J.R.R. Tolkien meséi

(Tartalom)

 

 

A sonkádi Egyed gazda
(Farmer Giles of Ham)

 

Aegidii Ahenobarbi Julii Agricole de Hammo
Domini de Domito
Regni Draconarie Comitis
Aule Minimi Regis et Basilei
Mira facinora et mirabilis exortus

azaz a nép nyelvén
a Házisárkány urának,
Rusnyaférged grófjának,
Kiskirályság királyának,
Egyed gazdának
Fölemelkedése és csodálatos kalandjai

 

Előszó

Kiskirályság történetéből alig néhány töredék maradt fenn; de hála a véletlennek, eredetéről ránk maradt egy beszámoló – vagyis hogy inkább monda, mint beszámoló; csupa csoda; nyilván utólag, különféle forrásokból szerkesztették össze, s nem higgadt krónikákból, hanem népszerű históriás énekekből merít, amelyekre szerzője nemegyszer hivatkozik is. Számára a történtek, amelyeket megörökít, már a régmúlt eseményei, és úgy tetszik, ő maga az egykori Kiskirályság földjének lakója volt. Földrajzi ismeretei (a földrajz egyébként nem erős oldala) a nevezett országra szorítkoznak, ami annak területén kívül esik, akár északra, akár nyugatra, arról mit sem tud.
E nagyon is szigetországbéli latinsággal írott monda mai angolra fordításának egyetlen indoka, hogy tán némi bepillantást enged Britannia történetének egy alig ismert időszakába, arról nem is szólva, hogy fényt vet néhány érthetetlen helynév eredetére. S talán akad, aki vonzónak találja hőse jellemét és kalandjait is.
Kiskirályság határait a meglévő gyér bizonyítékok alapján sem térben, sem időben nem könnyű megvonni. Azóta, hogy Brutus partra szállt Britanniában, sok király jöttment, sok királyság keletkezett és szűnt meg a szigeten. Felosztása Locrin, Camber és Albanac idején csak az első a sok-sok változás közül. A kisszerű függetlenség szeretete egyfelől, a királyok földéhsége másfelől szaporán váltakozó háborúkkal és békével, bőséggel és bánattal töltötte el az éveket, amint azt Arthur idején élt krónikásoktól tudjuk; ez a tünékeny határok ideje volt, amikor királyok bukkantak fel a semmiből s merültek feledésbe hirtelen az énekmondóknak bőven volt anyaguk és lelkes hallgatójuk. Az itt előadott történetet erre az időre tehetjük, azaz a Coel király idejét követő, de az Arthur, vagyis az angol Hét Királyság idejét megelőző hosszú esztendőkre; színtere a Temze völgye, és kiterjed Wales északnyugati hegyfaláig.
Kiskirályság székhelye nyilván ennek a területnek a délkeleti csücskében lehetett, akár a mienk ma, de határai elmosódnak. Területe, úgy tetszik, nem terjedt messze túl a Temzén nyugat felé, s északra is legfeljebb Otmoorig nyúlt; keleti határvonala teljesen bizonytalan. Egyedfia Georgius és apródja, Suovetaurilius (a Faggyú) töredékesen ránk maradt legendája arra utal, hogy Garasdnál határőrség védte a Középső Királyság ellen. De ennek helye nem érinti történetünket, amelyet alább változatlan formában és minden további megjegyzés nélkül közlünk, bár az eredeti mű pompázatos címét a könnyebbség kedvéért A sonkádi Egyed gazdára kurtítottuk.

 

Volt egyszer egy ember, ott lakott Britannia szigetének kellős közepén, és úgy hívták, hogy Aegidius de Hammo. A teljes nevén Aegidius Ahenobarbus Julius Agricola de Hammónak; akkoriban ugyanis, azokban a régmúlt időkben, mikor a sziget még vidáman sok-sok kis királyságra oszlott, mindenkinek bőven jutott név. Idő több volt, ember kevesebb, így hát majd mindenki híres-neves volt. Ezek az idők azonban rég elmúltak, a továbbiakban hát csak röviden, a nép nyelvén fogom őt emlegetni: veres szakállú Egyed gazdának, Sonkádról. Sonkád csak falu volt, de a falvak abban az időben még rátartiak és függetlenek.
Egyed gazdának volt egy kutyája. A kutyát úgy hívták, hogy Kormi. A kutyák kénytelenek voltak kurta népnyelvi nevekkel megelégedni: a könyvlatin a náluk különbeknek dukált. Kormi nem értett még kutyalatinul sem; a nép nyelvén viszont (mint akkoriban majd minden kutya) hepciáskodni, hetvenkedni és hízelegni egyaránt kitűnően tudott. Hepciáskodni a koldusokkal és hívatlan vendégekkel szokott, hetvenkedni a többi kutyának, hízelegni meg a gazdájának. Kormi büszke is volt Egyed gazdára, meg félt is tőle, mert az jobban értett a hepciáskodáshoz is, a hetvenkedéshez is, mint ő.
Akkoriban senki se sietett és senki se törte magát. Ez utóbbinak a dologhoz édeskevés köze van. Az emberek végezték a dolgukat, de nem törték magukat; munkára is, szóra is telt az idejükből. Pedig tennivaló is, szóra érdemes emlékezetes esemény is bőven akadt. Bár, ami azt illeti, épp e történet kezdete táján, Sonkádon már jó ideje nem történt semmi emlékezetre méltó. Amit Egyed gazda csöppet se bánt: amolyan lassan mozduló ember volt, önfejű is, akit a más dolga nem érdekel. Elég az neki (mondogatta), hogy a farkast a kertjétől távol tartsa: azazhogy bőségben és kényelemben éljen, akár az apja őelőtte. A kutya ebben buzgó segítőtársa volt. A Nagyvilággal a mezőn, falun, szomszéd piacon túl egyikük se gondolt.
Pedig a Nagyvilág akkor is ott volt. Nem messze a vadon, távolabb, nyugat és észak felé a Vad Hegyek s a felföld alattomos ingoványai. S egyebek közt a még mindig szabadon kószáló óriások: faragatlan, oktondi népség, néha még garázdák is. Az egyik különösen; ez a cimboráinál is nagyobb volt és ostobább. Név szerint nem említik a krónikák, de ez nem sokat számít. Nagyon nagy volt, vándorbotja akár egy fatörzs, s a lépte tonnasúlyú. A szilfákat úgy hajlította félre, mint a hosszúra nőtt fűszálakat; tönkretett utak, puszta kertek jelezték az útját, kútmély nyomokat taposott a lába; ha házba botlott, annak vége volt. Akárhova ment, mindenütt kárt okozott, mert a feje magasan fölötte volt a háztetőknek, s hagyta, hogy a lába oda vigye, ahova neki tetszik. Vaksi volt és majdhogynem töksüket. Szerencsére messzire lakott, a Vad Hegyek közt, s ritkán látogatott emberlakta tájra, legalábbis szándékosan. Fönn, a hegyekben volt egy nagy, düledező háza, de barátja alig, merthogy süket volt és ostoba, s mert óriás sincs sok. Általában a Vad Hegyek közt kószált, meg a hegyek lábánál, a lakatlan földön, de mindig egymagában.
Egy szép nyári napon elindult sétálni, csak úgy céltalanul, s pusztította az erdőt a lépteivel. Egyszer csak észrevette, hogy esteledik, s hogy közel a vacsoraidő; azt is fölfedezte ám, hogy eltévedt, s fogalma sincs, merre járhat. De rossz irányba indult el, s csak ment, ment, míg rá nem sötétedett. Akkor leült, s megvárta, amíg a hold fölkél. Akkor nekiindult, s megint csak ment, ment a holdvilágnál, nagyokat lépve, mert szeretett volna mielőbb hazaérni. Rajtahagyta a tűzön a legjobb rézbográcsát, s félt, hogy majd kiég a feneke. De egyre inkább maga mögött hagyta a hegyeket, s már emberlakta vidéken járt. Ami azt illeti, egyre közelebb Aegidius Ahenobarbus Julius Agricola földjéhez és a faluhoz, amit (a nép nyelvén) úgy hívtak, hogy Sonkád.
Szép este volt. A tehenek kint éjszakáztak a réten, s Egyed gazda kutyája is kiment, csak úgy sétálni egyet. Kedvelte a holdvilágot meg a mezei nyulakat. Arról persze fogalma sem volt, hogy az óriás is sétálni indult. Ami persze jó okot adott volna rá, hogy se szó, se beszéd elkóboroljon, de még jobb okot, hogy a konyhában némán meghúzza magát. Hajnali két óra tájt az óriás megérkezett Egyed gazda mezőire, kitördelte a sövényt, legázolta a termést, letaposta a kaszálót. Öt perc alatt több kárt okozott, mint egy királyi rókavadászat öt nap alatt.
Kormi meghallotta a folyóparton közeledő léptek dobbanását, s átszaladt a dombocska nyugati oldalára, ahol a tanyaház állt, hogy lássa, mi történik. Egyszer csak megpillantotta az óriást, amint átlép a folyón, rá Galatheára, a gazda kedvenc tehenére, s úgy tapossa szét szegényt, mint a gazda a csótányt.
Korminak ennyi bőven elég volt. Rémülten csaholva iszkolt hazafelé. El is felejtette, hogy engedély nélkül kószált el hazulról, csak jött és csaholt, nyüszített a gazdája ablaka alatt. Jó ideig nem kapott választ. Egyed gazdát nem volt könnyű fölébreszteni.
– Baj! Baj! Baj! – jajongott Kormi.
Egyszer csak kinyílt az ablak, s egy jól célzott flaska röpült ki rajta.
– Au! – mondta a kutya, s gyakorlat szülte hozzáértéssel szökkent félre.
– Baj! Baj! Baj!
A gazda kidugta a fejét.
– A kutyafádat! Hát téged mi lelt? – kérdezte.
– Semmi – mondta a kutya.
– Majd adok én neked semmit! Várj csak, a bőröd lenyúzom reggel – mondta a gazda, és becsapta az ablakot.
– Baj! Baj! Baj! – rítt a kutya.
Egyed megint kidugta a fejét.
– Ha még egy hangot hallok, agyonverlek – mondta. Mi jött rád?
– Énrám semmi – mondta a kutya –, de terád fog.
– Ezt hogy érted? – kérdezte a gazda, mérgében is meglepődve. Kormi még soha nem szájalt vele.
– Óriás van a mezőn, egy óriási óriás; és errefelé tart mondta a kutya. – Baj! Baj! Széttapossa a juhaidat. Rálépett szegény Galatheára, s most lapos, mint a gyékény. Baj! Baj! Kitördelte valamennyi sövényedet, legázolt minden termést. Most légy, gazdám, merész és határozott, különben semmid se marad. Baj! Baj! – vonyította Kormi.
– Kuss te! – mordult rá a gazda, és bevágta az ablakot. Uramisten! – mondta magában, s bár meleg volt az éjszaka, megborzongott.
– Ne légy bolond, feküdj már vissza – mondta a felesége. – És reggel fojtsd vízbe azt a dögöt. Amit egy kutya mond, nem szabad elhinni; ha elcsavarog, vagy lopáson kapják, hetet-havat összehord.
– Lehet, Ágota – mondta a gazda –, de az is lehet, hogy nem. De olyan igaz, hogy baj van odakint, mint ahogy ez a kutya nem mezei nyúl. Mert holtra van rémülve. És miért jött volna haza vonyítva éjnek idején, mikor beosonhatott volna a hátsó ajtón is reggel, fejéskor?
– Akkor meg ne állj ott és vitatkozz! – mondta az asszony. – Ha a kutyának hiszel, fogadd meg, amit tanácsolt: légy merész és határozott.
– Könnyű azt mondani – felelt rá Egyed gazda. Ami azt illeti, hitte is, nem is, amit a kutya mondott. Így kora hajnalban az óriások is hihetőbbek.
Akkor is: ami az övé, az az övé; és Egyed gazda tudta a módját, hogyan kell elriasztani a hívatlan látogatókat. Fölhúzta hát a nadrágját, kiment a konyhába, s leakasztotta a vén mordályt a falról. Lehet, hogy most azt kérdi valaki, mi az a mordály? Jó kérdés, mint mondják, pontosan ezt kérdezték Ökörgázló Négy Bölcsétől is, s ők némi fontolgatás után ezt a választ adták: „A mordály nagyöbű, rövid puska, aminek a szájába sok kis golyót és fémdarabkát lehet beletömni, s nem túl messziről pontos célzás nélkül is alkalmas rá, hogy öljön. (Civilizált országokban már más lőfegyverek szorították ki.)”
Egyed gazda mordályának akkora szája volt, mint egy trombita, s így nemcsak sok kis golyót és fémdarabkát lehetett beletömni, hanem bármit, ami éppen akadt a háznál. Ölni ugyan nem ölt, mert Egyed gazda ritkán töltötte meg, elsütni meg éppen sose sütötte el. Általában elég volt megmutatnia, hogy a célját elérje. S minthogy az ország még nem volt civilizált, a mordályt más lőfegyverek még nem szorították ki: sőt, itt ez volt az egyetlen puskaféle, s mint ilyen, ugyancsak ritka. Az emberek jobban kedvelték az íjat és nyilat, s a puskaport javarészt tűzijáték céljára alkalmazták.
Nos hát, Egyed gazda leakasztotta a mordályt, beletöltött egy jókora töltet puskaport, mert biztos, ami biztos, hátha mégis szükség lesz rá; a mordály tölcséres száját meg jól megtömte rozsdás szögekkel, drótdarabkákkal, törött cseréppel, kaviccsal, csonttal s más hulladékkal. Majd csizmát húzott, belebújt a kabátjába, s kiment a konyhakertbe.
A hold már mélyen járt a háta megett, s ő nem látott semmi vészesebbet, mint a fák és bokrok hosszúra nyúlt, fekete árnyát, de hallotta ám a domboldalon közeledő félelmes lábdobogást. Nem érezte magát se merésznek, se határozottnak, akármit mondjon is Ágota. Csakhogy jobban féltette azt, ami az övé, mint a bőrét. Így hát húzott egyet a nadrágszíján, s elindult a domb teteje felé.
Egyszer csak fölbukkant a domb mögül az óriás arca, sápadtan a hold fényében, ami meg-megcsillant nagy, kerek szemében. Lába még alant járt, nagy gödröket taposva a szántóföldön. A holdvilág elkápráztatta az óriást, így nem vette észre a gazdát; Egyed gazda viszont igencsak észrevette őt, s majdhogy eszét nem vesztette ijedtében. Önkéntelenül meghúzta a ravaszt, s a mordály éktelen nagyot durranva elsült. Szerencsére a szája többé-kevésbé épp az óriás csúf, lapos képe felé irányult. S kiröpült belőle minden hulladék, a cserép, a drót, a fél tucat rozsdás szög. S minthogy a cél igazán nem volt messze, merő véletlenségből s nem a gazda szándékából, ezek nagy része el is találta: egy cserépdarab a szemébe ment, s egy jókora szög az orrába állt bele.
– A rosseb! – mondta az óriás a nép nyelvén. – Ez megcsípett. – A durranás nem tett rá semmi hatást (ugyanis siket volt), de a szöget nem szívelte. Jó ideje nem találkozott már olyan rovarral, ami elég ádáz lett volna, hogy átdöfje vastag bőrét; de hallott róla, hogy messze keleten, a síkföldi mocsarakban élnek olyan bögölyök, amelyek csípése akár a tüzes vas. Gondolta, most valami effélére akadt.
– Rohadt, egészségtelen vidék, az biztos – mondta. Erre az éjjel egy lépést se megyek tovább.
Fölkapott hát a domboldalról két juhot, hogy legyen mit ennie, amikor hazaér, azzal sarkon fordult, s elindult nagy léptekkel a folyón át visszafelé, észak-északnyugatnak. Végül haza is talált, mert most jó irányba indult; de a rézbográcsa feneke így is kiégett már.
Ami Egyed gazdát illeti, őt hanyatt vágta az elsült mordály; csak feküdt, föl-fölsandított az égre, s szurkolt, hogy az óriás jöttében rá ne taposson. De nem történt semmi, s a lábdobogás a távolban elhalt. Fölkelt hát, megdörgölte a vállát, s fölvette a földről a mordályt. Majd egyszerre éljenzést hallott.
Sonkád majd minden lakója ott állt az ablakában; néhányan fel is öltöztek, és ki is jöttek, amikor az óriás már eltakarodott. Sőt, olyan is akadt, aki kurjongatva szaladt fel a dombra.
A falusiak hallották az óriás félelmetes lábdobogását, legtöbben be is bújtak a dunna alá; sőt néhányan az ágy alá is. De Kormi büszke volt, meg félt is a gazdájától. Félelmetesnek és csodálatosnak látta, amikor haragszik; s természetes, hogy azt hitte, ilyennek látja az óriás is. Így hát, mikor észrevette, hogy Egyed gazda kezében a mordállyal kilép az ajtón (ami általában a nagy harag jele volt), csaholva és vonyítva rohant le a faluba.
– Kifelé! Kifelé! Kifelé! Föl! Föl! Föl! Gyertek, és lássátok az én nagy gazdámat! Merész ő és határozott! Lelövi a hívatlan óriást! Kifelé!
A domb tetejét szinte valamennyi házból látni lehetett. Mikor az emberek és a kutya megpillantották a domb fölött az óriás arcát, megremegtek, és visszafojtották a lélegzetüket, s a kutya kivételével mind azt hitték, hogy ezzel aztán Egyed meg nem birkózik. Majd eldördült a mordály, az óriás sarkon fordult és elment, ők meg, bámulatukban és örömükben, összeverték a tenyerüket és éljeneztek, Kormi pedig még a lelkét is kiugatta.
– Hurrá! – üvöltötték. – Ez megkapta! Aegidius uram megtanította kesztyűbe dudálni! Most hazamegy és fölfordul. Úgy kell neki, megérdemelte. – És megint éljeneztek, valamennyien. De már miközben éljeneztek, a maguk hasznára jól megjegyezték, hogy a mordályt mégiscsak el lehet sütni. Erről ugyanis gyakran folyt vita a falusi fogadókban; a kérdés most eldőlt. Egyed gazdának a jövőben nemigen volt gondja hívatlan látogatókkal.
Mikor már minden teljesen biztonságosnak látszott, a nép bátrabbja fölment a dombra, hogy Egyed gazdával kezet szorítson. Néhányan – a lelkész, a kovács, a molnár s még egy-két tekintélyes személy – vállon is veregették. Ez nagy örömöt épp nem okozott neki (igencsak fájt a válla), de úgy érezte, meg kell invitálnia őket. Körbeülték hát a konyhaasztalt, ittak az egészségére, s fennhangon dicsőítették. Ő nem is próbálta rejtegetni az ásításait, de amíg volt mit inniuk, ügyet se vetettek rá. Mire mindannyian megittak egy-két pohárral (ő maga kettővel-hárommal), már-már merésznek érezte magát; mire mindannyian megittak kettővel-hárommal (ő maga öttel-hattal), már olyan merésznek, amilyennek a kutyája hitte. Nagy barátságban váltak el mind; most ő csapkodta a hátukat szívélyesen. Vastag, veres lapátkeze volt; nincs édesebb a bosszúnál.
Másnap megtapasztalta, hogy a hírek egyre terebélyesednek, s ő fontos személyiséggé vált a faluban. A rákövetkező hét derekára a hír húsz mérföldnyire, minden faluba eljutott. Már ő volt a Vidék Hőse. Ezt kellemesnek találta. A következő vásár napján annyi italra invitálták, hogy az egy hajót megbírt volna; miért is majdnemhogy leitta magát, s hazafelé mentében régi hősénekeket harsogott.
A hír végül a király fülébe is eljutott. A Birodalomnak, vagyis azokban a boldog időkben a Sziget Középső Királyságának székvárosa mintegy húsz mérföldnyire esett Sonkádtól, s az udvart általában édeskevéssé érdekelte, hogy a parasztok ott vidéken mit művelnek. De egy ilyen ártalmas óriás ily erélyes kiűzetése úgy látszott, megérdemel némi figyelmet és egy kis udvariasságot. Így hát a király annak a rendje és módja szerint – azaz mintegy három hónap múltán, Szent Mihály napján – pompázatos levelet küldött. Vörössel volt írva hófehér pergamenre, s a király „a mi hűséges és szeretett alattvalónknak, Aegidius Ahenobarbus Julius Agricola de Hammo”-nak legfelsőbb elismerését fejezte ki benne.
Az aláírás egy vörös paca volt: de az udvari íródeák hozzáírta:

 

Ego Augustus Bonifacius Ambrosius Aurelianus
Antonius Dius et Magnifictus, dux rex,
Tyrannus, et Basileus
Mediterranearum Partium, subscribo;

 

A levélen még egy nagy vörös pecsét is csüngött. Az irat hát nyilván hiteles volt. Egyednek nagy örömöt okozott, s csodájára is jártak, kivált amikor kiderült, hogy aki beállít és megcsodálja, azt hellyel kínálják s itallal a gazda tűzhelyénél.
De még a levélnél is többet ért az ajándék, ami vele járt. A király egy övet és egy hosszú kardot küldött. Hogy őszinték legyünk, a király maga sose használta a kardot. A Ház tulajdona volt, s ki tudja, mióta csüngött már a fegyverteremben. A főfegyvernök se tudta, hogyan került oda, s mire használhatták. Az ilyen közönséges nehéz kard akkortájt épp nem volt az udvarnál divatban, a király hát úgy vélte, hogy pontosan ez az, ami egy parasztnak ajándékul megfelel. De Egyed gazdát boldoggá tette, s a környéken hihetetlenül megnőtt tőle a tekintélye.
Egyed nagyon élvezte a történtek ilyetén fordulatát. A kutyája is. Az ígért verést sem kapta meg. Egyed igazságos embernek tartotta magát; a szíve mélyén tisztességesen megosztotta az érdemét Kormival, bár odáig sosem ment el, hogy ennek hangot is adjon. Továbbra is kemény szavakat és kemény tárgyakat vágott kutyája fejéhez, ha kedve tartotta, de szemet hunyt fölötte, ha el-elcsavargott. Mert Kormi rákapott a kódorgásra. A gazdának Isten fölvitte a dolgát, a szerencse rámosolygott. Az őszi és kora téli munkák jól haladtak. Minden jónak ígérkezett – amíg föl nem bukkant a sárkány

 

Akkoriban a Szigeten már meggyérült a sárkányok száma. Augustus Bonifacius Középső Királyságában hosszú évek óta egyet se láttak. Persze akadtak még alattomos ingoványok és lakatlan hegyvidékek északon és nyugaton; de valamennyi messze távol. Valamikor régen sokféle sárkány tanyázott arra, s onnét kalandoztak el messze földre. De a Középső Királyság akkoriban épp a király lovagjainak vitézségéről volt nevezetes, s a kezüktől annyi kósza sárkány lelte halálát vagy takarodott haza sebesülten, hogy a többinek már nem akaródzott odalátogatnia.
De még élt a szokás, hogy Sárkányfarkat szolgáljanak fel a király karácsonyi lakomáján; évről évre kiválasztották hát a lovagot, aki köteles a sárkányt elejteni. Ennek Szent Miklós napján kellett útra kelnie, és a sárkány farkával legkésőbb a lakoma előestéjén visszaérkeznie. Ám a Királyi Főszakács már hosszú évekkel azelőtt kitalált egy csudálatos süteményt, a piskótából és marcipánból készült cukormázpikkelyes Álsárkányfarkat. Most ezt vitte be karácsonyeste a kijelölt lovag a trónterembe, hegedűszó és nagy harsonazengés közepette. Az Ál-sárkányfarkat nagykarácsony napján, vacsora után fogyasztották el, s hogy a szakácsnak kedvébe járjon, mindenki azt hajtogatta, hogy ez sokkal ízletesebb, mint a Valódi Farok.
Ez volt a helyzet, mikor újból felbukkant egy igazi sárkány. Ez leginkább az óriás rovására írható. Kalandos útját követően bekóborolta az egész hegyvidéket, sorra látogatta szanaszét lakó rokonait, gyakrabban, mint korábban szokta, és sokkal gyakrabban, mint ahogy ez a kedvükre volt. Mert mindenütt egy nagy rézbográcsot szeretett volna kölcsönkérni. De akár kapott, akár nem, leült, s a maga nehézkes módján, hosszú lére eresztve mesélt arról a pompás vidékről odalent keleten, meg a Nagyvilág csuda dolgairól. Fejébe vette, hogy ő nagy és rettenthetetlen utazó.
– Takaros vidék – mondogatta –, szép lapos, és puha járás esik rajta. Enni is bőven van mit: tudjátok, ott az a sok tehén meg juh, mindenféle, ha az ember jól körülnéz, könnyű rájuk akadni.
– És mi van az emberekkel? – kérdezték tőle.
– Én egyet se láttam – mondta az óriás. – Színét se láttam, hangját se hallottam egyetlen lovagnak, drága cimboráim. A legkomiszabb, amivel találkoztam, néhány csípős bögöly volt a folyóparton.
– Akkor miért nem mégy vissza és maradsz ott? – kérdezték. – Hát, mindenütt jó, de a legjobb otthon – mondta. – De lehet, hogy egy szép nap, ha rászánom magam, visszamegyek. Végül is egyszer már jártam ott, s az több, mint amit a legtöbben elmondhatnak. Szóval mi van azzal a rézbográccsal?
– És az a gazdag föld – kérdezték ilyenkor sietve –, az a védtelen jószággal teli, gyönyörűséges tájék merre fekszik? És milyen távol?
– Ó! – mondta az óriás. – Keletnek vagy délkeletnek. De nagyon messze. – És jócskán eltúlozva elmondta, hogy mekkora utat tett meg, hány erdőn, hegyen és síkságon kelt át. Így aztán az ő nyomán egyetlen kevésbé hosszú lábú óriás se vágott neki az útnak. De a szóbeszéd megindult.
Aztán a meleg nyarat kemény tél követte. A hegyekben keserves hideg volt, élelem meg alig. A szóbeszéd megsűrűsödött. Mind többet emlegették azokat a síkföldi juhokat és teheneket. A sárkányok fülüket hegyezték. Éheztek, s a szóbeszéd jól hangzott.
– Tehát lovagok csak a mesében léteznek! – mondták az ifjabbak és tapasztalatlanabbak.
– Gondoltuk.
– Legalábbis kevesebben vannak – vélték a bölcsebbek és idősebbek –, messze és kevesen, és nem kell már félni tőlük. De az egyik sárkány nagyon fölbuzdult. Fenevérnek hívták, ősi királyi vérből származott, és dúsgazdag volt. Agyafúrt, kíváncsi, kapzsi és jól felfegyverzett sárkány, ha bátornak éppenséggel nem is bátor. De a bögölyöktől, rovaroktól, lettenek légyen akármifélék és akármekkorák, egy csöppet se félt; és éhes volt, halálosan.
Így aztán egy téli napon, talán egy héttel karácsony előtt, Fenevér kitárta a szárnyát, és elröppent. Éjféltájt egyenest Augustus Bonifacius rex et basileus középföldi birodalmának szívében ereszkedett alá. Rövid idő alatt sok-sok kárt tett, tört-zúzott, gyújtogatott, s fölfalt juhot, tehenet, lovat.
Ez az országnak Sonkádtól távol eső részén történt, de Kormi életében így még meg nem rémült. Hosszú felderítőúton járt, gazdája jóindulatát kihasználva egy-két éjszakát hazulról távol töltött el. Sokat ígérő szimatot fogott, s épp azt követte egy erdő szélén, mikor egy sarkon befordulva új és riasztó szagra lelt; egyenest az imént földet ért Fenevér farkának szaladt neki. Kutya még nem kapta négy lába közé a farkát, és iszkolt haza ijedtebben, mint Kormi. A sárkány meghallotta a vonyítását, megfordult és felhorkant; de Kormi már elérhetetlenül messze járt. Loholt egész éjjel, s a reggeli táján ért haza.
– Baj! Baj! Baj! – csaholt a hátsó ajtó előtt.
Egyed meghallotta, s nem tetszett neki a hangja. Az jutott eszébe róla, hogy ne adj' isten még történik valami, épp mikor láthatólag minden olyan jól megy.
– Asszony, engedd be azt a rohadt kutyát – mondta –, és csapj oda a bottal!
Kormi riadtan, lógó nyelvvel ódalgott be a szobába.
– Baj! Baj! – csaholta.
– Mit műveltél már megint? – kérdezte a gazda, és odavetett neki egy darab kolbászt.
– Semmit – lihegte Kormi olyan zavartan, hogy még a kolbászt se vette észre.
– Te, ezt hagyd abba, mert megnyúzlak – mondta a gazda. – Semmi rosszat. Nem akartam semmi rosszat – mondta a kutya. – De véletlenül egy sárkánnyal futottam össze, és megijedtem.
A gazdának torkán akadt a sör.
– Sárkánnyal? – mondta. – A keservit az ilyen mihaszna, kíváncsi dögnek! Mi a fenének lófrálsz te sárkányok után, épp ilyentájt, mikor a munkából ki se látszom? Hol volt?
– Hogy hol? A hegyektől északra, messzire innét, az Álló Köveken meg mindenen túl – mondta a kutya.
– Ott? – mondta a gazda, mérhetetlenül megkönnyebbülve. – Azt mondják, fura népek laknak arrafelé, ott bármi megeshet. Fájjon az ő fejük. De engem ne bosszants ilyen mesékkel. Takarodj innét!
Kormi kitakarodott, s elújságolta a hírt faluszerte. Nem felejtette el megemlíteni, hogy a gazdája csöppet sem volt megijedve.
– Meg se rezzent, csak ette tovább a reggelijét.
Az emberek a hírről jóízűen elcsevegtek a kiskapuk előtt. – Mint a régi szép időkben! – mondták. – Épp karácsony táján. A legjobbkor. Hogy mennyire fog örülni a király! Végre valódi sárkányfarkat ehet.
De másnap újabb hírek érkeztek. A sárkány, úgy látszik, különlegesen nagy és ádáz. Szörnyű károkat tett.
– És a király lovagjai? – kérdezgették az emberek.

 

Mások már korábban föltették ugyanezt a kérdést. A falvakból, ahol Fenevér a legtöbb kárt tette, egyre-másra érkeztek a királyhoz a küldöttek, s amilyen harsányan s amilyen gyakran csak merték, újra meg újra megkérdezték:
– Uram, mi van a lovagjaiddal?
De a lovagok a fülük botját se mozgatták; a sárkány létéről hivatalosan még nem szereztek tudomást. Így hát a király adta tudtukra a dolgot, nyomatékosan és ünnepélyesen, arra kérvén őket, hogy az első adandó alkalommal tegyék meg a szükséges lépéseket. S módfelett neheztelt, mikor megtudta, hogy az a bizonyos első alkalom nem adódik egyhamar, sőt, napról napra halasztódik.
Pedig a lovagok érvei kétségtelenül helytállók voltak. Először is, a Királyi Szakács már elkészítette karácsonyra az Ál-sárkányfarkat, lévén olyan ember, aki szereti a dolgát idejekorán elvégezni. Nem volna hát illendő megbántani, s az utolsó pillanatban előállni egy Valódi Farokkal. Még megsértődik és felmond.
– Kit érdekel a sárkány farka! A fejét vágjátok le, és végezzetek vele! – kiabálták a legszorongatottabb falvak küldöttei. De eljött a karácsony, és Szent János napjára sajnos már korábban lovagi tornát hirdettek; erre számos ország lovagjai voltak hivatalosak, hogy megküzdjenek az értékes díjért. Nyilvánvalóan értelmetlenség lett volna épp a Középső Királyság lovagjait megfosztani az esélyeiktől azzal, hogy legjobbjaikat elküldik sárkányvadászatra, mielőtt a torna véget érne.
Ezután az újévi munkaszünet következett.
De a sárkány minden éjjel odébbköltözött, s minden alkalommal közelebb Sonkádhoz. Újév éjszakáján a falu lakói már látták is távolban a tüzet. A sárkány vagy tíz mérföldnyire bevette magát egy erdőbe, s az most vidáman égett. Tüzes sárkány volt, ha épp rájött a bolondóra.
Ezután az emberek sokatmondó pillantásokat vetettek Egyed gazdára, és össze-összesúgtak a háta megett. Ez módfelett zavarta; de úgy tett, mintha nem vette volna észre.
Másnap a sárkány mérföldekkel közelebb költözött. Ekkor már Egyed is fennhangon taglalta a király lovagjainak botrányos viselkedését.
– Csak azt szeretném tudni, miért kapják a kenyerüket? – tette föl a kérdést.
– Mink is! – mondta Sonkádon mindenki.
De a molnár hozzátette:
– Azt mondják, ma is akad, aki az érdemeiért kap lovagságot. Ez a mi jó Aegidiusunk, hogy úgy mondjam, máris lovag. Tán nem küldött neki a király vörös betűs levelet meg egy kardot?
– A lovagsághoz több is kell, mint kard – mondta Egyed. – Ahhoz, ha jól tudom, lovaggá is kell ütni valakit, meg minden. Különben is, nekem itt a magam dolga.
– Ej, hisz a király lovaggá ütne, ha megkérnénk rá, semmi kétség – mondta a molnár. – Addig kérjük meg, amíg nem késő!
– Ugyan már – mondta Egyed. – A magamfajtát nem ütik lovaggá. Én földmíves vagyok, s ezt nem szégyellem; egyszerű ember, tisztességes ember, s az ilyenek, mint mondják, a király udvarában nem lelik helyüket. Ez inkább hozzád illenék, molnár uram.
A pap elmosolyodott, nem is a gazda válaszán, hisz a faluban az a mondás járta, hogy Egyed és a molnár meghitt ellenségek, s ha csak tehetik, odamondogatnak egymásnak nagykeményen. Hanem mert váratlanul eszébe jutott valami örvendetes dolog, de nem mondta meg, micsoda.
A molnár bezzeg nem örült, s mogorva képet vágott.
– Hát egyszerűnek egyszerű vagy, s talán tisztességes is – jelentette ki. – De ahhoz, hogy az ember egy sárkányt megöljön, miért kéne elmenni a király udvarába, hogy az lovaggá üsse? Ha jól hallottam, tegnap épp Aegidius uram nyilatkoztatta ki, hogy mindössze bátorság kell hozzá. Hát nincs ő olyan bátor, mint akárki lovag?
Akik körülállták őket, kiáltozni kezdtek:
– Persze hogy nem kell más! – És: – Már hogyne volna! Sonkád hősére háromszoros éljent!
Egyed gazda igencsak kényelmetlenül érezte magát, mikor hazament. Most döbbent rá, hogy a helyi hírnevet is fenn kell tartani, s hogy az esetleg kínosnak bizonyulhat. Belerúgott hát a kutyába, és berakta a kardot a konyhai pohárszékbe. Idáig ott lógott a tűzhely fölött.

 

Másnap a sárkány átköltözött a szomszéd faluba, Quercetumba (a nép nyelvén Tölgyesbe). Itt nemcsak juhokat és teheneket evett és egy-két zsengekorú gyermeket, hanem megette a papot is. A pap ugyanis eléggé meggondolatlanul jó útra akarta téríteni. Az ügy nagy felzúdulást keltett. Sonkád valamennyi lakója fölment a dombra a falu papjának vezetésével; ott járultak Egyed gazda elé.
– Mindenki terád tekint! – mondták, és ott maradtak körülötte, és csak álltak és nézték, míg a gazda képe már vörösebb nem volt, mint a szakálla.
– Mikor szándékozol elindulni? – kérdezték.
– Hát ma nem, az biztos – mondta ő. – Rengeteg a dolgom, mert a csordásom megbetegedett. De majd csinálok valamit. Elmentek; ám este hírét vették, hogy a sárkány még közelebb költözött, így hát mind visszajöttek.
– Minden szem terád tekint, Aegidius uram – mondták. – Nohát – mondta ő –, ez épp most nagyon rosszkor jön. A kancám lesántult, s megkezdődött a juhok elletése. De amint lehet, csinálok valamit.
Így hát megint elmentek, de nem minden morgolódás és sugdosódás nélkül. A molnár kuncogott.
A pap azonban ott maradt, Egyed nem tudta lerázni. Meghívatta magát vacsorára, s elejtett néhány csípős megjegyzést. Még azt sem átallotta megkérdezni, hogy a kard hova lett, s hogy láthatná-e?
Ott hevert a pohárszék egyik polcán, ahol hosszában épp hogy elfért, s mikor Egyed gazda kivette onnét, egy villanással kiszökkent a hüvelyéből, amit a gazda úgy ejtett el, mintha égetné a kezét. A pap fölugrott, a söre kidőlt. Óvatosan megfogta a kardot, és megpróbálta visszadugni a hüvelyébe; de az jó, ha egy arasznyira ment bele, s amint a pap levette a kezét a markolatáról, nyomban újra kiugrott.
– Az áldóját! Ez furcsa! – mondta a pap, s alaposan szemügyre vette a hüvelyt és a pengét is. Írástudó ember volt, míg a gazda csak a nagybetűket ismerte, s jó, ha a tulajdon nevét üggyel-bajjal ki tudta betűzni. Ezért nem figyelt fel azokra a különös betűkre, amelyek a kard hüvelyén és pengéjén épp csak hogy láthatók voltak. Ami a király főfegyvernökét illeti, ő annyira hozzászokott a rúnákhoz, nevekhez s a hatalom meg fontosság egyéb jeleihez a kardokon és kardhüvelyeken, hogy már nem is törte rajtuk a fejét; különben is, szerinte az ilyesmi már divatját múlta.
De a pap elmélyülten vizsgálódott, összevont szemöldökkel. Számított rá, hogy a pengén vagy a hüvelyen talál majd valami föliratot, pontosan ez jutott eszébe tegnap; de most meglepte, amit látott, mert voltak ott jelek meg betűk, az biztos, de nem tudott rajtuk eligazodni.
– Van itt valami fölirat a hüvelyen, és, igen, valami jelmondatféle a pengén is látható – szögezte le.
– Igazán? – kérdezte Egyed. – És mi légyen az?
– A betűk régiesek, s valami barbár nyelven íródtak – mondta a pap, hogy időt nyerjen. – Alaposabban meg kéne vizsgálnom. – Kölcsönkérte másnapig a kardot, s Egyed gazda boldogan átengedte neki.
A pap hazament, sorra szedte le a polcról a tudós könyveket, és fenn volt késő éjszakáig. Reggelre kiderült, hogy a sárkány megint közelebb költözött.
Sonkád minden házának eltorlaszolták az ajtaját és bezsaluzták az ablakát; akinek pincéje volt, az oda húzódott be, s ott didergett gyertyafénynél.
De a pap kilopódzott, s ajtóról ajtóra járt; elmondta mindenkinek, aki hajlandó volt egy résen vagy a kulcslukon át meghallgatni, hogy mit fedezett föl.
– Királyunk jóvoltából – mondta – most a mi jó Aegidiusunké a Caudimordax, a híres kard, amit a népballadák közönségesen Faroknyesőként emlegetnek.
Aki e nevet meghallotta, azon nyomban ajtót nyitott. Tisztában voltak mind a Faroknyeső hírnevével, mert a kard egykor Bellomariusé volt, a Birodalom valaha élt legnagyobb sárkányvadászáé. Némely krónikák szerint Bellomarius atyai ágon a király szépapja volt. Se szeri, se száma a tetteit megörökítő mondáknak és énekeknek, s ha az udvarnál már nem is, a falvakban még emlékeztek rájuk.
– Ez a kard – mondta a pap – nem marad meg a hüvelyében, ha öt mérföldes körzeten belül sárkányt érez; semmi kétség, hogy ha bátor ember forgatja, nincs az a sárkány, aki ellent tudna állni neki.
Az emberek kezdtek újra fölbátorodni; néhányan kinyitották a zsalut, s a fejüket is kidugták az ablakon. A papnak végül sikerült rávennie néhányukat, hogy jöjjenek ki, és tartsanak vele; de csak a molnár ment szívesen. Úgy látszik, az, hogy Egyedet kutyaszorítóban lássa, megérte neki a kockázatot.
Fölmentek hát a dombra, de közben aggodalmas pillantásokat vetettek észak felé, a folyó túlpartjára. Ám a sárkánynak nyomát se látták. Valószínűleg aludt; telizabálta magát az ünnepek alatt.
A pap (és a molnár) bedörömbölt Egyed ajtaján. Semmi válasz. Erősebben dörömböltek. Végül előkerült a gazda. Arca vörös volt. Ő is fönn maradt késő éjszakáig; tisztes mennyiségű gyömbérsört megivott; s amint fölkelt, újra kezdte.
Most mind körülvették. Jó Aegidiusunknak, Bátor Ahenobarbusnak, Nagy Juliusnak, Rettenthetetlen Agricolának, Sonkád Büszkeségének, a Vidék Hősének szólítgatták. S egyre a Caudimordaxot, a Faroknyesőt emlegették, a Kardot, Mely Nem Tűr Hüvelyt, s másról se beszéltek, mint a Szabadparasztok Dicsőségéről, Embertársaink Javáról, a Vidék Gerincéről, míg a gazda feje reménytelenül meg nem zavarodott.
– Nohát! Egyszerre csak egy beszéljen! – mondta, mikor végre szóhoz jutott. – Mi ez az egész, mi ez az egész? Így reggel tele vagyok dologgal, tudjátok jól.
Ráhagyták a papra, hogy ő magyarázza meg a helyzetet. S a molnárnak megvolt az öröme; akkora kutyaszorítóban látta a gazdát, amekkorát csak kívánni lehet. Bár a dolog nem egészen úgy ütött ki, ahogy a molnár várta. Mert egyrészt Egyed sok sört megivott. Másrészt valami fura büszkeség és bátorság töltötte el, mikor megtudta, hogy a kardja nem más, mint a Faroknyeső. Gyerekkorában igencsak kedvelte a Bellomariusról szóló meséket, s mielőtt benőtt volna a feje lágya, néha elfogta a vágy, bár volna neki ilyen hőshöz illő csudakardja. Így hát hirtelen nagy kedvet érzett, hogy fogja a Faroknyesőt, és elinduljon sárkányt ölni. De vérében volt, hogy alkudozzék, tehát még egyszer, utoljára megpróbálta a dolgot elodázni.
– Micsoda? – mondta. – Még hogy elmenjek sárkányt ölni? Ebben az öreg lábszárvédőmben és ujjasomban? A sárkányöléshez valami páncélféle kell, én legalábbis úgy hallottam. Ebben a házban meg nem kerül páncél, az biztos.
Hát ez kínos, mindannyian elismerték; de elküldtek a kovácsért.
A kovács a fejét rázta. Nehézkes, mogorva ember volt, a faluban csak úgy hívták, hogy Vigyori Samu, bár Ejráérő Tivadar volt az igazi neve. Soha nem fütyörészett munka közben, hacsak épp be nem következett valami baj (például májusi fagy), amit annak a rendje és módja szerint előre megjósolt. Minthogy minden napra mindenféle bajokat jósolt, olyasmi nemigen eshetett, amit ő meg ne jövendölt volna, így aztán tekintélye nőttön nőtt. Ez volt a legnagyobb öröme; természetes hát, hogy vonakodott bármit megtenni, ami a bajt elháríthatná. Most is csak a fejét rázta.
– Semmiből nem tudok páncélt kovácsolni – mondta. S ez különben sem az én szakmám. Forduljatok az ácshoz, az majd összeeszkábál valami fapajzsot. Nem mintha az érne valamit. Ez tüzes sárkány.
Az arcok megnyúltak; de a molnárt a tervétől, hogy Egyedet, hacsak lehet, a sárkányra uszítsa, ha meg nem lehet, hírnevét kipukkassza, nem volt olyan könnyű eltéríteni.
– És láncinget? – kérdezte. – Az is megtenné; nem kell nagyon cifrának lennie. Munkába való, nem arra, hogy az udvarban parádézzanak benne. Ott az az öreg bőrzekéd, Aegidius barátom. Lánc meg karika a kovácsműhelyben halomban áll. Nem hiszem, hogy akár Tivadar mester is tudná, hogy mi minden hever ott.
– Beszélsz a világba – mondta a kovács, egyre vidámabban. – Ha igazi láncingre gondolsz, mondj le róla. Ahhoz a törpék ügyessége kell, hogy minden kis karika másik négyhez kapcsolódjék. Még ha értenék hozzá, akkor is hetekig tartana, amíg elkészítem. Addigra meg már a sírban leszünk mind – tette hozzá. – Vagy legalábbis a sárkány gyomrában.
A többiek kétségbeesetten tördelték a kezüket, a kovács viszont szélesen mosolygott. De már annyira megriadtak, hogy nem voltak hajlandók föladni a molnár tervét, tehát tőle kértek tanácsot.
– Nohát – mondta a molnár –, én úgy hallottam, hogy a régi időkben akinek nem telt rá, hogy fényes láncinget vásároljon délen, az acélkarikákat varrt egy bőringre, és kész. Lássuk csak, mit tehetünk mi ennek érdekében.
Egyed hát kénytelen volt kihozni öreg bőrzekéjét, a kovácsot meg visszaküldték a műhelyébe. Ott aztán tűvé tettek minden zugot, s úgy fölforgatták az ócskavasrakást, mint évek óta soha. Találtak is alul egy nagy halom rozsdás kis karikát, ami valami elfeledett kabátról hullhatott le, olyasféléről, mint amilyet a molnár emlegetett. Samu pedig, ahogy a feladat reménytelibbé vált, egyre komorabban és egyre inkább vonakodva, de ahajt munkához látott, összegyűjtötte, osztályozta és megtisztogatta a karikákat; s mikor kiderült (boldogan mutatott rá), hogy ennyiből nem futja olyan széles hátú és hordómellű emberre, mint Aegidius, ócska láncokat daraboltattak föl vele, hogy a szemekből, amennyire a hozzáértéséből telik, ilyen-olyan karikákat kalapáljon.
Összegyűjtötték a kisebb acélkarikákat, és fölvarrták a bőrzeke mellére, a nagyobbakat és formátlanabbakat meg a hátuljára; s amikor szegény Samut keményen megszorongatták, s újabb meg újabb karikák kerültek elő, lehozatták a gazda bőrnadrágját is, hogy arra is gyűrűket varrjanak. S mikor a kovácsműhely egy sötét zugában, fönn a polcon, a molnár egy öreg sisakvázra lelt, munkára fogták a foltozó vargát is; ahogy tudta, bevonta bőrrel.
A munka eltartott egész nap, sőt másnap is – ez épp tizenkettednap volt, vízkereszt vigíliája, de megünneplését elhanyagolták. A napot Egyed gazda a szokottnál is több gyömbérsörrel tette emlékezetessé; a sárkány szerencsére aludt, se kardra, se éhségre nem gondolva.
Vízkereszt napján kora reggel fölmentek a dombra, magukkal vitték munkájuk fura eredményét. Egyed már várta őket. Minden mentségből kifogyott, belebújt hát a láncingbe és láncnadrágba. A molnár kuncogott. Egyed csizmát húzott, s fölkötött rá egy öreg sarkantyút, majd föltette a fejére a bőrsisakot. De az utolsó pillanatban még egy ócska filckalapot is nyomott a tetejébe, a láncingre meg rákanyarította nagy szürke köpönyegét.
– Ennek mi célja, Egyed uram? – kérdezték tőle.
– Nohát – mondta Egyed –, ha ti azt hiszitek, hogy sárkányra akkora csöngés-bongással kell menni, mintha félrevernék a canterburyi nagyharangot, én más véleményen vagyok. Mi értelme a sárkánynak idő előtt tudtára adnom, hogy jövök? A sisak meg sisak, az kihívást jelent. Ne lásson mást a rusnya férge a sövény fölött, csak az ócska kalapomat, akkor talán közelebb férkőzöm hozzá, mielőtt a haddelhadd elkezdődik.
A gyűrűket úgy varrták fel, hogy átfedjék egymást, mind lazán csüngött a másika fölött, hát csörögtek is éktelenül. A köpeny ugyan tompított valamit a zajon, de Egyed akkor is furcsán festett így hadra öltözve. Ezt azonban nem mondták meg neki. Némi nehézség árán felövezték a kard hüvelyével; a kardot magát kézben kellett tartania, mert az istennek sem akart megmaradni a hüvelyében, ha két kézzel nem nyomták.
A gazda füttyentett a kutyájának. Merthogy igazságos embernek tartotta magát.
– Kormi – mondta –, te velem jössz. A kutya nyüszített.
– Baj! Baj! – vakogta.
– Elhallgass! – mondta Egyed. – Vagy úgy ellátom a bajodat, mint akármi sárkány Te ösmered szagról ezt a rusnya férget, s most az egyszer talán hasznodat veszem.
Majd Egyed gazda odakiáltott szürke kancájának. A kanca ránézett, gyanakodva, s megszimatolta a sarkantyúját. De hagyta, hogy fölszálljon rá; aztán elindultak, cseppet se vidáman. Végigügettek a falun; mindenki tapsolt és éljenezte őket, többnyire a háza ablakából. A gazda és a kanca megpróbált a dologhoz jó képet vágni, de a szégyentelen Kormi behúzott farokkal ódalgott kettejük mellett.
A falu végén átügettek a hídon. Mikor végre nem voltak már szem előtt, Egyed gazda visszafogta lépésre a lovát. Ám így is igen hamar végére jártak Egyed gazda és a sonkádiak földjeinek, s olyan vidékre értek, ami magán viselte a sárkány látogatásának nyomait: derékba tört fákat, égett sövényeket, megperzselt gyepet s csúf, baljós csöndet.
Tűzött a nap, s Egyed gazda nem bánta volna, ha lett volna mersze levetni magáról egy-két réteg ruhát; s töprengett, nem ivott-e egy pinttel többet a kelleténél.
Szép véget érnek az ünnepek – gondolta. – S szerencsém lesz, ha nem érek véget velük magam is. – Megtörülgette a képét hatalmas zsebkendőjével, ami zöld volt, nem vörös; a vörös rongy dühíti a sárkányokat, legalábbis azt beszélik.
De a sárkányra csak nem akadt rá. Végigkocogott számos dűlőúton, keskenyen és szélesen, más gazdák elhagyott mezein, de a sárkányt nem találta. Korminak persze nem vette semmi hasznát. Az nem tágított a kanca fara mögül, s nem volt hajlandó használni az orrát.
Végül kiértek egy kanyargós országútra, ami alig szenvedett kárt, s nyugodtnak, békésnek tetszett. Megtettek rajta vagy fél mérföldet, s Egyed már azon törte a fejét, vajon nem tett-e eleget máris a kötelességének, s mindannak, amit a jó híre megkövetel. Úgy döntött, elég messzire eljött már, s épp elég időt töltött el a kereséssel, s már-már visszafordult, hogy megvacsorázzék, s hogy elmondja a barátainak, a sárkány csak megpillantotta őt, és egyszerűen elröpült, mikor egy éles útkanyarhoz ért.
S ott volt a sárkány, ott hasalt egy kitört sövényen, félelmetes feje az út közepén.
– Baj! – vakkantott fel Kormi, és eliszkolt. A szürke kanca visszahőkölt, s a fenekére csüccsent, Egyed gazda meg lecsúszott róla, hátrafelé, az árokba. Mikor a fejét kidugta, látta, hogy a sárkány ébren van, s őt nézi.
– Jó reggelt! – mondta a sárkány. – Mintha uraságod meg volna lepve.
– Jó reggelt! – mondta Egyed. – Én meg.
– Elnézést – mondta a sárkány. Gyanakodva hegyezte a fülét, mert mikor a gazda lecsúszott a lóról, meghallotta a gyűrűcsörgést. – Már ne haragudjon, de történetesen nem engem keres?
– Ugyan, dehogyis – mondta a gazda. – Ki hitte volna, hogy éppen önt találom itt? Csak éppen kilovagoltam egy kicsit.
Sietve kikászálódott az árokból, s megpróbált a szürke kancához visszahátrálni. Fölállt már az is, és láthatólag közömbösen legelészett az útszéli füvön.
– Tiszta szerencse, hogy összetalálkoztunk – mondta a sárkány – Örvendek. Gondolom, ez az ünnepi ruhája. Új divat, nemde? – Egyed gazda elvesztette a filckalapját, s szürke köpenye is szétnyílt; mégis hetykén válaszolt.
– Az – mondta –, a legeslegújabb. Ha megengedi, utánanézek a kutyámnak. Gondolom, nyulászik.
– Én nem gondolnám – mondta Fenevér, s megnyalta a szája szélét jókedvében. – Hamarabb hazaér, mint ön, azt hiszem. De nyugodtan folytassa az útját… ööö… sajnos nem tudom a nevét, uram.
– Én se a magáét – mondta Egyed. – Maradjunk ennyiben. – Ahogy parancsolja – mondta Fenevér, s megint megnyalta a szája szélét, aztán úgy tett, mintha behunyná a szemét. A szíve gonosz volt (mint minden sárkányé), de nem éppen bátor (ami gyakran megesik). Jobban kedvelte az olyan vacsorát, amiért nem kell megverekednie; de a jó hosszú álom meghozta az étvágyát is. Tölgyes papja rágós volt, s ő már évek óta nem ízlelt nagy, zsíros embert. Elhatározta hát, hogy megpróbálkozik ezzel a könnyen került hússal, s csak arra várt, hogy a vén szamárnak egy pillanatra ellankadjon az ébersége.
De a vén szamár nem volt olyan szamár, mint amilyennek látszott, s rajta tartotta a szemét a sárkányon, még aközben is, hogy megpróbált nyeregbe szállni. De a kancának más volt az elképzelése, nem hagyta, rúgott és hőkölt. A sárkány, türelme fogytán, ugrásra készült.
– Elnézést! – mondta. – Mintha elejtett volna valamit? Ősöreg fogás, de bevált; mert Egyed valóban elejtett valamit. Mikor a lóról leesett, Caudimordaxot (azaz a nép nyelvén Faroknyesőt) kiejtette a kezéből, s az most az út szélén hevert. Lehajolt, hogy fölvegye; a sárkány meg nekirugaszkodott. De Faroknyeső volt a gyorsabb. A gazda szinte meg se fogta, máris repült, egyenest a sárkány két szeme közé.
– Hé! – mondta a sárkány, s megtorpant. – Ez meg itt micsoda?
– Csak a Faroknyeső. A királytól kaptam – mondta Egyed. – Tévedtem – mondta a sárkány – Bocsásson meg. – Lekushadt a földre, s Egyed gazda kissé megkönnyebbült. – De szerintem ez nem volt tisztességes.
– Mi az hogy nem? – kérdezte Egyed. – S már miért lennék az?
– Eltitkolta előlem tiszteletre méltó nevét, s úgy tett, mintha véletlenül akadtunk volna össze. Pedig uraságod előkelő lovag. Valamikor, uram, az volt a szokás, hogy egy lovag hasonló esetben kihívást intézzen az ellenfeléhez, miután annak a rendje és módja szerint mindketten közölték egymással a címeiket, és bemutatták a meghatalmazásukat.
– Lehet, hogy valamikor így volt, s lehet, hogy ma is így van – mondta Egyed gazda, egyre elégedettebben önmagával. Ha az ember lábánál ott kushad egy ősi királyi vérből való sárkány, megbocsátható, ha némileg emelkedett hangulatba kerül. – De maga nem csak egyvalamiben tévedett, öreg féreg. Először is nem vagyok lovag. Aegidius gazda vagyok Sonkádról, úgy ám. És utálom a hívatlan vendégeket. Lőttem én már óriásokat korábban is, mordállyal, pedig kevesebb kárt tettek, mint maga. És azokhoz se intéztem kihívást!
A sárkány zavarban volt.
A fene álljon az óriásába! – gondolta. – Csúful felültetett. Most mit kezdjek egy bátor paraszttal és egy ilyen csillogó, harcias karddal? – Hiába törte a fejét, ilyen esetre nem tudott példát.
– A nevem Fenevér – mondta. – Miben állhatnék nagyságod szolgálatára? – kérdezte hízelkedve, és fél szemét a kardon tartva, abban a reményben, hogy sikerül a csatát megúsznia.
– Azzal, hogy elhordja magát, maga pikkelyes féreg mondta Egyed, ugyanazt remélve. – Mást se akarok, csak hogy magától szabaduljak. Takarodjon innét, vissza a mocskos odújába! – Egy lépéssel közelebb lépett a sárkány felé, s meglengette a kezét, mintha varjakat hessegetne.
Faroknyesőnek több se kellett; körbevillant s lecsapott, a sárkány jobb szárnya tövére; messze hangzó csapás volt, Fenevért módfelett meg is rendítette. Persze Egyed édeskeveset értett hozzá, mi módon kell megölni egy sárkányt, különben a kard érzékenyebb helyet ér, de Faroknyeső így is megtette, ami gyakorlatlan kézben tellett tőle. Ennyi Fenevérnek bőven elég volt – napokig nem tudta használni a szárnyát. Fölpattant, megpróbált szárnyra kapni, de rádöbbent, hogy nem megy A gazda is fölpattant a kancájára. A sárkány futásnak eredt. A kanca utána. A sárkány fújtatva, zihálva vágtatott át a mezőn. A kanca utána. A gazda kurjongatott, rikoltozott, mintha lóversenyt nézne; s egyre csak lóbálta Faroknyesőt. Minél eszeveszettebben menekült a sárkány, annál jobban megzavarodott; a kanca megfeszítette minden erejét, s szorosan a nyomában maradt.
Fasorokon dobogtak végig, kitört kerítésen, szántókon, patakokon át. A sárkány füstöt okádott, bömbölt, s már azt se tudta, merre jár. Majd egyszerre ott lelték magukat a sonkádi hídnál, átdübörögtek rajta, s már ott robogtak a falu főutcáján. Itt Kormi volt olyan pofátlan, hogy elősündörögjön egy sikátorból, s a hajszába maga is beszálljon.
Az ablakok, a háztetők megteltek emberekkel. Volt, aki kacagott, volt, aki éljenzett; volt, aki fazék, serpenyő, kanna fenekén dobolt; volt, aki tülköt fújt, volt, aki sípolt-furulyált; a pap pedig meghúzatta a templomban a nagyharangot. Ekkora hajcihő, ekkora esemény Sonkádon száz éve nem volt.
A templomhoz érve a sárkány megadta magát. Elnyúlt az út közepén, és lihegett. Kormi odament hozzá, megszimatolta a farkát, de Fenevérnek akkor már szégyenkezni se volt ereje.
– Jóemberek, s te, vitéz harcos – zihálta, mikor Egyed gazda odarúgtatott hozzá, s a falubéliek kezükben vasvellával, karóval, tűzpiszkálóval kezdtek összeverődni körülötte (persze mindvégig megtartva a kellő távolságot). Jóemberek, ne öljetek meg! Gazdag vagyok, dúsgazdag. Megfizetek minden kárt, amit okoztam. Kifizetem mindenkinek a temetését, akit megöltem, kivált a tölgyesi papét; neki gyönyörű sírköve lesz… bár ugyancsak rágós volt. S mindannyian szép ajándékot kaptok, csak engedjetek haza, hogy elhozhassam.
– Mennyit? – kérdezte a gazda.
– Hát… – mondta a sárkány, és gyorsan számolni kezdett. Látta, hogy a tömeg elég nagy. – Fejenként tizenhárom shilling nyolc penny elég lesz?
– Még mit nem! – mondta a gazda.
– Ostoba beszéd! – kiabált a tömeg.
– Szégyen, gyalázat! – morgott a kutya.
– Két arany mindenkinek, gyerekeknek a fele? – kérdezte a sárkány.
– És a kutyák? – kérdezte Kormi.
– Folytasd – mondta a gazda. – Hallgatjuk.
– Tíz font és egy zacskó ezüst minden egyes léleknek, s a kutyáknak arany nyakörv? – kérdezte aggódva Fenevér. – Verjük agyon! – kiabáltak az emberek, mert a türelmük fogytán volt már.
– Egy zacskó arany mindenkinek, s a hölgyeknek gyémánt? – kérdezte sietősen Fenevér.
– Ez már beszéd, de még nem elég – mondta Egyed gazda. – A kutyákat megint kihagytad – mondta Kormi. – Mekkora zacskó? – kérdezték a férfiak.
– Hány gyémánt? – kérdezték az asszonyok.
– Uramisten! Uramisten! – nyögött fel a sárkány. Tönkremegyek.
– Megérdemled – mondta Egyed. – Választhatsz, hogy tönkremégy, vagy itt verünk agyon, ahol vagy. – Megcsóválta Faroknyesőt, s a sárkány lesunyta a fejét.
– Döntsd el! – kiabálták az emberek fölbátorodva, most már közelebbről.
Fenevér pislogott; de mélyen bent rázta a néma kacagás, amit ők persze nem vettek észre. Mulattatta, ahogy alkudoznak vele. Nyilván azt hiszik, hogy kapni is fognak valamit. Mit tudnak ezek a gonosz Nagyvilág módszereiről ami azt illeti, egy lélek nem élt az egész Birodalomban, aki a gyakorlatban is megtapasztalta volna, hogyan kell egy sárkánnyal elbánni, hogy az túl ne járjon az eszén. Fenevérbe lassan visszatért a szusz, és a feje is kitisztult. Megnyalogatta a szája szélét.
– Mondjatok ti árat! – mondta.
S akkor rákezdték, mind egyszerre. Fenevér érdeklődéssel hallgatta őket. Csak egy hang aggasztotta: a kovácsé. – Nem lesz ennek jó vége, jól jegyezzétek meg – mondta a kovács. – Nem jön ez vissza, mondjatok akármit. S ha visszajön, akkor se lesz jó vége.
– Kimaradhatsz a boltból, ha nem tetszik – mondták a többiek, és tovább huzakodtak, a sárkányra ügyet se vetve. Fenevér fölemelte a fejét; de ha történetesen arra gondolt, hogy rájuk veti magát, vagy meglép, miközben vitatkoznak, csalódnia kellett. Egyed gazda ott állt mellette, elgondolkodva rágcsált egy szalmaszálat; de Faroknyeső ott volt a kezében, s a szemét rajta tartotta.
– Ott maradsz – mondta –, különben arany ide, arany oda, megkapod, amit megérdemelsz!
A sárkány sunyított. Végül megválasztották szószólónak a papot, s az odalépett Egyed mellé.
– Gonosz Féreg! – mondta. – Hozd vissza erre a szent helyre minden ebül szerzett vagyonodat; s miután mindenkit, akinek kárt okoztál, illendően kárpótoltunk, igazságosan elosztjuk egymás között. S akkor, ha ünnepélyes esküt tettél, hogy soha többé meg nem zavarod e vidék békességét, s nem bujtasz fel más szörnyeteget, hogy nekünk bajt okozzon, fejestül-farkastul hazatérhetsz békességben, mi megengedjük. Most pedig tégy erős esküvést, ami még egy magadfajta féreg lelkiismeretét is köti, hogy visszatérsz a váltságdíjjal.
Fenevér beleegyezett, némi hihetőnek tetsző habozás után. Még forró könnyeket is hullatott, kesergett, hogy tönkremegy, a végén már tócsák gőzölögtek az úton; de senkit nem hatott meg. Majd megesküdött sok ünnepélyes és meglepő esküvel, hogy Szent Vidor és Szent Bódog ünnepén itt lesz minden vagyonával. Nyolc nap volt hátra addig, ami nagyon is rövid idő ekkora útra, s ezen még a földrajzhoz nem értőknek is el kellett volna gondolkodniok. Ennek ellenére elengedték, s még el is kísérték a hídig.
– Viszontlátásra! – mondta, mikor rálépett a hídra. Biztos, hogy alig várjuk mindannyian.
– Mi aztán igen – mondták az emberek. Persze, ostobák voltak. Mert bár az esküvések, amelyekkel a sárkány megesküdött, bárki lelkiismeretét szorongással és a végpusztulás félelmével töltötték volna el, neki sajnos nem volt lelkiismerete. S ha e sajnálatos hiány egy királyi származék esetében egyszerű lelkek számára felfoghatatlan is, legalább a papnak, aki könyvekből merítette a tudományát, sejtenie kellett volna. Talán sejtette is. Tudós ember volt; kétségtelen, hogy távolabb látott a jövőbe, mint a többiek.
A kovács a fejét csóválta, miközben visszafelé tartott a műhelyébe.
– Baljós nevek – mondta. – Vidor és Bódog. Rosszul hangzik mind a kettő.
A királyhoz, persze, hamar elért a hír. Mint a futótűz terjedt el a Birodalomban, s szájról szájra járva semmit se fakult. A király mélyen meghatódott, különféle, nem utolsósorban pénzügyi okokból; el is határozta, hogy azon nyomban és személyesen lovagol el Sonkádra, ahol, úgy látszik, mindig fura dolgok esnek.
Négy nappal a sárkány távozta után érkezett, fehér lován rúgtatott át a hídon számos lovag, harsonás és egy nagy málhásszekér kíséretében. A falubéliek felöltötték ünneplőruhájukat, s felsorakoztak az út partján, hogy köszöntsék őt. A menet a templomkapu előtt, a téren állapodott meg. Egyed gazda letérdepelt a király elibe, mikor bemutatták neki; de a király azt mondta, álljon fel, s még vállon is veregette. A lovagok úgy tettek, mintha észre se vették volna ezt a bizalmaskodást.
A király elrendelte, hogy az egész falu vonuljon ki Egyed gazda legelőjére a folyóparton; mikor mind összegyűltek (Kormi is, aki úgy érezte, hogy ez őrá is vonatkozik), Augustus Bonifacius rex et basileus beszédet kegyeskedett intézni a néphez.
Gondosan megmagyarázta, hogy mint e föld urát, a szörnyszülött Fenevér minden vagyona őt illeti. A hegyvidékre vonatkozó trónigényét (ami kétséges) csak futólag érintette, de: „affelől semmi kétség – mondta –, hogy a féreg minden kincsét őseinktől orozta el. Mi azonban, tudja mindenki, igazságosak vagyunk és nagylelkűek, így hát jó hűbéresünk, Aegidius illő jutalomban részesül; mint ahogy itteni alattvalóink egyike sem távozik majd, a paptól a legkisebb gyermekig, nagyrabecsülésünk valamely jele nélkül. Mert Sonkád drága a mi szívünknek. Ha máshol nem, legalább itt keménykötésű és romlatlan nép él, mely megőrizte fajtánk ősi bátorságát.” A lovagok közben a legújabb kalapdivatról társalogtak.
Az emberek meghajoltak, bókoltak s alázatosan köszönetet mondtak. De most már bánták, hogy nem álltak rá a sárkány tízfontos ajánlatára, s nem fogták be a szájukat. Mert tudták jól, vagy legalábbis érezték, hogy a király megbecsülése nem fog annyira rúgni. Korminak feltűnt, hogy a király a kutyákról említést se tesz. Egyed gazda volt az egyetlen, aki igazán meg volt elégedve. Biztosan számított valami jutalomra, s rettentő boldog volt, hogy ezt a komisz kalandot ép bőrrel megúszta, s a helybeliek közt a tekintélye nagyobb, mint valaha.

 

A király nem távozott el. Díszes sátrait Egyed gazda mezején verette föl, hogy itt várja ki január tizennegyedikét, amilyen vidáman egy ilyen isten háta mögötti nyomorult faluban csak lehetséges. A királyi kíséret három nap alatt fölevett majd minden kenyeret, vajat, tojást, csirkét, szalonnát és ürühúst, s megivott az utolsó csöppig minden gyömbérsört, ami csak volt a faluban. Aztán már zsémbelt a sovány koszt miatt. De a király bőkezűen fizetett mindenért (utalvánnyal, amit a Kincstár, amelyről azt remélte, hogy hamarosan újra megtelik, majd utólag bevált); így hát a sonkádi nép, mert nem ismerte a Kincstár valóságos állapotát, igencsak meg volt elégedve.
Eljött január tizennegyedike, Szent Vidor és Bódog ünnepe, s mindenki már kora reggel fent volt. A lovagok felöltötték a páncéljukat. A gazda felöltötte házi készítményű láncingét. A lovagok nyíltan megmosolyogták, mindaddig, amíg észre nem vették a király haragos pillantását. A gazda felkötötte Faroknyesőt is; az, mint a vajba, siklott a hüvelyébe, s meg is maradt benne. A pap szigorú pillantást vetett a kardra, és bólintott magában. A kovács nevetett.
Eljött a dél. A nagy izgalomtól senki sem evett sokat. Lassan eltelt a délután is. Faroknyeső még mindig nem adta semmi tanújelét, hogy szeretne kiszökkenni a hüvelyéből. Az őrszemek a dombtetőről s a gyerkőcök a legszálasabb fák tetejéről égen-földön nem láttak semmit, ami sárkány közeledtére vallott volna.
A kovács vidáman fütyörészve járkált; de a falu többi lakója csak akkor kezdett gyanakodni, hogy a sárkánynak esze ágában sincs visszatérni, mikor már beesteledett, és feljöttek a csillagok is. De még akkor is fel-felidézték ünnepélyes és meglepő esküit, s még mindig reménykedtek. Mikor azonban az óra az éjfelet is elütötte, s véget ért a kijelölt nap, mélységes csalódást éreztek. A kovács boldog volt.
– Én megmondtam – hajtogatta. De még mindig nem voltak meggyőződve az igazáról.
– Végül is csúnyán megsebesült! – jegyezte meg valaki. – És nem adtunk neki elegendő időt – mondták mások. Iszonyú hosszú az út a hegyekig, és rengeteget kellett volna Cipelnie. Lehet, hogy segítőtársakat keres.
De eltelt a rákövetkező nap is, majd az azután következő. Akkor már mindenki föladta a reményt. A király vörös volt a dühtől. Az élelem és ital elfogyott, s a lovagok fennhangon zsörtölődtek. Visszavágytak a víg királyi udvarba. De a királynak kellett a pénz.
Búcsút vett hűséges alattvalóitól, de a búcsú kurta volt és szigorú; az utalványok értékét felére csökkentette. Hűvös volt Egyed gazdához is, egy fejbiccentéssel bocsátotta el.
– Majd hallasz felőlünk – mondta, s ellovagolt a lovagjaival és harsonásaival.

 

A reménykedőbbek és együgyűbbek azt hitték, hamarosan megjön az üzenet, amely az udvarba szólítja Aegidiust, hogy a király legalább lovaggá üsse. Jött is üzenet egy héten belül, de egészen másféle. Három aláírt példányban; az egyik Egyednek szólt, a másik a papnak, a harmadikat ki kellett szögezni a templom kapujára. Haszna csak a pap példányának volt, mert az udvari kézírás egészen sajátos, és Sonkád népe éppúgy nem értette, mint a könyvlatint. De a pap lefordította a nép nyelvére, s a szószékről felolvasta. Rövid volt és lényegretörő (ahhoz képest, hogy királyi levél); a Király sietett.

 

MI, AUGUSTUS B. A. A. P ÉS M. REX ETCETERA EZENNEL TUDTOTOKRA ADJUK, HOGY A BIRODALOM BIZTONSÁGA ÉS BECSÜLETÜNK VÉDELME ÉRDEKÉBEN ÚGY HATÁROZTUNK, HOGY AZ ÖNMAGÁT FENEVÉRNEK NEVEZŐ FÉREG, VAGYIS SÁRKÁNY FELKUTATTASSÉK, ÉS GAZTETTEIÉRT, KÁRTEVÉSÉÉRT, HŰBÉRI KÖTELEZETTSÉGEINEK MEGSZEGÉSÉÉRT ÉS MERT BŰNÖS MÓDON ELMULASZTOTT A SZÍNÜNK ELŐTT MEGJELENNI, SZIGORÚAN MEGBÜNTETTESSÉK. EZENNEL MEGPARANCSOLJUK A KIRÁLYI UDVARTARTÁS VALAMENNYI LOVAGJÁNAK, HOGY ÖLTSE FEL FEGYVERÉT, ÁLLJON KÉSZENLÉTBEN, S AMINT AEGIDIUS A. J. AGRICOLA MESTER UDVARUNKBA MEGÉRKEZIK, PARANCSUNKRA KILOVAGOLJON. MINTHOGY A NEVEZETT AEGIDIUS BEBIZONYÍTOTTA, HOGY MEGBÍZHATÓ FÉRFIÚ, AKI KÉPES ELBÁNNI ÓRIÁSOKKAL, SÁRKÁNYOKKAL ÉS A KIRÁLY BÉKÉJÉNEK MÁS ELLENSÉGEIVEL, MEGPARANCSOLJUK, HOGY AZONNAL SZÁLLJON NYEREGBE, ÉS SIETVE CSATLAKOZZÉK LOVAGJAINK CSAPATÁHOZ.

 

Az emberek megállapították, hogy ez nagy tisztesség, s hogy ezután már a lovaggá ütés következik. A molnár irigykedett. – Aegidius barátom csillaga emelkedőben mondta. – Remélem, még megismer minket, amikor visszatér.
– Ha egyáltalán visszatér – mondta a kovács.
– Ennyi elég belőled, vén savanyúpofa! – fortyant fel a gazda. – Fene aki megeszi a tisztességet. Ha visszakerülök, még a molnár társaságának is örülni fogok. Mégis, némi vigasz, hogy egy darabig nem látom egyikőtöket sem. S ezzel otthagyta őket faképnél.
A király nem ismer kifogást, mint a szomszédok; elletni kell vagy sem, szántani vagy sem, fejni vagy itatni, föl kell ülnie a szürke kanca nyergébe, és el kell indulnia. A pap kikísérte.
– Remélem, viszel magaddal valami erős kötelet mondta. – Minek? – kérdezte Egyed. – Hogy fölkössem magam? – Ugyan! Fel a fejjel, Aegidius uram – mondta a pap. – Én úgy látom, megbízhatsz a szerencsédben. De akkor is vigyél magaddal egy jó hosszú kötelet, mert ha az érzésem nem csal, még szükséged lehet rá. Most pedig ég veled, s térj vissza épen és egészségben.
– Igen. Térjek vissza, s találjam a házat és a gazdaságot a feje tetején. A rosseb megenne minden sárkányt! – mondta Egyed. De biztos, ami biztos, beleszuszakolt egy nagy karika kötelet a nyeregzsákba, aztán nyeregbe szállt, és ellovagolt.
A kutyát nem vitte magával, az különben se került szem elé egész reggel. De mikor a gazda elment; Kormi hazaódalgott, és otthon is maradt, vonyított egész éjjel, el is lazsnakolták, de nem hagyta abba.
– Baj, óóó, baj! – jajongott. – Sose látom viszont az én drága gazdámat, aki oly szörnyűséges és olyan nagyszerű! Bár mentem volna vele én is!
– Elhallgass! – mondta a gazda felesége. – Különben sose fogod megtudni, hogy hazajött-e vagy sem.
A kovács meghallotta a vonyítást. – Rossz jel – mondta vidáman.
Teltek-múltak a napok, s a gazdáról csak nem jött hír. – Ha nincs hír, az rossz hír – mondta a kovács, s vidám nótára gyújtott.

 

Egyed gazda porosan, holtfáradtan ért az udvarba. De a lovagok, fényes páncéljukban és csillogó sisakkal a fejükön, már ott álltak mind a lovuk mellett. A király parancsa, s hogy a gazdát is behívta, bosszantotta őket, így hát szigorúan ragaszkodtak az utasításhoz, s rögtön útnak indultak, amint Egyed megérkezett. Szegény gazdának még arra is alig volt ideje, hogy egy korty bort felhajtson, máris megint az úton találta magát. A kanca meg volt sértve. Szerencsére nem mondta ki, hogy a királyról mi a véleménye, mert az felségsértés volt a javából.
Az idő már estére járt.
Késő ilyenkor elkezdeni a sárkányvadászatot – gondolta Egyed. De nem mentek messzire. Ha egyszer már elindultak, a lovagok nem siettek. Kényelmesen lovagoltak, hosszúra nyúlt sorban, lovagok, fegyverhordozók, szolgák, málhás lovak; leghátul Egyed kocogott fáradt kancája hátán.
Amint leszállt az este, megálltak, sátrat vertek. Egyed gazda ellátmányáról senki sem gondoskodott, úgy kellett kölcsönkérnie, amire szüksége volt. A kanca meg volt botránkozva, s megtagadta a hűséget Augustus Bonifacius háza iránt.
Másnap továbblovagoltak, s a rákövetkező nap is, estig. Harmadnap pillantották meg a távolban az elmosódott és barátságtalan hegyeket. Hamarosan már olyan földön jártak, ahol Augustus Bonifacius hűbérúri jogait nemigen ismerték el. Itt óvatosabban haladtak, szorosabban fölzárkózva.
Negyedik nap elérték a Vad Hegyeket és az alattomos földek határait, amelyek arról nevezetesek, hogy ott mesebeli szörnyek élnek. Az elöl lovaglók egyszerre gyanús lábnyomokra leltek egy homokos folyóágyban. Hívták a gazdát.
– Ezek itt micsodák, Aegidius uram?
– Sárkánynyomok.
– Akkor állj te az élre.
Továbblovagoltak hát nyugatnak, az élen Egyed gazdával, akinek csörögtek a gyűrűk a bőrmellényén. Nem sokat számított: hisz a lovagok nevetgéltek, beszélgettek, s a lantos, aki velük lovagolt, éneket mondott. Fel-felkapták a visszatérő sorokat, és együtt énekelték harsányan, teli torokból. Ez bátorságot öntött beléjük, hisz az ének szép volt – még akkor írták, amikor csatára gyakrabban került sor, mint lovagi tornára, de énekelni akkor se volt okos dolog. Most már a föld minden lakója tudta, hogy közelednek, s a sárkányok a fülüket hegyezték Nyugat valamennyi barlangjában. Már semmi esély nem volt rá, hogy Fenevéren álmában üssenek rajta.
Szerencsére (vagyis hogy elsősorban a szürke kanca szerencséjére) mire a hegyek árnyékába értek, Egyed kancája lesántult. Ott kezdődtek a meredek és köves ösvények, ott a fáradságos hegymászás és az egyre növekvő nyugtalanság. A kanca lépésről lépésre maradozott le, sántikált és botladozott, s olyan szomorú türelemmel viselte a sorsát, hogy Egyed gazda végül úgy érezte, le kell szállnia róla, s gyalog folytatnia az útját. Hamarosan ott találták magukat a sereghajtó málhás lovak közt; de ügyet se vetett rájuk senki. A lovagok az elsőbbség és az udvari jó modor kérdéseit vitatták, abba merültek el. Különben észrevették volna, hogy láthatólag megszaporodtak körülöttük a sárkánynyomok.
Ami azt illeti, épp ott jártak, ahol Fenevér szokott sétálgatni vagy napi légtornája végeztével földet érni. Látszott, hogy a dombok s a lejtők az ösvény mindkét oldalán megperzselődtek, és le vannak taposva. Fű alig maradt, a hanga meg rekettye elkínzott tövei a fölperzselt föld jókora hamuborította foltjain feketén meredeztek. Hosszú évek óta itt volt a sárkányok játszótere. Előttük meredek falú, sötét hegylánc magasodott.
Egyed gazda aggódott a kancájáért; másrészt meg örült, hogy így nincsenek végre annyira szem előtt. Nem volt ínyére, hogy épp ő lovagoljon a menet élén ilyen komor és alattomos helyeken. Kis idő múltán még jobban megörült, s joggal adott hálát a szerencséjének (meg a kancájának). Mert déltájt – gyertyaszentelőkor, útjuk hetedik napján Faroknyeső kiszökkent a hüvelyéből, a sárkány meg a barlangjából.
Minden figyelmeztetés és előzetes udvariaskodás nélkül ütött rajtuk. Surrogva, bömbölve csapott le a sorra. Otthonától távol nem mutatkozott különösen bátornak, hiába származott ősi királyi családból. De most majd szétvetette a düh; hisz szinte azt mondhatnók, az otthona kapujában s a kincse védelmében hadakozott. Úgy csapott le rájuk a hegyhát felől, mint a mázsás ménkű, sivítva, mint a szélvész, s hirtelen, mint az istennyila.
Az elsőbbségről folytatott vita egyszeriben félbeszakadt. A lovak félreugrottak, erre vagy amarra, a lovagok némelyike máris a földön lelte magát. A málhás lovak s a szolgák sarkon fordultak, s futottak, mint a nyúl. Nekik semmi kétségük nem volt az elsőbbség felől.
Egyszerre fojtogató füstfelhő szakadt mindannyiukra, s a sárkány annak a közepéből rontott a sor elejére. Több lovag elesett, még mielőtt a sárkányhoz ünnepélyes kihívást intézhetett volna, mások meg lovastul dőltek jobbra-balra. Ami a többieket illeti, nekik már a csataménjük parancsolt, megfordult és menekült, akár tetszett a gazdájának, akár nem. A legtöbbjüknek határozottan tetszett.
Az öreg szürke kanca azonban meg se moccant. Talán félt, hogy ki találja törni a lábát a meredek köves úton. Talán fáradt volt a meneküléshez, vagy a csontjában érezte, hogy egy szárnyra kapott sárkány szemtől szembe nem olyan veszedelmes, mint hátulról, s ahhoz, hogy a futás hasznosnak bizonyuljon, gyorsabbnak kéne lennie, mint egy versenylónak. Különben is, ő már találkozott ezzel a Fenevérrel, s nem felejtette el, hogyan kergette árkon-bokron át odahaza, míg csak ott nem kushadt jámborul a falu főutcáján. Mindenesetre szétvetette a négy lábát, s fölhorkant. Egyed gazda úgy elsápadt, hogy jobban már nem tudott, de ott maradt a lova mellett; hisz mi mást is tehetett volna.
Így esett, hogy a sárkány, ahogy végigrontott a soron, egyszer csak régi ellenségével találta szembe magát, s a kezében lóbált Faroknyesővel. Erre igazán nem számított. Félrelibbent, akár egy óriási denevér, s lehuppant a hegyoldalra, közel az úthoz. A szürke kanca meg elindult fölfelé, még sántítani is elfelejtett. Egyed gazda visszanyerte a bátorságát, és sietve fölült a hátára.
– Elnézést – mondta. – Már ne haragudjon, de történetesen nem engem keres?
– Ugyan, dehogyis – mondta Fenevér. – Ki hitte volna, hogy éppen önt találom itt? Csak épp hogy kirepültem egy kicsit.
– Tiszta szerencse, hogy összetalálkoztunk – mondta Egyed gazda. – Nagyon örvendek: én ugyanis önt keresem. Mi több, volna önnel némi elintéznivalóm. Sőt, hogy úgy mondjam, több is.
A sárkány szusszantott. Egyed gazda fölkapta a karját, hogy arcát a forró légrohamtól megvédje, s Faroknyeső előrevillant, veszedelmesen közel a sárkány orrához.
– Hé! – mondta a sárkány, s visszafojtotta a lélegzetét. Megborzongott és hátrálni kezdett, egyszeriben kialudt minden tüze. – Remélem, nem azért jött, jóuram, hogy engem megöljön? – vinnyogta.
– Ugyan, dehogy! – mondta a gazda. – Egy szóval se mondtam, hogy meg akarom ölni.
A szürke kanca fújt egyet.
– Akkor, ha szabad érdeklődnöm, mi dolga ezzel a sok lovaggal itt? – kérdezte Fenevér. – A lovagok meg szokták ölni a sárkányokat, ha a sárkányok előbb meg nem ölik őket.
– Semmi dolgom velük. Bánom is én a lovagokat mondta Egyed. – Különben is, már mind meghalt vagy megszökött. De hogy is állunk azzal, amit vízkeresztkor ígért?
– Hogy mivel? – kérdezte aggódva Fenevér.
– Már majd egy hónapja lejárt a határidő – mondta Egyed. – Azért jöttem, hogy azt behajtsam. Legalább az elnézésemet illenék kérnie, hogy személyesen voltam kénytelen idefáradni érte.
– Uram! – mondta a sárkány. – Végtelenül bánt, hogy idefáradt.
– De most aztán ide az összes kincsét, és semmi csalás mondta Egyed –, különben meghal, és kiakasztom a bőrét a templomtoronyra, figyelmeztetésül!
– Ez kegyetlenség! – mondta a sárkány.
– Az alku alku – mondta Egyed.
– Egy-két gyűrűt, egy pici aranyat talán megtarthatnék, hiszen készpénzzel fizetek – kérlelte a sárkány.
– Egy rézpitykét sem! – mondta Egyed. Ez így ment még egy darabig, alkudoztak, huzakodtak, akár a vásárban. De gondolható, mi volt a vége; mert mondhat akárki akármit, Egyed gazda alkuban ritkán maradt alul.
A sárkány kénytelen volt hazacaplatni a barlangjába, mert Egyed gazda a Faroknyesővel egy lépést se tágított az oldala mellől. Az ösvény keskeny volt, kanyargós és meredek, alig fértek el egymás mellett. A kanca ott baktatott mögöttük, ugyancsak gondterhelt képpel.
Fáradságos út volt, legalább öt mérföld, egy lépéssel se kevesebb; Egyed gazda csak kutyagolt nyögve és fújtatva, de szemét a sárkányról egy pillanatra le nem vette. Végre, a hegy nyugati oldalán, odaértek a barlang szájához. Nagy volt, fekete volt és félelmetes; két bronz kapuszárnya egy-egy vasoszlopon fordult. Erős, büszke fészek, rég elfeledett időkből való; mert a sárkányok nem emeltek várat és nem vájtak bányát, hanem ha tehették, a régi idők hatalmasainak, óriásoknak a sírboltjaiba, kincseskamráiba vették be magukat. A földmélyi kastély kapuja tárva-nyitva állt. Megálltak előtte. Fenevérnek eddig nem nyílt alkalma rá, hogy szökni próbáljon; most előreszökkent, hogy berontson előlük.
Egyed gazda odacsapott neki a kard lapjával.
– Hóha! – mondta. – Mielőtt bemenne, egyvalamit közölni szeretnék. Ha nem jön ki azonnal, s hoz valami szóra érdemeset, én is bemegyek, s kezdetnek a farkát nyesem le.
A kanca fújt egyet. Nem tudta elképzelni, hogy volna a világon annyi pénz, amiért Egyed gazda lemenne egymaga a sárkány odújába. De Fenevér nagyon is hajlandó volt elhinni, hisz Faroknyeső ott villogott, s olyan élesnek látszott a gazda kezében. S lehet, hogy neki volt igaza, mert a kanca bármilyen bölcs volt is, még nem fogta fel, hogy a gazdája mekkorát változott. Meglovagolta a szerencséjét, s kétszeri találkozás után kezdte már elhinni, hogy nincs az a sárkány, aki megállna előtte.
Akárhogy is, Fenevér villámsebesen visszatért, vagy húsz font arannyal-ezüsttel s egy láda gyűrűvel, nyaklánccal s más csecsebecsével.
– Tessék! – mondta.
– Micsoda? – mondta Egyed. – Azt hiszi, ennyi elég? Ez a fele sincs annak, amije van, lefogadom.
– Persze hogy nincs! – mondta a sárkány döbbenten, hogy a gazda így megokosodott, mióta a faluban találkoztak. Persze hogy nincs! De egyszerre nem tudtam az egészet kihozni.
– Kétszerre se, az biztos – mondta Egyed. – Gyerünk befelé, és nyomás ki, de kétszer ilyen gyorsan, különben kóstolót kap a Faroknyesőből!
– Csak azt ne! – jajdult fel a sárkány, s már tűnt is el, és tűnt elő kétszer olyan gyorsan. – Tessék! – mondta, s irdatlan súlyú aranyat meg két láda gyémántot rakott le Egyed elébe.
– No még egyszer! – mondta a gazda. – És igyekezzék! – Ez kegyetlenség – mondta a sárkány, ahogy visszafordult.
A szürke kancát elfogta az aggodalom.
Csak azt tudnám, ki fogja ezt az éktelen súlyt hazafuvarozni? – gondolta; s egy hosszú, szomorú, pillantást vetett a zsákokra, ládákra. A gazda kitalálta a gondolatát.
– Sose félj, lyányom! – mondta. – Majd ezzel a rusnya féreggel cipeltetjük haza.
– Kegyelem árva fejemnek! – mondta a sárkány, aki meghallotta a gazda szavait, mikor épp harmadszorra fordult minden eddiginél nagyobb teherrel, töméntelen zöld és vörös tüzű drágakővel. – Kegyelem árva fejemnek! Már abba is majd belehalok, ha ezt mind nekem kell a hátamra vennem, de ha egy zsákkal több, akkor se bírom el, ha beledöglök.
– Tehát maradt még bent, ugye? – kérdezte a gazda.
– Maradt – mondta a sárkány. – Annyi, hogy még megőrizzem a becsületem. – Ritka csuda, de majdnem igazat beszélt, s mint kiderült, bölcsen tette. – Nagyjóuram, ha a maradékot meghagyja nekem – folytatta ravaszul –, örökké a barátja leszek. És ezt a rengeteg kincset mind a kegyelmed házába viszem, és nem a királynak. S mi több, segítek, hogy megtarthassa – mondta.
A gazda a bal kezével elővett egy fogpiszkálót, s jó egy percig keményen gondolkodott.
– Egye fene! – jelentette ki végül, ami dicséretre méltó józanságra vallott. Mert ha lovag, a teljes zsákmányhoz ragaszkodik, s ezzel átkot hoz magára. Hisz több mint valószínű, hogy ha Fenevért sarokba szorítja és kétségbe ejti, az szembefordul vele, s Faroknyeső ide, Faroknyeső oda, verekszik életre-halálra. Akkor pedig ő, ha oda nem vész, a tulajdon málhás jószágát kénytelen levágni, s ott kell hagynia a hegyek közt a zsákmánya java részét.
Nos, ebben maradtak. A gazda minden zsebét megtömte drágakövekkel, mert biztos, ami biztos; s a szürke kanca hátára is rakott némi terhet. A többit, ládába, zsákba rakva, mind fölkötözte Fenevér hátára; a végén a sárkány már úgy festett, mint egy királyi bútorszállító kocsi. Arra, hogy elröpüljön, semmi módja nem volt; túl volt terhelve hozzá, s Egyed a szárnyait is lekötözte.
Ez a kötél végül is nagyon jól jött! – gondolta, s áldotta a papot.
A sárkány pöfögve, tüzet fújva nekiindult, nyomában a kanca és a gazda, kezében a csillogó és fenyegető Caudimordax. Itt nem volt tréfa.
Hiába a terhük, a sárkány és a kanca gyorsabban haladt hazafelé, mint idejövet a lovas menet. Egyed gazda sietett nem utolsósorban, mert fogytán volt zsákjában az elemózsia. Meg Fenevérben sem bízott, amióta megszegte ünnepélyes és szigorú esküvéseit; gondban volt, hogyan is élhetné túl ép bőrrel és nagy veszteség nélkül az éjszakát. De mielőtt még rájuk esteledett volna, a szerencse megint rámosolygott; utolértek hat szolgát, aki nagy sietve meglépett a málháslovával, de útját vesztette a Vad Hegyekben. Féltében és meglepetésében a hat hatfelé futott, de Egyed utánuk kiabált:
– Hé, fiúk! Gyertek vissza! Dolgom van a számotokra, és tisztességgel megfizetlek, amíg ebből itt futja.
Így hát mind a szolgálatába léptek, örültek, hogy van, aki vezeti őket, s azt remélték, tán a bérüket is rendszeresebben kapják, mint eddig szokták. Továbbvonultak; hét ember, hat málhásló, egy kanca meg a sárkány; Egyed már már nagyúrnak érezte magát, s kidüllesztette a mellét. Megállni, amennyire csak lehetett, ritkán álltak meg. Éjszakára Egyed cövekhez kötötte ki a sárkány mind a négy lábát, s felváltva, három-három emberrel őriztette. S a szürke kanca is nyitva tartotta a fél szemét, mert hátha a szolgák maguk is valami rosszban törik a fejüket.
Negyedik nap megérkeztek országuk határába; s jöttük akkora csodálkozást és izgalmat keltett, amilyet még nemigen látott a két tenger köze. Az első faluban, ahol megálltak, elhalmozták őket étellel-itallal, s a legények fele csatlakozni szeretett volna a menetükhöz. Egyed kiválasztott közülük tizenkettőt. Jó bért ígért nekik, s megvette számukra a legjobb hátaslovakat, amiket kapni lehetett. Egyre rátartibb lett.
Pihentek egy napot, aztán továbbmentek, nyomukban az új kísérettel. Énekszóval zengték Egyed dicsőségét; hevenyészett énekekkel, igaz, de neki azok is tetszettek.
Volt, ahol a nép megéljenezte őket, volt, ahol kacagtak rajtuk. Mert csudálatos látványt nyújtottak, de vidámat is.
Egyed gazda hamarosan elkanyarodott délnek, a faluja irányába, közelébe se ment a királyi udvarnak, s üzenetet se küldött. De Aegidius gazda visszatértének híre futótűzként terjedt, s nagy meglepetést és zűrzavart keltett mindenütt. Mert közvetlenül azután érkezett, hogy kihirdették a király felhívását: minden város és falu öltsön gyászt a vitéz lovagok emlékezetére, akik a hegyekben odavesztek.
Amerre Egyed járt, mindenütt levetették a gyászt, megkongatták a harangokat, az emberek ott szorongtak az út szélén, s ujjongtak, sapkájukat, kendőjüket lengették. Szegény sárkányra azonban annyi pfuj!-t kiabáltak, hogy kezdte már keserűen bánni az alkut. Mert kegyetlenül megalázó volt olyasvalakire, aki ősi királyi vérből származik. Mikor Sonkádra megérkeztek, minden kutya gúnyosan megugatta. Csak Kormi nem; neki se füle, se szeme, sem orra nem volt senki más, csak a gazdája számára. Majdhogy eszét nem vesztette; végig cigánykerekezett az utca során.
Sonkád persze csudálatos fogadtatásban részesítette a gazdát; de neki valószínűleg semmi sem okozott akkora örömöt, mint hogy látta, a molnárba belefagy a gúny, és a kovácsnak megnyúlik a képe.
– Ezzel még nincs vége a dolognak, jól jegyezzétek meg! – mondta Samu, de képtelen volt ennél rosszabbat kiagyalni, és búsan lógatta a fejét. Egyed gazda a hat emberével és a tizenkét nyalka legénnyel meg a sárkánnyal egyenest fölment a dombra, s jó darabig ott is maradt. Csak a papot invitálta fel a házba.
A hír hamarosan elérte a fővárost is, s az emberek a hivatalos gyászról, sőt a maguk dolgáról is megfeledkezve verődtek össze az utcán. Ujjongtak, kiabáltak.
A király bent ült a palotában, körmét rágta s a szakállát cibálta. Gyász és harag közt (s ráadásul anyagi gondokban), oly sötét volt a kedve, hogy szólni se mert hozzá senki. De végül is megütötte a fülét a városból fölhallatszó lárma; nem úgy hangzott, mintha sírnának vagy gyászolnának.
– Mi ez a nagy zaj? – kérdezte. – Parancsoljátok meg az embereknek, hogy menjenek be a házukba, és gyászoljanak, ahogy illik! Mint a zsibvásáron, akkora zajjal vannak!
– Felséges uram, visszajött a sárkány.
– Mi! – mondta a király. – Hívják össze a lovagjainkat, vagyis aki megmaradt közülük.
– Nem szükséges, felséges uram – felelték neki. – Aegidiusszal a háta mögött a sárkány olyan szelíd, mint a ma született bárány Vagy legalábbis azt beszélik. A hírek csak most érkeztek, a jelentések ellentmondók.
– Hála az Égnek! – mondta a király, s látszott, hogy nagy kő esett le a szívéről. – S mi még elrendeltük, hogy a fickóról gyászdalt énekeljenek holnapután! Visszavonni! A kincsünkről mi hír?
– A jelentések szerint valóságos hegyet tesz ki, felséges uram.
– Ide mikor érkezik meg? – kérdezte mohón a király Derék ember ez az Aegidius – mondta –, amint megjön, bocsássák elibém.
Szavait némi habozás fogadta.
– Bocsánat, felséges uram, mi úgy hallottuk, hogy a gazda hazafelé vette az útját. De semmi kétség, hogy az első adandó alkalommal illendő öltözékben idesiet.
– Semmi kétség – mondta a király. – A fene megegye az öltözékét! Micsoda dolog ez, hogy se szó, se beszéd, hazamegy? A legnagyobb mértékben helytelenítjük.
Adódott első alkalom, de elmúlt, majd második is, s még sok más. Igen, Egyed gazda már jó egy hete vagy még régebben odahaza volt, de egy szó nem sok, annyi hír nem érkezett felőle.
Tizedik nap a király már robbant dühében.
– Hívassátok ide a gazfickót? – mondta; s érte mentek. Sonkád egynapi járóföld lóháton, s ugyanannyi vissza.
– Nem jön, felséges uram! – jelentette reszketve a küldönc két nap múlva.
– Mennydörgős mennykő! – mondta a király. – Megparancsoljuk, hogy legyen itt jövő kedden, különben élete fogytáig börtönbe vettetjük!
– Bocsánat, felséges uram, de akkor se jön! – jelentette az elkeseredett küldönc, amikor kedden, egymagában megérkezett.
– Tízezer mennykő! – mondta a király. – Vessétek börtönbe helyette ezt a fickót! Küldjetek katonákat, és vasra verve hozzátok elibém azt a bugrist! – bömbölte azoknak, akik ott álltak körülötte.
– Hányat? – haboztak. – Merthogy ott az a sárkány, meg… meg a Faroknyeső, meg…
– Meg seprűvonók és hegedűnyelek! – mondta a király Elővezettette fehér lovát, odarendelte a lovagjait (már aki megmaradt) meg egy századnyi állig felfegyverzett talpast, s elvonult ádáz haraggal. Mindenki kiszaladt, hogy megbámulja.
Ám Egyed gazda már nemcsak a Vidék Hőse volt, hanem az Ország Kedvence is; és az emberek nem éljenezték meg a lovagokat és a katonákat, bár a király előtt még csak-csak kalapot emeltek. Minél közelebb értek Sonkádhoz, annál komorabb volt a kép; némelyik faluban még az ajtókat is bezárták, s egy arcot sem lehetett az utcán látni.
Ekkor a király izzó dühe hideg haraggá változott. Mire a folyóhoz ért, amelyen túl Sonkád és a gazda háza állt, arca már teljesen elkomorult. Azon gondolkodott, hogy fölperzselteti a falut.
De Egyed gazda ott volt a hídon, szürke kancája nyergében, kezében Faroknyesővel. És sehol egy lélek, csak Kormi, az út közepén.
– Jó reggelt, uram! – köszöntötte Egyed nagy vidáman, meg se várva, hogy a király szólítsa előbb.
A király hidegen szemügyre vette.
– A modorod méltatlan rá, hogy elibénk állj – mondta –, de ez nem mentség arra, hogy ne jöjj el, ha hívatunk.
– Eszem ágában se volt elmennem, uram, igaz, ami igaz mondta Egyed. – Megvolt a magam dolga, és már elég időt elvesztegettem a te dolgaidra.
– Tízezer mennykő! – kiáltotta a király megint csak izzó dühében. – Pokolba veled és az arcátlanságoddal! Jutalomra ezek után ne is számíts; szerencséd van, ha föl nem köttetlek. Márpedig fölköttetlek, ha ehelyt és azon nyomban bocsánatot nem kérsz, és a kardunkat vissza nem adod.
– Hogy? – kérdezte Egyed. – A jutalmam már megkaptam, azt hiszem. Ki amit talál, az övé, mifelénk ez járja. A Faroknyeső meg, azt hiszem, jobb helyen van az én kezemben, mint a te embereidében. Mellesleg, minek ide ez a sok lovag és katona? Ha látogatóba jöttél, kevesebbel is szívesen látunk. Ha értem, sokkal több is kevés.
A király nyelt egyet, a lovagok elvörösödtek, s lesütötték a szemüket. A katonák közül egyik-másik elvigyorodott, hisz a király háttal állt nekik.
– Ide a kardom! – kiáltott rá a király, hangjára találva, de a fejedelmi többesről megfeledkezve.
– Ide a koronád! – mondta Egyed; döbbenetes kijelentés; ilyet még senki se hallott, mióta fönnáll a Középső Királyság. – Mennydörgős ménkű! Fogjátok el, és kötözzétek meg! – kiáltotta a király jogos és elviselhetetlen haragjában. – Mit álldogáltok itt? Fogjátok el, vagy vágjátok le!
A katonák ímmel-ámmal elindultak.
– Baj! Baj! Baj! – csaholta Kormi.
Ebben a pillanatban a sárkány kibújt a híd alól. Eddig ott hevert elbújva, mélyen a vízben, csak nem látszott a meredek parttól. Gőzölgött szörnyűségesen, mert több hordó vizet megivott. Egyszeriben sűrű köd támadt, csak a sárkány vörös szeme izzott át rajta.
– Takarodjatok haza, bolondok! – bömbölte. – Különben széttéplek titeket! A hegy hágóján lovagok kihűlt holtteste hever, s mindjárt a folyóban is fog, még annál is több. A király lovaié, a király katonáié! – mennydörögte.
Majd előreszökkent, s karma a király fehér lovát érte; az úgy vágtatott el, mint az a bizonyos tízezer mennykő, amit a király oly gyakran emlegetett. A többi ló utána, lélekszakadva; némelyikük már találkozott a sárkánnyal, s nem szívesen gondolt vissza rá. A talpasok is szedték a lábukat, ki merre látott, csak Sonkád felé nem.
A fehér lovat csak karcolás érte. Nem futott messzire, a király visszafordította. A lovának ura volt, az biztos, senki se mondhatta, hogy a föld kerekén bárki embertől vagy bármi sárkánytól megijedne. Mire visszaért, a köd már eltakarodott, akár a lovagjai és a katonái valahányan. Így, hogy a király egy szál maga szólt egy keménykötésű paraszthoz, akinek kezében ott villog a Faroknyeső, mögötte meg ott a sárkány, másként festett a helyzet.
De szóval nem sokra ment. Egyed gazda megkötötte magát. Engedni nem engedett, de harcolni se volt hajlandó, bár a király kihívta párviadalra, ott helyben és azon nyomban.
– Ugyan már, uram! – nevetett a gazda. – Menj haza, és hűlj le. Nem akarlak megbántani, de a legokosabb, ha elmégy, ezért a rusnya féregért itt nem állok jót. Ég veled!
Így ért véget a Sonkádi Csata. A kincsből a király egy vasat sem kapott soha, mint ahogy egy bocsánatkérő szót sem Egyed gazdától, aki immár szörnyű nagy véleménnyel volt önmagáról. Mi több, ettől a naptól kezdve véget ért a környéken a Középső Királyság uralma. Körös-körül több mérföldnyire az emberek Egyedet tekintették az uruknak. A király, akárhány címe volt is, képtelen volt bárkit rávenni, hogy kivonuljon a lázadó Aegidius ellen; ő volt az Ország Kedvence, balladák hőse, s lehetetlen volt elnémítani annyi dalt, ami mind az ő tetteit ünnepelte.
Fenevér még jó darabig ott maradt Sonkádon, s ebből Egyed ugyancsak sok hasznot húzott; mert akinek házisárkánya van, azt természetes, hogy az emberek tisztelik. A sárkányt a pap engedelmével a tizedhombárban szállásolták el, s a tizenkét nyalka legény őrizte. Innét eredt Egyed első címe, a Dominus de Domite Serpente, azaz a nép nyelvén: a Házisárkány ura. Ebbéli minőségében nagy megbecsülésnek örvendett; bár névleg még adózott a királynak: hat ökörfarokkal és egy pint keserű sörrel, amit Szent Mátyás, azaz a hídi találkozás napján kellett beszolgáltatnia. Nemsokára Rusnyaférged grófjává lépett elő, s a rangjával együtt a derékbősége is szépen növekedett.
Pár év múltán herceg lett belőle, Julius Aegidius, s mint ilyen, nem adózott többé. Mert Egyed, lévén mesésen gazdag, gyönyörűséges kastélyt építtetett, s erős hadsereget gyűjtött. Katonái fényesek és vidámak voltak, hisz a fegyverzetük a legjobb, amit pénzen csak venni lehetett.
S mind a tizenkét nyalka legény kapitány Kormi arany nyakörvet kapott, s élete végéig szabadon tekereghetett, büszke és boldog kutya volt, kutyatársai szemében azonban elviselhetetlen, mert minden más kutyától elvárta, hogy azzal a tisztelettel adózzanak neki, ami félelmetes és nagyszerű gazdáját megilleti. A szürke kanca élete végéig felhőtlen békességben töltötte napjait.
Egyed persze király lett végül, Kiskirályság királya. Sonkádon koronázták meg, Aegidius Draconarius néven. De gyakrabban emlegették az Öreg Sárkányvadász Egyed néven. Mert udvarában a nép nyelve járta, s ő se tanult meg soha latinul. Feleségéből terebélyes és méltóságteljes királyné vált, aki szigorúan ellenőrizte a háztartási számadásokat. Ágota királynét nem lehetett megkerülni – vagy legalábbis hosszú útba telt.
Egyed tisztes öregkort ért, ősz szakálla a térdéig csüngött, udvara (ahol néha még az érdem is elnyerte jutalmát) minden tiszteletet megérdemelt. Új lovagrendet is alapított, a Draconariusok, azaz népnyelven a Féregőrzők rendjét. Lobogójuk a sárkány jelét viselte; a tizenkét nyalka legényből váltak a Rend rangidős tagjai.
Ismerjük be, Egyed nagyrészt a szerencsének köszönhette fölemelkedését, bár ahogyan hasznát vette, abban némi bölcsesség is megnyilvánult. Mind szerencséjét, mind bölcsességét megőrizte élete végéig, barátai és földijei igen nagy javára. A papot bőkezűen megjutalmazta; még a molnár és a kovács is megkapta a maga részét. Mert Egyed megengedhette magának, hogy nagylelkű legyen. De azután, hogy királlyá lett, szigorú törvényt hozott a gonosz jóslatok ellen, és az őrlést királyi kiváltsággá tette. A kovács szakmát változtatott, elment temetkezési vállalkozónak; a molnár azonban alázatosan szolgálta a koronát. A papból püspök lett, székét a sonkádi templomban tartotta, amit kellően kibővítettek.
Akik ma az egykori Kiskirályság területén élnek, bizonyára megtalálják e történetben egyik-másik falujuk vagy városuk nevének hiteles magyarázatát. Mert akik ilyen kérdésekben járatosak, azt állítják, hogy Sonkád, az új királyság székvárosa, a közkeletű Sonkád ura meg Házisárkány urából idővel Sárkány urává rövidült cím érthető összeolvadása révén Sárkánd néven vált nevezetessé. A Palota, amit Sárkándtól négy mérföldnyire északnyugatra a Féregőrzők rendje Egyed és Fenevér első találkozásának helyén emelt, szerencséje és vagyona megalapozásának emlékére, a Kiskirályság idején a király neve és címerállata után az Aula Draconaria, népnyelven Rusnyaférged, utóbb csak Férged nevet viselte.
A táj képe azóta sokat változott; területén királyságok születtek és szűntek meg, erdőket irtottak ki, és folyók változtatták meg a futásukat, s csak a dombok maradtak ugyanazok, bár azokat is koptatta az eső meg a szél. Ez a név viszont fennmaradt; bár ma Fürednek hívják (én legalábbis úgy hallottam) – manapság már a falvak sem olyan rátartiak. De abban az időben, amelyről ez a monda szól, még Férged volt és királyi székhely, és a sárkányos lobogó lengett a fák fölött; lakói jól éltek, s vidáman, amíg Faroknyeső a föld fölött volt.

 

Ajánlás

Denevér gyakran könyörgött, hogy engedjék szabadon; táplálni is sokba került már, mert sárkány lévén egyre csak nőtt, mint a fák, amíg van bennük élet. Így aztán pár év múltán, mire megalapozta az uralmát, Egyed hazaengedte a szegény férget. Kölcsönös nagyrabecsülésüket hangoztatva búcsúztak el, de előzőleg kétoldalú megnemtámadási szerződést kötöttek. A sárkány rossz szíve legmélyén, amennyire egy sárkánytól egyáltalán telik, jóindulattal volt Egyed iránt. Végül is az ő kezében volt a Faroknyeső: könnyedén megfoszthatta volna az életétől és minden vagyonától. Márpedig rengeteg kincs volt most is a barlangjában, Egyed jól sejtette.
Visszarepült hát a hegyeibe, lassan és fáradságosan, hisz a szárnya így, használaton kívül erejét vesztette, s meg is nőtt, páncélja megvastagodott: Hazaérvén azon nyomban kiakolbólította az ifjú sárkányt, akinek volt mersze távollétében a barlangjába beköltözni. Azt mondják, a csatazajt egész Venedóciában hallani lehetett. Aztán jó étvággyal elfogyasztotta legyőzött ellenfelét, s mindjárt jobban érezte magát, megaláztatásának sebe se fájt már annyira. Majd aludt egy nagyot. De végül fölriadt, s elindult, hogy megkeresse minden óriások legnagyobbikát és legostobábbját, aki annak idején rég, egy nyári éjszaka megindította a bajok sorozatát. Jól leteremtette, s szegény fickó nagyon megütődött.
– Hogy mordály lett volna? – mondta, s megvakarta a fejét. – Én azt hittem, bögöly!

 

FINIS azaz a nép nyelvén VÉGE

 

 

A levél
(Leaf By Niggle)

 

Volt egyszer egy kis ember, akit Niggle-nek hívtak. Hosszú utazás előtt állt. Nem akart elmenni, tulajdonképpen az egész ötletet haszontalannak találta; de nem volt mit tennie. Tudta, hogy előbb-utóbb el kell indulnia, de nem sietett az előkészületekkel.
Niggle festő volt. Nem valami sikeres, részben azért, mert rengeteg más dolgot is csinált. Többnyire ostobaságokat; de meglehetősen jól végezte őket, ha már nem tudott kibújni alóluk: ami (véleménye szerint), túl gyakran fordult elő. Országa törvényei meglehetősen szigorúak voltak. És egyéb gátló körülmények is felbukkantak. Az egyik ilyen akadály például a henyesége. Előfordult, hogy egyáltalán semmit sem csinált. A másik, hogy a maga módján jó szívű volt. Ismerjük ezt a jószívűséget: nem annyira a tettekben nyilvánul meg, mint inkább abban, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat. De amikor a tettek mezejére lépett, jószívűsége azért nem akadályozta meg abban, hogy morogjon, rosszkedvű legyen és káromkodjon (rendszerint persze csak magában). De még így is sok apró szívességet tett sánta szomszédjának, Mr. Parishnek. Olykor még az is előfordult, hogy másoknak is segített, akik pedig távolabb laktak, ha azok vették a fáradtságot, és eljöttek hozzá kérésükkel. Aztán persze időnként az utazása is az eszébe ötlött, és nem valami gondosan, de ezt-azt bepakolt: ilyen alkalmakkor nem sokat festett.
Elég sok képe volt raktáron; legtöbbjük túl nagy és ambiciózus a képességeihez képest. Az a fajta festő volt, aki jobban tudja a falevelet lefesteni, mint magát a fát. Rendszerint hosszasan dolgozott egy-egy levél kidolgozásán, igyekezett megragadni alakját, árnyalatát, és a szélein csillogó harmatcseppek ragyogását. Ugyanakkor egy egész fát szeretett volna lefesteni, amelyen az összes levél ugyanolyan stílusú legyen, és mégis mindegyik más.
Különösen egy bizonyos kép nem hagyta nyugodni. Egy levéllel kezdődött, amit elkapott a szél, és fa lett belőle; és a fa nőttön nőtt, számtalan ágat növesztett, és a legfantasztikusabb gyökereket eresztette. Furcsa madarak jöttek, és megtelepedtek az ágain, és azokra is oda kellett figyelni. Azután a Fa körül, és mögötte is, a falevelek és ágak rései között felbukkant a táj; és egy pillantásra látni lehetett az erdőt is, messze mélyen lenyúlik a tájon, és a távolban egy hósipkás hegycsúcsot is látott. Niggle-t már egyáltalán nem érdekelte a többi képe…; ha mégis, csak annyira, hogy fogta, és a nagy festménye széléhez ragasztotta őket. A vászon hamarosan akkora lett, hogy kénytelen volt létrát szerezni; most aztán fel-s alá rohangálhatott rajta, ide egy ecsetvonás, amott eltörölt egy foltot. Ha látogatói érkeztek, elég udvariasan viselkedett, de azért az ujjai idegesen játszottak a dolgozóasztalán a ceruzákkal. Meghallgatta, amit mondtak, de belül örökké csak a hatalmas vásznára tudott gondolni, kint a magas pajtában, amit kifejezetten ehhez a munkához épített a kertben (ott, ahol valamikor a krumpli-ágyás volt).
Nem tudott megszabadulni jó szívétől. – Bárcsak határozottabb lennék – mondta néha önmagának, és ez alatt azt értette, hogy bárcsak mások gondjai miatt ne érezné magát kényelmetlenül. Hosszú ideig azonban semmi komolyabb nem zavarta meg. – Minden esetre ezt a képet, az egyetlen, igazi képemet befejezem, mielőtt el kell indulnom arra a rettenetes útra – mondogatta. Ugyanakkor azt is belátta, hogy az indulást nem halogathatja az idők végezetéig. A kép nem növekedhet tovább, be kell fejeznie.
Egyik nap Niggle egy kicsit elhátrált a képtől, és szokatlan figyelemmel és odaadással méregette. Nem tudta eldönteni, mit gondoljon róla, és igencsak szerette volna, ha lenne egy barátja, aki megmondja, miként vélekedjen. Az az igazság, hogy tökéletesen elégedetlen volt vele, ugyanakkor mégis csodás, az egyetlen valóban gyönyörűséges kép a világon. Amit ebben a pillanatban leginkább szeretett volna, ha saját maga sétál be, vállonveregeti magát, és azt mondja (nyilvánvaló őszinteséggel): – Abszolút csodálatos! Pontosan látom, hogy mit akartál kifejezni. Folytasd a munkát, és ne törődj semmi mással! Majd elintézzük, hogy köznyugdíjat kapjál, úgyhogy evvel nem kell bajlódnod.
Igen ám, de nem volt köznyugdíj. És egy dolgot világosan látott: koncentrálnia kell, igaziból dolgozni, kitartó, megszakítás nélküli munkával tudja csak befejezni a képet, még akkor is, ha csak a jelenlegi méretét tartja meg. Felgyűrte az ingujját, és koncentrálni kezdett. Napokon keresztül azon igyekezett, hogy semmi se zavarja. És persze ekkor történt, hogy folytonosan félbeszakították. Mindenféle elromlott a házban; esküdtnek hívták a városba; egy távoli barátja megbetegedett; Mr. Parish lumbágóval ágynak esett; és egyre másra kopogtattak nála a látogatók. Tavasz volt, és ismerősei ingyen teára vágytak: Niggle kellemes kis vidéki házban lakott, több mérföldre a várostól. A lelke mélyén átkozta a látogatóit, de nem tagadhatta, hogy valamikor télen, tényleg ő maga hívta meg őket, amikor még nem gondolta „zavarásnak”, a boltokba járkál és a városban megiszik egy csésze teát az ismerőseivel. Igyekezett megkeményíteni a szívét; de nem járt sikerrel. Rengeteg olyan dolog volt, amire nem volt képe nemet mondani, akár kötelességének tartotta, akár nem; és voltak dolgok, amiket egyszerűen muszáj volt megtennie, akármit is gondolt. Néhány látogatója célozgatott arra, hogy elhanyagolt a kertje, és nem kizárt, hogy meglátogatja az Ellenőr. Természetesen csak nagyon kevesen tudtak a képéről. De ha tudtak volna róla, akkor sem álltak volna másképp a dolgok. Kétlem, hogy szerintük ettől megváltoztak volna a dolgok. Azt is ki merem jelenteni, hogy valójában nem is volt annyira jó kép, bár tagadhatatlan, hogy egyes részletei igazán sikeresnek mondhatóak. A Fa minden esetre különleges volt. A maga módján egyedi példány. És ilyen volt Niggle is; habár ugyanakkor teljesen hétköznapi és meglehetősen ostobácska kis ember volt.
Szó mi szó, Niggle ideje egyre fogyott. A távoli városokban élő ismerőseinek egyre gyakrabban jutott eszébe, hogy fáradtságos utazásnak néz elébe, egyesek már azt számolgatták, még meddig halogathatja az indulást. Mikor kell legkésőbb elindulnia. Azon töprengtek, kire marad a háza, és hogy a kertet vajon jobban gondozzák-e.
Beköszöntött az ősz, nagyon nedves és nagyon szeles. A kis festő a pajtában volt. A létra tetején állt, igyekezett elkapni a lenyugvó nap fényét a hófödte hegy csúcsán, amit a fa egyik ágának levelekkel borított bal csúcsa fölött pillantott meg. Tudta, hogy hamarosan el kell indulnia: talán a következő év elején. Épp csak befejezheti a képet, és azt is csak úgy átabotában: lesznek olyan sarkok, ahol nem marad többre ideje, mint jelezni, hogy mit is akar.
Kopogtattak.
– Gyere be – mondta éles hangon, és lemászott a létráról. A padlón állt, és az ecsetjét rázogatta.
A szomszédja, Parish érkezett: az egyetlen valódi szomszédja, a többi népek jóval távolabb laktak. Mégsem kedvelte valami nagyon a pasast: részben, mert túl gyakran volt valami baja, és olyankor mindig az ő segítségét kérte, részben pedig azért, mert nem érdekelte a festészet, viszont roppant kritikus volt a kertészkedéssel kapcsolatban. Mikor Parish Niggle kertjére nézett (ami gyakran megtörtént), rendszerint csak gazt látott; amikor pedig Niggle képeit nézte (ami ritkán fordult elő), csak zöld és szürke foltokat, fekete vonalakat, amit viszont értelmetlennek tartott. Nem okozott különösebb gondot, hogy megemlítse a gyomot (szomszédi kötelesség), viszont tartózkodott attól, hogy véleményt nyilvánítson a képekről. Úgy gondolta, hogy ez kedves dolog, de nem vette észre, hogy ha kedves is, nem eléggé az. Ha segített volna a kertben (és talán megcsodálta volna a képeket) az jobb lett volna.
– Nos, Parish, miről van szó? – kérdezte Niggle.
– Tudom, hogy nem kellett volna megzavarnom mondta Parish (anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a képre). Biztos nagyon elfoglalt vagy.
Niggle maga is épp valami ilyesmit szándékozott volna mondani, de elpuskázta a lehetőséget. Csak annyit mondott:
– Igen.
– De senki máshoz nem fordulhatok – folytatta Parish. – Valóban – sóhajtotta Niggle; azzal a sóhajjal, amely tulajdonképpen önmagának szólt, de azért elég hangosan mondta ahhoz, hogy a másik is meghallja. – Miben segíthetek?
– A feleségem néhány napja betegeskedik, én pedig már aggódom – magyarázta Parish. – És a szél a tetőcserepek felét lefújta, az eső pedig beesik a hálószobába. Azt hiszem hívatni kéne az orvost. És a tetőfedőket is, csak sajnos azoknak idő kell, míg ide érnek. Arra gondoltam, talán van felesleges fád és vásznad, amire nincs éppen szükség, csak annyi, hogy befoltozzuk a tetőt, és kihúzzuk még egy-két napig – és most ránézett a képre.
– Haj, haj – mondta Niggle. – Tényleg peches vagy. Remélem, a feleséged csak egyszerűen megfázott. Azonnal átmegyek, és segítek levinni a beteget a földszintre.
– Nagyon szépen köszönöm – felelte meglehetősen hűvösen Parish. – De nem nátha, magas láza van. Egy kis megfázás miatt nem zavartalak volna. És a feleségem már lent fekszik. Nem tudok fel-le rohangálni a lépcsőn a tálcákkal, ezzel a lábbal semmiképpen sem. De látom, sok a dolgod. Elnézést a zavarásért. Igazából arra gondoltam, talán lenne egy kis időd, és elmennél az orvosért, ha már ilyen helyzetben vagyok. És a tetőfedőkért is, ha tényleg nincsen felesleges vásznad.
– Természetesen – mondta Niggle, bár szívében, amelyet egyszerűen csak nem tudott megkeményíteni, és egyáltalán nem érzett kedvesnek, más szavak formálódtak. Elmehetek. Elmegyek, ha tényleg annyira aggódsz.
– Aggódom, nagyon aggódom. Bárcsak ne lennék sánta – mondta Parish.
Tehát Niggle elment. Tudjátok, az egész nagyon kellemetlen és kínos volt. Parish a szomszédja, és mindenki más messze lakott. Niggle-nek volt biciklije, Parishnak nem, egyébként sem tudott biciklizni. Parishnak rossz volt a lába, igaziból sántított, és rengeteg fájdalmat kellett elviselnie: erre kellett gondolni, valamint a savanyú arcára és vinnyogó hangjára. Természetesen Niggle-nek ott volt a képe, és vajmi kevés ideje arra, hogy befejezze. De erre Parishnak kellett volna gondolnia, és nem Niggle-nek. Parish azonban nem foglalkozott képekkel; és ezen a festő sem tudott változtatni. – A pokolba – mondta magában, miközben kitolta a biciklijét.
Esős és szeles idő volt, lassan kihunyóban a napvilág. Ma már nem tudok többet dolgozni – gondolta Niggle, és az egész bicikliút alatt vagy magában átkozódott, vagy elképzelte, milyen ecsetvonásokkal dolgozna a hegycsúcson, és milyen színűre festené a leveleket, hogy olyanok legyenek, amilyennek a tavaszt képzeli el az ember. Az ujjai a kormányt tekergették. Most, hogy nem volt a pajtában, tisztán látta, hogyan kellene felvinnie a ragyogó festéket, amellyel a hegy távoli csillogását kifejezhetné. Ugyanakkor mélységes aggodalom töltötte el, valami félelemféle, hogy most már soha többé nem lesz alkalma kipróbálni.
Niggle megtalálta a doktort, és üzenetet hagyott a tetőfedőnél. Az iroda zárva volt, a tetőfedő hazament a kandallója mellé. Niggle bőrig ázott, rettentően náthás lett. A doktor nem érkezett meg olyan hamar, mint Niggle. Másnap bukkant fel, ami neki nagyon megfelelő időpont volt, hiszen egyszerre két beteget kezelhetett a szomszédos házakban. Niggle az ágyat nyomta, magasra szökött a láza, a fejében és a plafonon csodálatos levélmintákat látott. Nem hozott megkönnyebbülést az sem, hogy Mrs. Parishnak csak egyszerű náthája volt, és már fel is kelt az ágyból. A fal felé fordult, és a levelekbe temetkezett.
Egy darabig ágyban maradt. A szél egyre csak süvített. Még több cserepet fújt le Parish szomszéd házáról, és azután már Niggle-éről is. A tető beázott. A tetőfedő nem jött. Niggle-t ez nem érdekelte; egy két napig semmi esetre sem. Aztán kikászálódott, hogy valami ennivaló után nézzen (Niggle-nek nem volt felesége). Parish nem nézett át hozzá: az eső a lábára ment, és nagy fájdalmai voltak. A feleségét pedig elfoglalta, hogy kimeregesse a vizet, és azon töprengett, vajon „az a Mr. Niggle” nem felejtett-e szólni a tetőfedőnek. Ha lehetőségét látta volna annak, hogy kölcsönkérhet valamit, átküldi Parisht, láb ide vagy oda; de semmi nem jutott az eszébe, úgyhogy Niggle magára maradt, békén hagyták.
Valamikor a hét vége körül Niggle ismét kibotorkált a pajtába. Megpróbált felmászni a létrán, de elszédült. Leült, és a képet nézte, de aznap sem a levelekről, sem a hegyről nem támadt látomása. Egy homoksivatag távoli képét meg tudta volna festeni, de ahhoz meg nem volt ereje.
A következő nap már sokkal jobban érezte magát. Felmászott a létrára, és festeni kezdett. Épp újra belemerült volna, amikor kopogtattak az ajtón.
– A fenébe! – mondta Niggle. Bár ezzel az erővel akár udvariasan azt is mondhatta volna, hogy gyere be, mert az ajtó mindenképpen kinyílt. Ezúttal egy nagyon magas férfi érkezett, egy teljesen ismeretlen ember.
– Ez egy magán műterem – közölte Niggle. – Nem érek rá. Távozzék.
– Én a Házak felügyelője vagyok – közölte az idegen, és felmutatta a kinevezési kártyáját, úgy, hogy Niggle a létra magasából is láthassa.
– Oh – mondta.
– A szomszédja háza nincs valami jó állapotban – közölte a Felügyelő.
– Tudom – felelte Niggle. – Már elég régen elvittem egy üzenetet a tetőfedőnek, de nem jött ki. Aztán megbetegedtem.
– Értem – mondta a Felügyelő – de most már nem beteg.
– De nem vagyok tetőfedő. Parishnak panaszt kell tennie a Városi Tanácsnál, és segítséget kérnie a Vészhelyzet Szolgáltatástól.
– Nagyon elfoglaltak, ennél sokkal súlyosabb helyzeteket kell megoldaniuk – válaszolta a Felügyelő. A völgyben árvíz volt, és sok a hajléktalan család. Segítenie kellett volna a szomszédjának, hogy ideiglenesen kijavíthassa a hibákat, ezzel megakadályozta volna, hogy a szükségesnél többet kelljen költeni majd a javításra. Ez a törvény. Itt rengeteg anyag van: vászon, fa, vízálló festék.
– Hol? – kérdezte nyűgösen Niggle.
– Ott – mutatott a felügyelő a képre.
– A képem! – kiáltotta Niggle.
– Bizton állíthatom, hogy az – felelte a Felügyelő. – De első a ház. Ez a törvény.
– De én nem… – Niggle nem mondhatott többet, mert abban a minutában egy másik férfi lépett be. Nagyon hasonlított a felügyelőre, szinte az ikertestvére lehetett volna: magas, feketeruhás alak.
– Jöjjön – parancsolta. – Én vagyok a Sofőr.
Niggle lemászott a létráról. Szemlátomást újra elővette a láz, a feje szédült, és rettentően fázott.
– Sofőr? Sofőr? – ismételgette. – Milyen sofőr?
– Az öné, és a kocsijáé – mondta a férfi. – A kocsit már régen megrendelték. Végre megérkezett. Már várja. Tudja, ma kezdi meg az utazását.
– Látja – mondta a Felügyelő. – Mennie kell. Nem jó így kezdeni az utazást, felébe-harmadába hagyva a munkáját. De legalább hasznosíthatjuk a vásznakat.
– Jaj nekem – szegény Niggle sírni kezdett. – És még nincs is készen.
– Nincs készen? – kérdezte a Sofőr. – Ami önt illeti, ezt mindenesetre befejezte. Jöjjön.
Niggle nagyon csendben ment. A Sofőr nem adott időt neki a csomagolásra, azt mondta, hogy ezt már korábban meg kellett volna tennie, és lekésik a vonatot; szóval Niggle csak annyit tehetett, hogy magához vette az előszobában heverő kis táskáját. Mint kiderült csak egy festékes doboz, és saját vázlatait tartalmazó vázlatkönyvecske volt benne: sem ruha, sem elemózsia. A vonatot rendben elérték. Niggle nagyon fáradt és álmos volt. Alig vett tudomást arról, ami történik, amikor bepakolták a fülkébe. Nem sokat törődött vele: elfelejtette, hogy tulajdonképpen hova is kell utaznia, vagy hogy mi az utazása célja. A vonat szinte azonnal egy sötét alagútba futott.
Niggle egy nagyon nagy, félhomályos pályaudvaron ébredt fel. A Hordár kiabálva ment végig a vágányok mellett, de nem a helyiség nevét, kiabálta, hanem azt: Niggle!
Niggle gyorsan leszállt, és csak utána vette észre, hogy a kis táskája fenn maradt a vonaton. Megfordult, de a szerelvény más kigurult.
– Aha, hát itt van – jelenttette ki a Hordár. – Erre. Mi, nincs csomagja? Akkor a Dologházba kell mennie. Niggle nagyon rosszul érezte magát, és a peronon elájult. Mentőkocsiba tették, és beszállították a Dologház Ispotályába.
A kezelés egyáltalán nem nyerte meg a tetszését. Az orvosság keserű volt. A hivatalnokok és ápolók barátságtalanok, hallgatagok és szigorúak. Mással nem találkozott, kivéve egy nagyon heves doktort, aki időnként meglátogatta. Sokkal inkább olyan volt, mintha börtönben és nem kórházban lenne. Keményen kellett dolgoznia, kötött órákban, megszabott munkarendben, ásni kellett, ácsolni, üres deszkákat egyszínűre festeni. Soha nem engedték ki, és az ablakok is mind befelé néztek. Órákon át kellett sötétben a priccsén feküdni, hogy „gondolkozzon egy kicsit”, ahogy ők mondták. Elvesztette az időérzékét. Még jobban sem érezte magát, nem mintha ezt meg lehetett volna ítélni abból, hogy örömét lelte-e abban, amit csinált. Mert nem lelte. Még abban sem, ha lefeküdt.
Először, az első évszázad alatt (pusztán csak az ő benyomását akarom érzékeltetni), céltalanul aggódott a múlt miatt. Az egyik, amit mindig elmondott magának, amikor feküdt a sötétben, az az volt: – Bárcsak átszóltam volna Parishnak, amikor az erős szél kezdődött, már az első nap. Igazán szándékomban állt. Az első meglazult cserepeket igazán könnyen meg lehetett volna erősíteni. Akkor talán Mrs. Parish nem fázott volna meg. És akkor én sem fáztam volna meg. Akkor egy héttel több időm lett volna. – Később azonban már elfelejtette, hogy mire kellett volna az egy héttel több idő. Ha aggódott valami miatt, ha aggódott egyáltalán, akkor az a kórházi munkái miatt volt. Előre eltervezett mindent, mennyi idő kell, míg odáig jut, hogy az egyszerű deszka ne nyikorogjon, vagy hogy visszaakassza az ajtót a helyére, vagy megjavítsa az asztallábat. Talán tényleg egész hasznos lett, bár ezt soha senki nem mondta neki. De természetesen ez nem lehetett oka annak, hogy miért tartották bent olyan sokáig a szegény kis embert. Talán arra vártak, hogy jobban legyen, és a „jobbam” valami sajátos, furcsa orvosi szabvány szerint határozták meg.
Mindenesetre szegény Nigglenek semmi öröme nem volt az életből, semmi olyasmi, amit korábban örömnek nevezett volna. Semmi esetre sem szórakoztatták. De tagadhatatlan, hogy valamiféle, nos – elégedettséget érzett: kalácsot nem kapott, de kenyeret igen. Már megtanulta csengőszóra elkezdeni és befejezni a munkát, mindent rendben hagyott maga után, hogy a megadott időben folytathassa amit kell. Most már rengeteget végzett egy nap alatt; a kis dolgokat szépen befejezte. Nem volt ideje „saját magára” (kivéve, amikor egyedül volt a hálókamrájában), mégis ura volt az idejének; már tudta, mit kezdhet vele. Nem kellett rohannia. Belül lecsendesedett, és pihenőidőben valóban pihent.
Aztán váratlanul minden időbeosztását megváltoztatták: szinte alig hagyták feküdni, aludni. Az ácsmunkát teljesen elvették tőle, gyakorlatilag nem volt más dolga, mint napról napra ásni. Egész jól fogadta. Beletelt egy kis időbe, mire egyáltalán elkezdte keresgélni elméje rejtett zugaiban a rég elfelejtett átkokat. Csak ásott és ásott, míg azt hitte beszakad a háta, a keze csupa seb volt, és azt érezte, hogy képtelen még egyszer felemelni a lapátot. Fáradozását senki sem köszönte meg neki. De a doktor odament, és megnézte.
– Kikészült – jelentette. – Teljes pihenő – sötétben.

 

Niggle a sötétben hevert, teljesen ellazult… annyira, hogy egyáltalán nem is érzett, nem is gondolkozott, tőle akár órák vagy hónapok óta ott heverhetett. Azután egyszer hangokat hallott: nem azokat a hangokat, amiket már korábbról ismert. Az Orvosi Tanács vagy talán a Kihallgató Bíróság ülésezhetett valahol a közelben, talán a szomszéd szobában, és nyitva felejtették az ajtót, bár fényt egyáltalán nem látott.
– És most nézzük a Niggle esetet – szólalt meg a Hang, heves hang, sokkal hevesebb, mint a doktoré.
– Mi volt vele a baj, – kérdezte a Második Hang, egy hang, amit akár kedvesnek is nevezhetnénk, bár egyáltalán nem volt lágy – a hatalom hangján szólalt meg, és egyszerre hangzott reménykedőnek és szomorúnak. – Mi volt Niggle-lel a baj? A szíve a megfelelő helyen volt.
– Igen, de nem funkcionált megfelelően – válaszolta az Első Hang. – És a fejét sem csavarták fel elég szorosan: alig-alig gondolkozott. Nézze mennyi időt elvesztegetett, még magát sem szórakoztatta. Egyáltalán nem készült fel az utazásra. Viszonylag jól élt, és mégis szinte pőrén érkezett ide, a szegények részlegébe kellett elhelyeznünk. Sajnos, tartok tőle, hogy rossz eset. Szerintem még maradnia kell egy ideig.
– Talán nem árt neki – mondta a Második Hang. – Persze csak egy kis emberke. Soha nem szánták ennél többre, és soha nem volt valami erős. Nézzük csak a Jelentéseket. Igen, azért van itt egy s más, ami mellette szól.
– Esetleg – mondta az Első Hang. – de ha közelebbről megvizsgáljuk, nem tudom hány állná ki a próbát.
– Nos – mondta a Második Hang, – vegyük sorra. Természetéből adódóan festő volt. Természetesen csak kis kaliberű festő, de mégis Niggle Levele sajátos bájú alkotás. Igazán sokat piszmogott a levelekkel, csak úgy, a maga kedvéért. De soha nem hitte, hogy ettől fontos lenne. A Jelentések egy szóval sem említik, hogy játszotta volna az eszét, még magának sem mondta, hogy a festés miatt nem tudja betartania a Törvények által előírtakat.
– Akkor nem kellett volna annyiszor elhanyagolnia a Törvényt – állapította meg az Első Hang.
– Mindenesetre elég sok Hívásra válaszolt.
– Csak kis százalékban, és csak a könnyebbekre, és azokat és Zavarásnak nevezte. A Jelentések állandóan ezt a szót emlegetik, ráadásul örökösen panaszkodott és ostobán átkozódott.
– Igaz, de szegény kis emberke, tényleg zavarásként élte meg. Aztán itt van ez: soha nem várt el semmi Viszonzást, ellentétben a legtöbbűkkel, akik hívták. Ott van például a Parish eset, az, amelyik később történt. Niggle szomszédja volt, soha egy szalmaszálat sem tett keresztbe érte, és hálásnak sem mutatkozott. De a jelentésekben egy szó sem esik arról, hogy Niggle elvárta volna Parishtól a hálát; még csak eszébe sem jutott.
– Ebben van valami – mondta az Első Hang. – De ez sem sok. Szerintem ki fog derülni, hogy Niggle többnyire egyszerűen csak megfeledkezett róla. A Parishnak tett szívességeket egyszerűen félresöpörte, nem gondolt rájuk, mert nevetségesnek vagy feleslegesnek tartotta, amit már befejezett.
– Mégis… itt van a legutolsó jelentés – mondta a Második Hang. – Amikor esőben biciklizett. Ezt mindenképpen kiemelném. Teljen nyilvánvaló, hogy őszinte önfeláldozással állunk szemben. Niggle érezte, hogy ezzel az úttal az utolsó esélyét is elveszíti arra, hogy befejezhesse a festményét, és azt is sejtette, hogy Parish feleslegesen aggodalmaskodik.
– Félek, túl erősen fogalmazol – vélte az Első Hang. De tied az utolsó szó. Természetesen az a feladatod, hogy a lehető legjobb fényben tüntesd fel a tényeket. Van, amikor ezt meg is lehet tenni. Mit javasolsz?
– Azt hiszem ebben az esetben gyengéd bánásmódnak kell következnie.
Niggle arra gondolt, hogy életében nem hallott még olyan nagylelkű hangot, mint a Második Hang. A Gyengéd Bánásmód úgy hangzott, mint egy nagy halom drága ajándék, meghívó a királyi ünnepélyre. És akkor Niggle hirtelen elszégyellte magát. Azt hallani, hogy érdemesnek találtatott a Gyengéd Bánásmódra, ez túl sok volt, és a sötétben nyakig elpirult. Olyan volt ez, mintha nyilvánosan megdicsérték volna, ám ő is és a hallgatóság is pontosan tudná, hogy nem érdemelte meg a kitüntetést. Niggle a durva pokrócba rejtette piruló arcát.
Csönd volt. Aztán egészen közelről az Első Hang szólt Niggle-hez.
– Halottad – mondta.
– Igen – válaszolta Niggle.
– És mi mondanivalód van?
– Tud valamit Parishról? – kérdezte Niggle. – Szeretném újra látni. Remélem nem nagyon beteg? Meg tudná gyógyítani a lábát? Sokszor megkeserítettem az életét. És kérem, ne aggódjon miatta és miattam. Nagyon jó szomszéd volt, és rendkívül olcsón nagyon jó minőségű krumplit adott el nekem, amivel rengeteg időmet megspórolta.
– Valóban? – mondta az Első Hang. – Ezt igazán örömmel hallom.
Megint csend volt. Niggle hallotta, ahogy a hangok távolodnak. – Igen, egyet értek – mondta az Első Hang. Had menjen a következő fokozatra. Holnap, ha neked is megfelel.

 

Niggle arra ébredt, hogy a sötétítőt felhúzták, és kis celláját betöltötte a napfény. Felkelt, és észrevette, hogy néhány kényelmes ruhadarabot készítettek ki a számára, ez már nem a kórházi egyenruha volt. Reggeli után a doktor kezelte kicserepesedett kezeit, valami olyan oldattal kente be, amelynek hatására azonnal begyógyult minden seb.
Adott még néhány jó tanácsot, egy üveg gyógyírt (arra az estre, ha szükség lenne rá). Délelőtt Niggle süteményt és egy pohár bort kapott; utána adták át neki a jegyet.
– Most már kimehet a pályaudvarra – mondta a doktor. – A Hordár majd vigyáz magára. Viszont látásra.

 

Niggle kilépett a főbejáraton, és kicsit hunyorgott. A napfény nagyon erős volt. Ráadásul azt hitte, hogy valami nagyvárosban kell majd sétálnia, akkorában, ami megfelel a pályaudvar méretének; de nem így történt. Egy hegy tetején állt, minden zöld volt és kihalt, kellemes, élénk szellő borzolta a levegőt. Sehol senki. Lent, a hegy lábánál ragyogott a pályaudvar teteje.
Friss léptekkel, de nem sietve, ment le a pályaudvarra. A Hordár azonnal felismerte.
– Erre! – mondta, és egy peronhoz kísérte, ahol egy nagyon helyes kis helyiérdekű vasút várakozott; egy vagon, egy kis mozdony, mindkettő ragyogó, nagyon tiszta és frissen festett. Pont úgy nézett ki, mintha ez lett volna az első útja. Még a mozdony előtti vágányok is vadonatújnak látszottak: a korlátok csillogtak, a székeket zöldre festették, és a vasúti talpfából a friss kátrány isteni illata szállt a ragyogó napfényben. A vonat üres volt.
– Hova megy ez a vonat, Hordár? – kérdezte Niggle. – Nem hinném, hogy már bemondták volna – válaszolta a Hordár –, de meg fogja tudni. – És becsukta az ajtót.
A vonat azonnal elindult. Niggle hátra dőlt az ülésen. A kis mozdony egy mély völgyben pöfögött, a magasban zöldellt a meredély, fent ragyogott a kék ég. Nem sok idő telt el, legalábbis Niggle-nek úgy tűnt, amikor a kis mozdony fütyült egyet, fékezett, és a vonat megállt. Nem volt vasútállomás, nem volt tábla, csak egy lépcső vezetett fel a zöldellő vasúti töltésen. A lépcső tetején egy rácsos fakapu vezetett át a gondosan nyírt sövényen. A kapu mellett várta a biciklije; legalábbis pontosan úgy nézett ki, mint a biciklije, és a kormányra egy sárga cédulát erősítettek, rajta nagy fekete betűkkel: NIGGLE.
Niggle belökte a kaput, felugrott a kerékpárra, és szélsebesen legurult a lejtőn a tavaszi napsütésben. Hamarosan észrevette, hogy az ösvény, amelyen elindult, most eltűnt, és a bicikli csodálatos pázsiton gurult. Zöld volt és szépen megnyírt, és mégis, minden egyes fűszálat külön-külön látott. Olybá tűnt mintha már látta volna valahol, valamikor, talán álmában, ezt a mezőt. A dimbes-dombos táj mintha ismerős lett volna. Igen: a talaj most vízszintes lett, ahogy kell, és itt, természetesen, megint egy emelkedő következik. Hatalmas zöld árnyék takarta el előle a Napot. Niggle felnézett, és leesett a biciklijéről.
Ott állt előtte a Fa, az ő Fája, befejezve. Ha lehet azt mondani egy Fáról, élt; a levelei kinyíltak, az ágai növekedtek és meghajoltak a szélben, amit Niggle oly sokszor érzett vagy elképzelt, és oly sokszor sikertelenül próbált ábrázolni. Rábámult a Fára, lassan felemelte a karjait és kitárta az ég felé.
– Ez ajándék! – mondta. A művészetére utalt, és az eredményére; ugyanakkor szó szerint gondolta.
Egyre csak a Fát nézte. Az összes levél, amelyen annyit dolgozott, rajta volt, úgy, sokkal inkább úgy, ahogy elképzelte és nem annyira úgy, ahogy megfestette őket; és ott voltak azok is, amelyek épp csak kirügyeztek a képzeletében, és azok is, amelyek kirügyezhettek volna, ha van még több ideje. Semmi nem volt rájuk írva, egyszerűen kiváló levelek voltak, mégis pontosabban mutatták az időt, mint akármilyen kalendárium.
A legszebbek – és a legjellegzetesebbek, Niggle stílusának legtökéletesebb példányai – mintha Mr. Parishsal együttműködve születtek volna meg – erre nincs más kifejezés.
Madarak fészkeltek a fán. Csodás madarak, és hogy énekeltek! Párosodtak, költöttek, szárnyakat növesztettek, és dalolva elrepültek az erdőbe, mindezt miközben Niggle nézte őket. Mert most már azt is látta, hogy ott az Erdő is, két oldalán nyitott, és belevész a messzeségbe. A Hegyek a távolban csillogtak.
Egy idő után Niggle az Erdő felé fordult. Nem azért, mert belefáradt a Fába, de most már minden részletét tökéletesen bevéste az emlékezetébe, tudatában volt a növekedésének, még akkor is, ha nem nézte. Ahogy elsétált, fura dologra lett figyelmes: az Erdő, természetesen, egy távoli Erdő volt, mégis egyre közelebb került hozzá, sőt bele lehetett sétálni, anélkül, hogy közben elveszítette volna különleges, a távoliságából adódó varázsát. Soha azelőtt nem volt képes arra, hogy úgy sétáljon bele a távolságba, hogy közbe ne fokozza le egyszerű környezetté. Tényleg különleges bájt és varázst adott a vidéki sétának, mert ahogy egyre előrébb haladt, egyre több mindent vett észre, és dupla, tripla, sőt négyszeres távolságok tárultak fel duplán, triplán és négyszeresen elbájolóak. Az ember egyre csak ment, mert mehetett és mehetett, és az egész vidék egyetlen hatalmas kert volt, vagy egyetlen kép ( ha így szívesebben nevezed). Mehettél és mehettél de talán nem örökké. Mert a háttérben ott magasodtak a Hegyek. Lassacskán egyre közelebb kerültek. Nem tartoztak szorosan a festményhez, vagy csak annyiban, hogy valamit összekötöttek vele, egy pillantást a fák között valami másra, egy újabb állomásra: egy másik képre.
Niggle sétálgatott, de nem egyszerűen csak bóklászott. Alaposan körülnézett. A Fa elkészült, de nem lett vége. – Épp fordítva, mint ahogy lenni szokott – gondolta – de az Erdőben rengeteg befejezetlen terület volt, amin még dolgozni és gondolkodni kellett. Már semmit nem kellett megváltoztatni, eddig semmi nem romlott el, nem volt rossz vagy hibás, de egy bizonyos pontig még volt mit csinálni, folytatni kellett. Niggle minden esetben pontosan látta azt a bizonyos pontot.
Leült egy nagyon szép távoli fa alá – a Nagy Fa egyik változata volt, de mégis teljesen egyedi, vagy az lehetett, ha még egy kis figyelmet szentel neki, és azon töprengett, hol fogjon a munkához, hol fejezze be, és mindehhez mennyi időre lesz szüksége. Egyelőre nem látta át pontosan, hogyan fogjon a tervezéshez.
– Hát persze – kiáltott föl, – Parishre van szükségem. Rengeteg dolgot tud a földről, a növényekről a fákról, amit én nem. Ez a hely nem lehet csupán az én magán-parkom. Segítségre és tanácsra van szükségem: és minél hamarabb meg kéne kapnom.
Felállt, és arra a helyre ment, ahol úgy gondolta, el kéne kezdenie a munkát. Levette a kabátját. És akkor, lent, a kíváncsi szemek elől eltakart mélyedésben észrevett egy férfit, aki meglehetősen értetlenül nézelődött. Egy ásóra támaszkodott, de szemlátomást fogalma sem volt róla, mihez kezdjen. Niggle integetett neki. – Parish! – kiáltotta.
Parish a vállára vette az ásót, és felsétált hozzá. Még mindig sántított egy kicsit. Nem beszéltek, csak biccentettek, ahogy szokták, amikor elhaladtak egymás mellett az ösvényen. De most együtt mentek, kart karba öltve. Anélkül, hogy egy szót szóltak volna, megegyeztek abban, hogy hol kell f elépíteni a kis házat és kertecskét, mert szemlátomást arra is szükség volt.
Ahogy együtt dolgoztak, nyilvánvalóvá vált, hogy mostanra Niggle lett a jobb munkás kettőjük közül, jobban be tudta osztani az idejét, gyorsabban és sikeresebben végezte a dolgát. Fura módon Niggle volt az, aki jobban belefeledkezett az építkezésbe és kertészkedésbe, míg Parish gyakran elmélázott, nézegette a fákat, különösen a Fát.
Egyik nap Niggle szorgosan dolgozott egy gyorsan terjeszkedő sövény telepítésén, Parish a közelben a fűben hevert, és figyelmesen nézte, ahogy egy csodaszép és formás sárga kis virág növekszik a zöld gyepen. Niggle réges-régen rengeteget ültetett ezekből a Fája gyökereihez. Parish felpillantott: arca ragyogott a napfényben, és mosolygott.
– Ez nagyszerű – mondta. – nem kéne pedig itt lennem. Köszönöm, hogy szóltál az érdekemben.
– Butaság – mondta Niggle. – nem emlékszem, hogy mit mondtam, de mindenesetre nem lett volna elegendő. – De az volt – ellenkezett Parish. – Sokkal hamarabb hoztak ki. A Második Hang, tudod. Ő küldött ide. Azt mondta, szerettél volna látni. Neked köszönhetem.
– Nem. A Második Hangnak köszönheted – mondta Niggle. – Mindketten neki köszönhetjük.
Továbbra is együtt laktak, együtt dolgoztak: azt nem tudom, meddig. Felesleges lenne tagadni, hogy eleinte nem mindenben értettek egyet, különösen, amikor elfáradtak. Mert eleinte olykor bizony elfáradtak. Rájöttek, hogy mindketten kaptak gyógyírt. Mind a két üvegen ugyan az a cédula volt: Néhány csöpp a Forrás vizébe keverve, lefekvés előtt.
A Forrást az erdő közepén találták meg; Niggle csak egyetlen egyszer, valamikor nagyon régen képzelte oda, és soha nem festette meg. Most észrevette, hogy ez a forrása a távolban csillogó tónak, és táplálja a táj összes tavacskáját. A néhány csepp zavarossá tette a vizet, meglehetősen keserű volt, de üdítő, és kitisztította az ember fejét. Miután megitták, lepihentek, külön-külön. Azután felkeltek, és minden vidáman folytatódott. Ilyenkor Niggle csodálatos új virágokra és növényekre gondolt, és Parish mindig pontosan tudta, hogy kell elültetni őket, és hol lenne a legjobb helyük. Jóval azelőtt, hogy elfogyott volna a gyógyír, már nem is volt rá szükségük. Parish már nem sántított.
Ahogy közeledett a munka vége, egyre több és több időt sétálgattak együtt, nézegették a fákat, a virágokat, a fényeket és formákat, a táj szépségét, fekvését. Olykor együtt énekeltek; de Niggle azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban fordul a Hegyek felé.
Eljött az idő. Mikor a mélyedésbe épített házikó, a kert, a gyep, az erdő, a tó, és az egész táj már majdnem elkészült a maga tökéletes módján. A Nagy Fa virágba borult.
– Ma este befejezzük – mondta Parish egy napon. Utána egy igazán hosszú sétára indulhatunk.
Másnap elindultak, és addig mentek, amíg a távolságokon keresztül, egyenesen a Széléhez értek. Természetesen nem volt látható; nem volt vonal, kerítés vagy fal; de pontosan tudták, hogy annak a tájnak a határához értek. Láttak egy embert, úgy nézett ki, mint egy pásztor; feléjük közeledett a füves domboldalon, ami a Hegyek felé vezetett.
– Szükségetek van vezetőre? – kérdezte. – Tovább akartok menni?
Egy pillanatra árnyék borult Niggle-re és Parishre, mert Niggle tudta, hogy most már tovább akar menni, és (bizonyos értelemben) tovább is kell mennie; Parish viszont nem akart indulni, még nem volt rá felkészülve.
– Meg kell várnom a feleségemet – mondta Niggle-nek. – Magányos lenne. Gondolom előbb vagy utóbb utánam küldik, amikor felkészült, és amikor már mindent előkészítettem a számára. A ház már elkészült, amennyire meg tudtuk építeni; de szeretném neki megmutatni. Még tudna rajta szépíteni. Azt hiszem otthonosabbá tehetné. Remélem, neki is tetszeni fog ez a vidék. – A pásztorhoz fordult. – Te vezető vagy? Meg tudnád mondani ennek az országnak a nevét?
– Hát nem tudod? – kérdezte a férfi. – Ez Niggle Országa. Niggle Festménye, vagy majdnem teljesen az; egy kicsi belőle most már Parish Kertje.
– Niggle Festménye! – mondta meglepetten Parish. Ezt mind te gondoltad ki, Niggle? Soha nem tudtam, hogy ennyire okos vagy Miért nem mondtad meg?
– Réges-régen megpróbálta – mondta a férfi. – De nem figyeltél. Azokban az időkben csak vászna meg festéke volt, te meg a háztetődet akartad befoltozni vele. Ez az, amit te és a feleséged Niggle Ostobaságának vagy Annak a Mázolmánynak neveztetek.
– De akkor nem így nézett ki, nem ilyen igazinak! – tiltakozott Parish.
– Akkoriban csak egy pillantás volt – helyeselt a férfi. De elkaphattad volna ezt a pillantást, ha érdemesnek tartottad volna próbálkozni.
– Nem sok esélyt adtam neki – szólt közbe Niggle. Sose próbáltam megmagyarázni. Vén Földtúrónak neveztelek. De mit számít ez most már? Együtt éltünk, együtt dolgoztunk. A dolgok alakulhattak volna másképp, de biztos, hogy ennél nem jobban. Mindegy, attól tartok, muszáj mennem. Remélem, még találkozunk. Még rettentő sok mindent csinálhatunk együtt. Viszlát. – Melegen kezet rázott Parish-sel; jó, határozott, becsületes keze volt. Megfordult, egy pillanatig visszanézett. A Nagy Fa virágai tüzesen ragyogtak. Az összes madár a magasban repdesett és hangosan dalolt. Aztán elmosolyodott, biccentett Parishnek és elment a pásztorral.
Sokat fog tanulni a bárányokról, a pásztorkodásról, felnéz majd a tágasabb égboltra, és egyre tovább és tovább jutott a Hegyek irányába, mindig dombnak felfelé. Azután már elképzelni sem tudom, mi lesz vele. A kis Niggle még a régi otthonában is csak nagyon messziről látta a Hegyeket, és most már elértek a festmény pereméig; de hogy milyenek a Hegyek valójában, hogy mi van mögöttük, azt csak azok tudják, akik már megmászták.

 

– Szerintem ostoba kis emberke volt – mondta Tompkins Tanácsos. – Értéktelen; a Társadalomnak semmi hasznot nem hajtott.
– Hát ezt azért nem mondanám – válaszolta Atkins, aki semmi különös posztot nem töltött be, csak egy egyszerű iskolamester volt. – Ebben nem vagyok biztos. Attól függ, mit értesz hasznosság alatt.
– Nem volt gyakorlati vagy gazdasági haszna – magyarázta Tompkins. – Merem állítani, amolyan hasznos fogaskerék lehetett volna, ha ti, iskolamesterek tudnátok a dolgotokat. De nem tudjátok, ezért a sok, hozzá hasonló felesleges ember. Ha én irányítanám ezt az országot, az olyanokat, mint ő, valami hasznos munkára fognám, ami épp nekik való, edénymosogatásra a közkonyhán, vagy ilyesmi, és a körmükre néznék, hogy rendesen végezzék a munkájukat. Vagy egyszerűen félreállítanám őket. Őt mindenesetre sokkal hamarabb kellett volna félreállítani.
– Félreállítani? Úgy érted, hogy még azelőtt útnak indítottad volna, hogy eljött az ideje?
– Ha már ezt az ósdi, értelmetlen kifejezést kell használnod, igen. Belöktem volna a nagy Szemétdombra vezető alagútba: így értettem.
– Akkor szerinted a festészet nem ér semmit? Nem éri meg, hogy megőrizzük, hogy fejlesszük, hogy hasznosítsuk?
– Persze, hogy a festésnek van haszna – felelte Tompkins. – De az ő festményeit semmire sem lehetett használni. Rengeteg bátor, merész fiatal van, aki nem retten meg az új elképzelésektől és új módszerektől. De egyik sincs oda ezekért az elavult dolgokért. Magán-ábrándozás. Még arra sem volt képes, hogy egy olyan telling poster plakátot tervezzen, amivel megmentheti az életét. Mindig levelekkel és virágokkal bajmolódott. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért. Azt felelte, hogy mert szerinte szépek. El tudod képzelni? Azt mondta, szépek! – Mi, a növények emésztő- és szaporítószervei? – kérdeztem. Na, erre nem tudott mit felelni. Ostoba kis időpazarló.
– Időpazarló, valóban – sóhajtott Atkins. – Igen. Szegény emberke, soha nem fejezett be semmit. Mindegy, a vásznait „hasznosították”, amióta elment. De nem is tudom, Tompkins. Emlékszel arra a nagy festményére, amelyikkel a szomszédja házát foltozták be, a nagy árvíz és szélvihar idején? Megtaláltam az egyik leszakadt sarkát, a mezőn hevert. Megrongálódott, de még kivehető maradt: egy hegycsúcs, és levelek szerteszét. Képtelen vagyok kiverni a gondolataimból.
– A miből? – kérdezte Tompkins.
– Hát ti ketten miről beszélgettek? – avatkozott közbe a béke kedvéért Perkins. Atkins egészen elvörösödött.
– A nevet nem is érdemes megemlíteni – válaszolt Tompkins. – Nem is értem, miért beszélünk egyáltalán róla. Nem a városban élt.
– Nem – mondta Atkins. – De azért a házát kinézted magadnak. Ezért jártál hozzá, és mindenféléket mondtál róla, miközben a teáját ittad. Hát most az a ház is a tied, meg a városban is van házad, úgyhogy nem kell sárba taposnod a nevét. Niggle-ről beszélgettünk, ha tudni akarod, Perkins.
– Ó, szegény kis Niggle – mondta Perkins. – Nem is tudtam, hogy festett.
Valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy beszélgetés közben Niggle neve felmerült. Azért Atkins megtartotta a kép leszakadt sarkát. Nagyon gyűrött volt, de egy gyönyörű levél éppen maradt. Atkins bekereteztette. Később a Városi Múzeumra hagyta, és a „Levél: festette Niggle” sokáig egy bemélyedésben lógott, néhányuknak megakadt rajta a szeme. Aztán a Múzeum leégett, és a levelet és Niggle-t régi hazája teljesen elfelejtette.

– Nagyon hasznosnak bizonyult – mondta a Második Hang.
– Kikapcsolódás, felüdülés. Tökéletes a lábadozóknak. És nem csak azoknak. A többségnek ez a legjobb bevezető a Hegyekhez. Bizonyos esetekben egyenesen csodákat művel. Egyre többet és többet küldök oda. Csak a legritkább esetben kell visszajönniük.
– Bizony, így van – mondta az Első Hang. – Azt hiszem nevet kellene adni ennek a területnek. Mit javasolsz?
– A Hordár ezt már egy ideje megoldotta – válaszolt a Második Hang. – fonat Niggle Parókiájához az öbölnél: ezt kiabálja elég hosszú ideje. Niggle Parókiája! Már üzentem mind a kettőnek, hogy tudjanak róla.
– És mit válaszoltak?
– Mind a ketten kacagtak. Kacagtak, és a hegyek visszhangozták a nevetésüket!

 

 

A woottoni kovácsmester
(Smith of Wootton Major)

 

Nem is olyan rég, nem is olyan messze, volt egyszer egy falu. Mármint nem olyan rég, ha az embernek jó az emlékezőtehetsége, s nem olyan messze, ha hosszúak a lábai. Nagy-Woottonnak hívták, mert nagyobb volt, mint az erdőben néhány mérföldnyire lévő Kis-Wootton. Persze nem volt azért nagyon nagy, bár akkoriban virágzott, és sokan is lakták – jók is, rosszak is, ahogy az már lenni szokott.
A maga módján figyelemre méltó falu volt, mesteremberei, de különösen a szakácsai miatt jól ismerték országszerte. Nagykonyháját a Falutanács tartotta fönt, s a Mesterszakácsot különös tisztelet övezte. A Szakács Háza és a Konyha a Nagycsarnok, a helység legnagyobb, legöregebb és legszebb épülete mellett állt. Jóféle kőből és tölgyből építették, és gondosan karban tartották, bár egy ideje már nem festették, nem aranyozták olyan gazdagon, mint hajdanán. A falu lakói a Csarnokban tartották gyűléseiket, vitáikat, közös lakomáikat és családi összejöveteleiket. A Szakácsnak így sok dolga akadt, hiszen neki kellett megfelelő fogásokról gondoskodnia ezen alkalmakra. Márpedig az év közben előforduló számos ünnepségen csak bőséges, gazdag lakomák számítottak megfelelőnek.
Egy bizonyos ünnepséget mindenki nagyon várt, mert csak az törte meg a tél egyhangúságát. Egy egész hétig tartott, és utolsó estéjén rendezték a Jó Gyerekek Lakomája nevű vígasságot, amire nem sok mindenkit hívtak meg.
Kétségtelenül előfordult, hogy megfeledkeztek olyanokról, akik megérdemelték volna a meghívást, vagy tévedésből olyanokat hívtak meg, akik nem; mert hát így működnek a dolgok, akármilyen alaposak is próbálnak lenni a szervezők. Akárhogy is, az leginkább a véletlenen, a születés véletlenjén múlott, hogy kit hívtak meg a Huszonnégy Éves Lakomára, hiszen azt csak huszonnégy évente rendezték meg, és csak huszonnégy gyermek vehetett rajta részt. A Mesterszakácstól elvárták, hogy ebből az alkalomból tudása legjavát adja, és a sok egyéb finomság mellett a szokásnak megfelelően ekkor kellett elkészítenie a Nagy Tortát is. Mivel ritkán adatott meg, ha megadatott valaha egyáltalán, hogy ugyanaz a Mesterszakács két Nagy Tortát is süssön életében, nevét főként ennek az egynek a kapcsán őrizte meg az utókor – vagy azért, mert kitűnő lett, vagy azért, mert rettenetes.
Történt egyszer azonban, hogy mindenki legnagyobb meglepetésére – soha azelőtt nem történt még ilyesmi –, az akkori Mesterszakács váratlanul bejelentette, hogy pihenésre van szüksége. Azzal el is ment, senki sem tudta, hová; amikor pedig néhány hónap múlva visszatért, mindenki úgy látta, hogy nagyon megváltozott. Annak előtte kedves ember volt, aki szívesen látta, ha a többiek jól érzik magukat, ő maga azonban komolyan viselkedett, és nagyon keveset beszélt. Most vidámabb lett, gyakran tett és mondott nevetséges dolgokat; a lakomákon pedig a Mesterszakácshoz legkevésbé sem illő módon, pajzán dalokat énekelt. Emellett egy Inast is hozott magával, végképp megdöbbentve ezzel a falu népét.
Nem is az volt a megdöbbentő, hogy a Mesterszakács inast vett maga mellé. Nem, ez teljesen rendjén való volt. A Mesterek mindig idejében kiválasztották utódjaikat, és mindent megtanítottak nekik, amit csak tudtak, hogy aztán az évek múltával egyre több fontos feladatot bízzanak rájuk, és visszavonulásukkor vagy halálukkor az inasok készen álljanak a hivatal és a Mesterszakácsi cím átvételére. Ez a Mester azonban addig nem választott még inast. Mindig azt mondta, hogy „ráérünk arra még”, meg „nyitva tartom a szemem, és majd választok, ha megtalálom a megfelelőt”. Most viszont egy egyszerű fiút hozott magával, ráadásul még csak nem is falubelit. Véknyabb és fürgébb volt, mint a woottoni legények, lágy szavú és nagyon udvarias, ám nevetségesen fiatal a munkához, hiszen a kinézete alapján alig múlhatott még tíz. Az inas kiválasztása azonban csak a Mesterszakácsra tartozott, senki sem szólhatott bele a döntésébe; így aztán a fiú beköltözött a Mester házába, míg csak el nem érte azt a kort, hogy saját szállást kereshessen magának. Az emberek hamar megszokták a látványát, és még néhány barátja is akadt. Ezek és a Mester Alfnak hívták, a többiek számára azonban csak Inas volt.
A következő meglepetésre mindössze három évet kellett várni. Egy szép, tavaszi délelőttön a Mesterszakács levette magas, fehér sapkáját, összehajtogatta makulátlan kötényét, felakasztotta fehér kabátját, fogott egy erős kőrisbotot és egy kis batyut, és elment. Csak a tanítványától búcsúzott el, senki mástól.
– Isten veled egy időre, Alf – mondta. – Mostantól neked kell intézned a dolgokat, legjobb képességeid szerint. Tudom, hogy nem lesz semmi baj. Remélem, találkozunk még, és elmeséled, mi történt. A többieknek mondd meg, hogy megint szabadságra mentem, de ez alkalommal nem jövök vissza.
A faluban óriási felzúdulás támadt, amikor az Inas átadta az üzenetet a Konyhába érkezőknek.
– Micsoda dolog ez? – méltatlankodtak. – Így elmenni, minden előzetes bejelentés, vagy búcsú nélkül! Most mihez kezdjünk Mesterszakács nélkül? Senki sincs, aki átvehetné a helyét.
A lázas töprengés közepette senkinek sem jutott eszébe, hogy az ifjú Inas legyen a Szakács. Időközben megnőtt ugyan egy kicsit, de még mindig inkább kisfiúnak látszott, és még csak három éve szolgált a Mester mellett.
Végül jobb híján az egyik helybeli férfit jelölték ki, aki a maga módján elég jól főzött. Fiatalabb korában időnként, mikor megsokasodott a munka, segédkezett a Mesternek, de az soha nem ragaszkodott hozzá, és nem vette maga mellé inasnak. Mostanra családos, megbízható ember lett belőle, aki gondosan beosztotta pénzét.
– Akárhogy is, bejelentés nélkül nem fog eltűnni mondták a falubeliek. – És egy rossz szakács is jobb a semmilyennél. Még hét év van a Nagy Tortáig, addigra biztosan összeszedi magát.
Nokes, mert így hívták az illetőt, nagyon elégedett volt az események ilyetén fordulatával. Mindig is Mesterszakács szeretett volna lenni, és a legkisebb kétely sem merült fel benne, hogy képes ellátni a feladatot. Egy ideig, mikor egyedül maradt a Konyhában, fel-feltette a fejére a magas, fehér sapkát, és belenézett egy fényesre pucolt serpenyőbe.
– Hogy s mint, Mester? Úgy illik rád ez a sapka, mintha rádöntötték volna. Remélem, jól mennek a dolgaid.

 

A dolgok elég jól mentek; Nokes eleinte nagyon igyekezett, és segítségére volt az Inas is. Mi több, Nokes elég sokat tanult a fiútól, lopva ellesve fogásait, bár ezt persze soha nem ismerte volna be. Közben azonban egyre közeledett a Huszonnégyes Lakoma időpontja, és Nokesnak el kellett gondolkodnia a Nagy Tortán. Titokban szorongott is miatta, mert bár a hét év alatt sikerült elfogadható tortákkal és süteményekkel előállnia a kevésbé jelentős alkalmakra, tudta, hogy a Nagytortát felfokozott érdeklődéssel várja a falu népe, és szigorú bírálókat kell majd kielégítenie. Nem csak a gyerekeket – ugyanabból a tésztából, ugyanolyan módon sütnie kellett egy kisebb tortát is, amit a lakoma előkészítésében segédkezők fogyasztottak el. És hát azt is elvárták minden Mestertől, hogy a Nagy Torta eredeti, újszerű és meglepő legyen, ne csak egy korábbi puszta másolata.
Az alapelképzelése az volt, hogy a tortának édesnek és díszesnek kell lennie, ezért arra jutott, hogy cukormázzal vonja be az egészet (amit az Inas nagyon ügyes kézzel tudott elkészíteni). „Ettől olyan szép, olyan tündéres lesz” gondolta. A gyerekek ízléséről általában ez a két dolog jutott az eszébe: a tündérek és az édességek. Úgy gondolta, a tündérekből kinő az ember; az édességeknek azonban ő maga is lelkes rajongója maradt.
– Ah, tündéres! – kiáltott fel. – Támadt egy ötletem! Így jutott arra az elgondolásra, hogy a Torta tetejére egy fehérbe öltözött, parányi figurát állít, ami egy fényes csillagocskában végződő pálcát tart a kezében, a lába alá pedig rózsaszín cukormázzal odaírja, hogy A tündérkirálynő.
Amikor azonban elkezdte előkészíteni a tortasütéshez szükséges alapanyagokat, rá kellett jönnie, hogy csak homályosan emlékszik arra, hogy mi is kerül a Nagy Torták belsejébe. Megnézett hát néhány receptet a régi szakácsok által hátrahagyott könyvben. A receptek alaposan zavarba hozták, még akkor is, amikor ki tudta betűzni a kézírást, mivel sok olyasmit talált bennük, amiről még soha életében nem hallott, más dolgokról pedig egyszerűen elfeledkezett, és már nem maradt ideje beszerezni őket. Mindazonáltal arra jutott, hogy egy-két fűszert talán kipróbálhatna. Megvakarta a feje búbját, és eszébe jutott az a régi, fekete, sokrekeszes ládika, amiben az előző Mester a különleges tortákhoz való fűszereket és egyebeket tárolta. A kinevezése óta bele sem nézett, de némi kutatás után rábukkant a kamra egyik felső polcán.
Levette, lefújta a tetejéről a port, ám amikor kinyitotta, rá kellett jönnie, hogy csak nagyon kevés féle fűszer maradt benne, és azok is kiszáradtak, vagy megavasodtak. Az egyik rekesz sarkában viszont felfedezett egy parányi csillagot, körülbelül akkorát, mint a mi filléreseink. Fekete volt, mint a fényét vesztett ezüst.
– Ez aztán furcsa! – tartotta a fény felé.
– Nem, nem az! – csattant föl egy hang a háta mögött olyan váratlanul, hogy Nokes felugrott ijedtében. Az Inas hangja volt, de a fiú azelőtt még sohasem beszélt ilyen hangnemben Mesterével. Ami azt illeti, egyébként is csak akkor beszélt vele, ha a férfi megszólította. Amit Nokes nagyon is helyénvalónak tartott – lehet, hogy a fiú ügyesen bánik a cukormázzal, de azért még sokat tanulnia.
– Hogy érted ezt, fiacskám? – kérdezte bosszúsan. Ha nem furcsa, akkor milyen?
– Tündéri… – felelte az Inas. – Tündérországból való. – Persze, persze! – nevetett fel a Szakács. – Mindegy, hidd csak úgy, ha akarod. Egy nap majd csak felnősz. Most viszont eredj, magozd ki a szőlőt! És ne felejts el szólni, ha furcsa, tündéri szemeket találsz köztük!
– Mit akar csinálni a csillaggal, Mester? – kérdezte az Inas.
– Természetesen beleteszem a tortába – válaszolta a Szakács. – Pont belevaló, különösen ha tényleg tündércsillag! – vihorászott. – Gondolom, nem is olyan rég még te is voltál olyan gyereklakomákon, amiken apró csecsebecséket, pénzérméket, miegyebet kevertek a sütemények tésztájába. No, ha nem is láttál még ilyet, a mi falunkban ez a szokás, és a gyerekek nagyon szeretik.
– De ez nem holmi csecsebecse, Mester, hanem egy tündércsillag! – tiltakozott az Inas.
– Ezt már hallottam! – csattant fel a Szakács. – De jól van, majd megmondom a gyerekeknek. Jót fognak nevetni. – Nem hiszem, Mester – motyogta az Inas. – De helyesen cselekszik, nagyon helyesen.
– Mégis, mit képzelsz, kivel beszélsz? – fortyant fel Nokes.
A Tortát időben bekeverték, megsütötték és cukormázzal vonták be – bár a munka nagy része az Inasra hárult. – Ha már úgy odavagy a tündérekért, megcsinálhatod a Tündérkirálynőt – vetette oda Nokes.
– Jól van, Mester – válaszolta a fiú. – Megcsinálom, ha magának túl sok a dolga. De ne feledje, nem az én ötletem volt.
– Persze, persze. Itt az én dolgom ötletekkel előállni, nem a tied – morogta Nokes.

 

A lakomán a Torta a hosszú asztal közepén állt, huszonnégy piros gyertyával körülvéve. A teteje kis fehér heggyé magasodott, melynek oldalán apró fák csillogtak, minta dér lepte volna be őket, a csúcsán pedig egy parányi fehér alak áll fél lábon, mint egy hóból gyúrt táncos. A kezében piciny, fel-felszikrázó pálcát tartott.
A gyerekek elkerekedett szemmel bámulták, néhányan még a kezüket is összecsapták ámulatukban.
– Jaj de szép! Olyan tündéres! – kiáltották. A Szakács felderült ennek hallatán, az inas azonban bosszúsnak tűnt. Mind a ketten ott voltak ugyanis: a Mester azért, hogy felvágja a tortát, az inas pedig azért, hogy megfenje és a kezébe adja a kést.
A Szakács végül megfogta a kést és odalépett az asztalhoz.
– El kell mondanom, kedveseim – kezdte –, hogy eme gyönyörű cukormáz alatt egy sok-sok finomságból készült torta rejlik, abban pedig jól elkeverve sok csecsebecse, pénzérme és miegyéb. Úgy tudom, nagy szerencse éri azt, aki talál egyet a szeletében. Huszonnégy apróság van a Tortában, úgyhogy ha a Tündérkirálynő igazságos, mindegyikőtöknek jut egy De vigyázzatok: a Királynő szeszélyes kis teremtmény, és nem mindig igazságos. Kérdezzétek csak meg Inas úrfitól. – Az inas elfordult, és a gyerekek arcát kezdte figyelni.
– Nem! Majd' elfelejtettem! – kiáltott fel a Szakács. Ma este huszonöt csecsebecsét kell megtalálnotok! Van egy kis ezüstcsillag is, egy különleges, mágikus darab, legalább is Inas úrfi azt mondja. Úgyhogy vigyázzatok! Ha valakinek beletörik a foga, a varázscsillag nem gyógyítja meg. De szerintem akkor is az lesz a legszerencsésebb, aki megtalálja.
A torta jó volt, senki nem találhatott semmi kifogásolnivalót benne, hacsak azt nem, hogy egy hajszálnyival sem lett nagyobb a kelleténél. Amikor felvágták, minden gyereknek jutott egy nagy szelet, de semmi sem maradt, nem lehetett még egyszer venni. A szeletek hamar eltűntek, és egymás után napvilágra kerültek a csecsebecsék meg a pénzérmék. Volt, aki egyet talált, volt aki kettőt, sokan pedig egyet sem; mert hát ilyen forgandó a szerencse, akár ott áll a varázspálcás figura a torta tetején, akár nem. Ám miután az egész Torta elfogyott, nyoma sem volt a mágikus csillagnak.
– Teringettét! – álmélkodott a Szakács. – Akkor csak nem lehetett ezüstből; biztos elolvadt. Vagy Inas úrfinak van igaza, tényleg mágikus, és egyszerűen eltűnt, visszatért Tündérországba. Hát, ez aztán nem túl szép csíny! Vigyorogva nézett az Inasra, a fiú azonban sötét tekintettel, mosolytalan arccal viszonozta a tekintetét.
Mindenesetre az ezüstcsillag valóban tündércsillag volt: az inas nemigen tévedett ilyen dolgokban. Az történt, hogy az egyik fiú lenyelte, és észre sem vette, pedig még egy ezüstérmét is találta a tortájában, de azt odaadta Nellnek, a mellette ülő kislánynak, aki teljesen elszomorodott, mert nem lelt semmit a saját adagjában. A fiúnak néha eszébe jutott, hogy vajon mi történhetett a csillaggal, és nem tudta, hogy ott van benne, egy olyan helyen, ahol nem érzi – hiszen erre lett kitalálva. Ott várt, hosszúhosszú ideig, míg el nem jött az ő napja.

 

A Lakomát a tél közepén tartották, aztán a gyorsléptű idő elhozta a júniust, és éjszakánként szinte alig volt sötét. A fiú még napfelkelte előtt kiugrott az ágyából, nem akart ugyanis aludni: aznap ünnepelte tizedik születésnapját. Kinézett az ablakon a néma, várakozással teli világra. Az ébredező fák ágai között hűvös, illatok szellő járt. Aztán eljött a hajnal, és a távolban felcsendült a madarak éneke. Egyre erősödve közeledett felé, míg csak el nem érte, betöltve a ház környéki mezőket, majd tovaröppent nyugatnak, ahogy a nap a világ pereme fölé emelte arcát.
– Olyan, mintha Tündérországban lennék – hallotta a saját hangját a fiú –, de hát Tündérország lakói is szoktak énekelni. – Azzal dalra fakadt, magas, tiszta hangon, idegen szavakkal, melyek mégis mintha a szívéből fakadtak volna; s ebben a pillanatban a szájából kiesett a csillag, egyenesen nyitott tenyerébe. Az ezüst fényesen ragyogott, meg-megcsillant a napfényben; de aztán megremegett és felemelkedett egy kicsit, mintha el akart volna repülni. A fiú gondolkodás nélkül a homlokára csapott a tenyerével, s a csillag ott maradt, pontosan a homloka közepén, hogy aztán sok-sok évig ott is maradjon.
A falu lakói közül nem sokan vették észre, pedig a figyelő szem számára nem volt láthatatlan; azonban a fiú arcának részévé vált, és általában a legkevésbé sem csillogott. Fényének egy része átsugárzott a fiú szemébe; a hangja pedig, mely attól a pillanattól kezdve egyre szépült, hogy hozzá került a csillag, az idő múlásával csak még gyönyörűbb lett. Az emberek szerették hallgatni a beszédét, még ha csak annyira is, míg jó reggelt kívánt nekik.
Mesterségbeli tudása révén hamar ismertté vált a környéken, s nem csak a saját falujában, de sok másikban is. Az apja kovács volt, s a fiú nem csak a nyomdokaiba lépett, de tökéletesítette is mesterségét. Míg az apja élt, Kovácsúnak hívták, aztán pedig egyszerűen a Kovácsnak, mert akkora már ő volt a legjobb kovács szerte a Keleti Végek és a Nyugati Erdők között, aki műhelyében bármit meg tudott formázni a vasból. A legtöbbször persze egyszerű, hasznos, mindennapi dolgokat készített: földműves-szerszámokat, ácsszerszámokat, konyhai eszközöket, üstöket, serpenyőket, rácsokat, kilincseket, ajtóvasakat, bográcstartókat, tűzikutyákat, lópatkókat, meg ilyesmit. Ami kikerült a keze alól, az erős volt és időtálló, de ugyanakkor szép is: nem csak a használatuk keltett jó érzést gazdáikban, de a látványuk is.
Ám amikor ideje engedte, a munka puszta örömért is készített dolgokat; és ezek sikerültek a leggyönyörűbbre, mert olyan csodálatos formákra tudta munkálni a vasat, melyek könnyűnek tűntek, mint a virágszirmok, s mégis megőrizték a fém zord erejét – vagy még annál is többet. Nem sokan tudtak úgy elmenni kapui mellett, hogy ne torpanjanak meg ámulatukban; ha pedig bezárták ezeket a kapukat, átmenni nem tudott rajtuk senki. A Kovács mindig énekelt, mikor ezeket a dolgokat alakította; márpedig amikor énekelni kezdett, a környéken lévők mind abbahagyták azt, amivel foglalatoskodtak, és a műhelye köré gyűltek.
A legtöbben nem is tudtak ennél többet róla. Persze ez is elég volt, sőt, több, mint amit a falu legtöbb lakója életében elért, pedig azok is ügyesen és keményen dolgoztak. Pedig messze nem ez volt minden. A Kovács ugyanis rábukkant Tündérországra, és egyes részeit olyan jól ismerte, amilyen jól halandó egyáltalán ismerhette. Igaz, a feleségén és a gyerekein kívül nem sok embernek beszélt erről, mert egyre többen váltak olyanná, mint Nokes. A felesége Nell volt, akinek az ezüstérmét adta, a kislánya Nan, a fia pedig Ned, a Kovácsú. Előlük egyébként sem titkolhatta volna el, hiszen néha, mikor visszatért valamelyik hosszú, esti sétájáról, vagy egy-egy utazásáról, látták a homlokán ragyogni a csillagot.
Mert a Kovács időnként útra kelt, hol gyalogszerrel, hol lóháton. Az emberek általában azt hitték, hogy az üzleti ügyei intézi, és néha valóban úgy történt, máskor azonban nem. Az mindenesetre biztos, hogy nem megrendelések, nyersvas, faszén, vagy egyéb anyagok után indult, bár természetesen ezekre is mindig odafigyelt, és tudta, hogy csináljon egy fillérből kettőt, ahogy mondani szokták. Tündérországba azonban másféle üzlet szólította, s az ottaniak szívesen látták, mert a csillag ott ragyogott a homlokán. Biztonságban járt-kelt, amilyen biztonságban emberfia csak járhatott, abban a veszedelmes országban. A kisebb rontások nagy ívben elkerülték a csillagot, a nagyobb rontásoktól pedig mások védték meg.
Amiért őt igen hálás is volt, mert hamar megértette, hogy Tündérország csodái mindig veszélyekkel párosulnak, és hogy a rontások közül sokat csak olyan fegyverekkel lehet legyőzni, melyek hatalmának elviselése meghaladja a halandók képességeit. Így hát nem lett belőle harcos, mindörökre felfedező, kutató maradt; s bár idővel kovácsolhatott volna olyan fegyvereket, melyek saját világában hősi történetek szereplőivé és királyok díszeivé válhattak volna, tudta, hogy Tündérországban nem sok hasznukat vehetné. Úgyhogy a keze alól kikerült számtalan csodálatos dolog között sohasem akadt kard, lándzsa, vagy nyílhegy.
Tündérországban eleinte halkan járt-kelt a napfényes völgyek, az erdők és a mezők kis népe és szelídebb teremtményei között, a szikrázó patakok mentén, melyekben éjszaka idegen csillagok ragyogtak, hajnalban pedig távoli hegycsúcsok tükröződtek. Néhány rövidebb látogatása során mást sem tett, csak egyetlen fát, vagy virágot bámult; de később, hosszabb útjain olyan gyönyörűséges és igen, rettenetes – dolgokat látott, melyekre később nem emlékezett tisztán, melyekről nem tudott beszélni barátainak, pedig tudta, hogy ott rejlenek szíve mélyén. De voltak dolgok, amiket nem felejtett el, s ezek a csodák és rejtélyek nem halványultak az idő múlásával.

 

Amikor először merészkedett messzire vezető nélkül, azt hitte, újabb vidékeket fedezhet föl; ám óriási hegyek emelkedtek előtte, és a hosszú kerülőút megtalálása után végül egy néptelen partra ért. Megállt a Néma Vihar tengerének partján, ahol a kék hullámok hófödte hegyekként hömpölyögtek a Fénytelenből a hosszan elnyúló partszakaszra, hátukon hordozva a Sötét Mocsarak csatáiból hazatérő fehér hajókat, mely csatákról a halandók semmit sem tudtak. Látta, amint egy óriási hajó messze felszalad a partra, és amint a habzó víz némán összezáródik mögötte. A tündér hajósok magasak voltak és rettenetesek; a karjuk izzott, a lándzsájuk csillogott, szemükben pedig szúrós fény táncolt. Ajkukról váratlanul harsogó győzelmi énekszállt fel, s a Kovács szívét félelem szorította össze. Arcra borult, és a hajósok elmentek mellette, fel, a visszhangzó hegyekbe.

 

Ezután soha többé nem ment vissza arra a partra, azt gondolván, hogy Tündérország egy sziget, melyet minden oldalról tenger vesz körül. Inkább a hegyek felé fordította figyelmét, vágyva rá, hogy eljusson a királyság szívébe. Egyik ilyen kóborlása során szürke köd ereszkedett rá. Sokáig tévelygett, míg a köd el nem hömpölygött, és egy széles síkságon nem találta magát. A távolban egy hatalmas árnyékhegy állt, az árnyékból pedig, s abban gyökerezve, szökellt szárba a Király Fája, torony torony után, egészen az égig, a fénye pedig a déli napéval vetekedett; egyszerre borították levelek, virágok s gyümölcsök számolatlan, s ezek között nem akadt két egyforma.

 

Bár sokszor kereste, soha többé nem látta a Fát. Egyik kutatóútja során, a Külső Hegyek között járva, egy mély völgyre bukkant, annak a fenekén pedig egy tóra, melynek felszínét nem fodrozta a környező fák ágai között suttogó szellő. A völgyet a napnyugta vöröse vonta be, ám ez a fény a tóból áradt. A Kovács lenézett egy alacsony, a tó felé nyúló szikláról, és mintha mérhetetlen mélységbe tekintett volna; a mélységben pedig tengeri hínárként hajlongó, elágazó, összefonódó különös lángnyelveket, közöttük cikázó tűzlényekkel. Csodálattal eltelve ment le a vízpartra, és próbálta belemeríteni lábát – ám az nem vizet ért, hanem valami kőnél keményebbet, üvegnél simábbat. Rálépett, és azonnal elesett, súlyosan, és a tavon harsány dörrenés futott végig, visszhangot verve partjainál.
A szellő vad, hatalmas vadállatként üvöltő Széllé erősödött, lecsapott rá, kivetette a partra, majd lehullott falevélként sodorta felfelé a lejtőkön. A Kovács karjait egy fiatal nyírfa köré fonta, és a Szél ádázul beléjük kapaszkodott, próbálva elragadni a Kovácsot; de a nyír meghajlott, le, egészen a földig, és körülölelte a halandót ágaival. Amikor a Szél végre eldübörgött, a Kovács felállt és látta, hogy a nyír teljesen Lemeztelenedett – elvesztette minden levelét, zokogott, ágairól esőként patakzottak a könnycseppek. A Kovács rátette kezét fehér kérgére, és így szólt:
– Áldott légy, ó nyírfa! Hogyan tehetném jóvá bűnömet, hogyan mondhatnék köszönetet?
– Sehogy? – érezte kezében lüktetni a fa válaszát. Menj el! A Szél rád vadászik. Semmi keresnivalód itt. Menj, és soha ne térj vissza!
Miközben a Kovács kimászott a völgyből, az arcán érezte lecsorogni a nyírfa könnyeit, az ajkain keserű ízüket. Szívébe szomorúság költözött, ahogy végigment a hosszú úton, és egy ideig nem tért vissza Tündérországba. Lemondani azonban nem tudott róla, vágya egyre csak erősödött, hogy a birodalom mélyére hatoljon.

 

Végül rábukkant egy útra, mely átvezetett a Külső Hegyeken, egészen az égre törő, meredek, rémisztő Belső Hegyekig. Mégis talált egy hágót, amit meg tudott mászni, és néhány veszélyekkel terhes nap után áthaladt egy szűk szoroson, és lenézhetett – bár ő ezt nem tudta – az Örök Hajnal völgyére, melynek zöldjéhez képest Külső-Tündérország zöldje olyan fakó volt, mint a mi tavaszi zöldünk Külső-Tündérországéhoz képest. A levegő pedig olyan tiszta, hogy látni lehetett a völgy másik oldalának fáin énekelő madarak nyelvének vörösét, pedig a völgy igen széles volt, s a madarak sem nőttek nagyobbra a mi ökörszemeinknél.
A völgy mélye felé vezető hegyoldalak lankáit csörgedező vízesések hangja töltötte be, s a Kovács örömteli szívvel sietett tovább. Ahogy lába a Völgy pázsitját illette, éneklő tündérhangok ütötték meg fülét, és egy liliomoktól ragyogó folyó melletti réten táncoló lányokra talált. Mozgásuk sebessége, kecse és állandó változása elbűvölte, kábultan lépett előre körük felé. Ekkor a lányok váratlanul mozdulatlanságba dermedtek, és egy hullámzó hajú, kockás szoknyát viselő ifjú szűz lépett ki közülük.
– Egyre merészebb vagy, Csillagszem, igaz? – szólította meg nevetve a leány. – Nem félsz attól, hogy mit fog szólni a Királynő, ha megtudja? Hacsak nem bírod engedélyét, persze. – A Kovács döbbenten állt. Hirtelen tudatára ébredt tévedésének: mindeddig azt hitte, hogy a homlokán lévő csillag mindenhová bejárást biztosít, de most rájött, hogy nem – és tudta, hogy a leány olvas gondolataiban. A szűz azonban mosolyogva szólalt meg ismét:
– Jöjj! Ha már itt vagy, táncolnod kell velem! – Azzal megfogta a kezét és bevezette a körbe.
Együtt táncoltak hát, és a Kovács egy időre megtudta, milyen gyorsaság, milyen erő és milyen öröm a leány társaságában lenni. Egy időre. Ám úgy tűnt, néhány perc után ismét megálltak, s a leány letépett egy fehér virágot a lába elől, és beletűzte a Kovács hajába.
– Most Isten veled! – mondta. – Lehet, hogy találkozunk még, ha a Királynő is úgy akarja.

 

A hazavezető útból semmire sem emlékezett – egyszer csak azt vette észre, hogy faluja környékének útjain lovagol. Egyes helyeken csodálkozva nézték az emberek, míg csak el nem tűnt a szemük elől. Amikor a házához ért, kislánya örvendezve szaladt elé – korábban tért haza, mint várták, de hát azok számára, akik várnak valakit, soha nincs túl korán.
– Apa! – kiáltotta a kislány – Hol jártál? A csillagod fényesen ragyog!
Amint átlépte a küszöböt, a csillag ismét elhalványult; Nell azonban kézen fogva odavezette a tűzhelyhez.
– Kedvesem – nézett rá –, hol voltál, mit láttál? Egy virág van a hajadban. – Óvatosan kivette a virágot férje hajából, és a tenyerére fektette. Olybá tűnt, mintha nagyon messziről nézték volna, mégis ott volt, s a belőle áradó fény árnyakat vetett a nap leszálltával egyre sötétülő szobában. A Kovács árnyéka előrehajtott, hatalmas fejjel tornyosult Nell fölé.
– Olyan vagy, mint egy óriás – mondta a fia, aki addig nem szólalt meg.
A virág nem fonnyadt el és nem fakult meg; ők pedig titkolt kincsként őrizték tovább. A kovács kicsiny, kulcsos ládikát készített neki, abban őrizték sok-sok nemzedéken át. A kulcs örökösei időnként felnyitották a ládikát és hosszasan nézték az Élő Virágot, míg csak el nem jött a doboz bezárulásának ideje, melyet nem ők választottak meg.

 

Az évek múlása nem állt meg a faluban. Egymást váltották az évszakok. A kovács még nem volt tíz éves, mikor a Gyerekek Lakomáján hozzá került a csillag. Aztán eljött a következő Huszonnégy Éves Lakoma, s ekkora már Alf lett a Mesterszakács, inasa pedig egy Harper nevű fiú. Tizenkét évvel ezután tért vissza a kovács az Élő Virággal; s hamarosan beköszöntött a következő Huszonnégyes Lakoma tele is. Az év őszén, egy szép napon, a Kovács Külső-Tündérország erdeiben barangolt. Az ágakon aranyszínű, a talajon vörös levelek susogtak. A Kovács háta mögül léptek közeledtek, ő azonban nem fordult feléjük, annyira elmerült gondolataiban.
Ennek az útnak hívásra indult neki, és nagy távolságot kellett megtennie. Hosszabbnak tűnt, mint bármelyik korábbi útja. Lépteit vezették és őrizték, de nem nagyon emlékezett, merre járt, mert gyakran köd vagy árnyak fedték el szeme világát, míg csak egy magaslatra nem ért a megszámlálhatatlan sok csillaggal ragyogó éjszakai égbolt alatt. Ott aztán maga a Királynő elé vezették. A Királynő nem viselt koronát, és nem trónszéken ült. Teljes méltóságában és dicsőségében állt, egy, az ég csillagainak izzásával tündöklő seregtől körülvéve, magasabban, mint a harcosok hatalmas lándzsái, feje fölött egy fehér lángnyelvvel. A Királynő intett, hogy lépjen közelebb, s a kovács reszketve engedelmeskedett. Felharsant egy éles hangú kürt, és láss csodát! – egyszerre kettesben maradtak.
A Kovács a Királynő előtt állt. Nem térdelt le, ahogy az illő lett volna, mert döbbenetén túl is érezte, hogy az ilyen alantas gesztusok hiábavalóak lennének. Végül felpillantott az arcára, s a komor tekintetre; és zavart ámulat lett rajta úrrá, mert abban a pillanatban felismerte a Zöld Völgy tündérleányát, a táncost, kinek lábánál a virág sarjadt. A Királynő elmosolyodott, látva emlékeit, és közelebb lépett hozzá. Hosszasan beszélgettek, legnagyobbrészt szavak nélkül, és a Kovács sok mindent megtudott a Királynő gondolataiból, melyek némelyike örömmel, másika szomorúsággal töltötte el. Aztán a gondolatai élete eseményeire terelődtek, míg el nem jutottak annak a Huszonnégyes Lakomának a napjáig, melyen a csillag hozzákerült. Ekkor hirtelen újra meglátta a parányi, táncoló alakot, kezében a pálcával, és szégyenében lesütötte szemét a Királynő szépsége előtt.
A Királynő azonban ismét felnevetett, ugyanúgy, ahogy az Örök Hajnal völgyében.
– Ne szomorkodj miattam, Csillagszem! – mondta. És ne szégyenkezz túlságosan fajtád miatt sem. Talán jobb egy apró figura, mint Tündérország teljes feledése. Egyeseknek csak egy pillantás. Másoknak az ébredés. A te szíved azóta a pillanat óta vágyik látásomra, és én teljesítettem kívánságodat. Többet azonban nem adhatok. Most, búcsúzóul, hírvivőmmé teszlek. Ha találkozol a Királlyal, mondd meg neki: Eljött az idő. Engedd választani.
– De Tündérek Úrnője! – hebegte a Kovács –, hol találom a Királyt? – Mert többször is feltette már ezt a kérdést Tündérország lakóinak, de azok mindig ugyanazt válaszolták: – Nem mondta, hol keressük.
– Ha ő nem mondta meg, Csillagszem – felelte a Királynő –, akkor én sem tehetem. Ám sokat utazik, és a halandók gyakran a legfurcsább helyeken találkozhatnak vele. Most pedig hajts térdet!
A Kovács letérdelt, a Királynő pedig előrehajolva a fejére tette a kezét, és a Kovácsot nagy nyugalom szállta meg. Úgy tűnt, mintha egyszerre lett volna a Világban és Tündérországban, majd egyszerre mindkettőn kívül, figyelve őket, megfosztva tőlük, mégis urukként, békében. Amikor egy idő után a nyugalom elmúlt, felemelte a fejét és. Az égen feltűntek a hajnal első sugarai, a csillagok elhalványodtak, a Királynő pedig eltűnt. Távolból, a hegyek közül egy kürt visszhangja hallatszott. A magaslat, amin állt, néma volt és üres: a Kovács tudta, hogy visszaútja a megfosztottsághoz vezet.

 

A találkozóhelyet messze maga mögött hagyva lépdelt a lehullott falevelek között, fejében kuszán kavargott mindaz, amit látott és megtudott. A lépések közelebb értek hozzá. Aztán váratlanul megszólalt mellette egy hang:
– Egy irányba megyünk, Csillagszem?
A Kovács riadtan zökkent ki gondolataiból, és egy férfit pillantott meg az oldalán. Magas volt, könnyű, gyors léptekkel járt; sötétzöld öltözékének csuklyája félig eltakarta az arcát. A Kovács zavarba jött, hiszen csak Tündérország lakói szólították Csillagszemnek, arra viszont nem emlékezett, hogy valaha is látta volna a férfit, s mégis az a kényelmetlen érzése támadt, hogy ismeri valahonnan.
– Miért, te merre tartasz? – kérdezett vissza.
– Most éppen vissza, a faludba – felelte a férfi. – És remélem, a te utad is arra vezet.
– Úgy van – bólintott a kovács. – Menjünk hát együtt! De nem, csak most jutott eszembe valami. Mielőtt elindultam volna hazafelé, egy előkelő hölgy rám bízott egy üzenetet, azonban hamarosan átlépjük Tündérország határait, és nem hiszem, hogy valaha is visszatérnék. Te vissza fogsz?
– Igen, vissza. Rám bízhatod az üzeneted.
– De azt a Királynak kell megkapnia. Tudod, merre találod?
– Tudom. Hogy szól az üzenet.
– A hölgy arra kért, hogy csak annyit mondjak neki: Eljött az idő. Engedd választani.
– Értem. Ne aggódj, üzeneted célba fog érni.

 

Némán haladtak egymás mellett, csak a levelek zörögtek lábaik alatt; ám néhány perc múlva, még jó pár mérfölddel Tündérország határai előtt, a férfi megállt. Odafordult a kovácshoz és hátravetette csuklyáját. A Kovács ekkor végre felismerte. Alf volt az, az Inas, ahogy a kovács magában még mindig nevezte, soha nem feledve azt a napot, amikor az ifjú Alf a Nagycsarnokban állt, kezében a Torta felvágására szolgáló csillogó késsel, szemeiben a gyertyák fényével. Mostanra meg kellett volna öregednie, hiszen sok-sok éve ő volt már a Mesterszakács; mégis ott, a Külső-Erdő peremén állva úgy nézett ki, mint a hajdani inas, csak éppen sokkal fenségesebbnek látszott: a hajában nem akadtak ősz szálak, sem az arcán ráncok, a szeme pedig úgy csillogott, mintha távoli fény tükröződött volna benne.
– Beszélni szeretnék veled, Kovács fia Kovács, mielőtt visszatérünk a te hazádba – szólalt meg. A kovácsot meglepte a kijelentés, hiszen ő maga is sokszor szeretett volna beszélgetni Alf-fal, de valahogy soha nem járt sikerrel. Alf mindig kedvesen üdvözölte, és barátságosan nézett rá, de mintha igyekezett volna kerülni, hogy négyszemközt kelljen beszélniük. Most is barátságosan nézett a kovácsra, ám felemelte a kezét, és mutatóujjával megérintette a homlokán lévő csillagot. A csillogás eltűnt a szeméből, és a kovács rájött, hogy a csillag fénye volt az – a csillagé, melynek most is fényesen kellett volna ragyognia, mégis elhomályosult. Meglepetten és dühösen lépett hátrább.
– Nem gondolod, Kovácsmester – kérdezte Alf –, hogy ideje lenne megválnod tőle?
– Mi közöd hozzá, Mesterszakács? – válaszolta a kovács. – És ugyan miért tenném? Talán nem az enyém? Hozzám került, és az ember megőrizheti az így hozzá került dolgokat, ha csak emlékül is, nem?
– Bizonyos dolgokat igen. Azokat, amiket ajándékba, emlékül kap. Azonban vannak dolgok, amik nem így kerülnek a birtokába. Nem lehetnek örökké egy ember tulajdona, nem válhatnak családi ékszerré. Viselőjük csak kölcsön kapja őket. Talán eszedbe sem jutott eddig, hogy valaki másnak is szüksége lehet a csillagra. Pedig így van. És az idő szorít.
A kovács zavarba jött, mert bőkezű ember volt, és hálával emlékezett mindarra, amit a csillagtól kapott.
– Mit tegyek hát? – kérdezte. – Adjam oda Tündérország valamelyik nagyjának? Vagy a Királynak? – És miközben kimondta a szavakat, szívében szárba szökkent a remény, hogy még egyszer, utoljára beléphet Tündérországba.
– Ideadhatnád nekem is – felelte Alf –, de az talán túl nehéz lenne. Mondd, velem jönnél a kamrámba, és visszatennéd abba a dobozba, amibe még a nagyapád tette?
– Erről nem is tudtam! – döbbent meg a kovács.
– Senki sem tudott róla, csak én. Csak én voltam ott vele.
– Akkor, gondolom, azt is tudod, hogy jutott a csillaghoz, és miért tette el a dobozba?
– Tündérországból hozta, ezt kérdezés nélkül is tudod – válaszolta Alf. – És abban a reményben tette el, hogy egy nap hozzád, egyetlen unokájához kerül majd. Elmondta nekem, mert úgy vélte, hogy el tudom rendezni a dolgot. Az édesanyád apja volt. Nem tudom, mennyit hallottál róla, még ha anyád sokat is mesélhetett volna. Ridernek hívták, és nagy utazó volt: sok mindent látott és sok mindent tett, mielőtt letelepült volna és Mesterszakács lett volna belőle. Ám kétéves korodban végleg elment – és nem találtak jobbat a helyére annál a szegény Nokes-nál. Mindenesetre, ahogy arra számítottunk, idővel én lettem a Mester. Idén újabb Nagy Tortát készítek; amennyire tudom, egyedüli Szakácsként a másodikat. Szeretném beletenni a csillagot.
– Nos, jól van, legyen akkor a tiéd – mondta a kovács. Úgy nézett Alfra, mintha a gondolatait próbálta volna kifürkészni. – Tudod már, ki fogja megtalálni?
– Miért fontos ez, Kovácsmester?
– Ha te tudod, akkor én is szeretném tudni, Mesterszakács. Talán könnyebb lenne megválni ettől a számomra oly kedves dologtól. A lányom gyermeke még túl kicsi.
– Talán az lenne, talán nem. Majd meglátjuk – mondta Alf.

 

Nem esett több szó, folytatták útjukat, míg csak ki nem értek Tündérországból, s el nem jutottak a faluig. Ekkor a Nagycsarnokba mentek; a világban épp lenyugodott a nap, s az ablakokat vörös fény árasztotta el. A nagy ajtó aranyozott faragványai felragyogtak, a tető alatti vízköpőkről különös, sokszínű arcok néztek le. A Nagycsarnokot nem sokkal azelőtt aranyozták és festették újra – nagy vita is kerekedett miatta a Tanácsban. Egyeseknek nem tetszett az ötlet, „újmódinak” nevezték, az okosabbak azonban tudták, hogy ez csak a régi szokás újjáélesztése. Mindenesetre, mivel a falunak egy fillérjébe sem került, hiszen a Mesterszakács fizetett mindent, megengedték neki, hogy a saját ízlése szerint végeztesse a munkákat. A kovács azonban nem látta még ilyen megvilágításban a Nagycsarnokot, s most csak állt, álmélkodva, útjuk céljáról teljesen megfeledkezve.
Egy kéz érintését érezte a karján, és Alf körbevezette az épületen egy kis hátsó ajtóig. Kinyitotta, majd egy sötét folyosón a kamra felé irányította lépteiket. Odaérve meggyújtott egy gyertyát, és levette a polcról a fekete dobozt, melynek fényesre csiszolt felületét ezüstberakás díszítette.
Felemelte a tetejét és odatartotta a kovács elé. Az egyik kis rekesz üresen tátongott; a többit friss, erős illatú fűszerek töltötték meg, s a kovácsnak könnybe lábadt a szeme. A homlokához emelte a kezét, és a csillag könnyedén levált bőréről, ám hirtelen fájdalom hasított belé, és könnyek patakzottak az arcán. Noha a csillag ismét fényes ragyogott a kezében, ő nem látott mást, csak valami homályos, távolinak tűnő káprázatot.
– Nem látok jól – szólalt meg rekedten. – Neked kell a helyére tenni. – Kinyújtotta a kezét, Alf pedig elvette és a helyére tette a csillagot, ami azonnal elsötétült.
A kovács szó nélkül sarkon fordult és kitapogatta az ajtóhoz vezető utat. A küszöböt átlépve rájött, hogy a látása ismét kitisztult. Leszállt az est, és az Esthajnalcsillag a Hold közelében ragyogott a tündöklő égbolton. Miközben a szépségüket csodálva megtorpant, egy kéz nehezedett a vállára. Megfordult.
– Szabad akaratodból adtad át a csillagot – mondta Alf. – Ha még mindig tudni szeretnéd, melyik gyermek fogja megkapni, megmondom.
– Igen, tudni szeretném.
– Az kapja meg, akit kiválasztasz.
A kovács megdöbbent, nem tudott azonnal válaszolni. – Nos – kezdte végül tétovázva –, kíváncsi vagyok, mit mondasz a választásomra. Azt hiszem, nem sok okod van szeretni a Nokes nevét, de a kis dédunokája, Faluvégi Tim Nokes, ott lesz a Lakomán. És a Faluvégi Nokesok másak.
– Igen, észrevettem – bólintott Alf. – Tim anyja nagyon bölcs asszony.
– Igen, az én Nellem testvére. De a rokonságtól függetlenül is szeretem a kis Timet. Bár tudom, nem magától értetődő a választása.
– A tied sem volt az – mosolyodott el Alf. – De egyetértek. Én is Timet választottam.
– Akkor miért kérdezted meg, hogy én kit választanék?
– A Királynő kívánta így. Ha mást választottál volna, engednem kellett volna.
A kovács hosszasan bámult Alfra. Aztán váratlanul mélyen meghajolt.
– Már mindent értek, uram – mondta. – Túl nagy kegyet gyakoroltál irántunk.
– Megkaptam érte a jutalmam – felelte Alf. – Most pedig menj békével!

 

Amikor a kovács odaért a falu nyugati végén álló házához, fiát a műhely ajtaja előtt találta. A fiú épp akkor zárta be a helyiséget a napi munka végeztével, és most a fehér utat leste, melyen apja vissza szokott volt térni útjairól. A lépteit meghallva megfordult, és meglepetten látta, hogy a falu felől közeledik. Elészaladt, és ujjongva átölelte.
– Már tegnap óta várlak, apa! – mondta. – Milyen fáradtnak látszol! – tette hozzá, aggodalmasan, az arcára nézve. – Nagy utat tettél meg?
– Nagyon nagyot, fiam. Egészen napkeltétől napnyugtáig.

 

Együtt mentek a házba, melynek sötétségét csak a tűzhely táncoló lángnyelvei oszlatták el valamelyest. A fiú gyertyát gyújtott, és egy ideig szótlanul üldögéltek a tűz mellett, mert a kovácson nagy fáradtság és szomorúság lett úrrá. Végül körülnézett, mint aki akkor tért magához, és megkérdezte:
– Hol vannak a többiek?
– Hogyan? – meredt rá szúrós tekintettel a fia. – Anya átment Kis-Woottonba, Nanhoz. Ma van a kis kölök második születésnapja. Remélték, hogy te is ott leszel.
– Ah, igen! El kellett volna mennem. El is mentem volna, Ned, de feltartottak; és olyan dolgokat kellett végiggondolnom, amik egy időre minden mást kiűztek az agyamból. De azért nem feledkeztem meg a kis Tomról.
– Hoztam is neki valamit – húzott elő egy puha kis bőrerszényt az ingéből. – Az öreg Nokes talán csecsebecsének mondaná… pedig Tündérországból származik, Ned. Az erszényből egy apró ezüstholmi került elő. Leginkább egy parányi liliom sima szárára hasonlított, melynek csúcsából három törékeny virág nyílt, s hajolt vissza szép formájú csengettyűként. És valóban csengettyűk is voltak, mert amikor a kovács megrázta a szárat, a virágok tiszta hangon felcsendültek. Az édes hangra a gyertyaláng megrebbent, és egy pillanatra fehér fénnyel izzott fel.
Ned szeme elkerekedett a csodálattól.
– Megnézhetem, apa? – kérdezte. Óvatosan az ujjai közé fogta, és belekukucskált a virágokba. – Hiszen ez csodálatos! – kiáltott fel. – És a csengettyűk illatosak, apa, és az illatuk emlékeztet valamire… mire is… mire is… valamire, amit elfelejtettem.
– Igen, az illat valamivel a csengettyűszó után száll fel. De ne félj megrázni, Ned! Csecsemők játékának készült. A csecsemők sem tudják elrontani, s a csengettyű sem lehet az ő rontásukra.
A kovács visszatette az ajándékot az erszénybe, az erszényt pedig a kebelére.
– Holnap magam viszem át Kis-Woottonba – jelentette ki. – Talán megbocsát majd Nan, az ő Tomja, na és persze anyád. A kis Tom pedig nem számlálja még a napokat… sem a heteket, a hónapokat és az éveket.
– Így van. Menj csak, apa. Örömmel mennék én is; de sokára lesz még, hogy eljutok Kis-Woottonba. Ma nem mehettem, még akkor sem mehettem volna, ha nem várlak téged. Rengeteg a munka, és csak még több várható.
– Nem, nem, Kovács fia! Holnap ünnepnap! A nagyapaság még egy jó ideig nem gyengíti el a karom. Jöjjön csak a munka! Most már két pár kéz fogja várni, minden munkanap. Nem megyek el többet, Ned, legalábbis koszszú útra nem, ha érted, mire gondolok.
– Tehát erről van szó, apa? Tűnődtem is, hogy mi lett a csillaggal. Szomorú – fogta meg az apja kezét. – Sajnállak, de azért jó is van benne. Tudod, Mesterkovács, sok mindenre megtaníthatsz még, ha lesz rá időd. És nemcsak a vasmunkára gondolok.
Együtt fogyasztották el vacsorájukat, és még sokáig ültek az asztalnál. A kovács mesélt fiának utolsó tündérországi útjáról, és még sok minden másról is, ami eszébe jutott – de a csillag következő viselőjének kiválasztásáról nem.
– Apám – nézett rá végül a fiú –, emlékszel arra a napra, amikor a Virággal tértél vissza? Amikor azt mondtam, hogy az árnyékod olyan, mint egy óriásé. Nos, az árnyék mutatta az igazságot. Magával a Királynővel táncoltál, mégis lemondtál a csillagról. Bízom benne, hogy méltó utódodra lel. Hálás lehet a gyermek, akit megtalál.
– Az a gyerek nem is fog tudni róla – felelte a kovács. Így van ez az ilyen ajándékokkal. Hát, így állunk. Továbbadtam, és visszatértem a kalapácshoz meg az üllőhöz.

 

Lehet, hogy furcsán hangzik, de az öreg Nokes, aki állandóan gúnyt űzött inasából, sohasem tudta kiverni a fejéből a Tortába sütött csillag eltűnését, pedig az sok-sok éve történt már. Nokes meghízott, ellustult, és hatvanévesen (ami a faluban nem számított nagy kornak) visszavonult hivatalából. Most a nyolcvanas évei végét taposta, és hatalmasra dagadt, ugyanis rengeteget evett, és bolondult az édességért. Amikor nem az asztalnál ült, napjai nagy részét kunyhója ablakánál, vagy jó időben az ajtónál, egy karosszékben töltötte. Szeretett beszélni, hiszen mindenről volt véleménye; az utóbbi időben azonban főleg akörül a Nagy Torta körül forogtak gondolatai, amit szilárd meggyőződése szerinte ő készített. Még az álmai is csak arról szóltak. Az Inas időnként felkereste, és váltott vele egy-két szót. Az Inas, mert az öreg szakács még mindig így nevezte, és elvárta, hogy őt Mesterszakácsnak szólítsák. Az Inas gondosan ügyelt is a titulusra, ami a javára szólt, bár akadtak sokan, akiket Nokes jobban kedvelt nála.
Nokes egy délután, ebédjét elfogyasztván, az ajtó előtt szundikált székében. Egyszer csak arra riadt föl, hogy az Inas mellett áll és őt nézi.
– Hahó! – üdvözölte az öreg. – Örülök, hogy látlak! Már megint az a torta jár a fejemben. Ami azt illeti, épp most jutott eszembe. Életem legjobb tortája volt, és azért az már valami. De lehet, hogy te már elfelejtetted.
– Nem, Mester, nagyon jól emlékszem rá. De mi bántja? Remek torta volt, mindenkinek nagyon ízlett, csak dicséret illette.
– Hát persze. Hiszen én csináltam. De nem is ez zavar. Hanem az a csecsebecse, az a kis csillag. Egyszerűen nem tudom kitalálni, mi lett vele. Az biztos, hogy el nem olvadt. Azt csak azért mondtam, hogy a gyerekek meg ne ijedjenek. Az járt a fejemben, hogy valamelyik biztosan lenyelte. De elképzelhető ez? Azokat a kis érméket le lehetett nyelni, az ember észre sem vette, de a csillagot… Soha. Nagyon hegyesek voltak a csúcsai.
– Igen, Mester. De tudja, valójában miből készült? Ne törje rajta a fejét. Biztosíthatom, valaki lenyelte.
– De ki? Remek a memóriám, és az a nap valahogy megragadt bennem. Az összes gyerek nevére emlékszem. Hadd gondolkozzak! Csak a molnárék Mollyja lehetett! Mohó volt, egészben nyelte le a tortáját. Most meg olyan kövér, mint egy liszteszsák.
– Igen, vannak ilyen emberek, Mester. De Molly nem egészben nyelte le a tortát. Két csecsebecsét is talált a szeletében.
– Ó, valóban? Akkor a bodnárék Harryja volt. Az a hordóhasú fiú, nagy békaszájjal.
– Én azt mondanám, Mester, hogy kedves fiú volt, széles mosollyal. Egyébként gondosan feldarabolta a tortáját, mielőtt megette volna. Semmit sem talált benne.
– Akkor csak az a sápadt kislány, a boltosék Lilyje lehetett. Már csecsemőkorában is tűket nyelt, és semmi baja nem lett tőle.
– Nem Lily volt, Mester. Ő csak a cukormázat ette meg, a tésztát odaadta a mellette ülő fiúnak.
– Feladom! Ki volt az? Úgy látom, nagyon figyeltél. Már ha nem csak a szád jár.
– A kovács fia volt, Mester, és szerintem jól járt vele. – Ugyan már! – nevetett fel az öreg Nokes. – Tudhattam volna, hogy csak játszadozol velem! Ne légy nevetséges! A Kovács akkoriban csak egy bamba kisfiú volt. Ma persze sokkal hangosabb: elég jól énekel, azt mondják. De ő olyan óvatos fajta. Nem vállal semmilyen kockázatot.
Kétszer is megrág minden falatot, mielőtt lenyelné, és ez akkoriban sem volt másképp, ha érted, mire gondolok.
– Értem, Mester. Nos, ha nem hiszi el, a Kovács volt az, akkor én már nem segíthetek. Talán nincs is jelentősége. Megnyugtatja, ha elárulom, hogy a csillag megint a dobozban van? Tessék, nézze csak meg!
Nokes csak akkor vette észre, hogy az Inas egy sötétzöld köpenyt visel. A köpeny redői közül elővette, és az öreg mester orra alá dugva kinyitotta a kis fekete dobozt.
– Íme, a csillag, Mester. Ott, a sarokban.
Az öreg Nokes-on köhögés, tüsszögés vett erőt, de végül csak sikerült benéznie a dobozba.
– Tényleg az! – állapította meg. – Legalábbis úgy néz ki. – Ugyanaz, Mester. Én magam tettem oda néhány napja. És a télen visszakerül a Nagy Tortába.
– Aha! – sandított Nokes az Inasra, majd felnevetett, s hatalmas teste kocsonyaként megremegett. – Értem már, értem! Huszonnégy gyerek, huszonnégy szerencsét hozó apróság, no meg a csillag! Szóval kiloptad még a torta megsütése előtt, és eltetted a következő alkalomra. Mindig is ravasz fickó voltál, sőt, nyugodtan mondhatjuk, körmönfont. És takarékos, egy késhegynyi vajat sem pocsékoltál volna el. Ha-ha-ha! Szóval így történt! Nos, ezt akkor tisztáztuk. Most már nyugodtan szunyókálhatok helyezkedett el a székében. – Aztán vigyázz, nehogy téged is így megtréfáljon az inasod! A legnagyobb szélhámosokat a legkönnyebb átejteni, mondják. – Azzal lehunyta a szemét.
– Isten önnel, Mester! – zárta le az Inas a dobozt nagy csattanással, amire az öreg szakács ismét felnyitotta szemét. – Nokes – folytatta hajdani tanítványa –, a te tudásod olyan hatalmas, hogy én mindössze kétszer kíséreltem meg bármit is elmondani neked. Megmondtam, hogy a csillag Tündérországból származik, és megmondtam, hogy a kovácshoz került. Kinevettél. Most, búcsúzóul, mondok még valamit. De most ne nevess! Hiú, öreg, kövér, lusta és sunyi naplopó vagy. Mindig és én dolgoztam helyetted. Mindent ellestél tőlem, amit csak tudtál – kivéve a Tündérnép tiszteletét, és egy kis jómodort. Még annyira sem tellett tőled, hogy jó napot kívánj nekem.
– Ha már a jómodorról van szó – morogta Nokes –, nem tudom mi abban a jómodor, hogy a nálad idősebbeket és különbeket sértegeted. Menj a tündéreiddel és az ostobaságaiddal máshová! Jó napot, ha esetleg erre várnál. Most pedig menj, ne is lássalak! Ha pedig esetleg ott rejtegeted a Konyhában valamelyik tündér barátodat – legyintett gúnyosan –, küldd csak el hozzám, hadd nézzem meg magamnak. Ha a varázspálcájával megint karcsúvá tesz, akkor talán jobb véleménnyel leszek róla! – nevetett fel.
– Szánnál néhány pillanatot a Tündérkirályra? – kérdezte a másik. Nokes legnagyobb döbbenetére az Inas magasabb lett, miközben kimondta ezeket a szavakat. Aztán hátravetette a köpenyét. Azt az öltözéket viselte, amit a Mesterszakácsok szoktak volt a Lakomán, ám fehér ruhadarabjai ragyogtak, csillogtak, a homloka pedig egyetlen hatalmas, sugárzó csillagra emlékeztető gyémántnak tűnt. Az arca fiatal volt, de szigorú.
– Öregember – szólalt meg –, az biztos, hogy nálam nem vagy idősebb. Ami pedig a különbet illeti: sokszor ócsároltál a hátam mögött. Kihívsz-e most nyíltan? – Előrelépett, Nokes pedig remegve összehúzta magát. Próbált segítségért kiáltani, de suttogni is alig bírt.
– Nem, uram! – hebegte. – Ne bánts, kérlek! Én csak egy szegény öregember vagyok!
– Nahát, nahát – lágyultak meg a Király vonásai. – Igazat beszélsz. Ne félj! Nyugodj meg! Talán elvárod a Tündérek Királyától, hogy tegyen érted valamit, mielőtt elmegy, igaz? Ám legyen. Teljesítem kívánságodat. Ég áldjon! Most aludj!
Ismét maga köré kanyarította köpenyét, és elindult a Nagycsarnok felé. Még mielőtt eltűnt volna, az öreg szakács kiguvadó szeme lecsukódott, és Nokes már horkolt is.

 

Amikor az öreg szakács felébredt, a nap már lemenőben volt. Megdörzsölte a szemét, és egy kicsit megborzongott – kezdett csípős lenni az őszi este.
– Huh! Micsoda álom? – morogta. – A disznóhús az ebédnél, az tehet róla!
És attól a naptól kezdve olyannyira rettegni kezdett az újabb rémálmoktól, hogy alig mert enni, nehogy megfeküdje valami a gyomrát. Étkezései egyszerűek, rövidek lettek. Hamarosan lefogyott, bőre löttyedten, ráncosan lógott rajta. A gyerekek el is nevezték öreg Csontbőrnek. Aztán idővel rájött, hogy megint tud járni-kelni a faluban, mindössze egy botra kellett támaszkodnia. Sok-sok évvel tovább élt, min egyébként élt volna. Azt beszélik, megérte a száz évet: ez lett élete egyetlen emlékezetes momentuma. De élete utolsó évéig hajtogatta mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni:
– Igen, talán rémisztő volt, de mégis csak egy buta álom, ha jobban belegondol az ember. A Tündérek Királya! Hiszen még varázspálcája sem volt! És ha az ember keveset eszik, akkor lefogy Ez teljesen természetes. Logikus. Nincs benne semmi mágia.
Elérkezett a Huszonnégy Eves Lakoma ideje. Ott volt a Kovács, hogy énekeljen, és a felesége is, hogy segítsen a gyerekek körül. A Kovács nézte, hogyan énekelnek és táncolnak, és arra gondolt, hogy sokkal szebbek, sokkal elevenebbek, mint annak idején ők voltak – s egy pillanatra eltöprengett, mit csinálhatott Alf a szabadidejében. A gyerekek mindegyike méltónak tűnt a csillagra. A Kovács tekintete azonban főleg Timet kereste: a meglehetősen dundi kisfiú sután táncolt, de csengő hangon énekelt. Az asztalnál ülve szótlanul figyelte, hogyan élezik ki a kést és vágják fel a Tortát. Aztán hirtelen felcsipogott:
– Kedves Szakács bácsi, nekem csak egy kis szeletet tessék vágni, kérem! Olyan sokat ettem, hogy úgy érzem, rögtön kipukkanok.
– Jól van, Tim – felelte Alf. – Neked egy különleges szeletet vágok. Azt hiszem, könnyen meg fogsz birkózni vele.
A Kovács végignézte, ahogy Tim megette a szeletet: lassan, de látható élvezettel, bár egy kicsit csalódottnak tűnt, mikor semmit nem talált benne. Azonban hamarosan fény gyúlt a szemében, felnevetett, jó kedve támadt, és halkan énekelni kezdett, csak úgy magának. Aztán felállt, és egyedül, különös, addig soha nem látott bájjal táncolni kezdett. A gyerekek nevettek, és megtapsolták.
– Ezek szerint minden rendben – gondolta a Kovács. Te vagy az örökösöm. Kíváncsi lennék, milyen különös helyekre vezet majd a csillag. Szegény öreg Nokes! Azt hiszem, soha nem fogja megtudni, milyen döbbenetes dolog történt a családjában!

 

Nem is tudta meg. A Lakomán azonban történt valami, ami rendkívüli elégedettséggel töltötte el. Az est vége előtt a Mesterszakács búcsút vett a gyerekektől és a többi jelenlévőtől.
– Most búcsút kell mondanom – jelentette be. – Egykét nap múlva elmegyek. Harper mester készen áll rá, hogy helyembe lépjen. Nagyon jó szakács, és mindannyian tudjátok, hogy a ti falutokból származik. Én hazamegyek. Nem hiszem, hogy hiányozni fogok.
A gyerekek vidáman elköszöntek tőle, és szépen megköszönték neki a csodálatos Tortát. Csak a kis Tom fogta meg a kezét.
– Olyan kár! – mondta halkan.
Alf azonban igenis hiányzott egy ideig, a falu több családjának is. Néhány barátja, különösen a Kovács és Harper, meggyászolta távozását, s emlékére rendszeresen bearanyozták, lefestették a Nagycsarnokot. A legtöbben azonban elégedettek voltak a dolgok alakulásával. Alf már nagyon régóta élt közöttük, és nem bánták a változást. De csak az öreg Nokes koppantott egy nagyot a botjával, és mondta ki kereken:
– Végre elment! Én a magam részéről örülök. Soha nem szerettem. Túl okos volt. Agyafúrt, mondhatni.

 

 

Tom Bombadil kalandjai
és más versek

(The Adventures of Tom Bombadil)

 

I

Víg volt Tom Bombadil, mint a madár dalolt,
kabátja hupikék, csizmája sárga volt,
és zöld volt rajt az öv, színtiszta bőr a nadrág,
és egy nagy hattyútoll ékítette kalapját.
Hol az Ágas folyóvölgy fele hordja habját
gyepes forrás felől – háza a Domb alatt állt.

Vén Tom szép nyáridőn járta a réteket,
szedett ott gólyahírt, árnyékot kergetett,
megcsípte egynehány sebes dongó farát,
míg a vízparton ült, néha órákon át.

Lecsüngött a sebes víz mélyére nagy szakálla,
Gyöngyszem, a Folyó-asszony szép lánya arra járva
megráncigálta, s ő a víz mélyére omlott,
ott bugyborgott a sás közt, s nyelte a nyálka-kortyot.

„Hej, vén Tom Bombadil! Hát te meg merre mégy ott?”
kacagta Gyöngyszem őt. „Fújod a buborékot,
sürgő sügért ijesztgetsz, vízipatkány riad!
S a vízbe fojtanád szép kalaptolladat?”

„Te kedves szép leány, jaj, hozd vissza a tollat!”
prüszkölt Tom Bombadil. „Hogy épp beléd botoljak!
Menj, szállj a mélybe le, fűzgyökerek tövében
szunnyadj a víz alatt, én drága víziszépem!”

Anyja háza felé elúszott nagy sietve
az ifjú Gyöngyszem, ám Bombadil nem követte;
a napfényben kiült a fűzgyökér-bogokra,
a csapzott tollat és csizmáját szárogatta.

A Fűzi-vén felébredt, menten dalra fakadt,
s álomba énekelte Tomot a lomb alatt;
egy hasadékba – nyekk! – becsípte őt, és attól
a csapdába szorult vén Tom, csizma, kalap s toll.

„Hé, hó, Tom Bombadil! Ez csúf dolog bizony,
kukucskálsz fámba le, kilesni, hogy iszom
házam mélyén alant... – Hogy csiklandoz a toll!
S nyári zápor gyanánt végleg eláztatol!”

„Bocsáss el” nyögte Tom, „te Fűzi-vén, eressz el!
Épp elég a bajom sok bogos gyökereddel,
nem párnák, higgyed el! Menj hát s igyál tovább,
s szunnyadj el, mint a Víz Lánya, ki mélyre szállt!”

El is engedte őt a Fűzi-vén e szókra,
fa-házát fa retesszel bezárta nyikorogva,
ott dohodva a fában. A fűzes völgy felől
Tom az Ágas folyó mentén ment egyre föl.
Erdőszélen leült szusszanni, és fülelte,
hogy cserreg, csivitel pinty, csíz, rigó felette.
Csapongott körülötte tarka lepkecsapat,
amígnem szürke felhők fedték el a napot.

Tom sietett tova. A zápor ám elérte,
paskolt tág köröket a futó víz színére,
szél támadt, hullt a hűs csepp a lomb közül le,
végre Tom egy üregbe bújt, hogy leljen menedékre.

Ám jött a Borz elő, vaksi szem, hószín homlok,
mert ott volt a tanyájuk, mely most majdnem beomlott,
Borz, Borzné, sok gyerek. Megragadták kabátját,
s a mély alagúton a föld alá cibálták.

S a földmélyi tanyán Borzék így zsörtölődtek:
„Hó, vén Tom Bombadil, a kapunkat betörted!
Hát ezt hogy képzeled? Most elkaptuk kabátod,
utad a föld színére többé meg nem találod!”

„Hej, Borz komám, s ti mind! Ez így már mégse járja!
Tüstént vezessetek vissza a napvilágra
hátsó kijáraton, a vadrózsa tövében,
földes mancsot, pofát töröljetek le szépen,
s szunnyadjatok tovább a vackotokra bújva;
mint Gyöngyszem, Fűzi-vén, aludjatok el újra!”

Borzék így szóltak erre szelíden: „Ó, bocsánat!”
és szépen megmutatták, hol a hátsó kijárat
a tüskés kert felé, morogva visszabújtak,
s földdel ajtót, kaput rendre eltorlaszoltak.

Nem esett már; az ég alkonyra kiderült, ment,
ment hazafelé Tom Bombadil s fütyült,
ajtót nyitott, bement, egy ablakát kitárta,
konyhalámpa körül lepkék keltek vad táncra;
kinézve látta Tom, hogy gyúl sok pisla csillag,
s a karcsú hold korán napnyugat fele ballag.

Leszállt az éj a Dombra. Tom gyertyát gyújtva itt lenn
felnyikorgott a lépcsőn, keze már a kilincsen...
„Hej, vén Tom Bombadil! Itt. állok! Ugye reszketsz?
Ajtód mögött vagyok, elkaplak, s nem eresztlek!
Én, a Sírdomb-lakó, tudod, a hegytetőről,
hol a tanyám körül nagy kövek állnak őrül.
Érted jöttem, gyerünk, a föld alá leviszlek,
ott lesz vén Bombadil bús, sápadt, vézna, nyiszlett!”

„Kotródj innen hamar, többé ne lássalak,
ízzó szemű, sötét kacajú rémalak!
Menj sírdombodba vissza, pihentesd csontfejed
kő párnádon, miként Fűzi-vén tette, meg
Gyöngyszem, szép vízi lány, s a Borznép az üregben!
Vár sírba zárt arany, felejtett bú fogad fenn!”

Suhant Sírdomb-lakó az ablakon ki nyomban,
kerten át, falon át, mint az árnyék a lombban,
süvöltve föl a hegyre, a nagy kövek körébe,
megcsörrent csontja mind bús lakhelyére érve.

Tom Bombadilt pedig már ott várta a párna;
nem volt oly édes akkor Fűzi-vén s Gyöngyszem álma,
Borznép, Sírdomb-lakó úgy sose szunnyadott,
mint ő – akár a bunda! Fújtatva hortyogott.

Ébredt friss hajnalon, fütyült, mint a rigó, dalolt:
„Tallárirom, halihé, halihó!”
Vette vén kalpagát, csizmát, kabátot, tollat,
és ablakot nyitott, hol a napfény behatolhat.

Bölcs vén Tom Bombadil oly óvást vándorolt –
kabátja hupikék, csizmája sárga volt –,
nem kapta senki rajt, ha dombok közt, a zöldben,
ha Ágas folyó mentén, vagy erdőn járt a völgyben,
vagy épp a Liliom-tavacskán csónakázott.
S egy nap elkapta Tom a szép Folyó-leányt ott,
ki zöld köntösben, bontott hajjal a sás megett
madárkáknak dalolt vén vízi-éneket.

Tom megragadta őt! Futott szét vízipatkány,
nád zizzent, szállt a kócsag, és sírt a megriadt lány.
Rikkantott Bombadil: „Szép Gyöngyszem, jer, vigasztalj,
ím vár az otthonom! Már terítve az asztal,
lépes méz, tejszín és vaj meg fehér kenyér,
és az ablak körül a rózsa körbe ér.
Jöjj hát a Domb alá! Anyáddal ne törődj,
a tómélyi hínár közt sosem lelsz szeretőt!”

Hej, vén Tom Bombadil tartott nagy lakodalmat,
gólyahír-koszorúval díszlett a toll, a kalpag;
az ara zöld-ezüstben, nefelejcs a haján,
meg liliom. A vén Tom dalolt, mint csalogány,
úgy döngött, mint a poszméh, hegedűszóra járta,
kezét vetve a lány szép karcsú derekára.

A ház benn csupa fény volt, és fehér a vetett ágy,
a nászéjen a házuk táját meglátogatták
szép táncot lejtve Borzék, s az ablakon zörögve,
míg szunnyadt benn a pár, a Fűzi-vén szökött be;
sírt nádas partokon Folyó-asszony, szegény,
és a Sírdomb-lakó bőgött bús rejtekén.

Tom Bombadil ezekre még csak vállat se rántott,
nem bánt ő zörgetést, sírást, bőgést, se táncot,
napkeltéig aludt, majd dalolt, mint a rigó:
„Én Gyöngyöm, Gyöngyszemem, halihé, halihó!”
s a küszöbére ült, hogy fűzpálcát hasogasson
benn fésülte arany haját az ifjú asszony.

 

II

Bombadil csónakba száll

Mind barnább lett az ó-év; jött a Nyugati Szél,
épp Tom orrára szállt az erdőn egy bükklevél.
„Szép volt az év, amíg a szellő hordta napját.
Új évre várjak, itt? Van annál jobb mulatság.
Még ma kifoltozom a sajkát, aztán rajta,
nyugatra a Folyón, ahogy a kedvem tartja!”

Füzike ült az ágon. „Hahó, Tom, én figyellek,
sejtem én, sejtem én, hogy merre hajt a kedved.
Vigyek-é, vigyek-é hírt a vén Fűz-alaknak?”

„Egy szót se! Szót se, mert megnyúzlak és bakaplak!
Sok mindenről fecsegsz, amihez nincs közöd!
Fűzi-vén meg ne tudja, Tom merre költözött,
vagy fűzfa-nyársra húzlak, s egy falásra lenyellek!”

Füzike farka billent, s ő röptében csicsergett:
„Nos, fogj meg, hogyha tudsz! De nem kell ide szó,
majd bal fülére szállok, és így lesz hallható:
'Ágas folyón alá, amerre száll a nap –
útra fel! inni kell! lám itt a pillanat!' ”

Tom mosolygott magában: „S ha mégis arra mennék?
Van más út is, de inkább arra von annyi emlék”.
Kifoltozta a sajkát, rejtekéből kivonta,
körül sás, káka, nád, fölötte szilfa lombja;
majd a folyóra szállt, s dalolt: „Illa berek!
Suhanj, Ágas folyó, sekély és mély felett!”

„Hej, vén Tom Bombadil! Habok hová sodornak?
Merre visz billegő sajkád, a könnyű csónak?”

„A Pálinkás felé a folyó habjain,
ott tüzet gyújtanak nékem barátaim
a Széna-rét mögött. Sok aprónép van ott,
akiket ismerek s meg-meglátogatok.”

„Véreim üdvözöld, hozz tőlük hírt legott,
s mondd el, melyik kanyarban bújnak a halrajok!”

„Nem én, Halászmadár, ne bízzál rám ilyesmit,
csak kedvtelés ez út, járok, amerre tetszik.”

„Menj hát, nagyképű Tom! Bár teknőd kapna léket!
Néznélek boldogan vízbe pottyanva téged!”

„Ne csárogj, Kék Halász! Többé ilyet ne halljak!
Huss, huss! Rendezd csak el egy halcsonttal a tollad!
Ficsúr vagy ág hegyén, de fészked csúf, emellett
otthon csak rongy lehetsz, habár skarlát a melled!
Hallottam, hogy a fajtád a csőrével mutatja:
lám, erről fúj a szél, horgászni nem lehet ma!”

Míg Tom az ág alatt elsiklott s énekelt,
a kék madár a csőrét becsukva szárnyra kelt,
egy türkiz tollat ejtett alá, elkapta Tom
– a csinos küldemény szikrázott a napon –;
s eldobva régi tollát, a kalpagjára tűzte:
„Illik e szín nekem, oly vidám, tarka, büszke!”

Körötte buborék, sok vízi gyűrű támadt –
lapátja fejhevert – sutty? – egy vízmélyi árnyat.
„Püff! vén Tom Bombadil! Rég jártál erre, pajtás!
Csónakázol? Mi lesz, ha felborítom sajkád?”

„Próbáld csak, bajuszos! Hátadra kapok én,
megszorítom nyakad, s nem lessz ily nagy legény!”
„Hohó, Tom Bombadil! Én meg szólok anyámnak,
hívok minden rokont, húgot, bátyát s apámat:
'Ni csak, itt a bolond Tom, egy teknőben evez,
mint egy falábú réce – nem pompás tréfa ez?' ”

„A vén Sírdomb-lakónak od'adom vidra-irhád,
ha majd kikészíti, s bús gyászdalokat ír rád,
nem ismer meg anyád se, csak bajszodról talán!
Ki Tommal vágy kikötni, korábban keljen ám!”

Szökkent a vidra-fi, összefröcskölte Tomnak
kabátját, kalpagát, csak úgy himbált a csónak,
ő meg alábukott, majd a partról lesett,
míg Tom víg éneke a távolba veszett.

Elvet-sziget felől vén Hattyú jött kevélyen,
szisszent elúszva – Tomra villant egy pár sötét szem.
„Vén csont” nevette Tom, „tán a tollad hiányzik?
Adj újat hát nekem, mert elázott a másik.
Egy jó szót szólj csupán, s én szívemből szeretlek!
Hosszú nyak, néma száj, a gőgtől szinte reszket!
Ha megjön a Király, már hajnalban lecsap rád,
s lemetszi sárga csőröd – akkor alább is adnád!”
A hattyú evezett csak, orrát magasra tartva,
farvizén tovaringott nyugat felé a sajka.

Tom a zúgóhoz ért. A víz rohant alá ott,
tajtékzott, forrt vadul, habzó permetre mállott,
a sajkát elragadta, az bukdácsolt pörögve,
mint egy dugó, tovább a Malomárka-völgybe.

„Hó! Itt jön Tom, az Erdész, s a bakkecske-szakálla!”
az aprónép kacagta a Széna-parton állva.
„Halálra nyilazunk, sajkás vadonlakó,
nem kelhet át a zúgón itt erdei manó
a Pálinkás folyóra, se csónakon, se kompon!”

„Ejha, ti pókhasak! Ne oly fennen, ha mondom!
A babók, jól tudom, maguk üregbe vájják,
ha meglátják egy vidra bajszát, kecske szakállát,
s a holdfényen saját árnyékuktól remegnek.
Hívom az orkokat, és jaj lesz újra nektek!”

„Hívd csak, vadonlakó Tom! Nyelved bárhogy gyötörjed,
– három nyíl kalpagodban – lám nem fél senki tőled!
Hát mostan merre tartsz? Ha torkod sörre áhít,
nincsen hordó elég mély, mely szomjad oltaná itt!”

„A Pálinkás folyón lemennék Harcsa-fokra,
de sajkámhoz a víznek itt túl erős a sodra.
Ha volna oly babó, ki dereglyére venné,
kívánnám, hogy legyen jövője szép jelenné!”

A Pálinkás folyón a lángvörös eláradt,
lement a nap, s a szín hamar szürkébe bágyadt.
Üresen állt a part, hol kettényílt a sás;
Búsan morogta Tom: „No, szép fogadtatás!”

Egy földúton megindult; a sötét már leszállott;
lámpák villogtak messze. Valaki rákiáltott:
„Hé, hó!” Két ló megállt, csikordultak a fékek.
Tom ballagott tovább, még csak oldalt se nézett.
„Ki az a koldus ott, ki bóklász kurta lábon?
Hadd lám, mi dolga erre! Négy nyíl a kalpagában!
Valaki rajtaért, hogy leselkedsz, mi, testvér?
Megállj, hé! Mondd csak el, hogy erre mit kerestél!
Sört, persze, fogadom, bár pennyd sem akad.
Szólok mindenkinek, hogy ne is adjanak!”

„Hé, Sárosláb! No szép, a találkát lekésed
Pálinkás partfokán, s még rám vetnéd a késed!
Földtúró vén pohos, ki már szuszogni sem bírsz,
szekéren krumplizsák, lehetnél kedvesebb is!
Falábú tekenő, hogy én volnék a koldus?
No várj csak, kapsz olyat, hogy menten arrébb lódulsz!
Segíts fel, vén Csimasz! Jössz ám egy kupa sörrel!
Ily régi cimbora, bár éjjel, rám nem ösmer!”

Robogtak el nevetve, meg a Nyírnél sem álltak,
bár nyitva állt a kocsma, s malátaillat áradt.
Tovább zötyögve a Csimasz utcába tértek,
Tom táncolt, ugrabugrált farában a szekérnek.
Csillagos volt az éj, s még talpon a Csimaszház,
a későn érkezőt tűzhely s lámpák fogadták.

Fiai meghajoltak, lányai vágtak bókot,
neje a szomjazóknak söröskupákat hordott.
Ki dalolt, ki mesélt, ki sört nyakalt, ki táncolt,
a pohos gazda is derekasan viháncolt;
Tom dudát fújt, ha épp nem a torkát locsolta,
az asszonyén kacaj, a lányok ajkán nóta.

Majd lefeküdt a háznép, szénában vagy pihében,
s a kandalló előtt csak ők maradtak ébren,
vén Tom s a vén Csimasz, és híreket cseréltek,
a folyó partjain hogy s mint folyik az élet;
szóba jött árpa, búza, ki hogy vet s hogy arat,
sok furcsa szóbeszéd is a hosszú éj alatt;
rezgő fák hírei, melyek a szélbe szállnak,
a Gázlónál az Őrök, a piacon az Árnyak.

Csimasz a tűz előtt aludt az ósdi székben.
Eltűnt hajnalra Tom; mint álom, melyre ébren
csak úgy emlékezünk, hogy rossz volt vagy kedvező.
Ajtózár nem nyikordult; a reggeli eső
elmosta lábnyomát; sem távol, sem közel
nem hallott senki róla, hol jár, hol énekel.

Három napig a nádas parton hevert a csónak,
s egy reggel nekivágott felfelé a folyónak.
Babók mondják: a vidrák eloldották az éjjel,
felvonszolták a zúgón, és tolták szenvedéllyel.

Elvet-sziget felől jött a Vén Hattyú épp,
csőrébe vette szépen a sajka kötelét,
s büszkén vontatta fel; oldalt úsztak a vidrák,
fűzgyökerek között hogy útba igazítsák,
Halászmadár az orrán, tatján ült Füzike,
a csónak így haladt a folyón fölfele;
Tom rejtekéig értek. Ott Vidrafi rivall:
„Hej, lábatlan a réce! Uszony nélkül a hal!”
Teringettét! a parton hagyták az evezőket!
Ott hevertek, amíg Tom jött s meglelte őket.

 

III

A kóbór lovag

Volt hajdan egy víg tengerész,
egy hengerész, ki súlyt emelt:
egyszer egy bátrat gondol ám,
s egy gondolán nagy útra kelt;
vitt három zsákkal narancsot,
öt fakancsót meg malátát,
ott ültek sorban a taton
a kataton-zöld saláták.

És jött a szél, a tengeri,
mely rengeti és sodorja.
Haj, mállott rögtön tizenkét
új helyen szét a vitorla!
Ő ottmaradt egy partfokon,
hol nincs rokon se jóbarát,
csak egy bús patak görgeti
és zörgeti a kavicsát.
Elindult tágas mezőn át,
de e zónát nem kedvelé,
hát hegyre hágott, völgybe szállt,
egy hölgyre várt, de nem lelé.

Leült s elzengett halkan ott
egy dallamot, s így néze szét,
egy pille szállt szemére, s ő
megkérte tőle a kezét.
Ám az tréfára vette csak,
nevette csak a kis hamis.
Hősünk tanult varázsolást,
hajszálfonást s más ilyet is;
fátylat légi finomra szőtt,
megfogni őt, és halovány–
kék fecsketollból lett a szárnya,
és azzal szállt a lény után.

Megfogta végül: lenge szál
volt, pókfonál, a kelepce.
És baldachint szőtt liliomból,
sok lágy sziromból felette,
bogáncs-pihéből nászi ágy,
álomi lágy, megvetve már,
a nászruha mint könnyű füst,
oly színezüst, mint holdsugár.

Lánccá fűzött sok gyöngyszemet,
mit szétszedett s szétszórt a lepke,
lett pörpatvar és nagy harag,
s ezt a lovag szívére vette,
elunva a síró arát, döntött tehát:
új útra kél fecskeszárnyait nekivetve,
mert segítette déli szél.

S szállt arra, hol a margarét
a tarka réten lengedez,
hol hegy mélyén tündér-arany
vár boldogan, hogy felfedezd.
A tengeren túl partra szállt,
és harcba szállt mint kalandor,
Peninzulán és Belmorán
és Kormorán is barangolt.

Pajzsa korall volt, s elefánt-
csontból a pánt a sisakon,
smaragd volt kardja, és midőn
kivonta, lőn riadalom,
tündér-lovag, manó-vitéz,
ha kelevézét emelé,
s szép fürtű délceg bajnokok
hullottak ott lába elé.
Kristályból készült rá a páncél,
s topáz láncvértbe öltözött,
dárdahegyet néki a hold
fényén kobold ezüstözött.
Gerelye tiszta malachit
és sztalaktit – felkapta hát,
szitakötők ellen vonult,
mind porba hullt, s ő ment tovább.

És megvívott a Vércekkel
s a Mércekkel és ők vele,
Arany Lépet nyert s vízre szállt,
vitte naszád hazafele,
hajója ökörnyál s levél,
és a fedél virágszirom;
kardot csiszolt, vértet sikált
és kornyikált egész úton.

Egy-egy szigetnél még megállt,
de nem talált érdemlegest,
csak a szélfútta bús fenyért,
így visszatért, és egyenest
indult a Léppel: „Haza már!”
Majd: „Én szamár! No és a cél?
Feledtem tenger harc között,
míg ütközött sok bősz acél!
Csak kóboroltam téveteg,
én réveteg! Ej, ej, no lám!
Vehetem hát ezek szerint
elő megint a gondolám!”

Ezért a vidám tengerész
máig merészen kóborol céljával és álmaival,
mint bősz vihar szárnyán a toll.

 

IV

A tündér

Tündérke lény,
a neve ÉN,
és szép volt mindenek felett,
haján fehér
a gyöngyfüzér,
s egy drága, arannyal szegett
pókháló-kendő;
egy lánc derengő
csillagokból fénylett nyakán,
holdfény-pihe
volt köntöse,
sok-sok egybeszőtt lepkeszárny,
és ritka ék
a csöpp derék
körül: gyémánt harmatszemek.

Nappal lepelt,
szürkét, viselt,
csuklyája kék, mint fellegek,
de éjjelente
ragyogva ment a
csillagfényes nagy ég alatt,
villant a fess
halpikkelyes
cipőcske, merre elhaladt,
hol a széltelen
nagy táncterem
várta, a tiszta tükrű tó.
Mint a tükör-fény
kavarta örvény,
oly villanás volt látható,
hol könnyeden
a táncterem
síkját érte a csöppnyi láb.

Szeme figyel
az égre fel,
majd árnyas parton fut tovább;
majd lefele
kukkant: le, le –
egy másik tündért rejt a mély!
A neve NÉ,
néz fölfelé,
s táncos lábhegyük összeér!

NÉ oly kecses,
mint ÉN, oly ügyes,
ám csillagkoszorús feje
oly furcsamód
lóg, egyre lóg
feneketlen kút mélyibe!
Fénylő szemét
fölvetve épp
ÉNre szegzi, amíg pörög;
mily furcsa, lám,
fejjel alá
himbálni csillagos tó fölött!

Nincs soha más
találkozás,
két láb ér össze itt csupán,
Hol a vidék,
ahol fejét
dughatná össze a két leány –
nincsen tudós,
tündéri jós,
ki választ ily kérdésre ád.

Tündérleány
örök magány
éjében táncolhat tehát:

gyöngyök haján,
gyémánt derekán,
halpikkelyes
cipője fess – így járja ÉN;
cipője fess
halpikkelyes,
gyémánt derekán
gyöngyök haján – így járja NÉ.

 

V

Későn feküdt a Holdbéli Ember

Van egy fogadó, víg vén fogadó,
körötte zöld a vidék,
s olyan sört főznek ott,
hogy egyszer lejött maga a Holdbéli Ember,
hogy benne egy jót igyék.

Van ott egy korhely macska is,
öthúrú hegedűvel,
vonója föl meg alá szalad,
süvölt, purrog, nyög meg vigad,
azt látni kell, mit művel.

Aztán van ott egy kiskutya,
nagy tréfakedvelő,
ha a vendégek közt móka járja,
kacag, kacag a kerge pára,
hogy majd megfúl belé.

Van továbbá a fogadósnál
egy rátarti tehén,
de ha zenét hall, eszét veszti,
bojtos farkát rázza, mereszti,
s táncol a rét gyepén.

S ó! az ezüst tálak sora,
sok szép ezüst kalán!
Egy pár épp vasárnapra szól,
s azt kezdik subickolni jól
már szombat délután.

A Holdbéli Ember ivott, csak ivott
s a macska húzta a tust,
az asztalon táncolt a tál s a kalán,
a tehén meg a kocsma udvarán,
s űzte farkát a kutyus.

A Holdbéli Ember csak nyelte a sört,
majd asztal alá esett,
ott horkolt, sörről álmodott,
míg sápadtak fönn a csillagok,
hajnal közeledett.

A fogadós hívta a macskát:
„A fehér Hold-lovak
ezüst zablájuk rágják nyihogva,
gazdájuk meg hortyog a sutba,
s fiamarost kél a Nap!”

Nos, húzta a macska a nyűtt hegedűt,
holt riadna a dalra;
nyítt, süvöltött, bőgött a hangszer.
A fogadós rázta a Holdbéli Embert:
„Három elmúlt!” rivallta.

Fogták, görgették föl a hegyre,
s ott a Holdba belökték,
nyomukban mind a Hold-lovak,
szökdelt a tehén, mint zergebak,
tál és kanál követték.

A macska meg húzta, mint a bolond,
a kutyus elterült,
a tehén s a lovak fejre álltak,
sok vendég otthagyta az ágyat,
s mind táncra penderült.

Pang! pang! szakadtak sorra a húrok,
a tehén átszökkent a Holdon,
kapta magát a vasárnapi tál,
futott vele a szombati kanál,
s a kutyus kacagta a dolgot.

A Hold legördült a hegy mögé,
mire felbukkant az új Nap.
Roppantul elcsodálkozott:
„Mi dolog ez? Már fényt hozok,
s ott lent épp ágyba bújnak!”

 

VI

Túl korán jött a Holdbéli Ember

A Holdbéli Ember, amúgy földi szemmel,
ezüst szakállú vén volt,
opál a korona; és gyöngyszemek sora:
utóbbi mind az övén volt.
Rajta szürke palást, és egy este, lásd,
kristály kulcsot vett elő,
ezüst hajába szántott, és egy elefántcsont
ajtót nyitott fel ő.

Hajszálból szőtt kicsiny lépcsőnek fokain
csak lépdelt egyre le
vad kalandokra készen, s betöltötte egészen
szabadság érzete.
Gyémánt-ragyogástól a lelke rég elfásult,
és unta a minarétet,
mely holdkövekből rakva magánosan uralta a sivár holdi rétet.

Hogy vágyott, szinte lázba'! berillre és topázra,
ékül bús köntösének;
e sóvárgásra ír csak rubin lehet, s zafír, sok,
no meg smaragd, tömérdek.
S az is untatta, holtra, hogy nincsen semmi dolga,
csak bámul a hóka fénybe,
és egyre fülel, a zümmögés ha kel,
a szférák halk zenéje.

Szép teleholdkor az ezüstfényű
a Tűzbe vágyott el ő,
midőn a holdlakóknak kis lámpásai kókadt
fénnyel tűntek elő,
csak izzó parázsért, csak láng-lobogásért,
vad bíborért epedt,
s viharos hajnalon ha szép karmazsinba vonja
az új nap az eget.

Vágyott tengernyi kék, élő szín-összeség,
zöld erdő s láp után;
igézte az emberek vére, mely oly meleg,
s a Föld, mely oly vidám.
Hahotát akart és vágyteli dalt,
sült húst, bort víg garatra –
míg majszolta lepényét, hópihe-süteményét,
híg holdfényt kortyogatva.

S amint a pecsenyék jártak eszében épp,
puncs, sör meg almabor,
megcsúszott lépcsején, és már zuhant szegény,
kár egy meteor;
épp karácsony előtt egy éjen fogta őt
a tenger habja föl,
ahol a gyors szelektől védve szendereg
a Szépremény öböl.

Hát megvolt a baj, s ő nem tudta, jaj,
hogy mitévő legyen;
egy halászbárka jött, s megpillantotta őt
a legénység a vízen;
hálójukba akadt, delejes sugarak
csillogták őt körül
az opálos éjben kékesfehéren,
s folyékony zöld fölül.

A halászok bevették, s a partra kitették
a hajnali fogással.
„Egy fogadót keress, he! A város nincsen messze,
kár próbálkozni mással.”
A parti toronyban elütötte nyomban
a hírt egy bús harang,
hogy e szokatlan óra egy holdkórost sodort a
partra, Biling-galang!

Tűz seholse gyullad, nincs reggeli-illat,
csak hideg és nyirok,
kihamvadt tűzhelyek, csúszós, sárlepte gyep,
és sok sötét sarok,
itt-ott füstölgő mécsek. Sehol egy árva lélek,
dalra ki sem fakad,
csak hortyogásuk hallik, hisz még mindenki alszik,
és alszik még sokat.

Zárt ajtók itt meg ott – sokhelyt kopogtatott
s kiáltott – hasztalan.
Lelt végül fogadót, égett benn egy kanóc;
zörgött az ablakon.
Álmos szakács vetett rá bús tekintetet,
s rámordult: „Mit akar?”
„Tüzet, lágy húsokat, és vidám dalt, sokat,
és vörös bort, hamar!”

„Itt nem találni azt” vigyorgott a pimasz,
„azért jöjjön be csak.
Egy-két ezüst legyen, s a dolog már megyen,
mint a parancsolat.”
Egy ezüstöt letesz – ím nyílik a retesz,
Egy gyöngy – s beljebb kerülhet.
Húszanyi kell még, s a kukta mellé
a tűzhelyköz leülhet.

Hanem már inni, enni, – ahhoz nem elég ennyi,
jött korona és palást.
És értük mit kapott agyag csuporban ott,
s abból is egy falást?
Hideg és kétnapos zabkása volt a koszt,
s mellé egy fakalán.
Karácsonyi pudinghoz, mely szilvás, rozmaringos,
korán jött, túl korán
a holdkóros vendég, ki fenn lakott nemrég
a Hold túloldalán!

 

VII

A Kő-troll

Troll ült kövén, e furcsa lény,
csupasz csontot majszolt szegény;
sok év alatt azt rágta csak,
mert nem volt módja húsra.
Dúsra! Búsra!
Barlangban élt a hegy tövén,
és nem volt módja húsra.

Épp jött Tom arra, nagy csizma rajta,
kérdi: „Hát az a csont mifajta?
Látom, kié! Tim bácsimé,
ki nyugszik lenn a sírban.
Pírban! Zsírban!
Meghalt no, isten nyugosztalja,
de így fekszik a sírban?”

S a troll: „Te legény, e csont enyém,
mert egy gödörben leltem én.
Már rég nem él bácsid, ne félj,
nem kell már néki e sípcsont.
Pípcsont! Flippcsont!
Hadd rágjam én, éhes szegény,
nem kell már néki e sípcsont.”

És Tom: „Noha rég elérte a vég,
így kell csontját csúfolni még?
Ő rokonom” mond konokon,
„ide azzal a csonttal!
Fonttal! Bonttat!
Családi jussom e csont!
Elég, ide azzal a csonttal!”

„Hát jer, rokon! Első fokon
megeszlek, majd csontod szopom!
Friss hús, hahó, az lesz csak a jó!
Nos, téged kaplak én be!
Ménbe! Szénbe!
Rágni friss csontodat fogom,
mert téged kaplak én be!”

Azt hitte tehát, fogott vacsorát,
de rosszul számított a galád,
mert mint kiderült, Tom mögéje került,
s keményen farba rúgta.
Zúgta! Búgta!
Vélte, a troll még adja alább,
ha keményen farba rúgja.

Nos, feltehető, hogy nem tudta ő:
kemény a troll fara, mint a kő,
rúgj akkorát, hogy kidőlnek a fák,
a troll fara meg sem érzi.
Vérzi! Bérzi!
Tom nyögte s a troll röhögte:
„Höhő, a lábad ezt megérzi!”

Tom acsarog, a lába sajog,
amíg csak él, bicegni fog;
nem bánja a troll, ott ül valahol
és csámcsog a régi csonton.
Rontom! Bontom!
Nem fáj néki se far, se farok,
csak csámcsog a régi csonton!

 

VIII

Leven Gyula

Az Árva Troll egy nagy kövön ült,
s búsan dalolt szegény:
„Ó, mért kell élnem ily egyedül
a Messzi Hegy tövén?
A népeim útja messze vitt,
mind-mind elköltözött,
hírmondónak maradtam itt
hegyek s tenger között.

Nem kell arany, sört nem iszom,
falás húst sem eszem;
s mindenkit eltölt az iszony,
hová lábam teszem.
Lábam csinosabb lenne bár!
s jaj, e durva kezek!
De szívem lágy, mosolyg e száj,
konyhám meg épp remek!

Ej, ej, így nem mehet tovább!
Barát kell, úgy bizony;
Völgyön, hegyen, határon át
érte kalandozom!”
S ment tüstént, kutyagolt egy éjt,
szőrcsizma rajta, szép,
kora reggel Tarhátra ért,
hol éledt már a nép.

Az első, kit előtalált,
vén Varjú néne volt,
karján ernyőt vitt és kosán;
Troll keccsel meghajolt:
„Jó reggelt, hölgyem, s szép napot!
Remélem, jól vagyon.”
Az kosárt, ernyőt eldobott,
és visongott nagyon.

Ott járt a jegyző, Potroh úr,
s pillantást vetve rá,
arca zöld lett, bíbor, s vadul bújt volna föld alá.
Búsan, sértetten szólt a Troll:
„De hisz nem bántalak!”
Ám Varjúné hazaloholt,
s elbújt az ágy alatt.

Ment a Troll a piacra most,
és ott nézett körül;
megvadult tőle birka, kos,
s a lúd mind szétrepült.
Pál gazda söre felborult,
Nyír hentes kést dobott,
kutyája perdült,
mint a nyúl, s esze nélkül futott.

ÜIt, sírt a Troll, szegény mulya,
A Nagykapu előtt,
de arra jött Leven Gyula,
s vállon paskolta őt.
„Mit pityeregsz, te nagy melák?
Nem jobb itt kint neked?”
Csak nézte őt, mint jó barát,
s örült, hogy az nevet.

„Leven Gyuszi!” kiált a bús Troll,
„Te kellesz énnekem!
Ha nem félsz egy kis utazástól,
ma teázhatsz velem!”
Troll hátára ugrott a beste,
kiáltott: „Gyi, fakó!”
s oly vacsorát kapott az este,
hogy el nem mondható.

Volt vajas kalács, kifli, sajt,
tejszín, fánk rengeteg,
és Leven két pofára falt,
míg nadrágja repedt.
Tűz lángolt, teavíz dalolt,
a kanna is vele;
Leven itta, bármennyi volt,
épp csak nem fúlt bele.

Több nem fért már egyikbe sem,
csak ültek szótlanul, s
végül a Troll szólt: „Kedvesem,
most pékséget tanulsz:
hogy készül a hamham-kenyér,
s a barna lágy cipó,
s ha kész vagyunk, ágyamba térj,
ott szunyókálni jó.”

„Hol jártál” faggatták, „Leven?”
„Csodás nagy lakomán,
hamham-kenyér volt, málnadzsem,
s még száz más is talán.”
„De merre volt? Völgyön, hegyen?
Keleten? Nyugaton?”
De csak annyit felelt Leven:
„Azt el nem mondhatom.”

„Én láttam!” Locska Ferke szólt,
„Gyuszit s a Trollt vele,
a vén Troll hátán lovagolt
a Messzi Hegy fele.”
Szekérre, lóra vagy szamárra
felkapott ifjú és vén,
hegyek közt egy kunyhót találva
látták, füstöl a kémény

Verni kezdték az ajtaját:
„Nekünk hamham-kenyér kell,
süss menten, süss, az angyalát,
ha lehet, egy szekérrel!”
„Ki hívott meg?” a Troll dühöng,
„El innen mind! Haza!
Nem sütök, csak csütörtökön,
de ennyinek soha.

El, el! Túl kicsi ez a ház!
Mit is képzeltetek?
Úgy sincs sajt, dzsem, fánk és kalács,
mind Leven ette meg.
Varjúné, Potroh, Ferke, Pál
és Nyír hentes, el, el!
Ne lássalak! nekem csupán
a Leven fiú kell!”

Leven Gyuszi hamham-kenyéren
meghízott, mint a makk,
mellénye repedt, s a fejében
nem ült meg a kalap.
Csütörtök mindig tea-nap volt;
a Troll keskenyedett,
míg Gyuszi, aki egyre habzsolt,
lett terebélyesebb.

Leven Gyulából híres pék lett,
kiről a nép dalol,
cipójának és kenyerének
párja nem volt sehol;
csak a hamham-kenyér, s kivált
a vaj, a legkülönb,
amely Leven Gyulára várt
minden csütörtökön!

 

IX

A Jajkak

Melyek közt a Jajk-nép lakik,
tó-feketék az árnyak,
s csengőjük gyászosan cseng, amíg
sárba süpped a lábad.

Mert sárba süpped a merész,
ki ajtajukon kopogtat,
hol a vízköpő a mélybe néz,
s zajos vizek csorognak.

A rothadó vízpartokon
szomorúfűzek állnak,
vérvarjú fészkel a várfokon,
és félig alva károg.

Hideglelős Hegyek mögött a gyötrő, gyatra út
szürke fák közt penészes völgybe fut,
sötét tó partjain, mit nem fodroz a szél,
a Jajk-nép ott, nap és hold nélkül él.

Minden pince, hol Jajk lakoz,
mély, nyirkos és hideg,
gyér gyertyaláng míg hajladoz,
számolják pénzüket.

Mennyezet sír, fal könnyezik,
de léptük zajtalan,
s a kopogásra mindenik
az ajtóhoz suhan.

Kilesnek; keskeny résen át
finom ujjak kikúsznak,
s csak ennyi – már tele a zsák,
hol csontjaid alusznak.

Hideglelős Hegyek mögött gyötrelmes úton át,
pók-árnyakon és Varangy-kúton át,
s erdőn át, hol minden lecsüng, porló, reves halott,
a Jajkokat leled – és hizlalod.