J. R. R. Tolkien
A HOBBIT
„Egyszer oda, aztán vissza”

Javította, bővítette
és jegyzetekkel ellátta
DOUGLAS A. ANDERSON

(Tartalom) (Térképek)

 

 

Nem tudok elképzelni kellemesebb öregkort,
mint elmerülni régi kedvenceim világában:
újraolvasni és jegyzetekkel ellátni őket.

ANDRÉ MAUROIS

 

Könyv ha először tetszett,
szívesen olvasod újra.

HORATIUS

 

 

Köszönetnyilvánítások

Egy olyan könyvet, mint A hobbit szövegkritikai kiadása, nem lehetett volna összeállítani sok ember segítsége nélkül, akiknek szeretném ezúton kifejezni hálámat. Mindenekelőtt köszönettel tartozom Christopher Tolkiennak, amiért hozzájárult, hogy apja könyvét jegyzetekkel és magyarázatokkal lássam el; és maga is sokat segített megjegyzéseivel és javaslataival. Szintén külön lekötelezettje vagyok barátaimnak, Christina Scullnak és Wayne G. Hammondnak, akik megosztották velem néhány kutatási eredményüket a tervezett J. R. R. Tolkien: A Companion and Guide (J. R. R. Tolkien: Útmutató) című művükhöz, és sok más módon is segítettek.
Az intézmények és szervezetek közül szeretnék köszönetet mondani Matt Blessings levéltárosnak a Memorial Librarytől (Marquette University, Milwaukee, Wisconsin); Christopher W. Mitchellnek és Marjorie Lamp Meadnek a Marion E. Wade Centertől (Wheaton College, Wheaton, Illinois); dr. Judith Priestmannek a Bodleian Librarytől (Oxford); és a University of Notre Dame Librarynek (South Bend, Indiana).
A Houghton Mifflin Companynél a rendkívül segítőkész (és a kötelességet meghaladóan türelmes) emberek között (múltban és jelenben) szerepel Clay Harper, Austen Olney, Ruth Hapgood, Becky Saikia-Wilson és Rhiannon Agosti.
Azok között, akik támogattak egyes pontoknál vagy más módon voltak a segítségemre, ott van Fred Biggs, Richard E. Blackwelder, Alexandra Bolintineanu, David Bratman, Brad Brickner, Diane Bruns, Humphrey Carpenter, Ceborah Benson Covington, John L. DiBello, Michael Drout, Charles B. Elston, Verlyn Flieger, Steven M. Frisby, John Garth, Charles Garvin, Peter Geach, Peter Glassman, Glen H. GoodKnight, Martin Hempstead, Thomas D. Hill, Carl F. Hostetter, Ellen Kline, Chris Lavallie, Dennis K. Lien, Abbe Lyons, Michael Martinez, Richard Mathews, Charles E. Noad, John D. Rateliff, Becky Reiis, Taum Santosky, dr. William A. S. Sarjeant, Tom Seidner, Tom Shippey, Babbie Smith, Susan A. Smith, Stacy Snyder, Donn P. Stephen, Priscilla Tolkien, Rayner Unwin, Richard C. West, Kelley M. Wickham-Crowley, Gene Wolfe, Reinhold Wotawa, Nina Wyke-Smith, Ted Wyke-Smith, Jessica Yates, Manfred Zimmermann, és Henry Zmuda.
A hobbit fordításainak különféle szempontjaihoz nyújtott és a külföldi illusztrátorokkal kapcsolatos segítségéért hálás vagyok Mikael Ahstromnek, Flix Claessensnek, David Victor Kadarnak, Mari Kotaninak, Nagy Gergelynek, René van Rossenbergnek, Arden R. Smithnek, Anders Stenströmnek (Beregondnak), Asako Suzukinak, Makoto Takahasinak és Takajuki Tatsuminak.

 

 

Előszó a magyar kiadáshoz

E könyv kiadásával több szempontból is fontos pillanat érkezett el a Tolkien-művek magyar interpretációinak történetében. Önmagában is jelentős, hogy a Középfölde mitológiai ciklus első megjelent (és magyarul is először kiadott) alapművének angol nyelvterületen nagy sikert elért szövegkritikai kiadása immár a magyar olvasóközönség számára is elérhető. Érdekes ez a mű azért is, mert a Tolkien-szövegek tudományos igényű kutatásának/elemzésének területén még nem jelent meg ehhez fogható színvonalú, hiánypótló és mintaadó alkotás. És végül különösen fontos, mivel e kiadás előmunkálatai lehetővé tették, hogy komoly lépést tegyünk előre a Középfölde korpusz különböző műveinek magyar fordításai körében jelen levő terminológiai különbözőségek, sokszor értelemzavaró egyenetlenségek elsimítása tekintetében is.

 

A TOLKIEN MŰVEK MAGYAR FORDÍTÁSÁNAK ÁLTALÁNOS PROBLÉMÁI

J. R. R. Tolkien különböző művei egy nagy, átfogó mitológia egységeinek tekinthetők, amelyekben a szerző a neveket, kifejezéseket, fogalmakat egységesen, gondosan kidolgozott struktúrába rendezve használja. Tolkien különös gondot fordított arra, hogy a több mint 50 éven keresztül zajló alkotási folyamatban, a sokszoros újraértelmezési/újraírási ciklusok során létrejött, akár alapvető koncepcióváltásokat jelentő szövegváltozatokban felbukkanó ellentmondásokat, értelmezési zavarokat folyamatosan javítsa, és az egész mitológia integritását fenntartsa. (Ez természetesen nem sikerülhetett tökéletesen, különösen mivel a művek nagyobb része befejezetlenül maradt a hagyatékban. A szerző erre irányuló szándéka azonban egyértelmű.) Ennek a törekvésnek kiemelt területe volt a különböző művekben és szövegváltozatokban szereplő közös személyek, földrajzi helyek, tárgyak, fogalmak nevezéktanának következetes egységesítése is.
A Tolkien-művek magyar kiadásait más-más szerzők fordították. Ezek a fordítók néha nem is ismerték egymás eredményeit, illetve a legtöbb esetben nem ismerték fel az egyes művek mögött felsejlő közös mitológiai hátteret, és sajnos egyáltalán nem, vagy csak részben törekedtek egy konzisztens magyar nyelvezet használatára a fordításokban. Noha minden fordítás a maga nemében teljes értékű alkotás, a magyar olvasó számára nagyon zavaró lehet az eltérő terminológiai eszközrendszer. Olyan ez, mintha az Iliászt és az Odüsszeiát, vagy akár annak egyes fejezeteit különböző szerzők fordították volna, anélkül, hogy különösebb figyelmet fordítottak volna az egyes részekben előforduló közös szereplők, események, helyszínek, szófordulatok azonos formában történő interpretálására: hiába lenne mestermű minden egyes fordítás, a teljes mű élménye sokat veszítene hatásából...
A tolkieni mitológia szövegeiben több ezer olyan egyedi személy- és földrajzi név, elnevezés található, amelyek több műben is előfordulnak. Ezek jelentős részének már született valamilyen magyar fordítása, sajnos már több száz olyan is akad, amelynek többféle magyar változata is megjelent a különböző fordítók műveiben.
A mitológia e terminológiai egyenetlenségei közül is kiemelkedett a két alapmű, A Gyűrűk Ura és A babó, már a címben is megmutatkozó összehangolatlansága. Uralkodó véleményként alakult ki, hogy a Réz Ádám – Göncz Árpád-féle fordítás legyen a teljes Tolkien-korpusz magyar változatának gerince, és számonkérték, hogy a Szobotka-féle fordítás miért nem követi ezt a hagyományt (ami alapvetően igazságtalan követelés, hiszen A babó magyar fordítása korábban készült, mint A Gyűrűk Uráé).

 

A HOBBIT MAGYAR KIADÁSAI

J.R.R. Tolkien professzor nagy mitológiai ciklusához eredetileg csak lazán kötődő gyermektörténete Angliában 1937-ben jelent meg. A magyar változatra majdnem 40 évet kellett várnia a hazai közönségnek: 1975-ben a gyermekkönyvekre szakosodott Móra Kiadó gondozásában, Szobotka Tibor fordításával, Szecskó Tamás illusztrációival jelent meg. (Ezen illusztrációk közül 5 szerepel e mostani kiadásban is.) A versbetéteket Tótfalusi István fordította.
A kiadói jogok később átkerültek a Ciceró Könyvstúdióhoz, akik először 1992-ben jelentették meg a saját változatukat, az eredeti kiadások hagyományait formailag is jobban követve: a könyv J.R.R. Tolkien eredeti, kifejezetten e célra készült illusztrációit tartalmazta, a borítóra egy nemzetközileg elismert Tolkien-illusztrátor, Roger Garland festménye került, és dekorációként is megjelentek az angol kiadásokat oly jellegzetessé tevő törp rúna feliratok is. (Méghozzá a brit kiadás külső borítóján szereplő, angol nyelvű címet és leírást, valamint az Allen and Unwin kiadó nevét is tartalmazó szövegek. Lásd: „B” függelék: A rúnákról.) A szöveg teljesen változatlan formában, újraszedés nélkül, a Móra-féle kiadás szövegének fototechnikai másolataként került be a kötetbe. Ebben a formában a mai napig 6 kiadást ért meg.
Időközben egyetlen számottevő módosításra került sor: olvasói és szakértői felvetésekből a kiadó számára is kiderült, hogy a borító illusztrációnak választott kép ugyan kapcsolódik a tolkieni mitológiához, ám A babó cselekményéhez semmi köze. Roger Garland festménye Turin Turambar Középfölde első korában játszódó történetének sárkányát Glaurungot ábrázolja, amint előbújik az általa elfoglalt Nargothrondi barlangbirodalom kapuján. (A szituáció kicsit hasonló, mint Smaug és a Hegymélyi Királyság esetében. Ám a képen jól látható az a tény, hogy Glaurung még a korai mitológiai időszak röpképtelen, szárnyatlan sárkányaihoz tartozik, ellentétben a késői nagy szárnyas sárkányokat reprezentáló Smauggal.) A 6. kiadásban ezért a kiadó lecserélte a borító grafikát Tolkien egyik saját, színes illusztrációjára, amely már valóban a megfelelő sárkányt ábrázolta.

 

A HOBBIT FORDÍTÁSÁNAK JAVÍTÁSAI

Mint írtuk, a magyarul A babó címen megjelent kötet nyelvezetében, nevezéktanában egyáltalán nem illeszkedett a mitológia fő darabjának tekinthető A Gyűrűk Ura magyar szövegéhez, a laikus olvasók között némi zavart, a rajongók körében pedig nagyfokú elégedetlenséget váltva ki ezzel.
Amikor a kiadó elhatározta, hogy elvégzi az alapszöveg módosítását, a Göncz/Réz-féle terminológiai hagyományhoz való illesztését, fontos kérdés volt, hogy pontosan milyen mértékű változtatások szükségesek.
A rajongói elégedetlenség azonban egy szempontból biztosan túlzottnak tekinthető: sokan rótták fel, hogy a Szobotka-féle fordítás meseszerű, kisgyerekeknek szóló stílusa bántóan elüt A Gyűrűk Ura nagyregényhez méltó, epikus nyelvezetétől. Nos, e tekintetben semmit nem lehet felróni a fordítónak: az angol eredeti szövegek is nagyon különböző stílusban íródtak, és noha Tolkien az egymást követő kiadások során többször, komolyan módosított a szövegen, hogy közelítse azt A Gyűrűk Ura cselekményéhez, a könyv alapvető stílusjegyeit ezek a módosítások nem érintették. Szobotka Tibor remek stílusban megírt, hihetetlen nyelvi leleményekkel megtűzdelt fordítása pontosan visszaadja az angol eredeti hangulatát.
A kiadó döntése a fenti megfontolásokból tehát az lett, hogy nem kell újrafordítani a szöveget. A munka a fordítói jogok tulajdonosának engedélyével a terminológiai módosításokra, a nyelvhasználati kiegyenlítésre és a szükséges pontosításokra szorítkozott.
A munka első részeként készült egy átfogó terminológiai szótár, amelyben feltérképeztem a Göncz/ Réz- és a Szobotka-féle szöveg terminológiai eltéréseit. (Itt szeretnék köszönetet mondani Barna Bálintnak, aki már évekkel korábban elkezdte ezt a munkát. Az általa a Völgyzugoly (volgyzugoly.uw.hu) web oldalon publikált jegyzék volt a természetes kiindulópontja a munkának.)
A különbségek részletes feltérképezése után lehetett elkezdeni a tételes felülvizsgálatot. A nevek, elnevezések fordításánál J.R.R. Tolkien által a művei (elsősorban A Gyűrűk Ura) külföldi fordítói számára készített útmutatót („Guide to the Names in The Lord of the Rings”) tekintettem meghatározónak. Az útmutató elvei eléggé egyszerűek: a történet „közös nyelven” íródott részeit le kell fordítani, méghozzá etimológiailag és hangzás szempontjából hasonló alakot használva, azonban az alaptörténet szerint eleve más nyelven (a tünde nyelvek valamelyikén, vagy az északi emberek nyelvén) megalkotott neveket változatlan formában kell hagyni. Amennyiben az útmutató nem adott egyértelmű választ egy-egy kérdésre, akkor az adott név jelentéséhez legközelebb álló magyar formát igyekeztem megtalálni, ha kellett, arra is ügyelve, hogy a puszta jelentésen túl a szavak etimológiája és ritkasága/gyakorisága is megfelelő legyen. A felülvizsgálat elvei a következők voltak:

 

[1.]

Ha A babóban szereplő fordítás pontatlan vagy téves volt, és A Gyűrűk Urában (vagy más magyarul megjelent műben) szerepelt ugyanaz a kifejezés, akkor azt a változatot használtam.
Ilyen volt szinte az összes hobbit személynév és elnevezés. E tekintetben A Gyűrűk Ura fordítói sokkal pontosabban követték a fordítói útmutató előírásait (Szobotka Tibor értelemszerűen nem is ismerhette ezt a leírást). Így lett például babó helyett hobbit, Baggins helyett Zsákos, Nyelem helyett Gollam, Rivendell helyett Völgyzugoly, varázsló helyett mágus, magas-tündérek, könnyű-tündérek és mély-tündérek helyett, nemestündék, fény-tündék és bölcs-tündék. Némi hezitálás után a Szobotka-féle fordításban az angol eredeti „Arkenstone” helyett álló Őskőt is kicseréltem A Gyűrűk Urában szereplő Arkenkőre (noha az abban a szövegben csak a függelékben jelenik meg érintőlegesen), mivel az angol szó jelentésének, etimológiájának nem felel meg az „Ős” szó – ráadásul itt egy északi nyelvi hagyományból származó kifejezésről van szó, amelyek esetében meg szoktuk tartani az eredeti formát. Nagyon sajnáltam a Dorwinion és a cram helyett Szobotka Tibor által kreált Boromfölde és kreksz elnevezéseket, de ezek tünde (sindarin) eredetű szavak, és a szerző egyértelmű szándéka szerint az ilyeneket nem szabad fordítani. A „tinder-box” kifejezés esetében is sokkal szakszerűbbnek, pontosabbnak tűnik A Gyűrűk Urában szereplő tűzszerszám formula, mint a Szobotka-féle „tapló-doboz”.
Komoly fejtörést okozott még Thorin állandó „eposzi” jelzőjének, az angol „Oakenshield”-nek a fordítása. A Szobotka-féle szövegben ez Tölgyfapajzsiként, a Göncz/Réz-féle fordításban pedig Tölgypajzsosként szerepelt. Egyik sem helytelen, mindkettő eléggé elterjedten használt, végül az árnyalatnyi stilisztikai előny és a tény miatt, hogy a név születésének történetét A Gyűrűk Urában rögzítik részletesebben, végül a „Tölgypajzsos” verzió került az itteni szövegbe is.

 

[2.]

Ha A babóban szereplő fordítás pontatlan vagy téves volt, és A Gyűrűk Ura (illetve más magyarul megjelent Tolkien-művek) szövegében sem találtam megfelelő alakot, akkor az útmutató elveinek megfelelően új fordítás készült. Így született a három troll új neve: Tóni, Berci és Öles Vili (korábban: Tom, Bert és Bill Huggins), vagy a Dombalja (eredetiben: Underhill). Az angol Carrock fordításaként a Szirtkő elnevezést választottam, mivel sem a Szobotka-féle alak (Szög-szikla), sem a Göncz/Réz-féle forma (Szirtfő) nem felelt meg a történetben szereplő, meglehetősen pontos leírásnak. Hasonló oka volt az angol „Dale” helységnév módosításának: sem a Völgyváros (Szobotka) sem a Suhatag (Göncz/Réz) nem felel meg igazán az eredeti jelentésnek és hangulatnak, ezért ezt „Völgyvidék” megnevezéssel helyettesítettem. Pontosítás kedvéért változott meg a 4. fejezet címe is „Hegy felett és hegy alatt” változatra (korábban: Domb felett és domb alatt), mivel a szóban forgó Ködhegység sokezer méteres csúcsaira nem nagyon lehet „domb”-ként hivatkozni.
Más problémát jelentettek azok a kifejezések, amelyek a mitológiai háttér ismeretében anakronisztikusnak tűntek: a kerettörténet szerint messze a bibliai idők előtt játszódó mesében a „Midsummer's Eve” kifejezést nem nagyon illik Szent Iván estéjének fordítani, helyette a Nyárközép Éje kifejezés került. Szintén furcsán hatott e környezetben az ősmagyar eredetű „Göncölszekér” használata a „wain” kifejezéssel jelölt csillagkép esetében, amelyet ezért egyszerűen „Szekér” névvel jelöltem.

 

[3.]

Ha A babó és A Gyűrűk Ura fordításában különböző alakokban szerepelt ugyanaz a név vagy kifejezés, akkor lehetőség szerint a kanonizáltabbnak tekinthető formulát alkalmaztam (e tekintetben a „kanonikus hagyomány” erősebb részének tekintettem A Gyűrűk Ura mellett A szilmarilok Gálvölgyi Judit-féle fordítását is), illetve figyelembe vettem, hogy melyik alak használata kiterjedtebb a szövegekben. Ez alól kivételt jelentettek azok az esetek, amikor a Szobotka-féle változat lényegesen megfelelőbbnek (pontosabbnak, érdekesebbnek, leleményesebbnek) látszott. Átkerült A Gyűrűk Urából ismert forma pl. a törp, tünde, erdőtündék, Ködhegység, varg, Vadonföld, Morotva esetében a törpe, tündér, erdei-tündér, Ködös Hegyek, warg, Vadvidék, Mellékvíz alakok helyett. Viszont helyesebbnek tűnt megtartani pl.: a Smaug vagy az Utolsó Otthonos Ház kifejezéseket A Gyűrűk Urában szereplő Szmog és Utolsó Meghitt Otthon alakok helyett – etimológiai okokból az elsőt, fordítási pontosság miatt az utóbbit. Szintén a Szobotka-féle fordításból maradt meg a Moria kifejezés (ellentétben A Göncz/Réz-féle Mória alakkal), mivel ez esetben egyértelműen A Gyűrűk Ura fordítói nem alkalmazták helyesen a szerző fordítási útmutatóját.

 

[4.]

Azokban az esetekben, ahol nemcsak a magyar fordításban, hanem az angol eredetiben is különbözőek voltak az azonos személyre vagy dologra vonatkozó elnevezések, ott a magyar fordításban is meghagytam ezt a különbözőséget. Így maradtak ékezet nélküliek a törpök nevei, maradt Kerekország a Megye helyett és Széles Világ Középfölde helyett, valamint dohány a pipafű helyett. Összetett problémát jelentett az angol „goblin” kifejezés használata is, mivel ezeket a lényeket A Gyűrűk Urában legelterjedtebben orknak hívják. Azonban mindkét műben szerepel mind az „orc”, mind a „goblin” kifejezés, és én is fontosnak gondoltam, hogy megkülönböztessem őket (a szerző magyarázata szerint mindkét név ugyanarra a lénycsoportra értendő – az adott helyen lényegében szinonimák; a goblin név leginkább a Ködhegység orkjainak elterjedt speciális jelölése volt). Ám a goblin szó helyett Szobotka Tibor által használt „manó” kifejezést kicseréltem az etimológiailag kicsit pontosabb és talán hangulatában is jobban passzoló Göncz/Réz-féle koboldra. (Az angolban szintén szereplő hobgoblin szót pedig a szövegbeli leírásnak megfelelően óriáskoboldként fordítottam, noha az etimológiai gyökerei szerint inkább mini goblint jelent.) A mithril nevű különleges fémet jelölő kifejezések is különböző alakokban fordulnak elő A Gyűrűk Urában és A hobbit angol szövegében (true-silver/silver-steel), ám itt „ezüst-acél” formájában új alakot kellett bevezetnem, mivel a Szobotka-fordításban szereplő „ezüsttel ötvözött acél” kifejezés pontatlan (hiszen a mithril nem ötvözet).

 

[5.]

A szövegen elvégeztem néhány fontos stilisztikai javítást is, azokban az esetekben, amikor ezeknek áttételesen kapcsolata volt a mitológiai háttérrel, illetve ha a többi Tolkien-műben szereplő szöveghez viszonyított konzisztencia ezt megkívánta. Az angol eredetihez hasonló módon és A Gyűrűk Ura-fordítás mintájára következetesen kifejezésre került Gollam pöszesége/selypítése minden megszólalásában. A korábban már jelzett, és a szerző által minden, a Középfölde-ciklushoz tartozó művében gondosan betartott szabály szerint a keresztény hagyományra utaló kifejezések mindegyike kicserélésre került semlegesebb, általánosabb formákra[1] (ahogy ez A Gyűrűk Ura magyar szövegében is így jelenik meg): hála istennek -> hála az égnek; csak az isten a tudója -> a jó ég tudja; isten uccse -> mindenit; Jóságos istenem -> Jaj nekem; stb. Részben ezért, részben az eredeti jelentés pontosabb visszaadásáért módosult a trollok erszényére vonatkozó korábbi szöveg („a trollok erszényében az ördög lakik”) egy új leírásra: „a trollok erszényei bajkeverő jószágok”.
A stilisztikai módosítás részeként néhány, a mitológiából (illetve a filmváltozatból) szállóigévé lett, különösen fontos, többször idézett szövegrészlet is egységesítésre került: például a „szívemnek szottya” helyére „drágaszágom” került, viszont A Gyűrűk Urás változat helyett maradtak a „Tolvaj, tolvaj, tolvaj! Zákosz! Gyűlöljük, gyűlöljük, gyűlöljük mindörökre...” és az „Egyszer oda, aztán vissza” kifejezések.
Volt néhány értelmezés-zavaró pontatlanság a szövegben, amelyet javítani igyekeztem. A szöveg a Tündekirály (valódi neve: Thranduil) leírásánál felidézi a mitológia egy másik erdei tünde uralkodójának történetét (Thingol, Doriath királya), ám a Szobotka-féle fordításból úgy tűnhet, mintha ugyanarról a személyről lenne szó. Ennek orvoslásaként, az angol szöveghez hasonlóan, a régmúlt uralkodót az általános, kisbetűs „tünde-király” kifejezéssel jelöltem. Számtalan pontosítás történt a -hegység, -folyó, -föld, -láp utótagú földrajzi elnevezések terén, melyek célja kizárólag az egységesítés volt.

 

[6.]

A versbetétek jelentettek még némi problémát: a terminológiai módosítások nyomán a legtöbb esetben elegendőnek bizonyult kicserélni a megfelelő szavakat, ám néhányszor ez felborította a verstani szerkezetet (szótagszám, rímek). Ezekben az esetekben az eredeti fordításokat jegyző Tótfalusi István végezte el a szükséges módosításokat.

 

A szöveg végső formájának kialakításához ezúton szeretnék köszönetet mondani a Magyar Tolkien Társaság által szervezett Tolkien Fordítói Symposion résztvevőinek, akik a 2006. évi Tolkien Születésnap rendezvényen véleményezték és javaslataikkal segítették munkánkat.

 

A TÉRKÉPEK

A babó eddigi magyar kiadásaiban a Szecskó Tamás által rajzolt, az eredeti Móra-féle kiadás illusztrációinak stílusához illeszkedő két térkép szerepelt, még azokban a változatokban is, amelyekben már a Tolkien-rajzok illusztrálták a történetet.
E felülvizsgálat során mindenképpen szerettük volna a szerző által illusztrált szöveghez illeszkedően a magyar térképeket is olyan formátumban szerepeltetni, amely Tolkien eredeti térképein alapul.
Az eredeti, angol nyelvű Tolkien térképek új, a szöveghez illeszkedő, magyar nyelvű feliratait Büki Gabriella készítette.

 

A JEGYZETEK FORDÍTÁSA

A jegyzetek fordítása során az egyik komoly problémát az jelentette, hogy azok sok esetben az angol szöveg olyan speciális sajátosságaira utaltak, amelyeket nem volt könnyű magyar nyelven visszaadni. Ezekben az esetekben igyekeztünk megadni azokat a plusz információkat, amelyek egy átlagos magyar nyelvű olvasó számára szükségesek lehetnek a megértéshez. Néhány esetben így is előfordult, hogy kihagytunk egy-egy jegyzetet, mivel azok az angol szavak etimológiájának olyan finomságaira vonatkoztak, amelyeknek már nyomát sem lehetett lelni a magyar interpretációkban.
Amennyiben a jegyzetekben idézetek szerepeltek, igyekeztünk felkutatni és pontosan rögzíteni az ismert magyar fordításokat. Amennyiben ilyen fordítást nem találtunk, magunk készítettük el a magyar változatot.
A különböző könyvekre és más forrásokra való hivatkozások során igyekeztünk gondosan megjelölni, ha eredeti angol szövegre vonatkozott az utalás, vagy ha volt olyan magyar változat, amelyet használhattunk. Amennyiben volt magyar változat, akkor mindig dőlt betűvel jelöltük a megfelelő magyar kiadás címét, és zárójelben jeleztük az eredeti angol címet. Ha viszont nem találtunk magyar fordítást, akkor az angol címet emeltük ki dőlt betűvel, és zárójelben a cím általunk készített magyar nyersfordítását adtuk.

 

AZ EREBORI KUTATÁS FORDÍTÁSA

Az erebori kutatás címen az „A” függelékben olvasható szöveg története elég kalandos (mint az ott található előszó ezt részletesen ki is fejti). Az itt található leírás kisebb részletei már más kötetekben megjelentek, és – miért is lenne egyszerű az élet – ezeknek a szövegeknek már van magyar fordítása, és nem azonos a szerzőjük. Mi a szöveg átültetésénél igyekeztünk úgy eljárni, hogy a lehetőségekhez mérten tartsuk meg A Gyűrűk Ura függelékében található kisebb részletek és A Gyűrű keresése című kötetben megjelent nagyobb leírás már közismert magyar formáját (ahol lehetett, akár mondatról mondatra követve idéztük ezeket a magyar forrásokat), miközben ezt észrevétlenül próbáltuk meg összekötni, egységes írássá olvasztani a szöveg nagyobb részét alkotó, eleddig magyarra még nem fordított részekkel.

 

A TOLKIEN-HAGYOMÁNY MAGYARORSZÁGI ÁPOLÁSA

A bibliográfiai rész végén (Függelék) a kötetben szerepel egy rövid leírás az angolszász nyelvterületen működő társadalmi szervezetek munkájáról is. Ennek mintájára végül következzék itt egy rövid rész a magyar helyzetről:
A Magyar Tolkien Társaságot, a Tolkien Estate hivatalos névhasználati engedélyét megszerezve 2002 nyarán alapították Tolkien munkássága iránt érdeklődő fiatalok a Szegedi Tudományegyetemen rendezett kis konferencia keretében. A Társaság alapító elnöke és elnökhelyettese Blahota Attila és Nagy Gergely voltak.
Az MTT állandó rendezvényként minden év január 3-án megszervezi a Tolkien Születésnapot, amelyen több ezer érdeklődő részvétele a megszokott. Emellett tavasszal nemzetközi kutatókat is felvonultató Tudományos Konferenciát, nyaranta pedig közösségi-alkotó táborokat szervez.
A Társaság gondozásában jelenik meg negyedévente a Lassi Laurië című periodika. Részletes információk a web-oldalon találhatók.

 

Füzessy Tamás
a Magyar Tolkien Társaság
elnöke

 

 

Előszó a második angol kiadáshoz

A hobbit szövegkritikai kiadása először 1988. szeptemberében jelent meg a Houghton Mifflin Company kiadásában, A hobbit első amerikai megjelenésének ötvenedik évfordulója alkalmából. 1989-ben megjelent egy brit kiadás is az Unwin Hyman gondozásában.
A tizennégy év alatt, mióta az első kiadást összeállítottuk, sok korábban meg nem jelent Tolkien írás került publikálásra. Ezen kívül a Tolkiennal kapcsolatos másodlagos anyagok száma, beleértve a könyveket és cikkeket, szép lassan emelkedett. A hobbit szövegkritikai kiadásának javítása és korszerűsítése közben hamar rá kellett jönnöm, hogy teljes körű átalakításra van szükség. Meglátásom szerint elsősorban nem magát a jegyzetekkel való ellátást kellett máshogy végezni, hanem inkább korábbi módszereimet és azok használatát kellett a Tolkien-kutatás eredményeihez igazítani.
Általánosságban igyekeztem Tolkien saját írásaival kapcsolatos véleményét a középpontban tartani. Jegyzeteim mindig innen indulnak ki és haladnak kifelé az életrajzi és történelmi kontextus felé. Az ilyen típusú elemzéseknél általában a szöveg magyarázatát tartják a jegyzetek céljának, de én megkíséreltem Tolkien életéről, barátairól és munkatársairól, irodalmi érdeklődéséről és egyéb írásairól is információval szolgálni, hogy átfogó képet adhassak. Ennek eredményképpen esetleg úgy tűnhet, hogy egyes jegyzetek szigorúan véve nem tartoznak a tárgyhoz, de úgy érzem, az efféle elkalandozások egyrészt megengedhetőek, másrészt pedig mindenképpen megérik a fáradságot.
A hobbit ezen új szövegkritikai kiadásának minden részét átjavítottam, aktualizáltam és újraírtam, de az új kiadás tartalmában és felépítésében alig tér el a régitől. A legszembeszökőbb változtatás, hogy Tolkien javításai A hobbit szövegében, melyeket eredetileg egy függelékben tüntettem fel, most a többi jegyzettel együtt a könyv főszövegében kaptak helyet. (A hobbit Tolkien által átjavított különféle kiadásaival kapcsolatos részletek a könyv végén található bibliográfia második felében találhatók). Teljesen új rész a mostani kiadásban „Az erebori kutatás”, melyben Tolkien újrameséli A hobbit történetét, abban a formában, amelyet eredetileg A Gyűrűk Ura Függelékébe szánt, de terjedelmi okokból kihagytak, és először A Gyűrű keresésében jelent meg egy rövidebb változata. A bibliográfiát kiegészítettem egy A hobbit válogatott kritikái résszel, hogy más kritikai megközelítésekre is felhívjam a figyelmet. Az ott megjelölt cikkek némelyike önmagában rendkívül érdekes, de érvelésük összetett és nem könnyen sűríthető jegyzetekbe. Jó példa erre a „Some of Tolkien's Narrators” (Néhány tolkieni narrátor), egy kitűnő elemzés Tolkien narrátori hangjáról Paul Edmund Thomastól, melyet érdemes a maga teljességében elolvasni.
Jegyzeteimben és a könyv során végig használtam utalásokat néhány munkára, amik nélkülözhetetlenek bármilyen J. R. R. Tolkiennal foglalkozó tanulmányhoz, a teljes cím helyett rövidítéssel hivatkozva rájuk. A következő oldalon felsorolom e műveket, részletes leírásuk pedig az Irodalomjegyzékben olvasható.

 

ARTIST: J. R. R. Tolkien: Artist and Illustrator (1995), by Wayne G. Hammond and Christina Scull.

BIBLIOGRAPHY: J. R. R. Tolkien: A Descriptive Bibliography (1993), by Wayne G. Hammond, with the assistance of Douglas A. Anderson.

BIOGRAPHY: J. R. R. Tolkien: A Biography (1977), by Humphrey Carpenter.

HISTORY: The twelve-volume series The History of Middle-earth (1983-96), edited by Christopher Tolkien.

LETTERS: The Letters of J. R. R. Tolkien (1981), edited by Humphrey Carpenter, with the assistance of Christorpher Tolkien.

„Nomenclature of The Lord of the Rings”: In A Tolkien Compass (1975), edited by Jared Lobdell. Tolkien's notes for translators, originally written in 1966-67

PICTURES: Pictures by J. R. R. Tolkien (1979); revised (1992), edited by Christopher Tolkien.

„Silmarillion”: The word „Silmarillion” in quotation marks refers more generally to the body of Tolkien's writings that concern the earliest legends of Middle-earth. In italics, as in The Silmarillion, the word refers specifically to the book published in 1977, edited by Christopher Tolkien.

 

DOUGLAS A. ANDERSON
2002. március

 

 

A HOBBIT

 

Bevezetés

Tolkien egyszer azt mondta, hogy egy-egy középkori iromány olvasása rendszerint nem kritikai vagy filológiai tanulmányozásra, hanem egy ugyanazon a hagyományon alapuló modern mű írására serkentette.¹ Hasonlóképpen, egy 1965-ben adott interjú során azt nyilatkozta, hogy alig volt tündérmese, amit anélkül tudott volna végigolvasni, hogy maga is írni szeretett volna egyet.²
Tágan értelmezve, ezek a kijelentések remek kiindulópontul szolgálnak Tolkien és munkássága kutatásához. Ha ugyanis megértjük Tolkien hátterét és irodalmi érdeklődését, jobban méltányolni tudjuk az eredményt, amit legismertebb műveivel, A hobbittal és A Gyűrűk Urával elért.

John Ronald Reuel Tolkien 1892 januárjában, a dél-afrikai Bloemfonteinben született, a banki alkalmazott Arthur Reuel Tolkien és Mabel Suffield fiaként. Mindkét szülője a közép-angliai Birmingham környékéről származott.
Mikor Arthur eljegyezte Mabelt, még mindketten Angliában éltek, de Arthur nem sokkal ezután a Bank of Africánál kapott állást, és az esküvőjükre már Fokvárosban került sor. A Ronaldként ismert J. R. R. Tolkien volt az első gyermekük; két évvel utána született második fiuk, Hilary Arthur Reuel.
1895-ben Mabel Tolkien gyermekeivel visszatért Angliába, állítása szerint csak rövid időre, látogatóba, de valójában részben az ifjú Ronald egészsége iránti aggodalomból. A Dél-Afrikában maradt Arthur Tolkien 1895 vége felé megbetegedett, és nem sokkal később meghalt.

Mabel Angliában maradt, gyermekeit saját családja közelében nevelte Birmingham környékén. 1900-ban Mabel áttért a római katolikus hitre, ugyancsak megbotránkoztatva ezzel protestáns rokonait, akik ezután megvonták tőle a támogatásukat. Mabel egymaga küszködött tovább, a katolikus hitben nevelve fiait. Egészsége megromlott, és 1904-ben bekövetkezett halála után Francis Morgan atya, a Birmingham Oratory papja lett a két Tolkien fiú gyámja.
A fiúk a birminghami King Edward's Schoolban tanultak, ahol is Ronald 1903-ban ösztöndíjat nyert. 1910 környékén Ronald megismerkedett egy másik árvával, egy Edith Bratt nevű fiatal nővel, aki ugyanabban a házban bérelt szobát, ahol a Tolkien fiúk is éltek. Titkos kapcsolat bontakozott ki Ronald és Edith között, de amint gyámjaik tudomására jutott a dolog, Ronaldnak megtiltották, hogy Edithet lássa vagy beszéljen vele huszonegy éves koráig.
Tolkien 1911 őszén az oxfordi Exeter College-ba került. Először a klasszikusokat tanulmányozta, de érdeklődése hamarosan az összehasonlító filológia és egyéb nyelvek, mint például a finn felé vezette, valamint egy saját nyelv kitalálása felé, melyet később quenyának vagy tündenyelvnek nevezett.
1913-ban, huszonegyedik születésnapján Tolkien újra felvette a kapcsolatot Edith Bratt-tel. Második fokozatot ért el a Honour Moderationsön (a klasszika-filológiai alapvizsgán), majd 1915 júniusában filológiai érdeklődésének köszönhetően első fokozatot szerzett angol nyelv és irodalom záróvizsgáján.
Közvetlenül ezután bevonult a lancashire-i lövészekhez, és katonai kiképzésen vett részt. Ronald és Edith 1916. március 22-én kelt egybe, mielőtt Tolkient ugyanazon év nyarán kiküldték volna a francia frontra. Tolkien néhány hónapot töltött a somme-i lövészárkokban, első kézből szerezve tapasztalatokat az első világháború borzalmairól. Végül elkapta a lövészárok-lázat, és visszaküldték Angliába, ahol a háború hátralevő idejének nagy részét töltötte. Ronald és Edith első gyermeke, John Francis Reuel 1917-ben született.
A háború vége táján Tolkien elfogadott egy állást az Oxford English Dictionary szerkesztőségében, melyet akkoriban Oxfordban állítottak össze. 1920-ban kinevezték a leedsi egyetem angol nyelvi docensének, és a család északra költözött. Második fiuk, Michael Hilary Tolkien 1920-ban született.
Tolkien első jelentősebb szakmai publikációja, az A Middle English Vocabulary (Középangol szószedet) 1922-ben jelent meg. A könyvet Kenneth Sisam antológiája, a Fourteenth Century Verse and Prose, 1921 (Tizennegyedik századi vers és próza) használatához tervezték. Ezzel és az ehhez hasonló munkákkal, valamint az Oxford English Dictionary-nél szerzett tapasztalataival Tolkien lassanként korának egyik legkiválóbb filológusa lett. 1924 júliusában Leedsben kinevezték az angol tanszék professzorává, és később, ugyanebben az évben megszületett harmadik fia, Christopher Reuel.
1925-ben jelent meg a Sir Gawain and the Green Knight (Sir Gawain és a Zöld Lovag) című középangol költemény Tolkien és E. V. Gordon közös kiadásában. Nem sokkal ezután Tolkient választották a Rawlinson és a Bosworth óangol professzorának Oxfordban. 1929-ben megszületett negyedik gyermeke (és egyetlen lánya), Priscilla Mary Reuel. A hobbit, melyet a szerző eredetileg gyermekeinek írt, 1937-ben jelent meg.
Tolkien 1945-ig maradt a Rawlinson és a Bosworth óangol professzora, ekkor Oxfordban megválasztották a Merton College angol nyelv és irodalom professzorának. A hobbit régóta várt folytatása, A Gyűrűk Ura 1954-55-ben jelent meg három kötetben. Tolkien 1959-es visszavonulásáig maradt a Merton College tagja. Felesége, Edith 1971-ben hunyt el, maga Tolkien pedig, rövid betegséget követően, 1973. szeptember 2-án.

Tolkien középkori nyelvekhez és irodalomhoz való vonzódása nagyon korai eredetű. A King Edward's School tanulójaként Tolkien elolvasta a Beowulfot, előbb modern fordításban, majd eredeti óangol nyelven. Ezután az izlandi sagák következtek, közülük néhány William Morris fordításában, majd Snorri Sturluson prózai Eddája és a Régebbi Edda, egy óészaki mitikus és hősi énekgyűjtemény. 1911-ben rábukkant a finn Kalevalára. Az Exeter College-ban William Morris munkái iránti érdeklődése erősödött. A tény, hogy Morris is az Exeterben tanult, valószínűleg tovább fűtötte Tolkien érdeklődését, Morris elbeszélő költeményei és kései prózai regényei (melyeknek némelyikébe költészet is vegyül) pedig különösen megnyerték a tetszését.
Tolkien olvasta és tanulmányozta a korai germán nyelvek és irodalom teljes korpuszát, szakterülete az óangol, az óészaki és a középangol volt. A közép-angol időszakból Tolkien érdeklődési körébe tartozott a költő Geoffrey Chaucer (1340?-1400) munkássága, csakúgy, mint a Sir Gawain és a Zöld Lovag, a Pearl (Gyöngy), Clearness and Patience (Tisztaság és a Türelem) ismeretlen tizennegyedik századi szerzőjének művei. Tolkien különleges kutatási területeinek egyike a középangol nyugat-midlandsi nyelvjárása, amelyben az Ancrene Wisse is íródott; egy vallásos előírásokat tartalmazó könyv olyan nők számára, akik templomok mentén épített kis cellákban kívántak vallásos életet élni.
Tolkient abbéli vágya, hogy ilyen irányú lelkesedését másokkal is megossza, a leedsi Viking Club megalakításához vezette, ahol a találkozások alkalmával sört ittak és sagákat olvastak; Oxfordba visszatérve pedig egy izlandi klubot alakított: a Kolbítart, mely egy csoportnyi előadóból állt, akik 1926-tól egészen 1930-31-ig találkozgattak, hogy izlandi sagákat olvassanak fel és fordításokat rögtönözzenek egymásnak. Tolkien barátja, C. S. Lewis is tagja volt a Kolbítarnak (más néven Coal-biters, „szénevők”, akik olyan közel ülnek a tűzhöz, mintha harapnák a szenet), csakúgy, mint Nevill Coghill; később mindketten tagjai lettek az Inklingek körének, az oxfordi írók csoportjának, akik rendszeresen találkoztak, hogy felolvassák egymásnak írásaikat. Valójában úgy tűnik, hogy az Inklingek (akik eredetileg egy 1931-33 körül összejáró egyetemista szerveződésről kapták a nevüket) egyenesen a korábbi Kolbítar találkozókból alakultak ki.

Tolkien saját irodalmi alkotó tehetsége nagyon korán kifejezésre jutott. Nyelvek iránti érdeklődését mutatja az Animalic („Állat-nyelv”), melyet Tolkien két unokatestvérével együtt kamaszkorában talált ki. Ez egyike volt az elsőknek azon számos nyelv közül, melyeket Tolkien később – többnyire rendkívüli kidolgozottsággal – megalkotott.
Talán édesanyja tanításának eredményeképpen Tolkient nagyon érdekelte a festészet, a rajzolás és a kalligráfia is. Művészetének teljes, sok évtizedet átfogó tanulmánya megtalálható Wayne G. Hammond és Christina Scull J. R. R. Tolkien: Artist and Illustrator (J. R. R. Tolkien: Festő és illusztrátor) című könyvében.
1910-ben Tolkien költeményeket is kezdett írni, s az első világháború kezdete táján a következő sorokra bukkant a Cristben, Cynewulf óangol költeményében:

 

Ēala Ēarendel,   engla beorhtast,
ofer middangeard   monnum sended
(Crist, 104-105. sor)

Légy üdvöz, Earendel   angyalok legfényesebbje
a földközép fölé   ki küldettél az emberekhez

 

Az Ēarendel szó jelentését többnyire „ragyogó fény, fénysugár”-ként adják meg, és egyes tudósok szerint a név egy csillagra utal. Tolkien úgy érezte, hogy Earendel lehetett a Vénusz, a hajnalcsillag neve. Évekkel később, egy 1965. december 18-án Clyde S. Kilbyhez írt levelében Tolkien így írt erről a Cynewulftól származó sorpárról: „varázslatos szavak, melyekből végül az egész mitológiám fakadt.”⁵
Tolkien mitológiája egyben kitalált nyelveinek a hajtása is volt, mivel úgy érezte, ahhoz, hogy kitalált nyelvei a valódi nyelvekhez hasonlóan tudjanak fejlődni és alakulni, szükséges egy nép is, amely beszéli azokat, a néphez pedig történelem tartozik. Tolkien Középföldének nevezte el kitalált világát, mely egyszerűen az óangol middangeard, az általunk lakott világra vonatkozó szó modern változata. Tolkien tündékkel, emberekkel és egyéb lényekkel népesítette be világát, míg a két legfőbb tünde nyelv, a gnoma (melyből később a sindarin lett) és a qenya (későbbi írásmód szerint quenya) gyökeret eresztettek egy képzeletbeli történelemben.
Tolkien 1914 szeptemberében írta meg az „Earendel, az esthajnalcsillag utazásá”-t, későbbi kitalált mitológiájának első versét. A következő néhány évben ez a mitológia elsősorban lexikonokban, nyelvtani anyagokban és versekben került kifejezésre. 1916 elején Tolkien The Trumpets of Faerie (Tündérország trombitái) című versgyűjteményét felajánlotta a londoni kiadóknak, Sidgwicknek és Jacksonnak, de a könyvet visszautasították. Nem sokkal később írni kezdte kitalált mitológiájának prózai változatait; a történetek összességét The Book of Lost Tales (Az elveszett mesék könyvének) nevezte. E prózai változatok Tolkien későbbi „Silmarillion”-jának, az egész élete során alakított és átalakított legendáriumnak az előzményei. Ezeknek a meséknek és legendáknak a bonyolult fejlődését követi végig Christopher Tolkien sorozata, a The History of Middle-earth, 1983-96 (Középfölde története).
Tolkien 1920-ban kezdett el gyerekek számára írni. Első ilyen jellegű művei a később rajzokkal ellátott sorozattá fejlődő levelek voltak, melyeket saját gyerekeinek írt a Télapó nevében, s amelyek az Északi-sark eseményeiről számoltak be. A legkorábbi levelek egészen egyszerűek voltak, de 1925 táján mind hosszúságukat, mind összetettségüket tekintve fejlődni kezdtek, mivel Tolkien elkerülhetetlenül elkezdett mitológiát építeni a Télapó és a térség változatos tündérei, manói és jegesmedvéi köré. Ezekből a levelekből 1976-ban, Baillie Tolkien szerkesztésében The Father Christmas Letters (A Télapó levelei) címmel megjelent egy válogatás. Egy jóval bővebb kiadás 1999-ben jelent meg Letters from Father Christmas (Levelek a Télapótól) címmel.
1924 környékén Tolkien elkezdett meséket mondani a gyerekeinek, melyeket néha le is írt. Ilyen korai próbálkozásainak egyike „Az Orgog”, egy befejezetlen mese egy fantasztikus tájakon utazó, különös teremtményről. Egy másik kisregényt, a Kóborló és a Varázslót (Roverandom), mely posztumusz jelent meg 1998-ban, eredetileg a gyerekeinek rögtönzött 1925 szeptemberében, de csak 1927 karácsonyának táján írt le. A Mr. Bliss, egy rajzokkal ellátott könyvecske, mely 1982-ben jelent meg fakszimile kiadásban, Michael Tolkien egy nyári naplójának tanúsága szerint 1928-ban íródott, bár az egyetlen fennmaradt kézirat az 1930-as évek elejéről származik.⁶
1928 környékén Tolkien belefogott egy költeménysorozatba, amelyet „Tales and Songs of Bimble Bay”-nek (A Bimble-öböl meséi és dalai) nevezett. A helyszín egy képzeletbeli tengerparti város, Bimble-öböl. Tolkien hat verset írt ebbe a sorozatba, melyek közül három megtalálható ebben a könyvben.⁷ Valószínűleg az 1920-as évek végéről, épp A hobbit írása előtti időből származik még A sonkádi Egyed gazda (Farmer Giles of Ham) legkorábbi változata is.⁸
„Whose Lord of the Rings Is It, Anyway?” (Kié is A Gyűrűk Ura?) című esszéjében Wayne G. Hammond kitűnő értékelést ad Tolkien gyermekmeséiről:

 

Tolkien gyermekmeséinek jelentőségét ez idáig nem méltányolták eléggé. Ezek adták meg számára a lehetőséget (vagy az ürügyet), hogy kísérletezzen a mitológiája írásához felhasznált szabályszerű prózától vagy költészettől eltérő elbeszélési módokkal is. Egy gyermekmesében szégyenkezés nélkül bánhatott játékos, akár gyerekes módon is a szavakkal és a helyzetekkel. Nem a komoly legendáriumba szánta a Carrots nevű vörös hajú fiút, akivel különös kalandok estek meg egy kakukkos órában, sem pedig „Bili Stickers”-t, a gonosztevőt, vagy ellenfelét, „Road Ahead őrnagy”-ot. Nem is az utókornak, hiszen úgy tűnik, Tolkien sosem vetette papírra ezeket a történeteket, legalábbis nem nagy terjedelemben. (...) A Mr. Bliss egyes rétegei társadalmi szatírát tartalmaznak, és (úgy tudjuk) ez Tolkien egyetlen kísérlete egy olyan képeskönyvvel, melyben rajznak és szónak egyenlő súlya van. A The Father Christmas Lettersben (A Télapó levelei) szabadjára engedhette a festés, rajzolás, kalligráfia és a nyelvek iránti tehetségét. A Kóborló és a Varázsló az ifjú Michael Tolkien megvigasztalása végett született, akinek elveszett egy játéka, és bátyjával, Johnnal együtt megrémült egy vihar során. A sonkádi Egyed gazda szintén egyszerűnek indult, egy családi játékként, amelyet vidéken, Oxford környékén játszottak, de felszította Tolkien szójátékok és helynevek iránti lelkesedését, és később kibővítette kiadás céljából. (Canadian C. S. Lewis Journal, 2000. tavasz, 62. o.)

 

A hobbit képviseli az első találkozást Tolkien írásainak különböző arculatai között – jelen van benne költészete (A hobbitban tizenhat vers és nyolc találós kérdés szerepel); rajzai; kitalált mitológiájának népei és helyei (Elrond, a Bakacsinerdő és a Mágus, Szauron); valamint gyermekmeséinek stílusa és érthetősége, s egyfajta játékosság, melyet alátámaszt középkori nyelvekkel és irodalommal kapcsolatos szakmai tudása. A hobbitban mindez együtt van és nagyszerűen működik, ahogyan majd A Gyűrűk Urában is fog.⁹
Tolkien maga azt állította, hogy A hobbit „korábban megemésztett” eposzokból, mitológiából és tündérmesékből származott. Megnevezhetünk néhány ilyen forrást: a Beowulf, Andrew Lang és a Grimm testvérek mesegyűjteményei, E. H. Knatchbull-Hugessen, Rudyard Kipling, William Morris és George Macdonald munkái, az utóbbitól főleg a The Princess and the Goblin (A hercegnő és a kobold) és annak folytatása, a The Princess and Curdie (A királykisasszony és Lóci). Az egyetlen befolyás, amit Tolkien tudatosnak nevezett, a saját „Silmarillion” legendái voltak. Egy másik, kissé homályosabb befolyás volt a The Marvellous Land of Snergs, 1927 (A snergek csodálatos országa) E. A. Wyke-Smith gyerekeknek írt könyve. Ez a történet egy Gorbó nevű snerg kalandjairól szól. A snergek népe „egy olyan nép, amely csak kicsit magasabb egy átlagos asztalnál, de szélesvállú és nagyon erős”.
A snergek országát a szerző „különálló hely”-ként írja le, ahol kis települést alapítottak olyan gyerekek számára, akiket elvettek durva vagy hanyag szüleiktől. A történet középpontjában két gyerek, Joe és Sylvia áll, akik Gorbóval együtt kalandos kóborlásra indulnak ismeretlen vidékeken. Különféle veszélyes és érdekes teremtményekkel találkoznak, például Golithosszal, a megjavult óriással, aki vegetáriánus lett és már nem eszik gyerekeket, vagy Meldrum anyóval, a félelmetes boszorkánnyal, aki mellesleg nagyszerű szakács.
Tolkien egy 1955-ben W. H. Audenhez írt levelében elismerte, hogy A snergek csodálatos országa „alighanem egy tudatalatti forrás a hobbitokhoz, de semmi máshoz” (H. Carpenter: Letters, 1981 163. levél). De ez az állítás nem ad hangot a megbecsülésnek, amelyben Tolkien a könyvet valaha részesítette. Híres előadása, „A tündérmesékről” vázlataiban így írt: „Szeretnék megemlékezni arról, mennyire szeretem, és mennyire szeretik a gyerekeim E. A. Wyke-Smithtől A snergek csodálatos országát, vagy legalábbis a mese snerg-motívumát, és Gorbót, a nehézfejűek gyöngyét, az útitársak drágakövét a kalandok során.”
A snergek csodálatos országának játékossága és humora erősen emlékeztet A hobbitéra, ahogy azt jól mutatja a következő kivonat:

 

[A snergek] nagy lakomázok: többnyire a szabadban mulatoznak, hosszú asztaloknál, amiket egymáshoz tolnak úgy, hogy a végük összeérjen, és kövessék az utca kanyarulatait. Erre azért van szükség, mert szinte mindenkit meghívnak – vagyis a részvétel kötelező, mivel a lakomákat a Király adja, noha mindenki kiveszi a részét az étel és ital biztosításából, amiket a közös készletbe gyűjtenek. Az utóbbi években a szokás megváltozott, mivel hatalmas számú meghívást kellett szétküldeni; most már mindenkire vonatkozik a parancs, és már csak távolmaradásra felszólító meghívókat küldenek azoknak, akiknek a jelenléte nem kívánatos az adott eseményen. Néha ugyancsak megszorulnak a lakomázásra való indok tekintetében, és ilyenkor a Háztartás Vezetőjének a dolga, hogy okot találjon, mint például, hogy valakinek születésnapja van. Egy alkalommal azt ünnepelték meg, hogy aznap senkinek sem volt születésnapja. (The Marvellous Land of Snergs, 1927., 10. o.)

 

A két könyv között akadnak egyéb hasonlóságok is, téma és néhány konkrét jelenet tekintetében. A snergek csodálatos országa mindmáig elragadó könyv, és A hobbit rajongói a Tolkienhoz fűződő szálakon túl is örömüket lelhetik benne.

A hobbit tényleges megírásának történetét a legmegfelelőbben talán úgy lehet figyelemmel kísérni, ha előbb tanulmányozzuk a fennmaradt kézzel írt és gépelt kéziratokat, valamint a jelenleg a wisconsini Milwaukeeban található Marquette University könyvtári archívumában fellelhető dokumentumokat. Talán legkönnyebben a fogalmazás stádiumain keresztül mutathatom be ezeket a papírokat, melyeket A-tól F-ig jelölök.
A stádium: Az 1. fejezet hatoldalas kézirata (a nyitóoldalak hiányoznak). Ez a legkorábbi fennmaradt kézirat, melyben a sárkány neve Pryftan, a törpök vezéréé Gandalf, a varázslóé pedig Bladorthin.
B stádium: Egy kézzel és géppel vegyesen írt kézirat. Az első tizenkét oldal gépelt (Tolkien Hammond írógépén készült), a többi kézzel íródott, és egymást követően be van számozva 13-tól 167-ig. Ez a stádium tartalmazza a kiadott könyv 1-12. és 14. fejezetét. A sárkány eredeti gépelt neve (az 1. fejezetben) Pryftan, de ez kézzel át van javítva Smaugra. A kézzel írt folytatásban a törpök vezére továbbra is Gandalf, a mágus pedig Bladorthin. Beorn neve ebben a változatban végig Medwed, és a Magányos Hegy hátsó bejáratának kulcsát nem a mágus adja oda: Durin Kapuját egy, a trollok kincstárában lelt kulccsal nyitják ki. Bizonyos pontoknál fennakadás észlelhető, melyeket papír- vagy tintaváltás bizonyít, vagy a kézírás apró változása, amit talán másik toll használata okozott. A váltások nagyjából az 50. oldalon (az 5. fejezet kezdete táján), a 77. oldalon (a 6. fejezet végén), a 107. oldalon (a 8. fejezet közepén) és a 119. oldalon (a 9. fejezet elején) fordulnak elő. Az utolsó harmincöt oldalon a törpök vezére Thorin lesz, a mágus pedig Gandalf.
Egy hatoldalas vázlat foglalja össze a történetet a Tündekirály Csarnokaitól a mese végéig.¹⁰
C stádium: Egy a Hammond írógépen írt kézirat (a dalok dőlt betűkkel), ahol az oldalak 1-től 132-ig vannak beszámozva, és ugyanazt az anyagot tartalmazzák, amit a B stádium. (Az utolsó oldalak az E stádiumban újra lettek számozva, ekkor került be a 13. fejezet anyagát képező beillesztés, lásd később.) Ez a kézirat végig a Thorin és Gandalf neveket használja, és alighanem a B stádium vége felé készülhetett. Itt már az eredetileg Medwednek nevezett szereplőt is Beornnak hívják.
D stádium: Egy kézzel írt kézirat, 1-től 45-ig beszámozott oldalakkal, amely a 13. és a 15-19. fejezeteket tartalmazza.
E stádium: A C stádium kéziratának átdolgozása, az újonnan bekerült, 13. fejezetet tartalmazó rész a 127-134. oldalszámokat kapta, és a korábbi 13., most 14. fejezet kézirata kézzel át lett számozva 135-140-re. A D stádiumból származó fejezetek le lettek gépelve, és kézzel be lettek számozva 141- 168-ig.
F stádium: Ekkor készült egy második, végig géppel írt kézirat, amelyet eredetileg nyomdai kéziratnak szántak, úgy tűnik azonban, hogy nem használták, mivelhogy jelentős mennyiségű tipográfiai hibát tartalmaz.
Ezután következtek az első korrektúrák, melyeket a javított korrektúrák követnek.

A kézirat tárgyi bizonyítékainak összekapcsolása azzal, amit a könyv írásának időrendjéről tudunk, pusztán találgatáson alapul, és nem mindig lehetséges a dátumok pontos megállapítása.
Tolkien gyakran elmesélte, hogyan fogott bele a történetbe. Egy forró nyári délutánon otthon, az íróasztalánál ült, és angol irodalom érettségi dolgozatokat javított. Egy interjúban elmondta: „Az egyik jelölt féloldalnyit üresen hagyott a dolgozatlapon (ha a diákok tudnák, milyen hálás a dolgozatjavító tanár az ilyen üres fél oldalakért!), én meg ráírtam: »Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit«. A nevek mindig mozgásba lendítik a fantáziámat. El is gondolkodtam rajta, hogy milyen népek is lehetnek a hobbitok.” (H. Carpenter: J. R. R. Tolkien élete, Ciceró, 2001, 159. o.) Másutt hozzátette: „Később, néhány hónap múlva úgy véltem, túl jó ahhoz, hogy hagyjam egy vizsga [dolgozat] hátoldalán heverni... Először megírtam az első fejezetet – aztán ki is ment a fejemből, majd megírtam egy másik részt. Én magam még mindig látom a réseket. Van egy nagy rés annál a résznél, mikor elérik a Sasok fészkét. Akkor tényleg nem tudtam, hogyan is folytassam.” Elmondta továbbá ezt is: „Egyszerűen szőttem egy mesét mindenféle elemből, ami a fejemben volt: egyáltalán nem emlékszem, hogy összerendeztem volna”.¹¹
Hogy Tolkien pontosan mikor írta le azt a bizonyos első mondatot, nem egészen világos. 1933 januárjában már a könyv elég nagy része készen állt ahhoz, hogy megmutathassa C. S. Lewisnak, aki 1933. február 4-én így írt róla Arthur Greevesnek: „A félév [január 15-ei] kezdete óta igen jól szórakoztam egy gyermekmese olvasásával, amit Tolkien nemrég írt... Hogy tényleg jó-e (azt hiszem, tényleg az, egészen a végéig), az már más kérdés: még inkább, hogy vajon megnyeri-e a mai gyerekek tetszését” (They Stand Together, szerk. Walter Hooper, 183. szám). Tolkien idősebb fiai, John és Michael emlékeznek rá, hogy apjuk részleteket mesélt nekik a történetből a Northmoor Road 22. szám alatti dolgozószobában, ahol a Tolkien család 1926 elejétől 1930 januárjáig élt, amikor is átköltöztek a szomszédos nagyobb házba. Homály fedi azonban, hogy ezek a „részletek” mik is voltak – akár egyéb rögtönzött mesék részletei is lehettek, amelyeket Tolkien a gyerekeinek mondott, aztán később újra felhasznált A hobbitban. Michael Tolkien megőrzött néhányat saját gyerekkori írásaiból, amelyeknek keletkezését később 1929-re tette, s melyeket A hobbit mintájára írt. Csakhogy ezeknek a történeteknek bizonyos részletei, ahogy Michael Tolkien leírja, világossá teszik, hogy nem az írás legkorábbi szakaszaival, hanem a későbbi stádiumokkal hozhatók összefüggésbe.¹⁴
Van még néhány korabeli bizonyíték, amit érdemes megvitatni. Először is, ott van egy levél, amit Christopher Tolkien írt a Télapóhoz 1937 decemberében, melyben A hobbitot javasolja karácsonyi ajándéknak. Ez a levél a következőképpen adja meg a könyv történetét: „Papa nagyon régen írta, és téli estéken, tea után felolvasta Johnnak, Michaelnak és nekem; az utolsó fejezeteket viszont nem dolgozta ki, és le sem gépelte, csak egy éve lehetett, hogy elkészült velük” (J. R. R. Tolkien élete, 165. o.), Stanley Unwin pedig 1937 késő októberében, Tolkiennal való találkozása után, egy feljegyzésben azt írta: Tolkien „megemlítette, hogy A hobbit írása eltartott két vagy három évig is, mert nagyon lassan dolgozik” (George Allen & Unwin – A Remembrancer, 81. o.).
Ha elfogadjuk, hogy A snergek csodálatos országának megjelenése szükségképpen megelőzi Tolkien hobbit-ötletét, akkor a szerző a legkorábban 1928 nyarán írhatta le azt a bizonyos első mondatot. Tolkiennak nyilvánvalóan egy nyári vizsgadolgozat-javítás közben támadt ihlete az első mondathoz, és valószínűsíthető, hogy ez az 1928 és 1930 közötti három év egyikének nyarán történt. Tolkien bizonytalan hosszúságú idő elteltével tért vissza a hobbitok ötletéhez, megírva az 1. fejezet első változatát (A stádium). Ismeretlen hosszúságú idő elteltével visszatért a történethez, legépelte az első fejezetet, és kézzel továbbírta a szöveget (egy további résszel az írásban a sas-epizód után), létrehozva a B stádiumot. 1933 januárjáig kétségkívül elérte a C stádiumot, egy gépelt kéziratot, amikor is C. S. Lewis elolvasta a könyvet és bizonytalan érzéseket táplált a befejezéssel kapcsolatban, amely feltehetőleg csak egy vázlat formájában készült el. A D, E és F stádium valószínűleg 1936 nyarára esik, amikor Tolkien visszatért a könyvhöz, hogy befejezze azt, és így az Allen & Unwin fontolóra vehesse a kiadást.
Tolkien maga 1930-ra tette A hobbit írásának kezdetét. Egy beszámolójában azt mondta, hogy az első fejezet írásának ideje „semmiképp sem előbb [történt], mint hogy a Northmoor Road 20-ba költöztem 1930-ban” (J. R. R. Tolkien élete, 165. o.). Az 1968-as BBC tévéműsornak, a „Tolkien in Oxford”-nak (Tolkien Oxfordban) Tolkien a következő beszámolót adta az első mondat leírásáról, ismét külön összekapcsolva azt a Northmoor Road 20-as házzal:

 

Máig látom a Northmoor Road 20-as számú házam sarkát, ahol az ötlet bevillanása történt. Ott [jobbra mutat] állt egy óriási halom vizsgadolgozat, és a vizsgadolgozatok javítása nyáron hatalmas [feladat], nagyon munkaigényes és sajnos egyben nagyon unalmas. Emlékszem, ahogy felemeltem egy lapot és észrevettem – majdnem adtam rá öt pontot soron kívül –, hogy a lap egyik oldalát üresen hagyták. Ragyogó. Semmi átolvasnivaló, így hát ráfirkantottam, magam sem tudom, miért: „Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit.” (Tolkien in Oxford, 1968)

 

1937. augusztus 31-én Tolkien ezt írta az Allen & Unwinnak: „legidősebb fiam tizenhárom esztendős volt, amikor sorra felolvastam a fejezeteket”, és miután John 1917 novemberében született, 1930 novemberében érte el a tizenhárom éves kort, ami arra utal, hogy Tolkien 1930-31 „téli estéin” olvashatta fel fiainak az első fejezeteket.

Az eseménysorozat, ami a George Allen & Unwin figyelmét felhívta A hobbit kéziratára, már nem világos. Tolkien „házi kéziratát” kölcsönkapta néhány családon kívüli személy, köztük C. S. Lewis, Elaine Griffiths, St. Theresa Gale tisztelendő anya (a Cherwell Edge-nek, a Szent Gyermek Jézus Rend egyik kolostorának főnökasszonya), és egy gyerek, egy tizenkét vagy tizenhárom éves lány, valószínűleg Aileen Jennings, a költő Elizabeth Jennings nővére, akinek családja jó barátságban volt Tolkienékkal.
Elaine Griffiths (1909-1996) Tolkien tanítványa, aki később sok éven át volt az oxfordi St. Anne's College tagja. Az 1930-as évek elején egyetemi hallgatókat tanított a Cherwell Edge-ben, amelyhez egy diákszálló is tartozott (ahol Griffiths is élt) az akkoriban Magántanulók Szövetségének hívott St. Anne-hez tartozó katolikus nők számára. 1934-től kezdve Griffiths az Ancrene Wisse nyelvezetéről szóló irodalmi szakdolgozatán dolgozott Tolkien-nal. Egyszer így emlékezett vissza:

 

Még fiatal egyetemista koromban Tolkien professzor kölcsönadta nekem – nem a kéziratát, hanem egy gyönyörű gépelt példányát A hobbitnak. Volt egy lenyűgöző írógépe dőlt betűs írással, és csodálatosnak találtam, és hatalmas örömmel olvastam. Jóval később valaki, akit még egyetemista korából ismertem, és az Allen & Unwinnál dolgozott, felkeresett és akart valamit, már elfelejtettem, mit, és én azt mondtam: „Jaj, Susan, nem ismerem, vagy nem tudom megszerezni, de mondok én neked valamit, menj át Tolkien professzorhoz és próbáld meg megszerezni A hobbit című munkáját, szerintem észveszejtően jó!”¹⁶

 

Az Allen & Unwinnál dolgozó személy Susan Dagnall (1910-1952) volt, aki Griffithsszel egyidőben járt az Oxfordra és 1933-ban az Allen & Unwinhoz ment dolgozni. Valamikor 1936 késő tavaszán vagy nyarának elején Dagnall Oxfordba ment, hogy megvitassa Griffithsszel egy Beowulf-fordítás javítását, ami népszerű volt az egyetemisták körében. Valójában Tolkien ajánlotta Griffithst a munkára, bár végül azután nem tudta elvégezni. A munkát Tolkien munkatársa, C. L. Wrenn végezte el, és az Allen & Unwin 1940-ben adta ki Beowulf and the Finnesburg Fragment (Beowulf és a Finnesburg töredék) címmel és Tolkien bevezető megjegyzéseivel.
Dagnall valóban kölcsönkérte A hobbit kéziratát, és miután elolvasta, biztatta Tolkient, hogy fejezze be, hogy az Allen & Unwin fontolóra vehesse a kiadását. Tolkien munkához látott. Augusztusban azt írta, hogy A hobbit majdnem kész, de csak 1936. október 3-án küldte el a kéziratot az Allen & Unwinnak.
Stanley Unwin, a cég elnöke elolvasta a könyvet, és tetszett neki. A másik véleményt a gyerekeknek író Rose Fyleman (1877-1957) mondta ki, aki külsős lektor és fordító volt az Allen & Unwinnál. De Stanley Unwin úgy vélte, hogy a gyerekkönyveket leginkább gyerekek tudják megítélni, és időnként felkérte saját gyerekeit, legkisebb fiát, Raynert is beleértve, hogy véleményezzék a beérkező gyerekkönyveket, jelentésenkénti egy shillinges állandó bérért. A hobbitot az akkor tízesztendős Rayner Unwin kapta meg, aki jónak találta a könyvet, és egy tízéves gyerek felsőbbrendűségével úgy ítélte, hogy elnyerheti az öt és kilenc év közötti gyerekek tetszését. A hobbitot hivatalosan elfogadták kiadásra. A szerződéseket december elején írták alá.
1936. december 4-én Susan Dagnall egy rövid bekezdést kért Tolkientól, amely leírja a könyvet az Allen & Unwin katalógusa számára. Tolkien ezt minden bizonnyal december 10-éig átadta. Csak az Allen & Unwin 1937-es Summer Announcements-ében (Nyári közlemény) jelent meg, de ezt használták fel a kiadott könyv borítójának elülső fülszövegeként is, ahol a kiadó is hozzátett néhány megjegyzést. Tolkien szövege így hangzik:

 

Ha az olvasó fantáziáját megmozgatják az oda- majd visszautak, melyek kivezetnek a kényelmes nyugati világból a Vadon szélén túlra, aztán ismét hazavisznek, továbbá leköti a figyelmét egy egyszerű (némi bölcsességgel, némi bátorsággal és jelentős szerencsével megáldott) hős, nos, itt épp egy ilyen út és utazó története áll. A történet a Tündérország kora és az emberek uralma közötti réges-régi időkben játszódik, amikor még állott a híres Bakacsinerdő, és a hegyek veszéllyel voltak tele. A szerény hős kalandjait követve útközben megtudhatunk (ahogyan ő is megtudott) – ha még nem ismernénk mindezeket a dolgokat – egyet s mást a trollokról, koboldokról, törpökről és tündékről, és bepillantást nyerhetünk egy elhanyagolt, de lényeges időszak történelmébe és eseményeibe.
Mert Zsákos Bilbó úr számos jelentős személynél járt; beszélt a sárkánnyal, a Hatalmas Smauggal; és akaratán kívül jelen volt az Öt Sereg Csatájánál. Ez pedig különösen figyelemre méltó, hiszen ő egy hobbit. A hobbitok fölött a történelem és a legendák mind ez idáig átsiklottak, talán mert rendszerint többre tartják a kényelmet, mint az izgalmakat. Ez a Zsákos úr egyébként csendes életének egy izgalmas évéről szóló, személyes visszaemlékezések alapján készült beszámoló azonban illő képet adhat az olvasónak erről a becses népről, akik (úgy mondják) manapság megfogyatkoztak. Nemigen szeretik ugyanis a zajt.

 

A hobbit „házi kéziratához” nyilvánvalóan Tolkien néhány saját készítésű rajza is hozzátartozott, de bizonytalan, hogy melyek is lehettek ezek. Volt néhány térkép is, melyek közül öt feltehetően a könyvvel együtt eljutott az Allen & Unwinhoz 1936 októberében.¹⁷
A hobbit első kiadása óta eltelt évek során Tolkien illusztrációinak egy része, nyolc fekete-fehér és öt színes kép (és a két térkép) mondhatni „szabványos” illusztrációk lettek, amelyek rendszerint megjelennek a könyvben.¹⁸ De ez a „szabvánnyá” válás eltartott egy darabig, és A hobbithoz kapcsolódó, fennmaradt illusztrációk száma ma nagyjából hetven darabra rúg.
Az első brit kiadás nem tartalmazott színes rajzokat, viszont tartozott hozzá tíz fekete-fehér kép, és két térkép. Úgy tűnik, Tolkien összes A hobbithoz kapcsolódó rajza az 1936-os decemberi ünnepek után és 1937 januárjának közepe előtt született. Január 4-én Tolkien négy befejezett rajzot küldött az Allen & Unwinnak, köztük A Tündekirály kapuját, A Tóvárost, Az Elülső Kaput és A Bakacsinerdőt (melyet Tolkien a könyv elejének belsejébe szánt). Ugyanekkor elküldte Thror Térképének és a Vadonföld térképének újrarajzolt változatát, miután úgy döntött, hogy a másik három térkép fölösleges (habár Tolkiennak később még egyszer újra kellett rajzolnia Thror Térképét a könyv hátuljához illeszkedő, vízszintes keretben). Két héttel később további hat képet küldött, melyeket úgy tervezett meg, hogy az illusztrációk egyenletesebben oszoljanak el a könyvben. Ez a hat illusztráció: A Domb: Hobbitfalva a Vízen túl (egy fekete-fehér változat), A trollok, A hegyi ösvény, A Ködhegység nyugat felé nézve, Beorn terme és A zsáklaki előszoba.
Március végén az Allen & Unwin reménykedett, hogy Tolkien időt tud szakítani a könyv borítótervének elkészítésére. Tolkien április elején adta le az előzetes tervet, és április 25-én elküldte a végleges művet (a margón bonyolult utasításokkal a nyomdászok számára).
Tolkien A hobbithoz kapcsolódó színes festményei közül négy 1937 júliusának közepén, az egyetemi szünet néhány hetében készült. Ezek a Völgyzugoly, az Amikor Bilbó felébredt, a korai nap már a szemébe sütött, Bilbó megérkezik a Tutaj-tündék kunyhóihoz és a Párbeszéd Smauggal. Az ötödik, egy színes rajz az A Domb: Hobbitfalva a Vízen túl tintarajz változata helyébe, augusztus 13-án készült el.
A különféle térképek, illusztrációk és a borító körül felmerült bonyodalmak 1937 első felének nagy részében lefoglalták Tolkient és az Allen & Unwint. Visszaemlékezésében Rayner Unwin a következőképp írta le a helyzetet:

 

Egyedül 1937-ben Tolkien 26 levelet írt a George Allen & Unwinnak, és 31 levelet kapott válaszul. Tolkien részéről mindegyik kézzel írott volt, nemritkán akár öt oldal hosszú is, részletes, gördülékeny, gyakran csípős hangvételű, de határtalanul udvarias és bosszantóan precíz. Az idő és türelem, amit kiadója annak a feladatnak szentelt, ami máskülönben egy egyszerű betűszedés lett volna, elképesztő. Kétlem, hogy akármelyik mai szerző, akármilyen híres, ehhez mérhető lelkiismeretes figyelemben részesülne. (George Allen & Unwin – A Remembrancer, 75. o.)

 

A hobbit kiadásáról szóló első bejelentés a Publishers' Circular and The Publisher & Bookseller 1937. február 6-i számában jelent meg. Az Allen & Unwin hirdetést adott fel márciusi és áprilisi újdonságairól, és A hobbit első helyen szerepel az április cím alatt, ahol is (érdekes összehasonlítással) úgy jellemzik, mint „a legélvezetesebb történet a The Crock of Gold (Az aranybögre) óta”, ami James Stephens eredetileg 1912-ben megjelent könyve. A hobbitot „illusztrált” könyvként jelentették be, ugyanazzal az árral (7s. 6d.), amennyibe a kiadott könyv került.
A hobbit egyik korrektúráját feltehetően 1937 áprilisában elküldték a bostoni Houghton Mifflin Companynek. A kiadónak felkínálták a lehetőséget, hogy ajánlatot tegyen az amerikai jogokra. Abban az időben számos brit kiadónak megállapodása volt hozzájuk hasonló amerikai cégekkel, és ebben a tekintetben az Allen & Unwinnak a Houghton Mifflinnel voltak összeköttetései. Paul Brooks akkoriban fiatal szerkesztő volt a Houghton Mifflinnél, és évekkel később memoárjában, a Two Park Streetben, 1986 (Kétpark utca) így emlékezett vissza az Houghton Mifflin A hobbittal kapcsolatos első reakcióira: „A felelős szerkesztőnk (akkoriban ő volt megbízva a gyerekkönyvekkel) nem volt túl lelkes. Sem pedig a Bostoni Közkönyvtár gyermekkönyvtárosa, akitől szakmai véleményt kértünk. Valamiért mégis – bár egyáltalán nem ismerem az ifjúsági irodalmat – elolvastam A hobbitot, és beleszerettem Zsákos Bilbó úrba és csapatába. Azt gondoltam: nem számít, milyen korosztálynak írták a történetet, próbát kell tenni vele.” (107. o.)¹⁹
Érdekes módon a Houghton Mifflin azt javasolta, hogy rendeljenek néhány további színes illusztrációt „jó amerikai rajzolóktól” Tolkien fekete-fehér rajzai mellé. Tolkien egy 1937. május 13-án írt levelében beleegyezett ebbe, azzal a feltétellel, hogy megvétózhasson „bármit, ami a Disney stúdiókban vagy azok hatása alatt készült (melynek minden művétől szívből irtózom)”²⁰ (H. Carpenter: Letters, 13. levél); az Allen & Unwin azonban meggyőzte, hogy jobb volna, ha minden rajz tőle származna. További kavarodást eredményezett, hogy Tolkien küldött a Houghton Mifflinnek néhány színes mintarajzot, amelyek nem A hobbithoz kapcsolódtak, mielőtt még elküldött volna öt, a történethez tartozó festményt. A Houghton Mifflin kiválasztott négyet az ötből, és az Allen & Unwin unszolására száz dollárt fizetett Tolkiennak.
Tolkien két adagban kapta meg a szöveg első korrektúráját, 1937. február 20-án és 24-én. Tolkien március 11-én küldte őket vissza az Allen & Unwinnak. Javításait némileg nehézkesnek ítélték, és habár gondosan kiszámolta a kicserélt részek hosszúságát, több szakaszt újra kellett szedni. Tolkien április elején kapta meg a javított korrektúrát, és április 13-án küldte vissza.
A könyvet júniusban nyomtatták ki, de a megjelentetést elhalasztották, hogy kiküldhessék az előzetes példányokat és megcélozhassák a karácsonyi piacot. A Publishers' Circular and The Publisher & Bookseller 1937. július 3-i számában megjelent hirdetésben az Allen & Unwin áthelyezte a könyvet az őszi listára. A hirdetés szövege így szól: „Törpök és sárkányok varázslatos világában játszódó kaland, egy oxfordi professzor tollából. Talán egy új Alice Csodaországban.”
Tolkien augusztus 13-án kapta kézhez a könyv első példányát. A könyv szeptember 21-ei megjelenése előtt néhány héttel Stanley Unwin szokatlan módon vásárolt egy egész oldalas hirdetést a Publishers' Circular and The Publisher & Booksellerben, ahol habozás nélkül „az év gyerekkönyvé”-nek nevezte A hobbitot Az Allen & Unwin ritkán használt egész oldalas hirdetéseket egyetlen címhez, de A hobbit esetében háromszor is így tett.
A hobbit végül 1937. szeptember 21-én jelent meg Angliában, az első nyomtatáskor 1500 példányban. Tolkien elrendezte az Allen & Unwinnal, hogy recenziós példányt küldjön C. S. Lewisnak, az Oxford Magazine-nak, a Book Societynek és két közeli munkatársának, az oxfordi George Gordonnak és a University of Londonnál dolgozó R. W. Chambersnek. Saját személyes példányai közül Tolkien néhányat közeli családtagjainak ajándékozott. Mások korábbi tanítványaihoz kerültek, akik azóta munkatársakká és a család barátaivá váltak, köztük E. V. Gordonhoz, Elaine Griffithshez, Helen Buckhursthöz, Simonne d'Ardenne-hez, Stella Millshez és Katherine Kilbride-hoz. Egy példányt a Jennings család kapott meg.
Az Allen & Unwin néhány kritikusnak is küldött példányokat, többek közt Richard Hughesnak és Arthur Ransome-nak, a véleményüket kérve. Egy kritikusok megjegyzéseiből álló válogatás lett az alapja az Allen & Unwin következő egész oldalas Hobbit-hirdetésének, amely 1937. november 6-án jelent meg a Publishers' Circular and The Publisher & Booksellerben. Az Allen & Unwin előkészített kiegészítő hirdetőanyagot is, többek közt egy kártyát a borítóról és a regényíró Richard Hughes leveléről készült fakszimile példányt.²¹
Az Országos Könyvvásárt Londonban, november 20-án, szombaton tartották meg, és a Publishers' Circular and The Publisher & Booksellerben megjelent beszámolók megemlítik, hogy őfelsége Kent hercege is részt vett rajta, és vásárolt egy példányt A hobbitból. Tolkien maga is elment a Könyvvásárra.
A Museum Streeten, az Allen & Unwin központjában művészien berendeztek egy kirakatot, mely A hobbit vagy ötven példányát mutatta egy könyvespolcon, sorokba rendezve, kifelé fordítva. (A kirakat kisméretű fényképe megjelent a Publishers' Circular and The Publisher & Bookseller 1937. november 20-ai számában.)
A hobbit első kiadása jól fogyott, és karácsony előtt utánnyomásra volt szükség. Tolkien öt színes képét visszakérték Angliába az amerikai kiadás megjelenése előtt, és az Allen & Unwin úgy döntött, hogy felhasznál négyet az utánnyomáshoz, anélkül, hogy a könyv árát emelné. Az amerikai kiadásba is bekerült négy színes lap, de míg az Allen & Unwin választása a Bilbó megérkezik a Tutaj-tündék kunyhóihoz című rajzra esett, addig a Houghton Mifflin ehelyett Amikor Bilbó felébredt, a korai nap már a szemébe sütött címűt választotta.²²
Az Allen & Unwin Hobbit-utánnyomása 2300 példányból állt. Ezeket 1937 decemberének elején nyomtatták ki, de nem minden kinyomtatott lapot köttettek be azonnal. (A nyomtatott lapok közül 423 megsemmisült 1940 novemberében, amikor a kiadó raktárát lebombázták.)
A hobbit megjelent bírálatai közül az első kettő a legrokonszenvezőbb és legfigyelmesebb. Névtelenül jelentek meg a Timesban és irodalmi mellékletében, a Times Literary Supplementben. Mindkettőt Tolkien közeli barátja, C. S. Lewis írta.
Az első egyenesen a kiadó hirdetésére²³ válaszol, mely Lewis Carroll művéhez hasonlítja a könyvet:

 

A kiadó azt állítja, hogy A hobbit, bár nagyban különbözik az Alice-től, mégis hasonlít hozzá annyiban, hogy mindkettő egy játékos kedvű professzor munkája. Ennél fontosabb igazság, hogy mindkettő azon könyvek nagyon szűk osztályába tartozik, amelyekben nincs semmi közös, kivéve, hogy mindegyik bebocsátást ad egy sajátos világba – egy világba, ami olyan, mintha már azelőtt létezett volna, hogy rábukkantunk, de ha a megfelelő olvasó találja meg, egyszerre nélkülözhetetlen lesz számára. Ott a helye az Alice, a Flatland (Síkság), a Phantastes (Képzelgők) és a The Wind in The Willows (Békavári uraság és barátai) mellett.
...Meg kell értenünk, hogy ez csak abban az értelemben gyerekkönyv, hogy a sokszori olvasás közül az első megtörténhet már az óvodában is. Az Alice-t a gyerekek komolyan, a felnőttek nevetve olvassák; A hobbitot ellenben legfiatalabb olvasói fogják a legmulatságosabbnak találni, és csak évekkel később, a tizedik vagy huszadik olvasás közben kezdik majd kapiskálni, micsoda ügyes tudósmunka és mélységes elmélkedés érlelt mindent ilyen teljesre, ilyen barátságosra, és a maga módján ilyen igazra. Jósolni veszélyes, de A hobbitból könnyen klasszikus válhat. (Times Literary Supplement, 1937. október 2.)

 

A második bírálat több betekintést ad:

 

Az az igazság, hogy ebben a könyvben néhány, eddig soha nem egyesített jó dolog találkozik össze; a humor forrása, a gyerekek iránti megértés, valamint a költő és a tudós mitológia-felfogásának vidám egyvelege. Egy völgy szélén megállva Tolkien professzor egyik szereplője így szólhat: „Ennek tünde-íze van”. Évekbe telhet, mire ismét előállunk még egy íróval, akinek az érzékei ilyen kifinomultak lennének a tündék iránt. Olybá tűnik, mintha a professzor semmit sem talált volna ki. Első kézből tanulmányozta a trollokat és sárkányokat, és olyan valószerűen írja le őket, hogy az a gördülékeny „eredetiség” egész óceánjaival felér. (The Times, 1937. október 8.)

 

Az első brit kiadás mintegy harminc bírálatának sikerült nyomára bukkanni. Ezek közül sok nagyon rövid, de akad, amelyiknek több mondanivalója van a könyv egyszerű leírásánál.²⁴
Alice Forrester bírálata a Poetry Reviewban (1937. november-december), nem meglepően, Tolkien verseihez fűz megjegyzést: „A könyv nem utolsósorban említésre méltó elemei a dalok és versek, melyek elmerülnek az élénk és némileg titokzatos légkörben, és gazdagítják azt.”
A Junior Bookshelfben Eleanor Graham A hobbit kevés kedvezőtlen bírálatának egyikét tette közzé. Graham így írt:

 

Különös könyv A hobbit. Megvannak benne egy nagyon jó történet vagy talán egy gyerekeknek való novelláskötet alkotóelemei, de véleményem szerint tönkreteszi a szerző világhoz való hozzáállásának valamiféle tükröződése. Egyfajta „Sally néni”-szellemiség foglalja el a gyerekek által legkedveltebb könyvekben fellelhető jóindulat helyét. Ahelyett, hogy természetes akadályok állnának a cél elérésének útjában, a hobbit és társai utazását olyasmik gátolják, amik valamiképp a szántszándékkal való hátráltatás, nem pedig a természetes következmények benyomását keltik. ... Ehelyett egyfajta nyugtalanító erőszakosság érezhető, és a hobbit sosem törődik bele igazán száműzetésébe vagy hosszú utazásába. Míg ezeket kifogásolom, azt is meg kell adnom, hogy erős valószerűség érezhető az íráson, és akiknek tetszik, azoknak valóban nagyon fog tetszeni. (Junior Bookshelf, 1937. december)

 

L. A. G. Strong 1937. december 3-án ezt írta a Spectatorben: „Veszélyes dolog azt mondani egy könyvre, hogy igazán eredeti, de ebben az esetben örömmel megkockáztatom. A hobbitnak klasszikussá kell válnia.”
Egy ausztrál kiadvány, az All About Books 1938. január 15-ei számában megjelentette a könyv egyik leghosszabb bírálatát. Az írója G. H. Cowling volt, aki előzőleg Tolkien munkatársa volt Leedsben. Felvetett néhány lehetséges forrást A hobbit bizonyos elemeivel kapcsolatban, mondván: „Ha tudós lennék, tanult ember módjára beszélnék a hobbitokról, és megmondanám, hogy vajon a »hob« vagy a »rabbit« szóból származtatják a nevüket. De minthogy nem vagyok az, így egyszerűen csak élvezem a történetet.” Cowling ezt a következtetést vonta le: „Ez egy hamisítatlan tündérmese, tündérország kétségtelen kellékeivel.”
R. B. McCallum, az Inklingek egyike és Tolkien munkatársa így írt az 1937-38-as Pembroke College Recordban: „Az egész könyv figyelemre méltó az elbeszélés szilárdsága és pontossága, a vidám és tűnődő humorérzék és a mélyén rejlő életfelfogás józansága miatt. Semmi sem homályosíthatja el a ragyogást, amit Lewis Carroll neve hozott Christ Churchre, de nagyon is lehetséges, hogy a tény, hogy A hobbit írója a Pembroke tagja volt, további érdeklődés tárgya lesz azok számára, akik a jövőben ellátogatnak hozzánk.”
Az Egyesült Államokban A hobbit megjelenését 1938. február 23-ára jelentették be a Retail Bookseller 1938-as februári számában, de nyilvánvalóan néhány, a nyomtatás vagy a köttetés körül adódó nehézség némileg késleltette a könyvet. A Retail Bookseller márciusi számában ismét bejelentették a megjelenést március 2-ára, de a befejezett példányok kétségkívül már néhány nappal korábban elkészültek.
Az első amerikai kiadás több mint húsz bírálatának sikerült nyomára bukkanni, következzék itt néhány jellegzetes kivonat. Az első bírálat, némileg megelőzve a könyv kiadását, May Lamberton Becker tollából származik, és a New York Herald Tribune-ban jelent meg:

 

Miközben ezt írom, még mindig a történet varázsa alatt, képtelen vagyok gondolataimat arra a kérdésre terelni, hogy vajon tetszeni fog-e a mi amerikai gyerekeinknek. Azt kell mondanom, hogy ha nem, az az ő bajuk. A tanult Charles Dodgsonhoz hasonlóan a szerző egy oxfordi professzor, akinek az óangol a szakterülete; az Alice-hez hasonlóan a történet az intelligens gyerekeknek szánt mese eltéveszthetetlen jeleit mutatja. De a stílusa nem hasonlít Lewis Carrolléhoz; sokkal inkább olyan, mint Dunsanyé. ... Egy világ van belesűrítve ezekbe a lapokba, egy tömörített Odüsszeiát kísérhetünk figyelemmel, amint szaporodnak a kalandok a sárkány jogtalanul szerzett kincséhez vezető úton. Nem tudom, hogy fog tetszeni a gyerekeinknek egy ilyen zsúfolt történet, melynek egyetlen fejezete egy könyvet is megtöltene másutt; talán úgy vélik majd, túl sokat kapnak a pénzükért.
De idén divatosak a törpék Amerikában; talán Tolkien törpjeinek is hasznára válik majd a Disney-hullám. (New York Herald Tribune, 1938. február 20.)

 

Sophia L. Goldsmith így írt a New York Postban 1938 márciusában: „Ezt a könyvet fiúk és lányok egyaránt rongyosra fogják olvasni. Lenyűgözően varázslatos, eredetien szellemes, Hófehérke barátai pedig elbújhatnak a törpjei mögött!”
Anne T. Eaton (1881-1971), a gyermekirodalom jól ismert alakja és a Columbia Egyetem Tanárképző Főiskolájához tartozó Lincoln School könyvtárosa, így írt:

 

Ez az egyik legüdítőbben eredeti és legélvezetesebben fantáziadús gyerekkönyv, ami sok-sok idő óta megjelent. ... Erdői William Morris prózaregényeire emlékeztetnek. Morris tájaihoz hasonlóan a Vadonföld is Tündérország, mégis vannak kézzelfogható tulajdonságai: a fák illata, a földet áztató esők, az erdei tüzek szaga... A törpök és tündék dalai valódi költészetet testesítenek meg, és mivel a szerző elég szerencsés ahhoz, hogy maga illusztrálhassa művét, a kísérő képek remekül illenek a szöveghez. (New York Times Book Review, 1938. március 13.)

 

Eaton a Horn Bookban is írt a könyvről:

 

A történet a Tündérország kora és az emberek uralma közötti időben játszódik, a helyszín pedig egyike azoknak a varázslatos vidékeknek, amelyek, mint William Morris prózai regényeinek tájai, Anglia és Tündérország részei is lehetnének. A történet háttere tele van autentikus mitológiai és mágikus elemekkel, a könyvnek pedig stílusa van, ami manapság ritka kincs. Szerzője azzal a csendes humorérzékkel és logikai körültekintéssel alkotta meg, amit a gyerekek igencsak élveznek. ... Mindenki – legyen idős vagy fiatal –, aki szereti az aprólékosan kigondolt, gyönyörűen elbeszélt történeteket, szívébe fogja zárni A hobbitot (Horn Book, 1938. március-április)

 

A Horn Book különösen érdeklődött A hobbit iránt, Anne Carroll Moore (1871-1961), a New York-i Közkönyvtár gyermekkönyvtárosa szintén írt a könyvről „The Three Owls' Notebook” (A három bagoly notesza) című rovatában a március-áprilisi számban:

 

...üdítően kalandos és eredeti mese törpökről, manókról, tündékről, sárkányokról, trollokról stb., mely a régi sagák nyomdokaiban jár. Úgy vélem, nem helyes A hobbitot az Alice-szel vagy a Békavári uraság és barátaival összevetni. Egyikhez sem hasonlít. Szilárdan gyökerezik a Beowulfban és a hiteles szász hagyományban, és noha a kisebb gyerekeket szólítja meg, van benne valami közös W. W. Tarn The Treasure of the Isle of Mistjével (A Ködsziget kincse) és William Morris néhány meséjével. A hobbit mögött megbízható tudás áll, a könyv gazdag humorérzéke pedig összeköti ezt az apró, a leírás szerint egy törpnél is kisebb lényt az ősi világ és a mi mai világunk különös lényeivel. (Horn Book, 1938. március-április)

 

Az 1938-as májusi számban a lap alapítóinak egyike, Bertha E. Mathony „azon ritka könyvek” egyikeként mutatta be A hobbitot, „amelyek úgy megmaradnak az emlékezetben, mint a költészet, s mindig új örömet és új jelentést fednek fel”. Ebben a számban A hobbit első fejezetének több oldalát leközölték.
Mary A. Whitney ezt írta a Christian Science Monitorban 1938. március 31-én: „Aki örömét leli egy jól kidolgozott, eredeti és fantáziadús mesében, élvezni fogja a hobbit kalandjait.” William Rose Benet pedig a Saturday Reviewban, 1928. április 2-án azt írta a hobbitról, hogy „ugyanolyan figyelemre méltó darabja a gyerekeknek szánt fantázia-irodalomnak egy oxfordi óangol professzor tollából, mint amilyen az Alice Csodaországban volt egy matematikustól, amilyen a tisztelendő Dodgson. A hobbit egyszerre próza és költészet, és mindenekelőtt ragyogó fantáziavilág.”
1938. április 25-én Tolkien táviratot kapott Ferris Greenslettől, a Houghton Mifflin munkatársától, ami arról tájékoztatta, hogy A hobbit egy 250 dolláros díjat fog kapni. Kétévenként megrendezett Gyermekfesztiválján a New York Herald Tribune azt tervezte, hogy két, egyenként 250 dollár értékű díjat ad ki, egyiket a legjobb tavasszal kiadott, kisgyerekeknek szánt könyvért, a másikat pedig a legjobb idősebb gyerekeknek szánt könyvért. A hobbit a kisebb gyerekeknek szóló könyvért járó díjat nyerte el, az idősebb gyerekek kategóriájában pedig John R. Tunis Iron Duke-ja (Vasherceg), egy Harvardon játszódó egyetemi történet volt a nyertes.
A kisebb gyerekeknek szóló mű kategóriájának zsűritagjai May Lamberton Becker (elnök), Elizabeth Morrow (Dwight W. Morownak, az Egyesült Államok mexikói nagykövetének felesége és az író Anne Morrow Lindbergh anyja) és Stephen Vincent Benet voltak. A díjat hivatalosan egy díszebéd keretei között adták át 1938. május 17-én, kedden. Az ebédet, melyen Irita Van Doren, a New York Herald Tribune könyvrészlegének szerkesztője elnökölt, az Amerikai Könyvkereskedők Szövetsége éves gyűlésének utolsó napján tartották a Hotel Pennsylvaniában New York Cityben. A Houghton Mifflin üzletvezetőségének egy tagja, ifj. LeBaron R. Barker vette át a díjat Tolkien nevében.²⁶
Ahogyan Angliában, Amerikában is akadt A hobbit bírálatai között egy eltérő vélemény. Szerzője Mary L. Lucas volt, aki a következőképpen írt a hobbitról és a törpökről: „Számos kalandban és csapásban van részük, ami valójában túl sok egy igazán élvezetes olvasmányhoz. A könyvet érdemesebb kisebb részletekben hangosan felolvasni, vagy pedig tanácsos azt javasolni a gyerekeknek, hogy maguk olvassák ilyen módon. A megfelelő bevezetés nélkül csak korlátozott vonzerővel bírhat, és még így is leginkább csak azok a gyerekek fogják kedvelni, akiknek élénk a képzelete” (Library Journal, 1938. május 1.).
1938. júliusában egy névtelen bíráló így írt a Catholic Worldben: „Biztosíthatjuk, hogy ugyanúgy élvezni fogja ezt a mozgalmas mesét, mint a kisfia. Oldassa meg vele Gollam és Bilbó feladványait. Ezek önmagukban is megérik a könyv árát.” Harry Lorin Bisse pedig a Commonwealben 1938. december 2-án megjelent, rendkívül rövid ismertetőjében „ragyogóan elbeszélt modern tündérmesé”-nek nevezte a könyvet.
A hobbit Amerikában nagy sikert aratott. Júniusig csaknem háromezer példány kelt el belőle. A Houghton Mifflin úgy döntött, hogy további eladások ösztönzésének reményében ismét meghirdeti a könyvet az ifjúsági könyvek listáján. A Horn Book 1938-as karácsonyi számában megjelent hirdetésük (lásd az 1. fejezet 6. jegyzetét) feltüntet egy rajzot egy hobbitról, melyhez Tolkien a szövegben további leíró jellegű részleteket is mellékelt. A hobbitot vagy ötven másik gyerekkönyvvel együtt kiállították a New York-i Közkönyvtár Központi Gyermektermében az éves november-decemberi kiállításon, és ennek megfelelően dicsérték az ez alkalomból kiadott füzetben, a Children Booksban (Gyermekkönyvek), 1938-ban. A könyvet újranyomták, és az év végére az amerikai kiadás eladott példányai meghaladták az ötezret.
A hobbit a második világháború kitörése után veszített lendületéből. Papírtakarékossági intézkedések miatt, melyeket 1940 áprilisában vezettek be Angliában (néhány hónappal azelőtt, hogy az Allen & Unwin észak-londoni raktárát lebombázták, ami több mint egymillió könyvnyi veszteséget eredményezett), A hobbit hosszú ideig nem volt megszerezhető Angliában az 1940-es években, dacára mind a kiadó, mind a szerző abbéli vágyának, hogy készletben maradjon. A papírtakarékossági szabályok 1949-ig maradtak érvényben.
Az 1950-es évek elejétől kezdődően (valószínűleg A sonkádi Egyed gazda 1949-es kiadásának hatására) A hobbitra ismét figyelem irányult. Csaknem tizenhárom évvel azután, hogy a Junior Bookshelf zavarba ejtő bírálatot közölt róla, ugyanabban a kiadványban néhány találó megjegyzés jelent meg egy másik kritikus, Marcus S. Crouch tollából:

 

A hobbit fogadtatása vegyes volt, mint az eredetiség jegyét viselő könyveké általában. Azt hiszem, nem volt több szerény sikernél a könyvesboltokban, és azok a könyvtárosok, akik elég bátrak voltak megfelelő mennyiséget venni belőle, nem állíthatják, hogy versenyre kelhetne a jelenlegi tömegcikk-könyvek népszerűségével. Mégis, úgy tűnik számomra, hogy nagymértékben rendelkezik néhány olyan erénnyel, ami tartóssá tesz. Nem tudok olyan gyerekkönyvről az utóbbi tíz évben, amelyről nagyobb magabiztossággal jósolhatnám, hogy olvasni fogják a huszonegyedik században is. (Junior Bookshelf, 1950. március)

 

Az 1950-es években A hobbit eladása jelentősen emelkedett, és még drasztikusabban felszökött a rég várt folytatás, A Gyűrűk Ura megjelenése után. A könyvet mind amatőr, mind hivatásos társulatok számos alkalommal színre vitték 1953 márciusa óta, amikor az első hivatalos adaptációt előadták az edinburghi St. Margaret's Schoolban. Ezeket különféle egyéb feldolgozások követték, köztük a könyv alapján készült, kifejezetten silány 1977-es tévéműsor, egy képregényváltozat és az utóbbi időben különféle hangváltozatok, valamint a Finn Nemzeti Opera 2001. októberi előadása. A könyv eladott példányszáma bőven elérte a milliós nagyságrendet. Nagy-Britanniában 1998-ban postai bélyeget adtak ki A hobbit témájában. A könyv több mint negyven nyelven jelent már meg. Kétség nem férhet hozzá, hogy A hobbit világszerte klasszikusnak számít, minden korosztály számára, minden időben.

 

 

Bevezető jegyzetek

Ez a történet régen játszódik. A maiaktól egészen eltérő nyelvek és betűk idején. A nyelveket az angol helyettesíti. Két dolgot azonban érdemes megjegyezni. (1) Az angolban a dwarf („törpe” – a ford.) szó egyetlen helyes többes száma a dwarfs, a melléknévi alak pedig dwarfish. Ebben a történetben dwarves és dwarvish kerül használatra,[2 ] de csak amikor arról az ősi népről esik szó, melyhez Tölgypajzsos Thorin és társai tartoztak.¹ (2) Az ork nem angol eredetű szó. A szövegben előfordul egy vagy két helyen, de többnyire a kobold (vagy nagyobb fajták esetében az óriás-kobold) kifejezés szerepel helyette.² Az ork a hobbitok által használt alakja a névnek, amit abban az időben ezen lényeknek adtak, és semmiféle kapcsolatban nem áll a mai angol orc, ork szóval, ami delfinféle tengeri állatokat jelöl.
A rúnák régi betűk, melyeket eredetileg fába, kőbe vagy fémbe véstek vagy faragtak, ezért vékonyak és szögletesek voltak. A történet idején csak a törpök használták rendszeresen, különösen magánjellegű vagy titkos feljegyzésekhez. Rúnáikat ebben a könyvben az angol rúnák helyettesítik, melyeket ma már kevesen ismernek. Thror térképének rúnáit összevetve a mai betűkkel készült átírással (69. és 108. o.) összeállítható a modern angolra alkalmazott ábécé, s ez alapján elolvasható a fenti, rúnákkal írt cím is. A térképen valamennyi rendes rúna megtalálható, kivéve az X-et jelölő -t. A J-t és V-t az I és U jelöli. A Q-ra nem volt jel (helyette CW-t lehet használni); sem pedig a Z-re (ha szükséges, helyette használható a törp-rúna). Helyenként azonban egyetlen rúna két mai betűt helyettesít (th, ng, ee); más ehhez hasonlókat ( ea és st) is használtak néha. A titkos ajtót a D ( ) jelölte. Oldalról egy kéz mutatott felé, ami alá ez volt írva:

Az utolsó két rúna a Thror és a Thrain nevek kezdőbetűit jelöli. A hold-rúnák, melyeket Elrond olvasott el, a következők voltak:

A Térképen az iránytű hegyeit rúnák jelölik, felül van Kelet, mint a törp-térképeken általában, innentől pedig az óra járásával megegyezően: K(elet), D(él), Ny(ugat), É(szak).³

 

 

1. Váratlan társaság

VOLT EGYSZER EGY FÖLDBE VÁJT LYUK, abban élt egy hobbit.¹ Nem volt ez a lyuk rút, mocskos, nedves, teli féregmaradékkal, dohszaggal, sem száraz, csupasz, homokos lyuk, ahol se leülni, sem enni nemigen lehet: ez hobbitlyuk volt, ami egyértelmű a kényelemmel.
Olyan kerek, zöldre mázolt ajtaja volt, mint a kajütablak, s annak pontosan a közepén fénylő rézkilincs. Az ajtó alagút formájú föld alatti járatra nyílt, ez a járat igen kényelmes volt, nem szivárgott belé a füst, falait fa borította, padlója csempézett volt és szőnyeggel fedett, fényesre dörgölt székek álltak rajta, és rengeteg faszeg mindenütt, kalap- és kabátakasztás céljából – a hobbit kedvelte a látogatókat. Az alagút messzire kanyargott, jószerivel, de nem egészen egyenesen a domboldalra vezetett – a Dombra, ahogyan mérföldnyi körzetben mindenki hívta –, és sok kis kerek ajtó nyílt belőle, hol az egyik, hol a másik oldalon. A hobbitnak nem kellett lépcsőn mászkálnia: hálószobák, fürdőszobák, pincék, kamrák (s ezekből rengeteg), öltözőszobák (a hobbitnak temérdek ruhája volt), konyhák, ebédlők mind egyazon emeleten voltak, sőt egyazon folyosón. A legjobb szobák bal felől nyíltak, mert csak ezeknek volt ablaka, nagy párkányú, kerek ablaka; a kertre néztek, s azon túl a folyó felé lejtő mezőkre.²
Ez a hobbit nagyon jómódú hobbit volt, és Zsákosnak hívták.³ A Zsákosok emberemlékezet óta a Domb szomszédságában laktak, és közmegbecsülésnek örvendtek, nemcsak azért, mert a legtöbbjük gazdag volt, hanem azért is, mert nem voltak kalandjaik, és semmi megfontolatlant nem tettek: az ember előre megmondhatta, mit felel egy Zsákos valamely kérdésre, anélkül hogy kérdezősködésével fárassza. Ez a történet arról szól, milyen kalandja volt egy Zsákosnak, amelynek során meglepően váratlan dolgokat tett és szólt. Lehet, hogy elvesztette a szomszédai becsülését, de elnyerte? ... no de majd meglátjátok a végén, nyert-e valamit egyáltalán.
Ennek a mi szóban forgó hobbitunknak az anyja – az ám, mi is az a hobbit? Gondolom, manapság némi ismertetésre szorul a nemzetségük, merthogy megcsappant a számuk, meg félnek is a Nagy Népektől, ahogyan minket neveznek. Ők is népek (legalábbis azok voltak), körülbelül féloly magasak, mint mi, és kisebbek a szakállas törpöknél.⁴ A hobbitoknak nincs szakálluk. Kevés vagy szinte semmi varázshatalmuk sincs, hacsak nem az a mindennapi fajta, amely lehetővé teszi a számukra, hogy pisszenés nélkül és gyorsan eltűnjenek, mikor a magunkfajta nagy buta népség topán elhalad mellettük, olyan zajt csapva, akár az elefántok, amit egy mérföldről meghallanak.⁵ Hajlamuk van arra, hogy pókhasat növesszenek, kedvelik a tarka viseletet (főleg a zöld és sárga színt); cipőt nem hordanak, mert a talpukat már eredetileg is természetes talpbőr borítja, meg olyan dús barna szőrzet, mely hasonlít a fejükön levő hajhoz (s ez göndör); hosszú, ügyes, barna ujjaik vannak, jó lélekre valló arcvonásaik, és áradó kacagással nevetnek (különösen ebéd után, amit – ha hozzájutnak – naponta kétszer is megesznek).⁶
Na, most már eleget tudtok róluk ahhoz, hogy továbbhaladhassunk. Mint mondtam, ennek a hobbitnak az anyja – Zsákos Bilbóé,⁷ mert róla van szó – a hírneves Tuk Belladonna volt, a Vén Tuk⁸ három nevezetes lányának egyike, aki mindazoknak a hobbitoknak a feje volt, akik a Vízen túl laktak, amin azt a folyócskát értették, mely a Domb lábánál haladt el. Gyakran emlegették (más családokban), hogy valamikor az egyik Tuk valószínűleg tündelányt vett feleségül.⁹ Ez persze abszurdum, de az is biztos, hogy még most is volt bennük valami nem egészen hobbitszerű, és hébe-korba a Tuk család egy-egy tagja felkerekedett, és elindult kalandot keresni. Eltűnésükkor kerülték a feltűnést, nyomukat meg elboronálta a család; de az a tény megmásíthatatlan maradt, hogy a Tukok nem voltak olyan tiszteletre méltóak, mint a Zsákosok, jóllehet kétségtelenül gazdagabbak.
Nem mintha Belladonna Tuknak bármiféle kalandja lett volna azután, hogy Zsákos Bungóné lett. Bungó, Bilbó édesapja a legfényűzőbb hobbitlyukat építette a számára (és részben az ő pénzén), amely akár a Domb alatt, akár a Dombon vagy a Vízen túl fellelhető volt, és itt is maradtak napjaik végeztéig. S mégis valószínű, hogy Bilbó, Belladonna egyetlen fia, noha megjelenésében és viselkedésében szakasztott mása volt megbízható és kényelemkedvelő apjának, valami furcsa hajlamot örökölt alkatában a Tukok részéről, valami olyat, ami csak az alkalomra várt, hogy előtörjön. Ez az alkalom soha nem érkezett el, míg Zsákos Bilbó fel nem növekedett, s már csaknem ötvenesztendős lett,¹⁰ életét abban az apja építette gyönyörű hobbitlyukban töltve, amelyet épp most írtam le nektek, s ahonnan, úgy tűnt, minden valószínűség szerint soha már semmi kimozdítani nem fogja.
Réges-régen történt, egy nyugodalmas világban, amelyben kevesebb volt a lárma, és több a zöldellő rét, a hobbitok pedig még sokan voltak, és virágkorukat élték, hogy Zsákos Bilbó ott állt a reggelije után az ajtajában, füstöt eregetve egy irdatlan hosszú fapipából, amely majdnem egészen a gyapjas, szépen fésült lábujjáig ért, amikor egy fura véletlen arra hozta Gandalfot. Gandalf!¹¹ Ha ti csak egy negyedét hallottátok volna annak, amit én hallottam felőle, s még én is csak kis részét tudom mindannak, amit a szóbeszéd Gandalfról terjeszt, nem lepne meg benneteket semmiféle fura történet. Mese és kaland sarjadt mindenfelé Gandalf útján a legmegfoghatatlanabb módon. A Domb alján már időtlen idők óta nem járt, pontosan azóta, amióta barátja, a Vén Tuk meghalt,¹² és a hobbitok már szinte el is felejtették, milyen a külseje. Amikor utoljára kereste fel a Dombon és Vízen túli vidéket saját ügyeiben, akkor a maiak mind apró hobbitfiúk és hobbitlányok voltak még.
Amit a mit sem sejtő Bilbó ezen a reggelen megpillantott, az csak egy öregember volt, bottal a kezében.¹³ Nagy, hegyes, kék kalapja volt, hosszú, szürke köpönyege, ezüst sálja felett hosszú, fehér szakálla egészen a derekáig ért, lábán hatalmas, fekete csizma.¹⁴
– Jó reggelt! – mondta Bilbó, méghozzá szívből. A nap sütött, és a fű szép zöld volt. De Gandalf csak ránézett hosszú, bozontos szemöldöke alól, mely messzebb nyúlt, mint árnyat adó kalapjának karimája.
– Ezt hogy érted? – kérdezte. – Jó reggelt kívánsz nekem, vagy úgy gondolod, hogy ez a reggel jó, akár tetszik nekem, akár nem; vagy hogy te érzed magad jól ezen a reggelen, vagy hogy olyan ez a reggel, amelyen jó élni?
– Így is, úgy is, együtt – mondta Bilbó. – S ráadásul nagyszerű reggel ahhoz is, hogy az ember elszívjon a szabadban egy pipa dohányt. Ha van nálad pipa, ülj csak le, és tömd meg az enyémből! Sietségre semmi ok, előttünk az egész nap!
Ezzel Bilbó leült egy lócára az ajtaja előtt, keresztbe vetette a lábát, és gyönyörű szürke füstkarikát fújt, amely kör alakban szállt fel a levegőbe, és ellebegett a Domb felett.
– Biz ez szép! – mondta Gandalf. – De nekem ma reggel nincs időm füstkarikákat fújni. Olyasvalakit keresek, aki hajlandó részt venni egy kalandban, amelyet én készítek elő, s bizony nehéz társat lelni.
– Meghiszem azt; errefelé! Egyszerű, békés népek vagyunk, nem birizgál a kalandvágy. A kaland kellemetlen, zavaró, nehézkes. Lekéssük miatta az ebédet! Fel nem foghatom, hogy miben rejlik a csábereje – mondta Zsákos, azzal egyik hüvelykujját a nadrágtartójába akasztva, újabb, még nagyobb bodor füstgyűrűt fújt ki. Azután elővette a reggeli postáját,¹⁵ olvasni kezdett, mint aki nem akarja többet észre se venni az öreget. Úgy találta, nem neki való, s szerette volna, ha elmegy. De az öregember nem mozdult. Ott állt, kissé haragosan a botjára támaszkodott, és szótlanul bámulta a hobbitot, míg csak Bilbó el nem kezdett feszengeni, s kissé még meg is haragudott.
– Jó reggelt – mondja végül is. – Nem, mi aztán nem vagyunk kalandszomjasak, köszönöm szépen. Talán próbálkozzál a Dombon vagy a Vízen túl. – Ezen azt értette, hogy részéről befejezte a beszélgetést.
– Hogy mennyi minden fér bele abba a te „jó reggelt”-edbe! – mondta Gandalf.¹⁶ – Most meg azt akarod mondani vele, hogy szeretnél tőlem megszabadulni, s hogy addig nem fogod magad jól érezni, míg odébb nem állok.
– No nem, nem, tisztelt uram. Hiszen jószerivel a nevedet se tudom.
– Így is van, tisztelt uram; én viszont tudom a te nevedet, Zsákos Bilbó úr. És te is tudod az én nevemet, bár a viselőjére már nem emlékezel. Én Gandalf vagyok, és a Gandalf név egyértelmű velem! Ha elgondolom, hogy megéltem, Belladonna Tuk fia úgy veti nekem oda a jó reggeltet, akár valami vándor gombárusnak a küszöbön!
– Gandalf, Gandalf! Ó, egek! Csak nem a vándor mágus vagy, aki a Vén Tuknak olyan pár gyémánt inggombot adott, amelyek maguktól gombolódtak, és csak parancsszóra váltak széjjel? Csak nem az vagy, aki társaságban olyan csodálatos történeteket tudott mesélni sárkányokról és koboldokról és óriásokról és megmentett hercegnőkről és az özvegyek fiainak váratlan szerencséjéről? Csak nem az vagy, aki olyan kiválóan értett a tűzijátékok készítéséhez? Még emlékszem rájuk! Nyárközép éjszakájára a Vén Tuk rendelte meg őket. Pompásak voltak! Hatalmas tűzliliomok, oroszlánszájak, aranyeső formájában repültek fel, és hosszan csillogtak az alkonyi égen! – Észrevehettétek, hogy Zsákos úr korántsem volt olyan prózai, mint maga is szívesen hitte, meg azt is, hogy nagyon kedvelte a virágokat. – Jaj nekem – folytatta –, csak nem az a Gandalf vagy, aki oly sok békés fiú és lány távozásáért felelős, akik elmentek a kéklő messzeségbe esztelen kalandot kergetni?¹⁷ Mindenre rávetted őket, a fára mászástól a lidércek kereséséig; vagy hogy hajókra szálljanak, s elvitorlázzanak más partokra! Szavamra, akkor az élet igazán érd... vagyishogy valamikor igazán feje tetejére állítottad a dolgokat erre mifelénk. Bocsánatodat kérem, de fogalmam se volt arról, hogy még mindig tevékeny vagy.
– Mi más lehetnék? – mondta a mágus. – Annak azért örülök, hogy még emlékszel egyre-másra velem kapcsolatban. Legalábbis a tűzijátékaimra szívesen emlékszel vissza, és ez reményt kelt bennem. A Vén Tuk nagyapád kedvéért meg a szegény Belladonna iránti kegyeletből megadom neked azt, amit kérsz.
– Már engedelmet, de hiszen semmit se kértem!
– Dehogyisnem! Most már kétszer is! Bocsánatot. Megkapod. Sőt olyannyira engedékeny leszek, hogy elküldelek erre a kalandra. Számomra szórakoztató lesz, számodra előnyös és valószínűleg hasznos is, ha túléled.
– Sajnálom, de nem vágyom semmiféle kalandra, köszönöm. Ma semmiképpen sem. Jó reggelt! Szívesen látlak teára, amikor csak kedved támad rá. Akár holnap is, gyere csak holnap! Ég veled! – Ezzel a hobbit megfordult, és befelé iparkodott kerek, zöld ajtaján, amelyet olyan gyorsasággal csukott be maga mögött, amilyenre a bátorságából futotta, hogy azért ne lássék udvariatlannak. Mert hát a mágusok azért csak mágusok.
„Ugyan mi a csodának hívtam meg teára!”- mondta a hobbit magában, amint a kamrája felé tartott. Még alig hogy reggelizett, de úgy gondolta, egy-két darabka sütemény meg egy kis itóka jót fog tenni a nagy ijedelemre.
Ezenközben Gandalf még kint állt az ajtónál, és hosszan, hang nélkül nevetgélt. Egy idő múlva lépett egyet, és a botja hegyével különös jelet rajzolt a hobbit szép zöld elülső ajtajára. Aztán felkerekedett és elindult, éppen akkortájt, amikor Bilbó elfogyasztotta második süteményét is, és elkezdett azon elmélkedni, milyen szépen kivágta magát a kalandkeresésből.
Másnapra már szinte el is felejtette Gandalfot. Soha nem emlékezett semmire nagyon jól, nem emlékezett pontosan, hacsak fel nem jegyezte a noteszába, ilyenformán: Gandalf teára szerdán. Tegnap azonban túlságosan zavart volt ahhoz, hogy ilyesféle feljegyzést készítsen.
Éppen uzsonnaidő tájt¹⁸ valaki hatalmasat csengetett az ajtón, és erre aztán Bilbónak minden eszébe jutott! Nagy sietve feltette a teavizet, kikészített még egy csészét és csészealjat, meg egy-két süteményt is, aztán az ajtóhoz rohant.
Már a nyelvén volt, hogy azt mondja: „igazán sajnálom, hogy megvárakoztattalak”, amikor észrevette, hogy egyáltalán nem Gandalf áll kinn, hanem egy törp, aki kék szakállát egy aranyövbe gyömöszkélte, sötétzöld csuklyája alól meg igen fényes szemek világítottak. Alighogy megnyílt az ajtó, benyomakodott, mint akire várnak odabent.
Csuklyás köpenyét a legközelebb eső szegre akasztotta, aztán mély meghajlással azt mondta:
– Dwalin vagyok, szolgálatodra.
– Én meg Zsákos Bilbó, a te szolgálatodra! – mondta a hobbit, aki úgy meglepődött, hogy pillanatnyilag még kérdezni is képtelen volt bármit. Amikor a bemutatkozást követő csend kezdett kínossá válni, még hozzáfűzte: – Éppen teázni készülök, legyen szerencsém.
Ez ugyan kicsit kimérten hangzott, de a szívélyesség nem hiányzott Bilbó meghívásából. És hát te mit tennél, ha egyszer csak hívatlanul beállítana hozzád egy törp, és minden magyarázó szó nélkül a fogasra akasztaná a holmiját az előszobában?
Alig ültek asztalhoz, igazándiból a harmadik süteményt se fogyasztották el, amikor az eddiginél is hangosabb csengetés hallatszott.
– Bocsánat – mondta a hobbit, és az ajtóhoz sietett.
– Hát végre csak ideértél!¹⁹ – már éppen azt akarta mondani Gandalfnak, csakhogy megint nem Gandalf állt kint. Helyette egy igen korosnak látszó törp fogadta a küszöbön, akinek fehér volt a szakálla és skarlát a csuklyája; ő is fürgén beljebb került, alighogy az ajtó kinyílt, mintha meghívták volna.
– Látom, már szállingóznak – mondta, amikor megpillantotta Dwalin szegen lógó csuklyáját. Melléakasztotta a maga vörös csuklyáját, és kezét szívére szorítva, így szólt: – Balin, szolgálatodra.
– Köszönöm – mondta Bilbó elképedve. Nem ezt kellett volna mondania, de a „már szállingóznak” nagyon megzavarta. Szerette a vendégeket, de azt is szerette, ha már érkezésük előtt megismerkedik velük, s még inkább, ha maga hívja meg őket. Az a borzasztó érzése támadt, hogy a sütemény talán nem is lesz elég, és akkor neki – tudta, mi a házigazda kötelessége, és bármi nehezére esett is, teljesítette – koplalnia kell.
– Fáradj be, és igyál egy csésze teát! – nyögte ki nagy nehezen, miután mély lélegzetet vett.
– Egy kis sör jobban esnék, ha nem veszed zokon, jó uram! – mondta Balin, a fehér szakállú. – A süteményt azonban szívesen megeszem, mégpedig köményest kérnék, ha van.²⁰
– De még mennyi! – szaladt ki Bilbó száján a legnagyobb meglepetésére, és azon kapta magát, hogy már rohan is előbb a pincébe, egy korsó sört betölteni, aztán a kamrába,²¹ hogy két szép kerek köménymagos süteményt hozzon, amelyeket még aznap délután sütött azért, hogy legyen egy kis finom harapnivalója vacsora után.
Mire visszatért, Balin és Dwalin mint két régi jó barát beszélgetett az asztalnál (ugyanis fivérek voltak). Bilbó lerakta elibük a sört és a süteményt, amikor újra viharos csengetés hangzott fel, s rá még egy. „Ezúttal bizonyos, hogy Gandalf lesz az”²² – gondolta Bilbó, amint végiglihegett a folyosón. De nem ő volt. Két újabb törp érkezett, mindkettőn kék csuklya, ezüstöv, a szakálluk sárga; mindegyikük egy szerszámosládát meg egy ásót cipelt. Alighogy az ajtó nyílni kezdett, tüstént benyomakodtak – Bilbó már nem is csodálkozott.
– Miben állhatok a rendelkezésetekre, törpjeim? – kérdezte.
– Kili vagyok, szolgálatodra! – mondta egyikük.
– És Fili – tette hozzá a másik, és mindketten lerántották kék csuklyájukat, és meghajoltak.
– Hívetek mindörökké! – felelte Bilbó, ezúttal nem feledkezve meg az illemről.
– Látom – mondta Kili –, hogy Dwalin és Balin már itt vannak. Csatlakozzunk mi is a sokadalomhoz.
„A sokadalomhoz! – gondolta Zsákos úr. – Ez a szó nincs ínyemre. Igazán le kell ülnöm egy percre, hogy összeszedjem az eszemet, és felhajtsak valamit.” Még éppen csak hogy kortyantott egyet a sarokban – miközben a négy törp körülülte az asztalt, és aknákról, aranyról beszélt meg a koboldok okozta gondokról meg a sárkányok fosztogatásairól meg egyebekről, amiket Bilbó nem értett, de nem is kívánt megérteni, merthogy túlontúl kalandosnak hangzottak –, amikor – csingilingi – megint megszólalt a csengője, mintha csak valami pajkos hobbitfiú akarta volna letépni a húzóját.
– Valaki van az ajtónál – mondta szaporán pislogva.
– Valami négyen, amennyire a lármából megállapítható – mondta Fili. – Azonfelül láttuk is őket messze mögöttünk jönni.
A szegény kis hobbit leült az előszobában, fejét két kezébe fogva, és azon töprengve, ugyan mi is történt, és mi fog még történni, és itt maradnak-e valamennyien vacsorára. Aztán a csengő megszólalt, még hangosabban, mint eddig, ő meg az ajtóhoz futott. S nem is négyen voltak az érkezők, hanem öten. Mert amíg ott töprengett az előszobában, még egy törp érkezett.²³ Alig nyúlt a kilincshez, mikor máris mind odabent voltak, hajlongva és egymás után azt mondva: szolgálatodra. Dori, Nori, Ori, Oin és Gloin²⁴ volt a nevük, és hamarosan két bíbor, egy szürke, egy barna és egy fehér csuklya lógott a szegeken, ők meg – izmos kezüket arany- és ezüstövükbe dugva – elvonultak, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Most már csakugyan majdnem sokadalommá váltak. Egyesek világos sört kértek, mások barnát,²⁵ egyikük meg kávét, de mindannyian süteményt; így a hobbitnak egy ideig jócskán akadt dolga.
Éppen egy nagy kanna kávét tett a tűzre, a köményes sütemény kifogyott, így a törpök nekiláttak a vajas kalácsnak, amikor egyszerre csak hangosan – kopogtak. Nem csengettek, hanem kopogva ütögették a hobbit gyönyörű zöld ajtaját. Valaki bottal verdeste!
Bilbó végigrohant a folyosón, nagy dühösen és már egészen feldúlva és felzaklatva – ennél kínosabb szerdára nem emlékezett. Egy rántással feltépte az ajtót, és a kintiek egymás hegyén-hátán bezuhantak. Még több törp, ezúttal négy! Mögöttük meg ott volt Gandalf, a botjára támaszkodott és nevetett. Szinte behorpasztotta a szép ajtót, amiközben letörölte azt a titkos jelet, amit tegnap délelőtt rótt rá.
– Óvatosan, óvatosan – mondta. – Nem jellemző rád, Bilbó, hogy a barátaidat megvárakoztasd a lábtörlőn, aztán meg úgy vágd ki az ajtót, akár a parittyát! Hadd mutassam be Bifurt, Bofurt, Bomburt és legkivált Thorint.
– Szolgálatodra – mondta Bifur, Bofur és Bombur egymás mellé sorakozva. Aztán felakasztottak két sárga meg egy halványzöld csuklyát és egy égszínkéket is, hosszú ezüstbojttal. Ez utóbbi Thoriné volt, egy nagyon jelentős törpé, aki voltaképpen maga volt a nagy Tölgypajzsos Thorin, akinek egyáltalán nem volt ínyére, hogy hasra essék Bilbó lábtörlőjén, Bifur, Bofur s Bombur meg a hegyibe. Már csak azért sem, mert Bombur rettentően kövér és nehéz volt. Thorin módfelett gőgös lévén, nem is tette szóvá a szolgálatot, de a szegény Zsákos annyit emlegette, mennyire sajnálja a történteket, hogy végül is valami „szóra sem érdemes”-t mormogott, és nem vágott többé dühös képet.
– Most már mind itt vagyunk – mondta Gandalf, és pillantása végigsiklott a tizenhárom egymás mellé akasztott csuklyán (cserélhető kimenőcsuklyák voltak) és a maga külön szegen lógó kalapján. – Vidám egy gyülekezet vagyunk! Remélem, hagytatok valami enni- és innivalót a későn jövőknek is. Hát ez mi? Tea? Ezt köszönöm, nem kérem! Magamnak inkább egy kis vörös bort.
– S nekem is – így Thorin.
– S nekem málnadzsemet meg almás lepényt – mondta Bifur.
– S nekem húspástétomot és sajtot – mondta Bofur.
– S nekem vagdalt sertést és salátát – mondta Bombur.
– S még süteményt és sört és kávét! – kiáltotta egyre-másra a többi törp az ajtón keresztül.
– Tedd meg már, légy szíves, és főzzél egynéhány tojást – szólt Bilbó után Gandalf, amikor a hobbit kibicékelt a kamarába. – És hozd be a hideg csirkét meg a savanyúságot!²⁶
„Hát hiszen ez éppoly jól tudja, mi van a spájzomban, akárcsak én”- gondolta Zsákos úr, aki határozottan megzavarodott, és azon kezdett tűnődni, vajon valami hitvány kaland nem egyenesen a házában kereste-e fel őt. Mire minden üveget és ételt és kést és villát és tányért és kanalat és miegyebet nagy tálcákra halmozott, kimelegedett és kiveresedett, amellett nagyon bosszús is volt.
– Dögvész és átok a törpökre! – mondta hangosan. – Hát miért nem segítenek?
És íme: máris ott állt Balin és Dwalin a konyhaajtónál, mögöttük Fili és Kili, s Bilbónak még annyi ideje se maradt, hogy azt mondja: kés, tüstént felragadták a tálcákat és egy csomó kis asztalt, bevitték a nappaliba, és ott ragyogóan felterítettek.
Az asztalfőn Gandalf ült, körülötte a tizenhárom törp, Bilbó meg egy zsámolyon a tűzhelynél, egy kekszet rágicsálva²⁷ (az étvágyát a történtek teljesen elvették), és megpróbált úgy tenni, mintha az egész ügy teljesen mindennapos volna, s egyáltalán nem valami kaland. A törpök egyre csak ettek, egyre csak beszéltek, az idő meg múlott. Végül mégiscsak hátratolták a székeiket, Bilbó meg olyan mozdulatot tett, mint aki be akarja gyűjteni a tányérjaikat és poharaikat.
– Gondolom, mind itt maradtok vacsorára? – mondta udvariasan, de egyáltalán nem kényszerítően.
– Hát persze! – mondta Thorin. – Még azután is. A dolgainkkal csak későn végzünk, előbb zenéljünk egy keveset. Most szedjetek le.
Mire a tizenkét törp – Thorin persze nem, ehhez ő túlságosan fontos személyiség volt, máris meghitt beszélgetésbe merült Gandalffal – felugrott, és nagy halomba rakott mindent. Meg se várták a tálcákat, felkerekedtek, egy kézzel egész oszlopnyi tányért egyensúlyozva, mindegyiknek a tetején egy üveggel, miközben a hobbit csak szaladgált utánuk, és majdnem visított riadalmában: „kérlek, vigyázzatok” meg „kérlek, ne fáradjatok, győzöm egyedül is”. De a törpök csak rázendítettek:

 

Zúzd a csészét, lépj csak a tálra,
csorbíts kést, és törj kanalat,
Zsákos Bilbó ezt utálja,
Hulljon serleg, bögre, palack!

Abroszt tépj, tipord a szalonnát,
kamra kövére öntsd a tejet,
marhacsonttal hintsd be szalonját,
borral az ajtót, szőnyegeket!

Főzd fazekát egy üstnyi vízben,
és kavard, míg mind ripityom,
és ha lelsz még egyet egészben,
gördítsd csak le a grádicson!

 

És persze ebből a sok borzasztóságból semmit se hajtottak végre, s minden villámgyorsan kitisztítva a helyére került, miközben a hobbit a konyha közepén keringélt, hogy lássa, mit is tesznek. Aztán visszamentek, és ott lelték Thorint, amint lábát a kandallórácson nyugtatva pipázott. Elképzelhetetlenül hatalmas füstkarikákat fújt, ezek oda szálltak, ahová irányította őket – fel a kéményen, vagy a kandalló párkányán álló öreg óra mögé, vagy az asztal alá, vagy körbejárták a mennyezetet – de bárhová is mentek, ahhoz nem voltak eléggé gyorsak, hogy megmeneküljenek Gandalftól. Phi – és Gandalf máris egy kisebb füstkarikát bocsátott ki rövid agyagpipájából, s az keresztülbújt Thorin mindegyik karikáján. Aztán Gandalf pipafüstje zöldre vált, és visszatérve²⁸ ott lebegett a mágus feje felett. Már felhőnyi füst vette körül, és a fakó fényben ettől különösnek és varázslatosnak látszott.²⁹ Bilbó csak állt meredten, és bámult – szerette a füstkarikákat –, aztán megszégyenülten gondolt arra, még tegnap reggel is milyen büszke volt azokra a füstkarikákra, amelyeket a szelek szárnyán bocsátott tovább a Domb felé.
– Most pedig halljuk a zenét! – vezényelte Thorin. – Hozzátok a zeneszerszámokat!
Kili és Fili elrohantak a ládájukhoz, és kis hegedűkkel tértek vissza; Dori, Nori és Ori flótákat szedtek elő valahonnan a kabátjuk mélyéből; Bomburnak egy dobja volt az előszobában; Bifur és Bofur is kimentek, és klarinétokkal jöttek vissza, amelyeket a sétapálcák közt hagytak. Dwalin és Balin azt mondták:
– Bocsánat, a mi zeneszerszámaink a verandán vannak!³⁰
– Akkor hozzátok be onnan az enyémet is! – szólt Thorin.
Akkora brácsákkal tértek vissza, mint ők maguk, s zöld kelmébe burkolva hozták Thorin hárfáját. Gyönyörű aranyhárfa volt, és alighogy Thorin a húrjába vágott, egyszerre megkezdődött a zene, oly váratlanul és édesen, hogy Bilbó egyszerűen elfelejtett minden egyebet, a hullámok sötét országok felé sodorták idegen holdak alatt, messze a Vízen túl és igen távolra a Domb lába alatt meghúzódó hobbitlyukától.
A sötétség beosont a szobába azon a kis ablakon keresztül, amely a Domb oldalán nyílt, a tűz fénye imbolygott – április volt –, és a törpök csak játszottak, miközben Gandalf szakállának árnyéka ott nyugtalankodott a falon.
A szoba teljesen homályba borult, a tűz elhamvadt, az árnyékok egybemosódtak, de a törpök fáradhatatlanul muzsikáltak. És váratlanul előbb az egyik, majd a többi is dalra zendített játék közben, a törpök mély torokhangján, ahogyan mélyen fekvő ősi otthonaikban szoktak, és itt a daluknak egy töredékét adom, ha ugyan ez valamit elárul dalszerűségéből, zenekíséretük nélkül:

 

A ködlő, hideg hegyeken túl,
mély barlangon, tág üregen túl
tűnt, halovány arany nyomán
hajnal előtt hadunk elindul.

Bűbájt tudott sok régi törp,
csengőn csapta a nagy pörölyt,
hegy odva tág termein át
az éj örök csendjébe törve.

Lidérclordnak, tündekirálynak
arany marhát, kincsgarmadákat
formáltak itt, fényt lopva, mit
kardmarkolat gyöngyébe zártak.

Ezüst násfára csillag olvadt,
koronára lángot koholtak:
sárkány tüzét, s lett láncos ék
fényéből a napnak s a holdnak.

A ködlő, hideg hegyeken túl,
mély barlangon, tág üregen túl
a kincs után, jussunk jogán,
hajnal előtt hadunk elindul.

Serleget munkált mind magának
s aranyhárfát; hol ők tanyáztak,
más nem lakott, s a dal, mely ott
csendült, nem ért fülébe másnak.

Fenyők zúgtak a meredélyen,
szelek nyögtek a szörnyű éjen.
A tűz ömölt, a lángja ölt,
a fák lobogtak fáklyaképpen.

Harangok kongattak a völgyben,
emberek néztek fel gyötörten,
sárkány dühe, mint tűz lehe,³¹
tornyot, tetőt, földre söpört lenn.

Füstölt a hegy a hold alatt,
döngést fülelt a fürge had,
s futott ki mind, ott veszni kint
egy láb alatt, a hold alatt.

A ködlő, hideg hegyeken túl,
mély barlangon, tág üregen túl
– miénk a kincs, s az lesz megint!
Hajnal előtt hadunk elindul.

 

Míg így daloltak, a hobbit megérezte a kézzel és furfanggal és varázslattal készült dolgokban rejlő szépséget, amint át- meg átjárja, a dühödt és féltékeny vágyat, a törpök szívének sóvárgását. Aztán valami megmozdult benne, amit a Tuk ősöktől örökölt, s azt kívánta, hogy felkerekedjék, és lássa a nagy hegyeket, hallja a fenyők és a vízesések zúgását, felkutassa a barlangokat, és kardot viseljen sétapálca helyett. Kitekintett az ablakon. A sötét égen a fák felett kigyúltak a csillagok. Bilbó a törpök ékszereire gondolt, amint ott ragyognak a sötét odúban. Hirtelen a Vízen túli erdőben láng lobbant – valószínűleg valaki rőzsetüzet gyújtott –, és Bilbónak rabló sárkányok jutottak eszébe, akik e csendes Dombra telepednek, és tűzbe borítják mindenestül. Megborzongott, s megint gyorsan visszaváltozott egyszerű Zsáklaki Zsákos úrrá, Dombaljáról.³²
Remegve állott fel. Eszének egyik felét az a gondolat emésztette, hogy behozza a lámpát, másik, nagyobbik felét meg az, hogy majd úgy tesz, mint aki lámpáért indul, aztán elbújik valahol a pincében a söröshordók mögé, s ki se jön onnan addig, amíg a törpök mind el nem mentek. Hirtelen azt érzékelte, hogy a zenének és dalnak vége, mindenki őt nézi a sötétben fénylő szemmel.
– Hová készülsz? – kérdezte Thorin olyan hangsúllyal, amely mutatta, tudja, mi jár a hobbit eszének mindkét felében.
– Nem kellene egy kis fény? – kérdezte Bilbó bocsánatkérő hangon.
– Mi szeretjük a sötétet – mondta mind a törp. – Sötétet a sötét ügynek. Még sok óra van napkeltéig.
– Na persze! – mondta Bilbó, és nagy sebesen visszaült. Elvétette a zsámolyt, és a kandallórácsra telepedett, miközben nagy zörejjel lesodorta róla a tűzpiszkálót és a lapátot.
– Csendet! – vezényelte Gandalf. – Halljuk Thorint! Az pedig így kezdte szavait:
– Gandalf, törpök és Zsákos úr! Barátunk és összeesküvő társunk házában jöttünk össze, a kitűnő és vakmerő hobbitéban, akinek soha a szőr a lábujjain meg ne fogyatkozzék, s akinek dicséret illeti sörét és borát! – Lélegzetnyi szünetet tartott, és azt várta, hogy a hobbit majd mond valami udvariasat, ám hiába fecsérelte bókjait szegény Zsákos Bilbóra, annak csak reszketett a szája tiltakozásul azért, amiért „vakmerő”-nek és „összeesküvő társ”-nak nevezték, de úgy meghökkent, hogy szó nem hagyta el. Így Thorin folytatta: – Azért jöttünk össze, hogy megvitassuk terveinket, útjainkat, eszközeinket, taktikánkat és elgondolásainkat. Hamarosan, még napkelte előtt, hosszú útra indultunk, olyanra, amelyről úgy lehet, nem mindenki vagy éppen senki (kivéve barátunkat és fő tanácsadónkat, a találékony mágust, Gandalfot) se fog visszatérni. A pillanat ünnepi. Célunk, feltételezésem szerint, mindenki előtt ismeretes. A nagyra becsült Zsákos úrnak azonban s talán még egy-két fiatalabb törpnek (azt hiszem, igazam van, ha itt elsősorban például Filire és Kilire gondolok) rövid kis magyarázattal tartozom, amely feltárja a pillanatnyi pontos helyzetet.
Ilyen volt Thorin stílusa. Tekintélyes törp volt. Ha szabadjára engedik, valószínűleg így folytatta volna végkimerülésig, anélkül hogy bárki jelenlevőnek olyasmit mond, ami ne lett volna már eddig is köztudomású. De beszédét durván félbeszakították. Szegény Bilbó már nem tudta tovább elviselni. Annál, hogy „senki se fog visszatérni”, vad sikoly tört föl belőle, mely úgy keresett magának utat, akár a gőzmozdony füttye, amikor a vonat kiér az alagútból.³³ A törpök mind felugráltak, és feldöntötték az asztalt. Gandalf varázsbotjának végén két fényt gyullasztott, amelynek tűzijátékra emlékeztető káprázatában láthatóvá lett a szegény kis hobbit, amint ott térdel a tűzhely előtti szőnyegen, és úgy reszket, akár a kocsonya. Aztán elterült a padlón, miközben egyre azt kiabálta: „Villám csapott belém, villám csapott belém!” – ezt számtalanszor elismételte; hosszú időn keresztül nem is voltak képesek semmi mást kiszedni belőle. Így hát felnyalábolták, és hogy eltegyék az útból, ráfektették a nappali kerevetére, némi italt hagyva a keze ügyében, majd visszatértek a maguk sötét dolgaihoz.
– Izgulékony kis fickó³⁴ – mondta Gandalf, mikor újra letelepedtek. – Néha fura rohamai támadnak, de a legjobbak közül való, a legjobbak közül; tüzes, mint a marokba szorított sárkány.
Ha már láttatok valaha marokba szorított sárkányt, meg fogjátok érteni, hogy ez csak költői túlzás volt mindenféle hobbittal kapcsolatban, még a Vén Tuk déd-dédnagybátyja, Bikabúgó³⁵ esetében is, aki olyan nagyra nőtt (mármint hobbitnak), hogy meg tudta ülni a lovat. A zöldmezei csatában ő rohamozta meg a Gram-hegyi koboldok sorait, és husángjának egyetlen ütésével leverte királyuknak, Golfimbulnak a fejét. Ez még száz yardot röpült, aztán egy hobbitlyukba esett, s ily módon egyszerre nyerődött meg a csata, és találódott ki a golf játék.
Időközben azonban Bikabúgó elpuhult utódja lassan magához tért a nappaliban. Egy kis idő múltával és egy kortynyi ital után idegesen a szalon ajtajához osont. Éppen Gloin szavait hallotta, ezt:
– Hm! – (Vagy mindenesetre ilyesféle horkantást.) – Mit gondoltok, meg fog-e felelni? Mert hiszen jó, jó, azt mondja Gandalf, hogy ez a hobbit tüzes, de egyetlen ilyen sikoly egy sorsdöntő pillanatban elég lehet ahhoz, hogy felébressze a sárkányt minden rokonával együtt, akik aztán valamennyiünket megölnek. Egyébként azt hiszem, a sikoly inkább ijedt volt, mint bősz! Sőt ha nem láttam volna a jelet az ajtón, biztosra venném, hogy rossz helyre jöttünk. Alighogy rávetettem a szememet erre a kis reszkető, lihegő figurára a küszöbön, kétségeim támadtak. Inkább látszik fűszeresnek, mint betörőnek.
Ekkor Zsákos úr lenyomta a kilincset, és bement. A Tuk ősök vére győzött. Hirtelen azt érezte, inkább marad étlen-szomjan-hajléktalan, csak higgyék bősznek. Ami meg a „kis reszkető, lihegő figurát a küszöbön” illeti, ettől valóban csaknem teljesen felbőszült. Később, amikor lelkének Zsákos-fele megbánta, amit most tett, gyakran mondogatta magának: „bolond voltál, Bilbó, önként mentél a csapdába, és még a lábad is beleraktad.”
– Elnézést – mondta –, ha olyan szavakat hallgattam ki, amelyek nem nekem voltak szánva. Nem állítom, hogy értem, miről beszéltetek, sem azt, miért utaltatok betörőkre, de azt hiszem, joggal tételezhetem fel – az ilyesmit nevezte Bilbó méltóságteljes magatartásnak –, hogy az a véleményetek, nem vagyok semmire sem alkalmas. Hát majd én megmutatom. Az ajtómon nincs semmiféle jel, egy hete mázoltam, és bizonyos vagyok abban, hogy rossz helyre jöttetek. Alig láttam meg fura pofátokat az ajtóm előtt, kétségek támadtak bennem. De vegyük úgy, hogy nem történt tévedés. Mondjátok meg, mit akartok tőlem, s én megpróbálom megtenni, még ha innen gyalog is kell mennem a Legkeletebb Keletre és ott az Utolsó Sivatagban meg kell vívnom a vad Fúr-férgekkel. Volt nekem egy déd-déd-dédnagybátyám, Bikabúgó Tuk, és ez...³⁶
– Igen, igen, de hát az régen volt – mondta Gloin. – Én rólad beszéltem. És arról is biztosíthatlak, hogy van jel az ajtódon, mégpedig az, amelyet az üzleti ügyeinkben használunk vagy használtunk. Betörő alkalmas állást keres, sok izgalommal és méltányos részesedéssel, rendszerint ezt jelenti a jel. Persze ha úgy tetszik, mondhatod azt is a betörő helyett, hogy „gyakorlott kincskereső”. Némelyek azt teszik. Nekünk mindegy. Gandalf azt közölte velünk, hogy a környéken van egy ilyen képességű ember, aki sürgősen állást keres, s hogy már el is intézte, találkozzunk nála most szerdán uzsonnakor.
– Hát persze, hogy van jel – mondta Gandalf. – Magam tettem oda. Aminek nagyon jó oka volt. Ti arra kértetek, keressem meg a vállalkozásotok számára a tizennegyedik embert, én meg Zsákos urat választottam. Csak mondja azt valamelyikőtök, hogy alkalmatlan embert vagy alkalmatlan házat választottam, s maradhattok tizenhárman a balszerencsétekkel együtt, vagy mehettek vissza szenet bányászni.
Ezzel olyan dühös pofával meredt Gloinra, hogy a törp rémültében összekuporodott a székén, aztán amikor Bilbó kísérelte meg kinyitni a száját, hogy kérdezzen valamit, felé fordult, és olyan csúnyán nézett rá, bozontos szemöldökét meresztgetve, hogy Bilbó bekapta a száját.
– Úgy is van – mondta Gandalf. – Ne legyen több vita. Zsákos urat választottam, és ez legyen elegendő mindannyiótoknak. Ha azt mondom róla, hogy betörő, akkor az, vagy azzá lesz majd, amikor eljön az ideje. Több van benne, mint sejtenétek, annál meg aztán jóval több, mint amennyiről neki fogalma van. Mindannyian (feltehetően) megéritek azt a napot, amikor majd köszönetet mondtok nekem. Most pedig, Bilbó, édes fiam, hozd csak ide a lámpát, és világítsuk meg egy kevéssé ezt itt!
Egy vörös ernyőjű nagy lámpa fényében kiterítette az asztalon azt a pergament, amely igencsak hasonlított egy térképre.
– Ezt Thror készítette, a te nagyatyád, Thorin³⁷ – felelte a törpök izgatott kérdéseire. – Ez a Hegy tervrajza.
– Nem hinném, hogy ez sokat segítene nekünk – mondta Thorin, csalódott pillantást vetve a rajzra. – Meglehetősen jól emlékszem a Hegyre és az azt környező vidékre. S azt is tudom, hol van a Bakacsinerdő meg a Szárazrét, ahol a nagy sárkányok teremnek.
– Van egy vörössel jelzett sárkány a Hegyen – mondta Balin. – De őt könnyűszerrel megtaláljuk jelzés nélkül is, ha ugyan valaha odaérünk.
– Egyvalamit nem vettetek észre – mondta a mágus –, s ez a titkos bejárat. Látjátok ezt a rúnát a nyugati oldalon, s ezt a kezet, amely a többi rúna felől rámutat? Ez jelzi a titkos járatot az Alsó Termekbe.
(Nézzétek meg a könyv előzékén látható térképet, s majd ti is látni fogjátok a rúnákat.)³⁸
– Lehet, hogy valamikor titkos volt – mondta Thorin –, de honnan tudhatjuk, hogy még most is az? A vén Smaug már elég régen lakik arrafelé ahhoz, hogy kitudja, amit csak ki lehet tudni ezekről a barlangokról.
– Az lehet, de akkor is évek óta használhatatlan a számára.
– Miért?
– Mert túl kicsi. „Öt láb magas az ajtó, s hárman mehetnek a járatban egymás mellett”,³⁹ ezt mondják a rúnák, de Smaug nem képes egy ilyen kis lyukba bemászni, még ifjú sárkány korában se tehette, azután pedig, hogy annyi sokat felfalt a törpök és Völgyvidék lakói közül, biztosan nem.⁴⁰
– Nekem igen nagy lyuknak tűnik – rikácsolta Bilbó (akinek nem voltak sárkányokkal kapcsolatos tapasztalatai, és csak a hobbitlyukakat ismerte). Megint izgatott és érdeklődő lett, úgyhogy elfelejtette csukva tartani a száját. Szerette a térképeket, és előszobájában a Kerekország nagy térképe lógott, amelyen vörös tintával jelölte meg kedvelt sétálóhelyeit. – Hogy lehetett egy ilyen hatalmas ajtót mindenki előtt titokban tartani, nem szólva a sárkányról? – kérdezte. (Mert azt ne feledjétek, hogy Bilbó egy kis hobbit volt.)
– Ezerféleképpen – felelte Gandalf. – De hogy ezt az egyet hogy rejtették el, azt csak akkor fogjuk megtudni, ha odamegyünk és megnézzük. Abból, ami a térképen áll, azt kell hinnem, csukott ajtó van ott, amelyet úgy formáltak, hogy egybemosódjék a Hegy oldalával. Ez a törpök szokásos módszere, igaz?
– Igaz – mondta Thorin.
– Azt is elfelejtettem megemlíteni – folytatta Gandalf –, hogy a térképhez egy kulcs is tartozik, egy kicsi és fura kulcs. Itt van! – És ezzel egy hosszú szárú és cifrázott tollú ezüstkulcsot nyújtott át Thorinnak.
– Nagyon vigyázz rá!
– Nagyon fogok rá vigyázni – mondta Thorin, miközben a kulcsot egy finom láncra függesztette, amely a nyakában lógott, aztán eltüntette a kabátja alatt. – Most az ügy reményteljesebbnek mutatkozik. Ez a fordulat mindent kedvezőbbé tett. Ez ideig nincs világos elképzelésünk arról, mit is akarunk cselekedni. Úgy gondoltuk, elindulunk kelet felé, csendben és óvatosan, egészen a Hosszú Tóig. Onnan kezdődik a neheze...
– Még jóval előbb – vetette közbe Gandalf –, ha ugyan ismereteim a keletnek vezető utakról nem csalnak.
– Onnan tovább indulhatnánk a Sebes-folyó mentén – folytatta Thorin, ügyet se vetve a megjegyzésre –, és így elérnénk Völgyvidék romjait. A Hegy árnyékában meghúzódó régi városét a völgyben. De egyikünknek sincs túlságosan az ínyére a Hegy déli részében az Elülső Kapun behatolni. Ezen át folyik a folyó egy nagy sziklán keresztül, és ezen át szokott a sárkány is előbújni, méghozzá nagyon is gyakran, feltéve, hogy az utóbbi időben nem változtak a szokásai.
– Valóban, ezzel nem sokra mennénk – mondta a mágus –, hacsak nincs velünk egy hatalmas harcos vagy akár egy hős. Megpróbáltam találni egyet, de a harcosok szorgalmasan irtják egymást távoli országokban, errefelé meg ritka a hős, vagy egyáltalán nem is akad. Környékünkön a kardok többnyire kicsorbultak, a harci bárdokkal fát vágnak, a pajzsot bölcsőnek vagy fazékfedőnek használják, a sárkányok meg kényelmes-messze vannak, s ezért váltak meseszerűvé. Így kötöttem ki a betörésnél, különösen, amikor eszembe jutott a Mellékajtó. És íme, itt van előttünk a mi kis Zsákos Bilbónk, a született betörő, a választott és kiszemelt betörő. Így hát folytassuk a megbeszélést, és készítsünk néhány tervet.
– Nagyon helyes – mondta Thorin –, egybekapcsolva azzal, hogy a betörő szakember ismertetné néhány elképzelését és gondolatát velünk. – Ezzel tettetett udvariassággal Bilbó felé fordult.
– Előbb szeretnék kicsivel többet tudni az egészről – mondta Bilbó megzavarodva és nagy belső bizonytalanságban, de egyelőre a Tuk-örökség szellemében változatlanul kitartva a kaland ötlete mellett. – Úgy értem, az aranyról és a sárkányról, meg arról, hogy hát mi hogyan is került oda, kié és így tovább.
– A csudába! – kiáltotta Thorin. – Hát nincs térképed? És nem hallottad a dalunkat? És nem erről beszélünk órák óta?
– Én mégis szeretném hallani mindezt tiszta és világos megfogalmazásban – hajtogatta Bilbó makacsul, magára öltve hivatalos érintkezési modorát (amit rendszerint azok számára tartogatott, akik pénzt kívántak kölcsönözni tőle), és mindent elkövetve annak érdekében, hogy bölcsnek, megfontoltnak és beavatottnak lássék, és méltónak Gandalf ajánló szavaira. – Szeretném továbbá hallani, milyen kockázatot vállalunk, milyen személyi kiadásokkal kell számolnunk, mennyi ideig tart az igénybevételünk, milyen térítést kapunk és így tovább. – Ami mind azt akarta jelenteni: Mi jut nekem ebből az egészből? S vajon visszatérek-e élve?
– No jó – mondta Thorin.⁴¹ – Réges-régen, nagyapámnak, Thrornak az idején a családunkat kiűzték a távol Északról, s ők vagyonukkal és szerszámaikkal visszamentek a térképen ábrázolt Hegyre. A Hegyet annak idején egy messzi ősöm, a Vén Thrain⁴² fedezte fel, de most aknákat fúrtak bele és alagutakat, nagyobb termeket és hatalmasabb műhelyeket készítettek a gyomrában, ráadásul, úgy tudom, jócskán leltek benne aranyat is és igen sok ékszert. Szóval rettentően gazdagokká és híresekké váltak, és nagyapám megint a Hegymély Királya lett⁴³ , a délen lakó halandó emberek pedig nagy tisztelettel övezték. Ezek a Sebes-folyó mentén fokról fokra terjeszkedtek egészen a Hegy beárnyékolta völgyig. Ők építették fel akkortájt Völgyvidék vidám országát. Királyaik gyakran vették igénybe a kovácsainkat, s közülük még a nem nagyon ügyeseket is gazdagon megajándékozták. Apák kérleltek, hogy fogadjuk fel fiaikat inasnak, s ezért derekasan megfizettek, főleg ételneműekben, amelyeknek a termesztésével vagy felkutatásával bizony mi nemigen bajlódtunk. Mindenestül jó napokat láttunk akkor, még a legszegényebbjeinknek is jutott pénz költekezésre és kölcsönadásra, és szabad ideje szép holmik készítésére, nem haszonszerzés, hanem a bennük való gyönyörködés céljából, nem beszélve a legremekebb és varázslatos játékokról, amelyeknek mása sem akad a mai világban. Így aztán a nagyapám termei megtöltődtek fegyverrel, ékszerrel, faragványokkal és kelyhekkel,⁴⁴ Völgyvidéknek a játékpiaca pedig az Észak csodájává lett.
Nem kétséges, hogy ez hozta ránk a sárkányt. A sárkányok, mint tudjátok, ellopják az aranyat, az ékszert embertől, koboldtól és törptől egyaránt, ahol csak rábukkannak, aztán életük fogytáig őrzik a zsákmányt (ami egyet jelent az örökkévalósággal, mivel – ha meg nem ölik őket – nem halnak meg), s még egy rézgyűrűcskéjét sem élvezik. Sőt az igazság az, hogy a jó munkát meg se tudják különböztetni a silánytól, habár az arany mindenkori piaci értékét rendszerint jól ismerik, s maguk sem képesek ilyesféle munkára, még páncélzatuk egy kis meglazult pikkelyét sem tudják megerősíteni.
Akkoriban rengeteg sárkány volt Északon, és feltehetően az arany egyre ritkábbá vált közöttük, mivelhogy a törpök Délre menekültek, vagy megöldösték őket, meg azt a teljes pocsékolást és pusztítást figyelembe véve, ami a sárkányok sajátja, s a rosszat betetőzte. Volt közöttük egy egészen különlegesen mohó, erős és gonosz féreg, ennek neve Smaug volt. Egy nap felrepült, és Délre szállt.⁴⁵ Először akkor észleltük közeledését, amikor olyan zaj támadt, mint mikor forgószél jön Északról, és a Hegy fenyői reccsenve töredeznek a viharban. Néhány törp, aki történetesen a szabadban tartózkodott (szerencsére én is egy voltam közülük – kalandos hajlamú ifjonc akkortájt, mindig szanaszét kóborló, és ez mentette meg életemet azon a napon), nos, mondom, mi már jó messziről megláttuk, hogy a sárkány egy tűzláng fényében megtelepszik a hegyünkön. Azután lefelé tartott a lejtőn, s amikor elérte az erdőket, azok mind lángba borultak. Ekkorra már minden harang szólt Völgyvidéken, a harcosok pedig fegyvert ragadtak. A törpök kirontottak nagy kapujukon, de a sárkány már ott várt rájuk. Innen senki nem menekült. A folyó hullámai sistergő gőzben csaptak össze, köd borult Völgyvidékre, és ebben a ködben rájuk tört a sárkány, s elpusztította a harcosok túlnyomó részét.
Így szól a vigasztalan történet, amely akkortájt sajnos nagyon is gyakran megesett. Aztán a sárkány visszafordult, bemászott az Elülső Kapun keresztül, és feltúrta az összes termeket, sikátorokat, alagutakat, közöket, pincéket, lakóhelyeket és járatokat. Nyomában nem maradt odabenn élő törp, vagyonukat pedig mind elragadta. Feltehetően, mert ez a sárkányok szokása, messze bent valahol az egészet felhalmozta, és most rajta alszik, mintha ágy volna. Később, időnként kimászott a nagy kapun, és éjjel meglepte Völgyvidéket, ahonnan embereket ragadott el, kiváltképpen lányokat, hogy felfalja őket, míg Völgyvidék romba nem dőlt, és minden lakosa vagy meghalt, vagy elmenekült. Azt nem tudom biztosan, hogy most mi van ott, de azt hiszem, manapság a Hegyhez a Hosszú Tó távolabbi végénél senki sem merészkedett közelebb.
Mi kevesen, akik kívül maradtunk, elrejtőzve ültünk, sírtunk, és átkoztuk Smaugot; ám rejtekünkön váratlanul csatlakozott hozzánk megpörkölt szakállal apám és nagyapám. Igen komorak voltak, és keveset szóltak. Amikor megkérdeztem tőlük, hogyan szabadultak, azt felelték, tartsam a szám, majd egyszer, ha eljön az ideje, megtudom. Ezután elvonultunk, a kenyerünket meg úgy kerestük meg, ahogyan egyáltalán lehetett, bejárva mindenféle földet, s bizony elég gyakran süllyedtünk odáig, hogy kénytelenek voltunk közönséges kovácsmunkát vagy éppen szénbányászást vállalni. De elrablott kincsünket sosem feledtük el. S még most is, amikor meg kell vallanom, hogy van mit aprítanunk a tejbe, s nem nyomorgunk éppen – itt Thorin megsimogatta a nyakán viselt aranyláncot –, az az őszinte törekvés vezet, hogy visszaszerezzük kincseinket és átkainkat beteljesítsük Smaugon, ha van rá mód.
Gyakran töprengtem, hogyan menekült meg apám és nagyapám. Most úgy látom, kellett hogy legyen egy Magán-mellékajtajuk, amelyről csak ők tudtak. De nyilvánvalóan térképet is készítettek, s most csak azt szeretném tudni, hogyan szerezte ezt meg Gandalf, s miért nem hozzám, a jogos örököshöz került.
– Én nem „szereztem”, kaptam – felelte a mágus. – Mint emlékszel, nagyapádat, Thrort, Moria bányáiban megölte Azog, a kobold.⁴⁶
– Átok a nevére, ez bizony így volt⁴⁷ – mondta Thorin.
– Thrain pedig, az apád, múlt csütörtökön száz éve, hogy elment, április huszonegyedikén,⁴⁸ s azóta se láttad...
– Igaz, igaz – mondta Thorin.
– Nos hát, apád adta ezt nekem, hogy juttassam el hozzád, s ha fenntartottam magamnak annak a jogát, mikor és hogyan adom át neked, ezért aligha kárhoztathatsz, figyelembe véve, mennyi vesződségem volt azzal, hogy rád akadjak. Apád még a saját nevére sem emlékezett, amikor nékem adta az iratot, a tiédet meg meg se mondta; így egészében, azt hiszem, dicséret és hála illet! Íme, itt van – mondta Gandalf, s ezzel átadta a térképet Thorinnak.
– Most sem értem – mondta Thorin, és Bilbó úgy érezte, maga is ezt szerette volna mondani. A magyarázat mit se magyarázott.
– Nagyapád – mondta a mágus lassan és komoran⁴⁹ – biztonság okából adta át a fiának a térképet, mielőtt elindult Moria bányáiba. Apád elment a térképpel szerencsét próbálni, azután, hogy nagyapádat megölték, és rengeteg igen kellemetlen kalandja volt, de a Hegy közelébe soha nem jutott el. Hogy aztán oda hogyan került, azt nem tudom, de én fogolyként akadtam rá a Feketemágus tömlöcében.⁵⁰
– És ott te mit kerestél? – kérdezte Thorin megborzongva, és a törpökön is, minden, végigszánkázott a hideg.
– Azzal te ne törődj. Mint rendesen, most is valaminek utánajártam, utálatosan veszélyes ügynek. Még én, Gandalf is épp hogy megúsztam. Megpróbáltam apádat is megmenteni, de már túl késő volt. Elméje elborult, és értelme tévelygett, s majdnem mindent elfelejtett már, csak a térképet és a kulcsot nem.
– Moria koboldjainak már régen megfizettünk – mondta Thorin –, most egy kissé a Feketemágussal kellene foglalkoznunk.
– Ne tedd magad nevetségessé! Olyan ellenfél ő, akinek hatalma meghaladja az összes törpökét együttvéve,⁵¹ még ha a világ négy sarkáról gyűjtenénk is össze őket újra. Apád csak egyet kívánt: hogy a fia elolvassa a térképet, és használja a kulcsot.⁵² A sárkány és a Hegy több mint elég megoldandó feladat a számotokra!
– Halljuk, halljuk! – mondta Bilbó, történetesen hangosan. – Mit halljunk? – kérdezték a többiek mindannyian, és váratlanul felé fordultak, Bilbó meg úgy megzavarodott, hogy azt felelte: – Halljuk azt, hogy mi mondanivalóm van!
– És mi volna? – kérdezték.
– Hát az, hogy véleményem szerint el kellene mennetek keletre, hogy ott körülnézzetek. Végtére is a Mellékajtó létezik, s gondolom, még a sárkányok is alusznak néhanap. Ha elég soká elüldögéltetek az ajtólépcsőn, merem állítani, hogy majd eszetekbe jut valami. És most, ha nem tudnátok, eleget beszéltünk egy éjszakára, tán elértitek a célzásomat. Gondoljunk a lefekvésre, a korai indulásra meg miegymásra. Majd kaptok tőlem jó reggelit, mielőtt útnak eredtek.
– Mielőtt útnak eredünk; úgy hiszem, ezt akartad mondani – szólt Thorin. – Vagy nem te vagy a betörő? És nem a te feladatod, hogy az ajtólépcsőn üldögélj, arról nem is beszélve, hogy az ajtón beljebb kerülj? De ami a lefekvést és a reggelit illeti, abban egyetértünk. Ha útnak indulok, hat tojást szoktam enni a sonkámhoz, de tükörtojást, és nem rántottát. Csak aztán szét ne folyasd a tojásokat!
Miután mindannyian megrendelték a reggelijüket, anélkül hogy egy „köszönöm” elhangzott volna (ami Bilbót nagyon bosszantotta), felálltak. A hobbitnak kellett az összes számára helyet keresnie, meg is töltötték minden vendégszobáját, ő meg ágyat vetett a székeken és pamlagokon, amíg csak helyére nem dugdosta valamennyit, aztán elindult a maga picinyke ágya felé igen fáradtan és egyáltalán nem boldogan. Azt az egyet eldöntötte, hogy nem nagyon töri magát a korai felkeléssel, elkészíteni mindenkinek a nyavalyás reggelijét. A Tuk-hangulat oszladozóban volt, s Bilbó már egyáltalán nem volt oly biztos abban, hogy reggel bármiféle útra indul.
Már ágyában fekve, hallhatta Thorint, amint a mellette levő legdíszesebb hálószobájában egyre ezt dünnyögi:

 

A ködlő, hideg hegyeken túl,
mély barlangban, tág üregen túl
– felejtve nincs az ősi kincs –
hajnal előtt hadunk elindul.

 

Ezzel a dallammal fülében aludt el Bilbó, s nagyon rosszakat is álmodott. Jóval napkelte után ébredt.

 

 

2. Birkasült

BILBÓ TÜSTÉNT FELUGROTT, ÉS MAGÁRA ÖLTVE köntösét, az ebédlőbe sietett. Ott senkit se látott, csak a bőséges és sietve elfogyasztott reggeli nyomait. Rettenetes felfordulás volt a szobában, a konyhában meg az elmosatlan edények halmaza. Úgy tűnt, hogy szinte minden lábasát és fazekát használták. A mosogatás réme oly szomorúan valóságos volt, hogy Bilbó kénytelen volt tudomásul venni, a tegnap esti társaság nem rossz álmaiban bukkant fel, mint ezt tulajdonképpen remélte. Attól őszintén megkönnyebbült, hogy mindannyian elmentek nélküle, még csak nem is bíbelődtek a keltegetésével („igaz – tette hozzá gondolatban –, a köszönöm szépenekkel sem”); ennek ellenére mégis egy nagyon picit csalódottnak érezte magát. Ez az érzés meglepte. „Ne légy már bolond, Zsákos Bilbó! – füstölgött. – Még hogy sárkányokról és más idegen országokbeli haszontalanságokról ábrándozzék valaki a te korodban!”
Így aztán felvette a kötényét, tüzeket gyújtott, vizet forralt és felmosogatott, majd kellemesen megreggelizett a konyhában, mielőtt nekilátott volna az ebédlőnek. Ekkorra már a nap is sütött, s a bejárati ajtó nyitva volt, amin át csak úgy áradt a meleg tavaszi szellő. Bilbó elkezdett hangosan fütyörészni, és a tegnapi este emléke foszladozóban volt. Éppen egy második igen kellemes reggelinek készülődött az ebédlőben a nyitott ablak mellett, amikor egyszer csak besétált Gandalf.
– Drága barátom – mondta –, mikor jössz végre? Hogy beszélhetsz korai indulásról, amikor itt ülsz előttem fél tizenegykor, és reggelizel, ha ugyan reggelinek nevezed ezt az étkezést? Üzenetet hagytak a számodra, mert már nem tudtak megvárni.
– Miféle üzenetet? – kérdezte Zsákos úr nyakig zavarban.
– Szent elefántok! – kiáltott fel Gandalf. – Olyan vagy ma reggel, mint a szédült, egyáltalán nem poroltad le a kandallópárkányt!
– Mi köze van egyiknek a másikhoz? Éppen elég munkát adott, hogy tizennégy ember után kellett felmosogatnom.
– Ha leporoltad volna a kandallópárkányt, úgy az óra alatt megtaláltad volna ezt – mondta Gandalf, azzal átadott Bilbónak egy levelet (amelyet persze a saját levélpapírjára írtak).
A levélben ez állt:

 

Thorin és Társai üdvözletüket küldik Bilbónak, a betörőnek!

Vedd legőszintébb köszönetünket vendégszeretetedért, hivatásbeli támogatásod felajánlását pedig hálával elfogadjuk. Feltételeink: készpénzfizetés a munka elvégzése után, ennek összege nem haladhatja meg az összhaszon (ha lesz egyáltalán) tizennegyed részét; az utazási költségek kiegyenlítését minden körülmények között szavatoljuk; a temetési költségeket magunk vagy megbízottaink akkor egyenlítik ki, ha erre alkalom adódik, és az ügy érdemét illetően nem történik más intézkedés.
Miután nem tartottuk szükségesnek, hogy nagyra becsült nyugalmadat megzavarjuk, előreindultunk, hogy a szükséges előkészületeket megtegyük, és tisztelt személyedet a morotvai Zöld Sárkány kocsmánál¹ fogjuk bevárni, pontban 11 órakor. Abban a reményben, hogy nem késel, maradtunk
teljes tisztelettel és nagyrabecsüléssel:

Thorin és Társai

 

– Ezek szerint éppen tíz perced van – mondta Gandalf. – Igencsak sietned kell.
– De... – mondta Bilbó.
– Nincs idő az ellenkezésre – mondta a mágus.
– De... – szólalt meg újra Bilbó.
– Erre sincs idő! Indulás!
Arra Bilbó napjai végeztéig nem tudott visszaemlékezni, hogyan találta magát egyszer csak odakint, nem volt nála se kalap, se sétapálca, se pénz, se semmi olyasmi, ami nélkül egyébként nem indult útnak; második reggelijét otthagyta bevégezetlenül, az edényt nem mosogatta el, kulcsait Gandalf kezébe nyomta, és futott, ahogyan csak szőrös lábai vitték lefelé az ösvényen, el a nagy Malom mellett, át a Vízen, s még tovább egy mérföldnyit vagy többet is.²
Egészen kifulladt, mire a Morotvára ért. Az óra éppen tizenegyet ütött, Bilbó meg csak akkor jött rá, hogy zsebkendőt se hozott magával.
– Bravó! – kiáltotta Balin, aki a kocsmaajtóban állott, hogy lesse őt.
Éppen akkor kanyarodtak be a többiek a falu felől vezető út sarkán. Pónilovakon ültek, s mindegyik póni meg volt rakva mindenféle poggyásszal, apróbb-nagyobb csomaggal, útikészséggel. A pónik közt volt egy nagyon kicsi is, nyilvánvalóan ezt szánták Bilbónak.
– Nyeregbe mindketten, és indulás! – vezényelt Thorin.
– Borzasztóan sajnálom – mondta Bilbó –, de kalap nélkül jöttem, és a zsebkendőmet is otthon hagytam, azonfelül pénz sincs nálam. A helyzet az, hogy csak pontban tíz negyvenötkor kaptam meg a leveleteket.
– Ne pontoskodj, és ne is fontoskodj! – mondta Dwalin. – Zsebkendő nélkül és sok minden egyéb nélkül is boldogulnod kell, amíg elérjük utunk végcélját. Ami meg a kalapot illeti, van egy facér csuklyám és köpenyem a poggyászomban.
És így indultak mindannyian útnak, még május előtt, megrakott pónikon poroszkálva a kocsmától egy csodaszép délelőtt.³ Bilbó sötétzöld csuklyát viselt (amit kissé elnyűtt az idő) és a Dwalintól kölcsönzött sötétzöld köpönyeget. Mindkettő túl nagy volt a számára, és kissé furcsán festett bennük. El sem merem képzelni, Bilbó apja, Bungó mit szólt volna a fiához, ha meglátja. Egyedüli vigasza csak az maradt, hogy törppel nem téveszthetik össze, mivelhogy nincsen szakálla.
Nem nagyon régóta lovagoltak, mikor egyszerre csak megjelent Gandalf, pompázatosan ülve meg egy fehér lovat. Hozott magával egy csomó zsebkendőt meg Bilbó pipáját és dohányát. Így aztán a társaság nagy vidáman haladt tovább, s útközben naphosszat meséltek és dalolgattak, kivéve természetesen, amikor étkeztek.
Ezekre az étkezési szünetekre korántsem került olyan sokszor sor, mint Bilbó szerette volna, mégis egyre inkább az volt az érzése, hogy kalandozni végeredményben nem is olyan rossz.
Elébb hobbit területeken haladtak keresztül. A kies távol vidéket jóravaló népség lakta, az utak is járhatóak voltak, mellettük itt-ott egy fogadó, hébe-korba pedig egy dolga után ballagó törp vagy gazda bukkant fel. Aztán olyan országba értek, ahol a nép idegen nyelven szólt, és olyan dalokat énekelt, amelyeket Bilbó még sohasem hallott.⁴ Már jócskán bent jártak a Magányföldeken, ahol senki emberfia nem élt, ahol nem volt fogadó, az utak állapota pedig egyre rosszabbodott. Nem messze előttük baljós dombok emelkedtek, erdőktől sötétlő hátuk egyre magasabb lett. Némelyiknek a tetején ódon vár állt, olyan gonosz pillantással, mintha rosszakaratú emberek építették volna őket. Minden borongósnak mutatkozott, mert aznap az idő is rosszra fordult. Eddig többnyire oly jó volt, mint amilyen a májusi idő szokott lenni, még a vidám mesékben is, most azonban hideggé és nedvessé vált. A Magányföldeken arra kényszerültek, hogy ott táborozzanak, ahol lehet, de ott legalább száraz volt minden.⁵
– Ha elgondolom, hogy hamarosan június lesz!⁶ – zsörtölődött Bilbó, amint egy igen sáros ösvényen ott cuppogott a többi mögött. Az uzsonnaidőn már túl voltak, az eső, miként egész napon át, most is zuhogott, csuklyájáról a víz a szemébe csepegett, a köpenye merő egy víz, a póni fáradt volt, és el-elbotlott a köveken, a többiek túl ingerültek ahhoz, hogy társalogjanak. – Nem kétséges, hogy az eső beszivárgott a száraz ruha közé, sőt az élelmiszeres tarisznyákba is – elmélkedett Bilbó. – Vigye el az ördög a betörést és mindent, ami kapcsolatos vele. Bárcsak odahaza lehetnék a kényelmes hobbitlyukamban, a tűz mellett, s az üst épp rákezdene a dalára! – Nem az utolsó alkalom volt, hogy ezt kívánta.
A törpök pedig továbbporoszkáltak anélkül, hogy egyszer is hátrafordultak vagy törődtek volna a hobbittal. Valahol a szürke fellegek mögött bizonyára lenyugodott a nap, mert sötétedni kezdett, amint lefelé tartottak egy mély völgybe, amelynek az alján egy folyó hömpölygött. Szél támadt, és a folyóparti fűzfák hajladoztak és sóhajtoztak.⁷ Szerencsére az út egy ódon kőhídon vitt át, mert az esők dagasztotta folyó zuhogva áradt le az északi dombok és hegyek felől.⁸
Csaknem éjszaka lett, mire az átkeléssel végeztek. A szél széjjeltépdeste a szürke fellegeket, és futó foszlányai között a dombok felett megjelent a vándor hold.⁹ Ekkor megálltak, és Thorin valami szót ejtett a vacsoráról és arról: „Hol akadunk egy száraz zugra, ahol elalhatunk?”
Addig senki se vette észre, hogy Gandalf hiányzik. Egész úton velük volt, anélkül hogy megmondta volna; kitart-e velük a kaland végéig, vagy csak a társaságukban mulat egy ideig. Gandalf evett, beszélt és nevetett a legtöbbet. Most azonban egyszerűen nyoma se volt!
– S méghozzá épp akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna egy varázslómágusra – nyögte Dori és Nori (akik teljesen egy véleményen voltak a hobbittal a rendszeres, bő és gyakori étkezés szükségességét illetően).
Végül is úgy döntöttek, hogy ott fognak letáborozni, ahol vannak.¹⁰ Egy facsoport felé tartottak, s jóllehet a fák alatt több volt a száraz hely, a szél lerázta a levelekről az esőt, és a folytonos csepegés nagyon idegesítő volt. Amellett mintha az ördög bújt volna a tűzbe is. A törpök igazán szinte mindenütt képesek tüzet gyújtani és szinte mindenből, akár fúj a szél, akár nem, de ezen az éjszakán még nekik se sikerült, Oinnak és Gloinnak se, akik a tűzgyújtás szakértői voltak.
Akkor az egyik póniló ijedt meg a semmitől, és megugrott. Mire utána tudtak volna kapni, már a folyóban volt, s még ki se tudták húzni, amikor Kili és Fili majdnem megfulladt, az egész poggyász meg, amit a póni cipelt, a vízbe veszett. Természetesen a teher legnagyobb része élelem volt, s bizony nagyon kevés maradt vacsorára, még kevesebb reggelire.
Mind ott ültek morcosan, átázva és dörmögve, miközben Oin és Gloin tovább próbálkoztak a tűz meggyújtásával, és össze is kaptak rajta. Bilbó éppen szomorúan merengett azon, hogy a kaland nem csupa májusi napfényben megtett pónilovaglásból áll, amikor Balin, az állandó őr, azt mondta: „Fény van odaát!”¹¹ Nem sokkal távolabb egy domb húzódott, hellyel-közzel meglehetősen sűrűn fákkal borítva. Most a fák sötét tömegéből fényt láttak kiragyogni, vöröses, barátságosan hívogató fényt, mintha tűzrakás lenne vagy villogó fáklya.
Egy darabig néztek, aztán vitatkozni kezdtek. Egyesek azt mondták, igen, mások meg azt, nem. Egyesek azt mondták, mi rossz lenne abban, ha odamennének és megnéznék, meg hogy minden jobb a sovány vacsoránál, a még soványabb reggelinél és a nedves ruhában töltött éjszakánál.
Mások azt mondták, ez a vidék alig ismert, túl közel is van a hegyekhez. Mostanában alig jár erre utas. A régi térképek nem sokat érnek, a dolgok állapota rosszabbra fordult, az út őrizetlen.¹² Az itt uralkodó királyról hallani is alig lehet,¹³ s minél kevesebbet kérdezősködik az ember útközben, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy bajba kerül. Mások megint azt mondták: végtére is tizennégyen vagyunk. S ismét mások: hová lett Gandalf? Ezt a kérdést mindenki megismételte. Aztán az eső minden eddigit meghaladóan zuhogni, Oin és Gloin pedig verekedni kezdett.
Ez pontot tett minden után. „Végtére is van velünk egy betörő” – mondták, s ezzel útnak eredtek, pónijaikat (persze az illő és kötelező óvatossággal) a fény felé vezetve. Elértek a dombhoz, és hamarosan az erdőben voltak. Ott elindultak felfelé, de alkalmas ösvény semerre se látszott, olyan, amely házhoz vagy tanyához vezetett volna, és akárhogy is vigyáztak, azért csak zizegett, recsegett-ropogott lábuk alatt az avar (meg ők maguk jócskán dörmögtek-átkozódtak), amint a koromsötétben a fák között bukdácsoltak.
Hirtelen a vörös fény váratlan lobogással ragyogott ki a tőlük nem messze levő fatörzsek közül.
– Most a betörőn a sor – mondták a törpök, s ezen Bilbót értették. – Te folytasd az utat, és fürkésszél ki minden lehetőt erről a fényről, azt is, hogy mire szolgál, meg hogy mennyire biztonságos, vagy esetleg csapda – mondta Thorin a hobbitnak. – Most pattanj, és vissza is hamar gyere, ha minden rendben van. Ha nem, akkor is gyere, már amennyire tudsz! Ha nem tudsz, úgy huhogj kétszer úgy, mint a fülesbagoly szokott, és egyszer úgy, mint a kuvik, mi meg majd iparkodunk segíteni.
Ezzel Bilbónak fel kellett kerekednie, mielőtt megmagyarázhatta volna, hogy nem tud ő még egyszer sem huhogni bármiféle bagoly módján, éppoly kevéssé, mint repülni denevér módra. De a hobbitok mindenesetre igen halkan lopódznak az erdőkben, tökéletesen halkan. Erre büszkék is, és Bilbó nemegyszer fitymálta útközben azt, amit ő a törpök csörtetésének nevezett, bár azt hiszem, te vagy én semmit se vettünk volna észre egy szeles éjszakán, még ha az egész lovasmenetük ott vonul is el előttünk karnyújtásnyira. Ami meg Bilbót illeti, amint ügyesen közeledett a vörös fény felé, azt hiszem, még egy menyét se rezzentette volna a bajuszát miatta. Így természetesen oda is ért a tűzrakáshoz – mert az volt –, anélkül, hogy bárkit megzavart volna. És ezt látta:
Három hatalmas valaki ült egy hatalmas, bükkfaágakból rakott tűz körül. Hosszú fanyársakon birkapecsenyét sütögettek, csöpögő levét meg le-lenyalták az ujjaikról. Ínycsiklandó illat szálldosott. Egy hordónyi jó ital is kéznél volt, ők meg kancsókból ittak. De trollok voltak. Szemmel láthatóan trollok. Ezt még az elkülönült életet folytató Bilbó is megítélhette: nagy, darabos arcukból, méreteikből, lábuk formájából, a beszédjükről már nem is szólva, amely bizony nem volt szalonba illő, egyáltalán nem.¹⁴
– Birkasült tegnap és birkasült ma, és macska legyek, ha holnapra is nem az várható – szólt a trollok egyike.
– Már mióta nem ettünk egy falat jóízű emberhúst – mondta a másik. – Hogy mi a pokolnak hozott bennünket Vilmos erre a fődre, azt ugyan fel nem foghatom; oszté lassan az italbú is kifogyunk – tette még hozzá, megbökve Vilmos könyökét, aki éppen húzott egyet a kancsójából.
Vilmosnak torkán akadt az ital.
– Pofa be! – kiáltotta, mihelyt képes volt rá. – Tán azt várjátok, hogy a népek majd türelmesen itt maradnak, amíg te meg Berci meg nem zabáljátok őket? Ketten vagy másfél falut befaltatok azóta, hogy elhagytuk a hegyvidéket. Még mi a csodát akarnátok? Biza hogy volt olyan idő is útközben, amikor azt mondtátok volna nekem: „köszönjük szépen, Vili”, ha egy ilyen szép falat zsíros birkához juthattok, mint ez itt. – Ezzel nagyot falt abból a báránycombból, amelyet éppen pirított, a száját meg megtörölte a ruhája ujjával.
Hát bizony, sajnos, a trollok már csak így viselkednek, még azok is, akiknek csak egy fejük van.¹⁵ Miután Bilbó mindezt kihallgatta, tüstént cselekednie kellett volna. Vagy óvatosan visszatérnie a barátaihoz, hogy figyelmeztesse őket, három rossz hangulatú óriás troll tartózkodik a közelben, akikben megvan a hajlandóság, hogy a változatosság kedvéért ezúttal sült törppel vagy akár pónival kísérletezzenek; vagy más módon kellett volna valami gyors és hatásos tolvajmódszert alkalmaznia. Egy igazán kiváló és nagy hírű tolvaj ilyen esetben meglopta volna a trollok zsebét – ezt majdnem mindig érdemes megtenni, ha van rá mód –, elorozta volna magát a birkát a nyársaikról, eltulajdonította volna a sörüket, és úgy otthagyta volna őket, hogy észre se veszik. A gyakorlatibb érzékű tolvaj, akiben nem teng túl hivatása önérzete, bizonyára ledöfi mindannyiukat, mielőtt még felocsúdnak. Akkor aztán nyájas jókedvben telhetett volna az éjszaka.
Mindezt Bilbó is tudta. Olvasott ő rengeteg olyasmiről, amit maga soha nem látott vagy tett. Nagyon fel volt dúlva, és visszataszítónak találta az egészet; szeretett volna száz mérfölddel odébb lenni – és mégis, valahogy azt érezte, nem mehet vissza Thorin és Társaihoz üres kézzel. Így aztán csak állt az árnyékban, és habozott. Mindama tolvajságok közül, amelyekről hallott, a trollok zsebének a kiürítése látszott a legegyszerűbbnek, ezért végül is bemászott egy fa mögé Vilmos háta mögött.
Berci és Tóni a hordóhoz mentek, Vilmos pedig megint húzott egyet az italából. Erre Bilbó összeszedte a bátorságát, és pici kezét belesüllyesztette Vilmos hatalmas zsebébe. Volt benne egy erszény, amelyet Bilbó tarisznya nagyságúnak látott. „Ejha – gondolta, s már bele is melegedett új munkájába, amint az erszényt gondosan kiemelte –, kezdetnek nem is rossz!”
A kezdet nem is volt az. De a trollok erszényei bajkeverő jószágok, és a szabály alól ez sem volt kivétel. „Nocsak, hát te ki vagy?” – sipítozta, amint elhagyta gazdája zsebét, Vilmos meg tüstént megfordult, és nyakánál fogva megragadta Bilbót, mielőtt az még lebukhatott volna a fa mögé.
– A macskába, Berci, nézd mán, mit fogtam! – mondta Vilmos.
– Mi a? – kérdezte a másik kettő, odanyomakodva. – Samu legyek, ha tudom. Kiféle vagy?
– Zsákos Bilbó, bet... hobbit – mondta szegény Bilbó, egész testében reszketve, és azon tűnődve, hogy a csodába huhogjon, mielőtt még megfojtanák.
– Bethobbit – mondták a trollok, kissé meghökkenve. Ugyanis némileg nehéz a felfogásuk, és borzasztóan gyanús a szemükben minden, ami új.¹⁶
– És hát egy bethobbitnak ugyan mi dóga van az én zsebemmel? – kérdezte Vilmos.
– És ehető egy ilyen bethobbit? – érdeklődött Tóni.
– Kipróbálhatjuk – mondta Berci, aki már fel is ragadott egy nyársat.
– Ugyan, egy pofáravaló se néz ki belőle – mondta Vilmos, aki már betelt a jó vacsorával –, kivált, ha megnyúzzuk és kicsontozzuk.
– Talán akad még a hozzá hasonlókból egy-kettő errefelé, oszté csinálhatunk belőlük pástétomot – mondta Berci. – Ide figyelj, sündörög-e még néhány magadfajta itt az erdőben, te ronda kis nyúl? – fordult Bilbó felé, miközben a hobbit szőrrel benőtt lábát nézte, aztán fel is emelte a lábujjainál fogva, és megrázta.
– Hogyne, tömegével – csúszott ki Bilbó száján, mielőtt meggondolta volna, hogy ki ne adja a barátait. – Vagyis hogy egy sem, egyetlenegy sem – tette hozzá tüstént.
– Ezt meg mán hogy érted? – kérdezte Berci, aki ezúttal a hajánál fogva tartotta magasra Bilbót.
– Úgy, ahogy mondom – hápogott Bilbó. – És kedves uraim, ne főzzetek meg engem! Magam is jó szakács vagyok, jobban főzök, mint fővök, ha elértitek mondásom értelmét. Készítek nektek remek ételeket, mindenekfelett pompás reggelit, hacsak meg nem esztek vacsorára.
– Szerencsétlen nyavalyás – mondta Vilmos. Evett ő már vacsorára annyit, hogy több belé se fért, ivott rá rengeteg sört.¹⁷ – Szerencsétlen nyavalyás! Engedjétek el!
– Nem ám addig, míg meg nem mondja, mit ért azon, tömegével meg egy sem – mondta Berci. – Nekem aztán álmomban senki fia el ne nyisszantsa a torkomat! Égessétek a lábujjait addig, amíg nem beszél!
– Ebbe én nem egyezem bele – ellenkezett Vilmos. – S végtére is én fogtam.
– Hájas hülye vagy, Vilmos – mondta Berci –, amiképpen kinyilvánítottam ezt már előbb is ma este.
– Te meg egy tökfilkó!
– Ezt mondd a nénikédnek, ne nekem, Öles Vili – így Berci, azzal belemélyesztette az öklét Vilmos szemgödrébe.
Erre aztán remek verekedés kezdődött, Bilbónak még éppen annyi esze maradt, hogy amikor Berci földre ejtette,¹⁸ kimásszék a trollok lába ügyéből, mielőtt elkezdték kutya módra marni és dörgő hangon olyan nevekkel illetni egymást, amik igazak is voltak, és tökéletesen jellemezték azokat, akiknek szóltak. Hamarosan egymás karjának bilincseiben vergődtek, és rugdalózva-vagdalkozva már-már a tűzbe gurultak, miközben Tóni mindkettőjüket ággal csapdosta, hogy végre észre térjenek – amitől aztán persze még jobban nekivadultak.
Most lett volna az ideje annak, hogy Bilbó elosonjon. De szegény kis lábát Berci hatalmas mancsa összenyomta, a tüdejében nem maradt levegő, a feje meg szédelgett, így aztán csak ott feküdt egy darabig lihegve, bár a tűz fénykörén kívül.
Éppen a küzdelem kellős közepén érkezett meg Balin. A törpök hallották a távoli zajt, s miután vártak egy ideig Bilbóra, hogy majd visszatér, vagy bagoly módra huhog, megindultak, egyik a másik után, hogy a lehető legnesztelenebbül odakússzanak a fényhez. Alighogy Tóni megpillantotta a fény körébe érkező Balint, máris szörnyűt üvöltött. A trollok egyszerűen látni se bírják (sületlenül) a törpöket. Berci és Vili íziben abbahagyták a küzdelmüket, és azt kiáltották: „Gyorsan egy zsákot, Tóni!” S még mielőtt Balin – aki egyre csak azon tűnődött, merre lehet Bilbó ebben az egész felfordulásban – megtudta, mi is történik, máris zsákot húztak a fejére, s lent hevert a földön.
– Jön ebből még több is – mondta Tóni –, vagy nagyon nagyot tévedek. Tömegével meg egy sem, az ám! – tette hozzá. – Bethobbitok csakugyan nem, de az ilyen törpök tömegével. Nagyon is így fest a dolog!
– Amondó vagyok, hogy igazad van – mondta Berci –, s jobb, ha nem maradunk a fényben.
Így is cselekedtek. Zsákokkal a kezükben, amiket egyébként arra használtak, hogy elcipeljék bennük a birkákat és az egyéb zsákmányt, most ott várakoztak az árnyékban. Amint egy-egy törp odajött, és megbámulta a tüzet, a kicsordult kancsókat meg a megrágcsált birkahúst, egyszerre csak zsupsz, és máris egy bűzlő zsák borult a fejére, ő meg lent volt a földön. Hamarosan Dwalin ott feküdt Balin mellett, Fili és Kili együtt, Dori, Nori és Ori egy halomban egymáson, Oin és Gloin meg Bifur, Bofur és Bombur¹⁹ sorjában a tűz közelében, nagyon kényelmetlenül.
– Majd most móresre tanítjuk őket – mondta Tóni, mert Bifur és Bombur legyőzése sok bajjal járt, úgy küzdöttek, mint a megszállottak, ahogyan már a sarokba szorított törpök szoktak.
Thorin jött utoljára – és őt nem sikerült gyanútlanul elfogni. Valami rosszat szimatolt; még mielőtt meglátta volna a barátai lábát kimeredni a zsákokból, tudta, hogy nincs minden rendjén. Kint állt az árnyékban, valamivel távolabb, s azt mondta:
– Miféle baj van itt? Ki döntötte halomra a népemet?
– A trollok! – kiáltotta Bilbó egy fa mögül. Róla teljesen megfeledkeztek. – A bokrokban rejtőzködnek a zsákokkal! – tette hozzá.
– Csakugyan? – kérdezte Thorin, ezzel a tűz elébe ugrott, még mielőtt a trollok rávethették volna magukat. Megragadott egy nagy ágat, amelynek egyik vége lángolva égett, ezt a végét olyan gyorsan nyomta Berci szemébe, hogy annak nem maradt ideje elkapni a fejét. Ettől aztán Berci harcképtelenné vált egy időre. Bilbó is megtette a magáét. Rácsimpaszkodott Tóni lábára – már amennyire tehette, hiszen olyan vastag volt, mint egy ifjú fa törzse –, de aztán hengergőzve bukott alá a bokrok mélyibe, amikor Tóni a zsarátnokot Thorin szemébe rúgta.
Jutalmul ezért az ág ezúttal Tóni fogai közé hatolt, el is vesztette egyik szemfogát. Mondhatom, üvöltött fájdalmában. Csakhogy ugyanebben a percben Vilmos lopakodott oda hátulról, és egyetlen mozdulattal úgy húzta Thorin fejére a zsákot, hogy talpig beburkolta. Ezzel a küzdelem véget ért. Nyakig benne voltak a pácban mindannyian: zsákba kötve, az oldalukon három dühös trollal (akik közül kettőnek emlékeztetőül égett és zúzott sebe volt), s akik azon vitatkoztak, vajon lassú tűzön pirítsák meg őket, vagy inkább apróra vagdaltan főzzék meg a húsukat, esetleg egyszerűen üljenek rájuk egyenként, és préseljék őket péppé, Bilbó meg nem messze egy bokorban, ruhája, bőre megtépve, s moccanni sem mert, attól való félelmében, hogy meghallják.

 

Éppen akkor érkezett vissza Gandalf. De senki se látta. A trollok éppen eldöntötték, hogy most megsütik a törpöket, aztán majd később eszik meg őket – ez Berci ötlete volt, s hosszas vita után mindannyian elfogadták javaslatát.
– Nem okos dolog most megsütni őket, rámegy az egész éjszaka – szólt egy hang. Berci azt hitte, Vilmosé.
– Ne kezdd el újra a vitát, Vili – mondta –, mert különben csakugyan rámegy az éjszaka.
– Ki a csuda vitatkozik? – kérdezte Vilmos, aki azt hitte, Berci szólt.
– Te – mondta Berci.
– Hazudol – mondta Vilmos, s ezzel a vita elölről kezdődött. Végül is úgy döntöttek, hogy apróra vagdalják a törpöket, és megfőzik őket. Elő is szedtek egy nagy fekete fazekat, s kihúzták a késüket.
– A főzéssel nem sokat érünk! Hiszen vizünk nincs, a kúthoz meg hosszú az út – mondta ismét egy hang. Berci és Vilmos azt gondolták, Tónié.
– Fogd be már a szád – mondták –, különben soha nem végzünk! A vízért meg elmehetsz magad, ha még sokat pofázol.
– Fogjátok be ti a szátokat – mondta Tóni, aki meg azt gondolta, hogy Vilmos szólt. – Azt szeretném tudni, ugyan ki más vitatkozik, ha nem ti?
– Fajankó! – így Vilmos.
– Az, aki mondja! – felelte rá Tóni.
S ezzel aztán újra kezdődött a vita, még hevesebben folytatódott, mint eddig, míg végül is úgy döntöttek, hogy egyenként ráülnek a zsákokra, és szétnyomják a törpöket, megfőzni meg majd máskor fogják.
– Kire üljünk először? – szólalt meg a hang.
– Elsőként legjobb lesz az utolsó – mondta Berci, akinek a szemét Thorin megsebezte. Azt gondolta, hogy Tóni szólt.
– Ne beszélj magadban! – mordult Tóni. – De ha mindenáron az utolsóra akarsz ülni, hát ülj csak rá. Melyik az?
– Az a sárga harisnyás – vélte Berci.
– Ugyan már, szürke harisnyája van – mondta egy Vilmoséhoz hasonló hang.
– Biztosan tudom, hogy sárga volt – mondta Berci.
– Az is volt – így Vilmos.
– Akkor minek mondtad, hogy szürke? – kérdezte Berci.
– Én ugyan soha nem mondtam. Tóni mondta.
– Én aztán nem! – méltatlankodott Tóni. – Te mondtad.
– Kettő egy ellenében, így pofa be! – szólt Berci.
– Mit képzelsz, kivel beszélsz? – kérdezte Vilmos.
– Elég legyen már! – kiáltotta Tóni és Berci együtt. – Az éjszaka múlik, s tüstént hasad a hajnal. Munkára fel!
– Virradjon rátok a hajnal, s változtasson kövekké! – mondta egy hang, amely Vilmoséhoz hasonlított, de nem az övé volt. Mert ebben a percben a fény ellepte a dombot, s messze hangzó csicsergés támadt a lombok között. Vilmos ugyan nem beszélt többet, mert hajoltában kővé vált, Berci és Tóni pedig sziklaként meredtek meg, amint őt nézték. És azóta is ott állnak mind a mai napig, egymagukban, hacsak a madarak meg nem pihennek rajtuk: mert a trolloknak, mint azt talán tudjátok is, még napkelte előtt vissza kell kerülniük a föld alá, vagy pedig azzá változnak, amiből eredtek, a hegyek anyagává, s többet nem mozdulnak.²⁰ S most ez történt Bercivel, Tónival és Vilmossal.
– Remek! – mondta Gandalf, amint kilépett egy fa mögül, és segített Bilbónak előbújni egy tüskebokorból.²¹ Akkor Bilbó mindent megértett. A mágus hangja volt az, amely a trollokat zsörtölődésre és veszekedésre késztette, míg csak a nap fel nem kelt, és végük nem lett.²²
A következő feladat a zsákok kioldása és a törpök kibocsátása volt. Már majdnem megfulladtak és igen bosszúsak voltak: bizony egyáltalán nem volt kellemes fektükben végighallgatni a trollok terveit, hogyan akarják megsütni, szétpréselni, fasírttá vagdalni őket. Kétszer kellett Bilbónak beszámolnia arról, mi is történt vele, amíg megbékéltek.
– Buta alkalom a tolvajkodásra és a zsebtolvajlásra²³ – mondta Bombur –, mikor mi mást sem akartunk, mint tüzet és táplálékot!
– És éppen ezt a kettőt küzdelem nélkül semmiképpen soha meg nem kaptátok volna ezektől – mondta Gandalf. – De mindez most már csak időpocsékolás. Az nem jut eszetekbe, hogy a trolloknak kell hogy legyen valahol a közelben egy barlangjuk vagy földbe ásott üregük, ahol elrejtőzhetek a nap elől? Ennek utána kell járnunk!
Nekiláttak a kutatásnak, és hamarosan meg is találták a trollok kőcipőjének a nyomát a fák között. Ezeket a nyomokat követték felfelé, míg csak rá nem bukkantak egy bokroktól fedett nagy kőajtóra, amelyik egy barlanghoz vezetett. De kinyitni nem voltak képesek, jóllehet Gandalf mindenféle ráolvasással próbálkozott, miközben a törpök veselkedtek.
– Talán ez hasznotokra lesz? – kérdezte Bilbó, mikor már mindannyian elfáradtak és feldühödtek. – A földön találtam, ott, ahol a trollok verekedtek. – Egy jó nagy kulcsot tartott a törpök elé, amelyről ugyan Vilmos kétségtelenül azt gondolta, hogy igen kicsi és rejthető. A zsebéből eshetett ki, nagy szerencséjükre, még mielőtt kővé vált.
– Ugyan miért nem szóltál már előbb? – kiáltozták a törpök. Gandalf megragadta a kulcsot, és beillesztette a zárba. Utána a kőajtó egyetlen hatalmas lökésre feltárult, s a törpök mindannyian benyomakodtak. A földön csontok hevertek, és dögletes bűz ülte meg a levegőt, de akadt jócskán étel is, hanyag összevisszaságban a polcokon meg a földön, az ezerféle zsákmány rendetlen halmai között, amelyekben rézgomb csakúgy volt lelhető, mint aranypénzekkel telt lábas a sarokban. Rengeteg volt a ruha is, a falakra aggatva – túl kicsi volt a trolloknak, úgyhogy sajnos attól kell tartanom, az áldozatokéi voltak –, és közöttük mindenféle gyártmányú, alakú és nagyságú kard. Kettő különösen megragadta a törpök figyelmét, szép hüvelyük és drágaköves markolatuk miatt.
Az egyiket Gandalf, a másikat Thorin vette magához, Bilbó meg egy bőrhüvelybe dugott kést. Egy troll számára apró zsebkés lett volna, de egy hobbitnak felért egy rövid karddal.
– Ezek jófajta pengéknek látszanak – mondta a mágus, félig kihúzva a kardokat hüvelyükből, és kíváncsian vizsgálgatva őket. – Nem trollok készítményei, sem e tájról vagy ez időből való emberfia kovácséi; de ha majd el tudjuk olvasni a rájuk rótt rúnákat,²⁴ többet megtudunk róluk.
– Hadd kerüljünk ki már ebből a rémes szagból! – mondta Fili. Így aztán kicipelték az aranypénzeket tartalmazó fazekakat meg az olyan ennivalót, amely érintetlennek és élvezhetőnek látszott, nemkülönben egy még tele söröshordót. Ekkorra már reggelire áhítoztak, s mert igen megéheztek, nem nagyon fintorgatták az orrukat a trollok kamrájában talált ételektől. A maguk elemózsiája bizony megapadt. Most aztán volt kenyerük meg sajtjuk, sok sörük és szalonnájuk is, amit megsüthettek a tüzük parazsán.
Ezután aludtak, mert az éjszakájuk nem volt zavartalan; délutánig nem is igen tettek egyebet. Akkor előkerítették a pónilovakat, elszállították az aranyat tartalmazó fazekakat, és nagy titokban elásták őket a folyó menti ösvény közelében, rengeteg varázsszóval jelölve meg a helyet, azzal a ténnyel is számolva, hogy esetleg alkalmuk lesz visszatérni ide és újra fellelni a kincset. Amikor ezzel is megvoltak, mindannyian ismét nyeregbe ültek, és újfent elindultak a keletnek vezető csapáson poroszkálva.
– S ha szabad kérdeznem, te ugyan minek mentél el? – szólt Thorin Gandalfhoz, amint egymás mellett lovagoltak.
– Hogy előre lássak – felelte Gandalf.
– S mi hozott közénk éppen idejében?
– Hogy visszatekintettem.
– Helyes! – mondta Thorin. – De nem fejthetnéd ki ezt egy kissé bővebben?
– Előrementem, hogy kikémleljem az utunkat. Hamarosan veszélyessé és nehézzé válik. Azzal is gondom volt, hogyan töltsem fel megfogyatkozott élelmiszerkészletünket. De még nem jutottam messze, amikor találkoztam néhány völgyzugolyi barátommal.²⁵
– Hol van az a Völgyzugoly? – kérdezte Bilbó.
– Ne szakíts félbe! – mordult rá Gandalf. – Ha minden jól megy, pár nap múlva odaérsz, s akkor majd mindent megtudsz felőle. Mint mondottam, Elrond emberei közül találkoztam kettővel. A trolloktól való féltükben menekültek nagy sietve. Ők mondták el nekem, hogy három troll lejött a hegyekből, és az út menti erdőben telepedtek meg, mindenkit elijesztenek a környékről, az idegeneket meg feltartóztatják.
– Tüstént megéreztem, hogy szükségetek lesz rám. Visszatekintve nagy messze tüzet pillantottam meg, s arrafelé indultam. Így hát most már mindent tudsz. Kérlek, legközelebb légy óvatosabb, különben nem jutunk sehová!
– Köszönöm! – mondta Thorin.²⁶

 

 

3. Rövid pihenő

AZON A NAPON SEM DALBAN, sem élőszóban nem meséltek, jóllehet az idő jobbra fordult; de nem került sor mesére a következő, sőt az arra következő napon sem. Elkezdték érezni, hogy a veszély ott lapul mellettük. A csillagok alatt táboroztak, s lovaiknak több élelem jutott, mint nekik, mert fű bőven nőtt, de a tarisznyájuk – még azzal együtt is, amit a trolloktól zsákmányoltak – ugyancsak lapossá vált. Valamelyik nap olyan helyen gázoltak át egy folyón,¹ ahol a széles víz sekély volt, és mindent betöltött a köveknek ütköző habok morajlása. A túlpart sikamlósan meredezett. Amikor végre pónijaikat vezetve felhágtak rajta, látták, hogy a nagy hegyek egészen a közelükbe jöttek. Úgy tetszett, hogy már csak egynapnyi könnyű út vár rájuk a legközelebbi hegy lábáig. Ez sötétnek és fenyegetőnek tűnt, noha barna oldalain itt-ott megcsillant a napfény, nyúlványai mögül pedig hófedte csúcsok ragyogtak elő.
– Ez a Hegy? – kérdezte Bilbó megilletődött hangon, kikerekedett szemmel bámulva rá. Még eddig soha életében nem látott ekkorát.
– Természetesen nem az – mondta Balin. – Ez még csak a Ködhegység kezdete, amelyen vagy keresztül kell hatolnunk, vagy meg kell hágnunk, vagy alá kell kerülnünk valahogy, s csak aztán jutunk a túloldalon fekvő Vadonföldre.² S még onnan is jókora az út a Magányos Hegyig keleten, ahol Smaug őrzi a kincsünket.
– Ó – mondta Bilbó, s ebben a percben fáradtabbnak érezte magát, mint valaha. Ismét a kényelmes székére gondolt hobbitlyukának legkedvesebb nappalijában, amint a tűz előtt ül, és a teavíz duruzsol. S még hányszor merült fel ez az emléke!

 

Most Gandalf járt legelöl.
– Nem szabad utat tévesztenünk, vagy végünk van – mondta. – Egyfelől élelemre van szükségünk, másfelől ésszerűen biztosított pihenésre; de az is nagyon fontos, hogy a Ködhegységben a helyes ösvényt kövessük, különben eltévedünk benne, s vissza kell térnünk a kiindulópontunkra, hogy újból induljunk (ha ugyan valaha visszatérünk).
A törpök megkérdezték Gandalftól, merre tart, mire azt felelte:
– A Vadon Szegélyéhez érkeztetek,³ mint ahogy feltehetően ezt néhányan közületek tudják is. Valahol rejtve előttünk fekszik Völgyzugoly szépséges hegyszorosa, ahol Elrond él az Utolsó Otthonos Házban.⁴ Barátaim útján üzenetet küldtem neki, s már várnak ránk.
Ez vigasztalóan és bátorítóan hangzott, csakhogy még nem értek el oda, és korántsem volt oly könnyű megtalálni az Utolsó Otthonos Házat a hegységtől nyugatra, mint emlegetni. Sehol se látszott fa vagy völgy vagy domb, hogy megtörje előttük a föld vonalát, egyetlen hatalmas meredély minden, mely lassan emelkedik, hogy találkozzék a legközelebbi hegy lábával, széles, hanga- és morzsolódószikla-színű térség, fűzöld és mohazöld foltokkal és tisztásokkal mutatva, merre lelhető esetleg víz.
Eltelt a délelőtt, eljött az este, de az egész hallgatag pusztaságban nem volt lakóhelynek nyoma. A törpök aggodalmaskodni kezdtek, mert most jöttek rá arra, hogy a ház bárhol rejtőzhet⁵ közöttük és a hegyek között. Váratlan völgyekre bukkantak, keskenyen és meredeken egyszer csak ott tátongtak a lábuk alatt, és amint lenéztek, meglepetve látták a fákat maguk alatt és a völgyek mélyén folyó vizet. Vízmosások kerültek elibük, amelyeket szinte át lehetett ugrani, de mélyükben vízesés morajlott. Vízvájta szakadékok sötétlettek, amelyeken sem átugrani, de amelyekbe aláereszkedni sem lehetett. Zsombékos lápok virultak, nem egy közülük kellemes zöldjével vonzotta a szemet, fényes és karcsú virágok nőttek rajtuk; de ha egy póni teherrel a hátán odalépkedett volna, bizony hogy soha vissza nem tér.
Valójában sokkal szélesebb föld terült el a gázlótól a hegyekig, mint ahogyan azt valaha is sejtették. Bilbó ámuldozott. Az egyetlen ösvényt fehér kövek jelölték, némelyikük kicsi volt, másokat félig befödött a moha vagy a hanga. Egészében véve nagyon lassan haladtak a csapás mentén, még Gandalf vezetésével is, aki igazán nagyon jól ismerte az utat arrafelé.
Gandalf feje és szakálla erre-arra libbent, amint a köveket fürkészte, a törpök meg mögötte, de úgy tetszett, a nap végeztével sem érkeztek sokkal közelebb keresett céljukhoz.⁶ Az uzsonna idején régen túl voltak, s már csaknem a vacsoráén is. Pillék repkedtek körös-körül, a fény homályba veszett, mert a hold nem kelt fel. Bilbó pónija botladozni kezdett a kiálló gyökereken és köveken. Egy szakadékszerű földvájatnak olyan váratlanul értek a szélére, hogy Gandalf lova majdnem lecsúszott a meredélyen.
– Végre itt van! – kiáltotta Gandalf, a többiek meg köré gyűltek, és átpillantottak a szakadék szegélyén túlra. Messze lent egy völgy látszott. Sziklás ágyában szaporázó víz hangja hallatszott a mélyből, fák illata úszott a levegőben, s a vízen túli völgyoldalon fény villant.
Bilbó sohasem felejtette el, hogyan csúszkáltak és botladoztak lefelé az alkonyi homályban a cikcakkos meredek ösvényen, Völgyzugoly elzárt völgyébe. Amint mélyebbre jutottak, a levegő is melegebbé vált, a fenyők illata pedig elálmosította a hobbitot, úgyhogy hébe-korba elbóbiskolt, és csaknem leesett, vagy belevágta az orrát a póni nyakába. Ahogy egyre lejjebb értek, egyre jobb lett a törpök kedve. Bükkök és tölgyek váltották fel a fenyőket, és az alkony jóleső érzéseket rejtett. A zöld utolsó csíkja szinte kisápadt a fűből, amikor végre nem sokkal a folyó partjai felett egy tisztásra jutottak.
„Hm! Ennek tündeíze van!” – gondolta Bilbó, és feltekintett a csillagokba. Ragyogva és kéken égtek. S éppen akkor olyan dal fakadt a légben, akár a fák kacagása:

 

Hé, mit akartok;
Hó, mit reméltek?
Pónira patkót?
Folyóra révet?
Hó, tralla-lelle-le,
jertek a völgybe le!

Hej, mit kerestek?
Haj, mit kutattok?
A hurka serceg,⁷
a rőzse pattog!
Hó, tralla-lallala-lám,
völgyünk vár, a vidám!

Mentek, vadak most,
szakállat rázva,
s nem sejtve, Zsákost
mi hozza lázba,
s két másik törp
mért tart a völgybe le
   loholva:
      Haha!

Hé, nem maradtok?
Hó, útra mentek?
A nap hanyatlik,
a póni reszket!

Menni keserves,
maradni kedves,
   hallgatni váltig,
   új napvilágig
   e dalra:
      Haha!

 

Így kacagtak és énekeltek a fák között, s gondolom, az egészet kedves együgyűségnek vélitek. Nem mintha a tündék törődtek volna azzal, ha megmondjátok ezt nekik, sőt bizonyára még jobban kacagnak, ha szóltok róla. Mert hát persze hogy tündék voltak. Bilbó hamarosan közelebbről is megpillantotta őket, amint a sötétség mélyült. Szerette a tündéket, noha ritkán találkozott velük, de ugyanakkor kissé félt is tőlük. A törpök valahogy nem könnyen egyeznek a tündékkel. Még az olyan jóravaló törpök is, mint Thorin és barátai, butácskáknak vélik őket (ami önmagában véve butácska vélemény), vagy pedig megmérgesednek miattuk. Mert akad olyan tünde, aki ugratja és ki is neveti a törpöket, leginkább a szakállukat.
– Lám, lám – szólalt meg egy hang –, nézzetek csak oda! Bilbó, a hobbit, pónilovon, nahát! Nem remek?
– Valóban csodálatra méltó!
S aztán új dalba kezdtek, amely éppoly nevetséges volt, mint az, amelyet itt teljes egészében leírtam.⁸ Végül is egyikük, egy hórihorgas ifjú fickó, előjött a fák közül, és meghajolt Gandalf és Thorin előtt.
– Üdvöz legyetek a völgyben! – mondta.
– Köszönjük! – mondta Thorin némi tartózkodással, de Gandalf már le is szállott a lováról, és a tündék közé vegyülve, vígan társalgott velük.
– Egy kissé eltértetek az úttól – mondta a tünde –, mármint akkor, ha a vízen túl vivő és a házig vezető egyetlen ösvényt kívánjátok követni. Majd mi ráigazítunk a helyes útra, de jobb lesz, ha gyalogoltok, amíg keresztül nem értek a hídon. Vajon nálunk időztök-e egy darabig, és velünk együtt daloltok, vagy egyenest továbbmentek? A vacsora odaát már készülőben van – tette hozzá a tünde. – Orromban érzem a lobogó fahasábok illatát.
Akármilyen fáradt is volt, Bilbó szívesen maradt volna egy kicsit. Kár a tündedalt elmulasztani júniusban a csillagok fényében, legalábbis annak, akinek kedve telik az ilyesmiben. Meg aztán szeretett volna néhány közvetlen szót is váltani ezekkel a népekkel, akik ismerni látszottak a nevét és mindent, ami kapcsolatos volt vele, jóllehet soha annak előtte nem látta őket. Úgy gondolta, nem lenne érdektelen megismerni a véleményüket az általa vállalt kalandról. A tündék sok mindent tudnak, és csodálatosan fogékonyak a hírek iránt, és gyorsan, mint a vízfolyás, vagy még annál is gyorsabban, megtudják, mi játszódik le kerek e világon.
De a törpök valamennyien akkor amellett voltak, hogy mielőbb jussanak vacsorához, és semmiképpen nem akartak megállni. Továbbmentek mind, lovaikat vezetve, míg csak a jó ösvényre nem tértek, s így végül is el nem érték a víz partját. A folyó gyorsan és locsogva folyt, már ahogyan hegyi folyók nyári estéken szoktak, amikor a fenti havas csúcsokat egész napon át hevítette a nap. A folyón át csak egy keskeny, korlát nélküli kőhíd vezetett, olyan keskeny, hogy egy póni alig fért el rajta, s ezen kellett a törpöknek átjutniuk, lassan és óvatosan, egyenként, mindegyikük a kantárszáránál vezetve a maga póniját. A tündék fénylő lámpásokat hoztak a partra, és vidám dalt énekeltek, amint a társaság áthaladt a hídon.
– A habba ne mártsd a szakálladat, apánk! – szóltak oda Thorinnak, aki majdnem négykézláb hajolva tette meg az útját. – Elég hosszú az, még ha nem is öntözöd meg!
– Ügyeljetek rá, hogy Bilbó meg ne egye az összes süteményt – kiáltozták. – Már most túlontúl kövér ahhoz, hogy átférjen a kulcslyukon!
– Csak halkan, halkan, Derék Népek, s jó éjszakát! – mondta Gandalf, aki utolsónak kelt át. – A völgyeknek fülük van, s némelyik tündének igencsak locska nyelve. Jó éjt!
S így értek el végül mindannyian az Utolsó Otthonos Házhoz, amelynek kapuját tárva-nyitva találták.
Mármost fura dolog, de úgy van az, hogy a jó dolgoknak és a jó napoknak rövid a történetük, nemigen akad bennük meghallgatnivaló, míg ellenben a kellemetlen dolgokból vagy éppen szörnyűségesekből jó történetek kerekednek, s a mesélésüknek mindenképpen meg lehet adni a módját. A törpök soká időztek ebben a jó házban, vagy két hetet mindenképpen, s nehezükre esett megválni tőle. Bilbó szívesen ott ragadt volna örökre – még azt is feltételezve, hogy valami testet öltött kívánság nyakon ragadja, s baj nélkül visszaviszi a hobbitlyukába. De a törpök itteni tartózkodásáról kevés a mondanivalónk.
A ház ura tündebarát volt, azoknak egyike, kiknek atyái fura történetekbe keveredtek még a történelem kezdete előtt, a gonosz koboldok, a tündék és az Észak első emberei közti harcok idején. Történetünk napjaiban még éltek olyanok, akiknek ősei között egyaránt voltak tündék és az Észak emberei; Elrond⁹ pedig, a ház ura volt a főnökük.
Arcban oly nemes és megnyerő volt, akár egy tündeúr, oly erős, mint egy harcos, oly bölcs, mint egy mágus, oly tiszteletre méltó, mint a törpök királya, és nyájas, mint a nyár. Sok történetben szerepel, de Bilbó nagy kalandjában csak kis része van, jóllehet ez a kicsi fontos, amint majd látni is fogjátok, ha valaha elérkezünk mesénk végéhez. A háza tökéletes volt, akár a jó ételt, az alvást vagy munkát szeretitek, vagy éppen a mesemondást vagy dalolást, vagy csak az üldögélést és ábrándozást, vagy mindezeknek a kellemes keverékét. A gonosznak nem volt helye a völgyben.
Bár lenne időm arra, hogy akár csak néhány mesét elmondjak, vagy egy-két dalt elismételjek abból, amit törpök a házban hallottak. Mindannyian, a pónikat is beleértve, felfrissültek és megerősödtek már néhány ott töltött nap alatt. Ruháikat ugyanúgy rendbe hozták, mint sebeiket, hangulatukat és reményeiket.¹⁰ Tarisznyájukat megtöltötték olyan élelemmel, amelyet könnyű volt cipelni, de eléggé erőt adó ahhoz, hogy keresztülsegítse őket a hegyi hágókon. Terveiket sok jó tanács gyarapította. Így jött el Nyárközép estéje, amelynek hajnalán a korán kelő nap fényében újra indulniuk kellett.
Elrond mindent tudott a rúnák legkülönfélébb fajtáiról. E napon megszemlélte azokat a kardokat, amelyeket a törpök a trollok búvóhelyéről hoztak, és azt mondta:
– Ezeket nem trollok kovácsolták. Régi kardok, a nyugati nemestündék, az én rokonaim igen régi kardjai.¹¹ Gondolinban készültek, a koboldháborúk számára. Vagy sárkányok rejtették el, vagy koboldok zsákmányolták, mert sárkányok és koboldok dúlták fel e várost sok-sok esztendővel ezelőtt. A tiédet, Thorin, e rúnák Orcristnak nevezik, Kobold-szabdalónak Gondolin ódon nyelvén; híres penge volt. A tiéd, Gandalf, Glamdring, az Ellenség-pörölye, amelyet egykor Gondolin királya kötött fel.¹² Legyen gondotok rájuk!
– Vajon honnan szerezhették őket a trollok? – kérdezte Thorin, megújult érdeklődéssel szemlélve kardját.
– Erre nem tudok biztosat válaszolni, de feltehetően a ti trolljaitok más rablókat fosztottak ki, vagy még régebbi rablások maradványaira bukkantak valami hegyi raktárban. Hallottam, hogy még most is akad réges-régi, elfelejtett kincs¹³ Moria bányáinak elhagyott aknáiban, amelyeknek eredete visszanyúlik a törpök és koboldok háborújáig.
Thorin elgondolkozott a hallottakon.
– Becsben fogom tartani e kardot – mondta. – Bárha mihamarabb megint koboldokat szabdalna!
– Ez a kívánságod hamarosan teljesül a hegyekben! – szólt Elrond. – De hát mutasd meg most már a térképedet!
Elvette, és hosszan bámulta, és a fejét rázta, mert ha egészében nem is nagyon volt kedvére való a törpnemzetség és annak aranyimádata, gyűlölte a sárkányokat és eltökélt gonoszságukat, és szánakozva emlékezett Völgyvidéknek és vidám harangjainak romlásáról meg a Sebes-folyó felégetett fényes partjairól. A holdsarló széles ezüst sugárban ontotta fényét. Elrond felemelte a térképet, és a fehér fény keresztültűzött rajta.
– Hát ez mi? – kérdezte. – Holdbetűk is vannak itt a világosan kivehető rúnákon kívül, amelyek azt mondják: „öt láb magas az ajtó, és hárman mehetnek át rajta egymás mellett.”
– Mi a holdbetű? – kérdezte a hobbit, csupa izgalomban. Szerette a térképeket, mint azt már előbb említettem, de szerette a rúnákat és a betűket és a szép kézírást is, bár ő maga igencsak szálkásan és kuszán írt.
– A holdbetűk rúnabetűk, de nem láthatók, legalábbis nem egyszerű rápillantásra – mondta Elrond. – Csak akkor válnak láthatóvá, ha a hold fénye világít mögöttük, sőt a legrosszabb fajtájúak csak akkor, ha a holdnak ugyanabban az évszakban ugyanolyan formája van, mint amikor az írás készült. Ez a törpök találmánya, a betűket is ők róják fel ezüsttollakkal, mint azt barátaid bizonyára elmondhatnák neked. Az itt olvashatókat valamely Nyárközép estéjén írták a sarló alakú hold fényénél, nagy idővel ezelőtt.
– És mit mondanak? – kérdezte Gandalf és Thorin egyszerre, egy kicsit talán bosszúsan is azért, hogy minderre Elrond jött rá elsőnek, jóllehet nekik nem volt eddig alkalmuk a betűk természetét megtapasztalni, s ki tudja, mikor kínálkozik majd rá megint lehetőség.
– „Ne mozdulj a barna kőtől, amikor a rigó kopogtat¹⁴ – olvasta Elrond –, és a lenyugvó nap fénye Durin Napjának utolsó sugarát a kulcslyukra fogja vetni”.
– Durin, Durin! – mondta Thorin. – Ő volt a törpök legrégibb nemzetségének ősapja,¹⁵ a Hosszúszakállúaké, s egyben első ősöm: én vagyok az örököse.¹⁶
– Akkor hát mi a Durin Napja? – kérdezte Elrond.
– A törpök újesztendejének első napja – felelte Thorin –, mint azt mindannyiótoknak tudni illenék,¹⁷ egybeesik az utolsó őszi hold első napjával a tél küszöbén. Mi még mindig Durin Napjának nevezzük, amikor az ősz utolsó holdja és a nap együtt vannak az égen. De ez, attól tartok, nem sok segítségünkre lesz, mert manapság meghaladja erőinket annak a megsejtése, hogy ez az idő mikor tér ismét vissza.
– Ezt majd még meglátjuk – mondta Gandalf. – Van még más írás is a térképen?
– Olyan nincs, amit ennek a holdnak a fényénél el lehetne olvasni – mondta Elrond, és visszaadta a térképet Thorinnak; aztán együtt lementek a vízhez, hogy tanúi legyenek a tündék táncának és énekének Nyárközép estéjén.
A következő reggel álomszerűen szép és derűs Nyárközép¹⁸ napja volt: felhőtlen kék éggel, a fény meg ott táncolt a vízen. Most mindannyian úgy keltek útra, hogy elkísérte őket a búcsúének, gyorsabban is haladtak, lelkük kész volt még több kaland befogadására, s jól tudták, melyik utat kell követniük ahhoz, hogy a Ködhegységen átérve elérkezzenek a mögötte fekvő országba.

 

 

4. Hegy felett és hegy alatt

SOK VOLT AZ ÖSVÉNY, AMELY FELVEZETETT ama hegyekbe, és sok a hágó, amely keresztülvezetett rajtuk. De a legtöbb ösvény csalóka volt és megtévesztő, s vagy sehová, vagy rossz helyre vitt, a legtöbb hágót pedig ellepte a gonosz és vészhozó. A törpök és a hobbit, hála Elrond bölcs tanácsának és Gandalf tudásának és jó emlékezetének, helyes irányban haladtak, a megfelelő hágó felé.
Sok-sok nappal azután, hogy kimásztak a völgyből és mérföldekre maguk mögött hagyták az Utolsó Otthonos Házat, még mindig egyre csak felfelé kapaszkodtak. Az ösvény próbára tevő és veszélyes volt, az útja kanyargós, azonfelül elhagyott és hosszú. Most már visszatekinthettek a bejárt vidékekre, melyek távol alant kitárulkoztak. Bilbó tudta, hogy messze-messze nyugaton, a kék és elmosódó távolban ott terült el az ő hazája, ahol biztonság és kényelem honol, s ahol ott van az ő kis hobbitlyuka. Megborzongott. Idefenn kezdett keservesen hideggé válni, s a szél csípősen támadt rájuk a sziklák közül. Olykor omló szikla zúdult le a hegyoldalakon, amelyet a hóra tűző déli nap engedett szabadjára, s vagy mellettük zúgott el (ami szerencsés eset volt), vagy a fejük felett (ami igen nyugtalanító).¹ Az éjszakák kényelmetlenek és fogvacogtatóak voltak, s a törpök nem is mertek túl hangosan énekelni vagy beszélni, mert rejtelmes visszhangok kísérték őket, s a csend mintha rossz néven vette volna, hogy megtörik – kivéve, ha a víz morajlott, a szél nyögött vagy a szikla roppant.
„A nyár – gondolta Bilbó – odalenn is a végéhez közeleg, jön a szénakaszálás és vendégeskedés ideje. Nemsokára begyűjtik a gabonát, leszedik a földiszedret, mielőtt mi ilyen tempó mellett akár csak elkezdenénk leereszkedni a hegy túloldalán.” És mind a többinek is hasonló borús sejtelme támadt, noha amikor Elrondtól elköszöntek a Nyárközép-nap reményteljes reggelén, vígan szóltak a hegyjárásról és arról, hogy egykettőre átlovagolnak a hegyek mögött fekvő vidékeken. Talán azt is gondolták, hogy a Magányos Hegyen található titkos ajtóhoz már a következő őszi hold utolsó feltűnésekor² eljutnak; „s talán Durin Napja lesz” – mondogatták. Csak Gandalf rázta a fejét, s hallgatott. Törpök hosszú évek óta nem haladtak végig ezen az úton, de Gandalf igen, s ő tudta, hogy mindaz, ami rossz és veszélyes, hogyan nőtt és gyarapodott a Vadonban, amióta a sárkányok elűzték e vidékről az embereket, s a moriai bányacsata után³ titkon a koboldok szaporodtak el rajta. Még a Gandalfhoz hasonló bölcs mágusok jó tervei is, meg az olyan jó barátoké is, mint amilyen Elrond, rosszul sülnek el néha, amikor az ember veszélyes kalandokba bocsátkozik a Vadon Szegélyén, s Gandalf elég bölcs mágus volt ahhoz, hogy tudja ezt..

 

Gandalf tudta, hogy valami váratlan mindig történhetik, s alig is merte remélni, hogy a törpök félelmetes kalandok nélkül haladhatnak át e hatalmas hegyeken, amelyeknek magányos csúcsain és völgyein semmiféle király nem uralkodott. Igaza is lett. Minden rendben ment, míg csak egy napon nem érte őket utol egy zivatar – több mint zivatar, egy égi csata.⁴ Ti is tudjátok, milyen rettenetes lehet egy igazán hatalmas zivatar lent a síkföldön és egy folyóvölgyben, különösen olyankor, amikor két nagy zivatar találkozik s csap össze. De még rettenetesebb a mennydörgés és villámlás a hegyekben éjjel, amikor keletről és nyugatról vonulnak fel a viharok, és csatáznak. A villámlás szilánkokká porlódik a csúcsokon, a sziklák megrendülnek, hatalmas dördülések hasogatják az eget, s gurulnak alá dübörögve és buckázva minden barlangba és szakadékba; s a sötétséget betölti a mindent ellepő zaj és a váratlanul felvillanó fény.
Bilbó ilyesmit még soha nem látott, de elképzelni se igen tudta. Nagyon magasan voltak egy szűk helyen, amelynek egyik oldalát borzongató mélység homálya határolta. Itt kerestek menedéket éjszakára egy kinyúló szikla alatt, s itt feküdt Bilbó pokróccal takarva, s tetőtől talpig reszketett. Amikor a villám fényénél ki-kipillantott, látta, hogy a völgyön túl a kőóriások⁵ életre keltek, s játékosan sziklákat hajigálnak egymáshoz, majd elkapják őket, és letaszítják a mélységbe, ahol szétzúzódnak messze alant a fák között, vagy egyetlen roppanással szilánkokká forgácsolódnak. Aztán megint szél és eső, s a szél az esőt és jeget szétkorbácsolta minden irányba, úgyhogy a kinyúló szikla se volt már menedék. Hamarosan mindannyian átáztak, a pónijaik pedig lecsüggesztett fejjel álltak, farkukat lábuk közé húzták, egyikük-másikuk nyihogott félelmében. Mindannyian hallhatták, amint az óriások röhögve ordítoznak egymásnak egyik hegyoldalról a másikra.
– Ez így nem lesz jó! – mondta Thorin. – Ha fel nem kap a vihar, agyon nem ázunk vagy le nem sújt a mennykő, valamelyik óriás ragad meg és rúg az égbe, mint a futball-labdát.
– Hát ha tudsz jobb menedéket, vezess oda! – mondta Gandalf, aki nagyon morgós kedvében volt, s maga se gondolt szívesen az óriásokra.
A vita vége az lett, hogy kiküldték Filit és Kilit, nézzenek alkalmasabb szállás után. Ezeknek nagyon éles volt a szeme, s mert mintegy ötven évvel voltak fiatalabbak a többi törpnél, rendszerint ők kapták az ilyenféle megbízatásokat (amikor már egészen nyilvánvaló lett, hogy merőben értelmetlen Bilbót küldeni). Ha az ember találni akar valamit, úgy a legjobb alaposan körülnézni (legalábbis így mondta ezt Thorin a fiatal törpöknek). Aki keres, majdnem biztosan talál, csak nem éppen mindig azt, aminek a keresésére indult. Így történt ez most is.
Hamarosan Fili és Kili csúszva-mászva visszatértek, a szélben a sziklákba kapaszkodva.
– Találtunk egy száraz barlangot – jelentették –, nem messze a túlsó saroktól; mindannyian pónilovastól elférünk benne.
– Alaposan átkutattátok? – kérdezte a mágus, aki tudta, hogy a hegyi barlangok igen ritkán lakatlanok.
– Igen, igen – lelkendezett a kettő, habár nyilvánvaló volt, hogy sok időt a kutatásra nem fordíthattak; ahhoz túlontúl gyorsan tértek vissza. – Nem olyan nagy, és nem nyúlik be mélyen a hegybe.
Ez aztán persze a barlangokat illető legnagyobb veszedelem: néha egyáltalán nem tudhatni, milyen mélyen nyúlnak bele a hegybe, vagy egy hátsó folyosójuk hová vezet, vagy egyáltalán mi vár az emberre odabent. De hát most Fili és Kili híre elég jónak látszott. Így aztán mind felkerekedtek, hogy odébbálljanak. A szél üvöltött, a mennydörgés egyre morgott, és a törpöknek nem kis fáradságába került, amíg maguk és pónijaik megjárták az utat. Viszont ez nem volt hosszú, és hamarosan egy, az ösvényükig meredő nagy sziklához értek. Ha az ember e mögé lépett, a hegy oldalában alacsony boltívet talált. Éppen csak annyi helyük volt, hogy nagy üggyel-bajjal át tudták nyomni rajta a pónikat, azután, hogy lemálházták és lenyergelték őket. Amint elhaladtak az ív alatt, jólesett a szél és eső hangját bentről hallgatni, ahelyett hogy körülöttük tombolt volna, s jólesett biztonságban érezni magukat az óriások és sziklák elől. De a mágus nem vállalt semmiféle kockázatot. Fellobbantotta varázsbotját – mint azon a napon tette volt Bilbó ebédlőjében, amely most oly távolinak látszott, ha ugyan még emlékeztek rá –, és ennek fényénél töviről hegyire átkutatták a barlangot.
Elég nagynak látszott, de mégsem túlságosan annak s nem is titokzatosnak. A padlója száraz volt, s akadt benne kényelmes zug is. Az egyik végén volt hely a póniknak, s ezek most ott álltak (igencsak örvendezve a változásnak) gőzölögve és zabostarisznyájuk tartalmát ropogtatva. Oin és Gloin a bejárat mellett óhajtott tüzet gyújtani, hogy ott megszárítsák ruhájukat, de erről Gandalf hallani sem akart. Így aztán nedves holmijukat a földre terítették, s helyette a motyójukból szárazat kerítettek; azután jó kényelmesen eligazgatták a takaróikat, előszedték a pipájukat, és bodor füstfelhőket eregettek, amelyeket Gandalf változó színűre varázsolt, s szórakoztatásukra feltáncoltatott a tetőig. A törpök egyre csak csevegtek, s már meg is feledkeztek a viharról; azt vitatták, ki mihez kezd a maga részével a kincsből (ha egyáltalán megkapják, ami e percben nem látszott éppen valószínűtlennek); s így merültek álomba, egyik a másik után. S ez volt az utolsó alkalom, hogy a póniknak, pakkoknak, poggyásznak, szerszámnak s egyéb, magukkal hozott úti eszköznek hasznát vehették.
Akkor éjjel kiderült, hogy végtére nagyon is jó dolog volt magukkal hozni a kis Bilbót. Mert ő valamiképpen sokáig nem tudott elaludni, s hogy elaludt, rettentő álmai voltak. Azt álmodta, hogy a falnak egy repedése valahol a barlang mélyében egyre nagyobbá válik, egyre szélesebbre nyílik, s bár Bilbó igen megijedt, képtelen volt kiáltani vagy bármit cselekedni, csak feküdt és bámult. Aztán meg azt álmodta, hogy a barlang padlója valahogy kimozdult alóla, ő meg elkezd csúszni – illetve zuhanni, egyre lejjebb, a jó ég tudja, hová.
Ekkor hevesen összerándulva felriadt, és rájött arra, hogy álmának egy része igaznak bizonyul: repedés nyílt a barlang mélyében, amely már széles folyosóvá tágult. Még éppen hogy láthatta az utolsó póni farát eltűnni benne. Persze hangosat rikkantott, olyan hangosat, amilyen hangerőre egy hobbit csak képes, ami a hobbitok termetéhez viszonyítva meglepően nagy.
Erre kiugráltak a koboldok, nagy koboldok, fertelmes külsejű koboldok, tengernyi kobold, mielőtt még idejük lett volna annyit mondani, hogy bikk-makk. Minden törpre legalább hat jutott, kettő még Bilbónak is került, s mindannyiukat megragadták és átcipelték a hasadékon,⁶ mielőtt annyit mondhattak volna, hogy pitypalatty. Csak Gandalfot nem kapták el. Ennyi eredménye mégiscsak volt Bilbó rikoltásának. Egy pillanat ezredrésze alatt felébresztette Gandalfot, és amikor a koboldok megközelítették, hogy megragadják, villámláshoz hasonló szörnyű fény gyulladt a barlangban, puskapor szaga érződött, s jó egynéhány kobold holtan rogyott össze.
A nyílás nagy csattanással bezárult, de Bilbó és a törpök most már a túloldalon voltak! Hát Gandalf? Erről se nekik, se a koboldoknak nem volt fogalmuk, s ők aztán nemigen vesztegették az idejüket azzal, hogy kitalálják. Elkapták Bilbót meg a törpöket, s nagy sietve elvonszolták magukkal. Mélységesen mély volt a sötétség, amilyenen csak az olyan koboldok szeme tud áthatolni, akik megszokták a hegyek gyomrában való élést. A folyosók keresztezték és minden irányban elkuszálták egymást, de a koboldok kiismerték bennük magukat, mint ahogyan ti ismeritek az utat a legközelebbi postahivatalhoz; s hát csak mentek egyre lefelé, a levegő meg szörnyen áporodott volt. A koboldok igen durvák voltak, csíptek is kegyetlenül, s a maguk rémes fahangján csukladoztak-nevetgéltek, Bilbó meg még szerencsétlenebbnek érezte magát, mint akkor, amikor a troll ragadta fel őt a lábánál fogva. Újra és újra csak szép fényes hobbitlyuka után áhítozott. S nem akkor utoljára.
Most pisla vörös fény derengett fel előttük. A koboldok énekelni kezdtek vagy inkább károgni, az ütemet pedig lúdtalpuk csattogtatásával verték ki a földön, de minden ütemnél megrázva foglyaikat is.

 

Hopp! Kopp! Loccs és reccs!
Üsd, vágd! Csípd, rágd!
Mélyen vár a koboldvár,
   lódulj, lelkem! Zúzd, húzd! Űzd, nyúzd!
Csapj bele, tépd! Zúgjon a csép!
Törd, törd mélyen a föld
   alá a lelkem!

Ostor, suhogj! Korbács, zuhogj!
Gyúrd, gyötörd, míg nyög, nyöszörg!
Fel, no fel! Egy sem futhat el
a koboldtánctól, koboldvihánctól!
Körbe-körbe, mélyen a földbe
   hullsz le, lelkem!

 

A dal eléggé riasztóan hangzott. A falak visszaverték a hoppot, meg a koppot, ugyanúgy az űzd, nyúzdot is és azt a rút nevetést, amit a koboldok a lelkemre hallattak. A dal értelme egészében teljesen világos volt, mert most a koboldok korbácsokat szedtek elő, és ostor, suhogjot hallatva korbácsolták őket, miközben oly gyorsan kellett futniuk a koboldok előtt, ahogyan csak erejükből telt. S nem egy törp már úgy siránkozott és óbégatott, mint annak a rendje, amikor egy nagy barlangba botladoztak be.
Ezt a közepén nagy vörös tűz fénye világította meg, a falak mentén pedig fáklyák, s telides-teli Volt kobolddal. Mindannyian nevettek, toporzékoltak és tapsoltak, amikor a törpök (szegény kis Bilbó sereghajtóként, s a korbácsokhoz is legközelebb) futva beérkeztek, miközben a koboldhajcsárok kiáltoztak és korbácsaikat csattogtatták. A pónik már egy sarokba terelve álldogáltak, a feltépett poggyászok és csomagok pedig szanaszét hevertek, és koboldok kurkászták, koboldok szaglászták őket, koboldok vájkáltak belsejükben, koboldok veszekedtek rajtuk.
Sajnos, tartok tőle, hogy akkor látták utoljára ezeket a pompás kis pónikat, közöttük azt a szép kis csupa izom fehéret is, amelyet Elrond kölcsönzött Gandalfnak, mivelhogy az ő lova nem volt alkalmas a hegyi ösvények bejárására. Mert a koboldok megeszik a lovakat, pónikat és szamarakat (és sok más, még undorítóbb dolgot is), s amellett szüntelenül éhesek. Most azonban a foglyok egyedül csak magukra gondoltak. A koboldok a hátukra bilincselték a kezüket, és egy sorba fűzték őket, aztán mindannyiukat elvonszolták a barlang távolabbi végébe, miközben a kis Bilbót a sor legvégén ráncigálták.
Az árnyak közt nagy, lapos kövön ott ült egy óriási kobold, hatalmas fejjel, körülötte felfegyverzett koboldok álltak, harci bárdokkal és az általuk használt hajlított kardokkal.⁷ Mármost a koboldok gonoszak, kegyetlenek és megátalkodott szívűek. Szép dolgokat nem készítenek, de sok olyat sem, ami hasznos. Alagutat vájni, aknát fúrni csakugyan tudnak, mint akár a legrátermettebb törpök, ha rászánják magukat, ámbár rendszerint rendetlenek és mocskosak. Kalapácsot, baltát, kardot, tőrt, csákányt, fogót meg kínzóeszközöket igen jól készítenek vagy készíttetnek terveik szerint, olyan foglyaikkal vagy rabszolgáikkal, akiknek addig kell dolgozniuk, míg csak meg nem halnak a levegő és fény hiányában. Eléggé valószínű, hogy azoknak a gépeknek, amelyek azóta felbolygatták a világot, egy részét ők fedezték fel, kiváltképpen azokat a szellemes elgondolásokat, amelyek alkalmasak nagy tömegű ember egyidejű elpusztítására, mert kerekek meg gépezetek és robbantások mindig gyönyörűségükre szolgáltak, hasonlóképpen az is, ha kevés kézierőt kellett alkalmazniuk; de ama távoli napokban és vad vidékeken a haladás (mint közkeletűen nevezik) még nem jutott oly messzire. A törpöket nem gyűlölték különösképpen, legalábbis nem jobban, mint bárkit és bármit, kivált pedig a rendezetten és jómódban élőket; voltak vidékek, ahol gonosz törpök még szövetségre is léptek a koboldokkal. De Thorin embereire igen nagyon acsarkodtak az említett háború okán, amely azonban nem része történetünknek; meg aztán a koboldok nem sok ügyet vetnek arra, kit fognak el, feltéve, hogy minden simán és titkon bonyolódik le, és a foglyok képtelenek a védekezésre.
– Kik ezek a nyomorultak? – kérdezte a Nagy Kobold.
– Törpök, meg aztán ez! – mondta a hajcsárok egyike, olyat rántva Bilbó bilincsén, hogy az térdére bukott. – Ott találtunk rájuk, amint az Elülső Tornácunkon kerestek menedéket.
– Mi volt ezzel a szándékotok? – kérdezte a Nagy Kobold Thorinhoz fordulva. – Nem kételkedem benne, hogy semmi jó. Gondolom, biztosan ki akartátok kémlelni, mit tesz-vesz titokban a népem! Nem csodálkoznék, ha tolvajok lennétek! Vagy lehet, gyilkosok vagytok és a tündék barátai! Nos! Mit tudsz erre mondani?
– Thorin, a törp, szolgálatodra! – felelte Thorin, ami persze csak afféle udvariasan semmitmondó szólam volt. – Mindazokról a dolgokról, amelyeket gyanítasz és elképzelsz, fogalmunk se volt. A vihar elől kerestünk menedéket egy látszatra kényelmes és lakatlan barlangban; távolról sem gondoltunk arra, hogy bármi módon háborgassuk a koboldokat. (S ez bizony így is volt igaz!)
– Hm! – szólt a Nagy Kobold. – Szerinted. De szabadna tán megkérdenem: egyáltalán mit kerestetek odafenn a hegyekben, s honnan jöttetek, s hová tartottatok? Igazán mindent szeretnék tudni rólatok. Nem mintha az, amit mondhatsz, valamiképpen is a javatokra válnék, Tölgypajzsos Thorin, ehhez máris túlontúl sokat tudok felőletek, de hát azért csak ki az igazsággal, különben valami kiváltképpen kellemetlent fogok kifundálni a számotokra.
– Úton voltunk, hogy meglátogassuk a rokonainkat, unokafivéreinket és -húgainkat, valamint első-, másod- és harmadfokú kuzinjainkat, nemkülönben a nagyapáinknak más olyan leszármazottjait, akik ez igazán vendégszerető hegyvidék keleti oldalán élnek – felelte Thorin, aki nemigen tudta, mit is mondjon hirtelenében egy olyan pillanatban, amikor a teljes igazság megvallása egyáltalán nem lett volna helyénvaló.
– Hazudik, ó hatalmasságos uram! – mondta a hajcsárok egyike. – Számosat közülünk a barlangban villámcsapás sújtott le, amikor ezeket a teremtményeket arra biztattuk, hogy fáradjanak le velünk; úgy feküsznek, élettelenül, akár a kövek. Meg aztán erre sem adott magyarázatot! – Ezzel felmutatta azt a kardot, amelyet Thorin viselt, s amely kard a trollok odújából származott.
A Nagy Kobold rettentőt ordított dühében, amikor rátekintett, a katonái meg a fogukat csikorgatták, a pajzsukat csapkodták, és toporzékoltak. A kardot tüstént megismerték. Annak idején a koboldok ezreit ölte meg, amikor Gondolin szép tündéi százszámra űzték őket a dombokon, vagy csatáztak velük falaik előtt. A tündék Orcristnak, Kobold-szabdalónak nevezték, de a koboldok egyszerűen csak Csípőnek. Gyűlölték a kardot, annál jobban meg igazán csak azt, aki viselte.
– Gyilkosok és tündék barátai! – kiáltotta torkaszakadtából a Nagy Kobold. – Aprítsátok őket! Üssétek őket! Tépjétek őket! Morzsoljátok szét őket! Vigyétek sötét kígyóvermekbe, és ne láthassák többé a nap fényét! – Olyan dühbe gurult, hogy felugrott a székéről, s maga rontott Thorinra.⁸
E percben minden fény kialudt a barlangban, a nagy tűz meg sisteregve parázsló kék füsttoronnyá vált, mely felkanyargott a tetőig, és fehér, szúrós sziporkákat szórt a koboldok közé.
A jajgatás és óbégatás, a nyögdécselés, siránkozás és sopánkodás, az üvöltés, morgás és átok, a visítás és sivalkodás,⁹ amely erre következett, leírhatatlan volt. Ezernyi vadmacska és farkas, amelyeket lassú tűzön pirítanak elevenen halálra, együttesen nem ért volna fel a koboldok keltette zajjal. A szikrák lyukakat égettek beléjük, a füst meg, ami visszacsapódott a tetőről, a levegőt úgy megsűrítette, hogy az még az ő szemük számára is áthatolhatatlanná vált. Hamarosan egymáson bukdácsoltak át, s ott hemperegtek egyetlen rakásban a földön, harapva, rugdalva, tusakodva, mintha mindannyian megbolondultak volna.
Hirtelen suhintása fényében egyetlen kard villant meg. Bilbó látta, amint átdöfi a dühében döbbenten álló Nagy Koboldot. Holtan hanyatlott hátra, a koboldkatonák meg rikoltozva menekültek a sötétségbe a kard elől.
A kard visszatért hüvelyébe.
– Gyorsan utánam! – szólt egy átható és higgadt hang, s még mielőtt Bilbó megérthette volna, mi is történt, megint ott lépdelt, amilyen gyorsan csak tudott, a sor végén, újabb hosszú folyosók útvesztőjében, miközben a koboldok csarnokának üvöltözése lassan elhalt mögötte. Sápadt fény haladt előttük.
– Gyorsabban, gyorsabban! – nógatott a hang. – A fáklyákat hamarosan újra meggyújtják.
– Csak egy pillanat! – szólt Dori, aki ott járt a sor végén Bilbó közelében, és igazán rendes fickó volt. Amennyire csak összekötözött kezétől kitelt, felsegítette Bilbót a vállára, aztán egyszerre nekiiramodtak mindannyian, miközben bilincseik csörömpöltek, maguk meg sűrűn botladoztak, mivelhogy nem volt szabad kezük, amivel megtámasszák magukat. Hosszú időn át nem állottak meg, csak amikor már mélyen lent lehettek a hegy gyomrában.
Ekkor Gandalf meggyújtotta a varázspálcáját. Mert természetesen a jövevény Gandalf volt, csak éppen akkor a törpöknek túlontúl sok volt a dolguk ahhoz, hogy megkérdezzék, hogyan is került oda. Ismét előhúzta a kardját, a kard pedig ismét magától felvillant a sötétben. Amikor koboldok közt pusztított, olyan dühvel égett, hogy szinte izzott; most azon való örömében, hogy megölte a barlang hatalmas urát, kék lángban csapott ki. E kardnak semmiféle nehézséget nem jelentett, hogy a koboldok készítette láncot átvágja és a foglyokat tüstént szabaddá tegye. A neve Glamdring volt, az Ellenség-pörölye, ha még emlékeztek rá. A koboldok egyszerűen Csapónak nevezték, s ha lehet, még jobban gyűlölték, mint a Csípőt. Orcristot is sikerült megmenteni, mert Gandalf azt is magával hozta, amikor kiragadta az egyik megfélemlített őr kezéből. Gandalf figyelmét szinte semmi nem kerülte el, s jóllehet nem tehetett meg mindent, mégiscsak sokban segíthetett olyan barátain, akik kutyaszorítóba kerültek.
– Mind itt vagyunk? – kérdezte, miközben mély meghajlással átnyújtotta Thorinnak a kardját. – Lássuk csak! Az első: ez Thorin, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy; hol van Fili és Kili? Itt vannak: tizenkettő, tizenhárom, aztán itt van Zsákos úr: tizennégy! Hát bizony, állhatnánk csehebbül is, de meg aztán jóval jobban is. Se póni, se élelem, azt se tudjuk egészen pontosan, hol vagyunk, mögöttünk meg a dühös koboldok hordái. Előre!
Indultak előre. Gandalfnak igaza volt: az imént elhagyott folyosókban távolról máris hallhatóvá váltak a rémes kiáltások és a koboldok keltette lárma. Ez még gyorsabb mozgásra nógatta őket, s mivel szegény Bilbó fél oly gyorsan sem tudott járni – mert a törpök, mondhatom nektek, rettentő sebesen futnak, ha szükség van rá –, felváltva cipelték őt a hátukon.
De a koboldok mégiscsak gyorsabban haladtak, mint a törpök, meg ezek a koboldok az utat is jobban ismerték (hiszen az ösvényeiket ők maguk készítették), aztán vad düh is mozgatta őket, úgyhogy bármennyire is igyekeztek, a törpök egyre közelebbről hallották kiáltozásukat és üvöltésüket. Hamarosan már a koboldok lábdobbanásait is hallhatták, sok-sok lábét, amelyek éppen csak egy fordulónyira voltak tőlük.¹⁰ Annak az alagútnak a végén, amelyen haladtak, már látszott is a fáklyák vörös fénye, ők maguk meg holtfáradtak voltak.
– Mért, ó mért hagytam el a hobbitlyukamat? – mondta szegény Zsákos úr, miközben fel-le himbálózott Bombur hátán.
– Mért, ó mért is hoztam egy nyavalyás kis hobbitot kincskereső utamra! – sóhajtotta szegény Bombur, aki kövér volt, és csak úgy támolygott, miközben nekihevülésében és félelmében az izzadság csepegett az orráról.
Ekkor Gandalf és vele együtt Thorin lemaradtak, az egyik éles fordulóban megálltak.
– Hátra arc! – vezényelt Gandalf. – Elő a kardodat, Thorin!
Egyebet nem tehettek, a koboldoknak viszont ez egyáltalán nem volt ínyükre. Rohamléptekkel, kiáltozva lódultak neki a saroknak, ahol a Kobold-szabdaló és az Ellenség-pörölye villant bele, hidegen és fényesen, elámult pillantásukba. A legelöl levők elejtették a fáklyáikat, és csak egyet kiáltottak, mielőtt meghaltak. Akik követték őket, már többet kiáltoztak, és visszaugrottak, miközben feldöntötték azokat, akik a nyomukban rohantak, azt ordítva: „A Csípő és a Csapó!” Hamarosan olyan zűrzavar kerekedett, hogy a legtöbben lökdösődve keresték az utat visszafelé, amerről jöttek.
Jó időbe telt, amíg a koboldok bátorságot gyűjtöttek ahhoz, hogy beforduljanak az éles kanyarba. Addigra már a törpök megint jócskán előrehaladtak, messze-messze járva a koboldok birodalmának sötét alagútjain. Amikor ezt a koboldok felfedezték, kioltották fáklyáikat, és puha talpú cipőt húztak, aztán kiválasztották leggyorsabb futóikat, akiknek füle és szeme a legélesebb volt. Ezek rohantak legelöl, oly sebesen, akár a menyét a sötétben, és zajt se csaptak nagyobbat, mint a denevérek.
Ezért volt, hogy se Bilbó, se a törpök, de még maga Gandalf se hallotta jöttüket. Nem is látták őket. De azok a koboldok, akik csendben futottak utánuk, mégis láthatták az előttük járókat, mert Gandalf varázspálcája halvány fényt bocsátott ki magából, hogy segítse a törpöket útjukon.
Egyszer csak Dorit, aki megint Bilbót cipelte a sor végén, hátulról a sötétben megragadták. Egyet kiáltott, és elesett, a hobbit pedig legurult a válláról a feketeségbe, nekiütötte a fejét egy kemény sziklának, aztán nem emlékezett semmire többé.

 

 

5. Talányok a sötétben

AMIKOR BILBÓ KINYITOTTA A SZEMÉT, elcsodálkozott, vajon kinyitotta-e, merthogy éppoly sötét volt, mint akkor, amikor még csukva tartotta. Senki se volt a közelében. Képzeljétek csak el, mennyire megijedt! Semmit se hallott, semmit se látott, és semmit sem érzett, csak maga alatt a padló kövét.
Nagyon lassan feltápászkodott és négykézláb tapogatózott, amíg meg nem érintette az alagút falát; de akár lefelé, akár felfelé tartott, semmire se bukkant, egyáltalán semmire, nyoma se volt ott koboldnak, nyoma se törpnek. Feje kába volt, még azt se tudta biztosan, merre haladtak, amikor lerogyott. Tőle telhetően maga próbálta kitalálni, és jó darabot kúszott előre, míg a keze váratlanul valami olyasmit tapintott, ami leginkább egy hideg fémből való apró gyűrűhöz hasonlított, mely az alagút padlóján hevert. Ez sorsának fordulópontja volt, de ezt akkor még nem tudta. Úgyszólván semmire se gondolva vágta zsebre a gyűrűt; az egyszer biztos volt, hogy pillanatnyilag aligha vehette hasznát. Nem is igen haladt tovább, hanem leült a hideg padlóra, és hosszú időre átengedte magát a teljes elesettség állapotának. Elképzelte, amint szalonnás rántottát készít odahaza a konyhájában – merthogy lelke legmélyén azt érezte, ideje lenne már valamit enni; csakhogy ettől az elképzeléstől még elesettebb lett.
El nem tudta gondolni, mit tegyen, azt se, mi történt, vagy hogy miért hagyták magára, vagy ha magára hagyták, a koboldok miért nem fogták el, de még azt sem, mitől sajog a feje annyira. Az igazság az volt, hogy nagyon békén feküdt egy sötét sarokban, hosszú időn át, s nem is látta, de nem is gondolt rá senki.
Egy idő múltán a pipája után tapogatózott. A pipa nem tört el, s már ez is valami volt. Aztán a dohányzacskóját kereste meg, volt is benne némi dohány, ami megint csak valami volt. Azután meg gyufa után tapogatózott, de arra egyáltalán nem akadt, ettől viszont minden reménye füstbe ment. De hogy észre tért, rájött, nagyon is jól van ez így. A jó ég tudja, mit hozott volna rá valami sötét lyukból a gyufagyújtás és dohányszag ezen a szörnyű helyen. Mindamellett pillanatnyilag nagyon nyomott hangulatban volt. De miközben zsebeit csapkodta, és mindenfelé tapogatózott maga körül, hogy ráakadjon a gyufára,¹ keze kis kardjának a markolatára tévedt – ama kis tőrére, amelyet a trolloktól szerzett, s amelyről tökéletesen megfeledkezett; szerencsére a koboldok se vették észre,² mivel a nadrágján belül viselte.
Most elővonta. Amint ránézett, halványan és tompán világított. „Ezek szerint – gondolta – ez is a tündék készítménye, a koboldok pedig nincsenek nagyon közel, de sajnos, nagyon távol sem.”
Ám azért mégis megvigasztalódott. Mert nagyon pompás érzés volt egy olyan pengét viselni, amely Gondolinban készült a tündeháborúk céljaira, hisz e kardokat oly sok dal énekelte meg; aztán azt is megfigyelte, hogy az efféle fegyverek nagyon mély benyomást tettek a koboldokra, ha váratlanul kerültek szembe velük.
„Visszamenni? – gondolta. – Semmi értelme! Oldalt menni? Lehetetlen! Előre menni? Az egyetlen, amit tehetek! Tehát előre!” Ezzel felkelt és elcaplatott, kis kardját maga előtt tartva, másik kezével a falat tapogatva, a szíve pedig egyetlen dibegés-dobogás volt.

 

Mármost Bilbó kétségtelenül olyan helyzetben volt, amit szorultnak lehet nevezni. De azt ne feledjük el, hogy egészen olyan szorult az ő számára mégse volt, mint amilyen lett volna nekem vagy neked. A hobbitok nem olyanok, mint a hétköznapi emberek, és jóllehet a lyukaik kedves, derűs helyiségek, megfelelő szellőzéssel, s teljesen mások, mint a koboldok alagútjai, mégis jobban hozzászoktak az alagutakban való tartózkodáshoz, mint mi, s nem könnyen veszítik el tájékozódásukat a föld alatt – legalábbis akkor nem, amikor a fejük már kiheverte az elszenvedett ütést. Meg aztán a mozgásuk igen nesztelen, könnyen rejtőznek; ha elesnek, ha megsebesülnek, csodálatos gyorsasággal gyógyulnak, a bölcsességeknek és bölcs mondásoknak meg olyan tárháza áll rendelkezésükre, amiről ember többnyire nem is hallott, vagy amit már régen elfelejtett.
Mindamellett nem szívesen lettem volna Zsákos úr helyében. Az alagút, úgy tetszett, soha nem ér véget. Zsákos úr csak azt tudta, hogy meglehetős egyenletességgel halad egyre mélyebbre, mégpedig egyazon irányban, jóllehet itt-ott csavarodott vagy tekeredett is az útja. Hébe-korba némelyik oldalról egy vájat kanyarodott ki, amit kardjának villogásán vagy a falat tapogató kezével ismert fel. Ezekről nem vett tudomást, legfeljebb még jobban szaporázta lépteit, vagy a koboldoktól való féltében, vagy attól, hogy félig képzelete szülte sötét alakok tódulnak ki rajtuk. Egyre tovább ment és egyre mélyebbre, és még azután se hallott semmi mást, mint néha alkalomadtán a füle mellett egy denevér surranását, amely kezdetben riasztotta, míg csak oly gyakori nem lett, hogy már nem törődött vele. Nem is tudom, meddig tartott ez az útja, nemigen akarózott továbbmenni, de megállni se mert, míg csak mondhatatlanul el nem fáradt. Olyan volt az egész, mintha a holnap elibe menne, s még azon is túl, az eljövendő napok felé.³
Váratlanul, minden átmenet nélkül nagy loccsanással vízbe talpalt. Brr, de jeges hideg volt! Ez íziben megállította. Nem tudta, vajon csak éppen az ösvény útjában fekvő pocsolya vagy egy föld alatti folyó partszegélye, mely az ösvényt keresztezte, esetleg egy mély, sötét, ugyancsak föld alatti tónak a partja. A kard alig adott fényt. Bilbó megállt, és ha nagyon figyelt, hallhatta, amint egy láthatatlan tetőről cseppek cseppennek a vízbe, de más hang nem hallatszott.
„Ezek szerint pocsolya vagy tó, nem pedig föld alatti folyó” – gondolta. De belegázolni most se mert a sötétségbe. Úszni nem tudott, s mindenféle undok iszapos dologra gondolt, amint tekeregve kering kigúvadó vaksi szemekkel a vízben. Sok furcsa mindenféle él a hegyek gyomrában rejtőző pocsolyákban és tavakban: olyan halak, amelyeknek még az öregapja úszott ide, csak az ég tudja, hány esztendővel ezelőtt, aztán soha többet nem úszott vissza, miközben a szemük egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt azon való igyekezetükben, hogy még jobban lássanak a sötétben; meg aztán vannak dolgok, amik még a halaknál is iszamosabbak. Még azokban az alagutakban és barlangokban is, amelyeket a koboldok maguknak készítettek, élnek előttük is ismeretlen dolgok, amelyek valahonnan kívülről settenkedtek oda, hogy meghúzódjanak a homályban. E barlangok egyike-másika eredetében a koboldokénál is régebbi időkre nyúlik vissza, akik csak bővítették, meg összekötő járatokkal látták el őket, de az igazi tulajdonosok azért csak ott lapulnak eldugott sarkokban szimatolva, fürkészve.
Messze lent a sötét vizek mélyén⁴ élt a vén Gollam, egy apró kis iszamos lény. Nem tudom, honnan⁵ eredt, azt se, ki volt, mi volt. Gollam volt – sötét, mint a sötétség, csak két nagy, kerek, sápadt szeme derengett keskeny arcában.⁶ Volt egy kis csónakja,⁷ de magában evezgetett teljes csendben a tavon – mert a szóban forgó víz tó volt, széles és mély, és halálosan hideg. Evezőként Gollamnak a csónakja szélén kilógó nagy lába szolgált, de a vizet még csak fel se fodrozta. Az aztán nem. Sápadt, gyenge szeme a vak halakat kutatta, amelyeket hosszú ujjaival a gondolatnál is sebesebben megragadott. A húst is kedvelte. A koboldokét ízletesnek vélte, valahányszor hozzájuthatott, de arra ügyelt, hogy útjait ki ne fürkésszék. Hátulról fojtotta meg őket, amikor történetesen arrafelé portyázott, ezek meg éppen egymagukban jöttek le valahová a víz mentébe. Ezt viszont a koboldok igen ritkán tették meg, mivelhogy olyasféle érzésük volt, hogy ott lent, egészen a hegyek lábánál, valami nagyon nem jó lappang. Még amikor réges-régen az alagutat vájták, akkor bukkantak a tóra, aztán rájöttek, hogy tovább nem haladhatnak; így az út errefelé véget is ért, minélfogva értelmetlen dolog lett volna erre menni, hacsak a Nagy Kobold nem küldte őket. Mert annak néha kedve támadt a tóból való halakra, néha aztán se kobold, se hal nem jött vissza többé.
Gollam valójában egy iszamos sziklaszigeten lakott a tó közepén. Most, akár a teleszkópon, úgy nézte Bilbót bizonyos távolságról sápadt szemével. Bilbó nem láthatta őt, de ő annál jobban törte a fejét, kiféle a jövevény, mert azt kivehette, hogy egyáltalán nem kobold.
Gollam beszállt a csónakjába, és ellökte magát a szigettől, míg Bilbó megzavarodva ült a parton, és akárcsak útja, úgy gondolatai is megrekedtek. Hirtelen felbukkant Gollam, és azt suttogta-sziszegte:
– Szavamra, drágaszágom! Ez aztán a remek lakoma; legalábbisz egy ízesz falat kitelik belőle, gollam! – S amikor azt mondta, gollam, torkából rettentő nyeldeklő hang tört elő. Ettől kapta a nevét, bárha magát mindig „drágaszágom”-nak nevezte.⁸
A hobbit majdnem a bőréből ugrott ki, amikor a sziszegést meghallotta, és váratlanul meglátta a rámeredő sápadt szemeket.
– Te ki vagy? – kérdezte, kardjával támadó mozdulatot téve.
– Hát ő ki, drágaszágom? – suttogta Gollam (aki azért szólt mindig így magához, mivel mással nemigen beszélhetett). Voltaképpen ezt is akarta mindenekelőtt kitudni, mert pillanatnyilag nem volt igazában nagyon éhes, csak kíváncsi; különben előbb megragadta volna Bilbót, s csak azután suttogott volna hozzá.
– Én Zsákos Bilbó vagyok. Elvesztettem a törpöket, és elvesztettem a mágust, s nem tudom, hol járok, de arra nem is vagyok kíváncsi, csak szabaduljak innen.
– S mi van neki a kisz kezeckéjében? – kérdezte Gollam, egy pillantást vetve a kardra, amely sehogy se tetszett neki.
– Egy kard. Ez a penge Gondolinból származik.
– Ssssz – mondta Gollam, s egészen udvariassá vált. – Talán lecücül itt, s elcacog egy ceppet, drágaszágom? Talán kedveli a fejtörőket,⁹ nemde igen?¹⁰ – Gollam azon igyekezett, hogy barátságosnak lássék, legalábbis pillanatnyilag, míg többet tud meg a kardról és a hobbitról, hogy tényleg egymagában van-e, hogy ízletes falat-e, s hogy ő maga, Gollam valóban éhes-e. Más, mint a fejtörő, nem jutott az eszébe. A talányos kérdések, meg az, hogy nagy néha megfejtette őket, volt az egyedüli játék, amelyet más fura teremtményekkel játszott, akik ott ültek üregeikben valaha régen, mielőtt még elvesztette minden barátját, őt magát meg elűzték, s kénytelen volt egyre mélyebbre kúszni a hegyek mélyén honoló homályba.¹¹
– Helyes – mondta Bilbó, aki nagyon is készségesen egyetértett a javaslattal, legalábbis addig, míg több mindent meg nem tud erről a teremtményről: hogy teljesen egyedül van-e, hogy vad-e, vagy éhes, s hogy barátja-e a koboldoknak?
– Tiéd az első kérdés – mondta, mert nem volt ideje arra, hogy egy fejtörő eszébe jusson.
Így hát Gollam azt sziszegte:

 

Gyökere a föld alatt van,
cúca fáknál magaszabban,
égbe szökkenő,
mégsze nő!

 

– Ez könnyű! – mondta Bilbó. – Gondolom: a hegy.
– Ilyen jó feje van? Akkor jobb lenne, ha feltételeket szabnánk. Ha drágaszágom kérdez, ész nem kap feleletet, felfaljuk őt. Ha ő kérdez minket, ész mi nem felelünk, akkor meg mi teszünk a kedve szerint, jó? Megmutatjuk neki a kiutat, bizony.¹²
– Helyes! – felelte Bilbó, aki nem mert ellentmondani, s majd szétfeszítette az agyát, hogy valami olyan fejtörő jusson az eszébe, ami megmenti őt a megevéstől.

 

Harminc fehér ló egy vörös hegyen
   előbb szabdal,
   aztán vagdal,
aztán elpihen.¹³

 

Más kérdés nem jutott az eszébe, mivel annak lehetősége, hogy felfalják, nagyon szorítóan hatott a szívére. Elég ócska is volt a fejtörő, és Gollam éppoly jól tudta rá a választ, akár csak ti.
– Ennek szakálla van¹⁴ – sziszegte Gollam. – A fogak, drá­gaszágom, ámbár nekünk csak hat van belőlük! – Aztán ő tette fel a második kérdését:

 

Hangja ninc, de rivall,
szárnya ninc, de röpül,
foga nincen, de mar,
szája ninc, de fütyül.¹⁵

 

– Egy pillanat! – kiáltotta Bilbó, aki még mindig viszolyogva gondolt az evésre. Szerencsére valami hasonló tartalmú találós kérdésről már hallott, s mihelyt visszanyerte gondolkodóképességét, eszébe jutott a válasz. – A szél, a szél, hát persze – mondta, s annyira elégedett volt magával, hogy ott helyben kiötlötte a másik kérdést. „Ez majd aztán alaposan próbára teszi a ronda kis föld alatti férget” – gondolta.

 

Van egy szem kék arcon,
szemet lát zöld arcon.
„Az a szem mint az én szemem –
mondja az az előbbi szem –,
csakhogy mélyen van,
nem ilyen magasan.”¹⁶

 

– Sssz – mondta Gollam. Már oly réges-régen lakott a föld alatt, hogy kezdte elfeledni az efféle dolgokat. De éppen amikor Bilbó reménykedni kezdett abban, hogy a nyomorult nem lesz majd képes válaszolni.¹⁷ Gollamnak hihetetlenül régi idők emlékei merültek fel, amikor nagyanyjával egy folyóparti lyukban lakott.
– Ssssz, drágaszágom – mondta. – A nap ész a százszorszép, ez a megfejtész, úgy ám.
Csakhogy ezek a mindennapi föld feletti rejtvényfajták kezdtek unalmassá válni Gollam számára. Meg azután azokra a napokra is emlékeztették, amikor kevésbé volt magányos, alattomos és undok, ami aztán felbőszítette. S mi több, a versikék éhessé is tették, így Gollam ez alkalommal valami nehezebbel és kellemetlenebbel próbálkozott:

 

Nem látod, és hangja szinc,
nem érzed, és szaga szinc.
Cillag mögött van s domb alatt,
betölt mélyet ész magaszat.
Ő jár utol, ő jár elöl,
életet és kedvet elöl.¹⁸

 

Gollam nagy bajára azonban Bilbó már hallott valami efféléről, s a válasz a nyelve hegyén volt.
– A sötétség! – mondta, s még csak meg se vakarta a fejét, vagy a homlokát se ráncolta.

 

Kulcs, pánt, fedél nélküli láda,
mégis aranykincs van belezárva -¹⁹

 

kérdezte, csak hogy időt nyerjen, míg valami igazán nehéz jut az eszébe. Ezt a kérdését borzasztóan szakállasnak gondolta, habár nem a szokott szavakkal kérdezte. De kiderült, hogy Gollam számára a talány riasztóan zavarba ejtő. Csak sziszegett magában, de felelni nem volt képes; egyre csak sepegett-suttogott.
Idővel Bilbó türelmetlenkedni kezdett.
– Mi lesz már? – kérdezte. – A válasz nem „felforrt üst”, ahogyan ezt annak a hangnak a nyomán képzelhetné az ember, amit hallatsz.
– Ne vonja meg a lehetőszégünket, hadd éljünk a lehetőszégünkkel, drágasssszágom...
– Nos – mondta Bilbó, miután hosszas lehetőséget nyújtott Gollamnak –, mi lesz már a megfejtéssel?²⁰
De Gollam hirtelen visszaemlékezett arra, amikor réges-régen meglopta a fészkeket, s a folyópart alján ülve a nagyanyját tanította, a nagyanyját arra, hogy hogyan kell kiszívni...
– Tojászok!²¹ – nyögte ki. – No persze hogy tojászok. – Aztán ő kérdezett:

 

Él, és mégszem lehel,
hideg, mint a halál,
sose szomj asz, mindig vedel,
nem cörög, bár páncélba' jár.²²

 

A maga részéről Gollam is azt gondolta, erre borzasztóan könnyű lesz a válasz, mert neki mindig ez járt az eszében. De pillanatnyilag nem ötlött fel benne semmi jobb, olyannyira megzavarta a tojásprobléma. Valójában a szegény Bilbó számára a kérdés nagyon is riasztó volt, aki – ha csak tehette – nagy ívben kerülte a vizet. Gondolom, ti persze tudjátok a választ, vagy pedig egy szempillantás alatt kitaláljátok, mivelhogy kényelmesen ültök odahaza, s nem forogtok abban a gondolataitokat erősen zavaró veszélyben, hogy felfalnak benneteket. Bilbó csak ült, s egyszer-kétszer megreszelte a torkát, de válasz nem jött a nyelvére.
Egy idő múltán Gollam élvezettel kezdett el csak úgy magának sziszegni. „Vajon jóízű vagy-e, drágasszágom? Levesz és zamatosz? Remekül ropogósz?” Bilbóra meresztette a szemét a sötétben.
– Egy pillanat – mondta a hobbit megborzongva. – Én éppen az előbb adtam számodra szép hosszú lehetőséget.
– Cak gyorszan, gyorszan! – mondta Gollam, miközben nekilátott, hogy kimásszék csónakjából, és a parton megragadja Bilbót. De amikor hosszú úszóhártyás lábát betette a vízbe, egy riadt hal ugrott ki belőle, és Bilbó lábára esett.
– Hű! – rikkantotta Bilbó. – De hideg és iszamos! – S ezzel tüstént ki is találta. – Hal! – kiáltotta. – Hát persze hogy hal!
Bizony Gollam nagyon nagyot csalódott, de Bilbó tüstént másik találós kérdést tett fel neki, így aztán Gollam kénytelen volt visszatérni a csónakjába és gondolkodni.

 

Lábatlan egy lábon,
kétlábú ül háromlábon,
négylábú sem marad éhen.²³

 

Ezt a találós kérdést nem éppen alkalmas időben tette fel, de Bilbó sietett. Gollam máskor nyilván nehezebben jött volna rá a megoldásra, de minthogy éppen halakról volt szó, a „lábatlan” egyáltalán nem volt nehéz, s utána a többi már egyenesen könnyű. „Hal egy kis asztalkán, ember, aki az asztal mellett suszterszéken ül, s végül egy macska, aki a halszálkát kapja” – persze hogy ez a válasz, amelyet Gollam nem késlekedett megadni. Akkor aztán azt gondolta, eljött az ideje annak, hogy végre valami nehezet és borzasztót kérdezzen. Ezt mondta:

 

Ez a valami mindent elemészt,
madár, vad, fű, fa általa vész,
vaszat, acélt megrág, sz a kőből,
a sziklából isz lisztet őröl,
királyt megöl, városzt leront,
magasz hegyet a völgybe dönt.²⁴

 

Szegény Bilbó ott ült a sötétben, s végiggondolta mindazoknak a rémes óriásoknak és szörnyeknek a nevét, amelyekről a mesékben valaha is hallott, de a versben felsoroltakat egyikük se követte el. Az volt az érzése, hogy a válasz valami egészen más, és hogy ismernie is kellene, de mégse jutott az eszébe. Kezdett megrémülni, s a rettegés a gondolkodásnak nem tesz jót. Gollam nekilátott, hogy kimásszék a csónakjából. Belecsobbant a vízbe, és lassan a part felé úszott; Bilbó láthatta a szemét, amint közeledik hozzá. Mintha a nyelve a szájához tapadt volna, azt szerette volna kiáltani: „Több idő kell! Több idő!” De váratlanul visításából csak ennyire tellett:
– Idő! Idő!
Pusztán a szerencse mentette meg Bilbót. Mert hát persze ez volt a megfejtés.
Gollam újra csak csalódott, és most már kezdett felmérgesedni, meg unta is a játékot. Voltaképpen nagyon éhessé tette. Ezúttal nem is ment vissza a csónakhoz. A sötétben leült Bilbó mellé. Ez a hobbitot borzasztóan kényelmetlen helyzetbe hozta, és a figyelmét is többfelé terelte.
– Moszt rajta a szor, hogy kérdezzen, drágaszágom, úgy ám, úgy ám – mondta Gollam. – Még csak egyetlenegy találósz kérdészt kérdezzen.
De Bilbónak egyszerűen semmiféle találós kérdés se jutott az eszébe, miközben ez az undok nyirkos valami ott ült mellette, és mancsolta és tapogatta őt. Meg is vakarta, meg is csípte magát, mégse jutott az eszébe semmi.
– Kérdezzen! Kérdezzen! – sziszegte Gollam.
Bilbó csípte meg pofozta magát, megragadta kis kardját, sőt a másik kezével még a zsebébe is nyúlt. Ott ráakadt arra a gyűrűre, amelyet a járatban lelt, és már el is felejtett.
– Mi van a zsebemben? – kérdezte hangosan. Voltaképpen önmagához szólt, de Gollam azt hitte, rejtvény, és rettentően fedühödött.
– Ez nem tisztesszégesz! Nem tisztesszégesz! – sziszegte. – Nem tisztesszégesz, drágaszágom, azt kérdezni tőlünk, mi isz van az ő undok kisz zebeckéjében.
Amikor Bilbó észrevette, mi történt, s mivel jobb kérdeznivalója nem akadt, ragaszkodott rejtvényéhez.
– Mi van a zsebemben? – kérdezte még hangosabban.
– Ssssz – sziszegte Gollam. – Hármat kérdezhetünk, drágaszágom, hármat!
– Helyes! Rajta hát! – mondta Bilbó.
– A kezeckéje? – mondta Gollam.
– Nem – felelte Bilbó, aki szerencsére éppen akkor húzta ki a kezét a zsebéből. – Kérdezz újra!
– Sssszzz – mondta Gollam még feldúltabban, mint eddig. Mindent végiggondolt, amit csak a maga zsebében tartott: halszálkát, koboldfogat, kagylóhéjat, darabka denevérszárnyat, éles követ, hogy a karmát köszörülje rajta, meg sok egyéb undok dolgot. Azt is megpróbálta elképzelni, mi egyebet tartanak mások a zsebükben.
– Egy kész? – mondta végül is.
– Nem – felelte megint Bilbó, aki éppen nemrég vesztette el a saját kését. – Utoljára kérdezhetsz!
Mármost Gollam sokkalta szorultabb helyzetben volt, mint amikor Bilbó a tojáskérdést tette fel neki. Sziszegve, köpködve rángatózott előre meg hátra, talpával a földet csapkodta, és gyűrűzve fészkelődött, de csak nem merte megkockáztatni az utolsó kérdést.
– Rajta hát! – mondta Bilbó. – Várlak! – Hangjának próbált határozott és derűs csengést adni, de azért sehogy se volt bizonyos abban, hogyan is végződik a játszma, vajon Gollam helyes választ ád-e vagy sem.
– Az idő letelt! – mondta.
– Szpárga vagy szemmi! – rikoltotta Gollam, ami nem volt éppen szabályos; két lehetőséget kínálni egy feleletre.
– Mindkettő helytelen! – kiáltotta Bilbó végtelen megkönnyebbüléssel, és íziben talpra ugrott, hátát a legközelebbi falnak támasztotta, és előreszegezte kis kardját.²⁵ Azt persze tudta, hogy a rejtvényjáték szent volt és mérhetetlenül régi,²⁶ s hogy még a gonosz teremtmények is visszariadtak attól, hogy játék közben csaljanak. De azt ugyancsak érezte, adott esetben nem számíthat rá, hogy ez az iszamos valami megtartsa bármely ígéretét. Akármilyen kifogás jó lesz neki arra, hogy megszegje. S végtére is az utolsó kérdése nem is nagyon volt igazi rejtvénynek tekinthető a játék ősi szabályai szerint.²⁷
De Gollam mindenesetre nem támadta meg azonnal, jóllehet láthatta a kardot Bilbó kezében. Reszketve és magában suttogva ült, de békén. Végül is Bilbó volt az, aki nem bírta tovább.
– No? – kérdezte. – Mi lesz az ígéreteddel? Szeretnék továbbjutni innen. Meg kell hogy mutasd nekem az utat.
– Avagy tán azt ígértük volna, drágaszágom? Hogy az undok kisz Zákosznak megmutatjuk az utat, igen, igen. De hát vajon mi isz van a zebeckéjében, he? Sze szpárga, drágaszágom, sze szemmi. Ó nem! Gollam!
– A zsebemmel te ne törődj! – szólt Bilbó. – Az ígéret ígéret.
– De haragosz, de türelmetlen, drágaszágom – sziszegte Gollam. – Cakhogy várnia kell, úgy bizony, várnia. Nem indulhatunk neki az alagutaknak csak úgy kutyafuttában. Egynémely dolgot be kell ám szerezni előbb, úgy bizony, amik majd szegítszégünkre lesznek.
– Hát akkor siess csak! – mondta Bilbó, és megkönnyebbült annak a gondolatára, hogy Gollam eltávozik. Úgy hitte, csak ürügyet keres, és nincs is szándékában visszatérni. Mert hát miről is beszél ez a Gollam? Mi lehet az a hasznos dolog, amit itt tarthat a sötét tóban? De Bilbó tévedett. Gollam valóban vissza kívánt térni. Most már mérges volt és éhes. Meg aztán nyomorúságosan aljas teremtmény is, akinek máris megvolt a neki való terve.
A szigete, amiről Bilbó mit se tudott, nem volt innen messze, és ott a rejtekhelyén mindenféle himmihummi holmit tartott, meg egy gyönyörű dolgot, nagyon szépet, nagyon csodálatosat. Egy gyűrűje volt, aranygyűrűje, igen értékes gyűrű.
– Születésznapi ajándékom! – suttogta magában, mint oly gyakran tette a végtelen homály napjaiban. – Erre van szükszégünk moszt, bizony erre!
Azért volt rá szüksége, mert a gyűrűnek varázsereje volt, és ha az ember felhúzta az ujjára, láthatatlanná vált; csak teljes napvilágban látszott, de akkor is egyedül az árnyéka, s még az is csak elmosódó volt és halvány.
– A születésznapi ajándékom! A születésznapomra kaptam, drágaszágom – mondogatta mindig magának. De ki tudja ma már, valójában hogyan is jutott Gollam ehhez az ajándékhoz azokban a régmúlt napokban, amikor az ilyen gyűrűk még nagy számban akadtak a világon? Erre talán még az az Úr²⁸ se tudott volna válaszolni, aki uralkodott felettük. Gollam kezdetben viselte, aztán megunta, attól fogva egy zacskóban tartotta a csupasz bőre felett, míg fel nem horzsolta; most aztán rendszerint elrejtette a szigetén egy sziklaüregben, és mindegyre visszatért, hogy nézegesse. De azért néhanap fel is húzta, amikor nem tudta már elviselni a gondolatát annak, hogy ne legyen vele, vagy amikor nagyon-nagyon éhes volt, és unta a halat. Ilyenkor homályos járatok mentén bujkált, és elkóborolt koboldokat keresett. Még olyan helyekre is elmerészkedett, ahol fáklyák égtek, amitől hunyorgott, és a szeme szúrt, mert azért biztonságban volt. Ó igen, teljes biztonságban. Senki se láthatta, senki se vehette észre, míg már az ujja nem görbült valamelyiküknek a torkára. Alig pár órája, hogy viselte a gyűrűt, és fogott is egy apró koboldfiókát. Hogy az hogy sivalkodott! Még maradt egy-két rágni való csont belőle, de Gollam valami puhábbra vágyott.
– Teljesz biztonszágban van, úgy bizony – suttogta magában. – Nem fog meglátni bennünket, drágaszágom, de nem ám. Nem fog meglátni bennünket, ész az undok kisz kardjának sze szok hasznát veszi majd, nem, nem, nem.
Ezt a tervet forgatta gonosz kis elméjében, amint váratlanul elsiklott Bilbó oldala mellől, és odakúszott csónakjához, majd eltűnt a homályban. Bilbó azt gondolta, többé hírét se fogja hallani. De azért egy darabig csak várt, mert arról fogalma se volt, hogyan találja meg majd a kivezető utat egyedül.
Váratlanul éles sikoltást hallott. Beléborzongott a háta. Gollam átkozódott és siránkozott a félhomályban, hangjáról ítélve egészen közel. A szigetén volt, átabotában forgatva fel mindent, de hiába kutakodva.
– Hol van? Ugyan hol van? – hallotta Bilbó a panaszát. – Elveszett a drágaszágom, el ám! Dögvész ész átok, a drágaszágom elveszett!
– Mi a baj? – kiáltotta Bilbó. – Mi veszett el?
– Ő cak ne kérdezőszködjék – visította Gollam. – Nem az ő dolga, gollam! Elveszett, gollam, gollam, gollam.
– No, én is csak elvesztem – kiáltotta Bilbó –, és szeretnék megtalálódni. Azonfelül én nyertem a játékot, s te megígértél valamit. Így hát gyere csak! Gyere, és engedj ki, aztán folytasd a keresgélést! – Jóllehet Gollam hangja részvétkeltő volt, Bilbó nem sok együttérzést fedezett fel a szívében, és úgy gondolta, akármi is legyen az, amire Gollam oly hevesen vágyik, aligha lehet valami jó. – Gyere már! – rikoltotta.
– Nem, még nem, drágaszágom! – felelte Gollam. – Előbb keresznünk kell, ha egyszer elveszett, Gollam.
– De az utolsó kérdésemről fogalmad se volt, s aztán meg is ígérted – makacskodott Bilbó.
– Hogy fogalmam sze volt – mondta Gollam. Majd a homályból váratlanul tört elő a sziszegése: – Mi isz volt neki a zebeckéjében? Mondja cak el! Először isz azt mondja el!
Amennyire Bilbó megítélhette, nem volt rá különösebb oka, hogy ne mondja el. Gollam hamarabb sejdítette meg a tényállást, mint ő, ami egészen természetes volt, mert hiszen Gollam időtlen idők óta folyvást arra az egy szál gyűrűre gondolt, s mindig is tartott tőle, hogy ellopják, míg Bilbót csak a késedelem bosszantotta. Végtére is ő nyerte a játékot, szabályos körülmények között, és rettentő kockázat árán.
– A válaszaid csak találgatások voltak, de nem feleletek – mondta.
– De a kérdész sze volt szabályosz – mondta Gollam. – Nem találósz kérdész, drágaszágom, de nem ám!
– Hát ha meg mindennapi kérdésekről van szó, akkor én kérdeztem egyet elsőnek. Mit vesztettél el? Erre felelj!
– Mi van neki a zebeckéjében? – A hang egyre sziszegőbbé és élesebbé vált, s amint Bilbó fejét a hang irányába fordította, nagy riadalmára két kis fénypontot vett észre, mely reá szegeződött. Ahogy Gollam gondolataiba befészkelődött a gyanú, a szemében sápadt tűz égett.²⁹
– Mit vesztettél el? – hajtogatta Bilbó állhatatosan.
Csakhogy most már a fény Gollam szemében zöld tűzzé vált, s gyorsan közeledett. Gollam ismét a csónakjában termett, vadul evezve a homályos part felé, és vesztesége és gyanújának dühe oly hevesen tombolt a szívében, hogy többé semmiféle kard meg nem félemlíthette.
Bilbónak még csak sejtelme se volt arról, ugyan mi ingerelhette fel ennyire a nyomorult teremtményt, de azt ő is látta, hogy a játszma eldőlt, s Gollam kész őt bármi áron megölni. Éppen csak hogy megfordult, és vaktában nekirohant annak a sötét járatnak, amelyen át érkezett, szorosan a fal mellé simulva és bal kezével tapogatva azt.
– Ugyan mi van neki a zebeckéjében? – hallotta a sziszegő hangot maga mögött, majd azt a toccsanást is, amint Gollam kiugrott a csónakjából.
– Ugyan mi? – tűnődött Bilbó, amint lihegve botladozott előre. Bal kezével a zsebébe nyúlt. A gyűrű hidegét érezte, amint békén rácsúszott tapogatózó mutatóujj ára.
A sziszegés már a nyomában volt. Bilbó megfordult, és Gollam szemét látta, amint apró zöld lámpaként jön utána a lejtőn.³⁰ Ijedtében megpróbált gyorsabban rohanni, de lábujja váratlanul egy kiálló sziklabütyökbe ütközött, maga meg elterült, ráborulva kis kardjára.
Egy pillanat, s Gollam elérte. De mielőtt még Bilbó bármit is tehetett volna – csak annyit, hogy visszanyerje a lélegzetét, feltápászkodjék vagy megsuhintsa a kardját –, Gollam elfutott mellette, ügyet se vetve rá, miközben futtában káromkodott és átkozódott.
Ugyan mit jelenthetett ez? Gollam nyilvánvalóan képes volt arra, hogy lásson a sötétben. Bilbó még hátulról is láthatta szemének sápadt fényét. Nyögdécselve felkelt, hüvelyébe rejtette a kardját, amely újra halvány fénnyel izzott, majd igen óvatosan követni kezdte Gollamot. Egyebet aligha tehetett. Annak nem sok értelme lett volna, hogy visszakússzék Gollam tavához. Talán ha követi, Gollam akaratlanul valamilyen kiútját mutatja majd meg a menekülésnek.
– Átok, átok, átok! – jajongott Gollam. – Átok erre a Zákoszra! Odalett! Hát mi isz van csak neki a zebeckéjében? Ó, szejtjük mi azt, szejtjük, hogy mi, drágaszágom! Ő találta meg, úgy kellett hogy esszék, az én születésznapi ajándékomat.
Bilbó a fülét hegyezte. Most már végre maga is gyanítani kezdte, mi a helyzet. Nekiveselkedett, és oly közel került Gollamhoz, amennyire csak a bátorságából tellett. Gollam még mindig nagyon sietett, vissza se tekintve, hanem mindegyre a fejét forgatva, amint ezt Bilbó a falak halvány visszfényéből kivehette.
– A születésznapi ajándékom! Átok! Ugyan hogy isz veszthettük el, drágaszágom? No persze, így lehetett. Amikor utoljára jártunk erre, amikor kitekertük a nyakát annak az undok kisz szivalkodónak. Persze. Átok! Elhagytuk, annyi időtlen idő után! Odalett, gollam.
Váratlanul Gollam leült, és sírni kezdett, sírásának sipító és gurgulázó hangját borzalom volt hallgatni. Bilbó megtorpant, és odalapult az alagút falához. Idővel aztán Gollam abbahagyta a sírást, és beszélni kezdett. Úgy tetszett, önmagával vitakozik.
– Annak nincs értelme, hogy visszamenjünk kutatni, szemmiképpen sze. Nem emlékezünk arra, hol mindenütt jártunk. Amúgy szinc haszna a kereszésznek. A gyűrű annak a Zákosznak a zebeckéjében van, az undok szimatoló találta meg, az a véleményünk.
– Persze ez cak találgatás, drágaszágom, találgatás. Bizonyosat nem tudhatunk, míg meg nem találjuk az undok teremtményt, ész meg nem szorongatjuk. De azt nem tudhatja, miben áll az ajándék varázsereje, nemdebár? Csak ott tartja majd a zebeckéjében. Erről szemmit sze tud, ész nem isz juthat messzire. Eltéved az undok szimatoló. Nem tudja a kiutat. Maga mondta.
– Maga mondta, ez igaz, de nagyon ravasz. Nem azt mondja, amit gondol. A világért meg nem mondaná, mi van a zebeckéjében. Tudja az. Tudta az utat befelé, tudnia kell kifelé isz, no persze. Eliszkolt a hátszó bejáratnak. A hátszó bejáratnak, bizony.
– Akkor meg elkapják a kobolcok. Arrafelé ki nem jut, drágaszágom. Sssz, gollam! A kobolcok. De ha nála van az ajándék, a mi becsesz ajándékunk, akkor a kobolcok kaparintják majd meg, gollam! Megtalálják, ész arra isz rájönnek, mire képesz. Szoha többé nem leszünk ezentúl biztonszágban, szoha, gollam! Az egyik kobolc az ujjára húzza, aztán majd nem látja meg szenki. Ott lesz, de nem látják. Még a mi ügyesz kisz szemeckénk sze fogja észrevenni, ő meg nagy ravaszul odamászik-kúszik, ész torkon ragad, gollam!
– Hát akkor elég a szóból, drágaszágom, és sziesszünk. Ha ez a Zákosz arra ment, gyorszan utána, ész keresszük meg. Rajta! Nem lehet még messze. Sziesszünk csak!
Gollam egy ugrással talpon termett, és csoszogó lépteivel sebesen nekilódult. Bilbó utána, továbbra is óvatosan, bár leginkább most már attól félt, hogy egy másik bütyökbe botlik, és majd zajt ver, ha elesik. Fejében csak úgy keringett a remény és az ámulat. Lám, a gyűrűje varázserejű: láthatatlanná teszi az embert!³¹ Persze hallott már efféléről a régi-régi mesékben, de azt alig is hihette, hogy éppen ő akad rá véletlenül ilyesmire. Ám mégis a birtokában volt: Gollam alig egy yardnyira tőle a maga világító szemével elfutott mellette.
Így mentek tovább, Gollam elöl csiszi-csoszogva, miközben sziszegett és káromkodott, Bilbó meg hátul, oly puhán lépkedve, mint ahogyan csak egy hobbit képes rá. Hamarosan olyan helyekre jutottak, ahonnan, mint Bilbó lefelé vivő útján észrevette, összekötő járatok nyíltak erre is, arra is. Gollam íziben elkezdte számolni őket.
– Egy balra, helyesz, egy meg jobbra, helyesz. Kettő jobbra, igen, kettő balra, igen. – És így tovább, és így tovább.
Amint a számolásban haladt, Gollam lelassult, aztán elkezdett reszketni, és sírhatnékja támadt, mert egyre inkább maga mögött hagyta a vizet, s megijedt. Lehetséges, hogy koboldok járnak errefelé, neki meg elveszett a gyűrűje. Végül is az egyre magasabbra vezető út mentén bal felől, egy alacsony nyílásnál megállt.
– Hét jobbra, helyesz. Hat balra, helyesz! – suttogta. – Itt van. Itt az út a hátszó bejárathoz, igen. Itt a járat! – Bepislantott és visszariadt. – Csakhogy nem merünk ám továbbmenni, drágaszágom, nem merünk. Kobolcok vannak odakint. Rengeteg kobolcok. Szimatoljuk a szagukat, sssz! Mit isz tegyünk? Átok ész dögvész reájuk! Itt kell várnunk, drágaszágom, itt kell várnunk egy darabig, aztán majd meglátjuk.
Így hát megrekedtek. Gollam végül is elvezette Bilbót a kifelé vezető úthoz, csakhogy Bilbó nem tudott rátérni! Mert Gollam ott ült görnyedten a nyílás szájában, s hidegen izzott a szeme, amint térde közé fogott fejét ide-oda ingatta.
Bilbó egy egérnél is óvatosabban kúszott el a faltól, de Gollam tüstént megmeredt, szimatolt, és szeme zöldre változott. Halkan, de fenyegetően sziszegett. A hobbitot ugyan nem láthatta, de most éhes volt, és voltak más érzékei, amelyeket a sötétség megélesített: a hallás és a szaglás. Mint aki elterült, lapos tenyerével úgy tapadt a földhöz, fejét meg előredugva, orrával szinte a követ érintette. Jóllehet saját szemének izzásában csak fekete árnyék volt, Bilbó azért láthatta vagy érezhette, hogy olyan feszült, mint az íj húrja, és ugrásra kész.
Bilbó szinte lélegezni se tudott, s maga is megmeredt. Elszánt volt. Ki kell kerülnie innen, ebből a szörnyű sötétségből, míg még az erejéből futja. Harcolnia kell. Le kell szúrnia a nyomorultat, kivájni a szemét, meg kell ölni őt. Hiszen meg akarta gyilkolni. Igaz, a küzdelem feltételei nem tisztességesek. Ő most láthatatlan. Gollamnak nincs kardja. Gollam igazában nem fenyegette azzal, hogy megöli, meg se kísérelte eddig. Aztán oly nyomorult is volt, magányos, elveszett. Váratlan megértés, szánalommal vegyült borzongás kélt Bilbó szívében: azoknak a beláthatatlan egyforma napoknak a sora villant fel előtte, amelyek fény és a jobbra való változás reménye nélkül fognak eltelni; marad a kemény kő, a hideg fal, a settenkedés és a suttogás. Mindezek a gondolatok egy pillanat töredéke alatt suhantak át Bilbó agyán. Megremegett. Aztán egy másik töredéknyi idő alatt, egészen váratlanul, mint akit új erő és elszántság emel, ugrott.
Ember számára az ugrás nem volt túlontúl nagy, de mégiscsak a sötétben történt. Bilbó egyenesen Gollam fején át ugrott, hétlábnyit előre s hármat a magasba; szerencséjére nem tudta, hogy éppen csak elkerülte annak veszélyét, hogy koponyáját betörje a járat alacsony boltívén.
Gollam hátravetette magát, és a hobbit után kapott, amint az átlendült felette, de már túl későn: keze csak az üres levegőt markolta, Bilbó pedig, izmos talpára esve, nagy sietve elindult az új alagút mentén. Meg se fordult, hogy lássa, mit tesz Gollam. Kezdetben a sziszegés és átkozódás szinte a nyomában hangzott, de később elnémult. Egészen hirtelen vérfagyasztó kiáltás hallatszott, tele gyűlölettel és kétségbeeséssel. Gollamot legyőzték. Nem mert továbbmenni. Vesztett: elvesztette zsákmányát, s el azt az egyetlen dolgot is, amelyet híven őrzött, a drágaságát. A kiáltás megdobogtatta Bilbó szívét, de azért csak haladt előre. Most már oly távolian, mint a visszhang, de azért fenyegetően, felhangzott mögötte:
– Tolvaj, tolvaj, tolvaj! Zákosz! Gyűlöljük, gyűlöljük, gyűlöljük mindörökre!
Aztán csend következett. Csakhogy Bilbó ezt is fenyegetőnek találta. „Ha a koboldok oly közel vannak – gondolta –, hogy Gollam megszimatolta őket, akkor a kiáltását és átkozódását is meghallották. Vigyázzunk tehát, különben ez az út a rosszból a még rosszabba vezet majd.”
A járat alacsony volt és igen nyersen megmunkált. A hobbitnak nem esett különösebben nehezére haladni benne, kivéve, amikor minden figyelme ellenére szerencsétlen lábujjait újra meg újra beleverte valamilyen kiálló undok kőbe. „Egy kicsit alacsony ez a járat a koboldoknak, legalábbis a nagyobbaknak” – gondolta Bilbó, nem tudva, hogy még a nagyobbak, a hegyi orkok is, a hegyek szörnyei, kétrét görnyedve sietnek végig rajtuk, miközben kezük szinte a földet éri.
Hamarosan a járat, amely eddig lejtett, megint emelkedni kezdett, majd egészen meredekké vált.³² Ettől Bilbó mozgása lelassult. De végül is a meredély megszűnt, a járat fordulóhoz ért, újra lejteni kezdett, és ott, egy rövid hajlat végén, egy újabb sarok mögül valami beszűrődött – a fény egy pászmája. Nem a tűz vagy a lámpás vörös fénye, hanem a kinti világ halványsága. Erre Bilbó futásnak eredt.
Oly gyorsan szedve lábát, amint csak tellett tőle, eljutott a végső fordulóba, s váratlanul egy olyan tágas helyre, ahol a fény, annyi sötétben töltött idő után, kápráztatóan ragyogónak látszott. Valójában a napfénynek csak egy kis sugara volt, mely beszivárgott a kapuszínbe, ennek végén egy nagy kapu, kőkapu állott kitárva.
Bilbó még pislogott, amikor hirtelen meglátta a koboldokat: a koboldok teljes fegyverzetben, kivont kardokkal ültek közvetlenül a kapubejáraton innen, tágra nyílt szemmel őrködtek, azt a folyosót is őrizve, amely a kapuhoz vezetett. Izgatottak, éberek voltak, készen mindenre.
Előbb látták meg Bilbót, mint Bilbó őket. Bizony meglátták. Véletlen volt-e vagy a gyűrű utolsó kópésága, mielőtt elfogadta volna új gazdáját: nem volt az ujján. A koboldok az elragadtatástól ordítozva rontottak Bilbóra.
A félelem, és a veszteség érzése úgy járta át Bilbót, mint Gollam nyomorúságának valamiféle visszhangja, s még arról is megfeledkezve, hogy elővonja a kardját, mindkét kezét zsebeibe dugta. A gyűrű pedig változatlanul ott volt, a bal zsebében, s rácsúszott az ujjára. A koboldok megtorpantak. Egy ízét se láthatták. Eltűnt. Kétszer olyan hangosan ordítoztak, mint annak előtte, de már nem oly nagy elragadtatással.
– Hol van? – kiáltozták.
– Eridjetek vissza a járatba! – rikoltoztak egyesek.
– Erre! – bőgték mások. – Arra! – harsogták megint mások.
– Tartsátok szemmel a kaput! – üvöltötte a kapitány.
Sípszó füttyöngött, fegyverzet csörgött, kardok csattogtak, a koboldok átkozódtak és káromkodtak, rohangáltak erre meg arra, egymásba botolva és nagyon feldühödve. Rettentő volt a lárma, nyüzsgés és nyugtalanság.
Bilbó rémisztően megijedt, de annyi esze volt, hogy megértette, mi is történt, és behúzódjék egy nagy hordó mögé, amelyben a kobold őrök itala volt, így aztán kitért a koboldok útjából, és elkerülte azt, hogy belébotoljanak, széttapossák vagy éppen tapintással megfogják.
„El kell jutnom a kapuhoz, el kell jutnom a kapuhoz!” – mondogatta magában Bilbó szünet nélkül, de sok időbe tellett, míg meg merte kockáztatni az odajutást. Akkor is olyan volt, mint valami iszonyú szembekötősdi. A hely teli volt koboldokkal, akik összevissza szaladgáltak, a szegény kis hobbit meg csak erre-arra ügyetlenkedett, egyszer feldöntötte egy kobold, aki ugyancsak nem értette, mi a csodának ütközött neki; négykézláb kúszkált, éppen idejében csúszott át a kapitány lábai közt, majd felkelt, és nekiiramodott a kapunak.
Még mindig nyitva volt, de csak résnyire, mert egy kobold majdnem egészen belökte. Bilbó veselkedett, de nem volt képes megmozdítani. Megpróbált keresztülpréselődni a nyíláson. Csak nyomakodott, aztán egyszer csak ott rekedt. Szörnyű volt. A gombjai beékelődtek a kapu szegélye és a kapufélfa közé. Odalátott a kinti világra: néhány lépcsőfok vezetett le egy szűk völgybe a magas hegyek között, a nap kibukkant felhőtakarója mögül, és fényesen sütött a kapu külső felére – de ő nem tudta keresztülvackolni magát.
Hirtelen az egyik benti kobold felkiáltott:
– Árnyék van a kapunál! Valaki van odakint!
Bilbó szíve a torkában dobogott. Hatalmas erővel nekidurálta magát. A gombjai szerteszéjjel pattogtak – és kint volt, tépett kabáttal és mellénnyel, úgy ugrálva le a lépcsőkön, mint egy kecske, miközben a nekivadult koboldok még egyre szedték szép rézpitykéit a küszöbön.
Persze hamarosan letódultak utána, ordítva-üvöltve, s a fák között űzve őt. Csakhogy a koboldok nem szívelik a napot: bizonytalanná teszi a lábukat, s elszédíti a fejüket. Nem voltak képesek ráakadni Bilbóra, aki viselte a gyűrűjét, s ki-be siklott a fák árnyai között, gyorsan és egyenletesen futva, távol maradva a napsütéstől; így aztán hamarosan visszafordultak, morogtak és átkozták a kapuőrt. Bilbó megmenekült.

 

 

6. Cseberből vederbe

BILBÓ MEGMENEKÜLT A KOBOLDOKTÓL, de azt nem tudta, hol van. Elveszítette csuklyáját, köpenyegét, élelmét, póniját, gombjait és barátait. Egyre csak vándorolt, tovább és tovább, míg csak a nap nem kezdett el alámerülni nyugat felé – a hegyek mögött. Ezeknek árnyéka Bilbó útjára vetődött, ő meg visszatekintett. Azután előre, s egyebet se látott maga előtt, mint hegyvonulatokat, a síkság felé szelídülő lejtőket és lapályokat, amelyek látványa ritkán bukkant ki a fák közül.
– Te jó ég! – kiáltotta Bilbó. – Úgy látszik, átkerültem a Ködhegység¹ másik oldalára, közvetlenül a Mögöttes Ország széléhez! Ugyan hová jutottak Gandalf és a törpök? Csak abban reménykedem, nincsenek még mindig a koboldok hatalmában!
Ment, mendegélt tovább, ki a magasan fekvő kis völgyből, túl a csücskén, s le a mögötte húzódó lankán, de az egész idő alatt egy mindinkább kibontakozó nyugtalanító gondolat kerítette hatalmába. Azt latolgatta, vajon nem kellene-e most, a varázsgyűrű birtokában visszamennie a rémisztő alagutakba és megkeresni a barátait. Éppen arra jutott, hogy ez a kötelessége, hogy vissza kell térnie – s bizony nagyon nyomorultul érezte magát miatta –, amikor hangokat hallott.
Megállt és fülelt. Ezek a hangok nem a koboldokéi voltak, így óvatosan előrekúszott. Sziklás ösvényen volt, ez lefelé kanyargott, bal kéz felől kőfal határolta, míg a másik oldalon a talaj szelíden lejtett, az ösvény szintje alatt pedig kis völgyek voltak, teli bokrokkal és alacsony fákkal. E völgyek egyikében, a bokrok alján valakik beszélgettek.
Bilbó meg közelebb kúszott, s váratlanul két nagy sziklakő között egy kukucskáló fejet látott, amelyet vörös csuklya borított: Balin volt, az őrszem. Bár kedve lett volna tapsolni és ujjongani, mégsem tette. Még mindig rajta volt a gyűrű, attól való féltében, hogy valaki olyannal találkozik váratlanul, aki nincs ínyére. Látta, hogy Balin egyenest őt nézi, anélkül, hogy észrevenné.
„Majd meglepem őket”- gondolta, amint bemászott a bokrok közé a kis völgy szegélyén. Gandalf a törpökkel vitatkozott. Azt beszélték meg, mi minden történt velük az alagutakban, s azt latolgatták és hányták-vetették, miként legyen tovább. A törpök morogtak, Gandalf pedig azt bizonygatta, semmiképpen sem folytathatják az útjukat úgy, hogy Zsákos urat otthagyják a koboldok kezében anélkül, hogy megkísérelnék kideríteni, vajon él-e még vagy meghalt, vagy éppen megmenteni.
– Végtére is a barátom – mondta a mágus –, s igen derék fiú. Felelősnek tartom érte magam. Bárcsak ne vesztettétek volna el.
A törpök azt kívánták tudni, miért is került hozzájuk voltaképpen, miért nem maradt a magafajtájúak között, s ment el azokkal, s miért nem választott a mágus olyasvalakit, akinek nagyobb az esze.
– Eddig többet volt kárunkra, mint hasznunkra – mondta egyikük. – Ha most vissza kell mennünk érte azokba a fertelmes alagutakba, hogy megkeressük, úgy csak azt mondhatom, a fene vigye el őt.
Gandalf mérgesen válaszolt:
– Én hoztam magammal, s én nem hozok haszontalan holmit. Vagy segíttek nekem, hogy megkeressem Bilbót, vagy én megyek, és hagylak itt a pácban, aztán boldoguljatok úgy, ahogy tudtok. Ha újra rábukkanunk, meg fogjátok köszönni nekem, még mielőtt az egész út véget ér. Ugyan miért ejtetted el őt, Dori?
– Te magad se tettél volna másként – válaszolta Dori –, ha egy kobold ragadja meg hirtelen a sötétből nyúlkálva a lábadat, vet gáncsot, s rúg fenéken!
– Akkor hát miért nem emelted fel őt újból?
– Nagy ég! Micsoda kérdés! A hadakozó koboldokkal, akik a sötétben haraptak is, miközben mindenki a másik testében botlott meg, és egymást ütötte! Te is majdnem lecsaptad a fejemet Glamdringgal, Thorin meg vaktában szurkált erre-arra Orcristtal. Váratlanul felvillantottad vakító lángodat, mi meg láttuk az ordítozva hátráló koboldokat. Te azt kiabáltad: „Mindenki kövessen!”, s úgy volt rendjén, hogy azt is tegyük. Gondoltuk, követ is. Arra nem volt idő, hogy számolgassunk, mint azt te is nagyon jól tudod, míg csak át nem törtünk a kapuőrökön, keresztül az alsó kapun, aztán meg fejveszetten el nem jutottunk ide. Most meg itt vagyunk, a betörő nélkül, vigye el őt a kánya!
– S itt a betörő! – kiáltotta Bilbó, miközben kilépett a társaság közepére, lecsúsztatva kezéről a gyűrűt.
Szavamra, hogy felugráltak mind! Aztán meg a meglepetéstől és a gyönyörűségtől ordítoztak. Gandalf éppúgy meglepődött, mint bármelyikük, de feltehetően valamennyinél jobban örült. Odaszólt Balinnak, és megmondta, mi a véleménye az olyan őrszemről, aki – anélkül, hogy jelezne – engedi, hogy bárki csak úgy besétáljon körükbe. Tény, hogy Bilbó tekintélye nagyot nőtt ez után az esemény után a törpök között. Ha még Gandalf szavával vitázva volt kétségük az iránt, hogy valóban elsőrendű betörő, úgy most ez a kétségük eloszlott. Mind közül Balin volt a legmeglepettebb, de hát valamennyien azt mondták, Bilbó elsőrendű munkát végzett.
Igazában Bilbó is annyira eltelt a törpök dicséretével, hogy valósággal kacagott belülről, s mit se szólt a gyűrűről, amikor pedig megkérdezték, hogyan is hajtotta végre tettét, azt felelte:
– Ó, csak úgy keresztülkúsztam, hiszen tudjátok, nagyon óvatosan, nagyon megfontoltan.
– No, mindenképpen ez az első alkalom, hogy akár egy egér is elkúszkált az orrom előtt óvatosan és megfontoltan, és én nem jöttem a nyomára – mondta Balin –, s csuklyát emelek előtted. – Amit meg is tett.
– Balin, szolgálatodra – mondta Balin.
– Zsákos úr, a híved – mondta Bilbó.
Most mind arra voltak kíváncsiak, miféle kalandokat élt át azután, hogy elvesztették, ő meg leült, és mindent elmesélt – kivéve a gyűrű megtalálását („még most nem” – gondolta).² A fejtörőverseny különösen érdekelte a törpöket, Gollam leírásakor pedig illő méltánylással borzongtak.
– S aztán, hogy ott ült mellettem, képtelen voltam valami egyéb kérdést kigondolni – fejezte be történetét Bilbó –, így hát azt mondtam: mi van a zsebembe? Amit háromszori nekifutásra se tudott kitalálni. Így azt mondtam: mi lesz az ígéreteddel? Mutasd meg a kivezető utat. De ő rám rontott, hogy megöljön, én meg elrohantam, megbotlottam, s nem látott meg a sötétben. Aztán meg én követtem őt, mivel kihallgattam, amint magában beszél. Azt hitte, valóban tudom, merre vezet a kiút, s így annak az irányába indult el. Aztán beült a kapualjba, én meg képtelen voltam kikerülni. Így hát átugrottam, s így menekültem meg, s végül is lerohantam a kapuhoz.³
– Hát az őrök? – kérdezték a törpök. – Nem volt ott egy se?
– Dehogynem, rengeteg, de én kicseleztem őket. Beleragadtam a kapuba, amely csak egy résnyire volt nyitva, s rengeteg gombom veszett oda – monda Bilbó, miközben szomorúan nézte megtépett ruházatát. – De aztán csak keresztülpréseltem magamat; s most itt vagyok.
A törpök valami egészen újfajta tisztelettel tekintettek Bilbóra, amikor úgy beszélt arról, hogy túljárt az őrök eszén, átugrotta Gollamot, és keresztülpréselődött⁴ a kapun, mintha mindez nem is lett volna nagyon nehéz vagy nagyon rémes.
– Nos, mit mondtam nektek? – szólt Gandalf nevetve. – Több lakik Zsákos úrban, mint amennyit sejtenétek. – De azért bozontos szemöldöke alól gyanakvó pillantást vetett Bilbóra, amikor ezt mondta, a hobbit meg azon tűnődött, vajon sejti-e elbeszélésének kihagyott részét.
Aztán rajta volt a kérdezősködés sora, mert ha Gandalf meg is magyarázott mindent a törpöknek, Bilbó nem hallotta. Arra volt kíváncsi, hogyan termett ott újra a mágus, és hogy hová is kerültek mindannyian.
Hogy hívek maradjunk az igazsághoz, azt a mágus nemigen bánta, ha bármily sokszor kellett elmondania kiválóságát, így aztán most Bilbónak mesélte el, hogy mindketten, ő is meg Elrond is nagyon jól tudták, miféle gonosz koboldok tanyáznak a hegyeknek ezen a tájékán. Csakhogy a főkapujuk egy másik hágóra nyílt, ezen könnyebben esett az utazás, így aztán gyakran csíptek el a kapujuknál olyan utasokat, akikre ráesteledett. Feltehetően emiatt az emberek lemondtak arról, hogy erre járjanak, így nyilván a koboldok új bejáratot nyitottak annak az ösvénynek a tetején, amelyen a törpök haladtak, méghozzá kevéssel ezelőtt, mert eddig az út erre teljesen biztonságos volt.
– Majd utána kell néznem annak, nem akadok-e egy többé-kevésbé derék óriásra, aki hajlandó a kaput újra eltorlaszolni – mondta Gandalf –, különben hamarosan egyáltalán nem lesz lehetséges a hegyeken való átjutás.

 

Mihelyt Gandalf meghallotta Bilbó sikolyát, rájött arra, mi történt. Míg a villám tüze, mely megölte a rárohanó koboldokat, fellobbant, átsiklott a résen, mielőtt összecsapódott. Követte a hajtókat és a foglyokat egészen a nagy csarnok széléig, ott aztán leült, és kidolgozta a sötétben, mi legyen a leghatékonyabb varázslat.
– Kényes dolog volt – mondta. – Éppen csak hogy sikerült.
No de persze Gandalf a tűz- és fénybűvöléseket illetően egészen különleges tanulmányokat folytatott (még a hobbit se felejtette el a Vén Tuk Nyárközép-éji vendégeinek csodálatos tűzijátékait, mint ahogyan erre emlékeztek). A többit valamennyien tudjuk – kivéve azt, hogy Gandalf mindent tudott a hátsó kapuról, ahogyan a koboldok a lenti kijáratot nevezték, ahol Bilbó elvesztette a gombjait.⁵ Tény, hogy ezt egyébként mindenki jól ismerte, aki járatos volt a hegyekben errefelé, de arra már csak egy mágus volt képes, hogy az alagutakban is eszénél legyen, és mindannyiukat a megfelelő irányba vezesse.
– Ezt a kijáratot rendkívül régen készítették – mondta –, részben, hogy a menekülés útját szolgálja, ha szükséges, részben, hogy kivezessen a mögöttes tájakra, ahová a sötétedéskor a koboldok változatlanul kilopóznak, és nagy pusztítást tesznek. A kaput állandóan őrzik, és még soha senkinek se sikerült eltorlaszolni. A történtek után – nevetett Gandalf – kétszeresen fogják őrizni.
Vele együtt nevetett mindenki. Bár sok mindenük odalett, megölték a Nagy Koboldot, és még igen sokat a koboldok közül, ők meg mindannyian megmenekültek, így elmondhatták, hogy eddig mégiscsak ők jártak jobban.
De a mágus azt mondta, legyenek megfontoltak.
– Tüstént fel kell kerekednünk most, hogy egy kissé pihentünk. Százszámra kelnek üldözésünkre, mihelyt éjszaka lesz, s az árnyékok máris hosszabbodnak. Órákkal azután, hogy valamerre elhaladtunk, képesek kiszimatolni a nyomunkat. Mérföldekkel kell őket megelőznünk, mielőtt bealkonyodik. Kis holdfény lesz, ha az idő derűs marad, s ez jó. Nem mintha a koboldok sokat törődnének a holdfénnyel, de nekünk mégiscsak nyújt majd némi világosságot ahhoz, hogy eligazodjunk.
– Igen – felelte a hobbit újabb kérdéseire. – Odabent a koboldalagutakban nem tudtad nyomon követni az időt. Ma csütörtök van, s hétfő éjszaka vagy kedd hajnal volt, amikor elfogtak bennünket. Mérföldeket gyalogoltunk, és átvágtunk a hegyeken, most pedig a hegység másik oldalán vagyunk; jól lerövidítettük az utat. De nem oda jutottunk, ahová a hágó vezetett volna, túlságosan messze kerültünk Északnak, s elég kockázatos vidék áll előttünk. Azonfelül még mindig jócskán magasan vagyunk. Gyerünk!
– Rémisztően éhes vagyok – panaszolta Bilbó, aki hirtelen rájött arra, hogy tegnapelőtt-előtt este óta nem evett. Képzeljétek el azt, mit jelent ez egy hobbitnak! A gyomra merő üresség volt és lötyögött, a lába rogyadozott most, hogy az izgalmak végére ért.
– Ezen nem segíthetek – mondta Gandalf –, hacsak nem kívánsz visszamenni, s megkérni szépen a koboldokat, engedjék szabadon a pónidat a poggyászoddal együtt.
– Azt nem, köszönöm! – mondta Bilbó.
– Hát akkor húzzuk szorosra a nadrágszíjat, és meneteljünk tovább, vagy pedig belőlünk készül a vacsora, s ez sokkal rosszabb lesz, mint ha mi nem jutunk vacsorához.
Haladtukban Bilbó jobbra-balra nézett, miféle ennivaló kínálkoznék, de a földi szeder még épp csak hogy virágzott, s persze dió nem volt, még galagonyabogyó sem. Valami sóskafélét rágicsált, és ivott egy kis hegyi patakból, amely keresztezte az útjukat, majd megevett három vadepret, ezeket a patakparton lelte, de bizony nem sokra ment velük.
Mentek és mentek. Az egyetlen ösvény eltűnt. A bokrok és a hosszú szárú fű, a sziklakövek között, a nyúlrágta gyep foltjai, a kakukkfű és a zsálya és a majoránna, a sárga kövirózsa mind semmivé lett, ők meg egyszer csak ott voltak valami széles meredély tetején, egy földcsuszamlás maradványaiként ott maradt kövek közt. Amikor elkezdtek alábocsátkozni a lejtőn, morzsalék és apró kavics gurult le a lábuk nyomán; hamarosan nagyobbacska lehasadt szikladarabok csattogtak alá, amelyek még lejjebb újabb csuszamlást, görgést okoztak; erre egész szikladarabok mozdultak ki a helyükből, és ugráltak lefelé, pusztító útjukon port verve és zajt kavarva. Hamarosan az egész lejtő a törpök felett és alatt olyan volt, mintha mozgásban volna, ők meg csak csúsztak lefelé, egymásba gabalyodva, miközben kábító összevisszaságban követ, palát taszigáltak, csikorgattak, hasítottak.⁶
A lenti fák mentették meg őket. Egy, a hegy lejtőjére felkapaszkodó fenyőerdő szélére sodródtak, mely a mélyebben fekvő sötétebb völgyi erdőkből nyúlt idáig. Egyesek megragadták a fatörzseket, és fellendültek az alacsonyabb ágakra, mások (mint a kis hobbit) egy fa mögött kerestek menedéket a rájuk zúduló sziklák elől. Hamarosan elmúlt a veszély, a csuszamlás véget ért, s már csak az utolsó elmosódó zörejek hangzottak, amint a kimozdult kövek közül a legnagyobbak ugrálva-pörögve vágtak utat messze alant a páfrány és a fenyőgyökerek között.
– Hát ez aztán nem volt csekélység – mondta Gandalf –, s még a nyomunkba törő koboldoknak se lesz könnyű zaj nélkül ide leérni.
– Azt elhiszem – zsörtölődött Bombur –, viszont az egyáltalán nem lesz nehéz, hogy köveket gurítsanak le, amik aztán a fejünkre pottyannak.
A törpök (és Bilbó) nem voltak éppen boldogok, és sérült és zúzott kezüket-lábukat dörzsölgették.
– Ostobaság! Itt most majd kitérünk a csuszamlás útjából. De sietnünk kell. Nézzétek a fényt!
A nap réges-rég a hegyek mögé tért. Az árnyak máris mélyülni kezdtek a törpök körül, jóllehet messze a fák között és a lejjebb nőtt törzsek fekete csúcsain túl még láthatóak voltak a messzi síkságok esti fényei. Amilyen gyorsan csak tehették, lefelé sántikáltak a fenyőerdő szelíd lankáján alávezető ösvényen, mely egyre délnek tartott. Időnként páfránytengeren hatoltak keresztül, amelynek ágai a hobbit feje fölé nyúltak; időnként mérhetetlen csendben fenyőtű padlón meneteltek; s mindeközben az erdő homálya egyre nyomasztóbb lett, és az erdő némasága mélyebb. Ez éjjel még annyi szél se kelt, hogy akár a tenger sóhaját elhozza a falombok közé.

 

– Még ennél is tovább kell mennünk? – kérdezte Bilbó, amikor már olyan sötét volt, hogy éppen csak Thorin lengedező szakállát láthatta maga mellett, és olyan csend, hogy a törpök lélegzete is hangos zajnak tetszett. – A lábujjaim feltörtek és megdagadtak, a lábam fáj, a gyomrom meg úgy himbálózik, akár az üres zsák.
– Egy kevéssel tovább kell mennünk – felelte Gandalf.
Végre, végtelennek tűnő idő után, váratlanul olyan nyílt helyre érkeztek, ahol egy fa se nőtt. A hold az égen volt és fényét a tisztásra ontotta. Valahogy mindannyiuknak úgy tűnt, hogy ez a hely egyáltalán nem vonzó, noha látszatra semmi hiba se volt.
Hirtelen üvöltést hallottak lent a domb alján, hosszú, borzongató üvöltést. Az üvöltésre egy másik válaszolt jobb felől és sokkal közelebbről, majd ismét egy újabb, nem messze balról. Farkasok üvöltöttek a holdra, gyülekező farkasok!
Zsákos úr hobbitlyukának közelében nem laktak farkasok, de azért ismerte ezt a zajt. Épp elégszer írták le számára a mesék. Valamelyik idősebb unokabátyja (Tuk részről), aki sokfelé utazott, utánozgatta is, hogy megijessze őt. De meghallani odakint az erdőn a hold fényében – ez túlontúl sok volt Bilbó számára. A farkasok ellen még a varázsgyűrűk se segítenek – kiváltképpen azok ellen a vad hordák ellen, amelyek a kobold háborgatta hegyek árnyékában éltek, a Vadon Szegélyén túl, az ismeretlen határvidékén. Az ebből a fajtából származó farkasoknak élesebb a szimata, mint a koboldoknak, és elkapnak akárkit, anélkül hogy látnák őt.
– Mit is tegyünk, mit is tegyünk? – kiáltotta Bilbó. – Csak azért menekültünk meg a koboldoktól, hogy a farkasok áldozatai legyünk!? – mondta még, s ez közmondásossá vált, bár manapság azt mondjuk: cseberből vederbe,⁷ ha valamilyen hasonlóan kényelmetlen helyzetet akarunk jellemezni.
– Gyorsan fel a fákra! – kiáltotta Gandalf, s mindannyian a tisztás szélén álló fákhoz rohantak, leginkább azokra vadászva, amelyeknek alacsony ágai voltak, vagy elég karcsúak ahhoz, hogy felkússzanak rájuk. Elhihetitek, hogy igen gyorsan megtalálták az alkalmas fákat, és fel is másztak rájuk oly magasra, amennyire csak az ágak törékenysége engedte. Nevettetek volna (biztonságos távolságból), ha látjátok a fák tetején ülő törpöket, lecsüngő szakállukkal, mintha meghibbant öregurak lettek volna, akik kisfiút játszanak. Fili és Kili egy olyan hatalmas vörösfenyő csúcsán ültek, akár egy óriási karácsonyfa. Dori, Nori, Ori, Oin és Gloin kényelmesebben helyezkedtek el egy terebélyes fenyőfán, amelynek ágai szabályos egyenletességgel úgy ágaztak el, mint a kerék küllői. Bifur, Bofur, Bombur és Thorin egy másik fenyőn tartózkodtak. Dwalin és Balin egy karcsú, magas fára másztak, amelynek csak kevés ága volt, és most azon fáradoztak, hogy a facsúcs lombozata közt találjanak helyet. Gandalf, aki jócskán nagyobb volt, mint a többiek, olyan fát talált, amelyre ők nem tudtak felmászni, egy nagy fenyőt a tisztás legszélén. Ennek zöldje teljesen elrejtette, de villogó szeme látható volt a holdfényben, amint kikukucskált.
És Bilbó? Ő semelyik fára se tudott feljutni, s most egyiktől a másikhoz rohangált, akár a nyúl, amely elvétette a lyukát, és kutya vette űzőbe.⁸
– Megint elhagytad a betörőt! – szólt Nori Dorihoz, miközben letekintett.
– Képtelen vagyok állandóan betörőket cipelni a hátamon – mondta Dori –, alagutakon le és fákra fel. Mit képzelsz, mi vagyok én? Hordár?
– Széttépik, ha nem teszünk valamit – mondta Thorin, mert az üvöltözés most már körös-körül felhangzott, és egyre közeledett. – Dori – kiáltotta, mert Dori volt a legkönnyebben elérhető fán s igen alacsonyan –, nyújtsd le gyorsan a kezedet, segítsél Zsákos úrnak!
Dori igazából rendes fickó volt, bármennyit is zsörtölődött. Szegény Bilbó még akkor se volt képes elérni a kezét, amikor lemászott a legalsó ágra, és a karját olyan mélyre csüggesztette, amennyire csak tellett tőle. Így hát Dori lemászott a fáról, és hagyta, hogy Bilbó felkússzék a hátára és megálljon rajta.
Abban a pillanatban az ügető farkasok üvöltve elérték a tisztást. Hirtelen száz és száz szempár bámult rájuk. De Dori ennek ellenére se rázta le Bilbót. Megvárta, míg vállairól felmászik az ágak közé, s csak aztán ugrott maga is. Éppen idejében! Egy farkas kapott a köpönyege után, amint felfelé lendült, s majdhogynem visszahúzta. Egy perc alatt egész ugató horda vette körül a fát, és ugrált fel annak törzsére, parázsló szemmel és lógó nyelvvel.
De még a vad vargok (mert így nevezik azokat a gonosz farkasokat, amelyek ott élnek a Vadon Szegélyén)⁹ sem tudnak fára mászni. Egy időre a törpök biztonságban voltak. Szerencsére meleg volt és szélcsend. Sokáig a fatető nem valami kényelmes ülőalkalmatosság, de ha aztán hideg is van, és szél fúj, meg körös-körül farkasok várják az embert, hogy bekapják, akkor a fatetőn igazán nyomorúságos tartózkodás esik.
Ez a fák gyűrűzte tisztás nyilvánvalóan a farkasok találkozóhelye volt. Egyre többen érkeztek. Annak a fának a lábánál, amelyen Dori és Bilbó voltak, őröket hagytak, aztán elindultak szimatolni, s mindaddig szimatoltak, amíg csak minden fára rá nem akadtak, amin valaki volt. Ezekhez is őröket állítottak, a többiek meg (úgy tűnt, sok százan voltak) beljebb mentek, és nagy körben leültek a tisztáson; a kör közepén hatalmas szürke farkas tanyázott. A vargok szörnyű nyelvén szólt a többiekhez. Gandalf értette ezt a nyelvet. Bilbó nem, de iszonyúnak találta, s mintha az egész beszédük csak csupa gonosz és kegyetlen dologról szólt volna, mint ahogyan így is volt. Olykor-olykor a körben ülő vargok szürke vezérük szavára mindannyian egyszerre válaszoltak, és rémisztő zsivajuk hatására a hobbit majdnem leesett a fenyőfájáról.
Majd én megmondom nektek, mit hallott Gandalf, noha Bilbó nem értette. A vargok és a koboldok gyakran segítették egymást gonosz cselekedeteikben. A koboldok rendszerint nem merészkednek el messzire a hegyeiktől, csak ha kiűzik őket, és új otthont keresnek, vagy háborúba indulnak (ami – ezt örömmel közölhetem – már régen nem történt). De akkoriban gyakoriak voltak az olyan támadások, amelyeknek célja kiváltképpen az élelemszerzés volt, vagy rabszolgák foglyul ejtése, hogy a munkát helyettük elvégezzék. Ilyenkor sűrűn segítették őket a vargok, akikkel osztoztak a zsákmányon. Néha úgy lovagolták meg a farkasokat, akár az emberek a lovakat. Most úgy látszott, hogy éppen erre az éjszakára valami nagy koboldtámadást terveznek. A vargok azért jöttek, hogy találkozzanak a koboldokkal, akik késtek. A késés oka kétségtelenül a Nagy Kobold halála volt meg a törpök és a Bilbó, úgyszintén a mágus keltette izgalom, akiket feltehetően még mindig üldöztek.
Annak ellenére, hogy ez a távoli táj milyen veszélyeket rejtett, merész emberek azért újabban megint utat találtak ide Dél felől, fákat döntve ki, s lakóhelyeket építve maguknak a kellemesebb völgyi erdőkben és a folyópartok mentén. Ezek sokan voltak, bátrak és jól felfegyverzettek, s még a vargok se merték megtámadni őket, ha csapatban vagy fényes nappal találkoztak velük. De most a koboldok segítségével azt tervezték, hogy éjjel lepnek meg majd néhány hegyközeli falut. Ha tervük sikerül, a következő napot élő ember nem éri meg; mindenkit megölnek, annak a kevésnek a kivételével, akiket a koboldok azért nem engedtek volna át a farkasoknak, hogy barlangjaikba hurcolják mint foglyokat.
Szörnyű volt ezt a beszélgetést kihallgatni, nemcsak a derék erdei emberek, a feleségük és gyermekeik miatt, de a miatt a veszély miatt is, amely most Gandalfot és barátait fenyegette. A vargok dühösek voltak, és elképedtek azon, hogy itt találják a törpöket a gyülekezőhelyükön. Azt gondolták, az erdei emberek barátai, s azért jöttek, hogy kikémleljék őket, elvigyék terveik hírét le a völgybe, aztán majd a koboldoknak és farkasoknak szörnyű csatát kell vívniok, ahelyett hogy olyanokat falnak fel és ejtenek foglyul, akik váratlanul riadnak fel álmukból. Így a vargoknak eszük ágában se volt, hogy eltávozzanak és menekülni engedjék a fán gubbasztókat, legalábbis reggelig semmiképpen. Viszont még jóval virradat előtt, mondották, kobold katonák fognak érkezni a hegyekből, azok pedig fel tudnak mászni a fákra, vagy kivágják őket.
Most már meg tudjátok érteni, hogy Gandalf, miközben morgásukat és ugatásukat hallgatta, miért ijedt meg annyira, bárha mágus is volt, s hogy miért érezte azt, kutyaszorítóban vannak, s éppenséggel nem menekültek meg.
Mindamellett nem állott szándékában, hogy csak úgy tudomásul vegye a farkasok terveit, jóllehet sokat nem tehetett egy magas fán kuksolva. Lent meg körös-körül csupa farkas. Összeszedett egy csomó nagyra nőtt fenyőtobozt a fája ágairól. Aztán meggyújtott egyet, ragyogó kék volt a fénye, azt amúgy sisteregve ledobta a farkasok közé. Egyiküket a hátán találta, s bozontos szőre azonnal tüzet fogott, a farkas szörnyen kiáltozva ugrándozott. Aztán mind újabb tobozokra került sor, az egyik kék fényben égett, a másik vörösben, ismét másik zöldben. A farkasok körének kellős közepén kötöttek ki, s hogy felrobbantak, színes szikrákat és füstöt árasztottak. Egy különlegesen nagy toboz a főfarkast találta orron, aki tízlábnyit ugrott, aztán körberohangált, dühében és félelmében a többi farkas után kapdosva és azokat harapdálva.
A törpökből és Bilbóból diadalkiáltás tört elő. A farkasok őrjöngésének látványa riasztó volt, a fejetlenségük pedig betöltötte az erdőt. A farkasok mindenkor féltek a tűztől, de ez a tűz most igen szörnyű és hátborzongató volt. Ha szikra érte a bundájukat, megtapadt benne, és beléjük égett, s hacsak nem hengergőztek meg igen gyorsan, hamarosan lángba borultak. A tisztás egykettőre hemzsegett a farkasoktól, akik azért henteregtek, hogy a hátukba ragadt szikra tüzét kioltsák, azok viszont, akik már égtek, üvöltözve rohangásztak, és a többit is meggyújtották, míg csak a barátaik el nem űzték őket, a farkasok pedig ordítva, óbégatva menekültek le a lankákon, és azt keresték, hol a víz.¹⁰

 

– Mit jelent ez a zenebona az erdőben ma éjjel? – kérdezte a Sasok Ura. Ott ült a holdfényben feketén kirajzolódva, egy magányos sziklaszirt tetején, a hegyek keleti szegélyén. – Farkasok hangját hallom! Vajon valami rosszat terveznek a koboldok?
Felreppent a magasba, s azon nyomban a sziklán ülő testőrei közül kettő ugyancsak a magasba lebbent mindkét oldalán, hogy kövesse őt. Fent köröztek az égen, és letekintettek a vargok gyűrűjére, mely messze alant apró pontként látszott. De a sasoknak éles a pillantásuk, és igen kis dolgokat észrevesznek nagyon nagy távolságról. A Ködhegység sasainak ura olyan szemmel volt megáldva, mely rebbenés nélkül tekintett a napba, s még holdfényben is észrevett egy, a földön mozgó nyulat akár egy mérföldről is. Így, noha nem láthatta a fák között rejtőző népséget, képes volt kivenni a farkasok nyüzsgését és látni az apró lángnyelveket, s hallani azt az üvöltést és ugatást, mely messze fent csak elmosódva hatolt fel hozzá. Ugyanígy láthatta a hold fényét megcsillanni a koboldok lándzsáin és sisakjain, amint a gonosz népség kapuján kibújva hosszú sorokban mászott le a domboldalon, és kanyarodott be az erdőbe.
A sasok nem szíves madarak. Némelyikük gyáva és kegyetlen. De az északi hegyvidék ősi fajtája lélekben nagyobb minden madárnál: büszke, erős és nemes szívű. A koboldokat a sasok nem szerették, ám nem is féltek tőlük. Ha egyáltalán figyelmükre méltatták (ami ritkán adódott, mert koboldfélét nem ettek), úgy lecsaptak rájuk, és sikoltozva űzték vissza őket a barlangjaikba, valahányszor pedig gonoszságot cselekedtek, azt megakadályozták. A koboldok gyűlölték a sasokat, és rettegtek tőlük, de magasban lévő fészküket nem tudták elérni.
Ez éjjel a Sasok Ura csupa kíváncsiság volt, vajon mi történik odalenn; így maga köré hívott még egy csomó sast, ezek elrepültek a hegyekből, és lassú körözéssel egyre lejjebb ereszkedtek, le egészen a farkasok gyűrűjéig és a koboldok találkozóhelyéig. S ez bizony nagyon jó volt így! Odalent borzasztó dolgok mentek végbe. Azok a farkasok, amelyek tüzet fogtak és elmenekültek az erdőbe, sok helyütt felgyújtották azt. Nyár dereka volt, s itt a hegyvidék keleti oldalán már jó ideje csak kevés eső esett. Sárguló páfrány, tört ágak, felhalmozott fenyőtűk s imitt-amott holtan meredező facsonkok – ezek mind hamarosan lángba borultak. A vargokat körülvevő tisztás gyűrűjében terjedt a tűz. De a farkas őrök nem hagyták ott őrhelyüket. Félőrülten s dühösen csaholtak, s ugráltak a fák törzse körül, s a maguk rettenetes nyelvén a törpöket átkozták kilógó nyelvvel, fénylő szemmel, amelynek csillogása oly vörös és vad volt, mint a láng.
Azután ordítozva, futólépésben váratlanul megjelentek a koboldok. Azt hitték, csata folyik a farkasok és az erdei emberek között, de hamarosan megtudták, mi is történt valójában. Némelyikük leült és úgy kacagott. Mások lándzsáikat lengették, és ezeknek szárával pajzsukat csapkodták. A koboldok nem félnek a tűztől, s egykettőre olyan tervük volt, mely nekik felette szórakoztatónak tetszett.
Egyesek közülük a farkasokat gyűjtötték egy nyájba. Mások páfrányt és rőzsét halmoztak a fatörzsek köré. Megint mások körberohangásztak, és a tüzet taposták és verték széjjel, addig verték és taposták, amíg szinte az egész kialudt – csak éppen azokat a lángokat nem oltották el, melyek azoknak a fáknak a közelében lobogtak, ahol a törpök tartózkodtak. Ezeket a tüzeket még táplálták is mohhal, száraz ággal és páfránnyal. Hamarosan láng- és füstgyűrű vette körül a törpöket, olyan gyűrű, amelynek továbbterjedését a koboldok megakadályozták, de amely lassanként annál szorosabban kulcsolódott köréjük, addig, míg a futótűz már azt a tápanyagot nyaldosta, melyet a fák alatt felhalmoztak. Füst lepte el Bilbó szemét, érezte a lángok hevét, és a füstfüggönyön át láthatta a körtáncot lejtő koboldokat, akik olyanok voltak, mint a Nyárközép-éji máglyák táncoló népe. A lándzsáikkal és harci bárdjaikkal táncoló harcosok körén kívül tisztes távolságban álltak a farkasok, vigyázva és várva.
Bilbó hallhatta, amint a koboldok rémes dalba kezdenek:

 

Öt fenyőfán tizenöt madárka,
tépett tolluk tüzes szellő rázta!
Ám szegény bohókák – nem volt nekik szárnyuk!
Kis bohó madárkák, velük mit csináljunk?
Süssük meg élve, zsírba? Serpenyőbe?
Együk meg őket jó puhára főve?

 

Aztán abbahagyták, és azt kiáltozták:
– Repüljetek csak el, kicsiny madárkák! Repüljetek el, ha tudtok! Gyertek le, kicsiny madárkák, vagy pecsenyévé sültök a fészketekben! Daloljatok, kis madarak! Miért nem daloltok?
– El innen, kisfiúk! – kiáltotta torka szakadtából Gandalf válaszként. – Nem most van a fészekrakás ideje. Meg aztán a rossz fiúkat, akik tűzzel játszanak, megbüntetik.¹¹ – Csak azért mondta ezt, hogy feldühösítse a koboldokat, meg hogy megmutassa, ő maga nem ijed meg tőlük; noha persze, mágus létére, nagyon is megijedt. De a koboldok rá se hederítettek Gandalfra, s folytatták éneküket:

 

Láng, láng, lobbanj fűben, lombban,
szikrát hányva! Légy a fáklya
az éjben, a mélyben, a végveszélyben,
   johé!
Nyársra mindet! Süsd, pirítsd meg!
Szőr lobog, bőr ropog,
láng a szakáll, a szem kisül,
olvad a háj, a csont szenesül,
   hamuba lohad
   az ég alatt!
   Így hal meg a törpcsapat
az éjben, a mélyben, a végveszélyben!
   Johé!
   Johohohé!
   Johó!¹²

 

S alighogy elhangzott a johó – a lángok ott termettek Gandalf fája alatt. Pillanat alatt a tűz átterjedt a többi fára. A kérgük kapott lángra, az alacsonyabb ágak ropogtak.
Ekkor Gandalf felmászott a fája tetejére. Varázspálcájából villámként áradt a váratlanul kigyúló fény, amint felkészült arra, hogy innen a magasból leugorjék egyenest a koboldok lándzsái közé. Ez Gandalf végét jelentette volna, noha valószínűleg sokukat megöli, amint mennykőként zuhanva alábukik. De ugrásra már nem került sor.
E percben a Sasok Ura lecsapott, karmaiba ragadta Gandalfot, s máris tovarepült.

 

A koboldok üvöltöztek dühükben és meglepetésükben. A Sasok Ura, akihez Gandalf most már szóval fordult, hatalmasat kiáltott. A nagy madarak, amelyek vele voltak, visszafordultak, majd lecsaptak, akár a hatalmas fekete árnyékok. A farkasok óbégattak, és fogukat csikorgatták, a koboldok ordítottak és toporzékoltak mérgükben, s nehéz lándzsáikat hajították az égnek, de hiába. Felettük le-lecsaptak a sasok, surranó szárnyuk sötét suhogása a földre szorította a koboldokat, vagy messze visszaűzte őket; a saskarmok koboldarcokban vájkáltak. Más madarak a facsúcsokra repültek, és a törpöket ragadták meg, akik addigra oly magasra másztak, amennyire csak bátorságukból tellett.
Szegény kis Bilbó megint majdnem ottmaradt! Éppen csak hogy elkapta Dori lábát, mivelhogy Dorit szállították el utoljára, így aztán együtt lendültek a magasba, a kavarodás és a lángok fölé. Bilbó ott himbálózott a levegőben, a karja majd kitört.
Most már, messze alant, a farkasok és a koboldok nagy területen szétszóródtak az erdőn. Néhány sas még mindig ott körözött, és le-lecsapott a csatamező felett. A lángok hirtelen felszöktek a legmagasabb ágakig, amelyeket ropogó tűz lepett el. Szikrával és füsttel telt meg a lég. Bilbó éppen csak hogy megmenekült!
A tűz fénye hamarosan elhalványult odalent, már csak vörösen pislákolt a fekete téren; maguk messze fent voltak az égben, erőteljes körözéssel emelkedve egyre magasabbra. Bilbó sohasem feledte el ezt a repülést, amint Dori bokájába kapaszkodott. Csak nyögött: „A karom, a karom!” – de Dori is siránkozott: „Szegény lábam, szegény lábam!”
Bilbó még olyankor is szédült a magasban, amikor minden jól ment. Fura érzése támadt, ha akár csak egy alacsony szikla szélén nézett ki, a létrát pedig sohasem állotta, hát még a fákat (minthogy ennek előtte soha nem volt abban a helyzetben, hogy farkasok elől meneküljön). Így elképzelhetitek, mennyire elszédült most, amikor lenézett csüngő lábai alá, és meglátta a sötét világot, mely odalent széles körben tárult ki alatta, hellyel-közzel megtűzdelve a hold egy domboldali sziklán vagy síksági folyón megcsillanó fényével.
A hegyek sápadt ormai közeledtek, hold világította sziklacsúcsok meredtek ki a fekete árnyak közül.¹³ Hiába volt nyár, nagy volt a hideg. Bilbó lehunyta a szemét, és azt latolgatta, vajon kibírja-e még. Aztán elképzelte, mi lesz, ha nem bírja. Hányingere támadt.
A repülés éppen idejében ért véget a számára, mielőtt a karja felmondta volna a szolgálatot. Mélyet sóhajtva lazított a szorításán, amellyel Dori bokáját fogta, aztán elterült azon a durva sziklapárkányon, ahol a sasfészek volt. Szótlanul hevert ott, s gondolatai között elkeveredett a meglepetés, hogy megmenekült a tűzvészből, és az aggodalom, hogy erről a keskeny helyről lezuhan a mély árnyékok közé, amelyek a párkányt mindkét oldalon környezték. Ekkorra már majd megbolondult az utolsó három nap szörnyű kalandjai után, miközben szinte semmit sem evett, s hirtelen azon kapta magát, hogy hangosan azt mondja:
– Most már tudom, mi az: csöbörből vödörbe jutni!
– Nem tudod te azt – hallotta Dori válaszát –, mert mi őszintén reméljük, hogy a vödörre már nem kerül sor. – Aztán váratlanul hozzátette: – A sas se sás.
– Ó nem, egy cseppet sem az – mondta Bilbó felülve, és félénken tekintve a sasra, mely a közelében ült meg. Azt latolgatta, vajon mi egyéb sületlenséget mondott még, s hogy vajon a sas rossz néven veszi-e ezeket. Sassal az ember ne gorombáskodjék, ha nem nagyobb egy hobbitnál, és ott van a fészkében éjjel!
A sas azonban egy kövön élesítette a csőrét, a szárnyát egyengette, és rá se hederített.
Hamarosan egy másik sas röppent oda.
– A Sasok Ura azt parancsolja, hozzad a foglyaid a Főpárkányra – kiáltotta, s ezzel máris eltűnt. Az ott maradt sas karmai közé ragadta Dorit, és elrepült vele az éjszakába, Bilbót egymagában hagyva. Ennek éppen csak annyi ereje volt, hogy eltűnődjék rajta, mit is értett a hírnök azon: fogoly, és elképzelje, hogyan tépik szét vacsorára úgy, akár egy nyulat, amikor máris rá került a sor.
A sas visszatért, Bilbót kabátja hátánál fogva karmai közé ragadta, és elszállott. Most rövid volt az útja, a félelmében reszkető Bilbót igen hamar lerakta egy széles sziklapárkányra a hegyoldalon. Más, mint a repülőút, nem vezetett ide, más ösvény se lefelé, csak az ugrás a szakadék fölött. Így találta Bilbó a többi törpöt, amint ültükben a hátukat a hegy falának támasztották. A Sasok Ura is ott volt, és Gandalffal beszélgetett.
Úgy tűnt, hogy Bilbót végül is mégse falják fel. A mágus és a sasvezér között mintha valami felületes ismeretség lett volna, sőt baráti viszony. A helyzet az volt, hogy Gandalf, aki gyakran járt a hegyekben, egyszer szolgálatot tett a sasoknak, és meggyógyította urukat egy nyíl ütötte sebből. Így a „foglyaik” – látjátok – csak azt jelentette, hogy „a koboldoktól kiszabadított foglyok”, nem pedig a sasok foglyai. Amint Bilbó jobban odafigyelt Gandalf beszélgetésére, rájött, hogy ezúttal valóban és igazán megmenekülnek a szörnyű hegyekből. Gandalf annak a tervét beszélte meg a Sasok Urával, hogyan lehetne a törpöket, magát és Bilbót elszállítani messzire, és lerakni őket a lenti síkságon, hogy egyben útjukon is jócskán előbbre jussanak.
A Sasok Ura nem volt hajlandó semmiféle olyan vidékre vinni őket, amelynek közelében emberek éltek.
– Lőni fognak ránk nagy tiszafa íjaikkal – mondta –, mert azt fogják gondolni, a juhnyájaik után járunk. S ha nem rólatok lenne szó, igazuk is lenne. Nem! Annak örülünk, hogy megzavartuk a koboldok gonosz játékait, örülünk, hogy hálánkat kimutathattuk irántad, de a törpök kedvéért nem kockáztatjuk az életünket a déli síkságokon.
– Helyes! – mondta Gandalf. – Akkor hát vigyetek oda és oly messzire, amennyire csak akartok! Még így is a lekötelezettjeid vagyunk. De addig is: elemészt az éhség.
– Én már csaknem éhen haltam – szólt Bilbó olyan vékony kis hangon, hogy senki se hallotta meg.
– Ezen talán segíthetünk – mondta a Sasok Ura.
Később esetleg láthattátok volna a lobogó lángot a sziklapárkányon, körülötte a törpök alakjaival, amint sütnek, miközben csak úgy árad a finom pecsenyeszag. A sasok égetni való száraz ágakat hordtak össze, aztán nyulakat és egy kis gödölyét hoztak. A törpök elvégezték az előkészületeket. Bilbó túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy segítsen, meg aztán nem is volt nagyon ügyes a nyulak nyúzásában vagy a hús metélésében, mivel megszokta, hogy azt a mészáros szállítja sütésre kész állapotban. Gandalf is lepihent, miután kivette részét a tűzgyújtásból, mivelhogy Oin és Gloin elvesztették a tűzszerszámaikat. (A törpök körében a gyufa még most se terjedt el.)
Így végződtek a törpök kalandjai a Ködhegységben. Hamarosan Bilbó úgy érezte, hasa megint megtelik és nyugton hagyja, s hogy elégedetten hunyhatja álomra a szemét, noha igazában jobb szeretett volna egy cipót és némi vajat, mint a vesszőn sült húsdarabokat. Mélyebben aludt így összekuporodva a kemény sziklán, mint valaha is tollas ágyában, otthoni kis lyukában. De egész éjjel a házáról álmodott, amelynek különféle szobáiban járt, valamit keresve, amit képtelen volt megtalálni, vagy emlékezni arra, milyen is volt.

 

 

7. Fura szállások

AMIKOR MÁSNAP REGGEL BILBÓ felébredt, a korai nap már a szemébe sütött. Felugrott, hogy megnézze, hány óra, és feltegye a teavizet – és csak akkor vette észre, hogy nincs is odahaza. Így aztán leült, és hiába vágyott arra, hogy mosakodjék vagy megkefélkedjék. Egyikre se kerülhetett sor, sem a reggeli teájára, pirítósára vagy szalonnájára, csak hideg birka- és nyúlpecsenyére. És máris fel kellett készülnie az újabb indulásra.
Ez alkalommal megengedték, hogy felmásszék egy sas hátára, és megkapaszkodjék a szárnya között. A levegő frissen járta át, s Bilbó behunyta a szemét. A törpök búcsúszavakat kiabáltak, és – amikor a tizenöt hatalmas madár útra kelt a hegyoldalról – azt ígérték, megfizetik a Sasok Urának¹ jóságát, ha egyszer alkalmuk lesz rá. A nap még az ég keleti szegélyén járt. A hajnal hűvös volt, ködfoszlányok lebegtek a völgyekben és mélyedésekben, és tekeregve fonták körül itt-ott a dombok ormait és csúcsait. Bilbó egyik szemét felnyitotta, hogy lepislantson, és látta, hogy a madarak már fent járnak, a világ pedig odalent maradt, s a hegyek elködlenek mögöttük a messzeségben. Újra behunyta a szemét, és még szorosabban kapaszkodott.
– Ne csipkedj! – szólt a sas. – Nem kell úgy félned, akár egy nyúlnak, még ha nagyon is annak látszol. Szép reggelünk van, gyenge szél. Mi pompásabb, mint a repülés?
Bilbó azt szerette volna válaszolni erre: „A forró fürdő és utána a kései reggeli a gyepen” – de úgy gondolta, helyesebb, ha hallgat, és egy picit lazított a szorításán.

 

Jó darab idő elteltével a sasok feltehetően meglátták, még innen, ebből a nagy magasságból is azt a pontot, amely felé igyekeztek, mert ereszkedni kezdtek, nagy spirálisokat írva le körözésükben. Ez sokáig tartott, s végül is a hobbit újra kinyitotta a szemét. A föld sokkal közelebbinek látszott, s alattuk fák voltak, ezek leginkább tölgyekhez és szilfákhoz hasonlítottak, aztán széles, füves mezők, az egészet pedig folyó szelte át. De mintegy a földből kibújva, egyenesen a folyam útjában, mely köré tekeredett, nagy szikla volt, szinte már kőhegy, mintha a távoli hegyek előretolt őrszeme lenne, vagy olyan hatalmas kődarab, melyet mérföldekre vetett oda a síkságra valami óriásoknál is óriásabb óriás.
Most aztán ennek a sziklának a tetejére ereszkedtek le nagy gyorsasággal egyenként a sasok, hogy leszállítsák utasaikat.
– Ég veletek – kiáltották –, bárhová is visz utatok, míg sasfészketek be nem fogad benneteket utatok végén! – Ez az udvarias szöveg ilyenkor, a sasok illeme szerint.
– Vezéreljen a szárnyatok alatt fúvó szél arra, amerre a nap száll és a hold kél – felelte Gandalf, aki tudta az illendő választ.
S így elváltak. S jóllehet a Sasok Ura utóbb Minden Madarak Királya lett, és aranykoronát viselt,² tizenöt főnöke pedig arany körgallért (ezt abból az aranyból készítették, amelyet a törpök adtak neki), Bilbó nem látta őket többé, csak még egyszer nagyon magasan és messziről az Öt Sereg Csatájában. De mert ennek elmondására csak történetünk végén kerül sor, jelenleg nem szólunk róla többet.
A kődomb tetején lapos rész volt s kitaposott ösvény, ahonnan sok lépcső vezetett le a folyóhoz, azon át meg egy hatalmas lapos kövekből rakott gázló vitt a folyón túli mezőkre. Valami kis barlangféle (kavicsozott alja volt, igen alkalmas hely) húzódott meg a lépcsők lábánál és a kőgázló közelében. A társaság itt gyülekezett és beszélte meg, mi legyen a további teendő.
– Kezdettől az volt a szándékom, hogy (a lehetőség szerint) mindannyiótokat biztonságban átvezesselek a hegyeken túlra – mondta a mágus –, s ez most jó irányításommal és jó szerencsével sikerült. Az a helyzet, hogy jóval előbbre vagyunk keletre, mint ahogyan szándékomban volt elkísérni benneteket, mert végtére is ez nem az én kalandos vállalkozásom. Esetleg még majd foglalkozom vele, mielőtt befejezitek, de addig is egyéb sürgető elintéznivalóim vannak.
A törpök siránkoztak, és nagyon elkámpicsorodottaknak látszottak, Bilbó pedig zokogott. Már azt gondolták, Gandalf velük tart az egész úton, és mindig ott lesz, hogy nehézségeikből kisegítse őket.
– Nem is akarok tüstént eltűnni – mondta a mágus. – Szentelhetek nektek még egy-két napot. Esetleg ki tudlak segíteni benneteket a jelenlegi helyzetetekből, s magam is egy kis segítségre szorulok. Nincs élelmünk, se poggyászunk, se pónilovunk, amin lovagoljunk, és azt se tudjátok, hol vagytok. Na mármost ezt megmondhatom. Még mindig néhány mérfölddel északabbra annál az ösvénynél, amelyet követnünk kellett volna, ha nem hagyjuk el a hegyi hágót oly nagy sietve. Errefelé nagyon kevesen élnek, hacsak azóta nem költöztek ide, amióta utoljára itt jártam, s ennek már néhány éve. De van itt valaki, akiről tudok, s aki innen nem messze lakik. Ez a Valaki készítette a nagy sziklába vájt lépcsőket, és ezt a helyet, úgy hiszem, Szirtkőnek nevezi. Nem jár errefelé sűrűn, nappal semmi esetre sem, s nem érdemes várni rá. Sőt ez nagyon veszedelmes lenne. Fel kell kerekednünk, és meg kell találnunk őt, s ha megbeszélésünkön minden jól megy, azt hiszem, hamarosan indulhattok, és azt kívánhatom nektek, amit a sasok: jó utat, amerre csak jártok!
A törpök kérlelték Gandalfot, hogy ne hagyja el őket. Sárkányaranyat és -ezüstöt és kincseket ajánlottak neki, de nem volt hajlandó változtatni az elhatározásán.
– Majd meglátjuk, majd meglátjuk – mondogatta –, a sárkányaranyatokból pedig máris megérdemlek egy keveset, de előbb kaparintsátok meg.
Ezután a törpök abbahagyták a kérlelést, majd levetették a ruháikat, és megfürödtek a folyóban, amely sekély volt, tiszta vizű és a gázló mentén köves. Azután, hogy az akkor már forrón és erősen tűző nap fényében megszárítkoztak, fel is frissültek, noha testük még mindig sajgott, s ők maguk kissé éhesek voltak. A gázlón hamarosan átkeltek (a hobbitot átvitték rajta), aztán útnak indultak, neki a hosszú szálú zöld fűnek, a tág ölű tölgyek és hatalmas szilfák mentén.
– S mért nevezik ezt a sziklát Szirtkőnek? – kérdezte Bilbó, amint ott bandukolt a mágus mellett.
– Azért nevezte el Szirtkőnek, mert a Valaki számára a szirtkő a legtalálóbb szó erre a sziklára. Az ehhez hasonló dolgokat mind Szirtkőnek nevezi, ezt meg kiváltképpen annak, mert az egyedüli, mely az otthona közelében van, és nagyon jól ismeri.³
– Ki nevezi? Ki ismeri?
– A Valaki, akiről beszéltem, igen jelentős személyiség. Mindannyiótoknak nagyon udvariasnak kell lennetek, amikor bemutatlak majd benneteket neki. Apránként foglak bemutatni, úgy hiszem, kettenként, s vigyáznotok kell, fel ne bosszantsátok őt, vagy az ég tudja, mi minden történhet. Szörnyűséges tud lenni, ha mérges, bár eléggé nyájas, ha a kedvében járnak. De mégis figyelmeztetlek benneteket, hogy igen könnyen haragra lobban.
A törpök pedig mind a mágus köré gyűltek, amikor hallották, mi módon szól Gandalf Bilbóhoz.
– Ehhez az illetőhöz vezetsz most bennünket? – kérdezték. – Vajon nem találhatnál-e valakit, akinek könnyebb a természete? Nem magyarázhatnád meg az egészet egy kissé jobban? – És így tovább.
– Igen, ehhez! Nem találhatnék! A magyarázatom pedig nagyon kimerítő volt – felelte a mágus dühösen. – Ha még többre vagytok kíváncsiak, a neve Beorn.⁴ Roppant erős és bőreváltó.
– Micsoda?! Holmi szűcs, valaki olyan, aki a nyulat prémnek nevezi, ha ugyan nem változtatja át a gereznáját mókussá? – kérdezte Bilbó.
– Az ég szerelmére, nem, nem és nem! – kiáltotta Gandalf. – Ne légy ostoba, Zsákos úr, ha nem muszáj, és mindenre, ami szent, ki ne mondd azt újra, hogy szűcs, amíg a Valaki házától száz mérföldre nem vagy, de azt se, hogy szőttes, prémgallér, boa, muff vagy bármi más efféle idétlen szót! A Valaki bőreváltó. Mert a bőrét váltja: néha hatalmas fekete medve, néha erős, fekete hajú ember, irtóztató karokkal és óriási szakállal. Ennél többet nemigen mondhatok róla nektek, bár ez is elég lehet. Sokan úgy tartják, medve, azoknak a nagy és ősi hegyi medvéknek a leszármazottja, akik az óriások odaérkezte előtt éltek ott. Megint mások azt állítják, hogy az első emberek utódja, akik még Smaug vagy a többi sárkány megérkezése előtt éltek a világnak ebben zugában, s mielőtt a koboldok eljutottak Északról a dombok közé. Én se tudom, mi az igazság, bár azt hiszem, ez utóbbi. A Valaki nem olyan személy, akitől kérdezősködni szoktak.
– Mindenesetre senki el nem varázsolta őt, hacsak ő nem magamagát. Egy tölgyerdőben lakik, nagy faházban, és ember formájában nyája van meg ménese, s jószágai és lovai majdnem oly mesések, mint ő maga. Elvégzik a munkáját, és beszélgetnek vele. Nem eszi meg őket, de nem is vadászik, és vadat se fogyaszt. Tengernyi kaptárjában hatalmas méhei vannak, s leginkább tejszínen és mézen él. Medve alakjában messze földeket bejár.⁵ Egyszer láttam, amint egymagában üldögélt a Szirtkő tetején egy éjjel, és a Ködhegység felett lebukó holdat nézte, eközben azt dörmögte a medvék nyelvén: „Eljön a nap, amikor elpusztulnak, és én visszatérek!” Ezért hiszem azt, hogy valamikor ő is a hegyekből érkezett.

 

Bilbónak és a törpöknek most már bőven volt min gondolkodniuk, nem kérdezősködtek tovább. Még hosszú út állott előttük. Hegynek fel, völgynek le vonszolták magukat. Nagy lett a meleg. Néha megpihentek a fák alatt, és ilyenkor Bilbóban oly erős volt az éhség, hogy még a makkot is megette volna, ha olyan érett már, hogy lehullik a földre.
Délután közepe tájt egyszer csak észrevették, hogy nagy virágtáblák veszik őket körül, s mindegyikükön egyfajta virág nő, mintha csak ültették volna. Különösen lóhere volt sok, a kakastaréj, a vöröshere és a rövid szárú, édes illatú fehérhere mézszagú tengere szinte hullámzott a messze mezőkön. A levegő csak úgy zsongott, zümmögött és zúgott. Mindenütt méhek tevékenykedtek. És micsoda méhek! Bilbó még soha hozzájuk foghatót nem látott. „Ha egyikük megcsípne – gondolta –, kétolyan nagyra dagadnék, mint amilyen vagyok.”
Nagyobbak voltak a lódarazsaknál. A herék nagyobbak, mint a hüvelyketek, jóval nagyobbak, és a sárga csíkok mélyfekete potrohukon úgy villogtak, akár a tüzes arany.
– Közeledünk – mondta Gandalf. – Eljutottunk a Valaki méhlegelőinek a szegélyére.
Egy idő múltán hatalmas és nagyon öreg tölgyek gyűrűjéhez érkeztek, emögött pedig egy magas, tüskés sövénykerítéshez, amelyen sem áthágni, sem átmászni nem lehetett.
– Okosabb lesz, ha itt vártok rám – szólt a mágus a törpökhöz –, aztán ha majd szólok vagy füttyentek, kezdjetek el utánam jönni, majd meglátjátok, hogy én merre megyek, de csak párosával, ezt el ne feledjétek, mégpedig ötperces időközökben mindegyik pár. Bombur a legvastagabb, az kitesz kettőt, ő majd csak jöjjön egyedül és utolsónak. Rajta, Zsákos úr! Van erre valahol egy kapu. – Ezzel elindult a sövény mentén, magával víve a riadt hobbitot.
Hamarosan egy fakapuhoz értek, mely magas volt és széles, emögött kertek látszottak és alacsony faépületek csoportja, némelyikükön zsúpfedél, anyaguk formátlan szálfa, ezek csűrök voltak meg istállók, pajták, aztán egy hosszú, alacsony faház. A nagy sövény belső, déli oldalán kaptárak megszámlálhatatlan sorai, szalmából készített, harang alakú tetővel. A levegőt betöltötte az ide-oda repkedő és ki-be mászó óriás méhek zümmögése.
A mágus és a hobbit betaszították a nehéz, csikorgó kaput, és végigmentek a házhoz vezető széles csapáson. Néhány nagyon sima szőrű és ápolt ló feléjük trappolt a füvön át, és okos pofájukkal jól megnézték őket, aztán elügettek a házak irányában.
– Elmentek, hogy jelentsék az idegenek érkezését – mondta Gandalf.
Rövidesen egy udvarba értek, amelynek három oldalát a faház képezte két hosszú szárnyával. Ennek a közepén nagy tölgytőke hevert, mellette rengeteg levagdalt ág. Közelében hatalmas ember állott, dús, fekete szakállal és hajjal, csupasz karján és lábán csomós izmok. Térdig érő gyapjúköntös fedte, s hatalmas fejszére támaszkodott. A lovak úgy vették körül, hogy orruk a vállán pihent.
– Hm, hát itt vannak! – szólt az ember a lovakhoz. – Nem látszanak veszélyeseknek. Elmehettek! – Dörgő hangon nevetett, lerakta a fejszéjét és előrejött.
– Kik vagytok és mit akartok? – kérdezte nyersen, a jövevények előtt állva és messze Gandalf fölé magasodva.
Ami Bilbót illeti, ő könnyedén keresztüllépkedhetett volna a gazda lába között anélkül, hogy akár a fejét is behúzza, akkor sem ér hozzá barna köntöse szegélyéhez.
– Én Gandalf vagyok – mondta a mágus.
– Soha a hírét nem hallottam – dünnyögte az ember. – És ki ez az apró fickó? – szólt, s le is hajolt, hogy bozontos fekete szemöldöke alól rosszallóan szemügyre vegye a hobbitot.
– Ez Zsákos úr, jó családból való, és makulátlan hírű hobbit – mondta Gandalf; Bilbó meghajolt. Nem volt kalapja, amit levegyen, és fájdalmasan tudatosult benne, hány gombja hiányzik. – Jómagam mágus vagyok – folytatta Gandalf. – Én már hallottam felőled, ha te nem is hallottál rólam, de talán hírét vetted jó rokonomnak, Radagastnak⁶ , aki a Bakacsinerdő déli határvidékén lakik.
– Igen, úgy hiszem, egészen jóravaló fickó, már amennyire egy mágustól telik. Találkoztam is vele néhanapján – mondta Beorn. – Hát most már tudom, ki vagy, vagy kinek vallod magad. S mit kívánsz?
– Hogy megvalljam az igazat, elveszítettük a poggyászunkat, majdhogynem elvétettük az utunkat, és igencsak rászorulnánk a segítségre, vagy legalábbis a jó tanácsra. Úgy is mondhatnám, hogy nehéz napjaink voltak a koboldokkal a hegyek között.
– A koboldokkal? – ismételte a nagy szál ember kevésbé nyersen. – Ó, hát azokkal támadt bajotok, csakugyan? És mi vitt hozzájuk?
– Nem állt szándékomban megközelíteni őket. Éjjel leptek meg bennünket a hágón, amelyen át kellett haladnunk; a Nyugatontúli Tájak felől érkeztünk erre a vidékre; hosszú volna elmesélni.
– Akkor jobban tennétek, ha betérnétek a házamba, és legalább valamennyit elmondanátok a történtekből, hacsak mesétek az egész napot igénybe nem veszi – mondta az ember, egy sötét ajtón át vezetve őket, amely az udvarból nyílt a házba.
Nyomában haladva, a jövevények széles terembe jutottak, közepén tűzhellyel.⁷ Noha nyár volt, fából rakott tűz égett, és a füst a megfeketült tetőgerendák felé szállt, hogy utat keressen a tető nyílásán keresztül. Áthaladtak ezen a homályos termen, amelyet csak a tűz és a felette tátongó rés világított meg, aztán egy másik, kisebb ajtón át valamifajta tornácra érkeztek, amely fatönkökből készült cölöpökön nyugodott. Ez déli fekvésű volt, és még melengette, el is árasztotta a nyugatnak forduló nap, amely lemenőben volt, és arany sugarait a dús kerti virágokra ontotta, melyek egész a lépcsőkig értek.
Itt fapadokra ültek, miközben Gandalf belefogott elbeszélésébe, Bilbó meg lecsüngő lábait lógázta, és a kert virágait bámulta, azon töprengve, ugyan mi is lehet a nevük, mivelhogy a felüknek még a hírét se hallotta.
– Egy vagy két barátommal jöttem a hegyeken keresztül... – kezdte a mágus.
– Kettővel? Én csak egyet látok, s még az is igen apró – vetette közbe Beorn.
– Hát, hogy igazat mondjak, nem akartalak sokadmagammal zavarni, míg meg nem tudom, mennyire vagy elfoglalva. Majd most odaszólok a többieknek, ha szabad.
– Rajta, szólj!
Így Gandalf hosszan, élesen füttyentett, s tüstént megjelent Thorin és Dori, akik megkerülték a házat a kerti ösvény mentén, és most mély hajlongásokkal álltak előttük.
– Látom már, hogy úgy értetted, egy vagy három! – szólt Beorn. – De ezek nem hobbitok, hanem törpök.
– Tölgypajzsos Thorin, szolgálatodra! Dori, szolgálatodra! – mondta a két törp ismételt hajlongások közepette.
– Köszönöm, de szolgálataitokra nincs szükségem – mondta Beorn –, viszont azt hiszem, nektek annál jobban az enyémre. A törpökért nem rajongok éppen, de ha igaz, hogy te Thorin vagy (Thrain fia, az meg Throré, úgy hiszem), s hogy a társad is tiszteletre méltó, meg hogy a koboldok ellenségei vagytok, és semmi rosszat nem terveztek az én országomban... mellesleg, mit is terveztek voltaképpen?
– Úton vagyunk, hogy meglátogassuk atyáink hajlékát, a Sötéterdőn túl, messze keletre – vágott közbe Gandalf –, és csak véletlen, hogy egyáltalán ide vetődtünk a te földedre. A Magas Hágón keltünk át, ennek arra az útra kellett volna elvezetnie bennünket, mely országodtól délre halad, amikor a gonosz koboldok megtámadtak, mint ahogyan éppen mondani akartam.
– Hát akkor mondd csak! – szólt Beorn, aki sohasem volt valami udvarias.
– Rettentő vihar dúlt, a kőóriások sziklákat görgettek, s mi kénytelenek voltunk a hágó elején menedéket keresni egy barlangban, a hobbit meg én és számos társunk...
– Neked kettő az számos?
– Hát nem. Az a helyzet, hogy több volt, mint kettő.
– Akkor hol vannak? Megölték vagy megették őket, esetleg hazatértek?
– Nem, nem. Úgy látszik, nem jöttek mind elő, amikor fütyültem. Úgy gondolom, félénkek. Tudod, nagyon is tartunk tőle, hogy túlontúl sokan vagyunk ahhoz, hogy a vendégeid lehessünk.
– Rajta, fütyülj csak újra! Úgy látszik, kedvem kerekedett a vendéglátásra, és egy-kettővel több már nem számít – dörmögte Beorn.
Gandalf ismét fütyült, de Nori és Ori majdhogynem azelőtt ott volt, mielőtt a füttye elhangzott, mert – ha még emlékeztek rá – Gandalf azt mondta nekik, jöjjenek csak párosával minden öt percben.
– Ejha! – mondta Beorn. – Ti aztán hamar itt termettetek! Ugyan hol rejtőztetek? Mondjátok meg, keljfeljancsik!
– Nori szolgálatodra, Ori szol... – kezdték, de Beorn félbeszakította őket:
– Köszönöm! Majd ha szükségem lesz a segítségetekre, kérni fogom. Üljetek le, és folytassuk az elbeszélést, vagy még vacsoraidőre se végzünk.
– Alighogy elaludtunk – folytatta Gandalf –, egy nyílás tárult fel a barlang végén; koboldok tódultak be rajta, és megragadták a hobbitot, a törpöket és a pónitruppot...
– Pónitruppot? Hát mik voltatok ti, vándorcirkusz? Vagy annyi árut cipeltetek? Vagy hat az már trupp nálatok?
– Ó nem! Az a helyzet, hogy a pónik száma több volt hatnál, mert mi is többen voltunk; és íme, itt jön két újabb barátunk!
Ebben a pillanatban megjelent Balin és Dwalin, s oly mélyen hajoltak meg, hogy szakálluk a kőpadlót seperte. A nagy ember előbb csak a homlokát ráncolta, de a jövevények mindent elkövettek, hogy rettentően udvariasak legyenek, és egyre csak bólogattak és hajlongtak, és térdük előtt lóbálták a csuklyáikat (törpillendőség szerint), míg csak az ember abba nem hagyta a homlokráncolást, és csengő kacagásban nem tört ki: oly komikusak voltak ezek a törpök.
– Igazatok volt a truppal – mondta. – Méghozzá nagyon humoros lehetett. Gyertek csak be, bohócaim, és mondjátok meg, mi a nevetek! A szolgálatotokra jelenleg nincs szükségem, csak pusztán a nevetekre, aztán ha megmondtátok, üljetek le, és hagyjátok a hajbókolást.
– Balin és Dwalin – mondták a jövevények, túlságosan bátortalanul ahhoz, hogy megsértődjenek; lecsücsültek a padlóra, kissé meglepettnek látszottak.
– Hol is tartottam? Ja igen, engem nem ragadtak meg. Villámommal egy-két koboldot megöltem...
– Helyes – mondta Beorn. – Akkor hát mégis van valami jó abban, ha valaki mágus.
– ...és becsúsztam abba a résbe, még mielőtt bezáródott. Követtem a többieket le a főterembe, amely teli volt koboldokkal. A Nagy Kobold is ott volt, harminc vagy negyven felfegyverzett őrrel. Azt gondoltam magamban: még ha nem is lennének egymáshoz láncolva, ugyan mit tehet egy tucat ennyi ellen?
– Egy tucat! Most hallom először, hogy nyolcról azt mondjuk, egy tucat. Vagy van még tán néhány olyan keljfeljancsid, aki eddig nem kelt fel?
– Hát igen, éppen itt jön kettő; Fili és Kili, úgy hiszem – szólt Gandalf, amikor ez a kettő jelent meg, és állott előttük mosolyogva és hajlongva.
– Ennyi elég! – mondta Beorn. – Üljetek le, és maradjatok nyugton! Te pedig mondd tovább, Gandalf!
Így aztán Gandalf folytatta történetét, amíg el nem ért a sötétben vívott küzdelemhez, a lenti kapu felfedezéséhez és annak a riadalomnak az ecseteléséhez, amely akkor fogta el őket, mikor rájöttek, hogy Zsákos urat elvesztették.
– Megolvastuk a létszámot, és rájöttünk, hogy oda a hobbit. Mindössze tizennégyen maradtunk!
– Tizennégyen! Ezúttal először hallom, hogy ha tízből egyet levonunk, úgy tizennégy marad. Úgy érted, kilencen, vagy különben még mindig nem mondtad el a társaságod minden tagjának a nevét.
– Hát persze, még nem találkoztál Oinnal és Gloinnal. És szavamra, itt is vannak! Remélem, megbocsátod alkalmatlankodásukat.
– Ó, csak jöjj ön valamennyi! Gyorsan, gyorsan! Gyertek ide ti is ketten, és foglaljatok helyet! De nézd csak, Gandalf, még most is csak te vagy itt és tíz törp, valamint a hobbit, aki elveszett. Ez összesen tizenegy (meg az elveszett), s még mindig nem tizennégy, hacsak a mágusok nem számolnak másként, mint a közönséges emberek. De most kérlek, folytasd a történetet.
Beorn ugyan iparkodott nem mutatni, de igazában nagyon kíváncsi lett. Mert látjátok, a régmúlt napokban a hegyeknek éppen azt a vidékét ismerte, amelyet Gandalf leírt. Bólogatott és dörmögött, amikor a hobbit újbóli felbukkanásáról hallott, s arról, hogyan másztak le a csuszamlós kövek közt; meg az erdei farkasok gyűrűjéről.
Amikor Gandalf az elbeszélésében odáig ért, miként kúsztak a fákra, odalent a tömérdek farkas, Beorn felkelt, nagy léptekkel járta a tornácot, és azt mormogta:
– Bárcsak köztetek lettem volna! Tőlem aztán többet is kaptak volna, mint tűzijátékot!
– Nos – mondta Gandalf, aki igen örült, hogy története mély benyomást keltett –, megtettem, ami tőlem telt. Alattunk a dühödt farkasok, az erdő pedig helyenként már tűzbe borult, amikor odaérkeztek a koboldok a dombokból, és felfedeztek minket. Üvöltöttek elragadtatásukban, és gúnydalokat énekeltek rólunk. Tizenöt madárka öt fenyőn...
– Te jó ég! – dörmögte Beorn. – Azt már ne mondd, hogy a koboldok nem tudnak számolni. Tudnak. Tizenkettő nem tizenöt, és azt ők is igen jól tudják.
– Jómagam is. Bifur és Bofur is köztük voltak. Eddig nem merészkedtem bemutatni őket, de most itt vannak.
Bifur és Bofur bevonult.
– S még itt vagyok én is! – szuszogta Bombur leghátul. Kövér volt, s dühös is, hogy utolsónak hagyták. Nem volt hajlandó öt percet várni, és közvetlenül követte a másik kettőt.
– Hát most aztán tényleg tizenöten vagytok, s mivel a koboldok tudnak számolni, úgy vélem, csakugyan ennyien voltatok fenn a fákon. Most már talán be tudjuk fejezni a történetet további megszakítások nélkül.
Zsákos úr csak ekkor ismerte fel, milyen ravasz volt Gandalf. A megszakítások ugyanis valójában egyre jobban felcsigázták Beorn érdeklődését a történet iránt, s emiatt nem küldte el íziben a törpöket, mint valami gyanús koldusokat.⁸ Ha tehette, soha senkit sem invitált a házába. Beornnak kevés volt a barátja, azok is igen messze éltek, egyszerre csak néhányukat hívta meg. Most pedig tizenöt idegen ült a tornácán!
Mire a mágus befejezte a meséjét, és elmondta, mint mentették meg őket a sasok, és hozták el mindannyiukat a Szirtkőre, a nap már nyugovóra tért a Ködhegység csúcsai mögött, s az árnyékok megnyúltak Beorn kertjében.
– Pompás történet volt! – mondta Beorn. – Ennél jobbat már régen nem hallottam. Ha minden koldus képes lenne arra, hogy valami effélét mondjon el, jobban hajlanék hozzájuk. Persze lehet, hogy mindezt csak kitaláltátok, de a mesétekért akkor is megérdemeltek egy vacsorát. Nosza, együnk valamit!
– Igenis, kérnénk szépen! – mondták az összes törpök. – És nagyon köszönjük!

 

A teremben most már egészen sötét volt. Beorn tapsolt, mire négy szép fehér póni ügetett be, és több nagy, nyúlánk testű agárkutya. Beorn mondott nekik valamit azon a furcsa nyelven, amely olyan volt, mint mikor az állati hang emberi beszéddé alakul. A jövevények megint kimentek, és hamarosan fáklyákkal a szájukban tértek vissza, ezeket a tűznél meggyújtották, és bedugdosták azokba az alacsony tartófoglalatokba, amelyek a központi tűzhely oszlopait körülvették. A kutyák, ha úgy akarták, képesek voltak hátsó lábukon megállni, mellső lábukkal pedig tárgyakat hordozni. Nagy hamar deszkákat és bakokat cipeltek elő az oldalfalak mellől, és a tűz közelében állították fel őket.
Akkor bégetés hangzott, s néhány hófehér bárány jött be, ezeket egy hatalmas, szénfekete kos vezette. Egyikük fehér terítőt hozott a hátán, amelynek szegélyébe állatok képmása volt hímezve, mások széles hátukon tálcákat hordoztak, rajta kupák, fatányérok, kések és fakanalak, ezeket a kutyák átvették, és serényen a bakasztalokra rakták. Az asztalok igen alacsonyak voltak, így mellettük még Bilbó is kényelmesen helyezkedhetett el. Az egyik póni két, ugyancsak alacsony padot tolt oda, kákából font széles ülőkével és vastag, kurta kis lábakkal, Gandalf és Thorin számára, míg ugyanennek az asztalnak a távolabbi végéhez Beorn hasonló fajtájú nagy fekete székét állította (amelyben úgy foglalt helyet, hogy két nagy lábát messze kinyújtotta az asztal alatt). Ennyi szék volt Beorn termében, s ezek valószínűleg azért voltak alacsonyak, akár az asztalok, hogy a neki szolgáló csodálatos állatok számára is alkalmatosak legyenek. S min ültek a többiek? Ezekről se feledkeztek el. A többi póni gyalult és csiszolt, dob alakú fahasábokat görgetve jött be, amik még Bilbó számára is elég alacsonyak voltak; így aztán hamarosan mindannyian helyet foglaltak Beorn asztalánál; ilyen sokadalmat a terem bizony már esztendők óta nem látott.
Itt olyan vacsorát vagy estebédet fogyasztottak, amilyenben már azóta nem volt részük, hogy elhagyták az Utolsó Otthonos Házat nyugaton, és búcsút mondtak Elrondnak. A fáklyák fénye és a tűz világa lobogott köröttük, az asztalon meg két hatalmas, vörös méhviasz gyertya égett. Míg ettek, Beorn mély, dörgő hangján történeteket mesélt a hegyeken inneni vad vidékekről, s kiváltképpen arról a sötét és veszedelmes erdőről, amely messze délnek és északnak elnyúlva feküdt, egynapi lovaglásra tőlük, elzárva a keletnek vezető útjukat: a Bakacsinerdő rettenetes világáról.
A törpök figyeltek és szakállukat rázták, mert tudták, hogy hamarosan be kell merészkedniük ebbe az erdőbe, és a hegyvidéket követően ez a legkomiszabb veszély, amely rájuk leselkedik, mielőtt elérkeznek a sárkány erősségébe. Amikor a vacsora befejeződött, a törpök elkezdték a maguk történeteit mesélni, de úgy tűnt, Beorn álmosodik, és alig figyel rájuk. A törpök jobbadán aranyról, ezüstről, kincsről és arról beszéltek, hogyan kell ezt-azt kikovácsolni, Beorn viszont nemigen látszott érdeklődni az effélék iránt: az ő termében semmi se volt aranyból vagy ezüstből, s a késeket kivéve alig készült valami fémből.
A társaság hosszan ült az asztalnál méhsörrel⁹ töltött fakupái mellett. Odakint sötét éjszaka lett. A terem közepén lobogó tűzre friss gallyakat raktak, a fáklyákat kioltották, ők meg egyre csak ott ültek a táncos lángok lobogó fényében, míg a ház oszlopai felmagaslottak mögöttük, a tetejük meg olyan sötét volt, akár az erdei fák csúcsa. Varázslat volt-e vagy sem, Bilbónak úgy tetszett, olyanféle hangokat hall a tetőgerendák közt, akár a faágakban motozó szélé, és baglyok huhogását. Hamarosan bóbiskolni kezdett az álmosságtól, és a hangok mintha elúsztak volna körötte, míg csak fel nem rezzent.
A hatalmas ajtó nyikorgott, majd becsapódott. Beorn eltávozott. A törpök keresztbe tett lábakkal ültek a padlón a tűz körül, és egykettőre dalba fogtak. Némelyik strófa így hangzott, de az egész vers hosszabb volt, s danolászásuk is elég soká tartott:

 

Szél zúgott a száraz fenyéren,
az erdőn nem rezzent levél sem,
mély volt az árny éj s nap során,
sötét lények kúsztak serényen.

A szél leszállt a havasokról,
mint áradat bömbölt és tombolt,
nyögött a tág erdő, az ág,
a földre tépett, tarka lomb hullt.

A szél tovább zúdult keletre,
erdőt nem dúlt már harci kedve,
a láp fölött süvöltözött
füttye, úgy száguldott sziszegve.

Zizzen a fű, kalásza görnyedt,
zúgott a sás – s ó, egyre szörnyebb
tavakra szállt –, s zordon égen át
tépett felhőrongyok ömöltek.

Elhagyva a nagy Hegy kopárát,
söpörte a sárkány bérci várát,
sötét, hideg kőtömböket,
hol füstön lengtek át a párák.

Majd a világ szélén kitörve
az éji tenger ömölt le,
csillag-kohót lánggá csiholt,
hold-sajkát sodort messzi űrbe.

 

Bilbó ismét elbóbiskolt. Gandalf váratlanul felkelt.
– Eljött számunkra az alvás ideje – mondta. – Számunkra, de úgy vélem, nem Beorn számára. Ebben a teremben békén és nyugodtan pihenhetünk, de figyelmeztetlek mindannyiótokat, el ne feledjétek, amit Beorn mondott, mielőtt elhagyott volna bennünket: veszedelembe kerültök, ha napfelkelte előtt kimerészkedtek.
Amint Bilbó látta, az ágyakat máris megvetették a terem oldalán, egyfajta dobogón az oszlopok és a külső falak között. Számára kis szalmamatrac és gyapjútakarók kerültek. Boldogan fészkelődött el bennük, jóllehet nyár volt. A tűz leégett, ő meg elaludt. De éjszaka felébredt: a tűz már hunyó parázzsá vált, a törpök és Gandalf, lélegzésükből ítélve, mindannyian aludtak; a padlón fehér folt árulkodott az égen járó holdról, mely a tető füstnyilásán pillantott alá.
Kintről dörmögő hang hallatszott, és olyan zaj, mintha valami hatalmas állat viaskodnék az ajtónál. Bilbó azon tűnődött, mi lehet, s hogy vajon Beorn-e elvarázsolt alakjában, és hogy bejön-e hozzájuk medveként, s halomra öli-e őket. A takarói alá süllyedt és bedugta a fejét, majd – aggodalmai ellenére – végtére újra elaludt.

 

Mire felébredt, világos nappal volt. Az egyik törp keresztülbukott rajta az árnyékban, ahol feküdt, s lehuppant a dobogóról a padlóra. Bofur volt az, aki zúgolódott is emiatt, amikor Bilbó kinyitotta a szemét.
– Kelj már fel, álomszuszék – mondta –, vagy nem marad reggeli a számodra.
Fel is pattant Bilbó.
– Reggeli! – kiáltotta. – Az meg hol van?
– Javarészt a hasunkban – felelték a többiek, akik ide-oda mozogtak a teremben –, de ami még maradt, kint van a verandán. Beornt keressük már azóta, hogy felkelt a nap, de semerre se leljük, noha a reggeli fel volt készítve, mire kimentünk.
– S hol van Gandalf? – kérdezte Bilbó, miközben a legnagyobb sebességgel igyekezett az ennivaló nyomába.
– Ó, kint jár valahol – mondták neki a törpök.
De Bilbó nyomát se látta a mágusnak aznap egészen estig. Közvetlenül napnyugta előtt tért vissza a terembe, ahol a hobbit és a törpök vacsoráztak, s ahol – mint egész napon át – Beorn csodálatos állatai szolgálták ki őket. Beornt egyébként a megelőző éjszaka óta nem látták, ami elgondolkoztatta a törpöket.
– Hol a házigazdánk, s hol jártál te magad egy álló napon keresztül? – kérdezték mindannyian.
– Egyszerre csak egy kérdést kérek, és azt is csak vacsora után. Egy falatot sem ettem reggel óta.
Végül aztán Gandalf eltolta a tányérját és kancsóját – két teljes cipót fogyasztott (rengeteg vajjal, mézzel és tejfellel), és legalább egy liter méhsört megivott, majd előhúzta a pipáját.
– Előbb a második kérdésre felelek – mondta –, de teringettét, ez aztán a pompás hely arra, hogy füstkarikákat eregessek!
Tényleg, hosszú időn át semmit se tudtak kiszedni belőle, oly buzgón bocsátgatta a füstkarikákat, amelyek ott keringtek a terem oszlopai körül, s mindenféle színt és formát öltöttek, míg végül egymást kergetve kilibbentek a tető nyílásán keresztül. Kívülről nézve igen furcsának tetszhettek a füstkarikák, amint egymás után tolultak kifelé a légbe, zöldek, kékek, vörösek, ezüstszürkék, sárgák, fehérek; az egyik kicsi, a másik nagy; a kicsik a nagyokon bújva keresztül, aztán nyolcasokká egyesültek, majd úgy tűntek el a messzeségben, akár a madársereg.
– Medvenyomok után jártam – mondta végül Gandalf. – Múlt éjszaka feltehetően szabályos medve-összejövetel zajlott le odakint. Azt hamarosan láttam, hogy a nyomok nem mind származhattak Beorntól; túl nagy volt a számuk, a nagyságuk pedig eltérő. Úgy is mondhatnám, voltak itt kis medvék, nagyok, közönségesek és óriásiak, ezek mind kint táncoltak sötétedéstől csaknem hajnalhasadtáig. Szinte minden irányból érkeztek, kivéve a folyó nyugati partvidékét, a Hegyek tájékát. Errefelé csak egy lábnyom vezetett, mégpedig nem érkező, hanem távolodó. Ezt követtem egészen a Szirtkőig. Ott a nyomok elvesztek a folyóban, de a víz a szikla mögött túlságosan mély és sodró volt számomra ahhoz, hogy átkeljek. Mint emlékeztek, eléggé könnyű a gázlón át erről a partról a Szirtkőre jutni, de a másik oldalon egy örvénylő csatornából sziklaszirt mered felfelé. Mérföldeket kellett gyalogolnom, míg olyan helyet találtam, ahol a folyó elég széles és sekély volt ahhoz, hogy átgázoljak és átússzam rajta, majd megint mérföldeket vissza, hogy ismét a nyomokra leljek. Akkorra már túl késő volt, hogy messzire követhessem őket. Egyenest a fenyőerdők irányába vezettek, a Ködhegység keleti oldalára, ahol tegnapelőtt éjszaka élvezetes esténket töltöttük a vargok társaságában. S most, úgy hiszem, az első kérdésetekre is megfeleltem – fejezte be szavait Gandalf, aki sokáig ült némán.
Bilbó úgy vélte, érti, mire gondol a mágus.
– Mit tegyünk akkor – kiáltotta –, ha Beorn az összes vargokat és koboldokat idevezeti hozzánk? Mindannyian foglyul esünk és meghalunk. Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy amazoknak nem barátja.
– Valóban azt mondtam. És ne légy buta! Jobban teszed, ha lefekszel, az eszed álmos.
A hobbit úgy érezte magát, mint akit eltapostak, s mivel láthatóan egyebet úgyse tehetett, lefeküdt; s miközben a törpök egyre dalaikat énekelték, elaludt, kis fejét folytonosan Beornon törve, míg csak azt nem álmodta, hogy fekete medvék százai járnak lassú, nehézkes körtáncot a holdfényben az udvaron. Aztán egyszer csak felébredt, amikor a többiek mind aludtak, s megint a tegnapi kaparászást, viaskodást, szimatolást, dörmögést hallotta.
A következő reggelen Beorn keltette fel mindannyiukat.
– Szóval még mind itt vagytok! – mondta. Felragadta a hobbitot, és nevetett. – Még nem ettek meg a vargok vagy koboldok vagy gonosz medvék, mint látom. – S ezzel nagyon tiszteletlenül megbökdöste Zsákos úr mellényét. – A nyuszika megint nekigömbölyödik, és kivirul a mézen és kenyéren. – Kacagva tette hozzá: – Gyere, faljál még!
Így mind átvonultak vele együtt reggelizni. Beorn ezúttal igen vidám volt: úgy tűnt, remek kedvében van, és mindannyiukat megnevettette ízes adomáival; azt se kellett sokáig találgatniuk a törpöknek, hol járt, vagy miért oly kedves hozzájuk, mert mindenről ő maga számolt be. Átkelt a folyón, és visszament egészen a hegyekig – amiből sejthetitek, hogy igen gyorsan tudott utazni, mindenesetre akkor, ha medvealakot öltött. A kiégett farkastisztás hamarosan rávezette arra, hogy a törpök történetének egy része igaz; de még ennél is többre jutott: elfogott egy, az erdőn kóborló vargot és koboldot. Ezektől további híreket kapott: a koboldok őrjáratai még most is kutatták a vargokkal együtt a törpöket, s mérhetetlenül dühösek voltak a Nagy Kobold halála miatt, meg azért is, hogy megégett a főfarkas orra, s hogy a mágus keltette tűz a főnök számos főemberét elpusztította. Ennyit mondtak el neki kényszerhelyzetükben a foglyok, de Beorn sejtette, hogy ennél jóval nagyobb gaztettekre készülnek, s hogy küszöbön áll az egész koboldsereg támadása farkas szövetségeseikkel egyetemben a hegyek árnyalta vidék ellen, hogy megtalálják a törpöket, vagy bosszút álljanak azokon az embereken és teremtményeken, akik arrafelé élnek, s akik véleményük szerint bújtatják őket.
– Jóféle történet volt ez, amit elmondtatok – mondta Beorn –, de most, hogy meggyőződtem az igazságról, még jobban kedvelem. Meg kell bocsátanotok azért, hogy nem adtam a szavatokra. Ha ti is közel élnétek a Bakacsinerdő széléhez, ti se adnátok senki szavára, akit nem ismertek úgy, akár a fivéreteket, vagy még annál is jobban. Most csak azt mondhatom, úgy siettem haza, amennyire csak tudtam, hogy gondoskodjam biztonságotokról és felajánljam mindazt a segítséget, amit nyújthatok. Ezek után nagyobb szeretettel fogok a törpökre gondolni. Ilyet, hogy megöltétek a Nagy Koboldot, megöltétek a Nagy Koboldot! – kacarászott magában meg-megrázkódva Beorn.
– S te mit tettél a kobolddal és a varggal? – kérdezte váratlanul Bilbó.
– Jer és lásd! – mondta Beorn, s a törpök követték őt, amint megkerülte a házat. A kapura koboldfej volt rászegezve, egy mögöttes fán pedig vargbőr száradt. Beorn irgalmatlan volt ellenségnek, viszont most barátjukként tevékenykedett, és Gandalf bölcsnek vélte, ha elmondja egész történetüket s útjuk okát-célját is, hogy mindazt a segítséget, amit felajánlott, megkaphassák.
Amit Beorn a törpöknek ígért, a következő volt: az erdőkig vezető útjuk során gondoskodik mindannyiuk számára pónikról, Gandalfnak pedig lóról, ellátja őket annyi táplálékkal, hogy megfelelő beosztással hetekre elegendő lesz, az élelmet úgy csomagolja, hogy a lehető legkönnyebben szállíthassák; kapnak diót, lisztet, szárított gyümölcsöt lepecsételt korsókban, mézet vörös agyagköcsögökben, és kétszersültet, amely sokáig eltart, és amiből kevés is elegendő ahhoz, hogy bírják a hosszú utakat. E kétszersült készítése Beorn titkai közé tartozott, de egyik alkotóeleme a méz volt, mint szinte minden maga készítette ételnek, az íze pedig jó, noha szomjassá tette az embert.
– Az erdőn innen – mondta Beorn – nem szükséges vizet vinni magatokkal, mert az egész út mentén akad forrás és patak. De a Bakacsinerdőn át vezető út homályos, veszedelmes és nehéz lesz¹⁰ – tette hozzá. – Ott nem könnyű vizet találni, de élelmet sem. A dióérés ideje még nem jött el (noha míg az erdő másik oldalára értek, lehet, hogy már el is múlik), és körülbelül a dió az egyetlen, ami élelemszámba megy abból, ami ott nő; mert az erdőben vadon termő dolgok homályosak, rejtelmesek és ártalmasak. Majd én gondoskodom számotokra tömlőkről a vízhordásra, és adok nektek néhány íjat és nyilat. De abban erősen kételkedem, hogy bármi, amit a Bakacsinerdőn leltek, alkalmas lesz evésre-ivásra. Tudom, hogy van arra egy folyó, fekete és gyors iramú, ez keresztezheti az ösvényeteket. Ebből ne igyatok, de ne is fürödjetek benne, mert úgy hallottam, varázsereje van, álmossá és feledékennyé tesz. S az erdő homályos árnyai közt alig hiszem, hogy bármit is lőhettek, hasznosat vagy kártékonyat, úgyhogy le ne térjetek az írtatokról. Eltérnetek pedig nem szabad, semmilyen okból.
Ez minden tanács, amivel szolgálhatok. Az erdő szegélyén túl nemigen lehetek tovább a segítségetekre, rá kell bíznotok magatokat szerencsétekre, bátorságotokra és arra az élelemre, amit veletek adok. Amint az erdő bejáratához értek, azt kell kérnem, küldjétek vissza lovamat és pónijaimat. De mindannyiótoknak jó szerencsét kívánok, a házam pedig, ha valaha is errefelé vezetne vissza az utatok, nyitva áll előttetek.

 

Persze a törpök rengeteg hajlongással és csuklyalobogtatással és „szolgálatodra, ó tág fatermek ura!” kiáltással köszönték meg Beorn szívességét. De komor szavai nyomán lelkesedésük lekókadt, és mindannyian csak azt érezték, a kaland sokkal veszélyesebb annál, mint amire számítottak, s még mindezek után, ha le is küzdötték az út veszedelmeit, a végén ott leselkedik rájuk a sárkány.
Egész délelőtt előkészületeikkel szorgoskodtak. Alighogy elmúlt a dél, utoljára ettek Beornnál, aztán étkezés után felszálltak a lovakra, amelyeket Beorn kölcsönzött nekik, és búcsút integetve, jó iramban kilovagoltak a kapuján.
Alighogy elhagyták bekerített birtokának magas sövényét kelet felé, északnak fordultak, és aztán északnyugatnak. Beorn tanácsára már nem törekedtek arra, hogy az erdei főutat érjék el országa déli részén. Ha a hágón kelnek át, olyan hegyi patakhoz ereszkednek alá, mely néhány mérfölddel délre a Szirtkőt környező nagy folyóba torkollik. Itt mély gázló volt, amelyen átkelhettek volna akkor, ha még megvannak a pónijaik, onnan meg kitaposott ösvény vezetett az erdő szegélyéhez és a régi erdei út bejáratához. De Beorn intette őket, hogy ezt az utat mostanában gyakran használják a koboldok, míg magát az erdei utat, így hallotta, benőtte a gyom, a keleti végén nem jár senki, és olyan áthatolhatatlan mocsarakhoz vezet, amelyekben az ösvények régóta elvesztek. Amellett az út keleti vége mindig is messze volt a Magányos Hegy déli részétől, s még ha végig is mentek rajta, észak felé változatlanul hosszú és nehéz út áll előttük. A Szirtkőtől északra a Bakacsinerdő szegélye közelebb húzódik a Nagy Folyó partjához, s jóllehet itt a hegyek is lejjebb ereszkednek, Beorn mégis azt tanácsolta, válasszák ezt az utat, mert a Szirtkőtől alig néhány napi lovaglásra szinte ismeretlen ösvény nyílik a Bakacsinerdőn keresztül, mely csaknem egyenesen vág át a Magányos Hegy irányában.
– A koboldok – mondta Beorn – nem merészkednek átkelni a Nagy Folyón, még száz mérföldre északra a Szirtkőtől sem, de közeljönni a házamhoz sem, amelyet éjjelenként igen jól őriznek! Ám a helyetekben gyorsan lovagolnék, mert hamarosan sor kerül a támadásukra, délen kelnek át a folyón, és átfésülik az erdő szegélyét azért, hogy elvágjanak benneteket, a vargok pedig gyorsabbak, mint a pónik. És mégis nagyobb biztonságban vagytok, ha visszamentek északra, még akkor is, ha a látszat szerint közelebb kerültök a koboldok erősségeihez, mivel erre fognak a legkevésbé számítani, ahhoz pedig, hogy elfogjanak, még messzebb kell lovagolniuk. Így hát indulás minél előbb!
Most ezért lovagoltak a törpök csendben; mindenütt, ahol a terep eléggé füves és sima volt, ügetve; baljukon a hegyek sötét árnyával, messze meg a folyó vonalával, amelynek fái egyre közeledtek. A nap még alig fordult nyugatnak, amikor elindultak, és estére ott aranylott a körülöttük elterülő tájon. Nehéz volt elgondolni, hogy üldöző koboldok követik őket, s mikor már sok mérföld feküdt köztük és Beorn háza között, beszélgetni kezdtek és ismét énekelni, megfeledkezve arról a sötét erdei ösvényről, amely még előttük volt. De este, hogy ellepte őket az alkony homálya, és a naplemente megcsillantotta a hegyek csúcsait, tábort vertek, őrt állítottak, s legtöbbjük igen nyugtalanul aludt, álmukban cserkésző farkasok üvöltését és koboldordítozást hallva.
Ám a következő reggel megint fényesen és ragyogva virradt rájuk. Őszies ködfátyol lepte el fehéren a földet, s a levegő borzongató volt, de hamarosan vörösen kelt fel a nap keleten, a köd felszívódott, s míg még az árnyékok hosszúak voltak, ők ismét útra keltek. Ezúttal két további napon át lovagoltak, s egész idő alatt egyebet se láttak, mint füvet, virágot, madarat és itt-ott fákat, alkalomadtán pedig vörös őzek kis csapatjait, legelészve vagy delente az árnyékban üldögélve. Néha Bilbó látta a szarvasok agancsait, amint a hosszú fűből kimeredeznek, s először azt hitte, a fák halott ágai. A harmadik estén annyira azon voltak, hogy előbbre jussanak – mivel Beorn azt mondta, kíséreljék meg az erdő bejáratát a negyedik nap kora reggelén elérni –, hogy még alkonyat után is továbblovagoltak, majd pedig éjszaka holdvilágnál. Amint a fény kihunyóban volt, Bilbó úgy vélte, jobbra, néha meg balra, egy hatalmas medve árnyékba vesző alakját látja, mely ugyanabba az irányba portyázik, mint ők. De ha Gandalfnak szólni mert felőle, az csak annyit mondott: „Pszt! Ne vedd észre!”
A következő napon hajnalhasadta előtt indultak, noha az éjszakájuk igen rövid volt. Alighogy megvirradt, megláthatták a közeledő erdőt, mely mintha találkozásra készült volna velük, vagy várta volna őket, akár egy fekete és rájuk meredő rosszkedvű fal. A talaj egyre meredekebbé vált, s a hobbitnak úgy tetszett, csend ülepszik rájuk. A madarak mind ritkábban énekeltek.
Vad többé nem mutatkozott, még csak nyúl se látszott. Délutánra elérték a Bakacsinerdő szegélyét, s már szinte legszélső fáinak hatalmas, mindent ellepő ágai alatt pihentek. E fák törzsei vaskosak voltak és bütykösek, ágaik bogasak, leveleik sötétek és hosszúak. Borostyán fonta be őket, mely odalent a földön tovább kanyargott.
– Nos, itt a Bakacsinerdő! – szólt Gandalf. – Az északi világ legnagyobb erdeje. Remélem, tetszik nektek. Most pedig vissza kell küldenetek azokat a nagyszerű kölcsönpónikat.
A törpök ódzkodtak, de a mágus megmondta nekik, hogy ostobák.
– Beorn nincs oly messze, mint gondolnátok, s mindenképpen jobb, ha megtartjátok az ígéreteteket, mert ellenségnek igen kemény. Zsákos úr szeme élesebb a tiétekénél, ha nem láttatok minden éjjel a sötétség beállta után egy nagy medvét, mely velünk menetelt, vagy ott ült távol a táborunktól a holdfényben, és őrizte azt. Nemcsak azért, hogy benneteket óvjon és vezessen, hanem hogy szemmel tartsa a pónijait is. Lehet, hogy Beorn a barátotok, de az állatait úgy szereti, akár a gyermekeit. Fogalmatok sincs arról, hogy mennyi előzékenységet tanúsított irányotokban, amikor megengedte, hogy a törpök lovagoljanak a pónijain ily messzire és ily sebesen, de arról sem, mi történnék veletek, ha megkísérelnétek magatokkal vinni az erdőbe őket.
– S hát a lóval mi lesz? – kérdezte Thorin. – Arról, hogy azt visszaküldöd, nem szóltál.
– Nem is, mert nem küldöm vissza.
– S mi lesz akkor a te ígéreteddel?
– Ez az én dolgom. Nem küldöm vissza a lovat, mert rajta fogok lovagolni.
Ebből a törpök megtudták, hogy Gandalf most elhagyja őket, éppen a Bakacsinerdő szélén, s módfelett kétségbeestek. De semmivel se tudták elhatározásának megmásítására bírni.
– Mindebben már előzetesen megegyeztünk, még amikor leszálltunk a Szirtkőn – mondta Gandalf. – A vitának nincs értelme. Mint már mondottam nektek, a délvidéken néhány sürgős elintéznivalóm van, s mert itt veletek bajlódtam, máris elkéstem. Lehet, hogy az egész kalandos út vége előtt még találkozunk, s lehet persze az is, hogy nem. Ez a szerencsétektől, bátorságotoktól és józan eszetektől függ. Veletek küldöm Zsákos urat. Már mondottam nektek, hogy több rejlik benne, mint sejtitek, s erre hamarosan ti is rá fogtok jönni. Így hát ne vágj olyan morcos pofát, Bilbó, hanem mosolyogj. Mosolyogjatok ti is, Thorin és Társai! Végtére is ez a ti vállalkozásotok. Gondoljatok a rátok váró kincsre, s feledjétek el az erdőt és a sárkányt, legalábbis holnap reggelig!
Mikor a holnap reggel eljött, Gandalf még mindig ugyanazt mondta. Így hát a törpöknek meg nem maradt más hátra, mint hogy megtöltsék tömlőiket vízzel egy tiszta forrásnál, melyet az erdő bejáratához közel találtak, aztán lemálházzák a pónijaikat. A terheket a lehető legméltányosabban osztották el, jóllehet Bilbó úgy vélte, az övé elviselhetetlenül nehéz, s egyáltalán nem volt elragadtatva attól az ötlettől, hogy ennyi tömérdek mindennel a vállán caplasson mérföldeken keresztül.
– Oda se neki! – mondta Thorin. – Csak nagyon is gyorsan megkönnyebbedik majd a csomagod. Azt hiszem, hamarosan elkövetkezik az az idő, amikor majd kívánni fogjuk mind, hogy a terhünk nehezebbé váljék, mihelyt fogytán leszünk az élelemnek.
Végül aztán elköszöntek a póniktól, és elirányították őket hazafelé. Nagy vidáman ügettek, mintha csak örvendtek volna annak, hogy farukat fordíthatják a Bakacsinerdő árnya felé. Elmentükben Bilbó meg mert volna esküdni arra, hogy valami medveféle hagyta oda a fák árnyát, és cammog élénken utánuk.
Ezúttal Gandalf is búcsút mondott. Bilbó a földön ült, igen boldogtalan volt, és azt kívánta, bárcsak a mágus mellett foglalna helyet annak magas lován. Reggeli után (amely nagyon gyengécske volt) éppen csak bekukkantott az erdőbe, ahol a nappal csakoly sötétnek látszott, mint az éjszaka, s minden nagyon rejtélyesnek; mint Bilbó megfogalmazta magában: „egyfajta figyelő és várakozó érzés vette körül.”
– Ég veled! – mondta Gandalf Thorinnak. – És ég veletek mindannyiótokkal! Most már az utatok egyenesen az erdőn át vezet. El ne kószáljatok a járt csapásról! Ha megteszitek, egy a százhoz, hogy soha újra meg nem találjátok, és a Bakacsinerdőből ki nem kerültök, s akkor, úgy vélem, sem én, sem senki már többet nem lát benneteket.
– Igazán keresztül kell hatolnunk az erdőn? – nyögte a hobbit.
– Igazán – felelte a mágus –, ha oda akartok jutni a másik oldalára. Vagy végig kell járnotok utatokat, vagy fel kell adni a kincskeresést. Én pedig nem engedem meg, hogy most meghátráljatok, Zsákos úr. Szégyellem, hogy ez eszedbe jutott. Helyettem kell gondoskodnod mindezekről a törpökről – tette hozzá.
– Nem, nem! – kiáltott Bilbó. – Nem a meghátrálásra gondoltam, hanem arra: nem lehetne-e az erdőt megkerülni?
– Lehetséges volna, ha kedvetek támad vagy kétszáz mérföldnyire kitérni az utatokból észak felé, s még kétszer ennyit délnek. De biztonságos még akkor se lenne semmi. Nincs ösvény, mely errefelé biztonságos. Ne feledjétek, most már túl vagytok a Vadon Szegélyén, s mindenféle zavaros dologba keveredhettek, bármerre is visz utatok. Mielőtt a Bakacsinerdőt észak felől megkerülhetnétek, máris a Szürkehegység lejtőin vagytok, s ezek csak úgy hemzsegnek a koboldoktól, óriáskoboldoktól és a legszörnyűbb külsejű orkoktól.¹¹ Ha dél felől akarjátok megkerülni a Bakacsinerdőt, a Feketemágus¹² országába kerültök, s ennek a fekete sötét varázslónak a tetteiről még neked se kell mesélnem, Bilbó. Az a tanácsom, olyan helynek a közelébe se merészkedjetek, ahová sötét tornya ellátszik! Maradjatok az erdei csapáson, legyetek bizakodóak, reménykedjetek abban, hogy minden a legjobbra fordul, és ha hallatlan a szerencsétek, egyszer tényleg kiérhettek az erdőből, s megláthatjátok az alattatok elterülő Hosszúlápot, mögötte pedig keleten kimagasodva a Magányos Hegyet, ahol a drága öreg Smaug él, bár remélem, nem vár benneteket.
– Te aztán igazán nyájas szavakkal vigasztalsz – dörmögte Thorin. – Ég veled! Ha nem tartasz velünk, jobb lesz, ha úgy távozol, hogy több szót nem vesztegetsz!
– Akkor hát ég veletek, s most már komolyan búcsúzom! – mondta Gandalf, azzal megfordította lovát, és elügetett nyugat felé.¹³ De annak a kísértésnek, hogy övé legyen az utolsó szó, nem tudott ellenállni. Mielőtt még egészen hallótávolon kívül ért, megfordult, kezeit szájához emelte, és odaszólt a törpöknek (a hangját csak elmosódva hallották):
– Ég veletek! Legyetek jók, vigyázzatok magatokra, és az ösvényt el ne hagyjátok!
Aztán elvágtatott, és hamarosan eltűnt a törpök pillantása elől. „Ó, ég veled, és eredj már!” – mormogták a törpök, annál is dühösebben, mert igazán megrémültek attól, hogy elveszítik Gandalfot. Most kezdődött az egész út legveszedelmesebb része. Mindegyikük vállára vette nehéz csomagját és a vízadagját rejtő tömlőt, aztán elfordult a kinti mezőket ellepő fénytől, és belévetette magát az erdőbe.

 

 

8. Legyek és pókok

A TÖRPÖK LIBASORBAN HALADTAK. Az erdei ösvény bejárata olyan volt, mint valami boltív, mely homályos alagútba vezet, ezt az ívet két hatalmas, egymásnak boruló fa alkotta, mely túlontúl öreg, mohos és borostyánlepte volt ahhoz, hogy egy-két elfeketült levélnél többet elbírjon. Az ösvény keskeny volt, s ki-be kanyargott a fák törzsei között. A bejárati nyílás fénye hamarosan olyanná vált, mint messze távol egy kis világító lyuk, a csend pedig annyira mély volt, hogy egyedül a lábuk dobogása hallatszott, míg a fák fülelve hajoltak fölibük.
Amint a törpök szeme megszokta a homályt, a sötétlően zöldellő ragyogásban még láttak egy kis darabot útjuknak mindkét oldalán. Alkalomadtán a napnak egy keskeny pászmája, mely szerencsésen áthatolt valahol messze, a fák koronája közt megbúvó nyíláson, s még szerencsésebben a tekeredő ágak és egymásba gubancolódó gallyak lejjebb sem fogták fel, vékony és ragyogó tőrével kihasította a sötétséget előttük. De ez ritkán esett meg, és hamarosan teljességgel véget is ért.
Az erdőben fekete mókusok voltak. Mihelyt Bilbó éles, fürkésző szeme megszokta a látást a sötétben, néha felvillant előtte sebes mozgásuk, amint az ösvény felől a fák törzse mögött keresnek menedéket. Furcsa neszek is hangzottak az erdőn, röfögés, viaskodás, sietős léptek, ezek mind a lenti televényből és abból a mérhetetlenül vastag levélrétegből hatoltak elő, amely helyenként dúsan lepte el az erdő alját; de a zaj okozóit Bilbó nem láthatta. A legutálatosabb dolgok, amik pillantásuk elé kerültek, pókhálók voltak: sűrű, sötét pókhálók, szálai különlegesen vastagok, gyakran fától fáig nyúltak, esetleg a fák valamelyik oldalán az alacsonyabb ágakat fonták be. Az úton keresztbe egy se feszült, de arra, hogy az ösvényeket valami varázslat tartotta-e tisztán vagy pedig más ok, a törpök nem tudtak rájönni.
Alig telt el egy kis idő, s máris úgy gyűlölték az erdőt, mint amilyen teljes szívből a koboldok alagútjait gyűlölték, arra pedig, hogy valahol véget érjen, még az alagutaknál is kevesebb reményt nyújtott. De nem tehettek mást, mint hogy mentek és mentek, még jóval azután is, hogy a napfény és az ég utáni vágy beteggé tette őket, és azt kívánták, hogy a szél cirógatását érezzék arcukon. Az erdőtető alatt semmi levegőmozgás nem volt, örökkévaló volt a csend, a homály és a nedves rothadás szaga. Ezt még a törpök is érezték, akik megszokták az alagutakban való tartózkodást, és időnként sokáig éltek napfény nélkül; de a hobbit, aki ugyan szerette, ha lyukakból áll a háza, de nem azt, hogy benne töltse a nyári napokat, csak azt érezte, hogy lassú halállal fullad meg.
A legrosszabbak az éjszakák voltak. Akkor koromsötét lett – nem olyan értelemben, ahogyan ez a kifejezés használatos,¹ hanem tényleg koromba merült a világ; olyan volt a sötétség, hogy egyszerűen semmit se lehetett látni. Bilbó ott billegtette az ujjait az orra előtt, de meg se látta őket. Voltaképpen azonban nem igaz, hogy a törpök semmit se láthattak: szemeket igen. Mindannyian szorosan egymáshoz kuporodva aludtak, és váltották egymást az őrségben, s amikor Bilbón volt a sor, fénypontokat látott a törpöket körülvevő homályban, néha egy sárga vagy vörös vagy zöld szempárt, mely közelről meredt rá, majd lassan elhalványult, eltűnt, s megint lassan valahol egészen máshol felcsillant. Néha meg pontosan a felette levő ágakról fénylettek alá a szemek, s ez volt a legszörnyűbb. De Bilbó a legkevésbé a sápadtan kimeredő szemeket szerette. „Rovarszemek – gondolta –, s nem állatiak, viszont ahhoz túlontúl nagyok.”
Noha még nem volt nagyon hideg, a törpök azért megpróbáltak őrtüzeket rakni éjjel, de ezt a kísérletüket hamarosan feladták. Mintha a tűz száz és száz szemet gyűjtött volna köréjük, bár a teremtmények, bármik is lettek légyen, óvakodtak attól, hogy testi mivoltukban is megmutatkozzanak a lángok aprócska lobogásában. Ami még ennél is rosszabb volt: a fény a sötétszürke és fekete lepkék ezreit csalta oda, közülük nem egy oly nagy volt, mint a kezetek, s ezek a törpök füle körül repdestek és verdestek. Ezt nem állhatták, sem a cilinderfekete, hatalmas denevéreket. Így lemondtak a tűzgyújtásról, s csak ültek esténként, elbóbiskolva a mérhetetlen, borzongató sötétben.
Mindez – a hobbitnak legalábbis úgy tűnt – végtelen időn át ment így, s mindig éhes is volt, mert az élelmüket különleges gonddal osztották be. Még így is, amint egyik nap telt a másik után, s az erdőben a változásnak nyoma se mutatkozott, a törpök aggodalmaskodni kezdtek. Az ennivaló nem tarthatott örökké; valójában máris megfogyatkozott. Megpróbálták célba venni a mókusokat, és sok nyilat elvesztegettek, mielőtt sikerült egyet útközben lelőni. De amikor megsütötték, kiderült, hogy rémes íze van, s ezután nem lőttek több mókust.
Szomjasak is voltak, mert vizük se volt valami bőven, s egész idő alatt se forrást, se patakot nem láttak. Ebben az állapotban találta őket az a nap, amelyen útjukat folyóvíz állta el.² Sebesen és nagy erővel zúgott át az úton, de nem volt nagyon széles, s fekete volt, vagy legalábbis annak látszott a homályban. Beorn helyesen tette, hogy óvta őket tőle, különben ittak volna belőle, bármilyen is a színe, s partján megtöltötték volna kiürült tömlőiket. A helyzet ismeretében azonban csak arra gondoltak, miként kelhetnének át rajta úgy, hogy be ne nedvesítsék magukat. Fahíd vezetett át a vízen, de már elkorhadt és beomlott, csak néhány törött cölöpje maradt meg a part közelében.
Bilbó letérdelt a partszegélyen, és kimeresztette a szemét, majd felkiáltott:
– A túlparton csónak van! Ugyan miért nincs itt inkább a mi oldalunkon!
– Mit gondolsz, milyen messzire van? – kérdezte Thorin, mert addigra már tudták, hogy mindannyiuk közül Bilbó szeme a legélesebb.
– Nincs nagyon messze. Úgy gondolom, tizenkét yardnyira.
– Tizenkét yard! Jómagam azt hittem, legalább harminc, de hát az én szemem már nem úgy lát, mint száz esztendővel ezelőtt. Azonban tizenkét yard vagy egy mérföld egyre megy. Átugrani nem tudjuk, keresztülgázolni vagy úszni pedig nem merünk.
– Tud valamelyikőtök kötelet vetni?
– Ennek mi haszna? A csónak minden bizonnyal ki van kötve, még ha kampót is tudunk belé akasztani, amiben kételkedem.
– Nem hiszem, hogy ki van kötve – mondta Bilbó –, bár persze efelől nem lehetek bizonyos ebben a világításban; mindenesetre nekem úgy tűnik, mintha csak kivonták volna a partra, amely ott, ahol az ösvény leér a vízbe, elég alacsony.
– Dori a legerősebb, de Fili a legifjabb, ezért ő lát a legjobban – mondta Thorin. – Gyere csak ide, Fili, s nézzük, látod-e a csónakot, amelyről Zsákos úr beszél.
Fili úgy vélte, hogy látja; így aztán mikor már elég soká bámészkodott, hogy az irányt betájolja, a többiek hoztak neki egy kötelet. Ebből számosat vittek magukkal, s az egyik leghosszabbnak a végére egy nagy vaskampót erősítettek; ezeket arra használták, hogy terhüket a vállukon hordott hevederekhez erősítsék. Fili kézbe vette a kampót, egy darabig egyensúlyozgatta, aztán átrepítette a folyón. Nagy csobbanással a vízbe esett.
– A dobás nem ért elég messzire – mondta Bilbó, aki előrenézett. – Még néhány láb, és a kampó a csónakba esik. Próbáld meg újra. Nem hiszem, hogy a varázslat eléggé erős ahhoz, hogy bántódásod essék, ha éppen csak hozzáérsz egy kis nedves kötéldarabhoz.
Mindamellett Fili a kampót kissé kétségeskedve vette újra kézbe, amikor a kötelet visszahúzta. Ezúttal nagyobb erővel dobott.
– Csak nyugodtan! – kiáltotta Bilbó. – Most a kampó beletalált az erdőbe a túloldalon. Húzd vissza óvatosan.
Fili lassan húzgálta vissza a kötelet, s kis idő múltán Bilbó azt mondta:
– Vigyázz! A kampó elérte a csónakot, reméljük, beleakadt.
Úgy is történt. A kötél megfeszült, s Fili hiába vonta. Kili a segítségére sietett, aztán Oin és Gloin is. Ráncigálták-cibálták, míg egyszer csak mind hanyatt vágódtak. Bilbó azonban résen volt, elkapta a kötelet, és egy bottal irányította a kis fekete csónakot, amint gyors iramban szelte a vizet. – Segítség! – kiáltotta, s Balin még éppen idejében ragadta meg a ladikot, mielőtt az ár elsodorta volna.
– Mégiscsak ki volt kötve – mondta Balin, miközben a kettészakadt zsineget nézte, mely még akkor is csüngött a csónakról. – Jó dobás volt, fiaim, az meg egyenesen remek, hogy a mi kötelünk volt az erősebb.
– Ki kel át elsőnek? – kérdezte Bilbó.
– Majd én – mondta Thorin –, te pedig velem jössz, azután Fili és Balin. Ennyi terhet bír meg a csónak egyszerre. Utánunk jön Kili és Oin és Gloin és Dori, majd Ori és Nori, Bifur és Bofur, s végül utolsónak Dwalin és Bombur.
– Én mindig utolsó vagyok. Ezt nem szeretem – mondta Bombur. – Ma más a soros.
– Nem szabadna ilyen kövérnek lenned. Minthogy azonban ilyen vagy, te lehetsz az utolsó és legkönnyebb rakomány kísérője. Ne kifogásold a parancsomat, különben velem gyűlik meg a bajod.
– Nincsenek evezőink. Hogy akarjátok visszajuttatni a csónakot az átellenes partra? – kérdezte a hobbit.
– Kérek még egy kötelet s még egy kampót – mondta Fili, s mikor megkapta, az előtte meredő sötétségbe dobta, méghozzá olyan magasra, amennyire csak tudta. Mivel nem esett le újra, meggyőződhettek arról, hogy valahol az ágak között rögzült. – Szálljatok be most – mondta Fili –, és egyikőtök vontassa a csónakot annál a kötélnél fogva, amely a túloldalon egy fába akadt. Másikótok ragadja meg azt a kampót, amit elsőnek használtunk, s ha már biztonságban vagyunk a túlparton, beakaszthatja, a többiek meg visszahúzhatják a csónakot.
Ily módon hamarosan mindannyian biztonságban átkerültek az elvarázsolt folyó túloldalára. Dwalin éppen kimászott az összetekert kötéllel a karján, Bombur pedig (egyre zsörtölődve) készült követni őt, amikor valami baj történt. Paták viharzó zaja hangzott feléjük az előttük levő ösvény felől. A homályból váratlanul rohanó őz alakja bontakozott ki. Nekirontott a törpöknek, és feldöntötte őket, majd ugráshoz készülődött. Magasra szökött, és hatalmas ugrással vitte át a vizet. De mégsem érte el biztonságban a másik partot. Thorin volt az egyedüli a törpök között, aki lábon és észnél maradt. Mihelyt a törpök partot értek, felajzotta íját, és egy nyilat illesztett bele, arra az esetre, ha a csónaknak valami rejtett őre jelennék meg. Most gyors és biztos lövéssel megcélozta az ugró állatot. Amint a nyílvessző elérte a túlpartot, az megroggyant. A sötétség elnyelte ugyan, de még hallották, amint a paták zaja hirtelen botladozóvá válik, majd elhal.
Ám mielőtt megéljenezhették volna a sikerült lövést, Bilbó borzasztó jajveszékelése elűzte a törpök gondolatait az őzpecsenyétől.
– Bombur beesett a vízbe! Bombur megfullad! – kiáltotta, s ez bizony nagyon is igaz volt.
Bombur már csak egy lábbal volt a szárazon, amikor az őz lerohanta és keresztülugrotta. A törp megbotlott, ellökve a csónakot a parttól, aztán visszabukott a sötét vízbe, keze lecsúszott a part menti iszamos gyökerekről, eközben a csónak lassan keringve elúszott, majd eltűnt.
Még láthatták a csuklyáját a víz felett, amikor a parthoz rohantak. Gyorsan kötelet vetettek neki oda, kampóval a végén. Bombur megragadta, és a partra vonták. Persze tetőtől talpig merő víz volt, de nem ez volt a legnagyobb baj. Amikor lefektették a partra, már mélyen aludt, miközben egyik kezével oly erősen szorongatta a kötelet, hogy alig bírták kihámozni a markából, s a törpök minden próbálkozása ellenére megmaradt mély álmában.³
Még mindig Bombur felett álltak, balsorsukat és a törp ügyetlenségét átkozva, de megsiratva a csónak elvesztését is, mely lehetetlenné tette, hogy visszatérjenek és felkutassák az őzbakot, mikor elmosódó kürtrivalgást hallottak az erdőben, s kutyák távoli csaholását. Erre mindannyian elhallgattak, és amint ott ültek, úgy tűnt, hallják is annak a nagy vadászatnak⁴ a lármáját, amely a csapástól északra zajlott, noha szemernyit se láttak belőle.
Sokáig csak ültek és moccanni se merészkedtek. Bombur egyre csak aludt, kövér arcán mosollyal, mint aki már nem törődik többet azokkal a gondokkal, amelyek a törpöket gyötrik. Az előttük levő ösvényen váratlanul néhány fehér vad jelent meg, egy őztehén meg a borjai, amelyek éppoly fehérek voltak, mint amilyen fekete a bak. Csak úgy villogtak a homályban. Még mielőtt Thorin felkiálthatott volna, három törp máris felugrott, és íjából nyilakat repített. Úgy tetszett, egyik se talált. A vadak megfordultak, s éppoly némán tűntek el a fák között, mint ahogyan érkeztek, a törpök pedig hiába lődözték nyilaikat utánuk.
– Hagyjátok abba! Hagyjátok! – kiáltotta Thorin, de már elkésett, a felizgatott törpök elpazarolták utolsó nyilaikat, s most már a Beorn ajándékozta íjak haszontalanná váltak.
Ezen az estén az egész társaság rosszkedvű volt, s ez a rosszkedvük a következő napok során csak növekedett. Átkeltek az elvarázsolt folyón, de túl rajta az ösvény éppoly kóbor-bizonytalan volt, mint annak előtte, s az erdőben se leltek semmi változást. Ám ha jobban ismerik és alaposabban átgondolják a vadászat és az útjukon megjelenő fehér vadak⁵ jelentőségét, tudhatták volna, hogy végre közelednek már az erdő keleti széléhez, és hamarosan el is érkeznek – ha győzik bátorsággal és reménnyel – a ritkásabb fákhoz és azokhoz a helyekhez, ahol a nap fénye ismét kibukkan.
Mindezt azonban nem tudták, s ráadásul külön nyűgnek még ott volt Bombur nehéz teste, amelyet valahogy magukkal kellett cipelni. A terhes feladatot úgy oldották meg, hogy felváltva négyen vitték Bomburt, ezalatt a többiek a négy csomagjait osztották meg. Ha a csomagok nem váltak volna oly könnyűvé az utolsó néhány nap során, nem győzték volna erővel; azonban a szendergő és mosolygó Bombur ugyancsak silány cserét jelentett az olyan csomagokhoz képest, amelyeket az élelem tett nehézzé. Néhány nap múlva eljött az idő, hogy gyakorlatilag nem maradt enni-innivalójuk. Az erdőben semmi ehetőt nem találtak, csak gombákat és sápadt levelű, rossz szagú növényeket.
Az elvarázsolt folyótól mintegy négynapi járásra olyan területhez értek, ahol a legtöbb fa bükk volt. Ez a változás már-már felderítette a törpöket, mert itt az aljnövényzet nem burjánzott úgy el, és a sötétség sem volt olyan áthatolhatatlan. Az ösvény mindkét oldalán zöldes fény világolt. De ez a fény csak az egyenes, szürke törzsek töretlen vonalát mutatta meg, amelyek úgy sorakoztak, mint valami óriási alkonyi csarnok oszlopai. Lélegzetnyi levegő járt benne és szélzúgás, de ennek szomorú hangja volt. Néhány zörgő levél szállingózott, hogy emlékeztesse a törpöket arra, odakint közeleg az ősz. Lábuk számtalan elmúlt ősz avarját rúgta széjjel, mely az erdő sötétvörös szőnyegéből az ösvény mentén halmozódott fel.
Bombur még mindig aludt, a törpöknek pedig már elegük volt az egészből. Időnként nyugtalanító nevetést hallottak. Néha a messzeségből énekszó is zengett. A nevetés szép hangú volt, nem koboldoktól származott, s az ének is elragadó volt, de borzongató és különös, s nemhogy megnyugtatta volna a törpöket, inkább még elsiettek onnan, ahol hallották, már amennyire a maradék erejükből telt.
Két nappal később észrevették, hogy az ösvényük lefelé visz, s hamarosan egy völgyben voltak, amelyet csaknem teljesen betöltöttek a hatalmas tölgyfák.
– Soha nincs már vége ennek az átkozott erdőnek? – kérdezte Thorin. – Valakinek fel kell másznia egy fára, hogy megpróbálja, túllát-e a fák tetején, és körülnézzen. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy kiválasztjuk azt a legmagasabb fát, amely utunkba akad.
Persze a „valaki” Bilbót jelentette. A választás azért esett rá, mert hogy küldetése haszonnal járjon, ahhoz a kúszónak a legfelső ágak csúcsára kellett jutnia, éppen azért elég könnyűnek is lennie ahhoz, hogy ezek a magas és gyenge ágak elbírják. Szegény Zsákos úrnak soha nem volt valami nagy gyakorlata a famászásban, de a többiek felhúzták őt egy hatalmas tölgy legalacsonyabb ágai közé, mely ott magasodott az ösvényen, neki meg nem maradt más választása, mint legjobb tudása és képessége szerint felmászni. Az egymásba kuszálódó ágak közt tört utat, amik sűrűn csapódtak a szemébe; a nagyobb gallyak vén kérge bemocskolta és bezöldítette; nemegyszer megcsúszott, és csak az utolsó pillanatban kapaszkodott meg; végül kétségbeesett küzdelem után, egy olyan nehéz helyen, ahol egyetlen alkalmas ág se mutatkozott, a facsúcs közelébe került. Egész idő alatt azt latolgatta, vajon vannak-e pókok a fán, meg azt, hogy kerül le majd megint (hacsak nem úgy, hogy lepottyan).
Végül is átdugta a fejét a fák tetején, s aztán talált is pókokat. De ezek csak közönséges méretű kis pókok voltak, és a pillangókra vadásztak. Bilbó szemét csaknem megvakította a fény. Hallotta a törpöket, amint messze lentről felkiabálnak hozzá, de válaszolni nem volt képes, csak kapaszkodni és pislogni. A nap ragyogóan sütött, és hosszú időbe telt, míg Bilbó elviselte ezt a ragyogást. Mikor megszokta, a sötétzöld szín tengerét látta maga körül, melyet itt-ott szellő borzolt, s mindenütt százával mutatkoztak a lepkék. Gondolom, a bíbor színű „nagy színjátszólepkék” egy fajtájához tartoztak, ezek kedvelik a tölgyek csúcsát, csakhogy a lepkék színe egyáltalán nem bíbor volt, inkább nagyon sötét bársonyos fekete, minden különösebb látható mintázat nélkül.
Bilbó hosszan nézte a fekete pillangókat, és élvezte a szellő játékát a hajában és az arcán, végül azonban a törpök kiáltozása, akik már toporzékoltak türelmetlenségükben odalent, emlékezetébe idézte, mit is keres a fán. De hiába nézett. Meresztgethette a szemét, amennyit csak akarta, semerre se volt képes felfedezni a fák és a lombok végét. Szíve, mely a napfény láttán és a szél cirógatásától megkönnyebbült, ismét elnehezedett: sehol nem mutatkozott élelem, amelynek irányába odalent elindulhattak volna.
Valójában, mint mondottam nektek, a törpök közel voltak az erdő széléhez, csak Bilbónak nem volt annyi esze, hogy észrevegye: a fa, amelyre mászott, jóllehet önmagában véve igen hatalmas volt, egy széles völgy legaljának közelében állt, úgyhogy még a tetejéről nézve is a fák úgy emelkedtek körbe, akárha egy mély tálat szegélyeznének, amiért nem is várhatta azt, hogy meglássa, milyen messzire terjed az erdő. De hát erre nem figyelt, s így kétségbeesetten mászott le. Végül is összekarmoltan, felhevülve és nyomorúságos állapotban ért a földre, ahol – mire leért – a homályban nem láthatott semmit. Beszámolója hamarosan a többieket is éppoly rosszkedvűvé tette, mint amilyen ő maga volt.
– Az erdőnek nincsen vége, semerre, sehol! Mit tegyünk? És mi a csodának küldünk ki felderítőnek egy hobbitot? – kiáltozták a törpök, mintha Bilbó vétke lett volna mindaz, amit tapasztalt. A pillangókkal szikrányit se törődtek, attól meg, hogy elmesélte, milyen pompás szellő fújdogál odafenn, csak még dühösebbek lettek, mert hiszen túl nehezek voltak ahhoz, hogy felmásszanak a fák csúcsára, és ők is érezhessék.⁶

 

Ezen az estén megették élelmük utolsó morzsáit is, s mikor másnap reggel felébredtek, azon kapták magukat, hogy még mindig mardossa őket az éhség; a következő dolog, amit érzékeltek, az volt, hogy esik, és imitt-amott egy csepp koppanva hullik le az erdő aljára. Ez viszont csak arra emlékeztette őket, hogy eltikkadnak a szomjúságtól, anélkül hogy könnyíthetnének magukon: az ember nem tudja csillapítani gyötrő szomját azzal, hogy óriás tölgyek alá áll, és arra vár, hogy esetleg egy csepp a nyelvére esik. Némi megkönnyebbüléshez váratlanul Bombur juttatta őket.
Egyszer csak felébredt, és fejét vakarva felült. Képtelen volt rájönni arra, egyáltalán hol van, arra sem, miért olyan éhes, mert mindent elfelejtett, ami azóta történt, hogy ama réges-régi májusi reggelen útnak indultak.⁷ Amire még emlékezett, az a hobbit házában összegyűlt társaság volt, s a törpöknek nem kis fáradságába került, míg meggyőzték őt annak a rengeteg kalandnak a valóságáról, amelyeken azóta keresztülmentek.
Mikor Bombur meghallotta, hogy semmi ennivaló sincs, leült és sírva fakadt, mert igen gyenge volt, és alig állt a lábán.
– Miért is ébredtem fel! – kiáltotta. – Oly szép álmaim voltak. Valami ehhez hasonló erdőben sétáltam, csak az álombélit a fákra erősített fáklyák és az ágakon himbálózó lámpák világították meg, valamint a földön égő tűzrakások, és szűnni nem akaró nagy lakoma folyt. Egy erdei király volt ott, levélkoronával a fején, s vidáman zengett az énekszó, és se felsorolni, se leírni nem tudnám, mi minden volt ott enni- és innivaló.
– Meg se kíséreld – mondta Thorin –, sőt ha nem tudsz másról beszélni, jobb lesz, ha hallgatsz. Elég bosszúságunk van veled amúgy is. Ha nem ébredsz fel, otthagyunk az erdőben, hadd álmodd tovább ostoba álmaidat; nem tréfadolog cipelni téged, még akkor sem, ha hetek óta sovány a közös koszt.
Most aztán a törpök egyebet nem tehettek, mint hogy üres hasuk köré még szorosabbra húzták a nadrágszíjat, majd felragadták üres zsákjukat, tarisznyájukat, és tovább botorkáltak a csapáson, annak minden különösebb reménye nélkül, hogy elérik a végét, s nem teríti le őket még előbb az éhhalál. Így caplattak egész nap, igen lassan és fáradtan haladva, míg Bombur egyre azon siránkozott, hogy a lába nem viszi már tovább, és csak lefeküdni és aludni szeretne.
– Azt nem! – mondták a törpök. – Csak hadd vegyék ki a lábaid a részüket a fáradságból, elég messzire cipeltünk.
Bombur ennek ellenére váratlanul megtagadta, hogy még egy lépést tegyen, és levetette magát a földre.
– Ti csak menjetek, ha kell – mondta. – Én majd csak elfekszem itt, és alszom, és álmodom az eleségről, ha már másként nem tudok szert tenni rá. Remélem, többé nem ébredek fel.
Ebben a pillanatban Balin, aki egy kicsivel előttük járt, odakiáltott a többieknek:
– Hát ez mi? Úgy tetszik, egy villanásnyi fényt láttam az erdőben.
Mindannyian arrafelé pillantottak, s igen messzire, úgy tűnt, vörös villódzást látnak a sötétben, majd mellette egy-egy újabb fény gyullad ki. Még Bombur is felkelt, s együtt siettek a világosság felé, azzal se törődve, vajon trollokat vagy koboldokat találnak-e. A fény előttük volt, hol az ösvénytől balra, s amikor végre egy vonalba jutottak vele, nyilvánvaló lett, hogy fáklyák és tüzek égnek a fák alatt, de jó messzire az útjuktól.
– Úgy tűnik, megvalósulnak az álmaim – zihálta hátul Bombur. Egyenesen a fény irányába kívánt rohanni, bele az erdőbe. De a többiek nagyon is jól emlékeztek a mágus intelmeire.
– Nem sokat érnénk az olyan lakomával, ahonnan soha nem térnénk vissza életben – mondta Thorin.
– De lakoma nélkül amúgy se maradunk soká életben – felelte rá Bombur, s ennek Bilbó is meggyőződéssel helyeselt. Ezen bosszankodva vitáztak, mindent meghányva-vetve, s végül megegyeztek abban, hogy néhány kémet küldenek ki azért, hogy a fények közelébe kússzanak és felderítsék, mi folyik körülöttük. De akkor meg abban nem tudtak megegyezni, kit küldjenek: mindenki ódzkodott annak kockázatától, hogy elkódorogjon, és többé ne lelje meg a barátait. Végül is minden intelem ellenére az éhség döntött, mivel Bombur egyre csak azokat a finomságokat mesélte, amelyek álma szerint terítékre kerültek ezen az erdei lakomán; így aztán valamennyi törp elhagyta az ösvényt, és együttesen nekivágott az erdőnek.
Jó hosszú ideig tartó mászás és kúszás után a fák törzse mögül kipislantva egy tisztást láttak, amelyen néhány fát kivágtak, és a földet elegyengették. Sokan voltak ott, tündefajtájú népség, zöld és barna öltözékben, nagy körben ültek a kivágott fák lefűrészelt csonkjain. Középen tűz égett, s körül a fák egyikére-másikára fáklyák voltak erősítve, de ami mindennél lenyűgözőbb látvány volt: a tündenépség evett-ivott és vidáman kacagott.
A pecsenyék illata oly varázslatos volt, hogy előzetes megbeszélés nélkül mindegyik törp talpra ugrott, és tülekedve tartott a tér közepe felé, annak az egyetlen gondolatnak a megszállottjaként, hogy valami ennivalót kunyerál. De alighogy az első közülük belépett a tisztásra, mintegy varázsütésre minden fény kialudt.⁸ Valaki szétrúgta a tüzet, amelynek izzó parazsa tűzijátékként röppent a magasba, majd kihunyt. A törpök valósággal elvesztek a tömény sötétségben, és még egymást se tudták megtalálni, legalábbis sokáig. Miután félőrülten tévelyegtek a homályban, tuskóba botolva, fának ütközve, és annyit ordítva és kiáltozva, hogy több mérföldes körzetben az egész erdőt felriasztották, végül is sikerült egy csoportba gyülekezniük és kitapogatni, hányan vannak. Addigra persze már egészen elfeledték, merre is van az ösvény, s mindannyian reménytelenül eltévedtek, legalábbis, amíg megvirrad.
Egyebet nem tehettek, mint hogy letelepedjenek éjszakára ott, ahol voltak, még ételmaradék után se mertek kutatni a földön, attól való féltükben, hátha megint elszakadnak egymástól. De csak kis ideig feküdtek, s Bilbó éppen hogy elálmosodott, amikor Dori, akire elsőként esett az őrség, hangos suttogással így szólt:
– Amott újra előbukkannak a fények, s még több is van belőlük, mint előbb.
Mindannyian felugrottak. Nem kétséges, hogy a közelükben tömérdek fény hunyorgott, s a hangok és a nevetés egészen tisztán hallatszott. A törpök óvatosan kúsztak a fény irányába, libasorban, mindegyik az előtte levő hátát érintve. Amikor elég közelre értek, Thorin azt mondta:
– Ezúttal nem rohanunk előre! Senki ne mozduljon a rejtekhelyéről, amíg nem szólok. Előbb Zsákos urat küldöm ki egymagában, hogy beszéljen velük. Tőle nem ijednek meg – („Hát én tőlük?” – gondolta Bilbó) –, s mindenképpen azt remélem, nem tesznek vele semmi gonoszat.
Amikor a törpök a fény körének a széléhez értek, Bilbót hirtelen hátulról meglökték. Mielőtt még ideje lett volna arra, hogy gyűrűjét ujjára csúsztassa, előrebukdácsolt a tűz és a fáklyák teljes fényébe. Mindhiába. Ismét kihunyt minden láng, és teljes sötétség borult valamennyiükre.
Ha nehéz volt egymásra lelni annak előtte, most még sokkal nehezebb volt. A hobbitot pedig egyszerűen képtelenek voltak megtalálni. Valahányszor megszámolták egymást, mindig csak tizenhárman voltak. A törpök kiáltoztak, hívták: „Zsákos Bilbó! Hobbit! A fene essen beléd! Hej, hobbit, te anyaszomorító, hol vagy?”, és más efféléket mondogattak, de válasz nem jött.
Már letettek minden reményről, amikor Dori merő véletlenségből belébotlott. A sötétben átesett valamin, amit fatuskónak vélt, aztán rájött arra, hogy a hobbit az, aki összekuporodva, mélyen aludt. Jócskán kellett rázni, amíg felébredt, s mikor végre ébren volt, korántsem örült.
– Oly nagyszerűt álmodtam – zsémbelődött –, egy egészen pompás vacsoráról.
– Te jó istenég! Ennek is elment az esze, akárcsak Bomburnak – mondták a törpök. – Ne beszélj nekünk álmokról! Az álombeli vacsorák semmire se jók, s nem tudunk osztozni rajtuk.
– Még mindig a legjobbak, amiket ezen az átokverte helyen remélhetek – dünnyögte Bilbó, miközben lefeküdt a törpök mellé. Megpróbált újra elaludni és folytatni az álmát.
De az erdei fények sora ezzel még nem ért véget. Amikor az éjszaka már későre fordult, és Kili volt az őr, egyszer csak mindannyiukat felkeltette.
– Valóságos fényáradat lobbant fel nem messze – mondta –, sok száz fáklya és rengeteg tűz gyulladt ki hirtelen, mégpedig varázslatra. És figyeljétek csak az éneket és a hárfák hangját!
Miután egy ideig még feküdtek és füleltek, a törpök úgy találták, nem tudnak ellenállni annak a vágyuknak, hogy közeledjenek, és még egyszer megpróbáljanak segítséghez jutni. Ismét felkerekedtek; az eredmény ezúttal katasztrofális volt. Az ünnepség, amelynek most tanúi voltak, nagyobb és pompásabb volt, mint az előbbi, és az ünneplők hosszú sorának élén egy erdei király ült, levélkoronával aranyhaján,⁹ és nagyon hasonlított ahhoz az alakhoz, akit Bombur ábrázolt álmai nyomán. A tündenépség kupákat adott kézről kézre, átnyúlkálva a tüzeken, néhányan hárfáztak, sokan meg énekeltek. Csillogó hajukat virágok fonták be, gallérjukon és övükön zöld és fehér drágakövek ragyogtak, arcuk, daluk egyaránt derűt sugárzott.¹⁰ E dalok hangosak, tiszták és elbűvölőek voltak, Thorin meg kilépett körük közepébe.
Az utolsó kiejtett szót halálos csend szakította félbe. Kialudt minden fény. A lobogó tűz fekete füstté vált. Hamu és parázs lepte a törpök szemét, és az erdő megint megtelt zsivajgással és kiáltásaikkal.
Bilbó azon kapta magát, hogy egyre csak körbeszaladgál (legalábbis így gondolta), és folytonosan azt kiáltja: „Dori, Nori, Ori, Oin, Gloin, Fili, Kili, Bombur, Bifur, Bofur, Dwalin, Balin, Tölgypajzsos Thorin!”, miközben mások, akiket se nem látott, s nem is tapintott, ugyanazt teszik körülötte (egy alkalmilag közbevetett „Bilbó”-t hallatva). De a többiek kiáltozásai egyre inkább távolodtak és gyengültek, s noha idővel Bilbónak úgy tetszett, üvöltözéssé és segélykiáltásokká változnak valahol nagy messze, végül is minden zaj elült, s a hobbit egymaga maradt, teljes csendben és homályban.

 

Ez volt életének egyik legnyomorúságosabb pillanata. De Bilbó hamarosan elhatározta, semmi értelme bármire is vállalkoznia, míg el nem jő a nappal, és némi fényt nem hoz, az meg tökéletes melléfogás lenne, ha kifárasztaná magát a felfrissítő reggeli minden reménye nélkül. Így visszaült, hátát egy fának támasztva, s nem utoljára idézte fel magának távoli otthona emlékét, gyönyörű éléskamráival. Mélyen elgondolkodott szalonnáról, tojásról, vajas pirítósról, mikor valaminek az érintését érezte. Valami ragadós, erős kötélhez hasonló tekeredett a bal kezére, s amikor megpróbálta mozgatni a lábát, rájött, hogy ez már be is volt burkolva az anyagba, úgyhogy amikor felkelt, előrebukott.
Ekkor az a nagy pók, amely szendergése közben buzgón befonta, előkerült Bilbó háta mögül, és nekitámadt. Bilbó a teremtménynek csak a szemét láthatta, de érezte, amint azon iparkodik, hogy undorító szálait a teste köré tekerje. Még jó, hogy idejében tért észhez. Hamarosan teljesen mozgásképtelenné vált volna. Így is elszánt küzdelmet kellett vívnia, mielőtt kiszabadult. Előbb kezével lökte el a fertelmes lényt – mely megpróbálta megmérgezni, mint a kis pókok szokták tenni a legyekkel, hogy békén maradjanak –, míg csak Bilbónak eszébe nem jutott a kardja, s azt ki nem húzta. Akkor a pók visszaugrott, s a hobbitnak volt ideje, hogy egy vágással kiszabadítsa a lábát. Aztán rajta volt a sor, hogy támadjon. A pók nyilvánvalóan nem szokott hozzá az olyan teremtményekhez, amelyek hasonló fullánkokat viseltek oldalukon, különben hamarább eliszkol. Bilbó gyorsabban támadott, semhogy a pók eltűnhetett volna, és a kardjával egyenest a szemébe sújtott. Erre a pók valósággal megőrült, ugrált, táncolt, lábai iszonyú görcsben rángatóztak, míg csak Bilbó egy másik döféssel meg nem ölte, utána azonban elvágódott, és hosszú időn át semmire sem emlékezett.
Amikor magához tért, a szokott sápadtszürke fény jelezte az erdei nappalt. A pók holtan feküdt mellette, Bilbó kardpengéjén fekete nyomok. Valahogy az, hogy megölte az óriáspókot egyes-egyedül a sötétben, és ebben senki – sem a mágus, sem a törpök, sem senki más – nem segített, nagyot lendített Zsákos úr önérzetén. Új embernek érezte magát, üres gyomra ellenére is elszántabbnak és bátrabbnak, amikor a fűben megtörölte a kardját, és visszadugta a hüvelyébe.
– Névvel ajándékozlak meg – mondta a kardnak –, mégpedig Fullánknak foglak hívni.
Ezek után pedig felfedező útra indult. Az erdő félelmetes volt és csendes, de első kötelessége nyilvánvalóan az volt, hogy barátai után kutasson, akik minden valószínűség szerint nem lehettek nagyon messze, hacsak nem estek a tündék (vagy még gonoszabb lények) fogságába. Azt Bilbó érezte, hogy nem biztonságos kiáltozni, s hosszú ideig tűnődött azon, vajon merre lehet az ösvény, s legelőször merre induljon, hogy megkeresse a törpöket.
– Ó, jaj! – panaszolta. – Miért is nem emlékeztünk Beorn tanácsára és Gandalféra! Micsoda pácban vagyunk most! Vagyunk? Bárcsak lennénk, de az a borzasztó, hogy csak vagyok, egymagamban!
Végezetül úgy-ahogy kitalálta, milyen irányból hallatszottak a segélykiáltások éjjel, és szerencséjére (a szerencse fiának született) sejtelme többé-kevésbé igazolódott, mint ahogyan látni fogjátok. Miután elszánta magát, a tőle telhető legnagyobb ügyességgel kúszott előre. A hobbitok, mint ahogyan azt már említettem nektek, nagyon ügyesek a csendes megközelítésben, kiváltképpen az erdőkben; meg aztán Bilbó a gyűrűt is ujjára csúsztatta indulása előtt. Ezért volt, hogy a pókok nem látták és nem hallották jövetelét.
Lopva, óvatosan lépkedett egy jó darabon át, amikor sűrű fekete árnyék borította helyet vett észre közvetlenül maga előtt, amely még ehhez az erdőhöz képest is fekete volt, mintha az éjfél tócsája soha nem tisztult volna el onnan. Amint Bilbó közelebb került, rájött arra, hogy a feketeség pókhálók szövedéke, ezek minden módon és irányból összegubancolódnak. Váratlanul azt is meglátta, hogy óriási és rettentő pókok ülnek az ágakon felette, és – gyűrű ide, gyűrű oda – Bilbó reszketett félelmében, hogy észreveszik. Egy fa mögött állva, az egyik pókcsoportot figyelte egy ideig, s akkor az erdő nyugalmában és csendjében felfedezte, hogy ezek az undorító teremtmények beszélgetnek egymással. A hangjuk egyfajta vékony nyekergés-sziszegés volt, de azért sok szót megértett abból, amit váltottak. A törpökről beszéltek!
– Kemény volt a küzdelem, de megérte – mondta az egyik. – Micsoda ronda vastag bőrük van, de fogadok, hogy jóféle lé rejtezik bennük.
– Úgy ám, finom falat lesznek, ha egy darabig lógnak – mondta egy másik.
– De ne lógassátok őket túl sokáig – szólt egy harmadik. – Nem olyan kövérek, mint lehetnének. Úgy sejtem, az utóbbi időben nem valami jól táplálkoztak.
– Meg kell ölni őket, szavamra – sziszegte egy negyedik. – Megölni, és úgy felkötni holtan egy időre.
– Garantálom, hogy már meg is haltak – szólt az első.
– Azok ugyan nem. Épp most láttam az egyiket vergődni. Megint magához tért, gondolom, elragadó álma után. Majd megmutatom nektek.
Ezzel a kövér pókok egyike végigfutott egy kötélen, míg csak oda nem ért egy tucat batyuhoz, amelyek ott lógtak sorjában egy magas ágon. Bilbó megborzadt, most először vette észre, hogy amint ott lóbálódznak a sötétben, hol egy törpláb csüng némelyik batyu alján, hol egy orrhegy vagy egy darabka szakáll, esetleg egy csuklyarész.
A pók a legvastagabb batyuhoz ment („Fogadok, hogy szegény öreg Bombur az” – gondolta Bilbó), és nagyot csípett a kiálló orron. Belülről fojtott üvöltés hallatszott, és egy nekirugaszkodó lábfej egyenesen és keményen a pókba rúgott. Bomburban volt még élet. Olyanféle zaj támadt, mint mikor valaki egy petyhüdt futball-labdába rúg, a dühödt pók pedig leesett az ágról, éppen csak hogy el tudta kapni magát a saját fonalával. A többiek nevettek.
– Igazad volt – mondták –, a hús még él és rugdos!
– Ennek hamarosan véget vetek – sziszegte a dühös pók, és visszamászott az ágra.¹¹
Bilbó felismerte, hogy eljött a perc, amelyben cselekednie kell. A szörnyetegekhez nem tudott hozzáférni, lelőni se tudta őket semmivel, de körültekintve azt látta, hogy errefelé igen sok kő hever egy most már kiszáradt kis vízmederben. Bilbó ügyesen tudott kövekkel célba dobálni, és nem tartott soká, míg lelt is egy szép sima, tojás formájú követ, amely szinte belesimult a kezébe. Még gyerekként sűrűn gyakorolta a kődobálást, mígnem a nyulak, mókusok, sőt a madarak is villámgyorsasággal tértek ki útjából, ha akár csak lehajolni látták, s még felnőttként is jó sok időt töltött karikahajigálással, dárdavetéssel, pálcadobálással, tekézéssel és más olyan csendes játékkal, amelynek a célzás és találat volt a fő jellegzetessége.¹² Valójában sok mindent tudott még azon kívül, hogy füstkarikákat fújt, találós kérdéseket tett fel és főzött; ezt a sokat még időm se volt elmondani. Most sincs. Míg Bilbó köveket szedett fel, a pókok már elérték Bomburt, aki hamarosan meghal, ha Bilbó e pillanatban nem hajítja el kövét. A kő a pókot váratlanul találta, eszméletlenül fordult is le tüstént a fáról, a földre pottyant, összevissza tekeredett lábakkal.
A következő kő zúgva hatolt át egy nagy pókhálón, elszakítva annak szálait, miközben a közepén ülő pókot – puff! – holtan szedte le róla. Ezután zsibongás-nyugtalanság keletkezett a pókok körében, s egy időre, mondhatom, megfeledkeztek a törpökről. Bilbót ugyan nem láthatták, de azt kitalálhatták, merről érkeznek a dobások. Villámgyorsan rohanva, himbálózó lépteikkel a hobbit felé tartottak, hosszú fonalaikat minden irányban kivetve, míg a levegő szinte megtelt a tekergő hurkokkal.
Bilbó azonban hamarosan másfelé siklott el. Az az ötlete támadt, hogy a dühös pókokat mind messzebbre csalja el a törpöktől, ha módja van rá; úgy akarta, hogy egy időben tegye őket kíváncsivá, izgatottá és dühössé. Amikor mintegy ötven pók indult el arrafelé, ahol előbb állt, ezekre még dobott néhány követ, meg a többire is, akik hátrább rekedtek, majd a fák között táncolva egy dalt kezdett el énekelni, részint az ingerlésükre, s hogy mindannyian a nyomában legyenek, részint azért, hogy a törpök hallhassák a hangját. Ezt énekelte:

 

Vén pohos pók, ki szősz a fán,
vén pohos pók, nem látsz meg ám!
   Görbeláb! Görbeláb!¹³
   Lépj odább,
hagyd a hálót, nézz le rám!

Vén Tom takács,¹⁴ kövér komám,
Vén Tom takács, nem lelsz meg ám!
   Görbeláb! Görbeláb!
   Szállj alább,
soha meg nem fogsz a fán!

 

A dal talán nem volt nagyon jó, de hát ne feledjétek, hogy magának kellett kitalálnia, méghozzá egy igen szorongató pillanat nyomására. Mindenesetre megtette a hatását. Éneklés közben is hajított még néhány követ, és dobbantott. Szinte minden, a helyszínen levő pók a nyomába szegődött – némelyek a földre ugráltak, mások az ágak mentén futkároztak, egyik fáról a másikra lendültek, vagy újabb köteleket dobtak át a sötét helyeken. A hangja alapján gyorsabban érték utol Bilbót, mint várta. Rettentően mérgesek voltak. A kövektől eltekintve még soha olyan pók nem akadt, aki kedvelte volna, ha Görbelábnak hívják, s a Tom takács elnevezés se hízelgő senkire nézve.
Bilbó új helyre rohant, de számos pók annak a tisztásnak a különböző pontjaira sietett, ahol egyébként él, s buzgón fonta szálait az ismert fatörzsek között. A pókok elgondolása az volt, hogy hamarosan beszorítják a hobbitot hálóik vastag gyűrűjébe. Az üldöző és fonalaikat eresztő rovarok körében állva Bilbó összeszedte a bátorságát, és új dalba fogott.

 

Lusta Láb és beste Csáp¹⁵
nekem csapdát csavarnak,
nincs ily falat az ég alatt,
belőlem mégse falnak.

Kövérek s szörnyen restek ők,
én: huncut, gyors legyecske –
rajtam erőt nem vesznek ők,
sem hálójuk, a beste.

 

Ezzel megfordult, s ijedten látta, hogy az utolsó szabad helyet is pókháló zárja el két nagy fa között – szerencsére a háló nem volt az igazi, csak nagy nyaláb dupla vastag pókszőttes, amelynek szálai hevenyészve nyúlkáltak előre-hátra fatörzstől fatörzsig. Bilbó előhúzta kis kardját. A fonatokat ízekre szabdalta, és danolászva vonult tovább.
A pókok meglátták a kardot, noha alig hiszem, hogy tudták, mi is az, és azon nyomban valamennyien a hobbit után nyomultak a földön és az ágakon egyaránt, dülledt szemükben harag és indulat meredezett. Oly messzire követték Bilbót az erdőbe, ameddig csak a hobbit elmerészkedett. Azután az egérnél is csendesebben visszalopózott.
Tudta, hogy igen csekélyke idő állt rendelkezésére, mielőtt a pókok kedvük vesztve visszajönnek a fákhoz, ahová a törpöket függesztették. Ezalatt kellett megmenteni őket. A feladat nehezebbik része az volt, hogyan kerül fel a hosszú ágra, ahonnan a batyuk lógtak. Valószínűnek tartom, hogy ez sohasem sikerül neki, ha egy pók szerencsére nem hagy ott egy lelógó kötelet; ennek segítségével, jóllehet a kezéhez tapadt és fel is sértette, felmászott – csak hogy egy vén, lassú, gonosz, kövér pókkal találkozzék, aki azért maradt hátra, hogy a foglyokat őrizze, és szorgalmasan tapogatta őket, hogy lássa, melyik közülük a legízesebb falat. Úgy gondolta, a többiek távollétében majd maga kezdi a lakomát, de Zsákos úr nem késlekedett, és még mielőtt a pók ráébredt volna arra, mi is történik voltaképpen, Fullánk lecsapott rá, és holtan bukfencezett le az ágról.
Bilbó következő feladata az volt, hogy kiszabadítsa valamelyik törpöt. Mit tegyen? Ha elvágja azt a fonalat, amelynél fogva függ, a nyomorult törp lepuffan a földre, amely jó mélyen volt. Végigtekergőzve az ágon (amitől a szegény törpök úgy táncoltak és lóbálóztak, akár az érett gyümölcs), odaérkezett az első batyuhoz.
„Fili vagy Kili az – gondolta, minthogy kék csuklya hegye nyúlt ki a batyu tetején. – Valószínűleg Fili” – gondolkozott tovább, mivel a ráhurkolt fonalakból hosszú orr meredt ki. Föléhajolva Bilbónak sikerült a ragacsos, erős fonalak legtöbbjét, amelyek az alakot körülkötözték, elvágni, és valóban, egy rúgással és némi erőlködéssel, ha nem is mindenestül, Fili bukkant elő. Sajnos, tartok tőle, hogy Bilbó bizony nevetett, amikor megpillantotta őt, mert amint merev lábát és karját rángatva a hóna alá hurkolt pókfonalon táncolt, olyan volt, akár azok a fura játékok, amelyek dróton fityegnek.
Valahogy aztán Fili rákerült az ágra, ahol tőle telhetően segített a hobbitnak, noha igen rosszul érezte magát és betegnek is a pókméregtől meg attól, hogy az éjszaka legnagyobb részén keresztül és még a következő napon át is úgy lógott, hogy körbe-karikába be volt tekerve, az orrát kivéve, hogy lélegezhessék. Végtelen időbe telt, amíg a szeméből és a szemöldökéből kitakarította a sok undokságot: ami meg a szakállát illeti, annak bizony a legnagyobb részét le kellett vágnia. Nos hát Bilbó meg ő nekiláttak, hogy felhúzzák a törpöket, egyiket a másik után, és felhasítva burkaikat, szabaddá tegyék őket. Egyikük se volt jobb állapotban, mint Fili, sőt akadt, aki nála is rosszabbul érezte magát. Némelyik szinte képtelen volt lélegezni (láthatjátok, milyen hasznos néha a hosszú orr), másra meg a méreg hatott erősebben.
Ily módon megmentették Kilit, Bifurt, Bofurt, Dorit és Norit. Szegény öreg Bombur nagyon kimerült. Ő volt a legkövérebb, és szüntelenül csipkedték-piszkálták – így aztán egyszerűen csak legurult az ágról, zsupsz, a földre, szerencsére egy halom levélre pottyant, ott is maradt. De még mindig öt törp lógott az ág végén, amikor a pókok elkezdtek visszaszállingózni, dühösebben, mint annak előtte.
Bilbó haladéktalanul a fatörzs legközelebbi ágára húzódott, hogy letaszítsa azokat a pókokat, akik felmásztak. Amikor Filit megmentette, levette a gyűrűjét, s elfelejtette újra visszatenni, így aztán valamennyi pók elkezdett fröcsögni, sziszegni:
– Most már látunk téged, hitvány kis teremtmény! Felfalunk, és csak a csontjaidat hagyjuk meg, meg a bőrödet egy fára függesztve. Aha! Fullánkja is van, ugyebár? Annyi baj legyen, akkor is megfogjuk, aztán majd fejjel lefelé lógatjuk egy-két napig.
Mindeközben a törpök azokkal foglalkoztak, akik még fogságban voltak, és késeikkel szabdalták el a fonalat. Úgy tetszett, hamarosan mind megszabadulnak, de hogy aztán mi lesz, az nem volt világos. Előző éjjel a pókok eléggé könnyűszerrel ejtették rabul őket, de akkor meglepetésszerűen csaptak le rájuk a sötétben. Ez alkalommal a jelek arra mutattak, szörnyű csata készül.
Bilbó hirtelen azt vette észre, hogy egy csomó pók a földön fekvő öreg Bombur körül gyűlik össze, akit ismét megkötöztek és elvonszoltak. Nagyot kiáltott, és szétcsapott az előtte tülekedő pókok közt. Ezek egykettőre utat nyitottak neki, ő meg másztában egyenest a lenti pókok kellős közepébe esett. Bilbó kis kardja valami olyan volt, amihez hasonló fullánkot a pókok még nem tapasztaltak meg. Hogy csapkodott minden irányba! Szinte villogott az élvezettől, amikor szurkálta a pókokat. Fél tucat már kinyúlt, mielőtt a többi meghátrált, odahagyva Bomburt Bilbónak.
– Gyertek le! Gyertek le! – ordítozta a fákon maradt törpöknek. – Ott ne maradjatok, hogy újra behálózzanak! – Mert Bilbó látta, hogy a pókok tömegével özönlenek a szomszédos fákra, és másznak azokra a gallyakra, amelyek a törpök feje fölé borultak.
Lekúsztak, ugráltak, potyogtak a törpök íziben, tizenegyen egy csomóban, a legtöbbjük igen rozoga állapotban, alig állt a lábán. Itt voltak hát végre, tizenketten, szegény öreg Bomburt is beleszámítva, akit egyik oldalán unokatestvére, Bifur, a másikon fivére, Bofur támogatott: Bilbó ott táncolt köröttük, és Fullánkját lóbálta, sok száz dühödt pók meg a szemét meresztgette körülöttük, fölöttük, mellettük. Bizony a helyzet eléggé reménytelennek látszott.
Aztán elkezdődött a csata. Néhány törpnek kése volt, néhánynak botja, kövekhez meg mindannyian hozzáférhettek; Bilbónak még a tünde eredetű tőre is ott volt. Újra és újra visszaűzték a pókokat, és sok elpusztult közülük. De hosszú ideig a dolog nem folytatódhatott. Bilbó már csaknem teljesen kimerült; mindössze négy törp állott szilárdan a lábán, s közel volt az idő, amikor majd hamarosan lebírják őket, akár a fáradt legyeket. A pókok máris újra kezdték szőni köröttük a fonalaikat fától fáig.¹⁶
Végül is Bilbó semmi mást nem tudott már kitalálni, mint hogy felfedi a törpök előtt a gyűrűje titkát. Igazán sajnálta, de nem tehetett mást.
– Én el fogok tűnni – mondta. – Ha lehet, magam után csalom a pókokat, ti pedig maradjatok együtt, és rontsatok az ellenkező irányba. Oda balra, azaz többé-kevésbé arra, ahol utoljára láttuk a tündék tüzeit lobogni.
A törpök kábult feje nehezen fogta fel, mit is akar, meg aztán a kiáltozás, a botsuhogás, a kődobálás is zavaróan hatott; de végül is Bilbó azt érezte, a dolog nem tűr további halasztást – a pókok vonta kör egyre jobban szűkült. Váratlanul ujjára csúsztatta gyűrűjét, és a törpök legnagyobb csodálkozására eltűnt.
Hamarosan jobb felől a fák közül ilyen kiáltozások hangzottak: Lustaláb és Görbeláb! Ez nagyon feldúlta a pókokat. Előrenyomulásuk megállt, egyesek elindultak a hang irányába. A Görbeláb annyira feldühítette őket, hogy szinte eszüket vesztették. Ekkor Balin, aki a többinél jobban felfogta Bilbó tervét, támadást vezényelt. A törpök egy csomóba tömörültek, és kőzáport zúdítva rájuk, elűzték a bal oldalon levő pókokat, és áttörték a gyűrűt. A kiáltozás és énekszó váratlanul megszűnt mögöttük.
Elszántan bízva abban, hogy Bilbó nem esett fogságba, a törpök folytatták előnyomulásukat. Mindamellett nem eléggé gyorsan. Fáradtak és elnyűttek voltak, és inkább csak bicékelve sántikáltak, noha sok pók szorosan a nyomukban volt. Minduntalan meg kellett fordulniuk, hogy összecsapjanak azokkal a pókokkal, akik beérték őket; mások meg már ott voltak a fákon, és dobálták lefelé hosszú, tapadó fonalaikat.
A helyzet megint csak igen rosszra fordult, mikor Bilbó váratlanul újra megjelent, és oldalról támadt neki a mit sem sejtő pókoknak.
– Előre! Előre! – kiáltotta a törpöknek. – Majd én vagdalkozom!
És valóban vagdalkozott. Hol előreugrott, hol hátra, szétszabdalva a pókok fonalait, elmetélve a lábukat, átdöfve kövér testüket, ha túl közelre merészkedtek. A pókok majd megpukkadtak a dühtől, habzó szájuk csak úgy frecskelt, rettentő átkokat sziszegtek, de Fullánktól halálosan féltek, s most, hogy visszatért, nem nagyon merészkedtek a közelébe. Így bárhogyan is átkozódtak, a zsákmányuk lassan, de biztosan csak elvonulóban volt. Az egész dolog igen szörnyű volt, s úgy tetszett, órákat vesz igénybe. De végül is, éppen amikor Bilbó azt érezte, hogy nem képes a karját még egy csapásra felemelni, a pókok hirtelen feladták a harcot, és nem üldözték tovább a törpöket, hanem csalódottan visszavonultak sötét hazájukba.
A törpök akkor vették észre, hogy egy olyan kör szegélyéhez érkeztek, ahol tündetüzek égtek. Azt, hogy ez azoknak egyike volt-e, amelyeket előző éjjel láttak, nem tudták megmondani. De úgy tűnt, valami olyan jó varázslat lebeg az ilyen helyek fölött, amelyet a pókok nem szeretnek. Mindenesetre a fény itt zöldebb volt, a vastag gallyak sűrűje gyérebb, és nem olyan riasztó, a törpöknek pedig alkalmuk volt megpihenni és lélegzethez jutni.
Itt hevertek egy darabig, lihegve és zihálva. De hamarosan elkezdtek kérdezősködni. Először is azt kívánták, Bilbó apróra magyarázza el, hogyan is játszódott le az egész eltűnési história, a gyűrű megtalálása meg olyannyira érdekelte őket, hogy egy időre a saját gondjaikról is megfeledkeztek. Kiváltképpen Balin ragaszkodott hozzá, hogy a Gollam-féle történet találós kérdéseivel együtt újra elhangozzék, s vele együtt – megfelelő helyen – a gyűrű históriája.¹⁷
Egy idő után azonban a fény kezdett kihunyni, s ezzel együtt más kérdések merültek fel. Hol vannak, hová lett az ösvény, hol akad élelem, s mit tegyenek eztán? Ezeket a kérdéseket újra meg újra feltették, és úgy tűnt, a kis Bilbótól várnak rájuk választ. Amiből láthatjátok, hogy a törpök véleménye Zsákos urat illetően nagyon is megváltozott, s kezdtek iránta igen nagy megbecsülést érezni (mint ahogyan azt Gandalf meg is jósolta). Csakugyan azt várták tőle, hogy valami csodálatos tervet eszeljen ki a megmentésükre, és most már nem pusztán zsörtölődtek. Tudták jól, hogy a hobbit nélkül hamarosan mind meghaltak volna, és megmentésüket ismételten meg is köszönték neki. Némelyikük még fel is kelt, és földig hajolt előtte, noha iparkodásukban összeestek, és egy ideig képtelenek voltak újra lábra állni. Az, hogy Bilbó eltűnésének titkát már ismerték, egyáltalán nem csökkentette róla táplált jó véleményüket, mert látták, hogy esze van meg szerencséje is, no meg varázsgyűrűje – s mind a három hasznos tulajdon.¹⁸ Végül is annyira dicsérték, hogy Bilbó már maga is azt érezte, van benne valami a merész kalandorból, habár jóval merészebbnek érezte volna magát, ha ennivalója is akad.
Csakhogy az nem volt, egy szem sem; és a törpök egyike se volt olyan állapotban, hogy elküldhették volna ennivalót keresni, vagy akár az elvesztett ösvényt felkutatni. Az elvesztett ösvény! Semmi más nem foglalkoztatta Bilbó fáradt agyát. Csak ült maga elé meredve a fák végtelen sora előtt, s egy idő múltán mindannyian elhallgattak. Mind, Balint kivéve. Sokkal azután, hogy a többiek abbahagyták a beszédet, és behunyták a szemüket, ő egyre csak azt mondta kuncogva:
– Gollam! Szavamra! Szóval így lopózott el mellettem, ugye? Most már tudom. Meg hogy óvatosan elmásztál mögöttem, Zsákos úr, az ám! A gombjaid szanaszéjjel az ajtólépcsőn! Jó öreg Bilbó... Bilbó... Bilbao... bo... bo... – Azzal elaludt, és hosszú időn át semmi se törte meg a csendet.

 

Egészen váratlanul Dwalin felnyitotta az egyik szemét, és körülnézett.
– Hol van Thorin? – kérdezte.
A csapás rettenetes volt. Persze hogy csak tizenhárman voltak, tizenkét törp és a hobbit. Csakugyan, hol van Thorin? A törpök eltöprengtek, miféle gonosz sors jutott osztályrészükül, varázslat-e vagy sötét szörnyetegek, és oly elveszettnek érezték magukat, hogy megborzongtak az erdőben. Egyik a másik után szenderült nyugtalan alvásba, mely – ahogy az este fekete éjszakává mélyült – egyre jobban megtelt rettentő álmokkal, és itt egy időre el kell hagynunk a törpöket, akik még ahhoz is túlontúl nyomorúságosak és megviseltek voltak, hogy egymást váltó őröket állítsanak.
Thorint sokkal hamarabb fogták el, mint őket. Talán még emlékeztek, amikor Bilbó úgy dőlt álomba, akár a tuskó, a fény körébe való belépése után. A következő alkalommal Thorin lépett elő, s amint a fények kialudtak, úgy bukott le, akár az elvarázsolt kő. Semmit se hallott: sem az éjszakában tévelygő törpök lármáját, sem kiáltásaikat, amikor a pókok elfogták és megkötözték őket, majd a következő nap csatazaját sem. Akkor aztán érte jöttek az erdőtündék, megkötözték és elcipelték.
A lakomázok persze erdőtündék voltak. Ez a népség nem gonosz. Ha van hibájuk, úgy az csak az idegenek iránti bizalmatlanságuk. Noha a varázserejük számottevő, már akkoriban is nagyon óvatosak voltak. Különböztek a nyugati nemestündéktől, akiknél veszedelmesebbek is voltak, de kevésbé bölcsek is. Mert legnagyobb részük (a dombok és hegyek közt elszórtan élő rokonságukkal egyetemben) azoktól az ősi törzsektől származott, akik soha nem vonultak el Tündehonba¹⁹ nyugatra. A fény-tündék, a bölcs-tündék és a tenger-tündék²⁰ mind odamentek, és időtlen idők óta ott éltek,²¹ egyre gyarapodva, szépségben, bölcsességben és tudományban, feltalálták azt a varázserőt és sokféle fortélyt, amely csodás és szép dolgok készítéséhez segítette őket, mielőtt még egyesek visszatértek közülük a Széles Világba.²² A Széles Világban töltötték napjaikat az erdőtündék, a mi napunk és holdunk derengésében, de legjobban a csillagokat szerették, és azokban a nagy erdőkben mászkáltak, amelyek hatalmasra nőttek az immár tovatűnt országokban. Főleg az erdők szegélyét kedvelték, ahonnan könnyű útjuk nyílt, ha vadászni kívántak vagy lovagolni és keresztülvágtatni holdfénynél vagy csillagvilágnál a messzi földeken; s az Ember jövetele után még inkább rákaptak a szürkületre és az alkonyra. Mindamellett mégis tündék voltak és maradtak, ami annyit jelent: Derék Népek.
A Bakacsinerdőben, a keleti szélétől alig néhány mérföldnyire, egy hatalmas barlangban lakott akkoriban a legnagyobb királyuk. Óriás kapuja előtt az erdők magasából eredő folyó folyt le egészen a lápokig, a terebélyes fákkal fedett tájak lábáig. Ez a nagy barlang, melyből számos kisebb nyílt minden oldalán, messze elkanyargott a mélységbe, sok járattal és széles csarnokkal, de világosabb és egészségesebb volt, mint bármely koboldlakhely, s nem is oly mély vagy veszélyes. Az igazság az volt, hogy a király alattvalóinak legtöbbje a nyílt erdőkben élt és vadászott, háza vagy kunyhója is a földön vagy az ágak közt épült. A bükkök voltak a kedvenceik. A király barlangja egyben palotája és kincsének erős rejteke volt, de népének vára is ellenségei ellen.
Sőt a börtöne is. Így ebbe a barlangba hurcolták Thorint – nem éppen gyengéden, mert nemigen szerették a törpöket, és úgy gondolták, ellenség. A régmúlt napokban számos háborút vívtak olyan törpökkel, akiket azzal vádoltak, hogy meglopták kincseiket. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy a törpök erről másként számoltak be, és azt állították, csak azt vették el, ami megillette őket, mert egykor egy tündekirály megállapodott velük, hogy kikovácsolják a nyersaranyát és -ezüstjét, majd később elmulasztotta kifizetni nekik a járandóságukat.²³ Ha a tündekirálynak volt valami gyengéje, úgy az a kincsek iránti vonzalmában mutatkozott, kiváltképpen ami az ezüstöt és fehér drágaköveket illeti, s bár készlete gazdag volt, mohón kapdosott a még több után, merthogy nem volt annyi kincse, mint a régen élt tündeuralkodóknak. Népe nem bányászott, nem is foglalkozott fémek vagy ékszerek megmunkálásával. Általában nem sokat fárasztották magukat iparral vagy földmíveléssel.
Mindezt jól tudta minden törp, noha Thorin családjának semmi köze nem volt ahhoz a régi nézeteltéréshez, amelyről szóltam. Éppen ezért Thorin dühös volt, miféle bánásmódban részesítették, amikor a tündék feloldották a varázst, és ő magához tért; azt is keményen elhatározta, hogy aranyra vagy ékszerre vonatkozó felvilágosítást még harapófogóval se húznak ki belőle.
A király szigorúan nézett Thorinra, amikor eléje vezették, és sok kérdést intézett hozzá. De Thorin egyre csak azt felelte, hogy éhezik.
– Miért akartad te és a néped háromszor is megtámadni az én népemet mulatozásunk közben? – kérdezte zordonan a király.
– Nem támadtuk meg őket – felelte Thorin. – Azért jöttünk, hogy könyörüljetek rajtunk, mert éheztünk.
– Hol vannak a barátaid most, és mit csinálnak?
– Nem tudom, de feltehetően éheznek az erdőben.
– Mit csináltatok az erdőben?
– Ételt-italt kerestünk, mert éheztünk.
– De egyáltalán mit kerestetek az erdőben? – kérdezte a király mérgesen.
Amire Thorin csak összeszorította a száját, és egy szót se szólt.
– No jó! – mondta a király. – Vigyétek el és őrizzétek, amíg nem érez hajlandóságot az igazság megvallására, még ha száz esztendőt kell is fogságban töltenie.
Mire a tündék összeszíjazták Thorin kezét, és becsukták az egyik legbelső barlangba, amelynek erős faajtaja volt, aztán otthagyták. Ételt-italt adtak neki elegendőt, ha nem is túl finomat, mert az erdőtündék nem koboldok, és eléggé méltányosak még legdühödtebb ellenségeikkel szemben is, ha az a fogságukba esik.
Ott feküdt hát szegény Thorin a király börtönében, s miután hálásan gondolt arra, hogy kenyeret, húst és vizet kapott, eltűnődött azon, mi is lett szerencsétlen barátaival. Erre igen hamar rájött; de ez már a következő fejezet anyaga, és egy újabb olyan kaland kezdete, amelyben a hobbit megint megmutatta, mennyire hasznavehető.

 

 

9. Elszabadult hordók

A PÓKOKKAL VÍVOTT CSATÁT KÖVETŐ napon Bilbó és a törpök még egy elkeseredett kísérletet tettek arra, hogy megtalálják a kivezető utat, mielőtt éhen és szomjan vesznek. Feltápászkodtak és tovább botorkáltak arrafelé, amelyről nyolcan tizenhármójuk közül úgy sejtették, hogy az fekszik az ösvény irányában; de arra már nem volt alkalmuk, hogy megbizonyosodjanak róla, igazuk van-e. Az a gyér napfény, mely egyáltalán behatolt az erdő rengetegébe, már hanyatlóban volt, és átadta helyét az éj sötétjének, mikor a törpöket hirtelen rengeteg felvillanó fáklya világa vette körül, mintha csak vörös csillagok százai gyúltak volna ki mellettük. Íjaikkal és dárdáikkal előrontottak az erdőtündék, és a törpöket megállásra szólították fel.
Harcról szó sem lehetett. Még ha a törpök nem is lettek volna olyan állapotban, hogy voltaképpen örültek fogságba esésüknek, kurta késük, egyedüli fegyverük mit sem ért volna a tündék nyilaival szemben, mellyel még a sötétben is képesek voltak eltalálni egy madár szemét.¹ Így egyszerűen megtorpantak, leültek és vártak – mind, kivéve Bilbót, aki tüstént ujjára csúsztatta gyűrűjét, és sebesen kisiklott valamerre oldalt. Ezért volt az, hogy mikor a tündék – egymás mögé állítva őket – hosszú sorba kötözték, majd megszámolták a törpöket, nem lelték meg s nem is számolták közéjük a hobbitot.
De akkor se hallották vagy vették észre őt, amikor – foglyaikat elvezetve az erdőben – kellő távolságot tartva ott lépdelt fáklyáik nyomában. A tündék mindegyik törpnek bekötötték a szemét, de ez nem tett nagy különbséget, mert még Bilbó, aki látott, se vehette ki, merre tartanak, azt meg semmiképpen se tudták, sem ő, sem a többiek, honnan indultak el. Bilbónak minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy a fáklyákkal lépést tartson, mert a tündék a tőlük telhető leggyorsabban mozgásra ösztökélték a törpöket, bármennyire is fáradtak és megviseltek voltak. A sietség a király parancsa volt.
A fáklyák vonulása hirtelen megtorpant, s a hobbitnak épp csak annyi ideje volt, hogy beérje a törpöket, mielőtt elkezdenek átvonulni a hídon. Ez a híd volt, mely a folyón keresztül a király kapujához vezetett. Alatta sötéten, sebesen és vadul áramlott a víz, a híd túlsó végén pedig kapu állt egy hatalmas barlang szájában, mely fákkal fedett meredély oldalán nyílt. A nagy bükkök itt egészen a folyópartig értek, olyannyira, hogy lábuk már a vízben ázott.
Ezen a hídon lökdösték át a tündék foglyaikat, de Bilbó ott habozott a háttérben. Egyáltalán nem tetszett neki ez a barlangszáj, és csak a végső percben szánta rá magát arra, hogy cserben ne hagyja a barátait, és az utolsó tündék nyomába siessen, mielőtt a király hatalmas kapui nagy dördüléssel becsukódnak mindannyiuk mögött.
A járatokat belülről vörös fáklyafény világította meg, a tündeőrség pedig énekelve vonult végig a kanyargós, egymást keresztező, visszhangzó folyosókon. Ezek a folyosók nem is hasonlítottak a koboldvárosok folyosóira: kisebbek voltak, nem oly mélyen a föld alatt húzódtak, és a levegőjük tisztább volt. Egy nagy csarnokban, amelynek oszlopait eleven kőből vájták ki, ott ült a Tündekirály,² faragott fából való székén. Bogyókból és vörös levelekből készült korona volt a fején, mert újra elérkezett az ősz. Tavasszal erdei virágokból font koronát viselt. Kezében tölgyfából faragott jogart tartott.³
A foglyokat a király elé vezették, és bár dühösen nézett rájuk, megparancsolta embereinek, oldozzák ki őket, mert toprongyosak és megviseltek voltak.
– Meg nincs is rá szükség, hogy itt kötelékeik legyenek – mondta. – Varázskapuimon át nem menekülhet az, aki egyszer ide bekerült.
Hosszasan és részletesen faggatta ki a törpöket tevékenységük felől, és hogy hová tartanak s honnan jönnek, de nem sokkal többet tudott meg tőlük, mint Thorintól. A törpök mogorvák és mérgesek voltak, még csak a látszatát se kívánták kelteni annak, hogy udvariasak.
– Mert hát mit is cselekedtünk mi, ó király? – kérdezte Balin, aki most a legidősebb volt közülük. – Vajon bűn az, ha eltévedtünk az erdőben, ha éhesek és szomjasak vagyunk, ha a pókok csapdájába estünk? És szelídített állataitok vagy ölebeitek-e a pókok, ha attól, hogy megöltük őket, dühbe gurultok?
Az ilyen kérdéstől persze a király még jobban felbőszült, s azt felelte:
– Bűn engedély nélkül bejárni a birodalmamat. Vagy elfeledtétek, hogy a királyságomban jártatok, azt az utat használva, amelyet népem épített? Vagy nem követtétek és zaklattátok népemet háromszor is az erdőben, felbolygatva lármátokkal és zsivajgásotokkal a pókokat? Mindama zavar után, amit keltettetek, jogom van hozzá, hogy megtudjam, mi hozott erre, s ha nem mondjátok meg nekem tüstént, addig tartalak börtönben mindannyiótokat, amíg észhez nem tértek, és meg nem tanuljátok a jó modort!
Ezután megparancsolta, hogy minden törpöt csukjanak külön zárkába, adjanak nekik ételt-italt, de ne hagyhassák el kis börtönüket, míg legalább egy nem akad, aki kész mindazt elmondani neki, amit meg kíván tudni. De azt nem közölte a törpökkel, hogy Thorin is az ő foglya. Erre Bilbó jött rá.

 

Szegény Zsákos úr – csüggesztően hosszú időt töltött itt egyes-egyedül, folytonosan rejtőzve, s nem merészelve gyűrűjét lehúzni az ujjáról. Szinte ahhoz se volt bátorsága, hogy aludjék, még ha a lehető legsötétebb és legrejtettebb zugokba vonult is el. Hogy mégis legyen valami dolga, nekifogott a Tündekirály palotája felderítésének. A kapukat varázslattal zárták, de néha, ha elég gyors volt, ki tudott jutni rajtuk. Az erdőtündék egy-egy csapata, akiket olykor királyuk vezetett, időnként kilovagolt vadászni, vagy egyéb tennivalóját ellátni az erdőben és Kelet tájain. Ilyenkor Bilbó, ha elég fürge volt, közvetlenül a nyomukban siklott, bár amit tett, nem volt éppen veszélytelen. Nemegyszer majdnem beszorult a kapuba, amikor becsapódott az utolsó tünde után; mégse mert soraik közt menetelni az árnyéka miatt (bármennyire halovány és elmosódó volt is az a fáklyafényben), vagy pedig attól való féltében, hogy valaki belébotlik és felfedezi. Ha pedig kiment, ami ritkán esett meg, nem sokra jutott. A törpöket nem kívánta cserben hagyni, meg aztán nem is tudta, hová az ördögbe mehetne nélkülük. A vadászó tündékkel egész kint tartózkodásuk alatt nem tudott lépést tartani, így aztán az erdőből kivezető utaknak se tudott a nyomára jutni, úgyhogy végül is egymagában kóborolt nyomorúságosan az erdőben, attól reszketve, hogy eltéved, míg aztán alkalom nem kínálkozott a visszatérésre. Odakint éhes is volt, mert a hobbit nem volt vadász; de a barlangon belül csak felszedett valamiféle ennivalót, amit vagy holmi raktárból lopott, vagy egy asztalról csent el, ha éppen senki nem tartózkodott a közelben.
„Olyan vagyok, mint az a betörő, aki nem tud szabadulni, hanem kénytelen nyomorultul kirabolni nap nap után ugyanazt a házat – gondolta. – Ez a legszomorúbb és legostobább része ennek az egész nyavalyás, kimerítő, kényelmetlen kalandnak! Ó, ha újra ott lehetnék a házamban, nyájas tűzhelyem mellett és lámpám fényében!” Azt is gyakran kívánta, bárcsak eljuttathatna valamiféle segélykérő üzenetet a mágusnak, de persze ez is teljesen lehetetlen volt, és hamarosan rájött arra, ha valamit tenni kell, azt Zsákos úrnak magának kell megtennie, egyedül és segítség nélkül.
Miután egy vagy két hetet töltött Bilbó így surranva-lopakodva, az őröket figyelve és követve, és a lehetőségeket kihasználva, rájött arra, hol is őrzik az egyes törpöket. Mind a tizenkettő zárkáját megtalálta a palota különböző pontjain, és egy idő múltán kitűnően ismerte is a járást. A legnagyobb meglepetéssel hallgatta ki egy napon néhány őr beszédét, amelyből megtudta, hogy egy másik törp is van a börtönben, egy különösen mély és sötét helyen. Természetesen azonnal kitalálta, hogy ez csak Thorin lehet, s egy idő múlva arra is rájött, hogy sejtelme helyes. Sok nehézség után végre sikerült olyan alkalommal megtalálni a zárkáját, amikor éppen senki se volt a közelben, és így szót váltani a törpök fejével.
Thorin már túlságosan nyomorult állapotban volt ahhoz, hogy még mindig dühöngjön balszerencséje miatt, s azt kezdte fontolgatni, hogy mindent elmond a királynak a kincsről és a kereséséről (ami jellemzően mutatja, mennyire elcsüggedt), amikor meghallotta Bilbó vékony kis hangját a kulcslyukon keresztül. Alig hitt a fülének. Mégis hamarosan rájött arra, hogy nem tévedhet; odament az ajtóhoz, és suttogó hangon hosszú beszélgetést folytatott a másik oldalon álló hobbittal.
Így vált lehetségessé, hogy Bilbó titkon eljuttathatta Thorin üzenetét mindegyik bebörtönzött törphöz, elmondva nekik azt, hogy Thorin, a főnökük ugyancsak börtönben van, közel hozzájuk, és hogy tilos küldetésük célját elmondani a királynak, most még semmiképp sem, amíg Thorin nem jelzi, mikor. Mert Thorin bátorsága ismét visszatért, amikor meghallotta, miként mentette meg a hobbit társait a pókoktól, és megint kész volt arra, hogy nem váltja ki magát azzal, hogy részt ígér a Tündekirálynak a kincsből, míg csak a másféle módon való menekülés reménye szét nem foszlik; míg csak a nevezetes Láthatatlan Zsákos úr (akiről kezdett igen jó véleménye lenni) nem talál ki valami okosat.
Thorin véleményével a többi törp is egyetértett, mihelyt megkapták üzenetét. Mindannyian azt gondolták, hogy a kincsben való részesedésük (amelyet máris a magukénak tekintettek, jelenlegi állapotuk és a még legyőzetlen sárkány ellenére) igencsak megsínylené, ha az erdőtündék is részt kérnének belőle, s valamennyien bíztak Bilbóban. Látjátok, pontosan az következett be, amit Gandalf megjósolt. Talán részben ez is oka volt annak, hogy eltávozott, és magukra hagyta a törpöket.
Bilbó azonban korántsem volt oly reményteli, mint ők. Nem szerette, hogy mindenki tőle vár mindent, és szívesen vette volna, ha a mágus kéznél van. De hát hiába: feltehetően a Bakacsinerdő egész komor messzesége választotta el őket egymástól. Így Bilbó csak ült és egyre gondolkozott, míg már a feje majd szétpattant, de semmiféle fényes ötlete nem támadt. Egyetlen láthatatlanná tevő gyűrű remek dolog, de tizennégyfelé osztva keveset jelent. Végül is azonban, mint azt már kitalálhattátok, megmentette a barátait, mégpedig a következő módon:
Egy napon, amikor szimatolva mászkált mindenfelé, Bilbó valami nagyon érdekeset fedezett fel: a nagy kapuk nem voltak a barlangok egyedüli bejáratai. A palota legmélye alatt egy folyó folyt, mely valamivel távolabb beleömlött az Erdei-folyóba, túl azon a meredélyen, ahol a barlang főnyílása tátongott. Azon a domboldalon, ahol ez a föld alatti meder kibukkant, vízi kapu volt. Itt a sziklás tető majdnem egészen leért a folyó felszínéig, ahonnan vasrostély volt lebocsátható a folyó ágyáig, hogy megakadályozza bárki bejövetelét vagy távozását ezen az úton. De ezt a csapóajtót sűrűn nyitották meg, mert a vízi kapun át bonyolódott le a ki- és bemenő forgalom jó része. Ha valaki erről érkezett volna, sötét és megmunkálatlan alagútban találja magát, mely mélyen a domb gyomrába vezet; de egy ponton, ahol az alagút a barlangok alatt vitt, nem volt teteje, s nagy tölgyfa csapóajtók fedték. Ezek felfelé nyíltak a király pincéibe. Itt egymásra halmozott hordók álltak, mert az erdőtündék, kiváltképp pedig a királyuk, igen kedvelték a bort, bár azon a tájon a szőlő nem termett meg. Mint sok más árut, a bort is távoli vidékről hozták, délen élő rokonaiktól, vagy az Ember messzi földön található szőlőskertjeiből.
Az egyik legnagyobb hordó mögött rejtezve Bilbó felfedezte a csapóajtókat és használatukat, s ott settenkedve és kihallgatva a király szolgáinak beszédét, megtudta, hogyan is érkezik a bor és sok másféle áru a folyókon vagy a szárazföldi utakon, egészen a Hosszú Tóig. Mint kiderült, itt még mindig virult az Emberek egy városa, mely messze a vízbe nyúló hidakra épült, hogy védelmet nyújtson mindenfajta ellenség ellen, s kiváltképp a hegy sárkányával szemben. Tóvárosból az Erdei-folyón úsztatták a hordókat idáig. Gyakran egyszerűen csak összekapcsolták őket, akár a nagy tutajokat, aztán kormányrúddal irányították a folyón felfelé, esetleg evezőkkel; gyakran viszont lapos csónakokat raktak meg velük.
Amikor a hordók kiürültek, a tündék áthajigálták őket a csapóajtókon, megnyitották a vízi kaput, és azután a hordók elsodródtak a folyón, hányódva-merülve, amíg csak az áramlat olyan helyre nem vitte őket, messze lent, ahol a folyópart kiugrott, közvetlenül a Bakacsinerdő legkeletibb szegélye közelében. Itt azután mindet begyűjtötték és összekötözték, majd vízre bocsátották a Tóváros irányába, mely annak a helynek a közelében állott, ahol az Erdei-folyó beleömlött a Hosszú Tóba.
Bilbó jó darab időn át üldögélt, és gondolkozott azon, vajon ezt a vízi kaput fel lehetne-e használni arra, hogy barátait megmentse, és végül is vakmerő terv körvonalai bontakoztak ki benne.
A foglyok vacsoráját már széjjelhordták. A dobogó léptű őrök fáklyáikkal bejárták az alagutakat, nyomukban sötétség maradt. Ekkor Bilbó meghallotta, amint a király főpohárnoka jó éjszakát kíván a főporkolábnak.
– Gyere csak velem – mondta a főpohárnok –, és kóstold meg azt az új bort, amely éppen most érkezett. Kemény munka vár rám ma éjjel, el kell távolítanom a pincékből az üres hordókat, így hadd igyunk előbb egyet, aztán a munka is könnyebben megy.
– Helyes – nevetett a főporkoláb. – Majd én veled együtt megkóstolom a bort, és megállapítom, méltó-e a király asztalára. Ma éjszaka bankett lesz, nem lenne rendjén, ha hitvány italt küldenénk fel rá.

 

Amikor Bilbó ezt meghallotta, reszkető izgalom fogta el, mert látta, hogy a szerencse az oldalán van, és máris alkalma kínálkozik, hogy próbára tegye vakmerő tervét. Követte a két tündét, amíg csak be nem léptek egy kis pincébe, ott leültek egy asztalhoz, amin két nagy kancsó állt. Hamarosan nekiláttak az ivásnak, és vidáman nevetgéltek. Ezúttal egészen szokatlan volt Bilbó szerencséje. Csak az igen erős bor álmosítja el az erdei tündéket; de ez a fajta, mint kitűnt, Dorwinion⁴ nagy szőlőinek java terméséhez tartozott, amelyet egyáltalán nem szántak a király katonáinak vagy szolgáinak, hanem egyedül a király vigasságaira, s kisebb kupába, mint a főpohárnok hatalmas kancsója.
A főporkoláb hamarosan elbóbiskolt, majd fejét az asztalra hajtotta, és mélyen elaludt. A főpohárnok egy ideig magában beszélt és nevetgélt, mint aki nem vesz észre semmit, de igen hamar az ő feje is lekoppant az asztalra, elaludt, és ott horkolt a barátja mellett. Akkor bújt be a hobbit. A főporkoláb kulcsai egykettőre eltűntek, Bilbó viszont a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal iparkodott a járatok mentén a zárkák felé. A hatalmas kulcsnyaláb igen nyomta a karját, szíve meg a torkában dobogott; hiába volt ugyanis a gyűrűje, azt nem tudta megakadályozni, hogy a kulcsok olykor ne csörömpöljenek, ami állandó rettegésben tartotta.
Elsőnek Balin ajtaját nyitotta fel, majd – alighogy a törp kint volt – ismét gondosan bezárta. Képzelhetitek, Balin mennyire meg volt lepve, de bármilyen boldog is volt, hogy kiszabadulhatott sorvasztó kis kőszobájából, máris meg akart állni, hogy kérdéseket tegyen fel, megtudandó, mi Bilbó szándéka, terve.
– Erre most nincs idő! – mondta a hobbit. – Te csak kövess engem! Mindannyian együtt kell hogy maradjunk, s nem szabad megkockáztatnunk, hogy elválasszanak. Vagy mind megmenekülünk, vagy egyikünk se, s ez az utolsó lehetőségünk. Ha ezt kiszimatolják, a jó ég tudja, hová kerültök legközelebb a király parancsára, kezeteken-lábatokon megbilincselve. Ne vitatkozz velem, nagyon szépen kérlek!
Ezzel ajtóról ajtóra ment, míg követőinek száma tizenkettőre nem szaporodott – s bizony egyikük se volt valami fürge, akár a sötétség miatt, akár mert oly soká ültek börtönben. Bilbó szíve megdobbant, valahányszor egyik törp a másikba ütközött, vagy nyögött, vagy suttogott a sötétben. „A fene ezt a törpfajzatot!” – mondta magában. De minden jól ment, s nem találkoztak őrökkel. A helyzet az volt, hogy nagy őszi ünnepség volt ez éjjel odakinn az erdőn, s a fenti termekben. Szinte az egész nép ott vigadozott.
Végül is sok ügyetlenkedés után elérkeztek Thorin börtönéhez, egészen mélyen lent és szerencsére nem nagyon messze a pincéktől.
– Szavamra! – szólt Thorin, mikor Bilbó odasúgta neki, hogy jöjjön ki és csatlakozzék barátaihoz –, Gandalf valót mondott, mint mindig. Úgy tűnik, ha eljő az ideje, pompás betörő vagy. Biztos vagyok benne, hogy örökre lekötelezetteid maradunk, bármi történjék ezután. De hát mi lesz most?
Bilbó elérkezettnek látta az időt arra, hogy – amennyire lehetséges – kifejtse ötletét, de abban egyáltalán nem volt bizonyos, hogyan fogadják majd a törpök. Aggodalmai teljesen jogosnak bizonyultak, mert a törpöknek egy szemet se tetszett az elgondolása, és veszélyeztetett helyzetük ellenére hangosan kezdtek zúgni-elégedetlenkedni.
– Hiszen csupa seb leszünk, darabokra zúzódunk, s ráadásul meg is fulladunk, az egyszer szent! – mormogták. – Azt hittük, volt valami értelmes elképzelésed, amikor sikerült megszerezned a kulcsokat. Ez veszett ötlet!
– Jó! – szólt Bilbó letörve, de bosszúsan is. – Akkor csak jertek vissza pompás kis celláitokba, én meg majd mindegyikőtöket újra becsuklak. Ott kényelmesen elüldögélhettek, s kigondolhattok valami jobb tervet; csak azt nem hiszem, hogy valaha is módomban lesz újra megszerezni a kulcsokat, még ha kedvem is támad rá, hogy megpróbáljam.
Ez aztán már sok volt a törpöknek, és lecsillapodtak. Végül is természetesen pontosan azt kellett tenniük, amit Bilbó javasolt, mert nyilvánvalóan lehetetlen volt, hogy megleljék az utat a felső termekbe, vagy keresztülküzdjék magukat az olyan kapukon, melyek varázsszóra záródtak, annak meg semmi értelme se volt, hogy ott zúgolódjanak a járatokban, amíg nyakon nem csípik őket újból. Így a hobbitot követve lemásztak a legmélyebb pincékbe. Elhaladtak egy ajtó mellett, amelyen keresztül látható volt a főporkoláb és a főpohárnok, amint még most is mosolygó ábrázattal, boldogan horkoltak. Dorwinion bora olyan, hogy mélyen alszik és szépeket álmodik tőle az ember. Alighanem más kifejezés lesz a főporkoláb arcán a következő napon, jóllehet Bilbó, mielőtt továbbhaladtak, belopakodott, és puszta jószívűségből visszahelyezte a kulcsokat az övére.
„Ez majd megmenti a rá váró kellemetlenségek egy részétől – mondta Zsákos úr magában. – Nem volt éppen rossz fickó, a foglyokhoz pedig elég rendes. Mindannyian meg lesznek rökönyödve. Azt fogják gondolni, nagyon hatalmas varázserő volt a birtokunkban, hogy keresztül tudtunk hatolni az összes zárt ajtón, és el is tudtunk tűnni. Eltűnni! Ha azt akarjuk, nagyon hamar munkához kell látnunk!”

 

Balint visszaküldték, hogy figyelje a porkolábot és a főpohárnokot, és jelezze, ha csak megmoccannak. A többiek átmentek a szomszédos pincébe, ahol a csapóajtók voltak. Kevés vesztegetni való idejük volt. Mint Bilbó tudta, néhány tündének parancsa volt arra, hogy mielőbb jöjjön le segíteni a főpohárnoknak lehajigálni az üres hordókat az ajtókon keresztül a folyóba. A hordók már ott álltak sorban, a padló közepén, s csak azt várták, hogy elgurítsák őket. Némelyikük boroshordó volt, ezeknek nem sok hasznát lehetett venni, mivel csak nagy zajjal lehetett kinyitni őket, s nem is voltak könnyen újra biztonságossá tehetők. De a hordók közt akadt sok olyan is, amelyekben más anyagot szállítottak a király palotájába, vajat, almát, miegyebet.
Hamarosan találtak tizenhárom olyan hordót, amelyben elegendő hely volt egy-egy törp számára. Sőt némelyik túlságosan tágas volt, és a törpök, mikor bemásztak, nem minden aggodalom nélkül gondoltak arra, mennyit fognak rázkódni-hányódni bennük, noha Bilbó igyekezett szalmával és más egyébbel kitömni a hordókat, s ezzel, ahhoz képest, hogy az előkészületekre milyen kevés idő állt a rendelkezésükre, lehetőleg kényelmessé tenni tartózkodásukat. Végül is tizenkét törp elhelyezkedett. Thorin rengeteg gondot okozott, annyit forgolódott, ficánkolt a maga hordójában, még morgott is, akár a nagy kutya az apró kutyaházban; Balin viszont, akire utolsóként került sor, nagy patáliát csapott a lélegzőnyílásai miatt; azt mondta, máris fullad, pedig a hordó tetejét még rá se szegezték. Bilbó minden tőle telhetőt megtett, hogy a hordók repedéseit oldalt eltömje, a tetejüket pedig oly szorosan zárja, amennyire lehetséges volt, s most ismét magára maradt, a pakolás végső mozzanatait igazgatva el, és szinte esztelenül reménykedve abban, hogy terve sikerült.
Éppen idejében végeztek. Alig egy-két perccel azután, hogy Balin hordójára rákerült a fedél, hangok hallatszottak és fények villantak. Egy csomó tünde érkezett nevetve és csevegve a pincébe, s dalfoszlányokat énekelve. Vidám ünnepséget hagytak oda az egyik teremben, és azon voltak, hogy mielőbb visszatérhessenek.
– Hol van a vén Galion,⁵ a főpohárnok? – kérdezte egyikük.
– Nem láttam őt ma este az asztaloknál. Itt kellene lennie, hogy megmutassa most nekünk, mi is a teendőnk.
– Dühös leszek, ha az öreg fafejű⁶ elkésik – mondta egy másik. – Nem akarom itt pazarolni az időmet, míg odafent zeng az ének.
– Hohó! – kiáltott valaki. – Itt van a vén lókötő, s egy kancsón nyugszik a feje! Egy kis ünnepséget rendezett ő is magának, no meg a barátjának, a porkolábok kapitányának.⁷
– Rázzátok fel! Ébresztgessétek! – kiáltozták a többiek türelmetlenül.
Galion egyáltalán nem örült annak, hogy felrázták és ébresztgették, még kevésbé annak, hogy kinevetik.
– Elkéstetek – dörmögte. – Én itt csak várok és várok, míg ti, hitvány népség, isztok, vigadoztok és elfelejtitek a kötelességteket. Nem csoda aztán, ha elalszom a fáradtságtól!
– Nem csoda – mondták a többiek –, amikor a magyarázat ilyen kézenfekvő: benne van egy kancsóban! Hadd kóstoljuk meg mi is az álomitalodat, mielőtt munkának látunk! Azt a foglárt⁸ nem kell felkeltened. Amennyire láthatjuk, ő már kiélvezte a maga részét.
Ezzel valamennyien ittak egyet, amitől egyszeriben igen vidámmá váltak. De azért eszüknél maradtak.
– Segíts már rajtunk, Galion! – kiáltottak egyesek. – Korán kezdted a vigadozást, és összezagyváltad a dolgokat! Ha a hordók súlya számít, úgy azt kell mondanunk, jó néhány teli hordót raktál ide az üresek helyett.
– Folytassátok a munkát! – zsémbeskedett a főpohárnok. – A restnek, aki még iszik is, kétszer nehezebb minden. Ezeket a hordókat kell elszállítani, s nem mást. Tegyétek azt, amit mondtam!
– No jó, jó – mondták a többiek, és a nyíláshoz görgették a hordókat. – A te fejedre száll, ha a király felbontatlan vajashordóit és legjobb borát beletaszigáljuk a folyóba, csak azért, hogy ingyen tápláljuk a Tavi-embereket!

 

Gurulj, gurulj, gurulj,
boltos barlangmélyre hullj!
Hó-rukk! Placcs! Puff! Bong!
Mind lehuppan, döng és kong!

 

Így danoltak, míg előbb az egyik, majd a másik hordó dübörgött oda a sötét nyíláshoz, ahol aztán belökték őket a néhány lábnyira lejjebb folyó hideg vízbe. Némelyik hordó valóban üres volt, némelyikben meg ott rejtőzött takaros csomagolásban valamelyik törp; de mindannyi alábukott, egyik a másik után, csobbanva és csattanva, a fenti a lentire esve, szétfröcskölve a vizet, nekiütődve az alagút falának, egymáshoz koccanva, majd ellibegve az áramlat hátán.
Ebben a pillanatban fedezte fel Bilbó tervének gyenge pontját. Ti már valószínűleg előbb észrevettétek, és ki is nevettétek őt érte, de nem hiszem, hogy az ő helyében féloly okosan jártatok volna el. Persze hogy ő maga nem volt hordóban, meg olyan se volt, aki elhelyezze benne, még ha lett is volna rá lehetőség! Úgy látszott, ez alkalommal feltétlenül el kell hogy veszítse a barátait (akik közül szinte már mindegyik eltűnt a sötét csapóajtón⁹), és elháríthatatlan sorsa marad a magány, az örök lopózás, tolvajlás a tündék barlangjaiban. Mert ha tüstént ki is tud menekülni a felső kapukon át, arra nagyon kevés esélye volt, hogy valaha is a törpök nyomára akad. Nem ismerte a szárazföldi utat oda, ahol a hordókat összegyűjtik. Azon tűnődött, mi a csoda fog történni a törpökkel nélküle, mert arra nem volt ideje, hogy mindazt, amit a körülményekről megtudott, elmondja nekik, de arra sem, mi a terve egyáltalán, ha egyszer kijutnak az erdőből.
Míg Bilbó elméjében ezeket hánytorgatta, a tündék jókedvükben dalba kezdtek a folyót fedő ajtó körül. Egyesek közülük már nekifogtak, hogy felhúzzák azokat a köteleket, amelyek a csapórácsot tartották a vízi kapu fölött, hadd ússzanak el a hordók mind, mihelyt vízen vannak.

 

Sodródj sötét, sebes áron,
hajdan ismert, messzi táj von!
Hagyd el barlangok vidékét,
északi hegy meredélyét,
hol a téres, tág vadonban
zord, sötét árny zúg a lombban.
Ússz a fák között a rétig
– suttogó szellők becézik –,
fuss a sás közt, fuss a nád közt,
lápon bókoló virág közt,
párán át, mely szűzfehéren
száll vízből, mocsárból éjjel,
csillagod köszöntsd, mely ég fenn
jeges meredélyű égen;
fordulj, ha pirkadni kezd,
hab felett, homok felett,
s délre térülj! Délre hát!
Vár a fény, a napvilág,
vár a rét, a dús mező,
tehén- s ökörlegelő,
várnak hegy tövén a kertek,
érlelői som – s szedernek,
vár a fény, a napvilág:
délre térülj! Délre hát!
Sodródj sötét, sebes áron,
hajdan ismert, messzi táj von!

 

Már a legutolsó hordót görgették az ajtókhoz! Kétségbeesésében, s mert nem tudta, mi egyebet tehetne, szegény kis Bilbó abba kapaszkodott, s a hordóval együtt lökték át az ajtószélen. Egy loccsanás – és máris zuhant a vízbe, a hideg, sötét vízbe, felette a hordó.
Köpködve és – akár a patkány – a fába kapaszkodva ismét felbukkant, de bárhogy is próbálkozott, nem volt képes a hordó tetejére mászni. Valahányszor megkísérelte, a hordó fordult egyet, és ismét csak maga alá nyomta. Tudniillik üres volt, és oly könnyedén lebegett, akár egy dugó. Bár Bilbó füle megtelt vízzel, azért még hallotta a daloló tündéket odafent a pincében. Aztán hangos csapódással bezárultak az ajtók, és a tündehangok elhaltak. Bilbó ott volt a sötét alagútban, jeges vízben ázva, egymagában – mert azok a barátok, beláthatjátok, igazán nem számítanak, akik mind hordókba vannak pakolva.
Hamarosan valami szürke folt mutatkozott a homályban. Bilbó meghallotta a vízikapu nyikorgását, amint felfelé vonták, s egyszer csak ott találta magát egy hányódó és egymáshoz verődő hordótömeg közepén, amely most egyszerre összepréselődött, hogy együtt kerüljön át a kijárat ívén, és továbbhaladjon a nyílt folyón. Bilbó csak nehezen hárította el, hogy a hordók össze ne nyomják és szét ne zúzzák, de végül is a kusza gomolygás lassan kezdett szétválni és ellibegni, egyik a másik után, el a kőív alatt és onnan tovább. Csak akkor fedezte fel Bilbó, hogy annak se lett volna sok haszna, ha lovaglóülésben helyezkedik el a hordóján, mert a hordó és a vízikapu hirtelen mélyülő boltozata között még annyi hely se volt, hogy ott akár egy hobbit is elférjen.
A két part fáinak lecsüngő ágai között haladt tovább az útjuk. Bilbó azon tűnődött, vajon mit éreznek a törpök, és hogy mennyi víz hatol a hordóikba. A homályban mellette elsiklók közül némelyik meglehetősen mélyen süllyedt a vízbe, s ezekről úgy sejtette, hogy törpök tartózkodnak benne.
„Nagyon remélem, hogy jó szorosan erősítettem a hordókra a fedeleket!” – gondolta Bilbó, de hamarosan túl sok saját gondja támadt ahhoz, semhogy tovább törődhessen a törpökkel. A fejét sikerült ugyan a víz színe fölött tartani, de fogai vacogtak a hidegtől, és azt latolgatta, vajon megfagy-e, mielőtt a szerencséje megfordul, s hogy még mennyi ideig bírja a kapaszkodást, s hogy érdemes-e megkockáztatni azt, hogy elengedje a hordót, és maga ússzék a partra.
A szerencse valóban hamarosan megfordult: az örvénylő áramlás egy bizonyos helyen jó néhány hordót közel sodort a parthoz, ahol aztán valami rejtett gyökéren egy darabig fennakadtak. Ekkor Bilbó megragadta az alkalmat arra, hogy felmásszék a hordója oldalán, míg az szilárdan rögzült egy másikhoz. Mint a kiöntött patkány, úgy kúszott fel, aztán elnyúlva feküdt a hordó tetején, igyekezve egyensúlyát megtartani. Hűvös szél fújt, de a víznél jobb volt, és csak azt remélte, nem gurul le váratlanul a hordójáról, ha az egész tömeg újból megmozdul.
A hordók pedig újra kiszabadultak, és forogva-pörögve elindultak a folyón lefelé, a főáramlat irányába. Kiderült, hogy Bilbó félelme nem volt alaptalan: csakugyan nehéz volt a hordóján megmaradni, de valahogy azért sikerült, bár átkozottul kényelmetlen volt. Szerencsére a hobbit nagyon könnyű volt, a hordó meg jó nagy, s mert lyukak voltak rajta, némi vízzel is terhelődött. Az egész mégis olyan volt, mintha valaki megpróbált volna kantár és nyereg nélkül meglovagolni egy olyan kövér pónit, amely egyébre se gondol, mint hogy meghengergőzzék a fűben.
Útjának során végül is Zsákos úr olyan helyre ért, ahol a fák mindkétfelől elkezdtek ritkulni. Láthatta a halványabb eget is közöttük. A sötét folyó hirtelen kitágult, és itt ömlött bele az Erdei-folyó főágába, amely feljebb nagy sebesen viharzott el a király hatalmas kapui előtt. Homályos víztükör látszott, amelyre már nem borult árnyék, s iramló felszínén fellegek és csillagok táncoló és tört visszfénye tündökölt. Akkor az Erdei-folyó rohanó vize az egész társaságot hordóstul, mindenestül az északi part felé sodorta, ahol széles öblöt vájt magának. Ennek lejtős partját kavics borította, s keleti végét egy kemény szikla kis kiugró foka határolta. A sekély parton szinte minden hordó zátonyra futott, bár egynéhány nagy csattanással a kőgátnak ütközött.
A partokon fürkésző emberek állottak. Ezek rudakkal gyorsan betaszigálták az összes hordót a sekély részre, s miután megszámolták, összekötözték a hordókat, és ott hagyták őket reggelig. Szegény törpök! Bilbó most nem járt olyan rosszul. Lecsúszott a hordójáról, és partra gázolt, aztán továbblopózott néhány kunyhó felé, amelyeket a vízparton látott. Nemigen fontolgatta már, elcsenjen-e valami vacsorát hívatlanul, ha alkalma kínálkozik; erre régóta rákényszerült, meg nagyon is tudta most már, mit jelent az igazi éhség, mely nem azonos azzal az udvarias érdeklődéssel, amit egy jól ellátott éléskamra finomságai iránt érzünk. Meg aztán a fák közül tűz fénye is világlott elő, s ez nem kis mértékben vonzotta őt víztől csepegő, toprongyos ruházatában, mely hidegen és nedvesen tapadt rá.
Nem szükséges, hogy sokat meséljek nektek Bilbónak ezen az éjszakán megélt kalandjairól, mert már közeledünk a keleti út végéhez és az utolsó és legnagyobb kalandhoz, így sietnünk kell. Varázsgyűrűje segítségével kezdetben persze nagyszerűen boldogult, de nedves lábnyomai és csepegő ruhája, amely ugyancsak nyomot hagyott, ahol csak ült vagy állt, végezetül kiszolgáltatták őt; meg aztán elkezdett szipákolni is, s bárhová rejtőzött, mindenütt meglelték, olyan szörnyű erővel tört ki soká elfojtott tüsszentése. Hamarosan nagy nyüzsgés támadt a folyó menti faluban, Bilbó azonban az erdőbe menekült, egy cipóval, egy boros tömlővel, valamint egy pástétommal, persze egyik sem volt az övé. Az éjszaka hátralevő részét átnedvesedve és a tűztől távol kellett töltenie, de a boros tömlő a segítségére volt, és még szunyókált is egy kicsit némi száraz falevélen, ámbár az év már a végéhez közeledett, és a lég hűvös volt.
Egy egész különlegesen hangos tüsszentésre ébredt. Már szürkült a reggel, lent a folyó mentén pedig vidám zsivaj hangzott. A hordókból tutaj készült, hogy ezt a tutaj-tündék hamarosan elkormányozzák a folyón lefelé Tóvárosig. Bilbó ismét tüsszentett. Most már nem csurgott róla víz, de tetőtől talpig reszketett. Oly gyorsan, amennyire csak merev lábaitól tellett, lemászott, és még sikerült a nagy sürgés-forgásban észrevétlenül rákerülnie a hordókra. Szerencsére éppen akkor nem sütött a nap, így aztán elkerülte, hogy kínos módon árnyékot vessen, s az is nagy kegy volt, hogy hosszú időn át nem kellett tüsszentenie.
A tündék nagy erővel dőltek a rudaknak. Azok, akik a sekély vízben álltak, lökték és taszították a tutajt. A most már összekötözött hordók csikorogtak és felkavarták a vizet.
– Ez aztán a nehéz rakomány! – zsörtölődött némelyik tünde. – Túlságosan mély a merülése, egyik-másik hordó soha nem ürül ki. Ha nappal vetődnek partra, bizony beléjük is kukkantunk – mondták.
– Erre most nincs idő! – kiáltotta a tutajos. – Lökjétek el!
És végre elindultak, kezdetben lassan, amíg a sziklafokot el nem hagyták, ahol más tündék álltak, hogy rudakkal hárítsák el az ütközést, aztán egyre inkább felgyorsult a haladásuk, amint elérték a főáramlatot, és lefelé hajóztak a Tó irányába.
A törpök megmenekültek a király börtönéből, és maguk mögött hagyták az erdőt, de hogy holtan-e vagy élve, azt még majd meglátjuk.

 

 

10. Szíves fogadtatás

A NAP, MIALATT A TÖRPÖK LEFELÉ úsztak, világosabbá és melegebbé vált.¹ Nemsokára a folyó meredek földnyelvet került meg, mely bal oldalukon ereszkedett alá. Ennek sziklás lába alatt, mely mintha parti kőszirt lett volna, csapdosva-bugyborékolva, mélységesen mélyen folyt a fősodor. Hirtelen a szikla a semmibe tűnt. A partszegély alámerült. A fák sora véget ért. S Bilbó valami rendkívülit pillantott meg.
A táj szélesen kitárult körötte, s teljesen betöltötte a folyó vize, mely mintegy megtörve, száz kanyargó úton talált utat belé, vagy mocsaras-tavas vidékeken torpant meg, melyeket minden oldalon szigetek pöttyöztek; de az egésznek a legközepén változatlanul erős áramlat haladt végig. S messze távol, sötét fejét tépett felhőbe burkolva, ott emelkedett a Hegy! Északkeleti közvetlen szomszédai és a köztük elterülő, szeszélyesen szétzilált táj nem volt látható. Magányosan uralkodott és tekintett a mocsarakon keresztül az erdő felé. A Magányos Hegy! Bilbó messziről és sok kaland élményével érkezett ide, hogy lássa, s bizony szemernyit se tetszett neki.
Amint odafigyelt a tutajosok szavára, és összeillesztette azokat a töredékes értesüléseket, amelyeket elejtettek, hamarosan rájött arra, hogy igen szerencsésnek tekintheti magát, hogy a hegyet egyáltalán meglátta, még ebből a messzeségből is. Bármilyen sivár volt a börtöne, és kellemetlen a jelenlegi helyzete (hogy a szegény törpökről a hordókban ne is szóljunk), mégis szerencsésebb volt, mint sejtette. Szó csak a vízi utakon történő árucseréről és a folyó megnövekedett forgalmáról esett, minthogy a keletről a Bakacsinerdő felé vezető utak vagy eltűntek, vagy használhatatlanná váltak; beszéltek a tutajosok a Tavi-emberek és az erdőtündék civódásáról is az Erdei-folyó és a partvidék karbantartása miatt. Ez a környék sokat változott azóta, hogy a törpök még a hegyen éltek, amely időkre a legtöbben már csak mint valami fölöttébb elmosódó hagyományra emlékeztek. A változás még az elmúlt években is tartott, azóta is, hogy Gandalf utolsó híreit kapta innen. Nagy árvizek és esőzések duzzasztották meg a kelet felé folyó vizeket; egy-két földrengés is volt (ezeket némelyek a sárkánynak tulajdonították – akire főleg csak átkozódva és a Hegy felé irányuló baljós bólintással utaltak). A mocsár és láp egyre nagyobb területeket nyelt el mindkét oldalon. Ösvények tűntek el, s nem egy lovas vagy utas is, ha megkísérelte meglelni a keresztülvezető, semmivé lett csapásokat. Az erdőn át vivő tündeút, amelyet Beorn tanácsára a törpök követtek, az erdő keleti szélén úgy ért véget, hogy bizonytalanná és járatlanná vált; most már egyedül a folyó kínált valamennyire is biztos utat Bakacsinerdő északi szélétől a hegy árnyalta síkságon túlra, s a folyót az erdőtündék királya őrizte.
Mint tehát láthatjátok, Bilbó végül is az egyetlen alkalmas úton érkezett. Talán Zsákos úr vigaszára szolgált volna, amint ott vacogott a hordókon, ha tudja, hogy a történtek híre eljutott a távolban tartózkodó Gandalfhoz is, akit mindannyiuk sorsa mélyen aggasztott, s hogy egyéb teendőinek végére jutva (melyek nem tartoznak tárgyunkhoz) felkészült, hogy felkutassa Thorin társaságát. De ezt Bilbó nem tudta.
Amit viszont tudott, az mindössze az volt, hogy a folyó szinte a végtelenségig folytatódik, s hogy éhes, nagyon meghűlt, s egy cseppet se tetszik neki a mód, ahogyan a Hegy szigorú tekintetet vet rá, meg ijesztgeti is, amint közeledik hozzá. Egy idő múltán azonban a folyó délebbre fordult, s a Hegy megint homályba veszett, majd végül, már estére járva, a partvidék sziklássá vált, a folyó egybegyűjtötte minden kóbor vizét egyetlen mély és sebes áramlatba, ők meg mindannyian nagy gyorsasággal sodródtak tovább.
A nap már le is nyugodott, mikor újból keletnek kanyarodva az Erdei-folyó beléömlött a Hosszú Tóba. A torkolata itt széles volt, mindkét oldalán köves, sziklaszerű kapukkal, melyeknek lába tengeri kavicsokon nyugodott. A Hosszú Tó! Bilbó soha el nem tudta képzelni, hogy bárminemű víz, ha nem a tenger, ilyen végtelen lehet. A szélessége olyan volt, hogy szembenéző partjai kicsinynek és távolinak tűntek, a hossza viszont olyan, hogy északi vége, mely a Hegy felé mutatott, egyáltalán nem is látszott. Azt Bilbó csak a térképről² tudta, hogy messze odafent, ahol a Szekér³ csillagai már pislogtak, a Sebes-folyó torkollott bele a Völgyvidék⁴ felől, és az Erdei-folyóval együtt töltötte ki rengeteg vizével azt, ami egykor nagy, mély, sziklás völgy lehetett. A déli végén a két folyó duzzasztotta víz ismét magasról lezúduló vízesések formájában tört utat, és sebesen rohant tova ismeretlen földek felé. Az alkonyi csendben a vízesések zaja távoli morajként hallatszott.
Az Erdei-folyó torkolatától nem messze volt az az idegen város, amely felől Bilbó már hallott a tündék beszédéből a király pincéjében. Nem a parton épült, bár volt ott is néhány kunyhó és épület, hanem közvetlenül a tó színén; a bezúduló folyó örvénylésétől egy sziklafok védte, amely itt csendes öblöt alkotott. Nagy fahíd vezetett ki oda, ahol hatalmas erdei fák törzsére cölöpözve nyüzsgő város épült, nem a tündék, hanem az emberek városa, akik még mindig itt merészkedtek élni a távoli hegyi sárkány árnyékában. Városuk virágzását változatlanul biztosította az a kereskedelmi forgalom, amelyet délről a nagy folyó közvetített, a vízesésektől pedig szekerek továbbítottak a városukig, de a régmúlt dicső napjaiban, amikor az északon fekvő Völgyvidék gazdag volt és virult, a városlakók is tehetősek és hatalmasok voltak, és rengeteg hajójuk járta a vizeket, némelyek arannyal voltak töltve, mások fegyveres vitézekkel, és olyan dolgok és háborúk estek, melyek ma már csak mondaként éltek tovább. Egy, a mostaninál nagyobb város korhadó cölöpei még most is láthatók voltak a partok mentén, ha a szárazságban a víz leapadt.⁵
De az emberek minderre alig is emlékeztek, bár egyesek még mindig énekeltek régi dalokat a Hegy törpkirályairól, a Durin törzséből való Throrról és Thrainről, a sárkány jöveteléről és Völgyvidék urainak pusztulásáról. Némelyek arról is daloltak, hogy Thror és Thrain majd egyszer visszatérnek, és az arany patakokban ömlik a hegykapukon keresztül, s az egész vidék megtelik új énekkel és új kacagással. De ez a kellemes monda nem sokban befolyásolta az emberek napi tevékenységét.

 

Mihelyt a hordókból álló tutaj láthatóvá lett, csónakok rajzottak elő a város cölöpei közül, és kiáltások köszöntötték a kormányosokat. Aztán köteleket dobtak, evezőket vontak be, s a tutajt hamarosan kivontatták az Erdei-folyó áramlatából, s megkerülték vele a sziklaszirtet, amely Tóváros kis öblét védte. Itt aztán lehorgonyzott, nem messze a nagy parti híd hídfőjétől. Hamarosan várható volt, hogy déli emberek érkeznek majd, és a hordók egy részét elviszik, másokat meg megtöltenek olyan árukkal, amiket csak azért hoztak, hogy vízi úton felszállítsák őket az erdőtündék honába. Ezenközben a hordók csak úgy szabadon úszkáltak, mialatt a tünde-tutajosok és a hajósok együtt mulatoztak Tóvárosban.
Nagyon meglepte volna őket, ha látják, mi történik odalenn a parton azután, hogy elmentek, és az éj árnyai beborítottak mindent. Mindenekelőtt Bilbó kiszabadította az egyik hordót, a partra taszigálta, és kinyitotta. Bentről nyögések hallatszottak, és egy nagyon boldogtalan törp mászott elő. Beszennyezett szakállához nedves szalma tapadt, annyira fájt és merev volt mindene, teli sebekkel és zúzódásokkal, hogy alig állt a lábán, és még az is nehezére esett, hogy a sekély vízen át kitámolyogjon a partra, s aztán nyögdécselve lefeküdjék. Pillantása oly vad és kiéhezett volt, akár egy házához láncolt ebé, amelyről egy héten át megfeledkeztek. A törp Thorin volt, de ezt csak aranyláncáról lehetett megállapítani, s most már piszkos és cafatokra tépett égszínkék csuklyájáról, megfakult ezüstbojtjával. Még az is időbe telt, míg hajlandó volt a hobbittal udvariasan beszélni.
– Végül is mi bajod, élsz-e még vagy meghaltál? – kérdezte Bilbó kíméletlenül. Talán már elfeledte azt, hogy legalábbis egy jó étkezéssel több jutott neki, mint a törpöknek, meg karja-lába is ép volt, arról a sokkal több levegőről, amelyet élvezett, nem is szólva. – Börtönben vagy-e még vagy szabad? Ha élelmet akarsz és folytatni ezt az ostoba kalandot, amely végtére is a tiéd, és nem az enyém, jobb lenne, ha csapkodnál a karjaiddal, dörzsölgetnéd a lábadat, és megpróbálnál nekem segíteni abban, hogy kiszabadítsam a többieket is, amíg még nem késő!
Thorin persze belátta Bilbó szavainak igazságát, így még egy párat nyögött, majd felkelt, és tőle telhetően segített a hobbitnak. A homályban, ott bukdácsolva a hideg vízben, nehéz és ronda munka volt megtalálni, melyik hordóban mi van. Az, hogy megkopogtatták a hordókat és beszóltak, csak hat törp rejtekhelyét fedte fel, akik válaszolni tudtak. Ezeket kipakolták és partra segítették, ahol morogva-nyögdécselve leültek vagy lefeküdtek; annyira átáztak, kékre-zöldre zúzódtak és görcsbe merevültek, hogy egyelőre fel se tudták fogni, mit jelent, hogy kiszabadultak, vagy hogy ezért illő hálára kötelezettek.
A két legelesettebb közé tartozott Dwalin és Balin, így semmi értelme se volt annak, hogy segítségüket kérjék. Bifur és Bofur nem voltak annyira sebesek és vizesek, de ők is csak lefeküdtek, és semmit se voltak hajlandók tenni. Fili és Kili azonban, akik fiatalok voltak (törpmértékkel mérve), meg az elhelyezésük is jobban sikerült, kisebb hordókban, több szalmába burkolva, többé-kevésbé mosolyogva jöttek elő, éppen csak egy-két karcolással; merevségük is hamarosan felengedett.
– Remélem, hogy soha többet nem szagolok almát! – mondta Fili. – Az én hordóm azzal volt teli. Almaszagot szívni be örökké, amikor az ember mozdulni is alig tud és fázik és emészti az éhség, hát ez őrjítő! Széles e világon bármit felfalnék most, akár órákon át is folytatnám, csak éppen almát nem!
Fili és Kili készséges segítségével, Thorin és Bilbó végre is felfedezték a társaság még elő nem került tagjait, és kiszabadították őket. A szegény kövér Bombur aludt vagy eszméletlen volt; Dori, Nori, Ori, Oin és Gloin teleszívódott vízzel, és látszatra alig élt; mindegyiküket egyenként kellett a partra cipelni, ahol aztán tehetetlenül hevertek.
– Hát most itt volnánk! – mondta Thorin. – És úgy vélem, ezért jó csillagainknak és Zsákos úrnak kellene köszönetet mondani. Ezt feltétlenül joga van elvárni, bár nem ártott volna, ha az utazás kényelmesebb módjáról gondoskodik. Mégis mindannyian újra és ismét lekötelezetteid vagyunk, Zsákos úr. Hálánk csak még növekedni fog, ha eszünk, és erőt gyűjtünk majd. De addig is: mi legyen?
– Tóvárost ajánlanám – mondta Bilbó. – Vagy akad más is?
Persze hogy másféle ajánlatra nem kerülhetett sor, így a többieket hátrahagyva Thorin, Fili és Kili és a hobbit a part mentén elindultak a nagy híd irányába. A hídfőnél őrök álltak, de eléggé hanyagok voltak, mert szolgálatukra már oly rég nem volt szükség. Némi alkalmi civódáson kívül, amelyet hídvámkérdések okoztak, jó barátságban éltek az erdőtündékkel. Minden más nép messze lakott, és a városi fiatalok közt nem egy akadt, aki nyíltan kételkedett bármiféle hegyi sárkány létezésében, és csak nevette azokat a szakállas véneket és anyókákat,⁶ akik azt állították, látták őt az égen repülni ifjú napjaikban. Ezek után nem lehetett meglepő, hogy az őrök ott ittak és nevetgéltek a kunyhójukban, a tűz mellett, s nem hallották a törpök kiszabadításának zaját, sem a négy felderítő lépteit. Az elképedésük óriási volt, amikor Tölgypajzsos Thorin egyszer csak belépett az ajtón.
– Kik vagytok és mit akartok? – ordították talpra ugorva és fegyvereik után nyúlkálva.
– Thorin vagyok, Thrain fia, aki Thror fia volt és a Hegymély Királya! – mondta a törp hangosan, és tépett ruhája, cafatokban lógó csuklyája ellenére királyi benyomást keltett. Nyakán és derekán csillogott az arany, szeme mély volt és sötét. – Visszatértem. Városotok Urát kívánom látni!
Erre szörnyű izgalom támadt. Az ostobábbak közül néhányan kirohantak a kunyhóból, mintha csak azt várták volna, hogy a hegy arannyá válik az éjszakában, a tó minden vize pedig tüstént megsárgul. Az őrség kapitánya lépett elő.
– S kik ezek? – szólt, Filire, Kilire és Bilbóra mutatva.
– Apám lányának fiai – felelte Thorin. – Fili és Kili Durin nemzetségéből, és Zsákos úr, aki nyugatról utazott ide velünk.
– Ha békességben jöttök, úgy rakjátok le fegyvereiteket! – mondta a kapitány.
– Nincsenek fegyvereink – mondta Thorin, s ez igaz is volt: késeiket elvették az erdőtündék, csakúgy, mint Orcristot, a nagy kardot, Bilbónak ugyan megvolt a kurta kardja, szokása szerint rejtve, de erről mit sem szólt. – Nincs szükség fegyverekre, hiszen régi hagyományaink szerint a magunkéhoz tértünk vissza. Ennyi ember ellen nem is tudnánk küzdeni. Vezessetek uratokhoz.
– Ünnepségen van – mondta a kapitány.
– Eggyel több ok arra, hogy hozzávezessetek – tört ki Fili, aki kezdett e szertartásosság láttára türelmetlenné válni. – Hosszú utunk után kimerültek és éhesek vagyunk, és jó néhány bajtársunk beteg. Ezért siessetek, és ne vesztegessünk több szót, vagy pedig számoljatok az uratok megrovásával.
– Akkor hát kövessetek – mondta a kapitány, s hat emberével együtt elvezette őket a hídon át, keresztül a kapukon, a város piacterére. Ez egy hatalmas cölöpöktől körülvett sima vízfelület volt, ezen a cölöpsoron emelkedtek a nagyobb házak, a hosszú farakpartok mentén pedig rengeteg lépcső és létra vezetett le a víz szintjéhez. Az egyik nagy csarnokból fények világítottak, és sokféle hang szűrődött ki. A törpök átmentek a csarnok kapuin, aztán pislogva álltak meg a fényben, pillantásuk hosszú asztalokon futott végig, amelyek mellett emberek sora ült.
– Thorin vagyok, Thrain fia, aki Thror fia volt és a Hegymély Királya! Visszatérek! – kiáltotta Thorin hangos szóval már az ajtóból, mielőtt még a kapitány bármit mondhatott volna.
Mindannyian felugráltak. A Város Ura is felugrott nagy székéből. De senki nem pattant fel nagyobb meglepetéssel, mint a tündetutajosok, akik a csarnok túlsó végén ültek. Tülekedve léptek az Úr asztala elé, és ezt kiáltozták:
– Ezek királyunk foglyai, akik megszöktek; csavargó törpök, akik képtelenek voltak igazolni magukat, s erdeinkbe lopakodva zaklatták népünket.
– Igaz ez? – kérdezte a Város Ura. Valójában sokkal elképzelhetőbbnek tartotta azt, amit a tündék állítottak, annál, hogy a Hegymély Királya tért vissza, ha ugyan ilyen király egyáltalán létezett valaha.
– Igaz az, hogy a Tündekirály jogtalanul utunkat állotta, és ok nélkül bebörtönzött minket, amikor hazafelé tartottunk saját országunkba – felelte Thorin. – De se zár, se lakat nem tudja feltartóztatni visszatérésünket, melyről ősi hagyományaink szólnak. S ez a város nem az erdőtündék birodalmában fekszik. A Tavi-emberek Urához intézem a szavaimat, nem pedig a Tündekirály tutajosaihoz.
Az Úr habozott, és egyikükről a másikukra nézett. A Tündekirály hatalmas volt, és a Város Ura nem kívánt ellenséges viszonyba kerülni vele, a régi énekekről is meg volt a véleménye, mivel gondolatait sokkal inkább foglalkoztatta az ipar, a vám, a szállítmányok és az arany, hiszen éppen ennek köszönhette pozícióját. Mások azonban másként vélekedtek, s az ügy hamarosan az Úr nélkül intéződött el.
Az újdonság híre a tűzvész sebességével terjedt el a csarnok kapuitól városszerte. Emberek kiáltozása hallatszott a csarnokban és kint is. A rakpartokon sebesen gyülekező tömegek szorongtak. Egyesek olyan régi dalok töredékeit énekelték, amelyek a Hegymély Királya visszatéréséről szóltak; az, hogy Thror unokája, nem pedig Thror maga érkezett, senkit nem izgatott különösebben. Az ének szájról szájra járt, míg végül hangosan zengve szállt a tó felett.

 

A Hegymély Koronása,
a kivájt kő, telér
s ezüstforrás Királya
trónjára visszatér.

Felölti koronáját,
hárfáján húr feszül,
visszhangos csarnokán át
ős dal zeng újra föl.

Erdő zúg majd a bércen,
szél majd dús fűbe szánt,
bősége ömlik éren
s folyón arany gyanánt.

Öröm száll, mint a szikra,
tó fénylik, tűzben áll,
bú, bánat majd tűnik, ha
megtér a Hegykirály.

 

Így, vagy így valahogy énekeltek, csak hosszasabban, minthogy kiáltozás, hárfaszó és hegedűhang is vegyült dalukba. A legöregebb nagyapák nem emlékeztek hasonló izgalomra a városban. Maguk az erdőtündék is elgondolkoztak, s még meg is riadtak. Azt persze nem tudták, hogyan menekült meg Thorin, s már-már azt gondolták, a királyuk esetleg komoly hibát követett el. Ami a Város Urát illeti, belátta, hogy egyebet nem tehet, mint hogy enged az általános felbuzdulásnak, legalábbis pillanatnyilag, s hogy úgy tesz, mintha elhinné, amit Thorin mond magáról. Így átengedte neki a saját nagy székét, és Filit és Kilit ültetve maga mellé, díszhelyet foglaltatott el velük. Még Bilbónak is a főasztalnál jutott hely, s az általános zűrzavarban senki se kért magyarázatot arra – noha rá semmiféle ének még a leghomályosabb formában se utalt –, hol került bele az események szövedékébe.
Hamarosan a többi törpöt is bekísérték a városba, mégpedig elképesztő lelkesítő jelenetek közepette. Mindannyiukat kúrálták, táplálták, elhelyezték, dédelgették – méghozzá elragadó és minden igényt kielégítő módon. Thorin és társai számára egy nagy házat ürítettek ki, szolgálatukra csónakok és evezősök állottak, a ház előtt pedig tömegek foglaltak helyet, ezek egész napon át énekeltek, vagy megéljenezték a törpöket, ha akár az orruk hegyét is mutogatták.
Az énekek egyike-másika régi volt, de sok egészen új is akadt, amelyek bizakodva szóltak a sárkány hirtelen haláláról és a rakományszámra érkező dús ajándékokról, melyek a folyón át érik el majd Tóvárost. E dalok jó része a Város Urának ihletésére született; a törpök nem is nagyon örültek nekik, de azért elégedettek voltak, és hamarosan újra meghíztak és megerősödtek. Voltaképpen egy hét alatt teljesen talpra álltak, ki-ki kedvelt színéből készült ruhát öltött, a szakállukat kifésülték, megnyírták, lépteik megint peckessé váltak. Thorin olyannak látszott és úgy járt, mintha máris visszanyerte volna királyságát, Smaugot pedig apróra metélte volna.
Akkor már, mint Thorin előre megmondta, a törpök jóindulata⁷ a kis hobbit irányában napról napra növekedett. Panasz, zsörtölődő szó nem hangzott ellene. Ittak az egészségére, vállon veregették, fontoskodtak körülötte, ami a hobbitnak annál jobban esett, mert ő maga nem volt valami emelkedett hangulatban. Nem felejtette el, milyen is volt a Hegy, a sárkányra is gyakran gondolt, amellett borzasztóan náthás volt. Három napon át tüsszentett és köhögött, ki se járhatott, és a bankettokon tartott felköszöntői még később is csak annyira szorítkoztak: „Dagyod köszödöb.”

 

Eközben az erdőtündék rakományaikkal visszahajóztak az Erdei-folyón, s a király palotájában nagy izgalom uralkodott. Arról többet nem hallottam, mi történt a főporkolábbal és a főpohárnokkal. Persze kulcsról vagy hordókról szó sem esett azalatt, míg a törpök Tóvárosban időztek, Bilbó meg vigyázott arra, hogy soha ne váljék láthatatlanná. Mégis azt mondhatnám, sok mindent sejtettek az erdőtündék, amiről nem tudhattak, bár Zsákos úr még így is némileg titok maradt. A törpök vállalkozásának célját a Tündekirály mindenesetre megtudta, vagy legalábbis azt vélte, hogy tudja, s magában így elmélkedett:
„Helyes! Majd meglátjuk! Olyan kincs aligha érkezhetik Bakacsinerdőn keresztül, amelynek szállításába nem lesz beleszólásom. De valójában azt várom, a törpöknek rossz végük lesz, s nem is érdemelnek mást!” Ő maga semmiképpen sem hitt abban, hogy a törpök megküzdhetnek az olyan sárkányokkal, mint Smaug, és megölhetik őket, a gyanúja inkább betörési kísérletre vagy valami effélére irányult – ami mutatja, mennyire bölcs tünde volt, bölcsebb, mint a városi emberek, noha nem volt egészen igaza, mint azt a végén látni fogjuk. Kiküldte kémeit a tóparti vidékre és északra is, a Hegy irányába, már amennyire elmerészkedtek, aztán csak várt.
Két hét elmúltával Thorin elkezdett az indulás gondolatával foglalkozni. Segítségre addig számíthatott, míg a város lelkesedése tartott. Ostobaság lett volna halogatással kihűteni a lehetőségeket. Így hát beszélt a Város Urával és tanácsosaival,⁸ és megmondta, hogy hamarosan ő és társai továbbindulnak a Hegy felé.
Ekkor lepődött meg először az Úr, sőt egy kissé meg is ijedt; elmerengett azon, vajon Thorin csakugyan a régi királyok leszármazottja-e. Soha nem hitte, hogy a törpök valóban megkísérlik az utat Smaughoz, hanem azt gondolta, hogy szélhámosok, akik előbb-utóbb lelepleződnek, s akiket majd kipenderítenek. Nem volt igaza. Thorin természetesen valóban a Hegymély Királyának unokája volt, és a jó ég tudja, mit nem merészel és meg is tesz egy törp bosszúból, vagy azért, hogy a sajátját újra megszerezze.
Éppen ezért a Város Urát nem búsította, hogy útnak bocsátja őket. Eltartásuk költséges volt, érkezésük pedig a napokat olyan szűnni nem akaró ünneppé változtatta, amelyben az üzlet pangott. „Menjenek csak, aztán nyaggassák Smaugot, s majd lássák, milyen fogadtatásban lesz részük!” – gondolta.
– Helyes, ó Thorin, Thrain fia, aki Thror fia volt! – mondta fennhangon. – Követelned kell jussodat. Az idő elközelgett a régi hagyomány szerint. Kapj meg minden segítséget, amit csak nyújtani tudunk, és bízunk háládban, ha majd visszanyerted királyságodat!
Így egy napon, bár az ősz már igencsak előrehaladott volt, és hűvös szelek fújtak, a fák lombja pedig sebesen hullott, három nagy ladik hagyta el Tóvárosi, teli evezősökkel, törpökkel meg Zsákos úrral és sok élelemmel. Kerülő utakon lovakat és pónikat küldtek, hogy kiszemelt kikötőhelyükön várják őket. A Város Ura és tanácsosai a városháza nagy lépcsőiről, amelyek a tóhoz vezettek, intettek nekik búcsút. Az emberek a rakpartokon és ablakaikból kihajolva énekeltek. A fehér evezők alámerültek, csobbant a víz, s így indultak el a törpök a tavon észak felé, hosszú útjuk utolsó szakaszára. Csak egyvalaki volt határtalanul boldogtalan: Bilbó.

 

 

11. Az ajtólépcsőn

KÉTNAPI EVEZÉS UTÁN A TÖRPÖK végighajóztak a Hosszú Tavon, elérték a Sebes-folyót, s most már mindannyian láthatták a Magányos Hegyet, mely zordonan magaslott előttük. Az áramlat erős volt, haladásuk lassú. A harmadik nap végén, mikor már néhány mérföldet tettek meg a folyón felfelé, a bal, azaz nyugati part irányába tértek és kikötöttek. Itt vártak rájuk az elébük küldött lovak, élelemmel és más szükségleti cikkekkel, meg a saját használatukra szánt pónik. Amennyit lehetett, a pónikra pakoltak, a többit egy sátorban raktározták el, azonban a városiak közül senki se volt hajlandó akár csak egy éjszakára is a törpökkel maradni, oly közel a Hegy árnyékához.
– Addig semmiképpen sem, amíg az énekek be nem teljesülnek! – mondták.
Ezen a vad tájon könnyebb volt hinni a sárkányban, mint Thorinban. A raktárnak nem is volt szüksége őrre, mert az egész vidék puszta volt és elhagyatott. Kíséretük is elvált tőlük, gyorsan haladva lefelé a folyón és a part menti ösvényeken, jóllehet az éjszaka már közeledett.
A törpök éjszakája hideg volt és magányos, jókedvük alábbhagyott. Másnap újra útra keltek. Balin és Bilbó lovagoltak hátul, mindegyik egy-egy jól megterhelt pónit vezetve maga mellett, a többiek némileg előbbre jártak, óvatosan lépkedve, mert ösvények nem voltak. Északnyugatnak tartottak, a Sebes-folyótól távolodva, s egyre közelebb a Hegynek egy olyan nagy nyúlványához, mely dél felől állott a törpök útjában.
Az út fárasztó volt, csendes és nyomasztó. Kacagás, dal vagy hárfaszó nem csendült fel, s az a büszkeség és remény, amely a régi énekek hallatán felbuzdította szívüket a tóparton, most csüggesztő borúba veszett. Tudták, hogy útjuk végéhez közelednek, s hogy ez a vég borzasztó is lehet. A környező táj kopárrá és sivárrá vált, noha valamikor, mint Thorin mondta nekik, zöld volt és viruló. Kevés volt a fű is, hamarosan pedig se bokor, se fa nem mutatkozott, csak tört és megfeketedett csonkok árulkodtak arról, milyen volt a vidék valaha. A Sárkánypusztához¹ jutottak, s egyúttal a múló év végéhez.

 

Mindamellett úgy érték el a Hegy szegélyét, hogy semmiféle veszéllyel vagy a sárkány más jelével nem találkoztak, azon kívül hogy vackának környékét milyen vadonná tette. A Hegy sötéten és hallgatagon terült el előttük, és egyre magasabbra tornyosult fölöttük. A nagy déli nyúlvány nyugati oldalán ütöttek először tábort, mely a Hollódombnak nevezett magaslatban végződött. Ezen egy régi őrtorony állt, de egyelőre nem merték megmászni, túlságosan védtelen volt.
Mielőtt Thorin kiküldte volna a Hegy nyugati nyúlványának felkutatására szánt expedícióját, melynek feladata a mindannyiuk által reménykedve keresett titkos ajtó felfedezése lett volna, a vezér előbb abból a célból menesztett cserkésző csapatot, hogy kikémlelje a délre fekvő vidéket, ahol az Elülső Kapu állt. A csapat tagjaiul Balint, Filit és Kilit jelölte meg, velük tartott Bilbó is. Szürke és hallgatag sziklák alatt meneteltek egészen Hollódomb lábáig. A folyó itt, miután Völgyvidék völgyét széles ívben megkerülte, a Hegy felől a Tónak vezető irányba fordult, folyása sebes volt és zajos. Partja csupasz szikla, mely meredeken magaslott, s amint róla a keskeny vízcsík felett, mely rengeteg görgeteg kő között habozva-zúgva rohant tova, kibámészkodtak, a Hegy nyúlványai árnyékolta széles völgyben régi házak, tornyok és falak szürke romjait láthatták.
– Ez minden, ami Völgyvidékből megmaradt – mondta Balin. – A hegyoldalt zöldellő erdők lepték, az elzárt völgy gazdag volt és elbűvölő azokban az időkben, mikor e városban még kongtak a harangok. – Szomorúnak és bősznek is látszott Balin, míg ezeket mondta; valamikor Thorin társa volt azon a napon, amelyen a sárkány eljött.
A csapat nem nagyon merte a folyó irányát a Kapu felé sokkal messzebb követni, viszont túlment a déli nyúlvány végén, míg csak rejtetten, egy szikla mögé fekve meg nem pillantották a Hegy ágai között mutatkozó nagy sziklafalat, s ott egy homályos, barlangszerű nyílást. Ebből eredt a Sebes-folyó vize, s ugyanebből pára és sötét füst szállt. A puszta tájon semmi se mozdult, csak a gőz és a víz, s néha-néha egy vészjósló, fekete varjú. Az egyedüli hang a kőhöz csapódó vízé volt, s olykor egy madár harsány károgása. Balin megborzongott.
– Térjünk vissza! – mondta. – Itt semmi hasznosat nem cselekedhetünk! Ezeket a sötét madarakat pedig nem szeretem, olyanok, mint a gonosz kémjei.
– Ezek szerint a sárkány még most is él a hegy alatti termekben, vagy legalábbis erre következtetek a füstből – mondta a hobbit.
– Ez nem bizonyít semmit – mondta Balin –, bár nem kételkedem szavad igazságában. De ha esetleg kis időre eltávozott, vagy a hegyoldalon őrködik, akkor is számolok vele, hogy füst és gőz száll ki a kapuin, mert hiszen a sárkány minden terme odabent teli lehet undorító kipárolgásával.
Ilyen borús gondolatokkal eltelve, míg odafent károgó hollók kísérték, haladt fárasztó útján visszafelé a táborba a kis csapat. Még júniusban Elrond takaros házának vendégei voltak, s bár már az ősz a nyár nyomába hágott, e kellemes idő óta mintha évek teltek volna el. Egyedül voltak a vészhozó pusztaságban, a további segítség reménye nélkül. Útjuknak ugyan a végére értek, de vállalkozásuk céljától, úgy látszott, nagyon messze. Egyikükben se maradt sok a kezdeti lelkesedésből.
Na mármost furcsa, ha azt mondjuk, hogy Zsákos úrban több maradt belőle, mint társaiban. Gyakran kölcsönkérte Thorin térképét, és vizsgálgatta, eltűnődve a rúnákon és az Elrond olvasta holdbetűk üzenetén. Ő vette rá a törpöket arra, hogy megkezdjék veszélyes kutatásaikat a titkos ajtó után a nyugati lejtőn. Táboruk ekkor egy hosszú völgybe költözött át, mely keskenyebb volt annál a nagy déli völgynél, ahol a folyó Kapui állottak, és falaiként a Hegy alacsonyabb nyúlványai szolgáltak. E nyúlványok közül kettő hosszú, meredek oldalú gerincek formájában tört elő a vonulat tömegéből, mely lassan lejtett a síkság felé. Ezen a nyugati oldalon kevesebb jele volt a sárkány martalóckodásának, és akadt a pónijaik számára is némi legelhető fű. Ebből a nyugati táborból, melyet szikla és fal árnyékolt, míg csak a nap alá nem bukott az erdő irányába, nap mint nap indultak a törpök csapatai, a hegyoldalra vezető ösvényeket keresve. Ha a térkép megbízható volt, valahol messze, a völgy torkolatánál meredező szikla tetején kellett hogy legyen a titkos ajtó. A csapatok nap mint nap eredmény nélkül tértek vissza táborukba.
De végül is váratlanul meglelték azt, amit kerestek. Fili, Kili és a hobbit egy napon visszamentek, végig a völgy hosszán, és ott mászkáltak déli sarkának leomlott sziklái között. Ebédidő tájt, amikor éppen egy nagy kő mögé kúsztak, mely úgy állt ott magában, mint egy oszlop, Bilbó valami olyasmire bukkant, ami durván faragott, felfelé vezető lépcsőhöz hasonlított. Amikor a hobbit és a törpök nagy izgalommal felhágtak, egy keskeny csapás nyomait találták meg, mely gyakran elveszett, gyakran újra előbukkant, és elvezetett egészen a déli gerinc csúcsáig, majd végül még egy keskenyebb párkányig, mely mintegy szembefordulva a heggyel, északnak kanyarodott.
Amikor lenéztek, azt látták, hogy a völgy torkolatánál álló szikla tetején vannak, s most saját lenti táborukra pillantanak alá. Hangtalanul, a jobbjukon húzódó sziklás falba kapaszkodva, libasorban vonultak végig a párkányon, míg a fal megnyílt, s egy kis meredek, elrekesztett részbe fordultak; ezt fű fedte, csend és nyugalom honolt benne. A bejárat, amelyet megleltek, lentről nem volt látható, mert a szikla ráborult, de távolabbról se, mert annyira kicsiny volt, hogy nem látszott többnek sötét repedésnél. Nem volt barlang, és az ég szabadon borult föléje, de belső végén olyan lapos fal emelkedett, mely alacsonyabb részén, a földhöz közel, sima és makulátlan volt, mintha kőműves munkája lett volna, viszont sem illesztésnek, sem résnek nyoma se mutatkozott.² Ugyanígy nem volt nyoma ajtófélfának, szemöldökfának vagy küszöbnek se, se keresztrúdnak, retesznek vagy kulcslyuknak, mindamellett mégse kételkedtek abban, hogy végre megtalálták az ajtót.
Ütötték-verték, lökték és taszigálták, még könyörögtek is hozzá, hogy mozduljon, ráolvasó mondókák töredékeit rebegték el azért, hogy kinyíljék, de semmi se moccant. Végül is kifáradva elpihentek az ajtó előtt a füvön, majd estére kelve megkezdték hosszú, lefelé vezető útjukat.
Ezen az éjszakán izgalom uralkodott a táborban. Reggel a törpök felkészültek rá, hogy megint költöznek. Csak Bofurt és Bomburt hagyták hátra, hogy megint a pónikat és azokat az anyagokat őrizzék, amiket a folyóról hoztak magukkal. A többiek végigmentek a völgyön, majd fel a nemrég megtalált ösvényen, utána a keskeny párkányon. Ezen se csomagot, se batyut nem vihettek, oly keskeny és lélegzetelállító volt, mindkét oldalán százötven láb az esése, alul hegyes sziklák, de minden törp egy göngyöleg kötelet vitt magával, melyet szorosan a derekára csavart, így aztán végül is baj nélkül érték el a kis füves zárt részt.
Ezen ütötték fel harmadik táborukat, kötélen húzva fel szükségleteiket odalentről. Ugyanezen az úton nyílt alkalmuk időnként lebocsátani egyik-másik tevékenyebb törpöt, mint például Kilit, hogy a lentiekkel az adódó híreket kicserélje, vagy részt vegyen őrködésükben, amikor Bofurt felhúzták a magasabban fekvő táborba.
– Túl kövér vagyok az ilyen röpke utakhoz – mondta. – Csak elszédülnék és a szakállamra lépnék, mire megint csak tizenhárman maradnátok. Meg aztán a megcsomózódott kötelek is túlontúl gyengék az én testsúlyomnak.
Ez, szerencséjére, nem bizonyult igaznak, mint azt majd látni fogjátok.

 

Ezenközben néhányan felkutatták a nyílás mögötti párkányt, és egy olyan ösvényt találtak, mely egyre magasabbra vitt fel a hegyre; de nem merészelték útjukat nagyon messzire folytatni, meg aztán sok haszna se lett volna. Odafent csend honolt, amelyet semmiféle madár vagy hang meg nem tört, kivéve a szél zúgását a sziklarésekben. A törpök halkan beszéltek, kiáltozni vagy énekelni nem is merészkedtek, mert veszély lappangott minden kőben. A többiek – akik az ajtó titkával bajlódtak – se jártak nagyobb szerencsével. Túlságosan mohók voltak ahhoz, hogy elpiszmogjanak a rúnákkal vagy a holdbetűkkel, csak szüntelenül azt próbálták felfedezni, hogy a szikla sima felszínén hol rejtőzik az ajtó. Csákányt és rengeteg másféle szerszámot hoztak magukkal Tóvárosból, s kezdetben ezeket próbálták használni. De amikor belecsaptak a kőbe, a csákánynyelek ripityára törtek, és a törpök karja kegyetlenül megrándult, a szerszámok acélhegye pedig vagy eltört, vagy úgy hajlott meg, akár az ólom. A bányászmódszer, ezt tisztán látták, nem volt alkalmazható az ellen a varázslat ellen, amely ezt az ajtót lezárta; meg aztán a visszhang is riasztotta őket.
Bilbó az ajtólépcsőn való üldögélést magányosnak és fárasztónak találta – persze igazában nem lehetett ajtólépcsőről beszélni, de tréfából ajtólépcsőnek nevezték a kis füves részt a fal és a nyílás között, visszaemlékezve Bilbó rég elhangzott szavaira még a váratlan társaság érkezésekor, a hobbitlyukában, amikor azt mondta, elüldögélhetnek az ajtólépcsőn mindannyian, míg csak eszükbe nem jut valami. És valóban csak ültek és gondolkodtak, vagy céltalanul kóboroltak, mígnem egyre mogorvábbá lettek.
Amikor az ösvényt felfedezték, a törpök némileg bizakodóbbakká váltak, de most az inukba szállt a bátorságuk; mégsem akarták feladni vállalkozásukat és elvonulni. A hobbit sem igen volt már sokkal jobb kedvű, mint a törpök. Napszámra nem tett egyebet, mint hogy elüldögélt, hátát a sziklafalnak vetve, és a nyíláson át nyugat felé bámészkodva, túl a sziklán, túl a messzi földeken, egészen Bakacsinerdő fekete faláig, s még azon is túl, oda, ahol – mint néha képzelte – a Ködhegység nyomát pillanthatta meg távol és elmosódva. Ha a törpök megkérdezték tőle, mit csinál, azt felelte:
– Ti mondtátok, hogy az ajtólépcsőn való üldögélés és a gondolkodás lesz a dolgom azonfelül, hogy valahová be kell hatolnom; így aztán ülök és gondolkodom.
De attól tartok, nem annyira a dolgára gondolt, hanem arra, mit rejt a kék messzeség, a békés Nyugati Vidékre és a Dombra meg a hobbitlyukára alatta.
A fű közepén nagy szürke kő hevert, erre bámult Bilbó bánatosan, vagy a nagy csigákat figyelte. Ezek szemmel láthatóan kedvelték a kis, zárt részt hűvös sziklafalaival, olyan rengetegen mászkáltak rajta, lassan és tapadósan, elképesztő nagyságban.

 

– Holnap kezdődik az ősz utolsó hete – mondta egy napon Thorin.
– S az őszt a tél követi – folytatta Bifur.
– Ezt pedig az új esztendő – tette hozzá Dwalin –, a szakállunk meg, mielőtt bármi is történnék itt, oly hosszúra fog nőni, hogy lelóg majd a szikláról a völgybe, s itt mégse történik semmi. Ugyan mit tesz értünk a betörőnk? Miután megszerezte a láthatatlanná tevő gyűrűt, és immár különlegesen nagyszerű tetteket hajthatna végre, egyre inkább az a véleményem, hogy át kellene jutnia az Elülső Kapun, kicsit kikémlelni a dolgokat!
Mindezt Bilbó is hallotta – a törpök a felett az elrekesztett hely felett a sziklákon tartózkodtak, ahol ő ült –, és azt gondolta magában: „Ó egek, szóval ilyesmit forgatnak a fejükben? Mindig szegény magamnak kell kirántani őket a bajból, legalábbis azóta, hogy a mágus elhagyott minket. Ugyan mit tegyek? Tudhattam volna, hogy végül is valami borzasztó vár rám. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni Völgyvidék szerencsétlen völgyének a látványát újra, s hát még a gőzölgő kapuét!!!”
Ezen az éjszakán a hobbit nagyon nyavalyásan érezte magát, és alig aludt. A következő napon a törpök különböző irányokba kószáltak el; egyesek odalent jártatták a pónikat, mások a hegyoldalon mászkáltak. Bilbó egész nap rosszkedvűen ült a füves téren, a követ bámulva vagy nyugatra tekintve a keskeny nyíláson keresztül. Az a furcsa érzése volt, hogy valamire vár. „Talán – gondolta – a mágus fog ma váratlanul visszatérni.”
Ha felemelte a fejét, egy keveset láthatott a távoli erdőből. Amint a nap nyugatnak fordult, az erdő messzi tetején sárga ragyogás támadt, mintha a fény az utolsó sápadt levelekre áradt volna. Hamarosan látta a nap narancs gömbjét a szemhatár aljára süllyedni. Odament a nyíláshoz, ahol sápadtan és alig derengve felfedezte a föld karimája felett a keskeny újholdat.
E pillanatban éles koppanást hallott maga mögött. A fűben, a szürke kövön hatalmas, majdnem szénfekete rigó tanyázott, halványsárga mellényét sötét pettyek tarkították.
Kopp! A rigó csigát fogott, és a kövön verte széjjel. Kopp! Kopp!
Bilbó hirtelen mindent értett. A veszélyekről megfeledkezve odaállt a párkányra, és a törpöket hívta, kiáltozva és integetve. Akik a legközelebb voltak hozzá, a sziklákon keresztülbukdácsolva tartottak felé, s a párkányon is oly gyorsan haladtak végig, amennyire csak tellett tőlük: nem értették, mi történhetett; a többiek meg azért ordítoztak, hogy húzzák fel őket kötélen. (Természetesen kivéve Bomburt, aki aludt.)
Bilbó mindent gyorsan megmagyarázott. A törpök elhallgattak; a hobbit ott állt a szürke kőnél, a törpök meg lengő szakállal, türelmetlenül figyeltek. A nap egyre mélyebbre süllyedt, s így hanyatlott reményük is. Végül a nap egy vöröses fényű felhő övében tűnt el. A törpök már sóhajtoztak, de Bilbó még mindig szinte mozdulatlanul állt. Az apró hold felmerült a horizonton. Közeledett az este. Akkor egészen váratlanul, amikor mindenkinek a reménye már csak pislákolt, egy felhőrésen keresztül vörös napsugár tört elő, akár egy előre mutató ujj.
Fénynyaláb hullott a nyíláson át az elzárt részre, és elborította a sima sziklahomlokzatot. A vén rigó, mely egy magas ágról leste őket gyöngyszemmel és oldalra billentett fejjel, váratlanul trillát zengett. Hangos koppanás hallatszott. Egy sziklaréteg levált a falról, és leesett. Mintegy háromlábnyira a földtől hirtelen nyílás támadt.
Nagyon gyorsan, attól való féltükben, hogy az alkalom elmúlik, a törpök nekirontottak a sziklának, és taszigálni kezdték – de hiába.
– A kulcsot! A kulcsot! – kiáltotta Bilbó. – Hol van Thorin?
Thorin odasietett.
– A kulcsot! – kiáltozott tovább Bilbó. – Azt a kulcsot kérem, amelyet a térképpel együtt kaptunk! Próbáld ki most, amíg még van rá idő!
Ekkor Thorin felkelt, és előhúzta a kulcsot a nyakán viselt láncról. Elhelyezte a nyílásban. Beleillett, meg is fordult benne! Egy csattanás! A fény kihunyt, a nap alábukott, eltűnt a hold, s az eget ellepte az est.
Most már mindannyian nekigyürkőztek a taszigálásnak, és a sziklafal egy része lassan engedett. Hosszú, egyenes rések mutatkoztak, majd kiszélesedtek. Egy öt láb magas és három láb széles ajtó körvonala bontakozott ki, s lassan, hang nélkül fordult befelé. A homály mint valami pára áramlott ki a hegyoldalon támadt lyukból, és áthatolhatatlan sötétség tátongott a törpök előtt, ásító torok, mely befelé és mélyre vezetett.

 

 

12. Bizalmas értesülések

A TÖRPÖK HOSSZÚ IDŐN ÁT ÁLLTAK a sötétben az ajtó előtt, és vitáztak, mígnem Thorin azt mondta:
– Most jött el az ideje a mi nagyra becsült Zsákos urunknak, aki hosszú utunkon oly jeles társnak bizonyult, s oly bátor és találékony hobbitnak, hogy jó tulajdonságai messze meghaladják nagyságát, s akinek, ha szabad így mondanom, annyi jó szerencsét juttatott a sors, amennyivel közönséges halandó alig rendelkezik; most jött el tehát az idő számára, hogy megfeleljen annak a küldetésének, amiért tagja lett Társaságunknak; most jött el az ideje annak, hogy kiérdemelje jutalmát.
Hiszen ismeritek Thorin stílusát, valahányszor fontos dolgokról van szó, így aztán nem is folytatom tovább, noha az egész mondandója sokkal hosszabb volt annál, mint amit itt közöltem. Az alkalom feltétlenül fontos volt, Bilbó viszont türelmetlen. Ekkorra már ő is jól ismerte Thorint, és nagyon jól tudta, mire célozgat.
– Ha úgy érted, hogy az én feladatom elsőként behatolni a titkos járatba, ó Thorin, Tölgypajzsos Thrain fia, úgy növekedjék a szakállad még hosszabbra – mondta dühösen –, de mondd meg kertelés nélkül, és essünk túl rajta! Vissza is utasíthatnám a megbízást. Már kétszer rántottalak ki benneteket a pácból, s ez nemigen szerepelt az eredeti megállapodásunkban, úgyhogy véleményem szerint máris megérdemlek némi jutalmat. De „a harmadik alkalom mindenért megfizet”,¹ mint boldogult apám szokta volt mondogatni, és valahogy én sem hiszem, hogy visszautasítalak benneteket. Talán kezdek jobban bízni a szerencsémben, mint azelőtt (s itt az elmúlt tavaszra gondolt, mielőtt elhagyta házát; azóta mintha századok teltek volna el), de mindenesetre úgy gondolom, bekukucskálok a helyre tüstént, hadd legyek túl rajta. Na mármost ki tart velem?
Miután nem számított az önkéntes jelentkezők tömegére, nem is érezte magát csalódottnak. Fili és Kili olyannak látszottak, mint akik kínos helyzetben vannak, és egyik lábukról a másikra álltak, de a többiek a felajánlkozásnak még csak a látszatára se törekedtek, az öreg Balint, az őrszemet kivéve, aki meglehetősen kedvelte a hobbitot. Balin azt mondta, hajlandó legalábbis belépni a lyukba, és talán egy kicsit odébb is menni, hogy szükség esetén segítségért kiálthasson.
A legtöbb, amit a törpök javára elmondhatunk, ez: szándékukban állott, hogy Bilbót valóban méltányosan fizessék ki a szolgálataiért; azért hozták őt magukkal, hogy egy utálatos munkát végeztessenek el vele, s nemigen bánták, ha – amennyiben úgy akarja – a szegény kis ördög el is végzi; mindazonáltal, ha bajba kerülne, készek voltak mindent elkövetni megmentése érdekében, mint ahogy megtették ezt a trollok esetében kalandsorozatuk kezdetén, amikor még nem is volt valami különleges okuk arra, hogy hálát érezzenek iránta. Bizony, ez így van: a törpök nem hősök, hanem számító népek, akik nagyon is sokra tartják a pénzt; egyesek közülük körmönfontak, ravaszak és tisztességtelenek; mások viszont nem azok, hanem igen rendesek, mint Thorin és Társai voltak – ha az ember nem vár tőlük túl sokat.

 

A feketével szegélyezett égen a csillagok éppen kigyúlóban voltak mögötte, amikor a hobbit átmászott az elvarázsolt ajtón, és belopózott a Hegybe. A bemenetel könnyebb volt, mint várta. Ez nem valami koboldbejárat volt, vagy a hegyitündék nyers barlangja. Ezt a bejáratot törpök készítették gazdagságuk és képességeik teljében: egyenes volt, akár a vonalzó, csiszolt a padlója, az oldala, egyenletesen lejtett valamiféle távoli végcél felé odalent a sötétségben.
Hamarosan Balin jó szerencsét kívánt Bilbónak, aztán megállt ott, ahol még láthatta az ajtó halvány körvonalait, és az alagút visszhangjának egyfajta fortélya révén hallhatta a többieknek, akik a bejáratnál álltak, a suttogó hangját. Ekkor a hobbit ujjára csúsztatta gyűrűjét, s mert a visszhang kellőképpen figyelmeztette, hogy még a hobbitok szokásos óvatosságát is meghaladó nagy gondot fordítson útjának zajtalanságára, csendesen elindult lefelé, egyre lejjebb és lejjebb ereszkedve a sötétbe. Reszketett a félelemtől, de kis arca elszánt volt és komor. Már nagyon más hobbit volt, mint az, aki zsebkendő nélkül rohant ki Zsáklakból valamikor. Elmondhatatlan idő óta nem is volt zsebkendője. Meglazította tőrét a hüvelyében, szorosabbra húzta az övét, és ment tovább.

 

„Na, most aztán benne vagy nyakig, Zsákos Bilbó – mondta magában. – Azon az estén keveredtél az egészbe, amikor vendégeid voltak, hát most nézheted, hogy kerülsz ki mindenből s hogyan fizetsz érte! Jaj nekem, milyen bolond voltam és vagyok! – szólt lényének az a része, melynek a legkevesebb köze volt a Tuk családhoz. – Ugyan minek nekem a sárkány őrizte kincs; miattam mind itt maradhatna örökre is, ha csak én ébredhetnék arra, hogy ez a dög alagút az otthoni előszobám!”
Csak hát persze nem ébredt arra, ehelyett ment tovább előre, míg az ajtó mindenestül homályba veszett mögötte. Egyedül volt. Hamarosan úgy érezte, kezd melege lenni. „Vajon valamiféle izzást látok-e odalent szemben?” – tűnődött.
Azt látott, izzást. Amint előrehaladt, egyre nagyobb lett. Vörös láng volt, mely mindinkább vörösödött. Az sem volt már kétséges, hogy forróság van az alagútban. Gőzgomolyagok lebegtek a hobbit felett és megett, aki izzadni kezdett. Egy hang is elkezdett lüktetni a fülében, valamiféle bugyborékoló hang, mintha nagy fazék forrna a tűzön, s ebbe olyan moraj keveredett, mely óriási kandúr dorombolásához hasonlított. Ez végül is egy hatalmas állat horkolásának félreérthetetlen gurgulázó hangjává erősödött, mely a hobbittal szemközt, odalent a vörös izzásban aludt.
Ekkor állott meg Bilbó. Bátrabb tettet soha nem hajtott végre, mint mikor innen is továbbment. Ehhez képest mindazok a félelmetes dolgok, amik még estek vele, semmiségek voltak. Igazi harcát abban az alagútban egyedül vívta, mielőtt felmérhette, miféle rettentő veszély vár még rá. Mindenesetre rövid megtorpanás után továbbment, s most képzeljétek el, amint az alagút végére érkezik, egy körülbelül olyan nagyságú és formájú nyíláshoz, amilyen a fenti bejárat. Ezen keresztül les be a hobbit kis feje. Előtte az a legalsó pince vagy börtönlyuk, amelyet még a valamikori törpök vájtak a Hegy mélyében. Majdnem sötét van, úgyhogy a terem méreteit csak homályosan lehet sejteni, de a sziklás padlózat közelebbi oldaláról hatalmas izzás világít. S ennek az izzásnak a forrása Smaug.

 

Itt feküdt az óriási vörös-arany sárkány, mély álomban; száján és orrlikain horkanó hangok törtek elő meg gomolygó gőz, de szendergésében a tüze is szunnyadt. Alatta, minden tagja és hatalmas gyűrűző farka alatt, s még körös-körül a láthatatlan padlón szanaszéjjel is számlálhatatlan halmokban hevertek a becses holmik, megmunkált és megmunkálatlan arany, drágakő és ékszer, és a pirosló fényben csíkozott ezüst.
Smaug összecsukott szárnyaival úgy feküdt ott, mint egy mérhetetlenül nagy denevér, kissé az egyik oldalára fordulva, úgyhogy a hobbit láthatta teste alsó részét és hosszú, halvány hasát, amelyhez kéregszerűen tapadtak a drágakövek és aranytöredékek, mivelhogy oly régen feküdt pazar ágyán. Mögötte, a hozzá legközelebb eső falra függesztve, páncélingek, sisakok, harci bárdok, kardok és dárdák látszottak alig kivehetően, s ugyanott hosszú sorokban álltak a nagy korsók és edények, annyi kinccsel töltve, hogy annak értékét még csak felbecsülni se lehetett.
Ha azt mondjuk, hogy Bilbónak elakadt a lélegzete, alig közelítjük meg az igazságot. Nincs szó, amely ki tudná fejezni az ámulatát, mióta csak az ember megváltoztatta azt a nyelvet, amelyet a tündéktől tanult még akkor, mikor a világ csupa csoda volt.² Bilbó már hallott azelőtt is mondákat és énekeket a sárkányok felhalmozta kincsekről, de az egésznek a fénye, vágya, ragyogása soha így meg nem illette. Szívét ugyanaz a varázslat és epekedés töltötte meg és dúlta fel, ami a törpökét, és csak bámult mozdulatlanul – már-már elfeledve a kincsek rettenetes őrét – a felmérhetetlen becsű és mennyiségű aranyra.
Úgy meredt a kincsre, mint aki képtelen a bámulást abbahagyni, míg végre szinte akarata ellenére kilopakodott a kapubejárat árnyékából, át a padlón, a kincshalmok hozzá legközelebb eső széléig. Felette feküdt az alvó sárkány, még álmában is szörnyű fenyegetésként. Bilbó egy nagy kétfülű kancsót ragadott meg, aminél nehezebbet nem tudott volna elcipelni, s aggodalmas pillantást vetett felfelé. Smaug megrezzentette egyik szárnyát, kimeresztette egy karmát, horkolásának moraja áthangolódott.
Ekkor Bilbó futásnak eredt. De a sárkány nem ébredt fel – még nem –, ehelyett a mohóság és durva erőszak újabb álmába merült, ott heverve elorzott termében, miközben a kis hobbit visszafelé győzködött a hosszú alagúton. A szíve hangosan dobogott, és a lába még annál is lázasabban reszketett, mint mikor lefelé tartott, de azért csak szorította a kancsóját, és legfőbb gondolata az volt: „Megtettem! Ez majd megmutatja nekik! Még hogy »inkább látszik fűszeresnek, mint betörőnek!« No, ezt aztán ne mondja nekem többet senki!”³
Nem is mondta. Balin csupa öröm volt, amikor viszontlátta a hobbitot, és elragadtatása éppoly nagy volt, mint meglepetése. Felkapta Bilbót, és kivitte a szabad levegőre. Éjfél volt, és felhők fedték a csillagokat, de Bilbó behunyt szemmel feküdt, lihegve és újra élvezve a friss levegő cirógatását, s alig is véve tudomást a törpök izgalmáról, vagy hogy hogyan dicsérték, veregették a vállát és ajánlották fel neki maguk, valamint családjuk eljövendő nemzedékeinek a szolgálatát.

 

A törpök még mindig kézről kézre adták a kancsót, és elragadtatással beszéltek arról, hogy megint megtalálták a kincseket, mikor hirtelen iszonyú moraj támadt odalent a hegyben, mintha valami vén vulkán szánta volna rá magát arra, hogy újra kitörjön. Az ajtót majdnem behúzták maguk mögött, csak egy követ tettek oda, hogy be ne csapódjék, de a hosszú alagúton felhatolt a rémes visszhang a mélység legaljáról, olyan bőgés és tombolás, hogy megreszketett alattuk a föld.
Erre a törpök elfeledkeztek az örömükről, és hogy még percekkel ezelőtt milyen bizakodva kérkedtek, s rettegésükben lekuporodtak. Bizony Smauggal még számolni kellett. Semmire se jó, ha az ember egy élő sárkányt figyelmen kívül hagy, kivált, ha a közelében lakik. A sárkányok rengeteg kincsüknek igazában nem sok hasznát veszik, de rendszerint az utolsó unciáig tudják, mennyijük van, főleg ha rég az övék, s e szabály alól Smaug se volt kivétel.
Nyugtalan álma (melyben egy incifinci harcos, akinek azonban kíméletlen kardja és nagy bátorsága volt, jelent meg igen alkalmatlan módon) szunyókálássá vált, a szunyókálás meg teljes ébredéssé. Idegen levegő érződött a barlangjában. Vajon abból a kis lyukból fújt valami léghuzat? A sárkánynak ez a lyuk sehogy se volt ínyére, bármennyire kicsiny volt, s most is gyanakvással méregette, és azon tűnődött, miért is nem tömte el már régen. Legutóbb is mintha kopogó hangok elmosódó visszhangját hallotta volna messze fentről, mely a lyukon át ért az odújáig. Megmoccant és kinyújtotta a nyakát, hogy szimatoljon. S akkor rájött, hogy a kancsó hiányzik!
Rablás! Gyilkosság! Gyalázat! Ilyesmi nem esett meg vele, mióta először szállt alá a Hegybe! Dühe leírhatatlan volt – az a fajta düh volt ez, mikor a gazdagok, akiknek többjük van, mint aminek az élvezésére képesek, váratlanul olyasmit veszítenek el, ami ugyan az övék, de sohase használták, se szükségük nem volt rá. A sárkány lángot okádott, a terem csupa füst volt, a Hegyet tövéig megreszkettette. Elébb fejével döfködött a kis lyuk felé, hiába, majd teljes hosszát begyűrűzve, s úgy dübörögve, mint a föld alatti mennydörgés, mélyen fekvő odújából keresztülrontott a nagy ajtón, ki a Hegy-palota hatalmas járataiba, s fel az Elülső Kapuhoz.
Egyetlen gondolata csak az volt, hogy bejárja az egész Hegyet, míg a tolvajt meg nem fogja, szét nem tépi és agyon nem tapossa. A Kaputól indult el, sípoló gőzként szökkentek fel a vizek, maga meg izzó lángként emelkedett a magasba, majd zöld és skarlát tüzet okádva ereszkedett le a hegycsúcsra. A törpök hallották röptének iszonyú zaját, és odalapultak azokhoz a falakhoz, amelyek a füves teraszt vették körül, a sziklakövek alá görnyedve, és abban reménykedve, hogy valamiképpen kikerülik a vadászó sárkány szörnyű tekintetét.
Itt mindannyiukra a biztos halál vár, ha Bilbó megint csak nem lép közbe.
– Gyorsan! Gyorsan! – lihegte. – Az ajtó! Az alagút! Itt nem lesz jó! – Szavainak nyomán felserkenve a törpök már éppen készültek bemászni az alagútba, amikor Bifur felkiáltott:
– Az unokatestvéreim! Bombur és Bofur... elfeledkeztünk róluk, odalent vannak a völgyben!
– Lemészárolják őket, hasonlóképpen a pónijainkat is mind, a raktárunk meg odavész – nyögték a többiek. – Semmit se tehetünk.
– Ugyan már! – szólt Thorin, aki visszanyerte méltóságát. – Nem hagyhatjuk el őket. Zsákos úr és Balin, ti másszatok be, meg ti ketten is, Fili és Kili; ne kapjon meg mindannyiunkat a sárkány. Ti többiek meg... hol vannak a kötelek? Gyorsan!
Talán ilyen vészes perceket még nem éltek át. Smaug dühének iszonyú hangjai ott visszhangzottak messze fent a sziklás üregekben; bármelyik pillanatban lángolva szállhatott alá, vagy izzó pörgésben repkedhette körbe őket, míg rájuk nem bukkan, amint a veszedelmes szikla élén húzogatják eszeveszetten köteleiket. De előbb Bofur került fel, s még mindig nem történt semmi. Azután Bombur, fújtatva és pöfékelve a csikorogva feszülő kötélen, s még mindig nem történt semmi. Felkerült néhány szerszám és pár batyunyi raktárkészlet, s akkor aztán rájuk tört a veszedelem.
Zúgó zaj hallatszott. Vörös fény érintette a sziklák csúcsát. A sárkány megérkezett.
A törpöknek alig volt idejük arra, hogy visszameneküljenek az alagútba, behúzva-vonszolva batyuikat, amikor Smaug észak felől levágott, lángjával a hegyoldalt nyaldosva, hatalmas szárnyait olyan lármával csapkodva, mint az üvöltő szélvész. Forró leheletétől összeaszott a fű az ajtó előtt, behatolt a résen, amit a törpök meghagytak, és rejtőzésükben is megperzselte őket. Libbenő lángok lobbantak, és fekete sziklaárnyékok perdültek táncra. Azután – amikor újra arra haladt – mindent elborított a sötétség. A pónik felnyerítettek félelmükben, elszakították kötőfékjüket, és vadul elvágtattak. A sárkány lecsapott, megfordult, hogy üldözze őket, azzal eltűnt.
– Ez szegény állataink végét jelenti! – mondta Thorin. – Semmi se menekül meg Smaug elől, amit egyszer megpillantott. Itt vagyunk, s itt kell maradnunk, hacsak valakinek nem támad kedve rá, hogy visszagyalogoljon a folyóig, hosszú mérföldeket, fedetlen úton, miközben Smaug figyel!
Ez nem volt valami kellemes gondolat! A törpök még lejjebb másztak az alagútba, aztán ott feküdtek vacogva, noha meleg volt, a levegő pedig áporodott, amíg csak a kapu hasadékán be nem hatolt a hajnal sápadt fénye. Éjszaka minduntalan hallhatták a repülő sárkány üvöltését, amint növekszik, majd továbbhalad és elhal, miközben körbevadássza a hegyoldalt.
A pónik és a felfedezett táborok nyomán a sárkány azt következtette, hogy a folyó és a tó mentéről emberek érkeztek, és ők mászták meg a hegyoldalt a völgy felől, ahol a pónik álldogáltak, de fürkésző szeme nem vette észre az ajtót, s a kis, magas fallal körülkerített rész kivédte legvadabb lángoszlopait. Sokáig vadászott hiába, mígnem a hajnal lehűtötte dühét, és visszatért aranynyoszolyájára, hogy aludjék, és új erőt gyűjtsön. A lopást sem elfeledni, sem megbocsátani nem volna képes, még ha ezer esztendő parázsló kővé is változtatja, de módjában volt várni. Lassan és csendben visszamászott a vackába, és félig behunyta a szemét.
Amikor eljött a reggel, a törpök félelme is alábbhagyott. Megértették, hogy az effajta veszélyek elkerülhetetlenek, amikor ilyen őrizővel akad dolguk, s hogy nem lenne értelme máris feladni kutatásukat. De – amint azt Thorin megvilágította előttük – nem is tudtak volna éppen most visszakerülni innen. Pónijaik elvesztek vagy megölték őket, s arra várhattak egy darabig, míg Smaug annyira lazítja figyelmét, hogy bátran nekivághatnak a hosszú útnak gyalog. Szerencsére raktárkészletükből eleget mentettek meg ahhoz, hogy még egy ideig kitartson.
A törpök hosszan megvitatták, mi történjék, de semmi módját nem tudták kieszelni annak, hogyan szabadulhatnának Smaugtól – ami egyébként terveiknek mindig is gyenge pontja volt, mint erre Bilbó véleménye kifejtésekor rámutatott. Ekkor azoknak szokása szerint, akik teljesen megzavarodtak, a törpök a hobbitot kezdték szidalmazni, éppen azt róva fel neki, ami annyira elragadtatta őket először: hogy elhozta a kancsót, s ezzel túl hamar keltette fel Smaug dühét.
– Véleményetek szerint ugyan mi más lehetne egy betörő feladata? – kérdezte Bilbó mérgesen. – Én nem arra szerződtem, hogy sárkányokat öldössek, ez a harcosok munkája, hanem hogy kincset lopjak. Ezen a téren kezdetként a legjobbat nyújtottam, amire képes vagyok. Vagy azt vártátok tőlem, hogy Thror egész kincsével a hátamon fogok majd visszacaplatni? Ha egyáltalán haragról eshetik szó, akkor, úgy vélem, ez a szó engem illet. Ötszáz betörőt kellett volna magatokkal hoznotok, nem egyet. Nem kétséges, hogy ami nagyapátok dicsőségére válik, azt sohasem tártátok fel előttem: hogy milyen hatalmas mennyiségű kincset halmozott fel. Ennek a felhozatalára sok száz esztendőre lenne szükségem, még ha ötvenszer olyan nagy lennék is, mint vagyok, Smaug pedig olyan szelíd, akár a nyuszi.
Az elhangzottak után a törpök persze Bilbó bocsánatát kérték.
– Hát akkor elgondolásod szerint mit tegyünk, Zsákos úr? – kérdezte Thorin udvariasan.
– Ha a kincs elszállítására gondoltok, úgy pillanatnyilag semmi se jut az eszembe. Ez nyilvánvalóan teljes mértékben attól függ, milyen szerencsés fordulat változtat a helyzetünkön, s azon, hogy megszabaduljunk Smaugtól. Az, hogy a sárkányoktól hogyan lehet megszabadulni, egyáltalán nem rám tartozik, de azért mindent megteszek annak érdekében, hogy kigondoljak valamit. Személy szerint nekem nincs semmiféle reményem, és csak azt óhajtanám, vajha újra otthon lehetnék békén a házamban.
– Ezzel pillanatnyilag ne törődj! De mi legyen a teendőnk most, ma?
– Hát ha igazán érdekel benneteket a tanácsom, csak azt mondhatom, nem tehetünk egyebet, mint hogy ott maradunk, ahol vagyunk. Nem kétséges, hogy napközben aránylag biztonságosan kimászhatunk innen levegőt szívni. Idővel talán majd egy-két törp kiválasztására is sor kerülhet, akik visszamennek a folyó menti raktárunkhoz, hogy feltöltsék a készletünket. De addig is húzódjék be csak mindenki jó mélyen az alagútba éjszakára. Most pedig felajánlok nektek valamit. Gyűrűm birtokában még ma délben lemászom; ha egyáltalán valaha, Smaug akkor szunyókálni fog, s meglátom, mire készül. Talán történik valami. „Minden féregnek megvan a sebezhető oldala”, mint boldogult apám szokta volt mondogatni, jóllehet biztos vagyok benne, hogy megállapítását nem személyes tapasztalatból merítette.
Persze a törpök mohón kaptak Bilbó ajánlatán. A kis hobbit iránt már eddig is bizonyos megbecsülést éreztek. Most kalandos vállalkozásuk igazi vezetője lett. Saját gondolatai, tervei támadtak. Amikor eljött a dél, felkészült újabb, a Hegybe lefelé vezető útjára. Természetesen egyáltalán nem volt ínyére, de azért most, hogy többé-kevésbé tudta, mi vár rá, az egész már nem volt olyan rémisztő. Ha alaposabban ismeri a sárkányokat és csavaros eszüket, valószínűleg jobban fél, és kevésbé reménykedik abban, hogy szunyókálás közben találja majd ezt a bizonyosat.
Amikor a hobbit elindult, sütött a nap, de az alagútban éj sötét volt. Az alig nyitva hagyott ajtón beszűrődő fény hamarosan elhalványult, amint lefelé tartott. Útja oly csendes volt, hogy a gyenge szél szárnyán kanyargó füst sem járhatott zajtalanabbul, s Bilbó már-már hajlott arra, hogy kissé büszke legyen magára, amint az alacsonyabban fekvő ajtóhoz közeledett. Ott csak valami nagyon halvány izzás látszott.
„A vén Smaug fáradt és alszik – gondolta a hobbit. – Se nem láthat, de nem is hallhat. Fel a fejjel, Bilbó!” Elfeledkezett, vagy talán nem is tudott a sárkányok szaglóérzékéről. Az is kínos tény, hogy a sárkányok képesek az egyik szemüket nyitva tartani, miközben alusznak, ha gyanakodnak valamire, és figyelni akarnak.
Smaug feltétlenül olyannak látszott, mint aki mélyen alszik, szinte holtra váltan és sötéten, még a hortyogása se volt több, mint egy pöffenet láthatatlan gőz, mikor Bilbó újra belesett a bejárat felől. Már éppen azon volt, hogy belépjen a terembe, mikor váratlanul a vörös fény vékony és átható sugarát kapta el Smaug bal szemének lehunyódó pillája alól. Csak tettette az alvást! Az alagút bejáratát figyelte! Bilbó nagy sietve visszalépett, és áldotta szerencséjét, mely gyűrűjével érte. Ekkor Smaug megszólalt:
– Nos, tolvaj! Érzem szagodat és a levegőt, amely körülvesz. Hallom a lélegzetedet. Gyere csak! Vigyél megint valamit, van itt elég, még marad is!
De annyira Bilbó már nem volt járatlan a sárkánytudományban, hogy ezt megtegye, s ha Smaug azt remélte, hogy ilyen könnyen a közelébe csábíthatja őt, csalódott.
– Nem, köszönöm, ó, Félelmetes Smaug – felelte. – Nem ajándékért jöttem. Csak látni akartalak, s megtudni, vajon valóban oly nagy vagy-e, mint a mesék állítják. Jómagam nem hittem bennük.
– De most már hiszed? – kérdezte a sárkány, akinek kissé hízelgett a dolog, jóllehet Bilbó minden szavában kételkedett.
– Bizony az énekek és regék meg se közelítik a valóságot, ó Smaug, Minden Csapások Legnagyobbja – felelte Bilbó.
– Ahhoz képest, hogy tolvaj vagy és hazug, jó a modorod – mondta a sárkány. – Úgy látszik, a nevemet is ismered,⁴ noha én soha nem éreztem a szagodat ennek előtte. Ha szabad kérdeznem, ki vagy és honnan jössz?
– Hogyne lenne szabad! A domb alól jövök, és a dombok alá és a dombok fölé vezet az utam. S a légen át. Én vagyok a láthatatlan vándor.
– Ezt el kell hinnem – szólt Smaug –, de hát ez csak nem lehet a neved.
– Én vagyok a nyomravezető, a hálónyiszáló, a fullánkos légy. A szerencsés szám választottja vagyok.
– Elragadó címek! – csúfondároskodott a sárkány. – De a szerencsés számok se jönnek ki mindig.
– Én vagyok, aki élve temeti el a barátait, és vízbe fojtja, majd a vízből ismét élve húzza őket elő. A zsák végéből jöttem, de soha a zsák végében nem ragadtam.
– Ez már nem erősíti oly mértékben a hiteledet – gúnyolódott Smaug.
– A medvék barátja és a sasok vendége vagyok. Gyűrűnyerő és Szerencsehozó meg Hordólovas is – folytatta Bilbó, aki kezdett elégedetté válni talánysorozatával.
– Ez már jobb! – mondta Smaug. – De azért ne hagyd, hogy a képzeleted elragadjon!
Hát persze, így kell beszélni a sárkányokkal, ha az ember nem akarja elárulni a nevét (ami bölcs dolog), s feldühíteni sem akarja őket azzal, hogy megtagadja nevének kimondását (ami szintén nagyon bölcs). A talányos beszéd vonzerejének egyetlen sárkány se tud ellenállni, sem annak az időfecsérlésnek, hogy megpróbálja megérteni.⁵ Smaug sok mindent egyáltalán nem értett abból, amit hallott (bár remélem, ti értitek, mert hiszen ismeritek Bilbónak mindazon kalandjait, amelyekre utalt), de azért úgy gondolta, elég sok mindent ért mégis, és szíve mélyén kuncogott.
„Magam is így gondoltam múlt éjjel – somolygott magában. – Tavi-emberek cselszövése ez; váljak gyíkká azon nyomban, ha nem a nyavalyás teknővájó tópartiak mesterkedtek. Réges-régen nem jártam már arrafelé, de ezek után hamarosan másként lesz!”
– Nagyon helyes, ó Hordólovas! – szólt aztán fennhangon. – Talán Hordónak hívták a pónidat, talán nem, ámbátor eléggé kövér falat volt. Lehet, hogy láthatatlanul jársz, de az egész utat nem tehetted meg gyalog. Hadd mondjam meg neked, hogy hat pónit faltam fel múlt éjjel, és nemsokára a többit is elkapom és felfalom.⁶ A remek lakomáért cserébe adok neked egy tanácsot, mely javadra fog szolgálni: ne legyen a szükségesnél több dolgod törpökkel!
– Törpökkel! – mondta Bilbó, meglepetést színlelve.
– Elég legyen a mesékből! – szólt Smaug. – Ismerem a törpök szagát és ízét, nálam senki se ismeri jobban. Azt se próbáld bemesélni nekem, hogy úgy falok fel egy törp megülte pónit, hogy ezt a szagot nem érzem meg rajta! Rossz végre jutsz majd, ha ilyen barátaid lesznek, Hordólovas Tolvaj! Azt se bánom, ha visszamégy közéjük, és elmondod, hogy mindezt tőlem hallottad. – Azt azonban nem említette Bilbónak, hogy egyetlen szagnak nem tud a nyomára jönni, a hobbitszagnak; ilyet még nem tapasztalt, s ez módfelett elgondolkoztatta.
– Úgy hiszem, szép árat kaptál azért a kancsóért a múlt éjjel – folytatta. – Vagy nem? Még hogy semmit se? No, ez hasonlít a törpökre. S most, gondolom, valahol ott lebzselnek kint, s neked kell elvégezned mind a veszélyes munkát és elcsenned azt, amit csak lehet, valahányszor nem figyelek; és mindezt nekik. S hogy megkapod az illő részedet? Hát azt csak ne hidd! Szerencsés leszel, ha élve megúszod.
Bilbó kezdte magát igazán kényelmetlenül érezni. Valahányszor Smaug kósza tekintete, mely ott kereste őt az árnyékban, rávillant, megremegett, és valami megmagyarázhatatlan vágy fogta el, hogy kirohanjon és leleplezze magát, s mindent elmondjon neki. Annak komoly veszélyében forgott, hogy a sárkányármány hatása alá kerül. De összeszedve bátorságát, újra beszélni kezdett:
– Nem mindent tudsz te sem, ó Hatalmas Smaug – szólt. – Nem egyedül az arany vezetett ide minket.
– Hohó! Hát szóval azt mondod: minket – nevetett Smaug. – Miért nem mindjárt minket tizennégyünket, s ezzel készen is volnánk, kedves Szerencsés Szám úr? Örömmel hallom, hogy más dolgotok is akad errefelé, nemcsak az aranyam keresése. Ez esetben talán nem fogjátok teljes egészében elfecsérelni az időtöket. Nem tudom, végiggondoltad-e, hogy még ha apránként el is tudod lopni az aranyamat, ami mintegy száz év kérdése csupán, nem messzire jutsz vele. A hegyoldalon nem sok hasznát veszed, ugye? De az erdőben sem. Az ég áldjon meg! Meggondoltad már, mi lesz a zsákmányod? Egy tizennegyed rész, gondolom, vagy valami efféle, ugye így alkudtátok ki? De aztán hogy is lesz a szállítással? A fuvardíjjal? Mi lesz a fegyveres őrökkel, az illetékkel? – És Smaug hangosan kacagott. Rossz és ravasz szíve volt, és gyanította, hogy feltevései közel járnak a valósághoz, noha a tervek hátterében a Tavi-embereket sejtette, s hogy a rablott holmik java részét annak a part menti városnak szánták, melyet ifjú éveiben Esgarothnak hívtak.⁷
Alig hinnétek, de a kis Bilbó egészen elképedt. Eddig minden gondolatát és energiáját az kötötte le, hogy eljusson a Hegyhez és megtalálja a bejáratot. Álmában se jutott eszébe azon törni a fejét, hogyan szállítja el a kincset, azon meg semmiképpen se, hogy a rá eső rész miképpen teszi majd meg az egész utat a Domb alatti Zsáklakig. Most rút gyanú fészkelődött a szívébe – vajon a törpök is megfeledkeztek-e erről a fontos pontról, vagy egész idő alatt a markukba nevettek? Ilyen hatása van a sárkánybeszédnek a tapasztalatlanra. Bilbónak persze résen kellett volna lennie, de hát Smaugnak meglehetősen lenyűgöző egyénisége volt.
– Meg kell hogy mondjam neked – mondta a hobbit, megpróbálva egyaránt hű maradni a barátaihoz és a maga ügyéhez –, hogy az arany csak másodrendű szerepet játszott a gondolatainkban. Dombon át és domb alatt, hullám hátán, szél nyomán csak azért jöttünk, mert a Bosszú vezetett. Ó Smaug, aki oly felbecsülhetetlenül gazdag vagy, bizonyára tudod, hogy sikered miatt jó néhány elszánt ellenséged van.
Ekkor aztán Smaug igazán nevetett – pusztító nevetés volt ez, mely Bilbót a földre sújtotta, mialatt messze fenn az alagút végénél a törpök egymáshoz kuporodtak, és úgy képzelték, a hobbitot elérte hirtelen és gyászos vége.
– Bosszú! – horkantott a sárkány, és szemének fénye úgy villant át a termen padlótól a mennyezetig, akár a skarlát villám. – Bosszú! A Hegymély Királya meghalt, és ugyan hol van rokoni nemzetsége, mely bosszút merészelne állni? Girion, Völgyvidék Ura halott, én meg felfaltam a népét, akár a bárányok közé settenkedett farkas, és hol vannak fiának fiai, akik még csak a közelembe jönni is merészkednének? Ott ölök, ahol akarok, és senki se próbál ellenállni. Leterítettem a régi világ harcosait, akikhez hasonló pedig manapság nem terem már. S akkor még ifjú voltam és sebezhető. Most öreg vagyok és erős, erős, erős, Árnyékbéli Tolvaj! – kérkedett Smaug. – A páncélzatom felér tíz pajzzsal, a fogaim szablyák, karmaim dárdák, farkam rezzentése mennykőcsapás, szárnyam forgószél és leheletem halál!
– Én mindig úgy tudtam – mondta Bilbó, a félelemtől rikácsolva –, hogy a sárkányok valahogy lágyabb anyagból vannak odalent;⁸ különösen a... hm... mellük táján; na de hát nem kétséges, hogy valaki, aki olyan, mint egy erőd, erre is gondolt.
A sárkány abbahagyta dicsekvését.
– Az értesülésed már idejétmúlt – reccsentett Bilbóra. – Fent és lent egyaránt vaspikkelyek és kemény drágakövek páncélzata véd. Nincs penge, mely keresztüldöfhetne engem.
– Sejthettem volna – mondta Bilbó. – Bizony sehol nem lelhető párja Smaug Úrnak, az Áthatolhatatlannak. Micsoda pompázatos dolog, ha az embernek remek gyémántokból van a mellénye!
– Ez valóban ritka és csodálatos – mondta Smaug már-már nevetséges önelégültséggel. Azt nem tudta, hogy a hobbit még az előző látogatása alkalmával megpillantotta már alteste sajátos fedetlenségét, s most egyetlen vágya az volt, hogy ezt – ő tudta, miért – közelebbről is szemügyre vehesse. A sárkány a hátára fordult.
– Nézd csak! – mondta. – Hát ehhez mit szólsz?
– Káprázatosan lenyűgöző! Tökéletes! Hibátlan! Megdöbbentő! – kiáltozott Bilbó fennhangon, de magában azt gondolta: „Vén barom! Hiszen a bal melled nagy része olyan csupasz, akár a házatlan csigáé.”
Miután Zsákos úr ezt meglátta, most már egyedül az a gondolat foglalkoztatta, hogyan tudna innen eliszkolni.
– Igazán nem szabad Káprázatosságod idejét továbbra is igénybe vennem – mondta –, vagy megfosztanom megérdemelt pihenésétől. Úgy hiszem, a póniknak, ha megugrottak, nem kevés fáradságba kerül az elfogása. Ugyanígy van ez a betörőkkel – tette hozzá mintegy búcsúsziporkaként, amint hátraszökkent, aztán uccu neki, fel az alagútnak.
Szerencsétlen megjegyzés volt, mert a sárkány rettentő lángot okádott Bilbó után, s ez bármennyire is gyorsan iparkodott felfelé a lejtőn, még megközelítően biztonságos távolságra sem juthatott, mikor Smaug rémisztő feje máris kibukkant a mögötte lévő nyíláson. Szerencsére nem tudta átnyomni rajta az egész fejét és állkapcsát, de orrlyukai tüzet és gőzt leheltek, hogy kövessék a hobbitot, s ezek csúnyán elbántak vele, úgyhogy vakon támolygott fájdalmában és félelmében. Egészében nagyon meg volt elégedve, milyen okosan beszélgetett Smauggal, de ez a baklövés a végén észre térítette.
„Sose nevesd ki az élő sárkányt, Bilbó, te ostoba! – mondta magában, s ez később kedvenc szavajárása lett, sőt közmondássá vált. – Ennek a kalandnak még a közepén se tartasz” – tette hozzá, s ebben a megállapításban is mély bölcsesség rejlett.

 

A délután estébe fordult, amikor a hobbit ismét kiért az alagútból, és megbotlott, majd ájultan rogyott az ajtólépcsőre. A törpök magához térítették, és tőlük telhetően gyógyították ott, ahol megperzselődött, de jó időbe telt, amíg haja a tarkóján és a sarkán újra kinőtt: az egész a csupasz bőréig leperzselődött, illetve felbodorodott. Ezalatt barátai mindent elkövettek, hogy a hobbitot jobb kedvre derítsék, s történetére is roppant kíváncsiak voltak, kiváltképpen arra, miért csapott a sárkány olyan rettentő zajt, és hogy menekült meg Bilbó.
De a hobbitot gond gyötörte, és nem érezte jól magát, s a törpök csak nehezen tudtak valamit kiszedni belőle. Hogy újra átgondolta, most már sok mindent megbánt, amit elmondott a sárkánynak, s nem vágyott rá, hogy megismételje az elmondottakat. A vén rigó ott ült a közelében egy sziklán, fejét egyik oldalára billentve, s fülelve mindarra, amit beszéltek. Ez mutatja, milyen rosszkedvű volt Bilbó: felkapott egy követ, és a rigó felé hajította, mely csak odább rebbent, aztán visszatért.
– A fenébe ezzel a madárral! – szólt Bilbó haragosan. – Azt hiszem, hallgatózik. Látni se bírom.
– Hagyd békén! – mondta Thorin. – A rigók jók és barátságosak, ez a madár is igen vén, s esetleg az utolsó abból az ősi fajtából, mely valaha itt repdesett, s apámnak és nagyapámnak a kezéből evett. Hosszú életű és varázserejű fajta volt, s ez talán még egyike azoknak, akik akkor, sok száz vagy még több esztendővel ezelőtt éltek. Völgyvidék lakói ismerték a fortélyát annak, hogyan lehet megérteni a nyelvüket, s hírvivőként repítették őket a Tavi-emberekhez vagy máshová.
– No, ha a rigót ez érdekli, úgy hamarosan lesz hír, amit Tóvárosba megvigyen – mondta Bilbó –, ámbár nem valószínű, hogy akad ott még ember, aki rigónyelvvel bajlódnék.
– Miért, mi történt? – kérdezték a törpök. – Ugyan meséld már el!
Így aztán Bilbó mindazt elmondta, amire emlékezett, s megvallotta, az a kínos érzése van, hogy a sárkány túl sokat megsejtett talányos megjegyzéseiből, összeverve azzal, amit a táborokról és a pónikról úgyis tudott.
– Biztos vagyok benne, hogy tudja, Tóvárosból jövünk, és onnan kaptunk segítséget, és az a szörnyű gyanúm, következő lépése a város ellen irányul majd. Bárcsak meg sem említettem volna a Hordólovast: hiszen errefelé még egy vak nyulat is csak a Tavi-emberekre emlékeztethetne.
– Hát ezen már nem lehet segíteni, meg aztán nehéz is a nyelvbotlást elkerülni, ha az ember egy sárkánnyal beszélget, legalábbis így hallottam mindig – mondta Balin, akinek szívügye volt, hogy a hobbitot megvigasztalja. – Szerintem nagyszerűen szerepeltél; egy kiválóan hasznos dolgot mindenesetre kikémleltél, és épségben hazatértél, s ez is több, mint amit bárki elmondhat magáról, aki a Smaughoz hasonló szörnyekkel szót váltott. Lehet, hogy majd még áldás és szerencse fakad abból, ha tudjuk, hol van az a bizonyos csupasz hely a vén Féreg gyémántmellényén.
Ezzel a társalgás új fordulatot vett, mindenki különféle sárkányölésekről kezdett beszélni, történelmileg hitelesekről, kétségesekről, mondaiakról, meg a szúrások, döfések, altesti vágások eltérő fajtáiról, azután a különféle módszerekről, fortélyokról, cselvetésekről, melyeknek a révén e gyilkosságokat végrehajtották. Az általános vélemény az volt, hogy szundikáláson érni egy sárkányt korántsem oly könnyű, mint ahogy a szólásmondás tartja, s hogy egy alvó sárkányt leszúrni vagy keresztüldöfni nagyobb valószínűséggel végződik katasztrofálisan, mint a merész támadás szemtől szembe.
A rigó, miközben a törpök beszélgettek, egész idő alatt fülelt, s csak akkor terjesztette ki csendben a szárnyát és repült tova, amikor a csillagok elkezdtek kikukucskálni. És egész idő alatt, míg a törpök beszélgettek, és az árnyékok megnyúltak, Bilbó egyre nyugtalanabb lett, és balsejtelmei mindinkább erőt vettek rajta. Végül is megszakította a csevegést.
– Úgy érzem, nem vagyunk itt biztonságban – mondta –, s értelmét se látom annak, miért éppen itt ülünk. A sárkány lehervasztott mindent, ami kellemes zöld volt, azonfelül eljött az éj, és hideg van. De a csontjaimban érzem, hogy ezt a helyet újra támadás fogja érni. Smaug most már tudja, milyen úton kerültem a termébe, és nem kétséges, hogy kitalálja, hol az alagút másik vége. Ha szükséges, ízzé-porrá zúzza a Hegynek ezt az egész oldalát, hogy többet be ne juthassunk hozzá, s ha minket is agyon talál verni, csak még jobban örül neki.
– Nagyon borús gondolataid vannak, Zsákos úr! – mondta Thorin. – Ha Smaugnak csakugyan annyira fontos, hogy távol tartson magától, ugyan miért nem torlaszolta el a lenti bejáratot? Márpedig ezt nem tette meg, különben meghallottuk volna.
– Nem tudom, nem tudom; talán csak azért nem, mert kezdetben próbára akart tenni és újra odacsalogatni, most meg talán azért, mert a mai éjszaka vadászatának eredményeit lesi, vagy egyszerűen, ha elkerülheti, nem akarja rongálni a hálószobáját, de szeretném, ha nem vitatkoznátok velem. Smaug most már bármelyik pillanatban előkerülhet, s egyetlen reményünk csak az lehet, ha jól elbújunk az alagútban, és magunkra zárjuk az ajtót.
Bilbó olyan komoly volt, hogy a törpök végül is úgy tettek, ahogy mondta, bár az ajtó becsukását húzták-halasztották – ez a terv meglehetősen vakmerő volt, mivel azt senki se tudta, vajon egyáltalán, s ha igen, hogyan tudják belülről újra kinyitni, az a gondolat pedig, hogy olyan helyre legyenek becsukva, ahonnan más út nem vezet kifelé, mint a sárkány odúján keresztül, nem volt valami csábító. Meg aztán minden teljesen nyugodalmasnak látszott, kívül is és odalent az alagútban. Így a törpök még jó darab ideig ott ültek bent, nem messze a félig nyitott ajtótól, és folytatták a beszélgetést.
A beszéd most a sárkánynak azokra a gonosz szavaira terelődött, amelyeket a törpökről ejtett. Bilbó szívből kívánta, bár soha ne hallotta volna őket, vagy legalábbis egészen bizonyos lehetne afelől, hogy a törpök teljesen őszinték, amikor azt állítják, egyáltalán soha nem gondoltak még arra, mi lesz, ha majd elnyerték a kincset.
– Azt mindig tudtuk, hogy vakmerő vállalkozás – mondta Thorin –, és ma is ez a véleményünk; de változatlanul azt hiszem, ha egyszer a miénk lesz a kincs, akad idő bőven, hogy átgondoljuk, mi is történjék a továbbiakban. Ami meg a te részedet illeti, Zsákos úr, biztosíthatlak, hogy amit irántad érzünk, több a hálánál, és tizennegyed részedet magad választhatod ki, mihelyt akad, amit szét lehet osztani. Sajnálom, ha a szállítást illetően aggodalmaid vannak, azt is megengedem, a nehézségek nagyok; a vidék errefelé nem nagyon szelídült az idők múlásával, ellenkezőleg, de ami tőlünk telik, azt megtesszük érted, és a költségekből is kivesszük részünket, ha eljön az ideje. Rajtad múlik, hiszel-e nekem vagy sem.
Ezután a beszélgetés magára a nagy kincsre fordult és mindarra, amire Thorin és Balin emlékezett. Azt fontolgatták, vajon még mindig odalent fekszik-e minden a nagy teremben érintetlenül: dárdák, melyek a nagy Bladorthin király⁹ (aki már réges-rég meghalt) seregei számára készültek; mindegyiknek háromszor kovácsolt feje volt, nyele csiszolt aranyberakásokkal, de elszállításukra – s kifizetésükre – soha nem került sor; pajzsok, melyeket ugyancsak régen holt harcosoknak szántak; Thror hatalmas kétfülű aranykorsója, amelybe olyan madarakat és virágokat kalapáltak és véstek, melyeknek szeme és szirma ékszer volt; aranyozott, ezüstözött, áthatolhatatlan páncélingek; Girionnak, Völgyvidék Urának nyaklánca ötszáz fűzöld smaragdból – legidősebb fiának ingéért adta, ezt törp illesztette gyűrűk olyan füzére alkotta, amelyhez hasonlót a világ még nem látott, mert valódi ezüstből készült, és háromszor oly erős volt, mint az acél. Ám mind közül a legszebb az a nagy fehér drágakő volt, amelyet a törpök a Hegy tövében találtak: a Hegy Szíve, Thrain Arkenköve.
– Az Arkenkő! Az Arkenkő! – mormolta Thorin a sötétben félálomban, állát térdén nyugtatva. – Olyan volt, mint egy gömb, ezernyi csiszolt felülettel; a tűz világosságában úgy ragyogott, akár az ezüst, akár a víz a napfényben, akár a hó a csillagok alatt, akár az eső a holdon!
De a varázsos vágy a kincs után, mely Bilbót is hatalmába kerítette, most elhagyta. Egész idő alatt, míg a törpök beszélgettek, csak félig figyelt rájuk. Ő ült az ajtóhoz legközelebb, mindenféle esetleges külső zajra hegyezve egyik fülét, míg a másik leste, hallatszik-e a törpök mormolásának visszhangján túl is valami nesz, valami mozgás sejtelme odalentről. A sötétség mélyebb lett, és a hobbit egyre nyugtalanabb.
– Csukjátok be az ajtót! – kérlelte a törpöket. – Csontom velejéig rettegek ettől a sárkánytól. A csend még sokkal kevésbé tetszik nekem, mint a múlt éjszakai zenebona. Csukjátok be az ajtót, mielőtt még túl késő!
Volt valami a hobbit hangjában, ami nyugtalanította a törpöket. Thorin lassan ocsúdott álmodozásából, aztán felkelve odább rúgta azt a követ, mely az ajtót kiékelte. Akkor nekiveselkedtek, s az ajtó egyetlen csattanással-roppanással becsukódott. Kulcslyuknak nyoma se volt bentről. Be voltak zárva a Hegybe!
De amit tettek, nem volt elhamarkodott. Alighogy a törpök lejjebb mentek az alagútban, a Hegy oldalát olyan csapás rengette meg, mintha erdei tölgyből készült faltörő kos, amelyet óriások lóbáltak, ütődött volna neki. A szikla zúgott, a falak megrepedeztek, és kövek hullottak a tetőről a törpök fejére. Még elgondolni se jó, mi történt volna, ha az ajtó akkor is nyitva van. Mindenki még lejjebb menekült az alagútba, és örült annak, hogy él, míg mögöttük odakint Smaug őrjöngésének dörgését és morajlását hallották. Smaug sziklákat tört darabokra, hatalmas farkának egyetlen csapásával falakat, kőszirteket zúzva szét, míg végül a törpök fenti kis táborhelye, a kiégett fű, a rigó köve, a csiga járta falak, a keskeny párkány, minden, minden egyetlen törmelékhalmazban eltűnt, és a ripityára tört kövek lavinája a szikláról a lenti völgybe zúdult.
Smaug csendben lopózva hagyta el odúját, zaj nélkül emelkedett a magasba, aztán súlyosan és lassan lebegett a sötétben, akár egy iszonyú varjú, a széltől sodortatva a Hegy nyugati nyúlványa felé, abban a reményben, hogy ott valamit vagy valakit készületlenül talál, s kikémleli annak a föld alatti folyosónak a bejáratát, amelyet a betörő használt. Ezzel a dühkitöréssel válaszolt arra, amikor senkire se lelt és semmit se látott, még ott sem, ahol érzése szerint a kijáratnak lennie kellett.
Miután mérgét ily módon kiokádta, Smaug megkönnyebbült, és szíve mélyén azt gondolta, ebből az irányból ugyan soha többet nem éri baj. Közben másféle bosszúra is volt gondja. „Hordólovas! – horkant fel. – A vízpart felől hoztak a lábaid, és nem kétséges, hogy víznek fel vitt az utad. A szagod ugyan ismeretlen, de ha nem is vagy a Tavi-emberek közül való, azok segítettek. Pillantsanak meg hát ők is, emlékeztetőül, ki az igazi Királya a Hegymélyének!”
Ezzel a sárkány lángok közepette felemelkedett, és déli irányban a Sebes-folyó felé repülve eltűnt.

 

 

13. Nincs idehaza

EZENKÖZBEN A TÖRPÖK A SÖTÉTBEN ültek, és néma csend honolt köztük. Keveset ettek, keveset beszéltek. Az idő múlását nem tudták mérni, mozdulni is alig mertek, mert hangjuk suttogása visszhangzott, és zajt vert az alagútban. Ha elszunnyadtak, újra csak sötétségre és mély csendre ébredtek. Végül is – napokig tartó várakozás után, legalábbis nekik napoknak tűnt –, amikor a levegő hiányától már fulladoztak és elkábultak, nem bírták tovább. Szinte azt se bánták volna, ha lentről a sárkány visszatértének zajait hallják. A csend Smaugnak valami mesterkedésére utalt, amitől rettegtek, de örökké mégsem ülhettek itt.
Thorin szólalt meg:
– Próbálkozzunk csak az ajtóval! – mondta. – Tüstént éreznem kell az arcomon a szelet, különben meghalok. Inkább verjen agyon Smaug a szabadban, mint hogy itt fulladjak meg!
Így aztán néhány törp feltápászkodott, és visszatapogatózott oda, ahol az ajtó volt. De csupán az alagút felső végének szétzúzott törmelékeit találták meg, mely elzárta a bejáratot. Ezt az ajtót ugyan se kulcs, se az a varázsszó, amelynek egykor engedelmeskedett, ki nem nyitja többé.
– Csapdába estünk! – siránkoztak a törpök. – Ez a vég. Itt fogunk meghalni.
De Bilbó valahogyan éppen akkor érezte, hogy szíve mélyén végtelenül megkönnyebbül, amikor a törpök a legkétségbeesettebbek voltak, mintha csak hatalmas súlyt távolítottak volna el a mellénye alól.
– Ejnye már – mondta. – „Amíg élünk, reménykedhetünk!”, – mint boldogult apám szokta volt mondogatni, valamiképpen: „a harmadik alkalom mindenért megfizet.” Újra lemegyek az alagútba. Ezt az utat már kétszer megtettem, amikor tudtam, hogy odalent egy sárkány vár, így megkockáztatok egy harmadik látogatást is, amikor nem is biztos, hogy a sárkány lent tartózkodik. Egyébként sincs más kifelé vezető út, mint a lenti. S azt hiszem, ezúttal jobb lenne, ha mindannyian velem tartanátok.
Kétségbeesésükben a törpök hozzájárultak Bilbó tervéhez, és Thorin volt az első, aki elfoglalta helyét a hobbit mellett.
– Most aztán vigyázzatok – suttogta a hobbit –, és maradjatok csendben! Lehet, hogy odalent nyoma sincs Smaugnak, de az is lehet, hogy ott van. Ne vállaljunk semmiféle felesleges kockázatot!
Útjuk egyre lefelé vitt. A lopakodásban persze a törpök nem vehették fel a versenyt a hobbittal, erősen lihegtek, csoszogtak, s mindezt a visszhang rémisztően megnagyította, de jóllehet Bilbó félelmében minduntalan megállt és fülelt, semmiféle nesz nem hallatszott odalentről. Amikor már megítélése szerint közel lehettek a fenékhez, Bilbó ujjára csúsztatta a gyűrűjét, és a csapat élére állt. De tulajdonképpen nem is volt szüksége gyűrűre: a sötétség oly teljes volt, hogy gyűrű ide, gyűrű oda, mindannyian láthatatlanná váltak. Sőt a feketeségben a hobbit egész váratlanul érte el a bejárati nyílást, kidugta kezét az üres levegőbe, előrebukott, és legurult a csarnokba!
Itt feküdt arccal a padlónak, és nem mert felkelni, még lélegezni is alig. De semmi se mozdult. Fénynek nyoma se volt, kivéve – amikor lassan felemelte a fejét – valami sápadt fehér ragyogást felette és távolabb is a homályban. De ez semmiképpen se volt a sárkánytűz sziporkája, noha a sárkánybűz még mindig megülte a termet, és gőzének ízét Bilbó a nyelvén érezte. Végül is Zsákos úr nem tudta tovább elviselni a helyzetet.
– Az ördög vigyen el, Smaug, te féreg! – rikácsolta fennhangon. – Ne játssz tovább bújócskát! Gyújts fényt, aztán zabálj meg, ha meg tudsz fogni!
A láthatatlan termen halovány visszhang hullámzott át, de felelet nem volt. Bilbó felkelt, és rájött, hogy nem tudja, merrefelé forduljon.
– Ugyan mi a csodát forgat Smaug a fejében? – mondta. – Azt hiszem, ezen a napon vagy éjszakán, ki tartaná számon, nincs idehaza. Ha Oin és Gloin nem veszítették el a tűzszerszámaikat, talán tudunk valami kis fényt gyújtani, és körülpillantunk, mielőtt a szerencse megfordul. Fényt! – kiáltotta Bilbó. – Hé, valaki! Elő a fénnyel!

 

A törpök persze nagyon megriadtak, mikor Bilbó a lépcsőről hatalmas puffanással lezuhant a terembe, s most egybeverődve kuporogtak ugyanott, az alagút végén, ahol Bilbó hagyta őket.
– Pszt! Pszt! – pisszegtek, amikor meghallották a hobbit hangját, s bár ez segítette őket abban, hogy rájuk leljen, még eltartott egy ideig, míg valami egyebet is ki tudott szedni belőlük. De végül is, amikor Bilbó már tényleg toporzékolni kezdett, és éles hangját nem kímélve kiáltozta: „Fényt!”, Thorin jobb belátásra tért, és elküldte Oint és Gloint a batyuikért az alagút bejáratához.
Némi idő elteltével pislogó fény mutatta, hogy a két törp visszatérőben van, Oinnak kis fenyőfáklya égett a kezében, Gloin pedig még egy nyalábot hozott a hóna alatt. Bilbó gyorsan az ajtóhoz lépett és átvette a fáklyát, de képtelen volt rábeszélni a többieket, hogy gyújtsanak még fáklyákat, vagy egyáltalán bejöjjenek és csatlakozzanak hozzá. Mint Thorin gondosan kifejtette: hivatalosan változatlanul Zsákos úr volt a betörő szakemberük és nyomozójuk. Ha megkockáztatja a világosságot, tessék, az ő dolga. A törpök majd megvárják az alagútban a jelentését. S le is ültek az ajtó közelében, és figyeltek.
Látták, amint a hobbit kis sötét alakja átlépked a padlón, magasra tartva aprócska fáklyáját. Minduntalan, amíg még elég közel volt, egy villanás-csilingelés jelezte, hogy valami aranytárgyba botlik. Aztán a fény egyre kisebb lett, amint a hobbit mind távolabbra tűnt a hatalmas teremben, majd mintha a láng a levegőbe emelkedve táncolt volna tovább. Bilbó megmászta a nagy halom kincset. Hamarosan a tetejére ért, de útját még ott se fejezte be. Akkor a törpök látták, hogy egy percre megtorpan és le is hajol, de hogy miért, azt nem tudták.
Az Arkenkő állította meg, a Hegy Szíve. Legalábbis Thorin leírása alapján Bilbó úgy sejtette, erre bukkant rá, de két ilyen drágakő nem is létezhetett, még ilyen pompás kincstárban, még az egész világon sem. Mászás közben egyre ugyanaz a fehér fény ragyogott előtte és irányította egyfelé lépteit. Lassan sápadt csillogású kis gömbbé vált. Amint Bilbó a közelébe ért, felületén ezernyi szín sziporkázott, csillogva, amely fáklya imbolygó fényét tükrözte vissza és szórta szét. Amikor végül letekintett rá, bekapta a lélegzetét. A nagyszerű ékszer belső fényét árasztva ragyogott a lába előtt, és mégis, bár törpök metszették és formálták, akik a Hegy szívéből vájták ki réges-régen, minden fényt, mely ráesett, magába fogadott, és a fehér sugárzás millió sziporkájává változtatta, átszőve a szivárvány csillogásával.¹
A kő varázsa oly hatalmas volt, hogy Bilbó karja akarata ellenére kinyúlt utána. Apró keze át sem érte, mert a drágakő nagy volt és nehéz; de azért felemelte, behunyta a szemét, és legmélyebb zsebébe süllyesztette.
„Most aztán valóban tolvaj vagyok! – gondolta. – De hát majd elmesélem az egészet a törpöknek... egyszer. Ők mondták, hogy magam választhatom ki a részemet, én meg úgy vélem, ezt választom, a többi mind az övék lehet!” Mindamellett mégis az a kényelmetlen érzése volt, hogy választási szabadsága korántse foglalta magába ezt a pompás drágakövet, s hogy mindebből még baj lesz.
Most folytatta útját. A nagy halom másik oldalán lemászott, és fáklyájának fénye eltűnt a figyelő törpök tekintete elől. De csakhamar újra meglátták a messzeségben. Bilbó a termen haladt át.
Addig ment, amíg el nem ért a távolabbi oldal nagy és sok ajtajához, itt friss léghuzam üdítette fel, de csaknem elfújta a fáklyáját. Félénken kipislantott, nagy alagutakat és széles lépcsők elmosódó feljáratát pillantotta meg, amelyek elvesztek a homályban. Smaugnak pedig változatlanul semmi nyoma. A hobbit éppen azon volt, hogy megfordul és visszatér, amikor valami fekete csapott le rá és érintette az arcát. Felvisított, visszatorpant és elesett. Fáklyája az égő végével bukott le és kialudt!
– Csak egy denevér, gondolom és remélem! – sopánkodott. – De most mitévő legyek? Merre van kelet, dél, észak vagy nyugat? Thorin! Balin! Oin! Gloin! Fili! Kili! – kiáltotta torka szakadtából, de csak elvesző kis hang volt a tátongó sötétben. – Kialudt a világosság! Jöjjön már valaki, keressen meg és segítsen! – Egy percre minden bátorsága elhagyta.
Bilbó gyenge kis kiáltásait a törpök alig is hallották, az egyetlen szó, amit megértettek belőle, az volt: „segítsen!”
– Ugyan mi a csoda történt? – kérdezte Thorin. – A sárkány semmiképpen se bukkanhatott fel, különben nem sivalkodna tovább.
Egy-két percig vártak, s még mindig nem hallatszott semmiféle sárkányneszezés, pontosabban Bilbó távoli hangján kívül semmi egyéb hang.
– Kerítsen már valaki még egy-két fáklyát! – rendelkezett Thorin. – Úgy látszik, a betörőnk segítségére kell mennünk.
– Rajtunk a sor, hogy segítsünk – mondta Balin –, s én hajlandó is vagyok elmenni. Véleményem szerint e percben teljes biztonságban indulhatunk.
Gloin még egynéhány fáklyát gyújtott meg, aztán mindannyian előmásztak, egyik a másik után, s amilyen gyorsan csak tellett tőlük, végighaladtak a falak mentén. Nemsokára magával Bilbóval is találkoztak, aki éppen feléjük tartott. Alighogy megpillantotta a törpök fáklyáinak pislogó fényét, normális esze is visszatért.
– Semmi baj, csak egy denevér, meg leejtettem a fáklyámat – válaszolta a törpök kérdéseire. Ezek, noha jócskán megkönnyebbültek, mégis zsémbelődtek amiatt, hogy oktalanul ijesztgették őket; de hogy ahhoz mit szóltak volna, ha a hobbit e percben megemlíti előttük az Arkenkövet, azt nem tudom. Egyetlen futó pillantás, amelyet elhaladtukban vetettek a kincsekre, újraélesztette törpszívük minden tüzét; s ha egy törpszív – akár a legtartózkodóbb is – az arany és ékszerek látványától fellobog, hirtelen merésszé válik, és nemritkán meg is vadul.
És csakugyan, a törpöknek nem volt szükségük több biztatásra. Mindannyian készek voltak rá, hogy átkutassák a termet, amíg erre lehetőségük van, és hajlandóak voltak elhinni azt is, hogy – legalábbis pillanatnyilag – Smaug nem tartózkodik otthon. Mindegyikük égő fáklyát ragadott fel, s míg előbb az egyik, majd a másik oldalt vették szemügyre, minden félelemről, sőt elővigyázatosságról is megfeledkeztek. Hangosan beszéltek, odakiáltoztak egymásnak, amint a régi kincseket a halomból vagy a fal mellől felemelték és a fény felé tartották, simogatva és tapogatva őket.
Fili és Kili szinte jókedvűek voltak, s mert sok, ezüsttel húrozott aranyhárfát találtak lent, elővették és megpengették őket; s mivel varázshárfák voltak (no meg a sárkány hozzájuk se nyúlt, hiszen a zene cseppet sem érdekelte), teljes hangerővel szóltak. A sötét termet oly dallam töltötte be, mely réges-régen elnémult már. De a legtöbb törp ennél jóval praktikusabb volt: drágaköveket gyűjtött, és telitömte velük zsebét, azt meg, amit nem vihettek el, sóhajtozva pergették vissza az ujjaik között. Thorin járt az élükön, de közben állandóan kutatva nézett körül, olyasmit keresve, amit nem volt képes megtalálni. Az Arkenkő volt, de eddig még senkinek se beszélt róla.
Most a törpök a páncélingeket és a fegyvereket szedték le a falakról, és magukra öltötték őket. Thorin külseje valóban fejedelmivé vált, amikor felvette aranylemezekkel kivert ingét, ezüstfogantyús harci dárdáját pedig skarlát köves övébe dugta.
– Zsákos úr! – kiáltotta. – Itt van a jutalmad első részlete! Vesd le régi kabátodat, és vedd fel helyette ezt!
Ezzel olyan inget húzott Bilbóra, amely valamikor egy ifjú tündehercegnek készült. Anyaga ezüst-acél,² amit a tündék mithrilnek neveznek, ehhez gyöngyökkel és kristályokkal kivert öv tartozott. A hobbit fejére mintázott bőrből készített könnyű sisakot illesztettek, amit alul acélabroncs erősített, a karimáját körös-körül meg fehér drágakövek díszítették.
„Nagyon előkelőnek érzem magam – gondolta magában Bilbó –, de tulajdonképpen eléggé nevetségesen festhetek. Hogy kacagnának rajtam odahaza a Dombon! Mégse bánnám, ha egy tükör lenne kéznél!”
Mindamellett Zsákos úr elméjét nem homályosította el olyan határig a kincs varázsa, mint a törpökét. Neki még jóval előbb, hogy a törpök is ráuntak, elege volt a kincsek vizsgálgatásából. Leült a földre, s idegesen eltűnődött azon, mi is lesz az egésznek a vége. „Odaadnék jó néhány ilyen értékes billikomot – gondolta – azért az üdítő-derítő italért, amelyet Beorn fakupáiból élveztem!”
– Thorin! – kiáltotta. – Mi legyen ezután? Fel vagyunk ugyan fegyverkezve, de hát mi jó is származott valaha bármiféle fegyverből, amit Smaug, a Rettenetes ellen kellett felhasználni? A kincs még nem a miénk. S nem az aranyat keressük most, hanem a kiutat, a jó szerencsénket pedig túl soká tettük próbára!
– Igazat szólsz! – felelte Thorin, maga is észre térvén. – Menjünk! Majd én vezetlek benneteket. Ezer év se lenne elég ahhoz, hogy elfelejtsem ennek a palotának az útjait.
Odahívta a többieket, akik össze is gyülekeztek, és fejük fölé tartva fáklyáikat, áthaladtak a tátongó ajtókon, miközben vágyakozó pillantásokat vetettek visszafelé.
Csillogó páncélingeiket a törpök újra elfedték ócska kabátjukkal, ragyogó sisakjukat pedig rongyos csuklyájukkal, s libasorban meneteltek Thorin után, a sötétben villogó apró fények vonalát alkotva, mely gyakran aggodalmaskodva megállt, hogy újra és újra megbizonyosodjék, semmi hallható nyoma sincs a sárkány érkezésének. Bár a régi díszek leomlottak már vagy megsemmisültek, s bár a szörnyeteg jövése-menése beszennyezett és letarolt mindent, Thorin mégis ismerte az összes járatot és valamennyi fordulót. Hosszú lépcsősoron másztak fel, aztán megfordultak, és messze visszhangzó utakat jártak be, majd megint fordultak, és újabb lépcsőkre hágtak, melyeket továbbiak követtek. E lépcsők simák voltak, szélesen és szépen vájták ki mindahányat az élő sziklából; a törpök pedig egyre feljebb mentek, miközben semmiféle élőlény nyomával se találkoztak, csak rejtve lopakodó árnyakkal, melyek csapongva menekültek a léghuzamban lobogó fáklyáik elől.
Mindamellett ezek a lépcsők nem hobbitlábak számára készültek, s Bilbó már éppen azt érezte, tapodtat se tud továbbmenni, mikor a tető hirtelen magasra szökkent, fáklyafényük szinte el se érte. Valami fenti messze nyíláson át fehér fény szűrődött be, s a levegőnek is kellemesebb lett a szaga. Nagy ajtókon homályos világosság áradt be; ezek az ajtók sarkaikból kifordulva, félig elégve lógtak.
– Ez Thror nagy terme – mondta Thorin –, itt ünnepelt és tanácskozott. Innen már nincs messze az Elülső Kapu.
Keresztülhaladtak a romba dőlt szobán. Asztalok málladoztak benne, székek, padok hevertek felfordítva, elüszkösödve, pusztulva. A padlón kancsók, kupák, törött ivókürtök és por között mindenféle koponyák és csontok. Amint újabb ajtókon haladtak át a terem távolabbi vége felé, vízzubogás csapta meg a fülüket, és a szürke fény váratlanul világosabb lett.
– Itt ered a Sebes-folyó – mondta Thorin. – Innen siet a Kapuhoz. Kövessük az irányát!
Egy sziklafal sötét nyílásából víz buggyant, és örvénylő forgással keskeny csatornán folyt tovább, melyet valamikor értő kezek vájtak és tettek egyenessé és méllyé. Mellette kövezett út vezetett, ezen többen is elfértek egymás mellett. A törpök nagy sietve haladtak végig rajta, és egy vad kanyar után – íme, a nap fénye árasztotta el őket. Előttük hatalmas ív emelkedett, belül még mindig régi faragványok töredékeit mutatva, noha az idő megviselte, omladozott és megfeketedett. Ködös nap halvány világossága fénylett a Hegy nyúlványain, s a küszöb padlózatára arany sugarak hullottak.
A törpök felett füstölgő fáklyáiktól álmukból felriasztott denevérek csapongtak; amint továbbhaladtak, lábuk megcsúszott a sárkány ki-be járásától simává csiszolódott és nyálkássá vált köveken. Most már zajosan zúgott el előttük a víz, és habot verve tartott a völgynek. A törpök a földre dobták elhalványult fáklyáikat, és káprázó szemmel bámultak kifelé. Elérték az Elülső Kaput, és lepillanthattak Völgyvidékre.
– Soha – mondta Bilbó – nem képzeltem, hogy valaha ezen az ajtón fogok kinézni. De azt se hittem soha, hogy ilyen boldoggá tesz majd, ha látom a napot, és arcomon érezhetem a szél cirógatását. De jaj, a szél hideg!
Csakugyan hideg volt. Keserves keleti szél fújt, a közeledő tél baljós hírnöke. Ott járta táncát a Hegy nyúlványai fölött és körül, alászállott a völgybe, és a sziklák között sóhajtozott. Azután, hogy annyi időt aszalódtak a sárkány járta barlang mélységeiben, a törpök most reszkettek a napon.
Bilbó váratlanul annak is tudatára ébredt, hogy nemcsak nagyon fáradt, de éhes is.
– Későre járhat – mondta –, s így többé-kevésbé elérkezett a reggeli ideje, ha ugyan hozzájuthatunk. De nem hinném, hogy Smaug elülső ajtólépcsője a legbiztonságosabb hely arra, hogy étkezzünk. Menjünk valahová, ahol békén ülhetünk egy darabig!
– Helyes! – mondta Balin. – S azt hiszem, tudom, merre menjünk: a Hegy délnyugati sarkán levő régi őrhelyet kellene megkeresnünk.
– Milyen messze van ez? – kérdezte a hobbit.
– Úgy gondolom, öt óra gyalogút. Kemény út lesz. A Kaputól a folyó bal oldalán vezető útszakasz szemmel láthatóan tönkrement. De hát nézzél csak lefelé! A folyó Völgyvidékkel szemben a romba dőlt város előtt váratlanul keletnek fordul. Ott valamikor egy híd állott, innen meredek lépcsők hágtak fel a jobb partra, majd egy a Hollódomb felé vivő útra. Van ott, vagy legalábbis volt egy olyan ösvény, mely az úttól elkanyarodva az őrhelyhez vezetett. Ezt se könnyű megmászni, még ha a régi lépcsők ott is vannak.
– Rémes! – elégedetlenkedett a hobbit. – Még több út és még több mászás reggeli nélkül! Vajon hány reggelit és más étkezést mulasztottunk abban az undok, óra nélküli, időnyelő lyukban?
Az igazság az volt, hogy két éjszaka és a közbülső nap telt el azóta (s nem is minden táplálék híján), hogy a sárkány szétzúzta a varázsajtót, de Bilbó már nem volt képes számon tartani az időt, s amennyire az ő érzékelésén múlott, éppen úgy lehettek volna lent egy éjszakát, mint egy hetet.
– Ugyan már! – szólt Thorin nevetve; hangulata lassan megint felderült, s megcsörgette az értékes köveket a zsebeiben. – Ne nevezd a palotámat undok lyuknak! Várd meg, amíg megtisztítják és újra feldíszítik.
– Erre Smaug halála előtt aligha kerül sor – mondta Bilbó komoran. – De addig is, hol van Smaug? Egy jó reggelit adnék érte, ha tudnám. Remélem, nem ül odafenn a Hegyen és néz minket!
Ez a gondolat erősen nyugtalanította a törpöket, és gyorsan úgy döntöttek, hogy Bilbónak és Balinnak igaza van.
– Odébb kell állnunk innen – mondta Dori. – Úgy érzem magam, mintha Smaug pillantása a tarkómat súrolná.
– Hideg, magányos hely ez – mondta Bombur. – Ital tán akad erre, de ételnek nyomát se látom. Ilyen vidéken egy sárkány állandóan éhes lehet.
– Gyerünk! Gyerünk! – kiáltották a többiek. – Kövessük hát azt az utat, amelyet Balin ajánl!
Jobbra a sziklás fal alatt nem vezetett ösvény, így a folyó bal oldalán, a kövek közt botorkáltak tovább, s a pusztaság üressége, sivársága³ még Thorint is hamarosan kijózanította. A Balin említette hidat megtalálták, de már rég beomlott, s a legtöbb köve a sekély, tovazajló folyóban hevert, mindamellett nagyobb nehézségek nélkül gázoltak át a vízen, megtalálták a régi lépcsőket, és felhágtak a magas partra. Rövidesen rábbukkantak a régi útra, majd innen nem messze a sziklák között védett kis erdős völgybe jutottak. Itt egy ideig pihentek, és azt reggeliztek, amit lehetett, főleg cramet és vizet. (Ha tudni akarjátok, mi a cram, nem mondhatok mást, mint hogy nem ismerem a receptjét; de olyasféle, mint a kétszersült, meghatározhatatlan ideig ehető marad, azt tartják róla, hogy tápláló, viszont semmiképpen sem jóízű, igazában nagyon egyhangú étel, s csak arra való, hogy a rágást gyakorolják vele. A Tavi-emberek készítették hosszú utakon való felhasználásra.)⁴
Reggeli után a törpök folytatták útjukat; az út most nyugatnak fordult és elhagyta a folyót; a délre mutató hegynyúlvány nagy pereme egyre közelebb került. Végül elérték a dombra vezető ösvényt. Ez meredeken kapaszkodott felfelé, s ők egymás nyomában cammogva, késő délutánra jutottak a hegygerinc csúcsára, és látták a télies napot, amint nyugaton alábukik.
Itt olyan lapos helyet találtak, amely három oldal felől szabad volt, de északról egy sziklafal védte, ebben ajtószerű nyílás volt. Ebből az ajtóból tágas kilátás nyílt keletre, délre és nyugatra.
– Itt – mondta Balin – valamikor mindig őrök tartózkodtak, s a mögöttes ajtó abba a sziklába vájt kamrába vezet, amely őrszobának készült. Sok ilyen hely vette körül a Hegyet. De virágkorunkban nemigen volt szükség arra, hogy őrködjünk, és az őrök talán túlságosan is kényelmes életre rendezkedtek be, különben hamarabb riasztanak azzal, hogy a sárkány közeledik, s minden másként alakul. Most azonban egy ideig itt elpihenhetünk, rejtetten és védve, és sok mindent megláthatunk úgy, hogy minket nem lát meg senki.
– Ennek nemigen vesszük hasznát, ha látták a jövetelünket – mondta Dori, aki egyre csak a Hegy csúcsa felé pislantgatott, mintha csak azt várná, hogy Smaug odafent terpeszkedik, akár a madár a toronytetőn.
– A kockázatot vállalnunk kell – mondta Thorin. – Ma már nem mehetünk tovább.
– Úgy van, úgy van! – kiáltotta Bilbó, és a földre vetette magát.
A sziklaszobában akár százan is elfértek volna, aztán beljebb volt egy kisebb szoba, a kinti hidegtől védettebb. A hely teljesen elhagyott volt: szemmel láthatóan még vadállatok se vették igénybe Smaug uralmának egész ideje alatt. A törpök itt ledobták terhüket; némelyikük maga is tüstént tarisznyája mellé heveredett és elaludt, de a többiek a külső ajtó közelében foglaltak helyet, és terveiket vitatták meg. Egész beszélgetésük során erre az egy kérdésre tértek minduntalan vissza: hol van Smaug? Nyugatnak néztek, és ott se volt semmi, keletre, ott se, de délen se volt nyoma a sárkánynak, ott csak nagyon sok madár gyülekezett. Ezt megbámulták, nem tudták mire vélni, de a jelenség megértéséhez akkor se jutottak közelebb, mikor az első hideg csillag kigyúlt.

 

 

14. Tűz és víz

HA – MINT A TÖRPÖK – MEG AKARJÁTOK TUDNI, mi történt Smauggal, vissza kell térnetek ahhoz az estéhez, amikor szétzúzta az ajtót, és nagy dühösen elrepült, két nappal ezelőtt.
Esgaroth, a Tóváros lakóinak túlnyomó része odahaza tartózkodott, mert a szél a fekete kelet felől fújt, s igen hűvös volt, de néhányan a rakpartokon sétálgattak, és – amit mindig is szívesen tettek – a sima víztükrön felfénylő csillagokat nézegették, amint kigyúltak az égen. Városuk felől a Magányos Hegy jó részét elfedték azok az alacsony dombok, amelyek a tó távolabbi végén feküdtek, s amelyeknek egyik hasadékán keresztül ömlött alá a Sebes-folyó észak felől. A városlakók csak a hegy magas csúcsát láthatták tiszta időben, ezt viszont ritkán bámulták meg, mivel baljós és kopár volt, még reggeli világításban is. Most mintha eltűnt volna, a sötétség elködösítette.
Hirtelen egy villanásnyira láthatóvá vált; röviden felizzott, majd kihunyt.
– Nézzétek csak! – mondta valaki. – Megint a fény! Múlt éjjel az őrök éjféltől egészen hajnalig látták, amint kigyúl és elfakul. Valami történik odafent.
– Talán a Hegymély Királya aranyat kovácsol – mondta egy másik. – Hosszú idő telt el azóta, hogy elment északra. Ideje lenne már, hogy az énekek ismét igazolódjanak.
– Ugyan melyik király? – kérdezte egy másik komor hangon. – Minden valószínűség szerint a sárkány pusztító tüze látszik, az egyetlen királyé, akit itt e Hegy alatti tájon valaha is ismertünk.
– Te mindig csak riasztó dolgokat jósolsz! – mondták a többiek. – Hol árvizet, hol a halak tömeghalálát. Gondolhatnál már valami vidámabbra is!
Ekkor váratlanul nagy világosság támadt az alacsony dombvidéken, s a tó északi része aranyos fénybe borult.
– A Hegymély Királya! – kiáltoztak összevissza. – Kincse mint a nap, ezüstje akár a forrás, aranya zúgó folyó! Arany folyó özönlik alá a Hegyből! – hangzott mindenfelé, s ablakok nyíltak ki, siető lábak kopogtak.
Megint magasra hágott az izgalom és a lelkesedés. De a komor hangú ember lóhalálában rohant a Város Urához.
– A sárkány jön, vagy én bolondultam meg! – kiáltozta. – Romboljátok le a hidakat! Fegyverbe! Fegyverbe!
Erre váratlanul riadót fúvó harsonák szólaltak meg, és visszhangzottak végig a sziklás partok mentén. Az éljenzés abbamaradt, és az öröm rettegésbe fordult. Így történt aztán, hogy a sárkány nem találta a városiakat egészen készületlenül.
Oly nagy gyorsasággal közeledett, hogy a lentiek hamarosan előbb szikraként láthatták, amint feléjük ront, majd mind nagyobbá és tüzesebbé vált, s most már a legostobábbak sem kételkedtek abban, hogy a jóslatok bizony nem egészen teljesedtek be. De valamennyi idejük még volt. A város minden edényét megtöltötték vízzel, minden harcos fegyvert ragadott, minden nyilat, dárdát készenlétbe helyeztek, a parthoz vezető hidat leszerelték és szétrombolták, mielőtt még Smaug rettentő közeledésének hangjai felerősödtek volna, s a tó tűzvörösen felbodrozódott szárnyainak szörnyű csapásai alatt.
Az emberek kiáltozása és sikolyai közepette ért föléjük, sújtott le a hidakra – és kudarcot vallott! Híd nem volt többé, ellenségei egy mély vízben álló szigeten tartózkodtak, s ezt a vizet a sárkány nem szívelte – túlontúl mély, sötét és hideg volt a számára. Ha alábukik benne, olyan gőz támad, hogy elég lesz napokig arra, hogy ködbe burkolja az egész vidéket; de a tó hatalmasabb, mint ő: kioltja lángjait, mielőtt még pusztítását elkezdhetné.
Bőgve fordult vissza a város felé. Sötét nyílvesszők jégverése lepte el, csattogott és kopogott pikkelyein és ékszerein, majd a száruk Smaug lángleheletén kigyúlva, égve és sisteregve hullott vissza a tóba. Olyan tűzijátékot el se tudtok képzelni, ami ennek az éjszakának a látványához hasonlított. Az íjak pattogása, a harsonák riadóhangja a sárkány dühét oly izzóvá tette, hogy szinte belévakult és beleőrült. Már réges-régen senki se mert szembeszállni vele, amire egyébként most se került volna sor, ha nincs a komor hangú férfi (Bard volt a neve), aki ide-oda szaladgált, az íjászokat lelkesítve, és arra biztatva a Város Urát, hogy küzdjenek az utolsó nyílvesszőig.
A sárkány szája ontotta a tüzet. Egy ideig messze az emberek felett körözött, megvilágítva az egész tavat; a part menti fák rézként ragyogtak, a lábaiknál settenkedő sötét árnyak pedig vérré változtatták színüket. Azután féktelen dühében a sárkány egyenest levágott a nyílzáporon keresztül, arra sem ügyelve, hogy pikkelyes oldalát fordítsa ellenségei felé. Egyetlen gondja az volt, hogy lángba borítsa városukat.
Lángra lobbantak a zsúpfedelű házak és a fagerendák, amint a sárkány lecsapott és körbekaszált, bár minden házat vízzel locsoltak meg még a jövetele előtt. Újra száz kéz ontotta a vizet, ahol csak egy szikra is feltűnt. A sárkány ismét aláörvénylett. Farkának egyetlen mozdulatától a Nagy Ház teteje szétmorzsolódott és berogyott. Kiolthatatlan tüzek lángjai szöktek magasra az éjszakában. Újabb és újabb csapások, s újabb és újabb házak kaptak lángra és omlottak össze; de olyan nyílvessző, mely akadályozta volna Smaugot pusztításában, nem akadt, s ami érte, nem sebezte jobban, mint a lápi légy szúrása.

 

Az emberek már minden oldalról beugráltak a vízbe. A piactavon asszonyokat és gyerekeket taszigáltak a megrakott csónakokba. A harcosok elhajigálták fegyvereiket. Gyász és siralom hangzott ott, ahol még kevés idővel ezelőtt a törpökről szóló régi, jót jövendölő dalokat énekeltek. Most mindenki átkozta őket. A Város Ura maga is nagy, aranyozott csónakját kereste, azt remélve, hogy a zűrzavarban elevez és megmenekül. Hamarosan az egész város elhagyott lesz, és a tó pereméig leég.
Ebben reménykedett a sárkány. Azzal nem sokat törődött, ha a város lakói csónakokba szállnak. Majd remek időtöltés lesz később, ha vadászhat rájuk, vagy maradnak, és kiéhezteti őket. Csak próbáljanak kikötni, erre felkészült. Hamarosan lángba borítja az összes parti erdőt, és felperzsel minden mezőt és legelőt. Évek óta nem élvezett semmit Smaug annyira, mint hogy pillanatnyilag rászedte a várost.
Volt azonban az íjászoknak egy csapata, mely változatlanul helytállt az égő házak között. A komor hangú és komor arcú Bard volt a kapitányuk, akit a barátai azzal vádoltak, hogy árvizet és a halak tömeghalálát jósolta, jóllehet tudták, milyen kiváló és bátor ember. Girionnak, Völgyvidék Urának – akinek felesége és gyermeke még annak idején elmenekült a romok közül a Sebes-folyón – volt kései leszármazottja. Most hatalmas tiszafa íjával lődözött addig, míg csak egyetlen nyílvesszője maradt. A lángok már a közelében lobogtak. Bajtársai elhagyták. Íját utoljára hajlította meg.
Hirtelen a sötétségből valami a vállára rebbent. Visszahőkölt – de csak egy vén rigó volt. Félelem nélkül ült meg Bard füle mellett: híreket hozott. Bard elképedve jött rá arra, hogy megérti a nyelvét, mert Völgyvidék nemzetségéből való volt.
– Várj csak, várj! – szólt a rigó. – A hold kelőben van. Keresd majd a sárkány bal mellén a csupasz helyet, amikor elrepül feletted és megfordul! – S miközben Bard csodálkozva megtorpant, a rigó elmondta a Hegy újságjait, s mindazt, amit hallott.
Akkor Bard íjának húrját a füléig feszítette. A sárkány visszafelé körözött, alacsony repülésben, s jöttében a hold felkelt a keleti part felett, és beezüstözte nagy szárnyait.
– Nyílvessző! – szólt az íjász. – Fekete nyílvessző! Téged tartogattalak utolsónak. Te soha nem csaltál meg, és mindig megtaláltalak. Apámtól származtál rám, őrá pedig még régebbről. Ha csakugyan a Hegymély igazi királyának műhelye kovácsolt, úgy most eredj utadra, és szállj sebesen!
A sárkány ezúttal még alacsonyabbra ereszkedett, mint annak előtte, s fordultában a holdfény élénken megvillogtatta hasán a drágaköveket – egyetlen helyet kivéve. Megzengett a nagy íj, a fekete nyílvessző elpattant a húrról, egyenesen a sárkány bal melle csupasz része felé, ott, ahol a mellső lábát messzire eltartotta. Röpte oly ádáz volt, hogy a találat mindenestül elnyelte a nyilat, hegyét, nyelét és tollát. Egyetlen jajkiáltással, mely megsüketítette az embereket, ledöntötte a fákat és széthasította a sziklákat, Smaug még egyszer lángot lövellve a légbe szökkent, majd felfordult, és megsemmisülve zuhant alá.
A városra esett. Végvonaglása mindent szikrába és hamuba¹ borított. A tó felbődült, gőz lepte el, mely fehéren áradt szét a holdfényben keletkezett váratlan sötétségben. Egyetlen sistergés, áradó örvénylés – aztán csend. S ez volt a vége Smaugnak és Esgarothnak, de nem Bardnak.²

 

A kelő hold egyre magasabbra hágott,³ a szél pedig süvített, és hideg volt. Hajladozó oszlopokká, futó felhőkké szaggatta a fehér ködöt, és elűzte nyugatnak, ahol a Bakacsinerdő mocsarai előtt cafatokra tépte. Akkor láthatóvá vált a sok csónak sötét pettye a tó vizén, és a szél elhozta Esgaroth népének hangos panaszát, amint elpusztult városukat, javaikat és tönkrement házaikat siratták. Igazában – ha meggondolják – sok mindenért kellett volna hálásaknak lenniük, de ezt a jelenlegi körülmények között aligha várhatta tőlük bárki: a lakosság háromnegyede legalábbis a puszta életét megmentette; erdeik, mezőik, legelőik, nyájaik és csónakjaik legnagyobb része ugyancsak sértetlen maradt, a sárkány pedig elpusztult. Hogy ez mit is jelentett, azt még nem fogták fel.
Szomorú csoportokban gyülekeztek a nyugati parton, reszketve a hideg szélben, s első panaszuk és dühük az Uruk ellen irányult, aki oly hamar hagyta el a várost, mikor még voltak néhányan, akik készek voltak védelmezni.
– Talán jó feje van az üzlethez, kiváltképpen, ha az a saját üzlete – dörmögték néhányan –, de komolyabb baj esetén nem állja meg a helyét. – S dicsérték Bard bátorságát és nagy erejű utolsó lövését. – Ha meg nem halt volna – mondták mindannyian –, őt választottuk volna királyunkká. A Sárkányölő Bard Girion nemzetségéből! Jaj nekünk, hogy odavan!
S míg így beszélgettek, megtermett alak lépett elő az árnyékból. Merő víz volt, fekete haja nedvesen tapadt arcára és vállára, szemében vad láng tüzelt.
– Nincs oda Bard! – kiáltotta. – A vízbe ugrott, amikor az ellenségét megölte. Én vagyok Bard Girion nemzetségéből; én vagyok a sárkány elpusztítója.
– Bard király! Bard király! – kiáltozott mindenki, de a Város Ura vacogó fogát csikorgatta.
– Girion Völgyvidék ura volt, nem pedig Esgaroth királya – mondta. – Tóváros vezetőit mindig az aggok és bölcsek közül választotta, s nem tűrte a harcosok uralmát. Hadd térjen vissza „Bard király” a maga országába; bátorsága megmentette Völgyvidéket, és visszatérésének semmi sem áll útjában. S bárki, aki jobban kedveli a Hegy árnyalta vidék hideg köveit a tó zöld partjainál, vele tarthat. A bölcsek itt maradnak, abban a reményben, hogy újjáépítik városunkat, és ha eljő az ideje, megint élvezni fogják annak békéjét és gazdagságát.
– Bard királyt akarjuk! – felelték kiáltozva a közelben állók. – Elegünk volt a vénekből és a pénzkuporgatókból!
A távolabb állók meg ezt harsogták:
– Éljen az Íjász, le a Pénzeszsákokkal! – míg már a hangzavar végigvisszhangzott a parton.
– Senki nem méltányolja nálam jobban Bardnak, az íjásznak a teljesítményét – mondta a Város Ura óvatosan (mert Bard most közvetlenül mellette állott). – Kiemelkedő helyet szerzett ma éjjel városunk jótevői között, s megérdemli, hogy örök életű dalokban dicsőítsük őt. De ó, népem, miért – s itt a Város Ura felkelt s hangosan és tisztán szólott –, miért szidalmaztok engem? Milyen hibám tesz méltatlanná, hogy a Város Ura maradjak? Ha szabad kérdeznem, ugyan ki ébresztette fel szunnyadozásából a sárkányt? Kik kaptak tőlünk gazdag ajándékot és kellő segítséget, s kik hitették el velünk, hogy a régi énekek valóra válhatnak? Kik játszottak engedékeny szívünkkel és csapongó képzeletünkkel? S mifajta aranyat küldtek alá a folyón, hogy megjutalmazzanak? Sárkánytüzet és rontást! Ugyan kiktől igényelhetjük kárunk jóvátételét, özvegyeink és árváink megsegítését?
Mint láthatjátok, a Város Ura nem ingyen nyerte el pozícióját. Szavainak eredményeként az emberek pillanatnyilag teljesen elfelejtették, hogy új királyt szeretnének, s bősz gondolataik Thorinnal és társaival fordultak szembe. Mindenfelől vad és keserű szavak hangzottak, és sokan azok közül, akik kevéssel ezelőtt még a leghangosabban énekelték a régi énekeket, most ugyanolyan hangosan ordítozva bizonygatták, hogy a törpök készakarva biztatták fel ellenük a sárkányt.
– Ostobák! – szólt Bard. – Miért vesztegetjük szavunkat-mérgünket azokra a szerencsétlen teremtményekre? Kétségtelen, hogy Smaug tüze hamarább pusztította el őket, hogy hozzánk látogatott. – S miközben beszélt, szívébe lopózott az a gondolat, hogy a Hegy mesés kincse immár őrizetlenül és gazdátlanul maradt, s hirtelen elhallgatott. A Város Urának szavaira gondolt, hogy Völgyvidéket újjáépítik, és aranyharangok csengése tölti be, ha ugyan meg tudja találni az újjáépítéshez szükséges embereket. Végül is megint megszólalt:
– Ó, Uram, ez nem a dühös szavak ideje vagy a jelentős változások terveinek fontolgatásáé. Elvégzendő munkánk van. Továbbra is alattvalód maradok, bár lehet, hogy egy idő múltán visszatérek arra, amit mondtál, és északra megyek azokkal, akik hajlandóak lesznek követni.
Azután eltávozott, hogy rendelkezzék a táborok felől, és gondoskodjék a betegek és sebesültek ellátásáról. De a Város Ura mogorva tekintetet vetett utána, és ott maradt, a földön ülve. Sok mindent gondolt, de keveset szólt hangosan, legfeljebb csak annyit, hogy hozzanak neki tüzet és élelmet.
Valamerre Bard csak megfordult, mindenütt futótűzként terjedt, hogy a hatalmas kincs most már őrizetlen. Az emberek arról beszéltek, hogy veszteségeikért hamarosan ez fogja kárpótolni őket, s még azonfelül annyi vagyonuk marad, amennyiből pazar árut vásárolhatnak délről. Mindez adott helyzetükben nagyon lelkesítően hatott. A lelkesedés pedig rájuk is fért, mert az éjszaka keserves volt és csüggesztő. Menedék csak kevés embernek jutott (a Város Urának persze igen), élelem még kevesebbnek (ebből a Város Urának se sok). Számosan betegedtek meg ezen az éjszakán a nedvességtől, hidegtől és bánattól, akik később meg is haltak, jóllehet a város pusztulásából sértetlenül menekültek meg; és a következő napokban rengeteg volt a betegség, nagy az éhség.
Közben Bard átvette a vezetést, és maga szabta meg parancsait, bár ezeket mindig a Város Ura nevében osztogatta; nem volt könnyű munkája a nép irányításában és oltalmuk, valamint elhelyezésük előkészítésében. Valószínűleg az emberek legnagyobb részét elpusztította volna az ősz nyomában sietve közelgő tél, ha nincs kéznél a segítség. De ez hamarosan megérkezett, mert Bard késedelem nélkül sebes hírnököket küldött ki a folyón fel az Erdőig, hogy az erdőtündék királyának segélyét kérje, s ezek a hírnökök már egy menetelő sereggel találkoztak, noha még csak három nap telt el Smaug pusztulása óta.
A Tündekirály saját hírvivőitől kapott értesítést, meg azoktól a madaraktól, akik szerették népét, és már sok mindent tudtak arról, mi is történt. Nagy nyugtalanság uralkodott az egész szárnyasvilágban, mely a Sárkánypuszta határvidéken élt. A levegőben köröző rajok szálldostak, és gyors röptű hírnökeik ide-oda csapongtak az ég minden tája felé. Az Erdő szegélye körül füttyszó, zsivaj, csipogás hallatszott. A hír messze bejárta a Bakacsinerdő környékét: „Smaug halott!” Zörgött a haraszt, és felriasztott fülek hegyeződtek. Még mielőtt a Tündekirály ellovagolt, az újság eljutott nyugatra, egészen a Ködhegység fenyőerdeiig; Beorn is hallotta faházában, a koboldok pedig tanácsot ültek barlangjaikban.
– Sajnos – mondta a király – többet nem fogunk hallani Tölgypajzsos Thorinról. Jobban tette volna, ha a vendégem marad. Hiába, senkire sem hoz szerencsét a kincs – tette még hozzá. Mert ő sem felejtette el Thror gazdagságának mondáját. Hát ezért volt aztán, hogy Bard hírnökei felvonulás közben akadtak rá, amint rengeteg dárdással és íjásszal körülvéve menetelt, és varjak sűrű raja szárnyalt felette, mert ezek úgy gondolták, hogy ismét háború van kitörőben, mégpedig olyan, amilyen hosszú idő óta nem dúlt arrafelé.
De amikor a király értesült Bard kéréséről, megkönyörült rajta, mert jó és nyájas nép uralkodója volt, így megváltoztatva menetelésének irányát – kezdetben ugyanis egyenesen a Hegynek tartott –, most sietve vonult le a folyó mentén a Hosszú Tóhoz. Csapatai számára nem volt sem elegendő csónakja, sem tutaja, s így kénytelenek voltak lassabban haladni, gyalogmenetben, de vízi úton rengeteg holmit küldött előre. Ám a tündék könnyű léptűek, s bár akkoriban még nem nagyon szokták meg a menetelést és az Erdő és a Tó közötti csalóka vidéket, útjuk mégis sebes volt. Alig öt nappal a sárkány pusztulása után elérték a partszegélyt, és megláthatták a város romjait. Mint várható volt, szíves fogadtatásra találtak, és a Város Ura kész volt bárminemű alkura a jövőt illetően, viszonzásul a Tündekirály segítségéért.
Terveik hamarosan készen voltak. A Város Ura ott maradt az asszonyokkal, gyerekekkel, az öregekkel és a munkaképtelenekkel, vele együtt néhány iparos és sok ügyes tünde; ezek favágással s annak az épületfának az összegyűjtésével foglalkoztak, amelyet az Erdőből szállítottak ide. Ezután nekifogtak, hogy a közeledő tél elleni védelmül kunyhókat építsenek a tóparton, ugyanígy a Város Urának irányításával elkezdték egy új város tervezését, amelyet szebbnek és nagyobbnak szántak, mint amilyen a régi volt, de nem ugyanott kívánták felépíteni. Északabbra költöztek, a part mentén feljebb; mindörökre bennük maradt a rettegés a tónak attól a pontjától, ahol a sárkány hevert, mely nem tért többé vissza aranynyoszolyájára, hanem kinyúlt, akár az ágas-bogas, mozdulatlan kő a sekély parti víz fenekén. Csendes időben ott láthatták hatalmas csontjait századokon keresztül az emberek, együtt a régi város korhadozó cölöpeivel. De kevesen mertek átkelni a megátkozott helyen, és senki nem akadt, aki alábukott volna a vacogtató vízbe, vagy felbúvárolta volna azokat az értékes köveket, amelyek kihullottak a sárkány rothadó teteméből.
Minden épkézláb fegyverforgató férfi és a Tündekirály kíséretének túlnyomó része azonban arra készült fel, hogy északra vonuljon, a Hegy irányába. Így esett, hogy a város pusztulását követő tizenegyedik napon a csapatok éle áthaladt a tóvégi sziklakapukon, és eljutott a puszta vidékre.

 

 

15. Gyülekező fellegek

MOST PEDIG VISSZATÉRÜNK BILBÓHOZ és a törpökhöz. Ezek felváltva őrködtek egész éjszakán át, de még azután, hogy eljött a reggel, sem látták vagy hallották a veszély bárminémű jelét. Csak a madarak gyülekeztek egyre sűrűbben. Csapataik dél felől repültek erre, és azok a varjak, amelyek még mindig a Hegy tájékán éltek, szakadatlanul fent keringtek és rikácsoltak.
– Valami fura dolog esik itt – mondta Thorin. – Az őszi költözés ideje elmúlt, s ezek a madarak soha nem hagyják el az országot; seregélyeket és pintyrajokat látok, s még távolabb igen sok dögevő madarat, mintha csata lenne készülőben!
Bilbó hirtelen odamutatott valamire.
– Már megint itt van az a vén rigó! – kiáltotta. – Úgy látszik, megmenekült, amikor Smaug szétzúzta a hegyoldalt.
Bizony, valóban ott volt a vén rigó, és amint Bilbó rámutatott, feléjük repült, s megült egy közeli kövön. Azután megrebbentette a szárnyait és énekelt; majd egy oldalra billentette a fejét, mint aki fülel; újra dalolt és újra fülelt.
– Azt hiszem, megpróbál nekünk elmondani valamit – mondta Balin –, de nem tudom ezeknek a madaraknak a beszédét követni, túl gyors és nehéz. Te értesz valamit belőle, Zsákos?
– Nem sokat – mondta Bilbó (a helyzet az volt, hogy egyáltalán semmit sem értett) –, de az öregfiú nagyon izgatottnak látszik.
– Bárcsak holló volna! – mondta Balin.
– Azt hittem, nem szereted a hollókat! Nagyon húzódoztál tőlük, amikor legutóbb erre jöttünk.
– Azok varjak voltak, s ráadásul még undokul gyanús külsejűek is, meg gorombák. Te is kellett hogy halljad, miféle csúf neveket kiáltoztak utánunk. De a hollók mások. Valamikor nagy barátság fűzte őket Thror népéhez, s gyakran hoztak nekünk titkos híreket; jutalmul olyan csillogó holmikat kaptak, amilyeneket azért kívántak meg, hogy elrejtsék őket az otthonukban.
– Sok esztendőt élnek meg,¹ az emlékezetük hosszúra nyúlik, bölcsességüket pedig átadják a gyermekeiknek. Mikor még suttyó törp voltam, sok sziklai hollót ismertem. Magát ezt a dombot is valamikor Hollódombnak hívták, mert volt egy bölcs és híres pár, az öreg Carc és felesége, akik itt éltek az őrszoba felett. De nemigen hiszem, hogy akadna a régi törzsből valaki, aki még most itt tartózkodik.
Alig fejezte be szavait Balin, mikor a vén rigó hangosan felkiáltott, és tüstént elrepült.
– Lehet, hogy mi nem értjük őt, de ez a vén madár ért minket, ebben biztos vagyok – mondta Balin. – Vigyázzatok most, s lássuk, mi lesz.
Kevéssel utóbb szárnyrebbenés hallatszott, s a rigó visszatért, vele együtt egy nagyon elaggott madár. Hályog volt a szemén, repülni alig tudott, és a feje búbja megkopaszodott. Hatalmas, koros holló volt. Mereven szállott le a földre a törpök előtt, lassan meglebbentette szárnyait, és odabiccentett Thorinnak.
– Ó, Thorin, Thrain fia, és Balin, Fundin² fia! – károgta (s Bilbó is megértette, amit mondott, mert normális nyelven beszélt, s nem a madarakén). – Én Roäc vagyok, Carc fia.³ Carc már meghalt, de valamikor nagyon jól ismertétek. Száz és ötven és három esztendeje annak, hogy én kibújtam a tojásból, de nem felejtettem el, amit atyám mondott nekem. Most én vagyok a Hegy nagy hollóinak főnöke. Már csak kevesen vagyunk, de még emlékezünk az egykor volt királyra. Népemnek túlnyomó része távol van, mert dél felől nagy hírek érkeztek; e hírek közt akad számotokra örömteli, akad majd kevésbé jó. Íme, nézzétek! A madarak megint gyülekezőben vannak, hogy visszatérjenek a Hegyre és Völgyvidék, mégpedig délről, keletről és nyugatról, mert híre kelt, hogy Smaug halott.
– Halott? Halott? Akkor hát oktalanul féltünk, s miénk a kincs!
Mindannyian felugrottak, és örömükben táncra perdültek.
– Igen, halott – mondta Roäc. – A rigó, tolla soha ki ne hulljon, látta, amint meghalt, s bízhatunk szavaiban. Látta elesni a csatában, amit Esgaroth lakosaival vitt három éjszakával ezelőtt, mikor a hold kelt.
Jó időbe telt, amíg Thorin rávette a törpöket, hogy maradjanak csendben, és hallgassák meg a holló híreit. Az, miután elmondta a csata történetét, így folytatta:
– Ennyit az örömhírekről, Tölgypajzsos Thorin. Biztonságban térhettek vissza termeitekbe, minden kincs a tiétek, pillanatnyilag. De a madarakon kívül még sokan mások is gyülekeznek errefelé. A kincs őrizőjének halálhíre már széltében-hosszában elterjedt, és Thror gazdagságának mondája semmit se veszített vonzerejéből azzal, hogy annyi éven át mesélték; sokan várják mohón, hogy részük legyen a zsákmányból. Egy csapat tünde máris úton van, és dögevő madarak kísérik őket, abban a reményben, hogy csata lesz és öldöklés. A Tavi-emberek azt hányják-vetik, hogy siralmas sorsukat a törpöknek köszönhetik, mert otthontalanok, és sok meghalt közülük, Smaug pedig szétrombolta városukat. Ők is a ti kincseitek révén keresik a kárpótlást, akár elevenek vagytok még, vagy már holtak.
Azt, hogy mit tegyetek, a saját bölcsességetek kell hogy eldöntse, de tizenhárom nagyon csekély maradéka Durin nagy népének, mely egykor itt élt, s most messzire szóródott. Ha tanácsomra hallgattok, úgy ne bízzatok Tóváros Urában, hanem inkább abban, aki lelőtte íjával a sárkányt. Bard a neve, Völgyvidék törzsökéből való, Girion leszármazottja; komor ember, de igaz. Szívesen látnánk, ha a béke ismét helyreállna a törpök, emberek és tündék között a hosszú pusztítás után, de lehet, hogy ez sok aranyatokba fog kerülni. Beszéltem.
Erre Thorin nagy dühösen kitört:
– Köszönjük szépen, Roäc, Carc fia. Nem fogunk elfeledkezni rólad és népedről. De amíg élünk, semmi aranyunkat tolvajok vagy erőszakoskodók el nem veszik! Ha még jobban ki akarod érdemelni hálánkat, hozzál további híreket az errefelé tartókról. Arra is megkérnélek, ha akad köztetek még ifjú és erős szárnyú, küldjetek hírvivőt rokonainkhoz az észak hegyvidékére, innen mind nyugatra, mind keletre, s számoljatok be nekik helyzetünkről. De kiváltképpen unokatestvéremet, a Vasdombokon⁴ élő Daint keressétek fel, mert ennek sok jó fegyverese van, s ide legközelebb lakik. Kérd meg, hogy siessen!
– Arról nem nyilatkozom, vajon ez az elképzelés helyes-e, vagy sem – károgta Roäc –, de megteszem, ami lehetséges.
Ezzel lassú szárnyalással elrepült.
– Most pedig vissza a Hegyre! – kiáltotta Thorin. – Kevés vesztegetni való időnk van.
– S kevés eszegetni való élelmünk! – kiáltotta Bilbó, aki ilyen tekintetben felette gyakorlati észjárású volt. Mindenesetre úgy érezte, hogy a kaland, a szó voltaképpeni értelmében, véget ért a sárkány halálával – amiben nagyot tévedett –, s szívesen kínálta volna fel nyereségének túlnyomó részét, ha békésen intézhetik el a továbbiakat.
– Vissza a Hegyre! – kiáltották a törpök, mintha nem is hallották volna Bilbót, így aztán mi mást tehetett: ő is velük tartott.

 

Minthogy már hallottatok egyet-mást az események felől, tudhatjátok, hogy még néhány nap állt a törpök rendelkezésére. Újra átkutatták a barlangokat, és – amint erre számítottak is – azt találták, hogy csak az Elülső Kapu maradt nyitva; minden más kaput (kivéve természetesen a kis titkos ajtót) Smaug már réges-régen betört és eltorlaszolt, ezeknek nyoma se maradt. Így a törpök kemény munkába fogtak, hogy megerősítsék a főbejáratot, s új utat készítsenek, mely onnan elvezet.⁵ Szerszám akadt bőven, amit még a valamikori bányászok, kőfejtők és építők használtak, s az efféle munkában a törpök változatlanul nagyon ügyesek voltak.
Munkájuk közben a hollók állandóan hordták a híreket. Így tudták meg, hogy a Tündekirály megváltoztatta menetirányát a Tó felé, s még maradt lélegzetvételnyi idejük. Ami még ennél is jobb volt, arról is értesültek, hogy három pónijuk megmenekült, és messze lent a Sebes-folyó partján kóborol elvadulva, közel ahhoz a helyhez, ahol maradék holmijukat hagyták. Így, míg a többiek folytatták munkájukat, Filit és Kilit egy holló vezetésével leküldték, hogy megtalálják a pónikat, és az árukészletből annyit hozzanak vissza, amennyit csak tudnak.
Négy nap telt el, s akkorra már értesültek arról, hogy a Tavi-emberek és a tündék egyesült serege közeledik gyors iramban a Hegy felé. De a törpök már nem voltak csüggedtek: ha beosztással éltek, volt néhány hétre való élelmiszerük, főleg cram természetesen, amit nagyon untak már, de a semminél a cram is sokkal jobb – és a kaput is eltorlaszolták olyan szögletes kövekből rakott fallal, amelyet nem kötött habarcs, de azért vastag volt és magas, s a nyílást elzárta. Ebben a falban lyukak voltak, amelyeken keresztül látni lehetett (vagy célozni), de bejárat nem nyílt rajta. Kijövet-bemenet létrákat használtak, az árut pedig köteleken húzták fel. Hogy a folyó útját biztosítsák, alacsony kis ívet eszeltek ki az új fal alatt, de a bejárat közelében ennek keskeny ágyát úgy változtatták meg, hogy széles tó képződött a hegy falától addig a vízesésig, amelyen át a folyó Völgyvidék felé tartott. Így a kapu megközelítése, hacsak nem kívánt valaki úszni, egyedül egy keskeny sziklapárkányon át volt lehetséges, ami – ha az ember kinézett a falon – jobbra helyezkedett el.⁶ A pónikat csak az öreg híd feletti lépcsők lábáig vezették, aztán leszedve rakományukat, megparancsolták, térjenek vissza uraikhoz, és lovas nélkül küldték őket délre.

 

Aztán eljött az éjszaka, amikor hirtelen rengeteg tűz fénye és fáklya lángja lobbant fel a törpök tekintete előtt odalent délen Völgyvidékben.
– Megérkeztek! – kiáltotta Dwalin. – S a táboruk igen nagy. Úgy látszik, az alkonyat leple alatt jöhettek a völgybe a folyó mindkét partja mentén.
Ezen az éjszakán a törpék keveset aludtak. A reggel még sápadozott, mikor közeledő csapatot vettek észre. Faluk mögül figyelték, amint a völgy elejéhez érnek, és lassan elkezdenek felkúszni. Hamarosan kivehették, hogy a csapatban egyaránt voltak harcra kész felfegyverzett Tavi-emberek és tündeíjászok. Végül is ezeknek előőrsei felmásztak a ledőlt sziklákra, és megjelentek a zuhatag mellett; nagyon nagy volt a meglepetésük, amikor meglátták az előttük elterülő tavat és a Kaput, amelyet újonnan fejtett kövek torlaszoltak el.
Amint ott álltak mutogatva és egymáshoz beszélve, Thorin üdvözölte őket.
– Kik vagytok ti – szólt igen hangosan –, akik úgy közelítitek meg Thorinnak, Thrain fiának, a Hegymély Királyának kapuit, mintha háborúznátok, s mi az óhajotok?
De azok nem feleltek. Néhányan gyorsan visszafordultak, mások meg – miután egy ideig megbámulták a Kaput meg védelmi berendezéseit – hamarosan követték őket. E napon a tábort elköltöztették a folyótól keletre, közvetlenül a Hegy nyúlványai közé.⁷ A sziklák beszédtől visszhangzottak, mint ahogyan már sok nap óta nem. Tündehárfák és édes zene hangja is felcsendült, s amint visszhangja eljutott a törpökhöz, úgy tűnt, hogy a hűvös levegő felmelegszik, s mintha a tavasszal bimbózó erdei virágok illata hatolt volna el hozzájuk halványan a távolból.

 

Ekkor Bilbóban feltámadt a vágy, hogy kimeneküljön a sötét erődből, s lemenve, részesévé legyen a tűz mentén mozgó tündék derűjének és ünneplő kedvének. Néhány fiatalabb törp szíve is megmoccant, és azt mormogták, bárcsak másként estek volna a dolgok, és inkább barátként fogadhatnák ezt a népséget, de Thorin csak haragosan ráncolta a homlokát.
Ezután a törpök maguk is hárfákat és egyéb olyan zeneszerszámokat cipeltek elő, amelyeket a kincsből halásztak ki, és zenével próbálták Thorin kedvét meglágyítani; de a muzsikájuk nem volt tündemuzsika, sokkal inkább ahhoz hasonlított, amelyet valamikor Bilbó kis hobbitlyukában énekeltek.

 

Mélyén a nagy hófödte bércnek
a Király csarnokába lépett.
Mely rázúdult, a Rém kimúlt,
s ily sors jut minden ellenének.

Kemény kard, gyors nyíl, hosszú dárdák,
szilárd kapuk, vas védte várták –
a szív merész, ha kincsre néz,
törpön nem fog többé csalárdság.

Bűbájt tudott sok régi törp,
csengőn csapta a nagy pörölyt,
hol hullt a vad víz-zuhatag,
az éj örök csendjébe törve.

Ezüst hárfára csillag olvadt,
koronára lángot koholtak,
sárkánytüzet; és hárfa lett
fonatából az ős-daloknak.

Újra gyúlt ős fénye a trónnak!
Vándor nép, hallga, hív a szózat!
Mind erre hát! Pusztákon át!
Király üzen barát- s rokonnak!

Átszel a hang száz hűlt hegyormot:
„Jer! Visszavár az ősi csarnok!
Kapuban áll a nagy Király,
gyöngyöt, aranyat tetézve szór ott!”

A király csarnokába lépett,
mélyén a nagy hófödte bércnek;
a Rém kimúlt, mely rázúdult,
s ily sors jut minden ellenének!

 

Ez a dal – úgy tűnt – tetszett Thorinnak, aki ismét mosolygott és vidám lett, s azt kezdte számítgatni, mennyi a távolság a Vasdombokig, és mennyi időbe telhet, amíg Dain eléri a Magányos Hegyet, ha tüstént azután, hogy a hírt meghallotta, elindul. Bilbónak viszont inába szállt a bátorsága a dal és a beszéd hallatára egyaránt: túlságosan harcias volt mindkettő.
A következő napon már korán reggel egy csapat lándzsás vált láthatóvá, amint átkel a folyón és végighalad a völgyön. A Tündekirály zöld zászlaját és a Tó kék lobogóját vitték, s addig nyomultak előre, míg meg nem álltak a Kaput eltorlaszoló falnál.
Megint Thorin üdvözölte őket fennhangon:
– Kik vagytok, kik háborúra felfegyverkezve érkeztek Thorinnak, Thrain fiának, a Hegymély Királyának kapuihoz?
Ezúttal azonban feleltek kérdésére. Megtermett ember állott elő, sötét hajú, komor arcú, s ezt kiáltotta:
– Üdvöz légy, Thorin! Miért keríted be magad, akár a rabló a búvóhelyét? Még nem vagyunk ellenségek, s örvendezünk, hogy reményünk ellenére életben maradtál. Azt vártuk, hogy senkit se találunk itt életben, de most, hogy találkoztunk, van anyaga bőven az egyezkedésnek⁸ és tanácskozásnak.
– Ki vagy te, s miről kívánsz egyezkedni?
– Bard vagyok, s kezem által pusztult el a sárkány és vált szabaddá a kincsed. Vagy ez talán nem érdekel téged? Mi több, származásomnál fogva jogos örököse vagyok a Völgyvidékből való Girionnak, s kincsed közé igen sok keveredett abból, amit ennek csarnokaiból és városából még Smaug lopott el valamikor. Vajon ez nem olyasmi, amiről beszélnünk kellene? Továbbá utolsó csatája során Smaug szétrombolta Esgaroth lakosainak otthonait, s én még mindig városuk Urának szolgálatában állok. Az ő nevében is szeretnék szólni és megkérdezni tőled, nem gondolsz-e népének bajára és nyomorúságára? Ők segítettek téged szükségedben, s ennek viszonzásaként eleddig csak romlást hoztatok rájuk, még ha kétségtelenül akaratlanul is.
Mármost ezek méltányos és igaz szavak voltak, ha büszkén és komoran mondták is őket, s Bilbó úgy is gondolta, Thorin tüstént elismeri mindazt, ami helytálló bennük. Azt persze egyáltalán nem várta, hogy bárki emlékezni fog rá, ő volt az, aki egymaga fedezte fel a sárkány sebezhető pontját; s ezt helyesen is tette, merthogy csakugyan nem emlékezett rá senki. De az olyan arany hatalmával se számolt, amin egy sárkány kotlott hosszú ideig, sem a törpszívek igazi jellegével. Az elmúlt napokban Thorin hosszú órákat töltött a kincsestárban, és a látvány gyönyörűsége erőt vett rajta. Bár leginkább az Arkenkövet kereste, de szeme azért rajta volt a sokféle más csodálatos dolgon, amely ott hevert, s amelyet beszőtt fajtája kemény munkájának és bánatának sok régi emléke.
– A legrosszabb érvedet említetted utoljára és helyezted a főhelyre – felelte Thorin. – Népem kincsére senki sem támaszthat igényt, mert Smaug, aki ellopta tőlünk, életétől és otthonától is megfosztotta e népet. A kincs nem Smaugé volt, így rossz tettei sem kárpótolhatok azzal, hogy egy részüket szétosztjuk. A Tavi-emberek áruinak értékét és azt a segítséget, amit kaptunk tőlük, méltányosan fogjuk kifizetni, ha eljön az ideje. De semmit, még egy cipó árát sem vagyunk hajlandóak odaadni az erőszakkal való fenyegetés kényszerének. Amíg kapuink előtt fegyveres csapatok táboroznak, kénytelenek vagyunk úgy tekinteni benneteket, mint ellenségeinket és tolvajokat. Az is megfordult az eszemben: ugyan miféle részesedést fizettetek volna örökségünkből rokonainknak, ha történetesen őrizők nélkül találjátok a kincset, bennünket pedig lemészárolva?
– A kérdés helyes – felelte Bard. – De ti nem vagytok halottak, mi pedig nem vagyunk rablók. Mi több, a módosak az őket megillető részvétet meghaladóan is szánhatják azokat az ínségeseket, akik akkor voltak jók hozzájuk, amikor ők voltak szükségben. S amellett a többi igényemre még nem kaptam választ.
– Mint mondottam, nem kívánok egyezkedni fegyveres férfiakkal a kapumnál. Sőt a Tündekirály embereivel egyáltalán nem, akikről nincs okom szeretettel emlékezni. Ebben a vitában nekik semmiféle helyük nincs. Menjetek hát, mielőtt kirepítjük nyilainkat! S ha újra kívántok szólani velem, előbb küldjétek el az erdőbe, ahová valók, a tündecsapatot, majd térjetek vissza, letéve fegyvereteket, mielőtt megközelítitek a küszöböt.
– A Tündekirály is, barátom, segítségére sietett a Tó népének ínségében, bár ennek erre más jogcíme, mint a barátságé, nem volt – felelte Bard. – Időt engedtünk neked arra, hogy megbánd szavaidat. Szedd össze bölcsességedet, mielőtt visszatérünk!
Ezzel elköszönt, és táborába tért.
Nem sok óra telt el, s a zászlóvivők visszatértek, harsonások léptek elő, és megfújták hangszereiket.
– Esgaroth és az Erdő nevében! – kiáltotta egyikük. – Tölgypajzsos Thorinhoz, Thrain fiához szólunk, aki magát a Hegymély Királyának nevezi, és felkérjük, jól fontolja meg nyomatékosan hangoztatott igényünket, különben ellenségünknek nyilvánítjuk. Követelésünk alsó határa, hogy adja át Bardnak mint a sárkány megölőjének és Girion örökösének a kincs tizenketted részét. Ebből a tizenketted részből Bard maga fogja megállapítani, mennyivel kíván hozzájárulni Esgaroth megsegítéséhez; de ha Thorin meg akarja nyerni magának a környező vidékek barátságát és becsülését, mint egykor ősei, úgy a maga jószántából is felajánl valamennyit a Tavi-emberek megsegélyezésére.
Mire Thorin felragadott egy szaruíjat, és nyilat lőtt ki a beszélő felé. Ez pajzsába fúródott, és ott rezgett tovább.
– Ha így felelsz – szólt az viszonzásul –, úgy kijelentem: a Hegyet ostromzár alá vesszük. Addig el nem hagyhatjátok, míg a magatok részéről fegyverszünetet és egyezkedő tárgyalást nem kértek. Fegyvert nem fordítunk ellenetek, sőt átengedjük nektek az aranyatokat. Azt aztán meg is ehetitek, ha akarjátok!
Ezzel a hírnökök nagy sietve eltávoztak, s ott hagyták a törpöket, hogy fontolóra vegyék ügyüket.⁹ Thorin úgy megmakacsolta magát, hogy a többiek – még ha akarták volna is – nem merészelték hibáztatni eljárását; valójában azonban a legtöbben egyetértettek vele – talán az öreg, kövér Bomburt meg Filit és Kilit kivéve. Bilbó természetesen helytelenítette az események egész ilyetén fordulatát. Most már több mint elege volt a Hegyből, és egyáltalán nem volt ínyére, hogy nyakig ostromzárban tartózkodjék benne. „Az egész helynek még mindig sárkányszaga van – zsörtölődött magában –, amitől rosszul vagyok. A cram meg már egyszerűen nem megy le a torkomon.”

 

 

16. Éjszakai tolvaj

LASSAN ÉS NEHEZEN VONSZOLÓDTAK a napok. Sok törp azzal töltötte idejét, hogy rendbe rakta a kincset, s most már Thorin szólt Thrain Arkenkövéről, sóváran kérlelve őket, hogy keressék mindenfelé.
– Mert atyám Arkenköve¹ többet ér, mint egy aranyfolyam – mondta –, számomra pedig felbecsülhetetlen értékű. Ezt a követ tekintem a sajátoménak egyedül, és bosszút állok azon, aki megtalálja és magának tartja.
Bilbó hallotta e szavakat, és megijedt, azt fontolgatva, vajon mi lesz, ha megtalálják a követ, melyet egy hulladékrongyokból kötött ócska batyuba burkolt, amit párnaként használt. Mindamellett mégsem szólt róla, mert amint a napok nyomasztó súlya egyre elviselhetetlenebbé vált, kis fejében egy terv körvonalai kezdtek kibontakozni.
A dolgok egy ideig így folytatódtak, amikor a hollók hírét hozták, hogy Dain és több mint ötszáz törp, a Vasdombok felől közeledőben, mintegy kétnapi járásra van Völgyvidéktől, északkelet irányából.
– De – mondta Roäc – nem érhetik el a Hegyet feltűnés nélkül, és attól tartok, csata lesz a völgyben. Ezt az ötletet nem tartom jónak. Bármennyire bátrak a törpök, nem valószínű, hogy legyőzik az ostromló ellenséget, s ha mégis, mit nyertek vele? Nyomukban a tél és hó siet. Hogyan találtok táplálékot a környező vidékek barátsága és jóindulata nélkül? Bizony könnyen válhatik a kincs halálotokká, noha a sárkány már nem él!
De Thorinra semmi nem hatott.
– A tél és hó harapós foga emberbe, tündébe egyaránt belemar – mondta –, s úgy lehet, a pusztaságban lakozni számukra is keserves lesz. Barátaimmal a hátukban és a téllel szemközt, talán ők is enyhültebb lélekkel gondolnak majd az egyezkedésre.
Ezen az éjszakán Bilbó döntött. Az ég komor volt, a hold nem világított. Mihelyt teljesen besötétedett, az egyik, a Kapuhoz közeli belső szoba sarkába ment, és motyójából egy kötelet halászott elő, azonfelül a rongyba burkolt Arkenkövet. Azután felmászott a fal tetejére. Ott csak Bomburt találta, mert rajta volt az őrködés sora, s egyszerre a törpök csak egy őrt állítottak ki.
– Rettentően hideg van! – mondta Bombur. – Bárcsak itt fent is tüzelhetnénk, mint lent a táborban!
– Odabent jó meleg van – mondta Bilbó.
– Az bizony lehet, de hát itt kell strázsálnom éjfélig – zsörtölődött a kövér törp. – Nem éppen szívderítő. A világért se kockáztatnám, hogy Thorinnak, szakálla nőjön nagyra, a véleményével ellenkezzem, de hát mindig merev nyakú törp volt.
– Nem olyan merev, mint az én lábam – mondta Bilbó. – Beleuntam a lépcsőkbe és kőfolyosókba. Mi mindent adnék azért, ha ismét füvet érezhetnék a talpam alatt!
– S én mi mindent, ha erős italt a torkomban s puha ágyat a jó vacsora után!
– Mindezt nem adhatom meg neked, amíg az ostrom tart. De jómagam már régen őrködtem, s ha akarod, átveszem a szolgálatodat. Valahogy nem vagyok álmos ma éjjel.
– Derék fickó vagy, Zsákos úr, s én köszönettel fogadom az ajánlatodat. Ha valami nevezetes történik, el ne felejtsél elsőnek engem kelteni! A belső szobában fekszem le, balra, nem messze innen.
– Eredj csak! – szólt Bilbó. – Éjfélkor fölébresztelek, s akkor aztán felkeltheted a soron következő őrt.
Mihelyt Bombur eltávozott, Bilbó ujjára húzta a gyűrűjét, megerősítette a kötelet, lekúszott a falon, és eltűnt. Mintegy öt órája volt. Addig Bombur feltehetően aludni fog (képes volt bármikor aludni, s az erdei kaland óta minduntalan azon volt, hogy visszaálmodja az akkori szépséges álmait); a többieket pedig Thorin foglalkoztatta. Valószínűtlen volt, hogy bármelyikük, akár Fili vagy Kili is kijöjjön a falra, mielőtt rájuk kerül az őrködés sora.
Igen sötét volt, s bizonyos idő múltán, hogy Bilbó elhagyta az újonnan készített ösvényt, és lekúszott a folyó alsó folyása felé, az út ismeretlenné vált számára. Végül ahhoz a kanyarulathoz ért, ahol át kellett kelnie a vízen, ha – mint kívánta – a tábort akarta elérni. A folyó ágya itt sekély volt, de már széles, és az átkelés a sötétben nem volt éppen könnyű a kis hobbitnak. Már-már túl volt rajta, mikor rosszul vetette meg a lábát egy kerek kövön, s nagy loccsanással a hideg vízbe esett. Alighogy reszketve és vizet köpdösve kilábolt a túlpartra, mikor a homályban tündék léptek oda világító lámpásokkal, és a zaj okát kutatták.
– Ez nem hal volt! – mondta egyikük. – Kém járt errefelé. Rejtsétek el a fényt! Jobban segíti őt, mint minket, ha az a fura kis jószág az, akiről azt mondják, a szolgájuk.
– Még hogy a szolgájuk! – horkant fel Bilbó, s horkantása közben oly hangosan tüsszentett, hogy a tündék tüstént odagyűltek a hang forrása köré.
– Csak világítsatok ide! – mondta. – Itt vagyok, ha ugyan engem kerestek! – S ezzel lecsúsztatva gyűrűjét, Bilbó előtoppant egy szikla mögül.
Azonnal megragadták, jóllehet a tündék nagyon meglepődtek.
– Ki vagy te? Te vagy a törpök hobbitja? S mi járatban vagy? Hogyan jutottál ily messzire az őrszemeink láncán túl? – ezt kérdezték nyakra-főre.
– Zsákos Bilbó vagyok, Thorin társa, ha tudni akarjátok. Látásból jól ismerem királyotokat, ha tán ő nem is ismerne meg a külsőmről. De Bard fog rám emlékezni, márpedig Bard az, akivel kiváltképpen szeretnék beszélni.
– Csakugyan? – kérdezték a tündék. – S ugyan mi ügyben?
– Bármi ügy is, az enyém, drágalátos tündéim. De ha az az óhajotok, hogy valaha is visszatérjetek erdőitekbe erről a hideg, barátságtalan vidékről – felelte Bilbó vacogva –, akkor kísérjetek hamar valamelyik tűzrakáshoz, ahol megszárítkozhatom, s aztán adjatok módot arra, hogy mielőbb beszélhessek főnökeitekkel. Csak egy-két óra idő áll rendelkezésemre.
És így esett, hogy alig egy-két órával azután, hogy elmenekült a Kaputól, Bilbó ott ült egy nagy sátor előtt, meleg tűz lángja lobogott mellette, s kíváncsi pillantást vetve rá, ott ült a Tündekirály is és Bard is. A tündefegyverzetet viselő hobbit, aki ugyanakkor egy ócska takaróba burkolózott, meglehetősen szokatlan látvány volt számukra.
– Tudnotok kell – mondta Bilbó legtermészetesebb tárgyalási hangján –, a dolgok lehetetlen fordulatot vettek. Személy szerint nagyon unom az egész ügyet. Szeretnék odahaza lenni, nyugaton, a saját otthonomban, ahol értelmesebb népek élnek. De az ügyhöz bizonyos érdekem fűződik; hogy egészen pontos legyek, egy tizennegyed rész a kincsből, annak a levélnek a tanúsága szerint, amelyet szerencsémre, azt hiszem, magammal hoztam.
Az ócska kabátja zsebéből (amelyet változatlanul ott viselt a páncélinge felett) egy gyűrt és többszörösen összehajtott levelet vett elő, Thorinét, amelyet az még májusban helyezett el a kandalló párkányán, az órája alatt!²
– A haszonban van részesedésem, úgy bizony – folytatta. – Ennek teljes mértékben tudatában vagyok. Személy szerint nagyon is kész vagyok fontolóra venni minden igényeteket, és a teljes összegből levonni mindazt, ami méltányosan megillet, mielőtt a magam számláját benyújtom. Csak hát ti nem ismeritek Tölgypajzsos Thorint olyan jól, mint most én. Biztosíthatlak benneteket, ő elül egy halom aranyon, és éhen is hal rajta, amíg ti sem mozdultok innen.
– Hát akkor csak haljon éhen! – mondta Bard. – Az ilyen bolond nem érdemel mást, mint az éhhalált!
– Igazad van – mondta Bilbó. – Megértem álláspontodat. Ugyanakkor nagy sietve közeledik a tél. Egykettőre itt a hó, miegyéb, az ellátás nehézzé válik, gondolom, még a tündék számára is. Más nehézségek is lesznek. Nem hallottatok Dainról és a Vasdombok törpjeiről?
– Már régen, de neki mi dolga velünk? – kérdezte a király.
– Sejthettem volna. Nos, látom, van olyan értesülésem, ami nektek nincs. Dain, ezt megmondhatom nektek, most nem egészen kétnapi járóföldre van, és legalább ötszáz bátor törp tart vele; jó néhányuk kellő tapasztalatot szerzett a rettenetes törp-kobold háborúban,³ erről kétségtelenül hallottatok. Ha ezek megérkeznek, komoly baj támadhat.
– S miért mondod el nekünk mindezt? Barátaidat árulod el, vagy bennünket kívánsz fenyegetni? – kérdezte komoran Bard.
– Kedves Bardom! – rikácsolta Bilbó. – Ne légy elhamarkodott! Én még ilyen gyanakvó emberekkel nem találkoztam! Pusztán csak azt szeretném elkerülni, hogy az érintett feleket baj érje. S most ajánlattal fordulok hozzátok!
– Halljuk! – mondták mindketten.
– Csak mutatni tudom! – szólt Bilbó. – Íme! – S ezzel elővette az Arkenkövet, s lebontotta róla a csomagolást.
Maga a Tündekirály is, akinek szeme megszokta a csodálatos és szépséges látványokat, meghökkenten állott fel. Még Bard is úgy bámult a kőre, hogy elállt a szava. A jelenség olyan volt, mintha egy gömb megtelt volna holdfénnyel, aztán ott függne előttük egy fagyos csillagok sugárzásából szőtt hálóban.
– Ez Tharin Arkenköve – mondta Bilbó –, a Hegy Szíve, és egyben Thorin szíve is. Többre tartja, mint egy folyónyi aranyat. Nektek adom. Segítségetekre lesz alkudozásotokban.
Ezzel Bilbó – nem minden borzongás, nem minden vágyódó pillantás nélkül – átadta a pompás követ Bardnak, aki úgy tartotta a tenyerében, mint aki elkábult.
– De – kérdezte végül, összeszedve magát – hogyan áll módodban rendelkezni vele?
– Ó – mondta Bilbó kissé kényelmetlenül –, végeredményben nem nagyon áll, de ha tudni akarjátok, hajlandó vagyok minden más igényem ellenében felajánlani. Lehet, hogy betörő vagyok, legalábbis ezt mondják felőlem: én személy szerint igazán soha nem éreztem magam annak, de betörőnek is, remélem, többé-kevésbé tisztességes. Most mindenesetre visszatérek, a törpök pedig azt tehetik velem, amit akarnak. Remélem, a követ hasznosnak fogjátok találni.
A Tündekirály újra csak csodálkozással tekintett Bilbóra.
– Zsákos Bilbó! – mondotta. – Méltóbb vagy arra, hogy a tündehercegek fegyverzetét viseld, mint sokan azok közül, akik jobban festenek benne. De csodálkoznék, ha Tölgypajzsos Thorin így vélekednék. Általában többet tudok a törpökről, mint talán te. Az a tanácsom, maradj velünk, ahol megbecsülésben lesz részed és jó fogadtatásban.
– Igazán nagyon köszönöm – mondta meghajolva Bilbó. – De nem hiszem, hogy mindazok után, amit együtt éltünk át, így illenék a barátaimat elhagynom. Azonfelül megígértem, hogy felébresztem az öreg Bomburt éjfélkor! Most már csakugyan mennem kell, mégpedig gyorsan.
Semmi szavuk nem tarthatta vissza Bilbót, így gondoskodtak számára kíséretről, s távozáskor mind a király, mind pedig Bard tisztelettel köszöntötték.
Amint többedmagával áthaladt a táboron, egy sötét köpenyébe burkolózott öregember kelt fel az egyik sátor ajtajából, ahol addig ült, és felé tartott.
– Nagyon helyesen jártál el, Zsákos úr! – mondta, és Bilbó hátára csapott. – Valahogy mindig több van benned, mint az ember sejtené.
Gandalf volt.
Napok óta először örült igazán Bilbó. De arra nem volt idő, hogy mindazt megkérdezze, amit azon nyomban meg akart kérdezni.
– Mindent idejében! – mondta Gandalf. – Hacsak nem tévedek, a dolgok a végük felé közelednek. Most éppen egy kis bajra számíthatsz, de ne csüggedj! Lehet, hogy az egészet megúszod. Olyasmi van készülőben, amit még a hollók se hallottak. Jó éjszakát!
Bilbó elgondolkozva, de mégis felvidultan sietett tovább. Biztos gázlóhoz vezették, amelyen száraz lábbal segítették át, aztán búcsút vett a tündéktől, és lassan, óvatosan visszakúszott a Kapuhoz.
Kezdett nagyon elfáradni, de még jóval éjfél előtt megint visszakapaszkodott a kötélen – az változatlanul ott volt, ahol hagyta. Leoldozta és elrejtette, majd leült a falra, és aggodalommal várta, mi lesz most.
Éjfélkor felébresztette Bomburt, aztán takarójába burkolózott a maga kuckójában, ügyet se vetve az öreg törp hálálkodására (érezve, hogy érdemtelen rá). Hamarosan mélyen aludt, egészen reggelig minden gondjáról megfeledkezve. Az igazság az volt, hogy szalonnás rántottáról álmodott.

 

 

17. Megnyílnak az ég csatornái

A KÖVETKEZŐ NAPON A HARSONÁK korán megszólaltak a táborban. Hamarosan egy magányos futó vált láthatóvá, aki a keskeny ösvényen sietett végig. Bizonyos távolságra megállt, üdvözölte a törpöket, és megkérdezte, vajon Thorin hajlandó-e meghallgatni őt új küldetésében, mivelhogy más hírek érkeztek, és a dolgok menetében változások állottak be.
– Ez Dain lesz! – szólt Thorin, amikor meghallotta a bejelentést. – Értesüléseket szereztek jöveteléről. Biztos voltam benne, hogy ez majd megváltoztatja a magatartásukat! – Aztán odaszólt a hírvivőnek: – Mondd azt, hogy jöjjenek kevesen és fegyver nélkül, kész vagyok meghallgatni őket.
Déltájt megint láthatóvá váltak az Erdő és a Tó lobogói. Húsztagú csapat közeledett. Az útszűkületnél lerakták kardjukat és dárdáikat, és így mentek tovább a Kapuhoz. Legnagyobb csodálkozásukra a törpök azt látták, hogy a csapat tagjai között van Bard és a Tündekirály is, akik előtt egy köpenybe burkolt és csuklyát viselő öreg vaspántokkal megerősített faládikát cipelt.
– Üdvöz légy, Thorin! – mondta Bard. – Még mindig nem változtattál álláspontodon?
– Az én álláspontom nem változik a napok keltével és nyugtával – felelte Thorin. – Csak azért jöttél, hogy henye kérdéseket tegyél fel? A tündecsapat még most se távozott, mint ahogy ezt kértem! Addig pedig hiába jöttök alkudozni velem.
– Nincs semmi, amiért legalább egy kevés aranyadat átengednéd?
– Semmi, amit akár te, akár a barátaid felhajthatnának.
– S mit szólnál Thrain Arkenkövéhez? – mondta Bard, s ugyanakkor az öregember kinyitotta a ládikát, és magasra emelte kezében az ékszert. A reggeli fény csillogva és fehéren lövellt a tenyeréből.
Az elképedés és a csodálkozás torkára forrasztotta a szót Thorinnak. Hosszú ideig senki se beszélt.
Végül Thorin törte meg a csendet, és hangja remegett a dühtől.
– Ez a kő az apámé volt, s most az enyém – mondta. – Ugyan miért vásárolnám meg a magamét? – De aztán erőt vett rajta a csodálkozás, és hozzátette: – Vajon hogyan jutottatok családi ereklyémhez, ha ugyan érdemes ilyen kérdést intézni a tolvajokhoz?
– Nem vagyunk tolvajok – felelte Bard. – Visszaadjuk a tiedet, viszonzásul a miénkért.
– Honnan jutottatok hozzá? – ordította most már Thorin, egyre növekedő dühvel.
– Én adtam nekik! – rikácsolta Bilbó, aki átkukucskált a falon, akkor már merő rémületben.
– Te! Te! – kiáltotta Thorin, felé fordulva, és mindkét kezével megragadva őt. – Te nyavalyás hobbit! Te kisméretű betörő! – ordította, mikor már kifogyott a szavakból, s úgy rázta Bilbót, akár a nyulat. – Durin szakállára! Bárcsak itt lenne Gandalf! Átkozott legyen, hogy terád esett a választása! Fonnyadjon el a szakálla! Ami meg téged illet, odacsaplak a sziklához! – kiáltotta Thorin, és megmarkolva, felemelte Bilbót.
– Megállj! Kívánságod teljesül! – szólt egy hang. A ládikát tartó öregember ledobta csuklyáját és köpenyét. – Itt van Gandalf! És amint látom, idejében érkezett. Ha nem is kedveled a Betörőmet, ne tégy kárt benne. Tedd le, és hallgasd meg előbb, mi mondanivalója van!
– Úgy látszik, mind szövetkeztetek ellenem! – mondta Thorin, miközben lerakta Bilbót a fal tetejére. – Soha többet nem közösködöm se mágussal, se valamelyik barátjával. Mi mondanivalód van, te patkányok ivadéka?
– Jaj nekem! Jaj nekem! – mondta Bilbó. – Ez bizony nincs rendjén. Vagy talán már nem emlékszel arra, hogy kijelentetted, magam választhatom ki a tizennegyed részemet? Talán túlságosan is szó szerint értelmeztem a szavaidat? Megmondták nekem, hogy a törpök igen gyakran udvariasabbak a kijelentéseikben, mint a tetteikben. Mindenesetre volt idő, amikor úgy vélekedtél, hogy némileg hasznotokra voltam. Még hogy patkányok ivadéka! Csak eddig tart a lekötelező szolgálat, amit a magad és családod nevében oly sokszor ígértél? Thorin! Vedd úgy, hogy a magam kívánsága szerint döntöttem a részesedésemről, s maradjunk ebben!
– Úgy veszem – mondotta Thorin komoran. – S ezzel el is engedlek, de ne lássalak soha többé! – Aztán megfordult és átszólt a fal fölött: – Elárultak – mondta. – Helyesen számoltatok azzal, hogy nem tudom megtartóztatni magamat az Arkenkő, családom kincsének visszavásárlásától. Hajlandó vagyok megadni érte a teljes kincs egytizennegyed részét aranyban és ezüstben, a drágaköveket nem számítva; de ezt úgy tekintsétek, mint ennek az árulónak az ígért részesedését, aki ezzel a jutalommal máris mehet, ti meg úgy oszthatjátok fel magatok között, amint akarjátok. Neki kétségkívül aligha fog jutni valami. Vigyétek innen, ha fontos nektek az élete; az én baráti érzésem nem fogja kísérni.
– Most pedig egykettőre lefelé a barátaidhoz – szólt oda Bilbónak –, vagy ledoblak!
– S mi lesz az arannyal és ezüsttel? – kérdezte Bilbó.
– Az majd azután következik, megegyezés szerint – mondta Thorin. – Lefelé!
– Addig nem adjuk ki a követ! – kiáltotta Bard.
– Nem a legjobb formádban szerepelsz, mint a Hegymély Királya – mondta Gandalf. – De hát a dolgok még változhatnak.
– Változhatnak valóban – mondta Thorin. És máris oly erős volt a kincs igézete,¹ mely hatalmában tartotta, hogy azt latolgatta, vajon Dain segítségével nem nyerhetné-e vissza az Arkenkövet anélkül, hogy a jutalomként kitűzött részesedést kifizetné.
Így aztán Bilbót lehajították a falról, és úgy távozott, hogy minden fáradozásáért semmit se kapott cserébe, kivéve azt a fegyverzetet, amelyet Thorin már régebben odaadott neki. Szíve mélyén nem egy törp szégyent és szánalmat érzett távozásán.
– Ég veletek! – kiáltotta Bilbó a törpöknek. – Talán újra találkozunk, ezúttal mint barátok!
– El innen! – harsogta Thorin. – Olyan páncéling van rajtad, amelyet népem készített, s amelynek viselésére méltatlan vagy. Nyíl nem hatolja át, de ha nem sietsz, átszúrom a nyavalyás lábadat. Így hát tűnj el!
– Ne cselekedj elhamarkodottan! – mondta Bard. – Holnapig adunk gondolkodási időt. Délben visszatérünk, s majd meglátjuk, elhoztad-e a kincsből azt a részt, amelyet a kő ellenében felajánlottál. Ha ez minden csalárdság nélkül így lesz, akkor eltávozunk, s a tündecsapat is visszamegy az Erdőbe. Addig is ég veled!
Ezzel visszatértek a táborba; de Thorin Roäc útján követeket küldött Dainhoz, beszámolva neki mindarról, ami történt, és arra kérve őt, közeledjék óvatosan, de gyorsan.

 

Eltelt ez a nap és az éjszaka. A következő napon a szél nyugatnak fordult, s az ég sötét volt és borongós. Még csak korán reggel volt, amikor kiáltás hallatszott a táborban. Rohanvást érkező hírnökök jelentették, hogy törpcsapatok jelentek meg a Hegy keleti nyúlványánál, és most Völgyvidék felé sietnek. Dain megérkezett. Egész éjszaka gyorsított menetben közeledett, s így hamarabb tört rájuk, mint várták. Minden katonája olyan páncélinget viselt, amely térdig ért, lábát pedig olyan harisnya fedte, amely finom és hajlékony fémszemekből készült; gyártásuk titkát egyedül Dain népe ismerte. A törpök magasságukhoz képest igen erősek, de Dain harcosainak többsége még törp mivoltához mérten is erős volt. Csatában nehéz, két kézre fogható csákányokat² forgattak, de mindegyiküknek rövid, széles kardja is volt az oldalán, és körpajzs a hátára akasztva. Kétágú szakálluk be volt fonva és öveikbe gyömöszölve. Süvegük vasból volt és vassal kiverve, arcuk pedig zord eltökéltséget tükrözött.
Harsonák szólították fegyverbe az embereket és a tündéket. Nemsokára a törpök láthatóvá váltak, amint sietős léptekkel közeledtek végig a völgyön. A folyó és a keleti nyúlvány között megálltak, de néhányan közülük folytatták útjukat, és a folyón átkelve a tábor közeléig hatoltak; ott lerakták a fegyvereiket, és a békesség jeléül feltartották a kezüket. Bard ment elibük, hogy találkozzék velük, s vele együtt Bilbó.
– Dain, Nain fia küldött³ – felelték a törpök a hozzájuk intézett kérdésekre. – A Hegyen időző rokonainkhoz sietünk, mivelhogy úgy értesültünk, egykori királyságuk megint az övék. De kik vagytok ti, akik úgy ültök a síkságon, miként az ellenségek védett falak előtt?
Ez persze az ilyen alkalmakkor szokásos udvarias és meglehetősen régimódi nyelven ezt jelentette: „Semmi keresnivalótok nincs itt. Tovább akarunk jutni, így engedjetek utat, vagy harcba szállunk veletek!”
A törpök terve az volt, hogy a Hegy és a folyókanyar közti területen törnek előre, mert az ottani keskeny földrész védelme mintha gyengébb lett volna. Bard természetesen visszautasította, hogy a törpöknek szabad utat engedjen a Hegyhez. Úgy döntött, addig vár, míg az Arkenkőért cserébe ígért aranyat és ezüstöt megkapja, mert abban nem hitt, hogy erre azután sor kerülhet, ha egyszer a várat ily nagy és harcias csapat szállja meg. A törpök rengeteg utánpótlást is hoztak magukkal, mert nagy terhek hordozására képesek, s Dain népe közül szinte valamennyien – gyors menetelésük ellenére – hatalmas csomagokat cipeltek hátukon, a fegyverzetükön kívül. Ilyen körülmények között az ostromlottak képesekké váltak egy hónapokig tartó ostromzárat is kibírni, miközben egyre újabb törpök érkezésével lehetett számolni, mert Thorinnak kiterjedt rokonsága volt. Amellett valami újabb kapu megnyitására és őrzésére is lehetőség nyílt, úgyhogy az ostromlóknak most már az egész hegyet kellett volna bekeríteniük, erre pedig nem állott kellő számú harcos a rendelkezésükre.
A törpök valóban pontosan így terveztek mindent (mert a hollóhírnökök szorgalmasan repkedtek Thorin és Dain között), csak éppen pillanatnyilag az út el volt zárva, így némi mérges szóváltás után a törphírnökök a szakállukba dörmögve visszatértek. Bard erre azonnal hírvivőket küldött a Kapuhoz, akik azonban ott se aranyat, se másféle fizetséget nem találtak. Mihelyt lőtávolon belül kerültek, nyilak záporoztak rájuk, s így a küldöttek rémülten siettek vissza. A táborban most már olyan izgalom uralkodott, mintha csata készülődnék, mert Dain törpjei a keleti parton törtek előre.
– Ostobák! – nevetett Bard. – Ily módon kerülni a Hegy nyúlványa alá! A föld feletti hadviseléshez semmit se értenek, legfeljebb a bányamélyihez. Sok íjászunk és dárdásunk rejtőzik a jobbszárnyukon, a sziklák között. Lehet, hogy a törppáncélingek igen jók, de hamarosan nagyon próbára lesznek téve. Törjünk rájuk most tüstént mindkét oldalról, mielőtt kellően kipihenik magukat!
De a Tündekirály azt mondta:
– Még soká fogok késedelmeskedni, mielőtt elkezdem ezt az aranyért vívott háborút. Ha nem akarjuk, a törpök nem tudnak keresztülhatolni sorainkon, hasonlóképpen semmi olyat se tehetnek, amit meg nem figyelhetünk. Hadd reménykedjünk változatlanul valamiben, ami meghozza a kibékülést. A számbeli fölényünk amúgy is elegendő lesz, ha végül is szerencsétlen módon harcra kényszerülünk.
Csakhogy a király a törpök nélkül csinált számvetést. Annak a tudata, hogy az Arkenkő az ostromlók kezén volt, ott izzott a gondolataik mélyén, meg aztán sejtették is, hogy Bard és barátai habozni fognak, s úgy döntöttek, hogy míg azok vitáznak, ők lecsapnak.
Hirtelen, minden jeladás nélkül, csendben előretörtek, hogy támadjanak. Íjak feszültek, és nyílvesszők zizzentek; az összecsapás kitörőben volt. De még váratlanabbul, rettentő sebességgel sötétség közeledett. Rohanó fekete felleg borította be az eget. Vad szél szárnyán téli dörgés robajlott és zúgott a Hegy fölött, amelynek csúcsát villámfény világította meg. A mennydörgés alatt pedig másféle feketeség kavargott előre, de ezt nem a szél hozta; észak felől közeledett, mint megannyi madárszárny fellege, amely oly sűrű, hogy közötte a fény nem képes áthatolni.
– Megálljunk! – kiáltotta Gandalf, aki váratlanul megjelent, s ott állt egymagában, felemelt karokkal, az előrenyomuló törpök és a támadást váró hadsorok között. – Megálljunk! – kiáltotta olyan hangon, mint a mennydörgés, és varázspálcája villámfényt lövellt. – Az iszonyat tört mindannyiunkra! Sajnos hamarabb, mint sejthettem! A koboldok támadnak rátok! Bolg[3]⁴ érkezett meg északról, ó, Dain, akinek apját levágtad Moriában.⁵ Íme, lássátok! A denevérek úgy lepik el seregük felett az eget, akár a sáskák tengere. Farkasokon nyargalnak, és vargok követik őket!
Csodálkozás és zűrzavar ejtette rabul mindannyiukat. Még Gandalf beszéde alatt is egyre nőtt a sötétség. A törpök megtorpantak, és az eget bámulták. A tündék szaporán kiáltoztak.
– Gyertek! – hangzott Gandalf szava. – Van még idő a tanácskozásra. Hadd jöjjön ide közénk Dain, Nain fia gyorsan!

 

Így kezdődött a csata, amire senki se számított, és ezt nevezték az Öt Sereg Csatájának;⁶ nagyon rettenetes volt. Egyik oldalon álltak a koboldok és a vad farkasok, a másikon a tündék, az emberek és a törpök. A csata pedig így esett.
A Ködhegység Nagy Koboldjának eleste óta a koboldok gyűlölete a törpökkel szemben őrjöngéssé fajult. Városaik, településeik és erősségeik között hírnökök cikáztak ide s tova, mert elhatározott szándékuk volt, hogy elnyerik az Észak feletti uralmat. Híreiket titkos utakon szerezték, és az egész hegyvidéket betöltötte a fegyverkezés és készülődés. Azután útnak eredtek, és dombon-völgyön gyülekeztek, mindegyre alagutakon vagy a sötétség leple alatt haladva, mígnem az északon fekvő Gundabad⁷ nagy hegye alatt és körül – ahol székvárosuk volt – hatalmas sereg gyűlt egybe, készen arra, hogy viharos időben rajtaütésszerűen lezúduljon délre.
Ekkor értesültek Smaug pusztulásáról, és szívükben öröm támadt, és éj mint éj siettek át a hegyeken, míg végül ily módon egészen váratlanul – éppen Dain nyomában – megérkeztek északról. Még a hollók se tudtak jövetelükről, amíg csak arra a töredezett földdarabra nem értek, mely a Magányos Hegyet elválasztotta a mögöttes domboktól. Hogy minderről Gandalf mennyit tudott, azt nehéz lenne megmondani, de az biztos, hogy erre a váratlan támadásra nem számított.
Végül is ezt a tervet sütötte ki Gandalf a Tündekirállyal és Barddal egyetértésben, no meg Dainnal, mert a törpök ura is csatlakozott hozzájuk (a koboldok mindannyiuk ellenségei voltak, és jövetelükre minden más ellentét feledésbe merült): egyedüli reményük az volt, hogy becsalogatják a koboldokat a Hegy nyúlványai közti völgybe, ők maguk meg azokat a hatalmas nyúlványokat szállhatják meg, amelyek délen és keleten terültek el. Ez a terv azonban veszélyessé válhatott, ha a koboldoknak elegendő harcosuk van arra, hogy elfoglalják magát a Hegyet, hogy így fentről és hátulról is támadhassanak; de hát más terv készítésére nem volt idő, arra sem, hogy segítséget hívjanak.
A mennydörgés moraja hamarosan eltávolodott délkelet felé, viszont a denevérfelleg egyre alacsonyabb repülésben közeledve elérte a Hegy gerincét, aztán az egyesült sereg felett körözött-cikázott, elzárva mindannyiukat a fénytől, és rémülettel töltve el szívüket.
– A Hegyhez! – kiáltotta Bard. – A Hegyhez! Foglaljuk el a hadállásainkat, amíg még van rá idő!
A déli nyúlványokra, ennek alacsonyabb lejtőire és a lábuknál levő sziklák közé a tündéket helyezték el, a keleti nyúlványokra az embereket és a törpöket. De Bard és az emberek és törpök közül a legügyesebbek felkúsztak a keleti gerinc magasságáig, hogy kilássanak északra.
Hamarosan láthatták is a Hegy lábánál elterülő tájat, amely feketéllett a nyüzsgő sokaságtól. Kevéssel utóbb a koboldok előőrse megkerülte a nyúlvány végét, és betódult Völgyvidékre. Ezek voltak a legsebesebb farkaslovasok, s kiáltozásuk, üvöltözésük már messze távolról hasogatta a levegőt. Néhány merész ember állott ki elibük, hogy látszatra szembeszegüljön, és sokan estek el, mielőtt a többinek sikerült visszavonulnia és kétoldalt elmenekülnie. Amint Gandalf remélte, a koboldsereg a harcra kényszerített előőrs mögött gyülekezett, s most dühösen özönlött a völgybe, vadul törve előre a Hegy nyúlványai között, és az ellenséget keresve. Számlálhatatlan fekete és vörös zászlaja volt, s akár az áradat, úgy zúdult őrjöngve és rendezetlenül.
Rettenetes csata volt. Ilyen borzasztóságot Bilbó még soha életében nem tapasztalt, s amikor átélte, hevesen gyűlölte – ami azt jelenti, hogy erre az élményre volt a legbüszkébb, és jóval később a legszívesebben idézgette, noha semmi szerepet nem játszott benne.
Ha szabad elmondanom, mi történt a valóságban: a hobbit szinte az események legelején felhúzta a gyűrűjét, eltűnt mindenki pillantása elől, ha nem is vált minden veszedelem számára megközelíthetetlenné. Koboldroham ellen az ilyenféle varázsgyűrű nem nyújt teljes védelmet, sem a repülő nyilakat vagy a vad dárdákat nem állítja meg; de arra alkalmas, hogy a hobbit ne legyen útban, és azt is megakadályozza, hogy a fejét egy kardforgató kobold suhintásával megcélozza.
Először a tündék támadtak. A koboldokat mindig hidegen és keserűen gyűlölték. Dárdáik és kardjaik fagyos csillogással fénylettek a homályban, olyan halálos dühöt sugárzottak a kezek, amelyek fogták őket. Mihelyt az ellenség csapatai duzzadozva töltötték meg a völgyet, nyílzáport zúdítottak rájuk, s minden nyílvessző szinte fullánkos tűzzel lobogott röptében. A nyilak mögött ezernyi dárdás ugrott le és rohamozott. Az ordítozás fülsiketítő volt. A sziklákat feketére festette a kiontott koboldvér.
Amikor a koboldok éppen magukhoz térőben voltak a támadástól, és a tündék rohamát már feltartóztatták, dörgő moraj kélt a völgyön túl. „Moria!” és „Dain, Dain!” kiáltásokat hallatva, a Vasdombokról érkezett törpök avatkoztak a harcba a másik oldalon, kézre kapva csákányaikat; mellettük vonultak a Tavi-emberek, hosszú kardjaikkal.
A koboldok soraiban pánik támadt, s alighogy megfordultak, hogy szembenézzenek ezzel az új támadással, a tündék is újra nekik rontottak. Máris sok kobold menekült a folyó mentén visszafelé, hogy kikerüljön a csapdából, s jó néhányan a saját farkasaik közül szembefordultak velük, szétmarcangolva a halottakat és sebesülteket. A győzelem úgyszólván biztos volt, amikor kiáltás harsant odafent.
Koboldok mászták meg a Hegyet a másik oldalról, és sokan már a kapu feletti lejtőkön tartózkodtak, mások pedig mit sem törődve azokkal, akik jajveszékelve zuhantak le a szirtekről vagy a szakadékokba, vakmerően törtek előre, hogy a nyúlványokat fentről támadják. E nyúlványok mindegyikét olyan ösvényeken lehetett elérni, amelyek a Hegy tömbjének közepéből vezettek alá, s a védőknek nem volt elég emberük ahhoz, hogy sokáig elzárják a támadók útját. Most aztán a győzelem reménytelenné vált. A fekete áradatnak csak első özönlését tudták megakasztani.
Telt-múlt a nap. A koboldok újra összegyülekeztek a völgyben. Itt egy csapat fosztogató varg jelent meg, s velük együtt érkeztek Bolg testőrei, hatalmas termetű koboldok, görbe acélkardokkal.⁸ A viharos eget hamarosan valóságosan is ellepte a sötétség, ezalatt a nagy denevérek ott keringtek a tündék és az emberek feje körül, vagy vámpírként tapadtak az elesettekre. Most Bard azért küzdött, hogy megvédje a keleti nyúlványt, miközben lépésről lépésre hátrált, a tündeurak pedig sarokba szorított királyuk körül harcoltak a déli nyúlványon, a Hollódomb őrtornya közelében.
Váratlanul hatalmas kiáltás hangzott, és a Kapu felől trombitaszó harsant. Elfeledkeztek Thorinról! A fal egy része, amelyet emeltyűk mozgattak, nagy robajjal a tóba omlott. Azon nyomban kiugrott a Hegymély Királya, akit társai követtek. Csuklyának, köpenynek nyoma se maradt: csillogó vértezetet viselt valamennyi, s vörös fény csillant szemükben. Az alkonyi derengésben a nagy törp úgy izzott, akár az arany a halódó tűzben.
A fenti koboldok sziklákat görgettek alá, de a törpök tántoríthatatlanul ugráltak lefelé a vízesés lábához, s onnan rontottak elő csatára. Farkas és lovasa vagy elesett, vagy menekült előlük. Thorin csatabárdjával hatalmas csapásokat osztogatott, ő meg mintha sebezhetetlen lett volna.
– Hozzám! Hozzám! Tündék és emberek! Hozzám! Ó, rokon népem! – kiáltotta Thorin, és a hangja úgy járta be a völgyet, akár a kürtszó.
A renddel mit sem törődve, rontottak le Dain törpjei Thorin segítségére. A Tavi-emberek közül is sokan lerohantak, mert Bard nem tudta visszatartani őket, a másik oldalon pedig a tündék sok dárdása jött segítségül. A koboldok újra vereséget szenvedtek a völgyben, s halomra hullottak, míg csak Völgyvidék sötétté és fertelmessé nem vált tetemeiktől. A vargokat szétszórták, Thorin pedig egyenesen Bolg testőreinek támadt. De ezek sorait nem tudta áttörni.
Mögötte, az elesett koboldok között máris számos halott feküdt, sok ember és sok törp és sok szépséges tünde, akinek még hosszú, vidám éveket kellett volna az erdőben töltenie. És amint a völgy kitárult, Thorin támadásának irama is lelassult. Csapata kicsiny volt. Szárnyai őrizetlenek maradtak. Hamarosan a támadókból megtámadottak lettek, egy nagy gyűrűbe kényszerültek, s minden útjukat elzárták, szinte beszegték a támadásra visszatért koboldok és farkasok. Bolg testőrsége üvöltve rontott rájuk, és úgy tört soraikba, mint a hullámok a homokszirtre.
A barátaik nem tudták segíteni Thorinékat, mert a Hegyről intézett támadás kétszeres erővel újult meg, s lassanként mindkét oldalon leverték az embereket és a tündéket.
Mindezt Bilbó nagy keservesen nézte végig. Maga a Hollódombon, a tündék között foglalt állást – részben mert onnan több lehetősége nyílott a menekülésre, részben mert (s ez a Tuk-örökség hatása volt) ha rászánja magát arra, hogy egyetlen utolsó ellenállási kísérletet tegyen, egészében inkább kívánta a Tündekirályt védeni. Elárulhatom, hogy itt volt Gandalf is, a földön ülve, mint aki mély gondolatokba merült, feltehetően valamilyen utolsó varázsfogásra készülődve, mielőtt mindennek vége. S ez a vég már nem látszott messzinek.
„A koboldok – gondolta Bilbó – hamarosan elfoglalják a Kaput, minket pedig valamennyiünket lemészárolnak, vagy elűznek és elfognak. Bizony, az ember akár elsírná magát, ha fontolóra veszi, mi mindenen ment keresztül. Szívesebben láttam volna a vén Smaugot annak a sok nyomorult kincsnek a birtokában, mint hogy ezek a hitvány teremtmények kapják meg, s a szegény öreg Bombur és Balin és Fili és Kili, meg mind a többi ily csúf véget érjen, meg Bard is és a Tavi-emberek és a vidám tündék. Jaj nekem! Mennyi csatáról szóló éneket hallottam már, s ezekben mindig csak azt, hogy a vereség is lehet dicsőséges.⁹ A valóságban, úgy látszik, nagyon kínos, mondhatnám leverő. Bárcsak semmi közöm se lenne semmihez.”
A felhőket a szél szaggatta széjjel, s nyugaton az eget vérvörös napnyugta hasította fel. Mikor a homályban Bilbó meglátta a váratlanul felgyúló fényt, körülnézett. Nagyot kiáltott – olyasmit látott, amitől a szíve megdobbant: a távoli izzás hátterében sötét árnyak mozogtak, még kicsinyek, de fenségesek.
– A sasok! A sasok! – kiáltotta. – A sasok jönnek!¹⁰
Bilbót ritkán csalta meg a szeme. A sasok tartottak feléjük a szél irányában, szakadatlan vonulásban, olyan seregben, amely az Észak minden sasfészkéből gyűlhetett össze.
– A sasok! A sasok! – kiáltozott Bilbó, miközben táncolt és karjait lengette. Ha a tündék nem is láthatták, azért hallották. Hamarosan ők is átvették a kiáltást, amely most már visszhangozva járta be a völgyet. Sok csodálkozó szem tekintett fölfelé, noha egyelőre még semmi se volt látható, hacsak valaki a hegy déli párkányán nem állt.
– A sasok!¹¹ – kiáltotta Bilbó még egyszer, de ebben a pillanatban egy fentről lezúgó kő vágódott hatalmas erővel a sisakjának. Bilbó nagy csörömpöléssel lezuhant, és többé mit se tudott magáról.

 

 

18. A visszatérés

AMIKOR BILBÓ MAGÁHOZ TÉRT, szó szerint is maga volt. Hollódomb lapos kövein feküdt, közel s távolban senki. Felhőtlen és hideg nap sugárzott felette. Vacogott, s majd kővé dermedt, de a feje tűzben égett.
„Ugyan mi történt? – kérdezte magától. – Az biztos, hogy még nem vagyok elesett hős, de gondolom, meghalni csakugyan ráérek!”
Amikor felült, fájdalmat érzett. Letekintett a völgybe, ahol egyetlen élő koboldot se látott. Egy idő múlva, hogy kicsit kitisztult a feje, úgy vélte, tündéket lát mozogni odalent a sziklák között. Megdörzsölte a szemét. Az biztos, hogy némi távolságra tőle még mindig tábor volt a síkságon, s a Kapu körül is jövés-menés mutatkozott. Úgy látszott, törpök foglalatoskodnak nagy szorgalommal a fal eltávolításán. De mindent halotti csend borított. Se hívás nem hangzott, se valami dal visszhangja. A bánat mintha betöltött volna mindent.
– Talán végtére mégis győzelem! – szólt Bilbó, megtapogatva fájó fejét. – Ha az, nagyon szomorkás.
Hirtelen észrevett egy felfelé mászó és feléje tartó embert.
– Hahó! – kiáltotta igen bizonytalan hangon. – Hahó! Mi újság?
– Milyen hang szólt itt a kövek között? – kérdezte az ember, megtorpanva és körülpillantva nem messze attól a helytől, ahol Bilbó ült. Ekkor Bilbónak eszébe jutott a gyűrűje!
– Az áldóját! – mondta. Végtére a láthatatlanságnak is megvannak a hátrányai. Másként talán ágyban tölthettem volna az éjszakát, melegben és kényelemben.
– Én vagyok az, Zsákos Bilbó, Thorin társa! – kiáltott, s nagy sietve lehúzta a gyűrűjét.
– Jó, hogy megtaláltalak! – mondta az ember, előresietve. – Szükség van rád, és már régen keresünk. A rengeteg halott közé soroltunk volna téged is, ha Gandalf, a mágus nem állítja, hogy ezen a helyen hallották utoljára a hangodat. Még egyszer ide küldött, hogy felkutassalak. Nagyon megsebesültél?
– Csúnya ütést kaptam a fejemre, úgy hiszem – mondta Bilbó. – De rajtam volt a sisakom, a koponyám pedig kemény. Mindamellett betegnek érzem magam, a lábam pedig mintha szalmaszál volna.
– Majd leviszlek a völgyi táborba – mondta az ember, és könnyedén felkapta.
Az ember gyors volt, és biztos lábú. Hamarosan lerakta Bilbót Völgyvidéken egy sátor előtt, ahol Gandalf állott, a karja felkötve. Még a mágus sem úszta meg a történteket sebesülés nélkül, s az egész seregben kevesen maradtak épségben.
Alighogy Gandalf meglátta Bilbót, elragadtatva kiáltott fel:
– Zsákos! No, ezt se hittem volna! Hát szóval mégis élsz! Mennyire örülök! Bizony már éppen elméláztam azon, vajon futja-e a szerencsédből, hogy átsegítsen ezen a válságon! Rettenetes volt, s majdhogynem végzetes. De minden más hír várhat. Gyere! – mondta komorabban. – Valaki hív.
Ezzel bevezette a hobbitot a sátorba.
– Üdv néked, Thorin! – mondta Gandalf, amint Bilbóval együtt belépett. – Elhoztam.
És sok sebében ott feküdt Tölgypajzsos Thorin, és feltépett vértje, rongált csatabárdja a földre volt hajítva. Amikor Bilbó mellé lépett, feltekintett.
– Ég veled, jó tolvaj – mondta. – Én most a várakozás csarnokába térek, hogy elfoglaljam helyemet atyáim mellett, amíg a világ megújul.¹ Minthogy pedig minden aranyat és ezüstöt hátrahagyok, s oly helyre indulok, ahol ennek semmi értéke sincs, barátságban kívánok elválni tőled, és szeretném visszavonni mindazt, amivel a Kapuban szóval és tettel megbántottalak.
Bilbó fél térdre ereszkedett, és szívét eltöltötte a bánat.
– Ég veled, Hegymély Királya! – mondta. – Keserű kaland ez, ha így kell végződnie, s ezt még egy aranyhegy se teheti jóvá. Mégis örülök annak, hogy részese lehettem veszélyes kalandjaidnak; több ez, mint amit bármelyik Zsákos megérdemel.
– Nem! – mondta Thorin. – Több jó van benned, nyájas Nyugat gyermeke, mint amennyiről magad is tudsz. Bátorság és bölcsesség, megfelelő arányban vegyítve. Derűsebb lenne a világ, ha közülünk többen² tartanák többre az evést, a jókedvet és a dalt, mint az arany halmait. De akár szomorú, akár vidám a világ, el kell most hagynom. Így hát ég veled!
Ekkor Bilbó elfordult, egymagában kiment, és egy takaróba burkolózva leült, és – akár hiszitek, akár nem – addig sírt, amíg szeme ki nem vörösödött, és be nem rekedt egészen. Jótét kis lélek volt. Sok időbe tellett, míg újra kedve támadt tréfálkozni. „Még az az egészben a jó – mondta végül is magának –, hogy akkor ébredtem fel, amikor. Őszintén kívánom, bárcsak élne még Thorin, de annak örülök, hogy barátságban váltunk el. Ostoba fráter vagy, Zsákos Bilbó, s azt a kőügyet is jól elrontottad; meg aztán minden iparkodásod ellenére, hogy békét és nyugalmat vásárolj, csata is volt, de, úgy gondolom, ezért aligha vagy felelős.”

 

Mindazt, ami ájulása alatt történt, Bilbó csak később tudta meg, de több bánatot keltett benne, mint örömet, s most már nagyon unta a kalandját. Csontja velejéig vágyódott az után, hogy hazafelé vehesse az útját. Ezt azonban még egy s más késleltette, hát közben majd elmondom, mi történt. A sasoknak már régóta gyanús volt a koboldok seregeinek gyülekezése, mert hiszen vigyázó szemük elől aligha maradhattak teljességgel rejtve a hegyek közti csapatmozdulatok. Így aztán maguk is nagy számban gyülekeztek a Ködhegység nagy Sasának vezérlete alatt, majd messziről megszimatolva a csatát, még jókor viharzottak alá szélmentében a hegyekből. Ők űzték el a koboldokat a hegyoldalakról, szakadékokba hajigálva ezeket, vagy sikoltozva és vad zavarban kergetve le mindannyit az ellenségeik közé. Hamarosan felszabadították a Magányos Hegyet, s végül is tündék és emberek a völgy mindkét oldaláról segítségére siethettek az alant harcolóknak.
De ezek még a Sasokkal együtt is kevesebben voltak, mint a koboldok. Ebben az utolsó órában jelent meg maga Beorn – senki se tudta, hogyan vagy honnan. Egyedül érkezett, medve alakjában, s dühében már-már óriássá növekedett.³
Üvöltő hangja, akár a dob és ágyú, a farkasokat és koboldokat pedig úgy taszigálta az útjából, akár a szalmaszálat vagy a tollat. A hátvédükre rontott, és mint a mennydörgés, úgy törte át a gyűrűjüket. A törpök még mindig ellenállottak egy alacsony, gömbölyded dombon, vezéreik köré csoportosulva. Ekkor Beorn megállt, és felemelte Thorint, aki dárdáktól átdöfve hevert, s kivitte őt a viadal helyéről.
Azután gyorsan visszatért, kétszeres dühvel úgy, hogy már semmi se tudott ellenállni haragjának, s mintha a fegyver se fogta volna. Szétverte Bolg testőrségét, Bolgot magát leteperte és agyonverte. Erre a koboldokat rémület fogta el, s futott, ki merre látott. Viszont az új reménység érkeztével az ellenségeik bátorodtak fel, s szorosan nyomukban voltak, ahol csak lehet, megakadályozva menekülésüket. Sokat közülük a Sebes-folyó körüli lápvidékre hajtottak; itt pusztult aztán az utolsó menekülők túlnyomó része, míg azokat, akik nagy nehezen elérték az erdőtündék birodalmát, ott vágták le, avagy mélyen becsalták őket a Bakacsinerdő áthatolhatatlan homályába, hogy ott haljanak meg. Az énekek úgy tartották, hogy az Észak koboldharcosainak háromnegyed része pusztult el e napon, utána a hegyekben számos esztendőn át béke honolt.
A győzelem biztos volt, még mielőtt az éjszaka beköszöntött, de az üldözés még tartott, amikor Bilbó visszatért a táborba; a völgyben alig is tartózkodott más, mint a súlyosabb sebesültek.
– Hol vannak a sasok? – kérdezte a hobbit ezen az estén Gandalfot, amint ott hevert sok meleg takaróba bugyolálva.
– Egyesek részt vesznek az üldözésben – felelte a mágus –, de legtöbben visszatértek fészkeikbe. Nem kívántak itt maradni, s a kelő hajnal fényével együtt távoztak. Dain a vezérüket arannyal koronázta meg, s örök barátságot fogadott nekik.
– Sajnálom. Úgy értem, szerettem volna még egyszer újra látni őket – mondta Bilbó álmosan. – Talán a hazavezető utamon még majd találkozom velük. Remélem, hamarosan hazatérhetek.
– Amilyen hamar csak kívánod – felelte a mágus.
Mégis eltelt néhány nap, amíg Bilbó útnak indult. Mélyen a Hegy alatt temették el Thorint, s mellére Bard helyezte el az Arkenkövet.
– Hadd feküdjék itt, míg csak a Hegy be nem omlik! – mondta. – S hozzon jó szerencsét egész népére, valameddig itt él!
A Tündekirály aztán letette Thorin sírjára Orcristot, a tündekardot, amelyet fogságában vettek el tőle. A régi énekek úgy tartják, hogy attól fogva mindig villogott a sötétben, valahányszor ellenség közeledett, s így a törpök erőssége minden meglepetés ellen védve volt. Ide most Dain, Nain fia költözött, ő lett a Hegymély Királya; s idővel egyre több törp gyülekezett trónja köré az ősi termekben. Thorin tizenkét társa közül tíz maradt meg. Fili és Kili úgy esett el, hogy pajzsukkal és testükkel védték őt, mert anyjuk idősebbik testvére volt. A többi ott maradt Dainnal, mivel Dain méltányosan bánt a kincsével.
Persze arról most már szó se lehetett, hogy olyan arányban osszák fel azt, mint tervezték, Balin és Dwalin, Dori és Nori és Ori, Oin és Gloin és Bifur, Bofur, valamint Bombur között – Bilbóról nem is szólva. De az összes nyers és megmunkált ezüstnek-aranynak tizennegyed része Bardot illette, mert Dain ezt mondta:
– A holtak megjegyzéseit tiszteletben tartjuk, s az Arkenkövet most Thorin őrzi.
Még a kincs tizennegyed része is igen számottevő volt, számottevőbb, mint amennyije a legtöbb halandó királynak van. Ebből a kincsből Bard jócskán küldött Tóváros Urának, bőkezűen megajándékozta barátait és híveit. A Tündekirálynak Girion smaragdjait adta, mert ezt szerette a legjobban, s most Dain révén visszanyerte.
Bilbóhoz pedig így szólt Dain:
– Ez a kincs éppannyira a tiéd, mint az enyém, bárha a régi megállapodások nem érvényesek, mert hiszen megszerzése és megvédése jogán annyian tartanak rá számot. De jóllehet kész voltál lemondani minden igényedről, szeretném, ha Thorin szavai, amelyeket maga is megbánt, érvényüket veszítenék: hogy tudniillik adjunk neked keveset. Szeretnélek téged a leggazdagabb ajándékban részesíteni.
– Ez nagyon kedves tőled – mondta Bilbó. – De én igazában csak megkönnyebbülök akkor, ha nem kapok semmit. Nem tudom, hogy a csudába vittem volna haza azt a tengernyi kincset végig az egész úton, háború és öldöklés nélkül. S azt se tudom, mihez kezdtem volna vele, ha majd hazaérek. Biztos vagyok benne, hogy a ti kezetekben jobb helyen lesz. – Végül is csak két ládikát fogadott el, az egyik színig volt ezüsttel, a másik arannyal, ezt egy erős póni elbírta. – Ennyinek a szállítását még csak győzöm valahogyan – mondta.
Majd eljött az ideje annak, hogy Bilbó búcsút vegyen a barátaitól.
– Ég veled, Balin – mondta –, s ég veled, Dwalin, tőled is elbúcsúzom, Dori, Nori, Ori, Oin, Gloin, Bifur, Bofur és Bombur! Sose gyérüljön a szakállatok! – Azzal a Hegy felé fordulva még hozzátette: – Ég veled, Tölgypajzsos Thorin! S veled is, Fili és Kili! Emléketek ne halványuljon el soha!
Azután Kapujuk előtt a törpök mélyen meghajoltak, de a szó a torkukon akadt.
– Amerre csak jársz, kísérjen áldás és jó szerencse! – mondta végül Balin. – Ha valamikor újra felkeresnél, mikor már termeink ismét ékességben ragyognak, úgy gyönyörű ünnepség fogad majd!
– Ha pedig ti jártok felém – mondta Bilbó –, nyissátok rám az ajtót kopogtatás nélkül! Négykor teázom, de bárki közületek bármikor jön, mindig szívesen látom!⁴
Ezzel eltávozott.

 

A tündecsapat már menetelt, s noha létszáma szomorúan megfogyatkozott, mégis sokan örvendeztek, mert az északi vidék hosszú időre ismét derűssé vált. A sárkány elpusztult, a koboldokat leverték, és a tündék szívében csak az a várakozás lakozott, hogy a tél hidege után örömteli tavasznak nézhetnek elébe.
Gandalf és Bilbó a Tündekirály mögött lovagolt, mellettük lépdelt Beorn, ezúttal ismét emberi formájában, s útközben nevetett, és hangosan dalolt. Így haladtak, amíg csak a Bakacsinerdő közelébe nem értek, attól a helytől északra, ahol az Erdei-folyó elhagyja az erdőt. Itt megálltak, mert a mágus és Bilbó nem az erdőn keresztül vivő utat választották, bárha a király felajánlotta, hogy egy ideig vendégeskedjenek nála. Az erdő szélén szándékoztak végigmenni, majd északi végét megkerülve azon a pusztaságon jutni tovább, amely az erdő és a Szürkehegység között terül el. Hosszú és örömtelen út volt, de most, hogy a koboldokat leverték, biztonságosabbnak látszott, mint a fák alatt elvezető rettenetes ösvények. Amellett ez volt Beorn útja is.
– Ég veled, ó, Tündekirály! – mondta Gandalf. – Dal járja be a zöld erdőt, míg ifjú a világ! S dalos legyen a néped is!
– Ég veled, ó, Gandalf! – mondta a király. – Kívánom, hogy mindig akkor jelenjél meg, amikor a legnagyobb a szükség rád, és a legkevésbé várnak. S minél gyakrabban látogatsz el termeinkbe, annál elégedettebb leszek.
– Nagyon kérlek – mondta Bilbó hebegve és fél lábon állva –, fogadd el tőlem ezt az ajándékot! – Ezzel egy ezüstből és gyöngyökből álló nyakláncot húzott elő, amit elválásukkor Dain adott neki.
– Ugyan mivel érdemeltem ki ezt az ajándékot, ó, hobbit? – kérdezte a király.
– Hát... hm... úgy gondoltam... ha nem tudnád – mondta Bilbó meglehetősen zavarban –, hogy némi... hát... viszonzás illet meg a... hm... vendégszeretetedért. Úgy értem, még egy betörőnek is van érző szíve. Sok borodat ittam meg és sok kenyeredet fogyasztottam.
– Elfogadom az ajándékodat, ó, Nagyszerű Bilbó! – mondta a király ünnepélyesen. – S tündebarátnak és áldottnak foglak ezentúl nevezni. Árnyékod ne fogyatkozzék, mert a tolvajlás úgy túl könnyű lenne. Ég veled!
Ezzel a tündék az erdő irányába távoztak, Bilbó pedig elindult hosszú útjára hazafelé.

 

Sok nehézségben és kalandban volt része, míg hazaért. A Vadon változatlanul Vadon maradt, és akkoriban még sok minden egyéb is volt benne a koboldokon kívül; de hát jó irányítás és jó őrizet alatt állott – vele volt a mágus, s az út legnagyobb részén Beorn is –, s többet soha nem került nagy veszélybe. Végül is a tél közepére Gandalf és Bilbó megtették a visszautat, mindkét erdőszélen végighaladva, egészen Beorn házának kapujáig, ahol is egy darabig mindketten elidőztek. Meleg és vidám Júle-ünnepet⁵ töltöttek ott, s Beorn meghívására messze távolról érkeztek az emberek, hogy nála ünnepeljenek.
A Ködhegység koboldjai számban megfogyatkoztak, és rettegésben éltek, ezért mély lyukakba rejtőztek, a vargok meg teljesen eltűntek az erdőből, úgyhogy az emberek félelem nélkül járhattak-kelhettek. Beorn később nagy vezérré vált ezen a tájon, és a hegyek és az erdő közötti vad vidéken uralkodott; azt tartják, hogy utódainak sok nemzedéke megőrizte azt a sajátosságát, hogy medvealakot tudott ölteni, közülük sokan voltak félelmetesek és gonoszak, de legtöbbjük szívében hasonlatos volt Beornhoz, ha nem is oly nagy és erős. Az ő idejükben űzték el az utolsó koboldokat a Ködhegységből, és a Vadon Szegélyére új béke költözött.
Tavasz volt, méghozzá szép tavasz, az idő enyhe, és a nap ragyogó, mikor Bilbó és Gandalf végül is búcsút vettek Beorntól, és bár Bilbó vágyódott otthona után, mégis szomorúan hagyta el, mert Beorn kertjeinek virágai tavaszidőn nem kevésbé voltak csodálatosak, mint a nyár teljében.
Végül is elérték a hosszú utat és azt a helyet, ahol annak idején a koboldok elfogták őket. De erre a magaslatra reggel érkeztek, és visszatekintve, a messze vidék felett a fehér nap fényét látták elömleni. A kéklő távolban feküdt valamerre a Bakacsinerdő, közeli szegélye még most, tavasszal is sötétebb zöld volt. Még messzebb, a látóhatár legszélén emelkedett a Magányos Hegy. Legmagasabb csúcsán a most sem olvadó hó sápadtan ragyogott.
– Így követi a hó a tüzet, s még a sárkányoknak is egyszer végük lesz! – mondta Bilbó, s lezárta kalandját. Lényének Tuk-fele igen elfáradt, viszont a Zsákos-rész naponta erősödött.
– Most már nincs más kívánságom – mondta –, mint hogy mielőbb a karosszékemben legyek!

 

 

19. Az utolsó szakasz

MÁJUS ELSEJE VOLT, AMIKOR GANDALF és Bilbó végül elérte a völgyzugolyi szoros peremét, amelynek mélyén az Utolsó (vagy Első)¹ Otthonos Ház állott. Ismét este volt, a pónijaik fáradtak voltak, kiváltképpen az, amelyik a poggyászt hordozta, s mindannyian érezték a pihenés szükségességét. Amint a meredek ösvényen lefelé lovagoltak, Bilbó még hallotta a tündéket dalolni a fák között, mintha csak abba se hagyták volna azóta, hogy eltávozott, s mihelyt a lovasok leértek az alacsonyabban fekvő erdei tisztásokra, ugyanolyan formájú dalra zendítettek, mint annak előtte. Valahogy így:

 

A sárkánynak vége,
már porlad a csontja,
a páncélja tépve,
a híre lerontva!

A kard rozsda lesz már,
a Trón semmivé lesz
s a kar, melyben bíztál,
s a kincs, bárhogy élvezd
de itt még a fű nő,
és zúg a folyó még,
a lomb sose szűnő,
sok tünde dalol még.
Jöjj! Tralla-lalla-hej,
a völgybe vissza no, jer!

A csillag is égőbb,
mint a gyöngy vagy egy üsttel,
a hold színe fénylőbb,
mint ékszer ezüstje;
s ha est tüze lobban,
hegymélyi aranynál
nem lángol-e jobban?
Hát merre rohannál?
Ó tralla-lalla-hej,
a völgybe vissza no, jer!

Ó, merre vonultok,
megtérve sokára?
A csillagok gyúlnak,
suttog habok árja!
Hová, ilyen órán,
hurcolni a terhet?
Tündefi, tündelány
enyhíti, ki ernyedt!
Ó tralla-lalla-hej,
a völgybe vissza no, jer!

 

Ezután előjöttek a völgy tündéi, és üdvözölték őket, s a vízen át elvezették kettőjüket Elrond házához. Itt barátságos fogadtatás várt rájuk, és sok mohó fül kívánta azon az estén hallgatni kalandjaik történetét. A beszélő Gandalf volt, mert Bilbó elcsendesedett és elálmosodott. Az elbeszélés legnagyobb részét ismerte, mert a történteknek szereplője volt, s maga is sokat beszélt el belőlük a mágusnak hazafelé vezető útjukon vagy Beorn házában, de azért hébe-korba kinyitotta az egyik szemét, és odafigyelt, amikor olyan rész került sorra, amit még nem ismert.
Ily módon tudta meg, hol járt Gandalf, mivel kihallgatta a mágus Elrondhoz intézett szavait. Mint kitűnt, Gandalf a fehér mágusok nagy tanácskozásán² vett részt, akik a tudománynak és a jóra irányuló varázslatnak voltak a mesterei, hogy végül is elűzték a Feketemágust, s megszűnt gonosz uralma Bakacsinerdőtől délre.
– Most már nemsokára – szólt Gandalf – az Erdő egy kicsivel nyájasabb lakóhellyé válik. Az Észak ettől a borzalomtól, úgy remélem, sok hosszú esztendőre megszabadult.³ De nem bánnám, ha az egész világból ki tudnánk kergetni őt!
– Ez bizony jó lenne csakugyan – mondta Elrond –, csakhogy attól tartok, erre napjainkban aligha kerül sor, de még aztán sem sokáig.
Amikorra utazgatásaik történeteit befejezték, még sok más történet maradt elmondatlanul, egyre több történet, az elmúlt időkből csakúgy, mint a jelenkorból, s olyan történetek is, amelyeknek egyáltalán nem volt kora, mígnem Bilbó feje előrekonyult a mellére, s kényelmesen horkolt az egyik sarokban.
Arra ébredt, hogy fehér ágyban fekszik, s a nyitott ablakon át besüt a hold. Odalent tiszta és csengő hangon sok tünde énekelt a folyóparton.

 

Daloljon a boldog, daloljon az éjen!
A szél a facsúcson, a szél a fenyéren!
A csillagok égnek, a hold kivirult, lám
ragyog minden ablak az éjszaka tornyán.

Táncoljon a boldog, táncoljon ez éjen!
A láb ma a gyepre mint lágy pihe lépjen!
A víz színezüstjén libbennek az árnyak,
Vidám ez a május, de éje vidámabb.

Szűnjön a szó: mi szövünk neki álmot!
Szendere lágy szövetét mi csináljuk!
Már szunnyad a vándor! A párna ne nyomja!
Csijja, csicsijja, fűz puha lombja!
Ne zúgj, fenyőfa, a pirkadatig!
   Szállj le, hold! Hunyjon ki a fényed!
   Csitt, csitt! Cserfa, csalit!
Hallgass, hab, míg a hajnal ébred!

 

– Ejnye, ti vidámak! – szólt Bilbó kitekintve. – Ugyan a hold járása szerint mennyi az idő? Bölcsődalotok még egy részeg koboldot is felébresztene! De azért mégis köszönöm.
– A te horkolásod meg egy kősárkányt ébresztene fel; de azért köszönjük neked – felelték a tündék nevetve. – Már hajnalodik, s te az est beállta óta alszol. Talán holnapra kipihened a fáradtságodat.
– Egy kis álom nagyon pihentető Elrond házában – mondta a hobbit –, de nem átallom mindazt a gyógyulási lehetőséget igénybe venni, ami kínálkozik. Másodszorra is jó éjszakát, nyájas barátaim! – Ezzel visszament az ágyába, és késő reggelig aludt.
Ebben a házban csakugyan hamarosan megszabadult fáradtságától, és sok vidám tréfában, táncban vett részt, korán és későn, a Völgyi-tündék körében. De most már ez a hely se volt képes Bilbót soká tartóztatni, s mindegyre csak a saját otthonára gondolt. Ezért egy hét után elköszönt Elrondtól, és olyan apró ajándékokat adva néki, amelyeket ez szívesen elfogadott, ellovagolt Gandalffal.
Alighogy elhagyták a völgyet, az ég nyugaton elborult, szél és eső csapott rájuk.
– Csodás a májusi idő! – tréfálkozott Bilbó, miközben a szél arcába verdeste az esőt. – De a meséknek hátat fordítottunk, és visszatérünk az otthonunkba. Ez, azt hiszem, az otthon első íze.
– Még hosszú út áll előttünk – szólt Gandalf.
– De az utolsó utunk – mondta Bilbó.
Ahhoz a folyóhoz értek, mely a Vadon határát jelezte, majd a meredek part alatti gázlóhoz, amelyre talán még emlékeztek. A víz megduzzadt, részben a nyár közeledtével bekövetkezett hóolvadástól, részben a naphosszat tartó esőtől, de azért némi nehézség árán átkeltek, és mire rájuk borult az este, útjuk utolsó szakaszára tértek.
Ez a régi volt, csak a társaság fogyatkozott meg, és lett csendesebb, meg aztán ezúttal nem voltak trollok. Bilbó útjuk minden pontján felidézte az egy évvel ezelőtti eseményeket és szavakat – az egy év inkább tíznek tetszett előtte –, így persze egykettőre felismerte azt a helyet, ahol a póni a vízbe esett, s eltérve útjuktól a Tónival, Bercivel és Vilivel átélt kellemetlen kaland részesei lettek.
Az úttól nem messze megtalálták a trollok aranyát, amelyet elástak, s mely változatlanul rejtett és érintetlen volt.
– Nekem elég aranyam van ahhoz, hogy kitartson életem végéig – mondta Bilbó, amikor kiásták. – Jobb lesz, ha te veszed magadhoz, Gandalf. Biztos vagyok benne, hogy alkalmasan fogod felhasználni.
– Ez igaz! – mondta a mágus. – De azért egyformán kell osztoznunk. Lehet, hogy a vártnál több kiadásod lesz neked is.
Így aztán az aranyat zacskókba rakták, és ezeket is a pónikra csatolták; aminek persze a pónik nem nagyon örültek. Ezután haladásuk lelassult, mert jórészt gyalog mentek. De a vidék zöld volt, körös-körül rengeteg fű, a hobbit örömmel gázolt benne. Arcát vörös selyem zsebkendővel törölgette – de nem! Egyetlenegy sem maradt meg a saját zsebkendőiből, ezt is Elrondtól kölcsönözte –, mert a június elhozta a nyarat, és az idő ismét napsütésessé és meleggé vált.
Minthogy pedig minden a végéhez ér, még ez a történet is, az a nap is elérkezett, amelyen megpillantották a vidéket, ahol Bilbó született és nevelkedett,⁴ ahol a tájat, fákat annyira ismerte, akárcsak a tenyerét. Egy kis magaslatra érve, a távolból láthatta a maga Dombját, amikor is hirtelen megállt, és azt mondta:

 

Az út örökké megy tovább,
szirtek fölött és fák alatt,
nap nem járta barlangon át,
fürge folyó mentén halad,
halad havon, mit tél szitált,
virágok közt a nyári réten,
pázsiton át és kövön át,
holdsütötte hegyek tövében.

Az út örökre megy tovább,
felhők alatt és hold alatt,
de bármily messze tért, a láb
végül hazafelé halad.
S a szem, mely lángot és csatát
látott kőtermek mélyiben,
a régi, ismert mezőkön át
füvön, fán, dombon elpihen.⁵

 

Gandalf rápillantott.
– Kedves Bilbóm! – mondta. – Valami történt veled! Nem az a hobbit vagy már, aki voltál.⁶
S így átkeltek a hídon, elhaladtak a folyó menti malom mellett, és egyenest odaértek Bilbó ajtajához.
– Hát itt mi a pokol járja? – kiáltott a hobbit. Nagy volt a nyüzsgés, s mindenféle népség, tisztes csakúgy, mint tisztességtelen külsejű szorongott az ajtóban, sokan meg ki-be sétáltak – meg se törölve lábukat a lábtörlőn, mint Bilbó bosszúsan megállapította.
Ha ő meglepődött, a többiek még jobban meglepődtek. Egy árverés⁷ kellős közepére érkezett! A kapura nagy, fekete és vörös betűkkel írt tábla volt akasztva, amely szerint június huszonkettedikén Turka, Turka és Gödrös ügyvédek⁸ árverésre bocsátják a megboldogult tekintetes Zsáklaki Zsákos Bilbó úr hagyatékát, lakóhelye: a Domb alatt, Hobbitfalva. Az árverés pontban tíz órakor kezdődik. Most már csaknem ebéd-idő volt, s a legtöbb holminak már gazdája is akadt; az áruk változatos áron keltek el, amely a szinte semmitől a nevetségesig terjedt (ahogyan ez már az árveréseken szokásos). Bilbó unokatestvérei, a Tarisznyádi-Zsákosok⁹ már szorgalmasan méricskélték a szobáit, vajon elfér-e benne a bútoruk. Röviden: Bilbó „feltehetően elhunyt”, s nem mindenki, aki állította, örült csakugyan annak, hogy a feltételezés nem volt helytálló.
Zsákos Bilbó úr visszatérése valóságos riadalmat keltett, mind a Domb alatt, mind a Domb felett s a Vízen túl; jóval több volt ez, mint az a bizonyos három napig tartó csoda.¹⁰ A jogi herce-hurca éveken át tartott. Hosszú időbe telt, amíg elismerték, hogy Zsákos úr csakugyan él. Erről főleg azokat volt nehéz meggyőzni, akik az árverésen jó vételt csináltak; végül is, hogy időt takarítson meg, Bilbó kénytelen volt a saját bútorainak nagy részét visszavásárolni. Sok ezüstkanala tűnt el rejtélyes módon, és senki se tudott velük elszámolni. Bilbó személy szerint a Tarisznyádi-Zsákosokra gyanakodott. Ez utóbbiak a maguk részéről nem voltak hajlandók elismerni, hogy a visszatért Bilbó azonos a régivel, s ezért felbukkanásától kezdve nem voltak vele többé jó viszonyban.¹¹ Igazán annyira megkívánták, hogy ott élhessenek annak szép hobbitlyukában.
Mi több, Bilbó hamarosan rájött, hogy többet veszített a kanalainál – elvesztette jó hírét. Igaz, hogy mindörökre megmaradt a tündék barátjának, s nagy megbecsülésben részesítették a törpök, mágusok és más effajta népek – már akik az útjába akadtak –, de valahogy többé nem volt teljes értékű tekintélye. Valamennyi szomszédos hobbit azt tartotta felőle, hogy félnótás – kivéve a Tuk részről való unokafivéreit és -húgait –, de az idősebb nemzedék még ezeket se bátorította arra, hogy Bilbóval barátkozzanak.
Sajnos, azt kell mondanom, ezzel Bilbó nem sokat törődött. Elégedetten éldegélt, és a tűzhelyén az üstben duruzsoló víz hangja dallamosabbnak tűnt előtte, mint a Váratlan Társaság érkezése előtt, ama békés napokban. Kardját a kandallópárkány fölé akasztotta. Páncélinge egy állványt díszített az előcsarnokban (amíg oda nem kölcsönözte egy múzeumnak). Aranyát-ezüstjét jobbára ajándékokra költötte,¹² ezek az ajándékok egyaránt voltak hasznosak és pazarok – ami bizonyos fokig igazolta azt a vonzalmat, amelyet unokafivérei és -húgai éreztek irányában. Varázserejű gyűrűjét nagy titokban tartotta, mert főleg olyankor használta, amikor alkalmatlan látogatók érkeztek.
Rákapott a versírásra és a tündék látogatására, bár sokan csak a fejüket rázták, homlokukhoz nyúlkáltak, és azt mondták: „Szegény öreg Zsákos!”, s bár kevesen hittek meséinek, élete végéig boldog maradt,¹³ s ez a vég csak nagy sokára következett el.
Néhány évvel később, egy őszi estén Bilbó dolgozószobájában ült, és emlékezéseit írta¹⁴ – úgy gondolta, azt a címet adja neki: Egyszer oda, aztán vissza, egy hobbit vakációja – amikor csengettek az ajtón. Gandalf és egy törp érkeztek, s a törp senki más nem volt, mint Balin.
– Gyertek be! Gyertek be! – szólt Bilbó, s hamarosan mindannyian elhelyezkedtek a tűzhely körüli székeken. Ha Balin úgy találta, hogy Zsákos úr mellénye terjedelmesebb lett (s igazi aranygombok voltak rajta), Bilbó is megfigyelte, hogy Balin szakálla jó néhány rőffel lett hosszabb, és drágakövekkel kirakott öve igen pompázatos.
Persze tüstént nekiláttak, hogy az együtt töltött időkről beszélgessenek, és Bilbó megkérdezte, hogyan mennek a dolgok a Hegy körüli vidékeken. Úgy tűnt, nagyon jól. Bard újjáépítette Völgyvidéket, s emberek tódultak hozzá a Tó mentéről, délről és nyugatról, az egész völgyet pedig ismét művelték, és gazdaggá lett, a pusztát megtöltötte a madárdal és a virág tavasszal, ősszel a gyümölcs és a víg mulatság. Tóvárost is újjáalapították, és virágzóbb volt, mint valaha; a Sebes-folyón vagyonok úsztak fel is és le is; s mind e vidéken barátság honolt a tündék, törpök és emberek között.
A város régi Ura rossz végre jutott. Bard sok aranyat adott neki a Tavi-emberek megsegítésére, de mivel maga is olyanfajta ember volt, akire könnyen ragad a sárkánybetegség, magának tartotta meg az arany túlnyomó részét, elmenekült vele, s aztán éhen halt a Pusztaságban, ahol társai elhagyták.
– Az új Úr bölcsebb fajta – mondta Balin –, és nagyon népszerű, mert természetesen jórészt neki tulajdonítják a mostani virágzást. Olyan énekeket írnak a városban, amelyekben az áll: a folyók uralma idején aranyat hömpölygetnek.
– Akkor hát a régi énekek jövendölései bizonyos fokig teljesültek! – mondta Bilbó.
– No persze! – mondta Gandalf. – És miért is ne teljesülhetnének? Talán csak nem vonod kétségbe a jövendöléseket, mert a megvalósulásukban magadnak is részed volt? Csak nem képzeled igazán, hogy minden kalandodban és szabadulásodban pusztán csak a szerencse irányított, s csak éppen a magad hasznára? Kiemelkedő egyéniség vagy, Zsákos úr, s jómagam is nagyon kedvellek, de végezetül e széles világon mégiscsak egy igen parányi kis valaki!
– Hála az égnek! – mondta Bilbó nevetve, és odanyújtotta Gandalfnak a dohányoszacskóját.

 

 

FÜGGELÉK

 

„A” függelék Az erebori kutatás

„Az erebori kutatás” lényegében Gandalf magyarázata arról, hogy miként is rendezte el Bilbó kalandját, ahogyan az A hobbitban olvasható. A szerző eredetileg A Gyűrűk Ura „A” függelékébe szánta, ahová néhány részlete meglehetősen megrövidítve be is került (vö. A Király Visszatér 471-74. o.). Végül terjedelmi megfontolásokból a kiadás előtt kivették a kötetből. „Az erebori kutatás” egyik változata először A Gyűrű keresésében (Unfinished Tales) jelent meg, itt olvasható Christopher Tolkien beszámolója is a szöveg történetéről, amelyet később kibővített a History sorozatban, miután új információkra bukkant. Következzen erről itt egy rövid összefoglalás.
„Az erebori kutatás” történetének ötlete először az „A” függelék III., „Durin népe” címet viselő részének elkészítése közben merült fel a szerzőben, és a történethez vezető legkorábbi kéziratvázlat a The Peoples of Middle-earthben jelent meg (279-284. o.), mely tartalmaz még két, a legkorábbi kézirathoz tartozó jegyzetet is. Christopher Tolkien nem tudott erről a korai változatról, amikor A Gyűrű keresését összeállította, ahol is az ezt követő, tisztább, de még mindig sokszor átírt és kiegészített, a „Gandalf kapcsolata Thráinnal és Tölgypajzsos Thorinnal” címet viselő kéziratot nevezi meg „A” szövegként.¹ Az „A” változatot egy tiszta, gépelt „B” kézirat követte. Ez tíz oldalból áll, az alcím („Gandalf elbeszélése arról, hogyan készítette elő az erebori utat, és miként küldte el Bilbót a törpökkel”) ceruzával van felírva az első oldal tetejére, „Az erebori kutatás” cím pedig a jobb felső sarokba. Létezik a történetnek egy későbbi, rövidített, „C” megjelölésű kézirat-változata is, melyből hiányzik a cím és a nyitó bekezdés. Lehetséges, hogy a „C” változat abban a reményben készült, hogy legalábbis egy tömörített változat bekerülhetne a kiadott kötetbe, de végül terjedelmi okokból ezt is elvetették.
A Gyűrű keresésében megjelent fő változat a „C” szöveg, melyet a „B”-ből való, hosszú kivonatok és Christopher Tolkien megjegyzései követnek. Az alább megadott változat a teljes „B” szöveg, és különösképp hálás vagyok Christopher Tolkiennak, amiért hozzájárult, hogy itt megjelenhessen.
Nem könnyű megadni „Az erebori kutatás” bármely változatának pontos keletkezési dátumát. A fent említett két korai jegyzet egyikén szerepel egy Tolkien által írt megjegyzés, amely A Gyűrű Szövetségének konkrét oldalszámaira hivatkozik,² amiből az következik, hogy A Gyűrűk Ura ezen kötetének legalábbis a korrektúrája megvolt már, ha ugyan nem jelent még meg nyomtatásban. A Gyűrű Szövetsége első kefelevonatait 1953 júliusának végén küldték meg Tolkiennak. Szeptember 29-én kapta kézhez a korrektúrát, a könyv pedig 1954. július 29-én jelent meg. A Gyűrűk Ura Függelékei anyagának jelentős része – mely tudomásunk szerint abban az időben családfákat és a nyelvekről, írásokról és naptárakról szóló leírásokat tartalmazott – már megvolt 1953. április 11-én, amikor Tolkien abban a reményben írt kiadójának, hogy ennek az anyagnak egy része, bármennyire megkurtítva is, megjelenhet a harmadik kötetben. 1954. május 8-ig Tolkiennak nem sikerült véglegesítenie a Függelékek tartalmát, és úgy érezte, erre nem is lesz képes, amíg nem tudja, mennyi hely áll majd ehhez rendelkezésére. Szeptember 18-án még mindig azon töprengett, mit válasszon ki abból, amit ő maga túlzottan bőséges anyagnak nevezett. 1955. március 6-án Tolkien abbéli reményének adott hangot, hogy a maradék helyre többféle dolgot be tud zsúfolni, beleértve a Durin házáról szóló információkat. Április 12-éig Tolkien végre elküldte a Függelékek maradékát, az „A”-t is beleértve, májusban pedig megérkeztek hozzá az „A” függelék kefelevonatai.
Amennyiben elfogadjuk, hogy „Az erebori kutatás” legkorábbi vázlatai írásának első lehetséges kezdési dátuma 1953. szeptember 29. (Tolkien ekkor kapta kézhez A Gyűrű Szövetsége korrektúráját), 1955. április 12-e pedig (Tolkien ekkor adta be A Király Visszatér utolsó anyagait) a legvégső időpont, ameddig Tolkien letehetett a gondolatról, hogy „Az erebori kutatás”-t felhasználja a Függelékekben, akkor feltételezhetjük, hogy „Az erebori kutatás” összes változata az 1953 októbere és 1955 április közepe közötti időszakban keletkezett. Ha ezt leszűkítve elfogadjuk, hogy A Gyűrű Szövetsége az előtt jelent meg, hogy Tolkien megírta volna „Az erebori kutatás”-t (ami egyébként valószínűnek látszik), a lehetséges időpontok 1954 júliusának vége és 1955 áprilisának közepe közé esnek. Így valószínűnek tűnik, hogy „Az erebori kutatás” 1954 második felében vagy 1955 elején keletkezett.

 

AZ EREBORI KUTATÁS

Gandalf elbeszélése arról, hogyan készítette elő az erebori utat, és miként küldte el Bilbót a törpökkel

Így Tölgypajzsos Thorin lett Durin örököse, de nem sok reménnyel gondolhatott az örökségére. Erebor kifosztásakor még fiatal volt ahhoz, hogy fegyvert forgasson, de Azanulbizar ostrománál már az élen harcolt. Kilencvenöt éves volt, amikor Thráin eltűnt; délceg tartású, szép szál törp, de úgy látszott, nem akar egyebet, mint megmaradni Eriadorban. Ott dolgozott sokáig, kereskedett és gazdagodott, amennyire csak tudott; körülötte pedig sokasodott a nép, mert Durin vándorló nemzetségéből sokan meghallották, hogy merre él, és ők is odatelepültek. Most már szép csarnokaik voltak a hegyekben, sok mindent fel is halmoztak, és nem ment olyan rosszul a sorsuk, de a dalaikban még mindig a távoli Magányos Hegyről, a Nagy Csarnok kincseiről és szépségeiről meg az Arkenkő fényéről álmodoztak.
Múltak az évek. Thorin szívében megint felizzott a parázs, mindig csak a nemzetségét ért sérelmeken rágódott, meg az örökölt bosszúvágyon, ami a Sárkány ellen fűtötte. Fegyverek, hadak, szövetségek jártak az eszében, mialatt nagy kalapácsának csengése betöltötte a műhelyt; de a hadak szétszéledtek, a szövetségek felbomlottak, és a nép közt nemigen akadtak fejszések. Így aztán Thorinban reménység nélkül lángolt a nagy harag, miközben lesújtott az üllőjén izzó vasra.

Gandalf addig nemigen ártotta magát Durin népének dolgába. Nem tartott fenn sok kapcsolatot a törpökkel, pedig barátjuk volt, s jóakarattal tekintett rájuk (különösen a nyugaton élő száműzöttekre). Egy alkalommal azonban épp Eriadoron utazott át (a Megyébe tartott, ahol évek óta nem járt), és összetalálkozott Tölgypajzsos Thorinnal. Jó darabon együtt rótták az utat, s amikor rájuk esteledett, Bríben szálltak meg.
Reggel Thorin így szólt Gandalfhoz:
– Sok gond nyomaszt, s rólad azt tartják, hogy bárki másnál többet tudsz arról, ami a világban történik. Ha velem tartanál és meghallgatnál, örömmel venném tanácsodat.
Gandalf beleegyezett, így elmentek Thorin csarnokaiba, ahol hosszan tárgyaltak egymással, és Gandalf végighallgatta Thorin minden gondját.

Ebből a találkozásból fontos események sora született: előkerült a Gyűrű, eljutott a Megyébe, és a Gyűrűhordozó személyére is fény derült. Többen azt gondolták tehát, hogy Gandalf mindezt előre látta, és szándékosan keresztezte Thorin útját. Ám valószínűleg nem így történt, mert Frodó, a Gyűrűhordozó feljegyzést hagyott A Gyűrűháború története című munkájában. Ez áll benne:

 

A koronázás után egy szép Minas Tirith-i házban üldögéltünk Gandalffal, aki nagyon vidám volt. Mindent megkérdeztünk tőle, s türelme oly végtelennek bizonyult, mint tudása. Sok minden kiment azóta a fejemből, gyakorta nem is értettük, amit mondott. De erre a beszélgetésre tisztán emlékszem. Velünk volt Gimli is, és épp így szólt Peregrinhez:
– Egy sürgős dolgom maradt: ellátogatnék a Megyétekbe. De nem ám azért, hogy még több hobbitot lássak; alig hiszem, hogy újdonságot tudnék meg róluk. Viszont nincsen olyan törp Durin házában, aki ne tekintene tisztelettel arra a földre. Végtére is ott kezdődött a Hegy alatti királyság visszaszerzése és Smaug bukása. Nem is szólva Barad-dûr végzetéről, de hát ezek a dolgok különös módon összefüggnek. Különös, roppant különös módon – ismételte, és eltűnődött.
Majd Gandalfra függesztve tekintetét így folytatta:
– Vajon ki fonta ezt a hálót? Azt hiszem, erre még nem is gondoltam eddig. Mindent előre kiterveltél, Gandalf? Ha nem, akkor miért vezetted Tölgypajzsos Thorint egy kevés jóval kecsegtető útra? Felkutatni a Gyűrűt, elrejteni valahol a messzi nyugaton, majd kiválasztani a Gyűrűhordozót... valld be, ugye ez volt a célod?
Gandalf nem felelt rögtön. Felállt, s nyugatra, a tenger felé tekintett az ablakon át. Nyugodni készült a nap, ragyogása Gandalf arcára vetült. Hosszú ideig csendben állt ott. Végül Gimlihez fordult, és így szólt:
– Magam sem tudom. Ugyancsak megváltoztam azóta, és Középfölde sorsa sem nyomaszt már. Akkoriban neked is olyasféle válaszokat adtam volna, mint Frodónak a múlt év tavaszán. Egy éve csupán! Persze az efféle számolgatás semmire sem jó. Azon a nagyon távoli napon annyit mondtam egy ijedt hobbitnak: Bilbó dolga az volt, mert nem lehetett másként, hogy rátaláljon a Gyűrűre, így a tiéd az, hogy elvidd. S hozzátehettem volna: az enyém pedig az, hogy a segítségemmel mindketten eljussatok eddig.
Ráadásul mindehhez a józan eszemen kívül annyi eszközöm volt csak, amennyi a kezem ügyébe akadt. Ám az, hogy mit sejtettem belül, s miről tudtam, mielőtt e szürke partokra léptem volna – mindez nem ide tartozik. A hajdanvolt Nyugaton Olórin volt a nevem, s csak azon a földön beszélhetek ennél nyíltabban.
Így szóltam erre:
– Azt hiszem, valamivel többet értek most, Gandalf. Mégis, Bilbó nem szívesen hagyta el az otthonát, és magam is vonakodtam elmenni. Nem kényszeríthettél minket; meg sem próbálhattad volna. Szeretném hát tudni, miért tetted, amit tettél, amikor még ugyanaz az ősz öregember voltál, akinek látszottál.
– Nem értem, miért akarnád tudni – mondta Gandalf. – De természetesen megvoltak a magam egyszerű okai; és az igazat megvallva, eleinte a hobbitok nem játszottak túl fontos szerepet ezek között.
A legfőbb okom egy kapitányé volt, a Háborús Tanács tagjáé. Amikor összefutottam Thorinnal, már régóta tudtam, hogy Szauron ismét felütötte a fejét, és számítottam rá, hogy hamarosan felfedi magát. Tudtam, hogy nagy háborúra készül, és gondolatban felmértem az összes vidéket. A sürgető kérdés ez volt: mi lesz az első lépése? Megpróbálja visszafoglalni Mordort, vagy megtámadja legfőbb ellenségeinek kicsi, de erős erődítményeit, Lórient és Völgyzugolyt?
Biztos voltam benne, hogy meg akarja támadni őket; ez lett volna számára az előnyösebb lépés. Lórien közel volt: az került volna először sorra. De Völgyzugoly sem volt számára elérhetetlen. Csupán ismét el kellett volna foglalnia Angmar régi királyságát, és ez nemsokára túlságosan is könnyű lett volna számára. Hatalma nőttön nőtt, és ha szolgái seregét elküldte volna abba az irányba, közte és az északi hegyek hágói közt csupán a Vasdombok törpjei és Völgyváros életben maradt emberei álltak volna, akik Smaug pusztájának szélén éltek. És ha Smaugot felhasználja, az borzasztó eredménnyel járt volna.
Így hát az észak nagyon gyenge pontnak tűnt. Volt még idő, de nem túl sok. – Nos – mondtam magamnak –, találni kell valami módot, hogy leszámoljunk Smauggal. De mindenekelőtt egy közvetlen csapásra van szükség Szauron ellen; legalább rákényszeríthetjük valami elhamarkodott döntésre.
Hogy végre előbbre jussunk, ezért hagytam ott a Smaug ellen induló társaságot, ahogy útra kelt. Délre mentem, és meggyőztem a Tanácsot arról, hogy támadjuk meg Dol Guldurt, mielőtt ő támadná meg Lórient. A terv sikerült, Szauronnak menekülnie kellett. Ám még mindig egy lépéssel előttünk járt. Beismerem, azt hittem, valóban megfutamodott, s újabb éber béke következik. Ez azonban nem tartott sokáig. Szauron úgy döntött, ő lép előbb: nyomban visszatért Mordorba, s tíz esztendővel később felfedte magát.
Akkor terjedni kezdett a sötétség. Pedig az eredeti elképzelése egészen más volt, s mindez később baklövésnek bizonyult. A Homálytól távol ugyanis rengeteg helyen szerveződött az ellenállás. Hogy szökhetett volna át a Gyűrűhordozó, ha nincsen Lórien vagy Völgyzugoly? Azt hiszem, mind elestek volna, ha Szauron előbb minden erejét ellenük fordítja, s nem küldi több mint a felét Gondor ellen.
Ennyit kell hát tudnotok; ez volt a fő okom. Persze nem elég látni, hogy mit kell tenni: azt is tudni kell, hogyan. Az északi helyzet igencsak aggasztott, amikor 2941 márciusának közepén összefutottam Tölgypajzsos Thorinnal. Végighallgattam, s utána azt gondoltam: „Nos, itt áll Smaugnak legalább egy ellensége. Nyertünk egy értékes segítséget. Meg kell tennem, amit tudok; már korábban is eszembe juthattak volna a törpök.”
És ott volt a Megye népe. Ti nem emlékeztek a Hosszú Télre; én már akkor a szívembe zártam őket. Nyomorúságos helyzetben voltak, sorra fagytak meg vagy haltak éhen, mert utána szörnyű éhínség következett. Én akkor láthattam bátorságukat és könyörületüket. Mert könyörületüknek és panasztalan bátorságuknak köszönhették, hogy életben maradtak. Reméltem, hogy túlélik, de már láttam, hogy nyugatra előbb-utóbb megint rossz idők jönnek. Persze egészen más okból: közelgett a háború. Éreztem, hogy reményeim beváltásához többre és másra van szükségük... de mire? Azt hiszem, többet kellett volna tudniuk a világ dolgairól, s arról, hogy hol állnak ők.
Felejteni kezdtek. Feledték saját eredetüket és legendáikat; feledték mindazt, amit a világ nagyságáról tudtak. Még nem tűnt el egészen, de már elhalványult bennük a „magasztos” és a „veszélyes” emléke. S az effajta dolgokat nem taníthatod meg egyhamar egy egész népnek. Ilyesmire nem volt idő. Egyébként is: nem mindegy, hol, kivel kezded. Meg merem kockáztatni, hogy Bilbó kiválasztott; s azt is, hogy az én feladatom csak annyi volt, hogy kiválasszam őt... mindenesetre megismerkedtem Bilbóval.
– Épp erről akarok hallani – szólt közbe Peregrin. – Miért éppen vele?
– Te hogyan választanál ki egy hobbitot erre a célra? – kérdezett vissza Gandalf. – Nem volt nekem időm válogatni; akkoriban jól ismertem a Megyét (bár amikor Tölgypajzsos Thorinnal találkoztam, néhány kellemetlen ügy miatt húsz éve feléje se néztem). Így tehát fontolóra véve mindent, amit a hobbitokról tudtam, így szóltam magamhoz: – Szükségem van egy heves vérű Tukra (de nem túl hevesre, Peregrin uram), és egy higgadtabbra, talán egy Zsákosra.
Ezzel pedig egyértelművé vált Bilbó személye. Amíg fel nem nőtt, jól ismertem – jobban, mint ő engem. Kedveltem akkoriban. S most látnom kellett, hogy túl „szabad” lett ahhoz, hogy csak úgy lerohanjam. Erről persze mit sem tudtam, míg vissza nem tértem a Megyébe. Ott aztán megmondták, hogy nem nősült meg. Ezt különösnek találtam, bár sejtettem az okát. A legtöbb hobbit szerint azért, mert korán magára hagyták, és most a maga ura akar lenni. De én tudtam, hogy nem ez az igazi ok. Rájöttem, hogy továbbra is „szabad” szeretett volna maradni, persze számára sem volt világos, hogy miért: nem tudta, vagy egyszerűen félt végiggondolni. Mindenesetre független akart lenni, ha majd eljön az alkalom, hogy otthagyja a Megyét. Tán a bátorságot gyűjtötte; emlékszem, mint zaklatott folyton, hogy beszéljek azokról a hobbitokról, akik állításuk szerint el-elhagyták a Megyét. A Tuk oldalágon legalább két bácsikája tett így.
De kezdek elkanyarodni a tárgytól. Térjünk vissza a találkozásomhoz Thorinnal. Meghívott, hogy tartsak vele az otthonába. Így is tettem; és voltaképp keresztülmentünk a Megyén. Thorin persze nem volt hajlandó hosszabb időre megállni; annyira semmibe vette a hobbitokat, hogy az már felbosszantott. Talán ez ültette a fejembe e gondolatot, hogy belekeverjem az ügybe őket is. Számára nem jelentettek többet egyszerű növénytermesztőknél, akik történetesen a Hegység felé vezető ősi törp út menti mezőkön dolgoztak.
Nos, végighallgattam hosszú mondókáját. Egy részét már eleve tudtam, bár Thrór halálának módja és Thráin eltűnése akkor csak a törpök előtt volt ismeretes. Ha nem tudtok mindezekről, meg kell kérnetek Gimlit, hogy valamikor máskor mondja el a történetet. Szívem mélyén szántam Thorint, de nem láttam rá sok esélyt, hogy segítsek neki. Ahogy azt nagyon is jól láttam, belekeveredett Szauron terveinek hálójába, egy erejét és felfogását meghaladó, sötét haditervbe. Mégis ott ült és egyre csak beszélt nagyzolva, azon töprengve, vajon az unokaöccse, Dáin tudna-e adni kétezer fegyverest, és a környék emberei segítenének-e, vagy esetleg Thranduil király – mintha csak valami hadjáratot tervezgető király volna.
Végül közbevágtam.
– Fontolóra veszem mindezt – mondtam. – Körvonalazódik egy terv a fejemben, de hiányzik egy darab, amit szeretnék megtalálni, ha lehet. Most mennem kell. Megvan a saját elintéznivalóm is. De ne reménykedj túlságosan. Az én tervem nagyon különbözik a tieidtől, és meglehet, nem fog tetszeni.
– Majd meglátom, ha visszatérsz – felelte Thorin. – De ne várass soká! – A szívem éget belülről.

 

Egyenesen a Megyébe mentem, és összegyűjtöttem minden hírt, amit csak tudtam az eseményekről és a népről. Aztán sokáig egymagamban ültem és gondolkoztam. Szükségem volt rá. Nem tudtam Bilbót kiverni a fejemből, bár még nem volt időm meglátogatni. De Thorin terve eszembe juttatott egy furcsa, félig elfeledett esélyt. Most már kevésbé tűnt esélynek. Gondolom, rájöttetek, mire gondolok, hiszen ismeritek Bilbó történetét. Eszembe jutott a szerencsétlen, haldokló törp Dol Guldur bányáiban és a régi térkép meg a különös kulcs. Addig fogalmam sem volt, ki lehetett. Volt nála egy térkép, ami Durin népéé volt valaha Ereborban, és egy kulcs, amely láthatólag a térképhez tartozott (bár ezt nem tudta elmagyarázni); és azt mondta, hogy egykor volt egy gyűrűje.
Semmi mást nem mondott. „Az utolsó a Hét közül” – ezt motyogta újra és újra. De számtalan módon kerülhetett hozzá. Meglehet, küldönc volt, akit menekülés közben fogtak el. Vagy talán egy tolvaj, aki egy nagyobb tolvaj csapdájába került. Meghalt, mielőtt elmenekültem volna, én pedig eltettem a tárgyakat. Egy belső hang tanácsára megőriztem őket, biztonságban, de hamarosan elfeledkeztem róluk. Mert más ügyem volt Dol Guldurban, fontosabb és veszélyesebb Erebor minden kincsénél.
De most eszembe jutottak, és láttam, hogy addig tartottam őket magamnál, mígnem az idő felfedte a jelentésüket. Ma már tudom, hogy Thrór fia II. Thráin végső szavait hallottam, habár nem tudta elmondani a saját nevét, sem a fiáét; és immár volt egy tervem, és egy kulcsom Erebor titkos bejáratához. Mit kezdjek vajon velük?
Nos, tudjátok, hogy döntöttem; és most már talán kevésbé hangzik képtelenségnek, mint akkor. Akkor még előttem is akkora képtelenségnek tűnt, hogy csak nevettem magamon, és csodálkoztam, hogy miért is veszek egyáltalán fontolóra egy efféle tervet: belekeverni a Megye-nép egyik tagját a törpök ügyeibe, a több mint kétszáz évvel ezelőttről eredő családi háborúságokba és csapásokba a messzi határokon.
Végül elhatározásra jutottam, és visszamentem Thorinhoz, aki éppen nagygyűlést tartott. Ott találtam egész atyafiságát, köztük Balint és Glóint is.
– Nos, mi mondandód van? – kérdezte Thorin, ahogy beléptem.
– Először is – kezdtem –, te még mindig király módjára gondolkozol. Csakhogy a királyságodnak már régen befellegzett. Ha egyáltalán újra lehet építeni (amit kétlek), a kezdet kezdetéről kell elindulnod. Csodálom, hogy itt latolgatod a Sárkány erejét, messze tőle. S ez nem minden: az egyre terjedő Homály, amely hamarosan elborítja az egész világot, még ennél is rosszabb. A kettő pedig össze fog találkozni. – Ami egyébként be is következett volna, ha nem támadjuk meg idejében Dol Guldurt. – A nyílt háború hiábavaló, s egymagad különben sem készítheted elő. Egyszerűbb, mégis merészebb húzással kell próbálkoznod. Valami igazán elszánttal.
– Zavarosan és nyugtalanítóan beszélsz – válaszolt Thorin. – Elmondanád világosabban?
– Egyfelől magadban kell útra kelned – mondtam. – Mellőzz minden küldöncöt, futárt vagy hadüzenetet, Tölgypajzsos Thorin. Legfeljebb néhány rokonod vagy hű társad tarthat veled. Másfelől valami meglepetéssel is kell szolgálnod.
– Nevezd meg! – szólt Thorin.
– Egy pillanat – mondtam. – Azt hiszed, hogy egyezkedhetsz egy sárkánnyal? Smaug nemcsak erős, de már igencsak vén és ravasz is. Vállalkozásod kezdetétől figyelemmel kell lenned az emlékezőtehetségére és a szaglására.³
– Ez magától értetődik – válaszolta Thorin. – A törpöknek több dolguk akadt már a sárkányokkal, mintsem gondolnád. Ne hidd, hogy tudatlanok vagyunk, s hogy kioktathatsz minket.
– Á. Remek – feleltem. – Csakhogy a terveid nem erről győztek meg. Az én tervem titkos. Titkos. Smaug sem álmatlanul heverészik fényűző rejtekén, Tölgypajzsos Thorin. Törpökről álmodik. Bizonyos lehetsz benne, hogy mielőtt aludni térne, nap mint nap körbejár csarnokában, hogy törpöknek még a nyomát se lássa. Azután pedig félálomban fekszik: hegyezi a fülét. Törp lábakra vár.
– A titkos terved éppoly reménytelennek tetszik, mint a nyílt harc – szólt közbe Balin. – Képtelenségnek tűnik.
– Nehéz, annyi bizonyos – ismertem be. – De nem képtelenség, különben aligha vesztegetném rátok az időt. Inkább úgy mondanám, majdnem lehetetlen. Mondok tehát egy majdnem lehetetlen megoldást. Vigyetek magatokkal egy hobbitot. Smaug valószínűleg sosem hallott róluk, így a szagukat sem ismerheti.
– Micsoda?! – kiáltott fel Glóin. – Egy tökfejet abból a Megyéből? Miféle haszna lenne, ha elvinnénk? Lehet, hogy ismeretlen szaga van, de soha nem merészkedne olyan közel még egy tojásból kikelt sárkányfiókához sem, hogy az a szagát érezze!
– Ez meglehetősen méltatlan feltételezés – mondtam. – Semmit sem tudtok a Megye népéről, Glóin. Ostobának tartjátok őket, mert nagylelkűek, és sosem alkudoznak. Gyávának, mert eddig nem sikerült nekik fegyvert eladnotok. Ám mindnyájan tévedtek. Akárhogy is, de van köztük egy, akit én kiszemeltem, és veletek fog tartani, Thorin. Ügyes kezű és okos; ravasz, de nem meggondolatlan. Azt hiszem, bátor is, akár egész népe; ahogy ti mondanátok, sarokba szorítva igazán. Egy hobbitot sarokba kell szorítanod, hogy meglásd, mi minden szunnyad benne.
– Sajna, ez keresztülvihetetlen – felelte Thorin. – Ugyanis amennyire én ismerem őket, nagy ívben kerülik a sarkokat.
– Így igaz – mondtam. – Nagyon okos nép. De ez a hobbit valóban különleges. Azt hiszem, meg lehetne győzni, hogy kevésbé kerülje őket; szerintem régen vágyik rá, hogy részt vegyen egy kalandban.
– De nem az én költségemre – jelentette ki Thorin, miközben felállt, és öles léptekkel róni kezdte a szobát. – Ez nem tanács, ez valóban képtelenség. El sem tudom képzelni, milyen ellenszolgáltatást nyújthat egy hobbit (okos vagy sem) egynapi kosztért és bérért cserébe. Ha egyáltalán rábírható, hogy elinduljon.
– El sem tudod képzelni! Hallani még kevésbé fogod – válaszoltam. – Mert a hobbitok különösebb erőfeszítés nélkül is halkabban mozognak, mint bárki fia törp, még ha az élete is a tét. Azt hiszem, minden halandó lény közül nekik van a legsimább talpuk. Nem úgy tűnt, Tölgypajzsos Thorin, mintha tisztában lennél ezzel, amikor úgy trappoltál át a Megyén, hogy egy mérföldről hallották a jöttöd. Amikor diszkréciót említettem, hivatalos diszkrécióra gondoltam.
– Hivatalos diszkréció! – kiáltott fel Balin, aki félreértette szavaimat. – Úgy érted, egy hivatásos kincskereső? Hát vannak még ilyenek?
Haboztam. Ez új fordulat volt, nem tudtam, erre mit léphetek.
– Azt hiszem – mondtam végül. – Jó pénzért elmegy mindenhova, ahova ti nem mertek vagy nem tudtok, s elhoz mindent, amire vágytok.
Thorin szeme felcsillant, ahogy eszébe jutottak az elrabolt kincsek, azután elkomorult.
– Úgy érted, egy fizetett tolvaj – mondta gúnyosan. – Ez megfontolandó, feltéve, hogy nem kér túl sokat. De hát hogy jön mindehhez egy falusi hobbit? Azok egész nap isznak, s még az üveggyöngyöt is keverik a drágakővel.
– Jó lenne, ha nem beszélnél mindig ilyen magabiztosan olyasmiről, amihez nem értesz – mondtam élesen. – Ezek a falusi hobbitok ezernégyszáz éve a Megyében élnek, s ezalatt sokat tanultak. Ezer évvel azelőtt, hogy Smaug Ereborba jött volna, már kapcsolatuk volt a tündékkel meg a törpökkel. Nem olyan gazdagok, mint őseitek vélték, de sokan közülük szebb dolgokkal dicsekedhetnek, mint te, Thorin. A hobbit, akire gondolok, aranydíszeket tart az otthonában, ezüstkészlettel étkezik, és kristálypohárból issza a bort.
– Aha, most már értem – szólt közbe Balin. – Tehát tolvaj az illető, igaz? Ezért ajánlod őt a figyelmünkbe.
Egy pillanatig azt hittem, menten kijövök a sodromból, és elveszítem a nyugalmam. Kezdett felbosszantani ez a törp önteltség, amely önmagát fogadja el az egyetlen értéknek, és mindent, ami nem az övék, lopottnak tekint, vagy amellett kardoskodik, hogy valaha a törpöké volt.
– Tolvaj? – kacagtam. – Hát persze, hivatásos betörő! Hogy lehetne máskülönben ezüstkanala egy hobbitnak! Majd az ajtajára mázolom a betörők jelét, s onnan megismeritek. – Dühösen felpattantam, s olyan hangon, ami engem is meglepett, így folytattam: – Meg kell keresned azt az ajtót, Tölgypajzsos Thorin. Komolyan beszélek. – Azon kaptam magam, hogy igencsak határozott vagyok. Ez a különös ötlet átkozottul fontos lett. Muszáj volt, hogy a törpök beadják a derekukat. – Figyelmezz rám, Durin népe! – kiáltottam. – Ha sikerül csatlakozásra bírnotok ezt a hobbitot, sikerrel jártok. Ha nem, akkor elbuktok. De ha meg sem próbáljátok meggyőzni, akkor végeztem veletek. Tőlem aztán nem kaptok több tanácsot vagy segítséget, amíg csak el nem ér a Homály benneteket is!
Thorin megfordult, és csodálkozva nézett rám.
– Kemény beszéd! – mondta. – Nos jó, veled tartok. Lehet, hogy tényleg a jövőbe látsz... De ha nem, akkor biztos, hogy egyszerűen bolond vagy.
– Remek – feleltem. – De jó szándékkal gyere, ne pusztán abban a reményben, hogy bolondot csinálhatsz belőlem. Légy türelmes, és ne utasítsd vissza rögtön, ha nem látod rajta a bátorságot vagy a kalandvágyat, amiről beszéltem. Letagadja őket. Megpróbál majd kibújni a dolog alól, de nem szabad hagynotok.
– Nem fogok vele alkudozni, ha erre célzol – mondta Thorin. – Minden egyes felfedezett kincsért szép summát fog kapni, de egy fityinggel se többet.
Persze nem erre céloztam, de hát mi értelme volt vitatkozni?
– Még valami – folytattam. – Minden tervet és előkészületet előre kell lerendeznetek. Álljon készen minden! Ha egyszer rábeszéltétek, ne adjatok neki időt, hogy végiggondolja! Egyenest a Megyéből kell majd keletre indulnotok.
– Különös fickó ez a te betörőd – szólt közbe egy Fili nevű fiatal törp (mint utóbb megtudtam, Thorin unokaöccse). – Hogy hívják, vagy milyen nevet használ?
– A hobbitok a valódi nevüket használják – mondtam. – Csak egy neve van: Zsákos Bilbó.
– Micsoda név! – nevetett Fili.
– Szerinte tiszteletet parancsol – mondtam én. – Illik is hozzá: ugyanis középkorú, agglegény, s az utóbbi időben pocakot eresztett. Azt hiszem, legfőbb érdeklődési köre az evés. Úgy tudom, tekintélyes éléskamrája van; sőt talán több is. Ha nem juttok dűlőre, legalább jól megvendégelhet benneteket.
– Elég már! – mondta Thorin. – Ha nem adtam volna szavam, ezek után el se mennék. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy bohócot csináljak magamból. Mert én is komolyan beszélek. Halálosan komolyan, és a szívemben harag parázslik.
Az utóbbiakat nem méltattam figyelemre.
– Figyelj, Thorin – mondtam. – Április vége van, mindjárt itt a tavasz. A lehető leghamarabb készíts elő mindent. Valamit még el kell intéznem, de egy hét múlva újból itt leszek. Miután visszatértem, ha mindent rendben találok, akkor előremegyek, hogy előkészítsem a terepet. Egy napra rá pedig együtt keressük őt fel.
Ezután távoztam is, mert Bilbóhoz hasonlóan Thorinnak sem akartam időt adni, hogy még egyszer végiggondolhassa a dolgot. A továbbiakat mindnyájan tudjátok; persze úgy, ahogy Bilbó mesélte. Ha én írtam volna le, egészen másképp hangzana. Hisz mit sem tudott arról, mennyi fáradságomba került, hogy a Morotvára érkező törpcsizmák dübörgése ne idő előtt érjen el a füléhez.
2941. április 25-én látogattam el Bilbóhoz, s bár többé-kevésbé tudtam, mire számítsak, kissé mégis megingott a magabiztosságom. Éreztem, hogy nehezebb lesz, mint vártam, de úgy döntöttem, most már kitartok mellette. Másnap, április 26-án, szerdán Thorin társaságában Zsáklakba érkeztem. Vele sem volt könnyű, mert a végén neki is elment a kedve az egésztől. Bilbó ráadásul megrémült, és nevetségessé tette magát. Kezdettől fogva rosszul állt a szénám, s ez a „hivatásos betörő”-dolog, amit a törpök a fejükbe vettek, tovább rontotta a helyzetet. Szerencsére még korábban azt mondtam Thorinnak, hogy a Zsáklakban töltjük az éjszakát, mert idő kell a részletek megbeszéléséhez. Így legalább nyertem egy utolsó esélyt. Ha Thorin anélkül megy el Zsáklakból, hogy négyszemközt beszélek vele, minden tervem dugába dől.
Az út később sok bonyodalommal járt, de számomra azt hiszem, a legnehezebb az volt mind közül, hogy Thorint rábeszéljem aznap éjjel és a következő reggel: vegye be Bilbót társai közé. Thorin dölyfös volt és bizalmatlan, és úgy érezte, becsaptam.
– Még hogy tolvaj! – horkantott. – Épp olyan becsületes, mint amilyen ostoba. Az anyja túl korán halt meg. És egyébként is, a legtöbb kanala bádog. Megint tisztességtelen játszmáid egyikébe akarsz sodorni, Gandalf mester. Biztos vagyok benne, egyéb indokod is van, mint hogy segíts nekem.
– Persze hogy van – mondtam. – Ha nem lenne más okom, egyáltalán nem segítenék. A rögeszméd, akármilyen fontosnak tűnik is, egyetlen szál csupán a nagy hálóban. Én pedig sok szállal foglalkozom. Ám ez csak megfontolandóbbá teszi tanácsomat.
– Ismerem a híred – válaszolta Thorin. – És remélem, rá is szolgáltál. De ez az ostoba ügy a hobbittal gondolkodóba ejt, vajon a sok gond nem zavarta-e meg az elméd.
– Valóban akadna hozzá elég – mondtam. – Mind közül a legbosszantóbb egy felfuvalkodott törp, aki tanácsot kér tőlem egy olyan ügyben, amelyről először hallok, aztán szemtelenséggel jutalmaz. Járd csak a magad útját, Tölgypajzsos Thorin, ha így akarod. De tanácsot kértél, és ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Ha semmibe veszed, a magad veszélyére teszed. A vesztedbe mész. Óvakodj! A küldetéseddel együtt része vagy egy sokkal nagyobb ügynek. Ha sikerrel jársz, az meglehet, hogy más, fontosabb küldetéseket mozdíthat előre. Tégy féket büszkeségedre és mohóságodra, különben elbuksz utad végén, még ha mindkét kezeddel aranyat markolsz is.
Ez hatott rá, de a tűz nem aludt ki a szemében.
– Engem te ne fenyegess! – kiáltotta. – Ebben az ügyben magam döntök, mint ahogy minden más ügyben is.
– Csak nyugodtan! – válaszoltam. – Nem vitatkozom veled. Többet nem mondhatok. Csupán még annyit: én nem adom könnyen a szeretetem és a bizalmam, Thorin. De kedvelem ezt a hobbitot, és jót akarok neki. Bánj vele érdeme szerint, s akkor életed végéig élvezheted barátságomat.
Mindezt a legcsekélyebb remény nélkül mondtam. Ám ezúttal ráhibáztam. A törpök igen nagyra értékelik a baráti szeretetet, és örökké hálásak azoknak, akik segítettek nekik.
– Rendben van hát – mondta végül Thorin. – Legyen akaratod szerint! Velünk tarthat, feltéve, ha ő is így kívánja (amit kétlek). De ha ragaszkodsz hozzá, hogy magammal cipeljem, neked is jönnöd kell, hogy kedvencedre felügyelj.
Láttam, hogy ennél tovább már nem fog elmenni.
– Remek! – feleltem. – Veletek megyek, és maradok, ameddig csak tudok. Ha tovább nem, hát addig, míg fel nem fedezitek a hobbit értékét. – A végén jól sült el, de akkoriban nyugtalanított, mert nyakamon volt már a Fehér Tanács és a Dol Guldur elleni támadás ügye. Így kezdődött hát az erebori kutatás, s attól a naptól fogva a törpök és a hobbitok csodálatos módon belekeveredtek korunk minden főbb eseményébe.
Így ért véget Gandalf hosszú beszámolója. Emlékszem, Gimli felnevetett:
– Még most, hogy minden jóra fordult, még most is képtelenségnek tűnik mindez – mondta. – Jól ismertem Thorint, s azt kívánom, bárcsak én is ott lehettem volna, amikor először kerestél fel minket. Ám akkor én valahol messze jártam, a kutatásra pedig nem engedtek el: azt mondták, fiatal vagyok még az ilyesmihez. Azt hittem, egy törp hatvankét évesen már mindenre alkalmas. Mindenesetre boldog vagyok, hogy végre hallhattam a teljes történetet. Ha ugyan teljes. Még most sem hiszem el, hogy mindent elmondtál nekünk, amit tudsz.
– Persze, hogy nem – felelte Gandalf.
– Nem bizony – mondta Trufa. – Mi a helyzet például a térképpel és a kulccsal? Egy szót sem szóltál róluk Thorinnak, mikor a történetét hallgattad, pedig akkor már vagy száz éve nálad kellett, hogy legyenek!
– Csaknem kilencvenegy, hogy pontos legyek – mondta Gandalf. – Tíz évvel azután találtam rá Thráinra, hogy elhagyta népét; akkor már legalább öt éve a pincék foglya volt. Nem tudom, hogy maradhatott élve olyan sokáig, és hogy tartotta mindezt magában a kínzások alatt. Azt hiszem, a Fekete Hatalom csak a gyűrűre vágyott, s miután azt elvette tőle, Thráin maga nem érdekelte többé. Egyik tömlöcébe vetette, hogy ott végezzen vele az idő. Apró gondatlanság. De végzetes baklövésnek bizonyult. Mint az apró gondatlanságok általában.
Nos, ahogy azt már elmagyaráztam, kilencvenegy éven át nem voltam tisztában ezeknek a tárgyaknak az értékével. Mikor rájöttem, tudtam, hogy van a kezemben legalábbis egy jó érv a tervem mellett; és, hogy úgy mondjam, a megfelelő pillanatban fedtem fel őket: épp mikor a helyzet egészen reménytelenné vált, és Bilbó tökéletes bolondot csinált magából. Thorin ettől kezdve volt igazán kész követni a terveimet, legalábbis ami a titkos küldetést illeti. Akármit is gondolt Bilbóról, ő maga útnak indult volna.
A térkép és a kulcs élénken az eszébe idézte a múltat. Törpmértékkel mérve fiatal volt még Erebor kifosztásakor, csupán huszonnégy éves, de, ahogy azt elmondta nekem, gyakran töprengett azon, hogy menekült el a csarnokaiból Thrór és Thráin. Egy csakis törpök által ismert titkos ajtó esélyt adott nekünk, hogy felderíthessük a Sárkány ténykedéseit, sőt hogy találjunk egy kis rejtett aranyat vagy családi ereklyét – Thorin szíve ettől bizonyosan jócskán megkönnyebbült volna.
Nem hiszem, hogy kezdetben lett volna bármi reménye is Smaug elpusztítására. Nem is volt remény rá, mégis megtörtént. Ám fájdalom! – Thorin nem élvezhette sokáig újonnan szerzett dicsőségét és kincseit. Önteltsége és felfuvalkodottsága figyelmeztetésem ellenére végzett vele.
– Annyi bizonyos – mondtam –, hogy mindenképp megölhették volna. Azután az ork seregek támadtak volna, bármilyen bőkezűen bánik is Thorin a kincseivel.
Valóban – felelte Gandalf. – Szegény Thorin! Nagy törp volt egy nagy nemzetségből, számos hibája ellenére is; s bár az Ellenség végzett vele, a Hegymélyi Királyság helyreállt. Dáin méltó utód volt. A tervem jónak bizonyult. A fő támadás eltérült dél felé, de Szauron jobbkeze messzire elér, s még így is borzalmas pusztítást vihetett volna véghez északon, míg mi Gondort védtük. Akár Völgyzugolyt is feldúlhatta volna, ha Brand és Dáin király nem áll az útjába. Amikor a nagy pelennori csatára gondoltok, a völgyvidéki csatákat és Durin népének vitézségét se feledjétek. Gondoljátok meg, mi lett volna! Sárkánytűz és ádáz kardok Eriadorban. Gondorban most nem volna királynő. Még győzelmesen is csak hamu és romok közé térhetnénk ide vissza. De mindez elhárult, mert egy kora tavaszi reggelen Brí mellett összefutottam Tölgypajzsos Thorinnal.⁴ Véletlen találkozás, ahogy Középföldén mondani szokás.⁵

 

 

„B” függelék. A rúnákról

Egy 1938. február 20-án egy londoni újságban közzétett levelében Tolkien megjegyezte, hogy A hobbitban szereplő rúnák „hasonlóak az angolszász feliratok rúnáihoz, de nem azonosak velük” (Letters, 25. levél). Tolkien A hobbitban három helyen használta ezeket a rúnákat – kétszer Thror Térképén (a megszokott rúnákat és a hold-rúnákat, mindkettő megismétlődik a könyvhöz 1966-ban hozzáfűzött bevezető jegyzetben), és egyszer az angol kiadás borítóján (lásd 36. o.). A borító rúnái így festenek:

A rúnák értelme (az aláhúzott betűpárokat egyetlen rúna jelöli):

THE HOBBIT OR THERE AND BACK AGAIN BEING THE RECORD OF A YEARS JOURNEY MADE BY BILBO BAGGINS OF HOBBITON COMPILED FROM HIS MEMOIRS BY J R R TOLKIEN AND PUBLISHED BY GEORGE ALLEN AND UNWIN LTD. (A hobbit, avagy oda és vissza, mely egy egyéves utazás feljegyzése a hobbitfalvi Zsákos Bilbó visszaemlékezései alapján, J. R. R. Tolkien összeállításában és a George Allen and Unwin Kft. kiadásában.)

A hobbit 1938-as amerikai kiadása más borítóval jelent meg (lásd 38. o.), de a könyv 1951-es, második kiadásakor (ötödik lenyomat) az amerikai kiadó a brit kiadás példányait importálta, a brit borítóval együtt. Végül valaki felfigyelt rá, hogy a rúnák a brit, nem pedig az amerikai kiadó nevét adják meg. 1965-ben az amerikai kiadás borítóján a rúnaszöveg utolsó öt szavát kicserélték a következő szövegre:

Kiadóként itt „HOUGHTON MIFFLILN AND CO.” szerepel. A változtatás valószínűleg a tizenkilencedik utánnyomás során történt (1965 februárjában), melynek azonban még egy példánya sem került a kezembe; a huszadik kiadás (1965 augusztusa) már a módosított rúnákat tartalmazza. Hogy vajon ez alkalommal maga Tolkien változtatta-e meg a rúnákat, nem tudni.
Bizonyosan Tolkien rajzolta viszont újra A hobbit 1966-os Longmans, Green-kiadásának borítóján szereplő rúnákat, ahol az alábbi rövidített felirat látható:

A rúnák jelentése:

THE HOBBIT OR THERE AND BACK AGAIN EDITION FOR SCHOOLS PUBLISHED BY LONGMANS GREEN AND CO. (A hobbit, avagy oda és vissza, iskolák számára készült kiadás, megjelentette a Longmans Green és Tsa.)

Tolkien még egy kiadásra került szövegben használta ezt a rúnarendszert, egy 1947-ben Katherine Farrernek írt képeslapon, mely a Lettersben (112. levél) jelent meg. Ez alkalommal a használat némileg kifinomultabb; például a rúnák alatti pont jelöli a kettős hangzókat.

A itt látható táblázatot a fenti példák alapján állítottuk össze. Az angolszászok és egyéb germán népek által használt rúnákkal kapcsolatos további információért lásd Ralph W. V. Elliot Runes: An Introduction, 1959; javított kiadás 1989 (Bevezetés a rúnákba) valamint R. I. Page An Introduction to English Runes, 1973; javított kiadás 1999 (Bevezetés az angol rúnákba) című műveit.
A Gyűrűk Urában egy jóval nagyobb rúnatáblázatot ad meg, de ott ugyanezekhez a rúnákhoz más hangértékeket rendel egy másik használatmód szerint. További információért lásd A Gyűrűk Ura „E” Függelékének II. részét („A certhek”) és a Christopher Tolkien által összeállított „Appendix on Runes”-t (Függelék a rúnákhoz) a History hetedik kötetében, a The Treason of Isengardban. Lásd még Paul Nolan Hyde „The Angerthas and The Hobbit” (Az angerthas és A hobbit) című írását a Mythlore 1987. nyári számában (13, 4. szám; 50.) valamint Arden R. Smith „Certhas, Skirditalia, Fupark: A Feigned History of Runic Origins” (Certhas, Skirditalia, Fujbark: A rúnák eredetének kitalált történelme) című írását a Verlyn Flieger és Carl F. Hostetter szerkesztésében megjelent Tolkien's Legendáriumban, 2000 (Tolkien legendáriuma).
Nem Tolkien volt az első író, aki történelmi rúnákat használt egy gyermekmesében. Rudyard Kipling a Just So Storiesben, 1902 (Gyermekmesék) egy elefántagyarra hosszan, rúnákkal felvésett történet illusztrációját adja meg.

 

 

Irodalomjegyzék

Ez az irodalomjegyzék öt főbb részből áll. Az első rész J. R. R. Tolkien főbb megjelent műveinek szükségszerűen válogatott listája. A listán az első angol és amerikai kiadások szerepelnek, ezek után következnek a fontos különbségeket tartalmazó további kiadások. Azon olvasóknak, akiket érdekelne Tolkien megjelent műveinek egy teljesebb listája (melyben szerepelnek a szerző különböző könyvekhez és folyóiratokhoz készült írásai, valamint a Tolkien könyveinek különböző kiadásaival kapcsolatos részletek), ajánlom Wayne G. Hammond és Douglas A. Anderson: J. R. R. Tolkien: A Descriptive Bibliography, 1993 (J. R. R. Tolkien: Leíró bibliográfia) című összeállítását.
A második rész Tolkien A hobbit megjelent szövegein eszközölt módosításaival foglalkozik, és bemutatja, hogy ezen módosítások hogyan jelennek meg e könyv fő szövege mellett a jegyzetekben. A harmadik rész A hobbit fordításait és illusztrált kiadásait sorolja fel, míg a negyedik részben A hobbit különböző könyvekben és folyóiratokban megjelent kritikáinak válogatott listája található.
Az utolsó részben az olvasók rendelkezésére bocsátok némi információt azon két főbb szervezetről (az egyikük Egyesült Államok-beli, a másik angliai), melyek kifejezetten J. R. R. Tolkien műveivel foglalkoznak. A szerzővel számos más, nemzetközi társaság is foglalkozik, ezek listája megtalálható a Tolkien Society internetes honlapjának „links” részlege alatt, más, Tolkiennal kapcsolatos forrásokkal együtt.

 

I. J. R. R. Tolkien művei

 

Írások Középföldéről:

The Hobbit, or There and Back Again. London: George Allen & Unwin, 1937. Második kiadás, 1951; harmadik kiadás, 1966; negyedik kiadás, 1978; ötödik kiadás, London: HarperCollins, 1995. Boston: Houghton Mifflin Company, 1938. Második amerikai kiadás, 1951; harmadik amerikai kiadás, 1966 [papírkötésű], 1967 [textilkötésű]; negyedik amerikai kiadás, 1985; ötödik amerikai kiadás, 1999.

 

The Lord of The Rings:

The Fellowship of The Ring: Being the First Part of The Lord of the Rings. London: George Allen & Unwin, 1954. Második kiadás 1966. Boston: Houghton Mifflin Company, 1954. Második amerikai kiadás 1965 [papírkötésű], 1967 [textilkötésű].

The Two Towers: Being the Second Part of The Lord of the Rings. London: George Allen & Unwin, 1954. Második kiadás 1966. Boston: Houghton Mifflin Company, 1955. Második amerikai kiadás 1965 [papírkötésű], 1967 [textilkötésű].

The Return of the King: Being the Third Part of The Lord of the Rings. London: George Allen & Unwin, 1955. Második kiadás 1966. Boston: Houghton Mifflin Company, 1956. Második amerikai kiadás 1965 [papírkötésű], 1967 [textilkötésű].

[A Gyűrűk Ura gyakran egy kötetben jelenik meg. E mű szövegének és kiadott változatainak komplex történetét áttekintendő, lásd Douglas A. Anderson „szöveggel kapcsolatos megjegyzés”-eit A Gyűrűk Ura újonnan megjelent HarperCollins (Anglia) és Houghton Mifflin (Egyesült Államok) kiadásaiban. A „szöveggel kapcsolatos megjegyzés”-ek három változatban jelentek meg, a legkorábbi ezek közül 1986-os, az átdolgozott változatok 1993-ban és 2002-ben kerültek napvilágra.]

 

The Adventures of Tom Bombadil and Other Verses from the Red Book. Pauline Baynes illusztrációival. London: George Allen & Unwin, 1962. Boston: Houghton Mifflin Company, 1963.

The Road Goes Ever On: A Song Cycle. J. R. R. Tolkien versei Donald Swann zenéjével. Boston: Houghton Mifflin Company, 1967. London: George Allen & Unwin, 1968. Második kiadás, melyben már a „Bilbo's Last Song” (Bilbó utolsó dala) című vers megzenésített változata is szerepel: London: George Allen & Unwin, 1978. Boston: Houghton Mifflin Company, 1978.

Bilbo's Last Song. Boston: Houghton Mifflin Company, 1974. London: George Allen & Unwin, 1974. Poszter formájában kiadott egyetlen vers, az amerikai kiadásban Robert Strindberg fotójával, az angol kiadásban pedig Pauline Baynes illusztrációjával a háttérben. A vers később könyvként is megjelent Pauline Baynes illusztrációival. London: Unwin Hyman, 1990. Boston: Houghton Mifflin Company, 1990.

The Silmarillion. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: George Allen & Unwin, 1977. Boston: Houghton Mifflin Company, 1977. Második kiadás, melyben szerepel Tolkien 1951-ben Milton Waldmanhez írt levele (ld. Letters, 131. levél), valamint Christopher Tolkien előszava a második kiadáshoz. London: HarperCollins, 1999. Boston: Houghton Mifflin Company, 2001.

Unfinished Tales of Númenor and Middle-earth. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: George Allen & Unwin, 1980. Boston: Houghton Mifflin Company, 1980.

 

The History of Middle-earth. Tizenkét kötetes sorozat Christopher Tolkien szerkesztésében.

I. The Book of Lost Tales, Part One. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: George Allen & Unwin,
1983. Boston: Houghton Mifflin Company, 1984.

II. The Book of Lost Tales, Part Two. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: George Allen & Unwin,
1984. Boston: Houghton Mifflin Company, 1984.

III. The Lays of Beleriand. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: George Allen & Unwin, 1985. Boston: Houghton Mifflin Company, 1985.

IV. The Shaping of Middle-earth: The Quenta, the Ambarkanta and the Annals. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: George Allen & Unwin, 1986. Boston: Houghton Mifflin Company, 1986.

V. The Lost Road and Other Writings: Language and Lőre Before The Lord of the Rings. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: Unwin Hyman, 1987. Boston: Houghton Mifflin Company, 1987.

VI. The Return of the Shadow: The History of The Lord of the Rings, Part One. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: Unwin Hyman, 1988. Boston: Houghton Mifflin Company, 1988.

VII. The Treason of lsengard: The History of The Lord of the Rings, Part Two. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: Unwin Hyman, 1989. Boston: Houhgton Mifflin Company, 1989.

VIII. The War of The Ring: The History of The Lord of the Rings, Part Three. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: Unwin Hyman, 1990. Boston: Houghton Mifflin Company, 1990.

IX. Sauron Defeated: The End of the Third Age (The History of The Lord of the Rings, Part Four), The Notion Club Papers and The Browning of Anaduné. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: HarperCollins, 1992. Boston: Houghton Mifflin Company, 1992. E könyv első része, mely A Gyűrűk Urához kapcsolódik, 1998 óta külön, papírkötésű könyvként is megjelenik The End of the Third Age (A harmadkor vége) címmel.

X. Morgoth's Ring: The Later Silmarillion, Part One: The Legends of Aman. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: HarperCollins, 1993. Boston: Houghton Mifflin Company, 1993.

XI. The War of the Jewels: The Later Silmarillion, Part Two: The Legends of Beleriand. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: HarperCollins, 1994. Boston: Houghton Mifflin Company, 1994.

XII. The Peoples of Middle-earth. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: HarperCollins, 1996. Boston: Houghton Mifflin Company, 1996.

The History of Middle-earth Index. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: HarperCollins, 2002.

 

Nyelvészeti írások:

I • Lam na • Ngoldathon: The Grammar and Lexicon of the Gnomish Tongue. Christopher Gilson, Patrick Wynne, Arden R. Smith és Carl F. Hostetter szerkesztésében. Walnut Creek, Kalifornia: Parma Eldalamberon, 1995. XI. szám.

Quenyaqetsa: The Quenya Phonology and Lexicon. Christopher Gilson, Carl F. Hostetter, Patrick Wynne és Arden R. Smith szerkesztésében. Cupertino, Kalifornia: Parma Eldalamberon, 1998. XII. szám.

The Alphabet of Rúmil & Early Noldorin Fragments. The Alphabet of Rúmil, Arden R. Smith szerkesztésében; Early Noldorin Fragments, Christopher Gilson, Bili Welden, Carl F. Hostetter és Patrick Wynne szerkesztésében. Cupertino, Kalifornia: Parma Eldalamberon, 2001. XIII. szám.

 

Nem Középföldével kapcsolatos írások:

Farmer Giles of Ham. Pauline Baynes illusztrációival. London: George Allen & Unwin, 1949. Boston: Houghton Mifflin Company, 1950. Ötvenéves jubileumi kiadás Christina Scull és Wayne G. Hammond szerkesztésében, mely a történet korábban kiadatlan első változatát, Tolkien egy lehetséges folytatáshoz készült jegyzeteit, valamint a szerkesztők előszavát és jegyzeteit tartalmazza. London: HarperCollins, 1999. Boston: Houghton Mifflin Company, 1999.

Tree and Leaf London: George Allen & Unwin, 1964. Boston: Houghton Mifflin Company, 1965. Az „On Fairy-Stories” (A tündérmesékről) és a „Leaf by Niggle” (Pepecs mester falevele) című írásokat tartalmazza. Második kiadás, a „Mythopoeia” című verssel és Christopher Tolkien előszavával kibővítve: London: Unwin Hyman, 1988. Boston: Houghton Mifflin Company, 1989. A legutóbbi, papírkötésű kiadás, melyben a „The Homecoming of Beorhtnoth” című írás is szerepel: London: HarperCollins, 2001.

Smith of Wootton Major. London: George Allen & Unwin, 1967. Boston: Houghton Mifflin Company, 1967.

The Father Christmas Letters. Baillie Tolkien szerkesztésében. London: George Allen & Unwin, 1976. Boston: Houghton Mifflin Company, 1976. Egy fekvő téglalap formájú, kivonatos kiadás, melyben az oldalakhoz ragasztott borítékokban kihajtható levelek találhatóak, Letters from Father Christmas címmel jelent meg. London: HarperCollins, 1995. Egy minikönyv formátumú kiadás, három, papírtokkal ellátott kötetben Father Christmas Letters címmel jelent meg. London: HarperCollins, 1994. Egy igen lerövidített, egykötetes minikönyv formátumú kiadás szintén Father Christmas Letters címmel jelent meg. London: HarperCollins, 1998. Boston: Houghton Mifflin Company, 1998. Az 1976-os könyv jelentősen kibővített és újratervezett változata, melyben korábban kiadatlan levelek és rajzok is szerepelnek, Letters from Father Christmas címmel jelent meg. London: HarperCollins, 1999. Boston: Houghton Mifflin Company, 1999.

Mr. Bliss. London: George Allen & Unwin, 1982. Boston: Houghton Mifflin Company, 1983. Tolkien illusztrált kéziratából átdolgozott mese.

Roverandom. Christina Scull és Wayne G. Hammond szerkesztésében. London: HarperCollins, 1998. Boston: Houghton Mifflin Company, 1998.

 

 

Tudományos munkák:

A Middle English Vocabulary. Oxford: Clarendon Press, 1922. A könyvet Kenneth Sisam Fourteenth Century Verse and Prose (Oxford: Clarendon Press, 1921) című művével való együttes használatra szánták, így azzal együtt adták ki.

Sir Gawain and the Green Knight. J. R. R. Tolkien és E. V. Gordon szerkesztésében. Oxford: Clarendon Press, 1925. Második kiadás Norman Davis átdolgozásában. Oxford: Clarendon Press, 1967.

Ancrene Wisse: The English Text of the Ancrene Riwle. J. R. R. Tolkien szerkesztésében. London: Oxford University Press, 1962. Early English Text Society, Eredeti sorozat, 249. sz.

Sir Gawain and the Green Knight, Pearl, Sir Orfeo. Ford. J. R. R. Tolkien; Christopher Tolkien szerkesztésében. London: George Allen & Unwin, 1975. Boston: Houghton Mifflin Company, 1975.

The Old English Exodus. Szöveg, fordítás és magyarázat: J. R. R. Tolkien; Joan Turville-Petre szerkesztésében. Oxford: Clarendon Press, 1981.

Finn and Hengest: The Fragment and the Episode. Alan Bliss szerkesztésében. London: George Allen & Unwin, 1982. Boston: Houghton Mifflin Company, 1983.

The Monsters and the Critics and Other Essays. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: George Allen & Unwin, 1983. Boston: Houghton Mifflin Company, 1984. A „Beowulf: The Monsters and the Critics”, az „On Translating Beowulf”, a „Sir Gawain and the Green Knight”, az „On Fairy-Stories”, az „English and Welsh”, az „A Secret Vice” és a „Valedictory Address to the University of Oxford” című esszéket tartalmazza.

Beowulf and the Critics. Michael D. C. Drout szerkesztésében. Tempe, Arizona: Medieval and Renaissance Texts and Studies, 2002.

 

Egyéb:

The Letters of J. R. R. Tolkien. Szerk. Humphrey Carpenter, Christopher Tolkien segítségével. London: George Allen & Unwin, 1981. Boston: Houghton Mifflin Company, 1981. A brit kiadáshoz 1995-ben, az amerikai kiadáshoz pedig 2000-ben csatolták Christina Scull és Wayne G. Hammond jelentősen kibővített tárgymutatóját.

 

Képzőművészeti munkák:

Pictures by J. R. R. Tolkien. Christopher Tolkien szerkesztésében. London: George Allen & Unwin, 1979. Boston: Houghton Mifflin Company, 1979. Válogatás Tolkien képzőművészeti alkotásaiból, mely az 1970-es években, Angliában megjelent naptársorozaton alapul. Második kiadás, London: HarperCollins, 1992. Boston: Houghton Mifflin Company, 1992.

J. R. R. Tolkien: Artist and Illustrator. Wayne G. Hammond és Christina Scull. London: HarperCollins, 1995. Boston: Houghton Mifflin Company, 1995. Átfogó tanulmány Tolkien képzőművészeti munkásságáról.

 

Gyűjteményes reprint kiadások:

The Tolkien Reader. New York: Ballantine Books, 1966 [papírkötésű]. A „The Homecoming of Beorhtnoth”, az „On Fairy-Stories”, a „Leaf by Niggle”, a „Farmer Giles of Ham” és a „The Adventures of Tom Bombadil” című írásokat tartalmazza.

Smith of Wootton Major and Farmer Giles of Ham. Pauline Baynes illusztrációival. New York: Ballantine Books, 1969 [papírkötésű]. Egykötetes utánnyomás.

Tree and Leaf Smith of Wootton Major, The Homecoming of Beorhtnoth. London: Unwin Books, 1975 [papírkötésű]. Egykötetes utánnyomás.

Farmer Giles of Ham, The Adventures of Tom Bombadil. London: Unwin Books, 1975 [papírkötésű]. Egykötetes utánnyomás.

Poems and Stories. Pauline Baynes illusztrációival. London: George Allen & Unwin, 1980. Boston: Houghton Mifflin Company, 1994. A The Adventures of Tom Bombadilt, a Farmer Giles of Hamet, a Smith of Wootton Majort, valamint a „The Homecoming of Beorhtnoth”, az „On Fairy-Stories”, a „Leaf by Niggle” című írásokat tartalmazza.

Tales from the Perilous Realm. London: HarperCollins, 1997. A Farmer Giles of Hamet, a The Adventures of Tom Bombadilt, a Smith of Wootton Majort és a Leaf by Niggle című történetet tartalmazza.

A Tolkien Miscellany. Pauline Baynes illusztrációival. Garden City, N.Y.: Science Fiction Book Club, 2002. A Smith of Wootton Majort, a Farmer Giles of Hamet, a Tree and Leafet, a The Adventures of Tom Bombadilt, valamint a Sir Gawain and the Green Knight, a Pearl, és a Sir Orfeót című írásokat tartalmazza.

 

 

II. A hobbit szövegbeli módosításaival kapcsolatos jegyzetek

 

A jelen könyv oldalain szereplő jegyzetekben figyelemmel kísérhetők Tolkien A hobbit kiadott szövegváltozataiban eszközölt változtatásai. E jegyzetekben megkíséreltem összefoglalni mindazokat a módosításokat, amelyek a könyvben az első, 1937-es kiadástól kezdődően a harmadik kiadás (1966-67) különböző változataiig megjelentek. A jegyzetek nem térnek ki e kiadások sajtó- és egyéb hibáira, kivéve azokban az esetekben, ahol szándékos szövegbeli változtatás is történt. Minden egyes, módosításokat követő jegyzet az eredeti, 1937-es szövegváltozatot tünteti fel elsőként, ezután következnek a változtatások részletei, ám csak a végleges változatig bezárólag. Azaz, ha a jegyzet feltüntet egy 1951-es módosítást, a szöveg azonban ettől kezdve nem változott tovább, nem ismétlem meg azt. A jegyzetekben a > jel jelentése: „így módosult”.
A jegyzetek összeállítása során az 1937-es szövegváltozathoz az 1938-as amerikai Houghton Mifflin-kiadás első lenyomatát (melynek címlapján a meghajló hobbit látható) használtam. Ezt a lenyomatot fotográfiai eljárással másolták az 1937-es első angol kiadásról, így az ugyanazt a szöveget és ugyanazokat a sajtóhibákat tartalmazza. (Az 1938-as Houghton Mifflin-kiadás későbbi utánnyomása, melynek címlapján a meghajló hobbit helyett egy ülő, fuvolán játszó alak látható, tartalmaz egy-két további hibát is.)
Az 1951-es szövegváltozathoz a Houghton Mifflin angol nyomdai ívek alapján készült „második kiadását (ötödik lenyomatát)” használtam. A Houghton Mifflin második kiadása, mely az Allen & Unwin második kiadásával egy időben került nyomtatásra, minden bizonnyal 1951 tavaszán, míg az Allen & Unwin második kiadása néhány hónappal később, júliusban jelent meg. Christopher Tolkien fénymásolatot készített nekem apja módosításairól, melyeket 1965 augusztusában, a harmadik kiadáshoz készített saját, 1954-es Allen & Unwin „hatodik lenyomatába”, e jegyzetek alapos tanulmányozása pedig gazdagította az én módosításokat követő jegyzeteimet is, valamint megerősítette Tolkien egynémely szándékolt szövegváltozatát.
Tolkien harmadik kiadáshoz készített jegyzetei kissé bonyolult módon jelentek meg. A szerző először az Egyesült Államokba küldte el őket a Ballantine Books papírkötésű kiadásához, ami 1966 februárjában jelent meg. Eközben Angliában az Allen & Unwin az Unwin Books lenyomat új, papírkötésű kiadásához használta a módosításokat, melyben ez a jelzés szerepelt: „harmadik kiadás (hatodik lenyomat), 1966”. Ugyanakkor az Allen & Unwin kiadási jogot adott egy keménytáblás változatra a Longmans Greennek, a kiadó Heritage of Literature sorozatához. Mind az Unwin Books, mind a Longmans kiadás 1966 júniusában jelent meg, noha a Longmans kiadás minden bizonnyal néhány héttel megelőzte az Unwin Books kiadást. (A British Library június 6-án kapta meg a Longmans kiadást, míg az Unwin Books kiadási dátuma június 30.) Az Allen & Unwin egy keménytáblás változatot is megjelentetett a módosításokkal, mely az Unwin Books kiadással együtt, június 30-án került a boltokba. Ez az Allen & Unwin kiadás („tizenhatodik lenyomat, 1966”) a „tizenötödik lenyomat, 1966”-ot tévesen „harmadik kiadás”-ként jelöli meg. (A valódi „tizenötödik lenyomat” 1965-ben készült, és a második kiadás szövegét tartalmazza.) Az 1966-os módosítások végül bekerültek a keménytáblás amerikai kiadásba, melyet a Houghon Mifflin „huszonnegyedik lenyomat C”-ként adott ki 1967 augusztusában.
Az általam 1966-Ballnak nevezett szöveghez a Ballantine Books 1966. februári „első lenyomatát”, az 1966-Longmans/Unwin szöveghez pedig a Longmans kiadás első lenyomatát használtam. (A Longmans-kiadást 1970 folyamán négy alkalommal nyomták újra.) Az 1966-A&U szöveg, mely „tizenhatodik lenyomat, 1966”-ként volt megjelölve, szorosan követi a Longmans/Unwin szövegeit, noha előfordul benne néhány eltérés. Az 1967-HM szöveghez a Houghton Mifflin keménytáblás amerikai kiadásának „huszonnegyedik lenyomatát” használtam.
A helyenként említett 1978-as „negyedik kiadás”-t az Allen & Unwin adta ki; egy ezzel azonos amerikai kiadás 1985-ben jelent meg (negyvenedik lenyomat). A „negyedik kiadás” nem igazán megbízható, köszönhetően annak a több tucatnyi sajtóhibának, melyek a nyomdai újraszedéskor kerültek bele a szövegbe.
A szöveg néhány helyütt említést tesz az 1961-es Puffin kiadásról (egy brit papírkötésű változat; ld. ott, 103. o.) is. Az 1995-ös HarperCollins kiadás gyakorlatilag az ötödik kiadás, noha ez nincs benne megjelölve. Ehhez a brit keményfedeles kiadáshoz vezették át először A hobbit szövegét egy szövegszerkesztő programba; jelen könyv egyszer tesz utalást rá (noha nem tér ki e kiadás egyéb furcsaságaira). 1999-ben ezt a szöveget fotóoffszet technikával újranyomták a Houghton Mifflin-kiadásokhoz. A 2001-es Houghton Mifflin kiadáshoz (keményfedeles és kartonborítójú, Peter Sís fedélillusztrációjával) azonban a teljes szöveget sorról sorra összevetették a korábbi kiadásokkal, s az 1995-ös változat hibáit és furcsaságait kiküszöbölték. Ez a legújabb, javított szövegfájl az alapja e könyv szövegének.

Azon olvasók számára, akik időrendben kívánják tanulmányozni Tolkien A hobbit szövegében eszközölt módosításait, közzéteszem az alábbi listákat, melyek a legtöbb esetben nem tartalmazzák a tipográfiai hibák javításait. Az 1951-es angol kiadás módosításait lásd a következő jegyzeteknél:

Bevezető jegyzetek: 3.
I. fejezet: 34, 39, 48.
III. fejezet: 14.
V. fejezet: 11-12, 20, 25, 32.
VI. fejezet: 3-5.
XVIII. fejezet: 2.

Az 1961-es Puffin-kiadásban megjelent módosítások a következő jegyzeteknél találhatók meg:

Bevezető jegyzetek: 3.
I. fejezet: 19.
V fejezet: 17.

Az 1966-67-es harmadik kiadás különböző lenyomataiban megjelent módosításokat lásd a következő jegyzeteknél:

Bevezető jegyzet: 3.
I. fejezet: 4,13,17,19, 21-23, 26, 28-29, 31, 37, 40-41, 43-44, 46-49, 51-52.
II. fejezet: 2, 4-10, 12, 17-18, 21, 23-24.
III. fejezet: 1, 4-6, 10-11, 13, 15, 17.
IV fejezet: 3, 8.
V fejezet: 2, 4-5, 17.
VIII. fejezet: 1, 21-22.
XII. fejezet: 6.
XIII. fejezet: 2-3.
XIV fejezet: 3.
XV fejezet: 5-7.
XVII. fejezet: 4.
XIX. fejezet: 3,11-12.

 

 

III. A hobbit fordításai és illusztrált kiadásai

 

Az alábbi listában megpróbáltam összefoglalni A hobbit valamennyi, könyv formájában megjelent fordítását, valamint a különböző illusztrált változatokat, de nem soroltam fel e kiadások számos újranyomását. Megjegyzendő az is, hogy a felsorolt kiadásokban szereplő illusztrációk egyes esetekben a későbbi lenyomatokból részben vagy egészben kimaradtak, s az ehhez hasonló módosításokat e helyütt nem mindig jeleztem, mint ahogy a borítóillusztrációk változásait sem.
Tolkien műveinek fordításairól elsőként Glen H. GoodKnight állított össze listát „Tolkien in Translation” című cikkében, mely a Mythlore 1982-es nyári számában (9, 2. szám; 32. sz.) jelent meg, 22-27. o. A cikk átdolgozott és aktualizált változata „J. R. R. Tolkien in Translation” címmel a Mythlore 1992-es nyári számában (18, 3. szám; 69. sz.) jelent meg, 61-69. o. E változat után közvetlenül a bibliográfia fordításokról szóló része (G) következik. 1992-es megalapítása óta a Christina Scull szerkesztésében megjelenő The Tolkien Collector az elsődleges kiadvánnyá vált azok számára, akiket érdekel Tolkien műveinek valamennyi kiadása, legyen az angol, amerikai vagy más nyelvű. Az e könyv eredeti, 1988-as kiadásához készült Hobbit-fordítások listájának aktualizálásában a The Tolkien Collector felbecsülhetetlen segítségemre volt. (A The Tolkien Collectorral kapcsolatos további információért lásd a kiadvány honlapját a lanfiles.williams.edu/~whammond/collect.html webcímen.)
A listához néhány helyen megjegyzéseket fűztem, hogy felhívjam a figyelmet bizonyos (angol nyelvű) cikkekre, melyek a fordítások különböző aspektusait vitatják meg. Ezek közül sok Arden R. Smith tollából származik, s a szerző mindig érdekfeszítő rovatában, a „Transitions in Translations”-ben jelentek meg. Ez a rovat rendszeresen szerepel a Vinyar Tengwarban, az Elvish Linguistic Fellowship (Tünde Nyelvészeti Szövetség), a Mythopoeic Society speciális érdeklődési körű csoportjának folyóiratában. Smith egy általánosabb témájú cikke, a „Tolkien on Translation”, amelyre alább nem szerepel utalás, és amely Tolkien saját műveinek fordításaival kapcsolatos reakcióit vitatja meg, a Vinyar Tengwar 21. számában (1992. január) található, 21-24. o. (a Vinyar Tengwarral, valamint a Tolkien alkotta nyelvek egyéb forrásaival kapcsolatos további információért lásd: www.elvish.org.)
Ejtenem kell itt néhány szót az orosz fordítások sokféleségéről. Közülük sok nem hivatalos fordítás volt, és titokban, „szamizdat” formában terjedt, mielőtt a kommunizmus bukása az 1990-es évek elején lehetővé tette, hogy könyv formájában megjelenjenek. E fordítások mögöttes körülményei jól tükrözik az egykori Szovjetunió és a jelenlegi Orosz Föderáció összetett politikai és szociológiai körülményeit. A téma értelmezéséhez lásd Maria Kamenkovich „The Secret War and the End of the Third Age: Tolkien in the (former) USSR” (A titkos háború és a harmadkor vége: Tolkien a [volt] Szovjetunióban) című cikkét a Mallorn 29. számában (1992. augusztus), 33-38. o.; Natalia Grigorieva „Problems of Translating into Russian” (Az orosz fordítás nehézségei) című írását a Patrícia Reynolds és Glen H. GoodKnight szerkesztésében megjelent Proceedings of the J. R. R. Tolkien Centenary Conference-ben (A J. R. R. Tolkien Centenáriumi Konferencia jegyzőkönyve, 1995), 200-205. o.; valamint Maria Kamenkovich „Russia As a New Context for Tolkien” (Oroszország mint új kontextus Tolkien számára) című tanulmányát az Inklings Jahrbuch für Literator und Ästhetik 27-ben (1999), 197-216. o. Utóbbi esszé könyvecske formájában is megjelent The Trojan Horse: Russia As a New Context for Tolkien (A trójai faló: Oroszország mint új kontextus Tolkien számára) címmel (Flint, Michigan: American Tolkien Society, 1999). Arra vonatkozóan, hogy ezek a témakörök hogyan kapcsolódnak kifejezetten A hobbit orosz fordításaihoz, különösen ajánlom Mark T. Hooker „Tolkien Through Russian Eyes” (Tolkien orosz szemmel) című írását a Tim Schindler szerkesztésében megjelent Concerning Hobbits and Other Matters: Tolkien Across the Disciplinesben (A hobbitokról és egyebekről: Tolkien és az egyes tudományágak) St. Paul, Minnesota: University of St. Thomas English Department, 2001), 7-31. o. Az alábbi felsorolás orosz fordításokról szóló részében az érthetőség kedvéért először a fordítások alapján rendeztem csoportokba a különböző kiadásokat, majd pedig időrendbe állítottam az egyes fordítások kiadásait.
A lista összeállítása során átböngésztem a Hobbit-fordítások gyűjteményeit a Tolkien műveinek gyűjtésére szakosodott könyvtárakban, köztük az illinoisi Wheatonban, a Wheaton College-ban található Marion E. Wade Centerben és a wisconsini Milwaukeeban, a Marquette Universityn található Különleges Gyűjtemények Osztályán. A Tolkien-fordítások egy nagyobb gyűjteménye megtalálható az angliai, oxfordi Oxford University Bodleian Könyvtárában is, Tolkien saját kéziratainak gazdag gyűjteményével egyetemben.

 

• Angol

The Hobbit, or There and Back Again. New York: Harry N. Abrams, 1977. Az illusztrációk a Rankin-Bass Productions 1997-es tévéfilmjéből valók.

The Hobbit, or There and Back Again. London: Folio Society, 1979. Eric Fraser illusztrációival.

The Hobbit, or There and Back Again. London: George Allen & Unwin, 1984. Boston: Houghton Mifflin, 1984. Michael Hague illusztrációival.

The Annotated Hobbit. London: Unwin Hyman, 1989. Boston: Houghton Mifflin, 1988. Több művész illusztrációival.

The Hobbit. Charles Dixon és Sean Deming átdolgozásában. Forestville, Kalifornia: Eclipse Books, 1989-1990. Három kötet. David Wenzel illusztrációival. Képregény, melyet később egy kötetben is kiadtak. New York: Ballantine Books, 1990.

The Hobbit, or There and Back Again. London: HarperCollins, 1997. Boston: Houghton Mifflin, 1997. Alan Lee illusztrációival.

The Hobbit. London: HarperCollins, 1999. New York: HarperFestival, 1999. John Howe illusztrációival. Kihajtható oldalú könyv, melyben A hobbit öt jelenete látható a képeken.

 

• Bolgár

Bilbo Begins, ili, Dotam i obratno. Szófia: Narodna Mladezs, 1975. Krasimira Todorova fordítása, a versfordítások Asen Todorov munkái; illusztrációk: Peter Csuklev. Ez a fordítás 1979-ben papírkötésű változatban is megjelent ugyanezen kiadó jóvoltából, némileg különböző illusztrációkkal.

Khobit: Bilbo Begins, ili, Dotam i obratno. Szófia: Bard, 1999. Ljubomir Nikolov fordítása; J. R. R. Tolkien illusztrációival.

[Ld. Christina Scull „Tolkien in Bulgária” (Tolkien Bulgáriában) című cikkét a The Tolkien Collector 4. számában (1993. augusztus): 18-21. o.]

 

• Breton

An Hobbit, pe eno ha distro. Argenteuil: A.R.D.A, 2001. Alan Dipode fordítása.

 

• Cseh

Hobit, aneb, Cesta tam a zase zpátky. Prága: Odeon, 1979. Lubomír Dorůžkának tulajdonított fordítás; Jiří Šalamoun illusztrációival. [A cseh fordítást korábban politikai okokból Dorůžkának tulajdonították, aki valójában csak az utószót írta. A fordítás ténylegesen František Vrba munkája, a későbbi kiadásokban már az ő neve szerepel.]

[Ld. Karel Makovszkij „Works by and about J. R. R. Tolkien in Czech and Slovak” (Művek Tolkientől, Tolkienról cseh és szlovák nyelven) című írását a The Tolkien Collector 5. számában (1993. november): 20-26. o. A Cseh Tolkien Társaság továbbá 1996-ban kiadott egy könyvecskét, melyben Jan Václavík (sz. 1971) huszonhárom fekete-fehér Hobbit-illusztrációja szerepel. Václavik e művét diplomamunkaként alkotta 1993-ban, a Hradec Králové-i Tanárképző Főiskolán. A könyvecske Tam a zase zpátky: There and Back Again címmel jelent meg. Arden R. Smith a Vinyar Tengwar-beli rovatában, a „Transitions in Translations”-ben (32. szám, 1993. november: 26-28. o.) a cseh fordítás Šalamoun által készített illusztrációinak kibővített rúnahasználatát elemzi.]

 

• Dán

Hobbitten, eller, Ud og hjem igen. Koppenhága: Gyldendal, 1969. Ida Nyrop Ludvigsen fordítása; J. R. R. Tolkien illusztrációival.

 

• Eszperantó

Lo hobito, aǔ tien kaj reen. Jekatyerinburg: Sezonoj, 2000. Christopher Gledhill fordítása, a versfordítások William Ault munkái; Masa Bajenova [Masa Bazsenova] illusztrációival.

[A fordításról Arden Smith kritikát írt a Mythprint 2001. júliusi számába (38, 7. szám; 232): 4-6. o. Smith úgy vélte: „a főszöveg fordítása túlnyomórészt kiváló”, ám itt-ott felbukkan néhány megmagyarázhatatlan hiba.]

 

• Észt

Kääbik, ehk, Sinna ja tagasi Tallin: Eesti Raamat, 1977. Lia Rajandi fordítása (próza és versek), a versek egy részét Harald Rajamets fordította; illusztrációk: Maret Kernumees.

 

• Feröeri

Hobbin, ella, Út og heim aftur. Hoyvík: Stiðin, 1990. Axel Tógarð fordítása; J. R. R. Tolkien illusztrációival.

[Hanus Andreassen feröeri fordításáról szóló beszámolóját „The Dream of Getting Lost” (Álom az eltévedésről) címmel lásd a Mallorn 30. számában (1993. szeptember): 46-49. o. A cikk eredetileg feröer-szigeteki nyelven jelent meg a Tíðindablaðið Sosialurinban 1990. december 12-én. Andreassen ezt írja: „a fordítás annyira jó, hogy az olvasó észre sem veszi, hogy tulajdonképpen fordítás – ez pedig alighanem mesteri munkára utal.”]

 

• Finn

Lohikäärmevuori, eli, Erään hoppelin matka sinne ja takaisin. Helsinki: Kustannusosakeyhtiö Tammi, 1972. Risto Pitkänen fordítása; Tove Jansson illusztrációival. [Jansson illusztrációi azonosak az 1962-es svéd kiadás illusztrációival]

Hobitti, eli, Sinne ja takaisin. Porvoo: Werner Söderström, 1985. Kersti Juva fordítása, a versfordítások Panu Pekkanen munkái; illusztrációk: J. R. R. Tolkien.

[Ld. Ellen Pakarinen finn fordításokkal kapcsolatos rövid megjegyzéseit a Quettar 2. különszámának (London: Tolkien Society, 1988) 24. oldalán, a Translations of „The Hobbit” Reviewed finn fordításokról szóló részében. Pakarinen megjegyzi, hogy az 1973-as fordítás esetében a könyvet „egyértelműen gyerekkönyvként kezelték, a neveket »finnesítették«”, az 1985-ös fordításért viszont „a fordító, Kersti Juva állami kitüntetést kapott”. Arden R. Smith rövid elemzést közöl a „Bilbo Baggins” név „Kalpa Kassinen”-re való „finnesítéséről” Vinyar Tengwar-beli rovatában, a „Transitions in Translations”-ben (15. szám, 1991. január): 12. o.; a tünde nyelvű szavak, nevek „finnesítését” a 16. számban (1991. március), a 10-11. oldalakon, a törpnevekét pedig a 19. számban (1991. szeptember), a 26-27. oldalakon vitatja meg.]

 

• Francia

Bilbo le Hobbit, ou, Histoire d'un aller et retour. Párizs: Éditions Stock, 1969. Francis Ledoux fordítása.

Bilbo le Hobbit, ou, Histoire d'un aller et retour. Párizs: Hachette, 1976. Francis Ledoux fordítása; Chica illusztrációival.

Bilbo le Hobbit, ou, Histoire d'un aller et retour. Párizs: Hachette, 1980. Francis Ledoux fordítása; J. R. R. Tolkien illusztrációival.

Bilbo le Hobbit, ou, Histoire d'un aller et retour. Párizs: Éditions Stock, 1983. Francis Ledoux fordítása; Évelyne Drouhin illusztrációival.

Le Hobbit. Párizs: Christian Bourgois, 1997. Francis Ledoux fordítása; Alan Lee illusztrációival.

[Ld. David Doughan rövid megjegyzéseit „Bilbo le Hobbit” címmel a Translations of „The Hobbit” Reviewedban, a Quettar 2. számú különkiadásában (London: The Tolkien Society, 1988): 27. o. Doughan megjegyzi, hogy a francia fordítás „némiképp terjengős”, és noha „az éles kulturális különbségek fel-felütik a fejüket”, úgy véli, „általában véve jó fordítás”. Lásd még Jean-Marc Bouilly „J. R. R. Tolkien in France” (J. R. R. Tolkien Franciaországban) című cikkét a The Tolkien Collector 17. számában (1997. december): 24-27. o.]

 

• Galíciai

O Hobbit. Salamanca: Edicións Xerais de Galicia, 2000. Moisés R. Barcia fordítása; J. R. R. Tolkien illusztrációival.

 

• Görög

Khompit. Athén: Kedrosz, 1978. A. Gabrielidisz és H. Delejanuisz fordítása, J. R. R. Tolkien illusztrációival.

[Arden R. Smith „Transitions in Translations” című Vinyar Tengwar-beli rovatában, a 11. számban (1990. május), a 16. oldalon elemzi a görög fordítást.]

 

• Héber

ha-Hobit, o, Le-sham uva-hazarah. Tel Aviv: Zemorah, Bitan, Modan, 1976. Mosheh ha-Na'ami fordítása; J. R. R. Tolkien illusztrációival.

Hobit. Tel Aviv: Zemorah, Bitan, Modan, 1977. Fordították: „Az Izraeli Légierő hadifogoly pilótái és bajtársaik a kairói Abasya Börtönben, 1970-73 között”.

 

• Holland

De hobbit, of Daarheen en weer terug. Utrecht: Spectrum, 1960. Max Schuchart fordítása.

De hobbit, of Daarhen en weer terug. Utrecht: Spectrum, 1976. Max Schuchart átdolgozott fordítása; J. R. R. Tolkien illusztrációival.

[Ld. Renée Vink „Some Comments on the Dutch Translation of The Hobbit” (Néhány megjegyzés A hobbit holland fordítását illetően) című írását a Translations of „The Hobbit” Reviewedban, a Quettar 2. számú különkiadásában (London: The Tolkien Society, 1988): 8-10. o. Vink „elbűvölőnek” nevezi a fordítást. Lásd még Johan Vanhecke „Dutch Editions of Tolkien's Works” (Tolkien műveinek holland kiadásai) című cikkét a The Tolkien Collector 12. számában (1996. február): 20-28. o; a cikkhez Vanhecke és Felix Claessens mellékelt néhány helyesbítést, melyek a 14. számban jelentek meg (1996. október): 5-6. o. Vanhecke egy korábbi cikke (mely elsősorban A Gyűrűk Urával foglalkozik) „Tolkien in Dutch: A Study of Tolkien's Work in Belgium and The Netherlands” (Tolkien hollandul: tanulmány Tolkien Belgiumban és Hollandiában megjelent műveiről) címmel jelent meg a Mythlore 1992. őszi számában (18, 2. szám; 70): 53-60. o.
Arden R. Smith a Max Schuchart 1976-os, átdolgozott fordításához felhasznált kiadásokról ír „Transitions in Translations” című Vinyar Tengwar-beli rovatában, a 26. számban (1992. november): 26-28. o.]

 

• Horvát

Hobit. Zágráb: Algoritam, 1994. Zlatko Crnkovič fordítása; J. R. R. Tolkien illusztrációival.

 

• Indonéz

Hobbit. Dzsakarta: P. T. Gramedia, 1977. Anton Adiwiyoto fordítása.

 

• Izlandi

Hobbit. Rejkjavik: Almenna Bókafélagið, 1978. Úlfur Ragnarsson és Kari Ágúst Úlfsson fordítása.

Hobbitinn, eða, Út og Heim Aftur. Reykjavík: Fjölvaútgáfan, 1997. Þorsteinn Thorarensen fordítása; Alan Lee illusztrációival.

 

• Japán

Hobbito no Bôken. Tokió: Ivanami Soten, 1965. Teidzsi Szeta fordítása; Rjucsi Terasima illusztrációival.

Hobbito no Bôken. Tokió: Ivanami Soten, 1983. Teidzsi Szeta átdolgozott fordítása; Rjucsi Terasima átdolgozott illusztrációival. [Tizedik lenyomat, átdolgozott és javított fordítással, mely már inkább felnőtteknek szól. Néhány illusztráció is megváltozott, különösen a Gollamot ábrázolók, aki az új képeken fehérebb és soványabb, de karjai és lábai kövérebbek, mint a korábbi rajzokon. Egyes rajzokon pedig Bilbó hobbit-üregének ajtaja itt befelé, és nem kifelé nyílik.]

Hobbito, Jukite kaerísi Monogatari. Tokió, Hara Shobő, 1997. The Annotated Hobbit, Siro Jamamoto fordítása; a jegyzetekkel ellátott kiadás több művész illusztrációival.

[Ld. Robert Ellwood „The Japanese Hobbit” (A japán Hobbit) című cikkét a Mythlore-ban (1, 3. szám; 1969. július): 14-17. o. Ellwood ezt írja a fordításról: „gördülékeny, köznyelvi szöveg, egyszerű szókinccsel”, és magasztalja Terasima illusztrációit (melyek némelyike szerepel a kritikában). Ellwood lefordított néhány részt a fordító hatoldalas utószavából is.
Lásd még Takasi Okunisi „The Japanese Hobbit” (A japán Hobbit) című írását a Translations of „The Hobbit” Reviewedban, a Quettar 2. számú különkiadásában (London: The Tolkien Society, 1988): 19-20. o.] A The Tolkien Collector 17. számában (1997. december), a 13. oldalon ez olvasható a The Annotated Hobbit japán kiadásáról: „Makoto Takahasi azt írja, gyengének találja a fordítást [a regény szövegének Jamamoto-féle fordítását], mely nem áll összhangban A Gyűrűk Ura japán változatával”.]

 

• Katalán

El Hòbbit, o, Viatge l'andada i tornada. Barcelona: Edicions de la Magrana, 1983. Francesc Parcerisas fordítása.

 

• Kínai

Hsziao Aizsen Lihszian Csi. Tajpej: Linking, 1996. Liu Huai-jeou fordítása; átdolgozta: Jang Tszirjüan, illusztrációk: J. R. R. Tolkien.

[The Hobbit]. Jinan: Tomorrow Publishing House, 2002. Hszin Píao fordítása; ismeretlen művész illusztrációival.

[The Hobbit]. Nanking: Jilin Press, 2001. Lí Gí fordítása.

[The Hobbit]. Tajpej: Linking, 2001. Lucifer Csu fordítása.

 

• Koreai

[The Hobbit]. Szöul: Szigongsza, 1997. Ismeretlen fordító munkája; J. R. R. Tolkien illusztrációival.

 

• Lengyel

Hobbit, czyli, Tam i z powrotem. Varsó: Iskry, 1960. Maria Skibniewska fordítása; Jan Mlodozeniec illusztrációival.

Hobbit, czyli, Tam i z powrotem. Varsó: Iskry, 1985. Maria Skibniewska átdolgozott fordítása; Maciej Buszewicz illusztrációival.

Hobbit, albo, Tam i z powrotem. Varsó: Atlantic-Rubicon, 1997. Paulina Braiter fordítása; Alan Lee illusztrációival.

[Ld. Agnieszka Sylwanowicz „A Few Comments on Maria Skibniewska's translation of The Hobbit” (Néhány megjegyzés Maria Skibniewska Hobbit-fordítását illetően) című írását a Translations of „The Hobbit” Reviewedban, a Quettar 2. számú különkiadásában (London: The Tolkien Society, 1988): 21-23. o. Sylwanowicz azt írja: „egészében véve A hobbit fordítása igen jó, a hangulat megőrződött, és az olvasóra gyakorolt hatás – legalábbis az én meglátásom szerint – csaknem azonos az eredeti mű angol anyanyelvűekre tett hatásával.”
Lásd még szintén Agnieszka Sylwanowicz „Tolkien Boom in Poland” (Tolkien-mánia Lengyelországban) című cikkét a The Tolkien Collector 18. számában (1998. június): 21-23. o.]

 

• Lett

Hobits, jeb, Turp un atpakaę. Riga: Sprīdīfīs 1991. Zane Rozenberga fordítása; Laima Eglite illusztrációival.

 

• Litván

Hobitas, arba, Ten ir atgal: Apysaka-pasaka. Vilnius: Vyturys, 1985. Bronė Balčienė fordítása; Mihail Belomlinszkij illusztrációival.

 

• Luxemburgi

Den Hobbit Esch-sur-Sûre: Editions Op der Lay, 2002. Henry Wickens fordítása.

 

• Magyar

A babó. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1975. Szobotka Tibor fordítása, a versfordítások Tótfalusi István munkái; illusztrációk: Szecskó Tamás.

A babó. Budapest: Ciceró Könyvstúdió, 1992-2005. 1-6. kiadás, Szobotka Tibor fordítása, a versfordítások Tótfalusi István munkái; illusztrációk: J. R. R. Tolkien.

[Ld. Fazekas Andrea rövid megjegyzéseit „Hungarian” (magyar) fejléccel a Translations of „The Hobbit” Reviewedban, a Quettar 2. számú különkiadásában (London: The Tolkien Society, 1988): 24. o]

 

• Moldáv

Hobbitul Kishinev: Literatura Artistiche, 1987. Alekcsei Zurcanu fordítása; Igor Hmelnickij illusztrációival.

 

• Német

Kleiner Hobbit und der grosse Zauberer. Recklinghausen: Paulus Verlag, 1957. Walter Scherf fordítása; Horus Engels illusztrációival. Der kleine Hobbit címmel 1967-ben újból kiadásra került.

Der kleine Hobbit Recklinghausen: Georg Bitter, 1971. Walter Scherf átdolgozott fordítása; Klaus Ensikat illusztrációival. [E kiadás reprint változata is megjelent, lényegesen kevesebb illusztrációval.]

Der kleine Hobbit Stuttgart: Klett-Cotta, 1991. Walter Scherf második átdolgozott fordítása.

Der Hobbit, oder, Hin und zurück Stuttgart: Klett-Cotta, 1997. Wolfgang Krege fordítása.

[Ld. Manfred Zimmermann „The Hobbit in Germany” (A hobbit Németországban) című írását a Translations of „The Hobbit” Reviewedban, a Quettar 2. számú különkiadásában (London: The Tolkien Society, 1988): 3-7. o. Arden R. Smith a Walter Scherf 1971-es, átdolgozott fordításához felhasznált kiadásokról ír „Transitions in Translations” című Vinyar Tengwar-beli rovatában, a 13. számban (1990. szeptember): 18-19. o.; és a 15. számban (1991. január): 11-12. o. A 28. számban (1993. március), a 35-38. oldalakon elemzi továbbá az azon nevek és kifejezések fordításai közötti különbségeket, melyek mind Scherf Hobbit-fordításában, mind Margaret Carroux 1969-es német A Gyűrűk Ura-fordításában megtalálhatók. David Bratman és Arden R. Smith utólagos megjegyzései szerepelnek még a 30. szám (1993. július) 28-31, és a 32. szám (1993. november) 30. oldalain.]

 

• Norvég

Hobbiten, eller, Fram og tilbake igjen. Oslo: Tiden Norsk Forlag, 1972. Finn Aasen és Oddrun Grønvik fordítása.

Hobbiten, eller, Fram og tilbake igjen. Oslo: Tiden Norsk Forlag, 1997. Nils Ivar Agøy fordítása; Alan Lee illusztrációival.

[Ld. Nils Ivar Agøy „The Hobbit in Norwegian” (A hobbit norvégul) című írását a Translations of „The Hobbit” Reviewedban, a Quettar 2. számú különkiadásában (London: The Tolkien Society, 1988): 11-16. o. Agøy a következőt írja: „két fordító egymástól függetlenül fordította a könyv egy-egy részletét. Finn Aasen a könyv elején kezdte a munkát, de a kiadók által megnevezni nem kívánt okokból a 197. oldalon abba is hagyta. A megmaradt részek fordítását Oddrun Grønvik végezte el.” A cikk szerzője kifogásolja, hogy a fordítás nyelvezete „leginkább közvetlen stílusú, egyszerű norvég, ami nem méltó megfelelője Tolkien elegáns, néhol formális és régies prózájának.” Agøynak „Tolkien in Norway” (Tolkien Norvégiában) címmel is megjelent cikke az Inklings Jahrbuch für Literatur und Ästhetik 3. kötetében (1985): 159-67. o.; saját Hobbit-fordítása, pedig 1997-ben jelent meg.]

 

• Olasz

Lo Hobbit, o, La riconquista del tesoro. Milánó: Adelphi Edizioni, 1973. Elena Jeronimidis fordítása; J. R. R. Tolkien illusztrációival. [A fordító nevét néha Elena Jeronimidis Conteként adják meg.]

Lo hobbit, o, La riconquista del tesoro. Milánó: Arnaldo Mondadori Editore, 1986. Elena Jeronimidis fordítása; Michael Hague illusztrációival.

Lo Hobbit, o, La riconquista del tesoro. Milánó: Rusconi, 1991. The Annotated Hobbit, Elena Jeronimidis (Tolkien szövege) és Grazia Maria Griffini (jegyzetek) fordítása; a jegyzetekkel ellátott kiadás több művész illusztrációival.

 

• Orosz

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Leningrád: Gyeckaja Lityeratúra, 1976. N. Rahmanova fordítása, a versfordítások G. Usova és I. Komarova munkái; illusztrációk: Mihail Belomlinszkij.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Leningrád: Gyeckaja Lityeratúra, 1989. N. Rahmanova (próza), G. Usova és I. Komarova (versek) átdolgozott fordítása; Mihail Belomlinszkij illusztrációival.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Novoszibirszk: Novoszibirszkoje Knyizsnoje Izdatyelsztvo, 1989. N. Rahmanova fordítása, a versfordítások G. Usova és I. Komarova munkái; illusztrációk: A. Shurits.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Megjelent az Olga Alekszandrovna Kolesznyikova által összeállított Zabitij gyeny' Rozsdenija: Szkázki Anglijszkij Piszátyelej (Az elfelejtett születésnap: angol írók tündérmeséi) című kötetben. Moszkva: Pravda, 1990. N. Rahmanova fordítása, a versfordítások G. Usova és I. Komarova munkái; illusztrációk: Ilja A. Markevics.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Szentpétervár: Szevero-Zapád, 1991. N. Rahmanova fordítása, a versfordítások G. Usova és I. Komarova munkái; illusztrációk: Denis Gordejev.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Minszk: Visejszja Skóla, 1992. N. Rahmanova fordítása, a versfordítások G. Usova és I. Komarova munkái; illusztrációk: A. G. Zvonarev.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Szentpétervár: Szevero-Zapád, 1993. N. Rahmanova fordítása, a versfordítások G. Usova és I. Komarova munkái; illusztrációk: N. Martinova.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Baku: Olimp, 1993. N. Rahmanova fordítása, a versfordítások G. Usova és I. Komarova munkái; illusztrációk: A. V. Kovalj.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Moszkva: Pedagogika-Press, 1994. N. Rahmanova fordítása, a versfordítások G. Usova és I. Komarova munkái; illusztrációk: Darja Judina.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Minszk: Kavaler, 1996. N. Rahmanova fordítása, a versfordítások G. Usova és I. Komarova munkái; illusztrációk: Nicolas Bayrachny. [Gazdagon illusztrált kiadás. Az illusztrációk közül három szerepel a Realms of Tolkien című könyvben (London: HarperCollins, 1997).]

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Megjelent a Roland A. Bikov által összeállított Szkázki Veká 2-ben (Az évszázad tündérmeséi 2.) című kötetben. Moszkva: Polifakt, 1999. N. Rahmanova fordítása, a versfordítások G. Usova és I. Komarova munkái; illusztrációk: J. Tokarjev.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Kabarovszk: Amur, 1990. V. A. M. (Valerija Alekszandrovna Matorina) fordítása.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Zaporozse-Kalinyingrád: Izdatyelsztvo Tnterbook-Khortitsa, 1994. V. A. M. (Valerija Alekszandrovna Matorina) átdolgozott fordítása; az illusztrációk L. A. Dziazdyk (de férjének, Vlagyimir Kosjuknak tulajdonítják őket; ld. The Tolkien Collector, 13. szám [1996. május]: 14. o.) néven szignálva.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Moszkva: Éksmo-Press, 2000. V. A. M. (Valerij a Alekszandrovna Matorina) második átdolgozott fordítása; illusztrációk: I. Pankov. [Ebben a kiadásban szerepel még A sonkádi Egyed gazda, a „Pepecs mester falevele” és A woottoni kovácsmester fordítása is (más fordító munkái).]

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Moszkva: Molodaja Gvardija, 1991. Z. Bobirj fordítása; illusztrációk: M. I. Sivenkova. [Ebben a kiadásban szerepel még A Gyűrű Szövetsége fordítása is.]

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Perm: Knizsnimir, 1992. Z. Bobirj fordítása; A. Filipova és A. Kitmanova illusztrációival.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Szentpétervár: Terra/Azbuka, 1995. Marija Kamenkovics, Valerij Karrik és Szergej Sztyepanov fordítása; Nikita Badmajev illusztrációival. [Ehhez a kiadáshoz Kamenkovics és Karrik jegyzeteket készített. A Karrik Valerij Kamenkovics írói álneve.]

Hobbit, ili, Tudá i obrátno [etc, angol címmel is: The Hobbit and Other Minor Works]. Moszkva: ACT; Szentpétervár: Terra Fantastica, 2000. K. Korolev fordítása, a versfordítások V. Tikomirov munkái; illusztrációk szerkesztés nélkül. [Ebben a kiadásban szerepel még a Tom Bombadil kalandjai, A woottoni kovácsmester, a The Father Christmas Letters (A Télapó levelei) és A sonkádi Egyed gazda fordítása is (más fordítók munkái).]

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Moszkva: Armada/Alfa-Knyiga, 2001. Leonyid L. Jaknyin fordítása; V. S. Krivenko illusztrációival.

Hobbit, ili, Tudá i obrátno. Jekatyerinburg: Litur Publishers, 2001. A. A. Gruzberg fordítása.

[David Doughan az Amon Hen 55. számában (1982. április), a 12-14. oldalakon elemzi Natalija Rahmanova 1976-os fordítását; a cikk olvasható a Translations of „The Hobbit” Reviewedban, a Quettar 2. számú különkiadásában (London: The Tolkien Society, 1988) is, a 25-26. oldalakon. Doughan a következőt írja: „igazán élvezetes fordítás, mely a szöveg túlzott torzítása nélkül adja vissza az eredeti mű hangulatát.”
Mark T. Hooker figyelmembe ajánlott egy másik orosz Hobbit-fordítást, mely könyv formájában nem jelent meg: ez egy ismeretlen fordító munkája, mely egyrészt szamizdatként, másrészt pedig a világhálón közzétett számítógépes szövegként terjedt. A fent felsorolt V. A. M.-féle, Alekszandr A. Gruzberg-féle és Zinaida A Bobirj-féle fordítások először szintén szamizdatként terjedtek, a Gruzberg-féle fordítás 2000-ben CD-Rom formájában is megjelent.
Arden R. Smith „Transitions in Translations” című Vinyar Tengwar-beli rovatában, a 29. szám (1993. május) 25-26. oldalain elemzi az 1989-es, átdolgozott Rahmanova-fordításban megjelent szöveg és a hozzá tartozó térkép néhány földrajzi érdekességét.
A hobbitnak megjelent egy képregényváltozata is Khobbit címmel, N. Utilova átdolgozásában (Moszkva: Avlad, 1992). R. Ramazanov, A. Sevtszov és R. Azizov illusztrációi hóbortosak (Bilbónak például hosszú, nyúlszerű fülei vannak), a történetet pedig megváltoztatták és lerövidítették.
A hobbitot három alkalommal kiadták angolul tanuló orosz diákok általi használatra szánt szövegként is. E kiadások szövege átdolgozott, és orosz nyelvű magyarázó jegyzeteket, valamint gyakorló feladatokat is tartalmaz. Az első 1982-ben jelent meg (J. P. Tretyakova szerkesztésében, Proszvescsenje kiadó, Moszkva), a második 1992-ben (Tekart kiadó, Szentpétervár), a harmadik pedig 2000-ben (S. N. Cserhanova szerkesztésében, M. I. Szuharjov illusztrációival, Presto kiadó, Moszkva).]

 

• Örmény

Hobit: Kam Gnaln ou Galû. Jereván: Sovetakan Grogh, 1984. Emma Makarjan fordítása; Mihail Belomlinszkij illusztrációival.

 

• Portugál

O gnomo. Portó: Livraria Civilização, 1962. Maria Isabel Braga és Mário Braga fordítása; António Quadros illusztrációival.

O Hobbit. Rio de Janeiro: Artenova, 1976. Luiz Alberto Monjardim fordítása.

O Hobbit. Mem Martins: Publicaçoes Europa-América, 1985. Fernanda Pinto Rodrigues fordítása.

O Hobbit. São Paulo: Martins Fontes, 1995. Lenita Maria Rimoli Esteves és Almiro Pisetta fordítása.
[Arden R. Smith röviden elemzi az 1962-es kiadást „Transitions in Translations” című Vinyar Tengwar-beli rovatában, a 8. számban (1989. november): 10-11. o.; és a 10. számban (1990. március): 16. o. Ronald Kyrmse Monjardim 1976-os „O Hobbit”-fordításának hibáit elemzi a Translations of „The Hobbit” Reviewedban, a Quettar 2. számú különkiadásában (London: The Tolkien Society, 1988): 17-18. o.]

 

• Román

O poveste cu un hobbit. Bukarest: Editura Ion Creangǎ, 1975. Catinca Ralea fordítása; Rusz Lívia illusztrációival.

Povestea Unui Hobbit. Ploieşti: Editura Elit, 1995. Junona Tutunea fordítása; Peter Green illusztrációival.

 

• Spanyol

El hobito. Buenos Aires: Fabril, 1964. Teresa Sanchez Luevas fordítása.

El hobbit. Barcelona: Ediciones Minotauro, 1982. Manuel Figueroa fordítása; J. R. R. Tolkien illusztrációival.

El hobbit anotado. (The Annotated Hobbit.) Barcelona: Ediciones Minotauro, 1990. Manuel Figueroa (Tolkien-szöveg) és Rubén Masera (jegyzetek) fordítása; a jegyzetekkel ellátott kiadás több művész illusztrációival.

El hobbit. Barcelona: Ediciones Minotauro, 1997. Manuel Figueroa fordítása; Alan Lee illusztrációival.

[A fenti kiadások némelyike más spanyol nyelvű országokban is forgalomban volt, például Mexikóban, Kubában és Argentínában.
Az 1981-es José Valdivieso-féle fordítás, melyet Glen H. GoodKnight említett, eredeti 1982-es, Tolkien-fordításokról szóló cikkében és az Irodalomjegyzékben, hamis bejegyzésnek bizonyult.]

 

• Svéd

Hompen, eller, En resa dit och tillbaksigen. Stockholm: Kooperativa Förbundets Bokförlag, 1947. Tore Zetterholm fordítása; Torbjörn Zetterholm és Charles Sjöblom (csak a borító és a térképek) illusztrációival.

Bilbo: en hobbits äventyr. Stockholm: Rabén & Sjögren, 1962. Britt G. Hallqvist fordítása; Tove Jansson illusztrációival. [Jansson illusztrációi az 1973-as finn kiadásban is szerepelnek.]

Bilbo: en hobbits äventyr. Stockholm: Rabén & Sjögren, 1962. Britt G. Hallqvist fordítása; J. R. R. Tolkien illusztrációival.

[Ld. Anders Stenström „Tolkien in Sweden” (Tolkien Svédországban) című írását az Inklings Jahrbuch für Literatur und Ästhetik 2. kötetében (1984): 43-49. o. Stenström a következőt állítja A hobbit Hallqvist-féle fordításáról: „talán a legjobb Tolkien valamennyi művének svéd fordításai közül”.]

 

• Szerb

Hobit Belgrád: Nolit, 1975. Meri és Milan Milišič fordítása.

 

• Szlovák

Hobbiti. Pozsony: Mladé Letá, 1973. Viktor Krupa fordítása, a versfordítások Jana Šimulčíková munkái; illusztrációk: Nada Rappensbergerová-Jankoviéová.

[Ld. Karel Makovszkij „Works by and about J. R. R. Tolkien in Czech and Slovak” (Művek Tolkientól, Tolkienról cseh és szlovák nyelven) című írását a The Tolkien Collector 5. számában (1993. november): 20-26. o.]

 

• Szlovén

Hobit, ali, Tja in spet nazaj. Ljubljana: Mladinszka Knyiga, 1986. Dušan Ogrizek fordítása; Mirna Pavlovec illusztrációival.

Hobit, ali, Tja in spet nazaj. Ljubljana: Založba Mladinska Knjiga, 2000. Dušan Ogrizek fordítás J. R. R. Tolkien illusztrációival.

 

• Thai

[The Hobbit]. Bangkok: Naiin, 2002. Ismeretlen fordító munkája; J. R. R. Tolkien illusztrációival.

 

• Török

Hobbit, Oradaydik ve şimdi buradayiz. Isztambul: Altikirbes Yayin / Mitos Yayincilik, 1996. Emeli Izmirli fordítása.

Hobbit, Oradaydik ve şimdi buradayiz. Isztambul: Altikirbeş, Yayin, 1997. Esra Uzun fordítása.

 

• Ukrán

Hobit, abo, Mandrivka za imliszti hori. Kijev: Veszelka, 1985. Olekszandr Mokrovolszkij fordítása; Mihail Belomlinszkij illusztrációival.

 

 

IV. A hobbit válogatott kritikái

 

Agøy, Nils Ivar. „Mr Bliss: The Precursor of a Precursor?” Mallorn, 20. szám (1983. szeptember): 25-27. o.

Alderson, Brian. The Hobbit 50th Anniversary 1937-1987 (London: Unwin Hyman, 1987).

Barnfield, Marie. „The Roots of Rivendell: or, Elrond's House Now Open As a Museum”, Þe Lyfe ant þe Auncestrye, 3. szám (1996. tavasz): 4-18. o.

Bibire, Paul. „By Stock or by Stone: Recurrent Imagery and Narrative Pattern in The Hobbit”, Scholarship and Fantasy: Proceedings of „The Tolkien Phenomenon” May 1992, Turku, Finland, szerkesztette: K. J. Battarbee (Turku, Finnország: Turkui Egyetem, 1993): 203-215. o.

Bolintineanu, Alexandra. „»Walkers in Darkness«: The Ancestry of Gollum”, in: Tim Schindler, szerk: Concerning Hobbits and Other Matters: Tolkien Across the Disciplines (St. Paul, Minnesota: University of St. Thomas English Department, 2001): 67-72. o.

Brunsdale, Mitzi M. „Norse Mythological Elements in The Hobbit”, Mythlore 9, 4. szám (34; 1983. tél): 49-50., 55. o.

Burns, Marjorie J. „Echoes of William Morris's Icelandic Journal sin J.R.R. Tolkien”, Studies in Medievalism 3, 3. szám (1991. tél): 367-373. o.

Chance, Jane. Tolkien's Art: A Mythology for England, Revised Edition (Lexington: University of Kentucky Press, 2001). Ld. elsősorban a 2. fejezetet: „The King Under The Mountain: Tolkien's Children's Story”.

Christensen, Bonniejean. „Gollum's Character Transformation in The Hobbit”, in: A Tolkien Compass, szerk.: Jared Lobdell (La Salle, Illinois: Open Court, 1975): 9-28. o.

--- „Tolkien's Creative Technique: Beowulf and The Hobbit”, Mythlore 15, 3. szám (57; 1989. tavasz): 4-10. o.

Couch, Christopher L. „From Under the Mountains to Beyond the Stars: The Process of Riddling in Leofric's The Exeter Book and The Hobbit”, Mythlore 14, 1. szám (51; 1987. ősz): 9-13, 55. o.

Crabbe, Katharyn W. J. R. R. Tolkien: Revised and Expanded Edition (New York: Continuum, 1988). Ld. a 2. fejezetet: „The Quest As Fairy Tale: The Hobbit”.

Ellison, John A. „The Structure of The Hobbit” Mallorn, 27. szám (1990. szeptember): 29-32. o.

Evans, Jonathan. „The Dragon-Lore of Middle-earth: Tolkien and Old English and Old Norse Tradition”, in: J. R. R. Tolkien and His Literary Resonances: Views of Middle-earth, szerk.: George Clark és Daniel Timmons (Westport, Connecticut: Greenwood Press, 2000): 21-38. o.

Glenn, Jonathan A. „To Translate a Hero: The Hobbit As Beowulf Retold”, Publications of the Arkansas Philological Association 17 (1991): 13-34. o.

Green, William H. „The Four-Part Structure of Bilbo's Education”, Children's Literature 8 (1979): 133-140.

--- The Hobbit: A Journey into Maturity (New York: Twayne, 1995).

--- „King Thorin's Mines: The Hobbit As Victorian Adventure Novel”, Extrapolation 42, 1. szám (2001. tavasz): 53-64. o.

--- „»Where's Mama?« The Construction of the Feminine in The Hobbit”, The Lion and The Unicorn 22 (1998): 18-95.

Hammond, Wayne G. „All the Comforts. The Image of Home in The Hobbit and The Lord of the Rings”, Mythlore 14, 1. szám (51; 1987. ősz): 29-33. o.

Hieatt, Constance B. „The Text of The Hobbit: Putting Tolkien's Notes in Order”, English Studies in Canada 7, 2. szám (1981. nyár): 212-224. o.

Helms, Randel. Tolkien's World (Boston: Houghton Mifflin Company, 1974). Ld. A 2. („Tolkien's Leaf: The Hobbit and the Discovery of a World”) és a 3. („The Hobbit As Swain: A World of Myth”) fejezeteket.

Hodge, James L. „The Heroic Profile of Bilbo Baggins”, Florilegium 8 (1986): 212-221.

--- „Tolkien's Mythological Calendar in The Hobbit”, in: Aspects of Fantasy: Selected Essays from the Second International Conference on the Fantastic in Literature and Film, szerk.: William Coyle (Westport, Connecticut: Greenwood Press, 1986): 141-148. o.

Hopkins, Lisa. „Bilbo Baggins As a Burglar”, Inklings Jahrbuch für Literatur und Ästhetik 10 (1992): 93-101.

--- „The Hobbit and A Midsummer Night's Dream”, Mallorn, 28. szám (1991. szeptember): 19-21. o.

Hunnewell, Sumner Gary. „Durin's Day”, in: Ravenhill, Mythcon XXX/Bree Moot 4 különkiadás (1999. augusztus 1.): 1-14. o.

Kocher, Paul H. Master of Middle-earth: The Fiction of J.R.R. Tolkien (Boston: Houghton Mifflin Company, 1972). Ld. a 2. fejezetet: „The Hobbit”.

Kuznets, Lois R. „Tolkien and the Rhetoric of Childhood”, in: Tolkien: New Critical Perspectives, szerk.: Neil D. Isaacs és Rose A. Zimbardo (Lexington: University of Kentucky Press, 1981): 150-162. o.

McDaniel, Stanley V. The Philosophical Etymology of Hobbit (Highland, Michigan: The American Tolkien Society, 1994).

MacIntyre, Jean. „»Time Shall Run Back«: Tolkien's The Hobbit”, Children's Literature Association Quarterly 13 (1988): 12-17. o.

Masson, Pat. „Not an Orderly Narrator: Inaccuracies and Ambiguities in the Early Chapters of the Red Book of Westmarch”, Mallorn, 13. szám ((1979): 23-28. o.

Matthews, Dorothy. „The Psychological Journey of Bilbo Baggins”, in: A Tolkien Compass, szerk.: Jared Lobdell (La Salle, Illinois: Open Court, 1975): 29-42. o.

O'Brien, Donald. „On the Origin of the Name »Hobbit«”, Mythlore 16, 2.szám (60; 1989. tél): 32-38. o.

Olney, Austin. The Hobbit Fiftieth Anniversary 1938-1988 (Boston: Houghton Mifflin Company, 1988).

O'Neill, Timothy R. The Individuated Hobbit: Jung, Tolkien and the Archetypes of Middle-earth (Boston: Houghton Mifflin Company, 1979). Ld. elsősorban a 4. fejezetet: „The Individuated Hobbit”.

Reckford, Kenneth J. „»There and Back Again« – Odysseus and Bilbo Baggins”, Mythlore 14, 3. szám (53; 1988. tavasz): 5-9. o.

Rogers, William N., II. és Michael R. Underwood. „Gagool and Gollum: Exemplars of Degeneration in King Solomon's Mines and The Hobbit”, in: J. R. R. Tolkien and His Literary Resonances: Views of Middle-earth, szerk.: George Clark és Daniel Timmons (Westport, Connecticut: Greenwood Press, 2000): 121-131. o.

Rosebury, Brian. Tolkien: A Critical Assessment (London: Macmillan; New York: St. Martin's, 1992). Ld. A Hobbitról szóló részt: „Minor Works, 1914-1973”.

Rossenberg, René van. „Tolkien's Gólem: A Study in Gollumology”, Lembas Extra 1995 (1995): 57-71. o.

 

Russom, Geoffrey. „Tolkien's Versecraft in The Hobbit and The Lord of the Rings”, in: J.R.R. Tolkien and His Literary Resonances: Views of Middle-earth, szerk.: George Clark és Daniel Timmons (Westport, Connecticut: Greenwood Press, 2000): 53-69. o.

Sarjeant, William A. S. „The Shire: Its Bounds, Food and Farming”, Mallorn, 39. szám (2001. szeptember): 33-37. o.

--- „Where Did the Dwarves Come from?” Mythlore 19, 1. szám (71; 1993. tél): 43., 64. o.)

Scull, Christina, „Dragons from Andrew Lang's Retelling of Sigurd to Tolkien's Chrysophylax”, in: Leaves from the Tree: J. R. R. Tolkien's Shorter Fiction, szerk.: ismeretlen (London: The Tolkien Society, 1991): 49-62. o.

--- „The Fairy-Tale Tradition”, Mallorn, 23. szám (1986. nyár): 30-36. o.

--- „The Hobbit and Tolkien's Other Pre-War Writings”, Mallorn, 30. szám (1993. szeptember): 14-20. o.

--- „The Hobbit Considered in Relation to Children's Literature Contemporary with Its Writings and Publication”, Mythlore 14, 2. szám (52; 1987. tél): 49-56. o.

Shippey, T. A. (Tom). J. R. R. Tolkien: Author of the Century (London: HarperCollins, 2000). Ld. az 1. fejezetet: „The Hobbit: Re-Inventing Middle-earth”.

--- The Road to Middle-earth, második kiadás (London: Grafton, 1992). Ld. a 3. fejezetet: „The Bourgeois Burglar”.

Sibley, Brian. There and Back Again: The Map of The Hobbit. John Howe illusztrációival. London: HarperCollins, 1995.

Stenström, Anders („Beregond”). „The Figure of Beorn”, Arda 1987, 7 (1992): 44-83. o.

--- „Some Notes on Giants”, Scholarship and Fantasy: Proceedings of „The Tolkien Phenomenon” May 1992, Turku, Finland, szerk.: K. J. Battarbee (Turku, Finnország: Turkui Egyetem, 1993): 53-71. o.

--- „Striking Matches”, Arda 1985, 5 (1988): 56-69. o.

Stevens, David. „Trolis and Dragons Versus Pocket Handkerchiefs and »Polite Nothings«: Elements of the Fantastic and the Prosaic in The Hobbit”, in: The Scope of the Fantastic – Culture, Biography, Themes, Children's Literature: Selected Essays from the First International Conference on the Fantastic in Literature and Film, szerk.: Robert A. Collins és Howard D. Pearce (Westport, Connecticut: Greenwood Press, 1985): 249-255. o.

Thomas, Paul Edmund. „Some of Tolkien's Narrators”, in: Tolkien's Legendarium: Essays on The History of Middle-earth, szerk.: Verlyn Flieger és Carl F. Hostetter (Westport, Connecticut: Greenwood Press, 2000): 161-181. o.

Thompson, Kristin. „The Hobbit As a Part of The Red Book of Westmarch”, Mythlore 15, 2. szám (56; 1988. tél): 11-16. o.

Tolkien, Christopher. „Note on the Differences in Editions of The Hobbit Cited by Mr. David Cofield”, Beyond Bree (a Mensa Tolkien Special Interest Group hírlevele), 1986. július: 1-3. o. David Colefieldnek a Beyond Bree 1986. áprilisi számában „Changes in Hobbits: Textual Differences in Editions of The Hobbit” címmel megjelent cikkével kapcsolatos megjegyzések.

--- „Foreword” (Bevezetés), in: J. R. R. Tolkien: The Hobbit. Különleges kiadás az ötvenedik évforduló alkalmából (London: Unwin Hyman, 1987).

Wytenbroek, J. R. „Rites of Passage in The Hobbit”, Mythlore 13, 4. szám (50; 1987. nyár): 5-8., 40. o.

 

 

V. Szervezetek

 

A Mythopoeic Society egy nemzetközi irodalmi szervezet, mely J. R. R. Tolkien, C. S. Lewis és Charles Williams (Az Inklingeknek nevezett oxfordi irodalmi kör tagjai) műveinek, valamint e művek előzményeiül szolgáló és a belőlük eredő irodalmi hagyományoknak a tanulmányozását tekinti feladatának. Az 1967-ben Glen H. GoodKnight által alapított társaság évente megrendezi a Mythopoeic Konferenciát (ahol átadják a társaság Fantasy Díját és Ösztöndíját), valamint kiadja a Mythlore című negyedévente megjelenő folyóiratot és a Mythprint nevű havi közlönyt. További információért lásd a társaság honlapját: www.mythsoc.org
A Tolkien Societyt (Tolkien Társaság) Vera Chapman alapította Londonban, 1969-ben. A szervezet célja a J. R. R. Tolkien élete és művei iránti érdeklődés előmozdítása. Tolkien 1972-től kezdődően a társaság tiszteletbeli elnöke volt, s „in perpetuo” az is marad. A társaság évente két nemzetközi konferenciát tart az Egyesült Királyságban: az Általános Éves Ülést tavasszal rendezik meg, az „Oxmoot”-ra pedig Oxfordban, kora ősszel kerül sor.
A társaság éves folyóirata a Mallorn, kéthavonta megjelenő közlönye az Amon Hen. További információért lásd a társaság honlapját: www.tolkiensociety.org

 

 

Képek jegyzéke

Az albumszerű kiadás képeit – a kisebb fájlméret miatt – eltávolítottam. Az itt következő jegyzék az eredeti könyv oldalszámozása szerint tartalmazza a képek helyét és a képaláírásokat. (E.)

 

Bevezetés

2. old. közép
J.R.R. Tolkien arcképe, feltehetőleg Elliot & Fry műhelyében készült Londonban, 1937. október 27-én.

 

22.old. bal-fent
A Northmoor Road 20. számú ház Oxfordban, ahol a Tolkien család 1930 januárjától 1947 végéig élt. Tolkien dolgozószobáját a földszinten, a jobb alsó szobában rendezték be. A szobának nyugatra és délre néző ablakai voltak, ez utóbbiak nem látszanak ezen a fényképen. Tolkien íróasztala a délre néző ablakok előtt állt.³

 

22. old. jobb-lent
1972-ben Tolkien a Help the Aged nevű, időseket segítő szervezetnek ajándékozta íróasztalát, hogy az eladásból befolyó összeget jótékony célokra használhassák. Egy 1972. július 27-én kelt, az íróasztallal együtt átadott levélben Tolkien ezt írta: „Ezt az íróasztalt a feleségem vette nekem 1927-ben. Ez volt az első íróasztalom⁴ , és 1971-ben bekövetkezett haláláig főként ezt használtam irodalmi munkára. A hobbit teljes egészében ezen készült: ezen írtam, gépeltem és illusztráltam.” Az íróasztal jelenleg a Marion E. Wade Centerben található a Wheaton College-ban, az illinoisi Wheatonben.

 

23. old. bal
Egy beszámoló arról, hogy J. R. R. Tolkien 1911. február 17-én felolvasta „Északi sagák”-ról írt esszéjét a birminghami King Edward's School Irodalmi Társaságának. King Edward's School Chronicle, 1911. március (26, no. 2) 18-19. o.

 

26. old bal- és jobb-fent
E. A Wyke-Smith: The Marvellous Land of Snergs (A snergek csodálatos országa) első angol kiadásának borítója (halványrózsaszín alapon gesztenyebarnával)
megjelent Ernest Benn kiadásában, 1927 szeptemberében. Egy kissé élettelen fülszöveg (valószínűleg a könyv szerkesztőjének, Victor Gollancznak az írása, aki Benn-nél dolgozott saját kiadója megalapítása előtt) a következőképp írja le a könyvet:

A könyv a Fölösleges Gyerekek Településének leírásával kezdődik. A településtől kicsivel északra Vanderdecken és legénysége a parti szálláson tartózkodnak; a közelben horgonyoz a Repülő Hollandus. Délre a barátságos, de ostoba snergek, afféle tündérek laknak. A nagyon is rakoncátlan Joe és Sylvia elkószálnak, és Gorbónak – minden snergek legostobábbikának – a társaságában varázslatba keverednek és a folyó rossz oldalán találják magukat. A Golithos, a nem eléggé megjavult óriás, Meldrum anyó, a vészjósló boszorkány, meg a gonosz Kul király elől való menekülés, valamint a Vanderdecken és a snergek segítségével véghezvitt szabadulás igazán élvezetes kötetet tolt meg.

A The Times Literary Supplement 1927. november 24-én a művet „vidám és kielégítő könyv”-nek nevezte. A snergek csodálatos országa újra megjelent 1996-ban a baltimore-i Old Earth Books kiadásában, Douglas A. Anderson Wyke-Smithről és írásairól szóló bevezetőjével. (A fénykép Peter Glassman munkája a Books of Wondertől, New Yorkból.)

 

27. old. jobb
George Morrow fenti illusztrációja A snergek csodálatos országából a snerg Gorbót ábrázolja, amint Sylviát és Joe-t (meg a kutyájukat, Tigrist) vezeti a Sötét Rengetegen át. Morrow (1869-1955) a Punch magazin (melynek Wyke-Smith is munkatársa volt) jól ismert illusztrátora volt. Morrow szereplőkre és arckifejezésekre összpontosító grafikai stílusa remekül kiegészíti Wyke-Smith elbeszélését. Morrow illusztrálta Wyke-Smith három másik gyerekeknek szóló könyvét, a Bill of the Bustingforthst (Bustingforthszi Bill) (csak a borítót), a The Lost of the Baront (Az utolsó báró) és a Some Pirates and Marmaduke-ot (Néhány kalóz és Marmaduke), melyek mind 1921-ben jelentek meg.

 

28. old. jobb
Amikor Tolkien először leírta A hobbit nyitó mondatát – „Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit” –, azt hitte, ő találta ki a hobbit szót. Azóta számos lehetséges származtatást felvetettek, többek között az angol hob (egy közkeletű szó a „falusias”-ra) és rabbit („nyúl”) szóra alapuló kombinációkat. Sokaknak feltűnt a hobbit szó és a brit folklórban szereplő néhány lény nevének hasonlósága is: egynémely vidéki tündért és koboldot Hobnak vagy Hobthrustnak hívnak, és Joseph Jacob More English Fairy Tales, 1894 (További angol tündérmesék) című gyűjteményében szerepel egy Hobyah nevű baljós lényekről szóló történet. Tolkien egy interjú során felvetette, hogy a hobbit szó esetleg összefüggésben állhat Sinclair Lewis Babbittjával, a reménytelenül középosztálybeli üzletemberről szóló, 1922-ben íródott szatirikus regénnyel. A Gyűrűk Urában ellenben Tolkien a hipotetikus óangol hol-bytla, „üreglakó” szóból származtatja a hobbit szót.¹²
Tolkien halála után kiderült, hogy a hobbit szó történetesen előfordul egy körülbelül kétszáz természetfölötti lényt felsoroló, 1895-ben kiadott listán. A lista egy The Denham Tracts című kötetben szerepel, mely Michael Aislabie Denham (1801-1859) gyűjteménye folklórírásokról, és dr. James Hardy szerkesztésében, két kötetben került kiadásra (1892-ben és 1895-ben) Londonban, a Folklore Society jóvoltából. A hobbit szó a második kötetben szerepel (79. o., lásd a fenti ábra 3. sorát), valamint a névmutatóban, ahol is a szerző „a szellemek egy csoportja”-ként határozza meg e lényeket.¹³

 

29. old. jobb
J. R. R. Tolkien négy gyermekével; a fénykép 1936 táján készült a Northmoor Road 20. számú ház kertjében. Balról jobbra: Priscilla, Michael, John, J. R. R. Tolkien és Christopher.

 

30. old
Túloldalt: egy oldal A hobbit eredeti kéziratából, amely nem terjedt tovább az első fejezetnél.¹⁵ A hegy hátsó bejáratát itt egy F rúna jelzi, és a kéz melletti rúnákkal
írt szöveg így szól (az aláhúzott betűpárokat egyetlen rúna jel helyettesíti): FANG THE | SECRET PASSAGE | OF THE DWARVES: „A törpök titkos járata”. (Az O-ra használt rúnát Tolkien később az EE-re használta.) A rúnák alatti szöveg a következő: „Öt láb magas az ajtó, s hárman mehetnek a járatban egymás mellett”. Egy zárójeles mondat át van húzva: „Ne mozdulj a barna kőtől, amikor [vagy ahol] a varjú [fölötte: rigó] kopogtat, és a felkelő nap fénye Durin Napjának hajnalán sugarát a kulcslyukra [a „lyuk” áthúzva] fogja vetni.” Alatta a mondat át van írva: „Ne mozdulj a barna kőtől, ahol a rigó kopogtat. Akkor a lenyugvó nap fénye Durin Napjának utolsó sugarát a kulcslyukra fogja vetni”.
Thror Térképének ezen a korai változatán már láthatóan formát öltött a Magányos Hegy környékének földrajza. Látható rajta a Szárazrét és Völgyváros romja, csakúgy, mint a Sebes-folyó, Tóváros, a közeli mocsarak és a Bakacsinerdő. A jobb alsó sarokban a Magányos Hegy vázlata látható. A középen elhelyezkedő iránytű a Nagy Medvében található hét jellegzetes csillagot (vagy ahogyan Észak-Amerikában hívják, a Nagy Merítőt) ábrázolja északon, délen pedig nyilvánvalóan a napot. A keletre és nyugatra eső jelek talán Tolkien 1930-as „Silmarillion” írásaiból származó elemeket jelképeznek – a Hajnal Kapuit keleten és Valinor Hegyeit nyugaton. (Lásd a History sorozat negyedik kötetében, a The Shaping of Middle-earthben – (Középfölde kialakulása.)

 

32. old. jobb
Stanley Unwin fényképe, ami a Publisher's Circular and The Publisher & Bookseller 1938. január elsejei számában jelent meg. Tolkien életrajzírója, Humphrey Carpenter a kiadót „apró, csillogó szemű, szakállas ember”-ként írja le, és megjegyzi, hogy Tolkien saját állítása szerint Unwin „szakasztott olyan, mint a törpjeim” (J. R. R. Tolkien élete, 171. o.).
Stanely Unwin (1884-1968) a könyvkiadásban dolgozott, mielőtt 1914-ben megszerezte a csődbe ment George Allen & Sons céget, és átnevezte George Allen & Unwinra. Vállalata nagyon sikeresnek bizonyult, ő maga pedig a könyvkiadás vezető alakja lett. A The Truth About Publishing, 1926 (Az igazság a könyvkiadásról) című könyve máig az üzletág egyik klasszikus szakkönyve. The Truth About a Publisher, 1960 (Az igazság egy könyvkiadóról) című önéletrajzában Unwin A hobbitról azt írja: „az egyik legkedvesebb kiadványom”. Unwint 1946-ban lovaggá ütötték.

 

33. old. jobb
Rayner Unwin tízesztendős korában írt olvasói jelentése A hobbitról.
Rayner Unwin (1925-2000) bárki másnál több joggal nevezhető Tolkien kiadójának. Miután 1951-ben munkába állt apja cégénél, ő volt a felelős azért, hogy Tolkien életének hátralevő részében és még azután is hosszú ideig figyelemmel kísérje Tolkien műveinek megjelentetését. Apja 1968-ban bekövetkezett halála után Rayner Unwin vette át a George Allen & Unwin elnöki posztját. Elragadó visszaemlékezése a családi vállalkozásról, a George Allen & Unwin: A Remembrancer (George Allen & Unwin: Emlékeztető) 1999-ben jelent meg. Két hosszú fejezete foglalkozik a szerző Tolkien műveinek kiadásával kapcsolatos tapasztalataival.

 

35. old. bal-fent
Az Allen & Unwin egész oldalas hirdetése, mely A hobbit megjelenését jelenti be a Publishers' Circular and The Publisher & Bookseller 1937. szeptember 4-i számában.

 

35. old jobb-lent
A hobbit Allen & Unwin-féle kiadásának kötését Tolkien tervezte. (Néhány, a kötéshez készített rajza megtalálható az Artistban, 140. és 141. képek.) A gerincen látható rúnák, két TH rúna felül és egy D rúna alul, Thorinra, Throrra és a Magányos Hegy titkos ajtajára utalnak (melyet hasonlóképpen egy D rúna jelöl Thror térképén is).

 

36. old. jobb
A hobbit Allen & Unwin-féle kiadásának külső borítóját szintén Tolkien tervezte, a feketén és a fehéren kívül kék és zöld színt is használva. (Tolkien egy korábbi, töredékes tervezete a befejezett alkotással együtt megtalálható az Artistban, 143. és 144. képek.) Tolkien eredetileg úgy tervezte, hogy a napot és a sárkányt vörössel nyomtatják majd, de ezt az ötletet az Allen & Unwin visszautasította a többletkiadás miatt.
Wayne G. Hammond és Christina Scull jó ítélőképességgel így írtak Tolkien tervezetéről:

A hobbithoz készült külső borító épp olyan figyelemfelkeltő ma, mint 1937-ben volt. Nem a színeivel, hanem grafikai lendületével vonzza a tekintetet. A lapon hegyek menetelnek ritmikusan, hósipkájuk éles kontrasztot alkot sötét alsó lejtőikkel. Villámcsapáshoz hasonlatos cikcakk-vonalak húzódnak végig a hegyeken és lüktetnek a lábuknál. A kép alján fatörzsek villannak fel hol fehéren, hol feketén. Mint oly sok Tolkien rajzai közül, ez is egy középső tengely köré rendeződik, mely ezúttal az erdőn át a Magányos Hegyhez vezető, hosszú út. A tartalom is szimmetrikus: a hátoldalon éjszaka, sötétség honol, és a Gonosz is jelen van a sárkány képében; elöl pedig a nappalt, a fényt láthatjuk, valamint a Jót jelképező sasokat, akik a történet során kétszer hoznak szabadulást. (Artist, 149. o.)

 

37. old. jobb
Az Allen & Unwin második egész oldalas hirdetése A hobbithoz, mely a könyv kritikai fogadtatásáról számol be a Publishers' Circular and The Publisher & Bookseller 1937. november 6-ai számában.

 

38. old. jobb
A hobbit 1938-as amerikai kiadása (a Houghton Mifflin Company kiadásában) Tolkien két színes illusztrációját tüntette fel az elülső és a hátsó borítón.

 

39. old. jobb-fent
A hobbit 1938-as Houghton Mifflin kiadása legalább kétszer lett nyomva. A legkorábbi lenyomat címoldalán egy meghajló hobbit látható, míg a többi változatban ehelyett a Houghton Mifflin Company emblémája szerepel, egy fuvolán játszó, ülő alak.²⁵

 

39. old. jobb-lent
A Houghton Mifflin egész oldalas hirdetése A hobbithoz, ami a Publishers Weekly 1938. március 26-ai számában jelent meg.

 

40. old. bal
A Houghton Mifflin hirdetése A hobbithoz a Horn Book 1938. március-áprilisi számában.

 

41. old. bal
Miután A hobbit elnyerte a New York Herold Tribune díjat, Ferris Greenslet, a Houghton Mifflin Company munkatársa táviratban értesítette Tolkient a sikerről. Stanley Unwin felismerte a díj angliai könyviparban való közzétételében rejlő értéket, és egy egész oldalas hirdetés formájában megjelentette a táviratot a Publishers' Circular and The Publisher & Bookseller 1938. május 7-ei számában.

 

42. old. jobb
1998. július 21-én a Nagy-Britanniai Királyi Posta abban a megtiszteltetésben részesítette A hobbitot, hogy egy postai bélyeg témájává tette a „Varázslatos Világok: Klasszikus Fantázia-könyvek Gyerekeknek” sorozat tagjaként. A sorozat A hobbit mellett négy másik művet tüntetett ki: az Through the Looking Glasst, 1872 (Alice Tükörországban) Lewis Carrolltól, a The Phoenix and the Carpetet, 1904 (A főnix és a szőnyeg) E. Nesbittől, a The Lion, the Witch and the Wardrobe-ot, 1950 (Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény) C. S. Lewis-tól, valamint a Borrowert, 1952 (Elvitte a manó) Mary Nortontól. A bélyegeket Peter Malone rajzolta.

 

1. Váratlan társaság

52. old. bal
[a 6. jegyzethez tartozó kép]

 

54. old. bal-lent
[a 14. jegyzethez tartozó kép]

 

54. old. jobb-fent
Bilbó. Szecskó Tamás rajza az 1975-ös magyar kiadáshoz. Szecskó (1925-1987) sokat foglalkoztatott magyar gyerekkönyv-illusztrátor volt. Már korábban együttműködött A hobbit fordítójával, Szobotka Tiborral, hogy illusztrálja Lewis Carroll Alice Csodaországbanjának magyar változatát (1974). Szobotka (1913-1982)
jól ismert regény- és színdarabíró volt, továbbá a romantikus költők (Byron, Keats, Shelley stb.) szakértője, valamint Agatha Christie, George Eliot és James Joyce munkáinak fordítója. További négy, Szecskó által készített rajz látható az 70, 272, 290 és 315. oldalakon. Lásd még a 366. oldalt (könyvborító).

 

54. old. jobb-lent
Bilbó és Gandalf Zsáklak előtt. Klaus Ensikat rajza az 1971-es német kiadáshoz. Ensikat (sz. 1937) számos díjat nyert illusztrációival, melyek gyakran tartalmaznak némi szürrealisztikus vonást. A többi általa illusztrált könyv között szerepelnek a Grimm testvérek és Charles Perrault művei, csakúgy, mint Lewis Carrolltól az Alice Csodaországban (1993). További három, Ensikat által készített rajz megtalálható a 120, 179 és 206. oldalakon.

 

55. old. jobb
Jobbra: Bilbó és Gandalf. Mihail Belomlinszkij rajza az 1976-os orosz kiadáshoz. Belomlinszkij (nevével találkozhatunk Belomlinskiy, Belomlinskii vagy Belomlinsky átírásban is) az I. E. Repin Festészeti, Szobrászati és Építészeti Intézetben szerezte a diplomáját 1960-ban. Politikai karikatúráiról, valamint híres orosz színészekről, képzőművészekről és írókról készített gúnyrajzairól vált ismertté. Ezenkívül számos eredeti orosz gyerekkönyvet illusztrált, csakúgy, mint az A Connecticut Yankee in King Arthur's Courtöt (Egy jenki Artúr király udvarábant, 1988) Mark Twaintől, a Talking Parcelt (Beszélő csomag, 1990), egy gyerekeknek írt meseregényt Gerald Durrelltől és dr. Seuss munkáit. Belomliszkij rajzai egy amerikai könyvben is megjelentek – egy orosz népmesének, Szvjatoszlav Szaharov Oroszlánok és Úszó Hajókjának angol fordításában (Lions and Sailing Ships), mely 1982-ben jelent meg. A művész jelenleg az Egyesült Államokban él.
David Doughan az Amon Hen 55. számában (1982. április) az orosz kiadásról írt ismertetőjében megjegyzi, hogy „az átlagos orosz ember nem tesz különbséget láb és lábfej között, és láthatóan a rajzolónak sem hívták fel erre a figyelmét.” Ennélfogva a rajzokon Bilbó egész lába szőrös, nem csupán a lábfeje. Belomlinszkij három további rajza látható a 213, 227 és 268. oldalakon. Lásd még a 393. oldalt (könyvborító).

 

57. old. bal-fent
Bilbó és Gandalf Zsáklak előtt. Rusz Lívia rajza az 1975-ös román kiadáshoz. Rusz (sz. 1930) illusztrálta Wilhelm Hauff és Charles Perrault tündérmeséinek magyar nyelvű kiadásait is. 1978-ban The Adventures of Quacky and His Friends (Quacky és barátai kalandjai) címmel megjelent egy román gyermekmesék angol nyelvű fordítását tartalmazó kötet, melyet Lucia Olteanu írt és Rusz illusztrált. Rusz három további rajza megtalálható a 116, 216 és 273. oldalakon.

 

57. old. jobb
Bilbó és Gandalf Zsáklak előtt. António Quadros rajza az 1962-es portugál kiadáshoz. Quadros (1933-1994) illusztrálta ezenkívül Joel Chandler Harris Uncle Remus Talesének, 1959 (Rémusz bácsi meséi), George Macdonald The Princess and the Goblinnak (A hercegnő és a kobold, 1960) és Nathaniel Hawthorne Wonder Bookjának (Csodák Könyve, 1961) portugál kiadását. Fordított még Albert Camus-től (1913-1960) és André Mauroistól (1885-1967) franciából portugálra. Quadros A hobbithoz készített rajzai nem nyerték el Tolkien tetszését. Clyde S. Kilby, egy amerikai professzor, aki 1966 nyarán segédkezett Tolkien mellett, Tolkien and The Silmarillion, 1976 (Tolkien és A szilmarilok) című visszaemlékezésében leírta, hogy Tolkien szerint a portugál illusztráció „borzalmas” volt. További két illusztráció látható a 85. és 268. oldalakon.

 

61. old. jobb
A törpök elmossák a tányérokat, míg Bilbó aggodalmasan figyel. Chica rajza az 1976-os francia kiadáshoz. A Chica néven ismert francia író és illusztrátor (sz. 1933) illusztrálta Enid Blyton könyveit, valamint írt és rajzolt egy gyermekeknek szóló képeskönysorozatot Celestine-ről, egy egérről és az ő kalandjairól. Több Celestine könyv angol fordításban is megjelent az 1980-as évek elején. Chica további négy rajza látható a 239, 274, 302 és 313. oldalakon.

 

62. old. bal
A törpök zenélnek. Torbjörn Zetterholm rajza az 1947-es svéd kiadáshoz. Zetterholm (sz. 1921) sokoldalú művész, akinek a munkái világszerte kiállításra kerültek, illusztrálta Hans Christian Andersen műveit is. Öccse Tore Zetterholmnak (1915-2001), az ismert írónak és regényírónak, aki A hobbit 1947-es svéd kiadását is fordította. További Zetterholm illusztrációk láthatók a 89, 122, 209. és 240. oldalakon.

 

64. old jobb
[a 32. jegyzethez tartozó kép]

 

65. old. jobb
Bilbó a törpöket hallgatja. Nada Rappensbergerová rajza az 1973-as szlovák kiadáshoz. Rappensbergerová (sz. 1936) számos szlovák szerző könyvét illusztrálta. A művész nevét helyenként Nada Rappensbergerová-Jankovicováként adják meg. Rappensbergerová további négy rajza megtalálható a 86, 201, 294. és 321. oldalakon.

 

68. old fent
Thror Térképe, J. R. R. Tolkien munkája. Latin betűkre átírva (az aláhúzott betűpárokat egyetlen rúnajel helyettesíti), a baloldali rúnák a következő szöveget adják: FIVE | FEET HIGH | THE DOR AN | D THREE MAY | WOLK ABRE | AST. TH. TH. („Öt láb magas az ajtó, s hárman mehetnek a járatban egymás mellett.”) A hobbithoz írt bevezetőben, a 47. oldalon Tolkien ezeket a rúnákat egy változtatással adja meg, az O-rúna helyett A-rúnával a WOLK szóban, és megállapítja, hogy az utolsó két rúna a Thror és Thrain nevek kezdőbetűje. Ugyanebben a bevezetőben Tolkien megjegyzi, hogy „a Térképen az iránytű szárait rúnák jelzik, felül van kelet, ahogy a törp-térképeken általában, innentől pedig az óra járásával megegyezően: K(elet), D(él), Ny(ugat), É(szak)”. Lásd még a 108. oldalt.
Thror Térképének egy korábbi változata (túloldalt) vízszintes helyett inkább függőleges elrendezésben készült, mivel Tolkien azt szerette volna, ha beillesztenék az első fejezetbe, az első szövegbeli említés mellé. A felirat világosan leszögezi, hogy a térkép Bilbó Thror Térképéről készült másolatának tekintendő, s nem az eredeti. Ehhez a változathoz Tolkien a különleges Hold-rúnákat, melyeket később, a harmadik fejezetben Elrond fog fölfedezni, a rajz hátoldalára rajzolta fel tükrözve, és remélte, hogy az oldalt ki tudják nyomtatni olyan módon, hogy a betűk csak a térképet fény felé tartva váljanak láthatóvá. A lap tetején és alján halvány ceruzaírással látható a rúnaszöveg tünde és óangol nyelvű fordítása (az átírásokkal kapcsolatban lásd Artist, 150. o. 6. képleírás.)

 

69. old. bal
Thror Térképének legkorábbi változata nem különálló lapon, hanem A hobbit első fejezetének kéziratában látható (lásd 30. o.). Thror Térképének teljes ábráját (a „Vadonföld” térképével együtt) H. E. Riddett színezte ki, az Allen & Unwin pedig 1979-ben kiadta poszter formájában. Thror Térképének holdrúnáit a poszter hátoldalára nyomtatták oly módon, hogy csak fény felé tartva látszanak át a papíron.

 

70. old. bal
Thorin, Gandalf és Bilbó Thror Térképét olvassa. Szecskó Tamás rajza az 1975-ös magyar kiadáshoz.

 

2. Birkasült

80. old. fent és bal-lent
A Domb: Hobbitfalva a Vízen túl, J. R. R. Tolkien rajza. Ez a vonal-rajz elsőként az első, 1937-es kiadás elején szerepelt, később ezt felváltotta a színes változat. A Pictures 1979-es kiadásához újra akarták nyomni (1. kép, balra), de tévedésből összekeverték egy korábbi ceruza rajzzal, s az került be helyette. A befejezett rajz helyesen a Pictures 1992-es, második kiadásában (1. kép, balra) és az Artistban (97. kép) látható.
Tolkien több kísérletet is tett a táj megrajzolására, mire megtalálta a megfelelő egyensúlyt az út S-kanyarulatának és az előtérben látható Malom alakjának végső változatában (beleértve különféle részleteket, mint például az ablakok formája, vagy hogy legyen-e a tetőn szélkakas). Az egyik ilyen kísérlet A Domb: Hobbitfalva (balra lent), ami az Artistban is megjelent (92. kép). További négy befejezetlen vázlat található az Artistban (93-96. képek), egy, a képek fejlődését megvitató leírással együtt (101-107. o.).

 

81. old
A Domb: Hobbitfalva-a-Vízen-túl, J. R. R. Tolkien rajza, egyike A hobbit gyakran felbukkanó színes illusztrációinak. A rajz először az angol kiadás 1937-es utánnyomásának és az 1938-as amerikai kiadásnak az elején jelent meg (az utóbbiról hiányzik Tolkien monogramja és a kézzel írt cím). A kép mindkét megjelenésekor „A Domb: Hobbitfalva-a-Vízen túl” (az amerikai változatban a második névelő nagy betűvel van) aláírással szerepel. Az ábrázolás megjelent az Artistban (98. kép) és a Picturesben (1. kép, jobbra). A képen látható épületek különféle vonatkozásait Pat Reynold vitatja meg „»The Hill at Hobbiton«: Vernacular Architecture in the Shire” (»A hobbitfalvi Domb«: Népi építészet a Megyében) című cikkében, a Mallorn 1997. szeptemberi számában (35. szám).

 

82. old. bal
J. R. R. Tolkien vázlata a menetelő törpökről. Ez a vázlat egy, az Artistban reprodukált oldalról származik (103. kép), melyen szerepel még egy vázlat Smaugról. Ez Tolkien legjobb saját kezűleg készített képi ábrázolása a törpökről.

 

83. old. bal
Bilbó és a törpök átkelnek a kőhídon a pánikkal együtt. Tove Jansson rajza az 1962-es svéd és az 1973-as finn kiadáshoz. Tove Jansson (1914-2001) Finnországban született, svéd anyanyelvű családba. Nem kérdéses, hogy A hobbit külföldi illusztrátorai közül Jansson a legismertebb és legelismertebb, mind rajzolóként, mind íróként. A múminokról, egy vízilovakra hasonlító különc trollcsaládról szóló képes gyermekkönyvei 1945 és 1970 között jelentek meg, és világszerte lefordították őket. Ő illusztrálta Lewis Carroll The Hunting of the Snarkjának (1959) és Alice Csodaországbanjának (1966) a fordításait is. Utóbbi angol nyelvű, Jansson rajzaival ellátott kiadása 1977-ben jelent meg. Jansson felnőtteknek szóló regényeket is írt.
Tolkien műveinek illusztrálásával kapcsolatban Jansson 1992-ben azt írta Mikael Ahlströmnek, a Finn Tolkien Társaság munkatársának, hogy „számomra A hobbit illusztrálása egy kaland volt”, és az ember azt kívánja, bár tovább foglalkozott volna vele. A tamperei Moominvalley Museum Jansson regényszereplőivel foglalkozik, de helyet ad A hobbithoz készített munkáinak is. Jansson három további rajza megtalálható a 156, 278 és 323. oldalakon. Lásd még a 369. oldalt (könyvborító).

 

84. old. jobb
Trolldomb, J. R. R. Tolkien rajza. Az eredeti rajzon a szerző piros tintát használ, hogy felhívja a figyelmet a dombtetőn baloldalt, a háttérben látható tűzfényre. A vázlatot nyilvánvalóan a következő szövegrészlet ábrázolásának szánta: „Nem sokkal távolabb egy domb húzódott, hellyel-közzel meglehetősen sűrűn fákkal borítva. Most a fák sötét tömegéből fényt láttak kiragyogni, vöröses, barátságosan hívogató fényt, mintha tűzrakás lenne vagy villogó fáklya”. Az eredeti rajz színes másolata megtalálható az Artistban (99. kép).

 

85. old. jobb
Bilbó és a trollok. António Quadros rajza az 1962-es portugál kiadáshoz.

 

86. old. jobb
Bilbó ellopja a troll erszényét. Nada Rappensbergerová rajza az 1973-as szlovák kiadáshoz.

 

88. old. bal
[a 15. jegyzethez tartozó kép]

 

89. old. jobb
A trollok. Torbjörn Zetterholm rajza az 1947-es svéd kiadáshoz.

 

90. old jobb
A trollok, J. R. R. Tolkientól, egyike azon fekete-fehér illusztrációknak, amik 1937 óta gyakran bekerülnek A hobbitba. A rajz megjelent az Artistban (102. kép), valamint a Picturesben (2. kép, baloldalt). Egy H. E. Riddett által kiszínezett változat megjelent a The Hobbit Calendar 1976-ben, 1975 (A hobbit naptár 1976-ban) és a Picturesben (2. kép, jobboldalt).
Tolkien rajzát láthatóan Jennie Harbour Jancsi és Juliska leültek a tűz mellé című illusztrációja ihlette (túloldalt). E kép története kissé bonyolult. Először Eric Vredenburg My Favourite Book of Fairy Tales, 1921 (Kedvenc tündérmesekönyvem) című könyvébe került bele, mely a londoni Raphael Tuck cég kiadásában, Harbour színes és fekete-fehér illusztrációival jelent meg. Vredenburg (kb. 1860-1943) sok éven át volt szerkesztő a Tucknál, egy főként gyermekkönyveket, köztük a híres Father Tuck Annualt megjelentető kiadónál. A Tuck gyakran öntötte új formába korábban már kiadott könyveit. Priscilla Tolkien visszaemlékezése szerint gyerekként több Raphael Tuck-könyve volt.

 

91. old. bal
Tolkien a Tuck kiadásában 1934 májusában megjelent The Fairy Tale Bookban (Tündérmesekönyv) találkozott Harbour rajzával. A The Fairy Tale Book nyolcat tartalmaz a My Favourite Book of Fairy Tales tizenöt története közül, a szövegeket azonban itt átírták, a rajzokat átrendezték, és a „Jancsi és Juliska” esetében a színes lap kimaradt. A szerkesztő nincs megnevezve. (Az 1990-es években készült amerikai utánnyomások tovább bonyolítják a helyzetet. A My Favourite Book of Fairy Tales a Derrydale Books 1993-as kiadásában nem nevezi meg Vredenburgot, és csak tíz mesét tartalmaz, melyeknek a szövegét megint csak átírták, Harbour rajzait pedig, ha beletették, átrendezték, néha lecsíptek belőlük, vagy akár még hozzájuk is tettek. Az 1998-as Derrydale-kiadás megegyezik az 1993-assal, csak kisebb alakú.)
A két rajzot összehasonlítva Wayne G. Hammond és Christina Scull azt írja, hogy Tolkien képe „jobban meg van szerkesztve, mint Harbouré, erdői fenyegetőbbek, lángja és füstje élénkebb. Továbbá az ő rajza sokkal határozottabban Art Nouveau-jellegű, különösen a kanyargó, stilizált füst, valamint a fekete és fehér éles kontrasztjainak tekintetében. Technikáját tekintve ragyogó illusztráció” (Artist, 109. o.).
Jennie Harbourről szinte semmit nem lehet tudni, leszámítva, hogy illusztrált néhány könyvet, szinte mindet a Raphael Tuck cég számára, többek között a My Book of Mother Goose Nursery Rhymest, 1926 (Könyvem Lúdanyó meséiből) és a Hans Andersen's Storiest, 1932 (Hans Andersen meséi). Ez utóbbi a maga tizenkét lenyűgöző, színes oldalával és vagy ötven fekete-fehér rajzával talán a művész legnagyobb alkotása. Harbour munkáját nagyra becsülik azok, akik ismerik, máskülönben viszont művei kevéssé ismertek és nem értékükhöz méltóan megbecsültek.

 

95. old. fent
A három troll kővé vált, J. R. R. Tolkientől. A rajz nem került felhasználásra A hobbit eredeti kiadásában, valószínűleg azért, mert a tintafoltokat, amiket Tolkien a trolloknál (és Gandalf köpenyénél) alkalmazott, a sorszedéses nyomtatás nem adta volna vissza elég jól (lásd Artist, 108. o.). Máskülönben ez Tolkien egyetlen befejezett rajza, amely ábrázolja Gandalfot, és szemből mutatja Bilbó arcát. A trollok közül a jobboldali alak, amelyik térdelve előrehajlik, nyilvánvalóan Vilmos, Berci és Tóni pedig őt nézik. Az előtérben álló „nagy fekete fazék” nem úgy néz ki, mint amibe sok forralni való törp beleférne. A rajz eredeti formájában először 1979-ben jelent meg a Picturesben (3. kép, baloldalt); ezenkívül megtalálható még az Artistban (100. kép). Egy H. E. Riddett által kiszínezett változat első ízben a The J. R. R. Calendar 1979-ben, 1978 (J. R. R. Tolkien naptár 1979) jelent meg, valamint a Picturesben (3. kép, jobboldalt).

 

98. old. bal
[a 22. jegyzethez tartozó kép]

 

3. Rövid pihenő

100. old. bal
Bilbó ismét otthonára gondol. Mirna Pavlovec illusztrációja az 1986-os szlovén kiadáshoz. Pavlovec (sz. 1953) készített rajzokat Richard Adams Watership Downjának (Vízihajó lefelé) szlovén változatához is (1987). Egy további Pavlovec-illusztráció látható a 111. oldalon.

 

101. old
Völgyzugoly, J. R. R. Tolkien rajza, A hobbit egyik gyakran szereplő színes illusztrációja. A rajz először az első angol kiadás 1937-es utánnyomásában és az 1938-as amerikai kiadásban látott napvilágot (mely utóbbiból kimaradt a díszített szegély és a cím). A rajz mindkét megjelenésekor a „Völgyzugoly szép völgye” nyomtatott feliratot kapta. Az illusztráció megtalálható az Artistban (108. kép) és a Picturesben (6. kép).
A hobbit (és ugyanígy A Gyűrűk Ura) szövege nagyon rövid leírást ad Elrond házának alakjáról és jellegéről. Külső megjelenésével kapcsolatban ez a rajz szolgáltatja az egyedüli kiindulópontot.
„The Roots of Rivendell; or, Elrond's House Now Opens as a Museum” (Völgyzugoly gyökere; avagy Elrond Háza most múzeumként nyílt meg) című cikkében, mely a Þe Lyfe ant þe Auncestrye 1996-os tavaszi számában (3. szám) jelent meg, Marie Barnfield rámutat néhány hasonlóságra a Völgyzugoly-festmény és a svájci Lauterbrunnen környéke között, melyet Tolkien 1911 nyarán tett gyalogtúráján meglátogatott. A cikk fényképeket is közöl a vidékről, és a szerző azt a következtetést vonja le, hogy Elrond házának a völgyhöz és a hegyekhez képest való elhelyezkedése pontosan megegyezik az Öreg Malom elhelyezkedésével Lauterbrunnenben és környékén. Az Öreg Malom jelenleg a város múzeumaként működik.

 

106. old bal
Elrond felfedezi a holdbetűket. Maret Kernumees rajza az 1977-es észt kiadáshoz. Kernumees (1934-1997) észt gyerekkönyvek termékeny rajzolója volt. Illusztrálta Hans Christian Andersen és a Grimm testvérek munkáinak észt fordításait is. A hobbithoz készített rajzai valóban megragadják a történet tündérmese-varázsát. Kernumees további nyolc rajza megtalálható a 120, 129, 170, 195, 289, 312, 327 és 339. oldalakon.

 

107. old. jobb
Jobbra: Elrond felfedezi a holdbetűket. Rjucsi Terasima rajza az 1965-ös japán kiadáshoz. Terashima (1918-2001) illusztrálta A Gyűrűk Ura japán nyelvű változatát (1972) is, amit A hobbittal egyetemben Teiji Seta (1916-1979), az ismert fordító, szerkesztő és gyerekkönyvíró fordított. Setának és Terasimának a fentieken kívül más közös munkái is voltak. Terasima foglalkozott portréfestéssel is, gyakran festett egzotikus nőket. A számos általa illusztrált könyv között szerepel a Kidnapped, 1972 (Emberrablók) és a Treasure Island, 1976 (Kincses sziget) Robert Louis Stevensontól, a The Weirdstone of Brisingamen, 1969 (Brisingamen köve) és a The Moon of Gomrath, 1969 (Gomrath holdja) Alan Garnertől, valamint Kenneth Grahame, Arthur Ransome és John Masefield munkái. Ezenkívül illusztrált sok eredeti japán gyerekkönyvet is. Terasima A hobbithoz készült rajzai arról árulkodnak, hogy a művész behatóan tanulmányozta Tolkien illusztrációit, és Tolkien elképzeléseiből kiindulva készítette el saját rajzait. Clyde S. Kilby visszaemlékezésében, a Tolkien and The Silmarillion, 1976 (Tolkien és A szilmarilok) azt írta, hogy Tolkiennak „tetszett A hobbit japán kiadása, és különös elégedettséggel mutatta a könyv elejét, amely” a Tóváros felett „rángatózva zuhanó Smaugot ábrázolta”. Terashima további hét rajza megtalálható a 115, 130, 180, 200, 227, 255 és 284. oldalakon.

 

108. old. fent
Thror Térképe, J. R. R. Tolkien munkája, a hold-rúnák is láthatóak rajta. A szöveg átírva (az aláhúzott betűpárokat egyetlen rúna jelöli) így hangzik: STAND BY THE GREY ST | ONE HWEN THE THRUSH KN | OCKS AND THE SETTING S | UN WITH THE LAST LIGHT | OF DURINS DAY WILL SH | INE UPON THE KEYHOLE | TH. (Ne mozdulj a barna kőtől, amikor a rigó kopogtat, és a lenyugvó nap fénye Durin napjának utolsó sugarát a kulcslyukra fogja vetni.) A when (angol „amikor” – A ford.) helyett álló hwen alak az angolszász használatot tükrözi.

 

110. old
Völgyzugoly kelet felé tekintve, J. R. R. Tolkien rajza. Ez a színes vázlat először A Gyűrűk Ura Naptár 1977-ben (1976) látott napvilágot, és megjelent a Picturesben (5. kép), valamint az Artistban (106. kép) is. Elrond házának itt kissé más a megjelenése, mint a könyvben általában megjelenő színes Völgyzugoly képen (lásd mell.), és az előtérben álló híd itt háromívű, a befejezett képpel ellentétben, melyen egyetlen íve van. Maga a szöveg csak annyit közöl róla, hogy ez „egy keskeny, korlát nélküli kőhíd”.
Tolkien Völgyzugoly-ábrázolására tett kísérletei közül megjelent még néhány. Közülük valószínűleg a Lovaglás Völgyzugolyba (lásd Artist, 104. kép) a legkorábbi, mert itt a völgy nem olyan mély, mint ahogy azt a szöveg leírja és az összes többi rajz ábrázolja. Gandalf látható rajta egy pónin, vörös köpenyben (míg az 51. oldal tanúsága szerint „hosszú, szürke köpönyege” volt). A vörös köpeny talán Gandalf modelljétől származik a képeslapról, Josef Madlener Der Berggeist című festményéről (lásd az első fejezet 14. jegyzetét), melyen a varázslónak tűnő alak hosszú, vörös köpenyt visel.
Egy másik, Völgyzugoly nyugat felé tekintve címet viselő, befejezetlen rajz először a The Lord of the Rings 1977 Calendar-ben, 1976 (A Gyűrűk Ura naptár 1977) került kiadásra. Megtekinthető a Picturesben (4. kép) és az Artistban (105. kép). Ezen a rajzon a nyugat felé tekintve szavak láthatóan kiegészítések, melyeket a jóval nagyobb betűkkel írt Völgyzugoly szó után valamivel később írhattak a címhez. A rajz perspektívája is zavaros, mivel Elrond házának vázlatos körvonalai két helyen láthatóak, a folyó mindkét oldalán. Ráadásul a folyót a hegyekből lezúdulva ábrázolja, így a rajz perspektívája kelet felé kell hogy nézzen, nem pedig nyugat felé, ilyen módon az irányra vonatkozó kiegészítés a címben helytelen. Egy harmadik befejezetlen, egyszerűen Völgyzugoly címet viselő vázlat csak az Artistban jelent meg (107. kép).

 

4. Hegy felett és hegy alatt

111. old. lent
Bilbó a völgyből kifelé kapaszkodik, maga mögött hagyva Völgyzugolyt. Mirna Pavlovec rajza az 1986-os szlovén kiadáshoz.

 

112. old. bal
[az 1. jegyzethez tartozó kép]

 

113. old bal
A hegyi ösvény, J. R. R. Tolkien rajza, egyike A hobbit állandó fekete-fehér illusztrációinak 1937 óta. A rajz látható az Artistban (109. kép) és a Picturesben (7. kép, baloldalt) is. Egy H. E. Riddett által kiszínezett változat a The Hobbit Calendar, 1976 (1975) (A hobbit naptár 1976-ban) és a Picturesben (7. kép, jobboldalt) jelent meg első ízben. A színes változatot A szilmarilok első amerikai kiadásának (1977) borítóján is felhasználták.

 

114. old. jobb
Pauline Baynes a hegyre felmászó társaságot ábrázolja A hobbit 1961-es Puffin Books kiadásának borítóján. A festmény eredetije a Marion E. Wade Centerben látható a Wheaton College-ban, az illinoisi Wheatonban. A Wade Center képeslap formájában is kiadta. Egy 1961. március 13-án a kiadójához írt levelében Tolkien így írt róla: „Nekem személy szerint nagyon tetszik”.
Pauline Baynes (sz. 1922) ismert és köztiszteletben álló illusztrátor. Régóta kapcsolatban áll Tolkiennal, lévén, hogy ő illusztrálta az angol nyelvű A sonkádi Egyed gazdát (1949), a Tom Bombadil kalandjait (1962), A woottoni kovácsmestert (1967), a Poems and Storiest, 1980 (Versek és mesék) és a Bilbo's Last Songot, 1990 (Bilbó utolsó dala), mely utóbbi egy negyvennégy soros versen alapuló képeskönyv. Ennek a könyvnek Baynes minden sorpárhoz színes illusztrációt készített, egy képsorozattal egyetemben, melyek az életére álmosan visszatekintő Bilbót ábrázolják, és ilyen módon A hobbit történetét mutatják be. Ezenkívül Baynes készítette számos Tolkien-mű borítóját, valamint néhány posztert és térképet is díszített. Népszerűek még a Narnia krónikái hét kötetéhez (1950-56), Tolkien barátjának, C. S. Lewisnak a művéhez készített illusztrációi. Baynes A Dictionary of Chivalryhez, 1968 (A lovagiasság szótára) készített rajzaiért elnyerte a Kate Greenaway Érmet. [A (zárójelben) levő számok az eredeti angol nyelvű kiadásra vonatkoznak. A ford.]

 

115. old. jobb
A hegyi ösvény. Rjucsi Terasima rajza az 1965-ös japán kiadáshoz.

 

116. old. bal
A koboldok kijönnek a hasadékból. Rusz Lívia rajza az 1975-ös román kiadáshoz.

 

119. old. jobb
A fenti, koboldcsaládot ábrázoló rajz Arthur Hughes műve, mely A hercegnő és a kobold angol nyelvű első kiadásában jelent meg. Hughes George Macdonald számos könyvét illusztrálta.

 

120. old bal-fent
A Nagy Kobold. Klaus Ensikat rajza az 1971-es német kiadáshoz.

 

120. old jobb-közép
Thorin és a Nagy Kobold. Maret Kernumees rajza az 1977-es észt kiadáshoz.

 

121. old jobb
[a 10. jegyzethez tartozó kép]

 

122. old jobb
A koboldok foglyul ejtik a törpöket. Torbjörn Zetterholm rajza az 1947-es svéd kiadáshoz.

 

5. Talányok a sötétben

128. old jobb
Gollam. Alan Lee ceruzarajza A hobbit általa készített 1997-es, illusztrált kiadásához. Lee (sz. 1947) az angliai Middlesexben született, és az Ealing School of Artban tanult. Több könyvet illusztrált, melyek között szerepel a Faeries, 1978 (Tündérek, Brian Frouddal együtt), a The Mabinogion, 1982, a Castles, 1984 (Várak) és a Merlin Dreams, 1988 (Merlin álmodik), valamint az Iliász, az Odüsszeia, a Black Ships Before Troy, 1993 (Fekete hajók Trója előtt) és a The Wanderings of Odysseus, 1995 (Odüsszeusz vándorlásai) Rosemary Sutcliff újraértelmezésében. A hobbit Lee-féle kiadása, mely a könyv első megjelenésének hatvanadik évfordulójára készült, huszonhat egész oldalas, színes rajzot és több mint három tucat ceruzarajzot tartalmaz. Lee illusztrálta A Gyűrűk Ura centenáriumi kiadását is ötven egész oldalas, színes képpel. Látvány- és díszlettervezőként működött közre Peter Jackson filmtrilógiájában, A Gyűrűk Urában. Lee további két ceruzarajza látható a 143. és a 300. oldalakon.

 

129. old. jobb
Gollam. Maret Kemumees rajza az 1977-es észt kiadáshoz.

 

130. old jobb
A találós kérdések. Rjucsi Terasima rajza az 1965-ös japán kiadáshoz.

 

143. old jobb
Kobold-őrszemek. Alan Lee ceruza rajza A hobbit 1997-es, illusztrált kiadásához.

 

6. Cseberből vederbe

155. old. jobb
„Szemmel láthatólag az összes vadállat engedelmeskedett a boszorkány hívásának” Frank Richard rajza a The Black Douglashez.

 

156. old. bal
A koboldok és farkasok tánca. Tove Jansson rajza az 1962-es svéd és az 1973-as finn kiadáshoz.

 

158. old
Szabadulás a sasok segítségével, Virgil Finlay rajza. 1963 januárjától Tolkien amerikai kiadója, a Houghton Mifflin mintaillusztrációkat kért A hobbithoz néhány neves amerikai művésztől abban a reményben, hogy készíthet egy pazar, illusztrált kiadást. Virgil Finlay (1914-1971) 1935-ben kezdte pályafutását a legendás Weird Tales magazin történeteinek illusztrálásával, és hamarosan ő lett számos kiemelkedő sci-fi magazin rajzolója, mígnem az 1950-es évek közepén a magazincsődök leszűkítették a piacát. Finlay A hobbithoz készült mintaillusztrációját a brit kiadón keresztül megküldték Tolkiennak, aki 1963. október 11-én így válaszolt:

Annak ellenére, hogy általánosságban erőteljesebb, durvább és nehézkesebb kezelésmódról árulkodik, mint ahogy azt szeretném, jónak találtam, és történetesen úgy éreztem, hogy Bilbó ugyancsak kerekded és babás (de azért aggodalmas) arca összhangban van eddigi jellemével. [A hobbit] fordításaihoz készült „illusztrációk” borzalmai után Mr. Finlay szívesen fogadott megkönnyebbülés. Amíg (és ez valószínűnek tűnik) a humort meghagyja a szövegnek, és eléggé odafigyel arra, amit a szöveg mond, azt hiszem, meg leszek elégedve.

Finlayt sajnos nem bízták meg A hobbit illusztrálásával. Mintaillusztrációja csak posztumusz került kiadásra Gerry de la Ree The Book of Virgil Finlayében, 1975 (Virgil Finlay könyve).

 

159. old
Szabadulás a sasok segítségével. Eric Fraser rajza az 1979-es Folio Society-kiadáshoz. Fraser (1902-1983) a reklámszakmában kezdte pályafutását, később viszont az újság- és könyvillusztráció felé fordult. Főként fekete tintával dolgozott, melyet fehérrel fedett be, hogy fa metszet-jelleget kölcsönözzön a rajzoknak. Lenyűgöző illusztrációi számos könyvben megtalálhatók, többek között az English Legendsben, 1950 (Angol legendák) és a Folklore, Myths and Legends of Britainben, 1973 (Brit mondák, mítoszok és legendák). A Gyűrűk Ura 1977-es Folio Society kiadásához II. Margit dán királynő (sz. 1940) illusztrációit rajzolta újra, átméretezve őket, hogy felhasználhatóak legyenek a fejezetcímek feletti fejlécként. A királynő munkái az Ingahild Grathmer álnév alatt ismeretesek. A Gyűrűk Urát 1969-ben fedezte fel, és ez ismét felkeltette érdeklődését a rajzolás iránt. Illusztrációit megküldték Tolkiennak, majd az író halála után iratai között megtalálták őket. Fraser A hobbit-kiadása hasonlóképpen illusztrációkat csatol minden fejezet elejére, két egész oldalas rajzzal együtt. A művészről Sylvia Backemeyer készített nagyszerű tanulmányt Eric Fraser: Designer and lllustrator, 1998 (Eric Fraser: Tervező és rajzoló) címmel. Fraser még egy rajza megtalálható a 254. oldalon.

 

161. old jobb
A Sasok Ura Gandalffal beszél. Évelyne Drouhin rajza az 1983. évi francia kiadáshoz. Drouhin (sz. 1955) illusztrált egyéb francia gyermekkönyveket, valamint a Grimm testvérek munkáinak francia fordítását. A művész vezetéknevét helyenként Faivre-Drouhinként adják meg. Drouhin további két rajza megtalálható a 187. és a 259. oldalakon.

 

162. old fent
A Ködhegység a sasfészektől nyugatra, a koboldok kapuja felé nézve, J. R. R. Tolkien rajza, A hobbit egyik állandó fekete-fehér illusztrációja 1937 óta.
Egy korábbi, némileg eltérő változat látható az Artistban (110. kép). A koboldok kapuja (amelyen át Bilbó elmenekült) mindkét változaton homályos foltként látható a hegyek között, a kép jobb felső részén. A rajz megjelent az Artistban (111. kép) és a Picturesben (8. kép, baloldalt). Egy H. E. Riddett által kiszínezett változat elsőként a The hobbit Calendar 1976-ban (1975) és a Picturesben (8. kép, jobboldalt) jelent meg.

 

164. old jobb és bal-közép
Amikor Bilbó felébredt, a korai nap már a szemébe sütött, J. R. R. Tolkien rajza, A hobbit rendszeres színes illusztrációinak egyike, mely először az 1938-as amerikai kiadásban jelent meg (kissé lekicsinyítve), az angol kiadásba viszont nem került be.
A sas ábrázolásán jól látható Tolkien érdeklődése a természet világának legapróbb részletei iránt, csakúgy, mint maximalizmusa, mely arra késztette, hogy a madarat Archibald Thorbum egy szirti sasról készített ábrázolásáról mintázza. Christopher Tolkien emlékszik rá, hogy ő kereste ki a képet az apja számára a T. A. Coward-féle Birds of the British Isles and Their Eggsből, 1919 (A Brit-szigetek madarai és tojásaik). Thorburn rajza (balra) egy kifejletlen madarat ábrázol, és a faj fiatal példányainak fehér a farka töve. Wayne G. Hammond és Christina Scull megállapították, hogy Thorburn ábrája (melyet színes litográfiaként másoltak) eredetileg a Lord Lilford-féle Birds of the British Islandsben, 1891 (A Brit-szigetek madárvilága) jelent meg, mely alapján Coward újranyomtatta saját kötetéhez (Artist, 124. o.). Thorburn (1860-1935) a tizenkilencedik század végi és huszadik század eleji nagy madárábrázolók egyike volt. Tolkien rajza megjelent az Artistban (113. kép) és a Picturesben (9. kép), utóbbi Bilbó úgy ébredt, hogy a korai nap már a szemébe sütött (angol nyelvű) címmel.

 

7. Fura szállások

170. old. bal
Gandalf és Bilbó Beornnal beszélnek. Maret Kernumees rajza az 1977-es észt kiadáshoz.

 

172. old.
Beorn terme, J. R. R. Tolkien rajza, egyike A hobbit állandó fekete-fehér illusztrációinak 1937 óta. A rajz megjelent az Artistban (116. kép) és a Picturesben (10. kép, baloldalt) is. Egy H. E. Riddett által kiszínezett változat először a The Hobbit Calendar 1976-ban (1975) és a Picturesben (10. kép, jobboldalt) jelent meg.

 

173. old. bal-fent és -lent
Tűzfény Beorn házában, J. R. R. Tolkien rajza egy korábbi változat, mely az Artistban is megjelent (114. kép), ferde perspektívában mutatja a csarnokot, ugyanabból a szögből, mint E. V. Gordon An Introduction to Old Norse, 1927 (Bevezetés az óészaki kultúrába) című könyvének egy északi csarnok belsejét ábrázoló rajza. Gordon (1896-1938) Tolkien korábbi tanítványa volt, aki Leedsben munkatársa és közeli barátja lett. Együtt dolgoztak a Sir Gawain és a Zöld Lovag című középangol költemény 1925-ös kiadásán, és később is egyéb tervek kapcsán egészen Gordon negyvenkét éves korában, idő előtt bekövetkezett haláláig. További, Gordonnal kapcsolatos információért lásd „»An Industrious Little Devil«: E. V. Gordon as Friend and Collaborator with Tolkien” (»Egy megszállottan szorgalmas kis ördög«: E. V. Gordon mint Tolkien barátja és munkatársa) című esszémet, melyet Jane Chance adott ki a Tolkien the Medievalistben, 2002 (Tolkien, a középkorász).
A Gordon könyvében szereplő illusztráció alkotója nincs megnevezve, de egy több forrásban, többek között az Andreas Heusler-féle Die Altergermanische Dichtungban (1924), az Axel Olrik-féle Nordisches Geistesleben in Heidnischer und Frühchristlicher Zeitban (1908) és néhány Beowulf-fordításban szereplő kép csaknem pontos másolata. Végső forrása egy Den Islanske Bolig i Fristatstiden (1894) című esszé Valtýr Guðmundsson tollából, mely egy kis füzetecske formájában jelent meg. Az esszéhez tartozik egy 1894-ből származó, a festő E. Rondahl által készített, az akkoriban épp a Koppenhágai Nemzeti Múzeumban található modell alapján rajzolt illusztráció. A modellt 1892-ben készítették és állították ki Spanyolországban, a Kolumbiai Kiállításon. Egy teljesen berendezett izlandi szobát mutatott be az 1000 körüli időkből, melyben láthatóak voltak a tűzhöz legközelebb lévő előkelő ülőhelyek, az asztalok az ivókürtökkel, és a hosszúkás, égő tüzek az alacsony agyagpadlón.

 

178. old. bal
Beorn állatszolgálói. Horus Engels rajza az 1957-es német kiadáshoz. Engels már az 1940-es évek közepén reményeket táplált A hobbit illusztrálásával kapcsolatban. 1946. november 1-jén küldött Tolkiennak egy, a trollokat, Gollamot és Gandalfot ábrázoló illusztrációkkal ellátott levelet. Az eredeti jelenleg a Különleges Gyűjtemények Osztályán van kiállítva a Marquette Universityn, a wisconsini Milwaukeeban. 1946. december 7-én Tolkien így írt brit kiadójának. Sir Stanley Unwinnak: „Továbbra is érkeznek a levelek szegény Horus Engelstől egy német fordítással kapcsolatban. (...) Küldött néhány illusztrációt (a trollokról és Gollamról), amelyek bizonyos erények ellenére, amiket az ember egy némettől el is vár, attól tartok, túlságosan „disneysek” az én ízlésemnek: Bilbónak csöpög az orra, Gandalf meg inkább afféle falusi bohócra, mint az általam elképzelt Odinszerű vándorra hasonlít” (Letters, 107. levél).
Engelsről keveset lehet tudni. 1946-ban a németországi Wolfsburgban élt. 1951 és 1963 között hét könyvet illusztrált, főleg német szerzőktől (köztük egyet Walter Scherftől, A hobbit fordítójától). Ezek között szerepel egy másik angolból fordított mű, a The Rolling Season, 1963 (A hömpölygő évszak) William Mayne-től.
Engels színes munkái kifejezőbbek és érdekfeszítőbbek is fekete-fehér munkáinál, és kár, hogy A hobbithoz készített illusztrációi között csak az utóbbiak szerepelnek. Engels további két rajza megtalálható a 220. és a 226. oldalakon.

 

179. old. jobb
Beorn állatszolgálói. Klaus Ensikat rajza az 1971-es német kiadáshoz.

 

180. old. bal
Beorn terme. Rjucsi Terasima rajza az 1965-ös japán kiadáshoz.

 

187. old. jobb
A Bakacsinerdő. Évelyne Drouhin rajza az 1983-as francia kiadáshoz.

 

189. old jobb- és középen-lent
[a 13. jegyzethez tartozó kép]

 

8. Legyek és pókok

192. old. fent
A Bakacsinerdő, J. R. R. Tolkien rajza. A hobbitban szereplő összes rajz közül talán ennek van a legérdekesebb története. A hobbit angol kiadásában ez az egyetlen, amelyet színes lapra nyomtattak, és a nyolcadik fejezet első oldalával szemben helyezkedik el, habár Tolkien eredetileg a könyv végébe szánta. A rajz tetejéről levágták a szegélyt a féltónusú szedés készítése közben, amit Tolkien sajnálattal vett tudomásul, és mivelhogy Tolkien az eredetit egy tanítványának adta, azóta sem sikerült visszailleszteni.
Az illusztráció Tolkien egy festményén alapul, amely Túrin történetének egy jelenetét ábrázolja a „Silmarillion”-ból: Beleg találkozik egy másik tündével, Flindorral (akinek a nevét Tolkien később Gwindorra változtatta) Taur-na-Fúin (Taur-nu-Fuin) erdejében. Ez a vízfestmény eredetileg 1928 júliusában készült, és megjelent az Artistban (54. kép). Sok évvel később Tolkien átnevezte Fangorn erdejére és hozzájárult, hogy megjelenjen a The J. R. R. Tolkien Calendar 1974-ben (1973). A rajzon szereplő két magas alakot, akik egyáltalán nem hobbitszerűek, és egyiküknél egy nagyon hosszú kard látható, végül a Fangorn erdejében vándorló Trufaként és Pippinként magyarázták. A festmény valódi összefüggéseit Christopher Tolkien tárta fel a The Silmarillion Calendar 1978-ban, 1977 (A szilmarilok naptár 1978-ban) és a Picturesben (37. kép, jobboldalt) való megjelenéséhez fűzött megjegyzéseiben.

 

193. old. fent
A hobbit 1938-as amerikai kiadásában A Bakacsinerdő nem féltónusos nyomólemezzel készült, hanem vonalrajz formájában jelenik meg. A kevés fennmaradt levél nem világítja meg, mi is történt itt, de nagy valószínűséggel az amerikai kiadó úgy vélte, az illusztráció vonalrajzként való újrarajzolása jóval kevesebbe kerül, mint ha egy féltónusú lapot kellene beilleszteni a könyvbe. De hogy maga Tolkien végezte-e az újra rajzolást, vagy a Houghton Mifflin végeztette-e el az ő tudta nélkül, bizonytalan marad. Valószínűtlennek tűnik azonban, hogy maga Tolkien rajzolta volna újra a képet – habár nagy szakértelemmel lett átalakítva –, mivel a féltónusú illusztráció jobb alsó sarkában feltűnik Tolkien monogramja, a vonalrajzéban viszont nem. Ezen kívül is vannak még egészen apró eltérések, főként a szegély mintázatában (és az ember fejében megfordul a gondolat, hogy ha Tolkiennak lehetősége nyílt volna az illusztráció újrarajzolására, visszaillesztette volna a felső szegélyt). A hobbit angol kiadásának 1937-es utánnyomása után A Bakacsinerdőt kivették a könyvből. Megjelent azonban az Artistban (88. kép) és a Picturesben (37. kép, baloldalt). A hobbit 1938-as amerikai kiadása után A Bakacsinerdő vonalrajzot elhagyták, és egészen mostanáig nem nyomták újra.

 

195. old. jobb
Az elvarázsolt folyó. Maret Kernumees rajza az 1977-es észt kiadáshoz.

 

196. old. bal
Bombur az elvarázsolt folyóban. Peter Csuklev rajza az 1975-ös bolgár kiadás 1979-es változatához. Csuklev a szófiai Nemzeti Szépművészeti Akadémia professzora. 1974-ben ő illusztrálta egy bolgár népmese angol fordítását: az Is Fried Fish Good?-ot (Jó-e a sült hal?) Lucsezar Sztancsevtől. Csuklev három további rajza megtalálható a 211, 300 és 337. oldalakon.

 

199. old. jobb
A nagy színjátszólepke (Apoturo iris) egyike Anglia legnagyobb és legnehezebben elfogható lepkéinek, amelyet bíborcsászárnak (purple emperor) is hívnak. A lombok között élnek az erdőkben, a tölgyfák tetején, ahol a levéltetvek által kiválasztott cukros oldattal táplálkoznak. Manapság nagyon ritkák, és csak Dél-Anglia belsejében fellelhetőek. Az ábra a Rev. F. O. Morris-féle A History of British Butterfliesból, 1890 (A brit lepkék története) származik.

 

200. old. bal-lent
Bilbó a színjátszólepkéket figyeli. Rjucsi Terasima rajza az 1965-ös japán kiadáshoz.

 

200. jobb-fent
Sylvia és Gorbo a Ferde Fák között; George Morrow rajza a The Marvellous Land of Snergsből.

 

201. old. jobb
A tündék. Nada Rappensbergerová rajza az 1973-as szlovák kiadáshoz.

 

206. old. bal
Bilbó és a pókok. Klaus Ensikat rajza az 1971-es német kiadáshoz.

 

209. old. jobb
Bilbó egy pókkal küzd. Torbjörn Zetterholm rajza az 1947-es svéd kiadáshoz.

 

210. old. bal
Bilbó megmenti a törpöket egy póktól. Mihail Belomlinszkij rajza az 1976-os orosz kiadáshoz.

 

211. old. jobb
Egy pók. Peter Csuklev rajza az 1975-ös bolgár kiadás 1979-es változatából.

 

216. old. jobb
Thorin és a Tündekirály. Rusz Lívia rajza az 1975-ös román kiadáshoz.

 

9. Elszabadult hordók

218. old. jobb-fent és -középen
A Tündekirály kapuja, J. R. R. Tolkien rajza, egyike A hobbit állandó fekete-fehér illusztrációinak 1937 óta. A rajz megjelent az Artistban (121. kép) és a Picturesben (12. kép, baloldalt). Egy H. E. Riddett által kiszínezett változat megjelent a The Hobbit Calendar 1976-ban (1975) és a Picturesben (12. kép, jobboldalt). Tolkien több kísérletet tett ennek a helyszínnek a megrajzolására. Ezek közül talán a legkorábbi szemből mutatja a hidat, és egy kissé egyszerű kaput ábrázol egy alagút elején (lásd Artist, 117. kép). Innen Tolkien hátrébb mozdította a perspektívát, és kissé balra tolta, hogy a bejárat bizonyos szögből látszódjon. Három ebből a szemszögből készült rajzon fák keretezik a látványt. Az egyik címe: A Tündekirály csarnokainak bejárata (Artist, 113. kép), a másodiknak nincs címe, és kissé közelebbi nézőpontú látkép (Artist, 119. kép). A harmadik Tolkien egyetlen színes változata, élénk kék folyóval és sötét, éjszakai éggel. Ez sajnos sosem lett befejezve. Itt fekete-fehéren látható (fent), de a színes változat is kiadásra került a The Tolkien Calendar 1979-ben (1978), valamint a Picturesben (11. kép).

 

218. old. jobb-lent
A trilithon ajtónyílás (trapéz-alakú, ferde oldalakkal) a következő rajzon jobbra, lent), A Tündekirály csarnokának kapuján (Artist 120. kép) jelent meg, ami erősen emlékeztet Nargothrond földalatti tündekirályságának néhány ábrázolására a „Silmarillion” legendáiból, hiszen ezen épület bejáratát is egy három kőből álló ajtónyílás alkotja. Tolkien ezek egyikét tintával rajzolta meg (lásd Artist, 57. kép), a másikat vízfestékkel (lásd Pictures, 33. kép), ez utóbbit nem fejezte be. A végleges változatnál Tolkien visszatért az egyenes perspektívához, és több fát rajzolt a látvány keretezéséhez.

 

220. old. bal
A Tündekirály. Horus Engels rajza az 1957-es német kiadáshoz.

 

221. old. jobb
Thorin a Tündekirály börtönében. Mihail Belomlinszkij rajza az 1976-os orosz kiadáshoz.

 

226. old. bal
Bilbó hordókba gyömöszöli a törpöket. Horus Engels rajza az 1957-es német kiadáshoz.

 

227. old. jobb
A hordókat kidobják a Tündekirály pincéiből. Rjucsi Terasima rajza az 1965-ös japán kiadáshoz.

 

230. old. jobb
Az Erdei-folyó vázlata J. R. R. Tolkientől. A rajz először a The J. R. R. Tolkien Calendar 1979-ben (1978) látott napvilágot. Megjelent az Artistban (122. kép) és a Picturesben (13. kép) is.
A szöveg szerint Bilbó és a törpöket rejtő hordók sötétben érkeznek a Tutaj-tündék kunyhóihoz. Így Tolkien jobboldalt látható ábrázolása részleteit tekintve pontos, míg a kidolgozottabb és látványosabb rajz, a Bilbó megérkezik a Tutaj-tündék kunyhóihoz helytelen, mivel az éppen felkelt nap látható rajta.
Ám akad néhány egyéb probléma Az Erdei-folyó vázlatának perspektívájával. A szöveg szerint Bilbó és a hordók az Erdei-folyó északi ágán úsznak, ott, ahol az egybeömlik a délről érkező, erősebb sodrású főággal, amikor is az áramlat a hordókat az északi parthoz nyomja, ahol korábban egy széles öböl keletkezett. Az itt látható képen úgy tűnik, Bilbó a főágban van, míg az északi ág baloldalt ömlik be, a távoli széles öböl pedig jobbra látható. Ha a széles öböl valóban északon van, akkora hold (melyről a szövegben nem történik említés) lehetetlen módon északon kel. Tolkien végleges változata mindezekben a részletekben megegyezik a szöveggel, kivéve a felkelő napot, míg a szöveg azt írja, hogy a víz felszínén „fellegek és csillagok táncoló és tört visszfénye tündökölt”

 

232. old fent
Bilbó megérkezik a Tutaj-tündék kunyhóihoz, J. R. R. Tolkientől, egyike A hobbit állandó színes illusztrációinak, mely az angol kiadás 1937-es utánnyomásakor jelent meg először (ahol is „A sötét folyó hirtelen kitágult” címet nyomtatták mellé), az 1938-as amerikai kiadásba viszont nem került be. A rajz megjelent az Artistban (124. kép) és a Picturesben (14. kép). John és Priscilla Tolkien a The Tolkien Family Albumban, 1992 (Tolkien családi album) apjuk kedvenc festményeként említi az illusztrációt (57. o.). Egy színes ceruzával készült, befejezetlen vázlat is megtalálható az Artistban (123. kép).

 

10. Szíves fogadtatás

236. old. és 237. old. jobb-fent, -közép, -lent
Tóváros, J. R. R. Tolkien rajza, egyike A hobbit állandó fekete-fehér illusztrációinak 1937 óta. A rajz megjelent az Artistban (127. kép) és a Picturesben (15. kép, baloldalt). Egy H. E. Riddett által kiszínezett változat először a The Hobbit Calendar 1976-ban (1975) és a Picturesben (15. kép, jobboldalt) jelent meg.
Egy korábbi, Esgaroth címet viselő változat, mely ehhez nagyon hasonló, de baloldalt két, hordókból kikászálódó törpöt ábrázol, az Artistban került kiadásra (126. kép).
A „Tóváros” felépítése Európa különféle történelem előtti tavi falvait idézi, melyek közül sok Svájc területén volt, habár szerte Európában megtalálták hasonló települések bizonyítékait, csakúgy, mint Skóciában és Angliában, beleértve a Holderness-félszigetet Yorkshire-ben, ahová Tolkient 1917 áprilisától kezdődően csaknem egy évre kihelyezték az első világháborúban. A tavi települések kutatásának jelentős része a tizenkilencedik század közepétől-végétől datálódik, és a régészeti tanulmányok némelyike a vízi lakóhelyek művészi rekonstrukcióját is tartalmazza. Az egyik ilyen rekonstrukció (túloldalt, felül) Robert Munro könyvéből, a Les Stations Lacustres d'Europe aux Ages de la Pierre et du Bronze-ból, 1908 (Tavi települések a kő- és bronzkorszakból) származik. A nyomtatott illusztráció A. de Mortillet munkáján alapul.
Egy érdekesebb rekonstrukció (túloldalt, középen), az építményeken néhány fölöttébb különös tetőszerkezettel, Ferdinand Keller Die Keltische Pfahlbauten in den Schweizerseenjéből (1854) származik.
Az Ideal Sketch of a Swiss Lake Dwelling (Elképzelt vázlat egy svájci tavi településről; túloldalt, legalul) szerepel a Ferdinand Keller-féle Tavi települések Svájcban és Európa más részein angol nyelvű változata első kötetének a borítóján, melyet John Edward Lee fordított le a második, „jelentősen kibővített” kiadás (1878) alapján. Ez eltér a mű egyéb kiadásokban megjelent illusztrációitól, de Keller irányítása alatt készült, és elnyerte a tetszését. Egy tavi települést, mely a Prasias tavon-épült a Pangaeum hegy közelében (a mai Görögországban az Égei-tenger és Dél-Bulgária közelében), a görög történetíró, Hérodotosz (Kr. e. 480-425) így írt le:

Ezeknek a tó-lakóknak a házai ténylegesen a vízben állnak, hosszú cölöpök által megtartott pódiumokon, és a szárazföldről egyetlen keskeny hídon át lehet őket megközelíteni. ... A törzs minden tagjának megvan a saját kunyhója a pódiumokon, egy csapóajtóval, mely az alul lévő vízre nyílik. ... Lovaikat és más málhás állataikat halakkal etetik, melyekben a tó olyannyira bővelkedik, hogy ha kinyitják a csapóajtót és egy kötélen leengednek egy üres kosarat, csak egy percet kell várniuk, mielőtt ismét visszahúzhatják, megtelve. (The Histories, V. könyv; Aubrey de Sélincourt 1972-ben kiadott, A. R. Bum által javított fordítása alapján)

 

239. old. jobb
Bilbó kiszabadít egy törpöt a hordóból. Chica rajza az 1976-os francia kiadáshoz.

 

240. old. bal
Bilbó kiszabadítja a törpöket a hordóikból. Torbjörn Zetterholm rajza az 1947-es svéd kiadáshoz.

 

11. Az ajtólépcsőn

247. old jobb
A Ködhegységhez hasonlóan – alakját és megjelenését tekintve – Tolkien Magányos Hegye is az Alpokhoz hasonlít. A fenti fénykép a Matterhornról készült, északkeleti nézőpontból. E. Elliot Stock készítette, és a Scrambles in Storm and Sunshine, 1910 (Hegymászás viharban és napsütésben) című beszámolójában tette közzé. Az 1911-es svájci gyalogtúra során Tolkiennak és társainak alighanem lenyűgöző kilátásuk volt a Matterhornra, ahogy északkelet felől megközelítették, és északon elhaladtak mellette.

 

248. old. jobb
Az Elülső Kapu, J. R. R. Tolkien rajza, egyike A hobbit állandó fekete-fehér illusztrációinak 1937 óta. A rajz megjelent az Artistban (130. kép) és a Picturesben (16. kép, baloldalt). Egy H. E. Riddett által kiszínezett változat megjelent a The Hobbit Calendar 1976-ban (1975) és a Picturesben (16. kép, jobboldalt). A göcsörtös, ember formájú fa az előtérben egy tintavázlat pontos másolata, amelyet Tolkien 1928 júliusában készített (lásd Artist, 129. kép).

 

250. old jobb-fent
J. R. R. Tolkien vázlatos rajza a Magányos Hegyről, nyugat felől nézve. Tolkien a délkeleti nyúlványnál jelölte meg az első táborhelyet, a második táborhelyet pedig az északnyugati nyúlvány közelében. A délnyugati nyúlvány közelébe írt megjegyzés így szól: „a veszélyes Ösvényhez vezető út.” A hátsó kapu a két nyugati nyúlvány közt van bejelölve.

 

250. old. jobb-közép
Egy A hátsó kapu címet viselő ceruzavázlat jóval közelebbi képet ad a térségről, melyen maga a kapu nyitva áll, és több törp is látható, némelyik köteleket húz, Bilbó pedig a trapéz alakú kapu közelében üldögél. A hátsó kapu az Artistban is megjelent (131. kép), egy másik, kevésbé kidolgozott vázlattal együtt, mely A kilátás a hátsó kapuból feliratot viseli (139. kép).

 

254. old jobb
Durin Napja. Eric Fraser rajza az 1979-es Folio Society-kiadáshoz.

 

255. old. jobb
Durin Napja. Rjucsi Terasima rajza az 1965-ös japán kiadáshoz.

 

12. Bizalmas értesülések

257. old. bal
Bilbó belép a Magányos Hegy hátsó kapuján, a törpök figyelik. Mihail Belomlinszkij rajza az 1976-os orosz kiadáshoz.

 

259. old. jobb
Bilbó ellop egy kancsót. Évelyne Drouhin rajza az 1983-as francia kiadáshoz.

 

262. old. fent
A Magányos Hegy, J. R. R. Tolkien rajza. Ezt a rajzot nem használták fel A hobbithoz, valószínűleg azért, mert a nagy kiterjedésű, tömör, fekete felületet nehéz lett volna kinyomtatni magasnyomásos sorszedéssel (lásd Artist, 141. o.).
A Magányos Hegyet először a Science Fiction Shop adta ki poszter formájában 1974-ben, New Yorkban. 1960 szeptemberében Tolkien elküldte a rajz eredeti példányát egy amerikai levelezőtársának, aki később Baird Searlesnek, a Science Fiction Shop tulajdonosának adta. (Az eredeti ma az oxfordi Bodleian Libraryben található.)
A rajz megjelent az Artistban is (136. kép). Szorosan kapcsolódik hozzá három másik megjelent rajz. A legkorábbinak egy cím nélküli toll- és ceruzavázlat tűnik, amely 134-es szám alatt az Artistban jelent meg. Valószínűleg ezt követte a Smaug körberepüli a Hegyet című vízfestmény, amely a Picturesben jelent meg (18. kép). A korai változatok egyikén sem látható a folyó hangsúlyos S-kanyara (habár az Artist 134. képén halványan be van jelölve ceruzával), melynek leírása az utolsó pillanatban került be A hobbit korrektúrájába (lásd Artist, 139. és 141. o.). A harmadik, ceruzával és tollal készült rajz címe Az elülső kapu, amelyen látható a hangsúlyos S-kanyar, és egészében véve nagyon hasonlít A Magányos Hegyre, habár az ég és a hegylejtők árnyékai vonalakból állnak, nem pedig tömören feketék. Az elülső kapu az Artistban jelent meg (135. kép).

 

267. old
Párbeszéd Smauggal, J. R. R. Tolkien festménye, egyike A hobbit állandó színes illusztrációinak, mely először az angol kiadás 1937-es utánnyomásában, valamint az 1938-as amerikai kiadásban (ahol Tolkien monogramját és a címet feltüntető zászlócskát kihagyták) jelent meg először. Az illusztráció mindkét esetben az „Ó Smaug, Minden Csapások Legnagyobbja” nyomtatott címet kapta. Tolkien feltehetőleg 1938 márciusában így írt amerikai kiadójának:

A hobbit az aranykincses képen, a XII. fejezetben (attól eltekintve, hogy nem a megfelelő helyeken kövér) természetesen messze túl nagy méretű. De (legalábbis a gyerekeim értelmezése szerint) ő igazából egy másik képen vagy „síkban” tartózkodik – lévén hogy láthatatlan a sárkány előtt. A szövegben nem esik említés arról, hogy csizmára tett volna szert. Pedig kellene, hogy legyen! Valahogy kimaradhatott a sok javítás közepette – a csizmákat Völgyzugolyban kapta; és hazafelé menet ismét csizmátlanul hagyta el Völgyzugolyt. (Letters, 27. levél)

A kincshalom tetején, a háttérben ragyogó drágakő valószínűleg az Arkenkő, a sárkány farkának végétől balra pedig egy zöld drágakövekből álló sáv látható, ami valószínűleg Girion nyakláncát jelképezi, mely A hobbit 275. oldal szerint „ötszáz fűzöld smaragdból” készült.
Az előtérben lévő arannyal telt fazékon látható Tolkien tündeírásának, a tengwarnak (vagy fëanori ábécének) egy példája. A felirat így szól: gold th [ezt a részt eltakarja a létra] Thrain / accursed be the thief. (Thrain aranya, átkozott legyen a tolvaj.) További, tengwarral kapcsolatos részletek A Gyűrűk Ura „E” függelékének II. részében („Írás”) találhatók. Az illusztráció megjelent az Artistban (133. kép) és a Picturesben (17. kép) is.

 

268. old. jobb
Smaug és Bilbó. António Quadros rajza az 1962-es portugál kiadáshoz.

 

269. old jobb
[az 5. jegyzethez tartozó kép]

 

270. old. bal
Fafnir, a sárkány. Lancelot Speed rajza a „Szigurd története” mellé, ahogy Andrew Lang elmondja a The Red Fairy Bookban (1890).

 

272. old. bal
Smaug. Szecskó Tamás rajza az 1975-ös magyar kiadáshoz.

 

273. old. jobb
Smaug. Rusz Lívia rajza az 1975-ös román kiadáshoz.

 

274. old. bal
Bilbó elmenekül Smaug tüze elől. Chica rajza az 1976-os francia kiadáshoz.

 

13. Nincs idehaza

278. old. jobb
Bilbó felfedezi a csarnokot, míg Smaug nincs odahaza. Tove Jansson rajza az 1962-es svéd és az 1973-as finn kiadáshoz.

 

284. old. jobb
Az elülső kapun kinézve. Rjucsi Terasima rajza az 1965-ös japán kiadáshoz.

 

14. Tűz és víz

289. old. jobb
Smaug Tóváros fölött. Maret Kernumees rajza az 1977-es észt kiadáshoz.

 

290. old. bal
Smaug repülése. Szecskó Tamás rajza az 1975-ös magyar kiadáshoz.

 

291. old. fent
Smaug halála, J. R. R. Tolkien rajza. Ez a befejezetlen vázlat először A hobbit 1966-os, papírfedelű Unwin Books-kiadásának borítóján jelent meg. A kiadás előkészületei közben Tolkien kétségeinek adott hangot a rajz borítóként való felhasználásával kapcsolatban egy 1965. december 15-én Rayner Unwinhoz írt levelében: „Nem emlékszem, mikor készült az elnagyolt vázlat Smaug haláláról; de azt hiszem, az első kiadás előtt kellett hogy legyen, valamikor 1936 körül. Az ön kezében vagyok, de még mindig nem örülök túlságosan, hogy ezt a firkát használják borítóként. Túlságosan is olyan, mintha modern stílusban készült volna, mely szerint azok, akik tudnak rajzolni, megpróbálják ezt elleplezni. De talán van némi különbség az ő munkájuk és egy olyan emberé közt, aki nyilvánvalóan nem képes lerajzolni azt, amit lát” (Letters, 281. levél).
A baloldali lapszélen látható írás így szól: „A holdnak sarlónak kellene lennie: csak néhány éjszaka telt el Durin Napjának újholdja óta”, a bal alsó sarokban: „A sárkánynak kéne egy fedetlen fehér pont, ahol a nyíl befúródik”, a lap alján: „Íjas Bardnak a nyíl kilövése után a cölöpök legszélén, balra kellene állnia”. Az illusztráció megjelent az Artistban (137. kép) és a Picturesben (19. kép).

 

294. old. jobb
Bard és a sárkány. Nada Rappensbergerová rajza az 1973-as szlovák kiadáshoz.

 

15. Gyülekező fellegek

300. old. bal-lent
Roäc Thorinnal beszél. Peter Csuklev rajza az 1975-ös bolgár kiadás 1979-es változatához.

 

300. old. jobb-fent
A rigó és Roäc, a holló. Alan Lee ceruzavázlata saját 1997-es, illusztrált A hobbit-kiadásához.

 

302. old. bal
Roäc Thorinnal és Bilbóval beszél. Chica rajza az 1976-os francia kiadáshoz.

 

16. Éjszakai tolvaj

312. old. bal
Bilbó megmutatja az Arkenkövet Bardnak és a Tündekirálynak. Maret Kemumees rajza az 1977-es észt kiadáshoz.

 

313. old. bal
Bilbó és az Arkenkő. Chica rajza az 1976-os francia kiadáshoz.

 

17. Megnyílnak az ég csatornái

315. old. jobb
Bilbó és Thorin. Szecskó Tamás rajza az 1975-ös magyar kiadáshoz.

 

321. old. jobb
Az Öt Sereg Csatája. Nada Rappensbergerová rajza az 1973-as szlovák kiadáshoz.

 

323. old. bal
„Hozzám!” – kiáltja Thorin. Tove Jansson rajza az 1962-es svéd és az 1973-as finn kiadáshoz.

 

18. A visszatérés

327. old. jobb
Thorin halálos ágya. Maret Kemumees rajza az 1977-es észt kiadáshoz.

 

331. old. jobb
Habár George Morrow fenti illusztrációja minden bizonnyal beillene Gandalfnak, amint egy pónin lovagol, ténylegesen a boszorkányt, Meldrum anyót ábrázolja a The Marvellous Land of Snergsből. Itt abban az álöltözetben látható, amelyet a kosarakban lévő Joe és Sylvia elrablásához használt.

 

19. Az utolsó szakasz

337. old. jobb
Bilbó kalandjai végén. Peter Csuklev rajza az 1975-ös bolgár kiadás 1979-es változatához.

 

339. old. jobb
Bilbó hazaérkezik az árverés közepén. Maret Kernumees rajza az 1977-es észt kiadáshoz.

 

340. old. fent
A zsáklaki előszoba, Zsákos B. úr rezidenciája, J. R. R. Tolkien rajza, egyike A hobbit állandó fekete-fehér illusztrációinak 1937 óta.
Miután a kiadó elkészíttette az illusztráció vonalvésetét, egy 1937. február 5-én az Allen & Unwinhez írt levelében Tolkien bevallotta: „Véletlenségből rajzoltam [az ajtó mögé] az oldalgerendáig érő árnyékot. Ez persze nyomtatásban fekete lett (és a kulcs is eltűnt), de nem ér egészen a gerendáig. Ennek ellenére a nyomtatás, úgy vélem, olyan jó, amennyire csak az eredeti engedi” (Letters, 11. levél). Az Artistban Wayne G. Hammond és Christina Scull megjegyzi, hogy Tolkien rajongói számos következtetést levontak a hobbitok kultúrájával és iparművészetével kapcsolatban abból, ami ezen a képen látható, azonkívül eltérést figyeltek meg Bilbó viszonyított arányai és az ajtó között: „a rajz alapján a hobbitnak székre kellene állnia, hogy elérje a kilincset” (143. o.). Az illusztráció megjelent az Artistban (139. kép) és a Picturesben (20. kép, baloldalt). Egy H. E. Riddett által kiszínezett változat megjelent a The J. R. R. Tolkien Calendar 1979-ben (1978) és a Picturesben (20. kép, jobboldalt).

 

Irodalomjegyzék

359. old bal-, közép- és jobb-fent
A Második Világháború alatt papírtakarékossági megfontolásokból az angol kiadókat szigorúan korlátozták a termelésben. Az Allen & Unwin raktárépületének 1940-es lebombázása és az azt követő tűz után, amikor A hobbit maradék bekötetlen példányainak állománya megsemmisült, a könyv egy ideig megszerezhetetlen volt a Children's Book Club (1942-re datált) kiadásának 1943-as megjelenéséig, a könyvkötészetnél való késlekedést követően. A borítót (balra) újratervezték (elvetve Tolkien saját illusztrációját), és feketével, narancssárgával és fehérrel nyomták. A könyvbe különös módon nem került bele Thror Térképe, habár a szöveg említi azt. Tolkien egy 1945. március 18-án az Allen & Unwinhoz írt levelében megjegyezte: „A papírt, amit arra a förtelmes borítóra fecséreltek, igazán hasznosabban is felhasználhatták volna.”
Középen: A hobbit első amerikai papírfedelű kiadása (a második kiadás szövegével) a Ballantine Bookstól, 1965 augusztusában jelent meg. A címrajz, egy falfestményrészlet, amit A Gyűrűk Ura 1965-ös Ballantine-kiadásának három kötetéhez is felhasználtak, érdekes módon egy képtelenül vigyorgó, piros szemű oroszlánt ábrázol egy szürrealisztikus tájon. Tolkien – jogosan – elégedetlen volt a borítóval. 1965. szeptember 12-én így írt Rayner Unwinnak: „Ezzel a címrajzzal kapcsolatban meg kell kérdeznem: mi köze ennek a történethez? Hol van ez a hely? Miért éppen egy oroszlán és emuk? És mi az a dolog az előtérben a rózsaszín gömbökkel?” (Letters, 277. levél). A borító rajzolója, Barbara Remington, nem igazán hibáztatható a félreértelmezésért, mivel ez a kiadás olyan sietséggel készült, hogy a rajzolónak nem adtak időt a könyv elolvasására az illusztráció elkészítése előtt. Miután később elolvasta a könyveket, Remington írt Tolkiennak, és elismerte, hogy műve nem alkalmas a szöveghez. Jobbra: A hobbit javított (a harmadik kiadás szövegét tartalmazó) Ballantine-kiadásához, mely 1966 februárjában jelent meg, a képről eltüntették a vigyorgó oroszlánt, elrejtve a sárgászöld fű alatt. Érdekes módon ezzel egyidőben a fákat is kiszélesítették, bár a szürrealisztikus borító összhatása nem változott.

 

360. old. bal
A hobbit 1966-os Longmans, Green-kiadásának borítója. Tolkien maga rajzolta újra a rúnákat, de a Tolkien borítótervének egy részét újrarajzoló művész neve ismeretlen.

 

362. old. jobb
Az eredetileg az Odeon által 1979-ben kiadott cseh fordítás 1991-es új kiadásának borítója. A borítón Jiří Šalamoun rajza szerepel.

 

363. old. bal
A 2000-es eszperantó kiadás borítója. Masa Bajenova [Masa Bazsenova] rajza.
Tolkien először tizenéves korában, 1887-ben tanulmányozta a nemzetközi eszperantó nyelvet L. L. Zamenhof javaslatára. 1932-ben a The British Esperontistben (A brit eszperantista) közzétett egy levelet, melyben az eszperantó mellett érvel. Egy rendkívül érdekfeszítő tanulmány, a „Tolkien and Esperanto” (Tolkien és az eszperantó) Arden R. Smithtől és Patrick Wynne-től megtalálható a Seven: An Anglo-American Literary Review-ban (Hét: angol-amerikai irodalmi áttekintés 17, 2000): 27-46. o.

 

366. old. bal-közép
Az 1975-ös magyar fordítás borítója. Szecskó Tamás borítórajza.

 

366. old. bal-lent
A 2005-ös Ciceró kiadás Tolkien illusztrációjával és Vida Győző szöveg rajzával.

 

368. old. jobb
Az eredetileg 1976-ban, Rahmanova orosz fordításában megjelent kiadáson alapuló új, 1989-es Gyeckaja Lityeratúra kiadás borítója. Mihail Belomlinszkij borítórajza.

 

369. old. jobb
Az eredetileg 1962-ben, Hallqvist svéd fordításában megjelent kiadáson alapuló új, 1994-es Rabén Prisma-kiadás borítója. A borító Tove Jansson rajza.

 

374. old
Vadonföld térképe J. R. R. Tolkientól, amely 1937 óta az esetek többségében megjelent A hobbitban. Megjelent az Artistban is (87. kép), ahol egy korábbi változat is megtalálható (84. kép). Egy H. E. Riddett által kiszínezett változatot az Allen & Unwin 1979-ben poszterformában is kiadott (ez „Thror Térképé”-t is tartalmazta). A Smaugot ábrázoló rajz a jobb felső sarokban csaknem pontos másolata Tolkien A Fehér Sárkány üldözi Kóborlót és a Holdbéli Kutyát című rajzának, mely a Kóborló és a Varázslóban és az Artistban jelent meg (75. kép).

 

Színes képmelléklet

1. A Domb: Hobbitfalva a Vízen túl, J. R. R. Tolkien festménye.

2. Völgyzugoly, J. R. R. Tolkien festménye.

3. Amikor Bilbó felébredt, a korai nap már a szemébe sütött, J. R. R. Tolkien festménye.

4. Bilbó megérkezik a Tutaj-tündék kunyhóihoz, J. R. R. Tolkien festménye.

5. Párbeszéd Smauggal, J. R. R. Tolkien festménye.

6. J. R. R. Tolkien borítóterve A hobbit 1937-es kiadásához.

7. Egy oldal A hobbit legkorábbi kéziratából, melyen szerepel J. R. R. Tolkien Thror Térképéről készített rajza.

8. A Vadonföld térképének egy korai változata, J. R. R. Tolkien rajza.

9. J. R. R. Tolkien vázlata „Smaug halála” felirattal.

10. Gandalf eredetije: egy képeslap, Der Berggeist, Josef Madlener alkotása.

11. A sasok megmentik Gandalfot, Michael Hague rajza A hobbit általa készített 1984-es, illusztrált kiadásából.

12. Egy 1946. november 1-én kelt, illusztrált levél J. R. R. Tolkiennak a német illusztrátortól, Horus Engelstől.

13. A Szirtkő Alan Lee-től, A hobbit általa készített 1997-es, illusztrált kiadásából.

14. Thorin temetése Alan Lee-től, A hobbit általa készített 1997-es, illusztrált kiadásából.

15. Völgyzugoly Ted Nasmithtől a Tolkien's World: Paintings of Middle-earthből, 1992 (Tolkien világa: Festmények Középföldéről). Eredetileg a The Tolkien Calendar 1988-ban jelent meg.

16. Smaug Esgaroth fölött John Howe-tól a Tolkien's World: Paintings of Middle-earthből,1992. (Tolkien világa: Festmények Középföldéről) Eredetileg a The Tolkien Calendar 1988-ban jelent meg Smaug halála címmel.

 

 

Széljegyzetek

 

Bevezetés

1. Ezt az állítást Eugéne Vinaver tulajdonítja Tolkiennak, akinek emlékei szerint Tolkien Oxfordban mondta ezt hallgatóságának, akik azért érkeztek, hogy meghallgassák filológiai témájú előadását, de akiknek ő ehelyett egyik saját költeményét olvasta fel. Richard C. Weat idézi ezt az anekdotát a Jared Lobdell szerkesztésében megjelent A Tolkien Compassben, 1975 (Tolkien-iránytű), „ The Interlace Structure of The Lord of the Rings” (A Gyűrűk Ura belső szerkezete) című írásában (80. o.).

 

2. Interjú Denys Gueroult-val, melyet 1965. január 20-án vettek fel. A felvétel egyes részeit a BBC Radio adta le a Now Read On (Olvassa tovább) című műsorban, 1970 decemberében.

 

3. Az íróasztalánál dolgozó Tolkien fényképe megtalálható John és Priscilla Tolkien The Tolkien Family Album, 1992 (Tolkien családi album) című könyvének 56. oldalán. A szerzők azt írják:

A dolgozószoba sok tekintetben a központja volt Ronald otthoni életének, a dolgozószoba központja pedig az íróasztal volt. Az évek során az íróasztal teteje mindig ismerős képet mutatott: fából készült, sötétbarna dohánytartója, a köcsög, amiben a pipáit tárolta, és egy nagy edény, amibe a pipából a hamut kiverte. Élénken él még az emlékeink között egy sor színes Quink- és Stevenson-tinta és több készlet pecsétviasz, nagy levélpapírkészletéhez illő, különböző árnyalatokban. Voltak még csodálatos Koh-i-Noor színes ceruzás dobozok, meg festékes tubusok olyan varázslatos nevekkel, mint égetett sienna, indiai sárga és karmazsinvörös.

 

4. Merton College-beli irodájában Tolkiennak volt egy lenyűgöző amerikai redőnyös íróasztala. Halála után a regényíró Iris Murdoch (1919-1999) vette meg, aki rajongott Tolkien írásaiért. Egy fénykép Murdochról, amint földszinti dolgozószobájában az íróasztalnál ül, látható Peter J. Conradi Iris Murdoch: A Life, 2001 (Iris Murdoch élete) című könyvében.

 

5. Clyde S. Kilby idézi ezt 1976-os könyvében, a Tolkien and The Silmarillionban, az 57. oldalon, de rosszul értelmezi Tolkien kézírását az első szónál. Tolkien Earendel-mítoszának filológiai eredetét illetően lásd Carl F. Hostetter „Over Middle-earth Sent unto Men” című írását a Mythlore 1991-es tavaszi számában (17, 3. szám; 65): 5-10.

 

6. „Az Orgog” leírása megtalálható az Artistban (77. o.), ahol szerepel egy rajz is, amelyet Tolkien szemmel láthatólag a történethez készített. A Mr. Bliss keletkezési idejéről lásd Joan Tolkien „Origin of a Tolkien Tale” (Egy Tolkien-mese eredete) című írását: Sunday Times, 1982. október 10. (25. o.).

 

7. A „Glip” szerepel az 5. fejezet 6. jegyzetében; a „Fejlődés Bimble városában” a 10. fejezet 7. jegyzetében; „A sárkány Bimblefalván” pedig a 14. fejezet 2. jegyzetében. Ezen költemények egyikének, „A Bumpus”-nak nagyban átírt változata (ami helyenként a „William és a Bumpus” címet viseli), megjelent a The Adventures of Tom Bombadilban, 1962 (Tom Bombadil kalandjai), „Leven Gyula” (Perry the Winkle) címen. A másik két vers, a „Dal Bimble-öbölről” és a „Szegény öreg Keresgélő” (egy későbbi változata az „Öreg Keresgélő” címet viseli) nem került kiadásra.

 

8. A sonkádi Egyed gazda 1938-ban alaposan ki lett bővítve, és 1949-ben került kiadásra. A jóval rövidebb korábbi változat az ötvenedik évfordulós kiadásba került bele, ami Christina Scull és Wayne G. Hammond szerkesztésében 1999-ben jelent meg.

 

9. A Tolkien középkori gyökereiről szóló legjobb tanulmány T. A. Shippey The Road to Middle-earth, 1982; javított kiadás 1992 (Az út Középföldére) című könyvében olvasható.

 

10. A vázlat tartalmaz egy részt, amelyet Humphrey Carpenter a következőképpen ír le: „A vázlat úgy szólt, hogy Bilbo Baggins belopakodna a sárkány barlangjába, és ledöfné. »Bilbó belédöfi apró bűvös kését. A sárkány végvonaglása. Szétzúzza a falakat, az alagút bejáratát«.” (J. R. R. Tolkien élete, 167. o.) Ezt a részt Tolkien áthúzta, a jelek szerint rögtön azután, hogy megírta, és a vázlat a kiadott könyvből ismert történettel folytatódik.

 

11. Tolkien „Később...” kezdetű állítását egy 1957-es interjúból idézzük, melyet Ruth Harshaw készített Carnival of Books című rádióműsorához. A következő állítás („Egyszerűen szőttem egy mesét...”) egy 1964-es BBC interjúból származik, melyet Irene Slade készített az A World of Sound című műsorhoz.

 

12. A hobbit szóval kapcsolatos elméletekről lásd Donald O'Brien „On the Origin of the Name 'Hobbit'” (A 'hobbit' név eredetéről) című írását a Mythlore 1989-es téli számában (16, 2. szám; 60): 32-38. o. Habár a „The Hobyahs” című mese megjelent Joseph Jacobs válogatásában, a More English Fairy Talesben (További angol tündérmesék), közvetlen forrása egy skót gyermekmese volt, amelyet S. V. Proudfit írt meg a Journal of American Folk-Lore negyedik kötetében (1891). Proudfit emlékezett rá, hogy gyerekkorában hallotta a történetet egy Perth közeléből származó családtól.

 

13. Denham, a piercebridge-i (Darlington környéke, Anglia északi része) kereskedő 1846 és 1859 között készítette el folklórkivonatokat tartalmazó gyűjteményét, melynek különböző részeit brosúrákban és újságokban közölte le. A hobbit szót tartalmazó lista eredetileg az 1848. december 23-i londoni Literary Gazette-nek írt levélként jelent meg, de a hobbit ebben a korábbi változatban nem szerepel, és alighanem dr. James Hardy tette hozzá, akivel Denham levelezett, és akinek a birtokában volt a saját maga és Denham által jegyzetekkel ellátott kivonatok számos példánya. A hobbit szó csak az 1895-ös kötetben jelent meg nyomtatásban.

 

14. Az interjút Michael Tolkiennal a Radio Blackburn készítette, valószínűleg 1975 körül. Egy másolata megjelent a Minas Tirith Evening-Star (18, 1. szám) és a Ravenhill (7, 4. szám) kettős kiadásában, 1989 tavaszán. Itt és a Tolkien Society előtt 1977-ben tartott beszédében Michael Tolkien említett néhányat ezen gyerekkori írások szereplői közül, köztük különféle törpöket, melyeknek A hobbitban szereplőkhöz hasonló nevük volt; a borzasztó, békaszerű Ollamot, akinek nyilvánvalóan Gollam szolgált az alapjául; és egy Scandalf, a Pipás nevű mágust, akinek kétségkívül Gandalf volt a mintája. A hobbit legkorábbi kézirataiban azonban a mágus neve Bladorthin és a legfőbb törp Gandalf, így Michael Tolkien írásai nyilván A hobbit írásának valamivel későbbi szakaszából származnak. Ugyanebben az interjúban Michael Tolkien azt állította, hogy ezek a füzetekben készült írások tíz vagy tizenegy éves korából származnak, és mivel Michael 1930 késő októberében töltötte be a tízet, az az elképzelés, hogy az írások 1930 utánról származnak, nem pedig 1929-ből, sokkal kézenfekvőbbnek tűnik.

 

15. Ennek az oldalnak a bal szélére Tolkien – minden bizonnyal élete kései szakaszában – ceruzával ezt írta: „Az egyetlen oldal, ami megmaradt A hobbit első lefirkantott példányából, ami nem jutott túl az első fejezeten”. Tolkien állítása pontatlan, mivel ez a papír (történetesen két oldal, mert mindkét oldalán van írás) pusztán az egyetlen darab, ami Tolkien saját iratai között maradt, miután 1957-ben eladta néhány írásának a kéziratát, többek között A hobbitét és A Gyűrűk Uráét, a wisconsini Milwaukee-beli Marquette Universitynek. Nemrégiben e változat Marquette Archívumban tárolt további két lapja (négy oldal) mellé került ennek a lapnak az eredetije, így a változatnak összesen hat oldala van a Marquette-nél.
Az oldal szövege (az áthúzásokat kihagyva) így szól:

– Miért?
– Mert túl kicsi. „Öt láb magas az ajtó, s hárman léphetnek be a járatba egymás mellett”, ezt mondják a rúnák. De Pryftan [Smaug korai neve] nem képes egy ilyen kis lyukba bemászni, még ifjú sárkány korában se tehette, azután pedig, hogy annyi sok völgybéli szüzet felfalt, biztosan nem.
– Szép nagy lyuknak tűnik – csipogta közbe Bilbó. Szerette a térképeket, és előszobájában a Kerekország nagy térképe lógott, amelyen vörös tintával jelölte meg kedvelt sétálóhelyeit. Annyira kíváncsi lett, hogy elfelejtett félénknek lenni és csukva tartani a száját. – Hogy maradhatott egy ilyen hatalmas ajtó (ne feledjétek, hogy hobbit volt) titokban?
– Ezerféleképp – felelte Bladorthin, [a mágus korai neve]. – De hogy ezek közül melyik módon, azt nem tudhatjuk, míg meg nem néztük.

A hobbit ötvenedik évfordulós kiadásához írt bevezetőjében Christopher Tolkien lemásolta és átírta mindkét oldalát ennek az apja kéziratából származó lapnak.

 

16. Elaine Griffiths visszaemlékezését a Radio Oxford „The Road Goes Ever On” című 1974-es, Tolkien életéről készült műsorából idézzük.

 

17. Ezek minden bizonnyal Thror Térképének (mely valószínűleg az Artist 85. képének variációja; lásd e könyv 69. oldalát), a Vadonföld térképének (Artist, 84. kép), a Ködhegység és a Bakacsinerdő közötti területek, a Bakacsinerdőtől és a Sebes-folyótól keletre fekvő területek, valamint a Hosszú tó (a Magányos Hegy látványával együtt) (Artist, 128. kép) térképeinek korábbi változatai voltak.

 

18. Az öt színes illusztráció A Domb: Hobbitfalva a Vízen túl, a Völgyzugoly, az Amikor Bilbó felébredt, a korai nap már a szemébe sütött, a Bilbó megérkezik a Tutaj-tündék kunyhóihoz és a Párbeszéd Smauggal. A nyolc fekete-fehér illusztráció A trollok, A hegyi ösvény, A Ködhegység nyugat felé nézve, a Beorn terme, A Tündekirály kapuja, a Tóváros, Az Elülső Kapu és A zsáklaki előszoba.

 

19. A felelős szerkesztő Ferris Greenslet (1875-1959) volt, a Houghton Mifflin vezéregyénisége harmincöt éven át, míg 1942-ben nyugdíjba nem vonult. A Bostoni Nyilvános Könyvtár gyermekkönyvtárosa Alice M. Jordan (1870-1960) volt, aki elfogult elismeréssel véleményezte Tolkien egy másik könyvét, A sonkádi Egyed gazdát a Horn Book 1950-es júliusi számában, megjegyezve, hogy „akinek A hobbit tartós örömet nyújtott, lelkes várakozással fogja kézbe venni a szerző ezen újabb könyvét. (...) A könyv élvezetéhez élénk képzelőerőre, csodákra nyitott fülekre, az abszurditás iránti érzékre és a furcsa, összetett szavak kedvelésére van szükség”. Paul Brooks (1909-1998) a Houghton Mifflin főszerkesztője és igazgatója volt az 1950-es években, amikor a cég kiadta A Gyűrűk Urát.

 

20. Lehetne persze azzal érvelni, hogy 1938-ban, amikor Tolkien ezt a kijelentést tette, épp csak filmvászonra került a Disney Stúdió Hófehérke és a hét törpe című filmje (1937), és az egyéb meghatározó alkotások, mint például a Fantázia még a jövő zenéje voltak. Csakhogy Tolkien véleménye nem sokat változott mintegy harminc év múltán sem. Egy 1964. július 15-én Jane Louise Currynek címzett levélben Tolkien így írt Walt Disneyről: „Elismerem a tehetségét, de számomra mindig is reménytelenül romlottnak tűnt. Habár a legtöbb »rajzfilm«, ami a stúdióiból származik, tartalmaz csodálatos vagy bájos részleteket, a hatásuk számomra visszataszító. Némelyiktől hányingerem támadt”.

 

21. Richard Hughes 1937. október 5-én kelt levelének részlete így hangzik:

Egyetértek önnel abban, hogy ez az egyik legjobb gyerekeknek szánt történet, ami hosszú idő óta a kezembe került. A szerző tehetséges mesemondó; és ugyanakkor olyannyira elmélyült saját mitológiai hátterében, hogy erőfeszítés nélkül felidézi azt, megdöbbentő élénkséggel és erővel.
Meglátásom szerint az egyetlen bökkenő az, hogy sok szülő (és még inkább a gyermekhatóságok) attól félhetnek, hogy bizonyos részei túl ijesztőek egy esti meséhez.
Őszintén szólva én magam nem értek egyet ezzel a nézettel; úgy tűnik, a gyerekek rendelkeznek egyfajta természetes befogadóképességgel a félelem felé, amivel nemigen lehet mit kezdeni: úgy értem, ha nem ad nekik az ember sárkányt, amitől féljenek, hát majd rémisztgetik magukat egy régi ruhásszekrénnyel.

Richard Hughes (1900-1976) elsősorban a High Wind in Jamaica, 1929 (Szélvihar Jamaicában) című regénye miatt ismert, de számos gyermekmesekönyvet is írt.

 

22. Ráadásul a Houghton Mifflin kivétel nélkül levágta, átcímezte vagy más módon megváltoztatta Tolkien színes rajzait.

 

23. A szerzőről szóló fülszöveg A hobbit első lenyomatának borítóján így szólt:

J. R. R. Tolkien a Rawlinson és a Bosworth óangol professzora Oxfordban, valamint a Pembroke College tagja. Négy gyermeke van: nekik írta és olvasta fel A hobbitot kiskorukban – ahogyan gyakorlatilag az összes halhatatlan gyermekmese is így keletkezett. De a mese híre tovább terjedt közvetlen családi körén, A hobbit kéziratát kölcsönadták az oxfordi barátoknak, akik azután felolvasták saját gyerekeiknek. Habár természetüket tekintve nagyon is különbözőek, A hobbit születése erősen emlékeztet az Alice Csodaországbanéra. Ismét egy nehezen érthető tárgy professzora játszik; míg az Alice Csodaországban tele van őrült rejtvényekkel, A hobbit széleskörű és pontos tudásból előhívott mágia és mitológia folyamatos visszhangjait tárja elénk. Dodgeson [sic] először nem érezte kiadásra méltónak Csodaországról szóló meséjét, Tolkien professzort pedig – habár kiadóit annál kevésbé – még mindig meg kell győzni arról, hogy bárki is kíváncsi lenne egy hobbit útjáról szóló, rendkívül élvezetes történetre.

Egy 1937. augusztus 31-én Charles Furthhöz, az Allen & Unwin munkatársához írt levélben (lásd Letters, 15. levél) Tolkien több javítást és a fülszöveg pontatlanságaival kapcsolatos megjegyzést küldött. A második lenyomathoz a fülszöveget az alábbi módon módosították:

J. R. R. Tolkien a Rawlinson és a Bosworth óangol professzora Oxfordban, valamint a Pembroke College tagja. Négy gyermeke van: nekik írta és olvasta fel A hobbitot. Ez lassanként állandó családi szórakozás tárgya lett, különösen karácsony idején. De a kézirat hamarosan látogatóba indult idősebb és ifjabb barátokhoz (a valódi tündérmeséknek sok kedvelője van); és a hobbit híre tovább terjedt a családi körön. Habár egészükben véve nagyon is különbözőek, A hobbit születése erősen emlékeztet az Alice Csodaországbanéra és az Alice Tükörországbanéra, ismét egy tudós játszik. A hobbitban sincs több filológia, mint matematika az Alice-ban; de ez a játék nem menekülés a tudomány elől – inkább egy nagyon is vonzó hely, ahogy azt a legtöbb gyerek, akinek alkalma volt meghódítani, nagyon is jól tudja.
A hobbit tele van találós kérdésekkel, rúnákkal és izlandi törpökkel; és habár mágia- és mitológiavilága a sajátja, a tudás új területe, az ősi észak hangulatát idézi. Dodgson először nem érezte kiadásra méltónak Csodaországról szóló meséjét, Tolkien professzort pedig nehéz volt meggyőzni arról, hogy bárki is kíváncsi lenne rendkívül élvezetes könyvére. Az itt következő kivonatok, melyeket a kedvező kritikák sorából válogattunk, bizonyítékul szolgálnak arra, hogy legalábbis a vezető kritikusok a kiadókkal egyetértésben remekműnek tartják A hobbitot.

 

24. További kritikák elemzését lásd Åke Bertenstam „Some Notes on the Reception of The Hobbit” (Megjegyzések A hobbit fogadtatásáról) című írásában, az Angerthas in English 2-ben (1992): 17-25. o.

 

25. Valamennyi változat a könyv elején helyezi el a Vadonföld térképét, Thror Térképét pedig hátul, a „meghajló hobbit” változatban viszont a kinyomtatott képek listája a 9. oldalon Thror Térképét „hátsó lap 1”-ként, a Vadonföld térképét pedig „hátsó lap 2”-ként írja le. A „fuvolás” változatban a nyomtatott lista sorrendje fordított.
A „meghajló hobbit” változatban az összes szemügyre vett példányból hiányzik az alcím (és az elülső képet egy szegélyre ragasztották), a 309-310. oldalt tartalmazó lapot pedig levágták, csak a tövet hagyták meg, amihez a helyettesítő lapot ragasztották. A „fuvolás” változatban az alcím megvan (és az elülső képet nem egy szegélyre ragasztották), a 309-310. oldal pedig a többivel együtt készült.
A „meghajló hobbit” változatban a 7. fejezet címét (a 118. oldalon), a „Fura szállások”-at tévedésből „VI. fejezet”-ként tüntették fel. A „fuvolás” változatnak két állapota figyelhető meg: „VI. fejezet”, és a helyes „VII. fejezet” számozással. [Az oldalszámok az 1938-as Houghton Mifflin-kiadásra vonatkoznak.]

 

26. John és Priscilla Tolkien a The Tolkien Family Albumben feljegyzi: „1938-ban [Tolkien] kapott egy irodalmi díjat az Év Legjobb Gyermekmeséjéért. Kicsit szívbemarkoló emlékünk, amint a reggelinél felbontja a levelet, és odaadja a mellékelt ötven fontos csekket – akkoriban félelmetesen nagy összegnek számított – Edithnek, hogy ki tudjon fizetni vele egy nagyon magas orvosi számlát” (69. o.).

 

Bevezető jegyzetek

1. 1937. október 15-én, nem sokkal A hobbit megjelenése után, Tolkien így írt Stanley Unwinnak:

„ Bár (az általam olvasott) bírálóim maguk következetesen a helyes dwarfs alakot használták, egyikük sem tett megjegyzést arra vonatkozóan, hogy jómagam végig a helytelen dwarves alakot használtam a dwarf (»törp« – A ford.) szó többes számaként (ez egyébként bennem is csak többszöri átolvasás után tudatosult). Attól tartok, ez nem más, mint holmi egyéni nyelvtani hiba, ami ugyancsak meghökkentő egy filológusnál... A dwarf szó valódi »történeti« többes száma egyébként (mint ahogy a tooth szónak a teeth) a dwarrows lenne: igazán szép szó, csak kissé túlságosan régies. Mégis, jobb lett volna inkább a dwarrow-t használnom.” (Letters, 17. levél)

Egy interjú során Tolkien megjegyezte:
„A dwarves alak eredetileg nyelvtani hiba volt részemről. Próbáltam leplezni, de valójában arról van szó, hogy hajlamos vagyok minél több rendhagyó, mássalhangzókat megváltoztató többes számot használni, mint a leaf, leaves szavak esetében. Általában több ilyen alakot használok, mint amennyi ma elfogadott. Meg aztán arra gondoltam: dwarf, dwarves; wharf (»rakpart« – A ford.), wharves – miért is ne?”
(Denys Gueroult interjúja a BBC Rádiónak, 1965. januárjából származó felvétel).
A Gyűrűk Ura F függelékének második részében („A fordításról”) Tolkien egy másik lehetséges magyarázattal szolgál:

„ Az olvasónak talán feltűnik, hogy ez a könyv a törp alakot használja, noha a szótárakban persze törpét találunk. A többes számmal (törpök) szívesebben állítottam volna párhuzamba a töröp hangzású egyes számot, de ezt ma már alig ismernék fel az emberek, miután a törpöket vagy a népmesékbe száműzték, melyek az igazságnak legalább egy szikráját őrzik, vagy pedig badar históriák teljesen nevetséges figuráinak állítják be őket. De a harmadkorban még élt a híre régi virtusuknak és hatalmuknak... Ennek érzékeltetésére használom a törp alakot, hogy legalább egy kissé eltérjek a későbbi korok badar meséitől. A töröp, mint említettem, még jobb lett volna, de ezt csak a Töröptárna névben alkalmazom, a Közös Nyelv Phurunargianja helyett, ami Mória neve volt.”

(Göncz Árpád fordítása ebben az esetben a magyar törp és törpe szavak viszonyával igyekszik érzékeltetni az eredeti angol rendhagyó többes számot, innen az eltérés – A ford.)

 

2. Azaz állítás, hogy az óriás-kobold (az angol eredetiben: hobgoblin) szó egy nagyobb fajta koboldot (az angol eredetiben: goblin) jelöl, az eredeti néphagyományt pont megfordítja. A tündérhagyomány szerint a koboldok a kisebb lények. Többnyire ártalmas házi szellemeknek ábrázolják őket. (A korábbi magyar nyelvű kiadásokban e lények neve manó volt – A ford.)

 

3. Az eredeti (1937-es) szöveghez nem tartoztak jegyzetek, és nem is volt rájuk szükség egészen azokig a (különösen az ötödik fejezetben eszközölt) változtatásokig, amelyek a második, 1951-es kiadást eredményezték. Ehhez került a kötetbe a következő jegyzet:

Ebben a kiadásban kijavítottunk számos kisebb hibát, amelyek többségére az olvasók hívták fel a figyelmet. A 30. és 64. oldalon található szöveg rúnái például most már pontosan megegyeznek Thror térképének rúnáival. Lényegesebb ennél az ötödik fejezet kérdése. Itt a találóskérdés-játék valódi befejeződését adjuk meg a The Red Book of Westmarchnak (Nyugatvégi Piros Könyv) megfelelően, ahogy azt Bilbó Gandalfnak (kényszerűségből) elmondta, a helyett a változat helyett, amit Bilbó első ízben a barátainak elmesélt, és a naplójában is lejegyzett. A valóságtól való ilyen mértékű elrugaszkodás egy efféle, végletekig őszinte hobbit részéről nagy jelentőséggel bír. Ez azonban nem érinti a jelen történetet, azoknak pedig, akik ebben a kiadásban találkoznak először a hobbitok viselt dolgaival, felesleges törődniük vele. Az eset magyarázata a Gyűrű történetében rejlik – ahogyan azt a Nyugatvégi Piros Könyv feljegyzései elmesélik –, így még várat magára azok megjelenéséig.
Végezetül felmerül egy kérdés, melyet a kor tudományának több tanulmányozója felvetett. Thror térképén ez áll: „Itt uralkodott egykor Thrain, a Hegymély Királya”; csakhogy Thrain Thror fia volt, Hegymély utolsó királya a sárkány eljövetele előtt. A térkép ennek ellenére nem hibás. Az uralkodóházban gyakran ismétlődtek a nevek, és a családfákból kiderül, hogy Thror itt említett őse, I. Thrain moriai menekült volt, aki először fedezte fel a Magányos Hegyet, és egy darabig uralkodott is ott, mígnem a népe továbbvonult az Észak távolabbi hegyei felé.

Az 1961-es Puffin Books-kiadás csak a második bekezdést tartalmazza, a kezdet pedig a következőképpen módosult: „A kor tudományának több tanulmányozója felvetette, hogy Thror térképe a 6-7. oldalon hibás. A térképen ez áll: 'Itt uralkodott egykor...'” Az 1966-os Ball-kiadás megismétli az 1951-es jegyzetet, az első bekezdés utolsó mondatát így módosítva: »...ahogyan azt a Nyugatvégi Piros Könyv feljegyzései elmesélik, és amint az A Gyűrűk Urában olvasható«; valamint a második mondat oldalhivatkozását kicserélve. Az 1966-os Longmans/Unwin kiadás teljesen új jegyzetet tartalmaz, melynek pontos szövege e könyvben olvasható.

 

1. Váratlan látogatás

1. A nyitó bekezdés olyan széles körben ismertté vált, hogy 1980-ban bekerült a Bartlett's Familiar Quotations (Bartlett-féle ismert idézetek) tizenötödik kiadásába. Az első mondat számos nyelven ismerősen csenghet, melyek közül az alábbiakban csak néhányat idézünk: In a hole in the ground there lived a hobbit (angol); Dans un trou vivait un hobbit (francia); In einer Höhle in der Erde, da lebte ein Hobbit (német; Scherf fordítása); In una caverna sotto terra viveva uno Hobbit (olasz); En un agujero en el suelo, vivía un hobbit (spanyol; Figueroa fordítása); I en håla under jorden bodde en hobbit (svéd; Hallqvist fordítása). A hobbitot idáig több mint negyven nyelvre fordították le. Ezek teljes listája megtalálható e könyv végén, az Irodalomjegyzék III. részében.

 

2. Bilbó kényelmes hobbitlyuka nagyon is emlékeztet Borz és Vakond hasonlóan meghitt föld alatti otthonára Kenneth Grahame The Wind in the Willows, 1908 (Békavári uraság és barátai, Ciceró, 1995) c. meséjéből. Még Bilbó lakhelyének neve, Zsáklak is összecseng a Vakond lakkal, Vakond otthonáéval, bár az ehhez hasonló szerkezetek nem ritkák az angolban a lakhelyek elnevezéseinél.
Grahame (1859-1932) sokáig dolgozott a Bank of Englandnél, és habár a munkáját nem találta kellemetlennek, a sikert az írásai hozták meg számára, elsőként a The Golden Age (1895) és a Dream Days (1898). Mindkettő gyermekkori tapasztalatokat felelevenítő írások és vázlatok gyűjteménye. A Szél lengeti a fűzfákat (Móra 1975; Békavári uraság és barátai, Ciceró, 1995) Grahame kisfia számára írt esti meseként kezdődött, és számos, a fiúnak írt levélben folytatódott Grahame távollétében. Ezeket a leveleket posztumusz publikálták The First Whisper of „The Wind in the Willows” címmel Grahame özvegye, Elspeth szerkesztésében. Értesülvén a kötet kiadásáról, Tolkien 1944. július 31. és augusztus 1. között írt levelében tájékoztatta róla a fiát, Christophert, hozzátéve: „Muszáj szereznem egy példányt!” (H. Carpenter: Letters of J. R. R. Tolkien [a továbbiakban Letters], 77. levél)

 

3. A The Road to Middle-earth című könyvében Tom Shippey megjegyzi, hogy a Zsákos név angol eredetije, a Baggins valószínűleg a bagging szóból származik, ami az Oxford English Dictionary szerint „Anglia északi vidékein használatos a szabályos étkezések között elfogyasztott ételre; mára, különösen Lancashire-ben, délutáni étkezés, kiadós uzsonna”. Ennek megfelelően nagyon is hobbitokhoz illő név, akik, mint tudjuk, naponta kétszer ebédelnek, és különösen illik Bilbóhoz, aki később, az első fejezet során nekilát a második reggelijének is. A Gyűrűk Ura Prológuséban Tolkien megjegyzi, hogy a hobbitok „mindig hajlottak... a napi hat étkezésre (ha tellett rá)”.
Shippey megállapítja, hogy „Az OED az »udvariasabb« bagging alakot részesíti előnyben, de Tolkien tudatában volt annak, hogy az efféle szavakat használó emberek szinte biztosan elhagyják a szóvégi g-t” (66. o.). A szó előfordul fonetikai átírásban a baeggin alakban is a Walter E. Haigh-féle A New Glossary of the Dialect of the Huddersfield Districtben, 1928 (Új szószedet a Huddersfield környéki dialektushoz), melyhez Tolkien elismerő hangvételű előszót írt. Haigh definíciója a baeggin szóhoz: „étkezés, manapság rendszerint »uzsonna«, de eredetileg bármilyen étkezés. Az elnevezés valószínűleg onnan származik, hogy a munkások rendszerint valamiféle zsákban (angolul bag – A ford.) vitték magukkal a munkába az élelmet”.
Huddersfield alighanem Yorkshire déli részének legelszigeteltebb vidéke volt a tizennyolcadik század végén, és az ottani nyelvjárás számos másutt kiveszett szót megőrzött. Tolkien előszava megmutatja, miként világítja meg Haigh munkája a Sir Gawain and the Green Knight (Sir Gawain és a Zöld Lovag) néhány homályos szavát, kifejezését.
Tolkien 1923-ban ismerkedett meg Haigh-jel, mikor belépett a Yorkshire Dialect Societybe. Walter Edward Haigh (1856-1930) Huddersfield-környéki születésű volt, és a szószedet kiadásának idején az angol nyelv nyugalmazott előadója a Technical College of Huddersfieldnél.

 

4. 1937: „Ők kis népek (legalábbis azok voltak), kisebbek a törpöknél (és nincs szakálluk), de jóval nagyobbak a lilliputiaknál.”
>1966-Ball: „Ők kis népek (legalábbis azok voltak), körülbelül féloly magasak, mint mi, és kisebbek a szakállas törpöknél. A hobbitoknak nincs szakálluk.” (Az 1966-A & U és az 1967-HM az 1966-Ball-t követi, de azzal ellentétben hibásan, kisbetűvel írja a „Dwarves” („törpök”) szót. Tolkien 1954-es ellenőrző példánya megerősíti a „Dwarves” változatot, ami az 1966-Longmans/Unwinban is szerepel.)
A lilliputiakra való célzást Tolkien alighanem azért hagyta ki, mert egy másik irodalmi munkára való direkt utalás nem volt odaillő. Jonathan Swift Gulliver's Travels, 1726 (Gulliver utazásai) című művében Lilliput lakóinak magassága körülbelül hat hüvelyk. Hogy a lilliputiakat általában a mesékkel hozzák összefüggésbe, jól látszik a történet May Kendall által gyerekek számára átdolgozott és lerövidített változatából, mely Andrew Lang Blue Fairy Bookjában, 1891 (Kék Tündérkönyv) jelent meg A Voyage to Lilliput (Utazás Lilliputba) címmel. Az On Fairy-Stories (A tündérmesékről) című esszéjében Tolkien tiltakozott mind az eredeti, mind a rövidített változatok tündérmeseként való besorolása ellen.

 

5. Tolkien A Gyűrűk Urában nem az elefánt, hanem a régies olifánt szót használta. A Gyűrűk Ura IV. könyvének harmadik fejezetében Samu elszaval egy rövid verset egy olifántról. A vers a Tom Bombadil kalandjaiba, is bekerült, és az 1952 augusztusában készült magnófelvételeken alapuló, 1975-ben kiadott, J. R. R. Tolkien Reads and Sings His „The Lord of the Rings” (J. R. R. Tolkien olvassa és énekli „A Gyűrűk Urá”-t) című hangfelvételen (Caedmon TC, 1478) pedig magának Tolkiennak az előadásában is hallható. Tolkien egy hosszabb verset is közzétett „Iumbo, or Ye Kinde of Ye Oliphaunt” (Iumbo, avagy az olifántoknak az fajtájuk) címmel egy két versből álló sorozat részeként, melyet az „Adventures in Unnatural History and Medieval Metres, Being the Freaks of Fisiologus” (Kalandok a természetellenes tudománnyal és a középkori metrikával: egy fiziológus agyszüleményei) cím alatt jelentetett meg az Exeter College a Stapeldon Magazine-ban, 1927 júniusában (40. szám, 7.). Ezek a versek a második századi görög Physiologustól származtatható, régi bestiáriumok stílusát utánozzák.

 

6. 1938 márciusában amerikai kiadója egy táviratban azt kérte Tolkientől, hogy küldjön rajzokat hobbitokról különböző testtartásban, hirdetés céljából. Tolkien azt felelte, hogy nem érzi magát alkalmasnak erre. A Houghton Mifflinhez írt levelének elküldött példánya nem maradt fenn, de egy gépelt kivonat előkerült a kiadó aktái közül, és a Lettersben megjelent. Tolkien így ír:

Nagyon is emberszerű figurát képzelek magam elé, nem afféle „tündérkét”, mint a jelek szerint angol olvasóim nagy része: pocakosat, rövidecske lábút. Kerekded, kedélyes arc; a fül éppen hogy csak „tündéresen” hegyes; rövid és göndör (barna) haj. A lábfejeket a bokától kezdve barna, bolyhos szőrzet fedi. Ruházata: zöld bársonynadrág, piros vagy barna mellény, barna vagy zöld zakó, arany (vagy sárgaréz) gombokkal, és egy sötétzöld, csuklyás köpeny (ami egy törp tulajdonát képezi). A mérete – csak akkor lényeges, ha más tárgyak is szerepelnek a képen – mondjuk olyan három láb, vagy három láb és hat hüvelyk. (Letters, 27. levél)

A Houghton Mifflin nyilvánvalóan felhasználta ezeket a részleteket A hobbit a Horn Book magazin 1938-as karácsonyi számában megjelent hirdetésének megtervezéséhez (az illusztrációt lásd ezen az oldalon).
Wayne G. Hammond és Christina Scull megjegyzi az Artistban, hogy Tolkien a táviratra felrajzolt magának egy „igen kezdetleges ceruzavázlatot egy hobbitról. ... az arc fehéren maradt, a fülek pedig az »éppen hogy csak«-nál jóval hegyesebbek” (99. o.). Tolkien Amikor Bilbó felébredt, a reggeli nap a szemébe tűzött és A zsáklaki előszoba című illusztrációinak legjobb másolatait – mint amilyenek például az Artistban találhatók (113. és 139. kép) – közelebbről megvizsgálva látszik, hogy Bilbó fülei hegyesek.

 

7. A Thomas Wright-féle Dictionary of Obsolete and Provinciai English, 1957 (A régies és vidéki angol szótára) szerint a bilbo „egy spanyol kard, mely nevét Bilbaóról kapta, ahol a legjobb minőségű kardok készültek. A kardforgatókat néha bilbósoknak is nevezték.” Mindazonáltal nincs rá bizonyíték, hogy Tolkien innen vette volna a nevet.

 

8. Tolkienről írt életrajzában Humphrey Carpenter rámutat a Zsákos Bilbó és alkotója közti hasonlóságokra:

A történetben Zsákos Bilbó (akinek anyja az életvidám Tuk Belladonna volt, a Vén Tuk három nem mindennapi lányának egyike) a tiszteletre méltó és szolid Zsákosoktól ered, középkorú és a legkevésbé sem kalandvágyó teremtés, igénytelen ruhákat visel, de szereti az élénk színeket, és az egyszerű ételek a kedvencei... John Ronald Reuel Tolkien, fia a vállalkozó szellemű Mabel Suffieldnek, aki a majdnem százéves kort megért John Suffield három nem mindennapi lányának volt egyike, ugyancsak tiszteletre méltó és szolid ősöktől, a Tolkienoktól származott, középkorú volt és hajlott a borúlátásra, igénytelenül öltözött, de ha módja volt rá, színes mellényt viselt, s végül az egyszerű angol ételekre esküdött. (H. Carpenter: /. R. R. Tolkien: A Biography; J. R. R. Tolkien élete, Ciceró, 2001, 163. o.)

Tolkien a Belladonna nevet valószínűleg az olasz jelentése: „gyönyörű hölgy” (a latin bella, szép és domina, úrhölgy) miatt választotta. Ugyanez a szó az angolban egyben a nadragulya egy fajtájának a neve is, mivel régen az olasz hölgyek a mérgező növény levéből készült kozmetikumot használtak. Tolkien A Gyűrűk Urában is növény- és virágneveket adott a nőnemű hobbitoknak. A hobbitban Tuk Belladonna az egyetlen megnevezett női szereplő.
A Gyűrűk Ura C függelékének hobbit-családfáiból megtudhatjuk, hogy Belladonna két nővére a Donnamira és Mirabella nevet viseli. Mirabella unokája Zsákos Frodó, A Gyűrűk Ura főszereplője. Frodó a Zsákos vonalon is rokonságban állt Bilbóval, mivel Bilbó nagyapja és Frodó dédapja testvérek voltak.

 

9. 1937: „Mindig is emlegették, hogy valamikor a Tukok egyike beházasodott egy tündecsaládba (a barátságtalanabbak koboldcsaládról beszéltek); biztos, hogy még most is volt bennük...”
>1966-Ball: „Gyakran emlegették (más családokban), hogy valamikor az egyik Tuk valószínűleg tündelányt vett feleségül. Ez persze abszurdum, de az is biztos, hogy még most is volt bennük...”

 

10. Ahogy az A Gyűrűk Urából kiderül, Bilbó szeptember huszonkettedikén született Középfölde Harmadkorának 2890. esztendejében. Ez a történet a harmadkori 2941. év áprilisában kezdődik, azaz Bilbó életének ötvenegyedik évében.

 

11. Tolkien egy befejezetlen vázlata Gandalfot ábrázolja, amint a bejárati ajtó előtt pipázgató Bilbó felé tart. Felirata: „Réges-régen, egy nyugodalmas világban”, és az Artistban is megjelent (89. kép). Egy másik, „Gandalf” címet viselő befejezetlen vázlaton Gandalf Bilbó bejárati ajtajától jobbra áll (lásd Artist, 91. kép), s a jelek, melyeket Gandalf az ajtóra rajzolt – egy B és egy D rúna, majd egy rombusz – a jobb oldali cserje mellett láthatók.

 

12. Geronciusz, a Vén Tuk a harmadkor 2920. esztendejében hunyt el, százharminc éves korában, úgy huszonegy évvel ezen történet kezdete előtt.

 

13. 1937: „...egy aprócska öregember volt, nagy, hegyes kék kalapban...”
>1966-Ball: „...az csak egy öregember volt, bottal a kezében. Nagy, hegyes kék kalapja volt...”
Az az elgondolás, miszerint Gandalf „aprócska” volt, még A Gyűrűk Ura korai részleteiben is megjelenik, ám Tolkien később elvetette ezt az ötletét. E korai szövegváltozatok, melyek nem sokkal A hobbit megjelenése után születtek, megtalálhatóak a History hatodik kötetében, a The Return of The Shadowban (Az árnyék visszatér).

 

14. Humphrey Carpenter a J. R. R. Tolkien életében elmeséli a történetet, miszerint Tolkien 1911 nyarán egy svájci gyalogtúra során vásárolt néhány képeslapot, melyek egyike egy piros köpenyes, hosszú, fehér szakállú, egy fa alatt üldögélve őzikét szelídítő öregembert ábrázoló festmény másolata volt. Címként Der Berggeist, alkotóként J. Madlener van feltüntetve. Carpenter leírja, hogy Tolkien „gondosan megőrizte ezt a képeslapot, és sok évvel később ráírta a borítékra, amelyikben őrizte: »Gandalf eredetije«” (J. R. R. Tolkien élete, 52. o.).
Carpenter tévedett néhány dologban: a festő neve nem Madelener, hanem Madlener, és a festmény nem 1911-ből (vagy korábbról) származik, hanem az 1920-as évek második feléből. Josef Madlener (1881-1967) Memmingen környékén született német festő és grafikus volt. Műve megjelent számos újságban és magazinban, valamint néhány vallásos témájú, karácsonyi gyerekkönyvben, mint a Das Chistkind Kommt (1929) vagy a Das Buch vom Chistkind (1938). Madlener karácsonyi képei több képeslapsorozaton is megjelentek.
1983 telén a Mythlore-nak írt „The Origin of Gandalf and Josef Madlener” („Gandalf eredete és Josef Madlener”) című cikkéhez Manfred Zimmerman interjút készített a festő (1910-ben született) lányával, Julie-val, aki világosan emlékezett, hogy az apja valamikor 1925-1926 után festette a Der Berggeistet Azt is megjegyezte, hogy a képeslapváltozatot „az Ackermann Verlag München adta ki a húszas évek végén, három-négy másik hasonló képpel együtt, melyek germán mitológiából vett motívumokat ábrázoltak: egyikük egy erdei tündérhölgyet, a másik szarvai közt fénylő keresztet hordozó szarvast, a harmadik »Rübezahl«-t (egy mesehőst), és talán volt még egy.”
Az Eduard Raps által írt és a festő centenáriuma alkalmából Memmingenben kiadott tanulmány, a „Josef Madlener 1881 bis 1967” (1981) remek ízelítőt ad Madlener művészetéről és annak számos szakaszáról. A stílusbeli hasonlóságok alapján nyilvánvaló, hogy a Der Berggeist az 1925-1930 közötti szakaszhoz tartozik.

 

15. Angliában az 1930-as években a posta naponta legalább kétszer járt – innen ered a reggeli posta kifejezés.

 

16. „Tolkien's Dictionary Poetics: the Influence of OED's Defining Style on Tolkien's Fiction” (Tolkien szótárköltészete: az OED stílusának hatása Tolkien regényeire) című cikkében Deirdre Greene megjegyzi, hogy ez a Bilbó és Gandalf között elhangzó párbeszéd egy szótár-szerkesztő gondosságával kezeli a szavak és mondatok jelentéstani változatait.
A párbeszéd során „Bilbó ugyanazt a kifejezést használja üdvözlésre és búcsúzásra”, a mesélő pedig felhívja a figyelmet az alap- és másodlagos jelentések közti különbségekre (Proceedings of the J. R. R. Tolkien Centenary Conference 1992, szerk. Patricia Reynolds és Geln H. Goodknight, 196. o.).

 

17. 1937: „...esztelen kalandot kergetni, fára mászástól egészen addig, hogy hajókra szálljanak, s elvitorlázzanak a Túlpartra!”
>1966-Longmans/Unwin: „...esztelen kalandot kergetni? Mindenre rávetted őket, fára mászástól a lidércek kereséséig; vagy hogy hajókra szálljanak, s elvitorlázzanak más partokra!” (az 1966-Ball változat megegyezik az 1966-Longmans/Unwin változattal, de tévedésből kérdőjel helyett pontot tettek a „kalandot kergetni” után.)
A Túlpartra hajókázó hobbitok gondolata nem összeegyeztethető A Gyűrűk Urabeli koncepcióval, mely szerint halandó hajó nem juthat át a tengeren Nyugatra, a Halhatatlanföldre.

 

18. Angliában hagyományosan délután négy óra körül uzsonnáznak. Ez afféle könnyű, délutáni étkezés, melynek során általában teát, kenyeret (vajjal és lekvárral) és többféle süteményt vagy kétszersültet fogyasztanak. Bilbó a 331. oldalon, a törpöktől való búcsúzáskor megjegyzi:
„Négykor teázom, de bárki közületek bármikor jön, mindig szívesen látom!”

 

19. 1937: „...végre csak ideértél! – ezt akarta mondani...”
>1961-Puffin: „...végre csak ideértél! – akarta mondani...”
>1966-Ball: „...végre csak ideértél! – már éppen azt akarta mondani...”. (Az 1961-es változat inkább egy közbenső állapotnak tűnik, mint elírásnak, mivel Tolkien 1954-es saját példánya két lépcsős változtatásra utal.)

 

20. Az eredeti angolban szereplő seed-cake egy édes, köménymaggal ízesített sütemény.

 

21. 1937: „...és a kamrába...”
>1966-Ball: „...aztán a kamrába...”

 

22. 1937: „Most már biztos, hogy Gandalf lesz az...”
>1966-Ball: „Ezúttal bizonyos, hogy Gandalf lesz az...”

 

23. 1937: „...még egy érkezett...”
>1966-Ball: „...még egy törp érkezett...”

 

24. Gloin Gimlinek, A Gyűrűk Urabeli Gyűrűszövetség egyik tagjának az apja.

 

25. Az eredeti angolban szereplő porter szó egy sötétbarna, az átlagosnál erősebb sörfajta.

 

26. 1937: „...a hideg csirkét meg a paradicsomot...”
>1966-Ball: „...a hideg csirkét meg a savanyúságot...”
A változtatás felveti a kérdést, vajon miért van jelentősége, hogy paradicsommal vagy savanyúsággal volt-e tele Bilbó éléskamrája. Tom Shippey The Road to Middle-earth című könyvében felveti, hogy miközben Tolkien A hobbit folytatását írta, és lassanként felismerte, hogy a hobbitok és országuk angol jellegzetességeket mutatnak, tudatosult benne, hogy a paradicsomnak sem az eredete, sem az elnevezése nem a brit kultúrából származik: a krumplival és a dohánnyal együtt Amerikából hozták, bár mindhárom hamar meghonosodott. Bár A hobbitban Tolkien használja néhányszor a tubák (angol tobacco) szót, A Gyűrűk Urában már következetesen mindenütt pipafüvet ír helyette. A szerző ott a krumpli helyett is a népiesebb kolompér szónak megfelelő angol kifejezést használja. Így hát, ahogy Tolkien erre rájött, paradicsomnak semmi keresnivalója nem volt a Megyében.

 

27. Angliában a keksz (az eredeti angolban biscuit) kicsi, vékony és általában ropogós, lisztből készült sütemény. A nem édes kekszet krékernek is nevezik. (Észak-Amerikában a keksz neve cookie.)

 

28. 1937: „Aztán Gandalf pipafüstje tréfából zöldre vált, és visszatérve...”
>1966-Ball: „Aztán Gandalf pipafüstje zöldre vált, és visszatérve...”

 

29. 1937: „Már egész felhőnyi füst vette körül, és ettől határozottan varázslatosnak látszott.”
> 1966-Longmans/Unwin: „Már felhőnyi füst vette körül, és a fakó fényben ettől különösnek és varázslatosnak látszott.” (Az 1966-Ball megtartja az „egész felhőnyi” kifejezést, de egyébként megegyezik az 1966-Longmans/Unwinnal).

 

30. A rímelő törpnevekkel Tolkien talán rokoni, néhol apa-fiú kapcsolatot kívánt érzékeltetni. Máshol megtudjuk, hogy Fili és Kili testvérek (Thorin a 241. oldalon elmondja róluk, hogy „apám lányának fiai”), Dwalin és Balin szintén. A Gyűrűk Ura A függeléke megerősíti, hogy Oin és Gloin is fivérek, Doriról, Oriról és Noriról pedig azt írja, hogy szintén Durin házának leszármazottai és Thorin távoli rokonai, habár a pontos viszonyuk nincs kifejtve. Bifur, Bofur és Bombur ellenben más ágból származnak, mint Thorin, nem Durin házából. A 211. oldalon megtudjuk, hogy Bofur és Bombur fivérek, a 261. oldalon pedig Bifur unokatestvérének nevezi Bomburt és Bofurt. A törpnevekkel kapcsolatos további információért lásd a második fejezet 19. széljegyzetét.

 

31. 1937: „...sárkány dühe, mind tűz lehe...”
>1966-Ball: „...sárkány dühe, mint tűz lehe...”
>1966-A&U: „...az sárkány dühe, mint tűz lehe...” (Az 1966-Longmans/Unwin az 1966-Ball-t követi, amely javítva közöl egy tipográfiai hibát. Az 1967-HM a hibás 1966-A&U-t követi.)

 

32. A fordítók számára írt ismertetőjében, a „The Nomenclature of The Lord of the Rings”-ben (A Gyűrűk Ura elnevezései) Tolkien leírja, hogy Zsáklak, Bilbó otthonának helyi neve azért ez, mert „(a hobbitok szerint legalábbis) egy »zsák« végére[4], vagyis zsákutcára emlékeztet”. A helyiek így nevezték Tolkien nagynénjének tanyáját Worcestershire-ben, mert a legvégén állt az ösvénynek, ami odáig felvezetett, de tovább már nem. Tolkien nagynénje, Jane Neave (1872-1963) az anyjának a húga volt. 1911 nyarán Tolkiennal tartott egy svájci gyalogtúrán (lásd a 4. fejezet 1. széljegyzetét), és az ő kérésének (1961-ben arra kérte a szerzőt, hogy írjon egy rövid könyvet, melynek központi alakja Bombadil Torna) tett eleget Tolkien a The Adventures of Tom Bombadil and Other Verses from the Red Book, 1962 (Tom Bombadil kalandjai és más versek) című mű összeállításakor.
A következő oldalon látható Tolkien korai vázlata, a „Zsáklak, Dombalja”; láthatóak rajta (ahogy azt a 49. oldal szövege leírja) „a legjobb szobák”, amik „bal felől nyíltak, mert csak ezeknek volt ablaka”, és a „nagy párkányú, kerek ablakok”, amik Bilbó kertjére és az azon túl elterülő mezőkre néztek. A későbbi illusztrációknál Tolkien arrébb helyezte a fát, Bilbó bejárati ajtajától távolabb, a dombtetőre.

 

33. 1937: „...mint a gőzmozdony füttye, amikor a vonat kiért az alagútból...”
Tolkien minden bizonnyal tudatában volt az anakronizmusnak, amit egy vonat hangjára épülő metafora egy máskülönben iparosodás előtti környezetben játszódó történetben jelenthet. Az 1966-os átdolgozás során Tolkien komolyan fontolóra vette a sor kicserélését – „mint egy felszálló röppentyű süvítése” – de végül elvetette. A metafora használatát nem feltétlenül kell anakronizmusnak tekintenünk, hiszen Tolkien mint mesélő a gyerekeinek mondta el a történetet az 1930-as évek elején, az ő világukban pedig a vonatok az élet nagyon is fontos részét képezték. Hasonló kép fordul elő A Gyűrűk Ura első fejezetében, Gandalf tűzijátékának leírásakor: „A sárkány elrobogott, mint egy expresszvonat”.

 

34. 1937: „Izgulékony kis ember...”
>1951: „Izgulékony kis fickó...”
A változtatás Arthur Ransome (1884-1967) javaslatára történt, akinek a könyveit Tolkien gyerekei nagyon szerették. Nem sokkal A hobbit megjelenése után az Allen & Unwin küldött belőle egy példányt Ransome-nak, aki az idő tájt épp szanatóriumban lábadozott. Ransome, aki magát úgy írta le, mint „alázatos hobbit-rajongó (aki biztos benne, hogy könyvét még sokszor fogják utánnyomni)”, 1937. december 13-án írt Tolkiennak, eltűnődve azon, hogy vajon az ember-írnok hibájából tulajdoníttatik-e Gandalfnak az ember szó használata Bilbóra vonatkozólag. Tolkien maga is helytelennek találta a szóhasználatot, és egy 1937. december 19-én az Allen&Unwinnak írt levelében változtatást javasolt, de a tényleges kiigazításra csak 1951-ben került sor.
Ransome két másik lehetséges javítást javasolt. Lásd a 6. fejezet 11., és a 18. fejezet 2. jegyzetét.

 

35. A Bikabúgó Tuk a Vén Tuk déd-dédnagybátyjaként (az angol eredetiben great-grand-uncle, vagyis dédapjának a testvére) való említése már az 1937-es kiadásban is jelen van, csakhogy ez nem vág egybe A Gyűrűk Ura C függelékében található Tuk-családfával, ahol Bikabúgó csupán a Vén Tuk apjának a nagybátyja. A The History of Middle-earth sorozat tizenkettedik kötetében, a The Peoples of Middle-earth-ben a Tuk-családfa két korábbi változata is megtalálható (T2 és T3 címkével), és ezek A hobbitban feltüntetett rokonviszonyt tükrözik. Amikor Tolkien átdolgozta a Tuk rokon-viszonyokat A Gyűrűk Urához, nyilvánvalóan elfeledkezett róla, hogy ezeket A hobbitban is megmagyarázza.
A Gyűrűk Ura B függeléke („Esztendők számlálása”) szerint Tuk Bandobras 2747-ben legyőzött egy ork-hordát a Megye Északi Fertályában.

 

36. A fordítók számára írt ismertetőjében, a „The Nomenclature of The Lord of the Rings”-ben Tolkien leírja Bikabúgó eredeti angol nevéről, a Bullroarer szóról, hogy írás közben úgy emlékezett, „az antropológusok ezt a szót használják egy búgó hangot adó szerszámra civilizálatlan népeknél; de egy szótárban sem találom.”
Valójában a szó szerepel az Oxford English Dictionaryben, a bull címszó alatt (11. jelentés), ahol a következő, 188l-es használatmód szerepel: „Néhány hüvelyk hosszú, lapos, egy vagy mindkét végén elvékonyuló fadarab, melyet pörgetés céljából egyik végén szíjhoz erősítenek, s így szaggatott, surrogó vagy búgó hangot ad, ami messzire elhallatszik. Angliában »whizzer«-nek vagy »bull-roarer«-nek nevezik.”
Arden R. Smith a Mythprint 2000 decemberében megjelent számában „Possible Sources of Tolkien's Bullroarer” (Tolkien Bikabúgójának lehetséges forrásai) címmel megjelent rövid cikkében felhívja rá a figyelmet, hogy a szó előfordul néhányszor James G. Frazer The Golden Bough: A Study in Magic and Religion, 1911-1915 (Az Aranyág: tanulmány a varázslásról és a vallásról) című, tizenkét kötetes művében, Andrew Lang pedig egy egész fejezetet szentel a bikabúgónak a Custom and Mythben, 1884 (Szokás és mítosz), mondván, hogy az eszköz „ismert volt a vidéki angol fiúk köreiben”. Lang így folytatja:

Olcsó játék ez, amit bárki elkészíthet. Ennek ellenére nem ajánlom a családoknak, méghozzá két okból. Először is, példátlanul rettenetes lármát csap, ami vonzóvá teszi a nagyon fiatalok, de visszataszítóvá az érettebb korúak számára. Másodszor, a játék természetéből adódóan szinte kivétel nélkül összetör minden összetörhetőt a házban, és nagy valószínűséggel kiveri a ház valamelyik lakójának a szemét... A legelterjedtebb és egyszersmind a legrendkívülibb történettel rendelkező játék mind közül. Tanulmányozása olyan, mintha néprajzórákat vennénk. Egymástól egészen elszigetelt népeknél is megtalálható, akár vadak, akár civilizáltak, és vad vagy civilizált ünnepségekhez egyaránt felhasználják. (29-31. o.)

Az utalás Tuk Bikabúgóra, mint Bilbó déd-déd-dédnagybátyjára (az angol eredetiben great-great-great-grand-uncle, vagyis ük-ükapjának a testvére) ugyanígy szerepel A hobbit 1937-es kiadásában, és ahogy az előző jegyzetben megtárgyalt rokoni viszonya az Öreg Tukkal, ez sem egyezik A Gyűrűk Ura C függelékében található Tuk-családfával. Ott Bikabúgó Bilbó ükapjának a fivére, míg a The Peoples of Middle-earthben található korábbi változatokban (T2 és T3) a rokoni viszony A hobbitban megadottnak felel meg. Ehhez jön még, hogy A Gyűrűk Ura Prológusa. Második Isengrim fiának mondja Bikabúgót, míg a C függelék Tuk-családfáján II. Isengrim unokájaként szerepel. (A korábbi változatok I. Isengrim fiaként tüntetik fel Bikabúgót.)

 

37. 1937: „Ezt a te nagyatyád készítette, Thorin...”
>1966-Ball: „Ezt Thror készítette, a te nagyatyád, Thorin...”

 

38. Ez a mondat többszöri változtatáson ment keresztül a különböző kiadások során, attól függően, hogy hol (és milyen színben) tüntették fel Thror Térképét Az eredeti, 1937-es változat így hangzik: („Ha megnézitek a térképet a könyv elején, megtaláljátok a rúnákat piros színben.”) Az 1937-es Allen & Unwin-kiadásban Thror Térképe a könyv elején, a belső borítón szerepelt. Az 1938-as Houghton Mifflin-kiadás hibásan megtartja ezt a változatot, de Thror térképét átteszi a könyv végébe.

 

39. 1937: „Öt láb az ajtó magassága, s hárman férnek be a járatba...”
>1951: „Öt láb magas az ajtó, s hárman mehetnek a járatban egymás mellett...”
A változtatás célja az volt, hogy a szöveg pontosan megegyezzen a rúnákkal Thror térképén.

 

40. 1937: „hogy annyi sokat felfalt a völgybéli szüzek közül...”
>1966-Ball: „hogy annyi sokat felfalt a törpök és Völgyváros lakói közül...”
A szüzeket felfaló sárkány hagyományos mesei elem. Tolkien kicserélte egy, a történethez jobban kapcsolódó utalásra.

 

41. 1937: „Réges-régen, a nagyapám idején néhány törpöt kiűztek a távol Északról, s ők vagyonukkal és szerszámaikkal visszamentek a térképen ábrázolt Hegyre. Aknákat túrtak bele és alagutakat, nagyobb termeket és hatalmasabb műhelyeket készítettek...”
>1966-Ball: „Réges-régen, nagyapámnak, Thrornak az idején a családunkat kiűzték a távol Északról, s ők vagyonukkal és szerszámaikkal visszamentek a térképen ábrázolt Hegyre. A Hegyet annak idején egy messzi ősöm, a Vén Thrain fedezte fel, de most aknákat túrtak bele és alagutakat, nagyobb termeket és hatalmasabb műhelyeket készítettek...”
A változtatás célja az volt, hogy bevezesse a szövegbe a Vén Thraint, megmagyarázva a Thror Térképén szereplő kitételt, miszerint „Itt uralkodott egykor Thrain, a Hegymély királya”, és megkülönböztetve egymástól két Thrain nevű törpöt: az egyik Thorin apja (és Thror fia), a másik egy jóval régebben élt törp, a Hegymélyi Királyság alapítója. Ez a magyarázat először az 195l-es második kiadáshoz fűzött bevezető megjegyzésben jelent meg (lásd az 50. oldal 3. széljegyzetét); a fenti változtatás szükségtelenné tette az 195l-es bevezető magyarázat ezen részét.

 

42. A Gyűrűk Ura B függelékéből, az „Esztendők számlálásá”-ból kiderül, hogy I. Thrain (az Öreg) a harmadkor 1999. esztendejében alapította meg a Magányos Hegy alatti királyságot, 2210-ben I. Thrain fia, I. Thorin elhagyta Erebort, és az északi Szürkehegységbe gyűjtötte össze népét.
I. Thrain leszármazottja, Thror állította helyre a Hegymélyi Királyságot 2590-ben.

 

43. 1937: „Hegymély Királya lett”
>1966-Ball: „megint a Hegymély Királya lett”.

 

44. 1937: „...megtöltődtek ékszerrel, faragványokkal és kelyhekkel, Völgyvidéknek a játékboltjai pedig, az volt ám csak a látvány!”
> 1966-Longmans/Unwin: „...megtöltődtek fegyverrel, ékszerrel, faragványokkal és kelyhekkel, Völgyvidéknek a játékpiaca pedig az Észak csodájává lett.”

 

45. Smaug a harmadkor 2770. évében csapott le Ereborra, száznyolcvan évvel azután, hogy Thror helyreállította a Hegymélyi Királyságot, százhetvenegy évvel A hobbit cselekményének előtt.

 

46. 1937: „Mint emlékszel, nagyapádat, Thrort, Moria bányáiban megölte egy kobold.”
> 1966-Longmans/Unwin: „Mint emlékszel, nagyapádat, Thrort, Moria bányáiban megölte Azog, a kobold.”
Thror halálának története A Gyűrűk Ura A függelékének III. részéből derül ki. Röviden, Thrort a harmadkor 2790. évében ölték meg, miután egymaga behatolt Moriába. Fejét levágták és a testével együtt kihajították Moria kapuján. Az arcára ráírták gyilkosa, Azog nevét. Így kezdődött a törpök és koboldok háborúja, amit A Gyűrűk Urában a törpök és orkok háborújának neveznek.
A hobbitban nem látszanak Moria bányái „Vadonföld” térképén, egyébként messzebb délen, a Ködhegységben lenne a helyük.

 

47. 1937: „Átok a koboldra, ez bizony így volt...”
>1966-Ball: „Átok a nevére, ez bizony így volt.”

 

48. 1937: „...az apád pedig múlt csütörtökön száz éve, hogy elment, március harmadikán...”
>1951: „...az apád pedig múlt csütörtökön száz éve, hogy elment, április huszonegyedikén...”
>1966-Ball: „...Thrain pedig, az apád, múlt csütörtökön száz éve, hogy elment, április huszonegyedikén...”
Az állítás, hogy Thrain „...múlt csütörtökön száz éve, hogy elment, április huszonegyedikén...”, egyike A hobbit időrendjének támpontot adó néhány pontos dátumnak. Abból ítélve, amit Bilbó a noteszába írt, a törpök egy szerdai napon érkeztek uzsonnára (lásd 55. oldal). Ebből következik, hogy ha az előző csütörtök április 21. volt, a szerda április 27. kellett, hogy legyen. (Igaz ugyan, hogy „Az erebori kutatás” szerint, amit Tolkien eredetileg A Gyűrűk Ura függelékébe szánt, s amely tartalmazza Gandalf beszámolóját arról, miként is jutott eszébe elrendezni Bilbó útját, Thorin és társai érkezésének dátuma április 26. szerda, Gandalf látogatása az azt megelőző napon pedig április 25. kedd. Ezek a dátumok nem összeegyeztethetőek A hobbit szövegével. Lásd „Az erebori kutatás”-t ezen könyv A függelékében.)
A hobbitban előforduló másik két pontos dátum a könyv vége felé fordul elő. Amint a 334. oldalon olvashatjuk, Bilbó hazafelé vezető útján a következő év május elsején érkezik el ismét Völgyzugolyba. A 338. oldalon pedig Bilbó június 22-én, egy árverés kellős közepén ér haza.

 

49. 1937: „...mondta a varázsló lassan és ingerülten...”
>1966-Ball: „...mondta a varázsló lassan és komoran...”

 

50. Thorin apját, Thraint 2845-ben a Feketemágus pincebörtöneibe vetették. Gandalf 2850-ben jutott be és kapta meg a térképet meg a kulcsot, kilencvenegy évvel A hobbit kezdete előtt. Thrain meghalt nem sokkal azután, hogy a térképet és a kulcsot átadta Gandalfnak. A Gyűrűk Urából kiderül, hogy A hobbitban szereplő Feketemágus egyúttal A Gyűrűk Urabeli Sötét Úr, avagy Szauron.

 

51. 1937: „Ez a feladat meghaladja az összes törpök hatalmát együttvéve...”
>1966-Ball: „Olyan ellenfél ő, akinek hatalma jócskán meghaladja az összes törpökét együttvéve...”
> 1966-Longmans/Unwin: „Olyan ellenfél ő, akinek hatalma meghaladja az összes törpökét együttvéve...”

 

52. 1937: „...hogy elolvasd a térképet, és használd a kulcsot...”
>1966-Ball: „...hogy a fia elolvassa a térképet, és használja a kulcsot...”

 

2. Birkasült

1. Tolkien egészen fiatal korától rajongott a zöld sárkányokért. 1955. június 7-én így írt W. H. Audennek: „Először hétéves koromban próbáltam történetet írni. Egy sárkányról szólt. Az egészből semmi másra nem emlékszem, mint egy filológiai tényre. Anyám nem fűzött megjegyzést a sárkányhoz, viszont elmagyarázta, hogy a »zöld nagy sárkány« helytelen, »nagy zöld sárkány«-t kell mondani. Nem értettem miért, és máig sem értem” (Letters, 163. levél). Tolkien „A sárkány Bimblefalván” című verse (lásd a 14. fejezet 2. széljegyzetét) egy zöld sárkányról szól, és néhány ábrázolásán is zöldek a sárkányok (lásd Artist, 48. és 49. kép, valamint Pictures, 40. kép, amin rajta van mindkét sárkány az Artistból, és ezenkívül még egy zöld példány).

 

2. 1937: „...s így tovább egy teljes mérföldnyit vagy többet is...”
>1966-Ball: „...s még tovább egy teljes mérföldnyit vagy többet is...”
> 1966-Longmans/Unwin: „...s még tovább egy mérföldnyit vagy többet is...”

 

3. A „csodaszép délelőtt” „még május előtt”, Bilbó utazásának kezdete, április 28., kedd kellett hogy legyen.

 

4. 1937: „Így mentek a dolgok még jó darabig. Jó darab kies távoli vidéken kellett keresztülhaladniuk, amelyet jóravaló népség lakott, emberek és hobbitok és tündék és még ki tudja mik, az utak is járhatóak voltak, mellettük itt-ott egy fogadó, hébe-korba pedig egy dolga után ballagó törp, bádogos vagy gazda bukkant fel. De egy idő után olyan országba értek, ahol a nép idegen nyelven szólt, és olyan dalokat énekelt, amelyeket Bilbó még sohasem hallott.”
>1966-Longmans/Unwin: „Elébb hobbit területeken haladtak keresztül. A kies távoli vidéket jóravaló népség lakta, az utak is járhatóak voltak, mellettük itt-ott egy fogadó, hébe-korba pedig egy dolga után ballagó törp vagy gazda bukkant fel. Aztán olyan országba értek, ahol a nép idegen nyelven szólt, és olyan dalokat énekelt, amelyeket Bilbó még sohasem hallott.” (Az 1966-Ball és a 1967-HM az 1966-Longmans/Unwint követi, de tévedésből „kietlen távoli vidék”-et ír az első mondatban.)

 

5. 1937: „A fogadók ritkák és rosszak voltak, az utak állapota még rosszabb, nem messze előttük pedig dombok emelkedtek egyre magasabbra. Némelyik dombtetőn vár állt, és sok közülük úgy nézett ki, mint amit nem éppen jó célokra építettek. Az idő is, ami eddig többnyire oly jó volt, mint amilyen a májusi idő szokott lenni, még mesékben és mondákban is, egyszerre rosszra fordult.”
>1966-Longmans/Unwin: „Már jócskán bent jártak a Magányföldeken, ahol senki emberfia nem élt, ahol nem volt fogadó, az utak állapota pedig egyre rosszabbodott. Nem messze előttük baljós dombok emelkedtek, erdőktől sötétlő hátuk egyre magasabb lett. Némelyiknek a tetején ódon vár állt, olyan gonosz pillantással, mintha rosszakaratú emberek építették volna Őket. Minden borongósnak mutatkozott, mert aznap az idő is rosszra fordult. Eddig többnyire oly jó volt, mint amilyen a májusi idő szokott lenni, még a vidám mesékben is, most azonban hideggé és nedvessé vált. A Magányföldeken arra kényszerültek, hogy ott táborozzanak, ahol lehet, de ott legalább száraz volt minden.” (Az 1966-Ball az 1966-Longmans/Unwint követi, de kihagyja az utolsó mondatból azt, hogy „arra kényszerültek”.)

 

6. 1937: „Ha elgondolom, hogy holnap lesz június elseje,”
>1966-Longmans/Unwin: „Ha elgondolom, hogy hamarosan június lesz!” (Az 1966-Ball, az 1966-A&U és az 1967-HM tévesen vesszőt írnak felkiáltójel helyett.)

 

7. 1937: „...sötétedni kezdett. Szél támadt, és a folyóparti fűzfák hajladoztak és sóhajtoztak.”
>1966-Longmans/Unwin: „...sötétedni kezdett, amint lefelé tartottak egy mély völgybe, amelynek az alján egy folyó hömpölygött. Szél támadt, és a folyóparti fűzfák hajladoztak és sóhajtoztak.” (Az 1966-Ball megegyezik az 1937-es szöveggel.)

 

8. 1937: „Nem tudom, miféle folyó volt, de sebesen, vörösen, és az előző napok esőitől duzzadtan zúdult le előttük az északi dombok és hegyek felől.”
>1966-Longmans/Unwin: „Szerencsére az út egy ódon kőhídon vitt át, mert az esők dagasztotta folyó zuhogva áradt le az északi dombok és hegyek felől.”
A változtatás azt a célt szolgálta, hogy A hobbit földrajzát jobban összeegyeztesse A Gyűrűk Uráéval, és mindenekelőtt beillessze az „ódon kőhidat”, amit A Gyűrű Szövetségében „Utolsó Híd”-nak vagy „a Mitheithel Hídjá”-nak hívnak. A híd háromívű volt, és az Úton ez esett a legkeletebbre, átszelve a Szürke Ombolyt, amit a tündék Mitheithelnek neveztek (sindául „szürkeforrás”-t jelent).

 

9. 1937: „Hamarosan csaknem besötétedett. A szél széjjeltépdeste a szürke fellegeket, és futó foszlányai között a dombok felett megjelent a fogyó hold.”
>1966-Longmans/Unwin: „Csaknem éjszaka lett, mire az átkeléssel végeztek. A szél széjjeltépdeste a szürke fellegeket, és futó foszlányai között a dombok felett megjelent a vándor hold.” (Az 1966-Ball az 1937-es szöveget követi.)

 

10. 1937: „...ott fognak letáborozni, ahol vannak. Mind ez idáig nem vertek sátrat az út során, és bár tisztában voltak vele, hogy hamarosan rendszeresen táborozniuk kell majd, amint elérik a tisztességes emberek földjeitől távol eső Ködhegységet, semmi kedvük nem volt épp ezen a kellemetlen, esős estén elkezdeni. Egy facsoport felé tartottak...”
> 1966-Longmans/Unwin: „...ott fognak letáborozni, ahol vannak. Egy facsoport felé tartottak...” (Az 1966-Ball az 1937-es változatot követi.)
A középső mondat azért lett kihagyva, mert A Gyűrűk Ura földrajzi viszonyainak értelmében már réges-rég elhagyták a tisztességes emberek földjeit.

 

11. A törpök épp az imént keltek át a Szürke Ombolyon, és megpillantják a trollok tüzének fényét „nem sokkal távolabb”, nyilvánvalóan kis távolságra. Ez eltérést vet fel A hobbit és A Gyűrűk Ura összehasonlításakor. Az utóbbiban Aragornnak és a hobbitoknak csaknem hat napba telik, míg a Szürke Ombolytól eljutnak a trollok tisztásáig. Tolkien tudatában volt az ellentmondásnak, és 1960-ban egy, A hobbit első fejezeteinek átírására tett elvetélt kísérlet során megpróbálta összeegyeztetni a dolgokat. Azonban 1966-ban, amikor a harmadik kiadáshoz végül tényleg átdolgozta a könyvet, csupán kisebb változtatásokat eszközölt, mint például a kőhídon való átkelés beszúrását (lásd a 8. széljegyzetet ebben a fejezetben), és nem kísérelte meg a földrajzi különbségek elsimítását.

 

12. 1937: „Rendőrök sosem merészkednek idáig, és a térképkészítők még nem vetődtek el arrafelé.”
>1966-Ball: „Mostanában alig jár erre utas. A régi térképek nem sokat érnek, a dolgok állapota rosszabbra fordult, az út őrizetlen.”
A „rendőrök” említése ide nem illő volta miatt lett kihúzva.

 

13. A király említése valószínűleg nem tényleges személyre utal, inkább a király fogalmára, az igazság, a törvény és a rend elméleti forrására.

 

14. Tolkien mulatságos, alsóbb osztálybeli nyelvezetet használ a trollok beszédének leírásakor. Ez a nyelvészi tréfa hasonló nyelvfelfogást mutat, mint amilyet Tolkien Geoffry Chaucernek tulajdonított egy hosszú esszéjében, melyet Oxfordban, 1931. május 16-án mutatott be a Filológiai Társulatnak. Az esszé a „Chaucer as a Philologist: The Reeve's Tale” („Chaucer, mint filológus: Az Ispán meséje”) címet viseli, és azt mutatja be, miképp használta Chaucer a középangol nyelvjárás északi dialektusát humor forrásaként déli (londoni) hallgatósága számára. Sok Chaucerrel kapcsolatban kifejtett nézete magára Tolkienre is éppúgy ráillene:

Chaucer szándékosan támaszkodik a könnyed nevetésre, amit egy nyelvjárás a tudatlan és nem filológiai beállítottságú emberekből kivált. De nem csupán a nyelvjárásról alkotott népszerű elképzeléseket használja fel: a valódit alkalmazza, még ha ügyel is rá, hogy ellássa a hallgatóságát bizonyos nyilvánvaló jellegzetességekkel, amelyekről az megszokta, hogy mulatságosnak tekintse. Nyilvánvalóan a drámai realizmus hatásának kedvéért használta fel ezt a könnyed tréfát – és ezzel mentette meg Az Ispán meséjét De aligha tudta volna mindezt véghezvinni, ráadásul ilyen jól, ha nem rendelkezett volna némi saját filológiai érdeklődéssel, valamint az írott és beszélt „nyelvjárásoknak” az ő korában megszokottnál jóval alaposabb ismeretével.
Ilyen kidolgozott, ilyen tökéletesen megvalósított tréfákra csak olyan ember képes, aki érdeklődik a nyelv iránt, és tudatosan megfigyeli azt. A legtöbb ember észreveszi a furcsaságokat mások beszédében, és mulat rajtuk... Sokan nevetnek, de kevesen elemzik vagy jegyzik fel őket. (Transactions of the Philological Society 1934, 3-4. o.)

1938 augusztusában Tolkien tizennegyedik századi ruhákba öltözve eljátszotta Chaucert és emlékezetből elszavalta Az apácák papjának meséjét a John Masefield és Nevill Coghill által szervezett Oxfordi Nyári Mulatságokon. A rákövetkező évben ugyanígy tett Az Ispán meséjével, és a szöveget kis füzetecskékben kinyomtatták, hogy a közönség követni tudja a szavalatot.

 

15. A trollokat a tündérmesékben gyakran sokfejű lényekként írják le. A fenti rajz Lancelot Speed (1860-1931) illusztrációja a „Soria Moria Castle” (A Soria Moria-palota) című történethez Andrew Lang The Red Fairy Bookjából, 1890 (Piros tündérkönyv). Ugyanez a könyv tartalmazza Tolkien egyik kedvenc gyerekkori meséjét Sigurdról és Fafnir sárkányról.
Az, ahogyan Bilbó megközelíti a tűznél húst sütögető három trollt, erősen emlékeztet „A tanult vadász” című Grimm-mese egyik jelenetére, melyben az ifjú vadász behatol egy erdőbe, s egy messzi tűz fényét követve három faragatlan óriás közelébe ér, akik épp egy ökröt sütögetnek. „A tanult vadász” („Der Gelernte Jäger”) a Die Kinder- und Hausmärchen (1815) első kiadásának második kötetében jelent meg.

 

16. 1926-ban Tolkien írt egy hosszú verset egy trollról, a „The Fox Went Out” (Kiment a róka) című angol népdal dallamára. (A dal amerikai változata mind szöveg, mind dallam tekintetében erősen eltér az angol verziótól). Tolkien versének első változata a „Pēro & Pōdex” („Boot and Bottom”) címet, míg a második a „The Root of the Boot” címet viseli. Ez a változat (amely alább olvasható) szokatlan körülmények között, egy „Songs for the Philologists” (Dalok filológusoknak) című füzetben került nyomtatásra 1936-ban. (További információért lásd a History hatodik kötetét, a The Return of the Shadowt, 142-145. o., ahol a vers nyomtatott szövege még néhány átiratot tartalmaz.) A vers egy későbbi, egyszerűbb változata szerepel A Gyűrűk Ura I. könyvének 12. fejezetében, és – „A Kő-troll” címmel a Tom Bombadil kalandjaiban ismét nyomtatásra került.

A vers egy másik változata az 1952 augusztusában készült magnófelvételek alapján 1975-ben kiadott, J. R. R. Tolkien Reads and Sings His „The Hobbit” and „The Fellowship of the Ring” (J. R. R. Tolkien olvassa és énekli „A hobbit”-ot és „A Gyűrű Szövetségé”-t) című hangfelvételen (Caedmon TC 1475) magának Tolkiennek az előadásában is hallható.

 

TROLL-MESE

Szikla-székén ült magába'
száraz csontot nyúzva-rágva
egy troll, halandót nem is látva
hosszú-hosszan ült csak ott –
Napot! Hatot!
Egy troll, halandót nem is látva
hosszú-hosszan ült csak ott.

Torna gazda nagy csizmába'
jött, s kérdé: „Mit rágsz? Akárha
Janó bátya lábaszára
volna, ki rég hulla már.
Akár! A nyár!
Janó bátya lábaszára
volna, ki rég hulla már.”

„ Ifjú” így a troll. „Oroztam
csontom, ám mit ér halottan?
Glóriát kap égi honban
lelke, lángoló csodát.
Csodát! Nohát!
Glóriát kap égi honban
lelke, lángoló csodát.”

„ Csodát!” Toma szólt. „Hiszem,
ha láng jussa, hát odalenn.
Hisz nagy zsivány volt ő, minden
ünnepen éjszínbe' járt.
Halált! Talált!
Hisz nagy zsivány volt ő, minden
ünnepen éjszínbe' járt.

De mondd csak, ugyan mi dolgod
véreimmel, kik már csontok?
Tűnj el, amíg szépen mondom,
meg ne edd a bátyám!
Lábán! Szárán!
Tűnj el, amíg szépen mondom,
Meg ne edd a bátyám!”

S akkor Toma épp fenéken
rúgta őt, de – Úr az égben! –
troll-nép fara kő egészen:
bánta már tettét a láb –
Galád! Család!
troll-nép fara kő egészen:
bánta már tettét a láb.

Így lett Toma lába sánta,
máig sajog béna szára,
és a trollé már a bátyja
csontja, most is rágja tán –
Talán! Az ám!
És a trollé már a bátyja
csontja, most is rágja tán.
(Ábrahám Zsófia fordítása)

 

Az eredeti, angol nyelvű változat utolsó sorában a „boned” kifejezés szerepel. Az angol „to bone: elcsen, meglép valamivel” ige a versben szójátékot alkot a „bone: csont” főnévvel.

 

17. 1937: „...mondta Vilmos (ahogy mondtam, evett ő már vacsorára annyit, hogy több belé se fért, ivott rá rengeteg sört).”
>1966-Ball: „...mondta Vilmos. Evett ő már vacsorára annyit, hogy több belé se fért, ivott rá rengeteg sört.”
Tolkien itt ismét eltávolított egy kiszólást az olvasóhoz. Egy 1967-es interjúban Tolkien így beszélt erről: „A hobbitot egy mai eszemmel már helytelennek tartott stílusban írtam, mintha gyerekekhez beszélnék. Nincs semmi, amit a gyerekeim jobban utáltak volna ennél. Tanultam tőlük. Ösztönösen utáltak mindent A hobbitban, ami azt általában az emberek helyett kifejezetten gyerekek számára szóló irománnyá tette. Én is így voltam vele, most, hogy belegondolok. Ki nem állhattam ezt az egész »De nem is mondok többet, majd rájöttök magatoktól«-féle szamárságot. A gyerekek bizony utálják ezt; hiszen borzasztó. A gyerekek nem holmi osztály, hanem az érettség más fokán álló emberi lények.” (Philip Norman: „The hobbit-man” (A hobbit-ember), Sunday Times Magazine, London, 1967. január 15; „The Prevalence of Hobbits” [A hobbitok gyakorisága] címen ugyanazon a napon a New York Times Magazine-ben is megjelent.)

 

18. 1937: „...amikor földre ejtették...”
>1966-Ball: „...amikor Berci földre ejtette...”

 

19. A hobbitban található törpnevek szinte mindegyike egy óészaki költeményben, a „Voluspá”-ban (A jósnő jövendölése) található törpnevek listájából származtatható, mely költemény az óészaki mitikus és hősi énekek gyűjteményének, közismert nevén a Régebbi (vagy Verses) Eddának a része. A költemény fennmaradt változatai szolgáltatták Tolkiennak a következő neveket: Durin, Dwalin, Nain, Dain, Bifur, Bofur, Bombur, Nori, Thrain, Thorin, Thror, Fili, Kili, Fundin, Gloin, Dori, Nori és Ori. Thorin állandó jelzője, a Tölgypajzsos az Eikinskjaldi törpnév fordítása. Gandalf neve is előfordul itt, fordítása „pálcás-tündér” vagy „varázsló-tündér” – vagyis mágus lehetne. A Bomburt „pocakos”-nak fordíthatnánk. Az egyedüli Tolkien által használt törpnevek, melyek nem találhatóak meg egy az egyben a „Voluspá”-ban, az Oin és a Balin, ezek azonban rímelnek a Gloin és Dwalin nevekre. A törpnevek listáját, avagy „Dvergatal”-t (A törpök előszámlálása) általában a kéziratba beékelt résznek tartják. A neveket tartalmazó szövegrész magyar nyelven, Tandori Dezső fordítása nyomán a következőképpen rekonstruálható:

Akkor a hatalmasok   helyet foglaltak,
ítélő istenek szent   sérthetetlen tanácsa:
életre ki keltse   közülük a törpéket
Brímir véréből,   Bláin tagjaiból.

Mester ott közöttük   Motsognir lett,
a többi törpe őt   s Durint követte,
ember-alakot   formáltak ők
földből, a törpék,   Durin tudta így.

Nyí és Nithi   Northri és Suthri,
Austri és Vestri,   Althjof Dvalin,
Nar és Nain,   Niping, Dain,
Bifur, Bofur,   Bombur, Nori,
An és Onar,   Ai, Mjothvitnir.

Vigg és Gandalf   Vindalf Thrain,
Thekk és Thorin,   Thror, Vit, és Lit,
Nyr és Nyrath, –    sorra a törpék
Regin és Rathsvith –    híven felszámláltattak.

Fili, Kili,   Fundin, Nali,
Heptifli,   Hannar, Sviur,
Frar és Hornbori,   Fraeg és Loni,
Aurwang, Jari,   Einkinskjaldi – törpék.

Dolgunk már a törpéket,   Dvalin ténfergőit,
emberek értésére   Lofarig előszámlálni:
kik sziklaházuk hagyva   lakhelyre leltek
mocsár tájain,   földnek tágas mezőin.

Ott sürgött Draupnir,   igyekezett Dolgthrasir,
ott járt Hor, Haugspori,   Hlevang, Gloin,
Dori, Ori,   Duf Andvari,
Skirfir, Virfir,   Skafith és Ai.

Alf és Yngvi    társuk, Eikinskjaldi,
Fjalar és Frosti,   Fith és Ginnar:
él az emlékezetben,   míg világ a világ,
e kérkedő sarjak,   ősei Lofamak.

A fenti törpnevek nagy része egyedül a „Dvergatal”-ban fordul elő, és némelyeknek feltételezhetően jelentése is volt (pl. Northri, Suthri, Austri és Vestri lefordítva egyszerűen az észak, dél, kelet és nyugat irányokat adják), de számos név esetében mindenféle értelmezés problémákba ütközik.
Jóllehet a törpök nevei az óészaki hagyományból származnak, viselkedésük elemei egyenesen olyan gyerekmesékből jönnek, mint a Hófehérke („Schneewittchen”) a Grimm testvérek Die Kinder- und Hausmarchenjének (1812) első kiadásából (ami manapság inkább Grimm legszebb meséi néven ismeretes), vagy a „Hófehérke és Rózsapiros” („Schneeweisschen und Rosenrot”) az 1837-es harmadik kiadásból. A „Hófehérke”, ami Hófehérke és a hét törpe jól ismert történetét meséli el, az Andrew Lang által szerkesztett The Red Fairy Bookba (1890) is bekerült „Snowdrop” (Hóvirág) címen. A „Hófehérke és Rózsapiros” is megtalálható Andrew Lang The Blue Fairy Bookjában (1889). Ebben a történetben érdekes módon szerepel egy némileg Beornra emlékeztetető medve-ember, akiről kiderül, hogy valójában egy ifjú herceg, akinek egy törpe átka miatt kell vad medveként az erdőkben bolyongania.
A Gyűrűk Ura F függelékének I. részében („A harmadkori nyelvek és népek”) Tolkien így ír a törpökről: „Legnagyobbrészt szívós, idomtalan teremtmények, titkolózók, szorgalmasak, nem felejtik a sérelmeket (és a jótetteket sem), szeretik a köveket, az ékszereket, általában inkább az olyasmit, ami a mesteremberek keze munkája révén nyeri el formáját, mint azt, ami a maga életét éli. De azért nem eredendően rossz a természetük, és önként csak kevesen szolgáltak az Ellenségnek, bármit mondjanak is erről az emberek meséi.”
A hobbitban egyik törpnéven sincs ékezet, és a könyv során én is végig ezt az írásmódot használtam. A Gyűrűk Urában azonban Tolkien a törpnevek némelyikét ékezettel látta el, a következőképpen: Fíli, Kíli, Óin, Glóin, Thrór, Thráin, Dáin és Náin. Az ékezetek a kiejtést könnyítik. Bellows Verses Edda- fordításának az óészaki kiejtésről írt tárgymutatója alapján az í (mint a Fíli és Kíli nevekben) az angol machine szó í-jéhez hasonló hangot jelöl; az ó (mint a Glóinban) az angol old ó-jához, míg az á (mint például Thráin stb.) az angol father szó a-jához hasonlót.

 

20. 1926. február 16-án Helen Buckhurst (1894-1963), Tolkien barátja és munkatársa, 1926-tól 1930-ig a St. Hugh College tagja és tanára Oxfordban, felolvasott egy esszét „Icelandic Folklore” (Izlandi mondavilág) címmel a Viking Society for Northern Research előtt. Az esszé később megjelent a szervezet jegyzőkönyvében, a Saga-Book tizedik kötetében (az 1919 és 1927 közötti időszakot öleli fel; 1928-29-ben adták ki). Buckhurst esszéje egészben közöl néhány érdekes történetet az izlandi mondavilágból, köztük néhány mesét a trollokról, akiket a szerző a következőképp ír le:

Az izlandi trollok, mind a sagákban, mind az újabb mesékben, hatalmas, ormótlan teremtmények, mutatnak némi hasonlóságot az emberi alkattal, de mindig förtelmesen csúnyák. A hegyek között élnek, rendszerint sziklába vagy lávába vájt barlangokban. Szinte mindig gonosz természetűek, és éjszakánként gyakran leereszkednek a félreeső tanyákhoz birkát, lovat, gyereket, vagy akár felnőtt férfit és asszonyt rabolni, hogy aztán hegyi otthonaikban felfalják őket. (222-223. o.)

Buckhurst azt is megjegyzi, hogy „...némely trolloknak csak a sötétség óráiban tart az ereje; napközben kénytelenek a barlangjaikba bújni, mert a nap sugarai kővé változtatják őket...” (229. o.). Buckhurst mutat egy rövid példát az ilyen típusú trollokról:

AZ ÉJSZAKAI TROLL

Történt egyszer egy bizonyos tanyán, hogy akárki is őrködött a ház felett karácsony éjjelén, míg a ház népe az éjféli misén volt, másnap reggel halva vagy őrülten találták. A tanya lakóit mindez nyugtalanította, és kevesen voltak hajlandóak otthon ülni karácsony éjjelén. Egyik évben egy lány vállalta, hogy vigyáz a házra, amin is a többiek örültek, és elmentek a templomba. A lány leült a padra a nagyszobában, s a térdén ülő gyermekhez beszélt és dúdolgatott. Az éjszaka során Valami az ablakhoz jött, és így szólt:

„ Oly szép szememben e lény keze –
Te fürge, te bátor, dillidó!”

S a lány dalolt:
„ Port padlóról sosem seper,
Rút Kári-démon, korriró!”

S így szólt a Lény az ablak előtt:
„ Oly szép szememben a lény szeme –
Te fürge, te bátor, dillidó!”

S a lány dalolt:
„ Semmi-gonoszt nem néz soha,
Rút Kári-démon, korriró!”

S így szólt a Lény az ablak előtt:
„ Oly szép szememben e lény talpa –
Te fürge, te bátor, dillidó!”

S a lány dalolt:
„ Semmi-gonoszt még nem taposott,
Rút Kári-démon, korriró!”

S így szólt a Lény az ablak előtt:
„ Eljön a hajnal, felkel a Nap!
Te fürge, te bátor, dillidó!”

S a lány dalolt:
„ A hajnal elért, hát szikla legyél,
Hogy embert eztán már sose sérts!
Rút Kári-démon, korriró!”

Mire a szellem eltűnt az ablak alól; s mire a ház népe reggel megjött, egy hatalmas követ láttak a nyeregtető között, s az ott áll azóta is. A lány elmondta, mit hallott; de arról, hogy a troll hogy nézett ki, nem tudott mit mondani, mivelhogy egyszer sem nézett az ablak felé.
(229-231. o. A vers Ábrahám Zsófia fordítása)

Buckhurst nem idézi, de a forrása az Islenzkar Þjódsögur og Æfintyri (1862) első kötete volt Jón Árnasontól. Egy Árnason kétkötetes gyűjteményéből készült válogatást George E. J. Powell és Eiríkur Magnússon lefordított angolra, s ez Iceland Legends, 1864 (Izlandi legendák) címmel megjelent, ez a történet azonban nem szerepel benne. A norvég népmesékben a trollok ízekre szakadnak, ha napfény éri őket.

 

21. 1937: „...kilépett a bokrok mögül, és segített Bilbónak lemászni egy tüskés fáról.”
>1966-Ball: „kilépett egy fa mögül, és segített Bilbónak előbújni egy tüskebokorból.”
Az átírás célja talán az lehetett, hogy összhangba hozza a szöveget a 38. oldalon lévő kijelentéssel, miszerint Bilbó „nem messze egy bokorban” volt. Ezenkívül az átírt szöveg Tolkien rajzának (A három troli kővé vált) részleteivel is egybevág.

 

22. Gandalf csele, mellyel megakadályozza, hogy a trollok felhagyjanak a civódással, emlékeztet „A vitéz szabócska” című Grimm-mesére, melyben a címszereplő úgy éri el, hogy két óriás ne hagyja abba a verekedést, hogy észrevétlenül köveket vág hozzájuk, oly módon, hogy mindkettő azt hiszi, a másik tette. „A vitéz szabócska” („Das tapfere Schneiderlein”) a Die Kinder- und Hausmarchen első kiadásában (1812) jelent meg. A számos angol Grimm-mesekönyv kiadáson kívül „A vitéz szabócska” fordítása megjelent a The Blue Fairy Bookban (1889) is, Andrew Lang szerkesztésében.
Egy hasonlóan megfeleltethető szakasz fordul elő E. H. Knatchbull-Hugessen „Puss-cat Mew”-jében (Cic-mic Nyau). Egy 1971. január 8-án írt levélben Tolkien megjegyezte, hogy 1900 előtt egy régi mesekönyvből olvastak neki, „amelyben volt egy »Puss Cat Mew« című mese, amit nagyon szerettem” (Letters, 319. levél). A könyv minden bizonnyal a Stories for My Children, 1869 (Mesék gyermekeimnek) volt, E. H. Knatchbull-Hugessen gyűjteménye. A »Puss-cat Mew» című mesében egy Joe Brown nevű fiatalember egy hatalmas, sötét erdőbe ér, ahol óriások, törpék és tündérek laknak. A törpék (olyan nevekkel, mint Nyiff, Ugri és Hörp) szövetségben állnak a komor és hatalmas óriásokkal (olyanokkal, mint Hörrhamm, Morrcsamm és Csontropp), abból a célból, hogy Joe-t és minden más halandót elfogjanak és megegyenek. A tündérek az ellenségeik, ezért egy tündér egy Cic-mic Nyau nevű elvarázsolt macska képében segít Joe-nak.
Kalandjai során egy ízben, miközben Cic-mic Nyaút igyekszik megmenteni, Joe egy kesztyűt húz a bal kezére, ami láthatatlanná teszi őt:

Nem jutott messzire, amikor lépéseket hallott, és körülnézve, miután először is fölvette a kesztyűjét, észrevette Nyiff törpét, aki épp hevesen beszélgetett két óriással:
– Mér' nem eszi meg? – kérdezte a törpe.
– Te kis vakarcs! – mordult fel az egyik óriás – egy tündért nem lehet megenni, te is tudod, egyébként meg a fél fogára se lenne elég. De ha elkapja azt a fajankó embert, akiért az úgy odavan, őt bizony megeheti, és azután joga van elvenni a lányt feleségül. De egyet biztosan tudok – én aztán semmi pénzért el nem vennék egy ilyen visongó Macskát! Micsoda ricsajt csap azért a Joe-ért! Bárcsak a kezeim között lenne az a Joe: ellátnám a baját! Hát te nem, Morrcsamm?
– De – felelte a megszólított óriás – de bizony, Hörrhamm öcsém, azt hiszem, mutatnánk neki egyet-s-mást, amit nem feledne el egyhamar!
– Akkor mire vártok? – szólt egy lármás hang a közelükben; és Joe, kezén a kesztyűjével, akkorát ütött Nyiff fejére, hogy a nyomorult elgurult, mint egy kugligolyó.
– Segítség, jaj, segítség! – üvöltött fájdalmában, amint Joe újabb ütést mért rá; az óriások azonban nem láttak semmit, és ezért nem csináltak semmit, miközben Nyiff ott fetrengett ordítva.
Joe viszont, látván, milyen jól elrejti a kesztyűje, és ugyancsak dühös lévén a Hörrhamm nevű óriásra, aki olyan tiszteletlenül beszélt Cic-mic Nyaúról, sípcsonton vágta amazt a botjával, amitől az a levegőbe ugrott.
– Hogy képzeled, hogy megrúgsz, Morrcsamm?
– Hozzád se értem – felelte a másik, akire Joe ugyanabban a pillanatban hasonló ütést mért.
– De azt nem tűröm, hogy rugdoss – és amint Joe ismét egy-egy ütést osztott ki rájuk, a két szörnyeteg bőszen egymásnak rontott, mindkettő abban a hitben, hogy a barátja támadott rá.
Joe hátralépett és érdeklődéssel figyelte a küzdelmet, mígnem egy Morrcsammtól érkező csapás földre terítette Hörrhammot, aki mozdulatlanul elterült. (50-51. o.)

Joe ezután acéltőre segítségével végez a két óriással és a törpével.
Edward Hugessen Knatchbull-Hugessen (1829-1893), Jane Austen egyik unokaöccsének fia huszonhárom évig volt parlamenti képviselő. 1880-ban Brabourne első bárójaként bekerült a Lordok Házába. 1869 és 1886 között tizenhárom mesegyűjteményt tett közzé, melyek közül a Stories for My Children az első.
Más hasonlóságok is felfedezhetők Tolkien írása és a »Puss-cat Mew« között. Egy ízben, mikor az egyik óriás úgy érzi, a tündérek becsapták, felkiált: „Átok a tündérekre!”, ami hasonlít Bilbó ingerült megjegyzésére a 60. oldalon: „Dögvész és átok a törpökre!”
Jelentősebb ennél, hogy a történethez tartozik egy felirat nélküli illusztráció (lásd a következő oldalon), amely egy tölgyfának öltözött óriást ábrázol, aki arra vár, hogy elfogjon egy halandót – előrevetítve Tolkien entjeit, A Gyűrűk Urabeli fa-lényeket.
A kép után következő szövegből megtudjuk, mi történt, miután Joe bement az erdőbe:

Végre-valahára kiért a szabad ég alá, ahol rögtön a szemébe ötlött, talán tizenöt vagy harminc ölnyire előtte, egy régi, korhadt tölgyfa, két hatalmas, jobbra és balra kinyúló ággal, melyeken alig volt egy-egy levél. Alighogy a fát észrevette, legnagyobb meglepetésére feltűnt neki, hogy az láthatólag zaklatott volt, és tetőtől talpig remegett. Ahogy ott állt az ámulattól földbe gyökerezett lábbal, a remegés nőttön-nőtt, a fa kérge mintha egy élő test bőrévé vált volna, a két halott faág egy emberalak hatalmas karjaivá, a fatörzsből egy fej bukkant elő, és a döbbent utazó előtt ott állt egy roppant nagy óriás.

A „Túl korán jött a Holdbéli Ember” (ami egy ugyanilyen című gyermekvers mögöttes történetét meséli el) 1915. március 10-11-én íródott, és egy korai változata „Why the Man in the Moon Came Down Too Soon” címmel megjelent az A Northern Venture: Verses by Members of the Leeds University English School Association (Északi kaland: versek a Leeds University angol tanszékének tagjaitól) nevezetű kis könyvecskében, melyet 1923 júniusában adtak ki Leedsben. Ez a korai változat apróbb eltérésekkel a History sorozat első részében, Az elveszett mesék könyvében is szerepel.
A Holdbéli Ember mint szereplő felbukkan még „A Nap és a Hold meséjé”-ben Az elveszett mesék könyvében, a Kóborló és a Varázslóban, ami 1927 körül íródott, de csak 1998-ban került kiadásra; valamint a Télapó 1927-es levelében, ami a kibővített Letters from Father Christmasben, 1999 (Levelek a Télapótól), megtalálható, az eredeti Father Chrismas Lettersben, 1976 (Télapó levelei) azonban nincs benne. Thomas Honegger „The Man in the Moon: Structural Depth in Tolkien” (A Holdbéli Ember: Strukturális mélységek Tolkiennál) című tanulmánya, mely a Root and Branch: Approaches Towards Understanding Tolkien, 1999 (Gyökerek és ágak: Megközelítések Tolkien megértéséhez) című, Honegger által szerkesztett kötetben jelent meg, nagyon érdekes tanulmány a nyugat-európai Holdbéli Ember-hagyományokról és arról, ahogyan Tolkien használja a figurát.

 

23. 1937: „...a betörősködésre...”
> 1966-Ball: „... a tolvajkodásra...”

 

24. 1937: „...ha el tudjuk olvasni a rájuk rótt rúnákat...”
> 1966-Ball: „...ha majd el tudjuk olvasni a rájuk rótt rúnákat...”

 

25. A fordítók számára írt ismertetőjében, a „Nomenclature of The Lord of the Rings”-ben Tolkien leírja, hogy a „Rivendell” vagy „Hasadék-völgy” a „»hasadék hosszú völgyét« jelölő Imladris(t) közös nyelvű fordítása”. Az Imladris sinda tünde szó, de a név nem fordul elő A hobbitban, A Gyűrűk Urában bukkan fel először.

 

26. A Tolkien Society előtt tartott 1977-es angliai beszédében Tolkien második fia, Michael elmondta, hogy gyerekfejjel ő és valamennyi testvére fejlődésük egy bizonyos pontján a trollos fejezetet vélték a legjobbnak a könyvből, Így folytatta: „Úgy gondoltuk, van valami kedves a trollokban, és kár, hogy kővé kellett változniuk.”

 

3. Rövid pihenő

1. 1937: „Valamelyik délután olyan helyen gázoltak át a folyón...”
>1966-Ball: „Valamelyik nap olyan helyen gázoltak át egy folyón...”
Ez az apró változtatás összhangba hozza A hobbit földrajzi viszonyait A Gyűrűk Uráéval, ugyanis így nem ez az egyetlen, hanem a második folyó, amin átkelnek. A folyó neve Zubogó (a tünde Bruinen név fordítása). Itt, az Útnál nem épült fölé híd, hanem a Bruinen gázlóján, más néven Völgyzugoly gázlóján lehet rajta átkelni.

 

2. A fordítók számára írt ismertetőjében, a „Nomenclature of The Lord of the Rings”-ben Tolkien ezt írja a Vadonföld (az angol eredetiben Wilderland – A ford.) szóról: „kitalált szó (ténylegesen nem fordul elő az angolban), a wilderness (vadon) szó alapján (ami eredetileg vadon élőlényektől benépesített, ember-nem-lakta vidéket jelent), de mellesleg emlékeztet a vándorol (wilder) és a megvadul (bewilder) szavakra is”.

 

3. A Vadon Szegélye világosan felismerhető Tolkien a Vadonföldről rajzolt térképén. Tolkien gondosan felhívja a figyelmet erre a határvonalra, amikor Bilbó hazafelé vezető útján ismét átlépi azt (lásd 337. oldal: „Ahhoz a folyóhoz értek, mely a Vadon határát jelezte”).

 

4. 1937: „Ez vigasztalóan és bátorítóan hangzott, és ti alighanem azt gondoljátok, hogy gyerekjáték volt megtalálni az Utolsó Otthonos Házat a hegységtől nyugatra.”
>1966-Ball: „Ez vigasztalóan és bátorítóan hangzott, csakhogy még nem értek el oda, és korántsem volt oly könnyű megtalálni az Utolsó Otthonos Házat a hegységtől nyugatra, mint emlegetni.”
Amikor Tolkien otthonosnak („homely”) írja le Elrond házát, a szónak arra a jelentésére utal, amit az Oxford English Dictionary így ír le: „az otthonra jellemző, mint olyan helyre, ahol az ember barátságos bánásmódban részesül; barátságos”.

 

5. 1937: „A délutáni nap leragyogott rájuk, de az egész hallgatag pusztaságban nem volt lakóhelynek nyoma. Továbblovagoltak még egy darabig, és hamarosan rájöttek, hogy a ház bárhol rejtőzhet...”
>1966-Longmans/Unwin: „Eltelt a délelőtt, eljött az este, de az egész hallgatag pusztaságban nem volt lakóhelynek nyoma. A törpök aggodalmaskodni kezdtek, mert most jöttek rá arra, hogy a ház bárhol rejtőzhet...” (Az 1966-Ball az 1966-Longmans/Unwin t követi, csak a „mert most jöttek rá” helyett tévesen „most rájöttek” szerepel benne. Tolkien 1954-es ellenőrző példányában szerepel még egy további félmondat: „Továbblovagoltak még egy darabig, de hamarosan le kellett szállniuk és kantáron vezetniük a pónikat; mert most...” Ezt valószínűleg ugyanakkor vetette el, amikor kihúzta a lovaglásra való utalást, és megváltoztatta a mondatkezdetet „A törpök aggodalmaskodni kezdtek”-re.)

 

6. 1937: „A nap végeztével is úgy tetszett, alig haladtak valamit a mágus mögött botorkálva, kinek feje és szakálla erre-arra libbent, ahogy ösvény után keresgélt...”
>1966-Longmans/Unwin: „Gandalf feje és szakálla erre-arra libbent, amint a köveket fürkészte, a törpök meg mögötte, de úgy tetszett, a nap végeztével sem érkeztek sokkal közelebb keresett céljukhoz.” (Az 1966-Ball az 1966-Longmans/Unwint követi, egy nyomdahibát leszámítva.)

 

7. A vers eredeti, angol nyelvű változatában a „hurka” szó helyén a „bannock” szó szerepel. Az Oxford English Dictionary meghatározása szerint a bannock „Skóciában és Anglia északi részén ismeretes, házi sütésű, általában kovásztalan, viszonylag nagyméretű, lapos, kerek vagy ovális formájú kenyérféle”.

 

8. A hobbit gyakorlatilag valamennyi versbetéte szemmel láthatólag a könyv kéziratával egy időben készült. Így aztán különösen érdekes felfedezés volt az „aztán új dalba kezdtek, amely éppoly nevetséges volt, mint az, amelyet itt teljes egészében leírtam” kitétel szöveg-összefüggésében egy kiadatlan versre bukkanni, mely a két kézirat egyikének a tetején az „Elvish Song in Rivendell” (Tünde dal Völgyzugolyban) címet viseli. Valószínűleg a cím nélküli változat a legkorábbi, itt pedig a későbbi változat szerepel alább (amihez a cím valószínűleg utóbb lett hozzáadva). A korábbi változat arra a lapra íródott, ami a „The Shadow Bride” (Az árny-menyasszony) című vers egyik (szintén cím nélküli) változatát is tartalmazza; ez utóbbi végül a Tom Bombadil kalandjaiban jelent meg. Úgy tűnik, mindkét költemény az 1930-as évek legelejéről származik, A hobbit írásával egy időből. („Az árny-menyasszony” egy változata a jelek szerint megjelent az 1930-as évek elején egy „Abingdon Chronicle” című kiadványban, de ez a kiadvány ez idáig „kitért” a kutatók elől.)

 

TÜNDE DAL VÖLGYZUGOLYBAN

Ó jöjj!
Boldog nép, vár otthon-völgyed,
lemerült a Nap, s a tölgyek
homályba rejtik lábukat.
Ó jöjj! Virul száz halovány
éj-virág, s a sűrű árny
feldereng a domb alatt.

Ó jöjj!
Vadmadarat űz az éj,
ezüstfényt áraszt az ég,
s égnek este-csillagok
Ó jöjj! Denevérnép szétrepül,
Jó tűz mellé most leülj,
Jöjj, s énekeld víg dalod.

Zengjük együtt víg zenénket!
Hulljon a hang, szálljon a dal!
Madár tollal, Hold a fénnyel:
Repülj, madár! Hullj, hold-sugár!
Virág mézzel, fák a széllel:
Virulj, virág! Rengjen az ág!
Zengjük együtt víg zenénket!
(Ábrahám Zsófia fordítása)

 

A vers eredeti, angol nyelvű változatában a második versszak harmadik sora eredetileg így szólt: „The earliest star doth swing”. Ezt Tolkien később a következőre változtatta: „The early stars now spring”, s ezzel egyidejűleg címet adott a versnek.

 

9. Elrondról és alakja további fejlődéséről A Gyűrűk Ura során Tolkien így írt Christopher Brethertonnak egy 1964. július 16-án kelt levélben: „Az a rész a 3. fejezetben, amely összekapcsolja őt a mitológiában szereplő féltündével, egy szerencsés véletlen volt, ami annak a nehézségnek tudható be, amit a jó nevek kitalálása jelent az újabb és újabb szereplők számára. Csak úgy mellékesen az Elrond nevet adtam neki, de mivel ez a mitológiából való... megtettem őt féltündének...” (Letters, 257. levél) Elrond először Tolkien 1926-os „Sketch of the Mythology” (A mitológia vázlata) című írásában, azaz a legkorábbi „Silmarillion”-ban jelenik meg a legendáriumban. Az írás a History negyedik kötetében, a The Shaping of Middle-earthben (Középfölde kialakulása) került kiadásra. Elrond Eärendel (aki maga is féltünde) és Elwing (aki vegyes felmenőkkel rendelkezik, beleértve tündét, embert és isteni származásút) fiaként kerül be a történetbe: „Fiukat (Elrondot) azonban, ki maga is félig halandó és félig tünde, s még csak gyermek volt, Maidros megmentette. Mikor a tündék később visszatérnek Nyugatra, halandó felének hívását követve úgy dönt, hogy a szárazföldön marad. Általa Húrinnak (távoli nagybátyjának) és a tündéknek a vére még mindig az emberek közt él, és megmutatkozik még vitézségben, szépségben és költészetben.” (38. o.)

 

10. 1937: „...mint sebeiket (sic!) hangulatukat és reményeiket”
>1966-Ball: „mint sebeiket, hangulatukat és reményeiket” (Az 1966-A&U és az 1967-HM az 1937-es szöveget követik.)

 

11. 1937: „azon tündék kardjai, akiket ma gnomáknak neveznek”
>1966-Ball: „a nyugati nemes-tündék, az én rokonaim igen régi kardjai”
Tolkien a gnoma (az angol eredetiben: gnome) szót eredetileg a tündék egy bizonyos népére, a noldákra (quenya, „tudással rendelkező”) használta. Egy 1962. július 20-án az Allen & Unwinhoz írt levelében Tolkien azt írta, hogy „a szót a mitológiám szerint a nyugatról jött nemestünde-nép valódi nevének fordításaként használták. A görög gnóma: 'gondolat, értelem' szóhoz kapcsolódik. De aztán elhagytam, mivel teljességgel lehetetlen elválasztani a népszerű képzettársítástól Paracelsus gnómjaival, vagyis pigmeusaival” (Letters, 239. levél). Paracelsus (1492-1531) szerint a gnómok a föld elemi lényei, akik a föld alatt élnek, és olyan szabadon mozognak a talajban, mintha az levegő volna. A népi hagyomány gyakran a törpékkel vagy manókkal azonosította őket.

 

12. Mindkét kardnév sinda tünde nyelvű: az Orcrist jelentése „Kobold-szabdaló”, a Glamdringé pedig „Ellenség-pörölye”. A tündeerődítmény, Gondolin bukásának története először 1916-1917 körül íródott meg, és egyike a legrégebbieknek Tolkien legendáriumából. A történet magja sok másik formában felbukkan, de valószínűleg leginkább A Szilmarilok 23. fejezetéből, a „Gondolin bukásá”-ból ismert.

 

13. 1937: „...valami raktárban az északi hegyek közt. Hallottam, hogy még most is akad elfelejtett kincs...”
>1966-Longmans/Unwin: „...valami hegyi raktárban. Hallottam, hogy még most is akad réges-régi, elfelejtett kincs...” (Az 1966-Ball az 1937-es szöveget követi, az apróbb változtatással „réges-régi, elfelejtett kincs”-re. Az 1966-A&U hibásan így szól: „...valami régi hegyi aknában [sic, raktár helyett]. Hallottam, hogy még most is akad elfelejtett kincs...”. Az 1967-HM hibásan így szól: „...valami régi hegyi aknában [sic, raktár helyett]. Hallottam, hogy még most is akad réges-régi, elfelejtett kincs...” E könyv 1988-as kiadásában a javasolt változat ez volt: „...valami régi hegyi raktárban. Hallottam, hogy még most is akad elfelejtett kincs...”. A helyes változat világosan fel van tüntetve Tolkien 1954-es ellenőrző példányában, és megegyezik az 1966-Longmans/Unwinban publikált szöveggel: „...valami hegyi raktárban. Hallottam, hogy még most is akad réges-régi, elfelejtett kincs...”)

 

14. 1937 : „Ne mozdulj a barna kőtől, ahol a rigó kopogtat...”
>1951: „Ne mozdulj a barna kőtől, amikor a rigó kopogtat...”
1937. december 14-én Tolkien így írt volt tanítványának, G. E. Selbynek: „az ahol amikor helyett a 64. oldalon egyszerű elírás, és köszönettel ki is fogom javítani”.

 

15. Durin a törpök fajtájának Hét Atyja közül a legöregebbnek a neve. A History tizenkettedik kötetében, a The Peoples of Middle-earthben szereplő, eredetileg A Gyűrűk Ura függelékébe szánt néhány írásból megtudjuk, hogy a törpök hét háza a következő: Hosszúszakállúak, Tűzszakállúak, Szélesderekúak, Vasöklűek, Sűrűszakállúak, Feketefürtűek és Kőlábúak (301. o.) A hobbitból kiderül, hogy Bifur, Bofur és Bombur nem Durin vonalából származnak, de hogy melyikből, az nincs részletezve. A Hét Ház közötti különbségtétel későbbi koncepció, ami először A Gyűrűk Ura első kiadásának A függelékében kerül említésre. A hobbit eredeti kiadásában Durin vonala mindössze két törpnemzetség egyikét képviseli. Ez az állítás változatlan maradt egészen Tolkien 1966-os javításaiig.
A törpök Aulë által való teremtésének történetét illetőleg lásd A Szilmarilok második fejezetét. Amikor Tolkien Hosszúszakállúaknak nevezte el a törpöket, alighanem a Lombardok („Hosszú-szakállasok”, óangol Longbeardan), egy vérszomjasságáról híres germán népcsoport járhatott a fejében, (lásd a History ötödik kötetében, The Lost Road, 53. o.[Az elveszett út]).

 

16. 1937: „Ő volt a törpök két nemzetsége egyikének, a Hosszúszakállúaknak az ősapja, s a nagyapám őse.”
>1966-Ball: „Ő volt a törpök legrégibb nemzetségének ősapja, a Hosszúszakállúaké, s egyben első ősöm: én vagyok az örököse.”

 

17. 1937: „mint azt mindenki tudja”
>1966-Ball: „mint azt mindannyiótoknak tudni illenék.”

 

18. A Nyárközépre való utalás nem egyértelmű. Jelentheti a nyári napfordulót, június 21. körül, de június 24-ét is, ami hagyományosan Szent Iván napja (angolul Midsummer's Day, vagyis Nyárközép napja – A ford.), Keresztelő Szent János ünnepe. Az Oxford English Dictionary mindkét lehetséges dátumot alátámasztja.
Karen Wynn Fonstad A hobbithoz írt kronológiájában, mely a Középfölde Atlasza javított kiadásában (1991, magyar kiadás 2004) jelent meg, úgy értelmezte, hogy a Nyárközép azonos a nyári napfordulóval, és egyben A Gyűrűk Ura D függelékében található megyei naptárbeli Évközép napjával. Ez utóbbi egyezést alátámasztja az a kitétel az A függelékben, miszerint Aragorn és Arwen „Szauron bukásának évében, Nyárközép napján” keltek egybe, valamint a B függelék, az „Esztendők számlálása”, ahol az esküvő pontos dátumaként „Évközép napja” van megjelölve. Csakhogy a D függelékben ez áll: „A jelek szerint azonban volt egy olyan törekvés, hogy Évközép napja lehetőleg egybeessen a nyári napfordulóval” – ami azt sugallja, hogy éppenséggel nem feltétlenül kellett tényleges napfordulóra esnie.

 

4. Hegy felett és hegy alatt

1. Egy 1967-ben megkezdett, de egy költözés során elkeveredett és csak 1968. végén befejezett levélben Tolkien így írt fiához, Michaelhoz:

A hobbit (Bilbó) útja Völgyzugolyból a Ködhegység túloldalára, beleértve a csúszást végig a síkos köveken a fenyvesbe, saját 191l-es (svájci) kalandjaimon alapul... Főként gyalogos vándorlásaink a 12 fős társasággal most már összemosódnak, de sok élénk képet hagynak maguk után olyan tisztán, mintha tegnap lett volna... Gyalog mentünk, nagy hátizsákokkal... Kényelmetlenül aludtunk – a férfiak – gyakran szénapadlásokon vagy istállókban, mivel térkép szerint mentünk, kerültük az utakat és sosem foglaltunk szállást, és egy sovány reggelit leszámítva a szabadban ettünk... Egyik nap vezetőkkel hosszú kirándulásra indultunk fel az Aletsch-gleccserhez – amikor is majdnem odavesztem. Voltak vezetőink, de vagy a forró nyár következményei haladták meg a tapasztalatukat, vagy nem voltak elég óvatosak, vagy későn indultunk. Akárhogy is, délben éppen libasorban haladtunk egy keskeny ösvényen, jobboldalt egy havas lejtő húzódott egészen fel a horizontig, baloldalt pedig egy meredek szakadék volt. Abban az évben a nyár megolvasztotta a hó jelentős részét, és előtünedeztek általában (gondolom) hóborította kövek és sziklák is. A nap heve folytatta az olvasztást, és riadtan vettük észre, hogy sokuk gurulni kezd lefelé a lejtőn, növekvő sebességgel: egy narancs nagyságától egy focilabdáéig, vagy még annál is jóval nagyobbig mindenféle méretben. Keresztülsüvítettek az ösvényünkön és lesodródtak a szakadékba. „Kemény dübörgés”, hölgyeim és uraim! Lassan indultak, aztán többnyire egyenes vonalban zúdultak lefelé, de az út göröngyös volt, és a lábunk elé is figyelnünk kellett. Emlékszem, a csoport egyik tagja (egy idősebb tanárnő) éppen előttem hirtelen felsikoltott és előreugrott, mikor egy nagy rakás kő zúdult le közöttünk, legfeljebb egy lábnyira szegény térdeimtől. (Letters, 306. levél)

Tolkien svájci gyalogtúrája 1911 augusztusa és kora szeptembere között zajlott le. A társaság úgy egy tucat emberből állt, beleértve Tolkient, öccsét, Hilaryt, és nagynénjüket, Jane Neave-et. Interlakentől indultak, Lauterbrunnen és Mürren felé haladtak, majd északkeletnek Grindelwald és Meiringen felé, azután tovább délkeletnek a Grimsel-hágón át, és délnyugatnak az Aletsch-gleccseren keresztül a Matterhorn felé, végül elérve Siont.
Tolkien hegyábrázolásai az Alpokat idézik alakjukban és megjelenésükben. Az alábbi képet Grindelwaldról és a Wetterhornról E. Elliot Stock készítette, és a Scrambles in Storm and Sunshine, 1910 (Hegymászás viharban és napsütésben) címet viselő, saját svájci Alpokbeli utazásáról szóló beszámolójában jelentette meg, egy évvel Tolkien kirándulása előtt.

 

2. 193 7: „...a következő őszi hold feltűnésekor...”
>1995: „...a következő őszi hold utolsó feltűnésekor...”
Ezt a változtatást már nem a szerző végezte, és valószínűleg egy Tolkien által észre nem vett hiba javítása. A 107. oldalon Durin napját a törp Újév első napjaként határozzák meg, pontosabban „egybeesik az utolsó őszi hold első napjával a tél küszöbén... amikor az ősz utolsó holdja és a nap együtt vannak az égen.” A 253. oldalon, mikor a törpök épp a Magányos Hegy hátsó bejáratának lépcsőjén állnak, Thorin megjegyzi: „Holnap kezdődik az ősz utolsó hete”. A következő este, amikor a vékony újhold a föld pereme fölött lebeg, a lenyugvó nap fénye feltárja a kulcslyukat. Ezek a körülmények csak Durin napján fordulnak elő együtt. Így a fenti változtatás helytállónak tűnik, még akkor is, ha Tolkien maga nem vette észre az ellentmondást.

 

3. 1937: „a moriai bányák kifosztása után”
>1966-Ball: „a moriai bányacsata után”
Ez a változtatás akkor vált szükségessé, amikor Tolkien kiterjesztette a törpök és koboldok közti háború (melyet Elrond is említ a 106. oldalon, Bilbó pedig a 311. oldalon) elgondolását. A kifosztás magában foglalja Moria elpusztítását és kirablását, míg a csata sokkal általánosabb kifejezés az összecsapásra.

 

4. Tolkien 1961. november 4-én azt írta Joyce Reevesnek, hogy A hobbitban szereplő hegyi vihar egy 1911-es svájci gyalogtúra (melynek leírásával az 1. jegyzet foglalkozik) során eltöltött szörnyű éjszaka emlékén alapult. „Eltévedtünk és egy tehénistállóban éjszakáztunk” – tette hozzá. (Letters, 232. levél)

 

5. A kőóriások egyedül A hobbitban fordulnak elő. Valószínűnek tűnik, hogy egyfajta trollokként értelmezhetőek, mivel mindkettő hatalmas és szemmel láthatólag gonosz teremtmény, és A Gyűrűk Ura F függelékében Tolkien említést tesz egy Nyugatföldén élő trollfajtáról, a kő-trollokról akik a Közös Nyelvnek egy romlott változatát beszélték, s e leírás minden bizonnyal ráillik Bercire, Tóbira és Öles Vilire. Talán érdemes megjegyezni, hogy a trollok egy Völgyzugolytól északra eső területről származnak, aminek Ettenszik vagy Ettenvölgy a neve. A „Nomenclature of The Lord of the Rings”-ben, az Ettenvölgy szócikknél Tolkien megjegyzi: „közös nyelvű, (nem tünde) névnek szántam, habár tartalmazza az elavult eten: »troll, óriás« elemet”. Az óangol eoten, középangol eten szót többnyire „óriás”-nak vagy „szörnyeteg”-nek fordítják. Az etayn alak kétszer előfordul (140. és 723. sor) a Sir Gawain és a Zöld Lovagban; Tolkien és Gordon 1925-ös kiadásában „óriás”-nak magyarázzák. A Beowulfban a szörnyeteg Grendel nyilvánvalóan egy vízesés-trollokról szóló hagyományából származik, de az eoten szóval is utalnak rá (761. sor).

 

6. A hasadékon át érkező koboldok ötletét talán Algernon Blackwood és Violet Pearn gyerek-színdarabja, a Through the Crack (A hasadékon át) adta, melyet 1920 decemberében mutattak be, és 1925-ben adták ki a szövegkönyvét. Az angol amatőr társulatok előszeretettel játszották az 1920-as években. A darab két Blackwood-regény: a The Education of Uncle Paul, 1909 (Paul bácsi tanítása) és a The Extra Day, 1915 (Rendkívüli nap) egyes részein alapul, de ezek egyike sem tartalmazza a kobold-motívumot, melyet valószínűleg Pearn tett bele a cselekménybe. A darab során néhány gyerek átmegy a tegnap és ma közötti Hasadékon, és vigyázniuk kell a varázslatos koboldokkal, akik embereket próbálnak elkapni és a föld alá vonszolni, hogy feltálalják őket a kobold-vacsorán.
Blackwood (1869-1951) természetfeletti témájú regények termékeny írója volt, és több művében is előfordulnak különféle szellem-világokban vagy tündérországokban kalandozó gyerekek. Tolkien kétségtelenül ismerte Blackwood néhány művét, mivel a „Nomenclature of The Lord of the Rings”-ben a „Végzet-katlan”-hoz (angolul: „Crack of Doom” – A ford.) írt (a kiadott változatból kihagyott) szócikkében ezt írta a crack szó „hasadék” értelemben való használatáról: „Azt hiszem, ez a szóhasználat végső soron Algernon Blackwoodtól származik, ami [sic, aki helyett], ha jól emlékszem, ilyen értelemben használta ezt a szót az egyik könyvében, amit sok-sok éve olvastam.” Ez a szóhasználat Blackwoodnál azonban eddig elkerülte a kutatók figyelmét.
A kobold-hasadékot a Télapó 1932-es levele is említi, amit Tolkien a gyerekeinek írt. E levélben felbukkannak a koboldok Tolkien Télapó-mitológiájában, hiszen a Télapónak itt kobold-barlangokon kell keresztülutaznia, hogy megtalálja az Északi-sarki Jegesmedvét, aki eltévedt bennük. Az 1933-es levélben, a fentiek folytatásaként az elmúlt évszázadok legborzasztóbb koboldtámadásáról olvashatunk. A barlangokban való kalandjai után a Jegesmedve feltalált egy ábécét a falakon található kobold-jelek felhasználásával. Egy rövid levelet is írt e betűkkel, később pedig elküldte magát az ábécét is. Ezeknek a leveleknek egy része, a bámulatos kísérőillusztrációkkal együtt megjelent A The Father Christmas Lettersben, 1976 (Télapó levelei), Baillie Tolkien szerkesztésében.

 

7. Tolkien koboldjai emlékeztetnek a George Macdonald The Princess and the goblin, 1872 (A hercegnő és a kobold) című regényében szereplőkre, bár el is térnek tőlük néhány jelentős ponton. Macdonald koboldjainak puha és nagyon sebezhető lábuk van. Egy 1954. április 25-én kelt levélben Tolkien az írta Naomi Mitchisonnak, hogy koboldjai „azt hiszem, sokat köszönhetnek a kobold-hagyománynak... Különösen abban a formában, ahogy az George Macdonaldnél megjelenik, kivéve a puha lábakat, amit sosem tudtam elhinni” (Letters, 144. levél). És míg Macdonald koboldjai menekülnek a költészet hallatára, Tolkien koboldjai épp olyan jellegű ritmikus, kiáltozó jellegű verseket énekelnek, melyektől Macdonald koboldjai úgy irtóztak.
George Macdonald (1824-1905) skót származású lelkész volt, valamint számos regényt és gyerekmesét írt, mint például az At The Back of the North Windet, 1871 (Az északi szél hátán), The Princess and the Goblint, 1872 (A hercegnő és a kobold) és folytatását, a The Princess and Curdie-t, 1883 (A királykisasszony és Lócit). Tündérmeséit, a jól ismert „The Golden Key”-t (Az aranykulcs) is beleértve, először Dealings with the Fairies, 1867 (Tündértár) címen gyűjtötték össze. Felnőtteknek szánt fantasy-regényei között van a Phantastes (1858) és a Lilith (1895). Tolkien George Macdonald iránti érzései változtak az évek során. On Fairy-Stories („A tündérmesékről”) című esszéjében, amit először 1939. március 8-án előadásként olvasott fel, és nagyjából négy évvel később jelentősen kibővített, Tolkien, azt magyarázva, hogyan lehet egy tündérmesét a misztérium eszközévé tenni, megállapította, hogy Macdonald tulajdonképpen erre tett kísérletet, amikor „életerős és szép történeteket írt, amikor valóban sikerült neki – mint például a The Golden Key (Az aranykulcs) című meséje esetében, melyet ő maga tündérmesének nevezett –, s még akkor is, ha részben kudarcot vallott vele, mint például a Lilithben, amit ő maga románcnak nevezett.”
1965 januárjában azonban, miután beleegyezett, hogy előszót ír egy amerikai kiadónak a The Golden Key illusztrált kiadásához, újraolvasta a könyvet, és úgy találta, hogy „rosszul van megírva, összefüggéstelen, és néhány emlékezetes oldala ellenére gyenge munka” (J. R. R. Tolkien élete, 227. o.). Tolkien belefogott az előszó megírásába, de aztán inkább egy tündérmeséhez való ötlet ihlette meg, melyet példaként említett az előszóban. Az előszó végül nem készült el, Tolkien tündérmeséjéből azonban a Smith of Wootton Major, 1967 (A woottoni kovácsmester) kerekedett. Egy, a BBC Radionak adott, 1965 januárjának végén felvett interjúban Tolkien így nyilatkozott: „Mára ki nem állhatom George Macdonald könyveit, semmi pénzért nem olvasnám őket”. Clyde S. Kilby pedig, aki 1966 nyarán kisegítőként dolgozott Tolkien mellett, Tolkien and The Silmarillion, 1976 (Tolkien és A Szilmarilok) című visszaemlékezéseiben felidézte, hogy „bár máshol igazi elismeréssel szólt George Macdonaldról, abban az időben, amikor én látogattam, gyakran intézett ellene heves kirohanásokat. »Vén nagymamá«-nak nevezte, aki prédikál, ahelyett, hogy írna” (31. o.).

 

8. 1937: „...s maga Thorinra rontott...”
>1966-Ball: „...s maga rontott Thorinra...”

 

9. Tolkien A Kóborló és a Varázslóban hasonlóképpen sorolja fel a kutyaugatás különféle fajtáit: „A hangzavar különböző fajtájú és erejű ugatásokból állt össze egésszé: csaholásokból és vonyításokból, morgásokból és vakkantásokból, tutulásokból és nyüszítésekből, morrantásokból és hörrentésekből, nyögésekből” (32. o.).

 

10. Egyetemi évei elején Tolkien nagyon is más nézeteket vallott a manók (angolul szintén goblin, akárcsak a kobold – A ford.) természetére és az ember szívében a manó-lábak dobogásától ébredő érzésekre vonatkozólag. A manók apró, tündérszerű lények voltak, táncuk és énekük hangja pedig varázslatos. Ilyen teremtményekről írt Tolkien „goblin Feet” (Manólábak) című versében, amely a szerző első jelentősebb kiadott műve. 1915. április 27-28-án írta, és megjelent az Oxford Poetry éves számában, 1915 decemberében. A vers újra megjelent Dora Owen Book of Fairy Poetry, 1920 (A tündérköltészet könyve) című könyvében, mely egy átfogó és pazar gyűjtemény tizenhat színes illusztrációval és egynéhány tollrajzzal Warwick Goble-től (1862-1943), aki leginkább ajándéknak szánt könyvek, többek között Grace James műve, a Green Willow and Other Japanese Fairy Tales, 1910 (A zöld fűz és egyéb japán tündérmesék) vízfestékes illusztrációi révén ismert. Tolkien versét W. Goble egy elragadóan bizarr illusztrációja kísérte, mely úgy tűnik, az első Tolkien művein alapuló ábrázolás (leszámítva azokat, amelyeket maga Tolkien készített).

 

MANÓLÁBAK

Szűk kis ösvény mentén
Ég a sok tündér-fény,
Röpköd ezernyi pirinyó bőregér:
Karcsú szürke sáv
Borzongva száll tovább,
Felsóhajt fűtenger, s bokor-szövevény.

Millió szárny rezeg:
Az égen bogársereg
Zizeg-suhog, s a szív is megremeg.
Ó! apró kürt szava szól,
Varázslatos manók,
S gnómok puhatalp népe közeleg.

Ó, a fény, a csillám, csupa csengő hang,
Ó, a suhogó könnyű göncök,
Ó, a lábtipegés – boldog pici lábak,
Ó, lengő csillagfényű gömbök!

Követnem kell nyomukat
Járva a bűvös utat,
Melyen a fürge nyulak is tovatűntek:
Hol tündérek dala szól,
Ingó tánc, és a Hold
Fénye villantja mirjád éküket.

Útkanyarnál ködbe vesznek,
A bogarak alig derengnek,
Lépteik halk nesze is elül.
Ó! a szívem egyre csak ver,
Úgy mennék már! Indulni kell!
E csodás idő oly gyorsan repül!

Ó, a meleg, a zsongás, az éj színei,
Ó, rezzenő szárnya az apró arany méhnek,
Ó, lábak muzsikája – táncos manó lábak,
Ó, csodák, ó, a gyász, ha véget érnek!
(Ábrahám Zsófia fordítása)

 

A harmadik sorban emlegetett pirinyó bőregerek denevérek. A manók és gnómok az esti mesékben előforduló tündérek ismerős fajtáinak tűnnek.
A History sorozat első kötetében – The Book of Lost Tales Part One (Az elveszett mesék könyve) első kötetében – Christopher Tolkien megjegyzi, hogy 1971-ben apja ezt mondta a „Manólábak”-ról (Tandori Dezső a vers címét „Kísértet-kislábak”-nak fordította – A ford.): „Szeretném, ha ez a boldogtalan kis iromány, mely pontosan azt képviseli, amit jómagam (aztán oly hamar) megutáltam, egyszer s mindenkorra eltűnne, el lenne temetve” (43. old.). Ám Tolkien „oly hamar” kifejezését nem árt gondosabban megvizsgálni, mivel egészen az 1930-as évek közepéig belevette a verset költeményei tervezett gyűjteményébe (a gyűjtemény nem került kiadásra), és a táncoló tündék szeszélyeit megmutató elemek A hobbitban is megjelennek. Úgy tűnik, Tolkien ellenszenve a vers és az általa leírt lények iránt valószínűleg az 1930-as évek közepétől a végéig terjedő időszakból eredeztethető, A hobbit első kiadásának és A Gyűrűk Urával való munka kezdetének idejétől.

 

5. Talányok a sötétben

1. Bilbó gyufái a legtöbb olvasó szemében anakronisztikusnak tűnnek. A 163. oldalról megtudjuk, hogy a törpök körében soha nem terjedt el a gyufa használata, helyette tűzszerszámot (tapló, kovakő, acél) használtak.
A Gyűrűk Ura első könyvének hatodik fejezetében, „Az Öregerdő”-ben Samu tűzszerszámmal gyújt tüzet, és később, A Két Torony során is szó esik róla, hogy kis csomagjában magával viszi a tűzszerszámot.[5] Anders Stenström tanulmánya Tolkien gyufa- és tűzszerszám-használatáról, a „Striking Matches” (Szikrázó gyufák) az Arda 1985 ötödik kötetében (1988) jelent meg.

 

2. 1937: „...úgy tűnik, a koboldok se vették észre...”
> 1966 Longmans/Unwin: „...szerencsére a koboldok se vették észre...” (Az 1966-Ball az 1937-es szöveget követi.)

 

3. A hegy belsejét az itteni leírás nagyon sötétnek mutatja. Hasonlítsuk össze George Macdonald a The Princess and the Curdie, a The Princess and the goblin folytatásában szereplő leírásával. Az első fejezet a hegy rendkívül hosszú és mitikus jellegű leírásával kezdődik, először kívülről, majd belülről:

Ki tudja, ki ismeri a hegyek mélyének titkait? Végtelenül magányos barlangokat rejtenek, több kilométer vastag falakkal, melyek aranytól vagy ezüsttől, réztől, vastól, óntól, higanytól csillognak, és drágakövekkel sűrűn kivertek. Vagy talán titkos, fold alatti patak folyik a mélyben, benne fényt sose látott halakkal, futva, rohanva szakadatlan, hidegen bugyborékolva karbunkulussal és arany topázzal teleszórt kavicságyon, partján rubinnal, smaragddal, talán gyémánttal és zafírral is, melyek mind csak arra várnak, hogy egyszer a fényben megvillanhassanak? – Ki tudja?

 

4. 1952 augusztusában Tolkien meglátogatta barátját, George Sayert Malvernben, ahol is magnóra vette e fejezet jelentős részét, a „Messze lent a sötét vizek mélyén...” kezdetű mondattól kezdődően. 1975-ben a felvételt kiadták J. R. R. Tolkien Reads and Sings His „The Hobbit” and „The Fellowship of the Ring” (J. R. R. Tolkien olvassa és énekli „A hobbit”-ot és „A Gyűrű Szövetségé”-t) címmel (Caedmon TC 1477). Tolkien előadásmódja lenyűgöző, és a Gollam szerepében hallatott undok, magas, sziszegő hangja kifejezetten hatásos.

 

5. 1937: „...élt a vén Gollam. Nem tudom, honnan...”
>1966-Ball: „...élt a vén Gollam, egy apró kis iszamos lény. Nem tudom, honnan...”
Ez a változtatás valószínűleg A hobbit 1966 előtt megjelent, illusztrált, külföldi kiadásaira való válaszként született. Ezek többsége Gollamot meglehetősen nagy lényként ábrázolta. Az 1947-es svéd kiadás nagy, sötét sziklaként tünteti fel, amely nagyjából négyszer akkora, mint Bilbó, az 1957-es német kiadásban pedig mérete sokszorosa Bilbóénak (a csónakja mellett himbálózó lábai maguk is hosszabbak, mint amilyen magas Bilbó). Az 1962-es portugál kiadásban szakállas, riasztó kinézetű alakként jelenik meg, és kétszer akkora, mint Bilbó, míg az 1965-ös japán kiadásban egy hatalmas hüllőre emlékeztet, amely Bilbó méretének csaknem háromszorosa.

 

6. Tolkien írásain belül Gollam elődje egy Glip nevezetű nyálkás kis lény, aki egy ugyanezen címet viselő versben jelenik meg. A „Glip” a „Tales and Songs of Bimble Bay” (A Bimble-öböl meséi és dalai) című verssorozat része, és bár nem szerepel rajta dátum, valószínűleg 1928 körül íródhatott. Két, majdnem azonos változatban maradt fenn, mindkettő szép kézírással, zöld tintával készült.

 

GLIP

Bimble-öbölben a szirtek alatt
Cseppnyi barlang csendje,
Szürke homály, vízmosta falak,
S pőre csontok benne,
Mit tiszta fehérré rágtak az árnyak,
S éles fehér fogak
Ám ki a lény, soha senki se látta,
Messzi lenn a hona:
A föld és a morgó tenger alatt
Egy mély végtelen járat.
Glip neve, és halovány szeme vak,
Míg nem jő napszállat,
De éj közeleg, s zöld lángba borulnak
Sápadt, nagy szemei,
S a nyálkás test elhagyja odúknak
Árnyas rejtekeit.
Hínárrengetegen suhan át
Mély vizek felé,
Merre a sellő zengi dalát –
Száz éket gyűjt fején,
Hisz annyi hajós vesztébe rohan
Csalárd szirtre úszva,
S Glip figyel ott, csendben, komoran,
Árnyak közt megbújva.
Ő, ki a holttól a csontot orozza,
Sovány kicsi rém,
Néma kövek közt csúszva-osonva,
S dolgavégeztén
Bár mocskos odúban morc dala száll,
Napfény múlta után
Nála is ősibb rém, aki jár
Bimble-szirt fokán.
(Ábrahám Zsófia fordítása)

 

7. 1937: „...két nagy, kerek, sápadt szeme derengett. Volt egy csónakja...”
>1966-Ball: „...két nagy, kerek, sápadt szeme derengett keskeny arcában. Volt egy kis csónakja...”

 

8. A hobbit első (1937-es) kiadásában Gollam csak magára használja a „drágaszágom” kifejezést. A második (1951-es) kiadásban, melyben Gollam szerepe jelentősen megváltozott (lásd a fejezet 25. jegyzetét), a kifejezést a gyűrűre vonatkozólag is értelmezhetjük, mint ahogy A Gyűrűk Urában gyakran ez is a helyzet.
Az óészaki gull szó „arany”-at jelent. A legrégibb kéziratokban goll írásmódban szerepel. Egyik ragozott alakja gollum, „arany, kincs, valami drága” lenne. Jelenthet „gyűrű”-t is, ahogy az a fingrgull, „ujj-gyűrű” összetett szóból is látszik – csupa olyasmi, ami Tolkiennak is eszébe juthatott.

 

9. 1937: „It likes riddles”
>1951: „It like riddles”.
Egy 1961, december 30-án Rayner Unwinhoz írt levelében Tolkien felhívta a figyelmet erre a hibára: „Ez a hatodik levonatba szemtelenkedett bele. Azt hiszem, Gollam amúgy sem hagyna ki egyetlen sziszegő hangot sem!” (Letters, 236. levél). Ennek ellenére a hiba benne maradt az 1966-Ball, az 1966-Longmans/Unwin, az 1966-A & U, az 1967-HM, és az Allen & Unwin-féle negyedik, 1978-as kiadásban.

 

10. Egy levélben, melyet a The Observer című londoni folyóirat tett közzé 1938. február 20-án, Tolkien így írt A hobbitban szereplő találós kérdésekről: „Van itt még munka a források és hasonló szövegek tekintetében. Egyáltalán nem lepne meg, ha mind a hobbit, mind Gollam állítása, miszerint bármelyiket is maguk találták volna ki, megdőlne.” (Letters, 25. levél).

 

11. 1937: „...mielőtt még a koboldok megérkeztek volna, és elvágták volna a barátaitól messze a hegyek mélyén, mélyén...[sic!]”
>1951: „...mielőtt még elvesztette minden barátját, őt magát meg elűzték, s kénytelen volt egyre mélyebbre kúszni a hegyek mélyén honoló homályba...”

 

12. 1937: „...ész mi nem felelünk, adunk neki ajándékot, gollam!”
>1951: „...ész mi nem felelünk, akkor meg mi teszünk a kedve szerint, jó? Megmutatjuk neki a kiutat, bizony.”

 

13. Tolkien itt egy nagyon jól ismert találós kérdést használ fel, ami az Iona és Peter Opie-féle Oxford Dictionary of Nursery Rhymesban (Gyerekmondókák oxfordi szótára, 1951) a 229-es szám alatt olvasható:

Thirty white horses
Upon a red hitt,
Now they tramp,
Now they champ,
Now they stand still.

Harminc fehér ló
fent egy vörös hegyen,
egyre dobbant,,
egyre roppant,
végül elpihen.
(Ábrahám Zsófia fordítása)

 

14. Az angol eredetiben Gollam a chestnut szót használja, ami szlengben régi, jól ismert viccet vagy történetet jelent, mint amilyen a jelen találós kérdés is.

 

15. Ehhez a találós kérdéshez hasonlót nem sikerült találnom. A széllel kapcsolatos rejtvények mindazonáltal gyakran tartalmazzák a „szárny nélkül repül” és „száj nélkül beszél” kifejezések valamilyen változatát.

 

16. Ez a rejtvény egyben furfangosan elmagyarázza a százszorszép angol megfelelője, a daisy szó etimológiáját. A virágnév az angolszász dæeges éage (a „nap szeme”) szóból származik, ami utal arra, hogy a virág szirmai reggel kinyílnak (felfedve a sárga közepet), este pedig becsukódnak. Innen a „nap szeme” – a mai daisy szó.
Tolkien hasonló módon használta ezt a fordulatot a „The Lay of the Children of Húrin”-ban (Húrin gyermekeinek balladája), egy befejezetlen, angolszász alliteráló verselésben íródott művében, amelyen az 1920-as évek elején dolgozott. A vers a The Lays of Beleriandban (Belleriand balladái), a History sorozat harmadik kötetében szerepel:

De lélegzett még Beleg lankadva a vérben,
míg a Fény felébredt futva messze-Délre
s a Nap szemei nagyra kinyíltak.
(33. o., 716-718. sor)

 

17. 1937: „Bilbó már azon kezdett gondolkodni, milyen is lehet Gollam ajándéka...”
>1961-Puffin: „Bilbó reménykedni kezdett abban, hogy nem lesz majd képes válaszolni...”
>1966-Ball: „Bilbó reménykedni kezdett abban, hogy a nyomorult nem lesz majd képes válaszolni...” (Az 1951-es kiadás az 1937-eset követi. A közbeeső változtatást az 1961-es Puffin-kiadásban Tolkien külön levélben közölte a kiadóval 1961 áprilisában.)
Ez a mondat elkerülte Tolkien figyelmét, amikor 1951-ben nagyobb változtatásokat eszközölt a „Talányok a sötétségben” című fejezetben, megváltoztatva Gollam ajándék-ígéretét, arra az esetre, ha Bilbó megnyerné a rejtvény-párbajt – úgy döntött, hogy Gollam jutalmul inkább megmutatja a kivezető utat. A fenti változtatás összhangba hozza a bekezdést a történet átdolgozott változatával.

 

18. E könyv első kiadásának saját példányával a kezében (mely ma már a Marquette University Tolkien-gyűjteményének részét képezi), Taum Santoski a néhai Tolkien-kutató felfedezett egy rejtvény-párhuzamot Jón Arnason Ízlenzkar Gáturjából (1887), egy nagyjából ezerkétszáz izlandi találós kérdést tartalmazó gyűjteményből:

Hamar befedi egy magas ház tetejét.
Magasabbra száll a hegyeknél
és sok ember bukását okozza.
Mindenki látja, de senki se kötözheti meg.
Állja az ütést is és a szelet is,
és nem ártalmas.
[352. találós kérdés, 52. o. Válasz: sötétség.]

 

19. Egy 1947. szeptember 20-án a kiadójához írt levelében Tolkien erről a rejtvényről azt írta, hogy „(általam) sorpárra rövidített változata egy hosszabb rejtvénynek, ami megtalálható néhány »Gyermekmondóka«-könyvben” (Letters, 110. levél). A hosszabb rejtvény minden kétséget kizáróan ez:

Tejszínfehér márványterem,
Körötte bőr-puha selyem,
Benne kristálytiszta forrás,
Aranyalma, szép ragyogás,
S bár nincs kapu egy se rajta,
Tolvajoké mind aranya.

Leedsben Tolkien átírta ezt a találós kérdést angolszász nyelvre. 1922. június 26-án elküldte egy képeslapon Henry Bradleynek, aki az Oxford English Dictionary főszerkesztője volt abban az időben, mikor Tolkien 1918-20 között a szerkesztőgárda tagja volt. Tolkien egy másik, hasonló módon újraírt rejtvénnyel együtt közzétette A Northern Venture: Verses by Members of the Leeds University English School Association, 1923 (Északi kaland: Versek a Leeds University angol tanszékének tagjaitól) című kiadványban. Mindkét lefordított találós kérdés a Two Saxon Riddles Recently Discovered (Két újonnan felfedezett szász rejtvény) cím alatt jelent meg. Tolkien variációi nem pusztán fordítások, hanem eredeti alkotások, melyek hagyományos találós kérdések alapján készültek.

„ Enigmata Saxonica Nuper Inventa Duo”

Meolchwitum sind marmanstane
wagas mine wundrum frætwede;
is hrægl ahongen hnesce on-innan,
seolce gelicost; siththan on-middan
is wylla geworht, waeter glaes-hluttor;

Thaer glisnath gold-hladen on gytestreamum
æppla scienost. Infær nænig
nah min burg-fæsten; berstath hwæthre
thriste theofas on thrythærn min,
ond thæt sinc reafiath – saga hwæt ic hattel

II.
Hæfth Hild Hunecan hwite tunecan,
ond swa read rose hæfth rudige nose;
the leng heo bideth, the læss heo wrideth;
hire tearas hate on tan blate
biernende dreaosath ond bearhtme freosath;
hwæt heo sie saga, searothancla maga.
(20. o.)

A második rejtvény visszafordítva így hangozna:

Pirinka Lucának fehér a ruhája,
S mint a rózsa, rőt az orra.
Ahogyan figyel, egyre csak fogy el.
Fehér az arca, könnycseppek rajta:
Ahogy fagy levük, enyészik hevük.
Mi lehet? Mondjad, fiam, ha bölcs vagy.

Tolkien változata egy számos variációban fennmaradt, ismert rejtvény képzeletbeli kibővített változata:

Kicsi Etti Szonja:
Rajta fehér szoknya,
S vörös az orra:
Ameddig áll,
Egyre csak fogy.

A válasz: gyertya.

 

20. 1937: „...mi lesz már azzal az ajándékkal?”
>1951: „...mi lesz már a megfejtéssel?” (Az 1951-es második kiadás „ötödik levonata” megtartja az 1937-es változatot. A javítást 1955-ben, a hetedik levonatnál eszközölték.)
A módosítás oka ugyanaz, mint amit a fejezet 17. jegyzeténél adtunk meg.

 

21. Gollam gondolatmenete a rejtvény megfejtése közben, ahogy eszébe jut, hogyan tanította valaha a nagyanyját tojásokat kiszívni, szórakoztatóan szó szerinti használata ennek a régi szólásnak. Francis Grose Classical Dictionary of the Vulgar Tongue-jában, 1785 (A köznyelv klasszikus szótára), a nagyi szócikknél (az angol eredetiben granny, a grandmother, „nagymama” szó rövidítése) feljegyzi, hogy a „menj és tanítsd meg a nagyit tojást kiszívni” kifejezést az olyan embernek mondták, aki másokat próbált oktatni „olyasmire, amihez ők jobban értenek, mint ő maga” – vagyis gúnyosan olyanokra használták, akik maguknál idősebbeket vagy tapasztaltabbakat próbáltak kioktatni.

 

22. Enyhe párhuzam található ezen rejtvény és az óészaki Old Norse Saga of King Heidrek the Wise (A bölcs Heidrek király sagája) között, mely leírja Heidrek király és Gestumblindi, az álruhában járó északi Odin isten tudás-párbaját. A szöveget Christopher Tolkien 1960-ban megjelent fordítása alapján adom meg:

Mi lakik a vad hegyeken?
Mi hull a mély völgyekbe?
Mi él lélegzet nélkül?
Mi nem hallgat el sohasem?
E talányra felelj,
Ó Heidrek herceg!

– Fogós a talányod, Gestumblindi – szólt a király;
– Kitaláltam. A holló él a vad hegyeken, a harmat hull a mély völgyekbe, a hal él lélegzet nélkül, és a zúgó vízesés nem hallgat el sohasem. (80. o.)

A Gyűrűk Ura IV. könyvének második fejezetében Gollam egy hosszabb változatát mondja el ennek a rejtvénynek:

Nem lélegzik, mégis él,
halál-hideg nem beszél,
sosem szomjas, mégis iszik,
páncélban jár, mégsem hallik.
Megfullad a parton,
Azt hiszi, a zátony
egy nagy hegy-óriás,
azt hiszi, a forrás
egy korty levegő.
Oly szép, sima ő!
Enni élvezet!
Úgy vágyunk mi
halat fogni
szaftos-ízeset!
(Fordította: Ürmössy Zsuzsa)
[A Gyűrűk ura magyar kiadásában található versfordítás sok pontatlanságot tartalmaz, ezért itt egy új fordítást közlünk. – A ford.]

 

23. A lábbal kapcsolatos rejtvényeknek nagy hagyománya van, egészen a Szfinx Oedipusnak feltett rejtvényéig visszamenőleg. (Melyik állat jár reggel négy lábon, délben két lábon, este három lábon? A válasz, ahogy azt Oedipus megadta, az ember: élete reggelén négykézláb jár, élete delén egyenesen, a két lábán, élete alkonyán pedig botra támaszkodva.)
Az Oxford Dictionary of Nursery Rhymesban megtalálható egy közismert, Tolkienéhoz nagyon hasonló találós kérdés:

Két láb ül három lábon
Egy lábbal az ölében,
Azután jön négy láb,
S elrohan egy lábbal.
A két láb felugrik,
Felveszi a hármat,
A négy láb után dobja,
S elveszi az egyet.
(302. mondóka)
(Ábrahám Zsófia fordítása)

A megoldás egy zsámolyon ülő ember, egy bárány lábával az ölében. Jön egy kutya, és ellopja a lábat; az ember felkapja a zsámolyt és a kutyához vágja, az pedig erre visszahozza a báránylábat.

 

24. A rejtvény párhuzamot mutat az óangol „Salamon és Szaturnusz második párbeszédé”-vel. Itt Tom Shippey fordítása alapján adom meg a szöveget Poems of Wisdom and Learning in Old English, 1976 (A bölcsesség és tudás versei az óangolban) című gyűjteményéből:

Szaturnusz szólt: Ám mi az a különös dolog, ami utazik át a világon, megy hajthatatlanul, megrengeti a dolgok alapjait, fájdalom könnyeit fakasztja, és gyakran jár erre? Sem csillag, sem kő, sem szemet vonzó ékszer, sem víz, sem erdei vad nem járhat túl az eszén, de kezére kerül kemény és lágy, kicsi és nagy...

Salamon szólt: A vénség hatalommal bír minden fölött a földön. Összezúzza a fákat és széttöri az ágakat, előrehaladtában kicsavarja a törzset és a földre dönti. Ezután felfalja a vad madarat. Jobb harcos a farkasnál, tovább vár a kőnél, erősebbnek bizonyul az acélnál, a vasat rozsdával rágja meg; ugyanezt teszi velünk is. (91, 93. o.)

Egy másik rejtvényt Taum Santoski fedezett fel Jón Árnason Ízlenzkar Gáturjában:

Kezdet nélkül való vagyok, mégis megszülettem. Vég nélkül való is vagyok, mégis meghalok. Nincsen szemem, se fülem, mégis látok és hallok. Sosem látnak, de műveimet mégis látják. Rég legyőztek, sosem győznek le, mégis leigáztak. Mindig fáradozom, de sose fáradok el. Bölcs vagyok, de az ostobák közt lakozom. A Gondviselés barátja vagyok, s mégis úgy tűnik előttem, hogy az gyűlöl engem. Gyakran meghalok, mielőtt megszületnék, s mégis halhatatlan vagyok. Anélkül, hogy észrevenném, gyakran érkezem váratlanul. A Keresztényekkel élek, a pogányok között lakozom; az átkozottak közt a Pokolban átkozott vagyok, s uralkodom a Dicsőség Országában. [No. 105, 25-26. o. Válasz: idő]

 

25. A hobbit első (1937-es) kiadása a fejezet jelentősen eltérő változatát tartalmazza. Míg Tolkien a folytatást, A Gyűrűk Urát írta, szükségesnek találta A hobbit átdolgozását oly módon, hogy az összhangba kerüljön a folytatással. Gollam ábrázolása lényegét tekintve megváltozott; az első kiadásban távolról sem olyan nyomorúságos teremtés. A találós kérdés-játék tétje is némileg más: Bilbó élete, ha veszít, de ha nyer, Gollam ad neki egy ajándékot. Maga a játék lefolyása nagyjából megegyezik a két változatban, de a korábbi változat végkifejlete nagyjából fele olyan hosszú, mint a későbbi kiadásokban. A korábbi változat befejeződése itt, valamint a fejezet 32. jegyzetében olvasható.

1937:
De érdekes módon nem volt oka aggodalomra. Mert Gollam egyvalamit réges-régen megtanult: hogy soha, de soha ne csaljon a rejtvényjátéknál, ami szent és mérhetetlenül régi. Meg hát egy karddal is számolnia kellett. Csak ült tehát és sziszegett.
– Mi lesz az ajándékkal? – kérdezte Bilbó; nem mintha olyan nagyon érdekelte volna, de azért érezte, hogy megnyerte, tisztességesen, ráadásul ugyancsak nehéz körülmények között.
– Oda kell hát adnunk neki, drágaszágom? Igen, oda kell! El kell hoznunk, ész oda kell neki adnunk, ahogy megígértük – Így tehát Gollam visszatapicskolt a csónakjához, és Bilbó azt hitte, utoljára hall felőle. De nem így történt. A hobbit épp arra gondolt, hogy visszamegy az ösvényen – lévén meglehetősen elege volt már Gollamból és a sötét víz partjából – amikor meghallotta, ahogy az siránkozik és vinnyog messze a sötétben. A szigetén volt (amiről persze Bilbó nem tudott semmit), ide-oda mászkálva, keresve és kutatva mindhiába, a zsebeit forgatva.
– Hová lett? Hová lett? – hallotta Bilbó a nyöszörgést. – Elveszett, elveszett, drágaszágom, elveszett, elveszett! Jaj nekünk! Ninc meg az ajándék, amit ígértünk, már magunknak szinc meg!
Bilbó megfordult és várt, törve a fejét, hogy mi is lehet az, ami körül a teremtés ekkora patáliát csap. Ez később igen szerencsésnek bizonyult. Mert Gollam hatalmas fröcsögés és sziszegés és krákogás közepette visszatért, és a végén Bilbó kihámozta, hogy volt egy gyűrűje – egy csodálatos, gyönyörű gyűrűje, amit valaha születésnapjára kapott, hosszú-hosszú idővel azelőtt, régmúlt napokban, mikor az ilyen gyűrűk még kevésbé voltak ritkák. Néha a zsebében tartotta; többnyire a szigetén lévő szikla egyik apró lyukában rejtegette; néha viselte – amikor nagyon, nagyon éhes volt, és ráunt a halakra, s a folyosókon lopakodott, elkószált koboldok után kutatva. Ilyenkor akár fáklyafényes helyekre is merészkedhetett, ahol pislogott és szúrt a szeme; de egyébként biztonságban volt. Ó igen! csaknem teljes biztonságban; mert ha felhúzod a gyűrűt az ujjadra, láthatatlanná válsz; csak a napfényben láthatnak meg, és akkor is csak az árnyékodból, és az is csak egy halvány, reszkető árnyék. Nem is tudom, hányszor könyörgött Gollam Bilbó bocsánatáért. Ezt mondogatta:
– Nagyon szajnáljuk, nem akartunk calni, oda akartuk adni az egyetlen, egyetlen ajándékunkat, ha megnyeri a játékot. Még azt is felajánlotta, hogy fog Bilbónak néhány szép, szaftos halacskát kárpótlásul.
Bilbó megborzongott a gondolatra. – Nem kell, köszönöm – mondta tőle telhető udvariassággal.
Hosszas gondolkozás után az jutott eszébe, hogy Gollam alighanem elejtette valamikor a gyűrűt, és ő találta meg, és hogy pontosan ez a gyűrű lapul a zsebében. De volt annyi esze, hogy ezt ne mondja meg Gollamnak.
– Azé, aki megtalálja – gondolta magában; és mivel szép kis kutyaszorítóban volt, meg kell adni, igaza volt. Akárhogy is, a gyűrű most már az ő birtokába került.
– Ne is törődj vele – mondta. – A gyűrű most már az enyém lenne, ha meg is találtad volna; így hát így is, úgy is meg kellett volna válnod tőle. Én pedig elengedem neked, egy feltétellel.
– Mi lenne az? Mit akar tőlünk, drágaszágom?
– Segíts kijutnom erről a helyről! – felelte Bilbó.
Mármost Gollamnak bele kellett egyeznie ebbe, ha nem akart csaló lenni. Még mindig nagyon szerette volna megkóstolni, milyen íze van az idegennek; de immár tényleg teljes egészében le kellett mondania erről. Még mindig ott volt az apró kard; és az idegen nagyon is éberen figyelt, egyáltalán nem volt olyan gyanútlan, mint ahogy azt Gollam egy támadáshoz kedvezőnek tartotta volna. Így hát talán mégiscsak ilyen módon járt a legjobban.
Így jutott Bilbó tudomására, hogy a folyosó véget ért a víznél és nem ment tovább a túloldalon, ahol a hegy fala sötét volt és szilárd. Azt is megtudta, hogy az egyik jobbra nyíló oldaljáraton kellett volna befordulnia, mielőtt eléri az alját; de nem tudta követni Gollam utasításait arra vonatkozólag, hogy miként találja meg ismét a felfelé vezető úton, így hát elkísértette magát a nyomorult teremtéssel, hogy az mutassa az utat.
Ahogy együtt mentek fel a folyosón, Gollam mellette tapicskolva, Bilbó pedig nagyon halkan, eszébe jutott, hogy kipróbálja a gyűrűt. Felhúzta az ujjára.
– Hol van? Hová tűnt? – kérdezte Gollam abban a szempillantásban, meregetve dülledt szemeit.
– Itt vagyok, mögötted! – felelte Bilbó ismét lehúzva a gyűrűt, elégedetten gondolva arra, hogy nála van, és hogy tényleg olyan a hatása, ahogy azt Gollam mondta.
Tovább haladtak, miközben Gollam a jobbra és balra nyíló járatokat számolta: – Egy balra, egy jobbra, kettő jobbra, három jobbra, kettő balra –, és így tovább. Egyre jobban reszketett és félt, ahogy távolodtak a víztől; de végtére is megállt egy tőlük balra eső alacsony nyílásnál (ami fölfelé vezetett): – Hat jobbra, négy balra.
– Itt az út – sziszegte. – Be kell prészelődnie, ész bekúsznia! Mi nem merszünk vele menni, drágaszágom, nem merszünk, Gollam!
Így hát Bilbó bebújt a bolthajtás alatt, elbúcsúzott az undok, nyomorult teremtéstől; és igencsak boldog volt. Nem érezte magát biztonságban, míg egészen meg nem bizonyosodott róla, hogy már elment, és a fejét a főjáratba dugva hallgatózott, míg a csónakjához igyekvő Gollam tapicskolása el nem halt a sötétben. Ekkor visszament az új járatba.
Alacsony és keskeny, nyersen megmunkált járat volt. A hobbitnak megfelelt, kivéve olyankor, amikor a sötétben a földből kiálló undok kövekbe ütötte a lábát; de egy koboldnak alighanem kissé alacsony lett volna. Talán mivel nem tudta, hogy a koboldok szokva vannak az ilyesmihez, és kétrét görnyedve haladnak, miközben kezük szinte a földet éri, Bilbó elfeledkezett a veszélyről, hogy összefuthat velük, és vakmerően rohant előre.

Mivel a fentit helyettesítő 1951-es szöveg pontosan megegyezik a könyv fő szövegében megadottal, nem ismétlem meg itt még egyszer. Lásd a 135. oldalon, az „Azt persze tudta, hogy a rejtvényjáték szent volt”-tól kezdődően a 142. oldalon a „miközben a kezük szinte a földet éri”-ig bezárólag.

 

26. Az angolszász idők találós kérdés-hagyományát az Exeter Bookban, a négy nagy fennmaradt angolszász költészeti gyűjtemény egyikében található csaknem száz találós kérdés igazolja. A könyvet Leofric, Exeter püspöke állította össze valamivel 1072-ben bekövetkezett halála előtt. Tolkien találós kérdései többnyire jóval rövidebbek, mint a The Exeter Book-beliek, és sokuk rímel, míg az Exeter-rejtvények nem.

 

27. Az óészaki irodalom két legnagyobb rejtvénypárbaja ugyanilyen megkérdőjelezhető, nem valódi rejtvénnyel végződik. A Régebbi Eddában olvasható „Vafthrúdismal”-ban (Vafthrúdnir énekében), hogy Odin, amikor eljut hozzá Vafthrúdnir óriás nagy bölcsességének híre, elhatározza, hogy összeméri saját tudását az óriáséval. Álöltözetben ezzel a kérdéssel nyeri meg a küzdelmet: „Mit súgott Odin a fia fülébe, mielőtt Baldurt a halotti máglyára vitték?” Erre csak Odin tudhatta a választ, így kilétére fény derül. A bölcs Heidrek király sagájában egy másik rejtvénypárbajban ismét feltűnik az álruhás Odin, és a küzdelem pontosan ugyanezzel a kérdéssel végződik.
A Gyűrűk Ura Prológusában (4. rész, „A Gyűrű megtalálásáról”) Tolkien azt írta: „Igaz, a szaktekintélyek véleménye itt eltér egymástól: vajon ez az utolsó kérdés a szigorúan vett játékszabályok értelmében »találós kérdésnek« tekinthető-e, vagy csak egyszerű »kérdésnek«; de abban valamennyien megegyeznek, hogy Gollamot, miután elfogadta és megpróbált válaszolni rá, mindenképpen kötötte az ígérete”.

 

28. Annak a történetét, hogy hogyan került a gyűrű Gollamhoz, Gandalf mondja el A Gyűrűk Ura második fejezetében, „A múlt árnyéká”-ban. A gyűrűket irányító Úr említése során derül fény Gollam gyűrűjének sötét természetére. Az Úr Szauron, a Sötét Úr, akit A hobbitban Feketemágusnak neveznek.

 

29. A Gollam szemében égő sápadt tűz emlékeztet Grendelre a Beowulfból, amikor az utolsó ízben lép be Heorot sötét csarnokába. A Beowulf and the Finnesburg Fragmentben, 1940 (Beowulf és a Finnesburg-töredék) a John R. Clark Hall fordításában és C. L. Wrenn javításával készült változat alapján így szól ez a rész: „A szörny rálépett a padló sokszínű kövezetére; dühödten megindult előre; szeméből iszonytató fény áradt, leginkább lánghoz hasonlatos” (724-727. sor).

 

30. A hobbit legtöbb illusztrációja Gollam megrajzolásánál mond csődöt. Tolkien maga is megfigyelte ezt a könyv fordításainak illusztrációinál. Egy 1963. december 12-én az Allen & Unwinhoz írt levelében azt írta: „Gollamból nem kellene szörnyet csinálni, ahogy azt a legtöbb ábrázolás a szövegre ügyet se vetve teszi.”
Hogyan kellene Gollamnak kinéznie? Tolkien többféle leírása alapján iszamos, apró lény, Bilbónál nem nagyobb: sovány, méretéhez képest nagy fejjel; hatalmas, kidülledő szemekkel; hosszú, csontos nyakkal és ritkás szöghajjal. A bőre fehér, és nyilvánvalóan fekete ruházatot viselt. (Sosem volt meztelen.) Hosszú kezei és hártyás lábai voltak, kapaszkodó ujjakkal.

 

31. A láthatatlanná tévő gyűrűket gyakran vezetik vissza Gügész gyűrűjére Platón Az állam című művének második könyvéből (Kr. e. 429-347). A történet alig több egy anekdotánál, melyben egy aranygyűrű viselése láthatatlanná tesz, ha a kövét a viselője befelé fordítja a kezén, ha pedig kifelé fordítja, újra láthatóvá válik. A láthatatlanná tévő talizmánok gyakori elemei a tündérmeséknek, és láthatatlanná tevő gyűrűk előfordulnak két Andrew Lang által kiadott gyűjteményben megjelent történetben is, a „The Enchanted Ring”-ben (A varázsgyűrű) a The Green Fairy Bookból, 1892 (Zöld tündérkönyvből) és a „The Dragon of the North”-ban (Az Észak sárkánya) a The Yellow Fairy Bookból, 1894 (Sárga tündérkönyv).

 

32. 1937:
Hamarosan a járat megint emelkedni kezdett, majd egészen meredekké vált. Ettől lelassult a mozgása. De végül is egy idő után a meredély megszűnt, a járat fordulóhoz ért, újra lejteni kezdett, és egy rövid hajlat végén, egy újabb sarok mögül valami beszűrődött – a fény egy sugara. Nem a tűz vagy a lámpás vörös fénye, hanem a kinti világ halványsága. Erre futásnak eredt. Oly gyorsan szedve apró lábát, amint csak tellett tőle, befordult a sarkon, s váratlanul egy olyan tágas területre ért, ahol a fény, annyi sötétben töltött idő után, kápráztatóan ragyogónak látszott. Valójában a napfénynek csak egy kis sugara volt, mely beszivárgott a kapuszínbe, ennek végén egy nagy kapu, kőkapu állott résnyire nyitva.
Bilbó még pislogott, amikor hirtelen meglátta a koboldokat: a koboldok teljes fegyverzetben, kivont kardokkal ültek közvetlenül a kapubejáraton innen, tágra nyílt szemmel őrködtek, azt a folyosót is őrizve, amely a kapuhoz vezetett! Előbb látták meg Bilbót, mint Bilbó őket, és az elragadtatástól ordítozva rontottak rá.
Véletlen volt-e vagy lélekjelenlét, nem tudom. Azt hiszem, inkább véletlen, mert a hobbit még nem szokta meg új kincsét. Mindenesetre felhúzta a gyűrűt a bal kezére – és a koboldok megtorpantak. Egy ízét se láthatták. Eztán kétszer olyan hangosan ordítoztak, mint annak előtte, de már nem oly nagy elragadtatással.

>1951:
Hamarosan a járat, amely eddig lejtett, megint emelkedni kezdett, majd egészen meredekké vált. Ettől Bilbó mozgása lelassult. De végül is a meredély megszűnt, a járat fordulóhoz ért, majd újra lejteni kezdett, és ott, egy rövid hajlat végén, egy újabb sarok mögül valami beszűrődött – a fény egy pászmája. Nem a tűz vagy a lámpás vörös fénye, hanem a kinti világ halványsága. Erre Bilbó futásnak eredt.
Oly gyorsan szedve lábát, amint csak tellett tőle, eljutott a végső fordulóba, s váratlanul egy olyan tágas helyre, ahol a fény, annyi sötétben töltött idő után, kápráztatóan ragyogónak látszott. Valójában a napfénynek csak egy kis sugara volt, mely beszivárgott a kapuszínbe, ennek végén egy nagy kapu, kőkapu állott kitárva.
Bilbó még pislogott, amikor hirtelen meglátta a koboldokat: a koboldok teljes fegyverzetben, kivont kardokkal ültek közvetlenül a kapubejáraton innen, tágra nyílt szemmel őrködtek, azt a folyosót is őrizve, amely a kapuhoz vezetett. Izgatottak, éberek voltak, készen mindenre.
Előbb látták meg Bilbót, mint Bilbó őket. Bizony meglátták. Véletlen volt-e vagy a gyűrű utolsó kópésága, mielőtt elfogadta volna új gazdáját: nem volt az ujján. A koboldok az elragadtatástól ordítozva rontottak Bilbóra. A félelem és a veszteség érzése úgy járta át Bilbót, mint Gollam nyomorúságának valamiféle visszhangja, s még arról is megfeledkezve, hogy elővonja kardját, mindkét kezét zsebeibe dugta. A gyűrű pedig változatlanul ott volt, a bal zsebében, s rácsúszott az ujjára. A koboldok megtorpantak. Egy ízét se láthatták. Eltűnt. Kétszer olyan hangosan ordítoztak, mint annak előtte, de már nem oly nagy elragadtatással.

 

6. Cseberből vederbe

1. Tom Shippey a Ködhegység elnevezést Tolkiennál az óészaki Régebbi Eddában szereplő „Skírnismár”-ra (A Skírnir-ének) vezeti vissza. Skírnir, akit elküldtek elrabolni egy óriás lányát, beszédet intéz a lovához; Shippey így fordítja le a történet egy részletét: „Homály van odakint, azt mondom, el kell mennünk a ködös hegyeken túlra, orkok törzsein át; mindketten visszatérünk, vagy mindketten áldozatául esünk neki, a hatalmas óriásnak” (The Road to Middle-earth, második kiadás, 65. o.).
Tolkiennak már jóval azelőtt volt valamiféle elképzelése a Ködhegységről, hogy A hobbitba belefogott volna. Egy korai stílusú, A Ködhegység címet viselő kisméretű vízfestménye egy hegyláncot ábrázol, egy hozzá vezető úttal és híddal (lásd Artist, 200. kép).

 

2. A Gyűrűk Ura Prológusában (4. rész, „A Gyűrű megtalálásáról”), Tolkien röviden újra elmeséli Bilbó Gollammal való találkozásának és a gyűrű megtalálásának történetét, ahogy az A hobbit második és azutáni kiadásaiban szerepel. Így folytatja:

Mármost érdekes dolog, de Bilbó először nem így számolt be társainak a történtekről. Azt mondta, Gollam egy ajándékot ígért neki, ha megnyeri a játszmát; mikor azonban visszament érte a szigetére, tapasztalnia kellett, hogy eltűnt a kincs: egy varázsgyűrű, amit ő is úgy kapott valamikor régen a születésnapjára. Bilbó sejtette, hogy ez az a gyűrű, amit ő talált, mivel pedig megnyerte a játékot, máris jogos tulajdonának tekintheti. De szorult helyzetében inkább nem szólt róla semmit, és ajándék helyett azt kérte Gollamtól, hogy mutassa meg a kivezető utat. Bilbó az emlékirataiban is így adja elő a dolgokat...

Amit Tolkien itt leír, az A hobbit első kiadásának változata, és az az állítás, hogy „Bilbó először nem így számolt be társainak a történtekről”, ellentmond azzal, ami itt szerepel, nevezetesen, hogy „ő meg leült, és mindent elmesélt – kivéve a gyűrű megtalálását”, és a később (a pókos epizódnál) szereplő állítással, miszerint a törpök, miután tudomást szereztek a gyűrűről, ragaszkodtak hozzá, „hogy a Gollam-féle történet találós kérdéseivel együtt újra elhangozzék, s vele együtt – megfelelő helyen – a gyűrű históriája”. Bilbó őszintétlensége, melynek nagy jelentősége van A Gyűrűk Urában, A hobbitban sehol sincs kimondottan jelen.

 

3. 1937: „Így kértem az ajándékomat, és ő elment, hogy elhozza, de nem találta. Így azt mondtam: rendben van, segíts kijutnom erről az undok helyről! Ő pedig megmutatta a kapuhoz vezető utat. A viszontlátásra, mondtam, és lementem...”
>1951: „Így azt mondtam: mi lesz az ígéreteddel? Mutasd meg a kivezető utat. De ő rám rontott, hogy megöljön, én meg elrohantam, megbotlottam, s nem látott meg a sötétben. Aztán meg én követtem őt, mivel kihallgattam, amint magában beszél. Azt hitte, valóban tudom, merre vezet a kiút, s így annak az irányába indult el. Aztán beült a kapualjba, én meg képtelen voltam kikerülni. Így hát átugrottam, s így menekültem meg, s végül is lerohantam a kapuhoz.”

 

4. 1937: „...túljárt az őrök eszén és keresztülpréselődött...”
>1951: „...túljárt az őrök eszén, átugrotta Gollamot, és keresztülpréselődött...”

 

5. 1937: „Gandalf mindent tudott a hátsó ajtóról, ahogyan ő nevezte, a lenti kijáratról, ahol Bilbó elvesztette a gombjait.”
>1951: „Gandalf mindent tudott a hátsó kapuról, ahogyan a koboldok a lenti kijáratot nevezték, ahol Bilbó elvesztette a gombjait.”

 

6. Ez a rész ismét Tolkien 1911-es svájci gyalogtúrájára emlékeztet (lásd a negyedik fejezet 4. jegyzetét).

 

7. „Cseberből vederbe” – az angol eredetiben a hasonló jelentésű „out of the frying-pan into the fire” szerepel, ami hagyományos szólás. A William George Smith összeállításában és Sir Paul Harvey javításaival megjelent The Oxford Dictionary of English Proverbs, második kiadás, 1948 (Angol szólások oxfordi szótára) egészen a tizenhatodik század elejéig említ példákat a használatáról.

 

8. Tolkien rendszeresen cáfolta, hogy bármi kapcsolat lenne a kitalált hobbit és az angol rabbit („nyúl”) szó között. De a belső bizonyíték mást sugall. Az egyik troll „ronda kis nyúl”-nak nevezi Bilbót a 89. oldalon, itt pedig az áll, hogy olyan, „akár a nyúl, amely elvétette a lyukát, és kutya vette űzőbe”. A sasfészekben attól tart, hogy a sasok széttépik vacsorára, „úgy, akár egy nyulat” (161. o.). Az egyik sas ezt mondja neki: „Nem kell úgy félned, akár egy nyúlnak, még ha nagyon is annak látszol” (165. o.). Beorn így korholja: „A nyuszika megint nekigömbölyödik” (182. o.), Thorin pedig mérgében „úgy rázta Bilbót, akár a nyulat” (315. o.).
A hobbit szó eredetét fejtegetve Tolkien ezt monda: „Nem tudom, honnan vettem a szót. A szellemet nem lehet tetten érni. Talán volt valami köze Sinclair Lewis Babbittjához. A rabbithez, ahogy azt néhányan gondolják, egész biztosan semmi”
(Charlotte és Denis Plimmer: „The Man Who Understands Hobbits” [Az ember, aki érti a hobbitokat], Daily Telegraph Magazine, 1968. március 22.).
Ennek ellenére, amikor Tolkien A Gyűrűk Ura „F” függelékének piszkozatán dolgozott, ezt írta a szóról: „El kell ismernem, hogy halvány utalása a rabbit szóra kedvemre volt. Nem mintha a hobbitok bármiben is hasonlítanának a nyulakra, kivéve a lyuk-ásást.” Ez a megjegyzés később ki lett húzva, és a History sorozat tizenkettedik kötetében, a The Peoples of Middle-earthben jelent meg (49. o.).

 

9. Tolkien egy 1966. november 7-én Gene Wolfe-hoz írt levelében így írt a varg szó használatáról: „Ez egy régies szó a farkasra, ami jelenthetett számkivetettet vagy üldözött gonosztevőt is. A fennmaradt szövegekben általában ebben a jelentésben használják. Átvettem ezt a szót, aminek hangalakja jól illett a jelentéséhez, a történetben szereplő démoni farkasféle neveként.” Tolkien az óangol wearg-, ófelnémet warg-, óészaki varg-r (esetenként = „farkas”, főként mesebeli fajta) szavakból származtatta a szót.
Tolkiennal folytatott levelezése idején Gene Wolfe (sz. 1931) későbbi hosszú és elismert fantasy- és science fiction-írói pályafutásának legelején tartott (első kiadott regénye 1965-ben jelent meg). Wolfe két Tolkien műveivel kapcsolatos elmélkedést jelentetett meg: a „The Toll-Free Fifties Freeway to Mordor and Points Beyond Hurray!”-t (Az ötvenes évek-beli vámmentes Tolkien autópálya Mordorba és az éljenen túlra) 1974 tavaszán a Vectorban (67/68. szám), valamint a „The Best Introduction to the Mountains”-t (A legjobb hegyi kalauz) az Interzone 2001. decemberi számában. Hogy Wolfe írjon Tolkiennak saját neve egyik változatának használatával kapcsolatban, az majdhogynem tipikus. Wolfe írásai erősen nyelvészeti szerkesztésűek és utaló jellegűek, Wolfe pedig „farkas” jelentésű nevének valamilyen változata alatt rendszeresen beilleszti magát szereplőként saját regényeibe.

 

10. Tolkien 1911-es svájci gyalogtúrája élményeit felelevenítette egy fiához, Michaelhoz írt hosszú levélben, melyet a negyedik fejezet 1. jegyzetében idézünk. Ebben a levélben Tolkien azt is megjegyezte, hogy „a »varg« epizód (azt hiszem) részben S. R. Crockett The Black Douglasének (A fekete Douglas) egy jelenetéből származik, amely a szerző alighanem legjobb regénye, mindenesetre mély benyomást tett rám iskoláskoromban, bár azóta egyszer sem akadt a kezembe” (Letters, 306. levél).
Az említett jelenet kétségkívül a „The Battle of the Were-Wolves” (A vérfarkasok csatája, a The Black Douglas 49. fejezete), amelyben három férfi (James Douglas, Sholto McKim és az apja, Malise McKim), miután épp hogy csak elmenekültek La Meffraye, a boszorkány házából, egy falka vérfarkas csapdájába esnek egy fenyves tisztásán:

A nyugati szél diadalmas szörnyek kiáltásait és üvöltéseit hordta a fülükbe. A zajok mind közelebb jöttek, majd az erdő homályából sötét alakok úsztak elő... Világító szemek bámulták őket, ahogy a farkasok előügettek és leültek egy széles körben, hogy bevárják a teljes falkát, mielőtt áldozataikra rontanának... Sholtónak külön feltűnt egy hatalmas nőstényfarkas, amely fel-felbukkant a kór minden pontján, s láthatólag felmérte és támadásra hergelte a falkát.
A lidércfény megvillant a sűrű fák koromfekete sziluettje mögött, így koronáik elefántcsontszobrokként álltak a sápadt ég előtt. Aztán az éj sötétebben zárult rájuk, mint azelőtt. Ahogy a hangtalan villám meglobbant és felragyogott, a farkasok árnyai mintha egyidőben előrenyomultak és visszahúzódtak volna, míg az üvöltésük hangja disszonáns emberi hangok ördögi sugallatát hordozta magában.
– La Meffraye! La Meffraye! La Meffraye!...
– Jobb lenne keresni egy fát, amire felmászhatunk – morogta Malise az ésszerű javaslatot, amellyel azonban elkésett. Mert nem mertek kimozdulni a szabad ég alá, és a villámsújtotta fenyő a hátuk mögött ágtól csupaszon magasodott majdnem a tetejéig.

A vérfarkasok végül támadnak. Hosszú, az éjszakában időről időre felvillanó lidércfénytől megvilágított csata után a vérfarkasok visszahúzódnak testvéreik tetemeinek vonala elől, és a három ember győz. A jelenet (és a fejezet) vége hasonló A Gyűrűk Ura „Gondor ostroma” című fejezetéhez, ahol a napkelte feltűnése a remény jelképe egy hosszú és sötét éjszaka után:

Az üvöltés abbamaradt, csend borult rájuk. James úr szólni akart.
– Csitt! – mondta Malise, még komolyabban.
És messze-messze, mintha csak egy másik világból érkező visszhang volna, vékonyan és édesen és ezüstös-tisztán, egy kakas kukorékolt.
A lidércfény villódzó kék lángja egy csapásra eltűnt. Kelet felől vörösen és szélesen kélt a hajnal. A halott vadállatok halmai feketén csillogtak az erdei tisztás szürke síkján, és egy fenyő legfelső ágán dalra fakadt egy feketerigó.

Samuel Rutherford Crockett (1859-1914) a skót szentimentális regények, gyerekkönyvek (némelyikük Crockett kedvenc Sir Walter Scott-regényeit mondja el újra) és történelmi regények termékeny írója. A The Black Douglas (1899) ötven regénye közül a tizenharmadik. Folytatása, a Maid Margaret of Galloway (Gallowayi Margaret) 1904-ben jelent meg.

 

11. Arthur Ransome 1937. december 13-án írt Tolkiennak (lásd az első fejezet 34. jegyzetét), feltéve a kérdést, hogy helyénvaló-e a „rossz fiúk” kifejezés használata a nem emberi koboldok esetében. 1937. december 19-én az Allen & Unwinhoz írt levelében Tolkien elismerte, hogy a sértés „elég ostoba és nem egészen ideillő”, és azon tűnődött, vajon az oaves szó megfelelőbb lenne-e. De a szöveg későbbi átdolgozásaikor meghagyta a boys (angol „fiúk”) szót. (Letters, No. 20)
Mellesleg az Oxford English Dictionary két lehetséges többes számát adja meg az oafnak: oafs és oaves. Az oaf szó definíciója: „Tündér- vagy kobold-gyerek[6], feltételezhetően elcserélt gyerek, akit koboldok vagy tündérek hagytak magára; ennélfogva korcs, nyomorék vagy gyengeelméjű gyerek; féleszű, bolond, tökfilkó, fajankó, mivelhogy elcserélt gyerek.”

 

12. A koboldok kiáltásai: „Johohohé! Johó!” (az angol eredetiben: „Ya-harri-hey! Ya hoy!” – A ford.) talán halandzsának hangzanak, de Tolkien közel megegyező szavakat használ A Két Torony utolsó fejezetében, a „Csavardi Samu válaszúton”-ban, amikor Samu kihallgatja, amint néhány ork között „lárma támadt, füttyögés, röhögés; valamit fölemeltek a földről. – Ya hoi! Ya harri hoi! Föl! Föl!”
Talán Tolkien ezeket a szavakat ork nyelvű káromkodások közös nyelvű megfelelőjének szánta. A Gyűrűk Ura F függelékének I. részében („A harmadkori nyelvek és népek”) Tolkien így írt az orkokról: „Saját nyelvük állítólag nem volt, de más nyelvekből összeszedtek, amit tudtak, azután pedig kényükre-kedvükre elferdítették; ezzel azonban csak durva és zagyva beszédeket alakítottak ki, amelyek a maguk szükségleteire is alig feleltek meg, eltekintve a szitkozódástól és káromkodástól.”

 

13. Bilbó megmenekülése a sasok segítségével emlékeztet egy jelenetre Chaucer befejezetlen költeményéből, a „The House of Fame”- ből, „A Hírnév Házá”-ból, mely valószínűleg 1378 és 1381 között íródott. A költő (maga Chaucer) elmeséli benne egy álmát, melyben egy sasmadár megragadta és felvitte az égbe, a Hírnév Házába. A beszédes kedvű sas szolgál Chaucer vezetőjeként. Megadok itt két, középangol nyelvű rövid jelenetet a Walter W. Skeat szerkesztésében megjelent The Student's Chaucer-ből, 1895 (Chaucer diákoknak), majd pedig ezek John S. P. Tatlock és Percy MacKaye által elkészített prózai fordítását a The Complete Poetical Works of Geoffrey Chaucer-ből, 1912 (Geoffrey Chaucer összes költeményei):

This egle, of which I have yow told,
That shoon with fethres as of gold,
Which that so hyë gan to sore,
I gan beholde more and more,
To see hir beautee and the wonder;
But never was ther dint of thonder,
Ne that thing that men calle foudre,
That smoot somtyme a tour to poudre,
And in his swifte coming brende,
That so swithe gan descende,
As this fould, whan hit behelde
That I a-roume was in the felde;
And with his grime pawes stronge,
Within his sharpe nayles longe,
Me, fleinge, at a swappe he hente,
And with his sours agayn up wente,
Me caryinge in his clawes starke
As lightly as I were a larke,
How high, I can not telle yow,
For I cam up, I niste how,
For so astonied and a-sweved
Was every vertu in my heved,
What with his sours and with my drede,
That al my feling gan to dede;
For-why hit was to greet affray.
(II. könyv, 529-553. sorok)

And I adoun gan loken tho,
And beheld feldes and plaines,
And now hilles, and now mountaines,
Now valeys, and now forestes,
And now, unethes, grete bestes;
Now riveres, now citees,
Now tounes, and now grete trees,
Now shippes sailinge in the see.
But thus sone in a whyle he
Was flowen fro the grounde so hyë,
That al the world, as to myn yë,
No more semed than a prikke;
Or elles was the air so thikke
That I ne mighte not discerne.
(II. könyv, 896-909. sorok)

Ezt a sast, amelyről beszéltem, amely oly messze, magasan repült, és úgy ragyogott, mintha aranyból volnának a tollai, egyre jobban és jobban láttam, és egyre inkább megfigyeltem egész szépségét és csodálatosságát. De nem volt még villámcsapás, vagy az, amit az emberek mennykőnek hívnak – ami néha porrá zúzott egy tornyot és sebes csapásával megégette – amely oly gyorsan ereszkedett volna, mint ez a madár, mikor meglátott kinn a mezőn. És fenyegető, hatalmas lábaival, rajta a hosszú és éles karmokkal lecsapott rám, ahogy menekültem, és felszállt megint, oly könnyedén hordozva erős karmai közt, mintha pacsirta volnék –, milyen magasra, meg nem mondhatom, mert hogy hogyan jutottam fel, nem tudom. Mert minden képesség a fejemben olyan döbbent és kábult volt a gyors emelkedéstől és a félelemtől, hogy minden érzékelésem elhalt, olyan nagy volt az én ijedelmem. (523. o.)

Aztán lenéztem és láttam mezőket és síkságokat, majd meg hegyeket, majd völgyeket, majd erdőket, majd meg (de alig tudtam kivenni őket) nagy vadakat; majd folyókat, majd városokat, majd falvakat, majd hatalmas fákat, majd hajókat a tengeren hajózni. De hamarosan, egy kis idő múltán, olyan magasra szállt a földtől, hogy az egész világ nem tűnt többnek egy pontnál a szememben; vagy másként a levegő volt olyan sűrű hogy semmit sem tudtam kivenni. (528. o.)

 

7. Fura szállások

1. Az 1937-es szövegben eredetileg „sasok ura” szerepel kis kezdőbetűkkel itt és a következő oldalon. Az 1951-es, az 1966-Ball és az 1966-Longmans/Unwin szöveg megtartja a kis kezdőbetűket. Az 1966-A&U, az 1967-HM és az 1978-as negyedik Allen & Unwin kiadás a „Sasok Ura” változatot használja. A változtatás talán szerkesztői konvenciók miatt történt; csakhogy maga Tolkien is nagy kezdőbetűket használ (az 1937-es és az azt követő kiadásokban) a Sasok Ura bemutatásakor az előző fejezetben.

 

2. Tolkien néhány magyarázója, beleértve Robert Fostert, az A Complete Guide to Middle-earth szerzőjét, A hobbitban szereplő Sasok Urát megpróbálta A Gyűrűk Urabeli Szélura Gwaihirral, a Gandalfot megmentő sassal azonosítani. Ez azonban nem lehetséges, mivel A király visszatér V. könyvének negyedik fejezetében, a „Cormallen mezejé”-ben Gandalf így szól Gwaihirhoz: „Kétszer repítettél engem, Gwaihir barátom.” A két alkalom igazolhatóan Gandalf menekülése Orthancból, és az, amikor Gwaihir Lórienbe vitte Gandalfot, miután megtalálta a Zirak-zigil csúcsán a Balroggal való küzdelmét követően. Ez a két eset kizárja, hogy Gwaihir lenne a Gandalfot megmentő sas A hobbitból.

 

3. Tolkien így írta le a Szirtkövet: „egy hatalmas szikla, majdhogynem egy kőhegy”, ami körül egy patak kanyargott. Az eredeti angol elnevezés: a carrock, úgy tűnik, tartalmazza az óangol carr „kő, szikla” elemet. A carrock szó megtalálható a Joseph Wright által összeállított The English Dialect Dictionaryben, 1898 (Angol tájszótár) is, ahol a currick szó egyik lehetséges írásmódjaként szerepel, jelentése: „kőhalom, kőrakás, amit általában határ-jelölésre, temetkezési helyeknél, vagy utazóknak szánt útmutatásul használtak.”
Tom Shippey azt is megfigyelte, hogy a carrecc ówalesi nyelven „sziklá”-t jelent. Mark Hooker pedig a Beyond Breeben, 2001. november (Brín túl) az „And Why Is It Called the Carrock? – Bilbo Baggins” (És miért is hívják Szirtkőnek? – Zsákos Bilbó) címet viselő írásában hasonlóságokat vélt felfedezni Tolkien Szirtköve és Carreg Cennen, a walesi Carmarthenshire-ban található Black Mountains mészkősziklája között.

 

4. A Beorn név valójában egy óangol szó, jelentése „férfi, harcos”, de eredetileg „medve”; az óészaki björn, „medve” szóval rokon.

 

5. Tom Shippey megfigyelte, hogy Beorn „nagyon szoros párhuzamot mutat Bothvar Bjarkival ('kicsi medve'), az óészaki Hrólfr Kraki sagája egyik hősével, valamint magával Beowulffal, akinek a nevére rendszerint azt a magyarázatot adják, hogy jelentése »méhfarkas« = mézevő = medve, aki kardokat tör, karokat szakít le és bordákat zúz, egy medve erejével és nehézkességével” (The Road to Middle-earth, második kiadás, 73. o.).
A Hrólfr Kraki sagájának 33. fejezetében Bothvar Bjarki tétlenül, csatából visszavonulva üldögél, míg egy medve védi helyette Hrólf királyt. Mikor Bothvart felzavarják, a medve eltűnik, és Hrólfot meg az embereit, Bothvarral együtt, lemészárolják.
Talán közelebbi párhuzam vonható Bothvar apjával, Bjornnal, akinek a történetét a 19-20. fejezet meséli el. Miután Bjorn visszautasítja Hring királynéját, az asszony megátkozza, hogy nappalonként medvévé változzon, éjszakánként pedig ismét férfivá.
Tolkien jól ismerte a Hrólfr Kraki sagáját. Egyik leedsi tanítványa, Stella Mills, Tolkien munkatársa és közeli barátja, E. V. Gordon felügyelete alatt fordította le a művet. Sok évvel később Stella Mills fordítása megjelent The Saga of Hrolf Kraki címmel (1933), Gordon bevezetőjével. A kiadás Gordonnak, Tolkiennak és C. T. Onionsnak, az Oxford English Dictionary szerkesztőjének van ajánlva. Stella 1924-ben, Leedsben nyerte el a B.A. (Bachelor of Arts) fokozatot. Sok éven át közeli barátja volt a Tolkien családnak.

 

6. Amikor Gandalf „jó rokona”-ként emlegeti Radagastot, valószínűleg nem tényleges rokoni viszonyra utal. Az Oxford English Dictionary alapján az angol cousin („unokatestvér”) szónak három jelentése lehetséges ezen a helyen. Először is, lehet „rokon népekhez vagy nemzetekhez tartozó emberekre (pl. britek és amerikaiak) vonatkozó szó”; másodszor „egy személy vagy dolog, ami természetében hasonló egy másikhoz”; végül pedig „bensőséges, barátok vagy ismerősök között használatos megszólítás.” Mivelhogy Radagast és Gandalf egyaránt mágus, valószínűleg az első jelentés értendő.
Tolkien A hobbitban nem fejti ki a mágusok jellemzőit, habár A Gyűrűk Urából megtudjuk, hogy istaroknak nevezik őket, és szám szerint öten vannak. Tolkien néhány, a mágusokra vonatkozó, ugyancsak érdekfeszítő megjegyzése bekerült A Gyűrű Keresésének „Az istarok” című fejezetébe (Unfinished Tales). További rövid, de fontos jegyzet található a History sorozat tizenkettedik kötetében, a The Peoples of Middle-earthben.
A Radagast nevet nem könnyű megfejteni, és az eredete sem világos. Edward Gibbon a The History of the Decline and Fall of the Roman Empire-ban, hét kötet, 1776-1788 (A Római Birodalom hanyatlása és bukása, említ egy Radagaisus nevű gót vezért, aki betört Itáliába az ötödik század első éveiben. Más források, beleértve a tizenegyedik századi német történetíró Brémai Ádámot, egy lehetséges Redigast nevű szláv istenségről írnak. Csakhogy ezek a névbeli hasonlóságok semmit sem árulnak el Tolkien mágusáról, a Barna Radagastról.

 

7. Beorn terme egy germán terem tipikus példája, mint amilyen a Beowulf című költeményben is található. Fából épült, téglalap alakú helyiség, melyet faoszlopok sorai osztanak egy fő- és két mellékhajóra. Az ilyen termekből általában mindkét oldalt nyílt ajtó, de a mai értelemben vett ablakot nem ismerték. Középen rendszerint tűz égett, a füst pedig a tetőn lévő réseken át távozott, melyeket nappal egyben a világosság biztosítására is használtak. Az oldalfolyosók megemelt padlója napközben ülőhelyként, éjjel pedig fekvőhelyként szolgált.

 

8. Ez az első fejezetbeli csel ellenpontja, amelyet Gandalf Bilbó ellen vetett be sikerrel. Ott Gandalf meghívatta magát teára, majd bejelentés nélkül előreküldte a törpöket, maga pedig az utolsóval érkezett, hogy aztán vörösbor, tojás, hideg csirke és savanyúság után követelőzzön.

 

9. A méhsör (másként: mézsör – A ford.) alkoholos ital, melyet erjesztett mézből és vízből készítenek. Az angolszász időkben különösen népszerű volt.

 

10. 1966. július 29-én Tolkien így írt az unokájának:

A Mirkwood (a Bakacsinerdő eredeti angol neve – A ford.) szó nem az én találmányom, hanem egy nagyon is ősi név, melyhez rengeteg legendás képzettársítás fűződik. Valószínűleg ez volt az ógermán neve annak a hatalmas, hegyes erdőségnek, amely réges-rég a germán terjeszkedés déli határát képezte. Bizonyos szájhagyományok kifejezetten a gótok és hunok birodalmai közti határvonalra használták. Most emlékezetből beszélek: ősi voltát leginkább a nagyon korai németben való előfordulása igazolja (11. sz.?) mirkiwidu formában, habár a *merkw „sötét” tő egyébként nincs is meg a németben (csak az óa[ngol]ban, az ósz[ász]ban és az óé[szaki]ban), a *widu->witu tövet pedig a németben (azt hiszem) csak „faanyag” értelemben használták, nem túl gyakran, és a mai n[émet]be nem került be. Az óa. mirce csak költeményekben maradt fenn, „sötét”, vagy inkább „komor/borongós” értelemben pedig csak a Beowulfban, az 1405. [sorban]: ofer myrcan mor, másutt csak „sötét” >gonosz, ördögi értelemben. Azt hiszem, sosem jelentett pusztán (fekete) színt, és kezdettől fogva hordozott egyfajta „komorság”-ra utaló jelentést... Szerencsés dolognak tűnt a szememben, hogy a Mirkwood név értelmezhető maradt (épp a megfelelő színezettel) a mai angolban, amin el lehet tűnődni: vajon a mirk északi jövevényszó vagy egy kiveszett óa. szó felújítása. (Letters, 289. levél)

A Mirkwood már korábban is előfordult egy nagy, hasonló képzettársításokat kiváltó erdő neveként egy Tolkien által jól ismert regényben: William Morris A Tale of the House of the Wolfingsjában (Történet a Wolfing-házról, 1888).

 

11. Ez az ork szó egyetlen előfordulása (eltekintve a kardnévtől, az Orcrist tól) A hobbit eredeti, első kiadásában (1937).
(Jelen szövegben van még egy példa rá, az ötödik fejezet egy olyan részletében, ami újra lett írva az 1951-es második kiadáshoz; lásd a 142. oldalon.)
A fordítók számára írt ismertetőjében, a „The Nomenclature of the Lord of the Rings”-ben (A Gyűrűk Ura elnevezései) Tolkien leírta: „Eredetileg az óangol orcból vettem a szót (Beowulf 112. [sor] orc-neas) és a szómagyarázatból: orc = þyrs (óriás), heldeofol ('pokol-ördög'). Ennek semmi köze a mai angol orc vagy ork szóhoz, ami a delfinfélékhez tartozó, különféle tengeri állatok elnevezése.”
A Gyűrűk Urában Tolkien láthatóan elhagyta a kobold használatát (kevesebb, mint tízszer fordul elő, és akkor is csak A Gyűrű Szövetségében és A Két Toronyban), és végig orkot használt helyette.

 

12. A Feketemágus újabb említésének ezen a helyen eredetileg nem volt semmi jelentősége; a Feketemágus szerepe, ahogy azt Tolkien Christopher Brethertonnak 1964. július 16-án leírta, „alig volt több, mint okot adni Gandalfnak, hogy elmenjen és magára hagyja Bilbót és a törpöket, hogy védjék meg magukat, ahogy tudják, amire szükség volt a történet szempontjából” (Letters, 257. levél).
Az eredeti angolban a Feketemágus elnevezése Necromancer, amit (rendszerint) olyan mágusra vagy szellemidézőre használnak, aki a halottakkal kommunikál és tart fenn kapcsolatot. A „Laws and Customs Among the Eldar” (Törvények és szokások az eldák közt) című esszében, amely a Morgoth's Ringben (Morgoth gyűrűje), a Historytizedik kötetében jelent meg, magyarázatot kapunk rá, miért is hívták így Szauront. A tündelélek (avagy fëa) a test halálát követő sorsának megvitatása kapcsán a szerző leírta, hogy egy gonosz fëa néha barátságot kereshet az élőkkel, és megpróbálhat beköltözni az élő testbe, vagy azért, hogy lakóját a hatalmába kerítse, vagy hogy elragadja a másik fëától annak jog szerinti testét. Tolkien így folytatja: „Azt mondják, Szauron tett ilyesmit, és követőinek is megtanította, hogyan vigyék végbe” (224. o.).

 

13. Gandalf tettei A hobbitban hasonlók azokhoz, amiket a Riesengebirge (a közép-európai hegylánc Csehország és Szilézia között) legendás hegyi szellemének, a Rübezahlnak tulajdonítanak. A Rübezahl sokféle alakban felbukkan a mesékben – mint vezető, mint hírnök vagy mint gazda. Örömét leli az utazók félrevezetésében. A Rübezahl-hagyomány igen jelentékeny, és habár nem sok jelent meg mindebből angolul, a nyolckötetes mesesorozat, a Johanna Karl és August Musäus tollából származó Volksmärchen der Deutschen (1782-86) néhány történetét lefordították, többek között egy „Rübezahl” címűt az Andrew Lang szerkesztésében megjelent The Brown Fairy Bookhoz, 1904 (Barna tündérkönyv).
A rajzokon a Rübezahl gyakran jelenik meg szakállas, bottal járó emberként. A két itt látható példány a tizenkilencedik század végén vagy huszadik század elején, a Rübezahl-ábrázolás termékeny időszakában készült képeslapokról származik. Valójában Josef Madlener Der Berggeist című képeslap-illusztrációja, melyről Tolkien azt állította, hogy Gandalf eredetije (lásd az első fejezet 14. jegyzetét) is értelmezhető Rübezahlként (a Berggeist szó szerint hegyi szellemet jelent), és ilyen módon meglehet, nem csupán Gandalf külső megjelenése, de viselkedésének egy része is innen ered.
A hobbit nagy részében Gandalf játssza a vezető szerepét. Eltűnik, mielőtt a társaság a trollok fogságába esne; eltűnik, mihelyt a társaságot foglyul ejtik a koboldok; és miután éppen csak elvezette őket a Vadon Szegélyétől a Bakacsinerdő határáig, ismét elhagyja őket. De minden esetben ismét felbukkan segíteni, amikor arra a legnagyobb szükség van.

 

8. Legyek és pókok

1. 1937: „...sem olyan értelemben, ahogyan ez a kifejezés használatos”
>1966-Ball: „...nem olyan értelemben, ahogyan ez a kifejezés használatos”.

 

2. Ahogy az a Vadonföld térképén látszik, a folyóvizet Elvarázsolt folyónak nevezték, és a dél felé fekvő Bakacsinerdei Hegyektől északra folyt az Erdei folyó felé, amelybe a Tündekirály csarnokaitól nyugatra ömlött bele.

 

3. Elvarázsolt folyók gyakran előfordulnak a kelta legendákban. A Szent Brendan (kb. 483-577) életéről szóló ír leírásokban, egy ehhez hasonló jelenetben Brendan és fivérei kikötnek egy szigeten és találnak egy folyót, amiből Brendan kivételével mindenki iszik. Mindazok, akik ittak a vízből, mély álomba és kábultságba zuhannak, és azok szenvednek a hatásától a legtovább, akik a legtöbbet ittak. A következő kivonat a Charles Plummer-féle Bethada náen nÉrenn: Lives of Irish Saints, 1922 (Ír szentek élete) második kötetében található „Life of Brendan of Clonfert”-ből (A Clonferti Brendan élete) származik.

Kikötöttek egy szigeten, és egy ragyogó tiszta forrásra leltek... és sokfajta hal úszott fel s alá a patakban, ami a forrástól a tenger felé folyt... Brendan így szólt hozzájuk: óvakodjatok, fivéreim, túl sokat inni a vízből, nehogy még gyengébbek legyetek utána mint most vagytok. De a fivérek nem engedelmeskedtek atyjuk parancsának, hanem bőséggel ittak, egyesek két kortyot, mások hármat, míg a harmadik rész egy kortyot ivott. És ilyen módon mind az ital hatása alá kerültek; némelyikük kábult álomba zuhant három napra és éjszakára, és két napon és éjen át tartó alvás hullott másokra, s egy nap és éj hosszat tartó kábult álom a harmadik részükre. (58. o.)

Valamikor 1945 környékén Tolkien írt egy verset Szent Brendanről, aki halála előtt elmereng számos útja legemlékezetesebb eseményein. Tolkien a The Death of Saint Brendan (Szent Brendan halála) címet adta a költeménynek, amely részét képezte egy képzeletbeli oxfordi irodalmi társaság jövőjéről szóló befejezetlen történetének, a The Notion Club Papersnek (A bölcsek klubja). Úgy tíz évvel később átírta a verset és átnevezte „Imram”-ra, amely írül „hajózás”-t, „utazás”-t jelent. 1955. december 3-án, a Time and Tide-ban jelent meg. A vers mindkét változata szerepel a History sorozat kilencedik kötetében, a Sauron defeatedben (Sauron legyőzetése).

 

4. A tündérüldözés szintén gyakori eleme a szájhagyománynak. (A tündérek időtöltései többnyire azok, amelyek a középkori udvaroknál népszerűek voltak.) Bizonyosnak tűnik, hogy ennek a résznek a megírásakor egy tizennegyedik századi középangol verses románc, a Sir Orfeo (a görög mitológiabeli Orpheus és Eurüdiké legendájának egy változata) egyik jelenete járhatott Tolkien fejében. Idézek Tolkien saját fordításából, amely 1975-ben, posztumusz jelent meg, de jó pár évvel azelőtt elkészült. A jelenetre akkor kerül sor, miután Orfeo koldusként vándorolt tíz éven át hölgyét, Heurodist keresve, akit elraboltak a tündérek:

Gyakran látta, midőn délben
levél s fa forr erdőmélyen,
s a Tündérkirály kürtje harsan,
messzihangzó homály-dallam:
vadászni mennek a tündér-urak,
nyomukban száz hű eb ugat;
de vadat nem öltek, s Ő meg soha
nem tudta, merre mentek tova.
(281-88. sor)

Tolkien hosszú képzettársításokat fűzött a költeményhez. Korai egyetemi éveiben az Oxfordon tanulmányozta a Sir Orfeót, mivel az kiemelt témája volt a szakirányának, azonkívül része a nyilvános záróvizsgájának, melyet 1915 nyarán tett. A végére kívülről tudta minden szavát, amikor a Kenneth Sisam-féle Fourteenth Century Verse & Prose-hoz, 1921 (Tizennegyedik századi vers és próza antológia) való segédanyagnak tervezett Middle English Vocabularyt, 1922 (Középangol szószedet) összeállította. Sisam antológiája teljes egészében tartalmazza a 604 soros költeményt.
1944-ben a költemény megjelent Tolkien saját kiadásában is (mely csak a középangol szöveget tartalmazza minden jegyzet vagy magyarázat nélkül) egy füzet formájában, egy tengerész-kadétok számára indított oxfordi angol-kurzushoz. Az eredeti szöveg Tolkien-féle kiadásában a fenti sorok így hangzanak:

Hi mizte se him bisides
oft in hote vndertides
the king o Faierie with his route
comen hunten him al aboute,
with dim cri and blowinge,
and houndes also berkinge;
ac no best thai neuer nome,
no neuer he niste whider thai become.
(281-88. sorok)

A Sir Orfeo végleges, tudományos kiadását A. J. Bliss állította össze, aki Tolkiennál tanult 1946 és 1948 között. 1954-ben jelent meg az Oxford English Monographs (Oxfordi angol tanulmányok), az Oxford University Press sorozata részeként, melynek három főszerkesztője közül Tolkien volt az egyik. Tolkien halála után Bliss (1921-1985) kiadta Tolkien Finn and Hengest: The Fragment and the Episode, 1982 (Finn és Hengest: A töredék és az epizód) című előadásjegyzeteit, melyek két ötödik századi germán hős történetét rekonstruálják, ahogy az a Beowulfban és az óangol szövegtöredékben, a „The Fight at Finnesburgh”-ban (A finnesburghi csata) részben fennmaradt.

 

5. A kelta hagyományok szerint a fehér állatokkal (különösképp a fehér szarvasokkal) való találkozás rendszerint a másvilági (tündérországbeli) lényekkel való találkozás előhírnöke. A vadászat és a fehér szarvas jelentése (ebben az esetben) úgy értendő, hogy Bilbó és a törpök az erdő keleti szélén élő tündék lakhelyei közelébe értek. Hasonló, egy fehér gímszarvassal való találkozás fordul elő Tolkien „Lay of Aotrou and Itroun” (Aotrou és Itroun éneke) című költeményében, közvetlenül azelőtt, hogy Aotrou egy boszorkánnyal találkozna (lásd a tizenötödik fejezet 9. jegyzetét).

 

6. Bilbó bakacsinerdei utazása némileg párhuzamba állítható E. A. Wyke-Smith: The Marvellous Land of Snergs (A snergek csodálatos országa) című meséjének egy részletével, melyben Joe, Sylvia és Gorbo eltévednek a Ferde Fák között:

Kezdett besötétedni; az eget eltakarta a kusza levelekből formázott mennyezet, és köröttük, fölöttük mindenütt összecsavarodtak és összezárultak a sűrű, sima ágak. A levegő nyirkos volt, s penész meg öreg moha szaga érződött, és szörnyű csönd ült mindenen. Elröppent mellettük egy hatalmas, bőrszárnyú denevér, csaknem érintve Sylvia haját, aki halk sikollyal lekapta a fejét.
Gorbo végül felmászott a nagyobb fák egyikére, és sok fáradozás után sikerült utat törnie a levelek között, csapkodva köröző denevérek egész sokaságát felzavarva. Egy-két perc múltán ismét lekúszott.
– Minden rendben – mondta. – Nem sokat láttam a leveleken kívül, de láttam a napot, úgyhogy most már tudom, merre kell mennünk. A nap éppen – itt megállt, és elgondolkozva megvakarta a fejét. – Igen, azt hiszem, éppen arra van. Tudjátok, kicsit elforogtam a lejövetelkor.
Megint követték, utat törve ágak alatt és között. Kis idő múltán megint megállt és töprengett, aztán kúszva-mászva megindult egy másik irányba mert már csak kúszva-mászva lehetett haladni. Aztán megállt, és kétségbeesetten nézett rájuk. A rettenetes, tekergőző szürke törzsek úgy fogták közre Őket mindenfelől, mint egy hatalmas, rút háló, olyan sötét homályban, hogy néhány ölnyi távolságból már nem lehetett kivenni az alakjukat. Mindez Gorbo, az ügyes, az erdőlakó hibája volt. Eltévedtek. (51-52. o.)

 

7. A kijelentés, hogy ama réges-régi májusi reggelen útnak indultak, nem egészen pontos. A 79. oldalon Tolkien azt írta, hogy a törpök még május előtt indultak útnak. Lásd a második fejezet 3. jegyzetét, ahol megállapítottuk, hogy az indulás dátuma április 28.

 

8. Ebben a jelenetben fellelhető Francis Thompson Sister songs: An Offering to Two Sisters, 1895 (Nővérek dala: áldozat két nővérrel) című költeménye egy kezdeti részének visszhangja, ahol is a költő először egy magányos tündért lát egy tisztáson, majd pedig egy egész táncoló, éneklő tündér-sereget, de amikor a költő megmozdul és zajt csap, azok elmenekülnek a tisztásról. A jelenet sok soron keresztül tart; következzék itt néhány szemelvény:

Felzengett a dal, s öröm,
Mintha földi függönyön
Néztem volna,
S harangforma
Virág mellett tündér állt
Vagy tán ő volt maga a virág;
Vibráló lég,
Oly csodaszép,
Mint remeg, mint imbolyog.
(74-82. sorok)

Mások nem szabadok még,
Két kezükön súly, nehéz,
Sok munkával váltják meg maguk;
Bár még erekbe zártan élnek:
Nagy összhangban, kéretlenül
A zöld fűről daluk csendül,
Honnan jöttek, s láthatatlan
Csöpp manókról, finom dallam
Összefolyó szépségéről,
Mi szívemnek oly gyönyör,
Hisz tán a legszebb zene szól
Sípmélyről, citera húrjairól,
S a lélek nyelvén szól az arc.
(99-111. sorok)

Aztán csuda-forgást láttam,
Amint a köd a légvilágban
Lassan foszlott, égre szállva,
S felnézvén tündér-seregből
Láttam fennen,
Hogyan lebben
Hórák alakja délidőn
Úszva fenn, mint úsznak lenn
Nereidák a város-vízen.
(120-128.sorok)

 

Minden lépés csengő hang volt,
Ahogyan a földön táncolt
A sok láb. Felhőcsomó
Úszott a puszta holdsugárnak
Fényébe: könnyű, suhogó
Fátyol a tánc ritmusában.
(191-196.sorok)

Örvény, suttogó találkozás,
Míg baltól jobbig tovaléptek
Sisakvirágként forgó ruhák:
Égi-kék,
Figyeltem vén szilfák tövét.
(201-205.sorok)
(Ábrahám Zsófia ford.)

Francis Thompson (1859-1907) leginkább vallásos költészete révén ismert. Hithű római katolikus volt, és verseiben gyakran a mennyről szóló misztikus látomásokat írt le. A mindennapi életben Thompson rendkívül élhetetlen volt, s az a jószívű újságszerkesztő mentette meg az utcára kerüléstől, akinek az első verseit leadta.
Tolkien oxfordi diáknapjai alatt rajongott Thompson költészetéért. 1914. március 4-én „Francis Thompson” címmel írt egy dolgozatot az Exeter College Essay Clubnak. Benne kifejti, hogy Thompsont verselési képességei, nyelvezetének nagyszerűsége és képhasználatának erőteljes volta miatt a mindezek mélyén rejlő hittel együtt a legnagyobb költők közé kéne sorolni. Tolkien (a klub titkára szerint) azzal a megjegyzéssel zárta a dolgozatot, hogy „a tündérszerűvel, a finommal kell kezdeni, majd a mélységek felé haladni: előbb jöjjön a hegedű és a fuvola, majd megtanulhatjuk hallgatni a lét harmóniájának orgonáját.”

 

9. A Tündekirály aranyszínű haja szokatlan. A Gyűrűk Ura F függelékében Tolkien azt írta a tündékről, hogy „Magas növésűek voltak, világos bőrűek, szürke szeműek és sötét hajúak, kivéve Finarfin aranyhajú házát”. (A Gyűrűk Ura korai kiadásaiban Finrod aranyhajú háza szerepel, de ez később meg lett változtatva, hogy egyezzen „A szilmarilok” megváltozott családfájával.) Finarfin nolda tünde volt, A Gyűrűk Ura B függelékéből („Esztendők számlálása”) pedig megtudjuk, hogy a bakacsinerdei Tündekirály sinda tünde volt, vagyis nem Finarfin házából való, tehát különös, hogy aranyhaja van.
Csakhogy az F függelékből idézett résznek érdekes a története, és írásakor eredetileg csak a noldákra vonatkozott volna, nem az összes tündére. Christopher Tolkien megjegyzi, hogy a nemes-tündék három nemzetségének egyike, a vanyák aranyhajúak, és a vanya Indistől (Fingolfin és Finarfin anyjától) származtak az aranyhajú noldák. (Lásd Az elveszett mesék könyve, első kötet, 43-44. o.; és a The Peoples of Middle-earth, 77. o.)

 

10. Tolkien sem A hobbitban, sem A Gyűrűk Urában nem adja a leghalványabb választ sem az olvasótáborában azóta is hevesen vitatott kérdésre: hegyes volt-e a tündék füle?
A válasz fogalmát leginkább megközelítő dolog, amit erre adni lehet, Tolkien kitalált nyelveinek elemein alapszik. Az „Etymologies”-ban, egy afféle tündeszavak kapcsolataival foglalkozó szótárféleségben, amelyet Tolkien személyes használatra hozott létre az 1930-as években, és amely a History sorozat ötödik kötetében, a The Lost Roadban jelent meg, a LAS{1} (lass = levél) és LAS{2} „hallgatni” (lasse = fül) tövekre vonatkozólag Tolkien megjegyzi, hogy van egy lehetséges kapcsolat a kettő között, mivel a tündék „fülei hegyesebbek és levélformájúbbak voltak” az emberi fülnél. Tehát csupán annyit mondhatunk, hogy Tolkien egy bizonyos időszakban (valószínűleg az 1930-as évek közepe táján) ezen a nézeten volt.
Tolkien saját illusztrációi nem szolgálnak további felvilágosítással, mert az egyetlen, tündéket ábrázoló rajzán azok nagyon kicsi alakokként jelennek meg, és olyan jellegzetességeik, mint a fülek, nem kivehetőek. Lásd a Taur-na-Fúin című képet az Artistban (54. kép).

 

11. 1957. január 15-én Ruth Harshaw interjút készített Tolkiennal egy „Carnival of Books” nevű amerikai rádióműsor számára. Tolkien így nyilatkozott: „A történetbe főként azért vettem bele a pókokat, mert, emlékszik, elsősorban a gyerekeimnek írtam (legalábbis ők jártak a fejemben), és az egyik fiam nagyon erősen viszolyog a pókoktól. Azért tettem, hogy alaposan ráijesszek, és ez sikerült is!” Tolkien fia, Michael egész életében küzdött, ahogy ő mondta, „a pókok mélyen gyökerező utálatával.”

 

12. Az itt felsorolt sokféle elfoglaltság közül a „karikahajigálás” (az eredeti angolban: quoits – A ford.) egy játék, melynek során lapos karikákat dobálnak egy cövekre, és a cél az, hogy a karika rácsússzon. A pálcadobálásnál (shooting at the wand) egy keskeny lécre dobnak célba. A tekézés (bowls) egy régi játék, amit sima pázsiton játszanak súlyos fagolyókkal.

 

13. Görbeláb – az angol eredetiben Attercop, ami az óangol at(t)orcoppa, középangol atter-cop(pe), „pók” szóból származik. Rustic Speech and Folk-lore (Falusias beszéd és néprajz) című könyvének ötödik fejezetében („Archaic Literary Words in the Dialects”- Régies szavak a nyelvjárásokban) Elizabeth Mary Wright megjegyzi, hogy sok szép régi szó, amely már egy-két évszázada elmenekült a nyilvánosság elől, meglelhető vidéki visszavonultságában, épen és egészségesen, habár a kortól őszen (36-37. o.). Ebben a szövegkörnyezetben megvitatja az attercop szót: „Az óangolban attercoppe volt, pók, az ator, attor méreg, és coppe, valószínűleg fej jelentésű szavakból, mivel régen úgy gondolták, hogy a pókok mérgező rovarok.” (37. o.) Wright idézi a szó irodalmi használatának egy példáját, egy tizenharmadik századi (Tolkien által jól ismert) középangol költemény, a „The Owl and the Nightingale” (A Bagoly és a Csalogány) egy sorát, ahol a bagoly azzal gúnyolja a csalogányt, hogy nem eszik mást, mint „pókot, undok legyet és férget” (600-601. sor).
Elizabeth Mary Wright (1863-1958) filológus és tanár volt, azonkívül Tolkien tanárának, Joseph Wrightnak (1855-1930), a hatkötetes English Dialect Dictionary (Angol tájnyelvi szótár) összeállítójának és az összehasonlító filológia oxfordi professzorának a felesége. Tolkien jó barátságban volt Wrightékkal, és ő lett Joseph Wright végrendeletének végrehajtója.

 

14. Tom takács az angol eredetiben Tomnoddy, amit az Oxford English Dictionary így definiál: „ostoba vagy bolond személy”.

 

15. Láb és Csáp – az angol eredetiben lob és cob; mindkettő jelentése „pók”: A lob az óangol loppe, lobbe, középangol loppe, lop(p), lob szóból származik. A cob ritkán fordul elő önmagában, és valószínűleg a cobweb (középagol coppe-web; „pókháló”) szóból jön. George Macdonald viszont a The Princess and the Goblinben (A hercegnő és a kobold) a manó szinonimájaként használja a cob szót.

 

16. Kelley M. Wickham-Crowley felhívta a figyelmemet egy lehetséges szójátékra a dvergs-nat szóval kapcsolatban. Az Anglo-Saxon Magic and Medicine-ben, 1952 (Angolszász mágia és gyógyítás) J. H. Grattan és Charles Singer említik az angolszász népek tündérektől és törpéktől való félelmét, és félpogány „Lacnunga”-szövegükbe belevesznek egy törpék elleni védelmet biztosító bűbájt. Grattan és Singer azt is megjegyzik, hogy „A svéd dverg nemcsak törpét, de pókot is jelent, a dvergs-nät pedig pókhálót, és a bretonban, a walesiben és a cornwalliban a cor szó pókot is jelent, meg törpét is.” (61. o.) A szójáték a helyzetben rejlik: a törpök a törp-háló áldozatául esnek, ami egyben pókháló is.

 

17. Itt Bilbó ismét elmondja Golammal való találkozásának történetét, beleértve a gyűrűre vonatkozó részeket, melyeket előzőleg elhallgatott.

 

18. Tom Shippey Bilbó varázsgyűrűjét kiegyenlítő tényezőnek látja, ami Bilbó státuszát a törpök szintjére emeli. Bilbó egy szállítani való poggyászdarabként kezdi az utazást, de a gyűrű segítségével már tevékenyen részt tud venni a kalandban (lásd The Road to Middle-Earth második kiadása, 70-72. o.).

 

19. Ez a Tündehon (az eredeti angolban: Faerie – A ford.) szó egyetlen előfordulása A hobbitban. A „Tündehon nyugaton” itt a tengeren túli Eldamarra utal.

 

20. A fény-tündék, a bölcs-tündék és a tenger-tündék a nemes-tündék három nemzetségére utal. A szilmarilokban ezeket vanyáknak, noldáknak és telereknek nevezik. Lindáknak hívták viszont a vanyákat a korábbi írásokban, beleértve A hobbittal egyidőban keletkezetteket, amelyek a History sorozat ötödik kötetében, a The Lost Roadban jelentek meg.
Az idők során Tolkien tünde-csoportokat jelölő elnevezései rendkívül bonyolult változtatásokon mentek keresztül, melyek során változó jelentés társult ugyanazokhoz a szavakhoz. Hogy egy apró példát említsünk, Tolkien néha mindhárom nemzetségre használta a fény-tündék kifejezést, akik átkeltek a tengeren és meglátták Valinor Két fájának fényét. Így megkülönböztették őket a sötét-tündéktől, akik (mint a Tündekirály és népe) sosem hagyták el Középföldét.
A gnoma szó használatáról lásd a harmadik fejezet 11. jegyzetét.

 

21. >1937: „...a bölcs-tündék (vagy más néven gnomák) és a tenger-tündék mind oda mentek, és időtlen idők óta ott éltek...”
>1966-Ball: „...a bölcs tündék és a tenger-tündék mind oda mentek, és időtlen idők óta ott éltek...”

 

22. >1937: „...mielőtt még visszatértek volna a Széles Világba. A Széles Világban töltötték napjaikat az erdőtündék a félhomályban a nap és a hold felemelkedése előtt; később pedig azokban a nagy erdőkben mászkáltak, amelyek hatalmasra a kelő nap alatt nőttek. Főleg az erdők szegélyét kedvelték...”
>1966-Longmans/Unwin: „...mielőtt még egyesek visszatértek volna közülük a Széles Világba. A Széles Világban töltötték napjaikat az Erdő-tündék, a mi napunk és holdunk derengésében, de legjobban a csillagokat szerették és azokban a nagy erdőkben mászkáltak, amelyek hatalmasra nőttek az immár tovatűnt országokban. Főleg az erdők szegélyét kedvelték...” (Az 1966-Ball az 1966-Longmans/Unwint követi, de tévesen nem tesz vesszőt a „derengésében” után.)
A „visszatértek volna” kicserélése arra, hogy „egyesek visszatértek volna közülük” azért volt szükséges, mert csak a bölcs-tündék vagy noldák voltak azok, akik visszatértek a „Széles Világba”.
Az 1937-es változat teljes összhagban van mind a tündék korai történelmével, mind pedig a Nap és a Hold Valinor Két Fájának utolsó gyümölcseiből való létre hozásának történetével, ahogy az A szilmarilok kiadott változatának tizenegyedik fejezetében le van írva. A változtatás, úgy tűnik, azt tükrözi, hogy Tolkien élete kései szakaszában úgy döntött, elveti ezt az ötletet, és elfogadja, hogy Középföldét a kezdetnek kezdetétől a Nap és Hold világította meg. Tolkien számos leírt megfontolása ezzel az ötlettel kapcsolatban megjelent a History sorozat tizedik kötetének, a Morgoth's Ringnek a „Myths Transformed” (Átformált mítoszok) című részében.

 

23. Ez a „régmúlt napok” tünde-királyáról (aki nem összekeverendő a Tündekirállyal) szóló leírás a doriathi Thingol király történetét mondja el, akit a törpék meggyilkoltak, miután az megtagadta, hogy kifizesse őket. A történet egyes elemei Tolkien legendáinak legkorábbi írásaiig visszanyúlnak, és a történet legkorábbi változata „A Nauglafring: A Törpök Nyaklánca” című írásban olvasható, amely a History sorozat Az elveszett mesék könyve második kötetében került kiadásra. A történet különböző átiratai megtalálhatók „A Silmarillion” változataiban, amint az a Historyban meg van adva. A történetet A szilmarilokban a huszonkettedik fejezet, a „Doriath pusztulása” meséli el.

 

9. Elszabadult hordók

1. A tündérek és a nyilak szoros kapcsolatban állnak egymással a tündérhagyományban. Tündérnyílnak (angolul elf-shot – A ford.) nevezték azokat a kovakőből készült nyílhegyeket, amik a népi hagyomány szerint átszúrták a bőrt anélkül, hogy bármilyen nyomot hagytak volna, és az embereknek betegséget okoztak. Sokfajta nyavalyát, mint például reumát, görcsöket vagy zúzódásokat tulajdonítottak a tündérnyilaknak.

 

2. A Tündekirály névtelen marad A hobbitban. A Gyűrűk Urából megtudjuk, hogy a neve Thranduil. Fia, Legolas egyike A Gyűrűk Ura-beli Gyűrűszövetség kilenc tagjának.

 

3. A tölgy hagyományosan szent fának számít. A druidákkal és az ő szent ligeteikkel hozták összefüggésbe. A tündérhagyomány szerint erősebb a varázsereje, ha kőris vagy csipkefa, a másik két legszentebb tündérfa mellett nő. A három fafajtára egyszerre utalnak a tündék a 228. oldalon található versben.[7]

 

4. A Dorwinion nyilvánvalóan tünde eredetű név, és Tolkien korábbi írásaiban is feltűnik. A „The Lay of the Children of Húrin” (Húrin gyermekeinek éneke) egy, az 1920-as évek elején íródott hosszú, befejezetlen, alliteráló költemény Dor-Winion [sic!] különösen erős boráról azt írja, hogy az égető délről érkezett, ami arra utal, hogy Dor-Winion valahol Beleriand területén fekszik (I. rész, 230, 425. sorok; II. rész, 553, 806. sorok, lásd a History harmadik kötete, a The Lays of Beleriand).
Dorwinion egy valószínűleg az 1930-as évek közepéről, még A Gyűrűk Ura írásának 1937 decemberében való megkezdése előttről származó szövegben is felbukkan. Ez a szöveg a Quenta Silmarillion befejezése (a History ötödik kötetében, a The Lost Roadban jelent meg), és „Dorwinion mezőinek halhatatlan virágai” az utolsó bekezdésben kerülnek említésre, azt sugallva, hogy Dorwinion a tengeren túl, Tol Eresséán van (334. o.). Végezetül, a Pauline Baynes-féle Map of Middle-earthön, 1970 (Középfölde térképe), mely Tolkien segítségével lett összeállítva, Dorwinion a Rhûn beltengerének északnyugati partjain helyezkedik el, messze lent keleten, a Sebes-folyó partja mentén. Ez az elhelyezés összhangban van Dorwinion említésével A hobbitban, de nem magyarázza meg a név felbukkanását a korábbi szövegekben.

 

5. A Galion tündenév sinda eredetűnek tűnik, de jelentése bizonytalan. Származhat a GAL- „ragyog” vagy GALA- „prosperál” (virágzik, jó egészségben van – boldog) tövekből. Az -ion végződés kapcsolatban lehet a YŌ, YON- „valakinek a fia” szóval.

 

6. Fafejű – az eredeti angolban slowcoach, ami olyan személyre használatos, aki lassan cselekszik, dolgozik vagy mozog.

 

7. A Tündekirály főpohárnokának viselkedése hasonlít George Macdonald a The Princess and the Curdie 17. fejezetében, „A borospincé”-ben szereplő királyi főpohárnokéra: mindketten szeretik meginni a király legjobb borát a király saját pincéjében.

 

8. A foglár az a személy, aki a börtön kulcsait őrzi, azaz a börtönőr.

 

9. A Békavári uraság és barátai tizenkettedik fejezetében Vakond, Patkány, Borz és Varangy a Békavárat egy csapóajtó segítségével foglalja vissza a menyétektől, mely a Békavár főpohárnoki kamrájából nyílik, valamint egy titkos járatéval, amely a föld alatt a folyóhoz vezet. Ez pont az ellentéte annak, ahogy Bilbó használja itt a csapóajtót.

 

10. Szíves fogadtatás

1. A Gyűrűk Ura első fejezetéből, Bilbó születésnapi ünnepségén tartott beszédéből megtudjuk, hogy Bilbó születésnapja, szeptember 22-e „az évfordulója annak is, hogy egy hordóban megérkeztem Esgarothba a Hosszú Tavon; igaz, akkor kiment a fejemből, hogy épp a születésnapomra érkeztem. Még csak ötvenegy éves voltam, és nem tulajdonítottam olyan nagy jelentőséget a születésnapoknak. De azért így is nagyon finom volt a lakoma, habár emlékszem, szörnyen náthás voltam és csak annyit bírtam mondani: »Köszödöb széped«.”
A 244. oldalon ellenben az áll, hogy eleinte túlságosan beteg volt a lakomák látogatásához: „Három napon át tüsszentett és köhögött, ki se járhatott, és a bankettokon tartott felköszöntői még később is csak annyira szorítkoztak: »Dagyod köszödöb«.”

 

2. A Bilbó által emlegetett térkép minden bizonnyal Thror Térképe. A hobbit eredeti, „otthoni kéziratához” tartozott még néhány térkép, amit Tolkien a történethez rajzolt. Ezek egyike, amely az Artistban került kiadásra (128. kép), a Magányos Hegyet és a Hosszú Tavat ábrázolja.

 

3. A Szekér az Ursa Maior vagy Nagy Medve csillagkép hét főbb csillagának a neve. Ezeket Angliában általában Ekevas, Amerikában pedig Nagy Merítő néven ismerik. (Magyarországon pedig Göncölszekér néven – A ford.)

 

4. William Morris Tolkienra gyakorolt hatását gyakran alábecsülik. Morris költő volt, aki lefordította a középkori észak nagy irodalmának egy részét. Prózai románcokat is írt, melyeken érezhető némi középkori íz, és hatalmas pontossággal írják le az elképzelt tájak részleteit. Tolkien irodalmi törekvéseiben Morris példáját követte.
Ezen kívül, ahogy azt Richard Matthews találóan megfogalmazta, „Tolkienra nyilvánvalóan hatott Morris tájképek és földrajz – erdő, hegy, síkság, stb. – iránti érzékenysége, meg látható élvezete a névadásban. Tolkien továbbment ennél, és az elképzelt nyelvészeti hátteret figyelemreméltóan magas szintre fejlesztette, de a gyökerek Morrisnál keresendőek”. Például Morrisnak az egyszerű The Roots of the Mountain: Wherein is Told Somewhat of the Lives of the Men of Burgdale, Their Friends, Their Neighbours, Their Foemen, and Their Fellows in Arms, 1890 (A hegy gyökerei: Melyben elmondatik valamennyi a várvölgybéli emberek életéről, barátairól, szomszédairól, ellenségeiről és bajtársaikról) címet viselő művében találunk egy Zajlóvíz nevezetű folyót, amely a Völgyön keresztül folyik, valamint egy Vad-tó nevűt, amely a Sík-vidéken át hömpölygött. A hasonlóság Tolkien Sebes-folyójával, Völgyvárosával illetve Erdei-folyójával szembeszökő.
Habár a „hegy gyökerei” kifejezés kétségkívül Morrist idézi, Tolkien kétszer is használja A hobbitban, egyszer a 63. oldalon, Gollam lakhelyének leírásakor, egyszer pedig a 188. oldalon, annak a helynek a leírásánál, ahol a törpök megtalálták az Arkenkövet. Egy másik, szándékoltabb Morris-visszhangnak tűnő kifejezés található a 18. oldalon: „a Vízen túli erdő”, ami Morris kései regényeinek, a The Wood Beyond the Worldnek, 1894 (A világon túli erdő) és a The Water of the Wondrous Isles-nek, 1897 (A csodálatos szigetek vize) a címeit idézi.

 

5. Erről a „mostaninál nagyobb város”-ról nem szólnak J. R. R. Tolkien feljegyzései.

 

6. Az eredeti, angol nyelvű szövegben az „anyókák” helyett a „gammers” szó áll. A gammer idős asszonyt jelent. A kifejezést gyakran humoros vagy pökhendi módon használják. Eredetét tekintve feltehetőleg a „grandmother” (nagymama) szó rövidítése. Párja a gaffer szó, mely idős férfit jelöl. (Érdemes itt megjegyezni, hogy A Gyűrűk Urában Csavardi Samu apjának tréfás neve Gaffer – a magyar változatban Tata – A ford.)

 

7. Az 1937-es kiadás tartalmaz egy nyomdahibát („dwarves' good feeling” helyett „dwarves good feeling”), melyet csak az 1966-os Ball-kiadásban javítottak ki.

 

8. Meglehet, hogy a város urát és tanácsosait a Robert Browning „The Pied Piper of Hamelin”, 1842 (A hammelni patkányfogó) című versében szereplő, Hammeln városát kormányzó Polgármester és Testület ihlette. Mind Tóváros Ura, mind Hammeln polgármestere kapzsi, önző, és csakis akkor törődik polgárai érdekével, ha azok a sajátjaival egybeesnek.
Tolkien jól ismerte Browning költeményét – valójában ki nem állhatta; egy 1961. november 22-ei levelében így ír róla nagynénjének, Jane Neave-nek: „a legotrombább Disney-elemek előfutára... Már gyerekként sem nyerte meg a tetszésem, amikor pedig még nem tudtam Browning sekélyes közönségességét megkülönböztetni az általános felnőttességtől, amiről elvárták volna, hogy szeressem” (Letters, 234. levél). Azt, hogy a vers Tolkien fejében volt A hobbit megírásának idején, megerősíti szatirikus költeménye, a „Progress in Bimble Town” (Fejlődés Bimble városában), amely az Oxford Magazine-ben jelent meg 1931. október 15-én, és lentebb olvasható. A Polgármesternek és a Testületnek ajánlott költemény K. Bagpuize álnév alatt jelent meg, ami a Kingston Bagpuize, egy Oxfordtól néhány mérföldnyire nyugatra fekvő falu nevének rövidítése.
A költemény Tolkien „Tales and Songs of Bimble Bay” (A Bimble-öböl meséi és dalai) sorozatának része, és valószínűleg megjelenése előtt néhány évvel írhatta. A vers kiadott változatában negyvennégy soros, de a legkorábbi fennmaradt kézirat, egy kevés változtatást tartalmazó, „The Progress of Bimble” (Bimble fejlődése) címet viselő tiszta másolat teljes százhuszonkét sor hosszú. Ezen a kéziraton a 44. sor után két versszak közé Tolkien ceruzával odaírta: „itt befejezni”, és az összes ezutáni változat így is tesz. A maradék, ugyanabban a stílusban folytatódó hetvennyolc sor kiadatlan. Egy másik Bimble-öböl vers, a kiadatlan „Old Grabbler” (korábbi változatának címe: „Poor Old Grabbler”) ebben a szatirikus stílusban folytatja, felfedve Tolkien környezetszennyezéssel és az iparosodás hatásaival kapcsolatos aggodalmait (ezek a Roverandomben, a Kóborló és a Varázslóban is felbukkannak).
A tengerparti helyszínt talán a családnak az észak-yorkshire-i Fileyban, 1923-ban és 1925-ben töltött nyaralásai ihlették.

 

FEJLŐDÉS BIMBLE VÁROSÁBAN

(A Polgármesternek és a Testületnek ajánlva)

Bimblefalván lejt az utca,
sok-sok ház közt kúszik,
kicsik s nagyok közt húsáruda,
zöldséggyümölcs bújik,
s ruhák, blúzok, apró bolt,
egy új és koszlott posta,
könyvtár: sárga bőrbe vont
bestsellert rejt gyomra;
egy kis ivó, sokszemű, koros,
hol ló nem jár és szörnyű bűzt önt
a kőre a sok vad motoros;
egy hely, ahol ládányi füstölt
nagy hering lóg, mélán bámul
(vonattal hozzák a tengerszagot);
a patika naptejet árul,
s Istentudjamerre-lapok
képén kövér nők fürdenek;
egy trafik: szerény a választék
benne – újságok, üvegek,
s a kirakatban csokoládék,
cigaretta, rágógumi,
(papírba vonva, csak hogy az ember
a füvön majd el tudja dobni)
a műhelyben autót szerel
egy mocskos melós, motor sikít,
lámpafények – mi szép e zaj!
néha talán hallatszik is,
mögötte a gyerekzsivaj,
néha éjjel a motorok
nem bömbölnek, s tán hallod,
hogy a tenger mint morog
mosva lenn a partot.
És a part? narancs levedlett bőre,
nagy halmokban banándarab,
a víz papírt rág, megőrölve
üveg, konzerv, kartoncsomag
nyúlós, rothadó kevercsét,
de új adag jön az új nappal,
s tömeg tölti a buszok belét,
füst és kongás, duda, nagy zaj
viszi őket Kitudjamerre,
s Kitérdekelbe, Bimblefalvára,
hol a szép lejtős út csúnyul egyre,
s omladozik oly sok háza –
Fedezd fel Angliát!

K. Bagpuize
(Ábrahám Zsófia fordítása)

 

A „sárga bőrbe vont bestseller” említése a 7-8. sorban valószínűleg az 1927-ben alapított Victor Gollancz Limited cégre vonatkozik, amelynek a könyvei éveken keresztül élénksárga borítóval büszkélkedhettek, illusztrációk nélkül, viszont reklám fülszövegekkel és kritikai kommentárokkal a borítólapokon. A „Fedezd fel Angliát!” korabeli turizmus-szlogen volt.

 

11. Az ajtólépcsőn

1. A Sárkánypuszta kiterjedése szerepel mind Thror, mind a Vadonföld térképén.

 

2. Az 1937-es, 1951-es, az 1966-Ball és az 1966-Longmans/Unwin-kiadásban itt nincs új bekezdés. Tévedésből beszúrt új bekezdés szerepel az 1966-A&U, az 1967-HM és az 1978-as, negyedik Allen & Unwin-kiadásokban.

 

12. Bizalmas értesülések

1. Az „a harmadik alkalom mindenért megfizet” egy középkori szólás, melynek egyik figyelemre méltó említése a Sir Gawain és a Zöld Lovagban fordul elő, ahol a Gawaint vendégül látó ház ura így szól a főhőshöz:

For I haf fraysted þe twys, and faythful I fynde þe.
Now „þrid tyme þrowe best” þenk on þe morne.
(1679-80. sor, az 1925-ös Tolkien- és Gordon-féle kiadásból)

Tolkien maga a következőképp fordítja ezeket a sorokat:

„ For I have tested thee twice, and trusty I find thee.
Now » third time pays for all «, bethink thee tomorrow.”
(az 1975-os fordítás 66. oldala)

Ami magyarul így hangzana:

„ Három próbát álltál hát, és hűnek láttalak,
»A harmadik alkalom mindenért megfizet«, gondolj erre holnap.”

Bilbó a 277. oldalon ismét használja a szólást. Jared Lobdell az American Notes and Queries Supplement 1-ben (1978) megjelent „A Medieval Proverb in The Lord of the Rings” (Középkori szólás A Gyűrűk Urában) című rövid cikkében a szólásnak három A Gyűrűk Ura-beli felbukkanását jegyzi fel (ebből kettő variáns), s idézi Tolkien 1964. július 31-én kelt, Lobdellhez írt levelét a használatról: „Ez egy régi, alliteráló mondás, amely a throw: 'idő, szakasz' szót használja (aminek semmi köze a throw – 'dob' – igéhez); ám ez a harmadik alkalom a legmegfelelőbb – a különleges erőfeszítés, illetve szerencse ideje. Olyankor használják, amikor egy harmadik próbálkozásra van szükség kétszeri hiábavaló erőfeszítés helyrehozásához, vagy amikor egy harmadik eset felülmúlhatja az előzőeket, és végre bebizonyíthatja egy ember vagy egy dolog értékét.”

 

2. 1937. augusztus 31-én Tolkien azt írta az Allen & Unwinnak, hogy ez a két mondat tartalmazza A hobbitban található egyetlen filológiai természetű megjegyzést, mivelhogy „egy furcsa, mitikus módja a nyelvészeti filozófiára való utalásnak, aminek a lényegét (szerencsére) senki sem fogja érteni, aki nem olvasott Barfieldet (amit kevesen tettek meg), és jó eséllyel az sem, aki igen.” (Letters, 15. levél)
Owen Barfield (1898-1997) C. S. Lewis közeli barátja volt, és Tolkien Lewison keresztül ismerkedett meg vele. Barfield látogatta az Inklingek összejöveteleit is az 1930-as és 1940-es években, de mivel elsődlegesen Londonban dolgozott ügyvédként, látogatásai ritkák voltak. Barfield nyelvészeti filozófiáról szóló könyve, a Poetic Diction, 1928 (Költői stílus) mélyen hatott mind Tolkienra, mind Lewisra. Barfield gyerekeknek írt könyvét, a The Silver Trumpetet, 1925 (Ezüsttrombita) Tolkien gyerekei különösen élvezték, mikor Lewis 1936-ban kölcsönadta saját példányát a Tolkien családnak.
A Tolkien-kutató Verlyn Flieger szerint Tolkien levele Barfield azon tézisére utal, miszerint a nyelv eredeti állapotában premetaforikus volt – vagyis valaha létezett egy ősi jelentéstani egység szó és dolog között, és a szavak ennélfogva valós dolgokra utaltak. Ma azonban a nyelv többé nem konkrét és szó szerinti. Így Tolkien ezzel az utalással A hobbit ezen kitételére azt értette, hogy Bilbónak a szó szoros értelmében elakadt a lélegzete, nem csak metaforikus értelemben véve.
Flieger könyve, a Splintered Light: Logos and Language in Tolkien's World, 1983 (Megtört fény: logosz és nyelv Tolkien világában; javított kiadás, 2002) sokkal részletesebben felderíti Barfield Tolkienra tett hatását, és mesterien magyarázza Barfield elgondolásait:

Barfield azt állítja, hogy a mítosz, a nyelv és az ember világnézete elválaszthatatlan. A szavak kimondott mítoszok, mitikus elképzelések és mitikus világnézetek megtestesülései. A mítosz szó alatt ebben a szövegkörnyezetben azt kell érteni, ami az ember természetes és természetfölötti világról alkotott felfogását és ahhoz való viszonyát jelenti. Barfield elmélete felteszi, hogy a nyelv kezdetben nem tett különbséget szó szerinti és átvitt értelem között, ahogy ma teszi. Sőt, magának a metaforának, az egyik szó másik helyett való használatának a gondolata sem létezett. Minden beszéd szó szerinti volt, közvetlenül hangot adva az ember jelenségekről alkotott észlelésének és az azokban való intuitív, mitikus részvételének. A szavak szó szerinti és átvitt értelemben való használata közötti mai különbségtétel feltételezi az elvont elválasztását a kézzelfoghatótól, ami a korai időkben nem létezett. Az ember kezdetben egységes egészként látta a világot, magát pedig annak részeként, mely nézetet azóta régen maga mögött hagyta. Mi már részletezve, széttördelve és magunktól teljesen elkülönítve érzékeljük a világot. Tudatunk és az azt kifejező nyelvünk megváltozott és széttöredezett. A szerint a korábbi, elsődleges világnézet szerint minden szónak meglenne a maga egységes jelentése, megtestesítve valamit, amit mi ma már csak fogalmak sokaságaként tudunk felfogni, fogalmakat, amelyekre nekünk (akik már nem vagyunk képesek osztozni az eredeti világban és világnézetben) sok különböző szót kell használnunk. (39. o.)

 

3. 1938. január 16-án egy londoni újság, az Observer közzétett egy levelet („Habit” aláírással), amely több kérdést tett fel A hobbittal kapcsolatban, többek között azt is, hogy „Az a jelenet, amikor a hobbit ellopja a sárkány kancsóját, a Beowulf-beli kancsó-lopásos epizódon alapul?” Tolkien válasza megjelent az újság február 20-i számában: „A Beowulf egyike a legnagyobbra tartott forrásaimnak; habár ez nem tudatosult bennem az írás közben, melynek során a lopás epizódja természetes módon (szinte elkerülhetetlenül) következett a körülményekből. Elég nehéz lenne bármi más irányt találni a történetnek azon a ponton. Azt hiszem, a Beowulf szerzője is valami hasonlót mondana” (Letters, 25. levél).
A kancsólopás epizódja a Beowulfban ugyancsak rövid. Azután kerül rá sor, hogy a sárkány háromszáz éven át őrizte kincsét, amikor is egy ember, hogy ura kegyeibe férkőzzön, ellop neki egy aranykancsót ajándékba. Mikor a sárkány felébred, észreveszi a lopást, és haragra gerjed. Miután leszáll az éj, a sárkány lángoktól övezve előbújik, és elpusztítja az uraságot népével együtt, még napkelte előtt visszasietve csarnokaiba (32. rész, 2278. sortól kezdve).

 

4. Egy 1938. február 20-án az Observerben közzétett levélben Tolkien megjegyezte, hogy „a sárkány neve – egy álnév – az ógermán »Smugan: keresztülpréselődni egy lyukon« ige múlt ideje: egy kis filológiai tréfa.” (Letters, 25. levél)

 

5. A The Road to Middle-earth című könyvében Tom Shippey megjegyzi, hogy Bilbó és Smaug párbeszédének mintája megtalálható a „Fáfnismál”-ban (A Fáfnirölő Szigurd éneke) a Régebbi Eddából. A hős, Szigurd, és a sárkány, Fáfnir beszélnek egymással, miközben a sárkány belehal az előbb kapott sebébe. Shippey megjegyzi: „Bilbóhoz hasonlóan Szigurd nem hajlandó elárulni a nevét a sárkánynak, hanem rejtvényekkel válaszol (attól való félelmében, hogy megátkozzák); Smaughoz hasonlóan Fáfnir széthúzást szít a társak között az arany keltette mohóságra tett megjegyzésekkel” (második kiadás, 82. o.). Tandori Dezső Verses Edda-fordításában a párbeszéd a következőképpen kezdődik, előbb a sárkány, majd Szigurd szavaival:

„ Vándor, felelj,
e világon ki fia vagy?
Mily néven neveznek,
s mért fested Fáfnir
vérével vörösre kardod?
Szívemben a híres vas hegye.”

„ Vagyok nemes vad,
akármi világon
anyátlan vándorlok,
atyám nem adatott,
mint más emberfiának;
életem útja a magány.”
(1-2. versszak)

Van még egy halvány párhuzam Bilbó és Smaug beszédével, ahogy Bilbó és Gollam találkozásával is, E. H. Knatchbull-Hugessen Stories for My Children, 1869 (Mesék gyermekeimnek,) című könyvében szereplő „Ernest” című történetében (a könyv gyerekkorában Tolkiennak is megvolt). A történetben egy Ernest nevű kisfiú elveszti a labdáját egy kerti kútban, és lemászik a kútba, hogy megtalálja játékát:

Egy darabig lefelé haladt, majd végre úgy vélte, elért a kút aljára. Nem is tévedett; de a kút jóval nagyobbnak tűnt az aljáról, mint a tetejéről nézve, és a benne lévő összes víz szinte falként tört föl a földből tágas, száraz részt hagyva maga körül, melyre Ernest kimászott a vízből, és nekiállt körülnézni. Azért nem volt annyira száraz, inkább nagyon is nyirkos, és sehol sem látott labdát; de a barlangszerűségnek, amiben volt, minden oldalát ragyogó, kristályhoz hasonló anyag borította, ami megvilágította az egész helyiséget, a földön pedig egy hatalmas varangy ült, aki egy rettenetes szivart szívott, és szemmel láthatólag a világ közepének gondolta magát. Egyenesen Ernesthez fordult, és mérgesen rákiáltott:
– Te szemtelen bolond, hogy merészelsz lejönni ide?
Namármost Ernest, aki gondos nevelésben részesült, nagyon is tudatában volt, hogy az udvariasság soha nem árt meg senkinek. Így hát távolról sem mérgesen, a körülményekhez képest tőle telhető legmélyebb meghajlással így felelt:
– Meglehet, merész vagyok, uram, de aligha bolondság az, ami egy uraságodhoz hasonlóan nemes és megnyerő varangy színe elé hozott.
– Nem is olyan rossz – felelte a Varangy –; látom, hogy jó a modorod. De mit akarsz?
– A labdámat, uram – felelte Ernest; ám abban a szempillantásban egy mély, ezüstös kacagás visszhangzott a barlangban, és a varangy, miután olyan nagyra fújta fel magát, hogy Ernest azt gondolta, mindjárt szétpukkad, olyan nevetőgörcsben tört ki, ami ugyancsak meglepte a fiút.
– A labdádat – kiáltotta végül a varangy. – Ha arra a gumimicsodára gondolsz, ami nem sokkal ezelőtt becsapódott ide, remélem, már rég felvágták lábszárvédőnek a szelíd egerek számára. (71-72. o.)

Egy Ernestről és a varangyról készült rajz kíséri a történetet Knatchbull-Hugessen könyvében. A rajzoló nincs megnevezve.

 

6. 1937: „nemsokára a többi nyolcat is elkapom és felfalom”
>1966-Ball: „nemsokára a többit is elkapom és felfalom”.

 

7. Az „Etymologies”-ben, Tolkien tündeszavak kapcsolatait magyarázó magánszótárában, amely a History sorozat ötödik kötetében, a The Lost Roadban (1987) jelent meg, Tolkien az Esgaroth szó jelentését „Nádastó”-ként (angolul: „Reedlake”) határozza meg, megjegyezve, hogy a tó a nyugati oldal nádasairól kapta a nevét (356. o.).

 

8. Az északi irodalom két legnagyobb sárkánya, Fáfnir, a Völsungok sárkánya, és a Beowulfban szereplő sárkány egyaránt alulról érkező szúrás formájában kapják a halálos csapást.
A Völsunga Sagában, amelyet Jesse L. Byock The Saga of the Volsungs, 1990 (Völsungok sagája) címmel fordított le, Szigurd árkokat ás az úton, amerre a sárkány kúszik, és elbújik ezek egyikében:

Amint a féreg a vízhez kúszott, a föld hatalmasat rázkódott, úgyhogy az egész talaj körös-körül megremegett. Mérget fröcskölt az egész ösvényre maga előtt, de Szigurd se nem félt, sem az árok miatt nem aggódott. És mikor a kígyó a gödör fölé kúszott, Szigurd beledöfte a kardot a bal válla alá, úgy, hogy az a markolatáig beleszaladt. Ekkor Szigurd előugrott az árokból, és kihúzta a kardot a kígyóból. A karja vállig véres volt. És amint a hatalmas féreg megérezte halálos sebét, csapkodott fejével és farkával, tönkretéve mindent, ami az útjába akadt. (63. o.)

Constance B. Hieatt 1982-es javított Beowulf fordításában, mely bekerült a Beowulf and Other Old English Poems (Beowulf és egyéb óangol költemények) című gyűjteményébe, a fiatal harcos, Wiglaf siet Beowulf segítségére, miután amazt cserbenhagyta a kardja a sárkány ellenében: „a nemes harcos a király oldalán megmutatta vitézségét, ügyességét és bátorságát, amellyel bírt. A bátor férfi ügyet sem vetett a sárkány fejére, bár megégett a keze, miközben rokonának segített, és csapást mért a gonosz lényre mélyen lent; a fénylő kard belemélyedt, és a tűz azonnal lelohadt” (37. rész, 2695-2702. sor).

 

9. Bladorthin király története sehol másutt nem bukkan fel Tolkien írásaiban. Az itteni szöveg alapján, miszerint „réges-rég meghalt”, úgy tűnik, inkább ember lehetett, mint tünde. A Bladorthin név azonban tünde összetételnek tűnik. A Sindarin -thin = „szürke” elem könnyen felismerhető, míg a Blador- másutt előfordul a Bladorwen névben, Tolkien legendáriumának legkorábbi fázisaiból, melyek a History sorozat első részében, Az elveszett mesék könyve első kötetében jelentek meg. A Bladorwen magyarázata „a széles föld” (264. o.), és Tolkien legkorábbi lexikonában megtalálhatóak a kapcsolódó bladwen, „síkság”; blath, „padló”; és blant, „lapos, nyitott” szavak. Cristopher Gilson 1991 májusában a Vinyar Tengwarhoz írt levelében (17. levél) felveti, hogy a blador- lehetne a „vándor, kósza, zarándok” főnév, mivel A hobbit kéziratában a mágus eredeti neve Bladorthin lett volna, ami később Gandalfra változott. A Gyűrűk Urából megtudjuk, hogy a tündék Mithrandirnak hívják Gandalfot, ami sinda nyelven annyit tesz, „szürke zarándok.” A Bladorthin lehetett ugyanennek a jelentésnek egy korábbi alakja.

 

13. Nincs idehaza

1. Az Arkenkő (az eredeti angolban Arkenstone – A ford.) név az angolszász eorclanstān „drágakő” szóból származik. A némileg eltérő eorcnan-, eorcan- vagy earcnan- alakokban is előforduló szó egyszer felbukkan a Beowulfban, Hygelacnak, a geatek királyának halálakor:

   hyne wyrd fornam,
syþðan hē for wlenco   wēan āhsode,
faēhðe tō Frÿsum.   Hē þā fætwe wæg,
eorclan-stānas   ofer ÿða ful,
ríce þēoden;   hē under rande gecranc.
(1205-1209. sor)

Ez az Eötvös Loránd Tudományegyetem Anglisztika Tanszékének Beowulf-kiadásában (1994) a következőképpen szerepel:

   védte a zsákmányt; végzete elvitte,
míg merő gőgből a bajt kereste
küzdve a frízekkel. Drágakő-kincset
vitt át a vad víznek végtelen kelyhén,
a nemes, nagy király; pajzs alatt pusztult el.
(34.o.)
(Szegő György fordítása)

(A Théoden szónak, A Gyűrűk Ura-beli rohani király nevének eredete az 1209. sorban látható, ahol a þēoden szóban az angolszász þ betű (az ún. „thorn”) a th-t helyettesíti. Ez egy angolszász szó, jelentése „herceg” vagy „király”.)
Az eorclanstān egy rokon, óészaki alakja felbukkan a Volundarkviðában (Völund-ének), a Régebbi Edda egyik költeményében: miután Völund, a kovács (aki azonos az angol néphagyomány Waylandjével) megölt egy fiatal testvérpárt, akik az ő kincsére áhítoztak, Völund levágta a fejüket, és a szemükből drágaköveket készített (iarknasteina), hogy elküldje az anyjuknak (25. versszak). Jacob Grimm négykötetes Germán mitológiájának (1844) harmadik kötetében, melyet James Steven Stallybrass fordított angolra 1883-ban, Grimm megjegyzi, hogy a megfelelő gót aírkna-stáins (az aírknis jelentése „szent”) és ófelnémet echan-stein alakok nyugodt szívvel feltételezhetőek, és felvetette, hogy az emlegetett értékes kő lehetne „az ovális, tejfehér opál” (1217. o.). A hobbit Arkenkőről megadott leírása nagyon hasonlít ahhoz, ami A szilmarilokban szerepel a három nagy, fényes ékkő, a szilmarilok leírásakor: „...a szilmarilok még a legsötétebb kincseskamra mélyén is tündököltek a tulajdon fényüktől, akár Varda csillagai, ám – akárha élnének – örvendtek a fénynek is, s csodásnál csodásabb színekben adták vissza” (78. o.). Mikor (valószínűleg az 1930-as években) Tolkien lefordította legendáriumából az „Annals of Valinor” (Valinor krónikái) egy részét óangolra, az eorclanstánas szót kifejezetten a szilmarilokra használta (lásd a History sorozat negyedik kötetét, The Shaping of Middle-earth, 283. o.).

 

2. 1937: „Anyaga ezüstözött acél, és gyöngyök díszítették, ehhez gyöngyökkel és kristályokkal kivert öv tartozott...”
>1966-Ball: „Anyaga ezüst-acél, amit a tündék mithrilnek neveznek, ehhez gyöngyökkel és kristályokkal kivert öv tartozott...”
Ez a változtatás vezeti be a mithril elnevezést A hobbitba, és hozza összhangba Bilbó láncingének leírását A Gyűrűk Urában találhatóval.
A mithril sindarin tünde szó, melynek fordítása „szürke csillogás”. Ezt az ezüst-acélt Moria-ezüstnek és való ezüstnek is nevezik. Középföldén csak Moriában volt fellelhető.

 

3. 1937: „Így a folyó bal oldalán, a kövek közt botorkáltak tovább – a sziklás fal jobboldalt meredek volt és úttalan –, s a pusztaság üressége, sivársága.”
>1966-Ball: „Jobbra a sziklás fal alatt nem vezetett ösvény, így a folyó bal oldalán, a kövek közt botorkáltak tovább, s a pusztaság üressége, sivársága.”

 

4. A cram tünde nyelvű szó.
Az „Etymologies”-ben, Tolkien tündeszavak kapcsolatait magyarázó jegyzékében, amely a History sorozat ötödik kötetében, a The Lost Roadban jelent meg, Tolkien a cram szót a KHRAB- „nyomni”-tőből származtatja. Azt is megjegyzi, hogy ez egy „összegyúrt lisztből vagy korpából készült (gyakran mézet és tejet is tartalmazó) lepény, amit hosszú utazásokon fogyasztottak” (365. o.).

 

14. Tűz és víz

1. Hamu – Tolkien itt régiesen a glede szót használja. Az óangol glēde „égő szén, parázs, tűz, lángok” szóból származik. A szó fennmaradt a mai angolban, de gleednek kell írni, és használata ritka. Előfordul néhányszor a Beowulfban, mint például ebben a sárkány támadásáról szóló leírásban: Ðā se gœst ongan glēdum sþīwan / beorht hofu bœrnan (33. rész, 2312-13. sor): „Majd a betolakodó tüzet kezdett szétokádni, hogy leégesse a ragyogó lakhelyeket.” Előfordul a 3040. sorban is (41. rész): „A tüzes sárkány, rettentően ragyogó, megpörkölődött az égő parázstól”, melyet nagyobb kiterjedésben a tizenhetedik fejezet 1. jegyzetében idézünk.
A glede kétszer előfordul, a Sir Gawain és a Zöld Lovag című középangol költeményben, az 1925-ös Tolkien- és Gordon-féle kiadás 891. és 1609. sorában. Tolkien posztumusz kiadott fordítása, a Sir Gawain és a Zöld Lovag, Gyöngy és Sir Orfeo a következőképp adja meg a második előfordulást, a sikeres vadászatot követő jelenetben, ahol a zsákmányt, egy vaddisznót, felvágja a vadászok egyike, és a kutyák megkapják jutalmukat:

First he hewed off his head and on high set it,
then he rent him roughly down the ridge of the back,
brought out the bowels, burned them on gledes,
and with them, blended with blood, the blood hounds rewarded.
(64. rész, 65. o.)

A mai (mára főképp tájnyelvi) glede egy ettől teljesen különböző szó, amit a kányára és egyéb ragadozó madarakra használnak; az óangol glīda szóból származik, és a glide igével áll kapcsolatban.

 

2. „A tündérmesékről” című esszéjében Tolkien elmondja: gyerekként „igazán őszintén vágyódtam a sárkányok után. Persze – félénk és gyenge emberke lévén – nem arra vágytam, hogy itt lakjanak valahol a közvetlen szomszédságunkban, s behatolhassanak az én viszonylag biztonságos kis világomba...
De a világ, melyben például Fafnir élt, valahogy gazdagabbnak és szebbnek tűnt, még ha hihetetlenül veszélyes is lehetett.” Egy 1965 januárjában, a BBC Radio számára készített interjúban hozzátette: „A sárkányok, mint mitikus elem, mindig is vonzottak. Úgy láttam, nagyszerűen egyesítik az emberi gonoszságot és a vadállatiságot, és hozzá még egyfajta rosszindulatú bölcsességet és agyafúrtságot – rémisztő teremtmények!” (lásd a második fejezet 1. jegyzetét.)
Játékosabb hangvételben és a sárkány iránt több együttérzést tanúsítva Tolkien közzétette a következő verset, a „Tales and Songs of Bimble Bay” (A Bimble-öböl meséi és dalai) sorozat egyik tagját, az Oxford Magazine 1937. február 4-ei számában.

 

A SÁRKÁNY BIMBLEFALVÁN

A cseresznyefán ült a sárkány
Álmodozva, bőre fénylett,
Zöldesen, s fehér virágok
Közt a sárga Nap kinézett.
Finis-Terre földjén lakott:
Ott a sárkány-nép az úr,
Túl a Kék-hegyeken, hol a Hold
Tükre a kútvíz-azúr.

„ Higgins uram, tudja-e már,
Mi szörnyet rejt a kertje
Egy sárkány fekszik fenn a fán!”
„Hogy mi? Egy sárkány? No persze!”
Így hát Higgins slaugot hozott,
És a sárkány felébredt,
Pislogott, zöld fülét hegyezve,
Ahogy a vízsugár elérte.

„ Be hűs!” szólt „Mily csuda hűs
Higgins úr szökőkútja!
Hát maradok, s éneklek estig,
Mint lakói a hegyentúinak.
És elbájolom majd Higginst, Boxot,
Biggins nénét, az öreg Tuppert
És a többi szomszédot is,
Hogy édes legyen minden perc.”

Higgins úr tűzoltót hívott,
Piros létrahad imbolyog,
S aranysisakban az emberek.
A sárkány szeméből könny csorog:
„Régi rút időt idéz ez,
Mikor otromba leventék
Sárkányt öltek mély üregekben,
Hogy kincsüket megszerezzék „

George kapitány felment a létrán,
S szól a sárkány: „Jóemberek!
Miért e nyüzsgés? Hagyjatok békén!
Avagy kénytelen leszek
Kertet dúlni, tornyot törni,
S felzabálni mind, ki itt él:
George kapitányt, Higginst, Boxot,
Öreg Tuppert és Bigginsnét.”

„ Csapot nyiss!” kiáltott George,
S lezuhant a fáról
A sárkány szeme rőten izzott,
S gyomra korgásától
Visszhangzott a kert, ahogy
Füstölgött, farkával suhogván,
S hópehelyként hullt a virág,
Amíg ő morgolt fenn a fán.

Hosszú botokkal böködték
Hasát (ott nagyon érzékeny):
A sárkány erre felüvöltött
S szárnyra kelt vak dühében.
A falut porig égette,
S az egész Bimble-öblöt
Betöltötte a lángok fénye
Bumpus Head s Trimble között.

Higgins úr rágós volt, és Box
Oly szálkás, mint a neve;
A sárkány rágta zsákmányát,
S nem tudta, volt-e értelme.
Hát eltemette a többi holtat,
Tuppert, George-ot és Bigginsnét,
Majd egy sziklán a part fölött
Siratót énekelt Higginsért.

Egy bús dalt, midőn jött a Hold,
S sóhajtott alant a víz
Bimble-öböl szürke szirtjein,
S elenyészett az alkonyi pír.
Tengertúli honát látta,
Hol magaslott ezer orom,
S elmélázott a régi rend
Múltán, s a falusiakon:

„ Nem volt nekik annyi eszük,
Hogy megcsodálják sárkány-dalom,
Vagy bátor és gyors hősük, aki
Győzött volna hatalmamon.
Elszürkül a világ” mondta.
A Hold átsütött szárnyain,
S az éji széllel hazaszállt, túl
Kék tenger hullámain.
(Ábrahám Zsófia fordítása)

 

A vers első gépelt kéziratára (amit két szép, kézzel írt másolat előz meg, különböző változtatásokkal a szövegben) Tolkien jóval később ráírta: „Oxford, 1928? jav[ítva] 1937.”
Évekkel később, valószínűleg 1961 utolsó hónapjaiban, Tolkien átdolgozta a verset, megváltoztatva a befejezést és hozzátéve még egy versszakot, azzal a szándékkal, hogy beleveszi a Tom Bombadil kalandjaiba, amely 1962 novemberében jelent meg. De a vers nem került bele a könyvbe, részben, mert Tolkien nem találta elég jónak, részben pedig, mert képtelen volt átalakítani és beleilleszteni A hobbit és A Gyűrűk Ura világába. A verset Tolkien 1964 decemberében ismét átdolgozta. Ez a végső változat megjelent nyomtatásban, egy másik eltévedt, „Once upon a time” (Egyszer volt, hol nem volt) címet viselő Tom Bombadil-verssel együtt a Caroline Hillier szerkesztésében megjelent Winter's Tales for Children I-ben, 1965 (Téli mesék gyerekeknek).
Mindkét vers újból megjelent a Lin Carter által kiadott The Young Magiciansben, 1969 (Ifjú mágusok), de máshol nem hozzáférhetőek. A vers javított változatában a sárkány nem öli meg Bigginst. A vers vége:

„ Nem volt nekik annyi eszük,
Hogy megcsodálják sárkány-dalom,
Vagy bátor és gyors hősük, aki
Győzött volna hatalmamon.
Elszürkül a világ.” S szárnyra
Kapott volna épp, midőn
Biggins asszony szíven szúrta –
Ez igencsak meglepte őt.

„ Nagyon sajnállak” – így Biggins –,
„Remek lény lehetsz te,
A hangod is nagyon szép, főleg
Hogy senki sem nevelte.
De nem pusztíthatsz ok nélkül,
Így hát meg kell öljelek.”
S haldokolván szólt a sárkány:
„Legalább azt mondta: remek „
(Ábrahám Zsófia fordítása)

 

3. 1937: „A hold egyre magasabbra hágott”
>1966-Ball: „A kelő hold egyre magasabbra hágott...”

 

15. Gyülekező fellegek

1. Az angol néphagyomány a hollókat rendszerint balszerencsés madaraknak tekinti. Az azonban, ahogy Tolkien hírvivőként használja fel őket, az északi mitológia két hollójára, Huginre és Muninre emlékeztet, akik híreket szállítanak Odinnak. A Gylfaginningben, Snorri Sturluson Eddájának első részében ezt olvassuk Odinról: „Két holló ül a vállán és a fülébe súgja az összes újdonságot, amit lát vagy hall. A nevük Hugin és Munin. Hajnalban elküldi őket, hogy berepüljék az egész világot, és vacsoraidőben térnek vissza. Ennek eredményeképp sok eseményről tudomást szerez. Innen származik a neve: holló-isten” (Anthony Faulkes 1987-es Edda-fordításának 33. oldala alapján).
A vadon élő hollók általában nagyjából harminc évig élnek. Roäc, akiről lejjebb az áll, hogy százötvenhárom éves, csodálatosan hosszú életű holló.

 

2. A Fundin is egyike a „Voluspá”-ból származó törpneveknek; lásd a második fejezet 19. jegyzetét.

 

3. A Roäc és Carc bámulatosan kitalált hangutánzó nevek madarak számára, madárnyelven.

 

4. A Vadonföld térképének keleti szélén látható egy nyílvessző, amely a Magányos Hegytől kelet felé, a Vasdombok irányába mutat. A Gyűrűk Ura „B” függeléke, az „Esztendők számlálása” szerint a Vasdombokra a 2590. esztendő környékén települtek be a törpök, és Thror fivére, Gror vezetése alatt álltak.

 

5. 1937: „...s újjáépítsék a régi utat, mely onnan elvezet...”
>1966-Longmans/Unwin: „...s új utat készítsenek, mely onnan elvezet...”
A változtatás valószínűleg azt a célt szolgálja, hogy a megfogalmazást összhangba hozza azzal, ami a 309. oldalon áll, miszerint Bilbó (az 1937-től fogva minden változatban) elhagyja „az újonnan készített ösvényt”.

 

6. 1937: „...egy keskeny ösvény mentén volt lehetséges a jobboldali sziklához közel (ha az ember kívülről nézett a kapura)...”
>1966-Ball: „...egy keskeny sziklapárkányon át volt lehetséges, ami – ha az ember kinézett a falon – jobbra helyezkedett el...”
Ez a változtatás áthelyezi az ösvényt a folyó egyik oldaláról a másikra.

 

7. 1937: „E napon a tábort elköltöztették, és áthelyezték közvetlenül a Hegy nyúlványai közé.”
> 1966-Longmans/Unwin: „E napon a tábort elköltöztették a folyótól keletre, közvetlenül a Hegy nyúlványai közé.”

 

8. Egyezkedés – az eredeti angolban a parley szó szerepel, mely tárgyalás vagy tanácskozás, általában egy vitás kérdés rendezésére tett kísérlet. Katonai helyzetekben rendszerint ideiglenes fegyverszünet társul hozzá, a feltételek megvitatásának céljából.

 

9. Thorin, Bard és a hírnökök párbeszédének merev formalitása és szigorú hivatalossága egyenesen az izlandi sagákból származik. Tom Shippey The Road to Middle-earth című könyvében felveti, hogy „az embernek a Hrafnkel Sagájának hőse jut eszébe, amint kipipálja az elkövetett gyilkosságokért fizetett kártérítést” (második kiadás, 77. o.).
Gwyn Jones fordítása alapján, mely a „Hrafnkel the Priest of Frey” (Hrafnkel, Frey papja) címmel jelent meg az Eirik the Red and Other Icelandic Sagasban, 1961 (Vörös Erik és más izlandi sagák) ez a rész így hangzik:

Hrafnkel azzal vágott vissza, hogy több embert ölt meg ennél az egynél.
– És bizonyára nem újdonság számodra, hogy nem szándékozom kárpótlást fizetni bárkinek is, és ezt az emberek ugyanúgy kénytelenek elfogadni. Ezzel együtt elismerem, hogy ez a tettem egyike a legrosszabb gyilkosságoknak, amiket elkövettem. Hosszú ideje vagy már a szomszédom, és kedveltelek, s ez kölcsönös volt. Holmi csekélység nem okozott volna viszályt köztem és Einar között, ha nem a csődörön lovagol. Nos hát, gyakran meg kell bánnunk, hogy túl nagyra nyitottuk a szánkat – és ritkán sajnáljuk, ha túl keveset beszéltünk túl sok helyett. Most pedig nyíltan kijelentem, hogy ezen tettemet a legrosszabbnak ítélem mind közül, amit valaha is tettem. El fogom látni a háztartásodat nyáron tejelő tehenekkel, ősszel pedig hússal, és megteszem mindezt évszakról évszakra, ameddig csak a tanyádon tartózkodsz.... Gondoskodom rólad halálod napjáig; és akkor minden helyreáll közöttünk...
– Nem fogadom el ezt az ajánlatot – mondta Thorbjorn.
– Mit akarsz akkor hát? – kérdezte Hrafnkel.
– Azt akarom, hogy jelöljünk ki embereket, akik bíráskodnak fölöttünk.
– Tehát egyenlőnek tekinted magad velem – felelte Hrafnkel –, és sosem lesz köztünk egyezség. (96-97. o.)

Gwyn Jones (1907-1999) Tolkien barátja és munkatársa volt, ezenkívül tudós, szerkesztő, fordító és regényíró. Sok éven át volt az angol nyelv és irodalom professzora Aberystwythben, a University College of Walesben. 1945 decemberében a Welsh Review-ban, az 1939-ben általa alapított lapban közölte Tolkien egyik legkidolgozottabb költeményét, a „The Lay of Aoutrou and Itroun”-t (Aoutrou és Itroun éneke). Ez egy ötszáznyolc soros rímelő költemény nyolcszótagos sorpárokkal, mely a breton balladák mintáját követi, és legkorábbi változata 1930 szeptemberéből származik. A mű egy gyermektelen úrról szól (az aotrou és itroun breton szavak az úr ra és úrnő re), aki egy termékennyé tevő bájitalt szerez egy boszorkánytól, tragikus következményekkel. A költemény sajnos nem jelent meg újra.
Jones tervbe vette Tolkien „Sellic Spell”-jének, a Beowulf mélyén rejlő népmese újrafeldolgozásának kiadását is, de a Welsh Review 1948-ban felszámolt, és Jones sajnálattal visszaküldte a kéziratot Tolkiennak. A „Sellic Spell” nem került kiadásra.

 

16. Éjszakai tolvaj

1. A szövegben némi zavar szembeszökő maradt ezen a helyen. A hobbit első kiadásában Thorin apja, Thrain volt az egyedüli szereplő ezen a néven. Thror Térképén azonban az áll, hogy „Itt uralkodott egykor Thrain, a Hegymély királya.” A sárkány érkezésekor nem Thorin apja, Thrain volt a Hegymély királya, hanem Thrain apja, Thror. A hobbit második, 1951-es kiadásába Tolkien betoldott egy bevezető magyarázatot, azzal a kérdéssel kapcsolatban, „melyet a kor tudományának több tanulmányozója felvetett”, miszerint „a térkép ennek ellenére nem hibás. Az uralkodóházban gyakran ismétlődtek a nevek, és a családfákból kiderül, hogy Thror itt említett őse, I. Thrain moriai menekült volt, aki először fedezte fel a Magányos Hegyet, és egy darabig uralkodott is ott, mígnem a népe továbbvonult az Észak távolabbi hegyei felé.” Az 1966-ban a szövegen eszközölt néhány változtatás, beleértve Thorin távoli ősének, a Vén Thrainnak bemutatását a 72. oldalon, szükségtelenné tette a bevezetésnek ezt a részét.
A Gyűrűk Ura „A” függelékének III. részében („Durin népe”) Tolkien azt írta, hogy a Vén Thrain (I. Thrain) „az Ereborban talált rá az Arkenkő nevű drága kincsre, a Hegy Szívére.” A hobbit ban az Arkenkő a 275. oldal leírása szerint „a Hegy Szíve, Thrain Arkenköve”. Itt Thorin „Thrain Arkenköve”-ként és „atyám Arkenköve”-ként emlegeti, a 315. oldalon pedig Thorin azt mondja: „Ez a kő az apámé volt”. Amikor Tolkien a követ „Thrain Arkenköve.” nek nevezte, kétségkívül arra a Thrainra gondolt, aki a követ felfedezte. A felfedező eredetileg Thorin apja lett volna, de amikor Tolkien kibővítette a törpök származásáról szóló adatokat, úgy tűnik, átsiklott annak a jelentősége fölött, hogy Thorin a követ az apja tulajdonaként írja le. Jog szerint a sárkány eljövetelekor a kő nem Thraint, hanem Thrort, Thrain apját illette meg, a Hegymély akkori királyát.

 

2. Az itt szereplő állítás, mely szerint Thorin levele májusban került Bilbó kandalló-párkányára, nem állja meg a helyét. Mindez április 28-án történt. Lásd a második fejezet 3. jegyzetét, ahol a „csodaszép délelőtt... még május előtt” idézet szerepel. Tolkien tévedésből a 200. oldalon is utal „ama réges-régi májusi reggel”-re.

 

3. Az itt említett törpök és koboldok közti háborúk A Gyűrűk Urában a törpök és orkok háborúi néven szerepelnek, melyeket a harmadkor 2793. és 2799. esztendeje között vívtak meg. A háború kiváltó oka az volt, hogy Azog, a kobold (ork) 2790-ben meggyilkolta és megbecstelenítette Thorin nagyapját, Thrort. 2793-ban, erőik összegyűjtése után a törpök megtámadtak több ork-erődítményt a Ködhegységben. 2799-ben Moriában megvívták a döntő azanulbizari csatát. Ott Azogot levágta Dain, aki ekkor visszatért a Vasdombokhoz. Dain a harmadkor 2767. esztendejében született, ebből következően 2941-ben, A hobbit történetének kezdetekor 174 éves volt. A törpök nagyjából 250 évig élnek, tehát Bilbó felvetése, miszerint Dain harcosainak jó része a törpök és orkok háborúiban szerzett tapasztalatot, valószínűleg helytálló.

 

17. Megnyílnak az ég csatornái

1. Feltehetőleg 1922-ben Tolkien írt egy verset a kincs hatalmáról (és az általa okozott felfordulásról) „Iúmonna Gold Galdre Bewunden” címmel, melyet a leedsi egyetem kiadványa, a Gryphon 1923. januári száma közölt le. A cím a Beowulfból, a 3052. sorból származik, amelyet Tolkien így fordított (egy 1961. december 6-án Pauline Bayneshez írt levelében): „régen élt emberek aranya, varázslattal átszőve” (Letters, 235. levél). Tolkien 1937-ben közzétette a vers átdolgozott változatát, ami (további változtatásokkal) „A kincs” címmel a Tom Bombadil kalandjaiban (angol kiadás, 1962) jelent meg, Pauline Baynes illusztrációival. Egy 1967-ben kiadott felvételen – Poems and Songs of Middle-earth (Versek és dalok Középföldéről, Caedmon, TC 1231) – Tolkien maga is hallható, amint felolvassa a művet. Itt a vers legkorábbi változatát adom meg.

 

IÚMONNA GOLD GALDRE BEWUNDEN

Tündék éltek, bűvös dalt
Zengve zöld völgy s domb alatt
Örömben készült kincs fölött,
Mikor új volt még a föld,
S gyomrában nem volt pokol, sárkány,
S törpök népe sem élt zord tárnák
Ölén, s kevés ember élt fenn,
Ki tanult kezétől szépek népének.
De végzetük jött, daluk elmúlt,
Tünde-honra árnyék borult;
Rút kapzsiság hordta széjjel
Az aranyat, s a sok-sok ékszert.

Mély barlangban vén törpe élt
Számlálva, mit keze elért,
Mit tündéktől a törpök loptak,
Sötét honukban gyűjtve maguknak.
Szemén hályog, füle nem hall,
Sárga fejbőrén fehér a haj.
Csontos kezén látatlan hullik át
Sok halvány kő, min nem látni hibát.
Nem hallotta: feje felett
Remeg a föld, sárkány-sereg
Ifjú szárnya zúg, száll tüzes harag,
Bizodalma kő és reménye arany.
Egy sárkány meglelte a mélységi termet:
Elvette földjét, s mit addig szerzett.

Vén kő alatt vén sárkány élt,
Egyedül, alig nyitva rőt szemét.
Lángoló szívének tüze rég kihunyt,
Ráncos volt, bütykös bőre, úgy lapult
Halott ifjúsága tűnő képein,
De irgalom nélkül izzott még a szív.
Nyálkás hasán ékkő tapadt,
Szagolta-nyalta a holt aranyat
Fekve rajta, s lélekölő kínt
Szőtt, mit ismert a tolvaj mind,
Ki ujjára gyűrűt húzott volna;
Nyugtalan álmot látott, csapkodva
Kitárt szárnnyal, így nem hallván
Bátor hősök lépte hangját,
Kik harcra hívták a vén sárkánykirályt:
Vasjárta szívvel vesztette aranyát.

Öreg király élt ülve nagy trónon,
Ősz szakálla már térdéig lógott,
Ajka nem ízlelt ételt, italt,
Füle sem hallott könnyű este-dalt.
Egyre csak a vésett, nagyfedelű láda
Járt a fejében, hová sok kincsét zárta
Egy titkos teremben, mélyen a föld alatt,
Ajtaja nehéz fából volt, s vasalt.
Katonái kardja? Elkopott az is,
Dicsősége emlék, s törvénye hamis.
Csarnoka komor, udvara zord,
De tündék-arany királya volt.
Nem hallotta szavát a hegyi hadkürtnek,
Nem érezte szagát a vérszennyes fűnek,
Odalett a trón, s oda az uralom,
Csontjai fölött sem domborul halom.

Régi kincsek a szikla között,
Elfeledett nagy ajtók mögött,
Eltűnt az út, a kulcs elveszett,
Benőtte a fű, s a sötét rengeteg.
Csak birka béget, pacsirta szárnyal
A zöld mezőkön, s meg nem találja
Ember e kincset, míg vissza nem jő
A nép e földre, ki műve mind a kő:
Tündék tüze újra fellobog,
Az erdő megremeg, s felzengnek ős dalok.
(Ábrahám Zsófia fordítása)

 

A szövegkörnyezettel együtt a Beowulf 3052. sora megmutatja, mi ihlette Tolkien versét. Az alábbi prózai fordítás John. R. Clark Hall munkája alapján készült, melyet Tolkien barátja és munkatársa, C. L. Wrenn javított át. A Wrenn-féle Beowulf and the Finnesburg Fragment (Beowulf és a Finnesburg-töredék) először 1940-ben jelent meg; a könyvet Tolkien látta el bevezető megjegyzésekkel:

A tüzes sárkány, rettentően ragyogó, megpörkölődött az égő parázstól. Ötven láb hosszú volt, ahogy feküdt. Éjszakánként néha az örömteli levegőben tanyázott; majd ismét leereszkedett, hogy odúját megkeresse; és itt feküdt, haláltól mereven. Ez volt a legutolsó földbarlang, amiben lakozott. Serlegek és kupák álltak mellette, tányérok hevertek ott és drága kardok, rozsdásan és szétrágva, mintha ezer télen át lakoztak volna a föld kebelén. Abban az időben a hatalmas örökség, a régi emberek aranytára körülöveztetett egy bűbájjal, hogy senki nem érintheti a kincseskamrát, hacsak nem maga Isten, a győzelmek igazi királya (ő az emberek pajzsa) adja meg, akinek jónak látja, hogy felnyissa a kincseket, éppen annak az embernek, akinek neki tetszik. (41. rész, 3040-57. sor)

Tom Shippey cikke, a „The Versions of »The Hoard«” („A kincs” változatai), amely a Lembasnak, a Holland Tolkien Társaság (Unquendor) hírlevelének a 100. számában (2001) jelent meg, összehasonlítja a vers kiadott változatait, és mond néhány ugyancsak érdekes dolgot a versmértékről a mű Beowulfhoz való viszonyának tükrében:

Talán jobban leírja a költeményt, ha azt mondjuk, hogy (mint az óangol költészet esetében) minden sor két félsorból áll össze, egy láthatóan megjelölt szünettel vagy cezúrával, minden félsor négy vagy öt (ritkán három) szótagból áll, azonkívül minden félsor tartalmaz két erős hangsúlyt, gyakran egymást követő szótagokban. Röviden szólva tehát inkább a hangsúlyok, mint a szótagok számlálásán alapul, és ilyen módon jobban hasonlít az őshonos költészetre, mint a franciáktól tanult hagyományra. (...) Tolkien óangol témát dolgozott fel óangol szókészlettel, az óangolhoz egészen közel álló verseléssel, mintegy megmutatva, hogy ezt még mindig meg lehet tenni.

Shippey felhívja a figyelmet egy másik, Tolkienéhoz mind témájában, mind koncepcióban meglepően hasonló történetre, Rudyard Kipling „The King's Ankus”-ére A Dzsungel könyvéből, (angol kiadás, 1894). A történetben egy kígyózó fehér kobra őriz egy hatalmas föld alatti aranyhalmot, ami halált hoz mindenkire, aki megkívánja.
Tolkien verse az A Book of Dragonsben, 1987 (Sárkányok könyve) is megjelent, Roger Lancelyn Green kiadásában. Green (1918-1987) Tolkien tanítványa és egyben C. S. Lewis közeli barátja volt. 1944-ben írt irodalmi diplomamunkája, az „Andrew Lang and the Fairy Tale” (Andrew Lang és a tündérmese) Tolkien felügyelete alatt készült; 1946-ban jelent meg Andrew Lang: A Critical Biography (Andrew Lang: Kritikai életrajz) címmel. A Sárkányok könyvét Green Tolkiennak ajánlotta.

 

2. George Macdonald The Princess and Curdie című regényében Lóci, a bányászfiú ritkán jelenik meg a csákánya nélkül. A szerszámnak bányászathoz és fegyverként egyaránt jó hasznát veszi.

 

3. A Dain és a Nain a „Voluspá”-ból származó törpnevek; lásd a második fejezet 19. jegyzetét.

 

4. Ez a lábjegyzet először az 1966-Ball kiadásban tűnik fel. (Az oldalszám-hivatkozás változott a különféle kiadások során.)

 

5. A Tolkien történetében felbukkanó nevek etimológiája és a Tolkien, mint szerző által felhasznált források közötti különbségtétel fontosságát jól mutatják Tolkien itt következő állításai a Moria név eredetéről, melyek egy 1967 augusztusában írt levélvázlatában szerepelnek:

A Moria név a Dasent által lefordított skandináv mesékben szereplő Soria-Moria palota önkéntelen visszhangjaként tűnik fel. (A mese nem érdekelt: régen elfelejtettem, és azóta sem néztem bele. Így hát pusztán a moria hangalak forrása volt, amit ennyi erővel máshonnan is vehettem vagy összerakhattam volna.) Tetszett a hangalakja; alliterált a „mines” („bányák” – A ford.) szóval, és összefüggésbe hozható volt a nyelvészeti elképzeléseimben szereplő MOR [„sötét, fekete”] elemmel. (Letters, 297. levél)

Ugyanebben a levélben Tolkien korábban megadta a Moria név sinda tünde etimológiáját, elmagyarázva, hogy a jelentése „Fekete Üregek”, hozzátéve: „Ami »Mórijának földét« (Genesis 22.2) illeti, elképzelhetetlen bármilyen összefüggés akár formailag is. Tartalmilag sem lehetséges semmi kapcsolat a törpök bányái és Ábrahám története között. Teljes egészében elutasítok minden ehhez hasonló jelentést és szimbolikát. Az én fejem nem így működik” (uo.).
A „Soria-Moria palota” története a Popular Tales from the Norse, 1858 (Közkedvelt mesék északról) című gyűjteményben jelent meg, melyet George Webbe Dasent fordított a Peter Christen Asbjornsen és Jorgen Moe-féle Norske folke-eventyr második kiadásából (1952). Ezen kívül megjelent még Andrew Lang The Red Fairy Bookjában (1890) is.

 

6. Az öt sereg népei itt a tündék, emberek és törpök az egyik, valamint a koboldok és farkasok a másik oldalon. Érdekes módon A hobbitból készült 1977-es Rankin/Bass-féle animációs tévéműsor a farkasok helyett a sasokat szerepelteti. Ez az eltérés azonban egészen eltörpül a produkció egyéb hiányosságai mellett.

 

7. Ez a Gundabad név egyetlen előfordulása A hobbit szövegében. A Vadonföld térképén is szerepel, az északnyugati sarokban, ahol a Szürkehegység és a Ködhegység találkozik.
Néhány, eredetileg A Gyűrűk Ura „A” függelékébe szánt, végül a History tizenkettedik kötetében, a The Peoples of Middle-earthben megjelent írásból megtudjuk, hogy a Gundabad-hegy volt az a hely, ahol Durin, a törpök Hét Atyjának egyike elsőként felébredt. Durin volt a törpök legrégibb nemzetségének, a Hosszúszakállúaknak az ősatyja. Ez okból a törpök tiszteletben tartották Gundabadot, és az, hogy az orkok a harmadkorban elfoglalták a hegyet, a törpök és orkok közti háborúság egyik fő oka volt. (301. o.)

 

8. „Görbe acélkardokkal” – az eredeti angolban „scimitars of steel”. A scimitar rövid kard, hajlított, egyélű pengével. Történetileg kelet-ázsiaiak, törökök és perzsák használták.

 

9. Tom Shippey felvetette nekem, hogy Bilbó kijelentése, miszerint „a vereség is lehet dicsőséges”, lehet akár a King Edward's School indulója harmadik versszakának átirata, ami így szól: „A kudarc gyakorta fényes, s a győzelem gyalázatos; szerencse és küzdés árán a dicsőséget megkapod!” A dalt Alfred Hayes (1857-1936) írta a viktoriánus korban, és Tolkiennak ismernie kellett, mivel csaknem tíz éven át járt a birminghami King Edward's Schoolba, ahonnét 1911-ben távozott Oxfordba. Shippey maga is a King Edward's Schoolban tanult, csaknem ötven évvel Tolkien után, s 1960-ban végzett.

 

10. 1944. november 7-8-án Tolkien így írt fiának, Christophernek: „Tudtam, hogy értékes történetet írtam 'A hobbit'-tal, amikor olvasás közben (miután már elég idő eltelt, hogy kívülről szemlélhessem) hirtelen egészen erős 'eukatasztrofikus' érzés tört rám Bilbó kiáltásakor: »A sasok! A sasok jönnek!«” (Letters, 89. levél).
Az eukatasztrófa Tolkien saját találmányú szava, melyet „A tündérmesékről” című esszéjében használt az események váratlan, örömteli fordulatát (a „jó katasztrófát”) körülírván, ami gondoskodik a tündérmesék vidám befejeződéséről. Tolkien esszéje eredetileg egy Andrew Lang emlékére tartott előadás volt a University of St. Andrewson 1939. március 9-én, amely nagyban kibővült az Essays presented to Charles Williamsben (1947) való kiadáshoz, amelyet T. S. Lewis szerkesztett. Az esszé a Tree and Leftben, 1964 (A Gyűrű nyomán – Fa és Levél) és a The Tolkien Readerben, 1966 (A Tolkien-olvasó) is megjelent.

 

11. Egy befejezetlen vázlat Tolkientól The Coming of the Eagles (A sasok érkezése) címmel megjelent az Artistban (138. kép).

 

18. A visszatérés

1. Tolkien középföldi eszkatológiájában – amely összetett és változó koncepció – a halott tündék lelkei egy várakozásra kijelölt helyre mennek, és ott maradnak a világ végezetéig; mert sorsuk összefonódik a világéval. A halott emberek lelkei is elmennek a várakozásra kijelölt helyre, ahol kiszabadulnak a világ határai közül, egy ismeretlen végzet felé. Ez a különleges sors volt Isten (Ilúvatar) ajándéka az embereknek. A törpök halál utáni sorsa különösen tisztázatlan maradt Tolkien számára. Thorin megjegyzése, mely a törpök saját meggyőződését tükrözi, nem egykönnyen összeegyeztethető a J. R. R. Tolkien írásaiban szereplő egyéb megjegyzésekkel. (lásd A szilmarilok, 51. o.; Az elveszett mesék könyve, második kötet, 247. o.; The Shaping of Middle-earth, 103-4. o.; The Lost Road, 129, 146, 178, 372. o.; Morgoth's Ring, 220-225. o.)

 

2. 1937: „ha több ember”
>1951: „ha közülünk többen”
Ezt a változtatást Arthur Ransome javasolta 1937. december 13-án Tolkienhoz írt levelében. Ransome érzése szerint az ember kizárólag az emberiségre utal, és így hibásan mutatja be Thorin mondanivalóját. Tolkien 1937. december 19-én az Allen & Unwinhoz írt levelében kifejtette a változtatást, és az a második, 1951-es kiadásba belekerült.

 

3. Beorn itt felmutatja a legendás óészaki berserkek vagy tombolók néhány jellemzőjét, akiket Christopher Tolkien a saját kiadásában megjelent, a The Saga of King Heidrek the Write-hoz (A bölcs Heidrek király sagája) írt szómagyarázatában így ír le:

...féktelen dührohamokra vagy ámokfutásra képes ember. A berserkekről úgy hírlett, hogy páncél nélkül harcolnak, farkasként dühöngve, medvék erejével, és majdhogynem alakváltóknak tekinthetőek, akik vadállatok erejét és vadságát tették magukévá. A pogány időkben a berserkeket nagyra becsülték mint harcosokat, a keresztény törvények szerint viszont a „berserkké válóknak” büntetés járt. A berserkr, „medve-ruhás” szó arra utal, hogy a berserkek esetleg néha medvének öltözhettek. (93. o.)

 

4. The Road to Middle-earth című könyvében Tom Shippey ezt a Balin és Bilbó közt zajló párbeszédet a Balin emelkedett nyelvezete és Bilbó köznapi beszéde közötti ellentét példájaként tünteti fel: „Nem sok közös van e két beszélő nyelvezetében; ennek ellenére nyilvánvaló, hogy ugyanazt mondják” (második kiadás, 79. o.).

 

5. A Gyűrűk Ura „D” függelékében („A megyei naptár”), a megyei naptárban két Júle-nap van feltüntetve, az év utolsó napja és a következő év első napja. A Júle-ünnep a leírás szerint hat napon át tartott, magában foglalva minden év első három és utolsó három napját.

 

19. Az utolsó szakasz

1. Elrond házának, lévén, hogy a Vadon Szegélyének közelében fekszik, egyaránt lehetne a neve az Utolsó vagy az Első Otthonos Ház, a megközelítés irányától függően.

 

2. A Gandalf „fehér mágusok nagy tanácskozásán” való részvételéről szóló megfogalmazás némileg szokatlan, és valószínűleg azt mutatja, hogy az írás idején Tolkiennak nem volt még teljesen kidolgozott elképzelése a jelenlévő mágusok számáról és színeiről. A Gyűrűk Urában a szerző az Öt Mágus közül hármat nevez meg: a Szürke Gandalfot, a Fehér Szarumánt és a Barna Radagastot. A Gyűrű keresésében Christopher Tolkien közzétett néhányat apja istarokkal vagy mágusokkal foglalkozó írásai közül, melyekből megtudjuk, hogy a másik kettő két „Kék Mágus.” (Néhány másik, az Öt Mágusról szóló rövid iromány megjelent a History sorozat tizenkettedik kötetében, a The Peoples of Middle-earthben.)
A Gyűrűk Ura „B” függelékében („Esztendők számlálása”) a „fehér varázslók tanácskozásá”-nak Fehér Tanács a neve, a feje pedig a Fehér Szarumán. 2941-ben a Tanács elhatározta, hogy megtámadja a Feketemágus erődítményét, a Bakacsinerdő délnyugati részében álló Dol Guldurt (sinda tünde szó, jelentése „boszorkányság dombja”). A Feketemágus (Szauron) ekkor elhagyta Dol Guldurt.

 

3. 1937: „Az Észak ettől a borzalomtól számos kor idejére megszabadult.”
>1966-Ball: „Az Észak ettől a borzalomtól, úgy remélem, sok hosszú esztendőre megszabadult.”
A javítás Gandalf kijelentését magabiztos állításból a remény kifejezésére változtatja, ami A Gyűrűk Ura cselekményének fényében helyénvalóbb.

 

4. A „vidéket, ahol Bilbó született és nevelkedett”, Tolkien nem nevezi meg A hobbitban, bár A Gyűrűk Urából megtudjuk, hogy Megye a neve. A fordítók számára írt ismertetőjében, a „Nomenclature of The Lord of the Rings”-ben (A Gyűrűk Ura elnevezései) Tolkien leírja, hogy az eredeti angol szó, a Shire az óangol scírből származik, ami, „úgy tűnik, nagyon korán átvette az ősi germán 'kerület' jelentésű szó helyét.” Angliában gyakori elem számos tájegység nevében.

 

5. A Gyűrűk Ura első fejezetében szerepel egy ugyanolyan természetű vers, mint ez a kettő. Míg az itteni kettő a hazatérés utáni vágyról szól, a másik inkább az új utazás iránti türelmetlen vágyakozást mutatja be. Bilbó szavalja el, amikor végleg elhagyja Zsáklakot:

Indul a küszöbről az Út:
   ha nem vigyázok, elszelel;
felkötöm én is a sarút,
   gyerünk utána, menni kell,

utak találkozása vár,
   futok, a lábam bizsereg –
csak ott lehetnék végre már!
   Aztán hová? Ki mondja meg?
(Réz Ádám fordítása)

Frodó megismétli ezt a verset A Gyűrű Szövetsége harmadik, „Hármasban sem rossz” című fejezetében.
A Gyűrűk Ura zárófejezeteinek egyikében („Búcsúzik mindenki”, A Király visszatérben) Bilbó elszaval egy jelentősen eltérő változatot, melyben a hobbit immár erős vágyat fejez ki az iránt, hogy másokra hagyja a kalandozást:

Az Útnak vége nincs soha,
   Ha egyszer az ajtón kifut;
De hosszú volt Utunk sora,
   Menjen csak tovább, aki tud!

Induljanak új vándorok;
   Lábam fáradt – fedél alatt,
Jó fénynél elborozgatok,
   Várom hű estém s álmomat.
(Tandori Dezső fordítása)

Ezeket a verseket talán E. F. A Geach „Romance” (Románc) című verse ihlette, amely, amint azt a Tolkien-kutató John D. Rateliff felfedezte, közvetlenül a „Manólábak” után szerepel a Fifty New Poems for Children: An Anthology Selected from Books Recently Published by Basil Blackwell, 1922 (Ötven új vers gyerekeknek: Újonnan kiadott könyvekből összeválogatott antológia Basil Blackwelltől) című kiadványban:

 

E. F. A. GEACH: ROMÁNC

Lenn az utcán, a sarkon túl
Kaland leskel már terád.
Ó, ki tudja, a szél mit fúj
Eléd az utcán, a sarkon túl?
Mi szép a lét, ha vad és új
Minden, s csupa veszély vár
Lenn az utcán, a sarkon túl!
Kaland leskel már terád.
(Ábrahám Zsófia fordítása)

 

Ez a vers korábban már szerepelt a Geach, T. W. Earp és Dorothy L. Sayers szerkesztésében megjelent Oxford Poetry 1918-ban (Oxfordi költészet), ahol Tolkien is láthatta. Eleonora Frederika Adolphina (Sgonina) Geach 1896-ban született Essenben, Németországban. A cardiffi leánygimnáziumban, majd Cambridge-ben tanult, mielőtt 1917-ben magántanulóként megszerezte volna az érettségit Oxfordban. Dorothy L. Sayers az egyik tanára volt. Rövid életű házassága során született egy fia, a filozófus Peter Geach (sz. 1916), aki apjánál nevelkedett, anyját pedig sosem ismerte. E. F. A. Geach két verseskötetet adott ki: az elsőt, az -Esques-t, 1918 (-Eszkek) a később regényíróként híressé vált Doreen Wallace-szel (1897-1989) közösen, és a Twenty Poemst, 1931 (Húsz vers). Mindkettőt Basil Blackwell adta ki. E. F. A. Geach 1931 utáni életéről semmit nem tudunk.

 

6. Tolkien egy Milton Waldmanhez írt keltezés nélküli, valószínűleg 1951 végén keletkezett levelében összefoglalta A hobbit központi témáját: „Ténylegesen ez a magasztos élethelyzetbe kerülő egyszerű, hétköznapi ember tanulmánya, aki se nem művészlélek, se nem nemes és hősies (de nincs híján mindezek ki nem kelt magvának) – s (ahogy egy kritikus észrevette) a hangvétel és a stílus valójában a hobbit fejlődésével együtt változik, a tündérmesétől kezdve a nemesig és magasztosig, majd a visszatéréskor visszahanyatlik” (Letters, 131. levél).
A Tolkien által emlegetett kritikus valószínűleg a barátja, C. S. Lewis, aki 1937. október 2-án névtelen könyvismertetőt írt A hobbitról a Times Literary Supplementnek (a Times irodalmi melléklete): „Egy átlagos gyerekmese-receptben nem szerepelnek a saját talajukban és történelmükben olyan mélyen gyökerező szereplők, mint Tolkien professzoréi. (...) Az átlagos recept még kevésbé készít fel minket a történet tényszerű kezdete utáni érdekes váltásra (...) a későbbi fejezetek sagákat idéző hangvételére. (...) Mindenkinek magának kell elolvasnia, hogy rájöjjön, milyen elkerülhetetlen a változás, és hogyan tart lépést a hős utazásával” (714. o.).

 

7. The Road to Middle-earth című könyvében Tom Shippey felveti, hogy az ötlet, miszerint Bilbó hazaérve egy árverésen (angolul auction – A ford.) találja magát, házát feldúlták, benne pedig mindenféle népség nyüzsög, akik ki-be sétálnak az ajtón, „meg se törölve lábukat a lábtörlőn”, a dél-yorkshire-i Huddersfield tájszólásában előforduló, fonetikusan átírt okshęn szóval való tréfás játék. A Walter E. Haigh-féle A New Glossary of the Dialect of the Huddersfield District (Új szószedet a Huddersfield környéki dialektushoz), melyhez Tolkien írta az előszót, az okshęn szó jelentését így adja meg: „bármilyen rendetlen szoba” – azaz rendetlenség – és idézi a rosszalló megjegyzést, amelyet feltehetőleg egy asszony tett egy másikról: „shu's nout but ę slut; er eęs ęz feęr okshęn” [„nem más, mint egy lompos némber; a háza egy valóságos árverés”]. Az előszóban Tolkien külön felhívta a figyelmet erre a szócikkre, megjegyezve, hogy ebben a szószedetben a filológusoknak „alkalmuk nyílik megfigyelni a jelentésváltozást, amire akkor kerül sor, amikor a »tanultabb« eredetű szavak bekerülnek egy dialektusba, és a mindennapi használat részévé válnak (lásd keênsil, okshên, inséns), ami a nyelvjárások életének fontos és érdekes része” (xiv. o.).

 

8. Az eredeti angolban: Grubb. A „Nomenclature of The Lord of the Rings”-ben, melyet eredetileg ismertetőnek szánt a fordítók számára, Tolkien azt írta, hogy a Grubb névről „az angol grub »ás, fúr a földbe« igének kellene az emberek eszébe jutnia”. Így a Gödrös (az eredeti angolban: Burrowes) szóval együtt remek név az üreglakó hobbitok számára; mégis, szinte látni lehet Tolkien ferde mosolyát, miközben ügyvédek neveként alkalmazza őket.

 

9. A „The Nomenclature of The Lord of the Rings”-ben Tolkien ezt a megjegyzést fűzte a Tarisznyádi-Zsákos (az angol eredetiben: Sackville-Baggins) névhez: „A Sackville angol név (a Bagginsnél előkelőbb felhanggal). A történetben természetesen az angol (= közös nyelvű) sac és bag (»tarisznya« és »zsák« – A ford.) szavak hasonló jelentése miatt kapcsolódik a Baggins névhez, no meg a kapcsolat némileg komikus hatása miatt.” A Sackville-Baggins név elkerülhetetlenül a Sackville-West nevet juttatja az ember eszébe, különösképpen az író Vita Sackville-Westet (1892-1962), aki a Knole and the Sackvillesben, 1922 (Knole és a Sackville-család) arisztokrata családjáról és ősi otthonáról, Knole-ról írt. 1930-ban megjelent The Edwardians című regénye, mely az angol arisztokrácia első világháború előtti történetét írja le részletesen, bestseller volt.

 

10. A „minden csoda három napig tart” kifejezést olyan eseményre használják, ami pár napra hatalmas szenzációt kelt, aztán a feledés homályába merül. Az Ivor H. Evans szerkesztésében megjelent Brewer's Dictionary of Phrase and Fable, 1989 (Brewer szólás- és meseszótára) idéz egy régi közmondást: „Egy csoda kilenc napig tart, aztán kinyílik a kiskutya szeme”, ami arra utal, hogy a kutyák vakon születnek, és csak néhány nappal később jön meg a látásuk.

 

11. 1937: „...nem álltak többé szóba vele...”
>1966-Ball: „...nem voltak vele többé jó viszonyban...”
Miután A Gyűrűk Ura első fejezetében Tarisznyádi-Zsákosék meghívást kaptak Bilbó búcsúünnepélyére, feltételezhető, hogy legalábbis beszélő viszonyban voltak Bilbóval.

 

12. 1937: „Aranyát-ezüstjét nagyrészt ajándékokra költötte...”
>1966-Ball: „Aranyát-ezüstjét jobbára ajándékokra költötte...”

 

13. Egy 1938. július 24-én az Allen & Unwinnél dolgozó Charles Furthhöz írt levelében Tolkien utalt az itteni állításra, miszerint Bilbó „élete végéig boldog maradt”, ami „majdhogynem legyőzhetetlen akadály” A hobbit és folytatása, az 1937 decemberében elkezdett A Gyűrűk Ura közötti „elfogadható összekötő elem útjában.” Szerencsére Tolkien meg tudta kerülni ezt az akadályt.

 

14. 1954 táján Tolkien megírta „Az erebori kutatás”-t, a fejezetnyi hosszúságú beszámolót, amely Gandalf nézőpontjából beszéli el, hogyan is került rá sor, hogy elrendezze Bilbó és a törpök kalandját. (Erebor a Magányos Hegy sinda tünde neve.) Az eredetileg A Gyűrűk Ura „A” függelékébe szánt írás A hobbit történetének lenyűgöző újramesélése. Először A Gyűrű keresésében jelent meg, és ezen könyv „A” függelékében is megtalálható.

 

Függelék

1. A 357. oldalon History sorozat nyolcadik kötetében, a The War of the Ringben Christopher Tolkien egy másik rövid részletet mutat be „Az erebori kutatás” egy korai (a „B” szöveget mindenképp megelőző, és valószínűleg az „A” vagy az „A” egy korai változatából származó) variánsából, ami egy eltépett lap alsó felén maradt meg. A hátoldalon szereplő jegyzetek, melyekről Christopher Tolkien leszögezi, hogy a lap másodszori felhasználásaként kerültek oda, (357-58. o.) Edorastól keletre fekvő távolságokkal foglalkoznak, és lehetséges, hogy Gondor térképével kapcsolatban kerültek feljegyzésre, melyet Christopher Tolkien rajzolt 1955 áprilisában, és ugyanezen év októberében jelent meg A Király visszatérben.

 

2. Lásd a History sorozat tizenkettedik kötetében, a The Peoples of Middle-earth 283. és 287. oldalain. Ezenkívül Tolkien „Eddig nyomtatásban szereplő dátumok” címmel készített még néhány feljegyzést, melyeket Christopher Tolkien „Az erebori kutatás” eredeti kéziratával hoz összefüggésbe. Ezek a jegyzetek többek között tartalmaznak oldalidézeteket A Gyűrű Szövetségéből (lásd Christopher Tolkien jegyzeteit „Az erebori kutatás”-hoz, The Peoples of Middle-earth, 28-89. o.)

 

3. A Gyűrű keresésében Christoper Tolkien megjegyzi: „Az 'A' kézirat egy mondata vélhetőleg tévedésből maradt ki a gépelt változatból” (66. o.). A mondat így szól: „Ezzel a szaggal kevesen tudnak mit kezdeni – ám Smaug, a törpök ellensége egész biztos nem tudná hova tenni.”

 

4. A gépelt szövegben eredetileg ez állt: „egy téli reggelen Brí mellett”, de a „téli” át van húzva, és „tavaszi” van föléírva, alá pedig „kora tavaszi.”

 

5. A gépelt szöveg alatt található egy ceruzával írt jegyzet Tolkientól, melyen ez áll: „Nem hangzott el semmi, ami megmagyarázná a hangszereket, amiket a törpök magukkal vittek Zsáklakra – vagy elmondaná, mi lett velük.”

 

 

Lábjegyzetek

1. Tolkien maga hívő katolikus volt, és e nyelvhasználati szokása sem valamiféle keresztényellenességből táplálkozott, hanem pusztán abból, hogy az általa kreált mitológiát a keresztény bibliai cselekmények előzményeként helyezte el az időben, és emberi szereplői szájába egyszerűen nem kerülhettek ilyen kifejezések.

2. Az indoklás A Gyűrűk Ura III. kötetének 548. oldalán szerepel.

3. Azog fia. Ld. 74. o

4. Az angol eredetiben Bilbó otthonának neve: Bag End.

5. A magyar fordításban „tűzszerszám” illetve „lapos fadoboz” néven szerepel. (A ford.)

6. A szövegben szereplő „elcserélt gyerek” angol neve „changeling”. A „changeling” számos európai nép hagyományai szerint tündérek, trollok vagy más mesebeli lények gyermeke, akit titokban elcseréltek egy embergyerekkel. A néphit szerint ennek több oka is lehet: egy emberi szolga iránti vágy, az embergyerekek szeretete vagy gonoszság. A hiedelem mögött a nyomorék vagy szellemileg visszamaradt gyermekek születése áll. A régi időkben az emberek úgy hitték, ilyen esetben egy troll elcserélte az újszülöttet a saját gyerekére, mielőtt még a szülők megkeresztelhették volna gyermeküket. (A ford.)

7. A fákra való utalás csak az eredeti, angol nyelvű változatban szerepel: „Hush! Hush! Oak, Ash, and Thorn! / Hushed be all watre, till dawn is at hand!” A vers magyar fordításából kimaradtak a fák: „Csitt, csitt! Cserfa, csalit! Hallgass, hab, míg a hajnal ébred!” (A ford.)

 

 

Térképek