket.
– Kivéve persze, ha az exterminatushoz folyamodnak – emlékeztette Jaq a nagypriort.
– Úgy van. Ha semmi nem marad életben a világon, akkor semmit nem lehet ellenőrzés alá vonni. Lefogadom, hogy kevés eset fog így végződni. Minimális százalék.
A kulcsszó az ellenőrzés volt. A hidra engedelmeskedik teremtői utasításainak. A spórái végül meg fogják fertőzni az egész emberiséget; eleve ezzel a céllal hívták létre. Akkor az Ordo Hydra nagymesterei majd működésbe hozzák a rejtett, latens spórákat, melyekből apró hidrák sarjadnak az embertrilliók agyában, s mindet összeköti egymással a hipertér közvetítő közege.
S ha erre sor kerül, a nagymesterek – a Császár önjelölt szolgái – pillanatok alatt galaxisszerte az irányításuk alá vonják az egész emberi fajt.
Jaq tanúja volt egyszer, Ey'Lindi pedig át is élte, hogyan lehet a hidrát az agy gyönyör-központjának közvetlen ingerlésére használni... Ugyanígy hozzá tudtak férni vele a fájdalomközponthoz is.
– A beteljesülés percében – mondta Firenze – a galaxis teljes emberi lakossága arra kényszerül, hogy egyetlen hatalmas csoporttudattá olvadjon össze. Kombinált mentális hatalma akkora lesz, hogy kipusztíthat minden idegen létformát, és megtisztíthatja a hiperűrt a rosszakaratú enütásoktól. Ha Császárunk Astronomicanja fénylő világítótorony a hipertérben, hát ez az új csoporttudat valóságos lángszóró lesz...
A kiválasztottak maroknyi csoportja egyre acélosabb ellenőrzés alá vonja a galaxisban nyüzsgő férfiak és nők elméjét. Képes lesz kiforgatni őket önmagukból, parancsokat osztogatni nekik, kéjes extázissal jutalmazni és pokoli kínokkal büntetni őket. Legfőképpen azonban fókuszálni tudja kollektív mentális energiájukat, méghozzá tetszőleges célpontra.
– Ez lesz – zárta le előadását a nagyprior – Császárunk öröksége, s egyben leghatalmasabb fegyverténye. Kétségtelenül tudod, hogy a Császár ereje hanyatlik – mint ahogy hanyatlófélben van maga a Birodalom is; lassú és gyötrelmes hanyatlás ez, de az. Őiszonyúsága egy kozmikus méretű élőlényt fog maga után hagyni, amelyet a kiválasztott mesterek csoportja irányít majd, fanatikus odaadással. Ha pedig képesek leszünk megcsapolni az emberiség kollektív mentális energiáját, akkor búcsút mondhatunk a démonoknak, a hiperűr hatalmainak. Búcsút mondhatunk a vérengző génorzóknak, a ravasz eldáknak, az okvetetlenkedő, fosztogató orkoknak. Búcsút az ősi, kifürkészhetetlen szlannoknak és a tyranidák rabló termeszhordáinak. Ám ami a legfőbb, búcsút mondhatunk a Káosz végleteinek; az emberi nem csoporttudata leigázza és béklyóba veri őket!
Valóban nagyszerű és iszonyatos látomás. És Jaq terjeszteni fogja a hidra csíráit, amerre csak jár. Alvó cellája mélyén tűnődve azonban ismét megrohanták őt a kételyek.
Gyanította, hogy ha esküjével dacolva megpróbálna visszatérni a Földre, nem érné el élve az ősvllágot... Néhány évig kétségkívül felügyelet alatt áll majd, hogy megbizonyosodjanak a hűségéről.
De mi volt rá a garancia, hogy a hidraterv ötlete valóban a Császár agyában fogamzott meg? Egy olyan titkos vállalkozás, hogy még az Ordo Malleus nagymestereinek legtöbbje sem tud róla! Hogyan engedélyezhetett egy ilyen tervet az Istencsászár, ha igazán valóra akarta váltani azt az álmot, amelyre egész életét feltette: a szabad és független emberiség álmát? Mi lesz a hidrával a csoporttudat létrejötte után? Magától elsorvad, és semmivé foszlik majd? Vagy a Császár... fölhagyott az álmodozással?
Mert ebben az esetben az egész terv bűzlött a rothadástól.
A széles körben halhatatlannak vélt Császárt csupán dühödt, gyémántkemény szívóssága és akaratereje tartotta életben. Birodalmának látszatra kimeríthetetlen energiái pattanásig feszült pókfonalakból álló galaktikus háló gyanánt szőtték be az ellenséges űr végtelenjét. Márpedig a pókfonál meglepően erős ugyan, de elszakadhat. És ha túl sok szál szakad el, az egész háló ragacsos mocsokká omlik össze.
Lehetséges volna, hogy az irányított csoporttudat végső támadásának célja maga a Császár lesz? A háló közepén gubbasztó beteg pók? És az új Birodalom élére a beavatott nagymesterek leszármazottai kerülnek?
Honnan tudhatná Jaq biztosan?
Azok a rettenetes robotok, amelyek lefogták őket a roncsban, túlságosan emlékeztették Jaqot bizonyos képekre, amik áruló légiósokat ábrázoltak, az évszázadokkal ezelőtt a Császár életére törő renegátok megrontott vérű ivadékait, akik most a galaxisnak egy borzalmas, eltorzult zónájában húzták meg magukat...
Nyílt az ajtó.
Ey'Lindi surrant be Jaq cellájába nesztelenül, és behúzta maga után az ajtót. Alakja olyan fenyegetően rajzolódott ki a félhomályban, hogy Jaq keze önkéntelenül összezárult a párnája alatt lapuló tűpisztoly markolata körül.
– Bocsáss meg, inkvizítor – suttogta a nő. Közelebb lépett. Biztos, hogy nem kerülte el a figyelmét a tűpisztoly után nyúló kéz.
– Más személy lettél? – kérdezte Jaq. – Cornellan átcsábított? A magáévá tett?
– Nem... Csak a tieddé. Meg a magamévá. Meg a Császárévá.
– Miért jöttél?
– Megnyugvásra van szükséged, Jaq. Súlyos teher nehezedik rád; szabadulj meg tőle egy kicsit. Én pedig valami másfajta démonűzésre vágyom, mint amit elvégeztél rajtam. Amíg rajtam volt a csuklya, megálmodtam, mi lenne a módja. Cornellant most már nem ölhetem meg, ugye? Szövetségest kell látnom benne... harcostársat.
– Igen. És tudni akarod, hogy miért. Hogy pontosan miért.
– Nem, nem kell tudnom, hogy miért. Engedelmes eszközöd vagyok. Te vagy a halál ura és parancsolója; én csak végrehajtom az általad hozott ítéleteket.
Közelebb húzódott, és Jaq felé nyúlt karcsú kezével, amin ezúttal nem voltak digitális fegyverek; bár ő ujja csupasz hegyével is tudott ölni. Vágyódva érintette meg az inkvizítort.
– Megnyugvás, Jaq. Neked is, nekem is. Az elmédet lehetetlen ellent mondások kínozzák.
Jaq szíve gyorsabban vert.
– Akkor meg kell tisztítanom magamat az ellentmondásoktól. A Császár útja az egyetlen igaz út. Imádkozzunk!
– Imádkozzunk, hogy megtudjuk, melyik igaz út az egyetlen igaz út? Ha megbocsátod arcátlanságomat, nekem jobb ötletem van. Hiszen kereskedő-álruhádban az... ágyasod vagyok. A többiek nem tudják meg. És ha rá is jönnek valahogy, Zhord csak morogni fog, hogy „huh!”, Vitalij meg ír egy szomorkás hangú ódát. Vitalij titokban még meg is könnyebbül majd, hogy vágyódása immár reménytelen; többé nem kell oktalan cselekedetekbe lovallnia magát miattam, amikbe esetleg belehalhat. Döntés előtt állsz, Jaq. Csakhogy nincs meg a kellő perspektívád, nem tudod elhatározni magad, hogy melyik irányba lépj tovább. Én más perspektívát ajánlok neked, mint az ima.
A Tormentum Malorum mellett lebegő roncstömeg felé intett.
– Az új feletteseid nem számítanak rá, hogy ezt a perspektívát választod. Azt hiszik, begubózol majd a belső bizonytalanságoddal, bármilyen kételyek gyötörnek is. És ily módon elfojtod őket magadban. Arra számítanak, hogy a tisztaság vezérel tovább az utadon. Légy tisztátalan velem egy kicsit. És keresd a fényt.
Lassan nekilátott, hogy levesse testhez álló fekete tunikáját; így már jobban lehetett látni. Aztán Jaq tetoválásait kezdte cirógatni, Jaq pedig a forradásokat a bőrén. Végül a szőrös póktetoválás Ey'Lindi ágyékán bekebelezte az inkvizítort.
Később, ahogy ott feküdt az orgyilkos mellett, kimerülten, de élve, arra gondolt, milyen ostoba is volt, mikor hosszú éveken keresztül megtagadta magától ezt a gyönyört.
Nem, nem úgy van. Inkább a banalitást tagadta meg magától hosszú ideig, mintha nem hitte volna, hogy az elragadtatásnak létezhet ilyen fizikai állapota. Való igaz, az orgyilkosok teste sok mindenre képes. Ey'Lindi talán ugyanolyan könnyen halmozta el gyönyörrel, ahogy pokoli fájdalmat is okozhatott volna neki. És Jaq eksztázisa hamarosan az ő eksztázisa is lett, begyújtott benne valami elektrokémiai üzemanyagot, mely minden szennyét leperzselte róla annak a korábbi hamis kéjnek, amelyet a Harlekin-ember nyújtott neki.
– Ey'Lindi...
– Ez csak egyszer történhet meg így – mormolta a nő.
– Igen, tudom. – Valóban tudta. – A legmagasabb csúcsok meghódítása után ugyan ki vágyna lapos dombtetőkre?
– Tudom, mit látok az én csúcsomról, Jaq. Újra látom önmagam: a halál hölgyét. Megtisztultam a szennytől.
– Amivel Cornellan mocskolt be... Miért tette ezt veled? Miért használta fegyverként a gyönyört?
Mit látott Jaq a maga csúcsáról, az elragadtatásnak e kiélezett, kristálytiszta tudatállapotában?
– Talán – mondta – Cornellan egyszerre két üzenetet küldött neked – és egyben nekem is. Először is megmutatta, hogy ha teheti, inkább örömet okoz, mint fájdalmat. Ezért lőtte le Parsheen mamát; nem tudta elviselni a lelkében kavargó keserű bosszúvágyat.
– És másodszor?
– A második üzenete az volt, hogy a hidra urai a végsőkig manipulálhatják az emberi elmét. És ez az üzenet, amelyet Kefalovban kaptunk tőle, nem annyira kérkedés volt, mint inkább figyelmeztetés. Ey'Lindi, be kell avassalak abba, amit a konklávéról megtudtam...
Mikor Jaq befejezte a hidraterv elmagyarázását, az orgyilkos így szólt:
– Zephro Cornellan ezek szerint kettős ügynök. Látszólag az Ordo Hydrának dolgozik, valójában azonban ellene. Amit velem tett... azt azért csinálta, hogy megmutassa nekünk, milyen totális zsarnokság van itt kibontakozóban. Azt akarta, hogy még a gondolatától is undorodjam... undorodjunk. Miért tette volna, ha titkon nem ellenzője a tervnek? Ha igazunk van, a Sztálindróm teljes elpusztítása sem volt az ínyére, bár együttműködött Obispallal a hidra fölgerjesztésében, ami emberéletek millióiba került.
– Akkor vajon kinek dolgozik?
– Emberek voltak azok a nagymesterek, Jaq? Jaq bólintott.
– De meglehet, hogy másutt nekik is vannak titkos feletteseik, akik egyáltalán nem azok. Való igaz, az univerzum hazugságok, csalások és csapdák szövevénye.
– Ez a Cornellan perverz módon vonzódik hozzád, Jaq. Elképzelhető volna, hogy kimondottan azért vonta magára a figyelmedet, hogy bevezethessen ebbe az új rendbe? Talán azt reméli, hogy rajtad keresztül megtorpedózhatja az egész összeesküvést anélkül, hogy neki magának színt kellene vallania? És közben csak azért tettet hűséget az ügyhöz, hogy folyamatosan kapcsolatban maradhasson vele?
– Nem tudom... Azok a robotok nagyon hasonlítottak az áruló légiósok űrpáncéljához, akiket megrontott a Káosz. Az ilyen robotokat akár az Iszonyat Szemében is lehetne használni futárnak vagy követnek... És hol másutt kelt volna életre igazából a hidra? Hol másutt? Valami nagy, titkos laboratóriumban talán, egy feketére fagyott sziklatömb felszíne alatt, amely egy isten háta mögötti feltérképezetlen rendszer legkülső pályáján kering? Tényleg azt hitték, hogy beveszem ezt a mesét?
– Az Iszonyat Szemében, Jaq?
Csak nem borzongott meg mellette Ey'Lindi? Csak nem riad vissza még ő is a lassan alakot öltő kilátásoktól? Jaq gyöngéden megsimogatta, míg tehette.
Az Iszonyat Szeme... Ez a roppant porköd pokoli naprendszerek tucatját rejti, melyeknek bolygói nem ismerik a csillagokat, csak a villogó szivárványfények örök táncát görcsökben vonagló égboltjukon.
Azok a légiók, amelyek a Hórusz-féle zendüléskor elárulták a Császárt, a Szembe menekültek, s itt... hátborzongató mutációkon estek át. Mert a Szem olyan zóna volt, ahol a közönséges univerzum és a hiperűr átfedi egymást, s a tér és az anyag lidércnyomásos formákba torzul.
Hol másutt foganhatott és gyarapodhatott volna egy anyag és immatérium keverékéből álló entitás, mint a Szemben?
Lehetséges volna, hogy az Ordo Hydra hátterében valamilyen sötét összeesküvés húzódik meg a Császár és az egész emberiség ellen, amit a Szem elfajzott lakói, a Birodalom engesztelhetetlen ellenségei irányítanak?
Nem a Császár titkos, nagyszabású terve – hanem a szívének irányzott tőrdöfés?
– Ha az Iszonyat Szeme felé vesszük az utunkat, szinte biztos, hogy elébe megyünk a halálnak – tűnődött Jaq félhangosan. – Először is a konklávé miatt. És ha ők nem ölnek meg minket, a Szemben tenyésző torzszülöttek majd igen...
Ey'Lindi megragadta a kezét.
– Nem, Jaq, ezt nem így kell felfogni. Az ember nem megy elébe a halálnak. Az az ostobák és a kudarcra kárhoztatottak útja, akik a pusztulásukba rohannak, mert lelkük egy része kétségbeesett, és sóvárogja a halált. Ők hívják ki maguk ellen a sorsot, az pedig elébük megy.
– Inkább arra gondolj, hogy én vagyok a halál hölgye, te meg a halál ura és parancsolója! Az Iszonyat Szeme vonzza a halált. Minket vonz – mintha valami fölébe rendeltetett isteni hatalomból merítene.
– Igen, egy olyan hatalomból, amit ádáz erőszakkal meg akar gyalázni, és ha képes rá, elemészteni. – Jaq felsóhajtott. – Persze egyszerűen el is menekülhetnénk.
Mikor ezt kimondta, félt, hogy magára vonja Ey'Lindi megvetését – röpke percekkel azután, hogy az orgyilkos megtisztelte és megtisztította őt testének felajánlásával. De muszáj volt kimondania. A menekülés is egy alternatíva volt. és nekik minden lehetőséget meg kellett vizsgálniuk.
– Meghúzhatnánk magunkat valami távoli világon. Kereshetnénk egy idegen civilizációt, amely képes felfogni a hidrát a maga teljességében. Száműzetésbe vonulhatnánk az eldák egyik mestervilágára. Menedéket kérhetnénk egy szlann ősmágustól.
– Úgy van – helyeselt a nő. – Az eldák is, a szlannok is hálásak lennének, ha informálnánk őket erről a fegyverről, amelyet egy szép napon még ellenük fordíthatnak.
– És idegenek között végeznénk az életünket, vagy valami vad határvilágon, évszázadokkal azelőtt, hogy a hidra hatalma öntudatra ébredne. Ami azt illeti, a galaxis olyan hatalmas, hogy az utóbbi esetben tovább pózolhatnék mint inkvizítor; bár valójában persze renegát lennék...
Ahogy beszélt, Jaq érezte, hogy ez az út bezárul lelki szeme előtt, akár egy fekete ponttá szűkülő pupilla. Ezért kellett hangot adnia ennek a gyáva választásnak: hogy tanúja legyen, mikor semmivé foszlik.
Egy másik, nagyobb, beteges szem meredt rá, hívta szavak nélkül, ingerkedett vele; a vörösen izzó porköd, ahol a valódi és a valótlan tér egymásba mosódott.
– Nem, el kell utaznunk a Szembe, hogy utánajárjunk a dolognak – mormolta.
Ha életben maradnak, Jaqnak utána el kell mennie a Földre, hogy kihallgatásért folyamodjon az emberiség urához, és a tanácsát kérje.
Ez a vállalkozás is rettentő veszedelmekkel fog járni. Mert mostantól kezdve senkiben sem bízhatnak. Csak önmagukban.
– Jaq...
– Hmm?
– Ha az embert fertőző betegek közé viszi az útja, bölcs dolog előbb gyógyírt keresni a kórra. Mielőtt el akarna vegyülni az idegenek között, jól teszi, ha gondoskodik valami álcázásról. Cornellan kezében tehetetlen voltam a hidrával szemben...
– Mit javasolsz?
Megmondta; és Jaq majdnem elhányta magát.
A nikkelacél tartály nyitva volt, a nyálkás csápok mozdulatlan fürtökben hevertek benne.
Ey'Lindi polimorfint fecskendezett be magának. Most dallamos kántálásba fogott egy Jaq által még sohasem hallott nyelven.
Egész testét ellazította, majd görcsösen kezdett lélegezni, mintha meg akarná zavarni szervezetének természetes ritmusát.
Jaq imákat motyogott.
– Imperátor, age. Imperátor, eia. Servae tuae dejensor...
Ey'Lindi a tartályba nyúlt, és kivett belőle egy kisebb csápot, amely azon nyomban vonaglani kezdett, mihelyt elhagyta a sztázismezőt. Aztán belemélyesztette fogát a húsába, ami nem hús volt.
Remegő cafatokat harapott le róla, és gyorsan befalta őket, hogy minél előbb túl legyen ezen a rettenetes, undorító lakomán. Ajka, mely nemrég még Jaq bőrét cirógatta, most ugyanolyan mohón szívta-szürcsölte a hidra nyúlós, ragacsos szubsztanciáját.
Hogy bírja ki hányás nélkül? Az az izmos állkapocs, azok a könyörtelenül őrlő fogak!
– Nem olyan szörnyű – mondta teli szájjal, mikor észrevette Jaq arckifejezését.
– Engem dzsungelcsigákkal szoptattak. Anyám sajtolta szét őket. A fehérjedús lé egyenesen a kisgyerek szájába csorog. A gyerek addig szopogatja a csigát, míg mindent ki nem szív belőle...
Miután befejezte förtelmes lakomáját, keresztbe tett lábbal letelepedett a padlóra, s szemöldökét ráncolva összpontosítani kezdett. Ezúttal nem a saját testét alakította át akaraterejével. Helyette gyomra lassan emésztődő tartalmát elemezte, bontotta alkotórészeire, és semlegesítette, majd Jaq számára érthetetlen módszerekkel immunizálta magát a hidra szubsztanciája ellen a polimorfintransz segítségével.
Hosszú idő múlva böfögött egy párat, aztán azt mondta:
– Most már talán jobban ellenállok neki. Cornellan nem fogja még egyszer eljátszani velem a piszkos trükkjét. Soha.
Jaq a tartályra meredt. A fölfalt csáp helyén valamiféle ködfolt sűrűsödött össze, mintha a hidra máris újrasarjadna. Az immatérium nem engedelmeskedett a sztázis törvényének. A szörnyeteg mozdulatlan maradt a tartályban, de pótolni tudta hiányzó részeit.
– Gondolod, hogy Cornellan és a beavatottak is legyűrtek egy ilyen iszonyú fogást? – kérdezte Jaq. – Nem érzed úgy, hogy most már te is parancsolni tudsz a hidrának? Mint Cornellan?
Ey'Lindi eltűnődött, aztán megrázta a fejét.
– Én nem vagyok pszi – mondta. – Nekem elég az immunitás is. Talán ha...
– Ha én is ennék belőle?
– Nem, nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna. Te még sohasem próbáltad ki magadon a polimorfint. Nem alakítottad át a testedet. Hidd el, nem könnyű feladat. Sejtelmünk sincs, miféle szertartásokhoz folyamodhatott Cornellan, ha valóban evett az immatériumból.
Jaq kezdett határozottan örülni annak, hogy nem folytatott tanulmányokat az orgyilkosok egyetemén.
– Később talán rájövünk a módjára – mondta. – Addig is ébresszük fel a többieket. Azonnal indulunk. A Szem felé. És... köszönöm, Ey'Lindi.
– Örömömre szolgált. Szó szerint.
A Szem ötezer fényévre volt attól a ponttól, amely a közönséges térben megfelelt a hiperűrben sodródó hajóroncsnak. Tizenöt nap hiperidő, mint kiderült.
Időközben talán két év fog eltelni az anyagi univerzumban.
A Sztálindróm régóta fölperzselt roncs lesz már, őserdőit szétrohasztja az életfaló, majd fölégeti a robbanógáz; csupán üres városainak plasztacél csontvázai tornyosulnak a sivár pusztaság fölé, akár egy kiszáradt óceán halott korallszirtjei. A legtöbb város valószínűleg kusza, olvadt salakká omlott össze, mikor bolygószerte begyulladt a robbanógáz. A mérgezővé vált légkörben nincs egyetlen szabad oxigénatom sem; az is mind elégett...
Jaq gyászolta a Sztálindrómot, és minden éjjel az iszonyat órájáról álmodott...
Ahogy a Tormentum Malorum közeledett a Szemhez, a hiperűr egyre kiszámíthatatlanabbul háborgott, ide-oda dobálva a hajót. Gugol komor összpontosítással navigált, kitért az árhullámok elől, amelyek fényévekre sodorhatták volna őket az útvonaluktól, örvényeket kerülgetett, melyek végtelen Möbius-pályára csalták volna őket, míg éhen nem halnak, s még a csontjaik is el nem porladnak.
Az Astronomican időnként tisztán látható volt. Máskor lüktető csomók keletkeztek a hipertér szerkezetében, melyek hatalmas területen szétkenték a Császár vezérsugarát, úgyhogy komoly erőfeszítésbe telt pontosan megállapítani, hol húzódik.
Gugol harmadik szeme szúrt és sajgott. Zhord folyton az ősei nevét motyogta, hogy valami törékeny kapcsolatot tartson a Szemtől távol eső megbízhatóbb külső kozmosszal. Ey'Lindit időnként heves hányinger vette elő; ezeket a rohamokat szigorú meditációval küzdötte le. Jaq megérezte elméjében a koncentrált Káosz első, tétován tapogatózó csápjait, a valósággal egybemosódó, rosszindulatú Káoszét. Ájtatos imával kirekesztette őket.
Végül, mikor elérték a Szem szélét, az Astronomican végleg eltűnt Gugol tudatából. Ekkorra azonban már bemérte magának legalább egy tucat naprendszer árnyékát, melyek a roppant porköd mélyén bújtak meg, s tömegük és energiájuk nyomot hagyott a hipertér változékony, kavargó szubsztanciáján. Ujjai fürge táncba kezdtek a konzol fölött, és kivetítette egy hologramban e naprendszerek egymáshoz viszonyított helyzetét.
Jaq összehasonlította az így kapott ábrát a rendje feljegyzései alapján készített holotérképpel, amit a fedélzeti komputer memóriájában tárolt. Az inkvizíció időről időre érzékelők százaival felszerelt száguldó nullhajókat küldött a porködbe, különleges védőpajzsokkal leárnyékolva. Az ilyen hajóknak tehetséges pszik voltak a fedélzetén, akik ki tudták fürkészni, mit művel az elátkozott világokon poshadó lakosság. De még a leghűségesebb, legjobban kiképzett pszik is összeroppanhatnak a démonok átütő erejű mentális támadása alatt. Az is megtörtént, hogy az áruló légiósok csapdát állítottak a nullhajóknak, vagy a felderítők különféle természeti csapásoknak estek áldozatul. Ám az információ, ha morzsánként is, de egyre gyűlt.
– Most hová, Jaq? – kérdezte a navigátor. – Melyik elkárhozott csillagra?
Jaq letekerte a Tarotjáról a mutánsbőrt. Lerakta maga elé a Főpap kártyáját. A folyadékkristályos lapon remegések futottak végig, mintha valami zavarná. Nem csoda – a Császár befolyása a Szemben csak negatív lehet. Jaq egyáltalán nem lett volna meglepve, ha az összes kirakott lap fordított helyzetű lesz. Az arca gondterhelt ráncokkal barázdálva nézett vissza rá a Főpap kártyájáról.
Elmormolt egy imát, mély levegőt vett, és nekilátott a kártyavetésnek.
Mögéje... a Harlekin került a Discordia sorozatából, fordított állásban. Az alak, akin elda maszknak kellett volna lennie, ismét Zephro Cornellan titokzatos, hamiskás mosolyú arcát viselte. Ezúttal azonban passzív mozdulatlanságba dermedt.
Jaq mellett... a Démon, a tintahalszerű szörny. Hát persze. És ez is fordítva. A fordított helyzet a hidra vereségét jelentheti – hacsak nem a rosszakaratú Káosz közelsége manipulálta a kártyát.
Az akadályozó tényező... egy renegát mutáns a Discordia-sorozatból. Ugyancsak fordítva. Ami talán arra utalt, hogy a Birodalom elfajzott ellenségei alulmaradnak. Vagy talán, az adott helyzetet tekintve, mégsem. Jaq nem igazán tudta értelmezni.
Kirakta az utolsó két lapot.
És ezek oly mértékben mágikusak voltak, hogy Jaq egyszeriben úgy érezte, mintha valami őrangyal vezetné.
A Galaxis arkánumán csillagok sziporkáztak. A napok billiójából álló tengeri csillag lassan, behúzott karokkal forgott a tengelye körül, s egyszerre idézte föl Jaqban a meleg tej simogató puhaságát meg a csiszolt gyémánt tökéletességét. A tündöklő ragyogásban az Iszonyat Szeme aprócska szennyfolt volt csupán. A Galaxis kártyája Jaq felé nézett, helyeslőn és támogatón.
Az utolsó lap is pozitív jelentést hordozott. A Csillag arkánuma volt az. Egy meztelen nő – Ey'Lindi – térdelt a köves pusztaságban, s egy korsót töltött meg egy rezzenetlen vizű tóból. A feje fölött egy kék csillag ragyogott szembántó fénnyel. Hét másik, változó fényerősségű csillag rendeződött trapézalakzatba körülötte.
Az alakzat tökéletesen egybevágott Gugol hologramjával; és azt az egyetlen, kék fényű csillagot keretezte.
Ez valódi igazságfeltáró asztrojövendölés volt.
A Császár lelke – mely ezekben a kártyákban testesült meg – továbbra is Jaqkal volt, a Káosz sívó förgetegének dacára.
– Irány a kék csillag, Vitalij.
A kártyalapok megvonaglottak.
A Galaxison fekete pókfonalak futottak végig, sebes rothadás gyanánt. A tóból, amely mellett Ey'Lindi térdelt, kocsonyás csápok sarjadtak. Tüskés növények burjánzottak mindenfelé. Az égből véres szemgolyók záporoztak, fennakadtak a töviseken, és gennyes váladékká pukkantak szét. A Harlekin gonoszul elvigyorodott, és meglóbálta lézerpisztolyát. Mögötte baljós alakok kezdtek szökdécselni; félig emberek, félig mérges skorpiók.
Jaq saját kártyája megremegett, majd elhomályosult.
Jaq gyorsan összeszedte a lapokat, megtörve ezzel a Tarot-transz bűverejét, nehogy a Harlekin-ember fegyveréből – bár az egész biztosan lehetetlen! – vékony energiasugár lövelljen ki, és eltalálja őt.
Tekintetét végig elfordítva tartotta, miközben megkeverte a kártyacsomagot, visszacsúsztatta a tokjába, és ismét betekerte a mutánsbőrbe.
– Cornellan a nyomunkban van – mondta. – A konklávé tudja, hogy nem engedelmeskedem az utasításainak.
Ha a Tarot ennyire pillanatok alatt Jaq ellen fordult, igaz volt-e, igaz lehetett-e a kedvező jóseredmény? Vagy a kártya csak arra figyelmeztette, hogy bölcsebb dolog lenne, ha tartaná magát a fogadalmához?
– Huh, az a pakli tele van poloskával – mondta Zhord. – Ugye?
– Ezúttal nem hallottam Cornellan gúnyolódását, kis fickó. Lehet, hogy a kártya csak őrködik felettem. Amit kérdeztem tőle, azt megválaszolta, ám a szükség úgy kívánta, hogy figyelmeztessen Cornellanra is. A Császár Taroljanak saját élete van.
Miféle iszonyú hatalma lehet a Harlekin-embernek, ha képes így megfertőzni mások Tarotját, mikor még csak nem is látta soha életében?
– Nyilvánvaló, hogy a kártya nélkül nem boldogulok. Különben hogyan állapítottam volna meg, hogy a kék nap az úti célunk? A saját Tarotomat nem pusztíthatom el. A lelke egylényegű az enyémmel.
– Nagyszerű, főnök! És mi lenne, ha bedugnád egy sztázistartályba? Az talán lelassítaná Cornellant.
– Nem hiszem!
– Akkor miért nem veszed elő a Harlekin-lapot, és lősz bele egy csinos kis lyukat? Ettől talán megfájdulna színpompás barátunk feje, nem?
Jaq felsóhajtott. Zhord valóságos varázsló volt, ami a hajtóműveket és a fedélzeti gépparkot illeti, a bonyolult teológiai problémák azonban szemlátomást meghaladták a felfogóképességét.
– A Tarot egységes egész, önálló hálózat. Ha kiragadsz belőle egy elemet, nem várhatod el tőle, hogy továbbra is összefüggő képet adjon. Mennyi idő múlva érkezünk meg, Vitalij?
– Hiperidőben talán húsz perc. Aztán meg pár nap a közönséges térben, természetesen. A Szem belsejében fogunk kilépni a hiperűrből. Amennyire láttam, itt mindenféle törmelék úszkál. A védőpajzsokat maximális hatásfokra állítottam.
A hajó megrendült, ahogy egy hiperhullám oldalba kapta, és magával sodorta, akár egy száraz falevelet.
– Koncentrálnom kell...
Az űrt mindenfelé beteges színfátylak tarkázták, rikítóak, üszkösek és delejezők, mintha egy őrült festőművészt eresztettek volna szabadon, hogy telepingálja a kozmikus vásznat tébolyult, alaktalan lidércnyomásaival.
A gázködök skarlátvörösek, mandulaszínűek és ciánkékek voltak. Mintha folyékony epe és alvadt vér áramlott volna a Tormentum körül, ahogy a Szem napjai gáz- és porfelhőket böfögtek a végtelen űr e torz zónájába, amit a hipertér nyomása megfertőzött és megmérgezett.
Csak a legközelebbi, legfényesebb csillagok közül fénylett át egy maroknyi a gázfátylakban tátongó nyílásokon; azok is csak ködbe burkolózó messzi világítótornyok gyanánt. A kék napot élénken ragyogó fényudvar vette körül, mintha maga az űr is lázbeteg lenne. Az is volt.
Most, hogy a Tormentum Malorum visszatért a közönséges térbe, Ey'Lindi ült a pilótaszékbe. Vitalij Gugol alvócellájában pihenve lábadozott a hiperűri utazás stresszéből. Zhord a mesterséges gravitációval babrált, amitől hol minden ólomnehézzé vált, hol szédülés fogta el az embert, és a fejébe tódult a vér. Most, hogy a hiperképernyő munka nélkül maradt, a többi monitor meg néhány nyitott hajóablak szabad kilátást engedett Ey'Lindinek és Jaqnak az odakint tobzódó fékevesztett tébolyra, hogy bolygók után kutathassanak.
A Tormentum Malorum álcázóernyők fedezetében, teljes mentális árnyékolással haladt.
Egy érzékelő felcsipogott; az egyik monitor nagytotálra váltott.
– Portyázó légióshajó – mondta Jaq. – Nem lehet más.
A másik jármű alakja gigászi rákra emlékeztetett. Ütött-kopott barna védőpáncélját démoni emblémák díszítették. Két kiálló ízeit ollója valószínűleg nehézség nélkül fel tudta tépni a titánburkolatot. A szelvényezett, páncélos lábak (még szőrszálak is nőttek rajtuk: lövésztornyok és érzékelők) ütemes evező mozdulatokat végeztek, mintha a rablóhajó rovarként mászna az űrben, zsákmányra lesve.
Jaq ellenőrizte a méretarányt, és iszonyodva döbbent rá, hogy a másik jármű hatalmas. A Tormentum Malorum bolhányi volt a renegát hajóhoz képest. Azok a „lábak” valószínűleg egymagukban is kész csatacirkálók. Csak nem arra készülnek, hogy elszakadjanak a hajótesttől? Jaq maga elé képzelte, ahogy ez az űrbeli remeterák megragadja a Tormentumot, összeroppantja a burkát, mint valami csigaházat, kitines szájnyílását a repedésre tapasztja, és végtelen özönben okádja magából a szörnyszülötteket...
Ey'Lindi kikapcsolta az összes nélkülözhető fedélzeti rendszert, köztük a mesterséges gravitációt is.
– Mi a fene van? – kiabált át a sértődött Zhord a másik kriptából.
– Kísértetet játszunk – szólt vissza neki Ey'Lindi.
A rákhajóból teleszkópos csápokon ülő szemek bújtak elő; felderítőhólyagok. Jaq oltalmazó aurát idézett maguk köré. Minden erejével arra koncentrált, hogy ne fedezzék fel a hajójukat. Addig sugározta mentális energiáját a védőpajzsokba, míg egész testét veríték verte ki, s közben arra gondolt: láthatatlanság.
A rákhajó továbbhaladt. Közben lassan megfordult, pörsenéses hasával az útirány felé.
– Ugrani készül – suttogta Ey'Lindi.
A remeterák szivárványszín robbanás kíséretében eltűnt.
A Szem egy másik csillagára vagy a Szemen kívülre, fosztogatni.
Jaq ellazította magát. Megéhezett.
Aznap marinírozott édespatkányt evett, spicai szarvasgombával töltve.
A bolygó, ami néhány nap múlva ott puffadozott alattuk, akár mérgező klórgázban is úszhatott volna, de a fedélzeti műszerek azt jelezték, hogy a légköre belélegezhető.
Ebben a zónában immatérium szivárgott a Káosz és az anyagi univerzum között tátongó réseken, s a gonosz mágia fantomszíneivel szennyezte be a spektrumot. Az elébük táruló látványért részben a fekélyes ködök voltak felelősek, melyek a lidércbirodalmat a lenti bolygótól elválasztó védőfal hasadékain gomolyogtak át. Arról sem volt szabad megfeledkezni azonban, hogy a Tormentum Malorum utasai elől valóságos mentális miazma rejti el az alatta meghúzódó csúf látványt – a műszerfalon vörös vészfények villogtak, démonok jelenlétét jelezve.
Ha valahol, hát leginkább itt foganhatott a hidra, psziteológusok és ravasz biotechnikusok laboratóriumaiban.
– Nem hiszem, hogy sok tiszta vérű emberrel találkoznánk odalent – mondta Jaq. – Ha túl sokáig van kitéve ennek a környezetnek, minden élőlény megváltozik.
Lehet, hogy a konklávé nem csupán azért volt kénytelen közvetítőnek használni azokat a csontpáncélos robotokat, hogy megfelelően szörnyű képet mutasson a helyi lakosoknak – hanem azért is, mert a robotok legalább nem voltak kitéve ellenőrizhetetlen mutációknak, amíg el nem végezték a feladatukat?
Jaqnak eszébe jutott, hogy iátrti nem látta a Hidra Nagymestereinek arcát; ugyanakkor viszont a démonok mocskát sem érezte rajtuk...
– Amíg van kilátás egy jó kis bunyóra, semmi vész – mondta Zhord, leginkább azért, hogy lelket öntsön magába. Az a világ odalent nem igazán tűnt hívogatónak.
Ha már maga az álarc is ennyire féregrágta, miféle szörnyű ábrázat húzódhat meg alatta?
És vajon milyen árat fizetett a konklávé, kérdezte magában Jaq, a hidra megszerzéséért? Tegyük fel például, hogy a beavatottakat tisztes szándék vezérli, de csúnyán félrevezették őket. Közreműködne-e a Káosz egy olyan vállalkozásban, amely végül a Káosz pusztulásához vezet?
Ó, igen, előfordulhat. A Császárt elkeseredetten gyűlölő renegátok bárkivel szövetkeznek, ha a terv ellene irányul. Azonkívül nem valószínű-e, hogy a beavatottak leszármazottai késhegyre menő hatalmi harcot fognak vívni egymással a vezető nélkül maradt galaxis fölötti uralomért? Tételezzük föl, hogy a Tejútnak egy egész szektora, amely az egyik beavatott irányítása alatt áll, szellemvillámot bocsát a szomszéd szektorra. A mentális görcsök iszonyúak lennének. Dühöngő őrület. A mentális polgárháborútól tépett emberi civilizáció ismét kártyavárként hanyatlana az anarchiába. És a túlélők legnagyobb részének egy hiperűri parazita fészkelne a fejében, szinte felszólításként a démoni megszállásra.
De ha a hidratervet a Császár kezdeményezte, ő bizonyára számolt ezzel a lehetőséggel is.
Feltéve, jutott eszébe Jaqnak iszonyodva, hogy maga a Császár épeszű. Bizonyos tekintetben eltökélt és sziklaszilárd, más tekintetben azonban... őrült. Talán a Császár egyik aspektusa nem tudja, mit gondol és tervez a másik.
Jaq ugyan viszolygott ettől az eretnek gondolattól, mégsem tudta teljesen elhessegetni.
Mi van, ha a konklávé nagymesterei tudják, hogy a Császárt lassan, fokozatosan hatalmába keríti a téboly – és mindenáron le kell taszítani a trónról, valaki mást ültetni a helyére? Ha valóban így van, ez lenne a világegyetem legszörnyűbb titka, amit még összeesküvőtársaikkal sem mernének megosztani. Ezért a hazugság, hogy maga a Császár a terv szellemi atyja...
Ha ugyan hazugság.
Jaq újra föltette magának a kérdést, nem tudta-e a konklávé valamilyen csellel rávenni a Szem lakóit, hogy közreműködjenek egy olyan fegyver létrehozásában, mely idővel épp azokat az erőket fogja megsemmisíteni, amelyek éltetik és eltorzítják őket. Vagy legalább arra, hogy engedjék megidézni a hidrát itt, az Iszonyat Szemében.
Ez valóban kiváló mesterhúzás volna...
– Orbitális védőpajzsok nincsenek – mondta a kijelzőket tanulmányozó Gugol.
– Se mesterséges holdak, se harci űrállomások.
A műszerek még a miazmán keresztül is érzékeltek néhány energiafogyasztó központot. Talán fél tucat lehetett belőlük, szerteszét szórva az egész világon.
Jaq megnyitotta tudatát a lenti világ számára, ugyanúgy, mint azon a rég letűnt napon, mikor árvaházi ágyán fekve megérezte a Xerxes Quintuson a mentális jelenlét foszforeszkáló szikráit; csakhogy most képességei teljes ismeretében tette ezt, és minden veszedelem ellen felvértezte magát – legalábbis remélte. Hagyta, hogy elöntse őt a mocsok, és halászni kezdett benne az óhajtott jel után; tudni akarta, hogy van-e valami nyoma odalent a hidra létezésének.
– Nyisd ki a tartályt, Ey'Lindi! – Korábban már közölte vele a számkódot. – Hozz egy csápot belőle...
A nő engedelmeskedett, s hamarosan visszatért egy vékony tapogatóval.
Jaq ár ellen úszott egy roppant, boltíves csatornában, mely csordulásig telve volt a kifacsart elmék ürülékével, és egy amorf alak árnyékát kereste... Kerüld el azokat a lényeket, akik ebből az alvilági áramlatból nyerik a táplálékukat! Nem szabad magadra vonnod a figyelmüket!
A csatorna hatfelé ágazott, s mindegyik új alagút ugyanolyan zsúfolt és hatalmas volt, mint maga a főág. Vigyázz arra a polipra, amelyik tapogatózva feléd fordult!
Erre mintha könnyebb lenne úszni. A hidra nyoma? Talán. Szinte biztos.
Jaq visszavonult. A csápot odaadta Ey'Lindinek, aki sietett visszarakni a sztázisba, mielőtt az álnok szubsztancia újrasarjadna.
Mikor a nő visszatért, Jaq rákoppantott az irányvonalakkal barázdált monitorra.
– Itt szállunk le. E mellett az energiaforrás mellett, de nem túl közel hozzá. És nem maradunk sokáig. Nem hiszem, hogy a Birodalom fennállása óta akadt volna olyan inkvizítor, aki portyát vezetett a Szem egyik világára.
– Mintha azt mondtad volna, Jaq, hogy odalent nem igazán örülnek az épkézláb külsejű fickóknak, ugye?
– Valóban.
– Huh, tegyünk úgy, mintha a foglyaim lennétek? – mondta Zhord. – Vezesselek titeket láncra verve? Igazán illene hozzám az elfajzott félember szerepe, nem gondoljátok?
– Nem – szólt Ey'Lindi. – Ahhoz túl jóképű vagy.
– Jóképű? Jóképű? – A kis ember elpirult, és egészen zavarba jött.
– Tökéletes, jó megjelenésű zömik vagy.
– Jóképű? Huh. Akkor már miért nem lenyűgözően szép? – pödörte meg a bajszát Zhord kihívóan.
– Csodás varacskos disznó lenne belőled – szólt közbe Gugol.
– Pofa be, háromszemű.
– Ne változzak át az álgénorzó alakomba? – javasolta Ey'Lindi. – Akkor úgy néznék ki, mint akit megfertőzött a Káosz, nem? Kívánhatunk magunknak jobb álcázást?
Jaq csak örülni tudott a nő ajánlkozásának. Hálás tisztelettel bólintott.
– Tedd meg, Ey'Lindi. Tedd meg.
Villámok cikáztak az epebajos égen, mintha a valóság és a valótlanság között szikrázó feszültséget próbálnák levezetni. Gennyes fellegek gyülekeztek, de nem víz hullott belőlük, hanem valami ragacsos nedv. Ahogy rájuk nézett az ember, leginkább rothadó, rákos daganatoknak tűntek a levegőben. A látványt a méregzölddel erezett sárgás fényű napkorong világította meg, melynek fénye alig szűrődött át a klórgáznak tetsző légkörön. Nem is volt többre képes, csak penészes fénylepedékkel vonta be a viharvert tájat, amit fűrészes élű szirtek és ragyás kősziklák tarkítottak. A Tormentum Malomra álcázóernyője leple alatt egy másik terepalakulatnak tűnt csupán.
Illúziók kavarogtak, mintha anyagiasulni akarnának, ahogy a tej vajjá sűrűsödik. Néhány tömlő alakú növény éhesen fordította a táncoló lidércek felé torz, szőrös virágait, melyek mind a bomló hús beteges színét viselték.
Egy óra múlva harcra hívták ki őket, álnokul játékos módon.
Egy lemezpáncélos bivalyember tucatnyi szökdécselő szörnyet vezetett elő egy cseppkőszerű sziklaszirt mögül.
– Hohó, hohó! – bömbölte a bivaly. – Nézzétek, mit találtunk, drágaságaim!
A vezér halántékáról roppant szarvak meredtek előre; hegyükön alvadt vér száradt. A páncélja mindenütt csontokra emlékeztetett. Lábszárát fémcsontok burkolták körül. Mellén csontokhoz forrasztott csontok alkottak démoni rúnajeleket. Térdkalácsát vicsorgó, idegen koponyák takarták. Csizmája és kesztyűje hatalmas kéz- és lábujj csontokból állt. Nemi szerve fölött obszcén csontdudor dagadt, gennyes fekélyeket idéző vérkövekkel kirakva. Ezenkívül finom mívű szaténköpenyt viselt, mely vidám táncot járt mögötte a szélben, nyakában pedig aranyláncon egy erotikus amulettet. Jaq úgy érezte, hogy a bivalyember hátborzongató, brutális érzékiséget sugároz. Öltözéke mintha azt sugallta volna, hogy még a csontok is képesek párzani, még a csupasz fém is elmerülhet a nemi gyönyörökben... bár ez a kéj nem puhányoknak való.
A vezér mögött egy teknősbéka ballagott fölegyenesedve; ráncos feje hordószerű páncéljából meredt elő, amit színjátszó csillagok és félholdak díszítettek, mintha két lábon járó galaxis lenne, vagy valami őrült varázsló. Színes selyemszalagok lobogták körül, égő gázcsóvák gyanánt. Vajon kimászik-e a páncéljából éjszakánként, hogy vézna, lottyadt testét kinyújtóztassa egy heverőn, s csupaszon reszkető érzőidegeit alávesse valami hatalmas, nedves nyelv cirógatásának? Jaq megrázta a fejét, hogy elhessegesse magától ezt a gondolatot.
Egy másik harcos rézmellényt és aranypaszományos nadrágot viselt, mintha szőrös hernyók vonulnának a páncélján hosszú sorokban; bal karja helyén csápköteg sarjadt. A fején dúsan bodorított parókát viselt.
Megint egy másik, aki szemmel láthatólag hermafrodita volt, átlátszó plasztkristály vértezetben kevélykedett; jókora rákollója veszedelmesnek tűnt. Egy alacsony, vézna harcosnak, aki csörömpölő, barokkosan cikornyás páncélt viselt, légyfeje volt, rajta rátartin félrecsapott, tollas kalpag. Mellette egy kétlábú, nyáladzó bakkecske haladt nagy szökkenésekkel, puffancsujjú zekében, merevített nyakfodorban és bársonypalástban.
Csak egyetlen hatalmas termetű férfi tűnt tiszta vérű embernek. Sisakja ugyan nem volt, de az űrgárdisták páncélzatának lidércnyomásos paródiáját viselte, melybe százával maratták a vigyorgó démonpofákat. Oldalt, a feje mögül hosszú, bordázott csövek íveltek előre, mintha a bivalyember szarvait akarnák utánozni, csak fordított állásban. Arcéle grandiózusan nemes metszésű volt, márványszoborhoz illő; napszítta, hófehér haját hullámokba zselézte. Sasorrába fűzve smaragdgyűrűt hordott, ami Jaqot egy csepp takonyra emlékeztette. Bal arcát tetoválás díszítette, amely szimbolikus kardot és hüvelyt ábrázolt, mintegy közösülésre készen.
A renegát űrgárdista mellett egy mutáns nő táncolt, aki egyszerre volt gyönyörű és iszonyatos. Törékeny, fehér bőrű testén sodronyacél akrobatatrikót viselt, művirágokkal díszítve; haja dús, szőke zuhatag volt. Két jadezöld szeme azonban ferdén álló puffadt oválisként éktelenkedett máskülönben érzéki arcában. A lába topázgyűrűkkel ékes strucckarom volt, a karja festett, kitines rákolló. Feszes fenekéből borotvaéles farok sarjadt, mellyel ide-oda csapkodott. Úgy nézett ki, mint a Káosz igéző, csábos démonleánya! Gugol felnyögött, mikor meglátta, és önkéntelenül tett egy lépést előre. Zhord a fogát csikorgatta.
A banda damaszkolt csövű sorozatlövőkkel és igazgyöngy berakásos markolatú energiakardokkal volt felfegyverezve. Félelmetesen nevetséges rajvonalba húzódtak, és megálltak, hogy szemügyre vegyék a hagyományos energiapáncélba öltözött három alakot, akik közül kettő átlagos termetű volt. egy pedig törpe, de a fölcsapott sisaklemez alatt az arcuk emberinek és természetesnek látszott.
Indulás előtt Zhord sárga fedőréteget fújt a széles vállú energiapáncélokra, részben azért, hogy jobban beleolvadjanak a sivatagba, részben pedig azért, hogy eltakarja a démonűző hatszögeket és az állhatatos hit vörös ikonjait. Jaq undorodva és bizonytalan lélekkel, de felpingált rájuk néhány torz, renegát szimbólumot, mint például Hórusz Szemét; igyekezett hanyag munkát végezni, nehogy valóban átitassa őket a Káosz hatalma, de első látásra meggyőzőnek hassanak. Jaq fegyvertára energiapálcából, pszipuskából és hordozható hátitartályhoz csatlakoztatott lángszóróból állt, nikkelacél hónalj tokjában pedig ott lapult aranyberakásos lézerpisztolya. Zhord és Gugol sorozatlövőt, lézerpisztolyt és surikenvetőt hozott magával.
A banda három nehezen besorolható, állig felfegyverzett betolakodóval találta magát szemben... akiket egy génorzófajzat kísért. Ó, igen, ha létezik itt ilyesmi, akkor Ey'Lindi az ő útlevelük és szabadjegyük; biztonságuk garanciája.
– Slaanesh, Slaanesh – mekegte a kecske, és felborzolta nyakfodrát. A légy és a teknősbéka csatlakozott a kántáláshoz. A légy gúnyosan meglengette kalapját.
– Dicsőség a Kéj Légiójának! – harsogta az űrgárdista-karikatúra. Mit mondott: a „Kéj” vagy az „Éj” Légióját? Vagy talán mindkettőt? Az elfajzott harcos csúfondárosan vigyorgott.
Jeges hideg kúszott végig Jaq gerincén. Slaanesh, a perverz gyönyör és kínban lelt kéj ura, valóban megfelelő gazdája lehet egy olyan bolygónak, ahol kitenyésztenek egy szörnyeteget, amely képes közvetlenül ingerelni az agy gyönyör- és fájdalomközpontját.
Ez a szedett-vedett csürhe, amely elzárta az útjukat, ezek a felcicomázott torzszülöttek mintha azon lettek volna, hogy valami abszurd és vérengző játékba kezdjenek velük. A kérdés az volt, hogy be lehet-e csapni őket? Ey'Lindi lekuporodott Jaq mellett, mintha arra készülne, hogy a génorzók hihetetlen gyorsaságával lerohanja a bandát.
Többször összecsattintotta a karmát; torz, lószerű feje előremeredt. Jaq egy mozdulattal nyugalomra intette.
– Mint útitársam alakjáról láthatjátok – kiáltott –, mi arcul köptük az úgynevezett Császárt. – Birtokló mozdulattal vállon veregette Ey'Lindit. – Ő az én szerető kedvesem, az átváltozott drágám, aki beavatott engem a kínszenvedés gyönyöreibe.
A bivalyember Ey'Lindire nézett. Vajon megszállottnak találta-e? Mindenesetre megnyalta a szája szélét, és a bandájához fordult.
– A renegátokat mi tárt karokkal fogadjuk, ugye, testi-lelki társaim? – Hatalmasat horkantott. – Bár előbb persze ellenőrizzük, hogy igazán megtapasztalták-e az eksztázist, hmm?
Mehtápasztáták-e áz essztásziszt... Ezek a degenerált árulók dekadens, selypegő akcentussal beszélték a birodalmi gótot. A légy kuncogott.
– Ó, hogyne, a beavatási szertartás ellen nem lehet semmi ellenvetésük.
Nem lehet semmi ellenvetésük.
Márpedig, gondolta Jaq, ezt a beavatási szertartást jobb lesz elkerülni. Fölényes megvetéssel nézett a bandára, és hanyag kézmozdulatot tett.
– Barátságtalannak és sivárnak találom ezt a menedékhelyet. Nekem több kell gennyel öntözött kősivatagnál. Én a hidra otthonát keresem. A Hidra Nagyurainak a követe vagyok. – Jaq elővett páncélja tartórekeszéből egy hidracsápot, és odahajította maga elé a földre, ahol azon nyomban tekergőzni kezdett.
– Hááá – felelte a bivaly vigyorogva –, azok a drága, áruló nagyurak...
Árulók? Kit árult el a konklávé? A renegátokat ezen a kopár világon – vagy a Birodalmat?
A bivalyember odakiáltott Jaqnak.
– Föl kellene keresned városunk csodálatos kínzókamráit, renegát kuzin; csak akkor értenéd meg igazán, mi mindent tartogat számodra ez a világ.
Ez most meghívás volt, vagy borzalmas fenyegetés? A Káosz e bajnokának észjárása teljesen érthetően maradt Jaq számára; túlságosan... kaotikus volt.
Ebben a pillanatban Jaq szörnyű vágyat érzett magában, hogy kibújjon energiapáncéljából, és leteperje Ey'Lindit. Ha bizonyítani tudná állítását ez előtt a szörnyközönség előtt, akkor bizonyára továbbengednék. És elmondanának neki mindent, amit tudni szeretne.
Az álnok sóvárgás mindent meggyalázott, amit drágának érzett szeretkezésük során a Tormentum fedélzetén. Mentális támadás érte, a leghitványabb, legbujább fajtából.
De nemcsak őt, Ey'Lindit is. Sziszegni kezdett, és egyik karmát az ágyékára szorította. A génorzóknak a nyelvükön kívül, amivel belecsókolták petéiket az áldozataikba, nem voltak ivarszerveik. Most azonban Ey'Lindi hasa alatt lassan valami bemélyedés formálódott ki, mintha magába akarná fogadni Jaqot. Valami manipulálta az akaratát, amivel a hamis génorzótestet uralma alatt tartotta. Nem az a hidrafoszlány, amely a kavicsos talajon vonaglott. Annak ellenállt volna. Akkor viszont...
És az ok? Ki akarták csalogatni Jaqot az energiapáncéljából, megfosztani ettől a biztos menedéktől. Ezek szerint a banda nem bízik a saját erejében és fegyvereiben, legalábbis energiapáncélos ellenfelekkel szemben nem. Jaq kirántotta energiapálcáját, és a kecskére lőtt vele, aki kábultan támolyodott hátra; alattomos mentális támadása hamvába holt.
– Ilyen könnyen nem csaptok be! – kiáltotta Jaq dacosan.
– Ezek szerint nem – felelte a bivaly. – Graal'preen barátom félreértette a szavaimat. Mint mondtam, próbára kell tennünk az eksztázisotokat, mielőtt a keblünkre ölelnénk benneteket. Ez azt jelenti, hogy a ti kedveseteknek össze kell mérnie magát a mi szeretőnkkel.
A rémséges-szép démonlány a többiek elé libbent; farka süvítve szelte a levegőt, ollói csattogtak.
– Egyenlő erősek vajon? Talán nem igazán. Kedves unokaöcsénk – és unokahúgunk – a tobzódásban, a daliás Cammarbrach, segíteni fog neki.
A rákollós hermafrodita lépett elő, emberi kezében kéken sustorgó energiakarddal, és gúnyosan meghajolt.
– És azt hiszem, Testood is. Bár a puskája nélkül. Nem akarunk tisztességtelen küzdelmet.
Így hát a teknősbéka lerakta sorozatlövőjét, és energiakarddal felfegyverezve a többiek mellé lépett.
– Ó, várjunk még – tette hozzá a bivaly. – Most szépen húzunk egy harci kört, és rábocsátunk egy kis visszatartó varázslatot. Amit te, Lord Pszi – gyilkos pillantást vetett Jaqra, és feléje bökött a szarvával –, nem fogsz megzavarni. Slishy, csináld!
A mutáns nő sebesen táncolni kezdett, borotvaéles farkával barázdát vágva a talajba. Jókora kört írt le a porba, csupán egyetlen keskeny nyílást hagyva szabadon.
Jaq azt számítgatta magában, hogy ha kenyértörésre kerül sor, milyen esélyük lenne Zhorddal és Gugollal a tizenkét elfajzott renegát ellen. A túlerő az ellenfél oldalán van, a páncélzat fölénye viszont az övéken.
De akkor mit tudna meg tőlük? Persze ha sikerülne foglyul ejteniük a vezért...
Mi hasznát venné a kínzóállványának Slaanesh egyik szolgájával szemben, aki megtanította rá alattvalóit, hogyan leljenek örömöt a fájdalomban?
Ey'Lindi percegő hangokat adott ki. Zhord fordított.
– Menj bele, főnök. Ő készen áll a harcra.
Igen, itt a csel lesz a legjobb megoldás. Jaq tehát úgy tesz, mintha elfogadná a kihívást. Ey'Lindinek három ellenféllel kell birokra kelnie, akik közül ketten energiakarddal vannak felfegyverezve. Csakhogy az ő teste nem olyan, mint egy igazi génorzóé; neki nincs négy karja. És a szokatlan alak bizonyára terhére lesz, ha az orgyilkosok akrobatikus trükkjeit akarja használni.
Ey'Lindi nem várt utasításra, egyenesen besétált a körbe, hogy csatlakozzon a három másikhoz. Slishy bezárta a vonalat a farkával. A levegő megremegett, mintha energiakupola zárulna össze az aréna fölött.
– Nézni sem bírom – motyogta Gugol.
– Adj nekik! – kiáltotta Zhord.
Jaq emlékeztette magát, hogy éberen ügyelnie kell az esetleges mentális támadásokra; nem összpontosíthat teljesen a harcra.
Ey'Lindi felágaskodott, amennyire csak bírt, aztán a teknősbékára vetette magát, aki a legnehézkesebbnek tűnt ellenfelei közül. Az magasba lendítette a kardját. Ey'Lindi hasra vágta magát, a csapás alá hemperedett, karmával megragadta Testood lábát, és nagyot rántott rajta. A teknősbéka csattanva zuhant hanyatt, de idejében behúzta a fejét a páncélhéjba.
Ey'Lindi nem használta ki hirtelen szerzett előnyét, és nem bonyolódott földharcba ellenfelével, hanem azonnal odébb hemperedett. Így elkerülte Cammarbrach lesújtó energiakardját, ami Testood páncéljába mélyedt, és széles rést vágott rajta, mielőtt forgatója le tudta volna fékezni lendületét.
Míg a hermafrodita és a teknősbékaember egymással voltak elfoglalva, Ey'Lindi a démonlánynak ugrott. Karmok feszültek rákollóknak. A borotvaéles farok megvonaglott, és végigcsapott Ey'Lindi kitines bőrén. A mutáns hanyatt vetette magát Ey'Lindi szorításában, és mindkét strucclábával fölfelé kapott, hogy felhasítsa ellenfele altestét. A karmok fülsértően csikorogtak Ey'Lindi kitinvázán. Az orgyilkos azonban, miután egyik ollóját nyomorékká csonkolta, már el is hajította magától Slishyt. Röptében még utánanyúlt, elkapta a bokáját, gyorsan eltörte, és rögtön el is eresztette, miközben Slishy sikoltozni kezdett – de nem fájdalmában, hanem inkább elragadtatással.
Ey'Lindi egyik ellenfelét sem akarta azonnal megölni. Ez a manőver drága másodpercekbe került volna, s nem volt kizárva, hogy a többiek közben meglepetésszerűen rajtaütnek.
Ehelyet egyik renegáttól a másikig táncolt, meg-megeresztve egy-egy ütést, rúgást, harapást... míg mindhárman tépettek és fáradtak nem lettek.
Ey'Lindi most már többet foglalkozott az egyes ellenfelekkel. Félrecsapta Testood kardforgató karját, és felszakította megrepedt teknőchéjat, tovább szélesítve rajta a nyílást. Lecsippentette Slishy megnyomorított kezét. Miközben ügyelt Cammarbrach rákollójára, letépte a vértezetet a másik karjáról, s karmát a húsba és az izmokba mélyesztette; az energiakard a földre hullott.
Slishy halt meg elsőnek, kéjesen trillázva.
Egy pillanatnyi kavarodásban Testood megvágta Cammarbrachot; a rákolló görcsös rángással lekókadt.
Néhány másodperccel később Ey'Lindi lefegyverezte Testoodot, majd a repedésen át benyúlt a teknőchéj mögé, és szétmorzsolta belső szerveit. A teknősbékaember összeesett. Cammarbrach menekülni próbált, ám csak a harci kör széléig jutott. Sikoltozva püfölte a láthatatlan erőteret – míg Ey'Lindi utol nem érte, és el nem roppantotta a nyakát.
– Hurrááá! – ordította el magát Zhord.
– Keblünkre, kuzin! – bömbölte a bivaly. Aztán Jaq elé mutatott. – Az a kocsonya valami nagy hatalmú talizmán lehet.
– Hisz tudod, hogy mi a hidra, nem? – szegezte neki Jaq a kérdést. – És hogy kik a nagymesterei?
– Talán igen, renegát kuzin. Az igazság változékony az Iszonyat Szemében. Itt minden változékony. Nemsokára ti is meg fogtok változni – ha a hatalmasok kegyét keresitek.
– Szüntesd meg az erőteret.
– A varázskört?
– A mentális falat! Hívd akárhogy, csak szüntesd meg.
– Elpusztítottad a mi buja, halálhozó drágaságunkat. Cserébe nekünk kell adnod a te bajnokodat.
– Főnök! – Zhord Jaq derékövét cibálta.
Kelet felől, az egyik sziklaszirt fedezékéből a másikéba iszkolva, káoszivadékok közeledtek; tucatnyi pókfajzat, rettentő, szőrös mutánsok, nyolc-nyolc ízeit lábbal.
– A fattyú csak az időt húzza, főnök.
– Sajnos.
– Mit gondolsz, mit csinálnak velünk ezek az izék?
– Hálót szőnek körénk? Megmarnak? – Jaq célra emelte energiapálcáját, és a porba húzott körre sütötte. Ey'Lindi kiugrott börtönéből, és gyorsan eltűnt a lővonalból, mikor Jaq felkiáltott: – Halál a tisztátalanokra!
Ezek után nem tetszeleghetett tovább a renegát szerepében. Egyszerre nyitott tüzet Zhorddal és Gugollal Slaneesh követőire.
Jaq lézerpisztolyából ezüst fényfonalak szabdalták a levegőt, a groteszk páncélokat, a fedetlenül maradt torz végtagokat. Zhord sorozatlövője kattogva okádta a tüzet, apró lövedékei felrobbantak becsapódáskor, vagy hasztalan zúgtak el a levegőben – míg legnagyobb bosszúságára be nem szorult a závár. Gugol surikenvetőjét használta, amely leginkább valami miniatűr csillaghajóhoz hasonlított; lapos, kerek tára lett volna a magasított híd, a csőtorkolatot szegélyező két fegyvergondola pedig a vezérsík. A gondolák gerjesztette mágneses tér süvítő záporban szórta az ellenfelekre a monomolekuláris vágóéllel ellátott dobókorongokat.
A legtöbb szörnyharcos hamar elesett. A tagbaszakadt renegát űrgárdista azonban rohamra indult, vadul tüzelve sorozatlövőjéből. Egy lövedék eltalálta Zhord páncélját, s a kis ember úgy felbukfencezett a robbanás erejétől, akár egy kuglibábu. Jaqot is találat érte; levegő után kapkodott, látása elhomályosult. Hunyorogva lecsapta sisaklemezét, s lángszórója perzselő sugarát a bivalyemberre irányította, aki szintén rohamozott. Pillanatok alatt zajlott le az egész. A bivaly döngő léptekkel, fülsértőn üvöltve elviharzott Jaq mellett; a gyúlékony vegyszer a testére tapadva lángolt, s égett zsírtól bűzlő füstcsóvát húzott maga után.
A renegát űrgárdista Gugolt szemelte ki. Födetlen, szoborszép feje minden fegyverrel dacolt, valamilyen nagy hatalmú rúna védhette. Gugol dobókorongjai kitértek előle, mintha erős mágneses vagy antigravitációs mező torzítaná el a pályájukat. A csontot vajként vágó surikenek alig karcolták meg a férfi vértezetet. A renegát sorozatlövője is beragadt, erre azonban kékesen csillámló energiakardot húzott. A roppant harcos már majdnem elérte Gugolt, mikor a navigátor elhajította surikenvetőjét, és nyitott sisakjába nyúlt. Letépte homlokáról a vászonpántot, és... halál sütött a harmadik szeméből.
A hatalmas elfajzott űrgárdista végre megroggyant, nyál csordult ki a szája szélén, és elhanyatlott, kis híján agyonütve gyilkosát.
Jaq előrántotta díszes, bordázott, démonűző rúnákkal maratott pszipuskáját, és tüzet nyitott a feléjük özönlő pókfajzatokra. Ezek megidézett lények voltak. A normál világegyetemben, a Szemen kívül, a megidézett lények instabil állapotúak voltak, és a pszipuska különösen halálosnak bizonyult ellenük. De itt, a Szem mélyén?
Egyik lövés követte a másikat.
Gugol előmászott a renegát hullája alól.
– Ne nézzetek a szemembe! – figyelmeztette a többieket. Először is a vászonpántot kereste meg, s ismét a homlokára kötötte. Most már Zhord is talpon volt, és lézerpisztollyal lőtte a pókfajzatokat; a lábukat igyekezett lenyesni a sugarakkal, bár sok láb volt. és mind gyorsan közeledett. Mikor a roham elérte őket, Ey'Lindi a magasba ugrott, hogy génorzó-karmaival tiporja le a káoszivadékokat. Egymás után zúzta össze a törékeny testeket. A pókfajzatok különös percegő hangokat adtak ki. Szövőmirigyeikből ragacsos tejfehér fonalak lövelltek, amik elől az orgyilkos ügyesen kitért. Jaq lézerpisztolyra váltott. Gugol csatlakozott hozzá.
Végül a maradék pókfajzatok belátták vereségüket, és vezetőik tetemét hátrahagyva a sziklaszirtekre menekültek.
– Győztünk – mondta Gugol.
– Vesztettünk – javította ki Jaq. – Nem tudtunk meg semmit.
Körültekintően folytatták útjukat a kőszirtek sivatagában; legelöl Ey'Lindi haladt mint felderítő...
Az éjszakai égbolt fortyogva izzó leveséből foszforeszkáló fátylak csorogtak a levegőbe. A város épületei a degenerált gyönyör otromba bálványai voltak.
Egyes épületeket úgy terveztek, hogy buja istenségekre hasonlítsanak; ezek az elfajzott kéj sokmellű, sokszervű emlékművei voltak. A különös fátyolfényben a sötét istenek púpos árnyékai mintha mindenhová elértek volna. Itt-ott lángoló gázcsóvák törtek a magasba, tovább fokozva a hátborzongató megvilágítás görcsös rendszertelenségét.
Más épületek hatalmas, magányosan álló mutáns nemi szervek voltak. Szaruborítású, ráncos, bordázott fallosztornyok magasodtak az égre; felületüket ablaktüszők pettyezték, itt-ott rengő here-erkélyek lógtak róluk. Rákos daganatként burjánzó kupolamellek puffadoztak; fiatornyok sömörös ujjai cirógatták őket. Az épületeket nyelvhidak kötötték össze, melyek hol ide, hol oda csusszantak, nedves cuppanások kíséretében. Kapuvaginák nyíltak meg lüktetve, s zárultak össze nyálkás csillogással. Egyes épületek csoportosan álltak; fejüktől és végtagjaiktól megfosztott torzók, amint egymás mellett feküsznek undok ölelésben.
Jaq messzelátója segítségével talált néhány mellbimbót, melyek valójában nehézfegyverzetű lézergondolák voltak, és egy-két hímvesszőt, amelyek légelhárító lövegnek bizonyultak.
A lakosok hangyák voltak csupán ennek az őstektonikai orgiának az árnyékában. Mohó, ügybuzgó hangyák. Jaq fülmikrofonja kusza zajokat továbbított: nyöszörgő zenét, dobszót, sikolyokat, kántálást és roppant gépezetek ütemes zúgását. A város lüktetett és vonaglott, mint valami eleven lény. A város alapítóinak valahogy sikerült egybeötvözniük a plasztacélt és az immatériumot. Ennek az lett az eredménye, hogy az épületek mozogtak; nekimentek egymásnak, behatoltak egymásba, rámásztak egymásra. A tornyok meghajoltak, majd visszamerevedtek. Az istenházak simogatták és marcangolták társaikat. A hangyalakók pedig ott nyüzsögtek bennük, rajtuk és körülöttük; az épületek olykor letiporták, elnyelték és kiokádták őket.
Jaq émelyegve fordult el, és démonűző igéket motyogott maga elé. Ey'Lindi karma összezárult páncélkesztyűjén, és megnyugtatólag megszorította néhányszor.
– Ennek a városnak a szívébe tartunk? – suttogta Gugol. – A szívébe, igen, a szívébe!
– Huh, nem csodálom, hogy aki itt él, annak kész megkönnyebbülés a sivatag! – mondta Zhord. – Gondolod, főnök, hogy itt hozták létre a hidrát?
– Talán... Úgy látom, elég magas fokra fejlesztették az immatériumon alapuló technológiát, hogy a tisztátalanság szolgálatába állítsák... Á, mintha látogatók közelednének.
– Csak nem az elveszett hálótársaikat keresik?
Jaq csoportja egy sziklakiszögellésen húzta meg magát, amely a buja, eleven, kegyetlen városba vezető útra nézett. Odalent egy antigravitációs hordszék közeledett, egy kipárnázott, vászontetővel védett alkotmány, amin egy hihetetlenül hatalmas petyhüdt alak hevert. A hordszéket, amely körülbelül egy méterrel lebegett a talaj felett, két pár, hosszú ormánnyal ékes négylábú húzta, amelyekre otromba csíkokat festettek kékkel és pirossal, mintha egyenruha lenne rajtuk.
A fényűző szárazföldi tutaj valószínűleg saját meghajtással is fel volt szerelve, roppant utasa azonban szemlátomást jobban kedvelte ezt a szertartásos parádés menetet. Persze azt sem lehetett kizárni, hogy az utas ujjai túl kövérek voltak az irányítókarok precíz kezeléséhez – már amennyiben hozzájuk fért egyáltalán.
Titáni törzsét és pocakját koszorúfüzérként övezték a tetovált női mellek; mindegyik mellbimbóján egy-egy rézgyűrű volt átfűzve. Az olajosan fénylő keblek között egy hosszú, vékony, bíborszínű kígyó vonaglott. Úgy látszott, mintha ennek az asszonyszörnynek a hasából sarjadt volna ki. Akár egy locsolócső-méretűre nyúlt köldökzsinór, itt megszorította, ott körülhurkolta a húsát, úgyhogy a fertelmes test hurkákba gyűrődött. A kígyó lapos, ék alakú feje hipnotikus mozgással imbolygott a nő arca mellett, s villás nyelvével időnként megcirógatta.
A kövér asszony arca tehénszerű volt, hatalmas, nedvedző orrlikakkal, nagy, vizenyős szemmekkel és lefittyedő ajakkal. Az állkapcsa lomhán mozgott, mintha jámboran kérődzne. A kígyója – másik énje – már korántsem tűnt ilyen jámbornak.
A nőt egy tucat födetlen fejű lázadó légiós kísérte, csontvázat formázó vértezetben. Plazmavetővel és hagyományos lőfegyverekkel voltak felszerelve.
Az elővédet Slishy tizenkét ikertestvére alkotta; csapkodó farokkal, csattogó ollókkal táncoltak.
A menet majdnem addig a pontig nyomult előre, ahol Jaq csapata lapult, majd megtorpant. A Slishy-hasonmások hátrapiruetteztek, hogy csatlakozzanak a légiósokhoz. A hordszékeket húzó monstrumok lekuporodtak; közben hosszú ormányukkal feltörték az út kövét, és szürcsölő hangokat hallatva a földbe mélyesztették őket. Az óriás asszony a sziklaszirtek sivatagára vetette tekintetét, kígyójának feje ott imbolygott az övé mellett.
– Bulé! – bődült bele a mutáns nő a fényfátylas éjszakába.
– Fogd be a füled, Ey'Lindi! – adta ki Jaq az utasítást. – Sisaklemezt le. Kapcsoljátok ki a hangérzékelőket. Harsány hangja van.
– BULÉ! BUUU-UUU-UUU-LÉÉÉÉÉ!
A szörnyű bömbölés még kikapcsolt mikrofon mellett is egy startoló űrhajóéval vetekedett. A nő hangja a zsigereikig hatolt, még a csontjuk is beleremegett az energiapáncél mélyén. Egy kőszirt szilánkokra robbant, és összeomlott. Ey'Lindi görcsökben vonaglott, védtelen fejét szorongatva. A hangsugár irányított volt, mint egy ködreflektor fénypászmája. A légiósokat és a Slishy-utánzatokat a hordszék mögött csak a visszhangok döreje érte el, de még ez is megrendítette őket.
– HOL VAGY. BULÉ? AZT AKAROM, HOGY FELLOGASS SZÁZ GYŰRŰNÉL FOGVA! AZTÁN ÖTVENNÉL! AZTÁN HARMINCNÁL!
Jaq szabadjára engedte mentális érzékét, és megfogamzott benne a kép, ahogy ez a hájas, sokmellű mutáns asszony vékony, de erős acélláncok sokaságán lóg, amiket a mellbimbóit díszítő gyűrűkhöz erősítettek. Ahogy fel-alá himbálja magát a láncokon, perverz kéjjel nyöszörög, miközben a bivalyember kiszolgálja őt: üti, rúgja, vagy a szarvával döfködi.
Jaq rádöbbent, hogy ilyenkor az asszony kígyója is részt vesz az orgiákban, belehatol teste különböző nyílásain, mintegy bezárva ezzel a kört...
Az óriás nő ismét összeszedte magát, feje ezúttal másik irányba fordult.
– BUUUUUULÉÉÉÉÉÉÉÉ! BUUUUUULÉÉÉÉÉÉÉ!
Megrendült a föld; újabb kőszál robbant kavicsokká. Jaq félájultan feküdt a földön.
A szivárványszínben tündöklő éjszakából tompa, kétségbeesett bömbölés válaszolt a nő hívó szavára.
A bivalyember jelent meg tántorogva. Nem volt se szeme, se arca, csontig perzselte a lángszóró tüze. Karján és mellén málló koromréteggé szenesedet a hús. Még a szarva is elgörbült és megfeketedett.
Az asszony hangja visszahívta. Létezik, hogy az a kiáltás még a halottakat is feltámasztja? Vagy a bivaly vakon, félig megsülve bolyongott a sivatagban, de képtelen volt meghalni, mert a démoni védelem életben tartotta? Márpedig ez a védelem csakis a nőtől származhatott, ha valóban Slaanesh szállta meg...
Az asszony, gondolta Jaq, bizonyára ennek a gonosz, eleven városnak az úrnője. Ha van valaki ezen a bolygón, aki tudja a hidráról az igazságot, akkor ő az.
Mikor Bulé, a bivalyember elérte a hordszéket, összeroskadt, és mozdulatlanul fekve maradt. Az asszony kígyója ostorcsapásszerű zajjal kiszabadította magát a roppant keblek közül. Olyan sebesen tekeredett le gazdájáról, hogy a súrlódás bizonyára megégette és fölrepesztette annak zsíros bőrét; a holttest fölé hajtotta gonosz fejét, és belekóstolt fürge, villás nyelvével.
Az asszony reszketni kezdett, és felüvöltött.
– EEEEEEJJÁÁÁÁÁ! BUUUUUULÉÉÉÉÉÉÉ!
A kék-piros csíkos állatok kitépték ormányukat a földből, és habzó szájjal megpróbáltak megfordulni. A hordszék dülöngélve pörögni kezdett. A nő feje ide-oda hanyatlott. A hangja lesújtott a légiósokra és a démonleányokra. Néhányan a hordszék felé futottak, hogy megpróbálják megállítani. Mások fuldokolva, kimeredő szemmel estek össze.
– EEEEEEEJJÁÁÁÁÁ! OHÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
A hang elhallatszott egész a városig. Az épületeken remegés futott végig, és vad tülkölésbe kezdtek. Egyesek, mintha gigászi csigák lennének, megpróbáltak lassan a többi mögé araszolni. Akadt egy pár, amelyik csoszogva megindult a hang forrása felé. A nyelvhidak elszakadtak. Az erkélymellek fehér levet váladékoztak. Az élénk színekben villogó fényfátylak között lézersugarak villantak képzelt célpontok felé.
Mikor a hang elfordult róluk, Jaq vállon veregette Zhordot és Gugolt. Intett a páncélkesztyűjével.
Lézersugaraik és robbanógolyóik akkurátus pontossággal kaszabolták és tépték darabokra a mutáns asszony kíséretét. Néhányan viszonozták a tüzet, ám a hordszék továbbra is tébolyultan pörgött, a hirtelen megveszett bestiáknak hála. A védők lebuktak. Jaq célzott, ölt, hasra vágta magát, és fogát csikorgatva próbált nem elájulni, mikor az iszonyú hanghullám átcsapott fölötte. Amint a mennydörgő zaj végigsöpört rajtuk, Jaq feltérdelt, és gyors egymásutánban agyonlőtte mind a négy ormányos fenevadat. Holtsúlyuk megállította a hordszék forgását.
De hogy némítsa el az asszonyszörnyet, aki élve kell neki? Lője át a légcsövét, lyukassza ki azt a rengő háj tömeget, amely a nyaka? Akkor a kérdéseire sem fog tudni válaszolni. Még le is fejezheti véletlenségből.
A kígyó!... Jaqnak eszébe jutott az életfonalak, amik összekötik az élőlényeket a Káosz feneketlen iszapjával.
Lehetséges, hogy a kígyó valami hasonlónak az anyagi manifesztálódása? Slaneeshnek egy csápja, amely gyökeret vert a mutáns hasában, és hatalom áramlik benne, akár a tápanyag a köldökzsinóron?
A kígyó továbbra is úgy lógott a puffadt testről, mintha hatalmába kerítette volna a hullamerevség – bár a hulla ez esetben Buléé volt.
Jaq elmormolt egy démonűző imát, jobbjába kapta a pszipuskát, baljába a lézert, és mindkettővel a kígyó nyakára célzott.
Amint a letépett kígyófej a földre hullott, fölrobbant, mint valami elképesztő erejű elektromos kisülés. A kígyó hosszú teste szelvényenként követte a példáját, kívülről befelé, akár egy csillagszóró; csokorban lobbantak el az aranyszín lángok, míg a tűzijáték elérte az asszony köldökét. Aztán az a valami, ami gyökeret vert benne, szörnyűséges erővel kirobbant onnan; vérpermet és ürülék záporozott mindenfelé. A roppant keblek hamar összezárultak a tátongó nyílás feleti, s összeszorították a sebszájakat. A mennydörgő robajt mintha elvágták volna.
Ey'Lindi nagy nehezen feltérdepelt, s úgy rázta hosszúkás, lószerű fejét, mint az úszó, ha meg akar szabadulni a fülébe került víztől. Bármi történt vele, cselekedniük kell, még akkor is, ha elbódult és megsüketült. A kiképzése majd helyre teszi a dolgokat. Egy orgyilkosnak akkor sem szabad abbahagynia a harcot, ha fél lábát és mindkét karját eltörik. Jaq felcsapta sisaklemezét, s intett Zhordnak és Gugolnak, hogy kövessék a példáját.
– Főnök, épületek közelednek.
Úgy is volt.
– Nem elég gyorsan. Ha elkobozzuk ezt a hordszéket, és a sivatagba menekülünk vele...
Sietve leereszkedtek oda, ahol a sebesült hölgy hevert ernyedten lebegő járművén, halott és megnyomorított légiósok és Slishy-hasonmások között. Sérülése jelentéktelennek tűnt roppant, elomló testéhez képest. A szája kinyílt és becsukódott, ám csak halk nyöszörgéssel tiltakozott a sorsa ellen. Az is lehet persze, hogy harsányan panaszkodott és siránkozott; az iménti hangorkánnal összevetve azonban minden szava suttogásnak tetszett.
A Slishy testvérek teste már rothadásnak indult, bűzös pocsolyává olvadt. Miközben Zhord megadta a kegyelemdöfést egy sebesült légiósnak, aki még felhasználhatta volna utolsó adag energiáját arra, hogy hátba lője valamelyiküket, Gugol levágta a szíjakról az ormányos bestiák tetemét, és a maradékból összebarkácsolt egy szükséghámot... amibe Ey'Lindi már önként be is fogta magát.
– Nem, ne – mondta neki Jaq. – Rajtam energiapáncél van. Rajtad nincs. És magát fogta be a hordszék elé.
– Főnök; a városból özönlenek a rossz fiúk.
Igaza volt. De még két kilométerre jártak. Jaq belefeküdt a hámba, és nekilátott, hogy felvontassa a hordszéket a sziklaszirtek útvesztőjére néző lejtőn. Miután megbirkózott a párnákon heverő óriás asszony tehetetlenségi nyomatékával, a jármű egész szépen gyorsult, Jaq pedig pszichikus zavaróködöt bocsátott csapata mögé, hogy elrejtse őket, mint egy hirtelen támadó mentális porfelleg.
Mélyen benn jártak a sivatagban, talán félúton a hajó felé. Sziklaszirtek suhantak el mellettük; Jaqnak jól ki kell majd számítania, hogy mikor kezdje el fékezni a hordszéket. Üldözőknek nyomát sem látták.
Zhord zihálva felzárkózott Jaq mellé – energiapáncélban voltak ugyan, vezetőjük azonban még így is nyaktörő iramot diktált.
– Főnök, főnök, gondolkodtam egy kicsit. Ezt a némbert csak akkor szuszakolhatjuk fel a Tormentum fedélzetére... ha előbb méretre szabjuk. Egyszerűen nem fér be a légzsilipen. Nem tudom, elég jó-e hozzá a sebészfelszerelésünk, hogy ezt élve megússza.
Zhordnak igaza volt.
– Vitalij, lassítsd le!
Gugol belekapaszkodott a száguldó hordszék hátuljába, és sarkát a sivatag porába vájta, hogy lefékezze a lendületét. A zömik nem nőtt elég nagyra, hogy segíthessen neki, hamarosan azonban utolérte őket Ey'Lindi, és ő is csatlakozott. A jármű nemsokára mozdulatlanul lebegett a kavicsok fölött. Jaq megerősítette a kis csoportot körülvevő oltalmazó aurát.
Az asszony rosszindulatúan meredt rájuk, mikor Ey'Lindi fölemelte Zhordot, hogy átkukkanthasson a hordszék peremén. A kis ember ügyesen kikerült egy puffadt, vízkóros talpat, amely majdnem akkora volt, mint ő maga, és megbökött egy irányítókart. A hordszék lassan ereszkedni kezdett lefelé. A mutáns asszony mellbimbóiba fűzött gyűrűk csilingelni kezdtek, ahogy a roppant mellkas nehézkesen emelkedett-süllyedt. Egy sonkányi kar petyhüdten lecsapott Gugolra, hanyatt döntötte a páncélos navigátort. A kígyó nélkül azonban az óriás asszony csak árnyéka volt régi önmagának. Miközben Gugol káromkodva föltápászkodott, a hordszék megállapodott a köves talajon. Zhord teljesen kikapcsolta, mire a szörnyű emberhegy alaktalanul magába roskadt; a járműnek bizonyára más funkciói is voltak, és szuszpenzorokkal tartotta mozgásképesen a hatalmas, képlékeny hústömeget.
– Akkor itt tesszük meg, amit tennünk kell... – Jaq kicsomagolta a kínzóállványát; első pillantásra nem látszott többnek egy köteg vékonyka pálcikánál.
Gyorsan összeszerelte a teleszkópos rudakból álló, szemre törékeny, valójában azonban rettentő erős szerkezetet, és kifeszítette az óriás asszony fölött. Aztán némi birkózás árán az állvány abroncsaihoz kötözték a mutáns végtagjait; inkább azért, gondolta Jaq magában, hogy nyugton maradjon, és ne csapja agyon őket. Mi értelme kínpadra feszíteni egy olyan lényt, aki abban leli örömét, hogy mellbimbóiba fűzött gyűrűknél fogva felakasztatja magát? És aztán egyre csökkenti a gyűrűk számát!
Jaq esetlenül lehúzta egyik páncélkesztyűjét, elővett egy ampulla Veritast, és befecskendezte foglyának. Nem feledkezett meg a testsúlyáról, ezért felhasznált egy második, majd egy harmadik dózist is. Az inkvizíció által javasolt eljárás ilyen esetben az volt, hogy előbb minél nagyobb fájdalmat okozzanak a fogolynak. Ez most nem igazán lenne célravezető, tűnődött Jaq, nem is szólva arról, hogy még a gondolattól is hányingere támadt.
– Neved? – kérdezte kurtán.
A nő legalább két marokra való bűzlő turhát köpött Jaq felé, aki káromkodva félreugrott.
– Csak a torkomat köszörültem – magyarázta. – Úgy látszik, elvesztettem a régi hangomat.
...elvesztetem a hégi hannoma'.
– Mit tudsz arról a létformáról, amelyet hidrának neveznek?
– A nevem Queem Malagnia. És a drága Bulé meghalt. Soha többet nem fog megdöfködni a szarvával, miután megszalasztotta az Ádáz Falkákat.
...mékszalasszotta az Ádász Fakkákat.
– Egyébként egy démonleánynak tette a szépet – mondta Zhord kegyetlenül.
– Csak kicsit – jelentette ki Queem Malagnia.
Ezt most Jaq kérdésére mondta, vagy Zhord megjegyzésére válaszolt vele? Lehetséges volna, hogy a csonkítás hígagyú bolondot csinált a kövér nőből? Vagy csak ravaszul mellébeszél?
– Mit tudsz? – ismételte meg Jaq szigorúan.
– Tudom, hogy hiányzik valamim! .. jányszik falamim.
– A kígyód hiányzik, ami megszállta a tudatodat. Most térjünk a tárgyra. Mondj el mindent, amit a hidráról tudsz, különben megöllek.
– Akkor nem tudnál meg semmit, ugye? Nem, ez nem így van. Akkor csak annyit tudnál, amennyit már amúgy is tudsz. – Az állkapcsa görcsbe rándult. Nem bírta visszatartani tovább az igazságot; sajnos azonban Jaq engedélyezte neki, hogy mindent elmondjon, amit tud. – Nos, a hidra az egy név – kezdte lassan. – Nem vagyok valami nagy tudós, de azt hiszem, hával kezdődik, aztán egy i betű jön, utána egy dé...
– Állj! A hidrát eredetileg a te eleven városodban hozták létre?
– Ahá! Eredetileg, látod, ez egy érdekes kérdés. Mert mit is jelent az, hogy eredetileg? Legelőször, legkorábban? Nem mindegy, hogy mi hozta létre az immatériumot, mikor az gyakorlatilag nem létezik? És mi itten most olyasmiről beszélgetünk, ami részben immatériumból áll...
Talán a gyönyör fájna neki? Hogyan lehet meghatározni, hogy mit ért egy ilyen szörnyeteg a „gyönyör” szón. Esetleg egy jól felszerelt tömlöcben, többnapos kísérletezéssel. De itt és most, pillanatok alatt? Jaq segélykérően nézett a kísérőire.
A kis Zhord előrelépett. Megcsörgette Queem Malagnia néhány rézgyűrűjét; azokat, amiket lábujjhegyre ágaskodva elért. Minden gyűrűbe mélységes züllöttségre valló miniatűr jeleneteket véstek. Szerszámtáskájából elővett két apró csípőfogót, és kihívóan meglóbálta őket Queem orra előtt. Mivel Zhord iménti gúnyos megjegyzése átgondolt lépés volt, amivel megpróbálta kizökkenteni az óriás asszonyt, Jaq hagyta, hadd folytassa.
– Ide figyelj, te korcs – mondta a zömik. – Az összes gyűrűdet ellopom magamnak a szuvenírgyűjteményembe.
Munkához látott a csípőfogóval, és hamarosan kihúzta az egyik mellbimbóból. Óvatosan csinálta, esze ágában sem volt fájdalmat okozni.
Queem felnyögött. Zhord mintha egy dugót húzott volna ki belőle. A rengő mell ellapult, majd eltűnt. A bimbóból csak egy apró pörsenés maradt, de az is hamar kifakult.
– Immatériumtól dagad az egész teste! – kiáltotta a zömik. – Ő is olyan, mint a hidra.
– Mindegyik gyűrű egy zárópecsét. Íme, a kettes számú!
Újra csippentett, és kiszabadította a kettévágott gyűrűt. Ismét semmivé zsugorodott egy mell.
Queem nyöszörgött.
Jaq nem igazán hitt Zhord mechanikus jellegű magyarázatában. A kis embernek nem sok érzéke volt az ősi mágia működésének finomságaihoz.
Zhord lábujjhegyre állt, és kajánul belevigyorgott Queem széles tehénképébe.
– Mindjárt méretre kicsinyítjük, ne félj! Így már el fogsz férni a fedélzeten.
– Ne nyúlj a szép gyűrűimhez – könyörgött Queem. – Mindent elmondok neked.
– Mindent nem akarok hallani – vicsorogta Jaq. – Egész pontosan azt szeretném tudni, hogy... Zhord, vág) le tíz gyűrűt!
Csitt-csatt.
– Neeeeeeee!
Csitt.
– Neeee... Csatt.
– Kérlek, hagyd abba!... Csitt.
– Egyáltalán mit érdekel titeket a hidra?...
– Tehát tudod, hogy mi az? – förmedt rá Jaq.
– A hidra egy entitás, mely... – felelte az asszonyszörny vadul, és ez volt minden, amit mondani tudott.
Vérszökőkút tört fel a nyakából. Eltátotta a száját. A feje félig levágva hanyatlott hátra.
– Senki ne mozduljon! – kiáltotta egy ismerős hang szemrehányóan.
Zephro Cornellan mintegy száz méterről tartotta sakkban őket egy páncéltörő sorozatlövővel, egy sziklacsúcs részleges fedezékében. Pillanatok alatt kellett ledobnia a lézerpisztolyt, amellyel oly halálos pontossággal lőtte le Queem Malagniát, hogy a nagyobb tűzerejű fegyvert foghassa rájuk. A sorozatlövő rézveretes krómborítása csillogva verte vissza az éjszaka abnormális, beteges fényeit. Hogy jut ideje a Harlekin-embernek a vége-hossza nincs kémkedés közben, hogy divatosan kifényesítse fegyverét, és gondosan megtisztogassa rajta a vájatokat?
Cornellan groteszk, tüskékkel és sarkantyúkkal díszített csontváz páncélt viselt, pimasz arca egy titánötvözetből készült szarvas tarajos sisak mélyéről kandikált elő. Mellette az egyik elfajzott robot állt, a roncsból, fémkezében egy plazmavetőt dédelgetve.
– Egyszerűen képtelen vagyok elviselni a szenvedés látványát! – integetett oda nekik.
– Nem kínoztam, te bolond – kiáltott vissza Jaq. – Eszem ágában sem volt. Másként szerinted hogy foghattunk volna le egy ilyen megadisznót? Most megölted, ugyanúgy, mint Parsheen mamát.
Amíg csak lehet, játszd tovább a szövetségest!
– Honnan tudod, miféle gaztetteket követett el az a nő, miközben a gyűrűin lógott, Draco?
– Szóval jártál a budoárjában! Egy kérdést legalább megválaszoltál, ami régóta fúrja már az oldalamat.
– Ne távolodjatok el túlzottan egymástól! – Cornellan két figyelmeztető lövést adott le jobbra és balra, melyeknek nyomán gejzírként csapott föl a felszaggatott föld. – Nekem is vannak látomásaim, inkvizítor uraság, áruló uraság. Te vagy az, aki megszegted ünnepélyes esküdet, és meggyaláztad szentül vállalt kötelességedet.
– Te meg, úgy látom, igencsak otthonosan mozogsz az Iszonyat Szemében, Harlekin-ember.
– Ó, csakhogy én mindenütt otthon vagyok, nem tudtad? Ugyanakkor persze sehol em...
– A hidra itt fogant meg, nem valami orbitális laboratóriumban.
– Gondolod? Csak nem ő mondta?
– Nagyon jól tudod, hogy nem volt rá ideje. Nem hagytál neki.
– Én nem hinném el, amit Slaanesh egyik szolgája mond. Hisz az ilyen örömest hazudna, hogy megzavarjon, és kétségek közé taszítsa a lelked, nemde, Jaq?
– Veritason volt.
– Veritason, valóban?
Miért nem nyit Cornellan egyszerűen tüzet a robotjával? A plazmasugarak és nehéz-robbanólövedékek még a legjobb páncélzatban is súlyos kárt tehetnek, a tartalmáról nem is beszélve. Ey'Lindi, akit csak a kitinváza védett, azonnal elpusztulna. A Harlekin-ember mégis tovább űzte Jaqkal a maga kisded játékát.
– Mi az igazság? – kiáltotta. – In vinculo veritas, mondanád te, ugye? Az igazságra a tömlöcben derül fény, láncra verve. De ha az igazság bilincsben van, hogyan lehet igaz? Nincs-e a Császárunk a trónjához láncolva? Ki fogja őt kiszabadítani? Csak a halál.
– Hiú paradoxonok, Cornellan! Vagy azzal fenyegetőzöl, hogy letaszítod posztjáról az emberiség urát?
– Cc-cc-cc, micsoda üldözési mánia. Hiszen a hidra mindenkit szabaddá tesz azáltal, hogy leigázza őket, nem?
– Kérdem én tőled: kinek a keze vezérli a hidrát? Kik azok az álarcos Nagymesterek valójában?
– Valójában? A „valóság” meg az igazság összefügg. Azt hittem, az igazsággal az előbb végeztünk. Igazság nincsen, Jaq, sehol az egész galaxisban. Te, mint titkos inkvizítor, jól tudod, hogy ez a helyzet. Mi az igazság a génorzókról? Mi az igazság a Káoszról? Az ilyen igazságokat el kell fojtani. Az igazság gyöngeség, az igazság határozatlanság. Az igazságot meg kell szelídíteni, mint a kóbor psziket. Az igazságot lélekforrasztással magunkhoz kell kötni és meg kell vakítani. Császárunk száműzte az igazságot, visszaszorította a hiperűrbe, ahová való. De az igazság visszafog térni. Ó, igen!
– Mikor majd a hidra irányít mindenkit ebben az egész nyomorult galaxisban? Szerinted az az igazság, ha mindenki ugyanazt gondolja?
Cornellant hisztérikus kuncogás fogta el.
– Az igazság nagyszerű vicc, Jaq. Ha egy ajak igazat szól, annak nevetnie is kell.
Nevess hát velem, Jaq, nevess!
Ezzel megeresztett egy újabb lövést; nem a kis csapatra célzott, de a robbanás nyomán felcsapó salak beterítette őket.
– Táncolj és nevess! Császárunk elűzte a nevetést. Tőlünk is, magától is. Igen, eltiltott magától minden örömöt, hogy a megmentőnk legyen. Kitaszította az igazságot a rendezettség kedvéért. Mert az igazság, akárcsak a nevetés, rendszertelen, zavaró, sőt kaotikus; és a hazugságok tömlöcében nincs helye a jókedvnek.
Mit akar ezzel mondani Cornellan? Ha valakinek, akkor a Császárnak ismernie kell az igazságot az emberi sorsról, a történelemről: hiszen tízezer éve uralkodik! Amennyiben a Császár nem ismeri az igazságot – vagy képtelen megismerni –, akkor az egész galaxis hamis, hiábavaló, a halál fia. De lehet, hogy a Császár már elfelejtette, mi az igazság; és nem tudja már, miért tartják fenn vaskézzel az uralmát űrgárdistái és inkvizítorai.
Ahogy Cornellan egyre tébolyultabban vigyorgott Jaqra a Káosz e zugának vibráló ege alatt, úgy erősödött Jaqban az eltökéltség, hogy most, miután bizonyítékai megerősítést nyertek – ha kétes értékűt is –, a Földre fog utazni. Persze csak akkor, ha megmenekül Cornellan markából!
Ujabb lövedék robbant előttük, porral és homokkal terítve be őket.
– Megpróbáljuk elkapni, főnök? – mormolta Zhord.
Hogyan? Cornellanhoz képest nyílt terepen voltak. A robot nehéz plazmavetővel volt felfegyverkezve. Ey'Lindi valószínűleg pillanatokon belül elégne... bár egy orgyilkosnak kötelessége meghalni, ha úgy kívánja a helyzet.
– Jaq, hadd idézzek neked valamit egy nagyon régi költeményből, hátha ki tudod hüvelyezni az értelmét életed utolsó perceiben. Amire akár most rögtön sor kerülhet, vagy talán valamikor máskor, mikor már reszketeg öregember leszel, aki még egyszer utoljára végigtekint az életén, mielőtt a fény örökre elhomályosulna számára... Ebben a versidézetben egy isten beszél. Talán hasonlít a mi Istencsászárunkhoz, és ugyanolyan zordan védelmezi a saját galaxisát. Khm.
Cornellan megköszörülte a torkát, aztán belevágott:
„Határtalan a mély, mondja Isten, mert én vagyok az, aki kitöltöm
A végtelenséget. Nincsen üres űr.
Bár körülhatárolhatatlan vagyok, visszavonulok önmagamba.
És nem vetem el magamtól a jóságomat, melynek szabadságában áll
Cselekedni avagy nem cselekedni...”
– Szép szavak, mi? Szinte legördülnek az ember nyelvéről.
Mennyire elgondolkodtatták Jaqot! És mennyire képtelen volt felfogni az értelmüket! Ugyanolyan csalódás volt ez neki, mint amikor az utolsó pillanatban kicsúszott a kezéből Queem Malagnia vallomása.
– Hoppá! – rikoltotta Cornellan. Tüzelt, és a lövése súrolta Zhord vállát. A lövedék lepattant a páncélról, de nem robbant föl, mivel nem hatolt át rajta. A lövés még így is leverte Zhordot a lábáról.
Jaqnak nem maradt más választása, kénytelen volt viszonozni a tüzet; Gugol ugyancsak. A következő pillanatban Zhord is csatlakozott hozzájuk. Cornellan már eltűnt a sziklaszirt mögött, a robotjával együtt.
A kőszál túloldalán páncéltörő lövedékek robbantak, plazmasugár lángolt – nem feléjük, hanem az ellenkező irányban. Légiósok bukkantak fel barokk díszítésű csontváz páncélban, fedezékről fedezékre rohanva nyomultak előre, s közben viszonozták a tüzet. Ollócsattogtató démonleányok és pókszabású káoszivadékok kísérték őket.
– Futás a hajóhoz! – adta ki az utasítást Jaq, miközben oltalmazó és figyelem elterelő aurákat idézett maguk köré.
Elrohantak, otthagyva a hordszéken elomló otromba hullát meg Jaq kínzóállványát, amelynek használatára végül nem került sor. Jaq szinte örült annak, hogy elveszítette.
Mikor a Tormentum Malorum fénylő plazmacsóváján elhagyta a kozmikus fekélyektől bűzlő ionoszférát, két középűri csatabárka támadt rá – sólyomhajók –, Gugol azonban gyorsan lehagyta őket, és teljes meghajtásra kapcsolva száguldott tovább, minél messzebb ettől az elátkozott rendszertől. A Tormentum Malorum hajtóművei szárnyaló hangon zengtek az erőfeszítéstől.
– Úgy látom, mégis van valami eredménye a babrálásodnak – ereszkedett le Gugol végül Zhordhoz.
– Huh, alaposan felpörgettem őket, mi?
– De csak kis időre! Egyetlen litániát sem mondtál neki. Hogyan várhatod el egy hajtóműtől, hogy megfelelően működjön, ha elhanyagolod a lelkét?
– A lelkét – mondta Zhord – üzemanyagnak hívják.
– Csak nehogy meghallja.
– Azt hiszed, annyira megbuggyantam, hogy hajtóművekkel beszélgetek?
– Vitalijnak igaza van – szólt közbe Jaq. – Mindennek, ami létezik, lelke van.
– Ezek szerint te értetted azt a sok ostobaságot, amit a Harlekin-ember hablatyolt össze nekünk a végtelenség kitöltéséről meg egyebekről?
– A Császár kitölti a végtelent. Mindenütt ott van. Legalábbis az Astronomican hatósugarában.
Zhord vállat vont.
– Itt forduljak fel, ha értem, miért hagyott minket futni Cornellan. A legjobb céllövő, akit életemben láttam, és éppen csak súrolt azzal a golyóval. Alapjában véve a hajónk felé terelt minket, főnök. Föltartotta azokat a légiósokat...
– Miután odacsalta őket az eszeveszett pufogtatásával.
– Miért lőtt volna rájuk, ha szövetségesek?
– Talán – vetette föl Vitalij – miután úrnőjüket elrabolták, a kíséretét pedig lemészárolták, a renegátok kissé morcosak lettek, és mindenkire tüzeltek, aki nem a Bűn Városából való volt.
– Ostoba vagy – mondta Zhord. – Talán Cornellan azért lőtte le azt a Queem nevű némbert, hogy elhitesse velünk: a hidra arról a bolygóról származik, pedig ez hazugság.
– A hidra itt fogant a Szemben – szögezte le Jaq kurtán. – És Queem világán.
– A néhai Queem világán – helyesbített Gugol. – Örülök, hogy megszabadultunk tőle. Nem kimondottan felelt meg a végzetes szépségről alkotott ideálomnak.
– Cornellan mintha egyetértett volna veled – jegyezte meg a zömik.
A gondolat, hogy Cornellan tereli őket valamerre – most már a Föld felé? – rettenetesen zavarta Jaqot.
– Ha versek értelmezéséről van szó – mondta Gugol –, korántsem vagyok ostoba. Az Istencsászár abban a költeményben mintha azt mondta volna, hogy leválasztotta magáról hatalmának egy részét. Az a rész máshol tartózkodik, független tőle, és nem tiltja meg neki, hogy a maga útját járja, és a maga módján győzzön vagy valljon kudarcot. Ez lenne a jóságos rész? Ez esetben a hátramaradó rész gonosz.
– A Császár nem lehet gonosz – mondta Jaq. – Ő a legnagyszerűbb ember, aki valaha élt. Bár szigorú is tud lenni, hisz muszáj neki. De sohasem mosolyog.
– Ami a jelek szerint nem különösebben tetszik Cornellannak.
– Ő legalább ki tud nevetni minket! – hahotázott Zhord.
Valóban útvesztőbe kerültem, gondolta Jaq; és ennek az útvesztőnek talán nincs is igazi kijárata.
– Ha már ideálokról beszélünk – incselkedett Zhord Gugollal –, tessék, itt jön a tiéd.
Ey'Lindi újra felöltötte igazi alakját, és most visszatért a vezérlőterem komor kriptájába.
– Szóval ez volt a Káosz – jegyezte meg kurtán.
– Nem – javította ki Jaq. – Ez csak egy világ volt a több százból, ahová a Káosz beszivárgott.
– Tudjátok, hogy már-már otthonosan éreztem magam abban a groteszk testben? Volt ott valami, ami vonzólag hatott az átalakult érzékszerveimre.
Jaq azonnal éberré vált.
– A Káosz mocska?
– Valami a levegőben. Vagy talán az egész atmoszférában általában. Mikor Vasztlarjovban változtam át, nem éreztem ezt. Az... munka volt. Ez inkább valami álnok, csábító hatalmú vakvégzet.
– Ugye az alakváltozásra nem lehet úgy rászokni, mint a kábítószerekre? – kérdezte aggódva a zömik.
– Azt hiszem, egy káoszvilágon igen. Az ember csapdába kerül, szörnyeteggé válik, és nem képes visszaalakulni. A Káosz az őrült, gonosz és beteg elmék polimorfinja, akik kontroll nélkül kapnak a hatalom után. Részévé válsz a tulajdon lidércnyomásodnak, amely kezdetben nem egyéb egy hagymázos, csábító álomnál. Aztán a lidércnyomás átalakítja a testedet. Megszáll. Még mindig azt hiszed, hogy te vagy az álmodó. De tévedsz. Egybeolvadtál az álommal magával. Azon tűnődöm, hogy...
– Min? – kérdezte Jaq. Az volt a benyomása, hogy Ey'Lindi valamiféle megvilágosodás küszöbén áll, amely talán a kábítószermámor hamis megvilágosodásához hasonlít, mikor az ember kozmikus jelentőséget tulajdonít egy szétlapított bogárnak. – Min, Ey'Lindi?
– Azon tűnődöm, hogy képes lenne-e egy igazán különleges személyiség a saját erejéből lerázni magáról a Káosz igáját. Az ilyen ember immúnis lenne a Káoszra, mint ahogy én immúnis vagyok a hidrára – legalábbis remélem.
– És ki lenne az a valaki? Zephro Cornellan? – kérdezte Gugol halkan a navigátori székből. – Aki mindenütt otthon érzi magát, legalábbis ezzel dicsekszik! Aki kedvére kóborolhat a káoszvilágokon anélkül, hogy a vére megromolna.
– Gyűlölöm őt – felelte az orgyilkos bizonytalanul. – De valahogy... mégis mély nyomot hagyott bennem.
Mélyebbet, mint én? Jaqban felütötte fejét a féltékenység.
– Szekták bűzét érzem – jelentette ki zordul. – Keresztes lovagokét és megváltókét. Az emberi elme mindig is hajlott a szektásodásra. Génorzószekták, Káosz szektái, beavatott szekták... De csak egy megváltó létezik. A Császár. Kapaszkodjatok ebbe az erős kötélbe. (Bár ki tudja, mennyire erős valójában? És mennyirejog erős maradni?) Engedjétek, hogy megkötözzön. Fogadjátok örömmel oltalmazó béklyóját.
– Ebben az esetben – kérdezte Zhord – nem kéne örömmel fogadnunk a hidra béklyóját is? Ha valóban ki fogja söpörni a galaxisból a démonokat, mutánsokat és álnok idegeneket?
Jaq acélos pillantást vetett a zömikre.
– És a félmutánsokat is, kis ember? Akkor már miért nem mindenkit, aki mákszemnyit is eltér az emberi átlagtól? Míg végül csak egyetlen átlag lesz mindenütt: a szürke, tompa, galaktikus csoporttudat.
Ez volt a hidraterv jobbik oldala; a másik... a káoszivadékoktól nyüzsgő Tejút.
– Emlékszem, én nem feleltem meg az átlagnak – Jaq lelkében ellentmondások viaskodtak egymással. A tenyerébe temette az arcát. Segélykérő imát suttogott... De kihez, a hanyatló emberiség tébolyult urához?
– Csak kérdeztem, főnök – mondta Zhord megszeppenve, mintha a bőrén érezte volna a Jaq szívét mardosó gyötrelmet.
– Az egész galaxis kérdez – és ki válaszol neki? A leendő rabszolgatartók alattomos konklávéja? A cselszövő Harlekin-ember? Vagy a roskatag kőszirt, melyen sorra porlanak szét a Káosz ostromló hullámai?
– Merre vegyük az irányt? – akarta tudni a navigátor.
Tessék, egy újabb egyed kér segítséget a döntéshez. És a hidra persze az összes döntés terhét magára vállalná. Bár tudnék hinni a konklávéban, gondolta Jaq... de képtelen vagyok rá.
– A Föld felé, Vitalij. Hova máshová? Észrevétlenül kell bejutnunk, bár várni fognak minket. Most aztán próbára teheted a pilótatehetségedet!
– Őszintén szólva, izé, nem vagyok oda ezért a próbatételért. Legalábbis nem így! Nem mintha nem fogadnám örömmel a kínálkozó lehetőségeket... De Vitalij Gugol egy egész naprendszer védőhálózata ellen, nos, ez, hogy is mondjam csak...
– Legendás út lesz – mutatott rá Zhord. – Később dicshimnuszt költetsz a teljesítményedről.
Ey'Lindi zordan elmosolyodott.
– Esetleg öngyilkossági ódát.
– Először is – mondta Jaq – meg kell szabadulnunk attól a sztázistartálytól a hidrával. Lőjétek ki a legközelebbi nap felé. Ez az itteni kék is megteszi.
– Ez az egyetlen bizonyítékod, főnök. A hidra.
– Az lehet. De legsötétebb álmaimban sem fordult meg a fejemben, hogy becsempésszem a Birodalom szívébe. Képzeld csak el, mi történne, ha a hidra befészkelné magát az atyavilágnak, az emberiség főhadiszállásának a zsigereibe! Lehetetlen!
Ennek ellenére, jutott eszébe, a hidra egy része mégis el fog jutni a Földre. Az a csáp, melyet Ey'Lindi rejtett el a tulajdon testében, melyet beépített a szervezetébe, és semlegesített.
Maga elé képzelte Ey'Lindit a rendje egyik tömlöcében. Elképzelte, ahogy boncasztalra kötözik az Ordo Malleus valamelyik démonológiai laboratóriumában, és felvágják, akár egy varangyot; elképzelte, ahogy kísérleteznek vele, és lassan elpusztítják, előbb az elméjét, majd a testét.
Agya kivetette magából ezt a látomást, de már csak azután, hogy Ey'Lindi felhős tekintete találkozott az övével.
Az Iszonyat Szeme messze a galaxis külső peremén volt, az ekliptika síkjától északnyugatra, egy olyan magányos vidéken, amilyennek mostanában Jaq érezte magát. Nem sokat javított a hangulatán, mikor félúton a Föld felé Zhord kis híján dezertált a hajóról...
A zömik makacsul kötötte az ebet a karóhoz, hogy a Tormentum tartályaiban megmaradt üzemanyaggal egyszerűen képtelenség ekkora távolságot megtenni a hiperűrben.
Ebben kétségkívül igaza volt. Ami azt illeti, a problémára Vitalij Gugolnak kellett volna felhívnia a figyelmet. A navigátor persze kijelentette, hogy ez szándékában is volt, mihelyt a hajójuk elhagyja a kék nap rendszerét, és ismét belép a viharok dúlta hiperűrbe.
Jaqban az a gondolat is felmerült, hogy Gugol titokban szerette volna elszabotálni a földi utat, és ezt úgy akarta elérni, hogy beszűkíti a lehetséges üzemanyagfelvevőhelyek körét – mert ha valamilyen nagyobb bázison kénytelenek leszállni, minden bizonnyal kínos kérdéseket tesznek föl nekik, és a konklávé ügynökei is könnyebben utolérhetik őket.
Ráadásul Jaq úgy érezte, hogy Gugolon lassan eluralkodik a könnyelműség. Már nem volt biztos benne, törődik-e egyáltalán azzal, hogy megrekednek vagy sem. A navigátor sértett hangon tiltakozott Jaq kimondatlan vádjai ellen.
A gyötrődő versidézetek foszlányaiból, amiket Jaq ezt követően akaratlanul is kihallgatott, arra a következtetésre jutott, hogy a költőt valahogy nem hagyja nyugodni a gyűrűs óriás asszony emléke, s kikezdi romantikus lelkét, akár a tömény sav. Jaq ennek csak félig értette az okát, és bölcsebbnek vélte, ha nem feszegeti. Elképzelhető volna, hogy Queem Malagnia valamiféle antiideál volt Gugol szemében, a visszataszító szexualitás példája, amely makacsul kísértette őt, hiába próbálta újra meg újra elutasítani és elhessegetni?
Miféle romantikus kategóriába tudná belekényszeríteni Queemet a navigátor? És ha ez nem sikerül neki, képes lesz-e valaha elfelejteni? Hogyan térhetne napirendre az eleven, lüktető város sötét gyönyörei fölött – valahogy úgy, ahogy azt is elrendezte magában, hogy Ey'Lindi sohasem lesz az övé?
Ez roppantul nyomasztotta Jaqot.
Egy magányos, vörös törpecsillag felé vették útjukat, amely a Bendercoot nevet viselte, és ezer fényévvel közelebb esett a Segmentum Solához. A feljegyzések szerint a Bendercoot körül csak négy apró sziklavilág keringett, valamennyi lakatlan. A legkülsőnek volt egy kis, orbitális állomása, űrgárdista- és kereskedőhajók részére. A gravitációs kút nem volt túl mély; a bolygó röpke kétnapi utazásra volt a belépőzóna határától, és persze kétnapos volt a visszaút is.
Csak remélni merték, hogy az állomást nem hagyták el, és nem esett áldozatul idegen lények támadásának sem; a feljegyzések adatai néha évszázadosak voltak. Ha a Bendercoot kiesik, még mindig maradt volna legalább három kézenfekvő lehetőségük – félreeső űrkikötők kisebb jelentőségű kereskedelmi útvonalakon, ahová bátran bejelentkezhetnek. Jaq remélte, hogy Gugol hűségesen navigál, és átkozta magát a kétségeiért.
A több ezer éves űrállomás azonban még mindig ott keringett a Bendercoot IV. körül. Egy birodalmi cirkáló horgonyzott mellette; csipkézett szélű cizellált bástyák zavaros tömege, amiket koponyadíszes támfalak kötöttek össze egymással. A közelében egy viharvert, toldott-foldott, nagy hasú, vén teherhajó dokkolt.
Zhord, aki további hosszú órákat töltött a Tormentum hajtóműveinek bütykölésével, majd csinosítgatásával, „partra szállt” a dokkban, hogy fizetség gyanánt átadjon az állomás-igazgatóságnak egy zsák ritka fémet, utána meg, ahogy találóan kifejezte magát, „körülszimatoljon”.
Mikor elérkezett az indulás órája, még nem volt sehol.
– Ne szálljak ki megkeresni? – kérdezte Ey'Lindi.
Jaq kinézett a hajóablakon, az állványzatokkal és légvédelmi ütegekkel zsúfolt barázdált felszínű acélsíkra. A fényesen kivilágított karbantartó tornyok olyan árnyékokat vetettek, mintha fák lennének. A bendercooti űrállomás a legkisebbek közé tartozott, ám így is bizonyára kilométer hosszan húzódtak acélbőre alatt a belső folyosók és szerelőcsarnokok. Az üzemanyag- és oxigénadagoló csövek már visszahúzódtak a Tormentum burkolatáról.
– Zafírsas indulásra kész – recsegte egy hang a rádiókészülékből. – Az emberi faj tisztasága legyen veletek!
– Veletek is – felelte Jaq. – Mi még várunk fél órát. – Ey'Lindihez így szólt: – Ha bajba került, az számunkra is kellemetlen lehet.
– Jó állapotban hagyta a hajtóműveket – mondta Gugol. – Hiányozni fog nekem a kis bugris.
– Gondolod, hogy átszegődött egy másik hajóra, Vitalij?
– Nos, hát lehet, hogy nincs kedve a tigris torkának ugrani... Nem sokat tudok arról, hogy zajlik nálatok, inkvizítoroknál az ilyesmi, de mostanra már valószínűleg renegáttá nyilvánítottak.
Az utazás a Szembe és az onnan való visszatérés hiperidőben ugyan csak napokat jelentett, az anyagi univerzumban azonban évek múltak el közben. Miután megbizonyosodtak róla, hogy Jaq – Cornellannal a sarkában – a Szem felé tart, a konklávé asztropatái azonnal érintkezésbe léphettek a Földdel, a Malleus titkos kódjait használva. Még az is meglehet, hogy a Harlekin-embernek is volt egy saját asztropatája a Fényfátylak fedélzetén. Arra gondosan ügyelt, hogy Jaq csillagbeszélőjét – Parsheen mamát – meggyilkolja.
Baal Firenze nagy hatalmú, befolyásos személy volt. Obispal viszont... Őt be lehetne hálózni, és kényszeríteni, hogy támassza alá Jaq történetét. Obispal bármerre lehet a galaxisban.
Vártak.
Tizenöt percig.
Húszig.
Huszonötig.
– Indulásra készülj, Vitalij.
Jaq megbecsülte a zömiket. Nemegyszer felemelte a szavát a félhumán lények védelmében... A zömik pedig most elárulta. A konklávé kozmikus álnokságához képest ez egyszerű, mindennapos kis árulás volt, de azért fájt.
Maga Jaq is kénytelen lesz elárulni Ey'Lindit, mikor átadja majd a Malleus laboratóriumainak. Orgyilkosi esküjével felvértezve hű maradna-e hozzá Ey'Lindi, ha sejtené?
A huszonnyolcadik percben Zhord fújtatva felcsörtetett a fedélzetre.
– Elnézést, főnök – mondta. – Kösz, hogy megvártatok. Útközben találkoztam pár zömikkel. Hejhó! Hejhó!
– És úgy gondoltad, zömiknek lenni jó? – kérdezte Jaq szomorúan. Zhord ezt nem tagadta le éppen, ami legalább őszinte volt tőle.
– Éreztem a rokon vér hívó szavát, főnök. Én ugyan kóborló fajta vagyok, de azért...
– Szóval gondoltad, megnézed, elmegy-e a hajó nélküled, és ezzel egyben el is döntöd az ügyet.
– Indulunk – figyelmeztette őket Gugol. A Tormentum fémtestén remegés futott végig, és lassan kiemelkedtek a dokkból.
– Huh, ezek szerint mégis itt hagytatok volna! – Zhordnak sikerült akkora adag sértett felháborodást csempésznie a hangjába, hogy Jaq nem tehetett mást, kénytelen volt szélesen elmosolyodni.
– Persze azt is gondoltam magamban: a Föld. Ha lemaradok, talán sosem látom meg a Földet. Hogy is van az a mondás: a Földet látni és meghalni?
Milyen igaz. Hány rakomány fiatal pszi érkezett a Földre, csak hogy meghaljon. Akadtak, akik Nagy Dögevőnek csúfolták az emberiség urát. Vajon Jaqot is el fogja emészteni?
– Bocsánatot kérek, főnök. Igazán!
– Visszajöttél, Zhord, és ez az, ami számít.
A zömik, a navigátor, az orgyilkos: melyikükben bízhat meg Jaq száz százalékig? Imádkozott, nehogy úrrá legyen rajta az üldözési mánia, amivel Cornellan vádolta – különben a története, még ha sikerül is elmondania, teljesen hihetetlennek fog tűnni.
De nem az üldözési mánia-e a józan ész sarokköve ebben az ellenségektől és csalárdságtól hemzsegő életben? Ne bízz senkiben, gondolta, még önmagadban sem, mert te is letévedhetsz az igaz útról úgy, hogy észre sem veszed.
Jaq böjtölt.
Föld-térség...
Az összes hírközlő csatornát elöntötték az órák, percek vagy másodpercek óta úton lévő hírek. Az asztrálfrekvenciák bizonyára ugyanilyen zsúfoltak, csak úgy hemzsegnek rajtuk a sürgős telepatikus üzenetek, bár azokat nem korlátozza az elektromágneses hullámok terjedésének sebességhatára. A nagy hatótávolságú radarjárművek százait regisztrálta lüktető pontokként, amint befelé tartanak a Naprendszerbe, vagy azon igyekeznek, hogy megmásszák a Nap mély gravitációs kútjának utolsó, lankás hajlatait.
Ha az ember egy pillantást vetett a legkülső védővonalról az anyarendszerben zajló forgalomra, szinte azonnal biztosra vette, hogy a Birodalom tengelye sohasem inoghat meg. Jaqnak azonban nem kellett emlékeztetnie magát arra, hogyan szigetelték el az anyarendszert több ezer évre a hiperviharok a csillagoktól. Az emberi civilizáció első virágzása az egész galaxisban derékba tört, s a Viszály Korának emésztőgödrébe veszett. A rég letűnt hőskornak olyan hirtelen szakadt vége, hogy ma már az emléke is alig élt.
Nem kellett emlékeztetnie magát arra sem, hogy a harmincegyedik évezredben a démonoktól megszállt lázadó hadvezér, Hórusz, elpusztította a Lunát, megtámadta a Földet, és még a legbelső palotába is betört. A zendülést leverték, ó, igen, de micsoda szörnyű áron! A sebesült Császár utána csak úgy nyújthatta meg életét az eljövendő zord évezredekre, hogy örök mozdulatlanságba vonult arany trónprotézisében.
Amit Hórusznak majdnem sikerült elérnie a nyers erőszak és az Adeptus Mechanicus gyilkológépeinek alkalmazásával, azt Jaq most álöltözetben, ravaszsággal kísérelte meg. Három segítőtársa volt: egy folyton siránkozó navigátor; egy zömik, akinek megbízhatósága kérdésessé vált; meg egy orgyilkos, akinek az észjárása mind újabb és újabb meglepetéseket tartogatott Jaq számára.
Jaq egy zölden lüktető pontra bökött a radarernyőn.
– Ezt vetítsd ki, Vitalij!
Gugol igazított egy kicsit a magniszkópon, mire egy sötét, repülő kastély úszott a monitorra.
– Fekete Hajó, Jaq, befelé tart.
– Állj rá. Átszállunk. Inkvizíciós ellenőrzés.
– Azt hittem, az ilyen hajókon a legéberebbek a felügyelők.
– Legalább egy éve úton van. Ha a bűnözők feketelistájára tettek, nem hiszem, hogy a fedélzeti inkvizítor tudna róla.
Jaq magabiztosan beszélt. Ő az Ordo Malleusba tartozott. Ha a Fekete Hajón van egy közönséges inkvizítor, annál jobb; még a maga hasznára is fordíthatja a helyzetet.
A galaxist járó Fekete Hajókon, melyek a friss, fiatal psziket takarították be a Birodalom világairól, gyakran utaztak inkvizítorok. Szükség esetén kapóra jöttek a tiszteknek, akiknek folyamatos ellenőrzés alatt kellett tartaniuk a rakományukat, és kigyomlálni belőle minden rosszindulatú gazt, mire a Földre érnek. Jaq jól tudta ezt, hisz annak idején ő is a kiválasztottak közé került, nem mint ártalmas dudva, hanem mint ígéretes virágszál; átültették más talajba, és fényesebb jövőre nevelték. Eszébe jutott Olvia. Ennek a Fekete Hajónak a boltozatos alvótermeiben sok olyan ifjú pszi zsúfolódik most össze, mint hajdan ő volt; imáik egyre magasabbra szállnak, ahogy a jármű közelebb nyomul a Földhöz, s gyászosan igyekeznek felkészíteni lelküket a hamarosan bekövetkező önáldozatra. A nyomasztó mentális miazma, ami az ilyen hajók fedélzetén uralkodott, Jaq számára hasznos álcázó köd lehet.
– Mi legyen a Tibermeníummal?
– Programozd be úgy, hogy vágjon át közönséges meghajtással a belépőzónán, az üstökösöv irányában... aztán hadd sodródjon. Ha valaha még szükségünk lesz rá, körülbelül tudni fogjuk, hol van.
Gugol bólintott. Kevés hajó kószált a belépőzónán túlra. Vagy bolygóközi járművek voltak, és akkor a Föld-térség határain belül maradtak – vagy pedig csillaghajók, ez esetben viszont amilyen hamar csak tudtak, beléptek a hiperűrbe. A Tormentumot nem fogják megtalálni, ők azonban bármikor elérhetik egy hagyományos űrbárkán, és ez megnyugtató tudat volt a bizonytalan, sötét jövőre nézve.
Milyen sokat tudtak már Jaq társai! Tudtak az Ordo Malleusról, a konklávéról, a hidráról, a Szemről és a Káosz szörnyeiről. Több volt ez, sokkal több, mint amennyit a közönséges halandóknak tudniuk szabad. Ha Jaq küldetése sikerrel jár, a kísérőit igazán agymosásnak kell majd alávetni... Ahogy az űrgárdisták agyát is mindig kimossák, miután részt vettek egy sátáni extermínusban; a csecsemők szellemi szintjére redukálják őket, hogy megóvják tisztaságukat és ép elméjüket. Persze az is előfordul, hogy tiszteletteljesen kivégzik őket...
– Ey'Lindi, beszélni szeretnék veled négyszemközt – mondta Jaq.
Ő ment elöl az ébenszín folyosón, elhaladt a hunyorgó fényű falifülkék mellett, és saját alvócellájába vezette az orgyilkost, amit mindig is privát szférájának tekintett.
Zavaros gondolatok kavarogtak benne; eszébe jutott az a másik alkalom, amikor kettesben voltak itt, noha tudta, hogy annak a csodálatos éjszakának nem lesz folytatása. Mindenesetre szerette, szívből szerette volna megtudni, mit érez igazából Ey'Lindi.
– Igen, inkvizítor?
– Tisztában vagy vele, Ey'Lindi, hogy pillanatnyilag a te testedben van a hidra egyetlen darabja, amiről tudok?
– Ugyanolyan jól, mint ahogy azzal is tisztában voltam – felelte a nő –, hogy kénytelen leszel a Földre utazni, és előtte kötelességednek fogod tekinteni annak a sztázistartálynak a megsemmisítését.
– Ezért ettél hát a hidrából? Nem az immunitás miatt... hanem hogy megőrizd magadban a nyomát?
– Az orgyilkos eszköz – mondta Ey'Lindi kifejezéstelenül. – Bár gondolkodó eszköz; de akkor is csak eszköz valami magasztosabb cél szolgálatában.
– Hagynád, hogy megkínozzanak? Hogy felboncoljanak?
Tessék; kimondta. Gyarló módon félti sorsától egykori szeretőjét.
– A fájdalmat el lehet fojtani – emlékeztette a nő. – Mint amikor átalakítom a testemet.
Jaq tudta, hogy ez így nem teljesen igaz. A fizikai sérülések fájdalmát el lehet nyomni. De az agy mélyén van egy rejtett központja a nyers, abszolút fájdalomnak. Szondával elérhető. Vajon ahhoz is ért Ey'Lindi, hogy ezt miként kapcsolja ki a tudatából? És mi van azzal a mindent fölülmúló iszonyattal, mikor az ember érzi, ahogy szétboncolják az egyéniségét? Lehetséges ennél szörnyűbb kínszenvedés?
– Ha tudnék neked egy ajándékot adni, Ey'Lindi, mit kérnél tőlem? Az orgyilkos gondolkozott egy darabig.
– Talán... feledést.
Jaq most már végképp nem értette őt.
Hacsak... hacsak rá nem jött arra, amit Zhord és Gugol biztos nem sejtett még: hogy az Ordo Malleusnak szent kötelessége a gyalázatos Káosznak még a tudatát is kitörölni az emberi agyakból, nehogy ez a tudat elcsábítsa a gyengéket. A tiltott tudásnak pusztulnia kell.
Ey'Lindi talán most előre megbocsátott neki mindazért, ami a társaival történni fog, ha Jaq küldetése sikerül.
Ez igazi hűség volt.
Jaq sietve elfojtotta magában a keserű büszkeség szikráját. Elvégre ha az ember valaki máshoz hű, nem a Császárhoz, az veszedelmes következményekkel járhat. Mint azt Hórusz légióinak az esete is mutatta.
Mindenesetre akkor és ott fogadalmat tett magában, hogy minden tőle telhetőt negtesz majd, hátha meg tudja menteni Ey'Lindit, Gugolt és Zhordot. Egy kicsit nég ez a gesztus is árulót csinált belőle. És ha tartani fogja magát az esküjéhez, negtagadja Ey'Linditől a boldog tudatlanság adományát, amit a nő kért tőle.
Az orgyilkos már a küszöbön járt, ám egyszerre csak megtorpant, és visszafordult.
– Sok minden van, amit szeretnék elfelejteni – mondta Jaqnak. – Az én testem nélyén mesterséges csontok és emlékező szövetek lapulnak, melyekbe egykor kitörölhetetlenül belevéstek egy bizonyos gonosz alakot.
– Arra gondolsz, hogy úgy érzed, mintha valamiféle gonosz rúna lenne a testedbe foglalva? Mintha el lennél átkozva? Nem kellene inkább áldásnak felfognod ezt a csodálatos képességedet?
– Ami csak arra jó, hogy átváltozzak egyvalamivé! Most már, ha polimorfint ecskendezek a szervezetembe, nem ölthetem magamra más emberi lények külsejét. Ha megindul az átalakulás, automatikusan a génorzóformám jelentkezik. Soha többé nem lehet belőlem emberi kaméleon. Kérdem hát tőled: ez a Callidus?Ez a ravaszság?
– Úgy véled, hűtlen lettél a szentélyed hagyományaihoz? Hiszen a szentélyed kérte ezt tőled!
Ey'Lindi bólintott.
– Beleegyeztem abba, amit tettek velem. – Talán úgy érezte, hogy a szentélye becsapta.
Jaq habozott, mielőtt következő kérdését feltette volna.
– Nyomást gyakoroltak rád, hogy beleegyezésedet add? A nő keserűen felkacagott.
– A világ mindig nyomást gyakorol ránk, nem? Rettentő nyomást.
Ez nem volt igazi válasz. Nem mintha Jaq többet várt volna. Egy orgyilkos sohasem árulja el a szentélye titkait.
– De Queem világán – emlékeztette Ey'Lindit – úgy érezted, hogy megvilágosodáson estél át... És sok mindent megértettél a Káosszal meg a Harlekin-ember természetével kapcsolatban.
Ey'Lindi az ajkát csücsörítette. Ez az ajak Jaq testét cirógatta egyszer; ez az ajak a szeme láttára alakult át egy rovarszörny gyilkos rágójává.
– Sötét megvilágosodás volt az – javította ki parancsolóját az orgyilkos. – Igen ötét...
Jaq azonban még így sem akarta látni, hogy Ey'Lindi fénye kihuny...
– Eredményes útjuk volt, növendék? – kérdezte Jaq a fiatal, szakállas inkvizítortól, aki akár korábbi önmaga is lehetett volna.
Rafe Zilanov fülbevalója valamiféle idegen embrióra emlékeztetett. A férfi ébernek tűnt, bár kissé tapasztalatlannak. Bármilyen különleges tehetséggel bírt is, hogy kiszűrje a démoni elfajzás mocskát az utasok közül, a Fekete Hajó fedélzetén uralkodó nyomasztó mentális légkör eltompította pszichikai érzéke élét, ahogy azt Jaq remélte.
– Hogy eredményes-e? Ezeregyszáz válogatott pszit szállítunk a Császárnak. Azt hiszem, ez eredményesnek mondható. Csak fél százalékukat kényszerültünk likvidálni. És öt százalékuk méltónak tűnik a kiemelésre.
Kilencvenöt százalékukat pedig arra fogják méltónak találni, hogy kiszipolyozott életerejükkel táplálják az emberiség dögletes urát, hogy tovább sugározhassa az Astronomicant... Meddig, meddig folytatódhat még az emberlakta galaxis haláltusája? Talán mégis a konklávénak van igaza, mikor fel akarja váltani ezt a kannibálrendszert a totális zsarnokság könyörtelen önkényuralmával.
Ó, nem, nincs igazuk. És szinte biztos, hogy valójában mások, mint aminek látszanak.
Jaq felmordult.
– Valami baj van talán? – érdeklődött a testes, kancsal kapitány.
Holofernest kapitány tésztás arcába mély ráncokat véstek a hosszú évek, amiket úgy töltött el, hogy agya ki volt téve a hajóján utazók mentális kétségbeesésének, íme, gondolta Jaq, a Birodalom egy hőse, akiről nem fognak epikus költeményeket írni. Nem űrgárdista, nem halálvértes lovag, de hős. Egy amulettekkel teleaggatott egyenruhájú hős, aki boldog tudatlanságban él. Egy hős, akit most meg kell félemlítenie.
A kapitány kabinjának falait űrcsatákat ábrázoló kárpitok takarták – talán egy tevékenyebb élet emlékei, amivel mindörökre felhagyott?
Jaq szeszespoharakra valló nedves karikákat vett észre a kapitány asztalának lapján. Szóval amíg a navigátora a hiperűr ösvényeit járja, Holofernest kapitánynak a csendes részegség a vigasza, menedéke, megnyugvása – és gyönge pontja.
Jaq Zilanov kedvéért aktiválta a tetoválásait. A növendék így láthatta, hogy Jaq valamilyen szinten a felettese. Pontos státusával persze nem volt tisztában, de elég okos volt ahhoz, hogy ne feszegesse a dolgot.
Zilanov azonban továbbra is kételkedett; a helyében Jaq is ezt tette volna. A fiatal férfi kíváncsian méregette Jaq különös útitársait. Ey'Lindiben valószínűleg felismerte az orgyilkost.
– Baj, kapitány? – húzta a szót Jaq, amilyen hanyag leereszkedéssel csak tudta. – Hát hogyne. Egy fontos ügyön dolgozom, aminek köze van az olyan hajókhoz, mint a magáé. Egészen pontosan mi történik, amikor Föld körüli pályára állnak, hogy leadják a rakományukat?
– Másodszor is átszűrjük az utasállományt – morogta Holofernest. – Kétszeresen is ellenőrizzük, jó munkát végeztünk-e; és bölcsen tesszük. Aztán a legtöbb pszit űrkompokon a Tiltott Erődbe szállítják, ahol hosszas Astronomican-kiképzés után rövid időre szolgálatba állnak. Valami nem stimmel?
– És ugyan merre van az a Tiltott Erőd, kapitány?
– Hah! Az ilyen ismeretek rejtve maradnak a magamfajta előtt. És így is van jól.
– De mégis, mit gondol, hol lehet?
– Álmomban se jutna eszembe eltöprengeni ezen, inkvizítor.
– Nagyon bölcsen teszi.
Az Adeptus Astronomica főhadiszállása abban a hegységben volt, amit hajdan Himalájának hívtak. Az Astronomicannak otthont adó sziklagömb felső felét egyetlen hatalmas hegycsúcsból alakították ki...
– Hosszas kiképzésről beszélt az előbb, és rövid szolgálatról. Miért használta ezeket a jelzőket? Csak nem szánalomból? Ugye nem lágyult meg túlzottan a szíve, kapitány?
Holofernest segélykérő pillantást vetett Rafe Zilanovra.
– A pletykás nyelvek! – vicsorgott Jaq. – Legjobb kitépni őket. Biztos vagyok abban, hogy a jövőben diszkrétebb módon fogja kritizálni a Birodalom belső ügyeit... Hacsak persze a szesz meg nem oldja a nyelvét. De hagyjuk. Engem pillanatnyilag a tiltott rabszolga-kereskedelem érdekel – nevezetesen az, hogyan és hová tüntetik el a szemrevaló pszik egy töredék százalékát.
Zilanov összevonta a szemöldökét; a kapitánynak leesett az álla.
– Kicsodák? – Látszott rajta, hogy a következő pillanatban meg is bánta a kérdést. – Nem mintha annyira érdekelne. Csak...
Jaq a leghalványabb mosolyát villantotta Holofernestre.
– Szinte habozok kimondani. Degenerált tisztviselők, akik viszonylag magasan állnak a császári udvar hierarchiájában.
Tiltott rabszolga-kereskedelem, gondolta Jaq, szemben az őszinte felajánlkozással a Császár oltárára. Kíváncsi volt, mennyivel élik túl a társaikat azok a magánkézbe került törvénytelen rabszolgák, akikről beszélt. Valószínűleg nem sokkal. Kurtácska életük iszonyatos lehet az aljas gyönyörök ínyenceinek markában. Igaz, ezek az ínyencek legjobb tudomása szerint csak az ő képzeletében léteztek. Ámbár jó dolog elhinni a saját hazugságainkat; így talán mások is könnyebben elfogadják őket.
– Aligha kell megmagyaráznom, milyen veszélyt jelent egy képzetlen pszi, akár a külső palotában – folytatta. – Még ha folytonos rabságban tartják őket, mentális árnyékolómezőben, akkor is könnyen csatorna nyílhat bennük a démonoknak; különösen azért, mivel kínjukban és nyomorúságukban ösztönösen segítségért könyörögnek, akárhonnan jöjjön is. Ha csak egyetlen rabszolgát szállnak meg a démonok, és az a rabszolga elszabadul a palotában... Gondoljanak bele a következményekbe!
– A mi utasnyilvántartásunk mindig pontos – tiltakozott Holofernest.
– Nem kétlem. De mi van az utasoknak azzal a töredék százalékával, akiket minden Fekete Hajón likvidálni kell? Elraktározzák a holttestüket, és azokról is kimutatást vezetnek?
– Tudnia kell, hogy az ilyen tetemeket kilőjük a hiperűrbe.
– És mi van azokkal, akik valójában nem haltak meg, hanem sztázisba helyezik őket, aztán elrejtik a tartályt egy rejtett zugban vagy tárolórekeszben?
– Az én fedélzetemen soha nem történt ilyesmi, erről biztosíthatom! – A kapitány gyors pillantást vetett az asztala felé; bizonyára ott szokta tartani a szeszesüveget. Látszott rajta, hogy most már nagyon szeretne inni valamit.
– Eszemben sincs vádaskodni – mondta Jaq. – Privilegizált információt közöltem magukkal, ennyi az egész.
– Mit kíván tőlünk, mit tegyünk? – kérdezte Zilanov. A fiatal inkvizítor már-már elhitte a történetet. Miért is ne? Jaq meséje elég meggyőző volt ahhoz, hogy a Császár minden szolgájának a hideg futkosson tőle a hátán. És ugyan miért hazudna egy főrangú inkvizítor?
Jaq vázolta elképzeléseit.
– Azt akarom, hogy csempésszenek be ugyanolyan módon a császári palota délkeleti szektorának hármas számú űrkikötőjébe, ahogyan gyanúnk szerint ezekkel a tiltott rabszolgákkal teszik, azaz élelmiszeres sztázisládákban. Engem és a társaimat.
– Teljesen védtelenek lesznek – mutatott rá Zilanov.
– Amíg a sztázismező az előre beállított időpontban meg nem szűnik, valóban. Csak nem azt javasolja, hogy futamodjunk meg a veszély elől, mikor az életünk kockáztatásával a nyomára bukkanhatunk ezeknek a degenerált bűnözőknek?
Zilanov most már mindent elhitt. Nincs az az áruló, aki önként teljes tehetetlenségre ítélné magát, és kockáztatná, hogy bénán az ellenség kezére kerül.
– Ez alfa egyes prioritású titkos akció – mondta Jaq. – Teljes titoktartásra vannak kötelezve. Most pedig lássuk a vonalkódokat, amikkel el kell látnunk a tartályokat...
És megszűnt a sztázis.
Jaq fölcsapta az élelmiszertartály fedelét, amelyben magzati pózba kényszerülve kuporgott.
Semmit nem érzett. Még azt sem, hogy tudnia kellene valamit.
Tudata működése megtorpant egyetlen gondolatkvantumnál; és ez a gondolat a feszültség volt, az ideges várakozás. Talán elméje fogaskerekei, ha mégoly lassan is, de tovább forogtak a teljes elszigeteltség végtelen időszakában, s mentális védőérzéke megpróbálta felszámolni a borzalmas feszültség ostromát. Gyakorlatilag azonban tudata belefagyott abba az egyetlen iszonyú pillanatba: egész lénye egy hegedűhúrként rezgő idegszál volt csupán. Se emlékek, se aktív gondolatok, se lomha álmok; csak a feszültség személytelen párlata, amint önmagát emésztve újra meg újra átéli ugyanazt az örökkévalósággá dermedt másodpercet.
Most, hogy ismét Jaq volt, egész teste reszketett a felgyülemlett félelemtől.
És mi van, ha kínok gyötrik, vagy retteg, mikor sztázisba helyezik?
Remélte, hogy mentális képessége végül megnyugtatta és elkábította volna, megváltoztatva a végtelenbe nyúló örökpillanat jellegét.
És mi van, ha mégsem? Mi történne vele, ha nem volna pszi? Gyanította, hogy egészen új, borzalmas módját fedezte fel a kínzásnak és a büntetésnek. A szenvedés tetőfokán a foglyot egyszerűen bezárják egy sztázistartályba, hadd gyötrődjön tovább évekig, évszázadokig.
Jaq hunyorogva fölnézett a párától nyirkos masszív, rozsdás csövekre. Nem, az a maszat nem rozsda volt rajtuk. A csövekre valamikor ájtatos rúnákat festettek, amik kifakultak, és pótolták őket; csakhogy az új rúnák is elhalványodtak, megint pótlásra volt szükség, és ez így ment tovább nemzedékeken át. A halott rúnák sora hátrafelé mozgott, körülbelül egy méterrel a feje fölött. Jaq csörömpölést hallott, reszketeg csikorgást, s valahonnan a távolból a fémnek csattanó fém vibráló csendülését. A tartálya nyilván egy szállítószalagon volt.
Egyszóval minden a tervek szerint ment. Jaq legyűrte magában a félelmet, ami a sztázis megszűnésének pillanatában elöntötte, és felállt. A négy tartály valóban egy lassú, szelvényezett mozgószalagon utazott, egy sivár, végtelennek tűnő alagútban, ami lefelé lejtett. A gömb izzókból tompa, narancssárga fény sugárzott szemsajdítóan. Senki sem volt a közelben, még robotok sem.
Jaq odamászott a legközelebbi tartályhoz, és leemelte a fedelét. Ey'Lindi hirtelen felült, lecsapni készülő kígyó gyanánt. De nem marta meg Jaqot. Futólag szájon csókolta.
– Köszönöm, gazdám, hogy megízleltetted velem a feledést.
– Gazdám? – visszhangozta Jaq.
– Rabszolgának álcázzuk magunkat, nem?
– Erre most ne legyen gondod. Utóhatások?
– Mi, orgyilkosok, szükség esetén ki tudjuk kapcsolni a tudatunkat; hibernáljuk magunkat. Üres lap lettem, csak a csodálatos semmit éreztem magam körül, ami a világegyetem és a Káosz előtt volt, mikor még létezett az Isten, a Semmi Istene.
Jaq gyanította, hogy Ey'Lindi agyában valami különös, félig elfelejtett szekta tanításai kavarognak, rég letűnt szülővilágáról. Az egyetlen igaz isten, az örökkön-örökké haldokló Császár, a lélekfaló, a küzdő-szenvedő emberiség vezérlő szelleme, most már majdnem a hatósugarukban volt; talán csak négyszáz kilométerre, a hatalmas palotában.
Ey'Lindi közben levette a fedelet Zhord tartályáról, és a zömik felkiáltott.
– Huh! Huh!
Mintha a saját szívét biztatta volna, amint ismét dobogni kezdett. Jaq kinyitotta az utolsó sztázistartályt.
– Űr – suttogta Vitalij –, végtelen űr. A harmadik szem nem szűnt meg látni. Az űr végtelenjére nézett. Tudjátok, hogy a semminek fokozatai vannak? A fénytelenségnek árnyalatai?
– Ne bomolj már – mondta Zhord mogorván, ahogy felbukkant Jaq mellett. – Ez a hely tisztára olyan, mint a vén barlangok odahaza, csak követ nem látok sehol. Nem valami fényes palota. Hol vannak a népek? Jó irányba megyünk, főnök?
– Ó, igen. Ez egy mélyen húzódó ősi szállító alagút, egy apró hajszálér, jó messze a szívtől. Még így is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy nem dolgoznak a közelben az Adeptus Terra tagjai.
– Huh, mit nem mondasz.
Odakint valószínűleg tél volt. Bár a külvilágból igazán kevés maradt meg a Földön. A Föld valamennyi kontinensét – a délsarki jégmezőket kivéve, amelyek alatt a sötét inkvizíció leselkedett – kilométeres rétegben plasztacél borította; a különféle közigazgatási intézmények kusza labirintusa. Paloták, egyházközösségek, roppant hivatalok... Megannyi magába zárkózó, barátságtalan világ.
Egész nemzedékek élték le az életüket egyetlen alrészlegben, s ha nem lett volna a kibernetikus információtár, a csillagoknak még a létezéséről sem tudtak volna. Ezek az emberek sohasem látták, ahogy a napjuk a mérgező gőzöktől bűzlő látóhatár fölé emelkedik.
A levegő kezdett fölmelegedni, és minden lélegzetvételnél kaparta a torkukat. A szalag továbbvitte őket a zajok, a sürgés-forgás, a távoli fénypászmák felé. Az alagút bizonyára hamarosan valami nagyobb térségbe fog torkollni.
Leugrottak a mozgószalagról, és leemelték a sztázistartályokat is, majd hordozható oxigénpalackokat és légzőmaszkokat vettek elő belőlük. A maszkok a szemüket is védték az egyre maróbbá és mérgezőbbé váló levegőtől. Nagy kortyokban nyelték az éltető oxigént.
A félhomályos, narancssárga fényben újabb rakomány derengett fel mögöttük. A sztázistartályokat összehajtották, és elrejtették egy porlepte kamrában. Aztán megindultak a zörgő szállítószalag mellett.
A roppant oszlopcsarnokban kiborgok és gépprotézisekkel ellátott nyomorékok nyüzsögtek hernyótalpakon és fényüket vesztett csörömpölő fémlábakon. A padló a kiömlött vegyszerek olajos habjában úszott, mely néha felsziporkázott az ide-oda pásztázó fénysugarakban.
Egyes kibermunkások kábelekkel erezett dohogó gépeket kezeltek. Mások a szalagon érkező tartályokat hasították föl beépített sugárvágókkal, ellenőrizték a kísérőokmányokat, majd továbbították a beérkező rakományt a hatalmas, rozsdás, pneumomágneses csövek szerteszét ágazó útvesztőjébe, amely aztán a legkülönfélébb irányokba küldte tovább a szállítmányokat. Kompresszorok sziszegtek áthatóan, sűrített levegő pukkant, elektromágnesek szórtak szikrákat recsegve. Az üres, összezúzott tartályokat egy kohó mélye nyelte el, melynek vörös torka rőt fénybe vonta a gőzölgő folyadéktócsákat a közelben. A csarnok zúgástól, csattogástól, ropogástól és dörgéstől visszhangzott.
A négy behatoló egy párkány rejtekéből látta, ahogy az egyik cső felhasadt, és okker sárga lemezeket köpköd magából. Egy karbantartó kiborg bicegett oda, hogy kijavítsa. Talán megszokott dolog volt errefelé az ilyen baleset. Talán a kiborg semmi mást nem csinált, csak repedt csöveket forrasztott össze. Ha az eresztékek nem válnak szét időről időre, egész egyhangú élete értelmetlen lenne. Jaq és társai egy huszadrangú hajszálerében voltak a palota – pontosabban mondva az alsópalota – valamelyik ősrégi, elhanyagolt, félreeső szárnyának. Vajon elérik-e céljukat a csillagokról érkező szállítmányok, amik errefelé haladnak át? Talán igen. Valahogy így működött maga a Birodalom is; néha repedések futottak rajta végig, amiket aztán befoltoztak. Ugyanakkor azonban hatalmas energiák voltak itt munkában. És nem hanyagolták el az éberséget sem.
Jaq hirtelen indíttatástól hajtva elővette azt a Tarot-lapot, amelyet önmaga jelképezésére használt: a fekete palástos, kalapácsos Főpapot. Cornellan ezúttal bizonyára messze jár, fényévszázadokra, fényévezredekre innen, és nem tud beavatkozni.
Jaq képmása kalapácsot tartó kezével beárnyékolta a szemét, mintha éles világosságból nézne valahová messzire. A kártyalap reszketett. A kártyalap lüktetett. Hirtelen meglódult, mint valami varázsvessző, és ha Jaq nem fogja szorosan, hát magától elrepült volna.
– Főnök... – Zhord a kártya után nyúlt, hogy elkapja, ha mégis kicsúszna Jaq ujjai körül, de aztán visszarántotta a kezét. – Ezt ugye te csinálod?
Ki tudja? – tűnődött Jaq. Lehet, hogy a tudatalattim, amely a legapróbb emlékképeket is őrzi, így próbálja megmutatni nekem a biztonságos utat ebben a lidércnyomásba illő alaprajzú palotában? Vagy valami más, láthatatlan hatalom vezérel minket ezen az úton?
Kinek a hatalma? Magáé az Istencsászáré?
A kártyalap türelmetlenül rángatta.
– Ez a kártya lesz a vezetőnk – mondta. – Gyorsan tűnjünk el innen.
Ideje volt. Alig lopóztak át a csarnokon árnyéktól árnyékig, oszloptól oszlopig osonva, bokáig gázolva a mocskos lében, a keresőfényeket és a csörömpölve ballagó kiborgokat kerülgetve, mikor a messzelátóján hátranéző Jaq megpillantott egy magas alakot, amint a szállítómű környékét fürkészi. Csizma, bőrnadrág, hosszú fekete köpeny... Baljós külsejű sisakja egy háromszintes bronzkoponya volt, csipkézett díszítéséből antennák sarjadtak. Az alak lézerlándzsája nyelével megkavarta a padlót borító mérgező mocskot.
– Ki ez a pali? – kérdezte Zhord.
– Palotaőr – suttogta Jaq. – Elit személyzet. Biztos beleléptünk egy érzékelősugárba.
Ebben a pillanatban egy fekélyekkel borított óriáspatkány inalt elő az alagút nyílásából, csapzott bundája halványan foszforeszkált. A palotaőr célzásra emelte lándzsáját, és kettéhasította az állatot.
Jaq egy álcázó-oltalmazó fohászt mormolt.
– O Jurtim invisibiles!
A Tarot-lap az előttük ásító boltívek egyike felé noszogatta.
Rétegzett plasztacél héjakat másztak meg, ahol valóságos folyókba gyűlt a fáradt olaj meg a sokféle vegyszer, s a mocskos lé sekély tavakba futott össze, melyekben zöld fénnyel derengő algák tenyésztek. Dübörgő gépezetek elől tértek ki, amikre nyálkás koszréteg ragadt; a koszba mintha emberi lények szétrothadt maradványai vegyültek volna, vagy legalábbis kibermunkásvégtagok és -fejek. Az éjszakát egy mamutbuldózer roncsának vezetőfülkéjében töltötték, amit félig elnyelt már a foszforeszkáló iszap...
Másnap az oszlopok belsejében meghúzódó csigalépcsőkön felkapaszkodtak egy félhomályos csarnokba, ahol írnokok kuporogtak az elektromos gyertyák fényénél családi cellájuk előtt.
A csarnok körülbelül egy kilométer hosszú volt. Csuklyás írnokok százai dolgoztak itt, fekete kordbársony egyenruhában; a homlokukba ültetett mikroáramkörökből leolvasott adatokat vezették át vaskos kötetekbe. A könyvek bőrbe voltak kötve, talán apáik és nagyapáik bőrébe, amit szerető gonddal nyúztak le róluk haláluk után, hogy vegyszerfürdőben megpuhítva annak a munkának szentelhessék, mely az egykori tulajdonos életét kitöltötte.
Más írnokok ősrégi, poros, repedezett hátú könyvek fakuló feljegyzéseit másolták át újabb kötetekbe. A pókhálós kódexek rogyadozó tornyokban emelkedtek a padlótól a menyezetig; egyesekhez létrákat támasztottak. Egy magasított karosszékben fogatlan szipirtyó ült a kurátorok barna köpenyében, akár valami csonttá aszott múmia. Előtte az asztalon egy idegen lényektől származó antik kézirat hevert, ő azonban inkább az írnokai felügyeletével volt elfoglalva, s gyakran a szeméhez emelte magniszkópos lornyonját. Időnként rábökött valakire a pálcájával, mire az illető nyugtalanul fészkelődni kezdett, és kiverte a veríték. Futárok jöttek-mentek, egyesek friss adatokat tartalmazó mikroáramköröket hoztak, mások könyveket vittek el.
– Ki jár itt? – károgta a banya, mikor Jaq és társai a közelébe értek.
– A szó hatalmas – felelte Jaq.
– Mehettek. Mehettek.
Jaq, Ey'Lindi és Gugol az Administratum számvevőinek lopott szürke köpenyét, Zhord pedig a konyhaszolgák szarvasbőr kötényét viselte, mikor átvágtak egy ősi gépezetekkel zsúfolt bazilikán, ahol lázas sürgés-forgás zajlott. Szent gongok zúgtak. Az érzékeny mérőműszereket technopapok kezelték. A levegőben szantálfaillat úszott, hogy megédesítse a roppant termet ködbe vonó maró gőzöket...
Később egy székesegyház laboratóriumba kerültek. A csúcsos boltívekről elemi szimbólumokkal díszített ikonok lógtak. A piszkos üvegű álablakok mögött nátriumgőz-fáklyák lobogtak, fényük szemfájdító táncot járt a mozaikpadlón, ahol tócsákba gyűlt a folyékony borostyán, a gyanta és a vérplazma. A hajlott nyakú lombikokban és lepárlóedényekben ritka nedvek forrtak és bugyogtak, melyeket idegen bolygókon honos állatok szervezetéből vontak ki, amiket hentes-sebészek boncoltak föl elevenen a páncélüveg védőfalak mögött.
Kürtök harsogtak, hogy elnyomják az iszonyú üvöltéseket. A végtermék csak akkor volt kielégítő minőségű, ha az előállításához szükséges szerveket eleven alanyból távolítják el, fájdalomcsillapító szerek használata nélkül. Az átlátszó csövekben narancsvörös és arany színű vér áramlott; a pumpát görvélyes rabszolgák működtették, akiket a fújtatóhoz láncoltak. Széles platformok emelkedtek a magasba feldolgozásra váró egyedekkel, majd süllyedtek a mélybe bélsártól mocskosan, kivérzett tetemekkel.
Egy lézerpisztollyal felfegyverzett technopap szólította meg őket, krémszínű palástban.
– Mi dolgotok itt? Mi a nevetek?
– A Szintetikusétrend-felügyelő Hivatal beosztottjai vagyunk – mondta Jaq, és meggyőző hatalmú aurát bocsátott maguk köré. – Én Prefectus Secundus vagyok a Dispendiumnál, a költségeket és a veszteségeket ellenőrző részlegben.
– Sosem hallottam róla. – Ez azonban még nem kelthette föl a pap gyanúját. Sőt ellenkezőleg! A becslés, mely szerint a palota igazgatásában mintegy tízbillió ember vett részt, elég szerénynek számított.
Jaq az állával Gugol és Ey'Lindi felé bökött.
– A Prefectus Tertiusom és a Subprefectusom. A zömik a szolgánk. Feltételezzük, hogy a maguk kísérletei közben jelentős mennyiségű fehérje megy veszendőbe.
– Ezeket nevezi kisérleteknek? – kiáltott a pap felháborodva. – Itt olyan molekulákat is előállítunk, amelyek nélkülözhetetlenek a Császár életben tartásához.
– És veszni hagyják a sok jó húst – mordult fel Zhord.
– Ez itt idegen lények húsa, te zömik konyhalegény! Emészthetetlen.
– Át lehet alakítani.
– Ostobaságot zagyválsz, pimasz mosogatófiú! Hogy mer egy szolga így beszélni velem?
– Bocsásson meg a...
– Bölcs Adeptus! – szólt közbe egy bézs ruhás növendék.
A pap otthagyta Jaq csapatát, és szemmel láthatólag nem érdekelte tovább az ügy. Később, ha vissza tud emlékezni rá, hogy a számvevők állítólag ellenőrzésre jöttek, mégis pillanatok alatt felszívódtak a beszélgetést követően, talán jobban elgondolkozott volna a dolgon.
A székesegyházat jóval könnyebb volt elhagyni a fegyveres ellenőrző ponton át, mint ugyanazon az úton bejutni oda.
Kint azonban, akár valami gigászi meztelen csiga, kérelmezők végtelennek tűnő morgolódó sora kígyózott húszfős oszlopokban egy boltívekkel fedett félhomályos úton az Administrandum valami távoli hivatala felé. Vajon mire vártak? Engedélyre? Formanyomtatványokra? Kihallgatásra?
A legelőrelátóbb kérelmezők kézikocsit toltak maguk előtt, melyen egy másik kérelmező horkolt összegömbölyödve, aki idővel majd viszonozni fogja a szívességet. A sor mellett szintetikus süteményt, glukózrudakat és állott vizet kínáló utcai árusok jártak fel-alá. Khakioverallos egészségügyisek görnyedtek a mobil mosdófülkék volánja mögött.
A rendre néhány polgárvédelmi járőr ügyelt parkoló kocsikból, akik egy buszra való rohamosztagost is kirendeltek maguk mellé, zavargás esetére. Jaq észrevette tolldíszes sisakjukat a kék páncélüveg mögött.
A sor mellett egy fegyveres tisztogatócsoport haladt, hordozható pszichodiagnosztlkai felszereléssel. Időnként letartóztattak egy-egy kérelmezőt. Az egyik futni próbált, de lelőtték.
– Csöbörből vödörbe – mondta Zhord. – A büdös életben nem furakodunk át ezen a tömegen.
A sorban állók kezdtek nyugtalankodni; a polgárvédelmisek már készítették a szupresszorpajzsokat.
Jaq kezét pedig tovább cibálta a kártyalap...
Bolygóközeli pályáról nézve a mérgező atmoszféra ködén keresztül a kontinensnyi palota ékkövekkel kirakott párzó teknőchéjak láncolata volt, melyből itt-ott kilométeres magasságú díszes monolitok, piramisok és zikkuratok törtek az égre, s az űrdokkok himlőhelyei az antennák és a légelhárító lövegek erdejével váltakoztak rajta. Ennek a palotának egyetlen termében egész városok fértek el; némelyik zordon és magasztos volt, némelyik züllött és gonosz, de mindegyiken vastag rétegben száradt a kor hordaléka...
Jaq és társai a józan eszükre – meg a Főpap-kártyára – hallgatva nem béreltek járművet, amellyel könnyen és gyorsan haladhattak volna a palotát keresztül-kasul beszövő sokszintes utakon. A kerülethatárokon felállított ellenőrző csoportok minden bizonnyal ragaszkodnának az elektronikus tetoválások vizsgálatához.
Így hát gyalog kellett nekivágniuk a sűrűn lakott aknák és alagutak mélyén összezsúfolt bérkaszárnyanegyedeknek, a körülállványozott, toldott-foldott, roskatag szirtvárosoknak, melyek közelebb húzódtak egymáshoz, mint egy természetes kanyon falai, s a szürke acéltetőt meg-megroggyanó, kivénhedt szuszpenzormezők tartották fölöttük.
Még az állványzaton is alja nép tenyészett bádogbódékban, kopott sátrakban, foltos műanyag hálózsákokban. Itt, ezen a mocskos táptalajon forrt és kavargott az emberiség gennyes protoplazmája, ahol a bennszülött korcsok legmerészebb álma az volt, hogy kölykeik bekerüljenek a kivételezettek legalacsonyabb kategóriájába, és örökös rabszolgamunkás legyen belőlük. Az éhhalál küszöbén tántorgó emberroncsok lopóztak a sötét folyosókon lidércek gyanánt, friss holttestekre vadászva. Tetovált bandák járták az utcákat, házi készítésű késekkel felfegyverezve. Az emberek szüntelen mormogása zajtengerré duzzadt, mely néha vészjóslón elnémult.
Jaq és kísérői rongyokat loptak, hogy legyen mit felvenniük, koldusokat löktek ki szellőzőaknákból, hogy legyen hol aludniuk, elvették az ételt a csontvázzá aszott éhezőktől, hogy legyen mit enniük.
Ey'Lindi ölt; Jaq ölt; és Zhord is.
Egy ideig úgy tűnt, minden eddiginél távolabb kerültek a céljuktól, mintha visszafelé haladtak volna. Ahogy múltak a napok, még a székesegyház-laboratóriumra és az írnokok csarnokára is nosztalgiával emlékeztek vissza. A polgárvédelmisek mindig ott voltak az alja nép között, hol vasszigorral betartatva a törvényt, hol lekenyerezésre várva; jóval ritkábban ugyan, de feltűntek a büszke, válogatott palotaőrök is.
– Lassan már olyanok leszünk, mint egy kis nomád család, mi? – zihálta egyszer Zhord, miután egy hosszas menekülést követően sikerült elrejtőzniük.
Jaq rámeredt. Ó, igen, most már többet jelentettek egymás számára puszta útitársnál. A hűtlenség árnya folyton ott lebegett a fejük felett – és a legaljasabb, legszükségesebb árulás még hátravolt –, mégis úgy küzdöttek magukat keresztül közös vállalkozásuk eme utolsó, végeérhetetlennek látszó fázisán, mint egyfajta család.
Mint egyfajta család.
Az emberekkel telizsúfolt aréna fölé emelkedve, a csillogó kupola árnyékában egy fanatikus igehirdető üvöltözött a megafonba. A tündöklő ragyogás hipnotikus mintákat alkotott a mennyezeten, hol a Császár arcát mutatva, hol nagy hatalmú rúnákat, mintha az egész terem egy hatalmas planetárium lenne – a hűség és az önvizsgálat planetáriuma. A villogó fények és a mennydörgő szavak kombinációja olyan varázslatot szőtt az aréna fölött, hogy a hallgatóság hullámzani kezdett, és kivetett magából egyes elemeket, ahogy a beteg szervezet teszi a fölöslegessé vált sejtekkel.
Ezek a sejtek ezúttal eretnekek voltak, vagy olyan emberek, akik eretneknek képzelték magukat, esetleg a szomszédaik a tömegben hirtelen úgy vélték, hogy tisztátalanok.
Tisztogatóosztagok álltak készenlétben, hogy elvezessék őket. A legtöbbjüket kivégezték, de akadtak olyanok, akiket csupán megkínoztak, és adtak nekik még egy lehetőséget.
Jaq és a család egy fiatal pár közelében állt, akik – mint az beszélgetésükből kiderült – azért indultak el két birodalmi dénárral a zsebükben, hogy beüljenek az oszlopfő valamelyik kávéházába, ahol a csillagokról importált valódi kávét szolgáltak föl, s ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a kivilágított gyártelepekre és szentélyekre odalent. A fiatalasszonyt becsalták az arénába a lángoló, harsány igék. Váratlanul a tömeg széle felé kezdte tuszkolni a férjét, keserű szavakat suttogva a fülébe – míg a férfi kétségbeesésében előrefurakodott, hogy feladja magát.
Még Jaq is érezte magában a késztetést, hogy jelentkezzen. Ey'Lindinek el kellett vonszolnia Zhordot.
Jaq sosem szerette a fanatikusokat. Aznap este, miután lelőtték az őrt, betörtek a prédikátor lakásába, aki hisztérikusuk (és persze nyomorult eretnekek) százait tisztította meg. Ey'Lindi a családtagjaival együtt lebénította és megölte a szerencsétlen embert. Jaq és társasága lemosta magáról az elmúlt napok bűzét, alaposan bevacsorázott, és jót aludt az igehirdető otthonában. Reggel új ruhát loptak maguknak, aztán körültekintően továbbhaladtak, szemérmetlenül incselkedve az éberség szellemével, amely mindenütt egyre erősebben éreztette jelenlétét, akárcsak a Császár lelke – ugyanakkor azonban szánalmasan vak volt, elkábította az a kifinomult, degenerált szerkezet, amelynek a felügyeletével megbízták.
Azt nem szabad pontosan megmondani, hogy milyen úton-módon – és milyen fortélyokkal – jut a betolakodó a külső palotából a belsőbe.
Vannak titkok, amelyeknek titkoknak kell maradniuk. Még azok előtt is, akik máskülönben ismerik őket.
Jaq Dracónak és társainak a hármas számú űrkikötőtől a Dicsőség Oszlopáig valamivel tovább tartott az út, mint az Iszonyat Szemétől a Földig hiperidőben.
Volt, amikor zéróknak álcázták magukat; ezek a futárok olyan fontos üzeneteket memorizálnak, amiket ők maguk nem értenek, és hipnotikus transzban ügetnek céljuk felé.
Volt, amikor úgy tettek, mintha történelemalakítók lennének, akiknek egész élete abból áll, hogy kigyomlálják a kártékony feljegyzéseket, és épületesebbeket írnak helyettük. Így hamisították meg önmagukat.
Volt, amikor hazatérő felderítőcsapatnak álcázták társaságukat. Bizonyos értelemben az is volt.
Vég nélkül hazudtak, csaltak, loptak – köpenyeket, jelvényeket, egyenruhákat –, és olykor gyilkoltak is; úgy viselkedtek, mint valami álruhás, renegát elit osztag, amelynek feltett szándéka behatolni a legbelső szentélybe. Ey'Lindi, mint Callidus-orgyilkos, nélkülözhetetlennek bizonyult.
Egyre gyakrabban kerültek az útjukba papok, harcművészek, asztropaták és szerzetesek, kíséretükkel, családjukkal, szolganépükkel és kiborgjaikkal egyetemben.
Jaq egy ízben különlegesen ravasz fogást alkalmazott, és inkvizítornak álcázta magát; utána döbbenten jött rá, hogy valóban az.
Ha már ilyen messzire eljutottak, nem kellene jelentkezniük az Adeptus Custodes egyik tisztjénél? Akkor talán a Császár Bajtársainak ügyeletes elöljárója elé vezetnék őket, akik magát a tróntermet őrzik. Nem kellene fölfedniük magukat?
Csakhogy könnyen lehet, hogy a konklávé befolyása e legvégső strázsák tisztikaráig is elér...
Azonkívül fortélyos beszivárgásuknak immár megvolt a maga külön bizarr dinamikája, mintha valami sajátos lendület sodorná őket előre.
Fáradtságuk érzéstelenítette őket. A folyamatos feszültségnek valahol föl kell halmozódnia, talán a léleknek egy mindjobban telítődő hátsó zugában, ahol paradox módon ajzószerré alakul át.
Jaq úgy érezte, mintha az óceán mélye felé törne előre, ahol a külső nyomás már csak tonnákban mérhető. Ő azonban fénylő ösvényen haladt a társaival, olyan lelkiállapotban, amely hol álom volt, hol lidércnyomás, és megszűnt közönséges öntudat lenni.
Ez az ösvény csupán az ő számukra fénylett, az idegeneknek homályos maradt – mintha az útjuk egy hajszálnyit eltérne a valóságtól; mintha valami kanyargós folyosón haladnának, amely beágyazódik a palota szubsztanciájába, ám ugyanakkor párhuzamosan fut a palota igazi világával.
Jaq kártyája mágnesként vezette őket; és a folyadékkristály lapon a kalapácsos Főpap mögött most egy másik, trónon ülő árnyalak kezdett kirajzolódni, amely egyre inkább emlékeztetett a Császárra – mintha a másik arkánum fokozatosan egyesülne Jaq jelzőkártyájával.
– Transzban vagyunk – mormolta Jaq egyszer pihenés közben Ey'Lindinek. – Vezérlő transzban. Mintha egy hang szólongatna: Gyere! Gyere!
Azt nem említette, hogy más árnyékhangok ugyanakkor igyekeznek visszariasztani.
– Az orgyilkosok végső, eszményi útját járjuk – helyeselt a nő. – A fortélyos láthatatlanság útját. Ez szentélyem orgyilkosainak legdicsőbb célkitűzése. Az út végén, azt hiszem, halál vár ránk. Mert az eszményi orgyilkos az, aki hosszas, hátborzongató üldözés után, minden ravasz fondorlatot bevetve, becserkészi és megöli önmagát.
– Huh! – mondta Zhord, és nagyot köpött.
Gugol a maga részéről némán kuporgott mellettük, és a semmibe révedt.
A pontos utat, amelyet bejártak, persze nem szabad leírni, ó, nem! Ez aljas árulás lenne. Meglehet – könnyen meglehet –, hogy az az egyedi útvonal, amely elvezette őket a Császár színe elé, a véletlennek és az Intuíciónak e sajátos összjátéka, csupán Jaq és társai számára létezett, abban az adott időszeletben, s mint ilyen egyszeri és megismételhetetlen.
Sorstársak. Egy különös család négy tagja... akik egykor teljesen idegenek voltak egymásnak, s a jövőben azzá válhatnak megint. Jaq az apa, aki csupán egyszer ízlelte meg az igazi szerelmet. Gugol a tévelygő fiatalabb testvér. Ey'Lindi az ősvilági anya, aki nem magzatot hordoz a testében, hanem egy szörnyalak beültetett emlékét. Zhord a félhumán férfikölyök.
Itt volt végre a szilaj pompa. Itt volt maga a Dicsőség Oszlopa.
A boltozatos kupola árnyékában, mely olyan magasra ívelt, hogy felhők formálódtak alatta, sokszínű, karcsú fémtorony emelkedett. A fél kilométeres oszlopot a Fehér Sebhely és a Császári Ököl ezred űrgárdistáinak páncéljai díszítették, akik kilencezer éve a palotát védve estek el. A csontjaik még benne voltak az összetört vértezetekben. A felcsapott sisaklemezek mögül koponyák vicsorogtak.
Papnövendéknek öltözött fiatal pszik serege imádkozott az oszlopnál, oktatóik éber felügyelete alatt. Így készülnek a hamarosan esedékes lélekforrasztásra, ami után vakon és elgyötörten felesketik őket a Birodalom szolgálatára.
A Császár Bajtársai örökéber, sisakos osztagokban őrködtek, lézerlándzsával és plazmavetővel felfegyverezve; fekete köpenyük hullámokat vetett izmos, meztelen, tetovált felsőtestük körül. Disszonáns zeneszó – hárfáké, gongoké, cintányéroké – bőgött, zengett és dübörgött, hátborzongató összhangban az ősrégi, nagybecsű gépezetek zúgásával. Tömjénbűz szállongott. Jaq pillanatnyilag a bíborosi titkárok palástját viselte, Ey'Lindi az Adepta Sororitas harcművésznője volt, Gugol valamelyik bíboros udvarmestere, Zhord pedig technopap.
A trónterembe nyíló roppant boltívet két titán szegélyezte oszlopok gyanánt, egy bíbor és egy vérvörös. A boltív zárókövén, magasan a kis csapat feje fölött, a Birodalom szárnyas címere díszelgett. Az óriás harci robotok görnyedt fémpáncélja támasztotta alá a mennyezet aranyozott mozaikját, amely mögött – és ezt Jaq jól tudta – ott lapultak a titánok makroágyúi és dezintegrátorai, mint ahogy roppant acéltalpuk is rejtve maradt a padló szintje alatt. Mindenfelé tisztító pecsétek ragyogtak, hűségzászlók lengtek.
A boltívet kétoldalt egy-egy roppant sugárököl támasztotta meg, amely képes lett volna kásává morzsolni minden nemkívánatos betolakodót. A két óriás másik szelvényezett karja tisztelgésre emelt védelmi nehézlézerekben végződött.
A titánok előreugró páncélozott teknősbékafejében a Collegia Titanica harcos adeptusainak nemzedékei álltak egymást váltva díszőrséget évezredek óta. Ez a két titán ezredévek óta úgy állt itt mozdulatlanul, mint két szobor vagy két támpillér, minden erre járót lenyűgözve. Végszükség esetén azonban plazmagenerátoruk valószínűleg pillanatok leforgása alatt teljesen feltölti őket, hogy kiléphessenek a tartalék üzemmódból. Energia árad szét a hidroplaszükus rendszerben az indítókarokhoz. Az izmokat helyettesítő elektronikus működtetésű rostkötegek letépik a mennyezetben elrejtett nehézfegyvereket, tonnaszám zúdítva a kőtömböket a támadókra. Aztán a robotok kiszabadítják a lábukat. Pusztító zárótüzet nyitnak. A nagyjavítások során az elmúlt évezredekben sosem feledkeztek meg a karbantartó litániák hűséges elénekléséről.
Jaq gyanította, hogy azok a sugáröklök még tartalék üzemmódban is kinyúlhatnak, és felszedhetnek valakit a boltív elől, ha a teknősbékafejekben ülő beavatottak úgy látják jónak...
– Hogy a fenébe jutottunk el ide? – suttogta Gugol, teljesen lenyűgözve az ámulattól.
– Per via obscura et luminosa – felelt Jaq. – A fénylő, homályos ösvényen.
Az idő megremegett.
Az idő átalakult.
Az idő létezett, és ugyanakkor mégsem.
Különös, ezüstös energia áradt szét Jaqban, mintha utolsó szavai keltették volna életre. Az energia vezető közegnek használta az agyát. Érezte, hogy valami ellene feszül az idő folyásának, és megállítja.
A legnagyobb hatalmú pszik között akadtak olyanok, akik így el tudták torzítani az időt. Jaq azonban nem volt képes erre. Eddig.
Jaq soha.
De most...
Csak nem szállták meg?
Ha igen, nem valami démon, ebben biztos volt. Hanem maga a fénylő ösvény. Lelki szemével most úgy látta maga előtt az utat, mintha csillogva kanyargó nyíl lenne az eltorzult geometriai alakzatok között. A nyíl hegyében hihetetlen erejű töltés gyülemlett fel, olyannyira, hogy végül képes volt megállítani magát az időt; egyszerűen a földhöz szögezte, akár egy gombostűre szúrt molylepkét...
– Fussatok! – kiáltott Jaq.
Kíváncsi volt, mit láthat most a külső szemlélő belőle és természetellenes családjából. Ugyanúgy viselkednek vajon, mint a mélyűri lappantyúk, amik megszűnnek létezni a tér egyik pontján, és újra alakot öltenek a másikon? Később Jaq úgy vélte, csak ez történhetett – Így rohantak át a mozdulatlan, időn kívüli Dicsőségtermen, a kővé dermedt Bajtársak mellett, át a Titánboltíven, a rezzenéstelenül álló fenyegető kolosszusok között...
Lüktető csövek barázdálták a roppant trónterem falait. A helyiség izomkötegeit a sztegoszaurusszerű hajtóművekhez futó energiakábelek alkották. A levegőben csípős ózonnal vegyes keserű mirhaillat úszott, amit balzsamos, kissé zsírosnak tetsző szagok egészítettek ki. A legszentebb harci lobogók, ikonok és aranyfétisek vették körül az önfeláldozás mezejét, ahol a pszik alávetik magukat a lélekforrasztásnak.
A Császár Bajtársainak osztagai, amelyek a hatalmas termet őrizték, a gépezetek körül szorgoskodó technopapok tömege, egy cifra ruhás bíboros és kísérete, a Föld egyik nagyura vörös palástban és az ő emberei – az elszórt asztropatákat, megasebészeket, szerzeteseket, harcművészeket nem is említve: mind mozdulatlanok voltak.
Az égbe nyúló, csövekkel bordázott trónszék valami fosszilis, rákbeteg őslajhárra emlékeztetett, ami az Adeptus Titanicus egyik őrült nagymesterének agyszüleménye lehetett. Ez a hatalmas, szent protézis – mely sokkal többet ért a világ minden aranyánál – keretezte az Isten aszott múmiaképét. Aki nem nézett; mégis látott a lelki szemével, jóval messzebbre ennél a trónteremnél, ennél a palotánál és ennél a naprendszernél. Aki nem lélegzett; ám az élet tüze vadabbul lobogott benne, mint bármelyik halandóban, mert az élet és a halál mezsgyéjén lebegett, mentálisan túltöltött tudatállapotban.
KÍVÁNCSIAK VAGYUNK, jelent meg egy hatalmas, keserű gondolat, mely független volt az idő folyásától.
NYOMON KÖVETTÜK, HOGYAN HATOLTÁL BE LEGBELSŐ SZENTÉLYÜNKBE, A TEMPLOMOK TEMPLOMÁBA.
– Nagyuram... – Jaq térdre roskadt. – Könyörögve kérlek, engedd, hogy jelentést tegyek, mielőtt megsemmisítesz. Meglehet, hogy felfedeztem egy szörnyű összeesküvést...
AKKOR LECSUPASZÍTJUK A LELKED. LAZÍTSD EL MAGAD, HALANDÓ, KÜLÖNBEN OLYAN KÍNOK KÖZEPETTE FOGSZ MEGHALNI, AMILYENEKET MI TŰRÜNK EL ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ.
Jaq mélyet lélegzett, lassan és nyugodtan, hogy elfojtsa a pánikot, amely úgy verdesett a mellkasában, akár egy csapdába esett madár. Aztán felkínálta magát.
Hurrikán süvöltött végig a lelkén.
Ha a történet, amit el akart mondani, átláthatatlan rengeteg volt – és minden egyes esemény egy fa ebben a rengetegben –, akkor a hurrikán pillanatok leforgása alatt leszaggatta az összes fáról az összes levelet, kopár, védtelen gallyakká csupaszítva őket, az élet nyers alapállapotában, ám az emlékek lombkoronája nélkül.
Elragadták tőle a történetét; mi több, egy szempillantás alatt kiszippantották belőle, s az összes falevél kavarogva tódult az emberiség urának tátott mentális pofájába.
Jaq gügyögött. Jaq nyáladzott.
Félkegyelmű lett belőle, vagy még annál is kevesebb.
Még egy újszülött csecsemőnél is kevesebb.
Nem tudta, hol van, és azt sem, kicsoda – még azt sem tudta, mit jelent valakinek lenni.
Az inkvizítor elterült. A teste semmi mást nem érzett, csak fájdalmat, a zsigerek rekedt hörgését; a lélegzést; a fényt.
A fényt a távolból...
Hirtelen minden emlék visszaáramlott belé. Abban a másodpercben az összes levél újrasarjadt, hogy ismét életet oltson a rengetegbe.
VISSZAADTUK, AMIT ELVETTÜNK ÉS MEGÍZLELTÜNK, INKVIZÍTOR.
Jaq reszketve feltérdepelt, és letörölte arcáról a nyálat. Az iménti pillanatok iszonyúak voltak, kimondhatatlanok, felmérhetetlenek. De ismét Jaq Draco volt.
MI IS SOKAN VAGYUNK, INKVIZÍTOR. A hang szinte szelíden döndült meg az agyában – ha szelíd lehet a lavina, amely elsodorja a halálra ítélt falut; ha szelíd lehet a szike, amely megfosztja az élettől a csupasz, sajgó csontokat.
KÜLÖNBEN HOGYAN TUDNÁNK URALKODNI A BIRODALMUNKBAN?...
ÉS BEVILÁGÍTANI A HIPERŰRT?...
KÜLÖNBEN HOGYAN?
A Császár mentális hangja több hangra hasadt, mintha roppant lelke szilánkokra hullott volna, amiket már alig tart össze valami.
SZÓVAL A HIDRA FENYEGET MINKET?...
– VESZÉLYEZTETI NAGY ÉS DICSŐSÉGES TERVÜNKET AZ EMBERISÉG IRÁNYÍTÁSÁRA?
MI TEREMTETTÜK A HIDRÁT?
TALÁN RÉSZBEN, MIVEL EZ A HIDRA ÚJFAJTA UTAT JELENT?
BIZONYÁRA ROSSZAKARATÚ UTAT; MERT HOGYAN SZABADULHATNA MEG TŐLE AZ EMBERISÉG?
EZEK SZERINT MI IS ROSSZAKARATÚAK VAGYUNK; MERT RÉGÓTA SZÁMŰZTÜK MAGUNKTÓL AZ ÉRZELMEKET. KÜLÖNBEN HOGYAN LÉTEZHETTÜNK VOLNA ILYEN SOKÁIG? HOGYAN GYAKOROLTUK VOLNA A HATALMUNKAT?
AZÉRT URALKODUNK, MERT TISZTÁK MARADTUNK, S LELKÜNKET NEM SZENNYEZI GYÖNGESÉG. MI VAGYUNK A ZORD MEGVÁLTÁS.
Jaq mellett a zömik összerezzent, mintha nevén szólították volna. Csak nem jutott el a hang egy pillanatra a kis ember agyába is? Jaq sejtette, hogy egyedülálló élményben van része; talán soha egyetlen császári udvaronc se hallotta még. mikor a gigászi lélekgép önmagával vitatkozott, a Föld nagyurai pedig álmukban sem tételezték volna fel, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. Vajon Ey'Lindi és Gugol is ugyanúgy hallja a hangokat, mint ő? Jaq érezte, hogy az idő folyása szabadulni igyekszik börtönéből, és biztosra vette, hogy a különös sztázis már nem tart sokáig.
SEMMI NEM LEHET ROSSZ, AMI AZ EMBERISÉG JAVÁT SZOLGÁLJA, MÉG A LEGGONOSZABB EMBERTELENSÉG SEM. HA AZ EMBERI NEM ELBUKIK, BUKÁSA ÖRÖKRE SZÓL.
Jaqnak talán évszázadokkal, sőt évezredekkel idősebbnek kellett volna lennie, s intelligenciája túl csekély volt ahhoz, hogy megértse a Császár sokrétegű elméjét, amely mindig a legszélesebb skálán gondolkozott, s amelynek a gondolatai most ott kavarogtak az ő agyában. Vagy talán a Császár tudata kaotikussá vált. Nem a Káosz torzította el, amit féken tartott, ó, nem; csak szelvényekre hasadozott, ahogy hősies ereje, mellyel a létezésbe kapaszkodott, lassan hanyatlani kezdett...
MIKOR SZEMBEKERÜLTÜNK AZ ELFAJZOTT, ÖLDÖKLŐ HÓRUSSZAL, AKI FÉNYES CSILLAGKÉNT RAGYOGOTT AZELŐTT, S MIND KÖZÜL A LEGKÖZELEBB ÁLLT A SZÍVÜNKHÖZ... MIKOR A GALAXIS SORSA EGY HAJSZÁLON FÜGGÖTT... AKKOR UGYE KÉNYTELENEK VOLTUNK SZÁMŰZNI MAGUNKTÓL AZ ÉRZELMEKET? A SZERETETET? AZ ÖRÖMÖT? SZÁMŰZTÜK ŐKET. KÜLÖNBEN HOGY TUDTUK VOLNA FELVÉRTEZNI MAGUNKAT? A LÉTEZÉS GYÖTRELEM, ÉS EZ A GYÖTRELEM ÉLTET MINKET. ARRA KELL TÖREKEDNÜNK, HOGY AZ EMBERISÉG ÁDÁZ MEGVÁLTÓJA LEGYÜNK, DE KI FOG MEGVÁLTANI MINKET?
– Nagyuram – nyöszörögte Jaq –, hát valóban tudtál a hidráról?
NEM, ÉS IDŐVEL MINDENKÉPP CSELEKEDNI FOGUNK...
DE BIZTOSAN TUDTUNK RÓLA. NEM LEHETETT MÁSKÉNT.
...MIHELYT ELEMEZTÜK AZ INFORMÁCIÓT, AMIT EZ AZ ALTUDATUNK TARTALMAZ.
HALLGASS IDE, JAQ DRACO: MOST CSAK NÉHÁNY TÖREDÉK RÉSZÜNK FIGYEL RÁD, KÜLÖNBEN ELHANYAGOLNÁNK A BIRODALMUNKAT, AMIT EGY PILLANATRA SEM SZŰNHETÜNK MEG FELÜGYELNI ÉS OLTALMAZNI. MERT AZ IDŐ NEM MINDENÜTT ÁLLT MEG AZ EMBERLAKTA GALAXISBAN. SŐT EGYÁLTALÁN NEM ÁLLT MEG, CSAK A TE SZÁMODRA.
ÖRÖKÉBER ISTEN VAGYUNK, UGYE? VAGY AZT REMÉLTED, HOGY ELNYERED OSZTATLAN FIGYELMÜNKET?
KÜLÖNBEN HOGYAN TUDNÁNK EGYSZERRE LÉLEKFORRASZTÁSSAL MAGUNKHOZ KÖTNI A PSZIKET, ÉS VIGYÁZNI A HIPERŰRT, ÉS SUGÁROZNI AZ ASTRONOMICANT, ÉS ÉLETBEN MARADNI, ÉS KIHALLGATÁSOKAT TARTANI? EZT CSAK AKKOR TUDJUK MEGTENNI, HA SOKAN VAGYUNK.
ÉS MÉGIS SOK MINDENT NEM VESZÜNK ÉSZRE, NAGYON SOK MINDENT, UGYE? PÉLDÁUL AZT A VALAMIT, AMI TÉGED IDEVEZÉRELT.
TÉGED A MI SZELLEMÜNK VEZÉRELT.
NEM: EGY MÁSIK SZELLEM. A JÓSÁGUNK MEGNYILVÁNULÁSA. AMIT ELTASZÍTOTTUNK MAGUNKTÓL.
MI VAGYUNK A JÓSÁG EGYEDÜLI, SZIGORÚ ÉS ENGESZTELHETETLEN FORRÁSA. REMÉNY NEM FAKADHAT MÁSHONNAN, CSAK BELŐLÜNK. GYÖTRELMESEN EGYEDÜL VAGYUNK.
Ellentmondások! Ezek kavarogtak annak idején Jaq agyában, mint ahogy a jelek szerint jelen vannak a Császár sokrétegű tudatában is.
Lehet, hogy létezik a galaxisban a megváltásnak egy másik forrása is, amiről a szenvedő Császár nem tud – ami rejtve marad előtte, bár valahogy részese az esszenciájának? Hogy volna lehetséges ez?
És mi van a hidrával? Tudott róla a Császár? És most tud róla? Vagy egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, amit Jaq közölt vele?
A Császár hangjai lassan visszahúzódtak Jaq agyából, ahogy az idő igyekezett visszatérni eredeti medrébe.
Zhord megcibálta Jaq ruhája ujját.
– A kihallgatásnak vége, főnök. Nem érted? – Igen, ezek szerint Zhord is hallott valamit – de nem azt, amit Jaq; talán egy egyszerű parancsot. – Mennünk kell, főnök. Tisztuljunk innen, míg lehet.
– Hogy is érthetné meg az ebihal a bálnát? – kiáltotta Jaq. – Vagy a hangya az elefántot? Sikerrel jártunk, Zhord? Sikerült? – Jaq hangja rikoltozássá torzult minden termek legszentebbikében, de valahogy alig lehetett hallani. A szavak ide-oda repkedtek a falak között, akár egy raj sipítozó, ultraszonikus denevér.
– Gőzöm sincs, főnök. Mennünk kell!
– Ki, ki, ki! – kántálta Ey'Lindi. – El, el, el...
És ekkor...
– Szóval végzett a Liber Secretorum áttanulmányozásával? – kérdezte a fekete ruhás könyvtáros.
– Igen.
A horgas állú, szúrós tekintetű, zöld szemű férfi tűnődve csücsörítette az ajkát. Ő is a Malleus-tagok palástját és medálját viselte, arcát szinte teljesen eltakarta a csuklya. A két férfi egy félhomályos, koponya alakú teremben ült. A Császár ikonjait megvilágító elektromos gyertyákon kívül, amelyek a szemüregeknek megfelelő falifülkékben voltak elhelyezve, csak az olvasógép monitorja világított.
– Hol és mikor keletkezett ez az írás?
– Titkos Nagymester, rendünk akkori főnöke kapta kézhez megmagyarázhatatlan körülmények között, egy évszázaddal ezelőtt. Ez nem sokkal azután történt, hogy Jaq Dracót renegátnak nyilvánították a sztálindrómi exterminatus miatt, és: nyoma veszett. Hogy hol jegyezték fel... talán a Földön?
– Az orgyilkos? A navigátor? A zömik? Velük mi a helyzet?
– Egy Ey'Lindi nevű orgyilkos kétségkívül létezett, ezt a Callidus-orgyilkosok jelenlegi igazgatója is megerősítette. De ez minden, amit elismer; meg hogy a nő eltűnt, feltehetőleg meghalt. Az Officio Assassinorum nem hajlandó nyilatkozni a kisérleti sebészeti beavatkozást illetően. Talán kudarccal végződött, és ezért akarják még az emlékét is eltörölni. Persze az is lehet, hogy nagyon magas a biztonsági besorolása, így hát állítólag semmi olyasmi nincs a feljegyzéseikben, ami kapcsolatba hozná ezt a nőt Jaq Dracóval. A Navis Nobilitate nem tudja, vagy nem akarja igazolni egy Vitalij Gugol nevű navigátor létezését. Szerintem túl függetlennek hiszik magukat! Lehet, hogy Gugol fiktív személy, a szerző lírai énjének kivetítése. A nevet talán Draco találta ki, ha ugyan nem ő találta ki az egész történetet, az exterminatust kivéve amely kétségbevonhatatlan tény. Ami azt a látogatást illeti Őiszonyúsága tróntermében, a palotaőrök testületének egyetlen tagja sem számolt be semmi szokatlanról – bár a jelzett időpontban különös rendellenességek jelentkeztek a megfigyelőrendszerekben. Elképzelhető, hogy alattomos szabotázs történt.
– A zömik?
– A Zhord gyakori név, és ez a zömik nem volt különösebben fontos a Birodalomnak.
– Mi van Holofernest kapitánnyal és Zilanov inkvizítorral?
– Nos, azt a kapitányt Zilanov kivégeztette a kötelességei elhanyagolása miatt.
– Részegségért?
A könyvtáros bólintott.
– Utána... zavargások törtek ki annak a Fekete Hajónak a fedélzetén. Fellázadtak az utasok, volt közöttük néhány megszállott. Zilanov is meghalt. Lehetséges, hogy Draco értesült erről, mielőtt a Liber hozzánk került volna, azaz mikor még nem vehetjük biztosra, hogy létezett. Ha ugyan Draco írta! Mi oka lenne rá, hogy ne használjon egyes szám első személyt, ha nem szemérmetlen hazugság az egész? Egyáltalán biztos, hogy ő írta?
– A rendünk ugye nem ismeri el, hogy létezett volna egy ilyen terv az égisze alatt?
– Akkor minden Titkos Nagymester tagadta, hogy egy ilyen konklávé tagja lenne. Baal Firenze, aki renegátnak nyilvánította Dracót, Mélyigazságra jelentkezett, Metaveritasra. Semmi gyanúsat nem derítettek ki. Firenze nagyprior olyan lett utána, mint egy újszülött csecsemő.
– Újranevelték?
– Ó, igen, Titkos Nagymester. Új személyiséget fejlesztett ki. Aztán megfiatalították, megint átesett a kiképzésen, és ismét nagybecsű inkvizítor lett belőle.
– Harq Obispal?
– Idegen lények ütöttek rajta, és lemészárolták, nem sokkal a Liber által leírt események után.
– Micsoda véletlen.
– A gyilkosai állítólag eldák voltak.
– Á? Valóban? Biztos ez?
– Nem biztos.
– A rendünk egyszer sem bukkant olyan nyomra valamelyik világon, ami erre a hidrára utalna?
– Nem. Minden kósza híresztelést lenyomozunk, eddig azonban semmi kézzelfogható bizonyítékot nem tudtunk szerezni. Persze ha Draco beszámolója igaz, nem is nagyon számíthatunk anyagi természetű nyomokra...
– Egyszóval a Liber lehetett egyszerű támadás is Baal Firenze ellen, amit valamelyik ellensége eszelt ki a diszkreditálására, hogy derékba törje pályafutását és egyéniségét.
– Igen, és hogy bizalmatlanságot szítson rendünk Titkos Nagymesterei között, valamennyiünk helyzetét aláásva ezzel.
– Vagy hogy kételyeket hintsen el magával a Császárral kapcsolatban, áldott legyen a neve.
– Ez is elképzelhető. Úgy bizony, mindent sötétség borít, és a Császár az egyetlen fénysugár. Persze Draco elbeszélésének vannak pozitív oldalai is. Most már használjuk a vallatásoknál a sztáziskoporsót, amennyiben az idő nem döntő tényező... – A könyvtáros hangjába árnyalatnyi gyanú költözött. – Maga csak nemrég lett Titkos Nagymester, így hát természetesen tanulmányoznia kell rendünk titkait. Megnézhetném még egyszer a tetoválást?
A zöld szemű férfi bólintott.
– Hogyne, természetesen.
Mikor a Librarium Obscurum látogatója felhúzta a ruhája ujját, a könyvtárosnak csak egy másodperce maradt, hogy megpillantsa a digitális tűvetőt a Titkos Nagymester ujján... aztán szúró fájdalom hasított az arcába, és egész testében szétáradt a méreg.
A könyvtáros teste végigzuhant a földön, tagjai görcsbe rándultak. Belei szörnyű bűz kíséretében kiürültek; az öregember szájából és orrából vér patakzott. A látogató izgatottan kuncogni kezdett. Bele kellett harapnia a ruhaujjába. hogy elnémítsa magát. A foga úgy tépett a szövetbe, mint amikor a kutya elkap egy pockot; az ember akkor szokott ilyet csinálni, ha szörnyű belső kínszenvedés gyötri és el akarja terelni a figyelmét egy érzésről vagy látványról, amit visszataszítónak talál. A könyvtáros már halott volt; csak a holtteste rángatózott tovább.
A látogató ott hagyta kivetítve a képernyőn a Liber Secretorum első oldalát, és lerakott mellé egy Tarot-lapot. A kártya egy inkvizítort ábrázolt, akinek az arca – egy apró pszicho-aktív tükör – annak a képét fogja magára ölteni, aki először ránéz.
Aztán elfintorodott, és kisurrant a koponyaszobából.
Így vette kezdetét az inkvizíciós háború; ámbár bizonyos értelemben hosszú évekkel korábban kezdődött, mikor Jaq Draco először mondta ki ezeket a szavakat:
Higgyetek nekem. Az igazat akarom elmondani...
ELSŐ RÉSZ
Három testvér Traziorból
Úgy beszélik, a Necromundán hamar felnő az ember.
Vagy hamar meghal.
A bolyvárosokban, melyek úgy lepik el ezt a halálos bolygót, akár az üszkös fekélyek a pestises hulla képét, az érettséghez vezető leggyorsabb utat az jelenti, ha beállsz egy bandába – bár persze ez sem garantálja, hogy életben maradsz.
Fekélyeket mondtam? Nem inkább szeplők azok a bolyvárosok? Néha valóban ez a helyzet – ha az ember egy élelmiszer-szállító bárkáról nézi, amely a mélyűr felől közelít a bolygóhoz, vagy az űrgárdisták Császári Öklök rendjének egyik transzporthajójáról, akik kolostorerődöt tartanak fenn a Necromundán, Palatínus városában.
Ahogy közeledünk, a szeplőkből termeszdombok lesznek. Továbbhaladva aztán rájövünk, hogy a bolyvárosok zsúfolt tornyai a hamusivatagoktól a legmagasabb felhőkig érnek. Nem egy közülük olyan hatalmas, hogy képtelenség emberkéz által emelt városokat látni bennük. Úgy tűnik, mintha ingatag, lakható hegyormok sarjadtak volna rákos daganat módjára a tönkretett tájból, dacolva a nagy egyengetővel, a gravitációval. A bennük élők szemében mindegyik bolyváros egy-egy különálló, függőleges világ.
Azt mondtam, hogy lakható?
Igen, az ifjú Lexandro d'Arquebus számára minden bizonnyal, hiszen ő a Trazior bolyváros Oberon tornyának privilegizált, felső szintjein született.
Nem egészen így fogja fel a helyzetet Yeremi Valence, akinek technikusok voltak a szülei Trazior alsó lakószintjein.
És kétségkívül egészen másképp látja a dolgot Biff Tundrish, a dögevész, a radioaktív mérgekkel elöntött alsóvárosban, ahová nem ér el a törvény keze!
Ez a három személy még csak tizennegyedik nyomorúságos évét taposta, amikor útjaik már durva, erőszakos módon összefutottak...
Lexandro apja calculator maximusként szolgált Lord Spinoza alatt, akinek a klánja nagy gyártelepekkel rendelkezett az alsó szinteken, ahol Mamut osztályú terepszerelvényeket építettek, melyek roppant, szelvényezett lánctalpakon járták a hamusivatagokat, s vastag páncélzat védte őket a nomádok rajtaütései ellen.
D Arquebus seniornak természetesen eszébe sem jutott beszennyezni a kezét – vagy a szemét – azzal, hogy a Spinoza udvarház testőreinek kíséretében leereszkedjen a telepekre, és személyesen felügyelje a szerelvényeket gyártó technikuscsaládokat. A fiát még kevésbé érdekelték az ilyen koszos apróságok, legfeljebb annyiban, hogy a technikusok olykor nagyszerű mókát biztosítottak neki meg kölyökbandája többi tagjának, a Fenséges Fantazmáknak...
Gyakran előfordult, hogy a Fantazmák – démonálarcosan, különféle drága parfümöktől illatozva, buja emblémákkal díszített, fényes selymekben kevélykedve – rakétatricikliken száguldoztak fel-alá a széles felső sugárutakon, és kihalt, éjféli sétányokon gondosan kidolgozott szabályok szerint háborúkat vívtak más kölyökbandákkal, vagy szagbárokat és elegáns bordélyokat kerestek, ahol kedvükre törhettek-zúzhattak pár órán át, míg menekülniük nem kellett a békebírák egyik őrjárata elől.
Amikor azonban a Fantazmák lemerészkedtek a közlekedőaknákon honi felső szintjeikről a technikusok területére – vagy még mélyebbre, az alsóváros mocskos vakondjárataiba –, viselkedésük korántsem ártalmatlan ficsúrokra vallott. Selyemruhájuk alatt lézerpisztolyok lapultak, s ilyenkor mindig azt mondogatták: „Megyünk, megpörköljük őket!”
Raphaelo Florienborque, a Fantazmák vezére gyakran viccelődött azzal, hogy egyszer szó szerint kellene ezt érteniük. Traziornak, mint minden más necromundai bolyvárosnak, egy roppant, függőleges plasztacél alagút volt a szíve, amely átfúrta a bolygó kérgét.
Fala több száz méter vastag volt, átmérője kilométerekre rúgott; ezen a csövön áramlott a bolygó belső energiája, amely a falba épített erőműveket táplálta, a gyárszintektől felfelé, ahol a nyers hőt energiává alakították át. Ez a hatalmas, üreges, hővezető tüske volt egyúttal a bolyváros horgonya és gyökere is.
Micsoda jó móka lenne, jelentette ki Raphaelo, ha valahogy hozzáférhetnének a hőaknához! Micsoda mulatság lenne elkapni valamelyik beképzelt technikusbanda egyik tagját, vagy egy-két fickót az alsóvárosi csőcselékből, és behajítani őket a hőaknába – hogy kilométereken keresztül csússzanak, bukfencezzenek, zuhanjanak lefelé, a lángoló pokolba! Vajon egyszerűen szétvetné őket a testükben termelődő hő? Vagy elevenen megsülnének? Alig pár száz méteres hempergés után megfőne a tüdejük, kicsapódna a szemük fehérje, száraz pernyévé aszalódna a bőrük? Maradna egyáltalán belőlük valami, mire az akna fenekén bugyborgó olvadt magmához érnek?
Képzeljétek el, mit fognak érezni, amikor lehajítjuk őket! – fuvolázta Raphaelo; a Fenséges Fantazmák pedig kuncogtak, és obszcén jelekkel díszített, illatosított selymeiket lobogtatták.
Micsoda nagy pörkölés lesz! – helyeseltek.
Az energiaellátó klánok bandái féltékenyen őrizték azokat a csapóajtókat, amelyeken keresztül el lehetett jutni az erőművekhez, majd a hőaknához. A működő gyártelepek alatt azonban a bolyváros ősi szintjei húzódtak, melyeket minden lakó rég elhagyott. Az alsóvárost fojtogató, évszázadok során felgyülemlett szennytömeg igazi senki földje volt, csak guberáló és fosztogató bandák tévedtek erre olykor, és itt – általában a hulladékréteg alatt, de néha hozzáférhető helyen – ősrégi csapóajtók bújtak meg, melyeket évezredekkel ezelőtt behegesztettek. Raphaelo úgy hallotta, a varratok itt-ott már elrozsdálltak...
Aznap éjszaka a bűzhödt, mérgekben úszó alsóvárosban a Fenséges Fantazmák becserkésztek egy technikusbandát, amely a központi hőakna közelében portyázott. Ezek a bandák jelentették a határvonalat a fenti zűrzavaros civilizáció meg a lenti nyers bestialitás között. A Fenséges Fantazmákat azonban a közszolgálatnak ez az önvédelmi ágazata csöppet sem érdekelte. Ők nem tettek különbséget technikusok és dögevészek között.
A félhomályos, mocskos katakombák útvesztőjében, amelyet a bolyváros terhe alatt rogyadozó, barokkos díszítésű plasztacél árkádok tagoltak, melyeket csaknem eltömött a rengeteg szemét, csatazaj harsant; a technikusokon egy meglepően jól felfegyverzett dögevész-banda ütött rajta. A dögevészek, akik a sötétben meglapulva lestek prédájukra, csonkpuskákat és gránátokat használtak – közelharcban pedig késeket meg egy lánckardot. A technikusok előbb sorozatlövőkkel, majd nehéz csonkfegyverekkel viszonozták a tüzet. A boltívek és a szeméthalmok felfogták a sorozatok és a robbanógolyók nagyját. Hamarosan mindkét félnek elfogyott a muníciója. A kézitusára kényszerülő technikusok előkapták a saját pengéiket; némelyik hideg acélból volt, a többiben forró energia lüktetett.
A robbanólövedékek, kattogó sorozatok és szerteszét röpködő srapnelszilánkok száraz staccatója rekedt zihálásnak és gyilkos sistergésnek adta át a helyét, amit néha egy-egy fejhangú halálsikoly zavart meg. Ebbe a halálos forgatagba repültek bele lézerpisztolyaikat és sugárstilettóikat lengetve a Fenséges Fantazmák vicsorgó, démoni maszkjaikban; selyemköpenyük foszforeszkálva lobogott a nyomukban, akár a radioaktív molyok szárnya.
Ma nem ölni jöttek – foglyokat akartak ejteni. Így a lézersugarak, amelyekkel a többi fegyver nem vehette fel a versenyt, csak szúrtak és pörköltek, fejvesztett menekülésbe kergetve a fölös dögevészeket és technikusokat...
Egy groteszk módon eltorzult árkád mögül, amelyen hárfahúrként feszült keresztté a sok pókfonál, egy dögevészfiú pattant elő, hogy letépje Lexandro álarcát trófeának.
A fiú zömök volt, zsíros, fekete hajába tucatnyi díszgyöngyöt font, mintha a feje golyós számológép lenne, vagy zsugorított csecsemőkoponyák koszorúja sarjadna belőle. Az arcán szétágazó forradások, amelyekbe kátrányt vagy szénport dörzsölt, hogy megfeketedjenek, valami soklábú, mutáns pókot formáztak. A potroha a fiú lapos orra volt, rágói helyén élesre köszörült fogsor villogott. A kölyök zöld szeméből még a lézervillanásokkal átszőtt félhomályban is intelligencia sugárzott: a ragadozó állatok gyilkos indulattal vegyes intelligenciája. Szinte lenyűgözve próbálgatta a kezében tartott álarc súlyát, miközben lecsupaszított képű tulajdonosára meredt.
Mert Lexandro csinos, olajbarna arcát egyetlen sebhely sem rútította el – csak egy rubingyűrűt viselt hosszú ívű orrának jobb cimpájában. A főlakó kölyökbandák beavatási szertartása nem torzította el a jelölt testét, legfeljebb az érzelmeit. Lexandro szeme sötét és érzéki volt, foga gyöngyfehér, gesztenyebarna haját gondosan nyírta, pomádézta és bodorította.
A dögevészkölyök egy pillanatra mintha a saját arcára akarta volna illeszteni a maszkot, hogy eltakarja vad vonásalt... vagy néhány percre átlényegüljön Lexandro tükörképévé, aki olyan hihetetlen, idegen életet élt. Ahogy a fiú megpróbálta elképzelni ezt a különös életet, az arca hullámokat vetett, a pók vonaglani és rángatózni kezdett.
– Főlakó disznó! – hallatszott egy hang az árnyékból. Lexandro megpördült – és szembetalálta magát egy technikusfiúval, aki ugyanolyan magas volt, mint ő, szőke haja szinte világított, s az arcába oldalt ájtatos rúnákat égettek. A technikus azúrkék tekintete megvetően, de némi vágyakozással méregette Lexandrót.
– Értetek dolgozunk. Mi védünk meg titeket a lenti csürhe elől. Ti viszont csak Játékszernek tartotok minket. – A fiú a főlakó nyelvjárást használta, amelyet a gazdag srácok beszéltek.
– Akkor csatlakozz hozzánk! – ajánlotta Lexandro gőgösen. – Törj utat magadnak felfelé! Szolgáld a fenségeseket! Élvezd a gyönyöröket! De addig is...
Megpördült, és lézerpisztolyával a tetovált fiúra lőtt, nehogy az kihasználja figyelme pillanatnyi elterelődését, és megperzselte a kezét, mire a dögevészkölyök elejtette zsákmányát.
– Ez az én álarcom, azt hiszem.
Lexandro visszafordult, és megeresztett egy lövést a másik irányba is, ugyanabban a pillanatban, amikor a technikusfiú dobásra emelte a kését. Lexandro hasra vágta magát, és odébb hemperedett, megszaggatta és összekoszolta a ruháját, de a maszkot visszaszerezte. Néhány idősebb Fantazma egy sebesült technikust lökdösött felé. A két másik fiú azonnal kereket oldott.
– Egy dögevész is lesz a fazekunkban! – kiáltotta Raphaelo Florienborque, aki életében nem járt még igazi konyhában. Bíborszínű démonmaszkjában kevélykedve egy rúgkapáló, vicsorgó, tetovált harcost kísért, akinek elektromos bilincset raktak a kezére, és akit kétoldalt két másik Fantazma tartott. A harcos káromkodását alig lehetett érteni.
– Egy innen, egy onnan! – lelkesedett Raphaelo. – És most életük legnagyobb pörkölésében fogjuk részesíteni őket! Méghozzá egymáshoz bilincselve... Eggyé teszi őket magasztos vállalkozásuk, mélyenszántó szellemű expedíciójuk Trazior gyökereihez. Megtiszteljük a klánjukat, kegyet gyakorolunk a bandájukkal. A nevük legendákban él majd tovább. Soha még ilyet, fenséges cimborák, soha még ilyet!
Így hát a Fantazmák noszogatni kezdték két foglyukat a hőakna felé.
Az alsóváros általában nyirkos és hideg volt, a hőakna közelében azonban épp ellenkezőleg. Már itt is egészen kellemesnek találták a hőmérsékletet, noha persze szörnyen büdös volt. Ahogy továbbhaladtak, egyre melegebb lett. Az oszlopok és tartópillérek között, a végeláthatatlan, föld alatti hulladékmezőn az expedíció hamarosan megpillantotta a viharvert falat, amely fokozatosan, széles ívben kanyarodott jobb és bal felé. A Fenséges Fantazmák tisztában voltak azzal, hogy technikusok és dögevészek kísérik őket lopakodva, éber pillantásokkal méregetve a lézerfegyvereiket. Sőt Raphaelo még örömét is lelte ebben a kölcsönös ellenségekből álló, rejtett hallgatóságban, és harsányan, ékes szavakkal ecsetelte, hogy milyen sorsot szán a foglyoknak. Hiszen ha nem büszkélkedik el vele, teljesen megfosztja a sötétben lapuló kísérőket a végső, drámai aktus műélvezetétől, amelynek saját szemükkel ugyebár nem lehetnek a tanúi!
A kölykök végül elérték a plasztacél falat, és utat égettek maguknak a rozsdás záróvarratokon keresztül egy fojtogatóan fülledt, sokfelé ágazó folyosóra. Sietősen átkutatták a masszív fal zsigereit, találtak egy félreeső, de forró csapóajtót – és felnyitották.
Ha nem viselnek álarcot, a Fantazmáknak bizonyára felhólyagzik az arcuk – a csapóajtó mögül hullámokban áradt a kohók emésztő, száraz, perzselő lehelete. A Fantazmák gyorsan belökték sikoltozó foglyaikat a nyíláson – nem akarták tönkretenni gondosan ápolt arcbőrüket.
A technikus és a dögevész teste azonban legnagyobb meglepetésükre nem tűnt el a látóterükből, hanem bukdácsolva lebegni kezdett a forró gázok felfelé áramló örvényében, mintha megpróbálna távolabb úszni a faltól – bár az állaga mindkettőnek gyorsan megváltozott. Egyáltalán nem zuhantak le. Raphaelo durcásan, csalódottan bevágta a csapóajtót, s közben megégette a kezét.
És aztán a Fenséges Fantazmák visszatértek a felső régiókba, mulatni.
Nem sokkal később Lexandro is lezuhant – nem a hőaknába, de azzal párhuzamosan. Lord Spinoza azt állította, hogy a calculator maximusa kétes pénzügyi manőverekbe keveredett. Talán igaza volt. talán nem. D'Arquebus senior szőrszálhasogató mentegetőzése senkit sem érdekelt. Így hát lezuhant – ő is, a felesége is, két elkényeztetett lányával és Lexandro fiával egyetemben. Sértő módon technikus területre költöztették le őket – ahol könnyen odaveszhetett a kitaszított főlakó...
...és ahonnan – Lexandro tudta – minél gyorsabban menekülnie kell. Az apja már a Ducas klánnak, Lord Spinoza klienseinek egyszerű tabulatora volt csupán – azzal bízták meg, hogy a nála is jelentéktelenebb bedolgozók munkáját felügyelje.
Nem Lexandrónak valók voltak azok a szűk, kanyargós sikátorok, melyek kusza kirakósjáték-darabokra osztották a füstös gyártelepeket, ahol egymásra féltékenykedő, sokporontyos családok tengették életüket, sebességváltókat és karburátorokat, főtengelyeket és páncéllemezeket gyártva. Nem Lexandrónak valók voltak azok a zsúfolt, gigászi udvarok és komor, boltíves katakombák, ahová a távoli napfénynek csak szennyes kísértete jutott le vastag üvegcsöveken, s ahol a szellőztető vízköpők ötvenszer is újrahasznosított, pállott levegőt okádtak. Ó nem, mindez nem illett egy olyan sráchoz, aki régebben obszcén, illatosított selymeket viselt. Lexandro nem kért a kétes kiváltságból, hogy sebészileg átalakított testtel gyorsabban kezelhesse az esztergagépet!
Szerencsére az utóbbi években ádáz kereskedelmi háború dúlt Oberon nagyobbik testvér tornyában, Titaniában – egyébként Traziort, ezt a három derékban egybeforrt, kifakult, leprás városormot általában „Három Testvér” néven szokták emlegetni. A viszály őrjöngő anarchiává fajult, és a Planetáris Véderő helyi állománya súlyos veszteségeket szenvedett, mikor elfojtotta ennek a társadalmi vonaglásnak a legelvadultabb túlzásait. A parancsnokuk most kénytelen volt erőszakkal besorozni néhány technikus- és kereskedőbandát az Oberon toronyból.
Ami talán nem is válik hátrányára a sor alá kerülő újoncoknak...
Így kitörhetnek a születésük szabta korlátok közül, s talán hozzájuthatnak valami jobbhoz jobb fegyverekhez, esetleg egy kevés igazi ételhez, az ízetlen szintilepény és szintikása helyett. A bandavezérek reménykedhetnek, hogy feljebb léphetnek a bolyváros hierarchiájában. Egy szerencsés, törekvő fickó elnyerheti valamelyik nagyhatalmú főlakó klán támogatását, vagy akár egy nemesúrét is. Ám a Planetáris Véderőben az embernek arra is volt esélye – ha mégoly kevés is –, hogy továbblépjen a Birodalmi Hadseregbe, és végleg maga mögött hagyja a Necromunda klausztrofóbiás világát. Akkor pedig más bolygók várnak rá – más bolygók, és más háborúk...
Lexandro lenyelte büszkeségét, s hízelgéssel, ravaszkodással és kenőpénzek osztogatásával sikerült bekönyörögnie magát – mint koszos vakarcsot – a Ducas klánnak abba a bandájába, melyről az apja úgy hallotta, hogy nemsokára besorozzák. Ez a lépése elszomorította a szüleit. Mert a húgainak szüksége volt a testvéri pártfogásra, ha méltóak akartak maradni rá, hogy beházasodjanak a Ducas klánba, s ily módon biztosítsák a bukott d'Arquebus család jövőjét. Ha Lexandro nincs mellettük, tönkreteheti ezt a lehetőséget.
Lexandrót nem érdekelte a dolog.
– Te hagytál cserben minket, öregember – mondta az apjának.
– Még nem vagyok öreg! – tiltakozott az apja patetikusan. De hamar az leszel idelent! – felelte a fia.
Így hát eljött a nap, amikor a Ducas bandát fegyvereiktől megfosztva beterelték a helyőrségi épülettömbbe, amely a bolyváros kérgében kapott helyet, közvetlenül a kapuerőd mellett, ahol ki lehetett jutni a terepszerelvényekhez.
A gyűjtőhelyiségben számos banda tagjai zsúfolódtak össze a repedezett plasztik padokon vagy a csupasz földön kuporogva, tizen- és huszonévesek vegyesen, és az alkalmassági vizsgára vártak, ami elég lassan haladt. Éber rohamosztagosok szegezték kábítópuskáikat a verítékező testekre, ha netán valamilyen zavargás támadna; mert a szoba légköre feszült volt, ellenségességtől terhes. A lövésre készen tartott fegyverektől eltekintve nem sok különbség volt a bandatagok meg a tetovált, sebhelyes képű rohamosztagosok között, akik kifakult, olajzöld bolytunikát viseltek, amulettekkel teleaggatva. Az újoncok arcán forradások és tetoválások jelezték, melyik klánba vagy bandába tartoznak; a rohamosztagosokon hasonló bélyegek árulkodtak az ő származásukról.
A plasztacél panelekkel borított falakon elmosódott holoposzterek lógtak, melyek Palatínus bolyváros hivalkodó, dölyfös épületeit ábrázolták, ahol a Necromunda kormányzója székelt – meg egy ballonabroncsos terepszerelvényt, amint karmazsinvörös és narancssárga dűnékbe gyűlő vegyszerüledéken gázol az egyik hamusivatagban. A falon lógó hangszóró recsegő, gépies szöveget harsogott:
– Itt Lord Helmawr békéje uralkodik. A Császár békéje uralkodik. Ha megsérted Lord Helmawr békéjét, meghalsz. Ha megtöröd a Császár békéjét, elkárhozol...
Egy másik hang szakította félbe a hangszóró nyugtató szándékú fenyegetéseit.
– Következő: Zen Sharpik, más néven Takony!
Egy tagbaszakadt, disznóképű kamasz tápászkodott fel, aki a fején lila csörgősipkát, az orrában pedig hegyes csontdarabot viselt, és csoszogva megindult az ajtó felé, amely mögött tovább tesztelték az újoncokat, hogy kiselejtezzék közülük az alkalmatlanokat. Az ilyen vadállatokat, mint Takony, nyilván tárt karokkal fogadják, hacsak a vizsgálatok során ki nem derül róluk, hogy veszélyes őrültek. Az efféle cápák, akik beleakadtak a kényszersorozás hálójába, kitűnő nyersanyagnak bizonyultak, hogy rátermett rohamosztagosokat faragjanak belőlük. Ám a bandákban sok volt a fiatalabb kölyök is. Ezek közül egyesek nyilván le fognak morzsolódni; ami azt illeti, éppen az ilyen vézna kissrácok méregették egymást a leggyilkosabb tekintettel.
– Mér' nem kopnak le a kis szarevők mind? – kérdezte a mennyezetet bámulva egy girhes, borotvált fejű siheder, akinek hiányzott az egyik kisujja.
Az egyik fiú, akinek a szónoki kérdés szólt, előredőlt, és főlakó nyelvjárásban, mézédes hangon szólalt meg.
– Szégyen, ha az embernek le kell vágnia a saját ujját, hogy bocsánatot kérjen a főnökétől, mert elcseszett valamit. Vagy talán valaki más vágta le azt az ujjat, trófeának? Micsoda nagy rohamosztagos lesz az ilyenből, uramatyám!
A borotvált fejű felpattant, de a rohamosztagosok azonnal feléje fordították a fegyverüket, úgyhogy a fiú bosszút esküdözve visszaült. A Ducas bandából néhányan elismerően füttyentettek. A vakmerő hetvenkedő azonban szemlátomást magára vonta két, vele egykorú fiú rosszallását. A várakozás órái alatt a három kölyök gyilkos tekintettel méregette egymást.
Alig tíz perccel Takony távozása után a hangszóró bejelentette.
– Következő: Lexandro d'Arquebus.
A főlakó név hallatára a helyiségben tartózkodók közül sokan megvetően füttyentettek vagy kiköptek – de csak azok, akik nem a Ducas bandába tartoztak. A kicsúfolt fiú nem törődött leendő bajtársai szinte tapintható ellenszenvével, hanem hanyagul elindult az ajtó felé.
A damaszkolt bronzból készített íróasztal adattár mögött, amelyen tenyérnyi zöld foltokban virított a rézrozsda, egy őrmester ült, orra helyén remegő, rózsaszín húscsomóval – nyilván leharapták valamikor katonai pályafutása során, vagy régebben, még civil korában. Mellette egy fontoskodó, szürke képű írnok körmölte bőrkötéses mappájába, amit érdemes volt tudni Zen Sharpikról. A magas támlájú vasszék, amelyet sárgaréz drótok fontak körül ketrec gyanánt, s állítható méretű acélsisakkal volt felszerelve, mely mintha arra várt volna, hogy összeroppantsa valakinek a koponyáját, egyelőre üresen állt. Egy technikus imákat mormolva simogatta a széktől a csontkeretes képernyőhöz futó huzalokat, melyen rúnák és képletek villództak; jobb keze helyén barokkos díszítésű feszültségmérő-protézist viselt, karmos elektródákkal. A szobát színleg kétszeresére nagyította egy hatalmas, ezüstözött ablakról visszaverődő tükörkép. Lexandro sejtette, hogy az ablaküveg csak az egyik irányból ereszti át a fényt, és mintha valami elmosódott árnyalak derengett volna mögötte.
Az őrmester nem volt különösebben elragadtatva Lexandrótól.
– Miféle kadét válna belőled, szépfiú? – gúnyolódott rekedten, csiszolatlan nyelvjárásban. – Tudsz a nyelveddel bakancsot pucolni?
– Tizennégy éves vagyok, uram. – A tisztelettudó megszólítástól Lexandro gyomra görcsbe rándult, de valahogy mégis sikerült kikényszerítenie a száján.
– Főlakó vakarcs, mi? Lepotyogott, ugye?
– Atyám ellen ármányt szőttek a rosszakarói, uram. Megvetem őt.
– Alig értem a csicsás szavaidat, vakarcs. Szóval most szeretnél valahogy visszaászni... Túl sok ellenséget szereztél a bolyvárosunk alsó szintjein, mi? Még azokban a boldog időkben, amikor technikusokat püföltél, és a söpredékre vadásztál.
Igen, gondolta Lexandro, és a most csak egy ajtó választ el ugyanattól a söpredéktől. Bólintott, s remélte, hogy ezt a jellemerejének fogják betudni.
– Még így is kicsit fiatal vagy ehhez, nem, szépfiú? Te lettél a banda kabalava karcsa?
Lexandrónak elevenébe vágott a megjegyzés, és azt kívánta, bárcsak megölhetné ezt az arcátlan – bár jó megfigyelőképességű – őrmestert.
– Miért adjunk neked menedéket, mi? Valószínűleg elpuhultál attól a sok luxustól és igazi ételtől. Milyen íze van az igazi ételnek, ha?
– Én nem puhultam el, uram. Megkérdezheti pár sráctól odakint. – Lexandro azonnal megbánta, hogy dicsekedett. Az őrmester szúrós szemmel meredt rá.
– Tudod, szépfiú, Trazior elég kicsike a bolyvárosok között. Három-négymillió lakos. Meg se bírjuk számolni, hány újoncot találunk a Necromunda összes bolyvárosában. Semmi szükségünk fölösleges főlakó fiúkra, még csalinak se jók a sivatagi nomádoknak.
Ekkor megmozdult az árnyalak az ablak mögött. Kinyílt egy ajtó, és a vizsgálóterembe egy óriás lépett be. Bal szemét műaranyba foglalt, piros lencse takarta, s talán pótolta is. Jobb arcára szárnyas öklöt tetováltak, amint éppen összezúz egy holdat, melyből tetovált, narancsvörös láva csorgott végig az állán, a nyakán, mint valami idegen lény vére. Sörtére nyírt, őszülő haja drótpárnaként borította sziklatömbre emlékeztető koponyáját, s a homlokából két kurta, fénylő acélrúd állt ki.
Lexandro szíve hevesebben kezdett verni, s ámulat fogta el. Az Ecclesiarchia által sugárzott ájtatos vldeoadásokból, meg egy kápolna színes üvegablakáról, ahová az édesanyja vitte el jóval fiatalabb korában, felismerte a belépő idegenben az űrgárdistái...
Az űrgárdista széles vállát prémmel szegett, sötétkék köpeny borította, melyet ismeretlen ikonokkal és napjelvényekkel hímeztek tele, s mely egészen nehéz bakancsáig ért, jórészt eltakarva az azúrsávos, gennysárga egyenruhát – amely alatt rettentő izomkötegek duzzadtak. A térdét nagy hatalmú keresztekbe foglalt, tépőfogas koponyák díszítették. Az óriás intarziaberakásos energiakardot és hasonlóképpen díszített sorozatlövőt viselt, síkos gyíkbőrrel szegett réztokban.
Hogyan lehet hús-vér ember ennyire hatalmas és lenyűgöző? Hogyan sugározhat magából ilyen irgalmatlan, acélos erőt? Lexandro nyakas, önfejű, akaratos lelkét perzselő láng égette hosszú másodpercekig.
Az óriás torokhangon felmordult; a necromundai köznyelvet használta.
– Tesztelje le nekem! Teljesen.
Miközben Lexandro ketrecbe zárva, félkábán ült a zümmögő vasszékben, pőre testét áramütések és tűszúrások gyötörték, szeme előtt pedig villódzó fények örvénylettek, valahonnan távolról hallotta a technikus monoton jelentéseit.
– Izomzat! potenciál nulla egész nyolcvanhét...
– Kábítószer-kiértékelés. Blitz semmi, stimul semmi, gyilokgőz semmi. Ábrándpor semmi. Szárnyas Álomfüggőség nincs. Halcyon, hedonsav és gyönyörkapszulák rutinszerű nyomokban kimutathatók...
– Pszichotikus szint nulla egész negyvenkettő...
– Pszichikai profil nulla egész nulla egy...
– Okuláris reflex...
– Intelligencia...
– Ballisztikus képesség...
– Fájdalomtűrés... – Egy pillanatra irtózatos kín öntötte el Lexandrót, mintha egy kohóból olvasztott fémet vezettek volna az ereibe és a belső szerveibe. Talán felordított – de a szörnyűséges pillanatnak már vége is volt.
Végül a rács félrelendült a vasszék elől, a sisak fölemelkedett a fejéről, és Lexandro kiszabadult. Mégsem állt fel. Az óriás tornyosult fölébe.
– Lexandro d'Arquebus – dörögte ez a hihetetlen harcos –, mi a neve a Császárnak?
– N-nem tudom, uram – dadogta Lexandro, és ezúttal őszintén jött az ajkára a megszólítás. Összeszorította a fogát, dühös volt a nyelvére, amiért cserbenhagyta. Soha életében nem dadogott, még azon a megalázó szertartáson sem, amikor befogadták a Fenséges Fantazmák közé, és utána sem, bármilyen nyaktörő vállalkozásba fogott velük. Nem dadogott akkor sem, amikor a d'Arquebus család kegyvesztett lett. Most azonban más volt a helyzet. Egész teste lúdbőrzött. Őszinte ámulatba ejtette ez az emberfölötti ember, aki oly dacosan, öntudatosan és rögeszmésen viselkedik. Mit is válaszolhatna? Biztos, hogy senki nem ismeri az emberiség távoli, halhatatlan urának a nevét – aki iránt Lexandro egyébként csak a leghalványabb érdeklődést tanúsította a kiskorában vett katekizmusleckék óta.
– Irtózatos az Ő neve, uram – próbálkozott, és az óriás csaknem rámosolygott.
– Szóval most én vagyok a te Császárod, a jelek szerint. Ez igaz. Az Ő nevében összezúzhatlak – vagy felemelhetlek. Gondold meg jól: akarsz űrgárdista lenni az Ő szolgálatában?
Lexandro visszahőkölt, s pillantása végigfutott az előtte álló űrgárdista fizikumán.
– Hogyan is érhetnék fel önnel, uram?
– Ó, ez nem olyan nagy probléma. Nem vagy túl idős. A tested még fejlődik. Mi majd segítünk neki a fejlődésben. És segítünk neked is, hogy emberi lénnyé fejlődj.
Lexandro nem értette. Izomszakasztó erőnléti gyakorlatokra gondolt, és serkentőanyagokkal dúsított, igazi ételekből összeállított étrendre, melyet olyannyira hiányolt apja megszégyenülése óta. Ritkán nézte az ájtatos videoadásokat, de azt a következtetést vonta le belőlük, hogy az űrgárdistáknak kivételes adottságú, felnőtt harcosokra van szüksége, nem pedig – s itt lenyelte büszkeségét – kölykökre.
– Mi ez, valami kegyetlen tréfa? – kérdezte.
Az óriás arcáról a mosolynak még az árnyéka is eltűnt, és a keze fejével képen törölte – könnyed mozdulat volt, de Lexandrónak összekoccantak tőle a fogai, és a vasszék megingott alatta.
– Szóval nem – nyögte. – De hát hogyan, uram?
– Itt idegen fülek is vannak – felelte az óriás kurtán. És Lexandro lelke örömmel telt meg, mert a ködös távolban egy olyan beavatási rítus sejlett föl előtte, amely minden necromundai bandáénál többet ér, és végtelenül hatalmasabb.
– Azt hiszem, érted – mondta az óriás. – Megtagadod-e a családodat, a bolyvárosodat, a szülővilágodat? Kész vagy-e oda menni, ahová a Birodalom küld, hajlandó vagy-e azt tenni, amit a Birodalom parancsol?
– Igen... – Csak nem csuklott el Lexandro hangja?
– Most azonnal, tudván, hogy nincs visszaút? Hogy nincs helye kétségnek?
– Azért jöttem ide... reméltem, hogy... sikerült befurakodnom egy bandába, amelyről azt hallottam, hogy...
– Besorozzák őket a rohamosztagosok közé. Igen, azt hiszem, valóban szilárd eltökéltségről tettél tanúságot. De ez egy teljesen más út... megszentelt út. Az esküt most kell letenned, bár azt elárulhatom, hogy a családodat értesíteni fogjuk. Büszkék lesznek a választásodra, és ennek a büszkeségnek a visszfénye talán a védelmükre válik. Húsz-harminc év múlva visszatérhetsz, hogy mesélj nekik az élményeidről – bár ezt nem garantálhatom. Mert a szíved megváltozik majd, csodálatosan megváltozik.
Az óriás most úgy beszélt Lexandróhoz, mint férfi a... potenciális férfihoz, aki egyszer még egyenlővé válhat vele.
– Esküszöm! – suttogta Lexandro.
Mikor egy órával később Yeremi Valence ült a vasszékben, ilyesmiket hallott valahonnan messziről.
– Pszichotikus szint nulla egész harminckilenc...
– Pszichikai profil nulla egész nulla kettő...
– Ügyesség nulla egész kilencvennégy... És így tovább.
Hogy került ide a helyőrségi tömbbe az a cifra nevű főlakó kölyök? Ráadásul a Ducas banda tagjai között, ahogy láttam. Rossz emlékei voltak arról a fiúról, keserű emlékei. Yeremi döbbent ámulattal fogadta, hogy egy űrgárdista jelenlétében vizsgálják meg, érzelmeibe azonban epés-keserű íz vegyült, mikor eszébe jutott, ahogy az a fickó és gazdag huligántársai, akik törvények felett állónak tekintették magukat, károgva és hencegve iszonyatos halálba taszították az ő Yakobi rokonát. Ráadásul egy dögevész tolvajjal összebilincselve, mintha semmi különbség nem lenne Yakobi meg az alsóvárosi férgek között – noha Yakobi épp az efféle vérengző söpredéket segített távol tartani a civilizált világtól, tehát tulajdonképpen ugyanazoktól az önző, felsővárosi aranyifjaktól!
És hogy bukkanhatott Jel az újoncok tömegében egy dögevészkölyök? Méghozzá éppen az, akinek a képére tetovált pókra Yeremi tisztán emlékezett arról a sorsdöntő éjszakáról!
Ahogy Yeremi idegvégződéseit és inait áramütések ingerelték, a rúnák az arcán hevesen viszketni kezdtek. Némán imádkozott a Császárhoz, mivel ájtatos családból származott. A terepszerelvényeket ellátó karburátorgyárban, ahol kilencven-egynéhány rokonukkal együtt éltek, minden lakófülkében elektrogyertyák égtek a drága polikróm ikonok előtt a galéria mentén, mely a zsíros, maró fémbűzt árasztó esztergapadok, fúrógépek és köszörűk hosszú sorára nézett, meg a vastag fémforgács szőnyegre, amely koszos, ezüstszín hórétegként borította a padlót. Yeremi fejből tudta a Birodalmi Kultusz katekizmusát, és ez volt az a szikla, amelyre a hite épült – a hite, mely szerint valahol messze túl Trazior bolyvárosán, a Necromunda bolygón és epebajos napján van valaki, aki isteni tekintetét reájuk függeszti, aki egyszer már megmentette a galaxist az iszonyú háborútól, s akinek örökéber, érthetetlen elméje szüntelenül felügyeli és óvja birodalmát: a rettenetes, irgalmatlan Istenatya.
Ezen a gyártelepen, amely nélkülözhetetlen volt Trazior prosperitásához – az ellátmányt biztosító kereskedőutak fenntartásához, ahol mindig lesben álltak a vérengző nomádok –, élték le a Valence-ek az egész életüket. Itt dolgoztak, ettek, imádkoztak, aludtak, nevelték a porontyaikat, s őrizgették sorozatlövőkből meg nehéz csonkfegyverekből álló arzenáljukat, melyre szükségük volt, ha meg akarták védeni lakhelyüket és betevő falatjukat az olyan családok ellen, aamelyek nem voltak a szövetségeseik, s amelyeket nem kötött hűségeskü Lord Spinozához. Igen, és az alsóváros dögevész csürhéje ellen, amely nem esett túl messze a Valence-gyárteleptől.
Ó, bárcsak messzebb kerülhetne a lenti vadaktól! A Valence-ek tizenöt nemzedéke birtokolták a karburátorgyárat, és semmi jele nem mutatkozott, hogy bármikor feljebb tudnák verekedni magukat a traziori hierarchiában. Yeremi apja azt szokta mondani:
– Az Ő akarata, hogy ott vessük még a lábunkat, ahol biztonságban vagyunk, s ezáltal gondoskodjunk bolyvárosunk biztonságáról is.
A Ő akarata.
Ez az Ő amorf keveréke volt a távoli Istenatyának és Lord Helmawrnak, a birodalmi kormányzódinasztia fejének, aki a központi bolyvárosban, Palatínusban székelt a palotájában, mint valami roppant pók, aki a Necromunda összefutó fonalszálait igazgatja, s minden rezdülésükre fülel – no meg az oberoni Lord Spinozának.
Az ő akarata, az ő akaratuk. Az ő akaratuk, az ő akarata.
De akkor miért tűri el ez az akarat az ipari élet fegyveres anarchiáját az alsóbb régiókban? Miért hagyja, hogy a nomádok kirabolják a terepszerelvényeket, hogy a dögevészek a technikusokat fosztogassák, hogy a főlakó kölykök leereszkedjenek közéjük, és kacagó cinizmussal szítsák a pusztulást?
Trazior fakóra szikkadt, hármas csúcsa a Palatínus-komplexum déli szélén emelkedett ki az ipari hulladék mély üledékrétegeiből, s fúrta át a mérgező felhőket odafönt. Mégis valószínűtlennek tűnt, hogy a Valence családból bárki is eljuthatna Palatínusba. Mint ahogy az is, hogy a számukra kijelölt hely fölé emelkedjenek Traziorban.
Egyszóval Yereminek aligha nyílik alkalma arra, hogy megmássza Trazior egyik tornyát, és alázatosan megkérdezze Lord Spinozától: „Miért van ez így?” A kérdés első pillantásra naivnak tűnhet, pedig távolról sem volt gyerekes. Mert a gyerekek nagyjából-egészéből elfogadják a környező világot. Ha egyszer ilyen környezetbe születtek, hogyan is foghatnák fel, hogy másfajta is létezik?
Egyes hegyoromnyi, cseppkőszerű bolyvárosok a Necromundán – nem úgy, mi Trazior – minden összeköttetésnek híján voltak a szomszédaikkal, teljesen elszigetelték őket a csillámló kétségbeesést sugárzó fémdűnék, a különös vegyszerekb összerothadó iszaptengerek. Trazior is egy ilyen sivatagra nézett, mint a Palatinu csoport déli előfutára, ám egyúttal egy bolyvárosok alkotta megakomplexumnak része volt, melyek sűrűn összezsúfolódtak a mérgező terepen, s pilonokkal alátámasztott vagy tartókábeleken lógó közlekedőcsövek kötötték össze őket egymással. Ha az ember Trazior masszív védőpáncélja mögül északra nézett, az a benyomása támadt, mintha valami talajmérgen élő, titáni világpók bolyvárosról bolyváros: szökkent volna, nyálkás fonalakat húzva maga után, s peték millióit rakva minden megállóhelyén.
A pók és a pókháló nagy hatalmú szimbólumok voltak a Necromunda életébe A Valence család bandájának titkos jelbeszédében a pókot utánzó kéztartás sok mindent jelenthetett. Ezért bosszantotta a dögevész arctetoválása Yeremit: gúnyna gyalázkodásnak értelmezte.
És ami még jobban dühítette Yeremit, az a főlakó kölyök pimaszul sima képű volt...
A hőaknás incidens után Yeremi azért kezdett imádkozni, hogy elkerüljön a helyéről, hogy lehetősége nyíljon... valami más rend kikényszerítésére, bármily csekély is legyen az ő hozzájárulása. Mi egyebet tehetett volna? Imádkozott – a végtelenül távoli, már-már felfoghatatlan Császárhoz. A Föld istenéhez. Az Istenatyához. És amikor a Planetáris Véderő lecsapott a Valence bandára, úgy tűnt, imái meghallgatásra leltek; noha, ahogy az már a teljesedésbe ment imáknál lenni szokott, siránkozásra is bőséges okot adtak, mivel a Valence-eket meg fogják fosztani le ígéretesebb ifjú harcosaiktól.
Lehetséges volna, hogy az Istenatyához intézett magánfohásza csak most kezd beteljesülni?
– Szomatikus ruganyossági hányados nulla egész nyolcvanöt – zárta le végül taniáját a vasszék kezelője.
A rács félrelendült, a sisak felemelkedett. A hatalmas űrgárdista – aki annyival méltóságteljesebbnek tűnt egyenruhájában a szedett-vedett rohamosztagosoknál úgy állt oda Yeremi elé, mint valami emberoszlop, melyet tíz ilyen roharnosztagosnc is nehezére esne ledöntenie, ha hirtelen felébredne bennük az öngyilkosság vágy. Mostanáig Yeremi számára az űrgárdisták gyakorlatilag mesealakok voltak. A saját életétől végtelenül távol esett a dolog, azért az idősebbek zavaros fecsegéséből tudta, hogy az űrgárdisták kolostorerődöt tartanak fenn Palatinus egy ormában. Néhány évszázaddal ezelőtt idegen, nomád űrkalózok szálltak le a Necromundán – orkoknak hívták magukat. Ezek a vérszomjas idegen lények szövetség léptek a helybéli nomádokkal, és elfoglaltak egy félreeső városegyüttest. Egy tucat Valence is volt akkoriban a rohamosztagosokból és besorozott városi bandákb álló hadseregben, amely – élén egy űrgárdista-különítménnyel – átverekedte magát hamusivatagokon, hogy megostromolja és megtisztítsa azokat a tönkretett bolyvárosokat, melyek azóta is elhagyottan magasodnak, bezúzott óriáskoponyák gyanánt.
Csak egyetlen Valence tért vissza onnan, hogy aztán lassan elsorvasszák a mérgek, melyeket a szervezete a hosszú menetelés közben magába szívott. Ez az epizód beépült a családi tanításokba, és azt sugallta, hogy a Valence-ek számára a legjobb hely Trazior.
Az űrgárdisták, akiket a jelenlegi kormányzó Lord Helmawr egyik ősének a kérésére küldtek a Necromundára, azóta erődített támaszpontot tartottak fenn Pali tinusban.
– Yeremi Valence – szólt az űrgárdista –, mi a neve a Császárnak?
– Az Istenatyának? – suttogta Yeremi, és közben Yakobi emléke járt az eszében, amint a hőakna felé lökdösik. – Akaraterő; ez az Istenatya neve. Legfensőbb akaraterő.
– Jó választ adtál egy olyan kérdésre, amelyre nincs egyszerű válasz. Tisztelettudó választ. Erőteljes választ.
– Uram, hát tényleg az az Ő akarata, hogy bolyvárosunkon belül is oly sok ellenség fenyegessen minket? Fent és lent? Miért nem szül erősebb törvényt az Ő akarata?
Az űrgárdista egyre fokozódó érdeklődéssel figyelte Yeremit.
– Mert ez, Yeremi Valence, a galaxis természetes állapota. Amint fent, úgy lent!
Az ellenség mindenütt ott tenyészik. Árulók és hitehagyottak. Csoda, hogy az Ő akarata még így is világok milliói fölött uralkodik. És uralkodni is fog, könyörtelenül!
Vérrel és vassal, ha kell. Ez az egyetlen univerzális törvény.
Yeremi a távoli Lord Helmawrra gondolt, aki a Necromunda pókfonalait igazgatja. A birodalmi kormányzó csak a megtermett darazsakkal törődhet, akik szétszakíthatják a háló szövedékét – az egymással marakodó molyok miriádjára egyszerűen nincs ideje.
A Császár isteni agyában egész világok is molyoknak számítanak... Yeremi lelkében tátongó, iszonyatos, fekete űr nyílt.
– Átadnád-e magadat neki testestül-lelkestül, Yeremi Valence, hogy segíts betartatni az Ő akaratát? – kérdezte az űrgárdista.
– Pszichotikus szint nulla egész negyvenkilenc...
– Hubbard-Nietzsche-intelligenciahányados nulla egész nyolcvannyolc...
Biff Tundrish félelem nélkül hallgatta a misztikus jampidumát. Az érthetetlen litánia nem fog bűbájt szőni köré, mint ahogy a póktetoválás sem kötötte őt örökre a bandájához.
Mennyit jelenthet az alsóvárosban az örökké? Húsz évet, legfeljebb harmincat. Aztán elragadja valami sorvasztó betegség, mint a szüleit, ha ugyan nem egy másik alsóvárosi bandával vagy a feljebb héderezőkkel való összecsapásban esik el, akiknek jobb a fegyverzetük, bár nem értenek annyira a mocsokzónában dívó hadviseléshez...
Úgy tűnt, itt Biffen kívül senki nem elég agyas.
Ő például nem támadta meg a másik nagy teremben azt a sima képű kölköt, akinek letépte az álarcát, de ő lézerrel megégette Biff kezét, a kölköt, akinek a haverjai elhurcolták Repedtfazék nevű bandatársát a lángoló halálba. Nudli vagy Kékbagó azonnal nekiesett volna a kölöknek, hogy bosszút álljon Repedtfazékért. Biff viszont csak ült, és agyaskodott.
Ami azt illeti, sem Nudli, sem Kékbagó nem tette volna le a seggét abban a kinti teremben, a rohamoszik meg a többi ellenség között, egykedvűen malmozva az ujjaival...
Mert ők csak ahhoz voltak elég agyasak, hogy feltúrják a törmeléket, guberáljanak, szörnyalakokat hasítsanak a haverok képébe, vagy esetleg nyüzsögjenek egy kicsit, ha felpörgették magukat. Ó, a Pókpofák értettek a bimm-bumm bulikhoz; hogy tőrbe csalták azokat a technókat is, akik aztán alaposan meglepődtek, mikor rájöttek, ki vadászik kicsodára!
De sosem agyaskodtak messzire. Sosem agyaskodtak magasan.
Biff agyaskodása egy kicsit másmilyen volt. Pókpofa haverjai néha meg is gyakták egy kicsit érte, persze nem úgy, ahogy azt egy Veszett Kutyával vagy egy Sebhelyessel tették volna, ha történetesen alkalmuk nyílik rá. Lehet, hogy Biff tényleg mutinak született, mert máshogy volt agyas, mint a többiek. Nemrégiben például azt mondta a többi Pókpofának:
– Mi egyáltalán nem vagyunk dögevészek, még akkor sem, ha mások így hívnak minket. Mi egy alsóvárosi banda vagyunk, oké? És felfelé törünk.
Idővel – egy-két éven belül – kétségkívül ő lett volna a Pókpofák vezére, az agyaskodása miatt. Ók nem tudták – számukra továbbra is csak Suhanc maradt –, de ő igen.
A Pókpofák terjeszkedni és emelkedni fognak, akár koszos tócsán a vegyszerhab.
Biffnek nem volt ideje kivárni azokat az éveket; mert mi van, ha közben megfikál?
Nem mintha a halál nagy ügy lett volna.
De ő előbb csinálni akart valamit.
Úgyhogy egyre csak agyaskodott. Mindenről, amit tudott, bár ez nem volt sok. De legalább már tudta, hogy nem sok.
A Pókpofák egyszer elkaptak egy technót, hogy elszórakozzanak vele, egy technót, aki nyeste a dögdumát, és egész idő alatt azt üvöltözte, hogy a bandatársait besorozták a rohamoszik közé valami kapuerődben, ahonnan a terepszerelvények indulnak, bármik is legyenek azok. Ha nagyon bántják, a rokonai le fogják vadászni a Pókpofa-fattyúkat; kifüstölik őket.
Ez persze hülyeség volt. Egyrészt sosem fogják megtudni. És nincs az az épeszű rohamoszi, aki bedugná a szimatolóját az alsóvárosba, hacsak korbáccsal nem hajtják.
De úgy látszik, az emberből így lehet rohamoszi. A rohamosok nem szaporodnak csak úgy maguktól. Nem alkotnak külön fajt, mint a mutik.
Szinte úgy tűnt, mintha Biff megértette volna Lexandro gúnyos tanácsát, amelyet Yereminek adott. Törj utat mag adnak felfelé!
Lelécelt. Elindult fölfelé, egymagában; csörömpölő, zúgó, füstölgő gyártelepeken vágott át, ami nem volt könnyű mulatság. Egy szállítóaknán az egyik függőlegesen futó csille oldalába kapaszkodva jutott fel, miközben a lába végig a feneketlen mélység fölött kalimpált. Szűk járatokban csúszott-mászott, boltíves folyosókon lopakodott végig, irigyen falva tekintetével az üvegcsövek végéről áradó halovány derengést, a napfény emlékének kísértetét.
Nem tudta, merre menjen; de ösztönösen jó irányérzéke volt, és úgy vélte, a kapunak a külső héjban kell lennie, a lehető legmesszebb a központi hőaknától. Aztán meglátott pár rohamoszit, és a nyomukba eredt, de kiszagolták. Szerencséje volt, rohadt nagy szerencséje. Mert mit csinálhat egy magányos dögevész a felső régiókban, a sötétben sunnyogva, mint valami kém? Talán a dögevészbandák összefogtak, és valami nagy, egyesített portyára készülnek? A rohamoszik biztos így agyaskodtak. Ugyanis nem gyakták szét Biffet azonnal, és mikor látták, hogy nem védekezik, magukkal vitték kihallgatásra...
– Biff Tundrish – mondta a sárga-kékbe öltözött böhöm. De továbbra is jampi szavakat használt, melyeket Biff egyáltalán nem értett. Megrázta a fejét, hogy a gyöngyei csak úgy csörögtek, és lassan, dögdumával válaszolt, hogy nem nyesi.
Az óriás bólintott. Hamarosan egy rohamosztagos tűnt fel mellette, és úgy-ahogy fordított, ellenséges pillantással méregetve Biffet.
– Böhöm aszondja, agyaskodd ki az Óberhé nevét.
Biff a fejét törte. Gyorsan agyaskodott. Az Óberhé az Óberhé, és passz. A technók az Óberhét imádják. Még a dögevészek is az Óberhét emlegetik, ha káromkodnak. Persze nem mindig; van, amikor csak simán káromkodnak. Az Óberhé volt a megafonok. De ki az Óberhé? És hol van?
Mindenhol. Sehol. Valahol. Nem itt.
Nem Traziorban.
Akkor talán még csak nem is a közelében.
Talán az Óberhé messzebb van, mint Biff el tudná képzelni. És még inkább mega.
Mi a legmegább dolog, amit Biff ismer?
A böhöm szemébe nézett, és bátran azt mondta:
– Az Óberhé neve Nagyobb nálad. Az Óberhé neve Halál.
Úgy tűnt, a böhöm benyeste, mielőtt a rohamoszi lefordította volna Biff szavait jampi-dumára. Halványan elmosolyodott.
A három fiú szoros őrizet alatt üldögélt egy parázsgömbökkel megvilágított szobában, melynek falikárpitja a három évszázaddal korábbi sivatagi menetelést ábrázolta. Biff miatt itt volt a rohamosztagos tolmács is, mintha ideiglenesen a dögevész szolgája lenne. Yeremi és Biff egymást meg Lexandrót méregették; mindketten jól emlékeztek korábbi vad találkozásukra. Maga Lexandro dölyfösen szegte fel az állát, amiért két ilyen... bajtársat kell megtűrnie a környezetében.
Aztán belépett az űrgárdista, és Lexandro fensőbbsége elpárolgott.
Az űrgárdista őrmester, Huzzi Rork, elégedett volt aznapi munkájával. A hirtelen ötlettel, hogy kihasználja a bandasorozást, ezúttal megszolgálta a zsoldkiegészítését.
A Császári Öklök elsősorban két bolyvilágban újoncoztak: az Inwit jégbolygóján, ahol a három kilométeres jégtakaró alatt barlangvárosok ezrei szőtték át keresztülkasul a földkéreg legkülső héját – és a Necromundán, a mérgező sivatagokban. Általában nem volt szükségük sok újoncra: egy teljes létszámú űrgárdistarend ezer kemény harcost számlált, akik háromszáz évig vagy még tovább is elélhettek, s mindegyikük elvesztése tragédiának számított. És persze diadalnak is: mert mi lehet nagyszerűbb az eredményes halálnál a Császár szent ügyének szolgálatában? Igen, előfordultak néha ilyen diadalmas tragédiák.
Így hát a Császári Öklök gondosan tanulmányozták a fiatal kamaszokkal foglalkozó bírósági és bűnügyi jelentéseket, az ötletességnek, a vakmerőségnek és az akaraterőnek egy speciális elegyére vadászva – ám gyakran megesett, hogy mire az Öklök tudomást szereztek a megfelelőnek tűnő jelöltek létezéséről, már ki is végezték őket mérges gázzal vagy robbanógolyóval. Egyéb okok is amellett szóltak, hogy az ígéretes ifjakat minél korábban ki kell emelni a környezetükből: a testi módosításokat ugyanis csak közvetlenül a serdülőkor kezdete után lehetett elvégezni rajtuk. A tizennyolc éves fiúk már nem jöhettek számításba; lehet, hogy keménykötésű férfi válna belőlük, ám emberfölötti bajtársaik között örökké szánalmas korcsok maradnának.
És persze számos, első pillantásra ígéretesnek tűnő jelölt kihullott a diagnosztizáló tesztek szigorú rostáján...
De ezek a belevaló srácok nem. Ezek nem.
Persze fegyelmezésre lesz szükségük; meg kell akadályozni őket, hogy megöljék egymást, amire máskülönben természetes hajlamuk lehet.
– Lexandro d'Arquebus – mondta Huzzi Rork –, Yeremi Valence, Biff Tundrish:
a bolyvárosotok neve, Trazior, Három Testvért jelent, a hármas csúcs miatt. Bármik is voltatok ezelőtt, most három testvérré kell válnotok. Új testvérek társastóba fogtok kerülni. Ha mostantól fogva bármelyikőtők megtámadja a testvérét, é erre nem valamelyik feljebbvalójától kap parancsot, a támadó rabszolga lesz, élete végéig sebészeti kísérletekre fogjuk használni a laboratóriumainkban. Megértettétek?
Lexandro és Yeremi bólintott, Biff azonban szemöldökét ráncolta a rohamosztagos tolmácsolását hallván. Homlokába vaskos redők mélyedtek, ahogy az agy igyekezett megbirkózni a laboratóriumnak és a sebészet ősi, titkos mesterségénél a fogalmával.
Így hát Huzzi Rork rövid litániát mormolt, bekapcsolt egy kis képernyőt, és villódzó, mattfehér monitor alatt ásító szájat megetette egy adattároló medállal.
A monitoron pasztellszínekben pompázó kép szökkent virágba. Egy rózsaszín bőrű kamaszt pillantottak meg, acélketrecbe zárva, amely csak a kezét hagyta szabadon. A fiú szemei szennyesek, zavarosak voltak, azúrkék üveggolyókra emlékez tettek. Előtte áttetsző folyadék fodrozódott egy medencében, melynek fenekén egymásba kapcsolódó gyűrűkből álló, bonyolult kirakójáték hevert. A gépketre ikerfogói belenyomták a kezét a folyadékba, amely sisteregni és gőzölögni kezdeti A kép a kaparászó, tapogatózó ujjakra összpontosított. Hangfelvétel nem volt.
– Az a folyadék sav – magyarázta Huzzi Rork. – A gyűrűk adamantiumból vannak, amely minden korróziónak ellenáll. Az engedetlen ifjú szervezetébe egy nem rég kikísérletezett kábítószert fecskendeztek, ami persze nem tompítja a tapintóérzékét. Mert a kezét csak akkor húzhatja vissza, ha szétkapcsolja a gyűrűket.
Figyelték egy darabig a látványt, aztán az űrgárdista azt kérdezte:
– Képes-e az elme és az akarat a csupasz csontok mozgatására, most, hogy az izmok nincsenek többé? Ez a kísérleti alany harmadik próbálkozása. Két ízben már új kezet kapott pszeudoszövetekből.
Rork vaskos ujjával megbökött egy berakásos, vésett halálfővel díszített gombot a vetítőgépen. A képernyő kihunyt, szája az űrgárdista markába köpte az adattároló medált.
– Nyestem – mondta Biff. – Értettem.
– Innen az én felügyeletem alatt utaztok tovább – mondta nekik Rork – a katonaság szállító mélyalagútjában Palatínus bolyvárosba, az ottani kolostorerődünkbe Ott a többi újonccal együtt űrkompra szálltok, amely orbitális pályára áll. Aztán egy hiperhajó elvisz titeket a Császári Öklök támaszpontjára.
Az űrgárdista ökölbe szorította a kezét, amely majdnem akkorának tűnt, min a fiúk feje – de ez persze csak a látszat volt.
– Hogyan lehetünk olyanok, mint te, uram? – kérdezte Lexandro habozva.
– Egyelőre ez minden, amit tudnod kell, Lexandro d'Arquebus. Mostantól fogva az újonc kadétok egyetlen Császári Öklöt sem szólíthatnak meg, hacsak a mondott űrgárdista előbb nem szólítja meg őket, vagy a beszédre külön engedélyt nen ad. Az első kihágásért a büntetés egy perc a neurokesztyűben. Fordítsa le valahogy, rohamosztagos! Mi az a neurokesztyű, d'Arquebus kadét?
– Uram, az újonc kadét nem tudja.
– Helyes a válasz, kadét. – Az űrgárdista szünetet tartott, mintha arra várna hogy valamelyik fiú megszólaljon.
Egyik sem tette.
Lexandro, Yeremi és Biff némán meredtek egymásra. Három testvér Traziorból.
Lexandro azt hitte, a Császári Öklök támaszpontja egy bolygón lesz. Talán valami tűzforró világon, hogy próbára tegye a szívósságukat, talán egy olyanon, melyet vastag rétegben gleccserek borítanak. De az is meglehet, hogy egy vad dzsungelbolygón...
Elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy a támaszpont egy roppant műhold lesz, egy plasztacél szatellit, amely orbitális pályán kering a fenti planéták egyike körül. Az ájtatos adások ezt az elképzelést sugallták.
Ám korántsem a valóságot.
Legalábbis nem a Császári Öklök valóságát... Mikor Lexandro kinézett a korvett obszervatóriumának négykaréjos megfigyelőablakán, egy hatalmas, csillámló leviatánt látott maga előtt, melyet mintha finom szemcséjű jégből metszettek volna ki, s uszonyok, bordázott szárnyak meg szédítő tornyok díszítették, amiket hermetikusan lezárt lengőfolyosók kötöttek össze. A szörnyeteg lassan, minden naptól távol úszott az űr poklában, s magányosabb volt, mint maga az egyedüllét.
Törzséből hosszú fogadófedélzet nyúlt ki, csorba pallos gyanánt. A körülötte nyüzsgő fekete páncélos parányok űrcirkálók és csapatszállító hajók voltak, amelyek mellett szinte eltörpült volna a méltóságteljes korvett, mely Lexandrót meg a többi újoncot hordta a fedélzetén. Lexandro a szemét erőltette, hogy megpróbálja befogadni a szédítő távlatokat, s közben mikroszkopikus lárvákat vett észre, amelyek szintén űrhajók voltak.
– Teleszkóppal próbálkozz! – szólalt meg egy hang gúnyos-szolgálatkészen.
Valence hangja.
Több tucat, különféle bolyvárosokból való necromundai bámult kifelé az arabeszkes hajóablakokon, és Lexandro most már mindegyikükkel tudott beszélni, szülővárosuktól és a lakószintjükön uralkodó nyelvjárástól függetlenül. Minden kadétnak hipnosisakot húztak a fejébe, és gyorstalpaló tanfolyamon beléjük nevelték a választékos birodalmi gót nyelv használatát. Még a volt dögevész, Tundrish is viszonylag folyékonyan beszélte, bár az ő esetében a szájából áradó szavakhoz mintha nem mindig társult volna világos jelentés; valószínűleg több szót ismert, mint fogalmat. Ám a dögzóna kölyke mohón igyekezett megragadni ezeket a fogalmakat és ideákat.
– A teleszkóp felnagyítja a dolgokat, d'Arquebus. – A volt technikusnak valahogy nem sikerült barátilag leereszkedő hangot megütnie. Valence odaállt Lexandro mellé, és felajánlott neki egy rúnadíszes oculust.
– Tudom. Köszönöm... testvér. – Lexandro árnyalatnyi gúnnyal ízesítette az utolsó szót.
Az oculuson keresztül Lexandro most már az éjsötét semmi fölé nyúló, bástyázott barbakánokat látott, színes üvegablakokkal ékes galériákat, tarka harci lobogókat, melyek fagyottan dermedtek az űrbe a tornyok csúcsairól, és tövisként meredező lézerütegeket. Ekkor döbbent rá, milyen hatalmas a Császári Öklök repülő kolostorerődje, ahol az elkövetkezendő éveket fogja tölteni.
– Az űrben nehéz dolog jól megítélni a méreteket – jegyezte meg Valence.
– Mit nem mondasz? – fuvolázta Lexandro, s álnok kajánsággal hozzátette: – Lefogadom, hogy ez az erőd nagyobb, mint a jó öreg Trazior egész hőaknája!
A technikusfiú elvörösödött, majd keskeny mosolyra húzta az ajkát.
– Nem, hiába próbálsz provokálni, testvér. Nem fogok rád támadni, ha ezt remélted. De azt javaslom, Tundrish testvért ne ingereld ezzel. Előfordulhat, hogy ő hevesebben reagál – bár lehet, hogy tévedek. Ahhoz képest, hogy dögevész, egész meglepő az ösztönös intelligenciája. Ha mégis sikerül annyira felbőszítened, hogy megtámad, nem lehetetlen, hogy a végkifejlet nem lesz az ínyedre. Könnyen elképzelhető, hogy az olyan testvér nevéhez, aki ilyen fondorlattal teszi tönkre társai egyikét, élete végéig undor és utálat fog tapadni. Lexandro ásított.
– Mit mutatott ki a vizsgálat, mennyi a pszichotikus szinted?
– És persze – folytatta Valence derűsen – lehet, hogy csak saját lelki szegénységedet leplezed ezzel az ostoba pózolással.
– Ha erkölcsi útmutatásra lesz szükségem, Valence, majd a káplánhoz fordulok.
– És ő azt fogja mondani neked, hogy egymillió, vagy akár egybillió ember közül egy van, aki alkalmas űrgárdistának, és ez sokkal többet ér az összes többinél hacsak a testvérei fölé nem helyezi magát, mert akkor kevesebbet.
– Nem voltál te véletlenül valami eretnek forradalmár kultusznak a tagja?
Ebben a pillanatban feldöndült az imára hívó gongszó. Az újoncok lesiettek, és betömörültek a fedélzeti kápolnába, ahol tömjénrudak égtek a Császár sápadl arany ikonja és Rogal Dornnak, a Császári Öklök alapító primarchájának az alabástrombálványa előtt. Igen, azt a szobrot a legfehérebb alabástromból faragták lelkének tisztaságát hangsúlyozandó.
A káplán annyira megnyomorodott a harcban, hogy a továbbiakban csak úg hajthatott hasznot a rendjének, ha fiatal újoncokat kísér, és felszítja bennük a vallásos buzgalom lángját. Deréktól lefelé az egész teste hiányzott, törzsének csonk ját egy halkan gurgulázó csövekkel átszőtt kiberkocsihoz csatlakoztatták, melye egyetlen megmaradt hús-vér kezével irányított. A másik karját plasztacélból és szervomotorokból álló, damaszkolt borítású protézissel helyettesítették. A szeme helyén műaranyba foglalt zafírlencsék ültek. Ha valakire ránézett, a két lencse pillantása a szívéig hatolt, lenyúzta róla a bőrt, elgőzölögtette a zsírt; valósággal csupaszra vetkőztette.
Útközben a káplán már kiokította a necromundai fiúkat a vallásos áhítat meg felelő módozataira, különös hangsúlyt helyezve Rogal Dorn tiszteletére, akinek ős génjei – melyeket a Császári Öklök nemzedékről nemzedékre örökítenek beültetet sarjmirigyeikben – hamarosan űrgárdistákká fogják változtatni a kadétokat, a renc hamisítatlan űrgárdistáivá.
A rend. Az Első Alapítású Rendek egyike. A rend, amely hűségesen védte a csá szári palotát a Földön a Hórusz-lázadás bestiális, elfajzott őrjöngése ellen. A káplár mutatott nekik egy holorámát a Dicsőség Oszlopáról, arról az ötszáz méteres, szivárványfém toronyról, mely a Császár tróntermének a közelében áll, és tetőtől talpij páncélok borítják – azoknak a Császári Öklöknek a páncéljai, akik itt, valamin ama véres támadás során estek el, amelyet Hórusz káoszt verítékező csatahajója ellen intéztek kilencezer éve. A felhasadt vértezetekben ott voltak a csontjaik, az összetört sisaklemezek mögött ott vigyorgott a koponyájuk. Kívánhat-e magánál szebb díszsírhelyet egy űrgárdista?
Ez volt az ő hagyományuk, amely tíz évezredet ölelt át.
Most, hogy a korvett közvetlen rádiókapcsolatban állt a támaszponttal, a hajó asztropatája felszabadult, hogy ő is részt vehessen ezen az utolsó, hálaadó istentiszteleten. A necromundaiak kíváncsian nézegették a titokzatos, vak férfit, aki ugyanolyan alabástrom-fehér volt, mint a primarcha bálványa – a bőre mintha áttetsző lett volna –, ám elméje a csillagok között szárnyalt, s végszükség esetén akár magával a Császárral is érintkezésbe léphetett.
– Örvendezzetek! – mordult föl a káplán. – A Császár Hangja ma velünk van. Örvendezzetek, hogy visszatértünk szent erődítményünkbe! De akárhol is legyen ebben a világegyetemben, az űrgárdistának átalakított teste a temploma, mely Rogal Dorn oltáriszentségét tartalmazza; s hamarosan nektek is a testetek lesz a templomotok.
Igen, gondolta Lexandro, mielőtt szolgálatba állna, az ő teste is számos új, csodalatos szervnek fog otthont adni. Ahogy azt a káplán elmagyarázta, így lesz az ígéretes emberfiából hatalmas, legyőzhetetlen űrgárdista. Az űrgárdistáknak valóban óriásoknak kellett lenniük, különben nem fért volna el bennük – hogy is van a litánia? – a Második Szív, az Ossmodula, a Biscopea, a Haemostamen, a Larraman-szerv, a Lyman-fül... nem, összekeverte a beültetés sorrendjét...
Ezért volt az, hogy csak növésben lévő fiúkat toborozhattak, felnőtt férfiakat nem.
Az Ossmodula által termelt hormonok önmagukban is vaskosabbá teszik a csontvázat, szilárd kerámiaötvözetté változtatják a csontokat, tömör mellvértté forrasztják össze a bordákat...
A káplán egyetlen megmaradt hús-vér öklével azúrsávos, gennysárga páncéljára csapott. Bíbor tisztítópecsét volt rajta, már-már szemfájdítóan sötét, mellette pedig epebajos színű személyi címer, egy szöggel átfúrt, széttárt tenyér, amely szinte szemmel követhetően olvadt bele a mellvértbe, mintha azon a ponton keresztülsejlett volna a fémen az egyik szív kísértete – az ujjak a koszorúerek, a tenyér pedig maga a vastól átjárt szív.
– Ez az én templomom! És ez lesz a tiétek is!
– Romba dőlt templom... – súgta oda Lexandro mozdulatlan ajakkal Valence-nek, a volt technikus akcentusát utánozva.
– DArquebus kadét! – ordította a káplán jogos felháborodással, amit talán színlelt, talán nem. – Mi a rendeltetése a Lyman-fülnek, amely a te fejedre is rákerül majd, ha addig életben maradsz?
– A Lyman-fül megakadályozza, uram, hogy az űrgárdista szédülést vagy hányingert érezzen bármilyen körülmények között.
– És még?
– Tisztelettel, a kadét nem tudja, uram.
– A Lyman-fül ezenkívül élesíti az űrgárdista hallását, és lehetővé teszi számára, hogy kiszúrja a háttérzörejeket. Az én romba dőlt templomomból – amely még mindig Rogal Dorn megszentelt, felkent szentélye – nem hiányzik a Lyman-fül... Ezért neurokesztyű jár, d'Arquebus kadét! Bűn: istenkáromlás. Ítélet: öt perc. Fájdalomfokozat: tertius. Az ítélet azonnal végrehajtandó, a jelen lévő tanúk előtt. Meg fogjuk tisztítani ezt a kápolnát, s egyúttal mindannyiunk szívét. – A káplán mintha kicsit lecsillapodott volna. – Kadét, ügyelj rá, hogy mit üvöltesz ítéletvégrehajtás közben, nehogy további megrovásra legyen szükséged!
A káplán megérintett néhány gombot a kocsiján. A padlólapok irizáló fénnyel szétnyíltak előtte, mély aknát tárva fel, amelyből egy acélváz emelkedett ki. A vázon átlátszó, szűk, egybeszabott tunika függött, melyet hajszálfinom ezüsthuzalok szőttek be, mintha valami lecsupaszított emberi idegrendszer lógna ott, megroggyant orvosi szemléltető ábraként.
A tunika csak a fejet és a vállcsúcsot hagyta fedetlenül. Az acélváz megmozdult. s lassan kifeszítette a különös ruhadarabot.
Ez volna a neurokesztyű? Traziorban Lexandro közönséges, ötujjas kesztyűnek hitte, amit az ember egyszerűen a kezére húz...
Nem testkesztyűnek. Ami az egész testet nyakig eltakarja.
A káplán szinte megrészegülten kántált tovább.
– A kesztyű az egész testedet be fogja fedni, a fejedet kivéve. Az elasztikus szövet rátapad a lábadra, az ágyékodra, a törzsedre, a karodra. Az elektrorostok hálózata iszonyú fájdalomingereket fog gerjeszteni a szervezeted idegrendszerében, magát a testedet azonban nem éri semmiféle károsodás. Bár úgy fogod érezni, mintha elevenen megsütnének és szénné égetnének, valójában semmi bajod nem esik majd, és a kínzás minden kockázat nélkül folytatódhat.
A nyomorék nyelve fürgén, nyáltól csillogva fel-le járt az ajkai között, mintha Lexandro párolgó verítékének a levegőbe jutott molekuláit ízlelgetné, mielőtt folytatta volna az előadását.
– A leghosszabb időtartam, amit emberi lény a neurokesztyűben tertius fájdalomfokozaton kibírt, mielőtt gyógyíthatatlan őrültség lépett volna fel, kerek ötvenkét perc volt. Ezen a ponton a fájdalominger már annyira beleég az idegekbe, hogy soha többé nem lehet tőle megszabadulni.
A káplán mesterséges zafírszeme belső fénnyel parázslott fel, amikor Lexandróra nézett. ajon élvezte ezt a pillanatot, és szándékosan nyújtotta mind hosszabbra, hogy tovább csigázza az istenkáromló kadét feszültségét? Nem, erről szó sem volt! Ebben a fürkész tekintetben volt valami szent és titokzatos, mintha a Fájdalom isten lenne, a káplán pedig a főpapja.
Megnyomott egy gombot a kiberkocsija műszerfalán, mire a kifeszített tunikát tartó acélváz visszaereszkedett a henger alakú aknába, bevetésre készen, a tátongó vállszáj egy vonalban volt a szegecselt padlólapokkal.
– Vetkőzz meztelenre, kadét! Lexandro egy pillanatra tétovázott.
– Figyelmeztetlek, hogy a parancsmegtagadás főbenjáró bűn.
Lexandro gyorsan levetette mustársárga kadéttunikáját, bakancsát és ágyékkötőjét, s pőrén kiegyenesedett. Egész teste lúdbőrözött, s hiába igyekezett elnyomni tagjainak remegését.
– Ugorj bele a kesztyűbe, d'Arquebus kadét! Nem fog elszakadni.
Lexandro nekilódult, és lezuhant. A kesztyű elkapta, magába fogadta. Úgy simult a testére, mint valami meghitt, második bőrréteg. Csak fedetlen feje maradt szabadon, a fedélzettel egy vonalban.
Az állvány megint feljebb emelkedett, hogy megmutassa őt: ezüstös hálóba font test, törékenynek tűnő, de irgalmatlan fémvázba zárva.
– A fájdalom... lecke, amelyre a világegyetem tanít meg minket – kántálta a káplán. – A fájdalom óv meg minket a kártól. A fájdalom hosszabbítja meg életünket.
Lelkünk gyógyító, purgáló szikéje ő. A fájdalom a hősök átlényegülésének misebora. A gyöngeség higanymérges gyógyírja ő, az odaadó létezés kvintesszenciája.
A fájdalom a filozófia aranyvize, amely az egyszerű halandót halhatatlanná teszi.
A szublimáló nedű, az aranyló asztrális tűz! Én örök fájdalomban élek, áldott fájdalomban. Javaslom, kadét, hogy figyelmedet Rogal Dorn orcájára fordítsd.
Egy másodpercre rá mintha lobogó vízzel forrázták volna le Lexandro egész testet, a nyakától lefelé. Ugyanakkor pokoli tűz örvénylette körül. Most már tudta, mit éreztek az áldozatai, amikor a hőaknába lökte őket.
Csakhogy azok gyorsan meghaltak. Legalábbis úgy vélte.
Ő viszont képtelen volt meghalni.
Mert görcsösen rángó tagjai a kecses, ám kemény acélváz szorításában nem hamvadtak el – még a gyötrelem tetőfokán is tudatában volt, hogy a testén egy karcolás sem esett.
A lábát nem egyszerűen olvasztott ólomba mártották – a lába olvasztott ólom volt. A gyomra lángoló kohó, a bordazata szellőzőrács, az ujjai fogóvasak. Ágyékáról egy fehéren izzó piszkavas összezsugorodott csonkja lógott. Az ereiben láva keringett.
És az eszméletét sem tudta elveszíteni...
Aztán a forró vízből forró gőz lett. A kohó tüzéből fortyogó magma.
Üvöltött, hogy kiürítse a tüdejét. Talán elájul az oxigénhiánytól.
Nem, a tüdejébe szaggatott kortyokban tódult a friss levegő, az újabb ordításhoz. A szelepek sivítottak.
De nem káromolta a káplánt. Nem rimánkodott kegyelemért sem. Lexandro énjének egy része még a pokoli kínok közepette is tudta, hogy az előbbi ostobaság lenne, az utóbbi pedig hiábavalóság.
A kesztyű valahogy gondoskodott arról, hogy eszméleténél maradjon, hogy tudatában legyen az állapotának. Elzárta az agyába tóduló kábító vegyületek útját, elnyomta benne a reflexeket, melyek ájuláshoz vezettek volna. Mennydörgő dallamokat játszott a testén, mintha a fájdalom zongorája lenne.
Rogal Dorn alabástromfehér arca a retinájába égett: inkább szirtfal volt az, mint arc, határozott, érzéki szájjal. Az a száj mintha szavakat formált volna, kizárólag neki, belecsókolva őket kocsonyásan remegő agyába.
– Bár letaszíttattál a végső hőaknába, te elpusztíthatatlanul lebegsz benne.
Gyötrelmek közepette repülsz legyőzhetetlenül, fölötte vagy azoknak, akiket a tűz elemészt.
Ezek a szavak őrült húrokat pendítettek meg lelkében, s egy pillanatra valahogy sikerült függetlenítenie magát a fájdalmától: szabadon repült az olvadó kínok tengere fölött, mielőtt visszazuhant volna belé. Ámbár a szája egész idő alatt ordított.
Végül a fájdalom megszűnt – annyira hirtelen, hogy Lexandrónak az a benyomása támadt, mintha a teste elpárolgott, eltűnt volna, s belőle csak a csupasz lélek maradt.
Az acélváz lejjebb ereszkedett, míg a felső része egy szintbe került a padlóval. Hűvös kezek ragadták meg a hóna alatt. Hűvösek bizony, áldottan hűvösek. Az a két, enyhet adó kéz kihúzta a neurokesztyűből.
Az egyik kéz Yeremi Valence-é volt, a másik Biff Tundrishé. Vajon segítettek Lexandrónak – vagy részt vettek az ítélet végrehajtásában?
A meztelen Lexandro letérdelt Rogan Dorn bálványa előtt, és imádkozni kezdett...
A káplán szúrós szemmel figyelte. Egy idő után Lexandro mellé irányította a kiberkocsiját, és kinyújtotta hús-vér karját, hogy megérintse a kadétot.
– Pedig még nincsenek is beléd ültetve a primarcha ősgénjei... – mormolta áhítatosan. – Pedig még... Mintha az áldott Dorn előre megjelölt volna magának.
Lexandrónak sejtelme sem volt arról, mire céloz a káplán. De valahol agyának egy rejtett zugában, ahol nem volt helye a racionalitásnak, bizarr módon örvendezett.
– Nem szabad szándékosan megsértened a szabályokat, hogy kiprovokáld ezt a büntetést – suttogta rekedten a délceg nyomorék. – Engedelmeskedj, imádkozz, és engedelmeskedj! Most pedig öltözz fel, és állj vissza a sorba!
Így hát, miközben a korvett továbblebegett a kivilágított dokk felé, ahogy a kis ponty közelít a roppant mélytengeri ragadozó foszforeszkálón tátongó pofájához, a félbeszakadt hálaadó istentisztelet folytatódott.
A neurokesztyű működésének bemutatása szintén szent aktus volt – a maga módján.
A necromundaiaknak hat birodalmi hónapot kellett a kolostorerődben tölteniük, mielőtt az idősebb kadétok egy beavatási szertartáson maguk közé fogadták őket. Ha erre korábban kerül sor, talán senki sem éli túl közülük az Iszonyalagút rituáléját...
A támaszpont topográfiájába a necromundaiak művelt rabszolgák segítségével nyertek beavatást, akiknek ősei ezredévek óta szolgálták hűségesen a rendet, s a roppant kolostorerődön kívül nem ismertek más világot. Megtanulták, hol vannak a galériák, csarnokok, edzőtermek és oratóriumok, az öntödék, kápolnák, gyakorlótermek, sebészműtők, valamint az elszórt olvasószobák, ahol hozzá lehetett férni a Librariumban tárolt információkhoz.
A Librariumba ugyanis nem juthatott be mindenki, mivel az nemcsak könyvtár volt, hanem egyúttal a kommunikációs központ szerepét is betöltötte. A Librariumban mindig asztropaták és biztonsági tisztek tartottak ügyeletet, és itt tárolták a rend tízezer éves örökségének eredeti kódexeit is. Ezért építették a külön olvasószobákat, ahol az ember tanulmányozhatta a nem zárolt dokumentumok elektronikus kísértetét.
A Gépészeti Misztériumokban jártas technikusok, az önálló személyiséggel bíró rabszolgák, a hajózó legénység, az adminisztrátorok – az űrgárdistarend teljes segédszemélyzete – szerény, de viszonylag kényelmes dormitóriumokban aludtak... már akinek szüksége volt ilyesmire, vagy megengedhette magának ezt a fényűzést pihenőidőben. A különféle feladatokra kitenyésztett technomaták, akiknek kitörölték eredeti személyiségét, s vidám, jóindulatú jellemvonásokkal meg elektronikusan beégetett adatállománnyal pótolták, képesek voltak erre, és meg is tették. Ugyanez volt a helyzet az olyan servitorokkal, akik teljesen megmaradtak embernek. Mások azonban, akiket a Marson székelő Adeptus Mechanicus szállított a rendnek, automaták voltak – előre programozott herék. Megint mások specializált kiborgok és félrobotok, akik sosem heveredhettek le a priccsekre.
Az űrgárdisták, felderítők és kadétok sivár cellákban töltötték a mesterséges éjszakákat. Kerámiaalapú, serkentőszerekkel dúsított ételüket némán fogyasztották el külön ebédlőjükben; az étkezéseket mindig egy idősebb beavatott imája zárta.
D'Arquebusba, Valence-be, Tundrishba és társaikba a hívő sebészek hamarosan beültették a legalapvetőbb implantátumokat az Apothacarion-szárnyban. Az első a Második Szív volt, amely életben tartja őket, ha az eredeti szívük harc közben felmondaná a szolgálatot. Aztán jött a csontvázat erősítő Ossmodula – meg a Biscopea-mirigy, amely az izomzat növekedését stimulálta.
Később megkapták a Haemostament és a Larraman-szervet; az előbbi az Ossmodula meg a Biscopea működését ellenőrizte, és a vérplazmát dúsította, az utóbbi pedig meggyorsította a véralvadás ütemét, hogy az űrgárdisták sebei szinte azonnal beforrjanak.
A necromundai újoncok megismerték az Apothacarion műtőoltárait, biomonitorait és vegyelemző készülékeit – a sáskarágóra emlékeztető lézerszikéket, az értékes új szerveket dajkáló sztázisbölcsőket, a rézveretes tatuként toronyló vizsgálóberendezést, melynek hasított ormánya az operálandó alany belső szerveit fürkészte, meg a roppant pókhoz hasonló altatógépet, amely metakurárét fecskendezett az idegrendszerbe. Mindehhez hátborzongató háttérzenéül szolgáltak a monotonon zúgó sebészlitániák az adeptusok szájából, akiknek köpenyét arabeszkes fertőtlenítőrúnák és tisztítóbélyegek díszítették.
Az elkövetkezendő években a kadétok még jobban megismerkednek majd az Apothacarion termeivel. Ez volt a temploma a sebészet szent művészetének, amely képes a közönséges embert robottá változtatni – vagy az emberfölötti erő megtestesülésévé.
Egy szerencsétlen fiú a Palatínus bolyvárosból már az elején elpusztult. A Haemastamenjének nem sikerült összehangolnia szervezete működését az Ossmodulával. A csigolyáiból csonttövisek sarjadtak, átszakítva a háta bőrét, ujjhegyei pedig lapátszerűen kiszélesedtek, és borotvaélessé váltak. Az persze elképzelhetetlen volt, hogy ez az anomália azért következett be, mert valaki tévesen citálta az ortodox sebészliturgiát! A kemoterápiás kezelés és az ismételt amputációk ellenére a tünetek megmaradtak, így hát a fiút tiszteletteljes agymosásnak vetették alá, majd az öntudatlan zombit tápfolyadékos tartályba tették az Apothacarion egyik laboratóriumában, hogy később tanulmányozhassák az anatómiáját.
Lexandro egy napon a pihenőidejében benézett az egyik olvasószobába, hogy tanuljon egy kicsit – és mindkét „testvérét” ott találta, bár elég messze eső számítógépes konzoloknál ültek. A feneketlen tudásszomj, amellyel Biff Tundrish mindig befészkelte magát a legközelebbi olvasószobába, hogy elmerüljön a Császári Öklök történetében, cinikus derűt és némi ingerültséget ébresztett Lexandróban.
– Persze – jegyezte meg dölyfösen, miközben odasétált Valence-hez – a mi Biffünk meglehetősen alacsony intellektuális szintről indul...
– Ellentétben veled, aki a csúcsokon kezdted? – kérdezte Valence maró gúnnyal.
– Ohó – felelte Lexandro –, de felérhet-e a tények ismerete a vallásos tapasztalattal?
Azzal a tapasztalattal, amelyet Lexandro a neurokesztyűben átélt – vagy legalábbis átélni vélt... Ő órákat töltött a kadétoknak fenntartott kápolnában, buzgón imádkozott Rogal Dorn és a Császár képmásához, és igyekezett megragadni azt a pillanatot, amikor átrepült a tűzön; biztos volt benne, hogy a harcban még hasznára válik. Mélyen beszívta a fenyőtömjén illatos füstjét, s közben maga elé képzelte, amint a teste lángra lobban, s lelke homályos páraként elszáll belőle.
Úgy tűnt, Tundrish nem figyel rá; teljesen elmerült valami négyezer éves hadjárat aprólékos részleteiben. Yeremi azonban számító pillantással méregette Lexandrót.
– Korai lenne még becsületbeli ügyet provokálni – jegyezte meg.
És ez igaz volt, hiszen a párbajozást csak a teljes jogú csatatestvéreknek engedélyezték. Engedélyezték? Nem, szinte buzdították rá őket – de mindig a lovagiasság legszigorúbb kötelmei szerint...
Valence ravaszkás hangon ismét megszólalt:
– Úgy hallom, ilyenkor annak jár tisztelet, aki a sebet kapja, mivel az arca egy testvér érintésének viseli a nyomát, mintha jóízűen beleharaptak volna, vagy gyengéd csókot leheltek volna rá. Arra a megtiszteltetésre vágysz, hogy Biff megjelölje az arcodat? Vagy te akarsz bélyeget hagyni az övén... majd egy szép napon? – Valence szórakozottan megvakarta az egyik rúnát a saját ábrázatán, mintha már ugyanilyen stílusú megtiszteltetés érte volna, vagy legalábbis számítana rá.
Lexandro vállat vont.
– Honnan szedted ezt a bölcsességet a párbajozással kapcsolatban?
– Én inkább megfigyeléseket végzek és tanulok, testvér, nem az eksztázis intuíciójára hagyatkozom. A Császári Öklök Dorn kegyelméből az aprólékos részleteknek élnek, a haditaktikában éppúgy, mint a személyes magatartás terén. Ezért tettük a magunkévá...
– A magunkévá? – húzta el a száját Lexandro.
– ...ezért tettük a magunkévá a junker viselkedésmódot.
Lexandro nem ismerte a junker szót.
– Igen, az ősi porosz becsületkódexet – magyarázta Valence, talán túlzottan készségesen. – Poroszországról kapta a nevét, az antik Föld egyik államáról. A sejtplazmában, melyet belénk ültetnek, valamilyen finom méreg lappang, d'Arquebus. Mámorító, gyilkos méreg, és úgy látom, te már megrészegültél tőle.
– Istenkáromlás, amit beszélsz!
– Gondolod, annyira bolond vagyok, hogy az istent káromoljam? Foglalkozz kicsit elmélyültebben az örökségünk kódexeivel, d'Arquebus! A vallásos vakbuzgóság önmagában nem elég a győzelemhez, de még az áhítatos kínszenvedés sem. Ha egy űrgárdista meghal, az tragédia is, nemcsak diadal.
– Istenkáromló eretnek vagy, aki nem hisz az imákban! Vagy felfuvalkodott, okoskodó technikuspalánta, akinek az apám írnokai között lett volna a helye.
Ezzel a megvető kijelentéssel Lexandro elhagyta az olvasószobát, és visszatért szűk cellájába, hogy fennhangon elmondjon egyet a liturgikus szövegek közül, amelyeket mindannyiuknak fejből kellett tudniuk:
Ó, Dorn, lényünknek hajnala,
Fordítsd reánk, igaz fiaidra napodnak sugarát,
Ó, primarcha, isteni ős, tisztíts meg minket...
Az öntödékhez kapcsolódó egyik gyakorlóteremben a fegyvermester testvérek – akik hajdan, az átalakításuk előtt maguk is bolylakók voltak – megismertették a necromundai újoncokat a katonai sorozatlövőkkel, a lángszórókkal, a plazmaágyúkkal, a kővetőkkel és a lézerfegyverekkel. A testvérek bemutatták a sugárbárdokat is, meg a többi nehézfegyvert, melyeknek forgatásához a kadétok még nem voltak elég erősek, hacsak nem vették igénybe szuszpenzormezők segítségét. Egyelőre energiapáncélt sem ölthettek, ami nélkül lehetetlen volt az ilyen terjedelmes fegyverek kezelése. Az újoncok növőfélben voltak, de sokat kellett még várniuk, hogy megkapják az utolsó implantátumukat – a feketehámot –, amely lehetővé teszi majd nekik, hogy bekapcsolják magukat a páncél áramkörébe.
De az tagadhatatlan, hogy nőttek – lassan, fokozatosan. Keményebbek lettek, szívósabbak, tagbaszakadtabbak.
A kadétok persze még nem léphettek be a Fegyvertár lezárt, éjjel-nappal őrzött, hatalmas komplexumába, ahol végeláthatatlan állványokon sorakoztak a fegyverek meg a lőszerek, vadonatújak és ősrégiek egyaránt; az áthatolhatatlan adamantium fülkék mélyén minden egyes darabot sztázismező védett.
És Lexandro nagy bánatára nem tehették be a lábukat a szent Reclusiamba sem, a rend legféltettebb ereklyéinek és trófeáinak az otthonába, ahová csak a beavatottaknak engedélyezték a bejárást.
Tiltottak voltak számukra a roppant Katakombák is a kolostorerőd mélyén, ahol a hosszan sorakozó szarkofágokban egymás mellett pihentek a tegnap és a rég letűnt idők hősei. Túlontúl szent hely volt ez az újoncoknak.
Ám a támaszponton nem volt hiány kisebb jelentőségű ereklyékből.
A teljes jogú csatatestvérek – a Birodalom óriás lovagjai, akiket nem zavarhattak az egyszerű kadétok – keresztes hadjáraton voltak, amivel kapcsolatban az újoncoknak persze tilos volt kérdéseket feltenniük. Ha nem edzettek, gyakoroltak és imádkoztak, a Császári Öklök gyakran foglalatoskodtak csontfaragással cellájuk magányában. Az évezredek során felhalmozódott remekműveket mindenütt látni lehetett. A faragásokat ezüst ereklye tartókban helyezték el a falifülkékben, vagy aranyozott, rokokó dísztokokban, amelyeket a kiborgizált servitorok rendszeresen leporoltak. A tisztek ékszerként viselték őket, a többi nemes és szent dísztárgy mellett; ilyenek voltak például a Császár évezredes páncéljának a darabkái, amelyek még abból az időből származtak, amikor az Isteni Halhatatlan nem volt bebörtönözve színarany trónprotézisébe.
A csontfaragások fényezettek voltak, és aprólékosan kidolgozták őket; színük meleg vajsárgába játszott. Egyesek fegyvereket ábrázoltak, mások páncélokat, de akadtak miniatűr csatajeleneteket formázó kámeák is. Az űrgárdisták nyersanyaga kemény, kerámiával dúsított csont volt: azoknak a Császári Öklöknek az ujjpercei és kézközépcsontjai, akik harcban estek el, vagy becsülettel megöregedve engedélyt kaptak a tiszteletteljes eutanáziára. A Katakombákban sorakozó koporsókban lévő csontvázak közül kevésnek volt meg a keze. A legtöbbet amputálták. Ahogy a mondás tartja: a Császári Öklök keze holtukban sem pihent.
A kadétoknak fenntartott rúnafrízes, fellobogózott oratóriumban a necromundaiak buzgón itták a nyomorékká csonkolt, veterán előadók szavait; és az egyik ilyen alkalommal Lexandro megtudta, hogy Valence-nek igaza volt, amikor azt a látszólag istenkáromló kijelentést tette az olvasószobában...
Az egész testére béna rhetoricus testvér atommeghajtású karosszékbe volt szíjazva, amely sunyin kuporgó szubhumán korcsot formázott. A nyakában egy csontfaragást viselt ezüstláncon. Magáról a székről további faragványok lógtak díszesen csomózott hurkokon. A birodalmi sast formázó, szurokkő olvasóállvány széttárt, fekete szárnyán a Codex Astartesnek egy hatalmas, odaláncolt példánya nyugodott. Az űrgárdisták törvénykönyvét gondosan preparált, cserzett mutánsbőrbe kötötték, a kezdőbetűket pedig két idegen faj vérével festették ki aprólékosan: az egyik típus méregzöld volt, a másik narancsvörös. Ezúttal azonban a rhetoricus testvér nem a kódexből olvasott fel, hanem a saját szavaival fogalmazott; és ez így is volt rendjén, mert előadásának témája ma nem a Legiones Astartes szervezeti felépítése volt.
Reszelős hangon beszélt, amely úgy marta bele magát a hallgatóság agyába, mint karmok a puha vajba.
– Bizonyos fokig már részesültetek áldott primarchánk sejtplazmájából, amely igazi Császári Öklökké fog alakítani titeket...
A kadétok üléseinek támláját stilizált csatajelenetek díszítették. Széles ívű karéjban ültek a szónokkal szemben, alig moccantak olykor-olykor.
– Új szerveiteknek és mirigyeiteknek végső soron egyetlen forrása van, nevezetesen az isteni Rogal Dorn génállománya, amelyet nemzedékről nemzedékre örökítünk a testünk templomában. Ebből a magból neveljük ki azokat az emberfölötti szerveket és mirigyeket, melyek űrgárdistái fognak belőletek csinálni. Mielőtt megkapnátok a feketehámot, az Apothacarion adeptusai beültetik a szervezetetekbe a két sarjmirigyet, amely az elkövetkezendő egy-másfél évtized folyamán magába vési az anyagcserétek mintasablonját. Ha ezeket a mirigyeket kioperálják belőletek, az adeptusok további szerveket tudnak kitenyészteni belőlük, amelyeket aztán beültetnek a Császári Öklök következő generációjába. Ezért hát jaj annak, aki meghal közületek, mielőtt legalább öt évet leszolgálna! Mert ezáltal megfoszt minket egy jövendőbeli testvértől. Ezért fogtok először felderítőcsapatokat alkotni, melyeket egy-egy kemény, túlélésközpontú őrmester vezet.
Pillanatnyilag egyetlen felderítő sem tartózkodott a kolostorerőd fedélzetén. Akik már megkapták a feketehámot, és próbaidős szuperemberré léptek elő, azok terrorcsapatok tagjaiként valahol másutt harcoltak a galaxisban. A feketehámnak csaknem egy évre volt szüksége, hogy teljes szimbiózisba lépjen a szervezettel – a gazdájának pedig meg kellett tisztulnia, átdesztillálódnia a harc lombikjában. Csak ezután döntöttek úgy a feljebbvalói, hogy átalakított természetes teste nemcsak hús-vér formájában, hanem lélekben is átesett a metamorfózison, s ő méltóvá vált a teljes űrgárdlsta-vértezet viselésére...
– Nem vagyunk harci lázban égő vademberek, soha nem is voltunk azok – hangoztatta a rhetoricus testvér. – Ne riadozzatok feláldozni az életeteket, ha úgy hozza szükség! Végső esetben lassan is kitenyészthetünk sarjmirigyeket, hívő rabszolgák szervezetében. De ne legyetek meggondolatlanok! Az igazi Császári Ököl minden lépését gondosan kidolgozza és megtervezi, még a csata sűrűjében is, amikor kiontott vérünk cinóberként a bőrünkre kérgesedik, a Larraman-szervnek hála. Ez legyen hát az alapelvetek: a forró vér kiömlik ugyan, ám az űrgárdista lélekben olyan szilárd marad, akár a kőszikla – és olyan fürge, akár a higany, amelypillanatok alatt átfolyik az elágazó járatok útvesztőjén, az összes lehetséges utatszámba véve.
Az atommeghajtású karosszék zümmögve csúszkált előre-hátra, mintha a szubhumán gépezet hol előrenyomulva, hol visszakozva akarná súlypontozni az érvelést. A csontfaragások szárazan zörögtek, mint a boszorkánymesterek dzsudzsu-csontokból font szoknyája.
– Tudjátok meg! – kiáltotta a paralízises szónok, aki gyógyíthatatlan idegbénulást kapott valami különös idegen lény neuroelektromos támadásától. – Tudjátok meg, hogy a Tiszteletreméltó Dorn egyes drága szervei örökre elvesztek számunk ra az idők folyamán. Már nincs birtokunkban a Hibermembrán, amely lehetővé tenné az űrgárdistának, hogy időszakosan felfüggessze az életműködését. És nem rendelkezünk a Betcher-miriggyel sem, amelynek segítségével maró mérget köphetne ellenfelére. Siránkozunk-e a veszteségek miatt? Soha! Mi Öklök vagyunk!
Nincs szükségünk arra, hogy hibernáljuk magunkat, vagy mérget köpködjünk. Mi szétzúzzuk az ellenségeinket. Tudjátok meg azt is, hogy a mutációk eltorzíthatják a génállományban lévő rúnajeleket. Erre már láthattatok egy súlyos példát: volt társatokat, akinek a gerincéből csonttövisek sarjadtak, az ujjai pedig szétlapultak és kiélesedtek. Nem volt szerencséje. Kivételes eset volt. A mutációja ritkán fordul elő. Sietek hozzátenni, hogy nem valami átok okozta, nem is bűbáj, és nem gonosz ráolvasás, már amennyire az adeptusok meg tudják állapítani, A sebészliturgiában sem esett hiba. A jelenség egyszerűen csak megtörtént. De mi valamennyien, ki vétel nélkül osztozunk egy finomabb, kettős természetű genetikai hibában, amely nem a csomók burjánzásában jut kifejezésre, hanem a tulajdon viselkedésünkben.
– Meg tudná mondani valamelyik kadét, hogy mi lehet ez a hiba? – A büszke nyomorék tekintete végigvándorolt az újoncokon, Valence vigyázzba kapta magát. A lehajtható üléslap éles csattanással visszatért mögötte eredeti helyzetébe. Yeremi tekintete egy töredék másodpercre Lexandro irányába tévedt.
– Beszélj! – utasította a béna prédikátor.
– Uram, a fájdalomhoz való viszonyulásunk, tisztelettel.
– Ó, ezek szerint folytattál ez irányú tanulmányokat... Fejtsd ki bővebben, Valence kadét!
– Uram, a Császári Ököl megszállott vágyat érezhet magában, hogy akaratereje segítségével úrrá legyen a fájdalomérzeten. Ez célszerű érzelem, mivel lehetővé teszi számunkra, hogy a legszörnyűbb sérülésekkel is tovább harcoljunk. Viszont amennyiben tudat alatt kiprovokáljuk az ilyen sérüléseket...
– Igen, az effajta meggondolatlanság, amikor tárt karokkal várjuk a sebesülést, mintha valami gyerekkori Játszópajtás lenne, komolyan veszélyezteti a csatatervet; személyi és anyagi veszteségeket kockáztatunk vele. Ügyelnünk kell erre a hajlamunkra, ugyanakkor azonban ki is aknázhatjuk. Mert mi nem vagyunk vademberek! Ellenkezőleg, az Öklök példás hírű tervezők, a legapróbb részletek is foglalkoztatják őket. Leülhetsz, kadét.
Amint Vaience engedelmeskedett; a paralízises szónok ujjai összerándultak, mintha valami bonyolult, titkos jelet rajzolna a levegőbe.
– Hiszünk az aprólékos, minden részletében megtervezett viselkedésben és harci taktikában. Innen ered rendünk nevezetes udvariassága és művészi hajlama. Ha majd idősebbek lesztek, tétlen óráitokban előfordulhat, hogy az ujjaitok viszketni kezdenek. Felébred bennük a vágy, hogy csodás ábrákat faragjanak halott testvéreitek ujjcsontjaira, így róva le tiszteletüket immáron hústalan öklük előtt. Mi így szeretjük kifejezni kézműves hajlamainkat. A roppant energiakesztyűben, amely pöfetegként morzsolja szét az idegen lények koponyáját, ilyen mikroszkopikus finomság és aprólékosság rejlik! Igen, csata után, a hálaadó istentiszteletet követően, vagy harcba indulás előtt, amikor megacélozzátok lelketeket a keresztes hadjáratra, sokan térdelnek majd közületek a cellájukban, csontfűrésszel és magnilencsével, reszelővel és elektroköszörűvel, karbidvésővel, ecsettel és tustintával. És egy elesett vagy elaltatott bajtárs kézcsontjai lesznek előttetek...
Az előadó ujjai rángatózni kezdtek, sápadt arcába pír szökött, ahogy fennhangon idézte a litániát:
Ujjunk percén szépség, Öklünk bütykén halál, Szívünkben nincs kétség, Vigaszt harcban talál!
Hogy milyen fontos és központi szerepet játszik a csontfaragás művészete a Császári Öklök rendjének mindennapos életében, azt Lexandro egy későbbi alkalommal tapasztalta meg, amikor véletlenül tanúja lett két teljes jogú csatatestvér beszélgetésének, akik udvarias, ám szenvedélyes hangú vitába bonyolódtak a Librarium közelében.
Egy szelvényezett testű servitor, akinek csigaszerű törzse volt, éppen a bordázott mennyezetű folyosó padlóját súrolta párnás kezével, amely illatosított fertőtlenítőszert izzot. A falitartóban elektromos gyertyák pislákoltak a faragásokkal teleaggatott ikonok előtt, és Lexandrónak meg kellett állnia, mert a két űrgárdistától nem tudott továbbmenni.
Neki a fájdalom járt az eszében, mint annyiszor, meg az, hogy már-már úgy tűnt, mintha Rogal Dorn különleges áldásával tüntette volna ki, mielőtt a primarcha sejtplazmáját egyáltalán beültették volna a szervezetébe...
A két űrgárdista rá se hederített, ő pedig türelmesen álldogált, és várta, hogy elengedjék. Amit hallott, az először engedett neki betekintést a teljes jogú Császári Öklök legbensőbb érzelmeibe, akik több mint hetven éve szolgáltak már – amint azt a hét tömpe fémrúd tanúsította a csillaglovagok viharvert, mélyen barázdált homlokában.
– De testvér – mondta az egyik –, abban az esetben, ha a finom szemcsés homokkal való átdörzsölés után, amely – a te szavaiddal élve – zúzmarás állagot kölcsönöz az anyag felületének, forró paraffinba mártod az ujjcsontot, akkor ezzel idegen szubsztanciát viszel egy rég halott bajtárs ereklyéjébe!
– A csont, a szaruval ellentétben, bizonyos fokig porózus – vitatkozott a másik –, bár persze a testvérek csontjai fel vannak dúsítva kerámiával.
– De...
– Én érzékelem ezt a porózusságot! Lehet, hogy az én Occulobisom élesebb mikrolátást biztosít, mint a tiéd? Ha a csontot olvasztott paraffinviaszba mártom, az eltömi a pórusokat, így a tustinta nem fog szétfolyni rajta.
– Csakhogy azok a pórusok már el vannak tömve kerámiával, testvér!
– Az a sok-sok pórus mind? És mindig?
– Nem kizárt, hagy az Occulobisod túlstimulálja a látásodat, és olyan részleteket vélsz érzékelni, amelyek valójában nem is léteznek. A harcban ez veszélyesnek bizonyulhat.
– Testvér, az embernek alaposan tanulmányoznia kell a csontokat, mielőtt összekaristolja őket. Párbajozunk?
Mindkét férfi arcát több sebhely és forradás díszítette.
– Azt hiszem, nincs más megoldás – mondta a másik. – Mi lenne, ha előbb elvonulnánk a Solitoriumba, hogy csendben böjtöljünk, és válasz után kutassunk a lelkünkben?
A két testvér mereven, kart karba öltve elindult a néma elmélkedés céljára fenntartott sötét gondola felé, amely a kolostorerőd alatt meredt a magányos űrbe.
A gilisztaszabású félautomata tisztelettudóan odébb csúszott, hogy kifényesítse az ősrégi, szegecselt padlónak azt a pontját, ahol a két űrgárdista állt egy ideig.
Igen, ez volt az a helyzet, amelyben Lexandro a legközelebb került ahhoz, hogy érintkezésbe lépjen az idősebb testvérekkel.
Az idősebb kadétok persze más lapra tartoztak...
Az első hat hónapban azok, akik előrébb jártak a teljes jogú űrgárdistává válás útján, a necromundai újoncokat egyszerűen kölyköknek tekintették, vézna ebihalaknak, akikből talán cápa lesz, talán nem. Az azonban természetes volt, hogy a fiatalabb kadétok az idősebbek servitorai, velük takaríttatták a celláikat például.
Most azonban, ahogy Lexandro kezdett egyre tagbaszakadtabbá válni, fokozódó feszültséget érzett a még nagyobb darab ifjak meg a friss újoncok között. Úgy tűnt, mintha azok a dölyfös suhancok, akikbe már egy-két szervvel többet ültettek be, türelmetlenül várnának valami jelre, a levegőben szálló feromonok illatára...
Egy este két izmos fiú utasítást adott nekik. A necromundai újoncoknak azonnal velük kell jönniük.
A kísérők minden további magyarázat nélkül elvezették a döbbent társaságot a lakócelláktól. Átvágtak egy kupolás csarnokon, amit vörhenyes fény világított be, és a levegőjében kámforfüst terjengett, aztán egy másikon. A rúnákkal telemázolt dormitóriumaik bejáratánál kuporgó technikusok éktelen nyöszörgésben törtek ki, mikor a fiúk elvonultak előttük.
Homályos, bálnabordás folyosón meneteltek, amely fél kilométer után egy nyirkos-mocskos mellékjáratba torkollott, ahol foszforeszkáló penész fénylett a falakon, és a szellőztető vízköpők savas füstöt okádtak. Most hagyták el az öntödéket; úgy tűnt, a vezetőik szándékosan alig használt utakat választanak, hogy összezavarják őket. Néha süketnéma herékkel találkoztak, akiknek kitörölték a személyisegét – ezek gépiesen végezték robotoknak való munkájukat, vagy talán csak zabiszerű tagjaik gyakorlatoztatására kaptak parancsot, mielőtt nekilátnának egy mérgező pocsolya fel takarításának. Olykor kiborgizált servitorok gurultak el mellettük.
Végül a kolostorerőd egyik félreeső zónájában a vezetők beterelték Lexandrót és társait egy félhomályos, boltozatos terembe, majd azonnal eltűntek, becsukva maguk után a plasztacél ajtót, amit egy ragadozó óriásgyík pofája díszített.
A parázsgömbök felragyogtak. A helyiség roppant hosszúnak bizonyult. A túlsó végén, átlátszó plasztkrlstály fal mögött egy tucat idősebb kadét állt. Közvetlenül az újoncok előtt egy másik hasonló fal húzódott a termen keresztbe – emberi erő mesterséges segédlet nélkül nem törhette át. A két falat átlátszó alagút kötötte össze, amely talán hatszáz méter hosszú volt, és meglehetősen széles. Öt felnőtt ember is elfért benne egymás mellett, s szabályos közökben vezetékhurkok szelvényezték.
– Ügyefogyott újoncok – harsogta gúnyosan egy hangszóró –, isten hozott titeket az iszonyalagútban! Ez a neurokesztyű egyik igen szórakoztató változata. Meztelenül fogtok belépni. Egy energiamembrán mindenkit kirekeszt, aki védőruhát visel. Az alagútban akad néhány rövid biztonságos szakasz. Ezek olyan zónákkal váltakoznak, ahol különféle agyafúrt jelenségeket fogtok tapasztalni, például perzselő forróságot, bénító fagyot, légüres teret és a fájdalom egyéb válfajait. Ó, igen, és minél messzebb juttok, annál nagyobb a gravitáció. Érdekes lesz találgatni, melyik biztonságos zónában fogy el az erőtök. Amennyiben egy újonc vakarcs elér az innenső oldalra, ami valószínűtlennek tűnik, billoggal tiszteletbélyeget égetünk a fenekére. Persze valamennyien beléptek az iszony alagútba, mert ebben a pillanatban megkezdtük a levegő kiszivattyúzását a terem felétek eső végéből. Gyertek, hadd mulassunk!
A szellőztető vízköpők sziszegni kezdtek; már nem fújtak, hanem szívtak. Az akaratlan vendégek sietve nekiláttak vetkőzni – tunikák, ágyékkötők és bakancsok hullottak a padlóra.
– Quninspirus bolyvárosért! – kiáltott az egyik fiú, és berohant az alagútba, két társával a nyomában. Ordítva botorkálni kezdtek, míg el nem érték az első biztonságos szakaszt, ahol megálltak.
– Gyerünk, mielőtt túl nagy lesz a tömeg! – mondta Biff Tundrish Valence-nek, szinte vicsorogva.
– Traziorért! – rikoltotta Valence. Mindketten berontottak az alagútba.
– Rogal Dornért! – üvöltötte Lexandro, és utánuk eredt. Lángoló forróság...
Lexandro hátranézett. A Második Szíve ugyanúgy kalapált, mint az első. Az idegei sikoltva tiltakoztak a hihetetlen megpróbáltatás ellen, amelynek a teste az elmúlt percekben ki volt téve. Valahogy átjutott a legutóbbi perzselő zónán, bár úgy érezte magát, mint akit máglyán égetnek el. Ezek a szakaszok voltak a legrosszabbak, de Rogal Dorn nem hagyta el, mint ahogy a nyers fájdalom zónáiban sem; bár a vákuumban és a fagyban nem érezte a jelenlétét.
Tundrish és Valence elérte az előző biztonságos szakaszt, és úgy tűnt, feladták. A többi necromundai még hátrább járt. A primarcha ősgénjeinek a torzulása valóban megacélozhatja az akaraterőt a fájdalom eltűrésére, különben a kadétok az első lépéseket sem bírták volna ki, de szemlátomást voltak határok, és ez az alagút – melynek oly ártalmatlan a külseje, ám oly rettenetes a hatása – a végsőkig próbára tette képességeiket. Igen, annyira ellentmondásosan, kiszámíthatatlanul és totális érvénnyel variálta a fájdalomingerek fajtáit, hogy az elme képtelen volt egy meghatározott próbatételre összpontosítani, és a gyötrelmek valóságos állatsereglete, a kínok menazsériája rohanta le.
A gravitáció iszonyú volt: legalább háromszorosára növelte Lexandro súlyát. Képes lesz vajon továbbtántorogni? Mivel véletlenül nekiment, már tudta: a következő zóna olyan gyilkosan hideg, hogy tűzként éget.
Hatalmas kortyokban nyelte a levegőt, és hátrakiáltott az alagútba.
– Nem bírjátok a meleget?
– Nem, hogy rohadnál meg! – üvöltötte vissza Tundrish. Lexandro szenvedélyesen imádkozott.
És úgy tűnt neki, mintha belülről egy hang válaszolna.
– Gyötrelmek közt szárnyalsz, Lexandro. De ne szárnyalj magadban!
Úgy érezte, a hang a primarcha Második Szívéből szól hozzá, amit a testébe ültettek.
Gondolkozott. Szeretné-e, hogy az alagút végén – ha ugyan eléri – megragadják és megbélyegezzék? Lehet, hogy a bélyeg egyáltalán nem a tisztelet jele, hanem valami előre kiszámított, kegyetlen, megalázó tréfa.
Föltámadt benne a düh. Mennyire szerette volna megtámadni és bántani azokat az izmosabb fiúkat, akik csak álltak ott, figyeltek, és vigyorogtak! És mi van, ha a bosszújáért azzal büntetik majd, hogy a neurokesztyűbe dugják? Ez perverz áldást jelentene pillanatnyi helyzetéhez képest. Jelentenék egyáltalán a kihágását az idősebb kadétok, vagy bajtársi udvariasságból tartanák a szájukat? Hiszen voltaképpen ők maguk voltak azok, akik szörnyű kínoknak vetették alá fiatalabb társaikat.
De képes-e rá jelenlegi állapotában, hogy ezt hasonlóval viszonozza?
– Az egyik kéz ökölbe szorítva – mondta a belső hang. – A másikat nyújtsd testvéred felé!
Régebben főlakó volt, ő ütött, mások állták... Ha most kinyújtja értük a kezét, továbbra is ő marad felül. Elképzelte magát mint tisztet, Valence és Tundrish parancsnokaként.
– Visszamegyek értetek! – kiáltotta. – Áthozlak titeket a tűzön!
– Emberfelettivé teszlek! – fogadta meg a hang.
Lexandro visszafordult.
Először Valence-et vonszolta át. Utána visszament, és magával hozta Tundrisht. Rogal Dorn szelleme valóban emberfeletti erővel áldhatta meg, különben hogyan lett volna képes a magáén kívül még az ő testük súlyával is megbirkózni?
A három fiú együtt kuporodott le a biztonságos zónában.
– Eltűritek, hogy megbélyegezzenek titeket? – zihálta Lexandro. – Vagy inkább ti bélyegeznétek meg őket az öklötökkel – meg a lábatokkal, meg a homlokotokkal? Most kiáltsátok, testvérek, hogy Traziorért!
Együtt tántorogtak elő az alagútból, nyöszörögve kínjukban...
A fájdalom forrása hirtelen eltűnt. A gravitáció annyira lecsökkent, hogy a három fiú úgy érezte, mintha lebegne. Nekikészülődtek, hogy rávessék magukat a tagbaszakadtabb, idősebb kadétok sorfalára, akik már nem gúnyolódtak.
És aztán észrevették az űrgárdista őrmestert, aki egy alkóvban ült, melyet az alagútból nem lehetett látni, és egy képernyő vibrált mellette. Az őrmester hatalmas, lapátmarkú óriás volt, homlokán a fémrudak ötvenéves szolgálatról tanúskodtak. Az arca rózsás volt, mintha pukkanásig telt volna az űrgárdisták dúsított hemoglobin szintű vérével; a Lyman-fülben valamilyen idegen faj zsugorított magzatát viselte díszként.
A harag és a bosszúvágy birokra kelt a fegyelemmel.
Biff Tundrish volt az első, aki vigyázzba kapta magát: öklével csupasz mellkasára sújtott, aztán kifelé és felfelé lendítette karját, végül ismét iker szívére csapott. Lexandro azonnal követte példáját, és egy pillanattal később Valence is.
– Elviseltétek a szenvedést, kadétok – dörögte az őrmester. – És látom, hogy úrrá lettetek a vak düh felett is. Ezenkívül segítettetek levezetni az idősebb kadétok hormonális feszültségét, akiknek a szervezete most próbálja összehangolni az új mirigyek működését. Kivívtátok az elöljáróitok tiszteletét.
És bármilyen hihetetlen – az őrmester tisztelgett a három pőre újoncnak!
Bélyeg azonban így is került a megkérgesedett bőrű ülepekre: egy összeszorított ököl, alig körömnyi nagyságú. Csakhogy ez valóban megtiszteltetésszámba ment, mert amikor Lexandro, Yeremi és Biff lehajolt, megfeszítve vaskos farizmát, maga az őrmester forgatta az elektrobillogot.
Vajon ő is visel ilyen bélyeget roppant tomporán, az egyenruha leple alatt?
Ő is átkelt egyszer az iszonyalagúton? Minden bizonnyal. Nem lehetett másképp. Kétségtelen. Egyike volt ez a rend ősi beavatási rítusainak.
Az idősebb kadétok egyike csak a szertartás befejeztével kapcsolta ki az alagút vezetékzelvényeit, kiszabadítva a többi necromundait, akik csodálkozva figyelték az eseményeket kristálybörtönükből.
Az őrmesternek mindenképpen észre kellett vennie, hogy Lexandro magához ragadta a kezdeményezést...
Innentől kezdve még inkább úgy tűnt, mintha valami vibráló mágnesesség fűzné össze a három testvért Traziorból; megmagyarázhatatlan módon vonzódtak egymáshoz és taszíoták egymást, valami bizarr, negatív barátság széttéphetetlen kötelékében.
A kadétok agyába nem sokkal később beültették a Katalepszia-lebenyt. Nincs az az ellenség, amelyik orvul rajtaüthetne a kimerült űrgárdistán, akit a hosszas harcok után elnyomott az álom. A lebeny lehetővé tette, hogy agyuknak csak az egyik féltekéje aludjon, miközben a másik teljes tudatában van a környezetüknek.
Ezzel egy időben hipnoterápiás gyorstanfolyamokra kellett járniuk az Apothacarionban. Enélkül a lebeny nem tudta volna kifejteni hatását. A mesmerista adeptusok monoton litániái a hipnosisakban más szempontból is életbevágóan fontosak voltak. Ahogy egyre több egzotikus szerv és mirigy került a kadétok testébe, melyek mind a szervezetbe ürítették különféle nedveiket és váladékaikat, az újoncok lelkiállapotában vad kilengések jelentkeztek. Gyilkos dühkitörések a félemberi lényekkel szemben. Szadizmus és mazochizmus. Törő-zúzó örömmámor. Umweltschmerz. Űrmánia. A hipnoterápia segített a kadétoknak elkormányozni lelkük hajóját ezek között a zátonyok között a végső harmónia állapotába, amelyett valamennyiüknek el kell érniük, mielőtt megkapnák a szervezetük átalakítását megkoronázó utolsó implantot, a feketehámot.
A hipnoterápia... meg a kábítószerek, meg a Rogal Dornhoz intézett fohászok.
Ám a serdülő kadétokban felhalmozódó feszültség időnként mégis levezetést igényelt. Ezért engedélyezték az idősebb növendékeknek, hogy brutálisan megkínozzák fiatalabb társaikat az iszonyalagútban.
Már érkezett néhány friss újonc Inwit vad, mélabús jégvilágáról. Hat hónap múlva majd ők kerülnek sorra, hogy Lexandro csoportja tanulságos kínzásnak vesse alá őket.
Aztán következett a Preomnor – a második, mellkasi gyomor – beültetése, amelynek jóvoltából az űrgárdista szükség esetén akár mérgező élelmiszert is fogyaszthat, s szeméten és hulladékon is elél.
Ennek az operációnak a sikerét bűzhödt szennylakomával ünnepelték meg a fellobogóott Assimularum-csarnokban; ezen jelen volt maga Vladimír Pugh parancsnok is, a rend nagymestereivel együtt. Az újoncok, akik előtte öt napig böjtöltek, most teletömték maguat névtelen halálvilágokon termő mérges gombával, melyet külön a számukra termesztettek hidroonikus kádakban; hatalmas kortyokban nyelték a rothasztott mirigy halból főzött pép-levest, bűzlő ürülékszósszal leöntött, többnapos dögökbe vágták a késüket, és elszántan rágták a tányérukon tornyosuló bőr- és pergamenhulladékot – miközben a tisztek, a csata-testvérek meg az idősebb kadétok szerényebb teríték mellett friss zöldséget és gyümölcsöt ettek. Fél óra múlva, miután mindegyik újonc telehányt egy háromliteres tartályt, az ünneplők avokádóval, mangóval, padlizsánnal és dicsbogyóval frissítették föl a szájuk ízét.
Ezután az Omophagea beültetése következett, hogy az űrgárdista okuljon is abból, amit megeszik. Ezután már, ha jól belakott valamilyen állatból vagy értelmes lényből, a felszívott molekulákból kifacsarhatta lakomája hajdanvolt emlékeit. Egy újabb közös étkezésen minden kadétnak be kellett számolnia a gondosan álcázott táplálék természetéről, amit elfogyasztott.
Biff Tundrish felállt az asztal mellől, és szorosan lehunyta a szemét, hogy koncentráljon. Az a szempár olyan volt, mint két zöld bogár, melyeket mohón befalt az arcon vonagló, tetovált pók...
– Négy fürge lábam van – jelentette ki különös, nyihogó hangon, és Lexandro kis híján elfintorodott. Esetleg négy fürge láb mindkét oldalon? Csak nem valami pókszabású óriáslényt tálaltak fel Tundrishnak? De nem, mert a volt dögevész így folytatta: – Határtalan mezőkön szeretnék vágtázni, lovassal a hátamon, hogy a farkam fennen lobogjon a szélben. De nagyon kicsi vagyok, kemény vasrácsok mögött élek, és szintizabbal etetnek...
– Ennek az élőlénynek ló a neve – helyeselt a szakács adeptus, a jegyzetekkel ellátott menükártyát tanulmányozva. – Ez egy törpe példány, ketrecben neveltük, hogy lédúsabb legyen a húsa. A genetikai múltjáról álmodik.
Yeremi Valence beszámolt arról, hogy az ő vacsorája pállott mocsarakban úszott egy kéken ragyogó nap alatt. Éles fogai voltak, és mérhetetlen étvágya. A farka hosszú és páncélozott volt, gondolatai vértől vöröslöttek.
Lexandro felállt, és lehunyta a szemét.
– Futok... – Agyában köd kavargott, s az elmosódott derengésből bizonytalan lidércalak bontakozott ki; előbb képlékeny volt, majd lassan megszilárdult, ahogy az alvadt vér rákérgesedik a sebre. – Két lábon futok. A hasam meg van dagadva, a mellem pedig... a mellem gömbölyű. – Lehet, hogy rosszul látja? Lehet, hogy téved? – Az ágyékom... sima. A bőrömre titkok térképét tetoválták, a láthatatlan világ titkaiét, amelyet csak a kígyók ismernek... A kígyóisten eljött hozzám álmomban, és megtöltötte a hasamat. – Lexandro igyekezett megragadni az emlékképeket. – A papnőt el kell fogni, és felhasítani, hogy kivehessük belőle a kis istent, és feláldozhassuk... De az arctalan démonok, akiknek a keze tüzet okád, megölték a szent vadászokat...
– Elég – szólt a gastronomus. – Egy vad törzs papnőjének a máját etted meg, aki valamelyik halálvilágon élt. – Összecsatüntotta a sarkát, és kurtán, szertartásosan meghajolt Lexandro felé. – Ezeken a lakomákon mindig feltálalunk egy vadembert. Előfordulhat majd, hogy csak úgy tudod kikérdezni az ellenségedet, ha eszel belőle, különösen akkor, ha ez az ellenség idegen lény.
A soron következő implantátum a Multitüdő volt. Aztán jött az Occulobis, amely arra szolgált, hogy az űrgárdisták élesebben lássanak, és sötétben is ugyanolyan jól, mint világosban. Aztán Lyman-fülek kerültek a kadétok közönséges hallószervei helyére, amelyeket kifúrtak és körbevágtak...
És a hatalmas kolostorerőd egész idő alatt csak repült a magányos űrben a semmi felé, ahogy évezredek óta tette, és mindig is tenni fogja.
Ha majd az Öklök asztropatái fogják a keresztes hadjáratra felszólító üzenetet, a csata-testvérek mélyűri hajókra szállnak a kiugró kardfedélzeteken... és a valós időben talán évek telnek el, mire ünnepelt hősökként visszatérnek. Persze lesznek majd nyomorékok is, akiket az Apothacarion beavatottjainak kell újjáépíteniük... meg tiszteletreméltó holttestek, valamint egy-két csupaszon kivágott sarjmirigy, melyek segítségével új űrgárdistákat lehet kinevelni.
A testvérek addig is gyakorlatoztak, Utániakat szavaltak, kántálták a jól ismert harci imákat, néha párbajoztak, algometrikus fájdalommérőkön hasonlították össze a tűrőképességüket... szabad idejükben pedig a halottak csontjait faragták.
Persze nemcsak a kolostorerőd fedélzetén voltak Császári Öklök. Mindennap jöttek-mentek a mélyűri hajókon a kisebb expedíciók. Az Öklök időnként segítettek a bolygókormányzóknak leverni egy-egy lármás zendülést. Előfordult az is, hogy jelentés érkezett egy hatalmas hajóroncsról, amely az űrben vagy a hipertérben sodródott, és gyanús kalózok ütöttek rajta tanyát, vagy – rosszabb esetben – ádázravasz, támadó kedvű génorzók, amelyek ugyanúgy megfertőzhették az emberlakta világokat, mint termeszhangyák a házat: kívülről mindaddig szilárdnak tűnik, míg darabokra nem hullik az egész. A rend egyes osztagai és különítményei elveszett világokat kerestek, mások olyan bolygókat, amelyek potenciális fenyegetést jelenthettek az emberiségre nézve, megint mások idegen erődítményeket a Birodalom befolyási övezetében, hogy sterilizálják azokat.
Eljött a nap, amikor valamennyi kadétot összehívták, hogy tanúi legyenek egy ilyen hazafelé tartó expedíció behajózásának, amely diadalmasan, bár kissé megnyomorodva tért vissza a támaszpontra.
Teljes csatapáncélt viselő harcosok parádéztak a kolosszális hangárban, melynek falát hőelnyelő csillámlapok borították. A közelben még néhány cirkáló kuporgott mogorván, hibernált óriásteknősök gyanánt. Piszkoszöld, galvánozott szintiturmalin pillérek tartották a bordázott, fekete mennyezetet, amelyről szelvényezett karbantartó gépek lógtak, hatalmas, alvó, mutáns denevérekre emlékeztetően. A reflektorok fénye úgy verődött vissza az ezüstösre perzselt umbrafestékről a falakon, mintha jégszellemek ropnák rajta a táncukat; a tartópillérek méregzöld lángra gyúltak.
A hazatérő űrgárdisták páros ököllel a mellvértjüket díszítő, kiterjesztett szárnyú sasra csaptak, így tisztelegve Lord Pughnak, aki egy volfrámacélból öntött, gótikus csipkézettel áttört balkonon fogadta őket.
Micsoda páncéljuk volt! Azúrkék sávok gennysárga alapon. A harcosok térdvédőjét nagy hatalmú keresztekbe foglalt, tépőfogas koponyák díszítették. Ám az osztagok jelzésén kívül számos egyéni vonást is látni lehetett rajtuk. Jobb lábszárvédőjükön viselték például a hadjáratemblémákat meg a kitüntetéseket, sok esetben külön érdemrendekkel együtt. De ez még nem volt minden. Nem egy páncélon zseniális artifexek keze hagyta rajta a bélyegét – tíz, száz vagy ezer évvel korábban. A sérült combvérteket és ágyékvédőket damaszkolt ezüstlapokkal egészítették ki, s Rogal Dorn tetteit ábrázoló arányberakással díszítették.
Hajadonfőtt, párnázott könnyűvértezetben három szakasz űrgárdista felderítő is köszöntötte a magasban trónoló Pugh parancsnokot – aki, ha majd meghirdetik a keresztes hadjáratot, nem messzi távolból rendelkező méltóság lesz, hanem személyesen fogja vezetni az elővédet...
Mindenesetre nem minden űrgárdista páncélja volt makulátlan. Egyiket-másikat gyilkos hő perzselte meg, vagy szörnyű ütések horpasztották be. És miközben folyt az üdvözlő ceremónia, beteghordók szállították el a súlyos sebesülteket, egy Práter Medicus felügyelete alatt. Néhány urna is lekerült a dokkban várakozó hajó fedélzetéről: tépőfogás koponyákkal kihímzett, sárga lobogókba csavart sztázisdobozok voltak bennük, melyek a drága sarj-mirigyeket védelmezték. Vajon a holttestek kezét közvetlenül a temetési szertartást követően amputálják, a legnagyobb üsztelet mellett – vagy később, miután a hús már lerohadt róluk? Lexandrónak fogalma sem volt erről.
És egy pillanatra rá minden léha gondolat tovatűnt az agyából – mert ekkor, életében először, megpillantott egy idegen hadifoglyot: egy érzéki színekben tündöklő, zöld foltos, kétlábú békalényt, akit vasra verve hurcoltak lefelé a rámpán.
Ahogy ezt a minden emberi normától eltérő torzszüleményt nézte, Lexandróban feltámadt az ámulat bizsergető szikrája, amely hamarosan lángoló haraggá terebélyesedett – dühös volt arra a ravasz, inhumán értelemre, amely miatt a rend elvesztette azokat a bátor bajnokokat, akik most élettelenül hevernek az urnákban.
– Ez egy szlann főmágus – jegyezte meg a közelükben álló egyik csatatestvér.
Egy páncélos űrgárdista ráncigálni kezdte a csupasz, bilincsbe vert idegent minden bizonnyal a gyémántötvözet falú tömlöcökbe, mélyen az Apothacarion alatt, ahol a hóhérsebészek kínzókamrái voltak.
– Régebben nagyszerű teremtés lehetett... de most már nem az – tette hozzá a csata-testvér töprengve.
Lexandro azonban semmiféle szánalmat nem érzett. A pulzusa felgyorsult, mindkét szíve vadul kalapált, s pír szökött az arcába. A fogát csikorgatta; szerette volna puszta kézzel széttépni az idegen lényt, és felfalni vérbő zsigereit, hogy megértsen valamit különös természetéből, Hormonroham fogta el, amit a meztelen, zöld bőr látványa váltott ki belőle, midőn megpillantotta az emberiségnek ezt az idegen ellenségét, akivel valószínűleg soha többé nem fog találkozni. Rogal Dornhoz imádkozott, hogy megőrizze nyugalmát.
Biff Tundrishra a jelek szerint hasonló hatást gyakorolt a látvány. Tundrish ökölbe szorította a kezét, hogy csak úgy ropogott. A fejéhez kapott, mintha bele akarna markolni a skalpját díszítő gyöngyfüzérekbe, bár azokat már rég lenyírták, a zsíros, fekete hajzuhataggal együtt, ő azonban most meg akarta rántani őket, hogy megnyisson valami belső szelepet, amin levezetheti az egyre fokozódó nyomást.
És Yeremi Valence? A rúnák kifehéredtek az arcán.
Lexandro gyilkos – idegenölő – feromonok forró illatát érezte a levegőben.
Egy másik kadét – a szeplős Hake Bjortson – teljesen elvesztette az önuralmát. Lázas, rekedt csatakiáltást hallatva kitört a kadétok sorából, és az idegen hadifogoly felé rohant. Az ujjai karmokká görbültek, a szeme kidülledt, ajkáról nyál fröcskölt szerteszét. Semmilyen parancs nem állíthatta meg. Néhány kadét önkéntelenül előrelépett, mintha Bjortson magával vonzaná őket.
A medicus előkapott egy tűpisztolyt, és hanyag mozdulattal a Bjortson nyakán duzzadó izomkötegekbe lőtt. Egy pillanattal később az őrjöngő kadét arcra bukott, és jó pár métert csúszott még a fedélzet padlólapjain, mielőtt megállapodott volna; csikorgó körme szikrákat szórt a fémen. Az izmai egy darabig még rángatóztak. A szlann főmágus a halálra ítéltek keserű mélabújával nézett Bjortsonra.
– Kadétok! – üvöltötte a medicus. – Kettős sorokban kifelé a celláitokba, és imádkozzatok!
Egyórás ima után az az őrmester, aki megbélyegezte Lexandrót – Zed Juron volt a neve – magához hívatta őt, Valence-t, Tundrisht meg egy negyedik kadétot, Omar Akbart. Öten voltak tehát – éppen ennyi harcos tesz ki egy felderítőosztagot. Kettős sorba fejlődve meneteltek a plasztacéllal bordázott folyosókon az öntödék felé, aztán a légaknán lejjebb ereszkedtek néhány szinttel, és megérkeztek egy legyező-mennyezetű előcsarnokba, amelynek a falán energiakardok, sugárbárdok és más fegyverek lógtak.
A színes üvegből épült galéria egy barlangszerű környezetszimulátor-teremre nézett, ahol indákkal teleszőtt fák vettek körül egy rikító méregzöldben pompázó tisztást a fénylő napgömb alatt. A zsúppal fedett, kezdetleges vályogkunyhók közül tábortűz füstje szállt a mesterséges égre. Egy tucat, állatbőrökbe öltözött férfi és nő kardokat és szekercéket élesített gépies mozdulatokkal, üres tekintettel. Az elfajzott vademberek arcát obszcén démon-tetoválások díszítették.
– Most bementek – utasította őket Juron őrmester –, és megtisztítjátok ezt a termet.
A faliszekrényre bökött, amelyben néhány ütött-kopott párnázott vértezet lógott – még csak nem is hasonlítottak a felderítők büszke páncéljára.
Miközben Lexandro fölcsatolta a mellvértjét, és lábszárvédőket szíjazott a sípcsontja elé, azon törte a fejét, hogy leendő ellenfeleik valóban valami elvadult embertörzs tagjai-e, akiket külön ebből a célból szállítottak a kolostorerőd fedélzetére? Esetleg lázadók, akiket egy planetáris zendülés leverésekor fogtak el, kitörölték a személyiségüket, és arra ítélték őket, hogy legalább a halálukkal a Birodalom ügyét szolgálják? Vagy külön erre a célra kitenyésztett és kondicionált zombik, akik valójában már nem is nevezhetők emberi lényeknek?
Kadéttársainak minden bizonnyal hasonló gondolatok jártak a fejében.
Az őrmester nem mondta meg, az pedig egyiküknek sem jutott eszébe, hogy kéretlenül rákérdezzen.
A vadak – ha ugyan azok voltak – szilajon, gépiesen, ösztönösen harcoltak, érthetetlen istenkáromlásokkal árasztva el ellenfeleiket. Háromszoros túlerőben voltak – csakhogy a közönséges szekerce nem ér fel a zümmögő élű sugárbárddal, amely vajként vágja a bronzot, és az acélkard sem veheti fel a versenyt a halálosztó energiakarddal. Ráadásul ezek az egyszerű emberek közel sem voltak olyan robosztusak, amilyenné a kadétok fejlődtek az utóbbi időben.
A négy kadét csakhamar némán állt a levágott végtagok, széthasított törzsek és lecsapott fejek között; csizmájuk a sárba taposta a kiontott vért meg a gőzölgő beleket.
A hormonális feszültség eltűnt Lexandróból: levezette a vonagló testekbe hasító energiakard. Balzsamos nyugalmat érzett, azt a fajta békét, amely mindig el fogja tölteni a jövőben, ha befejez majd egy ájtatos, lojális, értelmes mészárlást.
Mivel a vértezetük kicsit bepiszkolódott, visszatértek a galériára, hogy átöltözzenek, és leadják a fegyvereiket. Juron őrmester egy neurodiszruptorral a kezében várakozott, amíg letakarították a fegyvereket, és visszaakasztották őket a helyükre. Aztán beszélni kezdett a négy kadéthoz.
– Rókák voltatok a cslrkeólban. – Az újoncok üres tekintettel meredtek pirospozsgás arcába. – Veszett kutyák a patkányketrecben. – Most már rábólintottak. – Minden bizonnyal sikeresen megtisztultatok; nemsokára ez történik majd a társaitokkal is. De nem szégyellitek-e magatokat, amiért elveszítettétek az önuralmatokat, amiért elszállt belőletek a higgadt nyugalom? D'Arquebus kadét, te mit szólsz ehhez?
– Uram, a kadét úgy véli, hogy megtapasztalta a tiszteletreméltó Dorn kegyét.
Az őrmester alaposan szemügyre vette.
– Az első harci bevetéseden, kadét, majd megtudod, hogy tévedtél. Magam is így voltam ezzel. Egyébként éppen a te világodon, az ork kalózok elleni hadjáratban.
Még soha nem fordult elő, hogy egy csatatestvér ilyen személyes természetű részletekbe avassa be őket. Lexandrónak megint pír szökött az arcába, ezúttal azonban semmihez nem fogható öröm és ámulat töltötte el.
– De uram, az háromszáz évvel ezelőtt volt! – Ez az eleven kolosszus nemigen látszott idősebbnek negyvenévesnél.
Az őrmester elmosolyodott.
– Csakhogy, mint tudod, az űrgárdisták tovább élnek a közönséges embereknél.
Egyrészt kötelességük, hogy meghaljanak, másrészt viszont az is, hogy minél tovább éljenek, a rend előírásainak szellemében. Mert mi nem veszett kutyák vagyunk, azokból akad elég szerte a galaxisban, hanem szent lovagok, akiknek cselekedeteit maga a Császár vigyázza... Azonkívül a hiperűri utazásokon az idő úgy nyúlik, mint az elasztikus műanyag. Egyszóval: igen, én valóban ott voltam a hosszú sivatagi menetelésen, és részt vettem annak a bolyvárosnak az ostromában, amelyet most Halálfőnek hívnak.
Az ábrándos árnyék-mosoly lehervadt Zed Juron arcáról.
– Sajnos azonban a kadét engedély nélkül szólította meg az őrmesterét. Két perc a neurokesztyűben, d'Arquebus. A büntetés az összes kadét jelenlétében fog meg történni. Majd megtanulod, hogy uralkodnod kell magadon.
Lexandro vigyázzba vágta magát. Tudta, hogy Rogal Dorn kegye a neurokesztyűbe is el fogja kísérni. A „veszett kutya” büntetést érdemel, mert nem volt elég önfegyelme. A hipnózis és a drogok sokat segítenek a hormonviharok megzabolázásában, amelyek az emberfölötti szervek beültetése miatt dúlják a szervezetét; amit azonban mielőbb ki kell fejlesztenie magában, az az emberfölötti akarat, mely minden körülmények között harcba küldi a testet, bármilyen sérülések érik is. Akkor valóban űrgárdista lesz belőle, aztán egy szép napon – biztosította magát – az űrgárda tisztje, később pedig (lehet-e ilyen tünékeny álmokat szőni?) akár parancsnoka is.
Így hát örömmel fogadta a büntetést.
Milyen messze jutott a selyemruháktól, a bódító hedonsavtól és a gyönyörkapszuláktól, amelyeket Trazior felső régióiban élvezett!
Így hát néhány órával később a Punitor-kápolnában Lexandro ismét elmerült a fájdalom óceánjában – két másik kadéttal együtt, akik szintén vétkeztek, miközben féktelen vérontással megtisztították szervezetüket a mérgektől. Ők ketten ordítottak – de utána a saját lábukon mentek át az ebédlőbe, és enni is bírtak. Lexandro azonban nem kiabált – legalábbis kifelé. Tűrt, és acélos elszántsággal Próbálta újjáalkotni magát.
Hake Bjortson nem volt a neurokesztyűre ítélt kadétok között. Őt soha többé nem látták viszont a társai. Mielőtt a servitorok kiosztották a vacsorát, a káplán bejelentette, hogy Bjortson instabilitása túl veszedelmesnek bizonyult. Teljes tisztelettel bár, de agymosásnak vetették alá; a teste kutatási célokat fog szolgálni.
Az ima után, amely lezárta aznap esti néma étkezésüket, a kadétok libasorban elhagyták az ebédlőt, hogy visszatérjenek sivár celláikba.
– Vigyázz! – mondta Biff Tundrish a ragyogó arcú Lexandrónak. – Ha így folytatod, flagelláns lesz belőled!
– És az micsoda? – kérdezte Lexandro gőgösen.
– Olyan ember, aki folyton önmagát korbácsolja.
– Aha! Szóval megint művelődtél.
Tundrish nem törődött a szurkálódással.
– A flagellánsok őrültek. A mi rendünkben sosem lehet tiszt belőlük. Láttam, milyen szemeket meresztesz a tisztekre.
– Te össze akarsz zavarni. Aláásnád az elhatározásomat. – Lexandro könnyedén felnevetett. – Nem úgy tanultuk, hogy az univerzum nagy része őrült?
– Ezért kell nekünk épeszűnek maradnunk. Te fényűző környezetből származol, d'Arquebus. Én éppen ellenkezőleg. Én nem csinálok erényt a szenvedésből, nem hiszem azt, hogy felsőbbrendűvé tesz. Figyelmeztettelek.
– Kedves tőled, hogy így aggódsz miattam.
– Nem szeretném, ha a csatában egy flagelláns fedezné a hátamat.
Lexandro az agresszíven vicsorgó póktetoválásra meredt, és egy villanásnyi időre különös déjavuu-érzés fogta el – mintha megint az alsóvárosban nézne farkasszemet Tundrish-sal, miután a dögevész lekapta róla az álarcát.
– Rogal Dorn bölcsességgel áldott meg téged – mondta Lexandro gőgösen. Nagyon jól tudta, hogy Tundrish sokkal több időt tölt az olvasószobákban, mint a cellájában vagy a kápolnában imádkozva.
– A kegye velem van, testvér – felelte Tundrish egyszerűen.
– Ő nem a te külön védőszented. Mindannyiunk számára másképpen nyilvánul meg.
– De mindenkivel ott van. Velem is – mondta Yeremi Valence, és közelebb húzódott hozzájuk a szürke folyosón, miközben szellőztető vízköpők és ezüstkarokra szerelt, csontfaragásokkal telizsúfolt ereklyetartók mellett haladtak el. – Rogal Dorn velem volt, amikor rendet tettem a vadak barlangjában.
Csak nem remegett meg Valence hangja?
– Ugyanúgy, ahogy az alsóvárosban akartál rendet tenni? – kérdezte Tundrish gúnyosan.
– Nem – válaszolta Valence. – A vadak semmit sem ártottak nekünk. Ha ugyan valóban vadak voltak. Én viszont egyszerűen, önkényesen elpusztítottam őket... és igen, élveztem az öldöklést, teljesen lenyűgözött... – A hangja ismét elcsuklott. – Néha furcsa az Ő akarata.
– Nézd, Valence! – mondta Tundrish, most már szemlátomást együtt érzőn. – A halál a főnök ebben az egész galaxisban, az emberlakta világok millióin. Az emberiség engedelmeskedik a főnöknek. Így képes fennmaradni, noha szinte minden ellene szól. De van, ami még a halálnál is rosszabb: a zűrzavar, a Káosz szálláscsinálója.
A Káosz említésére Valence megborzongott. A kadétok káplánja ájtatos prédikációiban csak homályos célzásokat tett az iszonyatos, mindenek fölött álló antiistenek létezésére, melyek a hiperűrt járják, s minden erejükkel igyekeznek áttörni a kozmoszba, hogy megfertőzzék magát a realitást. Antitézisei voltak ők mindannak, amit a Császár jelképezett; az űrgárdistáknak imádkozniuk kell, hogy soha ne kerüljenek szembe ezekkel az erőkkel. Soha. Semmikor.
A káplán csupán bizonytalan utalásokat tett ennek a „Káosznak” a természetére nézve, amely ellen csak a speciálisan kiképzett psziszemélyzet van felvértezve: az Inkvizíció... a terminátor-könyvtárosok... a legendás Szürke Lovagok... Az űrgárdistákra elég terhet ró a közönséges gonosz is.
Lexandro azonnal éberré vált.
– Csak nem botlottál véletlenül zárolt információkba, miközben a komputer terminálokat bújtad az olvasószobákban? – fuvolázta. – Ez kétségkívül az eretnek ség bűnével lenne határos.
Csak nem bizonytalanodott el Tundrish egy pillanatra? Csak nem szándékosan igyekezett témát váltani?
– Egy űrgárdista tíz közönséges katonával felér, Valence – folytatta sietve. – És száz egyszerű halandóval. Ezt a leckét kellett ma megtanulnunk. Legyünk méltók ehhez a leckéhez, és ne riadjunk vissza egy-két szükséges haláltól, amelynek árán ezerbillió ártatlan életet védhetünk meg. Mert hiába tűnik úgy, hogy sokan vagyunk, számunk valójában elenyésző. Milliónyi emberlakta világ van, az idegen bolygók száma százmilliókra rúg – és az összes rendben alig egymillió űrgárdista szolgál együttvéve. Ezt tanultam az olvasószobákban az Index Astartesből, amint az minden igazi űrgárdistának kötelessége lenne.
Mit jelentenek ezek a számok? Teljesen értelmetlenek! Lexandro kuncogott. Ha tömegesen lépnek fel, az űrgárdistákat nem lehet legyőzni.
– Akkor is elfajzással gyanúsítalak, Tundrish.
– Én pedig téged perverzitással – felelte Biff.
– Mindketten olyan idegenül viszonyultok ahhoz, amit védelmeznünk kell – tiltakozott Valence.
– Azt hiszem, inkább azt akartad mondani, hogy emberfelettien – vágta rá Tundrish. – És mégis, gondolj csak bele: mik lennénk mi a Császár kegyelme és primarchánk öröksége nélkül?
– Gyilkosok lennénk – suttogta Valence. – Szent gyilkosok.
– Na, ez már főbenjáró eretnekség – mondta Lexandro.
– Nem, csak gyávaság – húzta el a száját Tundrish.
– Muszáj lennie – mondta Valence – valamilyen végső igazságnak ezen az elfajzott galaxison túl. És biztosíthatlak titeket, hogy én mindenkinél eltökéltebben fogok kutatni ez után az igazság után. Kegyetlen leszek, keménykezű és agyafúrt. Igazságnak lennie kell.
És Trazior három gyermeke elvált egymástól, hogy visszavonuljon a maga cellájába. Mindegyiküknek más-más gondolatok jártak a fejében.
A kadétok megkapták Melakróm-szervüket, amely a továbbiakban érzékelni foga a szervezetüket érő külső sugárzást, és ha szükséges, besötétíti a bőrüket védekezésül.
Aztán az Apothacarion sebészei egyetlen operációval beültették az Ooliükus vesét meg a Neuroglottist. Ez a vese – a Második Szívvel összhangban – a szervezet gyors méregtelenítéséről gondoskodott, a Neuroglottis pedig az ízérzékelést finomította, különös tekintettel a mérgező anyagokra – kiválóan kiegészítve a Preomnort és az Omophageát. A kadétok egyre inkább megközelítették Rogal Dorn emberfölötti szintjét, bár a primarchájukkal természetesen sosem lehettek összemérhetők.
– És miután learattuk minden győzelmek legkeserűbbikét a renegát Hórusz ellen, a tiszteletreméltó Dorn megmentette a Császár megcsonkított, összeégett, élő halott testét – harsogta Lo Chang, a holdvilágképű csatakáplán a kápolnában -; ezt követően pedig felügyelte az Aranytrónus építését, a Császár hatalmas szellemétől vezérelve, aki egész idő alatt tápfolyadékban lebegett; aztán Rogal Dorn végignéz te, hogyan plántálják át azt az eltiporhatatlan, isteni roncsot a Nagy Trónprotézisbe; és ezután – halljátok és lmélkodjatok! – áldott primarchánk további négyszáztizenhárom évig élt...
A káplán arca kerek volt, akár a holdkorong. Odaadó eksztázisban beszélt, az arcán apró verejtékcseppek gyöngyöztek, s az izzadságon meg-megcsillant a számtalan elektrogyertya fénye – a gyülekezet úgy látta, mintha a káplán ábrázata holdvilágszerű fényt sugározna. De nemcsak ebben hasonlított a holdhoz: kráterek is voltak az arcán, ahol a sisakja átszakadt valamilyen ádáz tusában, és ezeket a krátereket fehéren világító párbajhegek barázdálták.
– És azok a cselekedetek, amelyeket Rogal Dorn ez alatt az idő alatt véghezvitt, egy egész hagiográfiát töltenek meg; ezeket most részletesen végigvesszük. Kezdjük azzal, hogy milyen szerepet játszott primarchánk a renegát Vasvitézek kiűzésében az Emberek Birodalmából, akik aztán az Iszonyat Szemeként ismert tiltott zónába menekültek; erről a régióról azonban ritkán beszélünk, és akkor is csak suttogva...
Micsoda múlt...
Ennek a múltnak már-már földtörténeti rétegei voltak, melynek szintjeit egymásra halmozódott tetemek alkották – mintha a történelem föltoronyló keresztmetszete egymásra sajtolt hullákból állna, emberekéből, félemberekéből és idegen lényekéből, és a porrá hulló csontvázakból az egész kozmoszt átívelő, roppant korallszirt alakulna ki...
Ezután a Mucranoid beültetése következett, amely a megfelelő drogok beszedése esetén olajos védőverítéket választott ki az űrgárdisták bőrén, és segített nekik elviselni a perzselő forróságot meg a maró fagyot.
Végül egy szent szertartás során az Apothacarionban a kadétok nyakába és mellkasába beültették a sarjmirigyeket. Most már valóban felkent őrei voltak a Császári Öklök legféltettebb kincsének. Testük immár igazi szentélynek számított.
Csaknem öt év telt el, mióta megérkeztek a támaszpontra. A Necromunda már-már olyan távolinak tűnt, mint a gyermekkoruk. Régen volt már, mikor Huzzi Rork őrmester azt mondta Lexandrónak, hogy később, húsz-harminc év múlva talán visszatérhet, ha az Öklök is úgy akarják. Haza? Haza? Mit jelent az? Valószínű, hogy a Necromunda nem sokat változott, számára azonban ugyanolyan idegennek tűnne, mint bármelyik másik világ, amit később esetleg felkeres majd.
A Császár még mindig nem hirdetett keresztes hadjáratot. A Birodalom évtizedekben, évszázadokban gondolkodott. A csatatestvérek azonban már kezdtek pórázukat rángató buldogokra hasonlítani, és úgy tűnt, a kadétokat épp idejében fogják felderítőkké avatni, hogy – ha szerencséjük lesz – részt vegyenek a nagy vállalkozásban.
Már csak a végső implantátum maradt, s egy szép napon Lexandrót felnyitották a műtő-oltáron – ezúttal utoljára s nem túl mélyen –, hogy beültessék a bőre alá a fekete szövettenyészetet.
Néhány óra alatt, miközben vadul viszketett és vakarózott, a szövettenyészet szétterjedt az egész testében, a külső fele megkeményedett, a belső feléből pedig csápok és tapogatók sarjadtak az idegrendszerébe.
Hónapokba telik majd, amíg a feketehám teljes, harmonikus szimbiózisba kerül a szervezetével – és közben persze a lelkét is meg kell edzeni és tisztítani a harc tüzében. Csak utána fognak aljzatokat vágni a feketehámba, hogy Lexandro közvetlenül is csatlakoztatni tudja magát az energiapáncélhoz; ekkor válik majd tökéletesen eggyé harcos és felszerelése. De már nem tekintették kadétnak. Följebb került egy fontos lépcsőfokkal, beavatták Dorn titkos kultuszába.
A volt kadétokat néhány nap múlva – miután alaposan belaktak nyers, véres hússal, amely fölött még melegen gőzölgött az ölés illata – a reclusiarcha testvér, a kultusz letéteményese ünnepélyes körmenetben az Assimularum boltozatos, trófeákkal teleaggatott csarnokába vezette. A fellobogózott falakat freskók és idegen lények koponyái díszítették; az üres szemgödrök vakon nézték legyőzőik titkos rítusait, a kongó csonthéjakból még az elfajzott, inhumán gondolatok kísértő szelleme is rég elszállt már.
Az ősrégi, hatalmas, berakásos paravánfalat, amelyen az Öklök a császári palotát védték a lázadók páncélozott Titánjai ellen, most félrehúzták, hogy bejárást nyissanak a Reclusiamba. Csatatestvérek álltak meditációs pózban a primarcha dicsőséges vértezetének darabjai előtt, melyeket ezredévek óta itt őriztek.
Az új beavatottak most pillantották meg életükben először az Isteni Császár nemesmárványból készült belső szentélyét – a tejfehér, kristályos mészkőben húzódó élénkvörös erek mintha csak az Ő elgyötört, mentális csápjai lettek volna, amint átszövik a fénylő gázködöket.
Közvetlenül szemben volt Rogal Dorn belső szentélye, amelyet összesajtolt, kénnel sűrített borostyánból faragtak ki. Falain lapislazuli erek futottak, s az Öklök legszentebb ereklyéjének adott otthont: a primarcha roppant csontvázának, melynek színborostyán foglalata az emberi test formáját utánozta.
A növendékek valamennyien letérdeltek. Tekintetük a hatalmas csontokra szegeződött, amiket féltőn-gondosan ölelt a makulátlan, aranysárga borostyánhús. A reclusiarcha jelére a parázsgömbök kialudtak, csak egy ferde fénynyaláb világított tovább valahonnan az óriásboltozatról, mintha folyékony csillagfény lenne. A sugár egy hatalmas jádetömbből kifaragott, díszes oltárra irányult, melyet aranybrokát selyemterítő takart; egy kés, egy kefe meg egy kehely nyugodott rajta. A reclusiarcha az oltár mögé lépett, és felemelt egy ovális, homorú tükröt, amelyet valamilyen idegen lény hurokba hajlított gerince keretezett; a tüskés csigolyákba nagy erejű rúnákat véstek. Elnyújtott liturgiába kezdett, aztán megbillentette az ezüstözött üveget, és a visszaverődő fényt a csontvázra irányította. A borostyán hirtelen felragyogott – epebajos, olajzöld árnyalatban, úgyhogy az álizmok megint életre kelni látszottak, bár ezúttal üszkösen és betegen. Mintha a primarcha rég elporlott teste ismét feltámadt volna, áttetsző, rothatag húsfoszlányokba öltözve. Tökéletes volt, makulátlan, egyvalamit kivéve...
– Maii manent cum nostris semper in aeternum, Primarche! – kántálta a reclusiarcha a papok szent nyelvén, amiből a hallgatóság semmit sem értett, legfeljebb ősi sirámok és okkult varázsigék különös egyvelegének vélte. – Interficere est orare, Primarche!
Aztán megfordult, és lefordította birodalmi gótra:
– A te kezed örökkön-örökké velünk marad, primarcha. Ölni annyit tesz, mint imádkozni.
A primarcha keze hiányzott...
Amint a reclusiarcha elfordult, hogy visszaakassza a tükröt a falra, a borostyánból sugárzó fény kialudt. Most a kefét emelte föl, és biztos kézzel, fürgén dörzsölni kezdte a sűrűn álló sörtékkel a félisteni, halott keresztes lovag kőkemény burkát. A masszív vállaknál kezdte, és tisztelettudóan folytatta egészen a lábakig, mintha leporolná – de a hatás teljesen más volt. Mert a növendékek kurtára nyírt haja – és minden szál szőr testük födetlen és rejtett pontjain – hirtelen bizseregni kezdett, majd az égnek meredt, mintha néhány pillanatra valamilyen elektromos kísértet szállta volna meg őket.
A reclusiarcha visszatette a kefét az oltárra, aztán elvette a kis, éles kést meg a kelyhet. Letérdelt Dorn elé, és magasra emelte a kést.
A primarchának mindkét keze hiányzott...
A reclusiarcha térdet hajtott, lefaragott néhány nagyobb borostyánszilánkot a primarcha két lábujjáról, és a kehelybe ejtette őket. Felállt, a növendékek felé fordult, és a magasba emelte a kelyhet, amely szinte izzott. Valami pezsegve habzott benne. A bugyborgó borostyánolajból illatos, fehér füst szállt fel.
– Respire corpus memoria! Lélegezzétek be testemnek emlékét!
Végigsétált a forró kehellyel a növendékek sora előtt, hogy mindegyikük mélyen belélegezhesse a bódító, fűszeres illatot. Időnként biztosan friss, olvasztott borostyánnal töltik ki a faragókés hagyta réseket – hacsak az a borostyántest nem pótolja a hiányt magától. Ki tudja, mire lehet képes az ősrégi, kevély csontváz a hideg burok mélyén?
Mikor a reclusiarcha visszafelé menet is elhaladt előttük, minden növendéknek ki kellett nyújtania a középső ujját, mereven eltartva a többitől. A kis kés borotvaéles volt; egymás után körbehasította a fölemelt ujjak hegyét, és mielőtt a Larraman-sejtek beforrasztották volna a sebet – persze az is lehetséges, hogy a pengét valamilyen különleges alvadásgátló szerrel kenték be –, élénkpiros vércseppek hullottak rubinkönnyek gyanánt a kehelybe minden egyes kézről, majd vegyültek el egymással röpke pillanatok alatt.
A reclusiarcha az ajkához emelte a kelyhet, és felhajtotta a vérrel kevert, forró borostyánolajat.
– Ego vos initio in Pugnorum Imperialorum fraternitate in secundo grado – kántálta dallamos hangon. – És miután tapasztált felderítőkként visszatértek az első bevetésetekről – ígérte –, más testnedveiteket is összevegyítjük majd ebben a kehelyben, amely hajdan magának a primarchának az ivókupája volt, s akkor beavatást nyertek a testvériség harmadik fokozatába, noha ez, önmagában, a harmadik fokú szertartásnak a felszíne lesz csupán...
A parázsgömbök kigyulladtak.
Hol lehet a primarcha keze...?
Az oltár két oldalán, a márványfalon két jókora, műarany ereklyetartó lógott; a domborművek csukott szárnyukon ősi, szögletes vonalú űrgárdlsta páncélokat ábrázoltak.
A reclusiarcha kinyitotta az ereklyetartókat; előbb a bal, aztán a jobb oldalit.
Odabent magnilencsés üvegű, átlátszó sztázistartályokban ott pihent Rogal Dorn két csontökle, hiánytalanul; csaknem az összes szabad felületet miniatűr írásjelek és címerpajzsok borították.
– Egyedül rendünk mindenkori parancsnokát illeti meg a kiváltság, hogy amilyen apró jelekkel csak tudja, belefaragja ezekbe a szent csontokba a személyes címerét – közölte a reclusiarcha.
A két csontkézen így is alig akadt már szabad hely. Parancsnokok évezredeken átívelő sora, ősinél is ősibb hagyomány...
Micsoda tátongó szakadéka ez az időnek – és a fegyelemnek!
Maradt még Dorn kezén szabad felület egy majdani, Lexandro d'Arquebus nevű parancsnoknak, hogy belevésse majdani címerét...
A reclusiarcha minden növendék homlokát felkente krizmával, a szentelt balzsammal. Aztán hosszú litániába kezdett az egyes csontokról, meg a hajdani parancsnokokról, akik a Császár kegyéből uralkodtak a kolostorerődben.
– Ha ökölbe szorítjátok a kezeteket, rájuk gondoljatok! Amikor megragadjátok a fegyvereteket, ezek a nevek mind ott feszülnek majd a markotokban, s ütésetek ronccsá zúzza az edzett acélt, mert ott lángol benne Dorn minden fiának hatalma! Manus sinister, első kézközépcsont: Lord Bronwin Abermort, Lord Maximus Thane, Lord Kalman Flodensbog, A hüvelykujj első perce: Lord Ambrosian Spactor...
A litánia hipnotikus erővel duruzsolt tovább a fülükben.
Mind közül talán a legfurcsább talizmánt – azt, aminek révén a beavatottak a lehető legintimebb módon a rend részének érezhették magukat – egy hosszú kriptában tartottak a Reclusiam alatt, ahová csak egy olyan légaknán lehetett lejutni, amely pillanatok alatt mindenkit hamuvá égetett, akinek nem sarjadt a testén feketehám.
Itt lent az adamantiumpadlóban keskeny, sekély, sokszínű csatornák futottak ezerfelé, melyeket sok-sok emberöltő alatt sem koptathatnak el az űrgárdisták csizmái; mint valami gigászi, kozmikus útvesztő alaprajza. A csatornák mellett kis mélyedések sorakoztak, akkorák, mint egy Császári Ököl hüvelykujjának lenyomata, és mindegyik mellett egy-egy rúna állt. Ennek a teremnek a végében, mely leginkább valami ősrégi, titokzatos térképre vagy játékmezőre emlékeztetett, hatalmas plasztkristály üst toronylott, csaknem színültig telve apró golyóbisokkal, amelyek első pillantásra véreres, okkersárga szemgolyóknak tűntek.
Mindegyik golyóbis egy-egy kadétcsoport beavatásának állított emléket az idők során, mindegyik egy-egy olvasztott borostyánból és alvadt vérből összekérgesedett rög volt. A borostyánt és a vért Rogal Dorn ivókupájából kortyolta ki a mindenkori reclusiarcha, aztán később ilyen formában ürítette ki magából.
A kripta-emlékmű túloldalán egy másik hatalmas üst sötétebb golyóbisokat tartalmazott, minden bizonnyal a harmadik fokozatú beavatottak borostyánnal balzsamozott testnedveit.
Miféle szent játékot játszanak ebben a teremben? Milyen ősi szertartásokat végeznek ezen a padlón? Miféle tiltott praktikákat – vagy akár eretnek pszimágiát – lehet gyakorolni végső szükség esetén ebben a kriptában? A növendékek már rájöttek, hogy vannak titkok, melyeket említeni sem szabad a Reclusiamon kívül – szörnyű titkok, melyekbe ugyan beavatták őket, de talán eljön az idő, amikor keserűen bánni fogják.
A rend a lehető legszervesebb, legzsigeribb módon kötötte őket magához, kegyetlen bensőségességgel: felfalta és megemésztette valamennyiüket.
Az ünnepélyes és hátborzongató beavatási szertartás után, mintegy a komor hangulatot feloldandó, meghívták őket, hogy tekintsenek meg egy párbajt...
Két csatatestvér, aki előtte egy teljes napot és éjszakát végigböjtölt a Solitoriumban, nézett farkasszemet most egymással az Aréna Restrictában, ebben a dongaboltozatos csarnokban, amelynek sötét pompával sugárzó, poroszkék falait stilizált, vérvörös villámok osztották széles, ferde sávokra. A padló fém sakktábla volt, ugyanilyen színekben. Egy vörös meg egy kék mezőn, de nem közvetlenül egymás szomszédságában két pár térdig érő, fekete bőrcsizma várakozott, csillogó acéltömbökre erősítve. A falakon antik tengerész-kardok, párbajtőrök, szablyák és kriszkések lógtak, meg kőből faragott ivómeszelyek, amelyeket kétfejű sasok, horogkeresztek és agyaras vaddisznófejek díszítettek.
Egy tucat csatatestvér tanú magasított trónusokon ülve kortyolgatott más, hasonló meszelyekből, melyeket servitorok kínáltak nekik. A leendő felderítők hosszú lábú lócákon kaptak helyet, és nekik is jutott a keserű, habzó főzetből, melynek szesztartalmát Preomnor-gyomruk szinte azonnal közömbösítette. A megfigyelőgép egy óriás vámpírdenevér fejét formázta, szeme vérvörösen parázslott; köpenyes döntőbíró ült mellette, akinek névtelenségét – és pártatlanságát – leforrasztott rostélyú sisak biztosította. Fülantennái ultrahang-hálót szőttek a terem köré, s ez a legapróbb mozdulatokat is érzékelte a központi arénában.
Lexandro Valence-re és Tundrishra emelte a meszelyét, akik a bal oldalán ültek.
– Emlékeztek a fűszeres, jegelt julepi pezsgő zamatára? – Az alkohol emlékeket ébresztett benne.
– Persze hogy nem! – felelte Valence. – Hogy emlékezhetnék rá? Csak nem valami rég elvesztett fényűzés jár a fejedben?
Tundrish ravaszul azt mondta.
– Talán azt hiszi, hogy ha előléptetik tisztté, visszanyeri a régi kiváltságait. De én úgy hallottam, Lord Pugh annyira megveti az érzéki gyönyöröket, hogy kiégettette az ízlelőbimbóit. Valahányszor lakomázik, az érzékei böjtölnek.
Valence bólintott, mintha összeesküdött volna Tundrishsal.
– Önmaga rótta ki magára ezt a büntetést, mert egy borzalmas bevetésen százhetven űrgárdistát veszített, és mert a Császár sem érzékeli sem az ízeket, sem a szagokat.
– Ezen igazán csodálkozom – húzta a szót Lexandro. – Ha ez a saját külön penitenciája volt, honnan tudnak róla mások? A legendák gyakran a semmiből szökkennek szárba.
Csak nem csípett be az absztinencia hosszú évei után, második gyomra ellenére? Talán a régi, gúnyolódó Lexandro bukkant fel újra a rövid pihenő közben? Perverz örömöt lelne benne, hogy megosztja érzéseit és gondolatait traziori testvéreivel? Esetleg hallucinál, és Fenséges Fantazmáknak képzeli őket – egy díszes aréna széksoraiban, ahol nemsokára agymosott rabszolgákat uszítanak egymásra, eleven bábukat, akiket a nézők irányítanak?
– Óvakodj az istenkáromlástól! – tanácsolta Valence szúrósan – ugyanolyan hangnemben, ahogy egyszer Lexandro mondta neki.
Lexandro szabad keze hirtelen olyan erővel ragadta meg Valence csuklóját, hogy közönséges embernek csontja törött volna. Szóval Lexandro rádöbbent a hibájára? Lehet, hogy egy pillanatra valóban más embernek látta Tundrisht és Valence-t? A szemében Dorn fénye lobogott.
– Sose vádolj istenkáromlással, még tréfából sem! Egy igazi Ökölnek meg kell fontolnia, mit mond! Alaposan meg kell fontolnia. Ami pedig az előbbi megjegyzésemet illeti, csak egy kis bensőséges hangulatot akartam teremteni. Udvariasságból. Már látom, hogy időpocsékolás volt.
– Persze, időpocsékolás – mondta Valence. – Mivel te egyértelműen magasabb rendű vagy. Most azonban, testvér, lennél olyan szíves, és levennéd rólam a kezedet?
Lexandro elkapta a kezét – mintha észre sem vette volna, hogy megmarkolta a szomszédját.
– Különben – szólt közbe Tundrish – hajlamos leszel rá, hogy fölösleges párbajokat provokálj.
Lexandro lángoló szemmel, szinte vakon meredt Tundrishra. Olyan ember tekintete volt ez, aki egyszerűen keresztülbámul a társán, s pillantását valamiféle képzelt, ragyogó napkorongra függeszti mögötte.
– Dornnal vagyok – motyogta. Most már két szív ver a testében. Lehet, hogy lelke is kettő van? A régi főlakó lélek, amely ott lapul az új Ököl-lélek mögött? Hipnotizálná, bénán – legalábbis az esetek túlnyomó részében –, és mégis ingerlőn, csiszolatlanul? Lehet, hogy ezt a lelket néha... nosztalgia gyötri?
– Szóval belőled is legenda lesz? – Tundrish fölényes, megvető mozdulattal megbillentette a meszelyét, és kilöttyintett pár kortyot az italból. Egy servitor sietve odaloholt, hogy feltörölje.
Lexandro nem szólt semmit. Az irgalmatlan, gyötrő lángba bámult, melyet rajta kívül senki sem láthatott, és kiirtott az agyából minden atavisztikus gondolatot, amit a szesz keltett életre benne. Aztán teljes figyelmét a kezdődő párbajnak szentelte.
Két csatatestvér kapaszkodott fel a párbajtömbökre, és lépett bele a nehéz acélba foglalt csizmákba. Derékig csupaszok voltak, feszülő izomzatukon halványan kirajzolódtak az évtizedes műtéti hegek, melyek már alig látszottak. Valójában csak az Occulobisszal fölszerelt szemek tudták kivenni annak a sebészi átalakításnak a nyomát, amely hajdan űrgárdistákká tette őket; mintha leheletvékony, halvány rózsaszín vonalak hálózták volna be kőkeményen duzzadó, melakrómmal színezett izmaikat, akár a nemesmárványt átszövő erezet, amely idővel okkersárgává sötétül, majd szurokfeketévé. A küzdő felek felvették a védőszemüveget.
Keskeny, volfrámacél vívótőrükkel előbb a köpenyes bírónak tisztelegtek, aztán egymásnak. A döntőbíró néhány gyors ráolvasással és kézmozdulattal bekapcsolta a megfigyelőgéphez kapcsolt műszereket, mire a két acéltömb közelebb csúszott egymáshoz – két mezőnyire, azaz vívótőrtávolságra –, majd mágnesesen a padlóhoz rögzültek. Ha csak egy mező marad köztük, az késtávolság lett volna.
A felületes szemlélő szemében az egész párbaj elég ostobának tűnhetett volna: két tagbaszakadt óriás – aki teljes mozdulatlanságra van kárhoztatva, legfeljebb a törzsével tud elhajolni – addig vagdalkozik eszeveszetten cselezve és hárítva, míg a vámpírdenevér-készülék úgy nem dönt, hogy elég seb esett, elég vér alvadt vékony cinóbercsíkokká.
Pedig nem így volt. Minden mozdulatot a legapróbb részletekig kiszámítottak, s a két penge kecses légitáncot ropott egymás körül, villogva, kitérve, nyílást keresve – volfrámacél pas de deux volt ez, a versengés vadállati ösztönének esztétikummá finomult változata. Így ment ez egy percig, két percig, háromig – aztán egy vékony karcolás az egyik küzdőfél arcán eldöntötte a párbajt.
A csatatestvérek tisztelegtek egymásnak.
– Bocsánatért esedezem a hibámért – jelentette ki a vesztes szertartásosan. – Megtisztelsz becsületed jelével. Köszönöm néked. A lekötelezetted vagyok.
– Nem – felelte a győztes udvariasan –, én tartozom neked.
A mágnesbüincsek kikapcsoltak, és ők leléptek a párbajtömbökről. Servitorok siettek oda hozzájuk hatalmas, habzó meszelyekkel – az egyik vörös volt, a másik kék. A két ellenfél egy hajtásra lehúzta az italt, aztán olyan erővel csapta össze a kőből faragott kupákat, hogy szilánkokra törtek.
A döntőbíró előrelépett, és tanulmányozni kezdte a padlóra hullott darabokat, hogy az elrendezésükből megállapítsa, maradt-e ellenségesség a két csatatestvér között.
Néhány héttel később a kolostorerőd fedélzetén élesen kongani kezdett a vészharang. Minden csatatestvér szívét öröm töltötte el; akárhol voltak éppen, megálltak pár pillanatra, hogy pusztító fohászt küldjenek a Császár ellenségei felé. Lexandro majdnem elsírta magát.
Mert igen, ó, igen: most már biztos volt, hogy az újdonsült űrgárdista felderítőket egy hivatalos keresztes hadjáraton vetik majd be először...
MÁSODIK RÉSZ
A karkasoni keresztes hadjárat
A komphajó vörösen megvilágított gyomrában Yeremi megkapaszkodott az egyik kígyó alakú falikarban, mikor a jármű vibrálni kezdett. A burkolat panaszos hangokat hallatott, a hajtómű elkínzottan nyöszörgött, ahogy a Karkason felső atmoszférája durván, csalódottan körülsimogatta ezt a plasztacél behatolót, amely egyre mélyebbre merült bele. A bolygó levegőkeze felhólyagosodott a súrlódástól. Az űr fregattban a pusztulás csírái lapultak, melyek nemsokára ki fognak törni onnan.
Yeremi felderítőtársai kapaszkodtak, és harsány imákat üvöltöztek Rogal Dornhoz, őrmestereik nagy megelégedésére. Ahogy beléptek a légkörbe, az iszonyú lárma csaknem elnyomta a hangjukat.
– Primarcha, progenitor, kend fel szent olajjal jövetelünket a veszedelmeknek eme bolygójára...
– Aztán lobbantsd lángra azt az olajat...
– Hogy gyorsan áttörhessünk minden védelmen, ahogy az parancsnokaink agyában megfogamzott...
– Hogy elpusztíthassunk minden gonoszt...
– A te dicsőségedre, és az Ő dicsőségére a Földön...
– És a felsőbbrendű igazság diadalára – tette hozzá suttogva Yeremi, mintegy személyes ámenként.
– Yazoooo! – rikoltotta el magát a bolynyelvén valamelyik quinspirusi felderítő; a pillanat hevében megfeledkezett az udvarias, tisztelettudó beszédről, mintha sosem tanult volna birodalmi gótul. Az egész fejét kopaszra borotválta, csak néhány hajtincset hagyott a tarkóján, szoros kontyba tűzve. Kivicsorította feketére festett fogait, és tovább ordított: – Zooyaaaay-yaa-yaa!
A széthasadó légrétegek egyre erősödő sikolyától alig lehetett hallani a csatakiáltást.
– Yaa-yaa-yaa! – csatlakozott a kórushoz néhány másik quinspirusi.
A szállítótér jobb oldalán két osztag Ököl állt mereven, teljes csatapáncélban, sorozatlövőket és lánckardokat markolva; mágneses csizmájuk a vezető rudakkal ellátott fedélzethez rögzítette őket. A sötétség leple alatt fognak kiszállni valamelyik célzónában, ötven kilométerre a rákos óriásként terpeszkedő Sagramoso várostól. Aztán a komphajó – ha közben le nem lövik – közelebb lopakodik az egyik hegyes völgyes, jómódú elővároshoz, és kiokádja magából a terrorcsapatokat: a felderítőket.
A felderítőket vezető őrmesterek hibrid páncélt viseltek: sas díszes plasztront, rugalmas anyagból készített lábvédőt, valamint hatalmas vállvértet, amelybe drágaköves csatabárdok képét maratták – sisakot azonban nem, mivel a könnyűvértezetű felderítők fejét sem védte semmi.
Yeremi, továbbra is az igazság szót suttogva, a négy részre osztott megfigyelő képernyőt nézte. Az egyik negyed egy bálnaszerű csapatszállító hajót mutatott, amely lomhán ereszkedett a lenti világ felé, fedélzetén egy birodalmi rohamosztagos ezreddel, melyet – valós időben számolva – évekkel ezelőtt vezényeltek át ebbe a háborúba.
Egy másik negyed a Karkason éjszakai oldalát mutatta: végtelenbe nyúló sötétség, itt-ott kis piros szeplőkkel pettyezve, melyek működő vulkánok voltak – bár nem az összes, mert számos tűzhányó mérgező füstfelhők mögött lapult...
A harmadik negyedben, a nagyítás miatt kissé elmosódva, a bolygó fővárosa látszott, szenesedő daganat gyanánt. Perzselő fénydárdák lövelltek belőle az égbolt felé, folyton változó, függőleges sugárhálót alkotva: a lézerlövegek elhárító tüze. Miközben Yeremi figyelte, egy lefelé igyekvő diverziós fregatt felizzott, és nyomtalanul elenyészett...
A képernyő negyedik negyede az ellenség egyik orbitális harcállomásának a roncsát mutatta: lomhán forgott az űrben, a háromfelé hasadt cirkálóval együtt, amely néhány órával korábban belerohant, hogy semlegesítse. Hulladék és apró testek keringtek körülöttük keskeny salakgyűrűben, amely időről időre felragyogott, amikor a fémszilánkokon és a szkafanderes hullákon megcsillant a beeső napfény...
A város fölött egy másik öngyilkos fregatt robbant szét káprázatos, véres-nemes tűzgolyóvá.
– Hét perc a célzónáig. – A pilóta érzéketlen hangja egy sárgaréz hangszóróból harsogott, amely szélesre tátott, tépőfogas kígyópofa alakját viselte. A rettenetes lármával járó rázkódás, amely a légkörbe való belépést kísérte, most már reszketeg, sziszegő vibrálássá szelídült, amit csak a Lyman-fül tudott megkülönböztetni a hajtómű fojtott dübörgésétől. – Planetáris gravitációhoz való alkalmazkodásra felkészülni! Mesterséges gravitáció öt másodperc múlva kikapcsol. Vége.
A padló megbillent előre, és Yeremi egyszerre csak nehezebbnek érezte a testét.
– Rendben! – csattant fel Juron őrmester. – Rozsomák osztag: miért vagyunk itt a Karkasonon?
– Gyakni! – vágta rá Tundrish, mielőtt Yeremi megfogalmazhatta volna a válaszát, és kivicsorította élesre köszörült fogsorát. – Aíegctgyakni!
És tény, hogy ez a felelet nagyjából megfelelt a valóságnak, már ami a felderítőket illeti. Lehet, hogy a harc kilátására a volt dögevészről egyszeriben lehámlott a fáradságosan megszerzett kultúrmáz?
D Arquebus, az őrült sznob elhúzta a száját a válasz hallatán.
– Azért vagyunk itt, mert Lord Sagramoso átkozott eretnek, és más eretnekeket is a Császár ellen bujtogat.
– Hitetlen kutya, úgy bizony – helyeselt Omar Akbar, akinek az arcát furcsa, szimmetrikus rúnák díszítették. – A Császár hatalmas! – Akbar egy sivatagi terep-szerelvényes klánból származott.
– És te, Valence, te mit gondolsz?
– Azért vagyunk itt, hogy érvényt szerezzünk az univerzális törvénynek – mondta Yeremi. – És ráadásul... A Karkason termeli a legjobb minőségű energiakristályokat a csatapáncélok működtetéséhez.
D'Arquebus kuncogott.
– Úgy beszélsz, mint egy igazi, józan technikus, akinek kozmikus küldetése van.
Ugye igyekszel majd megvédeni minket odalent, nehogy túlzásokba essünk?
– Csak el ne cseszd a murit! – mondta Tundrish, mintha soha nem ismert volna más nyelvet a dögdumán kívül.
Juron zord pillantást vetett ezekre a vetélkedő lelkekre. Most, hogy a volt kadétokat felderítővé avatták, már szabadon beszélhettek. De akkor is...
– Azt hittem, hogy ti hárman, trazioriak olyanok vagytok, mint a szívüknél összenőtt sziámi ikrek – mondta az őrmester. – Ahogy kivonszoltátok egymást az iszonyalagútból...
– Igen – felelte Tundrish –, de a vérünk méreg egymás számára. Igaz, hogy csábító erejű méreg.
Juron elkomorodott.
– Látom már, hogy sokszor fogtok párbajozni, míg az ellenséges érzelmek utolsó nyomától is megszabadultok.
D'Arquebus arcára éteri mosoly ült ki.
– Ó, nem hiszem, hogy mi valaha is párbajoznánk egymással.
Vajon melyik énje mondta ezt? Dorn vakbuzgó híve? Vagy a háttérben meghúzódó főlakó jampec?
– Mindegyikőtök válasza helyes – mondta Juron –, a tiéd pedig – fordult Yeremihez – stratégiai távlatú. Ámde – és az állával Tundrish felé bökött – a te válaszod írja le legjobban, mi a feladata most a felderítőosztagoknak: a terrorizmus legelvetemültebb eszközeihez kell nyúlnunk, hogy segítsünk helyreállítani a Birodalom rendjét. Minél találékonyabbak vagyunk, annál jobb. Kevesen vagyunk, de el kell hitetni a lázadókkal az ellenkezőjét.
– Egy perc a célzónáig. Öklök: felkészülni!
A komphajó megrázkódott, és vadul billegni kezdett. Csak nem vették tűz alá?
Ennek a keresztes hadjáratnak a célja nem a féktelen rombolás volt. Legalábbis nem elsődlegesen, bár könnyen elképzelhető volt, hogy a következménye ez lesz. A kívánt végeredmény a Karkason örökletes uralkodóinak, a Sagramoso-családnak a kiirtása volt, ad extremumfetum – az írmagjukig.
A Karkason régebben a Birodalom kormos drágaköve volt. Egyes tűzhányóiból folyamként ömlött a transzurán elemekben dús láva, amely nagy mennyiségű pszicuriumot tartalmazott. A pszicurium felbecsülhetetlen értékű anyag volt, a pszi csuklyák, valamint az űrgárdisták könyvtárosai által forgatott energiakardok készítéséhez használták fel. Más kitöréseknél szerteszét szóródtak a lávamezőkön a fóldmélyi magmában kijegesedett energiakristályok, olykor agyonütve a begyűjtőket. Számos ilyen mező színtiszta vitrodurból volt, abból a füstös-sötét páncélüvegből, amelyből Sagramosovárost – a „Birodalom fekete gyertyatartóját” – is építették.
Lord Sagramoso fennhatósága kiterjedt a Kark napnak és nyomorék, vörös törpe ikercsillagának, a Karka Secundusnak a többi sivár bolygójára is; az ikercsillag körül csak néhány kicsiny bányászvilág keringett.
Mikor a gőgös és nagyra törő Pulgor Sagramoso harminc éve uralomra került, független uralkodónak és istennek nyilvánította magát. Kész volt rá, hogy a saját maga által megszabott feltételek szerint kereskedelmi szerződést kössön a Birodalommal, s ő ezt két egyenrangú fél, két szuverén isten szövetségének fogta volna fel. Isteni mivoltát bizonyítandó, a testőrgárdájával lemészároltatta a birodalmi kultusz összes prédikátorát és az Administratum minden hivatalnokát, aki csak a keze közé került – a birodalmi kultusz pontifexét pedig egy tűzhányóba dobatta.
Tíz évvel később a Birodalom regisztrálta, hogy a Karkason eretnekké lett. Tizenöt év múlva nyilvánvalóvá vált, hogy Lord Sagramoso arra bujtogatja a szomszédos naprendszerek örökletes kormányzóit – ezek főleg mezőgazdasági világokon uralkodtak –, hogy csináljanak komposztot a prédikátorokból, és inkább neki esküdjenek hűséget, mint egy tőlük harmincezer fényévre élő istenségnek.
Húsz évvel a pontifex elégetése után megkezdték a keresztes hadjárat tervezését – mert a Birodalom malmai többnyire lassan őrölnek. Az azonban egyértelmű volt, hogy a Sagramoso-klánt mikronnyi porszemekké kell morzsolni, és egy új, hűséges kormányzódinasztiát ültetni a helyére. A parvenü minicsászár eleven istenkáromlás volt.
Az orbitális lézerütegektől eltekintve, a Karkason felszínének nagy része védtelen volt. De mi értelme lenne megszállni egy vulkánokból álló hegyláncot vagy elfoglalni egy lávatavat? Magát Sagramoso várost légelhárító lézerlövegek védték; ezeket nem lehetett egykönnyen semlegesíteni. A csatahajók precíziós lézertüzét szétszórják és hatástalanítják a város vitrodur védőpajzsai. A plazmalövedékek lángoló pokla úgyszintén nem tenne sok kárt ebben az anyagban, amely a vulkánok méhében kristályosodott ki – záró bombák és termonukleáris rakéták bevetése esetén pedig sem a városból, sem a lakosságból nem maradna túl sok az új, császárhű kormányzócsaládnak. A Birodalom szervei úgy falták a pszicuriumot meg az energiakristályokat, mint egy beteges ínyenc az osztrigákat. Egy emésztési gondokkal küszködő, köhögő, tüdőbajos – ám igen harcias természetű ínyenc, aki csak az ilyen ritka táplálékon él meg...
Ráadásul ennek az ínyencnek a szíve a kultikus tiszteletből meríti az energiáját, amit a karkasoni eretnekek megtagadtak tőle.
Feltételezhető, hogy az istenzsarnok székbolygóját védő haderő nagy létszámú és jól fel van fegyverezve, de vajon mennyire tapasztalt? Ezért vetették be a birodalmi rohamosztagosokat, hogy felhígítsák az ellenállás savát, és lehetővé tegyék a több mint hétszáz űrgárdistának, hogy Lord Vladimír Pughgai az élükön gyilkos, jól szervezett támadást intézzenek a főváros és a kormányzói testőrgárda ellen, kásává morzsolva mindkettőt.
Miközben a felderítők fel-alá kóborolnak a városban – páncélos bolhák gyanánt, amelyek iszonyatosakat marnak...
A komphajó leszállt. Yeremi felhúzódzkodott a kígyópofát formázó kapaszkodón, és hunyorogva nézte az Öklök sisakja fölött, ahogy a három portyázó gép kidübörög a rámpán a szomszédos, nagyobb szállítótérből a hullámzó ébenfekete láva megkövült tengerére.
A páncélosok széles hernyótalpai meg-megcsúsztak a törhetetlen üvegrétegen, élénkvörös szikrák záporoztak. A lézerágyúk éberen forogtak, de semmi gyanúsat nem találtak a közelben.
Az Öklök már kifelé meneteltek, kettős oszlopban. Az éjszakai égen füst- és hamucsíkok úsztak, a legtöbb csillagot eltakarva, de Karkason egyik tojás alakú holdja átragyogott a mocsokfátylon, s kicsivel odébb úgy tükröződött vissza a hullámokba dermedt láván, mint egy délibábos ezüsttavacska vagy egy eltorzult, jéghideg óriásmedál. A beáramló léghuzatban Yeremi egy pillanatra égő benzin bűzét erezte, aztán a csapóajtó felhúzódott, és a helyére kattant. A jármű megremegett, fölemelkedett a talajról, és vadul kacsázva, minél alacsonyabban maradva megindult a város külső negyedei felé.
Azok a szurokfekete ernyők...
Alattuk, mögöttük fények miriádja hunyorgott haloványan; jelentéktelennek tűnő, pislákoló fényeké, melyeket úgy megszűrtek az obszidián- és vitrodur rétegek, hogy foszforeszkáló parányok sűrű rajára emlékeztettek csupán, amit a messzi távolból lát az ember a tengerfenéken lévő roppant alvilági hasadékba, amely nagyon mély, nagyon hosszú és nagyon széles...
Fölöttük állandóan változó mintájú fényháló villódzott, mintha valami óriás kézimunkázó hímezné ki halállal az éjszakai eget.
A komphajó meglódult landolás közben, kicsit odébb csúszott a vaskemény üvegfelszínen, aztán csattanva leereszkedett a rámpa. A felderítők felderítőosztag pillanatok alatt kiugráltak, majd az őrmesterek intésére szétszóródtak. Az űrkomp máris emelkedni kezdett; a pofája tátva maradt, s a hosszú fémnyelv úgy lógott ki belőle, akár valami idióta degenerálté; a hajtómű dübörgött, a felszabaduló gázok forró löketekben száguldottak végig az üvegsíkságon.
A pilóta kezdetben talán bizonytalankodott, hogy a célzóna felszíne – az egymást átfedő fekete üveglapok, a mélyben izzó parázsgömbökkel – tömör-e, vagy csalóka. Most valószínűleg a sötét, füstös, zömök tornyok zavarták körös-körül, melyeknek tompa fénnyel világító szíve a röntgengép képernyőjén lüktető emberi szervekre emlékeztetett – miközben odafent az eget vékony, összefüggő fénycsíkok százai szabdalták keresztül-kasul, villódzva, vibrálva, felizzítva az útjukba eső légköri porrétegeket. A város légelhárító lövegei a beérkező hajókat keresték. A lézerháló folyton változott, a kétdimenziós keresőfények halálos, görcsösen rángó macskabölcsőt alkottak; a tüzérek bizonyára számítógépagyú lexmekek voltak, kiborgizált rabszolgák, akiket örökre egybeépítettek a fegyverükkel.
Amint a menekülő komphajó a magasba emelkedett, a macskabölcső egyik szegélyszála feléje villant. Fénycsíkok ragyogtak. A hajó felizzott, egy pillanatra megvilágítva az alatta elterülő tájat – korábban az éteri lézerszövevénynek az ébenvárosról visszatükröződő torz visszfényei csak zavarták a szemet. A jármű, melynek Yeremi tíz másodperce még a gyomrában volt, felrobbant, semmivé enyészett.
Addigra már ő, Tundrish, d'Arquebus, Akbar meg az őrmester egy tömzsi vitrodurtorony tövében lapultak.
Yeremi a fejét rázta, a szemét dörzsölte. A környezet annyira hirtelen változott meg, és annyira gyökeresen. Mindent tisztán és élesen látott – az Occulobis jó szolgálatot tett. De mi az, amit lát? Mit jelentenek ezek a roppant minták és alakzatok, ez a láthatóvá vált sötétség? Miféle képződmény ez a hatalmas, komor, összetett ásványtani, amelynek egyszerre csak bekerültek a zsigereibe? Igaz, egyelőre nyugodt, biztonságos helyen vannak, életnek semmi nyoma... de meddig?
Pedig itt emberek élnek. Ez nem idegen lények tanyája, ahol még a geometria is eltorzul és megváltozik.
Úgy tűnt, Tundrisht is megszédítette a környezet. Yeremi szinte belekapaszkodott a volt dögevészbe, akár valami furcsa bajtársiasságból, akár azért, hogy ha már a nyelve megbénult, legalább az érintésével támogassa. De az is lehet, azért, hogy kölcsönösen megerősítsék egymásban a képességet ennek a különös városnak az érzékelésére és értelmezésére – ha két nézőpontot egyesít az ember, térhatású panorámát kap.
Szinte belekapaszkodott. Szinte. A hármójuk közötti kapcsolat kényszerítő erejű mágnesessége, amely összebéklyózta őt Tundrishsal és d'Arquebusszal, folyton a pozitív és a negatív pólus, a vonzás és a taszítás között váltakozott. A másik kettő iránt táplált megvetés ragacsos, keserédes enyv volt. A vetélkedés szárnyas csavarokat vert a csontjaikba, s szédítő haláltáncban, folyton változó pas de íroísban egyesítette őket – akárcsak a sáskákat, amelyek párzás közben felfalják egymást, noha pontosan tudják, hogy ez lesz a sorsuk, őket is bensőséges testvériség fűzte össze, valamiféle bizarr tropizmusnak engedelmeskedtek.
Az a hivalkodó incidens a hőaknánál... ám aztán az összekulcsolódó kezek az iszonyalagútban... akármi oka is volt rá, a főlakó visszajött két társáért. Feloldozást keresett? Aligha. Leereszkedésből tette? Talán...
Maga d'Arquebus vicsorgott, és közben a feje kitisztulásáért imádkozott.
– Gondoljátok végig, amit láttok! – buzdította őket Juron őrmester.
Hirtelen – legalábbis Yeremi számára – rend költözött a környezetükbe. Szabályszerűség. Törvény. Elsuttogta a Valence-ek egyik ősi családi fohászát, egy rejtélyes varázsigét, amit a klánja akkor használt, ha be kellett kapcsolniuk egy gépet.
– Artifex armifer digitis dextris oculis occultis!
Mert megérezte Sagramosovárosban a technikát.
Hatalmas, fekete vitrodur ernyők a tornyok csúcsán... ernyők, amelyek kúpokká és gúlákká tudtak összecsukódni, és időről időre meg is tették. Obszidián burkolatú épületek, üvegdómok, kupolák... Óriás szurokkő harangokra emlékeztető alakzatok... Karcsú tornyok, melyek teleszkóposan visszahúzódtak az alsóvárosba, körkörös, sima tereket hagyva maguk után... Sakktáblamintás térségek, tetőkontúrok alig észrevehető nyomaival... Az épületek páncélozott állatok gyanánt gömbölyödtek össze és nyíltak szét, ha támadás érte őket, s a kockákból piramisok lettek.
Ez a város részlegesen át tudta alakítani magát! Roppant vitrodur panelek billentek, hajlottak, csúszkáltak nesztelenül. Aknák nyíltak meg és zárultak be... Utak hajlottak kétrét, s váltak szelvényezett falakká. Páncélüveg utak, végeláthatatlan rétegekben. Spirális rámpák fúrták be magukat dugóhúzóként a felszín alá.
Egy városgép, sima, fekete, olajozott üvegből.
És nem is volt teljesen fekete, ó, nem. Most, hogy Yeremi már értelmezni tudta az alakzatokat – egyesek azalatt változtak át, míg nézte őket –, a sötét színárnyalatok gazdag skáláját különböztette meg: bíbor, indigó, ametiszt kék.
A horizonton tompa fényorkán vette kezdetét, mintha a világ széle rövidzárlatot kapott volna. A fojtott pukkanások távoli robbanásokról tanúskodtak. Szóval a birodalmi rohamosztagosok rátaláltak a lázadó egységekre, vagy fordítva.
A másik négy felderítőosztag az őrmestereikkel együtt eltűnt: bevették magukat a városgép füstös-sötét zsigereibe, Juron azonban a jelek szerint nem akarta siettetni az embereit. Yeremi rájött, mire szánta Juron ezeket a drága perceket: azt akarta, hogy a Rozsomák osztag elveszítse a környezeti szüzességét, hogy legyen idejük megbirkózni a mindenfelől áradó új benyomásokkal. Yeremi tudta, hogy most már soha többé nem fogja kizökkenteni nyugalmából az idegen környezet. Automatikusan igazodni fog hozzá, egy gyilkos gépezet precizitásával. Legalábbis remélte.
Yeremi beleszimatolt a forró levegőbe: egy kevés hamu, megperzselt por, a vulkán mezők szaga, még valami meleg, lúgos aroma.
– És értsétek meg, amit hallotok!
Hallotta a város mozgását, a megfeszülő hidraulikus karokat, a sínpályákon sikló vitrodur paneleket. Valahol – nem is olyan messze – sorozatlövőből tüzeltek. Először a huzagolt csövet elhagyó lövedék pukkanása jött. Aztán a sercegő sistergés, ahogy a hajtóanyag begyulladt, és megkétszerezte a lövedék kinetikus energiáját. Végül a kettős finálé: az átütő erejű becsapódás puffanása, amelyet egy töredék másodperccel később a robbanás döreje követ...
Valami sziszegő zaj is hallatszott, egyre erősödve: ravasz, ütemesen ismétlődő, éles nesz.
Mintha azt hajtogatta volna. Ssssag-ram-ossso! Ssssag-ram-ossso!
Egy közeli, spirális rámpáról, amely úgy nézett ki, mint egy füstüveggé fagyott, gyászos örvény, korcsolyázók száguldottak feléjük, fekete selymek lobogtak mögöttük vitorlák gyanánt, előretartott kezükben suriken vetőt markoltak.
– Surikenek – figyelmeztette társait Akbar.
– Látom. – Yeremi már messziről megismerte a fegyvereket a kerek, lapos fekvőtárakról, meg a csőtorkolattól hátrafelé ívelő, mágneses vezérgondolákról, amelyek rakétahajtóművel felszerelt szárnyakra emlékeztettek.
A féléjük száguldó, fekete selyembe öltözött alakok láttán d'Arquebus előrelódult, mintha megdelejezték volna.
– Fenséges Fantazmák! – kiáltotta. – Raphaelo Florienborque!
Kik! Kik! Kik! – hallatszott a fedezékül szolgáló torony irányából, ahogy egy sorozat csillag alakú fémkorong eltalálta a fejük felett. A legtöbb lepattant róla. Mások mono molekuláris vágó élükkel beleálltak a vitrodurba, és úgy sorakoztak ott, mint apró hegymászó kapcsok a sziklafalban – szabálytalanul futó mini létra körömnyi pénzérmékből, melyeknek névértéke a halál.
Ölni akartak vajon a támadók? Vagy csak egy rendfenntartó szakasz tévedt erre, és elhatározták, hogy szétkergetik a bámész polgároknak vélt csoportosulást, de a sötétség miatt még nem biztosak abban, milyen a rangjuk és a besorolásuk?
Vagy inkább az a szándékuk, hogy foglyokat ejtsenek gyors kihallgatásra? A surikenek át tudják vágni a páncélt, a feketehámot és a csontot, és megnyomoríthatják a felderítőket, de nem feltétlenül ölik meg az ilyen emberfeletti szervezettel bíró harcosokat.
Újabb korcsolyázók tűntek fel; jobbra-balra dőlve, kecses, kaszáló lábmozdulatokkal hajtották magukat előre. Mi lehet a csizmájuk talpán? Görgők, apró kerekek, korcsolya-pengék?
– Fenséges Fantazmák! – üvöltötte d'Arquebus az éjszakába, mintha szenvedne, vagy kísértetek gyötörnék. Előremeredt.
Mikor Akbar és Tundrish tüzet nyitott a sorozatlövőkből, Yeremi nekilendült, hogy fedezékbe rángassa a meggondolatlan – vagy talán hallucináló – bolondot.
D'Arquebus lebukott Yeremi marka elől, és cikcakkban rohanni kezdett a nyílt terepen, egyenesen a tűzvonalba úgy látszott, mintha versenyre akarna kelni a korcsolyázók gyorsaságával. Azok most, hogy előbújtak rejtekhelyükről, nem rohantak tovább meggondolatlanul a felderítők felé. Fürgén köröztek, keringtek és piruetteztek, gyilkos surikensorozatokat küldve a torony irányába.
D'Arquebus gúnyosan utánozta a mozdulataikat. Ő is ide-oda fordult, szédítő ellipsziseket írva le. Talán így akarta megzavarni a korcsolyázókat – lehet, hogy ez a harcos mégis közülük való, noha nem selymeket visel, hanem párnázott vértezetet?
Vagy mágikusan le akarja másolni a létezésük esszenciáját, hogy magába fogadja őket? Hogy magába fogadja, felfalja, megeméssze és elpusztítsa valamennyit?
Vagy a sérülést kereste, hogy bebizonyítsa: ő akkor is tud harcolni, ha telelövöldözik surikenekkel? Yeremi lekuporodott, és egyelőre megelégedett azzal, hogy sorozatlövő pisztolyából tüzet nyisson az akrobatikus mozgású célpontokra. A pisztoly alig rúgott vissza a tenyerébe, ahogy köpködte magából a lövedékeket, melyek felizzottak és tova száguldottak. Mégis csak a vakszerencsének köszönhette, hogy eltalálta az egyik korcsolyázót – aki azonnal szétrobbant. A selyemruhája kigömbölyödött, aztán cafatokra szakadt. Húsa és csontja úgy nyílt szét, akár egy vérvörös, fehér porzójú virág bimbója, amelyről szinte rögtön lehullottak a szirmok. A többi lövedék elzúgott az éjszakába, vagy lepattant a vitrodur lapokról.
D'Arquebus tovább balettozott az úton, spirálokat, hurkokat, kígyóvonalakat írva le. Valahogy sikerült belehelyezkednie ebbe az idegen pózba, mert amikor meghúzta a ravaszt...
Juron őrmester egy nehéz sorozatlövőt bízott d'Arquebusra, amely nemcsak közönséges robbanógolyókat lőtt, hanem volt benne egy pokolgránát is.
És ezzel tüzelt d'Arquebus, pontosan abban a pillanatban, amikor – Yeremi és a szabálytalan parabolaívben keringő korcsolyázók számára teljesen váratlanul – minden ellenfél egymás közelébe került, mint a bolygók együttállás idején.
Lehet, hogy valami módon d'Arquebus tánca vonta össze a korcsolyázókat önkéntelenül, ahogy mind őrá, az ő bizarr viselkedésére összpontosítottak?
A pokolgránátnak csak az egyik korcsolyázót kellett eltalálnia – azt viszont mindenképpen, ha nem akarták, hogy veszendőbe menjen, amint az gyakran előfordult, ha látszólag célzás nélkül lőtték ki. A fegyverrel persze folytatni lehetett a tüzelést, de csak közönséges lövedékekkel; újabb pokolgránátot csak akkor tudott kilőni, ha beiktattak egy veszedelmes szünetet az újratöltéshez...
Az idő mintha megállt volna Yeremi számára, amikor meglátta, hogy d'Arquebus meghúzza a ravaszt. Biztos volt benne, hogy d'Arquebus elpocsékolja azt az egyetlen töltetet, és idő előtt lövi ki a pokolgránátot.
D'Arquebus egy ősi, történelmi fegyver kezelésére kapott előjogot. Artifexek nemzedékei gondozták és ápolták szerető kézzel ezt a sorozatlövőt, és Yeremit az irigység mardosta. A tust vallásos feliratokkal ékes, aranyozott panelek borították. A závárzatot valamilyen ritka, harcos természetű kérődző agancsából készült berakás díszítette, a ravaszvédőt pedig igazgyöngy.
Az ilyen nagyszerű szerszám nyilván egy volt technikus kezébe való! Akinek szinte a génjeiben van a bensőséges kapcsolat az antik műszerekkel, amelyek beragadhatnak vagy eltörhetnek. Aki ismeri a megfelelő fohászokat és Utániakat.
Csakhogy d'Arquebus volt az, aki visszatért értük azon a szörnyű, gyötrelmes alagúton... ugye?
A kristálylövedék telibe találta az egyik korcsolyázó mellkasát, és felrobbant. Borotvaéles srapnelszilánkok záporoztak mindenfelé. A virulens savak és idegmérgek maró-perzselő fellege csaknem az összes korcsolyázót elborította.
Bőrük és selyemruhájuk úgy oldódott fel, mintha éhes szájak serege szaggatta volna le róluk. A korcsolyázók görcsösen rángó izmokkal támolyogtak ki a felhőből. Estek, bukdácsoltak, vonaglottak mindenfelé.
Yeremi, Tundrish és Akbar lelőtte a többieket, akik túlélték a kristályszilánkokat és a halálfelhőt, de lelassultak a szörnyű sokktól.
D'Arquebus csak állt mozdulatlanul, féktelen-furcsa őrjöngése hirtelen véget ért. Milyen hanyagul pózolt! Hagyta, hogy a maradék, már korántsem olyan elegáns söpredékkel az alárendeltjei végezzenek.
– Meggondolatlan voltál! – kiáltotta oda neki Yeremi. – Szerencsés voltál.
– Áldott voltam – felelte d'Arquebus gőgösen, és felkacagott.
Yeremi az őrmesterre pillantott, hátha rendre utasítja d'Arquebust. Zed Juron azonban csak helyeslőn bólintott.
A Sagramosováros zsigereibe vezető út hívogatón várt rájuk a megkövült üvegörvényen.
– Ideje gyakni! – kurjantotta Tundrish.
Biff örült. A pók az arcán mosolygott: vigyorogva villogtatta rágóit, a hegyesre köszörült fogak között nyálbugyborékok fröcsögtek.
A város szétgyakása frankó volt, legalábbis szerinte. A pihi zónákban nem is agyalta volna az ember, hogy itt háború van – amíg a felderítők meg nem érkeztek...
Nem szabad visszaesnem a dögdumába, csak mertjeipörögtem, mondta magának Biff. Csak mert izgatott vagyok, helyesbített gondolatban. Ez egyrészt méltatlan lenne Rogal Dornhoz, aki harcos volt – és udvaronc. Másrészt méltatlan lenne ahhoz az átalakult személyhez is, akivé Biff vált. Harmadrészt d'Arquebus lesújtó pillantást vetne rá a keskeny, rubingyűrűs orra mögül.
Valence-t néha teljesen elragadja a... a mazochizmus d'Arquebusszal kapcsolatban. Lehet, hogy a volt technikus élvezi ezeknek a kisebb megaláztatásoknak a fájdalmát, talán a génállományának a hibája megfelelő levezetést talál magának ezen a téren. Biff Tundrishsal azonban más a helyzet.
Ez a Biff eléggé mindennapos név, nem? Maga Biff azonban nem volt mindennapos soha, még a tudatlanság mélyén sem, Trazior alsóvárosában. A Tundrish pedig úgy hangzott, mintha egy rakás szarról lenne szó. Biff Tundrish olyasvalaki, aki szar kupacokat tologat. Ami illik is a dögevészekre, akik a bolyváros hulladékán tenyésznek, poshadt ürüléket zabálnak – és szétgyakják egymást, hogy hozzáférjenek.
A nevekben varázserő rejlik. Mindenki tudja, hogy a gépeket a szent imák működtetik. Lehet, hogy Tundrish tulajdon nevének a foglya – mint ahogy d'Arquebus is az övének?
Nem. Soha.
Az okádékodat adtad nekem, univerzum, mondta a kozmosznak, én pedig arannyá változtatom.
A többi alkotórészedet meg szemétté, tette hozzá vad vigyorral.
Azok a szétgyakott cafatok áldozatok az Átalakulás személyes istenének. Ebben nincs semmi d'Arquebus-féle fennhéjázás. Biff előtt mégis felsejlett egy kozmikus minta derengő körvonala, amit egy napon teljes egészében képes lesz felfogni. Felfedezi a teremtés és pusztítás roppant hálóját, amit az arcára tetovált pók elismer majd, s eltájékozódik rajta – de hová? Az út végén a bölcsek köve vár rá, a dicsőséges transzmutáció – egy felmagasztosult Biff Tundrish, aki teljesen átalakult az ájtatos háború olvasztótégelyében.
És akkor a Biff név valami igazán különlegeset fog jelenteni. Lesznek majd kezek, amelyek adamantium emlékműre vésik.
Néhány szinttel a fejük fölött már bizonyára késő délutánra járt az idő, bár Sagramoso-város lakosai a jelek szerint viszolyogtak a napfénytől, hiszen hatalmas, összekapcsolódó, fekete üvegernyők mögé rejtőztek előle. Amikor a tűzhányók visszafojtották hamuval terhes, áporodott lélegzetüket, a fehér nap kegyetlen hőséggel árasztotta el a lávamezőket, melyekről gyilkos erejű, forró szélviharok sodorták a port keletre, mindig csak keletre, a Halál-medencébe, ebbe a sekély tengerbe, amely híján volt minden folyadéknak.
A Rozsomák osztagnak elege lett a gyakásból, s éber pihenőre készült egy hatalmas, félhomályos, dohos vitrodur pincében, amelyet lávaszobrok megkövült hadseregével osztottak meg. Egyik szobor sem volt három méternél alacsonyabb. Némelyik karcsú volt, némelyik kövér. Mindegyik felszegte arisztokratikus orrát, hasonlítottak egymásra, sőt számos másolat is akadt közöttük. Faragott öltözékük változatos volt: egyenruhák, tógák, palástok. Egyik-másik meztelen volt. Akadtak roppant kőfejek is, hiszen a divat változik. Ebben a teremben tárolták a néhai Sagramosók szobrait, melyeket ide száműztek Fulgor Saramoso hatalomra kerülésekor, de nem zúzták porrá őket – puszta masszív súlyuk is horgonyként rögzítette a trónon a sok ezer éves dinasztiát.
A félreeső sarkokban néhány elektromos fáklya lobogott, bár sok nem is működött közülük. A falifülkékben tucatjával hevertek a megláncolt csontvázak – kétségkívül a rezsim ellenségei, potenciális vetélytársak, akiket csupaszon, minden felszerelési tárgyuktól megfosztva hagytak itt az évszázadok folyamán, hogy elmélkedjenek az ősi kormányzó-család monumentális történelmén, mielőtt éhen vesznének.
A Rozsomákok tegnap éjjeltől egészen mostanáig szintről szintre portyáztak, mindig olyan gyorsan és zavarba ejtően mozogva, amennyire csak tudtak. A felderítők olykor magukhoz ragadták a kezdeményezést, és in extremis Juron őrmester sietősen terelgette osztagát. Sagramosováros suriken vetős korcsolyázói fürgék voltak – ámbár hajlottak a látványos mutatványokra, a virtuóz kunsztokra, mintha rájöttek volna, hogy a felderítők ugyan pusztító erővel zaklatják a várost, de tulajdonképpen nem jelentenek komoly veszélyt.
– Azt hiszem, nem érdekli őket, ha egy-két negyedet pocsékká gyakunk – mondta Biff. – Akkor a nép hűségesebb lesz a kormányzójához... Persze azért szeretnének meggyakni minket.
Mind a négy felderítő szerzett kisebb surikensebeket, amelyek gyorsan begyógyultak: megolvadt vérük úgy zárta el a sebszájakat, akár a pecsétviasz. Csak Zed Juron maradt teljesen sértetlen – ez a tagbaszakadt óriás olyan ügyesen mozgott, mintha a bőrén érezné a veszélyt –, bár egy visszapattanó suriken széthasította a kommunikátorát. Juron szinte második kamaszkorát élte felderítői társaságában, ez azonban cseppet sem csökkentette vallásos buzgalmát és felelősségérzetét.
A felderítők rengeteg kéjfülkét gyaktak szét. Ezek a csúszó pályákkal összekötött fekete, fényezett tojások a boltozatos vitrodur ernyőkről lógtak, kormos-tömör esőcseppek gyanánt. A felderítők nyaktörő sebességgel csúszkáltak egyik fülkétől a másikig, s bágyadt, nyegle narkósokat, kurjongató részegeket, orgiákban vonagló kéjenceket égettek hamuvá, akik a maguk kicsapongó módján reagáltak a háborúra, ha ugyan tudtak róla egyáltalán.
A város józanabb negyedei bezárkóztak – az összecsukódó vitrodur ernyők hatalmas, arénaszerű nyílt térségeket hagytak maguk után. De kanyargós utakon, csatornákon és szellőzőaknákon ezek a zónák is megközelíthetők voltak.
A Rozsomákok betörtek az isteni Fulgor Sagramoso egyik kápolnájába, ahol fényesen kivilágított lávaszobor állt a Császár oltára helyén. Idős eretnekek kántáltak panaszos himnuszokat isten-diktátorukhoz, fegyveres szerpapok felügyelete alatt. A híveknek talán nem volt más választásuk; talán erőszakkal kényszerítették őket, hogy Sagramoso dicséretét zengjék, és beszívják a pimasz pazarlással égetett diadaltömjén illatát. A Rozsomákok adományok helyett repeszgránátokat hajítottak az ősz gyülekezetbe.
A felderítők pokolgránáttal lőtték a zsúfolt szállítószánokat, melyek kőkemény, olajozott vitrodurcsatornákban száguldoztak, felbukkanva az egyik állomásnál, elkanyarodva a csomópontokon, spirális bukófordulókat írva le, hogy végül célba érve megállapodjanak...
Egyszer rátaláltak egy halott felderítőtársukra a Vadkan osztagból, aki egy páncélüveg zsákutcában feküdt. A surikenek annyira szétszabdalták, hogy csak egy kupac hosszú, keskeny húscsík maradt belőle, amit cinóberpiros váladék tartott össze úgy-ahogy. Később egy közeli magaslatról a Rozsomák osztag pár tucat halott karkasoni bennszülöttet pillantott meg; a hullákból fenyegető rúnákat raktak ki egy sivár, zománcozott sugárúton. Kétségkívül a Vadkanok műve volt. A holttestekből néhány üvöltöző Sagramoso-pap próbálta kiűzni tömjénrudakkal és kénsavszóróval a rontást, akiket suriken vetővel felszerelt korcsolyázók őriztek.
Szóval a Vadkanok nem tétlenkedtek, miközben az igazi harc egyre közelebb dühöngött a Birodalom fekete csillárjához, hogy megrázza és megcsörgesse az érintetlenül maradt részeket is.
És nem pihentek a Rozsomákok sem – bár az a rúnaötlet nem jutott eszükbe...
Juron őrmester nem tartotta valami sokra. A feltűnősködés a gyorsaság rovására megy, és könnyen meglehet, hogy abból a Vadkanból éppen ezért lett „császárszalonna”.
Most pedig pihenni fognak egy kicsit.
És melyik hely lenne alkalmasabb, hogy néhány órára bekapcsolják a Katalepszia-lebenyüket, mint ez a hatalmas, elhagyott pince, a szobraival meg a csontvázaival?
Így hát a felderítők letelepedtek az alagsor mélyén, a Sagramosók genealógiájának összevissza hányt, poros, lávakőből faragott emlékei között.
Így hát kikapcsolták agyuk egyik féltekéjét, hogy megtisztítsák szervezetüket a kimerültség termelte mérgektől; a másik félteke azonban ébren maradt, és figyelte, nem közelednek-e betolakodók...
A logika meg a beszéd elszunnyadt Biffben, s ő álmodott, mert most az agyának a bal féltekéje aludt. A félálomban, melynek úgy-ahogy tudatában volt, gumitestű szavak ezredei meneteltek, hogy összecsapjanak egymással. Lánckarddal és sugárbárddal felfegyverzett főnevek és igék parádéztak ruganyos lábukon. Ahogy a két fél manőverezni kezdett, a szavak mintha egy látszólag fontos mondattá álltak volna össze – ellentmondó üzenetekké, amelyek miatt a háború kitört közöttük.
A Császár Akarata Mindenek Fölött Való, Áldott és Örök.
A Császár Neve Halál; a Trónja a Sír.
Ezek a mondatok – meg néhány másik – összecsaptak. Addig ütötték-vágták egymást, míg eltűnt minden jelentés, csupán az abszurd, töredékeket alkotó, vérszomjas szótagok zűrzavara maradt.
Biff agyának éber, tudatos jobb féltekéje régi por gyenge illatát regisztrálta. Érzékelte a halál fakó áporodottságát, amely a csontvázakból szállt fel, meg a bajtársai testén száradó verítéket, melyet a felbecsülhetetlen, emberfölötti mirigyek hormonmolekulái fűszereztek. Ízlelgette Biff saját nyálának az aromáját, amely hasonló adalékanyagokkal volt dúsítva, amint előre-hátra áramlik a szájüregében. Hallotta az ikerszívek verését, az egybevegyülő lélegzetvételek halk neszét. A támpillérek és árkádok homályos mintáját fürkészte, amely a dongaboltozatot tartotta a fejük fölött. A baljósan magasodó mennyezet valamilyen rég halott, idegen óriáslény csipkésen áttört mellkasának tűnt, amit mintha nem kifaragtak, hanem fáradságos munkával kicsiszoltak volna; rabszolgahadak robotolhattak rajta évtizedekig, sok sok ezredévvel ezelőtt.
Az agya jobb féltekéje nem tudta megfogalmazni, amit észlelt. A logika, a szavak cserbenhagyták. Elmenekültek háborúzni, abba a kísérteties álomba, ahol véres csatáikat vívtak egymással. Ez a félteke csak a nyers érzékszervi benyomásokat ismerte – a hangulatokat, az intuíciót, a mintákat és ritmusokat, melyeket a tudatalatti a túlélés szolgálatába állít. Mintha Biff valamilyen állattá – talán hüllővé – fejlődött volna vissza, amely egyelőre béna, hiszen semmi nem ösztönzi cselekvésre, de elpattanó rugóként reagálna, ha valami szokatlant érzékelne a környezetében... Valami viszketés...
Valami furcsaság.
Valami nem volt rendjén a lélegzetvétel és a szívverés visszhangjával ebben a boltíves pincében, ahol a monumentális, ozymandiási gőg a béklyóba vert halál lomha illatával vetekedett.
A jobb félteke valamiféle anomáliát érzett...
Időközben Yeremi logikus, technikusi énje is álmodott.
Álmában rúnadíszes szerszámok keltek kísérteties táncra egymással. Segítségükkel kapcsolóelemek, eltorzult karburátor-alkatrészek, kisebb-nagyobb páncéldarabok álltak össze egy roppant, barokk fegyverré.
Elefántkerekek támasztották alá az adamantiumból öntött, rácsos alvázat. Hidraulikus lökésgátlók pumpálták ki az elhasznált hulladék anyagokat. Hatalmas, hosszú, rézveretes fegyvercső szegeződött fenyegetően a galaxis szívének.
Ez az ágyú egy páncélos emberlövedéket, magát Yeremit fogja kiokádni magából, aki kinyújtott kezében egy foszforeszkáló emberbőrbe kötött, vaskos könyvet lenget, fedelén az ősi rúnákkal írott címmel. Codex Lex – Törvénykönyv...
Hacsak az ágyúcső fel nem robban.
Közben Yeremi éber érzelem-énje a környezetét és a bajtársait figyelte, különösen Lexandro d'Arquebust...
Yeremi nem gondolkozott logikusan. Képtelen volt rá. Racionalitása abba a másik fantomvilágba száműzetett, ahol éppen a Törvény Fegyvere készült, az álomlogika szabályai szerint.
Hormonrohamokat érzett – a szóban kifejezetlen érzelmek megfelelőit. Irigységet. Gyűlöletet. Vallásos áhítatot. Bajtársiasságot.
Mindegyik hormonvegyület a d'Arquebus-rejtély körül keringett, akár a vacsorára leső cápa.
Egészen addig, amíg valahol mélyen a gyomrában rá nem döbbent, hogy csakis akkor tudja fölülmúlni és megalázni elátkozott „testvérét”, ha Lexandro létezésének odaadó hívévé válik, mint egy felkent pap, ha védelmezni és oltalmazni fogja a vakmerőségével kérkedő d'Arquebust.
Igen, Yeremi rá fogja hangolni érzékszerveit a d'Arquebusra leselkedő veszélyekre, hogy idejében elhárítsa a feje fölül a halál fenyegetését. Yeremi Lexandro jóindulatú piócája vagy remorája lesz, pártfogó vámpír, aki elszívja a veszély mérgét, s ezáltal – élősdi módra – magába issza Lexandro lelkét is. Igen, és eljön majd az idő, amikor Lexandro megismeri a keserű szégyent, a többiek pedig lenézik ők, mert rádöbbennek, hogy d'Arquebus bátorsága nem Dorntól való. hanem régi, főlakó extravaganciájának másik oldala...
Ilyen esküvést tett Yeremi érzelem-féltekéje – persze nem szavakkal, hanem érzelmi jelképekkel, melyek befészkelték magukat a szívébe és a zsigereibe, hogy ott aztán rákos sejtek módjára burjánzásnak induljanak.
Lexandro kettéhasadt agya a saját lovaggá ütéséről álmodott. Az egész testét tetovált címerpajzsok borították – mintha az igazság páncéljába öltözött eleven pajzs lett volna. Áttetsző, szivárványszínű neuro kesztyűt viselt, amit alig lehetett látni rajta. Kiengesztelhetetlen arckifejezéssel ült egy magas plasztacél balkonon, s nézte, ahogy odalent az Öklök kivégzik a végtelen sorokban álló idegen lényeket és eretnekeket. És élvezte gyötrelmes, soha véget nem érő vezeklését, amelyről az űrgárdisták csak áhítatosan suttogva mertek szót ejteni.
Érzékszervei közben a pincét fürkészték. Minden zord árnyék fennen ragyogott a szemében, a tisztaság fénye itatta át, amelyet Rogal Dorn sugárzott magából, az ő testének lencséjén keresztül...
Biff fölriadt a megosztott agyú transzból.
Még mindig ösztönös állat-lény volt. Egy pillanatig a nyers, csiszolatlan látás, hallás és szaglás volt bölcsessége kizárólagos forrása.
A dögevész vadállattá fejlődött vissza.
Aztán a szavak visszaáramlottak újraegyesülő tudatába. Csonkítatlan, feltámasztott szavak.
– Valaki van itt! – figyelmeztette társait. – Egész idő alatt itt volt velünk.
Nem szabad túlpalléroznom magam, gondolta. Különben megfosztom magamat az állatszerű érzékeléstől, a régi dögevész ösztönöktől. Bezárulok a minták előtt, amiket a vadállatok azonosítani tudnak, hiszen a csiszolatlan idegrendszer érzékeli a természetfölötti kisugárzásokat.
Talán a jampecnek ebben az egyben igaza volt, amikor kigúnyolta Biff szorgalmas munkáját az olvasószobában...
A pince mélyén egy négyszeresen amputált foglyot találtak. Karja és lába hiányzott, masszív törzsét egyenes tartásban egy nagy rézüstbe állították. Ólom rögzítette ebbe a különös tartályba – a fémet minden bizonnyal olvasztva öntötték bele, aztán kihűlt és megkeményedett az ágyéka körül.
A szemhéját hajszáldróttal kifeszítették, úgyhogy kénytelen volt pislogás nélkül egy roppant Sagramoso-fejet bámulni; körülbelül akkora lehetett, mint nyomorékká csonkolt teste. A vállgödrében vastag csomóba kérgesedett a vér. Az ajkát vékony, fekete ostorszíjjal összevarrták; a két vége úgy lógott le oldalt, mint valami rozmárbajusz.
Mikor a felderítők megközelítették a nyomorékot, éppen az üstöt próbálta előre-hátra billegtetni. Emberfölötti erőfeszítésének halk csikorgás lett az eredménye; ezt hallotta meg Biff az állat-agyával.
Az ember – vagyis az emberroncs – előremeredt. Lélegzett. Buldog állkapcsán rángatóztak az izmok.
Az ősi műtéthegek halovány rajzolata a bőrén... A három lyuk a homlokában, ahonnan mintha rudakat téptek volna ki fogóval...
Ez egy űrgárdista volt – valamikor.
A férfi arcára kis, élénkvörös kelyheket tetováltak, amelyek színültig voltak habzó, félig alvadt vérrel. Juron őrmester elkérte Bifftől a harci kését. Az ostorszíj, mellyel a megcsonkított űrgárdista ajkát összevarrták, miniatűr kabalisztikus rúnákat formázott. Juron imát mormolt, hogy hatástalanítsa őket, aztán a fogoly ajka közé csúsztatta a mono molekuláris pengét, és könnyed mozdulattal elvágta a szíjat.
A száj kitárult. A metsző- és szemfogak hosszú, éles agyarak voltak; a szemfogak üregesnek tűntek, mintha elefántcsontból faragott injekciós tűk lennének.
A fogoly néhány alig érthető szótöredéket károgott. A nyelvét nem vágták ki megdagadva, bíborszínben játszva vonaglott a gyilkos tépőfogak és az elnyesett ostorszíj bajusz szálai mögött –, a torka azonban csontszáraz volt.
Juron újra és újra vizet fröcskölt a kulacsából a pergamenszáraz, vérvörös nyílásba. A férfi most szélesre tátott szájjal kinyújtotta a nyakát, mintha emésztő vágyat érezne, hogy fogát az őrmester páncélkesztyűjébe mélyessze, és átharapja, ám végül uralkodott magán.
– Ki vagy? – akarta tudni Juron.
Elkínzottan jött a válasz.
– Vérivó... űrgárdista... Tezla... hadnagy...
Biff az őrmesterére nézett, aki helyeslőn bólintott.
– Tiszteletreméltó űrgárdista rend, sokat hallottam róluk. Hogy kerültél ide...
uram? – kérdezte a nyomoréktól, akinek az ülepe és az ágyéka szürke ólom maszszába volt ágyazva.
A Vérivó küszködve próbált beszélni.
– Felderítőhajó... Tízfős különítmény... Idegen támadás... Súlyos károk... Navigátor haldoklott... Leszálltunk ezen a császárhű világon. Világ nem volt császárhű... Elfogtak minket... Ránk eresztettek egy titánt... Páncélüveg aréna. Titánok! Titánjaik vannak!
Juron elmorzsolt egy káromkodást. – Hány?
– Azt hiszem... hat Hadúr osztályú... meg egy Császár... Nem tudtátok?
– De nem ám! – Az őrmester megmarkolta a tönkrement kommunikátort a harci övén, és szörnyű átkokat mormolt. Mivel felderítőosztagot vezetett, természetesen nem viselt sisakot, amiben lett volna beépített főkommunikátor. – Mea culpa!
– szitkozódott. – Dorn bocsássa meg nekem!
Hála az olvasószobákban folytatott tanulmányoknak, Biff legalább úgy átérezte a helyzet súlyosságát, mint – feltételezhetően – Valence. A titánok vákuumpajzsokkal felszerelt, huszonöt méteres robotharcosok voltak, félelmetes fegyverarzenállal. A páncélozott gépszörnyetegeket három-négy fős legénység irányította, akik tudati impulzusokkal kezelték a nehézfegyvereket... Most hét ilyen rettenetes szerkezet lapul Sagramoso városban, bármelyik pillanatban készen, hogy rátörjön az űrgárdistákra, amikor a páncélos Öklök vakon belerohannak – a csapdába.
A csapdába: igen. Biff úgy agyaskodott... Biff úgy gondolta, hogy most már elég tisztán látja a mintát. A támadó birodalmi rohamosztagos ezredek és a Fulgor Sagramosóhoz hű helyi katonaság – akik körülbelül húsz-harminc ezren lehetnek – gyakorlatilag semlegesítik egymást. Az Öklök Lord Pugh vezetésével beverekszik magukat a városba, az áruló városba, amely óriás robotgépként átrendezi magát; az űrgárdisták nem veszik észre, de a kívánt irányba tereli őket. A titánok lesből fognak lecsapni, vulkáni végzetként magasodva fel egy vitrodur teraszról, vagy előlépve egy fekete falóriás mögül, amely alattomosan félrecsúszik.
Vajon hány űrgárdistái tud elpusztítani hét titán plazmavetőkkel, makro ágyúkkal, rakétákkal vagy akár a csupasz sugár ökleivel?
Talán túl sokat... Mintha tűzhangyák rohannának meg egy gigamedvét. A győzelem persze így sem kizárt, de túl nagy árat kell fizetni érte.
– Milyen jól kezelik a titánjaikat? – kérdezte Juron.
– Egyetlen titán... könnyedén végzett kilenc csatapáncélos Vérivóval... Engem egyszerűen felkapott, és... odanyújtott Lord Sagramosónak... áldozati ajándékul... Letépték rólam a páncélt... – Juron újabb adag vizet akart a hadnagy szájába tölteni, az űrgárdista azonban a fejét rázta. – Túl sok... Nem tudok vizelni... Energiakarddal levágták a végtagjaimat... – A fogoly arcára őrült vigyor ült ki. – Még így sem volt könnyű, dolguk! Két teljes percükbe telt... Aztán idehoztak... Rúnákkal bevarrták a számat, nehogy káromolhassam az istenüket... Olvasztott ólmot öntöttek alám... Magamra hagytak, hogy az őseit csodáljam, míg éhen nem veszek...
– Ez mikor történt?
– Nem tudom... Fogalmuk sincs... a hiber állapotról. Mikor elmentek, felfüggesztettem az életműködésemet... amíg a tudatalattim, vérről álmodva, meg nem érezte a sebeitek szagát... Erre felébredtem...
– Honnan szerezhették a titánokat... uram? A Vérivó megrázta a fejét.
– A Collegia Titanicától soha!
– Persze hogy nem... Ki gyárthat itt titánokat? Hol ismerik a szükséges technikát? – Az őrmester elkomorodott. – Ez lényegtelen. Téged itt kell hagynunk, hadnagy. Folyik az invázió. De a szemedet kiszabadíthatjuk. Lehunyhatod. Nem kell többé Sagramosót nézned.
Juron csalódott dühében megrázta a kommunikátorát.
– Talán meg tudom javítani – javasolta Yeremi. – Ismerek pár litániát. Technikus családból származom.
– Ez teljesen tönkrement, Valence. Mea culpa! Át kell törnünk az ellenségen, hogy figyelmeztethessük a testvéreinket.
– Mélyen benn vagyunk a városban – szólalt meg d'Arquebus, és megnyalta az ajkát. – Talán a titánok mögött.
– El tudod magyarázni, hogy pontosan hol tartják azokat a gépeket, hadnagy?
Tezla el tudta mondani. A szeme nyitva maradt. És igen, d'Arquebus jól sejtette.
– Egy obszidián aréna, amely hol kinyílik, hol becsukódik... – tűnődött Juron. – És csak arra vár, hogy a testvéreink a közelébe érjenek...
– Mi lenne, ha megpróbálnánk belopózni, és eljutni az egyik titánig? – vágott a szavába d'Arquebus. Az őrmester hitetlenkedve meredt rá. – Egyet legalább tönkre tudnánk tenni, uram... vagy akár/e/ is használhatjuk!
– Felhasználni egy... – D'Arquebusnak nyilván fogalma sem volt, milyen kiképzést kapnak a titánokat irányító, elit moderatusok.
– Hány... felderítőtök... van itt? – nyögte Tezla.
– Négy – mondta az őrmester –, meg jómagam.
Tezla rekedten felnevetett.
Ez sértette Juront.
– Mi Császári Öklök vagyunk... uram. Nem öngyilkos zombik. A rendünk a gondos tervezésről nevezetes.
– A titánokat nem terveztétek be.
– Rokon, arra kérlek, írd le nekünk részletesebben azt az arénát!
Tezla engedelmeskedett, Juron pedig üveges szemmel emésztette az információt, mint valamiféle lexomat vagy adattároló szivacs.
Gondolkodott. Tervezett. Számítgatott. Végül lassan azt mondta.
Talán megvan a módja annak, hogy felhasználjunk egy titánt. Ha feltűnés nélkül a közelébe tudunk jutni... Álruha és kés lesz a fegyverünk, fiúk, nem lármás puskák... Semmi hivalkodás. Selyemruhák és kézi pengék. Szükségünk lesz Dorn szerencséjére. Majdnem biztosan meghalunk. Majdnem biztosan. Kilencven százalék.
– Halál a Császár nevében! – sziszegte Biff. Vagy azt mondta, hogy „halál a Császár neve”?
– Ha már tudjuk, ami tudunk, van más választásunk, mint odamenni? Feláldozzuk magunkat, ha másért nem, hát azért, hogy pár perces előnyt biztosítsunk a testvéreinknek!
Tezla továbbra is tágra nyílt szemmel nézte Juront.
– Hadnagy, megöljünk? Lehet, hogy senki más nem talál rád.
Tezla fontolóra vette az ajánlatot.
– Ne... – határozott végül. – Valahogy még hasznára lehetek a rendemnek, ha összeszednek. Lehunyom a szemem, és várni fogok.
Álcázásként helyi öltözéket kellett szerezniük. Erre azonban a sorozatlövők nem voltak alkalmasak. Az ember nem viselhet cafatokra szaggatott, vérfoltos ruhát.
Yeremi egy pillanatra kaján, perverz örömöt érzett, amikor Juron őrmester úgy döntött, hogy a fegyvereiket – a harci késeket meg a mini gránátokat kivéve – a pincében hagyják. Milyen élvezet volt látni Lexandro arcán a csalódottságot, amikor kénytelen volt lerakni azt az agancs- és igazgyöngy berakásos antik sorozatlövőt...
A hő- és repeszgránátoknak úgyszintén nem sok hasznát veszik majd a Rozsomákok, mivel azonban alig voltak nagyobbak egy pénzdarabnál, legalább a zsebükben magukkal vihetik őket, arra az esetre, ha távolról kellene ölniük.
Bárcsak lennének füst-, könnygáz- és kábító gránátjaik ! De egyébként sem volt gázálarcuk. Terrorakciókra szólt a megbízásuk, nem beszivárgásra.
Hogy ne keltsenek túlzott gyanút, le kellett csatolniuk a széles vállvérteket, a lábszárvédőket meg a sas díszes plasztront.
– Mi lesz, ha bele botiunk a Vadkan osztagba? – kérdezte d'Arquebus, s a szeme tébolyultan csillogott.
Erre a megjegyzésre vészjelző szólalt meg Yeremi agyában. Könnyen előfordulhat, hogy a többi felderítő nem fogja megismerni Lexandrót és társait; előbb lőnek, és csak aztán kérdeznek, ha egyáltalán veszik maguknak a fáradságot a beszédre. Megölhetik Lexandrót, ha tovább játssza az ostobát.
– Azt hiszem, kerülnünk kell a testvéreinket – mondta Yeremi.
– Ó, igen! – helyeselt d'Arquebus lázasan, és Yeremi rádöbbent, mennyire el van ragadtatva Lexandro a rájuk váró hősi sorstól. Most, hogy őrült küldetésük kezdetét vette, esze ágában sem volt felhígítani a soraikat további erősítéssel.
– De a többi őrmesternek van kommunikátora... – kezdte Akbar.
– Működő kommunikátora – morogta Juron őrmester olyan hangon, mint akinek nincs szüksége arra, hogy felhánytorgassák a hibáját. – Ha találkozunk a többiekkel, te, Akbar, meztelenre vetkőzöl, így nagyobb lesz az esélye, hogy felismerik benned a csatatestvérüket. Aztán odamégy hozzájuk. Az elsődleges cél az Öklök figyelmeztetése. Ez azonban nem jelenti azt – nézett farkasszemet d'Arquebusszal –, hogy ne szállnánk rá a titánokra is. Csak jobb volna, ha lenne velünk még pár haver meg egy-két veterán ormi.
D'Arquebus elfintorodott. Vagy az nem tetszett neki, hogy Juron stressz helyzetben nem a tiszta birodalmi gótot beszélte, vagy az a kilátás, hogy mások is részt vehetnek a vállalkozásban – ki tudja?
Meztelenre vetkőzve, gondolta Yeremi. Még mellvért és lábszárvédő sem óvja a bordáikat meg a sípcsontjukat – a küldetésnek ez a szakasza kicsit hasonlítani fog a fejvesztett rohanásra az iszonyalagútban...
A jelek szerint Juron is tudatában volt sebezhetőségüknek.
– Ne feledjétek, srácok – mondta –, nem vagytok kiscsirkék! A bőrötök alatt egy kicseszett mellvértet viseltek, tömör csontból. És megkaptátok a feketehámot is, meg minden. – Megköszörülte a torkát. – Még van időnk egy gyors imára Rogal Dornhoz. Az ima helyreállítja majd a szertartásos légkört.
Mostantól fogva nem tomboltak – lopakodtak. Surrantak. Osontak – a városon keresztül, amely egyre inkább elhátrált az invázió elől. Antracit fekete épületek húzódtak vissza a talajba, s lapultak széjjel tompa moraj kíséretében, hogy legyen szabad tér a harchoz. Sugárutak szélesedtek ki, hogy odacsalják a támadókat. A hátvédet alkotó katonák többé-kevésbé rendezetten vonultak vissza. Menekültek özönlöttek hátrafelé, suriken vetős korcsolyázók terelték őket. A csata szabálytalan érverése még messze volt, de egyre közeledett.
Egy idő múlva a Rozsomákok kihasználták az alkalmat. A zömök, hornyolt oszlopok mögül kiugorva megragadtak két korcsolyázót, és kitörték a nyakukat.
D'Arquebus úgy kapta fel az egyik fekete selyemköpenyt, mintha az atyai öröksége lenne. Az őrmester magára kanyarította a másikat.
Kiderült, hogy a bakancsok talpába vitrodur görgők vannak szerelve. Az áldozatok mérete azonban jó néhány számmal kisebb volt az űrgárdisták lábánál. Így hát az álcázott párosnak korcsolyázó mozdulatokat utánozva kellett keringenie – míg buzgó integetéssel magukhoz nem csaltak egy másik suriken lövészt, akit aztán megfojtottak. Ez még egzotikusabb falat volt: egy sötét hajú, kreol bőrű nő. D'Arquebus elhúzta a száját, amikor Yeremi belebújt a ruhájába. Hangulata azonban hirtelen megváltozott.
– Fenséges! – bólintott elismerően. – Fantazmikus!
Yeremi ezekben a percekben tükör volt, amelyben Lexandro megcsodálhatta magát.
Utána az álruhás trió lecsapott két selyemruhás menekültre, agyonverte és pőrére vetkőztette őket. Aztán mind az öt botcsinálta ripacs elindult a nyomorékká csonkolt Vérivó által megadott irányban, igyekezve a legsötétebb árnyékban maradni. A harci zónából pánikba esve menekülő polgárok gondoskodtak a kellő zűrzavarról. A fények szerte a városban pislákolni kezdtek, egész negyedek borultak zord, iszapszürke homályba. Odafentről alig szivárgott be egy kis füstös napfény a sötét üvegpajzsokon keresztül.
A szürkületben ballongumis járművek torlaszolták el az egyik sugárutat; Makro-ágyúkkal és hővetőkkel voltak felszerelve. Nehézfegyverzetű rohamcsapatok nyüzsögtek mindenfelé – Lord Sagramoso testőrgárdájának előretolt egységei. A sugárút végén emelkedett a szénfekete teraszokra tagolódó palota, egy roppant, csillámló, üvegszirmos zikkurat, teleszkópos fia tornyokkal, melyeken hatalmas vitrodur ernyők nyíltak-csukódtak állandóan, időnként egymáshoz kapcsolódva.
A főút közelében egy obszidián tér szinte kihalt volt. Csak néhány suriken vetős korcsolyázó körözött rajta lustán – a menekültek úgy irtóztak ettől a helytől, mintha alá lenne aknázva. A kövezet lapjait aranyszínű főnix sziluettek díszítették; leginkább óriási, karmos lábnyomokra hasonlítottak.
Az aréna feketébe játszó kupolái – ahogy Kroff Tezla hadnagy mondta – ott toronylottak a nemannyira-köztér mögött.
Az épület gigászi, megüvegesedett, fekete gombatelepre emlékeztetett. A kupolákon mégis ezüstszínű és azúrkék lobogók lengtek vidáman; dróthuzalokkal feszítették ki őket, hogy friss szellő jelenlétének látszatát keltsék. Kívülről úgy tűnt, mintha az aréna valamilyen díszes kiállításnak vagy mozgószínpadnak adna otthont, és semmi stratégiai jelentősége nem lenne. Az épületet foghíjas őrkordon vette körül, mintegy ártatlan mivoltát hangsúlyozandó.
Ahogy a Rozsomákok közelebb sasszéztak, a csatazaj mennydörgő koncertje észak felől hangosabb lett. A város vitrodur hangfogó falai felerősítették a fegyverropogást és a robbanások dobpergését, amely mintha közeledett volna – a menekültek árapálya lassan araszolni kezdett a testőrök és a palotanegyed csalóka biztonsága felé.
Ez megengedhetetlen volt.
Talán egy tüzértiszt határozott úgy, hogy drákói módon megtisztítja a lővonalát? Vagy egyszerűen szerette volna kipróbálni a fegyverét? Lehet, hogy csak más irányba akarta hessegetni a civileket, de nem volt eléggé járatos a fegyver kezelésében.
Egy hővető tüzet nyitott.
A négy, egymás mellett sorakozó lövegcső iszonyú forróságot okádott. A legközelebb eső célpontok húsa és zsírja folyékony masszává olvadt, aztán elpárolgott; a füstölgő csontkupacokból nyúlós, fekete gőzfelhő szállt fel. A távolabbi áldozatok lángba borultak. Mások akkor lobbantak föl gyertyák gyanánt, amikor menekülni próbáltak.
Ez az elterelő mozzanat lehetővé tette a Rozsomákok számára, hogy közelebb húzódjanak az aréna bordázott külső falához.
A bejárati rámpa spirális ívben ereszkedett eléjük.
A rámpa alján három lángszórós őr teljesített szolgálatot. A rabolt selymek felbecsülhetetlen értékű másodperceket nyertek a Rozsomákoknak; megközelítették az őröket, és elvágták a torkukat, mielőtt tüzet nyithattak vagy akár riadót kiálthattak volna.
Szerteágazó alagutak vezettek a föld alá, itt-ott elektromos fáklyákkal megvilágítva. A távolban emberalakok mozogtak. Találtak egy csatornanyílást, ahol el tudták rejteni a holttesteket.
Nem messze a falban sűrű szövésű acélhálóra bukkantak: egy inspekciós panelre, melyet rontástól védő viasz hatszögekkel pecsételtek le, és kifakult felirat látszott rajta, a szent nyelven. Hoc sacrificium consecrat nos muros.
Juron egy vulgáris varázsigét mormolt, hogy elhárítsa a bűbájt, és letépte a panelt. Odabent láncok és emberi csontok hevertek: egy magába roskadt, megbéklyózott csontváz. Az egyik sípcsontja törött volt – meg a bal szárkapocscsont és néhány borda is.
Fent keskeny csőakna ívelt az egyiptomi sötétségbe, mintha a fal vékonybele lenne.
Valakit az építőmunkás rabszolgák közül bebörtönöztek a csapóajtó mögé, hogy feláldozásával biztosítsák a szerencse kegyét – és megadták neki a lehetőséget, hogy azon a kanyargós aknán felmásszon a magasban nyíló kijáratig, bár ez láncra verve szinte lehetetlen feladat volt. Bizonyára megpróbálta a sötétben, talán többször is, de folyton visszacsúszott, s nem bírván megállítani az esést, egyik csontját a másik után törte el. Hogy bámulhatott ki az acélhálón a szabadságba; reménytelenül, vaksin hunyorgott a halálfülkéjét lezáró szárnyas viaszpecsétekre! Minden erejét megfeszítve igyekezett feltörni, állva maradni, s haldokló vágyakozása hasonló szenvedéllyel itatta át a falakat.
Juron fölnézett a csőbe, ameddig csak ellátott, és bólintott.
– Te mégy előre, d'Arquebus.
Csontok ropogtak, amikor d'Arquebus csizmája rájuk tiport. Nekifeszítette magát a kanyargós akna tükörsima falának, és szinte magzati pózban, kürtőmászó technikával megindult felfelé.
Ahogy Yeremi követte, belélegezte a halál illatát, a szétporladt csontok szállongó szemcséit.
Utána Tundrish következett, majd Akbar. Juronnak valahogy sikerült a helyére illesztenie a csapópanelt mögöttük, és ami kevés fény beszűrődött ide, most még jobban elhalványult. Mesterségesen kiélesített szemével Yeremi még így is elég tisztán látta maga előtt a kürtő falát – azaz láthatta volna, ha veszi a fáradságot, hogy nézze. Lehunyta a szemét – annál jobban tudott izmai görcsös megfeszítésére összpontosítani; erre a monoton, féregszerű araszolásra, mintha valami elfajzott mutánscsecsemő lenne, aki a gravitáció és a klinikai szülészet minden törvényével dacolva kínlódik előre valami függőleges vaginában.
Ahogy egyre feljebb jutottak, Yereminek szomorúan rá kellett döbbennie, hogy a három „testvér” egymáshoz viszonyított pozíciója a régi, traziori rangsorrendet tükrözi. Az összesajtolt belek előbbutóbb kiadták magukból a felgyülemlett gázokat. D'Arquebus a tunikáján és a selymeken keresztül egyenesen Yeremi arcába szellentett. Yeremi sem tehetett mást, ő Tundrisht volt kénytelen lefingani.
Yeremi legalább hátranyögött néhány mentegetőző szót az alatta izzadó test felé.
– Elnézést, testvér!
– Semmi vész – lihegte Tundrish. – Megszoktam már odahaza, az alsóvárosban...
– Csak nem léptél a képére? – fuvolázta egy hanyag hang felülről. Létezik, hogy d'Arquebus nem tudja, miért udvariaskodik Yeremi?
Ó, hiszen d'Arquebus a bátor úttörő, nem? Legelöl halad, az élen, ahol a levegő kissé áporodott ugyan, de nem különösebben büdös.
Az ingerült Yeremi figyelme elkalandozott. Megcsúszott, s visszazuhant Tundrishra, ő pedig irtózatos erővel nekicsapódott Akbarnak, akinek tenyere-talpa alól kisiklott a fal. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy d'Arquebuson kívül mindenki ötven métert fog lefelé szánkázni, az akna fenekére.
De a felderítők nem csúsztak tovább.
– Feszítsetek be, béna fattyúk! – bömbölte alulról egy hang. Juron herkulesi erőfeszítéssel megállította a testek miniatűr lavináját. – Feszítsetek be, és nyomjátok! Feszítsetek be, és nyomjátok!
Engedelmeskedtek, de még hogy!
A meredek kürtőmászás folytatódott.
Yeremi azon kapta magát, hogy szenvedélyes érzelmekkel gondol a névtelen rabszolgára, akit magára hagytak a szurokfekete akna mélyén. Neki nem voltak emberfölötti izmai, mint a felderítőknek, és a béklyók is akadályozták. Lehet, hogy haló pora, melyet Yeremi belélegzett, molekuláris üzenet küldött az agyába?
És mi van, ha a rabszolga legyőzi az aknabörtönt? Mi van, ha sikerül kimásznia a kürtő végén?
Ugyan – hogy lehetett volna képes erre? A rabszolgának sosem volt igazi esélye. Miután az első csontját eltörte, még kevésbé. A lelke azonban kétségbeesetten vágyódott felfelé. Most a rabszolga szelleme segít feljutni Yereminek...
Yeremi bosszút fog állni a szerencsétlenért azokon, akiket odafönt talál. Igazságot szolgáltat az áldozatnak.
Végül két dinoszaurusz pofájú, hatalmas szellőztető vízköpő között bukkantak ki. A magasított, balkonokkal beépített bástyafedélzetről elektromos fáklyákkal megvilágított, masszív szerelőállványok meredtek az űrbe. A fedélzeten gigászi, rúnákkal telefestett karbantartó gépek sorakoztak, meg halomba rakott hadianyagok: multi rakéták, makro ágyúlövedékek. Az egyik portáldarun egy tartalék gigalánc kard lógott, mely akkora volt, mint egy portyázó gép...
A bástyafedélzet, a daruk és a szerelőállványok mögött az aréna elsötétített verme ásított – ahol a Vérivó űrgárdistákat utolérte a sorsuk.
A közlekedőhidak között görnyedt tartásban tornyosultak a páncélozott titánok. Ezeken a viharvert, fekete-bíbor plasztacél sziklaszirteken tonnaszám díszelegtek a tömegpusztító fegyverek, és Lord Sagramoso élénkvörös, vulkándíszes lobogója lengett rajtuk.
Yeremi megismerte a plazmavetőket, a makro ágyúkat, a védelmi lézereket – az ilyen tüzérség kásává olvasztja a csatapáncélos űrgárdistákat, szétszórja őket a szélben, akár az ocsút.
A hat Hadúr osztályú robotgép fölé magasodva állt fenségesen a Császár titán teknősbékafeje előreugrott, az egyik plazmavetőjét rézsút tartotta.
Juron halkan elfüttyentette magát a látványra.
Ekkor a főfedélzet vibrálni kezdett: felbúgtak a szervomotorok, s az egyik Hadúr dübörögve néhány lépést tett előre.
Egy csapat technikus sietett el a Rozsomákok rejtekhelye mellett. Légyfejre emlékeztető sisakot viseltek, s fekete selyemruhájukat ősi ezüst hieroglifák díszítették. Egy palástos pap unszolására további technikusok kászálódtak le a közlekedő hidakról. Egy második Hadúr is előredübörgött, majd megállt; fogazott fémnyaka alatt balról jobbra lendítette beépített makro ágyúval felszerelt karját, mintha gúnyosan, fenyegetően meghajolna.
Hirtelen az összes fáklya kialudt a fedélzeten, hogy ne legyen ellenfény a harci gépeknek.
A technikusok szemének sokkal több időre lesz szüksége, hogy hozzászokjon a tiszteletet parancsoló félhomályhoz, mint a Rozsomákokénak. Ráadásul a technikusok letérdeltek, és lehajtották a fejüket – miközben a pap habzó szájjal üvöltözni kezdett, s a szeme fehérje kifordult, mintha tulajdon koponyája belsejét tanulmányozná.
– A Császár! – csattant fel Juron. A földi megváltóra gondolt. Azonkívül a legnagyobb titánra. A Rozsomákok kihasználták az alkalmat: rohantak, ugrottak, lebuktak.
Már a közlekedő hídon jártak, a robotgép alatt.
Már ott álltak az adamantium csapóajtónál. Juron gyors fohászt mormolt, amint letépett a kilincsről egy hátborzongató fétisköteget, amelyet szárított ínszalagokból csomóztak össze, aztán felrántotta a fémfedelet.
A titán tarkójában vörhenyes fénnyel megvilágított mentőfülke kapott helyet, mely antigravitációs hajtóművel volt felszerelve. Ebből a helyiségből rövid, széles alagút vezetett a vállban lévő vezérlőbuborékokba meg a homlokkabinba. Vészhelyzetben ezek a buborékok pneumatikusan visszahúzódnak ide, és az egész fej lerobban a testről. A levegőben édeskés, gyantás balzsam illata terjengett; minden bizonnyal az a pap fröcskölte szét, fertőtlenítőszernek a harcban szerzett sérülések ellen.
Yeremi belopózott a bal oldali vállbuborékba, ahol egy moderatus ült a tüzelőülésbe szíjazva; előrebámult és várt. A gondolatátvivő sisak fülhallgatója miatt nem észlelte a behatolás zaját.
A sisakból vastag fémkábelek csatlakoztak a vezetékekkel telizsúfolt mennyezethez, mintha a férfi szelvényezett agancsot növesztett volna. Hasonló kábelek kígyóztak a kabin sarkából a vaskos művégtaghoz, amelybe bal karját dugta. Ezek a szervo motorizált rostkötegeket irányították, a titán gargantuai karjának izmait. A moderatus páncélkesztyűs jobbja a kardáncsuklós tüzelőfogantyún pihent.
Előtte jelzőfények pislogtak táncoló szentjánosbogarak gyanánt. Ikonok meneteltek a képernyőkön; irizáló bogarak hosszú sora. Egy központi, négyzetrácsos monitoron, melyet bronzból öntött csontok kereteztek, az aréna síkja meg a kupola roppant, összecsukott virág szírmai látszottak, melyek nemsokára ki fognak nyílni, hogy kieresszék vackukról a szörnyetegeket. A kép halvány gyömbérszínű volt – az infravörös kamerák közvetítették.
A moderatus vállát kúp alakú vért takarta, amelyből további kábelek sarjadtak, akár a tintahal csápjai. Párnázott páncélt viselt.
A védőszemüvege alatt azonban az orra meg a szája födetlen maradt.
Akkor ismerte meg a halált, amikor Yeremi mono molekuláris pengéjével széthasította az orrlyukát, s a csonthártyán keresztül az agykérgébe döfött.
A haldokló jobb keze görcsösen kinyílt. Yeremi elrántotta a tüzelőkarról. A plazmavető azonban félrebillent, félig eltakarva a képernyőn a rozsdaszínű kilátást.
Egy pillanattal később a titán egész masszív teste összerándult, megtántorodott. A lendület egy élénk színű graffftikkel telemázolt válaszfalhoz vágta Yeremit. Valahol odalent dühös kígyókként felsziszegtek a stabilizátor rakéták, ahogy az automatika helyreállította az egyensúlyt. A princeps, akinek gondolatai a titán mozgását irányították, nyilván halálát lelte a homlokkabinban.
Yeremi vetkőztetni kezdte a hullát, amelynek csurom vér volt az arca...
A vezérlőkabinban két hatalmas, ferde szemmonitor fürkészte az arénát. Mikor Yeremi visszatért, Juron őrmester éppen hazugságokat motyogott a halott princeps fejéről letépett sisakmikrofonba.
– Probléma – mondta már-már érthetetlenné torzított hangon. – Plazmareaktor... Igyekszünk megjavítani... Ürítsétek ki a terepet... Szökik a sugárzás...
Megszakította a vonalat.
– Nyesik? – kérdezte Akbar.
– A karkok szabványgótul dumálnak – mondta neki türelmetlenül Tundrish. – Oda se lestél rájuk, mikor szétgyaktuk azt a kápolnát?
– Olyan gyorsan közibük vágtuk a gránátokat, hogy...
– Ide figyeljetek! – csattant fel Juron. – Ezek a vackok... – Az üres gondolatátvivő szkafanderre bökött, amely teljesen belebonyolódott a kábelek spagetti masszájába. – Egyelőre szart sem jelentenek nekünk. Úgyhogy vissza a helyetekre, lékeljétek meg a pasasok fejét, és zabáljatok! Közben pedig koncentráljatok a vezérlésre, de veszettül!
Persze. Hát persze.
– Használjátok az Omophagea-szerveteket!
A Hadúr osztályú titánok szoros alakzatban távolodtak, lomha igyekezettel próbáltak minél messzebb kerülni a Császártól.
– Imádkozzatok, hogy eleget tudjunk meg, és elég gyorsan!
Juron a halott princeps homlokának szegezte kését, és nekilátott, hogy a monomolekuláris pengével átfűrészelje a csontot.
Yeremi hamarosan rájött, hogy a mono molekuláris penge ugyan kiválóan alkalmas a koponya felnyitására, amikor azonban a tartalmát kell feldarabolni, túl élesnek bizonyul – olyan hajszálvékonyan vágott, hogy a még lüktető agyvelő azonnal összeforrt a nyomában, akár a nyúlós csiriz. És az se lenne biztonságos, ha ezzel a késsel rakná a szájába a nedves-nyálkás anyagot, hiszen könnyen széthasíthatná vele a saját nyelvét.
Így hát lehúzta a kesztyűjét, csupasz kézzel markolt a meleg masszába, és addig szopogatta az ujjait, amíg a koponya alsó része – amely még mindig a gerincoszlopon ült, hiszen nem tépte le róla – nagyjából ki nem ürült. Aztán sietve felszürcsölte a hevenyészett csontcsészéből a maradékot.
Még így, kapkodva is érzékelte a finom különbséget a kéregállomány és a kisagy, a homloklebenyek és a limbikus rendszer íze között. Itt a keserűmandula aromáját érezte, amott a szarvasgombáét. Ez a nyálkás szövetcsomó a főtt vargányára emlékeztette, az a másik zsenge halikrára...
Sietős lakomáját befejezve félrelökte a kettéfűrészelt fejet. A sarokban, ahová esett, egy elfelejtett koponyaamulett hevert, amelynek nem sikerült megvédenie viselőjét a radikális agyműtéttől.
Yeremi belebújt a gondolatátvivő szkafanderbe, s a fejére húzta a sisakot. Beszíjazta magát az üres ülésbe, és Rogal Dornhoz fohászkodott útmutatásért – aztán kiürítette az elméjét, hogy ne maradjon benne semmi, csak a titánt irányító elit technikus gondolatai.
A plazmavetőm, gondolta, és az izmai összerándultak. Úgy működik, hogy... hogy...
...hogy szuperforró, ionizált gázokat lövell, az anyag negyedik halmazállapotában, mint a napok lángoló poklában. Az akkumulátorsíkok a védőkámzsában energizálják a capacitor vezető- és szigetelőrétegeit, innen nyeri az energiáját ez a perzselő plazmakisülés. Az ősrégi capacitor minden lövés után feltöltődik energiáva, miközben az elülső kámzsa szellőzik és lehűl. Ez alatt a rövid szünet alatt sebezhető vagyok, hacsak nem vonok el turbóenergiát a titánunk plazmareaktorától; ebben az esetben folyamatosan tüzelhetek. Viszont akkor a fegyverem túlhevülhet...
A gondolatok úgy szálltak fel Yeremi tudatában, mint olajcseppek a vízben, végül ragadós nyálkaréteget alkottak a felszínén.
Olykor zavaros, elmosódott ködképek merültek föl – annak a személyiségnek a nyomai, akinek a gondolatait kisajátította. Ezeket a haszontalan kísérteteket azonnal kiirtotta a tudatából, s csak a fontos adatokra koncentrált; falta, nyelte, finomította őket.
Sok minden homályos és bizonytalan maradt, éppen a szellemképek zavarása miatt. Igazából legalább fél órára lett volna szüksége, hogy megeméssze ennek a személynek a gondolatürülékét.
De csak percei voltak. A harci kannibalizmus nem ínyenceknek való élvezet.
...a jobb oldali moderatusom pedig egy sugáröklöt irányít. Ha közelharcra kerül a sor, azzal fogja elsöpörni és összezúzni az aprócska űrgárdistákat. akiknek a robbanólövedékei annyit érnek ellenünk, mint a szúnyogcsípés...
A moderatusok azonban egy makroágyút meg egy védelmi lézerlöveget irányítanak; ezeket magasított állásban szereltekfel a páncélzatunkra...
A testünk még így is viszonylag hozzáférhető...
A fegyvereket azért osztottuk el úgy, hogy a gyorstüzelők feljebb kerüljenek, mert mi vagyunk a legmagasabb titán, és a Hadurak mögül kell lőnünk...
Yeremi bal karja megfeszült a művégtagban. A rostkötegelt izmok szenzorain keresztül érezte a hidro plasztikus csövekben lüktető energiát – és odakint a nagy plazmavető odébb lendült.
Igen, ó, igen... így érezheti magát az űrgárdista is a csatapáncéljában, amelynek szervo rendszere az ő mozdulataira reagál, azoknak az erejét fokozza sokszorosára...
A képernyőn a kinti hangár képe egy pillanatra elmosódott.
És Yeremi azonnal tudta, hogy bekapcsolták a vákuumpajzsokat, melyek az ellenséges tűztől védik őket.
...Ha a beérkező tűz túlterheli a vákuumpajzsokat és károsodás éri a titánunkat, ha a tompító áramkörök is kiégnek, akkor a moderatus ki van téve az álsérülés iszonyú kínjának. Úgy érzi, hogy az ő testét törték össze, hasították szét, égették el...
Ezek a titánok régiek. Régiek.
Mi nem olyanok vagyunk, mint a gyalázatos Birodalom moderatusai a marsi gyártmányú gépeikkel – bár lehet, hogy a mi titánjainkat is a mesés Marson szerelték össze évezredekkel ezelőtt. Mi Lord Sagramoso karmai vagyunk, az Új Istené, aki hatalmas szelet fog kihasítani a csillagközi űrből magának és nekünk...
De a plazmareaktorunk igen régi...
Szóval Juron őrmester mondvacsinált kifogása nagyon is elevenbe talált...
Yeremi egy pillanatra halvány reménysugarat látott.
– Belső parancsnoki rádió – szólalt meg Juron hangja Yeremi fülében. Teljesen megdöbbentette a felismerés, hogy most valamennyien egy egységes test alkotórészei. – Visszajelzést várok. Tájékoztatást kérek a rendelkezésre álló kapacitásról és a harckészültségi fokról!
– Valence. Bal kar, plazmavető. Azt hiszem, megvan.
– D'Arquebus a bal vállban. Makroágyú. Finom agy. Édes volt, olyan éééédes!
– Tundrish. Jobb kar. Sugárököl. Mega!
(– Bár az adott körülmények között nem sok hasznát vesszük – fuvolázta d'Arquebus halkan.)
– Amíg nem adok engedélyt, addig ne lőjetek, halljátok? Ha viszont szólok, nyissatok tüzet arra a Hadúrra, amelyet kijelölök. Teljes tűzerő, rogyásig! Terheljétek túl a pajzsait – így lehet megnyomorítani. Aztán átváltunk egy másikra. Adjuk drágán az irhánkat!
(– És mit fog csinálni szegény Tundrish? Csalódottan ökölbe szorítja azt a nagy-nagy kezét?)
– Tundrish: te akkor következel, ha az összes többi fegyver kikapcsol. Persze csak akkor, ha még életben leszünk. D'Arquebus: fecsegést befejezni! A Császári Öklöket nem roppantja össze a felelősség. Akbar!
– Jobb váll. Védelmi lézerlöveg. Nem vagyok egészen... biztos benne. Olyan... zsúfolt, nehéz. Nem érzem igazán. Nem forog elég könnyedén.
(– Miért nem mászol ki, és olajozod meg?)
Csak Lyman-füllel lehetett hallani ezt a ravasz suttogást.
– Azt hiszem... nem olvadtam össze vele eléggé.
– Csak próbálj lőni, amikor a testvéreid tüzet nyitnak, Akbar!
A távolban az egyik Hadúr félfordulatot tett...
...amint a Császár osztályú titán megvonaglott; görcsös remegését az amatőr, gyakorlatlan princeps okozta. A Hadúr vállán egy rakéta óvatosan a rázkódó Császár felé fordult.
Örvény rakéta...
...perzselő energiaörvényt támaszt...
...az egyetlen örvényrakétánk. Vajon működni fog...?
– Ó, Dorn, lényünknek hajnala, legyél velünk, világosíts meg minket! – imádkozott Juron.
A hajtóművek már ütemesen zúgtak. A Császár osztályú titán otrombán meglódult, előbb a jobb, aztán a bal lába zúdult le hatalmas robajjal, úgyhogy Yeremi ülése szédítő himbálózásba kezdett a hidraulikus felfüggesztésben, és csak hajszálon múlt, hogy nem sütötte el idő előtt a plazmavetőt. A moderatus holtteste ide-oda hempergett, és az amulett valahogy belecsúszott a meglékelt koponyaüregbe.
Hogy imbolygott és tántorgott a gépóriás, amíg Juronnak sikerült ráéreznie a szükséges ritmus távoli utánzatára!
Az aréna túlsó vége azonban nyílni kezdett. Roppant vitrodur panelek siklottak a mennyezetbe, szabad kilátást engedve a harcok szaggatta síkra. A kíváncsi Hadúr visszafordult, hogy besoroljon a társai mellé, akik szoros rajvonalban masíroztak az űrgárdisták lemészárlására.
Biff egész jobb karja egy rugalmas művégtagban volt, amely flexi plasztba ágyazott, vékony, szenzorgombos acélhurkokból állt, a keze pedig egy ugyanilyen kesztyűben. Az alkalmatosság súlyát jórészt a mennyezet felé kígyózó transzmissziós kábelek tartották. Biff karja gyakorlatilag a levegőben lógott, mintha az Apothacarion egyik szárnyában lábadozna, felfüggesztett végtaggal...
Tehetetlenül ökölbe szorította a kezét.
A jobb oldali infravörös képernyőn a roppant sugárököl – akkora volt, mint egy légelhárító löveg – engedelmesen utánozta a mozdulatot, és sújtó adamantium pöröllyé változott. A rostinak körvonala sárgászölden izzott, a képernyő alján diagnosztikus ikonok villogtak. A rendszer ellenőrizte magát, bár Biff nem tudta volna megmondani, hogy milyen eredményre jutott.
Az ember nem szerezhet korlátlan ismereteket egy pasas nyers agyának a befalásával.
Az öklöt irányítani tényleg mega érzés volt. A régi pilóta valamilyen fenevad vicsorgó pofáját festette a tenyerére. Vértől csöpögő, nagy tépőfogakkal.
Ugyanakkor rossz érzés is volt. Őrjítő. Mert mikor tud majd odacseszni vele?
A Hadurak már kivonultak az arénából, Juron őrmester azonban eddig semmit nem csinált, csak imbolyogva csörtetett utánuk a Császárral.
Emeld, bumm; emeld, bumm.
– Nem lenne jó, ha az aréna becsukódna, amíg mi odabent vagyunk, fiúk – magyarázta.
Persze hogy nem. Bizony ám.
Miután a Császáruk kilépett a tűzcsíkos félhomályba, Juron hagyta, hogy a Hadurak átvágjanak a téren.
A váll váll mellett menetelő Hadurak kecsegtető célpontot nyújtottak. A főnix sziluettek a kövezeten mintha az ő hatalmas, aranyló alkímiai lábnyomaik lettek volna.
(– Uram – szólalt meg d'Arquebus a vezérlőbuborékjában. – Mikor, uram?)
A jampec úgy beszélt, mint akinek minden idegszála pattanásig feszült, és már nem bír uralkodni magán.
(– Még nem!)
Biff szándékosan elernyesztette az öklét.
A nagyítórendszerrel felszerelt főképernyőn, a Hadurakon túl látta a Császári Öklök csatasorba fejlődő osztagait; egyesek portyázó gépek és Rinocéroszok fedezékében törtek előre, mások az egyik kemény harc árán elhódított szeglettől a másikig haladtak.
A városnak egy egész zónája gigászi vitrodur síksággá lapult. Néhány karcsú torony még állt, ezek tartották az ébenfekete ernyőpajzsokat. Máskülönben a harcmezőn csak néhány tömzsi épület maradt; tinta kékek és indigószínűek voltak, s ontották magukból az ellenséges tüzet. A sekély, fekete üvegárkok útvesztőjében – mintha undok ráncok lettek volna a teleszkópos város ízeit kültakaróján – helyi rohamosztagosok lapultak, megfelelő pillanatra várva a rajtaütéshez; másutt páncélozott csapóajtók mögül özönlöttek elő, amelyek percekkel ezelőtt még háztetők voltak.
A védekező katonákat lassan, de biztosan visszaszorították. Az ide-oda billegő képernyőn tomboló forgatagban Biff egy pillanatra látni vélte az Öklök harci zászlaját. Pugh parancsnok ott van a csata sűrűjében, mámorosan ízlelgeti a harc tüzét – ha már ételben-italban nem lelhet örömet.
(– De hisz háttal vannak nekünk!)
(– És a vákuumpajzsaik átfedik egymást, mert olyan rohadtul közel állnak! Nem tudom, hogy ez megsokszorozza-e a véderejüket – nem bírom felböfögni ezt az infót –, de az pokoli biztos, hogy fedezni fogják egymást! Szét kell húzniuk az arcvonalat. Muszáj!)
– Nem törhetünk be a vákuumpajzson belülre? – kérdezte Biff. Észre sem vette, mikor szorította megint ökölbe a kezét, csak üres levegőt morzsolva vele.
(– Ha szoros alakzatban nyitnak tüzet, azt fogjuk csinálni.)
(– Mert az őrmesterünk igazi taktikus alkat – jegyezte meg d'Arquebus savanyúan.)
(– Ezért a megjegyzésért neuro kesztyű jár! Utána... Értve vagyok?)
Ha ugyan lesz utána.
Ami valószínűtlennek tűnt.
De legalább fegyelmezett hangulatban fognak meghalni.
A régi moderatus a vezetékeket is telemázolta élénkpiros feliratokkal Biff vezérlő buborékjának a mennyezetén. Ego Atrox. Ego Ferox.
Bármit jelentsenek is e feliratok, készítőjük lemészárolva hevert a kardáncsuklós plasztacél ülés mellett. Most már nem volt agya. Süket volt, néma, érzéktelen, vak. Biff egy hirtelen sugallatra a szemét is bekapta.
De igen, igen... a Hadurak most kezdtek eltávolodni egymástól, ahogy dübörögve csörtettek az űrgárdisták felé – akik már biztosan látják őket a füstfátylakon keresztül, a robbanások villámfényétől szaggatott sötétségben. Nem, kedves űrgárdisták, ezúttal nem mobil épületek bontakoznak ki a homályból – hanem hat csatagépezet, a valaha készített leghatalmasabbak közül! Meg egy hetedik, kissé lemaradva... Ezt látják most a Császári Öklök, és páros szívükben tanyát ver az iszonyat.
És vajon mit érezhet Lord Pugh, ez a megtisztult férfiú? Valószínűleg elszörnyed a látványtól.
Biff sajnálta.
És dühöngött, amiért nem sújthat le a sugáröklével. És imával próbálta lecsendesíteni háborgó lelkét. A harctéren sok zömök torony még jobban visszahúzódott, hogy egy szintbe kerüljön a felszínnel. Az összes, amelyik képes volt rá. Néhányat károsodás ért: beragadt a hajtóművük, vagy kimerült az energiatartalékuk.
Sok kark katona és harci jármű maradt fedezék nélkül, de mit számít? Az előrenyomuló Császári Öklök, a megmaradt portyázó gépekkel és Rinocéroszokkal együtt, hamarosan szintén nyílt terepen találták magukat – mire a Hadúr osztályú titánok gőgös magasságukból tüzet nyitottak, lézer- és hősugarakkal, plazmakitörésekkel és makro gránátokkal terítve be a csatamezőt.
(– Az a titán, a rakétás! Nyírjátok ki!)
Juron végre kiadta a parancsot.
Mikor a dübörögve előrenyomuló Császár remegve szabadjára engedte fegyverei haragját, Biff csak pár másodpercig ült tehetetlenül.
Aztán megforgatta sugáröklét, és fityiszt mutatott a Haduraknak: adamantium ujja nagyobb volt egy csatapáncélos űrgárdistánál.
Remélte, hogy néhány Ököl talán felfigyel a pimasz gesztusra, és kajánul elvigyorodik.
Lexandro egy félig elfelejtett főlakó dalocskát fütyörészett – Necromundai éjszaka volt a címe –, s közben telepumpálta makro gránátokkal a célzó képernyőjének szálkeresztje előtt imbolygó Hadúr seggét. Robbanás robbanást követett. Sajnos, Valence plazmasugarai gyakran keresztezték a gránátok útját, s még azelőtt felrobbantották azokat, mielőtt elérték volna a célpont vákuumpajzsát. Valence, a vákuumagyú. Valence, a vérbeli verekedő. Miért nem tud kiválasztani magának a nyavalyás egy másik helyet azon a titáni robottesten? Azt hiszi, hogy ezzel segít? Akbar, a homoki bolha legalább azt a rakétát lőtte lézersugarakkal az ellenfél vállán.
A titán vákuumpajzsai mégis szemmel láthatóan vibrálni kezdtek. Narancsvörös és elektromos kék energiafoltok kezdtek örvényleni körülötte, az elektromágneses kór tünékeny lidérceibe öltöztetve a gépszörnyet.
A titán hátranézett, s a rakétája megmozdult. Egy szomszédos Hadúr is visszafordult...
Célpontjuk lábán a ferdén lapolt burkolólemezre okkersárga vulkánokat festettek, melyekből forró, skarlátvörös láva áradt, akár a vér a felszakított artériából. Megpróbált kiegyenesedni a gránát- és plazmatűzben...
...és a rakéta szilánkokra repült szét. Néhány vákuumpajzs végre túlterhelődött. Akbar csiklandozó lézere közvetlenül a kilövés előtt felrobbantotta a rakétát.
Lexandro szeme belesajdult, mikor a gyilkos erővel felszabaduló energiaörvényre nézett. Mintha a térnek egy helyi darabja oldódott volna fel a szuperforró kitörésben, s a darabokra szaggatott titán eltűnt a kavargó gázok forgatagában.
A szomszédos titán megbillent, lobogója tüzet fogott, s jobb karján a kásává olvadt hővetőből folyékony fémcseppek záporoztak szerteszét. Bal karja lézerágyút szegezett a Császárra. Lexandro látása egy pillanatra elhomályosult, ahogy a vákuumpajzs szivárványszínben játszva fölvillant, szétoszlatva a feléjük röppenő fénydárdákat.
Csakhogy egy másik titán is megfordult, hogy szembeszálljon a hátulról támadó ellenséggel.
Meg egy harmadik is. A negyedik habozott.
Nyilván még kell semmisíteniük ezt az ellenfelet, amely százszorta veszedelmesebb a portyázó gépeknél.
A tankok azonban most már a többi titánra összpontosították a lézertüzüket, amilyen magasra csak tudták – a lábukra, a hasukra meg az alsó páncéllemezekre –, úgyhogy a gépszörnyek elektromos pókhálóként villódzó lidércfények tengerében gázoltak.
Az egyik titán alsó pajzsa fellobbant és kiégett.
A sérült Hadúrhoz legközelebb eső portyázó gépek megkettőzték az erőfeszítésüket, és lassan szétforgácsolták a jobb térdkalácsát, nem sokkal a páncélborítás fölött.
A megtámadott titán lomhán nekilódult, és eltiporta az egyik tankot, péppé morzsolva a talpa alatt. Plazmát okádott egy kis csapat űrgárdistára, akik egy katonákkal telezsúfolt lövészárok felé rohantak. Páncélos testek repültek szerteszét.
Ám ekkor a titán reumásan botladozni kezdett; a jobb lába megbénult...
A princeps megpróbált továbbmenni, a merev lábat előrelendítve – hiába. A Hadúr hanyatt esett – először csak lassan borult hátrafelé, aztán irtózatos erővel zúdult neki a vitrodur talajnak. Űrgárdisták rohantak oda hihetetlen sebességgel, hogy sorozatlövőik tárját az immár hozzáférhető nehézfegyverekbe ürítsék, szétlőjék a páncélborítást, és megsemmisítsék a gondolatszenzorokat, mielőtt a moderatusok magukhoz térnének a zuhanás okozta kábulatból...
Mire Juron parancsba adta az örvényrobbanás által megrendített titán célbavételét, Lexandro máris a fenyegető veszedelemre fordította figyelmét. Folyamatos tűz alatt tartotta a Hadúr vállán ágaskodó lézerágyút, miközben abból perzselő fénysugarak záporoztak feléjük.
De nemcsak onnan, hanem más irányból is. Azok a titánok, akik hátrafordultak, gránátesővel, plazmával és hősugarakkal árasztották el őket.
Lexandro ereiben vad izgalom lüktetett.
– Ámbátor a végső tűzben röpülsz... – vélte hallani...
Igen, szinte repült, olyan magasan volt a föld felett. Az energiapajzsokat robbanások és hősugarak ostromolták – falánk szörnyetegek végtelen sora, akik odakint kelnek életre, és azon nyomban elpusztulnak, mert egyelőre nem tudják csillapítani éhségüket... de rögtön újjászületnek.
Lexandro nem fog meghalni ebben a csatában. Nem hal meg, hanem átlényegül. A pajzsa hamarosan kiég. Az a szikrázó-vakító, görcsös erőszak behatol majd odakintről, hogy elragadja, szétmarcangolja, és atomokra boncolja. A testéből bugyborgó plazma lesz.
A lelke azonban, amely az elragadó, gyötrelmes görcsben, a halál orgazmusában egyesül Dornéval, átlényegül egy forró, ionizált gázokból álló lénnyé. Ebben az alakban fog a csatatér fölött lebegni, s időről időre lecsap, hogy elborítsa az ellenséges katonákat. Aztán elemészti őket, mint a kályha a mélyére vetett zsírt, hogy nyomorult füstjük tömjénként szálljon fel Dorn borostyán orrlyukába, s ezen a csatornán a halandóság határait átlépve, időn és téren keresztül, eljusson az Istencsászár kiégett érzőidegeihez. Akkor aranytrónusán az Emberiség Ura egy mikroszekundumnyi időre felhagy majd a kozmosz örök fürkészésével, és magában felkiált: „Miféle édes illat ez? Nahát, az emberi Birodalom égő ellenségeinek a bűze...” És a Császár egy pillanatra felfigyel Lexandro létezésének utolsó perceire... mielőtt az, ami hajdan Lexandro volt, szertefoszlana.
A valóság újra fókuszba állt körülötte, mikor a sisakmikrofonjában valaki felüvöltött kínjában. Vagy talán meglepetésében?
A sikoly fojtott sziszegésbe fúlt, mintha az áldozat ráharapott volna az alsó ajkára, egy acél medvecsapda minden erejével.
– Jobb hátsó pajzs túlterhelve – jelentette be Juron zordan. – Tompító áramkör kiégett. A lézerágyú szétment. Akbart kiiktatom a vonalból.
A csikorgó, légköri zörejre emlékeztető sziszegés hirtelen abbamaradt.
Ám ez nem jelentette azt, hogy Akbar kínjai is megszűntek a vezérlőbuborékjában. Az űrgárdisták élvezik a fájdalmat, de ezekkel az álsérülésekkel – a borzalmas égési sebekkel meg a vaksággal – ő sem volt képes megbirkózni. Azt élte át, amit a lézerágyú érzett volna, ha hús-vér teremtmény lenne. Tűrt. Hacsak nem halt bele.
A füstölgő szigetelések maró bűze...
Az olvadó plasztacél keserű citromillata...
A folyékonnyá váló adamantium halszaga...
Az ózon édes-bódító aromája, ahogy a levegőmolekulák összeforrnak a gyilkos energiakisülésektől...
És a forróság, a perzselő forróság. A megmaradt vákuumpajzsok kétségbeesetten igyekeztek hővé alakítani az ellenséges energiákat, arra azonban már nem volt idejük, hogy szét is sugározzák. A Császár belseje kezdett hasonlítani a földi pokolra.
A forró, száraz levegőt egy asztmásan hörgő vízköpő szívta be a mennyezeten, a padlón lévő társa pedig valamivel hűvösebbet pumpált a helyére, ám a hűtőberendezés egyre nehezebben birkózott meg a túlterheléssel. Lexandro köhögött, és leköpte a félig megnyomorított titánt a célzó képernyőjén. A nyálcsepp csorogni kezdett lefelé, aztán megakadt, eltorzítva a lapított teknősbékafejet, mintha az ellenséges után azon a helyen megsérült volna, s jobb szeméből reumás váladék szivárogna.
Lexandro célba vette a fantom gyenge pontot, amit a köpésjóslat, a nyálmágia mutatott meg neki, és lőtt. Újra meg újra.
A lángoló zászlajú titán lassan ingatta a fejét, mint valami kérődző állat, amit vérszopó rovarok – makro gránátdarazsak – gyötörnek.
Hirtelen az egyik ferde szem felrobbant.
A titán görcsösen rángatózva körbefordult. A sérült princeps nyilván ordítva vonaglott a homloka mögött. A vakító lézerdárdák meg a plazmakisülések egy pillanatra végigsöpörtek a szomszédos Hadúron, mire a meglepett moderatusok észbe kaptak.
A fémszörnyeteg szilaj táncba kezdett, aztán elzuhant.
Lexandro makro ágyúja valószínűleg túlhevült, és beragadt. A művégtagba dugott keze iszonyú, gyomorszorító görcsbe rándult; nem bírta mozgatni az ujjait.
Talán kifogytak a gránátok az ágyú tárából. Nem takarékoskodott velük.
– Makroágyú lefulladt – jelentette.
Aztán célba vette a legközelebb eső Hadurat, s újra indulatosan leköpte a képernyőt. És ült. Várta, mikor merül le a vákuumpajzsa. És mikor lényegül át lángoló plazmává.
Yeremi tekintete ide-oda villant: azt kereste, merre vannak olyan fegyverek, melyek a bedöglött makro ágyúra szegeződnek a páncélzatukon, vagy a bal vállukra, ahol d'Arquebus kuporgott.
D'Arquebusnak nem szabad idő előtt meghalnia.
Ó, nem.
És Yeremi, az ihletett Yeremi ragyogó, szivárványszínű plazmafolyamot lövellt egy lézerüteg felé, amely abba a tiltott irányba fordult, majd elégedetten látta, hogy a pajzs kilobban, s a cápaorrú ágyú szétolvad és csorogni kezd, mintha a Hadúrnak eleredt volna a taknya.
– Ha! Megmentettem a segged, Lexy! – kiáltott föl magának, megfeledkezve arról, hogy rádiókapcsolatban áll a többiekkel.
(– Megmentettél? – szólalt meg egy éteri hang. – Mitől? Az aranyló, átlényegülésemtől?)
Mi a jóságos kozmosz haragjára gondol ez az ábrándos lelkű jampec?
(– Te gaz! Te álnok!)
Nem értette ezeket a halandzsasértéseket, de úgy tűnt, hogy sikerült szúrnia egyet d'Arquebuson.
(– Szerencsés lövés, Valence – csattant fel Juron. – De nem elég. Már csak a te ágyúd maradt. Futni fogok. Megpróbálok bejutni a legközelebbi pajzsa mögé. Ébredj, Tundrish! Ideje, hogy megdolgozz a kenyeredért.)
Roppant tömege és fegyverarzenáljának súlya miatt a Császár persze nem tudott igazából Jutni, arra azonban képes volt, hogy valamivel gyorsabban imbolyogjon előre. A vezérlőbuborékokban felsivított egy vészjelző, mintha a robotszörnynek fájna az erőfeszítés. Yeremi jobbra-balra hánykolódott a kardáncsuklós ülésben, és vadul viszonozta a tüzet, hogy elterelje a figyelmet d'Arquebusról. A rázkódás miatt azonban minden lövése mellé ment, pedig a célpont másodpercről másodpercre közelebb toronylott.
– Turbóenergiát vonok el folyamatos tüzelésre – ordította Yeremi, hogy figyelmeztesse az őrmesterét. – Jó plazmavető – imádkozott –, drága kicsi fegyver, ne hagyj cserben! Artifex armifer digítis dextris oculis occultis! – kántálta.
(– Mit művelsz? – kiáltotta Juron.)
– Turbóenergiát vonok el folyamatos tüzelésre, uram.
A vezérlőbuborékban szinte elviselhetetlen volt a hőség; Yeremi bőre verítékben úszott a szervomechanikus művégtagban. Úgy érezte, mintha a kezét és az egész karját mélyen ledugta volna egy dühös állat forró, szűk vaginájába, hogy kíméletlenül marokra fogja a teli, lüktető anyaméh tartalmát.
(– Mit művelsz? Lassulunk. Túlterhelés a rendszerben... Dorn, a reaktor kijelzője túlment a piros vonalon! Bármikor Jelrobbanhat... Szétkenődünk, mint a mosott szar!)
(– Lobbants lángra minket! – imádkozott dArquebus. – Ó, szent hős, ó, szent fény!)
Nagyon sok minden történt egyszerre. A perzselő plazmafolyamot mintha elvágták volna, ahogy Yeremi keze begörcsölt a nedves-lüktető anyaméhben. A kis ellenőrző monitoron látta, hogy hatalmas fegyvere fehéren izzik, buborékokat vet; olvadó fémcseppek csorogtak róla a páncélra. Halálfejes ikonok villogtak páni félelemben. A vészjelző lámpák vörösen pulzáltak. A maradék vákuumpajzsok a végsőkig túlterhelve kiégtek. A feketére égett generátorokból maró füst szállt fel, eltömve a szűrőrendszert a vízköpők torkában.
Aztán a Császár fogcsikorgató, csontrepesztő erővel összeütközött az egyik Hadúrral, mint valami száguldó hegyorom. Az ellenfél megrendült, megingott, és hátrabillent adamantium sarkára.
Ha a titánjuk gyorsabban mozog – ha Yeremi nem vonja el az energiát a plazmavető működtetéséhez, lelassítva ezzel a lomha rohamot –, mindkét óriásrobot recsegve-ropogva elzuhant volna.
Nem ez történt.
És abban a pillanatban, mikor a minden ízében csikorgó Császár hátralódult az ütközés erejétől...
– Ezt kapd ki, rohadék!
Biff fölfelé lendítette sugáröklét, neki a Hadúr teknősbékafejének; kiütötte mindkét ferde szemét, betörte a princeps irányítófülkéjének adamantium páncélzatát, és porrá zúzott mindent, ami odabent volt.
A sugárököl beleakadt a roncsba... miközben Juron megpördült a Császárral, hogy a hátsó védőlemezek fogadják a megmaradt Hadurak elszabaduló haragját. Néhány makro gránát lepattant a hátakról, néhány felrobbant rajta; a fémpáncélon nvíló, szaggatott szélű sebeket ellenséges fénydárdák keresték.
A Császár teknősbékafeje igyekezett eltávolodni a csaknem teljesen lenyakazott Hadúrtól.
( Vészkiürítés! Berobban a reaktor!)
Biffet hirtelen megragadta valami láthatatlan erő, oldalt rántotta, aztán belökte a vezérlőbuborékjába, amely tompa puffanással zuhant a mentőkabinba.
Yeremi a saját buborékjában ülve szintén ágyúgolyóként repült a tarkótáji részbe.
És Lexandrót kiragadták a lángoló megdicsőülésről szőtt álmai közül, hogy egy kormos üregben találja magát.
A megvakult, összeégett Akbar azonban nem érkezett meg. Valószínűleg rövidzárlatot kapott az egyik vezérlőegység. És talán jobb is volt ez így.
Egy pillanatra rá a fej lerobbant a nyakról. Elsüvített az egyik titán mellett, amely éppen azon volt, hogy sután sántítva visszaforduljon, és viszonozza a portyázó gépek lézertüzét.
A Császár levágott feje vadul pörgött a vitrodur csatatér fölött. Rázkódott, vibrált, hánykolódott.
(– Kapaszkodjatok! Kapaszkodjatok!)
A repülő fej ijesztő csattanással hajtotta végre az úgy-ahogy irányított kényszerleszállást. Az arcára dőlve csaknem fél kilométert szánkázott a sima vitroduron, megperzselt hullákat és lángoló roncsokat söpörve félre, mire végre megállapodott...
Akik odabent voltak – a princepsi székben ülő őrmestert kivéve –, nem láthatták a gigászi tűzgömböt a hátuk mögött, bár a lökéshullám némileg fokozta sebességüket.
Egy óra múlva a zúzódásokkal és kék foltokkal borított felderítők egy sokkal hatalmasabb robbanásnak lehettek szemtanúi az Öklök hátsó harcállásaiból, amikor Lord Sagramoso ostromlott palota zikkuratja úgy hullott darabokra, akár egy túlhevült vulkán.
A robbanás egyik lángcsóvája egy fekete űrhajót hajított a magasba. A sötét üvegernyők dübörögve leomlottak, s füstös napfény ragyogta be a szétdúlt várost.
A menekülő hajó egyre zsugorodott, s elhagyta a lomhán szétterülő, szürke füstfelleget. Csillogó molylepke lett belőle, majd aprócska pont.
Aztán ez a pont némán szirmokat bontott.
Egy orbitális pályán keringő birodalmi csatahajó észrevette a szökési kísérletet.
A keresztes vitézek visszatértek csillagközi kastélyukba – amely tovább repült a semmiből a semmibe, ahogy évezredeken át tette, és még hosszú évezredekig tenni fogja.
A Sagramoso-dinasztiát a Karkasonon annak rendje és módja szerint kiirtották, ad extremumfetum. A hamis isten kultuszát eltörölték, bálványait és szobrait porrá zúzták. A bolygó élére új, császárhű kormányzót neveztek ki a Capreolo-klánból, hogy felügyelje az energiakristályok meg a pszicurium exportját, és – ami talán még fontosabb volt – a Császárhoz intézett odaadó imákat.
Így hát a csatatestvérek összegyűltek az Assimularumban ünnepélyes lakomát csapni a karakasoni hadisarcból, a zamatos, füstölt vakhalból, amit meleg vizű, földalatti tavakban tenyésztenek.
A faragott padokon mindenki ott szorongott, aki átkelt a hiperűrön Karkasonhoz, és élve hazatért; még Lord Pugh is részt vett a lakomán – trónusát és asztalát a zománcdíszes válaszfal előtt állították föl egy emelvényen –, bár az ő ínyének az omlós, rózsaszín hal akár hamu is lehetett volna. Ezüsttányérja két oldalán, mint valami egzotikus, masszív étkészlet, ott sorakoztak a hadjáratban elesett hősök amputált kezei, melyekről savfürdőben lemaratták a húst, az izmot és az inakat.
Ha másként alakul a helyzet, ha a Rozsomák osztag nem keríti hatalmába azt a Császár osztályú titánt, sokkal kevesebb csatatestvér tért volna meg a háborúból...
Lexandro, aki nemrég töltötte le büntetését a neuro kesztyűben, maga is élénk rózsaszín volt. Traziori testvérei mellett ült a padon; azok a felderítők, akik nem a Rozsomák osztagba tartoztak, döbbent áhítattal nézték őket.
A lakoma ínyenc csendben folyt, míg végül mindegyik résztvevő kőmeszelye kiürült, s tányérjukon egy-egy csupaszra rágott halcsontváz hevert – akkora, mint egy nehéz sorozatlövő.
Akkor Lo Chang csatakáplán prédikálni kezdett...
...és Lexandro értesült a hadjárat olyan eseményeiről, mint az Üvegharang templomnál vívott csatáról, még a Kilencven Kamikaze Korcsolyázóról, akik hőbombákat szorongatva rohanták le a 4. században szolgáló testvéreket, meg arról, hogy az 5., 7. és 8. század – parancsnokaik legnagyobb megdöbbenésére – ellenséges titánokkal találta szemben magát...
...akiknek sorait a Zed Juron által vezetett Rozsomák felderítőosztagnak sikerült szétzilálnia, egyetlen újonc felderítő élete árán – szent esemény volt ez, melynek örökre meg kell maradnia a rend emlékezetében. Az artifexek egyik mestere már dolgozik a falitáblán, amelyet a Teuton-kápolnában fognak közszemlére tenni. Itt húsz évig lesz vallásos áhítat tárgya, s ha azután méltónak és makulátlannak találják, az emléktáblát átszállítják majd a Reclusiamba.
A szigorú, aszkétaarcú Lord Pugh jelt adott Lo Changnak, és a káplán kráterekkel himlőhelyes holdvilágképe földerült.
Chang fennhangon bejelentette.
– Vos honoremus mortuum Omar Akbar, cuius osses sunt perditos, ín pleno grado Pugni Imperatori!
A homoki bolha holtában teljes jogú űrgárdistává lépett elő...
A testvérek verni kezdték kőmeszelyükkel az asztalt, egyre gyorsuló ritmusban, míg a halcsontvázak remegni és ugrálni kezdtek, mintha úszni készülnének.
Lexandro vadul vigyorgott, mert még néhány hét, és lyukakat fognak fúrni a fekete hámjába, hogy csatlakoztathassa magát az energiapáncélhoz. És utána már teljes jogú űrgárdista lesz.
Akárcsak Valence és Tundrish.
Lexandro, továbbra is vigyorogva, odafordult hozzájuk. Mind a négy „testvér” kivívta magának a jogot, hogy soron kívül előléptessék őket a felderítők közül.
Tundrish viszonozta a vigyort – amikor mosolygott, az arcán mindig ragadozó pózba dermedt a tetovált pók. Ökölbe szorított kezével imitált jobbhorgot írt le, azt az ütést utánozva, amellyel szétzúzta a Hadúr képét.
Valence is mosolygott, bár ő töprengő, ábrándos arckifejezéssel. Úgy méregette Lexandrót merengve, mint báty a fiatal húgát, akinek a becsületét meg kell védelmeznie – ezt az érzést Lexandro kiirtotta a saját lelkéből, a tüneteket azonban felismerte. Igen, torz álruhában.
Egy futó pillanatra Lexandro gondolataiban – hosszú évek óta először – felmerült két arc: a tulajdon lánytestvéreié. Andria és Phoeba – elkényeztetett, ostoba teremtések. Joggal hagyta cserben őket, hiszen az egyetlen utat választotta, amivel vissza lehet szerezni az elvesztett becsületet – vagy talán nem is ő döntött, hanem a sors. A Legiones Astartes, a csillaglovagok útja volt ez. Az univerzum bonyolult szövedékében neki jutott az aranyfonál, a húgainak pedig a salak, a közönséges emberek rongyos-szürke osztályrésze, azé a korlátolt, halandó sokaságé, amely erjedő kovászként tenyészik és pusztul a világok millióin, hogy megérlelje a Lexandróéhoz hasonló lelkeket, amelyek méltók arra, hogy az Istencsászár ürítse fenékig őket.
Az űrgárdisták megvédik ezt a kovászt a bomlástól és a rothadástól...
Tűzzel és robbanólövedékekkel.
Ez lenne az a „magasabb rendű igazság”, melyről néha Valence szokott locsogni? Igen, álszentül locsogni! A kozmosz szerelmére, hiszen maga Valence is cserbenhagyta a rokonságát! Yeremi testvér kétségkívül képmutató alkat.
Yeremi testvér tűnődő ajakbiggyesztéséből Lexandro megsejtette, hogy most ő maga vált Valence képmutatásának fókuszává...
Phoeba és Adria... Csinos kis pár, az arcuk hasonlít Lexandróéra... Kifinomultak...
Lexandro még így, a kerámiával dúsított csontokon duzzadó izomkötegekkel is megmaradt egyedi, személyes jelenségnek.
Andria és Phoeba... Arcok... Nevek... De nem teljes testek, legalábbis nem úgy, ahogy az övé – nincsenek átalakítva, nem tökéletesek. Lexandro már képtelen volt felidézni és megérteni lelki szeme előtt hajdani húgai alapvetően idegen anatómiáját. A... női testet...
A lánytestvérek... az anya... a főlakó szajhák, akikkel a Fenséges Fantazmák elszórakoztak... tűnő kísértetek voltak már csupán, fakó fehér szellemek.
Elhagyott szellemek.
Lexandro úgy meredt Valencere, mintha a tudatuk egy pillanatra összekapcsolódott volna – Valence soha nem fogja elhagyni Lexandrót. Örökké kísérti majd. hogy megoldjon valamiféle törtegyenletet a saját agyában, ami lehetővé teszi számára, hogy tovább kergesse fennkölt, álszent ideálját.
A káplán egy példabeszéddel folytatta szónoklatát. A mellette lévő megszentelt fali fülkéből, amelyben áhítattal övezett ereklyéket tartottak, elővett egy aranyozott holo projektort, és egy adattároló kockát csúsztatott bele.
Az asztalok fölött ásító üres térségben Lord Sagramoso palotája tűnt fel... és robbant szét, megint kihajítva magából azt a fekete hajót.
A következő jelenetet egy bolygó körüli pályán keringő birodalmi csatahajóról vehették fel. A kép távoli és elmosódott volt. Egy hatalmas űrhajó araszolt fölfelé a Karkason fénylő korongjáról. Felrobbant. A roncsok messzire repültek, semmivé enyészve az űr távolában.
Váltott a kép: ezúttal egy kilőtt Hadúr füstölgő roncsát mutatta Sagramoso városban – most már Fidelis volt a neve –, amelyre egy páncélos Ököl kapaszkodott fel, hogy kitűzze rá tépett, megperzselődött győzelmi lobogóját...
A csatatestvérek rázendítettek egy hálaadó zsoltárra; a dübörgő basszusok el-elcsuklottak a meghatottságtól. Néhány viharvert veterán arcán könnycseppek csordulták alá.
Aztán Lord Pugh szétosztotta az elesettek kezeit azok között, akik leginkább kitüntették magukat a harcban – hogy aztán az évek során türelmesen telefaragják majd ezeket miniatűr domborművekkel a cellájukban.
Juron őrmester is kapott egy ilyen kezet, és gyöngéden elrakta egy bársonnyal bélelt bronztokba, melyet az egyik medicus százados adott át neki erre a célra.
A három felderítő persze nem részesülhetett ebben a megtiszteltetésben, hiszen egyelőre nem voltak teljes jogú csatatestvérek. Az ujjuk sem viszketett még, hogy telefaragják a szent kézcsontokat – bár ez idővel bizonyára megváltozik majd. Nagyon valószínű. Ez a fajta hobbi ragályos volt, mint a legtöbb viszketés... Az áhítatos vágy, hogy aprólékos mestermunkával róják le tiszteletüket a dicső holtak előtt – és nagyon is valóságos értelemben kezet rázzanak velük...
A lakoma után Lexandro – aki időről időre még mindig azon kapta magát, hogy női testekre gondol, meg arra a kétértelmű kapcsolatra, amely Yeremi testvérhez fűzi – így szólt felderítőtársaihoz.
– Ne nézzük meg, hogy éli világát egy részember?
Valence azonnal megértette, mire gondol Lexandro. Így hát elindultak a légakna irányába, amely lefelé vitt, a Solitoriumba.
Tundrish utolérte őket, mielőtt leereszkedtek volna – vagy társaságra vágyott, vagy irigy volt, amiért két testvére külön vonul. Ki tudja?
Percekig lebegtek lefelé az aknában, aztán kiléptek arra a hosszú, csillagfényes galériára a kolostorerőd legalsó szintjén, ahová a meditálni kívánó csatatestvérek el szoktak vonulni.
Zárt, konzolos erkélyek nyúltak a végtelen űr felé, amely az univerzum legszéléig húzódott alattuk, ha ugyan létezik ilyesmi. Talán a kozmosz valami elképzelhetetlenül távoli régióban levedli magáról a józan dimenziókat, és beleolvad a Káoszba – úgyhogy a fizikai valóság teljes egésze, a csillagok és galaxisok fényévek billióin keresztül elnyúló, számba vehetetlen sokasága csupán egy aprócska korallsziget az abszurditás szörnyeteg, értelem nélküli óceánjában.
Plasztacél bordák osztották keskeny mezőkre a magas, csúcsíves ablakok színes páncélüvegét. A katedrálüveg hamis színekbe öltöztette a csillagfolyamokat és porköd tavakat. Itt egy azúrkék csillagkoszorú pompázott; amott egy epebajos gázfelhőben fiatal, csillogó égitestek sziporkáztak. Izzó karbunkulusokból font nyakláncok... Cián zöld tiarák... Egy smaragdszínű zodiákus... A tőr alakú, hármas osztatok az ablakok parabolaívének csúcsán mind vérvörösen ragyogtak.
Itt szemlélte konokul a kozmosz egyik sárgasággal kínlódó szektorát Kroff Tezla, a Vérivók hadnagya. A hős nyomorékot ugyanakkor mentették meg, amikor a Sagramoso-dinasztia szobrait porrá zúzták. A kezetlen-lábatlan embertorzót kiszabadították bronz virágcserepéből, s letakarították róla az ólmot. A törzse most egy bátorságbojtokkal és orvosi pecsétekkel díszített, csésze alakú kocsin pihent. Két süketnéma servitor gondozta,szellemileg visszamaradott főemlősök. Az egyik felfalta a hulladékát, és tisztán tartotta, a másik saját, vitaminokkal és nyomelemekkel dúsított vérével táplálta, és az egyik ablaktól a másikig tologatta a kocsiját – a hadnagy üres tekintettel bámult ki rajtuk, és imádkozott, hogy rendjének valamelyik felderítőhajója erre tévedjen.
Egy asztropata ugyan üzenetet küldött a Librariumból Tezla kolostorerődjébe, amely a San Guisugán volt, egy ötezer fényévnyire lévő dzsungelvilágon, de így is beletelhet néhány évbe, mire a testvérrend elszállítja a hadnagyát. Addig az Öklök vendégszeretetét fogja élvezni. A sebészek megvizsgálták a sebhelyeket a vállán meg a csípőjén, és megállapították, hogy az idegvégződések teljesen elhaltak, a hadnagyot nem lehetett átalakítani kiborggá. Különösnek találták vámpírszerű anyagcseréjét is – a rendjére jellemző genetikai elfajzást. A hadnagy úgy döntött, hogy visszavonul a Solitoriumba.
– Üdvözlet – szólította meg Lexandro Tezlát, amint az egyik majomszabású servitor hosszú nyelvével végignyalta a Vérivót.
Mélabús, reumás szemek fordultak a három felderítő felé. A Tezla arcára tetovált kelyhek alvadt vércseppeket sírtak. Az ajka körül, ahonnan az ostorszíjat eltávolították, fehér forradások húzódtak kettős sorban.
Mikor válaszolt, kivillant hosszú, éles szemfoga.
– Kívántok esetleg...? – Pislogott. – Ó, most már felismerlek titeket. Ti találtatok rám.
– Bánod, hogy életben maradtál? – kérdezte Valence kíváncsian.
– Amíg a fogaim megvannak, nem érhet szégyen. Ha Sagramoso lakájai kihúzták volna őket! De nem jutott eszükbe...
– Örülünk, hogy viszontláthatunk – mondta Valence. – Mindannyian a lekötelezetteid vagyunk.
– Gyerünk! – unszolta Lexandro. – Miért nem nyújtod oda neki a karodat, hogy beleharapjon? Hadd szívja egy kicsit a véred!
– Eszembe se jutna – mondta a hadnagy kimért udvariassággal – egy olyan csata testvérből lakmározni, aki nem tartozik a rendembe.
Ez a megjegyzés felkeltette Lexandro figyelmét.
– Szóval ti egymás vérét szívjátok?
– Azért jöttetek ide, hogy udvariasan gúnyolódjatok velem? Mint a mutánsokat ingerlő suhancok a vásári mutatványosok sátránál?
– Azon tűnődöm – szólt közbe Tundrish –, vajon honnan szerezték a karkok azokat a titánokat? Miféle agyafúrt technikusok kondicionálták újra a Hadurakat?
– Már többször feltették nekem ezt a kérdést, miután Veritast fecskendeztek belém. Nem volt alkalmam megtudni, és Fulgor Sagramoso hóhérlegényei nem gyötörtek azzal, hogy megmondják. Nem tudom. A galaxis hatalmas, és tele van rejtélyekkel.
Tundrish bólintott.
– És egyetlen informátor sem maradt életben, akit ki lehetne kérdezni.
Számos rangos lázadó és sebesült moderatus öngyilkosságot követett el, hogy megmeneküljön ettől...
– Kívánsz valamit, uram? – kérdezte Valence.
– Hogy kívánok-e valamit? – visszhangozta Tezla borúsan. – Esetleg karokat? Lábakat?
Végül beköszöntött az örömteli nap, amikor a három felderítő hátába óvatosan lyukakat fúrtak az Apothacarionban, egészen a bőr alatt húzódó feketehámig, amely mostanra már teljesen kifejlődött...
Páncél! Energiapáncél!
Lexandro türelmesen várt a szkafanderben, amely még lenyűgözőbb óriást csinált belőle, miközben a ráolvasásokat mormoló technikusapródok és biomedicusok még egyszer ellenőrizték a három harcos felszerelését a gyakorlófedélzetre nyíló, bordázott mennyezetű barbakánon. A légzsilip plasztacél ajtaja zordan vigyorgó, roppant fogsor volt, csőszerű ajkakkal körülvéve, melyekből vezetékek futottak a falra erősített nyomásmérőkhöz.
A vákuumpumpák jéghideg hűtőfolyadékot izzadtak. A rúnadíszes légtartályokhoz kapcsolt kompresszorok úgy lüktettek, akár egy agyonhajszolt szív. A szertekígyózó csövek között szellőztetőszelepek sziszegtek.
A szkafanderben várt? Nem, ő maga volt a csatapáncél. A feketehám közvetítésével a páncél gerincelektródái közvetlenül kapcsolatban álltak a motorikus idegrendszerével.
Ha Lexandro behajlította az egyik ujját, az energiakesztyűje engedelmesen megrándult. Ha kicsivel odébb rakta a lábát, elektronikus jelek száguldottak végig a rostkötegeken, felerősítve a mozdulatát, s a roppant csizma meg a trapéz alakú lábszárvédő azonnal engedelmeskedett. Ha pislogott, világító ikonok jelentek meg a látóterében, jelentést adva a létfenntartó rendszerek működéséről.
Tulajdonképpen nem is a saját szemével látta páncélos társait. A sisaklemezébe épített optikai szenzorok a szkafander számítógépén keresztül közvetlenül az agyába továbbították a képet. Így soha semmilyen fényvillanás nem fogja elvakítani, bármilyen éles legyen is; infravörös üzemmódban pedig kiválóan lát sötétben, ködben, füstfelhőben egyaránt.
A titánban ülve nem volt tökéletes acéllovag – csupán a részét képezte egy hatalmas, gigászi erővel bíró testnek, amelybe beletartozott Tundrish, Valence, Zed Juron és – ó, igen! – Akbar is. Most Lexandro önmagában is egységes egészet alkotott.
– Dorn Öklei, hátra arc! – adta ki a parancsot egy hang a sisakrádióban. Egy hang, amely fémesen csikorgott: Faust Stossennek, az új őrmesterüknek egyszer lézerrel átlőtték a torkát, és az ádámcsutkája helyén damaszkolt ezüst hangszórót viselt.
A légzsilip óriás fogsora szétnyelt.
Csillagok lobogtak a tinta fekete űrben, apró, ellenséges szemek gyanánt, amelyek sohasem pislognak. Egy közeli narancs-rózsaszín gázköd egy hajdan volt lobbanás élénk színekben pompázó maradványa lehetett. A támaszpont tornyai büszkén szegték fel kevély fejüket, a kivilágított galériák fényében címeres lobogók csillogtak. Ezek a fémzászlók rezzenetlenül álltak; nem ismerték a szelet, és nem is fogják megismerni soha. Talán évente egyszer találja el őket a csillagközi sötétségben egy hidrogénatom; a naprendszerektől távol csak ilyen szellők fújtak. A három újonc eltávolodott egymástól a sok-sok hektárnyi területet felölelő plasztacél síkon – három vadász várta az űrben kóborló vándormadarak szárnyának suhogását.
– Nulla másodperc. Célpontok érkezése bármelyik pillanatban várható...
Halványan derengő energiapajzs lobbant fel a tornyok és galériák körül, arra az esetre, ha egy lézersugár rossz felé tévedne. Az újonc űrgárdisták itt persze nem gyakorlatozhattak sorozatlövőkkel: a lövedékeknek nem állná útját sem légkör, sem gravitáció, és talán egy dokkolni készülő űrhajót találnának el. Roncsokat is ostobaság lenne orbitális pályán hagyni a támaszpont körül; ezért a célpontként szolgáló távvezérelt robotgépeket nem fogják megsemmisíteni. A lézerpuskák a legalacsonyabb fokozatra voltak állítva, bár balesetek persze így is előfordulhattak.
Lexandro és társai egyszerűen a reflexeiket, a céllövő tudományukat fogják próbára tenni; ellenőrzik, mennyire tudják irányítani az energiapáncélt. Sokhetes kiképzés vár rájuk az öntödék melletti lőtereken és a ravaszul megtervezett, veszélyes környezet szimulátorokban, éles lőszerrel.
Lexandro szeme megakadt egy fényponton. Megpördült, célzott és lőtt. Aztán még egyszer.
– Találat – jelentette a számítógép, kiértékelve a visszaverődő fényt.
A célpont pörögve-forogva elhúzott felettük. Újabb kis robotgépek özönlöttek mindenfelől; egyesek nem voltak igaziak, csak hologramok. Valence és Tundrish körül halvány fénycsíkok hasítottak az örök éjszakába.
Lexandro gépe visszatért, és spirális ívben ereszkedni kezdett. A nyakát nyújtogatva próbálta nyomon követni. A kis robot hirtelen fénynyalábot lövellt magából. Keresőfény kígyózott a fedélzeten Lexandro felé.
Erre nem számított. Hogy a robotgépek visszalőnek. Félreugrott, futás közben tüzelve. A robotgép lézersugara nem hevítette föl a fedélzetet, tehát szintén alacsony intenzitású volt. Ha megérinti, a számítógép feltehetőleg azt fogja jelenteni, hagy őt érte találat. Ez pedig fekete pontot jelentene a kartotékján!
– Találat.
A célpont elkanyarodott, majd egy spirális csavarral visszafordult.
Lőtt. A fedélzet felizzott a csatapáncél csizmái között. Lexandro félreugrott.
A kolostorerődön kívül minimális gravitáció mellett olyan könnyen lehet nagyot ugrani! Ő pedig mindkét lábával elrugaszkodott.
És elszakadt a fedélzettől.
Tompa szögben lebegett fölfelé. A mágnes talpa elvesztette az érintkezést a fedélzettel. A bomlástermékeket elvezető csövek is egyre messzebb hajtották.
Maximumra fokozta a csizmatalpak mágnesességét, hogy visszahúzza magát. Csakhogy már több méterre volt a fedélzettől! Ez a módszer nem vezet semmire. A stabilizátor-rakéták, hát persze...!
– Eltaláltak. Stabilizátor rakéta működésképtelen.
Lexandrót elöntötte a harag, és ő elfojtotta a haragot. Rálőtt a robotgépre. Aztán még egyszer. És még egyszer.
– Találat. Találat. Találat.
A robottámadó elmenekült, és mintha elvesztette volna az érdeklődését Lexandro iránt. Talán „megölte”. De az is lehet, hogy a gép harcképtelennek minősítette; hiába a büszke vértezet, már nem lát ellenfelet benne. Semlegesítette. Hiszen nem tud visszajutni a fedélzetre. Ellenkezőleg, egyre magasabbra sodródik, rézsút a tat felé. Ezzel a sebességgel tíz-tizenöt perc múlva el fogja hagyni a támaszpontot. Bolondot csinált magából.
A két másik páncélos harcos továbbra is fénysugarakat szórt a többi robotgép felé.
Az egyikük tüzelt, tüzelt, tüzelt... és lomhán ügetve elindult Lexandro felé, lépést tartott vele a fedélzeten, arctalanul figyelte a sisaklemez mögül – miközben Lexandro tehetetlenül sodródott. Úgy érezte, az a másik tűnődve nézi odalentről.
Vajon melyikük az? Valence – vagy Tundrish?
Az alak felemelte a lézerpuskát, s a csövét nekiszorította a sisaklemezének, mintha szaglászná vagy csókolgatná a fegyvert.
Csak nem az jár testvéri vetélytársa fejében, hogy le kellene lőni Lexandrót? Lehetetlen, hiszen megfigyelők nézik őket, számítógépek elemzik minden mozdulatukat!
Ám a sötéten ásító űr a roppant fedélzet fölött mintha minden kapcsolatot elnyelt volna a kolostorerőd belsejével...
Lexandro tőle telhetőleg feltűnésmentesen a legnagyobb fokozatra állította a lézer puskáját. Hátha. Maximális fokozaton egy szerencsés lövés átégetheti a páncél egyik hajlékony ízületét.
Csak nem arra buzdítják gúnyosan, hogy éppen ezt tegye? Hogy megfenyegesse a bajtársát, esetleg rá is lőjön? Lehet, hogy ez az egész egy rosszindulatú csapda az ő megalázására és ellehetetlenítésére? Az az alak vár, amíg egy robotgép húz el a közelben, aztán rálő – mintha Lexandrót venné célba. Lexandro tévedésből viszonozza a tüzet... Szerencséje lesz, ha csak visszaminősítik felderítőnek tíz-húsz évre. Valószínűbb, hogy kivégzik... vagy hagyják sodródni, amíg éhen hal...
Nem, kizárt dolog, hogy a rend veszni hagyja a páncélt.
Lexandro elképzelte, amint az egész csontvázát átadják az ellenségének, hogy telefaragja átkokkal, anatémákkal és kiközösítő rúnákkal, hadd kínlódjon a lelke – ha ugyan marad neki – az örökkévalóságig a túlvilágon, visszavonhatatlanul elválasztva Rogal Dorntól...
Szabad energiakesztyűjével a lenti alak az ugró pók jelét írta le a vákuumba.
Tundrish lesz az! A dögevész képtelen úrrá lenni bosszúálló őstermészetén.
Fellobbantak a stabilizátorrakéták. Az alak könnyedén, vigyázva elrugaszkodott, odaúszott Lexandro mellé, és megragadta egyik fémkesztyűs kezével.
A két lovag mozdulatlanul lebegett egymás mellett. Bajtársa hangrezgései a sisaklemezen keresztül eljutottak Lexandro Lyman-fülébe.
Valence hangja. Szóval a nyelvével kikapcsolta a sisakrádióját.
– Majdnem lelőttél, ugye? Micsoda önuralom! Nem úgy, mint annál az ösztönös, ostoba ugrásnál. Látom, hogy kénytelen leszek az árnyékoddá válni. Igen, a Császár vérére! „Nézd – fogja mondani a többi űrgárdista –, hogy védelmezi az a traziori harcos a hirtelen vérű testvérét, pedig a testvére folyton gúnyt űz belőle...!”
– Tudok az elfajzásodról – felelte Lexandro. – Arról az átkozott amorodium rögeszméről. Persze csak egy technikus érezheti szükségét, hogy mindent így a számba rágjon. Hát ennyire vagy pallérozott?
– Itt hagyjalak... egyedül... testvér? Egyedül, most? Lexandro fontolóra vette a dolgot.
– Ó, most aztán igazán repülsz! Úgy lebegsz itt, mint valami űrmadár... Mámorító! Csak nem leste ki Valence Lexandro álomvízióit? Csak nem hatolt le tudatának a mélyére?
– De mi hasznát veszed most ennek? Magadra hagyjalak?
Milyen gőgösnek tűnne, ha elhárítaná egy testvér segítségét... és másoknak kellene azzal bajlódnia, hogy kihalásszák az űrből!
– Egyedül hagyjalak... testvér?
– Nem – mondta Lexandro halkan. – Kárhozat!
Valence óvatosan visszamanőverezte a két páncélt a gyakorlófedélzetre.
– Gyakorlat befejezve – szólalt meg a rádióban Stossen őrmester. – Kerüljétek meg a peremsávot, és gyertek vissza!
Valence azonnal elindult... Lexandro csizmái azonban pár másodpercig úgy tapadtak a plasztacél felületre, akár a szajha anyjuk csecsébe kapaszkodó kisgyerekek – míg eszébe nem jutott, hogy lejjebb vegye a mágnesességet.
Valence, aki már messze járt, hátrafordult, felemelte energiakesztyűjét, és gúnyosan odamutatta neki a pók jelét.
A távoli, aprócska csillagok sokasága rezzenéstelenül figyelte a jelenetet. Hozzájuk képest az egész hatalmas támaszpont barázdált, kristályos porszem volt csupán...
Néhány héttel azután, hogy a reclusiarcha egy titkos szertartással, amelyről senkinek nem volt szabad beszélniük, in primo grado beavatta őket a rendbe, riadóüzenet vibrált végig Fidelisből a kolostorerődön.
Egy lomha űrbárka fedélzetén, amely a Karkasonról a törpe ikercsillag, a Karka Secundus felé tartott, az asztropata véletlenül lehallgatott egy telepatikus üzenetet. A bányavilágról küldték az egyik agrárbolygóra, amelyet Sagramoso átcsábított a maga oldalára, energiakristályokkal fizetett kalózokat alkalmazva követül. Ezek a kalózok és szedett-vedett űrhajóik egyébként mind kámforrá váltak, amikor a keresztes sereg átkelt a hiperűrön a Karkasonhoz.
Lord Pulgor Sagramosónak sikerült elmenekülnie a jelentéktelen bányavilágra, amely az Antro nevet viselte.
A palota zikkuratból felszálló hajó, mielőtt felrobbant volna, még kilőtt egy mentőkabint, egy roncsdarabnak álcázott sztázis kamrát...
A keresztes hadjárat még nem fejeződött be – az Öklöknek újra át kell törniük a hiperűrön.
De hát ez volt az életük. Mi más is lett volna?
Imádkozni annyit tesz, mint ölni.
Jog szerint.
Hogy az emberlakta galaxis megszabaduljon mindenféle gonoszságtól, legyen az idegen eredetű, elfajzott emberek keze műve vagy néven nevezetlen forrásból való.
A kovásznak tisztán kell maradnia, különben megmérgezi a csillagokat.
Biff felriadt szendergéséből; alvó agytekéje az alagutakról álmodott.
Azonnal ellenőrizte a sorozatlövőjét, megbizonyosodva arról, hogy a tár valóban félig üres. A ropogó zaj, amely felébresztette, nem a kis barlang bejárata felől hallatszott, ahol előretolt osztaguk menedéket talált, hanem a tömör sziklafalból, körülbelül félúton a mennyezet felé.
Talán egy másik szinten tomboló tűzharc lármája volt.
Talán nem...
Talán egy újabb kiborgizált bikand tart feléjük, keresztülrágva magát a kövön, azoknak az átkozott törpéknek az egyikével a hátán, aki irányítja.
Az álom! Vajon mit jelenthet?
A hatalmas álombarlangban Császári Öklök verekedtek gennysárga alapon kék sávos páncélban rőt szakállú törpékkel, akik piros, steppelt pufajkát és overallt viseltek. Ugyanakkor, ugyanazon a helyen egy teljesen más rendbe tartozó űrgárdisták, akiken fekete csillagokkal tarkázott, vérvörös vértezet volt, zöld ruhás törpékkel csatáztak. A négy harcoló csoport őrjöngve hullámzott fel-alá. Mindenfelé cseppkövek meredeztek, valóságos útvesztőt alkotva. Ám az Öklök csak a piros törpékkel küzdöttek – és vica versa –, míg a vérvörös űrgárdisták kizárólag a zöldbe öltözött törpéket támadták.
A totális káoszban mintha két olyan csatát kevertek volna össze, melyeknek semmi közük egymáshoz; vagy talán egyetlen csatáról volt szó, amelynek megbomlott a látószöge, mint mikor az ember megrázza a kaleidoszkópot, és az események menete teljes őrültséggé változik.
Ezt látta álmában.
A valóságban is hasonló volt a helyzet: képtelenség volt értelmezni a kanyargó alagutak, elszórt barlangok, aknák, váratlanul megnyíló szakadékok háromdimenziós mintázatát. A föld alatti útvesztő vízszintes irányban több száz kilométerre terjedt, és a függőleges tengely mentén is négy-öt kilométert fogott át.
Átok Antro áruló világára, ahol ez a Lord Sagramoso lapul!
Szüksége van Biffnek egy ilyen álomra, hogy érezze a csalárd labirintusokban leselkedő veszélyt?
Nem... Az álom jelentése sokkal sürgetőbb volt. Egyszerre csak meg volt győződve arról, hogy ezek a mozgékony űrgárdisták és rohangáló törpék a fantasztikus barlangban a tulajdon szürkeállományában zajló folyamatok jelképei, ahogy az agysejtjei igyekeznek megbirkózni a feladattal, amely elé ez a nyomasztó környezet állítja őket. Megpróbálnak kialakítani valamilyen térképet.
Ez a hely gyakorlatilag egy alsóváros volt. Igaz, nem szeméttel és mérgező hulladékkal eltömött boltívek alkották, melyek recsegnek-ropognak a rájuk nehezedő, irdatlan súly alatt, nem is halmokba tornyosuló fémforgács és rozsdás, törött gépezetek – de akkor is a föld alatt volt: sziklabelek és kőzsigerek útvesztője. Biztos van benne valamiféle rendszer, amit ezek a szakállas, kis barlanglakók úgy ismernek, mint a szőrös kézfejüket, mint a kérges tenyerüket...
De Biff nem. Még nem. Bár agyának jobb féltekéje kétségbeesetten igyekezett nyesni.
A ropogó zaj egyre hangosabb lett, most már Biff páncélos bajtársai is felriadtak. Lex, Yeri és Stossen őrmester. Hát csak nem alhatja az ember az igazak álmát!
Recsegés, csikorgás, mintha a szikla törne porrá... Stossen csendre intette őket energia-kesztyűjével, és kibiztosította nehéz sorozatlövőjét.
Valami betörni készül a barlangjukba – hacsak irányt nem változtat, bármi legyen is.
És ők el fogják pusztítani ezt a valamit.
Talán elterelő hadművelet az egész, és a lázadó csapatok valójában a már létező bejáratok egyikét akarják megrohamozni...
Biff észrevette, hogy Yeri bal, Lex pedig jobb felé is figyel. Lehet, hogy csak egy új alagutat ásnak ravaszul, hogy még jobban összezavarják az amúgy is labirintusszerű alaprajzot, s új útvonalat alakítsanak ki a rajtaütésekhez és ellentámadásokhoz... Ebben az esetben az osztaguk kihasználhatja az alkalmat, hogy új, előretolt állásba nyomuljon. Fölfelé, lefelé vagy előre.
Persze csak akkor, ha az új útvonal nem bizonyul túl szűknek. Ha nem kezd kanyarogni és keskenyedni az első pár lépés után.
Az energiapáncél itt nagyon sokat ért. Az űrgárdistákra mindenütt kelepcék lestek. Beomló falak, farkasvermek. Még a szívós, sasdíszes vértezet is behorpadhat, ha egy tonnányi kő zuhan rá valamilyen rejtett aknából – vagy beszorulhat az omladék alá. Máshol álcázott, kőből faragott csapóajtók nyíltak ki hirtelen, és törpék özönlöttek elő.
Az alagutak falán sorakozó elektromos fáklyák nem égtek, hűségesen követve a távoli, láthatatlan mérnökök utasításait – bár olykor fellobbant némelyik, vakító fénnyel világítva meg az űrgárdistákat, mielőtt a homályból lerohanták volna őket. Általában mindenütt sötét volt, csak a falakon ritkásan tenyésző penészgombák foszforeszkáltak halványlilán. Itt még az űrgárdisták éles szeme is elfáradt volna, ha nem segítik a sisakba épített mechanizmusok.
Oxigénpalackok nélkül nem jutottak volna levegőhöz. Egyes alagutakban csak áporodott nitrogén volt; másokban mérges gázok gomolyogtak; bizonyos régiókból ősi alattomos gépezetek szivattyúzták ki a levegőt, vagy savas kipárolgásokkal árasztották el azokat, mikor az űrgárdisták előretörtek.
Csakhogy az energiapáncél nehézkes volt ebben a zárt térben. A sínpályákkal felszerelt főgalériák persze szélesek voltak, de kihaltak. A legtöbb alagút jóval szűkebbnek bizonyult. Néha rábukkantak egy-egy csatatestvérre, aki – túlbuzgóságból vagy az ellenség által megtévesztve – beszorult egy hasadékba. A csizmáját – és a lábát – kegyetlenül leperzselték hátulról, egy életre megnyomorítva a tehetetlen harcost.
Odafönt, a Karka Secundus vörhenyes fényében Antro felszíne kopár, barátságtalan pusztaság volt, csupa kőgörgeteg, hordalékkúp és meddőhányó, itt-ott meredek sziklaszirtekkel tarkítva. Nagyon kevés célpont volt itt, amit érdemes lett volna megtámadni; néhány felszíni bányatelep az aknalejáratoknál, meg egy kis űrkikötő az ércszállító hajóknak. Ezeket az Öklök könnyűszerrel elfoglalták. Lent már más volt a helyzet. Ennek a szívós kis világnak az összevissza furdalt irháját egy egész tartományra való ádáz, fél humán törpe lakta.
A bennszülöttek persze zömikek voltak – annak a kis növésű, gömbölyded fajnak a gyermekei, amelyik pont az ilyen Antro-féle bányavilágok barlangos zsigereiben fejlődött ki az emberi telepesekből a hosszú évezredek során, amikor a bolygókat elszigetelték egymástól a hiperűrviharok. Ezek a keménykötésű fickók, akik jól értettek a technikához is, kívül estek a Birodalom joghatóságán, és a saját őseiket imádták vakbuzgó áhítattal.
A legtöbb zömik a Birodalom lelkes szövetségese volt.
Úgy tűnt, az antróiak nem. Sőt, ellenkezőleg.
Az űrkikötő elfoglalása során ejtett foglyok vallomásából nyilvánvalóvá vált, hogy Fulgor Sagramoso, az önjelölt istenség, a zömikek szenvedélyes függetlenségtudatát és vallásos hitét használta ki. Ő volt a bástyájuk a távoli, félreértett Birodalom ellenében, amelyik elnyelné a világukat, és arra kényszerítené őket, hogy valami nyomorék, halhatatlan, földi Császárt imádjanak tulajdon szent őseik helyett. Legalábbis ezt beszélte be nekik Sagramoso.
Hiszen Fulgor szintén a saját őseit imádja! Talán nem mutatott hologramokat zömik szövetségeseinek az ezredéves Sagramoso-klán poros szobrainak végeláthatatlan sokaságáról?
Talán nem ugyanezeknek az ősi szobroknak és bálványoknak áldozta fel láncra verve az ellenségeit? Dehogynem! Hitében már csaknem zömikké vált.
Legalábbis azt hitték ezek az ostobák. És ezért nyilvánította magát Sagramoso istennek – hogy istenné tegye az elődeit is.
Aztán eme tisztelettudó cselekedete miatt a Birodalom a pusztulására tört – mint ahogy Antro barlangjaiból is gyökerestül ki akarja irtani az ősimádat minden formáját, hogy aztán lemészárolhassa azokat a tiszteletreméltó aggokat, akiket a zömikek Eleven Ősként tiszteltek...
Így mesélték a lángoló lelkületű rabok, mielőtt kivégezték őket. Képtelenség volt megmagyarázni nekik, hogy becsapták őket.
És mielőtt az Öklök leereszkedtek volna Antro végeérhetetlen pincéibe, szellőzőaknáiba és bányavágataiba, ahol csak úgy nyüzsögtek az elfajzott, agyafúrt technikusok, Lo Chang sietve harci prédikációt tartott nekik.
– Mi, a Legiones Astartes gyűlöljük az elfajzott géneket, nemde? – kiáltotta. – Hiszen a mutánsok gyalázzák az emberi fajt önmaga torzképévé! Mi pedig felsőbbrendű emberek vagyunk, tökéletesített ideálok, igaz? Bölcs Birodalmunknak megvan az oka rá, hogy megtűrje ezeket a törpéket, mert a mutációjuk stabil, értékes ásványokat termelnek, ravaszak és ügyesek, ráadásul vakmerő harcosok. Ne becsüljétek hát le ezeket a kis embereket, testvérek! De ne támadjon tétovázás sem a szívetekben, ha el kell pusztítanunk ezt az egész világot, az összes töpörödött, áruló mutánssal együtt, hogy hozzáférjünk Fulgor Sagramosóhoz. Máskülönben a keresztes hadjáratunk bevégezetlen marad, és Sagramoso vad zömikekből toborzott hadsereg élén fog visszatérni a Karkasonra. Ássatok és romboljatok...!
A föld alatt azonban ez a haditerv nehezen kivitelezhetőnek bizonyult.
Sagramoso itteni stratégiája sokban emlékeztetett a Fidelisben alkalmazottra, ahol is a titánok karjába akarta csalni az Öklöket – amelyeket kétségkívül ezek a technikusagyú antrói zömikek újítottak fel neki.
Itt, Antro mélyén a csapdát és az utolsó védővonalat nem hét adamantium robotóriás jelentette, hanem ezernyi dühös törpe, akik tűzdarazsakként dongnak és szúrnak, ha valaki beletenyerel a fészkükbe...
A barlang fala hirtelen egy szakaszon beomlott. Gennyedő, sárga fény áradt ideiglenes menedékhelyükre, amint egy fogazott energiafűrész hasított a sziklába, akár kés a vajba. Fúrópöröly robbant elő a falból, majd visszahúzódott, és újabb lyukat ütött rajta. Fémköpenyes fogak martak a kőtömbökbe. Kiálló állkapcsok ropogtak és csikorogtak, a borotvaéles rágók mohón lapátolták a törmeléket...
...a lapos, volfrámacéllal páncélozott pofába...
...amelyből két narancsvörös gömb meredt elő, a plasztacéllal ötvözött szemgödör mélyéről, mely szétrágott szemüvegkeretre emlékeztetett.
Csőszerű orrlyukak szívták be fújtatva a kőport.
A beteges fény két elektromos fáklyából áradt, amiket a bestia homlokereszére forrasztottak.
Ez természetesen egy bikand volt – ráadásul a szörnyűséges teremtményt radikálisan átalakították, hogy még erősebb, még gyorsabb alagútásót csináljanak belőle.
Mivel a nagy, szabad térség szélére jutva megtorpant – és most az általa tört nyílás széleit falta, hogy kiszélesítse –, a mozdulatlanul lapuló űrgárdisták vártak még a tüzeléssel, hátha alkalmuk nyílik a teljes fenevadat szemügyre venni; a látvány bizonyos fokig lenyűgözte őket.
A szörnyeteg eredeti alsókarját a hornyolt könyöktokmányba illeszkedő fűrész és fúró pótolta. Páncélozott testét vezérlőkábelek fonták körül, duzzadó külső izmok gyanánt, régi pofájából sem sok maradhatott...
A legmegdöbbentőbb dolog a bikandban azonban egyúttal a törpék technikusi képességeire is fényt vetett: alig csapott zajt. Valamiféle hangtompító mező védhette. Az alagútásás nem járt fülsiketítő robajjal, csak a megrágott kő ropogása hallatszott.
Ami pedig a törmeléket illeti, mely eltűnik barlangszerű torka mélyén...
Abban a torokban lennie kell egy másodlagos, mesterséges garatnak – egy miniatűr, hipertéri kapunak, amely máshová továbbítja a kásává őrölt követ, egy távoli tömedékbe vagy meddőhányóba, mely a hulladék tárolására szolgál.
Máskülönben hogy haladhatott volna végig a kiborgizált szörnyeteg az új alagúton, amelyet ő fúrt, ő vájt, ő emésztett fel?
Ez értékes, ősrégi mágiáról tanúskodott.
Az átalakított, rabszolgává alázott bikand bűzlött: avas olaj, forró, vulkanizált és bestiális, idegen veríték szaga áradt belőle, meg valamilyen meghatározhatatlan, keserű illat – a hiperűr messzi lehelete.
Noha a fúró meg a fűrész megkurtították a karját, még így is messzire elért vele masszív lába rövid volt ugyan, ha viszont a karmával veselkedik neki...
Ahogy a bestia előregörnyedt, a lovasa a fáklyák fénykörén túli félhomályt kezdte fürkészni; közben élesen kirajzolódott az alagút sötét hátterére.
A mérnök a bikand véknyán ült, közvetlenül egy kiálló, fényezett csontsarkantyú mögött, melyen sárgaréz vezérlőgombok csillogtak – ez a bikand gerincének rákosan burjánzó nyúlványa volt, mely sebészi áttétel útján terjedt. Szíjakra fűzött óngyöngyök lógtak a törpe kopottas, barna bőrruháján, amely apró, kalapács alakú szegecsekkel volt kiverve. Zsíros, tűzvörös haját hátrafésülte, és kurta varkocsba kötötte a tarkóján. Bakancsa a bikand bordáiból sarjadó kengyelpedálokon nyugodott.
És jól fel volt fegyverezve.
A bikand jobb vállából agancsszerű tartókar nőtt ki. Békeidőben feltehetőleg különféle bányászati szerszámokat tartottak ezen az állványon. Most okkersárga, bojtos lobogót tűztek rá, amin kalapácsrúna díszelgett. Nehéz sorozatlövő kapcsolódott az agancshoz plasztacél kardáncsuklóval...
De ez a mérnök nem volt harcos, mert egy harcos azonnal megszórta volna robbanó-lövedékekkel a barlangot, és csak utána bújik elő a fedezékből.
Keskeny kőlapok mozdultak – átváltoztak sáfránysárga energiapáncélokká –, és gondosan kiszámított zárótűz zúdult a zömikre és alagútásó bestiájára.
A törpe hátrarepült a nyeregből, testébe véres alagutakat vágtak a lövedékek, mielőtt felrobbantak volna a zsigereiben, cafatokra szaggatva a félhumánt.
A kiberbikand bömbölve nekilódult. Fűrésze sivítva zúgott. Rágói vadul csattogtak, szikrákat szórva szerteszét. Tátongó pofájából kavicszáport böfögött fel, amely kopogva pattant le Biff páncéljáról. Ám a fenevad már halálán volt: páncélzata és belső szervei szétrepedtek, mechanikus alkotórészei rövidre zártak...
A bikand elterült az alagút bejáratánál, fáklyafénye lassan, pislákolva elhalt.
Lex volt az első, aki felmászott a dögre, hogy bekukkantson az alagútba.
Lámpái fénykörén túl az új folyosó áthatolhatatlan sötétségbe veszett.
– Elég tágas – fuvolázta jelentés gyanánt, aztán kicsit összehúzta magát, és nekivágott.
Yeri azonnal az alagútban termett, hogy szorosan a nyomában maradhasson annak az embernek, akit még mindig gyűlölt – a testvéri udvariasság és a harcban kovácsolódott bajtársi kötelék ellenére. Igen, gyűlölte Lexet – s ezért kénytelen volt megvédeni, mert ha meghal, hol talál újabb célpontot a rosszindulatának? Ki lesz akkor a megvetése tárgya?
Biff legalábbis így látta a dolgot...
De Biffnek sosem volt ideje ilyesfajta finomkodásokra azokban az években, amikor kialakult az egyénisége. Agyaskodásra. arra igen. Érzelemgörcsökre viszont soha. És ekkoriban sem érzett különösebb vágyat magában, hogy ilyen emocionális mellék vágányokra tévedjen. A kozmosz ragadós pókhálójában, amely végül minden óját csapdába ejtette és elemésztette, csak a tudás – és a rendszer – számított. A lovagok Útjának ismerete.
Meg persze a vér is. Az ellenség megszentelt fegyverekkel kiontott vére.
A bikand vére, mely sűrű, olajos tócsába gyűlt a kövön, rozsdabarna volt, némi narancsvörös árnyalattal.
Talán a különleges kapcsolatnak, amely Yerlt Lexhez fűzte, Yeri számára volt értelme, és egyfajta rendszert alkotott.
Stossen őrmester csikorgó géphangja utasította Biffet, hogy vegye át a hátvédet mögötte. Az őrmestert nem érdekelte különösebben, hogy Lex állt az élre.
Az elsők elsők maradnak, tűnődött Biff, az utolsók pedig utolsók...
Energiacsizmája széttaposta a halott törpe egyik karját.
– Ormi – szólt Biff a sisakmikrofonba –, a levegő itt nem túl genyás. A csökött is azt lélegezte. Nem kéne megállnunk hogy... befaljuk az agyát? Ő biztos ismerte errefelé a dörgést. Szerintem nyeste, hogy merre van Lord Szaros odúja. Ha őt kinyírjuk, a mutik nem sok vizet zavarnak.
– Valóban azt hiszed, hogy pont ez járt a muti fejében, amikor meghalt?
– Nem – vallotta be Biff.
– Tudok a hőstettetekről a titánokkal, Tundrish. Mind tisztelünk érte titeket. De őszintén szólva elképesztő szerencsétek volt odaát a Karkasonon... Tudod, miért? Mert amikor megöltétek a moderatusokat meg a princepsüket, azok a legények minden idegszálukkal a Császár működtetésére összpontosítottak. Ez volt legfelül az agyukban, igaz?
– Gondolom, igen.
– Ez a törpe mérnök főleg a gépszörnyének az irányítására gondolhatott.
– Csak az az érzésem támadt, kiszagolhatom az alagutak alaprajzát. A folyosók fekvését. Ha kicsivel több anyaggal dolgozhatnék.
– Mi lenne, ha a mi Biffünk inkább a bikandot falná föl? – javasolta Lex a sor elejéről. – Szerintem jobban illik a stílusához...
Stossen durván felröhögött, mintha csikorgó borotvapengéket húztak volna végig egy krétapiszkos táblán.
– Mondom, hogy egyszerűen szerencsétek volt. És azok a karkok emberek voltak. Melyik űrgárdista mocskolná be magát egy muti agyával, hacsak nem élet-halál kérdésről van szó? Úgyhogy ne pályázzatok az Előretolt Emberevő Ezred tagságára...
Biff már rájött, hogy Faust Stossen őrmesternek még a baráti zömikektől is hányingere támad: a romlatlan emberi faj karikatúráit látta bennük. Semmi értelme nem lenne a lelkére beszélni. Talán mégsem volt olyan ragyogó agyaskodás. Az önismétlés rovarszerű dolog. A túléléshez flexiagyra van szükség.
Azoknak a megelevenedett ikonoknak még száguldozniuk kell egy darabig Biff koponyájában, ha meg akarják érteni a Vágatok Világát, az Aknák Alaprendszerét...
Biff arcán viszketni kezdett a tetovált pók; régen esett meg ez már vele utoljára. A frissen vájt alagút összehúzódott az előrenyomuló űrgárdista osztag körül, mintha a falak arra készülnének, hogy összezáruljanak, fémes kövületekké sajtolva őket. A hatalmas, görbe lábú bikand elég teret csinált magának meg a lovasának. A sas díszes energiapáncélok azonban időről időre így is súrolták a sziklát.
Az alagút egy-két kilométeren keresztül elnyújtott, ereszkedő ívet írt le – a Biff sisaklemezén villogó iránytűrúnák szerint észak felé –, majd keletnek fordult. Az utat sisak lámpájukkal világították meg haloványan; a fényerősséget alacsonyra állították, így csak az ő mesterségesen kiélesített szemük tudta kivenni a falak körvonalát. Ha kikapcsolják a lámpákat, még az űrgárdistákat is totális sötétség vette volna körül, hiszen itt, Antro zsigereiben – egy vadonatúj alagútban, ahol még nem telepedett meg a foszforeszkáló penészgomba – a környezetük feketébb volt a legsötétebb holdtalan éjszakánál. A felszínen mindig eljut az érzékszervekig némi erőtlen derengés a természetes égboltról vagy máshonnan.
A külső ingerek hiányát csak hangsúlyosabbá tette az elektromágneses elszigeteltség jó ideje volt már, hogy az őrmester zavartalan rádiókapcsolatot tudott létesíteni von Reuter hadnaggyal. Korábban a rádióhullámok legalább úgy-ahogy átszűrődtek az alagutak pókhálóján, sokszorosan visszaverődve a sziklafalakról, bár recsegő alapzaj csaknem érthetetlenné torzította az üzeneteket. Most azonban minden összeköttetésük megszakadt a parancsnoksággal. A fülhallgatóban csak tompa zörejek hallatszottak. Vibráló recsegés, néhány távoli elektromos kisülés... Aztán még ezek is elhaltak.
Biffben kínzó gyanú támadt, ahogy tovább nyomultak előre, ám végül Yeri volt az, aki hangot adott kételyeinek...
– Ennek az alagútnak a nagy részét régebben ásták – jegyezte meg. – Ennyit nem vájhatott ki az a bikand, mióta elfoglaltuk az űrkikötőt. Nézzétek: a falak itt simábbak, kidolgozottabbak. Ahonnan indultunk, ott durvák és egyenetlenek voltak. Kapkodva végzett munka.
– Azaz? – kérdezte Stossen.
– Azaz az utolsó szakaszt sietve fúrták át. Lehet, hogy a mérnök be akart csalni minket az alagútba, a saját élete árán? Biff, vissza tudsz fordulni, ha hátulról megtámadnak?
Biff megtorpant.
Igen, vissza tudott fordulni. Igaz, csak hajszálon múlt – a sima falfelület jobban csúszott, nem akadályozta annyira.
Hátranézett a szurokfekete sziklaesőben; a sötétség formátlan csomókba gyűlt, s ő minden egyes csomóban egy-egy fegyveres törpét látott...
Biff sohasem szenvedett klausztrofóbiában. Kölyökkorában hason csúszott a szűk alagutakban, úgyhogy egyáltalán nem zavarta, hogy most sétálnia kell bennük. Biff a klausztrofóbia gyermeke volt, akinek a szabad égbolt idegen veszedelmet jelentett.
Ám a határtalan univerzumban megszámlálhatatlan fullasztó, zárt tér létezhet, amely megfojthatja, agyonnyomhatja az embert! Biff élete legnagyobb részét hihetetlenül szűk horizontok között élte le. Az ő életét is így akarták agyonnyomni – bár mindig derengett neki, hogy létezik valami más, valami több is, amit kellő igyekezettel elérhet...
Bárcsak mindenütt élhetnének emberek a kozmoszban – bárcsak lakható lenne a világűr, belélegezhető a vákuum, s a növények és állatok egyenletes eloszlásban lebegnének a végtelen sötétben! Akkor valószínűleg minden értelmes lénynek akkora élettere lehetne, mint egy egész világ. Egyedül az övé volna, egyedül az övé...
Biff ehelyett most itt volt, egy szűk alagútban, egy sivár kőgolyóbis mélyén.
Tekints a kozmoszra, és riadj vissza...!
A kozmosz javarészt hideg, semleges, élettelen űr, az élet apró szikrái gyakran éppen egymás kioltásával foglalatoskodnak. Halál! Ez az élet szava az univerzumban, amely zsúfolt világok millióinak ad otthont, s ugyanakkor gyakorlatilag... ürességből, anyagtalan semmiből áll. Az élet az univerzum szavaival beszél az univerzumhoz – csak hangosabban, mert aktívan kereskedik a halállal.
Ah, a filozófia...!
Engedjük át ezt Yerinek.
A vezetést pedig Lexnek?
Nem...
– Fényt látok elöl – jelentette Lexandro.
– Sisaklámpákat eloltani! – adta ki az utasítást Stossen azonnal.
A távoli fénypontból lassan egy vizenyős, azúrkék szemgolyóra emlékeztető korong lett, amely türelmesen figyelte közeledésüket; muslica-parányok, amint elszántan menetelnek.
Biff lelki szeme előtt titáni pókalak vonaglott, s rávetült arra a messzi szemgolyóra, mintha kárminvörös vérerek hálóznák be. A pók lábai várakozásteljesen rángatóztak – Biff őrangyala és nemezise.
Alig hallható szívdobogás vibrált feléjük az alagútban; kisebb, másodlagos szívek verték hozzá a kontrapunktot. A távolban folyadékok gurguláztak.
A folyosó egy kihaltnak látszó hidroponikus ültetvénybe torkollott: egy hosszú, alacsony, kéklő fénnyel megvilágított barlangba, sekély tartályok végeérhetetlen sorával, melyekben különféle zöldségek rügyeztek botanikai vulkánkitörés gyanánt. Tüskék, bíborlila tökök, dicsbogyó indák, tarka színekben pompázó uborkák, bársonyos húsgyümölcsfák...
Recézett csövek bugyborékoltak. Rúnákkal telemázolt pumpák lüktettek halkan. Oldalt egy ősrégi gyártmányú generátor zúgott. Az egész felszerelést különös, idegen aura lengte körül, mintha valamilyen rég elfeledett, barokkos, emberkéz alkotta technológiának és egy másik faj érzéki, elegáns, hátborzongató gépészetének az elegye lenne.
A falakat és a széles boltíveket csatázó zömikeket ábrázoló, ősrégi freskók díszítették. A keménykötésű, szakállas törpék, akiknek külső vázas páncélja láncokkal, talizmánokkal és lobogókkal volt teleaggatva, s derékövüket veretes aranycsattal fogták össze, bohócruhás idegen harcosokkal viaskodtak. Ezek az egzotikus lények karcsúak, magasak és vérfagyasztóan szépek voltak, s fénylő kardokat forgattak, míg a zömikek inkább a csatabárdot részesítették előnyben. A törpék mellvértjét dombor míves harci jelenetek díszítették – valamilyen régebbi, hősies győzelem vagy vereség mementói. Nehéz lett volna megmondani, hogy melyik a kettő közül. A győzelem vereséggé torzult, a vereség győzelemmé. A freskók fölött érthetetlen zömik rúnák futottak hosszú füzérben – talán valami barbár himnusz lehetett.
A zöldellő, termékeny kert és az alagútban uralkodó sötétség között feszülő ellentét azonnal felkeltette Biff gyanakvását.
Mikor aztán felpattant egy hatalmas, kőből faragott csapóajtó, és a barlangba özönleni kezdtek azoknak a festett bányavitézeknek a pontos másai, hajszálra ugyanolyan vértezetben és harci díszben – mintha csak a freskókból léptek volna át a háromdimenziós térbe, bár ezúttal sorozatlövőkkel, plazmafegyverekkel és lézerpisztolyokkal felszerelve –, Biff habozás nélkül tüzet nyitott...
Óriástökök repedtek szét – néhány tagbaszakadt zömikkel együtt, bár az ő páncélozott héjuk erősebb volt.
Az életben maradt bányavitézek azonnal viszonozták a tüzet. Stossent több plazmacsóva találta el, iszappá olvasztva jobb vállvértjét, nyomorékká perzselve a karját. A páncél persze rögtön érzéstelenítette a sérült testrészt, bár az őrmester lényének egy része örömét lelte a fájdalomban.
A harci lázban égő zömik bányavitézek, zöldségmennyországukra ügyet sem vetve, a tartályok meg a gépezetek mögött kerestek fedezéket. Szidalmakat kántálva plazmával, perzselő fénnyel és robbanólövedékekkel árasztották el a szanaszét repülő gumók és szárak tengerét. Tartályok hasadtak föl, tápfolyadék ömlött a földre sekély hullámokban.
A hatalmas alagút torkában, amely kivezetett a barlangból, újabb fél tucat zömik bukkant fel. Ezek skarláttal szegett, okkersárga pufajkát viseltek. A sorozatlövőket és sziklavágókat lengető jövevények célja nyilvánvaló volt: be akarták szorítani az űrgárdistákat a hidroponikus ültetvényre. Lexandro azonnal megrohanta őket, dicsbogyó indákat szaggatva szét maga körül.
Biff lelki szeme előtt a pók óriássá nőtt, elterpeszkedett, mintha a tulajdon hálója volna – aztán hirtelen lecsapott, és összezárta ízeit lábait Lexandro sárga páncélos alakja körül.
– Ne, ne menj arra, Lex! – ordította Biff. – Túl könnyű! Húzódj vissza a szűkebb alagúthoz!
Ez a figyelmeztető kiáltás akár Yeri szájából is jöhetett volna, és valóban, egy másodperccel később felharsant Yeri hangja is, mint a psittacus madáré, amely mindent visszaszajkóz:
– Húzódj vissza, Lex!
– Gyávák! – engedélyezett magának Lex egy pillanatnyi gúnyolódást.
A páncélos bányavitézek fedezékről fedezékre szökelltek, gyilkos tüzet okádva minden irányban, csak okkersárga ruhás bajtársaik felé nem. Zöldségnedv fröccsent a barbár freskókra, üszkös árnyalatot kölcsönözve nekik.
– Kövessétek d'Arquebust! – parancsolta Stossen, ugyanabban a pillanatban, amikor Lex odaért a törpék másik csapatához. Most, hogy a közelükbe került, az energiakesztyűjét használta. A pufajkás brigád sziklavágói szikraszökőkutat vetettek a vértezeten, akár a köszörűkövön élesített kések.
Milyen fürgén táncolták körül Lexet azok a törpék! Úgy ingerelték a páncélos óriást, mint ravasz, szőrös patkányok a megvadult bölénybikát. Lex elkapta az egyiket, és plasztacél ujjainak egyetlen mozdulatával kitörte a nyakát. A zömik szeme kiugrott az üregéből, és a bozontos arcra pottyant; csak a látóidegek tartották.
Egy másikat karon ragadott, és olyan erővel vágott a falhoz, hogy a holttest egy pillanatra odatapadt, mintha a freskóhoz tartozna, s a kifolyt vérből és agyvelőből összeálló csiriz tartaná ott; mintha a festményből formátlan gombatenyészet sarjadt volna. Aztán a hulla lassan lecsúszott a földre.
Biff szerény véleménye szerint Lex túlságosan könnyen verekedte át magát azon a maroknyi zömiken. Az a csapat gyanúsan alulpáncélozott és alulfegyverzett volt a pazarul felszerelt bányavitézekhez képest. Ha egy bányavitéz puskája beragadt, két tartalékfegyvert kaphatott elő a válltokjából vagy a derékövéből. De ezek a pufajkás fickók? Pár sorozatlövő és sziklavágók!
Lexandro betört az alagútba, Yerivel szorosan a sarkában. Utána Stossen következett, akinek bal karja tehetetlenül lógott. Végül Biff.
Iszonyú fegyverropogás harsant a nyomukban: a bányavitézek az üldözésükre indultak. Biff hátrafordult, és viszonozta a tüzet.
A lárma majdnem elnyomta a baljós, mély hangú dübörgést, Biff gyanította, gyanította, hogy a bejáratot, amelyen bejutottak a hidroponikus kertbe, eltorlaszolták...
Az alagútnak, melyben most futottak, bordázott mennyezete volt, és vaskos pillérek szegélyezték. Vastag kábelek íveltek vashurokról vashurokra. Az oszlopokat terméskőből faragták ki, s mindegyiket rúnákkal vagy stilizált zömik arcokkal díszítették. Ezek a pillérek mintha a bolygó csontjai lettek volna, a felboncolt világ misztikus anatómiája. Ádáz kis üldözők szökkentek oszloptól oszlopig, lelebukva a díszes faragványok fedezéke mögé.
Az alagút egy legyezőboltozatos terembe torkollott, amelynek közepén óriási tartópillér magasodott. Az űrgárdisták ennél a pillérnél álltak meg; innen tűz alatt tudták tartani az összes kijáratot. A teremből több folyosó is nyílt – egyesek lefelé kanyarogtak, mások felfelé.
Az egyik folyosó bejáratánál egy holttest feküdt: egy közönséges ember, vérmocskos Sagramoso egyenruhában.
Újabb csalétek...?
Mert ki ölte még a karkot?
Biztosan nem az űrgárdisták. Rajtuk kívül más űrgárdista még nem hatolhatott be ilyen mélyen ebbe a gránit hangyabolyba.
Ebben az esetben talán saját zömik szövetségesei végeztek volna a karkkal? Biff erre a következtetésre jutott.
Csakhogy Biff a hátvéd volt, akinek arról kellett gondoskodnia, nehogy a valagukba durrantsanak. Időnként meg is eresztett egy-egy robbanólövedéket, hogy elriassza a ravaszul előrenyomuló bányavitézeket. Stossen a bal kezében tartott energiakarddal már intett is Lexnek, hogy vizsgálja meg a hullát.
Biff lőtt. Kőszilánkok záporoztak a faragott oszlopok közé, néhány dühös ordítás harsant. Csakhogy nem voltak tartaléktárai. Hamarosan itt fog állni csupasz fenékkel, csak az energiakesztyűje marad, legfeljebb azzal üthet-vághat. Igen, nincs más út, csak előre...
De melyik irányban?
Yeri Lex után rohant, hogy fedezze.
– Csatabárddal nyírták ki – jelentette Lex. – Széthasadt a melle. Nem sugárbárd volt. A melléből még maradt valami.
Lehetséges, hogy akadtak zömikek, akik harcba szálltak Sagramoso embereivel? Akik megelégelték, hogy a renegát kormányzó átvette az irányítást a bányaerőd fölött? Biff ezt elképzelhetetlennek tartotta.
Talán a zömikek azt remélték, hogy a Császári Öklök valami ilyesmit fognak hinni. A zűrzavar terjesztése is háborús eszköz.
Biff agyaskodott.
Lehet, hogy az előretolt osztagot kimondottan azért csalták ide, hogy megtalálja ezt a hullát? Mi van, ha a zömikek, amennyiben elég keményen megszorongatják őket, békét ajánlanak, és átadnak egy holttestet, megesküdve rá, hogy Fulgor Sagramosóé? Amikor valójában csak egy ikertestvér vagy egy hasonmás, akit Sagramoso pontosan erre az eshetőségre tartogatott hosszú évekig egy tömlöc mélyén, sztázis koporsóban, hátha egyszer dublőrre lesz szüksége.
Hány kark követője lehet Sagramosónak az Antrón? A mentőkabinban nem jöhettek vele túl sokan. Mások viszont eleve itt lehettek, hogy hűbéruruk gazdasági érdekeit képviseljék.
Hány embert áldozhat föl vajon Sagramoso hűséges hívei közül – ráadásul ilyen szájbarágós módon, egy zömik csatabárddal –, hogy fenntartsa a látszatot, és megmentse a saját életét?
Esetleg Sagramoso arra számít, hogy a csatatestvérek nem veszik észre a cselszövést. Lord Pugh talán feláldozna bárkit is a parancsnoksága alatt álló űrgárdisták közül, hogy a saját bőrét mentse? Nem. Az ájtatos rendfőnök fejében meg sem fordulhat ilyesmi. Lord Pugh vezeklésül kiégettette a tulajdon ízlelőbimbóit, amikor egyszer...
A saját embereit öli! Egy magára valamit is adó dögevész bandavezérnek eszébe sem jutna ilyen alávaló árulás...
Persze Sagramoso istennek tartja magát... És az istenek áldozatokat követelnek legbuzgóbb, legodaadóbb híveiktől, nem? Önkéntes áldozatokat!
A földi Császár is tehetséges, fiatal pszik lelkével táplálkozik, akiket hajórakományszámra szállítanak neki, hogy továbbra is megmaradjon magatehetetlen élőhalottnak...
De úgy beszélik, az Istencsászárnak soha nem enyhülő kínszenvedést okoznak ezek a lakomák.
Jeges hideg kúszott fölfelé Biff gerincén. Az egyik rendszer – a folyosók, alagutak, barlangok rendszere... de volt itt még egy másik rendszer is, amelyet ármányok, intrikák és cselszövések alkottak.
Biff, továbbra is a hátvéd szerepében, már azon volt, hogy hangot adjon az agyaskodásának, amikor falrengető bömböléssel egy kiborgizált bikand dübörgött végig az alagúton a szétdúlt kert irányából.
Ez az eleven tank még a bikandok között is valóságos óriásnak számíthatott. A szőrös-csontos hordótestéből kiálló vaskampókon hevenyészett páncéllemezek lógtak. A hátán, a nyeregbe szíjazva egy páncélos zömik csatavadász görnyedt nehéz sorozatlövője fölé. A lovas sisakjából kábelek futottak a vezérlőpúphoz a bestia gerincén. A szörnyeteg jobb karját egy másik nehéz sorozatlövő pótolta – szemlátomást antik gyártmány –, a balt pedig gyöngyházdíszes suriken vető.
Surikenek pattantak le sivítva Biff vértezetéről. Lövedékek csattantak a plasztronján. Az egyik robbanás oldalt perdítette. Érezte, hogy a behorpadó páncél a húsába mélyed; a forró vér bugyogva tört elő, de szinte azonnal megalvadt.
Biff elkapott egy oszlopot, nehogy elzuhanjon, és a csörtető bikand véknyán kuporgó törpére lőtt. A robbanás szilánkokra zúzta a csatavadász vigyorgó, szőrös képét – a bikand pedig eldübörgött Biff mellett, majd bömbölve, tántorogva nekirohant a központi tartópillérnek.
A csatavadász halála megfosztotta a vezérlő tudattól, s a szilaj fenevad reménytelenül összezavarodott. Biff visszaugrott oda, ahol eredetileg állt, hogy tűz alá vegye az alagutat.
Klikk.
A közelgő halál kattanása.
Az üres sorozatlövő kattanása.
Biff elhajította hasznavehetetlen fegyverét, és az őrjöngő bikand mellett termett, amely még mindig a tartópillért próbálta odébb öklelni. Az energiakesztyűje letépte a hátára szerelt nehéz sorozatlövőt – az energiakesztyűje vagy ő maga? Nem volt benne biztos. A fenevad bőgött és rúgkapált, mivel azonban a jelek szerint továbbra is az oszlopot hitte az ellenségének, Biff nem vágta fejbe. Az oldalába minden mozdulatnál szúró fájdalom hasított.
Arra gondolt, hogy a feketehámja elég mélyen behasadhatott. Talán valamelyik belső szerve is megsérült. A sisaklemeze kijelzőjén piros ikonok villogtak, véres hieroglifák a látómezejében.
A fájdalom lángja végigfutott a testén, és ő örömmel fogadta, mert arról tanúskodott, hogy életben van, és távolról sem vált harcképtelenné.
Megpördült, és golyózáporral fogadta az alagút torkából előtörő bányavitézeket. Robbanások rengették meg a termet. A nehézkes fegyvert a hóna alatt tartva hátrált a testvérei után, s közben tompán regisztrálta, hogy a tusát vésett ezüstberakás díszíti, a csövét pedig lekerekített élű, gömbölyűre csiszolt drágakövek. Ez a fegyver valóban egy féltve őrzött, háborús kincstárból származott... Milyen szemgyönyörködtetően mutatna egy trófea-fülkében a kolostorerőd fedélzetén!
Hunyorogva átfutotta a látómezejében villogó diagnosztikus rúnákat, és rájött, hogy szétrepedt a mája. Ez azonban nem jelentett halálos sérülést egy űrgárdistának.
És a fájdalom erőt kölcsönöz neki...
Yeri egy birkózófogással elrántotta Lexet. A magas közlekedőhídon a zömik orvlövész célzásra emelte fegyverét...
A barlang, ahová berontottak, zsúfolásig telve volt gépekkel. Némelyik lázasan dohogott és zakatolt, némelyik halódni látszott, és néma volt. A falak között vas közlekedőhidak futottak, ferdén fel, rézsút le, szinte sohasem egyenesen. Az egyik alagút bejáratát füstölgő csövek torlaszolták el, olyan vastagok, akár egy megtermett zömik; mintha forró, élősdi férgek lettek volna egy székrekedéses leviatán beleiben.
A karmazsinnal szegett, kopott pufajkát viselő kis félhumán abszurd módon aprónak tűnt, amint a célra állította hővetőjét. A háromlábú fegyverállványt hozzácsavarozták a közlekedőhídhoz. Mintha a törpe egész teste egy májfoltos kézből állt volna, amely a hatalmas fegyver markolatára fonódott – a fényezett energiatelep, a bordázott akkumulátor, a szellőzőnyílásokkal szabdalt cső hús-vér függeléke.
A csillámló hősugár Yeri vállát súrolta, és megolvasztotta a páncéllemez felületét, izzó, folyékony fémcseppeket szórva szerteszét.
A lövés egy antik, halott gépezetet talált telibe, amely vigyorgó hűtőrácsokból, hornyolt spirálcsövekből és emelőkarokkal ellátott bronzgömbökből állt. Talán valamiféle méltóságteljes őse lehetett a teremben működő fiatalabb berendezéseknek, s a babonás törpék azért őrizték meg, hogy eleget tegyenek a gépek becsületének...
A díszes készülék szétolvadt, magába roskadt, s összesült ötvözetekből álló, bugyborgó, ráncos herezacskóvá zsugorodott.
Yeri sarkon pördült, az orvtámadóra lőtt, s elégedetten látta, hogy a roppant fegyver termikus generátora felrobban. Az egyik robbanólövedék eltalálta a középső rekeszt. A csuklókaros csövek felcsapódtak, az orvlövész képébe vágva a fegyver tusát. A zömik ordítva próbált eliszkolni a közlekedőhídon, tartalék kézifegyver után tapogatózva, melyből többet is viselt.
Biff megeresztett egy sorozatot a hadizsákmányából, amely szétszaggatta a magasan ülő, vas sasfészket, az orvlövésszel együtt. A volt dögevész tántorogva állta a fegyver visszarúgását, aztán leeresztette a csövet. Energiakesztyűjét sérült, páncélos oldalára szorította, mintha át akarná sugározni az erejét a sebbe.
– Elnézést, hogy meglöktelek, Lex testvér! – kiáltotta Yeri. – Attól tartok, különben kicsit... leeresztettél volna.
– Gratia, Fráter – felelte Lex gúnyosan. A szent nyelven beszélt, mintha ezzel akarná jelezni, hogy a köszönete híján van minden személyes jellegnek – és talán azért is, hogy hangsúlyozza: teljes tudatában van az alattomos, megalázó ceremóniának, amely összefűzi őket. – A meleg fárasztó dolog, ugye? Hősugarak... Hőaknák. – És fölemelte energia kesztyűjét, hogy testvéri mozdulattal megveregesse Yeri meggörbült, felhólyagzott vállvértjét.
Yeri azonban már kérkedve fürkészte a többi közlekedőhidat, hogy még jobban éreztesse Lexszel, mennyire éberen őrködik a testi épsége fölött. A szinte üres fegyver csőtorkolata hűségesen követte tekintetét.
Mennyire viszketni kezdtek Yeri arcán a tetovált rúnák, amikor emlékeztették arra a régóta elszenvedett méltánytalanságra! Yeri majdnem olyan büszke alkat volt, mint maga Lex. De legalább nem mániákus.
Fülsiketítő, dübörgő lárma hallatszott a folyosóról, amerről jöttek. Páncéllemezek csattogása, a felbőszült bikand bömbölése, szórványos fegyverropogás.
Yeri hallotta Biff rekedt kiáltását.
– Ezek terelnek minket, őrmester!
– Ezek a törpék, a Császári Öklöket?
A megnyomorodott altiszt hangjából csak úgy sütött a nehezen elfojtott gyűlölet.
Biff továbbra is mereven szorongatta felhasított oldalát plasztacél kesztyűjével, mintha valami újfajta tisztelgést fejlesztett volna ki, amely kullancs módjára átfúrja magát a páncéllemezeken, bele a felszaggatott testbe, a fémházában megbúvó emberfeletti csigába.
– Uram, nem kéne átverekednünk magunkat ezen a... csürhén... hogy csatlakozzunk a bajtársainkhoz, és jelentést tegyünk? Lőszerutánpótlásra is szükségünk lenne. Ezzel a nehéz sorozatlövővel meg tudom tisztítani a terepet...
A „csürhe” kifejezéssel az őrmester nanofóbiájára apellált, a kis növésű félhumánok iránt táplált olthatatlan ellenszenvére.
– Jelentést tenni? – meredt rá Lex. – Miről?
– Természetesen az agyonvert karkról – mondta Biff. – Nagyon különös.
– Vagy arról teszünk jelentést, hogy lehet eljutni a lázadó kormányzóhoz, vagy semmiről! – hetvenkedett Lex. – Fáradtnak érzed magad, testvér? Megsebesültél?
– Csak egy karcolás! – csattant fel Biff.
– Az igazi Ököl tovább harcol sebesülten is – jelentette ki Stossen. – Én legalábbis mindenképp. De az igazi Ököl gondolkodik is. Miért „terelnének” minket ezek a korcsok, ahogy te fogalmaztál? – förmedt rá Biffre. – Csak nem hiszed, hogy Sagramoso el akar fogni egy űrgárdista osztagot? Miért? Túsznak? Ez nevetséges. Hogy kifaggasson minket a haditervünkről? A haditerv egyszerű: tisztára seperjük ezeket az odúkat, és megöljük őt. Hah! Mi értelme lenne, hogy foglyul ejtsen egy űrgárdistát? Ezt mondd meg nekem!
– Nem'tom, uram. De...
– Egy kis harci fegyelmet, ha szabad kérnem!
– Söpredék – hallotta Yeri Lex motyogását. Az egykori Fenséges Fantazma belibbent egy hívogatóan ásító alagútba. Senki sem értette, miként képes Lex ilyen könnyed hanyagsággal mozogni az energiapáncélban.
Dölyfös, konok és ájtatos lázban ég – lehetséges egyáltalán egy ilyen embert megalázni? Az igazi megaláztatást a szíve legmélyén kell átélnie, mintha valami ádáz tüske verne gyökeret benne, amely örökké gyötörni fogja belülről.
Az igazi megaláztatásnak talán – valahogyan – magától Rogal Dorntól kell származnia...
Számíthat-e rá Yeri, hogy eszköze lesz az isteni Dornnak?
Meg kell próbálnia.
Harminc perc múlva, még mélyebben az Antro zsigereiben, már alig maradt lőszerük – az egymást követő rajtaütések csaknem minden méregfogukat kihúzták.
Az előretolt osztag futólépésben beügetett egy árkádos folyosóra, melynek gránitfalain tüskés adamantium abroncsgyűrűk sorakoztak.
A folyosó túlsó végén egy vén gnóm bukkant fel; egy pillanatra látni engedte magát, aztán sántikálva eltűnt. A galambősz szakállú, kopasz vénség díszes arany nyakláncot és brokátköpenyt viselt, melynek merevített gallérja annyira magas volt, hogy már-már kámzsának látszott.
Stossen felkiáltott:
– A vakarcsok egyik Eleven Őse! Nyakörvet az aszott madárra, hadd facsarom ki, mint a citromot...
Lex már rohant is, hátha sikerül elcsípnie ezt az eleven trófeát.
A négy csatatestvér a folyosó közepén járt, amikor a vaskos csuklókarokra szerelt, tüskés abroncsok kilőttek a falból.
Az abroncsok azonnal kis börtöncellákra osztották a járatot, éles hegybe futó nyársrácsokkal, melyek olyan kemények voltak, hogy energiakesztyűvel sem lehetett letörni vagy elhajlítani őket.
Az Eleven Ős megint kikukkantott a folyosó túlsó végén a sarok mögül. Ráncos képpel vigyorgott.
Álcázott csapóajtók nyíltak a kövezeten. Szőrös mérnökkarok nyúltak ki rajtuk, zúgó körfűrészek hasítottak az energiapáncélokba.
Akárhogy kapálóztak az Öklök, akárhogy igyekeztek szárnyaszegetten ellenállni, apránként megfosztották őket a vértezetüktől...
Yeri csalódottan magába roskadt; nem sikerült előre megjósolnia Lex fogságba esését.
Biff dögnyelven káromkodott.
Lex megvetően kuncogott a buzgó, de óvatos törpékre, akik módszeresen leszerelték róla a páncélt, és pőrére vetkőztették.
– Csiklandós vagyok! – csúfolódott.
És Lexandro szeméről végre levették a kötést...
A négy űrgárdista fegyvertelenül, páncél nélkül, csupaszon feküdt a rózsaszín foltos gránittömbökre láncolva; a kő úgy nézett ki, mintha híg vérsavó szivárogna belőle.
A ketrecfolyosón történt méltánytalanság után az űrgárdistákat vasra verték, fekete csuklyát húztak a fejükre, és elhurcolták őket – a hangból ítélve bányavontatókon.
A lapos, koszos vagonok Lex becslése szerint talán tíz kilométert tehettek meg az alagutakban húzódó sínpályákon...
A foglyokat lerángatták a platóról, és továbbvonszolták őket. Aztán mind a négyüket lefektették a kőtömbökre, és szorosan odaláncolták, mielőtt levették volna róluk a feleslegessé vált csuklyát és béklyókat...
A barlang, amelyben találták magukat, legalább akkora volt, mint az Assimularum csarnoka a kolostorerődben, ahol kényelmesen elfért akár ezer csatatestvér is. A roppant boltíveket parázsgömbök világították meg elmosódottan.
Lexandro a nyakát nyújtogatta. A teremben talán száz törpe lehetett. A legtöbben a terméskőből kifaragott amfiteátrum első soraiban ültek. A jelen lévő zömikek főleg bányavitézek és céhmesterek voltak, állig felfegyverezve, hivalkodó díszvértezetben. Mások egyszerű, barna, kordbársony ruhát viseltek. A legtöbben harsányan kántáltak valami érthetetlen litániát, bár egyesek némán, komor képpel meredtek maguk elé.
A tágas arénában, ahol a kőtömbök voltak, néhány hófehér szakállú Eleven Ős ült faragott kőtrónusokon – egy sokkal nagyobb trónszék árnyékában, amely kérkedő díszemelvényen magasodott fölébük.
Ezen egy zömök, barna szakállú férfi feszített a tekergőző, nyolcágú csillagokkal kihímzett baldachin alatt. Egy vastag, fekete ágyékkötőtől eltekintve meztelen volt. Dús szakállával ellentétben a törzse és a tagjai teljesen szőrtelenek voltak, és úgy csillogtak, mintha nemrég borotválta volna őket. Mások az arcukat borotválják, ez az ember azonban vajbarna testét, amelyen úgy vonaglottak az izomkötegek, mint valami mindent elsöprő, feltörni készülő árhullám. A pupillája fekete szénként parázslott. Kevély sasorra a Sagramosok családi vonása volt...
A lázadó kormányzó személyesen. Fekete selyembe öltözött kark őrök vették körül, suriken vetőkkel a kezükben.
Lexandro a csuklóját tartó bilincseket próbálgatta. A bal oldali béklyót talán ki tudná szakítani a kőből, bár a keze alaposan megszenvedné. Kerámiával megerősített csontjai bírnák a terhelést. A jobb bilincs mozdíthatatlannak tűnt.
Egy pillantást vetett a társaira.
Biff oldala feldagadt, kék-zöld zúzódások borították, vastag kéregben száradt rá a cinóberpiros vér... Amennyire Lex látta, Stossen válla szörnyű állapotban volt – csontig leperzselődött róla a hús. Lex tisztelte az őrmestert a kitartásáért. Az altiszt összeszorított foggal rángatta a kötelékeit – hiába...
Fahéjízű füst szállt föl a tömjénnel megrakott bronz háromlábakból. Odafönt vicsorgó szellőztető vízköpők kavarták az illatos levegőt, melyben mintha eltorzult fantomarcok kontúrjai rajzolódtak volna ki haloványan. Kibontakoztak a semmiből, ünnepélyesen bámultak lefelé, szertefoszlottak, majd újjáformálódtak.
A különös, torokhangú kántálás egyre erősödött, bár nem minden zömik csatlakozott hozzá. Az egyik hadúr, akinek nehéz aranylánca ősei dombor míves képmására lógott plasztacél mellvértjén, szemöldökét ráncolva meredt...
...azokra az arcokra a levegőben...
Aztán pillantása Fulgor Sagramosóra tévedt, és a hadúr megborzongott.
Lex a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, miért.
Arcok...
Arcok formálódtak Sagramoso testén...
A lázadó kormányzóból kiváló mutatványos vált volna valamilyen határvilági búcsúban; egyedi módon tudta irányítani az izommozgását. Mellén, hasán, combján hullámokat vetett a bőr: görcsbe rándult, barázdálódott, különös arcvonásokat imitálva. Bizonytalan arcok öltöttek alakot teste olvasztótégelyében, a felszínre merültek, aztán elmosódtak – hogy újabb dölyfös sasorroknak, újabb lebiggyedt ajkaknak adják át a helyüket.
A mellén.
A hasán.
A széles combján.
Hogyan lehetséges ez?
Igazat mondott volna Sagramoso, amikor istennek nevezte magát?
Néhány Eleven Ős ámulva figyelte az előadást – bár az egyik hó szakáll nyilvánvaló undorral és gyanakvással nézte az átalakulásokat.
Sagramoso szúrós tekintete körbevándorolt az amfiteátrumon.
– Szent őseim gyülekeznek! – kiáltotta bestiális torokhangon. – Igen, gyülekeznek, hogy a védelmünkre keljenek. Nézzétek, hogyan nyilvánulnak meg tulajdon húsomban! Akad közöttetek olyan, aki képes így megidézni megboldogult őseit, tiszteletreméltó vének?
Néhány hó szakállra szemlátomást nagy benyomást tett.
– Most eggyé válok a saját őseimmel, nagybecsű aggok! A hatalmuk gyülekezik. Nemsokára a ti távoli elődeiteket is ugyanígy meg fogom idézni. Szólani fognak hozzátok a testemen nyíló ajkakkal...
Sagramoso szája sarkán keskeny nyálpatak csordult. Úgy látszott, már alig ura önmagának. Csak a nyers akaraterő hajtotta, amikor felegyenesedett. A törzsén és a combján kocsonyaként remegtek a gyülekező, néma húsmaszkok, akik mind újjászületésre szomjúhoztak, ő mégis imbolyogva megindult a gránittömbök felé, ahol Lex és testvérei feküdtek elnyújtóztatva, mint barmok a mészárszéken. Kíséretének egyik tagja egy lánckardot nyújtott át Sagramosónak.
A fegyver felbúgott, s a plasztacél fűrészfogak elmosódtak a gyors iramú forgástól.
A lázadó kormányzó Lex fölé toronylott, teste különös metamorfózison ment át, mintha vajúdó görcsök gyötörnék. Elnagyolt, élősdi arcok egész serege tolongott rajta, mindegyik első akart lenni.
Sagramoso ide-oda lóbálta a lánckardot. Lexandro farkasszemet nézett a halállal és a lidércnyomással.
Sagramoso azonban elhaladt Lexandro előtt, és az iszonyodó Stossen mellett állt meg, aki rekedtes imákat motyogott.
A kormányzó ajka mosolyra húzódott, és magában bólintott. Közvetlenül az őrmester ágyéka fölé tartotta a zúgó kardot, és valami abszurd nyelven szólalt meg, mintha idegen hasbeszélők irányítanák a távolból.
– Chi'kami'tzann Tsunoi – hebegte. És folytatta, egyre csak folytatta.
Miféle szavak ezek?
A Karkason volt hűbérura megremegett. Az arcok a testén mind izgatottabbá váltak. A hangfekvése átalakult, egyre magasabb lett, ahogy imádkozott.
– Ó, szerencse mindenható ura, hatalmas konspirátor, aki saját képedre formálod az embereket, hogy megváltoztassák a történelem folyását, ahogyan én is teszem, fogadd kegyesen ezt az... adományt.
Lassan leeresztette a lánckardot, és belehasított a most már üvöltő őrmesterbe – aki hamar elcsöndesedett, ahogy a hasából előtörő vér sötét, rubinvörös csomókba száradt. Sagramoso egyszerűen kettévágta a gránittömbre láncolt áldozatát.
Lex gyomra görcsbe rándult. Hormonokkal fűszerezett bűz csapta meg az orrát – mert az őrmester belei kiürültek, amikor az agy megszűnt ellenőrizni őket.
Sagramoso szabad kezével belenyúlt az ürülékbe. Aztán felemelte bemocskolt tenyerét, és megnyalta. Felhőszerű aura gomolygott a kormányzó feje körül, mintha sötét haja füstölögne, és ez a füst igyekezne valamiféle kísérteties szellemalakot ölteni, amely pillanatok alatt formátlanná olvad a levegőben. Csak nem kezdenek csontnyúlványok sarjadni Sagramoso vállcsúcsából a bőr alatt?
A tenyéren, amely Stossen kifröccsent béltartalmától volt mocskos, egy véreres, vizenyős szem nyílt. Ó, mennyire feldúlta a tekintete azt a kétkedő öreget a hó szakállok között! A vénség otthagyta trónusát, odasántikált egy ülő bányavitézhez, és sugdolózni kezdett vele.
– Kovácsold ki sorsunk! – rikoltotta Sagramoso.
Mintha fájdalmai lettek volna. Megtántorodott, kis híján elejtve a kardot. Aztán egy rándulással kiegyenesedett. Még így is az volt a látszat, hogy lehajtja busa fejét – talán görcs állt bikanyakába. Mindkét izmos melle határozott körvonalakat öltött, a bimbókból tömpe orrok lettek, fölöttük kocsonyás szemek pislogtak, alattuk pedig széles szájak nyíltak, nyálkát izzadó sebek gyanánt.
Csak nem Yeri ad ki ilyen vinnyogó hangokat? De igen...
Lexandro hallotta, hogy a szegény volt technikus a birodalmi kultusz egyik szánalmas kis fohászát nyöszörgi, melyet az anyja szoknyája mellett tanulhatott... és közben görcsösen ökölbe szorítja a kezét.
Biff lázasan, kétségbeesetten hánykolódott.
És már a törpék sem mind osztoztak az általános lelkesedésben... Itt-ott szaggatott kiáltások harsantak. Mikor a Sagramoso mellén lévő két száj szörcsögve beszélni kezdett, Lex fürkész, tapogatózó polipcsápok érintését érezte az elméjén, és hányingere támadt. Az őrjítő, változást gerjesztő csápok kétségbe vontak mindent, ami drága volt neki. Rogal Dornnak tett magasztos fogadalmát... az Istencsászár szentségét... a többi Ököl hűségét, akik minden bizonnyal cserbenhagyták Lexet... Akárcsak Dorn, aki halott volt, örökre halott. Akárcsak a Császár, aki kínlódva haldoklik, s uralma nyilván a végéhez közeleg, hogy átadja a helyét... minek?
Hát a vérfagyasztó mágiának, valamiféle bizarr, szörnyűséges dimenzió szüleményének, amely ellentmond minden józan észnek. Ebbe a dimenzióba hamarosan Lex lelke is átkerül majd – így hát az lesz a legjobb, ha nem ellenkezik, és engedelmesen fejet hajt a sorsa előtt.
– A rendszer – dadogta Biff. – Ó, micsoda őrült, torz rendszer...
A bal oldali száj szilajul buzdította Sagramosót.
– Gyorsan öld meg a többi űrgárdistát! Vágd ketté őket, és nyald fel az ürüléküket! Akkor megidézzük a vihogó iszonyat hordáját, amely elsöpri a támadókat; még harcolni sem kell, félelmükben fognak menekülni...
Így ígérte a száj.
Jobb oldali társa más véleményen volt.
– Nem, a te csillagod már magasan jár, Lord Sagramoso! – kiáltotta fölfelé, a hűtlen kormányzó arcába. – Sorsod megpecsételődött. Ne fékezd hát magadat többé! Vágd sutba a józan ész béklyóját! Add át magad testestül-lelkestül a Változásnak!
Nyugtalanság felhőzte Sagramoso arcát. Határozatlanul imbolygott.
Ugye isten vagyok? – kérdezte magától fennhangon. Az egyik száj rávágta:
Igen.
A másik azonban azt felelte:
– Nem. Egy isten eszköze vagy... A néped istenként tisztelt. Megkövetelted a hódolatot. Elfogadtad a rettegés szülte bálványozást... Hódolatra vágytál, s ezzel szunnyadó hatalmakat ébresztettél föl álmukból... Változásra vágytál a kozmikus rendben, s kegyetlenséged megidézte az erőszakos változás hatalmát... És a változás neve nem más, mint... Tzeentch. Tzeentch. Hatalmas Tzeentch.
A különös név szótagjai keselyűkarmokként mélyedtek Lexandro agyába. Ez a név olyan büszkének, olyan örökkévalónak, olyan mindent átfogónak tűnt. A tér és idő kavargó távlatát idézte, amelyet ennek a varázsszónak a forgószele rendezett át valami újfajta, eredeti geometria szerint, melyet a közönséges elme sohasem lesz képes felfogni – és jobb, ha nem is próbálkozik vele, nehogy lidércnyomássá torzuljon körülötte a valóság.
– Roga Dorn, segíts! – fohászkodott Lex.
...Rogal?
...Dorn?
A süvöltő, mindenható név – Tzzzeeeeentch! – szinte megsemmisítette Rogal Dorn nevét, mintha a „Rogal Dorn” csupán egy szánalmas csecsemő vékony hangú sírása lenne, akit fonott kosárban a Káosz fekete óceánjának hullámaira bíztak.
Rogal...
...Dorn.
TZZZEEEEENTCH!
Lexnek valahogy sikerült megkapaszkodnia a primarcha törékeny talizmánjában, noha tudta, hogy hamarosan fel fogják áldozni a másik nagy erejű név mögött lappangó hatalomnak, s megemésztett lelkéből – ha szerencséje van – vinnyogó rabszolgaparány lesz a mindent átfogó, tapinthatatlan ölelésben.
És egy acélos hang, ha mégoly távolról is, fülébe suttogta a végső figyelmeztetést: Tagadd meg a Gonoszt! Higgy bennem mindhalálig!
A lázadó kormányzó testén most zömik arcok öltöttek alakot – obszcénul vigyorgó karikatúrák.
Szájak nyíltak vihogásra. Egyesek behízelgő hangon köszöntötték a törpéket, mások gúnyolódtak velük. A kántálás az amfiteátrumban egyre bizonytalanabbá vált. A szkeptikus Eleven Ős tiltakozó mozdulattal emelte föl a karját. Úgy meredt Sagramosóra, mintha puszta akaraterővel akarná kioltani vérfagyasztó mágiáját. A dülledt, vizenyős szemből Sagramoso tenyerében beteges, lila fény sugárzott.
Lexandro számára örökkévalóságnak tűnt az a pár pillanat, amíg az Eleven Ős birokra kelt a szem ragyogásával. Sagramoso, aki még mindig a lánckard markolatát szorongatta, meg se mozdult.
Ám az öreg törpe lankadni kezdett, miközben a többiek bizonytalanul fészkelődtek a trónusukon; nem tudták eldönteni, hogy ebben a vészterhes órában vén bajtársuk vagy Sagramoso mellé álljanak.
A kark testőrök és a bányavitézek, akik mindeddig szövetségesek voltak, egyre gyanakvóbban méregették egymást. Ezekben a percekben, melyek egy felfoghatatlan hatalom közeledtével voltak terhesek, minden régi szövetség és bizonyosság képlékennyé vált; a hűség karneváli álarcnak tűnt csupán, az igazság egymásnak ellentmondó álruhákba öltözött.
– Ó, szent őseink! – kiáltotta az agg törpe kétségbeesetten.
– Hiszen mind itt vagyunk, ebben a testben – vágta rá az egyik száj Sagramoso mellében. – Nem ismersz meg minket, nagytiszteletű Rimbeldorp? Látod, ez az ember már majdnem isten!
– Majdnem – visszhangozta a másik száj kétértelműen. – Hamarosan valóságos démon válik belőle, a Változás Urának világi porhüvelye.
– Miféle Úr az? – sipította élesen a Rimbeldorp névre hallgató vénség. – Milyen ördöngösség folyik itt?
Az egyik száj felkacagott, a duzzadt ajkak nyálkásan cuppogtak. A másik Sagramosót kezdte unszolni:
– Öld már meg a másik három űrgárdistái, te lomha bolond! Te, aki önmagadat imádtad! Most majd találkozol valamivel, ami érdemes a hódolatra. Hatalomra vágytál. Tessék, a hatalom közeleg.
Sagramoso vállából szarvak sarjadtak – egyelőre még gyenge, törékeny képződmények.
– Kóstold meg beleik kibuggyanó tartalmát, hogy gyönyörűséget szerezz Tzeentchnek! Ő örömét leli abban, ahogy a húsból trágya lesz. Ez a változás ciklusa! Tzeentch visszahozza az eleven testbe a holtakat. Szörnyszülöttei őrülteket csinálnak az épeszű emberekből, és két lábon járó hullákat az élőkből.
– Tzeentch – hajtogatta a másik száj.
– Tzeentch – kántálták sokan a zömikek közül, szinte hipnotizálva. – Ó, szent őseink, térjetek meg holtatokból!
Rimbeldorp hevesen intett annak a bányavitéznek, akivel beszélt. A páncélos törpe csatabárddal a kezében lesietett az áldozati oltárokhoz.
Mivel úgy tűnt, hogy a szájak utasítását készül végrehajtani, senki nem állta útját. Sagramoso emberei közül. A rőt szakállú zömik fölugrott a gránittömbre, amelyen Yeri feküdt bilincsbe verve, felemelte a csatabárdot...
...és lesújtott...
...kettévágva a láncot, ami Yeri jobb kezét tartotta. A penge fémes csendüléssel ütközött a gránitnak, és kifordult a kis ember markából. A bányavitéz hangosan feljajdult, és a csuklójához kapott, hogy megmasszírozza.
Lex agyában lázasan forogtak a fogaskerekek. Csak nem az volt a törpe szándéka, hogy kiszabadítsa Yerit? De igen – különben nem hibázta volna el az ütést.
Yeri, aki az előbb oly közel járt a halálhoz, nem vette észre ezt. Felült, szabad kezével elkapta a kis embert, és irtózatos erővel félredobta. A bányavitéz feje túlérett dinnyeként repedt szét a szomszédos kőtömb sarkán, ahol a kettévágott őrmester feküdt, akinek ágyékán csomókba száradt az alvadt vér.
Yeri a bal csuklójához kapott. Vaskos kézfejét a béklyó alá feszítette, így sikerült letépnie. Fürgén felült, és megbilincselt bokája után nyúlt – közben futó pillantást vetett Lexandróra, s tekintete megváltást ígért.
– Megmentelek ettől a sorstól! – kiáltotta. – Dornra esküszöm, hogy megmentelek!
Az egyik lábbilincs kifordult a kőből.
Lexandro a nyakát nyújtogatva látta, hogy a kark testőrök a láncait szaggató, meztelen űrgárdistára szegezik surikenvetőiket, akit már csak egyetlen bilincs tart a gránittömbön. Csupán hűbéruruk parancsára vártak – nem tudták, hogy milyen hatással lenne a véráldozati szertartásra, ha ők ölnék meg Yerit. De ha Valence teljesen kiszabadul, egy másodpercig sem fognak habozni.
Lex elképzelte, ahogy Yeri önjelölt testőrként, megszállottan az ő gránittömbje felé veti magát; ahogy a záporozó surikenek fölhasítják a bőrét, átszelik a feketehámját, csíkokra vágják a belső szerveit; ahogy a haldokló test sértőn és fojtogatón rá hanyatlik, végső védelem gyanánt, és átöleli őt végvonaglásában.
Hogyan tudná eltéríteni Lex elfajzott testvérét ettől az obszcén, szélmalomharcos szándékától? Mert Yeri szemén látszott, hogy erre készül.
– A baltát, húgyagyú! – bömbölte Biff traziori nyelvjárásban. – Baszd a baltát Lord Szaroshoz!
Yeri szeme tágra nyílt, a keze megrándult, s ujjai lecsúsztak a bokabilincsről, amit feszegetett. Lázas tekintete a lövésre készen álló surikenvetősökre tévedt, és mindent megértett.
Felkapta az elejtett csatabárdot, és elhajította.
A gravírozott penge többször átfordult a levegőben, s telibe találta Fulgor Sagramoso mellkasát, épp a két vetélkedő száj között.
Lexet rosszullét fogta el, annyira eltorzítva az érzékszervi benyomásait – a külvilággal fenntartott kapcsolatát –, hogy öklendezni kezdett, és kis híján elhányta magát a szédüléstől. A fent lent volt. A jobb bal volt. Minden összemosódott. Sagramoso tátott szájából hallucinogén, rózsaszín füstpamacsok gomolyogtak, akár a víz alatt terjengő, híg vérfelhő, miközben a lázadó nagyúr ide-oda tántorgott kínjában, két kézzel markolva a csatabárd nyelét, amely szilárdan befészkelte magát széthasadt bordái közé. Az egész amfiteátrum megtelni látszott ködös, eltorzult, rózsaszín lényekkel – vonagló csápokkal, kaparászó karmokkal, vigyorgó tépőfogakkal. Összezsúfolódtak a levegőben – mintha egész idő alatt ott lettek volna, de csak most válnának láthatóvá... mintha ezek az őrült lények alkották volna a valóság szövedékének végső alapját, és a kozmosz ősfelépítményének mélyén, minden külső látszat mögött ilyen gennyedő démonok lappanganának, melyek koegzisztálnak magával az űrrel és az idővel, s ott úszkálnak még az emberi testek által elfoglalt térben is, minden alkalmat megragadva, hogy anyagi alakot öltsenek, markolásszanak, szipolyozzanak... és táplálkozzanak. És vihogjanak és kuncogjanak. Lex nem hallotta őrült kacagásukat, de nagyon jól el tudta képzelni.
És ekkor Lexnek eszébe ötlött, hogy ezeknek a szörnyeknek csakis a hiperűr lehet az igazi otthona, amelyben a csillaghajók közlekednek, hogy a hiperteret zsúfolásig betölti az ilyen amorf entitások emelkedő-süllyedő dagálya – amely forrongva, bugyborogva, szennyes tajtékot vetve ölti magára a fantomlét álcáját, hogy aztán újra alaktalanná mosódjék.
Igaz, az űrhajók plasztacélból és adamantiumból épült erődök, melyeket az állhatatos hit pajzsa is véd; új víziójának fényében azonban Lexandro csak... tojáshéjakat látott bennük, a józan ész szappanbuborékjait.
Most, hogy tudomást szerzett erről... erről az őrületről, hogyan is utazhatna Lexandro nyugodt lélekkel a hiperűrben csatatestvéreivel? Anélkül, hogy folyamatos rettegésben élne? Anélkül, hogy emésztő kór venne rajta erőt?
A bomlott változás destabilizáló hatású örvénye nyilván mindenkinek nyomást gyakorolt a tudatára, aki a barlangban tartózkodott. A karkok végre tüzet nyitottak surikenvetőikből – arra az Eleven Ősre, aki szembeszállt halálosan sebesült hűbéruruk idéző mágiájával. Vér fröcskölt, ahol a borotvaéles, pörgő csillagok a vén zömik testébe hasítottak. A bányavitezek sorozatlövőkből viszonozták a tüzet. Akadtak közöttük, akik egymást lőtték.
Sagramoso ide-oda imbolygott; már alig volt benne élet, mintha dróton rángatott bábu lett volna. A mellén az egyik száj semmivé enyészett, a másik azonban egyre szélesebbre nyílt. A nyálkás, nedvedző ajkak megduzzadtak és hátrapöndörödtek – hogy elnyeljék Fulgor Sagramosót, hogy felszürcsöljék a testét alkotó szöveteket saját immatériumukba.
Lex leesett állal nézte ezt a hihetetlen jelenetet; a látvány jobban foglalkoztatta, mint a saját sorsa, pedig meztelenül, láncra verve feküdt egy gránittömbön, miközben gyilkos csata dühöngött körülötte...
Yeri végre letépte az utolsó bilincset.
És utána valóban Lexandróra vetette magát, hogy megvédje az eltévedt lövedékektől és surikenektől. Csaknem az összes nyüzsgő, fantasztikus szörnyet eltakarta Lex szeme elől... miközben azok gyengülve, halványulva, formájukat vesztve sodródtak Sagramoso felé. vissza oda, ahonnan jöttek.
A szájszaggatta férfi testében hasadékok nyíltak, ahol egyes részeit megemésztették, átszürcsölték egy másik világba. Csöpögő belső szervek lebegtek a levegőben; inak, idegek és ütőerek tartották össze őket...
– Gyalázat – sziszegte Lexandro fülébe Yeri, aki egész testében reszketett. – Téboly...
A két mozgékony rózsaszín ajak megnyúzta Sagramosót, lehámozta róla a bőrt, mint almáról a héjat. Az egyik lefelé haladt a csonka torzón, a másik a kormányzó hátának maradékán vonaglott. A tátongó ajkak elmosódott, hagymázas szellemeket szippantottak magukba, melyek összeolvadtak a lüktető zsigerekkel, hogy aztán maguk is apró szájakká alakuljanak át.
És ekkor mennydörgő robbanás rengette meg a kavargó barlangot. A falak belevibráltak a fülsiketítő dörejbe.
Páncélos zömikek durrantak szét, mintha ők is vérvörös, gáznemű kísértetek lennének.
A törpék gyorsan hullottak.
Akárcsak a megmaradt karkok.
A barlangbejárat füstölgő romjai között a Császári Öklök két terminátor könyvtárosa jelent meg csillogó vértezetben; rohampuskájuk vadul okádta a tüzet.
A rend psziképességekkel rendelkező terminátor-könyvtárosai, fenséges, gravírozott Halálosztó páncéljukban!
A Sagramoso által kavart démoni örvény bűze olyan biztosan vezette ide őket, ahogy a méhek rátalálnak a virágporra, vagy a patkányok a kitett csecsemőre.
Robbanólövedékek szaggatták azokat a mozgékony, vonagló ajkakat, melyek még mindig mohón falták, ami Fulgor Sagramosóból megmaradt.
Vajon mindegyik lövedék az ismert, józan világegyetemben robbant? Úgy tűnt, hogy nem...
A száj még utoljára felsikoltott:
– Tzzzeeeeentch...
Mindhiába. A szétmarcangolt ajkak egy nyálkás cuppanással lenyelték önmagukat.
A kolostorerődben mélyen az Apothacarion alatt húzódott az Isolatorium.
Akárcsak a közeli tömlöcök, ahol a hóhérsebészek végezték munkájukat, az Isolatorium is adamantiumból volt. Ráadásul mentális védőpajzzsal is felszerelték, mint a mélyűri hajókat – a vastag réteg pszicuriumötvözet ellenállt a hipertér csábító álmainak és tébolyult lidércnyomásainak, s elriasztotta azokat az entitásokat, melyek abban a zónában éltek, ahol a nyers gondolat szörnyűséges formákat ölthet.
Végső esetben az egész Isolatoriumot – valamint külön-külön az egyes helyiségeket – le lehetett választani a kolostorerődről, és az űrben felrobbantani.
A különböző méretű cellákat belülről fekete gumiréteggel vonták be, védőpárnázat gyanánt. A mennyezetről diagnosztikus szenzorok és kinyújtható sebészműszerek meredeztek rosszindulatú mellbimbókként.
Ide, egy hármas cellába szállították végül a páncélos terminátor könyvtárosok a három testvért sztázistartályokban, kivizsgálásra és gyógykezelésre.
A szökésbiztos tömlöcben aztán feloldották róluk a sztázist, meghintették őket szenteltvízzel, aztán következtek a kábítószeres kúrák, az ördögűzés, a delejezés, napról napra, szinte végeérhetetlenül.
A gumiborítású mennyezeten hangszórók harsogták folyamatosan a Codex Astartesből vett idézeteket, polifon pókhálót szőve a három testvér köré, részben védelmül, részben azért, hogy szent kötelességükre emlékeztesse őket.
Altatószerektől kábán feküdtek a plasztacél priccseken, miközben a Librarium káplánja kikérdezte őket. Még az álmaikat is felboncolták.
Lexet, Biffet és Yerit végül romlatlannak nyilvánították. Ennek jeléül ezüst tisztítópecsétek lógtak a nyakukban, a csuklójukon és a bokájukon.
Maradt a kérdés, hagy mennyi mindenre emlékezzenek ezek az ifjú űrgárdisták a karkasoni keresztes hadjárat végkifejletéből...
Mert tanúi voltak a végső förtelemnek.
Förtelem...!
A Császári Öklök terminátor könyvtárosai viszonylag jól tűrték az ilyen borzalmakat. A könyvtárosok erős mentális képességekkel voltak megáldva – vagy megátkozva. Többéke-vésbé ismerték a hiperűri démonok fortélyait. Minden könyvtárosnak tanulmányoznia kellett az okkult szövegeket, melyek a Librarium egyik tiltott termében voltak az olvasópulthoz láncolva – ezeknek a lelakatolt fóliánsoknak még a vasalására is átokrúnákat marattak.
Az efféle tanulmányok semmiképpen nem voltak a közönséges, harcos űrgárdistáknak valók, akiken könnyen erőt vehetett az őrület, ha ilyen gonosz, világrengető hatalmak közelébe kerültek.
Bevett gyakorlat volt, hogy kitörlik azoknak az űrgárdistáknak az emlékezetét, akiknek ilyen élményben volt részük, mely lelkük mélyéig felkavarta őket. Ezeknek a szerencsétlen szellemi nyomorékoknak olykor radikális agymosásra volt szükségük, ami tudatlan, gügyögő csecsemővé fejlesztette vissza őket.
Csakhogy Yeremi Valence központi szerepet játszott Fulgor Sagramoso végső kiiktatásában – azzal az ősrégi zömik csatabárddal.
Az utolsó percben megakadályozta, hogy megidézzék a Káosz egyik néven nevezetlen hatalmát, és hogy eszelősen vihogó gyilkos démonfajzatok lavinája zúduljon a rend délceg lovagjaira.
Igaz, a könyvtárosok a baljós mentális rezgések nyomán mindenképpen eljutottak volna abba az aréna-barlangba. A terminátor-könyvtárosok úgy követték a Káosz bűzét, mint valami piros fonalat a labirintusban – hogy aztán tűzzel-vassal kiégessék.
Ám ha Yeri nem hajítja el azt a csatabárdot, könnyen előfordulhatott volna, hogy a terminátor-könyvtárosok későn érkeznek. Akkor talán már visítozó sátánok árasztották volna el az alagutak útvesztőjét, tébolyt és halált terjesztve az előrenyomuló űrgárdisták között.
Azaz az előretolt osztag túlélői kiérdemelték, hogy megőrizzék győzelmük emlékét.
Másrészt viszont ugyanez az osztag hagyta magát csapdába csalni; a tagjait megfosztották a páncéljuktól, és bilincsbe verték őket, akár az áldozati barmokat...
Pranz Grenzstein könyvtáros, kinek napbarnított képét fehér párbajhegek tarkították, zordan méregette a testvéreket, akik elé aranyhímzéses imazsámolyokat tettek, és engedélyt kaptak, hogy letérdeljenek rájuk.
Mellette Geistler tisztelendő állt a Dorn-kultusz karingjében és miseruhájában, oldalán drágakő-berakásos hüvelyű energiakarddal. A komor tekintetű férfi leborotválta a szemöldökét, és élénkvörös napkorongot tetováltatott a helyére, mely rikító anyajegyre emlékeztetett. Jobb szemében szúrósan csillogó monoklit hordott.
– Tudomásunk szerint – mondta Grenzstein kimért hangon – a Tzeentch néven ismert Káosz-hatalom a világtörténelem megváltoztatására készül, tervei azonban túlságosan összetettek és agyafúrtak, semhogy bárki emberi lény megérthetné őket...
Minták, gondolta Biff. Ősi minták.
A kőtömbre láncolva hajszál híján sikerült megragadnia egy bizonyos mintát... A hányinger és a kóros változás hirtelen örvényében azonban kisiklott az ujjai közül...
A könyvtáros folytatta.
– Úgy hisszük, az átkozott Fulgor Sagramoso nem fogta fel a megszállottságban rejlő veszélyeket, még a legvégén sem.
– Megszállottság, uram? – kérdezte Yeri alázatosan.
– Igen... a megszállottság. Amikor a démon egy eleven emberben ölt alakot – aki a hatalom közvetítő közegeként funkcionál, és idővel különféle torzulások képében kiütköznek rajta a Káosz jegyei. Mi több, úgy hisszük, Lord Sagramosónak fogalma sem volt róla, hogy kárhozatos istenkáromlása fogékonnyá teszi a megszállottságra...
– Bűnös módon vágyott az isteneknek kijáró hódolatra – tette hozzá a káplán. – Sagramoso palotájának a romjai között nem találtuk nyomát a Káosz mocskának. Nem készíttetett bálványokat, Csak önmagáról. Önkéntelenül vált sebezhetővé. Csodatévő istennek hitte magát, és Tzeentch szánalmas bábja lett belőle.
Grenzstein vállat vont.
– A mi rendünk mindenesetre nem foglalkozik ilyesmivel. Nekünk, könyvtárosoknak tudatában kell lennünk a Káosz fondorlatainak, de nem célunk birokra kelni a Káosszal, hacsak rá nem kényszerülünk. Üzentünk az Inkvizíció egyik kutatócsoportjának, hogy vizsgálja át a Karkasont és az Antrót is.
– Az Antro hamarosan megtér az akolba! – ígérte a káplán. Köhintett, hogy megköszörülje a torkát, hiszen egy világ megváltása számára érzelmi ügy volt.
Yeri a könyvtárosra nézett.
– Uram, nem lehetséges, hogy a Sagramoso föld alatti raktáraiban felhalmozott sok pszicurium egyfajta gyűjtőlencseként működött...?
Geistler adott választ neki.
– Talán! Bár ez elég mechanisztikus gondolat. Az univerzum távolról sem valamiféle óriási gépezet. Vagy ha igen, akkor egy eleven, fertőzött gépezet a zavaros szellemmocsárban... Magyarázd ezzel Sagramoso elfajzását, ha akarod; segítségedre lesz, hogy megőrizd az elméd épségét. És dicsőítsd a Császárt és primarchánkat, hogy tisztára perzseld lelki szemed világát! Hogy lekapard a pupilládról a fantomparazitákat!
Biff keze a levegőbe kapott, mintha azt a varázserejű mintát akarná leírni, amelyet még most is karnyújtásnyira érzett a tudatától. Úgy sejtette, elűzheti vele a körülötte lappangó iszonyatot, mely pillanatnyilag ugyan láthatatlan és érzékelhetetlen, de minden lélegzetvétellel át- még átjárja a tüdejét.
A káplán felvonta tetovált szemöldökét.
– Ó, szóval ismered a crux dentatus inversust... A fordított, fogazott keresztet.
Vajon ez a jel elűzte volna Tzeentch szolgáját, ha a megfelelő pillanatban a levegőbe írod? Hiszen te nem vagy a mentális tanok beavatottja... Nem, nem. Tzeentch kihívására a csatabárd adta meg a választ. A csillaglovagnak mindig ez legyen a végső érve. A fegyver, amit gondolkodva és bölcs előrelátással forgat. A fűrészfogas energiakard és a sorozatlövő.
Persze Biffnek jutott eszébe, hogy Yeri elhajítsa a csatabárdot, amely szétzúzta Sagramoso mellkasát és hiú reményeit, mikor a változás örvénye végleg a hatalmába kerítette.
Az a csatabárd talán valóságos áldás volt Sagramosónak. Vagy talán mégsem. Mert vajon hol lehetett most Fulgor Sagramoso, akit félig elevenen nyeltek el azok az ajkak?
Lexandro nem tudta biztosan, hogy az események részletes elemzése után dicséret vagy megrovás illeti őket. Dornnak legyen hála, hogy nem hurcolták be magukkal ezt a... rontó Káoszt... a kolostorerőd fedélzetére! Nagyon közeljártak hozzá – amilyen közel Yeri izmos teste volt a kőtömbön az övéhez... A volt technikus bátran cselekedett, tette mégis csupán halvány utánzata lehetett Lexandro igazi vakmerőségének.
Bárcsak teljes vértezetben, állig felfegyverezve rontottak volna be abba az amfiteátrumba! De hogyan találtak volna oda, ha nem követik az incselkedő vakarcsokat, akik csapdába csalták őket?
Való igaz: az, hogy életben maradtak, és diadalt arattak az átkozott eretnek fölött, sok-sok kétértelmű mi lett volna ha idegesítő, kárhozatos függvénye volt.
– Tiszták vagytok. Makulátlanok – jelentette ki Geistler tisztelendő. – Imádkozzatok szüntelen, nehogy ismét szembekerüljetek ezzel a rosszindulatú hatalommal! Mindenesetre űrgárdistákhoz méltón viseltétek magatokat. Megengedjük nektek, hogy emlékezzetek arra, miként ért csúfos véget egy istenkáromló, aki vétkezett a földi Császár ellen. Igen, Valence? A tekintetedből látom, hogy kérdezni akarsz valamit.
– Az a vén gnóm, aki megparancsolta a bányavitéznek, hogy szabadítsa ki egyikünket a csatabárddal...
– A végén rádöbbent az igazságra... bár kicsit későn. – A káplán arca elborult. – Meghalt – és bizonyos értelemben feloldozást nyert. Az inkvizítorok minden bizonnyal szem előtt fogják ezt tartani, mikor megtisztítják az Antrót.
A terminátor-könyvtáros előrehajolt.
– Csak nem amiatt aggódsz... hogy igazságos elbánásban részesülnek-e?
Yeri bólintott.
Micsoda ostoba bolond ez a Yeri, gondolta Lex, és kezdte bánni, hogy nem önállóan szabadította ki magát. Mennyivel jobb lett volna, ha minden külső segítség nélkül tépi le a bilincseket!
Vagy ha ő teszi meg...
Grenzstein összecsapta az öklét.
– Más dolog örömmel fogadni az események kedvező fordulatát, és más dolog., oktalan hálával viseltetni egy jelentéktelen személy iránt, aki ezért a fordulatért felelős volt, Valence – mondta. – A felsőbbrendű igazság nem más, mint a Császár akarata.
– Emlékezni fogtok – ígérte Geistler –, máskülönben azonban nem tüntetünk ki titeket. Annak, ahogyan Sagramoso eltávozott ebből a kozmoszból, sötét, tiltott titoknak kell maradnia. A testvéreiteknek csak annyit mondhattok, hogy a terminátor könyvtárosok mentettek meg titeket. Erre meg kell esküdnötök, mielőtt elhagynátok az Isolatoriumot.
A káplán egy fekete szaténba tekert, terjedelmes csomagot hozott magával a gumiborítású cellába. Féltő gondossággal bánt vele. Talán a szatén valamiféle pszichoteológiai készüléket rejt, hogy Geistler tisztelendő végérvényesen megbizonyosodhasson lelkük makulátlanságáról?
Nem...
Mert Geistler most félrehúzta a tintafekete vásznat – amely alól egy sztázistartály bukkant elő, a falába épített magnilencsékkel.
– Ha valaha is megszegitek ezt az esküt, a testeteket elevenen, fokról fokra savfürdőbe mártjuk, amíg csak a csontvázatok marad meg. Aztán minden egyes csontotokba exkommunikációs rúnákat vésünk, és kitaszítjuk az űrbe, ami megmaradt belőletek – hadd bukkanjon rá valami idegen lény ámulva és borzadva egymillió év múlva vagy még később. Talán ki fogja akasztani fétisnek egy korcs istenség templomában.
A dobozban... Dorn jobb keze volt; a csuklót, a kézközépcsontokat és az ujjperceket miniatűr, faragott címerpajzsok sokasága borította.
Magának Dornnak a keze, amit kölcsönvettek a Reclusiamból...
Lex csak most döbbent rá, hogy mióta az Isolatoriumba kerültek, egy hajszálon múlt az életük. Ha tisztátalannak bizonyulnak, tiszteletteljes eutanázia vár rájuk; ha súlyos emlékezetkieséssel térnek vissza a szolgálatba, talán évekbe telik, míg újra megtanulnak mindent, amit elfelejtettek; ők azonban úgy hagyják el az Isolatoriumot, hogy régi önmaguk maradnak – és a legszentebb, legmagasztosabb esküvéssel fogadnak örök hallgatást.
Geistler szorosan tartotta az átlátszó tartályt, mialatt a három testvér egymás után a tetejére helyezte jobb tenyerét, csupán néhány hüvelyknyire Rogal Dorn csontjaitól.
Mindhárman engedelmesen elismételték a káplán szavalt.
– Per ossibus Dorni stlentium atque taciturnitatemfideliter promitto...
Csak ezután engedték el végre őket az Isolatoriumból... és nem sokkal később elhaladtak a hóhérsebészek egyik kínzókamrája mellett, ahol egy zömik Eleven Ős nyöszörgött elgyötörten...
A kolostorerőd évről évre tovább úszott a mérhetetlen űr végtelen éjszakájában; így volt ez már egy örökkévalóság óta, s a messzi csillagok helyzete csupán néhány ívmásodpercnyit változott.
Odabent a dicső lovagközösség élte mindennapos életét, mely olyan régi múltra tekinthetett vissza, hogy szinte valamennyi tevékenységre szertartásos aranyüledék rakódott; még egy csillogó szál a pompás falikárpitban, mely önmagát szövi tovább örökkön-örökké.
Fegyvergyakorlat. Imák. Fájdalommérő gépek. Becsületbeli ügyek. Osztagokra és századokra méretezett expedíciók...
A három testvér közül Yeri volt az első, aki párbajt vívott a Meszelyek Csarnokában, a csizmákba rögzítve. Lex becsületének védelmében küzdött, ami roppant kínosan érintette az egykori főlakót. A viadal során Yeri egy vágást kapott az arcára, s utána hajlamos volt rá, hogy kimeresztett állkapoccsal járjon, közszemlére téve a forradást, amely tanúsította, milyen odaadással viseltetik csatatestvére iránt...
Hármójuk közül, saját legnagyobb meglepetésére, először Biffben támadt fel a vágy a csontfaragásra. Ahogy teltek az évek, mind gyakrabban elüldögélt a cellájában; ahol durva szemcsés gyíkbőr darabokkal polírozta antik zsebkését, hol a muszlinnal bevont köszörűkövön fényesített egy régi ujjpercet, hol paraffin fürdőben tömítette a csontok láthatatlan pórusait. Az ősi acélpenge ódon, özönvíz előtti hangulata jobban illett hozzá, mint egy bonyolult, szilikonkarbid vésőszerszám.
A művészet felébresztette Biff atavizmusát – és az alkotásain végzett utolsó simítások arra emlékeztették, ahogy tulajdon csiszolatlan csontjai, izmai és gondolatai kecses műremekké értek. Biff teste olyan finoman kidolgozott mestermű volt, akár a tejben pácolt, borban áztatott, márványeres marhaszelet – és majdnem olyan szívós is, mint a márvány... A rettenthetetlen, száz csatában edzett elme táptalaján zsenge szirmú virágba szökkent az érzelem és az intellektus...
Biff első befejezett csontfaragása, egyetlen aprócska ujjpercen, egy terminátor könyvtárost ábrázolt Halálosztó vértezetben, amint páncélos törpeharcosok seregébe gázol. Méltónak ítélték, hogy kis ezüst ereklyetartóba téve elhelyezzék egy falifülkében a Bátorság Folyosóján. Lexandro sötéten célozgatott rá, hogy Biff csontfaragása kicsit talán „érzékeny pontot érint”.
A három testvér az egész 1. századdal együtt behatolt egy hatalmas roncsba, amelyről egy teherhajó kapitánya tett jelentést, és az űrben sodródva veszedelmesen megközelített egy jómódú, ipari naprendszert. Itt kiirtottak egy génorzó tenyészetet, mielőtt ezek a rejtélyes, ravasz és rettenetes idegenek megfertőzhették volna a csillag bolygóit, hipnotizálva a polgárokat, és szörnyszülött hibrideket hozva a világra...
A három testvér harcolt emberi kalózok és zöld bőrű, idegen kalózok ellen...
Visszasegítettek a trónjára egy száműzött kormányzót, Vendrixet – mint ahogy annak idején megbuktatták a Karkason hűbérurát...
És a Librariumban az ájtatos asztropaták folyamatos kapcsolatban álltak a Földdel, amelyet valószínűleg egyetlen Ököl sem fog a lábával illetni soha, még ha négyszáz évig él is.
A Föld! Az emberlakta univerzum tengelye, amely szüntelen birkózik az irdatlan teherrel, hogy ha hézagosan is, de ellássa a felügyeletet egymillió szétszórt világ fölött. Voltak távoli bolygók, amelyeknek évtizedenként – vagy évszázadonként – szentelt csupán egy percnyi figyelmet. Egész csillaghalmazok ragyoghattak észrevétlenül nemzedékeken keresztül. És ezek még csak azok a naprendszerek voltak, ahol az emberi faj tenyészett. Milliókra rúgott azoknak a csillagoknak a száma, melyek puszta koordináták voltak csupán a galaktikus glóbuszon, ha egyáltalán feltérképezték őket.
Tíz év múlt el.
Mi az a tíz év a Birodalomnak – vagy a galaxisnak? Legfeljebb egy szempillantás.
Lexnek, Yerinek és Biffnek azt jelentette, hogy egy kis acélrudat ültettek a homlokukba... egy szerény, diszkrét acélrudat... amely az időközben eltelt öt és egynegyed millió perc nyomasztó terhét viselte.
A tisztaság, az ima és a fájdalom percei voltak ezek, a hithű odaadásé és a halálosztásé.
A Necromunda? A „Halálvilág”... távoli, hajdani otthonuk? Hiszen az egész galaxis az eleven halál birodalma. A Birodalmat és a szétszórt emberiséget csak a halál tudja összetartani; és ők voltak a halál angyalai.
– A seggén megyünk be – kurjantott Biff nagy hangon.
Valóban. Valóban.
Mi másnak lehetett volna nevezni azt a ráncos záróizmot a hatalmas haslábúra emlékeztető idegen űrhajó fehér, csontos burkában?
Az előttük magasodó leviatán egy gigászi lábasfejű és egy mindenevő űrcsiga valószínűtlen kereszteződésének tűnt. A hossza egy 4-K aszteroidáéval vetekedett, ahol pedig a héja egyre kisebbedő, csontos kamrák sorozatában ívelt felfelé, ott majdnem ugyanolyan magas volt. A héjburkot az évezredek folyamán krétafehérre fakította a kozmikus sugárzás.
Miközben az áramvonalas szállítótorpedóban összezsúfolódott páncélos Öklök az emberi csontokat formázó bronzállványra szerelt képernyőt figyelték, a záróizom összehúzódott.
Tejfehér felhőt bocsátott ki magából, amely a torpedó szenzorainak elemzése szerint folyékony üledékből, elhasznált gázokból és porhulladékból tevődött össze – a leviatán elszellentette magát...
Valahol a messzi távolban árnyék vetült a hiperűrre...
Kezdetben, sok-sok éven át az asztropaták és a navigátorok ügyet sem vetettek az aprócska koszfoltra ebben a fantasztikus világban, ahol az űrhajók évezredek helyett hetek vagy hónapok alatt jutottak el egyik csillagtól a másikig, s melynek kavargó-valótlan közegében a mentális kommunikáció pókfonalai húzódtak...
Mert az árnyék kicsinek és távolinak tűnt – parányi tintacsöppnek, zavaros foltnak a galaxis szemének egy félreeső zugában.
Kívülről érkezett abba a térségbe, amelyet az Astronomican világított be, a Császár mentális vezérsugara, mely lámpásként ragyogott a Földön.
A galaktikus tájolás szerint messze délnyugaton volt, annak a birodalmi határvidéknek a közelében, ahol a Segmentum Tempestus néven ismert csillagtartomány az Ultima Segmentumba olvadt – bár a „határvidék” szó csak tökéletlenül fejezte ki az emberi jelenlét teljes elpárolgását az ismeretlen napok közül; és az állítólagos határokon belül a Birodalom bővelkedett az ilyen elhagyott régiókban.
Az árnyék távoli volt, s ily módon mindennapos rejtélynek látszott, egyszerű kis szemölcsnek az égbolt ábrázatán.
Csakhogy egy csillaghalmazhoz képest a galaxis sokkal hatalmasabb, mint a bálna a mikrobához viszonyítva – így hát az a parányi folt akár naprendszerek százait is magában foglalhatta.
Az árnyék csakis mentális kisugárzás lehetett – hiszen a hipertérben végső soron minden nyers gondolat volt. Ezek szerint az árnyék valami irdatlan szellemiség visszhangja volt, amely hosszas álom után most felébredt... vajon miért?
Ha ez a szellemiség a realitás közönséges világából való, akkor elképesztően hatalmas lehet, különben nem vetne ekkora gondolatárnyékot.
Vagy hatalmas – vagy összetett, mint valami sáskaraj...
Vagy talán... mindkettő.
Aztán kezdtek elmaradozni a galaxis keleti spirálkarján elhelyezkedő világokról az asztropatikus üzenetek... bár évekbe telt, mire a megszűnésüket észrevették.
Egyes asztropaták, akik az Inkvizíció szolgálatában álltak, megpróbáltak az árnyék természetének mélyére hatolni, és habzó szájjal haltak meg. Őrjöngésük közben az időtlen űr hideg, üres szakadékáról dadogtak, mely a galaxisok között terpeszkedik; ezek a távlatok túlságosan hatalmasak voltak az emberi agynak. Ezen az éjsötét mélységen semmi nem kelhet át, ami emberi. Valami azonban mégis átkelt. És korábban megjárta a szörnyű űrt más galaxisok között is. Megmagyarázhatatlanul.
Az asztropaták meghaltak – ám előtte még kinyögték, hogy mit éreztek az árnyékban lappangani: a Káoszt.
Értesítettek néhány szervezetet, amely a Földi Nagyurak felügyelete alá tartozott: az Adeptus Astra Telepaticát, a Navis Nobilitatét, a Térképész Kapitányokat, az Astronomican hivatalát, az Adeptus Terrát.
Díszes jelentéseket küldtek a hiperűrön keresztül; a kezdőbetűket gondos írnokkezek kalligrafálták.
A Birodalom fokozatosan kezdett rádöbbeni a fenyegetésre – bár egyelőre mindent a tudatlanság homálya borított.
A Császári Öklök kolostorerődje évezredek óta az Ultima Segmentumban úszott, elnyújtott ívet írva le a keleti határvidéken, aminek a befejezéséhez csaknem egy örökkévalóságra lesz szüksége.
Újabb világok némultak el. Nagyon sok világ. A Birodalom lomhán, nehézkesen szegte föl busa fejét, hogy szembenézzen az araszoló lidércnyomással.
Egy máskülönben katasztrofális kimenetelű expedíció, melyet a Vérivó űrgárdistarend indított a fokról fokra elnémuló, árnyékos peremzónába, bizonytalan értesülésekkel szolgált a veszedelem idegen eredetéről. Más űrgárdista-különítmények egyáltalán nem tértek vissza felderítőútjukról, és egy egész rendnek, a Gyászhozóknak, egyszerűen nyoma veszett.
A tervezgetés hosszú évei után most birodalmi csatahajók gyülekeztek az Ultima Segmentumban. Legendás hírű űrgárdistarendek fogtak össze, hogy benyomuljanak az árnyékos Zónába. Az Űr Farkasai, a Véres Angyalok, a Pallosgárda, a Vérivók... és a Császári Öklök.
Könnyen lehet, hogy a meghirdetett keresztes hadjáratban az Öklökre ugyanaz a sors vár, mint a Gyászhozókra – s kolostorerődjük üresen járja tovább a csillagmezőket az örökkévalóság végezetéig, csatatestvérek és vezérlő elmék nélkül; servitorok és kíborgok kasztrált kastélya lesz, akik évezredeken át gépiesen, céltalanul végzik az elveszett kolostorban a karbantartó szertartásokat, magukra maradva a kihalt lőterek, tiltott kápolnák, tabulaboratóriumok folyosókkal átszőtt világában, ahol csak a por fog gyűlni hosszú évszázadokig... ha az Öklök kudarcot vallanak.
Az indulódokk balkonján tartott szónoklatában Pugh parancsnok az Öklök emlékezetébe idézte, hogy az Űr Farkasai, a Pallosgárda és a Véres Angyalok mind mind bátor, hűséges rendek – az Öklök azonban nemcsak harcosok, hanem stratégák is; gondolkodók, bölcs bajnokok.
Most, hogy újabb, fenyegető veszedelemre ébredt, a Birodalomnak mindenekelőtt ismeretekre van szüksége ennek az araszoló halálnak a természetéről – tudnia kell, mi veti azt az iszonytató árnyékot; mi az, ami a jelek szerint néhány évszázad vagy évezred leforgása alatt el akarja emészteni az egész délkeleti spirálkart... utána pedig talán a teljes emberlakta galaxist...
– Seggbe durrantjuk!
Valóban...
Akárcsak a többi, Öklökkel megrakott torpedó, mely más nyílásokat vett célba, ahol az idegen űrhajó burka sebezhetőnek bizonyulhat...
A távolban egy csillag ragyogott, epebajos fénybe vonva ennek a naprendszernek a legkülső világát, egy metánnal borított gázóriást. A bolygó, ahol több száz kilométer magas, mérgező ciklonok vágtak mély barázdákat a szörnyű nyomás alatt folyékonnyá sűrűsödő mocsokba, rozsdamarta félholdként markolta a gázködökkel tarkázott sötétséget. Néhány sápadt, beteges szatellit keringett körülötte.
A nap, melyet a Navigátorok Céhe „Lacrima Dolorosa” néven ismert, bizonyos nézőpontból reszkető könnycseppnek látszott egy szem formájú csillagkép sarkában. A Lacrima Dolorosán túl megritkult a csillagmező, a gyémántként sziporkázó, tejfehér fátyolban hasadékok nyíltak az extragalaktikus űr végtelen éjszakájára – ahonnan az a hipertérben éktelenkedő koszfolt érkezett. Az árnyékot ezek a lábasfejű, idegen űrhajók vetették, melyek évezredes, egyhangú utazás után valóságos flottákban hatoltak be a hatalmas, félig feltérképezett galaxisba – az emberek, félhumánok, földön kívüliek és az embertelen, kimondhatatlan Káosz birodalmába...
Ezek a hajók...
Leginkább fosszilis ősvilági lényekre emlékeztettek, amelyek hajdan egy hihetetlen óriásbolygó mélytengeri szakadékaiban tenyésztek, planktonként szippantva be a hatalmas ceteket; olyan lényekre, amelyek százmillió éve kővé dermedtek ugyan, mégis fennen lobog bennük az élet lángja. És éhesek...
Most ezer ilyen hajó sodródott a Lacrima Dolorosa-rendszer felé; egyesek még a torpedó kiszemelt célpontjánál is hatalmasabbak voltak.
Ám ez az ezer űrjármű legfeljebb egy százalékát alkotta a roppant rajnak, amely azt a szörnyű árnyékot vetette a hiperűrben...
Miféle lények élhettek ezekben a szervesnek tűnő, csigahéjas hajókban? Talán legtöbben még hibernált álmukat aludták...
Remélhetőleg aludtak... miközben a hátborzongató flotta elúszott a legkülső gázóriás mellett, a Lacrima Dolorosa III. felé. Ezt a világot elvadult emberi lények lakták, akik legalább tízezer éve visszahanyatlottak a barbárságba, az Administratum ősrégi feljegyzései szerint.
Most a barbárok legendás „istenei” rejtélyes szörnyekkel fognak harcba szállni a bolygó egén... kezdetben észrevétlenül, a messzi távolban... az idegen bestiák csak utána falhatják föl a buja, elvadult világot.
Hacsak az Öklöknek, a Pallosgárdának, az Angyaloknak és a birodalmi csatahajóknak nem sikerül feltartóztatniuk az inváziós hullámot.
Ám ez valószínűtlennek tűnt.
A Lacrima Dolorosa III. bennszülötteire biztos halál várt – bár ez lényegtelen volt, teljesen mellékes körülmény. Kivéve persze az áldozatoknak...
A csata tétje most nem egy vademberek lakta, könnyen leírható világ volt, hanem az ismeretek – a sötétségből felbukkanó betolakodókról, akiknek természetét és szándékait illetően a Birodalom egyelőre csupán elszórt, ijesztő információmorzsákkal rendelkezett...
A lüktető végbél úgy festett a fakó farokcsont végén, mintha az élénkvörös, eleven izomkötegeken aranyérkoszorú burjánzana. Ahol a skarlátszínű kitüremkedések csúcsa találkozott, az apró nyílásból továbbra is savas gázok áradtak.
A torpedó orra gyilkos erővel ütközött ennek a nyílásnak, és felrepesztette a környező szöveteket; a hajtórakéták vadul lángoltak, ahogy az áramvonalas űrjármű görcsösen mélyebbre fúrta magát, miközben odabent az Öklök a támasztódúcokba kapaszkodtak.
Remegés futott végig a torpedón, amint a pilóta aktiválta az orrban elhelyezett robbanótöltetet, hogy utat nyisson a kommandónak. Plasztacél rugók csikorogtak, és a hajó négyes osztatú orra szétnyílt; a páncéllemezek úgy mélyedtek a végbél belső falába, mint valami orvosi tágító műszer tartókarmai.
– Kifelé, kifelé, kifelé!
Az idegen hajó bélcsatornája jobbra kanyarodott, padlatán gőzölgő ürülék csorgott, s a falakon lassú féregmozgást végző inak lüktettek bíborlilán. A szökő levegő éles sivítása fojtott sziszegéssé halkult, ahogy a sérült végbél görcsösen, reflexszerűen összehúzódott a plasztacél csapatszállító hajó körül, amely mélyen belefúródott.
Maga a csatorna csakhamar nyálkát izzadó csövekre ágazott szét, amelyek túl kicsik voltak a továbbhaladáshoz. Az oldalfal azonban vastag, undorító cafatokra hasadozott. Hellström százados és von Reuter hadnagy energiakarddal vagdalta szét a robbanás szaggatta porcokat, széles, szabálytalan bejárati nyílást vágva rajtuk, melynek szélén kocsonyásan remegő, ragacsos rojtok lógtak.
Odaát ovális, abroncsozott helyiség várta őket, melyet leprás fénybe vont a falán tenyésző algabevonat, és bokáig ért benne a cuppogó, bűzös sár. Három magas, deltoid alakú ajtó vezetett tovább a bordázott falú folyosókra. Az egyik folyosón karvastagságú csövek futottak végig, kocsonyás zsigerek gyanánt, melyeket lakkozott csontkampókra aggattak. A bordák között a lüktető szövetet duzzadt visszerek hálózták be. A göcsörtös ajtófélfák folyamatosan remegtek; valami lüktető, pörsenéses hártya feszült rajtuk.
Mindegyik ajtó egy-egy csápokkal lehorgonyzott, unintelligens rabszolgalény volt, egyetlen feladattal: nyílni és csukódni.
Ahogy egyre több űrgárdista zsúfolódott be a helyiségbe, Yeri az ajtó felé sodródott, és sorozatlövője tusával megbökött egy halványzölden foszforeszkáló szemölcsöt a keretet alkotó izomkötegen. Megszállta a kísérletező kedv, ami elvárható is volt egy hajdani technikustól. A görcsösen feszülő hártya szisszenve ellazult, és becsukódott, csak egy hosszú, cikcakkos rés maradt a közepén.
– Bezártak minket! – kiáltotta valaki.
– Nem... – Yeri újra próbálkozott. Az ajtóhártya szétnyílt. – A robbanás lökéshulláma valószínűleg működésbe hozta az ajtókat...
– Rengeteg gomb van rajta, lent, fent, középen – figyelte meg Biff. – Ezek szerint nem mind ugyanolyan magasak a fickók...
És a legnagyobb kétszer akkora, mint egy felnőtt férfi...
Lex letörölte a sisaklemezére lecsapódó párát. Rettenetesen fülledt volt a levegő. Látótere alján azonban egy ezüst orrlyukat ábrázoló ikon villogott. Szóval belélegezhető.
Hellström százados rádión utasította a kék felderítőosztag tagjait, hogy hagyják el a torpedót, és csatlakozzanak páncélos bajtársaikhoz. A helyiség egyre zsúfoltabbá vált.
A felderítőkön persze nem volt sisak, így kénytelenek voltak elviselni a szörnyű rothadás bűzét, amelyből az űrgárdisták orrába – a vértezetnek hála – csak néhány szippantás jutott, elemzés céljára.
Az idegen hajó morgott és nyöszörgött, szuszogott és gurgulázott – hogy a közelben-e vagy távolabb, azt nem lehetett megállapítani. Az izomkötegeken és a csontokon remegés futott végig. Kóbor visszhangok jártak a folyosókat.
Az alga lecsorgott a helyiség faláról, s bizarr kupacokba gyűlt a padlón. Csak nem azt vizsgálja, hogy milyen természetű károsodás érte a bélcsatornát, ahol az Öklök behatoltak?
– Hülyén működnek ezek az ajtók! – húzta el a száját Biff. – Amikor az embernek kiszakad a segge, szar dolog, ha kirepülnek a lyukon a belei. Ilyenkor fel kell húzni a belső válaszfalakat!
– Ezek az ajtók becsukódtak volna – mondta Yeri. – De éppen akkor robbant a töltet, és a légnyomás kinyitotta őket...
Szárnysuhogás...
Az egyik folyosóról pikkelyes, lila, denevérszerű lények özönlöttek a helyiség felé, valóságos fellegben. A szárnyukon karmok meredeztek. A kavargó felhő gyorsan sűrűsödött, előbb bíborra, majd feketére színezve a járatot. Biff rácsapott egy vezérlő-szemölcsre az izomkereten – ám a denevérlények valamilyen ultrahangjelet sugározhattak az ajtónak, s az nyitva maradt.
A kézi lángszórók tucatjával, százával szedték le a repülő teremtményeket. Parázsló szénkupacok sisteregtek a padlót borító nyálkában, az égő zsír iszonyú bűzt árasztott. Az ajtó is lángolt, izomkötegei és horgonycsápjai úgy vonaglottak, mintha pokoli kínokat kellene kiállniuk.
Mégis egyre több rikoltozó denevér nyomakodott a helyiségbe, vadul kavarogva a levegőben. Tízesével hullottak az ökölcsapásoktól, páncélkesztyűk morzsolták kásává a repülő szörnyeket. Egy felderítő felkiáltott...
– Megállni! Tüzet szüntess! – bömbölte Hellström.
Igaza volt.
A denevérlényeknek eszük ágában sem volt az űrgárdistákra támadni. Vakon rátapadtak a nyílásra, amit az energiakardok vágtak a végbélcsatorna cafatos falába, aztán kinyúltak, és összeakasztották a karmaikat. Hamarosan összefüggő hártyát alkottak a lyukon.
Újabb denevérek csatlakoztak hozzájuk, a védőréteget vastagítva. Karmok fúródtak a vonagló testekbe. Kénszagú váladék fröcskölt, vulkanizálva a gumiszerű szöveteket; a hártya lassan megszilárdult és megkeményedett.
A tátongó lyuknak nyoma sem maradt.
A raj maradéka saját testével fojtotta el az ajtót emésztő lángokat. A denevérlények áradata elapadt. A későn jövők letelepedtek a színkódos algakupacokra, és táplálkozni kezdtek; talán a bennük tárolt információkat dolgozták fel, vagy törölték azokat, mivel már nem voltak aktuálisak.
Az űrgárdisták és a felderítők három csoportra oszolva, óvatosan elindultak a három szétágazó folyosón. Amikor visszatérnek – ha visszatérnek –, energiakarddal vagy sorozatlövővel kell majd átvágniuk magukat a döglött denevérek ezreiből összeállt védőrétegen, hogy elérjék a torpedót...
Alvadt vérre emlékeztető fény szüremlett a széles, csonttal bordázott folyosóra, ahol Yeri ügetett futólépésben Lex nyomában. Biff kicsit lemaradva követte őket. A fél tucat újonc felderítőt tartotta szemmel, akárcsak Juron őrmester.
Sem ő, sem Juron nem amiatt aggódott, hogy a robusztus, bikanyakú kamaszok elkóborolnak valami oldaljáratba, és forró fejjel törni-zúzni kezdenek. Az járt a fejükben, amit a teljes jogú űrgárdisták néha „kanárifaktorként” emlegettek.
A legenda szerint a Necromunda bűzlő, mérgezett bugyraiban a dögevészbandák az ősidőkben csiripelő, sárga madárkákat vittek magukkal dobozba zárva, ha ismeretlen termek felderítésére indultak. A madárka nagyon érzékeny volt a környezet szennyezettségi fokára – dallamos énekéből következtetni lehetett a levegő minőségére. Ha befogta a csőrét, vagy elterült a doboz fenekén, gyorsan fel kellett kapni a légzőmaszkot, különben a merész felderítők görcsökben fetrengve pusztultak el.
Persze Necromundán nem voltak már kanárik, legfeljebb a felső szinteken. A természetes fehérjének az utolsó morzsáit is elnyelték a mohó emberi gyomrok. A dögevészek manapság indikátorpapírt használtak a mérgek kimutatására, feltéve, ha tudtak cserélni, szerezni vagy lopni valahonnan. A legtöbb banda nem tudott...
A mondás azonban megmaradt: „Akarsz még szuszogni? Hogy van a kanári?”.
A felderítőknek persze volt légző maszkjuk, de nem viseltek teljes vértezetet, mivel a feketehámjuk még nem olvadt össze az idegrendszerükkel. Kanárik voltak, eleven indikátorok. És a teljes jogú űrgárdisták most már felnyitották a sisaklemezüket, hogy takarékoskodjanak az oxigénkészletükkel. Így hát Biff egy pillanatra sem vette le a szemét a „kanárikról”.
Gyanította, hogy Lord Pugh nem szívesen küldött újonc, kipróbálatlan felderítőket ilyen ellenséges környezetbe. Ezen a bevetésen azonban az egész rend részt vett; három idegen űrjárműbe hatoltak be. Űrgárdista rendtestvéreik további hajókat szemeltek ki maguknak – a birodalmi csataflotta pedig készen állt, hogy minél többet szétlőjön közülük. Ha lehetséges.
Egyszóval „kanáriszezon” volt a felderítőknek, akik nem tudták légmentesen elszigetelni magukat a környezetüktől.
Ha Lord Pugh túl sok felderítőt veszít, vajon melyik érzékszervéről, melyik testrészéről fog lemondani vezeklésképpen? Mi következhet az ízlelőbimbók után? Talán a szeme? Talán sematikus, nyers kiberlencséket fog beültetni a helyükre, melyek kifogástalanul működnek ugyan, de a látás minden örömét megtagadják tőle?
Az ügybuzgó Lex úgy nyargalt von Reuter mellett, mintha a hadnagy szárnysegédje lenne. Von Reuter csaknem albínószőke volt, fakó, világos szemekkel; az arcán apró fogaknak tűntek a furamód párhuzamos párbajhegek. A csapatuk harmincfős volt – a szállítótorpedó fedélzetén kilencven embert zsúfoltak össze, többnek nem is lett volna hely.
Eddig minden rendben ment.
Remélhetőleg.
Ebben a régióban kocsonyás, mályvaszínű daganatok alkották a falakat, ahonnan kék váladék csorgott nyúlós szálakon a szembántó fénnyel foszforeszkáló, szivacsos talajra. Minden lépés után sekély, világító lábnyompocsolya maradt a padlón. Ezekbe irizáló bogarak potyogtak a mennyezetről; kezdetben, amíg mozdulatlanok voltak, csillogó pikkelyeknek hitték őket. Mohón szürcsölték magukba a fénylő folyadékot – aztán megdöglöttek, és a hátukra fordulva lebegtek a felszínen.
Amint a szivacsos anyag újra felöltötte eredeti kontúrjait, apró pókszabásúak rajzottak elő a falak tövében keletkező húsos, barna szegélyű nyílásokból, felfalták a bogarakat, és a megemésztett masszát visszaöklendezték a nyílásokba. Ezek a pókszabásúak gyakorlatilag két túlméretezett rágóból és egy puffadt emésztőzsákból álltak, amelyre hat ízeit lábat biggyesztett valaki.
A falakban húzódó szelvényezett árkádok néha görcsösen összerándultak. Olykor tapogatózó csápok bújtak elő a csontbordákban tátongó lyukakból. A szellőzőnyílásokból elhasznált gázok szállingóztak, tömény ammóniabűzzel dúsítva a forró, fülledt levegőt, amelyben párolgó veríték, savanyú xeno hormonok, üszög, rózsaolaj-, szerecsendió illat és csípős feromonok keveredtek egymással. Ó, hogy irigyelték az űrgárdisták Lord Pughot, aki nem érzi a szagokat!
– Ez az egész hajó szerves képződménynek látszik – mondta von Reuter, miközben levágott egy vonagló csápot. A nyúlvány vadul rángatózott, és hatszögletű, rubinvörös, kocsányon ülő szemeket növesztett. Aztán kígyó módjára megpróbált egy gennyedő, piszkos sárga horpadásba tekergőzni. A hadnagy felszeletelte a kardjával.
– Ez azt jelenti, hogy valahol a mélyén találni fogunk egy központi szervet. Szívet, vesét, ilyesmit.
Szervet.
Valahol a mélyén.
A folyosó elágazott. A bal oldali járatban csak pár méteren át folytatódott a nedvedző szivacsréteg, aztán egy barázdált felületű gombatelepnek adta át a helyét, amelyen kárminvörös csigák legelésztek. A falakon nyálkásan szörcsögő poliptenyészetek lógtak, lárvákat váladékozva, melyek araszolva tűntek el az apró lyukakban. Az alagút éppen a burkolatát vedlette; alatta porcos taréjok húzódtak, a köztük lévő réseket szürke, kocsonyaszerű anyag töltötte ki.
A jobb oldali folyosó elején hatalmas, rózsaszín hólyag dagadozott. Egy óriási, mutáns nősténymajom ülepére emlékeztetett, párosodásra odakínálva. Alacsony, redőzött izomköteg futotta körül, a közepén pedig szájszerű képződmény éktelenkedett; a petyhüdt ajkak csukva voltak. A hólyag talán két méter széles lehetett.
Dolf Harlan űrgárdista volt az első, aki megpróbált átkelni az akadályon. Lecsapta a sisaklemezét, aztán óvatosan rálépett a hólyag oldalára, mielőtt nekirugaszkodott volna az ugrásnak. A hólyag felülete csúszós volt. Ez nem számított volna különösebben, csakhogy éppen ekkor a foltozó denevérek egy nagyobbik rokona repült neki csapkodva Harlan fejének. A karmos szárnyak összecsukódtak a sisak körül.
Mikor Harlan letépte magáról a denevérlényt, önkéntelenül tett egy lépést előre.
Megcsúszott. A hólyag megremegett és szétnyílt.
Harlan lezuhant a lüktetőajkak között tátongó hasadékba.
Lezuhant? Olyan gyorsan tűnt el a talajban, mintha valami lerántotta volna.
Az ajkak becsukódtak.
Von Reuter hiába hívta Harlant rádión, hiába fürkészte a sisaklemezén villogó helyzetjelző monitort. Dolf Harlan nyomtalanul eltűnt a közelükből.
– Vagy azonnal dezintegrálták – mondta Juron őrmester –, vagy pillanatok alatt elkerült innen. Ez esetben...
– Engedjetek le egy szenzort! – adta ki a parancsot a hadnagy.
A rúnadíszes szenzor finom mívű, erős láncon lógott, mintha valami füstölő lenne, amelyben illatos tömjént égetnek Dorn tiszteletére.
A láncszemek átfutottak Juron kesztyűjének ujjai között, ahogy a hólyag belső ajkai beszippantották a szenzort – olyan mohón, hogy a láncból pár pillanat múlva már alig maradt. Mikor Juron ökölbe szorította a kezét, és nagyot rántott rajta, csak méternyi darabot húzott vissza belőle. Mintha átharapták volna: a többi része a szenzorral együtt eltűnt.
Juron és a hadnagy a kicsiny, furnírozott, telemetrikus képernyőt tanulmányozták, amely az őrmester karjára volt erősítve.
– Hipervisszhang, uram. Ez a vacak egy teleportáló szerkezet...
– Nem látom a céljelzést...
– Ezek szerint a szenzor még mindig a hipertérben van...
– Harlan is?
– Mi értelme van egy teleportáló szerkezetnek, amely sehová sem viszi az embert?
– Hulladékgyűjtő?
– Ez az izé nagyobb, mint egy ember. Szállítóberendezésnek kell lennie.
– Nem lehet beállítani rajta a koordinátákat.
– Talán attól függ, hogy a perem melyik részére állunk. Talán dobbantással kell jelezni. Lehet, hogy Harlan azóta már az űrhajó szívében jár...
Igen, a hólyag szerves teleportáló készülék volt, a hipertéren keresztül – de hová? Lex meglóbálta a sorozatlövőjét, és megszólalt:
– Engedélyt kérek Harlan testvér követésére, uram!
Yeri keményen megszorította Lex karját, – Eszed ágában sincs utánamenni. Csak azért mondod ezt, hogy megszabadulj tőlem.
Lex válasza kurta vakkantás volt; Yerit mintha leforrázták volna.
– Tőled?
Mielőtt a tisztek reagálhattak volna Lex ajánlkozására, a hólyag görcsösen összerándult...
Az űrgárdisták és a felderítők hátraugrottak, amint a hólyag egy páncélos alakot böfögött fel magából.
Nem, nem Harlan volt az. Még csak nem is egy másik űrgárdista.
Mielőtt bárkinek eszébe juthatott volna, hogy tüzet nyisson a potenciális támadóra, a páncél összeroskadt – csak holtsúly volt.
A vértezet felülete szemcsés volt, foltos, hólyagos, mintha valami sorvasztó kór támadta volna meg a molekuláit. Az alaknak két karja és két lába volt – de furamód görbék, és rákszerű ollókban végződtek. A rugalmas páncél apró gyűrűkből állt, egymásba fonódó keskeny láncszemekből – Biff nem emlékezett rá, hogy olvasott volna ilyen típusról, pedig ezen a téren elég alapos tanulmányokat folytatott... A lapított, kúp alakú sisak teljesen sima volt, az elszíneződésektől eltekintve.
Miközben egy csatatestvér a különös szkafander zörgő vállát fogta, egy másik megpróbálta letekerni róla a sisakot.
Nem engedett.
Az űrgárdista egy erőteljes rántással letépte a sisakot. Ritkás porfelhő szállt fel, amelynek halálíze volt; évezredes, lassú bomlás szaga terjengett a levegőben. Széles, lapított, teknősbékaszerű fej meredt a csatatestvérekre, amit pergamenszáraz, aszott bőr borított. Az idegen harcos múmiává sorvadt páncélkoporsójában. A kocsányon ülő szemek apró gombokká száradtak.
Már nagyon régen.
A hadnagy előkapta szerszámtartó tokjából az antikvométert. és szövetmintát vett a porladozó bőrből.
– A kora tizennégyezer évre becsülhető, plusz-mínusz kétezer év eltéréssel.
Tizennégyezer év...
Odaát, egy másik galaxisban, mielőtt a lábasfejű űrhajó nekivágott volna a sötét mélységeknek...
Az Öklök áhítatosan nézték a holttestet.
Az idegen lény szalagpántos páncélkesztyűjében még mindig görcsösen szorongatott egy csavart csövű kézifegyvert, valamilyen kerámiaszerű anyagból.
Úgy tűnt, abban a távoli galaxisban ugyanúgy a halál volt az általános értékmérő, mint itt...
Von Reuter eltette a működésképtelen fegyvert, későbbi tanulmányozásra.
– Ez a lény valószínűleg ugyanúgy behatoló volt a hajó fedélzetén, mint mi – mondta Juronnak. – Azt hiszem, belelépett ebbe a teleportáló hólyagba... – A szemcsés foltokat vizsgálgatta a páncél felületén. – És a berendezés... valamiféle savas oldatba dobta. Nem lehetett túl tömény. Nem marta szét a vértezetet... Inkább valami... – A hangja elcsuklott az undortól. – Valami gyomorsav. És a mi idegen vitézünk ott maradt tizennégyezer évig...
– Amíg ml meg nem böfögtettük ezt a teleportáló vacakot, mikor ledugtuk a láncot a torkán – motyogta Biff. – Nem tudnánk visszahozni Harlant, ha meghányatnánk a nyavalyást? Mi lenne, ha bevágnánk neki pár könnygázgránátot?
Juron lassan bólintott.
– Ha ez a teleportáló fenevad ösztönösen savfürdőbe okádja a betolakodókat, mi nem használhatjuk. De hogy különbözteti meg az ellenséget a... a bennszülöttektől? Hogyan közlik vele a bennszülöttek – akárkik is legyenek –, hogy hová szeretnének menni?
– Használjatok könnygázt! – mondta von Reuter. – De a gránátoknak kell egy kis ballaszt. Magukban túl könnyűek. Használjátok az idegen lény testét!
Két felderítő a teknősbékalény hóna alá nyúlt, és a hólyag fölé emelte. Biff letépte a fejét, és elhajította. A karvértjébe épített tároló rekeszből gyors egymásutánban a tenyerébe lőtt három önidőzítő, pénzérme nagyságú gránátot, és bepöckölte őket a sodronypáncél üres nyakába. A felderítők visszalökték a vértezetet a hólyagba, ahonnan jött. Azonnal eltűnt.
Vártak. Odalent, a teleportáló lény láthatatlan bendőjében most könnygáz árad egy magatehetetlen páncélból, s a halott idegen harcos bizonyos értelemben bosszút áll a szörnyetegen, amely saját vértezetében fojtotta bele tulajdon tisztátalan leheletébe...
A hólyag felszíne reszketni kezdett.
A csucsorodó ajkak mögül görcsös nyögés hallatszott.
Aztán méregzöld miazma tört fel a hólyagból – de nem adta vissza Harlant, a csata-testvért.
A hadnagy recsegő hangú jelentést hallgatott a parancsnoki rádióján, majd az embereihez fordult.
– Steinmüller terminátor-könyvtáros százados azt tanácsolja minden osztagnak, hogy ha hólyagokat találnak a padlón, dobjanak bele repeszgránátokat. A százados hipertér érzékeny, Azt mondja, hogy ez az élőlény egy sokfejű féregre emlékeztet. Testének túlnyomó része a hiperűrben létezik – Steinmüller több tucat ilyen toroknyílást érzékel. A féreg rá van hangolva a hajó összes utasára – valamilyen különös, összetett vezértudat szabályos kódrendszerben osztályozza őket. A százados szerint a vezértudat nagyobb ennél a hajónál. Hányingere támad, ha megpróbál belegondolni, hogy mekkora. Az összes hajó beletartozik. A férget biomérnöki úton hozták létre...
– Dornra, csak az időnket vesztegetjük, úgysem tudjuk visszaszerezni Harlant!
Fájdalomgépben fogom megtisztítani magam az érzelgősségtől, amellyel csak a félelmemet próbáltam leplezni! Vonakodtam az előrenyomulástól; ürügyet kerestem, hogy lemaradhassak!
A hadnagy behajlította az energiakesztyűjét, hogy közvetlenül a hólyag ajkára lőhesse az apró korongot. A gránát olyan közel robbant, hogy von Reuter megingott energiapáncéljában, bár semmi baja nem esett. A hólyag szétrepedt.
A rózsaszín ajkak cafatokra szaggatva repültek szerteszét. Alattuk szőrös, szürke akna tátongott ködösen, elmosódottan. A féreg torka beleolvadt a szemcsés űrbe, fokozatosan kifakult a valós világból.
Von Reuter a szélére szökkent, és kilőtt egy újabb gránátot.
Ám a féreg torka már ösztönösen görcsbe rándult, visszahúzódott önmagába, leválasztotta testéről a sérült szájat. A gránát csak pár métert zuhant, aztán berobbant. A hólyag szélén már lázasan burjánzott az eleven hús, a seb fölött rákos szövet daganatok nőttek össze. A hadnagy hátraugrott.
Rosszul csinálta, gondolta Biff. Mikor a páncélba dugta a gránátokat, sokkal ágyasabb volt. Akkora féreg szépen lenyelte a csalétket, és az nem a gigájában durrant, hanem a nyavalyás beleiben.
A totempók megint kísérteni kezdte, vészjóslón lengette hosszú, hajlékony lábait. A lábak hol elhalványultak, hol tisztán kirajzolódtak; máshová vezettek, közeli helyekre, távoliakra...
Ezen a hajón láthatatlan alagutak is voltak, eleven alagutak a hipertérben, amiket egyetlen űrgárdista sem tud használni.
És az űrhajó összes utasát hajszálvékony póklábak köük össze, mentális síkon...
A hadnagy fújtatva szívta be a levegőt, miközben a parancsnoki rádiót hallgatta.
– Támadják az osztagokat – közölte az embereivel. Génorzók... meg valami még rosszabb... karmos-tüskés szörnyetegek, melyek pattogva közlekednek, akár a gumilabda... Génorzók! Lehet, hogy innen származnak?
Juron megborzongott.
– Úgy érted, kitenyésztették őket? Mint ezt a férget, meg a foltozódenevéreket?
– A génorzóknak nincs saját technológiájuk, nem igaz? Az űrben sodródó roncsokban húzzák meg magukat, de a gépekhez nem értenek.
– Legalábbis a mi gépeinkhez. Talán azért, mert eleven gépekhez vannak szokva.
– Esküszöm, hogy ezt a hajót valaki megtervezte. Nem fejlődhetett ilyenné önmagától.
– Milyenek lehetnek azok a lények, amelyek génorzókat tenyésztenek?
A fülledt légkör nyomasztóan nehezedett az űrgárdistákra. Von Reuter szitkozódott.
– Minket miért nem támadtak meg? – Ezt mintha személyes sértésnek vette volna.
Vagy talán azt remélte, hogy a küzdelem enyhítené a feszültséget.
Lexandro nyilván felfogta, mit érez a hadnagy, mert egyetlen ugrással átszökkent a rákos hólyagon, hogy az élre álljon. Yeri persze azonnal követte, a veszély jeleit kutatva.
– Várjatok! – kiáltotta von Reuter. – Óvakodjatok az oktalan vakmerőségtől, amely csak az előrelátás hiányát leplezi!
De hogy lehetett itt előrelátásról beszélni, amikor mindent rejtelmes köd takart? Valahol lennie kell egy képződménynek, ami összehangolja a hajó működését, gondolkodott Biff. Amiben a vezértudat fészkel. Valami kézzelfoghatónak. Egy szervnek, amely a hiperűrön keresztül telepatikus kapcsolatban áll a többi ilyen szervvel, más hajók fedélzetén. Sok-sok kis idegsejt összessége alkotja az Árnyékagyat...
A hadnagy is emlegette a szívet meg a veséket. Keressük meg a vezérszervet, gyakjuk szét, és a helyi lakosoknak egyből nehézségeik támadnak...
Von Reuter úgy döntött, hogy két csapatra osztja az embereit. Az egyik osztag a hallgatag Ruhr őrmester vezetésével a bal oldali, porcos járatban halad tovább. A maradék tizenhárom fő, vele és Juron őrmesterrel, a hólyag folyosóján nyomul előre.
Így hát Trazior három gyermeke, hét csatatestvérrel és három „kanárival” együtt, hamarosan ugyanannak az őrmesternek a társaságában gyalogolt tovább, aki oly bátran és megalkuvást nem ismerően vezette őket annak idején, mikor elragadták Lord Sagramosótól a Császár osztályú titánt.
Az erők megosztása okos dolog volt ezekben az alagutakban, ahol egyszerre legfeljebb három űrgárdista tudott fej-fej mellett küzdeni. Kis csapatokra szakadozva az Öklök nagyobb területet tudnak átkutatni; gyilkos kórt terjesztő baktériumokká válnak az űrbehemót szervezetében.
Lex az őrmesterre vigyorgott – szemlátomást lelkesítették az új lehetőségek, amelyeket ez a csapatmegosztás kilátásba helyezett. Juron nem volt anyámasszony katonája, és von Reuter valószínűleg vad hőstettekre készül.
Yeri figyelmét nem kerülte el Lex vigyora – mint ahogy Biffét sem Yeri zaklatottsága.
Yerinek, aki éberen őrködött gyűlölt testvére testi épsége fölött, nyilván baljós előérzete támadt Lex önuralmát illetően...
Milyen keskeny a határvonal, morfondírozott Biff, a gyűlölet és a szeretet között...
Utálat és tisztelet. Sőt... hódolat, hízelgés, tömjénezés. Imádat.
Ó, Yerinek megvolt a maga magasztos, absztrakt álma a „felsőbbrendű igazságról” – ugyanakkor azonban képtelen volt megérteni tulajdon lelke pókmintáit. Nem látta át saját belső labirintusát.
Annak idején, édesanyja szoknyája mellett, Yeri hitének fókusza az Óberhé volt.
Később pedig az áldott Rogal Dorn.
De aztán Yeri kifejlesztette magában ezt a torz vonzalmat Lex iránt... mint egy az űrgárdista bátorság és ájtatosság kifejezéseként.
Ami azt jelenti, hogy ájtatos hűsége távolról sem olyan makulátlan, mint hiszi.
Biffnek derengeni kezdett, hogy Yeri számára Lex – paradox módon – a távoli Császárt pótolja, valami furcsa álomvilágban. Lex, aki mindig elérhető közelségben volt, egyfajta helyettes személyiséggé vált, az arisztokratikus fensőbbségtudatot és a gőgös megvetést jelképezte. Márpedig a Császárnak megvetéssel – következésképp tehát igazságtalanul – kell bánnia minden egyes emberi lénnyel, csak így védheti meg az emberi faj egészét, csak így biztosíthatja annak a jövőt. A diadalmas erények freskóját az igazságtalanság ecsetjével festették...
A földi Istencsászár ellen Yeri nem lázadhatott Egy árnyalatnyi kételyt, egy pillanatnyi dühöt sem engedhetett meg magának. Az ellenszegülés teljesen hiábavaló lett volna – mintha a bolha sértődne meg a hatalmas medve viselkedése miatt, amelynek a bundájában él.
Yeri minden bizonnyal keserű ellenszenvet érzett a Császár iránt, akit szolgálnia és istenítenie kellett – és ennek a sötét, öntudatlan gyűlöletnek, amely a hódolat mellett honolt Yeri lelke mélyén, Lex volt a célpontja. Ez azt jelenti, hogy ha Lex meghalna, Yerlnek alapjaiban rendülne meg az egész hite. Vallásos buzgalmának fókusza végzetes gyöngeséget árulna el. Könnyen meglehet, hogy Yeri eretnekké válna.
Huh, gondolta Biff, ám meg volt győződve arról, hogy végkövetkeztetése helyes.
Energiakesztyűjével megveregette sorozatlövője tusát.
A megafonok neve Halál, emlékeztette magát. Kétségei támadtak Yeri hitével kapcsolatban, de semmi szükség arra, hogy ezeket a kétségeket megossza a káplánnal. Semmi szükség.
Pedig ezt kellene tennie. De nem fogja.
Biff a maga részéről Yeri védelmezője lesz. Ez a fordulat mulattatta Biffet. Csak neki, a volt dögevésznek elég csavaros az agya, hogy megértse Yeri lelkét. És nem, nem fogja kihúzni a szőnyeget Valence testvér alól. Az ő védelme titkos védelem lesz; erről csak Rogal Dornnak fog beszélni néma imáiban. Mennyivel tiszteletre méltóbb ez annál a közönséges testőrködésnél, ahogy Yeri kíséri a jóképű Lexandrót, mennyivel kifinomultabb a volt technikus kétértelmű, gyűlölettel vegyes szenvedélyénél!
Biff csak ekkor döbbent rá, mennyire belebonyolódott ő maga is a testvériségnek ebbe a ragacsos, kusza pókhálójába...
Tegyük fel, hogy az egyik testvér meghal. Mivel valamennyien meghitt módon részesei voltak egymás sorsának, ezért talán mindhármukra pusztulás vár. Biff valami émelyítő, megváltoztathatatlan bizonyosságot érzett, ha erre gondolt.
Halál a neve, szólt a Pók tisztán, érthetően Biff fejében. A neve Halál.
Biff hallotta ezeket a szavakat. Nem Rogal Dorntól származtak, hanem valamilyen mély, atavisztikus forrásból. Talán a Necromunda hangja volt, a Halálvilágé, ahonnan elmenekült, ám most átnyúl az éveken és fényéveken, hogy visszaszerezze magának.
Iszonyú, babonás érzelemhullám söpört végig Biffen, alapjaiban rendítve meg a józan agyaskodások struktúráját, amelyet oly fáradságosan építgetett magában. Szent hatszöget vetett magára az energiakesztyűjével, s elsuttogott egy zavaros, reményvesztett imát.
– Pókszellem, ne hagyj cserben! Rogal Dorn, árassz el fényeddel!
Vétkezett gondolatban. Túl sokat agyaskodott. Mozgékony elméjének sikerült az alapokig lebontania Yeri indítékait; közben azonban az arcátlan Biff hajszál híján a kétely árnyékát vetette a Császár és a primarcha felsőbbrendűségének eszméjére. Nem?
Egyeden gondolatmenettel... Yeri Valence-t használva mentális modellként...
Biff arcán rettenetesen viszketett a tetoválás, mintha megújulnának a körvonalai, mintha újraalkotná őket a késhegy, a maró sav és a festék...
Bontani, gondolta szédülten. Bomlasztani. Pusztítani.
Figyelj és tanulj, mindenütt, mindenhol – de legfőképp pusztíts, hogy kedvére tégy a falánk Póknak... és a Pók immár nem testet öltött bölcsességnek tűnt, amely rejtett rendszerek kitapogatására vezérli Biffet, hanem valami telhetetlen, ősvilági ösztönlénynek, mely az idegenek kiontott vérével és testnedveivel csillapítja szomját.
Az Öklöknek ravasznak kell lenniük. Csakhogy ez a ravaszság végső soron önámítás. Biff megveregette Yeri vállvértjét.
– Ne lankadj hitedben, testvér! – buzdította.
Yeri, aki nem látta Biff őrült vigyorát, félreértette a megjegyzést. Persze hogy félreértette.
– Lexet nem fogja elragadni tőlünk a halál – felelte. Úgy beszélt, mintha sikerült volna rávennie Biffet, hogy csatlakozzon vállalkozásához, és elszegődjék második testőrnek a fenséges Lexandro d'Arquebus mellé.
Talán mégis helyénvaló volt a válasz. Talán Yeri igaz társat talált fennhéjázó, dölyfös testvérének védelmezéséhez.
– A halál egyszerre fog elragadni minket – motyogta Biff, mintha imádkozna.
Három összebéklyózott test.
Három leendő hulla – és láthatatlan kísérőjük, a kozmosz nagy hatalmú kurtizánja, aki nem volt sem férfi, sem nő, hanem – mint az illett hozzá – semleges nemű... Az enyészet...
Bizonyára sok űrgárdistái gyötörtek hasonló lélekszaggató görcsök ebben a hátborzongató, eleven űrhajóban. Bizonyára sok csatatestvér imádkozott, hogy elteljen tisztító hittel...
A folyosót most porcos boltívek tagolták, melyekről átlátszó nyálka csöpögött. Émelyítően foszforeszkáló, ciánkék gombatelepek ágaztak szerte burjánzó sérvek gyanánt, tarka szárnyú, irizáló rovarok legelésztek rajtuk. A padló kitinlapjain tócsákba gyűlt az áporodott iszap. Ebben a sekély, ragacsos ingoványban hosszú szalagférgek tekergőztek, a nyálkás sarat szürcsölve; időnként középen befűződtek, ilyenkor lágy, lapos öntecsekre emlékeztető szelvények váltak le róluk. Ezeket rézvörös páncélú rákszabásúak cipelték el az ollóikban. A levegőben fanyar ecetszag és a leves rothadás bűze terjengett.
Egy puffadt, csőrös bendő, amelynek görbe, csontos lábai voltak, vakon falt egy lüktető, recézett rákdaganatot, amely az egyik falból sarjadt. Mikor elhaladtak mellette, a karbantartó sebészlény elérte kapacitása határát, és szétdurrant. Bomlásnak induló, rákos szövetfoszlányok záporoztak a sűrű iszapba.
Egy tartalék dögevőbendő, amely eredetileg olyan lapos volt, akár egy kipukkant tüdőlebeny, azonnal felágaskodott csontos lábain, és görcsösen nyeldekelve gömbölyödni kezdett. Mögötte még néhány lottyadt bendő várakozott felsorakozva, hogy addig lakmározzanak ebből a deformált faldarabból, míg szét nem repednek...
Eddig gázböffenések, nyiroknedvek gurgulázása, szörcsögés, morgás és cuppogó zajok kísérték az Öklök előrenyomulását. Most ezek a hangok vészjóslón elnémultak – még épp idejében, hogy a nehézfegyverekkel felszerelt űrgárdisták készenlétbe helyezzék a plazmaágyúkat és rakétavetőket.
Nem sokkal előttük egy padlóhólyagból zöldes árnyalatú lény szökkent elő, amely kizárólag kampós karmokból és hatalmas tüskékből állt, legalábbis első pillantásra.
Pattogni kezdett a nyálkás talajon az Öklök felé, jókora tüskében végződő farkának csapásaival hajtva magát. És a hólyagból már előbukkant a második ilyen szörnyeteg is...
A farok vaskos izomkötegekből álló, eleven rugó volt. A mozgást egy kettős karommal felszerelt támasztóláb segítette. A szaruborítású ágyékból hosszú, ijesztő, késszerű szerv meredt elő remegve. Fent a szörnyetegnek egyetlen bőrlebernyeges karja volt, melyen csigolyasor húzódott végig. A két göcsörtös ujj hajlott karmokban végződött: csontos handzsár volt az egyik, gyilkos zsigerelő horog a másik.
Ennek az izomrugós, körülpengézett, masszív testnek a közepén egy torz arc türemkedett ki. A tátott, tépőfogas pofa vicsorgott, s tébolyult szemek bámultak mereven az apró orr fölött.
Ez az arc szinte humanotd volt... Robbanólövedékek téptek a testbe, szilánkokra zúzva a nyáladzó pofát, ám a farok és a láb továbbra is rendületlen, roppant ugrásokkal hajtotta előre a markolászó karmokat és a reszkető késnyúlványt.
Perzselő plazmafolyam gomolygott elő, lángra lobbantva és megolvasztva az óriási kart. A késnyúlvány azonban meglendült, és eltalálta az egyik csatatestvér ágyékvédőjét. A tüskének sikerült áthatolnia a vértezet egyik hegesztő varratán, aztán éles pendüléssel letört.
A csatatestvér felkiáltott és megingott.
A kéz formátlan, olvadó roncsa lecsapott az arcára. A sisaklemeze nyitva volt; a horgas ujj lángoló maradéka még kitépte az egyik szemét, mielőtt a szörnyeteg végvonaglásában harcképtelenné vált, mielőtt az összetört, szétszaggatott, elszenesedett tetem magába roskadt.
Öngyilkos rohamával fedezte támadó társát. Mire a másik szörnyetegbe robbanólövedékek hasítottak, az elérte az egyik felderítőt, akinek feje teljesen eltűnt a bőrlebernyeges tenyérben. Hátába és mellébe karmok mélyedtek. Mikor tántorogva előrehanyatlott, a zsigerelő horog felfelé csapott.
Hamarosan meghalt a második lény is.
A felderítő haldoklása tovább fog tartani – talán még arra is lesz idő, hogy visszaszállítsák a torpedóra...
A testvérei az egyik falhoz vonszolták, és a porcos nyúlványokhoz rögzítették, nehogy lecsússzon a nyálkába.
A fél szemére megvakult csatatestvér energiakesztyűjét az ágyékára szorítva tiltakozott, mikor megparancsolták neki, hogy vigyázzon a felderítőre.
– Bírom még, uram.
Juron a fejét rázta.
Lex előrekocogott, és gránátokat vágott a szállítóhólyagba, miközben Yeri fedezte. Biff Juront figyelte, aki csizmája orrával a hátára fordította a vérengző szörnyet. Az őrmester egyre fokozódó undorral tanulmányozta a bestiális, sárgászöld, humanoid arcot, melynek tépőfogas szája halálos görcsbe rándult. Felül az a harapófogószerű kéz annyira túlméretezett volt, hogy úgy tűnt, mintha a lény a mellén hordaná az arcát.
– A pofája hasonlít... az orkokéra. Már láttam róluk képeket – mormolta Biff. – Ami viszont a többit illeti...
Von Reuter háborgó lélekkel káromkodott.
– A Császárra, micsoda istenkáromlás! Esküszöm, hogy ezt a lényt ork génekből nevelték ki...
– Nem tudtam, hogy ennyire szeretjük az orkokat, uram – mondta Juron.
Nem is szerették. Távolról sem. Az ork nép anarchikus, bajkeverő, kalózkodó faj volt.
Az orkok voltak azok, akik elfoglalták azt a három bolyvárost a necromundai hamusivatagokban; miattuk került sor az annyi vért és pusztulást eredményező hosszú menetelésre. A Császári Öklöknek előítéleteik voltak az orkokkal szemben – bár nem lehet tudni, hogy ha azok a zöld bőrű vadak nem provokálják őket, létesítenek-e támaszpontot a Necromundán, amely oly termékeny táptalaja volt a tehetséges újoncoknak?
Így hát az Öklök közül sokan különös, torz szimpátiát éreztek az orkok iránt – akik csupán lármás, vérszomjak csőcselék voltak, és nem jelentettek komoly fenyegetést a Birodalom számára. Nem úgy, mint ez a roppant flotta, a maga eleven, lábasfejű űrhajóival...
– Nem látod, Zed? – kérdezte a hadnagy, bizalmas hangot megütve. – Ezt a... harcos-lényt... ork génekből tenyésztették ki. Nézd csak a zöld képét! Ork géneket züllesztettek ebbe a gyalázatos, gyilkos alakba...
– Elég jó fegyver – horkantotta Biff.
– Igen, elég jó. – Von Reuter hangjában keserűség csengett. – Ezek a... lények... itt a hajó fedélzetén... ez a külső űrből jött csürhe... orkokat fogdosott össze valamelyik határvidéki naprendszerben, útban a mi galaxisunkba, és ezt művelte velük!
A tiszt iszonyú haragra gerjedt.
– Ó, jogot formálok én arra, hogy minden orkot lemészároljak, aki az utamba kerül! Megölöm, aki ezt kétségbe vonja! De akkor is a mi galaxisunk orkjai maradnak... az emberlakta galaxisé, a Császárunk galaxisáé. Hogy mernek idejönni ezek a korcsok egy idegen galaxisból, hogy merik összeszedni és megrontani a mi bennszülötteinket?
A hadnagy belerúgott a dögbe. A hangja rekedt volt.
– Nem hiszem, hogy mi képesek lennénk ilyesmire... Nem, kizárt dolog. Különben már rég megcsináltuk volna...
– Úgy látszik, így hozták létre a génorzókat is – mondta Juron. – Gondolom, valami másból. Most meg ez... és vajon még mi? Milyen más fajokra vethettek még szemet?
– Lehetséges... hogy minden fajjal ezt művelik, amellyel találkoznak? Beleértve minket is? Nem szabad elesett Öklöket hagynunk a fedélzeten! Azonnal figyelmeztetem a halálosztó terminátor könyvtárosokat. Képzeljétek el, mi történne, ha ezek a lények, akik gyilkos szörnyeket tudnak nevelni az orkokból, rátehetnék a karmukat a mi sarj mirigyeinkre! Ha elrabolnák áldott primarchánk génkódját! – Von Reuter majdnem elhányta magát.
– Merre vannak azok a mocskos idegenek? – kérdezte Juron.
Lex, Yeri társaságában, már jócskán maga mögött hagyta az elpusztított szállítóhólyagot. Most visszakiáltott egy izomkeretes ajtó mellől, amit az imént feszített szét.
– Aranybányát találtam, uram!
A bordaboltozatos teremben, amely nagyobb volt, mint az Öklök Assimularum-csarnoka, a falakba vájt mélyedésekben százával hevertek az ocsmány szörnyek, szögletesen megformált vízköpők gyanánt vigyorogva a betolakodókra.
Ezek a mozdulatlan lények, melyeket áttetsző gyantaréteg borított, mintha porózus korallból lettek volna kifaragva; borostyánsárga, rozsdavörös és aranyló színekben pompáztak. A púpos potrohokat gerinchúrszerű légcsövek kötötték össze a lapított, tépőfogas koponyákkal – melyeknek hosszúkás tarkótáji része arra utalt, hogy az elliptikus fejekben lapuló agyak jóval nagyobbak, mint az embereké.
Minden lénynek hat páncélozott végtagja volt. A két felső kar mozgékonynak és ügyesnek tűnt; az alsó karok karomszerű lapátujjaikkal másodlagos szerepet tölthettek be. A lábakon két ízület volt, és patákban végződtek. A potrohot csak egy vékony ín- és izomköteg kötötte össze a fejtorral – ebben húzódtak a porckorongokkal védett légcsövek –, úgyhogy a törzs könnyedén és rugalmasan tudott mozogni a páncélozott alsótesten. Ezek a hatlábú rovarszabásúak kétszer akkorára nőttek, mint egy felnőtt ember.
A falban nyíló hasadékokból váladék csorgott a bebalzsamozott lényekre, csillogó mázzal vonva be őket a fényben, amely...amely néhány tuskólábú, tömzsi humanoid abnormálisan nagy, kopasz magzatfejéből sugárzott. A karjuk elkorcsosult, csak sorvadt csonkok éktelenkedtek a vállízületükön, mintha máskülönben megpróbálnák letépni magukról azokat a szerves, élősdi gépeket, amelyek az arcukon telepedtek meg. Lüktető csövek futottak a szájukba, az orrlyukaikba, üresen tátongó szemgödrükbe. Koponyájuk tetejét egy karmos láb markolta keményen. Egyetlen hatalmas szemgolyó emelkedett a lábnyúlvány fölé, csésze alakú csontburokban... és leprás fénnyel árasztotta el a behatoló űrgárdistákat.
– Istenkáromlás! – hördült fel von Reuter, miközben a néma, emberszabású reflektorok ide-oda csoszogtak a horpadt padlófelületen felgyülemlő folyékony mocsokban.
Az egyik felderítő elokádta magát; Lex azonnal rendre utasította.
– Idióta! Hagyod, hogy ez a hajó megízlelje a testnedveidet!
A felderítő úgy mentegetőzött, mintha Lex tiszt lenne.
Yeri az undor igézetében bámulta a csonka, degenerált törpéket – és elöntötte a harag, mikor belegondolt, hogy egy zsarnoki elme milyen szűk kereteket szabott a speciális feladatokra kitenyésztett nyomorékok életének.
– Embervér – motyogta. – Ezek embervérből valók...
– Mi is csinálunk kiborgokat – emlékeztette Biff halkan.
– Igen, de a Császár szolgálatára – felelte görcsösen Yeri. – Az teljesen más, ugye? Az szent munka. Ugye? Ugye? – hajtogatta el-elcsukló hangon; csak egy hajszál választotta el a hisztériától.
– Hát persze hogy más – helyeselt Biff. Gyűlölte az istenkáromló agyaskodást, amely arra ösztönözte, hogy összevessen egymással két gyökeresen különböző helyzetet. Abba kell hagynia. Ezen az iszonyú idegen hajón az agyaskodás finomságai és párhuzamai kárhozatosnak és halálosnak bizonyulhatnak.
Ekkor azonban egy másik gondolat merült föl benne – egy sokkal Ököl szerűbb gondolat, amelynek jobb lenne minél hamarabb hangot adni...
Mielőtt azonban Biff kinyithatta volna a száját, Yeri energiakesztyűje hüvelykujjával az óriás vízköpőkre bökött.
– Szerezhetnénk egy trófeát – vicsorított Lexre. – Kiszabadíthatnánk az egyiket, így, hibernálva. Visszavihetnénk, hogy kísérletezzünk vele. Hogy kiszedjünk belőle némi infót.
Iiiigen – mondta Lex csendesen. – Egy trófea... Egy hírneves trófea... Miután a hóhérsebészek végeznek a vallatással, egy ilyen roppant, bestiális koponya nagyszerűen mutatna valamelyik kápolna falán...
Mi járhat Yeri fejében? – tűnődött Biff.
Ó... most már értette. Erre a kifogástalan ürügyre – a megbénított fogolyra – hivatkozva az osztaguk köteles lenne visszavonulni. A drágalátos Lexandrónak nem esne folt a becsületén, mégis eltűnne erről a helyről, ahol valószínűleg mindannyiukra halál vár, őrá is...
Hogy eltorzítja Yeri rögeszmés megszállottsága a józan gondolkodását! Már-már ellene hat a kötelességtudatnak – persze jogszerűen és ájtatosan!
– Őrmester – szólt Biff Juronhoz, végre kimondva, ami eszébe jutott –, lehet, hogy ezek a szörnyek nem olyan régóta tanyáznak itt. Elképzelhető, hogy nem alusznak túl mélyen.
– Igen? Miért?
– Nos, ha ez a hajó már végigfosztogatott néhány naprendszert a mi galaxisunkban, hogy orkokat meg embereket fogdosson össze, és... meggyalázza a génállományukat... hogy eleven fegyvereket és fáklyákat csináljon belőlük... akkor ezek a bestiák az utóbbi években ébren voltak, és portyáztak. Nem alszanak Itt évezredek óta. Jobb lenne gyorsan megölni mindet. Csak... szundikálnak... a csillagok között.
– Hacsak... – dobta a vitába Lex ezt a magányos, mezítelen szót.
– Hacsak ml? – akarta tudni Juron.
– Hacsak – folytatta Lex – az űrhajó más területei valóban aktívak voltak... de ez nem. Lehet, hogy ennek a társaságnak a szempillája se rezzent, mióta elhagyták az Androméda-ködöt, még Rogal Dorn születése előtt! Ugye félsz hozzájuk nyúlni, Biffy? Ez az igazság.
Ó, Lex egészen beleszeretett az ötletbe, hogy egy ilyen fontos szuvenírt vigyen vissza magával! Yeri határozottan elégedettnek látszott, nagyszerű cselt eszelt ki. Lexandro kellemetlen mosolyt küldött Biff felé.
– Könnyebb mind szétgyakni őket, amíg feküsznek, erre gondolsz, mi? Ugye a „gyakni” a helyes kifejezés dögevészül?
Az egyik lámpás törpe Lexre irányította a fénysugarát, mivel azonban máskülönben semmi jelét nem adta az értelemnek, az űrgárdista nem törődött vele. Lex elhúzta a szája szélét.
– Én nem félek megérinteni ezeket a fenevadakat, Biffy fiú... Engedélyt kérek, hogy lézerrel kiszabadítsam az egyiket, uram! – fordult a hadnagyhoz.
– Igazad van, d'Arquebus – helyeselt von Reuter. – Azért vagyunk itt, hogy gyilkoljunk, és ismereteket szerezzünk. A tudás pedig fontosabb az ölésnél. A tudás tökélyre fejleszti az ölést.
A hadnagy előkapott egy lézerpisztolyt a plasztacél combvértjébe épített tokból. Miután energiakesztyűjével ügyesen beállította rajta a fókusztávolságot és a fokozatot, odanyújtotta a fegyvert Lexnek, átengedve neki a megtisztelő feladatot.
Lex a nyálkás falban vicsorgó, kővé dermedt szörnyekhez lépett.
– Igen – suttogta Yeri.
A fegyverből perzselő, összefüggő fénysugár lövellt elő.
Gyanta repedt.
Gyanta olvadt.
Nyálka fröcskölt.
Füst gomolygott, savanyú ecetbűzzel támadva az orrlyukakra.
Egy hosszúkás, aranyló szem kinyílt.
Egy lapátszerű állkapocsizom összerándult.
A Lex fölé magasodó sárkánylény megremegett. Kenőanyagok kezdtek szivárogni a pórusaiból.
A reflektortörpék periszkópos szemgolyói körbefordultak. Éles, hamuszínű fénnyel árasztották el a váladékréteggel bevont, törékeny fülkékben fészkelő űrsárkányok garmadáját.
Ekkor hangos recsegés-ropogás töltötte be a tisztátalan, szerves katedrálist, mintha mamutcsorda dübörögne végig egy befagyott tavon.
A gyantaréteg mindenütt repedezett.
Remegések futottak végig a roppant sárkánytesteken – legalábbis ijedt szemmel nézve így tűnt –, mintha fosszilis kövületek elevenedtek volna meg hús-vér alakot öltve.
– Szétlőni mindet! – üvöltötte von Reuter. Hamar változtatott az elgondolásán, hogy milyen dicső hadi tett lenne magukkal hurcolni egy állítólag magatehetetlen szörnyeteget.
– D'Arquebus, vissza! Tűz! Mindenki, tűz! – bömbölte Juron őrmester, a megváltozott helyzethez igazodva.
Yeri előbb a reflektortörpéket lőtte agyon, leszaggatva róluk a periszkópos szemgolyókat, szétrobbantva meggyalázott emberi tagjaikat.
Lex csalódottan szitkozódva ugrott hátra, és a lézerpisztollyal bajlódott, hogy halálos fokozatra állítsa büszke fénydárdáját.
Kakofonikus lárma töltötte el a termet, mintha valamilyen gigászi dob lenne, amit eszeveszett zenészek ütnek-vernek belülről. Az Öklök robbanólövedékekkel szórtak meg minden nyálkás falifülkét, ahol ezek a hatalmas, hat végtagú, idegen lidérclovagok fészkeltek...
Ahogy a szelvényezett, szarupáncélos, púpos testek rángatóztak...
Ahogy a nyálkás üledék meg a sűrű, bíborvörös vér elkeveredett...
Biff vadul őrjöngve tüzelt. Elfogta a gyakókni; tagjaiban ott érezte a Nagy Halálpókot, az istent, aki ennek a galaxisnak a totemje volt.
Ez az isten elfajzott korcsokat látott azokban a lényekben, akik azért utaztak ide egy másik sziget-univerzumból, hogy elemésszék az ő gyermekeit. Millió szám tenyésző ivadékait – a civilizált és az elvadult embereket, a fél humánokat és az orkokhoz hasonló idegeneket – csakis a Nagy Pók falhatja fel!
Az emberlakta galaxis – a lángoló mag köré tekeredő spirálkarok, amely egy fekete csillagfalót rejtett, a végső éjszaka vermét – egyszerre volt pók és pókháló... Lomhán forogva, mohón nyelte az életet, mely buján tenyészett rajta...
Ezek a szörnyek a Sötét Mélységen túlról olyan mérhetetlenül idegenek voltak, hogy a Pókisten felébredt, s mikor meglátta őket Biff szemén keresztül, összerándult az undortól, és hányinger fogta el...
Legalábbis Biffnek így tűnt. És Biff tudta, hogy a Pók valószínűleg őt is el fogja emészteni, véres gombóc gyanánt, hogy enyhítse kínzó gyomorbaját.
Az Öklök végül beszüntették a tüzet. Vajon életben maradt akár egy is a bebalzsamozva szétlőtt idegenek közül? A bordázott, mocsokfoltos falon százával lógtak a ronccsá szaggatott dögök; némelyik ugyan még rángatózott, de aligha jelenthetett komolyabb veszélyt...
Yeri pillantása körbevillant a termen, hátha megakad egy sebesült sárkányon, amely botladozva Lexandróra vethetné magát.
Így hát Yeri volt az első, aki észrevette a lüktetve nyíló záróizom-ajtót, amin a lemészárolt szörnyek három éber társa rontott a csarnokba dühösen sziszegve.
Ketten hosszúkás szerkezeteket markoltak, melyek nagy, aranyszínű, porcos libacombokra emlékeztettek, amelyeket valamilyen röpképtelen, idegen madár testéről téptek le irgalmatlanul. Csonttaréjjal ékes csövek meredtek előre fenyegetően, apró lyukkal a végükön.
A harmadik két csillogó, sárga szarukardot lengetett a két felső kezében. A markolatgombból tüske állt ki, valamilyen mutáns, páncélozott féregnek a farok fullánkja, amely a keresztvasat pótolta, s a tömpe álujjai helyén nyíló szájakkal görcsösen kapaszkodott a fegyver aljába.
Lángoló golyócskák süvítettek elő a libacombpuskák csövéből, csíkot húztak maguk után a levegőben, akár az égő foszfor.
Az első golyóbis becsapódott a falon lógó egyik holttestbe, és szétrepedt, sistergő savat fröcskölve szerteszét.
A második a combvértjén találta el von Reutert, és füstölögve kezdte átmarni a plasztacélt, mialatt a hadnagy vadul igyekezett letörölni a ragacsos szennyfoltot.
Vérfagyasztó, ropogó zaj hallatszott a fegyverek puffadt tusából – a sárkányharcosok valami kart állíthattak át, a kezük mélyen benne volt a különös puskákban.
Yeri már viszonozta a tüzet.
Biff szintén.
Juron és a többiek ugyancsak.
Azokkal a hátborzongató libacombpuskákkal nem lehetett folyamatosan tüzelni. Ropogtak, görcsösen összehúzódtak, remegés futott rajtuk végig... Pár pillanatba telt az egész, ám ezalatt robbanólövedékek hasítottak a vicsorgó lidérc lovagokba.- úgyhogy mire a fegyverek ismét lángoló golyóbisokat okádtak magukból, már kifordultak a haldokló szörnyek markából.
A kardforgatót azonban egyetlen lövedék sem érte el.
A borotvaéles szarupengék csillogva-szikrázva, villámgyors körívben szelték a levegőt, miközben a harcos előrenyomult. Erről a vakító fénnyel vibráló energiapajzsról egyszerűen lepattantak a lövedékek.
Juron és a sántikáló von Reuter energiakardjukat lengetve léptek elő.
Mindketten a szarupengéket vették célba. Amint kardjuk tompán zúgó, monomolekuláris éle mennydörgő csattanással összecsapott az erőteret szövő borotvaéles fegyverekkel, szivárványszín energia fröcskölt minden irányban.
Az egyik szarukard kettétört, féregmarkolata felvisított.
A másik összeakadt von Reuter pengéjével, és egyre közelebb hatolt a hadnagy arcához, mivel az idegen nagyobb magasságból fejtett ki rá erőt. A szörnyeteg hatalmasat rúgott patás lábával. Ott találta el a combvértet, ahol a sav már meggyengítette, s a felhólyagzott páncéllemez behorpadt. Az idegen óriás lába közül előrelendült a tüskés farok, áthatolt egy felhasadt varraton, és átfúrta a hadnagy combizmát és feketehámját.
Ám a pengék már nem szőttek védőfalat köré csillámló energiából.
Lex gyorsan körbetáncolt, aztán fölfelé célzott, és szétlőtte a terjedelmes agynak otthont adó koponyát.
A szörnyeteg rázuhant von Reuterre, aki hátratántorodott, majd hanyatt esett; a tüske teljesen felnyársalta a combját.
Juron és Lex lerángatta a szörnyet a hadnagyról, és kitépte lábából a bőven váladékozó faroktüskét.
Von Reuter felnyögött, aztán elmosolyodott, mikor idegrendszerét elöntötte a fájdalom lávafolyama... mielőtt a páncélja érzéstelenítő szereket fecskendezett a véráramába, hogy elfojtsa a figyelemelterelő görcsöket.
Juron talpra segítette a tisztet. Von Reuter megingott, aztán megállt a lábán, bár az arca egy pillanatra hamuszürke lett. Talán valamilyen méreg került a vérébe, és a szervezete a hatástalanításán dolgozott, rohamtempóban termelve az ellenszert.
Yeri rátaposott az egyik csontpuskára, amely széthasadt. Óvatosan belekukkantott a gőzölgő, szerves képződmény zsigereibe... Talált egy tenyész kamrát, apró, kitinpáncélos lőszerlények seregével... egy nagyobb, összetekeredett rovarszörnyet, veszedelmes karmokkal... talán a kitinburok lehántására?... egy kloákára emlékeztető tüzelőcsatornát...
Lex, aki még mindig kába volt a nagy haditettől, a kardforgató elpusztításától, fölemelte a csizmáját, hogy széttiporja az eleven fegyvert, melynek Yeri törte fel az előbb a héját. Majd ő megmutatja neki, hogyan kell elbánni az efféle ocsmánysággal!
Yeri ellökte.
– Ne!
Lex csizmája azonban már eltaposott egy lőszerlényt, amely kipottyant a tenyészkamrából.
Amint a héja felrepedt, az undorító, aprócska puhatestű savas tüzet okádott magából, amely végigömlött Lex csizmáján. Bele kellett gázolnia egy nyálkatócsába, hogy eloltsa.
– Ezt a fegyvert különböző élőlények alkotják, melyek egymástól függenek, és egymást használják – mondta Yeri Juronnak, aki bólintott, de úgy látszott, nem érdekli különösebben a téma.
– Jó ölés volt – fordult az őrmester Lexhez.
Aztán valamennyien beléptek a nyitott ajtón. Hosszú folyosóra jutottak, ahol a falak türkiz zöld, takonyszerű váladékot izzadtak.
Az alkóvokban hatalmas bábok dagadoztak. Lex energiakesztyűjével feltépte az egyiknek a burkát. Egy megbénított, tetovált asszony kuporgott benne, tetőtől talpig nyálkásan. Barna haját hosszú copfba fonva hordta. A hasa és a melle iszonyúan fel volt puffadva, s a bőre alatt meghatározhatatlan véglények serege nyüzsgött lomhán tekergőzve. Lárvák...
– Erre most nincs idő – nyögte von Reuter.
Mikor beléptek a következő terembe – egy félhomályos, kékeszöld barlangba, amelynek falán tapogatózó csápok vonaglottak –, egy hang szólította meg őket birodalmi gótul.
Rekedt, zengzetes, sziszegő hang, amely óvatosan, de helyesen formálta az emberi nyelv szótagjait.
– Szeretnélek arra kérni titeket, hogy ne fogjatok fegyvert rám...
Így hát nem lőttek azonnal.
Az idegen, aki beszélt hozzájuk, szinte eltűnt a falon tekergőző medúzacsápok között, és nem volt magasabb náluk...
– Fogoly vagy? – kérdezte az egyik Ököl.
Az alaknak, aki előlépett, hat végtagja volt – egy sárkánykentaur. Négy végtagja izmos, patában végződő láb volt, a felső kettő pedig erőteljes, vaskos kar... Következésképp nem lehetett az idegen lidérclovagok kifejletlen, fiatal formája, bár menyétképe hasonlított azokéhoz. Testét vastag, elszarusodott hámréteg borította.
– Zoat vagyok – mondta a kentaur. – Kérlek, hagyjátok abba ezt a zűrzavaros előrenyomulást az otthonunkba! Tisztelnetek kellene a Mélységen Túli Mestereket. Ők majd találnak nektek hasznos feladatot a multitestben, mely a vezértudatot táplálja – a vezértudatot, ami idővel szét fog terjedni az egész világegyetemben.
A hangja megnyugtató volt, már-már hipnotikus – így hát hallgatták.
– A... a hozzájárulásotok... részévé válik a Nagy Műnek – jelentette ki. – A Mesterek szerint a vezértudat érzi, hogy... ellenséges entitások... léteznek a hiperűrben, amelynek a színén ez a galaxis úszik, akár csillogó tajték a fekete tavon...
– Tzeentch... – motyogta Biff. Yeri tekintete figyelmeztetően villant a testvérére. Energiakesztyűjével olyan mozdulatot tett, mint amikor kiközösítő rúnákat vésnek a csontokra...
– Káosz... – Biff a hatszög jelét vetette magára. Csak egy hajszálon múlt, hogy Yeri nem ugrott oda Biffhez, és nem tapasztotta be a száját, nehogy Lex csontjai veszélybe kerüljenek.
– Igen, Káosz – susogta a kentaur. – Hála a Nagy Vezértudatnak, a Mestereknek nem árthat a romlás! A galaxisotok széthullik a romlás súlya alatt – sziszegte. – A mi hajóink majd kivonják eleven testetekből a génállományt, és olyan fegyvereket kovácsolnak belőletek, melyek tisztára söprik a világaitokat... – csillogó tekintete Biffre tévedt – Tzeentch mocskától. Meg... a többi mocsoktól – tette hozzá. – Ugye féltek ennek a Tzeentchnek a kínzásaitól?
Ő, kapva kapott a néven, amit Biff motyogott az előbb.
– És... a többi gyötrelemtől, amely a Káosz szülötte? – kérdezte. – Új tyranida gazdáitok bölcs irányításával minden húsból tiszta, makulátlan szerszám lesz a tyranida vezértudat szolgálatában, amely kiveti magából ezt a szennyet, és örökre száműzi. Erre ti képtelenek lennétek. Megvagytok bélyegezve a Káosz jegyével. Mi kiégethetjük ezt a bélyeget. Mélyen belétek vájunk, megkeressük a démonokat, és kitaszítjuk őket! Ez a hozzátok intézett üzenetünk: visszavonulni, lemondani, engedni és szolgálni. A Mesterek megmentik majd a csillagaitokat!
Von Reuter hangja remegett.
– Ne hallgassatok erre a szófia beszédre a démonokról, fiúk! A Káosz... az veboten. Vannak olyan szavak és igék, amelyeket soha nem szabadna kimondani...
– Hát nem igaz, amit beszélek? – kérdezte a kentaur. – Ostobák vagytok, ha a tudatlanágba menekültök, amikor a mi vezértudatunk lelki szeme előtt álmában felsejlenek a Káosz körvonalai, a Káoszé, amely mindnyájatokat kísért. Nyomorú Birodalmatok tépett pókháló csupán.
– Eretnekség! – vicsorogta az egyik űrgárdista.
– De igaz! Igaz! Az uralkodóitok nagyon jól tudják. Titeket nem érdekel az igazság?
Biff tenyere viszketni kezdett. Szerette volna legyilkolni ezt a simanyelvű korcsot, kinek olyan émelyítően gördültek az ajkáról a birodalmi gót nyelv ismerős szavai. Mégis kényszerítette magát, hogy tovább hallgassa.
– A Birodalmatok tépett pókháló – ismételte a kentaur együtt érzőn. – Nem bírjátok megfékezni a Káosz szörnyisteneit. És a mi flottánknak sem tudtok ellenállni. Az ám, de mi keresünk nektek hasznos feladatot az otthonunkban – és minden szennytől megtisztítunk titeket. Mert mi képesek vagyunk kiirtani ezeket a démonokat, mikor átalakítjuk a testet és az elmét, amely táplálékul szolgál nekik.
– Láttuk, mit csináltatok az orkokból meg az emberekből! – kiáltotta Juron. – Zsigerelőgépeket és fényszórókat!
– Csakhogy ők boldogok, hiszen létezésük értelmet nyert. Ti boldogok vagytok? Nem, látásotokat félelem ködösíti, elméteket iszonyat béklyózza.
– Miről dumál ez? – harsogta az egyik felderítő.
– Ne hallgassatok rá! – mondta Juron.
– Néhány bajtársatok már hallgatott ránk, zoatokra, és nem kényszerítettek minket, hogy elpusztítsuk őket. Letették a fegyvert... hogy a Mestereket szolgálják... a Káosz elleni... keresztes hadjáratban.
– Hazugság, mézes nyelvű hazugság.
– Miért hazudnánk, mikor bármelyik pillanatban megölhetnénk titeket?
– Mert a rohadt bárkátok még nem ébredt föl teljesen! – vágta rá Biff.
– Miért vennénk akkor a fáradságot, hogy megtanuljuk a nyelveteket?
– Igen, azt hogy csináltátok?
– Úrgárdisták segítettek nekünk. A Gyászolók rendje...
– A Gyászhozók?
– Úgy bizony.
– Hol vannak azok a Gyászhozók? Mutass nekünk akár csak egyet!
– Mi, zoatok, nagykövetek vagyunk – felelte az idegen fenevad, eleresztve a füle mellett Biff követelését. – Művelt, jó családból való diplomaták. Kérlek, kísérjetek az ostoros erődbe! Kolostorerődbe.
Biff Lexre bökött a hüvelykujjával.
– Akkor vele próbálj beszélni. Ő is művelt és jó családból való.
Yeri pánikba esett, mikor látta, hogy az idegen lény figyelmét eltorzult imádatának tárgyára terelik. Gyorsan Lexandro elé lépett, aki sértetten félretolta.
– Egy eleven trófea, technikus testvér! – csattant fel Lex. – Ne akard magadnak megszerezni!
– Nem vihetünk magunkkal a támaszpontunkra egy ismeretlen, idegen kémet! – tiltakozott Kurtz testvér.
– A „nagykövet” szó pontosan ezt jelenti: kémet – helyeselt Volkman testvér.
– Testvérek! – szólalt meg Lex selymes hangon. – Hadnagy úr, ne fogadjuk el ezt a csábító ajánlatot? Elvégre kiváló vendégszállásunk van az Apothacarion alatt, nemde?
Von Reutert szemmel láthatólag zavarta a sebe. Szétszórtnak látszott, mint aki képtelen a józan mérlegelésre. A falakról puhán tapogatózó csápok kígyóztak feléje. A hadnagy feje a mellére csuklott.
– Vedd át a parancsnokságot, Juron! – motyogta. – Olyan mérgek kerültek a vérkeringésembe, amiket nem ismer a szervezetem...
– Őrmester – mondta Lex –, a te vezetéseddel foglaltuk el a titánt. Most magunkkal hurcolhatjuk... ezt.
– Önként fogok menni – ígérte a zoat. – És nem hátráltatlak titeket. Jó lenne, ha mielőbb indulnánk, hátha meglepnek minket a harcosaink. Ők nem... diplomaták, mint én.
Juron a szemöldökét ráncolta.
– Beszélek nektek a Káosz-hatalmakról, amelyeket a vezértudatunk ebben a galaxisban érez – fogadkozott a zoat.
Ez hiba volt. Juron felnyögött. – Ne...
A Káosz az ártatlanok megrontója. Az űrgárdistának, ha a Császár szent lovagja akar lenni, makulátlanul tisztának kell maradnia.
– Uram – mondta Yeri –, ne értesítsük a terminátor könyvtárosokat? Ne inkább ők fogadják ennek a... nagykövetnek a kapitulációját?
A Pók megvonaglott Biff agyában.
– A zoat szerint – mondta lassan – néhány bajtársunk már letette a fegyvert, annyira lenyűgözte őket a lehetőség, hogy ezeket a tyranidákat szolgálhatják. Most viszont ő akarja megadni magát... méghozzá minél előbb. Hogy van ez?
Agyaskodott.
– Lehet, hogy összevissza locsog – mindegy, hogy mit – és csak az időt húzza, amíg ránk bukkannak a harcosok? Mert nagyon nem szeretné, hogy továbbmenjünk ebbe az irányba, és megtaláljunk valami fontosat? Sokan vagyunk, nem becsüli túl az esélyeit ellenünk. Tehát hazudik.
A mézesmázos szavú idegen diplomata pillanatok alatt átalakult nyáladzó bestiává. Olyan fürgén ugrott neki Biffnek, hogy megragadta, mielőtt a volt dögevész egyet is lőhetett volna...
A zoat letépte Biff sisakját.
A fejével együtt.
Micsoda ereje volt az idegen bestiának!
Egyetlen olajozott mozdulat volt az egész – ahogy megragadta a sisakot, gyilkosat csavart rajta, majd rézsút fölfelé leszakította. A nyaki kötőszövetek nyúltak, ameddig bírtak, aztán elszakadtak. Biff gerincének csonkja lecsupaszítva meredt elő az energiapáncél körgallérjából. Mintha vérszökőkúttá változott volna. A szökőkút hamar elapadt. A lefejezett test még egyenes tartásban állt, mikor a vér szabálytalan cinóberrögökké kérgesedett.
Amint a zoat magasra emelte Biff letépett felét, Lex borzadva meredt rá, és úgy látta, mintha Biff Tundrish még élne néhány töredék másodpercig. A szeme döbbenten kidülledt nyitott sisaklemeze mögött. A sokk még nem ért el a tudatáig, mely hamarosan kialudt, akár az elkoppantott gyertyaszál.
Látta, ahogy egy eleven ember fejét letépik... és ahogy ez a fej néhány iszonytató pillanatra rádöbben, hogy megfosztották a testétől...
Lex hirtelenjében nem is fogta fel a dolgot. Ez csak valami démoni mágia lehet, amilyet a megszállott Lord Sagramoso gyakorolt – vagy tűrt akarva-akaratlan! Ez az idegen szörnyeteg képes erőszakkal átformálni mások testét. Tzeentchről beszélt, a Változás Uráról. Tzeentchről, a tiltottról, Tzeentchről, a tisztátalanról...
De nem. Ez nem démoni ármány. Csak nyers erő.
A zoat Lexhez vágta a sisakot és a fejet. Lex elejtette a sorozatlövőjét, és mindkét energiakesztyűjét fölemelte, hogy elkapja.
– Nem! – üvöltötte Yeri; hogy Biff lefejezése miatt-e, vagy azért, mert az ostoba Lex meggondolatlanságában elejtette fegyverét... ki tudja?
Lex görcsösen fogta a markában a sisakos fejet. Olyan volt, mint valami abszurd, lábatlan, fémpáncélos ráklény. A tetovált pók, a dögevész címerpajzsa mérget fröcsögve vicsorgott. Az élet szikrája még mindig nem lobbant el teljesen a kimeredő, véreres szemekben, az életé, mely rohamos gyorsasággal menekült a pók ölelésébe – zsugorodott, apadt, leszivárgott valami iszonyatos, végtelen, sötét kútba.
Lex belevicsorgott az arcba, mely annyira hirtelen került eléje. Lángoló düh öntötte el, amiért a fej ilyen pimaszul meg merte ijeszteni – és undorodva gondolt Biff Tundrish sorsára.
És ugyanakkor mosolygott, tébolyultan mosolygott. Mert Biff ajka elkínzott görcsbe rándult, mintha valami végső, elhaló szót próbálna formálni... a kárhozatról vagy a kétségbeesett életszomjról...
Lex lekapta a fejét, hogy a két sisak csattanva egymásnak ütközött, s megharapta vagy megcsókolta azt a bíborba játszó, hűlő ajkat. Maga sem tudta, melyiket tette a kettő közül, de szájában a vér ízét érezte. Lex ezekben a pillanatokban képtelen volt értelmesen gondolkodni. Bebalzsamozta Biff ajkát a tulajdon nyálával, ahogy az ember csókot nyom egy mini bombára.
Közben látta, hogy a zoat Kurtz testvérre vetette magát. Páncélostul marcangolta szét. Ugyanakkor eleven pajzsnak használta, bár ez nem tarthatott soká, mert az élet gyors iramban szállt el az irdatlan testből, és az olyan pajzs nem sokat ér, amit a gazdája maga szaggat szét.
Így hát Lex a zoathoz vágta a fejet.
És nem is tévesztett célt.
Biff sisakos feje az energiakesztyűs dobás rettenetes erejével csattant a zoat koponyáján – aztán lepattan, és a fal mellé gurult, ahol a reszkető kocsonyacsápok sietve körülfonták.
Most már kétségtelenül halott volt. De tagadhatatlan, hogy Tundrish az utolsó percekig keményfejű volt. Az agya – és az agyát védő burok – beteljesítette eredeti, egyszerű rendeltetését, mint sújtó-öklelő alkalmatosság... Ám becsülettel tette, mert még holtában is Rogal Dorn nevében öklelt.
A zoat még vérszomjas őrjöngése lázában is megingott egy pillanatra, mielőtt félrelökte volna Kurtz összeroppantott testét. Majd a sántító von Reuternek ugrott, akit zavartak a véráramába került mérgek, hogy megnyomorítsa.
– Lőjetek! Lőjetek! – üvöltötte Juron.
Felugattak a sorozatlövők.
Lövedékek robbantak.
A zoatból szarukérges foszlányok maradtak.
A hadnagy elvesztette fél karját. Von Reuter összeesett – akárcsak pár másodperccel korábban Biff páncélos torzója. Kurtz testvér haldoklott. Yeri odasietett Lex mellé, és az arcába nézett – úgy tűnt, hogy vádló tekintettel.
– Meghorzsolt az a fej? – akarta tudni. Hangja valahol a szemrehányás és a torz aggodalom között vibrált.
– Meghorzsolt... – motyogta Lex; alig fogta fel Yeri kérdését. A Lex által érzett döbbenet már-már meghaladta azt, amit magának Biffnek kellett elviselnie élete utolsó pillanataiban. A volt dögevész „testvér” halála arculcsapásként érte Lexet.
– Meghorzsolt...?
Az egész lelkét horzsolások borították. Megmagyarázhatatlan űrt érzett magában – talán Biff is valami hasonlót tapasztalhatott, amikor váratlanul elszakították a testétől. Élősdi, parazita jelenlétet gyanított a közelben – mintha egy szellem lebegett volna mellette. Gyorsan halványult és zsugorodott, akár a távolból visszhangzó sikoly.
– Nohát – mondta az őrmester rekedten. Hogy szavainak súlyt kölcsönözzön, belerúgott a legyilkolt zoatba. – Tényleg kétségbe lehetett esve. Nem akarta, hogy továbbmenjünk, bizony. Tundrish bebizonyította, hogy igaza volt, bár ez az életébe került. Megmentett minket egy súlyos hibától. Megmentett minket. Dorn legyen vele örökké!
Mikor ezt mondta, a pillantása mintegy véletlenül Lexre tévedt, és Yeri arca elborult.
– Megmentett? Ugyan mitől mentett meg? – sziszegte Yeri sértődötten Lexnek. – Csak lehetővé tette, hogy sokkal csúfabb véget érj!
A halál kilátása delejes vonzerőt gyakorolt Lexre. A megvetésre méltó dögevész most nagyobb tiszteletet vívott ki magának két „testvérénél”. Helyre kell állítani a megfelelő rangsorrendet.
Hiszen Biff tulajdonképpen lefegyverezte Lexet... bizonyos értelemben. Milyen ösztönös mozdulattal kapta el Lexandro a csatatestvére fejét! Ravasz zoat.
Lex gyorsan felkapta a sorozatlövőjét a földről, ahová esett.
– Ha már annyira aggódsz miattam, igazán ideadhattad volna ezt – förmedt Yerire. – Uram – mondta –, nagyon közel járhatunk valamilyen központi szervhez, ami védtelen.
– Előbb a nagykövetről teszek jelentést, meg arról, amit mesélt. – Az őrmester lecsukta a sisaklemezét. Semmi szükség rá, hogy az emberei tovább hallgassák a zavaros locsogást a Káosz-hatalmakról, ami amúgy is csak az agyafúrt zoat mellébeszélése volt.
Lex fel-alá járkált, szinte tombolt türelmetlenségében.
Juron felcsapta a sisaklemezét. Az arca komor volt.
– Muszáj kiiktatnunk egy központi szervet. Grenzstein könyvtáros halott. Mozogjunk, fiúk!
A hatalmas, kloákaszerű folyosó egy ajtóban végződött, melynek bíbor lila izmai görcsbe rándulva lüktettek, mintha az lenne a feladata, hogy ne eresszen be senki behatolót.
A nyálkás, kék iszapban lemészárolt tyranidák hevertek, néhány halott űrgárdistával együtt. Változatos alakú dögevők boncolták a hullákat, embereket és idegen lényeket egyaránt. Voltak lottyadt bőrzacskók, amelyek borotvaéles ragokat csattogtattak, és tucatnyi kurta, ízeit lábon szaladgáltak. Voltak vonagló, szívókorongos kígyók és denevér szárnyú, kampós karmú szállítólények.
A zacskók átrágták magukat a tyranidák elszarusodott bőrén, kisebb darabokra szeletelve az idegeneket. Ezeket aztán egészben befalták.
Utána puffadt bendővel nyöszörgő, hajszálerekkel behálózott falban tátongó ajkakhoz vánszorogtak, amelyek cuppogva elnyelték őket. A szökő gázok sziszegése arra utalt, hogy a nyílások mögött pneumatikus szállítócsatornák hozódnak. A kígyók befurakodtak az elesett Öklök páncélja alá, valahogy feloldották a tetemeket, aztán kiszürcsölték az üres plasztacél héjak tartalmát, mint csontból a velőt. A szállítólények ide-oda csapongtak, kampós karmukról nyálkás gombócok lógtak.
Egy dögevő kígyó szökkent Dietrich felderítő pokolgránátvetőjére. A csúszómászó szorosan rátekeredett a csőre. Füstölgő savat okádott magából, amely a felderítő kesztyűjére csorgott, mikor megpróbálta lerázni a kígyót a fegyveréről.
Juron energiakardja megvillant, és kettévágta a kígyót – egyszer, kétszer, háromszor. A szája azonban továbbra is satuként kapaszkodott a gránátvetőbe. A fegyver csöve buborékokat vetett, felhólyagzott, és kifakult a valós világból.
– Dobd el a puskát, Dietrich!
Ideje volt. A felderítő páncélkesztyűjét már majdnem átmarta a sav.
Rovarszabású bőrzacskók és vonagló kígyók mellett rohantak el, egyiket-másikat beletiporva a sárba. Energia kesztyűs öklök csapták félre a szárnyas dögevőket. Végre odaértek ahhoz a görcsösen záródó, pörsenéses ajtóhoz – és Juron lézerrel széthasította.
Biff halott. Biff halott. Lex koponyájában visszhangot verve kongott ez a megmásíthatatlan igazság, és ő szerette volna ostobán elröhögni magát, ha a volt dögevész halálára gondolt – letépték a fejét, nahát! Azt a barbár, hivalkodó fejet... Amely folyton agyaskodott... Azt a rettenetesen ronda tetoválást... Ugyanakkor sértve is érezte magát, amiért egy ilyen alantas személy most nagyobb megbecsülésnek örvend nála – akár csatatestvér, akár nem. És mégis: az emléktől szilaj, emésztő görcsbe rándult a lelke. Roppant űrt érzett magában... Mintha az egyik tagját vesztette volna el... Mintha leperzseltek volna a testéről egy parazitát, és most, hogy már nincsen, Lexnek rá kellene döbbennie, hogy perverz módon mégis bírt valamiféle értékkel és jelentőséggel. Biff volt az örökké tamáskodó lábjegyzet Lex életének ájtatos litániája alatt. Ellentétben állt vele, s ezért értelmet kölcsönzött neki.
Igen, pokol és kárhozat, értelmet!
A haldokló ajtó szétlőtt cafrangjai mögött áttetsző falú, kéklő terem ásított.
A padlón valamiféle hatalmas, pocsolya zöld képződmény terpeszkedett. Talán egy... mirigy? Mindenképpen az űrhajó egyik belső szerve...
Leginkább valamilyen rákosan burjánzó testű óriáscsigára emlékeztetett. Kétoldalt roppant, ráncos szélű tapadókorongok rögzítették a padlóhoz, amely remegő, lárvaszerű csövecskékből állt. Vastag kábelkötegek futottak a lüktető mirigymasszából kitüremkedő tályogokhoz. A szervből vörös és bíbor lila váladék bugyborékolt, mely savanyú hormonszagot árasztott. A levegőben pézsmaillat és záptojásbűz terjengett, mintha egy eszelős illatszerész kénhidrogénből próbált volna parfümöt keverni.
Mikor az űrgárdisták által leadott sorozatok végigszaggatták a zöld csigát, a szerv görcsösen összerándult. Habzó testnedvek fröcsköltek, rostos tapogatókötegek csaptak elő a szétrobbanó masszában nyíló hasadékokból. A mélyen a padlóban gyökerező idegcsápok cuppanva szakadtak ki.
És Lex érezte, hogy az amputációs sajgás – ahogy az ember lassan elveszíti a kapcsolatot önmaga egyes részeivel – abnormálisan felerősödik. Ebben a pillanatban olybá tűnt, hogy Biff összenőtt vele, testük-lelkük egybeforrott – és most újra elragadták tőle, még kegyetlenebbül... hogy eleméssze az őrülten kuncogó sötétség.
Yeri megragadta Lexet.
– Elveszítjük egymással a kapcsolatot, Lex... Nem szabad! Nem szabad...!
Szóval Yeri is érzi ezt a bizarr gyötrelmet... Mintha csonkolták volna őket, mintha elveszítenék önnön lényük egy darabját...
– Érzem, hogy Biff nincs többé! Te is, Lex? Ugyanez vár rám, ha te halsz meg!
Ugyanez a végső magány. Nem szabad meghalnod! Itt, ahol százszoros minden halál... Életben kell maradnod. Juss ki innen! Párbajra hívlak, Lexandro d'Arquebus. Halljátok? – kiáltott oda a bajtársaiknak. – Párbajra hívom d'Arquebust a Meszelyek Csarnokába, mert... mert... – Milyen ürügyet keressen? Talál-e formális sértést, ami elég súlyos, hogy becsületbeli ügyet vonjon maga után? – Mert Tundrish halálát okozta, amikor elhitte a zoat hazugságait! A zoat hazudott, és Biff meghalt, hogy bebizonyítsa!
Lex Yeri képébe nevetett, hogy fájdalmát leplezze.
– Kapkodsz, testvér.
– Testvér... igen, Biff a titkos testvéred volt, és az enyém is! Most, hogy ő nincs többé, közelebb kerültünk egymáshoz, ugye, Lexy? Mi ketten. És én gondoskodom róla, hogy elkárhozzál! – kiáltotta szenvedélyesen. – Ki tanúsítja a kihívásomat?
Nem volt itt idő tanúskodásra...
Mikor a szétszaggatott, nedvedző csiga magába roskadt, bíbor lila hólyag nyílt a padlóban, hasadó-repedő zajjal, amely felkavarta az űrgárdisták gyomrát. A kitörni készülő húsvulkán szélesre tátotta pofáját.
Igen, a haldokló csigaszerű szerv segélyhívására...
Tyranida harcosok botorkáltak sziszegve a terembe, halálköpő puskákat és surrogó szarukardokat lengetve.
Öt... hat tyranida óriás.
Egy pillanatra megálltak, és felharsant az a vérfagyasztó ropogás, ahogy a fegyverben lapuló alkatrészszörnyek lehántották a kitinburkot az eleven, mérgező töltényekről.
Ezek a szarukardok nem izzottak az energiától, mint a másik kettő odaát a hibernálóte-remben... Két tyranida vicsorogva egymásnak ütközött. Az idegenek zavartnak, kábának, szervezetlennek tűntek... mintha szörnyű sokk érte volna őket, mintha elszakadtak és elszigetelődtek volna harcostársaiktól. Ezek a délceg, kegyetlen sárkányok szinte sebezhetővé váltak... miután a csigaszerű szerv elpusztult.
Lex megfeszült.
És vajon mi futott át Yeri agyán ebben a sorsdöntő pillanatban?
Hogy Lex mindjárt közéjük veti magát, vadul rángatva sorozatlövője ravaszát? Hogy Lex megragadja az alkalmat a páratlan hőstett végrehajtására, és egymaga, vakmerőn legyilkolja ezeket az extragalaktikus sárkányszabásúakat?
Hogy Lex feláldozza magát társai védelmében, s ezzel nagyobb érdemeket szerez, mint Tundrish, a dögevész?
Hogy Lex, bár nem szó szerinti értelemben, most úgyszintén elveszíti a fejét?
Lexnek nem szabad öngyilkos rohamra indulnia, ő nem menekülhet Yeri elől a csillagtalan űrbe – vagy Rogal Dorn öleléséhez –, ahogy Biff tette...
Mielőtt a többi csatatestvér tüzet nyithatott volna, Yeri elébe vágott Lex ezen végzetes lépésének.
Egy mentegetőző csahintással kikapta Juron kezéből az energiakardot.
– Vissza, uram! – ordította. – Jelentsétek a zoat hazugságait! Én majd feltartom a bestiákat!
Yeri a tyranidák felé szökkent. Kardja baljósan zúgott, sorozatlövője tüzet okádott – és a testvérei nem lőhettek, hacsak nem akarták megölni őt is.
Juron egy pillanatig döbbenten állt.
Mert Yeri kitépte az energiakardot harc közben egy tiszt kezéből. Yeremi Valence-re ezért... megalázó fenyítés várna, neuro kesztyű, talán még kivégzés is... ha életben marad.
Így hát becsülettel kell meghalnia...
A hat megtermett tyranida kétségkívül gondoskodni fog erről, bármilyen zavartak is legyenek. Az az ember, aki segített Juronnak elfoglalni Lord Sagramoso titánját, megérdemli tőle ezt a kegyet. Ilyen gondolatok villanhattak át az őrmester agyán – mert Juron úgy döntött, hogy támogatja Yerit.
– Csináld, Valence! – kiáltotta, miközben Yeri egy sorozat robbanólövedéket eresztett első ellenfele potrohába, és ívben meglendítette energiapengéjét, hogy kivédje a második szarukardjának csapását. – Kifelé, fiúk! Vissza a torpedóra!
Az egyik halálköpőből lángoló, savas golyóbis süvített elő, és szétkenődött Yeri mellvértjén.
Egy szarukard a sisakját találta el, s fogazott pengéje azonnal kettéhasadt. Lapátujjas karmok nyúltak utána.
– Kifelé, d'Arquebus! – bömbölte Juron. – Visszavonulunk!
Korai! Korai. A groteszk, lábasfejű űrhajóba való behatolás diadalmas csúcspontját Lex dicsőséges halálának kellett volna jelentenie.
Az ő dicsősége... az ő halála. Az ő halála, az ő dicsősége.
Mikor elrendelte a visszavonulást, Juron megmentette Yerit a szégyentől, ami meggondolatlan tette miatt várt volna rá... ez a tett pedig megakadályozta Lexet, hogy maga tegye meg ugyanezt az ösztönös, öngyilkos lépést...
És valójában ezért ragadta el Yeri az őrmester kardját. Hogy megkösse Juron kezét.
Lex kísértést érzett, hogy megtagadja az őrmester parancsát, hogy belegázoljon a harc sűrűjébe, fej fej mellett Yerivel; hogy egymásnak vessék a hátukat azzal a... hitvány, arcátlan technikusfattyúval. Azzal a kajánul vigyorgó csatatestvérrel...
Vajon nem fognak megneheztelni a bajtársak Lexre, amiért cserbenhagyta Yerit? Lehet, hogy végül mégis Yeri marad felül? Hogy holtában sikerül megaláznia Lexet?
Yeri robbanólövedékeinek záporában az egyik tyranida kettéhasadt – szarukérges darázsdereka korhadt faágként roppant el. Masszív lába végén a paták rúgkapálva rángatóztak; tüskés farka orgiasztikus görcsökben vonaglott – miközben felsőteste üvöltve elzuhant, s borotvaéles karmai a padlót kaparták.
Yeri most már vakon tüzelt, vakon forgatta az energiakardot is. Az egyik tyranida karma behatolt a sisakjába, kitépte a szemét, az arcát szaggatta, ő pedig... elragadtatottan üvöltött.
– Kifelé! Csatarendbe! Vissza a torpedóra!
Lex engedelmeskedett Juronnak.
Kiderült, hogy az őrmester épp idejében adta ki az utasítást. Mialatt az életben maradt csatatestvérek végigdübörögtek a bűzhödt folyosókon, Juron ráhangolta a sisakrádiójukat a parancsnoki adó hullámhosszára, hadd hallják a zihálva leadott jelentéseket. A többi csapat is visszatérő félben volt a behatoló hadműveletről.
Az idegenek ellenállása lanyhult, és egyre zavarosabb lett, mintha a hajó elkábult volna. A józan ész azonban visszavonulást tanácsolt, mivel ez elsősorban információszerző portya volt – márpedig az információt fel kell dolgozni. Az űrhajó elfoglalása nem szerepelt a célkitűzések között. Hiábavaló vállalkozás is lett volna, a jármű szerves jellegét tekintve.
Az Öklök visszavonulás közben nagy erejű, késleltetett gyújtású robbanótölteteket helyeztek el a váladékozó, útvesztőszerű szörnytanyán. A dögevők előbb-utóbb megpróbálják fölfalni ezeket a tölteteket, hogy megemésszék őket maró gyomorsavukban.
Lexandro arra számított, hogy az amputációs görcs, a sajgó hiányérzet megint elfogja majd, ezúttal Yeri miatt.
Most nem ugyanúgy érkezett. Lassan, élősdi módon épült rá a fájdalomra, amely Biff halála miatt gyötörte akarva-akaratlan.
Lex nem érezte meg a távolból második testvére pusztulásának pillanatát. De Yeremi Valence mostanra már halott volt. Lexandro nagyon jól tudta ezt.
Az ájult von Reuter hadnagyot, akit a visszaúton akartak a vállukra kapni, félig felfalták a dögevő makrobák. A mellkasa szerencsére még ép volt, úgyhogy Mahler testvér, aki értette a módját, megállt néhány percre, hogy kivágja belőle a sarjmirigyeket.
Így hát a hadnagy bizonyos értelemben tovább fog élni.
Nem úgy, mint Yeremi...
Nem úgy, mint Biff, akinek testén irizáló bogarak lakmároztak abban a teremben, ahol hazugnak nevezte a zoatot. A páncélja mélyén ütöttek tanyát, és elképesztő iramban szaporodtak. Juron őrmester lángszóróval kiégette a vértezetet, aztán egy robbanótöltetet dugott le a nyakán, a zörgő, csupasz bordák, feketehám-foszlányok és szénné perzselt bogarak közé.
És folytatták a visszavonulást, egyre csak folytatták...
A kilencven harcosból, aki behatolt a tyranida űrhajóba, hatvanegyen tértek vissza a szállítótorpedó fedélzetére...
...amely utat robbantott magának a végbélcsatorna gigászi záróizmán keresztül, és kimenekítette őket a világűr tiszta, nyers sötétségébe.
A roppant, fakófehér, lábasfejű hajószörny más testnyílásaiból újabb torpedók távoztak, s rakéták gyulladtak az óriásflotta többi tagja körül is.
Az az idegen űrjármű, amelyet az Öklök felderítettek, némán megborzongott, mikor a gyomrában működésbe léptek a robbanótöltetek.
Nem hasadt szét. A birodalmi csatahajók azonban plazmasugarakat és záró bombákat zúdítottak a többi csigaházas, támadó leviatánra.
Milyen elegánsan lebegtek azok az emberlakta csatahajók, amint perzselő plazmacsóvákat okádtak magukból! Ezek a tornyokkal és bástyafokokkal ékes, függőleges városok kísértetiesen világítottak a távoli Lacrima Dolorosa fényében. Lándzsahegy alakú fedélzetekre voltak osztva, melyek négy kilométer hosszan meredtek a barátságtalan űrbe, s aljukon fenyegető tüskebozótnak látszott a gyilkos fegyverek arzenálja. A vezérsík alatt csaknem ugyanannyi felépítményük volt, mint fölötte, úgyhogy olybá tűnt, mintha minden űrbárka a saját tükörképén úszna valamilyen gigászi higanyüveg tavon.
Önvezérelt csillagközi záró bombák robbantak az idegen hajóburkokon, s feltörték a fülledt kamrákat, mint ínyesmester a vacsorára tálalt csiga héját.
Perzselő, ionizált gázcsóvák lövelltek ki elnyújtottan a szikrázó energiamezők közül, melyek mindeddig féken tartották őket. Ahol a sérült hajóburkokon kiáramlott a levegő, a lángoló plazma belobbant, s megismertette a sárkányszabású idegeneket az evilági pokollal.
Csakhogy a támadók több ezren voltak, és a leghatalmasabb csigahajók most baljós, savó fehér, csőrös embriókat kezdtek okádni magukból folyamatos sugárban – mindegyik akkora lehetett, mint egy kisebb fregatt. Ezek lustának tűnő, ám fürge ívben fordultak kínzóik felé. Fakóra szívott, fosszilis magzatok gyanánt úsztak az űrben.
A katedrálisokra emlékeztető csatahajók fedélzetén és lövegtornyaiban tüzet nyitottak a lézerütegek, csillogó fényfonalakkal hímezve át az örök sötétséget.
Elefántcsont fehér embriók robbantak szét. De sokan voltak, nagyon sokan.
Akadtak páran, akik elérték a gyilokjárókat, a csipkézett bástyafokokat. Néma robbanások rengették a zord, ünnepélyes csatahajókat; letépték róluk az elegáns plasztacél díszítést, tátongó alagutakat vágtak beléjük, melyekben fegyvertörmelékből és kásává zúzott legénységből álló ködpára gomolygott...
A hatalmas területre kiterjedő csata lassan elsodródott a sárgaságos gázóriás és sápadt holdjai mellett, befelé, a központi nap irányába.
Az elvadult barbárok a Lacrima Dolorosa III.-on egyelőre az ütközet legfényesebb felvillanásait sem vették észre az éjszakai égbolt zenitjén – a harcoló felek még mindig több száz millió kilométerre voltak dzsungelviláguktól.
Lex a kolostorerőd aljából kiálló Solitorium galériáján térdelt magányosan, és a lelkét vizsgálta.
Nem törődött az epebajos gázködök és a tízezer szám pislákoló csillagok panorámájával, az apró, cián zöld lámpásokkal és a dühös karbunkulosokkal, melyek lázas lobogásba fagytak a világűr sötétjében. Megvetőn meredt a tarka csillagfény pasztellszínű mintázatára, amely homályosan rajzolódott ki a plasztacél padlólemezeken, a konzolos erkélyek négyes osztatú ablakain átszűrődve.
Kroff Tezla hadnagy, a kéz és láb nélküli nyomorék már régóta nem volt itt, visszatért Vérivó testvéreihez. Tezlát a rend egyik fregattja szállította haza, a Lacrima Dolorosa III.-ra vezetett keresztes hadjáratot megelőző parancsnoki találkozót követően.
Lexandro egyedül volt.
A megcsonkított Kroff Tezla emléke azonban megmaradt, amint fel-alá kószál csésze alakú kiber kocsiján, a főemlős servitorok kíséretében.
Micsoda kemény ember!
És egy magányos napon három „testvér” kereste föl, már-már szemtelen kíváncsiságtól hajtva...
Yeri azt akarta tudni, megbánta-e Tezla, hogy életben maradt. Lex folyton mellébeszélt, hogy fölényesebbnek tűnjön Yerinél. Aztán megkérdezték, valóban egymás vérét szívják-e annak az egzotikus, vérivó rendnek a csatatestvérei – s ezzel megsértették Tezla magányát, fölkavarták a bánatát, ami érthető módon ingerültté tette a hadnagyot.
Emlékeztették iszonyú elszigeteltségére – hogy nélkülöznie kell a testvéreit és tulajdon végtagjait.
Most Lexandro is elszigeteltté vált: olyan módon csonkították meg a lelkét, amit elképzelhetetlennek tartott, ami álmában sem jutott volna eszébe. Rogal Dornhoz intézett imái hamuvá és ürömmé porladtak. A hiábavalóság árnya kísértette – mélyebb és pusztítóbb szakadék volt ez bármiféle hőaknánál.
A hazatérés után meggyónt Lo Chang káplánnak, akinek holdvilágképét meteorkráterek tarkították. Egy tágas kápolnában öntötte ki neki a szívét, melynek falán most egy vicsorgó tyranida koponya lógott; a lapított, hosszúkás tarkó eltűnt a bíbor lila mélyedésben, amelyet belül puha bársonnyal vontak be, mint valami függőleges ékszerdobozt.
Lo Chang csipkézett válaszfal mögött ült egy kínzózsámolyon – nem azért, hogy az alkalomhoz illő fájdalmat érezzen, amikor egy csatatestvér beismeri előtte a hiányosságait... Nem, hiszen az ülepe idegszálait gyötrő székrekedésszerű görcsök talán még kifinomult élvezetet is jelentettek neki... Így azonban együtt érzőn magába fogadhatta a gyónó nyomorúságának bizonyos hányadát, amit aztán kiüríthetett a szervezetéből, durva salakanyaggá alakítva, melyet a többi hulladékkal együtt kilőttek az űrbe...
– Amikor a primarchánkhoz fohászkodom, hogy felfrissítsem odaadásomat – suttogta Lex –, csupán hideg űr ásít a lelkemben... pedig korábban Dorn szelleme töltött el jelenlétével, hevével és izzásával... Úgy érzem, Rogal Dorn megvonta tőlem kegyét és áldásos energiáját...
Hála a legutóbbi keresztes hadjáratnak, most már valamivel többet tudtak a tyranida flotta működéséről.
A lábasfejű űrjárműveknek, melyek megtámadták azt a félreeső naprendszert, körülbelül egyötöde pusztult el, és vált harcképtelenné – részben a behatoló űrgárdisták, részben a csatahajók tüze jóvoltából –, mielőtt a megtizedelt birodalmi sereg visszavonult a régióból, hagyva, hogy a gyülekező csigahajók elemésszék a dzsungelvilágot és tudatlan lakosait.
A támadó különítmény egyötöde talán ötezred részét tette ki a teljes flotta becsült létszámának – hacsak nem volt téves az a becslés. Elképzelhető, hogy az volt. Sok mindent még mindig sötétség takart, a hipertér árnyéka.
Egy töredék rész. De akkor is... mérhető töredék.
És történelmi léptékben nézve a flotta lassan mozgott.
Bár kozmikus léptékben nézve gyorsan.
És folyamatosan kapta az utánpótlást. És egyre több rabszolgaszörnyet tenyésztett ki a szerencsétlenekből, akiknek összegyűjtötte az ivarmirigyeit, s kivonta sejtjeikből a génállományt, hogy eleven szerszámokat alkosson magának.
De a keresztes hadjárat sikerrel járt, nem? Most már többet tudtak.
A hatalmas génhasító királynőkről, akik az uralkodó tyranida kasztok fennmaradásáról gondoskodnak; a biológiai segédorganizmusok széles skálájáról, melyeket ezek a királynők dolgoztak ki... a génorzókról, a zoatokról... a klónozással szaporított eleven fegyverekről és szerszámokról, amelyeket génsebészeti úton alakítanak ki a fogoly rabszolgafajokból. Az energia kortexekről, amik a folyadékkeringést biztosítják az eleven űrhajókban. Az érzékelő lebenyekről, amelyek az érzékszervi benyomásokat továbbítják.
A tudati szinapszisokról, amik összekötik az egyes űrhajókat a flotta egészével, összehangolják a tyranidák meg a segédorganizmusok működését, s együttesen alkotják a gigászi vezértudatot...
– Elpusztítottátok a tudati szinapszist – magyarázta Lo Chang türelmesen Lexnek. – Ez a szerv biztosítja az összeköttetést a tyranida hajók és a flotta vezértudata között. A telepen belül kapcsolatot teremt a kárhozatos szörnyek és segédorganizmusaik között, s gondoskodik arról, hogy a tenyészet már-már telepatikus szintű összhangban éljen. Minél közelebb van hozzá az ember, annál erősebb a befolyása. A te pszichikai profilod csak nulla egész egy ezrelék volt, ha jól emlékszem... A csigaszerű szerv közelsége azonban százszorosára fokozta a fogékonyságodat. Halálosztó terminátor könyvtárosaink megérezték a szerv hatalmát, de ők alapos kiképzést kapnak, hogy ellenálljanak az ilyen... külső nyomásnak. És ekkor Tundrish testvér borzalmas halált halt a közeledben. A közvetlen közeledben. Innen ered az elsöprő kétségbeesés – és a döbbenet, amit a kétségbeesés jelentkezésekor éreztél. Most azért zárod el sokkos állapotban lévő elmédtől Dorn kisugárzását, hogy megvédd magad, nehogy... lélekben elbukj. Tundrish halála még mindig hatással van rád. Valence-é ugyancsak. A fájdalom azon a csatornán árasztotta el a tudatodat, amelyet a csigaszerű szerv végtelen halálfélelme nyitott, amikor elpusztult. Nyisd meg az elmédet Dorn előtt, d'Arquebus! Hadd mossa el Dorn ragyogása a halálos sötétséget!
De minden hasztalan volt.
Milyen keserűséggel töltötte el a tudat, hogy Biffnek és Yerinek a halálukkal sikerült sokkolniuk az elméjét...!
Lexnek meg kell tisztulnia ettől a gyűlöletes keserűségtől, mert szégyent hoz rá.
Szégyent hoz rá, hogy Biff hősi halált halt, amikor megmentette őket egy szörnyűséges ostobaságtól, mert átlátott a zoat ármányán. Szégyent hoz rá, hogy hivatalosan Yeri is hősként halt meg... bár gyakorlatilag konok rögeszméjének esett áldozatul, hogy mindenáron megvédi Lexet az öngyilkos hősködéstől.
Dühítette, hogy szégyenkeznie kell.
Döbbenetes, de gyászolt – mert Biff és Yeri halála megfosztotta őt önnön énjének egy-egy darabjától.
Lehet, hogy Lo Chang rátapintott a lényegre, mikor az érzelemfokozó hatást emlegette? Lehet, hogy Lex minden gyászát és bánatát csupán egy nagydarab, sárgászöld, idegrostokból álló űrcsigának köszönheti?
Vagy mégis őszinte ez a fájdalom, ez a tompa sajgás, amiért elszakították két estvérétől?
Számít valamit?
Igen, számít. Mert most elhagyott árvának érezte magát a testvérei között.
Tíz évvel korábban mennyire örült volna, hogy megszabadult a traziori társak megalázó árnyékától...!
Most azonban... Ő, aki megtagadta saját rokonait – a két ostoba fruskát –, kénytelen volt beismerni magának, hogy bár nem vette észre, és csak az elszakadás élménye tudatosította benne a tényt – a végső, visszavonhatatlan elszakadásé –, mégis ikertestvérekre tett szert, két elválaszthatatlan árnyékra... akik most eltűntek, haláluk kioltotta az árnyékokat. És nélkülük Lex kevély, ellenállást nem tűrő teste furamód anyagtalanná vált.
Lo Chang buzdítására ismét imádkozott – mindhiába.
Por.
Hamu.
– Meg kell tisztítanod a lelkedet a Solitoriumban – mondta a káplán –, amíg meg nem találod magadnak a modus salvationist.
A káplán felállt a kínzózsámolyról, és a spanyolfallal elkerített, felszentelt Ablutorium-fülkéhez kacsázott, hogy könnyítsen magán, és kiürítse szervezetéből Lexandro gyónásának terhét.
Lex lelkére azonban továbbra is mázsás súly nehezedett.
Így hát a térdeplő Lex magára maradt az univerzummal, amely képes volt egyetlen falásra lenyelni minden lelket, minden világot, minden fajt.
Odakint, a csillagok között lázadó kormányzók és felkelők lapulnak... Őket ki lehet iktatni. Különös, hátborzongató idegen fajok élnek ott, az eldák és a szlannok, meg a vérengző orkok... Velük is dűlőre lehet jutni.
Most az agyafúrt, kegyetlen tyranidák kezdték meg átfogó inváziójukat, hogy torz eszközökké gyalázzák az emberek és idegen lények testét, a rejtélyes vezértudat eljövendő birodalmának szolgálatában...
Miközben az árnyak fátyla mögött, de minden pillanatban támadásra készen, a Káosz kimondhatatlan hatalmai emésztik a kozmoszt, rothadó pestis gyanánt.
A néma csillagok között, az űr süket csendjében halálcsörgők hangja vegyül a tébolyult üvöltésbe. Az ököl keményen üt. Az emberfölötti testeknek, amiket az Istencsászár az ádáz, hűséges, arkangyali primarchák örökéből alkotott, minden eretnekségnek ellen kell állniuk.
Lex teste egyelőre makulátlan volt. Hatalmas, de gyönyörű.
Yeri azúrkék szemére gondolt, melyet szarukérges karmok téptek ki; szőke fürtjeire, a rúnákra az arcán, behízelgő, pimasz, irigy mosolyára.
Eszébe jutottak Biff élesre köszörült fogai, zölden parázsló szeme, groteszk tetoválása, zsíros, fekete haja – az az ősvilági fej, amelyet egyetlen brutális mozdulattal szakítottak le a nyakról.
Hogyan róhatna le a tiszteletét halott testvérei előtt, hogy ismét részesévé váljon Dorn kegyének? Most már lassan összeállt a kép.
Először Biff üres cellájába ment.
A kis munkapadon, a csiszolókerék és a paraffinos üvegcse mellett egy csontkéz hevert; félig már elborították a művészi faragások. Az időeltolódás miatt az Öklök távolléte hosszúra nyúlt, s közben por telepedett a munkapadra – amit egyetlen servitor sem mert felnyalni vagy felszippantani, noha a padló és a fekvőhely ragyogó tiszta volt. A falon Dorn képe lógott.
Lex kigöngyölte Biff ősrégi zsebkését a gyíkbőr darabok közül. Az ujján kipróbálta az élét és a hegyét. Rubinvörös vércsíkot húzott a hüvelykjére, majd vállat vont. Biff vaskos keze talán tudott csontot faragni ezzel a primitív szerszámmal, Lex azonban nem bízott a saját ügyességében.
Pillantása egy szilikon karbid vésőre tévedt, amely rég elfeledve hevert az egyik polcon, és sokkal vastagabb porréteg borította, mint a kést meg a csiszolókereket; ezt az elegáns kis szerszámot vitte magával.
Úton a legközelebbi olvasószoba felé, miközben oda-odabiccentett a mellette elhaladó csatatestvéreknek, találkozott egy kiborgizált takarítómunkással, és eszébe jutott, hogy meg kéne tisztíttatni a vésőt ezzel a haslábú félautomatával. Akár ki is polírozhatná.
Aztán meggondolta magát. Durván rámordult a néma servitorra, majd saját maga nyalogatta le a kis szerszámot, és addig fényesítette genny sárga tunikáján, amíg az ezüstnyélbe maratott rúnák mind ékesen ragyogtak.
Az olvasószobában néhány újonc kadétot talált. Friss izom az Öklöknek. Igen, izmok – és izmos elmék. A képernyőkön Lex a Codex Astartes lapjait látta. Az egyik kadét a díszbetűs, kalligrafált kiadást választotta. Ebben az űrgárdisták szent kézikönyvének minden egyes mondata arany-ezüst cartoucheba foglalt, gondosan megfestett iniciáléval kezdődött. Lex egy pillanatra rámosolygott a kadétra, aki áhítatosan megborzongott, amiért egy teljes jogú csatatestvér, tízéves szolgálatot jelző acélrúddal a homlokában, futó érdeklődésre méltatta.
Lex letelepedett egy műarany keretbe foglalt konzolhoz, melyet éppen senki nem használt, és addig zongorázott a billentyűzeten, amíg meg nem találta, amit keresett. A képernyőn a kolostorerőd Apothacarion részlegének tabula topographicája vibrált...
A kicsiny helyiségben nem voltak sem hóhérsebészek, sem technopapok; Lex meg is lepődött volna, ha talál itt valakit. A kutatókat most más foglalkoztatta: azok a minták és adatok, amelyeket az Öklök a tyranida csigahajókról hozták magukkal. Az is lehet, hogy ezt a kamrát már évtizedek óta nem használták.
Ugyanabban a laboratóriumban volt, melyről valamikor régen Huzzi Rork őrmester mutatott a három testvérnek egy holofelvételt a Necromundán.
Itt volt az acélváz és a mechanikus kéztartó állvány. Itt volt a sima felületű vitrodurkád és fölötte a folyadéktartály.
Az egyik falon a sebésztudomány szimbóluma, a rézveretes, kígyós jogar lógott, amelyet tüskékkel kivert páncélkesztyű markolt. A jogar csúcsáról borotvaéles érfogók ágaztak szét.
Lex elfordított egy kart, és félig engedte a páncélüveg kádat színtelen folyadékkal.
Beleköpött. A folyadék sisteregni kezdett, és füst szállt föl a felszínéről.
Igen, ugyanaz a sav. Maró aqua imperialts.
Lex letette a szilikonkarbid vésőt az üvegkádat tartó plasztacél padra.
Félmeztelenre vetkőzött.
A teste tökéletes volt, tökéletes.
A műtéti hegek halovány körvonalaitól eltekintve makulátlan.
Legalábbis nem csúfították sebhelyek. De milyen foltosnak érezte a lelkét...!
Megvetően félrelökte az állványt, és belemerítette bal kezét a folyékony oldószerbe.
A savas oldat sziszegve marta-szaggatta a húsát – és fojtott sziszegés szakadt fel Lexandro ajkáról is. Sziszegés, semmi több.
Csak állt, s a lábát nem béklyók szegezték a földhöz, hanem tulajdon rendíthetetlen akarata; miközben irtózatos kínokat állt ki, élvezte őket, s kényszerítette az ujjait, hogy a kád fenekére simuljanak. A sistergő savfürdőt tejfehérre színezték a feloldódó szövetek...
Elég.
Bár szétmart idegpályáin fel-alá száguldottak a gyötrelmes impulzusok, Lexandro bal karjában azonnal reagáltak az izmok, mikor utasította őket, hogy emeljék ki a kádból csonttá sorvasztott kezét. Aztán gondosan a padra helyezte a tisztára maratott vázat, melyet csak némi aszott, megfeketedett kötőszövet-maradék tartott össze.
A karja – hús és vér.
A keze – csupasz csontok.
Ó, a sebészmesterek képesek lesznek rá, hogy hajszáldrótból, szinti rostból és pszeudo szövetekből új kezet formáljanak erre a vázra. Nem nyomorította meg magát hosszú távon. Nem tagadta meg az öklét a rendtől. Az istenkáromlás lett volna... és az istenkáromlás szándéka távol állt tőle.
Lexandro jobb kezébe vette a vésőt. Bekapcsolta – a hegye vörösen felizzott –, és lassan, fáradságosan faragni kezdte saját ujjperceit és kézközépcsontjait.
Dőlt betűket használt, a tőle telhető legapróbbakat és legelegánsabbakat. Lexandro verítékes munkával újra meg újra felvéste a csontjaira Yeremi Valence és Biff Tundrish nevét, meg azét a helyét, ahol mindhárman születtek: Trazior, Necromunda.
Minden betűnél a tökéletesség lebegett a szeme előtt.
Két óra múlva, mikor a kézfeje megtelt, megfordította a csupasz vázat, és ugyanezeket a szavakat belefaragta a csontok tenyér felőli oldalába is.
Néha egy-egy könnycsepp csordult ki a. szeméből, hogy lehűtse kissé a véső vörösen izzó hegyét. Végül befejezte.
Fölemelte televésett kezét, mindenfelől gondosan szemügyre vette, s közben azt suttogta.
– Bocsássatok meg!
Vajon kihez fohászkodott? Yerihez és Biffhez? Rogal Dornhoz? Az Istencsászárhoz?
Ámbár a savfürdő az összes izmot lemarta Lexandro bal kezéről, s a csuklója alatt minden idegpálya semmivé enyészett, a faragott csontujjak mégis lassan behajlottak, ahogy ott ült, és nézte őket.
A csodás mozdulat átalakította a kézcsontjait... ököllé.
Egy császári ököl csontvázává.
Lenyűgözve tanulmányozta lecsupaszított öklét. Látomásos delíriumában hirtelen teljes bizonyossággal tudta, mi lesz a személyes címerpajzsa, ha egy szép napon majd tisztté léptetik elő... noha már nem fűtötte a becsvágy, hogy részesüljön ebben a megtiszteltetésben.
Nem. A helyzet túl félelmetes volt.
Mikor végre már úgy tűnt, hogy a Birodalom szakadozott pókhálója tartani tudja a hit keskeny, vöröslő határvonalát a lázadókkal és eretnekekkel, az orkokkal, szlannokkal és génorzókkal szemben, a galaxis közi űr mélyéről előbukkantak maguk a génorzók teremtői – a tyranidák hatalmas flottái.
Mi jelenthet ennél nagyobb veszedelmet? Hacsak nem a Káosz-hatalmak...
De azokkal Lexnek nem kell törődnie. Gondolnia sem szabad a gyalázatos fzeentchre, nehogy belülről törjön rá a romlás...
Bárcsak a Necromundán maradt volna a bolyvárosában, vérengzőn-ártatlanul! Akkor csak a kegyvesztettségtől, az agyonmérgezett környezettől, a bandaháborúktól, a fosztogató nomádoktól, a sátánimádóktól, a mutánsoktól, az éhhaláltól és más jelentéktelen apróságoktól kellene félnie.
Ámde Lex többé már nem volt ártatlan.
Felelős volt.
Ökölbe szorított csontjainak ketrecét felajánlotta a primarchának...
És a szíve mélyén mintha kinyílt volna egy másfajta ketrec...
...hogy bebocsássa Rogal Dorn ragyogó fényének egyik sugarát.
Az ismerős fénysugár áldásosan átjárta őt, akár egy lángoló balzsammal felkent hegyű lándzsa.
A tizenhatodik születésnapján Jomi Jabal végignézte, hogyan törnek kerékbe egy boszorkányt Groxgelt piacterén. Hűs, félhomályos este volt. A vakító kék fénnyel világító nap már lenyugodott egy ideje, a csillaglámpásokkal ékes éjszaka beköszöntéig azonban még hátravolt egy-két óra. A sáfránysárga gázóriás renyhén pöffeszkedett a füstös égbolton; úgy tolakodott a horizont fölé, akár valami roppant homokdűne. Fénye bearanyozta a város cseréptetőit meg a poros, patanyomokkal tarkított főutcát.
Aranyszínű lángolásával valóságos kohónak, izzó pokolnak tűnt az égen. Hőt azonban – a nappal ellentétben – mégsem sugárzott. Jomi gyakran elcsodálkozott ezen, de volt elég esze, hogy ne kezdjen kérdezősködni. Fiatalabb korában az alapos verések elvették a kedvét a túlzott kíváncsiskodástól.
Persze Apu csak jót akart neki. Azok a fiúk és lányok, akik kérdezősködnek, valószínűleg jó úton vannak afelé, hogy maguk is boszorkánnyá váljanak.
Ha majd az aranyóriás végül lebukik a látóhatár alá, az őrtoronyban megfújják a kürtöt. Ez a rezes hangú sikoly a sötétség beálltakor a kijárási tilalom kezdetét jelezte. Úgy beszélik, utána a sötét utcákon portyázni indulnak a mutánsok.
Vajon valóban mutánsok kóborolnak Groxgeltben éjszakánként áldozatokra lesve, olykor-olykor behatolva az óvatlanok otthonába? Jomi úgy érezte, ez inkább kézenfekvő ürügy, hogy a hűvösebb időszakban házaikba száműzzék a városlakókat. Máskülönben a groxgelti kocsmák tovább lennének nyitva. A munkások késő estig vigadoznának, és reggel fáradtak lennének: mogorván, leverten végeznék dolgukat a forró nappalokon.
Az persze kétségtelen tény, hogy mutánsok valóban léteznek. Boszorkányok, garabonciások. Éppen itt van egy, a kerékre kötözve.
Még két óra volt hátra sötétedésig...
– Ez a boszorkány agyafúrt fondorlatokkal élt! – harsogta a tömegnek az elnöki rezidencia ébenfekete lépcsőiről Henrik Farb tisztelendő, a prédikátor. – Képes megbűvölni magát az időt! Meg tudja állítani az idő folyását. Ámbátor nem sokáig... úgyhogy ne fussatok el, félelemre semmi ok! Figyeljétek a büntetését, és okuljatok szavaimon: a boszorkány ugyan embernek látszik, ám valójában elfajzott.
Óvakodjatok azoktól, akik embernek tűnnek, de mégsem azok!
Farb rettenetesen kövér volt. Fekete palástja alatt úgy kidagadt a bőrvért, hogy akár már érzékinek is lehetett volna nevezni, ha asszonyról lett volna szó. Nőies volt a parfümös jáde-üvegcse is, amely átfúrt orrcimpájában lógott, hogy útját állja a trágyabűznek meg a tolongó, verítékező testek szagának. Beszéd közben egy láncra vert, lángoló tetovált démon vonaglott pufók arcán, hatszögű varázsjelbe zárva, hogy megóvja a rontástól nyálat fröcskölő száját és apró disznószemét. A prédikátor általában bő, fekete selyem köntöst viselt a meleg miatt, amely csak ilyenkor kezdett enyhülni kissé – ám amikor a gonosz lélekkel kél harcra, gondoskodnia kell a szükséges védelemről: a hatalmas pocakját övező, amulettekkel kivert derékszíjon csonkpisztoly lógott fekete tokban.
Lovak nyihogtak és toporzékoltak. A férfiak a fegyverüket simogatták, hogy biztonságot merítsenek belőle; legtöbbjüknek hosszú nyelű kése volt, néhány szerencsefiának azonban rúnákkal telepingált muskétája is.
– Halál a mutánsra! – kiáltotta egy dühös hang.
– Pusztuljon az elfajzott! – vágta rá egy másik.
– Megölni a boszorkányt!
Farb egy pillantást vetett a tagbaszakadt, félmeztelen hóhérra, aki jókora bunkót markolva állt a kerék mellett. Az ítéletvégrehajtót szokás szerint sorsolással választották. A legtöbb városlakó napégette bőrét fekélyek és kelevények csúfították el, de kevesen voltak gyengének nevezhetők. Különben is, ha egy nyápic hóhért sorsolnak ki, legfeljebb több időre lesz szüksége feladata végrehajtásához, a tömeg méltatlankodása és gúnyos rikoltozása közepette.
– Igen – jelentette ki Farb. – Figyelmeztetlek titeket, hogy ez a boszorkány megpróbálja majd elnyújtani a kivégzést... abban a hiú reményben, hogy közben leszáll az éjszaka, és ő megmenekül.
A prédikátor ajkáról nyál fröcskölt, mintha valami mérget köpködő mutánsfajzat lenne. Néhány hónapja éppen egy ilyen elfajzottat törtek kerékbe ugyanitt, a piactéren; előtte persze betömték a száját. A bámészkodók első sorai közelebb nyomultak az ébenfekete lépcsőkhöz, hátha rájuk hullik egy csepp Farb tisztelendő nyálából, és segít megtisztítani a látásukat, megtartani emberi mivoltukat.
Farb a Császár zászlaja felé fordult, mely tőle jobbra libegett. A városlakó asszonyok fáradságos munkával hímezték rá drága fémhuzallal a prédikátor zsoltároskönyvében látható képet. Amikor Farb meghajolt előtte, a nézőközönség sietve térdet hajtott.
– Istencsászár – kántálta a prédikátor –, ó, biztonságunk záloga! Óvj meg minket az álnok démonoktól! Vigyázd asszonyaink méhét, hogy a gyönge magzatok ne torzuljanak mutánssá! Ments meg minket a mélységek mélyén lappangó sötéttől!
Védelmezz minket, hiszen mi vagyunk akaratod eszközei! Imperátor hominorum,nostra salvatio!
Ezek az utolsó szavak szentek voltak, nagy hatalmú varázsigék. Farb hosszan megszívta az orrát, aztán kiköpött a tömeg felé.
Jomi a zászlót bámulta. A Császár mérhetetlenül vén arca beleveszett a csövek és kábelek kusza rengetegébe; a fémszálas hímzés különösen életszerűvé tette.
– Hóhér testvér, teljesítsd kötelességedet! – kiáltotta Farb.
A kerék, amit egy vaskos, többszörösen tekercselt rugó hajtott, lomhán forogni kezdett. Vele fordult a boszorkány is, egész teste ívbe görbült. A hóhér felemelte bunkóját.
Nem történt semmi. A kerék megállt. A félmeztelen hóhér mozdulatlanná dermedt. A tömeg felnyögött, pedig Farb figyelmeztette őket. A nézők kívül estek a megbűvölt idő keskeny zónáján, amit a halálra ítélt boszorkány idézett maga köré; ők mozoghattak volna, mégsem tették.
– Most, ebben a pillanatban – magyarázta Farb – a boszorkány az elméjével valószínűleg valamilyen gyalázatos démont hív segítségül... hogy idevezesse, hogy megmutassa az utat Groxgeltre.
Jomi azon tűnődött, vajon igaz-e ez. Ha igen, miért nem ölték meg a boszorkányt egy gyors késszúrással, amikor elfogták? Lehet, hogy a prédikátor puszta élvezetből rendezte meg a ceremóniát. Az biztos, hogy a tömeg megszeppen az effajta látványosságoktól; legrejtettebb félelmeiket látják valóra válni. Máskülönben az emberek eltunyulnának, nem igaz? Nem jelentenék, ha gyanús mutánsra bukkannak maguk között. Az anyák megpróbálnák megvédeni a gyermeküket, ha csak kisebb torzulásokat vennének észre rajtuk.
De miért nem tölti el a boszorkányokat az a zord kerék a piactér közepén olyan félelemmel, hogy inkább leplezni igyekeznek vajákosságukat, mintsem elárulni magukat? Jomi ezen törte a fejét.
Az időtlen pillanat véget ért. Amint a késleltetett bunkó ropogva lesújtott, a boszorkány felüvöltött. A közvetlen közelében egy töredék másodpercre ismét megállt az idő. Aztán a bunkó megint lecsapott, szétmorzsolva a húst, kettétörve a csontot. A boszorkány menteni akarta a bőrét, így hát sokkal tovább tartott, míg apránként összetörték – sokkal tovább kínlódott a kerékre kötözve, míg iszonyú fájdalmak között végre elszállt belőle a lélek. Ámbátor mi mást tehetett volna a nyomorult?
– Dicsőítsétek a Császárt, aki védelmez minket! – kiáltotta a pocakos prédikátor. – Laudate Imperatorem!
Bőrvértbe préselt mellén és pocakján csak úgy rengett a háj. Zihálva szívta be a parfüm, a vér, az ürülék és a veríték szagát.
Jomi minden egyes alkalommal, amikor a bunkó lesújtott, kínzó viszketést érzett valahol a csontja velejében, mintha ő is átélné az irtózatos gyötrelmeket valami vastag párnarétegen keresztül. Hiába fészkelődött és vakarózott...
A következő évben még egy tucat boszorkány és mutáns szenvedett ki Groxgelt főterén. Néhány szókimondóbb polgár óvatosan felvetette a kérdést, nem olyan kórság-e ez, ami csak az emberivadékokat fertőzi meg, az állatokat nem. Hiszen a kancák nem ellettek olyan csikókat, amelyek idővel különleges képességekről tettek tanúságot! Jomi apja, a cserzőmester, aki gyíkbőrökkel dolgozott, nem tűrte meg az effajta bűnös találgatásokat a saját födele alatt; Jomi pedig már rég megtanulta, mikor kell tartania a száját. Farb tisztelendő egyszerre lelkesítette és terrorizálta a lakosságot. Megígérte, a Császár nem fogja hagyni, hogy hűséges híveit elragadja a Káosz.
Jomi a tizenhetedik születésnapján látta az első álmot...
Úgy tűnt, mintha egy száj öltene alakot az agyában. A koponyáján belül, a szürke állományból formálódott ki. Álmában tudta, hogy pontosan így van. Ha lelki szemét befelé tudná fordítani, megláthatná a csontburok alatt vonagló ajkakat, köztük pedig azt a tapogatózó nyelvet, mely különös, szürcsölő hangokat adott ki álmában.
Elöntötte az iszonyat. De képtelen volt felébredni, amíg azok az ajkak be nem fejezték a cuppogó motyogást, és el nem hallgattak.
Az elkövetkezendő éjszakák során a szürcsölő neszek egyre inkább kezdtek szavakra emlékeztetni. Egyelőre annyira zavarosak voltak, hogy nem értette őket, de idővel mindjobban kivehetőbbé váltak; mintha igyekeztek volna a Jomi által ismert szavakhoz igazodni.
Jomi egy szűk, levegőtlen padlásszobában aludt a bátyjával, Nagy Vénnel. Természetesen nem érdeklődött róla, hogy Ven is álmodik-e hasonló hangokról, vagy felriad-e hajnalban arra, hogy öccse agya ködös, suttogó szavakat sugároz át az övébe. A kerék állandó, intő jelként magasodott a piactéren. Jomi verítékben fürdött alvás közben. Amikor reggel felébredt, mindig nyirkos volt a szalmazsákja.
– Csak nem válok... inhwnánná? – kérdezgette magától aggodalmasan.
Talán csak lidércnyomásai vannak. Eszébe jutott, hogy beszélnie kellene Farb tisztelendővel, de elvetette az ötletet. Inkább lázasan imádkozott a Császárhoz, hogy űzze ki elméjéből azt az éjszakai motyogást.
Amikor beköszöntött a kék hajnal, Jomi a többi munkással együtt kimasírozott a városból a gazdaságba, ahol a groxokat tenyésztették. Aztán levetkőzött – csak az ágyékkötőjét meg az oltalmazó amulettjét hagyta magán –, és munkába állt a mészárszék végében; a hulladékot válogatta.
– Szerencséd van – hajtogatta neki alacsony, keménykötésű anyja. – Ilyen könnyű munkát kapni, a te korodban!
Igaza volt. A nagy hüllők hírhedetten rossz természetűek voltak. Ha nincsen ízletes, tápláló húsuk, és nem falnak be minden szemetet, amit eléjük vetnek – még a földet is -. az összes józan ember nagy ívben elkerülte volna őket. Bár az egész tenyész állományt nyugtatószerekkel kezelték, időnként mégis előfordult, hogy egyik másik bestia megvadult. A groxoknak valamiféle természetes hajlamuk volt erre, ha fajtársaik mellé kötötték ki őket. A vágóállatokon lobotómiát hajtottak végre, mikor azonban a mészárszékre hajtották őket, még ezek a kioperált agyú óriások is veszedelmesnek bizonyulhattak. A grox terelők és a hentesek könnyen elveszthették valamelyik ujjukat, szemüket – vagy akár az életüket is. Szinte mindegyikükön csúf sebhelyek éktelenkedtek. Az Urpolban székelő uralkodók – a főváros elképzelhetetlenül messze volt: száz kilométerre – egyre több grox húst követeltek, részben saját fogyasztásra, részben jövedelmező exportcélokra. A húst fagyasztókamrákkal felszerelt robotsiklók szállították Urpolba.
– Jól bánt veled a sors! – Jomi anyja ezt is gyakran mondogatta. Ez is igaz volt.
Jomi bőre tiszta és sima maradt; nem rútították el szemölcsök és hólyagok, mint a legtöbb városlakóét.
Jomit a gazda felesége, a kövér Galandra Puschik osztotta be erre a kímélő munkára. Puschik asszonyság gyakran sétált a hulladékvályú felé, hogy odakacsintgathasson a vérben és verítékben úszó fiúra. A gazdaság tava körül is sokszor elidőzött, különösen akkor, amikor Jomi az egész napos munka után nekivetkőzött, hogy lemosakodjon. Ó, igen, szemet vetett rá. Egyelőre azonban túlságosan félt haragos természetű, tagbaszakadt férjétől; folyton bámult, de semmi több.
Jomi a maga részéről a Puschik lány, Gretchi után sóvárgott reménytelenül. Gretchi karcsú szépség volt; széles szalmakalapban járt, és mindig hordott magánál napernyőt, a vakítóan kék napsugarak elleni védekezésül. A legtöbb városi fiú láttán finnyásan felhúzta az orrát, Jomit azonban néha megajándékozta egy-egy mosollyal, amikor az anyja nem figyelt oda; a fiú szíve ilyenkor gyorsabban kezdett verni. Olykor váltottak néhány szót egymással, innen tudta, hogy Gretchi az urpoli uralkodók egyikének szeretne a felesége lenni. De talán előtte gyakorol vele egy kicsit.
Egy szép napon, miközben Jomi a grox májakat, -veséket és -szíveket válogatta, a száj az agyában tisztán érthetően, simogatóan beszélni kezdett hozzá.
– Nyugodj meg! – csitítgatta. – Ne félj tőlem! Sok mindenre megtaníthatlak, amire szükséged lesz, hogy életben maradj, és kielégíthesd ifjonti vágyaid. Igen, hogy életben maradj, hiszen te más vagy, igaz?
Mi vagy te? – gondolta Jomi hevesen; még ebben a váratlan helyzetben is volt elég önuralma, és nem szólalt meg fennhangon, nehogy egy másik munkás kihallgassa. Vajon férfihang volt ez a behízelgő suttogás, vagy női? Talán egyik sem...
– Mi vagy te, hang?
– A választ csak akkor értheted meg, ha előbb tanulsz. Sokat tanulsz. Mondd csak: milyen a világotok alakja?
– Az alakja? Hát... mindenféle. Hol sima, hol sziklás. Hol magas, hol...
– Messziről nézve, Jomi, olyan messziről, hogy a hegyek és a völgyek egybemosódnak. Mintha egy madár nézné, de olyan magasról, amilyen magasra eleven madár még sohasem repült.
– Gondolom... lapos?
– Ó, nem... Figyelj, Jomi, a világotok gömb alakú, mint egy szemgolyó. A világotok egy nagy hold, egy óriási gázbolygó kísérője, amely egy még nagyobb szemgolyó. A kék napotok a legnagyobb szemgolyó a közelben.
– Hogy lehet az? A nap sokkal kisebb, mint az óriás.
– De forróbb, hmm? Sosem gondolkoztál el azon, hogy miért?
– Dehogynem.
– És jobbnak láttad nem megkérdezni, hmm? Okos, Jomi, nagyon okos! – Hogy becézgette őt ez a hang! – Tőlem bármit megkérdezhetsz, nem kell félned. A napotok olyan hatalmas, hogy a saját súlyától ég. Egy csillag; és olyan messze van, hogy akkorának tűnik, mint a hüvelykujjad körme, ha eltartod magadtól. Én is messze vagyok tőled, drága Jomim. – A hang mintha sóhajtott volna. – Ami azt illeti, sokkal messzebb, mint a csillagotok.
Jomi tovább válogatta a tálcákba a csúszós, bűzlő belsőségeket.
– Nem lehet csillag. A csillaglámpások aprók és hidegek.
– Ó, ártatlan ifjúság! A csillagok nem lámpások. Haladjunk lépésről lépésre, jó? A holdatok, a napotok, a gázóriás és a csillagok mind gömbölyded alakúak.
– Gömbölyded? – Micsoda szavakat ismer ez a hang; az urpoli nagyurak beszélhetnek így!
– Kör alakúak. Gondolj erősen egy körre, amely a határtalan űrben lebeg!
– Inkább nem! – A kör a kerékre emlékeztette, a borzalmas tabukerékre. Senkinek nem szabad kereket készíteni és használni, a hóhérkereket kivéve, különben a boszorkányok diadalt ülnek, és meghódítják a világot.
– Csillapodj, édes kisfiam! A kerék a tudás kezdete. Ha a körre összpontosítasz, elmondom neked, hogy miért. Ez segíteni fog... hogy fókuszba hozzalak.
– Fókuszba?
– Hogy lássalak téged, mint valami lencsén keresztül.
– Mi az a lencse?
– Ó, sokat kell tanulnod. Én leszek a te titkos tanítód.
Amikor Jomi később megmosakodott, Galandra Puschik megállt mellette. A kezét terebélyes csípőjére tette, és úgy falta a fiút a tekintetével, mintha ő lenne az aznapi vacsora; Jomi pedig, legnagyobb iszonyatára, hallotta a gondolatait...
Az asszonyság végig akarta simogatni húsos mancsával. Meg akarta gyúrni, akár a tésztát, aztán megsütni forró ölelésében, akár a kenyeret. Puschik gazda nemsokára üzleti útra megy, itt hagyja a tanyát. Akkor majd kiélvezi a fiút...
Jomi hallotta a gondolatokat. Mintha az a hang a fejében életre masszírozta volna agyának néhány idegszálát, mely mindeddig sorvadt rostköteg volt csupán; mintha mozgásra ingerelt volna egy-két sejtet az elméjében, melyek korábban téli álmukat aludták, most azonban kinyíltak, akárcsak tavasszal a bimbók.
Hallotta a gondolatokat. Tehát boszorkány volt.
– Nyugalom! – intette a hang. – Gondolj erősen a körre! Akkor meg tudlak találni. Akkor meg tudlak menteni, drága kis fiacskám!
Teltek a napok, és a hang beszélt Jominak a széles univerzum gyönyöreiről és szépségeiről, messze túl ezen a mezőgazdasági holdon, ahol csak robot, verejték és örökös félelem vár rá.
A sok öröm és dicsőség, amelyről a hang beszélt neki, valahogy emlékek emlékének, visszhangok visszhangjának tűnt. Mintha a mögöttük lappangó élmények megszámlálhatatlan évvel ezelőtt estek volna meg, és a hang már nem igazán értené a természetüket, mégis epedve vágyna rá, hogy továbbadja őket.
Az Emberi Hűség űrcirkáló kabinjában Torq Serpilian inkvizítor azon a paradoxonon töprengett, amely mostanában kezdte kísérteni. Beütötte a számkódot a diáriumán, és beszélni kezdett a mikrofonba.
– Már egy hete, hogy épen és egészségesen kiléptünk a hiperűrből, benedico ImPeratorem. Orbitális pályára álltunk a Delta Khomeini V. gázóriás körül.
A négyes osztatú kajütablakon túl a hatalmas, narancsvörös gömb, amely teljes egészében fortyogó hidrogénből és metánból állt, láthatatlan pórázon tartotta egyetlen, jókora holdját, amelynek csillogó felülete légkör jelenlétére utalt.
– Propositum: az elmúlt évezredek során halhatatlan Császárunk azért óvta az emberiséget a hiperűrből jövő mentális támadásoktól, hogy az emberi faj egy távoli napon olyan pszichikai erőt fejleszthessen ki, amellyel már képes lesz megvédeni magát...
Harci lobogók lengtek a plasztacél falakon, melyeken okkersárga árnyalatok keveredtek a száradt vér színével. Mindenfelé trófeákat állítottak ki: idegen lények kifakult koponyáit, hadizsákmány páncélokat. Mert ez a hajó a Legiones Astartes, az Űrgárda hajója volt.
Az idegen lények persze nem különösebben aggasztották Serpiliant. Végső soron még a legálnokabb idegenek is természetes élőlények voltak, ugyanannak az univerzumnak hús-vér szülöttei, mint az emberiség. Az idegen veszedelem semmiség volt a hiperűrben nyüzsgő iszonyú parazitákhoz képest. Serpilian szülővilágán egy bizonyos kellemetlen darázsfaj az emberek és állatok bőre alá telepítette horgas petéit. A hiperűri élősdiek az emberi elméket fertőzték meg a maguk petéivel. Ezekből a „petékből” aztán olyan entitások fejlődtek ki, amelyek irányításuk alá vonták a testet, fokozatosan elemésztették, és arra használták, hogy továbbterjesszék a bomlást. Más hiperűri szörnyek az emberek lelkét ragadták el, magukkal vonszolva az örök sötétségbe, hogy ott lassan felfalják. És voltak ezeknél sokkal hatalmasabb démoni entitások is.
A psziboszorkányok világítótoronyként ragyogtak a hipertérben. Magukhoz vonzották a parazitákat és démonokat, melyek egész világokat pusztítottak el, degenerált szörnyfajzatokká torzítva lakosságukat.
– Subpropositum: a vad, irányítatlan, tévelygő psziket az Inkvizíció felkutatja és megsemmisíti.
– Contrapropositin: Császárunk életben tartására mindennap friss, fiatal pszik százainak kell az életüket áldozniuk – méghozzá örömmel! –, hogy roppant, szenvedő lelkét táplálják.
Valóban, a növendék psziket nagy buzgalommal összegyűjtötték, és hajó rakományszámra küldték őket a Földre. Az igazán tehetségeseket, akiket ki lehetett képezni a Birodalom szolgálatára, lélekforrasztással a Császárhoz kötötték; ez a gyötrelmes szertartás az ő védelmüket szolgálta, de általában megvakulásukat eredményezte. A Serpilianhoz hasonló kivételes személyeknek engedélyezték, hogy saját mentális pajzsukkal védjék magukat. Így lettek a szabad pszik krémjéből inkvizítorok. Ám a Földre szállított fiatalok mindennap százszámra ajánlották fel önként az életüket az Istencsászár örökké éhes tudat-bendőjének, áldásos, buzgó önfeláldozással. Másutt pedig, szerte a galaxisban, a megrontott psziket boszorkányokként kivégezték.
– Paradoxus: amit nem tudunk learatni, azt kiirtjuk, mint a kártékony dudvát.
Ám akár aratunk, akár irtunk, az új termés jó része odavész; mindent megteszünk, hogy elpusztítsuk. Akkor viszont hogyan fejlesztheti ki az emberiség a jövőben azt a független erőt, amelyre oly nagy szüksége van?
Serpilian füves pázsitot képzelt maga elé, amit ismételten letaposnak, évezredeken át. Látta, ahogy a zsenge, zöld fűszálak felfelé törnek – és azonnal irgalmatlanul letiporják őket, nehogy a hiperűr rosszindulatú szörnyei lakmározzanak belőlük.
Fog-e enyhíteni valamit ezen a fullasztó nyomáson a Császár? Engedélyezi-e magának egy messzi-messzi napon a halált? És mi történik azután? Hirtelen szárba szökken a büszke, erős, zöldellő vetés, és szuperembereket terem?
És addig a csodálatos korszakig nincs más megoldás, csak a kegyetlen elnyomás?
– Ne engedd, hogy eretnekké legyek! – mormolta Serpilian. – Tilalmas.
Aztán meggondolta magát, és kitörölte ezt az utolsó bejegyzést.
Serpilian hosszú pályafutása során épp elég olyan helyzetet látott, amely igazolta szemében a Császár bölcsességét. Számos brutális akcióban vett részt; olykor ő maga kezdeményezte az elkerülhetetlen vérengzést. Legutóbb a Valhalla II.-n, melyet szörnyeteg igázak rohantak le a hiperűrből, hogy véres lázadást szítsanak a Birodalom ellen.
– Az univerzum – mondta a diáriumába – kegyetlen, vad, és nem ismer irgalmat.
Csatatér. A legsötétebb ellenség pedig a hiperűrben leselkedik, mint egy tigris, ami bármely pillanatban az embernyájra vetheti magát. Ha valaki a nyájból felhívja magára a tigris figyelmét, azt az egész nyáj megszenvedi... vagy ami még rosszabb, megszállottakká válnak, és obszcén módon gonosszá fajzanak.
Időnként maga Serpilian is kénytelen volt fenevadként cselekedni; tobzódó vérfürdőket irányított, egy zsarnok szolgálatában.
Serpilian nem volt különösebben büszke független gondolkodására. Inkább bánta, hogy időnként kétségek gyötrik. Mindenesetre ez a jellemvonása bizonyos fokú rugalmasságot és ötletességet eredményezett, s ezáltal jobban tudta szolgálni a Császár és az emberi faj ügyét.
Öltözete ugyanezt a független magatartást tükrözte. Hosszú, ezüstfehér prémszoknyát viselt, továbbá irizáló mellvértet, mely valami egzotikus óriásbogár páncéljára emlékeztetett; hozzá vérvörös palástot, merevített gallérral. Mindkét mutatóujján egy-egy ritka, jokaero gyártmányú digitális fegyvert hordott: egy miniatűr tűvetőt s egy parányi lézerpisztolyt. Emellett persze mindig volt nála néhány hagyományos lőfegyver is. A nyakában amulettek lógtak; járás közben démonűző dallamokat csilingeltek. Serpilian magas volt, karcsú, kreol bőrű. Fekete harcsabajsza rovarrágóra hasonlított. Jobb arcára az örök éber szem jegyét tetováltatta.
Serpilian már várta Hachard parancsnok érkezését, amikor a kabin ajtaja kinyílt. Mentális erejével az inkvizítor minden személy jelenlétét érzékelte a környezetében; meglehetősen széles volt a hatósugara. Ennek a képességnek egy szokatlan mellékhajtása lehetővé tette számára, hogy érzékelje a betolakodókat a hiperűrből. És ezért jött az Emberi Hűség a Delta Khomeini-rendszerbe. Serpilian nem sokkal a Valhalla II. elhagyása után egy édeskés, behízelgő hangról álmodott, amely nem volt sem férfié, sem nőé, és egy ragyogó, ifjú elmét igyekezett elcsábítani, valahol nagyon messze. Az az ifjú elme pedig... különleges volt, akárcsak az inkvizítoré fiatalkorában, ráadásul erősebbnek tűnt, sokkalta erősebbnek. Így hát Serpilian még a fényéveken és a hiperóceán mérhetetlen, folyton változó áramlatain keresztül is megérezte a... a vibrálást önnön lelke mélyén. Úgy fodrozta az ösztöneit, mintha a baljós végzet sötét szálai kötnék össze őt azzal az elmével meg a hátborzongató, csábos hanggal.
Serpilian kivetette a rúnacsontokat, a hajó navigátora pedig a Császár-Tarotot. Mindketten egy kék napot kaptak eredményül, a negyedik legfényesebbet a Khomeini-csillagképben...
– Orbitális pályán vagyunk az anyabolygó körül – jelentette Hachard tisztelettudóan; modorában csak árnyalatnyi nyoma volt a szemrehányásnak, amelynek aligha mert volna hangot adni. – Diplomatikusabbnak véltem azt a parancsot adni a kapitánynak, hogy ne a hold körül álljon pályára, amíg telekomon átadom üdvözletünket a kormányzónak.
Hachard állán borzalmas forradás fehérlett, mintha nemrég ütötték volna meg. Arctetoválása csupasz koponyát ábrázolt, meg egy fűrész élű kést, amint kettéhasítja. A fogait feketére festette, mintha csak azt akarná jelezni vele, hogy mosolya mindig sötét, sohasem gondtalan. Jobb térdvédőjét élénkvörös nemesi címer díszítette – egy stilizált sugárbárd –, hogy valahányszor térdet hajt az istentiszteleteken a Császár képmása előtt, mindig címerpajzsával illesse a földet, ahogy ájtatos hívőhöz illik.
Páncélkesztyűs keze a levendulaszín mellvértjén pompázó bíbor birodalmi sasra tévedt, mintha ezzel is rendíthetetlen hűségét akarná hangsúlyozni.
Serpilian tisztában volt azzal, hogy a Valhalla II.-n történt bevetés után a parancsnok szeretett volna visszatérni a Gyászhozók támaszpontjára, hogy hazaszállítsa halottaikat, és erősítést vegyen fel.
Még a Gyászhozó űrgárdistáknak sem volt könnyű feladat elfojtani az igázok szította zavargásokat. Súlyos veszteségeket szenvedtek. A Valhalla-küldetéssel talán inkább a nagy hírű Halálosztó-különítmények valamelyikét kellett volna megbízni, ám ezek egyike sem volt elérhető közelségben. Való igaz, a Birodalom erőforrásai kimerülni látszottak. Útban a Delta Khomeini felé megálltak üzemanyagot felvenni egy magas gravitációjú világon, és Serpilian a fedélzetre parancsolt két szakasz ogryn óriást, harci tartaléknak, továbbá egy magányos zömik gépészt, mivel a Gyászhozók a magister technicusukat is elvesztették a Valhalla II.-n. Meglehetősen bizonytalan elegy volt.
– Igen, ez okos ötlet volt, parancsnok – mondta az inkvizítor. – Az én üdvözletemet is átadta már?
Így hangsúlyozta személyes tekintélyét Serpilian, noha pillanatnyilag komoly kétségek gyötörték.
– Természetesen, inkvizítor uram. Vellacott kormányzó szükségesnek vélte megemlíteni, hogy ütőképes planetáris haderőt tart fegyverben idegen invázió esetére, és hogy a prédikátorok buzgón irtják a holdon a vad psziket.
– Mit gondol, illene a kormányzó tárgyalási stílusára a „független” jelző?
– Minden bizonnyal, de nem káros mértékben. Örömmel fogad minket, ha leszállunk vizsgálódásokat folytatni.
– Azt jól teszi.
– Egyébként úgy érzi, hogy mivel a holdon csak néhány paraszt tengődik, fölösleges lenne nagyszámú űrgárdistával leszállnunk, hiszen veszedelemnek semmi nyoma.
Serpilian felhorkant.
– A veszedelem fokát én határozom meg.
– A kormányzó célzott rá... rendkívül udvariasan, uram, ha érti, mire gondolok..., hogy méltóságunkon aluli lenne szegény parasztokra lövöldözni. Kíváncsi vagyok, sejti-e, hogy a létszámunk nem teljes. Talán az udvari asztropatája valahogy lehallgatta a miénket; bár ebben kételkedem. Gyanítom, hogy valamilyen bűnös oka van félteni a dinasztiáját.
– Talán mulasztások merültek föl a birodalmi adók folyósításánál?
– A Vellacottok ellenőrzik a leggazdagabb grox tenyésztő gazdaságokat ebben a segmentumban. A hús meg a többi termék nagy részét a Delta Khomeini II.-re szállítják. Ez egy sivár bányavilág, amely ritka fémeket termel a Birodalomnak. Nem lehetetlen, hogy titkos kereskedelmi egyezmények nyomára bukkanunk.
– Ez nem a mi dolgunk.
– Igyekeztem célozni erre, bár nem akartam kimondani.
– Ó, a jó űrgárdista-parancsnoknak sok mindenhez kell értenie, ugye?
– Köszönöm, inkvizítor uram.
Serpilian úgy érezte, fel kell tennie még egy kérdést.
– Milyen az emberek hangulata?
Mert a Gyászhozók a káplánjukat is elvesztették a Valhalla II. -n történt bevetésen.
Hachard habozott.
– Legyen őszinte. Nem fogok megsértődni.
– Az ogrynok... büdösek.
Serpilian megpróbálkozott némi humorral.
– Híresek róla. Ha a katona nem viseli el a testek szagát, akkor hogyan birkózik meg az égő hús bűzével a harcban?
– Az embereim becsülettel fognak harcolni a fél humánok mellett. De nincs nagy kedvük hozzá. Kénytelenek egy hajón utazni ezekkel a görényekkel. Feltételezem, inkvizítor uram. hogy azért ragaszkodott az ogrynok szolgálatba állításához, mivel fél humánok és meglehetősen ostobák, azaz nem pótolhatatlanok.
Serpilian arcán megrándult egy izom. Amire Hachard célzott, az veszedelmesen közel járt a tűrhetetlen pimaszsághoz – de hát maga Serpilian szólította fel a parancsnokot, hogy fogalmazzon kendőzetlenül! A sok bátor harcos elvesztése az előző bevetésen – bármennyire igazolható is – aprócska foltot jelentett az inkvizítor személyes hírnevén. Ha a szükség úgy hozta, az űrgárdisták önként feláldozták az életüket – ám semmiképpen sem voltak öngyilkos vademberek. Az, hogy „nem pótolhatatlan” fél humánokat fogadtak az elesettek helyébe, némiképp sértette a Gyászhozók büszkeségét, s ez már-már arra engedett következtetni, hogy Serpilian hibát követett el. Az ember nem fényesít sárral egy remekmívű kardot, és ha eltörik, nem fából farag másikat helyette.
Serpilian elmormolt egy kurta imát, és felkattintott egy tartótasakot az övében. Lassan, mélyen lélegzett, hogy felszínes transzállapotba kerüljön, aztán kivetette a rúnacsontokat egy polírozott, ébenfekete asztallapra. Ezek az ujjcsontok, melyekre bűverejű igéket véstek miniatűr jelekkel, hajdan egy renegát pszimágusé voltak, akit az Inkvizíció ötszáz éve végeztetett ki. Most arra szolgáltak, hogy élesítsék Serpilian mentális érzékszervét. Mint fókusztárgyak, új csatornákat nyitottak meg képességei előtt.
Ahogy koncentrált, a fekete felületen kirajzolódó fehér csontok mintája elmosódott, aztán ködös kép formálódott belőle, melyet rajta kívül más nem láthatott.
– Mit lát? – suttogta Hachard tisztelettudóan.
Serpilian agyán egy gondolat lebegett át, csábos sziréndal gyanánt. Volt már rá példa, hogy egy inkvizítor belebetegedett a szörnyű munkába, és elmenekült valami elveszett világra vagy egy primitív, idilli bolygóra.
De nem olyanra, mint ez a hold, az biztos! Az inkvizítor újra normális ritmusban lélegzett.
– Egy jóképű, serdülő fiú. Az arca nem elég tiszta. Egy kör alakú kaput látok megnyílni a hipertérben... és ami át akar jönni rajta, az maga a förtelem!
– Miféle fórtelem? Megint az igázok?
Okos kérdés volt. Az igázok néven ismert hiperűri szörnyek képesek voltak rá, hogy kapukat nyissanak a sebezhető pszik eleven testében, és kiáramoljanak rajta – azután pedig azt tették a világgal, amire a nevük utalt.
Serpilian a fejét rázta.
– A fiút már oltalmazó aura védi. Valahol a főváros közelében van, úgy száz kilométeres körzetben. Ha így folytatja, nagy erejű pszichikus vevőalany lesz belőle. Fokozatosan ki fog fejleszteni egyéb mentális képességeket is. Azt hiszem, hamarosan megszállottá válik. Hacsak el nem érjük előtte.
– Elfogjuk vagy elpusztítjuk?
– Félek a potenciális hatalmától. Idővel talán – és Serpilian ájtatosan tisztelgett – egy kicsit olyan lesz, mint maga a Császár. Egy egészen kicsit.
– De ugye nem egy második Hórusz? – Micsoda gyűlölet sütött a parancsnok hangjából, amikor kiejtette a megrontott, lázadó hadmester nevét, aki hosszú-hosszú idővel ezelőtt elárulta a Birodalmat, és foltot ejtett számos űrgárdista rend becsületén! – Amennyiben így áll a helyzet, talán célszerű lenne sterilizálni a hold szóban forgó kvadránsát... bár ebbe beleesne Urpol meg az űrkikötő, és sok grox tenyésztő gazdaság is. A Delta Khomeini II.-n éhínség fog kitörni... És a holdnak van orbitális védelme, továbbá hagyományos csapatai is. Harcolni fognak... Biztosan nincs túl nagy tapasztalatuk. Azt hiszem, képesek vagyunk rá. Talán az utolsó csepp vérünkkel...
– Imádkozzunk, hogy erre ne kerüljön sor, Hachard parancsnok, bár a buzgalma dicséretes.
– Mi lehet nagyszerűbb a hősi halálnál, ha az emberiség jövőjéért vívott harcban esünk el?
– Ha időben odaérünk, ezt a fiút a Császárunknak kell ajándékozni. Ítéljen fölötte az Ő isteni bölcsessége! Vegyük az irányt a hold felé, amint a jelenlegi pályánk lehetővé teszi!
Serpilian halk imát mormolt, hogy lelki szemével áthatolhasson a fátylon, mely csaknem teljesen eltakarta a fiút.
– Gondolj a körre! – fuvolázta a hang Jomi fejében. – Egyre nagyobb lesz, egyre nagyobb, ugye?
A fiú figyelte, ahogy egy grox húst szállító robotsikló útnak indul a Puschik gazdaságból. A hajtóművet meg a rakteret telemázolták misztikus rúnákkal, amik segítettek a levegőben tartani a járművet, és biztosították, hogy a robotagy gond nélkül visszataláljon a fővárosba. Nemrég festették újra őket. Ha a rúnák elhalványulnak, vagy lepattogzanak a karosszériáról, a sikló eltérhet az útiránytól, esetleg elromolhat a fagyasztóegysége.
A legyek felhőkben zümmögtek a két szán körül, melyeken magasra tornyozott gyíkbőrök, vérrel teli hordók és csontokkal megtömött zsákok várakoztak, hogy útnak indítsák őket a jóval közelebbi Groxgeltbe, ahol aztán majd durván megmunkált vérteket, kolbászt és enyvet készítenek belőlük. Csattogó ostorszíjak vágtak rendet a nyüzsgő rovartömegben, hogy mozgásra ösztökéljék az igáslovakat. A szántalpak panaszosan nyikorogtak a sima köveken, amelyeket az évszázadok során fényesre koptatott a teherszállításnak ez a primitív, helyi módja.
Nem, gondolta Jomi, a sikló csak akkor fog lerobbanni, ha a „karbantartók” elnéztek valamit. Ez a hússzállító jármű csak egy gép, fémből, huzalokból és kristályokból, melyet a Technológia Sötét Korából származó tudás alapján építettek.
A hang jóvoltából Jomi tudott a különféle történelmi korokról, amelyek elképzelhetetlenül hosszú ideig tartottak, elképzelhetetlenül hosszú időkkel ezelőtt. A mostani a hang szerint a „babonák” kora volt. Egy másik, régebbi korszak pedig a felvilágosodásé. Ezeket a letűnt időket manapság mégis sötétnek nevezik, és szinte mindent elfelejtettek velük kapcsolatban. A hang folyton ezt bizonygatta, ami kissé zavarta Jomit. Ne törje a csinos kis fejét azokon az álnok démonokon, akikről Farb tisztelendő prédikál! Kétségtelen, hogy léteznek ilyen lények, legalábbis egy bizonyos fokig. Ám az örömhöz vezető út a megvilágosodás útja. A hang tulajdonosa azt állította, hogy hosszú-hosszú idővel ezelőtt a „hiperűri” viharok csapdájába esett, és évezredeken át kénytelen volt különös régiókban kóborolni, míg végül megérezte egy fiatal pszi ébredő tehetségét, amely valahogy egy hullámhosszon volt vele.
– Nem vagy boszorkány, drága kisfiam – biztosította Jomit a hang. – Te pszi vagy – mondd utánam: „Én pszi vagyok, és felsőbbrendű elmém jogán kiérdemeltem az univerzum gyönyöreit.” És én, az egyetlen igaz barátod, majd megtanítalak rá, hogyan érd el ezeket a gyönyöröket. Mondogasd minél gyakrabban: „én vagyok a legkéivágyóbb pszi” – és közben el ne felejts erősen a körre gondolni!
A hang tulajdonosa el fog jönni Jomiért. Megmenti őt a hulladékvályútól. Megmenti a kövér Galandra Puschik fullasztó ölelésétől és a kerék iszonyatától.
– Neeeemsokáááá... – sustorogta a hang, akár a hűvös, esti szellő. – Gondolj mindig a körre! Képzeld azt, hogy egy kerék gurul feléd, de ettől a keréktől nem kell félned!
– Miért neveltek minket a keréktől való félelemre? – Jominak hirtelen eszébe jutott valami. – A szánjaink biztosan gyorsabbak lennének, ha... minden sarkukra egy kereket szerelnénk. A szán négy forgó keréken haladna!
– És akkor már szekér lenne a neve. Okos fiú vagy, Jomi. Szinte világítasz. – A hang hirtelen durcássá és nyafogóvá vált. – És itt jön a talmi fény, hogy felvidítson.
– Gretchi!
A lány karcsú tagjait csaknem teljesen eltakarta a zsákvászon ruha, de nem volt nehéz elképzelni, hogy milyen ruganyosak és simák lehetnek... két melle úgy fészkelt a szövet alatt, akár két galambfióka... mogyoróbarna haja göndör fürtökben bukott alá, elfedve a kecses nyakat... a széles karimájú szalmakalap árnyékot vetett kreol bőrű arcára... fürkész, kék szeme sokkal lágyabb árnyalatban fénylett, mint a kegyetlen nap; hogyan fakadhatott ilyen tökéletes szépség Galandra Puschik ágyékából? Gretchi kacéran forgatta rózsaszín napernyőjét.
Jomi azon kapta magát, hogy tátott szájjal bámulja.
– Min gondolkodsz, Jomi Jabal? – kérdezte a lány, mintha provokálni akarná, hogy naivan hízelegjen neki... vagy esetleg közönségesen, amúgy paraszt módra, hátha az izgatóbb.
Jomi nagyot nyelt. Kibökte az igazat.
– A tudományon...
Gretchi lebiggyesztette az ajkát.
– Talán azon, hogyan kell sóhajtozni egy lány után? Hamarosan finom urak fognak sóvárogni utánam Urpolban, hidd el!
Mi lenne, ha elmondaná neki a titkát? Gretchi biztosan nem árulná el, igaz?
– Gretchi, ha lehetőséged lenne, hogy elmenj valahová, még Urpolnál is messzebbre...
– Urpolnál messzebbre? Mindennek Urpol a központja.
– ...akkor nekivágnál?
– Ugye nem valami koszos tanyára gondolsz a határvidéken? – A lány finnyásan felhúzta az orrát. – Ahol csak úgy hemzsegnek a mutik?
Jomi az égre mutatott.
– Nem, sokkal messzebbre. A csillagokba és más világokra.
Gretchi felnevetett, bár nem teljesen csúfondárosan. Lehet, hogy ez a jóképű fickó váratlan ötletekkel szolgál, hogy elszórakoztassa?
Mi lenne, gondolta Jomi, ha munkaidő után randevút beszélnék meg vele, és a fülébe súgnám a titkomat?
– Ne feledd a kegyetlen kereket, Jomi! – intette a hang.
– Ha eljössz értem, hang, magammal vihetem Gretchit is?
Csak nem egy halk, fojtott horkantást hallott a tudata mélyén?
Gretchi szipogni kezdett.
– Most úgy teszel, mintha nem törődnél velem? Megbántottalak? Egyáltalán, mit tudsz te az érzelmekről?
Jomi a lány mellének lágy domborulatát nézte; szerette volna megsimogatni. Ám a keze vértől és epétől volt mocskos, s eszébe jutott Gretchi anyja, aki túlfűtött képzeletében mohón magához ölelte őt, roppant markával felderítve és összemorzsolva fiatal testét; és a szeme sarkából észrevette, hogy Galandra Puschik villogó tekintettel figyeli őket az udvarház verandájáról. Bizonyára Gretchi is meglátta az anyját, mert sietve felszegte a fejét, és odébb sétált; közben úgy fintorgott, mintha valami alvilági bűzt érezne.
– Huh! – mondta magának Zhord, a tömzsi, szívós, rőt szakállú törpe, vagyis zömik. – Huh, micsoda bolygó: tiltják a kerék használatát! Bizony, furák és sokfélék a világok!
A zömik hátratolta ellenzős sapkáját, hogy megvakarja kopasz feje búbját, amelyre csúf forradást szerzett a Valhallán. A sérülés miatt muszáj volt leborotválni a haját, és úgy döntött, hogy megmarad kopasznak. Legalább kevesebb búvóhelye lesz a tetveknek!
Szeretett triciklijét, amely ikerágyúkkal volt felszerelve, kénytelen volt hátrahagyni a birodalmi csatahajó fegyverraktárában.
Zhord körülnézett a plasztacél dormitórium árnyas hodályában. A falakon parázsgömbökkel megvilágított birodalmi ikonok csillogtak az óriások durván megmunkált harci fétisei mellett; az utóbbiak egyikére tisztelettudó kezek friss kos beleket aggattak, a tegnapi leszállási lakoma maradékát. A padlót húscafatok, szőr és törött csontok borították. Az ogrynok mázsás léptei barnásszürke szőnyegre emlékeztető egyveleggé taposták ezt a mocskot, amelyben mindenféle férgek és rovarok nyüzsögtek, ha nem voltak maguk is széttiporva. A dormitórium már nem bűzlött; felülemelkedett a szagok régióján, és átkerült a szennynek egy magasabb rendű létsíkjára, mintha maga a levegő alakult volna át. A bűz általában nem zavarta Zhordot, most azonban orrszűrőt viselt.
– Huh!
„Mennydörgő” Aggrox, aki éppen egy reszelővel élesítgette sárga agyarait, abbahagyta foglalatosságát, és felnézett.
– Mi a kínod, vakarcs?
Aggrox, az ogryn őrmester tuskófejű volt – tételes univerzális sebészi kiegészítésű ogrn.. Így hát bizonyos fokig képes volt az összetettebb kommunikációs módozatokra – például a beszédre. És rá lehetett bízni a zsigerelő puskát is.
Zhord, aki takaros, zöld overallban és piros, tollbéléses pufajkában feszített, felsandított a zsákvászon tunikát és sodronyinget viselő emberhegyre. Az óriás szőrös testét elnagyolt tetoválások borították; vastag koponyájára néhány kitüntetést szegecseltek.
– Azt hiszem – mondta Zhord –, hogy a parasztok nem sokat mocorognak, ha kénytelenek gyalog vagy igáslovon járni.
– Van pár siklójuk – tiltakozott Mennydörgő.
– Hogyne, a friss húst muszáj minél gyorsabban az űrkikötőbe szállítani, onnan meg orbitális pályára, hogy vákuummal lefagyasszák. Az én nem annyira szerény véleményem szerint a kerekek betiltásával azért kicsit túllőttek a célon. Én szeretem a kerekeket. – Különösen harci triciklije kerekeit kedvelte. – Szerintem a galaxisnak ebben az eldugott zugában a kerék a Sötét Kor istentelen tudományát jelképezi...
Zhord, akárcsak az összes zömik, született technikustehetség volt. Kissé zavarba jött, amikor látta, hogy a birodalmi „technikusok” bűverejű rúnákkal védekeznek az üzemzavar ellen, és amulettekkel teleaggatott gépeik között ülve néha még imádkoznak is hozzájuk. Az ő fajtája bizonyos értelemben egyenes ági leszármazottja volt a tudomány ősi, homályos korának, mielőtt a hiperűrviharok elszigetelték volna a zömik bányavilágokat, melyek aztán önállóan fejlődtek tovább.
Ó, szent őseim! – gondolta. De hát mindenkinek megvan a maga vallása.
Ezek a gondolatok persze túl komplikáltak voltak. Még egy tuskófejű ogryn sem értette volna őket.
Az óriás kicsippentett a hónaljából egy hüvelyknyi nagyságú tervet, aztán tűnődve szétroppantotta a szürke parazitát a fogai között. Ekkor váratlanul üvöltés harsant.
Két ogryn harcos vicsorította egymásra az agyarait. Az egyik buzogányt, a másik csatabárdot ragadott, és vérszomjas indulattal vagdalni kezdték egymás sodronyingét. A többiek vadul bömböltek, fogadásokat kötöttek a párharc kimenetelére, és olyan rettenetes dübörgést csaptak roppant lábukkal, hogy a plasztacél dormitórium minden ízében recsegni kezdett.
Mennydörgő leszegte a fejét, és rohamra indult a barlangszerű hodályban. Előbb jobbra, majd balra öklelt acéllal páncélozott koponyájával. A verekedők ellenszegültek, és viszonozták az őrmester öklelését, bár annyira nem voltak tiszteletlenek, hogy bárdot vagy buzogányt emeljenek rá. Mennydörgő végül mindkettőt nyakon ragadta, és addig verdeste össze a fejüket – akár két tekegolyót –, míg a harcosok lecsillapodtak, és beszüntették az ellenállást.
– Ledögleni, mindenki! – Miután kiadta ezt az ékesszóló parancsot, Mennydörgő visszaballagott, kiköpött egy törött fogat, és elvigyorodott. – Rendet köll tartani, ugye.
Zhord levette a tenyerét a füléről, és ujjaival kifésült néhány tetvet a szakállából. Nem lett volna jobb, ha a Gyászhozók mellett szállásolják el, akik végül is tiszta vérű emberek? Kétségkívül kényelmesebb helye lenne, és nem kellene folyton attól rettegnie, hogy agyonnyomja egy részegen tántorgó óriás. Másrészt viszont Mennydörgőt kezdte amolyan barát-félének tekinteni, agyas vezérbikának a féktelen csordában. Zhord büszke volt arra, hogy mindig, minden környezetben megtalálta a helyét. Nem volt sok tapasztalata a birodalmi űrgárdistákkal kapcsolatban. Ahhoz túl kevés volt belőlük a galaxisban. Mindenesetre egy kicsit klikkszelleműnek tűntek. Nagyszerű fickók, ezt mondani is fölösleges, ám teljesen belevesznek rendjük hagyományaiba. Egy kóbor zömik, aki csak úgy-ahogy imádja az Istencsászárt, némiképp más szemszögből látja az univerzumot.
De akármilyen szögből nézte, a galaxis mindenképpen életveszélyes helynek látszott, ahol az ember egy percig sem érezheti biztonságban magát. Zhord lekanyarította válláról sorozatlövőjét, és gondosan megtisztította; arra viszont nem pocsékolta az időt, hogy imádkozzon hozzá.
– Torz csillagok alatt születtél, Jomi – sóhajtotta a hang. – Hajdan a hiperűr egyszerűen csak egy olyan zónának tűnt, ahol hajóink a fénysebességnél gyorsabban tudnak közlekedni. Ó, milyen ártatlanok voltunk mi akkor, minden tudományunk dacára! Naivak és jámborak, mint az áldozati bárányok, akárcsak te, drága kisfiam.
Jomi bizonytalanul fészkelődött. Az utóbbi időben a hang néha émelyítően mézesmázosan beszélt. Most hirtelen tónust váltott, mintha észrevette volna magát.
– És aztán szerte a galaxisban, melyet mi mit sem sejtve benépesítettünk, hozzád hasonló pszik kezdtek születni.
– Azt akarod mondani, hogy régebben nem voltak pszik?
– Ilyen sokan nem. Amikor a Káosz hatalmai és ragadozói észrevették ezeket a fénylő világítótornyokat, elözönlötték a valós univerzumot, hogy tönkretegyék és eltorzítsák a világokat.
– Ezeket a hatalmakat hívja Farb tisztelendő démonoknak?
– Úgy bizony!
– Akkor ebben a dologban igaza van! Te meg azt mondtad, hogy ne aggódjak a démonok miatt.
– Az édes, kicsi fejed... az erős, büszke elméd...
Jomi a félősen kuporgó Groxgeltet nézte az alacsony, cserjés hegyoldalról. A napnak ebben az órájában úgy tűnt, mintha a gázóriás déli sarka az elnöki rezidenciára és a birodalmi kultusz templomára nehezedne, s szétlapítaná, sárrá olvasztaná a két legnagyobb épületet, amelyet Jomi ismert. A szeme sajgott az éles, kék napsugaraktól. A fénytörés és az égen úszó felhőfodrok szűrőhatása miatt az az érzése támadt, hogy az ellenséges anyavilágról epebajos, méregzöld miazma csorog a városra. Hányingerrel küszködött.
Egy skrak húzott el fölötte rikoltva; apró gyíkokat keresett, amelyekre lecsaphat a levegőből. Jomi mozdulatlanul ült, s a kellemetlen madár végül máshol pottyantotta le apró bombáját, a savas ürülékcsomót.
– Ó. csinos kisfiam, vigyázz a bőrödre! – szólalt meg a hang, amely az ő szemével látott.
– A Káosz miatt van, hogy a napunk fekélyekkel és furunkulusokkal fertőzi meg az emberek bőrét? – kérdezte Jomi.
– Ó, nem. A napotok nagyon erős sugárzást bocsát ki az ibolyántúli tartományban. Te szerencsés vagy, mert ellenállsz neki. Ha majd elérlek, még szerencsésebb leszel.
– Honnan tudja Gretchi, hogy szalmakalapban és napernyővel kell járnia?
– Hiúság!
– Nincs valami különleges érzéke, amely megsúgja neki?
– Ha igen, szüksége van rá. Más tekintetben teljesen butának és üresfejűnek tűnik.
– Hogy mondhatsz ilyet? Ő olyan gyönyörű!
– És nemsokára áruba fogja bocsátani, amit te szépségnek hívsz. Dróton rángatott báb lesz belőle, egyszerű játékszer, amíg megöregszik és elfonnyad.
– A szépségnek muszáj valamit jelentenie – tiltakozott Jomi. – Én például tiszta bőrű vagyok, és pszi... Nincs ezek között valamilyen kapcsolat, hang?
Jomi mintha fojtott kuncogást hallott volna valahonnan messziről.
– Szóval azt az elméletet vallod, hogy a testben tükröződik a lélek, és viszont? – A választ maró irónia fűszerezte. – Ez gyakran igaz, bizonyos sötét értelemben. Amikor valaki áldozatul esik a Káosznak, a teste eltorzul és megváltozik... ha egyáltalán marad neki teste!
– Hogyan létezhetne test nélkül bárki?
– Talán egy szép napon megtudod, hogyan szakadhat el a lélek a halandó testtől. – Igazat beszél vajon a hang? És ha igen, hogy lehet ez az eksztázishoz vezető út, bármit is jelentsen az eksztázis fogalma? A hang remegve folytatta, mintha izgalomba jönne. – Én egyike voltam a legelső psziknek, még abban a korban, amikor az igazi tudomány meghátrált a viszály és az anarchia hullámai előtt... Ó, téboly, micsoda téboly... Egyedül maradtam. A hajónk elromlott... lefulladt a hiperűrben. Sötét eónokat vészeltem át azóta, és folyton hallottam a telepaták suttogását a valós univerzumból. Fültanúja voltam a civilizáció bukásának, majd komor, iszonyatos, tudatlan újjáéledésének... Nem tudtam elmenekülni. Nem találtam olyan vezérsugarat, mely elég fényes lett volna.
– Az eón az egy időszak, ugye? Meddig tart? – Jomi még mindig elég tájékozatlan volt az efféle dolgokban.
Egy darabig csend volt, aztán a hang bizonytalanul azt felelte:
– Az idő másképp viselkedik a hipertérben.
– A tested... a tested eltorzult? – kérdezte Jomi. Megint az a távoli kuncogás...
– A testem – ismételte a hang színtelenül. – A testem...
Nem mondott többet.
A gázóriásból üszkös fantomváladék csöpögött.
Serpilian imádkozott.
– In nomine Imperatoris... vezess minket az aranyfiúhoz, hogy tömlöcbe vethessük, elpusztíthassuk, vagy a Te kezedre adhassuk, óhajod szerint. Imperátor, vigyázd páncélunkat és pillantásunkat; add áldásodat lőfegyvereinkre, nehogy csütörtököt mondjanak! Szenteld föl és fényesítsd meg lézerpuskáink sugarát,jíat huchn tenebris...
És tisztítsd meg az én tekintetemet is, gondolta. Hadd hatoljak át a védelmező aurán, ami eltakarja a fiút; illess engem a hit izzó billogával, és égesd ki testemen a kétség fekélyeit!
A megtizedelt Gyászhozó-osztagok nehézkesen letérdeltek otrombának tűnő, fényezett, hadijelvényekkel ékes energiapáncéljukban; a barack zöld alapra sötét bibor sávokat marattak. Tekintetük a nyitott sisaklemez alól csillogva szegeződött az inkvizítorra, aki ez alkalomból az elesett káplán kabinjából kölcsönvett díszruhát viselte: zöld karinget bíbor köténnyel, a rend emblémáival díszítve. A hosszú, mályvaszínű stólára, amely Serpilian térdéig lógott, kínzókamrákban gyötrődő idegen lényeket hímeztek.
Amulettek és ikonok csörögtek-csilingeltek.
– Úgy döntöttem, hogy az ogryn harcosokat is megáldom – mormolta Serpilian a mellette térdelő Hachardnak. – Az ogrynok is emberek. Bizonyos értelemben. Az áldás hatalma nem azon múlik, aki kapja, hanem azon, aki adja. Van-e agya a lézer pisztolynak, parancsnok? Lelke, az igen! De gondolkodó agya? Márpedig az ogrynoknak van lelkük.
Ekkor, ebben a megszentelt pillanatban hozta meg a döntést, hogy felhígítja az űrgárdisták nemes óborát a barbár óriások erős sörével. Serpilian sejtette, mit gondolhat a parancsnok: „Nem, az én hajómon nincs lelkük. Az ember ad nekik pár vödör italt, és mindent tönkretesznek.” Vagy talán csak a saját bűntudata beszélt Serpilianhoz? Hogy ő, a túlélő viseli a káplán díszruháját, aki olyan bátran felvette a harcot az igázókkal?
Az összegyűlt Gyászhozók szeme ájtatos odaadással ragyogott. Mindez egyetlen fiú miatt... Serpilian ösztöne továbbra is azt súgta, hogy ez a küldetés rendkívül fontos. Bárcsak tisztábban látna! Az erős pszichikai zavarás eleve arra utalt, hogy az űrgárdisták nagy hatalmú ellenféllel állnak szemben, és sokat nyerhetnek a diadallal.
Azt suttogta Hachardnak:
– Az ogrynoknak és az űrgárdistáknak úgy kell harcolniuk a parancsnokságod alatt, mintha egyazon test két karja lennének. Az óriások nem pusztán faltörő kosok. Ha nem áldom meg őket, mindannyian kevesebbek leszünk.
Vajon a Gyászhozók halott káplánja is megáldotta volna a hűséges, konok ogrynokat? Hachard arcizma megrándult, de persze nem tett ellenvetést.
– Benedictio! – kiáltotta Serpilian harsányan. – Benedictiones! Triumphus! Legyen ennek a küldetésnek a Jelszava: a Császár mindenek fölött!
– A Császár mindenek fölött! – kiáltották kórusban a Gyászhozók.
Mikor Serpilian elhagyta a gyűléstermet, szilárdan megfogadta, hogy megkettőzi erőfeszítéseit, és meghatározza a ködlepellel védett fiú tartózkodási helyét. A rúnacsontok azonban továbbra is cserbenhagyták, mintha összeesküdtek volna a fiú elemésztésére törő hatalommal; mintha most, ötszáz év késéssel akarnának bosszút állni az Inkvizíción, amely annak idején leperzselte róluk a húst.
Rendben. Akkor hát lemond a segítségükről; pusztán mentális képességét fogja használni, minden segédeszköz nélkül. Meg kell próbálnia beleélni magát a fiú gondolatvilágába – hiszen sorsfonál köti össze a zsákmányával, nem igaz? Így fogja felkutatni.
Minden ismeretet kitöröl az agyából, amely a Birodalommal kapcsolatos. Megszabadul az Inkvizíció ősi bölcsességének terhétől, mely hosszú évezredek során gyülemlett föl, hála a borzalmas tapasztalatoknak, az állhatatos tisztaságnak, valamint – Serpilian esetében – a több évtizedes szolgálatnak.
Elképzeli, hogy egy mezőgazdasági holdon született. Újra átéli, ahogy az agyában bizarr virágszirmok bomlanak ki, amiről a többi parasztnak sejtelme sincs. Ezek a szirmok valójában ezoterikus, mentális radarernyők, a lassan kiegyenesedő porzók pedig az elme antennái – s mindegyik csúcsán édes virágpor illatozik, ínycsiklandó lakomaként az arra tévedő démonoknak és ragadozóknak.
Nem szabad azt kérdeznie magától: hol szökkent szárba ez a tünemény? Csak arra összpontosíthat, hogyan érzi most magát a zsenge virágszál.
Azonosítja a ritka növényt, amelyet le akar tépni, hogy a Császárnak ajándékozza. Utánozza a zsákmányt. Ezzel a módszerrel esetleg sikerül eloszlatnia a mentális ködöt. Ha elég erősen összpontosít, hogy beleélje magát a fiú helyzetébe, talán még az ifjú áldozatra telepedő rosszindulatú hatalom figyelmét is magára tudja vonni – mint amikor felforrósított álcázó testekkel térítik le pályájáról a hő érzékelő rakétát.
Előbb azonban...
Serpilian mélyen a gondolataiba merülve megállt egy folyosón, amelyet hatalmas bordák tagoltak, s falain fekete energiakábelek futottak izomkötegek gyanánt. Aztán lendületes léptekkel megindult az ogrynok dormitóriuma felé.
Nem törődött a bűzzel, nem is volt annyira szörnyű; ilyen szaga van a csatatéren haldokló harcosok kiforduló beleinek is, győzködte magát. Ügyet sem vetett a padlón hemzsegő férgekre; ezek itt leginkább parányi, ehető háziállatoknak számítottak.
– Benedico homines gigantes! – kiáltotta.
– Sorakozó, ogrynok! – bömbölte a tuskófejű őrmester, és vigyázzba vágta magát.
Mialatt Serpilian elhadarta az áldások és intések ilyenkor használatos litániáját, bűzlő gyülekezete csupán horkantásokkal és egy-két böfögéssel reagált. Könnyen meglehet azonban, hogy az ogrynok vallásos hite ezekben az undok zajokban jutott kifejezésre. A magányos zömik technikus, aki tisztelettudóan szorongatta a markában ellenzős sapkáját, együtt érző paprikajancsi-vigyorral meredt Serpilianra, mintha valami különös vonzalmat érezne az inkvizítorok iránt.
Az Emberi Hűség hajtóművei éles hangú nyüszítésbe kezdtek, a burkolat panaszosan felsírt. Az űrcirkáló végre belépett a hold légkörébe.
Serpilian egy utolsó, zengzetes Imperátor benedicattal befejezte szónoklatát, majd visszamenekült a kabinjába, és levetette a káplán díszruháját.
Bekapcsolta a képernyőt, melynek kovácsoltvas keretén élethű skorpiók váltakoztak stilizált halálfőkkel, és Urpol vibráló, egyre közeledő látképét bámulta. Az űrkikötő lapos, szürke ábrázatát himlőhelyek pettyezték: sugárnyelő vermek. A megfigyelőtornyok vastagon zselézett hajfürtökre emlékeztettek. A külvárosok szemölcsök, az utak cikcakkos ráncok voltak a táj petyhüdt, pergamen sárga bőrén. A folyók kéken lüktető visszereknek, a tavak vérhólyagoknak, a gazdaságok horzsolásoknak tűntek.
Serpilian letérdelt, és azt gondolta: Furcsa virág vagyok, amely valahol itt nő, ezen a vidéken. Nedvdús, rejtett porzóim fülek, melyek hallják a mentális szellők suttogását. Virágporom ellenállhatatlanul vonzza a parazitákat...
Egykoron ő is ilyen furcsa virág volt, nem igaz?
A fiatal Torq a Denebola V.-ön nevelkedett, Magnox bolyvárosának egyik egészséges, felső szintjén; ifjúkorában ide-oda hánykódott a tanulás utáni vágy és az érzéki gyönyörök között. Persze ez ugyanazon jellemvonás két arca volt: valójában mindig új élményekre szomjazott.
Ám, noha abból az ifjúból, aki folyton még őrültebb zenét, még erősebb borokat, még furcsább kábítószereket, még szilajabb lányokat, még embert próbálóbb veszélyeket hajszol, idővel költő, mesterbűnöző vagy másfajta deviáns zseni is válhat, mégis valószínűbb, hogy az efféle alkat néhány év alatt kiég, kitombolja magából a kamaszkor lázát, s megnyugszik a felnőtt világ kényelmében.
Ezzel szemben a tudás délibábját kergető ifjakból többnyire hasznos – néha egyenesen lángeszű – robot kulik lesznek.
Ha azonban a két hajlam egy személyben egyesül...
Torq apja az egyik magnoxi nemesi család udvarmestere volt; így természetesen a fiú, amint kinőtt a gyermekkorból, csatlakozott az egyik divatos, kiváltságos kamaszbandához. Ezek a gazdag suhancok a legújabb szabású csillámselyem öltönyökben hencegtek és kakaskodtak, fekete gatya pőcöt és groteszk ékszereket hordtak, s a tollas kalpagjukba szerelt hangszórókból krash zene dübörgött. Egyetlen pillanatra sem váltak meg gyilkos energia tőreiktől, és sosem haboztak a vibráló, perzselő pengét vetélytársaik gyomrába döfni.
Egy éjszaka, amikor Magnox alsó szintjein, a technikus negyedben portyáztak, Torq megérezte, hogy csapdát állítottak nekik. Villódzó, sokdimenziós térkép jelent meg az agyában, jelezvén a közelben minden emberi jelenlétet; ám hamar eltorzult, mintha légköri zörejek zavarnák, s finomhangolást igényelne...
Később megtanulta, miként különböztesse meg ezen a titokzatos, sokrétegű térképen a hiperűri behatolást jelző hátborzongató, mályvaszínű fényeket.
Egy titkos pszi gyülekezet ellen vezette a bandát. Ezeket a psziket már csak egy hajszál választotta el attól, hogy megszállják őket a démonok. Egy rivális banda védte őket, amely játékos, erotikus kultuszt épített köréjük.
Ha Torq bandája talál rá először a pszikre, talán minden másként alakul. Az unatkozó, elkényeztetett felső szinti ifjak befogadják a psziket, amolyan banda kedvencnek. Torq lesz a gyülekezet főpapja. Aztán a vakbuzgó boszorkányvadászok üldözése elől kénytelen az alsóvárosi csürhe közé menekülni...
Ám az események nem így alakultak. Ráadásul Torq sokat olvasott, és többet tudott a Birodalom rejtett felépítményéről, mint a többi bandatag. Azt hitte, tisztában van képességeivel, és ért a használatukhoz.
Bandája legyűrte a vetélytársakat, akik felváltva kényeztették és kínozták a psziket Torq a fogoly játékszerekkel jelentkezett az Ecclesiarchia hivatalában, hogy inkvizítornak ajánlkozzék; vadabbnál vadabb élményeket remélt, tudós mesterek okítása mellett.
Élményekben volt is része aztán, de korántsem élvezte mindet; és olykor iszonyú lelkifurdalás fogta el, amiért annak idején elárulta a saját fajtájából valókat. Igaz, szörnyű szükségszerűségtől hajtva cselekedett, melynek valódi természete egyre inkább kikristályosodott előtte a kiképzés évei alatt. A bűnbánat görcseire a vallásos áhítatban talált ellenszert. A hit volt kínjainak csillapítója, tetteinek igazolása. Torq továbbra is úgy öltözködött, mint egy ficsúr; egy ficsúr, akinek borzalmas kötelességei vannak. A feljebbvalói pedig elmosolyodtak – persze csak a maguk szikár, fanyar módján –, amikor látták, milyen túlzásokra sarkallja dicséretes buzgalma.
– Virág vagyok, virág – mormolta ütemesen, és lassanként transzba merült.
Torq kezdetben afféle orchidea volt. A fiú azonban, akit keresett, egy gyönyörű dudva, amely valami isten háta mögötti tanya trágyadombján szökkent szárba. Vajon egtalálja? Belső térképe egyenletes mályvaszínben úszott, amely nem volt hajlandó egyetlen könnyen körülírható pontba sűrűsödni. Ez a szín takarta el a virág friss, fiatal, üde szirmait.
Egy erődített palota jelent meg a kabinablakban, kissé ferdén, mert a cirkáló pályája nem zárt be tökéletes derékszöget a talajjal. Tornyok, tüskés kupolák, lézerütegek. Fallal körülvett kertek úsztak a képbe, közepükön kisebb kastélyokkal. Gyártelepek, vágóhidak. Aztán egy vasbeton síkság.
Az Emberi Hűség leszállt; a hajtóművek ismerős zúgása elült. Megdöndült a jelzőgong, kétszer egymás után, hogy figyelmeztessen a mesterséges gravitáció kikapcsolására. Ahogy a generátorok által gerjesztett energiamező helyét átvette a hold természetes vonzereje – amely legalább húsz százalékkal kisebb volt –, elnyújtott csikorgás visszhangzott végig a hajón. A cirkáló nagyot nyújtózkodott, és megropogtatta fáradt tagjait.
Ám az inkvizítor nem engedélyezhetett magának efféle lazaságot. A gravitáció változott, de küldetésének súlya nem.
– E-ez i-igazán nagy megtiszteltetés – dadogta Henrik Farb tisztelendő. – Soha életemben nem láttam még igazi űrgárdistát, parancsnokról nem is beszélve.
Miért is látott volna? A Birodalom világok millióit fogta át, az űrgárdisták pedig alig egy millióan voltak.
A barlangra emlékeztető templombelsőben pézsmaillatú tömjénfüst gomolygott, körülcirógatva az ikonokat, és lomhán kígyózó hieroglifákat írva a levegőbe, mintha valamilyen idegen faj őrült ábécéjét akarná betűzni. A verítékben úszó Farb úgy szívta be ezt a füstöt, akár a pánikba esett asztmás, aki inhalálással próbálja megelőzni a fuldokló görcsöt. A pislákoló gyertyák körül avas hüllőzsír enyhe bűze terjengett.
Ez az ember, aki feltehetőleg százakat tartott rettegésben, most majd szörnyethalt félelmében.
– Alázatod arra vall, hogy híven szolgálod a Császárt – mondta Hachard. – A félelmed úgyszintén. De most tisztán kell gondolkodnod.
Az inkvizítornak végre sikerült leszűkítenie az átkutatandó területet egy viszonylag kis régióra, Urpoltól északra. Azok a portyázó gépek, amelyek átvészelték a bevetést a Valhalla II.-n, dübörögve elindultak páncélozott hernyótalpukon, hogy sorra felkeressék e zóna városait. Amerre jártak, salakká morzsolták a primitív utakat; utasterükben űrgárdisták és ogrynok zsúfolódtak össze. Így esett, hogy Hachard parancsnok eljutott erre a Groxgelt nevű településre. Ha harcra kerülne a sor, a közelben akart lenni; esze ágában sem volt a cirkáló fedélzetén ücsörögni, a felderítők jelentéseire várva.
Hogyan nyugtathatná meg ezt a méltóságos prédikátort?
– Groxgelt. Ez összetett név – mondta könnyedén. – A gélt utótag a grox kereskedelemmel járó haszonra utal, vagy arra, hogy a gazdák kasztrálják ezeket a bestiákat?
Farb úgy meredt a parancsnokra, mintha olyan találós kérdést tettek volna föl neki, amin az élete múlhat. Lehetséges lenne, tűnődött Hachard, hogy a prédikátor nem érti, amit mondott? Pedig a hájas férfi romlatlanul beszélte a birodalmi gótot; ezen a holdon viszonylag tűrhető dialektust használtak.
– Felejtsd el, prédikátor! Azt mondd meg nekem, van-e olyan fiú ebben a közösségben, aki bármilyen tekintetben más, mint a többiek!
Farb pillantása a Gyászhozó kidudorodó ágyékvédőjére esett, amelyen egy bíborszínű kés rézrozsdás koponyát hasított ketté.
– Azt hiszem, a kasztrálásra – motyogta.
– Koncentrálj! – förmedt rá Hachard.
– Igen... igen... van itt egy fiú... soha nem volt vele gond... mindig eljár imádkozni a templomba... úgy hallottam, jó munkás... – Farb megnyalta a szája szélét. – Végig nézi a kerékbetöréseket is, bár mintha kicsit idegesítenék... Jabal cserzőmester fia. A fiú testén nincs semmiféle torzulás; éppen ez a furcsa. Olyan... tisztának néz ki. – A prédikátor kiköpött. – Az utóbbi hetekben... Szóval, úgy értesültem, mostanában sok időt tölt egyedül a vadonban.
– Honnan szerezted ezt az információt?
– A gazda felesége, akinek az alkalmazásában áll... Én, izé, gyengéd érzelmeket táplálok a hölgy iránt... De ezt csak így magunk között mondom, mint férfi a férfinak...
Hachard visszafogta magát, és nem vicsorított a prédikátorra az abszurd összehasonlítás hallatán.
– Részemről semmi törvénytelen nincs a dologban, uram... A hölgy... igen tekintélyes személyiség, ha érti, mire gondolok. Esetleg, ha a férjét összetaposná egy grox...
– Mi van a fiúval?
– Nos, Galandra Puschik rajta tartja a szemét, ahogy az egy jó gazdához illik. A fiú máshogy beszél. Nem olyan... vidékiesen. Néha fura szavakat használ, amiket Puschik asszonyság nem ért...
A Gyászhozó kifaggatta Jomi családját. A cserzőmester majd összecsinálta magát félelmében, Jabal asszony némileg jobban állta a sarat; a másik fiuk, Nagy Ven ellenben ostoba, nagydarab tahónak bizonyult. Amikor Hachard visszatért a portyázó géphez, mogorva pillantást vetett a tuskófejű ogrynra meg a zömikre, akik a jármű tetején üldögéltek.
A forgótornyos lézerágyúkkal felszerelt portyázó gép plasztacél páncélzatát és a hernyótalp védőborítását barackzöld és bíbor lila csíkok tarkázták. Szabálytalan mintázatukról nem terepszínű álcázás jutott az ember eszébe – sokkal inkább úgy látszott, mintha valamilyen mérgező penészgomba támadta volna meg a gépet. A városi őslakók egy része bámész csoportokba gyűlve nézte a masszív páncéloson ülő párost. A lánctalpakat hajtó csillagkereket eltakarta babonásan ámuló tekintetük elől a védőborítás.
A parancsnok némán dühöngött. Hogy az ő emberei elvegyüljenek ezek között a vakarózó, fingó, tompa agyú, izzadó parasztok között; hogy a kocsmai szóbeszédből próbáljanak kihámozni valami értelmeset... Az igázok fölött aratott drága diadal után – a feladat majdnem meghaladta a Gyászhozók képességeit – ez a mostani megbízatás már-már sértésnek tűnt, előre eltervezett büntetésnek, amiért oly sok bajtársat vesztettek, bármilyen dicsőséges harcban is.
Nem, intette magát Hachard, az efféle gondolatok eretnekséghez vezetnek. Bíznom kell az inkvizítor ösztöneiben.
A kövér prédikátor legalább felfogta, hogy milyen erőt jelentenek Hachard meg az emberei, s hogy milyen komoly veszedelem fenyegetheti az emberiséget, ha ezeket a harcosokat küldik bevetésre.
Hachard meglehetősen biztos volt abban, hogy azonosította a zsákmányt, amelyet kerestek, míg az inkvizítor képtelen volt meghatározni a fiú tartózkodási helyét. A parancsnok engedélyezett magának egy zord, feketefogas mosolyt; nem fensőség-tudatot érzett, hanem egyfajta komor elégtételt.
Visszatérése a piactérre heves hullámzást váltott ki a szájtáti, rettegő – és ostoba módon bűntudatos – tömegből. Ám a legtöbb pillantás visszatévedt a primitív öltözékű ogrynra meg a zömikre. Groxgelt polgárai láthatták, hogy a tagbaszakadt Gyászhozó, aki nem csukta le a sisaklemezét, tiszta vérű ember. Lehetséges, hogy ezek a fekélyekkel borított, ijedt parasztok félelmetesebbnek tartják a tuskófejűt egy csatapáncélos űrgárdistánál? Vagy csak egyszerűen úgy érzik, hogy a groteszk, főemlősszerű ogryn genetikailag közelebb áll hozzájuk?
Hachard belépett az utastér csapóajtaján a technikai személyzet meg a többi űrgárdista közé. A telekom recsegve kelt életre, ahogy páncélkesztyűs ujjai végigzongoráztak a rúna-díszes gombokon; a gép lelke hűségesen engedelmeskedett.
– Inkvizítor uram – jelentette –, gyanúsított azonosítva. A neve Jomi Jabal.
Mindjárt életbe lép a kijárási tilalom, de még nem jött haza. Feltételezhető tartózkodási helye egy gazdaság, Groxgelttől négy kilométerre északnyugatra...
Egyetlen fiú. És akik ellene vonulnak: portyázó gépek, lézerágyúk, csatapáncélos Gyászhozók, ogrynok.
Egyetlen fiú... és még micsoda?
– Húsz kilométerre járok magától, parancsnok. Úton vagyok. Vigyázzon, nehogy a portyázógépek motorzúgása elriassza a célpontunkat! Az utolsó négy kilométert gyalog tegyék meg.
– Értettem. – Hachard automatikusan átkapcsolt harci kódra, és utasította a többi portyázó gépet, hogy teljes sebességgel siessenek a Groxgelt határában kijelölt találkozóhelyre.
Most várnia kellett egy kicsit, úgyhogy kilépett a szabadba. A lenyugvó gázóriás úgy kukucskált a háztetők fölött, mint valami gigászi, kozmikus anyalény testetlen szemgolyója, amely lassan felhagy a világ szemlélésével, s nyomában leereszkedik az éjszaka palástja.
– Bárcsak velem lenne a triciklim! – jegyezte meg odaföntről a zömik társalkodó hangnemben. – A nagy harci gépek magukra vonják az ellenséges tüzet. A fürge kis triciklik kitérnek előle.
Hachardnak eszébe jutott a zömik neve. Zhord; igen, ez az.
– A portyázó gépek megvédik a hozzád hasonló kis fickókat – mondta hűvösen.
– Huh. Ebben itt nem bízom különösebben. Megrepedt a páncél. Forrasztani kéne.
– Állítólag te vagy a technikusunk. Fess rá még egy rúnát! Mondj valamilyen ráolvasást!
Zhord egy pillanatra elhúzta a száját; Hachardban lobot vetett a düh, éppen most, amikor tisztelettudó elmélkedéssel kellett volna készülnie a harcra.
– Nyomorult fél humán!
Zhord, veszélyt sejtve, sietve hadarni kezdett.
– Ne haragudjon, uram! Annyi munkám volt, és a szerszámok, ereszt a tömítés, felül szivárog, különösen leszálláskor, a szkafanderek meg igazán...
– Csend! Mindenesetre gyalog fogunk elindulni; és ez rád is vonatkozik, kis ember.
Zhord a parancsnok energiapáncéljára meredt, összehasonlításképpen rácsapott saját tollbéléses pufajkájára, és azt motyogta:
– Ó, szent őseim!
A tuskófejű őrmester röhögése valóban mennydörgésre emlékeztetett.
– Neeemsokááá... – csitította a hang Jomit. – Fogadd be a kört az elmédbe!
A hang megmondta neki, hol kell várakoznia: a legnagyobb grox karámnál. Jomi aggódva pillantott a lenyugvó gázóriásra. A tájat már az alkonyat utolsó sugarai aranyozták be. Hamarosan felrikolt a városban a kijárási tilalom kezdetét jelző kürtszó, s azután már egyetlen ember sem lesz a szabad ég alatt, rajta kívül. Megszegi a törvényt. És mit fog csinálni, ha a hang gazdája mégsem jön el? Bujkál virradatig? Amikor a környéken mutánsok kóborolnak? Mert ha a mutik nem is merészkednek be a város utcáira, kinn a vadonban biztosan nem fognak meglapulni a vackukon.
Hiszen ő is mutáns! Miért bántanák a mutánsok a maguk fajtáját? Ó, csakhogy a kitaszítottak biztosan éhesek. Jomi húsa édesen illatozhat számukra...
Az édes hús eszébe juttatta Gretchit. Ha semmi nem történik ma este, még mindig visszabotorkálhat a gazdasághoz. Fölmászik Gretchi emeleti ablakához, és bezörget, hogy engedje be. A lány biztosan értékelni fogja vakmerőségét, hogy éjnek idején kimerészkedik a szabadba, mert találkozni akar vele. És valószínűleg meg is jutalmazza érte. Szerette volna a kezébe fogni azokat a fehér galambokat, és felkutatni a rejtett, szőrös fészket, ahol...
– A kör! Arra gondolj! Különben elveszítem a fókuszt.
Gretchi kerekre nyíló szájára gondolt. Aztán egy másik testnyílásra, amint megnyílik előtte, egy puha gyűrűre, melynek pontos alakjáról és arányairól csak ködös fogalmai voltak.
– Felejtsd el azt a buta riherongyot! Értéktelen. Olyan kéjnimfákat mutatok majd neked, akikhez képest ő girhes és aszott. Buja kurtizánokat idézek föl neked az emlékeimből... iiigeeen! – Micsoda kétségbeesés, micsoda csalódottság csengett ebben a hangban!
Mutat...? És fölidéz? A hang azt ígérte, hogy beavatja Jomit a gyönyörökbe, nemcsak megmutatja neki azokat valami vastag üvegajtón keresztül.
– Ha nem érlek el, kerékbe fognak törni! – fenyegetőzött a hang.
A kerék... a fiú tudata hirtelen zökkenéssel visszatért a valóságba. Mi más az egész élete ezen az átkozott holdon, mint örökké tartó nyomorúság? Véres zsigerek, forróság, félelem, és Galandra Puschik buja vágyai, amelyeket egy szép napon úgyis kielégít majd, ha kell, erőnek erejével – az az undorító, fullasztó ölelés. Egyszer s mindenkorra maga mögött hagyja ezt a gyalázatot.
Ne gondolj Gretchire, míg a hang gazdája meg nem érkezik! Elűzte a lány képét az agyából. Kerék, kör; kör, kerék.
A gázóriás utolsó, aranyszínű sugaraiban a szarvas, pikkelyes, tépőfogas hüllők lomhán vonszolták magukat a karámjukban. Akkorák voltak, mint egy kisebb póniló. Karmuk csikorgott a köves talajon.
A termőterület lankás ívben lejtett a folyó felé. A körülárkolt rizsföldek egyhangúságát itt-ott hatalmas sziklák törték meg; némelyik a városi házaknál is nagyobb volt. A hang azt állította, hogy hosszú-hosszú idővel ezelőtt a gleccserek hordták ide őket.
Jomi beszívta a levegőt. Suttogást vélt hallani a szélben. Elméket érzékelt: fegyelmezett elméket, melyek szinte teljesen rejtve maradtak előtte, mint amikor spanyolfalat állítanak a szárított groxtrágyából rakott tűz elé. Ám a hőség akkor is átsugárzik a spanyolfalon.
Lehetséges, hogy boszorkányok lopakodnak a karám felé, akik jóval ravaszabbak nála, és a hang felkeltette a figyelmüket? Azok a boszorkányok, akiket a piactéren kerékbe törtek, nem látszottak különösebben agyafúrtnak. Persze az iszonyatos fájdalom megőrjítette őket: nem maradt más belőlük, csak fehéren izzó, sikoltozó idegszálak kusza kupaca. Eleve nem lehettek túl ravaszak, hiszen hagyták, hogy elfogják őket. Azokhoz a nyomorultakhoz képest Jomi valóságos lángész... remélhetőleg.
Talán az igazán agyafúrt boszorkányok megszöktek, és bandákba tömörültek valahol a határvidék mélyén, minden várostól és tanyától távol. Ezért telt hónapokba, amíg ideértek.
Jomi más elméket is érzékelt a közelben; tompák voltak, lomhák és vérszomjasak. Csak nem a groxok gondolatait hallja? Az képtelenség...
– Hang... – próbált kérdezősködni.
– Csitt, finom fiú! Koncentrálnom kell. Ó, milyen régóta már, hogy... Mindjárt átölellek. Próbáld magad elé képzelni a kört!
Nem hagyhatja cserben a hangot az utolsó pillanatban; ezzel önmaga előtt is kudarcot vallana. És nem szabad elijesztenie; nem fog beszélni azokról a különös, erős elmékről a karám közelében. Sem azokról, sem a többiről; a szilaj, vad gondolatokról. Engedelmesen elképzelte a kört, és erőltette a szemét az egyre fokozódó félhomályban.
Igen!
Egy foszforeszkáló ív tűnt fel pár száz méterrel előtte; bizonytalanul egyensúlyozott a köves talajon. Lassan nőni kezdett, de nem világított fényesebben. Sőt, ha lehet, még jobban elsötétedett, mintha nem akarná, hogy észrevegyék. A köríven belül áthatolhatatlan sötétség uralkodott, szurokfekete éjszaka.
Mivel a kapu viszonylag távol jelent meg a fiútól, és csak lassan öltött alakot, gyakorlatilag ki lehetett zárni azt a lehetőséget, hogy valamiféle hiperűri szörny – például egy igázó – keze van a dologban. Az efféle lények sokkal drasztikusabb módon lépnek be a valós világba.
Az is valószínűtlen, hogy az idegen eldák állnának a háttérben. Az eldák mesterei voltak a hipertérben nyitott kapuknak és más hasonló fogásoknak; nekik aligha volna szükségük olyan mentális fókuszra, amilyet a fiú igyekszik létrehozni. Mintha bármi is lenne ezen a holdon, ami érdekelhetné az eldákat!
Ez a kapu már-már kínlódva nyílt – ha ugyan lehetséges az ilyesmi. Szinte nyikorgott, mintha „sarokvasai” berozsdásodtak volna a hosszú évezredek során. Persze a hipertéri kapuknak nincsenek sarokvasaik; a párhuzam mindenesetre találó volt.
Az energiapáncélos Gyászhozók lassan megszállták a terepet a sziklák fedezékében. Egy szakasz ogryn otromba mozdulatokkal helyezkedett a sötétben.
– Ha most azonnal elkapjuk az ifjú pszit – puhatolózott Hachard –, talán megijesztjük azt a valamit, ami át akar jönni a kapun.
– Várnunk kell, míg a kapunyitó megjelenik. Nemcsak zsákmányra vadászunk, hanem tudásra is.
– Tudásra... – Csak nem borzongott meg a parancsnok? – A Sötét Korban – mormolta – az őseink öncélúan hajszolták a tudást...
Serpilian élesen rászólt:
– Hogy ml történt a Sötét Korban, azt csak a Császár tudja.
És hogy szerette volna tudni az inkvizítor is! Akkoriban virágkorát élte az istentelen tudomány. A birodalmi kutatóosztagok néha találtak különféle maradványokat: felbecsülhetetlen értékű, ősrégi gépeket és szerkezeteket. Az emberek hajdan úgy terjedtek el a galaxisban, akár az oktalan lemmingek; fogalmuk sem volt a hiperűrben leselkedő szörnyekről, mivel nem ismerték saját pszichikai potenciáljukat. Ártatlanok, ártatlanok! Kutyakölykök a démontanyán! A téboly és az anarchia hirtelen viharként tört rájuk, amíg ki nem emelkedett közülük az Istencsászár, hogy megváltsa és egyesítse őket, hogy összefogja az emberlakta világokat, hogy fogcsikorgató, gyilkos szigorral megzabolázza a szellemvilágban tomboló orkánt.
Itt ez a fiú, a jövő nagy kérdőjele. És itt van még... valami más is. Serpilian kinyújtotta mentális csápjait, ám látását mályvaszínű ködpára homályosította el.
A sötéten ásító kapun egy robot lépett át nehézkesen. Nagyobb volt Groxgelt bármelyik épületénél, s páncélzatán különös rudak és csövek meredeztek – Jomi feltételezte, hogy fegyverek.
– Itt vagyok, drága kisfiam! – lelkendezett a hang Jomi agyában. – Ne félj ettől a fémtesttől! Ez az a burok, amely az énem magvát védte, miközben egymagam lebegtem a hiperűrben, egy ronccsá lőtt mega hajóban, hosszú-hosszú évezredekig.
Végre ismét lábammal illethetem egy világ talaját! Végre reménykedhetem, hogy újra hús-vér testet szerzek magamnak. Ó, az édes, csábító hús, az éneklő érzékek, a drága idegszálak, amint hárfahúrként pengenék! Vajon milyen dalt játszottam rajtuk az ősidőkben? Neeemsokááá eszembe jut majd.
A robot tett egy óvatos lépést Jomi felé. Aztán, mintha tornáztatni akarná tagjait, melyek évezredek óta nem érezték az égitestek vonzerejét, körbelendítette a karját. Szikrázó energia táncolta körül acélujjait, s lángoló csóvát lövellt a karámban szorongó groxok fölé. A hüllők morogni-sziszegni kezdtek; karmukkal a földet kaparták, s némelyik leszegett fejjel nekirohant a kerítésnek.
Miféle hús-vér testet akar magának ennek a hatalmas gépnek a magva? Amint az acéltorony újabb lépést tett Jomi felé, a fiú izzadni kezdett. Lekuporodott a földre.
Serpilian megrázta az övén lógó erszényt, amelyben úgy zörögtek a rúnacsontok, akár egy dühös csörgőkígyó. Aztán bekapcsolta magán a személyes védőburkot. Palástja alatt finom energiaszálakból láthatatlan háló szövődött a teste köré, s mellvértje halványan izzani kezdett.
Most már ő is hallotta a hangot az elméjében, és beleborzongott, amikor rádöbbent, miféle árulásra készül az ősrégi hajótörött. Ellenőrzése alá akarja vonni a fiú agyát és testét, az eleven, emberi lelket kitaszítva a hiperűr szellemtengerébe.
Az inkvizítor a hatalmas, kékesszürke robotot nézte, és megpróbálta besorolni az általa ismert típusok közé, de mindhiába. A titánoknál zömökebb volt, az ízületei nem tűntek olyan hajlékonynak, és fejet sem viselt a nyakán, ahol a titánok teknősbékaszerű vezérlőkabinja van. Mindenesetre ugyanolyan veszedelmesnek látszott; ráadásul egy olyan tudatnak adott otthont, amelyik szó szerint évezredeket vészelt át.
Manapság azokat az űrgárdistákat, akiket nyomorékká csonkoltak a harcban, néha beszerelték egy csatagépezetbe, így jutalmazva bátorságukat. Előfordult az is, hogy ép testű, de kötekedő természetű űrgárdistákat ugyanerre ítéltek büntetésből – egy évre, tíz évre, vagy akár életfogytiglan. Bizonyos értelemben tehát jutalom és büntetés megegyezett. Serpilian azonban nem ismert olyan gépi rendszert a Császár roppant tömegű, mozdíthatatlan trónprotézisén kívül, amely képes lett volna arra, hogy korszakokon keresztül életben tartson valakit.
Miféle hús-vér maradványok lapulhatnak a roppant acélhegy mélyén? Talán csak a hajótörött feje és gerincoszlopa? Vagy még annyi sem, csupán a tápfolyadékban úszó, csupasz agyvelő? Vagy esetleg – lehetséges lenne? – csak maga a lélek, amelyet ősi, vérfagyasztó mágiával béklyóztak hozzá egy aprólékosan kimunkált talizmánhoz, odabent?
Ez a robot valóságos kincsesbánya...
Lakója el akar orozni egy emberi agyat, amelyben hatalmas mentális potenciál lappang, hogy kiegészítse vele saját pszichikai hatalmát...
Aki az irányítása alá tudja vonni ezt a fiút, az...
Serpilian elfojtotta magában az áruló becsvágy alig érzékelhető bizsergését. Lehet, hogy a múltból jött szörnyeteg közelsége megrontotta?
– Mindig így van ez – jegyezte meg Hachard komoran. – Maroknyi harcos száll szembe a leggyalázatosabb ellenfelekkel. Ám az Istencsászárnak hála, ezek a harcosok keményebbek a szupernóvák tüzében edzett gyémántnál! Engedélyt kérek – fordult Serpilianhoz –, hogy idehívjam a portyázó gépeket.
– Igen. Rendben. De csak tartaléknak. Nem szeretném, ha a robot teljesen megsemmisülne.
Hachard harci kódra kapcsolt, és gyors rádióüzenetet küldött a páncélos egységnek.
Amikor a két férfi kiegyenesedett a csillagos égbolt alatt, egy izgatott hang kottyantott közbe.
– Parancsnok urak! Parancsnok urak! – A zömik volt az, a tuskófejű ogryn társaságában. – Ez a robot egészen biztosan a Viszály Korának legelejéről való, parancsnok urak! Akkor pedig a kapu egy hajóroncsra nyílik a hiperűrben! Hol másutt rejtőzhetett volna a robot ennyi ideig? A roncsban vagyont érő relikviák lehetnek!
– Igen, kis ember – helyeselt Serpilian. – Azt hiszem, igazad van.
Ebben a pillanatban a távolban felharsant a kijárási tilalom kezdetét jelző kürtszó, akárha a csata kezdetére adna jelt.
– Parancsnok, tegye harcképtelenné a robotot! Lője szét a lábát.
Hachard utasításokat osztogatott a sisakmikrofonba. Szinte azonnal plazmacsóvák és lézersugarak hasítottak a mind sötétebb éjszakába. De egyik sem talált célba; lepattantak valamiféle energiapajzsról – vagy talán egy sebezhetetlenné tévő auráról. Hiszen a gépezetben szunnyadó elme erős volt, igaz? Eszelős, magányos évezredek álltak rendelkezésére, hogy kivizsgálja és csiszolgassa képességeit.
A robot beépített lézervetői és plazmaágyúi viszonozták a tüzet, az energiasugarak kiindulópontjait véve célba. Ugyanakkor zavaros szennyhullám porlott szét Serpilian tudatának védőgátjain. Az a lény a robotban a jelek szerint mentális síkon sem volt védtelen.
Talán a plasztacél gigász lakója valami mással is megosztja otthonát, amit nem igazán lehet embertársnak nevezni...
Serpilian gondoskodott arról, hogy a Gyászhozók pszi csuklyát viseljenek. Az első mentális támadás hatására két űrgárdista mégis kiugrott a fedezékből, és rohamra indult a robot felé. A páncéljuk azon nyomban felizzott, aztán lángra lobbant. A Hachard sisakrádiójába épített hangerőszűrő nem engedte át halálsikolyukat. Egy másik bátor harcos kihasználta az elterelő mozzanatot, és tízméteres szökkenésekkel megindult hátulról az acélhegy felé, kezében hő bombát szorongatva. Nyilván a robot lábánál akarta felrobbantani; tudta, hogy ez az életébe fog kerülni, de azzal is tisztában volt, hogy a gépóriás meginog tőle, esetleg el is esik.
Plazmafolyam örvénylette körül. Kurta, vakító villanás hasított az éjszakába, amint a bomba időnek előtte szabadjára engedte hőenergiáját, sárrá olvasztva az önfeláldozó támadót. Az űrgárdisták gyorsan észbe kaptak; most már összehangoltabban viszonozták a tüzet.
Serpilian hunyorogva nézte a villódzó, kaleidoszkópszerű jelenetet. Látta, hogy a robot megtorpant, bár nem mutatta különösebb jelét, hogy megsérült volna. A sugarak egyszerűen lepattantak róla, és belevesztek a sötétségbe.
Egy lapított tetejű, fenyegető domb dübörgött elő a sziklák közül. Aztán egy újabb.
– Portyázó gépek pozícióban – mondta Hachard. – Ha a lézerágyúk tüzét az egyik lábára összpontosítjuk, viszonylag hamar át tudjuk törni a védelmét.
– Mi van, ha a pajzs és az aura kitart? Akár ideiglenesen is? Az energia visszaverődés kiszámíthatatlan. A fiúból csak foszlányok maradnának. És ha a lézertűz valóban áthatol a védelmén, a robot felrobbanhat.
Hát nem érti Hachard, milyen értéket képvisel ez az ősidőkből fennmaradt ereklye? Lehet, hogy nem. Csak a jelent látja, és azt, hogy a robot veszélyezteti a Birodalmat.
Az összes jelenlevő közül, gondolta a zömik, egyedül én fogtam fel a helyzet jelentőségét... és talán Serpilian. De az inkvizítor aligha bízik bennem. Az sem kizárt, hogy megpróbál majd elnémítani.
Serpilian megint érezte, hogy az eretnek kísértés férge megpróbál befurakodni a lelkébe, és elmormolt egy imát.
– Fogadj kegyeidbe, Istencsászár! Tisztítsd meg szívemet!
– Engedélyt kérek, főnök! – szólította meg az ogryn őrmester a parancsnokot. – Az embereim... erősek. Megrohamozni a robotot? Felborítani?
Hachard felnevetett; és Serpiliannak eszébe jutott, hogy a szennyes zűrzavar talán különös hatást gyakorolt az ogrynok agyára. A félhumánokat, az űrgárdistákkal.ellentétben, csak saját vastag koponyájuk és primitív, erőszakos gondolatviláguk védte. Persze ez a zavarodottság csak legintelligensebb képviselőjükben, az őrmesterben fogalmazódott meg szavak formájában.
– Miért ne? – mondta a parancsnok. – Jól figyelj, őrmester, küldd át az összes ogrynt az északi oldalra! Igen, oda. A túloldalra. Aztán gyere vissza jelentést tenni! Amint űrgárdistáim beszüntetik a tüzet, az ogrynjaid rohamra indulnak. Értetted?
– Igenis, főnök!
Mennydörgő döngő léptekkel az embereihez sietett, és hosszasan üvöltözött velük.
– Nem tudná valamelyikük felkapni a fiút? – javasolta Zhord.
– Valószínűleg véletlenül letépnék a fejét – csattant fel Hachard.
– Izé... parancsnok úr?
– Mi az már megint, félhumán?
– Ezek az ogrynok... nem a biztos halálba rohannak?
– Nem szükségképpen – szólt közbe Serpilian. – A robot a tűzre tűzzel válaszolt. De az ogrynok rohama megzavarhatja. Én úgy értelmezem a dolgot, hogy ez volt a Parancsnok szándéka; álmomban sem jutna eszembe arra célozni, különösen ha egyszerű technikus lennék, hogy a parancsnoknak nem volt más választása, hiszen az ogrynok előbb-utóbb úgyis rohamra indulnának.
– Huh – mondta Zhord.
Mennydörgő visszatért, és vigyázzba vágta magát.
Jomi iszonyodva lapult a földre, miközben izzott és sercegett fölötte a levegő.
– Kénytelenek lesznek taktikát változtatni – magyarázta a hang. – Most majd szünetet tartanak... és azt hiszem, el tudom terelni a figyelmüket. Ha azt mondom, hogy Juss, akkor rohanj ide hozzám, amilyen gyorsan csak bírsz, és próbálj meg nem felegyenesedni! Befogadhatlak ebbe a testbe. Aztán visszalépek a kapun. Inkább a hiperűr, mint a halál, nem gondolod?
A gyilkos sugarak sziszegése kis híján meggyőzte Jomit. Kis hiján.
– Megmentelek téged, Jomi, megmentelek! Én jelentem neked a biztonságot...
A hang hipnotikus, bűverejű litániába kezdett. Örömöket ígért, gyönyöröket, Beteljesedést – mégis, mintha nem lett volna teljesen tisztában azzal, mi is áll szavai hátterében.
Csak nem megint azt a hagymázas kuncogást hallotta Jomi valahonnan a háttérből? Teste vonaglani kezdett, akár a dróton rángatott bábué. Ösztönösen felkapta a kezét, s egy eltévedt, alacsony lézersugár felszínesen súrolta a csuklóját. A fájdalom kiragadta az egyre parancsolóbb bűvigék közül – ismét rettentő félelem szállta meg.
– Férfi vagy, vagy nő? – zihálta.
– Már alig emlékszem.
– Hogy lehet az ilyesmit elfelejteni?
– Lényegtelenné vált... Ám egy kísértet folyton emlékeztet az eleven hús gyönyöreire! Egy kaján, rosszindulatú lidérc. Ó, Jomi, Jomííí, olyan sokat tudok, és annyira elszakadtam mindentől, amit ismerek. A szellemem test után sóvárog, amelyet végigcirógathat, és kedvére átformálhat... Gyere hamar, Jomííí, ha szólok...
A nyöszörgő hangot hallgatva Serpilian végérvényesen megbizonyosodott afelől, hogy a „lakó” évezredes háborúknak, világrengető eseményeknek volt cselekvésképtelen tanúja; tán még a Birodalom előtti történelem ködbe vesző folyamának is. Ó, mennyire vágyott az inkvizítor erre a tudásra!
Ugyanakkor gyanította, hogy az ősrégi hajótörött egyben megszállott is.
Megszállta a hiperűr egyik démona.
Szokatlan módja volt ez a megszállottságnak, mivel a hajótöröttnek a jelek szerint egyáltalán nem volt teste, a robot roppant fémtömegétől eltekintve. Csak a tudata maradt meg, valamiféle rejtélyes talizmánba zárva, melyet talán kristályostyából vagy más okkult anyagból készíthettek. Ez a talizmán igyekezett épségben megőrizni a fogoly elmét – viszonylag sikeresen, amint azt a hajótörés óta eltelt hosszú évezredek bizonyítják, ugyanakkor azonban tökéletlenül. A démon nem talált kézzelfogható, eleven anyagot, melyet eltorzíthatott és meggyalázhatott volna. Nem volt min rajtahagynia bélyegét. Tehetetlenül szunnyadt a bebörtönzött tudathoz láncolva, s rendszertelen időközönként felidézett emlékekkel és érzéki hallucinációkkal kínozta. Talán éppen a démon folyamatos ingerkedése akadályozta meg, hogy a hajótörött örökre elaludjon...
A hang a tudományt emlegette. Pedig nem az tartotta életben, hanem valami förtelmes erő. Conclusio: a tudománya csakis eretnekség lehet.
Serpilian nem vágyhat erre!
A hajótörött sötét terve – az átkozott, démoni sugallatra született terv – kudarcot vallott. Nem vehette át az irányítást Jomi teste fölött. Így hát elhatározta, hogy legalább magával viszi a fiút a száműzetésbe.
Hachard parancsára a Gyászhozók beszüntették a tüzet...
Abban a pillanatban, amikor az ogryn szakasz rohamra indult, a robot plazmacsóvát lövellt a grox karám felé, szénné égetve néhány hüllőt, ám ugyanakkor széles nyílást vágva a kerítésbe. Serpilian érezte a tomboló düh auráját, amelyet a robotban lapuló elme – talán démoni segítséggel? – az ingerlékeny állatokra bocsátott, hogy felszítsa vérszomjukat.
A groxok egymást marcangolva törtek ki a karambol, s figyelmük hamar a döngő léptekkel közeledő óriások felé fordult. A plazma- és lézertűz abbamaradt. Jomi imbolyogva felegyenesedett, és botladozva megindult a robot felé; a látványra Serpilian csalódottan felüvöltött.
– Kapd el azt a fiút a Császárnak, Mennydörgő! – kiáltotta Zhord, mintha ő lenne a parancsnok. – És ne szedd le a fejét, ha nem muszáj!
Több se kellett az ogrynnak. Mennydörgő Aggrox félrelökte a nehéz zsigerelő puskát, kivicsorította agyarait, és dübörögve loholni kezdett a távoli fiú felé. A mozgékony kis zömik a tuskófejű őrmester után eredt, és zihálva igyekezett lépést tartani vele.
– Huh! Huh! Huh!
Serpilian, saját biztonságával mit sem törődve, utánuk vetette magát. Vérvörös palástja teljes szélességében szétterülve lobogott mögötte; úgy festett, akár a bosszú angyala maga. A fiút meg kell állítani! A robot páncélzatán kinyílt egy keskeny csapóajtó, hogy beengedje tántorgó kedvencét.
Ekkor a megvadult groxok összecsaptak a rohamozó ogrynokkal. Az őrjöngő bestiák ugrottak, haraptak, ütöttek, karmoltak. Öklömnyi húsdarabokat téptek ki az ogrynokból, ők azonban nem is hederítettek az ilyen apróságokra. Roppant, csontos öklök zúzták be a grox koponyákat.
A robot azonban észrevette a fiú üldözőit. Egy kardáncsuklós nehézfegyver körbefordult, és valóságos áradatban okádta magából a robbanólövedékeket. Serpilian hasra vágta magát. Előtte az ogryn cölöplábai tettek még tíz-tizenkét hatalmas lépést, aztán az óriás döngve elzuhant. A zömik iszkolt el Serpilian mellett; sapkája leesett, vagy letépte egy lövedék. Aztán közvetlenül mellette felrobbant egy gránát, amit a robot a jobb karja alá szerelt csőből lőtt ki. A légnyomás felkapta a zömiket, és jó pár méterrel odébb hajította.
A kavicsos földön fekve Serpilian kinyújtotta jobb karját, s a mutatóujjára erősített jokaero tűvetőt a fiúra szegezte. Egyetlen találat, és lebénul. A távolság viszont elég nagy volt egy ilyen kicsi, könnyű lövedéknek. A célpont nem túl sebesen, de mozgott. Az inkvizítor beharapta az ajkát, és célba vette.
És ebben a pillanatban Jomi, aki alig húsz méterre járt a hívogató csapóajtótól, hirtelen megállt.
Jomi feje fölött tajtékot szórva csaptak össze az őrület és a fájdalom mentális hullámai. Az elesettek halálsikolya, a hüllőkkel verekedő ogrynok vadállati dühe, az energiasugarak és a robbanások iszonyata... mindez hirtelen összegződött. Valami éleset lobbant az agyában, mintha rejtett ajtók tárultak volna fel, melyek mögött pokoli tűzvész tombolt; fortyogva kavargott a kitörni készülő energia.
– Jomííí! Már majdnem elértél! Csak egy kicsit szaladj még, és ugorj ide belééém!
Jomi felnézett a fölé tornyosuló robotra, és a lelkében lángoló tűz fényében egyszerre már nem nagyjából emberi körvonalú acélhegynek látta, hanem...
Egy irdaüan, meztelen Galandra Puschiknak, aki kéjvágyón magasodott az éjszakai égboltra. Két lába két vaskos tuskó volt. A csapóajtó a titkos nyílása. Roppant teste, melyen vastag rétegben rengett a háj, reszketett a vágytól, hogy magához szoríthassa a fiút. Vaskos, izmos karja kinyúlt...
– Jomííí! Édes, egyetlen kisfiam, örömöm, mindenem, drágaságom...!
Most már újra a robot állt előtte. Ám az agyában világító fény nem aludt ki. Megváltozott a színe és a hullámhossza, s Jomi ámulva pillantott bele a szerteágazó jövő világába...
Egy Jémcsáp segítségével beugrott az acél anyaméhre emlékeztető fülkébe, ahol alig volt annyi hely, hogy felegyenesedjen. A csáp visszahúzódott, ő pedig elterült a padlón, ahogy a robot megfordult, s visszacsörtetett a kapuhoz, porszemként söpörve félre útjából az egymással verekedő brutális óriások és veszett groxok testét. Hasított talpú lába mély krátereket ütött a talajba.
A csapóajtó lassan bezárult, hogy örökre bebörtönözze.
Még nyitva volt, amikor Jomi az újra röpködni kezdő energiasugarak szikrázófényében megpillantott egy férfit, aki izzó mellvértet és vérvörös palástot viselt. Magas, szikár alak volt, fekete harcsabajusszal. Az arcára tágra nyílt szemet tetováltatott; eszeveszetten rohant, hogy utolérje a menekülő robotot.
Jomi hallotta a férfi ziháló gondolatait: „Hiába bénítanám meg, már késő... nem tudnám kirángatni onnan...! Legalább valahol megkapaszkodhatnék a robotban... Nem szabad nyomát vesztenem, különben minden hiába volt... Vele együtt jutok át a sötét alagúton, mint valami potyautas... Vajon lesz levegő a kapu túloldalán? Mi van, ha a roncsból már régen elszökött minden oxigén? És ha csak vákuum maradt benne, ha elgőzölög a vérem, ha a tüdőm kipukkad, mint a papírzacskó? A védőburok nem óv meg ettől...”
Az ajtó bezárult, Jomira teljes sötétség és csend borult. A test, amely hordozta, imbolygott és hánykolódott.
Aztán aprócska fények gyulladtak ki hunyorogva. A fiú rémülten lekuporodott a padlóra. Hogyan szökhetne meg ebből a fülkéből? Ilyen szűk kamrában akkor sem tudna megélni, ha a robot rendszeresen enni ad neki. Elképzelte, hogy a keskeny helyiségben térdig ér a bűzlő vizelet, amelyben ürülékdarabok úsznak...
– Isten hozott a birodalmamban – dorombolta a hang. Jomi most keserű gúnyt érzett benne. – Ami most már a te birodalmad is.
(„Meg az enyéééém...”) A hangot mintha rosszindulatú, csalódott ekhó kísérte volna; soha nem hallotta, vagy talán túlságosan is ismerős volt neki. („Kudarc, tökéletes kudarc... De legalább szereztem egy lédús testet...”)
Egy keskeny kukucskálóablak zárólemeze félresiklott. Jomi a vastag plasztkristályra szorította arcát, miközben a robot reflektorai körbepásztázták a kinti térséget. Hatalmas fémbarlangot látott, amelyből néhány acélfalú alagút nyílt az áthatolhatatlan sötétségbe. A lapokra osztott padlóról és a bordázott falakról különös gépezetek meredeztek. A teremben mindenfelé szerszámok és titokzatos ládák lebegtek, mint döglött halak a poshadt vizű pocsolyában.
– Van még egy olyan gép a fedélzeten, mint az enyém – folytatta a hang, mintha nem is hallotta volna azt a halk. fenyegető ekhót. – Évezredek óta kikapcsolva áll, mivel nem volt senki, akinek a tudatát befogadhatta volna... de végre működésbe hozhatom. A tudományom segítségével beleplántállak. Előbb persze bizonyos módosításokat kell eszközölnöm a testeden...
(„Szívderítő, élvezetes óra lesz...”) Jomi elhányta magát az iszonyattól.
– ...méghozzá minél hamarabb, mert nemsokára elhasználod az összes levegőt, amit a holdon magamba szívtam. Ha majd újra működőképes leszel, Játszhatunk egymással. Például bújócskát... Kénytelen leszel mindenben arra az okos kis fejedre hagyatkozni. Legalább lesz társaságom... Ó, a téboly, a téboly ! Talán a képzeletbeli társam is elhagy majd. Talán téged fog megkeresni...
Odakint, a roppant barlangban egy vérvörös palástot viselő alak lebegett az ablak elé. Jéggé dermedt karjával mintha át akarta volna ölelni az egész hajóbelsőt, amelyet a kapu túloldaláról, a reflektorfény kigyúlása előtt nem láthatott...
A lehetséges jövő látomása szertefoszlott.
Jomi még mindig a robot előtt állt.
– Démon, démon, álnok démon! – rikoltott rá. Kiköpött. Lázasan kutatott az emlékezetében valamilyen használható ráolvasás után, aztán eszébe jutottak Farb tisztelendő imái, és felüvöltött:
– Imperátor hominorum, nostra salvatio!
– Jomíííí! Ne árulj eeeel!
A fehéren izzó üstben fortyogó láva kicsordult. A belső kohók, melyek oly váratlanul tárultak fel Jomi előtt, szellemtüzet okádtak. Azt sem tudta, hogyan csinálja, de perzselő szökőkút módjára ontotta a nyers mentális energiát a hangra, amely elárulta volna. Ösztönös, rosszul fókuszált támadás volt, de hatásos.
– Nostra salvatio, hominorum Imperátor!
– Ááááááá! – visította a hang, és élesre köszörült szikeként hasított a fiú agyába, hogy elnyesse újonnan nyert psziképességeinek gyökerét, amely zsenge és kialakulatlan volt még.
Jomi hátrahőkölt, koponyájában szörnyű fájdalom tombolt; ám maradt még ereje, hogy újabb forró lánghullámot lövelljen a robot felé.
Mekkora hatalma volt a fiúnak, és – bár azt a félelem gerjesztette benne – milyen erős hite! Serpilian a fiú mentális vulkánkitörésének vakító visszfényében fürödve kinyújtotta mentális csápjait, és ő is részese lett Jomi látomásának a rájuk váró jövővariánsról.
Az inkvizítor úgy élte át a kapun való átkelést követő kínszenvedést, mintha színész lenne Jomi álmában. A szétpukkanó tüdők. Az irgalmatlan, gyilkos hideg... Egy pillanatra megtapasztalta a bezárt ifjú pszi végső kétségbeesését is. Aztán magához tért, a csatatér közepén fekve, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
Feltápászkodott, és hátraintett Hachardnak, forrón remélve, hogy a parancsnok észreveszi és helyesen értelmezi a kézmozdulatát. Aztán folytatta a nyaktörő száguldást a fiú felé, aki sakkban tartotta a robotot, akár a bivalyt sarokba szorító kígyó. Serpilian már nem babrálta a jokaero tűvetőt.
Oltalmazó aurát bocsátott maga köré, és vállon ragadta Jomit.
– A Császár nevében, jöjj velem, biztonságos helyre viszlek! Gyere gyorsan, Jomi Jabal!
Hachard megértette a jelzést. Amint Serpilian többé-kevésbé biztonságos távolba jutott a fiúval, és lebuktak egy szikla mögé, a portyázógépek tüzet nyitottak. A perzselő energiadárdák végtelen áradatban záporoztak a robotra. Az űrgárdista gyalogság sem maradt tétlen. A sebesült ogrynok szétszóródtak, magukra hagyva a megmaradt groxokat, melyek eddig lekötötték őket.
Ha az óriások nem kelnek birokra a megvadult hüllőkkel, azok már biztosan megtámadták volna a fiút vagy Serpiliant...
A robot ontotta magából a plazmacsóvákat és energiasugarakat. Egy portyázó gép felrobbant; forró plasztacél cseppek fröcsköltek szerteszét. Néhány űrgárdista elesett. A birodalmi támadók energiája lepergett a robot védőpajzsairól, szökőkútként lövellt az égre, és olyan fényesen világította meg a tájat, mintha nappal lenne. Ám a robot most már zavartnak látszott. Hátrált. Megmegbotlott. Talán a működését irányító elmét már kétségbeesés gyötörte. Talán megfertőzte Jomi látomása, és azt hitte magáról, hogy biztonságban visszatért a kapun túlra, noha a körülötte tomboló lidércnyomás nem ezt bizonyította. Talán kezdtek lemerülni a telepei.
Végre egy birodalmi energiasugár letépett róla egy fegyverszerelvényt. Egy másik átütötte a könnyebben sebezhető csapóajtót. A robot páncélzata itt-ott izzani és olvadozni kezdett. A súlyosan károsodott, roppant gépezet tovább tüzelt – de most már akadozva, véletlenszerűen –, és imbolyogva megindult a kapu felé. A portyázó gépek a hátára összpontosították a tüzet; úgy tűnt, mintha a menekülő acélhegyet fehéren izzó, vihar tépázta vitorlák hajtanák előre.
Amikor belépett a kapun, a robottest vakítóan felizzott. Irtózatos erejű robbanás rengette meg a fölperzselt tájat. A robot páncélzatának cseppfolyós darabjai dühös bumerángok, halálhozó kaszák gyanánt hasították a levegőt. Az ormótlan, darabjaira hulló test előrebukott, kifakult a valós világból, és eltűnt.
Serpilian kikapcsolta a testét oltalmazó védőburkot. A mocskos, verítéktől bűzlő Jomi a karjában zokogott.
– Javasolni fogom – ígérte Serpilian –, hogy a legmagasabb fokú kiképzésben részesülj. Inkvizítor lesz belőled, gyermekem!
A fiú sírt.
– Mi? Micsoda? Semmit nem hallok! Csak azt az iszonyú, borzalmas dübörgést!
– A hallásod visszatér majd! – kiáltotta Serpilian a fiú könnytől maszatos arcába. – Ha pedig nem, helyrehozzuk egy akusztikai amulettel! Egy szép napon ugyanúgy a Császárt fogod szolgálni, ahogyan én. Hosszú utat jártam be, hogy megtaláljalak!
Egy idő után Jomi rájött, hogy könnyebben boldogulnak, ha Serpiliannak nem a szavait, hanem a gondolatait hallgatja. Ez a palástos alak nagyon messziről jött, hogy megkeresse őt. Akárcsak a hang; akárcsak a robotba zárt elme – és az a démon...
Jomit elviszik erről a nyomorúságos holdról, nagyon messzire, magára a Földre. Futólag eszébe jutott Gretchi; de rájött, hogy a hangnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy az effajta vágyak idővel teljesen jelentéktelenné válnak...
Zhord nyögdécselve, tarkóját masszírozva visszasántikált oda, ahol az elesett tuskófejű hevert; de megfellebbezhetetlen tény volt, hogy Mennydörgő koponyája egyszerűen eltűnt, a rászegecselt kitüntetésekkel együtt. A törpe vigasztalóan megveregette a halott óriás vállát.
– Huh! – jegyezte meg.
Barackzöld energiapáncél tornyosult föléjük. Maga Hachard parancsnok állt az ogryn mellett.
– Láttam, amikor rohamra indult – recsegte Hachard külső hangszórója. – Úgy tudom, a többi félhumán életben maradt... legalábbis nagyjából... az őrmesterük azonban nem. A Gyászhozók... tisztelettel adóznak a bátorságának.
És az űrgárdista parancsnok nehézkesen tisztelgett.
És velem mi van? – gondolta Zhord. Ha kicsivel odébb lépek, csak cafatok maradtak volna belőlem. De nem szólt semmit. Mennydörgő halt meg, nem ő.
Hachard lehajolt, és a zömik segítségével páncélos karjába emelte az ogryn holttestét.
Ahogy Zhord az indigókék eget nézte, a csillagok vakon bámultak vissza rá. A kapu már jó ideje eltűnt, mégis mintha valami vibrálás rezgett volna az éjszakai levegőben, eltorzítva a csillagokat. Vagy csak a szemébe gyűlő nedvesség miatt látta így?
Gyilkosságok
A Xerxes csillag Xenophon bolygója...
A gombája védelmet nyújtott Rufus Olafson és Russ Erikson inkvizítoroknak a kék nap fájdalmat okozó sugarai ellen. A távolban fegyverek ropogtak. Az elmúlt néhány óra felfordulásában Rufus és Russ elszakadt egymástól, de itt, a fa tövében, újra összefutottak.
Vajon mi lehet az oka, hogy Erikson plazmapisztolyt szegez barátjára?
Olafson döbbenten meredt a fegyver keskeny orrlyukakra emlékeztető hűtőnyílásaira, a szent védelmező rúnákkal díszített csőhöz csatlakozó, összepréselt csigolyára hasonlító célkeresztre.
Ha megrémítette valami, nem a szuperforró plazma kilövésére alkalmas fegyver, nem is az általa képviselt rombolóerő volt, hanem inkább Russ testtartása.
– A Császár nevére, mit?...
Erikson úgy emelte homlokához a kezét, mintha csak a szemét akarná védeni a nap tűző sugaraitól. Ujjai végét, körmeit, akár egy őrjöngő eszelős, a bőrébe mélyesztette.
Egyetlen lefelé irányuló mozdulattal letépte az arcát – azt a jól ismert, puffadt arcot –, és felfedte az álca alatt rejtőző másik ábrázatot. A pszeudo húsból készült maszk petyhüdten himbálózott az ismeretlenné vált férfi kezében.
Habár... nem is volt ismeretlen.
– Brodski? Te vagy az?
Az Olafsonra bámuló arc egy másik inkvizítoré volt, azé, akit a barátjának vallott, akivel öt évvel korábban találkozott.
– Hol van Russ? Russ Erikson! Mi történt vele? Miért?...
Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Brodski végzett Eriksonnal, lehántotta az arcát, és maszkot készített belőle. De... Egyáltalán mit keres Brodski ezen a bolygón? Honnan jött, és hogyan?
Olafson úgy érezte, mintha hirtelen egy rémálom kellős közepébe csöppent volna. Lehet, hogy a könyörtelenül perzselő nap az oka mindennek? Talán a forróság túlhevítette a testét, és most csak hallucinál?
– Mutasd a tetoválásodat, Brodski!
Az azonosításra szolgáló tenyértetoválást akarta látni. Az inkvizítorok jelét, amelyet elektronikus eszközökkel vittek fel a bőrre; amelyet akaratlagosan meg lehetett jeleníteni és el lehetett tüntetni.
Brodski azonban nem mutatta meg a tetoválását, viszont feljebb emelte a plazmapisztolyt.
És elvigyorodott.
Az, amit Olafson utoljára látott, nem a fegyver csövéből kivágódó lövedék volt. A nap forró plazma vakítón, mindent elnyelőn robbant ki a pisztolyból, és párává változtatta Olafson szemét, arcát, egész fejét.
A fej nélküli hulla végigvágódott a földön. A vállak sűrű gőzcsíkokat eregettek A gyilkos félretette a fegyvert – a plazmapisztolyoknak kell bizonyos idő ahhoz hogy feltöltsék magukat –, és a tetem fejének helyére odahajította az Erikson-maszkot.
Ezután előhúzott egy Tarot-lapot a köpenye alól, és rátűzte Olafson egyik csizmájára. A Főpap kártyája volt; az alak üvöltő démonokkal körülvett trónuson ült, kezében pörölyt tartott. A kép az Ordo Malleust szimbolizálta, az Inkvizíción belüli szövetséget, a titokba ágyazott titkot.
A gyilkos újra homlokához emelte a kezét. Körmei ismét a húsába mélyedtek. Letépte magáról Brodski arcát, gombóccá gyűrte a maszkot, a szájába tömte, megrágta és lenyelte.
– Sorra gyilkolják az inkvlzítorokat... – közölte az Inkvizíció nagymestere az előtte álló, köntöst viselő emberrel.
A nagymester fekete férfi volt. A fejére húzott csuklya árnyékot vetett arca legnagyobb részére, de így is jól lehetett látni a szeme és a szája környékén a tarjajos, koncentrikus körökre emlékeztetően egymás mellett sorjázó ébenszínű sebhelyeket, amelyek eltakarták eredeti vonásait. Néhány heg egyik vége a gyöngyökkel díszített sötét ajkak közé kunkorodott – első ránézésre a szájból krém sűrűn kicsurranó nyálszálaknak tűntek –, néhány másik pedig a szemek felé kanyarodott. Szemei tükörlencsék voltak, olyan csillogó felületek, amelyekben az ember felfedezhette önmaga miniatürizált mását. A puritánnak tűnő, mégis jómódról árulkodó köntös alatt valószínűleg a testére erősített szervkiegészítők dudorodtak, tisztítóberendezések, esetleg a mirigyek működését serkentő gépek.
Kiborgizált szolgák – agymosott puhányemberek – cirkáltak a hosszúkás, óriási hordóra emlékeztető, boltíves mennyezetű fogadócsarnok fekete márványpadlóján. Haladtukban folyamatosan takarítottak, illatos tisztítószercsíkokat hagytak maguk után. A padlón olyan élesen látszott a mennyezet tükörképe, hogy az ember azt hihette, nem is márványból, hanem valami sötét folyadékból van, aminek felszínén valamilyen csoda folytán járni lehet, s hogy a fekete folyadéktó medre valójában egy óriási, ívelt falú csarnok.
A nagymester egy gyöngyház berakásos, ősréginek látszó íróasztal mögött ült, amelynek lapján ikonmonitorok világítottak.
– ...és a jelek szerint a gyilkosságokat inkvizítorok követték el!
Az Antarctica jégköpenye több mint három kilométer vastag volt. A jég alatt meghúzódó talajban jó egy kilométer mélyen helyezkedett el az Inkvizíció régi főhadiszállása.
Ha a bolygószennyezéstől megsűrűsödött égbolton lyuk támadt (az Antarcticán ez viszonylag gyakran megesett), és a felszín fölött éppen nem tombolt hóvihar, az űrből szemlélődő kíváncsinak még ekkor sem lehetett fogalma arról, mekkora a főhadiszállás – bármilyen nagyítólencsét is használt.
A jégmező bizonyos pontjain számos hatalmas, molekulárisan megkötött jégből létrehozott barokkos finomságú épület állt. A privilegizált űrbeli szemlélődő könnyen felfedezhette őket, ha másról nem, hát hosszú árnyékukról, amelyek sötét, különös rúnákra emlékeztetően rajzolódtak ki a piszkosfehér felszínen.
A bolygón található űrkikötőket körülvevő és védelmező épületek, tornyok és erődítmények voltak ezek...
A fehér pusztaság mélyén, a felbecsülhetetlen térfogatú, mesterségesen kialakított barlangokban és alagutakban, grottákban és csarnokokban labirintusszerűen bonyolult építményrendszerek, komplexumok és egész városok álltak, melyekben a kiszolgáló személyzet tagjai és a hivatalnoksereg lakott; a bolygó védelmezői és őrzői, a funkcionáriusok éltek és dolgoztak, meg persze a technikusok, a műszakiak és azok a fizikai munkások, akik szüntelenül folytatták a jég alatti világ bővítését.
Mert a főhadiszállás területét folyamatosan növelni kellett, úgy lefelé, mint oldalirányban. A terjeszkedés nem állhatott meg, mindig új veremrendszereket kellett kiépíteni, új boltíves alagutakat létrehozni. Mindenki úgy tartotta, szükség van erre a munkára, pedig számtalan olyan régi, senki által sem használt csarnok volt itt, amelynek mennyezete beomlott; senki sem tudta, hány olyan alagút létezett, amelyen időtlen idők óta nem haladt végig ember.
Megszámlálhatatlanul sok köbkilométer! Érdekes lett volna megvizsgálni, hogy az Inkvizíció hány közönséges tagja tudja, hol helyezkednek el a főhadiszálláson belül bizonyos démonológiai laboratóriumok. A hétköznapi inkvizítorok többsége talán azt sem gyanította, hogy vannak ilyen helyek. Ki tudhatta, hogy a legmagasabb tisztséget betöltők hol rejtegetik ereklyéiket? Egyáltalán: ki ismerhette ezeket a magas rangú inkvizitorokat? Vajon hány közönséges inkvizítor – akiknek mindegyike erős és nagy hatalmú férfi volt – tudott arról, hogy a titkos archívumokon kívül léteznek okkult levéltárak is?
Ki foghatná fel teljesen annak a gépezetnek a felépítését és működését, amely az Inkvizíció nevet kapta? Erre talán még maga a nagymester sem képes...
A nagymester szavait hallgató férfi arcának egyik felén zafírokkal kirakott sebhely húzódott. Egyik szeme helyén aranyfüsttel bevont lencse csillogott; egyik orrlyukából egy légző cső kígyózott oldalra, a másikkal virtuherba füstpamacsokat pöfékelt.
– Nemrég ellenem is megkíséreltek egy merényletet – vallotta be Baal Firenze. – Igen, magiszter, itt, a saját főhadiszállásunk szívében. Vagy legalábbis a központunk szervezetének egyik bélnyúlványában...
Helyénvaló volt a helyesbítés, hiszen a főhadiszállás szíve éppen ebben a csarnokban, a nagymester rezidenciájában volt. Egy kissé merész lett volna olyan kijelentést tenni, hogy a cselszövevény kusza indái már itt is virágot bontottak. Baal Firenze még véletlenül sem akarta megsérteni a magisztert, mert biztosra vette, az íróasztal valamelyik gyöngyház dísze alól forró plazmát vagy zápornyi mérgezett tűt lehet kilőni, és a fegyverek aktiválásához elég a nagymester egyetlen lábujjmozdulata.
A kis híján sikeres gyilkossági kísérletre az archívumokba vezető folyosók egyikén került sor...
Az archívumok a főhadiszállás csodálatos részei voltak. Ezekben őrizték az olyan feljegyzéseket, amelyekhez több ezer éve nem ért emberkéz; itt tartották azokat a hatalmas, rézveretes köteteket, amelyeknek nyűhetetlen perma pergamen lapjaira öröktintával rótták rá a fontosnál fontosabb információkat. A plasztacél polcok olyan magasra tornyosultak, hogy az alsó mellől látni sem lehetett a legfelsőt. Mindegyiken ezer kötetet tároltak, a galériákra hosszú, vége nincsnek tűnő kovácsoltvas létrákon lehetett feljutni.
Baal Firenzét az utóbbi időben fura, zavarba ejtő álmok gyötörték. Egzotikus, gyönyörű, de kifejezéstelen arcokat látott. Idegen fiziognómiák jelentek meg előtte. Elda arcok...
Nem tudta, mi okozhatja ezeket az álmokat; az olyan emlék volt, amit elvesztett. Úgy érezte, mindenképpen el kell látogatnia az archívumba; lába szinte magától vitte át a néhány opálgömbbel megvilágított helyiségbe, ahol a magányos simiai könyvtárszolgán kívül senki sem tartózkodott. A lény csoszogva járkált, csuklói a kőpadlót verdesték, de készen állt rá, hogy bárki kérésére felkapaszkodjon a megfelelő létrán, és kikeresse a kívánt kötetet. Elődei az évszázadok során, miközben parancsokra várva céltalanul sétálgattak a helyiségben, fényesre koptatták a padlót.
Lehet, hogy valamilyen fontos, az eldákra vonatkozó dokumentumot tárolnak ezeken a polcokon? Talán valami olyasmit őriznek itt, amit Firenze egykor ismert, amiről tudott?
Hogyan vehetné hasznát a könyvtárszolgának? Ha közli, hogy a kilencvenhetedik polcról kéri a tizenhetedik kötetet, a simiai megérti a parancsot, és máris ugrik, hogy teljesítse. Ám arról fogalma sincs, hogy milyen információkat tartalmaz a kért kötet. Ilyen bonyolult dolgot képtelen lenne felfogni.
Firenze elbizonytalanodott. Vajon miért éppen ez a két szám jutott az eszébe?
Ahogy kinyitotta a száját, hogy elmondja kívánságát, lézersugarak villantak a galéria legsötétebb árnyakba burkolózó tetején. Az ionizálódó levegő és por élénk zölden világított. A lövések eltalálták a könyveket, megolvasztották fedelükön a rézveretet, lángra lobbantották a perma pergament.
Firenze közben már oldalra vetette magát, és gurultában a lézerpisztolya után kapott. Felemelte a fegyvert, s a magasba célzott.
Kelepce? Itt, a főhadiszálláson?
Tüzet nyitott a galériára. A sugarak szétfröccsentették a megolvasztott vas cseppjeit.
Firenze arrébb gördült. A galériáról újabb lézersugarak érkeztek, megpattantak a kőpadlón, felgyújtották a könyveket.
A könyvtárszolga éles hangon visítozott, emiatt Firenze nem hallotta, hogy az életét elvenni kívánó orgyilkos melyik irányba mozdul tovább. Ismét tüzelt – ezúttal a könyvtárszolgára lőtt, hogy elhallgattassa.
Szinte megsüketítették a gyors egymásutánban következő robbanások. Forró levegő csapott az arcába. A polcokról lehullottak a könyvek, és szétnyílva a padlóra puffantak. A lapok úgy lebegtek, mintha óriási molylepkék szárnyai lennének.
Gránátok, elrejtett bombák robbantak – egy egész halomnyit eldughattak a helyiségben, és most mindet egyszerre aktiválták, őt azonban nem taszította félre a légnyomás; a bombák úgy működhettek, ahogy a krakk gránátok: erejük egy helyre koncentrálódott, nem szóródott szét a légtérben.
A polchegy megroppant.
Firenze felé árnyalakok közeledtek, rézveretes kötetek zúgtak keresztül a levegőn. Fojtó porfelhő keletkezett. A bányajáratokkal aláásott épületekhez hasonlóan az építmény teljes egészében megremegett, majd miután alkotórészei elszakadtak a falba erősített pántoktól, dőlni kezdett.
Az inkvizítor kétségbeesett igyekezettel oldalra vetődött, hogy kitérjen a lavinává változott fém- és könyvtömeg elől. Beugrott egy fali fülkébe. A hatalmas kötetek és a polcok egymás után, iszonyatos robajjal a padlóra zuhantak.
Üvöltő tűznyelvek csaptak fel, körbenyalták az összeomló galériát. A porfelhők között füstkígyók tekeregtek, lángok lobogtak. A levegőben pernye kavargott. Még a szilárd kőpadló is megremegett a rázúduló teher tonnányi ütései alatt.
Firenze közben az ajtó közelébe került. Éppen kilépett, amikor mögötte lángpokollá változott az archívum.
Már nem nézhette meg, milyen információkat tartalmaz a kilencvenhetedik polc tizenhetedik kötete. Az igazat megvallva nem volt biztos abban, hogy talált volna benne valami érdekeset. Azt viszont tudta, az orgyilkos élve megsül odabent – feltéve, hogy időközben nem zuhant le a magasból, nem zúzta halálra magát a kövön, vagy nem lapították szét a súlyos könyvek.
Felüvöltött egy sziréna. Firenze megfordult és futásnak eredt. A folyosó végén megmozdult a szektort lezáró masszív tűzkapu. A gépezet szerencsére ósdi volt, működése lassú. Nem törődve a ráhulló rozsdaesővel, átgurult a komótosan egyre lejjebb ereszkedő kapu alatt, melynek túloldalán biztonságban érezhette magát.
A fekete nagymester valószínűleg nem szerzett tudomást az aprócska tűzről, amely az egyik jelentéktelen szektorban ütött ki, az incidensnek azonban sokkal nagyobb jelentősége volt, mint a hír hallatán bárki gondolta volna.
– Azt hiszem, a merénylet kitervelői nem akarták, hogy sikerüljön a dolog – mondta Firenze.
Ki lehetett az, akinek elég mersze volt ahhoz, hogy éppen Baal Firenze ellen kövessen el merényletet? Az orgyilkos a jelek szerint megölte magát. Bölcsen tette, valószínűleg tudta, milyen kegyetlen vallatásnak vetnék alá, ha elfogják. Sajnos, már nem lehetett kifaggatni.
Vagy nem kifejezetten Firenzét akarták eltenni láb alól? Lehetséges lenne, hogy ebben a szigorúan őrzött, jégtakaró alá bújtatott labirintusban álnok csapdák várnak az inkvizítorokra?
– Kételyekkel tölt el az eset – mondta a nagymester. – És bizonyos értelemben véve téged is gyanússá tesz.
Ez igaz. Miért válhat valaki célponttá? Az ilyesmi nem ok nélkül való.
– Hogy érzed magad a legutóbbi megfiatalítás után, Baal Firenze? – tudakolta a nagymester olyan hangon, mintha azért kérette volna maga elé az inkvizítort, hogy erre a kérdésre választ kapjon.
Firenze megérintette az arcán végigfutó, ékkövekkel díszített sebhelyet.
– Arra sem emlékszem, ez hogy került az arcomra.
– Közvetlenül a sebészeinknek köszönheted, akik a második felfrissítést végezték. Azoknak, akik lencsével helyettesítették az újranövesztett szemedet.
– Ezt tudom, nagyuram.
– Amikor a műtét során belevágtak a húsodba, kiemelték a sebhelybe ültetett rubinokat, és zafírokat tettek a helyükbe. Ezzel is jelezni akarták, hogy új ember lettél.
A nagymester úgy beszélt Firenze megfiatalításáról, mintha csak a minap történt volna, nem pedig két esztendeje. De mit számít az idő, mit jelent két röpke esztendő? A Császár tízezer éve szenved. A fájdalom időtlen és örök.
Az idő Firenze számára egyszerre volt átok és áldás. Vajon áldás-e vagy átok, hogy úgy kell élnie, hogy sok olyan dologra nem emlékszik, ami a múltban valószínűleg megtörtént vele?
Abban a kegyben részesült, hogy miután esküt tett a hallgatásra, elmondták neki: egy évszázaddal korábban visszatért a Földre, mert le akart leplezni egy Jaq Draco nevezetű, eretnekké vált inkvizítort. Draco elrendelte az exterminatust egy Sztálindrómnak nevezett világon, ahonnan nem sokkal korábban kipurgálták a genorzókat. A felesleges exterminatus eredményeképpen Sztálindrómon minden élet megszűnt, a Birodalom örökre lemondhatott róla.
Mivel valahogyan maga Firenze is belekeveredett a katasztrófával záruló incidensbe, önként vállalta a Mélyigazságban történő kihallgatást. Agyának rétegeit egymás után lehántották, megvizsgálták és kiszárították, s megfosztották emlékeitől. A kihallgatás végére olyan lett, akár egy újszülött. Beszélni sem tudott, maga alá piszkított, és olyan ártatlan volt, mint a csecsemők. A legelemibb módon sem tudott gondoskodni magáról.
Ezt követően az Inkvizíció taníttatni, neveltetni kezdte. Ez tizenöt esztendőn át tartott. Mire végzett, hetvenéves is elmúlt már. Ezután megfiatalították elgyötört testét – a folyamat során elvesztette néhány, második gyermekkorával kapcsolatos emlékét. Majd kiképezték; újra inkvizítor lett belőle. Elkötelezetten, hűen és könyörtelenül szolgált, évtizedeken keresztül dolgozott, számtalan világot bejárt. Végül visszavonult, és a fiatal inkvizítorok kiképzésével foglalkozott. Ezután az Inkvizíció ismét azt kívánta tőle, hogy jelentkezzen egy újabb fiatalításra...
Firenzét ezután talonban tartották, úgy kezelték, mintha ő lenne a kulcs egy jövőben kinyitandó zárhoz.
– A jelek arra vallanak – mondta a nagymester halkan –, hogy a meggyilkolt inkvizítorok többsége munkája során kapcsolatba került az Örökkévalóság tervezettel...
– Amely a halhatatlan mutánsok felkutatására irányul.
– Pontosan. Amely ezeknek a deviáns elemeknek az elpusztítását fogja eredményezni. Ha ez sikerül, a Császárnak többé nem lesznek szánalmas, eretnek kis riválisai.
A nagymester felemelte a bal kezét, és energizált egy elektro tetoválást. A tenyerén egy démonfej körvonalai rajzolódtak ki.
Firenze hasonlóképpen megmutatta a tenyerét, és akaraterejével aktiválta a saját tetoválását. Az ő kezén is egy démonfej világított.
Ettől a pillanattól fogva Baal Firenze nem egyszerű inkvizítor, a másik férfi pedig nem a mindenségben őrjáratozó inkvizítorok nagymestere volt. Egyenrangú felekként néztek egymásra. Mindketten az Ordo Malleus tagjai voltak, a káoszdémonok esküdt ellenségei és üldözői.
Firenze beszívta a virtuherba füstjét, majd lassan kieresztette a levegőt.
– Ezeket a gyilkosságokat – mondta a nagymester – a jelek szerint a mi rendünk, az Ordo Malleus tagjai követték el.
Firenze habozott.
– Vagy olyanok, akik tudnak rendünk létezéséről, és a mi ruhánkba bújva öltek.
– Lehetséges...
– Vannak szkizmák az Ordón belül?
A nagymester vérfagyasztó hangot hallatva felvihogott.
Lehetséges volna, hogy ez az ember, az Inkvizíció nagymestere, ez a minden gyanú fölött álló férfi az Ordo Malleus titkos vezetője? Vagy talán valaki más lenne az Ordo Malleus nagymestere? Olyasvalaki, aki már gyanússá vált a hétköznapi inkvizítorok szemében, s aki az Inkvizíció moráljának aláaknázásán dolgozik?
Az ilyen gondolatok kínokat okoztak. Az ilyen gondolatokat a legalaposabban a Császár ellenségeinek elpusztításával lehetett elűzni. Baal Firenze legalábbis ezt a módszert alkalmazta. Talán éppen ez volt az oka annak, hogy visszavonulása előtt gyakran már túlzásba vitte a purgálást; sokszor úgy viselkedett, mintha ki akarná hangsúlyozni hűségét, mintha ellenpontozni szeretné, hogy valamikor a múltban nem hitt ilyen erősen...
– Ha hinni lehet a szóbeszédnek – mondta a nagymester –, a gyilkosságok idején bizonyos helyeken eldákat láttak. Harlekineket...
Egy hányingert keltő kép úszott keresztül Firenze elméjén. Egy férfit látott, aki pontosan úgy öltözködött és viselkedett, akár egy Harlekin-bohóc. Valahol. Valamikor. Bárhogy erőlködött, a mentális délibáb nem volt hajlandó tudata fókuszába kerülni.
– A jelentések szerint az eldák egy hatalmas orbitális telepet építenek a Sztálindróm körül...
– Sztálindróm! – kiáltotta Firenze. Az elpusztított világ...
Firenze meghökkent. Az exterminatust követően még a legalacsonyabb rendű életformák képviselői sem maradtak meg a Sztálindrómon. Annak a bolygónak még belélegezhető atmoszférája sem maradt. Miért építene valaki telepet éppen egy ilyen világ közelében? Az ok minden bizonnyal nem a kolonizáció.
Az idegen lények számára egy ilyen romvilágnak bizonyára szimbolikus jelentősége van. Talán egy elpusztított bolygó közelsége fokozza valamelyik förtelmes szertartásuk hatásait. Az eldák mindig is vonzódtak a kataklizmákhoz, a Sztálindróm pedig akár a balvégzet emblémája is lehetett volna.
– Bizonyára valamilyen istenkáromló rituáléra készülnek – mondta Firenze. A nagymester bólintott.
– Valami szent dologra, a saját megítélésük szerint.
– A Császáron kívül nincs más, aki szent lenne.
– Ez igaz. Az ő imádatán kívül minden más bálványozása hitellenes cselekedet.
– Talán – vélte Firenze – az inkvizítoraink legyilkolása nem más, mint rituális áldozat? Lehet, hogy az eldák ember szövetségesei követték el ezeket a szörnyűségeket?
A nagymester megmozgatta a kezét; a démonforma tetoválás mintha megmoccant volna.
– Lehetséges – felelte. – Slaanesh kísértete mindig itt ólálkodik...
Slaanesh, a kéj démona... Az Ordo Malleus gyanította, hogy az eldák eónokkal korábban bekövetkezett, világok tömegének pusztulását eredményező bukása valamilyen kapcsolatban van ezzel a káoszistennel. Azt, hogy ez a kapcsolat pontosan milyen természetű, a legalaposabb vizsgálatokkal sem sikerült kideríteni.
Egy világ elpusztulása (egy olyan bolygóé, amelyen valaha emberek éltek) bizonyára a Sztálindróm közelébe vonzza az idegen lényeket, hogy éppen itt hajtsák végre minden bizonnyal istenkáromló szertartásaikat...
A nagymester megnyalta gyöngyökkel díszített ajkait.
– Többet kell tudnunk az eldák és Slaanesh kapcsolatáról. – Az Ordo Malleus tagjain kívül nem létezett ember, aki ép ésszel kibírta volna, ha a tudomására jut egy ilyen természetű információ.
A nagymester eltüntette a tetoválását.
– Ha legalább a Birodalmunk képes lenne behatolni az eldák hiperdómjába! Ha legalább egyetlen részletét fel tudnánk térképezni ennek a hálónak! – Már olyan hangon beszélt, ahogy az Inkvizíció nagymesteréhez illik.
Firenze bólintott. Az eldák képtelenek voltak arra, hogy direkt módon átszeljék a hiperteret, hogy úgy haladjanak keresztül rajta, ahogy – hála a navigátoroknak és a Császár áldott iránysugarának, az Astronomicannak – az emberek. Viszont be tudtak lépni a hiperteret át- meg átszelő, immatériumból lévő bonyolult, labirintusszerű alagutakba.
Gyanítható volt, hogy a Sztálindróm körül keringő rejtélyes építmény belsejében nem ügyelnek olyan szigorúan a biztonsági rendszabályok betartására, mint máshol. Arra is számítani lehetett, hogy a megrendezendő fesztivál során még nagyobb lesz a lazaság.
– Menj át oda, Baal Firenze! – parancsolta a nagymester. – Vezess oda egy expedíciót! Létezésed harmadik fázisának legyen az a célja, hogy megszerzed az eldák titkos tudását.
Meg persze az, hogy kiderítse, milyen kapcsolat van az idegen lények és az inkvizítorok ellen elkövetett gyilkosságok között...
De mi van akkor, ha az eldák ügyködése pusztán álca, ha mindent a figyelem elterelés érdekében csinálnak?
Firenze álmaiban elda arcok kísértettek.
Lehet, hogy azért helyezték vissza az aktív inkvizítorok közé, hogy személyesen lebbentse fel a fátylat arról a titokról, amelynek még a Metaveritas sem tudott a közelébe férkőzni? A sztálindrómi utazás Firenze számára lehetővé tette önmaga felfedezését.
Ha egyszer ott lesz, szenvedést és kínt okozhat. Haldokló elda gyermekeket látott maga előtt.
A fekete nagymester még egyszer felvillantotta a démontetoválást.
– Reguláris űrgárdistákat vigyél magaddal, Firenze, ne a mi Szürke Lovagjainkat. Egyelőre semmi sem bizonyítja, hogy a Káosz erői léptek működésbe a bolygó környékén.
– És mi legyen akkor, ha beigazolódik, hogy démoni lények jelentek meg a Sztálindrom körül?
A nagymester széttárta a kezét.
– Az űrgárdisták agyát ki lehet mosni. Hipnózisban meg lehet fosztani őket az emlékeiktől.
Igen, ugyan úgy, ahogy valamilyen ismeretlen, titokzatos szervezet Firenze elméjéből is kiemelte az emlékeket. Olyan hatékonyan, hogy még a legradikálisabb agyhámozás során sem sikerült a nyomukra bukkanni.
Firenze álmaiban elda arcok kísértettek... A legtöbbször egy Harlekin elmosódott ábrázata jelent meg előtte; egy Harlekiné, aki inkább embernek tűnt, mint idegennek.
Elda gyermekek fognak elpusztulni; az önhitt idegen lények megismerik a bánat és a gyász ízét.
Az expedíció célja a Hiperháló titkainak kiderítése lesz. Ehhez tényleg nincs szükség a Szürke Lovagokra. Firenze gondolatban már nekilátott, hogy összeállítsa a szükséges eszközök, csapatok listáját.
Egy puhányember lebbent el mellette, tisztítószert fröcskölve magából. Egyetlen apró gondolattöredéket sem foghatott fel az inkvizítorok társalgásából. Firenze tisztában volt azzal, hogy a tudatlanság az emberi faj egyetlen gyengéje. Ha csak vérrel, könyörtelenséggel lehet megszerezni a tudást... Ám legyen!
A Phosphor csillag Orbal bolygója. Ion Dimitru inkvizítor plazmával robbantotta szét az utolsó kaput. A robbanás megrázta testét, a forróság megperzselte. Mögötte birodalmi gárdisták tolongtak; borotvált fejük tetején a Császár, védelmezőjük dühtől torz, tetovált arcmása díszelgett. Kezükben hosszú csövű lézerfegyvereket tartottak. A törmelékdarabokkal teleszórt folyosón hullák hevertek.
Vándor inkvizítor – Dimitru az ő nyomát követve utazott egyik világról a másikra – nem lehetett másutt, csakis ebben az utolsó bunkerben. A hajsza régóta tartott, az üldözött sehol sem állt meg hosszú időre. A „Vándor” nevet a mutáns választotta magának, aki inkvizítornak maszkírozva bukkantfel a Birodalomban.
Vándor inkvizítor! Ó, mennyi eretnekség, mennyi istenkáromlás rejlett e két szóban!
– Vándor! – bömbölte Dimitru. – Add meg magad!
A megsemmisítés előtti utolsó felszólításra mindig sort kellett keríteni...
Ahogy a füst szétoszlott, a bunker mélyén megmozdult egy alak. Dimitru lézerpisztolyt fogott a szabad kezébe.
A lövések, amelyek megfosztották Dimitrut az élettől, nem a bunker belsejéből érkeztek. A kiröppentett surikenkorongok a mennyezeti szellőzőnyílásból csapódtak ki. Lemetszették Dimitru haját, lehántották fejbőrét, átmetszették a koponyáját, és szeleteket hasítottak ki az agyából.
– Ostobák! – A hang fentről érkezett. – Az, aki idevezetett benneteket, nem igaz lelkű inkvizítor! Dimtru imposztor volt! Aki a Császárt imádja, annak a Vándort kell dicsőítenie!
Egy Tarot-lap lebegett le a mennyezet felől Dimitru hullája mellett ért a padlóra.
Ébredések
Teljes sötétség.
Mintha a létezés hosszú ideje véget ért volna. Mintha a galaxis valamennyi csillaga holt hamuvá és hideg pernyévé válva lebegett volna, céltalanul az ürességben. Mintha minden halott lett volna a végtelen feketeségben.
Mintha az egész univerzum megsemmisült volna.
Vagy... mintha még meg sem teremtődött volna. Mintha a kozmosz nem hallatta volna első kínlódó kiáltását, nem indult volna el gyötrelmekkel kövezett útján.
Teljes sötétség. Teljes csend.
De... Várjunk csak!
A sötétség, amihez hasonló csak az a feketeség lehet, amely az űr mélyén, napoktól és bolygóktól sok száz fényévnyire sodródó holdak szívében lévő barlangokat jellemzi, ez... mégsem abszolút! Halovány, erőtlen fény pislákol a közepén. Mintha egy elektro gyertya lobbanna lángra...
Ha valaki sokáig, mondjuk egy évig figyeli, a fotonok ernyedt görcsölésre emlékeztető mozgásának köszönhetően felfedezheti a sötétségben az iszonyatos, csövekkel és drótokkal körülvett halott arcot, a Semmi egyetlen vak tanújának ábrázatát.
Ha az a bizonyos valaki még egy esztendőt rászán a nézelődésre, kiveheti a hullát körbefogó hátborzongató trónus körvonalait, megláthatja a szellemárnynak tűnő formákat.
Ha a szemlélődő még egy évig figyel, olyan érzése támadhat, hogy valami csillogásfélét lát annak a valaminek a legszélén, ami egykoron egy szem volt. Az a fénylő petty valóban nedvességfolt, tényleg egy aprócska könnycsepp? Vagy talán csak az elektro gyertya fénye tükröződik vissza valamiről?
* * *
Váratlanul, és az üresség közepén félelmetesen, újabb csillagok fénylettek fel. Mindegyik egy vicsorgó, ocsmány és torz szörnyetegre szórta sugarait. A bestiák kémként lestek a semmi magányos vándorát, szüntelenül és fáradhatatlanul figyelték a vak és béna, mégis érző és érzékelő lényt.
Fellobbant néhány újabb elektro gyertya A sötétség után metszően éles volt a belőlük áradó világosság. A legelső csillaggyertya még fényesebb lett, sugarai rávetültek a Mindenek Császárát ábrázoló hatalmas méretű domborműre.
A domborműre, amelyen a Császár arcát, és az Ő isteni felségét életben tartó trónprotézis egy részletét örökítették meg. Nem aranyból, hanem fekete lakkbevonatú adamantiumból készült.
Az egyre erősödő fény leleplezte a titkot: a Császár képmása volt az, amely tanúként végignézte a körülötte folyó eseményeket; ennek a műalkotásnak a domborulatai tűntek szörnyeknek, amikor még sűrűbb volt köröttük a sötétség.
Ezek a domborulatok és a mélyedések, fülkék falát díszítő démonpofák. Az elektro gyertyák fénypászmái a fekete, üvegszerű obszidián falakon, az éjsötét mennyezeten rebegtek, mozgóvá, hullámzóvá változtatva a szűk folyosókon meg a belőlük nyíló helyiségekben felvésett rúnákat és szent idézeteket. A démonpofák, a rég nem használt ablakokat eltakaró, maszkokat formázó fed lapok némelyike elvigyorodott, a szellőzőnyílások előtt elhelyezett ábrázatok tátott szája nesztelenül beszívta és kieresztette a levegőt, amelyben fel lehetett fedezni a száz évvel korábban elégett füstölő rudak illatát.
Újabb fények gyúltak – indikátorok és kijelzők világítottak. Az apró pöttyök sugarai együttesen sem voltak elég erősek ahhoz, hogy világosságot teremtsenek; fényük csak arra volt jó, hogy még inkább kihangsúlyozza az obszidián- és ébenfekete felületek sötétségét.
Ám bármilyen keveset értek is ezek a fényforrások, bármilyen sűrű volt is még belsejében a sötétség, a Tormentum Malorum nevezetű hiperhajó lassanként feléledt.
Jaq Draco megmoccant a koporsó alakú sztázistartályban. A szerkezet időmérőjén az érték, amelyet annak idején száz évre állítottak be, most lenullázódott. A koporsó teteje felemelkedett, Draco pedig kénytelen volt visszatérni a sokszor fájdalmas életbe. Visszakapta öntudatát, aminek birtokában már oly sok szenvedésben volt része.
Vagyis... még nem tért egészen magához, de már megkezdődött nála az eszmélet visszanyerésének folyamata. A sztázis tartályban – amelyben normális esetben az élelmiszerkészlethez tartozó grox húst és spicai szarvasgombát tartották frissen – Jaq Draco megtapasztalta, milyen az, ha egyetlen pillanatnak száz éven át nincs vége.
Mert számára egy évszázadig tartott a tisztaságnak és a hűségnek egyetlen szent pillanata, a lelki makulátlanság és a Császár iránti elkötelezettség másodperce.
Végtagjai nem zsibbadtak el, nem váltak érzéketlenné, mégis úgy érezte, hogy teste nem más, mint egy hasznavehetetlen húsdarab. Hitványnak érezte magát, meg obszcénnek is; teste mintha olyan horgony lett volna, amely örökre ehhez a világhoz rögzíti a lelkét. Azt a lelket, amely megtisztult a sztázis tartályban töltött idő során, az önként vállalt fogságban, amely száz évig, az ő számára azonban egyetlen pillanatig tartott csupán.
Kiszállt a koporsóforma tartályból, megigazította magán fekete, csuklyás köpenyét, és a Császár képmása előtt térdre ereszkedve imádkozni kezdett.
De miért fohászkodott?
Hiszen már olyan tiszta volt, akár a százszor desztillált víz. Teste és lelke mintha a tisztaság eleven tartálya lett volna.
A kétkedés azonban örök ellensége minden gondolkodó lénynek. Talán már túlzás az ilyen mértékű tisztaság, a végletek pedig mindig gyengévé teszik az embert, állandóan hibázásra kényszerítik. Aki túlságosan tiszta, az hajlamos lehet arra. hogy éppen a tisztaság ellen kövessen el valamilyen bűnt...
– Segíts nekem, ó, Emberiség Atyja – könyörgött Jaq Draco –, segíts, hogy elviseljem az életet. Segíts, hogy újra létezni bírjak ebben a húsbörtönben!
A Császár számára ez lehetetlen volt, az ő eleven holttestét a trónprotézis, egy olyan gépezet tartotta életben, amely bármelyik sztázis tartálynál iszonyatosabb volt. Ő átérezte az emberi faj valamennyi egyedének szenvedéseit, és viszonzásképpen törhetetlen akaratával megtartotta a világban a gyötrelmet, a kínt, hogy az emberiség megedződjön a megpróbáltatások során, és erőssé, keménnyé válva nézhessen szembe a Káosz borzalmaival.
– És vezérelj engem, istenem...
Vezérelni? Miért? Miben? Hová? A hiperhajó fedélzetén jeges volt a levegő, ám Jaq Draco mégsem emiatt rázkódott össze.
Az okkult tudat és az eltorzult idő fénylő ösvényét követve ő és három társa eljutott a Császár színe elé. Vajon az Isten szentesítette ezt a tolakodásnak is minősíthető tettüket? Vagy esetleg éppen azt tették, amit Ő kívánt tőlük? A trónteremben lezajlott szóváltás iszonyatos pillanataiban, miután Jaqot megfosztották címeitől és rangjától, majd visszahelyezték pozíciójába, a Császár önmagával, saját, szilánkokra hasadozott tudatának különálló részeivel folytatott vitát. A jelek arra vallottak, hogy a Császár elméje éppoly bonyolult és hatalmas, mint maga a galaxis, a végtelen tér, amelynek egyetlen igaznak hitt részletében sem lehetett vakon megbízni.
Lehet, hogy a Császár tudatának valamelyik önállóan működő része rendelte el a hidra létrehozását, annak a lénynek a megteremtését, amely képes lenne megfertőzni az emberek tudatát, amely rabszolgasorba tudná hajtani az emberiséget? Talán a mindenkit magába olvasztani képes hidraszörny rendeltetése éppen az, hogy az uralkodó, az állandó és végtelennek ígérkező szenvedésbe belefáradt Istencsászár helyére lépjen. Vagy lehet, hogy a Császár nem vett tudomást arról a konspirációról, amelynek célja az volt, hogy a hiperűr mélyéből előhalászott hidrát elterjessze a lakott univerzumban?
– Vezérelj engem... – suttogta Jaq a fekete adamantium dombormű előtt térdelve.
De miben? Merre? Az a bizonyos fénylő ösvény már rég eltűnt. Jaq és társai rengeteg időt pazaroltak a menekülésre, arra, hogy távol kerüljenek a császári udvar központi részétől, amelyet az uralkodó könyörtelen és vakon hű testőrei védelmeztek. Rengeteg időbe tellett, hogy átvergődjenek a Császár palotáját alkotó egymásba olvadó gigantikus városrengetegeken, amelyekben őrök és békebírák cirkáltak. Hosszú hetek teltek el, mire keresztülvágtak a csarnokok ezrein, a mocskos kloákavezetékekre emlékeztető folyosókon, a labirintusokon, a könyvtárakon és szentélyeken, az Administratum óriási hivatali épületein és helyiségein; míg felfelé, majd lefelé haladva átjutottak a katedrális-laborokon. Új ruhákat lopva, új személyazonosságot rabolva maguknak, hazudva, álruhát és maszkot öltve, időnként gyilkosságra kényszerülve menekültek, és közben mindvégig azt az útmutatást követték, amelyet Jaq Tarot-paklijának egyik lapjától, a kalapácsos Főpaptól kaptak – attól a Főpaptól, aki Draco vonásait viselte az arcán. Egy alkalommal egy kisebb háborúnak is beillő lázongás közepén találták magukat. A felfordulásban Zhord, a zömik, elszakadt tőlük, s később sem sikerült megtalálniuk.
Jaq és két megmaradt társa végül kijutott az egyik kisebb űrkikötőbe. Éppen akkor értek oda, amikor – valószínűleg az élelmiszer-ellátás hiányosságai miatt – egy újabb felkelés készülődött a környéken. Rebellió – kitört az emberekben felgyülemlett fortyogó elégedetlenség, a sérelmek okozta elmérgesedett sebekből kifakadt a lázadás forró gennye.
A fénylő ösvényt követve átjutottak a megvadult tömegen, és felmenekültek egy kis teherszállító hajóra. A bárka raktere ínyencségnek számító élelmiszerekkel volt tele. A legénységből csupán ketten tartózkodtak a fedélzetén; amikor Jaq a társaival megérkezett, egyikük sem élt már. Suriken pisztolyokkal végeztek velük; a hűtők még nem hűltek ki. A férfiak arcát véres cafatokká hasogatták a sebesen pörgő borotvaéles pengelövedékek, átmetszették az orr- és pofacsontokat, mély árkokat hasítottak az agyvelejükbe...
A kezükben suriken pisztolyt szorongattak. Mi történhetett velük? Talán hajba kaptak valamin, és egyszerre lőttek rá egymásra? Arcuk a felismerhetetlenségig eltorzult.
Vajon normális esetben is ilyen pisztolyokkal voltak felfegyverkezve? Ilyen fegyvereket kaptak, hogy amikor elhagyják hajójukat, legyen mivel megvédeniük magukat az űrkikötői kocsmákban és bordélyokban? A suriken pisztolyok marsi gyártmányúnak látszottak; az Adeptus Mechanicus bolyüzemeinek valamelyikében az eldák egyik fegyverét lekopírozva készíthették őket...
Minden jel arra vallott, hogy a teherhajó a Marsra indult, rakományát a Cultus Mechanicus technopapjainak szánták. Az ínyencségeket nem a Földön állították elő – a Császár palotabolygóján a talaj ugyanolyan mérgezett volt, mint a levegő. A földi kikötő csupán tranzitállomás lehetett, a rakomány végcélja az iparbolygó volt. Miért volt szükség erre a kitérőre? Miért nem vitték egyenesen a Marsra? Lehet, hogy a Mars valamelyik magas rangú gépésze, esetleg a Nagy Fabrikátor egyik mérnök helyettese csempészéssel foglalkozik?
A Jaq számára menekülést jelentő lehetőség a manipuláció bűzét árasztotta. Valaki mintha előre kitervelte volna, merre kanyarogjon a fénylő ösvény, milyen tanácsokat adjon a Tarot-lap.
Mintha valaki minden lépését figyelte volna. Lehet, hogy a Császár számtalan elmeszilánkjának egyike? Jaq imádkozott, hogy így legyen.
Vagy talán valami más hatalom avatkozott az ügyeibe?
Fogalma sem volt róla, melyik feltételezés lehet igaz, de nem tehetett mást, a teherhajón kellett elhagynia a Földet.
A tomboló felkelés közepette a megfelelő kódok megadása után Vitalij Gugol felvitte a teherhajót az űrhajókkal és orbitális erődítményekkel telezsúfolt űrbe. Ezután a Mars felé vették az irányt, majd letértek a pályájukról. Később újabb pályamódosítást hajtottak végre. Jaq, amikor a rádión keresztül faggatózó kérdéseket kapott, hajtóműproblémákról beszélt, meg arról, hogy sorra kudarcot vallott azokkal a mechanikus Utániakkal, amelyekkel elevenre lehetett volna masszírozni a gépezet lelkét. Olyan ügyesen hazudott, hogy már-már ő maga is elhitte, amit mondott. Ugyan mikor lehet meggyőzőbb a hazugság, ha nem akkor, amikor a hazug szentül hiszi, hogy igazat mond?
A hajtóművek természetesen a vártnak megfelelően reagáltak a Jaq által elmondott invokációkra. Sajnos, Zhord nélkül kellett elvégeznie a feladatot. Hiányzott neki a mogorva, aprócska mérnök. A zömik nem imádkozott volna a hajtóműveknek; ő jobban bízott a szerszámok és csavarkulcsok hatásában, mint a rúnák és ráolvasások erejében. A teherhajó akadálytalanul keresztülhatolt a belső védelmi vonalon, azután a középsőn, végül a külsőn is.
Mire ez megtörtént, Jaq már halványan sem érezte, merre vezet a fénylő ösvény. A furcsán viselkedő Tarottói sem akart tanácsot kérni; tartott attól, hogy valamilyen gonosz hatalom kerítette hatalmába a pakliját, és nem szeretett volna démonok által kijelölt úton továbbhaladni...
Végül az űr kiürült körülöttük, már csak az órákkal, napokkal korábban leadott, a végtelen térben kószán keringő rádióüzenetek cikáztak benne. És persze a telepatikus beszélgetések. Sajnos, a fedélzeten nem volt asztropata, aki belehallgathatott volna ezekbe a kommunikációfoszlányokba.
A teherhajó túljutott a Naprendszer peremén, átért abba a zónába, ahonnan az intersztelláris hajók át szoktak ugrani a hipertérbe. A szubsztelláris hajóknak ritkán volt okuk arra, hogy ennél a szektornál kijjebb repüljenek a közönséges térbe.
Nem sokkal később a teherhajó kijutott az üstökösök övezetébe.
A Nap ekkor már csupán aprócska pont volt a hajó jobb oldalán, egy a többi fénylő pötty közül. A Föld szülőanyja jelentéktelenné zsugorodott, pedig a hajó még mindig sokkal közelebb volt hozzá, mint az űr tengerében lévő csillagszigetek bármelyikéhez. A távolság nevetségesen kicsi volt, ám a Sol máris semmivé változott; porszem volt csupán a homoksivatagban.
De ennek nem volt túlságosan nagy jelentősége, mert a Földre gondot viselő anya – és apa is egy személyben – az az élő hulla volt, aki az arany trónprotézisbe zártan kisugározta magából az Astronomicant, azt a vezérjelet, amely képes behatolni a galaxis mélyére, a legfeketébb sötétségbe is...
Az üstökösök övezete is üresnek tűnt. A jég- és sziklahegyek milliói közömbösen rótták sok ezer éves útjukat a hideg semmiben. Legtöbbjük legalább olyan messze volt a szomszédjától, mint a Föld a Marstól. A csillagok csak erőtlen fénnyel világították meg ezeket az űrbeli árvákat. Ha valamelyik sziklatömb összeütközött a társával, vagy ha két fattyú túlságosan közel került egymáshoz, a kisebb száguldva elindult a Nap felé. Az eltérített test csak akkor növesztett magának látható, a napszélben gőzölgő farkat, amikor irányt változtatva megkezdte rohanását. Csak ekkor lett belőle valódi üstökös, vándorhegy, amely ezerszer nagyobb kinetikus energiával rendelkezik, mint bármelyik rakéta vagy termonukleáris ököl.
A kozmoszban minden képes volt a pusztításra. Még az is tudott ölni, ami sohasem ismerte az életet.
Amíg üstökössé nem váltak, az övezetben keringő űrfattyak észrevétlenek maradtak.
Vitalij Gugol végül megtalálta a sötét ürességnek azt a részét, ahol a Tormentum Maíorumnak a beletáplált utasításoknak megfelelően várakoznia kellett.
A teherhajóról átvittek a saját hajójukra néhány élelmiszerrel teli tartályt meg három üreset is. Úgy tervezték, ezekbe fognak befeküdni; ezekben kezdik meg sztázis álmukat.
A semminek ebből a régiójából kifelé irányuló hosszú út során alvócellája magányában Jaq rámondta jelentését egy adatkockára. Az Ordo Malleus nagymesterének szemére kódolt kis kockát, a Liber Secretorumot ezután átvitte a teherhajóra, amely sorsára hagyottan előbb-utóbb elindul a Nap irányába. Másfelé nem mehet, legénység híján a gravitáció veszi át a kormányzását.
Vajon eljut a kocka a címzetthez? Vajon megtalálják? Mi van akkor, ha a teherhajó véletlenül összeütközik az egyik vándorheggyel? Lehet, hogy éppen a védelmi vonal fegyver automatái fogják megsemmisíteni...
Amint feljutott a Tormentum Malorum fedélzetére, Gugol végre újra képes lett arra, hogy navigáljon a hipertérben. A hajó ugrott, azután újra nekilódult. Ezt követően megállt, és körülbelül két fényévnyi távolságban a legközelebbi csillagtól sodródott egy darabig.
Az nem számított, hogy lassan vagy gyorsan sodródik; a normál űrben akkor sem juthat el túlságosan messzire, ha több ezer éven át hánykolódik. A védelméről azonban gondoskodni kellett: álcaerőmezőket vontak köré. és pajzsokat, Jaq pedig ráhúzott egy védőaurát.
A Tormentum Malorum hajtóműveit leállították, készenléti állapotba helyezték. Jaq, a navigátor és az orgyilkos ezután bemászott a három üres tartályba. Beállították az időzítőket – a sztázis koporsók fedelének száz évvel később kellett felnyílnia –, majd élve lefagyasztott húsdarabokká változtatták magukat.
Eltelt a száz év...
Az idő elvesztette jelentését.
A tisztaságban eltöltött, pillanatnak tűnő száz év, és most... az ébrenlét mocska. Az öntudat parancsai. A késztetés és a sürgetés.
Jaq ismét megrázkódott. A szellőző- és fűtőrendszert úgy állították be, hogy már a koporsók felnyílása előtt egy héttel melegedni kezdjen a hajó levegője. A jelek szerint ez a hét nap túlságosan kevés volt erre. Hideg volt, de Jaq annak is örült, hogy nem fagyott halálra, amikor kiszállt a sztázisból.
Amikor ő kiszállt a sztázisból. Egyedül...
A másik két tartály, Ey'Lindié és Gugolé... Lehet, hogy meghibásodtak? Lehet, hogy a koporsókban már csak csontokat, mumifikálódott bőrt és kiszáradt szervhalmokat talál?
Megijedt, amikor arra gondolt, hogy esetleg egyedül, navigátor nélkül maradt. Egy ember ilyen helyzetben akkor sem tudná megőrizni tudata épségét, ha tudja, hogy a Császár elméje támogatja. Az ember esendő, képtelen elviselni a tehetetlenséget és a magányt.
Mert a társai nélkül idekint magányosabb lenne, mint az az eretnek, akit az Inkvizíció automatizált tömlöcébe vetettek, vagy akit a több kilométer vastag jégréteg alatt kivájt, sziklafalú cellába zártak. Az a rab legalább bízhat benne, hogy egyszer kikerül börtönéből – ha másért nem, hát a kihallgatás végett. Ha megszünteti az egyedüllét kínját, talán még a fizikai fájdalom is kellemes lehet.
Ha nincs a hajón navigátor, ki fog belenézni a hipertérbe? A Tormentum Malorum talán soha többé nem lesz képes rá, hogy elugorjon a kozmosznak ebből a térségéből.
– Mindenek Atyja, kegyelmezz a navigátoromnak és az orgyilkosomnak!...
Mielőtt Jaqnak sikerült volna elég lelkierőt összevakarnia ahhoz, hogy átmenjen Vitalij Gugol kapszulájához (amelyben talán csak egy vigyorgó koponyát talál), halk kattanás kíséretében felnyílt a harmadik sztázis koporsó fedele.
EyXindi!
A nő... Rövidre nyírt hollófekete haj. Sima, elefántcsont fehér arc. Aranyszínű szempár.
Milyen könnyedén kelt ki a koporsóból! Milyen rugalmasan mozgott, amikor testre simuló fekete-vörös orgyilkos mezében a padlóra toppantott!
Jaq elméjéből és lelkéből még nem illant el a végtelen tisztaság érzete, ám ebben a pillanatban, Ey'Lindi feltámadásának másodpercében – nem tehetett róla – eszébe jutottak a nő testén feketéllő tetoválások, amelyek közül mindegyik egy-egy sebhelyet takart. Eszébe jutottak a nő mellén lévő szkarabeuszok. A hatalmas, szőrös pók, amely a derekát ölelte át a lábaival. A számtalan heg, a szörnyű sérülések, amelyek közül a legiszonyatosabbak a lelkén éktelenkedtek...
– Jaq – mondta Ey'Lindi halkan. Egyenesen állt, kihúzta magát. Egy leheletnyivel magasabb volt Dracónál, bár ő sem számított alacsonynak. Egy leheletnyivel? Ey'Lindi lehelete a halál, ha úgy akarja. Egyszer az alvófülkéje magányában oly forró s szenvedélyes volt a lehelete...
– Tisztaság – mondta Jaq a nőnek, mintegy üdvözlésképpen, majd, mintha el akarná leplezni bizonytalanságát, sietve megkérdezte: – Mire gondoltál egy perccel ezelőtt, száz éve?
Ey'Lindi pislogott, azután válaszolt. – A semmire. Az ürességre.
Jaq sejtette, hogy ezt a feleletet fogja kapni. Ey'Lindi a szavaival bebizonyította, megőrizte elméje épségét.
Ey'Lindi kérdőn oldalra döntötte a fejét.
– Remélem, ezután már csak Vitalijnak kell foglalkoznia a semmivel.
– Ebben én is bízom.
Ha Gugol még életben van, valóban így lesz.
Ha viszont a navigátor meghalt, Jaq tudta, hosszú időre kettesben marad ezzel az orgyilkossal, ezzel az álkurtizánnal. Egyedül lesznek egész hátralévő életükben...
Milyen ostoba gondolat! Csak addig maradnának életben, amíg kitart a raktárakban felhalmozott élelem. Mennyi idő lehet ez? Egy év? Azután éhen pusztulnának.
Tiszta fejjel kell gondolkozni!
Ha Vitalij nem él, neki és Ey'Lindinek vissza kell feküdnie a sztázisba. Permanens sztázisba, és egészen addig kell ott maradniuk, amíg valaki véletlenül megtalálja a sodródó Tormentum Malorumot. Ezer, talán tízezer évig. Vagy amíg a galaxist elpusztítja a dühöngő Káosz. Vagy amíg a Fény megnyeri a végső küzdelmet. Jaq kételkedett benne, hogy ez utóbbi valaha megtörténhet.
Előre fel akart készülni mindenre, de aztán rájött, valójában csak azért töpreng, hogy az időt húzza. Valahogy nem volt kedve megvizsgálni Gugol koporsóját, ám végül Ey'Lindi társaságában mégis elindult.
A nő ért oda elsőként. Milyen meghökkentően fürge! Pedig száz évig meg sem moccant. Jaq és Ey'Lindi keze egyszerre fogta meg a tartály tetejét. Ujjaik egy pillanatra összeértek.
Vitalij Gugol magzatpózban, nyál csorgatva feküdt a koporsóban.
Véres nyál folyt a szájából.
Az álla már egészen vörös volt. Élénkvörös, tehát a vér még egészen friss.
Miközben Jaq imádkozott, vagy miközben Ey'Lindire meregette a szemét, Vitalij számára is véget ért a sztázis állapot. A navigátor azonban nem lökte fel koporsója tetejét. Ehelyett inkább az alsó ajkába harapott. Jaq látta, a fogai még mindig a húsába mélyednek.
– Vitalij!...
Ey'Lindi megfogta és ülő helyzetbe rántotta a navigátort. Ujjaival szétfeszítette a férfi állkapcsát. A körmére vér csurrant. Kezét sietve beletörölte Gugol fekete selyemből készült fodros ruhájába, a navigátor kedvenc öltözékébe. Megsimogatta a férfi arcán a ráncokat (Gugol még fiatal ember volt, ám a hipertér figyelésével eltöltött évek idő előtt mély árkokat metszettek az arcára), majd megigazította a kopaszodó fej köré kötött sálkendőt, nehogy akár egyetlen pillanatra kénytelen legyen belenézni a homlokán lévő hiper szembe.
Vitalij gurgulázó hangot hallatott.
– En... – Csupán ezt az egyetlen szót bírta kinyögni, ám ezzel is sikerült megnyugtatnia aggódó társait, akik hinni és bízni kezdtek, hogy minden rendben lesz. Gugol fogai ismét az ajkába mélyedtek. Összeráncolta a homlokát, arca fájdalmasan megrándult. – A fájdalom... oly édes! – motyogta. – A hús oly édes. Harapok, hogy... fájdalmat okozzak magamnak. Oly édes, és mégis oly fájdalmas...
– Mi járt a fejedben, míg sztázisban voltál? – kérdezte Ey'Lindi.
– Mindenek Atyja, adj erőt ennek az embernek! – imádkozott Jaq.
– Mire gondoltál, Vitalij?
A navigátor ajkai eltávolodtak egymástól, s eszelős vigyorra húzódtak. A sebekből élénkvörösen folyt a vér.
– En... elkövettem egy kis hibát – mondta. – A félelem utolsó pillanatában éppen azon gondolkoztam... mi lenne az, amire a legkevésbé szeretnék gondolni, amíg sztázisban vagyok. Egyetlen pillanatra eszembe jutott Queem Malagnia...
A förtelmes érzékiség, az undorító vágy káoszmázas óriás asszonya! A tetovált mellű, zsíros bőrű ocsmányság, aki rézkarikákat akasztatott a mellbimbóiba; aki azon a káosz-világon élt, ahol – bár ez korántsem volt biztos – a hidrát megteremtették...
– Queem Malagniára gondoltam, aki... megszülte... SlishyV.
Tehát az az egyszerre gyönyörű és undorító mutáns nő járt az eszében, akinek törékeny és fehér testét művirágokkal díszített sodronyacél akrobatatrikó takarta; akinek dús szőke haja és érzéki arca volt. Vitalij Gugol a démonlányra gondolt, Slaaneshnek, a kéj és a kín istenének szolgálójára, Slishyre, akinek karjait kitines rákollók, lábait strucckarmok helyettesítették; akinek kívánatos formájú kemény fenekéből borotvaéles farok nőtt ki. Slishy járt az eszében, akit Ey'Lindi ölt meg, s aki halálos agóniája közben a gyönyör hangjait hallatta.
Ey'Lindi szájából sziszegve tört elő a levegő.
– Megnyílt Queem húsos szerelemcsatornája – motyogta Vitalij –, és Slishy bújt elő belőle. A rákollóival vágott utat magának, és...
– Elég ebből! – mordult rá Jaq. A tisztaságot, aminek érzete szétáradt benne, egyszeriben beszennyezték a förtelmes mutánsokkal kapcsolatos emlékek. – Esto tacitus! – tette hozzá parancsoló hangon. – Silenda est!
Leheletük párává válva, vékony rétegben az obszidiánfalakra tapadt.
– Hideg van – mondta Ey'Lindi. Nem panasznak szánta a megjegyzést, hiszen az orgyilkoskiképzés során, amit végig kellett csinálnia, megtanulta, hogyan lehet elviselni a fagyos hideget és a bőrperzselő hőséget. – Gyakorolnom kell – tette hozzá.
Ó, igen... Gyakorolnia kell, hogy izometrikus kecsességével és akrobatikus eleganciájával elterelje Vitalij gondolatait az elfajzottakról, és megakadályozza, hogy a navigátor az érzéki és halálos Slishyvel foglalkozzék. Jaq helyeslően bólintott, de jégkék szemében fellobbant a szkepticizmus tüze.
Ey'Lindi ennek ellenére nekilátott, hogy végrehajtsa gyakorlatait.
Valamivel később Gugol az aprólékosan kidolgozott domborművekkel díszített navigátorülésben hevert, és az üres hiper monitort bámulta. Testére amulett füzéreket és ikonokat aggatott. Az obszidiánfalú vezérlőteremben még mindig hideg volt. A Jaq által meggyújtott füstölőrudak lassan eregették szürke csíkjaikat; a levegőt nehézzé tette a vallásos alázatosságot elősegítő vegai virtuherba és a sivatagi bokrok kivonatából készült dohmirha szaga, amely állítólag erőt ad az embernek, és az elmére is tisztító hatást gyakorol.
Vitalij Gugolnak szüksége is volt ilyen segédeszközökre ahhoz, hogy megtalálj? a hipertérben a legközelebbi naphoz és világaihoz vezető vektort.
Magában halkan motyorászott:
– Katt!, a hajó testén karmok koppannak.
Koponyámban édes csápok kígyóznak...
Megrázta tar fejét, hogy megszabadítsa elméjét az emlékképektől. Sebzett ajka a foga felé mozdult, de sikerült erőt vennie magán. Egy kicsit feljebb tolta a homlokán a sálkendőt. Úgy izzadt, mintha láz gyötörné.
Minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy uralkodjon magán.
De vajon ennyi elég lesz-e?
Ey'Lindi figyelmesen nézte a navigátort, készen arra, hogy szükség esetén megölje, ujjának egyetlen idegblokkoló érintésével kipréselje belőle az életet. A Tormentum Malorum rendelkezett olyan pajzsokkal, amelyek megvédik a hipertérből érkező démonokkal szemben, de mi van akkor, ha a navigátor – aki elméjével belenyúlt a hipertérbe – éppen arra készül, hogy megidézzen és segítsen egy káoszlényt? Mi van akkor, ha ide akar hívni egy démont, esetleg a démonasszonyt?
Ennél a variációnál már az is jobb, ha meghal. Még akkor is ez a helyes megoldás, ha navigátor nélkül itt ragadnak a semmi közepén. Akkor pedig, amikor a Tormentum Malorum már belépett a hipertérbe... akkor még gyorsabban kell majd végezni Gugollal. Persze lehet, hogy abban a helyzetben már a gyilkosság sem segít; talán ha erre sor kerül, már csak az imák téríthetik el a felserkentett démonokat a céljuktól.
Tehetetlenül sodródni a hipertérben, és abban reménykedni, hogy a hajó összetalálkozik egy roncstömeggel, majd beolvad a többi szerencsétlenül járt űrbárka köré... Nem valami biztató kilátás, ennek ellenére Ey'Lindi tudta, mit kell tennie.
Eltűnődött. Vajon Vitalij tisztában van azzal, hogy szükség esetén neki muszáj megölnie? Mert megteszi, ez egészen biztos, hiszen ez a kötelessége.
– Inkvizítor – mormolta Ey'Lindi alig hallható hangon. – Navigátorunk félig elvesztette a józan eszét. – A feladatai között nem szerepelt, hogy kérdezősködnie kell, vagy észre kell vennie bizonyos dolgokat, de mégsem bírta ki, hogy ne tegye szóvá felfedezését.
– Reménykedjünk, hogy elméjének épen maradt felével is képes lesz továbbvinni a hajót – felelte Jaq.
Ey'Lindi bólintott. Tisztában volt azzal, hogy Vitalij aggasztó állapota ellenére sem halaszthatják el az indulást. Talán egy nap se kell hozzá, és a navigátor elméjének már csak egyharmada marad normális, a másik kétharmad rész megbomlik.
El kell jutniuk valamelyik világra. Találniuk kell egy asztropatát. Egy asztropata képes lenne belehallgatni a Föld irányából érkező pszichikai kommunikációörvénybe. Egy asztropata lehallgathatná a katonai adásokat éppúgy, mint a kereskedelmi híreket meg a teológiai üzeneteket. A pszichikai üzenetek e szegmenséből azután – amely az egészhez képest vékony szeletke, mégis irdatlan mennyiségű adat – képes lenne kisilabizálni, hogy mi a helyzet, melyek a legfontosabb események száz esztendővel azután, hogy Jaq Draco elmenekült a Földről; egy évszázaddal azt követően, hogy tudomást szerzett a hidra-összeesküvésről.
Mert valaminek történnie kellett, hiszen eltűnése előtt nyomokat hagyott hátra. Azóta a Liber Secrorumnak már el kellett jutnia a Malleus nagymesteréhez. Az Ordo Malleus pedig bizonyára reagált, és akcióba kezdett. Jaq az elcsípett kommunikációmorzsákból valószínűleg megértené, hogy a rend mit tett, és mire készül; titkos inkvizítorként képes lenne megfejteni a mások számára érthetetlen kódokat is.
Melyik bolygót kellene célba venniük?
Miközben Ey'Lindi a navigátort figyelte, Jaq elővette a kikészített mutánsbőrbe göngyölt kártyapaklit, a személyes Tarotját. Hangosan imádkozni kezdett, a Császár szelleméhez fohászkodott, hogy segítséget kérjen tőle a jövendöléshez.
Ezután legyező alakban szétnyitotta a hetvennyolc lapot, az interaktív képeket ábrázoló kristályszeletkéket.
Négy sorozat – Discordia, Adeptio, Creatio, Mandatio – és a nagy arkánum lapjai.
A Discordia-sorozat a küzdelmet és a viszályt, ugyanakkor a hatalom és tekintély birtokosát jelképezte. A lapokon lévő rajzok a Birodalom ellenségeit ábrázolták a támadó természetű vagy színleg barátságos idegen lényeket, a hipertér korcsait. Az egyik lapon azt a Káoszhoz pártolt renegátot lehetett látni, amellyel Jaq az Iszonyat Szemében találkozott, a következőn pedig egy földöntúlian szép eldát, egv Maszk harcost.
Az Adeptio sorozat a kemény munkát jelképezte. Ebbe a kis arkánumba tartozott az Űrgárdista és az Orgyilkos. Jaqnak feltűnt, hogy az Orgyilkos lapján megjelenő alak mennyire hasonlít Ey'Lindire...
A Creatio sorozat a termékenység szimbóluma volt. Ebbe tartozott például a Navigátor és az Asztropata. Az egyik lapon egy bozontos, vörös szakállt, sildes sapkát és kopottas dzsekit viselő zömik mérnök látszott, aki a megszólalásig hasonlított a sajnálatos módon elvesztett Zhordra.
A Mandatio-sorozat a stabilitás arkánuma volt. Ide tartozott az Inkvizíció, Jaq személyes lapja azonban mégsem ez, hanem a nagy arkánum részét képező kalapácsos, trónuson ülő Főpap volt.
A Főpap arca a lapon pontosan olyan volt, mint Jaqé: komor és sebhelyes. Orra alatt vékonyka, őszülő bajusz díszelgett, állcsúcsán nyírt kecskeszakáll sötétlett. A szakáll egy vékonyka csíkja felnyúlt az alsó ajkáig. A jobb orcáján – a kártyán – egy emberi koponya köré fonódó polipot ábrázoló elektromos tetoválás, a hidra jele világított.
A hidráé, amelynek spórái befészkelhetik magukat az emberek elméjébe. Egyszer, a távoli – vagy talán már nem is olyan messzi jövőben az összeesküvés eléri célját, és a hidra révén az emberi faj valamennyi egyede összekötődik, egyetlen hatalmas romboló gépezetté válik, amely képes lesz kiűzni a galaxisból a romlott lelkeket és az idegen lényeket; amely fel tudja venni a harcot magával a Káosszal is; amely felperzselheti a démonok poklát.
Amely megtisztíthatja a kozmoszt.
Vagy elősegítheti pusztulását, megsemmisítve az őt alkotó, rabszolgasorba kényszerített emberiséget...
Jaq sebhelyes arcán a hidra tetovált jele láthatatlan maradt. Most nem akarta, hogy megjelenjen a rajzolat, fekete ruhája pedig eltakarta a testét ékítő többi tetoválást, az általa legyőzött démonok szimbólumait.
A Főpapot – amely azonos volt vele – középre helyezve nekilátott, hogy a találomra húzott lapokból kirakjon egy csillagalakzatot.
Megremegett.
Az első lap a Csillag volt, a nagy arkánumból. A kép egy nagy, jelentősnek tűnő csillagot és több kisebb, halványabban világító égitestet ábrázolt.
A következő lap a Slaanesh volt, ugyancsak a nagy arkánumból. A kristályszelet felületén egy démonasszony képe látszott. Egy olyan démonasszonyé, amely kísértetiesen emlékeztetett Slishyre.
A harmadik lap a Navigátor volt. Az alak fejjel lefelé lógott egy akasztófáról. Jaq még sohasem látta ilyennek ezt a képet. A Navigátort szimbolizáló férfi homlokán semmi sem takarta el a hiper szemet, amelynek egyetlen pillantásával ölni lehet.
Jaq gyorsan lefordította az utolsó két lapot.
– Védelmezz minket! – imádkozott.
Felemelte a Csillagot, és odahajította a székében motyorgó navigátor felé.
– Ezzel határozd meg az úti célunkat!
* * *
Kezdetét vette az utazás. A Tormentum Malorum belemerült az elveszett lelkek tengerébe, a hipertérben száguldott. Kísérteties mintázatok örvénylettek a hiper monitoron; a vonalak úgy kavarogtak, mintha alakot ölteni szándékozó, a monitor fogságából kitörni akaró élőlények lennének.
Gugol, mielőtt hozzányúlt volna a vezérlőműhöz, felhúzott egy ékköves kesztyűt. A hajtóművek – amelyeket egy évszázaddal korábban még Zhord pofozott helyre – megnyugtatóan üvöltöttek, erőtől lüktettek.
– Az Astronomican fényes és tiszta – kántálta Gugol. Hangját még a szokásosnál is dallamosabbá változtatta az idegesség. – Nagyon tiszta. Nagyon fényes...
Neki valóban fényes lehetett, hiszen hiperszemével képes volt meglátni a Császár iránysugarát. Ami Jaqot illeti, ő semmit sem fogott fel az Astronomicanból. Ey'Lindi sem látta a sugarat, de neki nem is ez volt a feladata – őt azért rendelték a titkos inkvizítor mellé, hogy szükség esetén gyilkoljon.
Vitalij tehát tisztának érzékelte a jelet, két társa azonban csak a hipertér örvénylését látta.
Azután...
Meghallották a zajt. Mintha valami a hajó külső burkát kaparászta volna.
...a hajó testén karmok koppannak...
– Várj! – szólt rá Jaq az orgyilkosára. – Várj!
Gugol arcán veríték gyöngyözött. Ha nem lett volna rajta a kesztyű, keze valószínűleg lecsúszik a barokkos stílusú, rúnákkal telerótt kerékről, a damaszkolt karokról és érdes felületű gombokról.
Szerencsére – áldott legyen a Császár neve! – a nesz, a hajótest külső oldala, a védőburok felől érkező kaparászás nem lett erősebb.
A monitoron megjelentek a normál tér csillagai. Vitalij Gugol elvesztette az eszméletét.
Lehet, hogy a szíve mondta fel a szolgálatot? Ne...
Jaq az egyik ablakhoz ugrott, és felemelte róla a démon pofát formázó védőlemezt.
Csillagok! Különböző színű csillagok. Genny sárgák, vérvörösek, olyan zöldeskékek, akár a félig megfojtott ember arca...
– Öljem meg Gugolt? – kérdezte Ey'Lindi. – Megváltás lenne számára.
Jaq hangját érdessé változtatta a felháborodás.
– Az orgyilkosom megváltásról beszél? Mi következik ezután? Talán a könyörületességről fogsz papolni?
– Elnézést, ez csak amolyan szólásmondás volt. Bocsánatot kérek.
– Az embernek mindig ügyelnie kell arra, nehogy eretnek szavak hagyják el a száját. A beszéd nem más, mint hazugságok szövevénye. Metaforák, szólások... Piha! Különben addig mindenképpen szükségünk lesz Vitalijra, míg nem találunk magunknak egy megbízható navigátort.
– Persze, persze. Valamennyien csak eszközök vagyunk.
A nap, amely felé haladtak, Luxus néven volt ismert. Lakható világát Luxus Primernek nevezték. Ezt már akkor sikerült kideríteniük egy véletlenül elcsípett rádióüzenetből, amikor még többnapnyi utazás választotta el őket a bolygótól.
Azt is megtudták, hogy a Luxus Primeren háború dúl. Ez a legkevésbé sem zavarta őket. A háború olyan, akár az örökké élő növények: valahol, valamelyik csillag alatt újra és újra kibontja halálos szirmait.
A hozzájuk hasonló renegátok számára a háború azonos volt a nyugalommal, az új lehetőségek felbukkanásával. Akik a zavarosban halásztak, rendszerint jól jártak.
Lázadás
Jaq végigfutott Caput City „Gyönyörök sétányának” nevezett útján. Egyik kezében robbanógolyós pisztolyt, a másikban energiapálcát tartott.
A pisztolyt ezüst rúnaberakásokkal díszített, kékesen irizáló titánium lemezekkel borították. Az energiapálca dísztelen volt, tömör fekete felületébe csupán néhány enigmatikus áramkört ágyaztak bele. A pálcának az ember akkor vehette jó hasznát, ha véletlenül összetalálkozott valamilyen káoszlénnyel. Jaq a pszichikai támadóerejét kívánta megnövelni segítségével.
A kissé ormótlan pisztolyra hamarabb volt szükség, mint a pálcára. Jaq rálőtt arra a három szektásra, akik az egyik felgyújtott, kerámiafalú épületből maradt óriási cseréptörmelék-halom mögül rontottak elő.
Szemükben a gyűlölet lángja lobogott. Egyikük célzás nélkül elsütötte acél magvas golyókkal töltött puskáját. A lövedék pendülve lepattant a közeli terrakottafalról. A második férfi lánckarddal hadonászott, két kézzel markolva a fegyver végét. Látszott rajta, nincs hozzászokva a gyilkos szerszám használatához, csak vaktában vagdalkozik, nem tudja, hogyan kellene forgatnia. A kard fülsértően zümmögött; a pengén sebesen futottak a végtelenített láncon elhelyezett borotvaéles fogak, de csak a levegőt hasíthatták szét. A harmadik szektás – kigyúrt testű, csupa izom gorillára emlékeztetett – felemelte félkezes lángszóróját, és kilőtt egy vékonyka tűzcsóvát. Jaq arcát megperzselte a forróság, de az égő folyadékcseppek közül egy sem jutott el a testéig.
Az ilyen lángszórók nem voltak igazán jó fegyverek. Lőtávolságuk elég kicsi volt, apró tartályukba pedig csak minimális mennyiségű gyúlékony folyadék fért bele. A csövükből előcsapó lángsugarak látványosak voltak ugyan, de hamar lelohadtak. Akinek nem volt más eszköze, az jobban tette, ha csak közvetlen közelről lőtt rá ellenségére, különben csak a napalmot pazarolta.
Jaq pisztolya halk, puffanó hangokat hallatott. Néhány lövedék a lángszórós férfi testében robbant fel. A látvány elképesztő volt: a fickó úgy semmisült meg, mintha pokolgép aktiválódott volna a mellkasában. Egyetlen másodpercig kocsonyaként remegett, felpuffadt a teste, azután hirtelen szétfröccsent. Véres massza maradt csak belőle.
Jaq egyik lövedéke gellert kapott egy keményre égett oszlopmaradványon, az ég felé fordult, és beleveszett a városban tomboló tüzekből felszálló füstrengetegbe.
A robbanógolyók a puskás férfit is szétszaggatták. Utoljára a lánckardos szektás robbant szét.
Jaq fintorogni kezdett. A robbanógolyókat kiröpítő hajtógáznak orrfacsaróan erős nitrátszaga volt.
– Túl hangos szerszám – jegyezte meg Ey'Lindi.
Igen, valóban az volt, de hatékony is. Valahányszor Jaq megrántotta a ravaszt, a fegyver üvöltő hangot hallatott. Az ember azt várta volna, hogy egy ilyen bömbölő pisztoly hatalmasat rúg, ám nem ez volt a helyzet. Alig mozdult meg Jaq kezében, amikor a csőből kiszáguldott a golyó. A kilövés utáni pillanatban beindult a lövedék saját miniatűr „hajtóműve”, így iszonyatos sebességgel, mégis halkan csapódott be a célpontba. A robbanás, ami ezután következett, legalább olyan hangos volt, mint a ravasz meghúzása utáni zaj.
Üvöltés. Koppanás. Süvítés. Puffanás. Robbanás.
RAARKpopSWUSSSpuffBAMM!
A robbanótöltetes pisztoly már akkor is hangos volt, ha csak egyetlen lövést adtak le belőle. Hát még akkor, amikor egy egész sorozatot!
Jaq pisztolyának külön neve is volt, amit a ravaszt körbefogó fémpántba véstek bele. Császár Kegyelme.
Ey'Lindi egyik kezében lézerpisztolyt, a másikban mérgezett lövedékekkel töltött tűpisztolyt tartott. Mindkettő finoman damaszkolt fegyver volt. Mielőtt elindultak, az orgyilkosnő fekete szintetikus bőrt permetezett magára. Derekára vörös orgyilkos övsálat kötött, amely alatt több fegyvert és eszközt el lehetett rejteni.
Ey'Lindiből aranyszínű szemén és vörös övsálán kívül semmit sem lehetett látni. Fekete szellemként mozgott, halálos lidércként haladt. Szemhéja éjsötét volt. A tökéletes álcázás érdekében most még barokkos gyűrűkre emlékeztető digitális fegyvereit sem viselte.
Jaq fekete ruhája alatt könnyű hálópáncélt viselt. Ey'Lindi nem próbálta ilyen eszközzel védeni a testét. Szintetikus bőre éghetetlen volt, nem eresztette át a mérgező gázokat sem, és nem csökkentette mozgékonyságát. A torkán lenyomott egy filter dugaszt, és a fülét is betömte.
Szerette a tűpisztolyt. A lézerpisztoly sugarát nagy távolságból észre lehetett venni; a lobbanás különösképpen ködben vagy olyan sűrű füstben volt feltűnő, amilyen Caput Cityben terjengett. Orgyilkos ösztönei mégis azt súgták neki, hogy a toxikus tűkkel megtöltött másik pisztolyon kívül ezt a nagyobb hatótávolságú fegyvert is hozza magával.
Ey'Lindi hirtelen oldalra vetette magát, majd – látszólag célzás nélkül – kétszer fellőtt az egyik tetőre. A lesben álló két szektás teste görcsösen összerándult, amikor szétáradt bennük a tűlövedékek idegmérge.
A pszichikai érzékelés képességével megáldott Jaq úgy látta, mintha egy hatalmas alak tornyosulna a város fölött lebegő füstfelhőben. Az árnyalaknak bikaszerű ragadozófeje volt, dülledt szemével mintha elégedetten figyelte volna az épületek között zajló mészárlást. Két gigantikus karja fűrészes szélű rákollókban végződött. A mellkasán egyetlen obszcén, tőgyszerű mell lógott.
A jelenés eltűnt egy füstgomoly mögött, de csak azért, hogy újra előbukkanjon.
Vajon Jaqon kívül hányan fedezték fel?
– Látod, Ey'Lindi? – kérdezte Jaq arra a helyre mutatva, ahol egy pillanattal korábban a szörny vigyorgott. – Megint itt van!
Ey'Lindi megrázta a fejét. Semmit sem látott, de hitt az inkvizítornak. Mérgesen elsziszegte az orgyilkosok átkait; úgy ejtette ki a szavakat, mintha abban bízna, hogy az átkok kárt tehetnek abban a lényben, amelynek felbukkanását érzékszervei nem észlelték.
Valahol a városban egy romlott lelkű szektás mágus működhetett. Valószínűleg embereket áldozott fel, lényeket idézett meg, és rontásokat osztott szét, miközben imádkozva a Káosz Tarotjától kért útmutatást.
Jaq az égre emelte energiapálcáját.
– Most ne figyelj ide! – parancsolt rá Ey'Lindire, aztán eszébe jutott valami. Egy orgyilkos egyszerűen képtelen rá, hogy figyelmen kívül hagyja a közvetlen közelében történő eseményeket. – Vagy... próbálj ne rám figyelni! Hallgasd a zajokat! A robbanásokat! Bármit, csak azt ne, amit én mondok!
Ey'Lindi kántáló énekbe kezdett. Valamilyen barbár dal primitív sorait dúdolta, amelyet talán még a szülőbolygóján tanult – azon a dzsungelvilágon, amelyet már soha többé nem fog viszontlátni. Amelyre nem is akart visszatérni.
– Kotródj innét, démon! – üvöltötte Jaq. – Apage, O'tlahst'tsso'akshami! Távozz, kéj kísértete! In nomine Imperatoris ego te exorciso!
Egy, az energiapálcával felfokozott pszichikai erősugár kíséretében az ég felé küldte parancsát. A füsttömeg közepén megformázódott egy fakó, narancsszínű gömb. A fantom eltűnt.
Legalábbis egyelőre.
A nap során nem ez volt az első eset, hogy Jaqnak használnia kellett az energiapálcáját. A démon eltüntetése előtt nem sokkal is felemelte már, de önhibáján kívül elkésett a mozdulattal. Nem ő volt az oka, hogy Vitalij meghalt az egyik táncoló démonlány karjai között...
Mert megjelent előttük egy hús-vér (káosz-hús, és káosz-vér, és káosz-kitin) démonlány...
A bolygónak szüksége volt a megváltásra; szüksége volt arra, hogy valaki megtisztítsa. Szüksége volt Jaq Dracóra, ám az inkvizítor ennek ellenére nem maradhatott itt. Muszáj volt továbbmennie, de előbb még találnia kellett egy új navigátort és egy első osztályú asztropatát.
Nem menthette meg a Luxus Primert. Magasabb célokért kellett küzdenie. Vagy... lehet, hogy a célt, amit el akart érni, csupán saját, megszállottságtól eltorzult elméje jelölte ki számára? És ha mégsem, mi a biztosíték arra, hogy nem hiábavalóak az erőfeszítései?
Vitalij meghalt a démonlány édes-halálos ölelésében... Mennyivel jobb lett volna, ha megengedi Ey'Lindinek, hogy rögtön végezzen a navigátorral, miután megérkeztek a harctér közepén álló űrrepülőtérre!
A Gyönyörök sétánya olyan széles volt, mint egy sugárút, és nem igazán lehetett gyönyörűnek nevezni. Kerámiaépületeinek fala megrepedt, leomlott. A járdán törmelékhalmok és holttestek hevertek.
Úgy egy kilométernyi távolságban fegyverek ugattak. Egy köntösös békebíró egy feketébe öltözött, védőmaszkos csendőrökből álló csapat élén megrohamozta az egyik kiégett járművekből épített barikádot. A torlasz tetején lézerágyú állt. A barikád védői nagy hibát követtek el azzal, hogy éppen egy ilyen fegyverre bízták rá magukat. A lézerágyú esetében sokáig tart a lövés utáni újratöltődés; csövét csak nehezen lehet forgatni, így képtelenség legyező alakú zárótüzet biztosítani vele. Minden jel arra vallott, hogy a békebírónak és eltökélt harcosainak nem tart majd sokáig leverni a torlaszvédők ellenállását.
A lojális és a rebellis erők küzdelme eleinte kiegyenlített volt, ám egy idő múlva úgy tűnt, a felkelők fognak győzelmet aratni. A lázongó szektások egyik nagyobb csapatának sikerült visszaszorítania a kormányzó bolygóvédelmi egységeit. A kormányzóhoz hű csapatok közül némelyik keményen harcolt ugyan, de eredmény nélkül. Néhány szakasz fellázadt. A Békebíróság egységeihez tartozó katonák döbbenetes bátorságról tettek tanúbizonyságot, ám nem voltak elegen.
Az eklézsia főpapja, a pontifex mundi, akkor cselekedett volna helyesen, ha bevárja az erősítésként érkező birodalmi gárdistákat, mielőtt nyilvánosan kijelenti, hogy a bolygót megfertőzte az eretnekség. Sajnos, az egyik gyóntatónak sikerült annyira felbőszítenie, hogy külső segítség nélkül próbálta kigyomlálni a vadhajtásokat. Ez a gyóntatópap felfedezte, hogy a lakosság bizonyos köreiben népszerűvé vált a Slaanesh kultusz egyik válfaja. A jelek szerint az emberek egy „A jobb életért” elnevezésű mozgalom égisze alatt léptek be a szektába. Ezt követően rövid idő alatt a kéj és a kín káoszistenének híveivé váltak.
Sorra megmutatkoztak a mozgalom működésének jelei, ám a szektások közül senki sem gyanította, hogy az életkörülmények javulása valójában mézesmadzag.
Amit Slaanesh ügynökei húznak el az orruk előtt. Folytatódott a városok csinosítása, az utakat és a házak falait mozaiklapokkal rakták ki, szökőkutakat építettek. Béke és bőség volt, még a koldusok is jól éltek. A bordélyokat alapítványok támogatták, a szolgáltatások ingyenesek lettek. Növekedett az egy főre jutó élelmiszeradag. Törvényesítették a bűnvádi eljárásokban vádlottként letartóztatott személyek kínvallatását.
Szaporodott a szektások száma.
Az időközben elhalálozott főpap helyére kinevezett új pontifex mundi, miután tudomást szerzett a dologról, azonnal tudta, hogy mivel áll szemben. Minden erejét és hatalmát latba vetve megpróbálta visszaállítani hivatala tekintélyét és uralmát.
Kudarcot vallott. Amikor Jaq megérkezett a bolygóra, már nem élt, és halott volt a gyóntató is, aki magyarázatot talált az erkölcsi züllés okaira.
A Luxus sárga, majdnem sáfrányszínű nap volt. Neve fényt és pompát jelentett, de bizonyos szómagyarázók szerint orgiát és züllést is. A fényéből táplálkozó bolygó, a Luxus Primer fő terménye a gabona volt. Egyetlen hatalmas kontinensén elképesztő mennyiségű mag termett; a betakarítási munkákat óriási robotok végezték. A kontinens közelében lévő termékeny szigeteken szarvasmarhát és birkát tenyésztettek. A bolygó lakói valódi húst és növényi eredetű ételeket fogyaszthattak. Az előállított élelem egy részét a naphoz közel keringő, légkör nélküli bányabolygóra exportálták, de ki tudták elégíteni a forró világ egyetlen gigantikus iparteleppé változtatott holdjának (amely körülbelül akkora volt, mint a Föld körül keringő Luna) igényeit is. A Luxus Primer termékeiből még a távoli Földre is jutott.
A termékeny kontinens közepén gyűrű alakú hegylánc emelkedett. A hegység közepén egy kietlen homokpuszta terült el.
Az óceán felől érkező esőfelhők sohasem jutottak túl a hegyeken. A körbezárt sivatagban eredetileg testükben drágaköveket növesztő, mérges fullánkú rovarok éltek, de az emberek megjelenése után éppen itt épültek fel a Luxus Primer csillogó kerámiavárosai.
A birodalmi átlaghoz képest ezek a városok idilli helyek voltak, elegánsak és nyugalmasak. Az új pontifex mundi megérkezése után úgy vélte, egy ilyen világon csakis ártatlan lelkek élhetnek, hitükben erős emberek, akik sohasem lépnének fel ellenségesen az egyház képviselőivel szemben.
A pontifex mundi rosszul becsülte fel a helyzetet, és Caput City birodalmi békebírái is tévedtek.
Az új mozgalom eleinte békésen működött, azután kifakadt az elfertőződött seb, és mindent elöntött a rebellió gennye. Olyan váratlanul történt az egész, hogy még a kormányzót is meglepte a dolog. Lord Lagnost pipogya fráter volt, csak azért lehetett az övé a családja által évszázadok óta birtokolt kormányzói szék, mert atyja csupán egyetlen örököst hagyott hátra. Akkor sem tudott volna hathatósan feltépni a lázadókkal szemben, ha számít egy ilyen fordulatra. De nem is számított – erről árulkodott az, hogy védelmi csapatának katonáit jobbára csak kábító fegyverekkel szerelték fel. Nem is jutott volna mindegyiküknek halált okozó eszköz.
Természetesen Caput Cityben is voltak fegyverraktárak, hiszen itt is számítani kellett arra, hogy idegen lények támadnak a bolygóra. (Ilyen támadásra már vagy ezer éve nem került sor.) A lázadás kitörése után nem sokkal a szektások kettőt is elfoglaltak a legnagyobbak közül.
A szektások rengetegen voltak! „A jobb életért” mozgalom a jelek szerint nem csupán a Slaanesh bálványozás maszkja volt, égisze alatt több más Káosz-kultusz is megfért. Az egyik gonosz hívei egyesültek a másik káoszlény követőivel, hogy közösen győzhessék le azt, ami jó...
A pontifex mundi és a gyanakvó gyóntató hamarosan életét vesztette, ám Lord Lagnostnak egyelőre sikerült visszavernie a lázadók támadásait. Az űrkikötőben és bíbor-arany bevonatú gyönyörű palotájában még mindig ő volt az úr.
A védelmi csapatok egyik szakasza tűnt fel az utcán. Négy férfi. Mustársárga tunikájuk tépett és mocskos volt. Az arcukat borító koszréteg ellenére tisztán látszott a szájuk melletti, anyajegyre emlékeztető, bíborszínű húsevő növényt ábrázoló aprócska tetoválás. A jel is arra vallott, hogy a Luxus Primer az elpuhult világok közé tartozik: a bolygóvédelmi erők katonái „Lord Lagnost Virágszálai”-nak nevezték magukat. Mind a négyen puskát tartottak a kezükben, egyiküknél pedig egy robbanógolyós pisztoly is volt, amely úgy nézett ki, mintha a Császár Kegyelme kisöccse lenne.
A Virágszálak hüledezve bámultak rá az aranyló szemű, fekete szintetikus bőrbe öltözött, náluk jóval magasabb Ey'Lindire. A nő láttán kéjsóváran füttyentettek.
– Észt a hosszú sziszamiszát!
– Fekete perszai macka!
– Dorombolj egy kicit nekünk!
– Add meg magad! Húszd vissza a karmockáidat, sziszuszka, és maradj isz úgy! Cica? Macska? Mi az ördög az a macska?
Ó, igen! Parsheen mamának, a sztálindrómi asztropatának volt egy állatkája, amit macskának nevezett. Állandóan azt simogatta, azt cirógatta, annak a karmait próbálgatta. Hogy az milyen érzékeny, önző, egoista kis dög volt! Pontosan olyan, mint a gazdája, Parsheen mama, aki továbbította Jaq parancsát. Azt a parancsot, amelyben a titkos inkvizítor elrendelte az exterminatust. Annak ellenére elküldte az üzenetet, hogy Jaq meggondolta magát. Parsheen mama annyira egoista volt, hogy elpusztította szülőbolygóját. Bosszúból.
– Perszai...
Az biztos a macska nevű faj egyik alfajának neve lehet.
– Sziszamisza! Sziszamisza!
A Virágszálak a Luxus Primeren éppen divatos selypegő-pösze kiejtéssel beszélték a birodalmi gótot. Az „is” helyett „isz”-t mondtak, a „macska” helyett pedig „macká”-t. A finnyás affektálásra emlékeztető akcentus valószínűleg az évszázados puhányság következménye volt. A szavak furcsa dallama szinte megdelejezte az embert; mintha mindegyik azt jelentené, hogy „ne félj”, vagy hogy „nem lesz semmi baj”.
– Lord Lagnoszt nevében! Add meg magad, sziszamisza! Ész te isz, férfiú!
Ey'Lindit valószínűleg démonnak, a csuklyás inkvizítort pedig minden bizonnyal mágusnak nézték.
– A Császár nevében! Segítsetek minket feladatunk teljesítésében! – kiáltott rájuk Jaq. – Őfelsége nevében! Segítsetek!
Még be sem fejezte a mondatot, amikor feltámadt benne a gyanú.
Vajon mi oka lenne annak, hogy ezek az emberek démonnak nézik Ey'Lindit, őt magát pedig mágusnak? Még a legelvakultabb szektások, akik hisznek a démonok létezésében, még ők sem kerülhettek kapcsolatba valódi mágusokkal.
Lehet, hogy ez a négy férfi nemrég látott valamit, ami legalább olyan félelmetes volt, mint a füstből előbukkanó egymellű démonasszony, amelynek jelenlétét egyedül Jaq érzékelhette.
De ha így van, ha tényleg láttak valami ilyesmit... akkor nem így kellene viselkedniük!
Ey'Lindi felszisszent...
Lord Lagnost két Virágszála mosolyogva, bólogatva előrelépett, és... Anélkül, hogy egyetlen mozdulattal elárulták volna, mire készülnek, mindketten rálőttek Jaqra.
Jaq két kemény ütést érzett a mellén. Hanyatt vágódott.
Jaq már a kis híján katasztrófával végződő landolás után megtudta, hogy az űrkikötő ellen indított legelső támadás során a szektások végigkutatták a navigátorok lakónegyedét, és lemészároltak mindenkit, aki az útjukba került.
A Luxus Primeren a népes navigátornemzetségek közül egyik sem alapított rendházat, legalábbis hivatalosan nem. Ennek ellenére a fogadókban és hotelekben rengeteg intersztelláris navigátor és közönséges bélrendszeri pilóta lakott. A felfegyverzett csőcselék ezeket a helyeket rohanta le. A jelentések szerint néhány navigátor védekezni próbált: levették fejükről a sálkendőt, felfedték hiper szemüket, és gyilkos pillantásokat vetettek támadóikra. A lázadók azonban túlságosan sokan voltak, csak maroknyi navigátornak sikerült elkerülnie a halált, csak páran tudtak elmenekülni.
A navigátorok felperzselt negyedével szomszédos kereskedőnegyedben a csőcselék felkutatta és kivégezte azokat a vak asztropatákat, akik abból éltek, hogy pszichikai módszerekkel kereskedelmi célzatú üzeneteket küldtek a nagy élelmiszerkartellek számára. A szektások megtámadták a birodalmi eklézsia templomát is, és megölték az Adeptus Ministorum asztropatáját. (Erre az akcióra közvetlenül a pontifex mundi és a gyóntató meggyilkolása után került sor.)
A szektások célja egyértelmű volt: el akarták szigetelni a Luxus rendszerét a Birodalom többi részétől.
A testileg és lelkileg egyaránt megviselt Lord Lagnost meleg fogadtatásban részesítette a palotájába érkező birodalmi inkvizítort. Egészen megnyugodott, amikor Jaq megmutatta neki a tetoválását, a külső inkvizítorok jelét.
Külső inkvizítor! Hah! Lord Lagnost nem sokat tudott az univerzumról és a benne ténykedő szervezetekről, számára csupán egyetlen Inkvizíció létezett. A hozzá hasonló bolygó-kormányzók – és valljuk meg: a hétköznapi inkvizítorok többsége – még csak nem is sejtették, hogy létezik egy belső Inkvizíció is, egy démonvadász elit, amelynek legfőbb feladata a vizsgálatokat és purgálást végző személyek felügyelete és megtisztítása. Ők még véletlenül sem szerezhettek tudomást az Ordo Malleus létéről.
Általában már az Inkvizíció puszta említése rettegést váltott ki az emberekből. Érthető. Létezik a kozmoszban olyan élőlény, amelynek ne lenne oka tartani egy tüzetes átvilágítástól? Az Inkvizíció látóterébe kerülőkön rendszerint iszonyatos félelem vett erőt, ám azok, akik olyan helyzetbe kerültek, mint a Luxus Primer hithű védői, mindig örömmel üdvözölték az inkvizítorok megjelenését.
Lord Lagnost öröme csak akkor lett volna nagyobb, ha Sir Draco néhány századnyi birodalmi gárdistával vagy (ezt még kimondani sem merte) űrgárdistával érkezik a bolygóra. Mivel azonban az inkvizítor egyedül jelent meg, sietve rendelkezésére bocsátotta a védelmi erők több egységét. Sir Draco gárdisták helyett a kormányzóhoz és dinasztiájához hű katonák élén szállhatott szembe a lázadókkal.
Az asztmásan ziháló elhízott kormányzó, Lord Lagnost, méhszárnyszerű formákkal szegélyezett színváltó köntöst viselt. A fején ékkövekkel kirakott bársonykalap díszelgett; a fejfedő alakja pávára hasonlított, amely legyező alakban széttárja farktollait. Lagnost rugalmas aranygallérja alól drágakövekkel ékített csövek kígyóztak az arca elé; ezeken keresztül kapta a levegőt. Az áttetsző csövek görbe agyarakként kanyarodtak fel az áll előtt, végük betömte az orrlyukakat. Belsejükben miniatűr kopoltyúkra emlékeztető, apró pumpákkal működtetett szűrőlemezek mozogtak; halk, fütyülő hangok kíséretében ezek adagolták be az orrba a friss levegőt. A csőagyarak alatt a gallér előtt amulett füzérek csillogtak a nyakon.
Lord Lagnost palotájának falait égetett csempékből kirakott mozaikképek, bonyolult arabeszkek díszítették. A vastag, puha szőnyegeket gyapjú- és selyemszálakból szőtték. Valamennyi szőnyeg zöld volt, de árnyalatuk eltért; az embernek, amikor végigpillantott rajtuk, olyan érzése támadt, hogy gondozott pázsittal és mohatakaróval borított rétre jutott.
A csodás falak mellett selyemruhás fiúk és lányok – pederaszta vágyak kielégítésére alkalmas, a csatazajtól és a felfordulástól halálra rémült örömfiúk és ágyasok – reszkettek. Lagnost ügyet sem vetett rájuk, miközben ziháló parancsokat osztogatott a jelentéstételre eléje siető tiszteknek.
Jaq közölte Lagnosttal, hogy találkozni kíván a kormányzói asztropatával.
Kiderült, hogy az asztropata egy biztonságos bunkerben tartózkodik, onnan próbál katonai segítséget kérni a Birodalomtól, azoktól a császári hajóktól, amelyek talán éppen a Luxus közelében cirkálnak. A kormányzó abban reménykedett, hogy az asztropatának sikerül kapcsolatba lépnie egy hajóval, amelynek fedélzetén birodalmi gárdisták, esetleg űrgárdisták teljesítenek szolgálatot.
Ó, a balga! Hogyan fordulhat meg a fejében olyan ostobaság, hogy az űrgárdistáktól vár segítséget? Hogyan gondolhat arra, hogy a legendás harcosok, akik eleven bástyákként állják útját a kozmosz mélyéről érkező idegen szörnyeknek, hajlandóak lesznek erejüket és idejüket egy ilyen szánalmas kis bolygón dúló belviszály elcsitítására pazarolni? Ezt még akkor sem tennék meg, ha véletlenül éppen néhány száz fényévnyi távolságban lennének a Luxus rendszerétől.
A galaxis hatalmas, a világok száma végtelen. A Császárhoz és a hithez hű harcosok kevesen vannak. A gigantikus Birodalomban teljes naprendszerek semmisülhetnek meg úgy, hogy csak évtizedekkel – esetleg évszázadokkal – később tűnik fel valakinek a hiányuk. A pusztulás felfedezése után pedig újabb évtizedek, évszázadok pereghetnek le, mire a probléma megoldására képes csapatok megérkeznek a katasztrófa sújtotta körzetbe.
A kormányzói asztropatát tehát biztonságba helyezték. Vajon miféle erősítést hívhat? Kitől kérhet segítséget? A Luxus Primer kormányzója csupán abban reménykedhet, hogy a véletlenül idetévedt inkvizítor, Sir Draco, és egzotikusan buja testű kísérője képes lesz megoldást találni a problémára.
Sir Draco a navigátorától nem várhatott segítséget. Gugol le sem tudta venni a szemét a kormányzó gyermekháreméről. Szünet nélkül ostoba verseket mormolt, amelyek egyre pikánsabbak, sőt obszcénebbek lettek. A szétharapott alsó ajkából kicsorgó vér groteszk, vérvörös szakállt festett az állára. Szája sarkából nyál csorgott.
Jaq hanyatt vágódott a megrepedezett kerámialapokon.
Amint a lövedék a testéhez ért, a hálópáncél megmerevedett. Az egymásba szőtt termo plasztik szálak megkeményedtek, és felfogták a két ütést. A Virágszálak szerencsére csupán egyszerű acél magvas golyóval töltötték meg fegyverüket, nem repeszsöréttel. A két, pörölycsapásnak is beillő ütés ledöntötte Jaqot a lábáról. Fekve kellett maradnia, addig nem állhatott fel, amíg páncélja szálai nem ernyednek el ismét. A karját azonban így is tudta mozgatni. A katonákra emelte a Császár Kényelmét. A fickók közben oldalra fordultak, és célba vették Ey'Lindit.
Minden bizonnyal halottnak hitték a földön heverő férfit. Jaq mellén éppen a tüdő fölötti részen szakadt fel a fekete köntös.
Lehet, hogy most a magas, aranyló szemű, fekete „sziszamiszát” akarják telenyomni acéllal? Vagy egyszerűen csak le akarják fegyverezni? A jelek szerint elég durva módot választottak ahhoz, hogy megfosszák a nőt fegyvereitől: a karjára céloztak puskájukkal. Biztos azt hitték, egy megcsonkított ellenféllel már könnyebb dolguk lesz...
A hibát akkor követték el, amikor a dekoratív külső miatt nem vették észre, kicsoda, micsoda az ellenfelük.
Habár nem is sejthették, hogy az orgyilkos nőnek nincs szüksége kezekre ahhoz, hogy végezzen velük. Nem tudhatták, hogy Ey'Lindi testének bármelyik részével képes kipréselni belőlük az életet; nem tudhatták, hogy ha szétharapja egyik implant fogát, mérget tud köpni rájuk. Fogalmuk sem lehetett, hogy Ey'Lindi meg tud feledkezni a fájdalomról, és még súlyos sérülten is képes embert ölni.
A Virágszálaknak nem sok esélyük volt arra, hogy megtudják, mekkorát tévedtek.
Az idegmérget tartalmazó tűk a négy katona közül kettőt már a földre kényszerítettek. Izmaik görcsbe rándultak, moccanni sem bírtak. Szerveik egymás után felmondták a szolgálatot. Agyukon még keresztülvillanhatott néhány gondolat, de másra már nem voltak képesek.
Az Ey'Lindi lézerpisztolyából kivágódó sugarak masszává olvasztották a másik két Virágszál arcát, és...
...a vitához a Császár Kegyelme is hozzáfűzte halálos megjegyzéseit:
RAARKpopSWUSSSpuffBAMM
RAARKpopSWUSSSpuffBAMM
RAARKpopSWUSSSpuffBAMM
RAARKpopSWUSSSpuffBAMM...
Ilyen érvekkel nem lehetett vitatkozni, bár már semmi szükség sem volt arra, hogy Jaq használja fegyverét. A két megmérgezett egyenruhás holtan hevert a földön. A másik kettő még úgy rángatózott, mintha lenne bennük élet. Koponyájuk átlyukasztott, kiégetett, bekormozódott acélhéjra emlékeztetett.
A Császár Kegyelme cafatokra szaggatta a védelmi erők renegát katonáit. A kiömlő vér, a járdára toccsanó szervek és az égett hús bűze összekeveredett a lövedékek hajtógázának csípős szagával.
Jaq mellén puhává változott a páncél. Felült, hogy megvizsgálja fekete ruhájának szakadásait. A lyukak alól kilátszott a termoplasztik háló, amely olyan szorosan tapadt rá, hogy azt lehetett volna hinni, ez a hüllőpikkelyes irhára emlékeztető réteg a bőre.
Ezt az ősrégi hálópáncélt egykor egy elda viselte, tőle enigmatikus faja mementójaként került az Inkvizíció birtokába.
Jaqnak eszébe jutott, hogy Ey'Lindi egyszer, amikor átalakította a testét, éppen elda nősténnyé változott...
Ey'Lindi többé már nem volt képes arra, hogy polimorfin befecskendezésével elda formájúvá gyúrja magát. Azután, hogy a Callidus orgyilkos szentély sebészei végrehajtották rajta azt az iszonyatos kísérleti beavatkozást, már nem sikerült volna neki a dolog.
Génorzó hibriddé viszont bármikor át tudott változni. Testébe beültették az átalakuláshoz szükséges implantokat, amelyek a polimorfin hatására drasztikusan megváltoztatták húsa tömegét és formáját. (Bizonyos változtatásokat pusztán az akaraterejével is végre tudott hajtani magán, ám ahhoz, hogy génorzó hibriddé váljon, már szüksége volt az implantokra és a polimorfin segítségére.)
Egy elda testpáncél – az a faj állította elő, amelynek legegzotikusabb egyedeit Harlekin néven ismerték...
Vándorló harcos-mutatványosok...
Jaqnak eszébe jutott a Harlekin-ember, aki a Sztálindrómon az orránál fogva vezette. Az az eszelőssége ellenére is végtelenül ravasz emberbohóc rákényszerítette akaratát Ey'Lindire. Addig mesterkedett, míg Jaq is részese lett a hidra-összeesküvésnek. Zephro Cornellan a legendás elda Harlekinek öltözékét hordta, és mindent elkövetett, hogy viselkedésüket is utánozza. (Olyan gyorsan akart mozogni, mint a fürgeségükről híres eldák. Ez bizonyos esetekben sikerült is neki; némelyik szökkenését még a valódi Harlekinek is megirigyelték volna.) Mit is mondott Cornellan? Nem azt, hogy a szíve mélyén alapvetően idegennek érzi magát? Nem azt, hogy idegen az emberek között? Hogy más, mint az emberi faj egyedei? Nem azt, hogy az emberek nem érdemelnek mást, mint hogy zsinórra kötött bábokként mozgassák őket? Nem azt, hogy ő idegen a konspiráció résztvevői számára? Hogy más, mint az összeesküvők?...
A rengeteg megválaszolatlan kérdés, a bizonytalanság megfájdította Jaq fejét. A melle is sajgott; a hálópáncél ugyan megvédte, de a bőre így is felhorzsolódott.
Találniuk kell egy navigátort! Találniuk kell egyet még akkor is, ha a háború lázában égő város minden zugát át kell kutatniuk érte!
Ráfújt a fegyvere csövére, saját lelkével erősítve a pisztolyét, majd gyorsan elormogott egy áldást.
– A tétovázás mindig halált okoz – mondta Ey'Lindinek.
A négy renegát is a tétovasága miatt pusztult el. A habozás Vitalij esetében is végzetesnek bizonyult...
– Viszont – folytatta Jaq – a kapkodás még ennél is nagyobb bajt eredményezhet.
Vajon sikerül rábukkanniuk egy megfelelő navigátorra?
Ey'Lindi a Császár Kegyelmére nézett.
– Túl hangos – ismételte idegesen. Ebben a dzsungellé változott városban ő is átalakult: olyan hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mint egy erdőlakó vadember asszonya.
A fegyver valóban lehetett volna halkabb. A lövedék tulajdonképpen a cső elhagyása után gyorsult fel. A popSWUSSSpuffBAMM hangsorozat elkerülhetetlen volt, ám a RAARK-ra nem lett volna szükség. Az első üvöltő zaj valójában a lélektani hadviselés eszköze volt; az ellenség megrémisztésére szolgált, sokkot okozott az áldozatnak, akinek ekkora már csak pillanatok maradtak az életéből.
Jaq hangos akart lenni; a legszívesebben úgy mozgott, úgy harcolt volna, mint a Sztálindróm megtisztítását végző inkvizítor. Harq Obispal nem lapult meg, nem settenkedett, nem törődött azzal, hogy ki vagy mi veszi észre közeledtét. Megállíthatatlanul tört előre.
Hasonló viselkedéssel nagy hatást gyakorolhatna Lord Lagnostra. Ha így haladna Caput City romjai között, senki sem gyanakodna, még véletlenül sem derülne ki titkos célja. Talán az lenne a legjobb, ha szerezne egy vadul zümmögő lánckardot, amely metsző hangon felsikít, valahányszor belevájja pengefogait az áldozatba. Sajnos, a Tormentum Malorum fegyvertárában nem volt egyetlen lánc- vagy energiakard sem.
Ey'Lindi a megjegyzésével arra utalt, hogy a fegyver dörgése rájuk tereli az ellenség figyelmét. Félő volt, hogy az egyes szakaszok legyilkolása után nem sokkal össze kell csapniuk a következő ellenséges osztaggal, amely a hangokat követve talál rájuk.
A halottan, szétszaggatottan, megperzselten heverő Virágszálak nem őrjöngtek, nem vett erőt rajtuk a harci düh. Az igazat megvallva meglehetősen gyáván viselkedtek.
Ó, ha ilyen egyszerűen és gyorsan végeztek volna Gugollal!... Talán még megmenthették volna a lelkét.
Miután kétszakasznyi lojális katona élén kisietett a kormányzó palotájából, Jaq és Ey'Lindi azonnal elindult a navigátorok romba döntött lakónegyede felé. Ekkor még Gugol is ott botladozott a nyomukban.
Vajon hová menekülhet egy navigátor Caput Cityben? Hol találhat menedéket? Hol húzhatja meg magát? A fejére kötött fekete sálkendő azonnal elárulná, kiféle, miféle, ha pedig megszabadul tőle, halálos pillantású harmadik szeme leplezné le.
Jaq és Ey'Lindi menet közben rákényszerült, hogy öljön. Néha, amikor volt idő rá, kifaggatták áldozataikat, mielőtt végeztek velük.
A két szakasz mellé kirendelt tiszt végül nem bírta tovább, nem tudta megfékezni kíváncsiságát, és megkérdezte tőlük, miért van szükségük navigátorra. Nem értette a dolgot, hiszen Jaq mellett még ott volt Gugol, akiről lerítt, hogy hiper szemmel rendelkező mutáns. A tiszten látszott, kételkedik abban, hogy Jaq azért érkezett a bolygóra, hogy megmentse a Császár híveit, és közreműködjön a lázadás leverésében.
– Hát nem érted? – ordított rá Jaq a firtató kérdés elhangzása után. – Minden navigátort meg kell mentenünk, akit csak tudunk! Ha nem tesszük, a világotok elszigetelődik a Birodalomtól!
A tisztet nem elégítette ki a magyarázat. Megkérdezte, hogy Jaq navigátorának valamelyik rokonát, Gugol kiterjedt családjának egyik tagját keresik-e.
– Nefanda curiositas! – vicsorgott rá Jaq.
A tisztnek gondolkodás nélkül kellett volna teljesítenie az inkvizítor parancsait; még akkor sem kérdezősködhetett volna, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egyre jobban eltávolodnak az ostrom alatt lévő palotától és az űrkikötőtől.
Nem sokkal ezután egy orvlövész lézerirányzékos mérgező nyíllövedékkel halálra sebezte a túl kíváncsi tisztet. Jaq titokban örült a dolognak; a fickó így legalább nem jelenthette Lord Lagnostnak, milyen gyanú támadt fel benne.
– Így halnak meg az eretnekek! – üvöltött rá Jaq a halott tiszt embereire. – Aki kétkedik, az elpusztul. Qui dubitat,mortt.
Ó, mennyire gyűlölte magát, amikor e szent szavakkal támasztotta alá saját hazugságát! Habár... ha jobban megvizsgáljak a dolgot, a kíváncsi tiszt tényleg eretnek módjára viselkedett, hiszen kérdéseivel elárulta, kétségbe vonja egy inkvizítor szándékait. Ez a tény már önmagában felért egy istenkáromlással. Az elhanyagolható részletkérdés, hogy okkal gyanakodott, hiszen Jaqnak esze ágában sem volt megmenteni Caput Cityt és a Luxus Primert. Ő egy sokkal nagyobb és magasztosabb célért.. küzdött: az emberiség létéért harcolt. Természetesen ezt nem magyarázhatta el a tisztnek. Csak az ostobák adják ki titkaikat, és a fickó különben sem foghatta volna fel, miről van szó.
A tiszt halála után nem sokkal Vitalij rátámadt a katonákra.
Felugrott egy törmelékhalom tetejére, és sebesen körbeforgott. Selyemruhájába belekapott a szél. Énekelni kezdett:
– Szívdobbanás, szívdobbanás, itt vagyok,itt vagyok! Halált osztó szemeimmel pislantok, pislantok!
Letépte kopasz fejéről a sálkendőt.
Jaq azonnal elfordította a tekintetét. Ey'Lindi összerogyott, és kínlódva vonaglani kezdett a földön.
Lehet, hogy meghal?
Gugol hiper pillantása korbácsként csapott végig a katonákon. Az egyik férfi kiáltani próbált, torka azonban összeszorult. Fuldokolva esett össze, néhány pillanattal később már nem élt. Társa úgy dőlt a földre, mintha egy láthatatlan kéz a szívébe markolt volna. Egy másik férfi vért hányt. A negyedik katona szeme úgy pattant ki a helyéről, mintha összepréselték volna a koponyáját...
Ey'Lindi vergődve egy darab fényes csempeszilánk felé kúszott – ezzel a tükörrel akarta megfékezni az iszonyú tekintetű Gugolt.
Amikor ujjai közé kaparintotta a csempét, felugrott, és lehunyt szemmel, orgyilkos ösztöneire bízva magát, Gugol felé vetődött. Jaqtól ugyan nem kapott rá parancsot, de készen állt rá, hogy a navigátor elé tartsa a tükröt. Gugollal, miután saját hiper szemének pillantása megbénítja az idegeit, könnyű lett volna végezni.
Abban a másodpercben, amikor Ey'Lindi felugrott, Jaq megérezte, hogy egy démon próbál materializálódni a város fölött. Minden erejét összeszedte, hogy ezt megakadályozza.
– Elment, elment, elment... – kántálta Ey'Lindi.
Valóban: Gugol, mielőtt az orgyilkos a közelébe ért volna, leszökkent a törmelékhalomról, és futásnak eredt. Úgy rohant, mintha éhes kutyák lennének a sarkában, pengeszárnyú denevérek röpködnének a feje körül. Üvöltése egyre messzebbről érkezett.
– Slishy, Slishy, Slishy!
Jaq ellépett az egyik haldokló katona mellett. Egy kéz markolta meg a csizmáját; az ujjak görcsbe rándultak. Kiszabadította magát, és rákiáltott a túlélőkre:
– Maradjatok itt, és végezzetek a haldoklókkal. Könyörületből...
Ey'Lindivel a nyomában Gugol után vetette magát. Futás közben készenlétbe helyezte az energiapálcáját.
Elkésett.
Nagyon elkésett.
Vitalij egy rózsaszínű csempelapokkal burkolt udvaron egy aranyló táncosnőt ábrázoló mozaikkép előtt találkozott össze azzal az iszonyatos lénnyel, aki után megbomlott elmével vágyakozott.
A démonlány materializálódott.
Slaanesh egyik nőstény teremtménye volt, aki átjutott erre a világra. Káoszlény volt, a perverz kéj és a halálos szenvedés démona.
Egyetlen melle volt csupán, de combja és csípője olyan formás, akár az istennőké. A romlottság aurája vette körül. Szőke hajzuhataga szinte teljesen eltakarta zölden villogó, természetellenesen hosszúkás szemét. Szétnyitotta duzzadt, vágyakat ébresztő ajkait. Átölelte Vitalijt, és duruzsolva-dorombolva hozzádörgölte testét. Lábának pikkelyes karmait, a karját helyettesítő rákollókat semmi sem takarta el, de... Vitalij ekkor már ezzel sem törődött.
A navigátor hiperszemének pillantása nem semmisítette meg a démonlányt, de nem volt ebben semmi különös, hiszen ő maga is a hipertérből származott, egy másik dimenzióból, a Káosz isteneinek világából. Vitalij hiper szeme nem tett benne kárt, sőt inkább erőt adott neki ahhoz, hogy testet öltsön az anyagi világban.
Kéjesen remegve ölelte a navigátort. Borotvaéles rákollói a férfi fekete selyemruhája alá furakodtak, szétszabdalták a finom szövetet, majd nekiláttak, hogy felhasogassák az alatta fehérlő bőrt. Vitalij testén véres rajzolatok vöröslöttek, bonyolult jelek, amelyek talán a démonlány titkos nevét jelentették.
A káoszlény rátette névjegyét a navigátorra, hogy birtokba vehesse a lelkét.
Jaqon hirtelen iszonyatos erejű vágyhullám csapott végig.
Emlékek...
Látta magát, ahogy ott fekszik a meztelen Ey'Lindi mellett; látta magukat, ahogy szeretik egymást a Tormentum Maloum fedélzetén lévő alvókamrában. Csupán egyszer került sor erre... Képzeletében megelevenedtek Ey'Lindi tetoválásai. A rovarok futkosni kezdtek. A harapásra tátott pofájú kígyó felkúszott a lábszárán. A szkarabeuszok éhesen rágták a sebhelyeket, amelyeket addig testükkel takartak. A szőrös pók delejezőn mozgatta hosszú lábait, készen arra, hogy kiszívja Jaqból az életerőt.
Képzeletében Ey'Lindi már nem ember volt. Hatalmas darázzsá változott, teste tele volt parazitákkal. A mohó élősködők csipkedni, harapdálni kezdték Jaqot, fájdalmat és közben gyönyört okozva.
A feltoluló torz képek megszentségtelenítették annak az egyetlen, valóban gyönyörű éjszakának az emlékét.
Kérdések... Lehet, hogy Ey'Lindi is valami hasonlót él át a démonlány előtt? Lehet, hogy az ő elméjében is ilyen förtelmessé változtak szeretkezésük emlékei? Lehet, hogy ő is kínként éli meg újra azt a néhány őszintén szenvedélyes, szeretettel teli pillanatot?
Ha igen... ám legyen! A szelídség a kötelességtudat ellensége. Vajon nem követett el hitellenes cselekedetet azzal, hogy megpróbált vigaszra lelni valamiben? Vajon ő milyen extázist élne át, ha Ey'Lindi lassan megfojtaná, vagy tízszer, százszor a testébe vágna egy pengével?
Miközben Jaq felemelte energiapálcáját, a démonlány széttárta lábait. Combjai között előrecsusszant hegyes végű, kitines farka.
A farok lándzsaként mélyedt Gugol testébe. Vitalij lábujjhegyre emelkedett, s a borotvaéles kitinnyúlvány még mélyebben csusszant be a szervei közé. Az agóniával vegyes gyönyör pillanatában a navigátor felsikoltott.
– Süshy!
Jaq energiapálcája aktiválódott. A démonlány körül erővonalak kavarogtak; a színesen egymásra rétegződő aurák kihangsúlyozták, hogy nem erre a világra való lény, hogy nincs helye ebben az univerzumban.
Metsző hangon felrikoltott. Szoprán kiáltása talán rémületet, talán gúnyt fejezett ki.
Az energiarétegek szétrobbantak. A démonlány teste is átalakult: lapossá vált, egyetlen, furcsa szögben meghajló lemez lett belőle. A sík felületű lap, megszegve minden létező geometriai szabályt, a végtelenbe nyúlt, majd apró, émelyítően fényes ponttá zsugorodott.
A pont eltűnt, csak egy fájdalmas szellemkép maradt utána.
Vitalij teteme felnyitott hassal hullott a földre. A széttépett selyemruha cafatjai fekete falevelekként takarták be a testét.
Halott volt, már nem lehetett visszahozni az életbe. A démonlány elrabolta a lelkét, hogy valahol máshol folytassa immateriális fantomja kínzását.
Jaq hangosan imádkozott a hulla fejénél. Ey'Lindi a navigátor lábánál kuporgott, készen arra, hogy azonnal végezzen Vitalijjal, ha esetleg az életet megcsúfoló zombiként megmoccan.
– Sajnálom – mormolta.
– Én is – mondta Jaq.
Visszamentek arra a helyre, ahol Gugol rátámadt a lojális katonákra. A túlélők időközben elmenekültek. Az egyik áldozat még mindig nyöszörgött. Ey'Lindi könyörületesen kitörte a nyakát.
Füst kavargott a Gyönyörök sétánya fölött.
– Hangos – ismételte Ey'Lindi, de már nem Jaq fegyveréről beszélt, hanem a közeledő, fokozatosan üvöltéssé erősödő motorzúgásról.
A zsírosan kavargó füst fátyla mögül három jármű bukkant elő; a motorizált triciklik meghökkentő gyorsasággal gurultak a törmelékhalmok között. Az elülső kereküket tartó villára dupla csövű géppuskát szereltek...
Zömikek
A triciklik utasai zömök, alacsony, emberszerű lények voltak. Mindhárman bozontos vörös szakállt és biciklikormányra emlékeztető bajuszt viseltek. Fejüket sildes sapka fedte, dzsekijük vörös, overáljuk zöld, csizmájuk ormótlan és kampós orrú volt. Derekukra övtáskát csatoltak. Fél kézzel kormányozták járművüket; szabad kezükben mindhárman lézerpisztolyt szorongattak. A hátukra széles pánttal jókora bárdot erősítettek.
Jaq megkönnyebbült. Zömikek. Nem démonok, csak zömikek.
A zömikeket nem lehet megrontani a perverz kéj iránti vággyal, őket nem lehet becsábítani egyetlen romlott szibariták által alapított szektába sem. No nem mintha nekik nem lettek volna meg a maguk gyengéi, ám az örömet nem a testi vágyak kielégítésében keresték. Ők nem vágytak szeretőkre, beérték annyival, hogy degeszre tömik a hasukat, és addig vedelik a sört, míg böfögve lefordulnak a székről.
A szexualitás sátáni módon kigúnyolt változata nem vonzotta őket. Tisztelték annyira őseik emlékét, hogy ne szennyezzék be magukat ilyesfajta élményekkel.
Zömikek... Valószínűleg bánya technikusok, akik azért ruccantak át a Luxus Primerre, hogy eligyák kemény munkával megkeresett pénzüket, vagy hogy triciklijük nyergébe pattanva a városon kívüli sivatagban összemérjék gépeik erejét, saját ügyességüket.
A két oldalsó zömik sapkája alól vastag, vörös copf lógott ki, vezetőjük azonban kopaszra nyíratta a fejét. A triciklik csikorogva megálltak. A géppuskák csöve Jaqra és ébenfekete, atletikus termetű társára mutatott.
– Főnök! – üvöltött fel a rövid hajú, zömök kis fickó. – Jaq! Te lennél az? A zömik leugrott a jármű nyergéből.
– És Ey'Lindi! Ey'Lindi!... Ez... Csak nem?!
A zömikek külsőre többé-kevésbé egyformák voltak. Mindig hűek maradtak vérükhöz és génrúnáikhoz, de ez a széles arc, ez a szokásosnál is nagyobb orr, ez a véreres, mogyoróbarna szempár, amely nem pislogott és nem is szikrázott, ezek csakis...
A tricikliről leugró zömik lekapta a sapkáját, és izgatottan gombócot gyúrt belőle. A tarra borotvált koponyán arasznyinál is hosszabb sebhely vöröslött. Egyszer száz évvel korábban – Jaq ismert egy zömik mérnököt, akinek éppen ilyen heg volt a fején.
– Zhord!
Jaq és Ey'Lindi egyszerre mondta ki a kis fickó nevét. Zhord futva elindult feléjük, azután hirtelen megtorpant.
– Huh! – kiáltotta. – Erre aztán tényleg nem számítottam! – Megállás nélkül gyűrögette a sapkáját.
Így közelebbről már látszott, hogy Zhord nem teljesen kopasz. A vörös sebhely mellett ugyan nem serkent ki a haj, de feje többi részén borostához hasonló rövidke tüskék meredeztek. A jelek szerint csak mostanában hagyta abba a rendszeres borotválkozást, mert itt-ott fel lehetett fedezni rajta egy-két barnára száradt vércsíkot, a korábbi fejsimítások félreismerhetetlen jeleit. Valószínűleg a Caput Cityben kirobbant lázadás volt az oka annak, hogy Zhord az elmúlt néhány napban elhanyagolta a külsejét.
Egy zömik számára megalázó, ha átölelik, és Jaq meg Ey'Lindi se szívesen árulta volna el egy ilyen gesztussal az érzelmeit. Mind tisztában voltak azzal, milyen abszurd látványt nyújtanának, ha összekapaszkodnának.
– Huh! – ismételte a kis fickó. Ez az egy szó éppúgy kifejezte, mennyire örül a találkozásnak, mint egy mégoly hosszú litánia.
De hogyan került Zhord éppen ide? Talán a Császár szelleme vezérelte erre a világra? Vagy esetleg valamelyik Tarot-fürkésztől kért tanácsot? Az elképzelhetetlen, hogy ő maga nyúlt a jóskártyához; egyedül sohasem tudta használni a birodalmi paklit, de nem is nagyon akarta megpróbálni a dolgot. A legtöbbször még arra sem volt hajlandó, hogy imádkozzon a hajtóműveknek.
Jaq saját idejében csupán néhány hónap telt el azóta, hogy Zhord elszakadt tőlük. Zhord feje fölött közben évtizedek múlhattak el, attól függően, hogy hány idősűrítő intersztelláris utazáson vett részt. A zömikek évszázadokig élnek; Zhord akkor még alig volt több ötvennél. Attól eltekintve, hogy nem volt haja, és hogy az a sebhely ott vöröslött a koponyáján, nagyjából úgy nézett ki, mint amikor elvesztették.
Vajon az ő szemszögéből nézve milyen hosszú idő telt el azóta?
– Mit keresel itt? – kérdezte Jaq.
– Huh, ez aztán az öröm!
A felugató fegyverek és a levegőt megrázó robbanások Jaqnak eszébe juttatták, hogy itt, a Gyönyörök sétányán, aligha célszerű folytatni a beszélgetést. A közelben az Istencsászár egyik kiégett, félig romba dőlt szentélye állt.
– Menjünk be oda – mondta Jaq.
Az épület elegánsan domborodó kupolája félig leszakadt, a tetőn tátongó lyuk – mintha egy koponyára ütött lék lett volna – alatt törmelék halom magaslott. A falak megperzselődtek, a robbanások lyukakat ütöttek rajtuk. Az aranyveretes kaput már csak egyetlen sarokvas tartotta a helyén.
Jaq, ahogy belépett a szentélybe, iszonyatos haragra gerjedt. Az Istencsászár oltár mozaikját vér- és ürülékfoltok szennyezték. A hitbeli tisztaságot jelképező zászlókat leszaggatták, a szent ereklyéket összetörték és szétszórták. Az oltárkép előtt egy kibelezett prédikátor feküdt.
A halotton kívül senki sem volt a szentélyben. Zhord zömik társai a kapu elé állították triciklijüket, géppuskájukat az út felé fordították.
– Huh, majdnem teljes három évembe tellett, mire eljutottam a Marsra. Úgy hallottam, ott mindig akad munka az ügyes technikusok számára. A belem is kidolgoztam, úgy meghajtott az a fránya Adeptus Mechanicus. Tizenöt esztendőn át egy bűzös gyárbolyban éltem... No, de a lényeg az, hogy legalább nem lustultak el az ujjaim, nem felejtettem el semmit abból, amit tudtam. Igaz, munka közben megállás nélkül gajdorásznom kellett azokat az ostoba Utániakat, de most már mindegy... Amikor az előbb azt mondtam, hogy kidolgoztam a belem, azt nem szó szerint értettem. Ha valami bajom lett volna a munkától, a technopapok biztos kiborgot csinálnak belőlem. Képzeljétek el, hogy néznék most ki, ha a felső felem olyan kiber izéből lenne! Ó, szent őseim, még jó, hogy ezt megúsztam!
Zhordból kéretlenül is ömlött a szó.
– Ezután kijutottam a csillagok közé. Az egyik Titán-légiót kiszolgáló személyzet tagja lettem. Vagyis... tesztelőmérnök. Ezt most te, Jaq, biztos az Istencsászár gondviselésének neveznéd. Mármint azt, hogy ilyen jó helyem lett. De biztosíthatlak, ha egy hónapig tesztelgetnéd azokat a fegyver hegyeket, megváltozna a véleményed! – Zhord kuncogott egy sort, azután krákogott egyet, és a padlóra köpött.
– Megköszönném, ha nem felejtenéd el, hogy ez még mindig a Császárunk szentélye – jegyezte meg Jaq rosszallóan.
– Ó, bocsánat! Elnézést. – Zhord fürgén lehajolt, és dzsekije ujjával feltörölte a padlót. – Az a baj, Jaq, hogy a tüdőmből még mostanra se tisztult ki a marsi por.
– Pedig elég hosszú idő eltelt azóta, feltéve, hogy nem voltál sztázisban.
– Hát... abban tényleg nem voltam. A Titán-ügy után megfordultam itt-ott. Egyik csillagtól a másikig mentem. Itt egy év, ott kettő. Volt, ahol tovább maradtam. Mindenütt dolgoztam, de leginkább csak azért, hogy teljen az idő. Tudod, Jaq, sejtettem én, hogy ha sikerül meglépnetek a Földről, akkor visszamentek a jó öreg Tormentmumra, és befeküsztök a sztázisba. Kéznél akartam lenni, amikor újra elődugjátok a képeteket. Nagyon valószínűnek tűnt, hogy ebben a régióban bukkantok fel újra, mert számítani lehetett arra, hogy a lehető leghamarabb meg akarod tudni a... a tudod, mivel kapcsolatos híreket. Azt éppen nem jelenthetnénk ki, hogy felgyorsultak a dolgok. Egyedül a halál az, ami mindig gyors. Vagyis... – Lenézett a padlón heverő kizsigerelt papra. – ...majdnem mindig.
Az évek áramlata mindig magával hozza a maga esemény sodradékát. A hidraössze esküvés nemzedékeken, évszázadokon keresztül titok volt. A Császár és Jaq Ordója nem kényszerült rá, hogy gyorsan reagáljon.
– Aztán, úgy tíz éve, megnősültem. Egy gyönyörű zömik hölgyet vettem el...
Gyönyörű! Mit jelent az, hogy gyönyörű? És meddig marad meg a dolgok szépsége?
A szentély előtt húzódó sétány, maga a Luxus Primer, valamikor gyönyörű lehetett. Mivé lett szépsége? Az utcát törmelékhalmok csúfítják, a bolygón egy Káoszimádó szekta lázong. Vagy talán az a gyönyörűség, amit Vitalij megtapasztalt a halála előtti másodpercekben? Gyönyörű lehet egyáltalán egy zömök törpe asszonyság, akinek a csípője legalább olyan széles, mint egy öszvér háta? A szépség, a gyönyörűség és a gyönyör mindig relatív.
Zhord kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
– Szegény Grizzy! Egy földrengés során halt meg. A fél gyár ráomlott. Ástam és ástam, de... No, de most inkább ne erről beszéljünk! Az élet megy tovább. A halál is megy tovább. Tudtam, hogy egy nap majd előkerültök. Mármint te és ő. – A zömik a fekete szintetikus bőrrel borított orgyilkos felé biccentett. – Mert tudod, Jaq, nem az a legszörnyűbb, amikor az ember rádöbben saját halandóságára. Az a legrosszabb, amikor egyedül marad. Mi ott a hajón olyan... családfélét alkottunk. Fura szerzetek voltunk mind, csodabogarak, de a közös cél összehozott minket. Aztán ott a Császár palotájában elszakadtunk egymástól, de most... – Megint megtörölte a szemét. – Most újra együtt vagyunk. Huh! Mondjátok már, hol van Vitalij? A Tormentumon maradt?
Ey'Lindi halk hangját suttogássá tompította a torkába dugott filter.
– A Káosz egyik cafkája meghódította Vitalijt, és pár órával ezelőtt végzett vele.
Káoszlény volt a dög, úgy nézett ki, mint Slishy. Elrabolta Vitalij lelkét.
Jaq ingerült mozdulattal csendre intette Ey'Lindit – nem akarta, hogy Zhord zömik kuzinjai tudomást szerezzenek az esetről –, de a kis fickó így is éppen eleget hallott. Leült a földre, és a fejét rázva nyöszörögni kezdett.
– Ó, szentséges őseim!
Jaq megvonta a vállát.
– Ami történt, megtörtént. Éppen te mondtad az előbb: az élet megy tovább. Az időt nem lehet visszaforgatni. Amit nem sikerült elmondanunk, az elmondatlan marad. Amit nem sikerült megtennünk, azt már nem pótolhatjuk be. De... mindig van valami, amit megcsinálhatunk. Valami, ami nem más, mint a bosszú, a Császár nevében!
– Ami engem illet, nem igazán tudom, hogy állhatnék bosszút egy földrengésen – motyogta Zhord. Felállt, és ökölbe szorította sonka nagyságú kezét. – Vitalijt azonban megbosszulhatom!
– Ez igaz – bólintott Jaq komoran –, de vannak fontosabb dolgok is, mint a bosszú.
Amikor ezt kimondta, nem arra gondolt, hogy a Luxus Primer megtisztítása fontosabb, mint Vitalij Gugol megbosszulása.
– Huh, Gugol! – rikkantott a kis fickó. – Mennyire imádta a verseket meg a romantikát! Jobban tette volna, ha nem foglalkozik annyit a szerelemmel meg a vággyal, ha inkább végighallgatja a bátor zömik hősökről szóló balladákat. Persze rajta ez se segített volna. Érzelgős fickó volt, és...
– Azonkívül – vágott közben Ey'Lindi –, hogy megnősültél, mit csináltál még?
– Hát az elmúlt pár évben különböző inkvizítorok mellett dolgozgattam. Ne gondoljatok semmi különösre, némelyik azt sem tudta, hogy a világon vagyok. A kíséretükhöz tartoztam, meg hasonlók. A hajójuk legénységének tagja voltam. Abban reménykedtem, hogy sikerül megtudnom valamit rólatok vagy arról a... tudjátok, miről. Találkoztál valaha egy bizonyos Torq Serpilian nevezetű inkvizítorral? – kérdezte Jaqtól.
– Tudomásom szerint nem – felelte Jaq. – Persze lehet, hogy megfiatalították az illetőt, és ez már az új neve.
Zhord megrázta a fejét.
– Megfiatalítás? Az meg micsoda?
Lehet, hogy Zhord esze egy kicsit eltompult az évek során?
– Egyébként – folytatta Jaq – nem valószínű, hogy összefutottam vele, hiszen azóta már egy teljes évszázad eltelt. Új inkvizítor lehet.
– A fenébe! Az időről teljesen megfeledkeztem. A valódi emberek általában nem élnek olyan sokáig, mint a zömlkek.
Zhord talán felhúzta magát valamin? Tényleg bosszúsan csengett a hangja? Jaq nem tudta eldönteni.
– Mi van ezzel a Serpiliannal? Mit tud rólam? – Jaq halkabbra fogta a hangját.
– Tud a hidra-összeesküvésről?
Zhord szeme tágra nyílt, ártatlan arccal tiltakozni kezdett.
– Nem, semmit! Legalábbis nem tudok arról, hogy tudomása lenne a... dologról. Tulajdonképpen nem is fontos az egész, csak ő volt az az inkvizítor, aki mellett legutoljára dolgoztam.
– Ő jósolt neked a Tarotjából? Tőle tudtad, hogy ide, a Luxus-rendszerbe kell jönnöd, ha találkozni akarsz velünk?
– Huh! Éppen erről a Tarot dologról akartam mesélni, főnök. Igen, tényleg szükségem volt azokra a kártyákra, vagyis inkább valakire, aki az imáival képes kikényszeríteni a jövendőt azokból az átkozott lapokból. Ennek ellenére nem voltam olyan ostoba, hogy éppen egy másik inkvizítortól kérjek segítséget. Tudom ám én, hogy mi a titoktartás!
Lehet, hogy Zhord nem mond igazat? Lehet, hogy valami hihető hazugsággal akarja félrevezetni Jaqot?
Mindenesetre furcsa, hogy a kis fickó különböző inkvizítorok mellett „dolgozgatott”, pusztán azért, mert remélte, így lehetősége lesz arra, hogy újra csatlakozzon Jaq csapatához. Ahhoz a csapathoz, amelyet ő „család”-nak nevezett.
Milyen furcsa, eltorzult változata volt ez a valódi családoknak! Jaq, a titkos inkvizítor volt a családfő, az orgyilkos Ey'Lindi – aki titkon egy förtelmes bestiát nevelgetett a gyomrában – pedig az asszonya. Vitalij, a hipertéri navigátor – akinek a lelke azóta már egy démonlány karmai között kínlódik – mint deviáns kisöcs. Milyen megható volt Zhord elképzelése!
A zömik meglehetősen naivan viselkedett, amikor elszegődött az inkvizítorok mellé. Még akkor sem tudhatta volna meg tőlük a Jaqra meg a hidrára vonatkozó információkat, ha az illetők véletlenül a belső rend titkos tagjai, és tudomásuk van ezekről a dolgokról. Az Inkvizíció – kiváltképpen a belső rend – tagjai mindig véresen komolyan vették a titoktartást. Előfordult, hogy egynémely információ annyira titkos volt, hogy birtokosai még önmaguk elől is eltitkolták: nem gondoltak a dologra, és ha mégis eszükbe jutott, a titoktartási kötelezettség megszegése miatt eretneknek bélyegezték magukat.
Ilyen hétpecsétes titok lehetett az is, hogy létezik egy minden bizonnyal renegát inkvizítor, aki az Iszonyat Szemében ellátogatott az egyik káoszvilágra, majd behatolt a Császár tróntermébe.
Minimális volt az esély arra, hogy Serpilian – vagy bármi legyen is a valódi neve – véletlenül kifecsegjen az emberei előtt egy ilyen titkot.
Az Inkvizíció archívumaiban gigantikus mennyiségű adatot halmoztak fel, ám létezett egy mondás, amelyhez minden inkvizítor úgy tartotta magát, mint a legszigorúbb törvényekhez. Az ember nem firkál adamantiumra. Az ember, amikor minden létező anyagok legkeményebbikére ír, takarékosan bánik nemcsak a szavakkal, de a betűkkel is. Az inkvizítorok szívének legalább olyan keménynek kellett lennie, mint a márvány vagy az adamantium. Ami ide bevésődik, az igazán fontos és lényeges. Az ilyen fontos és lényeges dolgokat pedig épeszű ember nem fecsegi ki. A szócséplés az eklézsiák karizmatikus gyóntatóinak dolga volt, azoké a papoké, akik mondatkorbácsaikkal képesek voltak rávenni híveiket arra, hogy vessék ki maguk közül az eretnekeket.
Jaq is tisztában volt azzal, mit jelent a titoktartás. Tudta, hibát követett el, amikor hagyta, hogy Ey'Lindi, Gugol és Zhord megismerje a Káosz természetét. Ám ha nem avatja be őket a titkaiba, talán semmit sem sikerül elérnie.
Furcsa gondolata támadt. Elért egyáltalán valamit?
Mit remélt valójában attól, hogy egy elrabolt vagy együttműködésre kényszerített asztropata segítségével belehallgat a kozmoszban folyó pszichikus beszélgetésekbe? Ugyan mi lényegeset szűrhetett ki az űrben keringő számtalan információból és közlésből?
Amikor a remény elenyészik, az ember kínja erősbödik.
– Hm – szólalt meg Zhord –, tudjátok, szeretek inkvizítorok közelében lenni.
Melletted, Jaq, hozzászoktam. Az inkvizítorokkal mindig történik valami.
A Zhord által előadott történet nem volt teljes egészében hihető. De mi az, amire a sötétség és a hazugság e kozmoszában rá lehet fogni, hogy igaz? Csak a fénylő Astronomican, semmi más. Ez a sugár nem hordozott magában más információt, mint az inspiráló és létfontosságú igazságot: itt a Föld, a Birodalom szíve. Itt a Császár, aki mindenkire vigyáz – már amennyire egy haldokló isten képes vigyázni híveire.
– Um, egy bizonyos költő, egy hölgy volt az, aki kiolvasta nekem a kártyákból a lényeget. Johanna Harzbellének hívják. Valhall kormányzójának unokahúga. Na, ott, Valhallon, ott aztán tényleg meleg volt a helyzet.
A helyzet olyan meleg lehetett, hogy a nagy forróságban „elégtek” a baj forrására és természetére vonatkozó feljegyzések.
– Ott szereztem ezt a sebhelyet. Ott, Valhallon. Johanna valójában pszichikai mutáns volt, de összeköttetéseinek köszönhetően sikerült megszöknie a Fekete Hajóról. Egy pszicho pajzzsal védett lakásban élt, így a démonok nem fedezhették fel. Sikerült munkát szereznem nála, az volt a feladatom, hogy a gondját viseljem.
– Híresek voltak a versek, amiket írt? – kérdezte Ey'Lindi.
A versek híresek lehetnek a költő szülőbolygóján vagy lakhelyén, de ez még nem garancia arra, hogy máshol is ismerik őket. A kozmoszban még a leghíresebb költők sem jelentősebbek, mint a tízezer négyzetmérföldnyi sivatagban egyetlen parányi homokszem. Ha a félmillió világ mindegyikén minden száz évben csak tíz költőgéniusz születik, az azt jelenti, hogy röpke ezer esztendő alatt ötvenmilliárd bárd próbálja megénekelni érzéseit. Tízezer esztendő távlatában ez annyi, mint ötszázmilliárd költő... A saját korukban, a saját világukon mindegyikük ismertté válik, ám ha feltételezzük, hogy egyikük nevének kiejtése sem tart tovább két másodpercnél, harminckét szabványévet kellene arra áldoznunk, hogy felolvassuk a teljes névsort. A zsenik menthetetlenül belemerülnek a jelentéktelenség tengerébe. Hogyan lehettek volna híresek ennek a bizonyos Johanna Harzbellének a versei, amikor egy isten háta mögötti világon élt, amelyen ráadásul háború tombolt?
Valhall... Jaq azt sem tudta, merre lehet ez a világ. Azzal, hogy Zhord kiejtette a nevét, csak látszólag támasztotta alá igazmondását. Azzal, hogy erre a pszichikai pajzsokkal védett nőre hivatkozott, aki állítólag költő volt, még nem bizonyított be semmit.
Zhord megrázta a fejét.
– A, nem, csak úgy magának írogatott. Ráadásul egy olyan nyelvet használt, helyet ő fejlesztett ki, és rajta kívül senki sem érthette.
– Ezek szerint a közönsége egyszemélyes volt.
– Igen, de a versei gyönyörűen hangzottak. – A kis fickó zavartan tördelte a kezét. – Johannának volt egy ugyanolyan állata, egy pontosan olyan macskája, mint Parsheen mamának. Annak olvasta fel a verseit. Az állat, úgy tűnt, megértette, amit mond. Lehet benne valami, hiszen Johanna pszichikai erővel rendelkezett... Annak a macskának különben pontosan olyan aranyszínű szeme volt. mint Ey'Lindinek. Tudtam, ha Johanna kiolvassa nekem a kártyából azt, ami érdekel, meg kell ölnöm. Mert ugye, Jaq, fő a titoktartás! Ezért nem sürgettem a dolgot... Aztán váratlanul kimúlt a macska. Valami tumor volt a torkában. Johanna teljesen letört, megrettent a magánytól. El sem tudjátok képzelni, mennyire megviselte a kedvenckéje halála! Itt, a pusztulás univerzumának közepén! Ő is meg akart halni. A háborúnak meg nem akart vége szakadni. Döntöttem. Megkértem Johannát, hogy nézze meg, mi van a kártyákban. Üzletet kötöttünk. Ő jósolt nekem, én pedig megfojtottam. Így szólt az egyezségünk. Mindketten tartottuk magunkat az ígéretünkhöz, főnök. – Zhordon egyre szembetűnőbben megmutatkoztak a nyugtalanság jelei.
Létezik, hogy ez a nő egy pszichikai pajzsokkal védett lakásban képes volt értelmes dolgokat kiolvasni a Tarotból? Úgy, hogy a pajzsok elválasztották a kozmosz pszichikai áramlataitól? Egy laikus erre rögtön rávágná a választ: nem, ilyen nem lehetséges! Zhord viszont annak idején tanúja volt, hogy Jaq a hipertéri démonok ellen pszichikai pajzsokkal védett Tormentum Malomra fedélzetén olvasni tudott a saját paklijából.
Zhord valamilyen távcső vagy hasonló eszköz segítségével látta, amikor a Tormentum Malorum leszállt Caput City űrkikötőjében. Bizonyára már első pillantásra felismerte a szokatlanul karcsú hajót. A lázongások miatt a zömik nem mehetett egyenesen a kormányzói palotába, azt viszont tudhatta, hogy Jaq első útja éppen oda fog vezetni. Azt is sejthette, hogy az inkvizítor nem cél és ok nélkül érkezett a Luxus Primerre; rájöhetett, hogy Jaq keres valamit. Aki pedig keres valamit, az előbb-utóbb elindul a városba...
A zömik története hihetően hangzott. Túlságosan hihetőnek.
A Tormentum Malorum fedélzetén volt egy Veritasnak nevezett szer, amellyel rá lehet kényszeríteni az embereket az igazmondásra...
– Elég ebből! – csattant fel Jaq. – Eleget locsogtál a feleségedről és a költőnődről! Elvesztettük a navigátorunkat. Gugol halott, a teste legalábbis már nem él...
– Ezek szerint szükségünk van egy új navigátorra, főnök – állapította meg a zömik.
Szükségünk van egy új navigátorra. Mármint neki is szüksége van egyre... Ezek szerint Zhord biztosra veszi, hogy a kis „család” egyesül?
– Véletlenül éppen ismerek egyet – folytatta a zömik. – Bujkál. Már éppen mondani akartam, de annyira megdöbbentett az, ami Vitalijjal történt...
Zhord története hihető volt; minden igaznak tűnt, amit mondott.
– Tulajdonképpen én és a cimboráim segítettünk neki elrejtőzni. Mi mentettük meg. A szektások meg akarták lincselni, de felvettük a triciklinkre, és kimenekítettük a tömegből.
– A hiperszeme nem védte meg a szektásoktól? – kérdezte Ey'Lindi.
– Hát elég furcsa figura ez a navigátor. Nem használta a szemét.
Ebben nem volt semmi különös. Így vagy úgy, de valamennyi navigátor fura szerzet. Érthető; teljesen ép ésszel nem lehet kibírni a hipertér látványát.
A félig lerombolt szentély kapuja előtt felugattak Zhord társainak géppuskái. A hüvely nélküli kerámialövedékek iszonyatos sebességgel száguldottak végig a Gyönyörök sétányán. Az egyik füstfátyol mögül előbukkant egy csapatnyi szektás. A majd százfőnyi csürhe a szentély felé tartott. Élükön egy szőke nő rohant. Combközépig érő csizmát és testhez tapadó, fekete gumiból készült akrobatatrikót viselt, amelyre obszcén trófeákat aggatott. Kezében lézerpisztolyt lóbált. Normális emberkeze volt, nem rákollója, ám az arcát takaró kacér maszk alól kivillanó szemének furcsa alakja elárulta, már benne is ott munkálkodnak a démonok.
Ha nem így lett volna, miért éppen a már amúgy is lerombolt szentély ellen vezette őrjöngő szektásait? Ha nem a démonok, akkor ki súgta meg neki, hogy a falak mögött egy olyan inkvizítor tartózkodik, aki nemrég elűzött egy démonlányt, energiapálcájával szétoszlatva az égen megjelenő káoszlény testét?
A golyók tucatnyi szektást ledöntötték a lábáról. A szőke nő felrikoltott.
– Aki megöli, asz elveszheti a tesztem! Aki elveszni akar engem, asz gyilkol!
Jaq ekkor már a kapu mellett állt. Zhord felugrott a triciklijére, megrántotta a kormányon lévő két kart, és tüzet nyitott a közeledőkre. A három zömik sortüze széles lékeket vágott az eszelős szektások egyre közelebb nyomuló falába. A triciklikre szerelt géppuskák nem voltak alkalmasak célzott lövések leadására, de kaszálni remekül lehetett velük. Most éppen megfeleltek a célnak; megvadult tömeget képtelenség lenne olyan precíziós puskákkal megfékezni, amilyeneket az orvlövészek használnak.
A szektások közül azonban túl sok maradt életben; mintha láthatatlan aurák tették volna sebezhetetlenné őket. Roham közben ők is lőttek; golyók és sörétek kopogtak a félig leszakadt kapun és a kerámiafalakon, hogy azután gellert kapva bepattanjanak a szentély belsejébe.
Az egyik zömik felüvöltött, és felemelte a kezét, hogy kirántsa a szeméből a srapnelt. A következő lövedék a torkát ütötte keresztül. A szájából és a sebből egyszerre buggyant ki a vér. Hörögve lefordult a tricikli nyergéről.
Az inkvizítor Zhord válla fölött lövöldözött. RAARKpopSWUSSSpuffBAMM.
A csizmás, gumimezes szőkeség lemaradt a szektásaitól. Ő nem próbált közelebb kerülni a szentélyhez, széltében táncolta végig az arcvonalat. Ha valaki, akkor ő minden bizonnyal rendelkezett valamilyen védőaurával. Az irtózatos fegyver ropogásra ügyet sem vetve táncolt, a zajt túlvisítva buzdította katonáit:
– Gyilkolj! Elvessz!
Az eltorzult arcok közelebb kerültek a szentélyhez. A támadók fegyverei egyre több golyót köptek a falakra. A második zömik hanyatt vágódott. Arca helyén csúf seb tátongott. Néhány találat érte Jaqot. Nem esett komolyabb baja, de a megmerevedő hálópáncél megakadályozta, hogy viszonozza a tüzet. Zhord lejjebb hajtotta a fejét, és folyamatosan lőtt. Ey'Lindi a kapu melletti oszlophoz húzódva ismét célba vette a szőkeséget. Egyszer már rálőtt, de a nő olyan kiszámíthatatlanul mozgott, hogy a tűlövedék mellé ment.
Mi lehet nagyobb szégyen egy orgyilkos számára annál, hogy elvéti a célpontot? Ey'Lindi a ravaszra tette az ujját. Azután lehunyta a szemét, hogy átvigye magát abba a Zen állapotba, amelyben képessé vált a sötétben is célba találni. Keze megremegett. Ujja keményebben feszült a ravaszra. A fegyver kiokádta magából a toxikus tűket.
A szőkeség nem hagyta abba táncát, ám mozgásában már nem lehetett felfedezni a korábbi kecsességet. Izmai összerándultak, testét megfeszítette a halálos görcs. Szeme kidülledt, a szája habzott. Remegő kocsonyává változott; csak csizmája és gumidressze akadályozta meg, hogy híg zseléként a földre toccsanjon.
Egy másodpercig tartott a halott test tétovázása. Az elernyedt bőrzsák összeroskadt.
A rohamozó szektások megálltak. Mintha egy láthatatlan kéz elmetszette volna az őrjöngő bábokká változtatott emberek mozgatózsinórjait. Némelyikük orra bukott, mások tovább közeledtek a szentélyhez, de rohanásuk szánalmas cammogássá változott. Zhord géppuskái fáradhatatlanul ontották magukból a halált. Jaq fegyvere sem hagyta abba a RAARKpopSWUSSpuffBAMM mantra szerű ismétlését.
A néhány túlélő elmenekült. A szentély előtt csak halottak és sebesültek maradtak.
Némelyik halálos sebet kapott szektás rángatózva nyöszörgött. Ey'Lindi kilépett a triciklik mögül, sorra a kínlódókhoz lépett, és tőrként nyakukba döfte az ujját. Könyörületes orgyilkos...
– Ezen a hullahegyen nem megy át a triciklim – morgott Zhord.
Ey'Lindi közben már nekilátott, hogy a hullákat félrehajigálva ösvényt nyisson a zömik járműve számára. Lehajolt, egyik kezével megfogott egy gallért, a másikkal belemarkolt egy bozontos üstökbe. Felegyenesedett, óvatosan körülnézett, nem maradt-e a közelben valaki, aki rájuk támadhat, majd oldalra taszította a két testet.
Zhord letérdelt halott zömik pajtásai mellé.
– Huh – mondta az egyiknek. Úgy ejtette ki a szót, mintha búcsúima lenne. – Térj meg őseink közé! Ég áldjon! – Nem fogta le társa egyetlen épen maradt szemét.
– Huh – mondta a másiknak is, azután Jaqra nézett. – Ami a közlekedési eszközt illeti, azt hiszem, most megoldódott a kérdés. Persze csak akkor, ha te, Jaq és Ey'Lindi képesek lesztek felpakolni hosszú lábaitokat ezekre a zömikekre méretezett triciklikre. – Az orgyilkosnőre nézett. – Vagyis... Ey'Lindi számára ez nem fog problémát okozni, ő úgyis oda tolja a csontjait, ahová akarja.
Ey'Lindi valóban képes volt rá, hogy eltorzítsa testét, megváltoztassa alakját. Ennek köszönhetően még a legszűkebb járatokon is keresztül tudott hatolni. Ám egy ilyen triciklit akkor sem lehet kificamított térddel meglovagolni, ha az a bizonyos ficam szándékos mozdulat eredménye.
Jaq az egyik tricikli mellé lépett, és felült a nyergére. Mindkét térdét felhúzta.
– Azt hiszem, menni fog a dolog – mondta. – Elvégre ti törpék vagytok, nem pedig manók!
Zhord büszkén kihúzta magát. Körülnézett; a sapkáját kereste. Nem találta, ezért az egyik halott zömikét tette a fejére.
Jaq díszes fekete ruhája jobb napokat is látott már. Habár ki lehet-e jelenteni, hogy az egyik nap bármivel is jobb vagy rosszabb, mint a másik? Létezett olyan nap, amely különbözött az előzőektől vagy az utána következőktől? A Birodalomban emberek milliói haltak meg minden másodpercben, és emberek milliói születtek. Agónia és kétségbeesés, öröm és világrajövetel jellemzett minden egyes napot.
– Mindenek Atyja – suttogta Jaq –, te hogyan bírod ki a létet?
– Huh. – Zhord csak ennyit fűzött hozzá a kérdéshez. Felült a triciklijére, és elhajította a bárdját, amely igencsak akadályozta a mozgásban. – No, akkor most találjuk meg istentől elfeledett családunk negyedik tagját!
– Nem – jelentette ki Jaq. – Nem feledkezett meg rólunk. Ő soha senkiről sem feledkezik meg.
Addig nem, míg az élet ott pislákol az örök mozdulatlanságra kényszerült halhatatlan Császár lelkében. Addig nem, míg a neki feláldozott sok ezer fiatal pszi lélek folyamatosan csorgatja bele az energiát. Addig semmiképpen sem, amíg millió szilánkra hasadozott, önálló életet élő tudata képes fenntartani a kényes egyensúlyt.
A Császár nem feledkezhet meg róluk! De ha egyszer mégis megteszi, ha megszűnik a védelme...
A hidra máris készenlétben áll, arra vár, hogy beköltözzön az emberek – valamennyi ember – fejébe, és dróton rángatott bábbá változtassa az egész fajt. Olyan bábbá, mely úgy ugrál, úgy él, és úgy pusztul el, ahogy az elme tolvaj szörnyeteg urai akarják.
Jaq a lelke mélyén csak helyeselni tudta az összeesküvés állítólagos célját. Ha valóban az volt a cél, amit a tudomására hoztak! Ebben egyre inkább kételkedett...
Ah, a terv felért egy extrém méretű árulással. Ha az összeesküvők sikerrel járnak, az emberi faj kívülről irányított dühöngő csordává változik. Milyen könnyű lenne ezután szabadjára ereszteni egy új, gyilkos, minden eddiginél iszonyatosabb káoszistent! Milyen könnyen átvehetnék a káoszlények a hatalmat a galaxis világain! Milyen könnyen átcsoroghatnának a hipertér teremtményei!
Vajon mi védelmezheti meg az emberiséget? Mitől lehet megváltást remélni?
Nos, talán ettől a fegyvertől, a Császár Kegyelmétől. És a fekete energiapálcától. Meg Ey'Lindi tűpisztolyától és többi orgyilkos szerszámától.
És persze Jaq Draco pszichikai képességeitől.
Hiperszem
Amíg hatalmas kitérőket téve, cikcakk vonalban átjutottak Caput City másik végébe, amíg elértek ahhoz az utcához, amelynek egyik épületében ott rejtőzött a navigátor, akit Zhord „dugott el”, több véres incidensben volt részük.
Az azért különös, hogy Zhord, mintha előre tudta volna, milyen helyzetbe kerülnek „családja” életben maradt tagjai, elbújtatta a menekülő navigátort. Mintha a zömik megérezte volna, mint ha jó előre kihallotta volna a Tormentum Malorum előző navigátorának verseiből, hogy Gugol el fog pusztulni, hogy áldozatául esik egy förtelmes démonlánynak.
Persze a zömikekre nem jellemző ez az érzékenység, ők nem látnak bele a jövőbe. Amit Zhord tett, azt pusztán szánalomból tette.
Vagy mégsem? Logikáját nem volt nehéz nyomon követni.
Ha a szektások átveszik a város irányítását (ugyan ki merte volna teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy erre nem kerül sor?), számítani lehetett rá, hogy a tömegmészárlás folytatódik. Azóta valószínűleg már a szomszédos városokban is kitört a lázadás. Nem volt hova menekülni, legfeljebb a sivatagban lehetett volna menedéket keresni. Három triciklis zömik azonban nem is remélhette, hogy élve marad a sivatagban, míg tíz vagy húsz év múlva – vagy talán sohanapján – megérkeznek a felmentő csapatok, míg valamelyik naprendszerből átvezénylik a Luxus Primerre a birodalmi gárdistákat.
Ha a Luxus Primer a hatalomátvétel után is képes ellátni a galaxist exportcikkeivel, az új rezsim az egész felkelést Lord Lagnost nyakába varrhatja, a mészárlásért pedig a birodalmi papság helybeli képviselőit és a békebírákat teheti felelőssé. Ha a Birodalom ellátását továbbra is biztosítani tudják, senki sem fog azzal törődni, hogy a krízis legválságosabb pillanataiban milyen üzeneteket röpítettek ki az űrbe az asztropaták. A Birodalom képviselői elgondolkoznak majd. Lehet, hogy valóban az a szánalmas kormányzócska, az a Lagnost szított lázadást? Lehet, hogy a Birodalom ellen uszította a népet? Talán azok a segélykérő kiáltások is hamisak voltak. Talán Lagnost megpróbálta mindentől és mindenkitől független kormányzóvá kikiáltani magát. Nem is csoda, hogy fájt a foga a bolygóra, hiszen a Luxus Primer gazdag világ. Szerencsére az új rezsim hű a Birodalomhoz és a Császárhoz!
Az igazságot a fonákjára lehet fordítani. Semmi sem igazolja a démoni erők jelenlétét. Jaq Dracón kívül senki sem látta az ég alatt alakot öltő szörnyet.
A romlott új rezsim – amely természetesen képes lesz a kormányzásra – ezután kinyújtja rút csápjait és démoni karmait a bányabolygó és az iparhold felé. Ha a sivatagba menekült három zömik ezután megpróbálna visszatérni a bányavilágra, ha előmerészkednének rejtekhelyükről, biztosan lenne valaki, aki rájönne, hogy ők tudják, valójában mi történt a Luxus Primeren. A halott tanúk nem beszélnek...
Így tehát a zömikeknek, ha életben akarnak maradni, nem marad más választásuk, a csillagok felé kell fordulniuk. Mivel az intersztelláris navigátorok többségét lemészárolták, a menekülő zömikeknek kapóra jön, ha elbújtatnak egy navigátort, akit szükség esetén felhasználhatnak a saját céljaikra.
Egy „eldugott” navigátor. Az adu, amit a parti végén ki lehet játszani.
Az egyik rádióállomás felé sötét uniformist és tükör vizort viselő békebírák közeledtek. Az épület elülső részét csodálatos majolika mozaik díszítette. A bejárat fölötti frízen büszkélkedő aranybetűs felirat – VOX IMPERATORIS – elárulta, az állomás hithű műsorokat sugároz.
Vagy legalábbis ezzel foglalkozott valamikor. A „Császár Hangja” a lázadás kitörése óta főként ostoba és hamis híreket, elferdített tényeket közvetített. Az épület tetején csavaros, dugóhúzóra emlékeztető alakú, narancssárga és zöld csempékkel borított tornyokként emelkedtek az antennák. A bejáratot vastag plasztacél lemezekből épített barikád zárta el.
Az épület előtti széles utcán oldalukra fordított járművek hevertek. A békebírók ezeknek a fedezékében közeledtek. Az igazság harcosai nem sokat törődtek saját biztonságukkal és testi épségükkel. Nem foglalkoztak magukkal – bármi áron meg akarták akadályozni, hogy a „dugóhúzók” tovább ontsák magukból a hazug sületlenségeket, az istenkáromló kommentárokat –, de mégis óvatosan kellett mozogniuk. A csapatot húsz, legfeljebb huszonöt tükörsisakos férfi alkotta, ilyen helyzetben pedig a szükségtelen emberáldozat vállalása felért az árulással.
Az épületből golyózápor és lézernyaláb zúdult az ostromlókra. A békebírók közül néhányan krakk gránátokat hajítottak a bejárat felé, mások hosszú csövű lézerpuskáikkal nyitottak tüzet. Három békebíró az egyik kiégett limuzin mögött kínlódva célra állított egy hőágyút. A fegyver így már elég közel került a bejárathoz, szét lehetett robbantani vele a torlaszt.
Egy perc sem telt el, amikor lágy, puha sziszegés támadt. Az ágyú csövéből kiszáguldó sugár szuperforróvá változtatta maga körül a levegőt. Ekkora hő adaggal még a legvastagabb plasztacél lemezt is könnyen szét lehet olvasztani. Ha esetleg néhány lázadó is a lövedék útjába kerül, annál jobb. Az átkozott eretnekeknek annyi idejük sem lesz, hogy felkiáltsanak; testük egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt gázzá változik.
Jaq, Zhord és Ey'Lindi hirtelen lefékezett.
– A fenébe! – mordult fel Zhord. – Erre nem mehetünk tovább.
A tükörvizorral takart arcok feléjük fordultak, a lézerpuskák csöve rájuk szegeződött.
– A Császár nevében! – üvöltötte Jaq. – Ego Inquisitor sum!
Ugyanebben a pillanatban az egyik mellékutcából mustársárga tunikát viselő szakasz rontott elő. A katonák mindegyike sörétes puskát tartott a kezében. Az arcukat díszítő tetoválás skarlátvörös volt, messziről úgy néztek ki, mintha valami kiharapott volna egy darabot a húsukból.
A tetoválás formája egy ragadozó madárra hasonlított. Lagnost Vércséi! Hitehagyott katonák, akik átálltak a szektások oldalára.
A Vércsék tüzet nyitottak a békebírókra és a triciklikre. Jaq és társai villámgyorsan fedezékbe húzódtak. A golyók a fejük fölött fütyültek el.
Egy másik mellékutcából újabb, mustársárga egyenruhát és vérszín tetoválást viselő brigád futott ki. A békebírók lézerössztüzet zúdítottak az újonnan érkezettekre. Néhány katona már a földre zuhant, mire kiderült, hogy ennek a szakasznak a tagjai még mindig hűek a kormányzóhoz.
A rádióállomás mellől kirobogott egy lánctalpas, dupla gépágyúval felszerelt jármű. Az ősrégi páncélra annyi por és mocsok tapadt, hogy alig lehetett látni a ráfestett megfakult rúnákat. Kipufogócsövéből sűrű füst ömlött, hajtóműve köhögve erőlködött, gépágyúi azonban kitűnő állapotban voltak.
A fegyverek hosszú csövén dinoszaurusz taréjra emlékeztető acéllemezekkel körülvett hüvelykvastagságú lyukak sorakoztak – ezeken keresztül távozott a gyorstüzeléskor keletkező hő. A csövek vicsorgó plasztacél szörnypofákból meredtek elő.
A jármű lánctalpa felszaggatta az úttestet borító kerámialapokat. Úgy fordult, hogy rögtön látszott, a limuzin mögött felállított hő ágyút akarja eltiporni. A gépágyúkat működtető lövészek iszonyatos golyózáport zúdítottak maguk elé. A lövedékek éles, sivító hangot hallatva úgy pattogtak az úttesten és a roncsokon, mint a fagyott folyó jegén a ráhajított kavicsok.
A rádióállomásba befészkelődött lázadók minden bizonnyal egyenes adásban kértek segítséget szektástársaiktól a békebírók ellen.
A limuzin üzemanyagtartálya felrobbant, a roncs kigyulladt. A mögötte felállított hőágyút kezelő békebírók egyike legalább öt méter magasra a levegőbe emelkedett. Az ágyú megdőlt, csöve az ég felé fordult. Kezelőpultját körbefolytak a roncsból kicsapó lángok.
A másik békebíró, ügyet sem vetve a tűzre, a pulthoz ugrott, hogy legalább még egy lövést leadjon az ágyúból, mielőtt használhatatlanná válik. Egyenruhája már tüzet fogott, de vizora és kesztyűje egyelőre megvédte az arcát meg a kezét. Tüdeje valószínűleg ropogósra perzselődött az iszonyatos forróságban.
Újra felhangzott a lágy sziszegés...
A hőlövedék az épület tetején álló antennák egyikét találta el. Az óriási spirál megrepedt, és miközben ledőlt, darabjaira hullott.
Tucatnyi széles, kövér gumikerékkel ellátott szállítójármű érkezett. Külsejéből ítélve sivatagi használatra tervezték. Tetejére rakétavetőkkel ellátott forgótornyot szereltek, mely legalább olyan ósdi volt, mint a gépágyúkat hordozó lánctalpas.
A torony motorja nem működött. Valószínűleg nem hajtották végre a megfelelő szerviz-szertartásokat, nem mondták rá a Utániakat; talán már kétszáz év is eltelt azóta, hogy elvégezték rajta a karbantartási műveleteket. Meglepő módon mégis akadt valaki, aki emlékezett rá, hogy hol állították le az ócskaságot. Tulajdonképpen már az is meglepő volt, hogy a Luxus Primeren még mindig akadtak ilyen nehézfegyverek. Lord Lagnost valamelyik őse a születésnapján valószínűleg ezekkel adatta le önmaga tiszteletére a díszlövéseket – másra már jó ideje nem használhatta.
– Hopsz! – kiáltott fel Zhord.
A gumikerekes jármű addig-addig forgolódott, míg a béna toronyra szerelt fegyver csöve célra állt. Vajon miért nincs a palota közelében? Miért nem az űrkikötőt védi? A csábító eretnekségeket sugárzó Vox Imperialis minden bizonnyal óriási veszélyt jelentett a még romlatlan lelkekre.
A monstrum mögött lapuló mustársárga tunikás katonák tüzet nyitottak a lázadó Sólymokra. A forgótorony személyzete közben lázas igyekezettel megpróbálta aktiválni a rakétavetőket. A lánctalpas gépágyúiból záporozó golyók szétszaggatták a szállító jármű kerekeit. A tömlőkből hangos sziszegéssel szökött ki a levegő. Felépítménye az abroncsokra ereszkedett; tisztán látszott, egy darabig nem hajthat végre forgó manővereket, nem állíthatja célra tornya rakétavetőit.
A négy vetőcső egyszerre köpte ki magából a tölteteket. Az apró rakéták felröppentek az égre, majd lecsaptak a lánctalpas jármű mögé. Az utca testébe ütött négy kráterből gejzírként robbant ki a törmelék. A rakétavetőt üzemeltető katonák vagy tapasztalatlanok voltak, vagy nem a lánctalpast, hanem az épület antennáit akarták eltalálni.
– Azt hiszem, más úton kéne továbbmennünk – jegyezte meg Zhord.
Megfordították a tricikliket, és elszáguldottak.
Kiértek egy tágas térre, ahol több száz meztelen ember táncolt késeket és hosszabb pengéket villogtatva, érthetetlen szavakat skandálva. Testükről sűrű csöppekben hullott a veríték és a vér. Lábuk rózsaszínű nyomokat hagyott a köveken. A jelek szerint a gonosz hatalom egyik rúnáját akarták rávésni az úttestre.
Jaq meghúzta a triciklire szerelt gépfegyver ravaszát, és ösvényt lőtt maguknak az eretnek táncot járó tömegbe. Lehet, hogy a sortűzzel megakasztotta a szertartás menetét, de az is lehet, hogy tovább fokozta a szentségtörést. Ki tudhatná?
Az egyik sugárúton a harcok elől menekülő polgárok gyűltek össze. Egy magas majoli-kaoszlop tetején (a szobrot, amely nemrég még itt állt, a szektások döntötték le) egy demagóg prédikátor üvöltözött. A menekülők közül néhányan megálltak, mások megtorpanás nélkül továbbcsörtettek. A hit prédikátorának csúf paródiája, az oszlop tetején hadonászó magas, szikár férfi üdvösséget ígért mindazoknak, akik csatlakoznak hozzá, s vele együtt az űrkikötőhöz vonulnak, hogy megküzdjenek a kormányzóhoz hű csapatokkal.
– Üdvösszég! Üdvösszég! – gajdorászta. A hangja akár egy pszichotikus birka bégetése. – Aki meghal, egyeneszt a Paradicomba jut, és asz örökkévalóság végéig elveszheti a nimfák meg a gyönyörű ifjak ölelészét!...
Inkább elszenvedheti azokat az öleléseket! Mert mik lehetnek azok a bizonyos „nimfák”, ha nem Slaanesh démonleányai? Mik lehetnek azok a „gyönyörű ifjak”, ha nem a Káosz démonai?
A menekülők közül sokan még mindig hűek maradtak a Császárhoz. A nevét kiáltották, tőle kértek erőt s lelki segítséget.
– Mindenek Ura, Istencsászárunk! Segíts! Földön élő Isten! Védelmezz meg minket!
A Császár személynevét – ha volt egyáltalán ilyen – már ő maga is elfelejtette, ezért hívei azon a néven szólongatták, amit ismertek.
A hithű emberek dühösen ordítozni kezdtek azokkal, akik az oszlop köré gyűlve hallgatták a szónokot. Nemsokára kitört a tömegverekedés, megkezdődött a vérontás. A demagóg zavartalanul folytatta ostobaságai sorolását, az üdvösség emlegetését.
Ey'Lindi tűpisztolyával az oszlop tetején álló alakra mutatott. Jaq megrázta a fejét. A célpont túl messze volt, pisztollyal nem, legfeljebb puskával lehetett eltalálni. Ostobaság lett volna közelebb nyomulni hozzá, behatolni az egymást püfölők tömegébe.
Az égen a füstfelhők úgy kavarogtak, úgy remegtek, mintha valami torz, lebegő, hatalmas testet akartak volna létrehozni önmagukból. Már nem volt messze a szürkület. Caput City utcalámpáit rég kilőtték, de a kerámiaoszlopok tetején épen maradt gömbök sem égtek – valahol valakik tönkretették az energiavezetékeket.
Jaq és társai folytatták útjukat.
A fenyegetően közeledő sötétség szürke árnyait csak a szórványos lövöldözések és robbanások fel-felvillanó tüzei oszlatták szét. A trió végül megérkezett a Zafír fasor nevet viselő útról nyíló átriumba.
Ez a környék sokkal nyugodtabb volt, mint a város többi része.
Az ablakokat plasztacél spaletták takarták. Az épületek úgy álltak a helyükön, mintha el akarnák hitetni a közelükbe tévedőkkel, hogy nem is léteznek. A Zafír fasor az ékszerészek negyedében volt; ezen a környéken dolgozták fel a sivatagi darazsak testéből kivett ékköveket és a hegyek kincseit, itt állították elő az ékszereket, itt metszettek mintákat a drágakövekbe, és itt volt a legtöbb kincses bolt.
A szolid polgári negyedre vastag csendtakaró borult. Az ékszerészek, a segédjeik és családjuk az épületek pincéiben reszkettek. A felkelést a kéj és a testi örömök, a Császárral és a hittel való szembeszegülés iránti vágy robbantotta ki, a szektások nem vágytak drágakövekre és egyéb csecsebecsékre. A hadakozó csapatok nem tettek kárt a környék épületeiben, a harcok innen viszonylag messze folytak, és még a fosztogatók sem jelentek meg.
A Zafír fasor nyugodtnak tűnt, a sötét udvar üres volt.
Zhord dörömbölni kezdett az egyik kapun. BAMM, barnm, bamm; BAMM, bamm, bamm. Újra és újra megismételte a ritmikus kopogtatást. A kapun végül kinyílt egy apró kémlelőablak. Bentről, a sötétből egy rémült szempár lesett ki a bebocsátást kérő zömikre, a mögötte álló nyírt szakállt viselő férfira és a meglepően magas nőre.
Zhord lábujjhegyre állt, és a kémlelő ablakhoz hajolt.
– Én vagyok az, Kosmitopolos! Eressz be minket!
Ey'Lindi az övéből előhúzott egy ceruza vastagságú elemlámpát. A Kosmitopolosnak nevezett férfi hunyorogni kezdett az éles fényben. Testes kereskedő volt, hájas testéről szakadt a veríték. Félt, de ebben nem volt semmi különös, hiszen egy navigátort rejtegetett. Éppen most, amikor a feje tetejére állt a világ! Amikor Zhordhoz fordult, hogy kérdezzen valamit, a szavak szinte érthetetlen dadogássá válva buktak ki belőle. Kiejtése elárulta, nem ez a szülőbolygója.
Így már érthető volt, miért bújtatta el a navigátort. Szerette volna bebiztosítani magát; szükség esetén jól jöhet valaki, aki képes őt és drágaköveit keresztülmenekíteni a hiper űrön...
Zhord kiváló érzékkel választotta ki a helyet.
– Hát ti meg kik vagytok? – kérdezte Kosmitopolos az inkvizítortól. Ey'Lindire nézett, aki a testére fújt szintetikus bőrnek köszönhetően beleolvadt az elemlámpa pici fénypöttye mögött sűrűsödő árnyékokba.
– Te benedico – felelte Jaq papi hangon. Ezzel az áldással, úgy gondolta, előre meghálálja a kereskedőnek azt, hogy közreműködött egy magasabb cél elérésében. – A Császár vigyázza lépteidet!
Jaq az orgyilkos felé bólintott. A sötétben alig lehetett látni valamit, Ey'Lindi mégis megértette a néma parancsot. Odalépett Kosmitopolos mellé, és egyik ujját a férfi hájas nyakához tartotta. A kereskedő akkorát sóhajtott, mintha a lelkét fújná az ég felé, majd a padlóra rogyott.
– Huh – mondta Zhord. – Azt hiszem, én nem tudtam volna ilyen halkan meg szabadulni tőle... Nyugodtak lehettek, én sem raboltam volna ki. A zömikek tudják, mi a becsület.
A pici lámpa fénye rávetült a falat díszítő, bonyolult mintákat formázó csempelapokra. Ey'Lindi úgy tapogatta meg a szélüket, mint az orvos páciense hasát.
– Már éppen szólni akartam... – jegyezte meg Zhord.
Ey'Lindi csettintett egyet a nyelvével. Ujjai folytatták a tapogatózást. Megnyomta az egyik lapot.
A plasztacélból készült, az álcázás érdekében csempékkel borított titkos ajtó befelé nyílt. A nyílás olyan alacsony volt, hogy még a zömiknek is le kellett hajolnia, ha keresztül akart lépni rajta. Ey'Lindi megállapította, hogy az egész fal plasztacélból van.
Kosmitopolos nem volt buta ember, mert a titkos helyiségre nyíló ajtót éppen itt, a ház bejárati ajtaja mellett helyeztette el. Ha – tegyük fel – zsákmányra éhes rablók törnek be a házba, ragadozóösztönük valószínűleg arra buzdítja őket, hogy a belső helyiségekben keressék a kincseket.
A titkos ajtó elhelyezésének másik előnye az volt, hogy a ház gazdája, miközben a zsiványok odabent kutatnak, elrejtőzhetett a mögötte lévő helyiségben.
A tökéletes elgondoláshoz kevésbé jó álcázás társult. Ey'Lindinek már az első pillanatban feltűnt: a falpanelek elég nagyok ahhoz, hogy valamelyik mögött titkos ajtó legyen.
Az ajtó mögötti szűk helyiségből kőlépcsőkön lehetett lejutni a még feketébb sötétségbe. Zhord felkiáltott.
– Azul! Azul Petrov! Barátokkal jöttem! Tartsd magadon a fejkendődet! Beszélni akarunk veled! Lemegyünk!
Ey'Lindi közben nesztelen léptekkel elindult lefelé. A sötétség őt nemhogy vissza riasztotta volna, inkább csábította. Óvatosan eltakarta a szemét; felkészült rá, hogy a navigátor esetleg nem teljesíti Zhord kérését.
Petrov még soha életében nem látott olyan nőt, mint Ey'Lindi. Olyan gyönyörködő arcot vágva bámult az orgyilkos aranyszínű szemébe, mintha élő, csillogó gyöngyöt látna.
Két normál szeme hideg zöld volt, és nagy. Arca valamikor csinos lehetett, ám bőrére – ahogy Vitalijéra is – idő előtti ráncokat rajzolt a hiperűrrel való kapcsolat. Ábrázatáról első pillantásra a gombák szürke spóralemezei jutottak az ember eszébe. Fejének formája olyan volt, akár a sáskáké, a tekintetében is volt valami határozottan rovarszerű. Jókora fülcimpáit apró, vércsöppekre emlékeztető rubinok díszítették. Orrába hasonló ékköveket rakatott, egy nagyobb rubin pedig hegyes állcsúcsán piroslott. Az alsó ajkán is volt egy kő. Lehet, hogy miközben itt rejtőzött, azzal múlatta az időt, hogy felcicomázta magát a kereskedő készletéből kiválogatott rubinokkal? (Ami nem látszott: a navigátor mellbimbóján, köldökén és lejjebb is ott vöröslöttek a kristályvér cseppjei.)
Azul Petrov szürke vászon köntöst viselt, melyre rúnamintás szalagokat aggattak. A köntös időnként zöldes vagy kékes árnyalatban felragyogott – valószínűleg vékony olajréteg fedte. Petrov lényében volt valami kaméleonszerű; lerítt róla, hogy mesterien ért a rejtőzködéshez, és amikor kell, félelmetes gyorsasággal képes mozogni. Valószínűleg valóban ez volt a helyzet, hiszen sikerült megszöknie a szektások elől, akik lemészárolták navigátor-társait. Az, hogy a zömikek segítettek neki. mellékes körülménynek számított.
Petrov leplezetlenül szúrós pillantásokat vetett Ey'Lindire, de nem kérdezett tőle semmit.
Arra rögtön rájött, hogy Jaq kicsoda. Felismerte az elektro tetoválást, amit az inkvizítor bemutatkozás helyett felvillantott a tenyerén. A navigátorok sokat utaznak; a navigátorok elmondják egymásnak a birtokukban lévő titkokat. Petrov tudja és elfogadta, hogy Jaqnak a Császár nevében bárkitől jogában áll engedelmességet követelni.
– Úgy hiszem – kezdte a navigátor –, a hiperszememben ezermilliárd atom van. Pici atomok tömege. A galaxisban ezermilliárd nap létezik. Szerintem a szememben lévő atomok mindegyike megfelel a napok valamelyikének. Komoly következmények nélkül senki sem nézhet bele egy navigátor hiperszemébe... Elárulok neked egy titkot, inkvizítor. A hiper-szemem fekete. Valamikor pupilla és írisz is tartozott ehhez a szemhez, de most már nincs benne ilyesmi. A szemem éjfekete gömb, amely képes magába zárni a galaxist. Biokő. A testem éppen úgy hozta létre a hiper szememet, ahogy a darazsak, amelyek ennek az érdekes világnak a sivatagában élnek, a különböző színű drágaköveket. Mit gondolsz, a halálom után is látni fog ez a szem? Benne leszek a szememben, amikor már bársonyerszénybe rejtve valaki más nyakában fog himbálózni? Ha ez a bizonyos valaki veszélybe kerül, használhatja fegyverként a szememet? Ó, gyönyörű, halálos pillantású, fekete drágakövem!...
Nos, ez még elfogadható mértékű őrültség volt. A navigátorok mindig furcsa fickók. Vitalij Gugolnak a versírás volt a mániája, ennek a Petrovnak pedig az, hogy azt hitte, egy organikus drágakő feketéllik a homloka közepén.
A navigátor előrehajolt, és Jaqra nézett.
– Azt beszélik, inkvizítor, hogy az eldák kis tarsolyokban egy speciális kristályt tartanak maguknál. Amíg élnek, testükből a lélek folyamatosan átszivárog ebbe a kristályba. Amikor meghalnak, a kristályban örökre megőrződik a lelkük... Hallottál már erről, inkvizítor?
– Lehetséges – mondta Jaq.
Az Inkvizíció szünet nélkül, fáradhatatlanul gyűjtötte az információkat. Némelyiket hétpecsétes titokként kezelték, némelyikről csak a kiválasztottak szerezhettek tudomást.
Amikor Jaqot beléptették az Ordo Malleusba, többet tudott meg az elda fajok tragédiájáról, mint a közönséges inkvizítorok. Ez a kérdés szorosan összefüggött azokkal a démonokkal és a Káosznak azzal az istenével, amelynek ember hívei, Slaanesh bálványozol, a démonok megidézői, rengeteg szenvedést és kínt okoztak a Birodalomban. (Például ők voltak a felelősek a Luxus Primeren kialakult helyzetért.)
Jaq a jelek szerint nem tudott megszabadulni Slaanesh borzalmaitól.
A káoszvilág, amelyen kis „családja” az Iszonyat Szemében megfordult – a világ, amely feltehetőleg a hidralény szülőbolygója volt –, Slaaneshnek, a kegyetlen kéj démonának égisze alatt élt.
E látogatás során kerültek a romlás mérgezett magvai Vitalij lelkébe...
Az eldák egykor nagy hatalommal rendelkeztek, birtokba vették a csillagokat, rajuknak azonban már csak maradványai léteztek az űr mélyén keringő mesterséges módon létrehozott, virtuális élőlényként viselkedő telepeken, az úgynevezett „mestervilágokon”. Ezek a maradvány eldák azonban – legalábbis a saját véleményük szerint – még mindig sokkal tökéletesebbek voltak, mint az a járványként terjeszkedő embercsürhe, amely kiszorította fajukat a csillagok óceánjából.
Az eldák legalább olyan ravaszak voltak, mint a Callidus Szentély orgyilkosai, és legalább olyan könyörtelen harcosoknak tartották őket, mint az elit űrgárdistákat. Vándorló artista harcosaik „Harlekin” néven híresültek el. (Talán kesernyés öngúnnyal éppen ők akasztották magukra ezt a nevet.)
Azt nem lehetett tudni, mi pusztította el az eldák civilizációját, ám annyi biztos volt, hogy ez az erő valamilyen kapcsolatban van Slaanesh káoszistennel. Hogy pontosan milyen természetű ez a kapcsolat, azt senki sem tudhatta. Ők nem voltak hajlandóak választ adni erre a kérdésre.
Jaqnak az Inkvizícióhoz beérkezett jelentésekből csupán ennyit sikerült megtudnia. Voltak olyan információk, amelyekhez még ő, a titkos inkvizítor sem férhetett hozzá. Ezeket az adatokat mindenki elől elzárták, s eretneknek bélyegezték még azt is, aki firtatni merte mibenlétüket.
Az inkvizítorok titokban arról suttogtak egymás közt, hogy a válasz valahol ott lapul a galaxisban. Valahol létezik (vagy legalábbis feltehetően létezik) a Fekete Könyvtár, az az adattár, ahol összegyűjtötték és tárolják a démonokkal és a Káosszal kapcsolatos ismeretanyagot. Ezt a könyvtárat állítólag elda fanatikusok és iszonyatos pszichikai torlaszok védik a kíváncsiaktól.
Vajon az Ordo Malleus titkos nagymestere ismerte a teljes igazságot? Vagy lehet, hogy az Inkvizíció olyan titkosnak ítélte ezeket a feljegyzéseket, hogy a feledés fátyla mögé rejtette el?
A navigátor, ha csatlakozik Jaqhoz, Ey'Lindihez és Zhordhoz, sokkal komolyabb titkokat is megismerhet, mint amilyenek az eldákkal kapcsolatos pletykák mélyén rejtőznek.
– Folytasd – kérte Jaq.
És Petrov folytatta:
– Azt beszélik, hogy az eldák egy bizonyos Hiperháló segítségével képesek mozogni a hipertérben. Vannak olyan navigátoraik, mint én meg a hozzám hasonlók. Az elda hajók nem ugranak keresztül a hipertéren, hanem a hálót alkotó alagutakban közlekednek. Belépnek a járat egyik végén, és nem sokkal később már valahol másutt vannak...
– Elképzelhető – bólintott Jaq.
Ey'Lindi figyelmesen hallgatott. Az eldák említésére elszomorodott. Egyszer elda nőnek álcázta magát, de ezt már soha többé nem teheti meg. Az az idegen bestia akadályozza meg ebben, amelyet a testében rejteget.
Vajon Petrov miért lelkesedik ennyire az eldákért? Miért foglalkozik velük ennyit? Lehet, hogy a saját hiperszemével kapcsolatos egészen egyedi elképzelései miatt tetszik neki a pletykákban oly sokszor megemlített lélekkristály és az állítólag létező Hiperháló?
A navigátorok mindig furcsák; ez a különcségi szint még elfogadhatónak tűnt. Máshol, máskor, más körülmények között Petrov talán nem minősült volna használható és megbízható navigátornak, ám itt, a kaotikus Caput Cityben nem a szokásos normák voltak érvényben. Ha figyelembe vesszük, hogy Vitalij Gugol tragikus véget ért élete utolsó napjaiban milyen volt, Petrov egészen épeszűnek és romlatlannak tűnt.
– Azul Petrov, vállalod, hogy hűséget és engedelmességet fogadsz nekem? Hajlandó vagy megesküdni a Császár nevére, klánod és lelked üdvösségére? És – tette hozzá Jaq – a szemed épségére, amelyet, ígérem, apró darabokra törve fogok ki kaparni a homlokodból, ha elárulsz engem!
Zhord bátorítóan bólogatott a navigátor felé.
– Ez egy kicsit keményen hangzik – mondta –, de tudnunk kell, hányadán állunk egymással.
Jaq a zömikre meresztette a szemét.
– A nyakad tennéd rá, hogy bízhatunk egymásban? Fékezd a nyelved, zömik!
Azul Petrov? Megesküszöl minderre?
A navigátor a szavát adta.
A ház még akkor is néma volt, amikor a meredek lépcsősoron felkapaszkodva visszamentek a bejárati ajtó mögötti helyiségbe. Semmi sem mozdult.
A kereskedő ott feküdt, ahol leroskadt. Vajon van valaki a ház belsejében? Van a kereskedőnek felesége, vannak gyermekei, akik még mindig ugyanúgy reszketnek rejtekhelyükön, mint fél órával korábban, amikor Zhord bezörgetett az ajtón? Ha igen, még egy fél óra, és az asszonyban a kíváncsiság minden bizonnyal legyőzi a félelmet. Elő fog jönni, és felfedezi férje holttestét...
Az udvar koromsötét volt. A távolból fegyverropogást hozott a szél. Az ég alatt egy pillanatra vakító fény lobbant. Ey'Lindi óvatosan, vadászni készülő állat módjára szimatolt a levegőbe. Jaq kiélezte pszichikai érzékszerveit, és megérezte a városban lüktető életet, de a halál jelenlétét is.
A város, amely nem is oly rég még lomhán hullámzó langyos tóra emlékeztetett, most életveszélyes mocsárrá változott. Aljáról felkavarodott a bűzös iszap, előmásztak a medre mélyén rejtőzködő, a romlottság fényével világító gyilkos fenevadak. A sártömegben, a felszínen lebegve és tocsogva, hol felbukkanva, hol alámerülve ott vergődött egy szellem-szerű démonlény, amely csak arra várt, hogy végre át inkarnálhassa magát erre a világra.
A felkelés olyan volt, akár a hullámokban támadó betegség: a lázas csúcspontokat rövidebb-hosszabb békés pillanatok követték. A szünet perceiben a kormányzóhoz és a hithez hű katonák pihenhettek egy keveset, összeszedhették magukat, de nem lazíthattak, mert – mint a lázbetegnek az újabb rohammal – ismét szembe kellett nézniük az őrjöngő szektások valamelyik csapatával.
Amikor Jaq a pálcájából ráeresztette az ördögűző energiát a megjelenni kívánó démonra, hatást gyakorolt az eseményekre. Tudta, képes lenne megmenteni a bolygót a gonosz erőktől; képes lenne levadászni az olyan lényeket, mint az a démonlány, amely hatalmába kerítette Vitalij Gugolt. Tudta, minden káosz manifesztációval fel kellene vennie a harcot, ami az útjába kerül, el kellene vágnia a szálakat, amelyekkel a gonosz ehhez a világhoz kötődik.
Ám most nem volt ideje efféle jótékonyságnak minősülő tettekre. Nem pazarolhatta el az erejét, nem vállalhatta a testi és lelki sérülések, a halál kockázatát. Nem ragadhatott le a Luxus Primeren.
– Most nyugalom van – mondta. Lelke fehér szikráit pajzs mögé rejtette a városban jelen lévő káoszlények elől, és társai köré is védelmező aurát vont.
Nyugalom volt, de a tricikliket nem használhatták. (Petrov elfért volna Zhord mögött.) Túl hangosak voltak.
Nem voltak messze a kormányzó palotájától, és mindenképpen ki kellett használniuk a fegyvernyugvás perceit.
– Serkentőkre van szükségünk, Ey'Lindi.
Az orgyilkos nem várt további magyarázatot. Az övébe nyúlt, és elővett két tablettát.
Neki nem kellett ilyesmit használnia, A sebhelyes, tetovált testét borító szintetikus bőr nemcsak védelmet nyújtott, de oxigénhez és megfelelő mennyiségű stimuláló szerhez is juttatta szervezetét.
Zhord lenyelte a tablettáját, és böfögött egy hatalmasat.
– Jobban örültem volna egy jó vastag sült húsnak, főnök. Nálad mindig tele volt az éléskamra.
Főnök? Vajon ki lehet Zhord valódi főnöke?
Petrovnak sem kellett tabletta. Egészen eddig pihent, és félő volt, hogy a szer túlságosan felpörgetné.
Asztropata
Amikor a bolygó kormányzója közvetlenül a megérkezése után fogadta, Jaq megérezte, hol van az a bizonyos biztonságos hely, ahová az asztropatát dugták. Annak ellenére, hogy sohasem tudta meghatározni az egyes személyek hollétét, a pszichotikus lelkek szikrázására mindig érzékeny volt. Számára egy telepatikus üzeneteket küldő asztropata olyan volt, mint a navigátoroknak az Astronomican.
A férfit Fennixnek hívták, és majdnem pontosan a kormányzó fogadócsarnoka alatt, négy szint mélységben tartózkodott.
A fogadócsarnok előtt fél tucat, lézerpisztollyal felfegyverzett, mustársárga uniformist viselő fáradt katona őrködött. Míg Lagnost aludt, a világítás csak félerővel működött. Amikor a megtépázott inkvizítor megjelent, és felvillantotta tenyértetoválását, az őrök vigyázzba vágták magukat.
A Császár Kegyelme a tokjában maradt, és Jaq ahhoz is ragaszkodott, hogy három társa mellette legyen.
A kormányzó egy hatalmas díványon elterülve, puha szaténpárnákon fekve aludt. Gyermekkorú ágyasai úgy vették körül, mint kölyökkutyák az anyjukat. A pávakalap egy ékkövekkel kirakott, fényesre lakkozott, ember formájú rézoszlop tetején díszelgett.
Lagnost talán úgy okoskodott, hogy ha egy szektás orgyilkosnak esetleg mégis sikerülne bejutnia a hálótermébe, elvakultságában és sietségében az oszlopra és a kalapra nyitna tüzet.
Az Officio Assassinorum egyik tapasztalt tagja sem követte volna el ezt a hibát; egy képzett orgyilkos az asztmatikus zihálás alapján egyetlen pillanat alatt meghatározta volna a célszemély helyét.
De ugyan mit tudhatott egy ilyen, Lagnosthoz hasonló ember a tapasztalt orgyilkosokról? Egyáltalán létezik olyan személy, aki bármit tud róluk? Aki megismeri őket, legfeljebb egy-két másodpercig nézhet farkasszemet a halállal.
Az őrök arcára agyaras hernyókat tetováltak, a dívány melletti karosszékben ücsörgő tiszt (a fején csúcsos sapka, egyik fülében karbunkulus fülbevaló volt) viszont a Virágszálak jelét viselte magán. Nem állt fel az inkvizítor érkeztére, hosszú csövű lézerpuskáját az övében dajkálva várta, hogy a lord felébredjen.
Lagnost hamar magához tért az álomból. Hunyorogva felnézett.
– Kerítettél egy navigátort, Sir Draco? Gondolom, a zömik mérnök. Ez talán azt jelenti, hogy evakuálnunk kell a bolygót? Ilyen rossz lenne a helyzet? – Tekintete a Jaq ruháján lévő szakadásokra tévedt. – Úgy látom, valamiféle páncélt viselsz... Nem adnád át nekem? A Császár hű kormányzójának mindenképpen életben kell maradnia.
Lagnost halála a lojálisok számára valóban felért volna egy kasztrálással. A kormányzó fürgén felült. Lélegeztető csöveiben egyre gyorsabban szortyogott a levegő; a körülötte heverő fiatal ágyasok szétrebbentek.
– Kedveskéim – nézett Lagnost a gyermekekre. Tudta, meg kell válnia tőlük.
Meg kell válnia tőlük, a fiatal ágyasok pedig a Slaaneshben hívő szektások játékszerei lesznek, és a kínok kínját kell kiállniuk, míg végre a halálban szabadulásra lelnek.
– A páncélt! – ismételte Lord Lagnost követelőzően.
– Uram – mondta Jaq –, attól tartok, a ruhám nem illene termetes testedre. Egyébként az inkvizítorok nem szoktak önként megválni felszerelési tárgyaiktól. Haladéktalanul beszélnem kell az asztropatáddal. Üzenetet kell küldenem a feletteseimnek.
Lagnost értetlenül pislogott.
– Te talán nem rendelkezel elég hatalommal, Sir Draco?
Jaq felemelte a kezét, és akaratereje egyetlen hullámával felvillantotta tenyerén az Inkvizíció pecsétjét.
– Szent kötelességed, hogy engedelmeskedj nekem. Hozasd ide az asztropatát!
Lagnost a navigátorra nézett, akinek a fülein, az ajkán és az állán kikristályosult vér vöröslött.
– Attól tartok – mondta az inkvizítornak –, személyesen kell lemenned az alsó helyiségbe, ha beszélni kívánsz az asztropatámmal. Addig is, míg ezt megteszed, a navigátort valahol másutt fogjuk szórakoztatni.
Az őröknek és a tisztnek fogalmuk sem volt arról, mire véljék a kormányzó szavait. Lazán, csővel lefelé fordítva tartották fegyverüket.
Jaq tudta, ha megöli vagy megöleti Lagnostot, kimondja a halálos ítéletet a bolygón még elszórtan létező lojálisokra és a hitre. De vajon mi mást tehetne ebben a helyzetben? Hogyan vághatná ki magát?
Jaq Draco lassan beszélni kezdett.
– Lordom, van egy iszonyatos titok, amit kénytelen vagyok megosztani veled.
Tudd meg, hogy a hipertérben hatalmas és erős démonok léteznek, amelyek a Káoszt szolgálják. A Káosz maga az ellentéte mindennek, amit józannak ítélhetünk, ami a civilizációt alkotja. A Káosz ellentéte annak, amit valóságnak tartunk. Ezek a démonok, ha romlott lelkek megidézik őket, képesek belépni a valós kozmoszba. A Káosz egyik ocsmány istenének Slaanesh a neve. Sajnálattal ki kell jelentenem, hogy Slaanesh hívei és bálványozol már itt, a te kormányzásod alatt élő bolygón is megjelentek...
A szavak olyan súlyosak voltak, az információ, amit közöltek, olyan titkosnak számított, hogy a fényűzően berendezett szobában mindenkinek meg kellett halnia, aki fültanúja volt Jaq vallomásának. Ezt Ey'Lindi is tudta.
Az orgyilkos nő megvárta, míg egy közeli robbanás zaja egyetlen röpke pillanatra magára vonja a katonák figyelmét. Valószínűleg akkor is akcióba lépett volna, ha a lord, az ágyasai és a testőrei nem szereznek tudomást a Káosszal kapcsolatos titokról, ám most, miután az inkvizítor elárulta a dolgot, mindenképpen cselekednie kellett.
Lagnost ekkor még nem tudhatta, hogy csupán másodpercek vannak hátra az életéből. Oly érdeklődve figyelte az inkvizítor szavait, oly nagy igyekezettel próbálta megérteni jelentésüket, hogy a gyanú egyetlen apró szikrája sem lobbant fel elméjében.
Mielőtt megérkeztek a palotába, Ey'Lindi három ujjára felhúzta azokat a miniatűr fegyvereket, amelyeket a tapasztalatlan szem értékes ékszernek látott. A három, barokkos aprólékossággal kidolgozott gyűrűről még a város legjobb, legtapasztaltabb ékszerészei sem tudták volna megállapítani, hogy valójában micsodák.
Ey'Lindi korábban már Zhord gondjaira bízta lézer- és tűpisztolyát, a zömik pedig az övtáskájába dugta a fegyvereket. Az orgyilkos nőnek így nem maradt más választása, a digitális gyilkokra kellett hagyatkoznia...
Bummm! A városban felrobbant valami. A spontán fegyverszünet a jelek szerint véget ért.
Az őrök először az ablakra pillantottak, majd összenéztek.
Ey'Lindi ugyanebben a pillanatban begörbített ujjakkal felemelte a kezét.
A miniatűr tűpisztolyból kiröppenő lövedék Lagnost arcába fúródott. A hájas test megremegett; úgy rázkódott, mintha a szervek háborúznának a belsejében. A lélegeztető csövekben egyre gyorsabban áramlott a levegő. Lagnost megijedt, kétségbeesetten kapkodott lélegzet után. Egyik húsos keze felemelkedett. Letépte nyakáról, kiszakította orrából a drágakövekkel díszített csövek végét. Ha azt remélte, hogy ezzel könnyít a helyzetén, tévedett. Egyre gyorsabban szedte a levegőt. A szívroham és a szélütés majdnem ugyanabban a másodpercben következett be.
Egy egészen vékony lángcsóva suhant ki Ey'Lindi másik gyűrűfegyveréből. A tűznyelv végignyalta a tiszt arcát, beégette magát a húsa alá, és a torkán, a gégéjén keresztül lehatolva szétperzselte a tüdejét.
A tiszt őrjöngve üvöltött a fájdalomtól.
Az egyik őr torkát könnyedén elmetszette a vékonyka lézersugár. A fickó eltátotta a száját, vért köhögött fel.
Ey'Lindi ezek után elfelejthette digitális fegyvereit. A pici eszközök csupán egyetlen töltet kilövésére voltak alkalmasak, további használatuk előtt meg kellett volna tölteni a tárukat, új tűt, új adag napalmot, új lézertöltetet kellett volna elhelyezni bennük.
Ey'Lindi a lézerrel elkövetett gyilkosság után előrevetődött. Felrántotta karját, keze élével az egyik őr orrtőcsontjára csapott. Könyöke halálos pontossággal ütötte szíven következő áldozatát. Megpördült; a harmadik őrt egy köríves rúgással tette ártalmatlanná. Sarka megreccsentette a fickó halántékát, a másik keze pedig közben leütötte a negyedik katonát.
Az orgyilkos nő alig lélegzett gyorsabban a normálisnál.
A fogadócsarnokban hét hulla hevert. A katonáknak arra sem volt idejük, hogy riadót kiáltsanak. A kormányzó fiatal ágyasai egymást ölelve, egymáshoz bújva, tágra nyílt szemmel zokogtak. Számítani lehetett rá, hogy hangoskodni kezdenek.
– Csak halkan, gyerekek – vicsorgott rájuk Zhord, és fenyegetőn felemelte Ey'Lindi lézerpisztolyát. – Egy mukkanást se akarok hallani!
A zömik nagybácsis stílusban förmedt rá a megszeppent kölykökre.
– Ezekkel mi legyen? – kérdezte halkan.
Petrov döbbenten végignézett a halottakon, azután az ágyasokra pillantott.
– Nem érthették meg, amit mondtál – vetette oda Jaqnak. Nyelt egyet. – Azt sem tudják, miről beszéltél. – Hangja olyan volt, mintha a saját életéért könyörögne. – Én tudok néhány dolgot a hipertérről, értem is egy kicsit. Időnként csápok nyúlnak ki belőle. Csápok, amelyek az agyamat akarják körbeölelni... Viszont azokról még én sem tudtam!
Azokról? Talán a Káosz isteneire gondol?
– Akkor most majd tudni fogsz róluk – vetette oda neki Zhord.
– Csak akkor – mondta Jaq –, ha elkerülhetetlen. Petrov folytatta a rimánkodást.
– Ezek a gyerekek, ezek a babák semmit sem értenek, és...
– Igen, babák! – kiáltotta Jaq. – Vagyis inkább bábok! Élő bábok. Azt akarod, hogy a kéj szadista eszelősei elégítsék ki rajtuk vágyaikat?
Petrov száraz torokkal nyelt egyet.
– Könyörületesnek kellene lennünk hozzájuk...
– Ez igaz. Ez való igaz. Kellene.
– Majd én megcsinálom – jelentkezett Ey'Lindi.
Egyetlen szökkenéssel a halott kormányzó élő játékszerei között termett. Lecsapott kemény karommá feszített ujjaival, megszorított egy-egy ideggócot, belebökött egy-egy nyakba. Villámgyorsan dolgozott. Könyörületesen. A megmérgezett kormányzó körül csakhamar ernyedt testecskék hevertek. Újra felkerült néhány bejegyzés arra a listára, amelyen a beteg galaxis által az Istencsászárnak bemutatott áldozatok neve szerepelt.
Ey'Lindi ezután a falhoz lépett, és vizsgálgatni kezdte a csempékből kialakított arabeszkeket.
– Négy szinttel alattunk... – mormolta maga elé. Ujjai fáradhatatlanul tapogatóztak.
Egy olyan kövér embernek, mint Lagnost volt, minden bizonnyal nagy megerőltetést jelentett volna gyalog lemenni négy szint mélységbe. Kellett tehát lennie valamilyen eszköznek – mondjuk egy lebegőszéknek –, amelynek segítségével a kormányzó lejuthatott asztropatája búvóhelyére. Ey'Lindi azokat a nyomokat kereste a falon, amelyek elárulhatták, hol rejtették el ezt az eszközt.
– Ah!...
Az egyik faldísznek látszó fajanszgomb elfordult a keze érintésére. A fal egyik jókora panelje hátracsúszott, azután felemelkedett. Mögötte egy szűk helyiség volt, melynek falain frissen felfestett rúnák sötétlettek.
Egy lift...
A rúnák mindegyike a hit szimbóluma volt. A kormányzó – legalábbis ami szexuális szokásait illeti – eltorzult lelkű ember lehetett, de azt senki sem foghatta rá, hogy nem tartotta tiszteletben az Istencsászárt és a hozzá kapcsolódó eszméket. Lagnost minden romlottsága ellenére a hitet védelmező bástya szerepét töltötte be a Luxus Primeren. Vagy lehet, hogy a nemrég kinevezett pontifex mundi ösztönzésére lett ennyire vallásos? Lehet, hogy Slaanesh kultuszának szektásai, ismervén és kihasználván pederaszta hajlamait, megpróbálták maguk mellé állítani? Talán az azóta már meggyilkolt főpap volt az, aki visszatartotta Lagnostot a Káosz imádatától.
Lagnost hite nem lehetett szilárd, lelke nem lehetett makulátlanul tiszta, hiszen ellenkezni próbált a inkvizítorral – nem teljesítette rögtön a kérést, amikor Jaq közölte, hogy találkozni kíván a kormányzói asztropatával.
Ellenkezni egy inkvizitorral! Hogy lehetett kormányzó egy ilyen ostoba ember?
Ey'Lindi belépett a liftbe. Teste összeolvadt az árnyakkal. Zhord mozdult, hogy kövesse, hogy ugyanúgy vele tartson, ahogy annak idején a Sztálindrómon, abban a Vaszilarjov nevezetű városban.
Jaq visszatartotta a zömiket.
– Mi itt maradunk, Zhord. Ey'Lindi egyedül is képes megtalálni az asztropatát.
Az igazat megvallva, nélkülünk jobban elboldogul.
A falpanel újra megmozdult, lejjebb ereszkedett.
– Mi a csoda ez a nő? – zihálta Petrov.
– Birodalmi orgyilkos – felelte Jaq könnyedén.
Birodalmi – vagy renegát? Vajon melyik? Ezekben az őrült időkben a renegátig talán egyet jelentett a valódi hithűséggel.
Várakozás közben Jaq végrehajtott egy néma szertartást: ajándékként az Istencsászárnak ajánlotta a kormányzó fiatal ágyasainak halálát. Hogy életben tartsak és táplálják a soha véget nem érő pszichikai őrszolgálatot teljesítő Császár lelkét, minden egyes nap fiatal pszik ezrei áldozták fel magukat, vitális esszenciájukat és életüket.
Azoknak a testét, akik vállalták ezt az áldozatot, a felszentelt papok által működtetett szertartási kemencékben égették el. A szétégő hús, a pernyévé váló csontok és szövetek sűrű, zsíros füstje beleolvadt a Föld elviselhetetlenül szennyezett atmoszférájába; az elhamvasztott testekből felszálló füst volt az, amely émelyítően édeskéssé változtatta a kénes-savas levegőt.
Ezek a testek, amelyek Lagnost körül a selyemlepedőkön, szatén vánkosokon hevertek, nem juthattak el a szent krematóriumba. Addig fognak a fogadócsarnokban maradni, míg valamelyik alantas szolga ki nem vonszolja őket. Halálukról, áldozatukról senki sem fog tudomást szerezni, hacsak...
Hacsak Jaq őszinte, szívből fakadó imája, amelyben megemlékezett róluk, nem hatol keresztül a téren, s nem jut el a Császárhoz. Vajon ha a holtak dicsérete célba ér, kicsordul-e majd egy parányi könnycsepp a Birodalom urának ráncredőkkel körülvett szeméből? Vajon a Császár érez-e majd valami sajnálatfélét a gyermek ágyasok iránt?
A szentimentalizmus, gondolta Jaq, a józan ész galád ellensége.
Odakint a sötétségbe burkolózó városban egyre kisebb időközönként követték egymást a robbanások. A világítógömbök fénye megremegett, elhalványult, majd folytatta a félhomállyal vívott harcát.
Egy tiszt rontott be a fogadócsarnokba. A rossz világítás miatt csak akkor vette észre, mi történt a kormányzóval, amikor már becsukta maga mögött az ajtót, és előrébb lépett.
Az első percben értetlenül bámult a szakadt öltözetű inkvizítorra, a kísérteties külsejű navigátorra, a lézerpisztolyt markoló zömikre meg a testekre, a fiatal ágyasokra, akik úgy hevertek a dívány körül, mintha hirtelen elnyomta volna őket az álom.
Azután meglátta a kiontott vért – nem volt sok belőle – meg az ernyedten fekvő kormányzót, akinek az arcáról félig levált a megszokott lélegeztető berendezés...
Zhord már éppen felemelte a pisztolyát, hogy lelője, amikor a tiszt térdre roskadt.
Letérdelt és sírni kezdett. A fájdalom, a keserűség könnyei folytak a szeméből. Abban a pillanatban meglátta a jövőt – amelyben nyoma sem volt reménynek. Lagnost halálával odaveszett a reménység, elveszett a város, és el az egész bolygó...
A férfi Jaq felé fordult, könnyei prizmáján át ránézett, és szánalomra méltóan eltátotta a száját. Megértette, közvetve éppen a Császár inkvizítora mondta ki a Luxus Primerre a halálos ítéletet.
– Megértelek – szólt hozzá Jaq már-már kedves hangon. – Megértem, mit érzel. A helyedben én is sírnék.
– De... miért? – nyöszörgött a tiszt.
– Ezt te sohasem érthetnéd meg. Abban a pillanatban, amikor világossá válnak előtted az okok, meg kellene halnod.
Így talán nem kell meghalnia? Nem kell együtt pusztulnia a várossal, szülőbolygójával? A tiszt megértette, hiába küzdene, hiába védekezne. A sorsa elől senki sem térhet ki.
– Legalább azt engedd meg, hogy végezzek magammal – kérlelte az inkvizítort.
Jaq szelíden, szinte kedvesen megrázta a fejét. A tiszt már így is éppen elég kegyben részesült, és különben sem hagyhatja, hogy előhúzza a fegyverét.
– Zhord... – szólt oda halkan a zömiknek.
Zhord a lézerpisztolyával keresztüllőtte a tiszt szemét, A forró sugár felszárította a könnyeket, örökre eltüntette a férfi fájdalmait.
Amikor Ey'Lindi visszatért, egy zöld köntösbe öltözött ernyedt testet cipelt a vállán.
Fennix természetesen vak volt. (Az asztropatáknak, amikor lélekforrasztással a Császárhoz csatlakoztatják őket, opálossá válik, keményre fő a szemgolyójuk.)
Ey'Lindi ennek ellenére vezethette volna karon fogva is. Vagy talán azért volt szükség arra, hogy a vállára vegye, mert Fennix valamilyen fogyatékossága miatt nehezen mozog?
Persze lehet, hogy szó sincs ilyesmiről; lehet, hogy az asztropata ki sem akart mozdulni a búvóhelyéről. Ha így állt a dolog, Ey'Lindi egyszerűen és elegánsan megoldotta a problémát: felnyalábolta, és a vállára vetette.
Fennix, az alakjából ítélve, nem lehetett nehéz. Vékony, már-már vézna volt. Ey'Lindi olyan könnyedén tartotta a vállán, mint egy erős felnőtt a porontyát. Az asztropata arcát csuklya takarta, de az idő nem volt alkalmas arra, hogy szemügyre vegyék. Indulniuk kellett, muszáj volt elhagyniuk a kormányzó palotáját. Ey'Lindi úgy mozgott, mint valami ébenfekete robot, annyira sem érdekelte a vállára vetett ember, mint az agymosott hordárt a gondjára bízott poggyász.
Jaq lelkét megtisztította a meditáció, elméjét tisztára söpörték a Császár könnycseppjeivel kapcsolatos gondolatok. Érezte, ura saját pszierejének – annak az erőnek, amelynek köszönhetően már többtucatnyi világon győzelmet aratott a démonok fölött, mielőtt a Harlekin-ember és a hidra felbukkanásának köszönhetően bonyolultabbá vált az élete. A testére tetovált ábrák bizonyították a harcokban elért sikereit. (Vereségeinek senki sem állíthatott volna emléket; ha egyszer is kudarcot vallott volna a harcai során, már nem élne, s nem lenne ép a lelke sem.)
Mielőtt elindultak a palotából, össze kellett szednie démonűző psziereje utolsó cseppjét is. Az ember sohasem tudhatja, kivel, mivel találkozik össze útközben... Létre kellett hoznia a meggyőződés auráját, el kellett hitetnie a társaival és önmagával is, hogy amit tesznek, amit tenni készülnek, helyes és jó.
Félő volt, hogy a kormányzó emberein, ha megtudják, ha megsejtik, mi történt a fogadócsarnokban, ha megérzik, hogy Lagnost már nem él, éppen olyan iszonyatos csüggedtség és reményvesztettség vesz erőt, mint a Zhord által meggyilkolt tiszten. Ebben az esetben kártyavárként omlana össze Jaq minden terve. A hithű katonák felhagynának az ellenállással, nem próbálnák visszaverni az űrkikötőt ostromló szektások rohamait, ilyen körülmények között pedig a Tormentum Malorum nem hagyhatná el a bolygót.
Ha idő előtt kiszivárog, hogy Lagnost nem él, mindennek vége...
Nem tűnt valószínűnek, hogy Lagnostnak van olyan gyermeke, aki átvehetné tőle a kormányzói címet és feladatokat. Örököséül a bolygótanács valószínűleg valamelyik unokaöccsét vagy más rokonát jelölné ki, esetleg kinevezne egy régenst, aki képes megfékezni a polgárháborút. De vajon van-e idő és lehetőség ebben a helyzetben egy új kormányzó beiktatására?
A legcsekélyebb mértékig sem volt fontos, hogy Jaq távozása után mi történik a Luxus Primeren. Ennek a bolygónak a sorsa a Nagy Tervhez képest annyit sem számított, mint egy tollpihe súlya a tonnányi acéllal megrakott mérlegen. Jaq azonkívül, hogy előre meggyászolja, semmit sem tehetett ezért a világért.
A Sztálindrómot látogatása után nem sokkal elpusztították. A bolygón, annak az átkozott, az exterminatust elrendelő üzenetnek köszönhetően, az élet minden formája megsemmisült...
Lehet, hogy Jaq a világok elpusztítójává vált? Vajon akkor, amikor a Luxus-epizód és a kormányzó meggyilkolásának híre eljut a Földre (mert előbb-utóbb minden hír eljut a Földre!), az Inkvizíció másodszor is kiátkozza egykori titkos inkvizítorát?
Jaq a maga módján részt vett a Császár agóniájában. Ez a részvétel – ez a keserű áldozat – erőt adott neki még akkor is, ha az a bizonyos ragyogó ösvény már régen eltűnt a szeme elől.
Össze kellett szednie az erejét, nem hagyhatta, hogy a közelben ólálkodó démonok megérezzék, kétségek gyötrik a lelkét. A kétség gyengít, a gyengék pedig vonzzák magukhoz a támadókat...
Kivonultak a néhai Lagnost fogadócsarnokából, és beleütköztek a hithű katonák és felfegyverkezett polgárok egy csoportjába. A kormányzói palota védői furcsálló pillantásokkal mérték végig őket. Egy elrongyolódott ruhát viselő inkvizítor. Egy mogorva zömik. Egy reszkető navigátor. Egy fekete gépasszony, a vállán egy eszméletlen asztropatával.
Jaq felemelte a kezét, megjelenítette a tetoválását, és rákiáltott a fegyveresekre.
– Lord Lagnost kapcsolatba lépett őfelségével, az Istencsászárral! – Ez bizonyos értelemben igaz volt, feltéve, hogy Lagnost lelke nem az elkárhozottak közé került.
– Ebben a szent percben senki sem zavarhatja meg Lord Lagnost imádkozik a Mindenek Urához, és azon dolgozik, hogy elkészítse a győzelmet eredményező haditervet. Az asztropatáját, miközben megnyitotta a kapcsolat csatornáját a kormányzó és a Császár között, sajnálatos módon baleset érte. Fel kell vinnünk őt a hajónkra, hogy különleges ápolásban részesíthessük, és visszahozhassuk az életbe. Lord Lagnost majd szól, amikor elbúcsúzott Istenünktől...
Az ostobák! Minden szót igaznak hittek.
A fegyveresek áldó jeleket vetettek magukra, megcsókolták amulettjüket. Álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy egy inkvizítor hajlandó lehet az Istencsászár káromlására, hogy a Mindenek Urának nevét használja hazugságai elleplezésére.
– Terjesszétek el a hírt! A Császár hatalmas lelke, hála illesse ezért, hajlandó volt kapcsolatba lépni Lord Lagnosttal! A megváltás már nem késik sokáig... – Jaq inkább fanatikus gyóntatónak, és nem ravasz inkvizítornak érezte magát.
Ha hazudnod kell, csuda dolgokat mondj, és senki sem fog kételkedni szavaidban!
* * *
A Tormentum Malorum lüktetve kilépett az űrbe, örökre maga mögött hagyva a halálra ítélt világot.
Az üzemanyagnak – amit egy évszázaddal korábban a Bendercoot nevű vörös törpecsillag negyedik bolygója körül orbitális pályán keringő állomáson pumpáltak bele a tartályokba – már csak a kétötöd része volt meg. Ha nem akarták elhasználni a biztonsági tartalékot, a hajó az ugrási övezet elérése után csupán néhány rövidebb hiperugrást hajthatott végre, vagy egyetlen közepes nagyságút. A Luxus primeren nem lehetett tankolni, és az sem tűnt valószínűnek, hogy a rendszer iparholdján vagy bányabolygóján hozzá lehet jutni a megfelelő üzemanyaghoz.
Sürgősen csak egyetlen rövid ugrást kellett végrehajtani: át a semmibe, a végtelen semmi egy másik részébe.
Oda, ahol Fennix nyugodtan belemerülhet az asztrális üzenetek özönébe, ahol fáradságot és időt nem sajnálva elő tudja halászni az információtengerből a Jaqot érdeklő adatot.
Azt az adatot, amely alapján el lehet majd dönteni, hogyan legyen tovább.
A feladat fontos volt, az idő nem számított. A Tormentum Malorum fedélzetén elegendő élelem és elegendő sztázistartály volt.
Ahogy a karcsú, gyászfekete hajó elindult kifelé, Jaq tartózkodott attól, hogy bele hallgasson a rádióadásokba, amelyek a Luxus-rendszer kormányzatának pusztulásáról adtak hírt.
Fennix tartózkodott attól, hogy akár véletlenül is kapcsolatba lépjen az ostrom alatt lévő kormányzói palotában maradt asztropatákkal, egykori társaival.
A vak Fennix aszott, alacsony férfi volt, inkább majomra hasonlított, mint emberre. Hosszúkás, hegyes füle a denevérére emlékeztetett, hallása olyan éles volt, hogy a hangos zajok komoly fizikai fájdalmat okoztak neki. Kivételes hallásának legfeljebb csak annyi köze volt a telepatikus képességekhez, hogy ha nem tömi tele, a fülét vattával, a zajok úgy elterelik a figyelmét, hogy semmit sem foghat fel a pszi adásokból.
Figyelembe véve, hogy Fennixnek ilyen sok bajt okoztak érzékeny fülei, és tekintettel vakságára, nem tűnt embertelennek, hogy Lagnost – mint Ey'Lindi lakonikusan jelentette – egy aprócska, hangszigetelt, sötét, földmélyi cellában tartotta. Fennix biztonságban érezhette magát odalent, és minden zavaró körülmény kizárásával folytathatta mestersége gyakorlását.
Abban semmi furcsaság sem volt, hogy a lélekforrasztás, a Császárral való összekapcsolódás során, amikor megvakult, nem vesztette el a hallását is. Senki sem vehetné hasznát az asztropatáknak, ha nem hallanák meg a parancsokat, és nem tudnák, milyen üzeneteket küldjenek. (Az efféle instrukciók majdnem mindig olyan bonyolultak voltak, hogy az asztropaták képtelenek lettek volna felfogni tartalmukat, ha pusztán a tapintó-érzékükre kell hagyatkozniuk.) A telepatikus képesség és az ilyen éles hallás együtt azonban inkább átok volt, mint áldás.
Fennix végtagjai véznának és gyengének látszottak ugyan, de ha akart, mégis fürgén mozgott. Testén nem lehetett találni egyetlen milligramm fölösleget sem; az egész emberke keményre aszalódott izmokból és inakból állt.
Mint hamarosan kiderült, elég furcsa és rejtélyes szerzet volt.
Fennix hitte, hogy az útjukra bocsátott telepatikus üzenetek sohasem vesztik el erejüket, örökké léteznek. Elképzelése szerint a múlt, a jelen és a jövő valamennyi telepatikus üzenete kapcsolatban áll az összes többivel, és néma hálót – ő „fészeknek” nevezte –, észrevehetetlen szubmatériát alkot. Fennix biztosra vette, hogy a halála pillanatában képes lesz teljes egészében felfogni ezt az üzenethálót, s belemerül ebbe a végtelen, telepatikus Bábelbe. Biztos volt abban, hogy a megsemmisülés másodperce számára azonos lesz a megvilágosodás, a „mindent megértés” pillanatával.
Hitte, hogy a tér és a távolság egyetlen üzenetnek sem szabhat határt. Szerinte az üzenetek – valamennyi üzenet! – szellemei leválnak az eredetiről, és behatolnak a tér és az idő valamennyi szeletébe. Szerinte a Császár Astronomicanja hatást gyakorolt az üzenetekre, látszólagos határokat teremtett köréjük, így az emberek úgy érezhették, a telepatikus kommunikációnak időtartama és iránya van.
Lehet, hogy Fennix könnyű préda lenne a démonok számára? Könnyű lenne őt letéríteni a hit ösvényéről? Elképzelhető, hogy azok a bizonyos múltbeli és jövőbeli üzenetek, amelyeket állítása szerint néha sikerült elcsípnie, valójában démoni hangok voltak?
Géniusz ő, vagy olyan gyenge bástya, amelyet a káoszlények könnyen elfoglalhatnak és hídfőállásukká változtathatnak?
Az utazás negyedik napján Jaq meglátogatta Fennixet, akit Azul Petrovval együtt abban az obszidián falú helyiségben szállásoltak el, ahol a sztázistartályokat tárolták.
Jaq, ahogy belépett, azonnal visszahőkölt.
Petrov levette a fejéről a hiperszemét takaró fejkendőt!
A navigátorok erős esküvel fogadják, hogy csak akkor fedik fel hiperszemüket, ha életveszélybe kerülnek, és más eszközzel nem tudják megvédeni magukat. Petrovot a jelek szerint semmiféle veszély nem fenyegette...
Fennix olyan közel ült hozzá, hogy szinte összeért az arcuk. A vak asztropata egyenesen a navigátor ráncos homlokára meresztette opálfehér szemét.
Jaq elfordította a fejét, hogy még véletlenül se láthassa meg azt, amit Fennix vak szeme nem érzékelhetett.
Miféle hátborzongató kapcsolat jött létre Petrov és Fennix között? Mit művelhetnek?
* * *
Fennixnek természetesen szüksége volt motivációra és magyarázatra. Petrov oda vitte a hajót, ahová Jaq kívánta, Fennixnek azonban értenie kellett annak az asztrális küldetésnek a lényegét, amelynek részesévé vált. Tudnia kellett, hogy pontosan mit kell keresnie, hogy a telepatikus üzenetóceánban melyek azok az információk, amelyek fontosak lehetnek az inkvizítor számára.
– Köszönöm, hogy elraboltatok – mondta Jaqnak.
Az asztropata telepatikus érzékszerve segítségével képes volt felfogni a körülötte lévők auráját. Meg tudta különböztetni egymástól Jaq, Zhord és Ey'Lindi sziluettjét. (Ha Ey'Lindi a közelében tartózkodott, azonnal reszketni kezdett, mintha erős izgalmi állapotba került volna.)
– Aura az aurában – mondta. – Szörny a hölgyben.
Ezzel a megállapítással nem pusztán arra utalt, hogy Ey'Lindi gyönyörű külseje veszedelmes gyilkost takar. Főként az ejtette ámulatba, amikor felfedezte, hogy a nő testében milyen iszonyatos implantok rejtőznek.
Implantok és még valami más is...
Azul Petrov természetesen egészen másnak látta Ey'Lindit. Nem sokkal azután, hogy a Tormentum Malorum elhagyta a Luxus Primert, Ey'Lindi visszavonult a hálófülkéjébe. Amikor ismét megjelent, mintha kicserélték volna: bőre elefántcsont fehér volt, irizáló selyemruhát viselt, amelyre hideg zöld fénnyel szikrázó brossokat tűzött, lábára pedig kunkori orrú papucsot húzott. A megszólalásig olyan volt, mint a legelegánsabb kurtizánok.
Petrov nem értette a dolgot. Ki lehet ez a nő? Ki ez a magas és csinos (de még milyen csinos!) lány? Két Ey'Lindi utazik a hajón? Két teljesen különböző nő, akik csupán abban hasonlítanak egymásra, hogy ugyanolyan aranyló a szemük, és ugyanolyan piros övsálat hordanak?
Ey'Lindi, miután leoldotta magáról a szintetikus bőrt, úgy döntött, nem a testhez simuló orgyilkos dresszét, hanem inkább ezt a kurtizánálcát veszi magára.
Külseje megváltozott, belül azonban az maradt, aki volt. Orgyilkos, akinek a gégéjét egy hússzínű szelep helyettesíti...
Hosszú imádkozás és meditálás után Jaq – mintha forró parazsat szórt volna a lelkére – elmondott Fennixnek és Petrovnak néhány dolgot. Elmagyarázta Ey'Lindi dupla aurájának okát. (A nő rezzenéstelen arccal hallgatta végig leleplezését.) Megemlítette az agyakba fészkelődő hidrát. Elmondta, hogy néhány titkos inkvizítor belekeveredett egy összeesküvésbe. Szót ejtett a Harlekin-emberről. Bevallotta, hogy behatolt a császári palotába. Kiejtette az Ordo Malleus, Baal Firenze és... Slaanesh nevét.
Az asztropata és a hemofíliás navigátor az eligazítás alatt és után úgy reszketett, mintha a jeges űr költözött volna csontjaikba, a velő helyére. Együtt imádkoztak Jaqkal. Ey'Lindi is imádkozott, bár ő nem a Császárhoz, hanem a Callidus Szentélyhez intézte fohászát.
Egyedül Zhord nem érezte szükségét az imának. Ő ehelyett inkább leköpdöste és tisztára törölgette a hajtóműveket.
A Tormentum Malorum végrehajtotta az ugrást – átjutott a semmi közepébe, az űrnek abba a részébe, amelynek nem volt középpontja és határa. A csillagok csúf ékkövekként, iszonyatos távolságban sodródtak a végtelen semmiben; hiába erőlködtek, gyengécske fényükkel képtelenek voltak sebet ejteni a sötétség testén. A csillagködök innen tejfehér vérsejteknek látszottak a Semmi szörny véráramában.
Az ablakokat eltakaró, démonfejeket formázó spaletták távoli, patetikus lámpásaival és fényesen ködlő fátylaival együtt a hajón kívülre rekesztették a túlvilági áradatot.
A Tormentum Malorum öt utasa tort ült. Aszpikos grox nyelvet ettek, és arctui kaviárt – az édes gyümölcsszószban megforgatott áttetsző halpeték belsejében angolnaembriók voltak – meg bálnacsemetéből készített sztéket. Az egészet dicsbogyó lével öblítették le.
A hajó fedélzetén megszokottnak számított az efféle gazdag menü, ezúttal azonban a lakomának szertartási és áldozati jellege is volt. Jaq a Császár tiszteletére rendezte a tort, akitől erőt akart kapni az előtte álló feladat elvégzéséhez. Ilyen helyzetben nem lehetett figyelembe venni a puritanitást előíró szabályokat. Jaq a lakoma előtt újra cserélte a Luxus Primeren átélt csetepaték során elrongyolódott ruháját. Zhord repesett a boldogságtól, hogy végre istenigazából megtömheti a hasát. Ey'Lindi elegánsan, de közömbösen evett; az ő számára egy patkány éppen olyan kiváló proteinforrás volt, mint a legfinomabb ragu.
A tor után Fennix bevonult a hajó obszidián falú éjfekete kápolnájába, és nekilátott, hogy a telepatikus üzenettengerből kihalássza a Jaqot érdeklő információkat.
Kinyilatkoztatások
Majdnem három hónapba tellett, mire Fennix elvégezte a rábízott feladatot. Ez idő alatt minden áldott nap kiélezte telepatikus érzékszerveit, és addig kutakodott, addig „fülelt”, míg összeroskadt a fáradtságtól.
A gondolatok végtelen számú hullámhosszán felfoghatatlanul sok üzenet keringett az űrben, melyre rá lehetett hangolódni. Egyik információhullám a másik után... Kereskedelmi üzenetek, katonai és hivatali híradások, teológiai értekezések és viták. Adatáramlat. Kérések, parancsok. Jóváhagyások, elutasítások. Üzenetek, amelyeket a remény, a félelem vagy a kétségbeesés szült...
Olyan volt ez az egész – ahogy Fennix megfogalmazta –, mintha minden egyes másodpercben több millió lámpa villanna bele egy hatalmas tükörbe; mintha minden pillanatban kavicsok milliói hullanának bele egy feneketlen tóba, végtelen számú fodrot és hullámot gerjesztve a víz felszínén.
Egy bizonyos üzenet elküldése vagy felfogása, az egymástól irdatlan távolságban lévő elmék közötti kapcsolat létrehozatala gyerekjáték volt ehhez az áttekintéshez képest, amelyet Fennixnek el kellett végeznie.
Tizenkét hét – nevetségesen kis szelete az időnek. Ennyi idő alatt lehetetlen volt végrehajtani azt, amivel az asztrális telepátiáról egyénien ezoterikus módon vélekedő asztropata megpróbálkozott. Ezt a feladatot képtelenség volt kielégítően elvégezni; ezt csak abbahagyni lehetett. Abbahagyni, és örülni az eredménynek, amikor néhány tucat morzsa előcsillant a tömegből, és egymáshoz illeszkedőnek bizonyult.
Fennix nem hasonlított az Administratum sifrírozóira, akik képesek rá, hogy a szavak és jelek mechanikus ismételgetésével megjegyezzenek és feldolgozzanak egy olyan adatsort, amelynek értelméről fogalmuk sincs. Neki értenie kellett, hogy mit csinál. Nem tudta volna meghatározni, mely információk lehetnek érdekesek, s melyek nem, ha nem ismeri azt a hieratikus nyelvezetet, amelyen a legfontosabb inkvizítor üzeneteket általában megfogalmazták...
Üzenet. Sürgős parancs, mely előírja, hogy az egyik inkvizítort – aki éppen olyan világon tartózkodott, amelyről a hajó utasai közül még senki sem hallott – haladéktalanul meg kell ölni...
Üzenet. Parancs egy hasonló orgyilkosság elkövetésére. A jelek szerint az Inkvizíción belül felütötte fejét a gyanakvás...
Lehet, hogy az Inkvizíció háborút visel önmaga ellen? Lehetséges volna, hogy a Megnevezetlen Rend (Jaq tudta egyedül, hogy az Ordo Mallelusról van szó) ellentétbe kerültek a közönséges inkvizítorok széles táborával? Hogy az Inkvizíció titkos része háborúban áll a közismerttel? (Természetesen ez a közismertség nem azt jelentette, hogy mindenki tudta, kik állnak az Inkvizíció szolgálatában. Ez csupán annyit jelentett, hogy a Birodalom polgárai tudtak az inkvizítorok létezéséről.)
Üzenet. Sztálindróm...
Űrben sodródó szikláknak álcázott robothírszerzők a bolygó körül. A feladatuk az exterminatusszal elpusztított világ megfigyelése. A robotok jelentése szerint a Sztálindróm közelében idegen hajók jelentek meg. Elda űrbárkák.
Ha hinni lehet annak a Petrovtól hallott pletykának, annak a feltételezésnek, amelyről a navigátorok pletykáltak... Lehetséges lenne, hogy az elda Hiperháló egyik alagútjának kijárata éppen a Sztálindróm rendszerében van? Elképzelhető, hogy ez a ki- és bejárat elég nagy ahhoz, hogy átférjenek rajtuk az idegenek hajói?
A kijáratot már eónok óta nem használták. Rejtve maradt az évezredek során, miközben emberek éltek a Sztálindrómon. Hogyan lehetséges ez? Képtelenség lenne? Az eldák bukásuk és eltűnésük előtt a galaxis urai voltak...
A halott Sztálindróm orbitális pályáján az eldák hatalmas építkezésbe fogtak.
Miért éppen ott? Mi vonzotta az eldákat egy szétrombolt világhoz? Mi vonzotta őket egy olyan bolygó közelébe, amelynek légköre elégett a felszínét szétrágó tűzvihar során? És ez a tűzvihar sem volt éppen hétköznapi. Hullák, szerves maradványok öngyulladásából keletkezett, olyan állatok és emberek hulláiból, akikkel az életfaló vírus végzett.
Üzenet. Egy bizonyos Baal Firenze expedíciós csapatot szervez önként jelentkező űrgárdistákból. Az akció célja: a Sztálindróm melletti űrállomás megtámadása, az idegenek hitellenes cselekedeteinek megakadályozása...
Baal Firenze! Lehet, hogy két ember szolgálja e név alatt az Inkvizíciót? Ha nem névazonosságról van szó, akkor ez a férfi nem más, mint az a Firenze, aki bevezette Jaqot az Ordo Malleusba.
Jaq páholyának alpriorja. Jaq felettese. Az, aki a Sztálindrómra küldte őt. A hidra-összesküvés tagja. Ha még él, ha még mindig aktív, akkor minden bizonnyal megfiatalították. Legalább egyszer.
Megfiatalítás? Hiszen akkor ez a Firenze, ez az új Firenze semmit sem tud az összeesküvésről! Csak akkor lehet tudomása a hidráról, ha az összeesküvők mélyen belevájták karmukat Jaq rendjének húsába.
Vagy akkor, ha Jaq Liber Secretoruma célhoz ért...
Firenze tehát aktív. Ez értékes információ.
Az eldák mozgolódni kezdtek a Sztálindróm körül. Firenze megpróbál közbeavatkozni...
Firenze a reguláris űrgárdisták közül szedi össze a csapatát. (Hogy lehet ilyen harcosokat közönségesnek nevezni?) A jelek szerint nem fogja bevetni a Szürke Lovagokat, nem teszi azt, amit Jaq tett a Zeus V.-nél. Talán Firenzének nem sikerült megszereznie az Ordo elit lovagjait? Nem, nem erről van szó. A Szürke Lovagok általában nem harcolnak közönséges idegenekkel. Őket a démonok ellen szokás bevetni. Démonirtók. Lehet, hogy galaxis-szerte támadást indítottak a démonok, és a Szürke Lovagoknak a Sztálindróm mellett gyülekező eldák nélkül is éppen elég dolguk van. Firenze küldetése talán jelentéktelennek számít a többi, valóban nagyszabású akció mellett.
Jaqnak az ösztönei azt súgták, ez nem így van.
Azok a bizonyos parancsok, amelyekben inkvizítorok megölését rendelték el...
Ezeket a gyilkosságokat biztos nem birodalmi orgyilkosok követték el!
Fennix talált egy érthetetlen nyelvű üzenetet, amely olyan vehemens volt, hogy minden bizonnyal nagyon fontos lehetett. Az üzenetet újra és újra közölték, így Fennix – bár nem volt sifrírozó – képes volt elismételni belőle néhány részletet...
Ey'Lindi mozdulatlanná dermedt, amikor meghallotta ezeket a töredékeket.
Az üzenetet – amit Ey'Lindi lefordított – a Callidus kódjára lefordítva küldték ki a telepatikus éterbe.
Előbbi jelentés nyugtázva: a pártütő Tarik Ziz az Örvénycsillag harmadik bolygóján rejtőzik. Darvash bolygó. Előbbi jelentés nyugtázva: az eretnek sebészek...
Ziz volt annak az orgyilkosszentélynek a Director Secundusa, vagyis igazgató helyettese, amelyhez Ey'Lindi tartozott. Hogyan válhatott Ziz pártütővé? Hogy szeghette meg esküjét? Lehet, hogy az Officio Assassinorumon belül is éppen úgy háború dúl, mint az Inkvizíción belül?
Ziz még életben volt. A magas rangú tisztségviselők ritkán ismerhetik meg a halál nyugalmát. Firenzéhez hasonlóan valószínűleg ő is keresztülment valamilyen megfiatalítási procedúrán.
Ziz volt az, aki elrendelte, hogy Ey'Lindin hajtsák végre a kísérleti jellegű műtéteket.
Lehet, hogy Ziz ezzel valami olyasmit tett, amit a Callidus vezetője nem hagyott jóvá, amiről sejtelme sem volt? Lehet, hogy az igazgató felfedezte ezt, és nem volt kedvére a dolog? Elképzelhető, hogy Ziznek megtetszett egy bizonyos technika, és a gyakorlatban is ki akarta próbálni. Talán az az implantáció, amelyet Ey'Lindin elvégeztek, ellenkezett valamilyen szabállyal. Talán eretnekségnek minősült.
Az az implantáció, amely hatékonyabbá tette az orgyilkos működését. Az emberi test a beléje ültetett műszerek és anyagok segítségével pillanatok alatt szörnyalakká változhatott. Génorzóvá. Démonná. Bármivé. Átváltozhatott, és közben megőrizte mozgékonyságát.
Mi történne akkor, ha valaki becsempészne néhány ilyen alakváltó orgyilkost a császári palotába? Mi lenne, ha ezek az orgyilkosok hirtelen átváltoznának génorzóvá vagy tyranidává?
Kitörne a pánik.
Egy bizonyos orgyilkos – Ey'Lindi – a két dolog közül az egyiket már megtette. Belépett a Császár tróntermébe, mégpedig úgy, hogy teste belsejében ott rejtőzött egy génorzó hibrid alakja.
Tarik Ziz kegyvesztetté vált. Pártütőnek bélyegezték. Kitaszították. Vagyis... sokkal valószínűbb, hogy elmenekült.
Három hónapig tartó asztropatikus nyomozás után ennyi információt sikerült összegyűjteniük. Néhány kósza hírfonál a vastag szövetből.
– A Sztálindróm – mondta Jaq lassan Ey'Lindinek. – Az az elda építmény az orbitálisán. Ennek biztos van valami jelentősége...
– Olyan nincs, hogy én betegyem a lábam egy olyan helyre! – morgott Zhord. – Huh! Hülye eldák! Sznobok!
Az elegáns eldák és a faragatlan törpék között ősi volt az ellentét. Zhordot talán arra sem lehetne rávenni, hogy közel menjen egy elda építményhez...
A zömik megvakarta a fejét. A haja időközben megnőtt, koponyája most rövid szőrű festőecsetre emlékeztetett. A fejvakarása olyan volt, mintha az agyát akarná megmasszírozni.
– A Harlekinek, hmm? Őrült fickók, akik hosszú és unalmas előadásokat rendeznek, énekelnek meg táncolnak...
– Tulajdonképpen mit tudsz a Harlekinekről? – kérdezte Jaq.
– Nos, most el tudnám mondani nektek azt a rövidebb balladánkat, amely éppen róluk szól... El tudnám mondani, de... Most nem jut eszembe. Százezer szó.
Baal Firenze elindult – vagy nemsokára el fog indulni – a Sztálindróm felé, hogy félbeszakítsa az eldák ceremóniáját. Amit pedig Baal Firenze tett, az összefüggésben volt Jaq hosszúra nyúló küldetésével.
Jaq a köntöse alá nyúlt, és elővette a Tarotját. Megsimogatta a cserzett mutánsbőrt, amiben a paklit tartotta, de nem nyitotta szét. Ebben a pillanatban sok minden megvilágosodott előtte – kivéve talán egyetlen dolgot, de azzal kapcsolatban később is ráér kifaggatni a Tarotot.
Az Inkvizíció tényelemzői a hitre veszélyt jelentő cselekedetnek minősítették az eldák Sztálindróm melletti tevékenységét. Az analitikusok szerint gyakorlatilag minden olyan esemény veszélyt jelentett a hitre, amelynek során bizonyos idegen lények behatoltak a kozmosznak abba a szegletébe, amely valamikor – esetleg nem is oly régen – még a Birodalom alattvalói, az emberek lakhelyének számított. Ennél nagyobb hitgyalázás már csak az lehetett, amire az eldák a jelek szerint készültek. Nevezetesen: előre megfontolt szándékkal végrehajtanak az érintett körzetben egy számukra szent szertartást, mégpedig ama célzattal, hogy felhívják a figyelmet arra a katasztrófára, amelyet a Sztálindróm kénytelen volt elszenvedni.
A múltban az eldák faji kataklizmát éltek át. Otthonvilágaik mindegyike megsemmisült. A Sztálindróm a pusztulás olyan jelképe volt, amely mellett az eldák meg mertek jelenni.
Az elda Harlekinek arra készültek, hogy végrehajtsanak egy szertartást, amely valamilyen kapcsolatban van egy teljes bolygó pusztulásával...
Az eldák titkai és az emberi faj kínjai a jelek szerint olyan utak voltak, amelyek éppen itt, a Sztálindróm mellett futottak össze. Firenze, a hidra apostola, arra készült, hogy megakadályozza ezt a szertartást. Az összeesküvésben résztvevők megfogalmazták, hogy azt szeretnék, ha egy nap a galaxis egy pszichikai cunami, vagyis egy elmetűz-szökőár során megszabadulna az idegen fajoktól és a káoszlényektől.
De vajon magán Jaqon kívül kit lehet felelőssé tenni a Sztálindróm pusztulásáért?
– Amikor Firenze és harcosai megtámadják azt az orbitális építményt – mondta Jaq óvatosan –, nagy lesz a felfordulás. Megpróbálhatnánk bejutni a telep belsejébe. Mondjuk úgy, hogy egy elda foglyainak álcázzuk magunkat...
– Egy elda Maszk-harcos foglyainak? – nyögött fel Zhord. – Ó, szent őseim!
– Vagy ha az eldák kollaboránsainak adjuk ki magunkat. – Az inkvizítor jelentőségteljesen Ey'Lindire nézett. – Ha sikerrel akarunk járni, szükségünk van valakire, aki képes utánozni egy eldát.
Ey'Lindi ezt egyszer már megtette; a polimorfin használatával átalakította a testét. Meg tudta csinálni – de csak mielőtt Tarik Ziz parancsára implantként beépítették testébe a szénszálas rostokkal megerősített, teleszkópos, formaemlékező szöveteket és a rugalmas porcrendszert, amely kitinkeménységűre tudott merevedni. Olyan különleges mirigyeket is kapott, amelyek képesek voltak hosszú időn át tárolni és szükség esetén nagy gyorsasággal kiválasztani a szomatotróf növekedési hormonokat, és voltak mirigyei a folyamat visszafordítására is. Az implantok beültetése után azonban még a polimorfin segítségével sem volt képes arra, hogy eldaszerűvé változtassa magát.
A megoldás szinte felkínálta önmagát, hiszen már tudták, hogy Tarik Ziz és eretnek sebészei hol tartózkodnak.
– Téged szolgállak – jelentette ki Ey'Lindi egyszerűen. Arca nem árulta el, hogy mit érez. – Annak a napnak Örvénycsillag a neve. A világé Darvash.
Korábban hasonló helyzetben mindig azt mondta Jaqnak: szolgálok. Most viszont ezt: téged szolgállak.
Jaq eddig visszafojtotta lélegzetét, de most kifújta a levegőt. Megkönnyebbült, és sajnálta Ey'Lindit.
– Ó, ne! – kiáltott fel Zhord. – Ó, ne!
– De igen – mordult rá Ey'Lindi. – Meg akarok szabadulni ettől az idegen dögtől, amely bennem van.
Talán arról álmodott, hogy megbosszulja magát Tarik Zizen, a Director Secunduson, akinek már nem tartozott engedelmességgel? Akihez már nem volt köteles hűségesnek lenni?
A Darvashon a jelek szerint élt néhány renegát sebész, akik képesek voltak arra, hogy élve darabjaira szedjék Ey'Lindit, hogy kivegyék belőle azt, amit egyszer beletettek. Ey'Lindi egy alkalommal négyszemközt beszélt Jaqnak arról, hogy milyen iszonyatos kínokat kellett kiállnia a műtét során. Most viszont arra készült, hogy újra átélje a fájdalmakat, mégpedig kétes körülmények között. Arra készült, hogy rávegye – vagy rákényszerítse – Zizt, hajtsa vagy hajtassa végre rajta azt az elképesztő szakmai hozzáértést, zsenialitást és brutalitást igénylő beavatkozást, amelynek végén talán újra olyan lehet, mint egykor volt.
– Szolgálok – mondta Ey'Lindi.
Szakított egyáltalán a szentélyével? Ha Ziz azt hiszi majd, hogy Ey'Lindi még mindig a Callidust szolgálja, amelynek tagjai a vérét kívánják, újabb problémával kell szembenézniük. Ey'Lindinek el kell hitetnie vele, hogy Jaqnak dolgozik, nem pedig a halálosztó céhnek.
– Örvénycsillag – ismételte meg Ey'Lindi tompa hangon Azul Petrovnak. – A Darvash bolygó.
A navigátor összevonta a szemöldökét. Soha életében nem hallott erről a napról, erről a világról. Nem meglepő. Ha a hely közismert lenne, Ziz valószínűleg nem ott próbál elrejtőzni.
Az egyik aranyszegélyes monitorra Petrov rákérte az Ismert Világok Közlönyét. Ujja hegyével megbökte a megjelenő pici ikonokat, és gyorsan végiglapozta a megjelenő információkat. Megtalálta a koordinátákat, amelyeket remélhetőleg pontosan jegyeztek be. Megtalálta a tájékoztató jellegű feljegyzéseket, amelyek megkönnyíthették a navigálást.
– Khm! Te beszéled az eldák nyelvét, igaz? – kérdezte a zömik Ey'Linditől.
Ey'Lindi bólintott. Egyik korábbi megbízatása előtt kénytelen volt a fejére húzni a hipnosisakot, hogy megtanulja ezt a dallamos nyelvet. Az orgyilkosok soha nem töröltették ki fejükből a nyelveket, amelyeket egyszer sikerült az agyukba plántálni. A nyelvtudás fegyver. Potenciálisan minden fegyver.
– A Császár legyen velünk! – sóhajtott Jaq.
Már csak azért fohászkodott, hogy az Örvénycsillag ne sok ezer fényév távolságban legyen. Ha messze van, még a hipertérben is hetekig tart majd, míg odaérnek. Az időtorzulásnak köszönhetően Firenze közben megérkezhet a Sztálindrómhoz, mégpedig jóval azelőtt, hogy a Tormentum Malorum felbukkanna.
A távolság és az idő volt az egyik kérdés. Az üzemanyag a másik.
– Darvash – szólalt meg újra Petrov határozott hangon.
Nem, nincs messze. Azt a semmit, amelyben pillanatnyilag lebegtek, csupán a végtelen egy töredéke választja el attól a bolygótól.
Egy héttel később a Tormentum Malorum kecsesen beröppent az Örvénycsillag rendszerébe. A vöröses narancsszínű nap olyan gyorsan forgott, hogy nem gömbnek, inkább tojásdadnak látszott: a sarkoknál benyomódott, derékban pedig kiterebélyesedett.
A Darvash bolygó is gyorsan mozgott. Egy napja csupán tíz szabványóráig tartott. Sivatagvilág volt, rozsdaszínű és okkersárga; bronzos sárgabarack, erodálódott kráterekkel teleszórt grépfrút. Felszínén gyakoriak voltak a homokviharok, amelyek során eltűntek a tereptárgyak, átalakult a táj. Érdekes, hogy egy ilyen bolygó meg tudta tartani maga körül a légkörét. Levegője tiszta, belégzésre alkalmas volt – már amikor nem volt tele fullasztó, kavargó homokkal és porral. Ezen a világon mozdulni sem lehetett szűrőmaszk és védőszemüveg nélkül. (Jaq örült ennek; a maszk és a szemüveg elsőrangú álcázó eszköz.)
A közlönyben talált feljegyzések szerint az atmoszféra bizonyos értelemben véve mesterséges volt: a homokban élő fotofagikus mikrobák és nano organizmusok különös elem átalakítással oxigént és nitrogént termeltek.
Valamikor a távoli múltban, mielőtt az emberi faj elözönlötte a csillagmezőket, valami – vagy valaki – ellátogatott a poros-kráteres Darvashra, és elszórta ezeket a parányi élőlényeket, hogy lássanak munkához, tegyék lakhatóvá a bolygót.
A telepteremtő folyamat idejekorán abbamaradt. A bolygón itt-ott hatalmas épületek terpeszkedtek. Belül boltívekkel és oszlopokkal alátámasztott, molekuláris szinten össze tapasztott homokból készített falaik keményebbek voltak az adamantiumnál. Ezeknek az ősi építményeknek az árnyékában húzódtak meg a tükrökkel és üvegkábelekkel megvilágított bolyszerű városkupolák, a foszforeszkáló gombát és algát termő élelmiszerkertekkel körülvett telepek.
A jelek szerint a Daxvash volt az a világ, amely otthont adott a „homoktáncosoknak”...
Csupán egyetlen űrkikötője volt, de amikor az ember tele akarja tölteni a hajója üzemanyagtartályait, nincs is többre szüksége.
Landolás előtt két olyan probléma is akadt, amelyre Jaqnak megoldást kellett találnia. Maga mellé szólította Ey'Lindit, és behúzódott vele az alvófülkéjébe.
Amióta elhatározták, hogy megkeresik Taxik Zizt, Ey'Lindi alig szólalt meg. Talán már nekilátott, hogy felkészítse lelkét a rá váró megpróbáltatásra? (Tudta, hogy fájdalmas lesz a dolog, mégis rettegett attól, hogy esetleg nem kerül rá sor.) Vagy talán azt tervezgette, hogy hű marad a szentélyéhez, és végezni fog Zizzel, miután kihasználta? Talán eszébe jutott, hogy Ziz a nyilvánvaló megfiatalítása előtt omega danos harcmester volt? Ey'Lindi nem beszélt arról, mi jár a fejében. Alig szólt, de közben önmagát gyötörve végrehajtotta a teljesítő képességét szinten tartó gyakorlatokat.
– Ó, én bátor orgyilkosom! – mormolta Jaq, amikor egyedül maradtak. – Mi a véleményed, hagyjuk életben az asztropatánkat azután, hogy ennyi mindent meg tudott rólunk?
Fennix, ha akarta, a Birodalomban bárkinek eljuttathatta a rájuk vonatkozó információkat. Nem tudták volna leleplezni. Jaq képtelen volt megfeledkezni arról, hogy korábbi asztropatája, Parsheen mama, becsapta.
Ey'Lindi elgondolkodott a válaszon. Még mindig csábos selyemruháját és a kunkori orrú papucsot viselte. Teste, amely egyszer – csupán egyetlenegyszer – élvezetben részesítette Jaqot, csodálatos volt. Az inkvizítort kirázta a hideg, valahányszor arra gondolt, hogy ezt a gyönyörűséget könyörtelenül darabokra kell vagdosni ahhoz, hogy megszabadítsák a korábban a belsejébe ültetett szörnytől.
Vajon mekkora az esélye annak, hogy a deimplantálás sikerül? Ha el kellene válnia Ey'Linditől... Jaq erre még gondolni is alig mert.
– Van valami bizarr kapcsolat Fennix és Azul Petrov között – mondta Ey'Lindi.
– Arra gondolsz, hogy szemezgetnek?
– Igen. A vak szem bámulja a hiperszemet.
Jaq is éppen erre gondolt. Fekete drágakő, buggyantott tojás...
– Nem egészséges ez a kapcsolat, Jaq. Perverz.
Lehet, hogy ugyanolyan, amilyen Jaq és Ey'Lindi között létrejött? Olyan, de mégis más?
Mert Ey'Lindi és Jaq között létezett egy olyan kapcsolat, amelyet egyikük sem tudott nyíltan kifejezésre juttatni. Ey'Lindi azért nem, mert az volt, ami. Jaq azért nem, mert ő elvben semmi mással sem foglalkozhatott, csak az emberiség megváltásával; ő senki iránt sem rajonghatott, kivéve az Istencsászárt...
– A navigátorunkat nagyon megviselné Fennix halála – mondta Ey'Lindi. – Egyébként Fennixnek egyre inkább szenvedélyévé válik a mi igazság utáni hajszánk.
Jaq komoran bólintott.
– És nekünk bíznunk kell abban, hogy ez a szenvedély garantálja a hűségét.
Ey'Lindi majdnem elmosolyodott. Majdnem.
– A szenvedély, bármilyen fajtájú legyen is, majdnem mindig garantálja a hűséget.
Vajon ezzel arra a szenvedélyre utalt, melyet ő érzett Jaq iránt? Ebben a hazugsággal, álnoksággal és csalással teletömött univerzumban talán ez volt a legtöbb, amivel egy ember kifejezhette egy másik ember iránti vonzalmát és hűségét.
– Egyébként, Jaq, lehetséges, hogy a jövőben még szükséged lesz Fennixre. Lehet, hogy telepatikus üzeneteket kell küldened, és akkor nem árt, ha kéznél van egy asztropata.
Üzenetet? Ugyan kinek? Talán a Császár gigantikus, skizoid elmeszilánkjainak? Jaq felsóhajtott.
– A zömik ügyét is meg kellene beszélnünk.
Ó, igen, Zhord, aki olyan rejtélyes és kissé kétes körülmények között bukkant fel a Luxus Primeren!
– Nem akartam idő előtt felhozni ezt a kényelmetlen kérdést. Várnom kellett.
Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy Petrov nem másnak dolgozik. Hogy nem beépített ember. – Jaq egy kis lakozott, rúnaberakásos ládikára mutatott. – Úgy terveztem, hogy beadom Zhordnak a Veritast, és kifaggatom. Csak most fedeztem fel, hogy eltűntek a megmaradt ampullák.
Ey'Lindi bólintott.
– Zhordra nincsenek hatással az ilyen védőrúnák.
– Ezek szerint valami más módon kell rábírnunk az igazság bevallására.
Lehet, hogy kénytelenek lesznek megkínozni a zömiket? Ha igen, ezt neki és Ey'Lindinek kell végrehajtania. Jaq hordozható hazugságvizsgálója, a könnyű rudakból összerakható kínpad ott maradt a káoszvilágon, ám egy inkvizítor és egy orgyilkos ilyen berendezés nélkül is célt érhetett.
– Ó, miért lopta el a maradék Veritast? Tudnia kellett, hogy gyanúba keveredik, ha eltűnnek az ampullák! Tanultál kínvallatást a szentélyedben, Ey'Lindi?
– Ismerem a fájdalmat – felelte a nő egyszerűen.
– Igen, a fájdalmat... és azt, hogyan kell legyőzni. Zhord ehhez nem ért, hacsak az elmúlt száz év során nem tanította meg neki valaki. Az Inkvizíciónkban – vallotta be Jaq – tanulmányozzuk a kínzások történetét. Az emberi faj történelme valójában nem más, mint a kínvallatás történelme. Mivel az Inkvizíció legfőbb célja az eretnekség minden megnyilvánulási formájának gyors felszámolása, ezért elismeri a fájdalom hatékonyságát, és javasolja a kínvallatás használatát. A baj az, hogy a kínzások során eltorzulhat a valóság. A megkínzott személyek ugyanis hajlamosak kitalálni bizonyos hazugságokat, remélve, hogy ezek előadása hamar megszabadítja őket a fizikai fájdalomtól. A kínzás sajnálatos módon kétessé változtatja a megszerzett információkat.
– Zhordot a képzeletével kell megkínozni – mondta Ey'Lindi. – Azt kell elérni valahogy, hogy a saját fantáziája okozzon neki szenvedést.
– Úgy gondolod?...
– Engem is kínoz a képzeletem, Jaq. Azt a szörnyfantomot, amely bennem van, hamar ki kell vágni a testemből. Sohasem fogom elfelejteni, mennyire megkínzott a gyönyör, amit Zephro Cornellan keze alatt éreztem. Az a dolog... nem fejlesztettem ki magamban azokat a képességeket, amelyek lehetővé teszik, hogy ellenálljak ilyesminek. – Elhallgatott, és amikor folytatta, hangja suttogóvá változott. – Te segítettél hozzá ahhoz, hogy megtisztuljak a történtek után.
Jaq megremegett. Vajon Ey'Lindi ezzel most arra a példa nélküli esetre céloz, amikor szeretkeztek? Vajon arra az eseményre gondol, amelynek során lélekben megtisztult, miközben teste megismerte az eksztázist?
– Biztos Zhord volt a tettes – mondta Jaq. – Nem hiszem, hogy Petrov jött be ide, és ő vitte el a Veritast. Ugyan mi oka lett volna rá?
Petrovnak ahhoz, hogy ezt a tettet végrehajtsa, legelőször azt kellett volna tudnia, hogy egyáltalán mi az a Veritas. Tudnia kellett volna, hogy Jaq az igazságot tartotta azokban a kapszulákban, amelyeket csakis az arra kijelölt ember – jelen esetben az inkvizítor használhatott fel.
– És mi a helyzet velem? – kérdezte Ey'Lindi félénken.
Erről a kérdésről Jaqnak eszébe jutott egy örök bölcsesség. Az ember soha senkit sem ismerhet meg igazán. Az épeszű emberben mindig ott a kételkedés, amely talán hozzásegíti a hosszabb élethez, ám ugyanakkor örök magányra kárhoztatja.
Az ember még önmagát sem ismerheti meg teljesen. Még a Császár – áldott legyen az Ő neve – sem ismeri énje valamennyi szilánkját...
Zhord a hajtóműveknél tartózkodott, és miközben a gépeket fényesítgette, egy zömik balladát dúdolgatott.
A hatalmas hordóra emlékeztető csarnok állott, felforrósodott levegőjét nehézzé tette a felszentelt olaj és az ionizáció szaga. Az elektro gyertyák sárgás, erőtlen fénysugarakat szórtak a védőrúnákkal ékített turbinákra, a kondenzátorokra, az akkumulátorokra. A berendezéseket Utáni pókok által szőtt hálóra emlékeztető kábelkötegek kapcsolták a hatalmas hiper tárcsákhoz. A díszes kapcsolókon és gombokon különböző ikonok ragyogtak. Mivel a Tormentum Malorum a rendszeren belüli áramlatokat kihasználva közeledett a célbolygóhoz, a főhajtóművek egészen halkan, készenléti állapotban duruzsoltak, csak a folyamatosan dolgozó gravitációgenerátor adott ki magából erősebb hangokat.
Jaq lezárta a hátuk mögött az adamantium zsilipkaput. A navigátorhoz és az asztropatához egyetlen szó sem juthatott el a beszélgetésből.
Az inkvizítor elkapta a zömiket. Zhord képtelen volt kiszabadulni a bilincs kezek szorításából, erejéből csak arra tellett, hogy sarkával a padlót rugdossa.
– Mi a baj? – nyögte. – Mi történt?
Ey'Lindi az övsálából elővett egy selyemkendőt, amivel gyorsan bekötötte Zhord szemét. Ezután lerángatta róla a dzsekijét – ügyelt rá, nehogy közben kicsúszhasson az inkvizítor kezéből –, majd az overallját és szürke vászonból varrott alsóneműjét.
Zhord meztelenségét csak vörös szakálla és a köldöke alatti, szintén vörös szőrfolt takarta.
– Ó, szent őseim!...
Ey'Lindi ujjai úgy mozogtak, akár egy mesterségéhez kiválóan értő kurtizáné. Akár egy kéjt osztó kéjhölgyé...
A képzelet minden értelmes lény legádázabb ellensége.
Ey'Lindi szelíden megérintette Zhord egyik ideggócát. Ó, hogy rikoltott a kis fickó! Hogy ömlött belőle a szó! Hamar bevallotta, hogy ő vette el a Veritast, ő öntötte bele az egyik olajtartályba. A mindenkit igazmondásra bíró szer azóta már ott kavargott valahol a Tormentum Malorum berendezéseiben.
– Hát nem furcsa? – kérdezte Jaq. – Milyen hamar kiderül az igazság!
Ey'Lindi sem az ujjaival, sem a nyelvével, sem a fogával nem okozott fájdalmat Zhordnak. A saját képzelete volt az, ami a zömiket megkínozta, ami ki kényszerítette belőle a vallomást.
Visongva, reszketve könyörgött kegyelemért.
– Hidd el, ha mondom, Jaq... főnök, hogy Cornellan keresett meg... Nem, nem a Luxus-rendszerben, már korábban! És hidd el, ő tényleg egy illuminát.
Mi a szent szél lehet az az „illuminát”?
– Cornellan valamikor pszi volt, csak megszállták a démonok – folytatta Zhord kérés nélkül. – Sikerült neki megszabadulnia az ártóktól. Elmulasztotta a meg szállottságát. Egyedül csinálta, az akaraterejével meg néhány elda Harlekin segítségével...
– Aha!
– ...és persze a Numennek is rengeteget köszönhet! Illuminát lett.
Numen? Hát az meg mi lehet?
Zhord felvisított.
– A fénylő ösvény! A Numen jóságos és roppant nagy erő, ami egyszer hatalomra fog jutni.
Egy újabb démonisten?
– Nem, egyszer majd a Numenből lesz a sugárzó Erő... Esküszöm, főnök! De még egészen kicsi, embrió, amely most próbál megnőni. Cornellan legalábbis ezt mondta róla. És ez éppen az ellenkezője annak, ami akkor történne, ha a Homo sapiens befuccsolna. És pontosan az ellenkezője annak is, ami akkor történt, amikor az eldák eltűntek és megsemmisültek... Legalábbis azt hiszem. Persze nem vagyok teljesen biztos ebben, de az eldák pusztulását és bukását gyakorlatilag Slaanesh okozta, mert túlságosan gőgösek, sznobok és felvágósak voltak, mert túlságosan fontosnak tartották az élvezeteket, meg azért, mert rabjaivá váltak a kéjnek...
Zhord hatalmasat nyögött; úgy viselkedett, mintha irtózatos fájdalmai lennének.
– Persze ez engem egyáltalán nem lep meg. Azoknak az átkozott elda sznoboknak meg kellett bukniuk, és kész. A Harlekinjeik szemmel tartják Slaanesht, mert Slaanesh olyan, hogy valamennyiüket, még a megmaradtakat is felemésztené, ha alkalma nyílna rá. Azt hiszem, a Harlekinek bizonyos helyzetekben egyszerűen nem merik elvállalni ezt a megfigyelési feladatot, ezért időnként felbérelnek vagy rávesznek bizonyos élőlényeket, hogy végezzék el helyettük; kémleljék ki az olyan szektákat, mint amilyen például a Luxus Primeren működő volt. Én is ezt csináltam azon a bolygón. Kémkedtem nekik. Persze nem a sznob eldáknak, elvégre én büszke zömik vagyok! Nem, nem az ő spionjuk voltam, hanem Cornellané. Sikerült rábeszélnie a feladat elvégzésére, én pedig annál is inkább vállaltam, mert tudtam, éppen abban a rendszerben vagy legalábbis a közelségében fogtok felbukkanni... és Cornellan volt az, aki irányított benneteket, mert a lator illuminátok azok, akik irányítják ezt az egész hidra-marhaságot, és az inkvizítorok is belekeveredtek, de szépen, ahogy azt már ti is tudjátok, és ezért a fejükre kell koppintani, és...
Lator illuminátok? Hidramarhaság? Zhordból ömlött a szó. Lehet, hogy direkt csinálja? Levegőt sem vesz, annyit beszél... Talán öngyilkosságot akar elkövetni? A szavakkal kipréseli magából az utolsó korty levegőt is?
– Igen, tudjátok meg, hogy az illuminátok immúnisak a hipertér erőire, ezért képesek rá, hogy manipulálják a hipertér energiáját... Így hozták létre a hidrát. Mert ők hozták létre, abban a reményben, hogy egyszer majd sikerül a galaxisban élők, valamennyi ember elméjét összeforrasztani, esetleg még a Káoszt is sikerül megszelídíteni és rabszolgaságba kényszeríteni... De elszámították magukat, mert ha ez sikerülne, akkor a Numen soha nem születhetne meg, és a fénylő ösvény soha nem ragyoghatna fel, és... akkor az történne, hogy az emberiség kínjából táplálkozva feltámadna az ötödik nagy káoszisten, az, amelyiktől az eldák rettegnek... Legalábbis Cornellan ezt mondta... És az eldák tudják, ha erre sor kerülne, akkor ugyanaz történne, mint legutóbb, amikor Slaanesh feltámadt, de ez most rosszabb lenne még annál is, ez lenne a vég, mert akkor már nemcsak az Iszonyat Szeméből csorogna káosz a galaxisba, hanem az egész galaxis az egyik végétől a másikig maga lenne a Káosz... És az olyan illuminátok, mint Cornellan, most azon munkálkodnak, hogy inkább a Numen szülessen meg... Most persze megkérdezhetitek, hogy ez hogyan fog lezajlani; hát úgy, hogy meg kell találni és meg kell védeni a Császár fiait, azokat, akiket azelőtt nemzett, hogy tetemét bezárták abba az arany trónprotézisbe...
– Tartózkodj az istenkáromlástól, zömik!
– ...mert ezek a fiúk halhatatlanok, de egyikük sem tudja, hogy ki volt az apjuk, ó, szent őseim...
– Vigyázz a szádra!
– ...és most már az Istencsászár sem tud róluk, a fiairól... semmit sem tud róluk, mert pszi szempontból „üresek”, és éppen ez az oka annak, hogy olyan sokáig képesek voltak elrejtőzni...
Örökkévaló Kapitány. Vándorló Inkvizítor. Szájról szájra terjedő mesék szólnak azokról a misztikus és rejtélyes alakokról, akik az évezredek során fe lfelbukkantak... De ezek nem lehetnek egyebek, mint a képzelet szüleményei! Vajon ezek a legendák bizonyítékul szolgálhatnak mindarra, amiről Zhord locsog?
Jaq megszédült, elvesztette az egyensúlyát, és közben magával húzta a zömiket. Ey'Lindi körme ugyanekkor belemélyedt Zhord testének egyik érzékeny részébe. A kis fickó fájdalmasan felüvöltött – most valóban érezhetett valami fizikai kínt.
Illuminátok. A Császár fiai... Jaq eddig még sohasem hallott róluk. Elképzelhető, hogy az Ordo Malleus rendelkezik olyan feljegyzésekkel, amelyek ezekre a személyekre vonatkoznak? Lehetséges, hogy az eretnekség pecsétjével zárta el ezeket az adatokat? Jaq nem tartotta valószínűnek.
– ...és még az általad oly szentnek tartott Inkvizíció is vadászik a fiúkra, mert ti, inkvizítorok, mind ártalmas és gonosz mutánsoknak tartjátok őket. Az igazat megvallva a Császár fiai ugyanezt hiszik magukról, ám az illuminátok megkeresik őket, és elmondják nekik az igazat, hogy a fiúk megváltoztassák véleményüket, és csatlakozzanak egy különleges lovagrendhez. Az illuminátok ezeket a kiokosított Császár fiakat Sensejnek nevezik. Ezek a Sensejek valamennyien a Lovagi Őrszolgálat részévé válnak. Ez az őrszolgálat akkor fog lépni, amikor a Császár egyszer majd megsemmisül, és a Káosz beáramlik a Birodalomba. Azt hiszem, a Császár halála után ezek a Sensejek fogják átvenni a hatalmat... Ennek így kell történnie, hiszen bennük ott vannak az Ő génrúnái. A Sensejek maguk terméketlenek, de az biztos, hogy a Császár ivadékai, akiket Ő hagyott maga után, szerte a galaxisban.
Persze ez már nagyon régen volt, mert mint bizonyára ti is tudjátok, amikor a Császár sok ezer évvel ezelőtt megküzdött a Káosz armadáival, győzedelmeskedett ugyan de megsérült. Akkor helyezték az arany trónprotézisbe. Életben maradt, de ki kellett purgálnia magából minden gyengéd érzést, mindent, ami emberi volt... És ezek az érzések kiözönlöttek a pszi-térbe... akarom mondani: a hipertérbe... De a Császárból kiszakadt részek és érzések, minden, ami egykor az övé volt, újra egyesülni akar, hogy közösen megalkossák a Nument. Azt a Nument, amely fényes ösvényt jelöl ki számunkra. A Sensej Lovagok, amikor a Császár végképp kileheli a lelkét, ennek a Numennek a létrejöttét fogják elősegíteni...
Sensej Lovagok!... Jaq összezavarodott. Lehet, hogy mielőtt az Ordo Malleus tagja lett, ő maga is becserkészett és megsemmisített egy ilyen lényt, a mindenható Istencsászár egyik gyermekét? Mi a bizonyíték arra, hogy ez nem történt meg? Honnan, miről lehet felismerni a lovagokat? Eddig soha, egyetlenegyszer sem hallott a létezésükről.
– ...a Császárnak sohasem szabad tudomást szereznie fiai. a Sensej Lovagok létéről. Még így sem, hogy a lovagok nem pszik. A Császár nem tudhatja meg, hogy léteznek, mert félő, hogy akkor egy kis időre velük akar foglalkozni. Ha pedig velük foglalkozik, akkor talán ellágyul. Az Ő ellágyulása pedig a pusztulását és a Káosz térhódítását eredményezheti. A Sensej Lovagok pedig még nem készültek fel egészen, és lehet, hogy így a Numen beleveszne a Káosz örvényébe...
Illuminátok... Sensej Lovagok... Lehet, hogy az egészből egyetlen szó sem igaz? Talán minden hazugság, ami csupán azért ilyen bonyolult, hogy hihetőbb legyen?
– ...a lator illuminátok türelmetlenek. Annak ellenére azok, hogy tervük, a hidra-terv megvalósulása évszázadokat vesz igénybe. Tudjátok, az illuminátok egynémelyike meglehetősen fanatikus lett a szenvedések után, amelyekben a Káosz karmai közt volt részük. A többi illuminát, közöttük Zephro Cornellan, attól fél, hogy a hidra-összeesküvés katasztrofálisan sikerül, és hogy amikor eléri célját, akkor az őrszolgálat még nem fog készen állni a hatalom átvételére. Ezért van az, hogy a „jó” illuminátok megpróbálják elszabotálni a hidra-tervezetet, és megpróbálnak zavart kelteni. A helyzeten még az is sokat ront, hogy titkos inkvizítorok is belekeveredtek az összeesküvésbe. Ez volt az oka annak, hogy Cornellan az orrodnál fogva vezetett téged, Jaq, és...
– Elég! – üvöltött rá Jaq.
Tegyük fel, hogy ezek az illuminátok valóban léteznek. Tegyük fel, hogy kozmikus méretekben fanatikusak. Rendben. Ám ha ez mind igaz, akkor miért higgyük el, hogy vannak „jó” illuminátok, olyanok, akik azt az őrszolgálatot vigyázzák, amely egyszer majd átveszi a Császár feladatait, amely egyszer majd az Isten helyébe lép? Lehet, hogy ez az egész illuminát dolog egy olyan összeesküvés része, amely még a hidra-tervezetnél is gonoszabb! Feltéve, ha egyáltalán léteznek ilyen illuminátnak nevezett lények...
Mivel nem állt rendelkezésére egyetlen csöppnyi Veritas sem, Jaq képtelen volt meghatározni, mennyi az igazság mindabban, amit Zhordtól hallott. Lehet, hogy a zömik azért semmisítette meg a szert, mert tudta, előbb-utóbb úgyis kihallgatják? Talán nem akarta, hogy bebizonyosodjon, igazat mond-e, vagy hazudik.
Hogyan lehetne eldönteni, mennyi volt az igazság mindabban, amit kifecsegett? Talán magát Zephro Cornellant kellene kikérdezni minderről... Igen, ez az egyetlen jó megoldás, mert lehet, hogy Zhord azt hiszi, igazat mond, közben – a legnagyobb jó szándéka ellenére – hazugságokkal traktálja őket.
– Utoljára mikor találkoztál Cornellannal?
Jaqnak eszébe jutott, hogy Zhord erre a kérdésre korábban már megfelelt. Találkoztak, mert Cornellant érdekelte, mennyire és hogyan fertőzte meg Slaanesh a illuminátokat.
– Honnan tudnak az eldák a Luxus Primerről?
– Zephro azt mondta, az eldák egynémelylke képes belelátni a jövőbe...
Aha! Tehát a Harlekin ember Zhord számára már csupán „Zephro”! Vajon hogy jöhetett létre közöttük ez a bensőséges kapcsolat? Minden jel arra vallott, hogy Zhord szíves örömest segített az eldák egyik ember ügynökének. Annak ellenére megtette, hogy a zömikek sznobnak, gőgösnek, felfuvalkodott hólyagnak tartották az eldákat.
– Hogyan kommunikáltál Cornellannal?
Talán egy futár útján, aki történetesen ember volt?
– Tudtad, hogy mit terveznek az eldák a Sztálindrómnál? – folytatta Jaq a faggatózást. (Ó, igen, az ő Sztálindrómjánál, annál a bolygónál, amelyet az ő parancsára pusztítottak el. Annál a világnál, amelynek megsemmisítését ő engedélyezte...)
– Nem, nem, nem, főnök! Tényleg nem! Őszintén!
Jaq, valahányszor a megérzéseire hagyatkozott, előbb-utóbb mindig kiderített valamit, ami fontos volt, amiből még bonyolultabb összefüggésekre és kapcsolatokra lehetett következtetni...
Ha Zhord mindent elmondott Cornellannak Jaqról, akkor a Veritas is szóba kerülhetett. Jaq szinte hallotta a Harlekin-ember gúnyos hangon kiadott parancsát:
– Ó, szabadulj meg annak a szernek a maradékától, kedves Zhord pajtásom!
Adjunk esélyt az igazság eme bajnokának, hogy ez egyszer a saját józan esze segítségével derítse ki azt, amire kíváncsi!
Lehet, hogy Zhord még azt is elmondta Cornellannak, hogy Ey'Lindi képes volt eldává változni? Hogy elég jól magára tudta ölteni az idegen lények alakját ahhoz, hogy megtévessze az embereket?
Hiába a trükkös vallatás, Zhordból ennél már úgysem lehet többet kiszedni.
– Elég... – Jaq eleresztette a zömiket, és levette szeméről a kötést.
Zhord megtántorodott, majdnem elesett. Erős, de zsibbadt kezével maga elé nyúlt, hogy eltakarja meztelenségét. Végignézett magán, és meghökkenve nyugtázta, hogy nem esett baja.
Ey'Lindi prédára leső ragadozóként állt mellette.
– Huh! – kiáltott elégedetten a zömikre, aki már az orgyilkos nő leheletétől is majdnem hanyatt vágódott.
Zhord az alsóneműje meg az overallja után kapott. Vacogott a foga.
– E...ez mind az...jó ügyért t...történt, főnök...
Jó ügyért?
Mi az, hogy jó?
– A fénylő ösvény, főnök... Jaq mélyet sóhajtott.
– Ó, te naiv kis fickó! Az egyetlen jóság, amely létezik, az az Istencsászár! Mert ebben az univerzumban a jóság azonos egy örökkön örökké haldokló skizoid Istennel.
Jaq már abban sem volt biztos, hogy ezt a gondolatot képes lesz elfogadni. De a kétkedése, a szkepticizmusa adta meg hitének az erőt.
Zhord egész teste úgy kivörösödött, mintha végigperzselték volna egy lángszóróval. A félelem szinte szétvetette az idegeit, az izmait. Rettenetesen izzadt. Amíg a kötés a szemén volt, valószínűleg azt képzelte, faggatói élve fogják elégetni.
A zömik egyetlen karcolás nélkül megúszta a furcsa kihallgatást. Ey'Lindi, aki a kínzás gyakorlati részét végezte, nem ejtett rajta sebet.
Nem akarta bántani a zömiket; már csak arra vágyott, hogy őrajta ejtsenek sebeket. Testét, ha egy kis szerencséje van, hamarosan felnyitják, szétszaggatják, és... végre megszabadulhat attól a fórtelemtől, amelyet beleültettek.
Orgyilkos
Apró tűnyilak zizzentek el a kuporgó trió mellett.
A húsnyíl kifejezés jobban illett volna rájuk, mert villámgyors repülés után brutálisan belefúródtak a célpont húsába.
A banda, amely lesből rátámadott Jaqra, Ey'Lindire és Zhordra, legalább húsz tagot számlált. A fickók az egyik gigantikus oszlop tövénél tátongó kráterből ugrottak elő. Valamennyien nyílpuskát használtak. Az eléggé elavultnak számító fegyvereket minden egyes lövés után újra kellett tölteni; a műveletet a bandatagok a lerombolt falak maradványai mögé húzódva hajtották végre.
Az egyik húsnyíl a hátán találta el Zhordot, és átütötte dzsekije fémrostokkal átszőtt anyagát. A kemény szövet szerencsére felfogta a lövedék erejét; a zömik nem sérült meg, de a nyíl szúrása így is kellemetlen volt. Hátranyúlt a válla fölött, és megpróbálta kihúzni. Csak az ujjai hegyével érte el a beékelődött nyílszárat, így nem bírta kirántani. Mérgesen felmordult, de közben örült. Szerencséje volt – már rég észrevette volna, ha a nyíl hegyén halált vagy izombénulást okozó méreg van.
Zhord a másik kezével felemelte robbanótöltetes pisztolyát, és kapásból rálőtt az egyik ledőlt falra. RAARKpopSWUSS!
A fegyver Jaq pisztolyának ikertestvére volt. Felületét ezüstrúnákkal díszített csillogó titánium lemezek borították. A ravaszt védő ívelt fémlemezbe ennek is belevésték a nevét: Császár Békéje. A csövéből előböffenő robbanógolyók ugyanolyan elven működtek, mint az inkvizítor fegyverének lövedékei.
Ez a pisztoly és a Császár Kegyelme – réges-régi, drága fegyver mindkettő – minden bizonnyal az Adeptus Mechanicus valamelyik istenfélő, jámbor tudósának mesterműve volt; valószínűleg a Császár iránti mélységes mély tisztelet késztette arra, hogy éppen ezeket a neveket rója rájuk.
Mielőtt kivette a Tormentum fegyvertárából és a megbízhatónak ítélt Zhord kezébe adta a pisztolyt, Jaq figyelmeztette a mogorva és a vallással kapcsolatban kissé nyers véleményen lévő zömiket, hogy kellő tisztelettel bánjon a Császár Békéjével.
Egy húsnyíl átütötte Jaq hüllőbőrből készült kesztyűjét. A sebből vér csurrant. Jaq automatikusan elsütötte a Császár Kegyelmét, melyet a bal kezében tartott. Tudta jól, meggondolatlanul cselekedett; hiba volt a fal széthasogatására pazarolni a robbanógolyókat. RAARKpopSWUSS. A falról szilánkok pattantak le. Egy másik húsnyíl dühös darázsként döngve zúgott el az inkvizítor füle mellett.
Ey'Lindi is találatot kapott; a húsnyíl a jobb karjába fúródott. Több oka is volt annak, hogy most nem viselte a szintetikus bőrt. Számítania kellett arra, hogy esetleg olyasvalaki látja meg, aki tudja, kik szoktak hasonló testbevonatot magukra ölteni, és nem akarta, hogy a külseje alapján előre megítéljék, milyen szándékkal érkezett erre a világra. (Elképzelhető volt, hogy azt hiszik róla, a Callidus egyik orgyilkosa, aki Tarik Zizt keresi, hogy végezzen vele.) A másik ok az volt, hogy tudta, ha szerencséje lesz, hamarosan szikék és pengék mélyednek a valódi bőrébe. A műtét előtt egyetlen percet sem akart elvesztegetni azzal, hogy eltávolítja magáról a fekete szinti bőrt.
Orgyilkos tunikája fölé hosszú szürke köpenyt terített – messziről pontosan úgy festett, mint valami zarándok.
Az oszlop olyan hatalmas volt, hogy belsejében könnyedén elfért volna a Tormentum Malorum, de talán egy jóval nagyobb hajó is. Felülete érdes volt, a diffúz fényben kísértetiesen sötétnek látszott, és minimum két kilométer magasra nyúlt, mielőtt a teteje egybeforrt a boltívvel, amelyet alátámasztott. A boltív alatt tükrök csillogtak, visszaverve a gigantikus épület külső részén elhelyezett optikai csöveken keresztül beérkező napfényt.
A távolban még több hasonló oszlopkolosszus emelkedett. A legtöbbnek csak a tetejét lehetett látni, ám a trió tagjai sejtették, hogy mindegyik tövében fürtszerűen elrendezett lakótömbök állnak. Az óriási, kagylóhéjra emlékeztető tető, melyet az oszlopok tartottak, s amely alatt a város felépült, mintha egy isteni méretű barlang mennyezete lett volna.
A héjmennyezet alatt örök félhomály uralkodott. Ha világosabb lett volna, az oszlopok talán aranyfénnyel ragyognak, hiszen mindegyik homokból készült. Igen, egyszerű homokból; a szemcséket valamilyen ismeretlen természetű idegen energia tartotta össze évezredek, évmilliók óta. (Hogy pontosan mióta, azt senki sem tudhatta.)
Az emberek által felépített várost – érthető módon – „Lenyűgöző”-nek nevezték. Lakói parazitákként éltek ebben a gigantikus, nem természetes eredetű barlangban. A Darvash bolygón nem építettek olyan városokat, amelyeket nem védett valamilyen tető, a homok-tornádók ugyanis pillanatok alatt elpusztították volna a nyitott településeket. A Darvash lakói nem ismerték azokat a technikai vívmányokat és Utániakat, amelyek birtokában az emberek más bolygókon létrehozták a bolyvárosokat, így nem maradt más választásuk: az idegenek által hátrahagyott kolosszális építmények belsejében kellett helyet találniuk maguknak.
Vajon a Darvash lakói számára mik voltak ezek a kolosszusok? Szentélyek? Vagy inkább csapdák, amelyek egyszer talán az életüket követelik? Homokerődítmények, amelyek – hiába léteztek már végtelennek tetsző idő óta – egyik pillanatról a másikra összeomolhatnak, több ezer tonnányi homokká és törmelékké válhatnak?...
Némelyik oszlop tövében nem telepedtek meg a homokkő épületek gombafürtjei. Az, amelyik mellett a támadás érte a triót, éppen ilyen volt.
Jaq és társai egy másik hasonló oszlop tövében már láttak néhány köntösös, taláros alakot; a fickók hangosan skandáltak valamit, és közben késeikkel – a pengék körmeik meghosszabbításának tűntek – kegyetlenül összehasogatták magukat és egymást. A homok-táncosok a Császár nevében azért végezték el ezt a szertartást, hogy kérjék a mindenható erőket, továbbra is tartsák össze az oszlopokat és a fölöttük lévő héjtetőt; hogy könyörögjenek, ne omoljon rájuk a homokvilág...
A Lenyűgöző nevet viselő városban furcsa fegyverbirtoklási szabályok voltak érvényben. A húsnyilak ellen senki sem emelt kifogást. Nyílpuskája, suriken pisztolya is lehetett bárkinek; az olyan fegyverek viselését nem tiltotta a törvény, amelyekből nyilakat, tűket, korongokat vagy különböző formájú pengéket lehetett kilőni. A hangos, robbanótöltettel bíró fegyverek azonban tabunak számítottak. Érthető, hiszen az erős hang- és rengéshullámok, a durranások, az explóziók és az implóziók hatására könnyen elpattanhattak az oszlopok és a héjtető homokszemcséit összekötő erőtérszálak.
Jaq és Zhord is tisztában volt ezzel, de... Amikor az emberre váratlanul ráront néhány haramia, önkéntelenül használja a fegyverét. Ez volt az oka annak, hogy a Császár Kegyelme és a Császár Békéje, dacára a józan ész minden parancsának, elsült.
Milyen törvények lehetnek érvényben a Darvashon? Lehet, hogy minden látogató szabad prédának számít? Vagy a támadók talán csak a hangos fegyvereket akarták elvenni az ismeretlenektől? A bandához újabb, maszkos alakok csatlakoztak. A fickók ügyesen mozogtak a törmelék- és romhalmok mögött.
A maszkok emberarc nagyságú ajakrésze előretüremkedett, a szemlencsék csillogó rovarszemekre emlékeztettek, az orr helyén rácsos légzőnyílás volt.
Ey'Lindi kitépte karjából a húsnyilat. A sebből vörösen buggyant elő a vér. Ey'Lindi, miközben megvizsgálta magát, elmormolta a véralvadást és a hegedést elősegítő imákat. Zhordhoz lépett, s kirántotta hátából a másik nyilat. A zömik dzsekijén óriási lyuk maradt. Ey'Lindi, amikor az egyik maszkos kidugta fejét a fedezékből, megeresztett egy mérgezett tűt. A parányi lövedék éppen a hatalmas ajkak közé vágódott be. A fickó eszét vesztve felegyenesedett, és forogni kezdett, mintha megveszett volna. Karját a héjtető felé lendítette, pördült még néhányat, azután összeroskadt.
Jaq fejében még mindig ott zümmögtek a furcsa, ismeretlen, félelmetesen hangzó nevek.
Illuminátok. Sensej Lovagok. A Numen...
Most ne ezzel foglalkozz, inkvizítor!
Felejtsd el a kínzó kérdéseket, mert ha nem teszed, áldozatul esel ezeknek a darvashi gazfickóknak, akik annak ellenére, hogy ugyanabban az istenben hisznek, mint te, pillanatok alatt megfoszthatnak az életedtől!
A kolosszus melletti sivatag egyik kődombjának tetején lévő lapos területen alakították ki a landolópályákat. A fennsík sziklapadozatába hatalmas lyukakat vágtak, ezekbe ereszkedtek bele az érkező űrhajók. A gödröket nem emberkéz hozta létre: azok hagyták itt maguk után, akik felépítették az oszlopgigászokkal alátámasztott héjtetőt. Ha homokvihar közeledett, a dokk-krátereket sziklalapokkal fedték be, hogy megvédjék a bennük lévő hajókat. Az üzemanyagtartályokat és a szervizcsarnokokat a gödrök körül kígyózó alagutakban helyezték el.
Az orbitális pályáról való leereszkedés utolsó szakaszát erős, de viharosnak még nem nevezhető, a Darvashon szelídnek számító szélben kellett megtenniük. A landolás előtti pillanatban a Tormentmm Malorum utasai látták, hogy a dokk kráterek közül csupán az egyik foglalt – egy szállítóhajó állt benne. Egy másik gödörben egy ősréginek tűnő hajóroncsot fedeztek fel.
Miután kiszállt a hajóból, Jaq a Császár nevében üzemanyagot kért a kiszolgáló személyzettől. Az űrkikötő vezetői készségesnek mutatkoztak. (A Darvashon nem volt hiány üzemanyagban; a kráterek némelyikében felszín alatti olajkutak és finomítók helyezkedtek el.)
Petrov és Fennix a Tormentum Malorum fedélzetén maradt. Miközben Jaq és két társa a haramiákkal küzdött, ők ketten talán újra egymás szemét bámulták. Vak szembe meredő hiperszem, hiperszemet figyelő vak szem... Talán éppen a telepatikus üzenetekről beszélgettek, vagy arról, hogy a hiperszemek valóban magukban rejtik-e az egész galaxist.
Ha egy közönséges ember belenéz egy hiperszembe, azonnal az életével kell fizetnie kíváncsiságáért. Vajon magára Petrovra is érvényes ez a szabály? Vagy igaz az, amit állított? Igaz, hogy immúnis a saját pillantására? Tényleg nem tudna öngyilkos lenni úgy, hogy tükörben a saját hiperszemébe néz?
Nem, valószínűleg nem. És hiába bámulná a homlokán csillogó végtelent, semmit sem tudna meg belőle.
De mi történne akkor, ha egy másik navigátor hiperszemébe nézne vele?
Jaq már ezt a kérdést is feltette neki, ám Petrov nem válaszolt. Ez olyasmi volt, amire egyedül a navigátorok tudhatták a feleletet.
Különös népség! Egy kicsit mindegyik navigátor bolond... Itt van például ez az Azul Petrov. Az a rögeszméje, hogy az ő hiperszeme egészen különleges, és valami kivételes erő lappang a mélyén.
A trió – Jaq, Ey'Lindi és Zhord – a landolás után felszállt egy hernyótalpas szállító járműre, amely éppen akkor indult el Lenyűgöző felé. Útközben kénytelenek voltak szűrőmaszkot ölteni és védőszemüveget használni. A kikötői személyzet egyik tagja biztosította őket, hogy a városban már nem lesz szükségük ilyen segédeszközökre. Ennek ellenére az itt élők többsége mégis hordta a groteszk, hatalmas ajkú maszkot.
Hogyan tudhatnák meg, hogy az egyik maszk mögött nem Tarik Ziz rejtőzik-e? Hogyan tudhatnák meg, hogy nem éppen a renegát orgyilkos kerül-e az útjukba, aki így. álarc mögé bújva akarja kideríteni, kik érkeztek a Darvashra? Habár Tarik Ziz esetében ennek a maszknak sincs túl nagy jelentősége, hiszen azok, akik egykor a tanítványai voltak, valamennyien az álcázás mesterének számítottak. A mesterek mestere pedig mindig megtalálja a módját, hogyan bújjon el...
A város közelébe érve Jaq elrendelte a szűrőmaszkok és a védőszemüvegek levételét. Ezek itt a Darvashon nem az álcázást szolgálták, inkább felhívták a helybeliek figyelmét arra, hogy idegenek vannak közöttük.
Vajon ki informálta az Officio Assassinorumot Ziz hollétéről? Valaki, aki itt, az egyik nagy ajkú maszk mögött rejtőzik? Valaki, aki még jobban ért az inkognitó megőrzéséhez, mint Ziz és ügynökei?
Vajon Ziz tudja, hogy a Callidus Szentély feltételezi: éppen itt, a Darvashon bújt meg? Jaqnak abból a feltételezésből kellett kiindulnia, hogy az egykori Director Secundus nem is sejti, hogy felfedték tartózkodási helyét.
– Ha valamelyik orgyilkosnőnk itt őrködik – jegyezte meg Ey'Lindi –, bizonyára olyan ügyesen álcázza magát, hogy semmiképpen nem fedezhetjük fel.
Ey'Lindi már régen nem találkozott hozzá hasonlókkal. Túlságosan régóta állt Jaq szolgálatában, és a sztázisban eltöltött száz év hordaléka is lerakódott rá. Nem volt valószínű, hogy képes időben felfedezni az azóta már minden bizonnyal még fejlettebb álcázási technika segítségével elrejtőző orgyilkost.
A Lenyűgöző nevet viselő, de korántsem lenyűgöző város komor piacterein, boltjaiban és műhelyeiben, gombakertészeteiben próbáltak kérdezősködni. Miközben bejárták az idegenek által létrehozott barlang aljának több rétegét, nyitva tartották a szemüket.
A Darvashon is a birodalmi gótot beszélték, ám ez a dialektus szinte teljesen száműzte a magánhangzókat. A szavak mássalhangzó-áradatnak tűntek; a beszédet folyékonnyá változtató magánhangzók mintha halottá aszalódtak volna a száraz homokvilágon. Tarik Ziz nevét itt „Trk Zz”-nek ejtették volna, ha kiejtik egyáltalán. (Jaq és Ey'Lindi persze nem mondta ki ezt a nevet; a hitehagyott a Darvashon valószínűleg úgyis másikat használt.) A „birodalom” szóból itt „brdlm” lett. Még Ey'Lindinek is beletelt egy kis időbe, mire kellőképpen elsajátította ezt a komprimált beszédmódot, Jaq pedig egyszerűen képtelen volt rá. (Az űrkikötőben, ahogy kiadta a parancsait, szerencsére alkalmaztak néhány bolygón kívüli nyelvjárást ismerő tolmácsot.) A darvashiak beszéde leginkább a száraz rőzse ropogására emlékeztetett; hangjaik olyanok voltak, mintha vékony pálcákkal pengették volna hangszálaikat.
A trió túlságosan sokáig kószált Lenyűgözőben. A húsnyilakkal végrehajtott támadás legalábbis azt bizonyította, hogy sokaknak feltűnt a jelenlétük.
RAARKpopSWUSS – jelentette ki Zhord fegyvere.
...puffBAMM.
Az egyik támadó feje szétrobbant; a nagy ajkú maszkból kiömlő agyvelő szürkés gombatelepre emlékeztetett.
A zömik nem sokat ért el a pontos találattal. Egyre több haramia érkezett a többi megsegítésére.
Az oszlop tövénél végigfutó kavicsos árok nem volt valami mély, alig lehetett elrejtőzni benne. Ha a maszkosok előrehoztak volna egy lángszórót, Jaqot és társait semmi sem mentette volna meg attól, hogy ropogósra süljenek.
Szerencsére a támadók betartották a különösnek tűnő fegyverhasználati törvényeket, azokat a szabályokat, amelyeket Jaq és Zhord már többször megszegett.
Jaq közelebb kúszott Ey'Lindihez.
– Kiáltsd oda nekik, hogy ha nem vonulnak vissza, szétlőjük a mögöttünk lévő oszlopot!
– Hé, főnök! – tiltakozott Zhord. – Ez tényleg összedől, ha rányomjuk a robbanógolyókat!
Ey'Lindi felkiáltott, és a furcsa, recsegő nyelven közvetítette Jaq ultimátumát.
– ...rbbntjk z szlpt!
– Mi? – kérdezte Zhord.
– Szétrobbantjuk az oszlopot – ismételte Ey'Lindi érthetőbben.
A maszkosok riadt, ugyanakkor vad üvöltéssel válaszoltak.
Jaq egy kicsit felemelkedett, és a gigantikus oszlopra emelte a Császár Kegyelmét. Lehunyta a szemét. Meghúzta a ravaszt, de ügyelt rá, hogy csak egyetlen golyó röppenjen ki a csőből.
...puffBAMM.
A robbanás ereje, a lökéshullám ötven méternél is magasabbra kúszott az energiaszálakkal megkötött homokszemcsékből álló oszlopon. A levegő megremegett, és mintha felhólyagosodott volna az az alig látható hártya is, amelyet a szálak alkottak.
A támadók iszonyodva felüvöltöttek. A maszkos alakok – ekkor már negyvennél is többen voltak – félelmükben kiugrottak fedezékükből, és eszelős rohamot indítottak a sekély árokban lapuló trió ellen. Futás közben elhajították nyílpuskáikat, és hosszú, karomra emlékeztető heggyel ellátott nyílvesszőket rántottak elő.
Rohantak, és közben őrültek módjára bömböltek:
– STN LB, LGY RS! STN LB, LGY RS!
Isten lába, légy erős!...
Az oszlop nem omolhat össze! Ezt nem hagyhatják! Az oszlopnak a helyén kell maradnia!
Roham közben úgy üvöltöttek az oszlopra, olyan könyörgőn kérték, hogy tartson ki, mintha nem is egy homokszemcsékből össze tapasztott tömb, hanem valami elefántistenség lába volna – azé az istené, amelynek árnyékában leélték eddigi életüket.
Jaq, Zhord és Ey'Lindi újra meg újra az esze ment bandára eresztette a robbanógolyókat, a lézersugarakat, a mérgezett tűlövedékeket.
A maszkosok a levegőbe ugrottak, felrikoltottak... azután a törmelékre zuhantak.
Halottak és sebesültek. Tizenöt. Húsz.
Még öt.
Még három.
Féltucatnyi maszkos bevetődött az árokba. Lábuk még le sem ért a földre, amikor már előreszúrtak karomhegyű nyilaikkal. Vékony pengék döfődtek Jaq vállába. Az acélkarmok megszaggatták a köpenyét, megmerevítették hálópáncélját. Az egyik alig valamivel a nyaka alatt találta el. Nyilak vágódtak Zhord fémszálas dzsekijébe. Ey'Lindi félrelökte maga elől első támadóját – a mozdulatban annyi erő volt, hogy a fickó kitörte a nyakát. Az egyik támadó rávetődött a Császár Kegyelmére. Jaq meghúzta a ravaszt. A detonáció pillanatában ő is megremegett. Véreső zuhogott rá; támadója csak az egyik lábát vesztette el. Zhord rozsdavörös, sörtés fejét leszegve, a Császár Békéjével jobbra-balra csapkodva osztogatta az ütéseket. Ey'Lindi elroppantott egy csuklót. Azután egy nyakat is...
A csend nehéz takaróként borult rá az árokra.
A nyugalmat és a békét csak a távolabb heverő sebesültek nyögései zavarták meg.
Ezután egy magas, köpenybe burkolózó alak jelent meg az egyik félig leomlott fal mögött. Felemelte a kezét, és letépte magáról az álarcot.
Jaq egy pillanatig azt hitte, Zephro Cornellan gúnyos arcát látja maga előtt. Ez az áll, ez a kiugró orr, ez a mandulazselére emlékeztető árnyalatú, jéghideg pillantású zöld szempár...
Annak ellenére, hogy még a vonásai is hasonlítottak a Harlekin-emberéire, a férfi nem Cornellan volt. Barna haját egészen rövidre nyíratta. Szeme nem is zöld, inkább szürke volt, pillantása pedig nem jéghideg, inkább jellegtelen és közömbös.
A fickó felkiáltott. Szavai semmit sem jelentettek Jaq számára.
Ey'Lindi ugyanazon a kibogozhatatlan értelmű nyelven válaszolt.
A férfi és az orgyilkosnő váltott néhány szót. Jaq semmit sem értett a rövid beszélgetésből. A férfi ezután előrébb lépett. Könnyedén, de óvatosan mozgott.
– Ő is a Callidus orgyilkosa – mormolta Ey'Lindi alig hallható hangon.
Tehát az orgyilkosok titkos nyelvén beszélgettek...
Az ismeretlen közelebb ért, és átváltott a birodalmi gótra.
Nem árulta el a nevét, és Ey'Lindi sem mutatkozott be. A férfi a beszélgetés során végig óvatos maradt, figyelme egyetlen pillanatra sem lankadt. Ey'Lindinek azonban ennek ellenére sikerült meggyőznie arról, hogy az a szentély küldte őt a Darvashra, amelyhez mindketten tartoznak, méghozzá azzal a feladattal, hogy találja meg Tarik Zizt.
Ey'Lindi számított arra, hogy esetleg nem minden hihető abból, amit mond, ezért közölte, hogy a szentélye parancsára sztázisban töltött egy bizonyos időt. Azt is elmondta, hogy ő egyike azoknak, akiken Ziz végrehajtotta a kísérleti jellegű implantációt, azt a műveletsort, melyet később istenkáromlásnak minősítettek. Elárulta, hogy testében ott rejtőzik a képesség, hogy a polimorfin segítségével génorzó hibriddé alakuljon...
A férfi minderre csak egy bólintással felelt, ám ez a kurta gesztus is elárulta, mindent ért. A mozdulat azt is kifejezte – legalábbis Ey'Lindi számára –, hogy nem hozza kapcsolatba Ziznek ezt az önjelölt áldozatát egyetlen eltűntnek nyilvánított és talán a rossz oldalra pártolt orgyilkossal sem. Ey'Lindi gyanúja, hogy Ziz minden rá vonatkozó feljegyzést megsemmisített, igaznak bizonyult. Az Officio Assassinorum archívumai az Inkvizíció irattáraihoz hasonlóan titkosak voltak, az ott tárolt adatokhoz csak bonyolult engedélyeztetési és felhatalmazási eljárás révén lehetett hozzáférni.
Ey'Lindi tehát azt próbálta elhitetni az ügynökkel, hogy a Callidus Szentély kegyességének köszönhetően az övé lett az a megtiszteltetés, hogy megölheti Zizt. Azt Próbálta bemesélni, hogy titkos formáját felöltve, génorzóhibriddé alakulva akar bosszút állni azon a személyen, aki szörnyeteggé változtatta.
Jaq teljes mértékben elhitte, amit Ey'Lindi mondott. Nem volt ebben az egészben semmi olyan, ami valószínűtlenül hatott volna. Talán tényleg igaz volt, hogy Ey'Lindi megpróbál majd végezni Zizzel – de természetesen csak azután, hogy végrehajtották rajta a visszaalakítási műtétet. Senki sem ítélhette el azért, mert ezt tervezte, még a szentélye sem, hiszen Ziz már hitehagyottnak számított. Sőt mi több: ha Ey'Lindi végrehajtja a gyilkosságot, azzal szentélye iránti hűségét bizonyítja be. Az egész mese olyan hihetően hangzott, hogy Jaqnak gondolatban újra és új. ra el kellett ismételnie: hazugságot hall.
Ey'Lindi meséje szerint a szentélyétől arra kapott parancsot, hogy renegát orgyilkosnak mutassa magát, aki egy hosszú, sztázisban töltött idő után megszökött az állomáshelyéről, és azért kereste fel Zizt, hogy csinálja vissza azt, amit annak idején vele művelt. A szentély – hazudta Ey'Lindi – biztos abban, hogy Ziz vállalni fogja a munkát. Ha másért nem, hát azért, mert érdekes kísérletnek tartja a dolgot. Ey'Lindi azt állította, hogy a szentélyben hosszan ható metakurárumot fecskendeztek a testébe, amely megakadályozza, hogy az operáció során – bármilyen szerrel altatják vagy érzéstelenítik – elveszítse éberségét és cselekvőkészségét. Számítani lehetett arra, hogy Ziz egészen közelről fogja végignézni a műtétet. Ey'Lindi – a nem létező terv szerint – akaratereje megfeszítésével legyűri majd a fájdalmat, és abban a sorsdöntő pillanatban, amikor testét félig már szétvágták, s amikor Ziz a legkevésbé sem számít támadásra, végrehajtja a merényletet. Nincs ebben semmi hihetetlen, hiszen az orgyilkosok akkor is képesek embert ölni, ha mindkét kezük és egyik lábuk használhatatlanná vált. Nem kell hozzá más, csak hallatlan erőfeszítés és iszonyatos erejű bosszúvágy. A Callidus elégedett lesz.
Lehet, hogy Ey'Lindi egy kissé extravagáns volt, amikor előadta ezt a félelmetes és ugyanakkor groteszk tervet? Az, amit állítólag végre kellett hajtania, a fizikai teljesítőképesség határain túl volt.
A férfit azonban még ez sem zökkentette ki közömbösségéből. Csak ennyit mondott:
– Biztosra vehetem, nővérem, hogy nem az Eversor Szentélynek dolgozol?
Az Eversor orgyilkosai egy Immolationnak vagy „öngyilkos drog”-nak nevezett szerrel tették képessé magukat arra, hogy végrehajtsák az emberfeletti erőt, ügyességet és kitartást igénylő feladatokat.
Ezután elmondta, hogy Tarik Ziz egy Homokház nevű bolykolosszusban él. A jó háromszáz kilométer távolságban lévő városhoz a sivatagon át vezetett az út. Az egykori orgyilkos mestert itt Jared Khan néven ismerik. Gazdag ember. Nagyon gazdag. (Lehet, hogy elsikkasztotta szentélye vagyonának egy részét?) Nyilvánosan még sohasem mutatkozott.
Jaqra nézett, és mivel valószínűleg látta rajta, hogy micsoda, megkérdezte:
– Miért csatlakozik egy inkvizítor az angyalhoz, aki bosszút kíván állni Zizen?
Zhord felemelte a kezét, amelyben a Császár Békéjét tartotta, de végül csak a serkenő hajsörtéi között vöröslő sebhelyet vakarta meg a fegyver csövével. Ey'Lindi bosszankodva fordult feléje, és miközben ráförmedt, amiért ilyen tiszteletlenül viselkedik, kikapta a kezéből a pisztolyt. Mielőtt Jaq felfoghatta volna, hogy mi történik, a Császár Békéje háromszor elsült.
Mindhárom lövedék a Callidus-ügynök testébe csapódott. Hanyatt vágódott a törmeléken. A robbanógolyók szétszaggatták. Köpenye iszamós lett a friss, sűrű vértől.
Ey'Lindi óvatosan leguggolt mellé, és az arcához szorította a pisztoly csövét.
– Bocsáss meg, fivérem – mondta.
A férfi arcát eltorzította az élet utolsó pillanatában ráfagyott kín. Szája még megmozdult, ajka úgy rebbent meg, mintha válaszolni akarna Ey'Lindinek. Csak egyetlen szót tudott kinyögni.
Ey'Lindi megfogta és felemelte a halott ökölbe szorított bal kezét, és szétfeszítette a középső meg a gyűrűsujjat. Kidugta a nyelvét, és megnyalta a bőrt a két ujja között. Úgy ráncolta össze a homlokát, mintha azt próbálná megállapítani, pontosan milyen ízt érez. Megmarkolta, és heves mozdulattal szétrántotta az ujjakat. Száját a felhasadt bőrre szorította, fogát a húsba mélyesztette.
Amikor felnézett, a tenyerére köpte azt a húsdarabot, melyet kiharapott a férfi tenyeréből. Megmutatta Jaqnak. Azon a bőrcafaton, amely a két széttört ujj között volt, egy pici tetoválás látszott, egy gótikusan cifra C betű – a közepéből egy szemgolyó bámult a semmibe.
– A Callidus jele, a „Ravaszság Szeme”... – Nyála leáztatta a bőrcafatról a vért, a tetoválás vonalai egészen tisztán látszottak. – Majd megmutatom Ziznek, hogy bebizonyítsam, ártalmatlanná tettem valakit, aki „véletlenül” tudomást szerzett a hollétéről.
– Mi volt az a szó, Ey'Lindi, amit ez a férfi utoljára kimondott?
Ey'Lindi összeráncolta a homlokát.
– Azt mondta: hiba. Ó, igen, valóban nagy hibát követett el. De... olyan érzésem van, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Mint egyik orgyilkos a másikat...
– Lehet, hogy Ziz még sincs Homokházban? Lehet, hogy nem Jared Khan az aktuális neve?
– Ó, nem erről van szó! Biztosan ott van, és biztos, hogy így hívják. Valami más volt az, amit a fickó elhallgatott előlem. Sajnos, meg kellett ölnöm, mielőtt kiszedhettem volna belőle a titkát. Muszáj volt megtennem, hiszen rólad kezdett kérdezősködni.
– Igen. Tényleg meg kellett tenned.
– Valahogy úgy vettem észre, nem nagyon tetszett neki az, amit arról az állítólagos merényletről mondtam.
Mi lehet az a bizonyos valami? Valami olyasmi, aminek nagyon sok köze van Zizhez... Valami, amire nem fognak rájönni, míg a homoktölcséreket forgató hurrikánok között haladó vonaton átmennek Homokházba. Nem fognak rájönni, mi az, pedig egy teljes hétig tart az út...
Ezek a tomboló szelek csupán szelíd szellőnek számítottak a Darvashon. A vonaton (amelynek irányításához legalább ugyanannyi szükség volt a halált megvető bátorságra és a litániaszerűen elismételt fohászokra, mint a radarra) még a védő pajzsot sem aktiválták. Feleslegesnek tartották, hogy egy ilyen „szelecske” miatt pazarolják az energiát.
A Darvash sivatagaiban egyetlen mutánsfalka sem garázdálkodott; itt nem voltak elfajzottakból összeverbuválódott zsiványbandák, mint oly sok más világon. Ez a kegyetlen bolygó, vagyis inkább a könyörtelen nap még a legszívósabb mutáns testét is órák leforgása alatt csontvázzá aszalta volna.
Zhord amiatt aggódott, hogy ha a vihar és a szél felerősödik, esetleg hetekre, hónapokra Homokházban rekedhetnek. Feleslegesen félt, úgyis több héten keresztül szándékoztak ott maradni, hiszen számítani kellett rá, hogy Ey'Lindi a teste visszaalakítása után Jó darabig nem bír majd talpra állni.
A zömik elhatározta, hogy megpróbál összebarátkozni ezekkel a kerepelve beszelő emberekkel. Gyorsan megismerkedett a vonat vezetőjével, és felajánlotta neki, hogy segít a hajtóművek beállításában. A masiniszta, amikor Zhord az időjárás felől kérdezősködött, felmutatott a szerelvény tetején lévő, védőrúnákkal telerótt csontkézre. (A kéz valamikor egy bátor, de ostoba felfedezőé volt, aki kimerészkedett a sivatagba. A forróság természetesen neki sem kegyelmezett; a nap sugarai és a homok szemcséi pillanatok alatt lerágták róla a húst. Valaki megtalálta a csontjait, és amolyan rúnás szélkakast fabrikált a kezéből, amely segítette a vonat mindenkori vezetőjét az időjárás megítélésében.) A prognózis kedvező volt, a jelek arra vallottak, hogy az idő egy darabig még nem változik meg.
Zhord ezután megpróbált Ziz felől kérdezősködni.
Jared Khan? Ó, igen, a masiniszta már hallott róla. Évekkel korábban egy hatalmas szállítóhajón érkezett Homokvárosba. Iszonyatosan gazdag, tele van rubinokkal. Nem, még senki sem látta szemtől szemben. Az egyik gigászi méretű erődóriásba fészkelte be magát, titokzatosnak tűnő társaival együtt.
Ó, igen, testőrei is vannak. Az igazat megvallva rengetegen vigyáznak rá.
Jaq rengeteg időt töltött azzal, hogy végiggondolja, meditatív állapotban átvizsgálja mindazt, amit Zhordból a vallatás során sikerült kiszedniük.
Elég tapasztalt volt már ahhoz, hogy a rendelkezésére álló információk alapján megpróbáljon kidolgozni egy racionális tervet. Az inkvizítorok legfontosabb eszköze – természetesen a hit és a fegyverek mellett – mindig is a szkeptikus analízis volt. A legtöbb ember tévedésben, önáltatóan él, sokan pedig elvakultan hisznek egy-egy elképzelésben. A józan gondolkodáshoz tiszta lélek szükségeltetik...
A legfontosabb, amit az embernek, ha meg akarja őrizni a józan eszét, meg kell értenie, hogy mindig kell maradnia néhány megfejthetetlen rejtélynek, egy olyan magnak, melyet nem szabad felderíteni. Mindig kell maradnia egy titoknak, amelyről nem szabad fellebbenteni a fátylat. (Az Inkvizíció tagjai nyugodt szívvel állíthatták magukról, hogy megértik, miért van erre szükség.)
Ha el lehet hinni azt, amit Zhord mondott (márpedig hinni lehet neki, hiszen azokat a dolgokat nem elmondta, hanem bevallotta), akkor... Akkor létezik a manőverezésnek és a machinációnak egy olyan válfaja, amelynek fényében az univerzumban létező dolgok közül több is egészen új értelmet nyer.
Tízezer éve, azelőtt, hogy Őszentsége, a pszi képességekkel megáldott skizoid Császár olyan sebet kapott, amelybe kis híján belehalt; azelőtt, hogy megcsonkított testét belehelyezték az életét megőrző trónprotézisbe; abban a korban, amikor még fizikailag is vándorolt a galaxisban, fiakat nemzett. Olyan halhatatlan gyermekeket, akikről semmit sem tudott, akiknek a létezése is rejtve maradt előtte. Olyan gyermekeket, akiket felnőtté válásuk után sem ismert meg, mert ezeknek a fiúknak a létét pszi módszerekkel egyszerűen nem lehetett érzékelni.
A fiúk sem tudtak semmit atyjukról – legalábbis az illuminátok megérkezéséig. Ezek a titkos pszik, akik végigszenvedték a démoni megszállottságot, akik megszabadították magukat a Káosz porontyaitól; akik megvilágosodtak és mindent megértettek, akik lelkük egészével gyűlölték a Káoszt; ezek az illuminátok összegyűjtötték a fiúkat, hogy megszervezzék belőlük a Sensej légiót. Amikor majd – remélhetőleg a minél távolabbi jövőben – a Császár lelkének fényét elhomályosítja az elmúlás, amikor ezt követően a hipertérből előözönlenek a sötétség armadái, a Sensej Lovagok lesznek azok, akik erejüket egyesítve létrehozzák az új védelmező istenséget, a Nument, a fénylő ösvényt.
Néhány lator illuminát túlságosan türelmetlen és fanatikus volt ahhoz, hogy békében kivárja ennek bekövetkeztét. A Titkos Inkvizíció legmagasabb rangú tisztségviselőivel összeszövetkezve, erejüket és tudásukat latba vetve kivonták a hipertérből azt az immatériumot, amelyből létrehozták a hidrát. Azt a hidrát, amelynek azt a feladatot szánták, hogy telepedjen be az emberek (valamennyi emberi lény!) elméjébe, és a tudatokat, a fizikai szempontból önálló lényeket egyesítve hozzon létre egy olyan pszi fegyvert, amellyel le lehet győzni a sötétség erőit. Sajnos, ez a fegyver visszafelé is elsülhet. Ha ez történik, nem a Numen jelenik meg a valós kozmoszban, hanem az ötödik káoszisten ölt formát. Ha pedig ő megjelenik, a Káosz átveszi a hatalmat ebben a világegyetemben.
Az eldák – például az a trükkös szemfényvesztő, az a Cornellan – az úgynevezett „jóindulatú” vagy „türelmes” illuminátokkal állnak kapcsolatban...
Bizonyos eldák, ha hinni lehet a róluk szerzett információknak, képesek belenézni a jövőbe...
A Sztálindróm, vagyis inkább az ott végrehajtandó szertartás a kozmikus méretű remény és félelem kifejezésének egyik módja. Ártatlan dolog lenne, melyet valószínűleg a „jóindulatúak” szerveznek. Sajnálatos módon Baal Firenze meg akarja akadályozni a ceremónia végrehajtását. Ennek oka az, hogy a hidra-összeesküvés tagjai (Firenze is közéjük tartozik) nem csupán a Káosz veszedelmét, de valamennyi idegen életformát ki akarják söpörni a galaxisból...
Vajon Baal Firenzének hogyan sikerült elérnie, hogy az Ordo Malleus nagymestere újra bízzon benne?
Miközben a vonat keresztülhaladt a sivatagon, Jaq analizálta és újra elemezte az információkat. Annyit gondolkodott, annyit töprengett, hogy a végén már a lelke is belesajdult.
Monstrum
A vonat vezetője nem túlzott, amikor az erőd méreteiről beszélt.
A hatalmas Homokház két kilométer magasan lévő héjteteje alatt Jared Khan (más néven: Tarik Ziz) citadellája legalább ötszáz méterre emelkedett a talaj fölé. Az építmény falai, az egyik oszlopóriást gombatelepként körbefogó tornyai téglával borított plasztacélból készültek. A függőleges felületekből szobrok és vízköpők domborodtak ki, a legtöbb az agyaras orkokra emlékeztető szörnyet ábrázolt. Az ork szobrok talán annak állítottak emléket, hogy a zöld bőrű kalózok a távoli múltban megjelentek a Darvashon, és feldúlták Homokházat? Lehet, hogy abban az időben ez a citadella volt a bolygón élő emberek utolsó menedéke?
Az építmény döbbenetesen réginek látszott; némely részéről leomlott a téglaborítás, s látni lehetett a dekoráció alatti vastag fémtáblákat. Lehet, hogy a falak nem is plasztacélból, hanem adamantiumból készültek? A fény olyan erőtlenül jutott be a ahéj tető alá, hogy ezt nehéz volt bizton megállapítani. A csonka kúp alakúan magasodó épülettömb valószínűleg még egy ágyúössztűznek is ellenállt volna. (Persze a Darvash lakói még álmukban sem gondoltak ilyen pusztító erejű fegyverek használatára; eszükbe sem jutott, hogy ágyúzzanak az oszlopokkal alátámasztott tetőkolosszus alatt, ahol parazitákként éltek.)
A citadella Homokház déli végében állt, távol a vasútállomástól. Csak kétoszlopnyi távolság választotta el a héjtető lefelé hajló oldalfalától.
Jaq még akkor sem használhatott volna ágyúkat az építmény bevételéhez, ha rendelkezésére állnak ilyen eszközök. Egyetlen módon juthatott be: ravaszsággal. Csalnia kellett, fondorlathoz folyamodnia – más választása nem lévén.
Hamarosan megtudták, mi az a „hiba”, amiről az Ey'Lindi által lelőtt orgyilkos a halála előtt beszélni akart...
Jared Khan abban a kolosszális, recés kagylóhéjra emlékeztető falú, elektrofáklyákkal megvilágított csarnokban fogadta látogatóit, amely negyed kilométernyire a kapu fölött helyezkedett el.
Jaq közölte a kapuőrökkel, hogy olyan értékes információ van a birtokában, amelyet Khannak mindenképpen ismernie kell, és amelyet kizárólag neki mondhat el. Hogy még vonzóbbá és rejtélyesebbé tegye a dolgot, megemlített egy nagy ajkú maszkot viselő orgyilkost.
Jared Khan kíváncsiságát ezzel természetesen sikerült eléggé felpiszkálni. Megüzente látogatóinak, hogy fogadja őket. Jaq és társai akadály nélkül beléphettek a citadellába – miután megváltak fegyvereiktől. Khan is tudta, az információ érték, s megtartása felér egy testőrszakasszal. Úgy tervezte, a hír birtokosai sohasem hagyhatják el erődítményét.
Az őrök bekísérték a triót a fogadócsarnokba, azután elvonultak. Mi szükség lett volna rájuk? Ziz, akit itt Khanként ismertek, tudott vigyázni magára.
Amikor Ey'Lindi legutoljára látta szentélye Director Secundusát, Ziz alacsony, zömök, füstös képű férfi volt, körülbelül olyan magas, mint Zhord. Halálos törpe. Akkor még rúnákkal díszített gyűrűket viselt az ujjain, amelyek mindegyikében erős mérgeket, hallucinogén anyagokat vagy bénító toxinokat tartott. Valódi fogai helyén skarlátvörös és fekete agyarakat hordott. Apró termete miatt sebezhetőnek tűnt, de hiba volt, ha valaki megfeledkezett arról, hogy omega-danos mestere a harcművészeteknek. Senki sem akadt, aki jobb lett volna nála, kivéve természetesen a Callidus főigazgatóját.
Akkor ilyen volt Ziz – Jared Khan azonban, aki elé a kapuőrök bevezették Jaqot, Ey'Lindit és Zhordot, tökéletes gyilkoló gépnek látszott.
Kétszer olyan magas volt, mint Ey'Lindi. A hatalmas szerkezet külső burkolata keramitból készült. Felületén és a hajlatokban, a mélyedésekben és a résekben sok száz, talán több ezer gonoszul villogó pengét helyeztek el. A pengék többsége apró, körömnyinél alig hosszabb, ősi stílusban készült kés volt, amelyek olyan sűrűn meredeztek egymás mellett, mintha egy acélpáncél pikkelyei lennének.
A szörny egyik fémkarja energiaökölben végződött. Egy ilyen kézzel könnyedén fel lehetett emelni egy embert, és addig lehetett szorítani, míg a bordái, a szervei és a húsa száraz kígyóbőrként rá nem tapadtak a gerincére. A másik mechanikus kar végén gépfegyvert helyeztek el, amelynek hat forgócsövéből másodpercenként több száz golyót lehetett kilőni.
Szemek helyett közömbös kristálylencsék meredtek a látogatókra. A légszűrővel ellátott maszk mögül szintetikus hang hallatszott.
– Meglepődtetek? Megértem...
Ey'Lindi behajlította a lábát, és lótuszülésben letelepedett a plasztacél padlóra. Nem nézett Khanra, lesütötte a szemét – tisztelettudónak látszott, bár lehet, hogy éppen azt akarta eltitkolni, mennyire nem tiszteli az egykori Director Secundust. Előírásszerűen végrehajtotta az üdvözlés szertartását, és közben lopva szemügyre vette az előtte álló páncéltömeget, amelyen egyetlen ember és egyetlen telivér, halálos erejű karommal rendelkező génorzó sem tudott volna sebet ejteni.
Jared Khan géptestét meg sem lehetne karcolni. Ha valaki rátámadott volna, a pengék darabokra hasogatják az illetőt, mielőtt a közelébe ér.
Ey'Lindi emlékezett rá, hogy Ziznek annak idején egy egész gyűjteményre való pengéje és kése volt. Ezek egykor a Callidus Szentélyben lévő lakosztálya falait díszítették, most viszont a gépember burkolatán villogtak.
A kiborg mindkét hónalja alatt és körül korbácsvastag acélcsápok kígyóztak. Látszott rajtuk, bármelyik pillanatban képesek önálló életre kelni, hogy kiüssék a késsel vagy egyéb pengével támadó vakmerő kezéből a fegyvert.
Jaq, ahogy körülnézett a teremben, a fémfalakon golyónyomokat látott, de egyetlen szúráshelyet vagy ökölcsapásra utaló horpadást sem fedezett fel. A jelek szerint a harci gép itt csak a célba lövést gyakorolta, késeit és energiaöklét nem használta.
– Félelmetes lettem? – kérdezte a géphang.
– Mindig is az voltál, secundus – mondta Ey'Lindi anélkül, hogy változtatott volna alázatos pózán.
– Secundus? Secundus? – Az energiaököl megmozgatta masszív fémujjait. – Jared Khan vagyok!
– Tarik Ziz vagy – felelte Ey'Lindi.
Az energiaököl ujjai úgy feszültek meg, mintha ráfonódtak volna egy láthatatlan áldozat testére.
– Biztos vagy benne? Honnan tudod, ki él ennek a szerkezetnek a belsejében?
Jaq ekkor jött rá, hogy valójában mit lát. Egy monstrum... Igen, a Mars mérnökei készítettek ilyen gépezeteket az ősi tervrajzok és elképzelések felhasználásával a Császár lovagjai számára.
– Valóban egy monstrum áll előttem – mondta Ey'Lindi. – De egy olyan monstrum, amelyet Tarik Ziz pengegyűjteményének darabjai díszítenek fel.
– Dísz? Szerinted ezek csak díszek? – Az egyik acélkorbács vége lusta kígyóként felemelkedett, majd ráfonódott az egyik egészen apró tőr pengéjére.
Lehet, hogy a csápkorbács kiemeli a tőrt a gép burkolatából? Talán elhajítja, Ey'Lindire dobja? Vajon milyen méreg lehet a penge hegyén?
A csápkorbács könnyedén mozgott, a gép viszont nehézkes gigász volt. A súlya? Több tonnát nyomhat. Csatamezőn senki és semmi sem veheti fel vele a versenyt, ám itt, egy ilyen citadella gyomrában? Falakkal határolt szűk terepen? Talán... Igen, itt talán legyőzhető. Még akkor is, ha a csápjai úgy fickándoznak, akár a legfürgébb kígyó farka.
De mégsem! Senki sem lehet olyan ostoba, hogy alábecsül egy ilyen óriást! Ki tudja, milyen elme irányítja ezeket az acél végtagokat?
– Még az űrgárdista-káptalanokban is ritkaságnak számítanak az önálló akarattal bíró monstrumok – felelte a szintetikus hang a ki sem mondott kérdésre. – Talán... Igen, elképzelhető, hogy egy bizonyos secundus halandó teste használhatatlanná vált. Elképzelhető, hogy az illető nem akart eltűnni ebből a világból, és elakarta kerülni azt az amnéziát, amely a megfiatalítás elkerülhetetlen velejárója. Talán nem is az emlékeit féltette, hanem a tudását, a képességeit. Az is elképzelhető, hogy a Calltdus hajlandó volt megadni ennek a bizonyos secundusnak a kiváltságot. Az illető monstrummá változhatott...
Kis szünet következett, azután újra szétnyíltak az energiaököl ujjai.
– Ennek a monstrumnak a méhében egy tartósított test, egy megcsonkított, magzati életet élő lény rejtőzik. A test megmaradt, de én már nem vagyok azonos vele. Egy lettem a monstrummal. Én vagyok a monstrum. Kemény lettem. Sebezhetetlen. Legyőzhetetlen. Erősebb bármelyik omega-danosnál.
– Ez az eljárás a Callldusra vall – jegyezte meg Ey'Lindi. – Bizonyára valamilyen hiper csalást hajtott végre annak érdekében, hogy megszerezze valamelyik űrgárdista káptalantól ezt a kincset, ezt a monstrumtestet.
– Lehetséges – felelte a géphang.
Vajon Ziz már felismerte Ey'Lindit? Rájött, hogy már Ey'Lindinek is réges-régen meg kellett volna halnia, ha engedelmeskedik a természet parancsának?
Még a legmegátalkodottabb gonosztevő életében is vannak olyan pillanatok, amikor szeret eldicsekedni önnön gonoszságával. Ilyenkor nem kell vallomásra kényszeríteni őket, beszélnek maguktól...
– Már a terv kidolgozása is évekig tartott, végrehajtása pedig számos hű orgyilkos életébe került. Sajnos, olyan korban élünk, amikor az Adeptus Mechanicusok közül egy sem tud ilyen tökéletes monstrumot alkotni. Már az is felér egy kisebbfajta csodával, hogy a legjobbak épségben maradtak. Persze vigyáztak rájuk, hiszen azoknak a hős űrgárdistáknak akarták megőrizni őket, akiknek a teste helyrehozhatatlan károsodást szenvedett, de tudatuk ép maradt, és lelkük csak arra vágyik, hogy továbbra is szolgálhassa a Császárt. A monstrumokat az olyan hősök számára őrizték meg, akik egy ilyen élő gép belsejébe zártan talán még Őistenségét is túlélik. – A hangban, annak ellenére hogy mechanikus volt, fel lehetett fedezni a szenvedély nyomait.
– Nagy menet lehetett – mormolta Ey'Lindi.
– Igen. Nagy menet, nagy csalás, nagy akció. Az ilyesmi mindig nagy áldozatokat követel. – A csápkorbács megsimogatott egy másik pengét. A gépágyú csövei lassan, zümmögve forogni kezdtek. A helyiségben fellobbant néhány elektrofáklya.
Úgy! Tehát Ziznek nem csupán a hitgyalázónak minősített implantok miatt kellett száműzetésbe vonulnia. Nem csak azért kellett elmenekülnie, mert engedély nélküli kísérleteket végzett. Elkövetett még egy másik bűnt is: arra használta a Callidus Szentély eszközeit és befolyását, hogy elrabolja az egyik űrgárdista káptalan féltve őrzött kincsét. Arra használta a hatalmát, hogy megszerezze ezt a szent, antik monstrumot.
Még belegondolni is iszonyú! A háború tüzében emésztődő kozmosz egyik világán egy monstrumba zárt űrgárdista hős vívja élethalálharcát a betolakodók, a Császár és az emberiség ellenségeivel szemben. Egyszer csak felbukkan körülötte néhány képzett orgyilkos, és addig mesterkedik, míg megszerzi a gépcsodát. Nem törődve azzal, mi lesz a megkezdett csata kimenetele, felviszik a hajójukra a monstrumot...
És mindezt csupán azért, mert Tarik Ziz parancsba adta!
Vajon mi lett a hős űrgárdista újjá kiónozott, magzati állapotban lévő testével? Elpusztult? A rabló orgyilkosok felnyitották a monstrumot, hogy megrohadjon a belsejében embrionális életet élő embermaradvány?
Istenkáromló, hitellenes tett...
Jaqnak ügyelnie kellett arra, nehogy hangosan is kimondja az elméjébe toluló ima szavait.
Ziz megbízottai, akik megőrizték a testét és az emlékeit, súlyos vétséget követtek el az egyik űrgárdista-káptalan ellen. Valószínűleg megvesztegettek néhány techno papot, mert egyedül nem állíthatták át a monstrum paramétereit úgy, hogy kiszolgálja Ziz igényeit. A történtek után csoda, hogy a Callidus Szentély ilyen türelmesen keresi a hitehagyott nyomát.
És megtalálták, rábukkantak, hiába rejtőzött el itt, a Darvash egyik héjtetejű városa alatt...
Ziz, aki azért akart ebbe monstrumtestbe költözni, hogy életben maradjon, kiborgként megalomán lett. Egy ilyen monstrum viselése, a géppel való eggyé válás még azoknak az elméjét is megzavarná, akiknek a lelke tisztább, mint az övé volt.
Tarik Ziz megőrült. Pszichopata és paranoiás lett. Ez utóbbi talán nem minden ok nélkül...
– Mester – folytatta Ey'Lindi. Könnyedén, de lassan és tisztelettudóan állt fel. Kezében azt a bőrdarabot tartotta, amelyet a meggyilkolt orgyilkos kezéből harapott ki. A cafat időközben megszáradt. Ey'Lindi megnyalta – nyála aktiválta a tetoválást _, és felemelte a fölötte tornyosuló monstrum optikai kristályaihoz.
– Mester, Lenyűgözőben megöltem a Callidus egyik orgyilkosát. Valahogy a fülébe jutott, hogy itt tartózkodsz. Téged akart megtalálni. Követtem őt, mert... okom volt rá. Most már halott, nem léphet fel ellened.
Halott, igen... Ey'Lindi könnyedén megölte szentélytársát. Megölte, miután megtévesztette egy hazugsággal. A férfi élete utolsó pillanatáig gyanakodott. Nem hitte el a mesét, hiszen tudta, hogy egy monstrum ellen félig szétvagdalt testtel nem lehet merényletet elkövetni. A halott orgyilkos megpróbálta kideríteni Ey'Lindi valódi céljait, és hogy ezt az információt megszerezze a Callidus számára, még arra is képes volt, hogy leleplezze magát.
A halott orgyilkos még élete utolsó pillanatában is hű maradt szentélyéhez. Mert mi a hűség, ha nem az, hogy megpróbálta figyelmeztetni szentélytársát – aki történetesen a gyilkosa volt –, hogy hibát követ el. Hibát, amikor azt hiszi, hogy Tarik Ziz ugyanolyan, mint egykor volt. Hibát, amikor abban reménykedik, hogy sikeres merényletet hajthat végre a renegát secundus ellen.
Jaq eddig hallgatott, ám úgy érezte, elérkezett az a perc, amikor közbe kell lépnie.
– Tarik Ziz! A hajónk fedélzetén van egy asztropata... Megbíztam, hogy küldjön el egy üzenetet a szentélyedbe. Ráparancsoltam, tudassa a Callidusszal, hogy itt vagy. Meg is teszi, ha negyven szabványnapon belül nem térünk vissza hozzá. Ha valaki időközben megpróbál feljutni a hajónkra, az asztropata el fogja küldeni az információt.
Az optikai lencsék Jaq felé fordultak. Vajon a kristály is képes olyan ravaszul, olyan eszelősen csillogni, ahogy egy emberi szem?
– Negyven szabványnap – ismételte a hang. – Mit akartok tőlem, ami ilyen sokáig tarthat? Mi a biztosíték arra, hogy nem árultok el, miután megkapjátok azt, amiért ide jöttetek?
– A szavam, Tarik Ziz. A Császár nevében tett fogadalmam. Mert megesküszöm, ha kell, az Ő szent nevére! Semmi közünk sincs ahhoz, milyen vitába keveredtél a szentélyeddel. Ennek az ellentétnek annyi jelentősége sincs, mint egy növendékbolhának a medve bundájában.
– Ezek szerint valami nagy horderejű feladatot kell elvégezned, inkvizítor.
Jaq habozott, azután keserűen felnevetett.
– Olyan feladatot akarok elvégezni, Tarik Ziz, amivel senki sem bízott meg. Én is éppen olyan renegát vagyok, mint te. Felelj egy kérdésemre. Mi az, ami a galaxis hajtóművét mozgatja?
– A félelem és a halál – válaszolt Ziz. Talán arra gondolt, hogy a haláltól való félelem ..
– Igen – tette hozzá Jaq. – De a borzalom repedéseiben, ahogy a medve bundájában a bolha, ott rejtőzik a szeretet. Vagy nevezzük inkább megszállottságnak? Bevallom, szerelmes vagyok... rögeszmésen szeretem ezt az orgyilkost, akit itt látsz magad előtt. – A megfogalmazás nem volt éppen találó, de részben fedte az igazságot. Mert így volt: az inkvizítor, akinek lelkében csak a Császár iránt lehetne szeretet, vonzódott az orgyilkoshoz. És hogy ezt a vonzalmát bebizonyítsa, hajlandó volt hozzásegíteni ahhoz, hogy része legyen a kínok kínjában. Habár mégsem volt hitellenes ez a szeretet, hiszen a sikeres műtét, Ey'Lindi visszaalakítása végül is éppen az Istencsászár érdekeit szolgálta.
Ey'Lindi kifejezéstelen arccal bólintott, jelezve, ő is valami hasonlót érez Jaq iránt.
– Ey'Lindi – dübörögte a géphang. Tarik Ziz végre felismerte a nőt. – Én tehetséges kaméleonom... Látod, emlékszem rád. A képességeim... azt hiszem, most már nyugodtan nevezhetjük kapacitásnak... jobbak, mint valaha. Mindenre emlékszem, és többre vagyok képes, mint régen.
Az ő kaméleonja... Milyen gunyoros volt ez a megszólítás, de ugyanakkor mennyi igazság volt benne! Ziz volt a felelős azért, hogy Ey'Lindi képes lett teste átalakítására, hogy külsőleg más tudott lenni, mint ami valójában volt. Ziz volt az, aki felruházta azzal a képességgel, mellyel talán senki más sem rendelkezett: azzal, hogy képes legyen szörnnyé formálni magát.
– Még mindig jól tartod magad, Ey'Lindi – ismerte el a géphang nem kevés irigységgel.
– Sztázisban volt – felelte Jaq. – Halld hát, mit kérek tőled a szerelmemnek... Mit kell tenned azért, hogy ne áruljunk el. Vedd ki az implantokat Ey'Lindi testéből. Azt szeretném, ha polimorfin segítségével más alakot, más, gyönyörű és kívánatos alakot ölthetne.
Zhord halkan felnyögött.
– Ez már tényleg szerelem – mondta Ziz. – Legendás lehet a kapcsolatotok, inkvizítor. – Mindkét csápkorbács a borotvaéles pengéket cirógatta. – Szerencsétek, hogy nem hagytam fel kedvenc szórakozásommal, hogy folytattam a kísérleti operációkat. Az ilyen beágyazott, organikusan fuzionált implantok kiemelése valóban komoly kihívást jelent egy szakember számára...
Talán ő akarja végrehajtani az operációt? Az acélcsápjaival és a késeivel? Mészárlás lenne, ha megkísérelné, nem pedig műtét. Amikor beültették Ey'Lindi testébe az implantokat, tucatnyi specialista dolgozott rajta, akik számtalan olyan bonyolult, különleges litániák ismeretét igénylő eszközt használtak, amelyeket egy ilyen monstrum képtelen lenne működtetni. A beavatkozást végző csapathoz többek között hozzátartozott egy radiográfadeptus, egy kibersebész, egy gépész implantológus, egy organikus sebész...
– Kihívás a kibersebészeid számára – mondta Jaq, külön kihangsúlyozva minden szót.
A monstrum gurgulázó, nevetésre emlékeztető hangot bocsátott ki magából.
– Ne aggódj, a kedvenc játékszereimet is magammal hoztam, és a kezelőiket sem felejtettem odahaza!
Tehát azok a mocskos kollaboránsok is itt rejtőznek Homokházban...
– De azt hiszem, én is asszisztálni fogok a műtétnél – tette hozzá a hang. – Én tudom a legjobban, hogy eredetileg milyen beavatkozásokat hajtottunk végre. – A monstrum felemelte egyik elefántlábát. Zhord azonnal hátrább ugrott; attól félt, hogy a gépszörny eltapossa, akár egy poloskát.
– Örülök a lehetőségnek – folytatta a géphang. – Végre befejezhetem a kísérletet, amit akkor kezdtem meg, amikor először alteráltuk Ey'Lindi testét. Az utóbbi időben egy kicsit unalmassá vált számomra a lét. Annak ellenére, hogy elég a késeimre néznem, ha szórakozni akarok. Mert e pengék közül mindegyik felelevenít egy régi emléket... Hogyan mutathatnám ki, mennyire örülök? Volt már alkalmatok megcsodálni a Darvash homoktáncosait?
A monstrum forogni kezdett. Körbelépegetve egyre jobban felgyorsult. A megerősített padló beleremegett a gyilkoló gép mennydörgésszerű dobogásába. A szerkezet groteszk, förtelmes táncot lejtett. Masszív acélkarjai széles szárnyakként emelkedtek fel. Az energiaököl az egyik, a gépágyú a másik irányba mutatott. (Jaq arra gondolt, ha most tüzet nyitna, ha a fejük fölé eresztene néhány sorozatot, miközben így pörög, talán megsüketülnek, mielőtt a falakról lepattanó golyók cafatokká szaggatják a testüket.) Mintha még ez sem lenne éppen elég, az acélcsápok is kinyúltak, és nekiláttak a levegő hasogatásának. A monstrum most olyan volt, akár egy megelevenedett gigantikus halálbálvány.
Talán erődemonstrációnak szánta a táncot; talán azt akarta megmutatni, hogy közel sem olyan esetlen és lassú a mozgása, mint gondolnák. Vagy lehet, hogy semmi célja sem volt a pörgésnek? Lehet, hogy csupán annyit igazolt, hogy Tarik Ziz megőrült?
Lassan-lassan abbahagyta a forgást.
– Negyven nap. – A hang nyugodtan és hidegen reccsent. – Hajói emlékszem, az implantáció hat kemény óráig tartott. Ha használjuk a Sanitas balzsamot, és felgyorsítjuk a sebek gyógyulását, a műtét után egy hét is elegendő lesz a lábadozásra. Gondolom, legalább egy hétbe tellett, míg a hajótoktól idáig eljutottatok... Kíváncsi lennék, inkvizítor, hogy egy hurrikán mennyiben zavarná össze a terveidet.
– Nem lesz hurrikán, kegyelmes uram – szólt közbe Zhord. – Ezt a vonatunk masinisztája olvasta ki a csontokból, miután megérkeztünk.
Egy medve nézhet egy tűzhangyára úgy, ahogy a monstrum a zömikre pillantott.
– Az asztropatánkat minden lehetőségre felkészítettük – mondta Jaq gyorsan.
Ahogy kimondta e szavakat, még ő is elhitte, hogy igazat mond. Az ember már csak olyan, hogy könnyen bele tudja élni magát a saját hazugságaiba. (Egyszer, amikor behatoltak a Császár földi palotájába, Jaq rákényszerült, hogy inkvizítornak adja ki magát. Olyan jól játszotta a szerepét, hogy egészen meglepődött, amikor rájött: tényleg inkvizítor, csak éppen a céljai egészen mások, mint állítja.)
– Az asztropatánk egészen kivételes ember – tette hozzá.
– Nem hiszem, hogy végig kell csinálnod – mormolta a zömik Ey'Lindinek abban a selyemdrapériás, prémszőnyeges szobában, amelyet Ziz lakóhelyül jelölt ki számukra.
Jaq homlokráncolva nézett a drapériás falakra, a gömb alakú világítótestekre, és jelentőségteljesen megpöckölte a fülét.
– Eszköz vagyok csupán, nem más – mondta Ey'Lindi. – A... szerelem eszköze.
– Ez igaz volt: nem csupán orgyilkosnak, de kurtizánnak is kiképezték. – Hogy is szokták mondani? A szerelem gyakran gyötrelem.
Másnap Ey'Lindi kénytelen volt újra átélni a rémálmot, amit egyszer már látott.
A műtétre egy plasztacél falú, barlangszerű helyiségben került sor, melyet olyan erős lámpákkal világítottak meg, hogy a fénysugarak is szikéknek tűntek. Jaq és Zhord egy törhetetlen üvegből készült fal mögül figyelte az eseményeket. Arcukat tömjénnel és antiszeptikus folyadékkal átitatott maszk takarta. Talán a szag miatt, talán más volt az oka, de úgy érezték, hogy a műtő egy színház, amelyben a beöltözött színészek szent ceremóniát készülnek előadni.
Az illatos maszk Jaq vonásainak legtöbbjét, Zhord arcát pedig teljesen eltakarta. A kis fickóból nem látszott egyéb, csak a szeme, amelyben rémület csillogott. Jaq sem tűnt nyugodtnak, de ezzel az idegességgel nem keltett volna feltűnést: ha valaki látja, azt hiheti, a szerelem teszi aggodalmassá.
Jaq mindenképpen, akár a lelke feláldozása révén is látni akarta, mi történik Ey'Lindivel. Zhord természetesen nem hagyta egyedül, de ő inkább a technikai berendezések iránt érdeklődött. Le sem vette tekintetét a gépekről, és még véletlenül sem pillantott volna a páciensre.
Egy taláros, tetovált radiográfadeptus ült az egyik vizsgálógép tetején, elméjét hozzáhuzalozták a berendezés központi egységéhez. A műtőasztalon fekvő meztelen Ey'Lindi teste fölött fémcsőrű szondák mozogtak. A lencseszemek felderítették és hologrammá változtatva kivetítették idegrendszerének, csontvázának térképét. A megjelenített képen fluoreszkáló ragyogással jelentek meg az implantjai.
Az egyik pókszerű gép belsejében egy agg altatóorvos ücsörgött, aki éppen azt a metakurárumot adagolta be Ey'Lindi testébe, amely érzéketlenné változtatja majd őt, amely eltompítja minden érző idegszálát, és megakadályozza, hogy a fájdalom eljusson az agyához.
A szervokesztyűt viselő kibersebész egyik természetes szemével a hologramokat figyelte, a koponyájába épített nagyítólencsén keresztül pedig Ey'Lindi húsát vizsgálgatta, és közben a mennyezetre erősített géppanelből lelógó lézerszikéket működtette.
A műtőben meggyújtott füstölőrudakból felszálló szürkés, illatos gomolyok lustán kavarogtak a metszően éles fényben; időnként elhomályosították az Ey'Lindi testének egy-egy pontjáról készített holokép valamelyik részletét.
Az egyik organikus sebész nekilátott, hogy elsorolja egy végtelennek tetsző litánia szavait.
Az asztal mellett egy kiborgizált asszisztens sürgölődött. Valamikor ember volt, de ebből a formájából csupán a réz csigaházra emlékeztető, gumikerekeken guruló test felső részén lévő izmos nyakat és guvadt szemű fejet őrizte meg. Feladata nem igényelt sem felkészültséget, sem rutint: a csigaházba szerelt, hosszú nyelvre emlékeztető szerkezettel azokat a folyadékokat és szövetdarabokat kellett feltakarítania, amelyeket a sebészek az asztal szélén lévő mélyedésbe ejtettek vagy csorgattak.
A helyiség távolabbi végében, hangszigetelt üvegfalak mögött a citadellában folyó különböző kísérletek alanyai kuporogtak.
A műveleteket vezénylő monstrum az asztal végében állt. Hosszú acélcsápjai egy-egy miniatűr kést tartottak; ezekkel a karmesteri pálcákkal mutogatta a sebészeknek, hogy Ey'Lindi testének mely részén kell végrehajtani a soron következő vágást.
Technikailag nem jelentett gondot azoknak a plasztik húsrétegeknek és műidegeknek az eltávolítása, amelyeket egy évszázaddal korábban vagy még régebben ültettek be Ey'Lindi testébe. Az „okos” pszeudohús – amely egyetlen polimorfin injekció hatására képes volt magára ölteni egy génorzó alakját – azonban saját ideg- és rostszálaival már régen belegyökerezett Ey'Lindi eredeti szervezetébe. Ezeket a részeket kizárólag mikroszkopikus módszerrel lehetett kiemelni. Az extra mirigyek, amelyeket azért operáltak Ey'Lindi mellkasába, hogy szükség esetén felfokozzák vagy éppen lelassítsák a növekedésserkentő hormonok termelődését, szintén komoly kihívást jelentettek.
Ráadásul a műidegek egy-egy kötegét a gerincéhez és végtagjai bizonyos csontjaihoz is hozzárögzítették. A nyelvét is átalakították, hogy minél jobban szimulálni tudja a génorzók spóratovábbító szervét. Orra belső részén is végrehajtottak egy kisebb beavatkozást, metszőfogai gyökere mellé pedig az agyarnövekedést elősegítő plazmát helyeztek. Koponyáját meglékelték, karjaiban és vállaiban új ízületeket hoztak létre...
Ezt most mind vissza kellett csinálni.
A sztáziskádakban megfelelő típusú pszuedohús, szintetikus izomrostok és idegszálak várakoztak arra, hogy a kiemelt részek helyére kerüljenek. A sebészek a mesterséges fogínyről és az elasztikus fogsorról sem feledkeztek meg.
Az operáció tíz szabványórán át tartott. Jaq közben végig imádkozott. Zhord már a legelején belekezdett egy zömik ballada elmondásába, és még akkor sem ért a végére, amikor a sebészek jelezték, hogy részükről vége a munkának.
A következő néhány nap feszült várakozással telt el. Jaq később nem is emlékezett rá, mit csinált azután, hogy megszabadult az illatosított sebészmaszktól. Legfeljebb csak annyit tudott volna felidézni, hogy többször is meglátogatta a tömjéntől szagló kórteremben fekvő bekötözött alakot, aki Ey'Lindi volt.
Azt azonban sohasem fogja elfelejteni, milyen volt, amikor Ey'Lindi magához tért, és először megszólalt.
– Da gceilfi ajhirinne, bjheidir go neosfai breag... – mondta az eldák nyelvén, hogy minél hamarabb hozzászokjon ahhoz a szerephez, amelyet nemsokára el kell játszania.
– Ez meg miről karattyol? – kérdezte Zhord. Amíg Ey'Lindi magatehetetlenül feküdt, a kis fickó minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a beteg minél kényelmesebben érezze magát.
– Azt jelenti – suttogta Ey'Lindi –, hogy ha az igazság rejtve van előlünk, akkor azt kell kimondanunk, amiről tudjuk, hogy hazugság.
– Aha. Hát ez olyan bölcsesség, amit nem lehet vitatni – bólogatott a zömik. Szipákolni kezdett, és közben olyan tekintettel nézett a selyemdrapériákra, mint Jaq, amikor először beléptek a szállásukra.
Jaq megrázta a fejét. Ne aggódj, abból semmi baj sem lehet, ha Ziz meghallja, hogy Ey'Lindi régi elda közmondásokat idézget. Jaq egyébként akkor sem hallgattatta volna el Ey'Lindit, ha valami mást mond – örült, hogy végre megszólalt, hogy beszédre is tudja használni az új nyelvét. Az orgyilkosnak azonban még ilyen állapotban is volt annyi magához való esze, hogy ne fecsegjen ki létfontosságú titkokat.
Különben is mi van akkor, ha Ziz megneszeli, hogy Jaq terveinek valami köze van az eldákhoz? Akár az is eszébe juthat, hogy a renegáttá váló inkvizítor és eretnek szeretője az emberek Birodalmából elmenekülvén éppen az idegenek között akar majd menedéket találni.
– Hamarosan biztonságban leszünk, szerelmem – súgta Ey'Lindi fülébe. – Nem sokára újra gyönyörű leszel!...
– Hát igen – mondta Zhord. – Ha más nincs, hát hazugságokat kell mondani, és...
Jaq egyetlen pillantással belefojtotta a szót.
– Bhi se chomh dorcha gur cheapamair go raibh an oiche taghta – mondta Ey'Lindi. – Ez pedig annyit tesz: „Oly sötét volt, hogy azt hittük, az éj közeleg.”
Igen. A létezés éjszakája, amely oly közel van a halálhoz és az örökkévaló fényhez...
Az örökkévaló fény áldás lehet azokhoz a rémségekhez képest, amelyek a lelkek tengerén leselkednek az utazókra.
A Sanitas balzsam valóban sokat segített, Ey'Lindi gyorsan gyógyult. Bőrén nemsokára már csak csúf térképjelekre emlékeztető sebhelyek mutatták, testének mely részén dolgoztak a sebészek. (Egyébként megpróbálták úgy elvégezni a szükséges bemetszéseket. hogy Ey'Lindi már meglévő tetoválásai eltakarják a hegeket.) Hamarosan annyira megerősödött, hogy néhány izometriás gyakorlatot is el tudott végezni.
Végre megszabadult az idegen bestiától, ami a testében lakozott! Örülnie kellett volna, de furcsa módon mégis bánkódott. Jaq mellébújt, a fejét simogatta, és olyan halk szavakkal vigasztalta, amelyeket még a legérzékenyebb poloska sem tudott tisztán közvetíteni.
Ey'Lindi legnagyobb problémája az volt, hogy nem tudta, miként ölhetné meg Tarik Zizt, hogyan állhatna bosszút azért a förtelmes beavatkozásért, amelyet száz évvel korábban elkövetett rajta. A beültetett implantok miatt több mint egy évszázadon keresztül nem volt képes végrehajtani azokat a transzmutációkat, melyeket normális körülmények között könnyedén meg tudott volna csinálni. Tarik Ziz sok mindentől megfosztotta.
De ugyanez az „ember” most visszaadta neki kaméleonképességeit.
Hogyan ölhetné meg?
Addig semmit sem tehet ellene, míg abban a lopott monstrumban van.
Sem ő, sem Jaq nem árthat egy ilyen félelmetes gyilkológépnek.
– Szerelmem – mormolta Jaq –, van egy bizonyos álom, amit nem válthatunk valóra, de ez semmit sem változtat a lényegen...
Mi lenne akkor, ha megszegné a Ziznek tett esküjét, és a mélyűrön keresztül mégis elküldenék azt a bizonyos telepatikus üzenetet a Callidus Szentélybe? Nem, ez a megoldás nem jó; Ey'Lindi személyes elégtételre vágyik, ráadásul Jaqnak semmi kedve sem volt az esküszegéshez. Ó, ha nem a Császár szent nevére fogadta volna meg a dolgot, akkor...
De ha nem az Istencsászár nevére esküdött volna, akkor mire? Mi más van ebben a megkínzott galaxisban, ami olyan szilárd és szent, mint Ő, a Mindenek Ura? A trónprotézisben létező uralkodónál szentebb isten egyszerűen nem létezhet!
Vagy... mégis? Esetleg az a Numen, amelyről Zhord karattyolt?
Igen, a fénylő ösvény, amely egyszer, egyetlenegyszer már megmutatta Jaq számára a helyes irányt. Mert valóban megpillantotta azt az ösvényt. Járt is rajta, legalábbis egy darabig. Az ösvény azonban eltűnt, semmivé vált, és újra nem maradt más, amibe kapaszkodni lehetett volna, csak az Istencsászár.
Óvakodj a hamis bálványoktól! Óvakodj a csalóka megnyilatkozásoktól!
Ey'Lindi meggyógyult. Az orgyilkos, az inkvizítor és a zömik búcsút mondott a citadellának és Tarik Ziznek. Reményük sem lehetett arra, hogy legyőzik Zizt, aki most már nem egyszerűen omega-danos mester, hanem jóval félelmetesebb ellenfél volt.
Indulásukig ott bujkált bennük a gyanú, hogy Ziz esetleg csak játszik velük, hogy hagyja feltámadni bennük a reményt, melyet egyetlen pillanat alatt sebészi pontossággal kimetsz majd belőlük.
De nem. Tényleg szabadon elmehettek.
A monstrummal való utolsó találkozás során Ziz egy polimorfinnal megtöltött fecskendőt ajándékozott Ey'Lindinek. (A fecskendő elég nagy volt, az energiaököl ujjai között azonban aprócska fénylő plasztikszilánknak tűnt.)
– Nászajándék – magyarázta a szintetizált hang. – Menj a renegát inkvizítoroddal és a törpéddel, és tedd boldoggá szerelmedet az idegenek között. Felmentelek a Callidusnak tett fogadalmaid alól. kedves, kedves kaméleonom!
Felmenti a fogadalmai alól? Tarik Ziz? A hitehagyott, aki megszökött a szentélyből?
Ey'Lindi meghajolt. Nyugodtan és lassan kinyújtotta a kezét, hogy kivegye a fecskendőt a nyitott energiaökölből.
Lehet, hogy az ököl ujjai hirtelen összezárulnak, elkapják a karját, és szétroppantják a csontját?
Ziz acélcsápjai szórakozottan simogatták a kis tőröket; a pengék ezüstös kacagásra emlékeztető hangokat adtak ki magukból.
...az idegenek között...
Tehát Ziz valóban lehallgatta a beszélgetéseiket. Lehet, hogy a monstrum belsejébe zárt testet erotikus, pikáns képzelet gyötörte? Ha igen, akkor Ey'Lindinek sikerült átejtenie a Callidus egykori nagymesterét!
– Légy az inkvizítorod megrontója, halálosztó Ey'Lindim!
Jaq megrontója? Ziz úgy beszélt, mintha azt hinné, ő, Ey'Lindi tehet arról, hogy az inkvizítor renegáttá vált! Nem baj. Ez sem számít. Ziz az áldását adta rájuk, és ami a legfontosabb: eleresztette őket.
Miközben a vonat Lenyűgöző felé tartott, a szelek vadul sikoltoztak, a levegőben kavargó homok pedig mindent eltakart a szemük elől. A vihar félelmetes volt, de a darvashi hurrikán még mindig nem mutatkozott meg. Ilyen időben bizonyára még nem zárják le az űr kikötő dokkjait...
Ey'Lindi a vonat mellékhelyiségében rejtette el a fecskendőt. Lehet, hogy a „nászajándék” tiszta, vegyítetlen polimorfint tartalmaz? Nem volt kedve hozzá, hogy próbát tegyen vele. A Tormentum Malorum fedélzetén, a kabinjában még volt néhány ampullányi polimorfinja. Az legalább valóban az...
Ha a vonat valamelyik utasa egyszer majd megtalálja az eldugott fecskendőt, és a röpke boldogság reményében beadja magának a szert... A normál anatómiájú test a polimorfin hatására elpusztul, de előtte még iszonyatos kínokat okozó mutációkon megy keresztül. Bizonyára Tarik Ziz is tudomást szerez arról, mi történt az ajándékával. Ha pedig ezt meghallja, azonnal rájön majd, hogy Ey'Lindi végig az orránál fogva vezette.
A navigátor és az asztropata még mindig használhatónak tűnt. Annak ellenére, hogy hosszú időre magukra maradtak, nem mérgezték meg annyira egymást misztikus elképzeléseikkel és képességeikkel, hogy ne tudták volna elvégezni a munkájukat.
A Tormentum Malorum elhagyta a bolygót, felemelkedett az orbitális pályára. A gyorsan pörgő Darvash úgy hajította el magától a hajót, ahogy a parittya a követ. A Tormentum egyre jobban eltávolodott az Orvénycsillag vörösen izzó gömbjétől, és egyre mélyebben belemerült a sötétség birodalmába.
Az indulásukat követő negyedik éjszakán, azon az estén, amikor elérték az ugrózóna határát, Ey'Lindi belopakodott Jaq kabinjába. Ugyanúgy, ahogy egyszer már megtette.
Lélegzetelállítóan szép volt.
Irizáló siriai selyemből készült kurtizánkosztümjét viselte. Legalább öt centivel magasabbnak látszott, mint korábban. Végtagjai hosszúak és kecsesek lettek. Aranyszínű szeme keskeny és ívelt volt; arcvonásait is megváltoztatta. Sugárzott róla az érzékiség; egyszerre volt szűzies és romlott – az ilyen „vegyület” mindig megzavarja a férfiak fejét. Mozgása olyan könnyed, olyan légies volt, hogy szinte el sem lehetett hinni, hogy nemrég darabokra szedték, és úgy rakták össze. Fejét büszkén tartotta, arca szögletes volt, füle enyhén hegyes. Egy szorosan tapadó kurtizánparókát öltött magára; homloka szabadon maradt, a feje búbjáról pedig egy hosszú, szénfekete copf ereszkedett le a hátára.
A változásokat hosszú meditáció után akaratereje és egy adagnyi polimorfin segítségével hajtotta végre.
– Elda hölgy! – suttogta Jaq. – Fogva tartónk!
– Jaq – mormolta Ey'Lindi. – Rájöttem, hogy érzelmileg is rá kell hangolódnom a szerepemre, mert csak így tudok olyan kecsesen és gyorsan mozogni, mint egy valódi elda.
– Így nem vagy elég kecses és gyors?
– Először erotikusnak kell lennem, utána át kell lépnem az erotika és az éteriség közötti határt. Megtennéd nekem, lord inkvizítor, hogy felszenteled új testem? Felavatnád ezt az új szerszámot?
– Igen – nyögte Jaq. – Az Ő tiszteletére...
Ey'Lindi az obszidián padlóra csúsztatta a siriai selymet. A halványan pislákoló fényben Jaq felfedezte, hogy bőréről eltűntek a kígyót és a pókot ábrázoló tetoválások. A hegek után sem maradt semmi, legfeljebb egy-egy aprócska, izomnak tűnő dudort lehetett felfedezni a helyükön.
Ey'Lindi meztelen teste Jaqhoz préselődött. A férfi megérezte a rugalmas és formás mell alatt verő szív zakatolását.
– A szívemnek gyorsabban kell vernie – súgta Ey'Lindi a fülébe. – Olyannak kell lennie, mint az eldáké.
A gyönyör pillanataiban ez a ritmus tovább fokozódott.
Elérkezett a sötét reggel. Nemsokára keresztül kellett ugraniuk az elkárhozott lelkek tengerén.
Azul Petrovot ámulatba ejtette Ey'Lindi új formája. A nő ugyanazt a selyemruhát viselte, amit este, vállára ezüstprém stólát terített, de most nem húzott papucsot. A metamorfózison átesett orgyilkos megjelenése és viselkedése olyan tüneményes és szédítő volt, hogy könnyen el lehetett hinni róla, hogy csáberejét felhasználva fogságba ejtett egy zömök inkvizítort, egy korosodó navigátort, egy törpét meg egy csenevész telepatát.
Zhord, amikor meglátta Ey'Lindit, egyetlen szót sem szólt, csak rágcsálni kezdte szőrös öklét.
Petrov lesimította szürke damaszt köntöse elejét, azután megérintette a hegyes álla csúcsán vöröslő rubint.
– Lélekkövet kellene viselned a nyakadban – mondta Ey'Lindinek. – Szívesen adnék egyet, de az én rubinjaim túl kicsik. A kosztümödhöz tartozó ékszerek között sincs megfelelő, legalábbis én nem láttam köztük egyet sem. Egyik sem elég nagy.
Zhord beledugta a kezét egyik erszényébe, és előhúzott egy pöttyös kavicsot.
– Huh! Ez megfelel? A Darvashon szedtem fel, céiba dobóst akartam játszani vele.
Semmi különös, egyszerű kavics. Tessék! – Zhord az orgyilkos felé nyújtotta a követ. – Fúrjak rá egy lyukat? Fűzzek bele valami madzagot? Hol hordják az ilyesmit?
– A mellük fölött, a ruhájuk alatt – válaszolt Petrov. – Azt hiszem.
– Tedd a szíved fölé – javasolta Zhord.
Petrov megvizsgálta a kavicson lévő csillogó pöttyöket.
– Jónak látszik. Ezek a pöttyök... akár a lélekszikrák. Jobb lenne, ha nem lyukasztanánk át a követ, hanem inkább ezüstfoglalatba tennénk.
– Majd összehozok valamit – ajánlotta fel Zhord.
– Választanod kell egy Maszkot – mondta a navigátor Ey'Lindinek. „Maszk” volt a gyűjtőneve azoknak a harcos tradícióknak, amelyek közül az eldák egyet kiválasztottak maguknak.
Ó, hogy örült ez a pókhálószürke, rubinoktól vöröslő fejű fickó, hogy egy elda közelében lehet! Még akkor is, ha tudta, hogy nem valódi.
– Tudom – felelte Ey'Lindi.
– Legyél Zord Bosszúálló. Ezek a leggyakoribbak. Általában nem specializálódnak semmire. Azt hiszem... Utazásaim során elég sok mindent hallottam a fajtájukról.
Ey'Lindi bólintott. Mondott valamit az eldák nyelvén, ami valószínűleg azt jelentette, hogy azért neki is van némi fogalma a dologról.
– Amíg nem lopsz magadnak valahonnan, meg kell lenned a pszicho szenzitív páncél nélkül. A Maszk-harcosok választékosan, egyéni stílusban öltözködnek.
Legalábbis akkor, amikor nem háborúznak. Az eldákat sok mindennek lehet nevezni, csak éppen azt nem lehet rájuk fogni, hogy tizenkettő egy tucat. – Petrov arca elárulta, hogy szerinte Ey'Lindi már így is éppen eléggé különbözik mindenki mástól.
Jaq megköszörülte a torkát. Petrov úgy osztogatta a parancsait, úgy ontotta magából a megjegyzéseket, mintha az egész utazás az ő tervei megvalósulását szolgálná.
– A fegyvertárban van egy surikenpisztoly – mondta Ey'Lindi, megelőzve a navigátort, aki éppen a fegyverekről akart szót ejteni.
– Milyen elda nevet választottál magadnak? – kérdezte Petrov.
Ey'Lindi mosolya halvány, de így is félelmetes volt.
– Eye'ionahd – felelte. – „Csodaharcos.” Vagy: „A meglepetések harcosa.” Ilyesmit jelent.
– Rendben, engem meggyőztél. De vajon sikerül-e átejtened az eldákat?
– Most szórakozol? – szólt rá a navigátorra Ey'Lindi. – Eye'ionahd Callidus lesz.
– Megérkeztünk már az ugrási zónába? – kérdezte Jaq türelmetlenül.
Petrov hideg, zöld szeme a navigációs ikonokra siklott. Megvakarta rubinokkal ékített fülcimpáját, azután bólintott.
– Akkor imádkozzunk – mondta Jaq, majd kis idő múlva hozzátette: – A Sztálindrómhoz!
Csatahajók
Lexandro d'Arquebus, a Császári Öklök kapitánya Kürt Kempka terminátor könyvtáros társaságában a Gót osztályú csatahajó, a Birodalmi Erő egyik megfigyelőteraszán állt.
Tőlük ötvenméternyi távolságban az egyik idősebb hajótiszt hirtelen megtorpant. Nehéz, magas gallérú felöltőjét ezüstszín prémcsík szegélyezte. Csuklója körül és a mellkasán érdemsávok, kitüntetések, a hajó ikonjai és egyéb érmek díszlettek. Az övén energiaszablya függött. Tiszteletteljesen felnézett a két tekintélyes űrgárdistára, de megszólítani nem merte őket.
Lexandro és Kempka gennysárga egyenruhát viselt, amelyen azúrkék sávok mutatták rangjukat. Térdüket vicsorgó, agyaras koponyák díszítették, prémszegélyes, sötétkék köpenyüket pedig napokat formázó jelek és ikonok.
Egy kilométernyire alattuk, a csatahajó csillagfényes fedélzetén szétnyílt az egyik ötfazettás ablakot takaró spaletta. A fedélzet, akár egy széles, gigantikus dárda hegye, négy kilométer mélyen döfődött bele az űrbe. A közepe táján az Öklök csapathordozója szinte beleveszett a hajó Kobra osztályú cirkálóinak tömegébe. A csapathordozó karcsúnak tűnt, de mégis elfértek rajta azok a támadótorpedók, amelyek belsejében félszakasznyi Ököl tudott eljutni a célponthoz.
Az ötfazettás ablak mögött tisztán látszott az a másik csatahajó, amely a Birodalmi Erővel együtt, fénylő plazmacsíkot okádva gyorsított fel. Milyen gyönyörű volt ez a lézerágyúkkal és bombavetőkkel körülvett, karcsú tornyokból álló város! Milyen döbbenetes volt a hasonlóság a hajó hasán végigfutó hiperél és egy fejsze között!
Valamivel távolabb egy ősrégi, vastag páncélzattal burkolt cirkáló haladt.
– Áldott legyen az Ő neve! – jegyezte meg Lex.
Kempka bólintott.
Igen. Dicsőség az Istencsászárnak, és dicsőség a régóta halott hősnek, az áldott emlékű pátriárkának, aki megalapította az Öklök káptalanját!
Lexnek viszketni kezdett a bal ökle. Gyakran előfordult, amikor harcba készülődött. Nem a bőrével volt baj, belül viszketett a keze. A bal keze csontjára egyszer egy lézervésővel ráírta két csatatestvérének nevét, azét a két emberét, akik az egész univerzumban a legközelebb álltak hozzá. Sajnos, csak akkor tudta Üy módon kinyilvánítani irántuk érzett szeretetét, amikor már egyikük sem élt.
Ahhoz, hogy belevéshesse a csontjába a neveket, először savba mártotta a kezét, hogy lemarassa róla a bőrt és a húst. A fájdalom gyógyító, a szike tisztító!
A kolostorerőd kibersebészei szintetikus izomrostokból, fém idegszálakból és pszeudo-húsból felépítették a kezét. Büntetést kapott tettéért (szigorúan megrótták, és bele kellett dugnia a kezét a neuro kesztyűbe, ami olyan érzést keltett benne, mintha az egész testét lángok rágnák), mégis mindenki tisztelte azért, hogy ilyen módon adózott halott testvérei emlékének...
Azóta már évtizedek teltek el. Közben kapitány lett; homlokába már hat szolgálati acélrudat beültettek.
Kempka homlokát tizenkét csík díszítette. Persze a könyvtáros (erős pszi képességekkel rendelkező férfi volt, akit Lex mindig a neki kijáró csodálattal kezelt) inkább katonai látnoknak számított, semmint taktikai parancsnoknak. Lex halványan érezte rajta azoknak a hormonoknak, a „szent fűszer”-nek a szagát, amelynek kiválasztására köznapi ember nem képes.
Lexnek egyre jobban viszkettek a bal kezében azok a bizonyos csontok. A legszívesebben azonnal energiakesztyűbe dugta volna. A legszívesebben felkapott volna egy golyószórót, és tüzet nyitott volna. Az Istencsászár nevében végrehajtott mészárlás felér egy imával...
De még nem érkezett el a tombolás ideje. Egy Ököl először elkészíti terveit, gondolkodik, és csak azután cselekszik.
Lex a Hannibál nevű bolygón, ahol legutoljára enyhíteni tudta bal keze viszketését, csupán hármat veszített el száz embere közül, és csak tíz sebesültje volt. Idegenekkel, elda harcosokkal csaptak össze...
Az Öklök hajója iszonyatosan messze került a kolostorerődtől, amely örökkön-örökké az Ultimum Segmentum űrében sodródik.
Híre jött, hogy a tyranida férgek egy helyütt mélyen behatoltak a Birodalom testébe. Mélyebben, mint korábban bármikor. Lehet, hogy azok a förtelmes lények egy újabb emberlakta bolygó megkaparintására készülnek? Ismét azt tervezik, hogy bio mechanoid zsarnokságuk uralma alatt sínylődő rabszolgákká alakítják az ott élő embereket?
A Hannibál telepes világ volt. Egy hipertéri viharnak köszönhetően már több ezer éve megszakadt vele a kapcsolat. Senki sem tudott róla semmit – egészen addig, míg az egyik űrgárdista-káptalan, a Rettenet Tigriseinek felderítőosztaga rá nem bukkant.
Az osztagot megsemmisítették. A Tigrisek vak asztropatája – noha olyan komoly fizikai sérüléseket szenvedett, hogy nem sokkal élte túl társait – útjára bocsátott egy zavaros üzenetet. Jelentésében karcsú, magas, félelmetes idegenekről adott hírt, akiknek csont fehér és tűzvörös a testük, és valamilyen energiakardhoz hasonló fegyverrel küzdenek. Állítólag olyan gyorsan forgatják ezt a kardot, hogy az űrgárdisták szinte nem is látják a pengéket. Ezek a fegyverek... a leírás alapján minden kétséget kizáróan tyranida csontkardok voltak.
A Rettenet Tigrisei nemrég komoly veszteségeket szenvedtek; egy mutáns hadúr támadt rá rendház-világukra. (Az Öklökkel ellentétben a Tigrisek bázisa egy bolygón volt.) A Tigrisek persze győzelmet arattak, de milyen áron! A káptalanjuk negyede elpusztult a csata során. Majdnem két és fél teljes szakasz! Nem csoda, hogy parancsnokuk vereségként fogta fel a győzelmet, és elrendelte saját kivégzését.
Mivel a Tigrisek elvesztették karmaikat, az Öklöknek kellett csapatot küldeniük a Hannibálra. A század vezetésével Lexet bízták meg, és segítségképpen melléje adtak egy könyvtárost, aki képes visszaverni az idegenek esetleges pszichikai támadásait.
Lex mindig valami melegséget érzett a szíve táján, amikor eszébe jutott az utolsó szárazföldi összecsapás, melynek végén az életben maradt idegen behatolók visszakényszerültek egy szubfény űrhajóra.
Ezek az idegenek a jelek szerint nem tyranidák voltak, nem ahhoz az ocsmány fajhoz tartoztak, amelynek tagjai életben hagyott ellenségeiken undorító és istenkáromló biológiai kísérleteket hajtottak végre. Nem, ezek arrogáns eldák voltak. Ők nem sunyi módon támadtak. Éppen ellenkezőleg: felszólították a Hannibál lakóit, hogy egy szabványéven belül ürítsék ki a bolygót, különben kénytelenek lesznek erőszakhoz folyamodni.
A birodalmi gót egyik barbár nyelvjárását beszélő barna bőrű telepesek elmondták Kürt Kempkának, hogy az idegenek szóvivője ember férgeknek nevezte a Hannibál lakóit, és kijelentette, hogy nincs joguk a bolygón tartózkodni. A szóvivő szerint az emberek paraziták, amelyek a Hannibál testén élősködnek, eltékozolják erejét és kincseit. Az eldák, mondta a követ, nem tűrik tovább, hogy ez a hitvány népség továbbra is itt maradjon, ezen a bolygón, amelyet ők egy távoli cél elérése érdekében egykor átalakítottak.
Az eldák arroganciájukat irracionalitással is tetézték. Hogyan lehetne a Hannibál több millió lakóját egyetlen év alatt evakuálni? Ezeknek az embereknek eónok óta ez a bolygó az otthona. Még hajóik sincsenek. Tulajdonképpen semmijük sincs...
A Hannibál dzsungeleiben honos volt egy páncélbőrű, tíz méternél is magasabbra növő, oszloplábú mamutfaj. Az emberek ezeknek a hátán ülve vonultak az elda harcosok ellen. A bestiák az Adeptus Mechanicus által épített Titánok természetes eredetű változatai voltak. Sajnos, nem rendelkeztek olyan plazmaágyúkkal, makro ágyúkkal vagy fémötvözetből készült védőburokkal, mint a valódi Titánok, és a hátukon ülő embereknek is legfeljebb számszeríjaik meg muskétáik voltak.
Az idegen harcosok, valamennyien nők voltak, nagyon gyorsan mozogtak. Lézerpisztolyaikkal pillanatok alatt megvakították a mamutokat, energiakardjaikkal pedig átvágták az állatok vaskos lábát. Arcukat sikoltó pofát formázó maszk takarta. A maszkokból olyan éles, elmekarcoló sikolyok érkeztek, hogy a barna bőrű telepesek megzavarodtak, a mamutok pedig megvadultak, ahányszor csak meghallották.
A láng sárga hajú sátánasszonyok sikoltozva, fegyvereiket nem kímélve nyomultak előre, és könnyedén leküzdöttek minden ellenállást.
Azután, mintha egy elrebegett imára érkező válasz volna, olyan dolog történt, amiről a Hannibál lakóinak többsége még csak álmodni sem mert. A semmi mélyéből előbukkant a Rettenet Tigriseinek egyik hajója, amely energiapáncélba bújtatott lovagokat hozott.
A Tigrisek nem voltak elegen...
Az idegen boszorkák serege kisebb veszteségek árán megsemmisítette alakulataikat. Ezután az eldák nekiláttak, hogy módszeresen kiirtsák a bolygón lakó embereket. A Tigrisek felbukkanása valószínűleg felingerelte őket; a harcok után úgy gondolták, felesleges megvárni az evakuálásra nagylelkűen felajánlott év végét.
Milliók kiirtása hosszú ideig tart. A telepesek már mentek, menekültek volna, csakhogy ahhoz, hogy az űr mélyén keressenek menedéket, előbb meg kellett volna tanítaniuk a mamutjaiknak egy-két dolgot. Például azt, hogyan repüljenek, és hogyan lélegezzenek a csillagközi tér vákuumában...
Már javában folyt a fajirtás, amikor a Császári Öklök megérkeztek. Száz űrgárdista – hatalmas erő. Az Öklök, miután hosszasan imádkoztak pátriárkájukhoz, elindultak rendteremtő útjukra. Veszteségeik nem voltak jelentősek.
A sátánasszonyok a jelek szerint elvesztették maradék józan eszüket. Olyan eszelősen, olyan elszántan harcoltak, mintha megőrültek volna a tömegmészárlástól, amit végrehajtottak. Olyanok voltak, akár a vérszagtól megvadult rókák a csirkeólban.
Az utolsó akció előtt Lex, Kempka és a tíz űrgárdista szakasz harcképes, energiapáncélba bújt harcosai átcsörtettek a dzsungel egyik felperzselt részén. A földön, ameddig a szem ellátott, titáni mamuttetemek rothadtak.
Lehet, hogy az állatok megriadtak a rájuk zúduló lézersugaraktól? Talán menekülni kezdtek, és kínjukban, a vak pánikban ők döntötték ki ezeket a fákat?
A kidöntött fák, a kőhalmok mögül, a vízmosásokból a maszkos sátánasszonyok kisebb osztagai ugrottak elő, és támadtak rá a századra. Támadtak és visítottak. Egy telepes agya talán nem bírta volna elviselni ezt a hangot, ezt az iszonyatos süvítést, ám az űrgárdisták sisakját pszicurium pajzzsal is ellátták. A szonikus fegyver rájuk csak annyi hatást gyakorolt, hogy hányingerük támadt, és időnként összezavarodtak, de egyszer sem vesztették el az uralmat elméjük és testük fölött.
Lusta kék köd lebegett végig a dzsungelen. Mintha füstkígyók araszoltak volna a fák között; mintha a döglött agyarasok testéből felszálló bomlásgáz próbált volna utat találni magának.
Ó, milyen fürgén, milyen könnyedén mozogtak azok az idegen szukák! Lézersugarakat lőttek az űrgárdistákra. Úgy tértek ki a rájuk zúdított rakétaeső elől, mintha előre tudnák, hogy az ellenség mit fog célba venni. Energiakardjukat lóbálva, falkában rontottak rá egy-egy űrgárdistára. A testüket takaró páncél színe olyan volt, akár az alvadó véré, némelyikük csontárnyalatú sisakot viselt, némelyikük vöröset. A sisakdísze mindegyiknek lángvörös volt.
Ó, milyen iszonyatos, vegytiszta düh áradt belőlük! Ó, milyen hihetetlenül ügyes halálosztók voltak mindannyian! Ha valamennyien egyszerre támadtak volna, talán sikerül kárt tenniük az Öklökben. Ám nem ezt tették – a tomboló, őrjöngve küzdő idegen boszorkák magukat akarták próbára tenni, amikor kis csoportokra bomolva hajtották végre a támadást. Nem gondolkoztak, nem készítettek terveket – úgy viselkedtek, mintha egy fatális bábjáték zsinóron rángatott szereplői lennének. Ők adták elő a történetet, ők voltak a bábok, és a dühük, a vérszomjuk irányította tetteiket.
Két harcos elda szuka az egyik bomlásnak indult mamut tetem halom mögül rontott elő. Egyenesen Lex felé tartottak. Sikoltozásuk émelyítő, hevességük meghökkentő volt.
Lex rájuk lőtt, ám a robbanógolyók célt tévesztettek. Az idegenek olyan szellemszerű hajlékonysággal, olyan szemkápráztató ügyességgel mozogtak, mintha alterálták volna a teret, hogy végrehajthassák akrobatikus mutatványaikat. Energiakardjuk jobbra suhintott, balra lendült; a pengék éppen csak megérintették a Lex által kilőtt golyókat, de ennyi is éppen elég volt ahhoz, hogy a lövedékek irányt változtassanak. A Lex bal vállát védő páncélblokkra koordinált lézersugarak zuhogtak. A megduplázott energiapászmák utat perzseltek maguknak az űrgárdista teste felé. Lex egy röpke pillanatra megízlelte a fájdalmat. Sebe nem volt jelentős; egy ilyen emlék begyűjtése minden csatához hozzátartozik.
Az egyik sátánszuka egészen közel került hozzá. Csupán egyetlen pillanatra lassított le – az űrgárdista páncélját díszítő ikonok látványa zavarta meg –, mielőtt kiszemelt áldozatához oldalazott. Energiakardja a magasba emelkedett, a penge éhesen zümmögött, mintha repesve várná, hogy beleharapjon Lex páncéljába.
A lövedékek, amelyeket Lex fegyvere böfögött elő, szétszaggatták a szuka hasi páncélját, majd az idegen testbe fúródva egymás után felrobbantak. A kard ennek ellenére lecsapott; az energiapenge Lex mellvértjét találta el, és vakító szikraeső, audio szenzort szaggató recsegés kíséretében belemélyedt az űrgárdista mellkasán díszelgő kiterjesztett szárnyú sasba.
A robbanógolyók által kizsigerelt elda amazon képtelen volt elég erőt összegyűjteni ahhoz, hogy a pengét mélyebbre nyomja. Haldoklott, és ahogy belőle az élet, úgy szivárgott ki kardjából az energiatöltet.
Lex az ijesztő maszkra pillantott. Az undorító, mégis érzéki ajkak úgy nyíltak szét mintha csókot akarnának nyomni a terminátor sisak csőrös arclemezére – vagy mint ha az agónia közben le akarnák harapni a vadállati pofára emlékeztető vizort.
Miféle eltorzult arc rángatózhat a maszk mögött? Ó, Lex jól ismerte az ilyen ábrázatokat. Energiakesztyűs emberei a korábban elpusztított szukákról letépték az álcát...
Női arc. Döbbenetesen szép vonások. Idegen. Nem emberi ábrázat.
Lex már régóta nem gondolt saját faja nőnemű egyedeire. Az embernők idegenné váltak számára. Természetesen azután is látott nőket, hogy belépett a kolostorerődbe. Látta őket, találkozott velük, megölte őket. Eggyel sem akadt más dolga. A nemzedékek óta a kolostorerődben élő kiszolgáló személyzethez nők is tartoztak – ennek így kellett lennie, hiszen a szolgákat muszáj volt valahogy újratermelni. Ám egy Ököl nem alacsonyodhat le odáig, hogy észreveszi azt a népséget.
A maszkok alól csinos és halálos arcok, keskeny, ívelt szemek bukkantak elő. Csupa nem e világi szépség.
A sátánszuka elejtette az energiakardot, és holtan a földre roskadt. Lex körül akart nézni, amikor...
Egy másik boszorka!
Nem maradt ideje rá, hogy lőjön, de nem is kellett megtennie. A körülötte álló lovagok robbanógolyói cafatokra szaggatták a második elda amazont.
Az eldák támadásai egyre vadabbak, egyre elszántabbak és egyre látványosabbak lettek. Úgy rohamoztak, úgy viselkedtek, mintha öngyilkosok akarnának lenni. A halálba rohantak, és mit sem törődve azzal. Nem volt ezen mit megérteni, megmagyarázni: ők idegenek, másképpen gondolkoznak, mint az emberek. Nem lehet úgy tekinteni rájuk, mint érző, gondolkodó lényekre. Főleg akkor nem, amikor harcolni kell ellenük. Ilyenkor csupán maszkok, felfegyverzett, mozgó, halált osztani kívánó páncélok. Nem szabad arra gondolni, hogy megölésükkel milyen szépséget pusztítunk el...
Lex százada átverekedte magát a dzsungelen, visszaszorította az öngyilkos eldákat, és kiért egy kopár gránitfennsíkra. A dzsungel szélétől nem messze egy kecses, karcsú szubfényhajó magasodott. Színjátszó szárnyai akár az egzotikus halak uszonyai. Előtte védelmi alakzatba rendezett őrök, fekete páncélt viselő harcosok álltak. Az életben maradt szukák a hajó irányába menekültek.
Lex rádión utasította embereit, hogy húzódjanak vissza a dzsungelbe, majd egy telepatikus paranccsal teleszkóp üzemmódra állította optikai szenzorát.
Az agya vizuális központjába érkező információ egyértelmű volt. A fekete őrök rakétavetőkkel rendelkeztek. A szén sötét páncélok mell- és hátvértje apró, domború, egymásba kapcsolódó fémkoponyákból készült. Nehéznek látszottak, közel sem lehettek olyan hajlékonyak, mint a sátánszukák védőöltözékei. A comb- és lábszárlemezek különösen ormótlannak tűntek – szükség is volt arra, hogy súlyosak legyenek, mert éppen ezek akadályozták meg, hogy viselőjük hanyatt dőljön, amikor a rakétavetője visszarúg. A sisakokon lévő, szélkakasra emlékeztető szerkezetek valószínűleg célkeresők, a karokat alátámasztó agancsszerű fémdarabok pedig minden bizonnyal a minirakétasilók tartórúdjai voltak.
A sátánszukák a hajó és a kordon irányába özönlöttek. Tisztán látszott, hogy még jó harminc másodpercig a rakétavetők lővonalában lesznek. Az űrgárdistáknak ennyi idő is éppen elég lett volna arra, hogy a szénszínű őrség közelébe jussanak, de számítani kellett rá, hogy a fekete harcosok nem törődnek a maszkos szukákkal, és tüzet nyitnak.
Támadni vagy nem támadni? Lex csupán néhány másodpercet áldozhatott arra, hogy eldöntse a kérdést. Bízott abban, hogy ösztönei ezúttal sem hagyják cserben, hogy megérzései helyesnek bizonyulnak; remélte, hogy nem a biztos halálba vezényli embereit.
– Gránátvetőre átváltani! Támadás!
Lex megpöccintette fegyverén a parányi tűzváltó kapcsolót. A mozdulat gyors volt, és begyakorlott – a vérbeli Öklök úgy egybeforrtak páncéljukkal, hogy még az ormótlannak tűnő kesztyűben is képesek lettek volna szobrot faragni elesett társaik ujjcsontjaiból. A tíz űrgárdistaszakasz kirontott a fák közül. A rostszálak, amelyek lábukat összekötötték a páncéllal, félelmetesen felfokozták izmaik erejét. A tűzváltás végrehajtása után fegyvereikből robbanógolyók helyett gránátokat lehetett kiröpíteni. Még egyikük sem lőtt: aki távolról figyelte rohamukat, azt hihette, nem akarják elpusztítani az eldákat, csupán fogságba szeretnék ejteni őket.
Ahogy kijutott a fák közül, Lex néhány másodperc alatt megtette a dzsungel és a hajó közötti út felét.
– Tűz!
Az Öklök egy emberként megálltak.
A fekete harcosok, akik eddig zavarodottan figyelték a támadókat, készenlétbe helyezték rakétavetőiket.
A kevés híján száz repeszgránát ordítva száguldott a menekülő boszorkák és a szénszínű kordon felé.
Lex, miközben visszaállította fegyverét gyorstüzelésre, elmormolt egy imát.
Robbanások. Detonációk.
A becsapódó gránátok szétrobbantak, a repeszek, amelyeket eddig a gyomrukban tartottak, millió irányba röppentek. A csont fehér és az ébenfekete páncélokra kemény szemű fémeső zuhogott. Még a masszívabb fekete páncélt viselő eldák testét sem borította be teljesen a vértezet, a repeszek pedig, mintha szemük lenne, megtalálták sebezhető pontjaikat. Húsba mélyedtek, csontokat ropogtattak. A boszorkák és a fekete harcosok megtántorodtak, haldokolva a földre zuhantak. Az egyik őr kilőtt egy rakétát, de nem az űrgárdistákra, csak úgy céltalanul, az ég felé küldte. A töltet a csatatértől messze, biztonságos távolságban hullott vissza.
Az űrgárdisták fegyverei megállás nélkül köpködték magukból a robbanógolyókat. Azután... csend támadt. Már nem volt szükség a halálosztásra.
A haluszonyos hajó fúvókáiból szuperforró gáz tört elő, ropogósra sütve a halottakat és a haldoklókat. Az Öklök páncéljában azonban ez sem tudott kárt tenni. Az elda hajó belsejében maradtak – talán a legénység néhány tagja – úgy gondolták, ideje odébbállni a vereség színteréről.
Lex az egyik földre hullott rakétavető felé ugrott. Felkapta, energiakesztyűs kezével jól megszorította, és előrébb futott, hogy még véletlenül se találja el valamelyik Öklöt. Hála az elda mesterek precizitásának és előrelátásának, a fegyverben a halálos repeszzivatar sem bírt túl nagy kárt tenni.
Lex és az őrmesterei visszahúzódtak a hajótól, és jó ötszáz méternyi távolságban elhelyezkedtek. Az egyik őrmester átadta a kezében lévő zsákmányolt rakétavetőt Kempka könyvtárosnak.
– A többiek menjenek vissza a fák közé! – adta ki a parancsot Lex.
Az Öklök visszavonultak.
Kempka megvizsgálta a hatalmas, csillogó, idegen rúnákkal díszített és erősített fegyvert. Mivel már nem kötötték össze kezelőjével a vezérlőhuzalok, a rendszer parancsra várt. Kempka figyelmesen végignézte a kijelzőjén villogó bonyolult és érthetetlen ikonokat.
Minden fegyverben volt valami morfológiai logika – éppen úgy, ahogy az élőerőknek anatómiájában is benne van az evolúció által kialakított struktúra. (Kivéve persze a Káosz lényeit. Az ő testükben hiába keresnénk az ok-okozati összefüggések nyomait.) Kempka kesztyűs ujjával megbökte az egyik ékkőként ragyogó gombot, mire a szerkezet oldalán felvillant egy kijelző...
Ahogy a haluszonyos hajó az egyre vastagodó hő farkára támaszkodva felszállni készült, Kempka, Lex, és Kurtz őrmester felemelte a három rakétavetőt. A hajó alja már ötvenméternyire eltávolodott a talajtól.
Százméternyire...
Felgyorsított.
A három űrgárdista hagyni akarta, hogy szálljon még feljebb, távolodjon el még jobban, mert így, miután szétrobban, roncsai az Öklöktől jó messze fognak aláhullani.
Honnan érkezhetett ez a hajó? Egy szubfény bárka! Kempka könyvtáros eltűnődött. Lehet, hogy az egyik megfelelő méretű hiper alagúton keresztül jutott át ebbe a naprendszerbe? Talán a harcosok véletlenszerűen, találomra választották ki a világokat, amelyeken leszálltak. Felderítők lennének? Vagy lehet, hogy valamilyen ősi térképen feltüntetett útvonalon járnak?
A három férfi megvetette a lábát, megfeszítette felsőtestét, és várt.
Egyszerre lőtték ki rakétájukat.
A fegyver akkorát rúgott, hogy Lex hátratántorodott. Egy pillanattal később pici meteor csapódott az uszonyos hajó oldalába.
A második robbanást szinte azonnal követte a harmadik. Mintha az ég is lángra gyúlt volna...
A szétrobbanó hajóból kiinduló lökéshullám ledöntötte a lábáról az őrmestert és a könyvtárost. Kis híján Lex is hanyatt vágódott. Teste ezer ponton sajgott; ilyen támadástól még a csatapáncél sem védhette meg.
A fák meghajtották fejüket. Az égből olvadt fém csöppek hullottak. A roncs legnagyobb egyben maradt része jó egy kilométer távolságban csapódott be.
A gránitfennsík beleremegett az irdatlan erejű ütésbe. Azután...
Nyugalom. Béke. Csend.
Az eldák támadása megváltoztatta a Hannibál lakóinak életét.
Az izoláció oly hosszúra nyúlt periódusa után világuk ismét az emberiség Birodalmának része lett. Mindenki tudta, hamarosan megérkeznek hozzájuk a prédikátorok, azután pedig a békebírák. A bolygón élő psziket megsemmisítik, vagy arra kényszerítik, hogy a Császárt szolgálják. Az Istencsászár imádatának kultusza itt is gyökeret ver majd. A dzsungelek és a mamutok ezután céllal fognak létezni, és nem csupán azért, mert létrejöttek.
Jó munka volt.
Lex ujjaiban egyre kibírhatatlanabbul viszkettek a csontok. Ezen a kellemetlen érzésen csak egy újabb hithű feladat elvégzése enyhíthetne...
A taláros inkvizítor csatlakozott Lexhez és a könyvtároshoz, akik az ötfazettás ablak mögött fenyegetően vonuló csatahajókat figyelték.
Az inkvizítor sebhelyes arcbőrébe zafírokat ültettek. Egyik orrlyukába egy csövön keresztül folyamatosan illatos szent füstöt pumpáltatott. Az egyik szeme helyén csillogó optikai lencséről Lexnek az az űrgárdista, Huzzi Rork őrmester jutott eszébe, aki valamikor a távoli múltban a Necromundán rábírta őt, hogy szegődjön el a Császár szolgálatába.
Az Öklök kapitánya udvariasan szemügyre vette Baal Firenzét. Az inkvizítor természetes szeme könyörtelen, kemény pillantással nézett vissza rá. Semmi különös sem volt ebben a keménységben. Egy olyan ember, aki kénytelen mindig megőrizni tisztánlátását, akinek az a feladata, hogy meglelje a gonoszt, és könyörtelenül elbánjon vele, nem is nézhet másként. Hozzá képest még egy véres harcokban, kegyetlen mészárlásokban megedződött űrgárdista is szelíd tekintetű, ártatlan kölyöknek tűnhetett. Persze az űrgárdistáknak – és kiváltképpen a Császári Öklöknek – éppen az volt a legfőbb feladatuk, hogy megőrizzék szívük gyermeki tisztaságát, hiszen csakis így maradhatott töretlen a Császár iránti imádatuk. Az ő dolguk a harc volt, az pedig mindig tiszta, hiszen az ember tudja, ki az ellenség, és ki a barát. Ezzel szemben az inkvizítoroknak szembe kellett nézniük a gonosz minden elképzelhető megnyilvánulási formájával, és fel kellett készülniük arra, hogy miközben purgáló munkájukat végzik, esetleg hátulról éri őket támadás.
Vajon mire gondolhat a virtuherbát szívó Baal Firenze inkvizítor, miközben Lexandro d'Arquebus kapitányt nézi? Mit árulhat el neki a kapitány külseje, a megjelenése?
Lex olívbarna arcán sebhelyek fehérlettek és vöröslöttek. Egyik orcáján ott díszlett az Öklök tetovált jele (egy csontököl összeroppantja a markába került holdat): a jobb orrcimpájába rubingyűrűt rakatott. Szeme sötét és szigorú pillantású, foga gyöngyszerű volt, kefefrizurájában már őszültek a szálak. Aztán persze ott voltak a homlokán azok a csillogó sávok... Feltuningolt izomzatának és segédanyagokkal megerősített csontjainak köszönhetően teste kétszer akkora volt, mint az inkvizítoré. A hatalmas testtömeg azonban mégsem tette esetlenné; Lex olyan kecsesen, olyan délcegen állt ott, akár a régi mesék lovagjai.
Amikor megszólalt, Firenze zihálva ejtette ki a szavakat.
– Kapitány, a te első neved, jobban mondva a „lexandro” szó azt jelenti, hogy a „törvény embere”. A második nevedről, a d'Arquebusról, egy ősi lőfegyverre lehet asszociálni. Te pedig személy szerint a Császár akaratát hajtod végre a saját fegyvereddel.
Milyen igaz! Firenze folytatta.
– Rá fogjuk kényszeríteni akaratunkat azokra az istenkáromló idegen lényekre, akik egy hajdan emberek lakta világ orbitális pályáján létrehoztak egy telepet. Ki fogjuk préselni belőlük a titkaikat. Keményen kell fellépnünk ellenük, hogy eszükbe se jusson eltitkolni előlünk valamit. Kegyetlennek kell lennünk, hogy megkapjuk tőlük azt, amit akarunk... A legtöbb élőlény számára az a legrettenetesebb dolog, ha a szeme láttára elpusztulnak az utódai.
A két űrgárdista futó pillantást váltott. Firenze élénken tovább beszélt.
– A kérdéses idegen létesítményen hamarosan megrendeznek egy förtelmes fesztivált. Az ilyen eseményeken gyakran gyermekek is részt vesznek. Ne habozzatok, ha meg kell ölnötök ennek a haldokló fajnak, az eldák fajának porontyait!
Nem kegyelmezhetünk nekik. Bármi áron el kell foglalnunk azt az építményt, és fogságba kell ejtenünk az eldákat. Fogságba, hogy azután alávethessük őket az inkvizíció eszközeivel végrehajtott vallatásnak. Remélhetőleg gyermekeik halálának látványa kellőképpen megpuhítja őket, és minden kérdésünkre válaszolni fognak.
De akár így lesz, akár nem, a kihallgatás végén megkapják majd, ami nekik jár!
A Császár akaratát képviselem, és ti vagytok az Ököl, amely végrehajtja ezt az akaratot.
Firenze szortyogva beszívott egy adagnyi virtuherba füstöt.
Kempka könyvtáros mozdulatlanná dermedt, Lex pedig úgy érezte, mintha valami ficánkolni kezdene a gyomrában. Miért beszél ez az inkvizítor úgy az idegen kölykök megsemmisítéséről, mintha ez a tett a Császár iránti hűségük és elkötelezettségük minden kétséget kizáró bizonyítéka lenne? Miért beszél úgy a pusztításról mintha a bűz, amely majd a lemészárolt porontyok testéből árad, olyan finom lenne, mint a virtuherba füstje, amit egyfolytában szipákol? A gyermek olyan, akár egy apró szobor, melyet a szülők élő szövetekből és csontokból faragnak ki a saját ízlésüknek megfelelő formájúra. A gyermek olyan, akár egy kicsiny, aprólékosan kidolgozott embléma, amely a szülőket jelképezi, a szülőkre utal. A gyermek egy megelevenedett rúna. Lex egyszer részt vett az egyik rebellis kormányzó családjának megsemmisítésében. Ad ultimumfoetum – csírájában kiirtani. Akkor elkerülhetetlen, sőt létfontosságú volt a könyörtelen mészárlás. Arra a problémára nem kínálkozott más megoldás. De vajon itt mi teszi szükségessé a gyermekek elpusztítását? Miért éppen ez olyan fontos, amikor számtalan más kérdésre kellene megtalálniuk a választ? Talán az inkvizítor egyszerűen demoralizálni akarja az ellenséget? Ó, miért kell ilyen csúfságokra vesztegetni az űrgárdisták drága idejét?
Az űrgárdista a becsület bajnoka. Az űrgárdista a Császár kardjának pengéje. Hol a hősiesség, a becsület, az isteni felsőbbrendűség néhány védtelen gyerkőc lemészárlásában? Egy ember számára ha emberfelettivé alakított űrgárdistaként élheti az életét az a legnagyobb megtiszteltetés, hogy leverheti a lázadókat, halálba űzheti az idegeneket. És hogy szenvedhet, miközben végrehajtja mindezt.
Ó, a fájdalom! Ó, a gyönyör, amit a kín okoz! Ez az az ígéret, amely miatt az Öklök soha semmitől sem rettennek vissza. És éppen a fájdalom utáni vágyakozás az egyetlen gyenge pontjuk, a szégyenfoltjuk.
Mert a fájdalom élvezhető, elviselése hőstett. Hős, aki eltűri, de... Minek lehet nevezni azt, aki mások agóniáját élvezi? Lehet, hogy Firenzének meg ez a szégyenfoltja?
Lex tudta, bárhogy is van, ha nem akar eretnekké válni, engedelmeskednie kell az inkvizítornak, de mégis... Az Öklök titkolt mazochista hajlamaival egyszerűen nem fér össze, hogy egy szadista irányítsa őket. Vagy lehet, hogy csupán arról van szó, hogy Firenze hatékony akar lenni?
Az inkvizítor a parancs kiadása után az eldák által használt hiper alagutakról és más, hasonló dolgokról kezdett beszélni. Néhány szóval, éppen csak érintőlegesen arra is utalt, hogy a bátor űrgárdisták valószínűleg fognak találkozni néhány elfajzott, hitellenes förmedvénnyel. Arra biztatta Lexet, készüljön fel a meglepetésekre, és az embereit is készítse fel, ha az akció végén is éppoly romlatlanok akarnak maradni, mint amilyenek most.
A könyvtáros ismét mozdulatlanná vált. Lex a legszívesebben elmondta volna: már találkozott olyan „förmedvényekkel”, amelyekre Firenze utalt, és az ellenük vívott sikeres csata után engedélyt kapott rá, hogy megőrizhesse velük kapcsolatos emlékeit.
Nem purgálták ki az agyából azokat az emlékeket, amelyek egy bizonyos Lord Sagromosóhoz fűződtek, és ahhoz, hogy a Tzeentch néven ismert káoszisten hogyan fertőzte meg ennek az embernek a lelkét...
A legszívesebben Firenze képébe vágta volna, hogy nagyon is jól ismeri azokat a bizonyos „förmedvényeket”, ám annyira megundorodott az inkvizítortól, hogy inkább hallgatott.
Lehet, hogy Firenze valamilyen démoni csürhe ellen vezeti az Öklöket?
Az inkvizítor nem beszélt nyíltan, csak célozgatott. Talán így akarta próbára tenni Lex hitét és megbízhatóságát. Talán így akarta kideríteni, hogy az űrgárdista kapitány tudja-e tartani a száját. Mert minden titok, ami ezekkel a „förmedvényekkel” kapcsolatos.
Firenze komoran, de elégedetten végiggondolta a helyzetet. A rendelkezésére áll egy századnyi harcedzett veterán, egy olyan űrgárdistacsapat, amely nemrég sikerrel küzdött az egyik elda horda ellen. A századhoz tartozik egy erős pszi képességekkel rendelkező könyvtáros... Ez jó. Nagyon jó, mert arra is számítani kell, hogy a csapat Slaanesh valamelyik porontyával is összetalálkozik.
Egy űrgárdista század, amelyhez – legalábbis az Inkvizíció feljegyzéseiben ez állt , ide csupa olyan férfi tartozik, aki különös vonzalmat érez a fájdalom iránt.
Ideális!
– Ti valamennyien értékes emberek vagytok – mondta az inkvizítor d'Arquebus kapitánynak. – Természetesen egész végig mellettetek fogok maradni...
Először a csapatszállítóban, azután a landoló torpedóban? Igen, szinte természetes, hogy Firenze a századdal akar tartani.
– ...mert elképzelhető, hogy nem térünk vissza ide.
Megjegyzéséből arra lehetett következtetni, hogy tapasztalt veterán, és arra is, hogy ez a csatahajó, a Birodalmi Erő, meg a másik két harci katedrális, amely látszólag alig karnyújtásnyi távolságban halad az űrben. feláldozható.
Mindhárom csatahajó leírható a fedélzetükön lévő több tízezer mérnökkel, tiszttel, pilótával, lövésszel és szolgával együtt. Csak arra kellenek, hogy egy színlelt támadással magukra vonják az eldák orbitális pályán keringő építményét védő cirkálók figyelmét, hogy lekössék az idegenek védelmi erőit, míg az Öklök sebészi pontossággal végrehajtják a számukra kijelölt feladatot.
Miután az Öklök elérik azt, amit akarnak, a három csatahajóra már nem lesz szükség az akcióban. Ha egyáltalán épen átvészelik a csapásokat, amelyeket az eldák közben rájuk mérnek.
Amikor az Öklök elvégzettnek tekinthetik a munkát, több tízezer lélekcsöppel gyarapszik majd az elkárhozott lelkek tengere...
Ez volt a válasz arra a kérdésre, hogy a galaxist miért nem repeszt szét a túlnépesedés átka. A háború fáradhatatlanul ritkította a Császár nyáját – és persze az idegenek falkáit is.
Lex nem akart tovább tépelődni, rövid időre ki szerette volna űzni fejéből a kínzó és zavaró kérdéseket. Engedélyezte magának, hogy a faragásra gondoljon, arra a kedvtelésre, amelynek a Császári Öklök századának valamennyi teljes jogú tagja hódolt.
Lex, akár egy talizmánt, mindig magánál tartott egy szilikon karbid energiapengét. A saját csontjait is ezzel faragta meg, és az évek során már számtalan elesett bajtársa csontjából készített vele csatákra emlékeztető szobrokat vagy miniatűr fegyvereket.
A legsikerültebb munkáit odahaza, a kolostorerődben őrizték. Lexen mindig vallásos állítat vett erőt, amikor arra gondolt, milyen döbbenetes ellentét van a gigantikus kolostorerőd és a piciny faragvány, a nehéz rakétavető és az apró faragópenge között.
Nagy volt az ellentét, de a hasonlóság is. Mert a módszer, amellyel az ügyes csontfaragó dolgozott – úgy irányította a pengéjét, hogy mindig éppen csak annyit Rágjon ki az anyagból, amennyi szükséges –, nagyon hasonlított az Öklök tökéletes és sebészi pontossággal végrehajtott akcióira.
A Hannibálon honos mamutok agyarából bármelyik botcsinálta szobrász ki tudott volna faragni valamit, ám a dolog lényege nem ez volt. Lex úgy gondolta, hogy a valódi csontfaragó számára a pici csontok jelentik az igazi kihívást – az űrgárdistái; erejét pedig a bonyolult és nehéz feladatok teszik próbára.
Ahogy a csillagpöttyös űrben lebegő másik két csatahajóra nézett, két, gyémántos bársonylepelre helyezett elefántcsont szobrocskát látott maga előtt. A kép olyan végtelen nyugalmat árasztott magából, hogy úgy érezte, a hajókból béke sugárzik a szíveibe: az egyikből abba, amelyikkel született, a másikból pedig abba, amelyet a Császári Öklöktől kapott.
* * *
Firenze távozott; még beszélni akart a Császári Öklök kapitányával.
– Összezavarodtam – vallotta meg a könyvtáros Lexnek.
Lex bólintott.
– Igen... Talán nem ok nélkül. Ha az inkvizítor ráparancsol fivéreinkre, hogy mészárolják le azokat az idegen kölyköket... Félek, az Öklök nem engedelmeskednek majd neki.
– Dornra mondom, én nem ítélném el őket emiatt! – Kempka keze ökölbe szorult, azután elernyedt. – Lehet, hogy Sir Baal csupán hatékony akar lenni. Gyanítom, rengeteg halandó életet áldoznak majd fel annak érdekében, hogy mi megfelelő helyzetbe kerüljünk.
– A fivéreink életét sohasem áldoznák fel ok nélkül! – mordult fel Lex.
Kempka habozott.
– Az inkvizítor arra célzott, hogy a gonoszság valamilyen megtestesülése vár majd ránk...
– Tudom, mi jár a fejedben, könyvtáros testvérem. Én egyszer már átéltem valami hasonlót. Átéltem és túléltem. Valamennyi fivérünk pajzsot kap majd. Ami pedig azt illeti, hogy az inkvizítor csalinak szán-e minket, vagy sem... Nos, bármit tesz, a legmagasabb helyről szerzett hozzá jóváhagyást.
Kempka összeráncolta a homlokát.
– Ez lehetetlen! A Császár bölcs. Az Ő szeme messzire lát. Lex halkabbra fogta a hangját.
– Lehet, hogy Sir Baal megháborodott. A könyvtáros kinézett a végtelen űrbe.
– Nem hiszem. Az inkvizítorok – mondta – egészen különlegesek. – Hangja meg keményedett. – De Dornra mondom, mi is azok vagyunk!
Illuminát
Zephro Cornellan az arca elé emelt kezének szétterpesztett ujjai között a látnokra meredt.
A Ro-fhessi nevet viselő elda köntöse sokszínűen csillogott. Hosszúkás, lószerű fején magas, maszkos, kristályokkal díszített sisakot viselt, melynek szemnyílásai mélyén mintha ékkövek ragyogtak volna. A derekára akasztott erszény – valószínűleg a rúnaköveit tartotta benne – mellett drágakövekkel kirakott pisztolytáskát viselt, amelyben egy cizellált suriken-pisztoly lapult.
– Újra találkoztunk – mondta Ro-fhessi. – Felébredtem. Sétáltam is.
A látnok egy látomás által vezérelve ment végig a Hiperhálón, az úton, amely a távoli mestervilágtól, az Ulthwétól, és az Iszonyat Szemétől idáig vezetett...
Zephro halkan felnevetett. Gyereknek érezte magát, ahogy szétnyitott ujjai között a látnokot vizslatta.
Ro-fhessi is nevetett. Tökéletesen utánozta Zephro kacagását – mintha azt akarta volna kideríteni, fel lehet-e fedezni a hangban a hisztéria és az őrület jeleit.
Zephro azért nézett keresztül az ujjai között, mert meg akarta vizsgálni a rájuk tapadt pókhálókat. A parányi hiper pókok abból a bordából, abból a lidérccsontból emelkedtek ki, amely oldalról megtámasztotta a hatalmas amfiteátrumot, aminek a tetején Zephro állt.
A puhának tűnő krómoxid zöld mohával borított teraszok alatt ott volt az a látszólag élő, adamantiumnál is keményebb csontváz, amely a hold legbelső magjából sarjadt ki – abból a mestervilágokhoz hasonló, bár azoknál jóval kisebb mesterséges holdból, amely az önmaga által gerjesztett lágy plazmaszellő hátán haladt az űrben. Abból a mesterséges holdból, amely egy bolygó orbitális pályáján keringett.
Annak a bolygónak az orbitális pályáján, amelynek hologramja az amfiteátrum szíve fölött lebegett; a bolygó mellett, amely leginkább egy elfertőződött szemgolyóra emlékeztetett. Cornellan egyszer járt ezen a fantomvilágon. Egyszer ott volt ezen a bolygón, melyet most gyászolt.
A Sztálíndróm...
A vihar kavarta hamufellegek alatt azon a bolygón megperzselt sziklákon és pernye-sivatagokon kívül már semmit sem lehetett találni. Tengerei, óceánjai mérgezett pöcegödrökké változtak. Néhai városai (legalábbis az a néhány, amelyik túlélte a bomlásgáz öngyulladása miatt bekövetkező bolygóméretű tűzvészt) halott, megrepedezett korallszirtekre emlékeztettek. A Sztálindrómon egyetlen mikroba sem maradt életben. Az életfaló vírus az utolsó menetben önmagát is megemésztette...
A hiper pókok pszichikai hálói kellemesen csiklandozták Zephro kezét.
Semmi szükség sem volt arra, hogy Ro-fhessi megvizsgálja a nevetését, azt a kacajt, mellyel a rémületet akarta elkergetni maga mellől. Ha a Káosz valamely teremtménye, amely még nem kövült be az emlékek közé, ott ólálkodott volna Zephro lelkében, sokkal több pici pók kristályosult volna elő a lidérccsontból. Annyi, hogy hálójuk az egész testét belepné. Annyi, hogy mindenütt ott nyüzsögnének, ott mászkálnának rajta, egészen addig, míg keresztülolvadnak a bőrén, megölik a benne lévő gonoszt – és talán őt is.
A pókok úgy döntöttek, először a kezét vizsgálják meg. Talán Ro-fhessi hívta ide Őket? A látnok már nem volt transzban, már megszakította a kapcsolatot mestervilága lidérc-csontjával, amely megsúgta neki a jövendőt. Ro-fhessi már felkelt, sőt sétált is. És pisztolyt kötött a derekára. Egy látnok, egy Ro-fhessi kaliberű látnok csak akkor tesz ilyet, ha valóban válságosra fordul a helyzet, ha a krízis komollyá válik.
Az ocsmány gömb, a Sztálindróm kivetített mása mögött repülő harcosok teste villogott. Vadászó Sólymok! Pehelykönnyű kék páncéljuk szinte beleolvadt a háttérbe, az amfiteátrum fölött domborodó kupola sötétkék falába, amelynek komoran fénylő szubsztanciája egy égbolt képzetét keltette. Egy égboltét, amelyen egy szellem nap kúszott a pályáján, amelyen néhány tűfoknyi csillagpötty szikrázott. A puha, sugárzó fény részben a Sztálindróm napjától, részben pedig a lidérccsont energiájából származott. Az álégbolton egy útszerű képződmény látszott. Messzire nyúlt, es valójában nem is út volt, inkább valami csúcsos, űrbe nyúló toronyra emlékeztetett.
A Sólymok szárnyainak toll lemezei olyan gyorsan vibráltak, hogy szinte légneművé, kék köddé változtak. Tisztán lehetett hallani metszően éles sivításukat. A Sólymok lefelé suhantak, hogy találkozzanak az amfiteátrum aljából felemelkedő jet robogókkal.
A repülő robogókon Zord Bosszúállók ültek. Rugalmas kék páncélt viseltek, sisakjukon sárkányos zászlók lobogtak. A robogók elülső villája fölé suriken katapultokat szereltek.
A Sólymok hosszú lézervetőket ölelgettek; a fegyverek csövére szalaglobogókat kötöttek.
A hajtóművek felüvöltöttek, a repülő robogók meredeken feljebb emelkedtek, hogy elcsípjék a lecsapó Sólymokat. Sólymok és Bosszúállók... ég és föld között a levegőben készültek az összecsapásra, a halálos találkozásra.
A két harcos csapat tagjai légies könnyedséggel tértek ki egymás útjából. A jet robogók feljebb emelkedtek, azután könnyedén megfordultak, hogy lecsapjanak az alájuk került Sólymokra. A Sólymok számíthattak erre, mert miután ők kerültek alulra, oldalra, majd felfelé mozdultak, hogy ismét elkerüljék az összeütközést.
A manőverek folytatódtak. Ó, mennyi vidámság, mennyi könnyedség és erő áradt a harcosok mozdulataiból! Élvezték a tudást, aminek birtokában voltak, és élvezték a harcot is. Szórakozásnak, játéknak tartották.
Zephro az amfiteátrum falának tetejéről jól láthatta a szomszédos égkupola alatti elegáns várost. Ennek szentélyeiben hamarosan egész seregnyi elda fog adoptálódni ahhoz a harcos Maszkhoz, amelyet kiválasztott magának, az exarchák pedig – akik sohasem tudják levetni szertartási páncéljukat, melynek belsejében ott lapulnak az öltözékek előző tulajdonosainak lélekkövei – a Véreskezű Isten oltára előtt végre fogják hajtani a rítusokat.
Ha sikerül... Mert ha most valaki felkapaszkodna valamelyik űrbe nyúló torony tetejére, és belenézne a fürkész lencsékbe, megláthatná azoknak a plazmafáklyáknak a fényét, amelyeket az ugrási zóna felől a Sztálindróm irányába tartó birodalmi csatahajók bocsátanak ki magukból. Még két nap, és a titáni bárkák egészen közel érnek.
– A csata is a szertartás része lesz? – kérdezte Zephro a látnoktól. – Vagy talán nem láttad előre, hogy meg fognak jelenni azok a hajók?
Annak ellenére, hogy birodalmi csatahajók közeledtek a bolygó és az orbitális pályáján keringő telep felé, folytatódtak a Kataklizma Fesztivál előkészületei. A Maszkharcosok nekiláttak, hogy magukra öltsék páncéljukat, és elfoglalják a csatában nekik kijelölt helyet. Buzgott az elszántság; már alig várták, hogy megkezdődjön a vérontás.
Az egyik Harlekin-trupp gimnasztikai gyakorlatokat végzett: magasra ugrottak, hátra szaltókat csináltak, és olyan gyorsan szökdécseltek, hogy még egy elda szeme is alig bírta követni mozdulataikat.
A Harlekinek fénylő kosztümjét színes csíkok, pöttyök vagy rombuszok díszítették. Némelyikük ruhája valóságos szín- és mintaorgia volt. Szinte megszámlálni sem lehetett, hány csatot, övet, sálat, kendőt meg szalagot aggattak magukra. Bámulatosak és rikítóak voltak, pedig még nem is aktiválták a vizuálisdiszrupció effektust, amely lehetővé tette számukra, hogy egész ruhatárnyi illúzió-kosztümből válasszanak maguknak. Valamennyiük valódi arcát olyan mimikri maszk takarta – némelyik gyönyörű, némelyik mókás, némelyik pedig iszonyatos volt –, amit sohasem vetettek le magukról.
A maszkos alakok balettjét a távolból egy arannyal és ezüsttel ékített ruhát viselő magányos alak, egy Varázsló figyelte. Az arcát takaró maszk éhesen, vérszomjasan vigyorgott.
A mutatványosok és a Harlekinek még véletlenül sem néztek a Varázsló irányába. Rápillantani sem mertek, arra pedig, hogy megszólítsák, még álmukban sem gondoltak. (Lidércnyomás volt minden álom, amiben ő felbukkant...) A Varázsló sem beszélt senkihez, legfeljebb akkor szólított meg egy-egy lelket, ha átkot mondott rá.
A Varázsló jelenléte azt jelentette, hogy az elpusztított, elfekélyesedett szemre emlékeztető bolygó környékén nemsokára elszabadul a pokol, hogy megjelennek a démonok, amelyeket a Kacagó Isten nevében ki fognak purgálni. Talán ez a purgálás együtt jár majd azzal, hogy elpusztul az a fanatikus, durva, otromba faj, amelynek egyedei „ember”-nek nevezik magukat. Mert ha a hipertér feszülő méhéből előtörnek a Káosz istenei és teremtményei, az azt jelenti majd, hogy ütött az emberi faj végórája. A dolog éppen itt, a Sztálindróm mellett fog elkezdődni, ama bolygó közelségében, amely annak a pusztulásnak a szimbólumává vált, mely hamarosan átterjed az emberlakta világok millióira. Az emberi fajra a jelek szerint ugyanaz vár, amit eónokkal korábban az eldáknak kellett elszenvedniük.
Akkor, amikor az Iszonyat Szeme rányílt a materiális galaxisra, az eldák tündöklő civilizációja a sötétség mélyére süllyedt. Ha az ostoba emberek is belemerülnek a mindent elnyelő elmetűzbe, a Káosz végtelen óceánja áradni kezd, és hullámai beterítik az egész galaxist. Amikor ez megtörténik, a materiális kozmosz megszűnik létezni, és minden, ami valós, egy örökkévalóságon keresztül a kín és a gyötrelem iszonyatos nedvében fog pácolódni.
Zephro időnként szégyellte az emberi fajtól származó örökségét. Időnként úgy érezte, hiába utánozza sikerrel az elda Harlekineket, kiütközik rajta az, amit faja kéretlenül a nyakába varrt.
Zephro ruháján sárga szegélyű, sötétvörös és zöld szimmetrikus rombuszok virítottak. Nyaka körül kerek habgallér fehérlett – messziről nézve úgy tűnhetett, feje ezen a puha tálcán nyugszik. Arcának felső részét fekete maszk takarta, ennek nyílásaiból villogott elő zöld szeme. Tekintete olyan volt, akár valami éjszakai kísértetállaté. Aranyszegélyes, háromszögletű fekete kalapján egy karmazsinvörös tollforgó büszkélkedett, amely leginkább a Maszk-harcosok sisakdíszére hasonlított. Lehet, hogy Zephro nem volt egyéb, mint egy valódi elda nevetséges mása? Talán az eldák úgy tekintettek rá, mint egy ártalrnatlansága miatt megtűrt állatkára?
Az eldák kudarcot vallottak. Nem tudták megvédeni és fenntartani magukat. Korábbi önhittségük és kielégíthetetlen vágyaik (egyre őrültebb zenét, egyre sűrűbb bort, egyre több élvezetet kívántak) lehetővé tette Slaanesh számára, hogy megjelenjen.
A remény egyetlen sugara azonban még mindig megmaradt, hiszen létezik az emberek baja. Bárcsak le lehetne állítani a hidra-tervezetet! Ha a Császár fiai közül elegendő számút fel lehetne áldozni az Istencsászárnak az Ő pusztulása pillanatában, hogy létrejöhessen a megváltó Numen... akkor a Káosz dühöngő istenei visszavonulásra kényszerülnének.
Ah, azok az ártatlan Sensejek!.. Ó, a lovagok hosszú, a végső pszichikai csatát megelőző őrszolgálatának kényelmes illúziója! A Sensejek halhatatlanok, de hajlamosak megfeledkezni arról, mi közeleg...
Senki sem tehet róla, a szükség diktálja úgy, hogy az illumínátok feláldozzák a fiakat az elmeoltáron, amelyből majd a Numen kisarjad...
A Sólymok és a Bosszúállók fáradhatatlanul röpködtek egymás körül. A Harlekinek szökdécseltek és piruetteztek. Az elegáns nézők elindultak kifelé az amfiteátrumból. Lehet, hogy mire eljön a szertartás ideje, a potenciális közönség valamennyi tagja magára ölti vérszomjas Maszkját és a páncélját?
Lehet, hogy minderre a ceremónia végrehajtása végett van szükség, nem pedig azért, mert fenyegető csatahajók közelednek?
Vajon az egész közönség, mindenki a csata és a szertartás részesévé válik majd? Biztos lesz még annyi idő, hogy legalább a gyerekeket kimenekítsék a hiperháló valamelyik alagútján át. Ha mégsem, akkor talán Slaanesh újra diadalt arat majd a Kacagó Isten fölött...
Lehet, hogy az eldák kockára teszik saját ivadékaik életét, mert egy látnok azt jósolta, ennek így kell történnie, hogy csak így lehet elhárítani a legnagyobb katasztrófát?
– Ezt nem láttad előre? – kérdezte Zephro. Állával az űrtorony felé bökött, de a közelgő csatahajókra gondolt. – Szándékosan építettétek meg ezt a színházat, hogy felcsalogassátok a színpadra a Birodalmat?
– Minden színház – felelte Ro-fhessi – a háború színháza. A háború természete olyan, hogy teátrálisan szeret megnyilvánulni.
Ez igaz. A Harlekinek komédiások, de közben iszonyatos harcosok is. Zephro hosszú ideig élt velük – a pártfogásukba vették –, így alkalma nyílt megfigyelni, mire képesek. Arra viszont számítani lehetett, hogy a Harlekinek nem akaszkodnak össze a birodalmi erőkkel. Megtehették, ez is a kiváltságaik közé tartozott.
Hogyan tudnak majd a Harlekinek harcolni, miközben eljátsszák a nekik szánt szerepet a ceremóniában?
Egy elda számára, miután felöltött egy Maszkot, a háború azonnal látványossággá, szórakozássá változott...
– Sokáig voltam a jövendölés transzában – mondta Ro-fhessi. – Te, Zephro Cornellan, túl sokszor jártál a Tunyaság Zsákutcáinak közelében.
Zephro levette a kalapját, és ironikusan meghajolt.
– Ez igaz, látnok, de azért máshol is megfordultam már!
Az eldák Hiperhálója összekapcsolta a mestervilágokat, a természetes bolygók sokaságát, no meg azokat a természetellenes világokat, amelyeket erős tilalmakkal és pszichikai pecsétekkel zártak el az anyagi univerzum élőlényei elől. Zephro és néhány hozzá hasonlóan privilegizált illuminát megtanulta, hogyan lehet járni és utazni a Hiperháló labirintusában. Szükségük volt erre a tudásra, hiszen meg kellett találniuk a Császár fiait, össze kellett zavarniuk az inkvizítorokat, akik mutánsnak tartották a fiakat, ezért vadásztak rájuk, és fel kellett kutatniuk a fanatikussá vált illuminátokat, akik kiagyalták a hidra-tervet, amelynek végrehajtásával egyetlen masszává kívánták összeolvasztani az emberiség valamennyi egyedének tudatát.
Néhány ritka kivételtől eltekintve a Hiperháló alagútjaiban az idő lelassult, sőt néhol megszűnt létezni. Az utazókkal könnyen megeshetett, hogy a sztázis csapdájában maradnak. A megfelelő Jóslatok birtokában lévő pszik biztonsággal kikerülhették ezeket a zsákutcákat, de ha akarták, belehajthattak valamelyikbe, és megpihenhettek benne, miközben a normál univerzumban évek, évtizedek, sőt évszázadok teltek el. Az Uigebealach, a Hiperháló filozófiájának elmélete szerint léteznek olyan zsákutcák is, amelyekben az idő visszafelé halad. A Nagy Harlekinek, akik a Hiperhálóban vándoroltak, és akik ismerték a Fekete Könyvtár helyét, éppen az ilyen reverziós alagutakat próbálták megtalálni.
Egy ilyen alagúton keresztül el lehetett volna jutni abba az időbe, amikor az eldák birodalma még virágzott. Ha a Harlekinek képesek lettek volna visszamenni a múltba, figyelmeztethették volna őseiket a halálos veszedelemre, és megváltoztathatták volna az események menetét.
Ha a Harlekineknek sikerült volna megtalálniuk akár egyetlenegy ilyen reverziós alagutat, az eldák még mindig (vagyis inkább újra) a galaxis urai lennének, civilizációjuk még mindig létezne, és az emberférgek sohasem keveredtek volna ki a hipertér hurrikánjainak mélyéről.
Mert éppen ez történt. Amikor Slaanesh megjelent ebben a világegyetemben, a viharok lecsillapodtak, és az emberi fajnak lehetősége nyílt a felbukkanásra...
Talán a Kacagó Isten ismerte azoknak az alagutaknak a helyét, ahol visszafelé folyik az idő. (Feltéve, hogy egyáltalán léteznek ilyen járatok...) Talán a Kacagó Isten nem kívánja megmutatni ezeket az utakat a vándorló Harlekineknek: talán éppen elrejti előlük. Mert az is lehetséges, hogy az alagutak felfedezése és használata a Káosz győzelmét jelentené. Tízezer évnyi történelem, tíz évezrednyi valóság válna semmivé. Az események mind fantomokká válnának. Életek milliárdjai változnának élettelen életté. Ó, mennyire örülne Tzeentch, a változások káoszistene egy ilyen felfedezésnek! Ha ez bekövetkezhetne, gyönyörködhetne a pusztulásban, amelyet a múlt alterálása eredményezne a jelenben.
Zephro időnként valóban megfordult a Tunyaság Zsákutcáinak közelében, de sohasem tért ki feladatai elől. Két akció között, hogy megpihenjen, néha tényleg átugrott az időn. Számára ezek az utazások semmiben sem különböztek a hipertérben végrehajtott ugrásoktól, csak éppen a normál térben sokkal több idő telt el, mint amennyi az időalagútban haladó hajó fedélzetén. Ám ezekkel az ugrásokkal semmiféle hatást nem gyakorolt a jelenre.
Arra a jelenre, amelyet egyetlen szóval lehetett jellemezni: krízis.
– Ennek a telepnek a felépítését és ennek a ceremóniának a végrehajtását Eldrad Ulthran rendelte el – mondta Ro-fhessi.
Eldrad, az Ulthwé legtekintélyesebb látnoka...
Ro-fhessi mentora.
Ő volt az, aki több mint egy évszázaddal korábban megmentette Zephrót...
Az Ulthwé legtekintélyesebb látnoka csak akkor jelentette ki, hogy valami megtörténik, ha megálmodta a jövendő rúnáit. Ha egyszer kijelentett valamit, akkor annak meg is kellett történnie. Teljesen mindegy volt, hogy egy birodalmi erődítmény ellen indított öngyilkos rohamról, vagy egy, az eldákat lefitymáló zömik hadúr megtámadásáról, vagy valamelyik káoszvilágra indított expedícióról volt szó – a látnok parancsait akkor is végre kellett hajtani, ha az események a jelenre negatív hatást gyakoroltak, mert ő tudta, hogy a jövendőben mi lesz az eredményük. Elképzelhető volt, hogy a jelen katasztrófájával meg lehet előzni egy jövőbeli még nagyobb borzalmat. Lehetséges volt, hogy egy bizonyos célba csak egyetlen, a jelenben rögösnek bizonyuló úton lehet eljutni. Az eldák még akkor is adtak a szavára, ha jövendölései látszólag értelmetlenek, az általa elrendelt akciók pedig veszélyesek voltak.
Ez volt az oka annak, hogy az emberek sokszor nem értették, mi lehet az eldák tetteinek hátterében. A látszólagos értelmetlenség legmélyén mindig ott lapult az értelem.
Maga Zephro Cornellan is éppen egy ilyen homályos jövendölésnek köszönhette az életét, és azt, hogy illumináttá válhatott...
Mivel az Iszonyat Szeme közelében helyezkedett el, valamennyi mestervilág közül az Ulthwé volt az, amelyet a leginkább fenyegetett a Káosz. Történelme során többször megesett, hogy a Káosz űrgárdistáinak vagy más, a hiperűrből felbukkant lényeknek a falkái rontottak rá. Ezeket a támadásokat csak tragikus veszteségek után lehetett visszaverni. Az Ulthwé ugyan egyre távolabb került az Iszonyat Szegtől, de sebessége jóval a fényé alatt maradt. Sok ezer esztendő kellett még ahhoz, hogy egy megközelítőleg biztonságos zónába érjen.
Elhagyni az Uithwé kupolavárosait, dokkjait és űrtornyait? Hajóra tenni lakóit, sztázisba fektetni mindenkit, és a Hiperháló egyik örvénylő alagútján át átmenekülni valamelyik másik mestervilágra? Vagy úgy irányítani az Ulthwét, hogy behatoljon az egyik járatba, és valahol máshol jelenjen meg a normál térben?
Az eldák nem engedhették meg maguknak, hogy veszni hagyjanak egy mestervilágot, egyik szentélyüket a végtelen éjszakában. Nem engedhették meg, hogy az Uithwé neve is kikerüljön az életben maradt mestervilágokat megemlítő litániából, lekerüljön a listáról, amin ott szerepel a Bieltan és a Saimhann neve, meg az Alaitocé, az Iyandené...
Iyanden? Egykor hatalmas mestervilág volt, mostanra azonban – a tyranidák támadásának köszönhetően – elhagyatott roncshalommá vált. Sárga egyenruhát viselő védői még mindig őrizték lerombolt otthonukat. Iyanden neve még mindig része volt a litániának. Maradjon is mindig így! És maradjon úgy, hogy az Uithwé nevét mindig a túlélők közt említik!
A mestervilág teste, az Uithwé kupolavárosai és tornyai újra és újra megsérültek a Káosz porontyainak támadásai során, ám a lidérccsont lassan, de biztosan mindig regenerálta önmagát. Az Uithwé virtuális élőlény volt. Lidérccsont szerkezete végtelen áramköreinek belsejében ott lakoztak a rég elpusztult eldák, a világ egykori lakóinak lelkei. Az Uithwé evakuálása egyet jelentett volna azzal, hogy a jelenkor élői elhagyják őseiket, megválnak attól az élőlénnyé alakított mesterséges szerkezettől, amelyet otthonuknak vallhatnak.
Az Ulthwéról indultak útnak a Vadászskorpió Maszk-harcosok, innen indult el maga Eldrad Ulthran és a varázsló, Ketshamine, hogy kipurgálja Zephro világát, és ezzel megmentse őt a borzalomtól...
Hogy megmentsék őt a borzalom kvintesszenciájától, a vegytiszta iszonyattól. Hogy kimenekítsék a Horror nevet viselő bolygóról, arról a világról, amelyet megfertőzött az Iszonyat Szeméből előcsorgó káosznyálka; amely ezután már nem az anyagi univerzumhoz tartozott.
Zephro világát egykor „Hurrá”-nak nevezték el első telepesei, akik így akarták kifejezni örömüket, amelyet a termékeny és kellemes bolygó okozott nekik.
Egy kisebb hipervihar több ezer évre elszigetelte a bolygót az univerzum többi részétől. A Hurrát ez idő alatt nem mocskolta be sem a barbarizmus, sem a brutalitás. Éppen ellenkezőleg: a civilizáció olyan művészeti ágakat termelt ki magából, amelyeknek alkotásait még az eldák is elismerték. (Természetesen kivételesnek tartották, hogy az emberek képesek ilyen teljesítményekre.) Talán éppen ez okozta a Hurrá pusztulását. Talán ha vadabb lett volna, ha elkorcsosul, vagy ha lakói puritanizmust erőltetnek magukra, minden másként alakul. Éppen akkor, amikor a hipertéri vihar végre elcsitult, a romlottság és a korrupció olyan alattomosan támadta meg a kulturált Hurrát, ahogy a penész az édes-éretté rothadó gyümölcsöt...
A Káosz pedig ott ólálkodott a közelben...
Zephro még mindig fel tudta idézni, milyen érzés volt, amikor pszi képességeinek bimbói kifakadtak. Bármilyen érzéki fantazmagóriát, bármilyen képet meg tudott jeleníteni; bármilyen gondolatot képes volt kivetíteni magából. Szórakoztatta barátait, később nagy közönség előtt is fellépett. Zajos sikereket aratott. Képes volt rá, hogy képzeletéből előrántson néhány nimfát, hogy a maga fizikai valójában megjelenítsen egy kéjgerjesztő succubust. Meggazdagodott, ünnepelt hírességgé, a társasági élet kedvencévé vált. Része lehetett a valódi, fizikai élvezetek valamennyi elképzelhető változatában. Az orgiákon szerzett élményeit azután ismét csak arra használta, hogy még pompásabb szórakozásban részesítse imádóit.
Azután... a fájdalom, mintha a boldogságfőzethez szükséges fűszer lenne, fokozatosan beszivárgott a képzeletébe.
Először éppen csak egy csipetnyi.
Azután egyre több.
A bolygón divattá vált az erotikus kegyetlenkedés. A Hurrá nevét Horrorra változtatták.
A fantázia-brutalitás egyre elterjedtebb, egyre kedveltebb lett. Zephróból illuzionista kín mester lett. Megidézte a fájdalmat okozó lények minden elképzelhető formáját. Teremtményei eleinte ártatlannak tűntek, hiszen csak azokat kínozták meg, akik önként vállalták a szórakozásnak ezt a formáját.
Az először megidézett lények nem élvezték, hogy fájdalmat okoznak, ám később... A succubusoknak is kéjt okozott az emberek gyötrelme.
Az emberek egyre jobban rászoktak a kínzás okozásával és elviselésével szerzett élvezetre. Egymáson is gyakorolták azt, amit a színpadon láttak. Eleinte akadtak önként jelentkezők, olyan nők és férfiak, akik vállalták, hogy kielégítik mások vágyait. Sokan közülük örökre eltűntek. Mások iszonyatosan megcsonkítva kerültek elő.
A folyamat ekkor már megállíthatatlan volt. A lavina elindult, és egyre mélyebbre sodorta a Horror lakóit.
Zephro egy nap, miközben egy minden addiginál kegyetlenebb lényt akart megidézni, elvesztette teste fölött az uralmat. A lélek megformázódott, de nem az ő teremtménye volt. A kísértetsátán nem vetítődött ki a fejéből, az agyában maradt, hatalmába kerítette a tudatát. Zephro lába, keze, csípője nem úgy mozgott, ahogy ő akarta. A lény vad volt, vérszomjas és iszonyatosan kegyetlen. Slaanesh! Slaanesh! Zephro minden szívdobbanása, pulzusának minden lüktetése ezt a nevet vibrálta.
Az agyába költözött, szünet nélkül fészkelődő lény selypegő hangon istentelen szavakat kántált.
Q'tlahsitsu'aksho...
Q'qha'shy'ythlis...
O'qha'thashi'i...
Mi lehet az, amit ostoba módon megidézett?
Hamarosan megtudta. A lényről álmodott, és a társairól.
Éjjel és nappal, folyamatosan ezt az álmot látta. Démoni megszállás alatt sínylődő teste legyengült. Tudata idegenné vált a saját agyában.
Képtelen volt eldönteni, mi rettenetesebb: az, amit a teste művel, vagy a szűnni nem akaró álom.
Érzékien halálos démonlányokról álmodott. Félig embernek, félig skorpiónak látszó, mérget fröcskölő ördögökről, karcsú lábú, kék nyelvű strucc-lovakról álmodott, amelyeknek a hátán pucér ördögszukák ülnek...
Úgy tűnt, hogy ezek a démonlányok és ezek az ördögök az ő testén, az ő húsán – amely valójában már nem az övé volt – keresztül próbálnak utat találni maguknak ebbe a világba. Talán éppen a gyomrán, a belein át vágnak kaput maguknak, esetleg a végbeléből bújnak majd elő, hogy megérkezésük után azonnal visszanyerjék teljes nagyságukat.
Ó, hogy küzdött a tudata e lehetőség ellen!
Ám a lény, amely benne lakozott, könnyű győzelmet aratott fölötte.
Zephro nem, tudta, képes lesz-e még valaha visszanyerni önmaga fölött az uralhat. Minden pszichikai erejét latba vetette a harc során, de hiába. Teste cserbenhagyta ; nyáladzott és maga alá csinált, reszketett és görcsölt, izzadt és kínlódott. Képtelen volt kiűzni magából a megszálló démont.
A lény valamennyi helyre elvitte, ahol korábban sikeres előadást tartott. Díszhelyről nézte végig a foglyok szenvedését, kínzóik kéjelgését, ám közben minden sikoly sebet ejtett a lelkén, minden csepp kicsordult vér őt gyötörte. Belemenekülhetett volna az eszelősség puha, ködös világába, de tudta, ha ezt tenné, a démon végleg leigázná, és mindörökre elnyelné a lelkét.
Valahogy kibírta a megpróbáltatásokat. Megedződött a fájdalmak során, amelyeket önnön, kínzókamrává átalakított testében kellett elviselnie.
A vergődés, a harc heteken, hónapokon keresztül tartott. Amikor ébren volt, a látomások még könyörtelenebbek voltak, mint az álmai.
Miközben a bolygó – amely már a Horror nevet viselte – fővárosának utcáin tántorgott, tisztán látta maga előtt a démonszukákat és a sátánfajzatokat. Megismerte, felfedezte őket a város többi megszállottá vált lakójának testében.
Mert egyre szaporodtak a hozzá hasonlók, és ahogy nőtt a számuk, úgy vált a város fokozatosan fertővé. Zephro látta a romlás virágait – a házak tövében ekkor már kibelezett hullák hevertek –, de nem tiporhatta le őket, hiszen még ahhoz sem volt elég ereje, hogy a saját fejében legyőzze a gonoszt.
Azután... az egyik dísztéren álló szökőkút víz helyett vért fröcskölt. Zephro ekkor döbbent rá, hogy valódi démonok jelentek meg a világán, olyan káoszfajzatok, amelyek az emberiség még megfertőzetlen tagjait akarják rabszolgasorba kényszeríteni.
A rabszolgák maguk is harcba szálltak a még érintetlenekkel. Arcuk eltorzult, szemük hosszúkássá változott. Fegyvert, fűrészfogas pengéjű, zöld tűzzel világító kardokat markolva rohamozták meg a kövekből és felfordított járművekből épített barikádok mögött meghúzódó muskétásokat, pisztolyosokat és íjászokat.
Maga Zephro is kardot szorongatva futott a Káosz egyik rohamcsapatában.
Ördögök jelentek meg; némelyik négy lábon járt, némelyik felegyenesedve vonszolta ízeit rovarlábra emlékeztető posványszínű testét. Ó, milyen ocsmány bűz áradt belőlük! Ha valamelyikük közelébe egy még tiszta ember került, azonnal kiböffentette hosszú nyelvét. Az, akit egy ilyen nyelv megérintett, maga is eszelőssé, romlottá vált, és hisztérikusan nekilátott korábbi bajtársai lemészárlásának. Volt, akivel a démonok farka végzett: a hegyes nyúlványok halálos görcsöt okozó mérget fecskendeztek az áldozatok testébe.
Elöl az elfajzottá változtatott ember rabszolgák, középütt az ördögök, hátul pedig a tetovált testű, pikkelypáncélos démonlányok, akik egyetlen pillanatra sem szálltak le hátasukról. A szukák rákollókat csattogtattak, strucckarmos lábakkal rugdalóztak. A bűzös, iszapszagú ködfelhő mélyéről egymás után rántották át ebbe a világba a vérengző sátánfajzatokat.
Azután...
Megérkeztek az eldák.
A Vadászskorpiók első pillantásra a Horroron dúló gonosz új, iszonyatos manifesztációinak tűntek.
Rovartestre emlékeztető páncélt viseltek, és csúcsos, zöld sisakot, amelyre fekete szalagokat aggattak. (Zephro később tudta csak meg, hogy az Ulthwén a fekete a gyász és a szomorúság színe.) Zümmögő energiakardokkal hadonásztak, a hajlékony csövekre emlékeztető karvértekre lőfegyvereket erősítettek. Sisakjukkal egybeolvadó maszkjukból rágócsáphoz hasonló nyúlványok meredtek ki; szájuk olyan volt, akár a rovarok fejének elülső része.
A zöld harcosok nem csatlakoztak a rabszolgák, a démonszukák és az ördögök vérgőzös emberirtásához. Éppen ellenkezőleg: velük vették fel a harcot.
Halálos párbaj vette kezdetét.
Milyen gyorsan mozogtak! A Vadászskorpiók a testüket védő merev páncéllemezek ellenére szemkápráztató fürgeséggel küzdöttek. Magasra emelkedett az egyik energiakard, zümmögése metsző visítássá változott, amikor mono molekuláris fűrészfoga átmetszett egy kitinréteget, majd egy csontot. A visítás még hangosabb lett, amikor a penge húshoz ért. A pisztolyokból apró, sebesen pörgő fémkorongok száguldottak ki, amelyek könnyedén keresztülhatoltak az útjukat álló testeken. A rágócsápok pedig...
Az egyik Skorpió megállt egy ördög előtt. Olyan tétován viselkedett, mintha megzavarta volna a káoszlényből áradó bűz. Az ördög kinyújtotta a nyelvét, és meglendítette a farkát. A következő pillanatban a Skorpió rágócsápjából parányi tűk zápora zuhogott rá. Fény villant. Az ördög testén fortyogó, megolvadt plazma jelezte, hol találtak célba a tűk. A szarvakkal koronázott sátánfej eleje szétnyílt, a farok azonban még mindig nem ernyedt el – egészen addig mozgott, míg egy láncfűrész keresztül nem zümmögte rajta magát.
A démonszukák most már leszálltak hátasukról, és kétujjú strucclábukat megvetve, hegyes-éles farkukkal és rákollóikkal csapkodva ellentámadást indítottak. Hátasaik előreiramodtak, és közben korbácsként csapkodtak hihetetlenül hosszúra nőtt nyelvükkel. Az egyik Vadászskorpiót két oldalról érte a támadás. Valami kirántotta alóla a lábait. Miközben a földre dőlt, egy démonszuka rátiport páncéllal védett csuklójára. Recsegés. Fémes ropogás. A csukló összeroppant. Egy másik páncéltrikós démonnőstény a farkát emelte fel. A csúf, tarajos nyúlvány alatt formásan domborodott a feneke. Mielőtt a farok lecsapott volna, ágyékon rúgta a földre zuhant harcost, majd lehajolt, és a páncélon támadt résbe vájta a fogait. A harcos rángatózni kezdett. Pisztolyából az ég felé száguldottak a surikenek, a rágócsápjaiból előrobbanó tűk semmit sem találtak el.
Egyre több sátánfajzat jelent meg a harctéren. Az ördögök és a hátasok ostobák voltak a démonnőstényekhez képest, ám bűzükkel, döféseikkel és korbácsnyelvükkel félelmetes pusztítást végeztek.
Egy másik Skorpió is megtántorodott. Részegként dülöngélt, és közben ölelésre tárta a karját. Vajon miféle illúzió változtatta áldozattá? Az agyában megjelenő látomás talán olyan erős és élénk volt, hogy semmi mást nem fogott fel. Az egyik démonnőstény rákollója a fejére csattant.
A fűrészfogas kardokkal felfegyverzett rabszolgák ereje semmi volt a zöldbe öltözött idegenekéhez képest. Egymás után zuhantak a földre. A páncéljukon ütött lyukakból zöldes vörös tűz csorgott; mintha a Skorpiók lövedékei egyszerre olvasztották volna meg a páncél és a test anyagát.
Zephro küzdött, hogy talpon maradjon, és megpróbálta mozdulatlanná dermeszteni kardot tartó kezét. A fegyvert akarta legyőzni, azt akarta megakadályozni, hogy a penge lecsapjon a közelébe kerülő Skorpiókra.
– Ölj meg! Végezz velem! – sikoltott rá az egyik Skorpióra, aki csak ránézett, és gyorsan elhúzódott a közeléből.
Azután megérkezett az a lény, akit Zephro később az Eldrad Ulthran néven ismerték meg.
Bal kezében finoman kidolgozott, aprólékosan díszített botot tartott, jobbjában gazdagon díszített kardot. Sisakjának taréja egy kicsorbult fejsze pengéjére emlékeztetett. Fekete köpenye élénksárga rúnákkal ékített lobogó volt. Aura vette körül – mesterséges erőtér és saját energiája. Kardjával Zephróra mutatott.
A látnok mellett egy koponyamaszkos alak állt. Szoknyaszerű ruhájának redőit karhosszú rúnák díszítették. Fényhajókat ábrázoltak, amelyek az éjszaka sötétjén próbáltak keresztülhatolni. Sisakja csúcsán hosszú hajcsomó lobogott – messziről füstcsíknak lehetett nézni.
Zephro később a varázsló nevét is megtudta. Ketshamine.
Ketshamine egy purgálópengét tartott a kezében, amely akkora volt, mint ő maga. A fegyver lapján fényes rúnák domborodtak, a dupla kosaras markolatra gyűrűket fűztek.
A varázsló Zephróra mutatott a purgálópengével. Zephro megremegett – a benne élő démon haragra gerjedt.
Mintha suhogó jégpengék hasítottak volna Zephro testébe, elválasztva a bőrt az izomtól, az izmot a csonttól, kihasítva a velőt a csontok üregéből, a barázdákat az agyából. Kereső, kutató, immatériumból lévő csápok hatoltak bele, hogy kivegyék belőle azt, ami nem odavaló.
Az energia – olyan hideg volt, hogy izzani látszott – kimetszette belőle lénye esszenciáját, meghámozta a lelkét, lecsupaszította a tudatát.
A beleköltözött lény fájdalmasan vonított.
Zephro támadást indított ellene. Olyan volt, mintha önmagát akarta volna megszülni. Érezte, hogy saját akaratának maradványa megpróbálja lerázni magáról az iszonyatos parazitát.
– Távozz, távozz! – üvöltötte.
A varázsló a könyörtelen vonású maszk mögül őt figyelte.
A purgálópenge jéghidat képezett kettejük között. Ha Zephro a kívülről kapott segítséggel sem lett volna képes megtisztítani magát, elpusztul, teste és lelke cafatokra szakad. Szerencsére az agonizálva leélt hónapok után is maradt még annyi ereje, hogy az idegen energiát és a sajátját egyesítve összeszorítsa a démont.
Hirtelen – bár külsőre semmit sem változott – Zephro világra hozta önmagát. Mintha fonákjára fordította volna magát. A hűvösség nyugtató gyógyírként ivódott a testébe. Szabad volt. A démon, amely benne lakozott, végre szétfoszlott. Újra a sajátja lett a teste.
A kard, amit a kezében tartott, a rabszolgájává változott. Felemelte, és az egyik démonszuka felé csapott. A penge keresztüldöfte a démoni testet, és hozzászögezte az egyik nyelvlógató hátas combjához. Zephro előrevetődött, és felkapta a földről a suriken pisztolyt, amit az egyik elesett Skorpió ejtett el. Rálőtt az egyik rabszolgára – a férfi kardot tartó jobb karján skarlátvörös szalagokként fordult ki a felhasított bőr alól a hús –, azután egy medúzára emlékeztető káoszlényre.
A tisztaságukat megőrzött emberek, a muskétások és a pisztolyosok kimerészkedtek a barikádjuk mögül. Reménykedő arccal az ellenségre ürítették fegyvereik tárát, azután csövön ragadták a muskétákat, rudakat emeltek fel a földről, hogy folytassák a harcot.
A villámgyorsan mozgó Skorpiók egyetlen pillanatra sem hagyták abba az öldöklést.
Zephro többet kapott, mint önmagát. Megvilágosodott, illumináttá vált. Már addig is komoly pszi képességekkel rendelkezett, de most úgy érezte, mintha egy tejfehér hártya emelkedne fel a szeme elől – elméje szeme elől –, egy lepel, amely eddig eltakarta előle a valóságot. Megértette, hogy felelőtlenül használva képességét valami olyasmit idézett meg, ami mindig is jelen volt, de amit csak most láthatott maga valójában. A démoni megszállottságtól való szabadulás pengévé vált, szikévé, amely szétmetszette a függönyöket, tisztára kaparta valós és elmebeli retináját; amely lehetővé tette számára, hogy mindent olyannak érzékeljen, amilyen. Nyersnek. Durvának. Erőszakosnak. Félelmetesnek.
Kifejlődött benne egy fényes, jeges belső pajzs, amely megvédte a Káosztól, amely tükör volt a felbukkanó káoszlények számára.
Később az Ulthwén a vidám ripacsoktól, a Harlekinektől mást is megtanult. Tőlük tudta meg, miként összpontosíthatja megtisztított tekintetét a kozmosz mélységeire, az örvénylő események tajtékjaira és mocskos habjára.
A galaxis a maga csillagfelhőivel, sok milliárd napjával, élettől lüktető bolygóival törékeny tutaj volt csupán az immateriális hipertér tengerén. Négy nagy hatalmú káoszisten már a tutaj közelébe sodródott. A negyedik – Slaanesh – akkor jelent meg, amikor az eldák gőgössé és élvhajhásszá váltak. Az antiistenek célja az volt, hogy erőszakkal vagy kórságokkal, kéjjel vagy kínzásokkal megkaparintsák a valóságos világ fölötti hatalmat, eltorzítsák, saját képükre formálják, lidércnyomásos álommá változtassák. A galaxis már nem volt érintetlen, testén megjelent egy tumor – az Iszonyat Szeme –, ahonnan a fertőzés továbbterjedhetett.
Az emberi faj egyszer, amikor a Császár kebelbarátját, Hóruszt megrontotta a Káosz, kis híján odaveszett. Hórusz legyőzése érdekében a Császár szinte teljes egészében feláldozta önmagát, vagyis önmagának azt a részét, amit „emberi”-nek lehetett nevezni. Miben lehetett ezek után az emberiség reménye, ha nem a brutális elnyomásban? Az elnyomás, a zsarnokság azonban csak addig lehet működőképes, amíg a trónprotézisbe zárt Istencsászár. Ha ő elpusztul, az emberi faj megfosztódik az irányt mutató, reményt adó fénysugártól, és félő, hogy eltéved a pszichikai rémálomból, a megkínzott lelkek salakjából táplálkozó sötétben, amely megszülheti, erre a világra hozhatja a Káosz ötödik istenét.
De még nem veszett el minden remény.
A fénylő ösvény...
Az az ösvény, amely az áldott jóságból áll össze sugárzó fény- és csodalénnyé. Az eljövendő Numenné, az Új Ember, az átalakított és megváltoztatott emberiség istenévé.
Ha meg lehetne találni és össze lehetne terelni a Császár zabigyerekeit, azokat, akik már elérték a megvilágosodást...
Zephro akkor találkozhatna olyanokkal, akik hasonlóak hozzá. Illuminátokkal, akiket – ahogy őt is – megszállt és hatalmába kerített a Káosz, de akik egyedül vagy külső segítség igénybevételével kiűzték magukból a gonoszt.
Az amfiteátrum falain rikító színű zászlókat helyeztek el. A Sztálindróm ott lebegett az építmény fölött. A Sólymok és a Bosszúállók folytatták az álküzdelmet. A teraszokon gyakorolni kezdett a többi Maszk-harcos is. Itt voltak a Vadászskorpiók, a Rikoltó Boszorkák. A némán figyelő Varázsló előtt ott bohóckodtak a Harlekinek.
– Gondolom – mondta Zephro a látnoknak –, hogy a ceremónia és a birodalmiak támadásának végeredménye még évtizedekig, talán évszázadokig nem lesz észrevehető...
– Mindig nyitva áll az út a Tunyaság Zsákutcái felé – felelte Ro-fhessi szelíden. Ott mindig kivárhatod a számodra megfelelő időt, megvilágosodott barátom!
Barátom?
Zephro valóban a barátja lehetett az eldáknak? Akár egynek is?
Ó, igen. Semmi kétség.
Bizonyos fokig legalábbis. Bizonyos mértékig.
Bár a jelenlegi krízishelyzetben az ismerősei közül egyetlen Maszk-harcos elda sem pazarolna időt szentimentalizmusra, miközben megpróbál tökéletes gyilkossá és tökéletes túlélővé válni. (Hogy milyen tökéletessé, azt a birodalmiak hamarosan a saját bőrükön tapasztalhatják.)
Vajon milyen mértékig irányítják Zephrót a látnokok, akiknek titokzatos látomásai sokszor még a legmegvilágosodottabb emberi lényt is összezavarják?
A hozzá hasonló iluminátok összegyűjtötték a Császár fiait, és hadjáratot indítottak az Inkvizíció ellen; ennek célja azon inkvizítorok összezavarása volt, akik esetleg felléphettek az általuk mutánsnak tartott fiak ellen. A renegát iluminátok közben folytatták gonosz tervük végrehajtását: megfertőzték a gyanútlan világokat a hidra-tudattal, és rábírták a hatalomra éhes inkvizítorokat meg a titkos inkvizítorokat, hogy dolgozzanak nekik. Vajon az elda látnokok őszintén a szívükön viselik az emberi faj sorsát? Aggódnak életben maradásáért?
Zephro bánatára a legtöbb elda barbárnak tartotta az emberiséget, az embereket pedig olyan kártékony vírusoknak, amelyek a sok millió világ testén élősködnek. Az emberiség bukása a galaxis szempontjából nézve katasztrófa lenne. Ha nincsenek emberek, hogy jöhetne létre a Numen, a fénylő ösvény? Ha nincsenek emberek, akiknek utat mutathatna, a fénylő ösvény semmiben sem különbözne a bűzös mocsarak fölött ragyogó ignisjatuustl a lidércfénytől.
Zephrónak hinnie kellett, hogy a Numen manifesztálódik. Hinnie kellett, hogy az Új Ember mindenhol megjelenik, hogy a férfiak és nők ugyanúgy megvilágosodnak, mint ő, és ugyanúgy immúnissá válnak a Káosszal szemben.
– Ro-fhessi – mondta Zephro –, mennyi a valószínűsége annak, hogy Jaq Draco eljön ide?
Draco eddig nagy hasznára volt az illuminátoknak, igaz, nem tudott erről. Ha Draco életben maradt, ha megőrizte magát, a Sztálindróm valószínűleg úgy vonzza majd magához, akár a jelzőfény az eltévedt hajókat. Feltéve, hogy tudomást szerzett a Harlekinek tervezett szertartásáról. Az is elképzelhető, hogy Eldrad Ulthran éppen azért a Sztálindróm mellett rendelte el a Kataklizma Fesztivál megrendezését, hogy ide, a fényhez csaljon egy Jaq Draco nevezetű molylepkét. Draco csak akkor válhat illumináttá, ha végigszenvedi és túléli a démoni megszállottságot...
Ro-fhessi megvonta a vállát.
– Soha nem beszélhetünk sok színűségről. Soha sem számíthatjuk ki, hogy egy esemény bekövetkeztének hány százalékos esélye van. Csak annyit tehetünk, hogy megvizsgáljuk B'hdeidir spektrumának világosabb és sötétebb árnyalatait.
Ó, igen, a tazánok és a lehetségesek émelyítő örvényét, amelyből csakis a látnokok olvashatnak ki valami értelmeset...
A Sztálindróm maradványai körül keringő telep folytatta a felkészülést a szertartásra... és a hamarosan bekövetkező mészárlásra.
Vendégek
Az űrcsaták jobbára láthatatlanok, és halkan, szinte némán zajlanak. A csatamonitorokon – amelyeken ott izzanak a felszentelt komputerek által a radarokból és a mély szkennerekből érkező adatok alapján kiszámított helyzetű ikonok – általában jól nyomon követhetőek az ütközetek során mozgó egységek helyzetének és állapotának változásai.
Azok számára azonban, akik részt vesznek a csatákban, korántsem ilyen világos a dolog.
A hajók gyorsan mozognak, az űr hadszíntérré változott szelete irdatlanul nagy, az egységek szünet nélkül manővereznek, ezért belülről figyelve még egész flották összecsapásai is izolált párbajoknak tűnnek. A félelem és a feszültség miatt elbizonytalanodó lövészek gyakran a képzeletük szülte fantomokra nyitnak tüzet. (Ilyen hibát senki sem követhet el büntetlenül, tévedésükért indukált fájdalom a „jutalmuk”. Persze a fájdalom mértéke relatíve alacsony, hiszen a villámkesztyűs, térsisakos lövészek mindig és mindenhol megbecsült szakembereknek, megóvandó kincsnek számítanak. Természetesen ez a büntetés semmiség ahhoz a kínhoz képest, amellyel az ellenség honorálja a hibázókat – ilyen helyzetben bármelyik pillanatban lecsaphat az óvatlanokra a csatatéren ólálkodó halál.)
A Sztálindróm környékén vívott, gyakorlatilag értelmetlen csatát is ez a félelemből és feszültségből összeállt érzelemelegy jellemezte. A bizonytalansági ráta nagy volt, mert a Császári Öklök számára kijelölt feladatok célját valójában csak fanatikus flottakapitányuk és legmagasabb rangú tisztjeik ismerték. A parancsok többsége – a rohamokra, a kitérésekre, a megsérült ellenséges hajók figyelmen kívül hagyására vonatkozó utasítások – őrültnek és értelmetlennek, minden logikát nélkülözőnek tűnhetett.
Vajon a csatának hány olyan résztvevője volt, aki értette, mi történik, aki tisztában volt az akció egészével vagy akár csak a tények parányi töredékével?
Emberek ezrei dolgoztak serényen a hajtóműcsarnokokban, a fedélközben, a szerviz-termekben, a fegyvertárakban, és egyiküknek sem lehetett fogalma arról, hogy pontosan mi zajlik körülöttük. Csak a saját feladatukkal törődtek, és semmit sem tudtak a csata állásáról – egészen addig, míg a halál a közvetlen környezetükben léket nem ütött a számukra a világot jelentő, az életet biztosító szektor falára.
A gépek kakofóniája, a szelepekből előtörő gőz sivítása, a generátorokban sercegő elektromos töltés – mindez a környezet részévé változott, az emberek éppúgy nem vették észre, mint azt a tényt, hogy lélegeznek. Zavartalanul ügyködtek a maguk kis világában – egészen addig, amíg egy ellenséges lövedék mellettük nem talált célba, míg plazma nem fortyogott körülöttük, míg el nem szökött a szájuk elől a levegő. Akkor, amikor ez bekövetkezett, az áldozatok felfogták, egyetlen pillanatra megértették, hogyan állhatnak a dolgok. Legalábbis a saját dolgaik...
A harcolók többsége hallotta a csatát jelző szirénák vijjogását; sisakhangszórójukból a legtöbben hallották a belső tornyok magasában fészkelő altisztek által kiadott parancsokat, de voltak olyanok is – például a csatahajók gyomrában és bélrendszerében szolgálatot teljesítő technikusok –, akik az állandó háttérzajban már rég elvesztették hallásukat. Ők kézjelekkel kommunikáltak, intésekkel küldték egymásnak az üzeneteket; ők talán még az energiasilók bömbölését sem hallották meg, amelyekből halált osztó útjukra indultak a lézersugarak. A hajótest vibrálását, az életet biztosító mesterséges anyaméh remegését azonban valamennyien érezték...
A Tormentum Malorum utasai órák óta figyelték a monitorokat. Fennix lehallgatta a csatahajók fedélzetén dolgozó asztropaták üzeneteit. Ey'Lindi a rádióadásokat figyelte, amelyek időnként elnémultak, időnként hangkáosszá változtak. Jaq néha belenézett egy távlencsébe, szemügyre vette a távoli fényvillanásokat, majd a Sztálindróm undorító gömbjére irányította a szerkezetet. Ebből a szögből nézve úgy tűnt, hogy a genny sárga nap a bolygónak csupán egytizedére szór fényt.
Zhord időnként a maga velős módján summázta a helyzetet:
– Huh!
Az egyik Gót osztályú csatahajó dokkjaiból Kobra rombolók bújtak ki, hogy felvegyék a harcot a környéken megjelenő elda lidérchajókkal. A Kobrák gyorsan mozogtak, elképesztő ügyességgel manővereztek, ám alakzatuk mégis esetlennek, nevetségesen lassúnak tűnt a madarak eleganciájával röpülő, a toronymagas csontárbocokra vont napvitorlák segítségével haladó lidérchaj ókhoz képest.
Az egyik Kobra vortextorpedója egy lidérchajó mögé ért, mielőtt felrobbant. Az explózió szétszaggatta az űr anyagát. A lidérchajó megremegett, de sikerült kikerülnie a zónából, amelyben minden megsemmisült, ami anyagból volt. Egy másik lidérchajóról lézersugarak villantak a Kobra irányába. A pajzsok elnyelték az energiát. Egy harmadik lidérchajó plazmaágyúkból nyitott tüzet. A Kobra túltöltött pajzsai felizzottak, azután semmivé váltak.
Mi történhetett? Ezeket a pajzsokat ennél jóval nagyobb energiaadag sem semmisíthetné meg! Talán nem megfelelően áldották meg a generátorokat? Vagy lehet, hogy a Kobra kapitánya idő előtt kikapcsolta a pajzsokat?
Egy újabb lézervillám a Kobra farát csípte meg. A hajtóművek felrobbantak, a széles farlemezek darabokra hullva száguldottak a hajó belsejéből kiömlő törmelékszilánkok között. A lidérchajók és az épen maradt Kobrák gyorsan elfordultak a megsemmisülő hajótól, és felgyorsítottak, hogy biztonságos távolba kerüljenek a hamar elenyésző plazma-kitöréstől, amely újabb sebet hasított az űr testén...
A hatalmas birodalmi cirkáló egy lidérchaj ókból álló fürt felé száguldott, uszályként maga után vonva segítőhajóinak raját. Ezeknek a hajóparányoknak normális esetben az volt a feladatuk, hogy a környező világokon és planetoidokon ércet és üzemanyagot szerezzenek. Egyszerű oka volt, hogy miért szakadtak el a cirkálótól: ha rajta, a dokkjaiban maradnak, minden bizonnyal megsemmisülnek.
A cirkáló páncélozott hegyvonulatra emlékeztetett. Ormain és fennsíkjain jól látszottak a korábbi csaták, a kósza holdakkal és meteoritokkal való véletlen találkozások sebhelyei. Megfigyelőablakai nem voltak, teljes felületét tíz méter vastag, óriási adamantium lemezek borították. A páncél jó védelmet nyújtott a legénységnek – kivéve persze a lézertornyok és a plazmaágyúk kezelőszemélyzetét. Őket a fegyverek használata közben csupán vékony fal választotta el az űr mélyétől és az ellenségtől.
Egy árnyvadász jelent meg a közelében. Lézersugarakat préselt ki magából a cirkálóra. Az adamantium lemezeken megjelentek az energiaadagok színes virágszirmokra emlékeztető alakzatai. Kráterek keletkeztek – bolhacsípések a medve irháján –, a találatokat csupán a hajó legközelebbi fülkéiben tartózkodók érezték meg.
Az árnyvadász megjelent, azután eltűnt, hogy kicsit arrébb ismét előbukkanjon. Táncoló jelenés volt, cikázó kaleidoszkóp. Amikor felgyorsított, teste émelyítően vibráló, ragyogó fényfolttá vált a csillagok háttere előtt. Nem védte energiapajzs. A cirkáló fürgén kitért, oldala a túl közel merészkedő támadóéhoz csapódott. Az elda hajó árboca és napvitorlája szétmállott, a birodalmi cirkáló cápa formájú testén csak aprócska seb keletkezett.
A lidérchajók alakzata szétfröccsent a planétaméretű, páncélos, szuperforró plazmát lövellő űrbika közeledtére.
A birodalmi hajók egyre közelebb kerültek a Sztálindrómhoz. Haladásuk lassú, de módszeres volt. Az űr egy szeletét a Kobrák és a kiszolgálóhajók foglalták el. A legtöbb úgy helyezkedett el, mintha szándékosan felkínált célpontok, az elda bestiák számára kitett csalik lennének.
* * *
– Hülyeség az egész – jelentette ki Zhord. – Az a cirkáló egyedül... feltéve, hogy tényleg cirkáló... egyedül is képes lenne utat törni magának. Átnyomulna az eldák vonalain, és puff, már ott is lenne az orbitális telep mellett. Rendben, nem egy Zsarnok osztályú hajó, ennek az orrán nincs energiasarkantyú, és nem is pokol ágyúval ellátott Dominátor. Ez mind rendben van, de így is oda tudna jutni. Ha akarna. Biztos vagyok abban, hogy képes lenne megcsinálni.
Zhord mindig is büszke volt arra, hogy kitűnően ismeri a különböző hajók technikai adatait.
Eye'ionahd, vagyis az eldává változott Ey'Lindi, aki a tervezett színjátékban a fogva tartójuk volt, a zömikre nézett.
– Nyilvánvaló, hogy mi történik. Ez a cirkáló csak azért támad, hogy magára vonja az enyéim figyelmét, amíg valamelyik másik birodalmi egység végrehajt egy sebészi pontosságot igénylő támadást. Egyébként szerintem lidérchajóink egy frontális támadást is képesek lennének visszaverni.
Zhord az orgyilkosra nézett.
– Huh! Lehetséges...
A Tormentum Malorum lopakodómódban haladt. Fedélzetén órák óta nem lehetett kiejteni egyetlen hangos szót sem. A gravitációgenerátort kikapcsolták. Jaq létrehozott a hajó körül egy védőaurát – minden pszichikai erejét beleadta az energiapajzsokba –, és akarta, hogy láthatatlanná váljanak. Biztos volt abban, hogy a Tormentumot egyetlen műszer, egyetlen megfigyelő sem fogja észrevenni.
– In nomine Imperatoris: sllentium atque obscuritas – mormolta az inkvizítor a megfelelő fohász szavait.
Az elpusztított bolygóból egyre nagyobb szeletet láttak, a mérgező gázfelhőket kavargató ciklonok azonban szerencsére eltakarták a szemük elől az elszenesedett koponyára hasonlító Sztálindróm felszínét.
A nagyítólencséken keresztül már az eldák űrtelepét is látni lehetett: parányi ékkő volt a Sztálindróm láthatatlan orbitális gyűrűjén, kagylórovátkás korong, amelynek felületét pörsenések – kupolák – és rudacskák – tornyok – tették egyenetlenné. Egy lidérchajó száguldott el mellette; a semmiből bukkant elő, és a csatatérré változott űrzóna felé tartott.
Spirális vonalakat leíró csali hajók röpködtek az ürességben. Nemesi családok sarjai, mindenre elszánt pilóták vezették őket, akiknek fogalmuk sem volt arról, milyen szerepet szántak nekik a halálos komédiában. Nem tudták – nem tudhatták –, kié lesz a főszerep, ki fogja végrehajtani a legfontosabb feladatot. Ők csak azt tették, amit a flotta kapitánya parancsolt nekik; azt tették, amire hitük kötelezte őket. Engedelmességgel tartoztak vezérüknek, és bármit hajlandóak voltak feláldozni szentséges Őiszonyúsága, a Földön lakó Istencsászár érdekében. Bármit, amit az Ő képviselője, a szent Inkvizíció magas rangú tagja jónak látott.
Annak ellenére, hogy a Császár birodalmának gyöngyszemeit, a galaxist alkotó világok jó részét nem acélszálak, csak gyenge fonalak kötötték egymáshoz, és annak ellenére, hogy bizonyos bolygókon az Ő hatalma csupán névleges volt, a Birodalom szükség esetén sokkal, de sokkal több gépet és harcost tudott kiállítani, mint az emberiségnél jóval összetartóbb eldák civilizációjának maradványa. A galaxisban dúló háborúk és a számtalan áldozat ellenére az emberiség lélekszáma folyamatosan gyarapodott. A Birodalom megengedhette magának, hogy feláldozza néhány alattvalóját.
A Sztálindróm felé tartó egyik irányvektoron feltűnt a legnagyobb, a vadászok számára legkívánatosabb prédának ígérkező csali. Gót osztályú csatahajó volt, amely egyre közeledve folyamatos sugártűzzel próbálta elhessegetni maga mellől a hozzá képest apró, uszonyos űrcápákat, az elda lidérchajókat.
Az elda hajókról érkező koordinált lézer- és plazmatűz megroppantotta a csatahajó egyik tornyának tövét. Fém fortyogott. Gáz áramlott a birodalmi kolosszus fara felé, hogy üstököscsóvaként kövesse a testet, amelynek belsejéből kiszakadt. A csatahajó pajzsa a jelek szerint nem működött. Talán szándékosan kapcsolták ki egy pillanatra, hogy a feleslegessé váló energia szabadon távozhasson? Lehet, hogy éppen ebben a veszedelmes másodpercben csapódtak be a gigantikus testbe az eldák lövedékei? Vagy talán valami műszaki hiba történt? Esetleg tönkrement az egyik generátor?
A csatakatedrális kilométer magas, antennákkal és dudorokkal, bástyákkal és balusztrádokkal, lőállásokkal és radar tányérokkal, rakétasilókkal teli tornya... megdőlt és elroppant.
Mintha egy gigászi, agyondíszített gerely lökődött volna ki a csatahajó testéből. Egy gerely, amely egyenesen a fürtben szálló lidérchajók felé száguldott.
Az egyik elda hajó legénységét megdelejezhette a látvány, mert míg a többi szétfröccsent, ez meg sem moccant.
A torony adamantium hegyének jó kétszáz méteres része a lidérchajóba döfődött. A lidérccsontok bordázata úgy nyílt szét, ahogy a boncasztalon fekvő holttest mellkasa a lézerfűrész alatt. Az elda hajó ebben a pillanatban még nem szakadt szét, egy tűhegyre szúrt bogár tehetetlenségével sodródott végzete felé.
A torony balusztrádjain tartózkodó parányi páncélos alakok folyamatosan lőtték a lidérchajót. Tüzük az elda bárka hasát bombázta, iszonyatos sebet égetve a lidércbordázat épen maradt részébe.
Azután... a lidérchajó szétrobbant. Az amputálódott torony most már csak a szilánkjait tolta maga előtt, miközben a felületén támadt repedésekből apró morzsák, élő emberek szóródtak ki az űrbe.
Egy másik lidérchajó fúziós lángot lövellt a csatahajón tátongó nyílásba, arra a helyre, ahol nemrég még a kiszakított torony gyökerei kapaszkodtak. Atomtűz egy birodalmi bárka kellős közepén? Ilyen iszonyatos, belülről pusztító energia ellen még a döbbenetesen szilárd páncélzat sem nyújthat védelmet. Látszott, ha az eldák folytatják a seb kiégetését, a csatahajó menthetetlenül kettétörik, és míg a fara kisodródik az űrbe, hogy egy kétségbeesett manővert végrehajtva elmeneküljön, orra továbbszáguld, s talán a halálbolygón, a Sztálindrómon ér földet.
Ó, milyen gyönyörű látvány egy csatahajó agóniája!
A csali magára vonta a bestiák figyelmét...
A Tormentum Malorum szinte észrevétlenül dokkolt az elda űrtelep hatalmas, üres hangárjának mágneses tartókarjai között. A hangárnak nem voltak kapui, így a hajó ugyanolyan akadálytalanul bejuthatott, akár a vákuum.
Amint Petrov kikapcsolta a monitorokat, és Jaq hagyta, hogy a lopakodómódot elősegítő aura szétfoszoljon, egy elda hang reccsent elő a rádió hangszórójából. A telep őrei úgy érzékelhették, hogy a karcsú hajó a semmiből bukkant elő, nem közeledett, nem dokkolt, egyszerűen csak megjelent.
Az őrök agyában bizonyára számtalan kérdés bukkant felszínre.
Kik lehetnek ezek?
Mik lehetnek a hajó utasai?
Jaq megkönnyebbült, amikor végre abbahagyhatta a komoly pszichikai megterhelést igénylő álcázást. Eddig minden a legnagyobb rendben történt...
Mivel a nyitott hangárban nem volt levegő, a hajó elhagyása előtt kénytelenek voltak magukra ölteni energiapáncéljukat. A fedélzeten négy ilyen páncél volt. Az egyik egészen kis méretű, egy évszázaddal korábban Zhord viselte.
Négy páncél. Ők pedig öten vannak... Tehát Fennixnek itt kellene maradnia.
Jaq azt akarta, hogy mind az öten hagyják el a hajót, hogy maradjanak együtt. Nem akarta megkockáztatni Fennix elvesztését. Az inkvizítornak szüksége volt az asztropatára, mert hiába lett renegát, előfordulhat, hogy kapcsolatba kell lépnie a birodalmi erőkkel.
Jaq nem bízott abban, hogy újra látni fogja a csodálatos, megbízható hajót, a Tormentum Malorumot.
Vajon helyénvaló, hogy a foglyok, egy elda nő foglyai, energiapáncélt viselnek? Nem, ez nehezen hihető. Ráadásul az eldáknak látniuk kell, hogy Ey'Lindi – vagyis inkább Eye'ionahd – az ő fajtájukhoz tartozik. Gondjaik lehetnek a beazonosítással, ha az orgyilkosnő egy fekete fémből készült birodalmi páncélban jelenik meg...
Kik ezek? Mik ezek?
Eye'ionahd gyors, pergő szavakkal, elda nyelven válaszolt a rádión keresztül érkező kérdésekre. Folyékonyan hazudott.
Egy szegmentált cső (elég nagy volt ahhoz, hogy egy kisebbfajta szállító jármű is elférjen benne) nyúlt ki a falból a Tormentum zsilipkapuja felé. Miután megszüntették a hajó álcázását, és felkészültek rá, hogy kilépnek az eléjük tolt fénylő alagútba, Jaq terve egyre inkább öngyilkos vállalkozásnak tűnt.
Tudták, hogy az eldák a cső belsejében elhelyezett video szenzorokkal figyelik őket. Megvizsgálják a jövevényeket, és talán felfedezik rajtuk, hogy valójában kicsodák. Elképzelhető, hogy a dokk őreiben erősebb lesz a kíváncsiság, mint a félelem, és nem fogják azonnal megölni őket.
Hát erre ment ki a játék? A Birodalom azért küldött a Sztálindróm mellé három csatahajót és seregnyi Kobrát, hogy a kirobbantott űrcsata leple alatt észrevétlenül a telepre juttasson egy taláros férfit, egy holtsápadt navigátort, egy vak aggastyánt meg egy vulgáris törpét? Lehetetlen!
A négy furcsa alak, mintha terelnék őket, egy álelda nő előtt lépkedett. Fennix meglehetősen jó térérzékkel rendelkezett, de Petrov mindenesetre megfogta a karját, és vezette. Az asztropata mozgásán látszott, jólesik neki ez a törődő figyelmesség.
Eye'ionahd haladt leghátul. Elegánsan, ruganyosan lépkedett „foglyai” mögött, lövésre készen tartva suriken pisztolyát. Az elda őröknek beadott meséje szerint ezzel a pisztollyal szerezte meg a birodalmi hajót, amelyet – miután lefegyverezte a fedélzetén tartózkodó embereket – egyszerűen elrabolt. Fennix, Petrov és a csúf zömik elkínzott ábrázata hihetővé tette a hazugságot, és Jaq is leeresztette a vállát, meggörnyesztette a hátát, mintha rettenetes félelem kínozná.
Eye'ionahd selyem köntöst vett testhez tapadó dressze fölé, derekára a vörös orgyilkos övsálat kötötte. Felsőtestére annyi fegyvert aggatott, amennyi egy egész szakasz katonának elég lett volna. Nála voltak az „elkobzott” fegyverek is: a Császár Kegyelme, a Császár Békéje, egy tűpisztoly meg egy energiapálca, két lézerpisztoly meg egy gránátfürt...
Az alagút egy hosszúkás, tágas, döbbenetesen arányos szerkezetű csarnokba vezetett, amelynek falait és padlóját pasztellszínű csempékkel borították. A csarnokból folyosók nyíltak, némelyik járatban egysínű mini vasút működött. Az egyik áramvonalas szerelvényt rúnamozaikokkal és sokszínű szárnyakkal dekorálták ki. Egy másikra cikcakkos láng csóvákat okádó sárkányfejet festettek.
A sárkány kocsi mellett őrök várakoztak. Mindegyikük könnyű, gyöngyfényű páncélt viselt, mellvértjüket rúnák díszítették, vállukra valamennyien barna csíkos szőrmeköpenyt terítettek. Figyelmesen várakoztak, készenlétben tartva hosszú csövű lézerpuskáikat.
Öt őr érkezett az öt hívatlan vendég fogadására.
Vajon Eye'ionahdnak most magára kellene hagynia foglyait? Ezt várják tőle? Tegye meg, vagy inkább használja a suriken pisztolyt meg a tűpisztolyt? Lőjön fémkorongokat és mérgezett tűket az eldákra?
Ezek nem emberek. Talán gyorsabban mozdulnának, mint Ey'Lindi, a Callidus Szentély orgyilkosa. Talán nem... De vajon azért vetette alá magát a radikális műtétnek, azért változtatta meg a testét, hogy csupán ennyit érjen el? Hogy ilyen kevés előnyre tegyen szert? Másképpen is eljuthattak volna a hajótól az egysínű kocsik csarnokáig.
Érdemes támadni? Lehet, hogy sikerül likvidálnia ezt az öt őrt. De mi van akkor, ha társaik most is figyelik őket? Persze az is lehetséges, hogy senki sem törődik különösebben a vendégekkel.
Az eldák közel sem voltak annyian, mint az emberek. Az emberek világain, az emberek építményeiben egy ilyen csarnok zsúfolásig megtelne, óriási lenne benne a tolongás. Egy ekkora helyet nem lehet kihasználatlanul hagyni; egész családok költöznének be ide. Műhelyeket, lakócellákat, boltokat építenének. A ventilátorok hiába erőlködnének, képtelenek volnának elszippantani az emberszagot. Az itt élők újra és újra megtisztított, a csőrendszereken százszor, ezerszer áteresztett levegőt szívnának.
Az eldák extravagáns építményeket alkottak, valószínűleg a biztonsági berendezésekről sem feledkeztek meg, de egyszerűen nem voltak elegen ahhoz, hogy egy egy feladat elvégzésére túl sok személyt jelöljenek ki. Ez az öt őr itt teljesít szolgálatot. Talán nincsenek társaik. Talán a többi elda a telep más pontjain dolgozik.
– Francos eldák – morogta Zhord a bajsza alatt. – Ami engem illet, utálok a közelükben lenni.
Az őrök meghallhatták a kijelentését, de ez nem jelentett veszélyt. Egy morcos zömiktől nem lehetett mást várni. Zhordnak az eldákról kialakított veleszületett véleményét még az sem változtatta meg, amit a Harlekin-embertől hallott róluk.
Iluminátok. A Császár fiai...
Mese habbal? Vagy valóban a galaxis legfontosabb, legtitkosabb titka? Ha mindaz igaz, amit a Harlekin-ember Zhordnak mondott, akkor az eldákon nagyon sok múlik.
Eye'ionahd felkiáltott. Jaq egyetlen szavát sem értette.
Az egyik válaszolt, de torkán akadt a hang. Csillogó szemcsék hullottak az eldákra. A csillámpor rátapadt gyöngyfényű páncéljukra. Oldalra döntötték a fejüket. A mozdulatból Jaq arra következtetett, hogy valamilyen telepatikus üzenetet hallgatnak.
Egy kiáltozó őr jelent meg a csarnok másik végében. Futva közeledett. Nő volt, lófarokba fogott hosszú haja uszályként követte a fejét. Fürgén felugrott a sárkányos kocsira. Az öt őr közül négy mintha megfeledkezett volna Eye'ionahdról meg a foglyairól, és a nő mellé szökkentek. A kocsi elrobogott. A csarnokban egyetlen őr maradt csupán; szükség esetén egyedül kellett elbánnia a törpével meg a másik három „vendég”-gel.
Ó. az eldák arroganciája! Biztos azt hitték, ez az egy őr is felér négy emberrel és egy zömikkel.
Mielőtt a kocsi eltűnt volna a szemük elől, Ey'Lindi – aki hirtelen elfelejtette, hogy egy pillanattal korábban még Eye'ionahd volt – felemelte a suriken pisztolyt, és rálőtt az őrre.
A lézerpuskát tartó kéz vért fröccsentve levált a csuklóról. Az őr másik kezével a csonkhoz kapott, megpróbálta összeszorítani a végét. Hosszú, erős, kecses ujjai között sűrű vér szivárgott. Ey'Lindi rákiáltott. Az őr nem mozdult. Ey'Lindire nézett. Tekintete elárulta, szeretné, ha ölni tudna pillantásával.
Jaq a markába kapta a Császár Kegyelmét, Zhord pedig a fegyver ikertestvéréért nyúlt. A zömik egy lézerpisztolyt is szerzett Ey'Linditől, amit durva mozdulattal Petrov kezébe nyomott.
– A francba, fogd már meg!...
– Az a nő azt mondta: „Gyertek gyorsan!” – jelentette Ey'Lindi. – Aztán ráparancsolt erre az őrre, hogy bénítsa meg az „esetlen lábunkat”.
Érthető – a nő azt akarta, hogy Jaq és társai ne hagyhassák el a csarnokot. Talán későbbre kívánta halasztani a kihallgatásukat, mert...
Miért is? A telep valamelyik pontján történhetett valami. Nem is volt olyan nehéz megtippelni, hogy micsoda.
Ey'Lindi a suriken pisztolyt maga elé tartva a véres kezű őrhöz ment. Félrerúgta, azután felemelte a padlóra hullott lézerpuskát. A kilőtt suriken nem tett benne kárt – az őr húsa és csontja megvédte a fegyver csövét.
Az álelda néhány szót váltott az őrrel.
– Zhord, Azul! Vetkőztessétek le! – mondta Ey'Lindi. – Szükségem van a páncéljára meg a köpenyére.
A ruhákat vér szennyezte. Az elda lehunyta a szemét. Koncentrált, akaratereje megfeszítésével próbálta elállítani a vérzést.
Nem összpontosíthatott kellőképpen, mert a zömik és a navigátor nekilátott, hogy leráncigálja róla a páncélját. Jaq közben fenyegetően felemelte fegyverét, és az őr fejéhez tartotta a csövét.
Ey'Lindi ledobta magáról a selyemköntöst, és gyorsan felöltötte a páncélt meg a köpenyt.
– Ne is törődjünk vele – mondta. – Megmondtam neki, hogy életben hagyjuk. Hogy megkönyörülünk rajta. Nincs ebben semmi furcsa – folytatta halvány félmosollyal –, hiszen én is elda vagyok. Vagy nem?
– Huh! Könyörület! Ez nem semmi! Most már mindegy, úgyis fél keze van. – Zhord lenyalta az elda vérét a saját szőrös kezéről.
– Azt mondta – tette hozzá Ey'Lindi –, hogy most már közelebb került a Véreskezű Istenhez. Ez a hadi istenük. – Megigazította magán az őr páncélját.
– Jól van – bólintott Jaq. – Meghagyjuk az életét. Nincs okunk rá, hogy irtsuk az eldákat, ha nem muszáj. Nem akarom, hogy meggyűlöljenek minket.
– Már így is éppen eléggé utálnak mindenkit, aki nem olyan, mint ők – csattant fel Zhord mérgesen. A hangja elárulta, hogy izgul.
– Bejuthat a hajónkba! – próbált tiltakozni Petrov. – Bejut, aztán mindent összevérez!
– Nem baj – felelte Jaq. – Nem hiszem, hogy még egyszer látjuk a Tormentumot. Van egy olyan érzésem, hogy...
Ebben a pillanatban Jaq rettenetes pszichikai viszketést érzett Rájött, hogy a zsebébe dugott Tarot-pakli vibrál, mégpedig szokatlan hevességgel. Mintha a lapok az követelnék tőle, hogy nézzen beléjük.
Ilyesmire most nem volt idő. Ebben a helyzetben végzetes lehetett a bizonytalanság és a késlekedés. A lehető leggyorsabban el kellett hagyniuk a csarnokot.
Jaq, Ey'Lindi és Zhord a másik kocsihoz siettek, és beszálltak. Zhord megfogta a botkormányt, és olyan hangon mormolt, mintha egy ima szavait sorolná. Petrov a szárnyas kocsi felé vonszolta a vak asztropatát. Lehet, hogy Fennix a terhükre lesz? Talán meg kell majd szabadulniuk tőle? Lehet, hogy egy jól irányzott lövéssel véget kell vetniük minden szenvedésének? Ha igen, honnan fogják megtudni azt, aminek a kiderítéséhez a csapatból egyedül ő ért?
A kocsi vibrálni kezdett, mintha már alig várná az indulást. A navigátor betolta a fülkébe az asztropatát, azután ő maga is beugrott. A jármű meglódult.
– Hé! – kiáltott fel Zhord. – Hiszen még semmit sem csináltam!
A kocsi végigszáguldott az alagút szivárványszínű fényívei alatt. Az első elágazásnál automatikusan irányt váltott. A vékony sín valamilyen tükörsima, csontszerű, meghökkentő erősségű anyagból készült. Támpillérei még simább, egészen vékony csontpálcikák voltak.
A Jaq zsebébe rejtett, mutánsbőrbe csomagolt kártyapakli nem hagyta abba a lüktetést. Az inkvizítor megérezte, hogy a kocsi azon a bonyolult szerkezetű csontvázon száguld, amelyen a telep valamennyi szektorába el lehet jutni. Lidérccsont. Anyag, amely érzékeli a pszichikai behatásokat. A kocsit mozgató energia magából a lidérccsontból származott. Jaq tudta, ha elda lenne, képes lenne irányítani a járművet, ám mivel a fülkében egyetlen valódi elda sem tartózkodott, a kapott pszichikai jelek alapján a csontsín határozta meg az útirányt. Lehet, hogy a Tarot-pakli sugároz bele parancsokat? Jaqnak eszébe jutott valami. Ha kivenné azt a lapot, amely őt szimbolizálja, ha erre a lapra koncentrálna, talán átvehetné az irányítást...
Egy kép villant az agyába. Látta, ahogy előveszi a pakliját; látta, ahogy a lapok kicsúsznak a kezéből, felröppennek és szétszóródnak a sötét alagútban. Látta, hogy ahol megérintik a csontsínt, dühös lángok lobbannak...
– A hiperszemem... sajog a lelkektől! – ordította a navigátor Jaq fülébe. – Te is érzed őket?
Ó, igen, a lelkek. Az efféle építményeknek szerves részét képezi az a kert, amelyben a holt lelkek kristályain lélekcsont fák nőnek. A lelkek így a kvázi életet élő miliő részévé válnak. Ha ez valóban egy mestervilág, minden bizonnyal ez a helyzet.
Léteznek morfologikus formák, állandó alakzatok, amelyek meghatározzák a valóságot. A rúnák például ilyenek. És ilyenek a génrúnák is, amelyek a protoplazmából megalkotják az embriót. Jaqon furcsa érzés vett erőt. Az eldák között minden bizonnyal vannak csont-dalnokok, olyan varázslók, akik képesek manipulálni a lidérccsont növekedését, képesek rábírni az anyagot arra, hogy hajókat, telepeket építsen. Itt, a Sztálindróm orbitális pályáján nem egy lélekszentélyt, hanem egy borzalomszínházat hoztak létre. Ez a hely az iszonyat potenciális színtere volt – azé az iszonyaté, amelyet a birodalmiak támadása fog katalizálni.
Jaq maga elé képzelte a hatalmas építményt, és megértette, hogy az egész egyetlen csapda. Egy csapda, amelyet a Káosz egyik istenének építettek – annak az istennek, akit meg akartak idézni, akit ebben a pszichikai ketrecben akartak izolálni. A gonosz hatalom testére ráfeszülne a csontfűző. Ráfeszülne, és talán összeroppantaná. A ketrec letérne az orbitális pályáról, és elindulna az elpusztított világ, a Sztálindróm felé, ahol egyetlenegy mikroba sem élt már, amitől a Káosz elrabolhatta volna a lelkét. Vajon kibírja a lidérccsont ketrec a becsapódást? Vajon megreped? Egyben marad majd? Jaq elképzelt egy inkarnálódott káoszistent, ahogy ott fröcsög a csontrácsok mögött, amelyek körül mérgező anyagokkal telített felhőket kavarnak a ciklonok.
Éber álom... Lidércnyomás!
Egyetlen élőlény sem lehet képes arra, hogy így fogságba ejtse és bebörtönözze a Káosz egyik szülöttét! De talán voltak, akik mégis éppen ezt a célt tűzték ki maguk elé. A hidra-összeesküvők is valami hasonlót akartak elérni.
Ah, hiábavaló álnok álmok!
Jaq tudta, valószínűleg hallucinál.
A kocsi lelassított, majdnem megállt. Mintha arra várt volna, hogy utasai kiszálljanak. Az egyik rövid mellékjárat ködös alagúttá változott. Ködössé, kékké, ragyogóvá.
– Ó, a hipertér, a hipertér! – nyögött fel Petrov.
Az alagút az eldák Hiper hálójának egyik bejárata volt.
Jaq kihúzta zsebéből a mutánsbőrbe csomagolt kártyapaklit. Amikor legutoljára eltette a Tarotját, a Főpap lapja volt legfelül, most azonban... A kártyák valószínűleg összekeverték magukat.
Jaq gyanakodva ránézett a Harlekin-lapra, amelyen Zephro Cornellan vörös zöld rombuszokkal díszített ruhába öltözött, háromszögletű kalapot viselő mása ficánkolt. Arcát keskeny maszk takarta, de Jaq így is ráismert. Cornellan vigyorgott, mókásan hadonászott. A lap hátteréből halkan vad muzsika hallatszott.
Jaq a kártyára tette ujjal végét. A folyékony kristálylapocska pulzálni, lüktetni kezdett. Éppen úgy, mint a saját szignifikátor kártyája, amely végigvezette őt a közönséges valóság melletti fénylő ösvényen a Császár trónterme felé. Most úgy érezte magát, mint a hal, amikor a horog a szájpadlásába akad – mintha valami legyőzhetetlen és ellenállhatatlan erő húzta, vonta volna át az egymással ellentétes irányú áramlatok között.
Sietve elcsomagolta a paklit. A kocsi újra felgyorsult. Az alagút és benne a csontsín spirális vonal mentén emelkedni kezdett. A csőjáratban már hallani lehetett a csatazajt, a fegyverek recsegését és sivítását.
A kocsi hirtelen kijutott a falak közül, és lefékezett. Ey'Lindi elkapta Zhord dzsekijének gallérját – éppen az utolsó pillanatban, mert a zömik teste felemelkedett, és kis híján kizuhant a fülkéből. Jaqnak sikerült kitámasztania magát. Petrov feje és válla az inkvizítor hátának ütközött. A navigátor Fennixben próbált megkapaszkodni. Ó, ez az átkozott, már-már kapkodásnak minősülő gyorsaság! Ez is jellemző volt az eldákra. A kocsi egy csontkörön állt; vélhetőleg ez fordul körbe, hogy visszafordítsa a szerelvény elejét abba az irányba, ahonnan érkeztek. A csontkör fölött boltíves, döbbenetesen magas tető homorodott, amelyet olyan rikító színekkel festettek ki, mint a cirkuszi sátrak oldalát szokás. A navigátor orrából vér csorgott, mintha a rubinjai szétolvadtak és osztódni kezdtek volna. Csöppek a tengerben...
A „cirkuszponyva” alatti amfiteátrumban rettenetes vérontás tombolt. Az őrület arénája, a pokol tornáca. Az eszelős gyilkolás stadionja...
Jaq olyan fájdalmasan nyögött fel, akár a megsebezett állat, és belekezdett egy segítséget, útmutatást kérő imába.
Támadók
A Jaq szeme elé táruló látvány iszonyatos és felfoghatatlan volt.
Egy több kilométer széles, zöld mohával borított, kerek tálra hasonlító építmény...
A tál fölött ott lebegett a Sztálindróm hullája, a bolygóé, amelynek ciklonok által szálakra szaggatott és forgatott mérgező és sötét felhőtömege úgy mozgott, úgy kavargott, akár egy eleven féregtenger...
Jaq megszédült. Úgy érezte, mintha felfelé zuhanna, egyre közelebb kerülne a rémisztő látomáshoz. Férgek, férgek – egy lebegő, fekélyes szemgolyó felületén hemzsegő kukacarmada.
– A Császár könnyeire! – kiáltott fel hangosan.
Nem, nem illúzió volt, amit látott, hanem egy kivetített hologram, az idegenek színpadának háttere.
A fantombolygóból, akár a fénylő bogarak a felpuffadt tetem belsejéből, kéken cikázó fényvillámok közepette harcosok özönlöttek elő. Lefelé tartottak... Ó, igen! Energiapáncélba öltözött birodalmi űrgárdisták voltak. Egy szakasznyi űrgárdista. Egyre közelebb kerültek a zöld tálhoz.
Genny sárga páncéljukat azúrkék minták díszítették. Mellvértjeiken sasok terpesztgették szárnyaikat. Invázió... A halálszínházban nemsokára megkezdődik a brutális színjáték.
Lézerlövedékek vágódtak ki az űrgárdisták fölött megjelenő elda harcosok hosszú csövű fegyvereiből. A gárdisták óriási csizmái alatt cseppfolyóssá vált a zöld gyep, amikor a talajra dobbantottak. Egyikük megtántorodott – a combját védő burok deformálódott az ütközéstől. A páncél szervói azonnal működésbe léptek, felegyenesítették a meggörnyedő alakot. A gárdista sebzett lábbal is folytathatta a harcot.
Az űrgárdisták levegőszaggató hangú robbanólövedékeket eregettek maguk fölé. A repülő eldák szárnyai alól sivítva menekült a levegő: a harcosok szemkápráztató gyorsasággal kitértek a rájuk zúdított halál elől. Az egyik repülő elda megtorpant a levegőben, egy pillanatig mozdulatlanul lebegett, azután zuhanni kezdett. A becsapódás után csupán vörös csíkokkal tarkított kék massza maradt belőle...
Repülő robogókon ülő Maszk-harcosok támadtak egy másik űrgárdista szakaszra. Az egyik páncélon suriken csillagok kopogtak. Befúrták magukat a gárdista jobb karjába. A kar elernyedt – a csillagok átvágták mozgatókábeleit –, ám a gárdista nem adta fel a küzdelmet. Felemelte a bal kezét, és lőtt. Az egyik robogó tűzgomollyá változott, amely egy megcsonkított testet buggyantott elő magából.
Az amfiteátrum pereme mögül távoli robbanás dörrenése hallatszott. Abban az irányban, ahonnan a hang érkezett, kecses tornyok nyúltak a magasba. Egy közeli égkupola alatt egy kis város állt. Az épületek közül mocskos, zsíros füstkígyók emelkedtek fel – minden bizonyal az űrgárdisták változtatták lángpokollá a telepnek ezt a részét.
Az amfiteátrumban nyúlánk építmények tucatjai álltak. A közöttük elhelyezett, rájuk aggatott színes zászlók megolvadtak, és ocsmány lángcsápokká változtak. Némelyik épület valóságosnak látszott, némelyik illuzórikusnak tűnt. A zöld mohával borított lankák bizonyos pontjaira alacsony fekete falak rajzoltak rúnákat. Jaq nem tudta, mi lehetett a falak eredeti rendeltetése, de látta, most elda őrök és karcsú harcosok bújnak meg mögöttük, az érkező űrgárdistákra szegezve fegyvereiket.
Az egyik űrgárdista osztag megrohamozott egy rúnafal fürtöt. Hamar elfoglalták. Az apró diadallal talán nem csupán fedezéket szereztek maguknak; talán ezután a rúna ereje is őket fogja segíteni, s nem az eldákat... A fal tetején megjelent egy gazdagon díszített zászló. Közepén egy páncélos ököl látszott, körülötte koponyák helyezkedtek el.
Ököl? A Császári Öklök? Jaq már hallott erről az űrgárdista-káptalanról. Tízezer évvel korábban a Császári Öklök akkori egységei védelmezték a Császár palotáját Hórusz támadó hordáival szemben. Jaq emlékezett rá, hogy az akkor életüket vesztett Öklök páncélját ráhegesztették a Dicsőség Oszlopára. Koponyájuk azóta is ott vigyorog a nyitott vizorok mögött...
Úgy tűnt, mintha egy háború és egy szent rítus – vagy egy bizarr pantomim – folyna ugyanabban az időben ugyanazon a helyen. A jelenetek egyszerre voltak magasztosak és irtózatosak; mintha két, egymással ellentétben lévő hologramot vetítettek volna ki ugyanarra a helyre.
Színpompás kosztümbe bújt fegyveres Harlekinek rontottak elő. Meghökkentő gyorsasággal mozogtak, erő sugárzott belőlük. Ugrottak. Pörögtek és forogtak. Hátborzongatóan melodikus verseket kántáltak. Megérintették egymást, azután szétváltak. Az egyik pillanatban... itt voltak, azután... már egészen másutt bukkantak fel.
Ahogy a Harlekinek mozogtak, holo öltözékük és maszkjuk megváltozott. A bohócokból félelmetes ragadozók lettek, a nevetséges ripacsok iszonyatos, démonokra emlékeztető figurákká váltak.
Az egyik Harlekin a Császári Öklök sárga-azúrkék páncélját jelenítette meg magán, azután egyetlen szempillantás alatt mozgó, forgó, harcoló csontvázzá változott.
Egy másik Harlekin egyszerűen eltűnt. Áttetszővé vált, azután szétfoszlott a levegőben, és a következő másodpercben a harctér egy másik pontján jelent meg ismét. Vajon hogyan zavarták meg a Harlekinek az őket figyelők érzékszerveit? Miféle ördögi tükrei voltak a rájuk pillantó emberek félelmeinek, a lelküket sanyargató fantomoknak?
Lézersugarakat lőttek, suriken záporokat zúdítottak az űrgárdistákra.
Az egyik, a társainál is mozgékonyabb, koponyamaszkos, csontdekorációs halálalak egy hatalmas, öblös torkú fegyvert tartott a kezében, amiből ködszerű felhőt szórt maga köré. A felhő lebegve elindult az egyik űrgárdista irányába. Amikor a páncéljához ért, megváltozott: vékony huzalgomolyag lett belőle, amelynek maguktól mozgó szálai belevágtak az űrgárdistába, megpróbáltak behatolni a védőlemezek apró repedéseibe és sérüléseibe.
Egy másik Harlekin felemelte a karját, és vele együtt a rászíjazott csövet. Ebből a csőből egyetlen drótszál vágódott ki a szörnypofától jó százméternyire lévő űrgárdista felé. A drót olyan vékony volt, hogy alig lehetett látni, a vége viszont – mintha szeme lenne – megtalálta az Ököl kesztyűjén lévő ősrégi repedést. Az űrgárdista karja megbénult... Lehet, hogy a húsa kocsonyává változott a páncél alatt?
Az űrgárdista akkor is űrgárdista, ha egyik karja használhatatlanná válik, ha az öklén kívül nem marad más fegyvere. A gárdisták páncélja a legtöbb esetben erős, áthatolhatatlan burok. A sebesült űrgárdisták a páncéljukba épített szerkezeteknek, átalakított testüknek és szervezetük hormonális tuningolásának köszönhetően általában képesek folytatni a harcot. Egy elda harcos viszonylag könnyedén elbánhat akár több birodalmi gárdistával is, ám ha egyetlen űrgárdistával kell megküzdenie, már komoly bajban van... A támadó alakulatnak viszonylag kis veszteségek árán sikerült megvetnie lábát a csata színterén.
Ki lehet abban a masszív terminátorpáncélban? Ki az, aki azt a villámvetőt és azt az energiakesztyűt használja? Biztos egy könyvtáros.
Előtte pedig... Igen. Egy inkvizítor halad.
Az inkvizítor aranyszínű héjmellvértet és ágyékvédőt visel lobogó fekete köpenye alatt. Fejét nem védi sisak. Egyik szeme helyén video lencse csillog. Egyik orrlyukából cső mered elő. Arcán beültetett zafírok zöldellnek.
– Purgálj, és ejts foglyokat! – üvölt rá az előrenyomuló űrgárdistákra. Úgy osztogatja parancsait, mintha az alakulat kapitánya nem lenne jelen.
Firenze mindig büszkébb volt annál, hogy magára öltse az űrpáncélt, az űrgárdisták vértjéhez hasonlót pedig természetesen nem vehetett fel. (Az ő bőre alá nem ültettek be héjkérget, az ő testéből hiányoztak a megfelelő csatlakozóaljzatok.) Arra is számítani kellett, hogy az akció nem lesz könnyű: ha túl sok héjpáncéllemezzel borítja a testét, lelassulhat a mozgása, ráadásul a szokatlan teher viselése hamar kifárasztaná.
Gyakorlatilag védtelen testtel irányítani a páncélba bújt űrgárdistákat, az eleven rombológépeket – ez valahogy emberfeletti megjelenést kölcsönzött az inkvizítornak. Az energiakarddal és lézerpisztollyal felfegyverzett Firenze titokban mindig valami ilyesmire vágyott.
Purgálj és ejts foglyokat... Látszatra egymásnak ellentmondó parancsok.
Mészárolj és ejtsd foglyul a Harlekineket, akik ismerik a Hiperháló titkait. Ejts foglyul egy Nagy Harlekint, aki kaput tud nyitni az eldák hipertéren keresztülvezető titkos járataira.
És közben semmisíts meg minden ellenállást.
Firenzéből olyan őszintén pezsgett elő a szenvedély, hogy parancsaival új erőt csöpögtetett az űrgárdistákba.
Lexandro d'Arquebus kapitány lelkiismeretfurdalást érzett. Nem lett volna szabad megengednie, hogy a Császári Öklök hűsége olyan lázas, már-már őrült lelkesedéssé változzon, ami a legocsmányabb, legfanatikusabb prédikátorokat jellemzi. Nekik nincs szükségük arra, hogy valaki tüzes szavakkal felerősítse kötelességérzetüket és elszántságukat. Nincs szükségük arra, hogy egy inkvizítor buzdítsa őket harcra, hiszen tudják, mi a dolguk. Őket káptalanjuk alapítójának, Rogal Dornnak a lelke vezérli, és természetesen az a tudat, hogy bármit cselekszenek, azt Istenükért, a Császárért teszik.
Ez a karizmatikus Baal Firenze azonban már legalább két őrmesterben és féltucatnyi Ökölben felforralta az indulatokat, felpezsdítette a szenvedélyt. Ha majd visszatérnek kolostorerődjükbe, ezeknek az űrgárdistáknak alázatos imákkal kell bocsánatot kérniük azért, hogy elvesztették a fejüket. Fohászokkal kell megtisztítaniuk magukat, mert lelkük bemocskolódott, amikor hagyták, hogy Rogal Dorn és a Császár szellemén kívül más irányítsa őket.
Az Öklök puritán, egyszerű életet éltek. Ha nézeteltérésük támadt egymással, udvarias és szabályos párbajt vívtak. Mindig megfontoltan, hideg fejjel cselekedtek, ez a Firenze azonban belehajszolja őket az érzelmek örvényeibe. Az inkvizítor úgy viselkedik, mintha valójában nem az lenne a célja, hogy küldetésük sikeres legyen, mintha valami egészen mást szeretne elérni. Úgy viselkedik, mintha nem lenne egészen tisztában azzal, hogy kicsoda, micsoda, és arra számítana, hogy valamilyen bonyolult, körmönfont módon, kerülő úton haladva sikerül megvilágosítania önmagát. Csakis egy inkvizítor lehet ilyen összetett és nehezen kiismerhető.
Lex kétségek között gyötrődve harcolt.
Sir Baal az űrgárdisták előtt nem ismételte el azt a parancsot, amit a csatahajón neki és a könyvtárosnak adott. Nem mondta el, hogy le akarja mészároltatni az idegenek gyermekeit. A csata közben sem tett említést erről. Talán azért nem, mert az érkezési zóna környékén egyetlen kölyök eldát sem lehetett látni. Talán azért nem, mert észrevette, hogy Lex és Kempka mennyire viszolyog az ötlettől. Talán rájött, ha bevallaná, mit akar, megszűnne az őrmesterek és az Öklök iránta érzett tisztelete.
Ó, milyen vészjóslón lebegett a fantomholovilág a csatatér fölött! Lehet, hogy ez a kép fokozatosan átalakul, átváltozik azzá a vérszomjas démonná, amely a szellembolygó méhében létezik? Ahogy Firenze felpillantott, mintha a kéjes vágy és a kegyetlenség formája úszott volna keresztül a gömb felszíne fölött. Vagy csak ő látta így? Az érzései űztek csúfot belőle?
– Hol vannak az idegen fattyak? – bömbölte. Tehát mégis előhozakodik a mániájával...
– Melyik kapun menekültek el a kölykök? A kérdés most már racionálisnak tűnt.
A város szélén lévő falon túl, az egyik épületben Firenze egy tündöklő, ködös, kék alagutat talált. Nem tudta, nem tudhatta, hogy ha belép a száján, hová jut.
– Hozzatok elém egy Harlekint, bátor harcosaim! Gazdagon megjutalmazlak benneteket a Császár nevében!
Hát ez meg mi? Miért beszél a gazdagságról? Ugyan mi lehet nagyobb jutalom egy Ököl számára, mint az, hogy tudja, minden erejével a Császárt szolgálja? Egy Ököl akkor vallhatja gazdagnak magát, amikor a kezében tartja faragószerszámát és hősi halált halt bajtársa valamelyik simára csiszolt ujjcsontját. Honnan veszi a bátorságot ez az inkvizítor ahhoz, hogy úgy tekintsen az űrgárdistákra, ahogy ember a Császár reguláris hadseregének katonáira tekint?
Egy Ököl akkor gazdag, amikor egy, a káptalanalapító Dorn emlékének szentelt hadjárat során megsebesül és fájdalmat érez...
– Megjutalmazlak benneteket!
Azokat, akik a csatában hősiesen viselkednek, nem egy inkvizítornak, hanem a kolostorerőd parancsnokának kell megjutalmaznia. Hogyan merészeli ez a Baal Firenze nevezetű... féreg... magának követelni a szent kiváltságot, amely egyedül Minden Öklök Vezérét illeti meg?
Baal Firenze szava törvény. Lex Imperialis, a Császár szava, az Ő rendelete.
Lex – akinek a neve, ahogy Firenzétől megtudta, azt jelenti: törvény – szava törvény volt a tíz őrmester és a kilencven űrgárdista számára.
Vagyis... már nincsenek kilencvenen.
Lex az arclemeze alján megjelenített egy monitort, és gyors pillantást vetett a feltűnő adatsorokra. Az égő elda városban és ebben a pokoli amfiteátrumban nyolcvankét űrgárdista volt életben. Közülük tizenketten szenvedtek kisebb sérülést. Dietrich, Volker és Zigmund már nem élt. Bátor emberek voltak. Dicső Öklök.
A helyzet nem volt rossz, ám ha összehasonlítjuk azzal, hogy a Hannibálon a sátán-szukák elleni harcban egyetlen űrgárdista sem esett el... És minden veszteség, még a legapróbb is, fájdalmas.
Persze ez még elfogadható. Már amennyire el lehet fogadni a halált, a pusztulást.
Az idegenek közül jóval többen pusztultak el.
A Hannibálon a sátánszukák abnormálisan, őrültek módjára viselkedtek; minden tettük arról árulkodott, hogy elvesztették objektivitásukat. A féktelen dühöngés a racionális taktika ellensége.
Ezekben a Harlekinekben, Maszk-harcosokban és a telep őreiben is ott pezsgett egyfajta eszelősség, ám ez jóval több veszélyt rejtett magában, mint a sátánszukáké.
De bármilyen veszélyesek, bármilyen jó harcosok voltak, a csatateret még mindig a páncélos Öklök uralták.
Lex szerette volna, ha a parancsnoki hullámhosszon megbeszélheti Kempka könyvtárossal Firenze ügyét. Sajnos azonban az inkvizítor mindkét fülcimpáján ott himbálóztak a kommunikátorcsipeszek. Minden szót hallana, és talán az eretnekség megnyilvánulásának tartaná Lex véleményét. Lehet, hogy nem is tévedne olyan nagyot...
Dorn, életem hajnala, áldj meg tiszta gondolatokkal, hogy lemálljon rólam minden tisztátlanság...
Lexandro rálőtt egy kék energiamezővel védett Sólyomra, és élvezettel figyelte, ahogy a toll lemezek lefoszlanak a sebzett szárnyról. A Sólyom nem zuhant le, továbbrepült, de elvesztette fürgeségét és ügyességét. A hátára erősített antigravitációs emelő és a jet csomag nem sérült meg. Lex újra tüzelt, és...
Fegyvere halk kattanással válaszolt a ravasz megrántására. A tár kiürült. Az ilyen figyelmetlenség valóban felér egy eretnek cselekedettel... Gyors, begyakorlott mozdulatokkal kiejtette az üres tárat, és a fegyverbe illesztett egy újat.
Jaq látta a cikcakkos rúnafal mögül kiszökkenő Harlekint. Nem elda Harlekin volt, hanem egy Harlekin-ember! Zephro Cornellan. Itt volt! Megjelent! Még az a nevetséges, háromszögletű csákója is ott volt a fején!
Cornellan egy lézerpisztolyt tartott a kezében. Ruhája rikító színekben villogott. Ő volt az, tényleg ő. Ez a hegyes áll, ez a hosszú, horgas orr... A holoruha minden bizonnyal egy pontosan olyan hálópáncélt takart, amilyet Jaq viselt csuklyás köpenye alatt.
Cornellan, az illuminátokra és a Császár fiaira vonatkozó titkok birtokosa... Az istencsapás, amellyel a sors Jaqot büntette.
– Sir Zephro! – üvöltött Zhord, mielőtt Jaq rászólhatott volna. – Sir Zephro!
A Harlekin-ember eltűnt – csak egy karmazsinvörös tollbokréta és széles, vigyorgó szája látszott belőle.
A bokréta és a száj is elhalványult.
A magasan lebegő gömbben alakok jelentek meg. Az, ami korábban csupán egy fantomvilág volt, most színpaddá változott. Színpaddá, melynek eseményei jelentéktelenné változtatták a telepen tomboló csatát – vagy talán éppen ez a küzdelem tükröződött vissza megnagyobbodva, mintegy kihangsúlyozva a tágas arénában folyó öldöklés jelentőségét.
A globális színpadon óriás Harlekinek piruetteztek és szaltóztak. Csontvázhalál szedett áldozatokat, hogy azután a vágy és a kegyetlenség szörnyének lábai elé vesse őket, amely olyan ocsmány, olyan obszcén és förtelmes volt, hogy élő ember ránézni sem bírt. A Kacagó Istennek sikerült elkerülnie, hogy a szörny figyelme ráterelődjön. A gonosz jelenés mögött és belsejében delíriumosan sikoltozó eldák tömege vonaglott. A káoszisten testét elda pszik alkották. Ahová a Kacagó Isten lépett, ott egy metszően világító fényösvény jelent meg, amelyen villámok csaptak a fenyegető démonszellem felé.
Lent a valódi Harlekinek eltűntek. Holoruháik színt és mintát váltottak, a testek beleolvadtak a háttérbe. Mintha felugrottak volna a levegőbe, hogy ők is részesei legyenek az odafönt látható színjátéknak, beleolvadjanak a jelenetbe.
– Ez Slaanesh egyik megjelenési formája! – vicsorgott a könyvtáros.
Lex testét a páncélburkon belül jeges veríték áztatta. Dornnak hála, az emberei sisakjába pszichikai védőpajzsokat is szereltek...
– Ezek az idegenek őrültek! – kiáltott fel Kempka.
Az eget bámuló Firenze megtántorodott. Szájából habos nyál csorgott. Szórakozottan lenyalta.
– Ez valami kárhozatra ítélt átkozott istentelenség! Megjelenésével szent hadjárattá változtatta akciónkat! – mondta. Hangja elárulta, hogy meglepődött. Video lencséjén keresztül az égi színpadot nézte. – Most már értem, miért és hogyan buktak el az eldák. Ezek az átokfajzatok, ezek az eszement bolondok átadták magukat az élvezeteknek. Gőgösek, végtelenül önhittek lettek. Előtörő vad vágyaik megformáztak egy káoszlényt. Valamennyi istenük elpusztult, kivéve azt a röhögő szellemet, amely nem más, mint a szentség megcsúfolása...
– Ne beszélj ilyen dolgokról! – szólt közbe Lex.
A csillagfényes éjszakában magányosan álló, holoruhás, vicsorgó maszkot viselő Varázsló is az eget fürkészte.
Ő volt a legmagányosabb valamennyi létező élőlény közül. Az ő lelke nem lelhetett menedéket egy lélekkőben. Ha majd meghal, lelke Slaanesh prédája lesz – hacsak a Kacagó Isten nem hajt végre valami bámulatos trükköt, amivel ezt megakadályozhatja. Egy erős elda lélek a halál után nem olvad bele a lelkek tengerébe, nem válik eggyé a többivel úgy, ahogy a gyenge embereké. Az elda lelkek megőrzik függetlenségüket. A halott Varázsló minden valószínűség szerint a kegyetlen kéj játékszere lesz. Örökkön-örökké, az idők végezetéig.
A Varázsló mindig magányosan élt. Egyedül járt. Egyedül gyilkolt.
Lehet, hogy ez a véres színjáték elhozza számára a megváltást?
A Kacagó Isten ma talán győzelmet arat. Talán... A Varázsló nem tudhatta, ennek mekkora a valószínűsége. Az ilyesmi kiszámítása a látnokok dolga.
A Slaanesh átkozott szerepét eltáncoló Varázsló útjából kitértek a Harlekinek.
Piruettezve, szökdécselve rálőtt az egyik űrgárdistára. Igen, ez a nap a halál táncának napja...
A Remetének kínzó gondolata támadt. Ez a véres valóságba fulladt rítus... valahogy túlságosan is hasonlít az egykor élt eldák végzetes szertelenkedésére.
A Varázsló, aki nem szólhatott az élőkhöz, kísérteties hangon dalolni kezdett.
A mohából felfelé szálló gázcsápok ködös fátylat szőttek a táj fölé, de egyetlen pillanatra sem takarták el az égen fénylő holoképet.
Egy maszkos Harlekin jelent meg Ey'Lindi, vagyis a megcsonkított őr véres öltözékét viselő Eye'ionahd előtt.
A páncél alatt Ey'Lindi mellkasába préselődött Zhord kavicsa. Az érzés olyan kellemetlen volt, hogy a Harlekin megjelenése előtt Ey'Lindi kihúzta a vért alól a drótszálon függő, medállá változtatott kődarabot.
A Harlekin csúfondáros hadonászással táncba hívta Ey'Lindit.
Mielőtt Ey'Lindi el tudta volna dönteni, hogy mit tegyen, a Harlekin elkapta a kavicsát. A mozdulat villámgyors volt. A drótszál, akár egy garrotte, Ey'Lindi tarkójába vágott, azután elpattant. Megremegett a levegő – a Harlekin eltűnt. A következő másodpercben, amikor megjelent, már távol volt. Futott, és magával vitte a zsákmányolt lélekkövet. Petrov utánaeresztett egy lézersugarat – fény üldözte a fénysebességgel mozgó célpontot –, de nem találta el. Ey'Lindi megdörzsölte a nyakát.
Egy őr végignézte a jelenetet, majd hatalmas ugrásokkal, kiáltozva, lézerpuskáját felemelve elindult a kis csoport felé. Ey'Lindi néhány jól irányzottan kilőtt suriken koronggal fékezte meg.
Jaq meg mert volna esküdni arra, hogy titkon beadtak neki valamilyen gombából erjesztett hallucinogén anyagot. A Harlekinek... ezek a zavarba ejtő színek! Ez a léleksajdító zene! A fegyverek döreje és kattogása! Az érzések és indulatok émelyítő örvényei, amelyek megzavarták pszi érzékszerveit és a lelkét...
Lehet, hogy érzékszervei túlterhelődnek? Lehet, hogy agyát szétrepesztik a beléje özönlő képek és hangok? Meg fog őrülni? Vagy lehet, hogy ez az egész nemsokára a valóság új látomásává változik?
A fegyverek – akár a precíziós orvosi műszerek. Csakhogy ezek nem a húst, hanem a tudatot szabdalták. Lézersugarak zuhogtak a neuronokra. A lángcsóvák az idegpályákat perzselték. A robbanások mennydörgő új gondolatok. A talaj remegése romba dönti az eddig érvényesnek tartott fogalmakat...
– Tisztíts meg, Istenem! – kiáltotta Jaq.
Megtisztítani? Ő, a Földön lakozó Istencsászár, valójában nem más, mint sok millió egymásnak ellentmondó, önállóan gondolkodó tudatszilánk. Ő, akitől a segítséget reméli, olyan, akár egy darabjaira hulló mozaikkép.
A moha lebegő, mindent eltakaró fátyollá szövődő gőzcsíkokat eregetett.
A csata a hologömbön lejátszódó jelenet katalizátora volt. Az az égi színpad mintha magába szívná a lelkeket és a testeket. Jetrobogók és Sólymok száguldottak az egymással küzdő istenségek, jelenések és ripacsok örvénye felé, hogy kárt okozzanak, és maguk is elpusztuljanak. A megváltás már nem várathat magára sokáig.
Magasan a hologömb és az űrtorony halvány sziluettje mögött egy plazmafarkat vonszoló hajó jelent meg.
– Kobra – kommentálta Zhord a jelenséget. – Egészen közel van.
Jaq szinte teljesen megfeledkezett az égő csatahajókról, a darabokra hulló lidérchajókról. Az űrben lezajló csata most még távolibbnak, még felfoghatatlanabbnak tűnt, mint akkor, amikor a monitoron figyelte.
A következő pillanatban egy lövés kitépte Jaq kesztyűs kezéből a Császár Kegyelmét. A lövedék ereje majdnem szétzúzta az ujjait. Keze lüktetett és megbénult. Egy levegőt ionizáló lézersugár sistergett el mellette. Ózonszag csapott az orrába. Az egyik Maszk-harcos tüzet nyitott a betolakodókra. Az őr páncélját viselő Ey'Lindi elda szavakat kiáltott. (Ne lőj, ezek a barátaink!) A Maszk-harcos meghökkent, rájuk nézett. Oldalról robbanótöltetek csapódtak a testébe. A levegőbe emelkedett, és holtan vagy halálos sebtől szenvedve a földre rogyott.
Az egyre sűrűbbé váló ködből egy űrgárdista bukkant elő. Ó lőtte ki Jaq kezéből a Császár Kegyelmét, és ő volt az, aki harcképtelenné tette a Maszk-harcost. Kapitányi rangjelzést viselt.
A kapitány mögött egy terminátor páncélos űrgárdista közeledett, oldalról pedig másik két sárga-azúrkék páncélos harcos bukkant elő.
Mögöttük egy köpenyes férfi hadonászott energiakardjával és lézerpisztolyával. Sisakot nem viselt, egyik szeme helyén video lencse villogott, arcán zafírkövek csillogtak.
– Firenze! – ordított rá Jaq.
Zhord közben felvette a földről Jaq fegyverét. Az inkvizítor megdörzsölte elzsibbadt kezét, megpróbált életet masszírozni az ujjaiba.
A kapitány a legszabályosabb birodalmi gótot használva szigorúan dörrent rájuk a hangszóróin keresztül.
– Senki ne mozduljon!
– Eretnek! – üvöltötte Firenze, amikor felfedezte Jaqot. Video lencséjéről vakító villogássá változva tükröződött vissza az égi színpadon lezajló jelenet. Az inkvizítor oldalra kapta a fejét, és a Jaq mellett várakozó nőre nézett.
– Idegenekkel kollaborálsz? – bömbölte. – Mit műveltek elda cimboráid az elmémmel? Mit tettek velem száz évvel ezelőtt?
Jaqnak fogalma sem volt róla, hogy Firenze miről beszél. Semmit sem tudott, és ez már-már fizikai fájdalmat okozott neki.
A tudatlanság a legtöbb esetben áldás a galaxisban élő embertömegek számára. Boldogok és áldottak a mit sem sejtők, azok, akik nem tudnak a démonokról, a génorzó szörnyetegekről, a Császár tudatszilánkosodásáról és a többi borzalomról!
Jaq számára azonban a tudatlanság inkább átok volt.
Mit művelhettek az eldák Firenzével? Mi történt egy évszázaddal ezelőtt? Talán semmi. Lehet, hogy Firenze hazudik, vagy egyszerűen csak téved.
Lehet, hogy Firenze az elda Harlekineket hibáztatja valamiért? Azokat a Harlekineket, akik együttműködtek Zephro Cornellannal? Vagy manipulálták őt? Felhasználták a Harlekin-embert?
Jaq félresöpört minden óvatosságot.
– Nem emlékszel rá, Firenze, milyen szerepet játszottál a hidra-összeesküvésben? – kérdezte. – A Birodalom elleni szövetkezésben?
Firenze eszelős arccal nézett rá.
– Renegát! – csattant fel, de hangjából hiányzott a meggyőződés szenvedélye. – Valóban tollba mondtad a Liber Secretorumot, a Titkok Könyvét, ami tönkretett engem?
A négy űrgárdista és Firenze lassan egyre közelebb került Jaqhoz. Olyan óvatosan, olyan megfontoltan lépkedtek, mintha a renegát inkvizítor szavai kimondásuk után a földbe mélyednének, és taposóaknákká változnának.
A köd közben egyre sűrűbb lett. A detonációk és a Harlekin-muzsika hangja tompa dobogássá válva jutott a fülükbe. A telep távolabbi pontjain repülő eldák és űrgárdisták küzdöttek, de Jaq közvetlen környezete a béke szigetévé változott. A csaták néha ilyenek; időnként a legfergetegesebb összecsapások közepette is van egy-egy hely, ahol az ellenfelek megpihenhetnek, ahol partra mászhatnak az öldöklés folyamából.
Lex megremegett. Páncélja felerősítette mozdulatait; a terminátor egység hevesen megrázkódott.
Mi ez az egész? Mi lehet ez a Birodalom elleni összeesküvés? És kik az összeesküvők? Ez a furcsa találkozás... magát a hitet kérdőjelezi meg. Ez talán még Kempka könyvtárost is összezavarta. Ó, bárcsak itt lenne velük egy káplán, akitől tanácsot kérhetnének!
Egy káplán minden bizonnyal rájuk parancsolna, hogy megingás nélkül teljesítsék a Császár iránti kötelességüket, és egyetlen pillanatra se térjenek le a Rogal Dorn dicső neve és emléke által beragyogott útról. De... vajon tényleg az a helyes, ha ezt teszik?
Itt ez a rivális inkvizítor, akivel váratlanul összetalálkoztak. Az Öklök küldetésének szempontjából nem lehet jelentősége annak, hogy itt van. Az Öklök azt a feladatot kapták, hogy ejtsenek fogságba néhány elda Harlekint, akiből ki lehet szedni a legendás-misztikus Hiperhálóra vonatkozó titkos információkat. Az Öklök feladata az, hogy vessenek véget annak az iszonyú ceremóniának, amelyet a színváltó holo ruhát viselő idegenek rendeztek.
Lexandro Ökleinek bátor tettei azonban a jelek szerint részévé váltak ennek a véres szertartásnak. Mintha emberei egy érthetetlen és felfoghatatlan, titkos és rejtélyes ügy oltárán áldozták volna fel magukat és a megölt ellenséget.
Szolgálj, ne kérdezz!
Egy Ököl azonban felteheti a kérdéseket, amelyek aggasztják. Az Öklök kapitányának kötelessége feltennie kérdéseit. Ő nem hagyhatja cserben és bizonytalanságban a harcosait. Nekik meg kell őrizniük magabiztosságukat és hitüket, hiszen a Birodalmat kell megvédeniük.
Habár... bármilyen legyőzhetetlenek is a harcos terminátorlovagok, túlságosan kevesen vannak ahhoz, hogy valamennyi veszedelemmel felvegyék a harcot, ami a Birodalmat fenyegeti. Kevesen vannak, és a halottak helyére igen nehezen lehet utánpótlást találni. Lehet, hogy a csatahajókat a rajtuk szolgáló több tízezer embert és az Öklöket egy inkvizítorok közötti vendetta miatt áldozzák fel?
Lehet, hogy a sztálindrómi csata és az idegen telep megrohamozása tulajdonképpen csak arra jó, hogy meggyengítse a Birodalmat?
Mintha válasz lenne a Lex agyában felszínre bukkanó bizonytalan kérdésekre, jobbról hirtelen egy sárga-azúrkék páncélt viselő űrgárdista lépett elő a ködből.
Azután balról is érkezett egy.
Egyre több alak tűnt fel.
Ezek nem Öklök voltak, nem lehettek azok! Az Öklök szélesebb, sokkal ormótlanabb páncélt viselnek!
Lex telepatikus módon átváltott infravörösre.
Az újonnan érkezett álűrgárdisták valójában elda Harlekinek voltak. Az átkozott, holo ruhás kaméleonok! Az egyik még az űrgárdistákra jellemző csőrös maszkot is megjelenítette magán.
A maszk egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt félelmetesen vigyorgó-vicsorgó elda fejjé változott, azután csontkoponyává alakult, majd ismét csőrös sisak lett belőle.
A másik Harlekin nem viselt sem maszkot, sem sisakot. Az arca, a feje fedetlen volt – legalábbis annak látszott. Vonásai emberszerűnek tűntek. A fején váratlanul megjelent egy háromszögletű, tollbokrétás kalap, amely mintha a valódi űrgárdisták páncélsisakjának kigúnyolása lett volna.
A Harlekin-ember affektáló hangon felkiáltott:
– Erre gyere, Sir Jaq! – mutatta az irányt, és elsütötte lézerpisztolyát.
Firenze üvöltése egyszerre volt dühös és fájdalmas. Az inkvizítor jobb karja lángolt. Lézerpisztolya a földre hullott. Eszelősen csapkodott energiakardjával; mintha saját sérült karját akarta volna amputálni. Az egyik Ököl a páncéljából tűzfojtó habot fújt rá. Firenze aranycsillogású páncéljára fehér bőrrétegként tapadt rá a vegyszer. A szája is habzott – de az a hab belülről csorgott.
Kempka könyvtáros elsütötte villámvetőjét. A célpontja, kiszemelt áldozata eltűnt előle.
Az egyik Ököl páncéljára suriken korongok záporoztak. Az űrgárdista lőtt, és újra lőtt. A köd fátyla mögött valami felsikított.
A „Sir Jaq”-nak nevezett férfi egyik társa navigátor volt. Ráncos, rovarszerű arca fölött széles, sálkendővel takart homlok domborodott. A mellette álló denevérfülű, majomszerű fickó kezébe nyomott egy lézerpisztolyt, majd erősen megfogta a vénség karját. A majomember szorosan átölelte a navigátor nyakát. A navigátor tántorogva arrébb vonszolta a majomembert – talán biztonságba akarta vinni. Biztonság a csatatér közepén? Abba az irányba indult, amerre az előbb az a kalapos álűrgárdista mutatott. A lézerpisztoly hasznavehetetlen fadarabként együtt himbálózott a majomember karjával.
„Sir Jaq” másik társa egy páncéldzsekis zömik volt. Két fegyvert markolt, és idegesen toporgott. Lőjön? Ne lőjön? Kire lőjön? Öngyilkosság lenne, ha valamelyik űrgárdistái venné célba?
Vagy inkább Firenzére tüzeljen? Látszott rajta, szeretné megölni az inkvizítort, de.. Talán ismerte Firenzét. Talán már régóta gyűlölte...
Egy újabb rejtély! Egy újabb talány!
Közben a fejük fölött és körülöttük a ködben láthatatlanul tovább folyt az idegenek borzalmas, elmeháborító szertartása.
Ey'Lindi megmozdult. Felemelte surlken pisztolyát, hogy rálőjön az egyik terminátor páncélos alakra, arra az űrgárdistára, aki rájuk parancsolt, hogy ne mozduljanak. A kapitányra.
A kapitányra, aki furcsa módon habozni látszott. Testtartása, mozdulatai legalábbis arról árulkodtak, hogy nem tudja, mit tegyen. Persze elég nehéz megérteni egy páncélos alak testbeszédét...
Az űrgárdisták vezére a legveszélyesebb. Vajon meg lehetne bénítani? Ártalmatlanítani lehet a villámvetőjét, hogy Jaq megszökhessen? Mert az lenne a legjobb, ha Jaq is eltűnne a közelből. Petrov már megkezdte a visszavonulást – úgy vitte magával Fennixet, mint egy aggódó anya a gyermekét –, de velük senki sem törődött. Petrov bízott Zephro Cornellanban, a Harlekin-emberben, aki egyszer megszégyenítette Ey'Lindit...
Ha támad, az űrgárdisták minden bizonnyal megölik.
A ködből tűzcsóva lobbant elő. Lézersugarak szabdalták szét a levegőt. Előzizegett egy vékony drótszál is, de olyan gyorsan húzódott vissza, mintha megsértődött volna, hogy senkit sem zsigerelhet ki, senkitől sem rabolhatja el az életét.
Ahogy Ey'Lindi kilőtte az első néhány surikent, Jaq felordított:
– Ne!
Ey'Lindi gondolkodás nélkül engedelmeskedett neki.
Semmi szükség sem volt rá, hogy Ey'Lindi feláldozza magát. Főleg nem most, hogy annyi fájdalom árán végre újra önmaga lehetett. Ha most meghalna, Jaq küldetése értelmetlenné válna.
Jaq tudta, hogy Ey'Lindiben megbízhat... És még kiben? Talán Zhordban, aki Zephro Cornellannak dolgozott? A Császár széthasadt lelkében? Vagy senkiben, csak önmagában? Talán ő a legmagányosabb ember az egész galaxisban.
Az, aki csak magában bízik, nem lehet normális, és félő, hogy a csábítások áldozatává, a Káosz prédájává válik.
Ey'Lindi nem eresztette le a suriken pisztolyt, de nem is lőtt ki több korongot. A kapitány rászegezte villámvetőjét. A surikenek jelentéktelen sérüléseket okoztak a páncélján.
A könyvtáros látta, hogy a kapitány meg akarja ölni az elda nőt. Abbahagyta a lövöldözést – a ködben rejtőző célpontokat, az itt-ott felvillanó fantomokat úgysem találhatta el –, és a kapitány felé fordult.
Jaq ebben a pillanatban elmenekülhetett volna. Firenze nem figyelt rá, és különben is túlságosan messze volt tőle ahhoz, hogy kárt tegyen benne az energiakardjával.
Parancsával Jaq halálra ítélte Ey'Lindit. A nőt nem zavarta a dolog. Ha így megoldja a helyzetet, érdemes áldozatot hozni.
Jaq nem bízott Ey'Lindi zsákmányolt páncéljában, és tudta, testét most nem fújta tele az orgyilkosok által kedvelt ellenálló szintetikus bőrrel.
Ahogy a kapitány meghúzta fegyvere ravaszát, Jaq az orgyilkos nő elé vetette magát.
– Ne! – rikoltotta újra.
Két robbanógolyó csapódott Jaq bordáinak. Mindkettő felrobbant.
A lexandro
Fájdalom hasított az oldalába. Tudta, tenyérnyi nagyságú, bíborszínű folt lesz a bőrén, amely még sokáig sajogni fog. A hálópáncél a legrosszabbtól ugyan megvédte, de néhány bordája minden bizonnyal eltörött. Olyan érzése támadt, mintha az egyik törött borda csontdárdája átdöfte volna a jobb oldali tüdőlebenyét. A szétrobbanó lövedék hatása más, sokkal erősebb volt, mint a normál robbanógolyóké.
Ey'Lindihez vágódott, és szédelegve kapkodott levegő után. Szeméből könnyek préselődtek elő. Ey'Lindi erősen, de mégis óvatosan átkarolta.
Ó, mennyivel nagyobb lehet az a fájdalom, amelyet az Istencsászár elszenved! Neki is kicsordulnak a könnyei a kíntól, pedig egy halhatatlan hulla szétszabdalt, ezerszer műtött szemében nem sok nedvesség lehet. Jaq fájdalma triviális volt az Övéhez képest.
Ey'Lindi a másik kezével még mindig maga elé tartotta és a kapitányra szegezte a suriken pisztolyt. A felületes szemlélő azt hihette, hogy élő pajzsként fogja maga elé Jaqot.
A kapitány azonban nem volt felületes, nem ítélkezett gondolkodás nélkül. Csak két lövedéket eresztett útjára. Kevés a muníciója? Magas az intelligenciahányadosa? Az mindenesetre feltűnt neki, hogy Jaq a lövedékek elé vetette magát.
– Miért védtél meg egy idegen harcost? – érkezett a csőrös arclemez mögül a felerősített hang. – Miért áldoztad fel érte az életed?
Talán azt hitte, hogy Jaq halálos sebet kapott?
Jaq amennyire tudta, kihúzta magát. Óvatosan az oldalára szorította a kezét. A ruhája szétrongyolódott.
– Igaz az, amit Firenze inkvizítor mondott? – kérdezte a kapitány.
Ó, igen, Firenze a habbal lefújt karjával, a ködös, kéken recsegő erőtérrel körülvett pengéjű energiakardjával, amelyet most is fenyegetően lóbál... Többet szerencsére nem tett, és tisztes távolban maradt, ügyelve rá, hogy minél messzebb legyen a suriken pisztoly markolatát szorító Ey'Linditől.
Igaz, amit Firenze mondott? Igaz lenne, hogy Jaq renegát, eretnek, az idegenek kollaboránsa? A látszat, a kapitány szeme elé táruló látvány mindenesetre alátámasztotta ezeket az állításokat.
A kapitány feltette a kérdést, s ezzel elárulta, hogy kételkedik Firenze szavában.
A könyvtáros, aki a ködbe eresztett egyet a villámvetőjéből, élénken figyelt.
Ey'Lindi felkiáltott.
– Kapitány! Birodalmi orgyilkos vagyok. Azért öltöttem magamra ezt az elda alakot, hogy bejuthassunk a telepre.
– Hazugság! – üvöltötte Firenze. – Ez a... nő... hazudik!
– Mindenesetre elég folyékonyan beszéli a birodalmi gótot – állapította meg a kapitány határozott hangon.
– Csalás! Szemfényvesztés! Az eldák képesek megtanulni nyelvünket! Különösen akkor, ha renegát emberek a társaik.
– De Sir Baal – dorombolta Ey'Lindi negédesen –, bizonyára rám ismersz. Már találkoztunk azon az űrroncson. Tudod, a hipertérben. Azon a roncson, ahol fogságba ejtettél minket, és csuklyát húzattál a fejemre, és... Ahol az összeesküvésben részt vevő társaiddal, az Ordo Hydra tagjaival tanácskoztál!
Firenze csak futólag látta Ey'Lindit, aki akkor emberi alakjában jelent meg előtte. Valóban érzékszervnullázó csuklyát húzatott a nő fejére, mert nem akarta, hogy Ey'Lindi tanúja legyen annak, amit Jaqnak elmondtak; nem akarta, hogy Ey'Lindi tudomást szerezzen a konspiráció titkairól.
– Amikor megbíztam Jaq Dracót azzal a bizonyos feladattal, amikor aSztálindrómra küldtem, teljesítettem a kötelességemet – jelentette ki Firenze. – Prior voltam. Kirendeltem mellé egy orgyilkost. Igen ez valóban megtörtént. De a kérdéses orgyilkos... – Tétován elhallgatott.
– De a kérdéses orgyilkos – vette át a szót Ey'Lindi – kísérleti génorzó implantokat kapott, amelyek nem tették lehetővé számára, hogy alkalmazza csodálatos átváltozóképességét. Olyan implantokat, amelyek miatt nem tudta alterálni a külsejét, és képtelen lett volna eldává változni.
Firenze az ajkát rágta, és a múlt üledékéből, ami a fejében maradt, megpróbálta összeszedni az emlékszilánkokat. Azokat az emlékeket, amelyek talán hamisak. Ey'Lindi folytatta:
– A műtét, amit ezen a bizonyos orgyilkoson végrehajtottak, az Officio Assassinorum, a Callidus Szentély, az én szentélyem titkos kísérlete volt. Te, Sir Baal, minden bizonnyal átolvastad a Titkok Könyvét, amelyben Jaq Draco árulással vádolt téged. Elolvastad, és tudomást szereztél belőle a rajtam végrehajtott beavatkozás eredményeiről. Ezért nem hiszed el most, hogy képes voltam eldává változni.
Ha Firenze nem merült volna ennyire bele személyes enigmáiba, talán ráüvölt a kapitányra vagy a könyvtárosra, hogy hallgattassák el Ey'Lindit. Így azonban csak annyit tett, hogy még erősebben megszorította zümmögő kardja markolatát.
Ey'Lindi folytatta, miközben Jaq megpróbált megfeledkezni az oldalát hasogató fájdalomról.
– Sir Baal, a jelek szerint azt hiszed, hogy az eldák belepiszkáltak az elmédbe. Bizonyára igazad van... mivel nem ismered fel azt a személyt, aki néhány perce lángra lobbantotta a karodat.
– Micsoda?!
– Az a személy konspirátortársad, Zephro Cornellan volt!
Zephro Cornellan, aki – legalábbis Zhord szerint – valójában nem tartozik az árulók közé. Éppen ellenkezőleg: azért szivárgott be az Ordo Hydrába, hogy szabotázsakcióval nehezítse működését.
– Hazugság! Soha életemben nem ismertem ilyen nevű személyt. Alávetettek a mély-igazságnak, és akkor sem derült ki, hogy...
– A mélyigazságnak azután vetettek alá, hogy az elda elmelátnokok átrendezték az emlékeidet. Hálával tartozol ezeknek az eldáknak, Sir Baal. De mivel megváltoztatták az agyadat, inkvizítortársaidnak végezniük kellett volna veled. Ehelyett most itt vagy... Valóban te lennél a legmegfelelőbb inkvizítor ennek a feladatnak az elvégzésére? Helyes döntés volt, hogy éppen téged küldtek ide, hogy vezesd a birodalmi erőket a hálójukba?
Ó, Ey'Lindi most valóban úgy viselkedett, ahogy egy Callidus-orgyilkosnak viselkednie kell! Hihetően beszélt, és meggyőzően fedte fel annak okát, hogy az eldák valahol és valamikor miért nyúltak bele Firenze elméjébe. Cornellan vagy elda mentorai kívánták, hogy így legyen, céljuk pedig a zavarkeltés és a félreinformálás volt.
– A hálójuk! – kiáltotta Firenze. – A Hiperhálójuk! Igen, ezért vagyunk itt. – Felnézett a fejük fölött folyó undorító drámára. – És azért, hogy véget vessünk ennek az ocsmányságnak!
– Ó, nem! – mondta Ey'Lindi. – Szerintem inkább azért, hogy részt vegyetek benne. Hogy áldozatot mutassatok be. Áldozatot, amely nem más, mint az űrgárdisták és az elda harcosok vére! Cornellan felgyújtotta a karodat. Most bizonyára nevet rajtad. – Ey'Lindi szenvedélyesen beszélt, indulatait felfokozta a Harlekin-ember iránti személyes gyűlölete.
Feltűnés nélkül megbökte Jaq oldalát.
– Zhord! – suttogta, és bólintott.
A ködből kiáltások, robbanások zajai érkeztek. Némelyik hang valódi volt, némelyik puszta szimuláció, a Harlekin mutatványosok műve. Azoké a Harlekineké, akik miközben harcoltak, kivették részüket a szertartásból.
A ködben cikázó lézersugarak mindegyike valóságos volt...
A másik inkvizítor, az álasszony meg a zömik belemenekült a kavargó ködbe, Lexandro azonban nem lőtt utánuk, és nem adott tűzparancsot az Öklöknek sem. A könyvtáros sem kezdett magánakcióba, még ő is elbizonytalanodott.
Mi lehet az igazság? Az Öklök kapitányának lelke válaszokért kiáltott.
A csata folytatódik, és valószínűleg az űrgárdisták győzelmével fog véget érni. Vajon dezertálásnak számítana, ha most magára hagyná az embereit, és üldözőbe venné a triót és az igazságot? Menjen utánuk? Maradjon? Ha utánuk megy, és elkapja őket, akkor kényszerítse ki belőlük az igazságot?
Lex elképzelte, hogyan roppantaná el az egzotikus nő nyakát, hogyan törné fel energiakesztyűs kezével a koponyáját, hogyan rázná ki a léken, és hogyan falná az agyát, amelyben talán, talán ott lapul a valódi igazság. Implantált omophageája, a testébe ültetett egyik szerv, lehetővé tette számára, hogy ilyen módszerrel megismerhessen egy élőlényt. Attól sem kellett tartania, hogy a nő esetleg tényleg orgyilkos, mert második gyomra képes volt semlegesíteni a mérgeket. Ennek ellenére fennállt az a veszély, hogy az orgyilkos szürkeállományában elrejtettek valami olyan anyagot, amely még egy űrgárdistában is fizikai vagy szellemi kárt tehet. A legendás Officio Assassinorum laboratóriumaiban minden bizonnyal passzív agymérgeket is kifejlesztettek.
Akkor már jobb, ha inkább az inkvizítor agyát ízleli meg.
– Állítsátok meg őket! – rikoltotta Firenze. – Kapjátok el őket! Végezzetek velük!
Ejtsétek fogságba őket!
Már megint ezek a skizoid parancsok! Lexnek most éppen valami ilyesmire volt szüksége. Firenze utasításai levették a válláról a döntés terhét.
– Kempka testvér! – szólt rá a könyvtárosra. – Kérlek, vedd át az őrmesterek irányítását!
Egy lidércanyagból készült, rúnákkal dekorált félkupola...
A bejárat közelében egy Sólyom hevert. Teste vériszamós volt, kék szárnyai törötten feküdtek mellette. Az életét követelő lövedékek felszakították a páncélját, így Lexnek lehetősége nyílt arra, hogy megvizsgálja, milyen anyagból készült. Porózus volt, akár a madarak csontjai. Lex páncéljához képest elképesztően könnyűnek tűnt.
Mesterséges madár, amit levadásztak a mesterséges égről...
Egy űrgárdista számára a nehéz terminátor páncél cipelése és mozgatása sem jelentett gondot. Lex gyors, könnyed léptekkel hagyta maga mögött a Sólyom hulláját.
A félkupola belsejében egy lidércanyagból épített, kanyargósnak látszó alagút nyílt. A járatból halk hangok szűrődtek ki. Lex felerősítette video szenzorait.
– Barátom, barátom, egymás szemébe néztünk!... – nyöszörgött valaki.
Megszólalt egy másik hang is. Az illető a birodalmi gót nyelvet beszélte, de erős zömik akcentussal ejtette ki a szavakat.
– Ó, szentséges őseim! Hagyd már ott, Azul! Tedd le! Nem ráncigálhatsz magaddal egy hullát, amikor a fél kozmosz itt liheg a nyomunkban!
– A vak szemével... a tekintetét belefúrta az én hiperszemembe!
– Úgy? Belefúrt a szemedbe? Fájdalmas élmény lehetett. Gondolom, ezek után egészen másnak látod a hiperteret.
– Félreértesz!
– Lehetséges. Tudod, mi, zömikek nem vagyunk valami nagy észlények. Árulj el valamit, Azul! Amikor ti, navigátorok, navigátorgyereket csináltok, magatokon hagyjátok a homlokpántjaitokat? Vagy leveszitek? A férfiak és a hölgyek is? Vagy talán ti úgy csináltok gyereket, hogy egymás szemébe néztek?
A zömik ontotta a sértő megjegyzéseket; valószínűleg azért csinálta, hogy elterelje a navigátor figyelmét az asztropata haláláról.
Felreccsent egy harmadik hang, amely csakis a szakállas inkvizítoré lehetett.
– A Császár nevében, gyertek már ! Gyertek, vagy itt hagyunk benneteket!
– És nem biztos, hogy élve hagyunk itt benneteket – mondta az egzotikus orgyilkos nő.
A nő, a zömik és az inkvizítor a jelek szerint utolérte a navigátort. A majomember, aki asztropata volt, menekülés közben meghalt, talán valamilyen fatális baleset érte. Lehet, hogy a nagy ijedtségtől a szíve felmondta a szolgálatot.
A furcsa csapat tagjai majdnem olyan hűségesek voltak egymáshoz, akár a Császári Öklök. Lehetséges, hogy egy inkvizítor és egy birodalmi orgyilkos között létrejön egy ilyen, barátságnak is nevezhető kapcsolat? Lex nem tartotta valószínűnek, hogy Baal Firenze is képes lenne ilyesmire. Az efféle érzelmek talán eretnekségnek minősülnek, talán a romlottság jelei. Ezek az emberek azonban majdnem úgy viselkednek, mint az Öklök testvériségébe tartozó fivérek. Még az a nő is, aki azt az elda páncélt viseli elda testén. Ó, az a test! Egy jó ízléssel és művészi érzékkel megáldott Ököl értékelni tudja az ilyen szépséget. Igen, képes értékelni, és ha kell, képes elpusztítani is...
Lex ökle viszketni kezdett.
Kiszúrni egy szemet? Az majdnem olyan, mint megfaragni. Lex elképzelte, milyen érzés lehet egy ilyen puha szervhez, és nem egy kemény csontdarabhoz érinteni a faragópengéjét...
Sok mesét hallani a navigátorok hiperszeméről. Állítólag olyan kemény, akár a bazalt vagy a nyers érc. Vajon tényleg így van?
Az alagút padlója lejtős volt, és magas. Az eldák nagyra nőnek... A terminátor páncél legalább olyan magas volt, mint az eldák, de jóval szélesebb. Alig fért el a járatban; Lexnek úgy kellett haladnia, ahogy évekkel korábban azon az Antro nevű bolygón, a zömikek föld alatti útjain. (Akkor még vele voltak azok a fivérei, akiknek a nevét rávéste az öklére, megörökítette a saját csontján.) A páncél az oldalfalakhoz súrlódott. Lex megpróbált óvatosan, nesztelenül haladni. Nem sok sikerrel. Szerencsére az amfiteátrum felől érkező zajok elnyomták neszezését.
Egy suriken zápor vagdosta szét Fennix fejét. Azul már majdnem bevonszolta a vak asztropatát a félkupola alá, a biztosnak tűnő fedezékbe, amikor hirtelen felnézett. Egy pillanatra a Harlekin-embert látta maga előtt, aki az alagútra mutatott.
A surikenek a ködből érkeztek. Az egyik sorozat egyenesen feléjük tartott. Vakon leadott lövés volt, a korongok mégis célba találtak. A pusztítás érméi megsemmisítettek egy életet.
Az asztropata megtántorodott és felsóhajtott. A hang... szinte megkönnyebbült volt.
A csata hangjai őrjítő zajmasszává olvadtak. Nem számított, hogy Fennix mennyi vattát tömött denevérfüleibe, a hangok, a lövések, a kísértetiesen rikoltó muzsika fájdalmat okozó pengékként hatoltak elméjébe. Mintha ez nem lett volna éppen elég, feldörrent a páncélos lovag gépekkel felerősített hangja is...
Kakofónia.
Fennix sohasem fordított gondot fizikai állapotára, sohasem törődött a kondíciójával. Fáradt volt, és összezavarodott. Ha Azul nincs mellette, fejlett térérzéke ellenére sem tudta volna eldönteni, melyik irányba induljon. Azul átölelte és vezette.
Egészen a surikenek érkezéséig...
Fennix érezte, hogy visszakerül a nemlét fekete anyaméhébe. A korong alakit fémpenge az agyába metszett, de az élet néhány másodpercig még ott kísértett a testében.
– Haldoklom, Azul – nyögte. – Nemsokára meghallom az üzeneteket, amelyek voltak, vannak és lesznek... Egyszerre fogom hallani valamennyit... egyetlen gigantikus üzenet-áradattá válik a világ... Egy olyan áradattá, amely valójában egyetlenegy mega multiszó... Egy szó, egy név, a...
A sors neve? Egy szó, amelyben rejtve, titkosan, alig megfejthetően benne van a kozmosz egész történelme?
Az asztropata meghalt, és már nem mondhatta el, mire sikerült rájönnie.
Azul nem vált meg a holttesttől. Magával vitte. Belecsimpaszkodott, átölelte. Fennix vére és szétroncsolódott szövetei bemocskolták szürke ruháját. A válla, ahová az asztropata a fejét hajtotta, ragacsos lett.
Petrov továbbhaladt az alagútban, és lejjebb, egyre lejjebb ment. Egy ovális terembe ért, amelyből három másik alagút nyílt.
Mindháromban örvénylő kékség ragyogott. Azul hiperszeme megfájdult, amikor a Hiperháló kapuira nézett. Vajon ez a kemény, fekete márványdarab, ez a hiperszem képes lesz könnyeket ontani Fennixért?
A három alagút bejárata körül mozaikok, eda rúnák díszlettek. Feliratok lennének? Utasítások és tanácsok azoknak, akik értik, ismerik a Hiperháló használatát?
Petrov zavarodottan bámult az egyik alagútra. Szédítő és rémisztő volt számára, hogy úgy kell végignéznie egy hipertéren keresztülvezető energiacsatornán, hogy közben nem láthatja meg sem a távoli napokat, sem az Astronomican sugárnyalábját. Ebből a hiperjáratból hiányoztak azok a tájékozódási pontok, amelyek látványához minden navigátor hozzászokott. Petrov úgy látta, hogy a Hiperhálónak nincs feltérképezhető lineáris szerkezete, az egyes alagutak látszólag véletlenszerűen csatlakoznak egymáshoz. Annak, aki vállalkozik rá, hogy végigmegy egy ilyen ismeretlen, kék ragyogással teli járaton, kellemetlen meglepetésekben lehet része.
Mert ezek az alagutak kicsik voltak, akkorák, hogy hajók vagy egyéb járművek nem férhettek el bennük. (Petrov gyanította, hogy léteznek ezeknél sokkal szélesebbek is.)
Azul vállán átázott a ruha a vértől, mégsem eresztette el az asztropata ernyedt testét. Gyászolta barátját; addig bánkódott, míg Draco, Zhord és Ey'Lindi megérkezett.
Zhord addig-addig piszkálta Azult, míg a navigátor lefektette Fennix hulláját a lidérc-csont padlóra. A padlóból néhány szikraszerű pók bukkant elő. A pókok felmásztak az asztropatára, futkosni kezdtek rajta. Azul eszelős vigyorral Jaqra nézett. Nem bírta elviselni a látványt, és meg akart szabadulni a gyász által felgerjesztett érzéseitől. Zhordnak igaza volt. Most nem mutatkozhat tehetetlennek. Most nem tarthatják törékenynek.
– Ezek a pókok... Halotti leplet szőnek Fennix teste köré? – kérdezte.
– Sietnünk kell – mondta Jaq. – Ha az eldák elvesztik a csatát, az amfiteátrumban harcoló életben maradó Maszk-harcosok valószínűleg ezeken a járatokon át akarnak majd elmenekülni. Ha itt találnak minket, végünk. Zephro Cornellan melyik alagúton indult el? Mert itt volt, nem?
Hogy a Harlekin-ember melyik járatot választotta? Igen, valóban itt volt, megjelent, de Azul nem látta, merre indult.
A következő másodpercben egy sárga-azúrkék test bukkant fel a hátuk mögött. Egy fegyver komor csöve meredt a csapatra.
A Császári Öklök kapitánya váratlanul felnyitotta sisakja arclemezét.
– Beszélni akarok veled, inkvizítor – mondta mélyen zengő basszus hangon.
Barna bőr, sebhelyes arc. Sötét szemek, gyöngy fehér fogak. A jobb orrcimpájában rubingyűrű vöröslött. Arcán tetoválás: egy szárnyas ököl összeroppantja a markában lévő koponyát. A homlokán acélrudak.
Milyen meghökkentő, hogy az embertelen rombológépezet, a terminátor páncél egy valódi embert rejt a belsejében!
– Vállalom a pszichikai támadás veszélyét – mondta az űrgárdista. – Meg akartam mutatni magam.
Ezek szerint az a csőrös arclemezzel ellátott sisak egyfajta pszichikai páncél. Vért, amely most felnyílt. A kapitány a telep levegőjét lélegezte, és kitette magát a mentális szennyezés veszélyeinek. A fegyverétől azonban nem vált meg, nem is eresztette lejjebb.
– A nevem Lexandro d'Arquebus. Parancsaimat a Birodalmi Inkvizíciótól kaptam. Az utasítások érvényesek, valamennyihez csatolták a megfelelő kódot.
Miért beszél kódokról? Igazolni akar valamit? Kétségek gyötrik talán? Vagy egyszerűen csak képes racionálisan értékelni a helyzetet?
– A Császári Öklök nem csupán a gyilkoláshoz értenek – mondta d'Arquebus kapitány. – Az eszüket is tudják használni.
Jaq felsóhajtott; oldalába belehasított a fájdalom.
– Tisztában vagy azzal – kérdezte –, hogy az Inkvizíció önmagával hadakozik?
Tudomásod van arról, hogy az Inkvizíción belül létezik egy titkos Inkvizíció? – Jaq megjelenítette démont formázó tenyértetoválását. – Felismered ezt a jelet?
A kapitány meghökkent. Természetesen nem ismerte az Ordo Malleus jelét. Nem is tudta, hogy létezik egy ilyen szervezet. Nem volt ebben semmi furcsa, hiszen még a köznapi inkvizítorok sem tudtak róla.
– És ezt? – Jaq most az arcára tetovált hidrát jelenítette meg. – Baal Firenze megmutatta magán ezt a jelet? A hitbeli elfajzás és az összeesküvés bélyegét?
Lex elsápadt. Kesztyűs kezével ördögűző mozdulatot tett.
– Ne beszélj előttem eretnekségekről... – mondta, de nem vetett véget a beszélgetésnek. – Firenze inkvizítor a jelek szerint nincs tisztában azzal, hogy valójában kicsoda. Vagy inkább azzal, hogy ki volt – helyesbített.
– Erre már én is rájöttem, d'Arquebus kapitány! Firenze egykor részese volt a galaxis legocsmányabb összeesküvésének, de mindent kimostak az agyából, amit erről a dologról tudott. Firenze engem is rá kényszerített, hogy vegyek részt a konspirációban. Ennek a jelét láthatod az arcomon. Fellázadtam az eretnekek és titkos vezetőik ellen. Elutaztam az Iszonyat Szemébe, hogy megismerjem valódi céljaikat...
– Hová mentél? – kérdezte a kapitány elszörnyedve, ugyanakkor csodálkozva.
– Találkoztam egy mutánssal, egy káoszűrgárdistával. Megöltük. A bikaemberrel Vitalij Gugol végzett. Az a Gugol, aki azóta már a démonok játékszere...
– Esküszöm, kapitány, hogy igazat mondok. A Dicsőség Oszlopára esküszöm, amit a saját szememmel láttam!
– Igazat mond – jegyezte meg Zhord.
– A Dicsőség Oszlopa... – zihálta a kapitány. Egyik ámulatból a másikba esett.
– Az az oszlop, ha nem tudnád, a Császár palotájában van – mondta a zömik.
– Persze, persze, az Öklök is ismerik a Dicsőség Oszlopát! Ismerik, és időnként elzarándokolnak hozzá. Közel, egészen közel áll Istenünk trónterméhez...
– Mi jártunk abban a trónteremben – mondta Zhord. – Jártunk ott, azután eljöttünk onnan, tehát nem lehetünk eretnekek. Vagy legalábbis nem vagyunk olyanok, mint a hétköznapi eretnekek, mint például Firenze volt, mielőtt kimosták, és felakasztották száradni.
– Hallgass, szószátyár zömik! – csattant fel Jaq. – Ne gondold, hogy bízom benned!
– Ez fájt – mormolta Zhord.
Ey'Lindi vadul rásziszegett a zömikre, aki ezután jobbnak látta, ha tényleg befogja a száját.
– Milyen természetű volt az a bizonyos összeesküvés, amelyben Firenze részt vett? – kérdezte a kapitány kelletlenül.
Jaq megrázta a fejét.
– Mi volt a célja? – folytatta d'Arquebus. – Kik voltak a vezetői?
– Ha ismernéd ezt a titkot, megsemmisülnél.
– Igen. Lehetséges...
– Elég ebből! – Jaq türelmetlenül az amfiteátrum felé mutatott, ahol még mindig nem ért véget a csata. – Be kell lépnünk a Hiperhálóba, mielőtt túlzsúfolttá válik. Meg kell találnunk a Harlekin-embert.
– A mi feladatunk is ez volt – mondta a kapitány. – Hogy betörjünk a Hiperhálóba. Hogy elfogjunk néhány Harlekint. – Keserűen hozzátette: – És hogy purgáljunk, hogy tisztogassunk, mert... mert Firenze inkvizítor nem ismerte a saját céljait. Nektek mik a céljaitok? A kapott parancsok arra köteleznek, hogy Firenze inkvizítort támogassam.
Ey'Lindi hangja legalább olyan keserű volt, mint a kapitányé.
– Nekem is támogatnom kellene az Officio Assassinorum Callidus Szentélyét. A kapitány ránézett.
– Olyan... különös vagy.
– Különös mint nő, vagy különös mint idegen lény?
– Huh! – szólalt meg Zhord. – Van még valaki, aki pályázni akar eme halálosztó hölgy kezére?
– Hamarosan belépünk a Hiperhálóba, kapitány – mondta Jaq határozottan.
A kapitánynak kötelessége lett volna, hogy ezt megakadályozza. Ha másként nem, hát úgy, hogy megöli Jaqot.
– Hogyan fogtok tájékozódni benne? – kérdezte lassan.
– A Tarotom segíteni fog. Remélem... Az Istencsászár majd utat mutat nekünk, és követhetjük a fénylő ösvényt is, ha megmutatkozik előttem.
– Mi az a fénylő ösvény? Én csupán Rogal Dorn fényét ismerem!
Jaq nem válaszolt.
A kapitány szemügyre vette a teremből kivezető három alagút száját.
– Melyiken indultok? – Nem mozdult, hogy visszatartsa Jaqot.
Jaq is a kéken ködlő alagutakra nézett, és a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a Tarotját.
A választás a következő pillanatban leegyszerűsödött. A középső alagút kék homályából egy páncélos, ragadozószerű, epezölden világító alak bukkant elő...
Hiperháló
Az alak egy űrgárdista, egy Császári Ököl volt. A hiper alagút kék köde ideiglenesen megváltoztatta páncélja színét.
Amikor meglátta a kapitányt, az Ököl tisztelgésképpen a mellvértjére csapott kesztyűs kezével. A másik kezében lévő fegyverrel közben pásztázó mozdulatokat tett, az egyik pillanatban az elda őrpáncélt viselő alakra, majd a két pisztollyal felfegyverkezett zömikre mutatott, azután ismét az idegen nő felé fordult. Dorn nevére! Mi folyhat itt?
Az űrgárdista a parancscsatornán gyorsan jelentést tett kapitányának a helyzetéről.
– Uram, a felderítőútra induló Wagner őrmester maga mellé rendelt minket. Behatoltunk a város egyik épületébe, ahol ezekhez hasonló alagutakat találtunk. Nagy volt a köd, sok az elágazás. Elszakadtam a többiektől, azután... egyszer csak ide kerültem. Bocsánatodat kérem, uram. Bocsánatot kérek a káptalanunktól is!
– Erre semmi szükség, Stockman testvér – mondta Lex. – Értékes információt közöltél. Pihenj! Ez a négy ember nem jelent ránk veszélyt.
Stockman tiszteletteljes figyelemmel nézett a kapitányára. Lex „pihenj” vezényszava azt jelentette, hogy lazíthat testtartásán, de nem könnyíthet a felszerelésén, és továbbra is figyelnie kell. Kicsit furcsának találta, hogy a kapitány felnyitotta a sisakját, hiszen éppen ő volt az, aki a csata megkezdése előtt közölte az Öklökkel, hogy amíg nem jutnak vissza a csapatszállítójukra, senki sem szabadulhat meg az arclemezétől. Stockman azt is tudta, hogy jelentését a kapitány nyaka mellé szerelt hangszórókon keresztül a négy ismeretlen is hallhatta.
A lidérccsont padlón egy aszott kis test hevert. Halott volt, nemrég lőtték le. Stockman úgy látta, suriken korongok végeztek vele. Suriken pisztoly pedig csak az elda nőnél volt... Egy ember fekszik a padlón, akit egy elda gyilkolt meg!
Stockman a legszívesebben azonnal megölte volna a szukát, de erőt vett magán, és teljesítette a parancsot. Nem mozdult.
– Ez a négy ember a Birodalom ügynöke, Stockman testvér. A nő is ember, álcaként öltötte magára az idegenek alakját. A kapitány nyitott vizora...
– Tisztelettel kérdem, uram: más küldetésben járnak, mint mi?
– Igen.
– Tisztelettel kérdem, uram: ők is az eldák egyik hiperalagútján átjöttek ide?
Ha igen, akkor mi szükség volt arra, hogy feláldozzák a csatahajókat és a Kobrákat? Az elterelő hadműveletet azért indították meg, hogy az Öklök le tudjanak szállni az elda telepre. Mire volt jó ez a színjáték, ha a Birodalomnak már birtokában volt az a hiper alagutakra vonatkozó információ, amelynek ismeretében lopva bejuthattak volna ide?
Lehet, hogy az Öklök bevetése, az, hogy megjelenésükkel zavart kellett kelteniük a telepen, ugyanolyan elterelő hadművelet volt, mint a csatahajók és a Kobrák támadása? Lehet, hogy álcaként használták őket, és csupán arra voltak jók, hogy leplezzék azt az akciót, amelyet ez a szakállas férfi, ez az alakváltásra képes nő, ez a navigátor és ez a zömik hajtott végre? Lehet, hogy a Firenze inkvizítor által vezényelt támadás – amely során oly sok Ököl vesztette életét – meg a heves űrcsata, a sok tízezer ember feláldozása csak csali volt, amire az eldáknak rá kellett harapniuk?
Vajon d'Arquebus kapitány egész idő alatt tisztában volt ezzel?
Stockman udvarias kérdésekkel elárulta, mi jár a fejében.
– Logikusan gondolkozol, Stockman – válaszolt Lex, aki kitalálta, milyen megállapításra jutott az űrgárdista. – Jól következtetsz, de őrizd meg a hited!
A titkos inkvizítor kitalálhatta, hogy a kapitány mire céloz.
– Egy pszipajzzsal ellátott hajón érkeztünk, kapitány, nem pedig a Hiperhálón keresztül – mondta. – Tudomásom szerint az eldákon kívül senki sem ismeri a hiperalagutak titkát.
– Wagner őrmester és az emberei ezek szerint most valahol a Hiperhálóban tévelyegnek – állapította meg Lex.
– Ezt nem tudom, uram – felelte Stockman.
– Meg kell próbálnom meghatározni a helyzetüket. Stockman, a parancsnokságot ideiglenesen Kempka könyvtárosra ruháztam. Maradj itt, és ha lehet, védd meg ezt a helyet. Próbáld megakadályozni, hogy az ellenség elmeneküljön. Valószínűleg ezen a három alagúton akarják majd végrehajtani a telep evakuálását. Ha nagy lesz a túlerő, és nem bírod tartani magad, vonulj vissza. Úgy menj el, ahogy idejöttél. Ne add meg magad. Ne ölesd meg magad feleslegesen. Közöld a könyvtárossal, mit döntöttem. Sürget az idő...
A kapitány tehát csatlakozni kívánt Jaq csapatához. El akarta kísérni őket!
A magányos Ökölnek elég jó esélyei voltak arra, hogy megvédje a termet a menekülni próbáló eldáktól. Az alagutat viszonylag könnyen tűz alatt lehetett tartani. Az sem baj, ha a lövedékek nem találnak rögtön célba: a falakról lepattanva halálos sebeket okozhatnak. Stockmannak természetesen a hátát is védenie kellett, mert elképzelhető volt, hogy az ellenség a Hiperhálón keresztül mögé kerül. Persze még az is előfordulhatott, hogy Wagner őrmester meg a szakasza egyszer csak előbukkan valamelyik alagútból.
Lehet, hogy a szakasznyi Ököl eltévedt a Hiperháló labirintusában? Egy kapitány felelősséggel tartozik az embereiért. Lexnek meg kellett keresnie az űrgárdistákat – legalábbis kötelessége volt megpróbálni a dolgot. Ha esetleg menet közben eltéved... Nos, ez nem minősülne dezertálásnak. Az pedig részletkérdés, hogy az inkvizítor és társai véletlenül éppen ugyanabba az alagútba lépnek be, mint ő.
Jaq elővette a mutánsbőrbe csomagolt kártyapaklit, és kiemelte a Harlekin-lapot. Cornellan arca most viszonylag tisztán látszott. Ruhája egyfolytában változtatta színét és mintázatát. Jókedvet sugárzott magából.
A kártya balra mozdult.
A kapitány figyelmesen megvizsgálta a csuklójára erősített műszerek egyikét. Talán nem akarta, hogy egy Tarot-lap szabja meg azt, merre induljon – talán valamilyen méréssel akarta meghatározni, hol lehetnek elveszett harcosai. Végül megvonta a vállát (a terminátor páncél utánozta a mozdulatot), és imádkozni kezdett.
Jaq is elmormolt egy fohászt, és a zsebébe dugta a paklit.
Abban a pillanatban, amikor beléptek a bal oldali alagútba, meghallották, hogy Stockman tüzet nyitott valamire. Az eldák tehát máris felbukkantak... A kéken örvénylő köd eltompította a robbanótöltetek RAAARK-ját.
Bármi is történt Stockmannal, bármi zajlott az alagutak termében, Jaqot és társait egy világ választotta el az eseményektől. Maguk mögött hagyták a valóságot, amit addig ismertek, és beléptek egy másikba.
Elképesztően zavaró és nehéz feladat követni egy spektrális ösvényt, úgy végighaladni rajta, hogy az ember tudja, talán csak egy egészen vékony energiahártya választja el a hiperűrtől és a benne tomboló, vergődő és vonagló démonoktól!
Vagy lehet, hogy a hiperháló energiafalai éppoly erősek és kemények, akár az adamantium?
Azul Petrovnak, az elda tudomány nagy tisztelőjének erről is megvolt a maga véleménye, amelyet útközben megosztott a többiekkel. Talán azért lett szokatlanul szószátyár, mert ideges volt, de lehet, hogy csak örült, mert végre kielégíthette a kíváncsiságát. Vagy talán így akart megfeledkezni a kínról, amit az asztropata halála okozott neki?
A Hiperháló bizonyos régiói talán folyamatos változáson mentek keresztül. Lehet, hogy a vastag falak megvékonyodtak, és annyira elgyengültek, hogy a Káosz könnyedén áttörhetett rajtuk.
Lehetséges, hogy a Hiperhálót a réges-rég halott elda mágusok hozták létre? Vagy tőlük függetlenül létezett, és ők csupán felfedezték? Az első magyarázat tűnt valószínűbbnek. Talán tényleg a mágusok építették az átjárókat, amelyek létrehozásuk után spontán módon növekedni kezdtek, megteremtve saját elágazásaikat. A teljes Hiperhálót egyetlen élő elda sem ismerte. Ezek a falak, ezek az alagutak olyan immatériumból készültek, amely hasonló volt ahhoz a lidérccsonthoz, amit az elda pszi mérnökök a telepeik és mestervilágaik megépítéséhez használtak. Talán éppen olyan autonóm volt, mint azok a kísérteties csontok, azok az önmaguknak parancsoló bordák...
Ez lenne a fénylő ösvény? Nem, ez inkább a rejtélyek labirintusa, amelyben a Harlekinek mozogtak. Legalábbis azok a Harlekinek, akik ismerték az itt érvényes rejtélyes törvényeket, akik befolyást gyakorolhattak a járatokra.
Petrovnak be nem állt a szája. De vajon mennyit tudhat valójában? Ey'Lindi beszélte az eldák nyelvét, magára öltötte az alakjukat, de esszenciájuk ismeretlen maradt számára. Az idegen nyelvek ismerete általában lehetővé teszi, hogy az ember betekintést nyerjen egy másfajta világszemléletbe. Persze ez a megállapítás csak akkor igaz, ha az ember felfogja a szavakban, a kifejezésekben elrejtett titkokat, megérti valódi jelentésüket. Ha ez nem sikerül, az idegen nyelv hangsorai zajok csupán.
Vajon Jaq és Ey'Lindi mit tudott meg az eldákról és a Harlekinekről a rövid idő alatt, amíg a telepükön tartózkodtak? A semminél alig valamivel többet. Mit tudtak meg az éppen lezajló szertartásról és az idegenek védencéről, Zephro Cornellanról? Csak néhány információmorzsával egészíthették ki a Zhordtól hallottakat. Eddig a zömik volt számukra a tudás forrása.
Ha igaz, amit elmondott. Vagy ha legalább félig igaz.
Létezik egyáltalán az univerzumban abszolút és megkérdőjelezhetetlen igazság?
Talán a Császár halhatatlansága és tökéletes bölcsessége ilyen? Nem! Vagy az, hogy a Káosz betörni készül az univerzumba, és a mohó démonok már itt lihegnek a kapuk előtt? Igen... Ezí nem lehetett letagadni. Ha az ember az igazságban hisz, és az egyetlen szilárd igazság a Káosszal van összefüggésben, akkor... Talán a Káoszban kellene hinni? Talán azok választották a helyes utat, akik hagyták, hogy a Káosz megkaparintsa a lelküket?
Csak a Káosz látszott szilárdnak és megingathatatlannak, minden más meghökkentően relatívnak tűnt. Ámításnak. Üres fecsegésnek. Csalásnak, amelynek a brutálisan hithű zelóták a szószólói.
– Megsebesültél – mondta a kapitány Jaqnak.
– A bordám. Semmiség. Lényegtelen. Pszichikai módszerekkel képes vagyok elűzni a fájdalmat. Legalábbis a javát.
– Sajnálom, hogy rád lőttem. Habár így legalább kiderült, hogy őszinte vagy.
– Huh! – mondta Zhord. – Még egy pár lövés, és Jaq felállhat az igazmondás piedesztáljára.
Jaq az egyik kezében a Harlekin-lapot, a másikban a Császár Kegyelmét tartotta. Ha valamelyik keze üres, gondolkodás nélkül szájon vágja a csúfolódó zömiket.
– Ne haragudj meg a társamra, kapitány – mondta. – A zömikek már csak ilyenek. Otrombák és szókimondók. Az elméjük se valami éles.
– Igen, tompák, mint a kopott ceruzahegy.
Az űrgárdista talán tréfálkozni próbál? Nem, inkább zavarban van. Meglehetősen furcsa helyzetbe került, rosszul érezheti magát. Elszakadt a társaitól, el a káptalanjától. Egyedül maradt...
– Hívj egyszerűen Lexandrónak, ha megkérhetlek. Nem is, inkább Lexnek. Így egyszerűbb és gyorsabb.
Könnyen kerülhettek olyan helyzetbe, amelyben sokat jelent a gyorsaság.
Lehet, hogy Lex kapitány valamilyen szempontból az expedíció vezérének tartotta magát? Hogyan juthat eszébe ilyesmi, amikor semmit sem tud Jaq céljairól? Azzal, hogy megengedte új társainak, hogy „Lex”-nek szólítsák, bizonyos értelemben lemondott erről a státusról... De ki tudhatta, milyen gondolatok kavarognak a szokatlanul intelligens űrgárdista fejében, aki egyik pisztolyát a kezében tartva, lézervetőjét pedig a combvértjén lévő tokban hagyva haladt az inkvizítor mellett?
Petrov egy lézerpisztoly markolatát szorongatta, Zhord a Császár Békéjét dédelgette. Ey'Lindi elda páncélján ott himbálózott Jaq energiapálcája. Egyik kezében suriken-, a másikban tűpisztolyt tartott.
A ködös-homályos alagút többször elágazott.
A köd időnként úgy vált két homályfolttá, úgy osztódott ketté, mintha élő, amőbaszerű lény lenne. Az is előfordult, hogy két alagútág eggyé olvadt. A kereszteződésekben erős szagokat lehetett érezni: fahéj- és ámbraillatot, forró olaj és fertőtlenítőszer bűzét. Mindegyik folyosónak más illata, más bűze volt, de ezeket mindig csak a járat elején lehetett érezni – néhány lépés megtétele után az orr hozzászokott. Talán ezek a szagnyomok is segítették a Hiperhálóban való tájékozódást.
Jaq kétszer is felfedezett néhány pszichikai objektumot, amelyek úgy festettek, mintha tiltást kifejező elda rúnák lennének.
Egyszer csak egy ködös, végtelennek tűnő térben találták magukat. A hely valószínűleg a Hiperháló egyik főbb alagútjának részét képezte, olyan járat lehetett, amelyben akár a vitorlás lidérchajók is elfértek volna.
Az egyik alagút hajszálérre emlékeztetett, amely mellett a hártyafalon túl egy sokkal vastagabb artéria futott. Tartani kellett attól, hogy ha egy csillaghajó halad el a szomszédos széles járatban, mozgásával megkeveri a kék ködöt, és maga után szippantja a gyalogos vándorokat. Ha belekerülnek egy ilyen örvénybe, talán nagyon sokáig sodródnak a Hiperhálóban, míg végül bezuhannak az űr valamelyik szektorába, ahol a légüres térben szétreped a tüdejük és szétrobban a szemgolyójuk. Szerencsére hamar elérkeztek egy újabb kereszteződéshez, így eltávolodhattak a veszélyesnek tűnő hipersztrádától.
Persze az is lehet, hogy feleslegesen féltek, mert még véletlenül sem találkozhattak volna össze egy nagyobb hajóval. Ki ismerhette a Hiperháló alagútjainak belsejében érvényes törvényeket?
Jaq egy-egy röpke pillanatra lelkek jelenlétét érezte maga körül. Mintha szellemek haladtak volna a közelükben. Az első néhány alkalommal megrémült – attól tartott, hogy száguldó démonok auráját érzékeli.
Petrov fogalmazta meg a kérdést, amely mindannyiuk fejében ott keringett.
– Lehet, hogy rajtunk kívül senki sem tartózkodik a Hiperhálóban?
A navigátor elgondolkozott ezen, és érdekes elmélettel állt elő. Lehetséges, mondta, hogy a különböző időkben útnak induló hiper vándorok különböző dimenziókban léteznek, és hiába vannak a térnek ugyanazon a pontján, más idősíkban mozognak. (Ha egyáltalán térnek lehet nevezni azt, ami a Hiperháló belsejében van.) Ha ez igaz, akadálytalanul keresztülhaladhatnak más utasokon, semmit sem fognak megérezni a dologból. Lehet, hogy ugyanott vannak, ahol más hipervándorok, csak éppen egy perccel – vagy akár egy teljes órával – korábban, esetleg később foglalják el azt a bizonyos helyet.
Petrov elmélete kísértetiesen emlékeztetett arra, amit Fennix mondott a „felsőbbrendű valóságról”, amelyben a múlt, a jelen és a jövő telepatikus üzenetei egyszerre, ugyanabban az időben léteznek. (A navigátor persze a helyzetnek megfelelően kissé átalakította az elképzelést.) A Hiperháló kvázi organizmusának belsején keresztülhaladó testek talán egy bizonyos metaídőben bukkannak fel, amelyben a jelen abszolút értelemben nem létezik. A dolgot leginkább a fényhez lehet hasonlítani, amit egy bizonyos lencse különböző összetevőire bont...
Igen, a színek! Az ő szemük végig kéknek látta a ködöt.
Abban sem lehettek biztosak, hogy az utazás valóban annyi ideig tart, amennyit ők érzékelnek. Lex kronométere szerint egy óra telt csak el az indulásuk óta. Később ugyanez a szerkezet azt mutatta, hogy már egy teljes hónapja vannak úton. Még később kiderült, hogy csupán két perce. Az idő úgy összezavarodott, mintha a Káosz irányítaná a múlását. A kék köd valószínűleg valami hallucinogén anyag volt, amely nemcsak az organikus elmékre, de a mechanikus szerkezetekre is kifejtette hatását. Jaq és társai mindenesetre úgy érezték, csak néhány perc telt el azóta, hogy magára hagyták Stockmant. Vagy lehet, hogy rosszul emlékeztek? Lehet, hogy menet közben oly sokszor felidézték azt az utolsó pillanatot, amit még a szilárd időben éltek át, hogy az emlék az agyukban valósággá változott?
Az Iszonyat Szemében lévő káoszvilágokon az idő állítólag elvesztette jelentését. Azokon a bolygókon még léteznek olyan áruló űrgárdisták, akik Hóruszt szolgálták, és azóta is örökkévaló démoni időtlenségben élnek...
A Hiperháló mintha a fénylő ellenpárja lett volna annak a sötét végzetnek. Lehet, hogy az ősi eldák éppen azzal idézték elő fajuk katasztrófáját, hogy megépítették ezeket az alagutakat? Belevéstek a hipertérbe egy hatalmas és bonyolult, erőteljes rúnát, az erő jelét, amely sokágú folyosóvá alakult. A Káosz pusztító erői válaszképpen önmagukból létrehozták a rúna torz tükörképét, mintegy körbefolytak az eldák építményét, amelyen aztán átjutottak a materiális világba.
Talán még az eldák sem értik teljes egészében a Hiperháló működését. Talán azt sem tudták, mit építenek meg, az alagutak létrehozásával milyen átjárókat képeznek a valós és a valótlan világegyetemek között.
A Hiperháló azután továbbfejlesztette önmagát, és most már nem a kapu, nem az átjáró, hanem inkább a védőfal szerepét tölti be, amely távol tartja a Káoszt a kozmosztól. Talán ehhez az egészhez köze van az eldák Kacagó Istenének – annak az istenségnek, akinek oltárszolgáit Harlekineknek nevezik...
Egy perc.
Egy óra.
Egy örökkévalóság.
Egyetlen másodperc.
Mennyi ideje lehetnek a Hiperhálóban?
Az eldák életritmusa sokkal gyorsabb, mint az embereké. Reakcióidejük rövidebb, félelmetes sebességgel mozognak. Talán ők másként élik át a Hiperhálón belüli időtorzulást, mint a hozzájuk képest csigalassú emberek.
A Harlekin-kártya előre-, egyre csak előrehúzta Jaqot – egészen addig, míg a kék köd hirtelen megritkult...
Egy lidérccsont falakból létrehozott hatalmas, komor kupola... A zeniten sötét éjtó terpeszkedett. A falak tövéből felemelkedő erős fénysugár – egy reflektor pászmája vagy valami erőtér lehetett – megmutatta az űr egy szeletét.
A gyásztó felszínén vöröses gázoszlopok virítottak és nyúltak ki elrákosodott izomszálakként. Az oszlopok kavargó felületét égővörös, vérvörös, halványpiros és sárgásvörös árnyalatú pöttyök borították. Az émelyítő fátylak belsejében napok pislákoltak, körülöttük gázlidércek kavarogtak, ocsmány, torz formák.
Az Iszonyat Szeme. Az első kapu, amin keresztül a Káosz átözönlött a valóságba. A hely, ahol a hányingert keltő fényt sugárzó izzó kemencék körül egy természetellenes geometria törvényei szerint létrejött, a hipertéren átjuttatott világok keringtek.
Újra megpillantani a Szemet, ismét ilyen közel (legalábbis kozmikus lépték szerint közel) jutni hozzá... Jaq gyomra felfordult, amikor rájött, hova kerültek.
A megfertőzött terület valóban nagyobb, mint száz évvel korábban? Vagy csak terjedelmesebbnek látszik?
– Ó, szent őseim! – motyogta Zhord.
Azul Petrov hányni kezdett, azután megtörölte a száját. Szétnézett, és... a távolban megpillantotta a ragyogó sugarat, az Astronomicant, a Császár jelzőfényét. Lex undorodva vette szemügyre az eléje táruló látványt.
– Ez a Szem, igaz? Milyen messzire jutottunk!...
Messze... Távol voltak a Sztálindrómtól, távol a Földtől – de közel a galaxis pereméhez, és közel a Káosz űrgárdistáinak fészkéhez, meg azoknak a démonoknak és szörnyeknek a lakhelyéhez, amelyek szétterjesztették a kozmoszban a valóságot és a józanságot elpusztító kórságot.
– Most szólj hozzá! – nézett Zhord a navigátorra. – Hát nem egyszerűbb a Hiperhálón keresztül utazni, mint napokon, heteken át manőverezgetni egy hajót a hipertérben?
– De igen – mormolta Petrov. – Egyszerűbb. De nem jobb. A Hiperhálónak nagyon sok köze van az immatériumhoz. Veszélyes benne mászkálni. És túlságosan könnyű.
Huh! Ezt most csak azért mondod, mert félted a munkádat!
– Azul úgy érti – magyarázta az inkvizítor Zhordnak –, hogy a Hiperhálóban való utazás túlságosan... elegáns. Olyan ez az egész, mint maguk az eldák. Valahogy sugárzik belőle az önhittség és az arrogancia. Engem zavar.
– Nem elég fájdalmas – mormolta Lex. – Nem eléggé embert próbáló. A folyamatos próbatételek sorozata és az állandó önuralom az, ami segít nekünk a túlélésben.
Petrov helyeslően bólintott.
– Az eldák, úgy hallottam, már éppen elég jól tudják, mi a tragédia. Ismerik a fájdalmat is. Valami öngerjesztő őrülettel harcolnak, de a népük valamikor... valamikor régen tényleg elegáns lehetett. Biztos imádták a luxust meg a hasonlókat.
Szerintem a Hiperháló ezt a végletekig megkönnyített életet szimbolizálja. Tudtátok, hogy a Maszk-harcosok is ezt használják? Még a csapataikat is ebben mozgatják. Még belegondolni is szörnyű, mi történne akkor, ha a Harlekinek a Hiperhálón keresztül rárontanának a Birodalomra...
A legutolsó mondat hallatán Lex dühödten felmordult. Zhord a lepusztult tájra mutatott.
– Hát azt mindenesetre nem lehet elmondani, hogy mindenütt büszkén, elegánsan és luxusban élnek...
– Ez egy mestervilág, igaz? – kérdezte Lex. – Egy valódi mestervilág. Sohasem hittem volna, hogy a saját szememmel látni fogok egy ilyet.
Nagyon kevés olyan ember élt a Birodalomban, akinek része lehetett ebben az élményben, de a különböző történetekből, valamint az olyan mesékből, amilyeneket Petrov is terjesztett, mindenki tudott a létezésükről.
– Ez bizonyára az Ulthwé – mondta a navigátor. – Annak kell lennie, hiszen egészen közel van az Iszonyat Szeméhez. Még mindig nem szakították el teljesen az élettől.
Az Ulthwé kitartása legendás volt. A Káosz űrgárdistái feldúlták, de elpusztítani nem bírták.
Ey'Lindi előremutatott. Lex felszisszent.
A növényekkel benőtt, gazos romok, a lidérccsont építmény bordái között egy széthasadt páncéltest hevert. Lex egész eddigi életében abban reménykedett, hogy ilyet sohasem fog látni.
Óvatosan elindultak a törmelékhalmok között. A páncélt szarvak, fémmel befuttatott démonfejek, hitgyalázó jelvények díszítették. A nyakában gyöngysort viselt. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a „gyöngyök” valójában zsinórra fűzött, gyantába foglalt embriók.
A páncélról valami letépte az arclemezt. A sisak belsejében heverő koponyára pici pókok szőttek foszforeszkáló hálókat. Az alsó állkapocs lefittyedt, a fogak helyén hegyes acélpengék meredeztek. Lex lenyúlt. Talán meg akarta érinteni a fogsort, de meggondolta magát, és visszarántotta kesztyűs kezét. A hálórétegen látszó apró dudorok elárulták, hogy a koponya felülete nem sima. A homlokán szarvak nőhettek, csonttarajok a fejtetőn. A pókok hálója eltakarta a groteszk deformitásokat, erodálta a Káosz jeleit.
A félig lerombolt csontboltozat (ennek belsejébe érkeztek meg az utazók, ennek pereme mellett fedezték fel az égen az ocsmány Szemet) mögött a távolban egy fényesebb kupola állt. A körülötte lévő hatalmas fák és a smaragdzöld növénytakaró fölé kecses tornyok magasodtak. Kicsit távolabb egy karcsú piramis emelkedett.
Jaq úgy látta, a mestervilág állapota semmivel sem rosszabb, mint azé a sok száz, sok ezer bolygóé, amelyeket az emberek megfertőztek, tönkretettek, megmérgeztek, amelyektől elrabolták kincseit. Az eldák valószínűleg a közelében lebegő fórtelem, az Iszonyat Szeme miatt hagyták el ezt a világot. Számukra lakhatatlanná vált, ám az emberek könnyedén és hamar képesek lettek volna benépesíteni, „belakni” a háború sebeitől nyögő Ulthwét.
Jaq felsóhajtott. Nehezen tudta volna eldönteni, hogy a tüdejébe szúró törött borda vagy inkább a látvány okoz neki nagyobb fájdalmat.
Zhord belevizelt a káoszűrgárdista sisakjába. A pókhálók halkan sisteregve, nedves csomókká válva tapadtak a fémfogú állkapocs fölötti torz koponyára.
Zhord az egyik zsebéből előhalászott egy marcipánrudat, és majszolni kezdte.
Lex az arca elé húzta vizorát, és megjelenítette a műszerek által érzékelt adatsorokat, megvizsgálta páncélja állapotát.
– Azt hiszem, a hulladéktároló egységem nem működik tökéletesen – mondta, miután felnyitotta a sisakját. Magában imádkozni kezdett Rogal Dornhoz.
Zhord oldalra hajtotta a fejét.
– Ez azt jelenti, hogy a fémlábaid nemsokára tele lesznek a saját trágyáddal?
Lex előrecsapott fémkesztyűs kezével, de még időben megállította az öklét, nem változtatta folyékonnyá a zömik arcát.
– A saját hulladékomat két teljes napon keresztül fel tudom dolgozni, zömik! Ez egy régi típusú, megfelelően karbantartott páncél. Volt néhány kisebb hibája, de ezeket nemrég kijavították. – Valószínűleg az ágyékvértjét is kicserélték, mert a damaszkolt ezüstlemezen tisztán látszott a rávésett rajz, a terminátor páncélos, villámvetős alak.
– A mellvért mintha egy kicsit karcos lenne – mondta Zhord. Vajon azért kötözködött, hogy próbára tegye az űrgárdista tűrőképességét?
A Lex mellét díszítő széttárt szárnyú sason valóban fel lehetett fedezni egy-két oda nem illő mélyedést.
– Ezeket egy elda sátánszuka rajzolta rám az energiakardjával. – Az űrgárdista szinte bocsánatkérően nézett Ey'Lindire. – Már haldoklott. A legutolsó bevetésünkön történt. Azóta nem tértünk vissza a kolostor erődünkbe, mert csatlakoznunk kellett Baal Firenzéhez. – Lex az inkvizítorra pillantott. – Azt hiszem, szükséged lenne egy orvosi kivizsgálásra. Nem vagyok medikus, de van némi gyakorlatom a sebek ellátásában. Egy űrgárdistának a teste a temploma, ezért hitbeli kötelessége tudni, hogyan lehet kijavítani az apróbb hibákat. Nagyon szívesen segítek. – Ismét Ey'Lindire nézett. – Persze ha ez az orgyilkos-kurtizán hölgy ugyanolyan jól ért az anatómiához, mint a gyilkoláshoz... vagy az örömszerzéshez... Ha inkább azt szeretnéd, hogy ő lásson el, ám legyen.
Lex titokban arra vágyott, hogy lássa, amint Ey'Lindi intim módon megérint egy férfitestet.
Ey'Lindi bólintott.
– Bocsáss meg, Jaq, hogy eddig nem jutott eszembe a dolog. Az én számomra nem sokat jelent a fájdalom.
– Hát ez meg hogy lehet? – morfondírozott Lex. Hogyan lehet az, hogy Ey'Lindit nem érdekli a fájdalom, a gyönyört okozó érzések legfontosabbika? Hirtelen újra idegennek érezte őt.
– Kivéve persze a mentális fájdalmat – tette hozzá Ey'Lindi.
– Ami a mentális fájdalom keletkezési helyét illeti – mondta Zhord –, azt bizonyára kiszedték belőled, amikor szétvagdostak, majd újra összeraktak.
– Azért viselkedsz így, mert nem érzed jól magad egy elda világon, kispajtás? – kérdezte Ey'Lindi. – Viszolyogsz tőlük, igaz? Pedig a Harlekin-emberre úgy tekintesz, akár egy hősre.
Ey'Lindi közelebb lépett Jaqhoz. Az inkvizítor a zömik kezébe nyomta a Császár Kegyelmét.
– Huh! Most bíztok bennem, vagy nem bíztok? – Zhord a markolatánál fogta meg a fegyvert.
Jaq hagyta, hogy Ey'Lindi azt tegyen vele, amit akar.
Az inkvizítorról lekerült a szakadt köpeny. Ey'Lindi az ujjai hegyével végigsimított a páncélon. A feszesen összefont termoplasztik szálak gyíkbőrre emlékeztetően érdes felületet alkottak. Ey'Lindi ezután óvatosan megérintette Jaq mellkasát. A férfi felnyögött. Ey'Lindi lágyan, de határozottan masszírozni kezdte, és közben Callidus-zsoltárokat mormolt.
Lex kesztyűjén úgy feszültek meg az ujjak, mintha tűzhangyák csíptek volna a páncél alatt rejtőző testbe.
Zhord még mindig nem hagyott fel azzal a szándékával, hogy kikészíti a robusztus lovagot.
– Huh, én már ezelőtt is lógtam űrgárdisták közelében... de még sosem láttam, mi van az ágyékpáncéljuk alatt. Sosem volt alkalmam arra, hogy együtt zuhanyozzam Birodalmunk legkiválóbb harcosaival. Ne haragudj, hogy megkérdezem, de...nagyon érdekelne, hogy a testednek azt a részét is átalakították, amit a legbecsesebbnek szoktak nevezni? Az ágyékod körüli részre gondolok.
Lex figyelmét túlságosan lekötötte az, ahogy Ey'Lindi masszírozta az inkvizítort. Válaszra sem méltatta a zömiket.
– Mert tudod, olyan sokat hallani arról, hogy titeket génátörökítéssel szaporítanak – mondta Zhord.
– Ezek szent dolgok! – mordult fel Lex. – A szaporító génjeink a progenoid mirigyeinkben vannak. – A mellére, azután a nyakára csapott. – Itt meg itt.
– Ó, ezek szerint egy egész kupacnyi extra szervet belétek ültettek? Kíváncsi lennék, hogy az eredeti szaporítószerveidet meghagyták-e. Vagy esetleg kivágták belőled, hogy hely legyen az újaknak?
– Ölj meg egy űrgárdistát, és megtudod! – csattant fel Lex. Hogy meri ez a törpe megzavarni, amikor Ey'Lindi kezére és az egyre intimebbnek tűnő masszírozásra akar koncentrálni? – A progenoid mirigyeink pontosan olyan ivarsejteket termelnek, mint az eredeti szaporítószerveink. Kielégítettem a kíváncsiságodat, zömik féreg?
– Tulajdonképpen csak arra voltam kíváncsi, hogy hajlandó vagy-e beszélni ezekről a dolgokról. Hogy mennyire vagy tisztában azzal, mi van a testedben. Meg arra, hogy a feltuningolt tested által termelt emberfeletti hormonjaidnak van-e...
bocsánat a kifejezésért... van-e kivezető nyílásuk.
Ey'Lindi közben meglazította Jaq hálópáncélját, és megkereste az élénk lila foltot, a legutolsó sebet.
– Mik azok a jelek? – kérdezte Lex az inkvizítor felsőtestén lévő tetoválásokra mutatva.
– Azoknak a démonoknak a jelei, amelyeket Jaq eddig legyőzött.
Lex megremegett a látványtól. Ő a jobb lábszárát védő vérten hordta az ilyen hadi dicsőségre emlékeztető emblémákat.
– Ide hallgass! – mondta az űrgárdista a zömiknek. – Mi, Öklök, elfojtjuk magunkban az állati késztetéseket. A művészet eszközeivel. A faragás számunkra mindennél fontosabb.
– Faragás? Ékköveket csiszolgattok? – kérdezte Azul Petrov érdeklődve. – Ékkövek felületébe véstek bele mindenféle ábrákat?
– Nem kövekbe, csontokba – válaszolta Lex. – Csatában elesett fivéreink kézcsontjaiból faragunk szobrokat.
Ey'Lindi befejezte Jaq simogatását, aztán Ráhúzta az inkvizítor tetovált testére a pikkelyszerű hálópáncélt.
– A hálópáncél gyógyfűzőnek sem utolsó – mondta. – Az ilyen zúzódások maguktól gyógyulnak. Majdnem úgy tudsz majd mozogni, mintha semmi bajod sem lenne.
Jaq a vállára terítette köpenyét, azután Lexre és Zhordra nézett.
– Azt hiszem – mondta a zömiknek –, el kellene mondanod Lex kapitánynak, amit nekünk bevallottal, amikor kihallgattunk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem ártana megvilágosítanod. Fedd fel előtte a titkokat.
Zhord kihúzta magát.
– Ha ragaszkodsz hozzá... – mondta kelletlenül.
A kis fickó levette a fejéről a sapkáját – talán arra számított, hogy gyökérkefére emlékeztető vörös haja miatt tekintélyesebb lesz a megjelenése –, a fölé emelkedő páncélkoronás emberi fejre, Lex csillogó szemébe, gyöngyszerű fogaira és a homlokán látszó érdemsávokra nézett, majd beszélni kezdett.
– Arról van szó, hogy hőn szeretett Császárod, amikor még használni tudta a lábait és az ágyéka körüli szerveit, nemzett pár száz halhatatlan fiút, méghozzá úgy, hogy nem tudott a dologról. Most sem igazán tud a fiairól, mert pszichikai módon képtelen érzékelni őket, és...
Zhord befejezte a mondókáját. Lex átgondolta a zömiktől hallott mesét. Úgy látta, Draco inkvizítor meglehetős szkepticizmussal vette tudomásul az illuminátok és a Sensejek létezését.
Tehát létezik egy lovagrend, léteznek a Sensej Lovagok, akik a hosszú-hosszú őrszolgálat után a végső kozmikus csatára készülődnek...
Egy káptalan, amelynek tagjai minden tekintetben túltesznek az űrgárdistákon, de talán még a Szürke Lovagokon is. Létezésük a Birodalom legőrzöttebb titka...
Mégis kapcsolatba kerültek az eldákkal.
A lator „illuminátok” megpróbálták megvalósítani saját szörnyű terveiket. Öszeesküvést szőttek. Latrok, akik megrontották az inkvizítor okát...
Ó, ha most visszatérhetne a kolostorerődbe, és a szent relikviák, a káptalan trófeái között mindent nyugodtan megbeszélhetne Kürt Kempkával!
Lehet, hogy Lex hite alapjaiban megingott? Nem. Rogal Dorn fénye még mindig beragyogta a lelkét. A jobb keze csontjaiba vésett nevek erőt adtak neki. Úgy érezte, két halott testvérének minden képessége beleköltözött. Lehajtotta sisakos fejét. A titok, a tudás, aminek birtokába került... megviselte. Összezavarodott, de közben ott motoszkált benne a gondolat, hogy az egészből semmi sem igaz.
Az univerzum olyan ragacsos anyagú mocsár, amely könnyen magába szippantja az embert. Egy Ökölnek azonban szilárdéin kell állnia. Talán az lenne a legjobb, ha egyes-egyedül megrohamozná az eldák távolban csillogó városát, és lerombolná a kupolát, a tornyokat, mindent. Talán ez az élete értelme. Talán soha többé nem kínálkozik alkalom arra, hogy végrehajtson egy ilyen dicső tettet.
Az alkalom felkínálkozott, azután elillant...
A közeli romok mögül alakok bukkantak elő. Némelyik éjsötét volt, ők arany-csillogású sisakot viseltek. Némelyiknek olyan fahéjszíne volt a félhomályban, mint az űrgárdisták testéből kicsorduló, meghökkentően hamar alvadó vérnek. Az egyik folyamatosan változtatta a színét.
Az Ulthwé Temetőőrei voltak. Fekete lobogójukra szomorú tekintetű, könnyeket ontó szemet festettek. Csillogó fegyverük csöve furcsán öblös volt.
Mögöttük sátánszukák közeledtek. Sisakjukon félelmetes agancsok meredeztek, kezükben lézerpisztolyokat és energiakardokat szorongattak...
És felbukkant egy Harlekin is.
A szukák mesterségesen felerősített sikolya szinte megbénította Lexet. Az arca elé kellett volna húznia sisakja vizorát, hogy kívül rekessze a rikoltozást, ám keze nem mozdult. Zhord elejtette a fegyverét, és szőrös kezét a fülére szorította. Petrovnak megroggyant a térde. Ey'Lindi felsikoltott, hogy a saját hangjával elnyomja a szonikus támadás hullámait.
A Temetőőrök lőni kezdtek. Az öblös fegyverekből sűrű folyadék csapott elő. Nem, nem is folyadék volt, hanem... háló! Hálók repültek a betolakodók, a hanggal megbénított emberek és zömik felé. Vibráló, elemi rostokból készült szálaik gyors rezgéseikkel folyékonnyá változtatják a húst, a csontot, minden szerves anyagot, amihez csak hozzáérnek.
A felhőszerű hálókötegek Lex, Jaq, Petrov és Zhord fölé értek.
Párbaj
Ey'Lindit elkerülték a hálók.
Vagyis inkább Eye'ionahdot. Az Ulthwé aranysisakos Temetőőreinek szemében Ey'Lindi egy őrpáncélt viselő elda volt. Mozdulatlanul állt, és várt. Csak a szeme villogott. Társai úgy hadonásztak, mintha láthatatlan ellenfelekkel verekednének. Hiába erőlködtek, belegabalyodtak a hálókba. Megbotlottak, a földre zuhantak.
Lex nem esett el. Fegyvere robbanógolyókat okádott magából, ám a lövedékek már a fekete Temetőőrök és a vérvörös Boszorkák előtt a földbe fúródtak. A robbanótöltetek aktiválódtak, de csak a talajt szaggatták szét.
A kapitány terminátor páncéljára is ráhullottak a hálók. A szálak összehúzódtak, a szövedék zsugorodni kezdett. Az eldák szerencsére nem elemi rostokból szőtt hálókat lőttek ki rájuk, amelyeknek szálai azonnal átmetszik az ember testét, hanem egyszerű gabaly hálókat. Jaq, Zhord és Petrov már a földön feküdtek. Meg sem moccantak. Rájöttek, ha védekezni próbálnak, a hálók szálai még jobban rájuk feszülnek. Ha életben akartak maradni, ha nem akarták, hogy kipréselődjön belőlük az élet, nem mozdulhattak.
A páncélos kapitány jobb helyzetben volt. Ahogy izmai megfeszültek, a terminátor páncél szervo rostjai érzékelték és utánozták teste mozdulatait. A gabaly hálókat azonban képtelen volt leszaggatni magáról. Egyszerűen nem bírta felemelni fegyvert tartó kezét. Még az ujját sem tudta megmozdítani, hogy levegye a ravaszról. Megingott, tántorogni kezdett. Mintha egy óriás dülöngélne egy lassított filmen. A hatalmas sárga-azúrkék légy hiába próbált menekülni az apró pókok hálójából..
A fegyverébe dugott tár kiürült. A Temetőőrök, a csillámló Harlekin és a Boszorkák egyre közelebb kerültek hozzá.
– Bátor tett volt! – kiáltott rá Eye'ionahd a támadókra elda nyelven.
A Harlekin ironikusan meghajolt. Maszkja akár a Kacagó Isten ábrázata.
Vajon a Harlekin látta, valójában ki rejtőzik a páncélban, az elda testben? A félig lerombolt kupola alatt szerencsére elég sötét volt. A szomszédos építmény felől átszűrődött némi fény, az égen kavargó Szem is leküldte ocsmány világosságsugarait, a pókhálók zöldesen foszforeszkáltak.
Jaq, Zhord és Petrov fölé Boszorkák tornyosultak. Úgy hajtották le fejüket, mintha sisakjuk agancsával akarnák átdöfni a férfiak testét. Energiakardjukat úgy emelték fel, mintha kivégzéshez készülődnének. Néhányuk körülfogta Lexet. Az űrgárdista lassan, gyöngyfogát vicsorítva emelgette a tagjait. Hiába erőlködött. Az eldák arra vártak, hogy alkalom kínálkozzon a megkínzott bika elejtésére.
– Ügyesen átjutottál a Hiperhálón, szertartásőr – mondta a Harlekin Eye'ionahdnak.
Ey'Lindi megörült. Ezek szerint nem lepleződött le. A Harlekin látta rajta, hogy nem a mestervilág felvigyázói közé tartozik, és azt hitte, hogy a Sztálindróm mellett végrehajtott szertartást biztosító őrök egyike.
– Az Ulthwé gyászoló Temetőőreit meglepte és felbosszantotta ezeknek a birodalmi harcosoknak az érkezése – folytatta a Harlekin.
Lex jelenléte talán nem csupán felbőszítette, hanem meg is rémítette őket. Zavarba jöhettek, amikor felfedezték, de a problémát gyorsan megoldották. Eye'ionahdnak támadt egy ötlete. Jaq felé biccentett.
– Ez itt, ez nagyon jól megfelelne a célnak. Őt meg lehetne világosítani.
– Mennyit tud? – kérdezte a Harlekin.
Eye'ionahd agyában gyorsan követték egymást a gondolatok. Ő nem Temetőőr, de nem is közönséges elda harcos. A Hiperhálón keresztül érkezett ide, de nem Harlekin. Vajon neki mennyit lenne szabad tudnia?
Mindent kockára kellett tennie. A lézerpisztolyos, kardos Boszorkák hatszoros túlerőben voltak. A fekete Temetőőrök még mindig készenlétben tartották hálópuskáikat, a hátukon pedig ott volt a lézervetőjük, amit egy-két másodperc alatt kézbe kaphatnak. Mit ér egy orgyilkos akrobatikus ügyessége, amikor ilyen fürge harcosok ellen kell küzdenie?
Nyílt ellentámadás? Erre nem is gondolhat. Hazugság és logika. És rengeteg szerencse. Csak ezek segíthetnek.
– Az inkvizítor tud a Sensej Lovagok őrszolgálatáról – mondta.
– Hah! Pompás trükk! Remek csel!
Trükk? Csel? Vajon jól fordította le a seachmall és a seachran szavak jelentését?
Valahogy meg kellett tévesztenie a Harlekint. Így, szemtől szemben. Nehéz lesz. Mesterségesen megnyújtott arca rezzenéstelen maradt. Határozottan nézett a Harlekin vigyorgó maszkjára.
– Az inkvizítor bedőlt a cselnek – mondta óvatosan.
– Aiee! – rikoltott a Harlekin. – Te nem hiszel a Rhana Dandrában? Eye'ionahd kétségbeesetten átkutatta memóriáját. Rhana Dandra? Igen, egy végső harc a Káosz és a materiális univerzum között... Rhana Dandra. ez volt rá a megfelelő elda kifejezés, aminek csak most értette meg valódi jelentését.
– A Sensej Lovagok részt fognak venni a Rhana Dandrában – mondta álságos határozottsággal.
A Harlekin maszkja megvonaglott.
– Csak a Főnix Urak fognak részt venni a Rhana Dandrában! Ha egyáltalán sor kerül rá. Ha bekövetkezik, a Káosz és az univerzum is el fog pusztulni. Mindennek meg kell semmisülnie, mert csak így győzhetjük le a Káoszt.
Főnix Urak, Főnix Urak?... Ey'Lindi ebben a pillanatban annak örült volna a legjobban, ha képes telepatikus úton tanácsot kérni Petrovtól, aki rengeteg elda mesét ismer. A baj csak az, hogy egyikük sem volt telepata.
– A Sensej Lovagok azt hiszik, hogy részt fognak venni a Rhana Dandrában – helyesbítette előbbi kijelentését.
– Persze ezt a tévedésüket bele is építettük a tervünkbe. – A Harlekin egyre mogorvább hangon beszélt.
– Vagyis... – kezdte Ey'Lindi. Szándékosan elhúzta a szót, hogy a Harlekinnek ne legyen türelme kivárni, mit akar mondani, és befejezze helyette a mondatot.
A Harlekin türelmetlenül megvonta a vállát.
– Vagyis az emberek haldokló császárának akaratereje végül kudarcot fog vallani. Az ember illuminátok belehajszolják a Sensejeket abba a klimatikus pszi örvénybe. A haldokló Császár és a Sensejek összeolvadnak, együtt létrehoznak egy új és potens inkarnációt, amelyet a Kacagó Isten Nagy Harlekinjei fognak irányítani.
És a Rhana Dandrát el lehet halasztani. Hát te semmit sem értettél a Feldúlt Világ szertartásból?
A Harlekin ráhibázott. Ey'Lindi tényleg nem értette a dolgot.
Az eldák tehát azt akarják elérni, hogy a birodalmi hatalom új köntösbe bújtan újjászülessen, mégpedig azon illuminátok felügyelete alatt és segédletével, akiket az eldák manipulálnak...
Az eldák soha többé nem tudják visszaállítani a galaxisban hajdani helyzetüket, soha többé nem játszhatják el a büszke egyeduralkodó szerepét. Civilizációjuk darabjaira hullott, és szétszóródott. A durva emberi faj túltett rajtuk, lekörözte őket. Minden jel arra vallott, hogy az emberiség összetűzésbe kerül a Káosszal. Ez a konfrontáció galaktikus méretű pusztulást vonna maga után. A Sensejek áldozata révén az apokalipszis bekövetkeztét el lehet halasztani. Az eldák titokban a kezükben tartják majd az új hatalom kormányrúdját, és megpörgetik a sors új kerekét...
Ó, mennyi hasonlóság volt a hidra-összeesküvés és az illuminát-tervezet között! Rengeteg hasonlóság és rengeteg eltérés. A hidra-konspiráció résztvevői az emberek, valamennyi ember mentális szabadságát akarták feláldozni. A „jó” illuminátok ezzel szemben csupán a Császár fiait...
A Harlekin felhevülve folytatta.
– És az Ifjú Király közben közelebb kerül a Véreskezű Isten trónusához. És az Ifjú Király közben felemésztődik a szent agóniában, hogy létrejöhessen belőle az új Isten!
Talán az elda mániás Petrov, talán ő képes lett volna kibogozni, mi az értelme ennek a sok zagyvaságnak.
A Harlekin maszkja rémisztővé változott.
– Talán a Rhana Dandra közelebb van. mint hittük. A Főnix Urak állítólag már a Hiperhálóban járnak. Láttál közülük akár egyet is, míg eljutottál idáig?
– Nem – mondta Eye'ionahd.
– A jövendölések szerint a Főnix Urak most elhagyják a Tunyaság Zsákutcáit, ahol eddig várták az évszázadok múlását.
Ey'Lindi agya olyan volt, akár a méhkas. Koponyájában elviselhetetlenül döngtek az új információk. Főnix Urak? Ezek valami nagy hősök lehetnek... A főnix valamiféle madár, amely egy mesebeli világon él, és állítólag újjászületik a saját hamvaiból.
Az elda Maszk-harcosok ugyanúgy a páncéljuk megszállottjai lehetnek, mint a Lexhez hasonló űrgárdisták. A Főnix Urak nyilván a legőrültebbek mind között. Valószínűleg ősi páncélokat hordanak, amelyeket egy régi hős hagyományozott rájuk. Viselik a vérteket, és közben újra és újra felélesztik az egykori hősök szellemét, magukra öltve azok személyiségét. Hogy mivel csinálják mindezt? Bizonyára a lélekkövekkel – azokkal a kristályokkal és kavicsokkal, amelyekben a halott eldák lelkei lakoznak.
Vajon mi a jelentése annak, hogy az egyik Harlekin elrabolta Eye'ionahd lélekkövét?
Lehet, hogy a Sztálindróm orbitális pályáján keringő telepen végrehajtott szertartás egyik célja éppen ezeknek a Főnix Uraknak a megidézése volt? Ki akarták csalogatni őket onnan, ahol azt várták, hogy az idő elteljen a normál galaxisban?
– Ah, a Tunyaság Zsákutcái – visszhangozta a nő. – A Hiperhálónak azon keresztútjai, amelyeken megáll az idő, s nem moccan... – Az idővel összefüggésbe hozott „tunyaság” szónak ez volt a legvalószínűbbnek tűnő jelentése. Ey'Lindi tudta, vaktában pufogtatja a szavakat, de folytatta. – Azok az ösvények, amelyeken az idő eltorzul, ahol az idő visszafelé áramlik...
– Uigebealach – suttogta a Harlekin. – Ha a Nagy Harlekinek megtalálták azt az ösvényt, ahol az idő visszafelé folyik, akkor ennek az ösvénynek a pontos helye benne van a Rhana Danára Jcönyuében, amelyet a Fekete Könyvtárban őriznek. Amikor a Rhana Dandra elérkezik, magának az időnek is meg kell szűnnie...
– A titkos hely – morfondírozott a nő –, ahol újra létezhet az, ami egyszer már volt...
Lehetséges volna, hogy az eldák misztikusan abban reménykednek, hogy az idő visszaforgatásával egy, a valóságot megsemmisítő kataklizma során képesek vissza állítani fajuk egykori dicsőségét? Mi a valódi célja a Rhana Dandrának, a valóság és a Káosz együttes megsemmisítésének? Le akarják nullázni a történelmet? Ki akarják törölni a valóság és a Káosz keletkezése óta eltelt eónokat?
Lex még mindig nem adta fel a harcot. Páncélja szervói sivítva erőlködtek, ahogy megpróbálta szétszaggatni az egyre szorosabban ráfeszülő hálószálakat, ahogy megpróbálta kiszabadítani karját és lábát. A háló nem akadályozta meg abban, hogy mozgassa a saját testét. Talán azt akarta elérni, hogy a szálak túlfeszüljenek, és maguktól pattanjanak el. Neki nem eshetett baja; mintha egy szikla belsejébe zártan hadakozott volna a gabaly hálókkal. Kitartóan küzdött, és számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb valami történni fog: vagy a szétszaggatott hálók hullanak le róla, vagy a terminátor páncél rendszerei mondják fel a szolgálatot.
Valóban történt valami. Hirtelen és egyszerre túlságosan sok valami...
A Harlekin maszkja gyöngyszemen fehérré változott, leolvadtak róla a vonások, a ráncok. Olyan volt az egész, mintha az arca eltünésével véget akart volna vetni az Eye'ionahddal folytatott társalgásnak, mintha valami miatt egyszeriben megváltozott volna a véleménye az előtte álló, ostoba kérdéseket feltevő és még ostobább válaszokat adó nőről. Kaméleonruhája is átalakult, hirtelen az Iszonyat Szemének élénk, émelyítő árnyalatai jelentek meg rajta.
A Harlekin felemelte lézerpisztolyát, és célba vette a nő fejét.
A törmelékhalmok mögül előbukkant egy másik fekete csapat, a Temetőőrök egy másik szakasza. Aranysisakjaik mögött egy színpompás Harlekin közeledett. Ez az arc... Ezek a vonások! Zephro Cornellan!
– Harlekin testvérem! – kiáltott fel Cornellan. – Még ne öld meg őt! – Kezében valami furcsa tárgyat forgatott, amiről az a parittya jutott Ey'Lindi eszébe, amelyet gyermekkorában vad szülőbolygóján használt.
A Temetőőrök és a Boszorkák pattanásig feszült idegekkel, ugrásra készen figyeltek. Ey'Lindi meg sem moccanhatott, mert félő volt, hogy mozdulatai mögött támadó szándékot gyanítanak, és egyszerre tucatnyian vetik rá magukat. A Temetőőrök a vállukra akasztották hálóvetőiket, és maguk elé rántották hosszú csövű lézervetőiket.
Ey'Lindi meghökkent, amikor felfedezte, hogy mi az a tárgy, amit az imént parittyának nézett. Egy szíjra akasztott, pöttyös kavics? Az ő, vagyis Eye'ionahd lélekköve, melyet a Sztálindróm melletti telepen rabolt el tőle az a Harlekin!
Cornellan megállt. Szemügyre vette a hálóba gabalyodott foglyokat és a szálakkal küzdő űrgárdistái, majd Ey'Lindire nézett.
Nevetése akár a gúnyos csengőszó...
– Ezúttal nem te estél kelepcébe, kedveském! – mondta birodalmi gótul.
Ey'Lindi a legszívesebben mérget köpött volna erre az emberre, erre a pojácára, aki egyszer – már több mint száz éve – fogságba ejtette, a hidra gyűrűi közé lökte, és hagyta, hogy a bestia az agyának gyönyör központ) át ingerelve elviselhetetlen eksztázisban részesítse.
Cornellan a nő felé dobta a pöttyös kavicsot.
– Azt hiszem, ez a vacak a tiéd.
Ey'Lindi elkapta a kavicsot. A szakadt szíjat összekötötték. A fejére húzta, a nyakába akasztotta. Ostoba Cornellan! Ürügyet adott neki arra, hogy megmozdulhasson, hogy használhassa a kezét! Most már más mozdulatokat is tehet, nem kell attól tartania, hogy az eldák azonnal megölik ezért.
– A kövedet azért loptuk el, hogy megvizsgáljuk a lelkedet, ami benne van – magyarázta Cornellan. – El kell mondanom, nem találtunk benne semmit. Üres kődarab, hitvány vacak, nem egyéb.
Úgy! Tehát az a másik Harlekin azért rabolta el tőle a követ, hogy kiderítse, Eye'ionahd valóban elda, vagy csak eldának álcázott valami.
– Már tudom – mondta Ey'Lindi –, hogy az illuminátjaid semmire sem jók. Hazugság az egész. Hazugság minden szavad! – Ő is a birodalmi gót nyelvet használta, mert azt szerette volna, hogy Jaq is értse, amit mond, hogy az inkvizítor is megtudja azt, amit az elda Harlekin elárult. Jaq moccanni sem bírt, de minden szót tisztán hallhatott. – Ami a lovagok őrködését illeti... Ez is csalás, Cornellan! Szemfényvesztés! Arra akarjátok felhasználni a halhatatlan fiakat, amire a fiatal psziket használják, akiknek a lelkével a Császárt táplálják! Fel akarjátok áldozni őket!
Meg akarjátok semmisíteni valamennyit!
A földön fekvő Zhord felnyögött – a hálók szálai egyre jobban ráfeszültek a nyakára, már alig kapott levegőt. A zömik rádöbbenhetett, hogy Cornellan őt is becsapta, neki is hazudott.
– Igaz ez, Cornellan? – kérdezte Jaq. Az ajkaira még nem tapadtak rá a szálak...
– Igaz-e? – rikoltott fel a Harlekin-ember. – Milyen ostoba kérdés! És én még azt hittem, méltó vagy rá, hogy illuminát legyél!
– Én pedig azt hittem – felelt Jaq –, hogy illuminát csak az lehet, akiben egyszer már lakozott valamilyen démon.
– Így van. Az lehet illuminát, akit megszállt egy démon, és aki túlélte ezt a megszállást. Aki segítség nélkül szabadult meg a gonosztól. – Cornellan az inkvizítor fölé hajolt. – Neked azonban lettek volna segítőid.
– A Császár könnyeire! – mormolta Jaq elborzadva. Az illumtnátok, akikben vegytiszta gyűlölet van a démonok iránt, arra készültek, hogy prédaként egy ilyen káoszlény elé hajítsák a testét és a lelkét? Azt akarták, hogy egy démon beleköltözzön. Mennyi időre? Egy hétre? Egy évre? Száz esztendőre? És mindezt csupán azért, hogy neki alkalma legyen kiűzni magából a megszállót. Minderre azért lenne szükség, hogy beléphessen az illuminátok közé...
– De miért éppen én? – zihálta Jaq.
Cornellan csüggedten, ugyanakkor dühösen legyintett.
– Mert Eldrad Ulthran látta, hogy ez fog történni – mondta. – Mert így van meg írva a Rhana Danára könyvében, amit a Fekete Könyvtárban őriznek!
– A Császár fiai...
– A fiai? – vigyorgott Cornellan. – A Császárnak rengeteg fattya van, de ezek egyedül semmit sem érnek. Együtt viszont, ha egyesülnek, létrehozhatják a Fiút, az egyetlent. A Nument, a Új Embert vezérlő fényt. Amikor a fiak feláldozódnak, ami kor elégnek a transzcendencia tüzében, megújul az emberiség, és minden démont elűzhetünk. Örökre. Illuminát vagyok, és az én szemem előtt is megjelent a látomás. Láttam a lelkek máglyáját, Sir Jaq! Ha megszállottá válsz, és kiűzöd magadból a démont, ha átéled a borzalmat, és legyőzöd, te is mindent meg fogsz érteni.
– Ami pedig téged illet... – a Harlekin-ember Ey'Lindire vicsorgott –, ...te csak bajt okoztál!
Zephro megpróbált lecsillapodni. Nem engedhette meg magának, hogy megszállottnak tűnjön a mentorai előtt, akik iránt a legőszintébb hálát és csodálatot érezte.
Mentorai természetüknél fogva mindenben gyorsan döntöttek, mindent gyorsan hajtottak végre. Lehet, hogy néha elhamarkodottan cselekedtek, és talán kiszámíthatatlanok voltak, de Zephro már régen kiismerte őket. Ismerte őket, és tudta, óvatosnak kell lennie.
De talán az eldák is megértik, miért vesztette el a fejét. Régóta munkálkodott ezen az ügyön, és már a siker kapujában érezhette magát, amikor ez az átkozott orgyilkos egyetlen pillanat alatt mindent összezavart. Csoda-e ezek után, hogy ingerültté vált? Dédelgetett terve már majdnem megérlelte gyümölcsét, és egyszeriben az egész növény kiszáradt. Pedig mindent Jaq Dracóért, az ő érdekében tett!
Ha Draco megtapasztalja a megszállottságot, ha kiűzi magából a démont, utána mindent másként fog látni. Megérti majd az ő terveit, értékelni fogja bölcsességét.
Ám most Draco az orgyilkos közbelépésének köszönhetően összezavarodott, és nem akarja eljátszani a neki írt szerepet. Az Inkvizíció beleprogramozta a démonok gyűlöletét és a kripli Császár rothadó dicsőségének imádatát. A program aktiválódott az elméjében, és kitörölte belőle a józan ész diktálta gondolatokat.
Ó, mindenről ez a hitvány orgyilkos tehet!
Zephro tudta, még nincs veszve minden, de ha sikert akar elérni, meg kell nyugodnia.
– Dobd el a pisztolyaidat, imposztor! – szólt rá a Harlekin-ember az orgyilkosra elda nyelven. – Készülj! Most bemutathatod minden tudásodat.
Az egyik Boszorka előrébb lépett. A tokjába dugta lézerpisztolyát, és metsző hangon felkiáltott.
– Kihívom! Enyém a dicsőség!
Ey'Lindinek nem volt más választása, le kellett tennie a fegyvereit. Persze mindegyiktől nem vált meg – ő maga is egy élő fegyver volt...
A Maszk-harcos megvillogtatta energiakardját. Páncélja vérszínű volt, csak kerek térdvértjei világítottak csont fehéren. Fejét aranyló sisak védte. A sisakot díszítő agancsok – valójában apró villámvetők – halálos skorpiófarokként meredeztek. A sisak hátulja alól fekete hajzuhatag bukott elő. A tincseket összefonták és belakkozták, úgy néztek ki, akár egy medúza csápjai.
Milyen közel kell kerülnie a Boszorkának ahhoz, hogy Ey'Lindire lőjön az agancs-fegyvereiből? Vajon a Boszorkák harci illemkódexe nem tiltja meg neki, hogy rátámadjon egy látszólag fegyvertelen emberre? A kardját mindenesetre úgy mozgatta, úgy lóbálta, hogy egyértelműen látszott, egyetlen suhintással le akarja vágni Ey'Lindi fejét. Vagy lehet, hogy csak az egyik kezét akarja lemetszeni, azután a másikat, és csak a harmadik csapással távolítja el a nyakról a fejet?
– Áruló! – ordított a Boszorka.
– Nem, imposztor – helyesbített Cornellan. – Ember, aki egy metamorfikus szer segítségével öltött magára elda alakot. A teste álca, nem egyéb.
– Aieeee... – A Boszorkát szemmel láthatóan felingerelte, hogy egy ember, egy idegen, elda testet merészelt magára ölteni.
Az elda Harlekin, aki annyi titokról fellebbentette a fátylat Ey'Lindi előtt, már átkozta magát meggondolatlansága miatt. Hogy követhetett el ilyen szarvashibát? Éppen ő, egy magas rangú mutatványos! Persze a gyanú már azelőtt felébredt benne, hogy a Harlekin-ruhás ember megérkezett. Ám már akkor is késő volt. Amikor felemelte a pisztolyát, a nő már mindent tudott.
– Boszorka nővérem! – kiáltotta. – Szépen kérlek, először az orrát vágd le!
Lex abbahagyta a hiábavaló erőlködést. Mintha lemondott volna arról, hogy képes lesz kiszabadulni a hálókból. Miközben a Temetőőrök és a Boszorkák minden figyelmét lekötötte a készülődő párbaj, esetleg mégis megpróbálhatná megfeszíteni a terminátor páncél karjait; megpróbálhatná letépni magáról a szálakat.
Talán most sikerülni fog! Feltéve, hogy Ey'Lindi elég sokáig életben tud maradni...
– Én nem kapok kardot? – kérdezte Ey'Lindi.
Cornellan elgondolkodott ezen, és a Harlekin is fontolóra vette a dolgot.
– Becsület – mondta az Ulthwé egyik őre.
– Becsület! – visszhangozta a társa.
– I...gen – tette hozzá a Harlekin lassan.
– Ez a nő nagyon veszélyes! – figyelmeztette őket Cornellan. – Ne adjatok neki fegyert!
A Harlekin nem hagyta, hogy az eldák védence parancsokat osztogasson neki. Becsületesen, de ugyanakkor óvatosan akart eljárni.
– Adjatok neki egy kikapcsolt energiakardot! – mondta.
– Rendben, legyen nála egy kikapcsolt kard, de egyszerre két Boszorkával küzdjön meg! – javasolta Cornellan.
– Sértegetsz? – vicsorgott rá a Boszorka, aki párbajra hívta Ey'Lindit.
Az egyik Boszorka kihúzta kardjából az energiatelepet, és Ey'Lindi lába elé dobta a fegyvert. Ey'Lindi nem hajolt le, nem vette fel.
– Le akarom vetni ezt az idétlen páncélt – mondta. – Csak zavar a mozgásban.
Ezzel sikerült nyernie még egy kis időt. Az elda páncél persze nem volt sem idétlen, sem ormótlan, és nem akadályozta a mozgásban. Ey'Lindi a megjegyzéssel csak annyit akart elérni, hogy elbizonytalanítsa a Boszorkát, aki az övéhez hasonló páncélt viselt. El akarta ültetni az elda nőben a gondolatot, hogy talán tényleg könnyebb lenne a harc a vért nélkül.
Volt még egy célja a páncélra tett megjegyzésnek. Valóban le akarta venni a gyöngyfehér burkot, amely alatt fekete orgyilkos dresszt viselt. Tudta, minél sötétebb a ruhája, annál nehezebb lesz követni mozdulatait a félhomályban.
Cornellan óriási hibát követett el azzal, hogy életben hagyta őt. Lehet, hogy percek múlva utoléri a halál, de ez semmit sem változtat a lényegen. Cornellan döntésében nem játszhattak szerepet az érzelmek, hiszen egyszer már majdnem megölette Ey'Lindit. Mert az, hogy odadobta a hidrának, felért egy kivégzéssel. Inkább arról lehetett szó, hogy Harlekin-kadétként figyelembe kellett vennie az eldák természetét. Az eldák önhittek voltak, bíztak önmagukban, és imádták az efféle látványos, becsületességet és tisztességet sugárzó jeleneteket.
Ey'Lindi tisztában volt azzal, hogy talán már csak percek vannak hátra az életéből, de volt még valami, amit meg akart tenni a hátralévő időben. Végezni akart Cornellannal.
A Harlekin-ember megsejthette, mire készül, mert tisztes távolságba húzódott tőle. De vajon van-e jelentősége néhány lépésnyi távolságnak ilyen esetben? Akit egy Callidus-orgyilkos meg akar gyilkolni, az halottnak tekintheti magát.
Ey'Lindi lassú mozdulatokkal lehámozta magáról a páncélt. Miután levetkőzött, kihúzta magát. Fekete dressze szorosan a testéhez tapadt.
– A vörös övkendő! Azt is le kell vennie! Az a trükktára! Digitális fegyverek. Mérgek. Egy fojtóhurok.
– Le kell venni az övet!...
Legyen. Ey'Lindi arra gondolt, hogy harc közben bármikor felkaphatja az övsálat, vagy kiveheti belőle valamelyik fegyverét.
Felkészült, és kézbe vette a rézmarkolatú kardot. Párszor a levegőbe suhintott vele, hogy megállapítsa, milyen a súlyeloszlása. Ellenfele kardjának pengéje körül ködszerű, kék energiaréteg zümmögött, amely szívdobbanásnyi idő alatt képes átvágni a kikapcsolt kard acélját.
– Rajta! – mondta a Harlekin türelmetlenül. Maszkja átváltozott: mintha egy koponyát húzott volna a fejére. Szemei helyén vérvörös foltok izzottak.
A Boszorka felordított. Ey'Lindi visszaüvöltött rá. Minden erejét beleadta a kiáltásba. Körözni kezdtek. Felsőtestükkel apró cselező mozdulatokat tettek. A Boszorka felugrott – olyan kecses volt, akár egy balerina –, körbefordult a levegőben, és lecsapott.
Ey'Lindi számított erre. Lehajolt, és oldalra vetődött. Tenyerét a földre tette, ellökte magát, és az ellentétes irányba szökkent. A Boszorka pengéje csak a levegőt hasította szét.
A Boszorka ismét felrikoltott. Ey'Lindi újra válaszolt. Az elda nő hangja kissé megzavarta, ám Callidus-reflexei még mindig tökéletesen működtek. Egyik kezét a földre téve szaltózott egyet. Kardja hegye megbökte a Boszorka csont fehér térdvértjét. A páncél erős volt, a penge lecsúszott, de... a találatnak így is nagy lélektani jelentősége volt.
Ey'Lindi a Boszorka kardjának markolatához szorította fegyvere tompábbik véget. Az energiapenge közvetlenül az arca előtt zümmögött. A Boszorka csúf maszkja alig arasznyira vicsorgott. A elda nő félelmetes gyorsasággal mozgott. Lehet, hogy most fog tüzet nyitni az agancsfegyveréből? Ey'Lindi oldalra vetette magát. Gurult, lefékezett, és talpra akart szökkenni.
A Boszorka már mellette állt, és csapásra emelte a kardját. Ó, igen, először bizonyára Ey'Lindi orrát akarja lemetszeni... Az orra hegyét akarja leolvasztani a Penge energiaburkával. Ha megcsúszik a keze, nem csak az orrot, hanem a fél arcot is levágja majd.
Ahogy az energiakard lecsapott, Ey'Lindi maga elé tartotta a fegyverét. Az energiapenge hátborzongató reccsenéssel érintette meg az acélt. Ey'Lindi kardja szétmállott. A vibráció olyan erős volt, hogy megsajdult a csuklója. A kezében tartott markolatból jó kétarasznyira állt ki a penge csonkja.
Ey'Lindi kivárt egy pillanatig, majd egy hirtelen, szinte folyékony mozdulattal előredöfött. A Boszorka hónalját vette célba, azt a pontot, ahol a vállvért a mellvérthez csatlakozik. Csonka pengéjének fogazott éle beleharapott az elda nő húsába, és átvágott egy izmot.
A Boszorka kezéből kirepült az energiakard, a törmelékkel borított földre csattant, és magától kikapcsolódott. Ey'Lindi oldalra nyúlt, hogy megszerezze és bekapcsolja. A harcképtelenné tett Boszorkát nem akarta megölni. Ő Cornellant szerette volna elintézni. Örökre...
Ahogy ujjai rázáródtak a kard markolatára, agydermesztő ütés csattant a fején. Elterült – szárnyaszegetten lezuhant madár volt, szabad prédája a fürge sasnak.
Ez az automatikus mozdulat, ez az elterülés mentette meg az életét.
A levegőt mennydörgésszerű robaj rázta meg.
RAARK RAARK RAARK BRAUM BRAUM BRAUM
RAAARKARAAARKARAAARKA BRAUMABRAUMABRAUMABRAUMA
Villámvetők!
Ey'Lindi felemelte a fejét, és a nyakát tekergetve felpillantott.
Majdnem egy teljes szakasznyi Ököl, közel tíz csodálatos, genny sárga páncélt viselő lovag nyomult előre, válogatás nélkül lemészárolva a Temetőőröket és a Boszorkákat.
A támadás meglepetésszerű volt. Az eldáknak mozdulni sem maradt idejük. A lövedékek darabokra szaggatták testüket.
Az Öklök egyre közelebb értek. A Boszorkák rikoltottak, ám a terminátor páncélok sisakjai megvédték az űrgárdistákat a szonikus támadástól. Az egyik Temetőőr furcsa fegyveréből tűzsugár robbant ki. A lángnyelv körbenyalta az egyik Öklöt; lézersugarak csaptak a páncéljára. Az eleven fáklyává változott, megvakított űrgárdista rendületlenül továbbtiport, míg végül beleütközött egy törött lidérccsont bordába.
A Temetőőrök és a Boszorkák menekülni próbáltak. Az életükért futottak. Cornellan és a Harlekin egyszerűen eltűnt. Az űrgárdisták körbefogták a hálókba gabalyodott Lexet meg a fogságba ejtett férfiakat, és néhány másodperc alatt kialakítottak egy előírásszerű védelmi kordont.
– Óvatosan, Öklök! – kiáltott rájuk Lex. – Vigyázzatok, az a fekete nő velünk van!
Ey'Lindi átkutatta a hozzá legközelebb heverő halott Temetőőrök maradványait. Sikerrel járt: talált két szórófejes palackot. Mindkettőben olyan oldószer volt, amivel szét lehetett foszlatni a hálókat. (Az eldák, akik valószínűleg a búvóhelyükre akarták vinni a foglyokat, nem akartak cipekedni. Bizonyára azt tervezték, leoldják róluk a hálók egy részét, hogy használni tudják a lábukat.)
Lex hamarosan kiszabadult. Nem sokkal később Jaqról, Zhordról és Petrovról is lefejtették a szálakat. Zihálva kapkodtak levegő után, és fájdalmas mozdulatokkal, sziszegve-nyögve próbáltak életet dörzsölni elgémberedett tagjaikba.
Az űrgárdisták őrmestere felnézett az égre, a csillagok helyén vöröslő irreális jelenésre.
– Hol vagyunk, kapitány?...
– Az Ulthwé nevű mestervilágon, Wagner. Az ott fent az Iszonyat Szeme. Hogy kerültök ide? Hogy találtatok meg minket? Hogyan tudtatok követni bennünket? – Az Iszonyat Szeme... – Jelentést, őrmester! Jelentést!
* * *
A Sztálindróm orbitális pályáján keringő elda telep lerohanása közben Wagner egyik emberének sisakja súlyosan megrongálódott. Goethe testvér arclemezét suriken korongok nyitották fel, de szerencsére a koponyájában nem tettek kárt.
Egy sebesen mozgó elda ugrott ki a fedezékéből. Feje körül szénfekete hajzuhatag kavargott, fekete köpenyén egyetlen ezüstszínű rúna csillogott, amely legalább akkora volt, mint egy felnőtt zömik. A Varázsló egy hosszú, hegyes pengével Goethére mutatott. A fegyverből energiasugarak törtek elő. Goethe testvér megtántorodott. A Varázsló megfordult, és beszáguldott az egyik közeli épületbe.
Nem sokkal ezután Goethe hallucinálni kezdett. Fantomokat látott. Megérzései támadtak. Mintha megpillantotta volna a jövőt.
Wagner gyanította, hogy a sérült sisak nem védte meg Goethét a Varázsló pszichikai támadásától. Mert az az energiasugár, amelyet a fekete fickó megeresztett, valószínűleg pszi fegyver volt. Olyan pszi eszköz, amely felébresztette a Goethe lelke mélyén szunnyadó képességeket. Az űrgárdista pszivé változott, így olyan dolgokat is érzékelt, amelyekről társai tudomást sem vettek. A szakasz elvesztette Goethét, de nyert egy pszi társat...
A Varázslót követő szakasz benyomult a kék ködbe, amiről kiderült, hogy a Hiperháló egyik alagútja. Amikor belevesztek a kékségbe, az egyik elágazásnál Goethe kijelentette, hogy egy Császári Ököl van előttük. Érezte az űrgárdista hormonjait. Wagner szakasza követte Goethét, aki a hormonszagot követve határozottan haladt előre.
Ha Lex vizora nem lett volna nyitva, Goethe talán nem tudja követni a szagát a Hiperhálóban...
– Goethéből egy nap még könyvtáros lesz – jelentette ki Lex.
Wagner válasz helyett rámutatott arra a mozdulatlan terminátor páncélra, amelyet még mindig fehér lángok rágtak. Éppen Goethe volt az, akit az idegenek megsemmisítettek.
– Őrmester! – adta ki a parancsot Lex. – Nyissátok fel a páncélt, és emeljétek ki a testéből a progenoid mirigyeket.
Végre kellett hajtaniuk a szent cselekedetet, mielőtt még... Mielőtt micsoda? Visszavonulnak? Hová? És hogyan?
– Hab, lézerszike, sztázisdoboz! Rajta, őrmester!
– Igen, uram!
– Az egyik elda energiakarddal felvághatjátok a páncélját. Gyerünk!
Ey'Lindi gyorsan elmondta Jaqnak, amit a Harlekintől sikerült megtudnia. Zhord, aki végighallgatta a beszámolót, dühében az öklével verte vörös sörtés fejét.
– Ó, az a sarlatán! Hogy valamennyi Sensejt fel akarják áldozni? A hazug! – Zhord hangját szűkölővé változtatta az önvád. – De ha ez a módja annak, hogy létre jöjjön a Numen és a fénylő ösvény...
Az eldák – vagy legalábbis néhányuk – abban reménykednek, hogy sikerül átvenniük a galaxis kormány kerekét...
Néhány elda abban reménykedik, hogy képes lesz visszaforgatni az időt!... Vajon lehetséges ez?
A Főnix Urak a Hiperhálóban járnak...
– A Főnix Urak állítólag ősi, háborút imádó fanatikusok – mondta Petrov. – Legalábbis ezt hallottam. Nincs otthonuk, nincs szentélyük, ahová visszatérhetnének.
Aki a Főnix Urak páncélját viseli, olyanná válik, mint a hadistenek. Vándorolnak, azután eónokra eltűnnek. Biztos a Tunyaság Zsákutcáin sétálgatnak. Hallottam néhányukról... Neveket is ismerek. Karandras, a kegyetlen Árnyékvadász. Jain Zar, a Csendvihar. Ő nőnemű, és állítólag olyan tripla pengéket hajigál, amelyek mindig visszaröppennek a kezébe...
A Véreskezű Istennek feláldoznak egy Ifjú Királyt...
– A vasisten egy szentélyben trónol – mondta Petrov. – Háború idején lángforróvá változik. Egy kiválasztott Maszk-harcos meztelenre vetkőzik, és belép a szentélybe. Senki sem tudja, mi történik vele, de a szentély előtt hallani lehet a sikolyait. Legalábbis így beszélik...
A Rhana Dandra könyve, amit a Fekete Könyvtárban, a próféciák gyűjtőhelyén őriznek. Egy könyv, amelyben a szöveg úgy változik, ahogy a világ eseményei... Egy könyv, amelyben Cornellan szerint Jaq Draco neve is szerepel...
– Nos – mondta Petrov –, vajon nincs valami hasonlóság a Harlekinek és az inkvizítorok között, Jaq Draco? Mindegyikük a Káosz ellensége. Vajon nem fordult már elő, hogy néhány inkvizítort bekötött szemmel és erős őrséggel ugyan, de beeresztettek a Fekete Könyvtárba?
Jaq megdöbbent.
– Hogy jutottál birtokába ennek az információnak? – kérdezte hevesen.
Jaq az Ordo Malleus tagja volt. Valamikor legalábbis a rend kötelékébe tartozott. Ennek ellenére nem tudott arról, hogy a Harlekinek és a titkos inkvizítorok között létrejött volna bármilyen ehhez hasonló kapcsolat.
Az efféle információkat az Eretnekség Pecsétje alatt kellene tartani! Igen, az Inquisato Rellnquo tiltása alatt! Jaq megszédült.
– Hogy jutottál birtokába ennek az információnak? – ismételte meg a kérdést.
– Ez... nem információ. Csak pletyka. Összeraktam azokat a történeteket, amelyeket a navigátoroktól hallottam. De nehogy azt hidd, hogy bárkinek bármit elárultam abból, amire rájöttem! Nem, ezt nem merném megtenni. Már csak azért sem, mert te azonnal kivégeznél eretnekség miatt. Tudom ám, hogy mennek az ilyen dolgok!
Jaq felnyögött.
Lehet, hogy az elda Harlekinek Zephro Cornellan közvetítésével egész végig próbára tették őt? Kóstolgatták? Lehetséges, hogy eközben arra használták, hogy zavart keltsen az Inkvizícióban és az Ordo Malleusban? Vajon tényleg az a céljuk mindezzel, hogy ő, Jaq Draco, elszenvedje a démoni megszállottságot, azután megtisztuljon, és illumináttá válva az eldák érdekeit szolgálja?
Jaq a tenyerébe öklözött.
– Ha meg tudnánk találni ezt a Fekete Könyvtárat, és benne a Rhana Dandra könyvét!
– Az lenne az igazi, ha el tudnánk lopni – szólt közbe Zhord. – Ezzel megmutatnánk ezeknek a sznoboknak, ki a legény a gáton! Huh! Rhana Dandra. Biztos látnokok ezrei rajzoltak bele bonyolult rúnákat. Jó vastag lehet, és tele betűkkel! Már a könyvtár megtalálása is komoly feladat, de tegyük fel, hogy sikerül. Ám mit. kezdünk a könyvvel? Ki olvassa majd el?
– Én nem olvasok elda nyelven – mondta Ey'Lindi. – Csak beszélem. Ha kell, meg tudnám tanulni a dolgot, de ahhoz segítségre lenne szükségem.
Zhord keserűen vihogott.
– Egy olyan barát segítségére, mint mondjuk Zephro Cornellan, aki le akart fejeztetni téged?
– Én már láttam elda rúnákat – mondta Petrov. – Elég bonyolultak. Sok ezer különböző forma. Én nem beszélem a nyelvüket, csak pár elnevezés elda formáját ismerem. Ez pedig nem sok. – A szürke arcú navigátor megcsóválta a fejét.
– Akkor is meg kell találnunk ezt a Fekete Könyvtárat! – jelentette ki Jaq határozottan. Elővette a Tarotját, azután visszadugta a zsebébe a paklit. Melyik laptól kérjen tanácsot? Milyen imával kérje a Császár segítségét? Lehet, hogy újra megjelenik majd előtte a fénylő ösvény?
Az idő és a hely nem volt megfelelő ilyesmire. Az elátkozott Ulthwén voltak, és alig néhány perce sikerült elkergetniük a Temetőőröket meg a Boszorkákat. Az eldák hamarosan visszatérnek. És többen fognak jönni, mint ahányan voltak. Az Ulthwé lakói számára valószínűleg egyre ment, hogy a Káosz űrgárdistái vagy a hithű Császári Öklök hatoltak be felségterületükre. Ellenségnek tartották mindkét csapatot.
Wagner őrmester visszatért a kapitányához. Páncélja égetthús-bűzt árasztott.
– Ez a tűz valószínűleg ragacstűz, uram. A habbal nem tudjuk eloltani. A lángok egyszerre emésztik fel a páncélt és a tartalmát. Goethe megsült. Nem tudom ki emelni a mirigyeit.
– Akkor itt kell hagynunk. Meg kell találnunk az utat, amin visszajutunk a telepre.
Feltéve, hogy a galaxis másik pontján felépített, sok száz fényévnyi távolságban lévő telep még mindig létezik. Feltéve, hogy Lex csapatának többi szakasza még mindig ott tartózkodik. Feltéve, hogy a Káosz nem vette át a ceremónia irányítását. Feltéve, hogy legalább egy birodalmi csatahajó épen maradt a Sztálindróm körül folyó harcok után.
– Mi legyen ezekkel a civilekkel? – kérdezte Wagner. Jaq és a társai nem voltak ugyan civilek, de az őrmester ezt nem tudhatta biztosan.
– Veletek tartunk – mondta Jaq –, hogy elintézzük az ügyünket Baal Firenzével.
– Ó, persze! – mondta Lex. – Velünk jöttök. Vagyis inkább mi megyünk veletek. A Tarot-lapod, ha fordítva tartod, talán megmutatja a visszafelé vezető utat.
A pakli lapjait átitatta a Császár szelleme. De vajon megmutatják-e az utat a lapok, amelyeket Cornellan egyszer már bemocskolt?
Egy fordított kártya a pusztulásba vezetheti az embert. Egy fordított kártya talán az Iszonyat Szemének egyik förtelmes káoszvilágára irányítaná őket.
Megválaszolatlan kérdések, megoldatlan problémák... De el kell hagyniuk a bolygót. Ki kell kerülniük a mesebeli Ulthwé szektorából.
Amikor már felsorakoztak a romok között kéklő alagút szájánál, egy fekete Temetőőr ugrott elő a törött, pókhálós lidérccsont fal mögül.
A kezében szellemtüzet okádó fegyvert tartott...
A fegyver felugatott, ám csövéből nem lángok csaptak ki: fényes gömböket böfögött elő magából.
Abban a pillanatban, amikor az űrgárdisták robbanógolyói cafatokra tépték a Temetőőrt, a másik oldalról veszett Boszorka-rikoltás hallatszott.
A ragacstűzcsóva Azul Petrov karját találta el. Jobb karjának alsó része az ujja végétől a könyökéig egyetlen lánggomollyá változott. Ruhája olvadt plasztikként csorgott le a földre. A ragacstűz a húsát rágta.
A Petrovhoz legközelebb álló űrgárdista gyorsan habot fújt a navigátorra, de csak annyit ért el vele, hogy a tűz nem terjedt át a szürke köntösre és a ráaggatott szalagokra.
Ezt a tüzet semmivel sem lehetett eloltani. A lángok berágták magukat Petrov bőre, húsa alá, szétperzselték az idegeit, és lassanként felemésztették a csontjait.
Petrov eszelős magas hangon sikoltozott.
Káosz
Milyen gyengék az emberek, tűnődött Lex. Milyen hitványak az űrgárdistákhoz képest! Ez a nyamvadt kis navigátor tíz másodpercet sem bírna ki a kolostorerőd fájdalmat gerjesztő iszonyalagútjában. Tíz másodpercen át sem bírná elviselni a neuro kesztyűvel végrehajtott büntetést. A neuro kesztyűtől az embernek olyan érzése támad, mintha az egész teste, minden porcikája lángolna. Ez a navigátor nem bírja a fájdalmat, pedig csak az alkarja ég.
Lex bal ökle viszketni kezdett, amikor eszébe Jutott az a régi élmény. Savba mártotta a kezét, és addig tartotta ott, míg leolvadt róla a bőr, a hús. Csak a csontjai maradtak épen – azok a csontok, amelyekbe azután belevéste halott testvérei nevét.
Aztán itt van Draco inkvizítor, aki majdnem kidőlt egy parányi zúzódás miatt. Habár ő úgy viselkedik, mintha már visszanyerte volna mozgékonyságát. A testéhez tapadó háló-páncél valószínűleg megakadályozta, hogy elmozduljanak törött bordái.
A navigátor nem hagyta abba a sikoltozást. Ha az egyik Ököl nem fogja meg az ép karját, talán összeroskad. Petrov magánkívül volt. Talán kómába esik a sokktól. Akkor végre elhallgatna, csendben maradna, míg a ragacstűz elemészti a karját, míg a két elszenesedett faágra emlékeztető csont leválik a könyökízületéről.
Milyen törékenyek az emberek! És milyen furcsák! Itt van ez a Petrov, aki képes belelátni a hipertérbe. Azt a fájdalmat, azt a kínt okozó látványt például el tudja viselni...
Milyen kétségbeesetten visít!
– Csinálj már vele valamit! – kiáltott rá a zömik a navigátort tartó űrgárdistára.
– Szakítsd le a karját az energiakesztyűddel!
Hogy a ragacstűz átterjedjen a kesztyűre?
– Visszamegyek egy energiakardért...
Mielőtt Zhord megfordulhatott volna, Lex elkapta a karját, és visszatartotta. Felemelte a földről. Ez a zömik, ez valóban ilyen ostoba lenne?
– Őrmester! – adta ki a parancsot Lex. – A lézerszikéddel vágd át a navigátor karját! Könyök fölött, a bicepsz alatt!
– Bánt, hogy nem sikerült megmentenünk Goethe progenoidjait, uram...
– Használd a szikédet! A cél sokkal alantasabb, mint Goethe esetében volt, de... tedd meg!
Lézersugarak csapódtak az alagút bejárata mellé; lidérccsontszilánkok fröcscsentek a levegőbe. A közelben félelmetes üvöltés harsant. Lex az arca elé húzta a vizorát. A sátán-szukák visszatértek.
– Még ne, Wagner! Várj! Be kell húzódnunk az alagútba. Mindenki a kékségbe!
Lex nem tette le a földre a zömiket, magával vitte. Wagner a sikoltozó navigátort cipelte.
Nemsokára valamennyien az alagútban voltak. A Hiperháló vastag (vagy talán egészen vékony?) pszichoenergia hártyái választották el őket a hipertértől.
A csapat utóvédjei három egymás mellett álló űrgárdista képezte. Hatalmas testükkel elzárták az alagút bejáratát, és felkészültek arra, hogy bármire rálőjenek, ami megmoccan. Elöl két űrgárdista állt.
Petrov alkarja fáklyaként lobogott. A hús leolvadt a csontokról, a zsír sercegve égett.
– Rajta! – adta ki a parancsot Lex az őrmesternek.
Wagner felemelte lézerszikéjét.
A navigátor lemetszett alkarja lángolva hevert az alagút padlóján. Ez lesz az ajándék, amit az eldák kapnak a csapattól. Mert kétség sem férhetett hozzá, hogy a Boszorkák követni fogják őket. Ez az égő, félig elszenesedett alkar az egyetlen áldozat, amit az emberi faj hajlandó bemutatni. Ez a kar lesz a szimbóluma annak, hogy az emberiség nem fogadja el az eldák ajánlatát, nem hajlandó eljátszani a neki szánt szerepet, inkább a harcot, az ellenállást választja.
Petrov zihálva, elerőtlenedve lógott az Ököl kezében. A lézerszike nem csupán átmetszette a karját, de be is hegesztette a csonkot. Ha energiakarddal próbálták volna eltávolítani az égő részt, vagy ha esetleg leszakítják a kart, a navigátor minden bizonnyal elvérzik.
Azul Petrov beszélni kezdett. Megállás nélkül ömlött ajkáról a szó.
Szavai megdöbbentették Lexet. És megdöbbentették Jaq Draco inkvizítort is.
* * *
Itt, a Hiperháló bejáratában, ilyen közel a hipertérhez, az iszonyatos fájdalommal küszködő Azul Petrovnak látomásai támadtak. Jelenéseket látott. Transzcendentális kinyilatkoztatásban volt része.
Mintha Fennix szelleme érkezett volna hozzá látogatóba, a vak asztropatáé, aki halála pillanatában felfogta a telepatikus egészet, a Világot, megpillantotta a Mindent Magában Foglaló Jelet. A halott Fennix volt az, aki a lelkek tengeréből válaszolt Azul kérdéseire.
Azul harmadik szeme előtt megjelent egy komplex, kísérteties rúna.
Egy elda rúna.
A megtalálás és a nyitás rúnája, magyarázta Fennix. Hangosan beszélt, mintha nagyon messze tartózkodna.
Képek... Hatalmas, rézveretes, lepecsételt, idegenek által teleírt kötetek. Ősi könyvek. Bonyolult jelek, lánccal összekapcsolt lapok. Démoni rajzolatok és ábrák. Szavak, melyek megolvasztják a szemet, hogy az agy ne foghassa fel őrjítő jelentésüket. Ébenfekete, labirintusszerű járatok, sötét csarnokok... és termek. Fénylő, foszforeszkáló könyvekkel teli helyiségek. Az iszonyatos archívumot őrző. immatériumból lévő vigyázók... Talán megbilincselt, megszelídített démonok? Az arabeszkekkel díszített ládikákban őrzött kötetekben leírt formulák megtestesülései?
Fekete... Könyvtár. Fekete... Könyvtár.
– Egy rúnát látok a hiperszememben! – kiáltotta Azul. – Olyan, mint egy megcsavart, meggörbített rúd... mint egy cikcakkos rács, ami eltakarja előlem a hiperteret. Az utat mutatja, amely a Hiperhálón keresztül vezet. Mutatja és diktálja az irányt. Aki ezt a jelet követi, megérkezik. És nem csupán irányjelző... kulcs is. Fennix volt az egyetlen, aki belenézett a szemembe. Ó, köszönöm neked, Fennix, egyetlen igaz barátom!
– Az agónia látomása – suttogta Lex csodálkozva. – Mint Rogal Dorn fénye...
Petrov hangja megremegett.
– Egy kicsit... halványabb. Máris eltűnik? Lesz időnk rá, hogy kövessük? Hogyan égethetném bele az agyamba? – A navigátor lehunyta két normális szemét.
Erősen koncentrált. – Ah, most sokkal, sokkal fényesebb. De... félek. Félek, hogy megfakul a fény!
Az Öklök mindig használják az eszüket. Lex az agyát erőltetve gondolkozott. Feltúrta az elméjét, a tudatát, és lenyúlt a lelke mélyére. Nem szabad feladnia! Kitartónak, keménynek kell lennie, hogy megtalálja a megoldást. Keménynek! Mint a csont. Mint egy fekete ékkőként csillogó hiperszem...
– A faragószerszámommal rá tudnám vésni ezt a jelet a hiperszemedre, Azul Petrov. Csak vezetned kell a kezem... Rávésem, és akkor mindig látni fogod.
Vajon vannak a hiperszemben fájdalomérző idegek, amelyek mindig tisztán kirajzolják majd Azul tudata elé a rúna alakú sebhelyet? Pislognia kell majd? Vagy mereven maga elé kell bámulnia?
– A hiperszemed érezni fogja a fájdalmat, ha belevágok a szerszámommal? – kérdezte Lex.
Petrov megrázta a fejét. Tagadást fejezett ki a gesztus? Félelmet? Vacogott a foga.
– Nem tudom... Nem hiszem. Nem.
Most mire mondott nemet? Nem akarja vállalni a hátborzongató műtétet, ami valójában művészi munka lesz? Vagy nem fogja érezni a fájdalmat?
– Ember nem élheti túl, ha egyenesen belenéz egy navigátor hiperszemébe – mondta Ey'Lindi. – Én már láttam, mi történt azokkal, akik megtették.
– Fennix vak volt – tette hozzá Jaq. – Azért nézhetett bele Azul Petrov hiperszemébe. Megölöd magad, kapitány, ha utánozni próbálod.
– Ah! – mordult fel Lex. – Nem fogok egyenesen belenézni. Nem fogom felnyitni a vizoromat. Az űrgárdisták vizora nem olyan, mint egy... ablak. A képeket nem közvetlenül érzékeljük. Az agyunkba a páncél optikai műszerei küldik a jeleket. Engem még egy termonukleáris robbanás fénye sem vakítana meg. Ha a vizorom eltakarja az arcomat, a szemem gyakorlatilag vak.
– Uram! – szólalt meg Wagner. – Önként vállalom, hogy próbát teszek.
– Nem, őrmester – mondta Lex udvariasan. – Meg vagyok győződve arról, hogy a műszereim képesek elviselhetővé szelídíteni a látványt. Igyekeznünk kell, nincs időnk tesztekre...
Valóban, az idő sürgetett.
A hátvédek tüzet nyitottak. A ködből egy elda teste bucskázott elő. Még soha egyikük sem látott ilyen harcost. A hulla egy vékony, de nagy erejűnek tűnő fegyvert tartott a kezében.
Ez a Maszk-harcos nehéz, fekete páncélt viselt. Vörös, rúnákkal díszített sisakja két oldalából gömbölyű, fülekre emlékeztető lemezek meredtek ki. A „fülek” valószínűleg távolságérzékelők voltak. A vékonyka, vörösre festett fegyver hosszú csövének vége meglepően öblös volt. Rakétavető lenne?
– Huh, huh! – mordult fel Zhord. – Megjöttek a nehézfiúk!
Nehézfiúk – nehézfegyverek. Ebben a látszattérben egy rakéta detonációja még a páncélos űrgárdistákat is széttépi, azokat pedig, akik nem viselnek páncélt, masszává változtatja. Vajon a Hiperháló falai kibírnák a robbanásokat? Vagy megrepednének? Lék támadna rajtuk, amelyen keresztül a hipertér magába szippantaná az alagútban lévő testeket?
Az elda harcos valószínűleg nem egyedül érkezett. Társai valahol a ködben lehetnek.
Lex felordított.
– Fogd meg a navigátort, Wagner! Lassú futás előre!
Mivel Zhord lába túl rövid volt ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a „lassú” futásban előretörő űrgárdistákkal, Lex megmarkolta a gallérját, és felemelte.
– Ó, szent őseim! Nem hívtam taxit! Kirázod a belemet!...
Hármas elágazás a kékségben. Találomra meghozott döntés: balra! Egy újabb elágazás. Jobbra!
Jaq egy émelyítően immateriális korlátot érzett maguk előtt. Ha nem kellett volna menekülniük, megállítja a csapatot. Mire észbe kapott, már keresztüljutottak a vékony torlaszon, amelyet mintha a túlsó oldalról pszichikailag meggyengítettek volna.
A kékség hirtelen megsűrűsödött előttük. Undorító fények villantak a szemükbe.
Egy barlang szája előtt találták magukat. A képződmény valójában nem is barlang volt, inkább egy sekély sziklamélyedés, amelyben legfeljebb három-négy Ököl fért volna el.
Egy meredek, hatalmas sziklákkal teleszórt lejtőt láttak maguk előtt, melynek alját sötétség takarta. Megfordultak és felnéztek. A lejtő közepe táján állhattak, amely a fejük fölött folytatódva beleveszett a feketeségbe.
A magasban aprólékosan kidolgozott és díszített, rokokó stílusú fémtornyokat fedeztek fel. Mintha groteszk formájú hajók ereszkedtek volna le a hegy oldalára. A tornyok fittyet hányva a gravitáció törvényeinek, abszurd szögek szárait alkotva álltak egymás mellett. Közöttük kísértetiesen rossz állapotban lévő hidak feszültek, amelyeken parányi alakok nyüzsögtek.
Az epe zöld égbolton egy homokórára emlékeztető formájú nap ragyogott. Valójában két nap forrt össze; sziámi ikrek voltak a körülöttük feszülő, anyaméhre hasonlító, fénylő gázburokban. Az abszurd nap látványától megfájdult az ember szeme és lelke. Hogyan lehet ennyire meghazudtolni a gravitációt? A kettős napnak már eónokkal ezelőtt eggyé kellett volna olvadnia. Két ilyen égitest egyszerűen nem létezhet egymás közvetlen közelében!
– Káosz! – lihegte Jaq elborzadva.
Hat Ököl védőkört vont a csoport köré. Alig foglalták el helyüket az alakzatban, amikor a talaj dőlni kezdett. Ami eddig lent volt, most felkerült, ami fent helyezkedett el, az most alásüllyedt. Egy-két másodperc kellett csak hozzá, hogy a talaj vízszintessé váljon. A sziklák némelyike gurulni kezdett az aktuális „lent” irányába. A szögletesebb kőtömbök lassan csúsztak előre.
Megszűnt a talaj mozgása, abbamaradt a hátborzongató irányváltás.
Lehet, hogy ez a hegyoldal egyszer függőlegessé válik, és eltaszítja magától a sziklákat meg a rajta élő lényeket? Nem... erre nem kerülhet sor. Ha ilyesmi előfordulhatna, akkor azok a tornyok, a káoszlények lakhelyei nem állnának itt.
Az Iszonyat Szemében lehetnek. Valószínűleg mélyen behatoltak a Káosz birodalmába – sokkal mélyebben, mint annak idején az egyik káoszvilágon landoló Tormentum Malorum. Azon a káoszvilágon legalább a gravitáció normálisnak tűnt...
A tornyok közötti hidakon mozgolódás támadt; a káoszlények valószínűleg felfedezték az Öklöket. Meglátták őket? Pszichikailag érezték meg a jelenlétüket?
Milyen gyakoriak ezek az irányváltások? Mi van akkor, ha ez az átkozott föld éppen akkor billen meg, amikor Lex nekilát a nagy pontosságot igénylő faragásnak? Mi történik Azu Petrov szemével, ha a faragókés esetleg belemélyed?
Wagner leültette a földre Petrovot. Letérdelt mellé, és lefogta, noha tudta: ha a navigátor nem akar együttműködni velük, nem kényszeríthetik rá a dologra.
Lex megkérte Ey'Lindit, hogy páncélja egyik külső rekeszéből vegye elő a faragópengéjét. A szerszámot nem tartotta a keze ügyében, soha nem gondolt arra, hogy bevetés közben is szüksége lehet rá.
Ey'Lindi elővette, bekapcsolta, és Lex kesztyűs tenyerébe tette a pengét, azután átadta Jaqnak az energiapálcáját. Oldalra lépett, és hátat fordított Petrovnak.
Jaq is elfordította a fejét, és a pálcáját szorongatva a tornyokra nézett.
Lex letérdelt a navigátor elé. Megvizsgálta a rovarszerű arcból előcsillogó hideg, zöld szemeket. Petrov egyébként sem egészséges kinézetű arca a karja elvesztése után hamuszürkévé változott. A fülcimpáiban, az orrában, az alsó ajkán és az állán pirosló rubinok mintha egy plasztikai sebész által ráfestett jelek lettek volna...
Lex előrenyúlt, hogy kesztyűvel védett ujjával feltolja a Petrov homlokán lévő sálkendőt.
– Soha többé nem tudok majd navigálni – suttogta Petrov gyászosan, és lehunyta közönséges szemeit.
Valóban nem. Ezután, ha a hiperszemével néz, mindig ott lesz előtte a belevésett rúna.
Petrov hiperszeme olyan volt, akár a megsűrűsödött, ovális formát öltött sötétség. A halál nem csapott le Lexre, még csak meg sem szédült. A terminátor páncéljába épített optikai szenzorok megszűrték és elviselhetővé tették a hiperszem pillantását. Lex felnagyíttatta a képet.
– Láss hozzá! – mormolta a navigátor. – Déli elhajlás hetven, felszálló huszonöt...
Azul Petrov kiválóan értett az égi koordináták kiszámításához, egy szem pedig olyan, akár az űr egyik gömbje.
Lex egy rácshálót vetített a szeme előtt megjelenő képre. Koncentrált. A Petrov által megjelölt koordinátán villogni kezdett egy kis Jel.
Wagner erősen tartotta a navigátor vállát. Petrov alig remegett meg, amikor a faragópenge vége fekete hiperszeméhez ért.
– Felszálló huszonnégy...
Lex rezzenéstelen kézzel nekilátott, hogy rávésse a bonyolult elda rúnát Azul Petrov harmadik szemére...
Az inverz auróraként érkező éjszaka bársonyfüggöny gyanánt ereszkedett le a világra. A sötétség eltakarta a megdőlő tornyokat; az émelyítő égbolton pillogó napokat gyorsan felfalta egy fekete árny.
A sötétségfüggöny megállt, mielőtt még elérte volna őket. A feketeségben pilleszerű, halványan foszforeszkáló alakok cikáztak.
A pillék megszaporodtak, összegyűltek, és létrehoztak egy hatalmas, emberre hasonlító alakot, amely szilárd lábakon állt a kopár talajon. A torony magas lény szubsztanciát szívott magába.
Lex még nem fejezte be a rúna vésését.
Az óriás plazmavetőkre hasonlító tárgyakat tartott a vállain. Kezét energiakesztyű borította. A megszilárduló rémség bokája körül árnyak nyüzsögtek. Az apró sötétségfoltok olyanok voltak, mint a szarvas-tarajos páncél, amelyet Jaqék az Ulthwén találtak.
Az óriás egy Titánnak, a Birodalom egyik kolosszális harci gépének volt a csúf utánzata. Káosztitán volt, immatériumból teremtődött lény. Vagy lehet, hogy valóban létezett, és a démoni pillékkel teleszórt éjfüggöny leple alatt került a betolakodók közelébe.
A kisebb alakok a Káosz űrgárdistái voltak. Ők népesítették be a megdőlő, hidakkal egymáshoz kötött tornyokat.
A Káosz harcosai támadáshoz készülődtek.
Wagner őrmester imádkozni kezdett, Lex azonban nem hagyhatta abba a munkáját.
Jaq bizonytalanul a fenyegetően magasló kolosszus felé emelte energiapálcáját, és elmormolta saját imája szavait.
A következő pillanatban egy döbbenetesen alacsonyan lebegő hold vitorlázott be a látómezejükbe. A sarló alakú fényképződményen, mintha nyereg lenne, egy ocsmány lény ücsörgött. Kiguvadt szemek. Papagájcsőr. A csápos sátánfajzat az óceánok mélyén élő krakenekre emlékeztetett. Csápjai kötelekké változva hosszan lenyúltak a hold sarlója alá; az egyik egy kőszikla köré fonódott. A sátánfajzat maga felé rántotta a tömböt, azután lehúzta róla a csáphurkot.
Milyen messze lehet ez a... kraken? Vagy inkább milyen közel? Milyen közel-távol halad a sarló alakú hold, amelyen utazik? A távolság és a méret ebben a dimenzióban elvesztette jelentését; itt minden olyan volt, akár egy rémálomban.
Egy másik csáp az egyik káosz űrgárdistát halászta ki. A páncélos, brutális test kiemelkedett a sötétségből.
– Nincs rajta sisak! – kiáltott fel az egyik Ököl. – Az a feje!
Az Ököl szemében nem ok nélkül jelent meg az iszony. A groteszk módon eltorzult káoszharcos förtelmes vonásain eszelős öröm jelent meg, amikor felfogta, hogy felülhet a démon mellé a szürreális zsámolyra...
Az egyik nap eltűnt, a másik villogni kezdett. A sötétség hol szétterült a tájon, hol szétfoszlott a nap fényében. A Titán és a lába körül nyüzsgő harcosok eltűntek, majd ismét megjelentek. Egyre közeledtek, állandóan változó alakzatban támadtak.
Lex meggyújtotta a vállára szerelt reflektort, de még így is rettenetesen kellett koncentrálnia, hogy a villogásban be tudja fejezni a rúna bevésését.
– Elhajlás harmincegy, felszálló negyvenhárom. Igen, igen, már nincs sok hátra...
Az egyik Ököl felordított. A fény és a sötétség görcsös váltakozása annyira megzavarta, hogy nem vette észre a közelébe kúszó csápot. A csáphurok köré fonódott, és felemelte a földről. Az Ököl emelkedett, egyre feljebb került. A terminátor páncél hiába erősítette fel minden mozdulatát, nem szabadulhatott.
A fény lüktetett, az Ököl pedig egyre gyorsabban emelkedett felfelé. Sorsa az volt, hogy a démon prédája legyen, vagy a káosz űrgárdista áldozata, aki a kraken mellett várakozott a holdsarlón.
– Várj – kiáltotta Jaq, mielőtt az őrmester parancsot adhatott volna az Öklöknek, hogy lőjék le szerencsétlenül járt testvérüket.
Jaq felemelte az energiapálcáját. Összeszedte minden gyűlöletét, amit a démonok iránt érzett, s a hatalmas, pusztító pszi energiát belesűrítette a pálcába. A holdsarlón ülő csápos bestiát célba véve útjára bocsátotta a sugarat.
A hold megremegett. A sarló alakú hajót láthatatlan hullámok rázták. A kraken felüvöltött; a káosz űrgárdista zuhanni kezdett a kősziklák felé. Az Ököl még mindig egyre feljebb emelkedett. Kapálózott. Rugdalózott. Hiába...
Jaq keserűen felhördült. Melyik megoldás lett volna jobb? Hagynia kellett volna, hogy az Öklök lelőjék társukat, amíg még lehet? Ha az áldozat lelke itt, az Iszonyat Szemének mélyén kerül a lelkek tengerébe, és nem mállik szét... Miféle kínok várhatnak rá? Ha viszont életben marad, a megrontottak ocsmány-obszcén életét kell élnie.
– Őrmester! Öljétek meg azt az embert, hogy megmentsétek őt!
Wagner elvakkantott egy parancsszót. Lövedékek röppentek az egyre távolodó célpont felé, ám nem érték el: a helyet megfertőző Káosz törvénytelenségét betartó tér megváltoztatta röppályájukat.
Hiába minden. Nem érdemes. Takarékoskodni kell a munícióval.
De... talán volt egyetlen lövedék, amely mégis célba talált. Az Ököl talán mégis meghalt. Vagy csak megsebesült, és most kínlódva várja a végtelennek ígérkező gyötrelmet.
Közben a villódzásban eltűnő-előbukkanó káosz űrgárdisták groteszk rovarokra emlékeztető mozdulatokkal még közelebb csúsztak, másztak, szökdécseltek.
Jaq meglóbálta a pálcáját. Purgáló, démonűző erőt gyűjtött, és... Ezúttal a Titánra eresztette rá a pálcából előszáguldó sugarat.
A kolosszus megingott. Részeg tántorgással előrelépett – talpa, fémkarmos lába legalább féltucatnyi káosz űrgárdistát tiport halálra.
A káosz űrgárdisták tüzet nyitottak. Fegyvereik természetellenes, szokatlan lövedékeket okádtak. A robotdarazsakként zümmögő tárgyak felhőben szálltak célpontjuk felé. Némelyik irányt változtatva haladt tovább – mintha önmagát kormányozta volna. A lövedékek valószínűleg ismerték az irreális világ torz terében érvényes szabályokat...
Az egyik szikla szétrobbant, és Zhord fémszálas dzsekijére kőrepeszek zuhogtak. Az egyik Ököl sisakja is darabokra hasadt.
A harcképes négy, talán öt Ököl viszonozta a torz páncélokban közeledő támadók tüzét. Jaq az energiapálcája egyetlen suhintásával összezavarta a célhoz már egészen közel kerülő robotdarazsakat, három mégis megtalálta az utat az egyik Ököl ágyékához. A vért széthasadt; az Ököl összegörnyedt, a földre dőlt. Kesztyűs keze görcsösen markolászta a földet, míg a testbe adagolódó drogok megszüntették a fájdalmat. Az Ököl felegyenesedett. Egy darázslövedék a jobb felső karjába csípett, egy másik ismét a letépett ágyéklemez mögé csapódott. Az űrgárdista a földre zuhant.
– A rúna... készen van – suttogta Petrov hátborzongató hangon.
– Vissza! Visszavonulás! – üvöltötte Lex. A faragás annyira lekötötte a figyelmét, annyira belemélyedt a nagy precizitást igénylő munkába, hogy amikor felállt, úgy tartotta maga elé az apró pengét, mintha villámvető lenne.
Azután...
Valamennyien benyomultak a barlangba, visszarohantak a kékségbe. Elöl a három életben maradt Ököl haladt, a hátukat Lex és Wagner biztosította.
Jaq komoly kárt tehetett a Titánban – a kolosszus dobhártyaszaggató robbanás kíséretében forró plazmameteorrá változott. Ám az Öklök és védenceik ekkor már elérték a kékség fedezékét. A plazmatömeg csak a Káosz űrgárdistáit taszíthatta le a halál szakadékába...
Az energiatorlasz csak egyetlen pillanatra fékezte le Jaqot. A pszichikai gátat nem az épeszű univerzum szülötteinek visszatartására tervezték, ez csak a valószínűtlen világok teremtményei számára volt áthághatatlan barikád. Gyenge volt már, nagyon gyenge, és az sem használt neki, hogy Jaq és csapata keresztültrappolt rajta.
A gátat valószínűleg azért emelték, hogy a káosz űrgárdisták és démoni famulusaik ne tudjanak átjutni arra a világra, amelyre a Hiperhálónak ez az alagútja vezetett. Most azonban már nem állhat ellen sokáig rohamaiknak. A Káosz csahosai beözönlenek majd a kékségbe, és elérik a feldúlt Ulthwét.
Az Ulthwé sorsa lényegtelen volt. Jaq és társai egészen máshova akartak eljutni a navigátor vezetésével.
Halál
Lex volt az, aki előállt az ötlettel, hogy a csapatnak aludnia kellene egy keveset, mielőtt elindulnak a legendás Fekete Könyvtár felé.
Ésszerűnek tűnt a dolog. Pro primo: Petrovnak fogalma sem volt arról, hogy a Hiperhálóban haladva mekkora utat kell megtenniük a könyvtárig, és azt sem tudta, milyen veszélyeket rejthetnek az alagutak. Rúnafaragásos hiperszeme – amelyre visszahúzta a sálkendőt – csak az irányt érzékelte, azt nem, hogy milyen messze van a cél. Elképzelhető volt, hogy néhány óra múlva eljutnak a könyvtár bejáratához, de az is éppen ilyen valószínűnek tűnt, hogy napokig vagy még tovább tart majd a dolog. Persze arra a lehetőségre is fel kellett készülniük, hogy pillanatokon belül odaérnek.
Szükségük volt minden erejükre és szívósságukra. Az iramot a csapat leggyengébb tagjához kellett igazítani. Ez a bizonyos leggyengébb maga Petrov volt, akit borzasztóan megviselt a karja elvesztése. Persze ennek az amputációnak megvolt az előnye is Petrov a karját siratta, és közben nem is igen fogta fel, hogy gyakorlatilag elvesztette a hiperszemét. Idegei pattanásig feszültek, és félő volt, hogy összeroppan. Vigyázniuk kellett rá, hiszen nélküle kudarcot vallottak volna.
Ami a csapat tagjainak idegállapotát illeti, senkit sem lehetett nyugodtnak nevezni. A történtek még az Öklöket is megviselték. A szakaszból a kapitányon és az őrmesteren kívül már csak hárman maradtak. Először a Sztálindróm mellett harcoltak, majd az Ulthwén, azután pedig szembe kellett nézniük a Káosz seregével... Fizikailag is kimerültek, de inkább a lelkük fáradt el. Eddig még egyetlen Ökölnek sem kellett elszenvednie azt, amiben nekik volt részük a Szem e perverz, torz világán.
Lex tartott tőle, hogy az őrület már ott lappang az Öklök lelkében. Magáért is aggódott. Az őrület, amit csak a hit fojt el, egy újabb, túlságosan hamar bekövetkező megrázkódtatás során kitörhet, és hatalmába keríthed az ember személyiségét.
Pro secundo: a könyvtárat állítólag vad és iszonyatos őrök védelmezik. Igen, nekik most már a rendelkezésükre áll egy rúna, amelyet iránytűként, kulcsként és talizmánként is lehet használni, de vajon megfelelő védelmet nyújt-e majd az őrökkel szemben is?
Pro tertio Petrov szerint a könyvtár hatalmas labirintus.
Jaq Draco járása elárulta, hogy még mindig nem szűntek meg a fájdalmai. Gyógyulása lelassult; pszichikai forrásait szinte teljesen kimerítette, amikor energiasugarat lövellt a holdbéli szörnyre, a Titánra és a darázslövedékekre. Az elcsigázott csapatnak mindenképpen pihenőre volt szüksége. Túlságosan felpörögtek az akció során, egy kicsit lazítaniuk kellett.
A Hiperháló egyik zsákutcájába értek. Az egyik mellékjárat összeszűkült, majd egy kanyar után önmagába vezetett vissza. Olyan volt, akár egy dróthurok.
Lehet, hogy a Hiperhálónak ezt a részét pszichikai erővel csavarintották meg? Vagy a hurok természetes képződmény? A háló állítólag folyamatosan egyre újabb ágakat növeszt, amelyeket spontán módon összekapcsol a régebbiekkel.
Ha a Hiperhálót egy bizarr idegrendszerhez hasonlítjuk, akkor a Fekete Könyvtár bizonyára az agy, amelyben minden tudás elraktározódik.
A zsákutca védhetőbbnek látszott, mint egy két irányból nyitott alagútszakasz. Az űrgárdisták éberen alszanak; pihenés közben agyuk egyik fele aktívan működik, míg a másik álomtranszba esik. Az agymegosztás módszere máskor is előnyös lehet. Ha agyuk egyik felét megbénítja valamilyen eszméletvesztést okozó méreg, a másik félteke átveszi a test irányítását.
Pihenés előtt azonban mindkét agyfélteke számára a legfontosabb az étkezés és a higiénia...
Az űrgárdisták megosztották négy társukkal a magukkal hozott étel sűrítményeket. (Zhord a dzsekije egyik zsebében valamilyen finomságot hozhatott magával, amit titkon falt be, nehogy adnia kelljen valakinek.) Mindenki a saját vizét itta. Szó szerint: az Öklök, Zhord, Jaq és Petrov egy-egy apró tartályt hordott a lábán. A tartály összesűrítette a természetes úton távozó folyadékot, megtisztította, és fogyaszthatóvá tette. „Nehéz víz”, így nevezték az italt.
Ha az utazás több napig tart, kénytelenek lesznek elhagyni a Hiperhálót, hogy valami ismeretlen világon vagy valamelyik mestervilágon feltöltsék készleteiket. Egy ilyen kitérő veszélyes lehet, és az sem volt elképzelhetetlen, hogy miután visszatérnek a hálóba, ugyanolyan messze lesznek céljuktól, mint amikor elindultak.
– Egyetlen falat ételt sem szabad elpazarolnunk! – jegyezte meg Zhord évődve, és kaján vigyorral Petrovra nézett. – Milyen jólesne most egy darab jól átsült hús, mi, Azul? Nem kellett volna eldobnunk azt a kart...
– Az túlságosan átsült – mondta a navigátor, aki nem sértődött meg a morbid tréfán. A zömikek már csak ilyenek.
Ey'Lindi korábban már megvizsgálta Petrov csonkolt karját, és nem talált rajta fertőzésre utaló nyomot. Az amputációt végrehajtó őrmester lézerszikéje tökéletesen összeforrasztotta a sebet.
– Nem maradt volna abból semmi, csak szenes csont – sóhajtott fel Petrov.
– Meg jó meleg velő!
– Mihez fogok kezdeni ezután? Feltéve, hogy sikerrel járunk. Csak a Fekete Könyvtárhoz vezető utat fogom látni, semmi egyebet. Máshova képtelen leszek eljutni a hipertérben.
– Ide hallgass, Azul – mondta Zhord egészen halkan. – Nem árt, ha vigyázol magadra. Létezik egy bizonyos Ordo Malleus. Ennek a rendnek nagyon fontos leszel. Értékes. Ennek az Ordónak minden egyes tagja odaadná a szemét meg az összes fogát, ha a zsebében lenne ez az elda rúna. Jaq Dracótól nem kell tartanod; ahhoz képest, hogy inkvizítor, rendes ember. Más, mint a többi – ki is ugrott a nyájból. A többi inkvizítor azonban... kegyetlenül elbánna veled. Igen, ez a legmegfelelőbb szó erre. Kegyetlenség!
– A rúna... a zsebükben? – ismételte Petrov. – Gondolod, hogy a szememet nélkülem is lehet használni?
– Azul, szerintem az lenne a legokosabb, hogy amikor ennek vége, megkéred szépen az őrmestert, vágja ki a homlokodból a hiperszemet. Aztán add oda Jaqnak. Ha megteszed, biztonságban leszel. Senki sem fog vadászni rád.
– Kar nélkül, szem nélkül... Lehet, hogy belehalnék, ha kivágnák a szemem. Az agyam része!
– Hát igen, ezt a kockázatot vállalnod kell, Azul. Ha viszont mégis életben maradsz, senki sem akar majd megölni. Elbújhatsz valamelyik eldugott bolygón.
– Szép kilátások.
– Egyedül nem tudod megvédeni magad. Kitől várhatsz segítséget? A navigátoroktól? A Navis Nobilitae fickóitól?
– Lehetséges...
A zömik hiába suttogott, szavait nemcsak Azul Petrov, hanem Jaq is hallotta.
Ha ennek a hiperszemnek köszönhetően eljut a Fekete Könyvtárba, valószínűleg vissza tudja szerezni az Ordo bizalmát. Felmentik az eretnekség vádja alól. Rehabilitálják...
Ó, ostoba vágyálmok! Az Inkvizíció szétszakadt, önmaga ellen fordult. Mint Baal Firenze példája mutatja, még az Ordo Malleus is megromlott. Ha sikerül bejutnia az eldák könyvtárába, ő lesz a legmagányosabb ember az egész galaxisban! Mindenkitől elidegenedik majd.
Ha így lesz... Ey'Lindi hiányozni fog neki. És egy kicsit talán Zhord is.
Mennyi fájdalmat okoz magának azzal, hogy szereti Ey'Lindit! Micsoda istenverése a szerelem! Milyen eretnekség a vágyon töprengeni, amikor a feladatra kellene koncentrálnia!
A feladatra?
Valójában mi az ő igazi feladata?
– A káptalanotok rendelkezik monstrumokkal? – kérdezte Ey'Lindi az Öklök kapitányától.
Lex udvariasan válaszolt ennek a különös, egzotikus személynek, ennek az idegen áltestbe bújt nőnek.
– Igen, a kincseink között van négy Furinbundus osztályú rombolómonstrum, valamint három Kontemptor osztályú monstrum. Szent örökségeink közé tartoznak.
Lex fiatalkorában, a kolostorerőd szkriptóriumában számtalan áldott órát töltött a monstrumok felépítésének tanulmányozásával. Egy nap, valamikor a távoli jövőben, a megvívott csatákban szerzett győzelmei elismeréseként végtagjaitól megfosztott testét talán behelyezik az egyik ilyen szerkezet belsejébe. Szerves implant, organikus agy lesz a szent gépben, amelyhez hozzákapcsolják az idegvégződéseit. Ott lebeg majd a tartósító folyadékban, abban a keramittartályban, amelyet a Mars körül keringő Adeptus Mechanicus valamelyik hatalmas plazmacentrifugájában edzett és formázott adamantium burok vesz körül.
Ő, a „huck”-nak becézett, végtelen tisztelettel övezett Kontemptor két dupla csövű, szinkronizált villámvetője!... Ó, a másik kincs, a „Düh” villámvetői és lézerágyúi! Ó, azok a hatalmas mozgatóművek, a tartályok és a forgó aktuátorok!
Lex szemét kis híján elfutotta a könny, amikor eszébe jutottak az Öklök kolostor erődjében őrzött gyönyörű és szent kincsek, amikor megjelentek előtte a szkriptóriumok és a librárium, a testnevelési csarnokok és pályák, a műtők és a lőterek, és... Dorn kápolnája.
Vajon visszafog még térni ebbe a szent otthonba?
De mi az oka annak, hogy ez a különös, bátor nő éppen a monstrumok felől érdeklődik?
– Van köztük olyan, amelyikre hatcsövű nehéz géppuskát szereltek?
– Nincs, hölgyem. Sem a Kontemptoron, sem a Furinbunduson nincs efféle fegyver...
– A francba!
– ...de természetesen rájuk lehet tenni.
– Áruld el, Lex, azonkívül, hogy nehézfegyverrel szétlőjük, hogyan lehet kárt tenni a monstrumokban? Mi a legsebezhetőbb pontjuk?
Ey'Lindi még mindig azon töri afejét, hogyan állhatna bosszút Tarik Zizen... Lex elgondolkozott.
– Ha megsérül a hűtőrendszer és az elhasznált üzemanyag maradványait eltávolító kompresszor, a monstrum belseje túlhevül... Feltéve, hogy a hibák észlelésekor nem áll le. A belső aktuátorok megolvadhatnak, sőt el is éghetnek. Ennek következtében felmelegszik a monstrum pilótáját körülvevő amniotikus folyadék. Extrém esetben a pilóta teste megfő. Ha ez bekövetkezik, a monstrumból fekete füst fog szivárogni, ugyanis a belső hidraulikus szerkezetek szigetelése gyakran hibás. Ez a hiba egyébként csökkenti a monstrum erejét és mobilitását.
– Ezt a hűtőrendszert meg a kompresszort nem lehet valamilyen egyszerű módon lefojtani? Mondjuk úgy, hogy az ember teletömi ronggyal a nyílásaikat.
Lex felnevetett.
– Csak egy bolond próbálna rongyokkal rátámadni egy monstrumra! Persze el kell ismernem, ez meglehetősen váratlan akció lenne.
Ey'Lindi folytatta.
– Milyen szűrőberendezések akadályozzák meg, hogy mérgező gázok és toxinok jussanak a monstrum belsejébe?
– Neked csak annyit kell tenned, Ey'Lindi – kottyantott közbe Zhord –, hogy előadsz egy sztriptízt a monstrum előtt. Garantálom, hogy a pilóta belehal az izgalomba! Ha mégsem, amikor a pilóta eléggé elkábul, ugorj fel a hátára, és a ruháidat tömd a hűtőrendszer nyílásaiba. Ezután már csak fél órát kell ott ücsörögnöd a tetején, hogy eléggé felforrósodjon a helyzet. Ha a monstrum burka égetni kezdi a feneked, biztos lehetsz benne, hogy a pilótának annyi.
Lexet bosszantotta Zhord bárdolatlansága.
– Elég a szóból, zömik! – mordult rá, majd Ey'Lindi felé fordult. – Mellesleg, hölgyem, csodálatos volt a párbaj, amit az Ulthwén vívtál. – Lex nem szokott hozzá, hogy nőkkel beszélgessen, ezért csak nehezen buktak ki belőle az elismerő szavak. – A stílusod egészen eredeti. Megizzasztottad az ellenfeledet. Mi, Öklök is szoktunk párbajozni. A talpunkat hozzárögzítjük a külön erre a célra kialakított párbajblokkokhoz, amelyek nem teszik lehetővé a visszavonulást.
Ey'Lindi furcsálló tekintettel nézett Lexre.
– A Harlekinnel vívott szópárbajod is lenyűgöző volt – tette hozzá a kapitány. – az Öklök is használják az agyukat, és tisztelik azokat, akiknek megvan a magukhoz való esze.
Ey'Lindi bólintással köszönte meg a kapitány dicséreteit.
– Tudod, hogy most udvarolni kezdtél neki? – kérdezte a zömik Lextől. – Vigyázz, nehogy féltékennyé tedd Jaqot!
– Neked elment az eszed, zömik! – jelentette ki Lex. – Ami a féltékenységet illeti Véleményem szerint sok közönséges emberi lény és zömik irigyli az űrgárdistákat testi és lelki tisztaságuk, valamint megerősített testük miatt.
– Huh! Helyben vagyunk! A test, az valóban fontos!
– Pofa be, Zhord! – mondta Ey'Lindi. – Elég ebből. Callidus vagyok.
– Egy inkvizítor ágyasa vagy! – vágta rá Zhord leplezett, de nyilvánvaló irigységgel.
– Te, Zhord – kérdezte Ey'Lindi váratlanul –, véletlenül nem volt egy feleséged, Alcit Grizzynek hívtak?
– De volt! – kiáltotta a zömik. – Volt, esküszöm! Görbüljek meg, ha nem volt!
A mozdulat, amivel Jaq a pici tömjénes dobozból kieresztett egy kevés illatos füstöt, olyan volt, mintha a lakását illatosítaná be az imádott nő érkezése előtt.
– Imádkozzunk elalvás előtt – mondta. – Az ima balzsam a léleknek, és elűzi a rémálmokat.
Milyen ima lehetett az, amelyet egy arany trónprotézisbe zárt skizoid roncsnak címeznek?
Ezt a roncsot meg kell menteni! Át kell alakulnia, Numenként újjá kell születnie, hogy vezethesse az Új Embereket. De hogyan lehetne ezt elérni? A Rhana Dandra máglyájával, amire rávetjük az Istencsászárt és a fiakat is? Tűzzel lehet új rendet teremteni? Tűzzel, amelyből főnixként egy sokkal erősebb, kevésbé elkínzott Isten születik majd? Egy olyan isten, aki anélkül hogy tudna róla, az elda Harlekinek hűbérese?
Jaq mégis imádkozott, és annak ellenére, hogy nem volt űrgárdista káplán, az életben maradt Öklök utánamondták a szavakat. Lehet, hogy ezek a szavak már régen elvesztették valódi tartalmukat, az emberek többsége talán rutinszerűen ismételgette, ám a hiper alagútban imádkozó kis csoport tagjaiból nem hiányzott sem az áhítat, sem a vallásos szenvedély.
Az utazók az ima után lefeküdtek, és álomba vagy nyitott vizoraik mögött félálomba merültek.
Lex egy darabig még halkan beszélgetett Wagnerrel. Mivel Kempka könyvtáros nem volt mellette, az őrmesternek mondta el Baal Firenzével kapcsolatos aggályait.
Azul Petrov azokkal a szavakkal ringatta álomba magát, amelyek a lelkek tengerében lévő Fennixtől érkeztek hozzá.
Kis idő múlva mindenki elcsendesült, s az alagútban csak az alvók szuszogását lehetett hallani.
Jaq felriadt.
A kék ködben egy masszív, aranyberakásos vörös páncélt viselő alak állt, A széles vállakat védő vértlemezekre horogkereszteket festettek, bojtokat akasztottak: térdvédői koponyákat formáztak, ágyékvértje arany szkarabeusz volt.
A vállak mögött vérvörös denevérszárnyként egy kétélű bárd meredezett.
Az arcot őszes szakáll keretezte. Az érzéki ajkak keserűen megkeményedtek. A jégkék szemekből melankólia sugárzott.
Jaq önmagát látta. Olyan páncélt viselt, amilyet még soha. Megjelenése majdnem olyan volt, mint a terminátor vértes űrgárdistáké.
Ez a másik Jaq vajon a megvilágosodott Jaq? Az, aki illumináttá vált?
– Fordulj vissza! – reccsent rá a páncélos Jaq. – Ne menj tovább! Nem szabad! Higgy nekem, Olviára esküszöm, hogy igazat mondok!
Olvia? A páncélos Jaq fájdalmasan ejtette ki a nevet.
A fekvő Jaq lelke mélyén mintha fellobbant volna egy metsző fényű, perzselő lángú fáklya. Emlékezett...
...a Fekete Hajóra, amely valamikor a Földre vitt egy Jaq Draco nevű naiv, fiatal pszit...
...arra a halálra ítélt lányra, akit megpróbált megvigasztalni az iszonyatos hajó fedélzetén, amely szinte vibrált rettegő utasainak félelem gerjesztette pszi hullámaitól.
Olvia. Igen. Egy lány.
Az egyetlen nő, akivel Ey'Lindi előtt intim kapcsolatot létesített. Rövid volt az együttlétük, de emléke örök marad.
Már alig tudta felidézni Olvia ovális arcát.
Mi lehet az oka, hogy ez a páncélos Jaq-utánzat éppen Olvia nevére esküdözik? Talán ennek a titkos, rövid szerelmi ügynek a megemlítésével akarja bebizonyítani, hogy ő valóban Jaq Draco?
– Menj vissza! – ismételte a látomás.
Jaq megérezte a pszichikai támadást, az akaratereje gyökerei ellen indított rohamot. A páncélos Jaq minden eszközt felhasznált arra, hogy visszafordítsa...
Ez az alak... nem lehet más, mint a Fekete Könyvtárhoz vezető út őreinek egyike. Az embert semmi sem rettentheti meg jobban annál, mint hogy találkozik fenyegető és ellenséges önmagával.
– Ego te exorciso! – kiáltotta Jaq, és kieresztett a pálcájából egy sugarat.
A fantom kétségbeesetten felkiáltott; a vörös-arany páncél a levegőbe emelkedett és hátrasodródott. Egyre távolabb került, s végül eltűnt.
Jaq társai közül senki sem moccant. Hogy lehet az, hogy semmit sem hallottak meg?
Felébredt. Lehet, hogy csak ebben a pillanatban tért magához? A páncélos Jaq-utánzat csak álom volt. Rémálom. Saját elméjének mélyén megteremtődött az az alak, az a fantom, amelyben testet öltöttek elfojtott félelmei.
Ha a kísértet a tudatalattijából bukkant fel, akkor miért nem Ey'Lindire esküdözött? Miért éppen a már-már feledésbe merült mára? Fortélyos szellem volt, aki pszichikai csapdába akarta csalni.
Meg kell próbálnia visszaaludni. Muszáj pihennie...
A félálomban lévő űrgárdisták elméjének mindkét fele éber lett.
Ey'Lindi tudat alatt hallotta az alvó harcosok légzését, azután pedig szuszogásuk hiányát. Az űrgárdisták lezárták sisakjukat.
Ey'Lindi felemelte a fejét.
A zsákutca bejáratánál egy riasztó külsejű, hajlott hátú alak állt. Aranyszegélyes, csont fehér sisakja alól kilógtak hosszú, hószín haja tincsei. A maszk egy sztázisba merevedett vadállat pofájára emlékeztetett – egészen addig, míg az ajkak közül ki nem szakadt az irtózatos, megsemmisítő erejű rikoltás. A karcsú testet fekete páncél védte. A lábvért alsó része kecskepatához hasonlított. Az alak háta mögött... hosszú, fehér farok tekergett, amelyet középtájon vérvörös fémpánt fogott körbe.
A lény energiakardot tartott a kezében. A kéken vibráló penge karhosszú volt. A másik kézben egy hárompengés, körfűrészre emlékeztető tárgy kéklett.
A nő leginkább az elda Boszorkákra hasonlított. Az ősük lehetett, minden Boszorkák esszenciája. Az, hogy csupán pengékkel volt felfegyverezve, valahogy primitivvé változtatta. Halálosan primitívvé. Ősi, elementáris erejű hősnővé.
Nesztelenül, rezzenés nélkül állt. Várt.
Ey'Lindi egyetlen pillanat alatt magához tért.
Az Öklök megmozdultak. A páncélok halkan csikorogtak. A fegyverek lassan felemelkedtek.
A tripla penge hirtelen kiröppent a lény kezéből. Energiaburokkal körülvett hajítókorongok voltak. Átmetszették az egyik Ököl vizorát – a csőrszerű arclemez üvegként törött össze –, majd mintha szárnyuk lenne, visszaröppentek a fehér hajú nő kesztyűs kezébe. Félelmetes pengék, halálosztó sólymok...
A nő elkapta őket, és mielőtt az Öklök fegyverei kiokádták volna magukból a robbanótölteteket, fázist váltott.
– Tüzet szüntess!
A támadó eltűnt.
Az egyik Ököl megtántorodott és összeroskadt. Lex letépte a vizora maradékát, és a sisak belsejére irányította a vállára erősített lámpát.
A penge átmetszette az Ököl homlokát. A sebből véresen csorgott elő az agyvelő.
Az Ököl még élt, de soha többé nem lesz képes rá, hogy értelmesen gondolkodjék. Szájából nyál csorgott. A szeme tompává vált.
– A Főnix Urak állítólag itt járkálnak a Hiperhálóban – mondta Ey'Lindi halkan. – A Harlekin legalábbis ezt mondta. Főnix Urak... és Főnix Úrnők.
– Azt hiszem, éppen most figyelmeztettek minket, hogy forduljunk vissza – állapította meg Zhord.
Jaq erőt vett magán, és hallgatott. Ey'Lindi nem értett egyet a zömikkel.
– Ó, nem! Ha így lenne, a Főnix Úrnő Azul homlokát vágta volna szét, hogy megsemmisítse a rúnát. Hogy találnánk meg a Fekete Könyvtárat a rúna nélkül?
– Ezzel most azt akarod mondani – suttogta Zhord –, hogy ennek a hölgynek a kísérőink nem tetszettek? Hogy szerinte az űrgárdisták nem léphetnek be abba a becses könyvtárba?
– Talán egyikünk sem tetszik neki. Talán egyikünk sem léphet be oda. Kivéve persze Jaqot és Azult.
– Huh, ettől most egy kicsit jobban érzem magam. Hülye, sznob eldák! Gondolom, te megfelelő társa vagy Jaqnak, de egy zömik valószínűleg még azt sem érdemli meg, hogy megöljék.
Lex megköszörülte a torkát.
– Az űrgárdisták nemkívánatos személyek lennének? Bárcsak itt lenne még néhány társam! Az egyeden ésszerű megoldás az, ha mind a négyen veletek tartunk.
Mi, Öklök, ha magunkra maradnánk, eltévednénk a Hiperhálóban. Ami engem illet, még akkor is bemegyek ebbe a Fekete Könyvtárba, ha elkárhozom! – fogadkozott. – Óvatosabbnak kell lennünk. Fel kell készülnünk a meglepetésszerű támadásokra.
Egy tripla penge, amely visszatér tulajdonosához, miután átszakítja egy terminátor páncél keramitcsőrét... Ez tényleg sok meglepetést okozott. Jaq a kapitány karvértjére tette a kezét.
– Sokak szemében máris kárhozottak vagyunk – mondta. – De el kell viselnünk a szenvedést. Tűrnünk kell, ahogy Istencsászárunk is tűr.
– Igen. Tűrnünk kell...
– A kapitány négy Ökölről beszélt – mondta Zhord. – Én úgy látom, öten vannak.
Lex már nem számolt azzal a harcossal, akinek az állapotáról mindent elárult a homlokán végigfutó vastag vörös csík.
– Átsegítsem a halálba, és kivegyem a progenoidjait? – kérdezte Wagner halkan.
– Huh! Amikor megérkezünk a könyvtárba, lesz nálunk pár dolog, amit szent áldozatként felajánlhatunk...
Lex néhány másodperces tétovázás után kijelentette:
– Nem, azonnal indulnunk kell.
Talán már nem hitt benne, hogy az őrmesterrel és a két Ököllel együtt vissza fog térni a valós űr egy távoli zónájában sodródó kolostorerődbe? Ha nem térnek vissza, felesleges kiemelni a halottból a becses mirigyeket.
Lex elvett a sebesült űrgárdistától egy tartalék tárat. A harcost Webernnek hívták, de ő már erre sem emlékezett...
Lex minden ceremónia és látható bűntudat nélkül egy homloklövéssel átsegítette Webernt a halálba.
Webern két, életben maradt testvére Stadler és Scholl volt.
Scholl lett a következő, aki meghalt. Nem sokkal Webern után.
A ködből egy alak viharzott elő. Félelmetes rikoltásával még a sisakkal védett fejeket is megzavarta. A Boszorkák visongása suttogás volt ehhez a hanghoz képest.
A hangtámadás után bénító csend következett. Az emberek elbizonytalanodtak. A ravaszokon tartott ujjak néhány értékes pillanatra megdermedtek. A vihar sokkhullámán, akár egy szökőár tetején egy lándzsa, egy halálos penge sodródott a csapat felé.
Scholl hanyatt vágódott. A vihar elvonult.
A védtelen fülekből vér csorgott.
Lex letérdelt Scholl mellé.
Scholl mellvértje felszakadt. Lex megfordította a testet. A páncél hátulján az elülsőhöz hasonló lyuk tátongott.
A Főnix Úrnő energiaszikéje keresztülhatolt Scholl mellvértjén, a bőre alatti páncélrétegen, keramittal megerősített bordáin, a mellkasán, mesterségesen megkeményített gerincén, azután a hátvérten és a hátulsó légző csöveken.
A hosszú nyelű szike továbbrepült, az elvonuló vihar magával ragadta.
Schollnak nem maradtak tartalék tárai. Az őrmester kivette fegyveréből a lőszert. Schollnak már csak három robbanógolyója volt.
Ezután Stadler halt meg.
A ködből ismét előbukkant a tripla korongpenge. A fegyver megpattant a hiperalagút falán.
Az űrgárdisták vállvértje egy magasságban van a fülükkel. Messziről nyak nélküli, csupa váll, csupa fej mutánsnak látszanak. Stadler hirtelen hátrafordult – mintha megérezte volna a veszély közeledtét. A sebesen pörgő pengetrió a rugalmas nyakkorongot vágta át, amin a sisakja alja támaszkodott. A nyakkorong után belemerült Stadler testébe, majd a tarkója alatt előbukkant, és visszaszállt oda, ahonnan érkezett.
Stadler sisakos feje előrebiccent, mintha szégyenkezne valamiért. Álla a mellvért széttárt szárnyú sas madarához ért. A sisak oldala és a vállvértek közül vér fröccsent a levegőbe, s a fej előrébb csúszott. A páncél megtántorodott és előrezuhant; a sisakos fej oldalra gurult.
– Legközelebb... legközelebb elkapjuk azt a szukát! – fogadkozott Lex.
Wagner őrmester visszhangként ismételte a szavait.
Hogy tudna egy ember harcba szállni a száguldó viharral, a hurrikánnal? A Főnix Úrnő pengetriója átvágja a páncélt. Szikehegyű lándzsája keresztüldöfi az Öklök vértjét. Az elda Boszorkák hitvány imitációi ennek az elementáris erejű lénynek. Talán még egy emberfeletti képességekkel és testtel rendelkező halandó sem gondolhat arra, hogy legyőz egy ilyen félistennőt.
Lex a lefejezett test fölé hajolt. Ó, milyen buzgón imádkozott Rogal Dornhoz, az Öklök ősatyjához, az Első Lovaghoz! Szálljon át bele Dorn lelke, hogy olyan bátor és erős legyen, amilyen az Alapító volt – aki valószínűleg méltó ellenfele lett volna ennek a rettenetes idegennek, a Főnix Úrnőnek.
– Érzem, már közel vagyunk – mondta Azul.
Az időtlen Hiperháló anyaga egyre bonyolultabb lett. A kék ködben oldalt, fönt és lent is a geometria szabályait semmibe vevő építmények szellemszerű körvonalai rajzolódtak ki. A fénylő köd megritkult, az alagútban messzebbre lehetett látni. A kékség megsűrűsödött, és a tátongó mélységek, a semmi fölött és mellett oszlopokká, hidakká, árkádokká és bástyaszerű építményekké változott.
Milyen könnyen eltévedtek volna ezeken az önmagukba visszakanyarodó Möbius-ösvényeken, ha nincs náluk a vezérlő rúna!
Látomásszerű égi város... Lefelé és lefelé vezető, önmagukba gabalyodó lépcsősorok, mélyedések és kiszögellések, amelyek körül borzalmak várnak a vándorra. Lebegő ördög-arcok – az ember éppen csak a szeme sarkából láthatja őket, mert ha feléjük néz, rögtön eltűnnek. Óriási kezek. Karmok. Csápok. Kupolaméretű testetlen szemek. Ha megtalálod a módját, és fókuszba hozod, materiális létbe húzod ezeket az alakokat, azonnal megsemmisülsz, vagy végtelen kínszenvedés vár rád.
Ez lenne a Fekete Könyvtár? Ez a város? Hiszen ennek nincsenek kapui, nincsenek védelmet biztosító harcosai és gépei! Lehet, hogy a Hiperháló az egyetlen hozzá vezető út mentén fokozatosan hozzámutálódott a könyvtárhoz?
Talán az Azul szemében lévő rúna nélkül valamilyen más környezetet, más pszicho aktív építményeket érzékelnének. Talán férgek csupán egy megkövült bálna testében, amelybe más férgek százezer bonyolult, egymást keresztező járatot fúrtak. Talán aprócska bogarak egy gigantikus űrbárka, egy számtalan hajóroncsból összeállt haláltelep belsejében... Jaq fejében ezekhez hasonló gondolatok kavarogtak, miközben megállás nélkül haladtak előre – egyre csak előre.
A kék fantomépítmények lassanként violaszínűvé változtak, majd a fenyegető viharfelhő mályvaszínét öltötték magukra.
A fény és a létezés fojtogató határára érkeztek. A mályvaárnyalat bíborrá változott, de a még sötétebb messzeségben már ott ragyogott a csillagok gömb nebulája – mintha valahol a távolban egy ablak nyílna a közönséges univerzumra.
Az egyik eszelős szögben megdőlő oszlopcsarnokban megjelent a Főnix Úrnő.
Feszülten állt kecskelábra hasonlító aranycsizmáiban, készen arra, hogy oldalra ugorjon. Eltűnt, és egy pillanattal később, amikor ismét megjelent, már sokkal közelebb volt a csoporthoz. Ismét eltűnt, és újra megjelent – még közelebb. Még néhány másodperc, még néhány eltűnés és megjelenés, és az emberek között fog állni!
Ott fog állni közöttük, és hosszú pengéjével halált fog osztani...
Fekete páncélja szinte egybeolvadt a bíbor háttérrel. Sisakjának bokrétája felfelé meredt – ettől még magasabbnak, már-már óriásinak látszott. Maszkja vicsorra húzódott ajkai közül hang buggyant elő. Ez most nem dermesztő sikoltás volt, hanem elnyújtott, trillázó dallam. Provokatív és gúnyos.
Wagner őrmester elméjét talán az zavarta meg, hogy elszakadt a századától, hogy elvesztette társait. Egyetlen másodperccel sem bírt tovább uralkodni magán. Talán nem bírta elviselni a tudatot, hogy a Főnix Úrnő egyre közelebb kerül hozzájuk; talán elébe akart menni. Az Úrnő elé, a halála elé.
Wagner felbőszített bikaként bődült fel, és letérve a rúna ösvényéről, teljes sebességre kapcsolva támadott.
A Főnix Úrnő ellibbent előle.
Gigantikus kezek materializálódtak. Kezek és óriási, kapálózó ujjak. Mindegyik ujj egy nyáladzó, eszelős fejben végződött. Az eltátott szájakból nyelvek nyúltak ki – nyelvek, melyek olyan hosszúak voltak, mint Wagner karjai, s amelyeken olyan ragacsos szirup gyöngyözött, mint a húsevő növények levelein.
A könyvtár okkult őrzői...
Ujjaik összezárultak Wagner körül. A nyelvek végignyalták a páncélját, ráfonódtak a testére, s egyszerre négy vagy öt irányba húzták.
Lex hitetlenkedve figyelte, ahogy Wagner páncélja lassan-lassan megreped. A nyelveken csillogó folyadék meglágyította a keramitot. A kapitány a rádión keresztül hallotta Wagner hörgését – olyan hangokat adott ki magából, mint a szárazföldi csapatszállító járművek, amikor hernyótalpaik csúszós bazaltrétegen pörögnek. A páncél megnyúlt, és vele együtt átformálódott a benne lévő test is. Wagner hörgése halálsikollyá változott.
Lex a legszívesebben kikapcsolta volna a rádióját; nem akart tanúja lenni a testvére, az őrmester, egy Ököl szenvedéseinek.
Az elnyújtott agóniában Wagner talán megpillantotta Dorn fényét. A halál pillanatában majdnem mindegyik Ököl meglátja a ragyogást. Talán isteni kinyilatkoztatásban volt része, és találkozott az Alapítóval... Ez az élmény minden bizonnyal transzcendentális élvezetté változtatta számára a fizikai szenvedést.
Wagner tehát talán boldog volt, de... ez az ocsmány, természetellenes kéz egy Öklöt szakított szét! Játszi könnyedséggel tette, és olyan lassan, olyan kéjjel, ahogy a vásott kölykök kihuzigálják a pókok lábait.
– Dorn legyen veled! – kiáltotta Lex, és lőtt.
A lövedék Wagner meggyengített hátvértjének közepébe csapódott be. Áthatolt a kemény burkon, és a páncél belsejében robbant szét.
A páncél hátulsó része kidomborodott. Wagner a szó legszorosabb értelmében darabokra szakadt. A gigantikus kéz nyelvei különböző irányokba húzták a karjait, a lábait. Törzse felemelkedett.
Abban a pillanatban, amikor a vándorok figyelme a szétszakadó őrmesterre irányult, a sikoltó vihar közöttük termett. Megvillant a pengetrió, és belemetszett Lex páncéljába. Szikraeső. Itt is... ott is... mindenhol.
A vihar továbbrohant. Ey'Lindi megpördült, rálőtt a lézerpisztolyából. Csak a fény lehet olyan gyors, hogy utoléri a vihart! Az istennő hangja mintha megváltozott volna; fenyegető rikoltásai közé dühödt (vagy talán fájdalmas?) vijjogás keveredett.
Lex teste nem sérült meg. A diagnosztizáló-műszerek vörös rúnákat villantottak fel előtte. A jelek megfakultak, eltűntek. Valami rettenetes súly a földhöz tapasztotta; úgy érezte, mintha a végtagjai ólommá váltak volna. A pengetrió átvágta a terminátor páncél vezérlőkábeleit, csatlakozóit, a rostkábeleket. Páncélja nem reagált teste mozgására.
A páncélja halott volt.
Lex erőlködve, mintha egy irdatlan nagy fatörzset próbálna felemelni, megmozdította kesztyűs kezét, hogy kinyissa a vizorát.
– Zömik! – bömbölte. – Segíts levetkőzni!
A Főnix Úrnő sikolyaitól félig megsüketült Zhord leolvasta a kapitány szájáról a szavakat, de nem bírt megmozdulni. Ey'Lindi megértette, mire van szüksége Lexnek. Intett a zömiknek, és egy pillanattal később már mindketten ott térdeltel Lex mellett, hogy leráncigálják róla a páncélját, leválasszák testét a rendszerről, ki vegyék a csavarokat. Egyikük sem ismerte a terminátor páncélok felépítését, eltartott egy darabig, mire végeztek.
Lex testét csak egy hálószerű, feszes kezeslábas fedte. Izmos óriás volt, képén; bőrén régi sebhelyek tucatjai húzódtak.
Az egyik fenekén egy kis jel, egy ökölbe szorított kéz látszott. A tetoválás fölött helyezkedtek el a gerincbe ültetett csatlakozóaljzatok – ezekbe dugták be a páncél vezérlő kábelek végét. Zhord alaposan szemügyre vette az űrgárdista testét. Egy törpe csak ámuldozni tud, ha egy ilyen robusztus emberhegyet, egy ilyen izmokbc és inakból álló kolosszust lát.
– Huh, a páncélod nélkül egy kicsit kisebb vagy!
Kisebb? Lex még így is magasabb volt Jaqnál és Ey'Lindinél. Nem, nem volt ki sebb, inkább védtelenebb. A páncélja nélkül határozottan sebezhetőnek látszott.
Ey'Lindi barbár szülőbolygóján ő lett volna a bajnokok bajnoka, aki a térdéi képes elroppantani ellenfelei gerincét. Lexet most így félig-meddig meztelenül valóban körbelengte a barbárság aurája. A kezében egy robbanó golyókkal megtöltött pisztolyt tartott, de vadembernek látszott. A homlokába ültetett szolgálati kitüntetések, a fémcsíkok mintha valami primitív beavatási szertartás emlékei lettek volna.
– Egy pisztolyos bivaly! – mormolta Zhord.
Lex barna, sebhelyes arcán arisztokratikus mosoly suhant át. Lerítt róla, hog hisz önnön felsőbbrendűségében, s jóval többre tartja magát a zömiknél. Keze viszketni kezdett. Nemesi délcegséggel ráordított a bíborszínű árnyakra.
– Lexandro d'Arquebus a Necromundáról tisztelettel szolgálatra jelentkezik, te szuka!
A Főnix Úrnő talán nem értette a birodalmi gótot, ám Lex hanghordozása el árulta a szavak értelmét.
Eljutott az Ulthwéra, és harcolt a lakóival. Harcolt az Iszonyat Szemében, és végig ment a Hiperháló egyik alagútján. Eljutott az eldák legtitkosabb kincstárához Egyetlen Császári Ököl sem dicsekedhet ilyen hőstettekkel!
De mit érnek a hőstettek? Elvesztette az embereit. Elvesztette a páncélját. Má nem volt parancsnok többé, és nem ismerte a hazafelé vezető utat. Azzal, hogy be mutatkozott az árnyaknak, valójában a büszkeségén esett sebeket próbálta össze hegeszteni.
Lex magához vette a számára minden kincsnél többet érő faragópengét, kézbe fo gott egy lézerpisztolyt, és felkapta a földről az utolsó teli tárat. Mindent a hálódress alá dugott. Ha még magára aggat néhány fegyvert vagy műszert, pontosan úgy nézet volna ki, mint egy óriásira nőtt félig meztelen hordár, egy agyatlan, teherhordásra tenyésztett rabszolga.
– Ez a könyvtár! – kiáltotta Azul. – A fekete részei olyanok, akár kulcslyukak. Olyan lyukak, amelyekbe beleillik a rúnám!
A nebula ablak a sötétség és csillagokra emlékeztető számtalan fénypötty labirintusává vált. Kerék alakú útvesztő volt, bejárata éppen a vándorok előtt helyezkedett el. Ha elindulnak a kerék agya felé, talán valamelyik galaxis spirálra jutnak el. A könyvtár sok ezer, sok millió folyosója, terme és szobája fölöttük és alattuk, körülöttük helyezkedett el. Teteje nem volt, és sötétség borította. A fények, amelyek csillagoknak látszottak, valójában foszforeszkáló kötetek milliárdjaiból eredtek. Ebben a téren kívüli térben az utazók hamarosan úgy érezték, mintha a világ kilencven fokban elfordulna, és visszanyerné egyensúlyát. Amit egy perce még élére állított kerékhez hasonlító labirintusnak láttak, most körülöttük volt, ugyanazon a síkon állt, mint ők.
Talán a Fekete Könyvtárat csak így lehet megközelíteni: fentről, egy bizonyos szögből. Talán azok, akik vízszintesen haladva közelednek felé, azok mind végzetes hibát követnek el.
Ezt a könyvtárat úgy kell megközelíteni, ahogy az álombeli – ahogy a rémálombeli – helyeket. Lebegve. A normálistól eltérő logika szerint. Okkult, misztikus módon.
Jaq gyanította, hogy ha nem lett volna birtokukban a rúna, akkor a könyvtár egy egészen más manifesztálódását tapasztalják meg. Vagy az is lehet, hogy a jelenség, ami akkor a szemük elé tárul, összezavarja és az őrület vermébe taszítja őket.
Ez lehet a legtitkosabb könyvtár, ami csak létezik. Vagy ami a létezés közelében áll. Nem csupán a Hiperháló bonyolultsága védi, hanem saját enigmatikus szerkezete is.
A könyvtár fölöttük, alattuk, körülöttük volt. Már csak tíz-tizenkét lépést kell megtenniük, és bejutnak. Most jó a szög, ha ebben az irányban haladnak tovább, beléphetnek a falai közé...
A tér émelyítő lendülettel ismét megdőlt.
A csapat tagjai között fülhasogató visítással újra megjelent a Főnix Úrnő. Hosszú energiapengéjét belevágta Ey'Lindibe, aki az előbb sebet ejtett a testén, a büszkeségén.
Ey'Lindi megtántorodott, és a hasára nézett. Mindkét kezével megragadta a lándzsa nyelét, és kihúzta magából a pengét. Ha nem teszi, a fegyver keresztülhatol a testén, és rettenetes kárt okoz benne. Így viszont... talán sikerül megmentenie a gerince épségét. Talán a szívét is.
A megfékezett fegyver forogni kezdett a hossztengelye mentén. Vér és szövet cafatok fröccsentek ki a sebből. A hatalmas szike megállás nélkül forgott, és mint egy fúró, egyre több darabot metszett ki Ey'Lindiből.
Ey'Lindi tenyerét megégette a gyorsan forgó nyél, de akaratereje és izmai megfeszítésével sikerült lelassítania.
A nyél megállt. Ey'Lindi hanyatt dőlt.
A Főnix Úrnő eltűnt. Ey'Lindi mozdulatlanul hevert; testéből obszcén árbocként meredt ki az energialándzsa fekete nyele.
Az orgyilkos ujjai elernyedtek. Szeméből kiolvadt az élet, tekintete üveges lett. Halálosan merev.
Könyvtár
A Hiperháló és a könyvtár közötti megdőlt, kifacsarodott térben állva Jaq kétségbeesetten ingatta a fejét.
– Le kellett volna venned a fejkendődet! – vicsorgott rá Zhord a navigátorra. A zömik csosszantott egy párat, aztán toporzékolni kezdett tehetetlen dühében. A szemébe könnyek tolultak.
Jaq szeme száraz volt. Száraz, akár a sivatag. Nem tudott sírni. Hogyan is sírhatna az ember ebben a bánat-univerzumban, ahol már annyi könnyet ontottak, hogy ha összegyűjtenék, valamennyi csillagot bele lehetne fojtani a szomorúság tavába.
Sírni csak annak szabad, aki szenved. A Császáron kívül pedig senki sem ismeri igazán a fájdalmat.
– Lőnöm kellett volna – motyogta Lex. – Megölhettem volna.
– Kit? – kérdezte Zhord. – Kicsodát?
– Ey'Lindit...
– Ő így is halott, izomagyú!
Jaq térdre ereszkedett Ey'Lindi mellett. Élő sírkő a halott fölött.
– El kell válnod tőle, főnök! – mondta Zhord sürgetően. – Gyorsan, gyorsan!
Légy gyakorlatias!
Igen, el kell hagyniuk ezt a kísérteties helyet, ezt az előcsarnokot, ahol egy hátborzongató geometria különböző síkjai ütköznek össze.
– Még mindig elda – mormolta Jaq, mintha arra számítana, hogy kiderül, Ey'Lindi csak ugratta. – Nem önmaga.
Lehetséges volna, hogy valójában nem Ey'Lindi halt meg, csak egy álidegen?
– Biztos van egy kis polimorfin az övében...
Mi történne akkor, ha beadná a szert a halott orgyilkosnak? Emberré változna? Még egyszer, utoljára megjelennének az arcán a saját vonásai? Jaq úgy érintette meg Ey'Lindi parókájának hosszú fekete tincsét, mintha le akarná szakítani a helyéről.
Idegen testben, eldának álcázva kellett meghalnia!
De talán így a legjobb. Ey'Lindi semmit sem szeretett jobban, mint más lenni, mint ami valójában volt. Kihasználni azt a Harlekinekével vetekedő kaméleonképességet, amelynek segítségével belebújhatott mások bőrébe.
Ha Jaq képes lett volna beadni a polimorfint, mielőtt Ey'Lindi meghalt, a nő teste talán olyan flexibilis lenne, hogy a puszta akaraterejével helyre tudná hozni sérüléseit. De sajnos túlságosan gyorsan halt meg ahhoz, hogy végre lehessen hajtani rajta ezt az iszonyatos kísérletet. Jaq érezte, ha nem így lenne, próbát tenne. Igen, bármit elkövetne azért, hogy megmenthesse!
– Részvétem, Sir Jaq – mondta Lex mély, együtt érző hangon. – Megértem, milyen veszteséget szenvedtél.
Veszteség?
Jaq már régen elvesztette szent hivatalát. Elvesztette az Ordót is, aminek többé nem volt a tagja. Elvesztette imádott hajóját, amelyet azóta bizonyára darabokra robbantottak az eldák dokkját elpusztító birodalmi erők.
Most pedig elvesztette a... segítőtársát.
– Mi lenne, ha magunkkal vinnénk ezt a hiperlándzsát? – kérdezte a zömik Lextől. – Tudnád használni? Nagyon régi lehet, és nagyon erős. Mit gondolsz, kihúzzuk? Szerinted mit kellene tennünk?
– Neeem! – Az univerzális fájdalom és bánat üvöltése tört elő Jaq torkából. Ki húzni a pengét Ey'Lindi szétzúzott bordái és homogenizált szervei közül? – Nem! – kiáltotta. – Vele nem bánhatunk úgy, mint egy megszigonyozott tengeri állattal!
Egyikük sem fog rátaposni Ey'Lindire, hogy leszorítsa a testet, miközben kirántja belőle a fegyvert. Még a Főnix Úrnő sem követhet el ilyen kegyeletsértést! Még ő is hiába jelenne meg, hogy visszaszerezze a lándzsáját... Ez a penge már Ey'Lindié!
Jaq komor elszántsággal a zömikre meresztette a szemét. Zhord tulajdonképpen elérte azt, amit akart: durva javaslatával sikerült megakadályoznia, hogy az inkvizítor még mélyebbre süllyedjen a bánat mocsarába.
– Tovább kell mennünk, főnök... Ha maradunk, hiábavaló volt Ey'Lindi áldozata...
– Áldozat! – fröcskölte Jaq dühödten. – Legyen átkozott ez az ocsmány univerzum! Legyen átkozott ez a kegyetlen világ!
– Ó, szent őseim! Ne csináld ezt, Jaq. Nem tudhatjuk, ki hallja, amit mondasz. Gondolkozz! Nem is ismernéd Ey'Lindit, ha a kozmosz nem olyan lenne, amilyen!
– A halál mindenütt jelen van – jegyezte meg Lex vigasztalóan. – Egyszer mindenki meghal... kivéve persze az Istencsászárt.
– És kivéve az állítólagos fiait – csattant fel Jaq. – Az állítólagos fiait! Mert én már abban sem vagyok biztos, hogy léteznek ezek a fiak. Hol, a kozmosz mely részén őrködnek? Hol vannak a Sensej Lovagok? Hová viszik az illuminátok új, megvilágosodott társaikat? Talán a Keleti Perem egyik világára? Oda, ahonnan már nem látni az Astronomicant? Vagy valamelyik űrbárkára? Egy hipertérben sodródó roncstömegre?
– Honnan tudjam, főnök?
Jaq ismét úgy viselkedett, akár egy valódi inkvizítor. A viselkedése olyan volt, ám szavai üresek maradtak. Bizonytalanság – kétségbeesés. Kérdések, amelyekre talán nincs válasz...
– Lehetséges – mondta Zhord –, hogy a Rhana Danára könyvében erről is szó van. A könyv pedig itt van, valahol itt, ebben a könyvtárban.
Jaq felnyögött.
– Melyikünk fogja elolvasni az elda szöveget most, hogy az én... az én... Most, hogy Ey'Lindi halott? Mi értelme van ezután annak, hogy megtaláljam ezt a Rhana Demdra-kódexet?
Ezt már Petrov sem hagyhatta szó nélkül.
– Nem érdekel a kódex? Pedig... mi másért hagytam, hogy barbár módon tönkretegyék, telekaristolják a hiperszememet, ha nem azért, hogy elvezesselek ide, ennek az állítólag fontos kódexnek a közelébe?
A barbár külsejű férfi, aki barbár módon telekaristolta Azul Petrov szemét, megpróbált uralkodni magán.
– A faragásaim némelyike olyan jól sikerült, hogy helyet kaptak a kolostorerőd galériájában!
Vajon hány ezer, hányszor tízezer fényévnyire vannak most ezek a faragványok?
– Ó, így már mindjárt más. Megtisztelve érzem magam! – Azul Petrov hangja keserű volt. – Egy biztos: ha nem megyünk be ebbe a könyvtárba, hiába tettem tönkre magam.
– Rhana Dandra, Rhana Dandra... – kántálta Jaq. – A Tunyaság Zsákutcái... ahol a Főnix Urak és a Főnix Úrnők lézengenek, arra várva, hogy elteljenek az évszázadok!
Ha a Főnix harcosoknak részt kellett venniük a Rhana Dandrában, akkor az a bizonyos könyv talán tartalmaz valami információt a Tunyaság Ösvényeiről, és... Igen, esetleg a Hiperháló más, titokzatos helyeiről is.
– ...ahol az idő visszafordul! – kiáltotta Jaq. – Vissza az Ey'Lindi halála előtti pillanathoz!
Zhord megrázkódott.
– Az a bizonyos idő-visszafordító hely nem más, csak legenda. Még az eldák számára is mesebeli dolog, főnök! Ez abszurdum! Abszurdum! Nem forgathatod vissza az idő és a történelem kerekét!
– Nagyon talán nem. De egy kicsit igen. Csak annyira, hogy Ey'Lindi éljen!
Lehet, hogy Jaq megőrült?
– Ó, bárcsak megvilágosodtam volna!... – hördült fel. – A tudás a kulcs. Az okkult tudás.
– Az én szemem, az én tönkretett szemem is kulcs, a fene essen ebbe az egészbe!...
Zhord, mintha hirtelen eszébe jutott volna, mit jelent a „kegyelet” szó, lekapta fejéről a sapkáját, és ránézett Ey'Lindi testére. Zhord, a vörös szakállú törpe, aki önmagát is rászedve megpróbálta becsapni az inkvizítort. Aki manipulálni akarta Jaqot. Mert Jaqon ebben a pillanatban csak valamilyen körmönfont csellel lehetett segíteni, csak valami hazugsággal lehetett elráncigálni őt a kétségbeesés szakadékának pereméről – annak a szakadéknak a széléről, amelyet Ey'Lindi halála még mélyebbre változtatott.
– Azulnak igaza van – mondta Zhord. (Lex torkából majdnem előbuggyant egy fenyegető hörgés...) – Nem abban, amit a barbárságról mondott. Szent őseimre, nem abban! Hanem abban, amit erről a francos könyvről meg az időről mondott.
Ez itt a lényeg, főnök.
Zhord óvatosan kinyújtotta a kezét, és megráncigálta a szakállas inkvizítor ruhájának ujját. Olyan volt, mint egy groteszk külsejű gyerek, aki megpróbálja felállítani részegségében földre rogyott apját.
Jaq nem állt fel. Talán ölbe akarja venni Ey'Lindit? Magával akarja cipelni? Így, hogy a nő melléből kimered ez az undorító lándzsa?
Nem. Jaq nem emelte fel Ey'Lindi testét. Előrehajolt, és megcsókolta a nő kezét – azt a kezet, amelyet a halál görcse a lándzsa nyelére dermesztett.
Az inkvizítor szelíd mozdulattal levette Ey'Lindi derekáról az orgyilko sövet, amelyben ott lapultak a gyűrűfegyverek, a mérgek és a garrotte-ok. Elrongyolódott köpenye alatt a saját derekára erősítette.
– Itt jobb helyen lesz, huh? – mormolta Zhord. – Huh! Megőrzöd neki, mi? Átadod neki, miután megtaláltad azt az idő-teret...
Jaq magához vette az Ey'Lindi nyakában függő pöttyös kavicsot is. Ha Ey'Lindi valóban elda lett volna, és ha a kavics valódi lélekkő, akkor a halott lelke ott lenne a legbelsőbb mátrixában... De a kavics egyszerű kavics volt, amit Zhord csak azért szedett fel valahol, hogy az ujjai közt morzsolgatva levezesse vele az idegességét.
Jaq megcsókolta a követ, a nyakába akasztotta, és erőlködve felállt.
– Nem adhatom meg magam az érzelmeknek – vicsorogta. – Nem, amíg az összeesküvők megpróbálják szétterjeszteni a kozmoszban a hidrát! Nem, amíg az illuminátok konspirálnak! De ezt az övet és ezt a követ... ezeket örökre megőrzöm... Most pedig – kihúzta magát – behatolunk a Fekete Könyvtárba, és kifosztjuk!
Miért teszi ezt? Szent vagy profán okok miatt? Közben végig az Istencsászárra fog gondolni? Vagy Ey'Lindiért teszi? Bosszút akar állni érte? Eszelős rekviemnek szánja az akciót?
A könyvtár nagyjából olyan volt, amilyennek az agonizáló Azul a víziójában látta. Vagy... lehetséges, hogy a behatolók éppen olyannak látták a helyet, amilyennek Petrov leírta? A képzeletük formázta meg a falakat, a termeket?
Az épület valamilyen pszicho aktív anyagból, a Hiperháló szubsztanciájából állt, és éppen olyanná formázódott, amilyennek Azul előre elképzelte. Azul Petrov képes volt arra, amit még a Harlekinek sem tudtak megtenni: látta, elképzelte, és tudatával megformázta a Fekete Könyvtárat.
Vagyis a Fekete Könyvtár egyik változatát. Mert léteztek – létezniük kellett – olyan Fekete Könyvtáraknak is, amelyek nem mutatkoztak meg Azul Petrov előtt. Némelyikben a könyvek tömör kődarabok lehetnek – némelyikben talán fehéren izzó fémlemezekből vannak a kötetek lapjai.
Rúnákkal telerótt gerincű, plasztikba, adamantiumba és keményített selyembe kötött könyvek. Különálló kötetek. Sorozatok. Liberek és kódexek. Rézverettel, lidérccsont berakással díszített borítók és gerincek. Bőr- és mutánsbőr bevonatok. Faragott adamantiumból készült dobozokban lapuló feljegyzések.
Az ébenfekete polcok és falak háttere előtt sorakozó, saját okkult fényüket sugárzó könyvek. A ragyogásban valószínűleg könnyen el lehetett olvasni a szövegeket. A kötetek radioaktívnak tűntek, s félő volt, hogy elsorvasztják a gerincüket, a lapjaikat megérintő ujjakat.
Bizonyos szekciók padlóját és polcait évezredek során megvastagodott porréteg borította. Talán itt tartották azokat a könyveket, amelyekről kiderült, hogy használhatatlanok, hogy csupa-csupa téveszmét tartalmaznak. Vagy az is lehet, hogy álca az egész, és éppen a legfontosabb dokumentumokat rejtették el a portakaró alatt...
Fekete folyosók, termek, beugrók és fülkék. Szobák. Szkriptóriumok. Lépcsősorok és árkádsorok. Jelek, utalások. Díszek. Frízek. Domborművek. A sötétben alig látható, alig kivehető díszítések. Árnyakkal takart mozaikok a mennyezeten – az éjszaka és a titokzatosság zenitje.
Sötétség és a kötetekből sugárzó fény végig a mély és széles, messzeségbe vesző csarnokokban.
A könyvtárban sötét árnyak mozdultak. Negatív aurák. Sziluettek. A hely egyszerre volt üres és zsúfolt. A megjelenni látszó lények egy másik síkban léteztek. Talán egy másik időben. Abban a könyvtárban, amelyet Azul nem láthatott.
Mik lehetnek ezek? Kik ők? Nagy Harlekinek talán?
A lények megérezték, hogy valaki behatolt a titkos termekbe. Talán meg akarták állítani a betolakodókat. Talán nem sikerült materializálódniuk. Majdnem megjelentek, de mégsem. Talán az idő akadályozta meg őket ebben. A könyvtárban több időpatak csörgedezhetett egymás mellett, egymást fölött, egymást fedve. Az egyik időpatakban Jaq és társai továbbhaladtak a könyvtár mélye felé. Egy másik időpatakban a könyvtár többi látogatója mozgott, azok a lények, amelyek meg akarták akadályozni, hogy az emberek még beljebb jussanak. Őrök voltak? Egyszerű olvasók? Tudósok? Árnyak, amelyeken olyan egyszerű volt keresztülhatolni, akár a ritka levegőn.
Egy Nagy Harlekin állta el az útjukat. Az alak alig volt tömörebb, mint a pókháló. Megrebbent. Átformázódott, és ismét megjelent.
Egy köpenyes, szakállas, bekötött szemű inkvizítort láttak, aki csakis az Ordo Malleus egyik privilegizált tagja lehetett. Ember volt, akit a csillámló ruhákat viselő Harlekinek vezethettek be ide. Kísérői mögötte álltak. Az inkvizítor és a Harkinek egy másik időpatak vonalát követték. Talán valamikor a múltban léteztek. léteznek.
Tehát igaz, hogy a Harlekinek és a titkos inkvizítorok tudásukkal segítik – segítették – egymást a démoni erők ellen vívott harcban. A titkos inkvizítorok talán már többször is ellátogattak erre a helyre. Természetesen kísérők társaságában, akik gondosan ügyeltek rá, hogy ne láthassák, amit nem szabad látniuk.
Jaqot senki sem irányította. Őt nem terelgették...
– A szemedben lévő rúna vezetett ide minket – mormolta Jaq a navigátornak. – Ez a rúna a jelek szerint képes megváltoztatni az időt. Legalábbis itt, a Hiperhálóban. Az időt... szeletekre hasogatták, azután újra összerakták.
Ha az Azul Petrov hiperszemébe bevésett rúna képes alterálni az időt... Vajon segíthet-e Jaqnak abban, hogy megtaláljon egy bizonyos ösvényt? Nem valószínű. Lehet, hogy csak a könyvtárhoz, azon belül pedig az egyik könyvhöz vezető utat ismeri...
– Megérkeztünk – súgta Azul. – Ez az. A szemem felismeri.
Egy arabeszkdoboz belsejében, egy ében pódium tetején vaskos kötet hevert. A borítóját díszítő drágakövek, a smaragdok, topázok és turmalinok földöntúli ragyogássá változtatták a könyvből kisugárzó fényt.
A címét gyémántokkal rakták ki. Rhana Dandra. A tündöklő rúnák jelentése nem lehetett más.
Harlekin-árnyak jelentek meg. Izgatottan mozogtak, hevesen integettek. Nem állíthatták meg az inkvizítort és társait.
Petrov elvégezte a feladatát, elnavigálta társait a könyvhöz. Kezeit a dobozra tette, és megpróbálta összeszedni az erejét. Felsóhajtott.
A doboz fedelét talán mágiával, talán technikai eszközökkel zárták le; esetleg mindkettővel. Ahogy Petrov föléje hajolt, ahogy feltolta homlokán a kendőt, és rávillantotta a hiperszembe vésett rúnát, a fedél kinyílt. Felemelkedett.
A közelben egy magas olvasóállvány állt. Szénfekete folt, az alakja leginkább egy Sólyomra, egy széttárt szárnyú Maszk-harcosra emlékeztetett. Az elejét régi, megfakult zászló takarta, amelyre fekete sávokat, a sávok elé pedig egy támadáshoz felemelt farokkal álló skorpiót festettek. Jaq kiemelte a dobozból a nehéz könyvet, és ráfektette az ébenszárnyakra.
Kinyitotta a könyvet, és lapozgatni kezdte.
A pergamenlapokat bonyolult rúnák borították. Szövegek, lábjegyzetek, egészen apró jelekkel írt kiegészítések. Jaq egyik jelet sem ismerte. Az egyik, különös fényt sugárzó rúnasor a szeme láttára alakult át. A jelek felemelkedtek, azután új szöveggé rendeződve visszaereszkedtek a lapra. Igen, a jövőnek számtalan variációja lehetséges. A könyv a jelen eseményeinek megfelelően folyamatosan változtatta a saját, jövőre vonatkozó szövegrészeit.
Jaq óvatosan becsukta a könyvet, és végigsimított a borító ékkövein. Lehet, hogy mindegyik egy-egy rég halott elda lélekköve?
– Egy egész vagyont megérnek ezek a kövek – mormolta Azul. Tényleg kapzsiság csendült elő a hangjából? – Ennyi kinccsel az ember megváltoztathatja a sorsát...
– Huh! – mordult fel Zhord. – Hát persze, ez a Sors Könyve.
Hatalmas, rémisztő denevéreknek látszó Harlekin-sziluettek jelentek meg. Hadonásztak. Integettek.
– Lehet, hogy szükségünk lesz némi vagyonra – mondta Jaq. Aktiválta a tenyerén az inkvizítortetoválást, azután csüggedten eltüntette a rajzot. – Nem valószínű, hogy a Birodalomtól anyagi támogatást fogok kapni.
– Évekig eltarthat, mire az ember el tud olvasni egy ilyen könyvet – jegyezte meg Lex.
– Ti, nagyfiúk, sokáig éltek, igaz? – kérdezte Zhord.
– Igen. Ha nem ölnek meg minket. Sokáig fogok élni, de lehet, hogy ugyanaz a sorsom, mint a fivéreimnek, akik most ott fekszenek a Hiperhálóban. Még a mirigyeiket sem tudtam kiemelni belőlük! Ott hevernek, a mirigyeikkel, kiszolgáltatva az arra járó dögevők kényének-kedvének.
Lex nagy nehezen lecsillapította magát, és megértette a zömik kérdésének lényegét.
– Továbbra is veletek maradok – mondta. – Most, hogy az orgyilkosotok halott, szükségetek lesz egy erős emberre, aki megvéd titeket.
– A zömikek tudnak vigyázni magukra! Jaq sem riad vissza egy kis verekedéstől. De rendben, maradj velünk. Kösz. Megtisztelsz minket a jelenléteddel... Ugye, most udvarias voltam?
– Örülök, hogy maradsz, Lex – mondta Jaq. – Valóban megtisztelsz minket ezzel.
Lex komoran bólintott.
– Még túl sok megválaszolatlan kérdés van. Egy hadjáratnak csak akkor van vége, ha az Angelus szürkületkor megcsendül Dorn tiszteletére. – Ez valószínűleg valami közmondás volt, melynek valódi jelentését csak a Császári Öklök ismerhették.
– Vajon dezertőrnek számítok-e akkor, ha nem találom meg a módját, hogyan térhetnék vissza a káptalanomhoz? Az öklömben itt viszket a kötelességtudat... Úgy érzem, az Istencsászár nevében meg kell védenem új társaimat. Titeket. De... kíváncsi lennék, mi a valódi célod, Jaq Draco? Az, hogy Őt szolgáld? Hogy kiderítsd, milyen gonosz összeesküvéseket szőttek ellene? Hogy megfékezd az összeesküvőket? Vagy hogy visszaszerezz valamit, ami elveszett? Feltámassz egy halott... – Lex nem találta a számára idegen, furcsa szót. – ...egy halott ágyast? Nem... Szeretőt. Egy társat.
Jaq kínlódva próbálta megőrizni az önuralmát.
– Lehetséges – mondta. – Talán egy és ugyanaz az út vezet a megvilágosodás és Ey'Lindi visszaszerzése felé.
– Egy varázsló könnyen megtalálná az utat, amelyen egyszerre lehet eljutni mindkét célba – mondta Zhord. – Más nem.
– Ha így van, akkor varázslóvá kell válnom!
Zhord izgatott lett.
– Ezzel a könyvvel varázsló leszel? Igazi varázsló? Mágus? Nem fogsz beleesni abba a hibába, hogy... Nem válsz megszállottá?
– Meg fogom ragadni a Káoszt. Ezekkel a kezekkel! – mutatta Jaq. Kezében még mindig ott tartotta a Rhana Danára könyvét. – Megragadom, és addig feszítem hátra a fejét, míg elroppan a gerince. Ha erre lesz szükség, megteszem!
– Ó, szent őseim! Jobban érezném magam, ha becsomagolnánk valamibe azt a könyvet.
– Megkeresem... megtalálom azt a fénylő ösvényt, amelyet egyszer már megpilantottam, a vía luminosát, és...
– Huh! Csomagoljuk már el azt a könyvet, jó? – A könyvtár karbon sötétjében egyre több árnyék jelent meg.
– Becsomagolni? – ismételte Jaq. Hogy csomagolja be ezt a csillogó talizmánt, melynek segítségével talán még a Káoszt is legyőzheti?
– Csomagoljuk be!
A zömikek irigy szerzetek, még akkor sem hajlandók megválni a dzsekijüktől, ha arról van szó, hogy egy szent könyvet kell belecsomagolni. Lex gyakorlatilag meztelen volt, így nem maradt más, csak Jaq köpenye vagy Azul ruhája.
Azul egész végig az ékköves könyvet figyelte.
– Bedugom a ruhám alá – mondta. Zhord megrázta a fejét.
– Jaq a pszi, nem te.
– Talán a hiperszem nem pszichikai szerv?
Kérdésére senki sem válaszolt. Társai úgy viselkedtek, mintha nem nyerték volna vissza hallásukat a Főnix Úrnő támadása után.
– Legalább azt engedjétek meg, hogy megérintsem azokat a köveket, mielőtt elcsomagoljátok!
Vajon a könyv a Fekete Könyvtáron kívül is sugározni fogja magából ezt a kísérteties fényt? Akár igen, akár nem, el kell rejteniük. Be kell csomagolniuk valamibe, mert már a borítója is ér annyit, hogy az űrkalózok odaadják érte bármelyik bolygó kormányzójának elrabolt lányát.
Azul ujjai tétován megsimogatták a topázokat, a turmalinokat. Felemelte a kezét, és megérintette az állán pirosló rubint.
– Uh, főnök... – mormolta Zhord.
Lehet, hogy a könyv borítója felszította a navigátorban a mohó vágy tüzét? Jaqnak a jelek szerint eszébe sem jutott, hogy az emberi kapzsiság esetleg kockázatot jelenthet, és veszélybe sodorja a küldetését. Megváltozott, szinte éterivé vált, ahogy magához ölelte a könyvet. Átalakult; úgy érezte, hatalmas erő birtokába került. (Pedig ha jobban belegondolunk, nem volt más, mint a galaxis történelmének legügyesebb, legmerészebb tolvaja.)
Petrov keze az állán vöröslő rubinról lassan felcsúszott a homlokára, a sálkendőre. Talán arra készül, hogy a tönkretett harmadik szemével is ránézzen a drágakövekre? Azokra a topázokra és smaragdokra, amelyek talán lélekkövek?
Jaq a könyvet magához szorítva a nyakához nyúlt, és megérintette Ey'Lindi pöttyös kavicsát. Összehasonlította a drágakövekkel. Az okkult erejű drágaságok ragyogásában úgy látta, mintha a kavics belsejében megjelentek volna Ey'Lindi lelkének szikrái...
Lexnek feltűnt a navigátor különös viselkedése. Egy Ököl mindig használja a fejét. Megvizsgálja a jeleket, értékeli őket, gondolkozik, azután cselekszik. Számára mindegy, hogy űrbárkákon van, bolyvárosokban, természetes őserdőkben vagy városnak nevezett mesterséges dzsungelekben. A folyamat mindig ugyanaz: vizsgálat, értékelés, gondolkozás, cselekvés.
Ahogy Azul keze megérintette a sálkendőt, Lex felemelte a fegyverét, és lőtt.
RAAARK-KRRUMP
A dörej visszhangja megrázta a könyvek lidércfényével megvilágított labirintust. Az árnyak közül mintha óriási denevérek rebbentek volna elő.
Azul hátratántorodott, nekidőlt az olvasóállványnak. Ruháján hatalmas, nedves, egyre terjedő vérfolt vöröslött. Az olvasóállványra terített zászló a derekához ért, a festett skorpió mintha a combjába vágta volna farok fullánkját. A széttárt szárnyak megtámasztották a haldokló testet.
Jaq összerezzent. Ha nincs nála a könyv, talán előrántja a Császár Kegyelmét, és rálő Lexre.
– Azul szeme! A szeme! – ordította. – Ha meghal...
Ha Azul Petrov meghal, ha vele együtt elvész a rúna is, mi mutatja majd az utat? Jaqnak szüksége volt Petrovra, a szemébe vésett jelre. Azul Petrov haldoklott. Vagy talán már nem is élt. Jaq vádlón az űrgárdistára emelte az ujját.
– Firenze ügynöke vagy!
– Nem...
Mielőtt Jaq valami ostobaságot csinálhatott volna, Zhord megfogta a csuklóját.
– Nem, nem, főnök! Az izomagyú jól csinálta. Petrov kinyírt volna minket a hiper szemével.
Lex fegyverének csöve lustán kígyózó füstöt eregetett. Az óriás bólintott.
– Attól tartok, Jaq, Zhordnak igaza van.
– De...
– Ezek a drágakövek... Ez a látvány túl sok volt neki. – A kis fickó megrugdosta a haldokló (vagy halott) navigátort. – Igaz, Azul? Ki akartál csinálni minket a hiper szemeddel, hogy nyugodtan a hónod alá csapd a könyvet, és leléphess a kinccsel. Így van? Gondoltál a jövődre, mi?
Petrov mellkasa masszává változott a véres ruha alatt. Nem válaszolt – nem tudott felelni.
– A hiperszeme!...
– Az olyan kemény anyagok, mint amilyen a hiperszem, nem rothadnak el – mondta Lex. – Ha jó erősen becsukjuk a szemünket, ki tudjuk vágni, azután becsomagoljuk a kendőjébe.
– Mi hasznát vesszük a szemnek, ha nem tudunk belenézni?
Lex elgondolkozott.
– Petrov szeme talán az utolsó őr volt, amely a könyvet védte. Ékkő, amelynek az volt a feladata, hogy megölje a tolvajt. Talán a rúna parancsolta így... Én nem értek a drágakövekhez, egyszerű csontfaragó vagyok, de azt hiszem, ha megcsiszoljuk a szem hátulját, lencsét készíthetünk belőle. Olyan lencsét, amelyen bárki keresztülnézhet.
– Lencsét, ami mindig megmutatja az idevezető utat!
– Lehet, hogy ezt a rúnát másra is lehet használni?
– Ó, igen! Egy mágus nagy hasznát veheti.
Jaq megremegett.
– A navigátor Fennix barátja volt. Talán több is annál. A rúnaszem talán átkot hoz ránk..
– Ha ezt a lencsét a mi élő szemünk elé tesszük, talán beleláthatunk a hipertérbe. Talán ölni tudunk majd a pillantásunkkal...
Jaq ajka eszelős vigyorra húzódott.
– Talán megvéd majd a démonoktól. Lehet, hogy egy démon azt hiszi majd, hogy megkaparintotta a lelkemet... egészen addig a pillanatig, amíg tükörbe nem nézek!
– Neked mi a véleményed, Azul? – Zhord újra belerúgott a navigátorba.
Petrov halott volt.
Lex kiemelte Azul Petrov homlokából a hiperszemet.
Szorosan behunyta a szemét, és azért imádkozott, hogy a szemhéja legalább annyi védelmet nyújtson neki, mint a terminátorpáncél vizora. Erre volt némi esély hiszen Petrov már nem élt.
Kitapogatta a szemet, és faragópengéjével kivágta a helyéről. A rúnafaragásos ékkövet ezután gondosan becsomagolta a fekete kendőbe.
– Rendben. Végeztem. Kinyithatjátok a szemeteket.
Lex az inkvizítor felé nyújtotta a kis csomagot. Jaq megrázta a fejét.
– Tedd az erszényedbe, Zhord. Legyen nálad. Ezután bíznunk kell egymásban.
– Jól van. – A kis fickó Lexre nézett. – Ha eljutunk valami bolygóra, és találunk egy asztropatát, a segítségével könnyen megtalálhatod a kolostorerődödet. De nem muszáj visszamenned oda.
– Dorn segítsen engem!
Jaq letette a könyvet, és levetette a köpenyét. A hálópáncélban pikkelyes gyíkembernek, káoszmutánsnak látszott. A könyvet belecsomagolta a köpenybe. A sűrű szövésű fekete anyag elfojtotta a lapokból sugárzó fényt.
Zhord bosszús morgással még egy utolsó pillantást vetett a halott navigátorra.
– Huh! Jó sok nyomot hagyunk magunk után. Hullanyomot.
Tévedett.
Ez volt az a hely, ahol beléptek a könyvtárba? Úgy tűnt, igen. Ey'Lindi teste azonban eltűnt. Talán a Főnix Úrnő vitte magával? A lándzsáját akarta visszaszerezni, vagy a trófeát kívánta begyűjteni?
Nem, ez nem az a hely. Itt nincsenek vérnyomok. Ey'Lindi valahol másutt van.
Nem is baj... Jaq nem bírta volna elviselni a teste látványát.
A Hiperhálóban haladva rengeteg világba eljuthattak. Rengeteg olyan világba, ahol az eldák nyíltan vagy titokban megépítették a kék. ködös alagutak kijáratait.
Merre induljanak? Hol rejtőzzenek? A kérdést talán nem ők döntik el. Talán ott kell megbújniuk, ahol kibukkannak a hiperalagútból. Csak a szerencsében bízhattak. A véletlen jóindulatában. Azul szemétől és a Rhana Danára könyvétől most nem várhattak segítséget.
Egymás mellett haladva, óvatos léptekkel, fegyvereiket készenlétben tartva eltávolodtak a Fekete Könyvtártól. Jaq Draco, a félig meztelen óriás és a zömök törpe elindult a hosszúnak ígérkező úton.
Jaq Draco úgy érezte, Zhordon és Lex d'Arquebuson kívül van még egy társa, aki kéretlenül szegődött melléje. A gyász.
Rúnák
– Kudarcot vallottál – sziszegett rá a Harlekin Zephróra. – Te hitvány, ostoba ember!
A Harlekin kaméleon maszkján a megvetés és a gyűlölet jeleit lehetett felfedezni. Még mintha kaleidoszkopikus, övekkel, pántokkal, szalagokkal és csatokkal teli kosztümje is gúnyolni akarta volna Zephro Cornellan zöld és vörös háromszögekkel díszített, viszonylag szolid, de általa már így is harlekinesnek tartott ruháját.
Zephro valóban csak egy bohóc volna ebben a háromszögletű, karmazsinvörös tolldísszel ellátott kalapban? Tényleg csak egy embermajom lenne, otromba és lomha a szikrázó és villámgyors eldához képest?
– Szóval megvilágosodtál? – gúnyolódott a Harlekin.
Zephro lélekben összerezzent. Most folyamodjon Ro-fhessihez, a látnokhoz, patrónusához, barátjához? (Remélhetőleg még mindig az, ha valaha is annak számított...)
Ro-fhessi egyetlen jelzéssel sem árulta el, hogy hallotta a beszélgetést. Kristályokkal kirakott sisakján lófejszerű vizorja eltakarta az arcát. Az idő nem volt alkalmas arra, hogy véleményt nyilvánítson; most nem tehette meg, hiszen mentora, Eldrad Ulthran arra készült, hogy kivesse a rúnákat. Minden gondolatát a jóslásra kellett összpontosítania. Zephro örülhetett volna, hogy megengedték neki a ceremónia megfigyelését – bármi legyen is az eredménye. A Harlekinek egyik csoportjából sugárzó ellenségesség érthetetlen és elfogadhatatlan volt.
Lehet, hogy Zephro jelenléte éppen annyira volt privilégium, mint siralmas szükségszerűség, amit annak köszönhetett, hogy szerepet játszott a divinációt megkövetelő fiaskóban.
Fiaskó? Nem... katasztrófa.
* * *
Az űrből nézve az Ulthwé mestervilág egy díszes, korallszerű katedrálisra emlékeztetett, akkora kiterjedéssel, mint egy méretesebb hold, csak nem gömb alakú volt, hanem vízszintesen terpeszkedett. Felszínéből, mint az aranypajzsokból a drágakövek, kupolák dudorodtak ki. Az utóbbi időben ezek legtöbbje sötét volt, másokban kísérteties fény ragyogott. Egy több évszázados békekorszak során Ulthwé pszicho plasztik lidérccsontja képes lehetett kijavítani és energizálni magát, egészen addig a fokig, míg a pajzs újra izzani, a drágakövek ismét fényleni kezdenek.
A béke azonban csak álom maradt...
Az égitest közvetlen közelében fény- és árnyéktömeg örvénylett. Az aprócska galaxis spirálra emlékeztető képződmény volt az a kapu, amely az Ulthwéról a Hiperhálóra nyílt. Aki vagy ami ezen keresztüllépett, eljuthatott a távoli csillagokhoz. A mestervilágot nem az ösvény hajtotta előre az űrben, hanem dagadó étervitorlák röpítették messze a nagyobb és rettenetesebb forgatagtól, amely mögötte több tucat fényévnyire helyezkedett el. Ezekben a napokban az Iszonyat Szeme látszólag olyan ütemben tágult, hogy úgy tűnt, a kozmosz vándora nem lesz képes elszökni előle.
Itt, ebben az intersztelláris öbölben csupán kevés energia létezett. Az Ulthwé csak lassan vitorlázhatott előre.
Vajon mennyi idő kell még ahhoz, hogy vállalva a felmérhetetlen veszélyt, kiássák a szellemköveket, és beültessék őket a lidércőrök fémből készült haditestébe? Ha ezek a mesterséges testek megsemmisülnek, a beléjük plántált lelkek menthetetlenül és végérvényesen elpusztulnak.
Vajon mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a hadisten inkarnációját felébresszék? A megtestesülés – az Avatar – tomboló, eszelős dühében halált hoz majd az ellenfelekre, de ugyanakkor arra a területre is, ahol a csata lezajlik; még akkor is, ha a hadszíntér nem más, mint a már oly sokszor feldúlt Ulthwé.
* * *
Eldrad Ulthran letette a botját és a kardját. Leemelte sisakját. Hajában ezüstszínű tincsek csillogtak. Minden mozdulata határozott volt, és külön jelentőséggel bírt – azért is, hogy kihangsúlyozza a pillanat szentségét, de azért is, mert az utóbbi időben mindig lassan és jelentőségteljesen mozgott. Olyan volt az egész, mintha valami láthatatlan időszirup tengeren próbálna átgázolni, mielőtt végleg megáll.
Az övére akasztott erszényből előszedte a rúnaköveket. Az egyiket rádobta a lecsupaszított lidérccsontra, azután formálisan bejelentette, mire vonatkozóan akarja végrehajtani a jóslást, ami egyszerűen a legutolsó volt az ugyanebben a témában végrehajtott jövendölés-sorban.
– Jaq Draco inkvizítor! – mondta Eldrad. – Draco, aki megszentségtelenítette a Fekete Könyvtárat!
Igen, igen, ez a bizonyos fiaskó. Ez a bizonyos katasztrófa...
* * *
Eldrad és Ro-fhessi, Zephro Cornellan, a varázsló Ketshamine és féltucatnyi Harlekin a Kristálylátnokok Kupolájában volt.
A Káosz csapatai által végrehajtott támadásoknak köszönhetően az Ulthwé számos zónája kietlen pusztasággá, romhalmazzá változott. Ezeket a komor és félelmetes helyeket csak egyetlen dologra lehetett felhasználni: itt részesítették hadikiképzésben a Fekete Őrzőket és a Maszk-harcosokat.
Más régiók megőrizték pompás eleganciájukat – formás piramisok és karcsú tornyok emelkedtek ki a ligetekből, amelyeknek fáit mintha smaragdból faragták volna ki.
A Kristálylátnokok Kupolája szent szépséget és rémisztő erőt sugárzott magából. Ez volt az a hely, ahol az Ulthwé lidérccsont magvát lecsupaszították, ahol semmi sem takarta az aranypettyes, krémszínű lidérccsontokat. A mestervilág más pontjain a pszichopotens, kvázi élő magot iszap és homok vagy márvány, esetleg mozaikpadlók takarták... vagy pedig egyes helyeken romok és törmelékhalmok.
Itt, az Ulthwé meztelen esszenciájából milliószámra emelkedtek ki a fává fejlődött lidérc csonthajtások. Mindegyik fa egy-egy halott polgár lélekkövéből sarjadt, hogy a lelkek egyesüljenek a világ lényegével és lényével. A kupolában található tisztásokon számos, gyökérrel kapaszkodó, kikristályosodott testet lehetett felfedezni. Ezek voltak azok a látnokok, akik teljes mértékben ráhangolódtak a helyre, akik már azzá váltak, amivé hamarosan Eldrad Ulthrannak is válnia kell. Eldrad már hosszú évek óta nem hagyta el a kupolát. Évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára kiment az Ulthwéra, amikor részt vett valamilyen expedícióban.
(Egy évszázaddal korábban Zephrót is egy ilyen expedíció során mentette ki a Káosz markából.)
A legősibb és legmagasabb lidérc csontfák már keresztüljutottak a kupolán, kiemelkedve az űrbe. Az áttetsző, légmegtartó kupola anyagból és energiából álló hibrid képződmény volt; elviselte, hogy a fák átdöfik. A fák legfelső ágai valójában csápok voltak, amelyek fáradhatatlanul kutatták az átlátszó, halvány fénnyel világító burkon kívüli világ, az űr, a Semmi feketesége felé vezető utakat.
Az odafent sötétlő hatalmas tavon a csillagok piciny lámpásoknak tűntek. Sok már menthetetlenül beleveszett a kupolán keresztül túlságosan is jól látható jelenségnek, az Iszonyat Szemének ocsmány, gennyszínű örvényeibe. A rémálomba illő irrealitás egyre több napot nyelt magába, egyre több világot változtatott démonok és szörnyek lakhelyévé.
Ha a szemből érkező támadók végül leigázzák az Ulthwét, nem csupán a védőket fogják megölni, hanem a lidérc csonterdőket is elpusztítják, darabokra zúzzák a különös anyagot. Ha ez bekövetkezik, tízezer esztendő öröksége semmisül majd meg; tízezer év során felhalmozódott halál utáni élet válik semmivé – de nem a szimpla megsemmisülésbe omlik bele, ó, nem! Valamennyi halott lelke beleszippantódik majd a Káosz pszichotikus viharaiba...
* * *
– Draco megtalálta a Fekete Könyvtárat, és belehatolt! – jelentette ki Eldrad.
Igen, valóban. A Hiperháló mélyén elrejtett, iszonyatos erők által őrzött objektum, amelynek pontos helyét csakis a Nagy Harlekinek ismerték; a démonokkal kapcsolatos tudás tárháza, amelynek örökkön-örökké rejtve kellett volna maradnia, ahová csakis egy megfelelő vezető kíséretében lehetett volna eljutni... Draco soha, de soha nem találhatta volna meg, nem léphetett volna be a falai közé. Főként nem így, egyedül, olyasvalaki nélkül, aki utat mutat neki.
Mégis megtette.
És ami még rosszabb: kirabolta.
A szikár varázsló, Ketshamine, rádőlt máguskardja markolatára, a penge hegye belebökődött a lidérccsontba. Ketshamine maszkja akár egy rettenetes, napszítta koponya; vonásai kifürkészhetetlenek voltak. Haja fekete, akár a szén. Bő köntösének ujját és sátorszerű szoknyáját ugyanazok a rúnák díszítették, amelyeket a jóskövekbe belemetszettek. Valamikor látnok volt, a valószínűségek állandóan örvénylő és változó áramlatait fürkészte, de lemondott a próféciák tanulmányozásáról, hogy pszichikai erejét egy sokkalta halálosabb módon használja.
– Draco ellopta a Rhana Danára könyvét. – kiáltott fel Eldrad.
Igen, a sors mutálható könyve... eltűnt. Kikerült a Hiperhálóban lévő Fekete Könyvtárból – és erről az az átkozott Jaq Draco tehet!
Zephro volt az, aki belekeverte Dracót az eldák ügyeibe.
De nem ok nélkül! És nem önkényesen, nem megfelelő utasítások hiányában tette. Nem anélkül, hogy Draco neve benne lett volna a sors könyvében.
– Draco azért lopta el a Rhana Dandra könyvét, hogy rehabilitálja magát a Birodalom előtt? Hová vitte? Mi történhet ezek után?
Eldrad a kérdések kimondása után eldobott néhány követ, aztán rájuk nézett, a mintázatra, amelyet a lidérccsonton heverve alkottak. Transzba esett. A rúnák ekkor már úgy ragyogtak, mintha energiacsatornákká változtak volna – és ez az energia nem pusztán az anyagi valóságot körülölelő pszichikai erő óceánja volt; hozzátársult a rég halott látnokok szellemenergiája, amely a lidérccsonttal való közvetlen kapcsolat révén jutott át a jóskövekbe.
A rúnák felmelegedtek, és közben megváltozott a formájuk. Hő sugárzott a jóskövekből. Narancsvörös meleg. Vörös forróság. Eldrad magas, kísérteties hangon kiáltott fel:
– Miközben kirabolta a Fekete Könyvtárat, Draco átélt egy tragédiát... Olyan rettenetes megrázkódtatásban volt része, amelynek köszönhetően talán megbomlik az elméje!
Tragédia? Ez új információ volt. Egy részlet, amely a pszichikai óceán felszínén lebegett.
– Miféle tragédiát? – Zephro nem akart megszólalni, de a kérdés kibuggyant belőle.
Ro-fhessi türelmetlen mozdulattal csendre intette az embert, aki pártfogoltjai közé tartozott. Eldrad belemeredt a valószínű jövők hálójába. Draco „tragédiája” volt a felelős azért, ha elveszti a józan eszét. Ebből az következett, hogy az esemény beleillett az ok okozati összefüggések áramába. Csak a megtörténtét lehetett megállapítani, a természetét és a rá vonatkozó részleteket már nem.
A félelem a markába szorította Zephrót. Az eldák tervezték el, hogy Dracót ki kell tenni a démoni megszállottságnak, amiből aztán megváltódhat. Az inkvizítor megvilágosodottá válik, akárcsak ő maga, és immúnis lesz a Káosszal szemben.
Draco az illuminátok közé fog tartozni, és ezáltal segíthet felkutatni és összegyűjteni a Császár eddig ismeretlen fiait. A Császár még azelőtt nemzette ezeket a fiúkat, hogy a teste megnyomorodott, és belekerült a színarany trónprotézisbe. Ez több mint tízezer éve történt...
A Császár nem tudott arról, hogy a fiai halhatatlanok. Pszichikai eszközökkel és módszerekkel nem szerezhetett róluk tudomást, és a fiúk sem tudták azt, hogy valójában kicsodák. A tényeket az illuminátoknak kellett közölni velük.
A fiúkból Sensej Lovagok válnak, akik végrehajtják a hosszú őrszolgálatot. Amikor a Császár már nem bírja tovább a létezést, és amikor a Káosz előrenyomul, hogy eleméssze a kozmoszt, ezek a Sensej Lovagok – akik közül mindegyik a Császár egy-egy aspektusa – megvívják az utolsó harcot.
Vagy legalábbis meg kellene majd vívniuk...
Az eldák a valóság és a Káosz közötti utolsó csatát Rhana Dandrának nevezték. A sorskönyvben leírták, hogy az összecsapás kozmikus kataklizmát fog eredményezni, a Káosz és a valóság pusztulását. Rettenetes jövőkép, de még mindig jobb, mint a Káosz diadala.
Káosz! Négy nagyobb istene létezett; négy gonosz, egymással is rivalizáló uralkodó, és rajtuk kívül még ott volt a hipertér megszámlálhatatlanul sok potens entitása. Amikor tízezer éve az eldák büszke csillagjáró civilizációja pszichotikus görcsök közepette összeomlott, az ocsmány Slaanesh istenség realizálódott a létezés világában.
Ha a gyengébb emberi faj is összeomlik, színre lép a Káosz ötödik nagyobb erőgóca, amelynek köszönhetően szétmállik majd minden, ami valóságos és józan.
De volt egy másik alternatíva...
A hipertér pszichikai óceánjában, az által táplálva, ami nemesnek nevezhető az emberi fajban, ki fog alakulni egy jóságerő: a Numen, a fénylő ösvény, az Új Ember számára világító fény, amely majd beragyogja az emberi faj megújulását.
Ó, milyen szakadékony ez a reménykötél! Az elda látnokok felfogták, hogy a Numen csak akkor bír létrejönni, ha a Császár végleg kudarcot vall, ha fiai elemésztődnek az elmetűzben, ha megsemmisülnek, hogy halálukkal életet adjanak a megváltás és a megújulás főnixének. Így befolyást lehet gyakorolni az apokalipszis kimenetelére. A világ megmenekülhet, és a látnokok aztán könnyedén elkormányozhatják a megvilágosodottan megújult kozmoszt, az eldák pedig visszaszerezhetik rég elvesztett dicsőségüket.
Jaq Dracónak kicsiny, de létfontosságú szerepet kellett játszania ebben a folyamatban. A szerep valódi és pontos mibenlétét a titok sűrű fátyla fedte.
Most pedig Draco elrabolta a sors könyvét.
Talán csak bosszúból tette. Rájött, hogy létezik egy terv, amely szerint neki démonok áldozatává kell válnia, és ezt követően át kell esnie a purifikáción. Megismerte az igazságot, és negatív módon reagált rá.
Ha Dracónak most meg kellett őrülnie... Nos, ez sem azonos a kudarccal, hiszen az eszelősséget csupán hártyányi távolság választja el a démoni megszállottságtól. Az őrültség az a tágra tárt kapu, amelyen keresztül a démonok bárkibe behatolhatnak.
Ám Draco felügyelet nélkül maradt, és nála volt a felbecsülhetetlen értékű dokumentum, a Rhana Danára könyve! Ez pedig felér egy katasztrófával.
Zephro agyában egy rémisztő gondolat öltött formát. Mi van akkor, ha az eldák valójában nem kontrollálják az illuminátok többségét és a Császár fiait? Ő az eldáknak köszönhette saját megváltását – éppúgy, ahogy a többi illuminát. Ennek ellenére tény, hogy léteztek renegát illuminátok, akik azon mesterkedtek, hogy létrehozzanak egy pszichikai fegyvert, egy olyan eszközt, amellyel egy füst alatt kiűzhetik a kozmoszból az ocsmány Káoszt és az idegen lényeket.
Ezek a renegátok fáradhatatlanul dolgoztak, és sorra megfertőzték a Birodalom világait azzal a bizonyos alattomos pszichikai parazitával. A hidra képes volt arra, hogy évszázadokon át stagnáljon, mintegy aludjon, hogy aztán a jövő egy bizonyos pillanatában tudati rabszolgaságba kényszerítse az emberi fajt. A szellemi nyomorba döntött milliárdok halálos görcsben fognak vergődni, és ennek következménye (legalábbis a látnokok ettől tartottak) nem megtisztulást eredményező purgálási folyamat lesz, hanem éppen ellenkezőleg: a Káosz ötödik nagyhatalmának szabadon bocsátása.
Zephro annak érdekében, hogy szabotálja ezt a veszedelmes tervet, beépült a hidra-összeesküvésbe.
De mi van akkor, ha ő nem egyéb, mint egy szimpla báb? Mi van akkor, ha léteznek számára ismeretlen, titkos illuminátok, akik kipurgálták magukból a Káoszt, és szintén azon munkálkodnak, hogy összegyűjtsék a Császár fiait, hogy megszervezzék a valódi őrszolgálatot? Mi van akkor, ha az eldák tevékenysége és az ő saját cselekedetei csupán arra jók, hogy álcázzák a valódi, megvilágosodott személyek által végrehajtott kutatómunkát, amelynek célja a Numen valóra váltása, bekövetkeztének előrébb hozatala?
Mi van akkor, ha ezek az émelyítően meggyőző eldák annyira biztosak a Rhana Dandra apokalipszisének bekövetkeztében, hogy céljuk csupán az, hogy a Császár fiai is elpusztuljanak a kataklizma órájában, hogy a Káosz és a kozmosz pusztulása garantált legyen, hogy semmi se élje túl a szörnyűséget?
Zephro nem adhat teret az elméjében ilyen kételyeknek! Draco tette miatt valahogy elidegenedett korábbi társaitól. A Harlekinek most megvetették, őt hibáztatták.
Kivéve Ro-fhessit. Ő nem okolta semmiért.
Talán nem...
A rúnák örvénylettek és ragyogtak. A kövek fehér-forrón izzottak. Energia áramlott át rajtuk, a hipertérből a lidérccsontba, a lidércmagból a hipertérbe. Még a lidérccsontfák is megrázkódtak. A látnokok kristályszobrai által alkotott ligetek vibrálni kezdtek.
– Hol fog megőrülni Draco? – kérdezte Eldrad. – Melyik világon?
Mennydörgésszerű robaj, dobhártyarepesztő reccsenés...
Zephro egy pillanatig azt hitte, valamelyik rúnakő robbant szét.
De... nem! A zaj fentről érkezett, a kupolából.
Azon a helyen, ahol az egyik titáni méretű fa kidöfte koronáját az űrbe, egy hajó jelent meg. Körvonalai furcsán változtak és hullámzottak. Az egyik pillanatban szkarabeuszra emlékeztetett, aztán már olyan volt, mint egy rák. Elülső lábai és ollója végén fenyegető energianyalábok villantak, hogy aztán beletépjenek a kupola anyagába.
Mögötte egy másik közeledő hajó sodródott.
Pillanatokkal korábban a két jármű még nem volt a kupola fölött. Vagyis... De igen, ott voltak, csak éppen láthatatlanná tevő köpenybe burkolóztak, valamilyen mágikus pajzs takarta el őket az elda őrök szeme elől.
Ahogy az első hajó keresztülrobbantotta a kupolát, plazma lövellt ki az orrából. Szuperforró gáz fröccsent a masszív fára, aztán a mellette magasodóra is. Szétzúzott fatörzsek dőltek az alacsonyabbakra, amelyek megroppantak a hatalmas súly alatt. A kiszökő atmoszféra sikolya akár a megsebzett fák agonizáló kiáltása...
A sikoltás másodpercek alatt fütyüléssé halkult, a kupola bezárta a felületén ejtett sebet, amely aztán a következő pillanatban, a második hajó érkezésekor ismét felszakadt.
Az első behatoló lassan leereszkedett. Forogva plazmát szórt minden irányba, csak azt a helyet kímélte meg, ahol a jövendölés folyt...
A jövendölés, amely még ekkor sem szakadt félbe. A Káosz korábban még sosem indított támadást az erő e szentélye ellen. Egy darabig a jóslás fontosabbnak tűnt, mint az erőszakos behatolók elleni védekezés. Talán nem is lesz szükség ilyesmire; az Őrzők és a Maszk-harcosok biztos megfelelő módon fognak reagálni a történtekre.
Eldrad rárikoltott a kövekre:
– Hol? Melyik világon? Mutassátok!
Tényleg, hol? Mintha egy tűt keresne a szénakazalban, vagy egy bolhát a vérmedve bundájában. A sors könyve mintha blokkolta volna az érzékelést, mintha megvakította volna a látnokot, aki sehogy sem bírta meghatározni az inkvizítor hollétét.
Draco a Fekete Könyvtárból a Hiperhálóba menekült, a hipertérben lévő, energia-alagutak által alkotott labirintusba, amelynek számtalan kijárata és bejárata volt az emberlakta világokon – olyan kapuk, amelyekről az adott világokon élők semmit sem tudtak.
* * *
– Mutassátok!
Ami megmutatódott, az valami egészen más volt.
Zephrónak hányingere támadt, és szédülni kezdett a szeme elé táruló képtől. Rémálomba illő tájat látott, vulkánokat és lávasíkságokat, csipkézett és szaggatott peremű sziklákat. A komoran üres égbolton ezerszínű villámok cikáztak: a természetellenes energia impotensségre kényszerített megnyilvánulási formái. Az egyik kísértetiesen toronyló csúcs legtetején fekete építmény állt. A toronyszerű épület legfelső részén egy hatalmas kristály szemgolyó izzott.
Ó, igen, ez a fajta hányinger, ez a rosszullét nagyon is ismerős volt Zephro számára. Nem volt ez más, nem is lehetett egyéb, csakis a démoni behatások gerjesztette érzéstömeg. Zephro, a tapasztalt Zephro, miután erre rájött, egyetlen akarathullámmal elsodortatta a gyomorfacsaró érzetet.
Vajon a többiek is látták azt, amit ő? Többé már nem halogathatják a támadásra való reagálást. Ketshamine, a varázsló, boszorkánypengéjéből energiatölteteket eresztett az egyre lejjebb ereszkedő hajó irányába. A szaruhártya-perzselő villámok elérték az űrjárművet, de egyetlen pillanat alatt eltérítődtek célpontjuktól, belevágódtak az erdőbe, és parittyából kihajított kőként, fenyegetően közeledtek a lidérc csonthoz.
Tisztán látszott: a hajó azon a gigászi seben akar landolni, amelyet megteremtett önmagának.
A Harlekinek előrántották suriken pisztolyaikat és lézerpisztolyaikat az övükre akasztott, vakítóan fényes, rikító színű ruháik alá rejtett tokokból. Ó, igen, a ruháik... ezek a szivárványszínű, élénk árnyalatok! És ezek a Harlekinek! Egy-egy fegyver az őket irányító akarat kezében.
A Fekete Őrzők már megjelentek a távolban, karjukkal hosszú csövű lézerpuskákat dédelgetve. Aranyszínű sisakjaik mintha csillámló darázsfejek lettek volna a két lábon, felegyenesedve álló ébenfekete termesz harcos testen. Éjszínű lobogóikon a szemet lehetett látni – azt a szemet, amely Ulthwé szenvedéseit látván kibuggyantotta magából a végtelen és fájdalmas, szenvedélyes és vitriolszerűen pusztító szomorúság könnyét.
A lecsupaszított lidérccsontból pókok özönlöttek elő. Ezek a kicsiny, fehér lények magából a csontból, a lidérccsont anyagából materializálódtak. Ezer pók. Tízezer. Több tízezer apró, hemzsegő lény, és mind felvonul a mestervilág pszichikai védelmére! A pókokból összeállt szőnyeg megrepedt, s a hasadás vége éppen a fehéren izzó forró rúnakövek irányába mutatott.
Hát persze! Ezek a kövek, ezek a rúnakövek úgy működnek, mint a pszichikai jelzőfények. Az aktivitás olyan magas és felfokozott állapotában léteznek, hogy csak úgy sugározzák magukból a jeleket. Biztos éppen ezek voltak azok, amelyek idecsalták, idecsábították a portyázókat a Kristálylátnokok Kupolájához.
Pókok rohantak át a kövek fölött; sistergő patakként futottak. A nyomukban még több pók következett, és azok után újabbak és megint újabbak, hogy eltakarják, elfojtsák a rúnákat. A jövendölés ezek szerint véget ért. Milyen szánalmas, milyen gyászos dolog, hogy nem az olyannyira remélt igazságot, hanem a Káosz alattvalóit vonzotta magához!
Sürgető üzenet szakította félbe Zephro önmagába forduló tudatának gondolatmenetét. Egy üzenet és egy kép...
Egy kupolával borított puszta, valahol az Ulthwé másik részén. Harc a Hiperháló egyik kapujánál. Harc, amelyben az egyik oldalon páncélos káosz űrgárdisták küzdöttek! Káoszharcosok özönlöttek elő, és csak nyomultak megfékezhetetlenül. Halálos démonettek segítették őket, Slaanesh teremtményei. Veszély,nagy , kimondhatatlanul nagy veszély...!
Közben megindult egy másik támadás is: emberszerű harcosok oszlopa lódult előre, amelyben minden egyes moccanó test olyan volt, mintha valamilyen beteges és torz, degenerált elme perverz szüleménye lenne. Embereknek látszottak, valamikor azok is voltak, büszkék és nemesek, de találkoztak a Káosszal, amely tízezer éve már átalakította őket. A Káosszal, amelynek azóta öröklétre szánt zászlóhordozói, veszedelmes és pusztulást ontó eszközei lettek.
A harci zászlók olyan groteszken, olyan obszcénül merednek Jelfelé a hajdani űrgárdisták hátáról, hogy mindenkinek felfordul a gyomra, aki csak láthatja őket. És Zephro osztozott a többi szemtanúval ebben az érzésben...
* * *
A legelső jármű alakja stabilizálódott. A hajó szögletessé változott – borotvaszerű uszonyokkal, az orrrészben rákollókkal ellátott monstrum volt. Az utána következő hajó leereszkedés közben még mindig vibrált, változtatta formáját, és ahogy landolni készült, egyre nagyobb részeket perzselt fel maga alatt a szent erdőből.
Magasan a kupola fölött feltűnt, beúszott a látótérbe a harmadik támadó. De már az Ulthwé egyik lidérchajója is megjelent az űrben, s a behatolók felé kúszott.
Magas vitorlái belefúródtak a ritkás éterbe. Éter? Hah! Teljességében szemlélve az egész nem volt egyéb, mint az Iszonyat Szemének sugárzó nyomása – ez volt az a közeg, amelyet a lidérchajó felhasznált a haladásához és a manőverek végrehajtásához. A fedélzetén egy fúziós ágyú nyitott vakító tüzet.
Egy másodperccel később a harmadik behatoló fénygömbbé változott. A helyén felvillanó világosság-tumor olyan erejű volt, hogy a fák körül hirtelen megjelenő sötét árnyékok megannyi kinyújtott karomnak tűntek – karmoknak, amelyek talán arra is képesek, hogy hatalmas csonkokat markoljanak ki az imádott földből, a sziklákból. Zephrót még jó néhány pillanatig félvakká tették a sötétség-rácsok és a hihetetlenül fényes csíkok által létrehozott képek.
Nos, hát ennyit a pszichikus késztetésről... A stroboszkopikus villanások között megpillantotta azt a pusztaságot, Ulthwénak azt a másik vidékét.
A Maszk-harcosok reagáltak az invázióra. Rikoltozó Boszorkák, fehér-vörös páncélba bújt eszelős nők közeledtek. Szentélyük szellemével átitatottan ezek a nők bénító és agyzsibbasztó sikításokat hallatnak. A maszkjuk üvöltő vadállati pofához válik hasonlatossá. Lézerpisztolyukból energia buggyan elő. Energiakardjuk vérszomjasan zümmög.
A démonettek rárontottak a Boszorkákra. Ó, ezek a démonettek, ezek a hosszú combú és izmos fenekű, keményen formás és buján csábító testű lények – ezek a halált osztó harcosok..! Ó, milyen féltékenyek a Boszorkákra! Mily sóváran vágyják, hogy a karjuk végén lévő rákollókkal szétcincálják az elda nőstényeket! Igen, már alig várják, hogy hegyes, kitines farkuk végét, a tarajos kinövéseket, a csontpengéket belemerítsék valamelyik Boszorka puha testébe!
És mögöttük ott Jönnek a káoszharcosok. Rákpáncélszerű dudorok, gömbök és tumorok domborodnak a páncéljukon. Lövésre emelik perverz alakú, robbanó tölteteket okádó fegyvereiket. És azok a zászlók..! Ó, mennyi bizarr, dekadens és eltorzultan erotikus ikon!
Az Ulthwé Skorpióharcosai a hadrend szárnyain támadnak. Támadó Skorpiók! Milyen gyorsak, milyen villámgyorsak, amikor lecsapni s döfni kell! A gyorsaság nem csupán a támadásnál, a védekezésnél is jól jön: a Skorpiók szinte játszi könnyedséggel kerülik ki a Káoszhoz pártolt renegátok fegyvereiből záporozó robbanótölteteket. Fürgeség, mozgékonyság – és persze az erős, zöldre festett és temető fekete csíkokkal ékített páncél; a Skorpiókat nem fenyegeti túl nagy veszély.
Suriken csillagokat lőnek ki pisztolyaikból. A csillagok lepattannak a káoszlények páncéljáról. A támadó Skorpiók látják ezt, de nem törődnek a sikertelenséggel. Nekik az is elég, hogy a lövedékek megzavarják a Káosz harcosait; nekik az is elég, hogy így időt nyernek. És a megnyert időt ki is használják: közel kerülnek az ellenséghez, olyan közel, hogy a sisakjukból kilőhetik rájuk kábító pszicho konduktív tűiket. Ha pedig ez sem használ, hát a legvégső harceszközhöz nyúlnak – előveszik a lánckardokat...
A leereszkedett hajóból a Káosz újabb űrgárdistái léptek elő; a páncélos alakokat falkányi állatfajzat kísérte.
Ezek az űrgárdisták nehézlövegeket és lézerágyúkat cipeltek. Ó, milyen félelmetes az energiapáncéljuk! A váll lemezeket ugyan lekerekítették, de a többi panel kegyetlenül hegyes volt. Sisakjuk fölött pengeszerű díszek meredeztek. Mozdulataik mint a robotoké – merevek és szögletesek. Istenkáromló totemeket viseltek magukon, olyanokat, amelyek láttán a józan és hithű űrgárdisták bármelyike eszelőssé válhatott volna – a dicsőséget és becsületet kigúnyoló szimbólumokat, hajdani csatatestvéreik fölött aratott győzelmeik förtelmes hadijelvényeit.
– Tzeentch renegátjai! – kiáltott fel Ro-fhessi.
Az állatfajzatok gyorsabbak voltak, mint a káoszűrgárdisták. Bozontos és loncsos, görbe lábú lények; torz testüket csak könnyű páncél fedte. Csapottan domborodó homlokukból szarvak meredtek felfelé és előre. Karmos ujjaikkal pusztító erejű fegyvereket markoltak. A derekukon szablyák függtek. Patáik rábélyegezték a Káosz nyomait a lidérccsontra. Ó, igen, ezek valóban Tzeentch alattvalói – a Torzság Urának, a Változás pusztító istenének szolgái voltak.
– Láttam az Őrtornyot – kiáltott fel Zephro.
Igen, igen, Zephro pszichikai szemével valóban megpillantotta a Küklopszok Tornyát. Felismerte, rögtön az első látásra, azokon az iszonyatos vázlatképeken, amelyeket Ro-fhessi a tudata elé eresztett. Az a torony az Iszonyat Szemében, a Varázsló Planétáján állt. A bolygó a Változás Urának hódoló varázslók erődítménye volt. Azoké, akik egykoron valódi, hithű űrgárdistának vallották magukat. Mostanában a királyuk azon a küklopsz szemen át nézett keresztül a hipertéren. Keresztülnézett, és kikémlelte a valóság birodalmát – mohón, arra vágyva, hogy trófeákat szerezzen magának ezen a világon...
Trófeákat – olyanokat, mint például néhány szent rúnakő.
Azok a káoszgárdisták, akik megtámadták a vadont, minden kétséget kizáróan Slaaneshnek, a Perverz Vágy istenének szolgál voltak. Vajon a véletlen hozta így, vagy valamilyen gonosz megállapodás eredményezte, hogy mind a két csoport ugyanakkor, ugyanazon a helyen indított támadást?
A Fekete Őrzők lőni kezdtek lézerfegyvereikkel; az állatfajzatokat vették célba, a torz lényeket és azok urait. Tzeentch űrgárdistái lézersugarakkal és robbanótöltetekkel viszonozták a tüzet. A lövedékek közül sok a fákat találta el. A töltetek szétrobbantak, a gigászi fatörzsek koronájuk csúcsától gyökerük legvégéig megremegtek. Az egyik Őrző testét széttépte egy lövedék. Egy másik mellkasát és hasát lézersugár metszette ketté...
A vadon védői – azok a Boszorkák és azok a Skorpiók – mindannyian közelharcra alkalmas egységek voltak. Vajon most hol lehetnek a Cirkáló Sólymok, a légierő tagjai, akik odafentről tudnának gránátesőt zúdítani az ellenségre?
* * *
A lidérc csonterdőben a Harlekinek egyik helyről a másikra rebbentek. Amikor mozgásba lendültek, gyakorlatilag láthatatlanná váltak. Rövid időre megállva lézersugarakat lövelltek ki magukból, azután apró penge csillag felhőket. Ó, milyen kevesen voltak...!
És hol lehetnek a Maszk-harcosok? Hol, hol? Talán egy másik támadás vonta el a figyelmüket, az ellenség egy másik helyre csalta el őket?
Hol vannak a lézerszórók antigravitációs platói? Iszonyat már belegondolni is, hogy ilyen fegyvereket kell használni ezek között a szent fák között!
Hol vannak a surikenvető ágyúk? Hol vannak a lidérclövegek?
A Harlekinek előrerontottak.
A Harlekinek eltűntek, azután újra megjelentek.
* * *
Tzeentch arra vágyott, hogy szabadjára eressze a kozmoszban a változás romboló jellegű áradatát, és így megzavarja magát a folytonosságot.
A Varázslók Bolygója királyának éreznie kellett a sors könyvének elveszítését. Neki már korábban fel kellett fognia azokat a jövendöléseket, amelyeket Eldrad Ulthran szavakba öntött. Káoszharcosait minden bizonnyal az az erőfeszítés vezérelte az Ulthwéhoz, amelyet Eldrad annak érdekében tett, hogy meghatározza a Rhana Dandra könyvének és a szent kötet elrablóinak helyét.
Ó, milyen kegyetlen a sors!
Azok az alakváltó űrhajók a hipertéren keresztül érkeztek ide. Az Ulthwé közvetlen közelében bukkantak ki a normál űrbe, és így meglepték a bolygó védőit. Az Ulthwé körül állandóan lidérchajók cirkáltak. A közelben nem volt egyetlen csillag sem, amely lehetővé tette volna a tér meggörbítését, aminek következtében a közelítő ellenséges hajók hirtelen több milliárd kilométernyire kerültek volna céljuktól. A támadók tudták, hogy hajóiknak váratlanul és közvetlenül a mestervilág felszíne fölött kell materializálódniuk, és ezt a műveletet végre is tudták hajtani, mert az az erős pszichikai jelzősugár vezette őket, amelyet Eldrad „bocsátott ki” számukra.
Azok a másikak, Slaanesh űrgárdistái, minden bizonnyal a Hiperhálón keresztül jöttek, más úton; ők vélhetőleg valamiféle pszichikai „szagnyomot" követtek. A világukon már réges-rég nem létezhetett használható hiperkapu; a járatokat nagyon régen lezárták és lepecsételték. Vajon mi gyengíthette meg ezeket a pecséteket? Mi hagyhatott csapást maga után?
Egy korábbi behatolás, amelynek következtében az egyik káoszvilágról, egy őrülten torz és eszelősen hánykolódva haladó bolygóról vadság és ocsmányság áramlott át. A Maszk-harcosok akkor és ott visszaszorították a káoszgárdistákat. A Maszk-harcosok akkor és ott láttak a legőrültebb tájakat. Annak a világnak az egén megpillanthatták a gonoszság démonát, amely egy beteges fényű hold petyhüdt sarlóján ücsörgött.
Egészen biztos, hogy Slaaneshnek ezek a harcosai, ezek a támadók arról az öntörvényű, undorító és minden törvényszerűségtől mentes világról érkeztek. De hogyan, amikor az egyik elda adeptus lepecsételte az átjárót? Vajon mi nyitotta fel a Hiperhálót a Káosz előtt? Mi más, ha nem a pecsét feltörése? Valaki vagy valami az innenső oldalról indulva szakította át a zárat, és behatolt abba a világba. A résen keresztül aztán megindult a káoszlények ideáramlása.
A nyom visszavezetett az Ulthwéhoz. Ebből azt a következtetést lehetett levonni, hogy a pecsét feltörője nem lehet más, mint maga Jaq Draco, aki akkor hajtotta végre ezt a végzetes tettet, amikor elmenekült a mestervilágról, hogy megtalálja a Fekete Könyvtárat. Az ő ostobasága vagy rosszindulata volt az, ami megrepesztette a zárakat...
Draco! Legyen átkozott, és ismét csak átkozott! Nem kellett volna sokáig ott tátania a száját azon a világon, amelynek sarló alakú holdján az a démon ücsörgött! Ha pedig már odament, azonnal tovább kellett volna haladnia.
Ó, milyen károkat, milyen pusztulást okozott ezzel a tettével!
* * *
Az állatemberek előtt haladva Tzeentch űrgárdistái keresztülvonultak a ligeteken. A rúnakövek felé tartottak, egyenesen oda, ahol a pókszőnyeg alatt a sziklák hevertek. A jövendölés félbeszakadt. Ha a lézerágyúkat gyorsabban fel lehetett volna tölteni, az előrenyomulás még ennél is hamarabb lezajlott volna.
Döglődő, haláltusájukat vívó állatfajzatok – a Harlekinek áldozatai. A pókok megpróbálták beleolvasztani magukat ezekbe a förtelmesen torz testekbe, megpróbálták átrágni magukat a szőrön és a bőrön, hogy eltereljék a haldoklók figyelmét az életben maradás lehetőségeiről. A káosz űrgárdisták azonban megállíthatatlanul nyomultak előre. Megerősített páncéljukról lepattogtak a suriken csillagok és a lézernyalábok. Hangszóróikból csikorgásszerű bömböléssel áramlott a Tzeentch, Tzeentch csatakiáltás. Aztán felhangzott a Magnus, Magnus, Magnus fiai kántálás is.
Ó, igen, Magnus volt rendjük alapítója, az ősatyjuk. Magnus volt a máguskirályuk, aki a Küklopszok Tornyában élt. Magnus... és a gárdistái, az ő ezer fia.
Az eldák tervében fontos szerepet kaptak a haldokló Császár biológiai fiai, akiket Ő, a Földön Lakozó, nem ismert.
A Császár fiai távol voltak – egy másik vérvonalból származó fivérek viszont már itt meneteltek.
Ó, ocsmányságnak és pusztításnak iróniája, te!
Eldrad Ulthran felemelte Ulthmar Botját, összegyűjtötte és összpontosította a benne rejlő energiákat. Ketshamine újra feltöltötte boszorkánypengéjét, majd pszichikai üzenetet küldött: segítséget kért. Hol voltak a Maszk-harcosok? Hol voltak a nehézfegyverzet antigrav lebegőplatói?
Draco! Legyen örökké átkozott! Veszítse el a Józan eszét, váljon valamelyik démon játékszerévé!
Nem, inkább mégse! Jaq Dracót meg kell találni.
De hogyan, amikor most magát az Ulthwét fenyegeti ez a támadás?
A többi mestervilág folytathatja a keresését. A Rhana Danára könyvének elvesztése csapás az eldák egész fajára. Kémek és felderítők indulnak majd útnak. A Harlekin mutatványosok átkutatják az egész Hiperhálót, egymás után végigfürkészik az emberlakta világokat, kockáztatni fogják az életüket, és közben szemkápráztató élményben részesítik azokat, akikkel találkoznak.
Zephro felemelte lézerpisztolyát, s csövét egy jatagánnal hadonászva tántorgó fajzat felé fordította. Felkészült arra, hogy gyilkolni fog, hogy talán őt is megölik.
Végre-valahára a látóterében feltűnt egy antlgrav plató – a törzsek között közeledett. Mögötte Sólymok szálltak. Szárnyuk élesen széthasította, színes gázörvénnyé változtatta a levegőt.
Még mindig van remény!
Csekélyke, gyengécske, de... akkor is remény!
Zarándokok
A Karesh nevű bolygó déli kontinensének vad zónáját sziklákkal teleszórt legelők alkották. A felszabdalt felületű mezők alatt mészkőbarlangok húzódtak; az egyik a Hiperháló kapuja volt.
A föld alatt foszforeszkáló mohák világlottak. A barlang másik oldaláról a Hiperháló titokzatos, kékes-ködös fényé szüremlett át. A gyanútlan szemlélő talán fel sem fedezte volna e világító folt és a természetes mohafény közötti különbséget, de ennek így kellett lennie. A kaput, a Hiperháló kapuját álcázni kellett.
Ám nem járt erre se gyanakvó, se gyanútlan szemlélő. Ugyan miért is jött volna le bárki a bolygó felszínéről, vajon mi után kezdett volna kutakodni? A mészkőbarlangok hatalmasak és kísértetiesek, a céltalan kíváncsiság pedig ritkán vezet jóra.
Időnként megesett, hogy egy-egy kecskepásztor eljutott ide. Talán valamelyik állatát követte, amelyről aztán kiderült, hogy belezuhant egy szakadékba, esetleg túlságosan mélyre merészkedett egy barlangba. A Hiperhálóra nyíló kapuval szemközt egy kisebb kőrakás állt, amelyen három kecskekoponya szikkadt és fehéredett. A szarvak védekezően meredtek a kék alagút felé, mintha arra készülnének, hogy felöklelik azt, ami a másik oldalról előbukkan.
A koponyás halom arra utalt, hogy a helybéliek meglehetősen primitívek. Lex, amikor ezt megállapította, rögtön azt javasolta, hogy térjenek vissza a Hiperhálóba, és keressenek maguknak egy fejlettebb világot. Jaq ekkor még mindig sokkos állapotban volt, melybe Ey'Lindi halála miatt került, és úgy érezte, képtelen meghozni bármiféle döntést, ezért Lex és Zhord vitatta meg a kérdést.
A Hiperhálóba való visszatérés azt jelentette volna, hogy ismét kockázatot kell vállalniuk, szembe kell nézniük mindazzal, ami esetleg odabent rájuk vár. Nekik viszont élelemre, innivalóra és pihenésre volt szükségük. El kellett rejtőzniük. Gondolkozniuk kellett. A kezükben volt a sors idegen eredetű könyve, melyet egy olyan bonyolult nyelven írtak, amelyet egyikük sem értett. Ey'Lindi talán el tudta volna olvasni, ám... ő már nem élt.
Ez a könyv volt a kulcs számos titokhoz. Példának okáért a Császár fiaival kapcsolatos dolgokhoz. Mivel a könyv – állítólag – tartalmazta a végső apokalipszisra vonatkozó próféciákat, majdnem biztos volt, hogy van benne valami a fiúkról is. Feltéve, hogy ezek a császárfiak egyáltalán léteznek. Mert ugye ebben sem lehettek egészen biztosak, hiszen csak egy Harlekin állította, hogy valós személyek. Egy Harlekin, na meg persze Zephro Cornellan. És az is könnyen elképzelhető volt, hogy mindkét tábor képviselői hazudtak. Ez a könyv lehetett volna a mindent eldöntő bizonyíték.
Olyasmit birtokoltak tehát, amivel semmit sem értek, hiszen nem tudták elolvasni.
Nem vállalhatták annak kockázatát, hogy kapcsolatba lépnek valamilyen birodalmi szervvel. Az Inkvizíció számos ügynököt állított rá az eldák fajával kapcsolatos dolgok megfigyelésére és tanulmányozására. Ezen ügynökök között sokan akár a fél karjukat is odaadták volna, cserébe azért, hogy lehetőséget kapjanak a könyv átvizsgálására. Mindemellett sajnos az Inkvizíciót belháború szaggatta; soraiba beszivárogtak az összeesküvők. És az is igaz volt, hogy Jaqot eretneknek és renegátnak bélyegezték.
Hol lehet az a pont a Hiperhálón belül, ahol vissza lehet forgatni az időt? Állítólag létezett egy ilyen szegmense a világegyetemnek... Az idő visszapörgetésével el lehetne jutni abba az intervallumba, amikor Ey'Lindi még élt. Jaq érezte, jobban teszi, ha nem is foglalkozik ezzel a gondolattal. Még a Nagy Harlekinek sem tudták, hol ez a hely, sőt még azt sem jelenthették ki teljes bizonyossággal, hogy valóban létezik. Oda csak olyasvalaki képes eltalálni, aki már elérte a megvilágosodottság állapotát.
Egy egészen kivételes varázsló...
Olyan, mint például... a sors könyvének mestere? Olyan, mint... valaki, aki már démoni befolyásolás alá került, aki megszállottá vált, de sikerült megszabadítania, kipurgálnia magát?
– Még mindig sokkos állapotban vagy – mondta Lex komor szigorúsággal Jaqnak, valahányszor az inkvizítor szóba hozta ezt a témát.
– Imádkozni fogok a megtisztulásért – felelte ilyenkor Jaq kábultan, de sosem imádkozott.
– Ide hallgassatok! – bökte ki egyszer Zhord. – Valamikor, eljutottam egy olyan földmívesvilágra, ahol olyan babonás népek éltek, akik még a kereket is istenkáromlásnak tartották. Azt gondolták, hogy a kerék az, ami az istentelen tudományt szimbolizálja. Számukra azonos volt a boszorkányság veszedelmeivel, értitek? De még azon a holdon is léteztek antigrav lebegők, és még annak a nyavalyás kis fővárosnak is volt egy nagyjából használható űrkikötője.
* * *
A Kareshről kiderült, hogy sokban hasonlít a Zhord által megemlített földmíves holdhoz. Na persze a kereket nem tiltották be, de a bennszülött parasztokra lerázhatatlan igaként nehezedett a tudatlanság és a babonás rettegés.
Eltartott egy darabig, mire megtalálták a barlangból kivezető utat. Már jó fél órája haladtak a felszínen, amikor megpillantottak egy kecskepásztort. A fickó azonnal elmenekült, amikor meglátta őket. Egy órával később a trió egy kicsiny, vályogtéglás viskók alkotta faluhoz ért.
A megdöbbent parasztok ámulattal vegyes félelemmel bámultak Lex emberfeletti alakjára. Érezni lehetett, milyen kérdések zakatolnak a fejükben. Lehetséges-e, hogy ez a hatalmas, boltozatos mellkas (Lex mellizmai alatt egyetlen összefüggő esont kupolává változtatták a bordákat) egy emberi test része? És mik lehetnek azok az izék, azok a lyukak ott, a gerinc mentén? (Ezek voltak azok a csatlakozóaljzatok, amelyeken keresztül Lex teste összekapcsolódhatott elvesztett páncéljávall) Megvető vigyorgással néztek az apró termetű zömikre; a komor tekintetű Jaqra félve, az inkvizítor hálópáncéljára pedig érdeklődve pillogtak. Ennek ellenére, mivel a nyelvük viszonylag érthető volt, gyanítani lehetett, hogy valamilyen kapcsolatot azért fenntartanak a Birodalommal.
Halványan emlékeztek azokra a mesékre, amelyekben iszonyatos erejű idegenek időnként le-lecsaptak a szomszédos provinciára. Ezek a lények halált okádó fegyverekkel rendelkeztek, és játszi könnyedséggel pusztítottak el mindenkit, aki szembe mert szállni velük.
Ezen a világon rettegtek a psziktől. A három koponyát, a szarvjeleket a gonoszok visszarettentésére használták – azoknak a teremtményeknek az elűzésére, amelyekről egyik bennszülött sem beszélt. Áldozatokat mutattak be a névtelen fenyegetésnek, amely valamikor iszonyatos lehetett, de addig nem okozhat különösebb problémát, amíg sikerül távol tartani. Vajon lehetséges-e, hogy ez a veszélyforrás azonos a Császárral? A parasztok ajándékokkal halmozták el a kis csoport tagjait, és a „város” irányába terelték őket. Jaq többek között kapott egy új bézsszínű köpenyt, Lex pedig egy hatalmas, házi készítésű mellényt, amely korábban valamelyik szokatlanul nagyra nőtt földműves tulajdonában volt.
A „város”, mint kiderült, ócska kis település volt, de legalább rendelkezett leszállópályával. A parasztok a tágas területet vágóhídként használták. Messze, a tengeren túl, az ínyencek egyik legkedvesebb csemegéjének a kecskeagyvelő számított. A trió tagjai itt, a városban tudták meg a világ nevét – ez az információ olyasvalami volt, amivel a kecskepásztorok és a földtúrók nem is foglalkoztak -: Karesh.
A fővárost Kareshvárosnak nevezték. Kéthetente egyszer légi úton fagyasztott kecskeagyvelőt hoztak Kareshvárosba a távoli provinciából. Ettől eltekintve a régió izoláltnak bizonyult. A következő szállítmánynak néhány napon belül kellett elindulnia. A leszállópálya melletti fogadóban a szállásért és az ellátásért elég komoly árat számítottak; Zhord kénytelen volt megválni az egyik ősétől rámaradt, finoman megmunkált kis ezüstamulettől.
A Rhana Danára könyvének borítójából kifeszegetett legkisebb drágakővel Lexnek sikerült megvesztegetnie a teherszállító gép pilótáját.
Egy másik pici drágakövet Kareshvárosban felszerelési tárgyakra cseréltek. Lex és Zhord alaposan átvizsgálta azoknak a csillagközi járatoknak a listáját, amelyek időnként érintették ezt a bolygót. Jaq még mindig annak az érzelmi mocsárnak a mélyén volt, amelybe szeretett orgyilkos-kurtizánjának halála után belesüppedt. Lehet, hogy a megvilágosulás ösvényének és az igazságnak a fellelése vált a rögeszméjévé? Esetleg az, hogy sikerül eljutnia arra az okkult helyre, ahol elroppanthatja az idő gerincét, és visszahozhatja Ey'Lindit az élők közé? Zhord és Lex időnként úgy érezte, ez utóbbi magyarázat helytálló. Persze azt is tudták, hogy mindez a bánat és a gyász következménye. Lex, aki már korábban találkozott egy Baal Firenzéhez hasonló inkvizítorral, nagyra értékelte Jaqban, hogy ennyire hű marad az igazsághoz. Mivel Ey'Lindi Jaq szolgálatában vesztette életét, ennek a lojalitásnak bizonyos része a létező és élő Ey'Lindi szimbólumává vált, azonos lett az emlékével.
Lex nagyon is jól megértette, hogy a közeli bajtársak elvesztése milyen hatást képes gyakorolni az emberre. Bal kezének csontjaiba – amelyekről savval maratta le a húst és a bőrt – annak idején ő maga is belevéste két űrgárdistatársának nevét, azokét, akik évtizedekkel korábban hullottak el mellőle.
Yeremi Valance és Biff Tundrish. Mindketten a necromundai Traziorból valók voltak.
Kolostorerődjének kibernosebészei új ideghuzalokkal, új szintetikus izomrostokkal és pszeudohússal látták el Lexet, miután végrehajtotta magán az öncsonkítást, de a keze még most, évtizedekkel később is viszketni kezdett az új húsburok alatt, valahányszor eszébe jutott ez a két név.
A csillagközi kereskedő- és utasszállító hajó a Vega Szabadvállalkozás nevet viselte. Megfelelőnek látszott arra, hogy a fedélzetén elhagyják a Karesht. A hajóra vonatkozó információk szerint kapitánya egy ősrégi, a többi által eretneknek tartott szabad kartellhez tartozott. Ez nem zavarta a triót, sőt jobb kedvre derítette. Egy ilyen kapitány bizonyára becsületes, tartja magát a régi normákhoz, tehát nem túl valószínű, hogy meggyilkoltatja az utasait, ha gyanítja, hogy azok poggyászai értékesek lehetnek. Nem, ez a kapitány semmiképpen sem követne el ilyesmit, hiszen tudja, ha megtenné, akkor esetleg elvesztené a szabad kereskedésre feljogosító engedélyét, és még a legjobb esetben sem lenne más választása, mint hogy beáll a Birodalom túl szabályzott és túlságosan sok kötelezettséget kirovó rendszerben működő kereskedőflottájába. Egy ilyen szabad és vállalkozó szellemű embernek ez a halála lenne – az viszont minden hozzá hasonlót jobb kedvre derítene, ha kapna egy akkora rubint, amelynek árából féltucatnyi csillagközi fuvart ki lehetne fizetni.
Igen, ebben a kapitányban és a diszkréciójában meg lehetett bízni.
Jaqot nem is az utazás izgatta, hanem sokkal inkább a hajó úti célja.
A Sabulorb!
Ey'Lindi egyszer már járt ott. Ez három évvel azelőtt történt, hogy találkozott Jaqkal. Éppen ezen a bolygón hajtotta végre legbátrabb és legeredményesebb tetteit. Egy ocsmány génorzóhibrid áltestét magára öltve beszivárgott az egyik génorzó fészekbe. Megölte a pátriárkát, majd egyszerűen megszökött. És életben maradt!
Szóval... oda mennek, ahol annak idején Ey'Lindi járt. Ey'Lindi, akinek akkor minden bizonnyal csurig volt a szíve félelemmel. Azt fogják látni, amit ő látott.
Jaqot megszédítette a gondolat, hogy ott lesz, ahol egykoron Ey'Lindi volt.
* * *
A szállodai lakosztályban, miután az ablakokra ráhúzták a plasztacél rolókat, Zhord felvetett egy lehetséges megoldást:
– Nézd, főnök, tény, hogy több mint egy évszázad telt már el azóta, hogy Ey'Lindi azon a helyen járt. Ne feledkezz meg arról az egy évszázadról, amit sztázisban töltöttél. Nohát... Lehet, hogy a Sabulorbot azóta megint megfertőzték a génorzók. Sőt az is lehet, hogy már annak idején sem takarodtak el róla.
A génorzók nagyon találékonyak és ügyesek. Mindenhol megpróbálták kiépíteni hídfőállásaikat; mindenhol meg akarták vetni a lábukat. A normális kinézetű hibridek révén megkíséreltek lopva beszivárogni a társadalomba, titkon elrákosítani az amúgy életképes struktúrákat, és miután eléggé erősnek érezték magukat, már nyíltan is felléptek.
A plasztacél ablakrolókat virágmotívumok díszítették. A fémvirágok kellős közepén elhelyezett piciny rácsok mögül folyamatosan illatosító anyagok szivárogtak. A falakat díszes és drága tapéta fedte, a mennyezet alatt körbefutó frízen is virágok látszottak. Az egyik bekeretezett rézkarcon fátylasan és kihívóan táncoló nimfákat lehetett látni, akik egy gőzölgő dzsungel közepén próbáltak elcsábítani valakit.
– Vagy talán azt hiszed – kérdezte Zhord –, hogy miután Ey'Lindi megölte a pátriárkát, köztudomásúvá vált a génorzó-veszedelem? Ne felejtsd el, hogy Ey'Lindi titokban ment oda.
Ó, igen, valóban. Ey'Lindi látogatása valójában egy kegyetlen kísérlet részét képezte – annak a kísérletnek a részét, amelyet az Officio Assassinorum Director Secundusa vezényelt le. Ey'Lindi véghezvitt „némi” pusztítást, de minden tette titkos volt, jelentést csakis és kizárólag a rendháza Director Secundusának tett.
– Elképzelhető, hogy az a génorzó fészek még mindig létezik, és most egy másik pátriárka vagy másik mágus vezetése alatt türelmesen várakozik a lehetőségre – folytatta Zhord. – Az is lehet, hogy már régen helyrehozták azokat a károkat, amelyeket Ey'Lindi okozott nekik. Huh, még az is lehetséges, hogy azóta létrejött néhány új fészkük vagy egységük. Milyen szolgálati utat kell végigjárnia annak, aki közbe akar avatkozni? Kitől kell engedélyt kérni?
Lex elgondolkozott. A kolostorerődben hosszú-hosszú órákat töltött azzal, hogy tanulmányozza a Császári Öklök, a rendje tradícióit. Bizonyos fokig sikerült megismernie a szervezet bonyolult eljárási rendszerét és struktúráját. Nagyon kevés ember tudta ezeket egyáltalán felfogni, és még kevesebb, aki a részleteket is képes volt megérteni.
– Úgy emlékszem – válaszolta Lex –, hogy a szentélynek értesítenie kell az Adeptus Terrát, amely informálja az Administratumot. Ők aztán mobilizálják az űrgárdisták valamelyik rendházát...
Egy ilyen mérhetetlenül nagy galaxisban, ahol az alig egymillió űrgárdistának ilyen rettenetesen sok feladatot kellett volna elvégeznie, ahol minden egyes komolyabb ügy több milliárd birodalmi hivatalnok kezén kellett keresztülhaladjon, a döntés – annak ellenére, hogy a génorzók valóban komoly veszélyt jelentettek –, a végső határozat meghozatala akár évekig elhúzódhatott. A szükséges lépések megtétele, valamint az esetleges eredmények elérése pedig akár évtizedekkel a döntés után következhetett be.
Zhord töprengve vakargatta kerek, szőrös arcát.
– Az a direktor... Tarik Ziz, legyen átkozott a lelke... biztos, hogy ő volt az, aki nem továbbította Ey'Lindi jelentését a megfelelő helyre. Érthető, hiszen nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen arról a förtelmes kísérletről, amit véghezvitt. Én azt hiszem, hogy egyelőre még semmi sem történhetett, éppen ezért eléggé kockázatos lenne, ha pont a Sabulorbon rendezkednénk be.
Jaq elhúzta a száját.
Ő ott akart járni, ahol annak idején Ey'Lindi járt...
* * *
Zhord és Lex meglátogatta a Szabadvállalkozás kapitányát, felmentek hozzá a hajójára, amely az űrkikötőben rostokolt, és ki akarták faggatni arról, amit a Sabulorb kereskedelmi lehetőségeiről és politikai stabilitásáról tud. Természetesen azért, hogy ha minden feltétel adott, akkor megbeszéljék vele, hogyan tudná átvinni őket oda. Eleve arra készültek, hogy ha nincs minden rendben, akkor megtárgyalják vele, szállítsa el őket egy másik világra.
Lex egy akkora rubint mutatott a kapitánynak, hogy az úgy érezte, nincs értelme bármit is eltitkolnia látogatói elől. Lex a megbeszélés során alig szólalt meg, a tárgyalást Zhordra hagyta.
Amikor visszatértek abba a lepusztult városba az óceán túlsó partjára, Zhord segédletével Lex egy csipesszel kitépte a homlokából azokat a fémcsíkokat, amelyek a szolgálati idejére utaltak. A csíkokat betette egy erszénybe. Ügyelnie kellett a külsejére – nem feledkezhetett meg arról, hogy inkognitóban van. A jelzésektől való megszabadulás nem járt különösebb fizikai fájdalommal (egy Ökölnek amúgy is el kell viselnie a fájdalmat, sőt egy vérbeli Császári Ököl élvezi a szenvedést), de óriási lelki traumát okozott volna neki, ha végleg meg kell válnia tőlük.
Lex testfelépítése és izomzata láttán mindenki, aki már találkozott űrgárdistával, vagy aki látta a róluk készült propagandafilmeket, könnyen megállapíthatta, hogy ő is ezek közé a legendás harcosok közé tartozik. Az arca egyik felén lévő tetoválás (egy csontkéz, amint éppen kiprésel pár csepp vért egy holdból) egy szakavatott szemlélőnek azt is elárulta volna, hogy melyik káptalanhoz tartozik. Ez a képzeletbeli szakértő, ha megpillantotta volna Lex homlokán a nyolc friss sebhelyet, arra a következtetésre juthatott, hogy ezt az űrgárdistái valami miatt kitaszították a rendjéből. Ha a fürkésző illető valóban jól informált, vélhetően eltűnődik azon, vajon a kegyvesztett harcost miért száműzték ahelyett, hogy valamilyen kísérleti műtétre ítélték volna, vagy a szerveit felhasználták volna valami szent cél érdekében.
Szerencsére nem volt túlságosan nagy a valószínűsége annak, hogy Lex összefut egy ilyen emberrel. Durva mellényében és ágyékkötőjében, meztelen lábszárával olyan volt, hogy az űrgárdistákat nem ismerők barbár rabszolgának nézhették, akinek a tulajdonosa Jaq, bizalmas tótumfaktuma pedig Zhord.
Ha valaki vette volna a bátorságot arra, hogy áttanulmányozza a Lex törzsén lévő régi hegeket, az űrgárdisták sebészei által végrehajtott műtétek nyomait, azokat a sebhelyeket, amelyek extra szervek beültetéséről árulkodtak – és ez a valaki mondjuk nem ismeri az űrgárdisták köreiben mindennaposnak számító eljárásokat –, akár arra is gondolhatott, hogy kegyetlenül megkorbácsolták, és veréssel változtatták engedelmes rabszolgává, miután. fogságba ejtették az otthonában, amely kétségtelenül valamelyik elmaradott világon lehetett. Ha valaki észrevette volna a gerince mentén lévő aljzatokat, azt is feltételezhette, hogy ezt a rabszolgát építőmunkáknál alkalmazzák; valamilyen kiszolgáló kiborghoz, munkagéphez, esetleg egy buldózerhez vagy daruhoz szokták hozzácsatlakoztatni.
Ami pedig a homlokán lévő sebhelyeket illeti, a hozzá nem értők azt hihették, hogy összetalálkozott egy sokfogú vágószerszámmal, de szerencsére olyan keménynek bizonyult a koponyája, hogy csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett.
Annak érdekében, hogy még hihetőbbé tegye a barbár imázst, Lex nyilvánosan nem a tőle megszokott folyékonysággal és elegáns, parancsoló hangon beszélte a birodalmi gótot, hanem inkább azt a szlenggel dúsított tájszólást használta, amelyet korábbi otthonában, abban a bizonyos necromundai bolyvárosban beszéltek. Nem esett nehezére a színjáték – az Öklök mindig is használták a fejüket. Akinek pedig elég esze van, az bármilyen szerepet könnyedén eljátszhat.
Zhord és Lex a talpraesett középkorú kapitánytól megtudta, hogy a Sabulorb politikai szempontból minden bizonnyal stabilnak számít. Legalábbis mostanság. Arról is értesültek, hogy keringenek olyan pletykák, miszerint a génorzók betelepedtek arra a világra. Egeknek hála, az űrgárdisták körülbelül hetvenöt szabvány-évvel ezelőtt már megtisztították a bolygót. Igen, az űrgárdisták, és nem mások! Pontosabban az Ultramarinok. A kapitány a jelek szerint még gondolatban sem hozta kapcsolatba a purgálást végző űrgárdistákat és a kabinjában, az orra előtt álló barbár óriást.
– Huh, és a bolygón ott maradt legalább egy pár azokból az Ultramarinokból? – kérdezte Zhord. – Mondjuk azért, hogy felállítsanak és működtessenek egy toborzóbázist...
Nem, az Ultramarinok semmi ilyesmit nem csináltak. A Sabulorb városait helyre kellett állítani, hogy az élet és a gazdaság újra beindulhasson. A purgálás ugyanis óriási pusztítással járt együtt, nagyon-nagyon sokan meghaltak. De semmi gond, az már a múlt. A planéta sikeresen keresztüljutott a felélesztés! fázison, és most már viszonylag jól működik. Ez az esztendő különleges az ott élők számára, hiszen ez a sabulorbi szentév. Csak úgy nyüzsögnek a zarándokok, és mindegyiknek vaskos a bukszája.
A trió számára tökéletesen megfelelt, hogy a Sabulorb ebben az évben rengeteg látogatót vár más világokról...
A háromnegyed évszázada lezajlott pusztítást előre lehetett volna látni. Az Ultramarinok huszonöt évvel azután érkeztek meg a bolygóra, hogy Ey'Lindi ott járt. A Birodalom ezek szerint nem reagált túl gyorsan az orgyilkos jelentésére, bár a válasz ez alkalommal korántsem késett olyan sokáig, mint sok más esetben. Talán a hivatalnokok hibáztak, és rossz helyre továbbították a jelentést. De az is lehet, hogy Tarik Ziz titokban tartotta az információt. Esetleg valami egészen más forrásból, és nem Ey'Linditől származott a Sabulorb fertőzöttségének híre?
Bárhogy történt is, bármik voltak is az okok, huszonöt év alatt a génorzók megerősödhettek, így válaszuk a tisztogatni érkező űrgárdisták támadására elképesztően heves volt. De teljesen mindegy, a Sabulorb már tiszta, tökéletesen tiszta.
* * *
A Kareshről a Sabulorbra való utazás legelső szakaszában végre kellett hajtani egy kezdő plazmameghajtásos ugrást, hogy a kiindulóponttól eljussanak a Karesh rendszerének perifériájára, a hiperugró zónába. Ez a szökkenés több mint három napig tartott; ezután a tényleges hipertéri ugrás következett, amely csupán húsz percig. Ez alatt az idő alatt a hajó több fényévnyi távolságot tett meg. A Szabadvállalkozás a Lekkerbek-rendszer peremén jutott vissza a normál térbe.
A rendszerbe való behatolás több napig tartott, csakúgy, mint az onnan való kijutás. Egy második hipertéri ugrás végrehajtását követően eljutottak a Sabulorb rendszerének szélére. Mivel a Sabulorb napja hatalmas vörös óriás volt, majdnem egy teljes hétre volt szükség ahhoz, hogy a hajó bejusson a rendszer belsejébe.
Mindent összevéve a Lekkerbek-rendszerben tett kis kitérőt is beleszámítva a teljes út majdnem három hétig tartott.
* * *
Ez idő alatt Jaq ki sem mozdult a három egymás melletti kabinból kialakított lakosztályból. Lex is úgy döntött, nem mutogatja magát a hajó legénységének, ám Zhord bejárta az egész bárkát, és – ahogy egy ilyen gépőrült zömiktől elvárható – mindenbe beleütötte az orrát, mindent megvizsgált.
A fedélzeten tartózkodó utasok között több tucat zarándok volt, s a Lekkerbek-rendszerben újabbak is csatlakoztak hozzájuk. Mindannyian izgatottak voltak, szerettek volna jelen lenni, amikor lehull a fátyol a Császár Igaz Arcáról. Ez volt ugyanis az a ceremónia, amelyet minden ötvenedik szabványévben végrehajtottak a Sabulorbon, Shandabar Cityben.
Zhord, hogy ne zavarja a hívő utasokat, hogy ne okozzon nekik csalódást, nem tett fel túlságosan sok, a szertartás természetére vonatkozó kérdést. A zarándokok között sokan voltak olyanok, akik egy fél életen át takarékoskodtak, hogy összegyűjtsék az utazáshoz szükséges összeget. Szilárdan hitték, hogy ha megpillantják Istenük valódi arcát, akkor minden kétséget kizáróan örök életű lesz a lelkük, és nagy áldásban részesülnek. Ezek a lelkes emberek buzgalmukban még véletlenül sem gyanakodtak; meg voltak győződve arról, hogy Zhord, emberkerülő ura és az az ugyancsak ritkán mutatkozó rabszolga is hasonló céllal igyekszik a Sabulorbra, mint ők.
Zhord a társaival folytatott privát beszélgetések során olyan gúnyos megjegyzéseket tett a zarándokokra és általában véve a zarándoklatokra, hogy Jaq kénytelen volt figyelmeztetően rámordulni.
– Te talán szívesen vennéd, kis ember, ha valaki kigúnyolná a te szent zömik őseidet? Te őket tiszteled, őket imádod. Nem szabad csúfot űznünk ezeknek az embereknek a hitéből.
Lex helyeslően bólintott erre a megjegyzésre. A lakosztálynak abban a részében, amelyet egyedül ő birtokolt, gyakran imádkozott Rogal Dornhoz, a Császári Öklök ősatyjához, a rendház megalapítójához; ahhoz az emberistenhez, aki létrehozta az Öklök egységét – azt az egységet, amelyhez ő látszólag hűtlen lett. És Dornon keresztül indirekt módon ő is a Földön Lakozóhoz, az Istencsászárhoz fohászkodott.
Lex rengeteg időt töltött a Sabulorb – általános tudnivalók című kiadvány tanulmányozásával. A kis irományt a kapitánytól szerezte, aki jó pénzért árusította a zarándokoknak. Zhordnak természetesen grátisz adott egyet – a rubin, amelyet a zömiktől kapott, nagyon szép és egészen kivételes volt.
A füzetecske alig tartalmazott valami információt a szentéwel kapcsolatos ceremóniáról. A zarándokoknak nem is volt szükségük ilyesféle tájékoztatóra, ők amúgy is jól ismerték a dolgot. Az ismertető inkább a bolygót mutatta be, és éppen ezek az információk voltak azok, amelyek felkeltették Lex érdeklődését. Ő ugyanis megszokta, hogy csata előtt minden fontos vagy fontosnak tűnő adatot összegyűjtsön – sosem lehet tudni, hogy egy-egy részletnek mikor lesz kimondhatatlanul nagy jelentősége.
A Sabulorb tíz földi év alatt kerülte meg gigászi napját. Minden egyes évszaka három szabványévig tartott. Lakói viszont, természetesen, földi években mérték az időt.
– Ez rendes tőlük – jegyezte meg Zhord –, meg logikus is, mert ha nem így tennék, akkor még belegondolni is rossz, milyen összevisszaság lenne itt, amikor az emberek koráról van szó. „Huh, már majdnem kétéves vagyok, hamarosan megnősülök... Oh, drágaságom, én már nyolcéves vagyok, nekem már nincs sok hátra ebből az életből...”
Viszonylag kis tengely dőlésszögének köszönhetően a Sabulorbon minden évszak nagyjából egyforma volt: hűvös. A napja ugyan óriási volt, ám diffúz, így nem sugárzott magából valami sok hőt.
A Sabulorb három nagy kontinensének legnagyobb részét hideg sivatagok borították, a sarkvidékeit soha el nem olvadó jégsapkák fedték, A homokkő sivatagokat csak néhol váltották fel a kavics- vagy homoksivatagok; itt-ott veszedelmes porsivatagok terültek el. A folyók hosszú csatornákként húzódtak keresztül a kontinenseken, egyik édesvizű tengertől a másikig.
Az ember azt hihette, hogy ezeket a folyókat valamikor a távoli múltban mesterségesen alakították ki, és a tengerek medrét hihetetlenül nagy mennyiségű robbanóanyaggal hozták létre, hogy a sivatagokban látható kőhalmok nem egyebek, mint a robbantások során keletkezett törmelékhegyek. Azt is könnyű lett volna elhinni, hogy a vizet, a tengerek és a folyók vizét, a bolygó kérge alól szivattyúzták fel a felszínre.
A szárazföldeken néhol ősrégi épületmaradványokra emlékeztető erodálódott tömböket lehetett találni. Persze az is elképzelhető volt, hogy ezek a valamik természetes képződmények. A tengerekben – az útmutató leírása szerint – algák és óriási kiterjedésű hínárszőnyegek termelik az oxigént. A vizekben halak élnek, valamint olyan békafelék, amelyek hínárral táplálkoznak. A szárazföldön kamelopárdok és törpe kamelopárdok hatalmas csordái legelésznek, főként a folyók mellett – érthető, hiszen itt találnak maguknak ennivalót. A kamelopárdok négylábú, púpos, kígyónyakú lények, melyeket időnként megtámadnak a pikkelyes irhájú ragadozók, a homokfarkasok.
– Huh – mondta Zhord. – Úgy látom, az élet túlságosan egyszerű ezen a Sabulorbon...
Mi lehetett a biológiai kapocs a tengeri kétéltűek és a szárazföldön élő növényevők között? Létezett egyáltalán ilyesmi? A kamelopárdok és a homokfarkasok, vagyis a zsákmányállatok és a ragadozók között meglévő egyensúly is túlságosan szimplának tűnt, a tápláléklánc pedig olyan egyszerű volt, hogy talán az egész kozmoszban nem lehetett hasonlót fellelni.
– Ezt a bolygót úgy hozták létre. Valaki vagy valami...
A Sabulorbon egyetlen új életforma sem fejlődött ki, nem is fejlődhetett. A vörös óriás tágulással vált óriássá. Ha ez a nap kisebb és forróbb lenne, akkor a Sabulorb egész felszíne keményre fagyott sivatag volna. A nap, miközben tágult, bizonyára magába olvasztotta a melegebb, hozzá közelebb keringő bolygókat. Elképzelhető, hogy mikor az ezeken a planétákon élő intelligens élőlények látták a közelgő végveszélyt, átalakították, lakhatóvá tették maguknak a távolabbi pályán keringő Sabulorbot.
Vagy talán, ha igazak a romokkal kapcsolatos pletykák, a Sabulorb hasonlatos a Darvashhoz, ahhoz a sivatagvilághoz, amelyiken Tarik Ziz rejtőzködik. (Ó, hogy főzzék meg élve Zizt abban az ocsmány robothacukájában! Ha másért nem, hát Ey'Lindi emlékére..) Eónokkal ezelőtt a Darvash valamilyen planetáris változáson ment keresztül, amelynek hátterében valamelyik ősibb, nagyobb intelligenciájú faj állt. A Darvashon ezek az ősök hátrahagytak bizonyos emlékeket, építményeket és létesítményeket; ott a múlt tanúi nem váltak erodálódott romokká, mint a Sabulorb felszínén.
– Szerintem a szlannok látogattak el ide, valamikor nagyon régen – jegyezte meg Lex. – A tengerekben található békafélék léte legalábbis erre utal...
Évtizedekkel korábban a kolostorerőd egyik gigantikus hangárjában Lex kadétként végignézte, ahogy egy varangyszerű szlann hadimágust, egy láncokkal körbetekert förmedvényt, átkísérnek a hóhérsebészekhez. A szlannokról nagyon keveset tudtak. A jelek szerint ez a faj még az eldáknál is régibb volt, sőt egyesek szerint éppen ők voltak azok, akik valamikor nagyon-nagyon régen felemelték magukhoz az eldák civilizációját. Egyesek azt vallották, hogy a Földön is ők ültették el az élet csíráját. Mostanság azonban ki sem mozdultak a galaktikus pólus északi részén lévő otthonukból. Mivel a szlannokat mindenki veszedelmesen erősnek és hatalmasnak tartotta, a Birodalom sosem zaklatta őket.
– Igen, a szlannok, szerintem...
Jaq nem foglalkozott sem a szlannokkal, sem a Sabulorbon létező életformák eredetével, Zhord azonban érdeklődve hallgatta Lex fejtegetését.
– Elég okos vagy ahhoz képest, hogy ekkorára megnőttél – mondta. Lex erre fenyegetően felnevetett, és hogy valamivel visszavágjon, halkan eldarált egy gúnyos mondókát:
– Kicsi zömik, nagy ember kihallgassa őtet, nagy ember levadássza őtet...
– Na, ha vadászni van kedved, hát állok elébe! – felelte Zhord sértődötten, de nem túlságosan kihívóan.
A kapitánytól bonuszként kapott hipnokapszula segítségével megtanulták a sabulorbi dialektust. A többi utasnak ezért a szolgáltatásért külön fizetnie kellett.
A sabulorbi nyelv tele volt légyennel.
„Hadd légyen nékem alamizsna adva.”
„Hadd légyen eme kamelopárd meglovagolva.”
A dialektust egészében véve valami különös régiesség, pátosz jellemezte; az embernek olyan érzése támadt, mintha a szent korok hagyatéka, az időtlenség záloga lenne.
* * *
Jaq fejében egyfolytában Ey'Lindi járt, és a vele kapcsolatos gondolatok, az emlékek iszonyú kínokat okoztak neki. Valahányszor meggyújtott egy-egy füstölő rudacskát a kabinjában, a füst mindig úgy kanyargott, úgy szállt, olyan szellemszerű volt, mintha a Halál Hölgyének sziluettjét próbálná megformálni.
Ez a megszállottság ugyanolyan erős volt benne, mint az a másik, amiért annak idején még az eretnekség ösvényére is képes volt rálépni.
Lehetséges, hogy már nem ép az elméje?
Vagy talán... azzal, hogy engedte Ey'Lindi emlékének, hogy kísértse és kínozza, hogy megszállja, hogy minden más gondolatot kiszorítson az agyából – talán ezzel a múlt és a nő felé irányította minden energiáját, minden pszichikai energiáját, azt az erőt, amellyel a hozzá hasonló inkvizítorok csodákra voltak képesek? Megengedte a halálos vágy démonának, hogy legyőzze azt a másik, szintén benne lakozó démont, és ezáltal megvilágosodottá változtassa. Talán így lesz immúnis a Káoszra, így lesz képes arra, hogy megfejtse a Rhana Dandra könyvének titkait, és a megszerzett információkat a jó cél érdekében felhasználja. Igen, a jó cél érdekében – és talán arra is, hogy visszahozza Ey'Lindit... Nem, erre a lehetőségre gondolnia sem szabad! Nem engedheti meg, hogy Lexandro d'Arquebus, a Császári Öklök kapitánya, aki most az ő barbár rabszolgájának szerepét játssza, gyanítani kezdje, hogy még mindig az ő régen kimondott vad szavai visszhangzanak a fejében.
Ki kell purgálnia magából ezeket a gondolatokat. El kell zárnia őket agyának egyik eldugott rekeszébe. Igen, az ötlet, hogy vissza lehet és vissza kell hozni Ey'Lindit a halálból, nem más, mint őrült fantazmagória, megvalósíthatatlan rémálom.
Jaq felidézte azt a két alkalmat, amikor Ey'Lindi a teste köré fonta halálos, tetovált karjait és lábait; felidézte az eksztázis pillanatait, amelyeknek nem csupán a gyönyör okozása és megszerzése volt a célja, hanem valami más is.
Valami, ami mindennél magasztosabb és magasabb cél.
Ey'Lindi jól szolgálta őt, és ezáltal a Birodalmat is. Jól? Kiválóan! Hadd maradjon hát az emléke itt, az agyában, az idegeiben, hadd maradjon meg továbbra is a megszállottság, amely életben tartja és megmozgatja a tudatát; hadd legyen személyes ikon, fétis, amely ugyanúgy táplálja majd őt energiával, mint ahogy Rogal Dorn táplálja Lexet. Igen, maradjon csak itt, és taszítsa ki őt a józanság, az épelméjűség határára, lökje át azon túlra, és hozza vissza megtisztulva.
Ez nem lehet eretnekség, ezt nem lehet másként nevezni, mint az Istencsászár, a Földön Lakozó iránti odaadásnak és hűségnek.
Jaq, amikor egyedül volt, hosszasan eljátszadozott azzal a zsinegre erősített pöttyös kaviccsal, amelyet most a nyakában hordott. Kavics? Ey'Lindi lélekköve! Az eldákat nem tudta sokáig megtéveszteni. Az eldák lelke valóban beleköltözik a kövekbe, ám az embereké nem. Ez a „lélekkőnek” nevezett valami nem más, mint egy hétköznapi, pöttyös kavics...
Ennek ellenére elképzelhető, hogy Jaq számára amulettként fog működni. Elképzelhető, hogy fókuszálni fogja pszichikus tudatát, felgerjeszti azt az agonizáló szenvedéllyel, a kínzó emlékekkel.
Ha Ey'Lindinek volt valami rezonáns párja a világban, akkor az nem lehetett más, mint az Orgyilkos-lap Jaq Tarot-paklijában. Az Adeptio-sorba tartozó lap, amely egyszer oly meghökkentően emlékeztetett Ey'Lindire. Vajon még mindig emlékeztet rá? Vagy lehet, hogy Ey'Lindi halála után megfakult vagy eltűnt a figura?
Jaq a csuhája alól elővette a pettyes mutánsbőrbe csomagolt Tarot-paklit. Lehunyta a szemét – érezni és koncentrálni akart –, majd kihúzott egy lapot a többi közül.
Igen, ez az! Az Adeptio Orgyilkosa. Rövidre nyírt hollófekete haj, aranyfényű szempár. Ey'Lindi arcának széles, elefántcsontszínű felülete. Csábos mellein keresztben tetovált bogarak, dekorációnak sem utolsó régi sebhelyek. Ó, mennyire karcsú, gyönyörű, elegáns és csodálatos fegyver volt! Egy élő fegyver... Jaq úgy érezte, mintha vér csorogna a szeméből. Ey'Lindi képe a pszichoaktív folyékonykristály-lapon viaszszínű volt, és merev. A tekintete üres. Ő maga volt a halál. A megsemmisülés.
A kártyák Ó, ostobaság! Zephro Cornellan gúnyos képe még mindig ott lapult valahol a pakliban. Zephro, aki álcájában beszivárgott a Harlekinek közé. Cornellan talán még arra is képes lehet, hogy az őt ábrázoló kártyán keresztül megfigyelje Jaqot.
Ha a trió el akart rejtőzni, ha azt akarták, hogy senki ne találjon rájuk, akkor nem elég, ha kiveszi a többi közül a Harlekin-lapot. Meg kell semmisíteni! Hogy ez eddig miért nem jutott az eszébe? Ah, igen. A tragédia óta valahogy nem úgy működött az agya, ahogy kellett volna.
Ám ha egy lap megsemmisül, megsérül a pakli integritása.
Mielőtt elcsomagolta a kártyákat, Jaq az egyik belső zsebébe csúsztatta Ey'Lindi képmását. Vele szemben nem volt szüksége védelemre; semmi baja sem lehet abból, hogy legalább így a közelében van. Az Orgyilkos-lap tökéletes ikon volt, fétis, egy mementó mori.
* * *
A Szabadvállalkozás felkészült, hogy végrehajtsa a második hipertéri ugrást.
Jaq, Lex és Zhord a kabinfülkéket összekapcsoló szűk kis társalgóban várta a figyelmeztető szirénák megszólalását. Az utasok és a legénység tagjai hadd gondoljanak csak a legtisztább dolgokra, miközben a hajó keresztülvág az elkárhozott lelkek tengerén, ahol ragadozók ólálkodnak!
Jaq levette a nyakából a zsinegre erősített kavicsot, és a hulladékmegsemmisítő nyílása fölé tartotta, de úgy, hogy Lex és Zhord jól láthassa.
– Megtisztítom magam az őrülettől – mondta. – Megszabadulok mindentől, ami elterelheti a figyelmemet.
– Aú, ne csináld már, főnök! – tiltakozott Zhord. Lex azonban ünnepélyesen, sőt komoran bólintott.
– Tedd csak meg. Én is kivettem magamból a szolgálati rudaimat.
Jaq eleresztette a zsineget; a kavics belehullott a megsemmisítőbe, majd hamvai szétszóródtak az űrben.
– És még valamit elhatároztam – folytatta Jaq. – Ez komolyabb lépés... Meg kell semmisítenem a Tarot-paklimat, mert lehet, hogy Cornellan éppen ezen keresztül fog a nyomunkra bukkanni.
Ebben a pillanatban megszólaltak a szirénák. A Szabadvállalkozás behatolt az immatérium szürke világába, ráállt a hipertér pszichikai áramlataira. Talán nem fognak rátámadni azok a förtelmes lények, amelyek máris karmolászni kezdték a burkolatát. Talán szerencséje lesz, és nem sodródik bele valamilyen örvénycsapdába, nem lesz belőle tehetetlenül hánykolódó űrroncs, olyan bárka, amely mumifikálódott hullákat szállít a fedélzetén...
Vajon helyesen teszi Jaq, ha megszabadul a kártyáitól? Lehet, hogy a pakli hamvai nem jutnak ki egyenesen a hipertérbe; lehet, hogy a hajó energiapajzsai visszafogják a port, és csak akkor szóródik szét a vákuumban, amikor a Szabadvállalkozás ismét visszatér a valóságba.
Jaq beledobta a megsemmisítő torkába a saját lapját – a Főpapot. A Főpapot, aki trónon ült, és egy pöröly nyelét markolta. Jégkék szemek. Sebhelyes, kemény arc. Nem túl dús, őszülő bajusz és szakáll. Ha ez a lap megsemmisül, az a Harlekin-ember éppen úgy nem tudja majd megtalálni az egykori inkvizítort, ahogy a trónprotézisbe zárt Istencsászár sem képes rábukkanni legendás fiaira.
A Császár lelke átjárta ezeket a lapokat. Az ábrákat Ő maga tervezte. Ha a hittől fűtött zarándokok látták volna, ahogy Jaq hamuvá változtatja a Császár lapját!... Vajon mit tettek volna akkor, ha az a zord és vak arc, az aranytrónusba zárt béna test mása a szemük előtt válik semmivé?
Jaq az Űrgárdista-laptól is megszabadult. Lexandro d'Arquebus kapitány legyen névtelen! A kártya ábrája már túlságosan hasonlított Lexre: olajbarna test, félelmetes sebhelyek. A jobb orrcimpájában rubingyűrű. Sötét pillantású, értelmes szempár. Gyöngyfogak.
A Zömik-lapot szintén a nyílásba ejtette.
– Aúúú! – mondta a kis fickó olyan hangon, mintha gázok zavarnák a gyomrát.
Az semmit sem számított, hogy a lap zömikje hasonlított-e Zhordra vagy sem. Tulajdonképpen minden zömik egyforma: hatalmas krumpliorr, kövérkés, rózsás arc, bozontos, vörös szakáll és biciklikormányra emlékeztető bajusz. Zhord vörös haja már újra kinőtt, és éppen olyan dús, éppen olyan boglyaszerű volt, mint bármelyik zömiké.
A zömikek, akik elhagyták otthonviláguk rendszerét – általában azért, hogy a Birodalmat szolgálják –, nagyjából ugyanúgy öltözködtek: zöld overall, steppelt, vörös pufi dzseki, ellenzős sapka és hatalmas, ormótlan bakancs.
Jaq szinte rá sem nézett a Harlekin-lapra. A tűzbe vele, váljon hamuvá, jusson ki a semmibe! El vele, el, el, minél hamarabb!
A kártyák egymás után hullottak bele a megsemmisítő nyílásába.
A Discordia-sor Démon-lapja következett. Jaq habozott, nem dobta rögtön a nyílásba.
– Látsz valamit, főnök? – kérdezte Zhord, aztán ő is észrevette a dolgot. Felnyögött.
A múltban ennek a lapnak a rajza átváltozott, meghökkentően emlékeztetni kezdett a hidrára: kocsonyás, remegő csáptömeg volt – talán azért, mert a Harlekin-lap hatást gyakorolt rá. Most viszont ismét szimpla démon lett, egyszerű és tiszta, már ha egy ilyen dolog képes tiszta lenni. Vicsorgó agyarak, kegyetlenül meredező karmok.
A kép megremegett, és hirtelen átváltozott. A csúf arc felfúvódott. A nyak összezsugorodott. A fej belesüppedt a törzsbe. A görbe szarvak kiegyenesedtek.
Jaq ösztönösen létrehozott maga körül egy védelmi aurát, de a lapot nem dobta el.
– Hajítsd már ki! – nyögte Zhord.
A démon megmozdult, és vonaglani kezdett. Bőrén gúnyos arcok jelentek meg, hogy azután egyetlen pillanattal később semmivé váljanak. Teste különböző pontjain ajkak formázódtak, melyek szétnyíltak, mintha mondani akarnának valamit. Kegyetlen, pengevékony ajkak. Húsos, érzéki ajkak. Eltorzult ajkak. Szétnyíltak, majd összecsukódtak, hogy azután valahol másutt ismét szétnyíljanak.
Lex megdöbbenve bámult a démonra, és az arcán valami olyasmi tükröződött, amit nem lehetett másnak nevezni, mint elismerésnek.
– Dorn nevére, pusztítsd el!
Jaq a tiltott kódexekből, amelyeket az Ordo Malleus pszichikai védőpajzsokkal leárnyékolt laboratóriumában egyszer lopva végigtanulmányozott, jól ismerte ezt a képet.
Ez volt Tzeentch, Mindenek Megváltoztatója, a Sors állítólagos tervezőmérnöke.
Amikor eszébe jutott, hogy valamikor régen a Földön, a belső Inkvizíció szívében már látta ezt az ocsmány és veszedelmes délibábot, Jaq keblében a borzalom mellett feltámadt valami másfajta érzés is: a nosztalgia.
Tzeentch testesítette meg az anarchiát és a torzulást, a felfordulást és a változást; ő volt az, aki állítólag elszakította az események fonalát, és más eseményeket kötözött hozzá az így kapott csonka szálakhoz. Maga a Változás az, amivel Jaqnak fel kellett vennie a harcot? Hát nem a Slaanesh és hívei által képviselt perverzió?
Ezzel kell szembenéznie ahhoz, hogy megkereshesse az utat ahhoz a helyhez, amely valahol a Hiperhálóban van? Ahhoz a helyhez, ahol meg lehet változtatni az idő és a történelem menetét? Ahhoz a helyhez, ahol Ey'Lindi még mindig él?
Ahhoz a helyhez, ahonnan kiindulva lehetőség nyílik arra, hogy visszahozza őt a halálból...
Jaq szívét marokra szorította a csüggedtség. Lexet mintha megbénította volna a szeme elé táruló látvány, mintha az undorító kép minden erőt kiszívott volna tagjaiból. Zhord kis híján felvihogott, de aztán mégsem tette, ehelyett inkább locsogni kezdett – a démonok megidézésének veszélyeiről beszélt, ami főként akkor fenyegeti az embert, ha a hipertérben próbálkozik meg ezzel az egyébként is kockázatos dologgal.
Jaqot bosszantotta a locsogás.
– Már létrehoztam egy védelmi aurát! – vicsorgott rá a zömikre. – És készenlétben van az energiapálcám! – A kártyalapra meredt.
Lehet, hogy Tzeentch az ura a megvilágosodáshoz vezető út, a megvilágosodást eredményező változások első stációjának? Lehet, hogy Tzeentch valamelyik felsőbbrendű démonával, a Változás valamelyik ravasz és játékos, de végtelenül könyörtelen és gonosz urával kell megküzdenie? Vajon erre utal az, amit a kártyán lát? Jaq érezte, akár ez a helyzet, akár nem, lelkének magját mindenképpen el kell rejtenie, érintetlenül kell megőriznie...
Ó, kísértések!
A démon feje körül füst gomolygott, furcsa mintázatokat hozva létre. Mintákat és formákat, amelyeket jeleknek, szimbólumoknak, valamiféle jövendölés elemeinek is fel lehetett fogni.
A kártya talán nem egyéb, mint a Jaqra váró veszedelmek lakmusza. Egy jelzés – annak felvillantása, amivel az útján találkozni fog. Egy figyelmeztető jel...
A józan ész visszavette a hatalmat a tudat fölött. Igen, Zhordnak igaza van. Ha ez a helyzet nem változik meg valamilyen formában, ha ennek az egésznek nem vet véget valaki, akkor tiszta gondolatok helyett a borzalom keményszik rá burokként a Szabad vállalkozásra. Lehet, hogy ezek a borzalmak máris nekiláttak romboló munkájuknak, máris a réseket és a bejáratokat keresik a hajótest gondosan összehegesztett paneljei között? Rózsaszínű, hosszú karú villanások száguldanának végig a hajón, mindent belepne az az iszonyatos köd... Legalábbis a Codex Daemonicus szerint hasonló esetben erre lehetett számítani.
El kell hamvasztani ezt a kártyalapot!
El kell hamvasztani? Ezt csak kimondani könnyű.
De... most már mindegy. A paklit úgysem használhatja többé. Kihez fohászkodjon, kitől kérjen útmutatást most, hogy elégette a Császár-lapot, a pakli legerősebb lapját? Talán a Halál Hölgyéhez?
Lex torkából artikulálatlan hang buggyant elő. Lassan Jaq felé mozdult, de úgy, mintha adamantiumból öntött láncokat kellene leszaggatnia magáról.
– Halld szavam! – kiáltott fel Jaq. – Halld inkvizítorod, urad és parancsolód szavát! – Lex megtorpant; talán örült is annak, hogy abbahagyhatja a mozgást. – Ha valaha is hasznát akarom venni a Rhana Danára könyvének, akkor kapcsolatba kell lépnem valamilyen okkult erővel. Kiképeztek rá, hogy szembe tudjak nézni minden ilyesmivel. Ez a kártya figyelmeztethet engem. Olyan ez, mint valami sugárzásmérő – tette hozzá Zhord felé fordulva.
Jaq gondosan visszacsomagolta a mutánsbőrbe a kártyát; abba a mutánsbőrbe, amelyben korábban a teljes paklit tartotta.
– Tessék, biztonságban van...
A többi lapot odavetette az enyészetnek.
Egy űrgárdista-kapitánytól a Káosz megpillantásakor nem is lehetett elvárni másféle reakciót. Lex csak azt tette, amit tennie kellett. Nem volt ő terminátor könyvtáros, pszichikus specialista, és mivel már részt vett néhány bevetésben, pontosan tudta, mire képes a Káosz. Tzeentch megmutatkozása felszította benne a dühöt és az elszántságot, a látvány rágni kezdte belülről, akár valami gyermekkorból visszamaradt, újra feléledő rémálom, és úgy érezte, mindenképpen tennie kell valamit. Hosszú, hegyes és éles körmével úgy karmolt bele hatalmas bal öklébe, mintha le akarná szaggatni róla a bőrt, a húst, mintha le akarná csupaszítani a csontot. Fájdalmat akart okozni magának...
Lex spirituálisan eltávolította magát ettől a rövid jelenettől. Jaq tisztán hallotta az óriás fohászát:
– Eletem fénye, létem Dornja...!
Lex az inkvizítorra nézett; már higgadtabb volt, mint korábban. Lelki trauma gyötörte, de sikerült túltennie magát rajta. Egyetlen szóval sem említette meg, min megy keresztül.
– Tudásod vezérel engem – mondta Jaqnak.
– Nagyon körültekintő leszek – felelte Jaq. – Mindenben, amit tenni fogunk.
Igen, körültekintő lesz, és óvatos – arra mindenképpen ügyelni fog, hogy a társai ne gyűlöljék meg, ne idegenedjenek el tőle.
Ami pedig a valódi óvatosságot illeti... Nos, amíg az ember egy sziklaormon állva figyeli a lábai alatt örvénylő és fortyogó tengert, talán képes arra, hogy egy idő után előre kiszámítsa a víz minden mozgását, a hullámok minden változását. Ám ha egyszer elrugaszkodik a sziklától, búcsút kell mondania mindennek, amit stabilitásnak és biztonságnak, előre kiszámíthatóságnak neveznek.
Kis idő múlva ismét megszólaltak a szirénák. A Szabadvállalkozás biztonságban volt – már a Sabulorb rendszerének peremén járt.
* * *
Álmában egy káoszjelenés gyötörte Jaqot...
Askandar urának, Lord Egremontnak háreme száz négyzetkilométernyi területet foglalt el a gigantikus metropolis, Askandargrad szívében. Két nappal ezelőttig a háremet a nagy város közepén felépített Tiltott Város falai vették körül. A Tiltott Városnak a fele azóta rommá vált. Mindenütt tüzek lobogtak. A komor égre füstgomolyok törtek fel, elhomályosítva a két napot, a narancsvörös nagyobbikat és a fehéren fénylő kisebbiket.
Északról és nyugatról a pusztítás ikercsápjai vájták Askandargrad testét; a megállíthatatlanul előretörő nyúlványok a kincset, a háremet akarták megszerezni.
A hárem és a metropolis közötti masszív, de már több helyütt áttört és meggyengült fal – amelyen valamikor csupán egyetlen kapu, egyetlen bejárat volt – külső oldala mellett Lord Egremont kecsesen nyújtózkodó palotája eleven pokollá változott. Aki akár egyetlen pillantást vetett erre képre, az rögtön arra gondolt, hogy Askandar urának, a kormányzónak, jobb volna, ha már nem élne.
Halott volt az elit eunuchgárda több száz tagja. És halottak voltak a véderő katonái. És halottak voltak a háremhölgyek is. Már amelyiknek szerencséje volt...
Az egykoron bámulatos fürdőház romjai között Jaq az eunuchgárda három tagjával kuporgott. Az eunuchok jól megtermett emberek voltak, skarlátvörös bőrmellényükön kívül semmi sem takarta felsőtestüket. Izmos karjukon aranypántok csillogtak. Buggyos, csíkos nadrágjuk övére az egyik oldalon ormótlan hálópisztolyt akasztottak, a másik oldalon energiakardjuk hüvelye himbálózott.
Az ilyen fegyverek mindössze arra voltak jók, hogy fenntartsák a rendet a máskor oly békés háremben. A hálópisztolyt legfeljebb arra lehetett használni, hogy elfogják a behatolókat, az energiakardot pedig arra, hogy lefejezzék őket.
Mégis elegendőnek bizonyultak. Egészen eddig.
Az eunuchok uniformisa tépett és mocskos volt. A három közül az egyik elvesztette borotvált koponyájának búbjáról a kontyba kötött hajtincset – egy lángszóró tüze perzselte le róla. Fejbőre megpörkölődött, undorítóan vöröses rózsaszínűvé változott. A társa egy obszcén dekorációkkal ellátott, förtelmes külsejű robbanótöltetes puskát dajkált a karjai közt. A fegyver hadizsákmány volt, az egyik megölt behatolótól szedte el.
A fürdőház elefántcsontfa teteje belezuhant a hosszúkás fehér márványmedence illatosított vizébe. A zsindely és a csempék alatt meztelen testek hevertek. A fürdőzők közül sokan azonnal szörnyethaltak. Voltak, akik vízbe fúltak. A nemrég még csodálatos testek törötten, szétzúzódva, víz alá merülve feküdtek. Az áldozatok közül néhányan még mindig rángatóztak, sebesülten vonaglottak. A romok alatt akadtak még páran, akik kétségbeesett igyekezettel próbálták kiszabadítani magukat, de erejük már csak arra maradt, hogy levegőt vegyenek.
Az egyik oldalfal egy része leomlott. A nyíláson keresztül a törmeléktorlasz mögül Jaq és a három eunuch ki-kilesett a fürdőház előtti plázára, a nemrég még kecses és gyönyörű terrakotta urnák és virágágyások maradványai között zajló eszeveszett tombolásra.
Lehet, hogy a sikoltozó, reszkető rabnők képzelődtek, miközben azok a groteszk és félelmetes lények lassan és perverz módon birtokba vették a testüket? Slaanesh káosz űrgárdistái minden bizonnyal hallucinogén gázgránátokat használtak. De nemcsak azokat, hanem robbanótöltetes puskákat, olvasztókat, iszonyatos lánckardokat és nehézfegyvereket is. A gáz hatására a nők úgy láthatták és érezhették, hogy támadóik szépek, durva érintésük lágy, mellvértjük és váll lemezeik pasztellszínű köntös. Vagy mégsem? Vajon létezik egyáltalán olyan anyag, amelynek hatására ezek a szörnyetegek visszaváltozhatnak azzá, amik egykoron voltak?
A támadók némelyike sietve megszabadult néhány vértjétől, így láthatóvá váltak a groteszk módon mutálódott testek és ágyékok, a szokásos méret kétszeresére, háromszorosára duzzadt nemi szervek. Az óriási hímtagok tulajdonosai nyáladzva, összehúzott szemmel vetették magukat a szerencsétlen nőkre.
Voltak olyanok is, akiknek nem kellett levedleniük páncéljukat. Káoszivadékok materializálódtak, bárányméretű, póklábú és démontestű lények, kíváncsian tapogatózó érzékeny csápokkal és fallikus kacsokkal. Jaqnak, ahogy figyelte őket, olyan érzése támadt, mintha álmodna. Kígyószerű köldökzsinór kötötte ezeket a szörnyeket uruk duzzadt ágyékú testőreihez. Az őrök a háttérbe húzódva álltak; üvöltöttek és nyüszítettek a gyönyörtől, miközben arra biztatták az ivadékokat, hogy hágják meg, szentségtelenítsék meg áldozataikat, juttassák el őket a gyönyör csúcspontjára, oda, ahonnan már csak egyetlen irányba, a halál felé lehet továbbhaladni.
A hisztérikussá vált nők egy csoportja körül fűrészes pengéjű bárdok nyelét szorongató állatemberek őrködtek. Egy technikus káoszgárdista irányította az ember formájú rabszolgákat. Páncéljából számtalan antennaszerű rudacska meredt ki. Vállvértjei olyanok voltak, mintha gigászi behajlított ujjak lennének. Rémálomba illő sisakot viselt, amely leginkább egy ló fejére hasonlított; a szeme vörösen izzott.
Az egyik bozontos állatember nyálat fröccsentve felhördült, és elhajította bárdját. Kinyújtotta egyik mancsát, és magához rántott egy nőt.
A technikus gárdista azonnal az alkarjára csatolt vezérlőpanel egyik kapcsolójához kapott.
Az engedetlen rabszolga nyakán szétrobbant a fémgallér, a fej leválasztódott a nyakról, és hátrafelé billenve leesett. Végiggurult a földön a foglyok között. Amikor megállt, a lefejezett állatember még mindig talpon maradva tántorgott.
Valamivel arrébb az eunuchgárda két tagja hevert; mindkettőjük testét megcsonkították. Az egyik mellé letérdelt egy rikító színű páncélt viselő káoszmedikus, aki előhúzott egy hatalmas pengéjű szikét, felvágta a vergődő ember hasát, és érdeklődve kotorászni kezdett a vonagló zsigerek között. Hirtelen mozdulattal kiszakított a helyéről valami mirigyfélét, amelyet aztán sietve beletett a combjához szíjazott fémedénybe. Ebből a mirigyből valamilyen drogot fognak majd kivonni, olyan anyagot, amellyel fokozni lehet a perverz eksztázist.
A Jaq mellől figyelő eunuchoknak ez már túlságosan sok volt.
– Hasim! – nyögött fel az egyik. – A barátom volt...
Mielőtt Jaq bármit tehetett volna, a fickó felpattant, majd felugrott a márványtörmelék-halom tetejére. Egyik kezében hálópisztolyt, a másikban energiakardot tartott.
A kard pengéjének energiamezője kéken ködlött a levegőben. A pisztoly nevetségesnek látszott széles csőrével, a ragacsos hálóképző anyagot tartalmazó idétlen tartállyal. Az eunuch elsütötte a pisztolyt. Keze megrándult. A fegyver csövéből gubancosnak látszó szálköteg röppent ki, mely a levegőben szétnyílt, és hálóvá változva elzúgott a medikus feje mellett, rátapadva az egyik technikusra. A szálak, miután célba értek, pillanatok alatt összehúzódtak és megfeszültek.
A medikus felkapta a földről lánckardját. A penge zúgni kezdett, olyan hangot adva ki magából, mint a feldühített gyilkos darazsak. Az éles fogak láthatatlanul pörögtek körbe a penge hossztengelye mentén.
A férfi egyik kezét a háta mögé dugva szemmel látható élvezettel közelítette meg a balga eunuchot.
Ó, milyen fülhasogató hangot ad ki magából egy lánckard, amikor összecsap egy energiakarddal! Az energiatöltet elektromoskék robbanása kitépte helyéről a lánckard fogalt, s félreköpte őket. A medikus fémmel borított karja hevesen megrándult, aztán remegni kezdett, de úgy, hogy Jaq arra gondolt, pillanatokon belül széthasad. Semmi kétség: ez a fájdalom földöntúli boldogság volt a medikus számára.
A medikus hátrált, aztán ismét előrecsapott. A két penge újból találkozott.
A medikus a háta mögül előrántotta a hatalmas sebészszikét, és villámgyors mozdulattal beledöfte az eunuch hasába. A kard kihullott ellenfele kezéből, és a földre esett a hálópisztoly is. A hárem őrzője hátratántorodott, s mindkét kezével megragadta a hasából kimeredő szike nyelét.
Elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Agonizálva vonaglott a földön. A medikus elégedett, már-már boldog üvöltéssel ugrott előre. Tudta, egy ilyen seb nem okoz gyors halált; már látta, még lehetősége lesz arra, hogy felboncolja az élő embert.
Persze a többi mutáns űrgárdista rögtön abba az irányba fordult, amerről az ostoba eunuch érkezett. Megfeledkeztek arról, amiben éppen a perverz gyönyört keresték, és készenlétbe helyezték fegyvereiket.
Közben a pisztolyból kilőtt háló rákötött a technikus páncéljára. A szálak egyike az alkarjára csatolt vezérlődobozra feszült.
Talán ő maga állított a kapcsolókon, azzal a szándékkal, hogy gyilkos dühöt gerjesszen a romba döntött fürdőházban eddig jobbára tétlenül ácsorgó rabszolgákban, talán a vezérlőre feszülő szál volt az oka...
Az egyik állatember nyakán szétrobbant a nyakörv. A bozontos fej levált a nyakról.
Felrobbant a következő pánt is.
Aztán a harmadik, majd a negyedik...
* * *
Jaq hideg verítékben fürödve riadt fel az emlék-álomból.
Lázadás
A shandabari űrreptéren hosszú sorban állást követően Zhordnak sikerült egy kisebb ékkövet egy zsáknyi helybéli sékelre cserélnie. A kikötőben – amelyben nem csupán űrhajók, de más, a bolygón használatos légi járművek is megfordulhattak – hemzsegtek a zarándokok. Ez a tömeg a legutóbb leszállt hajókkal érkezett ide; sokuk a Sabulorb valamelyik másik kontinenséről érkezett.
A zarándokok többsége másra tartogatta a pénzét, mivel a legtöbben valamilyen kegytárgyat vagy relikviát szerettek volna venni, így a trió viszonylag könnyen szerzett egy limuzint. A jármű gumijait hihetetlenül felfújták, ablakai meghökkentően sötétek voltak, de a vezető vállalta, hogy beviszi az utasokat a városba. Hogy pontosan hová? Ó, igen, egy olyan irodába, amely ingatlanok hosszú távú bérbeadásával foglalkozik. Annak ellenére, hogy Ey'Lindi annak idején valamelyik zsúfolt karavánszerájban szállt meg – furcsa módon, hiszen azt állította magáról, hogy egy másik naprendszer kormányzójának a leánya –, Jaq valami jobb szállást akart.
Shandabar poros, hűvös, meghökkentően nagy metropolis volt. Igen, kifejezetten nagy, de ennek ellenére mindenütt emberek nyüzsögtek benne. A sofőr állítása szerint a helybeliek száma kétmillió, ami most, a zarándokokkal legalább hatvanmillióra duzzadt.
A város északi határában a két kilométer széles folyó, a Bihisti hömpölygött. Délen a Szürke-sivatag nyújtózott. Shandabarban gyakoriak voltak a homok- és porviharok, de csak ritkán fordult elő, hogy a szelek pár centiméternél vastagabb szemcsebevonattal borították be az épületeket és az utakat. A kocsi kerekei – talán csak megszokásból – ballonszerűek voltak; ugyanilyen kerekeken gurult a többi autó, sőt még a morózus, kígyónyakú, széles talpú kamelopárdokkal vontatott szekerek is.
Páncélozott járművekből rendőrök tartották szemmel az emberek áramlását, a csuhás zarándokokat, a büszke és elegáns előkelőségeket csakúgy, mint a zsebmetszőket, a koldusokat, a kéregetőket, a rabszolgákat, az iparosokat, a misszionáriusokat, a tömegnek nyálfröcskölő szenvedélyességgel prédikáló vallási fanatikusokat, a hordárokat, valamint azokat a párokat, akik ostoba módon nem sajnálták az időt és a fáradságot a szerelemtől. Az ég rézszínű volt; a nap hatalmasan és vörösen izzott. Az épületek többségének teteje kupolásan domborodott, majdnem mindegyikhez árkádsorok tartoztak.
* * *
Miután végignézte a külvárosi szálláshelyekről készített bemutató jellegű holofilmeket, Jaq kiválasztotta az egyik házat, amely a jelek szerint eléggé félreeső helyen volt, és jól megerősített, már-már erődszerű falakkal rendelkezett. Egy hatalmas gyémánttal fedezni tudta a következő tíz esztendő bérleti díját, így érthető volt, hogy az ingatlanügynöknek igencsak felcsillant a szeme, amikor sikerült nyélbe ütnie az üzletet.
Mire a sofőr átszállította őket a csendes, békésnek tűnő déli városnegyedbe, a hatalmas vörös nap már lefelé ereszkedett pályáján – mintha egy vörös, apadófélben lévő, hullámtalan felszínű tó világított volna az égen. A „tó” környékén megjelentek az első csillagok.
* * *
A házat körbefogó fal tetejét szögesdrót füzér koronázta. A limuzin az edzett plasztacél kapu előtt fékezett le. Féltucatnyi köpenyes, automata fegyverrel ellátott fickó haladt el a kocsi mellett. Egy pillanatra megálltak, fürkészőn az utasokra néztek, majd úgy helyezkedtek el. hogy egyértelmű volt: alaposabban szemügyre akarják venni az érkezőket.
A sofőr nem zavartatta magát.
– Éber az őrjárat – magyarázta.
Zhord, mielőtt kiszálltak, hogy átkutathassák őket, elkérte az indítókulcsot.
A kis fickó a ház új bérlőjének intézőjeként mutatkozott be. A saját nevét adta meg, ami meglehetősen gyakori volt a zömikek között. Közölte, hogy a ház bérlőjet Tod Zapasniknak hívják – Jaq már korábban eldöntötte, hogy a Sabulorban ez lesz a neve. A hatalmas termetű barbár rabszolga igazolására nem volt szükség.
Az őrjárat vezetője szükségesnek látta közölni az új bérlőkkel, hogy a ház már régóta üresen áll, ezért a fal tetején lévő szögesdrótban már valószínűleg nincs áram. Néhány nappal korábban csapatnyi fanatikus remete bemászott a kertbe – itt akartak sátrat állítani és tábort verni, itt kerestek menedéket a legutóbbi vihar elől.
– A házba nem jutottak be, nagyuram – mondta a parancsnok Jaqnak. – Kivágtak pár értékes bokrot és fát, mert nem volt tüzelőjük... Sajnos, az előző bérlő nem volt hajlandó megfizetni a szolgálatainkat, ezért nem sokat foglalkoztunk ezekkel a zarándokokkal. Azt hiszem, ez érthető...
Jaq a zömikre nézett, aki átadott egy maréknyi sékelt a parancsnoknak. Az elkövetkezendő napokban Jaq többször is elátkozta az őrjáratosokat pénzéhségük és istenkáromló viselkedésük miatt. Mi közük lehet az ilyen embereknek a becsületes szolgálathoz? Az ilyen őrködés hivatás, amelyet teljes odaadással kell végezni. Valahogy úgy, mint egy bizonyos orgyilkos-kurtizán... az a nő, aki csupán kétszer engedte közel magához urát, de mindkét alkalommal nagyon jó oka volt rá, hogy ezt tegye.
A negyed legújabb lakói tudták, hogy feleslegesen nem szabad antipátiát kiprovokálniuk; mindenkinek sokkal jobb lesz, ha a szomszédaik megtanulják tisztelni őket.
– De történhet bármi, képesek vagyunk megvédeni magunkat és a tulajdonunkat! – jelentette ki Jaq, és a köpenye alól kiemelte a Császár Kegyelmét.
A szemek tágra nyíltak az értékes régi fegyver láttán, amelynek irizáló titániumfelületét ezüst rúnaberakások díszítették. A tárban ekkor két robbanótöltet volt, de Jaq szükség esetén a maximálisan feltöltött lézerpisztolyt is használhatta.
Zhord a Császár Békéjét vette elő, amelyben már csak egyetlen lőszer maradt, és ő is meglazította tokjában a lézerpisztolyát.
A mellénye alatt a hátára erősített hálóból Lex előhúzott egy robbanótöltetes fegyvert, amelyhez egy teli tár tartozott. Lézerpisztolyát a combjára erősített multifunkcionális tokba helyezte. A tok valójában majdnem teljesen üres volt, egymástól elválasztott rekeszeiben egy ilyen rabszolgának a szerszámait kellett volna magával hordania.
A Kareshen eltöltött néhány hét alatt Zhord képtelen volt muníciót szerezni a robbanótöltettel működő fegyverekhez. A félelmetes halálosztók csak egyszer-kétszer bömbölhettek fel – vagyis Lex fegyvere valamivel többször –, aztán el kellett némulniuk. Nem baj, ehhez a munkához a lézerpisztolyok is tökéletesen megfeleltek.
Sűrűsödött a sötétség. Az utcákon árnyak mozogtak. A limuzin vezetője türelmetlenül köhécselt.
Zhord, miután bemutatta, visszatette a helyére a Császár Békéjét, és kinyitotta a kaput. Szélesre tárta a szárnyakat, majd visszaadta a kocsi kulcsait a sofőrnek, akinek – miután látta ezeket a fegyvereket – eszébe sem jutott, hogy trükkökkel próbálkozzon, hogy bepattanjon a járgányába, és elhajtson utasai pogygyászával.
– Odabent várj! – utasította a kis fickó komoran.
A férfi engedelmeskedett. Az őrjárat parancsnoka nyilvánvaló elismeréssel nézett végig Lex meztelen lábszárán és karjain, majd felhajtotta a kabátja gallérját. Megremegett.
– Kezd hideg lenni – állapította meg.
Lex csak egy horkantással felelt. Őt hozzászoktatták ahhoz, hogy elviselje a hideget és a forróságot. Testét úgy alakították át, hogy ennek a funkciónak is könnyen eleget tudott tenni. A bőre alatt lévő kváziorganikus burok szimbiózisban volt az idegrendszerével, így lehetővé tette számára azt, hogy a gerincénél elhelyezett csatlakozóaljzatokon keresztül kapcsolatot tartson fenn az energiapáncéljával. A burok valójában szigetelőréteg volt.
Lex ismét felhorkant. Mit tudhat egy ilyen hitvány alak, mint ez az őrparancsnok, a hidegről és a forróságról? Megfeszítette az izmait; az őrparancsok még sosem látott ilyen kemény hústömeget.
– Puhány – vicsorogta Lex kissé gúnyosan.
Az őrjáratosok félrehúzódtak. Talán önkéntelenül tették, amikor megpillantották Lexet, vagy valami más volt az oka?
Igen, talán valami más...
Barna árnyékok közeledtek az utcán a ház felé. Tucatnyi árny. És... még több. Tízesével, húszasával érkeztek, és váratlanul kántálni kezdtek:
– Az Ő Arca, az Ő Igaz Arca, az Ő Arca, az Ő Igaz Arca...!
– Ki állja útját az Ő igazhitű zarándokainak? – kiáltotta egy eszelős hang. – A zarándokok visszatérnek sátraikba. A zarándokok szent ereklyéket hoznak! Félre az útból, félre, az Ő nevében parancsolom!
Zhord mindent tisztán látott. Szeme alkalmazkodott a félhomályos barlangokhoz és alagutakhoz, amelyeket csak gyéren világítottak meg, amelyekben az energiaellátást szigorúan korlátozták.
– Csak normál stukkereik vannak, főnök – mondta.
A közönséges lövedékeket kibocsátó kézifegyverek a különböző alvilági bandák hétköznapi felszerelési tárgyaihoz tartoztak. Jaq a lelkiismerete megnyugtatása végett felkiáltott:
– Figyelem! A körülmények megváltoztak. Mindenki dobja el a fegyverét, bontsa le a sátrát, és hagyja el ezt a kertet!
A Birodalom hívei, amikor lehetett, kerülték a szükségtelen mészárlást. Sajnos, sok esetben éppen a civilizáció, a stabilitás, a józan ész és a hit megőrzése érdekében volt szükség vérontásra, de az ilyen cselekedeteket utólag mindig megbánta valaki. Az eszelős tombolás és gyilkolászás a törvényen kívüli eretnekekre és a Káoszra volt jellemző.
Jaq figyelmeztetésére a válasz halk reccsenéssorozat volt – a hang leginkább a talpak alatt kettétörő vékony, száraz gallyak ropogására emlékeztetett. Golyók fütyültek a levegőben. Golyók koppantak a kitárt kapu szárnyaihoz, és golyók pattogtak le a kertet körbeölelő falról is.
A várakozástól és a közelgő nagy vallási eseménytől izgatott zarándokok kissé megzavarodtak, talán egymást lovalták bele az őrültségbe. Úgy érezhették, hogy joguk van azt tenni, amit tettek.
Azután megszólaltak a komolyabb szavú fegyverek is.
RAARKpopSWOOSHthudCRUMP
RAARKpopSWOOSthudCRUMR.
* * *
Az egyik fegyver csövéből kiröppent egy robbanógolyó. Azonnal aktiválódott, s az apró lökéshullám még jobban felgyorsította. Célba talált. Alagutat fúrt magának, aztán szétrobbant. Hús, csontok, zsigerek emelkedtek minivulkánként a levegőbe. Mindig így történt – ez a dolog mindig ugyanilyen undorító módon zajlott le.
A lézerpisztolyok gyakorlatilag némán működtek. Ha a célzás pontos volt, az energiaszikék gyorsan semmivé váltak. Ahol a lézertöltet találkozott a célponttal, ott felizzott a test, és agonizáló kiáltás harsant. Feltéve, hogy az áldozatnak a találat pillanatában még volt torka, tüdeje és szíve az utolsó üvöltéshez.
* * *
Körülbelül tíz zarándok elmenekült. Többtucatnyi hevert holtan vagy halálos sebbel a kapu előtt. Szinte valamennyiüket a lézerpisztolyok terítették le. Aprócska kis mészárlás...
Az őrjárat parancsnoka visszatért. Az egyre erőtlenebbé váló fényben elismerően nézett a komoly fegyverekre.
– Ezek űrgárdistafegyverek, igaz-e, nagyuram? Nagyapám beszélt nekem arról, hogy amikor az űrgárdisták eljöttek ide, ő is gyerek volt csupán. Kipurgálták az idegeneket miközülünk. A zarándokok meg relikviákat gyűjtenek.
A férfi leakasztott a nyakából egy zsineget, amelyen egy megpörkölődött hüvelyű robbanótöltet himbálózott. Jaq egy pillanatra összerezzent. A parancsnok áhítatosan megcsókolta a fémtárgyat.
– Ezt meg hol szerezted? – kérdezte Zhord.
– Itt vettem, Shandabarban; relikviaként árulták.
Az űrgárdisták, akik annak idején itt jártak, a jelek szerint hátrahagytak néhány felhasználatlan tölténytárat meg talán más tárgyakat is, amelyeket aztán távozásuk után évtizedekkel szent holmikként tiszteltek az emberek.
– Add csak ide! – szólt rá a parancsnokra Lex. – Ennek itt a helye. – A fegyverére csapott.
Jaq arra számított, hogy a parancsnok nem adja át Lexnek a lőszert. Miért is válna meg a talizmánjától? Milyen jogon kér tőle ez az óriás termetű barbár ilyesmit?
De nem... A parancsnok mintha megdelejeződött volna, félig kábultan engedeleskedett az űrgárdistának.
– Áldás volt látni, ahogy ezek a fegyverek dörögnek – mormolta közben, majd vonakodás nélkül átnyújtotta Lexnek a töltényt. Oldalra fordult, és a szétszórtan heverő hullákra nézett. – Reggel ideküldöm a szanitéceket meg a takarítókat, nagyuram.
– Hálás leszek érte – felelte Jaq. – A rabszolgám majd hullazsákokat csinál a zarándokok sátraiból, és beléjük teszi a halottakat. Itt, az utcán fogja lerakni őket.
A nap ekkor már majdnem teljesen lesüllyedt a látóhatár mögé; a csillagok egyre fényesebben ragyogtak. A Sabulorbnak nem volt holdja. Ha lett volna, a tengerek minden áldott nap elárasztják a meghökkentően alacsony fekvésű kontinenst, és a lassú folyók vize a bolygó mozgásának megfelelően újra és újra kiloccsan a medréből. Persze a sabulorbi polgároknak ilyesmi eszükbe sem jutott; az efféle dolgokat, az ilyen bonyolult problémák kezelését ráhagyták a technikus varázslókra.
Az útikalauz szerint a szent városban három nagyobb templom és számtalan kis szentély állt, melyek mindegyikét az Istencsászár tiszteletére építették. Mind annak a helynek a közelében voltak, ahol a Sabulorb kolonizációjának legelső évezredében a városkapu állt.
A trió másnap kora reggel a keleti Occidens-templom felé indult el. Gyalog vágtak neki az útnak – úgy tervezték, később majd vesznek maguknak valamilyen járművet. A Rhana Dandrából kifeszegetett drágakövek birtokában sékelmilliárdosnak vallhatták magukat, de ostobaság lett volna mindent azonnal pénzzé tenni. A körültekintés és az óvatosság most sem árthatott, egyébként is egy várost gyalogosan lehet igazán megismerni és megérteni; ezt a fáradságot érdemes volt vállalni.
Az Occidens az a templom volt, ahol Ey'Lindi járt, ahol megtalálta a génorzók tanyáját. Jaq mindenképpen a néhai orgyilkos-kurtizán nyomait akarta követni.
Amikor nekivágtak az útnak, elhatározták, hogy keresnek még néhány olyan tárgyat, amilyet az őrjárat parancsnokától kaptak.
Útban az Occidens-templom felé az egyik széles sugárúton felfedeztek egy olyan épület-kolosszust, amely valahogy különbözött a helyi stílusban épített házaktól. Hiányoztak róla a kupolák és az árkádok, központi tornya köré pedig bástyakoronás, lőrésekkel ellátott falakat emeltek.
– Úgy néz ki, mint valami bíróság – jegyezte meg Zhord borzongva.
Ám az útikalauzban egyetlen ilyen vagy hasonló rendeltetésű épületet sem említettek.
Az utcákon egyetlen tükörmaszkos, tömegterelgető arbitrátort sem láttak.
– Jobb lesz, ha később még alaposan szétnézünk errefelé – mondta a kis fickó.
* * *
Ahogy a trió közeledett ahhoz a helyhez, ahol a keleti, vagyis Occidens-templomnak lennie kellett volna, egyre romosabb épületeket láttak. Találtak egy háztömböt, amelyet nem sok különböztetett meg egy óriási törmelékhalomtól. A jelek szerint senki sem tett semmit az újjáépítés érdekében. A poros romok között zarándokok kutakodtak. Ó, milyen szedett-vedett csürhét alkottak! Aztán, mintegy ráadásképpen, ott nyüzsögtek a jövendőmondók, az ajándékárusok és egy egész kereskedősokadalom, amely a kitömött egértől kezdve a borig ezer különféle kacatot kínált. Ameddig a szem ellátott, mindenütt kunyhók és kioszkok, apró bódék és pultok álltak. A látvány leginkább egy zsúfolt gombatelepre emlékeztetett. Az egész úgy festett, mintha az egykori csatatéren bazárt alakítottak volna ki.
A pusztítás nyomai között virágzott a kereskedelem. A reménybeli vásárlók légiója a legeldugottabb zugba is eljutott. A klienseket felhajtó csalogatóemberek úgy hemzsegtek, akár a darazsak a lédús gyümölcs körül. Önmagukat profi idegenvezetőnek nevező fickók alkudoztak a látogatóba érkezettekkel.
Hogy elkerüljék a magukat ajánlók felesleges alkalmatlankodását, gyorsan felbéreltek maguknak egy vezetőt. A pasas vézna volt, középkorú, és határozottan visszataszító. Dülledt szeme – talán valamilyen mirigytúlműködés miatt – állandóan levedzett. A felső ajkán látszott, hogy valamikor régen késelésbe keveredett, és éppen itt, az arcán szerzett sebet. A szavakat a torz felső ajaknak köszönhetően kissé selypegve ejtette ki, ám ennek ellenére szünet nélkül beszélt, méghozzá jó hangosan.
Samjani volt a neve.
– Köszönet, nagyuraim, azért, hogy engem fogadtatok fel. Bizonyára azért jöttetek ide, Shandabarba, hogy részetek legyen a csodás látnivalókban.
– Te magad is éppen eléggé érdekes vagy, Sam – jegyezte meg Zhord kissé gúnyosan. – Egyébként hogy megy az üzlet? Rosszabbul, mint a kollégáidé?
Samjani sejtelmesen elvigyorodott.
– Occidensben általában senki sem foglalkozik azzal, hogy a másik arca szép-e vagy sem. – Felvihogott. – Itt, ahol egykor deformálódott hibridek flangáltak, senkit sem zavar a csúnyaság. – A férfi ügyes volt, határozottan ügyes: úgy csavarta a szót, hogy saját rondasága ürügyén említést tegyen a félig emberi génorzóivadékokról. Átlagos turistáknál ezzel a célzással általában sikerült felpiszkálnia az érdeklődést. – És egyébként is, alacsony növésű nagyuram, semmiféle hátrányom sincs abból, hogy ilyen az ábrázatom. A zarándokok ide nem miattam jönnek, hanem hogy megpillanthassák a Szent Arcot.
Hát igen, a Földön Lakozó arcáról két nap múlva akarták fellebbentem a fátylat a nyugati, vagyis Occidens-templomban. A trió ott akart lenni az eseményen, de most még azt a helyet, az Occidenst szerették volna megnézni, ahol egykor Ey'Lindi járt.
– De... Létezik még egyáltalán az Occidens, és ha igen, hol van ebben az irdatlan romhalmazban?
Samjani felvezette őket egy törmelékdomb tetejére.
– Éppen előttetek van!
A kőhalmok között egy széles téren furcsa nyílások tátongtak, amelyek minden bizonnyal valamiféle föld alatti labirintust alkotó alagút- és katakombarendszer lejáratai voltak. A törmeléket kihordták belőlük. Az alagutakba létrákon lehetett lejutni. Valamikor régen ezeket a helyeket ellepték a deformálódott lények, ez volt a mutáció szíve; a központja annak az ocsmányságnak, amelyet aztán a páncélos űrlovagok letöröltek a bolygó színéről. Ez volt az a hely, ahol a legendás események lezajlottak – érthető, hogy a zarándokok látni akarták.
– Miért nem építették újjá az Occidens-templomot? – hangzott a következő kérdés.
– Az Occidens papjai nem járultak hozzá, nagyuraim... amiből arra lehetett következtetni, hogy az Occidens és az Occidens személyzete között valamiféle rivalizálás dúlt. Az Occidens státusát tekintve alacsonyabb szinten helyezkedett el, mint az Occidens, de mégsem lehetett jelentéktelennek tekinteni, mert a falai között őrizték az Istencsászár, a halhatatlan uralkodó körömnyesedékeit. A Földön Lakozó halhatatlan volt. Lelke szétterjedt az egész galaxisban. Ez lehetett az oka annak, hogy a körömdarabkákat hatalmas tartályokban kellett tárolni, mert azután is tovább növekedtek, hogy elválasztódtak az Ő szent testétől. Az Occidens papjai ezekből az óriás körmökből faragtak le egészen apró forgácsokat, amelyeket aztán ezüstbe foglaltak, és szent relikviaként eladtak a zarándokoknak. Ezzel szemben az Occidens-templomban csupán egyvalami volt: az Igaz Arc, amely csak egyszer jelent meg minden szent esztendőben, vagyis minden ötvenedik szabványévben. A génorzó fattyak bandája lassanként megfertőzte az Occidens-templomot. Megfertőzte, és a hatalmába kerítette. A mágusok vezetője lett a főpap. Amikor aztán az űrgárdisták felvonultak ellenük, természetesen védekeztek, és a harcok során a templom megsemmisült. Az épület meg az egész környezete, valamint a papok is elpusztultak. A helyi pontiflexü úrba et mondi akkor járt volna el helyesen, ha kijelöli az Occidens új főpapját. Ám a génorzóhibridek felkelése során ez a nagy tekintélyű és nagy hatalmú egyházi személyiség életét vesztette. A törvények és a tradíciók azt diktálták, hogy az ő utódja az Occidens-templom akkori főpapja legyen. Értitek, amit mondok, nagyuraim...? Az Occidens-templom idős főpapja pedig nem volt hajlandó kijelölni az Occidens-templom új főpapját. Talált volna alkalmas embert a posztra, de semmi kedve sem volt ahhoz, hogy új ellenfelet kreáljon magának. Ezt természetesen nem mondhatta ki nyíltan, így arra hivatkozott, hogy mindenekelőtt az ő kinevezését kell megfelelő módon helybenhagynia a felsőbb hatóságoknak és egyházi méltóságoknak. Kijelentette, hogy mivel istentelen szörnyek nemrég képesek voltak arra. hogy megszállják és megfertőzzék a szent város egyik nagy templomát, neki egyszerűen nincs joga ahhoz, hogy egyházfőként megfelelőnek minősítse magát – mindenképpen valamilyen külső jóváhagyás szükséges ahhoz, hogy folytathassa ténykedését. Ehhez a jóváhagyáshoz pedig a felsőbb vezetőknek bizonyára szükségük van a városban történt eretnekfertőről készült pontos jegyzőkönyvre. Évek teltek el a jegyzőkönyv elkészítésével, ám végül a jelentés mégis elkészült, s továbbították az asztrális kardinális harminc fényévnyi távolságban lévő hivatalába. Ez a magas rangú egyházi személyiség több száz köbfényévnyi űrzóna vallási ügyeivel foglalkozott. Mivel a jelentést a szabályoktól eltérően nem a sabulorbi pontifex hivatala készítette (nem is készíthette, hiszen az előző, hivatalosan is beiktatott pontifex ekkor már régen halott volt), valami hivatalnok egyszerűen visszaküldte az anyagot. Legalábbis a Sabulorbon ez a pletyka terjengett. Közben a ravasz főpap végeigyengülésben meghalt. Utóda szükségesnek tartotta a jelentés felülvizsgálatát és helybéli jóváhagyását. A Sabulorbon ezt a jóváhagyást csakis a pontifex adhatta meg – aki ekkor pontosan a revíziót kezdeményező pap volt, ha még nem is egészen hivatalosan. Egymás után teltek az évtizedek... A huzavona végeredménye az lett, hogy az Occidens-templomot nem állították helyre. Mint bebizonyosodott, a szent körmöket látni kívánó zarándokokat ez egyáltalán nem zavarja, ők a romok között is ugyanolyan áhítattal bámulják az ereklyéket, mint korábban a pompázatos körömcsarnokban. Az egész ügynek az idegenvezetők lettek a haszonélvezői, akik jó pénzért elmondják az idegeneknek a történetet, és átvezetik őket az Occidens-templomba.
– Tehát itt jártak az Ultramarinok – mondta Lex.
– Igen, nagyra nőtt nagyuram... – Aah...
Lex ebben a helyzetben nem játszotta valami jól a bárdolatlan barbár szerepét. Nem bírta ki, hogy ne vizsgáljon meg pár relikviát, amelyeket a kegytárgyárusok tálcákra téve mutogattak a közelükben járóknak.
Többségükről rögtön kiderült, hogy egyszerű és nevetséges hamisítványok, a robbanó töltetek is a minirakéták tömör fémből készült másolatai, amelyekről hiányoznak a páncél tépő csúcsok, a minihajtóművek, a reaktív detonátorok, és természetesen nincs bennük semmiféle robbanóanyag sem.
Lex hosszas vizsgálódás után kiválasztott két eredeti lövedéket, és odaszólt Zhordnak, hogy vegye meg ezeket. Az ár, amit a kereskedő kért, nevetségesen és elképesztően magas volt. Lex is nagyra nőtt, ám korántsem lehetett nevetségesnek vagy humorosnak nevezni, így aztán – miután megfeszítette az izmait, és elmormogott pár fenyegető szót az istenkáromlásról és a csalásról – Zhord viszonylag olcsón megszerezte az árut a kalmártól.
Valamivel később, miután keresztülnyomultak a tömegen, odaértek a felnyitott katakombákhoz.
* * *
Jaq lenézett az egyikbe, és ajka rögtön egy nevet formázott: – Ey'Lindi.
Szörnyáltestbe bújva Ey'Lindi valamikor régen keresztülhaladt ezeken a folyosókon és szent járatokon, amelyeket az utókor turistalátványossággá alacsonyított, ahová olyanok is beleshettek, akiknek halvány fogalmuk sem volt az orgyilkoskurtizán által tanúsított bátorságról. Az idegenvezetők sem említették meg a nevét; az egész bolygón csak hárman tudták, mi zajlott le itt: Jaq, Zhord és Lex.
Micsoda vulgaritás! Jaq legszívesebben örökre lezárta volna a járatokat. Legszívesebben lángszórót ragadott volna, hogy a szent hely környékét megtisztítsa a bámészoktól. Hogy merészelnek idejönni, és mit sem sejtve nézelődni? Hogy merészelnek leereszkedni a folyosókra, és széttaposni Ey'Lindi lábnyomait a porban?
– Lemenjünk megnézni a szörnyek fészkét? – kérdezte Samjani.
Jaq torkából mély, fenyegető hang buggyant elő. Ridegen ránézett az idegenvezetőre, e vulgaritás fenntartásának egyik élő eszközére. De miért is ne morgott volna úgy, mint egy vadállat? Miért is ne adta volna ki magából minden dühét és szenvedélyét, azokat az indulatokat, amelyek két vállra fektették racionalitását?
Mielőtt bármi történhetett volna, Zhord közbelépett.
– És mi történt itt, Sam? Mármint azokkal a körmökkel. Hm?
– A harcok során az ereklyéket tartalmazó tartály megsérült, s azok szétszóródtak, kis növésű nagyuram. Valahol itt vannak, időnként előkerül egy-egy töredékük a romok alól. Sajnos, sokszor nem sikerül megállapítani, hogy a leletek valójában micsodák.
– Ez érthető – bólogatott Zhord.
– Az, aki megtart magának egy körömdarabkát, büntetést kap. Megkorbácsolják. A még megmaradt részeket a rendelet szerint be kell szolgáltatni az Occidens-templomban, ahol megőrzik. Fél sékelért bárki keresgélhet, de ha talál valamit, nem teheti el.
– Szóval ezek a körmök még mindig nőnek, mi?
– A már meglelt körmöket elzárták az Occidensben, és sohasem teszik közszemlére őket.
– Érdekes dolgokat mondasz, te Sam...
– A dédapám idejében számtalan véres összecsapásra került sor a körmök imádói és az Igaz Arc bálványozói között...
Jaq az egyik nyílástól a másikhoz ment, aztán megint tovább, és mindegyiknél megállt, mindegyikbe lenézett. Arca réveteg volt. Lex néma árnyékként követte.
A hely Lex számára is a potenciális tisztaságot jelentette, olyan szentséget, amelyet a kíváncsiskodók, a bámészkodók, a fanatlzálódott hívők bemocskolnak jelenlétükkel. Ezen a helyen egykor űrgárdisták küzdöttek bátran, dicsőn és diadalmasan; sokan életüket vesztették, feláldozták magukat, de így sem tűntek el nyom nélkül a világból, hiszen a medikusok kellő tiszteletadással kiemelték tetemükből a szaporodásért felelős szerveket és mirigyeket.
A kék Ultramarinok jártak itt; eljöttek ide, megtisztították a helyet, azután távoztak – de maguk mögött hagyták a legendák magvait, és minden bizonnyal azokat a robbanótölteteket meg rakétákat is, amelyeket azóta a „hálás” utókor relikviákként tisztel.
Ó, milyen boldogságot jelentett volna Lex számára, ha sikerül szert tennie egy egész oldalzsáknyi teli tárra! Vagy... lehet, hogy latornak érezné magát, ha a kezébe kerülne egy ilyen kincs? Az igaz, hogy ő is valódi űrgárdista volt... de most micsoda? Talán semmi sem különbözteti meg azoktól, akik mondabeli hősöknek tartják ezeket a harcosokat. Igen, igaz, hogy ő is a hősök közé tartozott, de mi lett belőle? Renegát lovag, aki még a szolgálati rudakat is kitépte a homlokából...
Ó, csak Rogal Dorn, életének fénysugara, csak ő maradjon vele, ő mutasson utat neki ebben az önként vállalt száműzetésben; ő segítsen neki abban, hogy ne tántorodjon le a nagyobb, fontosabb, és minden kétséget kizáróan jó célhoz vezető útról!
Zhord hiába próbálta feltartani a vezetőjüket, Samjani éppen ebben a meditatív pillanatban surrant oda Lex mellé, hogy dülledt szemével végigmérje, és vidáman felkiáltson:
– Te, nagyra nőtt nagyuram, te szinte olyan vagy, mármint külsőre, hogy akár Ultramar innak is mondhatnád magad.
Hogy annak mondhatná magát?
– Megtehetnéd azt, amit ők!
Megtehetné? Ugyan mit csinálhatna? Talán ugorjon le valamelyik aknába? Törjön utat magának, tisztítsa meg a járatokat a kíváncsiskodóktól, a bámészoktól, az ereklyevadászoktól? Az Ultramarinok annak idején génorzóhibrideket mészároltak – neki csak ez a csürhe maradt.
És egyáltalán: miért játszaná el, hogy Ultramarin, amikor ő Ököl?
Lex kézmozdulata ösztönszerű volt, széles kézfeje már majdnem elérte Samjanit, már majdnem lecsapott rá, amikor...
Amikor Zhord közbeavatkozott.
– Te Sam! Van ebben a városban valamilyen törvényszék, igaz? Biztos van; egy ilyen város nem lehet meg ilyesmi nélkül, szerintem legalábbis nem, mert... – És csak mondta, mondta, míg Lex újra képes lett uralkodni magán.
Lex visszafogta magát. Ó, igen, az igazságügyi palota. Ha most eltörné ennek a hitvány kis idegenvezetőnek a nyakát, ha kilyukasztaná a fejét, akkor sem citálnák bíróság elé a tettéért. De igen, tényleg kell itt lennie valami törvényszéknek. Ey'Lindi a jelentésében ugyan egyetlen szóval sem említette, ám ez aprócska hiányosság volt.
A birodalmi törvényszékek nem foglalkoztak a világi bűnökkel, a gyilkosokat és a rablókat a rendőrség intézte el. Bíróság elé csakis és kizárólag a Birodalom elleni vétségek elkövetői kerültek. Vajon mibe keveredett bele a trió, legalábbis a jelek szerint, ha nem egy burkolt, de rettenetes hazaárulás! ügybe?
Vajon Samjani felfogta, milyen kevésen múlott az élete? A zarándokok, akik általában felfogadták, gyakran szeszélyesek voltak, talán már az is előfordult a kiguvadt szeművel, hogy valaki kezet emelt rá.
– Igen, van bizony! Egy nagy törvényszékünk van – felelte Samjani szolgálatkészen. – Pár évvel az Ultramarinok távozása után készült el az épület.
Minden egybevágott. A birodalmi kultusz egyik fontos templomának hibridek általi megfertőzése, az, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhetett, a fegyelem és a rend lazulásának biztos jele. Az ilyesmi pedig bűn, súlyos vétek.
Samjani szerint az akkori kormányzó, egy bizonyos Hakim Badshah, a családja révén szintén kapcsolatba került az eretnekséggel. Elképzelhető, hogy a Badshah-dinasztia képes volt fennmaradni. Talán a korábbi pozícióját is megőrizte. Talán éppen a családra kiszabott komoly büntetésekből építették fel – igaz, tíz év alatt – a törvényszéki épületet; talán még most is ők fizeük a fenntartási költségeit.
Az idegenvezető azt is elmondta, hogy a monstrum kapui általában zárva vannak. Az odabenn élő bírákat a jelek szerint éppen eléggé lefoglalják a saját ügyeik, intrikáik.
Erre már Jaq is felkapta a fejét.
– A törvényszéki marsallok nem vizsgálják át rendszeresen Shandabart?
Samjani nem tudott semmi ilyesmiről.
– A bírák nem küldenek ki ítélet-végrehajtó csapatokat, hogy felkutassák az esetleges lázadókat?
Samjani azt sem tudta, mi fán terem az „ítélet-végrehajtó”. – Az emberek viszont elég gyakran ölik egymást, sokszor magukat – mondta, de ezt nem akarta részletezni. Talán csak a vallási rivalizálásokra és összecsapásokra gondolt.
Elhagyták a zsúfolt romzónát, s megvaltak informátoruktól, hogy átsétáljanak a városon, az Occidens-templom felé. Útközben szemügyre akarták venni a törvényszék épületét is. A séta, úgy gondolták, két-három órás lesz; akkor sem lehet hosszabb, ha megállnak egy-két kisebb szentélynél, esetleg a halpiacon vagy a kamelopárdistállónál, ahonnan jó kilátás nyílik a közelben álló kormányzói palotára.
* * *
Amikor a hatalmas törvényszéki épület közelébe kerültek, egy ideig a széles, zsúfolt út túloldaláról figyelték.
Az épület gigantikus volt, egy egész háztömböt elfoglalt. A jelek szerint többhektárnyi területet kellett lebontani ahhoz, hogy helyet teremtsenek az óriás számára. Persze az is elképzelhető volt, hogy a korábbi házak a génorzók lázadása során semmisültek meg.
Büszke, függőleges falak emelkedtek a magasba; a több száz szabályosan sorakozó ablak mind túlságosan keskeny volt ahhoz, hogy keresztülférjen rajtuk egy emberi test, viszont lőrésnek kiválóan megfeleltek. Itt-ott mellvédek domborodtak ki a komor felületből. A tetőt megerősítették, bástyafokokkal látták el. A hegyes tornyok alól grimaszoló vízköpők feje meredezett. A központi torony tetején egy vigyorgó koponyára hasonlító kupola magasodott. A felső szakaszon lévő tíz méter széles frízen állkapocs nélküli koponya díszelgett, két oldalán a felirat: PAX IMPERIALIS LEX IMPERIALIS.
A Császár békéje, a Császár törvénye...
Lex, ahogy a gigantikus domborművön felfedezte a saját nevét, hirtelen úgy érezte, mintha máris bűnhődne dezertálásáért – úgy érezte, mintha a jelmondat valójában a Birodalom notórius ellenségeinek feketelistája lenne, amelyen az ő neve a legelső a sorban.
– Huh, még jó, hogy az én nevemet nem írták fel oda! – tréfálkozott Zhord. – Engem még nem keresnek.
Volt egyáltalán valaki, akit a bírák kerestek? Samjani igazat mondott: a hatalmas plasztacél kapuk valóban zárva voltak. Talán csak most nem nyitják ki őket, a szentév legszentebb időszakában, amikor mindent ellepnek a zarándokok. Az odabent élő bírák valószínűleg nem szeretnék, ha a mindenre kíváncsi embertömeg befurakodna rezidenciájukba, ha betolakodna a kapuk mögötti udvarra vagy a tárgyalóterembe, pusztán azért, mert ez az épület is a szent városhoz tartozik.
De az is lehet, hogy a kapuk amiatt vannak csukva, amire Samjani célzott: mert a bírákat túlságosan is lekötik saját, belső ügyeik, a minipolitikájuk. Talán azért foglalkoznak ilyesmivel, mert Sabulorb valóban olyan békés hely, amilyennek látszik.
Jaqnak eszébe jutott egy másik jogi intézmény, amelyet egy ennél sokkal melegebb világon látogatott meg. Annak mindig nyitva voltak a kapui. Az udvaron és a tárgyalóteremben éber arbitrátorok figyelték a tömeget. Azon az udvaron egész csapatnyi embert szállásoltak és tartottak el, az egymással vitázó peres feleket, akik heteken, sőt hónapokon át ott táboroztak. Közöttük állandóan ellátók járkáltak, gyógynövényből főzött teákat s különféle ízesített lepényeket kínáltak nekik. Ott voltak a szakácsok is, akik főzték a teát, sütötték a lepényt; meg persze a hivatalnokok is, akik megpróbálták lebonyolítani az ügyeket, a törvényes ügyvédek, akik segítettek a pereskedőknek abban, hogy megfogalmazzák követeléseiket, védekezésüket, és mindent, amit el akarnak mondani a bírák előtt, természetesen figyelembe véve a több száz. esetenként több ezer éve megalkotott birodalmi törvények legapróbb részleteit is. A pereskedők némelyike a fél életét azon a hatalmas őrzött udvaron töltötte, amely valójában a törvényszéki komplexumnak csak a legkülső és meglehetősen kis részét képezte. Az is gyakran megesett, hogy az ott táborozók némelyike beállt a harcos arbitrátorok közé, mert az idő múlásával az ügy, amiért odament, elvesztette valódi jelentőségét, és új életet akart kezdeni. Itt, a Sabulorbon azonban másként álltak a dolgok. A bíróság zárva volt. Jaq a társaihoz fordult.
– Sok mindent el lehet követni úgy, hogy az ember azt mondja: betartja a törvényt.
– A tömeg áhítatoskodó zsongása miatt Zhord és Lex alig értette szavait. A közelében senki sem volt, aki esetleg kihallgathatta volna, amit mond. – A törvény szeme távolra néz, és sokszor nem veszi észre azt, ami a lába alatt van.
Zhord a következő sarkon felállított toronymagas kivetítőernyő felé biccentett, amely alatt egy hatalmas bronzedény állt. Csilingelve hullottak bele az adományok. Az ernyő sötét volt. Tőle szabályos távolságokban több hasonlót is elhelyeztek.
A kis fickó megállította az egyik zarándokot; információt akart szerezni. Kiderült: a kivetítőknek semmi közük sincs a törvényszéki épületben folyó dolgokhoz, de még a szokásos rendőrségi megfigyelésekhez sem. Hatmillió ember nem is remélheti, hogy közvetlenül sikerül jelen lennie az Igaz Arc felfedésénél, de ezeken keresztül mindenki figyelemmel kísérheti a nagy eseményt. Sőt így talán még jobban is lehet látni, mintha az ember odamenne.
– Nem vádolom a bírákat a rend és a fegyelem meglazulásáért – mondta Jaq. – De talán sokkal többet foglalkoznak a saját hatalmukkal, mint a komoly és tényleges nyomozati munkával. Ez a kísértés időnként csapdába ejti őket, és amilyen a törvényszék, olyan a világ is, amelyben létezik.
A kapuk mögött minden bizonnyal egy udvar van, azon túl pedig helyiségek és csarnokok, termek és szobák, pincék és barakkok labirintusa, fegyvertárak, irattárak és archívumok, raktárak és konyhák, edzőtermek és garázsok.
Az igazságügyi épületek sokban hasonlítottak a kolostor erődökhöz; szuverén birodalmak voltak, amelyekben a taláros bírák a bíróság marsalljait irányították. Ez utóbbiak parancsoltak a jól felfegyverzett és mindenre kész arbitrátoroknak, akiknek az volt a feladatuk, hogy erőszakkal vagy bármilyen eszközzel helyreállítsák a Birodalom rendjét ott, ahol azt valami megzavarta.
– Feltételezem – mondta Jaq –, hogy a jelenlegi Lord Badshah már nem konspirál, és nem mesterkedik semmiben. Miért is tenné, amikor az adók révén is fenn tudja tartani a törvényszéket? A helyi adminisztrációs szervezetből évekkel ezelőtt kipurgálták a hibrideket. A bírák úgy érezhetik, hogy jelenlétükre csupán a helyzet, a tisztaság fenntartása érdekében van szükség. Ez persze tévedés, súlyos tévedés – nekünk azonban éppen kapóra jön. Egy ennél kisebb városban esetleg gyanút keltenénk. Egyébként is valami űrkikötő közelében kell maradnunk, hacsak nem fedezünk fel egy eddig ismeretlen vagy elfeledett Hiperháló-kaput a sivatag homokja alatt!
Ahhoz, hogy egy ilyen kaput felfedezzenek Azul Petrov amputált rúnaszemének segítségével...
A halott navigátor hiperszemébe bele volt vésve a Hiperhálóban lévő Fekete Könyvtárba vezető útvonal. Lehet, hogy valamilyen módon azt is jelezné, ha lenne a közelben egy Hiperháló-kapu?
De egyáltalán hogyan lehetne ilyesmire használni a szemet, amely egyetlen pillantásával képes ölni? És mi oka lett volna bárkinek arra a Sabulorbon, hogy elrejtsen egy ilyen kaput?
Körülbelül száz métert tettek meg – egyre közelebb kerültek a kivetítőernyő alatti óriási bronztálhoz –, amikor valahonnan elölről hisztérikus kiáltozás hallatszott. Sokkal erősebb volt a már megszokottnak számító kántálásnál. Mintha vihar erejű szél söpört volna végig a tömegen; a kiáltások a legkülönfélébb akcentusokkal hangzottak fel:
– Korábban mutatják meg az Igaz Arcot!
– Hamarább mutassák meg a Igaz Arcot!
– A papok má' elkezdték az Ő Orcájának a megmutatását...!
– Ostenus vultus sancti...!
Talán alaptalan a hír. Az ernyők sötétek maradtak. Mi okuk lett volna az Occidens papjainak arra, hogy a jelzettnél két nappal korábban bemutassák az Arcot?
A hír azonban olyasvalaminek bizonyult, amit a bolygó túlsó oldaláról, a más planétákról, a távoli csillagok bolygóiról érkezett, csodára éhes zarándokok azonnal elhittek. Lemaradni erről a csodálatos és fontos pillanatról? Ötvenévnyi várakozás után? A hír futótűzként terjedt, és csakhamar eltorzult, minden logikát nélkülöző pletykává változott:
– Csak azok láthatják az Arcot, akik lefizették a papokat!
– Olyan sokan megvesztegették a papokat, hogy úgyis mindenkinek látnia kell...
– Nem lesz nyilvános bemutatás!
– Nem, nem, a bemutatás mindenképpen nyilvános lesz!
A tömeg pánikba esett, és meglódult. A mellékutcákból és a sikátorokból zarándokok özönlöttek a főútra. A testáradat hullámzani kezdett, vergődni, aztán üvölteni. Jaq, Zhord és Lex a még üresen is legalább egy tonna súlyú bronzedény mellett keresett menedéket.
A törvényszéki épület előtt összegyűlt tömeg egy része eszelősen siránkozni kezdett. Öklök csattantak a hatalmas kapukon. Ezer hang követelt igazságot.
– Fizettünk...!
– Most is fizetünk!
– Az áhítatos zarándokok mind letették, amit kellett...!
Ez talán valamiféle igazságtalanság volt? És éppen itt, a bíróság közvetlen közelében kellett kiderülnie? Lehetett valamiféle összefüggés az intézmény és a történtek vagy állítólagos történések között?
Nem. Erről szó sem volt.
Az odabent lévőket komoly aggodalommal töltötte el, hogy éppen itt hördült fel, bolydult fel és őrült meg a tömeg. Az a csőcselék, amely jobb célpontot nem találván, a plasztacél kapuknak esett neki ököllel, lábbal. Az efféle támadás már önmagában véve is törvényellenes cselekedet volt. Olyasmi, amit nem lehetett válasz nélkül hagyni.
A magas, keskeny ablakokban lézerpuskák csöve jelent meg. Mindegyik lefelé mutatott.
A vízköpők pofájában elhelyezett hangszórókból egy hang dörrent a tömegre:
– POLGÁROK, ZARÁNDOKOK, HAGYJÁTOK ABBA A KAPUK OSTROMLÁSÁT!
A CSÁSZÁR NEVÉBEN FELSZÓLÍTUNK TITEKET, HOGY BÉKÉSEN TÁVOZZATOK INNEN!
A támadás azonban folytatódott. A hangszórók ismét felüvöltöttek:
– AZONNAL VONULJATOK VISSZA! NE OSTROMOLJÁTOK MEG A TÖRVÉNYSZÉK ÉPÜLETÉT! A TÖMEG OSZOLJON SZÉT! AZ ENGEDETLENSÉGNEK HALÁLOS KÖVETKEZMÉNYEI LESZNEK!
A figyelmeztetés, a kérlelés és a fenyegetés hiábavaló volt. A kapu elleni roham nem csillapodott.
Néhány pillanattal később a láthatatlan arbitrátorok fentről mintha jókora ezüstérméket szórtak volna a tömeg közé. Érméket, amelyekről a zarándokok azt hitték, hogy az általuk befizetett összegből kapott visszatérítés. Érméket, amelyeket ők maguk dobáltak bele ajándékként és áldozatként – a Császár nevében – azokba a hatalmas bronzedényekbe.
Ám ezek sorban felrobbantak, amikor földet értek.
– Repeszgránátok! – kiáltott fel Zhord, és rögtön lehúzta a fejét.
Valóban azok voltak. A védők a lézerfegyverek mellett gránátvetőkkel is tüzeltek!
A szétrobbanó gránátok mindegyikéből többtucatnyi különféle alakú borotvaéles és tűhegyes penge szóródott szét. Ezek a húsba vágtak, artériákat metszettek át, gégéket hasítottak ketté. Megcsonkították és megvakították a lent tolongókat. Vérrúnákat fröccsentettek az égre emelt kezekre, a felfelé fordított arcokra.
Ó, milyen iszonyatos volt az a kiáltozás, amely betöltötte a teret! Mintha félelemtől megvadult állatok nyüzsögtek és tomboltak volna egymáson taposva, a halálos rémület hisztériájában. A zarándokok közül csak kevésnek volt fegyvere, legtöbbjük csupán egyszerű kést vagy szöges boxert hordott magával – csak a bolondok járnak-kelnek a világban mindenféle védelmi eszköz nélkül. Mégis akadt egy-két puska, néhány egykezes számszeríj, sőt pár darab lézerpisztoly is.
Előkerültek hát a fegyverek – de minek? Mit csinálhatnak ezekkel azok, akik még nem vakultak meg, akiknek a testét még nem csonkolták a repeszek? Elfutni? Lehetetlen. Túlságosan sok test feküdt a földön, túl sokan tántorogtak vakon – mindegyikük egy-egy akadály.
A fegyveres zarándokok tüzet nyitottak a keskeny ablakokra. Golyókat, mininyilakat és lézersugarakat lőttek ki. Nem sok esélyük volt arra, hogy bármit is eltalálnak; pontos célzásra nem is gondolhattak. Ám a lényegen ez mit sem változtatott: a törvényszéki épületet, az igazság szimbólumát most már tényleg ostrom alá vettek.
A plasztacél főkapu lassan kinyílt – a tömeg befeszítette, és beáramlott rajta.
Aztán rögtön meg is torpant: három páncélos jármű állt szorosan egymás mellett, a kipufogógázok felhőjébe burkolózva.
Kettőn nehéz géppuska trónolt. A középsőn gépágyú. Mindhárom tetején egy-egy arbitrátor szakasz állt. Megjelenésüket kísértetiessé változtatta sisakjuk fényvisszaverő vizora. Ó, milyen fekete volt az uniformisuk! Mintha ébenszín robotok lettek volna – gépemberek, amelyeknek arca helyére tükröt építettek be.
A gránátvetőkből repesz- és gázgránátok meg napalm esője hullott a behatoló zarándokokra. Aztán a gépágyú okádni kezdte a kemény acéllövedékeket. A két géppuska robbanótölteteket szórt az emberek közé.
Gyilkos tűzfüggöny ereszkedett a kábult, lihegő, vérző tömegre, és ennek a halál-viharnak nem akart vége szakadni. Golyók koppantak a nagy bronzedény oldalán, amely mögött Jaq, Lex és Zhord lapult.
A törvényszéki épület olyan volt, akár a rothadó hús, amelyet elleptek a férgek. Vagyis... inkább olyan, mint a végzetes szúrású darazsak fészke.
Szertartás
Az eltévedt golyók újra és újra megkondították a bronzedényt. Már senkit sem érdekelt, látszik-e valami a kivetítő ernyőn vagy sem. A trió el akart kerülni a törvényszéki épület közeléből, de nem juthattak volna messze a kapu előtti, egyre szélesedő halálzónától, mert a tér körül hisztérikusan tomboló emberfal tömörödött össze.
Az igazság védelmezőinek nem lett volna muszáj kinyitniuk a kapukat. A kapuk plasztacélból készültek, a falak masszívak voltak.
Ám minden támadás – akár spontán jellegű, akár kiprovokált akció volt is –, amelyet egy törvényszéki épület ellen indítottak, megsértette a Birodalmat, ezért szigorú és kemény büntetést érdemelt. De miért maradtak az arbitrátorok az erődítményükben, miért nem válaszoltak komolyabban a kihívásra? Talán azért, mert a zarándokok viselkedése és akciója nem volt valódi lázadás. Ám ha semmi sem történt volna, ha senki sem reagál erre a rebellióra, akkor talán még komolyabb tettekre kerül sor. A törvényszék moderáltságát igen könnyen félre lehetett volna értelmezni.
Lehet, hogy valamelyik bíró a régmúlt idők eseményeinek tanulmányozása során már hónapokkal ezelőtt sejtette, hogy be fog következni egy ilyen incidens? A legszentebb napok már egészen közel voltak. A várost zsúfolásig megtöltötték a látogatók. Shandabar nem afféle bolyvilági város volt, de most legalább olyan sokan éltek benne, mint az ember-kaptárakban. Nem is csoda, hogy a rend felbomlott (a rend olyasvalami, ami könnyen és pillanatok alatt képes káosszá változni), hiszen a városi rendőrség álmában sem gondolhatott arra, hogy képes lesz kordában tartani egy ekkora tömeget. A bírók pedig, amikor a szükség megkívánta, örömmel alkalmazták a hagyományos módszert: rohamosztagokat küldtek a lázongók ellen.
A gépágyú és a két nehéz géppuska hirtelen elhallgatott. A járművekről leugráltak az arbitrátorok, és lézerfegyvereikből vakító sugarakat lődözve eltávolodtak egymástól. Először célzás nélkül lőttek bele a végtelennek tűnő zarándoktömegbe. Lassan nyomultak előre – a kapu előtti teret beborító hullaszőnyegen elég nehéz volt a járás. Sisakjuk kiszűrte a még mindig a levegőben lévő gázokat. Szerencsére a széljárás olyan volt, hogy a bronzedény mögött kuporgó trió sem kapott nagyobb adagot a képébe.
Abban a reményben, hogy sikerül életben maradniuk, a zarándokok közül sokan a földre vetették magukat. Ez még könnyebbé tette az arbitrátorok számára, hogy likvidálják a fegyveres hangulatkeltőket, azokat, akik még mindig nem tettek le arról, hogy harcoljanak. A lövések sebészi pontossággal metszették ki az emberek közül a keményfejűeket. A rendfenntartók előrenyomultak, miközben egyre több zarándok hasalt le a földre.
A megadás ragályosnak bizonyult – a tömeg hullámzása egyre inkább ellaposodott. Talán akadtak olyanok, akik talpon akartak maradni, ám a körülöttük lévők magukkal rántották, lesodorták őket.
A trió rejtekhelyének közelében minden földön hasaló az Occidens-templom felé fordított fejjel várakozott. A kép olyan volt, mintha a Földön Lakozót, az Istencsászárt imádnák, akinek Igaz Arca mégis megjelent a templom közelében. A környéken szinte tapinthatóvá vált az alázat; ha valaki lefilmezi a teret, a városnak ezt a részét, nagyon hatásos hitgerjesztő filmet állíthatott volna össze a jelenetekből. Sajnos, mindennek a vörös, a vérvörös adta meg az alapszínt, de ezt nagyon könnyen el lehet tüntetni a felvételekről. A mészárlásnak a filmen nyoma sem lett volna, és ami megmarad, amit az egész sugall, nem más, mint a színtiszta imádat és vallásosság.
Az arbitrátorok abbahagyták a lövöldözést. Lassan keresztülvonultak a húscafatokkal és emberi tetemekkel beborított elnémult csatatéren. Olyanok voltak, mint az imafelügyelők, akiknek az a feladatuk, hogy megbüntessék azokat a hitetleneket, akik fohászkodás közben nem átallják felemelni a földről a fejüket.
Ez volt tehát az emberiség kozmosza, a világegyetemnek az a szelete, ahol a hívőket a saját érdekükben, a saját lelki üdvösségük érdekében erőszakkal tartják kordában. Ez volt az a rend, amelyet a vak vallásosság dicsőített. Ez volt az a rendcsinálás, amelyre az egész emberiség oly büszke. A stabilitás védelmében időnként nagyon brutális, nagyon tragikus eredményeket hozó lépéseket kellett tenni, de ez ellen senkinek sem volt kifogása.
A jog védelmezői olyan határozottan, olyan kitűnően és elszántan végezték munkájukat, hogy Jaq önkéntelenül valamiféle tiszteletet érzett irántuk. Tiszteletet és valami... mást... Ez lenne a nosztalgia? Az inkvizítor munka sohasem volt ennyire egyszerű, és csak ritkán hozott ilyen látványos eredményeket, de mégis... Valahogy visszakívánta azt az időszakot, amikor még ő is ilyen tiszta és világosan megfogalmazott szabályok szerint, ennyire egyértelmű célokért küzdött; amikor még nem gyötörte az a kínzó bizonytalanság, amely mostanában eluralkodott rajta.
Egy pillanattal később azonban ezt a furcsa, nosztalgikus érzést elsöpörte az iszony hulláma. Hányan haltak meg amiatt, hogy a „törvény nevében” megőrződjön a nyugalom? Muszáj volt ennek így történnie?
Jaq tudta a választ. Igen. Muszáj volt. A másik lehetőség, a kozmikus anarchia még ennél is rosszabb. Az... kimondhatatlanul rossz. Ha a Birodalom összeomlik, ha megroppan – vagy amikor majd megroppan –, a legkönyörtelenebb Káosz fog uralkodni az embereken, és maga a realitás is darabjaira hullik.
– Na, menjünk innen! – szólalt meg Zhord.
El innen? Át a több tízezer, földön hasaló zarándokon?
– Ne! – kiáltott fel Lex, de már túl későn. Felemelte a kezét, hogy visszarántsa Zhordot az edény mögé, de nem tudta elkapni a karját. A kis fickó már elindult; behúzott nyakkal haladt, hatalmas bakancsával rátiport a földön fekvőkre. El, el innen, el, minél távolabb, a sötét, arc nélküli arbitrátorok előtt, akik egyre közelebb értek hozzá rendcsináló útjukon. Talán Zhordnak volt igaza, és most az egy szer Lex tévedett.
Vagy... mégsem?
Lex meggondolta magát, és felrántotta Jaqot.
– Fuss, Jaq, rohanj!
Jaq, de főként Lex súlya sokkal, de sokkal nagyobb fájdalmat okozott a talpuk alá kerülőknek, mint a zömiké. A testek összerándultak, egyesek felhördültek, voltak, akik nyüszíteni kezdtek, tiltakozóan vagy fájdalmasan felüvöltöttek. Ám hiába minden Lexet és Jaqot most sem a szánalom, sem a félelem nem állíthatta meg.
– Megállni, az Ő szent nevében! Állj!
– MEGÁLLNI!
A rendfenntartók felfedezték a menekülőket. Lex éppen ezt szerette volna elkerülni.
Egy zömik, egy óriás meg egy másik férfi – ezek vajon mitől ilyen elszántak? Mi fűti őket, mi táplálja merészségüket? Az a kicsi, engedetlen vakarcs nem számít. A hozzá hasonlókról, a fajtársairól mindenki tudta, hogy nem imádják istenként a Császárt. Őket eddig csak azért nem irtották ki az Istencsászár szent nevében, mert a Birodalomnak szüksége volt technikai tudásukra. Több mint valószínű, hogy ez csak véletlenül keveredett ide, a felfordulás, a csírájában elfojtott lázadás színterére.
De ott van az az óriás is... Meg az a másik ember. A jelek szerint mindhárman összetartoznak. Ez már nem lehet véletlen. Lehet, hogy ők a lázadás vezetői?
A fegyveresek üldözőbe vették a triót. Hárman indultak utánuk, számítva arra, hogy esetleg különválnak egymástól. Egyszerűen és könnyedén hátba lőhettek volna őket, de akkor kit visznek vissza a törvényszék föld alatti kazamatáiba, kit vallatnak majd ki a bírák? Nem, ezeket nem lehet egyszerűen kivégezni, ezeket élve kell elfogni!
Ó, milyen megalázó volt Lex és Jaq számára ez a dolog! Úgy futottak, akár a közönséges bűnözők. A tükörmaszkosok határozottan és gyorsan tapostak végig a földön fekvőkön. Látták, hogy ha nem gyorsítanak fel, az üldözöttek – akiknek jelentős előnyük volt – a végén megszöknek.
Egy mellékutca bejárata bukkant fel a három férfi előtt, egy sikátor, tele zarándokokkal. Ezek a fanatikusok azt hitték, hogy a kivetítőkön – amelyeket nem láthattak szemből – mégis feltűnt az Igaz Arc, mégis elkezdődött a szent ceremónia, ezért borultak hasra a téren lévők. Egymásba kapaszkodva, imádkozva, az áhítattól félig eszméletlenül hullámzottak a sikátorban, s közben állhatatosan, kitartóan a tér felé nyomultak.
Zhord négykézlábra ereszkedett, és közéjük vetette magát. Groteszk látványt nyújtott – mintha egy deformált gyerkőc mászott volna a felnőttek lábai között.
Lex lövedékként csapódott bele a testtömegbe. Izmai és keramidokkal megerősített csontjai lehetővé tették számára, hogy utat törjön. Jaq közvetlenül mögötte haladt.
– ÁLLÍTSÁTOK MEG AZOKAT AZ EMBEREKET!
Egy kis rés a sokaságban – egy könyéknyi hely, amelyet egyik oldalról a sikátor fala határolt. A zarándokok közben még mindig a tér irányába araszoltak. Lex nem tehetett mást, kénytelen volt lecsapni és keményen félretaszítani néhányat, hogy helyet csináljon maguknak. Zhord ekkor már ismét a talpán állt, s hatalmas bakancsai ellenére játszi könnyedséggel ugrotta át a macskaköveken rángatózó testeket – Lex áldozatait.
A trió befordult egy sarkon, és futásnak eredt.
Zsákutcába jutottak. A talpuk alatt állatcsontok reccsentek, ürülékhalmok toccsantak. Oldalt, a fal mellett egy felkoncolt, szétcincált döglött kutya hevert. Egy kis tűz fölött nyársra húzott ebtetem pörkölődött – valaki otthagyta; a hús lassanként szénné égett. Az éhes zarándokok bizonyára fontosabbnak tartották az Igaz Arc látását, mint az evést. Talán meghallották a robbanásokat a térről; lehet, hogy a gránátok puffogását az örömrakéták durrogásának vélték.
Egy gyors pillantás, és Jaq megállapította, hogy nincs mit tenni, vissza kell fordulniuk, hogy szembenézzenek az arbitrátorokkal.
* * *
A szűk sikátor falain utcagyerekek generációinak falfirkái díszelegtek. Nevek és obszcén rajzok, káromszavak, színes ábrák borították a köveket, és szinte észrevehetetlenné változtatták az egyik falon lévő vasajtót.
Lex másodszor is körülnézett, felfedezte az ajtót, lendületet vett, és a vállát maga elé feszítve nekirontott. Az ajtóról – ha volt is valaha rajta – már régen letörött a kilincs. Lex teste belecsapódott a fémlapba. Rozsdaeső hullott a nyakába.
Az ajtó felnyögött.
Lex másodszor is megrohamozta az akadályt. Az ajtó ezt már nem bírta ki: csikorogva, nyüszítve leszakadt a zsanérjairól. Lex felfeszítette.
Odabent egy mocskos, elhanyagolt raktárat találtak. A sötétséget csak a mennyezeti szűk, rácsos tetőablakokon keresztül beszűrődő fény oszlatta szét valamelyest.
Vajon mi lehet ezeken a plasztacél polcokon? Ó, igen, nyergek... és kantárok meg zablák. A kamelopárdok meglovaglásánál használt eszközök.
Egy pillantás hátra: a tükörarcú arbitrátorok lövésre kész lézerfegyverrel befordultak a zsákutca sarkán. Jaq és Zhord beugrott a raktárba, Lex pedig a következő pillanatban már a felfeszített ajtó elé rántott egy nyergekkel telerakott polcot. Az üldözők válaszként tüzet nyitottak. A polcok és a nyergek között energiacsóvák robbantak szét; némelyik bejutott a raktárcsarnokba, tüzes csíkot hasítva a félhomályba. A villanások stroboszkópszerű fényében a trió fedezékbe ugrott, majd elindult a terem túlsó végében lévő jókora kapu irányába. Közepén egy kisebb ajtót láttak.
A kis ajtó zárva volt. A nagy kapu szárnyait fémrudak és reteszek fogták össze. Ki gondolt arra, hogy valaki nem betörni akar a raktárba, hanem kitörni onnan? Lex felrántotta az egyik reteszt, lehúzta a másikat. A terem túlvégéből érkező hangok tanúsága szerint az arbitrátorok keresztülvergődtek az eléjük taszított akadályon.
Na, akkor most kapjanak valamit, amin eltöprenghetnek egy kicsit! Lex előkapta robbanótöltetes fegyverét, és hátraküldött egy lövedéket.
RAARKpopSWOOSH.
CRUMP.
Az arbitrátorok remekül képzett harcosok voltak. Ezt a jellegzetes hangot fel kellett ismerniük. És ha felismerték, akkor el kellett gondolkozniuk egy pillanatra. Vajon ez a fegyver az Ultramarinok relikviái közül származik? Esetleg a bolygón kívülről került ide? Vagy talán valamelyik helybéli fegyverkovácsnak sikerült összeraknia egy ilyen csodálatos szerszámot?
Lex akciója minden bizonnyal felfokozta elszántságukat – de ugyanakkor le is fékezte őket pár pillanatra. A trió kimenekült egy útra, amelyen felbőszült zarándokok tolongtak. Ahogy Lex utat tört magának és társainak, óhatatlanul fülébe jutottak a dühös emberek szavai, a tömeg zagyva mormogása.
A tükörfejűek megöléséről, a gyilkos tükörfejüekről beszéltek.
Jaq megtorpant, és elkapta Lex karját.
– Valahol közöttük... van egy telepata. Érzem a jelenlétét! Egy pszi. Fél. Kaotikus képeket bocsát ki magából.
Ó, igen, a mészárlás zavaros képeit! Az emberfeletti érzékenységű pszinek iszonyatos kínokat okozhatott az a rengeteg fájdalom, az a sok halálos agónia. A pszichikai érzékenység csíráival rendelkező zarándokok felfogták az általa kibocsátott képeket, feszültté váltak, és felbőszítették társaikat is. Ezek korántsem voltak olyan engedelmesek, alázatosak és nyugodtak, mint a többiek odakint, a téren. Rekedt, eszelős kiáltások harsantak:
– ...gyilkolni...!
– ...gyilkolni... tükörfejűek...!
Azoknak, akik üvöltöztek, fogalmuk sem volt arról, hogy a „tükörfejűek” gyilkoltak, vagy esetleg nekik kell megölniük mindenkit, akire illik ez a furcsa személyleírás. A hisztéria egyre fokozódott, szinte mindenkit megfertőzött, akár rendelkezett pszichikai képességekkel, akár nem.
* * *
Lex hátranézett, és meglátta a raktárcsarnokból előbukkanó, maszkos arbitrátorokat. Jaq és Zhord semmit sem láthatott az üvöltő tömegtől. A trió vagy egy percig együtt sodródott a gyilkos hangulatú népséggel vissza, a fogdmegek irányába, de aztán elszabadultak az eleven hullámtól.
Egy kevésbé zsúfolt utcán menekültek tovább, amely egyszer, aztán még egyszer elágazott.
* * *
Addig futottak, míg kiértek a shandabari halpiacra, ahol minden normálisnak látszott.
Bódék és pultok többhektárnyi poros területen, a tér három oldalán. A gigászi vörös nap alatt élénken folyt a kereskedés. A halárusok a széles Bihistiből és a legközelebbi édesvizű tengerből kifogott zsákmányt kínálták, frissen és nyersen, szárítva és sózva, füstölve. A hűs levegőben félreismerhetetlen és már-már elviselhetetlen halszag terjengett. A törvényszék előtti tér pánikja és a halál lehelete idáig nem ért el, a borzalomból itt semmi sem vált valósággá; itt nem emberek, legfeljebb csak halak meg más vízi lények bámultak meredt, üveges szemmel a semmibe.
Zhord lihegve megállt.
– Ó, a lábaim!... Kíváncsi lennék, hogy... az a tömeg... felfalta-e a tükörfejűeket.
– Lehetséges – bólintott Lex, és rosszkedvűen megvakarta az öklét. – Nem lett volna helyes, ha megöljük a birodalmi törvények betartatóit. Ők nem tettek semmi egyebet, csak a kötelességüket teljesítették. Nem kellett volna rájuk lőnöm. Bocsánat...
– Most miért kérsz bocsánatot? – kérdezte Zhord.
– Azok a fickók bizonyára jelentették, hogy robbanótöltetet használtunk. Biztos nyomozni kezdenek utánunk – válaszolta Lex.
– És gondolod, hogy a detektívjeik elmennek minden létező szállodába meg ingatlanügynökséghez, csak hogy megtaláljanak minket?
– Nem tudom. Lehetséges. Egyébként mi magunk nem keltünk feltűnést, mármint a külsőnkkel. Nagy volt ott a zavar, és éppen elég nagydarab fickót láttam az utcán. Meg persze ilyen apró hapsikat is.
– Zömik! – javította ki Zhord sértődötten. – Igen, én is láttam pár zömiket. Valószínűleg mérnökök voltak valamelyik csillaghajóról. Mi, zömikek, szeretünk utazgatni meg nézelődni. Meg minden egyebet, ami jó. De nyugodjatok meg, nem fogok leállni iszogatni az első zömikkel, akivel összetalálkozom. És mi hárman tényleg nem lógunk ki a sorból... Úgy értem, annyi itt a vallásos hülye...
– Hívő lélek – korrigálta Jaq.
Zhord hevesen legyintett.
– A könyvemben – folytatta – eléggé furcsa leírás van a zarándokokról. Általában dagadtak vagy egészen véznák, és alma nagyságú golyvájuk van, vagy bőrbetegségük, vagy úszóhártya nőtt a lábujjaik között, vagy ilyesmi. Csodabogarak, szerintem legalábbis azok.
– A mi könyvünk, az egyetlen könyv – mondta Jaq –, amelyre hagyatkozhatunk, nem más, mint a Rhana Danára könyve.
– Amelyet nem tudunk elolvasni, mert elda nyelven írták, és egyébként is képtelenség lenne kibetűzni.
Jaq megvonta a vállát.
– Kíváncsi lennék, hogy a helybeliek mennyire viseltetnek ellenségesen a törvényszék iránt. Mármint azt leszámítva, hogy természetesen félnek a bíróktól. Ami a téren történt, az nem volt más, mint a sarokba szorított állatokból kitörő ösztönszerű akció. Szerintem a törvényszéki marsallok úgy érzik, valami tanújelét kell adniuk ittlétüknek és egyáltalán a létezésüknek. Ahogy Zhord mondta, itt még normális körülmények között is rengeteg ember él. Egész kazalnyi, de csupán néhány oda nem illő tű lehet benne. Ebben nincs semmi különös. Ami viszont ezt a vallási rivalizálást illeti... Nos, ez még komoly gondokat okozhat. – Eltűnődött. – Talán kapcsolatba kellene lépnünk néhány bűnözővel, hogy beolvadjunk, és eltereljük magunkról a törvényszék figyelmét. A bűn végül is mindenütt jelen van, és mi sokban hasonlítunk a bűnözőkre. Zhord elvigyorodott.
– Kozmikus drágakőcsempészek, mi?
Jaq az űrgárdistára nézett, aki komoran bólintott.
– Legyünk olyanok – dörmögte –, akik vétenek a Birodalom ellen, Lord Inkvizítor. Látszólag. Ideiglenesen. Amíg megértjük, mi folyik itt. Amíg jelentést tehetünk valamilyen megbízható hatóságnak.
– Ha az Inkvizíció önmagával harcol, Lex, vajon milyen hatóságban bízhatunk meg?
– Nem tudom. Az én káptalanom egészen biztos, hogy nem fertőződött meg, de a könyvtárosaink csupán az Administratumnak tesznek jelentést.
– Amely pedig értesítené az Adeptus Terrát – csóválta a fejét Jaq. – Az Inkvizíció közbeavatkozna. De vajon melyik frakciója?
Lex lehajtotta a fejét, és hallgatott. Úgy tűnt, ismét az ősatyjához imádkozik.
* * *
Végül eljutottak a kupolakomplexumhoz, a homokos területen álló Occidens-templomhoz, ahol már ott táborozott néhány ezer izgatott zarándok. Folyamatosan újabb ezrek érkeztek. A levegőben füstölőszerek illata keveredett a sülőfélben lévő halkebab (amint az étel elkészült, már el is kelt) és a fűszeres borok szagával, az emberi testek bűzével. Az akrobaták magas oszlopok tetején produkálták magukat, hogy a lehető legtöbben láthassák őket. A jövendőmondók a birodalmi Tarot egyszerűsített változatából jósoltak. A kriplik alamizsnáért rimánkodtak.
Itt, ebben a nyüzsgésben a trió lassan, de minden feltűnés nélkül megtehette az alig több mint egy kilométeres távot a templomig. El is indultak.
A templom körül erős plasztacél korlátokat állítottak fel, amelyek mögött felfegyverzett diakónusok őrködtek. A templom lépcsőitől a barikád fölé tornyosuló Pódiumig egy drága brokáttal letakart függőhíd vezetett.
A barikád egyik kapujánál egy diakónus „adományokat” gyűjtött. Akik kellően magas összeget fizettek, bejuthattak a templomba – amely máskülönben a szertartás kezdetéig zárva volt a zarándokok előtt. Egy felfegyverzett sekrestyés kísérte be azokat, akik nem sajnálták az adományokat. Ezek a kivételezettek még azt a szent szekrénykét is megpillanthatták, amelyben az Igaz Arcot tartották.
Másnap – a szertartás előestéjén – az adományoknak minimum kétszer akkorának kellett lenniük, mint ezen a napon.
Itt volt hát annak az álhírnek a forrása, amely több száz ember halálát és sebesülését okozta. Valaki félreértett valamit, és ez a félreértés-hógolyó lavinává duzzadt, mire a térre ért.
Egy kövér, kopasz férfi – aki mellett ott állt kancsal kislánya – degeszre tömött, sékelekkel teli erszényt nyújtott át a diakónusnak, aki azonnal megszámolta a pénzt. A legtöbb zarándok nem tudta megfizetni a belépti díjat; ezek irigykedve figyelték azokat, akik bejutottak a templomba.
Jaqban feléledt a kíváncsiság, az inkvizítorokra oly jellemző tudásvágy. Az egyik zsebéből elővett egy kicsiny, de tiszta és nagyon értékes smaragdot.
A diakónus – ahelyett hogy rögtön eltette volna Jaq ajándékát – a fény felé tartotta a drágakövet. Talán azt feltételezte, hogy hamis? A smaragd még a vörös nap tompa fényében is úgy szikrázott, hogy azonnal látni lehetett rajta: valódibb nem is lehetne.
Zhord megráncigálta Jaq ruhaujját. A tömegből egy magas, szürke csuklyás köntöst viselő nő figyelte őket.
– Ey'Lindi... – zihálta Jaq. Igen, ő volt az. A szelleme. A csuklya alatt az az arc pedig...
Nem. Nem Ey'Lindi arca volt. Jaq rádöbbent, hogy megint azt látta, amit látni szeretett volna. Igen, a vonások emlékeztettek Ey'Lindiére, a magassággal és a testtartással is rendben volt minden, de... A nő olyan könnyedén és gyorsan fordult félre, mintha észre sem vette volna Jaqot és társait. Elindult, és csakhamar beleveszett a tömegbe. Egy pillanattal később eltűnt Jaq szeme elől.
– Az a hölgyemény a mi kis kavicskánkat bámulta – közölte Zhord.
– Felejtsd el – szólt rá Jaq szórakozottan. A nő nem Ey'Lindi volt. Hát persze, hogy is lehetett volna ő? Ey'Lindi meghalt, felmetszette a hasát annak a nősténynek, annak a Főnix Úrnőnek a lándzsája. Ami pedig a hasonlóságot illeti... Nos, az emberi lények esetében nagyon nagy a lehetséges permutációk száma. Egy bizonyos embersablonnak több milliárd változata létezhet, és egy olyan galaxisban, amelyben egymillió lakott világ van, több millió, esetleg több százmillió hasonló külsejű ember lehet. A galaxisban többtucatnyi olyan ember élhet, aki Ey'Lindi ikertestvérének, pontos másának tűnhet, és még több olyan, aki valamilyen mértékig hasonlít rá.
De Ey'Lindivel senki sem ér fel. Senki!
* * *
A sekrestyés, aki a triót vezette, vézna, menyétarcú, idősebb férfi volt. Kamelopárdszőrből készült csuhájának övébe lézerpisztolyt tűzött.
– Ahogy beléptek a templomba, az első, amivel találkozni fogtok...
Egy oszlopcsarnok tárult eléjük, amelyet szinte teljesen megtöltöttek a hajdanvolt főpapok síremlékei és kriptái. Több száz főpap emlékhelye...
A csarnokon túl egy oszlopsorokkal szegélyezett átriumot találtak, amelyben illatosítórudacskák egész erdeje égett. Az édeskés szag és a füst lassan kavarogva emelkedett felfelé, a kupolás tetőbe vágott szellőzőnyílások irányába. Az egész terem egyetlen gigászi tömjénfüstölőre emlékeztetett...
Ezen túl a bazilika állt, amelyet fegyveres diakónusok őriztek.
– Ötven oldal templom tartozik a főtemplomhoz, mindegyik a Földön Lakozó, az Istencsászár egy-egy attribútumát szimbolizálja...
Megszámlálhatatlanul sok égő gyertyát láttak. Az évszázadok során a füst vastag fekete rétegben rárakódott a falakra, a mennyezetre; a padlót belepték a megkeményedett és bemocskolódott, egymásra rakódott viaszrétegek. A nagyterem akár a fény palotája is lehetett volna, de mégis, az embernek olyan érzése támadt, hogy a mélyedésekben össze sűrűsödött sötétség csak arra vár, hogy előrontson, és megsemmisítse a világosságot, mindent betakarjon saját éjszín köpenyével.
– Figyelem, utazók! Nézzétek meg azt a nagy falimozaikot. A kép azt a jelenetet ábrázolja, amikor a mi áldott Császárunk legyőzi Hóruszt, a lázadót...
A mozaikot szerencsére megtisztították a viasztól és a koromtól. Olyan sokszor sikálták már le, hogy úgy tűnt, a részleteket is lemosták róla. A kövér ember és a kancsal kislány ámuldozva nézett rá. A idegenvezető sekrestyés türelmetlenül toporgott.
A következő látnivaló az imaterem volt. Jaq és Lex csupán egyetlen pillanatra hajlította be a térdét. A helyiség végében egy ősrégi, titánszálakkal átszőtt függöny volt. Az anyag már annyira megkopott, hogy apró résein keresztül be lehetett lesni a függöny mögötti sekrestyébe.
Átmentek a függönyön túlra – Jaqnak olyan érzése támadt közben, hogy egy súlyos vasrács alatt haladnak el.
– ...a mintázat, az arabeszkek volfrámszálból készültek, és...
A szentélyben a gyertyák fényében homályosan egy szekrényt lehetett felfedezni. Annyi ezüst és arany díszítette, hogy gyanítani lehetett, ha leveszik róla a védőfátylat, elvakítja az embert csillogásával. Mellette két sorban fegyveres sekrestyések őrködtek; halkan, egészen halkan valamilyen vallásos éneket kántáltak.
– A szent szekrénynek három zára van. A belsejében lévő felbecsülhetetlen értékű ereklyetartóban pihen a Földön Lakozó Igaz Arca...
Ezt a kincset kizárólag a szentévekben tették ki az ártalmas napfény hatásának. A köztes időszakokban a ritkán megrendezett nyilvános ereklyebemutatások során az Arcot csak rövid időre, legfeljebb fél percre, a gyertyafényes szentélybe emelték ki a helyéről.
– A szentév során tilos az ilyen magánjellegű ereklyebemutatás...
De nicsak! Mi az ott? A sekrestye elfátyolozott bejárata fölött kamelopárdbőrre festett aranykeretes kép függött. Egy komor és kegyetlen, de ennek ellenére fenséges arc mása.
– Utazók! Ez az Ő Igaz Arcának másolata!
A szentély előterében két művész dolgozott azon, hogy másolatokat készítsen a képről.
– Ez jó drága lenne, ha meg akarnám venni, hm? – kérdezte Zhord könnyed hangon.
Kiderült: két pap, az Arc rendjének két tagja egész évben árusította a reprodukciókat, amelyeket a bazilika egyik kápolnájában lehetett megtekinteni. A vezető közölte, hogy kifelé menet majd érintik ezt a kápolnát, így az utazók, ha erre vágynak, vehetnek maguknak egyet.
– Több mint tízezer esztendeje – magyarázta a sekrestyés lelkesen –, akkor, amikor a Császár hústestében végigjárta a galaxist, beletörölte arcát egy szövetdarabba. Pszichikai energiáinak köszönhetően vonásai beleivódtak az anyagba. Olysok idő telt már el azóta, hogy az eredeti, szent szövet igen sérülékennyé vált, ez az oka annak, hogy a művészek egy másolatról készítenek újabb másolatokat.
– És a tömegnek is egy kópiát fognak bemutatni? – kérdezte Zhord. A sekrestyés arca elsötétült, keze a lézerpisztolya felé mozdult.
– Nem! A valódi szent szövetet!
* * *
Jaq felnézett a kamelopárdpergamenre festett homályos arcra. Amikor a saját szemével látta Őt, a Földön Lakozót, abban az energiától lüktető, ózontól meg-megreccsenő trónprotézisben, a hadi zászlók és a szent ikonok között, az arc... az a fémkeretbe foglalt arc leginkább egy összeaszott múmia ábrázatára emlékeztetett. És ennek a múmiának az elméjéből olyan erős, léleknyúzó gondolatok áradtak ki, hogy Jaq kis híján megsemmisült. Ó, hogyan is gondolhatja egy hitvány kisegér, hogy képes megérteni a gigászi mamutot?
Vajon akkor, ha majd ő is megvilágosodottá válik, vissza fog még térni abba a trónterembe?
Ó, honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy megengedje a démoni erőknek, hogy a lelkéhez férkőzzenek? Honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy vállalja: megszállottá válik? És mindezt azért, hogy a lelke kipurgálódjon, hogy elérje a megvilágosodottság állapotát...
A trió nem élt a lehetőséggel, nem vásárolta meg az Arcról készült másolatot.
– Az utolsó értékes holminkat adtuk oda, hogy bejuthassunk ide, és megpillanthassuk az ereklyét – hazudta Zhord.
* * *
Amikor elindultak a barikádoktól, és átmentek a zarándokok sátrai között, egy aszott, májfoltos kéz ragadta meg Jaq ruhája szélét.
– Alamizsnát egy nyilvántartott nyomoréknak! – recsegte egy vén, erőtlen hang.
Egy bitófához hasonlító állványra láncokat akasztottak, a láncok végére bronzedényeket erősítettek, melyekben erős és sűrű füstöt árasztó illatosító anyagok égtek. Az állvány tövében egy kis, fémkerekes, deszkákból összetákolt kocsiféle állt, amelyen egy rongyos alak kuporgott. Nő volt; az arcát ránctömeggé változtatták az évek. Loncsos hosszú haja kifehéredett, véreres fakókék szemében az értelem szikrája csillogott. Tekintetében valami olyan érdeklődést lehetett felfedezni, ami egészen biztos, hogy nem csupán a megkapni kívánt pénzérméknek szólt.
Zhord alaposan végigmérte a koldusasszonyt. A bitófaszerű építmény árnyékában a szerencsétlennek nem kellett attól tartania, hogy ványadt testét eltiporja a tömeg. A kocsi hátulsó részéhez egy rudat erősítettek, hogy arrébb lehessen tolni vagy húzni.
Egy vénasszony, aki a hűvös vörös nap fényében adományokért könyörög...
– A legtöbb világon nem tisztelik az időseket! – morogta a kis fickó, de azért belenyúlt az erszényébe, és kihalászott egy félsékeles érmét. – Ó, azt hiszem, anyám, a lábaid már teljesen elfonnyadtak. – Igen, a két barna botszerű valami, az asszony lábai, természetellenes szögbe csavarodva hevertek a vézna test alatt, a kocsin.
Zhord talán megsajnálta ezt a húgyszagot árasztó vénséget?
A zömik még nem adta át a félsékelest.
– Ki visz haza esténként, anyám?
Aha! Szóval ezt akarja kideríteni! Hogy a lábait talán a saját pénzéhes hozzátartozói törték el, hogy ezzel a kegyetlenséggel biztosítsanak maguknak rendszeres jövedelmet.
A templomszolgák szoktak félretolni – hangzott a válasz. – Ők segítenek nekem, jó uram.
Ők törték el a lábadat, anyám? – Ostoba kérdés volt; az Occidens-templomnak nincs szüksége arra, hogy kripliket gyártson, és kitegye őket közszemlére. Ennek a templomnak nincs szüksége az apró adományokra, amelyeket a koldusok össze tudnak gyűjteni.
A vénasszony úgy dőlt előre, mintha hirtelen bélgörcse támadt volna.
– Ó, igen, a templom törte el a lábamat – felelte. – De nem úgy, ahogy te gondolod!
Zhord leguggolt a kocsi mellé. Jaq és Lex követte a példáját.
* * *
A nyomorékot Herzadynak hívták, és egyvalami sosem volt: anya. Határozottan kijelentette, hogy tizenegy éves.
Ki lehet olyan bolond, hogy a Sabulorbon helyi években számolja a saját életkorát? Csakis egy ilyen öregasszony, aki már elég hosszú ideje létezett ahhoz, hogy ne legyen fontos számára, pontosan hány éves. Birodalmi években számolva már túl volt a száztizedik évén is, és ennek a hosszú időnek a nagy részét ezen a kocsin kuporogva töltötte el. Zhordot lenyűgözte a kora, annak ellenére, hogy a hosszú életű zömik számára egy évszázad nem sokat jelent.
Elég szép teljesítmény egy közönséges emberi lénytől, különösen ilyen körülmények között.
Herzady egy évszázaddal korábban, kislányként érkezett a Sabulorbra, hogy mélyen vallásos szüleivel részt vegyen az Arc bemutatásának ceremóniáján. A nagy felfordulásban, a többé-kevésbé megszokottnak számító hitőrületben a szülei életüket vesztették, neki pedig összezúzódott a lába. A papok megszánták, és elkészítették neki ezt a kocsit. Évtizedeken át a következő szentévre várt. Amikor az elérkezett, úgy intézte, hogy biztonságosabb helyről nézhesse végig az Arc bemutatását, mint előző alkalommal.
Felfordulás?
Ó, igen. A rokkanttá válása után ötven évvel megrendezett szertartáson megint megőrültek az emberek, a hisztérikus zarándokok egymást taposták, hogy jobban láthassák az Arcot... Azt az Arcot, amelyet nem is lehetett látni.
Nem lehetett látni? Hát az meg hogy lehet?
Herzady évtizedeken át figyelt, nyitva tartotta a szemét és a fülét. Tudta, hogy a szövet megfakult, már eónokkal ezelőtt lekopott róla minden, ami rajta volt, ami az Istencsászár arcára emlékeztethetett. A szentév csúcspontján az Occidens-templom főpapja káprázatos menetben végigviszi az ereklyetartót azon a függőhídon, hogy aztán egészen rövid időre felnyissa, és kivegye belőle a szövetet. És amikor felemeli, a több százezer zarándoknak azt kell látnia, hogy az anyagon nincs semmi, eltekintve attól a pár folttól és pacától, amelyek talán az Istencsászár szemeit szimbolizálják.
– A zarándokok szinte semmit sem látnak, jó uraim! Pedig mennyire szeretnék megpillantani a Szent Arcot! Mi mindent megtesznek... ó, hogy tapossák egymást!
...azért, hogy megláthassák!
A ceremóniának a nagy tolongás következtében kialakult verekedés és lázadás vetett véget.
– És mi a helyzet a másolatokkal?
– Ah, a legelső másolatokat úgy készítették, hogy valamilyen érzékeny anyagot tettek a felbecsülhetetlen értékű szövetre, és addig tartották ott, míg a pszichikai lenyomat átjutott rá.
– Huh! – mondta Zhord. – Más szóval: átragadt rá!
Jaqnak furcsa, kísérteties érzése támadt, amikor végighallgatta a láthatatlan Igaz Arcról szóló beszámolót, és szinte beleszédült abba a gondolatba, hogy a Császár alattvalói között ilyen sok hithű, sőt a végletekig hű ember van. Ugyan mit számít az, ha a zarándokok eszüket vesztik? Mit számít az, ha megsebesülnek vagy meghalnak azért, hogy egyetlenegyszer megpillanthassák azt a szövetet, amelybe Ő valamikor régen beletörölte az arcát? Mit számít az agóniájuk, mi ez ahhoz az örökké tartó kínszenvedéshez képest, amelyet Neki, a Földön Lakozónak kell kiállnia? A zarándokok gyötrelmei belejutnak a hipertér pszichikai tengerébe, áldással ízesítik meg azt, és talán – talán! – elviselhetőbbé teszik az Ő számára a létet.
Jaq, ahogy ott térdelt Herzady kocsija mellett, rájött, hogy képes imádkozni.
Egy ideig...
Szelíden szólította meg az asszonyt:
– Azáltal, hogy megnyomorodtál, mert imádtad Őt, részt vállaltál az Ő kínjaiból.
– Szerintem – felelte Herzady komoran – sokan meg fognak nyomorodni és meg fognak halni holnapután. Ennek így kell történnie. És ha így lesz, akkor elégedetten fogok búcsút venni az élettől.
Ez a vénasszony kislányként, majd ötven évvel később nyomorékként már átélt egy-egy eszeveszett tombolást, és mégis... Mégis így beszél! Hite már-már az őrültséggel határos, már majdnem olyan, mint a megszállottság!
És ha ő, a korábbi ceremóniák tanúja, azt mondja, hogy a soron következő szertartás is emberéleteket fog követelni, akkor egészen biztosan így lesz.
A bizonytalanság hullámai elmosták Jaq hirtelen feltámadt és megerősödött hitét – valahogy úgy, ahogy az idő áramlata letisztította a szövetről az Igaz Arcot. Megrázkódott.
– És mi a helyzet a törvényszékkel, hm? – kérdezte Zhord. – Hallottál róla valamit? Mekkora szerepe van ennek a szent városnak az életében?
A zömik talán azt forgatta a fejében, hogy eltolja a nyomorék vénasszonyt abba a bérelt, kertvárosi házba, ellátja és gondozza, ő pedig cserébe átadja nekik mindazokat az információkat, amelyeket a sabulorbi ügyekről tud.
A kis fickó ki akart csikarni valamilyen választ.
– Ma, nemrég, több száz ember halt meg a törvényszék előtt. Mind azt hitték, hogy idő előtt sor került az Igaz Arc bemutatására... és pánikba estek emiatt.
Herzady megdöbbent, és úgy húzta ki magát, mintha rá akarna állni kicsavarodott, elsatynyult lábára.
– Sok ember meghalt, és... én nem láttam! – lihegte tragikusan.
Ráncos arca fájdalmasan megrándult. Májfoltos, aszott keze a melléhez emelkedett.
Hirtelen összeroskadt.
Lex megfogta a pulzusát. Hatalmas kezében az öregasszony alkarja olyan volt, mint valami furcsa alakú ceruza. Herzady meghalt. Szívroham végzett vele.
Megszakadt a szíve.
Zhord közömbös arccal belenézett a halott koldus szemébe.
– Huh – mondta –, így legalább megspóroltam fél sékelt.
* * *
Két nappal később, délután elhelyezkedtek egy nagy tér végében.
Zhord nem kívánt részt venni a szertartáson, de Jaq mindenképpen látni akarta a tömeg eszelős áhítatát, azt az őrületet, amelynek során csakis a hit számít – amelynek során senki sem törődik a sebesülésekkel és a halállal. Látni akarta, mert meg akarta tapasztalni, milyen lehet a szenvedély, a megszállottság, a rögeszme; milyen zavarok támadhatnak az érzékszervekben és a lélekben.
Ezen a délutánon szokatlanul meleg volt a téren; a sokaság forróságot lehelt ki magából, a testek összepréselődtek, egymáshoz tapadtak. Senki sem tudta, hányan ájultak el, hányan kaptak gutaütést a várakozás óráiban.
Ó, milyen hangzavar támadt, amikor végre valahára előhozták az Igaz Arcot! A zarándokok közül sokan, nagyon sokan hisztérikusan rángatózni kezdtek. A tér olyan volt, akár egy gigászi serpenyő, amelyben a beléöntött massza – az emberrengeteg – elérte forráspontját.
– Ó, áldott ősök, most segítsetek! – kiáltott fel Zhord. A kis fickó Jaq és Lex közé szorult. Lex kihasználta testi adottságait, félresöpörte maga elől a zarándokokat – nem sokat törődött azzal, hogy közben elrepeszt vagy eltör egy-két bordát. Az egyik közeli ház hosszú, magas homokkő falában fülkék homorodtak. Valamikor talán szobrok álltak bennük sorfalat a tér peremén, de az is lehetséges, hogy a számtalan szertartás során a tömeg, a hullámzó embertenger hagyta ott lenyomatait.
Lex kirántotta az egyik mélyedésből a zarándokokat. Úgy mozgott, úgy lépett és úgy állt, hogy messziről azt lehetett hinni, ő az egyetlen biztos pont, az egyetlen kimagasló szikla az áradatban. Belépett a fülkébe, és behúzta magához Jaqot meg Zhordot, akik így legalább részben védve voltak az eleven hullámok csapásaitól.
Zhord kapkodva lélegzett. Vajon hány mellkas zúzódott be, hány szorult össze a tömegben? A kis fickó undorodva felnyögött. Alacsony volt, ezért nem is remélhette, hogy a hozzá legközelebb állók testén kívül bármit látni fog.
Jaq mélyen beszívta a hisztéria szagát. Hármójuk közül csak Lex látott el a fejek, a csuklyák és az Igaz Arc-jelvényekkel teletűzdelt fejfedők fölött. Feljavított szemével az egy kilométernyi távolságban lévő dolgokat is tisztán érzékelte.
– Egy pap kinyitja az ereklyetartót – üvöltötte. Szavaira a közelben állók iszonyatos erejű ordítással válaszoltak. Lex folytatta:
– A tömeg nekinyomul a torlaszoknak...
* * *
A kordon nem bírhatta sokáig, és ha átszakad, semmi sem védhette volna meg a függőhidat a tömegtől – semmi, ha a korlátok túlsó oldalán nem álltak volna ott a fehérbe öltözött diakónusok.
Először humánus kábítófegyvereket használtak, hogy hátrébb parancsolják a túlságosan lelkes zarándokokat. Azok, akik a torlasz közelében táboroztak, s akiket a tömeg elsőként sodort a biztonságiak elé, eszméletüket veszítve zuhantak ledöntött és szétlapított sátraik maradványaira. A barikádok előtt hamarosan magas, eleven, de mozdulatlan falat alkottak az emberi testek, mely egyre magasabbra nőtt, ahogy a zarándokok átmásztak rajtuk, és őket is elérték a kábítósugarak. Nem sokkal később már ez biztosította a korlátok megközelíthetetlenségét. Időközben a pompázatos öltözéket viselő főpap becsukta az ereklyetartót, és visszavonult. A zarándokok ennek ellenére folytatták az előrenyomulást.
A diakónusok félretették a kábítófegyvereket, amelyekből valószínűleg kifogyott az energia. Új eszközöket vetettek be: automata pisztolyokat, géppisztolyokat és ismétlőpuskákat. Hüvely nélküli, nagy sebességű lövedékeket és repeszlőszereket eresztettek a tömegbe. A vörös napóriás ekkor az ég negyedét töltötte be; a világ olyanná vált, mintha iszamós lenne a vértől – attól a vértől, amelyet a diakónusok ontottak ki. A sok százezer, sok millió láb hatalmas porfelhőt vert fel, de ez sem volt képes elhomályosítani a napot, a milliárdnyi homokszemcse sem tudta megváltoztatni a fény színét.
Nem ment könnyen a dolog: a trió tagjai szereztek pár horzsolást és karcolást, mire sikerült kitörniük a falifülkéből, és elhagyniuk a teret. Annak ellenére, hogy több százan haltak meg a korlátoknál, a templom és a szent ereklye közelsége miatt a zarándokok szeme még mindig élénken csillogott; olyan volt, mintha nadragulyával kezelték volna. Sokan zokogtak a boldogságtól, sokan maguk elé meredve, könnyeket ontva ismételgették:
– Ó, az Igaz Arc... az Arc...! – bár szinte semmit sem láttak.
* * *
Éjszaka Jaq álmában ismét Askandargradot látta...
Az állatemberek nyakörve egymás után szétrobbant, a fejek lefordultak a vállakról.
A sikítozó háremhölgyek közül néhányat összekötöztek, és voltak olyanok is, akiket a széttört urnák maradványaihoz láncoltak hozzá. A földön néhány kötél feküdt, arra az esetre, ha előkerülne néhány olyan háremhölgy, akinek eddig sikerült elkerülnie végzetét.
Mintha akár egynek is sikerült volna elkerülnie... Mintha lett volna, aki megszökött a támadók elől, és elrejtőzött a romok között. Mintha valaki megszökhetett volna ezek elől...
A segítség már útban volt. A káoszrenegátok inváziója előtt néhány nappal a Holló Őrség űrgárdistái éppen az Askandaron töltötték fel hajójukat, majd elindultak az ugrózóna felé. Mielőtt a támadók lerombolták a kormányzói palotát, az asztropata értesítette ezeket a harcosokat, és ők azonnal visszafordultak. Még két nap, és elérik az Askandart. A kitűnő fegyverekkel rendelkező, fekete páncélt viselő Holló Őrök – ehhez kétség sem férhetett – az első kínálkozó alkalommal rávetik magukat az ellenségre. Csak azért kellett imádkozni, hogy a démoni látvány ne tegye szükségessé a csatatestvérek agyának kimosását, azt a procedúrát, amelyre elméjük épségének megőrzése érdekében lett volna szükség.
Úgy festett, mintha a Káosz szántszándékkal hajtotta volna végre ezt a támadást, pusztán azért, hogy visszacsalja a Hollókat...
Bárcsak esélye lett volna legalább néhány háremhölgynek a szökésre! De nem, a nyakörvek felrobbanása után a perverz támadók figyelme ismét a nőkre terelődött.
– A Császár nevében, használd azt a fegyvert! – parancsolt rá Jaq a mellette hasaló eunuchra, majd kilesett a barikád fölött, és a saját fegyveréből ráküldött egy robbanó töltetet egy olyan lényre, amely mintha a rend és a hit lovagjainak ocsmány paródiája lett volna.
RAAARK...
A káoszharcos, mintha provokálni akarná ellenfeleit, a férfit és a nőt szimbolizáló rúnákat festette fel térdvértjeire. Obszcén formájú páncélja bíbor- és aranyszínű volt – még mindig annak az űrgárdista-káptalannak a színeit viselte magán, amelyhez azelőtt tartozott, hogy a gonosz a saját oldalára állította.
A robbanógolyó a mellvért bal oldalába csapódott be. CRUMP. Felrobbant. A harcos körbepördült, karjait a levegőbe emelte.
RAAARK...
Az eunuch is lőtt. A lövedék a célpont alsókarjába fúródott bele. CRUMP. A kar leszakadt. Ezután, ha minden igaz, a támadó káoszharcos, az egykori űrgárdista mesterségesen megerősített mellkasában elegendő kár keletkezett ahhoz, hogy a tüdő leálljon. A renegát még mindig körben forgott, úgy mozgott; mintha szólót táncolna egy színpadon. Az Istencsászár adja, hogy ez legyen a haláltánca!
RAAARK. RAAARK. Jaq és az eunuch újra tüzelt, aztán mindketten lebuktak a barikád mögé. A következő pillanatban dühös sziszegéssel valami végigcsapott a márványtorlaszon. A levegő felforrósodott az olvasztóból kilőtt sugár mellett. Pár másodperccel később iszonyatos robaj hallatszott. Az energianyaláb telibe kapta a fürdőház medencéjébe már korábban beleomlott kupolás zsindelytető maradványát. A fában lévő nedvesség egyetlen szempillantás alatt gőzzé változott. A zsindely szétrobbant. A forgácsok úgy röppentek szét, mint a feldühített hystrixek, a mérgező tollakkal védekező állatok farktollai. A másik eunuch felsikoltott. Vállából féltucatnyi tőrszerű, hosszú faszilánk meredt ki. Hátrálni kezdett, és megpróbálta őket kirángatni magából. Swoooosh... Az olvasztóból kilőtt második sugár a fejét találta el. Szeme egyetlen tizedmásodperc alatt elpárolgott, majd pirospozsgás, kerekded orcája, végül az arca többi része vált semmivé. A feje úgy nézett ki, mintha koncentrált erejű savspray-t fújtak volna rá – bőrnek és húsnak már nyoma sem volt rajta; jól látszott a meztelen, sárgás koponya belsejében folyékonnyá váló fortyogó agyvelő. Aztán... a szürkés, sűrű lé kibuggyant a fülnyílásain, előrefröccsent az üres szemgödrökből.
A halott háremőr elterült a repedezett márványon.
A gyantás zsindely lángra lobbant. A tűz végigkúszott a törmeléken, a közelben heverő holttesteken és sebesülteken. A barikád túlsó oldaláról eget rengető, gúnyos röhögés hallatszott. Jaq az életben maradt eunuch karjába mélyesztette a körmét.
– El kell mennünk innen!
Alkalmi fegyvertársa félőrülten meredt Jaqra.
– Neked nem lett volna szabad belépned a hölgyek fürdőházába! – üvöltötte.
A józanság ezek szerint már elpártolt tőle.
Ó, igen, amit mondott, az egyébként valamikor, nem is oly régen, még valóban így volt. Két nappal korábban a hárembe Lord Egremonton kívül egyetlen kasztrálatlan férfi sem tehette be a lábát.
Rajta, illetve az ifjú birodalmi inkvizítoron kívül, aki azért jött ide, hogy a végére járjon annak a pletykának, miszerint a szigorúan őrzött belső város lakói, a háremhölgyek között kialakult valamilyen perverzió, valami, ami nem lehetett más, mint a Slaanesh-kultusz. Lord Egremont nagy kísérlete, amellyel meg akarta valósítani a teljes népességszabályozást, bizonyos körökben természetszerűleg indulatokat gerjesztett. Ő idealista volt, és különc, de ügyesen kormányozta birodalmát, aminek köszönhetően Askandar virágzott.
Ó, milyen bolondok voltak azok, akik úgy akartak fellázadni ellene, hogy felélesztettek egy ilyen kultuszt! Tettük következménye most vált egyértelművé, fájdalmasan világossá. A megrontott káosz űrgárdisták eljöttek ide, hogy learassák az emberi balgaság gyümölcseit, feldúlják és lerombolják Askandargradot, és szadista módszerekkel megsemmisítsék a háremet.
Az eunuch a kezében tartott obszcén formájú fegyverre nézett, majd lassan megfordult. A csövet a szájához illesztette.
– Két napon belül megérkezik a segítség – sziszegte Jaq.
Nevetés... Nagyon közelről, a barikád túlsó oldaláról érkezett. Jaq tudta, ha most kinézne, nem biztos, hogy képes lenne visszahúzni a fejét. Tudta, most a maradás egyenlő az öngyilkossággal. Villámgyorsan visszavonult, elkúszott a zsindelydarabok és a terjedő lángok mellett, majd felállt, és kétrét görnyedve elrohant.
RAAARK... CRUMP
A hang a háta mögül érkezett. Az eunuch főbe lőtte magát. Ezzel megmenekült attól, hogy halála fájdalmas és hosszadalmas legyen.
Jaq ismét remegve ébredt fel...
Tolvaj
A bérelt villa háromemeletes volt, mindegyiken tucatnyi szobával. Alatta jókora pincét alakítottak ki. A bútorok ébenfából készültek, a padló fekete palából. Temetői hangulatával és gyászos színeivel többé-kevésbé emlékeztetett Jaq megsemmisült csillaghajójára. Mindenütt lámpák álltak – ezek a Tormentum Malorum fedélzetén lévő, ikonokat tartalmazó fali fülkékben égő elektro gyertyákat juttatták az inkvizítor eszébe.
Jaq úgy kívánta, hogy a függönyöket ne húzzák szét; nem akarta, hogy a helyiségbe beférkőzzön a kertben lévő viaszos levelű növények és az ezüstfényű murvával felszórt ösvények, a kertet körbefogó magas fal és a szomszédos háztetők látványa, a vörös napgigász fénye.
A szobák között egy kicsiny, szakállas majom sétálgatott. Olyan volt, mint valami miniatűr, csillogó szemű, pettyes bundájú démonocska. Zhord vette egy utcai árustól. Tulajdonképpen csak azért, mert Lex, amikor megpillantotta a férfi vállán kuporgó jószágot, megjegyezte:
– Az űrgárdisták mellett olyanok a zömikek, mint a zömikek mellett az ilyen majmocskák.
– Huh, elegem van már abból, hogy én vagyok a legkisebb ebben a társaságban! – mordult fel Zhord, és megvette a majmot.
Jaqnak nem volt kifogása a dolog ellen.
Az állat magányos volt, mégsem esett letargiába. Nem volt a közelben egyetlen fajtársa sem, de folyamatosan és fáradhatatlanul nézelődött; úgy járkált egyik szobából a másikba, mintha abban reménykedne, hogy a következő sarkon túl rábukkan egy másik majomra. Jaq, ahogy figyelte, eltöprengett. Merengve nézte, ahogy a kis lény sokszor a saját, fényes felületeken megjelenő tükörképére pillantott – úgy, mintha egy másik majom lenne.
A majom többször is megpróbálkozott azzal, hogy bolhát vagy legalább egy aprócska légylárvát találjon Zhord bozontos szakállának vörös szálai között. A zömik nem adott neki nevet – nem tartotta fontosnak a dolgot.
Egy héttel a szertartás után egy hűvös hajnalon történt, hogy a majom visongva és makogva felugrott Zhord ágyára.
A kis fickó felriadt, de agyát még mindig betöltötte az álomkép: egy barlangban, néhány bátor zömik bajtársával együtt vad tűzharcot vívott egy ork horda ellen. Az ocsmány zöld bőrűek mennydörgő mordályokkal lövöldöztek; a széles torkú muskéták kemény magvakat, ólomgolyókat és mindenféle, lövedéknek használható dolgot köptek rájuk, meg persze rengeteg szikrát és füstöt. Zhord és társai első osztályú robbanótöltetes fegyvereket használtak, így nagyon jó hatásfokkal irtották az undorító idegen lényeket. RAARK, SWOOSH, CRUMP. RAARK, SWOOSH, CRUMP. Itt most a rendszeresség és a technika vívott csatát a rendszertelenséggel és az elmaradott barbársággal.
Zhord szerette volna végignézni a kellemes és szórakoztató álomfilmet. Bosszúsan felmordult, és már éppen félre akarta söpörni az alkalmatlankodó majmocskát, amikor egy sötét alak jelent meg az ágya mellett. Lex. Ez csakis Lex lehet.
Az űrgárdista két ujjával megfogta a majom nyakán a bőrt, aztán egy kicsit megpöckölte a gégéjét, hogy maradjon csöndben. Ezután lehajolt Zhordhoz.
– Horkolj tovább, ahogy eddig csináltad. Horkolj és figyelj!
Horkoljon? Horkoljon? Ó, igen. A hang, a rendszeres hang, amelyet álmában hallott...
– RAARK – mondta Zhord olyan hangon, mint valami sajgó torkú dögevő madár. – SWOOSH – fújta ki lassan a levegőt. – CRUMP – tette hozzá végül.
Miközben Zhord megpróbálta eljátszani, hogy mélyen alszik, s utánozni saját horkolásának zajait, feszülten fülelt. Lex nem tette le a majmot, amely egy ideje már meg sem mukkant. Csak nem döglött meg a kis szerencsétlen?
– A házban idegen van. Valahol. Azt hiszem, lent a pincében...
Lex az eredeti dobhártyája, fülcsontjai és belső füle helyére beültetett, a feleslegesnek ítélt háttérzajokat kiszűrő, a kiválasztott hangokra való koncentrálást könnyebbé tevő Lyman-fülnek köszönhetően észlelte a behatoló érkezését.
Bár aludt, de az űrgárdisták agyának mindig csak a fele pihen. A másik félteke állandó készenlétben áll. Amikor az éber agyféltekébe eljutottak az érzékelt neszek, azonnal felébredt, és megállapította, hol mozog a hívatlan vendég. Rajta kívül csak a majom hallotta meg a zajokat – ami kész csoda, hiszen a hangosan hortyogó zömik mellett aludt.
– RAARK – ismételte Zhord, és óvatosan kikelt az ágyból. Hosszú szárú vászon alsóján kívül semmi sem volt rajta. Az éjjeliszekrényről, az üres söröskancsó mellől felemelte a lézerpisztolyát. – SWOOSH. – Ez a hang már olyan elégedett hörrenés volt, amilyet azok szoktak kiadni magukból, akik álmukban hirtelen megelégelik a horkolást, vagy azok, akiknek hosszas fuldoklás után végre sikerül levegőhöz jutniuk.
Lex – aki a testhálójától eltekintve meztelen volt – az egyik kezében lézerpisztolyt tartott, a másikkal a majmot fogta. Tudta, nem eresztheti el az állatkát, mert az azonnal rémült rikoltozásba kezdene. Mit csináljon vele? Roppantsa el a nyakát? Nem, ez a kis dög nem akar mást tenni, csak figyelmeztetni a veszélyre...
Az óriás a majommal a kezében és a zömikkel a nyomában mindenre felkészülve, óvatosan lement a pincébe.
* * *
A hosszú kőfolyosót csak a közepe táján lévő egyetlen éjszakai lámpa világította meg. A ház valamennyi ajtaja közül a pincéé volt a legmasszívabb, éppen ezért választották ki ezt a helyet arra, hogy elrejtsék benne az ékkövekkel kirakott kincset, a Rhana Dandra könyvét. A könyvet, amely most egy falhoz láncolt, lelakatolt vasládában lapult.
A ládát a pince egyik oldalsó helyiségében helyezték el.
Abban a helyiségben, amelyből most halvány elektromos fény szűrődött ki. A fényben árnyékok libbentek meg – mintha egy kéz mozogna a fényforrás közvetlen közelében.
Halkan, nagyon halkan és nagyon lassan zár csikordult. A vasláda teteje nyikorogva felnyílt.
Elsőként Zhord ugrott be az ajtón. Lehajolt, és lézerpisztolyából a mennyezetre lőtt egy sugarat, hogy meglepje a behatolót, és elterelje a figyelmet magáról. Az energianyaláb fényes szirmokat bontott, amikor nekicsapódott a kőmennyezetnek, egy pillanatra megvilágította a boltíveket, valamint azt az ébenfa olvasóállványt, amelyet Jaq azért hozott le ide, hogy megfelelő körülmények között tanulmányozhassák a rejtélyes kötetet – amelyből eddig egyetlen szót sem sikerült megérteniük.
Ebben a pillanatnyi, villanásszerű fényben világosan kirajzolódott a nyitott vasláda fölé hajló tintafekete alak. Olyan sötétségbe burkolózott, hogy már-már nem tűnt valóságosnak – bizonytalanul megjelent, aztán ismét eltűnt, és csak egy folt, a realitás hiánya vibrált a helyén.
Az idegen felegyenesedett, és fürgén megfordult. Az arca is fekete volt, csak a szemek világlottak ki belőle. Sárgás macskaszemek.
Tovább emelkedett felfelé. Elképesztően magas volt.
Lehet, hogy egy elda, aki azért jött ide, hogy visszaszerezze a könyvet? Vagy lehet, hogy egy birodalmi orgyilkos?
A fény kihunyt, és kialudt az a lámpás is, amelyet az ismeretlen hozott magával. A sötétség megkétszereződött és összesűrűsödött.
Valami elszáguldott Zhord mellett, miközben hozzáért a bőréhez.
A következő másodpercben olyan test állta el az ajtónyílást, amely masszívabb és keményebb volt magánál a vastag ajtónál is. Ugyanebben a pillanatban egy eszelősen visító, szőrös kis test rohant el a zömik meztelen lábánál. Lex eleresztette a majmot, hogy elkaphassa a behatolót, aki hiába vonaglott, hiába vergődött, képtelen volt szabadulni. Ugyan ki tudná kiszabadítani magát egy ennyire megnövelt izomzatú, megerősített csontozató óriás szorításából?
Talán vannak ilyen élőlények, de a fekete alak nem tartozott közéjük.
– Elkaptam a fickót! Gyújts lámpást, zömik!
Nem fickó volt, hanem egy nő. Az elfeketített arc egy nő arca volt. Egy embernőé, nem eldáé. Úgy, ahogy Ey'Lindi szokta, szintetikus álcabőrt permetezett magára, de az orgyilkossal ellentétben ő nem dugott szűrőtamponokat az orrába. Ruházata azonban emlékeztetett az orgyilkosok kosztümjére, bár a derekára nem kötött olyan vörös övsálat, amelyben remekül el lehet rejteni a tőröket és a mérgeket...
Zhord agyában világosság gyúlt.
– Te vagy az! – kiáltott fel. – Ott voltál a tömegben az Occidens-templomnál! Te voltál az, aki úgy megbámulta a smaragdunkat!
Hát persze hogy ez volt az a nő! Az a magas, karcsú nő, aki akkor és ott szürke köntöst viselt, most pedig olyan fekete, testhez álló kezeslábast, amilyenhez hasonlót az akciói előtt Ey'Lindi húzott magára. Olyan kezeslábast, amelyben egy ügyes tolvaj bátran elindulhatott kincseket szerezni.
Jaq a saját régi, elrongyolódott köpenyébe csomagolta a sors könyvét. A tolvaj, mielőtt megzavarták, már szétnyitotta a köpenyt, így a ládából előragyogtak a borítólap csodás ékkövei. A könyv tetején, vagyis inkább a sarkán egy kis fekete csomag feküdt. A nő éppen azt akarta megnézni, hogy mi van benne, amikor Zhord és az űrgárdista megzavarta.
A kis csomag... A fejkendőre kötött csomó meglazult már, de még nem bomlott ki teljesen.
A betörő mozdulatlanná vált Lex markában, de az űrgárdistái ilyesmivel nem lehetett megtéveszteni; nem enyhített a szorításon.
– Én úgy nézem, ez nem valami hétköznapi tolvaj – mondta Lex a zömiknek –, mert elég ügyes volt ahhoz, hogy hatástalanítsa a riasztókat, letaláljon ide, és kinyissa a zárakat.
– Egy pillanatra azt hittem – felelte a kis fickó –, hogy elda vagy orgyilkos.
A nő szeme tágra nyílt. Lex bosszúsan rámordult Zhordra, akinek megint előbb járt a szája, mint az esze.
– Mi keresnivalója lenne egy idegennek vagy egy orgyilkosnak a pincétekben? – kérdezte a fogoly. Ugyanazt a szabványos birodalmi gótot beszélte, amit a zömik meg az űrgárdista.
– Te nem sabulorbi vagy, asszony! Ki küldött?
Lex megrázta a tolvajt.
Az összepréselte ajkait, és nem válaszolt Zhord kérdésére.
– Tudod, milyen közel vagy a halálhoz? – kérdezte Lex. – Most biztos ezen gondolkozol. Ha azt mondod, hogy senki sem küldött, akkor senkinek sem fog feltűnni a hiányod.
A nő vágyakozva az ékköves könyvre pillantott.
Ebben a pillanatban a majom felugrott a láda peremére, s a lámpafényben szikrázó drágakövekre meredt. Azokra a kövekre, amelyeket késsel is alig lehetett kifeszegetni a helyükről, nemhogy majomkörmökkel!
A kis állat felfoghatta, hogy hiába próbálkozna velük, ezért más zsákmányt keresett magának. Felkapta a fejkendőbe csomagolt tárgyat, szétnyitotta a kendőt, és ostoba makogással felemelte az éjfekete gömböt.
– Ne nézz oda! – Lex elfordította a fejét, és közben a nő arca elé kapta a kezét.
A gömb lepottyant a láda aljára, nekikoppant a vasnak, majd eltűnt. Lex levette a kezét a nő arcáról, és ismét megragadta a karját.
A majom éles, fájdalmas hangon visított. Két apró kezével a fejéhez kapott. Egy pillanattal később szőrcsomók, koponyaszilánkok és agyvelődarabkák fröccsentek a pince kőfalára. Az állat feje alig volt nagyobb, mint egy narancs, de a darabjai és a vére mégis beterítette a döbbenten álló három alakot.
Zhord megdörzsölte vérmocskossá vált homlokát.
– Még jó, hogy nem adtam neki nevet... Huh! De legalább tudjuk, hogy Azul szeme még mindig működik. Nem lett volna jobb, nagyfiú, ha nem is foglalkozunk ezzel a tolvajjal? Eszünkbe juthatott volna, hogy a szem úgyis végez vele.
– Nem tudnánk kivallatni, ha halott lenne – felelte Lex. Belökte a nőt a pincefülkébe, mintha arra gondolna, hogy miután tanúja volt a majom pusztulásának, úgysem merne szökéssel próbálkozni.
– Ha széthajtom azt a kendőt – kérdezte a nő –, az én fejem is szétrobban?
– Nem biztos – mondta Zhord komoran. – Lehet, hogy csak megfulladsz. Esetleg lenyeled a nyelvedet. Vagy kipattannak a helyükről a szemgolyóid.
– Méreg? – kérdezte a nő. – Orgyilkosméreg?
– Nem – vicsorgott rá a zömik. – Egy halott navigátor hiperszeme. Most ott van a ládában, valahol az alján... Majd megkeresem. Kitapogatom. De nem nézek oda, az egyszer biztos.
– Mik vagytok ti?
– És te ki vagy, hogy tudsz az orgyilkosmérgek létezéséről, eh?
– Tolvaj vagyok – hangzott a válasz. – Azért jöttem a Sabulorbra, mert arra számítottam, hogy a zarándokok nem jönnek el pénz nélkül a szertartásra. A templomnál figyeltem meg, kik a tehetősebbek. Követtelek benneteket. Megfigyeltem ezt a villát... Sikerült elkerülnöm a helybéli őrjáratokat. Ennyi az egész...
Zhord lenyalta a bajszáról a majom ráfröccsent vérét, aztán a padlóra köpött.
– Mi folyik itt?
Jaq bézsszínű köntösében, lézerpisztollyal a kezében jelent meg az ajtóban. Ahogy meglátta a feketébe öltözött nőt, megtántorodott és felnyögött. – Az orgyilkosom...!
– Nem, nem ő az, főnök – csóválta a fejét Zhord. – Ez egy tolvaj. Megpróbált kirabolni minket. Aztán helyette az én szegény kis majmocskám csomagolta ki azt az izé... aknát. Azul szeme kiválóan működött. Ez a nő, ez itt, biztosan mestertolvaj, hogy be tudott jutni ide. És tud valamit az orgyilkosokról.
Jaq a fej nélküli állatra, a véres nyakra nézett.
– Találnom kell egy drágakőcsiszolót, aki képes lehámozni a hiperszemről egy réteget. Egy monoklit. Viselni akarom. Persze letakarnám a szemem...
A fogoly elborzadva nézett Jaqra, de aztán összerezzent, és megpróbálta eltitkolni az érzéseit. Kik ezek az emberek? Jaq a nő felé fordult.
– Hogy jutottál hozzá ehhez az orgyilkos álcához? Miért éppen ezt viseled?
– Mert jól elrejt a sötétben – felelte a nő. – Beleolvaszt a környezetembe. Mi másért?
– Nagyon hasonlítasz rá – merengett Jaq. – De nem eléggé... Csak a hitvány másolata vagy! – Lézerpisztolyát a tolvajra szegezte, akit Lex időközben ismét karon ragadott. – Elloptad volna a könyvet... pusztán az ékkövekért. Most már tudod, hogy itt van.
A nő védelmet kérőn közelebb húzódott Lexhez.
– Nem tudom, mi ez! – kiáltotta. – De tudok az orgyilkosokról! – És csak beszélt, beszélt, ömlött a szájából a szó, hogy mentse a bőrét.
* * *
A neve Rakel binth-Kazintzkis volt. A binth azt jelentette, hogy az apját Kazintsk-nak hívták. Ama vad világon született, ahol a fekete ruhás orgyilkosok beszerezték annak a szernek az alapanyagát, amelynek birtokában a legképzettebbek a puszta akaratukkal képesek voltak megváltoztatni külsejüket. Az orgyilkosok Rakel világán sajátították el az alakváltoztatás trükkjeit, és ennek a vad bolygónak a primitív lakói között gyakorolták be a lopakodás mesterségét. Rakel hazájában mindenki jól ismerte az orgyilkosokat, de senki sem közelről, és senki sem barátkozott velük.
Azt a bizonyos alapanyagot egy különleges zuzmóból vonták ki. Rakel világának pszi sámánjai egyszerűen megfőzték, és megitták a levét, így változtattak alakot. A holtak lelkének képét is magukra tudták ölteni.
Zhord elmormogott egy fohászt, amelyben az őseit áldotta.
Ezek a szellemek bölcs és jóakaratú vezetők voltak – Rakel mégis kételkedni kezdett szándékaik jóságában, miután a feketébe öltözött orgyilkosgyakornokok megölték a fivérét, és magukra öltötték az alakját.
Jaq az elmondottak alapján gyanította, hogy ezek a helyi sámánok nem barátságos szellemeket, hanem démonokat idéztek meg. Vagy mégsem? De igen, csakis így lehetett, mert ha másképp lett volna, akkor az orgyilkosok – akik minden bizonnyal a Callidus Szentélyhez, Ey'Lindi szentélyéhez tartoztak – nem éppen ezt a bolygót választják ki gyakorlatozásuk színteréül, és nem itt jutnak hozzá a polimorfinhoz.
Rakel világának lakói akarva-akaratlanul belélegezték a zuzmók spóráját, így a szer bizonyos mértékben bejutott a szervezetükbe – ahogy a bolygón élő állatokéba is. Így válhatott lehetővé, hogy bizonyos ideig és mértékig valamennyien meg tudták változtatni a külsejüket. Persze korántsem annyira, mint az orgyilkosok.
Amit azok csináltak, az iszonyatos és kegyetlen dolog volt. A hatóanyagot laboratóriumokban finomították, újra és újra, egészen addig, míg nagyon erős szert kaptak. A nőnemű orgyilkosok képesek voltak férfivá alakulni, és fordítva. Ehhez persze rengeteg gyakorlás és mély összpontosítás kellett, és az átváltozás nem volt fájdalommentes. De ők, legalábbis látszólag, amúgy is immúnisak voltak mindenféle fájdalomra.
Időnként fogságba ejtettek néhány helybelit, hogy rajtuk folytassanak rettenetes kínokat okozó kísérleteket.
Ez volt a normál eljárás. Az űrgárdista hóhérsebészek is az agymosásra ítélt bűnözőkön és a kudarcot vallott kadétokon kísérleteztek, rajtuk próbálták ki azokat a módszereket és eljárásokat, illetve szervátültetéseket, amelyek eredményeképpen az egyszerű férfiakból Lexhez hasonló, emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező űrgárdistákat tudtak csinálni.
Az orgyilkosok tudósai tanulmányozták a metamorfózis stabilitását. Ha elkaptak valakit Rakel világának lakói közül, a fogoly testébe színtiszta szert fecskendeztek, és kényszerítették az átváltozásra. Időnként előfordult, hogy áldozatukat szabadon bocsátották – de egész rajnyi kémlegyet küldtek utána, hogy fájdalmas átalakulásának minden egyes fázisát alaposan megfigyelhessék. A kísérleti alanyok – mivel nem kaptak olyan kiképzést, mint az orgyilkosok – nem tudtak olyan mértékben összpontosítani, nem uralták a testüket, és mert a szer nagyon tiszta volt, a kísérlet során előbb-utóbb agonizálva összeestek, torz testtel, deformálódott szervekkel fetrengtek és vergődtek, egészen addig, amíg protoplazmikus masszává változtak.
Rakel ennyit tudott az orgyilkosokról.
Egy nap valami csempészhajó szállt le a világára, nomád otthonának közvetlen közelében. Összeismerkedett a kapitánnyal, s figyelmeztette őt arra, hogy miket művelnek a bolygón vadászó és gyakorlatozó fekete ruhások. A kapitány úgy döntött, jobb a békesség – nem időzött sokáig a planétán, és amikor útnak indult, hálából a sok jó tanácsért magával vitte Rakelt.
Ő, miután a csillagrendszerek közötti utazások során megtanult egy-két használható trükköt, és ügyes tolvajjá képezte magát, dezertált a hajóról. Már több hónapja Shandabarban volt, felvette a kapcsolatot a helybeli alvilággal, és felkészült a zarándokok kifosztására. Álmában sem gondolt arra, hogy olyan kincs közelébe kerül majd, amilyenre a vasládában bukkant.
Hogyan találta meg a kincset ebben a hatalmas villában?
Tolvaj ösztön. Az emberek sokszor azt hiszik, hogy a pincéjükben biztonságban vannak az értékeik. Egyébként könnyen idetalált: csak megkereste a legerősebb ajtót és a legbonyolultabb zárat.
– Még jó, hogy nem nyitottad ki a könyvet – jegyezte meg Zhord. – Szerencse, hogy nem támadt kedved egy kis lapozgatáshoz, mert nagyon könnyen valamelyik kép részévé válhattál volna!
A zömik csak improvizált; a Rhana Danára könyvében nem voltak képek. Ha Rakelt esetleg mégis életben hagyják, akkor egy ilyen figyelmeztetés után – hacsak nem hajlamos a Pandora-szindrómára – kerülni fogja a könyvet, míg él.
Jaq bólintott. Lézerpisztolyát még mindig a fogolyra szegezte.
– Van valami hasznos információd az alvilágról? – kérdezte Zhord nyersen. – Hasznos kapcsolatok?
– Mágusok vagytok? – kérdezte Rakel az űrgárdistától, aki még mindig rajta tartotta a kezét.
– Még véletlenül sem! – morgott vissza Lex, de aztán arra gondolt, hogy Jaqnak esetleg mégis köze lehet a mágiához.
Jaq szabad kezével köntöse belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy gondosan öszszehajtogatott vörös övsálat. Ey'Lindi övsálát. Kíváncsi volt, Rakel hogyan reagál. Talán arra gondol, hogy meg akarja kötözni? Esetleg be akarja tömni vele a száját?
A nő megismerte a sálat.
– Egy orgyilkos övsála! – sziszegte.
– Igen, az – bólintott Jaq. – És itt, a belsejében, van egy ampullányi polimorful...
– Poli...?
– Ez a hivatalos neve annak a szernek, amelyet a Callidus Szentély orgyilkosai „tiszta anyagnak” neveznek. Ez az az anyag, amelyről beszéltél.
Rakel megvonaglott; ha szabadulni akart, hiába próbálkozott.
– Mindent elmondtam nektek! Esküszöm! Nincsenek társaim, csak pár üzleti partnerem. Olyanok, akik átveszik tőlem a lopott árut. Lőj le, ha akarsz – könyörgött –, de ne injekciózd belém... azt..
Jaq odabólintott Zhordnak és Lexnek.
– Beszélnünk kell egymással. Addig bezárjuk a nőt a szomszédos fülkébe. Hozz plasztikborítású huzalt, Zhord! Gyerünk! Lex, vidd át a foglyot!
* * *
Zhord hamar visszatért a másik cellába; kezében egy kötegnyi fekete plasztikszigeteléssel ellátott drót volt.
– Motozd meg, nincs-e nála valamilyen szerszám. Várj, hagyd. Felesleges. Úgy sem találnád meg valamennyit. Az elrejtett digitális fegyvereket és a mérgeket semmiképpen sem. Még egy testen is rengeteg rejtekhely van. Vetkőztesd meztelenre, és csak azután kötözd meg! A kezét és a lábát is!
Vajon Rakel félreértette a dolgot? Lehet, hogy arra gondolt, hogy ez a majdnem meztelen óriás, a szőrös törpe meg a komor, kemény arcú, szakállas férfi meg akarja erőszakolni, mielőtt a testébe juttatják azt a szörnyű kínokat okozó szert?
Miközben Zhord lehúzta a nőről a testhez tapadó ruhát, Lex egyetlen pillanatra sem eresztette el foglyát; mindig másik végtagját markolta meg. Jaq figyelmesen szemügyre vette Rakel testét, domborodó melleit, formás fenekét, az ágyékát.
– Tisztítsd le az arcát és a kezét – adta ki a parancsot. A nő porcelánfehér teste, fekete álcázóbőrrel bevont arca és keze éles kontrasztban volt egymással.
A fülke sarkában egy vödör víz állt, mellette egy kefe meg pár rongy. Zhord hozta ide ezeket a holmikat, miután a másik helyiségben alaposan lesikálta az olvasóállványt. A víz poshadt és piszkos volt, de a célnak így is remekül megfelelt.
Rakelt végül belökték a sötétbe. Jaq elparancsolta társait az ajtótól.
– Sajnálom, hogy így kell bánnunk vele – mondta Lexnek és Zhordnak, miközben azon töprengett, vajon Ey'Lindit zavarta volna-e, ha így bánnak vele. – De ha életben hagyjuk, akkor ez még csak a kezdet. Nem szabad túlságosan törődnöm vele.
– Tehát be akarod adni neki a polimorfint? – kérdezte Zhord. – Tökéletes Ey'Lindivé akarod változtatni? De hogyan?
Jaq a köntöse alól előhúzta az Orgyilkos-lapot, amely Ey'Lindi tökéletes képmása volt.
Ezzel mint pszichikai fókusztárggyal, kis barátom.
Azt hittem, hogy a Démon-lapon kívül az egész paklit elégetted! Szóval Ey'Lindiét mégis megtartottad magadnak...
Ennek segítségével megmenthetjük a nő életét. Legalábbis egy időre. Jó hasznát vehetjük egy tapasztalt tolvajnak. Ha valaha is meg akarom érteni a könyvet, muszáj szereznünk egy elda nyelvprogramot a hipnosisakhoz. Ha egyáltalán létezik ilyesmi ezen a világon, akkor lefogadom, hogy a törvényszéki épületben van.
A bírák főként a belső biztonsággal foglalkoztak, de tény, hogy az eldák időnként belekeveredtek az emberek ügyeibe. A törvényszéki adatbankban valahol biztos van valami eszköz, valami program, amelynek segítségével szükség esetén le tudják fordítani az idegenek nyelvét. Ennek megszerzéséhez pedig valóban egy tapasztalt betörőre van szükség, olyasvalakire, aki képes bejutni abba az erődszerű építménybe, aki képes kijátszani a tükörsisakos arbitrátorokat...
– Ez a nő elhagyta a népét – emlékeztette a zömik Jaqot.
– Éppen ezért kötődnie kell hozzánk... Úgy, hogy soha ne merjen dezertálni tőlem. Ezért kell őt Ey'Lindi másává változtatnunk. – Jaq hangja lelki gyötrelemről árulkodott. – Azt kell hinnie, hogy csak úgy képes elkerülni a végső agóniát, a masszává válást, ha rendszeres pszichikai megerősítésben részesül, amihez elengedhetlenül szükséges az a kártya, amely a birtokomban van.
Zhord a fejét csóválta, aztán halkan megkérdezte:
– Tényleg masszává változna? Jaq halkabbra fogta a hangját.
– Szerintem igen.
– Értem...
– Ne felejtsétek el – tette hozzá Jaq –, hogy az alvilágnak valószínűleg vannak információi a törvényszéki épületről. Ők biztos szereztek adatokat, bár vélhetőleg nem a bíráktól vagy az arbitrátoroktól. Iránymutatásért kell fohászkodnom. Meditálnom kell. Aztán cselekszünk.
Jaq megfordult, és a hosszú folyosón elindult a szűk pincecella felé.
– Na, mi a véleményed, nagyfiú? – suttogta Zhord. – Szerinted jót tesz majd a főnöknek, ha itt lesz mellette Ey'Lindi tökéletes másolata?
Lex elgondolkozott.
– Szerintem – bökte ki végül – ez észhez fogja téríteni. Teljesen mindegy, hogy a másolat külsőre mennyire hasonlít az eredetire, a fejben lévő elme sosem lesz olyan, mint az övé volt.
– Igen, igen, legalább majd elfelejti ezt az egész őrültséget – helyeselt Zhord. – Nekem is éppen ez járt a fejemben...
Jaq lehunyt szemmel térdelt a sötét kriptában.
Ha kiveri a fejéből Ey'Lindi emlékét, akkor a kötelességtudás és az odaadás, a bátorság és a tökéletesség mintaképétől fosztja meg magát.
És mi a helyzet a vággyal? Ó, a vágy...! Őrületté változhat, különösen akkor, ha eleve kielégítetlenségre van ítélve.
Ha túl akar jutni ezen a delíriumon, ha el akarja érni a megvilágosodott tisztaság állapotát, akkor meg kell fékeznie magában ezt az őrületet. Vajon ez a nő, Rakel, az átalakított testével, fizikai jelenlétével nem fogja-e megbolondítani, és ugyanakkor nem fog-e fájdalmas csalódást okozni neki azzal, hogy eszenciálisan különbözik Ey'Linditől?
Vágy! A kéjnek, Slaanesh szenvedélyének kuzinja! Egy inkvizítornak kerülnie kellene a megtapasztalását. Vajon valóban vágyik Ey'Lindire? Ey'Lindi szépsége bizarr volt. Bár sötétben mégsem... A tetoválásai nem foszforeszkáltak. Az övéi nem világítottak úgy, mint az elektrotetoválások, amelyek fényleni kezdenek, mikor tulajdonosuk azt akarja. Sötétben Ey'Lindi egy test volt csupán, egy olyan könyv, amelyet vakon kellett olvasni.
Milyen szavakat formáztak Ey'Lindi testrészei a sötétben? A vágy valami olyasféle dolog, amihez nincs szükség nyelvekre, nincs szükség magyarázatokra. Lehet, hogy ennek megfogalmazása nem egyéb, mint az őrület egy újabb fázisának megnyilvánulási formája? A vágyhoz nincs szükség analízisekre. A vágy abban a térben létezik, amelyből hiányoznak a magyarázatok, amelyben ismeretlen a logika. Ebben az űrben feltámadhat a legerőteljesebb babona, mely könnyedén legyőzheti a kötelesség és a józan ész ismerős paramétereit. A vezérfonalak elvesztése azonos a kaotikussá válással. De ez vajon egyfajta káosz elfogadása, valami olyasmié, amiből egy egészen újfajta rend születhet?
Szépség? Bah! Mit ér a puszta szépség?
Vajon kijelenthetné-e Jaq, hogy szerelmes volt Ey'Lindibe? Aligha! Még akkor sem közeledhetne hozzá szerelemmel, ha élne. Ebben a torz vágyban, amelynek idő előtt véget vetett a halál, valami mélységes mély misztérium lappangott, valami paradoxon... és így a megvilágosodottság felé vezető út egy szakaszát képezhette.
Talán merő fantáziálás volt feltételezni, még akkor is, ha sikerült megvilágosodottá válni, hogy valaha is megtalálja a Hiperhálóban azt a legendás helyet, ahol visszájára lehet fordítani az időt, és így vissza lehet hívni Ey'Lindit a létezésbe a saját élő testében – ahonnan kiindulva el lehet jutni abba az időbe, amely megelőzte meggyilkolását. Merő képzelgés, hiú álom, hiszen még a Nagy Harlekinek is hiába kutattak e hely után, pedig ők már több ezer éve keresték.
Ennek ellenére Jaq képtelen volt elfogadni azt, hogy Ey'Lindi vad és életrevaló lelke egyszerűen beleolvadt a lelkek tengerébe abban a pillanatban, amikor teste meghalt. Nem! Ha megvilágosodottá válik, és bevezeti Rakelt a Hiperhálóba – oda, ahonnan szó szerint csak egy ugrás a hipertér –, igen, ha bevezeti őt oda, ezt a tolvajt, ezt a nőt, akinek a testét a polimorfin segítségével Ey'Lindi testéhez teszi hasonlatossá... Akkor talán – biztosan! – Ey'Lindi lelke odacsalogatódik ebbe a másolatba. És akkor... akkor Ey'Lindinek ismét lesz valódi hús-vér teste!
A lélek és a test eggyé válik. A tudat, amely Rakel binth-Kazintzkis volt, elhagyja a tolvaj testét, másik tudat kerül a helyére; Rakel binth-Kazintzkis esszenciája ugyanúgy kihajtódik a testből, mint az ördögűzések során az alacsony szintű démonok a megszállottak testéből. Ey'Lindi újra Ey'Lindi lesz, teljes egészében.
Különös jelenség, hogy az emberek külseje általában tökéletesen illik jellemükhöz. Másképpen fogalmazva: pontosan úgy néznek ki, ahogy ki kell nézniük. Ennek a jelenségnek a megmagyarázására írta valamelyik régi költő, hogy „a lélek forma, mely a testben ölt alakot”. Tehát ha egy test Ey'Lindi testének tökéletes másolatává válik, akkor Ey'Lindi lelkének fognia kell a hívást, a vele azonos formájú fizikai megnyilvánulás hívását.
Jaqnak eszébe jutott, hogy talán meg kellene büntetnie magát azért, mert ilyen személyes célok és érzelmek vezérlik, de... Nem. Most nem. Most fel kell töltenie magát energiával, hogy képes legyen szolgálni az igazságot.
Jaq meditált...
Lámpák gyúltak, Rakelről levették a drótokat.
Meztelenül kuporgott a kövön, s tágra nyílt szemmel, elborzadva hallgatta Jaq előadását arról, hogy mi fog történni vele – mi a másik alternatívája. Az egyik az volt, hogy lelövik, lézersugarat eresztenek a testébe. De nem. Már csak ez a másik dolog létezett. Már nem választhatta a halált. Most már csak akkor halhatott meg. ha a transzformáció nem a vártnak megfelelően alakul.
– A transzformációval kapcsolatban minden rendben lesz – ígérte Jaq, aki odaadta Zhordnak az Orgyilkos-lapot, hogy a metamorfózis gyötrelmes folyamata során végig tartsa Rakel szeme előtt. – Rakel, egész idő alatt erre a képre kell összpontosítanod. Segíteni fogok neked, legalábbis a testen lévő tetoválások kialakításában. Ezek az ábrák örökre beleégtek az elmémbe...
És a szívébe is...
Ey'Lindi testét rengeteg fekete tetoválás díszítette – majdnem mindegyik egy-egy régi sebhelyet takart. A jobb lábán hosszú méregfogú kígyó tekergett. Csípőjén szőrös pók kapaszkodott. Mellén rovarok sétáltak. Egy tetovált felületű halálos fegyver volt... Rakelnek pedig tökéletesen le kellett utánoznia ezt a felületet. És mi a helyzet a felszín alatti dolgokkal, a mélységgel? Jaqnak kétszer volt alkalma megismerni ezt; kétszer tisztíthatta meg és szentelhette fel Ey'Lindit, méghozzá a beleegyezésével. Vagyis... többet kapott akkor, mint puszta beleegyezést.
Az orgyilkosokat a fájdalom elviselésére és megszüntetésére képezték ki. Rakel nem kapott ilyen kiképzést, de ha elég erősen koncentrál, talán nem fogja megőrjíteni a kín.
– Valamit jól véss az eszedbe, asszony! – tanácsolta Lex. – A fájdalom tanít és megvált. Dolor est lux.
Rakel a fogát csikorgatta, de sikerült kipréselnie magából a szavakat:
– Az asszonyok szülnek, ha nem tudnád...
– Te már szültél? – kérdezte az óriás. Fejrázás.
– Na akkor – mondta Zhord – most fogd fel úgy, hogy szülni fogsz. Megszülöd magad. A vadonatúj önmagadat.
* * *
Miközben teste átalakult, időnként rettenetes sikoltás szakadt ki Rakel torkából.
– Koncentrálj! A kígyó nyaka itt balra hajlik...
A nő néha vinnyogott a fájdalomtól, olyan hangokat adott ki, mint a csontzúzó csapdába hullott állatok.
– A hang: nem ennyire fátyolos. – A jobb mell kicsit kisebb...
– Aranyszem; gondolj az aranyra...!
– Lapítsd az arcot...!
– Több izmot a lábszárra...
– A lábak... egy kicsit hosszabbak!
Ó, milyen litánia! Ó, milyen varázsszavak! Szavak, amelyekre Rakel nyüszítése volt a válasz. Valahogy sikerült arra a Tarot-ikonra tapasztania a szemét, amelyet Zhord tartott eléje, és közben teste és csontjai folyamatos átalakuláson mentek át, ahogy ott vergődött a kőpadlón.
* * *
Végül egy Ey'Lindi-hasonmás állt a pincében. Vagyis... inkább csak támolygott; talán elesett volna, ha Lex nem tartja meg. Jaq szemében valamiféle furcsa, komor, örömmentes elismerés és ámulat csillant meg. Valami olyasféle, ami a bálványimádók tekintetéhez hasonlít, ha fétisükre néznek. De vajon mi más volt ez az új Rakel, ha nem az ő orgyilkos-kurtizánjának bálványképe?
Jaq visszavette Zhordtól az Orgyilkos-lapot. A kártya meleg volt, szinte forró; pusztán a zömik érintésétől nem melegedhetett fel ennyire.
– Rakel... – szólalt meg Jaq rekedt hangon. Nagyon kevésen múlott, hogy nem Ey'Lindinek szólította. – Rakel, ezt a lapot sosem szabad ellopnod. Az én pszichikai töltésem nélkül, egyedül úgysem használhatod.
Mikor visszatette a kártyát köntöse belső zsebébe, az beleakadt valamibe. A zsebből előpattant egy tárgy. Egy másik kártyalap volt, amely valahogy kiszabadult a mutánsbőrből. A padlóra hullott. A Változás Démonának lapja, amelyről egy kicsiny, kétdimenziós szörny meredt az átalakult tolvajra.
Lex megremegett. Nyelt egyet, aztán előrelépett, és közben eleresztette Rakelt. A nő a falhoz tántorodott, de sikerült megtámaszkodnia. Lex reflexszerűen előrelépett és hatalmas, meztelen talpával rátaposott a képre.
– Dorn, létem fénye! – kántálta közben.
– Szállj le róla! – Jaq az űrgárdistára vetette magát. – Megégeti a talpad! Zhord ekkor már négykézlábra ereszkedett, és Lex kemény lábujjait feszegette.
Az űrgárdista felordított. A kis fickó kihúzta a talpa alól a Démon-lapot, s undorodva az ujjai közé csippentette. A kártyalap úgy égetett, akár a parázs. Zhord gondolkodás nélkül visszaadta Jaqnak. Jaq elvette tőle, gondosari becsomagolta a mutánsbőrbe, aztán eltette.
– Ti varázslók vagytok, igaz...? Az az ékköves könyv...! És... Éhes vagyok! Olyan éhség mardos, hogy azt hiszem, mindjárt megemésztem magam! – Rakelnek vacogott a foga. Úgy remegett, úgy rázkódott, mintha darabokra akarna hullani.
– Etessétek meg! – hörögte Jaq. – Etessétek meg, adjátok oda neki a legjobb ételt, amit a konyhában találtok. Zhord! Nyiss ki egy sztázisládát. Melegíts meg neki egy bárányembriót, meg nyelvet, meg vesét... Keress neki egy takarót... vagy bármi mást, amit ráadhatsz.
Lex körbenézett.
– Hol van az a fekete ruha?
– Azt meg kell vizsgálnom.
– Hozok egy takarót valamelyik ágyról... – Lehet, hogy Lex egy kis időre egyedül akart maradni?
– Zhord majd elhozza azt a takarót, és az ételt is előkészíti. Te maradj itt velem, Lex.
* * *
Jaq elfordította a fejét, amikor Zhord elvezette Rakelt. Lex az átalakult nő után nézett, ám a szemében valami más is megcsillant, mint puszta, egyszerű érdeklődés.
– Így fog maradni? – kérdezte kissé idegesen.
– Igen, biztosan. Az Orgyilkos-lap stabilizálja. De ahogy te reagáltál a Démonlapra... most is, meg a Szabadvállalkozáson is... emiatt kénytelen vagyok inkvizítori kihallgatásnak alávetni téged, d'Arquebus kapitány.
Jaq az akaraterejével egy pillanatra megjelenítette tenyerén a démonarcot ábrázoló elektrotetoválást.
– Most mint egy Malleus szólok hozzád, a belső Inkvizíció tagja... azé a belső Inkvizícióé, amelynek elsődleges feladata a démoni aktivitás felfedezése – mondta komor, ünnepélyes hangon. – Űrgárdista-pályafutásod során kapcsolatba kerültél azzal a hatalommal amelyet... – Jaq halkabbra fogta a szót. – ...Tzeentch néven emlegetnek? Kapcsolatba kerültél ezzel a hatalommal? Tudsz róla valamit? Mondd el az igazságot, Lex. Beszélj, ha van mondanivalód. Gyónj nekem. A Császár nevében felszólítlak, hogy beszélj! In nomine Imperatoris!
A hatalmas termetű férfi elsápadt. Letérdelt.
– Igen – motyogta.
Aztán lassan, akadozva elmondta a történetet...
* * *
Több évtizeddel korábban kezdődött, jóval azelőtt, hogy Lexandro d'Arquebus tiszt lett. Az egyik bányavilág egy barlangjában zajlott le a dolog; egy olyan világon, amelyen zömikek éltek. Olyan zömikek, akik egy rebellis uraság, név szerint Fulgor Sagramoso hívei voltak. Lord Sagramoso követői fogságba ejtették Lexet és társait. A fogoly űrgárdistákat leláncolták, és a Történelem Megváltoztatójának akarták feláldozni őket. Maga a romlott uraság, Lord Sagramoso is perverz testi változásokon ment át. Olyan ocsmány volt, hogy Lexen, mikor megpillantotta, hányinger vett erőt. Már korábban is tanúja volt a démoni megszállottságnak. Ismerte ezt a fajta rosszullétet...
Szerencsére a Császári Öklök terminátor-könyvtárosai behatoltak a cellabarlangba, s viharvetőikből lángok formájában csapott elő a megváltás.
Bátorságuk és kitartásuk elismeréseként Lexet és két életben maradt társát óriási jutalomban részesítették: meghagyták emlékeiket, nem törölték tisztára az agyukat azért, hogy továbbra is biztosítsák romlatlanságukat, elméjük épségét. Lex, Yeremi és Biff esküt tettek egymásnak, hogy soha, egyetlen csatatestvérüknek sem fognak beszélni a Tzeenich-jelenségről.
Lex azonban azt nem fogadta meg, hogy alkalomadtán az inkvizítorok előtt is hallgatni fog. Sajnálatos módon ez a múltból származó emlék még mindig rengeteg szenvedést okozott neki.
– Harmadik típusú találkozásban volt részed a Káosszal – mondta Jaq elismerően és feloldozóan. – Te tudod, hogy milyen kínságos a kozmoszunk; tudod, hogy időnként mennyire találékonynak, mennyire eltökéltnek és hithűnek kell lennie az igazság bajnokainak.
Olyan eltökéltnek, mint amilyen Jaq volt?
Lehet, hogy Lex vallomástétele egy újabb Jelzés volt Jaq számára, hogy a megvilágosodáshoz vezető út Tzeentchen keresztül vezet, és nem Slaaneshen át? A torzuláson át, és nem a vágyon keresztül?
Lehetséges-e úgy egyensúlyozni a két hatalom között, hogy az ember egy időben mindkettő megszállottja legyen, és éppen ezért valójában egyiknek se váljon valódi hívévé? Léteznek-e féltékenységi konfliktusok a rivális démonok között? Háború az ember lelkében! A démonok harcképtelenné teszik egymást, így kiszemelt áldozatuk képes arra, hogy kikerüljön hatalmukból, elérje a megváltást, immúnissá váljon! Lehetséges ez?
Jaq a köntöse alól előhúzta energiapálcáját. Szertartásosan megcsókolta a végét.
– Ezzel az eszközzel elűzöm a démonokat... – A még mindig térdeplő Lex elé tartotta a pálcát, csókolja meg ő is.
– Ha... valaha is megszállott lennék – motyogta Lex –, a pálcád megmentene?
– Vagy elpusztítana. Vagy mindkettő.
– És... téged is?
Jaq összeráncolta a homlokát.
– Ezt a pálcát csak erős pszik képesek használni.
Egy képzetlen pszi potenciális démonmágnesként működhet. Vajon mi történne akkor, ha egy Jaqhoz hasonlóan tapasztalt pszi önmagán próbálná végrehajtani a démonűzést?
– Mi történt a két bajtársaddal? – kérdezte Jaq.
Lex vadul megvakarta a bal öklét.
– Biff a tyranidák elleni harc közben esett el – felelte egyszerűen –, aztán Yeri is meghalt. Mindenkire halál vár.
Jaq összehúzta a szemét.
– Kivéve a Császár halhatatlan fiait! Ha valóban léteznek. Vagyis... Valójában rájuk is halál vár: azon a lélekmáglyán fognak elpusztulni, amely létrehozza a Nument!
Ha léteznek a Császárfiak. Valahol...
Rablás
A villán kívül senkinek sem esett túlságosan nehezére Todnak vagy Mr. Zapasniknak szólítani Jaqot. Arra azonban számítani lehetett, hogy elérkezik a pillanat, amikor Zhord a főnököt „Jaq”-nak szólítja Rakel jelenlétében.
– Jaq – mondta Rakel bizonytalanul, amikor az elszólás után nem sokkal mind a négyen az asztal mellett ültek. – A házadban mindig csodálatos az étel.
Bíborszínű sabulorbi kaviárt ettek, sárga mahgrarhalból készített rántott érméket, amelyekre fűszerezett kamelopárdtejből kevert mártást öntöttek.
Rakel hangja olyan volt, mint Ey'Lindié. Csakhogy Ey'Lindi sosem tett volna ilyen megjegyzést. Az ő számára gyakorlatilag mindegy volt, hogy nyers patkányhúst vagy finoman elkészített ragut evett, neki az volt a lényeg, hogy feltöltse magát energiával.
Jaq úgy megszorította plasztacél villáját, hogy elfehéredett a csuklója.
– Huh! – Zhord elvörösödött. – Mások előtt soha ne nevezd így a főnököt! Egyébként én vagyok a szakács, de nem látszik rajtad, hogy különösképpen élveznéd a kaját.
– Én megértelek – mondta Jaq a nőnek, bár nem valami könnyedén. – A testedet átalakítottuk, mégpedig azzal a dologgal, amelytől a legjobban féltél. Azért, hogy megbízhassam benned, hogy ne kelljen végeznem veled. Kérdés, hogy ezek után mennyire számíthatok rád. – Metszőn Zhordra pillantott. – Rakel, a nevem valóban Jaq, de most inkognitóban vagyok. Senki sem tudhatja meg, valójában hogy hívnak. Inkvizítor vagyok. Tudod, mik az inkvizítorok?
Rakel tudta. Elsápadt. Számos világon járt már, az egyiken éppen akkor, amikor egy inkvizítor kipurgálta az eretnekeket.
Megengedték Rakelnek, hogy Lex kíséretében elmenjen a holmijáért, azokért az értékes tárgyakért, amelyeket korábban összelopkodott, és mindent áthozzon a villába, az emeleten neki kijelölt szobába. Összegyűjtögetett kincsei nevetséges kacatok voltak a pincében elrejtett, számára tiltottnak minősülő könyv borítóját díszítő drágakövekhez képest.
Jaq ragaszkodott hozzá, hogy Rakel rendszeres testedzést végezzen. Erre a célra Zhord beszerzett pár eszközt – emelőgépeket, rudakat, csigákat, tárcsákat –, amelyeket a nő szobájával szomszédos helyiségben helyeztek el.
Rakel ügyes tolvaj volt, mindig ügyelt a kondíciójára, sosem hanyagolta el a testét. Most azonban sokkal komolyabban kellett dolgoznia, mint korábban, hiszen ennek a testnek méltóvá kellett válnia arra, hogy egyszer majd Ey'Lindi lelkének otthona legyen. Jaq erről természetesen nem tett említést neki. csak annyit mondott, hogy az ál-Ey'Lindinek így, súlyzózással meg mozgással kell levezetnie felesleges energiáit, és ezzel a módszerrel kell alkalmassá tennie magát a „munka” elvégzésére.
Rakel tartott attól, hogy új testében zavarok támadhatnak, esetleg torzulások jelentkezhetnek, ha túlságosan megerőlteti magát, de Zhord megnyugtatta, hogy az edzéssel éppen hogy stabilizálja jelenlegi formáját. A elfüggönyözött házban Rakel kezdett hozzászokni új társaihoz, bár még mindig nem értette egészen, hogy milyen bizarr, rejtélyes célokért dolgoznak. Az, amit vele tettek, végső soron elviselhető volt. Más választása egyébként sem lett volna; ha tiltakozik, ha nem engedi meg, hogy a trió átformálja, akkor... Mi lett volna akkor?
Zhord, aki magára vállalta a házgondnok szerepét, mindig talált magának munkát. A legtöbb időt a konyhában töltötte. Lex magányosan gyakorlatozott, és rendszeresen végrehajtotta az űrgárdistarítusokat. Ez szinte minden idejét kitöltötte, mégis valami másra is vágyott, mint az edzés és az ima. Zhordnak – aki akkor éppen kamelopárd bordát készített fűszeres szósszal – a konyhában négyszemközt bevallotta, hogy nagyon szeretne kikapcsolódni egy kicsit, s egyre jobban vágyik arra, hogy valamilyen szép alakot faragjon egy darab csontba.
A kis fickó azt javasolta neki, hogy majd evés után szopogassa tisztára a kamelopárd-bordát, és próbálkozzon meg azzal. Lexet ez feldühítette. Hogy nem bírja felfogni ez a nevetséges, keményfejű zömik, hogy egy űrgárdista, egy Császári Ököl, a faragáshoz nem használhat más alapanyagot, mint elesett bajtársai csontjait? Vagy esetleg egy olyan űrgárdista csontjait, aki egy másik dicsőséges és becsületes káptalan tagja volt. Sajnos, a Sabulorbon egyetlen Ultramarint sem temettek el. A csatában elesetteket az életben maradottak visszavitték saját kolostorerődjükbe.
Hogy lehet az, hogy Zhord, aki állítólag tiszteli őseit, nem érti meg ezt?
Lex csalódott és bosszús volt.
Zhord természetesen jelentette a dolgot Jaqnak.
* * *
– Ezt a világot egyszer megfertőzték a génorzók – mondta Jaq a nőnek a vacsora mellett. – Tudod, mik azok a génorzók?
Igen, Rakel az alvilági ismerőseitől hallott már a négykarúak inváziójáról.
– Lehet, hogy életben maradt néhány hibrid – folytatta Jaq. – A törvényszék a jelek szerint manapság nem lép fel elég határozottan, nem végzi jól a munkáját. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy az is megfertőződött, de egy inkvizítornak mindig gyanakodnia kell... És a legtöbb esetben titokban kell cselekednie. Azt mondtad, már láttál inkvizítort munka közben. Nos, az ilyen nyílt fellépésre is sor kerül időnként, ám munkánk nagy részét titokban végezzük, és csak a végső pillanatban lépünk ki az árnyak közül. Abban a könyvben, amelyet a pincében őrzünk, van valami információ a génorzókról, valamint arról, honnan származnak.
Igazán? Vagy mégsem?
A tyranidák fattyai! Lex kis híján kimondta, amire gondolt, de aztán mégis csendben maradt.
A tyranida kaptárhajóban, abban a rettenetes, csiga alakú leviatánban... Igen, Biff és Yeremi ott haltak meg...
– Ahhoz, hogy elolvashassam a könyvet, szükségem van valamire, amit valószínűleg a törvényszéki épületben tartanak. Idő előtt nem fedhetem fel valódi kilétemet a bírák előtt, így kapóra jön, hogy összefutottunk veled. Viszont mielőtt rád bíznám a feladatot, próbára kell tennünk téged. Lehet, hogy ügyes vagy, de mi mégis elcsíptünk. Hála a Lyman-füleknek. Rakel legközelebbi áldozatai nem rendelkeznek ugyan Lyman-fülekkel, de, akkor is muszáj volt letesztelni, mire képes.
– Úgy tudom – magyarázta Jaq -. hogy az Occidens-templomban valamikor őriztek egy szent ereklyét, egy halott űrgárdista combcsontját. – Ezt a valódi Ey'Linditől hallotta. – Kíváncsi lennék, hogy ez a csont megmaradt-e a templom pusztulása után. Tudnom kell, hogy az Occidens-templom megszerezte-e, és szintén átvitték-e oda, ahogy a Császár körmeit. Szerezd meg a válaszokat ezekre a kérdésekre, Rakel. Faggasd ki alvilági ismerőseidet. Ha a combcsont ott van valahol az Occidens-templomban, szeretném, ha ellopnád, és elhoznád ide, a villába. Lex már alig várja, hogy valamilyen érdekes szobrot faragjon belőle.
– Ó, igen! – kiáltott fel Lex. – Igen! – Úgy mozgatta az ujjait, mintha máris a tenyerében érezné azt az ősrégi csontot.
Rakel tudta Lex valódi nevét, arról azonban fogalma sem volt, hogy az óriás micsoda. Ezért aztán nem igazán értette, miért ilyen fontos számára a farigcsálás.
– És ha már úgyis kérdezősködsz – tette hozzá Jaq –, jó lenne, ha megtudnál valamit az illegális kultuszokról is. Van-e itt olyan, amely a metamorfózist vagy a jelentős testi változásokat tartja fontosnak? Működik-e olyan szekta, amely a kéjt, a vágyat, a testi örömöket helyezi minden más elé?
Rakel összeszedte a bátorságát, és megkérdezte:
– Ez az oka annak, hogy nem dicsérhetem az ételt, amit megeszünk? Ezért nem mondhatom, hogy jó, bármilyen finom is?
– Nem, erről szó sincs! Jó ételeket eszünk, mert a puritánság leszűkíti az ember látókörét.
Zhord felemelte a söröskorsóját.
– Régen, a Tormentum fedélzetén nem engedélyezted, hogy sört igyak, Jaq. – Zhord az utóbbi időben engedélyt kapott arra, hogy sört, bort, sőt esetenként djmn-nek nevezett erős, helybéli pálinkát igyon. Jaq sosem fogyasztott alkoholt, ami pedig Lexet illeti: az ő előemésztést végző pótgyomrával, tökéletes toxinszűrést végző veséivel és májával amúgy sem lett volna rá hatással a szesz.
– Az alkohol összezavarja az érzékszerveket – magyarázta Jaq. – Nekem pedig szükség esetén észre kell vennem a normálistól eltérő dolgokat. Te, Rakel, az orgyilkos testben nem hozhatod nyilvánosságra, ha egy étel vagy egy ital élvezetet szerez neked. Nem illik az új énedhez.
Jaq az asztalra tette az orgyilkos övsálat, amelyből elővett három fedeles, barokk gyűrűt.
– Ezeket húzd fel az ujjadra, Rakel.
A nő meglepetten, de szakértő szemmel felbecsülte a gyűrűk értékét.
– Ne örülj, nem valódi ékszerek – jegyezte meg Jaq. – Ritka, digitális fegyverek, jokaero mesterek művei. Az egyik toxikus tűket lő ki, a másik lézersugarat, a harmadik valójában parányi lángszóró. Mindegyiket csak egyszer használhatod. Nem áll módunkban pótolni őket. Csak akkor élj velük, ha sarokba szorítanak, és másként nem menekülhetsz.
Rakel a három eszközre nézett, aztán sorban az asztal mellett ülők arcára pillantott.
– Látod? Megbízunk benned! – vigyorgott Zhord.
– Bennem nem tehetsz kárt velük – figyelmeztette Lex a nőt. – Sem a méreggel, sem a lánggal, sem a lézersugárral. Én még vakon is képes vagyok arra, hogy eltörjem a gerincedet.
– És egyébként is nélkülünk a tested hamarosan masszává válna – tette hozzá Jaq. Rakel bólintott, és gyorsan felhúzta az ujjaira a gyűrűket.
– Tökéletes vagy – mondta Jaq kongó hangon.
A kis fickó beledugta az ujját a fűszeres tejbe, aztán lenyalta.
– Huh, kihűl a szósz!
* * *
Rakel már nem volt szabadúszó. Nem maradt önmaga sem, legalábbis fizikailag. Ilyen helyzetben mit jelenthet az a szó, hogy „szabadság”? Mi értelme van annak, hogy az ember lopott drágaköveket, drogokat és birodalmi pénzérméket hurcolásszon egyik naprendszerből a másikba, megvesztegessen másokat, megvegyen magának dolgokat? Egyáltalán: mi értelme van az énnek egy olyan kozmoszban, ahol kimondhatatlanul sok milliárd más én létezik? Ha létezett valami, ami meghatározta Rakel énjét, ami értelmet adott az életének és így a szabadságának, az az volt, hogy más énektől, más emberektől elcsente azokat a dolgokat, amelyeket aztán a saját igényei és szükségletei kielégítésére használt fel.
Ebben a villában azonban, ahol elfogták, ahol átalakították, az új testtel egy teljesen új ént kapott. Egy másfajta ént, valami olyasmit, aminek birtokában nevetségessé vált minden, amit korábban értékesnek tartott.
Valamilyen furcsa, talán torz diadalérzet kerítette hatalmába. Most feladata volt. Küldetése. Lopnia kellett, de nem önmagáért, hanem azért, mert egy inkvizítor ezt kívánta tőle. A régi énje elveszett – az új pedig egyre öntudatosabbá vált.
* * *
Hasznos közvetítőnek bizonyult. A legfontosabb alvilági kapcsolata a Shuturban fivérek voltak, két fekete bajuszos férfi, akiknek az apja – már öreg ember – valamikor kamelopárd hajcsárként és csempészként ténykedett. Chor Shuturban elég félénk, magyarázta Rakel, Mardal Shuturban pedig eléggé durva és forrófejű fickó.
A Shuturbanokat lenyűgözte a tény, hogy Rakel ennyire megváltozott, mióta utoljára találkoztak vele. Eleinte természetesen nem igazán hitték el, hogy Rakel valóban Rakel – egészen addig kételkedtek, amíg emlékeztette őket azokra a korábbi illegális ügyletekre, amelyekről csak ők hárman tudhattak.
Egy komoly műtétnek vetette alá magát a Hakim Kórházban? És máris felépült? Ilyen hamar? Rakel nem tehetett mást, nagy vonalakban, a részleteket kerülve elmondott pár dolgot Chornak és Mardalnak arról a zuzmóról, amely az ő hazájában terem, és a belőle készített anyagról, amelynek segítségével az övéi odahaza álcázni szokták magukat. Már korábban is előfordult, hogy megváltoztatta külsejét; fura mosollyal kijelentette, hogy az a Rakel, akit a Shuturbanok megismertek, valójában ál-Rakel volt, és ez a valódi formája. Említést tett a vérkeringésébe juttatott, alakváltoztatást lehetővé tevő vegyi anyagról, megpróbálta a lehető legegyszerűbben elmagyarázni a dolgot, Chor mégis mágiáról motyogott.
Kiderült, Chor Shuturban tudja, hogy jelenleg hol van az a bizonyos combcsont, igen, kiemelték az Occidens-templom romjai alól. Egy eléggé megrongálódott arany ereklyetartóban volt, s még apjuk fiatalkorában találták meg, amikor kipucolták az egyik alagutat. Annál az ásatásnál az Occidens-templom papjai voltak a felügyelők. Az öreg Shuturban érdeklődését igencsak felkeltette az értékes kegytárgy, ezért megfigyelte, hová viszik. A relikviát az Occidens-templom egyik mellékkápolnájának oltárában helyezték el.
Amíg az öreg Shuturban arról álmodozott, hogy megszerzi a kincset, és megváltoztatja a sorsát, egy megkergült kamelopárd gyomron rúgta. Iszonyatos fájdalmakat állt ki. Arra gondolt, pár belső szerve biztosan szétrobbant. Kínjában elment az Occidens-templomba, imádkozott, és megfogadta, hogy sosem fog hozzányúlni az ereklyéhez, csak most az egyszer gyógyuljon meg.
Igen, a relikvia még mindig ott lehet. A vallási rivalizálás miatt az Occidens-templom papjai nem vették elő, mivel attól tartottak, hogy az Occidens-papok megpróbálják visszaszerezni. Ahogy telt az idő, talán mindenki megfeledkezett róla. Nem, az öregnek nem volt kifogása az ellen, hogy a fiai megvegyék attól a tolvajtól, akinek elég bátorsága van ahhoz, hogy ellopja az oltárból.
A bazilikához ötven mellékkápolna csatlakozott. Némelyik oltára adamantiumból készült. Egy oltárt elefántcsontból faragtak ki, és az Istencsászár szent fogainak ajánlották. A többi oltár plasztacélból készült. Chor Shuturban kijelentette, szívesen megmondja, melyik kápolnában van a combcsont, feltéve, hogy Rakel hajlandó az információért odaadni neki a zsákmány felét. Rakel azt felelte, még meggondolja a dolgot.
– Az lenne a logikus – mondta Jaq –, hogy az Istencsászár szent combjának ajánlott kápolnában van.
Rakel is erre a következtetésre jutott. Az Occidens-templomot időközben újra megnyitották a nagyközönség előtt – véget ért a ceremónia, a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba. Rakel, amikor visszafelé tartott Shuturbanék házából, útközben beugrott a templomba, és végiglátogatta a Földön Lakozó szent testrészeinek szentelt kápolnákat. Mindegyikben elmondott egy rövidke imát – pontosan úgy viselkedett, ahogy az elvárható egy hívőtől.
A bazilikában kamelopárd bőrből varrt hullazsákok feküdtek; a rothadó hús bűze szinte elnyomta az átriumból kiszűrődő édeskés, fűszeres illatokat. Mivel a zarándokok az Igaz Arc megtekintése közben vesztették életüket, egy ideig itt, a bazilikában maradhatott a testük. A zsákokban úgy helyezték el a tetemeket, hogy a fej vagy maradványa mindegyikből kilógott. Erre az azonosítás végett volt szükség, és persze azért, hogy mindenki tanúja lehessen az esetleges csodáknak. Köztudott volt ugyanis, hogy a tiszta szívű hívők holtteste nem indul bomlásnak, mert Ő, a Földön Lakozó, megáldja őket. Néhány esetben valóban épek maradtak a hullák, ami nagyon jó volt arra, hogy megerősítse a hívők szívét, és kételyeket támasszon azokban az eretnekekben, akik nyíltan vagy burkoltan kijelentették, hogy a szertartás során lezajlott öldöklés bemocskolja az egész szentévet.
A bazilikában két kápolnát szenteltek az Istencsászár szent combjainak: egyet a balnak, egyet a jobbnak.
– Feldobjunk egy pénzt? – kérdezte Zhord, miután Rakel jelentette, mit talált.
Jaq bosszúsan felhorkant a zömik császár káromló szavai hallatán.
– A chapel sinisterben helyezték el a csontot. A bal oldali kápolnában. A bal a formula oldala, az okkult tudományoké, a ravaszságé és a titkoké.
Lex bólintott. Ő is a bal öklének csontjaiba véste bele a halott Biff és Yeremi nevét.
– A papok nem hagyhatták figyelmen kívül a tradicionális szimbolizmust jelentette ki Jaq határozottan.
* * *
Rakel a legkönnyebben az átrium kupolájának egyik füstelvezető nyílásán keresztül juthatott be az Occidens-templomba. Fekete ruhába öltözötten, egy vékony, de erős kötélen akart leereszkedni – valahogy úgy, ahogy a pók a fonalán. Éjszaka, amikor az épület zárva volt, amikor nem cirkáltak fegyveres diakónusok a bazilika átriumában. Felfedezte, hogy a templom lakói – a látogatókkal ellentétben – ritkán néznek felfelé, a tető irányába. Miért is tették volna? A mennyezetből úgysem lehetett valami sokat látni az összegyűlt füst miatt.
Az átriumból át kell osonnia a bazilikába, aztán a kápolnába, és fel kell nyitnia a plasztacél oltár zárát, majd kivennie az aranytól súlyos relikviát.
– Nemcsak az arany miatt lesz nehéz – figyelmeztette Lex. – Az űrgárdisták csontjai nagyok, és mesterségesen megerősítettek.
Rakel meghökkenve nézett Lexre, de nem kérdezett semmit. Ezután ki kell nyitnia az egyik hullazsákot.
– Mi lenne, ha az oltárba dugná a tetemet, amelyet kivesz a zsákból? – kérdezte Zhord.
– Nem! – kiáltott fel Jaq. – Ez szentségtörés lenne!
Az lesz a legjobb megoldás, ha az ereklyét beteszi a halott mellé. Ezután beköti a zsákot, visszatér az átriumba, és megvárja, hogy a tetőn várakozó segítőtársa leeresszen neki egy kötelet.
– Gondolom, én leszek ez a segítőtárs – dörmögte Zhord. – Milyen teszt ez? Nem Rakelt akarjuk próbára tenni?
Rakel halványan elmosolyodott.
– Másképpen is be tudnék jutni a templomba. Például a csatornákon keresztül. Biztos vagyok benne, hogy Chor Shuturban adna egy-két tippet, csak elegendő aranyat kell ígérnünk neki. Nem lenne jobb, ha ezt elkerülnénk?
Hát nem volt egy kifejezett Ey'Lindi. A valódi Ey'Lindi egyedül is megtalálta volna az utat. A valódi Ey'Lindi még arra is képes lett volna, hogy szükség esetén kificamítsa a csontjait, és így préselődjön keresztül a legszűkebb járatokon. Rakel Rakel volt, de azt meg kellett hagyni, hogy nagyon jól vágott az esze.
A rablást követő reggelen Rakelnek egy izmos rabszolga kíséretében meg kell jelennie a templomban. El kell játszania, hogy felismeri a hullazsákból kilógó fejet, sírnia és örvendeznie kell, hogy ismerőse ilyen dicső véget ért. A rabszolga segít majd neki elvinni a halottat.
Ha az ereklye túlságosan hosszú lenne, akkor úgy rejti el a hullazsákban, hogy levágja a halott fejét, ráhúzza a combcsont végére, s ezt teszi be a zsákba, a tetem többi részét pedig eldugja valahová.
– Rendben, de hová? – kérdezte Jaq.
– Én az oltárba tenném... – felelte Rakel lehajtott fejjel.
– Nem! Ez is szentségtörés! Istenkáromlás!
– Igen, az – bólintott Lex.
– Azt hiszem – szólalt meg Zhord –, ez azt jelenti, hogy kénytelen leszek felhúzni a tetőre egy fej nélküli, félig rohadt hullát, miután te felmásztál...
– A tolvajok nem válogatnak az eszközökben – mondta Rakel.
– Úgy érzem – mondta Jaq szigorúan –, most manipulálni próbálsz minket, hogy visszavágj azért, ami veled történt.
Rakel megvonta a vállát.
– Téged szolgállak – felelte. – Csak azt csinálom, amit muszáj. Minden tőlem telhetőt megteszek.
Jaq szeme tágra nyílt – mintha csak halott orgyilkos-kurtizánját hallotta volna.
– Elég jó terv – jelentette ki hosszas tűnődés után.
– Csak sokáig tart a kivitelezése – rázta a fejét Zhord. – Mi lenne, ha te magad bújnál bele abba a zsákba, és úgy jutnál ki a templomból? Az arcodra kenhetnél egy kis vért, halottnak kozmetikázhatnád magad, de a papok úgyis látnák rajtad, hogy nem kezdtél rohadni, és csodát kiáltanának, aztán... Hohó! A rothadásról jut eszembe: mi van akkor, ha a tetem menet közben, míg felfelé ráncigálom, darabjaira hullik?
– Viszek magammal egy hálót – válaszolta Rakel. – A halpiacon remek halászhálókat lehet kapni.
– Egy hálónyi hulla – mormolta Zhord. – Micsoda munka!
– Úgy érzem, sűrűsödik körülöttem a romlottság – bökte ki Jaq egészen halkan, de komoran. Aztán hozzátette: – De azt hiszem, ennek így kell lennie.
– Kultuszok! – kiáltott fel Rakel. – A kultuszokról kellett kérdezősködnöm. Shandabar egyik kerületében, a Mahabbatban létezik egy privát társaság, amelynek tagjai számára a kéj a legfontosabb. Nemi vágyat fokozó szereket használnak, orgiákat rendeznek. Mardal Shuturban rendszeresen eljár közéjük. A másik Shuturban fiú hallott valamit a „transzcendentális alteráció” kultuszáról. A jelek szerint vannak emberek, akik meg akarják változtatni a testüket, nem elégszenek meg azzal, amit a természet adott nekik.
– Ezek az... izé... dentális alterációk – kérdezte Zhord –, ezek nem azt jelentik, hogy a pasik megváltoztatják a fogaikat? Esetleg kihegyezik őket, hogy hasonlítsanak az agyaras génorzókra?
– Mardal nem tudott részleteket, csak pletykákat hallott. Egyébként nem akartam különösebben faggatózni, mert a külsőm meglepő átalakulása miatt a végén nekem kellett volna magyarázkodnom.
– Ezek valami génorzó hibridfélék lehetnek, főnök. Tehát mégis maradt egy pár.
– Vagy pedig egy bizonyos hatalom áldozatai, olyan emberek, akik azt hiszik, hogy az evolúciós változások helyénvalóak. Ó, a törvényszék ezek szerint tényleg nem sokat foglalkozik a nyomozati munkával! – sóhajtott fel Jaq. – Hála az Istencsászárnak, hogy van itt egy inkvizítor, aki majd kideríti, milyen mulasztások történtek!
* * *
Másnap éjjel, két órával éjfél után Jaq és Lex a ceremónia során feldöntött és lerombolt kioszkok romjai között várakozott.
Ez volt az az óra, amikor a test és a lélek az aktivitási mélypontra jut; az az óra, amelyben a leggyakrabban halnak meg az emberek álmukban. Ez az éji csend és dermedt nyugalom furcsán melankolikusnak tűnt a templom előtti tágas, nyílt téren. A zarándokáradat a szertartás befejezte óta elhagyta a várost. Ott, ahol nemrég még a sátrak sora állt, most csak összegömbölyödve alvó koldusokat lehetett látni, akik a fejükre húztak, a testükre terítettek valamit, hogy védekezzenek a hideg ellen, és elzárkózzanak a világ elől. Talán a Mahabbat kerület élénk kéregétől még ilyenkor is a markukat nyújtogatták a bordélyokból kitántorgó részegek és a játékbarlangokból kilépő szerencsés nyertesek elé. Itt viszont csend és nyugalom honolt. A magukba roskadt koldusok mintha a szentév rendezvényeit jellemző tombolás után pihegő fáradt város megtestesítői lettek volna. Itt senki sem mozdult, még egy köhintést sem lehetett hallani.
A csillagok bágyadt fényt szórtak a templomtérre és az Occidens hatalmasan domborodó kupoláira. Lex a páncélja és az abba beépített komputer nélkül nem volt képes teleszkopikusan látni, nem tudta kinagyítani azokat a képrészleteket, amelyeket érdekesnek vagy megvizsgálandónak tartott. A szemét erőltetve nézte a templom tetején sötétlő két parányi alakot: Rakelt és Zhordot. Talán nem is látta őket, talán csak a sötétség és a csillagfény árnyjátéka volt az, amit figyelt. Lehet, hogy Zhord már végigfektette a kupola oldalán az ultrakönnyű teleszkópos létrát, amelyen lejuthattak a legalacsonyabban lévő füstelvezető nyíláshoz. Lehet, hogy Rakel már lefelé ereszkedett a sötétségbe, amelybe a több ezer füstölőrúd izzó vége szúrt fénylyukakat. Lex figyelmesen hallgatózott, de szuper érzékeny fülébe nem jutottak el lövések zajai.
Ó, mennyire viszketett már a keze, mennyire vágyott arra, hogy megfoghassa azt a combcsontot és a vésőszerszámait! Ó, milyen meditatív, békés állapotba fog kerülni, amikor megkezdheti ezt a szent munkát! Minden sejtje azt kívánta, hogy a tolvaj sikerrel járjon.
Tolvaj? Rablás? Nem! Ez csupán egy akció, amelynek végén egy szent csont visszajut egy olyan kézbe, amelybe való. Lex megadhatja a végső tiszteletet annak az ezer éve halott űrgárdistának.
Ennek a vállalkozásnak sikerülnie kell!
– Ha megengeded – súgta oda Jaqnak –, felmegyek a tetőre. Talán szükség lesz rám...
– Imádkozom, hogy ne így legyen – hangzott a válasz.
A hatalmas árnyék fürgén elindult.
* * *
Zhord szeme könnyezni és sajogni kezdett, amikor lenézett az átriumba. A kötél meglazult szőrös kezében. Felhúzta, nehogy valami álmatlanságban szenvedő és sétálni induló pap véletlenül észrevegye. A végét egy kőhöz erősítette; ennek a csomónak a kötését egy olyan, nomád csikósok és pásztorok által lakott világon tanulta, ahol nem léteztek utak, csupán a füves pusztákon keresztülfutó, pata vágta ösvények. Azon a bolygón a lovak nyakára dobott kötelet csomózták meg így – az állat húzhatta, vonhatta, míg kifordult a szeme a helyéről, a bog mégsem oldódott ki, ám ha a csikós a megfelelő helyen megrántotta, akkor szempillantás alatt eltűnt.
Zhord, ahogy minden zömik, remekül látott a sötétben, ám most alig-alig tudta kivenni az átriumban lévő alakokat. Olyan érzése támadt, mintha kulcslyukon keresztül figyelne egy kavargó, sötét csillagködöt, amelynek irdatlan mélyén pici, halvány csillagok világítanak. Úgy hasalt a domború tetőn, mint valami leselkedő vízköpő, és úgy tapasztotta arcát a nyíláshoz, mintha az élete függne attól, hogy meglát-e valamit odalent, vagy sem.
Nem. Nem látott semmit. Mintha egy kormos kéménybe bámult volna...
A legszívesebben beköpött volna rajta.
* * *
A bazilikában ezer gyertya égett, a fény háborút vívott a sötétséggel a hatalmas kupola alatt. A fény állt vesztésre – a sötétség több utánpótlást kapott a homályos sarkokból, az éjszakából.
A gyertyák némelyike furcsán lobogott és sercegett. Lángjuk felemelkedett és megnyúlt, aztán leereszkedett és lelapult. Az árnyak anyagtalan éji lényekként reszkettek az oldalkápolnákban. Rakel, fekete dresszében, egy volt közülük.
Meglátott egy erodálódott falvésetet: FEMUR SINISTR** BENEDIC**.
Nesztelenül felemelte az oltárról a szupernóva kitörésre emlékeztető kristály szentségtartót, aztán pár oltárcsengőt, végül egy farára állított csillaghajóra hasonlító gyertyatartót. Félrehúzta az oltárterítőt.
Ezt a plasztacél oltárt csupán néhány évtizede zárták le. Az apró tolvaj szerszámok kipattintották a zárat. Rakel felnyitotta a súlyos fedelet.
Milyen nehéz volt az ütött-kopott ötvösremek! Ahhoz, hogy megemelje, Rakelnek be kellett másznia az oltárba, és minden erejét össze kellett szednie, hogy felnyomja a plasztacél koporsó pereméhez. Az ereklye átbillent a peremen – Rakel képtelen volt megtartani. Még szerencse, hogy már jó előre odakészített az oltár mellé egy hullazsákot; a halott ember teste felfogta a zajt – a relikvia puhára esett.
Rakel kimászott az oltárból, és a padlón fekvő kegytárgy mellett szemügyre vette a zsákban lévő halott nő fejét. Jól az emlékezetébe véste a vonásokat – elöl kiálló fogak, mélyen ülő szemek –, hogy másnap azonosítani tudja. Kioldozta a zsákot a nyakrésznél összetartó zsineget. Tíz nap telt el a szertartás óta, de a test máris hihetetlenül szétmállott.
Egy mono molekuláris pengével a váll fölött átvágta a nő nyakát. Most jó hasznát vette annak a horgos eszköznek, amelyet Zhord állított össze. Az egyik horog a fej belsejébe fog belekapaszkodni, a másik az ereklyén lévő mélyedésbe, így összetartják majd a fejet és a relikviát.
Rakel éppen benyomta az egyik horgot a nyak alsó részébe, amikor hirtelen megszólalt egy hang:
– Ki van itt?
Rakel összehúzta magát, és mozdulatlanná dermedt.
Egy sekrestyés? Egy diakónus? Egy pap? A lépések egyre közelebbről hallatszottak.
– Te vagy az, Éber Jagan?
Rakelnél volt egy lézerpisztoly. Maga a lövés nem csap zajt, viszont amikor a sugár célba talál... az robbanással jár együtt. Bárcsak viharos lenne ez az átkozott éjszaka...! De nem volt az.
Nem tehet mást, használnia kell a miniatűr tűpisztolyt. Ebből csak egy parányi fémdarab fog kiröppenni, amelyben erős méreg van. A célszemély összeesik, fuldokolni kezd. Mire levegőhöz jutna, végez vele a szívroham. Remélhetőleg amikor összeroskad, nem csap majd nagy zajt.
De tényleg megtegye? Megölje ezt az embert?
A fenébe is, hiszen most olyan, mint egy valódi orgyilkos!
A férfi belépett a kápolnába. Rakel begörbítette egyik ujját, és az árnyalak irányába tartotta a kezét.
A hangtalan mini tű helyett vegyszersugár fröccsent ki a barokk gyűrűből. Már a levegőben lángra lobbant, és tűzzel borította be a férfi törzsét. Az áldozat felüvöltött. Rakel elfelejtette, hogy melyik digitális fegyver lövi ki a mérgezett tűt. Ha egy kicsivel magasabbra céloz, ez a szerencsétlen rögtön a tüdejére szívja a lángokat, és nem tud hangot adni...
A férfi a fejét hátrahajtva, agonizálva ordított, és közben hisztérikusan kapálózva megpróbálta letépni magáról a lángoló csuhát. Eleven fáklya volt – lángoló és világító vészjelző. Tántorogva eltávolodott Rakeltől.
Mintha megállt volna az idő. Minden pillanat iszonyatosan hosszúnak tűnt. Rakel testében vadul lüktetett az adrenalin. El kell felejteni a hullazsákos tervet! Ki kell vennie azt a combcsontot az ereklyetartóból! Három másodperc... négy! Zhord horgának végét a valamikor csillogó, de már kopott és patinától sötét aranyláda teteje alá feszítette. Megpróbálta felnyitni. A templomban egyelőre senki sem agáit a lángoló ember jajveszékelésére. Még egy másodperc... Mennyi ideig tart ég ez? És mennyi ideje lehet?
– Ó, szent őseim, hogy lehettem ilyen marha?
Amikor az égő ember felordított, Zhord ijedtében eleresztette a karikába fogott kötelet, amely egyetlen pillanat alatt lehullt a templomba. A zömik a nyílás pereméhez hajolt, lenézett, aztán gondolt egyet, és keresztülpréselte magát a lyukon. Megmarkolta a kötelet, és ormótlan bakancsával fékezve magát lecsúszott. Ha a tenyere nem lett volna olyan érdes és bütykös, biztos leég róla a bőr.
Zhord megállt. Mi van, ha Rakel éppen errefelé rohan, és véletlenül egymásnak ütköznek?
A nő sehol sem volt.
Mély lélegzetet vett, aztán átfutott az oszlopsorokkal körbefogott átriumon. Azonnal észrevette az üvöltő emberfáklyát. Eldübörgött mellette.
Letérdelt Rakelhez, és segített neki felfeszíteni az ereklyetartó fedelét – durva, erős kezében valahogy másként állt a horog.
– Ó, szentséges ükapáim! Hogy lehetek ilyen hülye?
A felgyújtott alak rángatózva, lassanként elhalkulva összeroskadt. A testét körbefogó lángaura olyan volt, mintha valamilyen pszichikai energia látható megnyilvánulási formája lenne. A fényes kövek visszatükrözték a ragyogást.
– Aaaah...! – Egy utolsó erőfeszítés, és felpattant a láda fedele. A combcsont nagy volt, de így. önmagában, természetesen sokkal könnyebb, mint a ládával együtt.
Aztán megjelent a baj, mégpedig tucatnyi, sebesen mozgó árny alakjában. A templomban lakó férfiak voltak, némelyik felöltözve, némelyik félig-meddig meztelenül, de mindegyik valamilyen fegyvert – kábító pálcát, géppisztolyt, puskát, lézerpisztolyt – tartott a kezében. Leginkább a kábító pálcásoktól kellett tartani, mert feltételezhető volt, hogy a papok nem fognak lövöldözni a szent épület belsejében, az Istencsászárnak szentelt kápolnák közelében.
Ó, az az aura a lángoló pap körül...! Már a padló is tüzet fogott, meggyulladt a számtalan nemzedéknyi idő alatt összegyülemlett viaszból és piszokból álló szőnyeg. A bazilika falain, valamivel magasabban még ennél is vastagabb bőrrel vonta be a felületeket a korom és a felfröccsent viasz. Zhord egy pillanatra eleresztette a combcsontot, és a közeledők feje fölé lőtt lézer pisztolyával, majd oldalra pördült, és a másik irányba is megeresztett egy sugarat.
Az energiatöltetek vakító fénykaleidoszkópokká változtak a falakon. A ragyogás halk, puha hangot hallatva tűzzé változott; a találatok helyéről kiindulva lassú folyású lángpatakok indultak meg lefelé, felfelé és minden irányban.
– Rohanj, Rakel! Húzd be a nyakad!
A templom védői megtorpantak, hogy szemügyre vehessék a bazilikájuk belső falain megjelenő, egyre nagyobbra és félelmetesebbre duzzadó fényjelenséget. A kábító pálcákat szorongató papok úgy álltak a helyükön, olyan delejezetten bámultak felfelé, mintha fegyverük őket paralizálta volna. A falak úgy ragyogtak, akár a gyertyák. Csoda volt ez, ehhez kétség sem férhetett; ezt a tüzet az a pap gyújtotta, aki haldokolva, ember nagyságú kanócként hevert a padlón. Ő, aki már alig-alig rúgott egyet-egyet; igen, csakis ő csinálhatta. És ha ő okozta, akkor ez a tűz... pszichikai tűz, ezek nem közönséges lángok. Talán az Istencsászár lelke látogatott el ide, a bazilikába, esetleg a haldokló testébe. Igen, csakis ez történhetett. Csoda, amely nem egészen váratlan, mert mindenki számított valami hasonlóra ebben a szentévben.
Ahogy a bámulatos tűz szétterjedt a mennyezet alatt, fenséges céltudatossággal, mégis mintegy véletlenszerűen, a falakról olvadt viasz záporozott alá. A forró csöppek a felfelé fordított arcokra pottyantak. Az egyik diakónus felüvöltött, amikor néhány véletlenül éppen a szemébe hullott.
Ez volt az a pillanat, amikor a templom védői felfogták, mi történt.
– Tűz van...!
– Gyújtogató...!
– Incedium...!
Zhord és Rakel közben eljutott az átriumba vezető boltíves kapu alá. A papok észrevették őket. Valaki – mit sem törődve azzal, hogy esetleg kárt tehet az oszlopokban – tüzet nyitott; a levegőt keresztülhasította egy hosszú géppisztolysorozat.
Lövések egy óriási kemencében, amelyben talán mindenki bennég, aki nem elég gyors, aki nem gondoskodott a visszavonulási útvonalról.
* * *
Zhord és Rakel eljutott a kötélhez. Arra már nem volt idő, hogy szétnyissák a relikvia szamára hozott halászhálót.
– Mássz, te nőszemély! Mássz!
Rakel fürgén mászni kezdett felfelé.
Vajon Zhord hogyan lehet képes felkapaszkodni a kötélen, miközben a hóna alatt ott tartja a hatalmas csontot? Lehetetlen vállalkozás!
Az ereklye túlságosan vastag volt ahhoz, hogy a fogai közé vegye.
A kötél végét ráhurkolta, ügyes mozdulattal masszív csomót kötött, majd ahogy ezzel elkészült, azonnal Rakel után indult.
Miközben felfelé haladt, a kötél valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt elkezdett a mennyezeten tátongó lyuk irányába emelkedni. Zhord, ahogy a nyíláshoz ért, egy ismerős, óriási alakot pillantott meg; Lex toronyként magaslott a bazilika kupolájának ferde tetején.
A füstölőrúd erdőben a hajsza csak rövid ideig tartott. A papok, amikor látták, hogy a behatolók, azok az átkozott gyújtogatók meglépnek, azonnal az oratóriumba futottak.
Lehet, hogy az idegeneknek szárnyuk volt, és egyszerűen elrepültek? Végül az egyik pap a szemét erőltetve felnézett a kormos mennyezetre. Valami éppen abban a pillanatban bújt keresztül a kupola egyik jókora repedésén.
Meleg levegő csapott Lex arcába, amikor lehajolt, hogy kihúzza a lyukból Rakelt. Mélyen belélegezte a csípős füstöt. Kicsivel később Zhord is kijutott a tetőre, aztán felért a kötél végére erősítve himbálózó combcsont is. Pár másodperccel ezután lövések dörrentek; a lövedékek közül néhány keresztülszáguldott a nyíláson, és az égbe röppent. Az egyik robbanótöltet a mennyezet belső felének ütközött, és aktiválódott. A már amúgy is sérült kupola egy része semmivé vált, a nyílás tovább szélesedett. Az óvatlan lövészre és társaira repeszek zuhogtak.
Lex áhítatos mozdulattal megszabadította a combcsontot a kötéltől.
A kötelet ott hagyták, ahol volt; nem lett volna értelme időt pazarolni rá, a történtek után nem kellett eltüntetniük a nyomaikat. Most már az sem érdekelte őket, hogy a diakónusok befalazzák, vagy legalábbis berácsozzák a kupola sérüléseit és a füstelvezető nyílásokat.
Végigvergődtek a tetőkön, és miután jócskán eltávolodtak a bazilika kupolájától, lemásztak.
* * *
Jaqhoz tompa és halk pufogássá változva jutott el a lövöldözés zaja. Fegyveres emberek özönlöttek ki az oszlopcsarnokból, egymásnak integetve, hogy kerüljék meg a templom-komplexumot, s menjenek át a másik oldalra.
Jaq a kioszkok és pultok romjai között rejtőzve felemelte lézerpisztolyát, elsuttogott egy feloldozásért könyörgő imát – elvégre ezek az emberek a Földön Lakozó hű hívei voltak –, aztán lőtt. Az egyik célszemély hanyatt vágódott, amikor a vékonyka lézersugár telibe találta. Elesett, de még jó darabig vonaglott a földön.
Jaq újra lőtt – még egy embert leterített.
Egy lövedék szilánkokra hasogatta a feje mellett a léceket, faforgácsokat és szálkaesőt zúdítva rá. Jaq visszahúzódott. Kétrét görnyedve, az árnyak fedezékében maradva megkerülte a teret. A diakónusok és a sekrestyések még jó darabig lövöldöztek a kioszkromokra – természetesen feleslegesen.
* * *
Néhány órával később a villában találkoztak.
Lex a fekete palapadlón ült. A combcsontot az ölében tartotta. A csonton látszott, hogy nagyon régi. Lex úgy simogatta az ujjai hegyével, mintha valami kényes hangszer lenne, amelyről leszakadtak a húrok. Még nem kezdhetett hozzá a faragáshoz, előbb óvatosan forró paraffinviaszba kellett mártania az ereklyét. Ez az anyag betömítette a pórusokat, így a csont ellenállóbbá vált. Addig is, míg végrehajthatta a munka első fázisát, szeretettel és szemmel láthatóan élvezettel dédelgette a hajdani űrgárdista „hagyatékát”. Talán még az is lehet, hogy néhány eónnal ezelőtt egy valódi Császári Ököl testének részét képezte. Bár valószínűbbnek tűnt, hogy egy Vérangyal, esetleg egy Űrfarkas vagy valamelyik másik káptalan harcosának csontja volt. Ki tudja? Ki tudhatja? És számít ez egyáltalán?
– Az adósod vagyok – mondta az ál-Ey'Lindinek.
– Én pedig neked tartozom – felelte a nő –, mert olyan gyorsan kihúztál a templomból.
– Huh! – szólalt meg Zhord. – Hárman kellettünk az akcióhoz... A csontot megszereztük ugyan, de aranyat egy grammot sem hoztunk. Ja, és mellesleg felgyújtottuk a templomot. – A kis fickó megvonta a vállát. – Na nem baj, most legalább kipucolódik a kémény. – Tudta, a lángok nem tehettek túl nagy kárt az épületben; a tűz vagy magától hunyt ki, amikor minden éghetőt elemésztett, vagy a papok oltották el haboltókkal. Ha nem így történt volna, az Occidens-templomot zabáló lángoktól azóta már régen vörös lenne az ég alja.
A diakónusok minden bizonnyal rájöttek, hogy kifosztották az oltárt, és eltűnt a szent combcsont; emiatt valószínűleg arra gyanakszanak, hogy valamelyik szekta hajtotta végre az istenkáromló tolvajlást. De melyik? Esetleg az Occidens-templom hívei? Nem, ezt nehéz lenne elképzelni. A génorzó fertőzést, a purgálást és az azóta eltelt évtizedek eseményeit figyelembe véve ez majdhogynem lehetetlen. Esetleg a déli templom papjai szervezték az akciót? Az Occidens-papok már régóta sejtették, hogy az Austral-templom lakói provokálni akarják őket. De vajon mi lehet a céljuk azzal, hogy még elkeseredettebbé, még durvábbá változtatják az amúgy is elég brutális vallási vetélkedést?
Rakellel kapcsolatban egyetlen kérdésre kellett megtalálni a választ: kiállta a próbát, vagy sem. A betörés kis híján kudarcba fulladt, az akció résztvevői többször is életveszélybe kerültek, de végül mindannyian megúszták a dolgot, és sikerült megőrizniük inkognitójukat.
– Holnap – mondta Jaq a nőnek – el fogsz menni a Shuturban fivérekhez, és elviszel nekik egy rubint, amely sokkal többet ér, mint az arany, amire számítanak.
A rubint egyébiránt a könyvünk borítólapjából fogom kiemelni. Mondd meg a fivéreknek, hogy a követ a relikvia mellett találtad. Mondd azt, hogy az ereklyetartó vékony aranyréteggel befuttatott rézládika volt. Szerezz tőlük információkat a törvényszéki épületről, különösen arról a részéről, ahol az adatokat tárolják. Kell,hogy legyenek olyan emberek, akik ismerik a komplexumot, hiszen helybeli munkások is dolgoztak az építésénél.
Zhord bátorítóan elvigyorodott.
– Ha majd bent leszel a törvényszéki épületben, az lesz a legjobb, ha megkéselsz egy arbitrátort, és magadra veszed a ruháját meg a tükör maszkját. Egyébként, te ál orgyilkos, az lenne a legokosabb, ha gyakorolnál egy kicsit.
Jaq kissé elkedvetlenedve nézett a nőre. Hát igen... Rakelt fel kell készíteni arra, hogy a törvényszéki épületben esetleg szembekerül az arbitrátorokkal. Majdnem biztos, hogy gyilkolnia kell majd, esetleg egy-két bírót is kénytelen lesz likvidálni. De ez elkerülhetetlen, hiszen egy inkvizítornak nincsenek más eszközei arra, hogy a bírók szívében elültesse a félelem palántáit. És ahol a félelem megjelenik, ott gyökeret ver a zavarodottság és a paranoia is.
Az éjszaka folyamán Jaq ismét Askandargradról álmodott, és megint rengeteget szenvedett...
A Holló Őrök fekete energiapáncéljukban megállíthatatlanul, egyenletesen közeledtek a füstölgő romok között; készenlétben tartott fegyverükből gondolkodás nélkül tüzet nyitottak mindenre, ami mozgott. A csatatestvérek közül soknak lánckardja is volt.
Bármi, ami mozgott, csakis ellenség lehetett, olyan undorító lény, amely élvezetet talál a gyilkolásban, amely élvezi a közelharcot. Ez volt az oka annak, hogy számítani kellett rá: az ellenséges harcosok energiakardot vagy lánckardot lóbálva megpróbálnak a Hollók közelébe kerülni. A sátáni, elfajzott ex űrgárdisták számára már az is örömet okozott, hogy hithű gárdistákkal csaphatnak össze; nem foglalkoztak ők azzal, hogy esetleg elpusztulnak, nem rettegtek sem a haláltól, sem a szenvedéstől – valami olyan szadisztikus kéjvágy hajtotta őket, amelynek lehetetlen lett volna ellenállni. Az agyukat hatalmába kerítő erotika- és brutalitáséhség elvette a maradék józan eszüket, s hisztérikusan tomboló vadállatokká változtatta őket.
De amíg a Hollók képesek megőrizni a nyugalmukat, amíg nem vesztik el a fejüket, addig a tombolva, hörögve és üvöltve érkező támadók leszedése nem jelenthet problémát számukra.
Ám hogy maradhat nyugodt az ember ilyen körülmények között? Mindenütt káoszfattyak nyüzsögtek, pókszerű lények mászkáltak a füstös terepen. Ó, milyen undorítóak voltak ezek a soklábú arachnoidok, amikor lesből támadva rávetődtek valamelyik Hollóra, rácsimpaszkodtak éjfekete páncéljára! Az űrgárdisták páncéljában természetesen nem tehettek kárt, de megzavarhatták a hitükhöz hű harcosokat. Aztán megjelentek azok a valamik is, amik még a pókoknál is rosszabbak, hányingerkeltőbbek és veszélyesebbek voltak: a démonettek.
Mellkasuk fedetlen volt, egyetlen mellük középen himbálózott vagy domborodott. Meztelen combjuk és ágyékuk vágykeltő látványt nyújtott. Zöld, csábítóan mandula alakú szemük volt, és szőke hajsörényük. A kezük helyén pengeéles hegyes rákollókat csattogtattak, gerincük tövéből tarajos, hosszú, döfő lándzsaként kiválóan használható csontfarok tekergőzött.
Még egy edzett és tapasztalt űrgárdista is megzavarodhatott és megszédülhetett, még egy kemény harcosnak is felkavarodhatott a gyomra, ha egy ilyen lény támadt rá. A démonettek a renegát űrgárdisták mellett materializálódtak, ők voltak a Káosz harcosainak elméjét ködként belengő eszelős kéjvágy manifesztációi.
A Hollók egyik kapitányának társaságában Jaq az egyik alacsony raktárépület tetejéről nézte végig az űrgárdisták közeledését. Szemét és arcának felső részét szerzetesi csuklyára emlékeztető levegőszűrő berendezés takarta. Már legalább ötven órája nem aludt. A szomszédos épületek már régen összedőltek, helyükön csupán hatalmas törmelékhalmok púposodtak a föld felszínén. A pusztítás rettenetes méreteket öltött. A gonosz seregének légionáriusai démonok által megszállottan vagy démonok kíséretében harcoltak. Olyan lényekké váltak, amelyek egyetlen vágya a gyilkolás és a rombolás, amelyek elsősorban embereket akartak ölni, de ha nem találtak maguknak áldozatokat, beérték azzal, hogy rommá változtatták az épületeket, hogy majdani áldozataik sehol ne találhassanak maguknak menedéket vagy olyasmit, amivel megvédhetik magukat. Slaanesh légionáriusai számára a harc, az öldöklő küzdelem a torz boldogság orgiája volt.
A kapitány a vizora belső oldalán megjelenő rúnákra pillantva megállapította embereinek aktuális pozícióját.
– A Császár Gyermekei! – kiáltotta oda keserűen Jaqnak, amikor meglátta, hogy kik készülnek megtámadni a Hollókat. Erről az űrgárdista egységről már régóta senki sem tudott semmit, a kapitány azonban most bizonyosságot szerzett afelől, hogy mi történt vele. – Hogy merészelik így nevezni magukat ezek az ördögök?!
A mi Császárunk megvédi az ártatlanokat. – Elhallgatott, majd döbbenten suttogva hozzátette: – Démonok is vannak közöttük... Ó, milyen ocsmány lények!
Lehet, hogy ez a mindenre kiképzett, emberfeletti tulajdonságokkal és képességekkel rendelkező űrgárdista közel került az összeroppanáshoz? A tinta fekete páncélon lévő jelvények és kitüntetések arról tanúskodtak, hogy hősiesen viselkedett a korábbi csatái során. Vállvértjén egy mély, perzselt szélű karcolás éktelenkedett; hátzászlóját cafatokká lőtték.
– Győzni fogunk – biztosította Jaqot. – Muszáj győznünk...
Mert ha mégsem, akkor a kitüntetéseit és az emberei páncélját díszítő kitüntetéseket elorozzák a győztesek. És ami még ennél is rosszabb: a Hollók hullájából kiemelik majd a szerveket, kivonják a hormonokat, hogy delirizáló hatású drogokat készítsenek belőlük.
Egy rikoltozó démonett rohant fel az egyik törmelékdomb tetejére, egy förtelmes lény, amely...
...nem lehetett más, mint a Káosz egyik káplárja!
Páncélját Slaanesh hímnemet és nőnemet jelképező rúnáival pingálták tele; a szimbólumok így együtt, ilyen obszcénul közel egymáshoz nem jelenthettek egyebet, mint hogy viselőjük hermafrodita. A páncél természetellenesen csillogott – kárhoztató energiákban edzették keményre. Vagy átadta a testét valamelyik démonnak, vagy megidézett magába egyet. A kezében tartott lánckard úgy sikított, mintha édes-kéjes kínok gyötörnék. Robbanótöltetes fegyverének csöve fallikusan domborodott, és kiköpött magából egy lövedéket. A töltet a kapitány közvetlen közelében szakított szét egy szellőztetőoszlopot; feltépte a vastag cső hátulját, belezúgott a belsejébe, aztán a levegőben robbant szét.
A kapitány kényszerítette magát arra, hogy ne vegye alaposabban szemügyre a már egészen közel lévő démonettet, és viszonozta a tüzét. Azok az energiák azonban, amelyek körülvették a támadót, felfogták az űrgárdista lövedékét, és messzire taszították.
Jaq, miközben imádkozott, és összeszedte pszichikai erejét, a vékony fekete energiarúddal célba vette a káplárt; mindent pontosan úgy csinált, ahogy tanították neki. A rúd, amelybe néhány bonyolult rúnát metszettek, sima és egyszerű volt, nem is látszott rajta, hogy fegyverként lehet használni.
– Takarodj vissza a hipertérbe! – üvöltött fel Jaq.
A rúd végéből kifröccsent az energia.
A démonett előredőlt, összegömbölyödött, tarajos farka a lába között előrelendült, rákollókban végződő karjával átölelte magát. A démoni test még jobban összegörnyedt, aztán elkezdett felé gurulni a törmelékdomb tetejére.
Az eleven gömb egyre gyorsabban zsugorodott, s mikor Jaq lába elé gördült, már alig volt akkora, mint egy borsószem. Jaq felemelte a lábát, és összetaposta.
A Hollók kapitánya ismét lőtt egyet – a káplárt akarta végre leszedni. Ellenfele lánckardját lóbálva újra rohamozott; nem foglalkozott azzal, hogy messziről lőjön, közelharcra vágyott, intim közelségből akarta felnyitni a kapitány páncélját, hogy a saját kezével vágjon bele a húsába. Nem, eszébe sem jutott, hogy távolról öljön...
Jaq igazított energiapálcája irányzékán. Vajon képes lesz még egyszer, ilyen hamar az előző után, összegyűjteni és megidézni egy megfelelő nagyságú energiaadagot? A Császárhoz imádkozott, és megfeszítette akaraterejét.
A rúd lüktetett.
Narancsvörös fény villant – az atmoszférába leereszkedő hajó fékezőrakétáiból kicsapó tűz lángburokba fogta a káplárt. Tűzfüggöny söpört végig mögötte, fortyogva, örvénylőn, semmivé válva. Páncéljáról lehántódott az ördögi, okkult védőréteg.
A kapitány lőtt. RAAARK, RAAARK.
CRUMP, CRUMP. A lövedékek becsapódtak és felrobbantak.
A káplár megremegett. Oldalra pördült.
Jaq elejtette a rudat, felkapta fegyverét, csatlakozott a kapitányhoz, és ő is lőni kezdett.
A káplár mellvértje szétnyílt. A résből skarlátvörös vér fröccsent elő, amely nem alvadt keményre azonnal, ahogy a normális űrgárdistáké szokott, hanem nyúlós kocsonyává változott, csápos ocsmánysággá – mintha valami polip nyújtogatta volna vöröses karjait a megcsonkított ember testének belsejéből. A lánckard kihullott a kezéből, majd a másik fegyverét is elejtette. A páncélba bújtatott iszony megtántorodott, és ráomlott a törmelék halomra.
– Győzni fogunk! – üvöltötte a kapitány diadalmasan.
Jaq felriadt; hirtelen nem tudta, hol van. Az éjszaka teljes súlyával ránehezedett, sötét volt, akár a Hollók páncélja.
Ah. Sabulorb... Shandabar...
Időben és térben távol Askandartól.
A Hollók valóban kiverték a Császár Gyermekeit abból a városból, arról a világról. De óriási árat fizettek ezért.
Mindig, mindenért meg kell fizetni a maga árát.
A veszteségeket sokszor észre sem veszik a csata hevében. Harcolni csak bátran lehet, csak elszántan érdemes; közben nem szabad az esélyeket latolgatni. Aki tanúja volt Askandargrad megerőszakolásának, az képes lehet fogalmat alkotni az univerzális borzalomról, amely milliószor, milliárdszor rettenetesebb annál, ami ott zajlott le. Ha a Káosz megkaparintja az egész galaxist, ha legyűri és megfertőzi torzságával, anarchiájával és mutációival – nos, akkor mindennek vége.
Jaq lehunyta a szemét, és meditálni kezdett; a Császár Gyermekeire, Slaanesh eszközeire gondolt. Nem, ezek az undorító emberutánzatok többé nem az Ő gyermekei! Többé nem a Földön Lakozó fiai! Biológiailag sosem voltak azok, eltekintve attól, hogy a Császár tudósai hozták létre géntenyészetüket.
Ami pedig a Császár valódi gyermekeit illeti, a halhatatlan fiakat... Léteznek egyáltalán?
Orgia
A Shuturban fivéreket lenyűgözte a rubin. Már korábban eljutott hozzájuk a hír, hogy valami történt az Occidens-templom körül, talán a falak között; valami olyasmit is hallottak, hogy tűz ütött ki a bazilikában. A templom két lakóját lelőtték a komplexum előtt. A papok felkapaszkodtak a tetőre, abban a reményben, hogy rábukkannak a behatolók nyomaira. Reggel azonban minden a megszokott módon folyt: a sekrestyések kinyitották a hívek előtt a kapukat, amelyeknél – mint mindig – hosszú sorokat alkottak a bebocsátást remélők.
A jelek szerint a templomtéren tengődő koldusok egyike ébren volt, mindent megfigyelt, és valahogy, valamiért eljutott a város túlsó végébe, a Shuturbánokhoz.
Rakel, a tolvaj tehát bizonyított. Micsoda? Hogy többet szeretne tudni a birodalmi törvényszék épületéről? Hát ennek a nőnek semmi sem elég? Ez mindenre kapható?
A Shuturbanok hírhozója egy köpenyes férfit látott az Occidens-templom közelében; egy másik koldus arról számolt be, hogy a komplexum mellett azon az éjszakán egy óriást meg egy törpét vett észre...
Igen, meg lehet szerezni a törvényszékre vonatkozó információkat; aki ilyen pompás rubinnal fizet az adatokért, az mindent megkaphat. Chor Shuturban ennek ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy titokzatos patrónusai jelenlétében adja meg a kért információkat Rakelnek. Mert a nő hiába állítaná, hogy egyedül dolgozott, biztos, hogy állt valaki a háta mögött. Chor szeretett volna személyesen találkozni a bűn eme új szponzorával. A vadonatúj testben mozgó Rakel ugyanis meglepő hirtelenséggel hagyta el korábbi lakhelyét. Egyesek azt beszélték, hogy egy óriás termetű rabszolga segített neki elhurcolkodni.
A találkozónak semleges helyen kellett lezajlania. Rakelt érdeklik a kéj kultuszai, hm? Rendben, akkor a semleges terület egy bizonyos épület lesz a Mahabbat kerületben. A találka időpontja: egy hét múlva. A nőt és a támogatóját is szívesen látják azon a vidám műsoron.
Chor kijelentette, hogy Rakel nem köteles fizikailag is részt venni a dévajkodásban, ő is, meg a patrónusa is azt tesz majd, amit akar. Az óriás meg a törpe szintén jöhet. Ez a kettő minden bizonnyal szórakoztató látványt fog nyújtani.
* * *
– Chor Shuturban össze akar zavarni minket – mondta Jaq. Abban reménykedik, hogy egyikünknek majd eljár a szája.
Hát nem éppen ő kívánta azt, hogy történjen vele valami, ami szétbomlasztja a józanságát, amijeiizgatja és felkavarja?
– Az elmém tiltakozik a karnális csábítások ellen – jelentette ki Lex. Most már nem unatkozott, hiszen nála volt a combcsont, amellyel foglalkozhat. Neki is látott a munkának, a csiszolást és a viaszolást már elvégezte a hajdani űrgárdista hagyatékán. Munka közben Rogal Dornhoz imádkozott – halkan sorolta a fohász szavait, mert el akarta kerülni, hogy Rakel meghallja, mit mond.
Zhord sértetten felhördült.
– Huh, még hogy egy hozzám hasonló zömik beszálljon orgiázni ilyen... hétköznapi emberekkel? Semmi esély rá. Persze ha lenne ott valami masszív kis zömik hölgyemény, talán még én is elcsábulnék...
* * *
Egy egész hetet kellett várniuk – bosszantó volt, annak ellenére, hogy tudták, a Shuturban fivéreknek minimum ennyi időre van szükségük ahhoz, hogy megszerezzék a Rakel által kért információkat. És persze nem telt tétlenséggel a várakozás, bőven akadt dolguk.
Rakel „kölcsönvett” egy hipno sisakot a város délen fekvő, Saudigar nevű kerületében lévő kereskedelmi főiskoláról. A „kölcsönvétel” simán ment, de ennek az akciónak a sikere semmit sem árult el a nő képességeiről. Nem is azért csinálta; egyszerűen szükség volt a sisakra. A szerkezetben lévő lemez a szabványos birodalmi gót nyelv grammatikáját tartalmazta; olyan exportőrök számára készítették, akik más bolygókon kívántak üzletelni. Jaq kiemelte a sisakból, és elhajította.
Rakel ezután egy lézerszikét csent el a Hakim Kórházból. Zhord is beszerző körútra indult; ő az ipar negyedből hozott pár hasznos holmit. Lex összeállított egy műszert, amellyel úgy vizsgálhatta meg Azul Petrov hiperszemét, hogy közben nem kellett közvetlenül ránéznie.
Lehet, hogy ennek a szemnek még így, a monitoron keresztül is halálos hatása van? Ki kellett deríteni, ezért Zhord felszedett egy leprást, és beígért neki ötven sékelt, ha elvégez „egy kis munkát”. Ezért az összegért kigyógyíttathatta magát a betegségéből.
A lepra nem tartozott azon betegségek közé, amelyek direkt módon, fájdalmakat okozva támadták meg az idegeket, így a zömik kísérleti alanya minden fizikai hatást érzékelhetett. A teste már eléggé rossz állapotban volt, nem csoda tehát, hogy vállalkozott a dologra. Biztos arra gondolt, hogy ha megbízója valami rosszban sántikál, akkor sincs nagy baj, hiszen neki ebben az állapotban már amúgy sem tudna elviselhetetlen kínokat okozni – másrészt viszont ha semmi rosszat sem akar, akkor ő elvégzi a munkát, és irány a kórház, ahol talán még segíthetnek rajta.
A bekötött szemű koldust Zhord bevezette a villa egyik szobájába, a fejére húzott egy bő csuklyát, és csak ezután vette le a szeméről a szoros kötést. A leprás kinyitotta a szemét, és csodálkozva a bő csuklya belső oldalán lévő kis monitorra meredt. Zhord közölte vele, hogy csak ennyi lesz a dolga: ezt a képernyőt kell néznie, és közben el kell mondania, mit lát.
– Egy fekete golyót – jelentette a férfi. – Egy fémcsipesz tartja. Az elejére rávéstek valamit... hajói látom, egy rúnát...
– A golyóra nézz!
Tíz perccel később Zhord benyúlt a csuklya alá, bekötötte a leprás szemét, kivitte a villából, elvezette a Hakim Kórház közelébe, és csonka kezébe nyomta az ötven sékelt. A fickónak fogalma sem volt arról, milyen óriási veszély fenyegette; örömmel elrakta a pénzt, és magában áldotta a fura törpét, akinek köszönhetően jóra fordulhat a sorsa.
Zhord merő kíváncsiságból megállt a kórház bejáratánál, és figyelt. A leprás bement az épületbe, majd fél órával később egyetlen ágyékkötőbe öltözve kirohant, és üvöltözve, sikoltozva könyörgött, hogy öntsenek rá vizet, mert ég az egész teste. A koncentrált hatóanyag valószínűleg stimulálta korábban érzéketlen húsát és idegeit, ezért érezte egyszerre a fájdalmat. Senki sem törődött vele, ezért levetette magát az út porába, és ott vergődött agonizálva, abban a reményben, hogy sikerül enyhíteni a kínjain.
Amíg a combcsont a paraffin fürdőben ázott, Lex a lézerszikével nekilátott Azul szemének. Nem volt számológépe, hogy segítsen neki az ívek és a szögek kiszámításánál, és nem közvetlenül, hanem a monitoron keresztül látta a szemet, amelyen dolgozott, de hatalmas, vaskos ujjai mégis ügyesen és hibát nem ejtve mozogtak. Kész élmény lett volna ott állni és nézni, mit csinál – persze ehhez nemcsak alkalom meg türelem kellett volna, hanem jókora adag vakmerőség is, hiszen ha a bámészkodó véletlenül odapillant a szemre, azon nyomban szörnyethal, vagy legalábbis az idegrendszere gyógyíthatatlan károsodásokat szenved. Lex a biztonság kedvéért olyan szemüveget viselt, amely megakadályozta, hogy egy óvatlan másodpercben közvetlenül a hiperszemre nézzen.
Ahhoz, hogy a lencse szimmetrikus legyen, először is el kellett távolítani a rúnát a szem elülső részéről. Már nem volt szükség rá, ugyanis tulajdonképpen térkép volt a Hiperhálóban lévő Fekete Könyvtárhoz, oda pedig a trió nem igazán akart visszatérni.
Ah, mennyire örült volna Jaq rendje, ha megkaparint egy ilyen segédletet...!
Az Inkvizíció és az Ordo Malleus nem szerezhette meg a térképrúnát magán viselő hiperszemet. Lex a biztonság kedvéért, mielőtt elvégezte a hántolómunkát, a rajzolatot átmásolta egy darab kamelopárd pergamenre. Ha a jövőben lesz majd olyan navigátor, aki hajlandó feláldozni hiperlátásának széles spektrumát, ezt a másolatot újra rá lehet vésni a szemére.
Még soha, a kozmosz egyetlen pontján sem fordult elő. hogy valaki monoklit vagy kontaktlencsét csináltatott egy halott navigátor hiperszeméből.
A lencsének elég vékonynak kellett lennie, hogy Jaq keresztüllásson rajta, de elég vastagnak is ahhoz, hogy keretbe lehessen foglalni. Persze a keret sem lehetett akármilyen; a lencse mindkét oldalát megfelelő takarófedéllel kellett ellátni.
Az is elképzelhető volt, hogy a hiperszem gyilkos ereje megszűnik, ha ilyen sok anyagot lefaragnak róla. Vagy talán éppen ellenkezőleg; a lencse fókuszálni fogja a gyilkos pillantást?
– Nem hiszem, hogy vissza tudnám hozni a múltkori leprást – jegyezte meg Zhord. – Szerintem azóta kínjában már a Bihistibe fojtotta magát. De mindenképpen kellene valaki, akin a főnök kipróbálja majd, már csak a biztonság kedvéért. Esetleg egy másik olyan átkozott majom... – A kis fickó megvakarta a fejét, aztán elvigyorodott. – Jobbat mondok. Nem muszáj itthon csinálni a dolgot. Majd elmegyünk sétálni, Jaq. csak mi ketten. Ellátogatunk a város valamelyik lepusztult részére, és megvárjuk, míg belénk kötnek. Nem tudom, ki lesz olyan bolond, hogy ezt megtegye, de ez lesz az utolsó ténykedése.
Lexet nem vihették magukkal; az űrgárdista külsejével és megjelenésével visszarettentette a bajkeverőket. Mi lenne viszont, ha Rakelt hívnák?
Így is történt. Hármasban sétáltak el az egyik ipar negyedbe a Bellygunge kerületben. Jaq a köpenye alatt hálópáncélt viselt, Zhord pedig szokása szerint a régi steppelt golyóálló dzsekijét vette magára. Rakel csillámlóan kék selyemruhát húzott a hő szabályzós alsóruha fölé. Arra számítani lehetett, hogy őt nem fogja közvetlen veszély fenyegetni, senki sem akarja első pillantásra lelőni vagy leszúrni. Őt legelőször is meg akarják majd erőszakolni. A brutalitás csak ezután következne.
Jaq a nőbe karolva sétálgatott; úgy vezette, mint valami gáláns úr a kurtizánját. Zhord kicsit lemaradva követte őket, olyan volt, mint egy törpe testbe bújtatott hű kutya.
A Bellygunge kerület füstös, gyárakkal telezsúfolt nyomornegyedeiben több százezer szerencséden tengődött. A legkisebb, járműalkatrészeket előállító üzemben is ott laktak a munkások a családjukkal. A legtöbb esetben az egész família dolgozott, így az épületek előtti területek, az utcák és a terek úgy festettek, mintha családi manufaktúrák lennének. Az egyik sikátorban egy család drótokat vagdosott méretre, huzalokat egyengetett. A sarkon túl egy másik csapat kalapálta és laminálta a fémlemezeket, egy harmadik család különleges páccal galvanizálta az alkatrészeket. Az épületek előtt és belsejében szerszámok kattogtak, csattogtak és pufogtak; aki szólni akart valakihez, annak ordítania kellett. Mindenütt gőz- és füstfelhők gomolyogtak. Szinte mindenki görcsösen köhögött. A zsúfolt utcákon sörbetet és kissé bűzös halfalatkákat kínáló árusok cirkáltak.
Bárki, akin látszott, hogy a helybelieknél tehetősebb, és idemerészkedett, ebben az ipari hangyabolyban kihívta maga ellen a sorsot; már a puszta jelenlétével felhívást intézett a világhoz, hogy támadják meg.
A napgigász vörösen izzó szemgolyóként lebegett a szmog fölött. A szikrákat és füstöt okádó kémények, a lángcsóvákat böfögő csövek miatt errefelé néhány fokkal mindig melegebb volt, mint Shandabar többi részén. A munkások többsége durva vászonból varrott dungrit viselt, hogy elviselhető legyen a hőség.
A szerencséjüket próbára tevő támadók közül kettőnek a rongyai alól ismétlő fegyverek dudorodtak elő, a másik kettőnél hatalmas, húsvágó bárdra emlékeztető kardok voltak. Pengéjük valamilyen kemény plasztikból készült, éles és hajlékony anyagból. Vörösesbarnára színezték őket, hogy még félelmetesebbek legyenek; aki rájuk pillantott, annak rögtön egy vészjósló szó pattant az agyába: mészárlás. Az egyiket egy zöld, támadásra készülő mérges kígyó díszítette, a másikra könyörtelen és gonosz tekintetű zöld szemet pingáltak.
Egy szem... Milyen érdekes egybeesés!
Zhord felröhögött.
Jaq külsejét a monokli inkább nevetségessé, semmint zorddá változtatta; aki csak ránézett, azt hihette, valami puhány ficsúrt lát.
– A legokosabb az lenne – mondta Jaq egészen halkan a támadásra készülő kvartettnek –, ha eltűnnétek az utamból.
– Az utad itt ér véget – hangzott a válasz –, hacsak ez az asszony nem jön velünk Mahabbatba. Ott eladnánk... – A beszélő vérmogyorót rágcsált, tele volt vele a szája. Amikor befejezte a mondókáját, skarlátvörös nyálat sercintett a kormos homokra.
– A legokosabb az lenne... – kezdte ismét Jaq, de nem ismételhette meg a figyelmeztetést, mert egy másik férfi a kardjához kapott.
– Mindkét szemedre vak vagy?
Az első férfinak elege lett a szócséplésből. Fegyverével célba vette Jaq mellkasát – ez volt a legnagyobb, tehát legbiztosabb célpont, amire rálőhetett.
Jaq köpenye alatt a hálópáncél azonnal megkeményedett, és elnyelte a golyó energiáját. Az ütés elég kellemetlen volt, de össze sem lehetett hasonlítani azzal a pörölycsapással, amelyet a robbanógolyók közömbösítése után szokott érezni.
A szétlapult lövedék a lába elé hullott.
A második lövedék is eltalálta, miközben előhúzta lézerpisztolyát, és lőtt. A fegyverből előtörő energiatöltet hanyatt lökte és messzire taszította az első támadót. Gépfegyveres társát Zhord lőtte le. A kígyós kardot szorongató fickó társai pusztulását látva sarkon fordult, és menekülni próbált. Zhord a biztonság kedvéért hátba lőtte.
A kvartettből már csak egy maradt talpon, az a pasas, akinek a kardját a csúf zöld szem ékítette.
– Ne mozdulj, vagy szétlövöm a lábaidat!
Jaq akár azt is mondhatta volna: ...vagy kriplit csinálok belőled!
A férfi egy pillanatig úgy meredt Rakelre, mintha arra készülne, hogy belevágja a kardját ebbe a selyemruhás nőbe, ennek a gazdag utazónak a szajhájába; legalább őt megöli, mielőtt lézersugár formájában lecsap rá a végzet.
– Dobd el a kardod! – bömbölte Jaq.
A férfi engedelmeskedett, majd letérdelt, és kegyelemért rimánkodott.
Zhord a háta mögé állt, rátérdelt a lábszárára, hogy moccanni sem tudott, hátrarántotta a csuklóit, majd becsukta a szemét. Olyan volt, akár egy vérpadon térdelő zömik a kivégzés előtti másodpercben.
Jaq a szeme sarkából az egész testében remegő újabb „kísérleti alanyt” figyelte.
Egyelőre nem akart keresztülnézni azon a monoklin, amelynek lencséjét Azul Petrov hiperszeméből faragták ki. Úgy gondolta, ezt ráér majd akkor megtenni, ha megszállottá válik, és a tükörbe néz, hogy kipurgálja magából a démont – vagy meghaljon, miközben megpróbálja megtenni. Most megelégedett azzal, hogy elővette a monoklit, és lehúzta róla a védőlemezt. A foglyul ejtett támadó természetesen látni akarta, mi van a fura kis tokban.
Gurgulázó hang tört elő a torkából, mintha a lelke – amely eddig valahol a gyomra legmélyén lakozott – próbálna kitörni belőle. A hanggal együtt kipréselődött a tüdejéből a levegő. Szeme kidülledt, s undorítóan rózsaszínessé változott. Fuldokló, hörgő, nedvesen cuppanó hangot hallatott – lenyelte a saját nyelvét. Arca felpuffadt, minden izma görcsbe rándult.
Jaq visszatolta a védőlemezt a lencsére, majd a monoklit a köpenye alá dugta.
– Most már idenézhetsz, Zhord.
Zhord eleresztette a férfi csuklóját – a test előredőlt. A zömik gyorsan felkapta a zöld szemmel díszített kardot, és mélyen, majdnem markolatig beledöfte a haldokló ember hátába.
– Így érthetőbb lesz, miért pusztult el – mondta, és a sikátorban néhány tucat lépésnyi távolságban összeverődött bámészfürt felé intett az állával.
Minden gond nélkül sikerült elhagyniuk a városrészt. Jaq ekkor már nem akart Rakellel karonfogva menni, de azért közvetlenül mellette maradt. A nő nem szerette a kék selyemruhát, amelyet viselt. Érthető: testének minden domborulatát és ívét kihangsúlyozta.
– Tod Zapasnik, a mágus – suttogta maga elé.
– Nagyon jól tudod, mi volt ez – felelte Jaq élesen. – Egy navigátor hiperszeméből készült lencse... ez ölte meg azt a haramiát. Csupán egy hiperszem.
– Csupán egy hiperszem – visszhangozta Rakel, és úgy megremegett, mintha végigfutott volna rajta a hideg. Pedig hőszabályzós alsóruhát viselt... – És milyen „csupán” fog történni akkor, ha elmegyünk Mahabbatba? Oda, ahol ezek a mocskok el akartak adni engem?
– Ide hallgass, Ey'Lindi – csattant fel Jaq. – Mi nem fogunk részt venni semmiben, bármi történik is majd ott, és... – Zavartan elhallgatott; csak ekkor fogta fel, hogyan szólította Rakelt. Az arca eltorzult, tekintete gyötrődővé változott. Némán ment tovább.
Hogy eljussanak a Mahabbat kerületbe, limuzint béreltek. A gyönyörházak előtt olcsó és rossz minőségű, szürke golyóálló mellényt viselő biztonsági őrök terelgették a szerencsejátékokra, ínyenc falatokra, kéjre és drogokra vágyó embereket. Az épületeken vakító fényű feliratok villództak:
MAHABBATBA JÖNNI = A GYÖNYÖRBE ÉRKEZNI!
HIGIÉNIKUS EUNUCHOK!
KÉJ-LÉ – CSUPÁN ÖTVEN SÉKEL EGY ADAG!
NYERJ EGYMILLIÓT!
VAN VALAMI KÜLÖNLEGES IGÉNYE?
MENNYEI KÉJHÖLGYEK!
Rézbőr, átható tekintetű kék szem, horgas orr – a biztonsági emberek mind egyformák voltak, mintha ugyanabból a klánból vagy törzsből származnának. Egyik sem volt különösebben fiatal. Fekete hajukat kontyba fogva hordták; a kontyuk olyan volt, akár egy nagy, fekete és csillogó gomb, amely arra vár, hogy megnyomják.
– A páncéljuk, úgy nézem, a Birodalmi Őrség használt cuccai közül való – állapította meg Zhord.
A Sabulorb természetesen elküldte legjobb harcosait a Birodalomba; ezek a katonák – ahogy a többi világról toborzottak is – valamilyen hadviselési forma specialistái voltak: kiválóan értettek ahhoz, hogyan kell harcolni a hideg sivatagokban. A Departmento Munitorum helybeli irodája, amely a toborzást felügyelte, nem itt, a fővárosban székelt, hanem északon, egy másik, zordabb klímájú kontinensen. Ott volt a planetáris hadsereg fő bázisa is – Lord Badshah jobbnak látta, ha ezeket a csapatokat távol tartja a fővárostól. Veszély esetén a katonákat nagyon rövid idő alatt át lehetett szállítani a shandabari helyőrségbe. A hadsereg tevékenysége két dologból állt: az egymással harcoló törzsek közt sokszor csak kérészéletű béke megteremtése, és önmaga fejlesztése. A legjobb harcosok minden esetben elkerültek a bolygóról.
A privát biztonsági őrök automata fegyvereket dédelgettek a karjuk közt, de minden járókelőre szélesen rámosolyogtak. Jaqra és a társaira is, amikor kiszálltak a sötétített ablakú limuzinból. A csillagközi tapasztalatokkal rendelkező egykori birodalmi őrök már megszokták a kényelmes és kellemes nagyvárosi életet, ennek ellenére egyikük sem lehetett puhány. A nyámnyila alakok nem sokáig maradnak életben a katonai szolgálat során.
A kupolás építmény, ahová a Shuturban fivérek meghívták Rakelt meg a támogatóját, az Eksztázis Háza nevet viselte. Az érkezőket egy göndör és aranyszín parókát viselő, kövér lakáj kísérte be a nagyterembe, ahol erotikus hologramok fénylettek bágyadtan az ital automatákkal ellátott asztalok és a vendégek között. A középső színpadon akrobaták, férfiak és nők vegyesen, produkálták magukat. A levegőben mosusz- és pacsuliillat terjengett.
Átvágtak a fő termen, s az érzékiség lakosztálya felé tartottak, a komplexumnak abba a részébe, ahová csak a különleges vendégek és a privát rendezvények meghívottjai léphettek be.
A helyiség padlóját rózsás, süppedős bársonyszőnyeg takarta. A puha kárpitozású alacsony pamlagok úgy duzzadoztak rajta, mintha abból nőttek volna ki, mintha a szoba szerves részei lettek volna. Ezeken a méregdrága, virágszerű bútorokon körülbelül ötven izgatott, sokszínű ruhát viselő gyönyör hajhász ücsörgött és fetrengett. A legtöbbjük középkorú férfi volt, de akadt köztük néhány korosabb nő is. A világítás diszkrét volt, és rózsaszínes árnyalatú. Egy nimfaszerű lány – a végtagjaira és a törzsére fekete spirálokat meg szem kápráztatóan tekergőző vonalakat festettek – egy foszforeszkáló tálcán különféle boldogság-porokat kínált körbe. Miközben lépdelt, a teste mintha vibrált volna; határozottan volt benne valami ruganyosság, amiről az embernek egy macska jut az eszébe.
– Kérem, vessék le a cipőjüket és bakancsukat, jó uraim...
Lex undorodva nézett körül. Ó, mennyire különbözött ez a szibarita odú a csupa plasztacélból épített kolostorerődtől!
És mennyiben különbözött Jaq hajójától is! Bár... az igazat megvallva, valamiben mégis hasonlított a Tormenutum Malorumra mindkettő ugyanazt a síri hangulatot, a koporsóba zártság érzését árasztotta magából.
– Nem mostam meg a lábam – mormogta Zhord kissé zavartan, miközben lerántotta a lábáról hatalmas surranóit.
– Ah! – suttogta Rakel. – Ott vannak a Shuturbanok...
Két férfi állt fel az egyik díványról. Mindkettőnek göndör fekete haja volt, széles homloka, hatalmas, nedves szeme, horgas orra; és mindkettő szélesen vigyorgott. Szájukban több aranyfog sárgállott. A vigyorgó száj és a horgas orr között mindkét arcon extravagáns bajusz sötétlett.
– Chor az izmosabbik. – Ó, igen, a félénk fickó. A jobb arcára egy kamelopárdot tetováltak, amely mozogni látszott, valahányszor megfeszítette az arcizmait.
Heves természetű bátyjának egy sebhely volt a jobb arcán. Ebbe a sebhelybe egy mélyvörös, tűzként izzó ékkövet varrtak bele; a karbunkulus és a mélyedés olyan volt, mintha a férfi testének belsejében fortyogó láva tárulna ezen a kis „ablakon” keresztül az ember szeme elé.
– Szórakozzatok velünk! – hívta őket Chor.
Jaq, az óriás, a törpe és a kék selyemruhába öltözött tolvajnő hagyta, hogy vendéglátójuk a félkörben elrendezett díványokhoz vezesse őket. Mind a hatan leültek. Jaq a maga és a társai nevében megköszönte a felszolgálólány által felkínált drogokat, és sietve kijelentette, hogy nem élnek ilyesmivel. Lex nem volt hajlandó megszólalni, csak néha morgott el egy-két érthetetlen szót. Zhord megvető pillantásokat vetett a nimfára, aki korántsem hasonlított a szerinte csinos, nagy hasú zömik asszonyokra.
– Rablás történt az Occidens-templomban – jegyezte meg Chor óvatosan. – Egy olyan ereklyét vittek el, amely az Occidens-templomhoz tartozott.
Jaq közömbös arccal odabólintott Lexnek.
– A masztiffom kapott egy csontot, amin rágódhat. Egyébként csak Rakel képességeit akartuk letesztelni.
– Rakel... eléggé megváltozott a külseje; nem ilyen volt, amikor megismertük – jegyezte meg Chor.
– A hazája az alakváltók otthona – magyarázta Jaq.
– Ő is ezt mondta. – Chor előrébb hajolt. – Te véletlenül nem valami mágusféle vagy? Rakel afféle transzcendentális változtatókról kérdezősködött.
– És? Tudsz valamit róluk?
– Még mindig rejtély, hogy kik lehetnek ezek, Sir Tod.
– Talán egy szép rubin hozzásegít minket a kívánt információhoz. – Jaq jelentőségteljesen Mardal Shuturban ékköves arcára pillantott. A férfi ábrázata elsötétült a hirtelen feltámadt indulatoktól. Lehet, hogy arra gondolt, Jaq becsmérli az ékkövét, értéktelen vacaknak tartja a saját rubinjához képest? Lekapott egy bódító gázokkal megtöltött üvegcsét az éppen mellette elhaladó nimfa tálcájáról, az orra alá tartotta, és mélyeket lélegzett.
– Azért jöttünk ide, hogy jól érezzük magunkat – mondta végül. – Hogy megszabaduljunk a feszültségektől.
Chor azonban tovább kíváncsiskodott. Jaq ügyesen hárította a kérdéseit. Chor megmozgatta gyűrűvel ékített ujjait. Az egyik gyűrűjének – olyan volt, akár egy pecsétnyomó – tetejére egy félsékeles nagyságú adatlemezt erősítettek. Jaq rögtön tudta, hogy a törvényszéki épületre vonatkozó információk találhatók rajta, és megértette, hogy Chor, mielőtt átadja a kis korongot, választ szeretne kapni bizonyos kérdésekre. A fickó kíváncsi volt, de nem kapkodott.
Kinyílt az egyik ajtó, s a várakozó hedonisták felsóhajtottak, amikor meglátták azt a ballonkerekű kiskocsit, amelyet a szolgák betoltak a helyiségbe. A tetején egy ketrec állt, abban pedig egy vak mutánsnő kuporgott. Ahogy a kocsi végiggurult a padlón, a nő megmarkolta a ketrec rácsait, hogy ne hánykolódjon jobbra-balra. Testét pikkelyek borították, amelyek anyaga sokban hasonlított Jaq hálópáncéljához. Az is lehetséges, hogy a nőnek nem is olyan undorító a bőre, talán csak valamilyen testhez álló ruhát húzott magára; erre utalt az is, hogy az arca teljesen sima volt. A félhomályban ezt nehezen lehetett megállapítani.
Az viszont tisztán látszott, hogy a lábait csípő alatt összeforrasztották. Kígyófarokként tekeregtek körülötte, mintha csont nélküli izomtömegek lennének. A szeme olyan volt, akár a buggyantott tojás – nagyon hasonlított egy olyan asztropata szemére, aki átesett a lélekforrasztás műveletén. A karjait csilingelő fémpántok díszítették.
– Lamia, Lamia! – üdvözölték a vendégek kitörő örömmel.
Vajon tényleg ketrecbe zárták? Vagy lehet, hogy képes lenne átpréselni magát a rácsok között? Talán csak azért van odabent, hogy a vendégek ne kerülhessenek túlságosan közel hozzá? Vagy azért, hogy a rácsokba kapaszkodhasson, miközben majd csinál valamit? Egyáltalán mi a szerepe ezen a helyen?
A nő megdelejezetten himbálózott előre-hátra.
Minden bizonnyal erotikus illúziókat sugárzott át az emberek agyába! Talán ezért nem pusztították el rögtön, amikor világra jött ebbe a féregszerű testbe zárva? Talán a szüleit, a születésénél segédkezőket is meghódította, magába bolondította... Lehet, hogy ezért nem ölték meg a szomszédai, vagy a papok, vagy a mutánsvadászok? Lehet, hogy felnőtt korában ennek köszönhetően részesülhetett asztropata épzésben? Talán nem is volt része a lélekforrasztásban; talán telepatikus képességeinek feljavítása közben vesztette el a szeme világát...
Jaq megpróbálta elképzelni a nőt, ahogy az asztropaták szokásos munkáját végzi, ahogy rejtjelezett üzeneteket, különböző adatcsomagokat vesz és továbbít.
Nyilván óriási lehetett a libidója, ha képes volt arra, hogy létezése első pillanatától fogva hatást gyakoroljon az emberek elméjére – felkeltse másokban azt a rokonszenvet, amelyet eltorzult lábai és csúf teste miatt máskülönben sosem érezhetett volna.
– Lamia itt van! – kiáltott fel a kígyónő kedves, édeskés hangon. – Itt van, és valóra váltja minden titkos vágyatokat. Az idegeitekre fog hatni, beleolvad az agyatokba!
Ez a kígyónő nem szimpla, ketrecbe zárt csodabogár volt. Egyáltalán nem. Tiszteletet érdemlő és kapó madame volt, az Eksztázis Háza legbelső szentélyének királynője.
– Az ott Bhaü Badshah – bólintott Chor egy élvhajhász külsejű férfi felé, aki jókora ezüstkarikákat hordott a fülében. Ha valaki jobban megfigyelte ezeket a fülbevalókat, láthatta, hogy nem is egyszerű karikák, hanem trapézhoz hasonló tárgyak, amelyeken fénylőn, irizálón kéklő, minden bizonnyal titániumból készített meztelen manöken miniatűrök szaltóztak. – A kormányzónk egyik unokaöccse...
Tehát itt van a bolygó színe-java. A felső tízezer legmagasabb rangú képviselői.
Jaq nem számított arra, hogy az orgia az emberek elméjében fog lejátszódni. Most már tudta, hogy nem is lesz olyan könnyű kimaradni a dologból. Ő természetesen, ha akarta, képes volt kizárni az agyából a kígyónő által sugárzott „adást”, de vajon mi a helyzet Zhorddal, Lexszel és Rakellel?
A szexuális szeánsz már el is kezdődött. Jaq úgy érezte, mintha simogató ujjak nyúlkálnának a ruhája alá. Az nem számított, hogy hálópáncélt viselt; az anyagtalan ujjaknak semmi ilyesmi nem jelentett akadályt. Vajon honnan tudták ilyen pontosan, hogy mely idegeket kell ingerelni és stimulálni? Hogy honnan? Hát onnan, ahonnan maga Jaq. Az ujjak azt tudták, amit ő. Utoljára Ey'Lindi ért így hozzá, aki amellett hogy profi orgyilkos volt, kurtizán-kiképzést is kapott.
Ey'Lindi az, aki így próbál kommunikálni vele a síron túlról? Ezen a tétova, hangtalan nyelven, ilyen ellenállhatatlanul és varázslatosan? Ő az, aki alig leheletnyi távolságban megjelent előtte? Ha most átadná neki magát, ha felhagyna az ellenállással, akkor Ey'Lindi vajon közelebb kerülne az élethez és a létezéshez?
Vagy lehet, hogy ezzel csak a kéj démona előtt nyitna magán kaput? A démon előtt, amely meg akarja szállni őt? Itt és most... Jaq végignézte, hogy Vitalij Gugol hogyan lett Slaanesh egyik démonának játékszere. Ott volt a pusztulásra ítélt navigátor auráján belül, amikor az a démonett lecsapott rá. Mi lenne akkor, ha hagyná, hogy a tomboló vágy most beléje költözzön? Ha hagyná, hogy a démon megszállja? Mi lenne, ha ezután a tükörhöz tántorogna, elővenné a monokliját, és belenézne megszállott önmaga szemébe, s pillantásával összezsugorítaná, a hipertérbe űzné a démont? Mi lenne, ha most tenné meg, és végre megvilágosodottá válna? Vajon lehetséges ez?
A fantomujjak édesen, kínzón simogatták a testét.
A titkos nyelven imádkozni kezdett.
– Veni, Voluptas! Evoie, oh appetitus, concupisco lascive! – Ezt a fohászt még sosem mondta el. Ez az ima az ellentéte volt annak, amit Hozzá, a Földön Lakozóhoz, az örökké szenvedő Istencsászárhoz szoktak intézni.
Ez a fohász a megszemélyesült kéj megidézése volt.
Jaq körül az obszcén rítus résztvevői halkan nyögdécseltek. A legtöbben hallották, látták és felfogták, hogy szomszédaik mit csinálnak, de voltak olyanok is, akik levetették magukat valamelyik díványra vagy a süppedős szőnyegre, és ott fetrengtek, ott reszkettek. Megint mások hanyatt dőltek, és úgy ziháltak, mintha valósnak hitt, de nem létező testek nehezednének rájuk.
Jaq homályosan felfogta, hogy a kígyónő ott, abban a ketrecben magába szívja és felerősítve visszaküldi fogantatásuk helyére az emberek fantasztikus vágyait, mintegy valóra váltja legvadabb, legtitkosabb álmaikat. A ketrec arra kellett, hogy ha esetleg önkívületbe esik, ne tekergőzzön oda a szanaszét heverő emberek közé; ne kövessen el semmi ostobaságot, ha esetleg elveszti uralmát saját pszicho erotikus energiái fölött. Ha ez megtörténne, a kéj démonjai úgy áramlanának erre a helyre a kozmoszból, mintha egy vakító fényű világítótorony jelzéseit követnék. A démonok aztán az emberek és a kígyóasszony által közösen megalkotott kéjes jeleneteket és eseményeket megvalósítanák, ennek a különleges energiának a konverziójával anyaghoz juttatnák mindazt, amit a képzelet csak virtuálisan hozott létre.
Jaq már ott tartott, hogy megidézi ezeket a démonokat, s psziérzékeit kiterjesztve megkezdte hívogatásukat.
Rakel vonaglott és vergődött a delíriumában. Zhord halkan, zihálva beszélt:
– Szürkécske! Szürkécske! – Halott felesége valóban kivételes egyéniség lehetett...
Lex a bal kezével vadul püfölte az arcát; ajkai újra és újra elrebegték Rogal Dorn nevét.
Mardal Shuturban nyálát csorgatva vigyorgott, és úgy meredt maga elé, mintha földöntúli boldogságban lenne része. A testvére, Chor, még mindig éber volt.
Lamia hirtelen felrikoltott:
– Van itt valaki, aki nem ismert asszonyt, mióta emberfeletti emberré változtatták! És van valaki, aki a Halál Hölgye után vágyakozik...
Chor Shuturban elhallgattatta Lamiát.
A Káosz kéjistenének aspektusai gyülekeztek. Már ott tartottak, hogy csatornát találnak maguknak, módot arra, hogy húsban, élő testben manifesztálódjanak. Jaq testében? Vagy valaki máséban?
Jaqot a mély szakadék széléről az utolsó pillanatban rántotta vissza a józan esze. Az anyagtalan, cirógató ujjakra ügyet sem vetve a köpenye alá nyúlt, és előhúzta energiapálcáját.
Elkésett.
Lamia a ketrece túlsó végébe húzódott, majd hangosan és fájdalmasan felmekegett. A démon... őt szállta meg. Mivel Jaq ellenállt, a Káosz erői Lamia pszichoerotikus energiájának örvényén, ezen a láthatatlan, de megnyitott kapun keresztül léptek át a matérium világába.
Az eksztatikus sóhajok fájdalmas kiáltásokká változtak, amikor a simogató ujjak sebet húzó karmokká lettek...
Lex felkapta és rongybábként megrázta Rakelt, remélve, hogy magához tér. Amikor a nő kinyitotta a szemét, az űrgárdista a zömikhez ugrott, és őt is megrázta, a padlóhoz csapdosta; azzal sem törődött, hogy Zhord közben begyűjt néhány horzsolást vagy csontrepedést.
A gyönyörhajhászók selymén vércsíkok jelentek meg; a láthatatlan pengekarmok finom és élvezetes perverzitással stimulálták a testüket. A vér lassanként átáztatta a selymet, a bársonyt.
Mardal Shuturban arcán a drágakő izzani látszott. A szenvedélyek a hatalmukba kerítették a férfit, aki eszét vesztve rávetette magát valakire – a testvérére, Chorra. Hüvelykujjai ellenállhatatlan erővel nyomták befelé Chor szemgolyóit. Chor agonizálva felüvöltött, de túl erős fájdalom érte ahhoz, hogy ereje legyen ellenállni. Mardal hörögve, habzó szájjal, perverz módon szájon csókolta a fivérét, miközben a hüvelykujjai még jobban bemélyedtek Chor szemgödreibe. Már nem a szemgolyókat akarta szétnyomni, hanem az agyvelőbe akart belevájni, hogy eleget téve a démonok biztatásának, így egyesüljön ezzel a másik élőlénnyel.
Lamia megpróbált felállni deformálódott lábára, kitörni ketrecéből.
Lex elkapta Chor hadonászó kezét, de nem sikerült lehúznia az ujjáról a gyűrűt. Nem akarta megrepeszteni az adatlemezt, ezért egy pillanatra eleresztette a kezet. Ugyanabban a másodpercben Chor ujjai fölé hajolt.
Mire felemelte a fejét, Chornak hiányzott az egyik ujja. Lex egyszerűen leharapta – a gyűrűvel együtt. Ujj és gyűrű, mind a kettő biztonságban volt az űrgárdista szájában. Chor megcsonkított keze elernyedt. Vagy meghalt, vagy magatehetetlen idiótává vált, amikor a fivére szétzúzta agyszöveteinek egy részét. Mardal dühödten felordított. Hüvelykujjai beleszorultak a véres szemgödrökbe.
Jaq nyugalmat erőltetett magára, és a ketrecre mutatott energiapálcájával. Az energiák összecsaptak. Vad villódzás, vakító fények – a bársonypuha, vonagló emberi testekkel teli helyiségben mintha stroboszkóp működött volna. Egy fodros szélű villámpenge körbefogta Lamiát, aztán belerobbant önmagába – a kígyónő lelkébe.
A lakosztályban elszabadultak a fényalakok, mindenütt fénylő sziluettek táncoltak.
Jaq újra – most már erőtlenebbül – elsütötte az energiapálcát. Lex felkapta Rakelt és Zhordot, mintha csak tehetetlen, zsinórjukat vesztett marionett bábokat csapott volna a hóna alá. A talpukra állította őket, lökött rajtuk egyet, mire mindketten elindultak.
Az ajtó már nyitva állt. Az aranyfürtös lakáj elborzadva lesett be az érzékek lakosztályába. A vérmocskos, elterülve nyöszörgő testek láttán senkinek sem jutott volna eszébe a „masszázs” szó, sokkal inkább a „mészárlás”. Egy fénylő alak száguldott a lakáj felé, aki riadtan felkiáltott.
A jelenés hirtelen átszökkent a nemlétbe.
Ahogy Jaq és a zömiket meg a tolvajt terelgető űrgárdista kiviharzott a lakáj mellett, a sziluettek követték őket, s mint az éji pillék a gyertyalánghoz, az erotikus hologramok irányába röppentek. A hologramok megváltoztak. A szemek kidülledtek, megzöldültek. A korábban érzéki és csábító domborulatokból tarajok és csontfarkak lökődtek ki.
Kitört a pánik. Felborultak az asztalok. Megszólalt egy sziréna.
A vijjogásra berontott két rézbőrű, kontyos, fegyveres biztonsági ember.
Ilyen felfordulás az Eksztázis Házában! Ilyen borzalom ebben a belső helyiségben!
– Hasra, hasra mindenki! – üvöltötték a hajdani birodalmi őrök. Felugrottak az asztalokra, és az ocsmánnyá mutálódott hologramok felé fordították ismétlőfegyvereik csövét. Jaq és a társai beugrottak egy életnagyságúnál nagyobb, fehér márványból faragott szobor mögé. A lövedékek keresztülrobbantak a hologramokon, belecsapódtak a falakba, visszapattantak, és a vendégek puha, vérző testébe fúródtak. A márványszoborról fehér szilánkok hasadtak le – egy rövid sorozat végigszántotta a kőasszony hasát és melleit.
Az akrobaták abbahagyták produkciójukat, menekülni próbáltak, de sokukkal golyó végzett. A biztonsági őrök még mindig tüzeltek, pedig a félelmetessé torzult hologramok egymás után kihunytak.
* * *
Útban hazafelé, a limuzinban Lex végre kiköpte a szájából Chor ujját. Az utasteret sötét üvegek választották el a sofőrtől és az éjszakai Shandabartól. Rakel végre visszanyerte a hangját.
– Ez lehetne a dicsőség ujja – mondta –, ha Tod valódi mágus volna...
– Nem vagyok varázsló! – vicsorgott rá Jaq. Dühös volt, mert elszalasztotta az alkalmat, amely oly váratlanul és oly iszonyatos módon kínálkozott fel neki.
– Hé, mi a fene az a dicsőség ujja? – kérdezte Zhord.
– Olyasvalakinek az ujja, aki szörnyethalt – felelte a nő. – A megfelelő varázsigékkel meg kell tisztítani. Aztán ki kell szárítani. Ha később meggyújtjuk, akkor utat mutat, és elrejti az embert... A tulajdonosa egészen addig láthatatlan, míg az ujj ég.
– Ez csak egy eszköz – morogta Zhord –, amely hozzásegít minket ahhoz, hogy bejussunk a törvényszéki épületbe.
– Babonaság – jelentette ki Lex. Félig becsukta a bal kezét, és belesuttogott. – Biff... Yeremi... ti segítettetek nekem... Áldom a neveteket, és Rogal Dornét!
– Nem babonaság – szólt közbe Jaq halkan. – Csak egy csipetnyi démonológia.
– Csupán egyetlen dicsőség létezik – állította Lex határozottan. – Ez pedig nem más, mint a Dicsőség Oszlopa az Ő földi palotájában. – Arról a fél kilométer magas összehegesztett páncél halomról beszélt, amelyről a rég halott Császári Öklök koponyája vigyorog rá az emberre.
– A fene essen ebbe az egészbe! Most honnan szerzek olyan bakancsot, ami jó nekem? – dühöngött Zhord, mert ahogy Jaq, Rakel és Lex, ő is mezítláb volt.
Mind a négyüket megviselte, ami az Eksztázis Házában történt. Zhord úgy érezte, hogy ezek után célszerű lakomát rendezni, ha másért nem, hát azért, hogy megmaradjon a csapat morálja. Az olyan finom ételek, mint például az importból származó grox nyelv meg a legfinomabb helybeli itóka, a djinn, és persze a jó erős sör sok mindent helyre tudnak tenni.
Ami a djinnt illeti, Zhord ivott belőle a legtöbbet, de Rakel szívesen csatlakozott hozzá. Vajon Ey'Lindi engedélyezte volna-e magának, hogy akár egyszer is úgy lerészegedjen, mint ahogy most a tolvaj? Jaq csak egy-két kortyot ivott; valamikor még komolyan szankcionálta az ilyen kihágásokat. Lex szertartásosan kortyintott párat a tüzes pálinkából, amelynek hatását különleges szervei könnyedén közömbösítették.
Zhord azonban vedelt, és egyszer csak csuklani kezdett.
– Ó, szentséges őseim!.., Hukk... Azt hiszem, ma van a névnapom. Ó, igen...hukk... de ha nem ma, akkor valamikor...
– Ne feledkezz meg a testedről – szólt rá Lex.
A kis fickó elvigyorodott.
– A te tested a dicsőség temploma? Na hát... hukk... ebben az esetben az enyém disznóól. Kit érdekel ez az egész? Amikor balhé van, a disznóól sok esetben ép marad, míg a templomot lerombolják. – A zömik felemelte a poharát. – Egészségedre, Lex, meg a templomodra! És a Császár fiainak egészségére, bárhol is vannak! Feltéve... hukk... hogy egyáltalán léteznek. A megvilágosodottak egészségére! És a te egészségedre, főnök!
Jaq hirtelen felkapott egy söröskorsót, és ivott, ivott – el akarta tompítani az érzékszerveit. Letette a korsót, majd nagyot húzott a pálinkásüvegből is.
Jaq, ahogy ott ült a nappaliban, amelynek ablakait még mindig sötét függönyök takarták, furcsamód szédülni kezdett. Lehet, hogy az a félelmetes, különös energia még mindig itt lebeg valahol a közelben? És miért homályosul el a látása, amikor az ál orgyilkosra, erre a hamis Ey'Lindire néz? Rakel felé fordult, és összeakadó nyelvvel odavetette neki:
– Gyere a szobámba! Most!
Jaq magával vitte Chor Shuturban leharapott ujját.
* * *
Azt, hogy milyen szertartást végzett el Rakellel, csakis a titkos inkvizítorok tudnák megmondani, azok, akik a gonoszság és az elfajzottság utáni kutatásaik során kénytelenek lemerülni a perverzió legsötétebb, legmélyebb bugyraiba.
Amikor visszatértek a nappaliba, Rakel arca halottfehér volt, és egész testében remegett. Zhord ekkor már hangosan hortyogott, ültében előredőlve, fejét az asztalra hajtva aludt. Lex előtt a beviaszolt combcsont feküdt, amely most valóban olyan volt, mintha egy masztiff vacsorájának maradéka lenne. Az űrgárdista elmélyülten és módszeresen fényesítgette az ereklyét.
– Kéj... vagy Változás? – kérdezte Jaq fennhangon, miközben felemelte az ujjat, amelyről már hiányzott az adatlemezes gyűrű. Az élettelen testrész merev volt, és szürkés.
– Nézzétek a dicsőség ujját, amely lumen az én hamis Ey'Lindim számára... Az én hamis Ey'Lindimnek, akinek a teste engedelmes ugyan, ám a lelke... elzárkózik előlem. Talán mágussá változom anélkül, hogy átadnám magam Slaaneshnek vagy Tzeentchnek...
Lex komoran csiszolgatta a combcsontot, majd kis idő múlva felnézett Jaqra.
– Ha megőrülsz, Lord Inkvizítor, el kell felednem eskümet, és végeznem kell veled.
Jaq lesöpörte az asztalról a kiürült pálinkásüveget. A palack szilánkokra tört a padlón. Zhord felriadt a zajra.
– Megölnél? – kérdezte Jaq. – Igen, jól tennéd, de ezzel minden reményt megsemmisítenél.
– Lehetséges. Használd a halott ember ujját, amire akarod. Az én ujjaim csakis ezt a combcsontot fogják megérinteni...
Rakel értetlenül, kábultan hallgatott.
Törvényszék
Jaq mocskosnak és pszichotikusnak érezte magát, miközben a törvényszéki épület közelében, abban a nyergeket és hasonló kamelopárd szerszámokat tartalmazó raktárban várakozott Lexre és Zhordra, amelyben korábban már jártak. A hátsó ajtót egy farúddal megerősítették, de Lex így is könnyedén beszakította. Az üldözés során felborult polcokat és állványokat azóta felállították, mindegyikre tisztítótasakokat, apró talizmánokat akasztottak – a trió ügyet sem vetett ezekre. Most, hogy a zarándokok elvonultak a Sabulorbról, a korábban zsúfolt sikátorban nem volt egyetlen lélek sem; a leölt és felfalt kutyák maradványai között patkányok ültek tort. Ebben a raktárházban kellett jelentkeznie Rakelnek, aki most egyedül, valahol a törvényszéki épület belsejében dolgozott.
Zhord volt az őrszem; végignézte, ahogy bemászik azon a szűk nyíláson, amelyen keresztül a komplexum csatornájába lehetett lejutni. Szerencsére a járat – hála az ügyetlen tervezőmérnököknek és építőmunkásoknak – rosszul helyezkedett úgyhogy mindig száraz volt. Rakel tehát bejutott, és most egyedül volt a szolgák, hivatalnokok, detektívek, arbitrátorok, marsallok és bírák százai között.
Jaq úgy érezte, árulást követett el önmaga ellen, a hithű űrgárdista-kapitány és Ey'Lindi emléke ellen, és legfőképpen az Istencsászár ellen. Biztos lehet-e abban, hogy az egyre inkább elhatalmasodó romlottság ellenére a lelke még mindig tiszta, mindig a fényességet imádja? Lehet, hogy mégsem az erkölcstelenség transzmutációjával kell elérnie célját? Talán nem ezt a félelmetes és veszélyes pszicho alkimista mutatványt kell végrehajtania? Már sejtette, milyen élményeket kell átélnie, min kell átesnie. Meg kell tapasztalnia a borzalmakat, bele kell esnie az érzékiség és a változás csapdájába, méghozzá úgy, hogy közben nem keltheti fel Lex gyanúját, hiszen az űrgárdista – mint azt már nyíltan ki is jelentette – gondolkodás nélkül végezne vele.
Eszébe jutott egy régi dal; egy olyan világon ismerte meg, amelynek megtisztításában valamikor régen közreműködött:
Két madonna tabu, eh, Johnny Fedelor!
„Eh, hűséges Johnny, Johnny Fidelis, tiltott dolog két hölgyet imádni!” – körülbelül így hangzott a sor fordítása, legalábbis Jaqnak akkor és ott ezt mondták. Nem létezhet egy hamis Ey'Lindi és egy valódi Ey'Lindi. Talán azzal, hogy öleli a hamisat, rituálisan megidézi a valódit? Vagy legalábbis... magához vonzza a lelkét?
Az ilyen gondolatok a pszichózis gondolatai.
De talán éppen a pszichózis az az eszköz, amely hozzásegíti a megvüágosodáshoz.
– Mit dudorászol, főnök? – kérdezte Zhord.
– Semmit, zömik.
– Huh, akkor biztos rosszul hallottam valamit. Mondd csak, amíg itt várunk... Mi lenne, ha elmondanék neked egy zömikballadát? Persze csak egy rövidet...
– Ha lesz időd végigmondani – magyarázta Jaq –, ha Rakel olyan sokáig marad bent, akkor az azt jelenti, hogy elkapták vagy megölték.
– Tudod mit? Nevezzük ezt a balladát amolyan tolvajórának – javasolta Zhord. – Legyen olyasmi, mint a tojásóra. Tudod, amit akkor használnak, amikor a tojást főzik. Ha most elkezdem, és sikerül végigmondanom, akkor tudni fogjuk, hogy akár haza is mehetünk, mert Rakel kudarcot vallott. Ne, ne, most nehogy azt mondd, hogy be fogunk menni utána a törvényszékre! Én aztán nem, főnök. A templom az egy egészen más dolog, de ez... ez...! Huh!
Csend.
– Van egy ballada, a Zsákmány ballada, amely egy zsivány zömikről szól. aki a saját kalózhajóján bejárta a galaxist, és kifosztott mindenkit, aki az útjába került. – Zhord leült, kinyújtotta a lábát (még mindig mezítláb volt; már megrendelték neki az új bakancsot, de egy hetet várnia kellett rá, aztán még jól be kellett törni, hogy ugyanúgy vagy legalább hasonlóan passzoljon, mint a régi, amelyet elvesztett), és piszkos körmével lekapart a talpáról egy kemény, megfeketedett tyúkszemet.
– Két madonna tabu, eh, Johnny Fedelor? – suttogta Jaq.
– Eh? Ez valamiféle varázsige, mágus uram?
– Esto quietus, Loquax! – kiáltott rá Jaq dühösen. – Meditálnom kell.
– Nekem is – mondta Lex a kis fickónak szigorú hangon.
* * *
Rakel két óra múlva csatlakozott hozzájuk. Amikor megérkezett, Jaq szíve kihagyott pár pillanatra. Ez az új Ey'Lindi egyszer csak megjelent, a semmiből bukkant elő – mintha az elveszett lelkek tengeréből kilépve materializálódott volna.
– Sikerült – jelentette.
Bal kezének két ujja között egy adatlemeznek látszó korongot tartott. Vagyis... Nem! Egy zsíros, ostyaszerű valami volt az, amelyből éppen ekkor emelkedtek ki az utolsó füstpamacsok. Ennyi maradt Chor Shuturban ujjából, a dicsőség ujjából, a varázsszerből, amelynek energiáját Rakel elhasználta. Ez az ujj volt az, amely láthatatlanná tette; emiatt nem vette észre Jaq, hogy mikor érkezik meg a raktárba.
A dicsőség ujja, mint okkult erejű tárgy, valóban létezett, hiszen még Jaq pszichikai érzékszervei és Lex speciális fülei sem érzékelték Rakel közeledtét.
A nő a másik kezében egy nehéznek látszó zsákot tartott.
Feketébe öltözve, fekete arccal, két halálosztó gyűrűvel az ujjain Rakel behatolt a törvényszéki épület alagsorába. A járatokban itt-ott elektromos világítótestek izzottak vöröses, forrón izzó vasrudakra emlékeztető fénnyel, de nem igazán sikerült szétoszlatniuk a sötétséget. Rakel puhán és nesztelenül haladt. A távolból nyögéseket hallott, aztán röhögést – a zajok az egyik őrszobából érkeztek. A helyiség plasztacél ajtaja résnyire nyitva maradt, a nyílást betöltötte a bentről érkező sárgás fény. Rakel elosont előtte, felkapaszkodott a felsőbb, de még mindig föld alatti szintre vezető kőlépcsőkön, keresztülvágott egy raktárhelyiség-labirintuson, aztán ismét egy lépcsősor következett...
A villában órákat töltött a monitor előtt, hosszan és alaposan tanulmányozta a törvényszéki épület tervrajzait. A komplexum olyan bonyolult volt, akár egy kolostorerőd. Most, ahogy folyamatosan és viszonylag határozottan haladt, érezte: ha kihagyja a rajzböngészést, menthetetlenül eltéved, örökre nyoma vész, mint a periratoknak a nagy archívumokban.
Kerülte a belső udvarokat, inkább a sötét folyosókat választotta. Ő maga volt a megtestesült sötétség; egyik árnyékfolttól a másikig surrant. Ahogy egyre feljebb jutott, a falakon barokkos fénygömböket látott, a világosságban egyre vészjóslóbb ténykedéseket lesett ki. Az egyik szkriptóriumban hivatalnokok meredtek a monitorokra, és szorgalmasan jegyzeteltek. Bár maga az épület alig néhány évtizede készült el, máris óriási mennyiségű dokumentum gyűlt össze az irattáraiban – mintha az intézmény egy gigantikus tartály lett volna, egy tenyész kád, amelyben az adatbaktériumok folyamatosan és megállíthatatlanul szaporodnak. Csak néhány valóban jelentős állománynak volt esélye arra, hogy eljut a felsőbb szinteken élő és dolgozó bírók elé, hogy véleményezéseket csatolnak hozzá, és hogy végül tárgyalássá evolválódik.
Az éjszakai műszakban dolgozó beosztottak papírlapokkal és frissen kinyomtatott oldalakkal a kezükben lótottak-futottak. Itt-ott küldönc kiborgokat lehetett látni, meg takarító-robotokat, amelyek magukba nyalták a port és az elhullajtott lapokat. A mennyezeteken lassú ventilátorok forogtak; mindegyik egy-egy réztestű, állandóan mozgó pteroszauruszra emlékeztetett. Csak annyira kavarták fel a levegőt, hogy megzizegtették a lapokat – a fülledtségen semmit sem enyhítettek. Vagyis majdnem semmit; ha nem lettek volna, az áporodottság talán elviselhetetlen szintre emelkedik. A falakon rácsos szekrényeket helyeztek el, ezekben tartották a fegyvereket, a szertartási korbácsokat és buzogányokat.
A világosság úgy jelent meg a félhomályba burkolózó labirintus végén, ahogy az igazság lassan kiemelkedik az ügyek kuszaságából. Rakel tudta, hogy mostantól fogva éppen fekete ruhája árulná el. Elővette a dicsőség ujját, s meggyújtotta a végét. Puhán lebegő lángocska jelent meg az ujj körme fölött. Rakel vállalta a kockázatot, hogy esetleg felfedezik, ám mégsem látták meg.
Ahogy keresztülhaladt az árkádsorokon és galériákon, az ujj lassanként elemésztette magát; már az utolsó és a középső ízület közötti része égett.
Az egyik oldalfolyosóról egy feketébe öltözött arbitrátor lépett elő. Lézerpuskája volt, s elállta Rakel útját. Sisakjának tükrös vízórában a nő tisztán látta az ujjat rágó tüzecskét. Az arbitrátor meghökkent. Nem volt biztos abban, hogy tényleg lát valamit, de Rakel irányába meredt, aki lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanná dermedve várakozott. Valamilyen fényszűrő lehetővé tette, hogy az egyenruhás érzékeljen valamennyit az ujjból áradó fényből, de a körvonalak nem bontakoztak ki előtte tisztán.
Rakel maga elé tartotta az ujjat; a láng olyan volt, akár egy fénylő testű, levegőben lebegő éji bogár.
– Mi az ott? – szólalt meg a férfi. A szabványos birodalmi gótot beszélte, ami nem csoda, elvégre egy birodalmi törvényszék épületében szolgált, de az akcentusán érezni lehetett, hogy valamelyik peremvidéki bolygóról származik. Úgy csóválta meg a fejét, mintha ki akarná rázni az agyából a hallucinációszerű jelenség képét.
– Hol vagy, Corvo? – kiáltott fel. – Van valami kosz ezen a vizoron. Te szoktad használni ezt a sisakot, igaz?
A Corvo nevezetű biztonsági őr a jelek szerint nem tartózkodott a közelben.
Rakel feltartóztatója levette egyik kezét a lézerpuskáról; a fegyver csöve lejjebb ereszkedett. Szabaddá vált kezét a vízórához emelte, és feltolta a tükrös lemezt. Az orrlyukaiból egy-egy apró medál lógott ki – mintha megkeményedett takonygombócok lettek volna. Lehet, hogy gázfilterek? Homlokráncolva meresztette a szemét a nő irányába.
Rakel úgy érezte, szétreped a tüdeje. Muszáj volt kifújnia a már túlságosan régóta benntartott levegőt. A szusszanásra a lézerpuska csöve feljebb emelkedett, de az arbitrátor fél kézzel szerencsére nem bírta valami gyorsan mozgatni.
Rakel begörbítette az egyik ujját. Most mindenre emlékezett. A toxikus tű az arbitrátor arcába fúródott.
A férfi teste összerándult. Előrevetődött. Rakel megfogta a fegyvere csövét, és rántott rajta egyet. Az arbitrátor feléje dőlt. A néhai Chor Shuturban ujját emésztő tűz Rakel heves mozdulata miatt kialudt. Az arbitrátor, mielőtt elvesztette az eszméletét, néhány pillanatra meglátta Rakel szemét, befeketített arcát. Talán arra gondolt, hogy ez az ember formájú ragadozó a semmiből materializálódott.
Rakel, a ragadozó, kiemelkedett az árnyak közül, és előrenyúlt, hogy megtámassza a férfit.
A haldokló teste úgy simult hozzá Rakeléhez, úgy rángatózott, mintha valamiféle perverz eksztázisban lenne része. Sisakja lassan lecsúszott a fejéről. Rakel kénytelen volt elejteni Chor ujját, hogy elkaphassa a fejvédőt.
Egyik kezében a lézerfegyverrel, másikban a sisakkal végighasalt a padlón. Úgy helyezkedett, hogy az összeomló arbitrátor éppen ráessen, és ne üssön nagy zajt, amikor találkozik a padlóval.
A férfi rádőlt Rakelre. Rövid ideig még rángatózott, aztán mozdulatlanná vált.
Rakel kibújt alóla, megkereste Chor ujját, majd behúzta a holttestet az egyik mellékfülkébe. Gyors mozdulatokkal lerántotta róla az uniformist, magára öltötte, aztán a fejére helyezte a tükör vizoros sisakot. Az ujj maradékát és a tűzszerszámot a zsebébe csúsztatta...
* * *
Az adatraktár, amit keresett, az egyik bíró lakosztálya mellett volt. A lakosztályra nyíló díszes ajtókat nyitva felejtették. Odabent illatos olajlámpások égtek, ám fényük alig világította meg a sötét márványfelületeket, amelyeken ősrégi, szállóigévé vált bírói ítéletek mozaik változatait lehetett olvasni.
Az adatraktár vastag plasztacél ajtaja is nyitva volt. Bentről fény ömlött ki a sötét folyosóra. Rakel óvatosan megközelítette.
A terem nem volt túl nagy. Rakel arra számított, hogy egy ilyen rendeltetésű helyiségben toronymagas acélpolcokat fog találni, létrákat és emelvényeket; olyannak képzelte, amilyennek a gigantikus könyvtárakat szokás. Itt azonban csupán egyetlen hatalmas könyvet látott a szoba közepén, egy forgatható és állítható asztalon. Nagyobb volt, mint ő maga. A vitorlaméretű plasztik lapokat könnyedén oldalra lehetett hajtani. Ezeken, ahogy a normál könyvek oldalain a betűk, adatlemezek sorakoztak, s mindegyik alatt egy-egy azonosítási szám.
A gigászi kötet előtt egy selyembe öltözött hivatalnok állt; valószínűleg egy bizonyos lemezt keresett. Magas volt, sovány, úgy nézett ki, mintha nyújtópadon húzták volna ilyen hosszúra a csontjait, vagy külön azzal a céllal tenyésztették volna ki, hogy minél könnyebben, minél magasabbra és messzebbre elérjen. Hosszú, vékony karjai póklábakra emlékeztettek.
Mögötte ott állt az a személy, akinek a parancsára a kérdéses lemezt kereste. A bíró magas és kövér volt, hihetetlenül gazdagon díszített köntöst és feketén toronyló turbánt viselt. Dülledt szeme előtt egy nevetségesen kicsiny, ezüstkeretes szemüveg csillogott. A nyakán finom szőrmével szegett, díszes és elegáns körgallért viselt. Határozottan volt benne valami hegyszerű; a feje a gallér fölött mintha a kopár csúcs lett volna egy hóval beborított, lejjebb pedig vulkáni hamuval takart hegyen. Egy fémpálcával játszadozott, amelynek hegyén kékes energiaív villódzott. Ez volt az energiabuzogánya, amellyel játszi könnyedséggel ártalmatlanná tehette esetleges támadóit, vagy – ha nagyobb fokozatra állította – léket vághatott a legvastagabb falon.
Ahogy az álarbitrátor belépett, a bíró rámosolygott saját, a tükör vizorban látszó képmására.
– Ah, Kastor, még mindig itt vagyok... – Tehát számított arra, hogy a Kastor nevezetű arbitrátor meglátogatja.
Rakel tisztelettudóan lehajtotta sisakos fejét.
– Túl korán jöttél, Kastor. Igyekezz, Drork! – szólt rá a bíró a hivatalnokra, és megemelte a buzogányát. – Talán azért nem találod azt a lemezt, mert rossz helyre került?
– Lehetséges, nagyuram, de nem én hibáztam – felelte a csontvázszerű férfi. – Legjobb tudomásom szerint még senki sem kérte ezt az adatlemezt, mióta én teljesítek itt szolgálatot. Talán az elődöm tette rossz helyre. – A jelek szerint Drork és a bíró között eléggé bizalmas volt a kapcsolat, hiszen a hivatalnok mellőzni merte a szokásos megszólítási és udvariassági formulákat.
– Egy hipno kapszulába való adatlemezt keresünk – magyarázta a bíró az álarbitrátornak. – Végre sikerült elintéznem, hűséges Kastorom, hogy találkozz a törvényszék egyik marsalljával.
Rakel még alázatosabban lehajtotta a fejét, és közben remélte, hogy a bíró nem vár tőle feleletet. Bízott benne, hogy sikerül több információt szereznie az elkallódott lemezről.
A buzogány energiamezeje láthatatlanná vált. A bíró elgondolkodva vakargatta a pálca végével hatalmas tokáját.
– Nagyra értékelem a hűségedet, Kastor. Szeretném, ha létrehoznál egy kisebb szakaszt. Rajtad kívül három arbitrátor legyen benne. Tegnap az asztropatánk vett egy adást, egy körözvényt. Egyelőre még csak én ismerem a tartalmát. A Lekkerbek bolygón néhány bizarr öltözetű idegen lény landolt; úgy tűnik, valamiféle mutatványosok. Az eldák fajához tartoznak. Hasonló Bohócok már a Néró IX.-en is felbukkantak, és a Kareshen is... Ott egyszerűen csak megjelentek; nem lehet tudni, mivel jutottak el oda, nem voltak hajóik. Valószínűleg a vadonban rejtették el a hajókat... Volt egy kis hirig. s a három idegen közül kettő elpusztult. A harmadiknak nyoma veszett. Ha esetleg ide, a Sabulorbra is ellátogatnának ilyen lények... Nos, akkor lesz szükség a szakaszodra. Azt akarom, hogy álljatok készenlétben, tartóztassátok le a Bohócokat, aztán vallassátok ki őket. A saját nyelvükön. Ahhoz pedig, hogy megismerjétek a nyelvüket, szükség lenne az elkallódott lemezre...
– Ah – mondta Drork –, megvan! – Az egyik plasztik oldalból kiemelt egy érme nagyságú adatlemezt.
– Vedd át, Kastor, és használd!
Rakel engedelmesen bólintott, elvette Drorktól a lemezt, és lopott uniformisába dugta.
Vajon mennyi idő múlva fog megérkezni a valódi Kastor? Mit is mondott az inkvizítor? Valami olyasmit, hogy itt, a törvényszék szívében nemcsak tolvajként kell működnie. Úgy kell eljárnia, mintha valódi orgyilkos lenne.
A bíró tovább vakargatta a tokáját a kikapcsolt energiabuzogánnyal.
– Ha ránk mosolyog a szerencse, megszerzem a vezető szerepet tanult kollégáim között. Áruld el, Kastor marsall...
Árulja el? Mit? Teljesíthetetlen kérés. Rakel szinte gondolkozás nélkül felemelte a lézerpuskáját, és rálőtt a prémekbe öltözött emberhegyre. A sugár belecsapódott a bíró testébe, aki meglepően gyorsan reagált Rakel mozdulataira, mert aktiválta az energiabuzogányt, mielőtt a lövés leterítette. A fegyver végén felizzott a kékes energia, aztán egy pillanattal később eltűnt. A bíró lefordult a székről, elterült a padlón, használhatatlan pálcája melléje koppant.
Rakel második lövése Drorkot tette ártalmatlanná. A hivatalnok hanyatt vágódott; a hatalmas könyvre zuhant. Az állvány, amelyen a könyv feküdt, oldalra fordult. A könyv összecsukódott, a plasztik lapok rácsapódtak a haldokló férfi fejére és felsőtestére.
– Kegyelmes uram! – A kiáltás kintről, a folyosóról érkezett.
Szóval megjött a valódi Kastor...
Most mit tegyen? Lője le az arbitrátort is? A zajok, a lövések bizonyára felkeltették gyanakvását, óvatosan fog idejönni... Rakel letette a lézerpuskát, elővette Chor ujjának maradékát, és meggyújtotta.
Kastor már az ajtó előtt volt; lézerpuskáját lövésre készen tartotta. Amikor Rakel láthatatlanul elhaladt mellette, éreznie kellett a levegő felkavarodását. Talán megfogalmazódott benne a kérdés: mi okozhatja ezt a szellőt?
– Kegyelmes uram! – kiáltott ismét.
Rakel nesztelenül elrohant. Tudta, Kastor pár másodperc múlva belép az adattárba, és megtalálja a bíró meg a hivatalnok holttestét. Senkitől sem kaphat magyarázatot a történtekre, senki sem fog beszélni neki az elda idegenekről. A törvényszéki emberek csak akkor juthatnak hozzá ehhez az információhoz, ha kikérdezik az asztropatájukat, aki viszont, hogy mentse a saját bőrét, meg fogja tagadni a válaszadást. Érthető, hogy letagad majd mindent, hiszen korábban egyetlen bírónak hozta csak tudomására a körözvényt, amelyet sikerült érzékelnie – annak, akit meggyilkoltak, s aki (gondolja majd a többi bíró) azt tervezte, hogy csellel, ravaszsággal, sőt orgyilkosságokkal félre akarta állítani az útból a társait, hogy az övé legyen a vezető szerep a törvényszéken.
Rakel megállt, és eloltotta a dicsőség ujját, amelyből ekkora már csupán egy ízületnyi darabka maradt meg. Tükörmaszkos arbitrátor-egyenruhában haladt tovább; úgy mozgott, mintha határozott cél felé haladna, mintha valamilyen parancsot teljesítene – mintha joga lenne bejutni a komplexum bármelyik részébe. Tudta, ha az alagsor közelébe ér, ismét meg kell gyújtania az ujjat, mert mielőtt kilopakodik, le kell vetnie magáról az álcát. Úgy tervezte, hogy egy kis részt megtart Chor „hagyatékából”, hogy meglepetést okozhasson az inkvizítornak, az óriásnak meg annak a komor törpének.
Igen, ez jó lesz. Okot ad nekik arra. hogy tiszteljék őt. Tekintélyt szerez magának, mert így talán tovább életben maradhat. Jaq Draco talán elfogadja majd, rájön, hogy képes helyettesíteni azt a halott nőt, aki lángra lobbantotta a lelkét, aki belevájta húsába a vágy töviseit.
* * *
– Mi van a zsákban? – kérdezte Zhord. – Talán az egyik bíró feje?
– Nem – felelte Rakel. – De tényleg megöltem egy bírót... Kénytelen voltam megtenni. – Kinyitotta a zsák száját. – Erre kifelé jövet bukkantam rá az egyik fegyvertárban.
Robbanótöltetek! Több mint egy tucatnyi lövedék! Ennyi éppen elegendő ahhoz, hogy a Császár Békéje, a Császár Kegyelme meg persze Lex fegyvere szükség esetén kifejthesse érveit.
Lex belenyúlt a zsákba, kivett egy tárat, és hálásan megcsókolta. A gesztus olyan volt, mintha Rakelnek szánta volna a csókot.
– Jól tettem, hogy elhoztam őket? Ugye jól? Ez a betörés majd összezavarja a törvény székieket. Nálunk vannak ezek a relikviák, és persze az az ereklye is, amelyet az Occidens-templomból szereztünk. – Rakel keverte a szabványos birodalmi gót és a sabulorbi dialektus szavait. Fáradt volt.
A valódi Ey'Lindi sosem árulta volna el, hogy kimerült...
– Mondj el mindent! Mi történt? – kérdezte Jaq. – Tudnom kell, ha esetleg... történik veled valami. Gyerünk, jelentést kérek!
Rakel pár szóval elmesélte, mit látott, mit tett, mit mondott a bíró és a hivatalnok a körözvényről meg az adatlemezről.
– Ügyes voltál – dicsérte meg Jaq. – Ha majd hazaérünk, azzal a különleges Tarot-lappal meg némi pszichikai kúrával megerősítem az alakodat. Nem változhatsz meg; nem akarom, hogy fájdalmaid legyenek.
– Elég nagy baj, főnök – szólalt meg Zhord –, hogy azok a sznob eldák színre léptek. Ha a Harlekinek eljönnek ide, talán az lenne a legjobb, ha volna egy bíró, aki rögtön börtönbe vágná őket.
– Nem! – jelentette ki Jaq. – Ha itt is rejtélyes módon jelennek meg az eldák, akkor biztosak lehetnénk abban, hogy a Sabulorbon is létezik egy titkos átjáró a Hiperhálóba. Ha valamilyen kereskedő- vagy utasszállító hajón jönnek, akkor tudni fogjuk, hogy itt nincs semmiféle átjáró. Ha a saját hajójukon érkeznek meg, az azt jelenti, hogy van átjáró, de nem a bolygón, hanem ennek a rendszernek egy másik pontján, esetleg valamelyik külső planétán vagy valamelyik holdon.
Logikus. Az eldák között nem voltak mutáns navigátorok, olyan pilóták, amilyenek az emberek hajóit mozgatták a hipertérben, a csillagok között. Ők csakis és kizárólag a Hiperhálóra hagyatkozhattak, és – az emberekkel ellentétben – nem voltak nagy hatótávolságú csillaghajóik, csak kisebb utak megtételére képes cirkálóik.
Persze az is lehetséges, hogy beépítették fajuk néhány gyermekébe a navigátorgéneket. Mindegy, mert ez sem bátorította fel őket arra, hogy behatoljanak a hipertérbe. Ezt csak ritkán, kivételes esetekben tették meg. Fajuk hanyatlása elősegítette Slaanesh felemelkedését. A tudatukban sötét árnyként mindig jelen volt a káoszisten. Súlyos átkot jelentett számukra; tudták, hogy ez az entitás az első kínálkozó alkalommal végezni fog a túlélőikkel. Azzal is tisztában voltak: ha behatolnak a hipertérbe, akkor mintegy felkínálják magukat neki. Ők csakis a Hiperhálóban érezhették biztonságban magukat az intersztelláris utazások során.
– Egyébként – mondta Jaq – ha majd megtanulom a nyelvüket, szükségem lesz egy tanítómesterre, aki beavat a rúnák olvasásának titkába.
– Úgy képzeled, hogy leláncolunk egy Harlekint a pincénkbe, és addig kínozzuk, míg rá nem áll, hogy megtanít olvasni? – A kis fickó megremegett; eszébe jutott, milyen kínokat kellett kiállnia a Tormentum Malorum fedélzetén, amikor Jaq és Ey'Lindi azt akarta kiszedni belőle, hogy miféle kapcsolatban állt a titokzatos Zephro Cornellannal. Zephro megkínozta. Jaq és Ey'Lindi is ezt tette vele. Éppen elég szenvedésben volt része ahhoz, hogy bele tudja képzelni magát annak a Harlekinnek a bőrébe, akit Jaq most foglyul akar ejteni.
– Már megmondtam – felelte Jaq –, hogy a fizikai kínzás nem valami hatékony dolog. Van egy sokkal jobb és eredményesebb módszer, amelyet az eldákkal szemben alkalmazhatunk.
– Tényleg? Mi az?
– Először is el kell csípnünk egyet, mielőtt még ők kapnak el minket. Indulnunk kell... Tűnjünk el erről a környékről!
– Mindjárt megvirrad – közölte Lex. – Hamarosan beköszönt egy új vörös nap.
* * *
A következő hét során Jaq a hipno kapszulában töltötte az éjszakáit. Nappal gyakorolta a kifejezéseket és a szavakat, amelyekből a többiek semmit sem értettek. – Mi ann ach cleasi, agus tá an iomad, measa aige airféin – ismételgette.
Erre a mondatra a valódi Ey'Lindi tudott volna felelni. Jaq a tanulás során egy oldalú társalgást folytatott az orgyilkos-kurtizán lelkével.
Csak néha fordult elő, hogy lefordította azt, amit mondott. Rakelt egyszer véletlenül elda nyelven szólította meg:
– Mi ann ache cleasaí... – Amikor a fájdalmasan ismerős, de értetlen arcára nézett, a szabványos birodalmi gót nyelven is elmondta a szavakat. – A bűvész túl sokat tart magáról. Ez lesz – tette hozzá – a Harlekinekkel kapcsolatos mottónk.
Miközben Jaq az elda nyelvet tanulmányozta, Lex nekilátott a combcsont faragásának. Szilícium-karbid pengét használt a munkához. Ahhoz a jelentéshez akart szemléltetőeszközt készíteni, amelyet majd valamikor – fogalma sem volt arról, hogy mikor – elkészít a káptalanja számára. A csontba belevéste annak a káoszvilágnak a rajzát, amelynek a holdján egy démon ücsörgött, s ahol a bátor Öklök elpusztultak, miközben megpróbálták visszaverni a Káosz űrgárdistáinak támadását.
Rakel néhány nappal később szemügyre vette a faragványt, és felkiáltott:
– Ez... ez... egy rémálom!
Ez talán azt jelentette, hogy rémálmok szokták gyötörni?
– Nem az – felelte Lex. – A valóság. Vagyis... egy ocsmány valótlanság, ami egészen biztos, hogy létezik. Nem lenne szabad ezt nézegetned. Akik ilyesmit látnak, azoknak át kell esniük az agymosáson.
– Az agymosáson? – visszhangozta Rakel. – Tényleg? Nos, ha így állunk, akkor soha többé nem nézek rá az alkotásodra. – És kiviharzott a szobából.
Nem, Rakelnek tényleg nem volt szabad látnia a faragványt. Lex úgy tervezte, hogy a következő képen Ey'Lindi, a valódi Ey'Lindi halálát örökíti meg, és annak a harcnak a jeleneteit, amelyet a Hiperhálóban azzal az iszonyatos Főnix Úrnővel vívott.
Lex, amikor elege lett a káoszvilágból és annak részleteiből, hogy pihentesse a szemét, kinézett a kertbe.
A kertbe, ahol Zhord állt. A zömik a hatalmas, vörös napot bámulta.
– Ma valahogy melegebb van – mondta. – Melegebb, mint bármikor, mióta itt vagyunk. Nem érzed magadon, a bőrödön, pucér űrgárdista pajtás?
Lex nem sokat törődött a hőhatásokkal; őt sosem érdekelte, hogy hideg van, vagy meleg. Most sem vett észre semmit a hőségből – nem is foglalkozhatott ilyesmivel, mert ha megteszi, akkor nem tud kellőképpen a faragószerszámára, a combcsontra és az emlékeire összpontosítani –, ennek ellenére bólintott.
– De mégis – folytatta Zhord –, ez a nap valahogy... kisebbnek látszik, nem?
Lex eltűnődött.
– Úgy tudom – felelte –, hogy az a nagy vörös gömb valójában a nap több ezer kilométer átmérőjű külső atmoszférája. A belsejében van egy olyan fehéren izzó törpe mag, amelyet sosem láthatunk meg. Amikor ennek a magnak a hőmérséklete eléri a maximumot, itt is olyan meleg lesz a levegő, mint a tűzbe dugott vaspálca hegye. – Összeráncolta a homlokát. – A fehér törpék által kibocsátott hőmennyiség ingadozik. Ennek a jelenségnek valami köze van az elemek alkímiájához. – Gúnyosan Zhordra pillantott. – Ebből is világosan kitűnik, hogy a törpék nem valami állhatatosak.
A kis fickó megvakarta a fejét a sapkája alatt.
– Lehet, hogy most is egy felmelegedés elején vagyunk, hm?
– Reméljük, hogy nem – csóválta a fejét Lex. – Ki tudja, hol lehet egy ilyen hőhullám felső határa?
– Most be akarsz tojatni, mi, nagyfiú? – élcelődött Zhord. – Ez a bolygó már eónok óta létezik, és még egyszer sem perzselődött fel.
– Az eónok csupán pillanatok az örökkévalóság mércéjén – válaszolta Lex.
– Ezzel én is tisztában vagyok – jegyezte meg Zhord.
– Lehet, hogy egy kisebb külső hatás is elegendő a mag destabilizálódásához – magyarázta Lex.
– Kisebb külső hatás? Mire gondolsz? – kérdezte Zhord.
– Mondjuk... egy lokális hiperviharra. A hipertér minimális változására. Még egy olyan hipertéri hajó is képes ilyen változásokat okozni, amely véletlenül egy csillag belsejében materializálódik, és megzavarja, mintegy szétszaggatja az űr anyagát, mielőtt semmivé válik, mielőtt elpárolog.
– Köszönöm, most aztán megnyugtattál – komorodott el a zömik.
– A kozmosz nem azért létezik, hogy nekünk jó legyen, kis ember. Ugyanúgy, ahogy a kutyák sem azért léteznek, hogy a bolháknak jó legyen. Lehet, hogy a bolhák ezt gondolják, de tévednek. A heroizmus lényege éppen az, hogy elfogadjuk ezt a tényt, és mégis folytatjuk az életünket... a Császár nevében, az Ő dicsőségére.
– Ööö... ha már itt tartunk... Te ismered a Császár nevét?
Lex figyelmeztetően ökölbe szorította a kezét.
– Az Ő nevét senki sem ismerheti – hallatszott Jaq hangja. Az inkvizítor kilépett a kertbe. – Ő maga sem tudhatja a saját nevét a szenvedés és a kozmikus őrködés évezredei után. Bíony anjear ciallmar ina thost nuatr ná bíonn pioc le rá aige – tette hozzá titokzatosan, a többiek által nem értett elda nyelven, majd határozottan elindult a kerti ösvényen.
Bolond
Néhány héttel később Rakel furcsa hírt hozott: a Mahabbat kerületben az egyik színházban három érdekes és különös mutatványos jelent meg. Előadásaikra tódult a nép.
A három akrobata közül kettő kaleidoszkopikusan, szemzavaróan mintás ruhát viselt; öltözékükön a négyszögek szinte másodpercenként változtatták színüket. Az arcukat holo maszk takarta, amelyen többtucatnyi érdekes ábrázatot meg tudtak jeleníteni. Mindegyik határozottan emberi vonásokkal rendelkezett. Soha, senki, egyetlen pillanatra sem leshetett be a maszkok mögé.
A trió harmadik tagja koponyamaszkot viselt, fekete ruháját fehér csontok díszítették. Ó, milyen félelmetesen vigyorgott az a koponya...! Ó, milyen iszonyatos lehetett a maszk viselőjének saját arca...! A három mutatványos közül ő volt az egyetlen, aki beszélte a birodalmi gótot, bár nem a sabulorbi nyelvjárást. Ha valamit szavakkal nem tudott kifejezni, azt elmutogatta. A társai beszéd helyett leginkább csak pantomimeztek. Ó, milyen ügyesek és finomak voltak a mozdulataik...!
– Mindenki úgy tudja, hogy emberek – mondta Rakel. – Semmi furcsa nincs rajtuk, talán csak az, hogy egy kicsit túl magasak. A karjuk meg a lábuk viszont a normális helyen van.
Az egzotikus mutatványosok egy kamelopárd karavánnal érkeztek Shandabarba, Bara Bandobast városából, a Szürke-sivatag túlsó oldaláról. Mindenki úgy gondolta, valamelyik nomád törzs tagjai lehetnek.
* * *
Rakelt elsőként Mardal Shuturban informálta róluk. Ő még mindig nem heverte ki fivére elvesztését. A hüvelykujjain mostanáig sem gyógyultak be a sebek, amelyeket akkor szerzett, amikor nagy nehezen kirángatta őket Chor koponyájából. Meg volt győződve arról, hogy kizárólag „Töd Zapasnik” mágiájának köszönheti, hogy nem maradt ott az érzékiség lakosztályában, hogy túlélte azt a kéjes-véres delíriumot. Bevallotta, Chor arra számított, hogy a kígyóasszony képes lesz kifürkészni Zapasnik elméjének titkait. Meg akarták tudni, hogy az idegen kicsoda-micsoda valójában, de az akció kudarcba fulladt. Valami rosszul, nagyon rosszul sült el. Mardalt nem igazán érdekelte, hogy valaki leharapta Chor ujját. Mi volt ez ahhoz a borzalomhoz képest, amit ő tett? Mi egy ujj, egy nevetséges ujj két szemgolyóhoz képest? Miért haragudjon arra, aki leharapta Chor ujját, amikor ő a fivére szemgolyóit passzírozta be az agyvelejébe?
Nem volt egészen magánál, összefüggéstelenül beszélt Rakelnek, a történtek megnyomorították a lelkét. Persze egy bűnöző nem engedheti meg magának a gyengeséget – legalábbis ügyelnie kell a látszatra, keménynek kell mutatkoznia. Éppen ezért csak célzásokat tett arra, hogy szeretne szövetségre lépni Rakel hatalmas és félelmetes patrónusával, nyíltan azonban nem mondta ki.
– Ó, a testvérem, a testvérem! – siránkozott. – Ó, az én okos, meggondolt testvérem...!
Nem értette, hogy Rakel miért játssza az egzoükus kurtizán szerepét Sir Tod mellett. Chor biztos választ tudott volna adni erre a kérdésre is, de Chor már nem élt, így Zapasnik rejtély maradt.
Rakel tényleg behatolt a törvényszéki komplexumba? A hulladékgyűjtők, akiket bizonyos időközönként beeresztettek az épület szemétégetőjébe, hogy elhordják a toxikus hamut, hallották, hogy a szakácsok az egyik bíró meggyilkolásáról pletykálnak. Nem, Rakelnek egy szót sem kell mondania a dologról, ha nem akar! Persze ha esetleg akar, akkor... Ó, jól van, jól van. Nem muszáj. Igaz, milyen hőség van? Az ember leizzadja magáról a bőrét. Shandabarban emberemlékezet óta nem volt ilyen meleg, legfeljebb a Mahabbat kerületben, a bűn kamrájában. A Szürke-sivatagban állítólag megolvadtak a homokszemek...
– Ó, a testvérem, a testvérem...!
Ah, igen, azok a fura mutatványosok... Igen, igen. Mardal vállalta, hogy szemmel tartja őket, és értesíti Sir Todot, ha megtud valami érdekeset. De semmi több! Figyel és hírt ad, de semmilyen akcióban nem fog részt venni!
* * *
– Egyértelmű a helyzet – jelentette ki Jaq a társainak. – Az elda Harlekinek az elrabolt könyvet keresik.
Rakel szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– Ez a könyv szörnyű titkokat foglal magában – fordult Jaq a nőhöz. – Az eldák Fekete Könyvtárából hoztuk el, amely a hiperteret átszövő Hiperhálóban van. Egy ilyen helyre csakis egy inkvizítor juthat be. A tudás, ami a könyvben van... mindenki számára tiltott. Elég, ha ennyit tudsz róla.
– A tudás átok – mondta Rakel –, sosem áldás.
* * *
A Harlekinek a jelek szerint szétküldték kisebb csapataikat a kozmoszban; az egységek csupán néhány fősek voltak, hogy a lehető legtöbb bolygóra eljuthassanak.
Időnként korábban is megesett, hogy csoportjaik ellátogattak a Birodalom félreeső világaira, ahol tánccal és pantomimmal szórakoztatták a helybelieket. Ó, milyen pompázatos látványt nyújtottak! Alig volt olyan ember, aki ne élvezte volna az előadásukat, akit ne izgatott volna enigmatikusságuk. A truppokhoz általában legalább száz idegen lény tartozott; akadtak közöttük kosztümkészítők, holo vetítő kezelők, felnőttek és gyerekek, meg persze a beöltözött mutatványosok – akik mellesleg harcosok is voltak. Mivel a Sabulorbra most csupán hárman érkeztek, arra lehetett következtetni, hogy bővítik látogatásaik körzetét. Azzal, hogy ilyen mikro egységekben mozogtak, borzasztóan nagy veszélyt vállaltak.
Itt, a Sabulorbon, könnyen össze lehetett téveszteni őket a helybeli maszkos nomádokkal. Az itteni bírók semmit sem tudtak az asztropatikus körözvényről. Az eldák más világokon is könnyen álcázhatták magukat, hiszen ugyanúgy néztek ki, mint az emberek, bár a mozgásuk meghökkentően könnyed, szinte légies volt. Úgy festettek, mintha a Birodalom valamelyik luxusvilágáról érkezett látogatók volnának, akiknek a hazájában ismeretlenek a bőrbetegségek, a testet eltorzító nyavalyák, ahol mindenki ép és egészséges. Időnként bátran vállalták a valóságot, és nyíltan bevallották, hogy nem emberek, hanem egy idegen faj tagjai. Akadtak olyan bolygók, mint például a Lekkerbek, ahol ezzel senki sem foglalkozott – amíg a furcsa különcöknek elegendő elköltendő pénzük volt. Más helyeken, mondjuk a Kareshen, az életüket kockáztatták, sőt voltak olyan bolygók, ahol meg is haltak, mert a szigorú helyi bírók, a fanatikus prédikátorok vagy az idegengyűlölő csőcselék végzett velük.
És mindezt azért csinálták, hogy visszaszerezzék a könyvet!
Ez a három Harlekin Bara Bandobast irányából érkezett, nem a shandabari űrkikötő felől. Jaq örült ennek, mert ez azt jelentette, hogy van a közelben egy Hiperháló-kapu, amelyet szükség esetén talán ő és a társai is használhatnak. Lexszel és Zhorddal már elkészítették a terveket, amelyek kivitelezésénél Mardal Shuturbannak és az embereinek is komoly szerep jutott.
Jaq csapata már három, teli tárral ellátott robbanótöltetes fegyverrel rendelkezett, és persze voltak lézerpisztolyaik is. Ennek ellenére úgy érezték, nem sok esélyük lenne az idegen harcos-trubadúrok ellen, különösen nem így, hogy a trió egyik tagja Halálbohóc. Ezek a Halálbohócok a nehézfegyverek specialistái voltak. Igaz, ez a fickó nem hozhatott magával ilyesmit; a suriken ágyúk például nem olyan aprócska játékszerek, amelyeket ruha alá dugva be lehet csempészni egy nagyvárosba. Ha a Harlekinek mondjuk jet siklókkal mozogtak a Hiperhálóban, és ezeken érkeztek a Sabulorbra, akkor lehetett velük valamilyen komolyabb eszköz is. Persze közvetlen veszélyt ezek sem jelentettek; a járműveket és a nehézfegyvereket odakint, a sivatagban kellett elrejteniük, mielőtt még csatlakoztak a kamelopárd karavánhoz.
A problémát az jelentette, hogy az eldák pszichikai szempontból sokkal érzékenyebbek voltak, mint az emberek. Shandabar lakói afféle mentális Bábelt alkottak; itt áltálában bizonytalan érzések és félig megformált gondolatok keringtek a pszitérben. A Harlekinek valószínűleg ezt a zagyvaságtömeget akarták átvizsgálni, abban a reményben, hogy találnak valami értékes információszemcsét. Azt persze semmi sem szavatolta, hogy nem jöttek hiába a bolygóra.
De vajon mi derülhet ki ebből a zűrzavarból?
Nos, nem sok, de azért mégis akadt egy-két dolog, amit az eldák fontosnak találhatnak. Felfordulás a templom körül. Egyházi zűrzavar; az Occidens-templom papjai és diakónusai megpróbálják kideríteni, hogy a bazilikájuk ellen elkövetett akció hátterében nem valamelyik rivális templom áll-e... Az egyik bíró rejtélyes meggyilkolása... A gyönyörpalotában lezajlott undorító Slaanesh-manifesztáció – igen, ez az esemény egészen biztosan beleégett a túlélők agyába, és ez valami olyasféle volt, ami bármelyik harlekin érdeklődését felpiszkálta volna.
Persze az is lehetséges, hogy az eldák csupán érzékelni tudják a pszi híreket, de arra már képtelenek, hogy az információ magvakat elválasszák a körítéstől.
Mardal Shuturban valószínűleg árasztotta magából a színtiszta borzalmat; sejteni lehetett, hogy eltart még egy darabig, míg elviselhető emlékké szelídülnek benne az élmények. Ezek az iszonyatos képek, ezek a gondolatok pedig valamilyen módon hozzákapcsolódtak egy bizonyos varázsló vizuális emléklenyomatához. Egy olyan varázslóéhoz, akinek felbecsülhetetlen értékű drágakövek vannak a birtokában...
Shuturbant auravédelemmel kellett ellátni, méghozzá a lehető leghamarabb. A másik megoldás az lett volna, hogy megölik, de ezt a lehetőséget el kellett vetni, hiszen Jaqnak még szüksége volt a segítségére.
A fallal körülkerített villa szerencsére elég messze esett a Mahabbat kerülettől ahhoz, hogy az inkvizítor jelenlétére bármilyen közvetlen pszichikai nyom utalhasson. Jaq képes volt arra, hogy leárnyékolja gondolatait. Lex nem viselt pszicuriummal szigetelt sisakot, viszont számára az is elegendő védelmet biztosított, ha a Rogal Dorn, Rogal Dorn mantrát ismételgette.
De vajon Jaq képes lesz-e arra, hogy védelmező aurát hozzon létre Zhord, Rakel és Mardal Shuturban körül is?
– Lex – utasította Jaq –, szeretném, ha gondolatban elkezdenéd az ima mantrádat, hogy leárnyékold az elmédet. Zhord, tőled azt kérem, hogy kezdj bele a leghosszabb zömik balladába, és mondd végig... de ne fennhangon! Rakel, ami téged illet... Körülötted létre kell hoznom egy védőburkot. Védelemmel kell körülvennem a tudatodat.
Rakel valóban felnyögött ennek hallatán?
– Ha ezzel megvagyunk – folytatta Jaq –, azt szeretném, ha elsietnél Shuturbanhoz, és elmondanád neki, hogy veszélyben az élete, hogy azok a mutatványosok végeznek vele, ha nem kapja meg tőlem a pszichikai védelmet.
– Ezek után már egészen biztos, hogy a pasas varázslónak fog tartani téged, főnök – mondta Zhord.
– Talán – nézett rá Jaq – előbb-utóbb tényleg varázslóvá válok. – Az arcán megrándult egy izom. – A te hű segítségeddel, zömik segédem, és különösen a tiéddel, d'Arquebus kapitány.
Rakel most tudhatta meg biztosan azt, amit már régóta gyanított: hogy az óriás valódi űrgárdista, méghozzá tiszt. Meghökkenve, elakadó lélegzettel nézett Lexre, aki ökölbe szorította a kezét. Vajon tisztelgésül vagy fenyegetésül? Szálfaegyenesen állt a hamis Ey'Lindi előtt. Összecsapta a sarkát – ha van rajta valami lábbeli, ezt a mozdulatot éles csattanás követi.
– Hölgyem – mondta keményen –, engedd meg, hogy bemutatkozzam. Lexandro d'Arquebus űrgárdista-kapitány vagyok, a Császári Öklök káptalanjából. Inkognitóban utazom, Jaq Draco inkvizítor úr kísérője vagyok. Ez az ököl bárkinek a nyakát elroppantja, aki elárulja uram és parancsolóm valódi kilétét.
– Értem – motyogta Rakel. – Értem... – Elmormogott egy gyors imát. Vajon hány ilyen rettenetes titkot bír még elviselni?
Jaq a nőre nézett.
– Találkoznunk kell Shuturbannal. Valamilyen nyugodt helyen, távol a Mahabbat kerülettől.
– Esetleg Bellygunge-ban? – javasolt Zhord. – Most már nyugodtan odamehetünk, tele vannak a fegyvereink.
– És ürítsük ki őket nyomós ok nélkül? – kérdezte Lex csípősen. – Felesleges.
Hol legyen hát a találkozó? Az Occidens-templom romjainál rengeteg koldus lézengett. A nyereg raktárat azóta már biztos telepakolták csapdákkal a tulajdonosai, és különben is túlságosan közel van a törvényszéki épülethez.
– És mi lenne, ha annál a vargánál találkoznánk, akinél a csizmámat csináltattam? – szólalt meg a kis fickó, majd elégedetten topogni kezdett. Az új bakancsa valóban pompás volt. – Senkinek sem tűnik fel, ha az ember ilyen helyekre megy, szóval éppen ideális az ehhez hasonló randevúk lebonyolítására. És nincs a Mahabbat közelében. Persze mielőtt odamegyünk, még meg kell fenyegetnünk a vargát, hogy tartsa a száját. Esetleg el kell zavarnunk egy kis időre. Nem akarom bántani, hálás vagyok neki.
Jaq bólintott.
– Shuturban annyi testőrt hozhat, amennyit akar. – Rakelre nézett, és kivette a köpenye alól az Orgyilkos-lapot. – Gyere velem, hamis Ey'Lindim, hogy in nomineIrnperatorts ellássalak a megfelelő védelemmel.
* * *
A kaptafák, a kalapácsok, a szögek és az árak között ennyi fegyver...! Robbanótöltetes fegyverek, lézerpisztolyok, géppisztolyok! A varga műhelyében még sosem volt annyi gyilkos szerszám, mint akkor, amikor Jaq a társaival, Mardal Shuturban Pedig féltucatnyi testőrével megérkezett.
A műhely hosszúkás, tágas helyiség volt: koszos üvegkúpokban elhelyezett villanyégők világították meg. A falakba vert kampókon legalább száz pár bakancs, cipő és csizma lógott. A kövér, kopasz tulajdonost, Dukandar mestert büszke tartású feleségével és két kamasz fiával együtt kiküldték az éjszakába. Erre közvetlenül Jaq érkezése után került sor, jóval azelőtt, hogy Shuturban és testőrei benyomultak. A Dukandar család tagjai nem maradhattak a műhely fölötti lakrészben sem – Jaq el akarta kerülni, hogy esetleg hallgatózzanak. Pár órányi séta még senkinek sem ártott meg. A forró nap után még jól is eshet egy kis lófrálás a balzsamosan hűs éjszakában.
* * *
– Újra találkozunk – üdvözölte Mardal az inkvizítort komoly hangon. – Tehát ismét veszélyben van az életem?
– Igen, azok a mutatványosok komoly veszélyt jelentenek rád. Mivel idegen lények és pszi harcosok...
Mardal ökölbe szorította az egyik kezét, és belecsapott a másik tenyerébe.
– Igen, el kell pusztítani őket – bólintott Jaq. – Ebben egyetértünk, nekem viszont szükségem van egyikükre. Fogságba akarom ejteni, hogy kifaggassam arról, miként érkeztek ide. Mardal Shuturban, érezni rajtad, hogy nemrég átéltél valamilyen mágikus támadást. Az idegenek nemsokára rád fognak találni, és ha fürkészni kezdik a gondolataidat, nyitott könyv leszel számukra. Még rajtad vannak annak a nyomai annak, amin keresztülmentél az Eksztázis Házában, és erre a pszi szagra úgy odaszállnak, mint a rothadó hús bűzére a döglegyek. Fontos lenne, hogy védőburkot kapj, amely megóv attól, hogy rád találjanak. Ha ez megvan, lecsaphatunk rájuk. Gyorsan és hatékonyan.
– Védőburkot? – Shuturban nyakán végiggördült egy kövér verítékcsöpp.
– Igen, hogy immúnis legyél a pszichikai kutakodásokra. Kapsz tőlem egy mentális pajzsot, Mardal Shuturban. Ahhoz, hogy átadjam, el kell mondanom néhány szent idézetet, és meg kell áldjalak ezzel. – Jaq elővette fekete pálcáját, az agyi energiákat összegyűjtő és kilövellő energiabotot.
Miközben Jaq félrevonta Mardal Shuturbant, Zhord titkon elvigyorodott. Ó, a főnök arra is képes lenne, hogy egy egész űrhajót beburkoljon ebbe a védőaurába, és még erre a pálcára sem lenne szüksége. Ez az ősi és ritka fegyver valójában arra jó, hogy megtisztítsa a démon megszállta embereket. A főnök tehát most meg akarja vizsgálni, és szükség esetén ki akarja purgálni Mardal Shuturbant. Ez a marha, ez meg semmit sem sejt az egészből, sőt még örül is neki...!
* * *
Jó másfél órával azután, hogy Jaq és társai megérkeztek a varga műhelyébe, már indulni készültek, méghozzá Mardal Shuturbannal és testőreivel együtt. A Mahabbat kerület egyik színházába tartottak.
Kintről felerősített hang üvöltött bele az éjszakába:
– TÖRVÉNYSZÉKI ELLENŐRZÉS! AZ ÉPÜLETET KÖRÜLVETTÜK. A BENT TARTÓZKODÓ NÉGY SZEMÉLY TEGYE LE A FEGYVERÉT, MAJD EGYENKÉNT, KEZÜKET A FEJÜKRE TÉVE, TÉRDEN CSÚSZVA JÖJJENEK ELŐ! ELSŐKÉNT AZ A TÖRPE, AKI VADONATÚJ BAKANCSOT VISEL!
– Ó, szentséges őseim!
Az inkvizítor Shuturbanra nézett. A férfi széttárta a karját, és megrázta a fejét, jelezve, hogy ártatlan. Őszintének tűnt.
– AZ ÉPÜLETET KÖRÜLVETTÜK. A BENT TARTÓZKODÓK JÖJJENEK ELŐ BÉKÉVEL, ADJÁK MEG MAGUKAT, HOGY STEINMÜLLER ARBITRÁTOR-DETEKTÍV A TÖRVÉNYBEN LEÍRTAKNAK MEGFELELŐEN KIHALLGATHASSA ŐKET!...
...A bakancs, a bakancs... Tehát ez volt a végzetes hiba. Az Eksztázis Házában biztos megtalálták a zömik különleges, régi lábbelijét. Valaki jelentette a dolgot a törvényszéken. Lehet, hogy az egyik biztonsági őr, aki titokban a bírók informátora. Vagy talán a kormányzó léha unokaöccse, esetleg valamelyik vendég, akit feldühített, hogy az orgia során veszélybe került az élete, esetleg sérüléseket szerzett ? Valaki, aki elég nagy tekintéllyel vagy hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy rábírja a törvényszéket a nyomozásra.
Tény: adva van egy törpe, aki elvesztette a bakancsát. Egy törpe, akit egy óriási termetű rabszolga és egy szakállas, köpenyes férfi társaságában láttak.
Tény: a szakállas férfi nem pusztán áldozata, sokkal inkább okozója volt a történteknek.
Tennivalók: meg kell találni a törpét, és ki kell deríteni a részleteket. Óvatosan és módszeresen kell dolgozni, anélkül hogy az érintettek megsejtenék, hogy nyomozás folyik ellenük.
A nyomozás elindítása: fel kell keresni a város valamennyi, bakancskészítéssel foglalkozó műhelyét, és ki kell deríteni, hogy az utóbbi időben melyikben fordult meg egy törpe, akinek új bakancsra volt szüksége.
Steinmüller arbitrátor detektívnek eltartott egy darabig, míg eljutott a szál végére, és parancsot adhatott az akcióra. Mire a nyomozók eljutottak Dukandarhoz, Zhord már rég betörte az új surranót. Amikor felkereste Dukandart, hogy megbeszélje vele a találkozó részleteit, távozása után a varga rögtön odarohant az első, még működőképes nyilvános kommunikátorhoz, és hívta a törvényszéket.
Vagy lehet, hogy erre nem is volt szükség?
Dukandar már korábban is jelenthette, hogy igen, valóban járt nála egy törpe, aki bakancsot rendelt. Elmondhatta, hogy a lábbeli már régen elkészült. A nyomozók ezután már csak abban bízhattak, hogy szorítani fog, esetleg más probléma lesz vele, és az elégedetlen vásárló bosszúsan visszaviszi a mesterhez. Csekély esély, de ennek ellenére őröket állítottak a műhelyhez, ahol tényleg ismét megjelent a zömik.
Amíg a kis fickó a műhelyben tartózkodott, a nyomozás vezetője kirendelt egy teljes szakaszt.
– ...A TÖRPE TÍZ MÁSODPERCEN BELÜL JÖJJÖN ELŐ! – hallatszott a parancs.
– KILENC... NYOLC...
Zhord készenlétbe helyezte a Császár Békéjét, Jaq felemelte a Császár Kegyelmét, Lex az ajtó felé fordította fegyverét. Shuturban emberei géppisztolyokkal és lézerpisztolyokkal vették célba a bespalettázott ablakokat. Mardal egy lézerpisztolyt húzott elő.
...Amikor Shuturban és kísérete megérkezett, a figyelőember már valószínűleg a törvényszéken volt, és éppen jelentést tett, így a műhely új látogatóiról senki sem tudott. Az arbitrátorok azt hitték, hogy csupán négy személy tartózkodik Dukandar házában, az eszükbe sem jutott, hogy tucatnyi ellenféllel kell szembenézniük.
Arról sem lehetett tudomásuk, hogy a benn lévőknél három robbanótöltetes fegyver van, teli tárakkal.
Amikor a számolás nullához ért, fülsiketítő robbanás kíséretében beszakadt a varga házának kapuja. Törmelékzápor hullott alá, porfellegek kavarogtak. A kapu, a hozzá tartozó fal és még néhány ablak romhalmazzá vált. A mennyezetről törött gerendák zuhantak le méltóság teljesen. A vakolat a vállukra fejükre potyogott. A felső szint egyelőre nem omlott le, az oldalfalak még elbírták a súlyát, ám az épület fenyegetően nyöszörögni kezdett.
Az arbitrátorok krakk gránátokkal robbantották be a ház kapuját. A gránátok csak a célpontra fejtették ki hatásukat, a környezetben nem tettek kárt. Lehet, hogy a támadók most gázgránátokkal fognak próbálkozni, hogy előcsalogassák a bent tartózkodókat? Vagy esetleg hurokgránátokat vetnek be?
– Kifelé, kifelé, vagy elkapnak minket! – üvöltött rá az űrgárdista Shuturban embereire. – Kitörés, és... gyilkoljatok!
Iszonyatos ordítással belevetette magát a sűrű porfellegbe, átcsörtetve a törmelékhalmon. Jaq és Rakel követte, egy pillanattal később Zhord is utánuk rohant. Mardal Shuturban meg a testőrei csak pár másodpercig haboztak, majd ők is teljesítették Lex parancsát.
Az első öt tükörmaszkos arbitrátort azonnal meglátták; odakint sorakoztak a sötét utcán. Az öt közül kettő éppen gránátvetőt illesztett a fegyvere végére.
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
A sortűz első RAARK-ja – mintha húsevő rémgyíkok vagy pokolcsahos vérebek üvöltő csapata tört volna ki a porfellegből – hallatán az egyenruhások meglepődtek. A döbbenet pedig sokszor a halált hozza magával. A töltetek mellkasokba és hasakba csapódtak, aztán felrobbantak. CRUMP. Vér fröccsent. Kelepelni kezdtek a géppisztolyok. A két életben maradt arbitrátor fedezékbe ugrott, és tüzet nyitott – szerencsére csak lézerfegyvereket használtak. A két sugár Mardal egyik emberét találta telibe; mindkét rendfenntartó ugyanazt a célpontot választotta ki magának.
És nem is a legerősebb ellenséget. Persze lehet, hogy Lex olyan volt, mint valami megelevenedett őslény, a természet egyik megnyilvánulási formája, nem pedig olyan, mint egy halandó ellenfél. A törpét nem lőhettek le. Ami a szakállas férfit illeti... ő egy nőt tartott maga előtt eleven pajzsként. Egy nőt, aki valószínűleg legalább olyan értékes információkkal tud majd szolgálni, mint a törpe.
Az arbitrátorok rossz döntéseket hoztak. Nagyon rosszakat.
A Császár Békéje és a Császár Kegyelme egy-egy köpettel ártalmatlanná tette mindkettőt.
Az öt halott közül vajon melyik lehet Steinmüller arbitrátor detektív?
A varga háza mellől, a sikátorból három újabb fegyveres érkezett, a másik oldalról, a távolabbi utcából még kettő. Kereszttűz alakult ki. Egy energiasugár végighorzsolta Zhord páncéldzsekijének szélét. A zömik elvesztette az egyensúlyát, és felbukott, de szinte azonnal feltérdelt. Mardal egyik testőre üvöltve vágódott orra.
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
Kelepelő géppisztolyok, a becsapódás után tűzszirmokat bontó lézer sugárvirágok...
A harc körülbelül tizenöt fülszaggató másodpercig tartott. Talán még addig se, mégis úgy tűnt, mintha a lövedékek hosszú-hosszú perceken át száguldoznának a levegőben. Az idő lelassult.
Az arbitrátorok mind meghaltak, vagy legalábbis súlyos sérülést szenvedtek. Lex a csillagok fényénél gyorsan átvizsgálta a testeket. Ha talált olyat, amelyben még ott tétovázott az élet, azt átsegítette a lét túlsó partjára. Semmi szükség arra, hogy a törvényszék pontosan megtudja, mi történt.
Hol lehet a varga?
– Dukandar mester! – kiáltott bele Zhord az éjszakába. – A műhelyében keletkezett egy kis kár! – Az épületen látszott, hogy akár egy erősebb szélroham képes lenne ledönteni. – Jó lenne, Dukandar mester, ha mentené, ami menthető!
Miután a látogatók távoztak, árnyszerű alakok, koldusok özönlöttek elő a sötétségből, hogy kifosszák a házat, lábbelit szerezzenek maguknak, összeszedjék a szerszámokat és a bőrdarabokat, amelyeket később eladhatnak. A varga nem került elő. Ha elég esze volt, fogta a feleségét meg a fiait, és elrejtőzött valahol a Bellygunge füstös bélrendszerében.
Lehet, hogy a figyelőember még mindig a közelben van? Lehet, hogy most is leselkedik, esetleg valamelyik szomszédos épület ablakában áll? Lehet, hogy éppen most tesz jelentést? Most suttogja bele áruló szavait a kommunikátorába?
Lex végigpásztázta szemével az utcát.
– Tűnjünk el innen! – kiáltott rá Mardal Shuturbanra.
– Menjünk a színházba! – javasolta Jaq.
Zhord egy pillanatra lehajolt, felkapta a földről azt a lézerfegyvert, amelyhez tulajdonosa, az egyik arbitrátor, a halála előtti pillanatban illesztett hozzá egy új gránátvetőt, majd az övébe tűzte.
* * *
A színházba, igen, oda. A Theatrum Mlraculorumba, amely Mahabbatban, a Khelma Streeten állt. A színházba, mint a félrészeg, szórakozásra vágyó városlakók, akik valamilyen egzotikus érdekességet akarnak látni...
Mardal Shuturban útközben magához vett öt embert, akik puskákkal, lánckardokkal meg más fegyverekkel rendelkeztek. A csapata így kilenc főt számlált, a tizedik ő maga volt. Vajon tizenöt ember elegendő lesz ahhoz, hogy elbánjon három harcos-trubadúrral? Elég ennyi ember ahhoz, hogy a három Harlekin közül kettőt megöljön, egyet pedig fogságba ejtsen? Mardal pribékjei úgy vélték, igen – főként azok, akik már a varga házánál vívott rövidke összecsapásban is részt vettek. Borzasztóan fellelkesítette őket, hogy sikerült kinyírniuk egy egész szakasznyi arbitrátort.
* * *
Az éjszakai előadás közönsége – elegáns, selyembe és prémekbe öltözött emberek valamennyien – kiözönlött a kupolás színházból a Khelma Streetre, ahol testőreik és sofőrjeik vártak rájuk. Ballonkerekű automobilok és prüszkölő, kígyónyakú kamelopárdokkal húzatott aranyozott hintók indultak el a széles utcán. A lábak, a paták, a kerekek felverték a port. A szivarfüstbe, a kipufogógázokba, a kamelopárdok trágyájának és vizeletének bűzébe belekeveredett a sokféle drága, jobbára édeskés parfüm illata.
A tizenöt, harcra készülő ember áttört a tömegen – megjelenésük mintha az odabent látott drámai jelenetek folytatása lett volna. A színházból kivonuló gazdagok egy pillanatra megrémültek, ám amikor látták, hogy senki sem akarja kirabolni őket, a támadás (ha egyáltalán támadásról volt szó) nem ellenük irányul, közömbös arccal folytatták megkezdett tevékenységüket. A pár pillanatig tartó ijedelem azonban éppen elég riasztó jelzést küldött a pszi térbe – olyan jelzéseket, amelyeket a Harlekinek könnyedén érzékelhettek.
Jaq elgondolkozott. Vajon nem lenne jobb, ha inkvizítorként lépne fel? Mit eredményezne az, ha a törvényszék tudomást szerezne arról, hogy a városban egy titkos Inkvizítor és egy orgyilkos ténykedik? A kérdés túlságosan bonyolult volt ahhoz, hogy ilyen körülmények között megtalálja rá a választ.
A fegyvereket megpróbálták elrejteni, de a szemtanúk így is észrevehették a lánckardok fogazott pengéjét, a puskák hosszú csövét, a halott arbitrátoroktól elorzott lézerfegyvereket. Nem baj. Így is jó. Shandabar lakói sok mindenen keresztülmentek; ebben a városban már az űrgárdisták is jártak, és összecsaptak a génorzókkal; itt megszokottnak számított az eszüket vesztett zarándokok tombolása és véres pusztulása. A halál itt olyan mindennapos volt, mint az egysékelesek a piacon.
Jaq és három társa hátramaradt; hagyták, hogy Mardal Shuturban és az emberei hatoljanak be elsőként a színházba.
* * *
A kupolás nézőtér majdnem üres volt. Az elektro gyertyák még mindig éles fényt ontottak magukból. A színpadot eltakarta a leeresztett függöny. Amikor a fegyveresek beviharzottak, a még mindig bent lévő nézők gondolkodás nélkül hasra vetették magukat a puha plüssel bevont széksorok között.
– Jadu mester! – kiáltotta Mardal egyik embere éles hangon.
A függöny félrehúzódott, láthatóvá vált a színpad egy része, és oldalt előbukkant az impresszárió kíváncsi arca. Érdekes fickó volt ez a Jadu. Meghökkentően magas sarkú cipőt hordott, a lába rövid és csont vékony volt, a törzse viszont akár egy kis hordó. Bíborszínű ruhát viselt, amelyet ezüstösen csillogó holdak és üstökösök díszítettek. Fejét vörös, széles karimájú tollas kalap fedte – messziről nézve olyan volt, mint valami idétlen, tarajos, dagadt madár. Az ember azt várta, hogy csapkodni kezd a karjaival, és csacsogva, károgva a levegőbe emelkedik.
Jadu mester mögött furcsa, bizonytalan körvonalú alakok csillámlottak, válla fölött pedig megjelent egy arc, amely a madárember ábrázatának tökéletes mása volt. Egy Harlekin, egy kaméleonruhás elda, akinek holo öltözéke a környezet mintázatát, maszkja pedig Jadu arcát utánozta le.
Az arc látszólag minden alátámasztás vagy felfüggesztés nélkül lebegett a levegőben. Aztán... alatta hirtelen megjelent valami, egy hosszúkás vékony tárgy.
Valami, ami pszicho plasztikból készült.
Egy suriken pisztoly!
Apró csillagoknak látszó tárgyak száguldottak a széksorok közé. Mardal egyik embere felüvöltött. A ruháján gyorsan terjedő vérfoltok jelentek meg. Karmazsinvörössé vált kezéből kiesett a lánckard, és a fegyver markolatával együtt két ujja is levált a kézfejéről. Dörrenés nem hallatszott – a parányi, borotvaéles korongokat gravitikus kilövőszerkezet gyorsította fel és taszította ki a pisztoly csövéből. Könnyedén áthasították a ruhát, a bőrt, a húst, elmetszették az artériákat, felszeletelték a zsigereket, a csontokat. A megsebzett férfi teste görcsösen összerándult, majd bedőlt a széksorok közé. Egy darabig még rugdalózott és vonaglott, végül elcsendesedett.
Megszólaltak a géppisztolyok. Az impresszárióból vörös tollpihékként fröccsentek a levegőbe a vércsöppek, amikor a golyók keresztüllyuggatták bíborszín ruháját és a bőrét.
RAARKpopSWOOSH – Lex fegyvere is beszállt a vitába. Az űrgárdista a nézőtér végéből lőtt a színpadra.
RAARK-RAARK – jelentette ki a Császár Békéje és a Császár Kegyelme is, kórusban.
Robbanótöltetek száguldottak át a függönyön. Az egyik, legalább az egyik belerobbant az elda testébe. Az éterien magas, kaleidoszkopikusan vibráló alak előrébb lebegett. Maszkja átváltozott; aki most ránézett, az a saját rémálmainak megtestesülését láthatta benne.
Mardal felordított.
– Chor, ne...
Rakel felsikított; ő is az egyik rémálmát látta a Harlekin-maszkon, annak az orgyilkosnak az arcát, akinek a szerepét játszotta, s aki most eljött, hogy végezzen vele.
Surikenzivatar hasította szét a levegőt, lövedékek száguldoztak. Zhord kerek, pirospozsgás arcát megsebezte valami, a sebből sötéten ömlött a vér. Lex homloka is megsérült – egy újabb seb a többi mellé.
Az űrgárdista vére szinte azonnal rubinvörös göbbé alvadt.
RAARK
RAARK
A Harlekin eljárta utolsó táncát.
A támadók felrohantak a színpadra, el az iszonymaszkos elda hulla és a lemészárolt madárember mellett – Jadu mesternek, az impresszáriónak, ezen az estén valahogy nem volt szerencséje.
* * *
A Halálbohócot egy lazurittal díszített falú kék teremben találták meg.
Ó, milyen undorító, félelmetes, de ugyanakkor gúnyos utánzata volt a halálnak! Kosztümjét valódi csontokkal dekorálták ki. Koponyamaszkját bohócosan széles körgallér keretezte; a feje ettől olyan volt, mintha valami óriásira nőtt őserdei virág lenne. A feje tetejéről tinta fekete, sűrű és hosszúra növesztett hajtincsek zuhataga hullott alá.
Az első ember, aki belépett az ajtón, megtapasztalhatta, hogy milyen a Harlekinek csókja.
A Bohóc alkarjára egy csövet erősítettek, amely egy tojás alakú tartályhoz csatlakozott. Amikor az elda ökölbe szorította a kezét, és a levegőbe döfött az ujjaival, Mardal egyik pribékjének teste mintha kocsonyává változott volna; azonnal összerogyott. Egy pillanattal később a test, az egészséges és eleven férfi teste szervek és csontok, bőrcafatok és ruhafoszlányok undorító masszájaként feküdt a padlón.
Ezt eredményezte az a monofilamentális huzal, amely a Harlekin csőfegyveréből lövődött ki, és miután áthatolt az áldozat bőrén, szétbomlott a test belsejében. Úgy csapkodott odabent, mint a korbács, pillanatok alatt szétvagdosva a májat, a tüdőt, a beleket, a szívet, a veséket.
Ezután visszakúszott a csőbe, és ismét szorosan felcsévélődött, hogy megint kilökődjön, és megcsókolja következő áldozatát.
A Halálbohóc ezután Mardal Shuturbanra bökött rá az ujjával. A férfi összerándult, kiszaladtak alóla a lábai, s mire a padlóra ért, vagyis inkább toccsant, a teste csontkeretbe fogott, forró vérmártással leöntött zselévé vált. A szó legszorosabb értelmében szétfolyt...
A Halálbohóc talán mindenkit végigcsókolt volna, aki eléje kerül, anélkül hogy támadói akár egyszer is elsüthették volna fegyverüket.
Zhord kiejtette kezéből a Császár Békéjét, előkapta a lézerfegyvert, helyére csavarta a gránátvetőt, és gyors egymásutánban többször belőtt a helyiségbe.
Odabent gáz gomolygott.
Eddig a pillanatig Zhordnak fogalma sem volt arról, hogy milyen típusú gránátot szerzett, csak találgathatott; abból indult ki, hogy az arbitrátorok nem akarták sem megölni, sem megsebesíteni őket, csak foglyokat akartak ejteni.
Bentről az arcába csapott egy gázadag; a szeme könnyezni kezdett. Visszafojtotta a lélegzetét.
Jaq hátrarántotta Rakelt. Mardal testőrei levegő után kapkodtak, és köhögtek, amikor a kék szobából kilibbent egy gázfelhő.
– Tüzet szüntess! – üvöltött fel Lex. – Megölöm, aki lő!
Az elda Maszk-harcosok maszkjaitól eltérően a Halálbohóc fejét takaró álarcba nem építettek levegőszűrőt. A kék szobában a gázködben a magas alak tántorogva előredőlt, és lassan a padlóra ereszkedett.
Lex felkészült arra, hogy csukott szemmel berohanjon, felkapja a Bohócot, és kihozza. Mielőtt azonban megkezdhette volna az akciót, a Halálbohóc valahogy feltápászkodott, és az ajtó felé vetette magát. Vakon csapkodott, utat akart törni. A csókját most nem használhatta, mert így, könnyező, semmit sem látó szemekkel az a veszély fenyegette, hogy a visszahúzódó huzal benne tesz kárt.
Lex nyakon csípte az eldát; megfogta a csuklóját. A Harlekin ütni akart, de hiába erőlködött. Lex maga elé rántotta, aztán ellökte, kitaszította a folyosóra, hogy távol kerüljön az elgázosított helyiségtől. Rávetette magát a fuldoklóra, hosszú karjait hátrafeszítette. Zhord, aki közben elhajította a lézerfegyvert, már ott volt mellette. Előkapott egy plasztik kötelet, és villámgyorsan ráhurkolta a Bohóc törött csuklójára. A kötél önfeszítő volt – ha az elda szabadulni próbál tőle, csak annyit ér el, hogy még szorosabban a kezére tapad. Előkerült egy másik kötél is, amellyel a zömik a Harlekin bokáit kötötte össze.
Zhord felkapta a padlóról a Császár Békéjét, mielőtt még valaki ellophatta volna az értékes fegyvert.
– Ez most már a miénk! – kiáltott rá Lex a köhögő, krákogó testőrökre. – Találjátok meg a harmadik Harlekint, és öljétek meg!
Jaq letérdelt az gúzsba kötött Bohóc mellé, majd elda nyelven megszólította:
– Nálam van a sorskönyvetek. Elviszünk oda, ahol tartom, Bohóc.
Ezzel a kijelentéssel biztosította, hogy foglyuk nem nyeli le a saját nyelvét, és más módon sem próbálja megölni magát.
* * *
Mardal meghalt. A testőrök tőle, csakis tőle fogadtak el parancsokat, kizárólag neki engedelmeskedtek. A látszatfegyelem, amely korábban létezett, most semmivé foszlott. Kutassák át a színházat, és keressék meg a harmadik Harlekint? Minek? És kiért, miért?
Csak addig tartották nyitva a szemüket és készenlétben a fegyverüket, amíg kijutottak az épületből. A kapu előtt szétszéledtek; ekkor már csak az érdekelte őket, hogy minél hamarabb biztonságba kerüljenek.
* * *
Nem volt valószínű, hogy a harmadik Harlekin álcázta magát, s környezetébe olvadva a színházban maradt; sokkal hihetőbbnek és logikusabbnak tűnt, hogy egyszerűen megszökött.
A Theatrum Miraculorumot a hátsó kapun keresztül hagyták el. A Bohócot Lex cipelte a vállán. Villámgyorsan elindultak a vaksötét sikátorban. Valahol a távolban szirénák vijjogtak, fegyverek ropogtak.
Az árnyékok közül nem toppant eléjük a harmadik Harlekin, de nem is követte Őket. Lex időnként megállt és fülelt; ha kísérőjük van, egészen biztos, hogy észreveszi. A Halálbohóc valószínűleg okosabbnak látta, ha eltűnik Shandabarból. Talán lopott egy kamelopárdot. Talán nekivág a Szürke-sivatagnak, s addig megy, míg az állat bírja – vagy míg eljut arra a helyre, ahol erre a világra lépett a társaival: a Hiperháló titkos kijáratához.
Lehet, hogy néhány nap múlva megjelenik, és néhány jetsiklós Maszk-harcos fogja kísérni? Vagy talán azt fogja jelenteni a feljebbvalóinak, hogy a sabulorbi küldetés kudarcba fulladt, és a jelek szerint nem érdemes kutakodni ezen a bolygón?
Ki tudja? Ki tudhatná?
* * *
A Bohócot az olvasóállvány közelében láncolták a pince falához, de úgy, hogy még véletlenül se érhessen hozzá a díszes bútordarabhoz. Miután elvették tőle a csókfegyvert – egykedvűen tűrte a dolgot –, eloldozták a kezét, és sínbe tették törött csuklóját.
Csak akkor próbált tiltakozni, amikor leemelték a fejéről a koponyamaszkot. Vergődött és rugdalózott, de hiába, a túlerő ellen semmit sem tehetett. Az arca vékony volt, komor, de csinos, magas pofacsonttal és keskeny, ferde metszésű, türkizkék szemmel.
Másnap reggel Jaq elkezdte a rúnák tanulmányozását.
A Bohóc eleinte nem igazán akart együttműködni. Jaq, hogy jobb belátásra bírja, kitépett egy lapot a Rhana Danára könyvéből, és meggyújtotta. Ugyanazt a tűzszerszámot használta, amelyet Rakel, amikor a dicsőség ujját lángra lobbantotta.
A lángnyelv végigkúszott a pergamenen. A rúnák úgy vonaglottak, mintha élnének. Összezsugorodtak, hamuvá váltak. A füst úgy kavargott a levegőben, mintha az elemésztett szavak megpróbálnának újra alakot ölteni, legalább szellemként tovább létezni. Jaq brutális mozdulattal söpörte félre a hamut.
A Bohócból fájdalmas nyögés szakadt ki; a látványtól sokkal erősebben szenvedett, mint a fizikai kíntól. Érthető, hiszen a faja, a népe sorsát becstelenítették meg a szeme láttára.
– Egyik oldalt a másik után fogom elégetni – mondta Jaq elda nyelven –, megsemmisítem az egész könyvet, és neked végig kell nézned, Bohóc. Az utolsó lapot aztán lenyomom a torkodon, hogy néped ereklyéje fojtson meg!
– Igen, ez az emberek módszere: megsemmisítenek mindent, amit nem értenek – szólalt meg az elda.
– Pontosan. Én viszont szeretném megérteni ezeket a rúnákat. El akarom olvasni a szöveget.
A Bohóc erőtlenül felnevetett.
– A titkos, ősi elda rúnákat? Talán komputer agyad van? Mennyi időt szánsz a dologra, mi?
– Amennyi kell. Ami pedig az agyamat illeti: a rendem kitűnően megedzette, és képes vagyok a koncentrálásra.
Jaq rácsapott a lassan elemésztődő pergamenlapra, és eloltotta a tüzet. A rúnák mintha megmozdultak volna az ujjai alatt. – Nos?
Semmi válasz. Jaq összegyűrte a fél lapot, és kézbe vette a tűzszerszámot.
– Ne! – kiáltott rá a Bohóc. – Megtanítalak olvasni...
* * *
A Harlekint Marb'ailtornak hívták, ami nagyjából Hullabohócot jelentett. Jaq várt még egy napot, aztán odaállt elé.
– Egészen pontosan hol van az a Hiperháló kijárat, amelyen keresztül eljutottatok erre a bolygóra? – kérdezte.
A Bohóc nem válaszolt. Jaq a könyvhöz lépett, kitépett belőle egy lapot, és meggyújtotta. Lehet, hogy éppen ez az az oldal, amelyen az ő sorsáról, az eldákkal való kapcsolatáról írtak?
– Őrült vagy! – rikoltotta a Bohóc.
Jaq eloltotta a tüzet, s a mellkasához szorítva kisimította az összegyűrt lapot Felemelte, és odatartotta a másik kezében lévő tűzszerszámhoz. Voltak dolgok amikhez nagyon jól értett. Például tudta, hogy kell megkínozni vagy együttműködésre bírni a foglyokat.
– Innen keletre, egynapi járásra van, egy Bara Bandobast nevű település közelében – mondta a Harlekin egészen halkan. – Van ott egy sziklalabirintus. Az emberek kerülik; kísértettanyának tartják, mert a kövek közt a szél olyan furcsán sikít. A közepénél van hat hatalmas kőgomba. Az az átjáró.
– Szerintem most hazudsz – csóválta a fejét Jaq, és meggyújtotta a lapot. A Bohóc tehetetlenül nyüszített. A jelek szerint mégis igazat mondott.
– Hogy kerültek oda azok a kőgombák? – kérdezte Jaq.
– A kőoszlopok között erős szél fúj. A homok, amit magával hord, nekicsapódik az oszlopok oldalának, lecsiszolja őket. A nagyobb homok szemek sosem emelkednek olyan magasra, mint a kicsik, ezek csak lejjebb rombolhatnak. A nagyobb szemcsék gyorsabban koptatják a követ, mint a kicsik, így... így alakultak ki azok a gombaszerű oszlopok.
* * *
Valamivel később Jaq megkérdezte:
– Hol van a Császár fiainak főhadiszállása?
– Nem tudom! Nem tudom! – siránkozott Marb'ailtor.
A rúnákkal kapcsolatos dologban a leláncolt elda segítőkésznek bizonyult. Engedelmesen, sőt türelmesen magyarázgatott Jaqnak. Talán abban bízott, hogy így időt nyer, és eljönnek érte a társai, mielőtt vallatója képes lenne arra, hogy a próféciák szövegének jelentős részét megértse.
Időnként azonban idegesnek látszott, türelmetlennek; úgy viselkedett és beszélt, mintha siettetni akarná a dolgot. Érthető: tudta, hogy ennek az egész történetnek két befejezése lehet, és egyelőre nem bírta eldönteni, hogy a két rossz közül melyiket válassza.
Az egyik lehetőleg az volt, hogy Jaq gyorsan megtanulja az elda rúnák jelentését, a szöveg értelmezését. Ez azt jelenti, hogy magával viszi a lopott könyvet, és valahol, a világtól elrejtőzve tanulmányozni kezdi. A másik szerint az inkvizítor lassan halad a tanulásban, ezért a könyv egy ideig még a Sabulorbon marad. Ha így lesz, akkor is több lehetséges variáció létezik. A legrosszabb ezek közül, hogy a könyv megsemmisül; vagy Jaq égeti el, vagy más miatt pusztul el, és örökre elvész.
A levegő még itt, a villa pincéjében sem volt olyan hűvös, mint korábban. Fent. a házban, ahol sosem húzták félre a fekete függönyöket, alig lehetett kibírni a fülledt meleget. Kint, a szabadban, elviselhetetlen forróság tombolt. Olyasmi történt, amire ezer éve nem volt példa: Shandabar izzadt. A vörös napóriás pedig alig észrevehetően, de talán már kimutathatóan összezsugorodott.
* * *
Lex ideges volt. Rakel félt.
– Hogy lehet az – kérdezte a nő –, hogy a nap összezsugorodik, mégis egyre melegebb van?
– A gáz befelé nyomul önmagába, a molekulái egymáshoz préselődnek – magyarázta Lex. – Ha ez bekövetkezik, akkor a magba egyre több gáz kerül, ami eléghet, így fokozódik a kibocsátott hő.
– Ezt egyszer már megbeszéltük – szólt közbe Zhord. Levette a sapkáját, és bosszúsan megtörölgette verítékező homlokát. – Huh, meg fogunk sülni! És az a könyv, az a Dandra könyv meg fel fog gyulladni. Ide hallgass, Lex, te itt most az oszcillációról magyarázol. Arra még nem gondoltál, hogy extrém oszcilláció esetén ez a bolygó már rég ropogósra sült volna?
Lex elgondolkozott.
– Igazad van.
* * *
– Marb'ailtor – kérdezte Jaq komoly hangon –, mit gondolsz, lehet, hogy ez a bolygó hamarosan felperzselődik?
A Bohóc az inkvizítorra meresztette kísérteties pillantású türkizkék szemét.
– Neked – felelte – lesz egy játszmád a Káosszal. Érzem, hogy itt ólálkodik a romlás. A Tranglam-doktrína alapján... ez az, amit sokan káoszelméletnek neveznek... Látnokaink megállapították, hogy a kis zavarok időnként óriási jelentőségű következményeket eredményezhetnek abban az esetben, ha a körülmények miatt a folyamatban résztvevők érzékenyek a változásokra. Elképzelhető, hogy egy pillangó szárnyrebegtetése a bolygó túlsó oldalán pusztító vihart idéz elő. Ha ez igaz egy szimpla, hétköznapi pillangóra, akkor belegondolni is rossz, hogy mi történhet akkor, ha hatalmas mennyiségű energia áramlik ki a pszichopotens hipertérből! Ez a felmelegedés komoly aggodalomra adhat okot.
– Folytassuk a rúnák dekódolását! – parancsolt rá Jaq.
* * *
A Szürke sivatagon túli homokpuszta belsejében a Jelmelegedett és még mindig alacsony hőmérsékletű szelek összecsapásának következtében homokvihar alakult ki. Hatalmas homokoszlopok emelkedtek fel a levegőbe támadó kígyókként, a magasban egymásba fonódtak, felgyorsultak, és száguldó szemcse szőnyeggé alakultak.
A Szürke-sivatagban a homok függőleges fallá alakult át, sötét szemcse tömeggé, amely megfékezhetetlenül és egyre fokozódó sebességgel haladt előre. A fal mögötti területekre nem jutottak le a napsugarak; ezeken a vidékeken éjsötét, fullasztó lett a világ...
Renegátok
A lánghajú démonherceg, Magnus, kinézett a tornyából, belelesett a hipertérbe; az eldák elveszett sorskönyvét kereste.
Ó, ha megkaparinthatná azt a misztikus és változtatható szöveg gyüjteményt! Ha képes lenne megfejteni azoknak az idegen rúnáknak az értelmét, ha megtudhatná a próféciák titkait! Elméje erejével megváltoztathatná a szavakat, és alterálhatná a Jövőt. Mennyire örülne Tzeentch, ha ez megtörténne! Örülne, és megjutalmazná őt, Magnust, meg persze az ő követőit is.
Az egyenetlen szélű sziklaóriás fölött, amelynek tetején az őrtorony állt, a hipertér energiái cikáztak és recsegtek a pokoli égbolton. A torony tetején egy gigantikus méretű szemgolyó dudorodott. A kristályos és protoplazmikus anyagból lévő dülledt szemkupola belseje pulzált, írisze a hipertéren keresztül a közönséges valóságnak az Iszonyat Szemétől távol eső részét kémlelte, érzékelve a pszichikai aktivitások hullám fodrait.
Magnusnak csupán egyetlen szeme volt, amely homloka közepén, közvetlenül az orra fölött helyezkedett el. Már akkor is ilyen volt a feje, amikor az egyik legbátrabb űrgárdista-káptalan erőskezű parancsnokaként tisztító hadjáratokat vezetett a galaxisban a Császár parancsára és dicsőségére. Már akkor, űrgárdistaként is magán viselte a Káosz jelét; már akkor is éhezett a titkos tudásra.
Ez a tudásszomj olyan erős volt benne, hogy amikor a megszállott hadmester, Hórusz fellázadt, Magnus úgy érezte, neki is rebellissé kell válnia, és szövetséget kell kötnie a démonokkal.
Áldottak legyenek a démoni energiák, a démoni bölcsesség!
Magnus egyetlen szemével belenézett a teleszkópba, az őrtorony tetején lévő förtelmes küklopsz szembe. Érzékelte a pszi hullámokat a tevékenységeket; látta, ahogy az idegen látnokok kétségbeesett igyekezettel próbálják meghatározni annak a sorskönyvnek a helyét, amelyet titkos könyvtárukból loptak el. Miközben kémlelt, félig-meddig pszi érzékszerveit használta, félig-meddig szimbolikus látását, és egy kicsit az intuícióit.
Hűbéresei és követői már átkeltek a hipertéren, hogy megtámadják azt a helyet, ahol az idegenek látnokai dolgoznak, hogy megsemmisítsék, de legalábbis megzavarják őket, és esetleg halálos csapást mérjenek a félig már megnyomorított mestervilágra, amely eddig szilárdan kitartott, s nem volt hajlandó elfogadni a neki szánt sorsot.
A Mágusok Planétájáról elindított alakváltó hajók mindegyike egy-egy olyan látnok-teleszkóp szemet szállított, amilyen az őrtorony tetején is volt. Így a bárkákban utazók is figyelemmel kísérhették a pszichikai aktivitást jelző izzásokat.
Magnus az őrtornyából figyelt, távol az Ulthwétól, és meglátta az elveszett könyvvel kapcsolatos pszi tevékenységeket, a megidézéseket, a keresőhullámokat. A könyv megszállottja volt, már annyira ráhangolódott, hogy mindent felfogott, mindenre felfigyelt, ami kapcsolatban lehetett vele. Olyanná vált, mint a mósusz pillék, amelyek több mérföld távolságból képesek érzékelni egyetlen feromon molekulát – ő is felfogott mindent, ami a könyvre utalt.
Messze távol Tzeentch egy Tarot-lapja vonaglott, a Sors sosem pihenő tervezőmérnöke mozgatta az ábráját, és valami erős pszi, aki fejébe vette, hogy visszaforgatja az idő kerekét. Egy pszi, aki... akinek a birtokában volt a sors élő ott könyve! Egy pszí, akiben egymásnak ellentmondó késztetések, szándékok tervek készültek összecsapni. Egy ostoba és naiv idealista, egy tragikus sorsítélt bolond. Ó, az idealizmus...! Csakis ennek vakító fényében hiheti egy iluen ember, hogy képes lehet új fényt gyújtani az univerzumban. Csakis az idealizmus butíthat meg úgy egy embert, hogy egyszerre képes magába fogadni a változtatások iránti vágyat, illetve azt a reményt, hogy az átalakulás során és tán is meg lehet őrizni azt a zsarnoki kriplit, aki a Földön tengődik már évezredek óta.
A változatás iránti vágy volt az, ami felbolygatta ennek a pszinek a lelkét. Még az is lehet, hogy alkut köt a Nagy Konspirátorral vagy a Kéj Urával. A mérlegnek el kell billennie valamelyik irányba. Az, hogy ez a billenés eddig még nem következett be, csakis az egymással ellentétes erők küzdelmének és talán a lelki agóniának köszönhető.
A Kéj Ura tudta, hogyan kell gyönyörré változtatni az agóniát; agóniává a gyönyört.
A Kéj Ura Tzeentch riválisa volt a négy rétegben pusztuló és romló kozmoszban. Magnus újabb alakváltó hajókat küldött keresztül a hipertéren. Ó, Mutátor, ó, Szerencse Ura, add, hogy Magnus herceg renegát űrgárdistái és harcosai hamar eljussanak céljukhoz..!
Az elfüggönyözött villában déltájban általában félhomály uralkodott, de most, ezen a napon, a külvilágra sötétséglepel borult. A városra lecsapott a sűrű homokfelhő, a fullasztó vihar. A látótávolság nullára csökkent. Az utcákon az ember a saját kinyújtott kezét sem látta – persze senki sem akadt, aki a kezét nyújtogatta volna, mert aki elég ostoba volt ahhoz, hogy kimerészkedjen, percek alatt belefulladt a levegőben kavargó homokba, amitől még az arc, az orr és a száj elé kötött nedves kendők sem védhették meg.
Az elmúlt fél órában, a vihar érkezése óta több ezer koldus és hajléktalan pusztult el. A homoktömeg elvonulta után a szanitéceknek napokba telik majd, mire valamennyi tetemet behordják a tömegsírokba. A döbbenetes melegben a testek hamar bomlásnak indulnak és bűzleni kezdenek...
Az ilyen vihar korbácsolta homokfalak akár háromezer méter magasak is lehetnek. Legalsó szekciójukban, a talaj közelében a szemcsék vadul örvénylenek, mozgásukkal áramlatokat kavarnak, amelyek olyan fejfájást okoznak az embereknek, amilyentől Jaq, Rakel, Zhord és Lex szenvedett. A levegő elektromos töltése eléri a köbméterenkénti nyolcvan-kilencven voltot, ez pedig éppen elegendő ahhoz, hogy megzavarja az emberi test és agyvelő saját elektromos mezőit.
Jaq kiterjesztette pszi erejét, hogy szembeszálljon ezzel. De hiába – a támadás tömeg pszichikai jellegű volt.
Nehéz volt józanul gondolkozni. Talán az lett volna a legjobb, ha pihen egy kicsit, és elfogadja a rosszullétet; ha úgy fogja fel, mint egy olyan elmeállapot hírnökét, amelyben sebezhetővé válik az őrület és a démoni megszállás számára.
Jaq ilyen gondolatokat forgatott a fejében, miközben a védőlemezzel ellátott monoklival játszadozott; azzal a monoklival, amely Azul Petrov hiperszeméből készült.
Odakint fekete, homokkal és porral telített szél huhogott. A függönyök meglebbentek. Mind a négyen összegyűltek az egyik szobában, a földszinten; úgy viselkedtek, mintha a villát nem csupán az elemek ostromolnák.
A helyiségben valami sötét érzés, valami rossz előszele lebegett...
Valami, amit Jaq talán szívesen vett volna, amit magába fogadott volna – miközben persze ellenáll annak, hogy az a valami fogadja magába őt –, hogy azután megszabaduljon tőle, kiűzze magából azzal, hogy Azul hiperszemén keresztül önmaga tükörképére néz.
Vajon mennyi ideig kell megszállottként léteznie? Van valamiféle minimális időhatára a dolognak, ha azt akarja, hogy megvilágosodottá váljon, miután kipurgália magából a démont? És amíg megszállottként él, milyen rítusokat kell végrehajtania a hamis Ey'Lindivel?
A Orgyilkos-lap tényleg itt vonaglik és pulzál a ruhája alatt? Vagy esetleg a Démonlap vibrál, mert érzi, hogy hamarosan kapcsolatba kerül az Orgyilkossal?
Jaq feje iszonyatosan fájt, és a lelke is sajgott.
Rakel felnyögött.
– A fejem, a fejem, a legszívesebben széthasítanám...!
Vajon Ey'Lindi is mondana ilyesmit?
– Ne pazarold az erődet arra, hogy a fejfájásodról beszélsz! – mordult fel Jaq.
Nem szabad szimpátiát mutatni Rakelnek. Ey'Lindi mindig úgy gondolta, hogy ő semmit sem számít, feláldozható a magasabb célok érdekében. Ebben a tekintetben valóban úgy viselkedett, mint egy tökéletes orgyilkos. Ha Rakeltől azt várja, hogy megváljon saját énjétől, hogy félrehúzódjon, elmeneküljön, és helyet adjon Ey'Lindi lelkének ebben a testben, akkor legalább egy pillanatra ő is megtapasztalhatja ezt a tökéletességet. És el fogja nyerni a jutalmát azért, amit tesz. Az ilyen önfeláldozás nem maradhat viszonzás nélkül.
Persze még nem jutottak el a Hiperhálónak azon pontjára, ahol vissza lehet forgatni az időt. Jaq egyelőre nem tudta, hogyan mehetne el arra a helyre, és még nem vált megszállottá, pedig Ey'Lindi feltámasztásának ez is egyik alapkövetelménye. Vagy mégsem az? A lelke összezavarodott, gondolatai összekuszálódtak. Ez az elektromos zavar felfokozta a már amúgy is benne lévő bizonytalanságot.
– Ó, átkozott sors! – nyögött fel Zhord. – Kíváncsi vagyok, a Bohócunk hogy bírja. Hiperszenzitív sznobok ezek az eldák. De még milyen érzékenyek! Feszesek az idegeik, mint a húrok a hárfán. Mindent... valahogy mindent erősebben éreznek. A fenébe, engem nem igazán érdekel, mi lesz vele, de most biztos vergődik odalent. Görcsei lehetnek. Megyek, megnézem, főnök. Talán ott nem rohangászik ekkora feszültség a levegőben. Gyere velem, Rakel. Talán kitisztul a fejed.
– Menjetek, menjetek csak! – vetettte oda nekik Jaq közömbösen.
* * *
Zhord lecsoszogott a lépcsőkön. Rakel puha léptekkel követte. Végigmentek a folyosón, és megálltak a cella előtt. A kis fickó bedugta a zárba kulcsokat, krákogott egyet, megmozgatta az ujjait, végül rájuk köpött.
– A fenébe, ez ráz!
Hogy elkerülje az áramütést, elővett egy piszkos zsebkendőt, azzal fogta meg és fordította el a kulcsot.
A csontokkal díszített ruhájú Bohóc a szalmazsákon ült, amelyet Jaq engedélyével vittek le neki. Ahogy felemelte a kezét, hogy üdvözölje a belépőket, megcsörrentek a láncai.
Zhord a homlokára csapott.
– Ó, hát persze! A láncok földelik az elektromosságot...
– Mi történik odakint? – kérdezte Marb'ailtor. Folyékonyan beszélte a birodalmi gótot.
– Csak egy vihar. Egymáshoz dörgölőznek a homokszemek. Egy kicsikét megnőtt a levegő elektromos töltése. A vihart a hőmérséklet-növekedés idézte elő – mondta a Bohóc. – A nap szét fogja égetni ezt a világot, és mindenkit, aki rajta van. Mindenütt fehérre szikkadt csontvázak fognak heverni, és... ott lesz köztük az tiéd, az enyém meg ezé a nőé is.
– Nem, nem! A nap nem tesz ilyesmit, mert... Mert eddig se csinált semmi rosszat.
– Ezúttal meg fog történni, zömik. Mert a halai... a halál itt van. Most a halál játszadozik a Sabulorbbal.
– Huh!
– Eressz szabadon, zömik. Segíts, hogy visszajussak a Hiperhálóhoz. Az eldák komoly jutalmat adnak majd neked, és menedéket is.
– Menedéket? Kitől, mitől védenek meg? Azt hiszed, nagyon élvezném, hogy életem végéig olyanok között tengődjek, akik lenéznek engem?
A Bohóc a számára elérhetetlen távolságban álló lezárt láda felé biccentett.
– Az eldáktól drágaköveket kapnál fizetségül. Egy egész vagyont! Az urad őrült.
Megszállottá fog válni. Ez a világ szétég. Érzem... érzem, hogy közelednek a démonok. Az urad fel fog áldozni benneteket. Gyalogok vagytok a sakkjátszmájában.
Zhord bosszúsan felmordult.
– Itt én vagyok az intéző! Itt legalább intéző vagyok... Rakel megremegett.
– Mondd, az én sorsom mi lesz? – kérdezte Zhordtól. – Mit akartok tenni velem? A zömik ránézett.
– Ne aggódj. A tested még sokáig életben marad. Te csak gyakorolj, eddz szorgalmasan.
Tényleg egy apró könnycsepp jelent meg Rakel szeme sarkában?
– Te meg, elda, fogd be a pofád! – vakkantott rá a kis fickó Marb'ailtorra. – Megrémíted ezt a hölgyet itt ni.
A lépcső irányából elfojtott csattanás hallatszott, mintha a hurrikánná fokozódott szél bezúzta volna az egyik ablakot. De... nem. Ezt a hangot valami más okozta. Valami más tört be a házba.
– Eszement Maszk-harcosok! – A zömik minden, eldákkal szembeni ellenérzését belepasszírozta ebbe a két, nyál fröcskölve kimondott szóba. – Lehet, hogy a vihart kihasználva a homokfal mögött jöttek a város közelébe a jet siklóikon, és most... most itt vannak. Pszi orrukkal kiszagolták ezt a vén csontot itt ni, és most megpróbálják kiszabadítani! – Megmarkolta a Császár Békéjét, letérdelt az ajtóban, és a fegyver csövét maga elé dugva kilesett a folyosóra.
– Fogd meg a pisztolyod, kislány!
Miközben Rakel készenlétbe helyezte a fegyvert, Marb'ailtor türkizkék szeme villanásaival és az arckifejezésével arra buzdította, hogy lője le a zömiket. Rakel megrázta a fejét. Tegye kockára a testét? Vállalja, hogy esetleg alaktalan masszává változik?
– Szerintem – szólalt meg Zhord – nem sok hasznát veszik a jet siklóknak... Ez a homok, ez biztos betömíti a fúvókákat...
– Az sem lehet, hogy arbitrátorok jöttek – motyogta a lány. – A por belepné a maszkjukat; semmit sem látnának...
– Akkor most szépen elindulunk – mondta Zhord -. és addig megyünk előre meg felfelé, amíg kiderítjük, hogy mi történt. Ami pedig téged illet – nézett hátra a Bohócra –, jobban teszed, ha csukva tartod a szádat, és nem adsz semmiféle jeleket, mert a végén előfordulhat, hogy valaki szétrobbantja azt a büszke fejedet.
A Bohóc nem szólalt meg. Némán reszketett.
– Démonok – sziszegte aztán. – Démonok...
Lehet, hogy Jaq valami súlyos hibát követett el? Az elektromos viszonyok változása megzavarhatta a fejét, és talán...
– Majd szólok a főnöknek, hogy jó lesz téged még jobban megkötözni – morogta Zhord. – Túl nagy a szád.
Felállt, kilépett a folyosóra, de nem volt túl nagy kedve elindulni. Rakelnek sem.
* * *
Az első két behatoló keresztültörte az üvegablakot, és félrerántotta a fekete függönyöket. Ércöklükön megcsillant a fény. Mikor körülnéztek, két embert láttak a szobában: egy félig meztelent meg egy köntösös szakállast. A majdnem pucér elképesztően nagydarab fickó volt, barbár rabszolgának nézett ki; csak egy ágyékkötő volt rajta, meg valami hálóruha. Döbbenetesen izmos combok, karok, hatalmas bicepsz és széles mellkas, de sebezhetőnek tűnt. Legalábbis a hozzá hasonlókhoz képest, akik energiapáncélt hordanak. Semmi kétség, ez az óriás űrgárdista, a nyomoronc Császár hű lovagjainak egyike – olyan katona, amilyenek valaha ők is voltak. Igen, igen, a testén tisztán látszottak a fel turbózása során keletkezett műtéti hegek.
Csak ennyit láthattak, mielőtt a nyomukban behatoló homoktömeg mindent eltakart előlük; mielőtt a szél lenullázta a látótávolságot a helyiségben.
Aztán átváltottak a sisakjukba épített képerősítőkre...
Lex és Jaq csupán egyetlen másodpercig látta a szögletes sisakok felső részéből kimeredő, baltapengékre emlékeztető tarajokat. A sisakokhoz tartozó páncélok meghökkentően éles és határozott vonalúak voltak, csak a vállvérteket kerekítették le valamennyire.
Az iszonyatos alakok körül elektromos kisülések cikáztak, aurájuk recsegett és szikrázott. A páncélokat bonyolult rúnákkal damaszkolták, vicsorgó bestiafejekkel díszítették. Az egyik Sátánlovag nehéz rakétafegyvert tartott a kezében, amelynek csövét fémajkak és ércfogak fogták körbe. Ezzel akár egy könnyű páncélzatú harcjárművet is szét lehetett lőni, nemhogy egy egyszerű embert. A félelmetes súlyt csakis energiapáncélba bújva lehetett megtartani. Óriási fegyver volt, de gazdája ércmarkában mégis játékszernek tűnt.
– Tzeentch nevében! – hallatszott az egyik páncél hangszórójából. A rikoltás erősebb volt a szél süvítésénél.
A bezúduló homokfelhő megvakította és fojtogatni kezdte Jaqot és Lexet...
* * *
Lehet, hogy ezek a rettenetes harcosok Jaq gyötrődő lélekkutatásának eredményeként jelentek meg? Igen, Jaq talán eljutott oda, hogy magába hívta a démonokat, felajánlotta nekik a testét, szállják meg nyugodtan, de az sosem fordult meg a fejében, hogy megidézze, idecsalogassa a démonok eltorzult és romlott lelkű csahosait, ezeket a mutálódott, káosz-szolgává alacsonyodott embereket! Lehet, hogy ők valamiféle varázslók, de akkor sem! Nem rájuk van szüksége, nem őket hívta! A büszkeség ugyanúgy fojtogatta Jaq lelkét, ahogy a homok a testét. A tenyerét az orrára és a szájára szorította – nem azt akarta megakadályozni, hogy felkavarodott gyomra kilökje magából a tartalmát, csak a levegőt szerette volna valamennyire megszűrni.
A homok a szemébe szúrt. Lehunyta, és ezután már csak a pszi érzékszerveire hagyatkozhatott. Ó, de mit tudtak ezek az érzékszervek a megvakított asztropatákéihoz képest, akik halálos pontossággal meghatározták a közelükben tartózkodók helyét és külsejét? Jaq gyakorlatilag megvakult, és nem sok választotta el attól, hogy megfulladjon.
Mi haszna lehet a hiperszemből metszett lencsének, ha az ellenfelei, az áldozatok nem láthatják? Jaq vakon megkereste az energiapálcáját. Rosszul volt, összezavarodott. Magába idézett mindent, aminek hasznát vehette. Lelkierőt. Hitet. Eltökéltséget. Gyűlöletet...
Az energiapálcából a csikorgó sötétségbe lövellte a pszi töltetet. Nem egy határozott célpontra lőtt rá, a karjával kaszáló mozdulatot tett.
Valami iszonyatosan kemény tárgy csapódott a testéhez. A lövedék a falhoz csapta. Elkábult. Szédelegve, félig ájultan terült el a kemény palapadlón.
Lex megeresztett egy lövést – ám fogalma sem volt arról, hogy eltalált-e valamit. Páncélos karok ölelték át medveszorításban. A fegyvert kirántották a kezéből, olyan könnyedén, mintha ő vett volna el egy gyermektől egy pálcát. Elektromos szikrák és villámok vették körül a testét. Az orra eltömődött, nem kapott levegőt. Mindkét szíve erőlködve dörömbölt, agyát szinte megbénította a régi emlék – egyszer, valamikor már fogságba esett...
Igen, elkapták az Antro nevű bolygón, az egyik földmélyi alagútban, távol a Karka Secundus néven ismert nap fényétől. Akkor félelmetes tarajos és tövises drótok tekeredtek rá a páncéljára; a fémkábeleket erőgépek rántották szorosra. Nem bírt megmozdulni. Aztán... lehántották róla a páncélját, és előkészítették a testét. Tzeentchnek akarták feláldozni.
Most pedig Tzeentch káosz űrgárdistái, ezek az energiapáncélba bújt renegátok vonszolták ki a szobából; ki a tintasűrű homokviharba. Képtelen volt megmoccanni, még csak meg sem kísérelhette az ellenállást. Egyetlen hangot sem bírt kinyögni – ahhoz, hogy felkiáltson, előbb lélegzetet kellett volna vennie, ha pedig lélegzetet vesz, a homok a torkába nyomul, és megfojtja.
Jaq megmozdult. Halványan, zavarosan látta a szobát. Vöröses fény szűrődött keresztül a homokszemcsék között; olyan érzése támadt, mintha infravörös szemüvegen át nézné a világot. A függönyök sötét denevérszárnyakként csapkodtak. A palapadlón egy mozdulatlan, szögletes energiapáncél hevert. A vihar kiüvöltötte magából az erejét, kezdett elvonulni. A káosz űrgárdistát az energiapálca ölte meg. De csak az egyiket... Jaq gyomra összerándult, görcsösen köhögni kezdett. Krákogott egyet, majd csak, habos, homoktól sárga nyálat köpött maga mellé. Megmarkolta a köpenye szélét megtörölte a száját, az orrát. Ismét köhögött, és megint, és megint, egészen addig, míg úgy érezte, hogy a tüdeje a fonákjára fordul a mellkasában. Végül megint az inger. A vastag szövetet az orrára szorítva mély lélegzetet vett, aztán kényzerítette magát arra, hogy lassabban, egyenletesebben szedje a levegőt.
Lexet sehol sem látta. A szél elüvöltött a szétzúzott spaletták mellett. A villában csend volt, sehonnan sem hallatszottak harcra utaló zajok.
Káoszrenegátok az Iszonyat Szeméből! Itt, ezen a bolygón!
A padlón egy robbanótöltetes fegyver hevert. Lexé... Jaq előhúzta a Császár Kegyeimét, és a portakaróval fedett kert felé fordította.
Azok a káosz űrgárdisták itt voltak, ebben a szobában. Kettőt is látott, mielőtt a homok elvakította. Talán összesen ketten voltak. Esetleg hárman, talán négyen. Nem is próbálták feldúlni a villát. Jöttek, aztán egyszerűen elmentek. És életben hagyták őt. De elvitték Lexet! A kapitány volt a zsákmányuk!
– Zhord! – üvöltötte Jaq. A torka összeszorult a megerőltetéstől, megint rátört a köhögésroham.
A kis fickó pár másodperc alatt előkerült; kezében a Császár Békéjét tartotta. Ahogy belépett a feldúlt szobába, lekapta a fejéről a sapkáját, és a szája elé szorította. Rakel, aki mögötte érkezett, tüsszögni kezdett.
Odakint lecsendesült a szél, a világ kitisztult. Még néhány óra, és a levegőből a földre ereszkednek a homokszemcsék.
A bokrok mögött, a murvás kerti ösvény túlsó végénél eltűnt a kertet körbefogó fal egy része, a helyén egy űrhajó terpeszkedett. Legalább akkora volt, mint a villa. Formája szögletes, az orrán hatalmas, rákollóra hasonlító karok, a hátán borotvaéles fémtarajsor. A hasa alól elöl egy plazmaágyúra emlékeztető cső meredt ki. A tetején és a farán is fegyverszerű csövek és szerkezetek sorakoztak.
– Huh! – hörrent fel Zhord. – Azt hiszem, szomszédaink lettek. Kíváncsi lennék, ki engedélyezte nekik, hogy éppen a mi birtokunkon szálljanak le. – Idegesen felvihogott, aztán riadtan a padlón heverő páncélra nézett. Vacogni kezdett a foga. – Ööö... va-valaki hozott egy... pá-páncélt a nagyfiúnak? – A szájára szorította a sapkáját, de így is hallani lehetett összecsattanó fogainak zaját.
– Káosz űrgárdisták – mondta Jaq keserűen, egy újabb köhögésrohammal küzdve. Rakelre meredt, s úgy nézett rá, mintha legszívesebben kitörölné a nő tudatából az imént kiejtett szavakat.
A Káosz förtelmes eszközeinek közelsége testet gyötrő, lelket perzselő volt. A torzság és a perverzió ügynökei itt vannak, a Birodalom szívében... Még belegondolni is rettenetes. A Káosz a jelek szerint mindent tudott, mindenre kiterjedt végtelen hatalma. A Birodalom olyan volt, akár egy hatalmas pókháló, csillagrendszerek között feszülő szálakkal, amelyekbe minden ocsmányság, minden féreg és sáska beleakadt, amit a Káosz kiokádott magából. Egy szakadozott, ócska háló... Pedig szilárd és rozsdamentes fémből kellett volna lennie, amelynek minden egyes szálát űrgárdisták és birodalmi őrök védelmezik – harcosok, akik szükség esetén kihasítják a hálóba akadt rovarok és darazsak fullánkját, közömbösítik mérgüket, a létből a nemlétbe purgálják őket!
De a jelek szerint a rendszer nem működött. Talán minden erőfeszítés hiábavaló volt...
Valami égető büszkeség áradt szét Jaqban, amikor eszelősen elvigyorodott, és felkiáltott:
– A Káosz eljött hozzánk, hív minket...! Álmomban sem gondoltam volna, hogy így veszi fel velünk a kapcsolatot.
* * *
Miért vonultak vissza a Káosz űrgárdistái? A Káosz logikája nem feltétlenül halad azonos pályán a halandókéval. Azok a lovagok talán azért jöttek ide, mert így akartak választ adni a Démon kártya hívására; talán azért, hogy megkaparintsák a sors könyvét, amely ugyanolyan zavart és rezgéshullámokat kelt a pszi térben, mint ezek a förtelmes harcosok.
Vagy talán Jaq energiapálcája zavarta össze őket? Jaqot legyengítette a levegő elektromos töltése, de ennek ellenére sikerült megölnie az egyik támadót. Igen, biztos, hogy az energiapálca kavarta össze a gondolataikat. Vagy talán a nagy elektromosságnak is szerepe volt a dologban? Lehet, hogy a páncéljuk az elektromos viharban elszigetelte őket egymástól? Vagy zavar keletkezett a rendszereikben?
Jaqnak eszébe Jutott Lex esküje. Lexet egyszer már megérintette a Káosz, Tzeentch közelsége. A Káosz űrgárdistái megérezhették a kapitányon ennek a régi találkozásnak a szagnyomait. Ó, milyen perverz élvezetet jelenthet számukra az, ha irányíthatnak és megronthatnak egy hithű űrgárdistái, hogy azután eszközként használják őt korábbi társai ellen! Mennyivel kéjesebb ezt megcsinálni, mint egyszerűen megölni!
Jaq talán nem biztosította Lexet afelől, hogy szükség esetén az energiapálcájával megmenti vagy éppen megöli?
Zhord félbeszakította Jaq tűnődését.
– Uh, főnök, most mi lesz? Csak ülünk itt, és megvárjuk a következő előadásukat? Vagy esetleg eltűnünk innen azzal a francos könyvvel, és otthagyjuk nekik a Bohócot...?
Mit tegyen? Megvárja, míg az a megrontott óriás, a kölcsönkapott káoszpáncélban, a társaival együtt megjelenik, de esetleg töltse fel az energiapálcáját, és végezzen Lexszel – könyörületesen? Vagy hiába minden?
Lex egyszer beszélt arról, hogy talán szükség lesz rá, hogy kivégezze Jaqot. A kocka azonban másképpen fordult, a sors fittyet hányt mindenféle számítgatásra, és ismét azt csinálta, amit akart.
Próbáljon menekülni a könyvvel? Azon az átkozott hajón biztos van valamilyen radar vagy mozgásérzékelő, amely azonnal jelezne a káoszgárdistáknak. Az a plazmaágyú az egész villát, sőt a környezetét is képes lenne semmivé változtatni.
– Uh, főnök, most talán arra számítasz, hogy előkerülnek a helyi biztonsági őrök, és pufogtatni kezdenek a mordályaikkal arra a hajóra? Ide hallgass, húzzuk el a csíkot, rendben?
– Nem.
– Uh, akkor esetleg abban bízol, hogy idesereglenek az arbitrátorok? Hogy a bíróknak feltűnik, hogy ebben a kertvárosban idegen, gonosz űrgárdisták jelentek meg, és ideküldenek egy akciócsoportot? Nem sok jó származna abból, ha éppen ők mentenének meg bennünket. Arról nem is beszélve, hogy sokkal valószínűbb: azzal a plazmával szénné égetik őket.
– Éppen ez az oka annak, hogy nem megyünk el – csattant fel Jaq. – A káoszhajó szétlőhetne mindent és mindenkit, aki ennek a villának a közelébe jön.
Úgy beszélt, mintha egyesíteni akarná erejét az arbitrátorokéval. Mintha azoknak, akik egymás szövetségesei lehetnének a közös ellenséggel szemben, nem kellene tartaniuk a másiktól. Úgy beszélt, mint aki továbbra is a magányos renegát szerepét akarja játszani, aki senkit sem kíván bajba keverni.
Jaq pillantása a padlón heverő páncélra siklott.
– Fel kell jutnom arra a hajóra. Az energiapálcámmal. Valahogy magamra kell vennem ezt a páncélt. Ha sikerül, azt fogják hinni, hogy a társuk tért vissza...
– Ne röhögtess, főnök! Ez egy energiapáncél, rajtad meg nincsenek olyan speciális gerincaljzatok, amelyeken keresztül hozzá tudnál csatlakozni. A te testedet nem turbózták fel. Ezt most, hogy nincs benne nafta, még Lex se tudná mozgatni.
– Lehet, hogy a káoszpáncélok könnyebbek...
– Arra gondolsz, hogy esetleg titánból készült? Én acélnak nézem.
– Talán sikerül benne megtennem pár lépést. Nem kell gyorsan haladnom; úgv is mozoghatok, mintha súlyos sebet szereztem volna. A harag majd erőt ad. És imádkozni fogok.
– Aha. Értem. Remek terv, de megfeledkezel arról a plazmaágyúról, amelynek a tűzvonalában kell végigsétálnod.
Zhord morogva a páncélhoz ment, és letérdelt. Lecsatolta, aztán leemelte a sisakot, amely alól előtűnt a halott káosz űrgárdista arca. A pofa cápára emlékeztetett a száj körül többtucatnyi apró élénkvörös tetoválás virított – úgy nézett ki, mintha miniatűr, rúzsos vagy véres szájak csókolták volna meg újra és újra. Az állán rózsaszínes nyál csillogott.
– Segíts, Rakel!
Hosszas kínlódás után sikerült lefejteniük a vállvérteket, aztán a szögletes mell lemezt, a karhengereket, a has lemezt, az ágyékvédőt és végül a csizmákat. Telt az idő. A homokszemcsék lassanként leülepedtek.
– Ehhez nem kellenek gerincaljzatok, főnök, csak... ilyen izék. Ilyen micsodák itt, a hátrészen. Ilyen csápok. Vagy szájak vagy mik ezek.
Tzeentch ajkai, amelyek ennek a démonnak a testén tátongtak, egymásnak ellentmondó állításokat zengve.
– Démon! – kiáltott fel Jaq kitörő örömmel. Az imái meghallgatásra találtak. – A páncélt mágiával passzították hozzá a viselőjéhez. Pszichikai kötés létezik közöttük... – A szavak maguktól csúsztak ki a száján.
A halott renegát testének legnagyobb részét irizáló pikkelyek borították. A jelek szerint éppen valamilyen metamorfózis közepén tartott. Aki ránézett, az nagyon könnyen bele tudta képzelni egy márványmedencébe – valamelyik káoszcitadellában lévő víztartályba, ahol kedvére úszkálhatott...
...volna. De már nem élt. A pikkelyei lassanként elhalványultak.
Jaq mély lélegzetet vett, és két társa segítségével nekilátott, hogy felöltse a számára oly idegen káoszpáncélt.
* * *
Mire Jaq elkészült, s a vizorát feltolva megállt a szoba közepén, odakint úgy kitisztult a levegő, hogy alaposabban szemügyre lehetett venni a káoszhajót. Jaq magához vette az Azul szeméből készített lencsét, de még nem húzta le róla a védőlemezt.
A hajó, mintha kompenzálni akarná, hogy láthatóvá vált, vibrálni kezdett. Alakja lassanként megváltozott; valószínűleg a testén elhelyezett miniatűr holo vetítők generálták a hamis képeket, ezek hozták létre a terepszínű felületeket. Vagy... Talán mégsem holo vetítők végezték a munkát, hanem a változás démoni ereje manipulálta az anyagot úgy, hogy előbb csak a körvonalai, de aztán valamennyi jellemzője más lett.
A jármű egy idő múlva már nem úgy nézett ki, mintha hajó volna. Először egy szögletes dobozra, aztán egy épületre kezdett hasonlítani. Annak a villának a tökéletes hasonmásává vált, amelyből a trió figyelte metamorfózisát. A különbség csak az volt a két objektum között, hogy a kópia éppen a kertfal lerombolt szakaszán trónolt.
Lehet, hogy a szomszédos házak lakói az ablakukból vagy a kertjükből nézték végig, ahogy ez az épületmásolat egyszer csak megjelenik, kibontakozik a semmiből? Lehet, hogy könnyen magyarázatot találtak a csodára. A szomszédjukról, Tod Zapasnikról az a hír járta, hogy varázsló. Talán a vihar ideje alatt csinált valamit... ne miért? Talán így akarta kiterjeszteni birtoka határait? Miért éppen ide, a kerítés helyére építkezett? Vagy esetleg arról van szó, hogy ez a vad szél egyszerűen arrébb sodorta a házát? A kíváncsi szemlélődök úgy gondolták, jobban teszik, ha nem avatkoznak bele a dologba, ha meg sem közelítik ezt a furcsaságot.
A hőség és a megerőltető fizikai munka eredményeként Jaq erősen izzadt. Imádkozni kezdett azért, hogy eggyé válhasson ezzel a természetellenes energiapáncéllal, hogy hozzáhangolja a pszichéjét, amellyel a fémtömeget irányíthatja.
– Ó, szentséges őseim...!
Zhord csak ennyit bírt kinyögni, amikor Jaq páncélja átváltozott. A hajóhoz hasonlóan az inkvizítor testét körülvevő burok külseje is más lett; a szerkezet valamilyen holografikus vagy démoni átalakítást hajtott végre magán. Először a színei cserélődtek ki: élénkzöld lett, vadsárga, aztán a fájdalmas kék is megjelent rajta. Ezután, mintha tulajdonosa valamilyen dicső tettet hajtott volna végre, az egész bevörösödött, egyes részei aranysárgán csillogtak. Ezt a két színt őrizte meg magán. A sisakon lévő, baltapengére hasonlító tarajok vérvörös denevérszárnyakká váltak. A vállvérteket aranyozott ábrák díszítették. A térdvédőkön koponyák formálódtak, az ágyéklemez aranyszínű szkarabeusz formáját vette magára. Ezek szerint eredetileg egy szent, birodalmi páncél volt, mely számtalan csatában segíthette a hit és az emberiség védelmezőit.
A nyitott sisakban Jaq arcát eltorzította egy látomás. Talán valami olyasmit vett észre, ami Rakellel volt kapcsolatos?
Lépett egyet, ránézett a nőre, majd szigorú hangon felkiáltott:
– Fordulj vissza! Ne menj tovább! Nem szabad!
Az inkvizítor Ey'Lindit látta maga előtt, aki a Hiperhálóban, egy kis viskóban aludt. Zhord a közelben feküdt, volt ott néhány űrgárdista is, és... igen. Ott hevert a szerencsétlen, áruló navigátor is.
Ha Ey'Lindi most továbbmegy, akkor találkozni fog a Főnix Úrnővel, aki felökleli lándzsájával. Ez lenne az a pillanat, amelyben Jaq megvédheti Ey'Lindit a sorsától? Ez az a pillanat, amikor Ey'Lindi lelkét biztonságba lehet helyezni, be lehet zárni egy... egy... egy... Jaq képtelen volt tiszta fejjel gondolkozni, az agyában olyan zavar támadt, mintha a Káosz közvetlen támadást indított volna ellene.
A zavarból, az örvénylő gondolatok közül aztán kiemelkedett egy ovális arc. A körvonalai bizonytalanok voltak, akár lidérc is lehetett. Jaqnak eszébe jutott az archoz társítható név: Olvia.
Valamikor közeli kapcsolatba került Olviával, amikor azon a rettenetes Fekete Hajón több száz másik pszivel együtt a Földre vitték őket, hogy az Istencsászár eledelévé váljanak. A több száz ifjúból csupán néhányan maradtak meg: belőlük asztropaták vagy inkvizítorok lettek. Olvia nem volt közöttük. Ő nem... Ő már régen meghalt.
Éppen úgy meghalt, ahogy Ey'Lindi!
Ó, veszteség, veszteség! A veszteség agóniája. A gyászé. Ó, damnum, detrimentumi Jaqból szavak törtek elő:
– Fordulj vissza! Ne menj tovább! Nem szabad! Olviára esküszöm, hihetsz nekem! Menj vissza!
A másik énje, aki ott volt Ey'Lindivel a Hiperhálóban, dühödten ráüvöltött:
– Ego te exorciso!
A vad reakció hátrataszította ezt a Jaqot. A Hiperhálónak ez a kanyarulata hirtelen összezsugorodott, apró ponttá változott, aztán eltűnt előle.
De ő még mindig Ey'Lindi arcát látta!
Ah, nem. Mégsem. Ez Rakel arca.
Acélökleivel könnyedén masszává zúzhatta volna ezt a gyötrelmes gondolatokat ébresztő arcot, de... Nem! Ez egy olyan arc, amelyet lelkének zugában szentként tisztelt!
* * *
– Főnök! Visszatértél hozzánk?
– Ezt most hogy érted? – kérdezte Jaq.
– Csak álltál itt, mint valami kőszobor, megdelejezetten, és nem voltál magadnál. Igen, mert magával ragadta az a látomás, a Hiperháló képe, annak a helynek a látványa, ahol az idő másként telik, mint a realitásban...
– Meddig tartott?
Zhord megmondta. Jaq felhördült.
– Ilyen sokáig?
– Ha nem lennék ilyen hűséges marha, amilyen vagyok, már rég megugrottam volna.
– És ha nem lenne odakint egy plazmaágyú – tette hozzá Rakel, de a zömik nem foglalkozott vele.
– Mi történt veled, főnök?
– Nem számít.
Jaq már biztos volt abban, hogy nem tudná kiragadni Ey'Lindi lelkét élő, de halálra ítélt testéből; nem bírná áthozni ide. Már tudta, hogy a látomást a káoszpáncél gerjesztette.
– Olyan nemesnek látszott ebben a páncélban – motyogta Rakel.
– Dicsőséges vörös és arany – bólintott Zhord. – Koponyák a térdén, szkarabeusz az ágyékán. Szép volt.
Volt. Mert Jaq páncélja közben ismét átváltozott: szögletes és sötétkék lett. Zhord és Rakel pontosan olyannak látták, amilyennek ő látta önmagát akkor, amikor még ott tartózkodott a Hiperhálóban.
– Nem tehetek róla, főnök, de csodállak. Csak azt nem szeretem, amikor kilépsz önmagadból. Ahogy az előbb kinéztél... Na, úgy biztos nem hitték volna el rólad a káosz űrgárdisták, hogy közülük való vagy. Olyan külsővel meg se próbálhattad volna átejteni őket.
Talán ez volt a páncél által generált illúzió jelentése. Talán a látomás azt sugallta, hogy még mindig a lelkében lakozik a becsület és a tisztaság – annak ellenére, hogy szántszándékkal kapcsolatba akar lépni a démonokkal, és hogy Ey'Lindi megszállottjává vált. Lehet, hogy ez a megszállottság valami olyasmi, aminek az eredménye a dicsőség lesz?
Lehet, hogy éppen most pillantotta meg a fénylő ösvényt, a megvilágosodás felé vezető utat, amikor magára öltötte ezt az ocsmány káoszpáncélt? Talán a Numen alakította át? Talán a Numen az, ami odavezérli ahhoz a káoszhajóhoz? Úgy, ahogy a Janiikor odavezérelte a Császár palotájához, magához a trónprotézishez? Numen az, ami láthatatlanul és érzékelhetetlenül irányítja a lépéseit, ami vigyáz rá?
Lehet, hogy máris megvilágosodott? Elérte a célját anélkül, hogy átélte volna a H'moni megszállottságot? Anélkül, hogy először át kellett volna adnia lelkét a gonoszságnak? Talán az is elegendő volt, hogy átengedte magát ennek a Káosz által létrehozott acélöltözéknek, és utána rögtön purgálta a lelkét?
– Átmegyek a káoszhajóra – jelentette ki. – Add ide az energiapálcámat, Zhord. – Felemelte a kezét, hogy az arca elé tolja a vizorát.
– Ó, szentséges őseim! – kiáltott fel a zömik. – Elkéstél, főnök...!
A káoszhajó irányából Lex közeledett. Az arcát eszelős vicsorítás torzította el.
Tzeentch
Lex legrettenetesebb rémálmai váltak valóra.
Ó, igen, az Antrón is nagyon valóságos volt, hogy feláldozzák Tzeentchnek; abban a barlangban már majdnem meg is tették, de a terminátor-könyvtárosok megmentették őt is, Biffet is, Yerit is.
Ezúttal azonban senki és semmi sem menthette meg...
És ami még rosszabb: azok, akik most ejtették fogságba, megrontott űrgárdisták voltak, olyan harcosok, akik tízezer éve fellázadtak az Istencsászár ellen. Lexet valaha műtétekkel és Rogal Dorn génmagjaival emberfelettivé változtatták – ezek a néhai űrgárdisták viszont, éppen ellenkezőleg, embertelenné lettek. A démonok irányították az életüket, a démonoktól kapták erejüket. Már a puszta létezésük is ocsmányabb volt, mint a legförtelmesebb istenkáromlás.
Sőt ezek még csak fel sem akarták áldozni. Ezek nem akarták halálra kínozni. Ezek olyanná akarták változtatni, mint amilyenek ők: démonok által megszállt káosz űrgárdista-kadéttá...
A káoszhajó belsejében a tárgyaik körvonalai romlottan deviánsak voltak: ferdék, dőltek, torzak, bizonytalanok. A díszítések hányinger keltőek és sátániak; úgy sértették az ember agyvelejét, ahogy a hamis hangok a fület. Kénes füstölők égtek, talán azért, hogy eltüntessék a közelben ólálkodó démonok bűzét.
A káosz űrgárdisták energiakesztyűk segítségével könnyedén megtartották Lexet. A csuklóit és a bokáit fogták; úgy emelték fel egy fémasztalra, akár a gyermek a játék babáját. Hasra fektették, végtagjaira rácsattintották az asztalhoz hegesztett bilincseket, aztán vizsgálgatni kezdték a gerincébe beépített aljzatokat. Egy harmadik renegát valami jéghideg tárgyat dugott az apró nyílásokba. Lex megremegett – nem is annyira a fájdalomtól, inkább a színtiszta gonoszság ilyen közelségétől.
Vajon hány foglyot, hány sebezhető pszit vizsgáltak már ezen az asztalon? Hány embert nézegettek, méricskéltek, vagdaltak szét? Hány áldozat őrült meg itt, és hányan váltak a renegát mágusok rabszolgájává?
Most egy Ököl került a kezük közé. Lex tudta: ha meg akarja őrizni a becsületét, nem árulhatja el, hogy melyik káptalanhoz tartozik. Talán nem ismerik fel az arcára tetovált jeleket, az Öklök szimbólumait...
Fogva tartói feltolták sisakjuk vizorát, és undorító vihogással föléje hajoltak Arcukon lassan megjelentek az elektro tetoválások.
* * *
Az űrgárdisták testéből csupán egyvalami hiányzik: az öngyilkosságmirigy.
Csupán egyetlen dologra nem képesek: arra, hogy megöljék magukat.
Hogy miért? A válasz egyszerű. Még a legsúlyosabb sérülést szenvedett űrgárdistának is ki kell tartania, minimum addig, míg kiemelik testéből a szaporító sejteket. Ha nem így lenne, hogyan jöhetne létre egy új űrgárdista, aki majd a halott helyére lép?
A fájdalom Lex számára boldogság volt. A fájdalom az ő szemében azonos volt Dorn imádatával.
Ám ez a kutakodás, ez a vizsgálódás, amit végrehajtottak rajta...
A fekete körmű ujj megnyomogatta a homlokán a sebhelyeket, amelyek akkor keletkeztek, amikor kitépte magából a szolgálati rudakat.
– Úgy nézel ki, mint valami dezertőr – mondta kínzója, akinek arcán démoni tetoválások pulzáltak. – Egy áruló, aki menekülni próbál. Új családra leltél, dezertőr!
A hormonjaid azonban még mindig gyűlölnek minket. A hűség, nyamvadt és átkozott ősatyád meg a Földön lakozó kripli iránti imádat bűzét árasztják magukból.
Hogy lehet ez? Lássuk csak, mindjárt kiderítjük.
A hang hipnotikusan dallamossá változott.
– A változás, a mutáció és az alteráció a legfontosabb. Át fogunk alakítani téged, hogy a lelked könnyebben elfogadhassa a tényt: hitehagyott lettél. Közülünk való leszel. Az elkövetkezendő pár évszázadban még nem érhetsz fel hozzánk, de olyan leszel, mint mi. Szolgálni tudod majd az urunkat, Tzeentchet, akitől különleges képességeket és varázserőt kaphatsz jutalmul. Ó, igen, igen, igen...
Lexnek annak idején, amikor még csupán reménybeli űrgárdista volt, át kellett esnie bizonyos próbatételeken, beavatási ceremóniákon; egyszer például az elképzelhető legundorítóbb dolgokat kellett megennie. Az a rítus, amely a káoszűrhajó belsejében zajlott, s amelynek szintén ő volt a főszereplője, ocsmányságban és romlottságban minden korábbin túltett; itt valami olyasmit kellett megtapasztalnia, amire nem is talált szavakat. Hogyan tudta kitörölni a memóriájából a romlás csókját, a Káosszal való egyesülést, a hitszegők imáját, a varázsigéket és a megidézéseket, miközben érezte, hogy azok a gonoszsággal átitatott csápok a gerincébe épített aljzatok belsejében matatnak? Megtámadták az idegrendszerét, hányingerkeltő képeket jelenítettek meg előtte, amelyek azt sugallták, azt próbálták elhitetni vele, hogy a kozmosz egy nagyon törékeny, nagyon sérülékeny valami, a valóság gyenge szálaiból készült – azokból a szálakból, amelyeket a démonujjak most szétbontanak és újra összeerősítenek, hogy létrehozzanak valami új és a réginél sokkalta erősebb szövetet.
Miközben kínozták, és megpróbálták beavatni, az egyik látomásban végignézte, hogy a kozmosz egyetlen buborékból pattan elő, egy olyan kis buborékból, amely a hipertér mélyéről sodródott éppen erre a helyre. Ó, milyen aprócska volt az univerzum! Olyan jelentéktelen, akár egy darabka verébürülék. És ez a kis guanódarab hirtelen meggyulladt. Lángra kapott, és terjeszkedni kezdett. A gázok anyaggá változtak. A tér kitágult, hogy magába bírja fogadni a tűzözönt. Az anyagból létrejöttek a galaxisok milliárdjainak napjai és bolygói. És ez az egész csupán tajték volt a hipertér óceánjának tetején...
Látta azt is, ahogy ez a gigantikus óceán egyetlen hullámcsapással újra összetömöríti a galaxisokat és a körülöttük lévő űrt, megsemmisítve azt az ideiglenes zavart, azt a kis porszemcsét, amely magában foglalta a teret és az időt, és mindent, ami élni akart.
Az élet vágyai és indulatai azt idézték elő, hogy rettenetes entitások jöttek létre a hipertérben, amelyek azután újabb, náluk alacsonyabb rendű lényeket teremtettek – megjelentek a mindenségben a démonok és az alsóbb szintű démonok. Ezek rátámadtak a valóságra, és megpróbálták lakóival együtt idő előtt visszarángatni a hipertérbe. Tzeentch és a csatlósai minden más lénynél keményebben küzdöttek azért, hogy megváltoztassák a kozmosz jövőjét.
És Tzeentch diadalmaskodni fog!
A Földön lakó Császár nem egyéb, mint egy pislákoló gyertya a gonosz sötétségben. Rogal Dorn és a többi ősatya sugárzása? Szánalmas kis fénypöttyök!
De mi a helyzet azzal a fénylő ösvénnyel, amelyet Jaq keres? Mi a helyzet azzal a világossággal, amelyet az univerzális szinten megjelenő jó szándék és részvét, az önfeláldozás gyújthat meg? Mintha egy veréb beleszellentene a hurrikánba. A Numen szelleme még nem ébredt fel, alszik és öntudatlan, legfeljebb csak álmodik arról, hogy létezik és cselekszik.
Ó, te bátor harcos, mondd hát el a körülötted állóknak, hogy mely űrgárdista káptalanhoz tartozol! Ó, add át Tzeentch e követőinek a sors könyvét! Ó, csatlakozz hozzájuk, boldogan és önként, légy a segítségükre ennek a hitvány kozmosznak az elpusztításában! Meglásd, a jutalom nem marad el!
Lex idegeiben és agyában úgy bizseregtek a démoni késztetések és parancsok, mintha apró tűzhangyák lennének. Hangyák, amelyek közösen egy gigantikus lény testét alkotják.
– Melyik káptalantól dezertáltál? – hallotta a kérdést.
Megremegett. A szája habzott. A lelke kétségbeesetten fuldoklott a gonoszság tengerében; alámerült benne, felbukkant, aztán ismét lesüllyedt. Már nem tart sokáig ez az egész; a lelke hamarosan Tzeentché lesz, ő pedig engedelmes bábbá válik...
– Melyik káptalantól?
Ahogy kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, a bal keze kiszabadult a bilincsekből. Kiszabadult és felemelkedett, mintha önálló akarata lenne, mintha arra készülne, hogy megfojtsa őt. Ez volt az a kéz, amelybe belevéste a necromundai Biff Tundrish és Yeremi Valence nevét. A két hős Császári Ököl nevét...
Úgy tűnt neki, hangokat hall a távolból, valahonnan a lelkek tengeréből. Biff és Yeri hangját. Arra biztatták, hogy ne adja meg magát. Nem... ő már túl gyenge az ellenálláshoz. A hangok buzdították, kérték, engedje meg, hogy segítsenek neki. igen, igen, mind a ketten, de Yeri különösképpen vágyott arra, hogy megvédhesse őt. Mindig is így volt. Akkor is, amikor még élt.
Ám legyen! Hadd váljanak ezek a hősök az ő személyes védelmező démonjaivá, hadd lépjenek be a tudatába, a lelkébe. Szállják meg és rángassák vissza a lelkét a biztonságba. A lelkét, amely már majdnem Tzeentch birtokába került. A bal kéz csontjába vésett, bőrrel takart nevek... Igen, ezek a legerősebb védőrúnák! Ezek azok a jelek, amelyek segítségével nem csupán halott bajtársai, de Rogal Dorn kezét is megragadhatja. Elbukott, de társai, a hős űrgárdisták, az utolsó pillanatban a segítségére sietnek, felemelik és megerősítik!
Izzadva, vergődve ellenállt a Káosz űrgárdistáinak.
A káptalanja? Ezt nyugodtan elmondhatja. Szégyenkezés nélkül, hiszen ez a legnemesebb név, amely létezik.
A sors könyve? Erről is beszélhet. Nem követ el árulást, hiszen ezek már úgyis tudják, hogy valahol a közelben van.
De kit fognak odaküldeni érte? Kire bízzák rá a megszerzését? Kinek kell ölnie vagy megdöglenie az akció során, ha nem éppen ennek az új harcosnak, a Káosz legifjabb kadétjának?
– Ez lesz az első próbatétele.
– A házban azt gondolják majd, hogy megszökött tőlünk...
– Ölni fog. Pusztítani...
Lexet fellelkesítette, hogy a puszta kezével ölheti meg azt az inkvizítort. Arra vágyott, hogy átadhassa Jaqot ezeknek a harcosoknak, akik testvérei lettek a varázslatban. Kéjes érzések áradtak szét benne, amikor belegondolt, hogyan fogja kitépkedni annak a hitvány kis zömiknek a karjait és a lábalt. Ami pedig Rakelt illeti, azt a szajhát... Neki is az lesz a legjobb, ha Jaq kínhalált hal. Mert mi történne vele, ha az inkvizítor életben marad? Kap majd egy újabb polimorfin injekciót, és iszonyatos kínok között alaktalan masszává torzul. És mindezt csupán Jaq Draco ostoba ambíciói miatt...!
Ó, igen, és ott van az a Halálbohóc, akinek új testvérei még hasznát vehetik.
Boldoggá tették ezek a gondolatok; a hormonjai felpezsdültek, és biztonságban érezte magát, mert tudta, a bal keze mindenképpen segíteni fog neki; elhozza számára a megváltást.
Ám a kéz most nem mozdult. Elernyedt.
A káoszűrgárdisták röhögtek. Hogy mi van akkor, ha a kadétot megölik abban a házban? Semmi! Kit érdekel, hogy megdöglik egy áruló, egy dezertőr, egy naiv, balga izomtömeg, a hitvány Birodalom csicskása? Ha ő kudarcot vall, akkor a Káosz hercegei fogják megszállni a villát, ők szedik össze a zsákmányt. Lex? Hiszen ő is csak zsákmány. Értékes, ha beválik – de ha elpusztul? Nem számít!
* * *
– Idejön! – bömbölte Zhord, és meglóbálta a Császár Békéjét.
Jaq felemelte az energiapálcát.
– Ne lőj, míg nem használom ezt! Lehet, hogy ki tudom purgálni. Talán még meg tudom tisztítani.
– Te könnyen beszélsz. Rajtad páncél van. Szerencsére Lexre nem adtak rá káoszpáncélt...
– Parancsolom, hogy ne használd a fegyveredet! Ha megteszed, végzek veled!
– Ó, őseim, talán jobb lenne, ha te ölnél meg! Akkor nem kellene átélnem azt, ami ezután következhet...
Mi következhet ezután?
Gyakorlatilag mindegy, hogy Jaqnak mit sikerül elérnie Lexszel kapcsolatban. Tegyük fel, hogy vissza tudja adni neki a józan eszét. És? Lesz még két kéz, két izmos kéz, egy harcos, aki elsüthet egy fegyvert. Ezzel semmi sem oldódik meg, hiszen nemsokára páncélos káoszűrgárdisták ellen kell harcolniuk.
Harcolni – egy plazmaágyú ellen?
– Szabadon eresszem a Halálbohócot? – kérdezte Rakel.
Micsoda? Fegyvert adni egy Harlekin kezébe? Szövetkezni azzal a Bohóccal? Ő hajlandó lenne arra, hogy fogva tartói oldalán küzdjön annak megakadályozása érdekében, hogy a sors könyve a Káosz katonáinak kezére kerüljön?
Naiv és kétségbeesett lépés lenne.
Lex a kitört ablak maradványain keresztül lépett be. Bal keze megragadta a keretet. Az a kéz... Mintha önálló akarata lenne. Mintha le akarná lassítani, vissza akarná tartani az óriást.
Arca maszk merev volt, gyilkos düh keményítette vonásait. Rávicsorgott a kezére.
A kéz eleresztette az ablakkeretet, ökölbe szorult, és állon vágta gazdáját.
– Ez... önmaga ellen küzd!
A kéz odaintett Jaqnak, hogy ne használja az energiapálcát. Jaq hátrább lépett, de továbbra is készenlétben állt.
– Démon van benne... és még sincs!
A kéz olyan mozdulatot tett, mintha kinyitna egy könyvet, aztán a pince irányába mutatott. Intett, hogy Jaq menjen oda.
A kéz körül furcsa nimbusz jelent meg, kvázi foszforeszkáló nyomokat hagyott a levegőben, amelyek mintha irányjelző nyilak lettek volna.
Lex kapkodva, sürgetően megismételte a mozdulatot. A dolog nagyon fontos volt, gyorsan kellett cselekedni, mert lehet, hogy a hajón maradt renegátok figyelemmel kísérik.
– Az alagsor nem a legbiztonságosabb hely, amikor a plazmaágyú kilövi töltetét.
Ha lemegyünk, élve eltemetődünk, és ugyanúgy megsülünk, mintha fent maradnánk. Vagyis... sokkal lassabban.
A fénylő bal kéz – egy egész dicsőséges kéz, nem csupán egy ujj – Jaq felé mozdult. Nem az energiapálcát akarta elvenni tőle, csak azt kérte, hogy az inkvizítor fogja meg energiakesztyűs kezével.
A fénylő bal kéz átlátszóvá vált, olyan volt, mint az alabástrom a röntgensugár alatt. Látszottak a csontjai, amelyekre szavakat faragtak, neveket, alig olvasható, alig látható apró, de pontos és határozott vonalú betűkkel. Jaq közelebb hajolt, de nem volt idő arra, hogy alaposabban szemügyre vehesse az írást.
Megfogta a kezet. A következő pillanatban villámok vették körül a páncélját, és a vértezet, a teljes fémszerkezet, ismét színt váltott, újra dicsőségesen vörös és aranyszínű lett. Ha a renegátok most figyelik őket, biztosan meghökkennek, sőt elbizonytalanodnak ennek az okkult ízű, rejtélyes átváltozásnak a láttán. És ezzel a házban tartózkodók újabb értékes másodperceket szerezhetnek. Lehet, hogy a renegátok azt hiszik, maga Tzeentch manifesztálódott a házban. Biztos erre gondolnak, hiszen csakis Tzeentch lehet képes arra, hogy ilyen különös változásokat, ilyen látszólag nemes metamorfózist idézzen elő...
A kéz segített Jaqnak a páncél mozgatásában. Az inkvizítort a dicsőség keze vezérelte.
– Maradj, Zhord, maradj! – adta ki a parancsot Jaq. – Rakel is... A renegátoknak látniuk kell, hogy valaki idefent marad. Ha mind kimegyünk, azonnal elindulnak és bejönnek.
– Ó, őseim...!
Rakel döbbenten, levegő után kapkodva bámult a két varázslóra, akik lassú, de határozott léptekkel elhagyták a helyiséget.
Milyen tágra nyíltak a türkizkék szemek! Milyen eszelősen vigyorgott a Bohóc amikor meglátta Lexet és Jaqot! Jaqot abban a csodálatos páncélban. Jaqot, akit Lex vezetett. Lex, akinek fénylő keze foszforeszkáló csíknyomokat hagyott a levegőben. Ó, hogy rángatta a Bohóc, Marb'ailtor a láncait...!
– Deamhan diabhal! – suttogta reszketve. Az óriás démonbűzt árasztott magából, de a keze, az a világító kéz mintha égő, eleven fáklya lett volna, amely képes sakkban tartani minden gonoszságot. Ez a páncél, ez csak egy fantazmagória Olyan, mintha sima selymet terítettek volna borotvaéles pengékre. Látszat. Csalás. Megtévesztés. Valamilyen komoly, nagyjelentőségű dolog történt. Valami, aminek még nincs vége. De mi? Micsoda? A Bohóc érezte, a halál mosolyog rá az árnyékok közül, és úgy fogja elragadni, hogy nem is tudja, mi történt körülötte.
Lex és Jaq nem foglalkozott Marb'ailtorral.
A Rhana Dandra könyve nyitva volt. Lex, még mindig ragyogó kezével, megfogta. Fénylő ujjai úgy mélyedtek bele a pergamenkötegbe, akár a szakácsnőké a dagasztott nyers tésztába. Ahogy felemelte a kezét, egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ujjai végén rúnák foszforeszkálnának... A lapokon lévő jelek megmoccantak.
Marb'ailtor felüvöltött – a könyvet féltette, amelyben Lex látszólag kárt tett.
Lex a dicsőség kezével Jaq energiapálcája felé intett, azután magára mutatott. A másik keze, a megszállott keze, megragadta az inkvizítor vállvértjét. A kéz és a vállvért között vöröses és aranyszínű fényívek jelentek meg, amelyek egyetlen másodperccel később már el is tűntek. A megszállott kéz mintha magába szippantotta volna a páncél hősi színeit; a vértek megfeketedtek, lehámlott róluk a vörös és az arany.
Jaq páncélja szögletes lett, és elsötétült.
Az inkvizítor megértette. Lex megpróbálta átplántálni belé a démoni megszállottságot. Valahogy úgy, ahogy a villám keresztülcikázik a konduktoron. És mindezt azért, hogy feltöltse őt energiával.
Jaq az űrgárdista melléhez szorította az energiapálcát.
– Add meg magad, e testben lakozó démon! Szállj át belém! Ego te exorciso ! – És elsütötte a pálcát.
A villám hátrataszította Lexet, s nekivágta az ajtónak. Az űrgárdista lassan oldalra dőlt. A dicsőséges kéz foszforeszkáló csíkot húzott a kőfalra. Lex a padlóra omlott, arrébb gurult, a hátára fordult. Szemében felcsillant a megváltottság fénye, ahogy – még mindig élve – Jaqra nézett.
* * *
Jaq oldalra perdült, és talán elesett volna, ha nincs rajta a páncél. Az energiapálca kihullt kesztyűs kezéből. Belekapaszkodott az olvasóállványba, így visszanyerte egyensúlyát. Lenézett a mozgó, változó rúnákra: az írásjelek úgy vándoroltak, úgy löttyentek oldalra, akár a folyékony higany.
Mit akar közölni vele ez a könyv? És egyáltalán... Ő mit akar megtudni belőle?
A sorsát. A jövőjét.
Azt, hogy hol van az a hely, ahol meg lehet csavarintani az időt. Ahol visszájára lehet fordítani...
Vagy azt, hogy hol az a hely, ahol egy lelket vissza lehet hozni a halálból...
A megváltás helyét. A megtisztulásét.
Azt, hogy hol van az a hely a hipertérben, ahonnan a fénylő ösvény kiindul. Miért akarja ezt tudni? Hogy elmenjen oda, és ezzel felébressze a szendergő Nument. A káoszivadék talán felkel majd, és megkezdi istenné válását, magához ragadja a hatalmat, és talán önmaga egyik töredékét bele inkarnálja abba a megvilágosodott halandóba, aki meglátogatta, míg káoszbölcsőjében feküdt.
Igen, lehetséges, nagyon is lehetséges, hogy ez az egész nem más, mint megalomániás fantáziálás.
De mégis... Ha feltámaszt valakit, ha visszahoz valakit a halálból azon a szent és különleges helyen, akkor tettével valószínűleg csillámló hullámokat gerjeszt, amelyek végighaladnak a hipertér és a kozmosz egész szövetén...
Ha feltámaszt valakit, aki olyan értékes, mint Ey'Lindi...
Igen, ó, igen!
A személyes szenvedélyek és a kozmikus megváltás – mindkettőt egyszerre szolgálja ezzel a tettével. A Birodalom megmenekülhet és átalakulhat, ugyanúgy, ahogy Ő, a Földön Lakozó is. Gyógyító balzsamot vihet annak a megsebzett istennek, eltüntetheti a sérüléseit a fény gyermekével.
Jaq semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy Ey'Lindi feltámadjon, reinkarnálódjon. A nő olyan volt számára, mint az egyik testrésze; elvesztése felért egy amputációval. Szellemszerű jelenlétének intenzivitása nem fakult meg.
Furcsa hangok ólálkodtak az elméjében, de az érzékszervei valahogy élesebbé váltak. Vakító fénnyel jelent meg előtte egy mondat – egy körívet leíró mondat az egyik oldalon, egy szósor, amely saját testét felfalni akaró féregként visszakanyarodott önmagába. A legelső szó egy komprimált kód volt, amely most aktiválódott, és azonnal megjelenítette az utána következőket, az utasítássort. Mert a szavak utasítások voltak, egyszerű parancsok. Irányjelzések. Cél, Ceart Lár – bal, jobb, közép. Irányok a Hiperhálóban. Irányok, amelyeket követve Jaq sorsa beteljesedhetett.
Amikor a rúna megjelent az agonizáló Azul Petrov előtt – az a rúna, amely elárulta a Fekete Könyvtárba vezető utat –, a kezdőpont, mint kiderült, pontosan az a hely volt, ahol Petrov abban az adott pillanatban éppen tartózkodott.
Ennek a kígyómondat esetében is így kellett lennie.
Jaq acélkesztyűs ujjával lehúzta a védőlemezt a monoklijáról.
A mondat abban a pillanatban bonyolultabbnak tűnt; elágazások jelentek meg rajta. Már nem is mondat volt, hanem egy bonyolult jelháló. Amit Jaq a lencsén látott, az nem magyarázott meg semmit, de sok mindent szemléltetett. A jelek között fényleni kezdett egy bizonyos útvonal. A vonal időnként visszatért önmagához, keresztezte magát, kétszer átszelt egy nagyobb tengelyt, amely nem lehetett más, mint a lidérchajók által használt csatorna.
Hát persze! Annak az energiától feszülő helynek a Hiperhálóban, annak a huroknak, amelyet állítólag a Nagy Harlekinek kerestek... nem volt egy kifejezett és határozott helye. Mindenütt megjelenhetett; az ember bárhonnan, bármilyen kiindulópontról eljuthatott hozzá – feltéve, hogy pontosan haladt végig az útvonal kombinációkon.
Nem csoda, hogy a Harlekinek sosem találták meg ezt a helyet. Potenciálisan bárhol lehetett, de soha nem bukkantak rá, mert azok, akik keresték, nem ezt a Pontosan meghatározott kombinációt követték. Józan elmével senki sem vállalkozott arra, hogy keresztezze a nagy lidérchajó-tengely széles alagútját.
Jaq tágra nyílt szemmel bámult. Az útvonalon felfedezett egy kis rést. Aztán valamivel arrébb egy másikat.
Vajon ezek a rések, ezek a folytonossághiányok azt jelentik, hogy a kutatónak valahol el kell hagynia a Hiperhálót, és egy másik helyen vissza kell térnie bele? A mestervilágon, ahol egymás közelében számos Hiperháló-kapu létezett, csak a véletlen segíthette hozzá a bátor vállalkozót ahhoz, hogy megtalálja azt, amelyikre szüksége van. Ezek a rések... ezek egy olyan bolygót jelölnek, ahol nem egy és nem sok, hanem két kapu van. Az egyiken ki kell lépni, a planéta felszínén eljutni a másikhoz amelyen keresztül ismét be kell hatolni a Hiperhálóba...
A Fekete Könyvtár rúnáját lecsiszolták a hiperszemről. Jaq most érezte, hogy az energiával feltöltött helynek – annak, amelyet keresett – a rúnája pszichikailag vékony fekete vonalakkal rárajzolódik a hiperszemből metszett lencsére.
És ahogy ez megtörtént, a lapról eltűntek a rejtett mélységek.
Jaq ráhúzta a lencsére a védőlemezt – a lelkes rovargyűjtő csukja rá ilyen óvatosan a doboza fedelét a ritka és értékes zsákmányra. Most már, ha úgy akarja, bármikor keresztülnézhet a lencsén, és akkor... akkor meg fogja látni rajta az útvonalat.
Vajon az útvonalmondat lekopott a lapról? Vagy esetleg rajta maradt, és mások is megtalálhatják? Jaq durva mozdulattal kitépte a könyvből a lapot, majd összesodorta.
Lex a padlón kuporgott. A mellén jókora, koromnak látszó folt sötétlett, de a jelek szerint nem érzett fájdalmat, vagy legalábbis nem törődött a testére égetett sebbel.
Jaq odadobta az összesodort lapot az űrgárdistának.
– Dugd a hálópáncélodba. Ne veszítsd el. Segíts kijutnom ebből az átkozott páncélból! Siess, nincs sok időnk!...
A Halálbohóc vágyakozva nézte a pergamentekercset. Talán azt hitte, hogy fogva tartója, ez a mágus, valami felbecsülhetetlen értékű és kimondhatatlanul nagy jelentőségű próféciára bukkant rá, valami olyasmire, amihez képest a könyv többi része semmit sem ér. Ezt hihette, ez járhatott a fejében, de nem szólt, semmit sem csinált. Nem vette észre, hogy Jaq valójában mit fedezett fel, és nem látta azt sem, hogy az útvonal rárajzolódott a lencsére – ahogy azt sem érzékelte, hogy a villa közelében leereszkedett egy káoszhajó. Orrcimpái remegtek, még mindig érezte a démonbűzt. Nem is csoda, hiszen az egyik forrása ott volt a közvetlen közelében, a cellájában.
* * *
Miközben Lex segített lehántani a vérteket, Jaq titokban megvizsgálta magát, a lelkét.
Tisztának tűnt, józannak – annak ellenére, hogy találkozott a Káosszal.
A találkozás felébresztett benne egy érzést, amely az agyától legtávolabb lévő testrészében, a jobb lába nagyujjában vert tanyát. Csak itt érezte biztonságban magát, csak itt nem tartott attól, hogy a józanságát megőrző elme rátalál.
Amint felfedezte a jelenlétét, ez a furcsa hangulat, amely valaminek a közelségére utalt, duzzadni kezdett, és kinyújtotta hosszú csápjait. A nyúlványok felfelé kapaszkodtak, és mindent megbénítottak, elzsibbasztottak, amihez hozzáértek. A jobb lába érzéketlenné vált, nem engedelmeskedett az akaratának, oldalra rúgott. Nem az inkvizítor, hanem az a valami irányította, ami ott rejtőzött benne.
A lába először csak térdig zsibbadt el, aztán combtőig. Az idegen egyre feljebb hatolt benne, úgy emelkedett, mint zivatar idején a csatornák vízszintje. A gyorsan elmormogott imák nem sokat értek. Ez a hipertérből származó energiaizé mindenképpen, bármi áron a hatalmába akarta keríteni a testet, amelybe beleszorult. Birtokolni akarta, használatba venni.
Jaq a kezének még mindig tudott parancsolni. Megtehette volna, hogy önmaga ilyen fordítja az energiapálcáját, de tudta, ezzel komoly sebet ejtene a testén. Lexet előbb megvédte a keze, az a világító, dicsőséges bal kéz. Az űrgárdistából kipurgálódott a démon, kiszökkent belőle – hála az energiapálcának, a bal kéznek és az Istencsászárnak! –, és mivel nem maradhatott pucéran, test nélkül ezen a világon, rögtön beleugrott egy másik élőlénybe.
Jaqba...
Jaqnak most önmagából, a saját zsigereiből és velejéből kellett kitépnie a démont, innen kellett visszazavarnia a hipertérbe.
Még a torka és a hangja is a sajátja volt. Odakiáltott Lexnek:
– Ne nézz a lencsére! Tarts egy vértet az arcom elé! Pajzsként fogd. Egy csillogó vértet, amely olyan, mint a tükör!
Lex megértette, hogy az inkvizítor mit kíván tőle. Felkapta az egyik vállvértet, és Jaq arca elé tartotta.
A sima, fényes fémfelületre rárajzolódott Jaq torz tükörképe. Egy szakállas arc... amely előtt hirtelen megjelent a kétfedelű monokli.
Az inkvizítor lehúzta róla a fedelet, a szeme elé tartotta, és a hiperszem maradványán keresztül ránézett a saját tükörképére. A lencsére rajzolódott rúnát látta, a finom vonalakat – az útjelzést. Aztán... Mintha energiasugár csapott volna az agyába. Nyers és durva hipertéri energia. Majdnem olyan volt, mint a testébe költözött démon, de szerencsére ez nem rendelkezett saját akarattal, sem tudattal.
Akár a partra kicsapó hullám, az energiasugár, miután az agyába ért, azonnal visszahúzódott, és beleszívott a lelkébe. A halandók ilyenkor szoktak elszakadni az életüktől vagy a józan eszüktől... A szívóenergia magához cuppantotta a démont, amely folyamatosan és állhatatosan, meghökkentően gyorsan egyre feljebb haladt az inkvizítor testében.
Az idegen hozzátapadt a hiper szemlencsén keresztül érkezett, visszavonulni kívánó energiatömeghez. Hozzátapadt, és sikoltva, identitását elveszítve lesodródott vele.
A távozó energiadagály kiszívta Jaqból a behatolót.
Jaq ráhúzta a lencsére a két fedelet, és mély lélegzetet vett.
Lex ledobta a padlóra a vállvértet, majd összecsapta a Rhana Dandra könyvét. Acélkemény körmével kifeszegette a borítóból az értékes drágaköveket, s a kincset a hálópáncélja övén függő erszénybe gyömöszölte. Előre gondolkozott. Ha sikerül élve kijutniuk a villából, akkor nem sok holmit vihetnek magukkal, legfeljebb a fegyvereiket. Szükségük lesz felszerelésre; szükségük lesz valamire, ami értékes.
– Megvilágosodtál? – kérdezte tőle Jaq, aki még mindig a történtek hatása alatt állt.
Lex úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. Az ostoba kérdést. Mert hogyan is válhatna ő megvilágosodottá, amikor sosem rendelkezett olyan képességekkel, mint a pszik. Nem, itt most csoda történt. Csoda, amelynek bekövetkeztét a csontjaiba vésett neveknek köszönhette, annak, hogy halott bajtársainak lelke a segítségére sietett, és hogy képes volt kapcsolatba kerülni Rogal Dornnal, a ragyogó fénnyel.
– És te? – kérdezett vissza.
Jaq nem tudta, mit felelhetne. Analizálta magát, de nem vette észre, hogy különösebben megvilágosodott volna. Ó, igen, tisztán belelátott a sors könyvébe, de ehhez talán az a dicsőséges kéz segítette hozzá, amely most már nem fénylett. Ó, igen.
féligmeddig beleköltözött valamilyen démon, itt volt a testében, de nem kaparintotta meg a lelkét.
Nem, ez még nem a valódi megvilágosodottság. Azt csak akkor érheti el, amikor eljut arra az energiától vibráló helyre; amikor feltámasztja és reinkarnálja Ey'Lindit.
Fent, a villa első szintjén, megszólalt egy robbanótöltetes fegyver, aztán válaszként felhangzott a nehézfegyverek kerepelése. A renegátok ezek szerint visszatértek a házba. És csak Zhord meg Rakel van odafönt!
Ahogy Jaq és Lex felrohant a lépcsőn, magára hagyva a Bohócot és pillanatnyilag feledve a könyvet, odaföntről és a házon kívülről olyan robbanássorozatok hallatszottak, amelyek forrására nem volt logikus magyarázat...
* * *
Mégis volt magyarázat.
És ez a magyarázat egyszerre volt csodálatos és iszonyatos.
A káoszűrgárdisták kiözönlöttek hajójukból, és ismét támadást indítottak a ház ellen. Zhord megvárta, amíg félútig jutnak, majd tüzet nyitott. Becsülettel akart meghalni – és meg akart halni, mert a másik lehetőség valahogy nagyon nem tetszett neki.
A lövéseire mennydörgésszerű robajt kapott válaszul. Aztán, pár pillanattal később, repülő gépezetek jelentek meg a levegőben, közvetlenül a káoszhajó fölött. Felfegyverzett gépek. Kétszemélyesek. Zhord sebüben féltucatnyit számolt össze.
Elda Viperák voltak – valamivel nagyobbak, mint a jet siklók. Egyikenmásikon suriken katapultot helyeztek el, de volt, amelyikre suriken ágyúkat. Három Vipera nehéz plazmafegyvert is cipelt, mintegy ráadásként. A másik hármon lézerágyúk voltak. A pilóták és a lövészek a mestervilág Őrzői közé tartoztak; sápadt zöld lidércpáncélt és sötétzöld sisakot viseltek. A Viperákon zöld zászlók lobogtak.
A hetedik Vipera távol maradt a hajótól; a lövész helyén valamiféle határozatlan körvonalú színpompás lény ült. A harmadik Harlekinnek ezek szerint sikerült eljutnia a Hiperháló-kapuhoz, kapcsolatba lépnie a többi eldával, és most visszatért az erősítéssel.
Erősítéssel... vagy bosszúálló osztaggal? Lehet, hogy rájött, hogy mi volt a színház ellen intézett támadás hátterében? Annak ellenére megérzett valamit, hogy Jaq előrelátóan pszichikai védőburkokat alakított ki? Megérezte, esetleg kitalálta, hogy a történteknek valamilyen köze van az elveszett sorskönyvhöz?
Bizonyára nem gondolt arra, hogy a Halálbohócot nem ölték meg, hanem fogságba ejtették. Ha ezt tudja, akkor valószínűleg még egy Viperát hoz magával, amelyre a kiszabadított fogoly majd felülhet.
A Viperák a vihar farkának, a legutolsó, legritkább homokfalnak a fedezékében repültek el a városig. Talán észlelték, hogy egy káoszhajó ereszkedett le a bolygónak erre a pontjára? Ha nem, akkor valószínűleg az a démoni aura keltette fel a figyelmüket, amelyen pszi érzékszerveikkel képtelenek voltak keresztülhatolni.
Nem, nem történhet meg, hogy a sorskönyv a Káosz markába kerül!
Az egyik Vipera plazmaágyúból és lézerágyúból nyitott tüzet az önmagát háznak álcázó hajóra. A pilóták és a lövészek látták, hogy a renegát űrgárdisták ebből az objektumból vonultak ki a másik, valódi ház ellen, és rögtön rájöttek, hogy mivel állnak szemben. Az egyik objektum ház. A másik... a Káosz hajója!
A plazmatöltetek nekivágódtak a célpontnak. Forrósághullámok izzították a levegőt, mennydörgésszerű robaj hallatszott. A hajó egyes részei ionizált, szuperforró gázfelhőkké váltak. A lézerágyúk energiavillámai komoly sebeket ejtettek rajta; az álcázó réteg eltűnt róla. A dobozszerű bárkát már semmi sem takarta el; tisztán látszott, hogy az orránál elhelyezett gigászi fogókarok egyikének vége lerobbant a helyéről. A plazmaágyú csöve szétnyílt. A hajótest egy része felhasadt. A hátáról levált az egyik pengetaréj, a levegőbe emelkedett, és úgy lebegett, akár egy förtelmes ragadozó madár. Lejjebb ereszkedett, aztán oldalra libbent, és belecsapódott az egyik szomszédos házba, átszakítva a tetőt. A hegye valószínűleg megsértett valamilyen energiaegységet, mert egy pillanattal később a ház egész teteje felemelkedett. A robbanás után kisebb tűzgolyó szállt az ég aljára; ezt sűrű, fekete füstoszlop követte.
A hajó felső plazmaágyúja kiböffentett egy lövedéket. Az egyik Vipera fortyogó gázfelhővé változott a levegőben.
A plazmaágyúknak a lövések leadása után szükségük van egy kis időre, hogy elegendő energiát szívjanak magukba a tápegységekből. A Viperák pilótái a hajó és a villa közötti nyílt terepen haladó renegátok felé fordították gépeiket. A Káosz űrgárdistáira suriken korongok záporoztak. A Viperák irányába lentről nehéz robbanótöltetek és mini rakéták száguldottak. Az egyik Vipera-lövész lezuhant a gépéről. A Káosz harcosai átlyuggatott, megpörkölődött páncéllal tántorogtak.
Zhord vaktában kilőtt a kertbe.
Ez volt az a pillanat, amikor a hajó jobb oldalán lévő plazmaágyú ellőtt a lángoló ház mellett. A kertet körbefogó fal semmivé lett, s láthatóvá vált a mögötte húzódó utca. Fél lánctalpas páncélozott járművek, a tetejükön rakétakilövőkkel és géppuskákkal... A tankok mellett ébenfekete, tükörarcú katonák loholtak – lézerpuskás arbitrátorok.
A falat szétbontó plazmatöltet egy része közéjük csapott, és áldozatokat szedett. A fél lánctalpasok megtorpantak, majd felgyorsítva keresztülszáguldottak a lassanként szétfoszló forró gázfelhőkön. Mielőtt a hajó hátulsó plazmaágyúja feltöltődhetett volna, a páncélosok átcsattogtak a kerten, és pozícióba álltak a földön hasaló bárka mellett.
Vajon mire gondoltak az arbitrátorok, amikor meglátták az idegen lények által vezetett repülő szerkezeteket, valamint az eldákat, akik szűnni nem akaró elszántsággal támadták a szögletes páncélú, undorító külsejű űrgárdistákat?
Ez is hamar kiderült. A harckocsik és a gyalogos rendfenntartók tüzet nyitottak mindenre és mindenkire, aki megzavarta a Császár békéjét.
TUB-TUB-TUB-TUB – makogtak a géppuskák. A levegőben lézersugarak cikáztak, s amikor valamilyen acélfelülethez csapódtak, a legcsodálatosabb tűzijátékot megszégyenítő szikrazuhatagok közepette romboltak. A renegátok páncélja azonban hihetetlenül erős volt; a géppuskagolyók egyszerűen lepattogtak róluk.
A harc háromszoros intenzitással folyt. Jaq villája több találatot kapott, a falak ingataggá váltak, a törmelékdarabok közé a betört ablakokból kiröppenő üvegszilánkok keveredtek. A detonációk zaja fülsiketítő volt.
– Tűnjünk el innen! – kiáltotta Zhord.
Jaq felkapott egy köpenyt, és ráterítette a hálópáncéljára.
– A csontom! – ordította Lex. Mi lesz a combcsonttal, amelyet a káptalanjának faragott meg, s akkor fogja átadni az Öklöknek, ha megint köztük lesz. Ha valaha eljön ez a pillanat... Nem, azt a csontot bármilyen áron magával viszi!
Egy kósza lézersugár meggyújtotta a függönyöket. A lángok a mennyezetet nyaldosták.
– Itt kell hagynod a cubákodat, nagykutya! – üvöltötte Zhord.
Lex dühödten felhördült.
– És mi lesz a Bohóccal? – kérdezte Rakel.
– Mi lenne? Itt hagyjuk, és megsül! – felelt neki a zömik. – És az a francos könyv is. Legyen valami, amivel ezek a röpködő fickók foglalkozhatnak, ha végeztek. Ha végeznek egyáltalán... Ha sikerül legyőzniük a renegátokat és a tükörfejűeket...
Az arbitrátorok érkezése és támadása megzavarta a káosz űrgárdistákat; szinte teljesen megfeledkeztek a légi veszélyről. A hajó lüktetni kezdett, plazmacsíkokat eregetett magából. Sérülései ellenére felszálláshoz készült. Pilótája nem foglalkozott a renegátokkal, sorsára akarta hagyni azt a néhányat, amelyik még életben volt.
* * *
Akkora volt a felfordulás, hogy Jaq és társai viszonylag könnyen eljutottak a csatatérré vált kert szélére. Hála a homokfelhőknek és a füzekből fel-felcsapó füstnek, senki sem vette észre őket.
Az égen hirtelen megjelent egy kicsiny nap a Sabulorb saját vörös óriása mellett. Egy picinyke nap – a káoszhajó plazmafáklyája.
Az űrjármű egyik stabilizátor szárnya leszakadt, a másik megsérült. Kormányozhatatlanná vált. Csak úgy menekülhetett el, ha egyenesen felfelé emelkedik. Ez a gyors emelkedés azonban nem bizonyult valami szerencsésnek, hiszen az űrben sem változtathatott irányt. A vörös napóriás irányába tartott... Nem térhet ki, nem tudja megcsinálni! Néhány nap múlva, vagy talán valamivel hamarabb belekerül a csillag vonzásába, és akkor...
Vajon milyen mélyen fog behatolni a forrón lángoló külső gázgyűrűbe, mielőtt szétrobban?
Vagy lehet, hogy a pilóta végső kétségbeesésében aktiválni fogja a hiper hajtóművet? Ostobaság! Ha megteszi, akkor nem csupán a hajóját, de az azt körülvevő űr-burkot is megsemmisíti, és ezzel elindít egy rengéshullámot a vörös napóriás irányába.
Egy ilyen hatalmas égitest esetében egy ekkora rengéshullám parányinak tűnhet, de... Talán óriási hatása lesz. Egy haldokló pillangó utolsó szárnyrebbentése is kavarhat vihart.
Tűzvihar
A vihar előtt, egészen véletlenül, egy csapatszállító repülőgép érkezett a shandabari űrkikötőbe az északi kontinensről. Kétszáz harcedzett katonát hozott, akiket az űrbe akartak kiküldeni, hogy csatlakozzanak a Sabulorb Regimenthez. A Birodalmi Őrség szállítóhajója már korábban leszállt, és csak arra várt, hogy az újoncok megérkezzenek. A hajót kétszakasznyi veterán őr kísérte.
A shandabari helyőrség katonáinak fele szokás szerint az űrkikötő közvetlen közelében táborozott, a másik fele pedig a kormányzó palotájánál. A vihar elülte után a kormányzói palotát védő egységek recsegős, alig érthető rádióüzenetet kaptak a városból, a törvényszéki épületből, a főbírótól. Így tudták meg, hogy a Szürke sivatag irányából kétszemélyes repülő gépezeteken érkezett idegen lények támadást indítottak az egyik kertváros ellen. Ez ugyanaz a kertváros volt, ahová a vihar takarásában páncélos harcosok érkeztek. A jelek tehát arra vallottak, hogy bizonyos földön kívüli lények éppen itt, Shandabarban akarják megvívni privát háborújuk egyik csatáját. A jelentések szerint az arbitrátorok kivonultak a helyszínre, és komoly veszteségeket szenvedtek. Sürgős segítségre volt szükségük.
Az egyik bíró meggyilkolását, valamint az egyik őrjárat lemészárlását követően a törvényszék új munkamódszert vezetett be, amelynek alapját a jelentésekre és a jelenségek észlelésére való gyors reagálás alkotta.
A veteránok meg a kemény kiképzésen átesett újoncok kiszálltak az űrhajóból, és felzsúfolódtak az űrkikötői kaszárnyából kirendelt szárazföldi csapatszállítókra. A páncélozott járművek hatalmas, a sivatagi talajhoz és viszonyokhoz passzoló kerekeit domború, szoknyaszerű lemezek védték. Nem sokkal azután, hogy ezek a járművek elhagyták az űrkikötőt, a bolygó orbitálisáról egy azonosítatlan hajó ereszkedett alá, minden bejelentkezés, minden engedélyezés nélkül. A landolás utolsó fázisában plazmaágyújából tüzet nyitott a Birodalmi Őrség már majdnem teljesen kiürült, magatehetetlenül hasaló hajójára, amely rögtön felrobbant. A roncsból szétröppenő fémdarabok mozgásképtelenné tették a közelében álló csapatszállító repülőgépet.
A plazmaágyú ezután az irányítótornyot rombolta szét, majd a terminált perzselte fel. A villámgyorsan landoló szögletes hajóból hatalmas termetű, iszonyatos páncélzatú harcosok özönlöttek ki...
Shandabar más részein jets iklókat láttak, amelyeket zöld ruhát és hosszúkás, csuklyára emlékeztető zöld sisakot viselő magas alakok irányítottak...
* * *
A polgárok, akik elbújtak a vihar elől, miután előmerészkedtek rejtekükből, megtalálták az utcákon a halottakat, azokat a szerencsétleneket, akiket a homok és a szél fojtott meg. A hullákat – és a várost is – finom, vastag porréteg fedte. A különböző városnegyedekből hallatszó detonációk és fegyverropogás arra utalt, hogy a helyi alvilág bandái megpróbálják kihasználni a kínálkozó alkalmat, és fosztogatásba kezdtek a vihar alatt.
Az Occidens-templomból terepszínű egyenruhába bújt diakónusok vonultak ki, hogy megtámadják a déli Austral-templomot. Igen, erről az akcióról sokan tudtak, a harc komolynak ígérkezett, de... Nem! A két vallási csoport összecsapása nem lehetett annyira heves, hogy ekkora zajt, ennyi dörrenést okozzon.
A város különböző pontjain az Igaz Arc bemutatásának ceremóniájára felállított kivetítő ernyőkhöz az ünnepségsorozat befejezte óta senki sem nyúlt hozzá. Az egyik bíró üzenetet küldött az Occidens-templomba, melyben utasította a főpapot, hogy kapcsoltassa be az egységeket, és ezen a monitorhálón keresztül szólítsa meg a polgárokat, hirdesse ki az általános szükségállapotot, riassza az embereket. A várost idegen lények támadták meg. Az arbitrátorok és a Birodalmi Őrség tagjai az eszközökben nem válogatva, a lehető leghatékonyabban – tehát a lehető legkönyörtelenebbül – helyre fogják állítani a rendet.
Közben a birodalmi kultusz hívei nekivágtak a homokkal borított utcáknak; az Occidens udvara felé tartottak, hogy imádkozzanak. Ahogy a közös fohász felemelkedett az égre, az udvar fölött egy viszonylag kis, felfegyverzett repülő gépezet jelent meg, amelynek utasa a Halál volt. A bizarr, hórihorgas figura füstmocskos koponyát Viselt a fején sisak helyett, ruháját és füstcsíkokat eregető köpenyét fehér csontok díszítették. Őrültnek látszott, és mintha fájdalmak kínozták volna. Lehet, hogy hamarosan elragadja önmagát...?
Szócsövön keresztül ordított le az alatta lévőknek.
– A NAPOTOK NEMSOKÁRA SZÉTOLVASZTJA A VILÁGOTOKAT! A NAPOTOK HAMAROSAN FELFORRALJA A TENGEREITEKET! A NAPOTOK NEMSOKÁRA KEMÉNYRE PERZSELI A SIVATAGAITOKAT! MINDEN HÚS SZÉNNÉ ÉG, A VÉr FELFORR, MINDEN ÉLET VÉGET ÉR!
A döbbent főpap a jelenetet kiközvetítette a porral és homokkal belepett kivetítőernyőkre, így Shandabar több kerületének lakói azonnal tudomást szerezhettek a figyelmeztetésről. Legtöbbjük nem egészen értette a Halál által használt szabványos birodalmi gótot, de azt majdnem mindenki felfogta, hogy az iszonymaszkos Bohóc jót akar nekik. A nap egyre erősebb hősugarakat döfött keresztül a még mindig a levegőben lebegő homokszemcsék között. Úgy tűnt, mintha lángolna az égbolt.
Aztán... a Halálbohóc lezuhant a gépéről – úgy fordult oldalra, úgy esett le, mintha valaki lelövette volna, hogy elhallgattassa. Zuhant, pörögve és forogva, aztán elterült a kemény talajon, törött csontokkal, égett bőrrel.
Marb'ailtort két bátor, zöldbe öltözött Őrző mentette ki a lángoló villából, két elda, akik meghallották kétségbeesett kiáltásait. Vele együtt a Rhana Danára könyvét is kihozták a tűzből. Marb'ailtor komoly égési sérüléseket szenvedett, de nem adta át magát a fájdalomnak és a szenvedésnek. Kijelentette, hogy a városban anarchiát kell szítani, mert csak egy ilyen felfordulásban lehet esélyük az eldáknak arra, hogy megküzdjenek a káosz űrgárdistákkal, és biztonságba helyezzék a sorskönyvet anélkül, hogy szembe kellene nézniük az emberek sebtiben kirendelt harcosaival. Nem, most nem csatázhatnak, most drága az idő. hiszen követniük kell azt az őrült mágus inkvizítort, aki kitépett a könyvből egy létfontosságú lapot.
Legyen hát anarchia a városban!
Marb'ailtor úgy érezte, kibírja élve addig, míg felszítja a zűrzavar tüzét.
Miután a Halálbohóc lezuhant a Viperáról – amely továbbzúgott a város fölött, és csakhamar eltűnt –, a főpap elrendelte az általános riadót. A törvényszéktől kapott parancsok ellentétben álltak azzal, amit a Halál mondott az azonnali és teljes megsemmisülésről. Vagy... talán mégsem? Mi lenne, ha a tömegek mégsem szereznének tudomást semmiről, ha nem próbálnának fejvesztve menekülni, ha türelmes birkaként, mit sem sejtve várnák sorsuk beteljesülését?
Nos, akkor a hatóságok akadálytalanul elhagyhatnák a bolygót, nem lennének zsúfoltak a menekülési útvonalak.
Pánik hullámzott végig Shandabaron. Pánik és düh. A riadóval senki sem törődött. Ha kétmillió ember (leszámítva a homokban megfulladt tömegeket) ellentmond a parancsoknak, mit tehet pár ezer arbitrátor?
A városban egymás után lobbantak fel a tüzek. A déli Austral-templom mar lángokban állt.
Tűz. Meleg. A nap, a perzselő nap lassanként leereszkedett. Por és homokfelhők, forróságköd, füstpászmák – az egyik füsttorony az űrkikötőnél nyújtotta az égre fekete ujját...
Futótűzként terjedtek a menekülési útvonalakra vonatkozó információk. Nem, az űrkikötőn keresztül lehetetlen elhagyni a bolygót. A komplexum használhatatlan; egy ellenséges hadihajó telepedett le a közepén, amely minden egyes felszállni készülő teher- vagy személyszállítóra plazmaágyúból nyit tüzet. A robbanások megrázták a várost...
És mi lenne, ha a széles Bihisti folyón keresztül menekülnének? A hűs vizű folyón? Sok ezer ember zsúfolódott be a hajókba és a csónakokba, amelyek nem bírtak a víz színén maradni a roppant súly alatt. Rengetegen fúltak vízbe. Nem, ez az a régi sem jó. Különben is: a hajók túlságosan lassúak. A vezetők, a hatósági tisztviselők közül egy sem próbált a folyón menekülni, és ez már jelent valamit. Egy fanatikus arról prédikált, hogy vonuljanak ki a sivatagba, a természetben keressenek megnyugvást és bűnbocsánatot.
– Tegyétek ki lelketeket a sivatagnak, vállaljátok a megpróbáltatásokat! Ez igazi hitpróba lesz! Leljétek meg azt, ami igazán fontos, mielőtt még megvirrad a holnap!
Az emberek többségének fogalma sem volt arról, hogy mi történik a városban, csak annyit tudtak, hogy a lehető leghamarabb el kell hagyniuk Shandabart. A település hamarosan felperzselődik. Nemsokára kezdetét veszi egy irtózatos méretű exodus... A hisztérikus menekülési vágy anarchiája sokban emlékeztetett arra a jelenségre, amelyet a ceremónia során lehetett megfigyelni, csakhogy ez sokkal, de sokkal nagyobb méreteket öltött.
Teherautókon, limuzinokon – ó, milyen nevetségesen bukdácsoltak a homokdűnék között ezek a ballonkerekű járművek! –, riksákon és homokfutókon, kamelopárdokkal vontatott szekereken, kamelopárd háton és gyalog legalább egymillió ember kelt útnak egyszerre. Az evakuáció teljes zűrzavart eredményezett. A nap végül visszahúzta magába perzselő, rozsdavörös sugarait, besüllyedt a világ pereme mögé, de a város lakói ekkor már a Szürke-sivatagban vonultak déli irányban, Bara Bandobast felé.
A menetelés kisebb csatákkal járt együtt. Az embertengerből itt-ott kiemelkedett egy-egy erőszaksziget. A mozgékony, gyilkos renegát űrgárdisták össze-összecsaptak a villámgyors idegenekkel; a Birodalmi Őrség katonái és az arbitrátorok is belekeveredtek a harcokba. Ezek az összecsapások kisebb irtásokat vágtak a tömegbe; a halál és a pusztulás látványa tovább fokozta a menekülni vágyók félelmét, a hisztériát.
Homokszemek a sivatagban... Aprócska, gyenge, ember homokszemek...
A nap leszállt, a vak lemmingvonulást már csak a fegyverek villanásai világították meg.
Körülbelül akkor, amikor a menekülők mögött Shandabar vékonyka, girbegurba vonallá változott, távoli robbanások sorozata rázta meg a sivatagot. Másodpercekkel később északról perzselő tornádó érkezett. Szétfújta maga elől a levegőben keringő homokszemeket, és láthatóvá tette a horizonton villódzó, toronymagas, fényes zászlóként lobogó lángfalat, amely nappali világosságot árasztott szét a sivatagban.
– Szentséges őseim nevére, mi ez...?
Zhord, Lex, Jaq és Rakel egy szimpla teherautó vezetőfülkéjében ült. A sofőr egészen mostanáig engedelmesen viselkedett – ki tenne másként, ha fegyvert szorítanak a tarkójához? –, és megpróbált a lehető legsimábban vezetni, ami nem sikerült minden esetben, mert a fényszórók nem oszlatták szét valami jól a sötétséget. A két oldalsó, díszes tükörben hirtelen vakító fény lobbant – a városban megjelenő tűztenger zsugorított tükörképe.
A teherautót felkészítették a kamelopárd háton közlekedő nomád banditákkal való találkozásra: a farában és a közepén egy-egy robotvezérlésű géppuskát helyeztek el. A Bara Bandobastba vezető úton azonban most az egyszer nem a rablók jelentették a legnagyobb gondot; a sivatagi kalózok most nem mutatkoztak. Jobb is volt igy, mert a fegyvereket nem lehetett volna használni – a jármű tetején úgy zsúfolódtak össze a sebtiben felkapaszkodott menekültek, akár a riadt bolhák a folyóban úszó mackókölyök fején. Jaq nem akart kárt tenni bennük. Ezek az emberek az álca szerepét töltötték be; aki a járgányra nézett, azt hihette, hogy csak a riadt embercsürhe egy újabb csoportja próbál messzire kerülni a várostól.
A vezető telivér kamelopárdokat szállított Shandabar egyik déli külvárosának istállójából. Elmondása szerint az állatokat Bara Bandobastba kellett eljuttatnia az évente megrendezett nagy versenyre. A városban várta ki a vihar végét, és már éppen indulni akart, amikor bekövetkeztek azok a különös események, és Jaq meg a társai beszálltak a kocsiba.
Az állatok lábát a platóhoz béklyózták, hogy ne rúgják halálra egymást, és szájkosarat adtak rájuk, hogy ne harapják meg a szomszédjukat. A súlyuk és a tetőn egymáshoz préselődő menekültek súlya miatt a jármű motorja kínlódva birkózott a tereppel. Jaq nem akart feltűnő sebességgel haladni – még szerencse, mert a csotrogány úgysem bírt volna ennél jobban felgyorsítani –, tudta, hogy rögtön szemet szúrnának valakinek, ha túlságosan eltávolodnának a menekültáradattól. Számított arra, hogy esetleg üldözik őket, de biztos volt benne, hogy ebben a sok százezres tömegben senki sem lenne képes rájuk találni.
Ó, az a fény, amely keresztültört a homokon, az a robbanás, amely homokfúvó orkánt gerjesztett; ó, az a lángfal...!
– Szétatombombázták Shandabart? – kérdezte Zhord riadtan.
Lex megrázta a fejét.
– Nem hiszem – mondta. – A homok, a közönséges homok is be tud robbanni, ha oxigéntartalmú atmoszférában kellőképpen összesűrűsödik. És persze ha van valami, ami gyújtószerkezetként működik. Szerintem a vihar során felszínre kerültek a Szürke-sivatag alatt rejtőző hatalmas szén-, kén- és salétromtelérek. A szél lehántotta a felső rétegüket, magával sodorta a szemcséket, és szétszórta a városban. A plazmarobbanások aztán meggyújtották ezt a keveréket. A város... tűzviharba került.
– Ez most azt jelenti, hogy éppen egy egész sivatagra való puskaporon akarunk átvágni? Ez is be tud robbanni?
– Nem hiszem, zömik. Ha így lenne, már elértek volna minket a lángok. A városban adottak voltak más körülmények is... Például ott a levegőnek megnőtt az elektrosztatikus töltése. A vihar miatt – és a Káosz megjelenése miatt. Egyébként elmondhatunk egy hálaimát azért, hogy Shandabar felrobbant.
– Micsoda?
– Reggel, amikor a nap felkel, a hőmérséklet ugrásszerűen megemelkedik. A tömeg nem bírja majd a sivatagi hőséget, sokan haza akarnak menni. De nem lesz hová, hiszen az otthonuk megsemmisült, ezért folytatják útjukat... és mi az áradat közepén nyugodtan továbbhaladhatunk. Senki sem fog észrevenni minket. Az eldák, a káoszrenegátok és a helybeli békefenntartók egész éjjel egymást öldösik majd, ezért egyik csapatnak sem lesz elég ereje ahhoz, hogy a nyomunkba eredjen, és kutatni kezdjen utánunk. Hé, sofőr, ne ilyen gyorsan!
Pihenésre volt szükségük, ezért úgy döntöttek, egymást váltva őrködnek, figyelik a sofőrt, és aki éppen nincs szolgálatban, az megpróbál aludni egy keveset a zsúfolt, vibráló fülkében. Rakelnek nem kellett őrködnie, ő annyit alhatott, amennyit akart – vagy amennyit tudott.
* * *
Jaq és csapata hogyan szerezhetett volna tudomást arról hogy az űrkikötőben egy második káoszhajó is leszállt?
Mi szükségük lett volna erre az információra, ha a tűzvihar úgyis szétperzselte ezt a bárkát?
* * *
Hajnalodott. A Shandabarból felszálló füst távoli maszattá változott az északi horizonton. A sivatagban mindenütt járműveket, kitartó kamelopárdosokat és gyalogosokat lehetett látni. Az utóbbiak közül már csak a legerősebbek voltak képesek tartani az iramot – a legerősebbek, továbbá azok, akiket szinte már megőrjített a halálfélelem.
A kocsik egyre gyakrabban lerobbantak, soknak kifogyott az üzemanyaga; a használhatatlanná vált teherautók és limuzinok utasai megpróbáltak felkapaszkodni a még működőképesekre, amelyek a megnövekedett teher alatt még inkább lelassultak. Körülöttük úgy rajzottak a menekülni vágyó gyalogosok, mint dög körül a legyek. Aztán nagy nehezen kialakult egy rendszer: az emberek felváltva utaztak és gyalogoltak, így a legkimerültebbeknek mindig jutott hely valamelyik autón, senkit sem kellett a homokban hagyni.
A menekülők egyre bizakodóbbá váltak, már mertek hinni abban, hogy biztonságban eljutnak céljukhoz. De vajon volt-e valaki, aki tudta, hogy milyen útvonalon kell haladniuk? Ki lehet az? És mi a garancia arra, hogy – ha létezik is ilyen ember – nem szakad el a többiektől, nem hagyja a sivatagban a tömeget?
Egyáltalán... Biztos, hogy Bara Bandobastba kell menni? Ez az út tényleg oda vezet? És mi értelme van odamenni? Ha a nap minden életet el fog pusztítani a Sabulorbon, akkor Bara Bandobast is megsemmisül!
Lehet, hogy az útvonal kijelöléséhez valami köze van azoknak a vad és különös idegen lényeknek? Esetleg azoknak az iszonyatos páncélos gyilkosoknak?
A gigantikus exodus hátterében a három csapat, az eldák, a Káosz hívei és a helybéli fegyveres erők folytatták egymás elleni harcukat. Hajnalban már csak egyetlen felfegyverzett jetsiklót lehetett látni a távolban, a kétszemélyes gépek eltűntek. Meghaltak a pilótáik? Lezuhantak? Szétlőtték őket? Ki tudja? Ki tudhatja? Mind a három csapat óriási veszteségeket szenvedett, de a túlélők veszett kutyákként tovább harcoltak. Eltávolodtak a várostól, egyre közelebb kerültek a menekültáradathoz. Voltak olyan szerencsétlen emberek, akik kereszttűzbe kerültek, és voltak olyan harcosok, akik a járművek, a kamelopárdok és a menekülők között próbáltak elrejtőzni az őket üldöző ellenség elől.
Vajon okosan tennék-e az emberek, ha messzire húzódnának a harcolóktól, azoktól a lényektől, akik valószínűleg ismerik a biztonságba vezető utat? Ha ennek a világnak el kell égnie, akkor az ember csakis a bolygón kívül lehet biztonságban. Lassan szétterjedt a hír (vagy álhír csupán?), hogy a sivatag mélyén hatalmas űrhajóflotta várakozik, amely majd végrehajtja az evakuálást – ám csak azok szállhatnak fel rájuk, akiknek erős a hite. Hosszú még az út odáig, de ennek során kiderül majd, ki az, aki érdemes arra, hogy megmentsék.
* * *
A nap felvergődött a keleti horizont fölé. A forróság nemsokára ropogtatni kezdte a sivatagot.
Az ég szikrázott.
Délibábok jelentek meg, fantomjárművek lebegtek a valódiak mellett és fölött A valódi emberek mellett látszattömeg vonult. Valahol messze karcsú, bizonytalan körvonalú tornyok emelkedtek. Ó, igen, ezek lesznek azok a csillaghajók, amelyekről annyit hallani. Megjelent egy széles, sekély folyó szellemképe is; a távolban haladó menekülők könnyedén keresztültapostak rajta, erőlködés nélkül átjutottak a túlsó partjára.
Melyik kép valódi, és melyik képzelgés? Hogyan lehetne ezt megállapítani?
Hogyan találhatna meg bárki egy tűt a szénakazalban, amikor ennyire csillog ennyire fénylik és ennyire csalfa a sivatag?
A sofőr hirtelen rádőlt a műszerfalra. Nem bírta tovább, elaludt. A teherautó lefékezett; azonnal megállt. A tetőn utazók közül néhányan a homokra zuhantak. Egyikük négykézlábra állva előremászott a kocsi elejéhez, és ott próbált visszakapaszkodni a tetőre. Kíváncsian belesett a fülkébe. A vezető halottnak látszott. Szívrohamot kapott? Megütötte a guta? A menekülő magára mutatott, némán jelezve, hogy képes lenne elvezetni a járművet.
Zhord félretolta az alvó sofőrt, és beindította a kocsi elején lévő homokkeféket, hogy eltüntesse maga elől az ajánlkozót. A férfi elvesztette az egyensúlyát, oldalra dőlt, de az utolsó pillanatban belekapaszkodott az egyik homokkefe lapátjába, és elhúzta a szélvédőtől.
A sofőr kábultan kinyitotta a szemét.
– Mi történt...? – A keze remegett. Nem volt olyan állapotban, hogy vezethessen.
A motor leállt. A tetőn lábak dobbantak, öklök doboltak. A raktérben lévő kipányvázott kamelopárdok panaszosan rugdalták a padlót patájukkal.
Az önjelölt sofőr valószínűleg eltörte a lábát, amikor leesett. Kínlódva felült, és eltorzult arccal nyújtotta ki a karját. A szélvédő felső részénél két fej jelent meg, két szempár lesett be a fülkébe.
Lex megfogta a kimerült sofőr nyakát, felültette, egy pillanatra kinyitotta a fülke ajtaját, kilökte a férfit, aztán becsapta az ajtót. Zhord átmászott a vezetőülésbe, a leskelődőkre nézett, és felkiáltott:
– Egyikőtök jöjjön le, és egyenesítse ki azt az ablaktörlőt, különben tüzet nyitok a tetőgéppuskával.
Ahogy az egyik ember sietve előrehajolt, Zhord beindította a motort. Miközben a fickó az ablaktörlőkarral küszködött, a teherautó lassan elindult előre. A ballonkerekek talán elkerülték a törött lábú embert – talán nem. Ha egy kis szerencséje volt, akkor nem. Jobb neki, ha meghal, mint ha ilyen állapotban kint marad a sivatagban.
* * *
Dél felé, Bara Bandobast irányába haladtak a menekülő tömeg közepén. A kőlabirintus és a gomba alakú sziklák, amelyekről a Bohóc beszélt, Bara Bandobasttól keletre lehettek. Hogy is mondta Marb'ailtor? Egynapi Járás a várostól, keleti irányban. Az úgy ötven kilométer, tehát nemsokára délkeletnek kell fordulniuk.
Ha egy teherautó levált volna az áradat eleven testéről, minden bizonnyal felkelti az üldözők valamelyik harcos csapat gyanúját.
A fülkében forró, elviselhetetlenül büdös, mozdulatlan volt a levegő, és a helyzet egyre rosszabbodott, a hőség csak nőtt. A tüdők megfeszítve dolgoztak, a homlokok verítékben fürödtek. A fülkének volt ugyan lég keringetője, a ventilátor szorgalmasan surrogott, de a Sabulorbon egyetlen járművet sem szereltek fel hűtőrendszerrel – ezen a bolygón eddig még csak fűtésre volt szükség. Ezt természetesen már rég lekapcsolták, de mégis úgy tűnt, mintha maximális fokozaton működne. Jaq köpenye alatt a hálópáncél keménnyé és érdessé vált. Rugalmasnak, porózusnak és pihekönnyűnek kellett volna lennie, valódi védelmet csakis ilyen állapotban biztosíthatott. Jaq érezte, hogy most nem sok hasznát venné, mégsem akart megválni tőle.
Zhord kitörölte a szeméből a sós verítéket.
– Ki kéne nyitnunk az ablakokat. Jaq bólintott.
– És ideje lenne irányt váltanunk.
Az ablakot, amelynek az inkvizítor nekitámaszkodott, kézzel kellett letekerni. A kis karról az a vallatógép jutott az eszébe, amelyet inkvizítorkadétként egyszer egészen közelről áttanulmányozott.
Lehajtotta az ablakot, és kikiáltott:
– Hé, odafönt, a tetőn! Ide figyeljetek!
Fejek jelentek meg a teherautó tetejének peremén.
– Mi tudjuk, hogy lehet biztonságba jutni. Esküszöm az Istencsászárra, hogy tudjuk! De nem mehetünk oda egyedül... – Abba kellett hagynia, hogy nyálat gyűjtsön kiszáradt szájába. A fülkébe beépített víztartály belseje már régóta csontszáraz volt. – A többieknek is jönniük kell, különben az idegenek és a renegátok megállítanak minket. Az egész menetnek délkelet felé kell fordulnia. Menjetek át a többi járműhöz, adjátok tovább a hírt. Ha majd elegen irányt váltottak, mi is megtesszük. A cél: egy labirintus, egy kőlabirintus a sivatagban, amely úgy ötven kilométernyire van Bara Bandobasttól! – Nyelt egyet. – Eredjetek, és adjátok tovább a hírt! Csak mi tudjuk, hol van az a labirintus. Én biztonságos helyre vezetlek benneteket. Induljatok, aztán gyertek vissza. Ha nem teszitek, lelőlek benneteket. Tízig számolok, és tüzet nyitok. Egy...!
Zhord megállította a teherautót. Ha valaki figyeli őket, arra gondolhatott, hogy valamilyen műszaki gondjuk támadt. A tetőről férfiak és nők másztak le. Néhányan a torkukra, a szájukra mutogattak, vagy rekedten vízért könyörögtek. Hogy mondhatnának bármit is, ha nem isznak legalább pár kortyot?
Hiába minden, össze kellett szedniük magukat. Jaq a fülkében lévő üres víztartályra mutatott. Az egyik férfi hisztérikusan beleharapott a saját csuklójába, és kiszívta a saját vérét.
Hogyan fussanak oda a többi járműhöz? Tántorogni is alig bírtak, de azért elindultak, és közben rémült pillantásokat vetettek hátra, a teherautóra, amely egyetlen centit sem mozdult. Szerencsére a közelében nem jelentek meg olyan vánszorgó gyalogosok, akik felkapaszkodhattak volna a helyükre.
– Idegbeteg bolondok – morogta Lex. – De szükségünk van rájuk. Legalább anyira, mint teknősnek a páncéljára.
* * *
A hírvivők közül nem tért vissza mindenki. Néhányan összeomlottak a homokon, és voltak olyanok is, akik visszajöttek ugyan, de már nem bírtak felmászni a teherautóra. Ennek ellenére a tető ismét megtelt.
A menekültáradat iránya lassan megváltozott. Amikor a járműveknek már elég széles sávja tartott délkelet felé, Zhord besorolt közéjük. A tömeg meglódult, most már nem volt szükség szóbeli parancsokra, hírtovábbításra. A lemaradt és távolabb haladó kocsik is irányt váltottak. Hogy miért? Nem tudták pontosan. Azért mert a többiek is ezt csinálták...
Egy ideje kisebb durranásokat hallottak, amelyek látszólag nem voltak semmilyen kapcsolatban a menet hátuljánál zajló harcokkal. Hirtelen egy robbanás rázta meg a teherautót; a fülke oldalra billent.
Még egy detonáció. A kocsi továbbdőlt.
– Huh! Valaki a kerekeinkre lődöz!
Újabb robbanás. A jármű lelassult. A motor erőlködött.
– Senki sem lövöldöz – mondta Rakel rekedten. Az egyik közeli limuzinra mutatott, amely szétlapult gumikon próbált továbbgurulni. – A kerekekben lévő levegő kitágul, és az abroncsok szétrepednek...
* * *
A teherautó használhatatlanná vált, így valamennyien elhagyták a sofőrfülkét.
Közel s távol egymás után robbantak szét a kerekek. Jaq, Zhord és Rakel fegyverrel a kézben megvárta, míg a kocsi tetejéről lekászálódnak a félholt emberek. Lex a jármű faránál eresztett le egy rámpát, és egyenként kivezette a raktérből a kamelopárdokat. Az összekötözött lábú állatok esetlen lépéseket tettek. Hosszú nyakuk jobbra-balra kígyózott, megpróbálták lerázni magukról a fejükre húzott csuklyát. A teherautó belsejében a púpjukban felhalmozott vízmennyiségnek köszönhetően még úgy-ahogy képesek voltak elviselni a hőséget, és most, hogy már semmi sem védte őket a nap sugaraitól, ösztönösen úgy próbáltak helyezkedni, hogy legalább testük egy része árnyékban legyen. Nem sok sikerrel.
Milyen ostobán gonosznak látszott a pofájuk! Milyen nevetségesek voltak hosszú nyakukkal! És milyen rettenetesen soványak!... Mintha szőrös bőrrel bevont groteszk csontvázak lennének.
Nem verítékeztek. Ők jobban bírták a meleget, mint az emberek. Mivel testükről hiányzott a zsírréteg, a meleg áramlatok szinte azonnal átfutottak rajtuk.
Amikor megkezdődött a Sabulorb kolonizációja, valószínűleg azért hozták ide a kamelopárdokat, mert számítottak az átlaghőmérséklet növekedésére. Az állatok nemzedékek óta fáztak a bolygón, mert génrúnáik felépítése miatt egyszerűen képtelenek voltak zsírréteget növeszteni magukra.
Most végre eljött az a nap, amikor a nekik megfelelő környezetben létezhettek.
De talán nem sokáig. Ha a nap sugárzási szintje ilyen mértékben növekszik, akkor boldog nyaruk csupán néhány napig tarthat – aztán az ő szívük sem bírja tovább. Ám még így is hosszabb életre számíthattak, mint gazdáik.
Tucatnyi toporgó állat állt a teherautó mellett. Szökni nem próbáltak; vagy a béklyóik voltak erősek, vagy ők voltak túl ostobák ahhoz, hogy a szabadságra gondoljanak. A kábult emberek szomjas pillantásokat vetettek rájuk.
– A púpokban biztos van víz – jegyezte meg Zhord rekedten. – Egy késszúrás, és ihatunk a forrásnál...
– Uram, uram – krákogta egy porral lepett asszony, aki meghallotta a zömik megjegyzését. – Tévedsz! A púpokban zsír van, nem víz.
A kis fickó magához intette az asszonyt.
– Mit mondasz?
– Zsír, amit el kell égetni, hogy víz legyen belőle.
– A franc essen beléjük, most nincs időnk arra, hogy púpokat sütögessünk! A vér, uram, a vér...
– Remek ötlet, mondhatom! Sós vért inni, mi?
– A vérük nem sós, uram. A vörösvérsejtek megtelnek vízzel, amikor a kamelopárdok isznak. Megduzzadnak, eredeti méretük kétszázötvenszeresére nőnek...
– Micsoda? Vérsejtek, amelyek ekkorára duzzadnak? Hülyeség!
– Pedig így igaz. Ezeket az állatokat indulás előtt megitatták. Nézd csak, milyen duzzadt a púpjuk...!
Az asszony igazat mondott.
A teherautó motorjának nagyobbik része a sofőrfülke alatt helyezkedett el. Az előrenyúló részt egy púp alakú fémcsuklya védte. Lex kiemelte a helyéről ezt a burkolatot, aztán visszasietett a kamelopárdokhoz.
Egy Ököl használja az eszét. Egy Ököl cselekszik.
Az ülés alatt talált lapáttal ásott egy sekély gödröt, beletette a lavórszerű fémlemezt, amely így pontosan olyan volt, mint valami gyűjtőmedence.
Csak két kamelopárdot kellett lemészárolni ahhoz, hogy az alkalmi tároló megteljen vérrel. Rakel, Jaq, Zhord, majd Lex is csillapította szomját. Akik éppen nem térdeltek mellettük, azok a kétségbeesett, tikkadt menekültek felé fordították fegyverük csövét. Lex kivette a sofőrfülkéből a víztartályt, és megtöltötte vérrel. Amikor ez is megvolt, hagyták, hogy a szomjas emberek rávessék magukat a maradék folyadékra.
A többi állat közömbösen nézte végig két társuk levágását. A teherautóból előkerült néhány kantár és kötél meg négy bőrnyereg.
Lex talpra állította az asszonyt, aki Zhordnak a vérről magyarázott. A nő arca vértől vöröslött – csakúgy, mint az övé és társaié. Az alvadt vér és a por elég jól védett a nap sugarai ellen.
Lex a városban többször látott kamelopárd háton utazó embereket. A nyerget általában a púp mögött helyezték el. Ezek azonban versenynyergek voltak, az állatokat is a derbire akarták eljuttatni. Az űrgárdista nem volt biztos abban, hogy ilyen helyzetben mi a teendő.
– A nyereg a púp mögé kerül, asszony? – kérdezte. Most már úgy beszélt, ahogy akart, nem kellett eljátszania a félbalga barbár rabszolga szerepét.
– Oda. Ha a púp elé teszed, uram, akkor az állat hátrafordítja a fejét, és megharap.
– Nem kell összekötözni a szájukat?
– Nem szabad! Csukott szájjal hogy vennének levegőt, amikor vágtatnak? – A nő tétován Lex meztelen, duzzadó izomzatú mellkasára nézett. – A súlyod, uram... A te kamelopárdod nem bír majd vágtatni... legfeljebb ügetni.
– Hogyan kell elindítani őket? – kérdezte Lex. – Milyen szavakkal?
– Magatokkal visztek? – nézett rá az asszony rimánkodva. – Felülhetek a törpe mögé?
– Talán.
– Nagyon értek ám a kamelopárdokhoz, uram!
– És mi a helyzet a te súlyoddal, mamus? – kérdezte Zhord.
Az asszony a kötélcsomóra nézett, amelyet Lex a teherautóból hozott elő.
– Úgyis visztek magatokkal tartalék állatot, uram – mondta, és egy pillanatra megkeményedett a tekintete. Felfogta, hogy a négy furcsa ember valamennyi kamelopárdot magával viszi, egyet sem hagynak hátra a menekülők számára.
– Igyekezzünk! – kiáltott fel Jaq.
Azzal nem kellett foglalkozniuk, hogy a tömeg lehagyja őket; az emberek és a még működőképes járművek jókora területen szétszóródtak az egyre forróbbá és ellenségesebbé váló terepen. Azzal, hogy hány ezren buktak fel, hányan dőltek le a homokba örökre, senki sem törődött. Gondot csak azok jelenthettek, akik Jaq csapatát keresték.
Nem maradhattak egy helyen, mert félő volt, hogy rájuk találnak.
Rakel az asszonyra szegezte a pisztolyát.
– Mondd el a vezényszavakat. Ha rosszat mondasz, nem jutunk messzire, de te sem!
Az asszony arcán látszott, felfogta, hogy most nem hibázhat. Ha az állatok nem indulnak el, ez a fiatal nő azonnal végez vele.
– Ha el akarjátok indítani őket, mondjátok azt, hogy hut-hut, shutur. Ha ügetni akartok, kiáltsátok: tezrau. Vágtatáshoz: yald. Megálláshoz pedig: rokna.
A nap, bár észrevehetően kisebb volt, mint előző délben, még mindig vörös gigászként kereklett az égen, és egyre intenzívebben sugározta magából a forróságot. Lex a társaira nézett.
– Szerintem menni fog. Ezt a meleget még el lehet viselni. Most még igen... Csak azért érezzük ilyen nagynak a forróságot, mert korábban nem ebben volt részünk. Csak a kontraszt miatt.
– Huh! – mordult fel a zömik bosszúsan. Persze Lex könnyen beszél, hiszen őt hozzáedzették, sőt úgy rakták össze, hogy kibírja az extrém hőmérsékleti hatásokat. Igaz, a mély bányákban a zömikek is hozzászoktak a meleghez, de akkor is őrültség most, nappal nekivágni az útnak. Ebben a hőségben felforr az ember agya...
De menni kell, mit tehetnének mást? Talán álljanak be azok közé a menekültek közé, akik kendőkkel a fejükön letelepedtek a lerobbant kocsik árnyékába, előszedtek valami kis ennivalót, és tanácstalanul bámultak maguk elé?
Jaq ledobta a köpenyét, lehámozta magáról a hálópáncélt, visszavette a köpenyt; a flexibilis páncélt pedig összegöngyölve az egyik nyereghez erősítette.
Rakel előregörnyedt, és hányni kezdett. Vért okádott; olyan volt, mintha egy láthatatlan minirakéta robbant volna fel a hasában. Szerencsére csak a kamelopárd vér kívánkozott ki a napvilágra.
A medence alján maradt kevéske vér már barnás-bíboros masszává alvadt.
– A fenébe, innod kell! – kiáltott rá a zömik Rakelre. Megfogta a nő karját, és odavonszolta a medencéhez.
Rakel engedelmesen letérdelve inni kezdett.
Lex egymás mögé kötötte a kamelopárdokat. Egy tartalék állat Jaqnak. Egy Zhordnak. Egy Rakelnek. Kettő neki. Miért ügessen, amikor a vágtával is megpróbálkozhat? Legalábbis addig, míg az első hátasa ki nem köpi a tüdejét...
Megerősítette a nyergeket, eligazgatta a kantárokat. Levette az állatok fejéről a csuklyát, szájukról a pofaszíjat. Elég ügyes volt: egyetlen harapást sem kapott. Végül eloldotta a lábbéklyókat is, majd a társaival együtt nyeregbe szállt.
Egy állat szabadon maradt.
– Az utolsó a tiéd, mamus – mondta Lex az asszonynak -. hálából a segítségért.
– Hut-hut, shutur! – üvöltötte. A kamelopárd elindult; szeme kidülledt, széles ajkairól nyál csöppek fröccsentek szét, s kimutatta sárga fogait.
– Hut-hut, shutur! – kiáltott fel Jaq.
– Hut-hut, shutur! – hallatszott Zhord felől. Hut-hut, shutur! – visszhangozta Rakel.
– TEZ-RAU! – bömbölte Lex. – És... YALD!
A hátuk mögött az asszony is el akarta indítani a kamelopárdját, de nem sok sikerrel. A körülötte álló menekülők lerángatták a nyeregből, aztán összeverekedtek egymással, hogy kié legyen az állat.
Milyen szomorú dolog ennyi szenvedő, bajba jutott embert a sorsára hagyni! Mintha feláldozhatóak lennének... Ám elképzelhető volt, hogy Lex, Zhord és Rakel is áldozattá válik, mire a nap véget ér.
Hőhullám
A levegő olyan volt, akár az olvadt üveg. Tökéletlen ablaktábla, tele pöttyökkel és torzító foltokkal. Ezek a foltok voltak a délibábok csatornái, a távoli járművek, kamelopárdok, gyalogosok és halottak (az egyre több, már-már megszámlálhatatlanul sok halott) képeit máshová vetítő lencsék.
Vajon az a szögletes energiapáncélt viselő, viharvetőt szorongató alak közel van, vagy egészen távol? Vajon Jaqnak, Lexnek vagy Zhordnak tüzet kell nyitnia rá, vagy felesleges pazarolni a lőszert? Mielőtt a kérdésre megszülethetett volna a válasz, az idegen szertefoszlott.
Egy természeti jelenség volt, semmi egyéb.
A forróság szinte megfőzte az ember koponyájában az agyvelőt, amely kínjában eszelős rémképeket jelenített meg.
Jaq a fejére húzta köpenye csuklyáját. Ez sem védte meg a naptól, de legalább némi árnyékot adott. Zhord sapkája is csak a napsugarak leggyengébbjeit tartotta távol a busa zömik fejtől, ám a meleget nem zárta ki. Lexet hozzászoktatták ahhoz, hogy elviselje a hőséget, de ettől még az ő agya is felforrhatott. A hátán a gerincaljzatok úgy néztek ki, mintha egymás alatt, egymástól arányos távolságra elhelyezkedő lőtt sebek lennének. Rakel egy pergamendarabból hajtogatott össze magának valami kalapfélét, amelyet a vörös orgyilkos övsállal kötött a fejére. Az övsálat az álla alatt csomózta össze; pontosan úgy nézett ki, mintha fültől fülig átmetszették volna a gégéjét. A pergamen egyébként az a lap volt, amelyet Jaq tépett ki a Rhana Danára könyvéhői.
Vajon mi történt a könyv többi részével? Lehet, hogy egy Harlekin biztonságba helyezte a nagy felfordulásban? Lehet, hogy valamelyik Viperán vagy jet siklón vitték el a Hiperháló kapujához? Megválaszolhatatlan és jelentéktelen kérdések...
A napsugarak visszaverődtek a talajról. Egy izzó üllőn vágtattak, forró pöröly csapkodta a fejüket. Ó, milyen visszataszító kovácsműhely jött létre itt, a sivatag közepén! De hiába: azok, akik most az üllőn vannak, nem fognak úgy megpuhulni, mint a vasdarabok szoktak. Őket a meleg csak keményebbé változtatja. És senki sem fogja meg őket fogókkal, senki sem meríti bele jéghideg vízbe, hogy még edzettebbek legyenek. Ők ennél szilárdabbak és szívósabbak már nemigen tehetnek.
Elhaladtak néhány múmiává aszalódott holttest mellett. A hullák csak rövid ideje feküdtek a homokon, de már minden csepp folyadék elpárolgott belőlük.
Kitartóan haladtak, és bíztak abban, hogy nem kerül elébük újabb akadály.
Vagy mégis? A délibábok és a valódi menekülők feje fölött sebesen pörgő orsók jelentek meg. Lokális hurrikánok voltak, kicsiny, de pusztító szélörvények. Az egyik felkapott egy embert egy oldalára fordult riksa mellől, aztán valamivel később kiköpte magából – a csontvázát. A légtölcsérben kavargó éles kövek és homokszemek pillanatok alatt lecsiszolták a testről a bőrt és a húst.
A kitartó vándorok látták, hogy el kell kerülniük ezeket. Bármi áron...
A kisebb kövek megrepedtek körülöttük, reccsenéseik panaszos kiáltások voltak, és figyelmeztetések is egyben: vigyázz, fokozódik a meleg!
Jaqnak látomása támadt. Az ég jelent meg előtte, a fényt szülő anyaméh. Egy hatalmas vörös magzat teste pulzált rajta – a nap. Vagy lehet, hogy ez a vörösség maga az anyaméh, amelynek a belsejében egy rejtőzködő fehér törpe az embrió?
Azon kapta magát, hogy hangosan imádkozik a káoszivadékhoz:
– Szüless meg! Ébredj öntudatra! Mutasd meg nekem újra a fénylő ösvényt!
Hogyan is jelenhetne meg a fénylő ösvény, amikor ég a világ, és lángol az égbolt?
Lehet, hogy ez a fohász valódi, színtiszta eretnekség volt? Lex felmordult.
– Hadd lássam meg Dorn fényét!
A fény forró és vörös volt; lassanként fehérbe csapott át. Rakel motyogni kezdett:
– Orgyilkos vagyok, ugye? Egy legyőzhetetlen orgyilkos, aki bármilyen kínzást elvisel!
Ez jó jel volt. Rakel tehát kezdi elfogadni a sorsát. Talán a meleg kitörli agyának magasabb funkcióit, így könnyebben átváltozhat majd Ey'Lindivé...
– Nézzétek! – lihegte Zhord.
A talajból víz szökött a magasba, és szivárványként hullott vissza. – Délibáb...
– Nem, nem! Yald! Yald!
A kamelopárdok remegő orrcimpával felgyorsítottak.
Eddig csupán egy állat dőlt ki Lex alól. A többi szívós, masszív jószág volt. Amíg átrakta a nyerget a másik kamelopárdjára, három társa mozdulatlanul várakozott. Ők is hátast válthattak volna, de valahogy nem bírták rászánni magukat a mozgásra.
Amikor a mélyedésben létrejött kis tóhoz értek, megállították az állatokat. A tavat egy föld alatti forrás táplálta vízzel. Mielőtt Jaq és társai leugorhattak volna a nyeregből, a délibábok közül tucatnyi poros menekült lépett elő. Hárman kamelopárd háton érkeztek; fél tucatnyian egy fehér limuzinban zsúfolódtak össze. A motorházból gőz csapott ki.
Ez a szökőkút... Ez lenne a fénylő ösvény? Egy vertikális ösvény, amely jó hat méter magasra emelkedik, majd visszahullik, és enyhülést nyújt a szomjazóknak. Az állatok és az emberek egymás mellé zsúfolódtak, ittak, és vizet locsoltak magukra.
Jaq felegyenesedett, az arcáról víz csorgott.
– Hálát kellene adnunk a Földön Lakozónak – mondta – ezért az áldásért.
– Talán ezt az átkozott hőséget sem ártana megköszönnünk – szólalt meg Zhord. – Meg a szétrepedt sziklákat, amelyek alól elő bír törni a víz.
Talán igaza volt. Vagy mégsem? Talán tényleg egy csoda részesei lehettek.
Lex a gőzt eregető járműre nézett. A fehér selyemruhát viselő turbános sofőr a markában hordott vízzel hűtötte le a motorháztetőt, hogy meg tudja fogni, és fel bírja nyitni.
– Hé! – kiáltotta oda neki Lex. – Leeresztettétek a gumikat, igaz?
A sofőr meghökkenve fordult hátra a bolygón idegennek számító, szabványos birodalmi gót kiejtés hallatán.
– Igen. – A válasz nyers volt, és ellenséges. Ennek a fegyveres óriásnak talán a limuzinra fáj a foga.
– Jól csináltátok, barátom! – Vajon hány sofőr volt ilyen előrelátó? Tíz százalékuk? Öt? Még így is több ezren lehettek.
– A biztonságos hely itt van – jelentette ki a limuzin egyik utasa ostobán. – Itt fogunk megállni, és csak az orrunkat dugjuk ki a vízből.
Egy logikusan gondolkozó őrült...
– Nem – szólalt meg az egyik társa. – A biztonságos hely arrébb van. – Olyan lassan és türelmesen beszélt, mintha egy olyan bolonddal kellene szót váltania, aki mindenen megsértődik, és haragjában tombolni kezd. Talán éppen ez az udvariasság, ez a körültekintés volt az oka annak, hogy ilyen messzire eljutottak együtt. – Egy kísérteties kőlabirintusban van, emlékszel? Először el kell haladnunk a remetelak mellett, amelyről beszéltem.
– Kísérteties? – kiáltott fel egy napégette bőrű fiatal nő, aki kamelopárd háton érkezett a tóhoz. – Ezt hogy értsem?
– Milyen remetelakról van szó? – kérdezte a társa, egy erősebb felépítésű, középkorú nő, akinek hosszú fekete haját csillogó zuhataggá változtatta a veríték.
– Abban a labirintusban szellemek laknak – jelentette ki a limuzin jól informált utasa. – Halottak, akik Bara Bandobastban éltek. A labirintus tabu, de nekünk mégis be kell mennünk oda. Útközben elhaladunk az oszlopszentek remetetelepe mellett.
– Azok meg kicsodák? – kérdezte bugyuta társa.
– A magányos elvonultak, akik azért imádkoznak, hogy az Ő arca megjelenjen a napban, és így a Sabulorb legyen a kozmosz első számú zarándokhelye.
– Bocsánat – szólt közbe Zhord. – Pontosan hány remete imádkozik azon a helyen?
– Több száz.
– Elnézést, de hogyan lehet őket remetének nevezni, ha ilyen sokan vannak?
– Mindegyik a saját kőoszlopa tetején ül – hangzott a válasz. Elmebeteg ez a törpe, vagy micsoda?
– Huh, akkor ma tényleg nehéz dolguk lehet. Vagy megsülnek, vagy úgy potyognak lefelé az oszlopaikról, egymás után, mint a legyek.
Az egyik alacsony bucka mögül egy világoszöld páncélt viselő, sisakját vesztett alak lépett elő. A bőre vörösre égett, de a vonásai így is szemfájdítóan szépek voltak. Fekete hajának tincsei sötét indákként hulltak a vállára. Az egyik elda Őrző volt... Egy lézerpuskát tartott a kezében.
Ferde, keskeny szeme körül felduzzadt a bőr. Erőlködve hunyorgott. Félvaknak látszott.
Megbotlott. A hosszú csövű puskára támaszkodva visszanyerte az egyensúlyát. Felemelte a fegyvert, rábökött vele a szökőkútra, a kis csoportra, a gőzölgő fehér limuzinra.
– Egy idegen lény! – kiáltotta valaki.
Valahonnan előkerült egy normál lőszerrel töltött puska. Lövés dörrent, ám az őrző sértetlen maradt, a golyó nem találta el. Válaszképpen a vállához emelte fegyverét, és a hang forrásának irányába lőtt.
Elhibázta a lövészt, az energiatöltet a limuzin hátuljába csapódott. A fémtest felszakadt, s a kilyukadt üzemanyagtartályból kiáramló gázfelhő belobbant. Mintha lángszóróval lőttek volna az ég felé. A jármű hátulsó része szétrobbant. A láng lejjebb ereszkedett, a vége visszacsapott. A limuzint körülölelte a tűz.
A sofőr üvöltött, és kétségbeesetten szaggatta fehér selyemruháját.
RAAARKpopSWOOSHthudCRUMP – jelentette ki Lex fegyvere. Az Őrző meghal Lex nyeregbe szállt, és intett társainak, hogy kövessék a példáját, mielőtt a döbbent emberek magukhoz térnek. A két kamelopárdos nő gyorsabban nyeregbe termett, mint Zhord. Fürgén járt az agyuk, rögtön felfogták a lényeget: a limuzin megsemmisült, utasai valahogy tovább akarnak jutni. Hogyan? Elveszik valakitől járművét. Vagy a hátasát.
Lex felemelte a fegyverét, és rekedten rákezdte:
– Hut-hut shuturr! Tez-rau! Yaldl – Egy hut-hutozó kórus felelt kiáltásaira. Az égő limuzin utasai magukra maradtak a víz mellett. Legalább egy oázisban rekedtek meg, és nem a homoktengerben. Legalább addig életben maradnak, míg a nap elpárologtatja a feltörő vizet. Amikor ez bekövetkezik... Az az ostoba, aki be akart feküdni a tavacskába, biztos ott fog megfőni a pocsolyában.
A két kamelopárdos nő nem tágított Jaq csapata mögül. Nem számított, sőt talán jobb is volt így. A csoport így normális méretűnek látszott – ha ebben a helyzetben a „normális” szónak még volt valami értelme.
– Előbb-utóbb úgyis szétesett volna az a kocsi – jegyezte meg Zhord. – Ha megreped a hengerblokkja, mivel pótolják? Szarból nem lehet várat építeni, nem igaz?
– Jobb lenne, ha megtartanád magadnak az ilyen zömik mondásokat – mordult rá Jaq. – Meditálni szeretnék.
– Otthagyhattátok volna nekik a tartalék kamelopárdjaitokat! – kiáltott előre a fiatalabbik nő.
– Ahogy elnéztem, ti is elég gyorsan nyeregbe pattantatok – vágott vissza Zhord.
Rakel a fiatal nőre nézett.
– Ne akarj összeakaszkodni velünk – figyelmeztette, talán jó szándékkal. – Én egy birodalmi orgyilkos vagyok! – Vajon a hőség vette el a józan eszét? Vagy valami más állt a háttérben?
A kavicsok robbanásszerű robajjal repedtek szét. Szerencsére nem köptek ki magukból repeszeket.
Sötét kőoszlopok. Több ezer lapos tetejű kőoszlop, a háromméterestől az ötvenméteresig. A köves sivatagból több négyzetkilométernyi területet foglaltak le maguknak.
A terep olyan volt, mint valami régi, elfeledett templomrom. Az egykori – vagy csupán képzeletbeli? – építmény közepén hatalmas kőtömb állt, amelyen számtalan barlang nyílása sötétlett. Talán ez volt a belső szentély.
Az egyik oszlop tetején fehér köntöst viselő remete térdelt. Fejét csuklya fedte, barna arcából csak egy keskeny sávot lehetett látni. A forróság ott fent, a magasban, már biztos végzett vele. Bőre szétrepedezett, teste mumifikálódott.
A természet alkotta oszlop aljába egy feliratot véstek:
AZ Ő VÖRÖS SZEME FIGYEL MINKET!
Kicsit arrébb, egy másik oszlop tetején egy újabb remete imádkozott. Ezen az oszlopon is volt véset:
MINDENEK PÁTRIÁRKÁJA.
Az oszlopok között menekülők vonultak; sokan kamelopárd háton, néhányan ballonkerekű jármüveken, akadtak biciklis riksákon erőlködők is, de a legtöbben gyalog küzdöttek a távolsággal és a kövekkel. Időnként elesett valaki, és soha többé nem kelt fel. A fáradt szemek csak ritkán lestek fel az oszlopok tetején térdelő vagy ülő remetékre.
A Birodalomban számos olyan hely létezett, ahol a hithez való hűséget nagyon nehéz lett volna megkülönböztetni az őrültségtől. Az őrület sokszor logikus és meggyőző. A zarándokok, akik az év során ellátogattak Shandabar városába, buzgalmukban és elvakultságukban szentnek vélték ezeket a remetéket, ezért sokan felkeresték őket.
Arról, hogy hány oszlop áll a környéken, és hány remete él a tetejükön, Jaq csak akkor tudott fogalmat alkotni, amikor beljebb hatolt a hajdani templomba.
A remeték közül már egy sem élt; testük szikkadt múmia volt, amelyet kikezdett a meleg és a nemrég elvonult homokvihar. A tetemek mind imapózban kuporogtak a különböző magasságú kőoszlopok tetején.
A közönséges homokviharok nem jutottak fel ebbe a magasságba, ez a legutóbbi azonban sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint a megszokottak. Vajon a remeték miért nem bújtak el a barlangjukban, miért vállalták inkább a halált? A homok megfojtotta őket, a nap szétégette maradványaikat. Miért folytatták imájukat, amikor látták, hogy baj van? Miért nem menekültek be a központi szentélybe, ahonnan a napi élelmüket és italukat kapták? Biztos voltak szolgáik, aki ellátták őket, akik vigyáztak rájuk.
Vagy lehet, hogy elbújtak a vihar elől, bemenekültek a hatalmas szikla belsejébe, ahol az évszázadok során termeket, szobákat, folyosókat, sőt talán föld alatti katakombákat alakítottak ki? Talán elbújtak, és amikor kitisztult az idő, visszakapaszkodtak a helyükre, az oszlopok tetejére, ahol a felkelő új nap sorban meggyilkolta őket. A remeteség törvényei valószínűleg megengedik, hogy a világtól elvonult férfiak homokvihar idején leereszkedjenek, viszont olyan passzusa nincs, amely ugyanezt hőhullám esetén is lehetővé teszi. A Sabulorb hűvös világ volt, nem igaz? Mivel nem tehették meg, hogy a meleg miatt elhagyják helyüket, az oszlopokon maradtak, így ima közben csapott le rájuk a halál.
És mi a helyzet a szolgáikkal? Ott gyászolnak a központi szentély hűvösében? Vagy éppen ellenkezőleg: ujjonganak, mert végre megszabadultak a szolgálattól? Néhányuk talán gyászolt, mások esetleg örvendeztek, de az is lehet, hogy elvesztették a józan eszüket, s egymás torkának estek, amikor a szokatlan hőség megzavarta a fejüket.
Az oszlopok közé érve a kamelopárdok lelassítottak; Itt a szó szoros értelmében nyaktörő mutatvány lett volna számukra a vágta.
A hely végtelen és valahogy különös nyugalmat árasztott. Sűrű csend honolt mindenütt; itt még a kövek is halkabban, szinte nesztelenül repedtek szét. A kamelopárdok sem szaglásztak szokásuk szerint – mintha féltek volna attól, hogy megtörik ezt a végtelen nyugalmat.
Még egy felirat:
MINDENKI PÁTRIÁRKÁJA.
Miért nem „mindenki atyja” vagy „mindenek ősatyja”? Ezek a kifejezések sokkal megszokottabbak.
Hideg rémület kúszott végig Jaq gerince mentén. Az egyik zömök oszlop tetején a remete kinyitotta a szemét, és lenézett. A szeme... delejes és violaszínű volt. A repedezett ajkak szétváltak, mögülük kivillantak a hegyes fogak.
A többi oszlop tetején is megmozdultak az imádkozok. Jaq a kamelopárdja bordái közé vágta a sarkát, elvágtatott a következő oszlop (ezen is szerepelt a „pátriárka” szó) mellett, és közben odasziszegett a társainak:
– Ezek génorzó hibridek!
Zhord és Lex fohásszal a száján elővette a fegyverét. A fiatal nő előrekiáltott.
– Mi történt?
– És most mit fognak csinálni? – kérdezte Rakel. Jaq bensőjében elpattant valami. Rekedten felkiáltott:
– Az én valódi orgyilkosom tudta, mit csinálnak a génorzók meg a hibridjeik.
Magára öltötte az alakjukat, és a körmeivel tépte szét őket!
A génorzók belecsókolják magvukat áldozatukba, akár férfi, akár nő az illető. Az emberek aztán életet adnak ocsmány ivadékuknak – mást nem tehetnek, mert megtermékenyítőjük rabszolgájává válnak. A hibridek közül néhány szörnyszülött, de vannak köztük olyanok is, amelyek majdnem emberiek. Valamennyien nagy csontúak és kopaszok, a foguk általában hegyes, tekintetük hipnotikus.
Éppen olyanok, mint az oszlopok tetején térdelő remeték.
A tiszta vérű génorzók erősek és szívósak. Karmuk széthasítja az acélt. A hibridek minimum abban hasonlítani szoktak rájuk, hogy életerősek, és remekül bírják a hőséget. Azt, hogy a remeték múmiának látszottak, hogy a külsejük éppen olyan volt, mint a halálra aszalódott embereké, bizonyára az okozta, hogy a környezeti katasztrófa következtében a génorzók testfelépítése némileg eltért a megszokottól.
Ha valamennyi remete hibrid, olyan lény, amelyet könnyen embernek lehet nézni, akkor... Akkor vajon milyen szörnyek rejtőzködhetnek a szentély legbelső részében? A remeték és a szörnyek valamennyien szoros pszi kapcsolatban állnak egy förtelmes, páncéltestű varanggyal, a pátriárkával. Tehát a Sabulorbot mégsem sikerült teljes egészében megtisztítani. Az életben maradt génorzók megszállták ezt a remetetelepet, és szaporodni kezdtek.
Bárcsak itt lenne Ey'Lindi! Bárcsak még mindig a testében lenne a génorzó implant! Ő egy percig sem gondolkozna; képes és hajlandó lenne arra, hogy külsejével megzavarja az oszlopok tetején várakozó hibrideket, és... Nem! Romlottságról árulkodó kívánság! Ey'Lindi implantjai hit- és természetellenesek voltak!
– Ő a körmeivel tépte szét a hibrideket! – ismételte Jaq. Rakel kimerülten, a félelemtől eszelőssé váltan megremegett.
– Nagy elvárásaid voltak a hölgyeddel szemben, inkvizítor uram! Jaq elszégyellte magát. Reszketett a hangja, amikor megszólalt.
– Neki még az utánzata is szent – jelentette ki. De nem! Ez így profánság.
De mégis! Rakel teste, a hamis Ey'Lindi, valóban szent lesz. Amikor Ey'Lindi vissza inkarnálódik Rakelbe, és amikor a káoszivadék megmozdul a hipertérben, szentesíti Rakel áldozatát, valamint a lelket, amely akkor már benne fog lakozni.
– Bocsánatot kérek az Ultramarinok nevében – mondta Lex, miközben az oszlopok tetején mozgolódó fehér ruhás hibrideket figyelte. – A génorzók nagyon hamar erőre kaptak. Talán jobb, hogy az egész bolygó meg fog semmisülni.
Az egyik remete lassan felegyenesedett, hogy jobban megfigyelhesse a menekültek lassú vonulását. Csuklyája hátrahullott, tar feje megcsillant a fényben, és láthatóvá váltak homlokának csontos dudorai. Kinyújtotta izmos karját, megáldotta a menetet, s közelebb hívta magához az embereket.
A menekültek tömege olyan lehetett számára, akár a manna; az emberek egy eszelős mánia, egy sátáni késztetés tápanyaga voltak. Az oszlopok tetején felállt a többi remete is. Közeledett a várva várt szertartás; végre lehetőségük nyílt arra, hogy továbbadják a génorzók genetikai örökségét, a beléjük kódolt kincset. Itt jön ez az embercsorda, amelyet meg kell és meg lehet termékenyíteni.
Megtermékenyítés és... talán lakoma? Lehet, hogy arra készültek, tort ülnek a találkozás örömére? Hogy azt zabálják fel ünnepségük alkalmával, amit elébük vetett a hőhullám? A sivatag mindig is kopár volt, és kietlen. A szolgák talán kerteket gondozgattak a katakombákban? Csirkéket tenyésztettek a földmélyi termekben? Algákat vagy gombákat? Az emberhús akkor is kellemes változatosságot jelenthetett a remetéknek, húst, amelyet fel lehet falni, meg lehet füstölni, félre lehet tenni későbbre.
Zhord hisztérikusan vihogott.
– Lassan, lassan – mondta hátasának. – Csak nyugodtan, de lassan, jó kis kamelopárd vagy, nagyon okos.
Elhaladtak egy oszlop mellett, amelynek tetejéről a remete delejező szemmel meredt le rájuk.
Egyszerre ezer légy röppent be a várakozó pókok halójába. Ezer rovar repült a lapuló varangyok közelébe. Mert olyanok voltak ezek a remeték, akár a kövér, lusta, csúf békák, amelyek csak akkor moccannak meg, akkor pazarolnak erőt a nézésre és a látásra, ha a zsákmány nyelvöltésnyi közelségbe kerül hozzájuk.
Mennyi idő alatt tudnak lemászni azokról az oszlopokról? És mikor indulnak meg? Talán akkor, amikor a kifejlett génorzók megjelennek a szentélyszikla barlangjainak bejáratában?
Az egész, látomásokkal terhelt, napégette utazás során ez volt a lehető legrosszabb, legfélelmetesebb hallucináció – ez, amely valóságosnak bizonyult.
* * *
– Egy kicsikét gyorsabban, jó kis kamelopárd...
Ha száguldani kezdenek, azzal talán csak siettetik az események bekövetkeztét. Nem, az most túlságosan gyors lenne, lépésben pedig nem haladhatnak. Informátoruk, az a porral lepett testű asszony pedig nem mondta meg nekik, hogyan kell csak kissé visszafogni az állatokat.
Zhord lefékezte a kamelopárdját, aztán elindította, majd a térdével csapkodva az oldalát megpróbálta valamivel élénkebb haladásra ösztönözni.
– Hé! – kiáltott oda a hozzájuk csapódott két nőnek. – Mit mondjak neki, ha könnyű vágtát akarok?
– Asan – felelte a fiatalabbik nő. – Ez azt jelenti: futás.
– Asan, shutur. Asan! – Mintha egy ima szavai lennének. Zhord hátasa felgyorsított, de nem kezdett vágtatni. A többiek követték a zömik példáját.
Ó, mennyire örült volna Zhord, ha egy felturbózott triciklin ül, és nem egy ilyen négylábú élőlény hátán! Egy erős, könnyen irányítható és kényelmes triciklin. Rettenetesen feltörte az ülepét a nyereg.
A remeték sorban feléledtek és megmozdultak. Mind úgy álltak, úgy figyeltek, mintha valamilyen hangra, valamiféle jelzésre várnának. Vajon hallható lesz az a Jel, amely a szentélyszikla irányából fog érkezni, vagy valami pszi parancsot kapnak majd? Valamennyien északi irányba fordultak, arra, amerről a menekülők érkeztek, és csak álltak, csak vártak...
– Légiveszély! – kiáltott fel Lex.
Nem sokkal később valamennyien meghallották a hajtóművek zaját.
Az égen egy csapatszállító repülőgép körvonalai jelentek meg. Lassan haladt. Lex a szeme fölé emelte a kezét, és a leszálláshoz készülő gépre nézett, amely landolás előtt még le akart írni egy kört a remetetelep fölött.
– Birodalmi emblémák, azt hiszem...
A hibrid remeték feszült figyelemmel várakoztak.
A repülőgép egyik hajtóműve köhögni és pufogni kezdett, aztán leállt.
– Alig van üzemanyaga...
A gép Shandabarból indulhatott. Shandabarból, a hamuvá és füstölgő romhalmazzá vált városból. Oda valószínűleg az északi kontinensről érkezett, a planetáris hadsereg bázisáról, vagy esetleg a Departmentóból...
A homokvihar után, a város felrobbanása előtt egy asztropata elküldhette jelentését az idegenek támadásáról, a renegát űrgárdisták megérkezéséről. Aztán Shandabar elnémult. A hadsereg kiküldött egy csapatszállítót, hogy kiderítse, mi történt.
A gép útközben viharba kerülhetett – csakis ezzel lehetett megmagyarázni, hogy kifogyott az üzemanyaga. A pilóta Shandabarban akart leszállni, de a főváros megsemmisülése ezt lehetetlenné tette. A gép továbbhaladt. A pilóta felfedezte a menekülőket, látta a sok száz kilométer hosszan húzódó nyomokat, a halottakat, az elhagyott járműveket, és valamivel később meglátta a gyalogosan vánszorgó vagy kamelopárdháton kínlódó embereket. Látta, hogy a menet, amely eredetileg Bara Bandobast felé tartott, váratlanul irányt változtatott, és a sivatagba, erre az oszlopos helyre vonult.
Repülés közben a gép nem forrósodhatott fel túlságosan, fedélzetén elviselhetőek voltak a körülmények.
Az oldalán hirtelen kinyílt egy ajtó. Testek zuhantak ki belőle. Fehér ejtőernyők bomlottak szét a levegőben. A testek zuhanása lelassult, szelíd ereszkedéssé változott. Katonák érkeztek, sárgás-szürkés, terepszínű ruhába öltözött harcosok. A nyakukban hosszú csövű lézerfegyverek. Az egyik katona ernyője nem nyílt ki. Becsapódott a talajba. Egyik test a másik után vetődött ki a gép ajtaján. Fehér virágok nyíltak a forró égbolt alatt. Százötven katona... Legalább százötven!
A repülőgép hajtóművei egymás után mondták fel a szolgálatot. A fémtest egy darabig még kecsesen siklott, a pilóta talán abban reménykedett, hogy eljut a nyílt terepre, a sivatag fölé. Az egyik meghökkentően magas kőoszlop megkarcolta a szárnyat. A gép megpördült a levegőben, aztán hirtelen eltűnt az égről. A becsapódást követően porfelhő emelkedett fel, de nem keletkezett tűzgolyó. A tartályok kiszáradtak – nem volt minek berobbannia.
A katonák leérkeztek a földre. A remeték gyorsan lemásztak az oszlopok tetejéről. Gyorsan és gyakorlottan – már ezerszer végrehajtották ezt a mutatványt. A szentélyszikla alagútjai szörnyeket böfögtek ki magukból.
Szörnyeket, négykarú bestiákat. Az iszonyatos testek előrelódultak, félelmetes sebességgel rohantak. Gerincükből tarajok meredeztek. Hosszú, csontos, hajlékony farkuk volt. Ovális fejük alján kinyíltak a hegyes fogakkal teli szájak.
A tiszta vérű szörnyek mögött a hibridcsőcselék hullámzott. Már nem sok emberi volt a külsejükben, duzzadt, megnyúlt fejükkel, egyéneden agyaraikkal az emberi test gonosz paródiájának látszottak. Torzságuk még távolból szemlélve is feltűnő volt. Némelyikük rákollót csattogtatott a keze helyén; mások karmokat villogtattak. Egyesek hátából csonttüskék meredtek ki.
Az ocsmány hibridek géppisztolyokat, puskákat, kardokat és lánckardokat szorítottak magukhoz. A fajtiszta génorzók nem használtak fegyvert, nekik elég volt a saját, páncéllal borított testük.
A remeték, miután leértek a földre, fehér köntösük alól puskákat és lézerpisztolyokat kaptak elő. Az egyik felrikoltott:
– Ezüstnyelvű Atya, nyálad megváltja lelkünk!
A legnagyobb barlangnyílásban megjelent a pátriárka. Kíváncsi volt a mészárlásra. Ó... szavakkal leírhatatlan fórtelem! Négykarú, agyaras varangydisznó. Gerincéből páncél kemény csontburjánzások álltak ki, mindegyik akkora, mint egy felnőtt férfi háta. Háromkarmú lábaival könnyedén megkapaszkodott a sziklákban. Még messziről is félelmet keltőn villogott violaszínű, hártyával borított szeme.
Messziről? Túlságosan közel volt!
Zhord rálőtt a hozzá legközelebb hadonászó remetére. A mellkasa közepén találta el.
– Tez-rau, yald! – ordította Jaq.
Az állatok felgyorsítottak. Az egyik génorzó oldalról feléjük rohant. Lex célba vette, de a kamelopárd mozgása miatt nem találta el. A robbanótöltet az egyik oszlopot törte derékba. Ó, milyen pazarlás...! Jaq kézbe fogta a Császár Kegyelmét, elmormogott egy gyors imát, és örökre megállította a szörnyet. A génorzó nem döglött meg azonnal; kapálózva, vergődve vonaglott a kavicsos talajon.
A remeték rárontottak a kimerült menekültekre. Volt, akit puszta kézzel öltek meg. Némelyikük ráhajolt áldozatára, hogy vérrel oltsa kínzó szomját. Az emberek közül néhányan védekezni próbáltak. Vakon lövöldöztek, de nem sok sikerrel. Közben a sárga-szürke ruhába öltözött katonák is közelebb értek, és lézersugarakat szórtak a génorzókra meg a feléjük rohanó hibridekre. A génorzók, ha kiszemelt áldozatuk közelébe jutottak, az emberhúsba mélyesztették karmaikat, és széttépték a testet. A sivatag irányából egy fél lánctalpas érkezett, s vele egy fekete ruhás arbitrátor. Tükrös sisakját elvesztette valahol. Vörös arcáról hámlott a bőr. Megállította a járművet, majd a tetejére szerelt kígyószájú löveget célra fordította. Az egyik oszlop mögül egy génorzó rohant felé.
A lövedék lángcsóvát húzva csapódott a bestiába, amelynek semmi keresnivalója sem volt ezen a bolygón. Robbanás. A lény csak az egyik alsó karját vesztette el.
A páncélozott fülkében ülő vezető beindította a motorokat, és megpróbált kitérni a három karral is tovább közeledő szörny elől. Az egyik lánctalp a manőver során leállt – talán beszorult a széle a kövek közé. A jármű vészesen oldalra dőlt. Az arbitrátor elvesztette az egyensúlyát, és leesett a földre. A génorzó felgyorsított. Az arbitrátor oldalra fordult, miközben megpróbálta előrántani kézifegyverét. A karmok rázárultak a védtelen emberfejre.
A génorzó a megbénult acélmonstrum felé fordult. Karmai belemélyedtek a fémbe, karjai rángatni kezdték a lemezeket.
Egy jetsikló közeledett.
Áramvonalas légi cápa volt, orrán egy rúnával, két oldalán egy-egy fejsze formájú stabilizátor szárnnyal. Átszáguldott az oszlopok között, úgy négyméteres magasságban haladt. Lecsapott a génorzóra, amely csak ekkor vette észre.
Négyméteres magasság? Kockázatos, túl kockázatos! A génorzó felugorhat, és belekaphat az egyik szárnyba...
A jetsiklón szemkápráztató jelenség vibrált – egy holo ruhás Harlekin vezette a gépet. A cápa orrának két oldalán, mintha agyarak lennének, suriken ágyúk csöve meredezett. Az ikerlövegek bólintottak, végük lejjebb fordultak, belsejükből borotvaéles fémkorongok záporoztak a génorzóra.
A szörny megcsonkult. A korongok átmetszették kemény páncélját, és bejutottak a test puha belsejébe.
A jet sikló a szentélyszikla irányába fordult, ahhoz a barlangnyíláshoz közelített, amelyikből a pátriárka szemlélte a harcot. A Harlekin tudta, mire vállalkozik, de nem tehetett mást. A génorzók itt voltak – éppen itt, a Hiperháló kapujának közelében! Ezt nem lehetett hagyni. Hibrid remeték eddig nem távolodtak el az oszlopaiktól. Eddig még egyszer sem fordult elő, hogy bemerészkedtek volna a kőlabirintusba.
Eddig!
De vajon mit fognak csinálni most, hogy a Sabulorb felperzselődik? Ha a pátriárka rájön, hogy létezik egy menekülési útvonal, a hibridek és a tiszta vérűek mindent megtesznek majd, hogy megtalálják a kaput. A génorzók még ebben a forróságban is elég sokáig életben maradhatnak ahhoz, hogy megleljék, amit keresnek. És ha egyszer megvan a kapu, akkor behatolnak a Hiperhálóba, onnan pedig akár valamelyik mestervilágra is átjuthatnak.
Ez nem történhet meg!
A Harlekin a szentélyszikla felé száguldott, a barlang szájában álló rettenetes lény irányába.
* * *
Surikenzápor zuhogott a négykarú varangy dísznóra. Sok célba talált. A páncélos szörny megingott, de nem esett össze. Egyik humanoid kezét már csak egyetlen ín tartotta a helyén. Fél szeme kirobbant, de a sérülést okozó korong nem bírt áthatolni a kemény koponyacsonton, így nem jutott be az agyvelőbe. Az egyik térde is szétzúzódott, de még mindig életképes volt. Valószínűleg halálos sebet kapott, mégis rendületlenül a helyén maradt.
A Harlekinnek csupán néhány másodperce volt arra, hogy ezt felfogja. Talán azt tervezte, hogy megöli a pátriárkát, aztán felrántja a jet sikló orrát, és kikerüli a szentélysziklát.
Másként történt.
Surikeneket ontva agyaraiból a légi cápa belecsapódott a pátriárka mellkasába. A pokolfajzat hátrazuhant, vissza a barlangba. A jet sikló és a rajta ülő öngyilkos hős követte.
A hatalmas robbanást követően a barlang szájából mindent elsöprő tűzcsóva csapott ki.
* * *
– Yald! Yald!
Jaq csapatának már sikerült távol kerülnie az oszlopoktól, amikor hirtelen egy hibrid vetődött rá a fiatalabbik shandabari nőre.
Lerántotta a kamelopárd hátáról, és leszorította. A nő sikított és vergődött. A hibrid artikulálatlan, éles hangot hallatott, aztán megfordult, de nem próbált felugrani a kamelopárd hátára.
– Ne lassítsatok le! – üvöltötte Lex, mert látta, hogy Rakel meg akarja állítani hátasát. – Tovább, tovább! Yald, yald! – Az áldozat társa, a középkorú nő már visszafordult.
Megállította kamelopárdját, ismét megfordította, és az űrgárdista után kiáltott.
– Segítség!
Nem, erre most nem volt lehetőség. A segítségnyújtás idővesztéssel járt volna. Most menniük kellett, a lehető leghamarabb maguk mögött hagyni a remetetelepet. Nem állhattak meg, hogy kimentsék a két nőt...
Legfeljebb imádkozhattak.
Imádkoztak azért, hogy az emberek győzzenek. Azért, hogy a katonák lekössék a remeték figyelmét, így azok ne vehessék üldözőbe őket...
A hibrid még mindig üvöltött, mintha ő lenne az áldozat, és nem a fiatal nő. Érthető: a pátriárka halála során keletkezett pszichotikus vihar megőrjítette a boly minden tagját, agóniába taszította őket, megzavarta gondolataikat. Talán... Igen. Talán az a kemény, középkorú nő kést tud rántani, és megmentheti társát.
Gyász
Bár a hatalmas nap már jócskán túljutott a zenitjén, a forróság és a sugárzási szint folyamatosan tovább nőtt; tovább feszült a rugó, amely előbb-utóbb kiszakítja majd a csontokat a helyükről, és kibírhatatlan agóniával fogja megőrjíteni a testeket.
A sivatagnak ezen a részén a kemény talajt nem homok és nem is kisebb kavicsokból álló szőnyeg, hanem nagyobb, éles szélű kődarabok borították, amelyeken még az edzett talpú kamelopárdok is csak fájdalmas léptekkel bírtak haladni. Az állatoknak nem volt más választásuk, folytatniuk kellett az utat. Hogy valamivel könnyebbé tegyék a haladást, óvatosan lépkedtek, és nem nehezedtek rá teljes testsúlyukkal a talpukra. Valahogy úgy mozogtak, mint a lábujjhegyen járó emberek.
A nyergükben utazók messziről halottnak tűntek; úgy gubbasztottak a helyükön, mint a felhúzott lábakkal ülő, feltámasztásra váró múmiák.
A közelben csak néhány menekülő vánszorgott, mindegyik kamelopárdháton ringatózott. A délibábok ismét megjelentek, de a szellemutazók is megritkultak. Ha az ember oldalra pillantott, egyetlen járművet sem látott – sem valódit, sem látomásszerűt. Ha valaki elég erősen koncentrált, a lencseként működő forró levegőben megpillanthatta saját szellemképét. A valóságot szétolvasztotta hőség.
Vajon hány menekülő maradt még életben? Másfél millió? Jaq csapata a menet legszélén haladt. Senki sem törődött velük, senki sem feltételezte róluk, hogy valami olyasmit tudnak, ami a többieknek is hasznára válhat.
Azok, akik meghaltak útközben, a sok százezer shandabari áldozat hamarosan elfelejtődik. Nem lesz senki, aki emlékezzen rájuk, a tömeghalál a bolygó teljes lakosságának kipusztulásához képest jelentéktelen eseménynek fog tűnni.
A kelet-nyugati láthatáron feltűnt valami. Messziről nézve elhagyatott városnak látszott. Egy település, árnyékfoltokkal, hűs helyekkel, csillogó tetejű, sötét falú épületekkel. A kamelopárdok új erőre kapva felgyorsították lépteiket.
A „városról” kiderült, hogy valójában egy sziklatömb, amelybe a szél és a homok együttes munkával az évmilliók során járatokat, széles kanyonokat, hosszú és keskeny árkokat vájt, üregeket faragott, folyosókat, kőhidakat, átjárókat alakított ki. Egy természetes eredetű „város”. Egy labirintus.
A labirintus, amely több tucat négyzetkilométernyi helyet foglalt el a sivatagban.
Száraz volt. Csontszáraz. Kőszáraz. Halálszáraz...
A nap sugarai elől behúzódtak egy természet vájta barlangba, amely akkora volt, hogy akár egy egész villa belefért volna. Bent, a kőfalak között legalább tíz fokkal alacsonyabb volt a hőmérséklet, de más körülmények között kemenceforrónak tűnt volna.
Enniük s inniuk kellett valamit. A kulacsot, amelyet Lex az oázisban töltött meg már rég kiürítették.
A kőpadló sima volt, egyetlen mélyedés sem alakult ki rajta, amelyben legalább pár csepp folyadék összegyűlhetett volna, vagy amelybe vért csurgathattak volna. Zhord krákogásokkal és integetéssel elmagyarázta, mit kell tenniük. A kis fickó régebben járt egy primitív földműves világon, és ott látott valamit, aminek most hasznát vehették.
Rakel vegye le a pergamenkalapot. Zhord lehúzta a kalapról a „szalagot”, az orgyilkos övsálat, amellyel a nő rögzítette a fejfedőt. Azt az övsálat, amelyben egy tőrt rejtettek el.
Lex összeszedte maradék erejét, előrevonszolta az egyik kamelopárdot, és lenyomta a fejét, hogy a hosszú nyak a padló közelébe kerüljön. Zhord az állat nyakára hurkolta az övsálat, majd szépen masnira kötötte. A kamelopárd menekülni próbált, dühödten, rémülten horkantgatott, de Lex erősen tartotta.
Zhord a kése hegyét beledöfte az állat nyaki ütőerébe. Vér fröccsent az arcába, ahogy az élő, rémülten dobogó szív a kis lyukon keresztül kipumpálta az életet adó folyadékot. A zömik a parányi sebre szorította az ajkát. Szívott és nyelt, úgy festett, akár egy mohó vámpír-csecsemő.
Amikor befejezte, a sebre szorította a hüvelykujját. Azon a bizonyos földműves-világon a parasztok parányi dugót használtak erre a célra.
– Te jössz, Jaq.
Jaq, akinek már ahhoz sem volt ereje, hogy megszólaljon, intett, hogy inkább Rakel igyon. A nőben alig volt élet; Jaq nem akarta elveszíteni, túlságosan értékes volt számára. Nélküle nem tudta volna végrehajtani azt, amit a Hiperháló egy bizonyos pontján kellett megcsinálnia.
Rakel odatántorgott az állathoz, ráhajolt a nyakára. Zhord elvette a hüvelykujját.
A kamelopárd már nem rugdalózott annyira, mint az elején; mintha egy kicsit elálmosodott volna. A nyakára tett hurok nem volt elég szoros ahhoz, hogy végezzen vele, de az agyába a megszokottnál kevesebb vér, a tüdejébe pedig kevesebb levegő jutott.
Harmadikként Jaq ivott.
És mi lesz Lexszel? Rajta kívül senki sem tudná lefogni az állatot. Zhord megpróbálta a seb alá tenni az üres kulacsot. Pontosan helyezte el, de így is csak néhány csepp jutott bele. Amíg ez megtelik... És nekik nincs vesztegetni való idejük. Zhord rámutatott Rakel pergamenkalapjára, amely a közelében, a barlang padlóján hevert, de amíg az ujját a seben tartotta, nem érhette el.
Jaq felkapta a kalapot, amelyet a nő a sorskönyv lapjából hajtogatott magának, majd mintha valamiféle szent rítusban venne részt, kicsit megdöntve a seb alá tartotta. Zhord elvette a hüvelykujját. A kamelopárd vére vörösen, habosan csorrant bele a pergamen-kehelybe.
Jaq az űrgárdista elé tartotta a vérrel teli kalapot. Lex ivott.
* * *
Az állat kimúlt; Zhord megfojtotta. Társai a szemüket forgatták, de talán csak a homokot akarták kipislogni.
A kamelopárd húsán látszott, hogy rágós, inas, ezért Zhord a púpot vágta le. Ez zsíros falatnak ígérkezett.
Az íze nem volt valami jó.
– Úgy fog égni a testünkben, ahogy a magas oktánszámú üzemanyag a motorokban – jegyezte meg Lex. Könnyen beszélt; ő, a kétgyomrú szuperember, étel nélkül vagy akár mérgeken is el tudott volna élni egy darabig.
Valahogy lenyomták a púpsültet.
A hőségben a hús szinte azonnal bomlásnak indult, Zhord azonban begyömöszölt egy darabkát az egyik zsákjába. A kalapból a vért, már amit Lex meghagyott, betöltötték a kulacsba.
* * *
Forróság, forróság. Szerettek volna lefeküdni és pihenni, legalább egy keveset, de nem merték megtenni – féltek, hogy arra ébrednek, lángol a testük. A nap már lefelé ereszkedett, mégis izzón vöröslött az égen, és a sugarai semmit sem gyengültek, sőt talán erősödtek.
Tovább, tovább, mielőtt a sötétség ráteríti leplét erre a labirintusra!
Jaq magához vette az övsálat, majd ránézett a vérmocskos, elmaszatolódott elda rúnákkal teleírt pergamenlapra.
– Talán az lenne a legjobb, ha elhajítanánk – mondta Rakelnek fáradtan. – Ha reggelig nem találjuk meg azokat a gombákat, úgyis meghalunk. – A derekára kötötte az övsálat.
Lex félrehúzta Jaqot.
– Szerintem meg kellene tartani ezt a lapot – mormolta. – Tudom, a teljes könyvet nem hozhattuk magunkkal, de nem tartom helyesnek, hogy egyszerűen elhajítjuk a szövegnek ezt az utolsó részletét. Kalapként viselni... Nos, ez még helyénvalónak tűnik, hiszen Rakelt csak ez védte meg attól, hogy felforrjon az agya. Viszont ivóvödörnek használni, bármilyen szomjas voltam is... Főleg eldobni?! – Lex megrázta a fejét.
– Te tiszteletben tartod az idegen szövegeket, kapitány? – kérdezte Jaq élesen.
– Az írás megváltozott, nem igaz? Lehet, hogy találunk benne valami utalást a Császár fiaira. A körülmények úgysem teszik lehetővé, hogy teljesítsük a kötelességünket, megtegyük mindazt, amit szent esküvéssel fogadtunk.
– Tévedsz! Igen, Lex, tévedsz! – Jaq arcán látszott, mindenáron megpróbálja meggyőzni az űrgárdistái. – Azon a helyen, azon a Hiperhálóban lévő helyen, ahol megváltozhat a történelem, ellenszegülök a halálnak azzal, hogy feltámasztom Ey'Lindit. Ez a tett rengéshullámot küld majd a lelkek tengerébe. Nem nagyot, éppen csak észrevehetőt, de küld, ez egészen biztos. És talán ez lesz az a parányi rengés, amely megváltoztatja a dolgok menetét. Az eldák káoszelmélete szerint egy pillangó szárnyrebegtetése fél világgal arrébb hurrikánokat okozhat. Ezt Marb'ailtortól hallottam. Amennyiben ez igaz, akkor gondold csak végig, mi történik, ha a Hiperháló egyik kereszteződésében, magában a hipertérben hajtom végre a tettemet!
Lex kétkedőn nézett rá.
– Esküszöm, hogy így lesz, kapitány! Téged vajon nem vezérelt a dicsőség keze? Nem fogadtam magamba egy démont, és nem purgáltam ki?
Lex bólintott. Ez mind így történt.
– Nem vagyok megvilágosodott? Ha tévedek – tette hozzá Jaq –, kérlek, könyörgöm, végezz velem. Könyörögni fogok neked, hogy végy őrizetbe, és adj át az Inkvizíciónak... Vagyis inkább ne. Az Inkvizíció most önmagával csatázik.
Melyik lehet az a megbízható hatóság, amelynek Lex átadhatná Jaqot? A Császári Öklök terminátor-könyvtárosaihoz vigye? Egyáltalán: visszajut még valaha a káptalanjához? Az idegen sorskönyv, a Császár fiai: ezek a dolgok túlságosan jelentősek voltak ahhoz, hogy egy egyszerű űrgárdista-káptalan foglalkozzon velük. Az inkvizícióra pedig – ebben Jaqnak igaza volt – nem lehet számítani.
– Hallgass meg, Lex, mi most a lélek tökéletesítésének folyamatában veszünk részt, és a szent cél érdekében vállalnunk kell bizonyos áldozatokat.
Valamit mindenképpen fel kell áldozniuk: Rakel lelkét...
Lex megremegett; az ilyen áldozatvállalásnak valahogy nagyon is démonszaga volt.
– Az önfeláldozás valóban helyénvaló dolog – mormolta.
Jaq szemében tűz lobbant.
– Talán nem hiszed, hogy szívesen feláldoznám magam, ha elérnék vele valamit? Imádkozzunk, hogy a fénylő ösvény adja meg ennek a nőnek, ennek a tolvajnak a megértés ajándékát. Én tisztelem ezt az embert. Nem más ő, mint egy szent kehely. Egy inkvizítor sokszor rákényszerül, hogy kemény, nehéz döntéseket hozzon. A fájdalommentes döntések eretnekségek.
– Igen, a fájdalom tiszta – bólintott Lex.
– Ey'Lindi reinkarnálásának hátterében a szeretet áll – mondta Jaq. – A szerelem. És ezt a szerelem magkristályt akarom belehajítani a pszichikai tengerbe. Ez lesz az, ami győzelmet arat a halál és a Káosz fölött, az, amire a pszichikai tengernek mindenképpen reagálnia kell valahogy.
A pszichikai tenger – vagy inkább a pszichotikus tenger?
* * *
Ha lettek volna legyek a sivatag mélyén, biztos odagyűlnek a lassan tovább vánszorgó négy utazó köré. Rászállnak a bőrükre, a rajtuk vöröslő kamelopárd vér maradványokra.
Az első lépteik – különösen Zhordé – kacsázók voltak a nyeregben eltöltött hosszú órák után. A kamelopárdokat már rég sorsukra hagyták, s gyalog indultak el a kanyargós, szűkülő kanyonban – egészen addig mentek, míg rá kellett jönniük, hogy zsákutcába jutottak. A sziklafalban szerencsére találtak egy szűk folyosót.
Ez a járat egy idő után kiszélesedett, de ugyanakkor mind alacsonyabbá vált. Végül hason csúszva jutottak át a szomszédos kanyonba.
* * *
Toronyló, párhuzamosan futó kőfalak. Ötven méter magasak, de csak egy méter szélesek. A szél itt-ott lyukakat vájt beléjük, apró nyílásokat, amelyeken éppen csak keresztül lehetett préselődni.
A labirintusban forró szél fújt, a falakba vágott rések felerősítették, eltorzították, emberi hangokhoz hasonlatossá változtatták a huhogását. Erre, erre – mintha ezt ismételgették volna ezek a hangok, az útvesztő szellemeinek hangjai, azoknak a halott utazóknak a lelkei, akik valamikor a régmúltban jártak itt, és nem mentek el soha; akik most új társakat kívántak maguk mellé szerezni.
A „magas oktánszámú” zsíros púp Rakel esetében nem vált be; egyszer csak összeesett a fáradtságtól. Lex a vállára vette, zokszó nélkül cipelte, és amikor másképpen nem fértek el a járatokban, maga után vonszolta.
* * *
A nap először a falak mögé rejtőzött, aztán leszállt, de a hőség nem csökkent. Az égen szokatlan fények villództak.
Találkoztak vagy féltucatnyi menekülővel, akik szintén a labirintusban kószáltak; a „biztonságos helyet” keresték, bár fogalmuk sem volt arról, hogy az pontosan micsoda, és hol lehet. Abból nem származhatott semmilyen baj, ha elárulják a titkot ennek a néhány szerencsétlennek, az exoduslutri nyerteseinek. Éppen ellenkezőleg!
– Láttatok egy hatalmas szikla gombák alkotta kört? – kérdezte Jaq.
A menekülők nem találkoztak ilyen jelenséggel. Továbbtántorogtak, tovább kutattak – most már legalább azt is tudták, mit keresnek. Elváltak egymástól, de megígérték, hogy aki rábukkan a kőgombákra, kiált a többieknek.
Kiált? Ugyan milyen messzire juthat ezekben a kanyonokban egy erőtlen, rekedt hörrenés?
Jaq keresztülnézett a hiper szemlencsén. Az útvonalat jelző rúnát tisztán lehetett látni, de vajon a valós világban hol van a kiindulópont?
Lex ökölbe szorította a bal kezét.
– Ó, Dorn, ó, létem fénye! – imádkozott. – Segíts most! Biff – mormolta. – Yeri...
Mivel idézhetné meg Dorn fényét? A meleg még mindig nem volt elég nagy ahhoz, hogy olyan kínokat okozzon, mint a neurokesztyű, az a büntetőeszköz, amelynek segítségével a múltban már sikerült látnokl képességekre szert tennie. Milyen agónia segíthetné hozzá a megvilágosodáshoz?
– A késed, Zhord! – mondta Lex. – Lassan bele kell nyomnod a szemembe...
hogy meglássam az utat!
Rakel ernyedt testével a vállán térdre ereszkedett.
– Na ne hülyéskedj, nagyfiú!
Zhord az inkvizítorra nézett, segítséget várt tőle, ám Jaq lassan, gyötrődve bólintott. Igen, az önfeláldozás az egyik eszköz. Eszköz a transzcendentálódáshoz. Igen, volt itt valami rendszer, létezett egy bonyolult egyenlet, amelyet a kapitány érzékelt. Egyenlőségjelet lehetett tenni Azul szeme – amelyet Lex vágott ki – és az űrgárdista saját szeme közé.
– Hát te nem látod a körülmények összhangját? – kérdezte Jaq a zömiktől.
A kis fickó megrázta a fejét.
– Szemet hiperszemért – mondta Jaq halkan. – Megvilágosodás szenvedés által. A másik lehetőség a halálunk, a bukásunk. A te lelked, kapitány, élénk és életképes, közel van a fényhez. Nem akarod, hogy inkább én tartsam azt a kést?
– Szerintem a zömik éppen olyan hatékonyan végre tudja hajtani ezt a feladatot, mint bármelyik szervitor. – Nem, Lex nem akarta, hogy Jaq fogja a kés nyelét. Vajon azért, mert amolyan eretnekféle volt, és rettegett attól, hogy az Inkvizíció valamelyik tagja hajtson végre rajta csonkítást?
– Nem fogsz lecsapni közben? – kérdezte Zhord, ahogy letérdelt az űrgárdista elé. – Nem fogsz pislogni?
– Nyitva tartom a szemem, zömik. Esküszöm, meg sem mozdulok. Amikor majd visszatérek a káptalanomhoz, a sebészeinktől kaphatok egy mesterséges látószervet.
Hát persze. Ha visszatér. Majd akkor... Most viszont most van, és talán harcolnia kell majd. Feláldozza a szemét, pedig korántsem biztos, hogy kap helyette másikat. Bátor tett. Valóban bátor.
– Nagyon lassan nyomd a pengét, hogy jobban fájjon – utasította Lex a zömiket.
Zhord munkához látott.
Lex visszafojtotta a lélegzetét.
Abban a pillanatban, amikor a szemgolyó szétnyílt, és kiömlött belőle a folyadék Lex ökölbe szorított keze fényleni, foszforos, kísérteties fénnyel világítani kezdett. A mutatóujja kiegyenesedett és előremutatott. Előre, a helyes irányba.
* * *
Lex, vállán a nővel, határozottan, a fejét hol jobbra, hol balra fordítva haladt, így, fél szemmel is nagyjából annyit látott, mint korábban kettővel. Megsebzett szemét a vörös orgyilkos övsállal takarta le, enélkül a látása homályos lett volna – a gennyes csomóra emlékeztető lecsupaszított szemlencse másként érzékelte a fényt, mint ahogy kellett volna.
Fénylő mutatóujja határozottan előreszegeződött.
Hajnalban kiértek egy térre.
A hat sziklagomba mindegyike másfélszer olyan magas volt, mint Lex. Kört alkotva álltak, kalapjuk széle majdnem összeért. A kör közepén egy élére állított fénykorong kéklett. Ez volt a Hiperhálóra nyíló kapu, melynek a túloldalán kezdődött az az alagút, amelyen keresztül el lehetett jutni valahová. Nem tudni, hová, de távol ettől a labirintustól, távol a Sabulorbtól.
Lex letette a földre Rakelt, és szelíden magához húzta.
– Biztonságban vagyunk – mormogta.
A nő bágyadtan kinyitotta a szemét, s az űrgárdista fél arcát eltakaró kötésre nézett.
– Mi történt veled? – kérdezte remegő hangon.
– Áldozat – felelte Jaq. – Eljön a nap, amikor valamennyiünknek fel kell áldoznunk valamit. Talán önmagunkat. De nem számít. Mik vagyunk mi a káoszivadékhoz képest? Mik vagyunk az Istencsászárhoz képest? Vagy a lelkek tengeréhez képest, amelyben milliárdszor milliárd, apoteózisra váró lélek dühe, vágya, akarata, gyűlölete és szeretete oldódik fel?
– Mit jelent az, hogy apoteózis? – kérdezte a nő zavartan.
– Istenné válás. Akár dicsőségesen, akár megvetendően. Mi csupán habtajtékok vagyunk ahhoz a tengerhez képest, de önfeláldozó tetteinkkel mégis erős hullámokat gerjeszthetünk.
– Szép prédikáció – mondta Zhord. – De én inkább azt szeretném tudni, hogy milyen messzire jutunk, ha belépünk abba a kékségbe. Pihennünk kéne. Nem ártana, ha találnék valami jó kis helyet, ahol ehetek meg ihatok. És ennek a nőnek se ártana, ha végre nyugton lehetne.
Jaq elővette a monokliját, és lehúzta róla a védőlemezt. Belenézett az alagút szájának ködös kékségébe.
– Csak tíz elágazást látok, aztán megint egy Hálón kívüli szakasz következik.
Áldottak vagyunk!
Talán azért, mert Ilyen közel kerültek ahhoz a helyhez, ahonnan tényleg csak egy lépés volt a megmenekülés, talán más ok miatt, de úgy tűnt. a forróság minden addiginál elviselhetetlenebb lett. A nap lefelé ereszkedett, de az éjszakai levegő izzó fémként perzselt.
A Sabulorb túlsó oldalán a sekély tengerek nemsokára gőzölögni és forrni kezdenek, majd valamivel később semmivé válnak. A kontinenseken minden éghető anyag meggyullad. A növények, az épületek, a hullák – füstté lesznek, még a sivatag és a kövek is megsemmisülnek.
A világok millióinak nyilvántartásaiból örökre kitörlik a Sabulorb nevét. Kit érdekel egy ilyen aprócska veszteség, egy ilyen jelentéktelen változás? Legfeljebb a szomszédos naprendszerek lakói kapják fel a fejüket, meg a navigátorok – és persze az Adeptus Ministorum távol élő és dolgozó hivatalnokai, akik le kell, hogy írjanak egy adófizető bolygót, továbbá a Departio Munitorium, amely elveszít egy sorozó bázist, illetve az Adeptus Arbites tagjai, akiknek nélkülözniük kell egy törvényszéket (amiért nem nagy kár, mert a Sabulorbnak már nincs szüksége törvényekre és törvénykezésre).
Ötezer fényévnyi távolságban, a Birodalom másik végén aligha van valaki, aki már hallotta a Sabulorb nevét. Az emberek tovább élik az életüket, és el sem jut hozzájuk annak a bolygónak a híre, amelynek lakóit elevenen megsütötte a saját napjuk. Az embertömegek szinte semmiről sem vesznek tudomást.
Vajon a trón protézisba zárt Istencsászár majdnem üres szemgödréből ki fog-e buggyanni egy felbecsülhetetlen értékű könnycsepp?
* * *
Amikor beléptek a Hiperhálóba, olyan érzésük támadt, mintha egy jeges alagútba vonulnának be. A járat és a Sabulorb hőmérséklete között olyan óriási volt a különbség, hogy a felhólyagosodott bőrű vándorok azt hitték, pillanatok alatt megfagynak. A változás még Lexre is gyakorolt némi hatást; az érzések mélyen eltemetett emlékeket ástak elő az elméjéből. Eszébe jutott az Öklök kolostorerődjében lévő hely, az iszonyalagút. Annak a rettenetes járatnak bizonyos részein kibírhatatlan volt a forróság, kicsit arrébb pedig már-már elviselhetetlen a hideg. Néhol vákuumban kellett mozogni, máshol különböző fájdalmakat keltő akadályokat kellett leküzdeni, és elvétve akadt néhány olyan zóna is, ahol az ember biztonságban érezhette magát.
Az egész alagút biztonságos volt – csak abban kellett reménykedniük, hogy nem futnak össze egy olyan Főnix Úrnővel, mint amely halálra sebezte a valódi Ey'Lindit.
Annak, hogy közönséges utazókkal találkoznak, nagyon kicsi volt a valószínűsége. A legjobb esetben is csak szellemekként elsuhanó árnyakat látnak majd, amelyek nem az ő síkjukban mozognak. Ilyen volt a Hiperháló természete. Minden utazó vagy utazócsoport egy bizonyos időpillanathoz kapcsolódott hozzá. Ha két csoport más helyről, más időben indult el az alagutakban, akkor ebben a galaxis méretű hálórendszerben még véletlenül sem kerülhettek ugyanabban az időben ugyanarra a helyre.
A Hiperhálóban mintha megállt volna az idő, az ember nem tudta megállapítani, hogy mióta tartózkodik benne. Csak egy perc telt el azóta, hogy belépett a kapun? Vagy talán egy óra? Egy nap? Képtelenség volt megmondani. Ott még a kronométerek sem úgy működtek, ahogy elvárták tőlük.
Éppen ez az időtlenség segítette a kis csoport tagjait, míg elérnek útjuk következő állomására, és kilépnek egy másik világba. A Hiperhálóban való séta olyan volt, mintha az ember egy álomban mozogna.
Jaq haladt az élen, kezében a monoklijával. Eljutottak az első kereszteződéshez, a másodikhoz, majd a következőhöz, és így tovább. Lex segített Rakelnek. A nő nem halhatott meg. Vajon a valódi Ey'Lindinek is szüksége lenne segítségre? Ő is támogatásra szorulna, míg a legközelebbi világon eszik, iszik, és kipiheni magát?
A legközelebbi világ... Milyen lesz? Kellemes? Olyan, amilyenre Zhord vágyott?
Jó lenne. Elég volt már azokból a bolygókból, amelyeket a félelem és a borzalom tartott a markában. Az ilyen helyeknél csak a Káosz által bekebelezett világok lehetnek rosszabbak.
A kéken ködlő alagútból egy nedves és szellős barlangba léptek ki. A földpadlón páfrányok zöldelltek, és páfránykoszorú vette körül a kijárat előtti kedves kis tavacskát is.
A nyílásnál egy bozontos szőrű állat vicsorgott rájuk. Kimutatta sárgás, görbe agyarait, de hátrált. Farka jobbra-balra csapkodott. A barlang volt az otthona. Zhord előkapta a lézerpisztolyát, és hogy megelőzze a bonyodalmakat, kétszer rálőtt. A megpörkölődött test belecsobbant a tóba. Az orra a víz alatt maradt, tehát már nem élt.
Az utazók vártak egy kicsit, majd beugrottak a lelőtt állat után. Ittak, vidáman vizet locsoltak magukra.
A barlang szájánál lévő tavacskát tápláló patak valahonnan a kék ég alatt aranyló erdőből érkezett. A bolygón a jelek szerint ősz volt, és késő délutánra járhatott az idő.
– Rossz ránk nézni! – morogta Zhord.
Felhólyagosodott, hámló bőr. Kosz. Kamelopárd vér. Lex fél szemmel. Rakel már megint hányt. Most vizet.
Zhord előkotort egy kis púpzsírt, hámló arcára kente sziszegve, majd Rakelnek, Jaqnak és Lexnek is adott egy keveset.
Mi volt az az állat, amelyet megöltek? Egy ismeretlen ragadozó. Vörös hús. Nem valószínű, hogy természetes toxinokat tartalmaz; az a lény nyilván a karmaival és a fogaival is remekül meg tudta védeni magát. Egészen addig, míg felbukkant a zömik.
Megkeresték a partra sodródott temet, és nem sokkal később már félig nyers húst rágcsáltak.
A sárgás, szelíd fényű nap lefelé ereszkedett, körülötte lustán gyülekeztek a narancspiros és karmazsinvörös felhők.
Csak a bolond tér nyugovóra egy Hiperháló-kapu közelében. Szédelegtek a fáradtságtól, de úgy döntöttek, továbbmennek. Lex összeszedte az állat maradványait, elvitte, és jó messzire egy fa mögé rejtette. Jobb, ha nem hagynak maguk után olyan nyomokat, amelyekből kiderülhet, hogy fegyveresek vannak a közelben. Visszafelé jövet gyorsan megfürdött a tóban, lemosta magáról a ragadozó vérét.
Találtak egy kis mélyedést, amely fölé mélyen behajoltak a fák. Ágakat törtek, befedték, aztán lefeküdtek. Lex agyának fele őrködött.
Jaq elmondott egy hálaimát azért, hogy éppen ezen a világon kötöttek ki. Mire befejezte, Zhord már hangosan hortyogott.
Lex felrázta Zhordot.
Ködös, gyöngyfényű hajnal volt. Az aranyozottnak tűnő ropogós és friss növényeken, az indákon harmat csöppek csillárnlottak. A növényszárak között aprócska vékony szálakból szőtt rovarhálók feszültek, amelyeket harmat nélkül talán észre sem lehetett volna venni. A „sátor” előtt kósza ökörnyálszálak lebegtek a levegőben.
– Rakel felébredt, és pár perccel ezelőtt kiosont – mormolta Lex.
– Huh, nem nehéz kitalálni, hogy miért! – hangzott a zömik válasza. – Az én hólyagom is mindjárt szétreped...!
A test parancsa mindig erős, de Rakel esetében gyanítani lehetett, hogy távozásának oka nem ennyire ártatlan.
Jaq még mindig aludt, feje Lex karján nyugodott. Lex nem akarta megzavarni az inkvizítort.
* * *
Miután kapkodva eleget tett a természet követelésének, Zhord a nő után futott. Megpróbált zajtalanul mozogni, de aztán rájött, milyen ostobaság ez az egész lopakodás, és egyenesen elindult a barlang felé.
Rakel bármerre mehetett, egyetlen irány kivételével követni lehetett. Ha viszont belépett a Hiperhálóba...
Zhord közelebb jutott a barlanghoz. Sehol sem látta a nőt.
A barlanghoz ért. Rakel nem volt ott.
Már-már visszafordult, hogy máshol keresse.
Nem. Készenlétbe helyezte a Császár Békéjét, és berohant a kékes köddel megtöltött alagútba. Hatalmas bakancsában döngő léptekkel futott.
Ey'Lindi a ködben...
Nem. Rakel. A nő habozva állt az első elágazásnál.
– Ne mozdulj, asszony, különben golyót kapsz a hátadba! Rakel mozdulatlanná dermedt.
– Lassan fordulj meg. Nehogy eszedbe jusson pisztolyt rántani! Rakel megfordult.
– Zhord...
Milyen könyörgő volt a hangja!
– Nem lett volna szabad megállnod. Nem lett volna szabad tétováznod – mondta a kis fickó szinte bocsánatkérően. – Bal vagy jobb? Mit számít ez, ha nem vagy babonás? Rohannod kellett volna. Most viszont gyere vissza.
– Tétovázás? Választás? – mormolta Rakel. – Ugyan miben dönthettem én, ami a saját sorsomra vonatkozik? Félek...
Észrevett valamit az ujjain.
– Hé, nehogy behajlítsd az ujjadat! Nehogy rám merj mutatni velük!
A gyűrűk az ujjain... a digitális fegyverek. Az egyiket még nem merítette ki.
– En csak... – Rakel megsemmisülten állt, de aztán felgerjedt benne valami erőt adó düh. – Zhord, mondd meg az igazat... esküdj meg mindenre, ami szent neked!
Tényleg szétbomlana a testem, ha Jaq nem erősítené meg újra és újra?
Aha. Szóval ezért állt meg. Megragadta az alkalmat, hogy elrohanjon, hogy belefusson abba az egzotikus labirintusba, amely az egész galaxist behálózza. Azért, hogy megmeneküljön... valamitől. Valami olyasmitől, amiről nem is igazán tudta, hogy micsoda. Aztán megállt. Mert mi van akkor, ha sikerül elmenekülnie, de polimorfikus görcsök közepette mégis elpusztul?
– Igen, tényleg – hazudta Zhord szemrebbenés nélkül. – Na ne légy ostoba, gyere vissza szépen. A saját akaratodból, és nem azért, mert félsz a stukkeremtől. Élni fogsz. Nem halsz meg.
Rakel teste valóban nem fog meghalni. Ez igaz volt. Ami viszont a tudatát és a lelkét illeti, mindazt, ami megtölti ezt a fizikai testet... Ha Jaq varázslata sikerül akkor ezekből nem sok marad. De lehet, hogy a varázslat kudarcba fullad. Ha igen, akkor Jaqnak valahogy meg kell szabadítania magát ettől a rögeszmétől.
– Jaq valahogy fel akar használni engem. Ha ezt megteszi, akkor megöl, nem?
– Esküszöm, hogy nem fog megölni téged, Rakel binth-Kazintzkis.
Tiszteljünk meg egy tolvajt azzal, hogy kimondjuk a teljes nevét. Legyezgessük a hiúságát és a becsvágyát. Lex azért nem akarta üldözőbe venni a nőt, mert nem akart foltot fröccsenteni a becsületére azzal, hogy hazudik valakinek, aki – virtuálisan vagy valóban – a bajtársa.
– Az őseidre esküszöl, Zhord? – kérdezte Rakel.
Zhord szíve nagyot, súlyosat dobbant. Az őseire? Ez a legkomolyabb eskütétel, amit egy zömik tehet. Egy zömik nem állíthat valótlant, ha az őseire esküszik. Még akkor sem, ha ez a zömik történetesen hazugságsorozatok áldozata, aki elhitte Zephro Cornellan meséjét a Császár fiairól, az őrködő Sensej Lovagokról; aki elhitte azt a sok marhaságot, amit a Harlekin-ember az eldákról összehordott. Egy zömik még akkor sem hazudhat az ősei nevével a száján, ha őt magát átejtették. Minden hazugság méreg, de hatása ezerszeres, ha eskühöz társul.
Igen, minden hazugság méreg, és senki sem tudhatja, hogy mikor válik megmérgezetté. Mert még a legügyesebb méregkeverőket is el lehet tenni láb alól a saját eszközeikkel...
– Megesküszöl? – kérdezte Rakel. – Zömik, te becsületes vagy. Sokkal becsületesebb, mint a legtöbb ember.
– Huh. Szóval... Hát persze, hogy megesküszöm! – Zhord megpróbált közömbös hangon beszélni. – Csak van egy kis gond. Az előbb éppen azon gondolkoztam, hogy minket, zömikeket, egymáshoz kapcsol az, hogy szent őseinkre esküszünk, és... – Nyelt egyet. – Na, szóval a lényeg az, hogy nektek, embereknek, nincsenek őseitek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ti mind fattyúk vagytok. Nem, köztetek is vannak urak és nemesek, akik pontosan tudják, kiktől származnak. Meg mások is. Talán. De nem imádjátok, nem istenítitek őket úgy, mint mi.
– Az én hazámban – mondta Rakel – a sámánjaink azért isszák meg a polimorfin alapanyagául szolgáló növény levét, hogy magukra öltsék őseink külsejét, és ideiglenesen helyet adjanak testükben a régiek lelkének. Nálunk igenis szent dolog az ősökkel való egyesülés és kapcsolattartás.
Rakel ezt már akkor elmondta, amikor Jaq és társai először kihallgatták, tehát igaz lehetett a dolog.
Zhord érezte, ebből a csávából már nem tud kimászni. Arra gondolt, Jaq milyen tanácsot adna. A magasabb célokat tartsd szem. előtt!
– Rakel binth-Kazintzkis – mondta ünnepélyesen –, esküszöm nemes és bátor ősatyáimra, ők tagadjanak ki lelkileg és genetikusan is, ha most hazudtam. Ha nem mondtam igazat, csak kar nélküli, láb nélküli nyomoroncokat nemzzek! Zsugorodjanak össze a tökeim. Soha, de soha ne válhassak élő ősatyává, ha az előbb átvertelek.
Zhord – miközben visszakísérte Rakelt a barlanghoz – úgy érezte, hamuvá omlott a szíve. Őszintén hitt abban, hogy az átkok valóra fognak válni, biztosra vette, hogy most már sosem lesz öreg és bölcs, sosem lesz hatalma. Egy lelki féreg fel fogja emészteni. Nem, nem idén, nem is jövőre, de... egy idő múlva.
Ha beszélne Jaqnak a hamis eskütételről, valamint arról, hogy ez mit jelent számára, vajon az inkvizítor megértené? Megértené azt, hogy ő, a becsületes, őseit tisztelő zömik ezzel a hazugsággal azt a korábbi, jó szándékú hibáját akarta helyrehozni, amelyet Zephro Cornellan esetében követett el? Talán Lex, aki elszakította magát csatatestvérei szent társaságától, talán ő képes lesz megérteni?
Ahogy Zhord és Rakel kilépett a barlangból, a reggeli nap már nekilátott, hogy szétkergesse a hajnali ködöt. Rakel körülnézett. Mély lélegzetet vett, mintha ez lenne az első pillanata élete egy új és ígéretes fázisának – vagy mintha ki akarná élvezni ezt a kellemes másodpercet, amelyhez hasonlót soha többé nem fog átélni; mintha magába akarná szívni, hogy emlékké változtassa, amely majd szükség esetén vigaszt nyújt neki.
Ami Zhordot illeti: az ő számára nem létezett vigasz.
Hamu. Gyász.
Huh, gondolta, miközben visszasétáltak, talán az lenne a legjobb, ha mihamarabb kinyírnám magam. Talán így lenne a legjobb. Ha esetleg lerobbantanám a fejemet. Hogy ne gondolkozzak többet. Hogy ne érezzék többé...
Fájdalom, rettenetes belső fájdalom kínozta.
A ratók
Mire Zhord és Rakel visszatért, Jaq már felkelt. Csupán futó pillantást vetett a kis fickóra, aztán beszélgetni kezdett Lexszel; arról tárgyaltak, hogy pontosan hol lehet a bolygón létező másik kapu. A Jaq lencséjén lévő térkép csak azt árulta el, hogy kell lennie egy másik Hiperháló-nyílásnak is – de hogy melyik irányban van, vagy milyen messze az elsőtől, arra nem utalt.
Lex lassan szétnyitotta a vörös övsálat, és levette szemének maradványairól. Rakelnek hányingere támadt a látványtól, Zhord pedig egyáltalán nem volt kíváncsi arra, hogy a kése milyen sebet ejtett. Révetegen bámult a semmibe.
– Szerintem ez elég kellemes világ – mormolta a zömik szórakozottan. – Eltekintve a kellemetlen ragadozóktól. Huh! Fák, patakok, kellemes nap meg minden. Elég szép hely... De nem. Semmi sem lehet szép. Bárcsak meghaltam volna abban a földrengésben, az én Szürkécskémmel együtt! – Szomorúan ingatta a fejét. – Már megint a kés, hm?
– Nem látok más megoldást – bólintott Lex.
– „Nem látok más megoldást!” Ez lehetne a Jelmondatunk. Jó, hogy hagytam egy keveset a szemedből, amit meg lehet műteni. Nem sokat érnél, ha teljesen vak volnál. Még így, ilyen szuperfülekkel sem. Nem hagyatkozhatnál pusztán a hallásodra.
– Talán – szólalt meg Rakel reménykedve – meg kellene ismernünk egy kicsit ezt a világot, mielőtt valamilyen drasztikus dolgot művelünk. Én is kellemesnek látom. És biztos vannak itt emberek... akik esetleg tudják, hol van az a másik átjáró. Lehet, hogy valami másnak hiszik. Esetleg gyűlölik, talán szent helynek tartják.
Zhord rávigyorgott.
– Aha, értem, szeretnél egy kicsit lötyögni, mi? Egy kicsit pihengetni meg vakációzni?
– Vannak drágaköveink – folytatta Rakel. – Információkat vehetnénk rajtuk. Felbérelhetnénk pár embert.
– Itt nincsenek emberek – szólt közbe Jaq. – Egy sincs a környéken.
Zhord megnyalta az ajkát.
– Vagy ha vannak is ember formájú lények, akkor azok biztos olyan féregrágta zöld bőrű orkok, akik rabszolgát csinálnának belőlünk. Te Rakel, mondd, szeretnél egy olyan nagycsávó rabszolgája lenni?
– Várok! – csattant fel Lex türelmetlenül.
Zhord nagyot sóhajtott, és elővette a kését. Ráköpött a pengére – ez volt a fertőtlenítés.
– Ez most olyan ügyes műtét lesz, amilyet az ork nagycsávók imádnának végignézni.
– Semmit sem tudok ezekről a lényekről – jegyezte meg Rakel.
– Hát, talán szerencsénk lesz, és elhúzunk erről a bolygóról, mielőtt megismerhetnéd őket.
– Most csak azért beszélsz így, hogy megijessz. Mi bizonyítja, hogy itt orkok élnek?
– Huh. Hogy micsoda? Zöldek a fák. Miért ne lehetnének zöldek a bolygó lakói is? – Zhord beleszagolt a levegőbe. – Nem olyan, mintha szennyezett lenne – mondta. – Egy valódi ork bolygónak mocskosul szennyezettnek kell lennie.
– Úgy látom, nincs valami jó kedved – jegyezte meg Jaq. – Azt hiszem, jobb lenne, ha én fognám azt a kést.
– Hogy nincs jókedvem? – nyögött fel a zömik. – Tévedés! Nagyon is jó a kedvem! – Elvigyorodott. – Csak éppen megpróbálom felspanolni magam ahhoz, hogy megkínozzam Lexet. Ennyi az egész. – Most, miután hamisan esküdött, nem akarta a Rakelre gyakorolt hatást aláásni azzal, hogy elárulja belső gyötrődését; ha ezt megteszi, akkor semmi értelme sem volt a hazugságnak.
Miközben Lex úgy térdelt előtte, ahogy az oltárok előtt szokás, Zhord felemelte a kését, és a penge hegyét az óriás szeméhez illesztette.
Csoda történt: a sötétséget szétmarta egy fényujj. Dorn fénye, legalábbis Lex megesküdött volna rá, hogy az. Vagy a fénylő ösvény, a megvilágosodás útja. Talán mindkettő ugyanannak a világító sugárzásnak egy-egy aspektusa.
Amikor Lex kelet felé mutatott, az ujja felragyogott. Amikor északra, délre vagy nyugatnak fordította a kezét, az ujj fénye kihunyt.
Az alacsonyabb ágakról érett csonthéjas gyümölcsöket szedtek, a bokrokról kék és édes bogyókat; a bozótosban húsos gombákat találtak. Elsőként Lex evett mindenből – ő volt a főkóstoló.
Nem mérgező. Ízletes és tápláló. Kellemes...
Egész álló nap az erdőben haladtak. Eseménytelenül telt az idő, csak néha-néha pillantottak meg egy-egy kisebb állatot. Estefelé a fák megritkultak, a törzsek némelyikén fejszenyomok látszottak; pár kéregsérülés egész friss volt. Ezen a területen tehát fakitermelés folyt, és olyan lények éltek a közelben, akik fűtő- vagy építőanyagként használták a fát.
Az orkok egész erdőket irtottak volna ki, hatalmas sebeket ejtettek volna a rengeteg testén. Ezek a nyomok több ésszerűségre és visszafogottságra utaltak. Lehet, hogy mégis vannak a közelben emberi lények?
Lehet, hogy nomád eldák élnek itt, olyan puritán fanatikusok, akik jóval azelőtt menekültek a galaxis peremére, hogy Slaanesh hordái megsemmisítették a civilizációjukat; akik azért maradhattak életben, mert lemondtak mindenről, ami fajtársaiknak fontos volt, és visszavonultak a természetbe. Az ilyen világok annak idején nem csatlakozhattak a Hiperhálóhoz. Persze azóta, hogy megtörtént a kolonizáció, létrehozhattak hiperkapukat.
Előző nap a kimerültség miatt az utazók jóval sötétedés előtt nyugovóra tértek, így nem figyelhették meg az éjszakai égboltot. Ha ez a világ valóban a galaxis peremén van, akkor a csillagok csak egészen halványan mutatkoznak meg az egén, és egészen közel sűrűsödik a fekete intergalaktikus űr. Legalábbis a bolygó egyik féltekéjén ilyen az égbolt – a másikon viszont ott ragyog a galaxis valamennyi csillaga.
Ha így van, akkor lehet, hogy ez valóban valami vad elda világ, a magukat exoditáknak nevező, természetbe visszavonult eldák lakhelye.
Igen ám, csakhogy itt vannak Hiperháló-kapuk...
Nem, mégis az tűnt valószínűbbnek, hogy valamilyen primitív, emberlakta bolygóra jutottak, amely már régen elvesztette a kapcsolatot a Birodalommal, és az itt élők esetleg már megfeledkeztek a kolonizációról.
Egy nagy irtáshoz értek. Többhektárnyi területet finom, szürke hamu fedett, a talajból itt-ott elszenesedett gerendák meredtek ki. Nem is olyan régen még egy város állt ezen a helyen. Egy város, amelyet felperzseltek. Amelyet hamuvá változtattak...
Találtak néhány fekete, égett csontvázat. Néhányat – de nem sokat. Sőt nagyon is keveset.
Lehet, hogy az ellenség kifosztotta és felgyújtotta a várost? Ilyen pusztítást elmaradott nomádok vagy barbár baltalóbálók nem vihetnek végbe.
És miért van itt ilyen kevés csont?
Egy durva felületű kövezett út újabb facsoporthoz vezetett. Az utazók óvatosan mentek végig rajta. Úgy húsz kilométer megtétele után egy másik városhoz értek. Ezt is porig égették. Az út folytatódott. Továbbmentek.
Szürkületkor letáboroztak egy kis tisztáson, viszonylag távol az úttól.
Amíg haladtak, az ég felhős volt, most azonban kitisztult. Az utazók felnéztek, és meglátták a zeniten az apró gyöngyökből álló nyakékként végighúzódó holdcsoportot. Legalább száz kicsiny kísérőbolygó, mindegyik olyan, akár a kilúgozott csigaház vagy mint valami összegömbölyödött, fosszilizálódott magzat. Krétafehér égitestek... csigák és magzatok. Csillag nem sok világított az égen, de ezek a pici holdak...! Gyűrűjük természetellenes volt.
Miközben figyelték őket, az egyik kivált a sorból, és süllyedni kezdett.
Lex halkan káromkodott egyet.
– Mik ezek? – kérdezte Rakel olyan halkan, mintha attól tartana, hogy a kísérteties holdak kihallgatják szavait.
Lex válasza olyan kemény és rideg volt, akár a márvány.
– A Sabulorbon a remetelakban már láttál génorzókat, Rakel. Most megismerhetsz egy rettenetes titkot. Azok ott fent hajók, és olyan lények vannak bennük, amelyek létrehozták a génorzókat. Ezek sokkal, de sokkal iszonyatosabbak, mint teremtményeik. Ők a tyrantdák. Egész bolygókat aratnak le, összeszednek minden biológiai anyagot, amit mutálhatnak, amiből förtelmes lényeket hozhatnak létre. Élettelenné változtatják a világokat. Itt már elkezdődött a folyamat. Itt már learatták a legmagasabb rendű életformát. Az embert...
A tyranida kaptárflották az intergalaktikus öböl túlsó oldaláról, kétmillió vagy még több fényévnyi távolságból érkeztek. Feltételezhető volt, hogy egy másik galaxisban már minden létező életet elpusztítottak. Az élet számukra csupán nyersanyag volt, amelyből olyan perverz, förtelmes dolgokat hoztak létre, mint a Sikító Gyilkosok és a Húsemésztők.
A „Sikító Gyilkos” természetesen csak egy név volt, amelyet azok az emberek ragasztottak rá erre a valamire, akik már találkoztak a tyranidákkal, és valamilyen csoda folytán életben maradtak. A hatalmas, zömök hadilények iszonyatos hangokat bocsátottak ki magukból, miközben előrecsoszogtak. Legyőzhetetlennek tűntek, vad elszántsággal és vérvággyal lóbálták pengeéles karjaikat, és toxikus bioplazmát okádtak magukból.
Egy abszolút emberi léptékű címke – egy teljességgel nem emberi lényre.
A Húsemésztőknél hasonló volt a helyzet. Egy név, amelyet a pszichotikus túlélők sikítottak. Egy név, amivel egy kézifegyvert akartak leírni, amely gyilkos rovarok tenyésztőbolya volt; rovaroké, amelyeket a fegyver ráokádott a célpontra, hogy aztán a parányi lények úgy rágják keresztül magukat az áldozat húsán és csontjain, mintha pusztán vékonyka papír lenne.
A hajók is organikus kreációk voltak, több ezer átalakított és egy empatikus központi mirigy körül egymáshoz kapcsolt lényből álltak. A flottákhoz ilyen járművek milliói tartoztak, mindegyikükhöz kisebb egységek, és ezt a roppant armadát egyetlen kollektív tudat irányította. Pusztíts el tízezer járművet (ha tudsz!), de az az egy tudat még mindig létezik. Pusztíts el százezret (hiú ábránd!), és az az egy tudat még mindig ugyanolyan, mint volt. Az egységek átkutatják a világokat, megfosztják minden élettől, és a lényeket, a nyersanyagot beépítik önmagukba.
Az űrgárdisták által tyranida néven emlegetett harcosok, a félénk közvetítők szerepét játszó zoatlények és a carnifex Sikító Gyilkosok egyike sem volt individuális teremtmény. Mindegyik csupán egy bizonyos funkcióval rendelkező sejt volt a kaptárflotta kolosszális organizmusában.
A kaptárflotta néhány évszázada hatolt be az emberiség galaxisába, és legalább olyan komoly, halálos veszélyt jelentett, mint a Káosz erői, amelyek már eónok óta terjesztették rákfenéjüket.
A tyranida horda létezése és megjelenése egy újabb ok és magyarázat arra, hogy a Birodalomnak miért kell bűntudat nélkül, könyörtelenül működnie. Elég a legkisebb tévedés, és az emberiség felemésztődik...
Lehet, hogy az emberiség legyőzi a Káoszt, de végül mégis a minden életet abszorbeáló tyranida armada áldozatául esik? Milyen szörnyű vég lenne!
* * *
Lex a tenyerébe csapott az öklével, de ezzel a mozdulattal sem oltotta ki a dicsőséges ujj fényét.
– Én már harcoltam ellenük! Ott voltam az egyik tyranida hajó belsejében. Egy egész hadiflotta támogatott bennünket. Rajtam volt a páncélom, és...
Régi történet. Most egyedül volt, páncél nélkül, igazán komoly fegyverek nélkül, szinte meztelenül. Ahogy a társai is. Védtelenek voltak, a náluk lévő nevetséges kis páncélutánzatokkal semmit sem érnének. Ha egy tyranida észreveszi őket, végük. Nyersanyaggá válnak.
Hogyan aludhatnának, hogyan pihenhetnének, amikor azok a csigaszerű, fénylő hajók ott vannak az égen? Amikor a flottából rendszeresen járművek ereszkednek alá, és hajók emelkednek fel? Hajók, amelyek nyersanyagért jönnek. Hajók, amelyek élő húst visznek... A mészárlás első hulláma befejeződött ebben a régióban, a tyranidák összedtek minden használható felsőbbrendű élőlényt. Annak a ragadozónak, annak a harlanglakónak szerencséje volt, hogy megúszta az „aratást”; kétszeresen is szerencséje, mert gyors volt a halála.
A négy utazónak a lehető leghamarabb el kellett hagynia ezt a bolygót; követük kellett az ujjat, s imádkozniuk, hogy a másik kapu ne ötezer kilométerre lenne is ezerre, de még százra se. Hogyan is tehetnének meg akár száz kilométert mielőtt ennek a halálra ítélt világnak a felszínére érkezik az aratók második hulláma?
Muszáj továbbmenniük.
De a pihenésre is szükségük van.
Aludni! Muszáj aludni! De hogyan? Mi van akkor, ha az aratók felfedezik, és álmukban lepik meg őket?
A félelem elriasztotta az álmot. Az alvás hiánya viszont legyengíti a testet.
Muszáj aludni!
– Nem vagyok orgyilkos – jelentette ki Jaq, és úgy nézett Rakelre, mintha azt mondaná neki, hogy „te sem vagy az”. – Egyszer láttam, amint egy orgyilkos úgy ölt, hogy egyik ujját rászorította az áldozata nyakára. Ha kisebb erővel csinálja, akkor az illető nem hal meg, csak elalszik. A dolog lényegét értem. Tudom, hol van az a bizonyos ideg, amelyre nyomást kell gyakorolni. Az Inkvizíció megtanított bennünket arra, hogyan lehet kárt tenni az emberi testben. Az jutott eszembe, hogy esetleg...
Hogy esetleg elkábítja a társait. Az ájulás pedig nagyon könnyen átválthat természetes alvásba.
Lexet kiképezték arra, hogy bármikor, bármilyen körülmények között képes legyen elaludni, tehát neki kell végrehajtania a kábítást. Jaq megmutatta neki, hogyan csinálja, majd Zhorddal és Rakellel együtt lefeküdt.
– Ne nyomd túl erősen – kérte Zhord. – Az igazat megvallva én jobban szeretném, ha inkább fejbe csapnál. Mondjuk puskatussal...
Egy pillanattal később már mozdulatlanul feküdt. Elvesztette az eszméletét, vagy meghalt? Lex a kis fickó fölé hajolt.
– Még él. Szívósak ezek a zömikek.
– Megparancsolom a lelkemnek... – mormolta Jaq, de mielőtt befejezhette volna a mondatot, Lex elkábította.
Az űrgárdista ellenőrizte az inkvizítor életjeleit, aztán Rakelhez fordult.
– Várj... – szólalt meg a nő.
– Miért?
– Ezek a tyranidák... – folytatta Rakel. – Nem is sejtettem, hogy az univerzum ilyen rettenetes és veszedelmes hely. Itt vannak a génorzók, a káoszrenegátok... Aztán a Sabulorb... egy egész világ, amely elégett...
– Az a napjában lezajlott változások miatt történt – magyarázta Lex. – Persze a Káosznak is szerepe volt a dologban. Felgyorsította a folyamatokat.
– Iszonyatos ez az egész... – csóválta a fejét Rakel.
– Én már rosszabbat is láttam – tette hozzá az űrgárdista. – Például egy káoszvilágot. Ahhoz az őrülethez képest, ami ott volt, már egy ilyen tyranida bárka is kellemes hely.
– Ez túl sok, túl sok! – vágott közbe a nő. – De mi... mi ugye bajtársak vagyunk? Mi négyen! Legalábbis bizonyos értelemben véve...
– Bizonyos értelemben véve igen – bólintott Lex. Korábban álmában sem gondolt volna arra, hogy egy Császári Ököl bajtársnak fog tartani egy szimpla kis tolvajt. De az űrgárdisták mindig is a gyengék védelmezői voltak. Ó, igen, Rakel valójában nem más, mint egy eszköz, amellyel Jaq elérheti a célját. Eszköz volt attól a végzetes pillanattól kezdve, hogy betört a villába.
Lehet, hogy amit most érez Rakel iránt, az... szánalom? Ó, milyen nevetséges érzés ebben a könyörtelen kozmoszban!
– Altass el – súgta a nő. Lehet, hogy valójában azt kéri, ölje meg? Hogy végezzen vele, de úgy, hogy észre se vegye?
– Elég a beszédből – közölte Lex. – A végén felkeltjük a többieket. – Az ujjával, a dicsőséges ujjal megérintette Rakel nyakát. Sokkal szelídebben csinálta, mint Zhordnál és Jaqnál, de az eredmény ugyanaz lett.
* * *
Jaq létrehozott egy védőaurát. De vajon ez elég védelmet biztosíthat-e azok ellen a kutászok ellen, akik feldúltak a világokat, akik torz ösztönöktől vezérelve mindig és mindenütt rábukkantak az élőlényekre; akik „learatták” azt, amit megtaláltak? Elegendő védelmet biztosít-e az éber tyranida harcosok ellen, amelyek esetleg még mindig itt vannak a közelben?
A bolygó élettől való megfosztása még éppen csak elkezdődött. A teljes folyamat tíz, talán húsz évig is eltart majd. A halhatatlan bolytudat számára az idő semmit sem jelentett; ez az entitás már több millió éve sodródott a galaxisok áramlatain.
Az erdő még létezett, és ott voltak benne az alacsonyabb rendű élőlények, az ember azonban már eltűnt. Az emberek lakhelyeit, a kutyák kenneléit, a lovak istállóit és a kecskék aklait már kiürítették és felperzselték. Minden alapanyagot összeszedtek, rendszereztek, majd felszállítottak a kaptárba. Ezek az élőlények képezték a zsákmány első adagjait.
Később a kisebb állatok következnek, aztán a férgek, a rovarok, majd a mikrobák és a baktériumok – ezeket mikroszkopikus méretű nanokutászok fogják összeszedni. A munka addig folytatódik, míg a világ sterilizálódik, és ezt a sterilitást tovább fokozzák a meggyújtott tüzek.
Lex ujja egyre fényesebben világított.
Add, ó, add, hogy a két kapu közel legyen egymáshoz! Legyenek ikerátjárók, egymás tükörképei, egymás társai és őrzői! Egy energia-alagút, amelyet csak létrehozásuk legutolsó pillanatában szeltek ketté!
* * *
Az út nem abba az irányba tartott, amerre Lex ujja mutatott. Keresztülvágtak egy aranylón skarlátvörös ligeten, amelyet nem érintett fejsze. A fák különösek, de ugyanakkor ismerősek voltak. A fa nem egyetlen egyed, hanem biológiai struktúra, amely engedelmeskedik a gravitáció és a fotoszintézis törvényeinek.
Az aljnövényzet ritkás volt, talán a fák gyökerei által a helyért és a táplálékért vívott örök harc során kibocsátott vegyi anyagok nem tették lehetővé a sűrűsödését.
A lassan erdővé változó ligetben meredek sziklák törtek az égre. Itt-ott mély szakadékok torka látszott; lékek a talajban, mély, természetes eredetű üregek. A nyílásokat néhol letört ágak vastag szőnyege takarta. A természet alkotta csapdák között a legkisebb óvatlanság is végzetes lehetett.
Mélyen lent, az egyik sziklafal aljában hullámzó víz partján egy szegmentált, szarvas, púpos hátú test lebegett, egy hat végtagú szörnyeteg. Legalább kétszer nagyobb volt, mint egy átlagos ember, a színe akár az őszi erdőé: rozsdavörössel és borostyánárnyalattal keveredő piros.
– Közülük való – suttogta Lex.
Rakel mindent megtett, hogy visszafojtsa a szájára kívánkozó ösztönös, rémült sikolyt.
Darázsderék. Páncélos has és hát. Hosszúkás fej.
A karjain lévő, rákollóhoz hasonló nyúlványokkal meg akart kapaszkodni a partban, a sziklafalban. Nem sikerült neki. Vízbe fúlt.
Mélyen lent... az aranysárga szemek tágra nyíltak. Felfelé néztek. A test vonaglani kezdett a vízben. A rákollók a követ karistolták. Ha ez a förmedvény képes lenne felkapaszkodni ezen a csúszós, függőleges kőfalon...
De nem bírta megtenni. Még így sem, hogy odafent prédát látott.
– Megöljük? – kérdezte Zhord.
– Nem – válaszolt Lex. – A fegyvereink túl hangosak. Még a lézerek is. A falak közt nagy visszhangot keltenének. Magunkra vonnánk a többi dög figyelmét.
– Kár, hogy nincs tűpuskánk. – Zhord a nő egyik kiürített digitális fegyverére nézett, aztán megvonta a vállát. – Pedig jót tenne neked, kislány, ha kinyírnád azt, amitől ennyire megijedtél.
Rakel nyelt egyet, aztán még egyet. Hányingere támadt, de leküzdötte.
Odalent a kemény, vöröses test kétrét görnyedt, és olyan mozdulatot tett, mintha rá akarná húzni magát saját hegyes, tarajos farkára, hogy a teste valami silóból kiemelkedő rokokó rakétaként emelkedjen fel a magasba.
Jaq összerándult, amikor érzékelte a psziüvöltést. A hang erőtlenné válva jutott el hozzá; nem hallott belőle többet, mint egy érzékeny emberi fül a denevérrikoltásból, de... mégis határozottan érzékelte.
– Jeleket bocsát ki. Fussunk...!
* * *
Rohantak.
Figyeltek a rejtőzködő szakadékokra, a távolból érkező zajokra.
Lex ujja izzani látszott.
Előre, előre!
Hátulról, elég messziről, de így is elég közelről valami nem emberi torokból kitörő csatavinnyogás hallatszott. A füttybe forduló hangnak rendeltetése volt: meg kellett rémítenie, manipulálnia kellett a hallószerwel rendelkező prédát. Talán éppen egy olyan lény érzékeli, amelynek füle, koponyája dobhártyája és csontjai rettenetes bömböléssé erősítik ezt a viszonylag halk zajt.
Egy pillantás hátra; a távolban megvillant valami, ami rozsdavörös, borostyánszínű és korallpiros volt. Valami, ami nem tartozott hozzá az erdőhöz.
Még egy pillantás, és...
Vadászó tyranidák!
* * *
Az egyik szörny meglátta őket, és hihetetlenül felgyorsított. A felső karpárjával egy jókora aranysárga, libacombra emlékeztető tárgyat szorított magához. Lex jól ismerte ezt a tárgyat. Túlságosan is jól... Egy halálköpő!
Az egyik leggyilkosabb biofegyver, amelyet a tyranidák használnak. Az organikus fegyvert három különböző élőlény egymásba olvasztásával hozzák létre. A forró, nedves anyaméhben kemény héjú lárvák fejlődnek, ezek a töltények. Amikor a fegyvert bevetik, egy nyálkás, pókszerű élőlény az anyaméhben megfog egy lárvát lehántja róla a héját, és felemeli a maró anyagot tartalmazó puha testet. Az anyaméh, hogy megszabaduljon a savat csurrantó apró testtől, görcsösen összerándul és nagy sebességgel kiköpi magából a lárvahúst. A nyálkás húscafat, amely az oxigénnel való találkozáskor rögtön agonizálni kezd, megpróbál menekülni – megpróbálja belerágni magát abba a testbe, amelyhez csapódott.
A biológiai hadviselést folytató tyranidák ilyen undorító eszközöket használtak; ilyen ocsmányságokká alakították át azokat az élőlényeket, amelyeket korábban learattak.
Akkor, amikor az Öklök csapata feljutott az egyik tyranida bárkára, Lex látott olyan kar nélküli, emberszerű lényeket, amelyek fejéből organikus lámpákat fabrikáltak...
Ha belegondolt, hogy belőle vagy Rakelből is ilyen vagy hasonló förmedvényt csinálnának...! Karok nélkül, akarat nélkül, önjáró világítótestként létezni?!
Nem!
Hogy ezek a bestiák felhasználják a protoplazmájukat, és összezavarják a génrúnáikat?
NEM!
Ennek a bolygónak a lakóira valami ilyen sors várt, és az is elképzelhető volt, hogy Lex egykori bajtársait is ilyen formában érte utol a végzet.
Nyersanyaggá válni, vagy a halálköpő célpontjává? Más lehetőség nem nagyon mutatkozott.
– Mi... – zihálta Zhord. – ...van annak... az izének a kezében?
– Ne akard tudni!
Rakel a következő pillanatban megbotlott és elesett.
Lex lefékezett. Lehajolt. Felkapta a nőt, a hóna alá nyúlt, a vállára emelte. Ó, hogy tudott futni ilyen teherrel is!
Erővel bírta, de nem látta jól a terepet. Talán belezuhan az egyik verembe, de Zhord szerencsére ráüvöltött.
– Vigyázz!
Fájdalom cikázott végig a dicsőséges ujjon. Fájdalom... A fájdalom jel. A fájdalom útmutató. Az ujj olyan fényesen világított, mintha arra készülne, hogy a következő pillanatban lángra kap.
– Itt van, itt van! – üvöltötte Lex.
Zhord megállt. Jaq visszafordult. Lex lenézett a verembe, amelynek peremén állt, félvakon, a ziháló, levegő után kapkodó nőt maga elé tartva.
Imádkozott, hogy lássa meg (és közben azért is, hogy ne lássa meg) a Hiperháló kapuját a meredek fal aljában. Meg akarta látni, mert akkor megmenekülhetnek. De nem akarta felfedezni, mert kötelek és megfelelő felszerelés nélkül nem juthatnak le oda.
Kötelek nélkül, felszerelés nélkül – és idő híján! A magas tyranida minden múló másodperccel egyre közelebb ért hozzájuk, és úgy lökte maga elé a halálköpőt, mintha valami antigravitációs szerkezet lenne, amely közelebb, még közelebb viszi a prédához, az emberi lényekhez. A háta mögött újabb tyranidák jelentek meg. A rikoltás, amely szétrepesztette az erdő csendjét, talán harci diadalüvöltés volt...
Nem. Egy ilyen hang az emberek, a zömikek, az orkok, az eldák vagy a galaxisban élő lények esetében valóban a diadalt fejezte volna ki, ám a kizárólag kollektív tudattal rendelkező tyranidáknál valami mást jelentett.
Lex csak meredek sziklafalakat látott, meg a verem alján kéklő vizet.
Víz.
Kék, csodásan kék víz...
A járat horizontális volt, nem vertikális. A víz alatt volt.
– Ugrás, ugrás!
Lex lelökte a verembe a sikítozó nőt, majd megragadta a zömiket, s őt is lehajította. A köpenyes inkvizítor a nyílás másik oldalán állt.
– Ugorj, Jaq, ugorj!
Két préda megszökött. Elfogás lehetetlen. A halálköpő éppen akkor görcsölte ki magából az első visító férget, amikor Lex levetődött a verembe.
Mi van akkor, ha tévedett? A vízbe csobbant. Mi van akkor, ha Rakel felbukkan, ha Zhord is feljön a víz színére, és ott fognak lebegni, tehetetlenül, ott fognak felfelé bámulni, miközben odafönt megjelennek azok a hosszúkás fejek?
Alámerült.
A kékség szinte megvakította. Le, egyre lejjebb... A víz örvényleni kezdett körülötte, az áramlat felfelé tolta, és...
És... ó, Dorn!... A felszínre tört, majd meglátta a közelben kapálózó Rakelt, aztán Zhordot is, aki elveszítette a sapkáját, végül... Igen! Jaq őszülő feje is kibukkant a felszínre. Mind a négyen ott lebegtek a kék vízben.
Fentről hosszúkás, váladékcsorgató fejek hajoltak föléjük...
Hadivilág
A bizonytalan pillanat véget ért. Fent egy barlang mennyezete domborodott, amelyből vízcsorgató sztalaktitok nyúltak le. Ezek voltak azok a „fejek”, amelyeket Lex látni vélt. A meder egyik oldalán a part magas volt, aztán lejtőssé változott, és egy szintbe ért a vízzel. A magasabbik részről vízfüggöny hullott az apró tengerszembe; a víz a másik oldalon lévő természetes alagútba folyt bele. A mélyből felfelé törő kékes fényben tisztán látni lehetett azt a víz alatti barlangnyílást, amely...
Igen. Amely teljesen száraznak látszott.
A széle egészen simának tűnt – a felszín alatti vizek csiszolták ilyenre.
Annak a világnak a felszín alatti vizei, amely az adott időszakban éppen fölötte volt.
* * *
Belekapaszkodtak a vízelvezető csatorna melletti sziklába, és megpróbáltak levegőhöz jutni. Lex ujja már nem világított, fény csak lentről, a barlangból érkezett. Zhord előszedett egy lámpást, majd meggyújtotta.
Gyors leltár: fegyverek, lézerpisztolyok, energiapálca. Mind vizes, de mind használható. Jaq monoklija. Összegöngyölt hálópáncélja, amelyet a köpenye alá kötött, a testére. Drágakövek, továbbá mindaz a szemét, amit Zhord hordott magával az erszényeiben: diók, mogyorók, aszalt gyümölcsök, egy kis útravaló...
– Miért nem megyünk már be a Hiperhálóba? – kérdezte Zhord az inkvizítortól. – Nem mintha nem lenne teljesen mindegy, mert egyik slamasztikából úgyis mindig csak a másikba jutunk, de... – Körbevilágított a víz felszíne fölötti üregben. A vízelvezető csatorna egyik falán nyílás tátongott, amelyen keresztül tisztán látszott, hogy fel lehet jutni a felszínre. – Na tűnjünk innen! Azok az izék ide is utánunk jöhetnek.
– Nem hiszem, hogy megteszik – csóválta a fejét Lex. – Más dolguk van. Aratnak.
Jaq halkan elmondott egy imát. Vajon milyen erőhöz fohászkodott?
Rövid csend után megszólalt:
– Ha az ujj nem mutat másfelé, akkor az azért van, mert ez az a hely, amit kerestünk. Vajon megérthetjük-e valaha a Hiperháló minden rejtélyét? Vajon a Nagy Harlekinek minden titkát ismerték? A kapunak itt kell lennie, és itt is van. A víz alatt.
– Főnök, arra nem gondolsz, hogy azon a nyíláson keresztül esetleg egy másik ilyen kútba jutunk? Onnan meg a felszínre, a dögök közé?
– Ez nem olyan, mint a többi Hiperháló-kapu. Tulajdonképpen... nem is szokványos kapu.
– Most a topológiai csavarra gondolsz? Arra, hogy ez valamiféle geometriai anomália? Arra, hogy azokra az izékre hasonlít, amik a zéróenergiájú mezőket irányítják, amik a neoplazma reaktorokban a hipermagokat vezérlik?
Jaq a zömikre meredt, aki gyorsan hozzátette:
– Mert ha igen, akkor inkább valamelyik mérnök-céhmestert kell megkérdezned róla, én ugyanis nem sokat tudok az egészről. Én, ha még nem vetted volna észre, csak egy hétköznapi mérnök vagyok, semmi egyéb.
– Egy olyan mérnök, aki többre tartja magát a marsi techno mágusoknál.
– Azoknak a techno mágusoknak – mormolta Zhord egészen halkan –, akik olyan megszállottan kísérletezgetnek a zömikek hipermagvas technikájával, csak annyit sikerült elérniük, hogy szétizélték a Ganümédészt.
– Ezt most hogy érted? Ne, inkább ne magyarázd meg. Én biztosra veszem, hogy itt valamiféle csavarral van dolgunk, és azt is, hogy ha lemerülünk abba a kékségbe, akkor bejutunk a Hiperhálóba. Ha nem is közvetlenül valamelyik Hiperháló-alagútba jutunk, de legalább egy valódi kapuhoz vagy a közelébe.
Rakel hangja remegett, amikor megkérdezte:
– Most... most le kell merülnünk... és megint a Hiperhálóban kell haladnunk?
– Úgy nézett Lexre, mintha arra számítana, hogy az űrgárdista megnyugtatja.
Lex megfogta a nő karját.
– Rakel, az lesz a legjobb, ha belépünk a Hiperhálóba. Most szépen lemerülünk, aztán keresztülhatolunk azon a kékségen, és... megérkezünk oda, ahová indultunk.
Rakel ki akarta rántani magát Lex szorításából – természetesen hiába pazarolta az erejét.
– Azok... azok a szörnyek! Mi van, ha a karmaik közé kerülünk? Még sosem taálkoztam semmivel, ami ennyire rettenetes lett volna, mint... mint...!
– Pedig már mondtam neked – nyugtatgatta a férfi –, hogy vannak dolgok, amik sokkalta szörnyűbbek, mint a tyranidák.
– Ha elkapnak minket, akkor az egész életünket kínzókamrában kell töltenünk!
– Ha elkapnak, akkor valószínűleg igen – bólintott Lex. – Bár ami azt illeti... az a kamra igencsak nagy lenne... nem is lehet kamrának nevezni. Egyébként a begyűjtött élőlények közül milliószámra vannak olyanok, amelyek természetes halált halnak, mire rájuk kerülne a sor, mire a tyranidák elővennék őket, hogy átalakítsák a testüket.
– De... de én nem akarok ott elpusztulni!
Rakel megrántotta a karját. Lex nem eresztette.
Az űrgárdista mély lélegzetet vett, és lemerült a tó alján kéklő kapu felé. Rakel nem tehetett mást, követte.
* * *
A Hiperháló ködös kékségébe érkeztek. Az alagút kapuja folyékony volt, és valamiféle hártya borította, egy olyan anyag, amely a folyadékot, az élettelen matériumot visszatartotta, ám az emberi testeket áteresztette. Vajon az eldák hozták létre valamikor az idők kezdetén? Vagy talán a Hiperháló egyik „természetes” jelensége volt? Ebben az univerzumban, amelyet Jaq talán túlságosan is jól ismert, az ismeretlen és a megismerhetetlen árnyékba borította az ismereteket. A megismerhető és megismert dolgok nevetségesen kevésnek tűntek a titkok és a rejtélyek mellett.
A rúnalencsét térképként használva gyorsan továbbhaladtak.
* * *
Jaq volt az első, aki kilépett a Hiperhálóból – mégpedig egy olyan helyre, amely első látásra egy valódi, ám üres kínzókamrára hasonlított.
A komor helyiséget csak a Hiperháló kékes fénye világította meg; falai mentén félelmetes, fogakkal ellátott vasgépek sorakoztak, amelyekből különféle pengék meredtek ki. A csendet olyan irtózatos dörgés és mormogás szaggatta szét, hogy az embernek az az érzése támadt, a gépek működnek. Ám a masinák kísérteties nyugalomban álltak egymás mellett. Az elfojtott zaj valahonnan máshonnan érkezett.
Fentről jött. A falakon túlról. A rengések olyan erősek voltak, hogy a máskülönben nyugodt, szellő- és huzatmentes levegőben porszemcsék kavarogtak.
Talán a Cultus Mechanicus valamelyik gyára működik fölöttük?
Egy éles robbanássor, majd az ezt követő kereplő hang arra utalt, hogy odafent kemény csata folyik.
Zhord egy lámpással gyorsan körbevilágított. A beszűrődő fénynek és a kavargó porszemcséknek köszönhetően a levegő tele volt mobilis mértani formákkal. Úgy tűnt, mintha a brutális kinézetű gépekből erőmezők sugároznának ki. A berendezések rendeltetése valószínűleg...
– Ne mozduljatok! – kiáltotta a zömik.
Túl későn!
Jaq előrelépett padlón, a fekete járólapokon, amelyek mindegyikét egy-egy sötétvörös, bonyolult és titokzatos szimbólum díszítette. Az egyik padlólap megreccsent az inkvizítor talpa alatt. Valamelyik gép heves surrogást hallatva működésbe lépett: egyszerre tucatnyi pengét köpött ki Jaqra.
A berendezés nyikorgott és erőlködött; vén tákolmány volt már, a rozsda jócskán megrágta. Rugói és fogaskerekei megfeszültek, azután szétestek. A pengék lehullottak a kőpadlóra, és hozzákoppantak a járólapokhoz, amelyeket az idő már úgy elgyengített, hogy megrepedtek és széttörtek – a felbecsülhetetlenül sok évszázad mindegyike rajta hagyta romboló munkájának jeleit.
– Itt mindent aláaknáztak! – kiáltott fel Zhord. – Ez az egész egy nagy csapda!
Igen, a gépezeteket arra építették, hogy pengéket lőjenek ki magukból arra vagy azokra, akik kilépnek a Hiperhálóból...
Mindegyiken látszott, hogy már jócskán eljárt fölötte az idő, ez pedig arra utalt, hogy legalább ezer éve ezen a kapun keresztül senki és semmi sem lépett ki a Hiperhálóból. A padlólapok valójában kapcsolók voltak; amikor egy láb rájuk taposott, valamelyik gép azonnal beindult – hogy aztán kissé később széthulljon, egyszerűen szétmálljon.
A törpe mérnök eszelős rikoltással végigtáncolt a helyiségen, és sorban rálépett a furcsa mintázatot alkotó padlólapokra. Mintha táncának varázsereje lett volna: a gépezetek nagy része tiltakozó reccsenést hallatott, majd rozsdás fémkupaccá válva, darabokra hullva a padlóra omlott.
A zaj, a kintről érkező robaj azonban nem némult el.
Zhord ismét körülnézett. A helyiség falain semmit, egyetlen nyílást sem talált. A halálszobának nem volt kijárata. Lépcső sehol. Ajtó sehol. Csapóajtó? Sehol...A vaskosnak látszó falak simák voltak. A mennyezetet tartó vastag és széles fém gerendák végét kétoldalt a falak mentén álló, megerősített mini bástyákra hasonlító oszlopok által megtámasztott félköríves boltozatok tartották. Az embernek olyan érzése támadt, hogy valami mesterséges barlangban van, egy abszolút biztonságos, masszív, erődszerű építményben. Egy olyan bunkerben, amely kiváló védelmet nyújtott a puskapor segítségével vagy katapultszerkezetekkel kilőtt harceszközök ellen; amelyet primitív, de okos és körültekintő kőművesek hoztak létre – valószínűeg úgy, hogy valamilyen módon be lehessen jutni a falak közé. És ha bejáratot készítettek, akkor a kijáratról sem feledkezhettek meg.
Vagy mégis? Lehet, hogy ezt az erődítményt pusztán azért építették, hogy megvédjék a Hiperháló-kaput, hogy örök időkre lehetetlenné tegyék az odakint toboló harci gépezetek számára a behatolást, a Hálóba való bejutást?
Talán már senki sem tudott arról, hogy ez a különös kripta létezik. Lehet, hogy odakint egy másik épületet emeltek föléje, örökre eltakarva a kíváncsi látószervek elől. Lehet, hogy már az álcaépület is réges-rég, évezredekkel ezelőtt romhalmazzá változott, s a maradványai most egy újabb keletű létesítmény alapjául szolgálnak, amely egyszer majd megsemmisül; talán már többtucatnyi ilyen romréteg keményedett egymásra, és a domb tetején most egy vadonatúj épület áll – a legalján, legbelül pedig ez a kamra helyezkedik el. Nem lenne kivételes eset, hisz ez a folyamat gyakran lejátszódik; a városok sokszor hajdani önmaguk romjain állnak.
A kintről behallatszó zajok erőssége mindenesetre arra utalt, hogy nincsenek túl mélyen a föld alatt. De még így is elképzelhető volt, hogy több száz méter vastag sziklatömeg alól kell kitörniük.
Thump-thump-thump-thump. Odafent-odakint valami hatalmas löveg zengte kvadrofon haláldalát.
– Korog a gyomrom – panaszkodott Zhord. – Lehet, hogy Lex képes sziklát meg rozsdát enni, de én... én nem!
– Igen, tényleg össze tudnék rágni pár fémdarabot meg követ – mondta az óriás –, de én sem vagyok képes arra, hogy tápanyagokat vonjak ki belőlük. Kapcsold ki a lámpádat. Takarékoskodjunk az energiával.
Ha most visszamennének a Hiperhálóba, és keresnének egy olyan világot, ahol élelmet és innivalót szerezhetnek, akkor megtörnék a folyamatot, letérnének arról az útról, amelyet követve idáig eljutottak. Ez volt a második töréspont, amelyet a térkép jelölt. Valahogyan el kell jutniuk a következő hiperkapuig, mégpedig ennek a bolygónak a felszínén. Ha nem teszik meg, akkor kezdhetik elölről az egész utazást.
Elölről? Vajon létezik még a Sabulorb, ahonnan elindultak? És vajon meddig bírnák ezt a kínlódást? Mennyi áldozatot kell még hozniuk azért, hogy elérjék a céljukat? Lex már így is elvesztette a fél szemét; ha újabb útmutatásra volna szükségük, ha ismét meg akarná gyújtani az ujját, akkor csak egy-két látóideget vagy talán a retináját ajánlhatná fel...
– Egy ilyen kvadro löveg minden csatában jelentős célpont – mondta Lex. – Reménykedjünk, hogy az ellenség... bárkik, bármik legyenek is... bevet ellene valami komolyabb fegyvert, esetleg egy nagyobb teljesítményű ágyút vagy sugárlöveget, és szétlövi. Ezzel a dombbal együtt. – Megvizsgálta a tetőpaneleket a helyükön tartó fémgerendákat, aztán a gerendákat alátámasztó boltíveket. – Szerintem csak annyit tehetünk, hogy meghúzzuk magunkat a hiperkapu belsejében, és imádkozunk egy telitalálatért.
Jaq elgondolkozva széthajtogatta a hálópáncélját, levetette a köpenyét, magára öltötte a rugalmas páncélt, majd visszavette a köpenyt. Ezután mind a négyen beléptek a hiperkapun, leültek, és lehajtott fejjel, imádkozva várták, hogy valami telibe találja a dombot, s megrepessze a kamra belülről áthatolhatatlan falait. Rakelnek vacogott a foga a félelemtől. Zhord komoran hallgatott – a zömik számára sosem jelentettek túlságosan sokat az Istencsászárhoz intézett fohászok.
* * *
Mintha az egyik imára érkező válasz lenne, irtózatos robaj rázta meg a kriptát. A falak, a boltívek olyanok voltak, mintha valami ragadozó őshüllő prédájának bordái lennének.
A bömbölés folytatódott, a hang egyre erősebbé vált. Odafent, a kriptán kívül valami összeomlott, a törmelékei tonnaszámra zuhogtak alá. A boltívek felnyögtek, aztán megroppantak. Fullasztó portömeg ömlött át a Hiperhálóba.
* * *
Amikor a por leülepedett, amikor már keresztül lehetett látni rajta, világossá vált, hogy egy hatalmas kődarab hullott a Hiperháló-kapu elé. Szerencsére nem zárta el teljesen a kijáratot, a résen talán még egy űrgárdista is át tudta préselni magát.
Valahonnan fentről bizonytalan és halvány, de minden kétséget kizáróan természetes eredetű fény érkezett. Szerencsére ennek a világnak a kőművesei adtak arra, hogy masszívak legyenek az építményeik. Talán ennek volt köszönhető, hogy a felső épület nem hullott szét alkotóelemeire, hogy az alázuhogó tömbök nagyok, egészen nagyok voltak – olyan nagyok, hogy súlyukkal újabb rombolást végeztek az alattuk lévő rétegekben, és lehetővé tették a hiperkapu túloldalán várakozók számára, hogy az így kialakult járatokon, kéményszerű réseken keresztül feljuthassanak a felszíni pandemóniumhoz.
* * *
A látvány, amely a szemük elé tárult...
...maga volt a színtiszta rettenet.
Egy lerombolt erődítmény, amelyben nemrég még a percekkel korábban megsemmisített löveg állt, egy hullámzó felületű völgy fölé magasodó meredek domb legtetején állt. A domb valami ősrégi, kihunyt vulkán kúpjának látszott, a tetején még fel lehetett fedezni az egykori kráter maradványait. Az idők során megvastagodott kráterfal peremére felépített bunker rőd a találat után kőfog halmazzá változott – úgy festett, mintha egy valódi behemót-csontokból összetákolt ork építmény volna. A hely ideális volt egy kvadro löveg számára.
A négy utazó a kráter szélén állva messzire elláthatott; megállapították, hogy messzebbre kell jutniuk a szokásosnál, és hogy az út legelső szakaszának megtétele sem lesz valami könnyű: a domb meredek oldalai valódi kihívást jelentettek számukra.
A bunker-erőd romjai között hullák hevertek. Gyanítani lehetett, hogy a halottak egy része lezuhant a kráter belsejébe. A közelben életnek egyetlen apró jele sem mutatkozott. A közelben? A terep a rombolásról festett kép modellje lehetett volna.
De mindez nevetséges semmiség volt ahhoz képest, ami a domb aljában, a völgyben lejátszódott! Odalent emberek és gépek tömegei küzdöttek egymással. Aprócskának látszó testek és tárgyak, amelyek egyetlen gigantikus masszává alakulva csatáztak. Aprócska tárgyak? Pedig milyen roppant szerkezetek gördültek és okádták odalent a halált! Csatatankok és szupernehéz tankok, mobil csataágyúk, speciális hordjárműveken guruló lövegek, négycsövű lézervetők motorizált töltőegységeken. És mindezek fölé tornyosulva Titánok, hatalmas, embertestet mímelő lépegető gépek, gépágyúkkal, plazmaágyúkkal, és lánckardokkal a karjuk helyén, fel-felizzó energiapajzsokkal körülvéve, amelyek könnyedén közömbösítették az őket megcélzó lövedékeket.
Az uniformisszürke égből ritka eső szemerkélt, amely a kavargó füsttel és a gépek által kiböfögött gázokkal együtt pasztelles, betegesen fakó színekkel vonta be a tájat.
A Titánok olyanok voltak, mintha két lábra ágaskodó teknősbékák lennének. Páncéltömeggel fedetten lépkedtek előre, a céljuk irányába; karmos, masszív lábaik szétzúzták az alájuk kerülő gyalogosokat, válogatás nélkül, ellenséget és barátot egyaránt. Az egyik gépágyúkarja megbénítva, megcsonkítva lógott. A másiknak a lába vált űködésképtelenné, de nem adta fel a küzdelmet, sántikálva, sérült végtagját maga után húzva haladt. A távolban egy széles szájú, izzó kráter jelölte azt a helyet, ahol valamelyik Titán reaktora túltöltődött és felrobbant.
Parányok harcoltak parányok ellen. Tankok a tankok ellen. Titánok küzdöttek más Titánokkal. Lézerpengék vették célba a Titánokat, négyesével röpködő csóvák, amelyek megpróbálták lehántani róluk a páncélt, feltörni testükön a kemény héjat. A Titánok szétrobbantották a lézerlövegeket szállító lánctalpas járműveket, amelyek pusztulásuk előtt még egyszer, utoljára megpróbáltak végezni ellenfelükkel. Minden összekavarodott, a látvány részletei egymásba olvadtak. A csatateret roncsokból és hullákból szőtt lepel fedte – fentről mindegyik csak apró, csonkolt hangyának látszott. Ezernél is több tűzoszlop lobogott. Ha voltak is települések, szántóföldek vagy magányos épületek ebben a völgyben, már semmi sem maradt meg belőlük. Nyomuk sem látszott többé.
A lerombolt erőd újra és újra megremegett, rengéshullámok rázták falait. A levegő szinte szétrobbant. Ó, hogy küzdöttek, hogy kínlódtak az emberhordák! Ó, milyen tökéletes, mennyire pusztító erejű volt a fegyverzetük! A Titánok némelyike Ragadozó osztályú behemót volt, rakétakilövőkkel és turbólézerekkel felszerelt gigász. Voltak köztük Véreb osztályúak is, plazmavetőkkel és megalövegekkel. Ó, azok a lövegek, azok a harci eszközök! Azok az ágyúk, azok az energiaöklök...! A tyranidákkal való találkozás után ennek a pusztító, vérre és győzelemre vágyó emberhadnak a látványa nem is annyira borzalommal, inkább valami kellemesnek is nevezhető érzéssel töltötte meg a szemlélők lelkét. Hiszen ezt ismerik! Hiszen ilyet már láttak! Hiszen ez emberi...!
Rakel reszketett.
A Titánok fölé egy vörös kastély tornyosult, amelyet két hengeres, lángköpő bástya támasztott alá. Füstfátyol vette körül, de aztán láthatóvá vált. Legfelső tornyaiból plazmaágyúk és lézer lövegek meredtek ki. A négy felső torony közül kettő égett; az emberparányok lemenekültek ezekből, és a díszes, biztonságosnak tűnő bástyafokok mögött kerestek menedéket. Ezek a bástyafokok a mobil kastély vállrészen húzódtak végig. A nyaktornyon egy forgatható, óriási fej helyezkedett el. Mindkét oldalán masszív, könnyen mozgatható lövegek voltak, multi olvasztók és lézer ágyúk, a tetején hadilobogók megpörkölődött, rongyos maradványai lobogtak. A monstrum csípőjének és ágyékának magasságában kisebb tornyok meredeztek, a csizmaszerű lábbástyákat adamantiumból készített hihetetlenül vastag és erős rudak csatolták hozzá a combtornyokhoz. Az egyik „csizmát” lángnyelvek nyaldosták körül.
A kastély, a humanoid építmény minden szabad felületét aranyozott koponyák díszítették, birodalmi sasok és kecsesen kanyargó, csodásan ívelő levelű heraldiák.
Az egyik hatalmas vörös „csizma” megmoccant. Széles árkot szántott a talajba. Lassan előrébb lépett. Nem valami szimpla kastély volt ez, hanem valódi titán a Titánok között. A mozgó csizma aljában karomszerű lépcsősorokat építettek ki; a tetejükön lévő kapukon keresztül katonák tömegei rohantak ki a csatába.
– Mi a jó...? – hörögte Zhord. – Az Adeptus Mechanicus már megint kitalált valamit?
A Titánok titánja bajban volt. Tornyait és az egyik lábát tűz emésztette. Plazmaágyúja működésképtelenné vált. Multiolvasztó karjának belsejében lángok lobogtak; a belül tomboló tűz parázsló salakká változtatta a tartályokat és a fémszerkezeteket. Az egyik Titán szembefordult vele, és az ágyékába küldött egy plazmasugarat...
Nehéz lett volna analizálni a helyzetet, de a jelek szerint a birodalmi erők álltak vesztésre.
A kráter domb tetején álló négy vándor erőtlen hörgést hallott a közelből. Az egyik, eddig élettelennek hitt test megmozdult. A férfi hosszú kabátjának magas gallérján aranylevelek csillogtak, válláról aranyzsinórok maradványai lógtak a mellkasára. A mandzsettáit szent ikonok és kitüntetések díszítették, kesztyűit miniatűr acélkoponyák. Arcát láng pörkölte. Lábai összezúzódtak, valószínűleg a medencecsontja is komolyan megsérült. Az ágyékánál és a csípőjénél véres volt a ruhája.
Amikor magához tért, felmordult; a fájdalmas nyögés egyetlen pillanattal később már dühödt hörgés lett – magatehetetlenül őrjöngött, hogy képtelen megmozdulni és folytatni a harcot. Lehet, hogy a gerince is eltört? Mindenesetre moccanni sem bírt. Elfordította a fejét, mély lélegzetet vett.
– A Császár nevében segítsetek a komisszárotoknak! – adta ki a parancsot.
Vajon hallucinált? Vajon a fájdalom vakította el annyira, hogy azt hitte, ez a köpenyes ember, ez az óriás, ez a zömik meg ez a nő a Birodalmi Őrség tagja? Az Őrség katonáit számos világról toborozták össze, a bolygók általában a saját véderejüket alkotó egységek legjobbjait küldték a Császár szolgálatába, de időnként megesett, hogy egyes világok a legelszántabb és legvakmerőbb bűnözőiket vagy barbáraikat képezték ki a majdan megvívandó szent harcokra, ilyen emberekkel képviseltették magukat az alakulatban. A komisszárok feladata éppen az volt, hogy engedelmességre és egymással való együttműködésre kényszerítse e sok helyről származó sokféle katonát, hogy megteremtse közöttük az összhangot.
Gondolatmenete logikus volt: hogyan kerülhetett ez a négy, szemmel láthatóan jól felfegyverzett harcos erre a helyre, ha nem az Őrség tagjai? Ha a lázadók közé tartoznak – ezt a lehetőséget sem lehetett kizárni –, akkor... Akkor egy sebesült komisszár legfeljebb annyit tehet, hogy példamutatással, saját fizikai és lelkierejének kinyilvánításával, szavakkal és parancsokkal kényszeríti őket arra, amire fegyverrel nem sikerült. Egy komisszár esetében elképzelhetetlen más megoldás; egy komisszár nem könyöröghet, nem kérhet kegyelmet.
Aztán Jaq mindent megértett.
A robbanás, amely szétrombolta a löveget, megvakította a tisztet. Bénán és vakon feküdt, miközben arra gondolt: ha ő életben maradt, mások is megúszhattak a telitalálatot. Mások, akiknek most bármilyen áron az ő segítségére kell lenniük.
Jaq keresztülmászott egy törmelékhalmon, és letérdelt a vak ember mellé.
– Birodalmi inkvizítor vagyok, komisszár – mondta határozott hangon.
– Végre! – hörögte a férfi. – Végre!
– Megmutatnám neked a tenyeremen lévő tetoválást, csakhogy... elvesztetted a szemed világát.
– Végre...!
A komisszár a jelek szerint már régóta imádkozott azért, hogy megérkezzen egy inkvizítor. Ebből kiderült, hogy ami ezen a bolygón folyik, az nem szimpla lázadás, hanem valami eretnekség, valami hitbéli elfajzás megnyilvánulása.
És a jelek szerint a csatamezőn ezek az elkorcsosult hitűek kerültek a győzelem közelébe.
Vagy lehet, hogy a fájdalom, a vakság tudata elhomályosította a komisszár elméjét? Ilyen körülmények között még egy ennyire hithű és acélos akaratú ember szavait sem lehetett feltételek nélkül elfogadni.
– Fogságba estünk, nem sokkal az érkezésünk után — hazudta Jaq. — Csak nemrég sikerült megszöknünk. Téged kerestünk. Az Őrség azon tisztjei, akikkel eddig találkoztunk... Nos, nem tűntek túl megbízhatónak. Mondd el, komisszár, véleményed szerint milyen természetű eretnekség ütötte fel a fejét ezen a bolygón?
– A lázadó... Lucifer Princip kijelentette, hogy a Császár fia... és így a Birodalom trónjának örököse. A követői hiszik, hogy ez a világ, a Genost lesz az új Föld. Ennyire egyszerű és ennyire ostoba dologgal állunk szemben, és... – A fájdalom elnémította a sebesültet. Az ajkába harapott, fogai nyomán kiserkent a vér.
A hír megdöbbentette Jaqot.
A Császár egyik fia...! Valaki, aki tud arról, kitől származik, ki nemzette! Vagy lehet, hogy ez a Lucifer Princip agyalta ki az egészet? Lehet, hogy hazugság minden szava?
Ha viszont nem hazudik, akkor lehetséges, hogy a vándorló Harlekineknek sikerült beazonosítaniuk. Lehet, hogy megvilágosodottá tették. Esetleg ők gyújtottak fényt a fejében. Ha ez történt, akkor ez az ember valamilyen kapcsolatban van az eldákkal... Lehet, hogy a Sensej Lovagok már régen rátaláltak, és tájékoztatták arról, hogy valójában kicsoda-micsoda. Valószínűleg egyet sem tudott a hosszú őrködéshez kapcsolódó titkok közül... De vajon mennyit tud a Lovagokról, mennyit a Császár fiairól? Ha egyáltalán léteznek. Abban az esetben, ha ez az egész nem csupán kitaláció.
– Vagy nem elég egyszerű? – kérdezte a komisszár. A hangja gyanakvó volt. Őket arra is kiképezték, hogy észleljék a devianciát, és kiirtsák azt.
Egyszerű? Ó, korántsem az!
– Az Inkvizíció tapasztalata az, komisszár, hogy ami egyszerűnek látszik, az valójában valami nagyon bonyolult és szövevényes dolog maszkja – felelte Jaq. – Mondd, ez a Lucifer Princip halhatalannak vallja magát?
– Hát persze hogy annak! De természetesen senki sem halhatatlan, Őt, a Földön Lakozót kivéve! – A férfi felköhögött; törött csontjai iszonyatos fájdalmat okoztak neki. Ismét az ajkába harapott.
– Ez a Princip... – tette fe Jaq a következő kérdést – erről a bolygóról származik? Innen, a Genostról?
– Ezt senki sem tudja. Hogyan sikerült megszöknöd, inkvizítor? Ki van veled? Engem Boglár Zylovnak hívnak. Mi a neved?
Jaq válasz helyett feltett még egy kérdést.
– Tudsz valamit egy rejtélyes kék alagútról, Zylov, amely úgy harminc kilométeres körzeten belül van?
A másik kaput Jaqnak mindenképpen meg kellett találnia. Lehet, hogy az eldák azon keresztül érkeztek ide, a Genostra, hogy felfedezzék Principet – ha Princip valóban ennek a világnak a szülötte, és ha az eldáknák tényleg van valami közük a dologhoz.
Ha Princip valóban halhatatlan, és valóban az, aminek vallja magát, akkor elég furcsa, hogy még mindig ezen a bolygón van, azon a helyen, ahol született; különös, hogy tízezer évvel azután, hogy a Császár szétszórta testének magvait, egyik fia még mindig itt tartózkodik. Jaqot ezek a bizonytalan tényezők, ezek a kétségek legalább annyira meggyötörték, mint Zylovot a vaksága és testének széttört csontjai.
– Nincs itt semmiféle kék alagút – nyögte a komisszár. – Mi az? És miért keresed?
A lerombolt bunker-erőd alatti kaput valakik időt és erőt nem kímélve már a távoli múltban elrejtették. A másik Hiperháló-kijáratot valószínűleg ugyanígy lezárták.
– Tudsz valamit egy olyan ősrégi épületről, amely erre a bunkerre hasonlít? Van valami ilyesmi harminc kilométeres körzetben?
Zylov a völgy irányába biccentett, arra, ahol tovább dúlt a pusztítás, a harc.
– Nem értem a kérdésedet, inkvizítor.
– Őszintén remélem, hogy birodalmi erőinknek sikerül élve elfogniuk azt a lázadót – jelentette ki Jaq.
– Én pedig már azzal is megelégednék, ha birodalmi erőinknek sikerülne életben maradniuk – tette hozzá a komisszár.
– Árulj el valamit. Rajtad kívül hány komisszárt rendeltek ki a csapatokhoz?
– Hármat. Nem, már csak ketten vannak. Gryphiust megölték. Ketten vannak... meg én.
– Te már nem vagy olyan állapotban, hogy ellásd a szolgálatod – mondta Jaq lágy hangon. – Jó lenne, ha láthatnád a tenyértetoválásomat... Szükségem van a komisszár jelképekre, mert úgy érzem, csak ezek birtokában tudom megfelelően elvégezni inkvizítori nyomozásomat. Megpróbálom úgy levenni rólad a kabátodat, hogy ne okozzak túl nagy fájdalmat.
Igen, ez a díszes kabát, bármennyire összemocskolódott, hozzásegítheti Jaqot ahhoz, hogy akadálytalanul mozogjon a birodalmi csapatok között – mindenki komisszárnak fogja hinni, olyasvalakinek, akinek minden egyes katona feltétlen engedelmességgel tartozik.
– Vannak inkvizítorok, akik jobban szeretnek titokban dolgozni – vallotta be Jaq a sebesültnek. – Most pedig nagy jelentősége van a titoktartásnak, mert csak így szerezhetek elegendő információt Principről, illetve arról, hogy valóban eretnek-e. Csakis ezek birtokában dönthetek a...
– ...purgálásról! Semmisítsd meg, ne nyomozz!
– Egy komisszárnak elég, ha csak a felszínt vizsgálja meg. Egy valódi inkvizítornak... nekem azonban sokkal mélyebbre kell hatolnom. In nomine Imperatoris!
Zylov összezavarodott, az ájulás kerülgette. A fájdalom áttaszította abba az állapotba, amelyben minden mindegy – még egy komisszárnak is.
– Kaja! – kiáltott fel Zhord.
Miközben Jaq a tiszttel beszélgetett, Lex pedig figyelemmel követte a domb aljában folyó küzdelmet, a kis fickó a romok között kutakodott, és talált pár élelmiszeres zsákot meg néhány kulacsot.
Zhord tele kézzel érkezett vissza Jaqhoz, és végigmérte az inkvizítort, aki közben magára vette az aranydíszekkel dekorált nagykabátot.
– Remek. Olyan... könyörtelen lettél tőle. Miben sántikálsz, főnök?
Jaq tudta, csak összezavarná és megrémítené Zhordot, ha megemlítené neki a Császár fiait. Ráadásul teljesen felesleges lett volna a dolog, időpazarlás. A legfontosabbnak most az látszott, hogy megtalálják Lucifer Principet, akit minden bizonnyal tucatnyian vagy még többen védelmeznek. Egy valódi birodalmi orgyilkosra – nem pedig egy ilyen hamisítványra – lett volna szükség ahhoz, hogy a közelébe lehessen férkőzni. Csakis a Callidus Szentély valamelyik orgyilkosa lehetett képes ilyesmire, a megtévesztés és a ravaszság nagymestere. Jaqnak ennél a küldetésnél igazán szüksége lett volna Ey'Lindire.
De semmi baj, Ey'Lindi már nincs messze. Igaz, halott, de ez nála csupán ideiglenes állapot. A feltámasztása – amely majd olyan rettenetes pszichikai rengéshullámot fog előidézni, és amely az inkvizítor számára mindennél fontosabb volt – már elérhető közelségbe került, csupán a Hiperháló néhány szektorán kellett keresztülhaladni ahhoz, hogy sikerüljön...
– Olyan helyet kell keresnünk, amely hasonlít erre – közölte Jaq. – Lehet, hogy az álcázóépítmény a csatározásokban megsérült, esetleg megsemmisült, így láthatóvá vált a kapu. Ha nem, akkor nekünk kell romba döntenünk a fedőobjektumot.
El kell jutnunk oda, és közben védelemre, lehetőleg fegyveres támogatásra van szükségünk, ezért lefoglalok egy birodalmi Titánt.
Lex megköszörülte a torkát.
– Mi, a bajtársaimmal – mondta sötét arccal – egyszer eltérítettünk egy lázadó Titánt.
Zhord leejtette a kezében tartott csomagokat, és kissé gúnyosan tapsolni kezdett. – Hogy nekünk mekkora szerencsénk van! Most, hogy ezt tudjuk, akár fejest is ugorhatunk abba, ami odalent folyik.
– Ahhoz, hogy képesek legyünk irányítani – folytatta Lex –, az egyik bajtársam kénytelen volt megenni a Titán-legénység egyik megölt tagjának nyers agyvelejét.
Rakel megszédült, és öklendezni kezdett.
– Persze ti feleslegesen tennétek ilyesmit – mondta Lex –, ti hiába ennétek agyvelőt annak érdekében, hogy megszerezzétek a benne lévő tudást, mert belőletek hiányzik az a szerv, az az Omophagea-mirigy amellyel minden űrgárdista rendelkezik, és lehetővé teszi számunkra, hogy a hús megemésztésével a magunkévá tegyük valakinek az emlékeit.
– Huh! – jelentette ki Zhord. – Egyszer segédmérnök voltam egy hajón, amely egy rakománnyi Titánt szállított el a Marsról. Huh, nagyfiú, ha valaki, akkor én aztán tényleg tudom, milyen nehéz elboldogulni velük.
– Azt mondtam – üvöltötte Jaq –, hogy lefoglalunk egy Titánt! Nem azt, hogy felkapaszkodunk az egyikre, behatolunk a belsejébe, és megöljük a legénységét. A legénység engedelmeskedni fog nekünk. Inkvizítor vagyok, és most egy birodalmi komisszár feladatait végzem, tehát ennek megfelelően fognak viszonyulni hozzám... Meg kell tudnom, hogyan veszíthetnek a Császár erői ezen a helyen. Ez csakis azt jelentheti, hogy itt nem erős, vagy talán nem is létezik a hit.
Ezzel a logikával lehetetlen volt vitatkozni.
– Láthatod – mondta a zömik Rakelnek –, nincs semmi, ami miatt aggódnod kellene. Az őseimre mondom, hogy nincs ilyesmi! Egyszerűen csak belopakodunk a halál völgyébe, és ő ránk ereszti rakétáit. Ha eddig nem párologtattak el minket ha eddig nem sütöttek vagy robbantottak cafatokra bennünket, akkor... Akkor tényleg megpróbálkozhatunk a dologgal.
Én Ey'Lindi.
Vajon mióta tombolt a harc a völgyben? Hajnal óta? A fáradtságnak és az elszenvedett veszteségeknek már régen le kellett volna dönteniük a lábukról a szemben állókat. Fogytak a harcosok, fogyott a fegyverzet és a muníció.
A kakofónia elviselhetetlen volt. A Titánok még mindig küzdöttek. Az energiacsóvák rendet vágtak az emberek és a gépek közé. Tankok dübörögtek. Az összekeveredett hadseregek úgy kapaszkodtak egymásba, mintha ezerkarú polipok lennének. Lex analizálta a helyzetet és észrevett néhány furcsaságot. A birodalmi erők vesztésre álltak, de a lázadók mégsem reménykedhettek abban, hogy megsemmisítik a hatalmas armadát – ez legfeljebb akkor sikerülhetett volna nekik, ha semmivé válik az ellenfél eltökéltsége és hite.
A küzdő feleket szemre nem lehetett megkülönböztetni egymástól, sőt azt sem lehetett tudni, hogy mi tartozik az egyikhez, mi a másikhoz – a testek mintha valamilyen nagyon erős folyékony ragasztópácban úsztak volna.
A kimerültség és a hadiszerencse forgandósága – és persze a Jaq által generált védőaura – lehetővé tette számukra, hogy az egyik birodalmi Titán közelébe kerüljenek. Menet közben kötelességüknek érezték, hogy végezzenek az útjukba akadó lázadókkal. Jaq kölcsönkért kabátja felért egy provokációval az ellenség szemében. Ő maga is több találatot kapott, hálópáncélja szerencsére közömbösítette ezeket. Lex az egyik felkarjára szerzett egy nem túl komoly sebet. Kiömlő vére pillanatok alatt fahéjszínű göbbé alvadt, amely messziről úgy nézett ki, mint valami különleges rangjelzés.
A Titán, amelynek a közelébe kerültek, viszonylag ép volt. Koponyák és kétfejű sasok díszítették lábvértjeit. Egyetlen megmaradt csatazászlóján egy fehér angyal egy zöld sárkánykígyó fejét metszette le. Főként közelharcban használatos fegyverekkel látták el; az egyik karja energiaökölben, a másik lézerágyúban végződött. Teknősszerű feje fölött a páncélon egy lézeres védelmi löveg meredezett büszkén – a párja, amely a bal halántéka mellett volt, már salakká vált a csatában.
Jaq felkapaszkodott az egyik szupernehéz tank kiégett roncsára, és komisszár kabátjában széttárta karjait. Integetni kezdett.
A teknősfej feléje fordult. A Titán zöldes szemprizmái rávillantak, de a mélyen ülő szemeket természetesen nem lehetett látni. A szemek mögött, a páncélozott irányítóbuborékban a legénység vezérlésért felelős tagjai a kinti képeket hűen reprodukáló monitorokat figyelték, így rögtön észrevették Jaqot.
A Titán elindult. Fémtalpai alatt hullák váltak masszává, fémlemezek görbültek bele a talajba. A kiégett tank felé tartott, aztán megállt. Védelmi lézerlövege tűz alatt tarthatta közvetlen környezetét; jobb elülső energiapajzsa felizzott, jelezve, hogy aktiválódik. Az energiaököl – akár egy hatalmas csapatszállító jármű – elindult lefelé.
A legénység veszély esetén egy kisebb kapun keresztül tudott kimenekülni a Titán testéből. Jaq arra számított, hogy ezen a kapun keresztül majd kinyúlik egy hajlékony fémlétra. Ennek a Titánnak a parancsnoka azonban hajlamos volt az improvizációkra, ezért valami egészen szokatlan megoldást választott.
Jaq intett a társainak, hogy másszanak fel melléje. Rakel az űrgárdista segítségével jutott fel a tankroncs tetejére.
A gigászi fémököl hívogatóan kinyújtotta ujjait. A négy utazó felmászott a tenyérre. A kéz közben elindult felfelé, felemelve a négy embert a füstködös levegőbe.
A kar vízszintesen kinyúlt. Jaq és társai elhagyták a tenyeret, végigfutottak a karon, bebújtak a páncél egyik résén, majd felmentek egy szűk szervizlépcsőn. Végül eljutottak az egyik csapóajtóhoz.
* * *
A Titán fejének belsejében a hőmérséklet majdnem olyan tikkasztó volt, mint a Sabulorbon. A forróságba, a testgőzökbe belekeveredett a szent füstölők illata. Az itt tartózkodó emberekről szakadt a víz, pedig a szellőzőegységek és a ventilátorok maximális teljesítménnyel működtek.
Zhord a tolvajnővel maradt a vörös fénnyel megvilágított helyiség hátuljában, a csapóajtó közelében, Jaq és Lex viszont előrement a parancsnoki kabinhoz. A legénységet a jelek szerint megzavarta, hogy hirtelen négy ember bukkant elő a semmiből, és bebocsátást kért.
A helyiség falait graffitik borították: A halál a végállomás! Dögvész az ellenségre! – és hasonlók.
Jobbra és balra rövid folyosókon keresztül lehetett eljutni a Titán vállaiba, azokba a fülkékbe, ahonnan a moderatusok az energiaöklöt, a lézerágyút és a fejen elhelyezett lövegeket irányították. A salakká vált negyedik fegyver a kezelőjével együtt semmisült meg – fizikai fájdalmat, valódi kínt érezhetett, amikor az idegrendszeréhez csatolt löveg találatot kapott.
Ha a Titán reaktora túlhevült, a moderatusok fülkéi automatikusan becsúsztak a központi vezérlőbe, majd az egész fej lerobbant a testről, és amolyan groteszk mentőkapszulaként működve a levegőbe katapultálódott. Ha ez bekövetkezett volna, Zhord és Rakel pillanatok alatt hamuvá válik – hacsak a szirénák megszólalásának pillanatában nem rohannak előrébb.
Szervók zümmögtek. Stabilizátor fúvókák sziszegtek. Szelepek és hengerek dübörögtek.
* * *
A vezérlőülésbe szíjazott, párnázott páncélt viselő ember a Titán parancsnoka volt. Feladatkörének megfelelően a szemek által érzékelt és a monitorokra vetített képeket nézte. A monitorokat bronzkeretbe foglalták, a keretek mellett, alatt és fölött pedig kisebb képernyőket helyeztek el, amelyeken foszforeszkáló rovarokként röpködtek a diagnosztizáló egységek adatai, a szimbólumikonok. Az ülésből, amely közvetlen idegpályás összeköttetésben állt a parancsnok agyával, spagettiszerűen tekergő kábelek vezettek az alegységekhez. Vezetékek kúsztak ki a férfi vállvértjei és sisakja alól is.
A sisakos fej az érkezők felé fordult. A vizor alól kék. fáradt tekintetű szempár nézett Jaqra.
Alatta horgas orr, mindkét cimpájában zafírok, penge vékony ajkak és parányi, ezüstösen csillogó csillagocskákkal teletetovált áll.
Jaq felmutatta a tenyerét, megjelenítve rajta az inkvizítortetoválást.
– Tod Zapasnik birodalmi inkvizítor vagyok – jelentette ki határozott hangon. – Tudod, mit jelent ez?
A parancsnok bólintott.
– Zylov komisszár meghalt – hazudta Jaq. Vagy lehet, hogy nem is volt hazugság? Azóta már tényleg meghalhatott. – Átruházta rám a hatalmát, és tőle kaptam ezt a kabátot is. A társam űrgárdista-kapitány, jelenleg inkognitóban dolgozik...
– Ah! – sóhajtott fel a parancsnok, és elismerően végigmérte a majdnem teljesen meztelen óriást, akinek egyik szemét vörös övsál kötés takarta.
– Nem akarom elvonni a figyelmedet a Titán irányításáról, parancsnok – folytatta Jaq –, de ezennel mint teljes jogkörrel rendelkező inkvizítor, in nomine Imperatoris, lefoglalom az egységedet. Létfontosságú, hogy megtaláljunk egy olyan objektumot, amely hasonlít a nyugati domb tetején lévő nemrég megsemmisített bunker-erődre. Harminc kilométeres körzetben észleltetek-e valami hasonlót?
A Titán fejéből egészen messzire el lehetett látni, az infravörös szenzorok még azt is érzékelték, amit a füst eltakart az emberi szem elől. És persze ott volt a radar is...
A parancsnok az egyik rácshálós monitorra maga elé kért egy térképet, majd egy gondolati paranccsal villogtatni kezdte a kurzort.
– Talán arra az építményre gondolsz, amelyet Erőszaktoronynak neveznek. Innen keletre van, huszonöt kilométer távolságban. Más nem nagyon jöhet szóba.
Lex felsóhajtott. Tehát nem kellett ismét meggyötörni amúgy is fájó szemét. Ha kénytelen lett volna kárt tenni a látóidegeiben, akkor a szem implantációs műtét hosszadalmasabb és bonyolultabb lenne, hiszen nemcsak a szemgolyót, hanem az agyhoz csatlakozó ideget is pótolni kellene. Nem a fájdalomtól félt, csak éppen nem akarta szükségtelenül leterhelni a kolostorerőd amúgy is elfoglalt kibersebészeit.
– Vigyél oda minket, amilyen gyorsan csak lehet! – adta ki a parancsot Jaq.
– Tisztelettel jelentem – felelte a parancsnok –, hogy ez az objektum kívül esik a hadszíntéren. El kell távolodnunk a főerőinktől. Lehet, hogy azt hiszik majd, dezertálni akarunk, és ezzel megindíthatunk egy folyamatot, amelynek során a többi egységünk is megfutamodik. Át kellene szólnom...
– Nem! A lázadók is foghatják az üzenetet, és megállíthatnak minket.
– Lehet, hogy kétszázezer ember hal majd hősi halált miattunk. Még az is elképzelhető, hogy elveszítjük a bázisunkat ezen a világon...
– Nem érdekel! – kiáltott Jaq hevesen, majd jóval szelídebben hozzátette: – Most magasabb szempontokat kell figyelembe vennünk, parancsnok. És egyébként is... egyetlen harci egység látszólag helytelen viselkedésének nem lehetnek ilyen komoly következményei. – Talán minden másról megfeledkezett, csak azt a jövőt, azt a célt látta maga előtt, amelyet már annyiszor elképzelt? – In nomine Imperatoris! – ismételte. Félrehajtotta a kabátja szárnyát, és tetovált tenyerét jelentőségteljesen rátette a Császár Kegyelmének markolatára. A parancsnok agyán biztos keresztülvillant, hogy az az ember, aki ilyen ősrégi, irizáló titániumbevonattal és ezüstrúnákkal ellátott fegyverrel rendelkezik, az csakis tekintélyes és nagy hatalmú lehet.
– Princip eretnekségének véget kell vetni! – mondta Jaq. – A győzelem kulcsa az Erőszaktoronyban van!
– Kiadom a parancsot a moderatusoknak – bólintott a Titán parancsnoka.
* * *
A csatából nem volt túl könnyű kiszállni, irányváltás közben elég sokat kellett használni a lézereket, sőt az energiaöklöt is – ezzel egy akadékoskodó ellenséges tankot hajítottak arrébb. Egyszer rövid időre úgy tűnt, hogy a Titán hátát védő energiapajzsok túltöltődnek, és felmondják a szolgálatot, de aztán rendeződött a helyzet. A hőmérséklet magasabbra szökött, de a behemót végül végrehajtotta a manővert, és gyors iramban kelet felé Indult. Áttaposott azon a megszenesedett halmon, amely egykor – nem is oly rég – egy szőlőskert és a hozzá tartozó tanyaépület volt. Az udvarház környékén számtalan halott hevert.
A lefelé ereszkedő nap utolsó sugarai keresztüldöfték a füstködöt, vérvörösre festették az ég alját. A kabinban csökkent a hőmérséklet, bár nem számottevően.
Zhord a helyiség hátuljában hortyogott, Rakel mellette ült; a térdeit átölelve reszketett.
* * *
A megnyúló szürkületi árnyak még félelmetesebbé változtatták az izolált domb tetején magasló tornyot. Az ablaktalan építmény oldalából több száz rozsdás vasrúd meredt ki, melyek némelyikén napszítta holttestek lógtak. A torony tövében kis halmokban csontok fehérlettek, a falakon barnás csíkok sötétlettek. Itt végezték ki azokat, akik valamilyen megbocsáthatatlan bűnt követtek el. Látszott rajta, hogy már rég nem használták – a vasrudakon lógó tetemek mumifikálódtak, egyetlen friss sem volt közöttük.
Lehet, hogy a hely elhagyatottsága, a halálbüntetés eltörlése is a Lucifer Princip eretnekségére utaló jelek közé tartozik?
A torony átvészelte a körülötte dúló háborúkat. Senki sem akart felkapaszkodni ezeken a vasrudakon, hogy lőállást alakítson ki a tetején. Most azonban, hosszú idő után, egy birodalmi Titán figyelmének középpontjába került.
A gépezet maximális sebességgel haladt felfelé a domb oldalán. A lézerágyút vezérlő moderatus menet közben energiatölteteket küldött a falra; az építmény megrázkódott. A lövegkezelő úgy dolgozott, mintha fogorvos volna, a torony pedig egy hatalmas, szuvas fog, amelyet alaposan körbe kell csiszolni és fúrni, mielőtt ráhelyezik a kerámiakoronát. Kövek váltak ki évezredes helyükről, törmelékdarabok, fémhorgok és gerendák hullottak alá.
Az épület a jelek szerint tömör volt, falai mögött újabb falak emelkedtek.
A moderatus a parancsnokától, vagyis közvetve Jaqtól kapott utasításoknak megfelelően folytatta a műtétet. A levegőben hópihékként kavarogtak az apró szilánkokra hasított csontok darabkái.
A Titán egyre közelebb került a toronyhoz. Energiaöklével püfölni kezdte a meggyengített falakat, majd nekifeszítette a vállát, és tolta, tolta... Az ősrégi építmény végül tiltakozó sikollyal engedett az erőszaknak, kifordult a helyéről, és az oldalára dőlt.
A harci jármű pár másodperces pihenő után kaparni, vájni kezdte az alapjait. Az energiaököl óriási föld- és kődarabokat emelt ki a helyükről, megmozgatta a kemény talajt, a sziklákat. A fémgigász szinte kétrét görnyedt munka közben, szervói hangosan vijjogtak, lámpái elszánt ragadozószemekként világítottak.
Egyre mélyebbre hatolt, egyre közelebb került a föld alatti üreghez.
Amikor a törmelékdarabok bezúdultak, a résben pár pillanatig ősrégi gépeket lehetett látni – olyan szerkezeteket, amelyek a hatalmas súlytól és az energiaököl érintésétől szinte azonnal rozsdapor kupaccá omlottak szét.
– Nemes módon szolgáltad a Birodalmat – gratulált Jaq a fáradt parancsnoknak.
* * *
A Titán lámpái már nem világítottak. Az energiaököl nyitott, lefelé ereszkedő tenyerén négy alak állt.
Jaq és társai leléptek a tenyérről, és körülnéztek a kékes fénylepelbe burkolózó teremben. Odakint egyre sűrűbbé vált a sötétség. Ha egy arra járó lenéz, most megláthatta volna a kaput. Nappal majd gyengébb lesz ez a ragyogás, talán láthatatlanná fakul, de a következő éjszaka biztos felfedezi valaki.
Néhány ezer évvel korábban ezen a vidéken még sűrű dzsungel burjánzott. Az erdőket azonban kiirtották, és Jaq gyanította, hogy a torony alapjául szolgáló domb is mesterséges eredetű. Valakik el akarták tüntetni a zöld, élő növényzetálcától megfosztott átjárót; valakik tonnaszámra hordatták ide a földet és a sziklát, majd megépítették rajta az Erőszaktornyot.
Jaqnak az orgyilkosa feltámasztása után vissza kellett térnie erre a világra. Tudta, amikor visszajön, az eretnek Lucifer Princip ellen vívott háborúnak még mindig nem lesz vége. Vagyis... Lehet, hogy mégis. Ha a lázadók erőinek esetleg sikerül megsemmisíteniük a Genoston állomásozó birodalmi erőket... De akkor sincs túl nagy baj, hiszen elég lesz iderendelni az űrgárdistákat, majd ők eltüntetik ezt az Istencsászárt káromló csürhét. Persze lehetséges, hogy az eldák menet közben átjönnek ezen a kapun, és megmentik az önjelölt császárfit, esetleg megölik, vagy talán megpróbálnak megegyezni vele.
Jaq számára fontos volt, hogy a kapu átjárható maradjon, de őrizze valami, ezért utasította a Titán parancsnokát, hogy helyezzen el a földön tépett sebben egy fémdarabot, majd változtassa radioaktívvá a domb oldalát. Akik majd idetévednek, arra fognak gondolni, hogy valami rakéta vagy torpedó döntötte le a tornyot, egy olyan lövedék, amely még mindig halálos sugarakat bocsát ki magából. A kíváncsiak kedvét ez majd elveszi a kutakodástól, a közömbösök meg különben sem jönnek ide.
Végül a kis csapat tagjai, a monokliját szorongató inkvizítorral az élen, ismét beléptek a Hiperhálóba.
* * *
A járat több helyen elágazott, aztán hirtelen kitágult.
Jobbra és balra végtelenbe nyúló köd kéklett. Vagyis... nem veszett egészen a végtelenbe: a Hiperháló falai határt szabtak neki.
Az alagút keresztezte a Hiperháló egyik fő artériáját, amely elég széles volt ahhoz, hogy hajók közlekedhessenek benne, bárkák, amelyek egyik mestervilágról a másikra, egyik csillagtól a másikig akarnak eljutni.
A rúnalencse erre vezette az utazókat; ebbe a virtuálisan korlátlan kékségbe, amelyen szinte lehetetlen volt úgy keresztülvágni, hogy közben megtalálják azt a szűkebb járatot, amely ide, ebbe a hiperöbölbe torkollik – amelyen keresztül folytatniuk kell az útjukat.
– Csatárláncot alkotunk – jelentette ki Lex. – Eltávolodunk egymástól, hallótávolságra. Időnként felkiáltunk, hogy a többiek tudják, hol vagyunk. A hangunk kötélként fog összekötni minket.
Elsőként Jaq hagyta magukra társait, aztán Zhord, majd Rakel. Lex középen maradt; az ő szuperérzékeny füle így is érzékelte a többiek hangját.
Kiáltás:
– Itt Jaq! Megtaláltam!
Mindannyian elindultak a hang irányába.
Az artériába számtalan kisebb járat csatlakozott, de Jaq képes volt rá, hogy kiválassza azt a színárnyalatot, amely alig különbözött a környezetétől, mégis más volt, mint a többi folyosó.
Már egészen közel jutottak a céljukhoz.
Már csak egy másik artérián kellett áthaladniuk...
* * *
Jaq várt. Zhord már megérkezett melléje, aztán jött Rakel, és végül Lex is. Kísérteties lüktetés törte meg a Hiperháló csendjét. Talán nem is hang volt, csak valami... ködvibrálás.
Egyre erősödött.
– Biztos egy elda hajó – szólalt meg Zhord. – Egy lidérchajó, amely útban van valahová! Futás, Rakel! Fuss! Gyerünk, Lex! Egy lidérchajó közeleg!
A köd örvényleni kezdett. A közeledő jármű egy másik síkban mozgott, de akkora volt a tömege, hogy még így is kárt tehetett a gyalogos utazókban.
Vajon mi történik akkor, ha két lidérchajó közelít egymáshoz ugyanabban az artériában? Talán elhaladnak egymás mellett? Vagy keresztülszáguldanak egymáson? Valamilyen érzékelőműszerrel, amely időben figyelmeztet a közelgő testekre, minden bizonnyal el lehet kerülni a katasztrófát. A pilóták biztos tudják, mit kell tenniük ilyen helyzetben...
De mit tehetnek a gyalogosok, akiknek a teste eltörpül a lidérchajókéhoz képest?
Rakel futva érkezett a találkozóhelyre, a Jaq által megtalált, a lidérchajótól megvédő oldaljárathoz. Zhord és az inkvizítor már belépett a keskenyebb folyosóba.
Lex is közeledett...
– Fuss! Fuss! – sürgette a zömik.
A következő pillanatban egy kiterjesztett szárnyú fehér pillangó húzott el mellettük. Gigantikus volt... Csupán egyetlen másodpercig látták, de olyan örvényt kavart, amely kifelé szippantotta a három gyalogost az oldalfolyosóból.
Lex... eltűnt. Elsodródott a ködszökőárban. Maga után húzta a lidérchajó, megforgatta a ködörvény. Pörögve száguldott, míg aztán eltűnt a társai elől.
Zhord felüvöltött, és még perceken át ismételgette az űrgárdista nevét.
Semmi válasz.
Reménykedtek. Biztosak voltak abban, hogy kettőnél több járat kapcsolódik ehhez az artériához. Hogyan lehet megkülönböztetni egyiket a másiktól, ha nem úgy, hogy odaállítanak beléjük valakit? Egymást. Mi van akkor, ha erre száguld még egy lidérchajó? Lehet, hogy Lex már átkerült a galaxis másik felére. Mégis vártak. Zhord időnként felkiáltott.
* * *
A Hiperhálóban az idő értelmét vesztett fogalommá korcsosult. Egy óra, vagy talán csak harminc perc, esetleg fél nap telt el addig, míg meghallották a választ? Meddig tartott, míg Lex egyszer csak kilépett a ködből?
– Huh! – vakkantotta Zhord. – Visszajött a nagyfiú. – Megtörölte a homlokát.
Lex vidáman csatlakozott bajtársaihoz, és mély lélegzetet vett, hogy kipucolja a tüdejét.
– Elég sokáig elvoltál – folytatta a kis fickó. – Hány oldalkapu mellett haladtál el?
– Hat mellett – felelte Lex. – Jó távol vannak egymástól. Nem tudtam, melyiknél vagytok, és abban sem voltam biztos, hogy jó irányba haladok. Olyan sokszor fordultam körbe, hogy már azt sem tudtam megállapítani, merrefelé nézek. Imádkoztam Rogal Dornhoz, hogy segítsen a döntésben.
– Talán az lett volna a legjobb, ha bedugod az ujjad a szemedbe.
– A tiedbe szívesen beledugom, ha akarod! – Lex kedélyesen hátba vágta Zhordot, aztán átölelte a vállát, harsogó hangon felnevetett, megrázta a rongybábként bólogató zömiket, majd eleresztette.
* * *
Eljutottak egy olyan helyre, ahol négy folyosó találkozott. Ez a kereszteződés nem lehetett más, mint az a hely.
– Megérkeztünk – mondta Jaq. A hangjában diadal és remény csengett.
* * *
Jaq ráhúzta a monoklira a védőlemezt, aztán zsebre tette. Két szempár és egy magányos szem meredt Rakel binth-Kazintzkisre. A nő szórakozottan babrálgatta az egyik miniatűr gyűrűfegyverét – a három közül éppen azt, amelyik még nem ürült ki. Oldalra tekerte a gyűrűt, aztán megremegett.
– Egy kicsit szédülök – mondta, mintha arra számítana, hogy Jaq érteni fog a szóból, és az Orgyilkos-lap segítségével megszilárdítja átalakított testét. – Elég félelmetes dolog... egy inkvizítor kezébe kerülni.
– Rakel – magyarázta Jaq –, a hipertérben, ennek a Hiperhálónak a falán túl, van egy erő, amely azonos a jósággal, a nemességgel, a becsülettel és a tisztasággal. Megkezdődött egy átalakulási folyamat. Már létezik annak az új istennek az embriója, aki vagy megújítja, vagy felváltja a földön lakozó Istencsászárt... Ő bocsásson meg nekem ezekért az eretnek szavakért! Ez az embrió fogja megszabadítani Őt örökké tartó szenvedésétől, ez fogja átsegíteni Őt a dicsőséges megnyugvásba. – Jaq egyre bizonytalanabbul beszélt. Vajon ő őszintén hitt ennek a diadalnak a beteljesülésében?
Ó, hiszen ő már megtapasztalta a fénylő ösvényt. Ő már látta, hogy ragyog a dicsőség ujja Lex kezén. De... a kétség mindig megmarad.
Lexet mintha egymásnak ellentmondó érzések kínozták volna. Rogal Dorn adjon nyugalmat és erőt a lelkének! Erőt, amely megakadályozza, hogy becstelenséget kövessen el, amely visszatartja attól, hogy akarata ellenére árulóvá váljék!
Zhord magába roskadt, olyan arcot vágott, mintha útközben elvesztette volna a lelkét.
Hát nem jutottak el oda, ahol még senki sem járt? Távozz, kétség, ne szennyezd be jelenléteddel ezt a szent pillanatot!
Jaq, Lex és Rakel a négyes kereszteződés közepén térdelt, testüket körbefolyta a Hiperháló kékes ragyogása. Zhord állva maradt; ő nem akart szenteskedni, őt nem érdekelte a hit és az imádság.
Jaq hangosan imádkozott az Istencsászárhoz, aztán a Numenhez, végül pedig a fénylő ösvényhez.
Aztán Rakel felé fordult. Valahogy nem találta a megfelelő szavakat.
– Most azt akarod kérni tőlem – szólalt meg Rakel halkan –, hogy fogadjam el a halált. – Zhordra villantotta a szemét.
Jaqban szomorúság és düh áradt szét. A törpére nézett.
– Mit mondtál neki?
– Semmit! – üvöltötte Zhord. – Távol lévő őseimre esküszöm, hogy semmit!
– Küzdöttem – folytatta Rakel remegő hangon. – Keményen küzdöttem. És szenvedtem. Kérlek, segíts át a halálba, mielőtt valami olyan rémség, mint a tyranidák, a hatalmába kerít. Mielőtt elragad a Káosz vagy valamilyen más borzalom.
– Igen – mondta Jaq egészen halkan. Tehát mégis minden rendben van. – A valódi Ey'Lindi is a halálért könyörgött. Nem akart végezni magával.
Rakel sírt.
– És te mégis vissza akarod hozni őt a borzalmak közé, a szenvedésbe! Látod, nagyuram, értem én, hogy mire készülsz!
– Nagy lélek vagy! – kiáltott fel Jaq csodálkozva. Tétovaságát magabiztosság váltotta fel, és valami, ami hasonlított az örömre. Igen, eddig minden a lehető legjobban alakul... – Nagy lélek! – tette hozzá. Bár korántsem akkora, mint Ey'Lindi, aki hamarosan beköltözik ennek a nőnek az átalakított testébe. – Szükségem van Ey'Lindire, Rakel! Érted? Szükségem van rá! Azt akarom, hogy mellettem legyen... hogy megküzdjön Lucifer Princippel.
– Ó, igen. Szükséged volt rá – felelte Rakel. – Már azelőtt is, hogy hallottunk Lucifer Principről. De legyen, elfogadom a sorsomat. Elfogadom! Küldj bele a sötétségbe, hogy megkíméld a szemem az olyan látványoktól, amilyenekben melletted részem volt. Eleget láttam... Képtelen vagyok szembenézni a jövővel. Semmiféle jövőt nem tudnék megélni... A jövő minden formájában félelmetes és romlott. Másmilyen nem lehet.
– Minden romlott és félelmetes, kivéve a fénylő ösvényt, amelyet önfeláldozásoddal segítesz létrehozni. Ó, mindenek Császára! Bocsáss meg nekem! – kiáltotta Jaq. – Értsd meg... ennek így kell történnie!
Rakel zokogott, de közben beleegyezően bólintott.
És ezzel a beleegyező bólintással egy időben megtagadta és önmagát feladta, lemondott a létről annak a másiknak az érdekében, akire metamorfózisa óta hasonlított, akinek minden porcikája olyan volt, mint most az övé.
– Bajtársam! – mondta Lex felindultan, és úgy vakarta meg viszkető bal kezét, mintha az életvonalat akarná eltüntetni a tenyeréről.
Jaq elővette az Orgyilkos-lapot.
És – mint már korábban is megtörtént – a másik lap előpattant a ruhája alól. A másik lap – Tzeentch lapja. Ledobta magáról a mutánsbőr csomagolást, és képpel felfelé fordulva a hiperháló-folyosó padlójára hullt.
A démonpofa rávicsorgott Jaqra. Az inkvizítor kis híján pánikba esett, de aztán gyors mozdulattal rátette az Orgyilkos-lapot a démonra. A lap, amelyről Ey'Lindi (vagy Rakel?) nézett rá, letakarta a démont.
Vajon nem győzte le Tzeentchet a villában? Nem járt túl a nagy konspirátor egyik csatlósának eszén? Nem állt ellen Slaanesh kísértéseinek? Mert most már nem érzett vágyat a mellette térdelő nő iránt; már nem akarta magáévá tenni azt a testet, amelybe hamarosan beleköltözik egy másik lélek.
– Örvendezzünk! – kiáltotta.
– Örüljünk a halálnak – zokogta Rakel.
Ezt akár Ey'Lindi is mondhatta volna. Rakel a jelek szerint már nemcsak külsőre, hanem bizonyos mértékig lélekben is hasonult a valódi Ey'Lindihez.
Jaq intett Lexnek, adja át az orgyilkosövsálat. Lex levette a vörös szövetet sérült szeméről. Jaq stólaszerűen Rakel nyakára és vállára terítette; elöl úgy fogta össze, mintha meg akarná fojtani.
– Nézz rá mereven az Orgyilkos-lapra – utasította a nőt. – Nézz mélyen a szemébe. Vessz el a tekintetében. Merülj bele. El fogsz menni a lelkek tengeréhez, hogy segíts kiemelni onnan valakit, aki visszatérhet az életbe azáltal, hogy részévé válik annak a léleknek, amelyet hajlandó vagy feláldozni. Splritum tuum – folytatta ünnepélyesen, a szertartások szent nyelvén –, in pacem dimltto. Ey'Lindi meum, amorte ad vitám novam revocatio.
Zhord egész testében reszketett. Lex sérült szemére szorította a bal kezét, hogy jobban láthassa azt a szent rítust, amelyhez hasonlót csak a Császári Öklök kolostorerődjében élt át.
Az Orgyilkos-lapon megmoccant Ey'Lindi képmása.
– Ezen a helyen – zengte Jaq –, ahol az idő megcsavarodik, az Ő hatalmából és kegyelméből...
* * *
Rakel reszketve előredőlt.
Teste összerándult. Izmai megfeszültek. Úgy vergődött, mintha elviselhetetlen fájdalmak szaggatnák a tagjait.
Aztán...
A habzó szájból előtört egy rekedt, de határozott kiáltás:
– Én, Lindi!
Egy olyan vad, primitív lány rikoltása volt ez, akit kiszakítottak a dzsungelből, az otthonából, akit az Officio Assassinorum elhurcolt és kiképzett. Ez volt az a kiáltás, amelynek hallatán mesterei nevet adtak neki: Ey'Lindi.
Jaq kimondhatatlan boldogságot érzett.
Ey'Lindi kinyújtózott. Keze a hasához, a melle alatti részhez kapott – éppen oda, ahol a Főnix Úrnő lándzsája átjárta.
– Én, Líndiiii...! – rikoltotta.
Oldalra gördült, majd talpra szökkent. Szeme dühödten izzott. Egyik keze ökölbe szorult. A másikon kinyújtotta és megkeményítette az ujjakat.
Azok a szemek...! Nem látszott rajtuk, hogy felismerte Jaqot. Egyáltalán látta őt?
Ahogy oldalra kapta a tekintetét, úgy tűnt, nem látja Lexet vagy Zhordot.
– Halál rátok, Főnix Urak! – visította, és eszeveszett vadsággal rávetette magát Jaqra.
Megvilágosodás
Lehet, hogy nem ismerte fel Jaqot, aki egy megpörkölődött és vérmocskos, magas galléros és aranypaszományos, a mellrészen és a kézelőkön kitüntetésekkel és szent ikonokkal díszített komisszár kabátot viselt?
Nem! A név, amelyen szólította... Főnix Úr! Jaq, Lex és Zhord – Főnix Urak!
* * *
Ezek voltak azok a hős elda harcosok, akiknek nem volt saját mesterviláguk. A Hiperhálón keresztül egyik világról a másikra vándoroltak, időnként több évszázadra egyszerűen eltűntek. Mentek, ha valahonnan segélyhívást kaptak, aztán hirtelen és általában meghökkentő módon ismét megjelentek.
Urak? Halhatatlan félistenek! Nem egyszerű élőlények, nem hétköznapi teremtmények.
A távoli múltban mindegyik Főnix Úr harcos volt – olyan harcos, aki határozottan haladt a háború ösvényén, míg eljutott egy olyan pontra, ahonnan nem volt visszatérés. Sem régi életéhez, sem régi önmagához. Ha meghalt valamelyikük, lelke beleszállt a páncélja belsejében lévő lélekkőbe. A páncél ezután elindult, hogy keressen egy megfelelő testet, amelybe a kőből beleköltözhetett a régi lélek, a régi identitás. Így a Főnix Urak feltámadtak – valahogy úgy, mint a legendák főnixmadara, amely újjászületve emelkedett ki a fészkét emésztő gyilkos lángok közül.
Egy Főnix Úrnő, Csendvihar volt az, aki lándzsájával ledöfte Ey'Lindit az eldák titkainak tára, a Fekete Könyvtár közvetlen közelében...
* * *
A feltámasztott Ey'Lindi mentálisan a végső, halálos kimenetelű harc, előző élete utolsó pillanatainak foglya volt. Újra és újra átélte azokat a másodperceket. Az események a Hiperháló más és más részein játszódtak le, de mindig a Fekete Könyvtár közelében. Itt, az időtorzulásnak ezeknél a keresztútjainál, a korábbi történések hatalmukba kerítették a tudatát. Halálának pillanata monopolizálta reinkarnált pszichéjét. És ő harcolt...
Ey'Lindi újra és újra megvívta utolsó csatáját, akár egy olyan lélek, amelyet az agonizáló ismétlés poklába száműztek. Az agonizáló és egyre intenzívebbé váló ismétlés poklába...
A három alak mindegyike egy-egy Főnix Úr volt. A látvány úgy nehezedett az agyára, ahogy a megszállottak lelkére a beléjük költözött démon. Ilyenek voltak a Hiperháló energiái, amelyek itt koncentráltan mutatkoztak meg, zsarnoki illúziókat szőttek.
De ő nem lesz áldozat! Nem! Soha!
* * *
Az ökle Jaq mellkasához csapódott, közvetlenül a szív alatt.
Ezzel az ütéssel rögtön megölt volna minden védtelen ellenfelet, ám a hálópáncél, amelyet Jaq a kabátja alatt viselt, felfogta a támadás energiáját. A férfi hátratántorodott; a sokk megbénította a lelkét.
Ey'Lindi rögtön rájött, hogy az inkvizítor páncélt visel. Rávetette magát, majd ujjait begörbítve felemelte a kezét. Egy pillanatig várt, hogy az imént megkeményedett hálópáncél ismét puhává váljon. Jaq döbbenten nézett a nő üres tekintetű, pokoli szemébe.
– Ey'Lindi! – zihálta.
Az orgyilkos-kurtizán még mindig nem ismerte fel.
Könnyed, de iszonyatos erejű mozdulattal lecsapott.
* * *
Jaq állkapcsa elroppant. Fájdalom hasított a fejébe; úgy érezte magát, mintha minden csontjában forrni, lávaként bugyborékolni kezdene a velő. Felsikoltott.
Ey'Lindi megragadta Jaqot, a teste alá fordította a csípőjét, és eldobta. Jaq hozzácsattant a Hiperháló padlójához. Az ütés hatására megkeményedett a páncélja, s a hálószálak csak másodpercekkel később lazultak el ismét.
Nagyot esett, a tüdejéből kipréselődött a levegő. Amikor leérkezett, a csattanással egy időben egy halkabb, roppanó neszt hallott. A monoklija...!
Széttörött.
Ey'Lindi előrevetődött. A lába magasra lendült, a sarka hozzácsapódott Lex csuklójához – éppen abban a pillanatban, amikor az űrgárdista hátranyúlt, hogy kézbe vegye a fegyverét. A robbanótöltetes puska a levegőbe emelkedett, és messzire röppent Lextől.
Jaq a fájdalom szemhomályosító ködén keresztül látta a jelenetet. Ez a köd valahogy valószerűtlenné változtatta Ey'Lindit.
Lex előrenyúlt, hogy megragadja a nőt. Ey'Lindi karommá görbített ujjai az űrgárdista sérült szeme felé lökődtek. Egyértelmű volt, hogy mire készül: meg akarta vakítani. Az utolsó pillanatban azonban meggondolta magát, szaltózott egyet, és távolabb került tőle. Amikor leérkezett, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de hamar korrigálta a pózt. Zhord ekkor ugrott rá a hátára.
Ó, Zhord...! Mocskosul káromkodott. De még mindig élt!
A kis fickót csakis az mentette meg, hogy Ey'Lindi számára ismeretlen volt az új, nem valami edzett test, amelynek a mozgása közel sem volt olyan jól koordinált, mint egykor. Csak apró hibákat követett el, de ezek is elegendőek voltak ahhoz, hogy összezavarodjon és elbizonytalanodjon.
Lex megfeszítette hatalmasan dudorodó izmait. A fejét oldalra fordította, hogy legalább így védje ép szemét, aztán tétován megállt. Ey'Lindi ellenséges viselkedésére nem lehetett magyarázatot találni. Legfeljebb csak egyet...
De nem, az nem lehet, hogy Ey'Lindi megőrült! Az nem lehet, hogy a lelke torzan és eszelősen, átváltozva tért vissza a lelkek tengeréből!
Vagy mégis? Ha esetleg valamilyen démon szállt belé, akkor ez is elképzelhető.
Ey'Lindi ismét felüvöltött:
– Én, Lindi...!
Nem, nem lehet benne démon, ha ezt kiáltja!
Ey'Lindi leguggolt, kinyújtotta a kezeit, halálos mozdulatsorra készült, és...
...csak ekkor fedezte fel az ujján a három gyűrűt, a három miniatűr fegyvert. A toxikus tűket kilövő szerkezetet. A minilángszórót. A lézert. Ingerülten felrikoltott. Hogy ezeket miért nem látta meg azonnal?! Miért? Miért...?
Miért kötötték le ennyire a figyelmét ezek a karok, ezek a lábak, ez a test?
Egyik ujjával Lexre mutatott, aztán oldalra fordult, és Zhordra bökött a másikkal. Még egy fordulat következett; a harmadik ujj Jaqra szegeződött.
Jaq ösztönösen maga elé kapta ép karját. Energia csapódott az alkarjához – olyan energia, amelytől semmilyen páncél sem védhette meg.
Az ütéshullám megkeményítette rajta a hálópáncélt, egészen fel a válláig, ezért nem bírta leereszteni. Úgy tartotta maga előtt, mint valami jelvényekkel és csillogó ikonokkal teletűzdelt zászlót.
A „zászló” pillanatok alatt megfeketedett húscafatokká, olvadó csontokká, szétégett inakká változott. Az energiatöltet amputálta a kézfejét, gázzá változtatta az alkarját.
A fájdalom még nem csapott le rá... de aztán, egy pillanattal később zsarnokként hatalmába kerítette a testét. A keze már nem létezett, mégis úgy érezte, mintha lángok marcangolnák.
Könnyek buggyantak ki a szeméből. Felüvöltött, és énje legbelsejében csalódottan ordított a lelke. A kétségbeesés ráterítette förtelmes bőrszárnyalt. Minden remény szétzúzódott. Nemcsak a saját tragikus büszkesége semmisült meg, hanem az emberiség jövőjét illető reményei, az a bizakodás, hogy a Birodalom képes lesz fennmaradni.
És a megváltáshoz kapcsolódó remény is.
* * *
Ey'Lindi az óriás termetű Főnix Úrra nézett, aki még mindig egyenesen állt, még mindig élt. Aztán a törpe Főnix Úrra pillantott, ahogy kezdte összeszedni magát. Arra az ellenfelére, akit a digitális lézerrel terített le, ügyet sem vetett.
Végül a saját kezére meredt.
A miniatűr tűfegyver nem működött. A pici lángszóró sem. Egyikben sem volt töltet.
Hogy lehet ez? Hogy fordulhat elő ilyesmi? Miért ilyen tökéletlen, ilyen gyenge és ügyetlen a teste? A nyakában – és nem a derekán! – egy orgyilkos övsálat viselt. Az övé volt... Igen, felismeri. Lekapta magáról, az öklébe szorította.
Ezek a Főnix Urak valami iszonyatos játékot űznek vele. Úgy érezte magát, mintha hátrakötözött kézzel kellene harcolnia. De semmi baj, hiszen ő erre is képes! Ezt meg tudná tenni, vagy legalábbis megpróbálná, de most... Most valami alapvető dologgal volt baj.
Miért nem tudta, hogy a három digitális fegyver közül kettő üres? Hogyan lehetséges az, hogy a teste nem engedelmeskedik mindenben az akaratának? Valami rémálomba keveredett. Itt most harcolni kell, vagy menekülni. A Callidushoz tartozik. Ez pedig azt jelenti, hogy elég ravasz.
Eltelt egy kis idő. Mielőtt az óriás vagy a törpe bármit tehetett volna, Ey'Lindi rohanva belevetette magát a Hiperháló egyik találomra kiválasztott, rejtelmes kéken világító alagútjába.
Futott, hosszú lábait megfeszítve rohant. Valami furcsát érzett... Elfáradt volna? Ennyitől? Lelassított. Hátralesett. Lehet, hogy a Főnix Urak, ezek a felfegyverzett varázslók követik? Alig kapott levegőt. Valami nem stimmelt. Kifulladt. Ilyesmi még sosem fordult elő vele. A szeme előtt apró szikrák táncoltak.
A kék alagút kettéágazott. Ey'Lindi a jobb oldali járatot választotta.
* * *
Jaq élő roncs volt, testben és lélekben egyaránt.
Az egyik karja megsemmisült. Az egyik keze elpárolgott.
Az agónia kerülgette. A tragédia megrémítette. Kezdte felfogni, mit érezhet az örökkön szenvedő Istencsászár, milyen lehet az Ő megvilágosodott agóniája.
A Császár kudarcot fog vallani. A Birodalom össze fog omlani. Haláltusája olyan rettenetes lesz, hogy a becsület, a nemesség, a hit és a büszkeség semmit sem enyhíthet rajta. Olyanok lesznek ezek, mint a lángoló vulkánba fröccsentett vízcsöppek, és csak annyit fognak érni. Hatásukat egyetlen isteni gyermek sem fokozhatja fel. Az emberiség megsemmisül. Sikoltozó vergődése közepette kiokád majd magából egy most még elképzelhetetlenül iszonyatos és gonosz, félelmetes erőt. A Káosz magába olvasztja a realitást.
A kétségbeesés húszabáló bélféregként rágta Jaqot. Eretnekség volt, amit tett, árulást követett el. Ey'Lindi feltámasztása végzetes hiba volt. Ó, bárcsak megölte volna az a förmedvény, amelynek ő adott testet!
Lex megesküdött, hogy szükség esetén végezni fog vele. A kapitány időközben felvette a fegyverét. Jaq vicsorogva rátámaszkodott karcsonkjára, megpróbált felemelkedni fektében. Nem, soha többé nem követhet el semmilyen eretnekséget, nem okozhat több kárt a Birodalomnak.
Feltérdelt és kiegyenesedett. Átkozta magát, miközben gyilkos, pszichotikus pillantást vetett Lexre.
Aztán kibuggyantak a száján az istenkáromló szavak. Ó, azok a förtelmes szavak.!
– Dögöljön meg az a féreg, akit Császárként tiszteltek! Lobbanjon el létének fénye mindörökre! Dicsőség Tzeentchnek! Chi'khami'tzann Tsunol!
Jaq a saját nyelvükön idézte meg Tzeentch felsőbb démonait. A jelek szerint ismét megszállottá vált. Bestiális vigyorban kivicsorította a fogait. A démonok – úgy tűnt – ezúttal teljesen a hatalmukba kerítették.
Lex felemelte a fegyverét, és Rogal Dorn nevét kiáltva rálőtt Jaq fejére.
RAAARK
* * *
Egy veszedelmes ütés a koponyára – ez talán nem okozott volna komoly problémát. Ha egy lövedék csak a fej felszínén fejti ki hatását, akkor talán az energiahullámai megkerülik, körbefolyják a koponyát, és a csontburok csupán minimális sérüléseket szenved.
Ám egészen más a helyzet, ha a robbanás a koponya belsejében következik be, ahonnan csak kifelé áramolhat. Ehhez a kiáramláshoz ugyanis előbb szét kell repesztenie a csontot. Jaq feje nem hasadt szilánkokra, „csupán” a gyermekkorában összenőtt kutacsai nyíltak szét. A homloklemez elvált a fejtetőtől, és kifordultak a helyükről a halántéklemezek meg a tarkólemez is. A folyékonnyá vált agyvelő kifröccsent szétzúzott tartályából.
* * *
Zhord egy darabig elszántan küszködött a komisszár nagykabátjával – megpróbálta felrángatni a gallérját Jaq fejének helyére, hogy legalább eltakarja a borzalmas maradványokat. Hiába erőlködött, ezért abbahagyta a dolgot.
Lex, miután elmondta az imáját, felállt.
Zhord keserűen megjegyezte:
– Nem hiszem, hogy van olyan démon, amely képes keresztüljutni a Hiperháló falain.
Lex ép szemével végigmérte a véres holttestet, majd lassan a kis fickó felé fordult.
– Most mire célzói, zömik?
– Nem célzok én semmire – felelte Zhord gyorsan. – Csak éppen megfigyeltem, hogy az eldák nem járkálnak a hipertérben, még hajókban sem, ahogy mi szoktunk. És azért nem, mert ott nagyon könnyen magukra vonhatnák a démonok figyelmét. Éppen ez az oka annak, hogy a Hiperhálón közlekednek. Merthogy a Hiperhálóba egyetlen démon se képes bejutni. És ha így állunk, akkor én már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan került egy démon Jaqba?
– Senki sem ismerheti ezeknek a járatoknak a valódi természetét.
Zhord kétkedőn csóválta a fejét.
– Akkor úgy – tette hozzá Lex –, hogy már korábban beléje költözött! Talán azóta benne volt, hogy engem megtisztított.
– És hova mehet innen egy ilyen démon?
– Nem érdekelnek a démonok problémái, zömik!
– Ha Jaqban egyáltalán volt démon...
Lex úgy ragadta meg a fegyverét, mintha az valamelyik csatatestvére keze lenne, egy olyan űrgárdistáé, akitől segítséget remél. Zhord gyorsan elhallgatott.
– Ezt hogy érted?! – zengte Lex.
– Hát csak úgy, hogy... Jaq szerintem egyszerűen kétségbeesett! – kiáltotta Zhord. – Teljes mértékben. Miatta. – Abba az irányba intett a fejével, amerre Ey'Lindi elrohant. – Őrültség volt feltámasztani egy ilyen eszelőst.
– Kétségbeesett? Az esküvései ellenére? – hitetlenkedett az űrgárdista.
– Én aztán igazán tudom, milyen a kétségbeesés! Nagyon is jól ismerem. Sajnos... – erősködött a zömik.
– Mi ez az egész?! – kérdezte Lex fenyegetően. Zhord felsóhajtott.
– Nem lenne jó, ha kimondanám.
– Vagy kimondod, vagy kiszorítom belőled! Zhord megvonta a vállát.
– Rendben van... Megesküdtem Rakelnek, hogy életben fog maradni. Hogy nem öljük meg. Az őseimre esküdtem, de már akkor, közben is tudtam, hogy hazudok!
– Mit ér egy zömik esküvése?
Zhord komoran felelt.
– Ez nekem körülbelül annyit jelent, mintha te az ősatyád nevére fogadkoznál.
Az a zömik, aki ilyen hamis esküt tesz, sosem fog utódokat nemzeni, tehát sosem lehet belőle Eleven Ős.
Az óriás rémült arcot vágott.
– Én nem... árultam el... az ősatyámat! – jelentette ki erőtlenül. – Nem árultam el... a káptalanomat! Engem félrevezettek. Most vezekelnem kell. Meg kell... tisztítanom magam!
A kis fickó szőrös kezeit tördelte.
– Csak ne úgy csináld, hogy megvakítod a másik szemedet, jó? Ne nyomorítsd meg magad teljesen!
– Ez istenkáromlás lenne, te ostoba! – csóválta a fejét Lex. – Vissza kell térnünk a Genostra, ahol azok a lázadók tombolnak. A lehető legtöbbet meg kell tudnunk a vezetőjükről, arról a Lucifer Principről. A csatatestvérek biztosan eljönnek oda, hogy kipurgálják a lázadókat. Egy év múlva. Legfeljebb kettő... vagy talán három múlva. Az Űrfarkasok, a Vérangyalok vagy az Ultramarinok. Teljesen mindegy, hogy kik, de el fognak jönni.
– Amikor megpróbáltam Jaq fejére húzni azt a kabátot... – szólt közbe Zhord –, átkutattam a zsebeit. A rúnalencse megsemmisült.
– Én emlékszem az útra, kis ember! Dornra mondom, ideje elmennünk innen, ahol csak kudarcban és fájdalomban volt részünk – lelkesedett az űrgárdista.
Zhord a tenyerébe fújta az orrát, aztán megtörölte a kezét. Végül elhúzta a száját.
– Vissza a Genostra, hm? – kérdezte csüggedten. – Mindig van egy szép kis szivárvány, amelynek láttán a bolondok abban reménykednek, hogy a tövében kincset lelnek. Minket azonban egy fekete szivárvány vezérel... a halál és az őrület felé!
– Nem baj! – vágta rá Lex. – Ezt mindenképpen meg kell tennünk, hogy eltüntessük a kétségbeesést és az istenkáromlást.
Ökölbe szorította a kezét, és Zhord már arra gondolt, hogy őt akarja megütni. Az űrgárdista azonban elmosolyodott.
Teljesen mindegy, hogy milyen távolra került a kolostorerődjétől, a csatatestvéreitől, az sem számított, hogy félig megvakult, és szinte teljesen meztelen – megmaradt annak, ami volt: Császári Ökölnek.
– Gyere, apró bajtársam – vakkantott fel. – Tisztítsd meg a lelkedet azzal, hogy a Földön Lakozót szolgálod.
* * *
RAAARK
Egy pillanatra –
– pop –
Jaq ismerte ezt a hangot –
– SWOOSH –
Az univerzum szétrobbant.
* * *
Testetlenül lebegett valami kékesfényben. Már nem test volt, csupán egy nézőpont, ahonnan lenézett a saját hullájára, arra a szétroncsolt, működésképtelen hústömegre.
Lenézett Lexre, aki letérdelt, hogy imádkozzon.
Lenézett Zhordra, aki megpróbálta valahogy a tetem szétroncsolt fejére húzni a kabátot.
Meglepő Józanság töltötte meg Jaq lelkét.
A kék fény alagutak négy irányba vezettek. Tudta, hogy pusztán az akaraterejével képes végighaladni bármelyiken. Vagy ha ehhez nincs kedve, akkor el tud látni egyik vagy másik alagút végébe – valahogy úgy, mintha egy végtelen teleszkópba nézne bele.
Pontosan ezt tette, és sikerült megpillantania Ey'Lindit. Úgy menekült, akár az űzött vad.
Állj meg, állj meg! Jaq szerette volna, ha Ey'Lindi meghallja a hangját. De erre esély sem volt.
Ahogy a tekintete elkísérte Ey'Lindit, valami olyan villódzó aurát fedezett fel körülötte, amilyet korábban sosem érzékelt. Rádöbbent, hogy a nő azért tette azt, amit tett, mert még mindig a halála előtti pillanat hatása alatt állt, még mindig a csata transzában volt. Olyan volt, mint a Főnix Urak, akik feláldozzák testüket, talán még valódi személyiségüket is azért, hogy a harc ösvényén maradhassanak. Ez a halálos delejezettség minden bizonnyal szét fog foszlani, és akkor... akkor Ey'Lindi józan tudata végre birtokba veheti az új testet.
Az aura nagyon összetett volt. Lehet, hogy Rakel nem távozott el teljes mértékben a testéből? Lehet, hogy valahol mélyen, legbelül még mindig ott lapult? Ha igen, akkor bizonyos értelemben véve Rakel megszállta Ey'Lindit. Nem közvetlenül, ahogy a démonok szokták megszállni az embereket, de jelen volt. Vagy inkább úgy kellene fogalmazni, hogy Ey'Lindi lelke szállta meg Rakel testét?
Igen, igen... Rakel nem halt meg teljes mértékben.
Ey'Lindi átfog alakulni. Elveszti korábbi határozottságát. Adja az ég és az Istencsászár, hogy megőrizze korábbi vadságát!
Jaq nem tudott kommunikálni, kapcsolatba lépni vele, pedig erre vágyott a legjobban.
Csak annyit tehetett, hogy ott tartotta a látását mögötte – egészen addig, míg a kék alagút véget ért, míg egy csillámló kristályokkal teli barlangba torkollt. Ennél tovább nem láthatott. Amit a Hiperhálón kívül volt, azt nem érzékelhette...
Jaq ismét, most már egészen nyugodtan, lenézett a saját holttestére.
Zhord gyászolt. Önmagát és Jaqot. A kétségbeesés apró foltjai szennyezték be az auráját – azt az aurát, amelyet Jaq korábban sosem látott. Ó, Zhord, Zhord! Zhord kárhozottnak hitte magát, mert hamisan esküdött Rakelnek. De tévedett, mert Rakel nem semmisült meg teljes egészében.
Ó, bárcsak Zhord is tudhatná ezt! Jaq képtelen volt a kis fickó tudomására hozni az igazságot.
Négy kék alagút, mindegyik elágazott, mindegyiken el lehetett jutni a Hiperháló valamelyik részére, és az elágazásokon keresztül újabb részekre, azok elágazásain keresztül pedig... és így tovább, egészen a végtelenségig. Ezeken a járatokon keresztül bárhová el lehetett jutni a galaxisban, mert a Hiperháló az egész mindenséget befonta. Jaq elámult, amikor ebbe belegondolt, és ebben a csodálkozó pillanatban megérezte a többiek jelenlétét. Úgy tűnt, a négy alagút valamilyen módon kapcsolatban áll az elda Főnix Urakkal, azokkal a lényekkel, akiknek transzcendentálódott identitása most feléje közeledett.
És Jaq megértette, mit jelent a nevük és a címük.
Maugan Ra, a Lelkek Aratója.
Baharroth, a Szél Zokogása.
Jain Zar, a Csendvihar.
Karandras, az Árnyékvadász.
Valamennyien a Káosz potens ellenségei voltak...!
Jaq azért Jött rá erre, mert éppen a négy kék alagút találkozásánál halt meg, így lelke nem jutott be a Lelkek tengerébe, hanem a Hiperháló részévé vált. A látása... igen, bárhová eljuthatott a Hiperhálóban, de a lelke sosem hagyhatja el ezeket a járatokat. Érezte, ahogy itt fog Járkálni, test nélkül, anyag nélkül, és minden tudást megszerezhet, ami csak létezik. Érezte a halott elda látnokok szellemét. Tudta, képes lesz kommunikálni velük, vagyis valami olyasmit tehet, amit korábban soha, egyetlen ember sem tudott végrehajtani.
Érezte, biztos volt benne, hogy megvilágosodottabb lesz minden élő emberi illuminátnál.
Lex és Zhord lassan eltávolodott attól a helytől, ahol Jaq holtteste feküdt. Miért nem vitték magukkal az energiapálcát? Azt az értékes pálcát...! Egyikük sem volt pszi. Egyikük sem tudta volna használni ezt az eszközt. Jaq hiába próbált odakiáltani nekik. Pedig milyen jó lett volna, ha közölheti velük, hogy a lelke életben maradt! Milyen jó lett volna, ha mindent elmondhatna nekik, amire Ey'Lindivel kapcsolatban rájött!
Milyen jó lett volna, ha bátoríthatja őket...
De hiába minden.
Jaqot valami különös, sosem tapasztalt boldogság töltötte el a tudattól, hogy hamarosan milyen revelációkban lesz része. Mintha egyesült volna a Numennel. Parányi alkotórésze lett egy csodálatosan nemes dolognak, amely most még úgy lebegett a semmiben, ahogy a diffúz hidrogénatomok az űrben. Amely – mint ahogy a hidrogénatomok létrehozhatnak egy új napot – valamikor, ki tudja, mikor, valamilyen káprázatos dologgá fog átalakulni.
Ó, bárcsak kapcsolatba léphetne a meggyötört emberiséggel! Az eldák a lélekkövek, a lidérccsontok és a végtelenséget át- meg átszövő szálak segítségével képesek kommunikálni a halottak lelkével. Jaq a Tarot-kártyái felhasználásával tudott érintkezni az élőkkel, de azokat a lapokat már régen megsemmisítette, már a hamvaik is semmivé váltak az űrben.
* * *
Hosszú-hosszú ideig száguldozott a Hiperhálóban, látásával követte Lexet és Zhordot, akik visszafelé, a Genost irányába vezető alagútban haladtak.
Az a transzcendentális lény, akivé Jaq Draco vált, képtelen volt közbeavatkozni.
Jaq tehetetlen volt.
15. évezred
Az emberiség a konvencionális, fénysebesség alatti űrjárművekkel megkezdi a közeli naprendszerek gyarmatosítását. A folyamat eleinte fájdalmas lassúsággal zajlik. A Terrától utazóidőben mérve tízgenerációnyi távolságban lévő új kolóniáknak főként a helyi erőforrásokra támaszkodva kell életben maradniuk.
A Technológia Sötét Korszaka 20. évezred
A hiperhajtómű felfedezése meggyorsítja a kolonizációs folyamatot, a korai független vagy céges kolóniák szövetségre lépnek a Terrával. Az emberiség találkozik az első idegen fajokkal, egyebek mellett a mindenütt jelen lévő orkokkal. A navigátorgén kifejlesztésével az emberiség pilótái hosszabb és gyorsabb „ugrások” megtételére képesek a hipertérben, mint azt korábban bárki elképzelhetőnek tartotta. A nagy navigátorfamíliák, amelyeket a kezdeti időszakban ipari és kereskedelmi kartellek irányítottak, hatalomra tesznek szert. Az emberiség folytatja a galaxis felfedezését és kolonizálását. Létrejön a kapcsolatfelvétel az eldákkal és más idegen fajokkal. Megkezdődik a tudományos fejlődés aranykora. A Standard Szerkezet (STSz) rendszer lehetővé teszi a csillagok felé irányuló terjeszkedés robbanásszerű fokozódását.
A Harckor 25. évezred
Az emberiség eléri a galaxis távoli peremeit, befejeződik a csillagok felé irányuló, több mint tízezer éve elkezdődött kiáramlási folyamat. Az emberi civilizáció hatalmas területen szóródott szét; a számtalan kisebb kolónián és túlnépesedett, hatalmas bolygón kialakult halmazai jelentősen különböznek egymástól. Folytatódnak a különböző idegen fajok (főként az orkok) ellen vívott helyi jellegű háborúk és viták, de ezek egyike sem jelent komolyabb veszélyt az emberiség által birtokba vett űr általános stabilitására. Azután – szinte egyszerre – bekövetkezik két esemény. Egy: majdnem valamennyi kolonizált világon felbukkannak a pszichikus erőkkel rendelkező emberek. Kettő: a civilizáció bomlásnak indul a népesség egyre szélesebb rétegeit érintő őrültség és démoni megszállottság, valamint az új „pszik” és az emberiség többi tagja között kirobbanó testvérháborúk miatt. Számtalan fanatikus szekta és szervezet jelenik meg, amelyek mindegyike boszorkánynak és vagy degenerált mutánsnak tartja a psziket. és ennek megfelelően üldözi őket. Ekkor az emberiség még távol van attól, hogy felfogja a hipertéri lények (ezeket később démonoknak nevezték) létezését, valamint azokat a veszélyeket, amelyeket az újonnan felébredt pszichikai erőkkel rendelkező emberi elmére jelentenek.
A humán civilizációt iszonyatos háborúk szaggatják. A helyi kis birodalmak és frakciók egymás ellen harcolnak, és közben az orkok, a tyranidák és más, az emberiség által uralt űr meghódítására törekvő idegen lények ellen háborúznak. Számos világ a hipertéri lények martalékává válik, sok visszasüllyed a barbarizmusba. Az ilyen világok közül csak azokon maradnak életben az emberek, amelyeken a psziket elnyomják vagy kontrollálják. Ez időszak alatt a Terra rettenetes hiperviharok következtében elszigetelődik; az emberiség hazája több évezredre izolálódik, és ez még inkább felgyorsítja a faj pusztulásának folyamatát.
A Hórusz-eretnekség 30. évezred
Az emberiség a kihalás szakadékának peremén tántorog, s amikor Császára ellen legbizalmasabb hadnagya, Hórusz hadúr árulást követ el, a galaxisban szinte mindenütt polgárháborúk robbannak ki. Hórusz – aki egy hipertéri démon hatalmába került – maga mellé állítja az emberiség legkiválóbb harcosai, az űrgárdisták számos egységét. A végső összecsapás során a Császár párharcban legyőzi Hóruszt, de ezért a diadalért saját emberi mivoltával kell fizetnie.
Testét ekkortól gépekkel, pszichéjét emberáldozatok révén tartják életben, mégis megkezdi a hosszú, gyötrelmes feladat végrehajtását: visszaszerezni az emberiség által korábban birtokolt űrt. Megalkotja a később, a 41. évezredben „Astronomican” néven ismeretes pszichikai navigációs „jelzőfényt”, és ezzel lerakja a Birodalom alapköveit. Az Astronomican (amelyet azon pszik haldokló lelke táplál, akik amúgy a hipertéri démonok áldozatává váltak volna, és amelyet a Császár mindennél erősebb akarata irányít) hamarosan az egész galaxisban a navigátorok felbecsülhetetlen értékű segítőjévé válik. Az intersztelláris utazás még könnyebbé és gyorsabbá válik, és a pszik, valamint a hipertéri lények leigázásának köszönhetően az emberiség nagyobbik része megszabadul pokoli béklyóitól.
A Birodalom kora 41. évezred
A galaxisnak a „Birodalom” néven ismert részében az emberiség az Administratium szervezeteibe és kötelékeibe tartozik. A Császár még jobban eltávolodik halandó alattvalói mindennapi gondjaitól, ám az Inkvizíció továbbra is fáradhatatlanul védelmezi a társadalmat a renegát pszik és a rettenetes hipertéri kreatúrák által képviselt állandó veszélytől. A Birodalom hadseregei – az Őrség és a szinte emberfeletti űrgárdisták – szünet nélkül küzdenek a betolakodó orkok, tyranidák és más idegen lények ellen. Ám a pszik száma fokozatosan növekszik, és a hipertéri lényekkel kapcsolatban lévő egyéb csoportok is megpróbálnak teret hódítani maguknak...
A 40 273. év
Jaq Draco inkvizítor Ey'Lindi orgyilkos kurtizán társaságában feljebbvalója, Baal Firenze parancsára a Sztálindróm néven ismert bolygóra érkezik, hogy tanúja legyen a génorzók megsemmisítésének. A purgálás sikerrel zárul, ám a titokzatos „Harlekin-ember”, Zephro Cornellan addig mesterkedik, míg Draco felfedez egy összeesküvést, amelyben inkvizítorok egy titkos csoportja és mások megpróbálják megfertőzni az emberiséget egy tudatirányító pszichikai parazitával, a hidrával. Draco, miközben a Cornellan által hátrahagyott nyomokat követi, akaratlanul előidézi a Sztálindrómon létező élet teljes pusztulását. A hipertérben egy űrbárkában Draco felfedezi, hogy Firenze is az összeesküvők közé tartozik. Annak érdekében, hogy információkat szerezzen a hidráról, az inkvizítor elutazik az egyik káoszvilágra az Iszonyat Szemében, és erre az útra vele tart Ey'Lindi, Vitalij Gugol navigátor, valamint a zömik mérnök, Zhord. Innen a Földre menekülnek. Kénytelenek renegátként viselkedni. Bejutnak a császári palotába, hogy a Császár tudomására hozzák mindazt, amit sikerült megtudniuk. Draco találkozik az uralkodóval; az audiencia rettenetes és nehezen feldolgozható élményt jelent számára. Ezt követően elrejtőzik: felfüggeszti életfunkcióit abban a reményben, hogy amíg sztázisban van, olyan események következnek be, amelyek ismeretében jobban megértheti a hidra-konspirációt, és az Inkvizíción, valamint a Titkos Inkvizíción belül zajló konfliktusokat.
A 40 373. év
Amikor az évszázados sztázist követően Draco magához tér, megtudja, hogy valaki (vagy valakik) inkvizítorokat gyilkolnak. Találnia kell egy asztropatát, hogy pszichikus módszerekkel információkat szerezzen az aktuális eseményekről. Annak ellenére, hogy Gugol navigátoron az őrület jelei mutatkoznak, Draco hajója eljut a Luxus Primer világra, ahol a Slaanesh-kultusz hívei éppen fellázadnak. Gugol démoni erők martalékává válik, ám Jaq és Ey'Lindi újra találkozik Zhorddal. Együtt találnak egy új navigátort, Petrovot, és elrabolják a kormányzó asztropatáját, Fennixet.
Kiderül, hogy az elda Harlekinek arra készülnek, hogy végrehajtsanak egy ceremóniát a Sztálindróm orbitálisán, és hogy a megfiatalított Baal Firenze az űrgárdisták segítségével meg akarja támadni az elda bázist, mert így akarja megszerezni a Hiperhálóra vonatkozó titkokat. (Az eldák ezen keresztül utaznak a hipertérben.)
Jaq és társai csak akkor képesek észrevétlenül bejutni az idegen bázisra, ha Ey'Lindiből műtéti úton eltávolítják a génorzó testimplantokat, mivel csakis így tudja használni a polimorfint, melynek segítségével magára öltheti az eldák külsejét. Megtudják, hogy Ey'Lindi egykori parancsnoka, a renegáttá vált Tarik Ziz, egy sebészcsapattal együtt a Darvashra menekült. Ey'Lindinek sikerül kivetetnie magából az implantokat.
A csapat éppen akkor hatol be az eldák bázisára, amikor a pszichotikus Firenze által vezetett űrgárdisták támadást indítanak az objektum ellen. Jaq és társai a hiperhálón át elmenekülő Zephro Cornellan után vetik magukat. A társasághoz csatlakozik Lexandro d'Arquebus kapitány (az Olvasó őt a Warhammer 40 000; Űrgárdista c. regényből már ismerheti). Fennix, az asztropata, életét veszti.
Ahogy megérkeznek az Ulthwé mestervilágra, azonnal fogságba esnek. Megtudják, hogy az idegenek tervei szerint Jaqnak démoni megszállás áldozatává kell válnia, ki kell purgálódnia, meg kell világosodnia, hogy azután az eldákat szolgálja a Császár fiaival (más néven: Sensej Lovagok) kapcsolatos manipulációjukban, és elősegítse a kozmosznak és a Káosznak azt a megsemmisítését, amelyről az eldák profetikus dokumentuma, a Rhana Dandra könyve szól – az a könyv, amely a Hiperhálóban elrejtett, legendás Fekete Könyvtárban található.
Egy szakasznyi űrgárdista megmenti Jaq csapatát. Az inkvizítor és társai a Hiperhálóba menekülnek. Petrov navigátor egy harc során elveszti az egyik karját. A halott Fennix által rábocsátott agóniavízió során Petrov hiperszemével megpillantja a könyvtárhoz vezető utat. A csapat megpihen az egyik hiperizált világon, ahol Lex – a Káosz űrgárdistáinak támadása közben – belemetszi Petrov harmadik szemébe az útvonalat.
Mire Jaq és csapata eljut a Fekete Könyvtárhoz, Lexandro kivételével valamennyi melléjük szegődött űrgárdista elpusztul. Egy Főnix Úrnő megöli Ey'Lindit, s ezzel komoly csapást mér Jaqra. Petrov árulással próbálkozik, halál a jutalma.
A drágakövekkel kirakott kinccsel, a Rhana Dandra könyvével, valamint Petrov halálos hiperszemével – amelyet Lex vágott ki a helyéről – a páncélját vesztett kapitány, Zhord és a fájó szívű inkvizítor elindul, hogy egy olyan világot találjanak, ahol meghúzhatják magukat, míg sikerül dekódolniuk az idegenek sorskönyvét. Az elkeseredett Jaq esze egyfolytában azokon az állítólag létező keresztutakon, a Hiperháló kereszteződésein jár, amelyeknél alterálni lehet az időt és a valóságot, amelyeknél valahogy talán visszahozhatja a halálból Ey'Lindit – feltéve, hogy sikerül magába csalogatnia és kipurgálnia egy démont, és megvilágosodottá válnia...