Szentmihályi Szabó Péter
Avarok gyűrűje
(Tartalom)

 

Édesanyámnak

 

Mottó:

„Az, amit eddig a honfoglalásról tanultunk és tanítottunk, mind igaz. Ebben semmiféle változás nem történt. A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfűz, csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide.”

László Gyula

 

 

ÁRPÁD A HÁGÓN

Mióta vándorlunk Napnyugatra,
álnok csodák nyomában?
Csak közönséges szarvast ejt nyilunk.
Talán elérjük Életfánk legszélsőbbik ágát,
s a sötét semmi martaléka leszünk.

Szorítanak bennünket vadabb vitézek,
kik nőink, kincseink akarják, ám mi is elvesszük,
hogyha úgy adódik, mások nőit is, kincseit.

Álmomban néha arra vágyom, megtudjam,
átkoz-e vagy áld törzsem (és megszelídül-e)
kiket emitt, e hegykaréjba gondolok.

És e sok nép majd összemállik,
kevert lesz csontjuk s magvuk is,
nem lesznek-e bezárva itt, hegyek között,
ami menedék nekünk, szeles,
ellenséges és beláthatatlan puszták után?

Különbnek látni őket,
szabad nemzetségnek, csak erről álmodom,
de nem különb bizony,
mely csak különböző.

 

 

ELSŐ RÉSZ

 

ELSŐ FEJEZET

Becse aggódva fürkészte a feketülő fellegeket. Nem volt szabad tüzet gyújtaniuk, márpedig akkor a zivatarig nem ártana fedél alá jutni. A táltosra pillantott, látja-e ő is a közelgő cudar időt. A vén Tervel merev arcán azonban semmit sem lehetett észrevenni. Résnyire nyitott szeme miatt úgy látszott, mintha örökké bóbiskolna. Talán háromszor húsz és még tíz tavaszt is megért már, mindenesetre a Varsány-nemzetségben ő volt a legidősebb – saját korát ő sem tudta egészen pontosan.
Becse vitéz nem félt attól, hogy a táltos elalszik a nyeregben. Előző nap ugyanígy poroszkált, amikor öt bolgár rájuk tört. De amint füle felfogta az íjhúr parányi pendülését, már hallatta is azt a mély torokhangot, amitől a lovak megugranak, mint a villám, s az öt nyílvessző arasznyira mögöttük hussant el.
A lovak már csikókorukban megtanulják ennek a torokhangnak a jelentését, s ilyenkor az ostor vési emlékezetükbe ezt a fontos tudományt. Mert az kell, hogy a jó ló évek múltán is úgy ugorjon meg, mintha erezné az ostor marását.
Becse a bolgárokra ment volna, de Tervel atya egyetlen kemény pillantással megtiltotta. Lehet, hogy elbírtak volna a bolgárokkal, de ők most Varsány vezér szemei voltak, nem csupán saját személyüket kockáztatták volna. Új szálláshelyet kellett keresni a Varsány-nemzetségnek, védelmezhetőt és biztonságosat, ahol új, erősebb földvárgyűrűt vonhatnak házaik, sátraik és karámjaik köré. Már harmadik napja haladtak, lassan, óvatosan, kutató szemmel ezen a senkiföldjén, amelyen azonban bármikor felbukkanhattak a frank vértesek, a szlávok vagy a prémruhás bolgár lovasok.
– Valaha napnyugatra jöttünk napkeletről, most meg szégyenszemre visszaigyekszünk keletre! – dünnyögte a táltos. – Hej, Baján kagán, miért hagytál itt bennünket!
Becse hallgatott. Este, tűz mellett szívesen kérdezgette volna az öreget, de most éhes volt és fáradt. Tudta, hogy valamikor a nagy kagán uralta egész Avarországot, de az már régen volt, nagyon régen. Becse vitéz apját a frankok vágták le, s az öreg Tervel nevelgette. Becse még mindig félt egy kicsit a táltostól, de hát ki ne félt volna tőle? A táltos atya tud és tanít. Foggal született, s addig nem halhat meg, míg olyan tanítványa nem akad, aki ugyancsak foggal jött a világra. Becse vitéz tudta, hogy az öregember igencsak szerette volna, ha ő, a kis Becse, alkalmas a táltosságra. A vénember gyakran sóhajtozott odahaza. Meg akart volna már halni. De amíg nincs utódja... nem lehet. Becse vitéz ezen nem csodálkozott. Tudta, hogy a táltosoknak nem parancsol a halál. Ámbár... ha azok a bolgárok jobban nyilaznak, ki tudja? Aztán a vén Tervel agyafúrt is. Becse, ki jócskán magasabban hordta a fejét már, odapislantott a táltos kopasz fejebúbjára. A táltosnak meglékelik a koponyáját kicsiny korában. A napégette fejbőrön világ lott a heg holdas karimája. Becse vitéz megborzongott, mert erről eszébe jutott, amikor a vén Tervel a tűz előtt őrül-fordul, habzik a szája, s elvész szeme fénye. Ilyenkor fölmén az égbe, a világfa tetejébe, s az Öregistennel társalkodik. Aztán újra pörgő táncába kezd, veri kis őzbőr dobját, szája félelmesen habzik.
Becse vitéz tizenhét tavaszt ért már meg Tervel atya szerint, s így voltaképpen öreglegénynek számíthatott. Keresztülesett a próbákon, és maga Tervel atya övezte fel. Ha ez a küldetés nem vág bele, akkor is úton kellene lennie: régi szokás szerint asszonyt kellene rabolnia magának.
Becse most Ölrunra gondolt, kit szőkesége egymagában megkülönböztetett a nemzetség lányai közül, s valószínűleg anyja alán véréből jutott több neki. Becse jól tudta, hogy a szőkeség a gyenge emberek jele, s igaz avar férfi csak asszonynak való, barna, alacsony lányt választ magának, de Ölrun – aki egyébként tündér meg boszorkány hírében is állott – mégiscsak megbabonázta. Sorsukban annyi közösség volt, hogy Ölrun is árva volt, és a nemzetség asszonyai együtt nevelték.
Becse ismét a táltosra pillantott: nincsen-e elrejtezve magában, nem társalkodik-e tán a Világügyelő Férfival, vagy az ősök szellemével. Tervel rávetette a legényre messze néző szemét és csöndesen mondta:
– Ne félj, Becse, pihenünk immár. Magam is megehültem.
Tervel egy horhosba irányította lovát, nyögve leszállott a nyeregből, körülnézett, beleszimatolt a levegőbe, aztán előkotorta övéből tűzszerszámát. Becse megkönnyebbülten sóhajtott. A marhabendőben őrzött darás húsból nemigen kívánt volna enni, de a nyúlfi, amit reggel lőtt volt, jó vacsorának való volt. Maga is leszállt a lóról, leszedte mindkét állatról a szerszámot, s ügyesen megbéklyózta őket, hadd legeljenek a horhosban. Ő is nagyot szippantott az alkonyi levegőből, s felkapta fejét.
– Vízszagot érzek, Tervel atya!
– Jól érzed, fiam – biccentett az öreg, s lassú, kis tüzet kerekített, olyat, aminek füstje hamar szétterül, s nem árulkodik idegennek, kóborló ellenségnek. – Jól érzed. Az ott a nagy víz, amit Dunának mondanak. És a nagy folyó a tengerbe ömlik.
Becse abbahagyta a nyúl nyúzását.
– Tenger? – kérdezte.
– Az. Olyan, mint a tó, csak nagyobb. Sokkal nagyobb. A szárazokat nagy vizek ölelik körül. És a víz sós. – Tervel atya köpött egyet, s hozzátette: – Ihatatlan.
A legény tűnődve folytatta a nyúzást. Többet nem mert kérdezni a táltostól. Talán majd később, ha ettek. Egyelőre elég volt ezen elgondolkodni. Még hogy sós víz? Persze ha sós, akkor ihatatlan. De hát a világfa ágairól nem folyik le az a sok víz? S akkor hol áll a világfa? Nyilván, hogy a poklot köti össze az éggel, de akkor ott lenn, a sötét hiúban mi élteti?
Némán ettek, s jóízűen: a felnégyelt vadból csak ösztövér csontjai maradtak.
– Holdanyánk örül – tekintett Tervel az ezüstös teliholdra.
Becse merőn nézte a holdat, míg szeme káprázni nem kezdett. Megint csak Ölrun járt az eszében, az ő szépséges arcát vélte látni a holdtányérban, s bosszantó éhséget érzett a gyomrában, pedig az imént lakott jól. Tudta, hogy Ölrunra éhes, és ez a fájdalmasan édes éhség nehezíti el tagjait. Tervel félig lehunyt szemmel figyelte a legénykét, és elhúzta a száját, amit mosolynak is lehetett volna venni.
– Ölrun? – kérdezte, de nem várt rá választ. – Ne hagyd, hogy megbabonázzon. Szép lány, de kevesen vagyunk. A nemzetségen kívül kell asszonyt találnod, hogy sokasodjunk. Ölrun szeme majd nemzetségünkbe köt egy derék idegen vitézt egyszer, így van ez.
Becse megrezzent: a táltos ismét tanújelét adta, hogy olvasni képes az emberek gondolataiban. Nem szólt, hiszen a táltosnak igaza volt. Elfogadta a tömlő bort, amit Tervel odanyújtott, ivott néhány kortyot, feje alá igazította a nyerget, s álmatlanul figyelte, amint Ölrun mosolygó arca lassan áthaladt a csillagos égen.
Hajnalban Becse a táltos szelíd rázogatására ébredt.
– Mennünk kell, fiam. Nagy út van még előttünk.
Szótlanul nyergeitek, nem ettek semmit: lovas ember portyán csak egyszer eszik napjában, különben elnehezül, érzékei eltompulnak.
Mélyúton haladtak, amelyet a rohanó víz vájt magának. Most azonban száraz volt, akár a késő tavaszi erdő alja: a felhők mindennap gyülekeznek, de eső nem származik belőlük. Egy domb tetejére érve a távolban alacsony falú földvárat láttak: a falak körülkerítették a megművelt földeket is.
– Bolgárok – mondta Tervel, s nagy ívben kikerülték azt a helyet. Az állatokkal nehezebb lesz itt észrevétlen átkelni, s a nehéz, nyikorgó szekerekkel, rajtuk az asszonynéppel, sivító gyerekhaddal...
Egészen váratlanul magasodott fel egy várszerű építmény előttük, amire a vénember sem lehetett felkészülve, mert megállította lovát. De a mélységes csend, és a magas töltésen málladozó falrészek, amelyeken három lovas is átugrathatott volna egymás mellett, felbátorították őket. Becse felajzotta íját, s minden eshetőségre készen figyelte a legparányibb rezdülést az építmény falán.
Tojásdad alakú, hatalmas térségre jutottak, amelyet körben magas kőhasábok határoltak, s meneteles lépcsők. A töltés oldalában pedig sötét alagutak ásítottak. És a térség közepén tüzek maradványai. Egyikük sem látott még ilyet. Tervel atya hallott ugyan kőből rakott városokról, de ez valami más volt. És körben nem lépcsők húzódtak, vagy ha igen, akkor óriásoknak való lépcsők voltak azok. És hirtelen ráébredt, hogy itt emberek ültek valamikor körös-körül, sok-sok ember, több, mint Varsány vezér egész nemzetsége.
– Mi ez? – kérdezte Becse megilletődve. – Talán a nagy kagán? ... Vagy Attila király? ...
Tervel atya mogorván pillogott. Nem szerette beismerni, ha valamit nem ért pontosan.
– Nem... ez régebben volt... sokkal régebben. A frankok építették ezt. Ők rómaiaknak mondták magukat. Kőből építettek, kövekre írtak. És eltűntek.
– Megölték őket?
– Nem. Nem mind. Nagy birodalmuk volt... s felszívódott, köddé vált. Akár Attila atyánké. Csak ők kőből építettek. S mégis eltűntek.
– De hát mire való volt mindez? – mutatott körbe a legény, még mindig értetlenül.
– Valamit... valamit néztek. Hallgattak. Ki tudja? Talán gyűlést tartottak. Összegyűltek, s néztek valamit.
– De mit, atyám?
– Talán harci játékokat. Megvívtak egymással bátor vitézek. Vagy... olyan emberek ágáltak, akik más emberek képét öltik magukra.
Becse pislogott. A táltos zavartan folytatta.
– Nos, hát afféle eszetlenek. Mint minálunk Fájsz, a bolond. Aki komázik Varsány vezérrel, s mindenki nevet rajta, s szánják is. Kap enni-inni... mert bolond szegény.
Becse most már értette, s megvetéssel nézett végig az amfiteátrumon. De amikor ugyanott elhagyták az építményt, ahol bejöttek, zavart csodálkozást is érzett. Akik még őrültségüknek is ilyen hatalmas emléket hagynak, hogyan tűnhetnek el az időben? Mégis erős nép lehet a frankoké, ámbár vértjükben lassan, ügyetlenül mozognak, s míg kétélű, egyenes kardjukat sújtásra emelik, a szablya háromszor is megkeresheti a rést a torkuk felett... De sokan vannak, és konokul és súlyosan megállnak, ahol vannak, mint ezek a kövek.
A Világügyelő Férfi vajon miféle szándékkal van irántuk?

 

MÁSODIK FEJEZET

Ölrun forgolódott fekhelyén, sehogyan sem tudott elaludni. Az árvák szálláshelyén volt, a szolgák szállása mellett. A társnői már aludtak, vagy legalább úgy tettek, mintha aludnának. Ölrun hallgatta a zajokat, a szolgák lótás-futását, káromkodását: még a frank rabok is ebadtázták vérbeli testvéreiket, akik miatt megbolydult Varsány úr nemzetsége, s a harcosok nagy tüzek mellett javítgatták, tisztogatták fegyvereiket, bőr- és vaspáncéljukat.
Az egyik szakállas vitéz, Kovrat hangja egészen a szállásig elhangzott:
– Magától Tervel atyánktól hallottam, hogy avar lovasaink egykor két egész tümenyt is kitettek! És akkor még ott voltak a gyalogkatonák! A szlávok, a gepidák!
Egy másik hang halkabban érkezett:
– Az régen lehetett, Kovrat. Baján úr idejében. A hosszú szakállúak akkor takarodtak ki Avar országból. Csak te maradtál itt nekünk mutatóba!
Nagy nevetés csapott fel a kis évődésre: Ölrun tudta, hogy a vitézek magukat nyugtatják a nevetéssel.
– Nem vagyok én langobard! – tiltakozott Kovrat, de már senki sem figyelt rá, mert a tábor felső végében, a törzsfői sátor felől megjelent Varsány vezér és hadnagyai. A hadnagyok a rend kedvéért megütögették bőrpajzsukat szablyájuk lapjával, de erre semmi szükség nem volt, mert a vitézek azonnal elcsendesedtek, és tisztelettudóan felálltak a tűz mellől. Varsány vezér hófehér köntösben volt, arany ékszerei villogtak a tüzek fényében. Ölrun csak kis fehér pontnak látta, amely időnként felszikrázott, de mégis pontosan előtte állt Varsány fia Varsány, aki negyvenszer látta meg a tavaszt, s akiről minden avar leány ábrándokat szövögetett, hogy egyszer fiat szülhet neki. Ám Varsány vezér nem tartott ágyasokat: példamutatóan hűséges volt Piros asszonyhoz, akinek Ölrun egyszer segédkezett a fürdésnél, s megállapította magában, hogy hasa petyhüdt és bőre ráncos, mellét laposra szítta a három fiú és két leány. Nehéz volt elképzelnie, hogy Varsány úr minden éjszaka Piros asszony mellé fekszik, s megérinti fakó bőrét.
A mélységes csendben csak a kutyák csaholása hangzott, aztán Varsány úr mélyen zengő hangja töltötte be a tábort, ahol mintegy hatszáz harcos állott hatvan lobogó tűz fényében, tízes csoportokban. A nők és gyerekek ugyanúgy figyeltek a távolabb eső szállásokról, ahogyan most Ölrun tette.
A lány nem annyira Varsány úr szavainak értelmére fülelt, hanem hangjának hullámzására, amelyben bátorítás és veszély volt. Ölrun tudta, hogy a gyepűelvén a bolgárok megöltek két avar vitézt, s arról is hallott, hogy a frank császár nehézlovasokat küldött ismét Pribína királynak segítségül, hogy a maradék avarságot elűzze, s helyükre engedelmes szlávokat telepítsen.
– ...Mert a mi földünk kell nekik. Nincs már nagy kagán, kinek visszaadhatnám aranykardomat, mert nem tudom megvédeni a földet, amit nemzetségem tőle kapott.
Az emberek felkiáltottak:
– Megvédjük!
– Nem tudjátok megvédeni – mondta Varsány úr halkabban. – Olvassátok meg, hány tűz lobog, s mindegyik tűz mellett egy tized... Ha itt maradunk, nemcsak mi pusztulunk el, de ivadékaink is.
Kovrat vitéz kiáltott:
– Uram, hát mogyeri testvéreink?
– Nem tudom. Testvéreink jönnek, ahogyan mi és atyáink is jöttek keletről, sok-sok esztendőn keresztül. Eljönnek bizonyosan, mert hírt küldtünk nemegyszer, hogy ez a föld nekünk való, meglaktuk, és jó benne lakozni. Várni kell, s élni. Ez a törvény. Tervel atyánkat elküldtem, keressen új szállást Erdőelvén, messze, túl a nagy folyón, ahol széki avarok élnek számosan. Ha talál szállást, jó. Ha nem, veszünk magunknak. Holnap el kell indulnunk, mert szemeim úgy jelentették, egy tümeny frank vértes jön ránk Pribína íjasaival és lándzsásaival. De mielőtt elmegyünk, az áruló gyepűelvét megbüntetjük, hogy az igazság ne maradjon számolatlan. A hadnagyok három tizeddel elvégzik ezt. Még ma éjszaka.
Varsány úr szavait nem fogadta rivalgás, mint szokásosan. Az emberek tudták, hogy így kell ennek lenni, mégsem igen hitték. A szállásokról asszonysírás és lázas szedelőzködés lármája hallatszott, amit csakhamar a rémülten felébredő gyermekek zokogása követett.
Ölrun maga sem vette észre, hogy könnyek patakzanak végig az arcán. Itt van anyja-apja eltemetve, hogyan békíti meg az ő szellemüket, ha elhagyja őket? S ha egyszer gyermekei lesznek, hogyan magyarázza el, milyen is volt a szülőföld... a kis folyó, a dombok, távolban a mészkőhegyek, az erdei tisztás, ahol Becse megcsókolta, s ő hagyta, pedig akkor még nem is szerette igazán, csak tetszett neki a jóképű, nagyralátó legényke, akiben van valami furcsa, ami Tervel atyától ragadt rá. Ölrun ugyanakkor valami homályos, szégyenletes örömet, elégtételt is érzett. A fiatalok minden változásnak örülnek a lelkűk mélyén, még a rossznak is, mert az ifjú lélek abban a köznapi biztonságban és unalomban sorvad leginkább, amit az öregek oly kívánatos állapotnak tartanak. De több is volt ebben: az árvák keserűsége, amely most felszívódhatott, elvegyülhetett egy nagyobb keserűségben, országos árvaságban. Ahová mennek, bárhol is légyen az, Erdőelvén vagy azon is túl, ott Varsány úr nemzetsége árva lesz, befogadott és megtűrt idegen.
Ölrun hosszú ingére köpönyeget kerített, s gyorsan körülnézett: mit vihetne utoljára szülei testhalmára engesztelő ajándékul. Két kis korsót vett le a szálláshely ablakdeszkájáról: egyikbe tiszta vizet, másikba kölest mért, s kiszaladt a temetőbe. Elhaladt öreg Varsány sírja mellett, amelyen két ember magasságú mészkőhalom hirdette: aranykardos vezér nyughelye. S a halom mellett edények egész hada – még ezüstedényeké is – hirdette Varsány úr tiszteletét, s a kis áldozati tűzhelyen a vadászok csak tegnap égethették el legszebb vadjukat, a halászok legszebb halukat. Ölrun szüleinek sírja szegényes volt: a csónakforma fejfa azonban tanúskodott arról, hogy elkerülték az alvilág szennyes árját és gonosz manóit, lidérceit. Ölrun apja a Róka-nemzetség utolsó férfitagja volt, idegen asszonya csak lánygyermeket szült neki, így hiába volt egynyilas tizedes, asszonyával együtt temették. Ölrun északnak nézett, amerre szülei feküdtek, amerre a világfa koronája kiterebélyesedik. Mélyen meghajolt, a fejfa alá helyezte áldozati ajándékait, s felfohászkodott szülei szelleméhez, hogy segítsék meg, s ne haragudjanak őrá, amiért el kell hagynia halálukkal szentelt földjüket.
Előhúzta csontkését, amelyet zsinegre erősítve mindig magánál hordott. Ezt a csontkést anyjától Örökölte, szarvasagancsból hasították, éles és hegyes volt, de fokánál apró tüskéket hagyott rajta az ismeretlen alán mester, amelyekkel a vadbőrökről könnyen le lehetett kaparni a húst, s a bőrök, amelyeket Ölrun készített ki, bársonypuhák és tartósak voltak. Most késével fellazította a testdomb földjét még utoljára, sóhajtott, s ismét felemelkedett.
Ekkor haladtak el a lovasok, három tized, egy ősz hadnaggyal, Zankkal az élen. Zank hadnagynak Varsány úr és Tervel atya után legnagyobb becsülete volt a nemzetségben: az avarok követe volt már akkor, amikor Ölrun még meg sem született, s beszélt azzal a frank császárral, aki annyi bajt hozott az avarokra, s akit népe Károlnak nevez. Zank hadnagy beszéli a nyugati s a keleti frankok vad nyelvét, de még bolgárul is jól tud, mert három esztendeig fogságukban sínylődött, míg öreg Varsány meg nem váltotta száz bolgár rabbal és ötven marhával. Zank hadnagy látott kővárosokat és csöveket, amelyekben tiszta forrásvizet vezettek a palotákba, kőhidakat és kőházakat, ahol a frankok istene lakozik. Zank szerint valami szegény rabszolgát imádnak istenként, aki kínhalállal halt, de ez csak tévedés lehet, mert a frankok erősek, kegyetlenek és gazdagok.
A csapatban lovagolt Kovrat vitéz is, aki megpillantván Ölrunt a testhalmok között, felrikkantott.
– Huj! Nézzétek, a szőke boszorkány tanulja a rontást!
A vitézek mind megnézték maguknak Ölrunt, aki összébb húzta köpönyegét, s elpirult. Zank hadnagynak elég volt hátranéznie ahhoz, hogy mindenki befogja a száját, Kovrattól pedig kissé elhúzódtak társai. Kovrat, úgy látszik, elfelejtette, hogy Zank apjaként szereti Ölrunt, mert Ölrun apja őmellette esett el.
Ölrun borzongva nézett a mind gyorsabban távolodó lovasok után. A csúfolódást már megszokta. Most azonban, a hűvös hajnali szélben, amely mintha az ősök tiszta lehelete lett volna abból a messzi, s mégis oly közeli világból, Ölrun a szerencsétlen gyepűelviekre gondolt. Varsány úr nemzetségében még sosem alkalmazták ezt a büntetést, de tudta, mi következik. Eleget hallott róla.
Zank és vitézei forgószélként rontottak keresztül a kopár senki földjén, amelyen túl a bolgár foglyokat letelepítették. Varsány úr vissza adta szabadságukat, de csak azzal a feltétellel, ha hűséget fogadnak avar uraiknak, s nem szövetkeznek megrontásukra sem a frankokkal, sem más bolgárokkal. Most azonban két avar vitézt megöltek, akik a frankok hadmozdulatait voltak kémlelendők. Nem a bolgárokon múlott, hogy a harmadik vitéz, ha sebesülten is, de megmenekült.
Az alacsony palánk mögött gubbasztó őröknek idejük a felébredésre is alig volt, hosszú lándzsájukat éppen hogy kézbe kapták, amikor az avar lovasok már legázolták őket, s porfelhőt kavarva a falu közepébe vonultak, s körülvették Nogaj törzsfő gerendaházát.
Senki sem ment oda megzörgetni az ajtót. Az avar lovasok halálos csendben várakoztak. A falu lassan ébredezett, álmos férfiak és asszonyok bújtak elő. Kovrat látta, hogy a férfiak egy részénél fegyver van, bár egyelőre csöndesen álldogáltak. Zank egy szemvillanással tágíttatta a kört, s a kör külső peremén álló lovasok a gyülekező tömeggel szemben helyezkedtek el, s térdükre eresztették laza húrú íjukat, amely ölnyi hosszú volt, s csontmerevítőjébe a tulajdonos állatvédelmezőjének képmása volt vésve.
Az avar vitézek egykedvűen, hunyorgás nélkül figyelték a tömeget, csak kiugró arccsontjukon feszült meg jobban a bőr.
Nogajt a nagy csöndesség ébresztette fel. Még az ebek is hallgattak most, talán azért, mert a bolgárok szívesen tartottak igénytelen, korcs kutyákat, amelyek viszont ismerték és félték az avarok hatalmas ebeinek szagát.
Nogaj ingben-gatyában támolygott ki, s kezét előretartva ernyőzte szemét a teljes pompájában felkelő nap ellen. Egy pillanatra megrettent a néma lovasok láttán, de amikor jobban körülnézett, s megpillantotta saját népét is a lovasok mögött, kihúzta magát, és méltóságteljes tartást öltött. Nogaj körülbelül egykorú lehetett Zank hadnaggyal, de jóval kövérebb volt, és a nagy csöndben hallani lehetett nehéz, sípoló lélegzetét.
– Jó nap virradjon rád, Zank úr! – mondta Nogaj tompán.
– Jó nap virradjon rád – ismételte komoran Zank úr, s egy pillanatra átfutott agyán a helyzet különössége. – Tudod, miért jöttünk, Nogaj úr. Két vitézünket megöltétek, megszegtétek a szövetséget, amelyet öreg Varsány vezér kötött veletek. Add ki a gyilkosokat, s adj tíz ifjút, hogy szolgálja azok családját, akik apa nélkül maradtak.
Nogaj körüljártatta szemét a mozdulatlan tömegen, s számba vette az avar lovasokat.
– Ti, uram, mint hallom, készülődtök a nagy útra, mentek testvéreitek elé, mert igen megfogyatkoztatok. Mi itt maradunk, s megfizetjük az adót a nagy császárnak éppúgy, mint Pribína királynak. Ha itt maradnátok, nektek is megfizetnénk. De hát elmentek...
Zank sokat tapasztalt követ volt: arca sem rándult Nogaj szavaira.
– Hallottad kívánságunk.
– Hallottam, Zank úr. De mi semmit sem tudunk annak a két avar vitéznek szerencsétlen sorsáról, így hát nem tudjuk kiadni nektek gyilkosaikat, még kevésbé kötelezhetünk tíz legényt érdemtelen szolgálatra.
– Megértettem szavaidat, Nogaj. Megértettem, de hamisnak tartom, s ezért Varsány úr képében megbüntetem egész nemzetségedet – mondta Zank úr harsányabban.
– Tégy, amint kívánod, uram – hajtotta meg fejét színlelt alázatossággal Nogaj, és megvillant a szeme.
Feszültség volt a levegőben. A párbeszéd közben az asszonynép eltakarodott, s csak fegyveres bolgár férfiak maradtak a törzsfő háza előtti térségen.
Zank úr halk parancsszót hallatott, s a karéjban széthúzódott lovasok összébb szorultak, s lassan, egészen lassan kifelé mentek a falu közepétől a folyó felé, amely mellett a mezőn a bolgárok ménese volt. A bolgárok felnyögtek, feljajdultak, amikor megértették az avarok szándékát, de az utolsó avar tized felállt nyergében, s az íjak idege megpendült. Két bolgár, aki már csaknem elhajította lándzsáját, szoborrá dermedt ebben a mozdulatban, torkukat nyílvessző fúrta át.
Nogaj népe most már tisztes távolból, némán kísérte az avarokat, akik közül öten kiváltak, és ezernyi szempár kereszttüzében végezték szörnyű munkájukat. A békésen legelésző lovakat egymás után döfték le, s minden döfést ezer torokból hangzó, fájdalmas nyögés, sóhajtás kísért. Csakhamar olyan volt a legelő, mint a csatatér, de ez csak lódögökkel volt tele. Édeskés vérszag terjengett, a lovak egy része megvadult, menekülni próbált, de ezeket nyílvesszők fúrták át.
Nogaj ott állt harcosai között, és hang nélkül folytak a könnyei. Az avarok a pusztai népek kegyetlen törvényét cselekedtek: az ellenséges törzset megfosztották legfőbb kincsüktől, hadviselésük, menekülésük és munkájuk eszközétől: lovaiktól.
Zank hadnagy is könnyezett. Látott ő már embereket is elhullani ugyanilyen kegyetlen mészárlásban, de ott nem néző volt csupán, s nem neki kellett kiadnia a parancsot. És a ló szent állat, a fehér ló pedig különösen az. De Zank arra gondolt, hogy Varsány nemzetségének elvándorlása áldozatot érdemel, s a hadak ura talán örül is ennek a méltó áldozatnak. De akárhogy fontolgatta a dolgot, nehezen tudta elképzelni, hogy a hadúr igazán örülne ilyen öldöklésnek. Ha a szokás nem kötötte volna, inkább elhajtotta volna a bolgárok ménesét, hiszen a nagy útra szükség is lett volna minél több nyerges és igás állatra. De az lopás lett volna, méltatlan az avar néphez, mely nem szorul rá mások marháira, kincseire.
Egy hosszú sörényű, gyönyörű fehér mén tört most ki, oldala piroslott, nem a saját, hanem társai kifröccsenő vérétől. Zank éles parancsszavára megdermedt az íjászok keze, s a ló háborítatlanul tűnt el az erdő ritkás fái között.
„Ez a mén a tiéd, Világügyelő Férfi”, gondolta magában Zank, kissé következetlenül, hiszen a legpompásabb állatot illett volna leginkább feláldozni. Csakhogy ebben a mocskos halálaratásban az életben hagyás látszott a legszentebb áldozatnak.
Az öt avar vitéz vértől szennyesen jött vissza lovához, szablyájukat néhányszor beleszúrták a földbe, majd megtörölték a fűben.
Aztán a három tized, ahogyan jött, végigvágtatott a bolgárok faluján. Nogaj és népe szótlanul, minden ellenséges szándék nélkül nyitott utat nekik. A szemükben félelem volt, és gyűlölet. De a félelem nagyobb volt, mint a gyűlölet.
Amikor Zank hadnagy harminc emberével visszatért a Varsány-avarok szálláshelyére, már szekerek sora állt dugig megrakva, indulásra készen. A vitézek most a szállást körbekerítő gyűrűt rombolták, keserves káromkodásokkal. Feszegették, szórták szét a köveket, döntötték a vályogfalakat, leszaggatták, felgyújtották a palánkot, s szekercével hasogatták házuk bálványfáját.
Az avarok gyűrűjébe nem települ be sem bolgár, sem frank helyőrség. És amikor a kürt szomorú indulásra fújta, minden égett, ami Varsány földjén éghető volt, kivéve a temetőhely fejfáit.
De csak az asszonyok, gyerekek nézegettek hátra. A férfiak komor arccal igazítottak, amit kellett, a hámon vagy a nyergen, s amikor a kürt másodszor fújt indulásra, lomha hernyóként mozgásba lendült a szekérsor.
Varsány úr gondolataiba merülve nézett végig népén. Remélte, feleúton találkoznak Tervel atyával. A nagy folyóig ő is tudta az utat, de a frank vértesek rövid egynapi járóföldre mögötte vannak. Mielőbb szerette volna közöttük tudni a nagy folyót, amelyen túl, a pusztaságra egyetlen frank császár sem vetett még szemet.

 

HARMADIK FEJEZET

Már kétnapi járóföldre kerültek a nagy kősánctól, de a síkságnak csak nem akart vége szakadni. Tervel atyát ez nem lepte meg, Becse vitéz azonban ugyancsak tekergette a nyakát valami magaslat irányában, amelyen megpihenhessen a szem. Homokpuszták és ingoványok, mocsaras-lapos tölgyerdők váltogatták egymást, s éjszakánként hallották a farkasüvöltést és a bölénycsordák nehéz csörtetését.
A Nap most kelt fel, s félelmesen szép látványt nyújtott hatalmas, tűzpiros korongja, amint akadálytalanul felbukkant a láthatár peremén.
Nagy láp szélére értek, s Tervel atya hiába fürkészte a járható ösvényt, a lovak horkolva csúsztak szügyig a zsombékosról a veszedelmes vízbe. A láp szegélyén haladva azután belebotlottak egy pákászkunyhóba, mely szláv szokás szerint verembe volt ásva.
– Jó nap virradjon rád! – mondta Tervel atya nyájasan, mert látta a kibúvó ember s asszony szemében a félelmet. Bentről gyenge füst és gyermeksírás szűrődött ki.
– Rátok is, uram! – hajolt meg a férfi, csimbókos haját-szakállát lesimítva.
– Látom, avar vagy – mondta Tervel atya. Vannak-e itt még avarok?
– Voltak, uram, de túl sok bolgár harcos portyázott errefelé, egynapi járásra földvárat is emeltek. Megpróbálták elűzni őket, de sokan voltak. Aki megmaradt, lehúzódott a Tiszához, s le Erdőelvére, a széki avarokhoz.
– Te mért maradtál? – kérdezte Becse.
– Nem vagyok harcos, uram. Kacska a lábam – mutatta az ember szégyenkezve. – Aztán meg: hozzászoktam a vízi élethez. Ha éhesek vagytok, hallal, lepénnyel, sajttal szolgálhatunk. A lovak meg haraphatnak füvet a kunyhó mögött.
– Jó lepény – mondta Tervel atya, lassan rágcsálva, hogy példát adjon Becsének, aki túl mohókat harapott. – Honnan a búza?
– A bolgároktól – hajtotta le fejét az ember restelkedve. – Mi nem tudtunk hozzá eleget. Halat s vadfélét adtunk cserébe. Bemegyek a friss fogással a földvárba – nem bántanak. Ők meg ehhez nem értenek. A sajt is tőlük van, bár azt mink is tudjuk. De hát a gyermekek miatt – bökött fejével befelé, mert az asszony kint terített, egy nagy fatönkön.
– Szóval... nem bántanak – ismételte meg Tervel atya tűnődve.
– Csak a fegyverest bántják. De azt is csak akkor, ha többen vannak. Nem igazi harcos népek – vélte az ember. – És ti, uram, ha meg nem sértlek, honnan, s hová?
– Varsány-gyűrűből valók vagyunk, napnyugatról, s el kell vonulnunk a frank vértesek elől, s a morvák elől, akiknek most Pribína a királyuk.
– Hát a mogyeri avarok nem jönnek? – kérdezte az ember.
– Te tudsz róluk? – kérdezte vissza Tervel csodálkozva.
– Mindenki tud róluk felénk, uram. Mert úgy tartja a nép, hogy sok-sok száz évvel korábban jöttek előre a mi őseink, keletről, de véreink java hátramaradt. Ha ők egyszer elérkeznek, nem vérzünk tovább, élhetünk úgy, ahogyan nekünk tetszik. Ahogyan a Világügyelő Férfi nekünk parancsolta.
Lassan felcihelődtek, s a pákász ügyesen átvezette őket a lápon.
– Ha majd erre jöttök megint, uram, talán veletek mennék – mondta alázatosan. – Ha ugyan Varsány úr népe befogad egy nyomorult pákászt. Mert nem jó itt egyedül, idegen népek között.
Tervel súlyosan bólintott, s táltosmód megáldotta az embert.
– Mi a neved? – kérdezte a táltos, és megsarkantyúzta lovát.
– Cserge, uram.
– Köszönjük, Cserge! – kiáltotta vissza vígan Becse, és előrerúgtatott. Megszerette ezt az embert, ezen a néptelen vidéken, amelyet avar szóval éltetett és meglakott.
– Mondd, atyám, mi lesz velünk, avarokkal? Mi lesz, ha nem jönnek meg mogyeri testvéreink? – kérdezte Becse vitéz, amikor napszállatkor letáboroztak egy homokos síkságon.
A táltos lehunyta a szemét. Aztán eltűnődve pillantott Becsére, s egy gallyal rajzolni kezdett a homokba.
– Mink itt vagyunk, középen. Látod? Ez itt a nagy folyó, amelyen átkeltünk. Nyugatra, ameddig húzom a vonalat, mindenütt a nyugati rómaiak uralkodnak. Sokféle nép. Az északi emberek, aztán a frankok, a langobardok. Emitt, keleten a keleti rómaiak. Ők magukat bizánciaknak mondják. Ők mind egyazon istent imádnak. Délen és keleten vannak az arabok és a türkök-bolgárok. Aztán körülöttünk, karéjban vannak a szlávok.
– Azokat ismerem – mondta Becse vitéz. – Tőlük nem félek. Nem jó lovasok, nem jó nyilazók. Csak a földet túrják.
A táltos összehúzta szemét.
– Csak lassan, fiam. Olyanok, mint a fűszál. Rátapodsz, lehajlik, majd kiegyenesedik. S a tölgyet eldönti a nagy szél, a fűszál meg sem érzi. Szolgának lenni biztosabb, mint úrnak. S többen vannak, még többen lesznek. Ne becsüld le őket.
– Baján kagán idején, te mondtad, atyám, mindenki rettegett tőlünk.
– Akkor igen. A nagy, kőfallal körülvett Bizánc évente százezernél is több arannyal váltotta meg a békét. De Károly, a frankok császára szétszórt bennünket. Azóta nemhogy kagánunk: fejedelmünk sincsen, csak vezéreink, ezüstkardos vezéreink, akik egymás közt is marakodnak. Vannak griffes avarok, akik gyáván meghódoltak a bolgároknak, s nyelvüket is eltanulták... De most elég ebből. Próbálj valamilyen vadat lőni, fiam, fogytán az élelmünk. Haza kell néznem este, minden jól van-é Varsány-gyűrűben. Furcsát éreztem tegnap óta. Nem veszedelmet, mégis ahhoz hasonlót. Meg kell bizonyosodnom felőle.
Becse szívében megzavarodva, gyalogszerrel indult el a pusztán, hogy ehető élelmet vadászszón. Tervel atya rejtőzése-révülése félelmetes képeket idézett fel benne, s még aggasztóbb volt, hogy az atya sejtelmei sohasem tévedtek: valami történt otthon... Talán vissza is kell fordulniuk, dolgukvégezetlen, szégyenszemre. És vajon Ölrun? Vele mi történik? Bárcsak néki is olyan látó szemei volnának, mint a táltos atyának! Akkor ő odabentről, lelke mélyén állandóan Ölrunt lesné, őrizné messziről is álmát, s vizsga szemmel figyelné, nem kóvályog-e valamelyik idősebb legény az árvák háza körül.
Sikerült két kövér túzokot ejtenie. A táltos gyorsan, gyakorlottan készítette a sültet, s intett Becsének, lásson hozzá. Ő maga nem evett, hanem félrevonult, s bőriszákjából csöndben előszedegette a révülés kellékeit, egyebek között egy karmokkal-agyarakkal televarrt bőrköpönyeget és egy báránybőrrel bevont kis dobot. Tervel atya egy szemvillanással jelezte Becsének, rakja nagyobbra a tüzet, s menjen még tűzrevalóért.
Mire Becse visszatért egy ölnyi gallyal, száraz kóróval, addigra a táltos már pőrére vetkezett, bekente testét valami fénylő kenőccsel, amelynek fanyar illata csavarta Becse orrát.
Becse nagyra tornyozta a máglyát, s a táltos intésére hátrább lépett, tisztes távolságra, s szemét-fülét hegyezve egyszerre figyelte a táltos mozdulatait, s az éjszaka árnyait-zenéjét. Veszedelmet hozhatott rájuk ez a fennen lobogó máglya, de hát a révüléshez sötét éjszaka kell, ezt mindenki tudja.
Tervel atya most egy kis szarvedénykéből valamilyen port hintett a tűzre, s egészen közel hajolva beszívta a lilás-kékes füstöt. Ennek illata is eljutott Becse orráig, s ez az illat is fanyar volt. Akkor a táltos, előbb lassacskán, majd egyre sebesebben, verni kezdte tenyerével a dobot, s egész teste, mely a lobogó lángoktól kékesen fénylett, ingani-rángani kezdett.
Aztán Tervel különös, dünnyögő hangon kántálni kezdett, néhol a régiek nyelvén is, amelyről Becse úgy tudta, még Attila táltosai beszélték. Ezt a nyelvet Becse csak homályosan értette, inkább érezte, hogyan változtak-csonkultak az ősi szavak. A táltos így énekelt:

 

Hatalmas bikája a földnek
hatalmas síkság büszke lova
én hívlak téged
én
a hatalmas bika idelenn,
én
a sivatag lova nyeritek,
én hívlak téged
sivatag lova
jelenj meg! oktass!
Bűvös bikája a földnek
jelenj meg
szólj hozzám!

 

Ezt ismételgette a táltos, azután egyre sebesebben kántált, csak a „Haj, regö rejtem” hallatszott ki belőle, majd dobját elhajítva, bőrköpönyegét ledobva, széttárt karokkal keringett a tűz körül. Becse félelmet és szégyenkezést érzett. Félelmet a saját oktalan kíváncsisága miatt, szégyenkezést, hogy észrevette rettegésében is Tervel atya szánandó, ösztövér meztelenségét. És amikor távolról meghallotta a lódobogást, arcra vetette magát: tudta, hogy a révülés sikerrel járt, a Világügyelő Férfi megjelent számára hatalmas lován, amelynek csak patkódobogását hallani.
Ilyenkor a táltos lelkét a Férfi felragadja a magas égbe, ott társalkodik vele, válaszol kérdéseire, ha éppen jó kedvében van, de ha a táltos rosszul kérdez, akkor a földre visszanyekkenti.
Aztán csak a tompa puffanást hallotta: Tervel atya elterült a földön, fél karja a kihunyni készülő tűzbe lógott, mellkasa hevesen hullámzott, szemének csak fehérje látszott.
Becse gyorsan félrevonta a tehetetlen, súlyos testet, óvatosan lefektette, fejét megemelte, a bőrtömlőből vizet öntött egy kendőre, s addig dörzsölte Tervel atya halántékát és homlokát, míg szemei csöndesen lecsukódtak, és az öregember mély álomba merült.
Becse pedig ott virrasztóit mellette, míg a kelő nap sugarai meg nem érintették a vén arcát. Tervel atya felült, s komoran megszólalt.
– A Férfi elragadott, s megmutatta a mieinket. Időnek előtte útnak indultak, feldúlták őseink szálláshelyét, ne jusson a frankok kezére. Vissza kell menned, s elvezetned őket idáig. Addig én megjárom Erdőelvét, megkérem a széki avaroktól a bébocsáttatást, s itt várlak bennetek. Ha pedig én nem tudnék jönni, küldök magam helyett mást. Itt fog várni vagy ő, vagy én, míg meg nem érkeztek. Szekerekkel, asszonyokkal, gyermekekkel legalább kétszer annyi időre számolhatunk, mint ameddig mi jöttünk. Útközben szálljatok meg a frankok régi, körkörös várában, a nagy folyó mellett. Állítsatok őröket a tetejére körbe, mert ott megszoríthatnak benneteket. Ennyi. Most pedig indulj. A sültet, ami maradt, vidd magaddal, ne kelljen vadászattal időt vesztened. Én majd inkább ráérek. Vigyázzon rád az ég ura.
Becse szerszámozott, nyergelt, s pontosan lelkébe véste mindazt, amit a táltos mondott, ugyanúgy, ahogyan a tájat minden árva fácskájával és bokrával, minden parányi horpadásával és emelkedésével. Szerette volna látni mielőbb új hazájukat, Erdőelvét, de még inkább húzta a szíve Varsány vezér népéhez, s Ölrunhoz, aki talán éppen védelmére szorulna.
– Jeleket fogok hagyni nektek, ha baj érne: tudjátok, meddig jutottam.
Becse bólintott, bár nemigen hitte, Tervel atyát bármi baj is érhetné. Kinek lelkét felragadja a Férfi, annak mi félnivalója lehetne földi bajtól, haláltól? Életét a Világügyelő szeme vigyázza, minden hadak ura, az avarok istene.
Becse nyeregbe pattant, s nemsokára csupán aprócska pont volt a végtelen síkságon, a két folyó között.

 

NEGYEDIK FEJEZET

Becse visszafelé, az ismert tájon és úton jóval gyorsabban haladt. Hajtotta a félelem és bizonytalanság is, amit az egyedül járó ember érez csak, különösen a lovas ember, akit messziről látni és hallani, s akinek lovára, fegyverzetére bármely idegennek megfájdulhat a foga. Lesből hurkot vetni a lovas nyakára gyermekjáték, vagy fát dönteni rá, nyilat röpíteni hátába, álmában meglepni.
De Becse a maga tizenhét esztendejével sokat próbált vitéznek számított, részt vett kisebb portyákon, megtanulta ő maga is a lesvetést, íját szempillantás alatt meg tudta feszíteni, szablyája pedig varázslatos köröket leírva tévesztette meg az ellenfelet, míg védtelenül nem hagyta valamely nemesebb részét. De – és ezt a hasonló öreglegények között az ifjú ember néha ugyancsak szégyellte – még embert nem ölt, pedig hát a férfiúi ranghoz ez kimondatlanul is hozzátartozott.
Becse azonban, amennyire szégyellte ezt, annyira örült is a lelke mélyén. Talán nevelőapja, Tervel atya hatása volt az, hogy megtanulta mélységesen tisztelni az életet, minden életet. Tervel atya még egy bogarat, még egy hangyát sem háborgatott ok nélkül, és Becse kisgyermek korában sem csatlakozott a gyermekek kedvenc állatkínzó szórakozásaihoz. Gyöngy névre hallgató, kedves hóka lovát sem hajtotta soha tajtékosra, oldalát sem sarkantyúzta véresre, még akkor sem, ha éppen versenyre kelt más legényekkel, s talán lova gyötrése révén megnyerhette volna a versenyt. Ezt társai gyengeségnek, ostobaságnak, gyávaságnak tartották, de Becse Tervel atyától megtanulta a hallgatást, amely mindig erőt takar.
Amikor az ingoványhoz ért, jól emlékezett az ösvényre, amelyen átvezette őket Cserge, a sánta pákász, és szívében örvendezett a gondolatra, hogy kis időre megpihenhet és felfrissülhet Cserge kunyhójában. Amikor azonban leugrott lováról, és körülnézett a furcsa, nagy csöndességben, látta, valami nagy baj van. Cserge loncsos ebe vérében feküdt, a veremház környéke és maga a ház is szét volt dúlva, és látszott, csóvát is vetettek a tetőre, csakhogy a még nedves sás és zöld nád nem fogott tüzet, csak csöndben füstölgött. A veremház aljában, az ajtóféle tákolmány mögött feküdt Cserge összeszabdalt teteme, kezében még holtában is szorongatva szekercéjét. A száraz nádból készült nyoszolyán pedig ott hevert a két halott gyermek, s mellettük az asszony, akiről a gazok letépték a ruhát, nyilván meggyalázták és megölték. Becse szíve összeszorult a fájdalomtól, amint a megölt, szép gyermekekre nézett még egyszer, s szeme önkénytelenül is befogta a fiatal nő kebleinek gyöngéd halmát és ölének gömbölyded ívét. Becsének még nem volt dolga nővel, s nem is látott még pőre asszonyt, csak leánygyermeket: most ismeretlen érzések, vágyak rohanták meg, s a fülledt, édeskés vérszag undorával és a gyönyörű test igézetében rettegve és megbabonázva állott ott. „El kell temetnem őket – gondolta –, nyugodjanak avarokhoz illő módon.”
Először a férfit vonszolta ki a szabadba, majd a két kisgyermeket nyalábolta fel, anélkül hogy rájuk nézett volna, mert a rosszullét környékezte. Aztán gyöngéden felemelte az asszonyt, akinek nevét sem tudta, s akinek élettelen testén nem látszott fegyver nyoma, csak ütések foltjai. S amikor kibotorkált vele a napvilágra, anélkül hogy tudta volna, mit cselekszik, megcsókolta a kebleket, amelyek hamvasak és érettek voltak, s hegyükben a rózsaszín-barna bimbók titokzatosan remegtek.
És akkor az asszony felsóhajtott, és felnyitotta opálos szemét. Az első kifejezést az értetlenség, a másodikat az ijedtség adta, a harmadikat az emlékezés iszonyata.
– Csak én vagyok az... csak én vagyok, kedves – dadogta Becse, és óvatosan földre helyezte az asszonyt, aki most észrevette saját meztelenségét, és elpirult. Becse rákanyarította köpenyét.
– Meghaltak, ugye? Mind meghaltak, engem pedig...
– Kik voltak? – kérdezte Becse.
– Martalócok. Csak néhány szót tudtak a mi nyelvünkön. Bőrvértjük volt, hosszú, egyenes kardjuk. Hogy nem találtak rabolnivalót, rám vetettek szemet. Cserge szekercét fogott, ők pedig...
Az asszony hangja elfulladt.
– Hogy hívnak? – kérdezte Becse vitéz gyöngéden.
– Temiznek.
– Temiz? Nem avar név.
– Nem – mosolygott az asszony. – Engem a bolgároktól vett az uram. De már alig emlékszem valamire az ő nyelvükből. A nevem annyit tesz, mint tiszta.
– Megismernéd azokat, akik... akik itt voltak?
– A fekete vért... azután az idősebbnek, aki parancsolt, kardvágás volt a bal arcán. A másik... róla nem tudok semmit sem mondani. Mit akarsz velük?
– Most nem tudom üldözőbe venni őket, mert sietnem kell. Tervel atya a törzsért küldött, őket kell vezetnem. De ha összeakadnék velük... talán elém veti őket a végzetük. De mi lesz mostan veled, Temiz? Velem jössz? A ló talán...
– Nem, uram. Neked sietős az utad. Szívesen veled mennék, te jó vagy, és én félni fogok egyedül... De erre jöttök visszafele, s akkor, ha úgy akarod, veled megyek. Erdőelvére is, akárhová. Addig pedig... várlak.
Az asszony alázatosan lehajtotta a fejét.
– Erre jövök – mondta a vitéz elfulladva.
Az asszony visszaadta a köpenyét, s búcsút intett, s ebben a búcsúban benne volt a mezítelen asszony minden alázata és büszkesége.
És Becse, amit még sosem tett, habosra hajszolta lovát, s addig vágtatott, míg szegény Gyöngy rogyadozni nem kezdett.
Becse igen haragudott magára, amikor kénytelen volt a remegő állat lábára béklyót vetni, s fényes délután maga is megpihenni. Egy kis ligetbe húzódott, ahonnan jól beláthatta a lentebb kanyargó utat, amelybe több gyalogösvény és szekérnyom torkollott. Néhány órányira lehetett már csak a nagy folyótól, s a rómaiak nevezetes kővárától.
Elővette a Tervel atyától kapott sült maradékát, s csöndben falatozni kezdett, majd lovát füvesebb, védettebb mélyedésbe vezette, s maga víz után nézett. Víznek azonban nem érezte szagát, nyomát sem látta, kénytelen volt tömlője poshadt vizét megosztani Gyönggyel, majd a nyerget feje alá tette, s pihenni tért.
Az a hatodik érzék ébresztette fel, amely a nomád népek életében nemcsak természetes, de hiánya biztos halálhoz vezetne: álmában is meghallotta a lovak dobogását.
De mielőtt még talpra ugrott volna, eszébe villant, hogy Temiz babonázó szépsége miatt elfeledte teljesíteni férfiúi kötelességét: megadni a végső tisztességet Csergének s a két gyermeknek, elhantolni őket fejjel északnak, s legalább apró tüzet gyújtani halmuk felett. Elvörösödött szégyenében. Mit fog őróla vélni Temiz? S hogyan állhat meg Tervel atya szeme előtt, ha egyszer meg kell vallania, mi történt vele az úton, mi késleltette küldetésének teljesítésében? Éretlen suhanc módjára viselkedett, még jó, hogy botorságában nagyobb szégyent is nem vett magára, hogy egy halottnak vélt nővel... S most Temiz egymaga áshatja meg a sírokat, egymaga viselheti minden fájdalmát... Talán mégis magával kellett volna hoznia, a ló megbírta volna kettejüket is... Csak hát hatszáz vitéz, s megannyi asszony, gyermek és szolga élete több, semhogy bármilyen asszony miatt kockára lehes sen vetni, el is űznék a nemzetségtől, ha ilyesmire vetemedne bárki is...
A lovasok már egészen közel értek, s Becse a bokrok takarásában lovához osont, s minden eshetőségre készen feltette rá a nyerget, majd íjára nyilat illesztett, s kikémlelt az útra.
Amikor megpillantotta a fekete vérteket, azonnal tudta, hogy a Hadak bosszuló Ura kezére adta Cserge és két családja gyilkosait, s Temiz megbecstelenítőit. Becse tudta a törvényt: el kellett volna most fognia a két gyilkost, s a vének bíráskodása alá adni őket, de hát egyedül volt, sietős volt az útja, s a pusztai legfőbb törvény mégiscsak a szemet szemért, fogat fogért törvénye volt.
Becse az ölés ólmos ízével szájában kirepítette első nyílvesszejét, s az idősebb férfi nyikkanás nélkül fordult ki a nyeregből. A fiatalabb azonnal kivágott lovával, s vissza sem pillantva folytatta útját. Becse utána küldött egy nyílvesszőt, de a bőrvért hátlemezéről lepattant. Az avar vitéz lerobogott a dombról, úgy, hogy a gyilkos útját elméssé az ő útja. Gyöngy sebességét megsokszorozta az enyhe lejtő, s valósággal belerobbant a másik lóba, úgyhogy az idegen kirepült a nyeregből, s nagy nyekkenéssel elterült a porban. Becse karddal a kézben leugrott a lováról, s óvatosan az idegenhez lépett, aki azonban nem moccant: nyilván eszméletét vette a zuhanás. Karja kimarjulva, különös szögben állt el a testétől.
Becse lábával megfordította a testet. Jóképű, magas, szőrtelenre beretvált arcú férfi volt. Nyakán és csuklóján vastag aranyperecek voltak, s a vért alól fényes selyeming látszott, melyet Becse csak egyszer látott életében, egy magas rangú fogoly asszonyon, akit később Varsány úrtól kiváltottak a frankok. Irigység, megvetés és diadalérzet hullámzott át rajta, ahogyan kardjára támaszkodva nézte az idegent, aki lassan magához tért, nyögve megpróbált felülni, de visszahanyatlott. Becse töprengve bámult az idegenre: sajnálta, hogy nem vette fejét első indulatában, mert haragja már elszállt. Az idegen most karattyolni kezdett valami különös nyelven, majd érezhetőleg más nyelveken próbálkozott, míg végül töredezett avar nyelven szólalt meg.
– Te nem öl meg engem, vitéz! Bizánci nagy császár, Teofilosz követe lenni mi. Tettél nagy rossz, megöl Drogász úr, császár szeme. Császár haragszik majd. Ez vidék mind hódolni őneki. Császár jön haddal, büntet avarokat.
– Hitvány rablók, gyilkosok vagytok, nem követek! – fakadt ki Becse. – Megöltétek Csergét, a pákászt, és két gyermekét, meggyaláztátok asszonyát!
– Értem, mit beszél. Az ember fegyvert fogott ránk, Drogász úr haragszik, büntet. Kicsinység, mi fizet arany, ha neked ők kedves. Jó, bizánci arany. Ott övben, bő arany. Vedd el, mennyi kell.
Becse előtt megjelent Cserge, a gyermekek, Temiz alakja, döntött.
– Imádj istenedhez, ha van, mert senki élete nem kicsinység, bizánci!
Az idegen inge alól elővont egy kis, kereszt alakú érmet, megcsókolta.
Becse várt egy darabig, aztán nekihuzakodott, s elcsapta az idegen nyakát. Az érem csillogva elrepült. Becse utánament, felemelte, letörölte a fűben, megforgatta. Míves kis kép volt aranyba faragva, meztelen, szakállas embert formázott, karját széttárva.

 

„Ez az istenük nyilván, de ugyan nyomorult isten” – gondolta Becse, és tarsolyába csúsztatta az érmét. Tervel atya talán többet tud róla. Aztán kidöntötte az idegen övéből az aranypénzeket, kipróbálta szablyáját, tőrét, azt is elvette, átballagott az idősebb férfihoz, leszedte róla a nyak- és karpereceket, majd visszatért a fiatalabbhoz, s azt is megszabadította ékszereitől.
Az arany s az ékszerek mind Temizt illetik: vérdíj az mind.
Lóra ült, s elügetett.
Gyilkosoknak nem jár temetés.
Becse átúsztatott a nagy folyón, elvágtatott a nagy kővár mellett, s úgy számította, másnap már találkozhat népével.
Varsány úr vonulásának azonban semmi nyomával nem találkozott. Letért egy darabig a Nagy Szürke Tó felé, amelyet szláv szóval néha Bolatonnak is hívnak, mert ott az út most szárazabb volt, a partmenti mocsár is felszikesedett. De az ottani emberek sem látták a hadat, pedig néhányan, mint mondották, csatlakoztak is volna szívesen Varsány úrhoz, ha megint jönnek a frankok.
Itt aztán visszafordult Becse, s néhány nyíllövésnyire odább ismét kérdezősködni kezdett. De senki nem hallott Varsány úr hadáról, s kétezernyi ember vonulása nem maradhat észrevétlen.
Végül Becse elérkezett a törzs szállásterületére, s már ugyan látta, hogy merre kerülték el a nyomok, de hajtotta a belső kívánság, hogy még egy búcsúpillantást vessen ősei szálláshelyére, amelyet persze Varsány úr parancsára nyilván lerontottak.
Bizony szívszorítóan szomorú látványt nyújtott a lerontott fal, a felégetett veremházak és kunyhók, a bedöntött csűrök, a szétütött nagy, közös kemencék. Néhány hét múlva már mindenütt fű kezd zöldellni, néhány hónap múlva pedig a természet visszafoglalja mindazt, amit az avarok egyik törzse elhódított tőle. Csak a tűzhelyek kőkarikái, s a temetőhelyen a csontok és a kőedények jelzik majd kései koroknak: itt régen emberek éltek.
Becse gyakran elgondolkodott azon, mindig így fognak-e élni az emberek, ahogyan most, örökös harcban, acsarkodásban, egymás sanyargatásában. Tervel atya és más vének a törzsben néha mesélgettek olyan régi korokról, amikor még az emberek egy nyelven beszéltek, és béke uralkodott közöttük, és jóval többet tudtak a világról, mint most. A vének szerint a Világügyelő Férfi megharagudott az emberekre, vízözönnel is sújtotta őket, aztán tűzesővel, s a régieket új, vadabb és szaporább törzsekkel pusztíttatta el, akiket mindig napkeletről indított útnak, a Föld termékeny s iszonyú bugyraiból.
És Becse tudta, hogy az avar nép is napkeletről jött, és Zank úr, az avarok követe, aki járt a frankok földjén, azt mondta egyszer, borközi állapotában, hogy Frankónia földje, városai és szent épületei csak bámulattal és irigységgel töltötték el az ő szívét, ámbár meg nem érthette, hogy azok a gyáva, földtúró népek miképp hozhattak létre ilyen alkotásokat.
Becse kiporoszkált a temetőbe is, leült édesanyja testhalma előtt, korsaját megtöltötte friss vízzel, tálkájába némi darát szórt, s kis tüzet is gyújtott. Szeme könnyel telt meg, annyira szerette volna, ha most szavakkal is elbúcsúzhat, tanácsot kérhet további életére. Sóhajtva felállt, leporolta magát, s félrevonta lovát, amely szégyentelenül legelni kezdte a távolabbi testhalmok füvét. Becse nem haragudott igazán a lelketlen állatra, hiszen a természet örök forgásának törvényét teljesítette: a halottak bomló testéből fű sarjad, az állat lelegeli a füvet, az állatot pedig megeszi az ember, vagy másként használja, vagy megeszik más állatok. Végül mindenből fű lesz, avagy ha tetszik: végül mindenből ember. A fiatalember nemigen hitte, hogy a Világügyelő Férfi sokat törődne az emberekkel, még kevésbé a lelkűkkel. Becse már látott halottakat, haldoklókat is eleget, és nehéz volt elképzelnie, hogy az a testetlen valami, a lélek, csak úgy kiszáll a gyorsan hűlő és elbomló tetemből, hogy valami különös, új életet kezdjen messze fönt, a hideg magasságokban vagy a feneketlen mélységekben. S amikor Tervel atyát faggatta erről, a vénember mindig kitért az egyenes válasz elől, mintha maga sem lett volna bizonyos arról, hogy a halottak tovább élnek. Vagyis hogy többnyire azt felelte, hogy a halottak bennünk élnek tovább, jó emlékezetünkben, s leginkább utódainkban, mindaddig, míg a Világügyelő Férfi magához nem szólítja az utolsó embert az idők végezetén.
Becse persze nem értette a halált, hiszen még a betegséget, a gyengeséget sem ízlelte meg. Mások halálának tanújaként, sőt legutóbb előidézőjeként sem érezte át a halál kikerülhetetlenségét. Úgy érezte, mint a legtöbb ifjú ember, hogy a halál valami bűn vagy tévedés vagy önfeladás következménye, de aki vigyáz, és nem akar meghalni, az nem is pusztul el.
Összerezzent: a temetőkert mögötti úton gyors, fekete pontok jelentek meg, s egyre jobban, növekedtek. Becse lovára pattant, és a másik irányba fordult, de a fekete pontok ott éppen úgy hemzsegtek. Becsében egy pillanatra vad reménység támadt, hogy Varsány úr gyors vitézei tértek vissza, de néhány pillanat múlva már kivehette a morva íjászok zöld fövegét és a frank páncélosok tompa csillogását. Becse egy pillanat alatt felmérte, hogy lehetetlen kitörnie innen: lovát egy bokor takarásába vezette, maga pedig távolabb elrejtőzött egy sírhalom mellett.
Mozdulatlanul várakozott napszálltáig: abban reménykedett, hogy az idegenek elhagyják a földig rombolt avar szállást, de mindenütt őrtüzek gyulladtak fel, úgy tetszett, a frankok és morvák itt akarták tölteni az éjszakát. Elhatározta, hogy nem vár tovább, hiszen ennél kedvezőbb pillanat talán később nem is akad. Azonfelül kezdte az éhség és szomjúság is gyötörni. Becse óvatosan, csöndesen vezetni kezdte Gyöngyöt arra, amerre a legnagyobb rést látta az őrtüzek között. Már azt hitte, baj nélkül kicsúszhat az őrök láncából, amikor váratlanul füttyszó harsant, körülfogták, és tucatnyi erős, vad marok cibálta, taszigálta a középen lobogó, legnagyobb máglya felé.
Hunyorgó szemmel, megkötözve állott ott, s csak lassan vette ki a reá bámuló, kíváncsi, megvető és gyűlölködő arcokat.
– Egy barbár! Húzzátok fel, ne sokat teketóriázzatok vele! – mondta egy szakállas főnökforma, de hogy mit mondott, az Becse számára csak a hangsúlyból, a mozdulatból derült ki.
Magas, erőteljes öregember lépett oda, de szavainak értelmét Becse ismét csak a hanghordozásból vélte kiolvasni.
– Várjatok! Ki kell hallgatni. Ez még csak gyerek. Kerítsétek elő az avar tolmácsot!
A magas öregemberből olyasfajta méltóság áradt, mint Tervel atyából, bár arca borotvált volt. De ez nem a fegyverek méltósága volt, hanem a tudásé vagy valami másé.
Megérkezett a morva tolmács, aki avar fogságból szökött, és csak rosszul beszélte a nyelvet.
Az öregember megszólalt.
– Mondd meg neki, hogy az én nevem Joannes, és a frankok császárának megbízásából azért jöttem, hogy megtérítsem az itteni, keleti területek pogányait.
A morva a fejét vakarta. Ebben a rövid mondatban annyi fogalom volt, aminek az értelmét avarul lehetetlen volt visszaadni. Joannes püspök megértette a tétovázást.
– Akkor mondd így: ez a föld régtől fogva a frank császáré, aki az egyetlen igaz istent szereti, és mivel azt akarja, hogy az ő népei mind az ő istenét szolgálják és az ő törvényei szerint éljenek, elküldte hozzátok katonáit és papjait. Én a papok vezetője vagyok.
Ezt Becse megértette, és így válaszolt:
– Ezen a földön éltek a mi őseink, itt nyugszanak ebben a földben. A messzi napnyugaton élő császárnak miért kell a mi földünk? Mi is egy igaz istent imádunk, a Világügyelő Férfit, akinek minden emberre, minden népre, de minden fűszálra is egyformán gondja van.
A főpap átható szemeit Becse szemébe mélyesztette, de a fiatalember bátran, rezzenés nélkül állottá a veséző pillantást.
A további kérdésekre válaszolva Becse szűkszavúan közölte: törzse elhagyta ősi szálláshelyét, új szállást keres keletebbre, a nagy folyón túl, s őneki kellett volna elvezetnie népét az ismeretlen vidéken keresztül.
A kihallgatás során rengeteg frank harcos gyűlt köréjük, akik tisztes távolból hallgatóztak, és mustrálták a fiút: közülük legtöbben most láttak először eleven pogányt. Morva alig akadt a kíváncsiskodók között: ők már megkóstolták az avar fegyver ízét.
Megérkezett az a szakállas, hüllőszemű nagyúr is, aki bizonyára az egész sereg fővezére volt, mert a kíváncsiskodók köre még nagyobb lett, de aranyos vértű testőrök hátrább szorították őket. A főpap méltósággal üdvözölte a vezért, aki viszont megcsókolta a pap gyűrűjét, amit Becse igen mulatságosnak érzett, s ha nem lett volna ilyen szorult helyzetben, talán még el is mosolyodott volna. Most azonban rezzenéstelen arccal és tekintettel állt ott, még mindig hátrakötött kézzel, csak széles járomcsontján feszült meg jobban a bőr. Helyzete egyszerre töltötte el félelemmel, szégyenkezéssel és furcsa büszkeséggel. Félt, mert sokat hallott a frankok kegyetlenségéről, és tudta, helyt kell állnia: szégyenkezett, hogy ilyen hebehurgyán és feleslegesen fogságukba került, és büszkeséget érzett, hogy az idegenek szemének kereszttüzében ő most egy egész népet képvisel, a nagy Baján kagán népét, s még birodalmának maradványai is a kazárok földjéig húzódnak el...
A főpap néhány halk mondatot váltott a nagyúrral, aki csöndben ingatta a fejét, láthatólag nem tetszett neki a pap javaslata. Becse nem tévedett, amikor kitalálta, miről vitatkoznak: az ő fogságáról, ki végeztetéséről, esetleg szabadon bocsátásáról.
– Nézd, Angilbert gróf – magyarázott Joannes püspök türelmesen. – Ez még csak gyerek. Mi hasznunkra van, ha itt tartjuk? Ha viszont elengedjük, ez a primitív keleti nép talán nem fél tőlünk annyira, hogy mindent feléget közeledtünkre... Nekem az a feladatom, hogy a keresztény hitre térítsem őket, s halottakat nem tudok téríteni...
– Nekem viszont az a feladatom, hogy mindenkit elpusztítsak, aki fegyverrel ellenáll. Az avarokat különben is lehetetlenség letelepíteni. Nekünk engedelmes szlávok kellenek, akik művelik a földet, állatokat tartanak, és busás adót fizetnek. Minden pogánnyal le kell számolnunk – mondta Angilbert gróf, és vörös arca még jobban kivörösödött.
A két főember némán farkasszemet nézett: az ellentét kettejük feladata és szándéka között oly nagy volt, hogy aligha remélhettek kibontakozást.
– Nézzétek meg a holmiját! – adta ki a parancsot Angilbert, akinek eszébe jutott, hogy Joannes nemcsak Lodovicus kedves embere, hanem a pápáé is, IV. Leóé, aki erős kézzel vetett véget a fejetlenségnek a szaracén támadások leverése után, s akin most sok múlik. Vajon elismeri-e a verduni egyezményt, elismeri-e II. Lajos császárságát, vagy Lothárnak juttat minden hatalmat?
Ismét a megvető és kíváncsi tekintetek, ahogyan két közvitéz kirakosgatta Becse holmiját a tarisznyából, az iszákból, a nyeregzsákból, s övéből is. A zsákmányolt bizánci aranyak, ékszerek és fegyverek nagy bajt hoztak Becse fejére: felcsillant a nagyúr tekintete, mert a kincsek nagyon értékesek voltak, s egyúttal fényesen bizonyították igazát: az avarok pogány rablónépek, lám, ennél a suhancnál is találtak olyan míves ékszereket, amelyek nem pogány faragótól származnak. A képfaragványok közül Becse különös sajnálattal pillogott a kereszt alakú csecsebecsére, amelyet most a főpap vizsgálgatott.
Most megint halk mondatok következtek, a főpap felemelte a hangját, s végül a nagyúr beadta a derekát, rábólintott.
– Joannes püspök úr szolgája leszel – mondta az avarul értő tolmács. – Nagy tisztesség ez, csókolj kezet a püspök úrnak!
De Becse nem csókolt kezet, csupán meghajolt. Fogoly volt immár, és vad keserűség szorította össze a torkát.

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Becse Joannes püspök lovai mellé került, s a többi istállószolgától elhúzódva, csöndesen üldögélt, ha éppen nem akadt dolga. A lovak mellett is aludt, s a szolganépség a lovakkal, vágómarhákkal és hatalmas társzekerekkel lassacskán követte a sereg útját. A fősereg is lassan nyomult előre, több mint egy hónap telt el, míg a Nagy Tó közelébe értek, s a sereg létszáma is erősen megcsappant, mert a frankok minden jelentősebb avar gyűrűt – kör alakú földvárat – újjáépítettek, és helyőrséget raktak bele. Csekély számítgatással rá lehetett jönni, hogy a frank fősereg teljesen elolvad, mire a Nagy Folyóhoz érnek, amit a frankok Danubiusnak mondottak. Háborúság nem sok esett, mert a szlávok meghódoltak, az avarok pedig, úgy látszik, mindenütt követték Varsány vezér népének példáját, és keletebbre húzódtak, mert sem avar foglyokról, sem pedig halottakról nem esett szó a lovászok között, akik igencsak unatkoztak.
A fiatalember közben már elkezdett valamit fölszedegetni a lovászok beszélte frank nyelvből. Becse nagy csodálkozással vette tudomásul, hogy a frankok sem egyféle nyelven beszélnek: az egy-két nyugati frank nem nagyon értette a többségben levő keleti frankok nyelvét. A keleti frankok egyébiránt magukat germánnak nevezték, a szlávok pedig igen nehéz nyelvük miatt németnek, vagyis némának. Joannes püspök nem német, hanem nyugati frank volt, de ő legszívesebben a rómaiak nyelvén, latinul beszélt, csakhogy ezt meg a keleti frankok nem értették, legalábbis a közemberek. Becsének hangzása miatt jobban tetszett a nyugatiak nyelve, lágyabb és dallamosabb volt, méltóságteljesebb is, abból is felcsippentett néhány szót, de hát a keletiek nyelvén többet kellett forgolódnia, abból ragadt rá több mégis.
Becse apja a keleti frankok ellen való harcban esett el, Becse mégsem haragudott ezért különösképp a frankokra. Az ő apja is átküldött jó néhány frankot a másvilágra: gyűlölni akkor kell, ha küzd az ember, ha a magáét védi, asszonyát, gyerekét, szállását. Testetlen gyűlöletnek nincs értelme, megmérgezi az ember lelkét, beleivódik idegeibe, rossz ember válik belőle. Volt azonban a keleti frankok között egy főlovász, vérmes, tagbaszakadt, malacszemű ember, akinek asszonyát állítólag az avar vitézek ragadták el. Ebben Becse erősen kételkedett, mert a keleti frankok fehér húsú, túlságosan nagy testű asszonyai nem nagyon kellettek a hitványabb avar vitézeknek sem. Mindegy: a főlovász, akit Dagobertnek neveztek, az avarok iránti engesztelhetetlen gyűlöletét Becse ellen fordította, s a legnehezebb munkákat juttatta neki. A legvadabb lovakat bízta keze alá, de Becse értett a lovakhoz, és az állatok engedelmeskedtek akaratának. Csak akkor fájt igazán a szíve, amikor kedves paripája, Gyöngy is a püspöki istállóba került, lesántulva, hátán és oldalán mély korbácsütések hegeivel, és még nedvedző friss sebekkel. A pusztai lovak ugyanis csak a gazdájuknak hajlandók engedelmeskedni, s az a frank közvitéz, aki megkapta Gyöngyöt, agyba-főbe verte a szerinte makacs és lusta állatot, aki még vízhordásra sem vált be.
A lovászok, a frankok is, rabszolgák voltak, de a szabadoktól jogaikban alig különböztek, csak szökésük esetén büntették meg őket szigorúan. Közülük nem egy valamilyen gonosztettet követett el, azért veszítette el szabadságát, mások rabszolga szülőktől származtak, ismét mások fogságba estek, vagy adósság fejében kezesek voltak, és senki sem váltotta ki őket. Dagobert azonban saját jószántából volt itt, szabad volt, s ezt naponta a rabszolgák orra alá dörgölte. A lovászok szívből utálták Dagobertet, a hajcsárt, és akik legjobban gyűlölték, azok elkezdték támogatni Becsét, az avart, csak hogy borsot törjenek Dagobert orra alá.
Dagobert állandóan kereste az alkalmat, hogy beleköthessen az avarba, s miután Becse egyre inkább értett a frankok nyelvén, erre egyre több alkalma volt. Megvetően kiköpött, valahányszor elhaladt Becse mellett, s az ifjúnak ugyancsak kellett türtőztetnie magát, hogy ne válaszoljon a sértésekre. De Tervel atya tanítása mélyen Becse szívébe vésődött, s ebben az is benne volt, hogy az erősebb és ostobább, kegyetlenebb ellenséggel szemben csak a nyugalom és a ravaszság segíthet, és nem szégyen az, ha a ravasz rókát vagy az álnok farkast az ember nagyobb furfanggal, nagyobb álnoksággal győzi le.
Dagobert azonban megtudta, hogy Gyöngy Becse lova volt, és amikor észrevette, hogy az avar vitéz gyakran odaoson lovához, hogy sebeit gyógyítgassa, friss füvet vagy szénát lopjon oda elé, akkor úgy érezte, megtalálta Becse sebezhető pontját. Egyik reggel, amikor a lovászok már elvégezték az etetést-itatást, fényesre csutakolták és megfuttatták a lovakat, Dagobert felnyergeltette Gyöngyöt, és kijelentette, betöri a lusta avar dögöt. Gyöngy persze néhány pillanat múlva a földhöz nyekkentette a behemót Dagobertet, aki egy-két percig csak azt számlálgatta fektében, hány porcikája tört el. Azután feltápászkodott, belefojtotta tekintetével a lovászokba a torkukban bugyborékoló röhögést, elővette a korbácsot. A kemény ütések egymás után tépték fel az alig behegedt sebeket a szerencsétlen állat hátán és oldalán. Becse elfehéredett, remegett dühében, s minden önfegyelmét elveszítve, nekiugrott Dagobertnek, kitépte markából a fekete korbácsot, s ütlegelni kezdte, de olyan haraggal és erővel, hogy a nálánál kétszerte testesebb férfi csak a védekezésre gondolt, s arcát védelmezve mindkét kezével, futásra vette a dolgot. De amikor felharsant a lovászok röhögése, észbe kapott, s kardot rántva rárontott Becsére. És Dagobert szemében a hideg halál volt, és öles, egyenes kardját kivédhetetlen sújtásra emelte.
Becse kivárt, amíg a rettenetes kard felemelkedik, s eléri pályája legmagasabb pontját, ahol megcsillant a hideg téli napban. A lovászok körben ösztönösen behunyták szemüket, mert egyikük sem vágyott az avar ifjú kettéhasított fejének látványára. De az ifjú a pusztaiak szíjostorához hasonlóan a korbács kígyózó végét pontosan és szélsebesen elindította, s az nyomban kicsapta Dagobert fél szemét. A kard erőtlenül hullt ki a frank szőrös markából.
Dagobert szemére szorította mindkét kezét, s üvöltött torkaszakadtából. Ujjai alól sötéten patakzott a vér. A lovászok némán körülfogták őt és az avart. Senki sem segített Dagobertnek, senki sem emelt kezet az avarra, de szökni sem engedték volna, féltek a törvénytől, s még inkább Dagobert haragjától.
– Miért nem ölted meg, testvér, neked már úgyis mindegy – mondta az egyik lovász halkan.
Valaki már elszaladt a katonákért, s Becse nemsokára már gúzsba kötve várta, hogy a frank vezér döntsön sorsa felől.
– Nem kétséges az ítélet, gróf úr, meg kell kínozni, s azután fejét venni – mondta készségesen az egyik alvezér.
Angilbert gróf bólintott.
– Azért persze Joannes püspök úr beleegyezése is kell hozzá. Dagobert az ő szabadosa, az avar pedig az ő rabja.
– Csak egy nyomorult barbár. Hogyan merészelt kezet emelni egy frankra? A lázadás esete nyilvánvaló – vélekedett az alvezér.
Amikor Joannes püspök megérkezett, Becse már alig lélegzett. Gúzsba kötve hevert a rettenetes hidegben, arccal a hóban, és arra sem volt módja, hogy tagjait, ha bármily kevéssé is, de megmozgassa, s fenntartsa bennük a meleg vér keringését.
Joannes püspök egyetlen intésére kiszabadították Becsét kötelékeiből, de Becse nem tudott megállni saját lábán, összerogyott, úgy kellett életre dörzsölni-melengetni.
Joannes püspök maga elé vezettette Dagobertet, meghallgatta Becse vallomását, majd néhány lovászt is színe elé kéretett. A püspök maga meg volt ugyan győződve Becse ártatlanságáról, de igen nagy nehézségbe ütközött, hogy ezt a frank főuraknak is bebizonyítsa. Végül egy ezüstserleget ajánlott fel Angilbert grófnak, hogy a törvényt megbékítse. Azután maga mellé vette Becsét, s megtanította írni-olvasni. Csak latin nyelven volt hajlandó vele beszélni, így Becse kénytelen volt maga is egyre többet izzadni az ódon grammatikák mellett. Fél év telt el, és Becséről már úgy kezdtek beszélni, mint Joannes püspök avar szekretáriusáról.
Joannes nem szerette Becse pogány nevét, és Anselmusnak szólította. Ez Becsének nem nagyon tetszett, mert úgy érezte, nevével létezésének utolsó bizonyítékát is elrabolták tőle, viszont megkönnyítette érintkezését az idegenekkel, és beilleszkedését a frank szolgaszemélyzet közé.
Most a püspök szokása ellenére másodszor, késő este is hívatta Becsét, aki, akár a többi írnok, kalamárissal az övén és pennákkal egy külön tartóban sietett Joannes úr nagy sátrába. Joannes úr az utóbbi időben rákapott arra, hogy bizalmasabb leveleit Becsének, vagyis Anselmusnak mondja tollba: tudta, hogy Anselmus tud hallgatni, és mindenkihez bizalmatlan, őt kivéve.
A püspök felöltözve és alaposan bebugyolálva feküdt az ágyában, jól felpolcolva, kiszáradt kezeit a takarón nyugtatva.
Becse meghajolt.
– Hívattál, atyám.
– Ülj le ide mellém, fiam – intett a püspök szelíden. – Most nem akarok diktálni neked. Lassacskán egy esztendeje, hogy fogságba estél, tudod-e?
– Tudom, atyám – horgasztotta le fejét Becse. – Most is nyárutó van, mint akkor. Ki tudja, hol van az én népem?
– A jó embernek népe mindenütt van. Ej, Anselmus, én azt hittem, te már megszoktál itten. Azt gondoltam, mint szekretáriusom, hűségesen fogsz szolgálni. Éles elméd van, fiam. Sokra vihetned... ha áttérnél a mi hitünkre. Nagy örömet okoznál nekem, ha nem pogányként élnél tovább. Sokat beszéltem neked Krisztus úr tanításáról. Kezedbe adtam a Bibliát. Mire mentél vele?
– Túl sok minden van benne, atyám, és nagyon távoli világokról szól. És nagyon régen lehetett mindaz, ha ugyan egyáltalán úgy történt, ahogyan leírták.
– Úgy történt, fiam. Isten szavát olvastad.
– Aztán meg... amit az a bizonyos Mózes úr mondott, attól igencsak különbözik az, amire Krisztus úr oktat. Ha ugyan jól értettem. Fráter Tibald magyarázgatta nekem, abból többet értettem. De Tervel atya akkor beszél a Világügyelő Férfival, amikor csak jónak látja.
A püspök összevonta szemöldökét, haragos lett.
– Vagy úgy, a táltosotok? No, az csak amolyan bolondság, babonaság.
– A táltosunk a maga módján olyan okos, mint atyám, engedelmével – mondta Becse merészen, de udvariasan.
A püspök dühödten felemelkedett ültében, aztán visszahanyatlott.
– Jól van – legyintett. – Hónapok óta reménykedem, hogy feladod ezt a csökönyösséget. Gondolkozz azért rajta. Isten kegyelme végtelen. A pogányokat is gyermekeiként szereti.
– Mi a keresztényeket tartjuk pogányoknak mondta Becse nyugodtan. – És amúgy sem lenne szép dolog, ha bárki is elhagyná ősei istenét. Még maga az Isten sem örülne néki, bármilyen néven is tiszteljék.
Joannes püspök eltűnődött az ifjú szavain.
– Pogány módjára beszélsz, de talán igazad van – mondta lassan. – Istennek talán valóban nem tetszene, ha elhagynád azt, amiben még hiszel. Arra felelj nekem, elkísérsz-e haza, ott, ahol én lakom. Szép, nagy palotában lakom. Magam mellé vennélek, tovább tanítanálak. Vagy ha nem én, akkor tanítómesterek. Baváriában gyönyörű vidékek vannak, éghajlata is hasonló Pannóniáéhoz. Halálom után is gondoskodom rólad, fiam. Megkedveltelek, írást teszek felőled, mert lásd: azért kell hazamennem, mert beteg vagyok. Talán otthon meggyógyítanak. Bizonyosan jobban leszek. Jössz hát velem?
Becse pislogott. Szerette az öreg papot, hálás is volt neki: megmentette az életét, és megtanította a frankok sok tudományára. Kíváncsiságot is érzett: bejárni a frankok földjét. Nem háborúban, hanem békében. Nem rejtőzve, rettegve, lóhalálában, de kényelmesen...
– Ne is döntsd el most, fiam. Holnap indulok Baváriába, addig ráérsz gondolkodni. Mint mondtad, árva vagy. Nincs asszonyod, gyermeked, akik visszavárjanak. Nem vár téged senki. Talán már a te néped el is pusztult. Nehéz időket élünk. A barbár földek egyre szűkülnek. Maholnap összeér a frankok és a bizánciak birodalma. Akik közbül vannak, harapófogóba kerülnek. A hunok, avarok ideje lejárt. Ázsia nem küld több pusztító lovas népet. Remélem, nem. És még valamit. Bárhogyan is dönts, nem akarom, hogy jobbik eszed ellenére cselekedj. Ezért hát fogd ezt az írást. Az én foglyom voltál, Anselmus, és én ezennel felszabadítalak. Hogy szabad vagy, azt ma a tüzeknél mindenütt kihirdetik. És ha nem jönnél velem, akkor sem szükséges visszatérned a pogányokhoz... Szükség van itt avar tolmácsra. A meghódított avar területeknek te lehetnél később az adminisztrátora. Te szót tudsz majd érteni néped gyermekeivel. Sokat segíthetnél nekik, többet, mint bárhogyan másképp. Most menj. Nagyon elfáradtam.
Becse szótlanul meghajolt, átvette a tekercset Joannes püspöktől, és kiment a tágas lakósátorból. Elgondolkodva tért vissza szállására.
A szabadság vad örömét érezte meg legelőször, legszívesebben mindenkinek felolvasta volna a szabadságlevelet, benne a legszebb latin szóval: liber. Szabad.
Aztán félelem hasított belé, hátha mégsem engedik el, hiába a püspök levele, elveszik tőle a tekercset, s újból fogságba vetik.
Végigdőlt a medvebőrrel letakart szalmanyoszolyán, s dobogó szívvel gondolt arra: másnap megnyílik előtte újból a világ. Ez alatt az egy esztendő alatt sokat változott Becse. Megnőtt bajusza-szakálla, megemberesedett, s ami még fontosabb: sok mindent megtanult a világról. Nemcsak az idegenek nyelvét és szokásait leste el, hanem gondolkodásuk másféle szabályait is. Joannes püspök mutogatott neki mappákat a föld tájairól, s Becse megértette, hogy azon a mérhetetlen nagy, lapos tányéron, ami a Föld, s amit végtelen és veszélyes óceánok határolnak, csupán aprócska folt az, amit az idegenek Európának neveznek, s abban még kicsinyebb pötty csak Pannónia.
Emésztő vágyat érzett, hogy bejárja Frankhon mesés tájait, hogy eljusson délre, a Mediterráneumba is, akár a távoli Hispániáig vagy Albionig, ameddig ama római hadvezér, Július Caesar is eljutott. Egy kicsit megtanult a frankok fejével gondolkodni, s az ő szemükkel is nézni önmagát és népét. Megértette, miért nevezik őt s a hozzá hasonlókat barbárnak a napnyugatiak, megértette, bár el nem fogadhatta. Csak azt látta, hogy az avar és a frank életmód tűz és víz. S vajon lesz-e idő lassú kibékítésükre?
Az egy esztendő alatt azt is tapasztalta, hogy a keleti frankok nagy hadjárata lelassult: bár a Nagy Folyót elérték az előőrsök, de a területet megtartani, betelepíteni nem tudták, nem is nagyon akarták: megmaradt az senki földjének, avar gyűrűk és szláv földvárak pettyezték a frissen hódított területeket is, és minden maradt a régiben. Pribína király morva harcosai sorban szökdöstek vissza északra, s aratáskor vagy szüretkor minden segédcsapat felére fogyatkozott.
A keleti frankoknak Pannónia csak afféle gyepűelve volt: nem akarták ők azt belakni, csupán messziről ellenőrizni.
Becse elábrándozott arról, hogyan is lenne, ha Joannes úrral Baváriába tartana.
Talán tudós lehetne, vagy kereskedő, sok aranymarhával, kőházzal, vagy talán katona is, vitézlő hadvezér, palotagróf... Avagy felvehetne a jézushitet, s egy csöndes kolostorban másolgathatná a szent iratokat, elmélkedhetne a világ múlandóságáról...
De éppen, mert ennyi mindenhez lett volna futólag kedve, elhessegette ezeket az álmokat: nevetségesek voltak, méltatlanok egy fogságba esett avar harcoshoz, aki Varsány népéhez tartozott, és egyedül oda széles e világon. Amit itt tanult, annak talán az avar nemzetség is hasznát veszi, ahogyan Zank hadnagy tudománya már sokszor megóvta Varsány vezért a rossz döntésektől.
Azután eszébe jutott Ölrun és Temiz: emlékezetében a két nő eggyé olvadt, különös módon sóvárgása is megkettőződött ettől. Temiz érett, barna asszonyisága és Ölrun lágy, szőke, szűzies finomsága eggyé mosódott, s éjszakai álmaiban, képzelgéseiben gyakran kettőjükkel egyszerre tette azt, amit még sohasem tapasztalhatott, csak látott és hallott felőle. És ilyenkor Temiz teste és Ölrun feje egyesült, és Becse átizzadva, reszketve ébredt fel.
De hol lehet most Ölrun, és hol Temiz? Élnek-e még, nem vette-e őket feleségül valaki, nem gyalázták-e meg őket, nem hurcolták-e el őket? Ölrunra talán vigyáz a törzs, vigyáz Zank hadnagy, de mi történhetett Temizzel, aki őrá várt, hogy kövesse Erdőelvére?
Elszunnyadt így fektében, álmodozása-töprenkedése közepette, s csak este riadt fel, amikor fellobogtak az őrtüzek, s mindenütt heroldok hirdették ki, hogy Becse vitéz, akit Anselmus néven is ismernek, Joannes püspök úr kegyelméből visszanyerte szabadságát, senki ne merjen rá kezet emelni vagy mozgásában akadályozni.
Amikor kiment a táborba, mindenütt felismerték, egymás után ürítették rá a kupákat, hátát veregették, a lovászok külön és többször is kifejezték együttérzésüket, és faggatták, mihez kezd most majd. Amikor Becse röviden elmondta, hogy haza akar menni, a frankok elkomorultak, fejüket csóválták. Képtelenek voltak megérteni, hogyan akarhat egy ilyen barbár, aki megcsinálhatná frank földön a szerencséjét, visszatérni pusztai népéhez, a „vérivókhoz”, ahogyan néha az avarokat nevezték.
Mire éjfél lett, Becse alaposan felöntött a garatra. Mindenkivel ivott, mindenki dicsérte, még azok is, akik korábban ellenséges szemmel nézték esze és szerencséje miatt, most megbékéltek, hogy mégsem emelkedik rangban föléjük: visszamegy a barbárokhoz.
Becse tántorgott ide-oda, a katonák kinevették. Becse tudata legmélyén élt egy szikra, ott legbelül mindent világosan látott, s önmagát is: az a világos és kegyetlen szikra szégyenkezett az izmainak parancsolni nem tudó, otromba test felett. Becse azon kapta magát, hogy a katonák nevetve támogatják a tábor szélén álló, válaszfalakkal ellátott, hatalmas sátor felé, ahol a markotányosnők, a katonák után kullogó nemberek, fiatal rabnők laktak. A katonák röhögve belökték Becsét az egyik elrekesztett kuckóba, ahol meleg női karok vették pártfogásukba. Becse megpróbált ellenkezni, de a nő számára ismeretlen, torokhangú szavakkal válaszolt, és vetkeztetni kezdte. Becse érzékei szinte tótágast álltak: gyenge volt, szédült és hányingere volt, mégis kívánta azt, amivel még csak álmaiban találkozott. Az ismeretlen nő mintha megérezte volna Becse ifjúságát és tapasztalatlanságát, s különösen anyáskodó és gyöngéd volt. Miután megtörtént, aminek meg kellett történnie, Becse elaludt, verítékes homlokát a nő keble közé szorítva.
Amikor felébredt, már a saját szállásán hevert. Iszonyúan hasogatott a feje, nyomorultul érezte magát, valahogyan szennyesnek, mégis tisztának, szégyenkezett, de mégis elégedett volt.
Az avarok erkölcsei szerint szégyenletes dolgot művelt, de a frank katonák erkölcse szerint természeteset. És mindettől nem szűnt meg Ölrun-Temiz iránti bonyolult vágyakozása, inkább megtisztult, nyugodtabb és állhatatosabb lett.
Már tudta, hogy nemcsak a néma test sóvárgása hajtja.
Sápadtan, de eltökélten kereste fel a püspök szállását.
– Nos, fiam, megfontoltad a dolgot? – kérdezte Joannes püspök, és hosszan fürkészte a fiatalember arcát. Észrevette sápadtságát, s megérzett benne valami változást, amely túlemelte Becsét az ő világán. Joannes püspök ezt a visszanyert szabadságnak tudta be, pedig nemcsak az volt Becsében, hanem a férfivá érettség magabiztossága és szomorúsága. Mert a tapasztalás mindig szomorúsággal is jár, nemcsak örömmel: az álmokban megismerhetetlennek tetsző titok fátyla fellebben, és a titkok többnyire borzalmasan egyszerűek lesznek ilyenkor.
– Megfontoltam, atyám – mondta Becse szilárdan. – Haza kell mennem, az enyéimhez. Köszönöm jóságodat és a tudást, amelynek morzsáival is gazdagabb lettem. Mindig megtartlak jó emlékezetemben, atyám.
A vénember arcán fájdalmas árnyék vonult el, aztán vonásai elsimultak.
– Bizonyára igazad van. A fiatal fának még nagyobb szüksége van őstalajára. Ha átültetik, talán megmarad, s még nagyobbra is nőhet, de ha saját földjén háborítatlan fejlődhet... – nem fejezte be a gondolatot, elmélázott. – Megáldalak, Anselmus.
Becse a püspök fekhelye mellé állt, majd megérezte, hogy a püspök meg akarja érinteni. Letérdelt.
Joannes püspök bal kezét egy pillanatra gyöngéden Becse hollófekete hajára helyezte, a jobbal pedig a kereszt jelét rajzolta ki. Becse szemét elfutotta a könny. Ráhajolt a püspök kezére, aztán kisietett a sátorból.

 

HATODIK FEJEZET

Becse visszakapta lovát, fegyvereit. A hó a kora márciusi napsütésben olvadni kezdett, friss szél fújt, amely már a tavasz előfutára volt. Mintha Gyöngy is megérezte volna a szabadság leheletét, vágtába kezdett. Amikor eltűntek szeme elől a frankok utolsó őrtornyai, Becse már a régi volt: avar vitéz, fogságból hazatérő. Megemberesedett, és megváltozott mégis. Legbelül többet tudott, mint addig bárki az avarok közül, többet a nyugati világról, a nyugati szokásokról és a nyugati gondolkodásról. A frankok és morvák az ő számára már sohasem lesznek arc nélküli ellenfelek: megismerte őket, megértette őket, némelyiket, mint az agg püspököt, meg is szerette.
A szokásosnál is pusztább tájékon haladt most át, mert a néptelen gyepűn még megmaradt töredék népek pusztai szokás szerint a víz melletti téli szállásokra húzódtak. Két nap múlva már a Nagy Folyónál volt megint, kissé lejjebb, mint a nagy római kőépítmény, mert a hó itt eltakarta az utat.
A folyó azonban annyira megduzzadt, hogy Becse látta, reménytelen gázlót találni, s a tengernyi széles folyón, amelynek ártere veszedelmesen süppedő volt, semmiképpen sem lett volna ésszerű, hogy megkíséreljen átúsztatni. Reménykedett, hogy talál valami dereglyés embert, s hosszan lelovagolt délnek a folyó mentén, míg talált egy halásztelepülést. Négy-öt viskóból állott a település, csak néhány öreg, asszony és gyermek nézte Becsét ijedt és kíváncsi szemmel. Avarok voltak ezek is. Becse néhány szóval megnyugtatta őket, mert öltözéke frank volt, frank szabású volt fekete, hosszú posztóköpenye, mert farkasbőr kacagányát elszedték még fogságba esésekor, s akihez került, meg is tartotta magának. Frank volt a köpeny alatt viselt könynyű, hajlékony láncing is, amelynek hasznát Becse kitanulta: a mellkasra irányuló, veszedelmes szúrásokra nem kellett annyira ügyelni, jobban védhette arcát és altestét.
Becse lepihent az egyik halászviskóban, előtte kapott enni-inni is. Az avaroknál a vendégszeretet kötelező erény volt, akárcsak más keleti népeknél. Igaz, a fából-nádból összetákolt viskók, félig a földbe süllyesztve, már alig őrizték a hajdani bőrjurtok emlékét, hiszen a négyzetes építés megváltoztatta a kör alapú jurt beosztásának ősi rendjét. De a viskóban is középen égett a tűz, az ajtóval szemben állott az ágy, jobbra a főzőfelszerelések, szemben balra az ősistenek durván faragott állatfigurái. Becse egy szempillantással felmérte, hogy hiúz-nemzetségbeli, közrendű avar család otthonában van, s ott, baloldalt, ahol a család vagyonának kellett volna lennie, csak néhány gabonás zsák árválkodott. Becse leheveredett a viskó férfioldalára, közel a tűzhöz, és félszemmel figyelte az asszony sürgölődését, aki férjének szemmel láthatólag azt az ételt szánta vacsorára, amivel őt megvendégelte: híg kását szárított hallal.
Az asszony odasandított Becsére, látta, nem alszik, de nem merte megszólítani. A gyerekek a nők oldalán suttogtak, alaposan megtárgyalva az idegen vitéz külsejét és ruházatát: ezen a vidéken ritkán fordult meg idegen, és mind félelmet és kíváncsiságot keltett.
Becse szeretett volna aludni, de a viskóban fojtogatóan fülledt volt a levegő, hiszen nem hagytak ablaknak való nyílást, a füst a tető résein távozott, miután alaposan befüstölte a viskóban lakókat. De a füst legalább meleg volt, és ha választani kell a hideg és a büdös között, nem nehéz a választás.
Becse elnézegette az asszonyt, aki még húsz esztendős sem lehetett, de már négy gyermek húzogatta a szoknyáját, teste már elnehezedett, bőre kicserződött, homlokán máris mély ráncok húzódtak. A frank nők, akiket Becse látott, jobban vigyáztak magukra, s szépségükre a frank férfiak: szívesen cicomázták magukat, kenegették testüket illatos növények porából készített kenőcsökkel, s kerülték a napfényt, mely a bőrt kiszárítja s korán ráncossá teszi. De a pusztai népek korán halnak: sietni kell a családalapítással, ha az ember még látni akarja az unokáit is. Különösen az utóbbi időkben volt bizonytalan az avarság élete: csak a mesterséggel foglalkozó, fegyverhez nem értő ember élete volt viszonylag biztos. És még biztosabb volt a bolondé, a sántáé, a kacska kezűé – az ilyennek nem kellett kardot fogni, s a győztes ellenség sem igen bántotta őket. Ugyanígy biztos volt az élete a csúnya asszonyoknak: ugyan ki rabolta volna őket el, erőszakot ki követett volna el rajtuk? De a szép, eszes és erős férfiak-nők korán haltak – úgy látszik, ez az élet rendje. Így elmélkedett Becse, hogy nyugtalanságát elaltassa, míg a halász haza nem érkezett. Becse meg is döbbent, mert idősebb, nagy kövér ember volt, márpedig azokban az időkben az avarok között ritka volt a kövér. Meg is rettent az idegen harcos láttán. Két nagy, zsíros halat húzott elő a tarisznyájából, s most már értette Becse a kövérséget is. Gerő – mert így hívták a férfit – megvető mozdulattal kihajította a kutyának az őneki szánt szárított halat, s némán a még fickándozó halakra mutatott. Aztán egy cserépkorsót vett elő, s Becsére köszöntötte. Rozspálinka volt benne, olyan, amilyent a szlávok tudnak legjobbat csinálni.
Az ital megoldotta Gerő nyelvét, s miközben az asszony a halakkal foglalatoskodott a tűznél, Gerő félelme is elmúlt. Kikérdezgette Becsét, honnan s hová tart, s ámulattal hallgatta beszámolóját a frankok szokásairól. Még az írást is elkérte Becsétől, s nagy tisztelettel forgatta, bár ő maga az avar rovást sem ismerte.
– Belőled, öcsém, nagy ember lesz – mondta meggyőződéssel. – Legalább hadnagy, ha ugyan nem vezér. Ilyen ifjú legényke, s mennyi mindent tud. Kár, hogy nem foggal születtél – jó táltos vált volna belőled.
– Belőlem ugyan nem! – nevetett Becse. – Jobban szeretem én a lovakat, fegyvereket annál.
– Nincs jobb a jó mesterségnél! – nevetett Gerő. – Még a halászat is jobb a fegyverforgatásnál. A halak nem ütnek vissza – legfeljebb ravaszkodnak. A halászt senki sem bántja. Nincs mit elvenni tőle. Hálót, varsát mindig fonhat az ember. Meg is él belőle, el is cserélheti arra, amire éppen szüksége van. Békés mesterség. De persze, látom én rajtad, öcsém, neked nem tetszik ez. Nem is neked való. Én is nagyra tartottam magam ennyi idősen. Én is hallottam nagy tettekről, engem is érdekeltek a messzi országok. De aztán... majd te is meglátod. Később az ember már annak örül, hogy egészséges, hogy megtömheti a bendőjét, hogy van meleg ágya. Ha még az ágyba asszony is jut... akkor már a szerencse fiai vagyunk.
Becse hallgatott. Nem tetszett neki Gerő, sem a szavai, annál is kevésbé, mert titkon érezte, valami igazság lappang bennük. Az öregebbek mindig tudnak valamit, amitől kopárabbnak tetszik az élet, de élhetőbbnek, értékesebbnek.
De Becse még nem akarta megérteni ezt a számára piszkosnak és ferdének tűnő igazságot, amelyben alku volt, alku és lemondás.
– Akkor hát: át vinnél a túlsó partra? – kérdezte. – Még ma tovább kellene mennem. Gerő húzódozott.
– Áradt a folyó. A lovadat a dereglye után kell kötnünk, mert bele nem fér, de ha férne is, könnyen felboríthatná. Még így is... Aztán a lovadnak baja lehet. Még hordja a folyó a jeget néhol.
– Mennem kell – mondta Becse, s megérezve, hogy Gerő fizetséget akar, elé tett egy frank ezüstöt.
Gerő szemügyre vette a pénzt, elvigyorodott.
– Jól van. Átviszlek. Ezért vehetek sót. Minden tavasszal jön egy áros onnan, ahová mégy, Erdőelvéről. Ezért ad húsz marokkal is. Vagy még többel. A Világügyelő vezetett téged ide. Só nélkül nem jó a hal meg a kása, de még a szárításhoz is kell.
Becse tűnődött, aztán még egy tallért tett a másik mellé.
– Ezt is fogadd el. Sóra. Gerő arca felfénylett, meghajolt ültében Becse előtt.
– Látom, uram, jó szíved van. Nagy utat fogsz bejárni, boldogságot adjon a Világügyelő.
Gerő ettől kezdve tisztelettel bánt Becsével, mert a fiatalember sehogyan sem illett bele Gerő tapasztalatainak sorába. Ha valaki az alku után megduplázza a kialkudott díjat, akkor az vagy bolond, vagy igazi nagyúr, de mindenképpen tisztelni kell érte, mert önnön érdeke ellen cselekszik. Gerő most találkozott először azzal, amit a jótett jelent, s egy olyan ember életében, aki még semmit sem kapott ingyen, az ajándék igen nagy dolog.
Már a túlparton voltak, már kezet fogtak, sőt Gerő segített Becsének a ló szárazra törlésében, amikor Becse megkérdezte: – Nem akarsz majd utánunk jönni? Arra is vannak nagy vizek.
Gerő elgondolkozott. Aztán a fejét rázta.
– Megszoktam itt. Aztán... fel kell nevelnem azt a négy pulyát. Itt minden zsombékot ismerek... ha erre jönnek a hadak, meg tudunk húzódni a laposban. Az asszony sem akarna. És vajon a székiek befogadnának-e? Befogadnak-e majd titeket? Jó nekem itt.
Még egyszer kezet ráztak, Becse ellökte a dereglyét a parttól, aztán lóra szállt. Visszanézett.
Gerő felemelte az evezőt, üdvözletül.
Becse sokáig őrizte ezt a képet emlékezetében. Szomorúság volt benne, és béke. Sosem gondolta volna, hogy a béke így megfér a szomorúsággal.
Aztán ráeszmélt, hogy mindjárt lemegy a nap, s hogy jobban tette volna, ha az éjszakát biztonságban, Gerőnél tölti, ki tudja, mikor kerülhet ismét fedél a feje fölé... De mintha be akarta volna hozni az egyesztendős lemaradást, megsarkantyúzta lovát, s amíg csak bírta ő és a lova., addig ment, délről kissé északkelet felé húzódva, a nagy síkságon, Temiz kunyhója irányában.
Amikorra végképp elveszítette az utat és felhők takarták el a csillagokat, Becse nagy nehezen tüzet rakott a nedves gallyakból. Gyöngy is égészen közel húzódott a tűzhöz, s csak akkor kellett feltenni lábára a béklyót, amikor egészen közelről farkasüvöltés hallatszott. Becse kénytelen volt egész éjszaka táplálni a tüzet, mert félt, hogy a falka különben rájuk tör: Gyöngy rettegésének szagát messze el vihette a szél. Becse reménykedett, hogy nem kell a farkasokkal felveninie a harcot, amikor kivilágosodik, és a tűz már nem riasztja el őket: egy-két farkast el tud küldeni a másvilágra nyilaival, de a többiek könnyen legyűrhetik, ha sokan vannak, és kellőképp éhesek.
De a farkasok szerencsére eltakarodtak a környékről, bár Becse óvatosan haladt, íját készenlétben tartva.
Farkasok nem jöttek, viszont Becse rábukkant egy szarvas széttépett maradványaira. Nyilvánvalóan ez mentette meg az életét.
Nehezen találta meg Temiz kunyhóját, mert a láp most nagyobb volt, az ösvények is megváltoztak. Annyiszor elképzelte ezt a pillanatot, hogy most már nem az öröm volt benne, csak a félelem: mi lesz, ha Temiz már elment... és mi lesz, ha ott van. Szívesen fogadja-e, elmegy-e vele, emlékszik-e egyáltalán rá?
A kunyhó teteje meg volt roggyanva, az életnek semmilyen jele nem volt körülötte.
Becse belökte az ajtót. Nedves dohszag csapott arcába, az egyik sötét sarokból egy jól fejlett patkány szeme villant fel.
Temiz nem volt sehol.
Kiment, vagy inkább kitántorgott, a szeme megnedvesedett. Lezökkent a nagy, korhadó fatönkre, amelyen Csergével és Tervel atyával ettek.
Aztán visszafele... ott hevert Cserge megszabdalt teteme és a gyermekek. És Temiz opálos szeme, amint lassan felnyílt.
Egy pillanatra eszébe villant, ostoba reménységgel, hátha Temiz a Varsány-törzzsel ment tovább... De akkor csak hagyott volna valami jelet maga után... Vagy talán ismét martalócok törtek rá?
Visszament a kunyhóba, de semmiféle nyomot nem talált, ami hirtelen távozásra, erőszakos cselekményre utalhatott volna.
Tenyerébe temette arcát. Talán így is van jól. Hiszen ott van Ölrun... ő is várja... és vajon mit szólt volna, ha Becse idegen asszonnyal állít be?
A ló horkantott egyet, párafelhő gomolygott fel orrlyukából: hideg volt. Becse hátrament a pajtába, talált egy kis nedves szénát, a lónak vetette.
Aztán egyenesen állva, a hidegben vöröses ködben világító napkorongba nézve elmondta imáját, úgy, ahogyan Tervel atyától tanulta. „Világügyelő Férfi, nem lehet előtted semmi titkom, tekints szívembe, s gondoskodj testemről lelkemről, ahogyan méltónak látod!”
S indult az övéi után, át a síkságon.

 

HETEDIK FEJEZET

Varsány vezér hiába várta kémeinek visszatértét. A menet szép lassan haladt, elöl a felderítők és vadászok csoportja, a mérföldekre elnyúló szekerek mellett egy-egy lovas katona, s a menet végén a had java, élén Zank hadnagygyal.
Ölrun Zank hadnagy háza népének közelében maradt, kis batyuja is ott volt Zank szekerén. Csak a nagyon öregek és a nagyon kis gyermekek meg a várandós vagy szoptatós anyák ültek a szekéren, a többieknek gyalogolniuk kellett, hogy kíméljék a lovakat. De olyan csigalassan haladtak, hogy még jobb is volt gyalogolni, mint rázódni az irgalmatlan, vízmosásos úton, amelyen már a rómaiak is vonultak, de az ő idejük óta csak a természet egyengette ezeket az utakat.
Ölrun le-letért az útról, letépett egy-egy szép virágot, s hagyta, hogy Zank hadnagy fia, a deli legénnyé cseperedő, de még fel nem övezett kamasz, Solt kísérgesse.
A Nagy Folyó előtt az egész törzs letáborozott, mert a rengeteg embernek-állatnak-szekérnek megbízható gázlót kellett keresni, s még utoljára annyit kellett legeltetni és vadászni, amennyit csak lehetett, mert nem tudta senki, milyen lesz az élet a nagy síkságon, ahol még senki sem járt a törzsből, csak Tervel és Becse, akik azonban nem tértek vissza. Ez rossz jel volt, ráadásul a törzs táltos nélkül maradt, nem lehetett áldozatokat tartani, senki sem mondott jóslatokat, s a Világügyelő Férfihoz senki sem mehetett fel az égbe tanácsot és bátorítást kérni.
Varsány vezér emiatt igen haragudott Zank hadnagyra, mivel Tervel atya szemként való kiküldése az ő ötlete volt. Zank pedig büszke férfi lévén, nem ismerte be hibáját, konokul kerülte a vezért, és csak a legszükségesebb módon érintkezett Varsánnyal, habár teljes tisztelettel.
Ez a marakodás két pártra osztotta a törzset, olyannyira, hogy útközben az ideiglenes szálláshelyeket is hangsúlyozottan kétfelé osztották, s Varsány vezér hívei igencsak acsarkodtak Zank híveire. Ölrun éppen Zank sátrában szolgált fel, mert ősi szokás szerint ezen a napon reá jutott a szolgálat feladata a választott vezetők asztalánál. Felhordta az asztalra a levest, aztán a súlyos ezüsttálon a sültet, és megállt Zank hadnagy háta mögött. A hadnagy ősz feje le-lehajlott a leveshez. Zanknak nem volt asszonya – a régi elhalt, újat pedig nem vett magához. Rebesgették, hogy Piros asszony nagyon szerette őt, de aztán Zankot elküldték nyugatra követségbe, ott ragadt évekig, s közben Piros hozzáment Varsányhoz, akit a harcosok vezérré választottak. Lehet, hogy a két főember viszályához kimondatlanul ez is hozzájárult, bár Piros asszony szépsége már erősen hervadóban volt, legalábbis Ölrun szemében.
Zank hadnagy kétfelé törölte bajszát, hátrafordult Ölrunhoz.
– Gyere ide. Elég volt.
– Vizet vagy bort? – kérdezte Ölrun.
– Bort – mondta Zank. Azután ivott, és intett Ölrunnak. – Ülj le. Majd később leszeded az asztalt. Beszédem van veled.
Ölrun lekuporodott a medvebőrre, Zank lábához.
– Nyitott szemmel jársz a világban, és felcseperedtél. Megtartottam az apádnak tett ígéretemet. Ideje, hogy elrendezzük a sorsodat, ha új szállást találunk Erdőelvén. Annyi idős volt a te szegény anyád, mint most te, amikor szült téged. Neked is el kell határoznod magad. No, nem most – ráérünk azzal Erdőelvén. Vannak-e kérőid?
Ölrun vére arcába szökött.
– Nem vagyok én még abban a korban, Zank úr.
– Nem szégyen az! Látom, az én Solt fiam is kísérget erősen. Ha magam nem lennék olyan öreg és megfáradt, bizony nem is neki, de magamnak kérnélek, mit kérnélek, rabolnálak!
Ölrun hallgatott.
– Aztán... nem húz-e valaki után a szíved? – kérdezte Zank csöndesen, mert látta a lány zavarát. – Nem kedvelted-e Becse vitézt?
– Kedveltem éppen – vágta fel a fejét Ölrun dacosan.
– De Becse nem tért vissza. S különben, egyikteknek sincs semmije. Mire menne együtt két árva? – mondta a hadnagy keményebben. – Ha Becse ugyan még él is...
– Él! – vágott közbe a lány.
– Jó, hát akkor él – egyezett bele Zank. – De neked Solt mellett arany életed lenne. Annyira szeret téged, talán még másik asszonyt sem vesz melléd.
– Mellém nem is vehetne!
– Nono, nem mindenki Piros asszony! – mondta Zank. – Később, ha elforrt a nagy szerelem, neked is jobb lesz, ha van a férjed mellett néhány rangjához illő rabnő... még a házimunka is könnyebb... Azért csak te maradsz a legfőbb, legkedvesebb, legtekintélyesebb...
– Én kikaparnám a szemüket! – mondta Ölrun, villámló szemmel. Zank elmosolyodott.
– De az még odább van. Előbb csak jussunk el Erdőelvére. Meglátjuk.
Intett, elbocsátotta Ölrunt. Ez hát amolyan lánykérés volt, vagy inkább puhatolódzás. Ölrun nem mondott se igent, se nemet, de észrevette, hogy a törzs kész tényként veszi a lehetőséget, a lánytársai irigykedve pillantgattak rá munka közben: Zankfi Soltnak felesége lenni – nagy tisztesség, óriási emelkedés egy idegen lányának, egy árvának pedig szinte képzelhetetlenül nagy.
Solt pedig most már egészen nyíltan sündörgött Ölrun körül, s jegykendőt is adott neki, arab kereskedőktől váltott, piros selymet.
Ölrun nem utasította el: félt az asszonyok nyelvétől, de Zank úr haragjától is. Az ő háza népéhez tartozott, s engedelmességével is alig fizethette vissza Zank úr gondoskodását, jóságát. És Solt ellen sem lehetett kifogása: megtermett, jóravaló legény volt, bár lassú szavú és eszű, de az asszonyok szerint abból válik a legjobb férj.
Csak jóval délebbre találtak alkalmas gázlót a kiküldött emberek, de közben a tábor egészen otthonos lett a Nagy Folyó innenső partján: sehogyan sem akaródzott a vitézeknek, hogy családostul, jószágostul fölkerekedjenek megint.
Ekkor történt, hogy Varsány vezér gyűlésbe hívta a hadnagyokat, köztük Zankot is.
A fehér bőrökből formált, hatalmas vezéri sátor körül Varsány legdaliásabb vitézei álltak őrséget, s a törzs legszebb asszonyai-lányai szolgálták fel a lakomát. A gyűlés délidőben kezdődött, de csak napszállatkor értek a végére a számtalan finom fogásnak, amely főleg vadpecsenyéből és halból állott. Volt bor és méhsör is bőven, de a főemberek csak módjával ürítgették a kupákat, mert senki sem akarta, hogy a feje elnehezedjék, mire vitára kerül a sor.
Mert vita volt kilátásban, annyi bizonyos. Zank, Gabur és Leng hadnagy amellett volt, hogy egy-két esztendeig akár ezen a szent helyen is kipróbálhatnák, milyen az élet, s más szemeket kellene küldeni Tervel és Becse helyett, hogy meggyőződjenek arról, a széki avarok csakugyan szívesen látják-e őket, s van-e ott jó víz és jó, kövér legelő, biztonságos szálláshely az egész törzs számára.
Szokás szerint a rangban legkisebb s legfiatalabb hadnagy, Leng kezdte meg a beszédet, óvatosan, csavarosan, hogy véleményét méltónak és megfontoltnak fogadják el az idősebbek is.
– Nehéz utunk volt idáig. Sokan megbetegedtek, három öreg meghalt útközben. A jószágaink is megfogyatkoztak. Lovaink lesoványodtak. Itt a legelők jók. Víz van, és jó. Halászni lehet. Messze járóföldre nincs település. A frankok és morvák ilyen messze nem jöhetnek utánunk. Ha utánunk jönnek, még mindig továbbmehetünk. De most jön a nyár – még vethetünk és arathatunk is itt. Úgy gondolom, maradnunk kell. Addig talán a frankok is visszamennek országukba, mi pedig hazatérhetünk őseink földjére. Végeztem a beszéddel.
Varsányon látszott, hogy nem tetszik neki a beszéd, Zank viszont elégedetten pödörgette ősz bajuszát. Most Gabur hadnagyé volt a szó, ő is Leng szavait helyeselte, de óvatosabban foglalt állást, úgy, hogy kenyértörés esetén még lehessen visszaút Varsány vezérhez is.
Most Zankon volt a sor. Gabur óvatossága elgondolkodtatta, mert ő is hajlíthatónak mutatta magát, s homlokát mély ráncokba vonva ismét felsorolta a maradás ellen és mellett felhozható érveket. Befejezésül ezeket mondotta:
– Hogy szemeid, Tervel és Becse nem tértek vissza hozzánk, az rossz jel. Tervel hajlott kora ellenére erős és bátor férfiú volt, Becse pedig ügyes és acélizmos ifjú, akiben sokan bíztunk. Mégsem tért vissza egyikük sem, amiből bízvást következtethetünk arra, hogy elpusztultak vagy fogságba estek útközben. Ha pedig így van, akkor átvonulásunk nem biztonságos e területen. Az is lehetséges, hogy maguk a széki avarok vetették őket fogságba, mert nem akarják, hogy törzsünk az ő gondjaikat szaporítsa, talán nincs elegendő legelőjük, vagy félnek attól, hogy törzsünk ottléte viszályt szít a régi törzsek között.
– Vagyis te sem akarod, Zank, hogy tovább menjünk – mondta Varsány szomorúan. Most érezte csak igazán a vén Tervel hiányát: az ő szava most eldönthette volna a vitát, mert kedvező jóslat esetén a Világügyelő Férfi akaratát sértették volna, ha maradnak. De most... most vajon mit akarhat a Világügyelő? Ismét Zank szólalt meg.
– Te is tudod, vezér, hogy a törzs véleménye megoszlik. Könnyen fegyvert foghat az egyik fél, igaza tudatában.
– És annak te leszel az oka, Zank! – mondta Varsány, villámló szemmel. Zank lehajtotta fejét.
– Én nem leszek, uram. Öreg vagyok én már a torzsalkodásra. Igaz, szeretnék maradni, de még inkább szeretném, ha együtt maradnánk. Olyan kevesen maradtunk, hogy csak önmagunkat pusztítanánk a viszálykodással. Maradjunk itt, amíg állataink felerősödnek, s egy hónap múlva induljunk tovább, ahogyan eltervezted. Nem akarok utadba állni.
A hadnagyok megdöbbentek Zank színeváltozásán. Leng elhúzta a száját. Varsány viszont hálásan és elérzékenyülten pislogott: mégsem kellett csalódnia Zankban, nem hagyta cserben az ősz hadnagy.
Ölrun mindennek tanúja volt, hiszen a felszolgáló asszonyok között szorgoskodott. Az asszonyok többsége nem figyelt oda a férfiak szavaira, nem is nagyon értette a vita lényegét, Ölrun azonban minden szóra, minden rezdülésre figyelt, és tudta, fontos dolgokról döntöttek, úgy, hogy az értelmes középút győzött. És ez Zank érdeme volt elsősorban. De Varsányé is, aki nem élt zsarnoki módon vezéri hatalmával, hanem igyekezett megosztani azt, és ésszerűen támaszkodni a többség véleményére.
Amikor a lakomának vége volt, Varsány minden hadnagynak átnyújtott egy-egy ezüst nyílvesszőt, a közös tanácskozás emlékére.
A törzs megkönnyebbüléssel fogadta a döntést, amely a fáradságos áttelepülésben haladékot adott nekik, de persze akadtak olyanok is, akiknek nem tetszett az átmeneti megoldás. Mert az új hazában minél előbb hozzá kellene látni a föld műveléséhez, mondották az öregebbek, az ifjak pedig harcra áhítoztak: nem tetszett nekik, hogy Varsány nem engedi őket még kisebb portyákra sem, a távolabbi szláv földvárak lakói ellen. Az elégedetlenkedő ifjak között volt Solt is, aki még semmi, férfihoz és harcoshoz illő cselekedetet nem hajthatott végre. A hozzá hasonló legénykék, akiknek már sikerült valamilyen csetepatéban részt venniük, gúnyolták is eleget Soltot emiatt. Míg Becse itthon volt, különösen sokat ugratták Becse ügyességével és vitézségével, s most, hogy Becse talán meghalt, még mindig elérhetetlen magasságban volt a fél esztendővel fiatalabb Solt felett. Mert hiába volt Solt Zank fia, temérdek jószág és vagyon várományosa, ha egyszer Becse, az árva, Tervel tanítványa és a törzs kiküldött szeme volt, s minden bizonnyal hősként esett el küldetésének teljesítése közben...
És ott volt Ölrun, aki, valahányszor Becse nevét kiejtették, elpirult, míg Solt nevére csak halványan elmosolyodott.
Ölrun csak később értette meg Zank bölcsességét, s azt, hogy az egyhónapi pihenőre nagyon nagy szüksége volt az. egész törzsnek. Mivel földet nem kellett művelni, nem is lehetett volna ilyen rövid idő alatt, a férfiak többsége lézengett csak, vadászgatott, kijárt a folyóra, vagy a lándzsavetésben, íjászatban gyakorolta magát. Az állatok is megnyugodtak, kezdtek kigömbölyödni, az asszonyok megjavítgatták a sátrakat, ruhákat. Hal akadt bőven, s a lábasjószág leölésére alig volt szükség, csak a gyengébbeknek, valamilyen kórt kapottaknak vették el az életét. Különösen a gyerekek élvezték a nagyobb szabadságot, s főleg azt, hogy Tervel atya nem hívta őket naponta egybe, hogy fejüket tágítsa, és megtanítsa őket az avarok rovására. A törzsben a rovást kevesen ismerték, még Varsány is a legszükségesebb ismeretekkel rendelkezett csupán, és csak más törzsek üzeneteit, számadásokat és szerződéseket róttak vele. Egy-egy, rovással teleírt pálcát aztán az írástudatlanok különös gonddal őrizgettek, még amulettként is viselték, annak ellenére, hogy a rovás többnyire a lehető legmindennaposabb tartalommal bírt csupán.
Solt a legényekkel pusmogott együtt leginkább, s egyre jobban kitüntette magát a hadijátékokban. Nyilával száz lépésről ketté tudott hasítani egy pálcát, lándzsája pedig ötven lépés távolságból eltalálta az élő és mozgó célpontot.
Ez az élő és mozgó célpont eddig még csak erdei-mezei vad volt, legutóbb éppen vaddisznó, amelyet a legények nagy ujjongással cipeltek be, s a törzs nem csekély örömére is, hiszen minden vaddisznó elejtése megkímélte egy házi sertés életét, márpedig azokat csak télidőben akarták levágni, már az új hazában. A vadászzsákmány közös tulajdonnak számított, de a házi sertések egy-egy család tulajdonában voltak, s ezért mindenki gondosabban számon tartotta elvesztésüket.
Solt tehát a legényekkel pusmogott, s egyik éjszaka, amikor már a tábor régen nyugovóra tért, és az őrök figyelme is lankadni kezdett, Solt és még tíz, a hadijátékokban különösen kitűnt, de csupán nemrég felövezett, harci tettekre sóvárgó ifjú halálos csendben, teljes fegyverzetben összegyűlt. Kivezették lovukat, pisszenés nélkül felszerszámozták őket, s az amúgy is kifelé figyelő-fülelő őrök laza lánca között kisurrantak a táborból. A legények első lelkesedése már ekkor, az első sikeres vállalkozás után megcsappant, hiszen az őrök kijátszásáért és a tábor engedély nélküli elhagyásáért máris súlyos büntetés várt rájuk. De amit elkövettek, visszavonhatatlan volt, s a legények szégyelltek volna, hogy egymás előtt megvallják, szívesebben visszafordulnának máris. Nem, ezt a cselekedetet már csak valami dicső haditettel feledtethették el a törzs vezetőivel és véneivel. A felelősség java mindenképp Zankfi Soltot terhelte, hiszen neki jutott a kaland eszébe, s ő is volt erre a kalandra választott vezérük.
A portya célpontja egy ötórai lovaglásra eső folyómenti szláv falu volt, amelyet gyenge palánkvár védelmezett. Sok ilyen, viszonylag elszigetelt település létezett akkoriban, más-más ajkú népek vagy néptöredékek tartoztak hozzájuk, s egymással csupán laza kereskedelmi kapcsolatban voltak, de még gyakrabban állandó ellenségeskedésben. Ennek a településnek is, akárcsak a többi szláv falunak, tarsolylemez alakja volt, s a középen álló földvárat, ahol szent helyük is volt, három alacsony fal is körülvette, a külső, leggyengébb fal a földművesek kunyhóit és a földek egy részét is magába foglalta. A középpontban álló földvárat vizesárok is védelmezte, így a rajtaütés csak a parasztokat fenyegette, és Solték célja más nem is lehetett, mivel tizenegy emberrel képtelenség lett volna szabályos ostromba kezdeni. Ezt még magabiztos, ifjonti hevületükben is be kellett látniuk.
Erőltetett lovaglással a tervezettnél hamarabb érkeztek a település közelébe. Mély csend ült a tájon, csípős, éjszakai köd alatt lapult a falu, őrtüzeknek, őröknek nyomuk sem volt. Az ifjak lovuk nyergéről elérték könnyedén a vályogból és palánkból eszkábált fal tetejét, s egymás után felhúzódzkodtak rá. Csak néhány kutya csaholt, de máskülönben semmi mozgást nem észleltek. A legszélső kunyhóig akadálytalanul jutottak el, s az első nagyobb kutyát, amely felneszelt s rájuk rohant, Solt nyila végképp elhallgattatta.
Amikor Solt és a többi legény berontott az első kunyhóba, csalódás érte őket. Nem számíthattak pompás kincsekre, de legalább valami ellenállásra, szép asszonyokra igen. De csak egy hosszú hajú, elgyötört arcú paraszt esett előttük térdre, hosszú, rongyos ingében dideregve, elnehezült, várandós asszonyának pedig csak a szeme fehérje látszott a fáklya fényében. Vagy féltucatnyi felrívó gyermek fölé tárta ki karját kotlós módjára, és az avar legények a sírástól megriadva és megszégyenülve kotródtak ki a kunyhóból.
Egy óra múltán, hogy az elősiető őrséget levágták, összes zsákmányuk néhány tömlő bor, két-három szegényes bronzékszer és három lenszőke, fiatal lány volt. Az egyik legény szemet vetett egy asszonyra is, de férje szekercével védekezett, s az asszonnyal erőszakoskodó legény, Zsil hátába vágta. Zsil azonnal meghalt, a szláv férfival pedig egyszerre három nyílvessző végzett.
A lányokkal és a rablott holmival nem akartak átmászni a falon, s míg a nehéz tölgykapu felnyitásával-betörésével veszkődtek, megérkezett a földvár katonasága is, legalább ötven fáklya közeledett szélsebesen. Solt hiába oltatta el azon nyomban az ő fáklyáikat, valóságos nyílzápor zuhant rájuk, s még három avar legény ott maradt holtan. Így azután késő reggel véresen-csatakosan csak heten állottak meg a fellármázott avar őrség négyszögében, a napvilágnál még szőkébb, szepegő szláv lányokkal és a rablott holmival.
A törzs apraja-nagyja összefutott a hírre, hogy Solt vitéz és társai titkos portyán voltak. A legények mogorván állottak a kíváncsi vagy éppen gúnyos pillantásokat, és az őrséget méregették, amely nyíltan feléjük fordította fegyverét.
– Legalább a lovainkat vezessétek el! – fakadt ki Zankfi Solt, és a habos, agyonlovagolt állatokra mutatott.
– Nem lehet, amíg a parancsnok ide nem ér – mondta kárörvendve Kovrat, az őrök vezetője. A kövér Kovrat nem szenvedhette az ügyességével állandóan hencegni akaró Soltot, s szívből örült, hogy a nagy Zank fia most itt áll, és ez egyszer senki sem szeretne a bőrében lenni.
A soros táborparancsnok a fiatal hadnagy, Leng volt. Komoran hallgatta végig Solt és a többi legény szakadozott vallomását, és látszott rajta, fontolgatja, miképpen viselkedjen ebben a kényes helyzetben. Aztán tekintete azokra a lovakra esett, amelyek az elesettekhez tartoztak, és összehúzta szemét.
– És azok a lovak? Solt lehorgasztotta fejét.
– Hogyan? – kérdezte Leng rekedten.
– Négyen – mondta Solt.
– Megkötözni őket! – adta ki a parancsot Leng, most már eltökélten.
Akkor ért oda Zank hadnagy, s látván, hogy egyetlen fiát, Soltot leteperi az őrség, felüvöltött.
– Ki mer kezet emelni Zankfi Soltra?
– Én parancsoltam így – mondta Leng szilárdan. – Súlyosan megsértették a törvényt, és feláldozták négy ifjú társuk életét, ezekért – intett fejével a mit sem értő lányokra. – És még a holttestüket sem hozták el, otthagyták a gyalázatban.
– Igaz ez, fiam? – kérdezte Zank rettenetes, halk hangon.
Solt nem válaszolt, csak arca vörösödött ki, ahogyan ott állt, összekötött kézzel.
Zank homlokán kidagadtak az erek. Felüvöltött, és Soltra rohant. Rettenetes ütéseket mért a fiára, aki egy ideig megpróbálta állni az ütéseket, aztán a földre zuhant, de Zank tovább ütötte ott is, míg a rémült emberek ki nem mentették kezei közül.
A rémület oka nemcsak az volt, hogy Solt orrán-száján dőlt a vér, hanem hogy egyáltalán egy apa megütötte felnőtt fiát. Az avaroknál nem volt szokásban a gyermekek verése sem, azt tartották, hogy a gyermek, ha rosszat is tesz, nem rosszaságból teszi, s az ütlegelés csak megalázza és sunyivá alakítja jellemét. Az asszonyoknak azért el-eljárt a kezük néha, első haragjukban, de ilyenkor szokásban volt, hogy a felnőtt bocsánatot kérjen a gyermektől, amiért megalázta. Ugyanezen okból az avarok mélyen megvetették azokat a népeket, ahol a testi fenyítés megszokott, mindennapi valóság volt, s ahol a főemberek a köznépet is gyakran megütötték. Mert minden ember a Világügyelő Férfi kicsiny mása, s aki őt megalázza, a Férfit szomorítja.
Néhány nap múlva, amikor Solt már felgyógyult sérüléseiből, őt is, társait is ítélőszék elé állították. A vének és hadnagyok ítélőszékének feje, mint törvény volt az, csak Varsány vezér lehetett, s Zank hadnagy – fiáról lévén szó abban részt nem vehetett.

 

Zank azóta, hogy fiára támadt, nem mutatkozott az emberek előtt, csak Ölrun vihetett néki néha ételt, de hozzá sem beszélt, csak ült, sóhajtozott, szemlátomást megtöppedt testben-lélekben is.
Solt az ítélőszék előtt sem viselkedett másképp: mindent magára vett, s aztán hallgatott. A többi legény sem csúfolta meg Soltot, egyikük sem alázatoskodott, de nem is volt kihívó.
Tudták, hogy négy hiábavalóan elesett társukért is felelniük kell.
Ha a szlávok felbolydultak volna Solték zaklatásai miatt, minden bizonnyal ellenük küldték volna első harcba a vakmerőket, ha pedig nagy erővel támadtak volna, s az elrabolt lányokat követelik, talán ki is szolgáltatják nekik a bűnösöket. De egyik sem következett be. Így az ítélőszék a következő igazságot mondta ki Varsány szájával:
– Szívünkben fájlalva Solt és társai veszedelmes és hiábavaló csínyjét, amellyel megbontották a békét, és hazát kereső törzsünk létét veszélyeztették, s amely miatt négy társuk többé nem pillanthatja meg a napot, őket három esztendőre kivetjük nemzetségünkből, fegyvereik meghagyásával, de lovaik nélkül. Keressék meg élelmüket és dicsőségüket a mi kárunk nélkül, s a mi törvényeink nélkül, így legyen.
A hét legény néma csendben, az ítélet kihirdetése után elhaladt az együtt érzők, kárörvendők és szájtátiak sorfala előtt. Szégyenszemre gyalogszerrel. Mert csak a lovas embernek volt becsülete, s biztonsága is: ha a legények meg akarták élni az elkövetkező három esztendőt, ugyancsak együtt kellett maradniuk, hogy kóbor haramiák le ne vágják őket ébren vagy álmukban, hogy idegen törzsek be ne kerítsék őket...
Ölrun könnyezve adott át lopva Soltnak egy tarisznyát, elemózsiával – hiszen meddig tart el az?
S mégis, amint a szomorúan baktató hét legény már csak hét apró pont lett a láthatáron, Ölrun szégyenkezve fedezte fel lelkében a megkönnyebbülést. Szerette és sajnálta Soltot, de nem érzett szerelmet, mely álmában mindig, még mindig Becse alakját vetítette elé.
Kora nyári melegben, mikor a Nagy Folyó egészen összeszűkült, kezdett hozzá az avarok népe az átkeléshez, tovább, Erdőelve felé.

 

 

MÁSODIK RÉSZ

 

ELSŐ FEJEZET

Tervel atyának a kedvező jóslat ellenére rossz előérzete volt, s amikor Becse még hallótávolságban ügetett, csaknem visszahívta. De restellte szándékának ilyen gyors és látszólag értelmetlen megmásítását. Bíznia kellett a döntésben, a fiúban, de leginkább önmagában.
A táltos lassan haladt, kímélni akarta lovát, és jeleket is kellett hagynia a törzs számára. Ezek a jelek kicsiny kőhalmok voltak, amelyek tetejébe, ügyesen leszorítva, rovott gallyacskát helyezett – a gally vége az irányt mutatta. Sűrűn kellett jeleket elhelyeznie, mert a had talán másfelé vonul, talán eső, vagy éppen rossz emberek széthordják a jelző halmocskák egyikét-másikát.
Az öregember lelke most üres volt, de zugaiban homály és nyugtalanság rejtezett. Nagyon egyedül volt ezen a pusztaságon, és úgy érezte, nagyon közeli szomszéd itt a halál. S ha a halállal gondolatban már régen barátkozgatott is, nem szeretett volna végső küldetésének teljesítése nélkül, temetetlenül és jeltelenül heverni ezen az idegen, be nem lakott földön.
Sóhajtozni kezdett. Szomorúság fogta el a gondolatra, hogy nem marad utódja, aki megkönnyezze, s megörökítse vérét, nevét. A táltosoknak ugyan senki és semmi nem tiltja a házasságot, mégsem volt rá soha példa, hogy akár egy is asszonyt vett volna maga mellé. A táltosnak magányosnak kell lennie, és szabadnak. És a magányosság és a szabadság egyet jelent. Az asszonynép nem szereti-tiszteli igazán a Világügyelőt, legfeljebb retteg tőle, vagy éppen közönyös marad. Ezer fonállal akarja kötni a férfit a világhoz, apró ügyekhez, ezért szül neki gyermekeket, ezért perlekedik vele.
De azért jó lett volna társat venni maga mellé, valaki ölébe hajtani néha a fejét, elpanaszolni, amit büszke férfiember csak hites társának suttoghat el a sötétben.
Tervel atya két nap alatt elérte az Erdőelve határán húzódó magas hegyeket. Táltosinas korában járt már itt, az öreg Buluccsal, aki rendre megmutogatta neki Avar országot, úgy, ahogyan ő szerette volna megmutatni Becsének. Csak hát Becse nem volt való táltosnak, túl sok volt benne a vitézkedő hajlam, s ami még nehezebb: a hitetlenkedés jámbornak éppen nem nevezhető hajlama. Becse már kisfiú korában fegyelmezni tudta magát, de egy-egy gúnyos vagy értetlen szemvillanása elárulta a tapasztalt öregnek, hogy Becse kételkedve fogadja az avarok hitének ősi tanait, és még inkább az avarok jövendőjéről vallott elképzeléseket. Mert az avarok úgy tartották, hogy Attila és Baján után, ha a keleti avarok egyszer megérkeznek végre, Avarország ismét hatalmas és gazdag lesz, megint adózni fog neki mindkét császár, a nyugati és a keleti egyaránt, hogy ne fordítsa fegyverét egyikük ellen sem...
Bulucs, aki akkor csaknem olyan öreg volt, mint most ő maga, apróra a fiúcska eszébe véste az utat, a folyók és hegyek fekvését. Sok minden megváltozott azóta, a kisebb folyók néhol megváltoztatták medrüket, de a hegyek ugyanolyan töretlen fenségben magasodtak, s a fenyvesek mély zöldje fokozatosan beolvadt a csúcsokat borító fehér ködbe-párába és a távoli csúcsokat nyalogató felhőkbe.
Tervel atya megborzongott a látványtól, hiszen szeme elszokott ettől a tájtól, s attól a vadságtól, szabadságtól és különállástól, amit ez a méltóságos hegyvidék sugallt. Tudta, hogy nemsokára eléri a széki avarok első őrhelyét, s mivel ismerte a hegylakók bizalmatlanságát, gondosan kiválasztotta a legszélesebb nyiladékokat és réteket, hogy messziről és világosan lássák: egyedül jön, s immár ősz öregember.
Valóban, nemsokára elébe rúgtatott; mokány lovon két fekete hajú, apró termetű széki avar, kopjájukat lengették, s kétoldalról szorosan melléállva, közrefogták. Amikor megszólaltak, Tervel atya szinte gyermekkorába hullott vissza, mert ezt az ősi avar nyelvjárást nyugatabbra már kissé másféle váltotta fel, más hangsúlyokkal és hanglejtéssel. Amikor a lovasok jobban szemügyre vették az öregembert, s észrevették táltosjelvényeit és – eszközeit, hátrább húzódtak, és többé egyszer sem néztek a szemébe, hanem a földre sütötték szemüket, jól tudván, a táltos nézésének ereje rabul ejtheti, megigézheti vagy éppen betegséggel verheti őket.
– Vezessetek a vezéretekhez, követségben járok Varsány vezértől.
A gyepűnek ezt a szakaszát vigyázó hadnagy meghallgatta Tervel atyát, s azonnal elindult az atyával a vezéri székhelyre. A két lovas katona tisztes távolból követte őket. Egy darabig szótlanul ügettek a vízmosta hegyi úton, majd a fiatal, napégette hadnagy szólalt meg.
– Nem fog örülni neked Kolos vezér. Nem szívelheti az idegeneket. Néped sok éhes szájat jelent, és kevés szablyát. Földet a mi szokásaink szerint senki sem kap örökbe – ötesztendőnként kisorsoljuk, kinek milyen darab jut...
– Nagy ez a föld itt, elbírna minket is... – nézett körül Tervel atya. – Mi magunk irtunk magunknak szántót, építünk szállást, új helyen.
Néhány óra alatt beértek a széki avarok városába, Kolos vezér székhelyére. Tervel atya ámulva nézett körül, mert itt nemcsak gerendaházakat láthatott, de terméskőből rakott, erős épületeket is, a földvár helyében pedig kővár kezdett növekedni – most is dolgoztak rajta munkások. A hadnagy követte Tervel atya pillantását, s ezt mormolta: – Rossz hírek szállingóznak. Valami megindult délen és keleten... besenyők tűntek fel a déli gyepűelvén, s készülődik Bizánc is, a bolgárok is. Lehet, hogy egymás ellen, de az is lehet, hogy bennünket is meg szeretnének látogatni. Kolos vezér ezért készíti nekik a szíves fogadtatást.
A vezér ugyan a szállásán tartózkodott, de Tervel atyát nem engedték elébe. Hosszú órák teltek el, és senki sem gondolt arra, hogy az öregember éhes és szomjas is lehet. A táltos pedig restellt kérni bármit is őreitől, akik most már mások voltak: a hadnagy és a két lovas katona visszament a gyepűre. Valami szomorú ének foszlányai szűrődtek be a szolgák faépületébe, ahol a táltost egyelőre fogva tartották. Fogva tartották, mert amikor ki akart menni, az új őr elébe állt.
Estefelé végre kérés nélkül is kapott valamit enni-inni – különösen a friss kenyér esett jól, ebben hetek óta nem volt része már. Az énekmondó most közelebb jöhetett, mert minden szava világosan kivehető volt, s az az ősi, háromhúros zeneszerszám szólalt meg, amelyet Tervel atya gyermekkorában még látott öregeknél. Valami széki regét mondott az énekmondó, s a dal vége jövendölés volt, hogy a széki avarok élete sosem lesz könnyebb, mert a Világügyelő őket őrzőknek s előfutároknak rendelte, örökös küzdelemre.
A táltost egy szalmával felhintett, sötét kamrába vezették, és rázárták az ajtót. Megértette, hogy nem juthat Kolos vezér elé, s itt kell töltenie az éjszakát.
A fülledt magányban ismét rátört a félelem, s az is eszébe jutott, mihez kezdenek nélküle, a táltos nélkül, odahaza. Ha ugyan van hazája egy hazát kereső kicsiny törzsnek.
Másnap reggel azután Koloshoz vezették. A vezér középkorú, testes ember volt, püffedt arcú, táskás és véreres szemű. A táltos látta, hogy ez az ember sokféle betegség martaléka, haragos ingerültsége nyilván évek óta viselt kínjaitól vált második természetévé. És azt is tudta, hogy Kolost leghamarabb a gutaütés viheti el, hiszen állandóan rákvörös arcszíne arról tanúskodott, hogy sűrű vérű, konok és haragvó nagyúr előtt áll.
– No, mit akarsz, honnan jöttél, táltos? – förmedt rá a nagyúr.
– Varsány vezér küldött előre, hogy engedélyt kérjek népünk számára, hogy itt letelepedhessünk. Nagyon szorongatnak bennünket a frankok és morvák.
– Annak ti lehettek az okai. Varsányról most hallok először. Ti mit szólnátok, ha fölkerekednénk, és megjelennénk a gyepűtök előtt, hasonló kéréssel?
– Megvitatnánk a kérést, és ha lenne elegendő folyónk, völgyünk, erdőnk és legelőnk, szívesen látnánk benneteket.
– És arrafelé nincs vajon elég folyó, völgy, erdő és legelő?
– De van. Csakhogy a mi földünk volt mindig Avarország legnyugatabbja, sokat véreztünk a ránk támadó idegenektől, helyettetek is véreztünk.
Kolos fújt egyet.
– Véreztetek! Hát mi nem véreztünk, vérzünk eleget? Azt hiszed, keletről és délről nem fegyverkeznek ellenünk?
– Hallottam róla idejövet. De a ti hegyeitek nagyon magas hegyek, könnyebben védhettek minden szorost, minden ösvényt a betolakodóval szemben. Látom, kővárat is emeltetsz, vezér: jól teszed.
– Nem kértem a jóváhagyásod! Aztán... hány szablyát számoltok Varsány törzsében?
– Hatszor száz harcost számolunk, uram. Az asszonyokkal, gyermekekkel, s a rabszolgákkal együtt vagyunk kétszer ezerén.
– Nem sok – mormolta a vezér. – Kevés harcos, sok baj. Varsány nyilván akadékoskodik majd, nem akar parancsaimnak engedelmeskedni.
– Vezéri vérből származik, akárcsak te, uram – mondta a táltos.
– Itt csak egy vezér van, és az én vagyok! – vetette fel a fejét Kolos. – Ha meghódol, gondolkozunk felőle. Ha nem – maradjon, ahol van.
– Ezt üzened, uram? – kérdezte a táltos nyugodtan.
– Várjál csak, táltos! Miért téged küldtek, ilyen öregembert?
– Azért, nagyúr, mert én ismerem Avarországban mindenfelé a járást. Tanítómesterem, a vén Bulucs, gyermekkoromban mindenfelé elvitt, hogy eszembe véssem a földek, folyók és hegyek fekvését. És lám, nem felejtettem el, idetaláltam.
– Bulucs? – húzta össze Kolos a szemét. – Ismertem őt. Nagy táltos- volt. Meggyógyította anyámat egyszer, mikor már szőtték neki a halotti leplet. No, jól van. Itt maradsz minálunk, vendégségben. Ha néped idetalál nélküled is, majd tárgyalunk velük. Ha nem, úgy is jól van.
– Nem eresztesz az enyéimhez, uram? – kérdezte a táltos, és nyugalmába keserűség költözött.
– Nem – mondta Kolos, és lesütötte a szemét, mert a vénember szeme rettenetes tűzben kezdett égni. – Vezessétek a követek szállására – vetette oda a szolgálattevő katonáknak. – És ne eresszétek sehová, bár jól tartsátok. Nagy és veszedelmes táltos.
A „követek szállásán” kiderült, hogy Kolos vezér bizalmatlanságában minden külső országból érkezett, gyanús személyt itt őriztetett. Volt, akit csak váltságdíj fejében engedett el, volt, akit később szabadon bocsátott, másokat meg, ha a gyanú beigazolódott, kivégeztetett. A „követeket” tényleg jól tartották, egymással is érintkezhettek, kisétálhattak az erősen körülkerített, őrzött udvarra, ahol durván ácsolt padokat is elhelyeztek a számukra.
Volt ott, a foglyok között – mert hiszen a „követek” foglyok voltak – egy horgas orrú, fekete szemű arab kereskedő, aki magát Fuád Alkatrinak nevezte, s akit a többi fogoly kirekesztett a gyér és töredezetten csordogáló beszélgetésekből is, pedig Fuád, aki két éve érkezett Erdőelvére áruival, már tűrhetően beszélt avarul.
Tervel atya először megszánta, aztán megszerette Fuádot, de hogy szóba állott vele, önmagát is kirekesztette a többi fogoly társaságából, akik – ki tudja, miért, talán olajosbarna bőrének színe miatt – megvetették az arab kereskedőt.
Fuád Alkatri selymekkel, fűszerszámokkal, igazgyöngyökkel kereskedett, s egy távoli arab városban, Damaszkuszban volt családja és rokonai. Fuád térképet rajzolt a porba, úgy mutatta meg a világot az ámuló Tervel atyának – mindazt a sok helyet, amit húszéves kereskedői pályafutása alatt bejárt hajón, tevén, lovon és gyalog.
– Voltam a kazárok birodalmában, eljutottam egészen a pecsenyegek földjéig keleten, és nyugaton a kurtubai emirátusig, Kadisz kikötőjéig. Nagy a mi birodalmunk, a kalifa keze nemsokára végképp lesújt Bizáncra, ha Allah megsegít bennünket. Allah megparancsolta nekünk, hogy vérrel és vassal hódítsuk az ő zászlaja alá a földet, és mi, vagy a gyermekeink, unokáink meg is teszik.
Tervel atya hitetlenkedve hallgatta Fuádot, aki az arabok hatalmáról és hitéről tartott véget nem érő előadást. Most már értette a többiek elhúzódását is Fuádtól: senki sem szereti, ha másféle istenekkel riogatják, mint amiben éppen hisz.
– Aztán mihez kezdetek majd, ha tiétek lesz minden föld a világban? – kérdezte tréfásan is, komolyan is.
– Akkor mindenki igazhitű lesz, Allah törvényei szerint fog élni, nem lesz többé ok a háborúságra, egy nyelven fog mindenki beszélni, a Próféta nyelvén.
– Vagyis arabul – mosolygott az öregember. – De hát, úgy hiszem, többen vannak a nem arabok, mint az arabok. Miért kellene nekik megtanulni a ti nyelveteket?
– Mert az a Próféta nyelve, a Korán nyelve – mondta büszkén a kereskedő. – És mert mi vagyunk az erősebbek. Lám, most ti vagytok velem szemben az erősebbek, meg kellett hát tanulnom a nyelveteket, ha élni akartam. És én meg is tanultam. És látom, milyen keveset tudtok ti a világról. El vagytok zárva nagy hegyeitek mögé, csak egymás közt kereskedtek, és nincsen nagy királyotok, aki városokat és mecseteket és falakat emelne, hogy mindig emlékezzenek rá. Kolos vezéretek nyilvánvalóan attól tart, hogy otthon, hazatértemkor megjelentem a kalifának, hogy Avarország kagáni trónja üres, pedig hát mi ezt régen tudjuk, de tudják ám Bizáncban is. Amíg közöttünk van Bizánc, tőlünk nem kell félnetek.
– Nem félünk mi senkitől – mondta Tervel atya.
– Most még nem – mosolygott magabiztosan Fuád, és a táltos homloka elfelhősödött ettől a magabiztosságtól. Rossz jelnek tekintette. Itt áll ez az értelmes, mozgékony arcú férfi, egyedül és kiszolgáltatottan, s mégis olyan hittel szól arról, hogy népének, hitének küldetése, biztos hódítása van a jövendőben...
Tervel atya még sokat beszélgetett a kereskedővel, s magában meggyőződött arról, hogy Fuád becsületes ember, még akkor is, ha úgy gondolkodik, akár a legtöbb ember: a maga nemzetségének fáját szeretné legterebélyesebbnek látni.
És amikor a tél beálltával az agg táltos komolyan beteg lett, egyedül az arab ápolta őt, egyedül az arab kotyvasztott számára gyógyító főzeteket.
De Tervel atya nem érte meg a tavaszt. Egy hideg, sötét januári reggelen Fuád hiába rázogatta gyöngéden: az öregember lelkét magához szólította a Világügyelő, s most már mindörökké ott társalkodik vele.

 

MÁSODIK FEJEZET

Megengedték végre az asszonyoknak és gyermekeknek, hogy felüljenek a szekerekre, annyira elcsigázódtak. A síkságon vadra sem bukkantak a vadászok, a sűrű tölgyerdőket már mind maguk mögött hagyták, s most, ha fel is tűnt vad, a rengeteg ember közeledte, a szekérnyikorgás, fegyverzörgés, asszonyi óbégatás idejekorán messze űzte őket. A vizenyős helyeken meg csak kis hal, de leginkább béka és kígyó akadt, így hát a sereg erősen a készletekre szorult, s le-le kellett ölni egy-egy marhát vagy disznót, hogy friss húshoz juthassanak. A törzshöz tartozó ebek is el-elvadultak, elkóboroltak falkákba verődve, de éjszakára mindig visszatértek: a farkasüvöltésre minden szál szőrük felborzolódott.
Ölrun kis csontkésével puha fadarabokból kedves kis bábokat farigcsált a gyerekeknek, s bár némely szülők nem szívesen engedték mellé eleinte a gyerekeket, hiszen Ölrun amolyan ifjú boszorkány hírében állott, csak-csak beletörődtek, hogy a gyermekek nagyon jól megvannak vele, és amikor egy-egy új mesébe fogott, gyakran előfordult, hogy felnőtt asszonyok és férfiak is közelebb húzódtak. Volt olyan mese, amit Ölrun apjától, volt, amit alán anyjától hallott, vagy éppen Tervel atyától, kicsiny korában – de mindegyiken alakítgatott, színezgette bogozgatta őket, mesélés közben változtatott rajtuk, s ha nem tetszett a vége, másképp fejezte be, úgy, hogy mindenképpen jó vége legyen, mert az avarok különösen kedvelték a jó véget érő elbeszéléseket. Most pedig, vándorlásuk közben, különösen rájuk fért a vidámság.
Ölrun tündérekről mesélt legszívesebben, akiknek létezésében komolyan hitt, s a szép, fehér madarakat mindig is szívesen képzelte elvarázsolt, avagy álruhás tündéreknek. A réz-, ezüst-, aranyerdőn is túl azután megrázzák magukat, s ottan kezdődik tündérország, ahol a fák hegyén ezüstcsillagok teremnek, alattuk ezüstcsermelyek csobognak...
A szekerek oldalán meztelen lábukat lógázó gyerekek tátott szájjal hallgatták Ölrun szavait:
– A tündérek országában egész nap lakomáznak, énekelnek, zenélnek, de leginkább táncolnak, egymással szelíden összefogózva, aztán később úgy ropják, hogy bizony minden éjjel elnyűnek egy pár sarut...
– És hol vagyon az a tündérország? Mert én egyenest oda szeretnék menni – mondta nagy komolyan egy ártatlan szemű ötévesforma.
– Jaj, kicsim, az bizony nagyon messze van, távoli hegyeken, nagy vizeken, hetedhét országon is túl... de Erdőelvén, úgy mondják, sok tündér tanyázik, s ha kis szerencsénk vagyon, magunk is láthatunk közülük néhányat – válaszolta Ölrun nevető szemmel. – Ott jár legszívesebben hattyú képében Tündér Ilona. De aki tündérekkel akar komázni, annak kemény próbákat kell ám kiállni – tette hozzá elkomolyodva.
– A tündérek jók az emberekhez? – kérdezte egy copfos kislány. Ölrun eltűnődött.
– Hát... az bizonyos, hogy mi hozzájuk képest nagyok, otrombák, zajosak és rosszak vagyunk... de ők sem egyformán jók. Szívesen kigúnyolnak, lóvá tesznek bennünket, sűrű erdőkbe csalogatnak maguk után, aztán jót nevetnek, otthagynak, mit sem törődve azzal, mi lesz tovább velünk. És a próbák is nehezek. Ki tudna egy nagy erdőt üvegfejszével kivágni? Üveghegyeket gyűszűben elhordani? Kiinni egy nagy folyót egyetlen hajtásra? Hajszálat hosszában kettévágni, követ meghámozni, jégből gyönyörűséges övet készíteni?
– Én megtanulom, ha nagy leszek! – vágta ki dacosan egy kisfiú, és átölelte Ölrunt. – De nem ám a tündérek, hanem a te kedvedért! Igaz, hogy te is boszorkány vagy?
– Kitől hallottad ezt, bogaram? – bámult rá Ölrun.
– Édesanyámtól! – mondta a fiúcska. – De beszélik ám, mindenki tudja, hogy te éjszaka megkenegeted magad kígyóhájjal a lapockád tövén, amitől szárnyad nő, és bárhová elrepülhetsz, míg meg nem virrad!
– Ostobaság! – futotta el a méreg Ölrunt. – És te elhinnéd ezt az ostobaságot?
– Én nem! Én megvédelek majd, ha nagy leszek! – mondta a gyerek, és közelebb húzódott a lányhoz.
Ebben a pillanatban nagy kiáltozás hallatszott: megérkeztek az előreküldött lovasok, és megtalálták Tervel atya első kőhalmocskáját, rajta az írott gallyacskával, mely az irányt mutatta. Ez mindenkinek a lelkébe megnyugvást hintett, mert sokan voltak a kétkedők, akik titokban vagy nyíltan úgy vallották, rossz irányba mennek, Erdőelve nem is létezik, egyszer csak lesétálnak a lapos földtányérról, s lezuhannak a Világfa legkülső ágáról a feneketlen mélységbe, ahol az ördögök tanyáznak. Ezek persze főleg az öregek voltak, akik életükben ki nem tették volna a lábukat nyugati Avarországból, s akik minden alkalmat megragadtak volna, hogy visszafordítsák a törzset, amíg nem késő.
Közeledett az este, és a mocsaras-lapos, zsombékos vidéken nem látszott lehetségesnek, de biztonságosnak sem, hogy sátrat verjenek. Megint lovasokat küldtek ki, s az egyik nemsokára jelentette, hogy északabbra van száraz terület, sőt egy kunyhó is, ahol egy avar asszony lakik.
Varsány vezér kiadta a parancsot, hogy a keskeny ösvényen, amelynek puha talajába a széles, öblös társzekerek mélyen belesüppedtek, az egész sereg vonuljon arra a száraz helyre.
Az avar vitézek hamar körülsündörögték a kunyhót, mert hírét vették a felderítőktől, hogy igen szép asszony él ott egyedül. Varsány vezér maga elé hívatta az asszonyt, mert tudni akarta, élnek-e még arrafelé más avarok is.
– Én tudtam, uram, hogy erre kell jönnötök – mondta az asszony. – Erre járt a táltos és egy ifjú, aki később megmentette az életemet, s megígérte, hogy eljön értem. Beszélt rólatok. Ti eljöttetek, de ő nem jött...
Varsány érdeklődve nézte a méltóságteljes, bár csontig lesoványodott asszonyt, akinek áttetsző bőre inkább szomorú emléke volt egykori szépségének. Megköszörülte a torkát.
– Nos... Becsére gondolsz, asszony... Ő eltűnt, nyoma veszett. Talán fogságba esett, talán meghalt, ki tudja? Kid volt ő neked?
– Akkor találkoztunk csak, amikor erre jöttek, s azután visszafelé – futotta el a pír Temiz arcát. – De nem halt meg, azt én megéreztem volna...
– Reméljük, jól érezted – mondta Varsány vezér komoly hangon. Nem nagyon értette az asszony pirulását, inkább a zavarnak tudta be, hogy közrendű létére vezérrel szólhat. – És most mi a terved? Én azt mondom, gyere velünk. Itt nem élhetsz egyedül... Erős, egészséges, fiatal vagy, nem leszel haszontalan. Ha velünk „jössz, szolgálhatsz a vezéri szálláson. Gondold meg”.
– Becse megígérte, hogy eljön.
– Ha megígérte, eljön. De így is, úgy is csak utánunk jön, ha életben van. Jobban teszed, ha velünk jössz. Így történt, hogy Temiz csatlakozott a hadhoz. Később többször találkozott Ölrunnal is, de egyikük sem sejtette, hogy ugyanazt a férfit szeretik és várják vissza, akármi áron.

 

HARMADIK FEJEZET

A törzs Tervel atya nyomán eljutott a felégetett senki földjéig, amely Erdőelve gyepűje volt. Megilletődve, némán szemlélték a távolban kéklő, lépcsőzetesen emelkedő, hatalmas hegyeket, amelyekhez foghatót még nem láttak. Varsány letáboroztatta népét, a hadnagyokat megbízta a harcosok rendbe szedésével. Tapasztalt vezér módjára tudta, hogy nyugalmat és erőt kell mutatnia ahhoz, hogy Erdőelve népes törzse, a széki avarok egyáltalában szóba álljanak vele.
Ugyanilyen okból késlekedett követeket küldeni a székiekhez, egyszerűen hosszú sávban lezárta a folyó menti területet, s megengedte a vadászoknak, halászoknak, hogy munkájukat végezzék az így biztosított, széles területen.
Varsány azt akarta, hogy a széki avarok vezére küldjön először követet őhozzá, s ne fordítva: hadd lássák a székiek, hogy a pannóniai avaroknak nem sürgős a találkozás. Pedig dehogyisnem volt sürgős! Az állatok csak tengődtek a gyér füvön, s az asszonyok már majd elepedtek egy kis állandóság, nyugalom után, a férfiak pedig vágyakozva pislogtak a távoli hegyoldalak hatalmas szálfáira, melyekből micsoda kényelmes, nagy házat lehetne egykettőre összeácsolni! Így telt egy hét el, meddő várakozásban. Még a hadnagyokat sem tudósította Varsány szándékáról, így az egész törzs fojtott haraggal és türelmetlenséggel figyelte a vezéri fehér sátort, s a néha emberein végignéző Varsány nyírott szakállas, szelíden hatalmas ábrázatát.
De pontosan egy hét múlva a gyepűelvét loppal szemmel tartó székieket erősebb lovascsapat váltotta fel, amelyet kopjáját lefelé tartó, fehér ruhás főember vezetett, akin messziről villogtak a súlyos, termésarany ékszerek.
A széki avarok követeit Zank hadnagy fogadta, s Varsány vezér sátrába kísérte főnöküket, akit Mamurnak hívtak, és keskenyre vágott szemű, sokat próbáltnak látszó férfiú volt.
– Tudtunk arról, hogy hozzánk igyekeztek, és vártuk követeiteket, hogy kérésteket Kolos úr elé terjesszék – mondta Zank hadnagynak.
– Helyezd magad kényelembe, Mamur, míg vezérünk meg nem jelenik – mondta Zank hadnagy kitérőleg. Tudta, hogy Varsány legalább fél órát várakoztatni fogja a széki avarok követét, hogy az leadjon valamit fontossága tudatából, és megpuhuljon a várakozásban. Intett a szolgáknak, akik felhordták az erjesztett tejet, a méhsört és a bort. De Mamur elhárította a kínálást.
– Nem jöttem messziről, s nem maradok soká. Csak át akarom adni uradnak, Varsánynak üzenetét az én uramnak, Kolosnak, hogy mikor s miként kívántok előtte meghódolni.
Zank csak hosszú szünet után szólalt meg, s érdesen mosolygott.
– Mi nem kívánunk meghódolni előttetek. Rokonként érkeztünk, s jó rokonként, méltányosságból kérünk szálláshelyet törzsünknek. És ezért cserébe felajánljuk szövetségünket és kardunkat a közös ellenség ellen. Mamur kivillantotta erős, hegyes fogait.
– No, ti ugyan nagylelkűek vagytok! Földet kértek, védelmünk alá húzódtok, s még holmi szövetségről fecsegtek! Hatvanszor tíz szablyával mit érünk? S jön mellé nyűgnek háromszor annyi asszony, gyermek, öreg! Ezt nem gondolhatjátok komolyan, Zank hadnagy.

 

Zank elkomorult.
– Így hát ti tudjátok erőnket. Honnan? Terveltől?
– Tőle.
– Miért nem jött elénk, ahogyan megegyeztünk?
– Vendégünk volt, de igen öreg már, s télvíz idején meghalt. Illőképp eltemettük. Sajnálom.
Zank lehajtotta a fejét. Most már az ő lelkén szárad, hogy a Varsány-törzs táltos nélkül marad. Tanítómester nélkül, látó nélkül.
– Miért nem engedtétek vissza? – kérdezte szomorúan.
– Kolos vezér rendelkezett így.
– Miért?
Mamur tétovázott. A kérdésre azt kellett volna válaszolnia, hogy senkinek nincs jogában Kolos döntésének okát firtatni, de megérezte Zank szomorúságát.
– Nem akarta, hogy jöjjenek. Úgy gondolja, elegen vagyunk, és kevés a földünk. És még kevésbé akarja, hogy még többen jöjjenek, a ti példátokon. Hát ezért.
A két főember között így bontakozott valami, ami most még csak megértés volt, de barátság is lehetett belőle.
– És te? Te is így gondolod, uram? – kérdezte Zank.
– Én... énnekem úgy kell gondolnom, ahogyan uramnak. De... ha eszembe jut, hogy velünk is megtörténhetne, hogy hazát kell cserélnünk... akkor azt hiszem, én befogadnálak benneteket, így kívánja a becsület. És hatszor száz kard is csak fegyver...
Varsány vezér hallotta az utolsó szavakat, amint belépett. Mamur tiszteletteljesen felállt, meghajolt a vezér előtt, aki, ha hatalomban nem is, de rangban azonos volt Kolos vezérrel.
Mamurnak láthatólag megnyerte rokonszenvét az őszinte tekintetű, nyílt arcú Varsány. Éppen ezért nehezen mondta el, mit üzen ura.
– Meghódolni? – nevetett keserűen Varsány. – Meghódolni testvéreink előtt? Hát legyőztek talán bennünket, hogy ennyire meg akarnak bennünket alázni?
– Ti jöttetek ide, ti kértek tőlünk bebocsáttatást – mondta Mamur nem túl nagy meggyőződéssel.
– Mi csak szövetséget ajánlhatunk a te uradnak. S ha barátként és egyenlő jogokkal be nem fogad minket, találunk mi magunknak szabad földet.
– A bolgár cár alatt, vagy Bizánc alatt? Vagy a kazárok alatt? Mert itt minden föld tartozik valahová.
Varsány homloka elfelhősödött.
– Nem vitatkozom veled, uram. Vidd meg, amit üzenek. Ha el kell mennünk, hát elmegyünk.
Mi avarok ellen fegyvert nem fogunk, csak ha minket megtámadnak. De keresünk itt lakatlan területet szállásnak, és a foglalás ősi jogán meg is fogjuk védeni. Ezt üzenem. Egy napot várunk még, s ha nem jön kedvező válasz Kolostól, megindulunk.
Mamur meghajolt.
– Híven átadom üzenetedet, nagyuram, s ha csak egy kicsit is rajtam múlik, úgy lesz, ahogyan te akarod.
Eltelt az egy nap, de újabb követ nem érkezett Kolostól. Varsány most nehéz helyzetbe került: kimondott valamit, amit nagyon nehéz és veszélyes volt megtartani. Hogyan vonuljon át ismeretlen területen védtelen hadoszlopával, társzekereivel, közben kockáztatva nemcsak a harcosok, de az egész törzs életét, fennmaradását?
Ismét összehívták a nagytanácsot. A hadnagyok arca gondterhelt volt. Zank egyre jobban aggódott fia miatt is, most már igen bánta, hogy megszégyenítette Soltot mindenki szeme láttára, és igen sokallta a hároméves száműzetést is. Vajon mihez kezdenek a legények szégyenszemre, kitaszítva, gyalogszerrel? Még ha heten együtt maradnak, talán nem esnek fogságba, nem vágják le őket... Zank ingerült volt azért is, mert úgy érezte, csalódnia kellett Mamurban is: valahogyan úgy érezte, derék emberre akadt, megbízott benne, és hitte, sikerül Kolos vezért rábírnia a törzs befogadására.
Hallgatagon ültek tehát a hadnagyok Varsány sátrában, senki nem nyúlt a kupához. A táborhelyen is megállt az élet, mindenki csendben tárgyalgatta a lehetséges fejleményeket.
Ölrun csöndben tett-vett a vezéri sátor közelében felállított konyhaszárnyék mellett, s miközben maga is azon tűnődött, itt pusztulnak-e valamennyien, vagy vissza kell fordulniuk a Nagy Folyóhoz, ameddig még szabad az út, amikor észrevette, hogy az idegen avar nő, Temiz ott gubbaszt a rabszolgák sátránál, a túszok és foglyok mellett.
Lassan odament hozzá, rámosolygott.
– Megbántad máris, hogy nem maradtál a kunyhódban? – kérdezte.
– Nem, nem – tiltakozott Temiz, és visszamosolygott a nálánál tíz esztendővel is fiatalabb, szép, sudár leányra. – Csak... eszembe jutottak a gyerekeim. Akik... akiket megöltek az idegenek.
– Miféle idegenek?
– Nem tudom. Nagy urak lehettek, aranypénzt mutogattak. Azt akarta az egyik, hogy... Az urammal nem is törődtek. Aztán elkezdett fogdosni, a férjem meg... ráemelte a szekercét. Erre ők... Tudod, néha azon gondolkodom, hogy engedni kellett volna. Akkor most mindnyájan élnénk... és a gyerekek is... Rossz emberek voltak. Az a vitéz, aki odajött, az talán megfizetett nekik... ki tudja? Vagy talán őt is megölték, ha útjukba került. Azt hitte az az ifjú, hogy meghaltam. És amikor magamhoz tértem, arra ébredtem, hogy megcsókol... megcsókolja a mellemet.
Temiz elpirult, Ölrun arca is lángba borult. Ilyesmiről nem volt szokás beszélni. Temizből azonban áradt a szó.
– Azt ígérte, hogy visszajön. Visszajön értem.
Sokkal fiatalabb nálam... legalább tíz évvel... Én mégis nagyon vártam. Bolond vagyok, ugye? De azóta sem tudom őt elfelejteni, olyan gyengéd volt. Becsének hívták... Ölrun felkapta a fejét, elhaloványult.
– Becse? Becsét mondtál?
– Igen. Ismered? Ismerted? – kérdezte ártatlanul Temiz, aztán kutatóan Ölrunra pillantott. – Mi van veled? Rosszul vagy?
– Nem, nem! Csak ez a hőség... – mondta Ölrun bágyadtan.
– Én meg nézem itt ezeket a gyerekeket, és az enyémekre gondolok... vajon lesz-e még gyermekem? Lehet-e még?
– Hát persze... miért is ne? – mondta Ölrun, és visszavonult.
Nem tehetett róla, de Temiz iránti rokonszenve egy csapásra megszűnt, a féltékenység és a megbántottság érzése váltotta fel. És Becse iránt sem érezte már azt a tiszta, testetlen vágyódást... Temiz óvatlan vallomása megzavarta ezt az érzést is.
Közben a vezéri sátorban erősen folyt a vita. A kérdést Varsány így tette fel:
– Most még szabadok vagyunk annyiban, hogy háromféleképp dönthetünk. Behatolunk a széki avarok területére engedélyük nélkül, és vállaljuk ennek minden lehetséges következményét. Meghódolunk Kolos vezér előtt, és vállaljuk azt, hogy a Varsány-törzs széthullik, megszűnik, felszívódik. Végül dönthetünk úgy, hogy visszavonulunk, és legutóbbi szálláshelyünkön, a Nagy Víz mellett próbálunk megélni, vállalva a frankok és a bolgárok esetleges támadását, a Nagy Folyóval a hátunkban.
A hadnagyok pillogtak, fészkelődtek, de egyikük sem akart megszólalni. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy belássák, egyik döntés sem fog a törzs helyeslésével találkozni. Mindannyian fáradtak és reményvesztettek voltak, lelkűk mélyén elfogadták volna a döntést, hogy meghódoljanak, de egyikük sem vette magának a bátorságot, hogy ezt a döntést magára vállalja.
Ekkor adták hírül, hogy követek érkeztek. Ismét Mamur volt, és amikor mosolyogva belépett, és megölelte Zankot, mindenki felsóhajtott.
Kolos vezér úgy döntött, hogy befogadja a Varsány-törzset.

 

NEGYEDIK FEJEZET

Fajsz, a bolond, jókedvűen ugrándozott az épülő házak között. A házakon mindenki egyforma erővel és lelkesedéssel dolgozott: most már hosszú időre, talán örökre építkeztek, nem volt már szükség a sátrakra, az ideiglenes szárnyékokra, és Erdőelve erdei szinte kínálták a jó bükköt, tölgyet, amiből olyan házat lehet ereszteni, amiben még az unokák is ellaknak.
De érdekes volt látni, hogy az új Varsánygyűrű alig különbözött a régitől, amit ezer meg ezer nyíllövésnyire odahagytak: még a temető helyét is kijelölték, és ott, északon, nem messze a Maros folyótól, ahogyan amott volt.
A házakon közösen dolgoztak, s mindenki családja, szolgái számától függően kapott elegendő épületfát, hajlékony vesszőt és vályogot, sarat. Szép, tágas völgyet kaptak a széki avaroktól, és az idő is jó volt a munkához, csak kevés eső esett, éppen annyi, hogy a rétek füvét zölden tartsa.
A tehetősebbek azonban még csereberéltek, vásároltak, szereztek fát, követ, mert házuk magasságában, csinos küllemében is meg akarták mutatni rangjukat. És az ő házukon szívesebben is dolgoztak a férfiak, mert nemcsak köszönetet kaptak, de ételt-italt, néha még aprójószágot is.
Fájsz elbámuldozott, hogyan terem a semmiből ebben a szép völgyben falu. Mihelyt a házakkal végeztek, a legserényebb vitézek nekiláttak a gyűrű elkészítésének is, ide tartogatták a legnagyobb fatörzseket, a legsúlyosabb köveket. Még nagyon is kezük emlékezetében volt régi szállásuk lerombolásának minden keserves mozdulata, s most minden építő mozdulat enyhítette az emlékek fájdalmát: otthont, védő otthont teremtettek.
Fájsz nyomában jártak a gyerekek is, hangosan kántálva csúfolták a bolondot, aki egyáltalán nem bánta, annak örült, ha minél többen figyeltek rá. Fájsz már bolondnak született, de azért sok tekintetben értelmesebben viselkedett, mint a hozzá hasonló korú gyermekek. Tervel atya azt mondta róla, hogy valamilyen ördög költözött belé, de azért Tervel atya is szerette Fajszot, aki, mint minden bolond, nagyevő volt, és minden család juttatott neki a maradékból, ha megállt a küszöbön. Fájsz mindig a szabad ég alatt aludt, télen-nyáron, ha nagy hideg volt, akkor melegebb vackot készített magának rongyaiból, de még esőben sem tette be a lábát senki házába, legfeljebb az állatok színébe húzódott be.
A bolond valóságos hústorony volt a sok evés miatt, a szeszes italnak azonban még a szagát sem állta, akár a gyerekek, és a részegeket sem szerette, csúfolódásuk elől inkább félrevonult. A józanoknak azonban szívesen mókázott, és kis furulyáján szép dallamokat tudott játszani. Ha valami különösen nehéz tárgyat, például nagy fatörzset kellett megemelni, számíthattak Fájsz bivalyerejére, de kitartó munkára nem volt képes, és amivel megbízták, hamar elfelejtette és abbahagyta.
Fájsz egyszer majdnem megölt valakit, aki túl messzire merészkedett a csúfolódásban: elégette a rongyait, amiből a vackát készítette. Azt az embert ugyan kimentették Fájsz rettenetes kezei közül, és meg sem büntették érte a bolondot, de azóta a csúfolódók betartották a Fájsz által hozott törvényt, s csak addig mókáztak vele, míg szelíd, pozsgás arca el nem komorult. Akkor aztán mindenki kotródott a közeléből.
Fájsz most félkönyékre dőlve furulyált, s pislogva nézegette, hogyan emelkedik egyre magasabbra egy durván tisztított, óriási gerenda az árvák szállásának tetejére.
Ekkor jött arra Ölrun, három másik lánnyal együtt, egy hatalmas üstöt cipelve, amelyben a szállásán dolgozó férfiak étke főtt.
A férfiak vidáman kiáltozni kezdtek, mert a fortyogó étel illata kellemes volt, és sok főtt húsról árulkodott. A tetőn dolgozó munkások is lepillantottak, s ekkor a kötelekkel húzott, nehéz gerenda lassan ereszkedni kezdett.
Mindenki megdermedt, mert a négy lány éppen a gerenda alatt állt a nehéz üstöt tartva, a tetőn állók pedig hiába küszködtek a kötéllel, amely kicsúszott a csigából.
Fájsz, a bolond elhajította furulyáját, és egy szempillantás alatt kikapta az üstöt a lányok kezéből, s ugyanezzel a mozdulattal el is lökte őket onnan.
A gerenda Fájsz hatalmas vállára-hátára zuhant. Fájsz még szépen letette az üstöt, vissza akart menni a furulyájáért, de félúton összerogyott.
Mindez olyan rövid idő alatt játszódott le, hogy a távolabb állók csak a gerenda zuhanásának hangjára néztek fel.
Nagy kiáltozással sereglettek mind a bolond köré, akinek rongyait már nagy, sötét foltokban vér ütötte át.
Óvatosan két szál széles deszkára fektették Fajszot, s négy férfi vitte őt síri csendben az urushoz, Boncsa atyához.
Boncsa atya, alacsony, sápadt kis emberke, aki már nagyon rosszul látott, s ezért állandóan hunyorgott, a fejét csóválta, amikor megmutatták neki Fajszot, aki eszméleténél volt, és tágra nyílt szemmel, komolyan figyelte a körülötte állókat.
– Azt hiszem, megsérült a gerince is. Sokáig kell feküdnie. Nem tudom, meg lehet-e íralni őt. Ha Tervel élne... – sóhajtott az öreg, és gyors kézzel megtisztította a nyílt sebeket, bekente valami olajos, zöldes folyadékkal, amitől Fájsz arca megenyhült.
Aztán megitatta valami fehér színű folyadékkal, amiről néhányan tudták, hogy a mák gubójának kifőzéséből nyerhető, és Fájsz elaludt. Boncsa atya kihessegette a férfiakat, akik zavartan álldogáltak ott, nem tudták szavakba önteni, mennyire szeretnék, ha az urus megíralná Fajszot, aki derék férfihoz illő hőstettet hajtott végre, megmentette négy leány életét.
– És még az ebédünket is szépen letette! – hajtogatta egyre Kovrat, aki szemtanúja volt az esetnek.
Annyi már bizonyos volt, akár megél Fájsz, akár nem, az ő alakját mesékben fogják az emlékezők gyermekeiknek továbbhagyományozni, a Fanyűvővel egyenrangú helyen, s a Varsánytörzs időszámításában fontos mérföldkő lesz az a nap, „amikor Fájsz, a bolond felfogta a gerendát”.
A négy lány felváltva látogatta Fajszot, vitték neki a jobbnál jobb ételeket, de Fájsz nem sokat evett, és néhány hét alatt felére fogyott. Tettének dicsősége lassan elfelejtődött, hiszen a jót az emberek könnyebben felejtik, mint a rosszat. Egyedül Ölrun nem felejtette el Fájsz bátorságát, ő továbbra is naponta meglátogatta a bolondot, pedig Fájsz nem tudott mosakodni, s így bizony elég rossz szaga volt.
Valahogyan a baleset meghozta Fájsz maradék eszét is. Boncsa atya egyik nap félrevonta Ölrunt, s elvette tőle a szilkét, amiben Fájsz ebédje volt.
– Hagyd el, lányom. Nem eszik ő – intett a szalmával bélelt deszkaágy felé, ahol Fájsz a falnak fordulva feküdt.
– De hát miért? – kérdezte Ölrun. – Nem tudsz rajta segíteni?
– Megpróbáltam én mindent, lányom. Éjszakákig olvastam rá. De azt hiszem, ő maga sem akar már élni. Nagyon fáj neki, mégsem akar máklevet inni. Azt mondja, ki akarja használni, hogy tiszta az esze, nem akarja, hogy a máklé elhódítsa. Egészen megváltozott ez az ember.
Fájsz nagyot nyögött, lassan megfordította fejét, s ahogyan megpillantotta Ölrunt, óriási, kék szemébe halvány öröm költözött.
– Te jó vagy, Ölrun, mindig is tudtam – mondta alig hallhatóan. – Gyere, ülj ide mellém. Jó nekem, ha beszélhetek veled. Boncsa atya is jó, de túl öreg már, nem ért engem.
Ölrun odaült Fájsz mellé, Boncsa atya pedig tapintatosan visszahúzódott kamrácskájába, füvei és kenőcsei közé.
– Te vagy jó, Fájsz – mondta szomorúan. – Látod, mit vállaltál értünk.
– Ej, az én életem azelőtt úgysem ért sokat – próbált mosolyogni a bolond.
– És most?
– Valami történt velem akkor. Azelőtt nem értettem az embereket. Éreztem, hogy valami nincs rendben velem, de nem tudtam, miért nevetnek rajtam. Megszoktam, hogy nevetnek. Meg is szerettem. Amikor nevettek, mindig adtak is valamit enni. Így éltem meg. Nem értettem az embereket, de értettem az állatokat, növényeket. Elbeszélgettem a madarakkal, a fákkal. Most pedig... kezdem érteni az embereket, de az állatok, növények elhallgattak. Érted te ezt, Ölrun?
A lány félve megsimogatta Fájsz nagy kezét.
– Értem, Fájsz. Azt hiszem, értem.
– Én nem ismertem a szüléimet. Azt mondják, az anyámnak nem volt férje, és hamar meghalt. Engem a törzs nevelt fel. Ilyennek nevelt, amilyen vagyok. És most, hogy meghalok, nem tudom, volt-e értelme élnem. Vajon ki akarhatta így? Vagy minden csak véletlen? Véletlenből születünk, véletlenből halunk is meg?
– Nem tudom, Fájsz. A Világügyelő bizonyosan rajtad tartotta a szemét, s így rendelte.
– De hát mivel vetkeztem én, hogy így megbüntetett? Miért csak életem utolsó napjaiban adta meg a gondolatokat? Most úgy rajzanak, úgy rajzanak...
– Nem halsz meg, ha nem akarsz meghalni. Boncsa atya is azt mondta.
– Igazán? – élénkült fel Fájsz. – De én nem is akarok... Egyszerűen tudom, hogy meghalok. Most menj el. Tudom, hogy rossz szagom van, és nem vagyok szép. Menj el, és köszönöm.
Ölrun elment, és másnap hajnalban Fájsz, a bolond valóban meghalt.
Új-Varsány-gyűrű már csaknem teljesen készen állt, így hát Fájsz temetésén csaknem az egész törzs ott tipródott. Ennyi ember legfeljebb Varsány vagy Zank temetésére gyűlt volna egyébként össze. A baj csak az volt, hogy temetés táltos nélkül mit sem ér. Varsány hosszan töprengett, hátha a széki avaroktól kérnének táltost, de akkor világ szájára kerülnének a Varsány-törzsbeliek. Így választották meg táltosul Ruozdot, aki csúf volt, púpos és sánta, de sokat járt Tervel atyához, és szívesen segédkezett neki. Az emberek egy része morgolódott, hogy Ruozdból sosem lesz igazi táltos, nem született foggal, nincs hat ujja, nem is agyafúrt, s túl fiatal még, harminc tavaszt ha megért. Így hát Ruozd vágta le a lovat, amit Varsány ajánlott Fájsz lelkének üdvéért, s Ruozd verte a dobot, amelynek ütemére a megjelentek a temetés után először lassú, majd egyre gyorsabb táncba kezdtek, hogy elijesszék a rossz szellemeket a sír körül.
Fájsz mesehőssé vált, tetteit egyre jobban kezdték kiszínezni, olyannyira, hogy a széki avarokhoz is eljutott híre, s ott már afféle sárkányölő óriás lett belőle, sziklákat porrá morzsoló.
Amíg a törzs el nem helyezkedett, fel nem építette gyűrűjét, addig a széki avarok csak messziről figyelték őket, de sem nem háborgatták, sem nem segítették rokonaikat. Talán így is volt ez rendjén, mert a menekülteknek meg kell adni a saját otthonteremtés büszkeségét, egymáshoz tartozásuk, egymásrautaltságuk tudatát.
Most viszont ismét megjelent Mamur, két kísérővel, s még szélesebb mosollyal üdvözölte Zankot.
– Látom, elrendezkedtetek. És milyen szépen! No, fát találtok itt bőven. Mondják, a mi őseink is ilyen gyűrűket építettek. De itt felesleges. Mi nem nemzetségenként kell, hogy védekezzünk, hanem együtt, s határaink a legmagasabb hegyek hágói. Azokat könnyű megvédeni, de ha ott lezúdul az ellenség, akkor az ilyen kis várak sem állhatnak ellen.
– Mi így szoktuk meg – mondta Zank. – És rossz emberek mindenhol vannak. Idegenek, csavargók, útonállók. Azokkal szemben is véd ez a gyűrű. De állataink sem kóborolhatnak el, s a gyermekek...
– Jól van, jól van! Már meg ne haragudj rám! – nevetett Mamur. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, tudjátok-e már illendően fogadni Kolos vezért. Hogy megmutassa, szövetségesének tekinti Varsányt, ő jön el elsőnek hozzá, hogy megkössék a vérszerződést.
Zank Varsány nevében elfogadta az ajánlatot, s egy álló hétig folytak az előkészületek Kolos és kísérete illő fogadására. Előkészítették, s külön hizlalták a legszebb állatokat, virágfüzérekkel díszítették a kapukat, ablakokat, s a sátrak legszebb bőreit, szőnyegeit leterítették az útra, ahol Kolosnak el kellett vonulnia.
Varsány népe hálás volt Kolosnak az új hazáért s a szövetségért. Kolos száz vitéz kíséretében érkezett, lova csak úgy roskadozott gazdája súlyától, s a ráaggatott arany- és ezüstékszerek sokaságától. A Varsány-törzsbeliek ámulva nézték ezt a pompás gazdagságot: nekik sosem volt aranybányájuk amott nyugaton, aranyékszereiket zsákmányolták, vagy marháért, lóért cserélték, de ezek itt súlyos, termésarany ékszerek voltak, s még a lovak széles dísznyerge is arany- és ezüstszögekkel volt kiverve, fehér csontberakásokkal tarkázva.
Varsány a gyűrű kapujában fogadta lóháton Kolost. Mindketten egyszerre szálltak le a lóról, s egyforma léptekkel elindultak egymás felé, kitárt karral, de komoly arccal. Megölelték egymást. Most már a két vezér lovagolt az élen, s kíséretük barátságosan egybeolvadt.
Hullámzott a nép a szálláshelyek előtt, s az út mentén, s erősen éljeneztek.
A feldíszített vezéri szállásra érve az ajándékok cseréje következett. Úgy volt illő, hogy először a vendég adja át ajándékait, hogy a nagyobb készletekkel rendelkező gazda megfelelően viszonozhassa. Fegyverek, ékszerek és lovak cseréltek gazdát, arab selymek és bizánci festőanyagok. Kolos legszebb ajándéka mégis egy hatalmas, színezüst áldozópohár volt, amelyet négy oldalról a szent turulmadár faragott képe díszített.
Ebben az áldozópohárban fog elvegyülni Varsány és Kolos vére, megpecsételvén így a széki avarok és a Varsány-avarok egyezségét. A két nép táltosa közben már mindent előkészített az áldozathoz. Fellobogtak az előkészített máglyák, megvillantak az éles áldozati kardok, s utolsót nyerítve, hörögve hulltak le az áldozati lovak és marhák. Szorgos kezek fogták fel kupákba kiömlő, habos vérüket, s legelőször a nagy, ezüst áldozópohárba öntöttek belőle. Majd a két táltos közreműködésével Kolos és Varsány megmetszett egy eret csuklóján, s bőven csurgott a vér az áldozópohárba. Az emberek ismét felkiáltottak. Majd a táltosok vérfűvel illették a sebeket, s együtt énekelték:

 

Keveredjen a két vér, keveredjen a két vér őseink örömére, fiaink boldogulására, éljen együtt a két vér, folyjon együtt a két vér közös ellenség ellen, közös ellenség ellen!

 

Az emberek odakinn a táltosokkal együtt mormolták a szöveget. Akkor a két vezér egymás után ivott az áldozópohárból, a maradékot a tűzre öntötték, mely sercegett, de nem aludt ki.
Ez jó jel volt.
Ezután előkerültek a díszes ivókürtök, s most már testvérek közötti áldomássá változott a szertartás.
Ilyenkor senki férfi nem állhatta meg józanon. A leölt áldozati lovak és marhák húsát szorgosan sütötték-főzték az asszonyok, s a rabszolgák nagy, gőzölgő tálakban hordták szét, vehetett belőlük boldog-boldogtalan kedvére. Üdvrivalgás fogadta Kolos két pásztorát, akik tucatnyi hízott tulkot hajtottak fel a sereg után, hiszen a széki avarok sejtették, hogy hízott állatok dolgában nem áll valami jól a Varsány-törzs.
A két vezér külön húzódott a hadnagyoktól, és sűrűn ürítgették a kupákat.
– Mamurnak köszönd, hogy minden így történt. Ő győzött meg arról, hogy nem szabad fegyvert rántanunk egymás ellen – mondta Kolos homályos szemmel.
– Azért neked is van részed benne, Kolos – mondta Varsány nemeslelkűen.
Táncosok és regösök jöttek be a sátorba, s a két vezér az ő játékukat nézte-hallgatta.
Odakint elkezdődött az íjászat és kopjahajítás, a székiek s a gyűrűbeliek egyforma lelkesedéssel versengtek.
Kolos ráemelte véreres szemét Varsányra.
– Ügyesek a harcosaid, testvér. Hanem, mondd csak, gyermekáldozatot hoztatok-e?
– Micsodát?
– Gyermekáldozatot. Ha új szállást, új települést alapítunk, fel kell áldoznunk egy ártatlan gyermeket, s testét be kell falaznunk. Akkor az erősség bevehetetlen marad, mindörökre.
– Nem. Mi ezt a hagyományt nem ismerjük – mondta Varsány. – Az kegyetlenség volna.
De... valaki mégis meghalt, az építés közben. Igazi hős volt.
– Akkor jó. Ha igazi hős volt, akkor talán nem kell gyermeknek lennie – mondta Kolos vezér kegyesen, s szemét ismét a hegedősökre függesztette.

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Becse már messziről látta Erdőelve magas hegyeit, s szívből remélte, hogy valahol a hegyek között megtalálja övéit is. Nem is hiába érdeklődött a gyepűelvi katonáktól, akik közrefogták: még a pontos utat is elmagyarázták neki Új-Varsány-gyűrű felé. Tisztelettel és csodálattal bántak vele, mert másképpen volt öltözve, gazdagon, idegenül, másféle volt a hajviselete s a fegyverei is – úrnak, követfélének vélték. S mégis úgy beszélt avarul, mintha avar anya szülte volna.
Ez a valamivel több mint egy esztendő Becse életében a leghosszabb idő volt, s a legjelentősebb. Egy másik világgal az agyában s a szívében tért meg, s egy kissé idegen szemmel nézhette azokat, akik a frankok szemében pogányok, barbárok voltak.
Átlovagolt a gyepűelvén, amely azonban itt nem volt kopár pusztaság, csak éppen lakatlanul hagyták, de úgy látszik, kiirtani nem volt szívük a Varsány-belieknek a vidéket a gyűrű és a szántók, legelők körül. Ebben máris alkalmazkodtak a székiekhez, itt jóval nagyobb biztonságban érezték magukat, mint napnyugaton. Pedig a felégetett-letarolt gyepűelvét könnyen lehet ellenőrizni, az őrszemek messziről belátják a hívatlan vendégek közeledtét, s a gyanúsan gyorsan távozók nyomait is könnyebb kiolvasni ott.
A gyűrű bejáratánál feltartóztatták – senki sem ismerte meg. Az őrség feje Kovrat volt, s Becse úgy gondolta, jól megtréfálja. Frank nyelven szólt hozzá, amire Kovrat csak a fejét vakargatta.
– Karattyolj csak, úgysem értem, mit akarsz! Kereskedő nem lehetsz, mert nincs nálad semmi, kém nem lehetsz, mert magadtól idejöttél, akkor csakis követ lehetsz!
Becse elnevette magát, s avarul válaszolt:
– Igazad van, Kovrat! De csak a magam követe vagyok.
Kovrat hátraugrott, mintha darázs csípte volna.
– Én vagyok, no, Becse! Most sem ismersz meg? – kérdezte a legény, és levette frank sisakját.
Kovrat nagyot rikkantott örömében, s lerángatta Becsét a lóról, hogy alaposan megropogtassa a csontjait.
Becsét kézről kézre adták, ölelgették, s csakhamar az egész törzsben elterjedt a jó hír: Becse nem halt meg, Becse megérkezett, méghozzá idegen öltözetben, megférfiasodva.
Azonnal, minden ceremónia nélkül Varsány elébe vezették. A vezér is megölelte Becsét, s méltóságát félretéve csak úgy záporozta a kérdéseket.
Becse lassan, türelmesen válaszolgatott. Varsány sokat faggatta a frankok szokásai és szándékai felől, s elámult, hogy Becsét felszabadították és elengedték.
– Úgy látszik, félnek még tőlünk – mondta vidáman.
– Nem félnek, vezér – mondta Becse nyugodtan. – Nagyon erősek, és nagyon azt gondolják, mindenben igazuk van. Másképpen élnek, mint mi. Kényelmesebben, jobban. Elosztják maguk között a munkát. Vannak olyan rovásaik, amelyekben minden elmúlt ember bölcsességét, tanácsait összegyűjtik. Ha valamit nem tudnak, ezeket megnézik, és megokosodnak attól.
Varsány összevonta szemöldökét.
– Furcsán beszélsz, fiam. Téged ott megrontottak a hamis beszédeikkel. Miféle ostobaság ez? Ha volna olyan rovásuk, amiben minden bölcsesség benne van, akkor senki a világon meg nem állhatna ellenük. Jobban élnek? Bizonyosan úgy, mint az asszonyok.
Becse összehúzott szemmel figyelte Varsányt, aki valahogyan megöregedett, mióta nem látta. Az arca változatlanul piros volt, de ráncok hálózták be finoman, és hollófekete haja észrevétlen megszürkült. Becse szánakozást érzett Varsány iránt, és megdöbbent, hogy azt az embert, akire egykor olyan tisztelettel tekintett, mint a Világügyelő Férfi földi képmására, most törődöttnek és kissé korlátoltnak kell látnia. Vitassa Varsány szavait? Úgysem tudná meggyőzni őt, s ha igen, talán még jobban összetörné hiteiben. Minden embernek, úgy látszik, szüksége van arra, hogy önmagát a többieknél különbnek érezze, s talán ugyanígy áll a dolog a népekkel is. S minél kisebb és védtelenebb egy nép, annál magasabban szárnyalnak vágyai, annál jobban elrugaszkodik a valóságtól.
Varsány mintha megértette volna Becse hallgatásának okát, elhallgatott, és zavartan kérdezte:
– Mindegy, az a fő, hogy megjöttél. Mihez kezdesz most majd?
– Nem tudom.
– Magam mellé vennélek. Ha annyi minden rád ragadt odakint, talán mi is hasznát vehetjük...
– Eddig Tervel atya segítője voltam – mondta Becse.
– Tervel meghalt. A székiek nem engedték vissza hozzánk. Kolos várában van eltemetve. Becse szeme könnyel telt meg.
– Nagyon öreg volt már, fiam. Ne bánkódj. Ez az élet rendje. Most odaföntről néz minket bizonyára, s mosolyog a könnyeinken.
– Ő nevelt, ő tanított...
– Tudom. Sokat köszönhetsz neki. Kár, hogy nem talált téged alkalmasnak a táltosságra. Most Ruozdot tettük meg táltosnak, hogy szégyenben ne maradjunk.
– Azt a csúfságot?
– Bizony csúf, és nincs is kellő tekintélye, de mit tehettünk? A táltosnak mégis másmilyennek kell lennie, mint mi vagyunk...
Becse hallgatott. Ruozdot sosem kedvelte, bár el kellett ismernie, hogy éles esze van, és igen törekvő. De volt benne valami simulékonyság, ami a gyávasággal volt határos, és testi fogyatékossága talán túlzottan is önzővé és ravasszá tette. És most megszerezte magának, amire vágyott, mert hatalomhoz jutott, ráadásul veszélyes, mert ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen hatalomhoz. A törzs fontos döntései ezentúl jórészt az ő kezében lesznek, akár tetszik ez Varsánynak, akár nem: most még azt hiszi, irányíthatja Ruozdot, de rá kell majd ébrednie, hogy Ruozdnak megvannak a külön útjai. És ki merne ellentmondani a táltosnak, aki révületében magával a Világügyelővel tanácskozik odafent?
De Becse nem szólt semmit, mert megtanult hallgatni, és azt is megtanulta, hogy a hallgatás alárendelt helyzetben nagyobb erő, mint bármely kimondott, ügyesen cirkalmazott mondat.
– Mindenki jól van? Volt egy lány, aki... – elakadt a hangja.
– Mondd csak, fiam, kire gondolsz? – felelt a vezér jóságosan.
– Ölrunra, az árvára.
– Jól van, megvan. Zank háza népéhez tartozik. Úgy hallottam, eljegyezte őt Zankfi Solt, de hát... Soltot néhány társával együtt el kellett küldenünk a törzstől. Kalandot akartak, s majdnem ránk uszítottak egy szláv földvárat. Hát ezért. Nem tudtam, hogy Ölrun és te...
– Nem voltunk eljegyezve – mondta Becse keményen, bár a szíve sajgott, hogy Ölrun ilyen hamar elfelejtette őt. – Aztán... még visszafele... találkoztam egy asszonnyal, akinek a férje pákász volt, s akinek megölték egész családját a bizánciak követei...
– Csatlakozott hozzánk. Szóltam vele – bólintott Varsány, s fürkészve nézte Becse arcát. – Talán találkoztál azokkal az idegenekkel?
– Igen. Bosszút álltam. A Világügyelő utamba hozta őket.
Varsány ámulattal nézte a megemberesedett legényt.
– Hát te sem töltötted tétlenül az idődet! No, menj, mert még sokan akarnak szólni veled.
Aztán gondold meg a dolgot: szívesen magam mellé veszlek! De ha máshoz van kedved, csak szólj nekem vagy Zanknak: jó katona válhatik belőled, ha kitanultad a frankok hadviselését! Becse meghajolt.
– Csak lovász voltam, uram, nem harcoltam. És saját hibámból estem fogságba: nem kellett volna elmennem a temetőkertbe, miután láttam: már elvonultatok. Ez az igazság.
Varsány elégedetten bámult Becse után. Szerette a szerény és igazmondó embereket. S elhatározta, ha Becse továbbra is kitünteti magát, egy-két esztendő múltán megteszi hadnagynak.
Becse hagyta, hogy egykori barátai, legénycimborái, ismerősei kézről kézre adják, etessék-itassák, csodálják vértjét, köpenyét, frank sisakját, páncélingét, fegyvereit. Még a hűséges Gyöngynek is kijutott a kedveskedésből. Becse pedig elgyávult, hiába próbálta elszánni magát, hogy megkeresi Ölrunt, megkeresi Temizt – az eddig egy arccá-testté olvadt nőalak most élesen kettévált, kétfelé húzta, s lehetetlenné tette a döntést.
És akkor az árvák háza előtt megpillantotta Ölrunt. Feledte minden gyávaságát, otthagyta a körülötte állókat, s egy szempillantás alatt odarohant, és karjába kapta a lányt.
Ölrun teste megmerevedett, védekezni akart, megijedt az idegen, beretvált vitéztől, de amikor felismerte, boldogan borult a vállára.
– Tudtam, tudtam én! – csak ennyit mondott.
Becse pedig arcát Ölrun jó szagú, meleg hajába temette. És mindkettejüknek kicsordult a könnye.
Mire Becse ismét szétnézett, első boldogságából felocsúdva, már mindenki dolgára ment szemérmesen és megértően.
Ölrun behívta a szállásra a legényt, bár ott a szokás értelmében legények ritkán fordultak meg, alkonyattól fogva meg egyáltalán nem. Csak Ölrunnak jutott eszébe, hogy megkérdezze Becsét, már most hol fog aludni, és kerített is neki egy ágyat a legény szálláson.
Aztán csak ültek, és lopva nézegették egymást. Mindketten annyiszor, annyiképpen elképzelték ezt a találkozást, hogy most zavarba jöttek, és kicsit csalódottnak is érezték magukat. Az álmok mindig szebbek a szerelemben, mint akár a legboldogabb pillanatok. És – bár még egyikük sem gondolt rá – közöttük állt Temiz is, Solt is, mindegyik másként, mint ahogyan valójában történt ez a közbeállás.
– Én is építek egy házat – törte meg rekedten Becse a csendet. – Szépet, erőset, hogy még az unokáim is abban lakhassanak.
– Meg akarsz házasodni? – kérdezte Ölrun.
– Ha te is úgy gondolod – mondta Becse hirtelen bátorsággal.
Ölrun elpirult, de nem válaszolt. Inkább elkezdte kérdezgetni a legényt, mi minden történt vele az egy esztendő alatt.
Becse sorra elbeszélt mindent, élvezte a lány apró, csodálkozó felkiáltásait, aggódó sóhajait, ahogyan együtt újból átélték a kalandokat. De Temizről Becse nem tett említést ott, ahol kellett volna, és Ölrun nem merte megkérdezni.
Aztán a lány mesélte el, jóval rövidebben és egyszerűbben, hogyan vonult a törzs a Nagy Folyóig, hogyan vitatkoztak, átkeljenek-e, s hogyan települtek végül le, vérszerződést kötve a széki avarokkal.
„Bizonyosan azért nem válaszol, mert még mindig Soltot szereti” – gondolta Becse elszomorodva.
„Temiz járhat az eszében” – töprengett Ölrun.
Bizonytalanul, hűvösen váltak el egymástól, még egymás kezét sem érintve.
Mindketten ébren hánykolódtak egész éjjel, azon erőltetve elméjüket, vajon hol is hibázták el.
Becse másnap elment Zank hadnagyhoz, és kért házhelyet, művelendő földdel. Akkoriban a hadnagyok osztották a földet, s mindenki annyi földet kért, amennyi jószágának, magának elegendő volt. Ha fiai születtek, fiai után újból kapott földet, legelőt. De a gyűrűn belül kerítéseket nem vontak, legfeljebb az elbitangoló jószág miatt: minden föld, rét, legelő, erdő közös volt, a törzsé. Miért is vett volna a közösből valaki is többet, mint amennyire szüksége volt?
– Föld van bőven, de már csak kifele – mondta Zank. – Hát elszántad magad te is, fiam? Építesz. Asszonyt is hozol a házhoz? A széki avarok között sok a szép lány...
Háború idején asszonyrablás volt szokásban, de békeidőben is jobban szerették, ha a törzs legényei kívülről hoztak jóvérű fehércselédet. Hadd frissüljön a vér, keveredjenek a jó magvak, gyarapodjék a törzs.
– Hozok asszonyt, de csak innen, miközülünk – mondta Becse. Zank elkomorult.
– Te tudod. Hát, ha majd nekilátsz az építésnek, szóljál. Küldök magam is segítséget.
Hamar híre terjedt, hogy Becse házat épít. Jöttek a ráérő férfiak, legények, mindenki, aki már befejezte saját házának építését. Kiásták a háznak való vermet, ebbe süllyed majd félig bele az építmény, megvédi a föld a szelektől, télen jól körbefogja a puha hó, meleget tart.
Amikor a ház készen lett, ősi szokás szerint áldozni kellett az ősöknek, hogy áldják meg ezt a házat, óvják meg a rontástól, a tűztől és a vihartól. A kövér tulkot Ruozd csak üggyel-bajjal szúrta le, vérével sarló alakú jelet mázolt az ajtóra, s vért loccsantott a küszöbre is. Kezdődött az áldomás, amelyen mindenki részt vehetett, aki segített a ház építésében. Varsány külön küldetett nagy tömlő borokat, a tulokból pedig jóféle főtt és sült húsokat készítettek a Zank család szolgálói.
Ölrun azonban nem jött el a ház áldására, s Becse magányosan, nehezen titkolt rosszkedvvel ténfergett a róla mind jobban elfeledkező vendégek között.
Becse most már haragudott Ölrunra, s azt a különös gyűlöletet érezte iránta, ami a mélységes szerelmet többnyire titkon kíséri, s amely a megalázottságból, értetlenségből és féltékenységből táplálkozik. S ez az érzés adott lökést számára ahhoz, hogy megkeresse Temizt, akivel oly rövid ideig s mégis oly meghatározó módon volt együtt.
Temiz a szolgák házától nem messze lakott, s mint magányos, nincstelen asszony, itt is csak amolyan egy-két nap alatt eszkábált kunyhóban húzhatta meg magát, de a portája s belseje asszonyi tisztaságra, rendszeretetre vallott.
Temiz éppen vajat köpült, amikor Becse fejét lehajtva belépett, s árnyékot vetett az asszonyra, aki elsápadt, s mosolygás nélkül, kezét kötényében törölgetve mondta:
– Tudtam, hogy eljössz. Nagyon vártalak.
Odalépett Becséhez, egészen közel, arcát feléje fordítva, s lehunyta a szemét.
Becse pedig átölelte Temizt, és megcsókolta. Az asszony egész testében remegve visszacsókolt, és közben anyás mozdulattal megsimogatta Becse fejét.
Sokáig álltak így, reszketve, összefonódva, aztán Temiz behúzta a kunyhó ajtaját, s az ablaktalan helyiség sötétbe borult.
Nem beszéltek egymáshoz, még csak nem is suttogtak: nem tudták volna, hol kezdjék, mit is mondjanak egymásnak. De a testük beszélt a lelkűk helyett is, és pontosan értették egymás jelbeszédét. Szerelmük olyan volt, mint egy pontosan kidolgozott szertartás, amelyet sosem tanultak, csak tudják és teljesítik.
És Becsének nem jutott eszébe közben Ölrun, és Temiznek meghalt ura, Cserge. Csak ott voltak, egymással, és csak akkor voltak.
Csak másnap virradatkor ment el Becse, és Temiz csak akkor szólalt meg, amikor már kifelé indult.
– Várni foglak.
Becse boldogan, mégis gondterhelten ment haza. Mert Ölrun képe most már szemrehányóan emlékezetébe tolakodott, s elégedettsége mellé lelkiismeret-furdalás társult. Temiz jóval idősebb volt nála: talán még néhány évig ilyen virágzó asszony marad, de feleségnek, gyermekei anyjának mégsem választhatja... És ha így van, nem csapja-e be Temizt is, vajon nem várja-e, nem fogja elvárni, hogy egy napon Becse új házába hívja őt? Így tusakodott magában Becse hónapokig. Ha Ölrunt pillantotta meg, szégyenkezett Temiz miatt, s ha Temizzel volt, szégyenkezett Ölrun miatt. Vágyott arra, hogy valakivel megbeszélje ezt a helyzetet, hogy valakitől tanácsot kapjon, de nem volt olyan barátja, akire rá merte volna bízni titkát.
Ruozddal, a táltossal beszélhetett volna erről, mert Ruozd vonzódott Becséhez, és mindenképpen el akarta tanulni a legénytől mindazt, amit a legény a frankoktól tanult. A púpos kis emberke minden alkalmat megragadott, hogy Becsét kifaggassa, mert jó és tekintélyes táltos akart lenni, de hiányzott belőle a valamire született emberek biztonsága és ereje.
– Látom, rágod magadat valamivel – mondta egy napon. – Nem tudsz dönteni, Varsány vagy Zank úr keze alá akarsz-e kerülni?
– Nem, Ruozd. Azt hiszem, Varsány urat akarom szolgálni. Más bajom van nekem. Leány.
– Az nem nagy baj. Azon könnyen szoktak segíteni – el kell venni. Attól aztán el is múlik a szerelem nagy lángja. Én magam sohasem ismertem ezt az érzést. Milyen az, mondd csak?
Becse elgondolkodott.
– Éppen olyan, mint a láng. Mintha állandóan tűz égetné az embert itt legbelül. Mint az éhség.
És csak akkor nyugszol meg, ha állandóan amellett vagy, akit szeretsz.
Ruozd köpött egyet.
– No, akkor az nem lehet jó dolog. Minek szenvedni, ha jól élhetsz anélkül is?
Becse Varsány úr mellett sok mindent megtanult a törzsről, amit csak az tudhat, aki nagy hatalmú emberek mellett dolgozik. Kezdte ismét tisztelni Varsányt, aki hallatlanul szelíden és ügyesen kormányozta a törzs életét, mindig a többség érdekeit tartva szem előtt, de ügyelve arra is, hogy az egyes embert se söpörjék el a többség érdekei.
Különösen a bíráskodás tetszett neki, ahogyan Varsány minden héten egyszer kiült a legterebélyesebb tölgyfa alá, s kérelmeikkel, ügyes-bajos dolgaikkal, apróbb-nagyobb pereikkel elébe járulhattak az emberek. Ezeket a kérelmeket s a döntéseket aztán Becsének kellett észben tartania, s igencsak sajnálta, hogy nem hozott magával frank pergament, amelyre oly szépen és könnyen jegyzést csinálhatott volna a fontosabb dolgokról. De hát az avarok rovást csak a legritkább esetben tettek, akkor is inkább szerződésekről, az eladott lovakról vagy marhákról.
Becse dolgozott, s még mindig nem tudott választani Ölrun és Temiz között.

 

 

HARMADIK RÉSZ

 

ELSŐ FEJEZET

Becse házától nem messze állott Kába tárkány kovácsműhelye. A fiatalember már kisfiú korában szívesen nézegette az öreget, hogyan dolgozik, s nemegyszer taposta neki a fújtatót. Kába, ha sürgős munkája volt, késő este is dolgozott, kicsiny mécs világánál, s a sötétben még szebb volt az először fehéren, majd égővörösen izzó vas. Nagyobbacska legény korában pedig az öreg szívesen vette, ha Becse betér egy-egy órácskára, s kipróbálja erejét a nagy ráverő kalapáccsal, ha durvább, de nagyobb erőt igénylő munkáról volt szó. Kába szerszámokat, használati tárgyakat is kovácsolt, ha kellett, de hírét-nevét fegyverkovácsként szerezte.
A hófehér hajú-szakállú, szénfekete és cserzett bőrű Kába magányosan élt – rebesgették, hogy a frankok megölték a családját még ifjúkorában, s azóta kerülte az embereket. Ha frankokról esett szó, mindig megvillant a szeme, s annál buzgóbban kovácsolta-élesítette a nyílhegyeket, görbe szablyákat, sisakokat, vérteket.
Most, hogy Becse megállt a kis műhelyben, s illendően köszöntötte Kabát, az a munkába mélyedt mesteremberek szokása szerint csak nagy sokára nézett fel, biccentett, de nem szólt semmit. Csak a szeme villant meg, amikor megpillantotta Becse frank viseletét, amelytől, mint élete eddigi legfontosabb emlékétől, nehezen vált meg, bár belátta, hogy hamarosan fel kell cserélnie avar öltözékkel.
– Hallom, náluk jártál – mondta jó nagy idő múlva a tárkány.
– Nem a magam jószántából.
– Mégis az ő viseletüket hordod. Mutasd csak azt a páncélinget.
Kába nem tudta legyőzni kíváncsiságát, alaposan megnézte-megtapogatta a frank kovácsmesterek művét.
– Nem rossz. Igazán nem rossz. Ez nem gyepvasból készült. Mindig mondtam, hogy a jó vasért le kell ásni a mélybe. De ti lusták vagytok! Csak a kész kellene nektek, a föld alá nem akartok menni érte. Miért jöttél? Csak nézelődni?
– Varsány úr küldött. Te vagy a tárkányok mestere. Ötezer közelre, s ötezer távolra hordó nyíl hegyét akarja veletek megkovácsoltatni.
– Hadba akar vonulni? Jól van. Megpróbáljuk. Elkészítem a formákat, de a dömöcköléshez küldjön Varsány még embert. Ez nem gyermekjáték. Csinálok majd tűhegyes nyílhegyeket is, hogy a legkeményebb vértet is átverjék.
– Csinálj háromtollúakat és levél alakúakat is. Kába sóhajtott.
– Öreg vagyok már. Változnak az idők. Régen a vezér maga jött el, s hadba vonulás előtt engem is megkérdezett a jelekről, nemcsak a táltost. Az én nagyapámat még megkérték, kilőtt nyíllal találja meg a gyógyfüveket, s ha meghalt valaki, be kellett egy nyilat lőnie a sírba, hogy megölje az odasettenkedő gonoszt. Most pedig csak üzennek. Tízezer nyilat, tárkányok!
Becse zavartan hallgatott. A régi idők felemlegetése valami homályos vágyódással töltötte el, mert az öregek szavaiból mindig az derült ki, hogy régebben jobb volt, hogy régebben a dolgok rendben folytak, mindennek és mindenkinek megvolt az élettől és a hagyományoktól kijelölt helye.
Kába tovább folytatta.
– Nincsen ez így jól. Nincs sem igazi béke, sem igazi háború. Elpuhulnak, megdohosodnak az emberek. Nem volt az jól, hogy otthagytuk a régi Varsány-gyűrűt. Legalább harc nélkül nem lett volna szabad feladni. Rossz vért szül ez. A fiatalok megszokják a túl nagy okosságot, bátorság, önbecsülés nélkül.
– Ha nem megyünk onnan el, elpusztulunk mind egy szálig.
– Akkor pusztultunk volna el! De példát kellett volna adnunk az egész avar népnek. Mi lesz, ha mindenünnen harc nélkül kiszorítanak bennünket? Mi lesz, ha a frankok, morvák, szlávok, vagy most a bizánciak, besenyők megtanulják, hogy az avarok megfutamodnak a nagyobb erő elől?
– Asszonyok voltak velünk, gyermekek. Ölték volna meg azokat is?
– Az én családomat is megölték! – mondta a tárkány elfúló hangon.
Becse elnémult. Megértette, hogy itt már nem az értelem bölcsessége szól, hanem a vak, az önpusztító düh és elkeseredés. Köszönt és elment. Nem akarta az öregembert még jobban felbosszantani. Való igaz, hogy mindenki fájlalta Avarország lassú széthullását. Mindez azonban oly lassan ment végbe, nemzedékről nemzedékre, hogy az emberek megszokták ezt a lassú elerőtlenedést. Lehet, hogy egyszer majd a teljes szolgaságba is belenyugszanak? Becse ismert foglyokat, rabszolgákat és szolgákat, akik megijedtek volna a szabadságtól. Látott rabszolgát, aki könnyeket hullatott, amikor gazdája jutalmul fel akarta szabadítani.
A réten a fiúk gyakorolták a nyilazást, tompa végű nyílvesszőkkel, fából hajlított, kis íjjal. Ügyesek voltak. A fiúk vezére kilőtte nyilát, a többiek megpróbálták röptében eltalálni. Akinek a nyila félreütötte a vezérét, az lett a csapat új vezetője. Persze, sokszor a véletlenen is múlt a dolog, mert ezek a vesszők nem voltak harci, gondosan egyenesített nyilak, ide-oda kóválygott némelyik, messze a célponttól.
Becse saját gyermekkorára gondolt: ezt a játékot ő is szerette, de még inkább a vadászatot az erdőben, apró vadakra. Nem magát a vad elejtését, hanem a cserkészés izgalmát, a türelem próbáját. A vadak ölesét nem szerette.
Becse maga sem tudta, mire kell pontosan ez a sok nyílhegy – talán Varsány Kolos vezértől kapta titkos értesülését, hogy nagyobb hadjáratra kell készülődni. Lehet, hogy Kábának igaza van: lehet, hogy valóban elpuhultak az avarok, s velük együtt ő is: nem kívánta a háborút senkivel, mert belső bajai éppen eléggé lefoglalták és meggyötörték. És különben is: mire való a háború? Sok ember meghal azért, hogy egy nagyobb területtel gazdagabb legyen egy nemzetség, aztán megint sok ember hal meg, hogy ugyanazt a területet visszavegyék azoktól, akik elvették. Igaz, a nagyobb terület nagyobb legelőt, szántót, nagyobb hatalmat jelent, s ez a győztesek utódainak könnyebb és boldogabb életet is hoz. Tehát lehetséges, hogy a háborúknak mégis van értelme? Lehetséges, hogy mindig voltak és lesznek háborúk, ahol eldől, melyik törzs, nemzetség, nép az erősebb, vagyis az életrevalóbb? De vajon az erő életrevalóságot jelent-e? Fájsz a törzs legerősebb embere volt, mégis bolond volt, nem életrevaló, hanem értelmetlenül élő ember; igaz, és egy bolondtól ez sem kevés, megmentette négy leány életét, talán mégsem volt igazán bolond. Vagy talán a bolondok nem is igazán bolondok, lehetséges, hogy az ő világuk sokkal értelmesebb, mint azoké, akik többségben vannak, és így megszabják a szabályokat, amelyek szerint élni kell?
A fiúk közt nagy üdvrivalgást váltott ki, hogy valamelyikük eltalálta a vezér nyilát. Becsének eszébe jutott: egykor majd az ő fia is ott játszik a többivel, ha megéri, s kipirulva, büszkén tér haza, ha néhány napra ő lesz a vezér – és ő büszke lesz szintén, hogy éppen az ő fia győzte le a többieket, pedig mindig csak egy győztes van, és sok, nagyon sok, talán túl sok legyőzött, aki aznap szomorúan tér haza, lesütött szemmel, mert a szerencse, a véletlen legyőzötté tette. De hát szabad-e mindig győztesnek lenni, szabad-e mások legyőzésére készülődni, ha tudjuk azt az érzést, amit bennünk a legyőzöttség érzése kelt?
Kába tárkánytól visszament a vezéri szállásra, ahová bizánci követek érkeztek. Igaz, ezek a követek elsősorban Kolos vezérrel kívántak szólni, de mikor meghallották, hogy új, kicsiny avar testvérnép telepedett le Erdőelvén, úgy gondolták, illendő velük is megismerkedni. Erős kísérettel érkeztek az urak, de ők maguk tüntetően vért és fegyverek nélküli, gazdag öltözékben voltak, könnyű kelmékből szőtt köntösük vékony aranypénzekkel és drágakövekkel volt díszítve. Melisszénosz, a két követ közül az idősebb, tekintélyesebb, jól beszélt latinul, Becsének azonban minden erejét és találékonyságát igénybe kellett vennie, hogy követni tudja Melisszénosz úr gyors, különös kiejtésű és hanghordozású beszédét, és Varsány úr számára tolmácsolja. Igaz, a bizánciaknak is volt tolmácsuk, de Prokópiosz állandóan bolgár szavakkal keverte beszédét, s olyan régi avar szavakat használt, amelyeket talán századokkal előbb jegyeztek le buzgó bizánci grammatikusok. Vagy talán ezek hun szavak voltak? Mert Becse értette őket, csak e szavak hosszúsága megkopott, s néhol mást jelölt, mint amilyen értelemben Prokópiosz használta.
Melisszénosz intésére a szolgák átadták Varsány vezérnek a bizánci ajándékokat, amelyek szerényebbek voltak, mint szokásos volt, nyilvánvalóan azért, mert nem számítottak maguk a bizánciak sem erre a látogatásra. De azért Varsány kedvtelve nézegette a remek, csontberakásos fegyvereket, különösen azt a csatabárdot, amely valószínűleg szír mesterek munkája volt, s nyelére faragott képeket vertek, amelyek csatajeleneteket ábrázoltak.
A vadászok kitettek magukért, a legfinomabb húsú vadakat szállították a lakomára. Lakoma előtt minden vendég s az avar főemberek mellé pohárnok állott, s kezükbe adták a legdrágább kupákat. Varsány köszöntésére Melisszénosz hosszan és virágos nyelven válaszolt, s miután megízlelték a bort, a szolgák külön asztalokat hoztak minden jelenlevő számára, s minden fogással többször is körüljártak. A bizánci urak mértékletesen ettek-ittak, s tartották magukat az avar szokáshoz: nem beszélgettek egymás között sem evés közben. Becse megfigyelte, hogy Melisszénosz előtt minden fogást megkóstol egy bizánci rabszolga, s a nagyúr csak kis idő múlva nyúl ahhoz az ételhez.
Fél, hogy megmérgezik – gondolta Becse, s elcsodálkozott azon, hogy a bizánciak ennyire rosszul ismerik az avarokat. A vendégjog ilyen durva megsértését nemcsak az emberi törvények és szokások, de maga a Világügyelő Férfi sem tűrné el, s az ilyen galádság minden bizonnyal nemcsak kegyetlen halált hozna az elkövetőre és családjára, de még a túlvilágon is szomorú sorsra juttatná.
A lakoma végeztével, újabb, kiadósabb áldomás után a főemberek közelebb húzódtak egymáshoz, maguk közé engedve Becsét. Melisszénosz óvatosan fogalmazott, szavai mögött kivehető volt a szándék, hogy a bizánci császár ki akarja nyújtani kezét Avarország felé, és már most hűbéreseinek tekinti az avarokat. Puhatolódzott is afelől, hogy amennyiben Bizánc megindul az éppen lázadozó bolgárok ellen, Erdőelve hajlandó-e seregeket küldeni segítségül, s milyen jutalom fejében.
Varsány hasonló körmönfontsággal válaszolt, s válaszában kitért arra is, hogy – bár rá nézve nem kötelezőek Kolos döntései – mégis természetesnek tartja, hogy minden lépést Kolossal vitasson meg először. Becse magában megállapította, hogy Varsány mégsem olyan tudatlan, mint amilyennek néha mutatja magát: nemcsak méltóságteljesen barátságos, de udvariasan tartózkodó is maradt.
Szóba került a hosszú és veszedelmes út a hegyeken át, és Melisszénosz említést tett egy bizonyos Drogász nevű bizánci követről, aki évekkel ezelőtt indult útnak Frankónia felé, s akiről még mindig semmi hír nem érkezett.
Varsány Becsére pillantott, aki elvörösödött, miközben fordította Melisszénosz szavait, de tagadólag válaszolt.
– Nem tudom, uram. Mi nem találkoztunk vele – mondta, az igazságnak megfelelően. – Avarországot most nem ellenőrzi központi hatalom – csak szétszórt törzsek és nemzetségek vannak ott, amint magad is tudod. Vigyázatlanság volt kíséret nélkül ilyen hosszú útra indítani őket.
Melisszénosz úr felkapta a fejét, élesen Varsány úrra meredt.
– Én nem mondtam, hogy Drogász úr kíséret nélkül indult el.
– Csak feltételeztem, hogy így történt, különben nem tűnhettek volna el ilyen könnyen – mondta Varsány nyugodtan.
– Valóban kíséret nélkül indultak el. Bocsáss meg gyanakvásomért. Nagyon szerettem Drogászt. Féktelen, vad, de nemes lelkű férfiú. Egyszer megmentette az életemet. S bátorságára vall, hogy másodmagával indult el Frankónia felé. Nagyon bízott saját erejében és ravaszságában.
Becse lelki szemei előtt felmerült az idősebb bizánci férfi képe, akit hátulról, nyikkanás nélkül terített le nyila. Most enyhe sajnálatot érzett, míg eszébe nem jutott Cserge és lemészárolt gyermekeinek látványa.
Sem Becse, sem Varsány úr nem vette észre, hogy az ételt-italt felszolgálók között ott van Temiz is, aki különösen figyelt Becse fordítására, s Drogász neve megütötte a fülét.
S mielőtt bárki észbe kaphatott volna, mi történik, Temiz odaugrott Melisszénosz úrhoz, s arcon köpte.
A vezéri sátor oldalánál álló őrök azonnal megragadták és hátrébb vonszolták az asszonyt.
A bizánci letörölte arcát.
– Úgy látszik, asszonyaitok nem szeretik az idegeneket – mondta nyugodtan, csendes gúnnyal. – Vagy mindezt az üdvözlés jeleként kellene vennem?
Kínos csönd támadt. Varsány homlokán vörös foltok gyúltak ki, látszott, minden erejét összeszedi, hogy fegyelmezze indulatait. Ez a vendégjog olyan durva megsértése volt, különösen ilyen magas vendéggel szemben, hogy súlyos büntetést kellett kiszabnia Temizre, bár emlékezett az asszony szerencsétlenségére, és kitalálta vak dühének okát. Temiz, amíg él, minden bizánciban férje és gyermekei gyilkosát fogja látni.
– Bolond az az asszony. Akarod, uram, hogy kihallgassuk, miért tette?
– Még sosem láttam. Nyilván nem szíveli az idegeneket. A barbároknál ez gyakori – mondta Melisszénosz. Most ő követett el hibát: kicsúszott a száján a szó, ahogyan a bizánci Róma hívta a nomádokat, a pogány és civilizálatlan törzseket.
Varsány úr összehúzta a szemét.
– Mi az a barbár? – kérdezte Becsétől. Becse néhány szóval megmagyarázta.
– Mi nem tartjuk magunkat barbároknak, Melisszénosz úr – mondta a vezér nyugodtan. – Mások a szokásaink, más istenséget imádunk, de nem vagyunk rosszabbak tinálatok.
– Nem úgy értettem – mentegetőzött Melisszénosz, és haragos-csodálkozó pillantást vetett erre a frank külsejű ifjúra, Becsére, aki többnek látszott egyszerű tolmácsnál. Aztán összeszedte magát, elmosolyodott.
– És hogyan fogod megbüntetni az asszonyt?
– Hogyan kívánod, uram? – kérdezte Varsány udvariasan, de hidegen.
– Ne büntesd meg! – mondta a bizánci. – Inkább... add nekem. Szolgálatomba veszem. Nem csúnya asszony. Jó dolga lesz – villant meg a szeme.
Varsány Becsére pillantott.
– Ő szabad asszony. Nem a törzsünkből való. Saját akaratából csatlakozott hozzánk útközben.
– Úgy látom, nálad is szolgál. Jól van. Tehát megtagadod a kérésem. Varsány megtörölte homlokát.
– Nem tagadhatom meg, uram, hiszen jogos a kívánságod. Becse, magyarázd meg Temiznek.
Becse csak a fejét rázta. Aztán tompán megszólalt: – Ne tedd ezt vele, uram. S velem sem.
– Nem tagadhatom meg ezt a görögtől – mondta Varsány leverten. – Mondd meg tüstént, ne ellenkezz, a görög máris azt hiszi, hogy vitatkozunk, hogyan játszhatnánk ki.
Becse odalépett Temizhez, aki most már nyugodtan állt két őre között.
– Őrültséget tettél, Temiz. Varsány oda kell, hogy adjon a görögnek. De én nem engedem. Temiz lehajtotta a fejét.
– Tudom, hogy hibáztam. Ahogyan meghallottam annak a nevét, aki... hiszen tudod... Ha el kell mennem, hát elmegyek.
Becse megérintette Temiz kezét. Visszament a vezérhez.
– Azt mondja, beleegyezik. De engedd meg, hogy én megmagyarázzam a görögnek.
– Nem bánom. De csak óvatosan. Becse Melisszénoszhoz fordult, aki alig leplezett türelmetlenséggel várta a döntést.
– Annak az asszonynak egy bizánci megölte a családját, rajta pedig erőszakot követett el. Azt állítja, hogy a neve Drogász volt.
Melisszénosz megrezzent.
– Ez hazugság! Ostobaság! Rágalom! Egy bizánci nemes ilyesmire sosem lenne képes.
Varsány türelmetlenül várta a beszélgetés végét, hiszen egy szót sem értett belőle.
Becse egy pillanat alatt határozott.
– Melisszénosz úr, nem akarom, hogy a vezér tudja, amit most mondani fogok. Drogászt és társát én öltem meg, miután tanúja voltam véletlenül annak, hogy megtette, amit te rágalomnak mondasz. Ezt bizonyítani is tudom, mert egyikük keresztjét megőriztem.
Becse övtarsolyába nyúlt, és előszedte remegő ujjakkal a kis bizánci feszületet, amelyet annak idején a frankok nem vettek el tőle.
– Vívjunk meg férfiak módjára, titkon. Találkozzunk pitymallatkor a gyűrű keleti falain túl. Amelyikünk legyőzi a másikat, azé lesz Temiz. Mindegyikünk magával hoz egy tanúságtevőt.
– Karddal? – kérdezte Melisszénosz.
– Azzal – mondta Becse.
– Jól van. Ott leszek. Becse Varsányhoz fordult.
– Holnap végleges választ ad a görög.
Varsány gyanakodva bámult Melisszénoszra és Becsére. Érezte, hogy valami nincs rendben, de örvendezett, hogy a nyomasztó jelenetnek vége szakad. Intett az őröknek, akik elvezették Temizt, s egy utolsó, nem túl lelkes áldomással véget ért a lakoma is.
Becse hosszan töprengett, kit is kérjen fel tanúságtevőnek. Először Kábára gondolt, de a tárkány túlságosan öreg és túlságosan is elfoglalt volt most, a nyílhegyek készítésével. Azután Kovrat jutott eszébe, de Kovrat fecsegő volt, Becse sohasem tudott igazán megbízni benne. Végül kénytelenségből Ruozd mellett döntött. A fiatal táltos jelenléte talán leginkább megfelelhetett az igazlátás követelményeinek. Elment hát Ruozdhoz, és röviden elmagyarázta a helyzetet. Ruozd megrettent, de meg sem próbálta lebeszélni Becsét a párviadalról.
Ez Becsének akkor fel sem tűnt, de később eszébe jutott, és az is, hogy Ruozd szemében valami megvillant, amit inkább lehet örömnek, mint szomorúságnak nevezni. De vajon miért gyűlölte Ruozd őt? Soha semmi rosszat nem tett ellene... Talán a nyomorékok ösztönös irigysége és gyűlölete az egészségesekkel, épkézlábúakkal szemben... talán a nagyobb tudás, ami szinte Becse ölébe hullt a frankok fogságában, a hősiesség lehetőségeivel együtt, talán az, hogy Becse Tervel atya tanítványa volt, akiből talán jobb táltos is vált volna, mint amilyen ő valaha is lehet...
Akkor éjszaka Becse átgondolta egész addigi életét, és meg kell mondani, hogy félt, nagyon félt. Meg akarta Temizt menteni, de tudta, hogy a párviadal eredménye a véletleneken is múlik. Egyetlen rossz mozdulat véget vethet az ő életének, s ha legyőzi Melisszénoszt, esetleg meg is öli, azzal mérhetetlen bajt zúdíthat egész népe nyakába. Mit tudhatja azt a távoli bizánci császár, hogyan veszett el egyik főemberének élete Avarországban? S hogyan magyarázhatná mindezt meg maguknak az avaroknak?
Nem tudott aludni azon az éjjel, s megint felváltva járt eszében Temiz és Ölrun, s mindaz, amit rövid életében rosszul csinált, vagy rossz eredménnyel járt. Úgy érezte, elfecsérelte az idejét, talán Joannes püspök mellett, Anselmusként nyugodtabb és teljesebb lenne az élete. Mélységesen sajnálta, hogy nem tud könyvekhez jutni, amelyekből a frankok új meg új ismeretek birtokába juthatnak, megismerkedhetnek a régiek gondolataival. Bizony, sok mindent elfelejtett, s ha nem jön Melisszénosz, talán teljesen elfelejti mindazt, amit oly szorgalmasan tanult Joannes mellett. De itt, Avarországban hány követ fordul meg összesen, s hánnyal találkozhat ő maga? Mindaz, amit tud, vagy tudni vél a világról, immár kárba vész: itt Kába tárkány tudására milliószor nagyobb szükség van, mint az övére, mert nyílhegyekre mindig szükség van, frank auktorokra – soha.
Pitymallat előtt felverte Ruozdot. Az izgalomtól dideregve, hányingerrel küzdve sietett Becse a gyűrű keleti kapujához. Az őrség kiengedte őket, de közülük sokan kíváncsian felmásztak a fal tetejére, hogy lássák, mit művel odakint ilyenkor Becse és a púpos táltos. „Legalább lesznek tanúi a viadalnak”, gondolta Becse keserűen. Nemsokára Melisszénosz is megérkezett, egy főemberével együtt. Az igazlátók megtekintették az ellenfél fegyvereit, összemérték hosszukat, közben az ellenfelek lemeztelenítették felsőtestüket. Becse aggódva és irigykedve bámulta a nálánál kétszerte is idősebb görög széles vállát, domborodó izmait. Az ő szíjas izmai nem voltak ilyen mutatósak, de talán kitartása, elszántsága nagyobb volt, és persze mellette állt ifjúságának frissesége, gyorsasága, és igazának keserves elszántsága. Melisszénosz viszont a legjobb bizánci mesterektől tanulta a kardforgatást, s tudta mindazokat a cseleket, amelyekkel az erőkülönbséget is hathatósan ki lehet egyenlíteni. Elnézte ezt a barbár ifjút, aki kockára tette életét, hogy megmentsen a rabságtól egy nálánál jóval idősebb avar asszonyt. S aki legyőzte Drogász urat és társát. Az Melisszénosznak eszébe sem jutott, hogy Becsét Temizhez valami gyengédebb érzelem szála is fűzheti.
Amikor a nap első sugarai rézsútosan felvillantak, a két ellenfél lazán tartott, leeresztett fegyverrel egymás felé indult. Becse látta, hogy a görög gépiesen a kereszt jelét rajzolta magára. „Hisz benne, és mégis vért akar ontani”, gondolta Becse elcsodálkozva. „De hát a frankok is hisznek benne, mégis elindulnak idegen földekre, hogy megöljék azokat, akik ott élnek. Mi pedig magunkat tartjuk a Világügyelő legkedvesebb gyermekeinek, és hozzá fohászkodunk segítségért. És a világ sokféle istene is összecsap, amikor egymás vérét ontjuk.”
Hosszú ideig csak kerülgették egymást. Becse indította az első támadást, de Melisszénosz ügyesen kivédte, s egyenes kardja veszedelmesen közel siklott el Becse csípője mellett. Ez meghökkentette az ifjút, s bár nem adta fel a kezdeményezést, magában már újabb harci módszeren gondolkodott, mert tudta, Melisszénosz nagyobb testi erejével és vívó tapasztalatával csak fiatalságának mozgékonyságát vetheti szembe. Elkezdte helyét változtatni, egyre gyorsabban kerülgette a görögöt, akár az avar könnyűlovasok a nehéz frank vérteseket. Melisszénosz is ráébredt Becse taktikájának veszedelmére, és igyekezett az avar forgását súlyos csapásokkal megállítani, lefékezni. Már egy félórája folyt a küzdelem, és a gyűrű falának tetején egyre több kíváncsi bámészkodó jelent meg. Melisszénosz szemmel láthatóan fáradni kezdett, súlyos verejtékcsöppek potyogtak homlokáról, mellkasa úgy hullámzott, mint Kába legnagyobb fújtatója. Most már a bizánci sem vette tréfára a dolgot, minden ügyességét összeszedte, mert tudta, nem sokáig bírja az iramot. Kardja alsó vágásával sikerült megsebeznie Becse combját, amelyből azonnal dőlni kezdett a vér. Az avar a dühtől alig érzett fájdalmat, de a patakzó vértől gyorsan apadni kezdett ereje, és már csak arra futotta, hogy távol tartsa az újabb vágásokat.
– Add meg magad! – kiáltotta Melisszénosz többször is oda, de Becse rá sem hederített. Ruozd is ugyanezt kiáltotta, de Becse csak a fejét rázta.
Néhány perc múlva azonban halálos sápadtság öntötte el arcát, kardja kiesett kezéből, elhanyatlott a földön. A vérveszteségtől elvesztette eszméletét.
Melisszénosz odaugrott, és kardját Becse torkának szegezte. Aztán az igazlátókhoz fordult.
– Elismeritek, hogy a küzdelem tiszta volt, és ezt a viadalt megnyertem? Az igazlátók bólintottak.
– Megölhetném ezt az embert, de én itt vendég vagyok, és nem teszem, mert meg akarom őrizni vezéretek jóindulatát. Az az avar asszony tehát mostantól az én tulajdonom.
De Temiz mégsem lett Melisszénosz úré. Őrei szeme láttára szíven szúrta magát egy csontkéssel, amelyet nem tudni, ki juttatott el hozzá.

 

MÁSODIK FEJEZET

Becse még Temiz halála után két héttel is lábadozott – a vágás mélyebbre csúszott, mint gondolni lehetett. Ölrun ápolta, de jöttek mások is, vagy küldtek ezt-azt, mert híre ment vitézségének, de mindenki szánta is. Ölrun most is ott tett-vett a legény ágya mellett, s hordta odakintről a híreket, mintha isten tudja, milyen régóta történt volna a párviadal.
– Úgy hallom, Varsány vezér nagyon haragszik rád a görög miatt. Mert nekünk, úgy mondják, még fontos lehet a bizánciak jóindulata. De a népek azt mondják, igazad volt, móresre kell tanítani azt, aki egy avar nőt akar szépszerivel elvinni rabul.
– Kár, hogy nem öltem meg. Akkor Temiz még élne. Olyan, mintha az én kezemtől halt volna meg.
– Te megtetted a magadét, Becse. Csaknem meghaltál te is. Ha pedig Melisszénoszt ölöd meg, talán még háborúság is kitör miatta. És hiába volt ott a bizánci tanúságtévő is, szárnyra kelt volna a hír, hogy az avarok megsértették a vendégjogot. Különben pedig – én is részese vagyok Temiz halálának – sóhajtott Ölrun.
– Micsoda? – hökkent meg a legény.
– Én vittem neki ételt-italt, mikor már őrizték. És könyörögve kért, csempésszek be neki egy kést. Az övemen lógó csontkést adtam neki. Nem tudtam, mire készül, csak sejtettem. Az is megfordult a fejemben, hátha a görögnek szánja...
Becse a falnak fordult, nem tudott szólni. Tudta, hogy vigasztalnia illenék a lányt, hogy ártatlan Temiz halálában, hogy jól tette, amit tett, hiszen Temiz a becsületet választotta a rabság helyett, de hogy éppen Ölrun legyen eszköze ennek a halálnak... Hiszen ha Temiz rabságba esik, ő még talán kiszabadíthatta volna, akárha útközben is, de még a soktornyú Bizáncba is elment volna érte, de Ölrun...
Becse most már mindent részletesen elmondott Ölrunnak Temizről és különös szerelmükről. Ölrun a legény ágya szélén ült, és kerekre nyílt szemmel hallgatott. Sok minden volt, amit tudott vagy sejtett, de most, hogy összeállt a kép, úgy érezte, mélységesen megérti a legényt. Ölrun még nem ismerte a szerelmet, legalábbis a testi szerelmet, csak titkos vágyódások indultak fel néha benne, melyek megbizsergették mellét és ölét.
– El kellett neked ezt mondanom, még ha fáj is. Így kívánja a tisztesség – mondta Becse szomorúan és bűntudatosan. – Mert tudnom kell, mit válaszolsz, ha... ha...
A legény nem merte folytatni.
Ölrun megsimogatta a kezét.
– Nem jöttem el az új ház áldására, mert tudtam, hogy Temiz... Én nem haragudtam rátok. És nem akartam versengeni érted. Neked kell tudnod, mit akarsz.
– Hát hozzám jönnél feleségül? – kérdezte Becse boldog reménykedéssel.
Erre Ölrun elnevette magát, Becse fölé hajolt, és megcsókolta.
Ölrunnak nem voltak szülei, akiktől Becse megkérhette volna, így hát a kérők Zank hadnagyhoz mentek, s az ő szállásán helyezték el a jelképes ajándékokat: rézékszereket, prémeket és fegyvereket, amelyekkel a vevőlegény meg akarja vásárolni kedvesét. Zank nem örült túlságosan, egyrészt, mert valahol kóborló fia, Solt járhatott az eszében, másrészt, mert jobban szerette volna, ha a törzs fiataljai a törzsön kívül keresnek párt maguknak. „Abból van a mi népünk ereje, hogy sokféle fajtából tevődik össze”- szokta volt mondogatni. De hát Ölrun maga sem volt tiszta avar vér, így hát ellenvetése inkább csak jóindulatú dörmögés volt.
A kérők háztűznézése is inkább csak szokásból történt meg, hiszen az árvák szállására csak nem mehettek, Zank házában pedig mégsem vizslathattak körül egy közrendű avar leány középső tisztessége kedvéért. Azért csak megkérték Ölruntól a tüzet s vizet, amit az nagy pirulások közepette nyújtott át nekik.
Most már Becse és Ölrun megjegyzettek voltak, mindenki tudta a törzsben, hogy egymáshoz tartoznak, már csak a táltos áldása hiányzik hozzá, de azt a szokás szerint csak egy hét múlva kaphatják meg. Becse gyakran gondolt arra, bárcsak élne még Tervel atya, mert ami házasságot az öregember összekötött volna, abban semmi sem tehetne kárt, akár több évet is adott volna Becse életéből, ha a tiszteletreméltó öreg adja rá az áldást.
De elkövetkezett az a nap is, hogy a törvényfa alatt Ruozd fehér-arany táltosi díszben fogadta a párt, miközben Becse házában már sürögtek-forogtak a lakodalmat előkészítő asszonyok, Zank háza népéből, s Ölrun barátnői közül sokan. Nem így kellett volna annak lennie, mert a leány szülői házában szokták tartani a lakodalmat, de hát Becse akarta így, hogy, ha árvák módjára is, de legalább sajátjukban vigadhassanak.
Bizony sokan eljöttek Ölrun és Becse kézfogójára, Varsány ugyan személyében nem jött, haragudott még a legényre erősen, de azért szép, hízott, fehér tulkot küldetett is, kettőt, hogy Ruozd feláldozhassa őket a törvényfától nem messze, a szent kövön, ahová az állatok fejét szarvuknál fogva lekötözték.
És az emberek odahalmozták a szerény ajándékokat is, csupa hasznos, maguk készítette holmit, szépen faragott, hasznos tárgyakat, edényeket, az asszonyok szőtteseket, színes kövekből eszkábált díszeket.
Ruozd pedig megköszörülte torkát, s elmondta az ősi avar igéket, melyeknek ez volt az értelmük:
„Ó, Világügyelő Férfi, tekints le! Itt áll teelőtted s mielőttünk két fiatal, aki úgy döntött, egy fedél alatt fog élni, meg fogják osztani egymással ágyuk és asztaluk, gyermekeket fognak nemzeni együtt, s tisztességben, szeretetben fel akarják nevelni is őket! Adj nekik hosszú életet és békét, adj nekik bőven ételt-italt. adj nekik egymáshoz megértést és türelmet, hogy egyszerre legyenek egymás urai s hű szolgái, és soha ne hagyja el ajkukat igaztalan vagy haragos szó! Együtt akarnak pihenni ők sírjukban is majd, s azt akarják, hogy emléküket büszkén idézzék fel az utódok. Világügyelő Férfi! Adj hát egészséget és bőséget mindkettejüknek, szorgalmat az asszonynak, vitézséget és erőt a férfiúnak, jó rokonokat és barátokat a családnak, mert immár új család lesznek ők, s elsőnek egymásért felelnek Teelőtted! Tekints le rájuk kegyesen, ó, Világügyelő Férfi!”
Becse már sokszor hallotta gyermekként ezeket az ősi, egyszerű igéket, de most Ölrunnak és neki, egyedül őnekik mondották ki őket, és meghatódott, hiszen a középső tisztesség szertartása – születés és halál között – volt az egyetlen és így a legfontosabb, hiszen egyedül ezt választhatta az ember és az asszony szabad akaratából.
Az avaroknál több asszonya is lehetett valakinek, ha az első asszony beleegyezett a nemzetségfő színe előtt, de ezt a szertartást csak az első asszonnyal végezték el, a többi feleség már nem volt férjével egyenrangú társ. Válni is lehetett, bár ezt senki sem nézte jó szemmel, de indokolt esetben, mindkét házastárs kérésére a táltos és a törzsfő engedélyével szétválasztották őket a szent fa alatt. Ilyenkor lehetőség szerint ugyanazok az emberek gyűltek össze, akik egybekelésüknek is tanúi voltak, és alkalmasint el is mondhatták véleményüket, mielőtt a törzsfő és a táltos meghozta döntését.
Becse életében azonban mindössze kétszer fordult elő válás, az egyiknél sorozatos hűtlenség, a másiknál az asszony megőrülése miatt.
Most Ruozd maga mellé intette őket, körbeálltak, középen a táltossal, valamennyien megfogták egymás kezét, a gyülekezet mindegyik tagja, öreg és gyermek, férfi és asszony, s így egyetlen, végtelen kört, meleg véráramot teremtettek. És úgy maradtak, mozdulatlanul, feltekintve az égre.
Becse és Ölrun tekintete összekulcsolódott ebben a végtelen pillanatban. Mindkettőjük szeme tele lett könnyel.
És tudták, ezt a néma pillanatot sohasem fogják elfelejteni.
Aztán Ruozd kilépett a körből, az emberek megrázkódtak, mintha varázslat alól szabadultak volna fel, vidám kacagás, beszéd, gyermekóbégatás hallatszott.
Hosszú szekerek kanyarodtak oda a násznépért, az utolsó, szalmával jól megrakott szekérre ültették a fiatal párt, s kamaszfiúk futottak a szekér után, igyekeztek minél több szalmát kilopni alóluk, amit aztán meggyújtottak, s nagy viháncolással ugráltak át alkonyatkor.
Becse háza előtt is derekas tüzet raktak már, amit a násznépnek át kellett ugrania, ha be akart jutni a lakodalomba, persze az asszonyoknak hagytak egy tessék-lássék ösvényt, nehogy tüzet fogjon a ruhájuk.
– Ezen a nagy tűzön-füstön egy fia gonosz lélek sem mehet át, nem ronthatja meg a fiatalok örömét! – mondogatták az öregasszonyok.
Jó alaposan megszórták Becsét és Ölrunt kölessel, búzával, árpával, hogy minél több maradjon Ölrun kötényében, Becse ingében: ettől lesznek termékenyek, sok magvat eresztők, boldogan sokasodók. Most eloltották a tüzet odakint, a szekér szalmájáról leadogatták az ajándékokat, a borostömlőket, begurították a hordókban az árpalét, s már hozták is a vérük eresztett áldozati állatokat, amelyek számára már ott voltak a hatalmas nyársak és a gőzölgő kondérok. S miközben szünet nélkül hordták fel a jobbnál jobb ételeket-italokat, megszólaltak a sípok, tilinkók, nyirettyűk és tárogatók, felbrummogtak a fatörzsből vájt nagy dobok, kezdődött a tánc. Külön táncoltak a férfiak, külön a nők, egyedül Becse és Ölrun fogódzott össze. Most érintették meg egymást először szabadon.
A násznép nemsokára a ház előtti térségre gyűlt, a tüzek mellé, ott folytatták most már a dínom-dánomot, a fiatalok pedig visszavonultak a belső szobába.
Kintről beszűrődött a vidám zaj, ők azonban most végre csak egymással törődhettek.
Becse elfújta a gyertyát, s a két fiatal egész testében reszketve vetkőzni kezdett, még a koromsötétben is szemérmesen elfordulva egymástól.
Úgy feküdtek le egymás mellé, a boldog várakozástól és félelemtől borzongva, mintha még mindig valami ünnepi szertartást hajtanának végre.
De amikor lázas testük egymásra lelt és összefonódott, mindent elfelejtettek, még önmagukat is.
Egymáséi lettek, és mintha minden porcikájukban megérezték volna az idők végtelenjében húzódó örök lánc, ősök és utódok egymásra találását.
És ahogyan Ölrun szűz öle megnyílt, mindketten érezték: a Világügyelő valóban egymásnak teremtette őket.

 

HARMADIK FEJEZET

Egy év múlva gyermekük született. Fiút vártak, s fiú is lett. A bába minden nehézség nélkül elvégezte dolgát, Boncsa atya, az urus megnézte Ölrunt, adott neki valami szert, s megpaskolta az asszony elgyötört, vértelen arcát.
– Szép fiad született, asszony, büszke lehetsz. Hogyan nevezitek majd?
– Barsnak – mondta az asszony félénken, csöndesen.
– Vagyis párducnak – mosolygott Boncsa. – Látom, nagy jövőt szántok a fiúnak, vezérhez illő nevet adtok neki.
Becse is mosolygott. Már most büszke volt a fiára, érezte, hogy nagy jövő vár rá. Bars... büszke név... büszkébb, mint a Becse. Ki tudja, talán tényleg bekövetkezhet, hogy vezér lesz majd belőle, az ő fiából...
Ruozd is megérkezett, gyertyát állított az újszülött mellé, melynek éjjel-nappal égnie kellett, nehogy a boszorkány odasettenkedjen, és megrontsa vagy kicserélje a kisgyermeket. Egy hét múlva megtartják az első tisztességet, a csököt.
Most Ruozd csak rálehelt a gyermekre, de egy hét múlva majd tiszta vízzel is leönti, hogy megtisztítsa a rossz szellemek esetleges érintésétől, s felkészítse az e világi életre, a Világügyelő napvilága alatt. Aztán majd leteszi a földre, s képletesen piciny kezébe adja az íjat és a sarlót, a harc és a munka eszközeit, hogy felserkenve majdan jó harcos és jó munkás legyen. Akkor fogják majd a törzs új tagjának nevét is kihirdetni a szent fa alatt, s fehér tulkot áldoznak érte, hogy nevét hosszú élet során, tisztességgel viselje.
Akkor aztán Ruozd majd gyengén megmetszi a csecsemő egyik orcáját, s ezzel a véráldozattal megszűnik a rontás hatalma fölötte. Igaz, ez a sebhely – különösen a fiúknál, ahol a táltos akarattal nagyobb vágást ejt – egész élten át meglátszik, de az avar férfiak ezt büszkén viselik, s már messziről felismerik egymást.
Tervel atya úgy mondotta egykor, hogy ezt a szokást az avarok a hunoktól vették át, de ott a hadistennek való ajánlás volt az értelme a szokásnak, és a megbélyegzés tüzes vassal történt meg, vagy még az is előfordult, hogy az anya harapta meg csecsemője arcát, hogy a küzdelemmel mintegy eljegyezze... Ez Becse lelkében kételyeket ébresztett, vajon a megmetszésnek van-e valóban értelme, vagy éppen olyan ostoba babonaság, amilyennek ez a hun szokás látszik... Vajon nincs-e egész életünk értelmetlen szokásokkal, hagyományokkal, hiedelmekkel át- meg átszőve? S vajon megteheti-e valaki is, hogy felismervén értelmetlenségüket, kivonja magát vagy szeretteit alóluk?
Majd ha a fiú hétesztendős lesz, Ruozd levágja haját avar szokás szerint, egy nagy tincset hagyván feje közepén, jelezve, férfi és harcos lesz belőle.
Kikísérte Ruozdot, s egy hiúzprémet akart kezébe nyomni, az elkövetkező szertartás végre hajtásáért. A táltos azonban gőgösen eltolta kezét.
– Nem, Becse, tőled nem kell ilyesmi. Van nekem elég prémem. Inkább segíts nekem, hogy minél többen mellém álljanak a törzsben.
– Melléd? Miben? Miért?
Ruozd leült az udvaron egy fatönkre, az alkonyi csendességben, amikor még az őszi levelek lassú, percegő hullása is hallatszott, suttogóra fogta a hangját.
– Varsány öregszik, egyre tehetetlenebb. Már semmit sem akar, csak nyugalmat. Nem tűnt fel neked, hogy amióta itt vagyunk, Új-Varsány-gyűrűben, senki még csak ki sem tehette innen a lábát? Mert kiderült, hogy a széki avarok nem akarnak velünk közösködni. Mert kiderült, hogy a nyelvük nem egészen olyan, mint a miénk. A szokásaik is mások. A tárkányok már régen elkészültek a nyílhegyekkel, kiélesítették a szablyákat, a besenyők már itt portyáznak a szomszédban, a fiatal harcosok türelmetlenek. Ha Varsány továbbra is nyugalmat akar, nagy baj lesz belőle. El kell döntenünk, mit tegyünk, amikor cselekedni kell.
Becse elkomorult.
– Lázadásra számítasz?
– Arra. És el kell döntenünk, melyik oldalon állunk.
– Te nyilván döntöttél már, különben nem mondanád el nekem. A táltos összehúzta ravasz szemét.
– Így van. Döntöttem. Az élet lényege a mozgás. Varsány nyugalmat akar, de a nyugalom halál. Ha kitör a lázadás, élére kell állnunk. Neked és nekem. Benned megbíznak az emberek, sokat tudsz.
– Én nem vágyom a hatalomra.
– Tudom. Ezért bíznak benned. De te meg én – sok mindent megtehetnénk, hogy a törzset felemeljük, naggyá tegyük. Kaphatnánk segítséget Kolostól is, ha idejében cselekszünk. Ők már kiküldtek egy sereget a nagy hegyeken túlra. Varsány nem akar vért ontani, azt mondja, amíg nem kell védekezni, ne fogjunk fegyvert. Pedig a zsákmányra nagy szükségünk volna...
– A besenyőktől? Azok nálunk is szegényebbek...
– De rabszolgákat, nőket is zsákmányolhatunk... sok-sok arany egy jó rabszolga, hát még egy jó ágyas ára Bizáncban... De vannak más, gazdagabb népek is... éppen a bizánciak... Hiszen téged is megaláztak, gondolj Melisszénoszra!
Becse lehajtotta fejét.
– Melisszénosz megkímélte az életemet – mondta tompán.
– De azért szívesen találkoznál vele újra! – mondta a táltos.
– Találkoznék vele – mondta Becse, és megvillant a szeme.
– No látod! A mi emberünk vagy. Egyelőre semmit sem kell tenned, csak állj készen, gondolkozz, tartsd nyitva a szemed!
– Jól van. Gondolkozni fogok – mondta Becse mogorván.
– És senkinek egy szót sem! – figyelmeztette a táltos, és feltápászkodott a fatönkről. Becse mélyen eltűnődve üldögélt házában. Ölrun aludt, mellette a csecsemő is békésen szunnyadt, a boszorkányok ellen odaállított gyertya nyugodt, sárga fénnyel világított.
Becse elérzékenyült és elszomorodott, amikor az ártatlan élet pihegését, mocorgását hallotta, íme, itt van ez a kicsiny emberpalánta, Bars, akinek sorsa most az ő kezében van, és persze még inkább a Világügyelő kezében, aki bármikor feláldozhatja őt is, az egész törzset is titokzatos terveinek oltárán.
Amióta feleségül vette Ölrunt, s gyermeküket várták, Becse lehiggadt, gazdaságával foglalkozott, a törzs ügyeibe nem ártotta magát, Varsány nem hívatta, úgy látszik, még mindig haragudott rá Temiz halála és a bizáncival való párviadal miatt.
Most azonban Ruozd szavai felkavarták. Feléledt benne a vágyakozás, hogy ismét részese legyen valami változásnak, valami másnak, ugyanakkor tudta, hogy a békének ez a rövid időszaka életfontosságú a törzs számára, a Világügyelő ajándéka, hogy a hombárokba minél több gabonát gyűjthessenek, minél több halat és húst száríthassanak-sózzanak be, minél több zöldséget vermeljenek el a nehéz időkre. Mert Becse a csontjaiban érezte, hogy nehéz idők jönnek, vihar előtti csend volt ez, amikor az emberek egyre ingerlékenyebbek, amikor az emberek szemébe valami messze néző kifejezés költözik, s amikor a legkisebb sértésre egymásnak esnek, s vért ontanak. Néhány hónapja egy Jetró nevű kereskedő érkezett a gyűrűbe, aki száz bizánci arannyal teli ezüstkelyhet küldött Varsány vezérnek ajándékba, és ezzel megszerezte az engedélyt a letelepedésre. Jetró zsidó volt, göndör hajú, horgas orrú, nagy szemű, barna bőrű, valahonnan – mint mondotta – Ibériából vándorolt el családostul, de azt, hogy pontosan merrefelé lehet Ibéria, még Becse sem tudta pontosan, mert azoknak a régi mappáknak az emléke, amelyeket Joannes püspöknél látott, már elhomályosult benne.
Jetróhoz gyakran érkeztek titokzatos szállítmányok, hosszú szekereken, vagy öszvérekre kötözött bálákban. Jetró egy sebtében összeeszkábált kunyhóban lakott, amelynek hátához egy nagy sátor csatlakozott, itt tartotta készleteit, de itt mérte pálinkáját is, azt az italt, amely korábban csaknem ismeretlen volt az avarok között, mert nem ismerték lepárlásának, tisztításának módját.
Sokan nem örültek ennek, mert az avarok között ez idáig ismeretlen volt a nagyobb lerészegedés, de Jetró boltjából mostanában gyakran lehetett látni tántorgókat, akik nagy nehezen, ricsajozva, dalolva igyekeztek haza. Az italmérés sikeréhez nagyban hozzájárult az is, hogy a pálinkát Jetró asszonya mérte, ő vette át szépséges fogait kivillantva a pálinka ellenértékét, amit természetben is lehetett fizetni, hiszen az avarok nem vertek saját pénzt, idegen pénzhez közember pedig ritkán jutott. Az avarok egymás között is csereberéltek inkább, nem sokra tartották a pénzt, csak akkor, ha útnak indultak, hiszen cserére szánt állataik vagy terményeik szállítása terhes és lassú, néha meg veszélyes is volt.
Sokan azonban, s főleg a legények, örültek Jetró pálinkamérésének, mert volt hol összejönniük az unalmas őszi-téli estéken, ahol elbeszélgethettek, eliszogathattak. Oda ugyan nők nemigen tették be a lábukat, de jó volt lányokról beszélgetni, s hazafelé megpróbálni, hátha sikerül valamelyik leányt kicsalogatni a házból, ahol az öregebbek már aludtak.
Szóval, Jetró megjelenése életet, nyugtalanító életet vitt Új-Varsány-gyűrűbe, nem is szólva a nőknek való csecsebecsékről, finom kelmékről, szalagokról és illatszerekről, amelyeket előbb az avar főrendűek asszonyai kívántak meg, de a közrendű fehérnép is egyre jobban megkívánt.
Most Becse nem tudott egyedül maradni gondolataival. Még egy pillantást vetett alvó családjára, megigazította a gyertyát, s megbizonyosodott róla, nem fog semmi sem tüzet, ha leégne, s nagyot sóhajtva behúzta maga mögött az ajtót. Érthetetlen szomorúság tört rá, ami minden férfiemberrel megesik akkor, amikor eszébe jut, hogy életének legfőbb értelmét teljesítette, s túl van rajta: megházasodott, utódot nemzett, s most már feladata csupán annyi, hogy megpróbáljon életben maradni addig, míg gyermeke, gyermekei nem állhatnak saját lábukra. Becse azt is megsejtette, hogy most már osztozkodnia kell Ölrun szívében a kicsiny Barssal, de mindig is a gyermek lészen az első, s ő a második.
Jetrónál sokan voltak legények, s furcsálkodva pillogtak rá, az öreglegényre, aki lám, nem tud otthon megférni, megérezték zavarodott szomorúságát, de nem tudtak vele mit kezdeni. Becse mindenkinek rendelt pálinkát, felköszöntötték őt s az újszülöttet, sőt vett egy bronztükröt is hitelbe Jetrótól, hadd örvendezzen Ölrun, aki eddig csak víz fölé hajolva fésülködhetett. A legények kézről kézre adták a tükröt, belebámultak, torz pofákat vágtak, s nagyokat rikkantottak örömükben és csodálkozásukban, miféle képmásuk is van nekik, mert hát a bronztükör torzított egy kicsit. Utoljára Becse is kézbe vette a tükröt, s maga is elcsodálkozott, milyen nyúzott, öreges arc pillant vissza rá fintorogva, s halántékánál megcsillant az első, korán jött ősz hajszál is.
Jetró szakállába rejtette mosolyát, amint figyelte az avar legényeket, s új adag pálinkát mért ki ingyen, Becse tiszteletére, akiről már hallott egyet-mást, s akiről tudta, hogy a törzs legtanultabb embere, jó lesz vele jóban lenni.
– Az újszülött és az újdonsült apa egészségére! – mondta Jetró nyájasan, s mindenki összeütötte cseréppoharát Becséével.
Aztán, hogy kikérdezték Becsét az újszülött felől, Kürt vette át a szót, s elkezdte szidalmazni Varsány tehetetlenségét, s dicsérni Ruozd táltos eszét. Kürt magas, fekete fickó volt, vad, tüzes szemű, láthatólag a legnagyobb tekintélye volt a legények között, s természetében hasonlított is névadójára, hiszen Kürt türk nyelven farkast jelent. Kürt kiváló vadász és fadöntő volt, Új-Varsány-gyűrű építéséhez sok száz fát vágott ki, de többre áhítozott: kalandra, harcra, zsákmányra.
Jetró fürge szemmel figyelte a vitatkozó, asztalt verő legényeket, látszott, egyetlen szó sem kerüli el a figyelmét.
– Ne nevezd Varsány vezért tehetetlennek.
Vagy ha igen, mondd egyenesen a szemébe! – horkant fel Becse, és az asztalra csapott.
Csönd támadt, mindenki Kurtra nézett, akinek az arca kivörösödött lassan. Felpattant a helyéről, egészen közel dugta a képét Becse arcához, keze ökölbe szorult.
– Azt akarod mondani, hogy gyáva vagyok?
Becse nyugodtan ülve maradt, de megfeszítette izmait, készen arra, hogy védekezzék. Nem válaszolt.
– És éppen te véded Varsányt, aki még a közelébe sem enged, amióta szégyenszemre megkímélte az életedet az a felfújt görög?
Becse arca megrándult a sértés hallatán, de türtőztette magát.
– A görög jobban harcolt, mint én. Meg is fizettem érte.
– Meg bizony. A szeretőd életével! – sziszegte Kürt, aki elérte célját, mert Becse kirúgta maga alól a széket.
A legények hátrébb húzódtak, Jetró valami idegen nyelven sápítozva gyorsan összeszedte a poharakat, mindent, ami menthető volt.
A két legény összecsapott, olyan gyilkos dühvel, akár a farkasok. Becse most nem érezte agyában azt a hideg figyelmet, amit Melisszénosszal szemben: itt csak ölni akart, puszta kézzel.
Kürt észrevette az eszeveszett lángot Becse szemében, és hátrálni kezdett, pedig jócskán többet nyomott, mint a másik.
Becse úgy ment előre, hogy alig védekezett, csak ütött, mint a cséphadaró, úgy járt az ökle, nem is érezte Kürt csapásait.
Amikor Kürt érezte, hogy ereje lankadni kezd, kétségbeesetten nézett körül, hogy valamilyen fegyvert találjon ezzel az őrülttel szemben, akin hatástalanul puffantak el legravaszabbul elhelyezett, legfájdalmasabb ütései is. Az egyik legény az asztalon hagyta vadásztőrét a nagy felfordulásban, s most Kürt észrevétlenül arrafelé vonta magával Becsét, de úgy, hogy hátával mindig takarja a fegyvert. Aztán egy alkalmas pillanatban felragadta, s az ismét ütésre készülő Becse a hosszú tőr előtt megtorpant.
A nézők felmorajlottak.
– Tedd le azt a tőrt! Vívj meg vele igazságosan, Kürt! – kiáltották oda néhányan. Mások Becsét gúnyolták. – Most légy okos! Most mutasd meg, mit tanultál a frankoknál!
Becse hátrálni kezdett, pillantása a tőrre tapadt. Érezte, hogy elsápad, és haragudott magára, hogy ennyire fél. De semmiképpen sem akart meghalni, még nem, semmiképpen sem most, hogy Bars megszületett...
Néhány legény megpróbálta elvonni Kürt figyelmét, hogy a többiek azalatt megrohanják, de Kürt tőrével őket is visszakergette a nézők külső körébe.
És a tőr feltartóztathatatlanul közeledett Becse felé. Csak abban reménykedett, hogy Kürt hibázik, hogy elkaphatja a karját, de Kürt óvatos volt, a tőr pedig hosszú. Ha legalább finom, frank páncélinge rajta lenne, de hát a gyűrűben mi haszna lett volna viselni, saját testvérei között...
S a nagy csöndességben egyszer csak egy erős, nyugodt hang szólalt meg, Jetró hangja. De ez egy másik Jetró volt, nem a mindig alázatosan mosolygó, kissé mindig meghajoltan járkáló Jetró, hanem a sokat próbált férfi, akinek a kezében felhúzott, nehéz számszeríj volt, s a hosszú, hegyes nyílvessző rezzenéstelenül Kürtre irányult.
– Nem ismerem jól az itteni szokásokat, de párviadalt csak egyenlő fegyverekkel szabad vívni. Dobd el azt a tőrt, te legény, de gyorsan, vagy keresztüllőlek!
Kürt habozott, ide-oda rázogatta a fejét, káromkodott, de aztán csak eldobta a tőrt. Jetró vendégei helyeslőleg hümmögtek, megkönnyebbülten fészkelődtek, ámulattal nézegették Jetrót, aki nyugodtan visszatette a deszkapolcra számszeríját, amihez hasonlót Avarországban még nem nagyon láttak. Sok legény jött oda, hogy alaposabban szemügyre vegye a fegyvert, hátha tudna ő is ilyet készíteni, de a bonyolult, finom felhúzó szerkezet meghaladta képességeiket.
A közjáték után mindkét küzdő kevesebb lelkesedéssel vetette magát a harcba. Becse arcáról csak nehezen múlt el a halálos sápadtság, tagjaiból a zsibbadás, Kürt viszont elveszítette kezdeményezőkészségét, és csak ímmel-ámmal folytatta a harcot puszta kézzel.
Kürt még megpróbálkozott néhány alattomos rúgással, de Becse most már résen volt, egyik csapása úgy eltalálta Kürtöt, hogy annak orrán-száján dőlni kezdett a vér, s a következő ütéstől eszméletlenül rogyott össze.
A bolt most már hamar kiürült, két legény fölemelte és hazacipelte Kürt elnyaklott testét, Jetró asszonya pedig szótlanul feltörölte a vért.
– Köszönöm – mondta Becse, és megszorította Jetró kezét.
– Jól verekedtél – viszonozta a zsidó. – Nem szeretem az ilyen embereket, mint ez a Kürt.
– Nem fogja neked megbocsátani – mondta Becse.
– Majd vigyázok.
Jetró töltött mindkettőjüknek a pálinkából.
– Egészségedre – mondta a zsidó.
– Neked is. Veszedelmes ital ez. Nem jó, hogy ezzel kereskedsz. A mi embereink nem szokták meg. Sok bajt hozhat rájuk.
Jetró szeme hűvös lett.
– Gondolod? Az én véleményem az, hogy a rossz az emberekben van, ha van, nem pedig kívülről jön.
– De felerősíti.
– Az lehet.
Becse hazament, az udvaron megmosta arcát. A gyermek mellett a gyertya szép, egyenletes fénnyel égett.
Másnap reggelre leégett Jetró háza, feleségével együtt benne égett. Mindenki sejtette, hogy Kürt gyújtotta fel, de hát bizonyítani nem lehetett.
Becse tudta, hogy ezért meg fogja ölni Kürtöt.

 

NEGYEDIK FEJEZET

Bars szépen növekedett, s csak úgy repültek az évek, a béke évei. Anyja szőkeségét, nyúlánkságát örökölte, és mosolygós szótlanságát. Nagyon szerette apja meséit, Becsének ugyancsak igyekeznie kellett, hogy minden estére új mesét keresgéljen ki emlékezetéből, vagy találjon ki. Bars legjobban mégis az igaz történeteket kedvelte, s leginkább apja ifjúkorának veszélyes – és kissé kiszínezett – kalandjait hallgatta ámulattal.
Becse nem is örült annak túlságosan, hogy kisfia otthonülő, nem szeret odakint játszani a többi gyermekkel a folyónál vagy a réten. Pedig Bars erős, egészséges volt, talán hét esztendeje alatt ha kétszer volt lázas beteg, amikor Boncsa atyát el kellett híni hozzá, hogy megíralja.
Most hallatlan izgalommal várta a kisfiú, hogy elkövetkezzék a nagy nap, amikor haját megnyírják a nagyfiúk módjára – ezután már csak a felövezés szertartása következhetett, tíz újabb esztendő múltán, amellyel felnőtt, ifjú harcos, a törzs teljes jogú férfitagja válhatik belőle.
Sok más kisfiúval együtt várakozott hát a nagy nap reggelén, hogy a szülők és rokonok jelenlétében Ruozd táltos körbenyírja nagy vasollójával loboncos hajukat, s a haj fürtöket az áldozatkő mellett lobogó tűzre dobja. Ilyenkor a Világ ügyelő holtbiztosan lepillant az avarok földjére, számba veszi új szolgáit, s megáldja őket.
Bars élénk képzeletében a Világügyelő úgy jelent meg, mint valami jóságos, de azért kissé félelmetes aggastyán, például mint Kába tárkány, de azért egy kicsit hasonlított Becsére is, édesapjára. Várta is a pillanatot, de el is szomorodott, mert most már kikerül majd szülei gyámkodása alól, s napjának nagy részét a többi fiúval együtt a Tudás Házában kell töltenie, amit Varsány parancsára építettek, s ahol Ruozd táltos mérte számukra az avarok tudományát, mégpedig lelkesebben és keményebben, mint ahogyan ezt régen a táltosok szokták tenni.
Ott állt tehát Bars a többi kisfiúval együtt, s büszkeséggel vegyes ijedelemmel kereste anyja apja meleg, bátorító tekintetét, akik ott nyújtogatták a nyakukat a többi szülő között. Becsének elszorult a szíve. Biztatóan mosolygott vissza fiára, s közben ezt gondolta: „így múlik az idő. Maholnap felövezik a fiút, nagy harcos akar lenni, de nem, inkább csöndes pásztor vagy ügyes vadász, aztán talál egy lányt, és minden, minden így ismétlődik. Van-e hát értelme az életnek, azon felül, hogy élünk, hogy testünk van, amelyet etetni-itatni és ruházni kell, amellyel szeretünk és újabb testeket nemzünk az enyészetnek, ami mindennek a végén ott leselkedik?”
Becse rosszkedvét fokozta, gondolatait beárnyékolta, hogy Varsány vezér igencsak gyengélkedett, és Boncsa atya egyre bánatosabban ingatta fejét, amikor kijött a vezéri szállásról. A törzset pedig rémület fogta el, mert Varsány, ha magához szólítja a Világügyelő, magtalanul hal el, s vajon ki lészen utódja, ki köthet újra vérszerződést Kolossal, aki a biztonság kedvéért széles gyepűvel választotta el a Varsány-törzsbeliek szállásterületét, s szemmel láthatólag nem engedi, hogy népeik szabadon járjanak-keljenek, barátkozzanak. Még mindig csak megtűrt idegenek a széki avarok földjén, alig-alig tudják, mi van a kinti világban...
És mintha csak a rossz előjelek maguktól szaporodnának, eltávozott néhány nappal ezelőtt Becse kedves, hűséges pajtása, az öreg Gyöngy, aki megjárta vele Frankföldet is. Kiesett a könny akkor Becse szeméből; mély verembe, illendőn eltemette lovát az erdő alján, s nehéz köveket hengerített a sírra, nehogy a farkasok kikaparják a dögöt.
A máglya már lobogott, a késő őszi, borús égbolton madarak húztak el ék alakban délkelet felé, megkerülvén jó előre a magas hegyeket. Ekkor kezdett el az ormótlan vasolló Bars feje felett csattogni. Bars erősen behunyta a szemét, de lehunyt szeme mögött, ott belül, továbbra is látta a madarakat, s nyiladozó lelkében különös, emésztő vágy támadt, hogy bárcsak neki is lehetne szárnya, most felhussanna, föl, a legmagasabb csúcsok fölé, mint a büszke sasok, lenézne erre a mákszemnyi világra, fel a felhők fölé, ahol édesapja szerint mindig süt a nap, akkor is, ha idelent nem, és megfürdetné szárnyait a fényben. De hiszen most kell, hogy letekintsen a mindenség teremtője, akinek talán szeme a nap, a felhők, a madarak, talán nincs is szeme, mert mindenütt ott van, mert őbelőle van a tűz, a négy áldozati göböly, az olló, de talán belőle van ő maga is, Bars, és a lába alatt az elsárgult fűszálak és a föld is...
Most a táltos a keszkenőbe gyűjtött hajfürtöket egymás után a tűzbe vetette, s a különböző színű, hosszú tincsek vidoran fellángoltak és eltűntek, és kesernyés szag támadt, mint disznóperzseléskor.
Ruozd vontatott énekbe kezdett, az avarok régi nyelvén:
– Ó, Világügyelő Férfi, tekints le népedre, s kicsiny szolgáidra, akik segedelmedet kérik most, hogy testük ékességét is nevednek áldozták, ahogyan majd egykoron testüket ugyanígy magadhoz fogadod. Vigyázd nyiladozó értelmüket, ápoljad lelkedet szomjazó lelküket, adj nékik békességes, bőséges és hosszú életet, őrizd meg őket a felövezés napjára, amikor majd újból számba veszed őket, hogy derék harcosok legyenek a te szolgálatodra és nemzetségük védelmére.
Bars és a többi kisfiú elnyílt szemmel nézte a táltost, kicsiny elméjükkel megpróbáltak behatolni a titkos igék rejtelmébe, vajon mit is jelent az, hogy ugyanígy fogadja magához a Férfi a testüket is, talán csak nem égetik el őket? De amikor Ruozd leölte a göbölyöket, és a belsőségek egy részének tűzbe vetése után megkezdődött a nagy sütés-főzés és lakomázás a szabad ég alatt, a gyermekek megnyugodtak, s megint büszkék voltak, hogy ez alkalommal ők szolgáltattak indokot a közös örömre.
Amikor Bars később, felnőtt korában megpróbálta visszaidézni gyermekkorát, elsősorban az ilyen élményekre emlékezett élesen, s valahogyan úgy tűnt számára, gyermekkorában sokkal több volt a felszabadult, közös ünnep, lakoma, vidámság. Mert ekkor még lényegében minden-minden közös volt, a törzs tulajdonát képezte minden, s kevesen akadtak, akik javakat gyűjtöttek volna túlságban, hogy ettől különbnek látsszanak. Akinek valamiből nem volt, kért és kapott a szomszédtól, akinek esetleg volt, s aki a többinek parancsolt, az általában meg is érdemelte kitüntetését vitézsége vagy bölcsessége révén. És akinek lelki gondja volt, az elment a táltoshoz, akinek pedig testi baja, az az urushoz, s ha nem volt jó fegyvere, a tárkányhoz, s ha különösen hálás volt, hát vitt nekik az új terméséből, vagy nekiállt egy kis munkának házuk táján, de senki sem figyelte árgus szemmel, menynyit ad a másik, s nem akarta adományával felülmúlni amazét.
Most azonban Bars a többi kisfiúval együtt mindezt, ami történt, eleve elrendeltetettnek gondolta, s átadta magát az örömnek, a felnőttek örömének.
És Bars észre sem vette, hogy egy komor képű, fiatal harcos lép oda apjához, s Becse arca is elkomorodott, s együtt elmentek a vezéri szállás irányába. Nem is mentek, inkább hosszú léptekkel futottak.
Ölrun rémülten bámult férje után, ő tudta, hogy csak Varsánnyal történhetett valami.
– Mi történt? – kérdezte Becse futás közben, lihegve.
– Halálán van – mondta Varsány testőre, Egyed. – Már mindenki ott van, de ő téged hívatott, uram.
Becse elcsodálkozott, már akkor, futás közben, hogy Egyed uramnak szólítja – ez csak a nagy tekintélyű hadnagyoknak, véneknek kijáró cím volt. De ezzel most nem ért rá törődni. Most, hogy idősebb lett, kezdte megérteni a halált, és félni is kezdett tőle, legalábbis az idejekorán való haláltól, míg az ember fel nem nevelte gyermekeit, el nem végezte dolgát itt a földön.
Varsányi szerette, bár az utóbbi években távolabb kerültek egymástól, különösen Melisszénosz haragját és Temiz halálát nem tudta Becsének megbocsátani, pedig hát Becse mindkettőben ártatlan volt végső soron, hiszen Cserge és gyermekei halálát nem hagyhatta bosszulatlanul. Ezt Varsány is jól tudta, de hát az emberek leginkább akkor tartják a haragot, ha lelkűk mélyén maguk is sejtik, hogy nincs igazuk.
Varsány elvégezte munkáját itt a földön – jó vezér volt, megmentette népét a frank veszedelemtől, és letelepítette széki avar földön. Igaz, dicső hadjáratokat nem vezetett idegen földre, nem nagyobbította az avarok hírét és birodalmát, a béke híve volt, és az ilyen vezérek nevét elfeledi az utókor, mert az emberek érdekes módon jobban megjegyzik azok nevét, akik sokat hajszolták-kínozták, ritkították őket, s az ilyenekre mondják később, emberöltők múltán, hogy kemény ember volt, de igazságos.
Régen nem látta Varsányt, s most csakugyan látszott, a vezér halálán van. Arca összeaszott, fehér és árkos volt, kinyújtott karja botvékony volt, s kidülledt erektől kék. De magánál volt, teljes eszénél, s még halványan el is mosolyodott, amikor Becse térdre roskadt ágya mellett, s homlokával megérintette kezét. Varsány végigsimított leheletkönnyen Becse haján.
– Régen láttuk egymást, azt akartam, itt légy most. Rendelkezni akarok, ki kövessen a vezéri székben.
Becse csak most pillantott igazán körül a vezéri sátorban. Ott volt az ágy fejénél Ruozd, a táltos, és Boncsa atya, az uros, ott volt Kába tárkány, azután Piros asszony, ott állt komoran Zank, Gabur és Leng hadnagy. Egyikük sem nézett Becsére vissza, mind Varsányra függesztették tekintetüket e fontos és válságos pillanatban.
Varsány a sátormennyezetre emelte szemét, amely a fő sátoroszlop felett a Világfa végtelen, lombos ágait-bogait jelképezte, majd ismét embereire vetette pillantását. Szemét el-elfelhőzte a fájdalom és a másság, amely már elválasztja a haldoklót az élőktől.
Ott volt az ágy fejénél Varsány aranyveretes, vezéri öve, ott volt aranyszarvast ábrázoló, pompás pajzsa és aranymarkolatú vezéri kardja. Ezeket majd az örökli, akire Varsány most rámutat: ő legyen a törzs új feje. Ha ő nem tudná megnevezni hirtelen halála miatt, akkor a nép választana – de így is, akárki is légyen az új vezér, a népnek meg kell erősítenie, különben az utódlás érvénytelen...
Varsány most mintha erőre kapott volna, bort kért hangos szóval. Ruozd összepillantott Boncsa atyával, aki bólintott. Piros asszony még jobban elsápadt – tudta, elérkezett az utolsó pillanat, amikor a haldokló még egyszer megerősödik, visszakapja, mintegy ajándékul, tiszta tudatát és egészségét, hogy elrendezhesse legfontosabb dolgait, és megbánja vétkeit, amelyekkel akarva-akaratlan megszomorította a Világügyelő Férfit.
Varsány hosszan ivott, aztán hirtelen letette a kupát.
– Igaz is, nem akarok részegen a Világügyelő szeme elé kerülni – mondta halvány mosollyal, de senki más nem mosolygott.
– Kijelölöm hát vezéri utódomat, legyen övé vezéri övem, kardom és pajzsom, és kívánom, hogy a törzs szentesítse akaratomat – s ezzel rámutatott Becsére.
Mindenki megmerevedett az elképedéstől – ilyen fiatal és rang nélküli embert sosem volt eddig szokásban utódul jelölni – bár a tekintélyt nem feltétlenül a kor adja, mégis, az ősz vagy a tar fej önmagában is tiszteletet parancsol, nagy élettapasztalatot, bölcsességet sugall. Becse lesütötte szemét, nem tudta, mit lehet ilyenkor mondani. Amikor felpillantott, akaratlanul is megfigyelte a rá meredők szemét: Zankéban csöndes jóváhagyás volt, némi csodálkozással keverve, a fiatalabb hadnagyokéban felháborodás, Ruozdéban – ezen meglepődött – gyűlölet és irigység. Boncsa és Piros asszony Varsány arcát figyelte: egyiket hivatása, másikat fájdalma tette érzéketlenné.
– Látom, csodálkoztok – folytatta Varsány.
– Sokat gondolkodtam én ezen. A mi népünk nehéz helyzetbe került. Elkerülhetetlennek látszik, hogy dűlőre jussunk a széki avarokkal, s az is, hogy összemérjük fegyverünket a besenyőkével és a bizánciakkal. Becse – ezt mindnyájan tudhatjátok – bátor és megfontolt férfi. Nem kívánt soha feljebb emelkedni, hozzám sem törleszkedett soha, hiszen az utóbbi esztendőkben távol kerültünk egymástól, azt hiszem, inkább az én hibámból. Mindegy már. De ő ismeri legjobban a külső világ dolgait, sokat tud a frankokról, rossz és jó szokásaikról egyaránt. Beszélni is tud velük, ha kell. Elvezetheti népét olyan helyre, ahol megtalálja nyugalmát. De én azt hiszem, ezek a hegyek jó védelmet fognak nyújtani nektek. Maradjatok itt, egyezzetek meg továbbra is a székiekkel, kössétek meg velük az új szerződést. Kolos sem fog sokáig élni, Becse a széki avaroknak is jó vezére lehetne, erre gondoljatok. S akkor – talán újra felkel az avarok napja. Talán egyesülni tudtok a mogyeri avarokkal a keleti Nagy Folyón túl. Becse majd küld hozzájuk követeket, s behívja őket a nyugati frankok s a bizánciak ellen. Szükségtek lesz rájuk, mert egyedül meg nem állhattok ellenük. Többen vannak, és biztos kőfalak mögött kovácsolják ellenünk a fegyvereket.
Varsány elhallgatott, kifogyott lélegzete a hosszú beszédtől, zihálni kezdett. Most már gyötrődve folytatta:
– Elvállalod hát, fiam?
Most Becsén minden egy pillanat alatt végigfutott, amit csak átélt. Fellobbant benne a hiúság is, a büszkeség is, hogy íme most, anélkül hogy akarta volna, most vezér lehet belőle. S másfajta büszkeség is, hogy úgy őrizze meg népe jóindulatát, hogy nemet mond a vezérségre, s úgy fognak róla megemlékezni, mint ama szerény emberről, aki elutasította magától a vezérséget.
De azt is tudta, hogy Varsánynak igaza van: a Varsány-gyűrű élete nagyon is hajszálon függ, és ez a hajszál a vezér kezében van – ha nem bölcs ember kezébe kerül, akár hiúságból vagy tudatlanságból is elszakíthatja. S az ő tapasztalatai, az ő tudása... az a csekély, ami még megmaradt Joannes püspök hagyatékából... talán még segíthet az ő népén.
– Vállalom, vezér – mondta szilárdan, és többé nem kereste a többiek tekintetét. – És akaratod szerint fogok cselekedni, hogy ha majd lenézel ránk a Világügyelő mellől, mosolyogjál örömödben...
Jó szavak voltak ezek, mert Varsány örömében már most elmosolyodott.
– És ti is beleegyeztek? – fordult a többiekhez. Zank bólintott először. És az ő példájára, ki kisebb, ki nagyobb lelkesedéssel, szintén bólintottak a hadnagyok, és utoljára Ruozd is.
– A temetésem pedig... – akarta folytatni Varsány, de száján nem jött ki több hang, feje félrecsuklott. Meghalt.
Piros asszonyból kitört a sírás. Lezárta férje szemeit, s két bizánci aranypénzt helyezett rájuk.
Nagy csend támadt, s ebben a csöndességben szívszaggató volt Piros asszony sírása. Varsány nem rendelkezett a temetésről, így hát avar szokás szerint kell eltemetni, s ez sok ember halálával fog járni, egyebek között Piros asszonyéval. Ilyenkor soha nem lehet tudni, az asszony vagy asszonyok vajon nem saját halálukat siratják-e, nem pedig urukét, védelmezőjükét, akinek sorsával összekapcsolták életüket és halálukat is.
Most mindenki Becsére pillantott.
– Kívánom, hogy lelke egyenesen a Világügyelőhöz szálljon – mondta komolyan. – Temetése három nap múlva lészen, az avar szokások szerint.
Hallgatagon vonultak ki a vezéri sátorból, hogy átadják helyüket a készenlétben váró siratóasszonyoknak, akikkel maradt Ruozd, hogy a szertartást ellenőrizze, és Boncsa atya, hogy a holttest megkenését és tartósítását végrehajtsa.
Becse után Ruozd lépett ki a vezéri szállásról. Becsének csak most tűnt fel, hogy hiszen Ruozd vezette a fiúk avató szertartását, mégis előtte itt volt már Varsány halálos ágyánál... Nyilván azt remélte, Varsány majd őt nevezi meg utódjául, pedig botor dolog lett volna a két legfőbb hatalmat egyesíteni az ő személyében: sokszor háború idején még háborús vezért is választottak, többnyire az idősebb vezér fiát, hogy a népre is ügyeljen valaki, ne csupán a hadra.
Ruozd kezét nyújtotta Becsének.
– Örülök, hogy így történt. Együtt sok mindent el tudtunk érni – mondta, de nem látszott túl nagy öröm az arcán. – A régi szokások szerint akarod eltemettetni a vezért?
Becse vállat vont.
– Nem tudom. Még gondolkoznom kell róla. Meg akarom kérdezni Piros asszonyt, s mindazokat, akiket érint a dolog. Senkit sem akarok kényszeríteni. Még a rabszolgákat sem.
– Pedig ez így helyes. A vezért követik a sírba. Megtiszteltetés ez nekik. Egyszerre támadnak fel a túlvilágon, a vezér kíséretében.
Becse összehúzta szemét. – Talán. Én mégis úgy hiszem, hogy ezt tőlük kell elsősorban megkérdezni.
Másnap Becse parancsára a Maros medrében gátat kezdtek emelni, hogy eltérítsék időlegesen a folyó egy részét. De az őszi esőzésektől olyan duzzadt volt a folyó, hogy sehogy sem boldogultak a gáttal az emberek, akárhányan is mentek. Végül is Becse leállította a munkát. Igaz, hogy a vezérek legbiztosabb sírja a folyók medre, de a lehetetlenre még a kegyeletet ismerő utódok sem képesek. Így hát Becse újabb parancsot adott ki, hogy ássanak negyven lépés átmérőjű gödröt, s tornyozzanak fel megfelelő mennyiségű földet és követ a vezéri kurgánhoz, ahhoz az óriási testhalomhoz, amely örök időkre hirdeti Varsány dicsőségét.
Az erdő tisztása, amelyet Becse a sírhalom számára kijelölt, csöndes és biztonságos helynek látszott. Mindjárt favágókat is rendelt oda, hogy a máglyához kellő mennyiségű fát és gallyat készítsenek elő. Boncsa közben végzett a vezér tetemével, s most Ruozd segítségével Varsány kedvenc lovát ölték le és tömték ki szalmával, hogy majd két póznára lehessen aggatni, s hátára nyerget tehessenek, amelybe Varsány vezért ültetik teljes vezéri díszben, a szent öv, szablya és pajzs kivételével, amelynek másolatán a tárkányok Kába vezetésével már éjjel óta dolgoznak.
A mészárosok pedig már élesítik bárdjukat, mert másnap száz fehér lovat, marhát és bárányt áldoznak fel és égetnek el Varsány vezér tiszteletére, anélkül hogy felhasználnák húsukat, mert úgy akarják, hogy az áldozat fölséges illata eljusson feltétlenül a Világügyelőhöz, hogy méltóképp fogadja hűséges fiát.
Becse a zuhogó esőben kiment a földhányáshoz, s intézkedett, hogy az összegyűjtött fát sebtében eszkábált sátortetők alá vonják, különben másnap nem lángolhat fel az áldozati máglya.

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Becse fejét lehajtva, rosszkedvűen bandukolt a vezéri sátor felé, amely nemsokára az övé lesz mindenestül. Nehéz és kényes feladat várt rá, és szívében teljes volt a bizonytalanság. Mit is mondjon, mit is mondhat Piros asszonynak? Így távolról is szerette ezt az asszonyt, tisztelte alázatáért és bölcsességéért, bár Piros asszony soha meg nem szólalt ura jelenlétében, csak ha amaz kérdezte, de ehhez is bölcsesség kellett, sőt ehhez kellett nyilván a legnagyobb asszonyi bölcsesség. Bizonytalan volt, mert egész életében igyekezett a józan ész parancsai szerint dönteni, de úgy kellett látnia, a világot nem a józan ész irányítja, hanem különféle ősi hagyományok, babonák, szokások, aljas és kevésbé aljas érdekek szövevénye hálózza be a világosat és a tisztát, a jót, s ettől a szövevénytől egyszerre a világos homályba borul, a tiszta besározódik, a jó pedig hasonul a rosszhoz. Elhatározta, hogy mihelyt jut erre is ideje, kereskedőket indít nyugatra, s beszereztet velük bármi áron pergament és írószerszámot, hátha sikerül – csak úgy, a maga kedvtelésére, de talán mások hasznára is – írásba tenni egyre gyötrelmesebb kétségeit. De amikor jobban belegondolt mindebbe, csak növekvő zavart érzett e tervével kapcsolatban is. A gondokra, amelyek foglalkoztatták, alig-alig volt avar szó, mert ez a nyelv az egyszerű fogalmak érzékletes kifejezésének birodalma volt, a sebtében felszedett keleti frank nyelv és a töredékes latin pedig inkább csak emlék volt már benne, semmint komoly tudás. Pedig hitt abban, hogy a világ dolgai ésszerűen elrendezhetők lennének, csak meg kellene találni a kellő kiindulópontot, onnan azután az egész világot valósággal fel lehetne göngyölíteni, mint valami értékes, sok színből szőtt szőnyeget. De persze lehet az is, hogy ezt a szőnyeget a Világügyelő szövi, s a halandók mindig csak a minta fonákját látják, ezért tűnik számukra néha oly ijesztően értelmetlennek és zegzugosnak a minta.
Piros asszony egyedül üldögélt kamrájában, a szolgálattevők, úgy látszik, elunták a vigasztalását, vagy éppen elbujdostak, nem akartak talán Varsány háza népének sorsára jutni.
– Eljöttem hozzád – mondta Becse halkan. – Eljöttem, hogy megkérdezzelek, mi a szándékod. Hiszen tudod...
– Úgy teszek, ahogyan a szokás parancsolja – emelte fel az öregasszony ősz fejét.
– De csak akkor tégy úgy, ha magad is úgy látod jónak. Én vagyok a vezér. Meg tudlak oltalmazni, ha ellened lázadnának. Semmi értelme sincs, hogy férjeddel együtt halj meg. Még sokáig köztünk élhetsz, ha akarod, házamba fogadlak, vagy pedig...
Piros asszony elmosolyodott, s ez a mosoly dagadtra sírt arcán még szörnyűbb volt.
– Nem, Becse. Én tudom, hogy jót akarsz, de a vezér asszonyainak ez volt mindig is a sorsa, én sem akarom elkerülni. Egykor Ölrun sorsa is ez lesz...
– De én nem akarom! – kiáltotta Becse, magáról megfeledkezve. – Micsoda kegyetlen, értelmetlen szokás! És ha te most nemet mondasz, akkor később majd Ölrunnak sem kell meghalnia, hogy velem együtt temethessék el!
– Ölrun is bizonyára követni akar a Világügyelőhöz – mondta Piros asszony, még mindig mosolyogva. – Nem olyan nehéz dolog a halál, mint ahogyan azt ti, fiatalok gondoljátok.
– A hozzánk tartozók halála mégis nehéz. És te is hozzánk tartozol, ahogyan Varsány is. Minden halál fájdalmas és értelmetlen.
– A halálnak is megvan a maga értelme. Helyet és időt ad az új embereknek. Emlékeket ad, és távolságot. És bizonyos kor után elfáradunk valamennyien. Nem olyan nehéz a halál, mint képzeled, fiam. Félünk tőle, de várjuk is. És most, hogy az én uram elköltözött, követnem kell. Példát is kell adnom ezzel, hogy senki se féljen a haláltól.
– Megértettem, Piros asszony. – Becse lehajtotta fejét. – Akkor készülj a holnapi napra, és beszélj a szolgákkal is. Azt akarom, hogy csakis önként kísérje el mindenki a vezért utolsó útjára.
– Önként? A szolgáknak ez kötelességük!
– A halál senkinek nem szabad, hogy kötelessége legyen – mondta Becse fojtott hangon. – Mert azoknak a szolgáknak is van asszonyuk, gyermekeik... te pedig... neked pedig, asszonyom... nincsenek.
– Tudom – mondta Piros asszony fakó hangon. – De ezt kár volt a szememre hánynod.
– Kár volt. De nem árt, ha erre is gondolsz, amikor kötelességről beszélsz. Így váltak el. Az eső kitartóan, szomorúan permetezett a tájra, elfüggönyözte a távoli, magas hegyeket is.
A Tudás Házában nagy csönd volt. A felavatottaknak Ruozd most tartotta az első oktatást. A vezér halálának híre már a kicsinyekhez is eljutott, s Bars és a többiek már arról is tudtak, hogy Varsány utódjául Becsét jelölte. Bars büszke volt erre, de bántotta is, mert a társai elhúzódtak kicsit mellőle, mert vezér fia volt már, kiválasztott, nem olyan, mint a többi. Másra termett, s jövendő hatalma már most árnyékot vetett rá.
Ruozd arca sápadt és gondterhelt volt. Őt is lefoglalták a nagy temetés előkészületei, s még inkább Becse vezérségének váratlan eseménye. De az oktatást meg kellett kezdeni, mert a törzs szokásai szerint ez a haj nyírást követő nap s azután még sok-sok nap megszakítatlan foglalatossága volt. Ruozd az első foglalkozásokat mesével kezdte, olyan módon, ahogyan a gyermekek ehhez már hozzászoktak.
„Volt egyszer, a Nagy Vízözön után, egy irdatlan nagy óriás, Ménrótnak hívták. Sok száz évvel a vízözön után az óriás egész rokonságával együtt egy torony építésébe kezdett, hogy a Világügyelő másodszor meg ne lephesse népét váratlanul. De a Világügyelő sehogyan sem akarta, hogy Ménrót és népe feljusson a Világfa legfelső ágára, ezért megzavarta nyelvüket. Ekkortól kezdve beszélnek az emberek különféle nyelveken, ezért van az, hogy nem értik egymást, s ezért rabolják ki és öldösik le testvéreiket az emberek, mert azt hiszik, hogy idegenek. Pedig hát – testvérek.
Ebben a toronyban voltak színarany oszlopok, drágakövekből rakott termek, sőt, színes kövekből kirakott egész utcák is. A négyszögletes torony széle-hossza tizenötezer lépés volt, elképzelhetitek, mennyi követ kellett a munkásoknak összehordaniuk. A holdig akarták építeni, ezért raktak ilyen széles alapot, hogy a keskenyedő tornyot bizonyosan elbírja.
De miután a nyelvzavar kitört, az óriás Ménrót keletre költözött, s ott asszonyától, Enechtől két fia született, Hunor és Magyar, tőlük származtak el a hunok és avarok egyrészt, a mogyeriek másrészt.
Történt pedig egy napon, hogy Hunor és Magyar vadászni indultak. Sokáig mentek, míg a pusztaságban egy szarvas ugrott fel előttük. Aranyból való volt az agancsa, s olyan szép volt, oly kecses és gyors, mintha nem is földi állat lett volna. A szarvas hátra-hátranézett, mintha azt akarta volna, hogy kövessék, de el ne ejtsék semmiképpen. Ingoványos, sík területre vezette őket. Hunor és Magyar bejárta az ingoványt, s látta, hogy barmok legeltetésére alkalmas terület. Visszatértek tehát atyjukhoz, s elbeszélték neki kalandjukat. Atyjuk engedélyt adott nekik, hogy jószágaikkal együtt oda menjenek, s ott telepedjenek le. Ezt a termékeny vidéket egy gázló kivételével mindenütt tenger övezi, így hát könnyű védeni. Bővelkedik halban és vadban. Itt találtak véletlenül, kalandozás közben két király feleségére és lányaira, akiket, mivel igen megtetszettek nekik, azonnal elragadtak gyors lovaikon. Hunor nemzetségéből származtak a hunok, a mi őseink, az avarok is, míg Magyar nemzetségéből a mogyeriek. A hunok szétszóródtak, mi avarok nyugatra vonultunk, a mogyeriek pedig ott maradtak azon a vidéken mindmáig. De nagyjából ugyanazok a szokásaink, s egyazon nyelvet beszéljük. Egyszer majd egyesülünk, s mink leszünk a földnek leghatalmasabb népe, nem állhat meg senki ellenünk. A Csodaszarvas nemzetsége, Hunor és Magor nemzetségei ismét egyesülnek.”
A gyermekek látott szájjal hallgatták végig a mesét, egyikük sem mozdult, amikor Ruozd végigtekinteti rajtuk komolyan, s feltette a kérdést:
– Ha valamit nem értettetek, bátran kérdezzétek meg tőlem.
Nagy csönd volt, senki sem mert kérdezni, talán nem is jutott eszükbe semmi, túlságosan is el voltak telve a mesével, mindnek az aranyagancsos szarvas járt az eszében, s még inkább Ménrótnak, az óriásnak a képe, amint a tornyot építi.
Bars jelentkezett szólásra.
– Ménrótnak a gyermekei szintén óriások voltak?
Ruozd elmosolyodott.
– Azt nem tudom. Úgy gondolom, nálunk nagyobbak lehettek, de már kisebbek, mint az apjuk. Régen jóval magasabb termetű emberek éltek a földön, és hosszabb ideig is éltek, mint mi.
– S ezt honnan tudjuk? – kérdezte ismét Bars.
– Magam is láttam olyan óriási embercsontokat, amelyek azt mutatják, hogy hatalmas termetű óriások éltek régebben a földön. Aztán meg... az emberek szájról szájra adják a régiek történetét, úgy, ahogyan mi is tesszük most, hiszen lám, ti is emlékezni fogtok nagy korotokban mindarra, amit most elbeszéltem, és ti is el fogjátok beszélni gyermekeiteknek, unokáitoknak.
– De hiszen meséket is szoktak mondani nekünk! – kottyantott közbe egy másik fiúcska, akit Temelnek hívtak, és Varsány egyik szolgájának volt gyermeke. Temel erős kiállású, busa szemöldökű, fekete fiú volt, kiálló arccsontokkal, értelmes vonásokkal, bolgár vér volt benne anyja révén, aki szintén Piros asszony szolgálatába szegődött.
– Hát persze. A mesék és a mondák egy tőről fakadnak – mondta Ruozd.
– De hát a mesékben sok minden van, ami nem igaz. Vagy mégis? Ha óriások voltak, akkor sárkányok is lehettek! – mondta konokul a magáét Temel.
– Lehet, hogy voltak sárkányok is régen, nagyon régen. De akkor talán még ember sem élt a földön. Mert a Világügyelő előbb teremtette az állatokat, mint az embert. De erről majd máskor beszélek nektek – válaszolta Ruozd, most már kedvetlenebb ül.
Temel arcán látszott, hogy szívesen folytatná még a kérdezősködést, de Ruozd összevont szemöldöke nem sok jót ígért, így hát felhagyott a faggatózással.
De amikor a kisfiúk kitódultak a Tudás Házából, egy fából épült pajtából, amelyben durván ácsolt padokat helyeztek el, s amely Ruozd házának falához támaszkodott, Temel Barshoz fordult:
– Én nem hiszem az egészet. Ez mind sületlenség. Hogyan szaporodhattak volna meg annyira, mármint Hunor és Magor, hogy világnagy birodalmat alapítsanak? És ez az óriás, meg az a hatalmas torony... Ki lenne olyan ostoba, hogy tornyot akarjon építeni, ami egészen a holdig ér? A hold igen magasan van... talán magasabban, mint a világ legnagyobb hegye... És mi értelme is volna?
Bars nem szólt semmit. Örült, hogy Temel megszólította, és ezzel megszüntette az őt körülvevő láthatatlan gyűrűt, de azért nem tetszett neki, amit mondott. Hiszen ő nagyon is szerette volna, ha minden valóban úgy történt volna, ahogyan Ruozd atya ezt elbeszélte... És milyen jó lehetett az óriások korában élni! S milyen jó lenne ma óriásnak lenni, hegyeket lépni át, egyetlen karcsapással megmenteni egész hadakat, elgátolni folyókat, lövéstől kitépni nagy fákat...
Bars hazafelé tartott, oda, ahol már nem sokáig lesz szállása, hiszen apja átköltözik családostól a vezéri sátorba, ezt a házat pedig, amelyet apja saját kezével épített, átadják a rászorulóknak. Bars sajnálta ezt a gyűrűszéli házat, kis szívével úgy érezte, valamit elveszít, el anyjának közelségét, mert szolgák és szolgálók veszik majd mindőjüket körül, s nemcsak segítenek mindenben, de el is fogják választani őket egymástól. Bars most érezte meg először, milyen árnyékos is a vezérek fiainak élete – állandóan készülniük kell feladatokra, állandóan bizonyítaniuk kell, hogy méltók az előlegezett bizalomra.
Tajtékos lováról most idegen férfi szökkent le Bars előtt.
– Mamur vagyok, a széki avarok követe. Hol találom a vezért, kisfiú?
– Melyiket? – kérdezte Bars megszeppenve.
– Még hogy melyiket?! – nevetett Mamur, kivillantva erős fogait. – Hát nálatok annyi vezér van? Varsányt, öcskös, Varsányt keresem, de gyorsan!
– Meghalt. Meghalt, uram, azért kérdeztem, melyiket, mert láttam, idegen vagy – mondta Bars megszeppenve, de tagoltan.
Mamur megzavarodott, indákkal díszített, aranyozott pajzsát csapkodta.
– Ne haragudj, kisfiú, hogy tréfáltam. Okos fiú vagy. Hát ez nagy baj! Most aztán mi lesz? Ki lesz az új vezér?
– Gyere velem, uram! – mondta Bars. – Az édesapám lesz a vezér. Becse.
– Az édesapád? No, vezess hát! Várjál csak! Inkább felveszlek magam elé a nyeregbe! – mondta a vitéz, felkapta a gyermeket, felültette a deres paripára, maga is felpattant, nagyot nyögve. Persze nem. találták Becsét otthon, a kurgán előkészítésénél segédkezett, de Ölrun szívesen látta és megvendégelte a fáradt követet. Anélkül hogy kíváncsiskodón volna, Ölrun szépen kiszedte Mamurból jövetele célját, s egyre komorabb arckifejezéssel hallgatta a követet.
– Keletről komolyan megindultak a besenyők, délről pedig a bizánciak. A bolgárok nem harcolnak, de átengedik őket, mint hűbéresüket, vagyis mint hűbérurukat. Igaz, a császár nekik is fizet valami adót, de ennek fejében a bolgárok elismerik a bizánci császár felsőbb hatalmát. Nekünk már régóta nem fizetik a béke adóját, és legutóbb Melisszénosz is azért jött, hogy puhatolózzon, áll-e még Avarországból valami, vagy esetleg el lehet söpörni, s átszorítani valamennyiünket a Nagy Folyón túl, nyugatnak.
– De hiszen a frankok is ugyanezt akarják, csakhogy ők azt szeretnék, ha minél keletebbre vonulnánk! – kapta fel a fejét Ölrun csodálkozva. – Hát nekünk is kell valahol élni, nem igaz, Mamur? Nem akarhatják, hogy mindannyian meghaljunk!
Mamur keserveset sóhajtott.
– Az embereknek, a népeknek sok hely kell, sok legelő, sok szállásterület. És keleten-nyugaton sorra támadnak fel új, erős népek. Amikor az avar birodalom erős volt, mi sem kérdeztük, mi történik azokkal, akik korábban itt éltek. Elűztük vagy szolgává tettük őket. Hát most az új hódoltatók sem kérdezik, mi lesz mivelünk. Csak jönnek, és nem kérdeznek semmit.
Bars elnyílt szemmel hallgatta ezeket a különös szavakat, megérezte belőlük a veszélyt, de nem tudta felfogni, hiszen itt minden olyan biztonságosnak és véglegesnek tetszett számára.
Hát a felnőttek sem tudják megvédeni magukat? Bars valamit már sejtett arról, hogy a Varsány-gyűrű csupán kis pont a széki avarok földjének szélén, de a széki avarokat valóban hatalmasnak és legyőzhetetlennek gondolta el.
Most pedig Mamur hangjában és arckifejezésében megérezte a félelmet. Hát a felnőttek is félhetnek valamitől? Ez a gazdag öltözékű, aranypajzsos, délceg férfi félhet valamitől? Akkor annak bizonnyal borzasztó dolognak kell lennie!
A temetési menetet Becse vezette, hófehér ruhában, a gyász színében, ahogyan a többiek. Az asszonyok fehér kendő alá rejtették hajukat, nem tettek fel semmi ékszert. A felövezetlen fiúk nem vehettek részt a menetben, otthon kellett maradniuk a hasonló korú lányokkal. Becse mellett Piros asszony haladt, másik oldalról Ruozd, közvetlenül mögöttük pedig Kolos vezér követe, Mamur, aki ott maradt a temetési szertartásra és a vezérválasztásra.
A hatalmas, kiásott verem szélén már ott volt magasra halmozva a kurgán építésére szánt föld és kő, a fészer alól már halomba rakták a fát és a rőzsét, s a lobogó fáklyákkal kezükben álló szolgák készen voltak, hogy Ruozd jelére meggyújtsák a máglyát. Két hosszú rúdra kötözve hozták ellenkező irányból Varsány kikészített, kitömött lovát, amely olyan volt, mintha élne, csak szalmával kitömött lábszárai ingtak kísértetiesen a levegőben.
Még félelmetesebb volt a hasonló módon nyeregbe ültetett Varsány, arcát pirosra pingálták, s oly derűsen tekintett, kissé messze nézőn, saját temetésének elé, mintha élne és maga is jóváhagyná a dolgot. Ott ragyogtak fejedelmi fegyvereinek pontos másolatai is, amelyek majd nagy, barna cseppekben olvadnak meg az emésztő tűzben.
Bars távolról követte a díszes menetet, kiszökött a kertek alján, és nem messze Temel is csatlakozott hozzá. Mindkettőjüket emésztette a kíváncsiság, a vezér temetése mindig nagy esemény, s egy életben nem sok adódik, most pedig, legalábbis Bars, nem nagyon szerette volna, ha a második temetés is egyhamar bekövetkezik az ő életében.
Most mindkét irányból odaért a menet, a halottvivők a lovat és lovast tartó rudat két, ebből a célból odagörgetett nagy kőre helyezték, a máglya fölébe. Félkörben pedig a mészárosok várták felemelt bárddal Ruozd táltos jelét, a mészárlás megkezdésére. A félkörön túl pedig Varsány háza népe állott, Piros asszonnyal az élen, s mindegyik mögött egy-egy harcos állott, szablyával a kezében.
Ruozd körbetekintett, ellenőrizte, mindenki helyén van-e, aztán beszédbe fogott:
– Testvéreim, avarok, kik itt megjelentetek Varsány vezérünk végső tisztességén, szomorú és dicső napra virradtatok. Mérhetetlen gyászunk lesz, amíg élünk, hogy elveszítettük bölcs vezetőnket, aki békében és biztonságban új hazát adott nekünk, s dicső napra virradtatok, mert egy dicső élet utolsó napját élhettétek meg, amikor a Világügyelő Férfihoz költözik a lángok szárnyán szeretteivel és szolgáival egyetemben, hogy örök boldogság és világosság legyen osztályrészük a Világfa legfelső ágán, ahová a legjobbak és legméltóbbak jutnak. Lenéz majd onnan ránk, és a Világügyelő kedvébe ajánl bennünket.
– Így legyen! – zúgtak fel a jelenlevők.
Most Ruozd elvett egy fáklyát, magasra emelte. Ez volt a jel. A harcosok kivonták szablyájukat. A mészárosok felemelték bárdjukat.
Bars és Temel a magas, nedves bokrok mögül lélegzetüket visszafojtva figyeltek. Bars ebben a pillanatban meglátta Temel apját és anyját a harcosok előtt.
Most Ruozd a fáklyát a máglyára dobta, s az odakészített szalma azonnal erős lángra kapott.
Iszonyú sóhajtás szállt fel. Egyszerre sújtott le a harcosok kardja és a mészárosok bárdja. Mire Bars ki merte nyitni szemét, a máglya már magasan égett, a tűz Varsány vezér térdét cirógatta. A harcosok és a mészárosok az élettelen testeket a tűzhöz vonszolták.
Orrfacsaró bűz kezdett szállani.
A gyermekek riadtan és undorodva menekültek el. Bars nem merte megmondani Temelnek, mit látott.
De másnaptól fogva Temel már az Árvák Szállásáról járt a Tudás Házába.
A kurgán négy embernyi magas lett, kövekkel jól körülrakva, megerősítve, s tetején ott díszelgett Varsány aranyos lándzsája. Kis ösvény vezetett fel a sírdomb tetejére, s az oda kirakott szilkékben, agyagedényekben sosem fogyott ki a friss étel-ital. Varsány szelleme elégedett lehetett.

 

 

NEGYEDIK RÉSZ

 

ELSŐ FEJEZET

Másnap reggel a Szent Fa alatt összegyűlt Varsány törzse a vezérválasztás szertartására. Itt az asszonyok és gyermekek is részt vehettek az ünnepségen, bár nem szavazhattak. Becse ugyanazt a fehér gyászöltözetet viselte, amelyet előző nap, s a Szent Fa alá voltak kikészítve a vezéri hatalom jelvényei. A szertartást ismét Ruozd vezette, de ott volt Mamur is, aki mindaddig nem tárgyalhatott Becsével, amíg ténylegesen nem válik a Varsány-törzs fejévé.
Ruozd hangos, rövid imát mondott a Világügyelőhöz, azután a néphez fordult.
– Ti, akik itt álltok a Szent Fa alatt, tudjátok, hogy elhunyt vezérünk végakarata szerint Becse vezérré választására gyűltünk itt össze. Aki nem ért egyet Becse vezérségével, álljon ide elénk, és mondja el, miért nem. Akinek bármilyen értelemben nem tetszik megfelelőnek Becse személye, álljon elő, és mondja el mondandóját.
Senki sem mozdult. Hátul a kisebb gyermekek csacsogni, bőgni kezdtek, az asszonyok csitítgatták. Ruozd még várt egy darabig, aztán folytatta.
– Mindannyian ismerjük Becsét, vitéz és bölcs férfiúnak ismerjük, méltónak a vezéri székre. Akik mégis úgy gondolják, hogy Becse helyett más, idősebb, tapasztaltabb, tekintélyesebb férfiút kellene vezérré választanunk, az álljon ama magas bükkfa alá – mutatott Ruozd a tisztás túloldalán terebélyesedő fára.
Az emberek csak topogtak, senki sem mozdult.
– Senkinek sem lészen bántódása, ha kinyilvánítja véleményét – mondta Ruozd. – Hogy példát mutassak, magam is a bükk alá állok.
És a táltos lassú léptekkel a magas bükkfa alá vonult.
A nép felzúgott, mindenki megdöbbent. Varsány vezérré választásakor nagyon kevesen éltek az itt megjelentek közül, azt azonban mindenki a józan eszével érthette, hogy Ruozd eltért a hagyománytól, és nyíltan Becse vezérségének ellenzőit kívánta buzdítani. Becse elsápadt, nem annyira a megaláztatástól, mint a haragtól, hogy Ruozd ennyire visszaél táltosi hatalmával. Ugyanakkor azt is el kellett ismernie, hogy Ruozd álnok ügyességgel járt most is el: látszólag dicsérte Becsét, s azzal, hogy a bükk alá állott, ugyancsak látszólag csupán a vezérválasztás tisztaságát kívánta elősegíteni. Mi bírhatta vajon erre a lépésre Ruozdot? A Szent Fa alatt ilyen pártütést szítani – erre aligha volt még példa, a nép előtt a vezér és a táltos többnyire még akkor is gondosan színlelte a megnyugtató egyetértést, amikor a vezéri sátorban esetleg már fegyvert is emeltek a másikra...
Most tanácstalan mocorgás indult meg, s nemsokára kivált az emberbolyból néhány fiatal vitéz, Kürt vezetésével. Becse szája megrándult. Eszébe jutott Jetró és háza népe halála, és fogadalma, hogy ezért egyszer még megöli Kürtöt, akiről sejtette, hogy csak ő gyújthatta rájuk a házat. Felmérte gyorsan a tömeget: több mozgás nem volt, az ellenzők kis csoportja dacosan, némán álldogált a bükkfa alatt, a nedves avaron. Becse látta azt is, hogy Mamur megvetően mosolyog. Igen, a táltos most bicegve visszaindult, s a Szent Fa alá érve kinyilvánította:
– Mindannyian láthattátok, hogy a többség jóváhagyja Varsány vezérünk utódlását. Ismétlem, azoknak, akik ezzel nem értettek egyet, semmi bántódásuk sem lehet! Így hát Ruozd ügyesen visszavonult, anélkül hogy a vereségét el kellett volna ismernie. Csak kivörösödött homloka mutatta, hogy belül iszonyú düh dúl a kis emberkében. Lehetséges, hogy Kürt és társai megigérték, hogy maguk mellé állítják a népet? Ruozd most ismét rövid imát mondott, de ennek szavai most keserűen csengtek Becse fülében. Ruozd kezébe adta Varsány fegyvereit, majd kinyilvánította:
– Ettől fogva, Becse, téged Varsánynak nevezünk, hogy fennmaradjon törzsünk neve. Felejtsük hát el a tisztes Becse nevet, s tanuljuk meg újra a Varsány nevet! Éljen Varsány vezér!
– Éljen soká! Éljen Varsány! Éljen! – kiáltotta a tömeg.
Becse különösen érezte magát. Tudta, hogy örökölnie kell a meghalt vezér nevét, mégis megrendítette az időtlenségnek, a folytonosságnak ez a kötelessége, amellyel mintegy személytelenné válik, és arra van ítélve, hogy elfelejtse önmagát, azonosuljon egy halottal és nevével, s azonosuljon a törzzsel, a törzs érdekeivel. Egy kissé olyan volt ez, mint valami ünnepélyesen kihirdetett halálos ítélet. Mert most már sohasem lehet ő, Becse, legfeljebb Ölrun számára, aki valószínűleg sohasem fogja eltanulni a Varsány nevet. Hátul, a tömegben felfedezte Ölrun szőkeségét és mellette, egy magas kőre állva Bars szöszke haját, és melegség futotta el szívét. Szerette volna egy pillanatra magát kisfia tekintetével látni, azzal a csodálkozó ártatlansággal, büszkeséggel és bizalommal, amely a felnőttek szívéből oly hamar kipusztul.
Most nem áldoztak állatokat, Becse parancsára, mert a néhai vezér temetése túl sok állattól fosztotta meg, lényegében pazarló módon a törzset, s így a lakoma is elmaradt. Sokan morogtak is emiatt, de az idősebbek belátták, hogy Varsány-Becse helyesen rendelkezett, mert közeledik a kemény széki tél, és minden csepp zsírra, minden falat húsra nagy szükség lehet ínségesebb időkben. Így hát a tömeg szétoszlott, kissé csalódottan és zavarodottan, mert Varsány-Becse beszédet sem intézett hozzájuk. Nem akart szólani, míg Mamurral nem tárgyalt, hiszen bármit ígért volna népének, esetleg meg kellett volna másítania ígéretét.
Varsány-Becse most már családostól a vezéri szállásra költözött. Furcsa érzés volt ez, nem túlságosan örült neki, különösen nehezen mondott le gondolatban a saját keze által épített házról, ahol oly boldog volt Ölrunnal és Barssal.
És furcsa volt arra gondolnia, hogy ha meghal, vele együtt pusztul Ölrun és mindazok, akik most szolgálatába álltak a foglyok és rabszolgák közül. Félelmetes gondolat volt, és Varsány Becse elhatározta, igyekszik még életében emberségesebbé változtatni az avar szokásokat.
Csöndben ültek most Mamurral. Becse sejtette, miért jött Kolos követe, de megvárta, míg Mamur maga mondja el jövetele célját.
– Nos, elkezdem, vezér – mondta Mamur. – Bár a szerződést még nem újítottad meg Kolos vezérrel, azért úgy hiszem, Varsány szerződését magadra kötelezőnek ismered el.
– Így van – mondta Varsány-Becse komolyan.
– Akkor jó. Akkor elmondhatom, mi Kolos vezér kívánsága hozzád. Kér tőled hatszor száz harcost a besenyők ellen. Az első összeütközések már lezajlottak a gyepükön, bizonyára hallottál róla. Most meg kell mutatnunk nekik, hogy nem kecsegtet sok reménnyel, ha továbbnyomulnak nyugat felé. De más is van. Ha a besenyőket visszanyomtuk, megindulunk Bizánc ellen. Megszorítjuk őket annyira, hogy újra rákényszerítsük őket az adófizetésre. Ez persze jóval kevesebb lesz, mint amennyit a nagy kagánnak fizettek, de ha nem tesszük, megindítják ellenünk a bolgárokat, akik most még őrlődnek, merjenek-e Bizánc mellett ellenünk hadba lépni. Ha mi indítjuk meg a háborút, a bolgárok várakozni fognak, nem avatkoznak közbe. Erre titkos megállapodásunk is van a bolgárokkal. Ha visszaszorítottuk a besenyőket, ugyanaz a sereg délnek fordul, s benyomul bizánci területre. A bolgárok átengednek bennünket. Ez hát Kolos terve.
Varsány-Becse elgondolkodott.
– Kolos vezér hány harcost tud kiállítani? – kérdezte hosszú szünet után.
– Tízszer ezret – mondta Mamur. – De miért kérded?
– Lásd, mi csak hatszázat. A mi törzsünk kicsiny. A mi harcosaink – minden fegyverfogható férfi. Mi lesz a törzzsel, ha elveszünk? Csak az asszonyok, öregek, gyerekek maradnak itt, védtelenül. Más a mi helyzetünk, lásd be. Meg kell fontolnunk.
– Hát fontoljátok meg! – mondta Mamur komolyan. – Én személy szerint megértem, mire gondolsz. De lásd te is be, hogy mégiscsak a mi földünkön éltek, befogadtunk benneteket. Nem lehet az, hogy mi védelmezzünk benneteket, és ti mindehhez semmivel nem járultok hozzá...
– Így is van – bólintott Varsány-Becse. – Csakhogy azt nem látom világosan, védelemről van-e szó. Mert a védelem azt jelentené, hogy a besenyők vagy a bizánciak megjelennek a gyűrűnk falai alatt, fegyverrel a kézben. Akkor nem lenne min töprenkedni... Így azonban más a helyzet. Mégiscsak mi támadunk.
– De csak azért, mert tudjuk, hogy támadásra készülnek. Nem fogod-e le annak a kezét, aki tőrhöz nyúl? Megvárod, amíg beléd is mártja?
– S hátha rosszul tájékozódtatok? Hátha hamis a hír a támadásról? Hátha éppen ezzel ingereljük fel a besenyőket s a bizánciakat, és zúdítunk tengernyi szenvedést a mieinkre?
Mamur hallgatott. Töltött a borból, ivott. Aztán kétfelé törölte dús bajszát.
– Egyszóval nem akarsz most választ adni, vezér. Értem, és nem is haragszom. Új vezér vagy, óvatos vagy. A helyedben én is így tennék. De azért vigyázz: Kolos vezér türelmetlen. Kínozza sokféle kórság, és türelmetlen. Hogy eddig nem indult meg, az sokunk gondja volt. És nem sokon múlott, hogy titeket is el ne tiporjon. A régi nagy kagán dicsőségét akarja. Azt akarja, minden avar őelőtte hajtson fejet. És ha sikerülne neki... az mindenkinek jó lenne. Minden avarnak.
– De nem fog sikerülni. Kevesen vagyunk. Ahhoz ti is kevesen vagytok. Én tudom. A frankok számosabban vannak, és erősebbek. Nyugaton is, keleten is. Az ő istenük, úgy látszik, erősekké teszi őket. Kővárosokban laknak, és a vértjük igen erős. Minden gondolatukat, tettüket lejegyzik és összegyűjtik. Meghalnak, és mégsem halnak meg, mert az utódaik ismerik a gondolataikat. Ebben van az erejük. És Bizánc ellen is erős ellenség készül. Ők is egy istent imádnak. De más istent, mint a nyugatiak. Annak valamilyen rokonát. Ők is készülődnek.
Mamur megrökönyödött.
– Hiszen mi is egy istent imádunk, a Világügyelőt. Akkor valamennyien ugyanazt az istent imádjuk, nem?
Varsány-Becse fejét rázta.
– Nem. Isten ugyan bizonyára egy, és bizonyára ugyanaz, de mindegyik azt képzeli, övé a legjobb isten. Mi is azt képzeljük. Mi imádkozunk hozzá győzelemért, ők imádkoznak hozzá győzelemért. Mit gondolsz, Mamur, mit tesz ilyenkor a Világügyelő? Te mit tennél az ő helyében?
– Nem tudom. Talán... annak segítenék, akinek igaza van.
– De hát mindenkinek igaza van. Mi is élni akarunk, ők is élni akarnak. Ha nem volna mit ennünk, ha sanyargatnának bennünket, megtámadnánk a szomszédaink. Akkor is megtámadnánk őket, ha úgy vélnénk, mi tudjuk a titkát annak, hogyan élhetnének boldogabban. Puszta jóindulatból megtámadnánk őket. Hogy megtudják, milyen jó dolog avar uralom alatt élni. Hát így gondolják ők is. A keleti és a nyugati frankok. Azt gondolják, ők jobban tudják, nekünk hogyan kellene élnünk. Hogy boldogabbak legyünk. Vagy hogy az ő szolgálatukban boldogok legyünk. Ki tudja?
– Furcsa dolgokat mondasz, vezér. Tudom, hogy közöttük voltál, bizonyára azért beszélsz így. Megzavarod az ember fejét. Mégis azt mondom neked: dönts minél előbb, mert a besenyők nem rémlátomás. Jönnek, és hamar ideérnek. És ha nem vállalod velünk a harcot, mi sem fogunk segíteni nektek. És akkor a véretek vörösre festi ezt a gyűrűt. Két nap haladékot tudok adni, addig itt maradok. Hívd össze a törzs véneit, beszéld meg velük, mit akartok tenni.
– Rendben van – mondta a vezér. – Holnap összehívom a hadnagyokat és az öregeket. Ők fogják eldönteni, mi a válaszunk Kolos vezérnek.
Amikor Mamur eltávozott, Becse mély gondolatokba merült. Mintha sok évet öregedett volna, amióta a törzs vezetője lett. Háta meggörnyedt egy kicsit, homlokán állandóan ráncokba szaladtak össze a vonalak. Most sajnálta igazán, hogy Varsány uralkodásának utolsó esztendeiben oly keveset tudott a vezér gondolatairól és szándékairól. Ruozdban nem bízott, a hadnagyok pedig... Egyedül Zanknak merte volna feltárni a helyzet képtelen bonyolultságát, de a többiek... Zank, a vénülő Zank, aki hadjáratba már aligha indulhat, még járt követségben Carolusnál. Ő talán sejtheti, hogy a világban nagyobb erők mozdulnak, mint néhány száz szablya és íj ereje... A többiek azonban azt hiszik, hogy vitézséggel minden megoldható. Azt fogják mondani, hogy Kolosnak igaza van, hadd takarodjék a besenyő véres fejjel vissza, hadd mutassuk meg a görögnek, mi az avar becsület... És a fiatalok háborút akarnak. Akármilyen háborút, ami zsákmánnyal, idegen földekkel, kalandozással, veszélyekkel és izgalmakkal jár. Mert minden egyes nemzedék csak a saját kárán képes igazán megtanulni a háború leckéjét, azt, hogy abban nem lehet győztes, csak vesztes, mert akik otthon maradnak, s akiknek nem lesz apjuk, férjük, vevőlegényük, azok csak lassan értethetik meg a többiekkel: minden győzelemnek ára van. És ki kell halnia egy nemzedéknek, hogy a következő boldog tudatlansággal és hitetlenséggel ismét belevesse magát a háború vélt gyönyörébe, amely csak addig tart, míg átdöfött, megcsonkított testtel le nem hanyatlik egyikük-másikuk, s minden kaland és izgalom reménye vérré és mocsokká változik...
Varsány-Becse tudta ezt, és mégis, benne is éledezett valami harci ösztön, valami sóvárgás a változásra, olyan helyzetekre, amelyekben elválik az ocsú a tiszta búzától, amikor elválik, ki mit ér, amikor az ember előtt válaszút van, több lesz-e önmagánál vagy kevesebb, emberfölötti vagy emberalatti dolgokat hajt-e végre, ha a szükség és a félelem kényszeríti...
Ölrun megérezte, hogy férjére valami nagy súly nehezedik. Nem kérdezett semmit, csak sóhajtozott. Megpróbálta kikérdezni Becsét, mit végzett Mamurral, de a férje nem állt kötélnek.
Éjszaka összebújtak, hallották Bars egészséges szuszogását.
– Nem szeretek itt lenni – mondta Ölrun halkan. – Ha arra gondolok, hogy itt halt meg Varsány, és ő meg Piros asszony...
– Nem szabad rá gondolni. Vagy ha igen, gondold el: utánunk is jönnek. Nem lenne jó, ha ők is megriadnának, s azt suttognák egymásnak: nem jó itt. Hiszen itt szerette egymást Varsány-Becse és Ölrun asszony...
– Ne beszélj a halálról. Én nem akarok meghalni. Félek a haláltól, Becse. Amikor az ember meghal, olyan egyedül lesz... akkor a legmagányosabb az egész világon. Én sokáig akarok élni, minél tovább, örökké!
Becse átölelte feleségét.
– Hát persze. Te soká is fogsz élni, kedves. Mindez csak akarat kérdése. Én hiszek ebben. Aki föladja, meg is hal. Aki élni akar, az él is, minden poklon által.
– Én is hiszek ebben. De mi történik, ha valakiből egyszer mégis elfogy az élet kívánsága? Öregszünk, Becse, és szétfolyik kezünkben az idő. Te elérted, amit akartál, sőt talán nem is akartad: vezér lettél. Én pedig... most érzem, megint gyermekünk lesz. Szeretném, ha kislány lenne. És tudod, hogyan fogom őt nevezni? Ugye, nem haragszol? Temiznek.
Becse elpirult a sötétben, kényelmetlenül mocorogni kezdett. Aztán rekedten megszólalt:
– Nem, nem haragszom.
– Mert sokat gondolkoztam rajta, és megértettem, mennyire szeretett téged. És voltaképp az ő tette azt szolgálta, hogy mi... hogy te... hiszen érted...
– Értem. De ne beszéljünk erről.
– Háború lesz, ugye? Kivettem az igazságot Mamurból, nem volt nehéz. Már mindenki tudja. A fiatalok örülnek neki, az öregek félnek.
– Este?
– Én is félek. Úgy látszik, én is öreg vagyok már. Mert ha te elmégy, mi lesz velünk? És most, hogy újra terhes vagyok, nem akarok egyedül maradni.
– Még nem döntöttem. Meg akarom kérdezni a hadnagyokat és az öregeket. Holnap, törvénynap után összegyűlünk. Azt hiszem, nem tudjuk elkerülni a háborút, ha Kolos úgy döntött. Ha akarja, hitszegés címén elsöpörhet bennünket. És ha valódi a veszély, márpedig efelől nincs kétségem, akkor alávaló dolog is lenne, ha nem vennénk ki a részünket a földünk védelméből... Még akkor is, ha az ellenség nincsen még itt. Igaza van Mamurnak, nem kell bevárni, amíg egészen ideérnek. Nekünk kell kezdeni a támadást.
Ölrun érezte a bizonytalanságot Becse hangjában, érezte, hogy a férfi sincs egészen meggyőződve az igazáról, de nem mondott ellent. Ismerte már a férfiakat. Tudta, hogy mindegyik a maga feje után megy, és ha ellentmond nekik, annál inkább követik a maguk észjárását.
Becse átölelte Ölrunt, megfogta kemény mellét, megcsókolta.
– Nem halhatunk meg, amíg szeretjük egymást – suttogta.
De maga is érezte, hogy nem mond igazai. Amikor lehunyta szemét, kielégülten és kimerülten, a szeme mögött tüzek voltak, nagy tüzek, és nem értette a jelentésüket.
Többször felriadt azon az éjjelen, és kiment a kúthoz. Hideg vizet húzott fel, ivott. Meglocsolta homlokát, mellét, úgy érezte, láza van.
De nem engedhette meg magának, hogy beteg legyen. A törzs vezérének csak meghalnia szabad – betegnek lennie: szégyen.

 

MÁSODIK FEJEZET

Varsány-Becse nem ismert volna rá Kolos vezérre. Az egykor vérmes, testes ember kicsinyre apadt, hangja is megvékonyodott, s ha felcsattant, inkább nevetséges volt, mintsem félelmetes.
– Meg fogok halni! – jelentette ki siránkozva, szánalomért esdekelve. – A ti vezéretek előttem ment el. De én még nem akarok meghalni! Még nem!
Varsány-Becse zavartan hallgatott. Mit mondhatott volna erre? Kolos egy darabig csöndben feküdt, aztán halkan megint megszólalt:
– Te ezt nem értheted. Megszoktam az életet, nehéz arra gondolni, hogy... Én csak ürességet érzek, sötétséget. Semmit. Mindegy. Van nekem egy fiam és két lányom. A lányok... nem érnek semmit. De a fiam! Most a bizánciak őt követelik túsznak, mert megneszelték a készülődésünket. Nem tudom, mit tegyek. Ha meghalok, nem lesz, aki a helyemre lépjen. Bár rebesgetik, te akarsz talán... – A petyhüdt ember váratlanul élesen, kutatóan nézett Becsére, aki akarata ellenére elvörösödött.
– Nem kívánom a helyedet, vezér. A széki avarok el sem fogadnának. Ettől ne tarts. Nekem éppen elég gondot ad a saját népem. Ha a fiad meg tudja tartani a hatalmat, én nem gátolom meg soha benne, sőt segítem. Igaz, mi nem kötöttünk szerződést, de szavamat adhatom erre, ha megnyugtat. És ha a fiad...
– De a fiam még kamasz! – fakadt ki keserűen Kolos. – Későn született, és nincsen még neve. Nemrég övezték csak fel. Ha odaadom a bizánciaknak, mi lesz belőle?
– Akkor ne add oda. Úgy hallom, így is, úgy is háború lesz. Ha a bizánciak vérszemet kapnak, ha látják, hogy teljesítjük a feltételeiket, még veszélyesebb lesz a helyzetünk...
– Magam is így látom – örvendezett Kolos Becse egyetértésén. Aztán elkomorult. – De időt kell nyernünk. A bizánciak egy hónapon belül választ várnak. Most tél van, nem indulhatunk meg tavasznál előbb.
– De ők sem.
– Igaz. De miért ne higgyék, hogy mi készek vagyunk teljesíteni a követelésüket? Csak persze kissé később. Aki meglepetésszerűen tud támadni, az félig máris győzött.
Becse most már világosan látta, hogy Kolos nemcsak tanácsot akar tőle kérni, nemcsak ezért hívta meg várába. Félig lehunyt szemmel figyelte, hogy a nagybeteg vezér hogyan szürcsöl a fűszeres borból, amelyről betegségében sem tudott lemondani. Rossz előérzetei voltak, és elátkozta azt a napot, amikor Varsány utódjául választották.
– Neked kell Bizáncba menned, vezér. Ha te mégy el, hinni fognak nekünk. Ott tartózkodsz. Minél tovább. Díszes kísérettel, sok ajándékkal, mindent megígérsz, aztán hazajössz. Tavaszra hazajössz.
– Hazudjak tehát nekik?
– Nem kell hazudni. Elég, ha nem mondasz igazat. Azt hiszed, az a simaszájú, akivel, hallom, összemérted a kardod, az igazat mondott? Különben a vezérek – itt Kolos kissé elgondolkodott – arra valók, hogy ha kell, hát hazudjanak is a népük kedvéért. A népük boldogulásáért. A Világügyelő, ahogyan én látom, sokféle népet pártol a föld színén. Ravaszkodni is kell, hogy megmaradjunk. Ahogyan ti magatok is ravaszkodtatok, amikor hozzánk bekereteztetek.
Becse is eltöprengett.
– Lehet. De ha engem is ott tartanak túszként? Kolos megrezzent.
– Már miért tartanának? Te a mi követünk leszel. Ha a hajad szála is meggörbül, kegyetlen bosszút állunk érted.
– Értem. De ne felejtsd el, vezér, hogy nekem is van családom, és az én kis népemnek talán szüksége van rám. Ezen gondolkodnom kell.
– Jól van. Gondolkodj, vezér. De ne felejtsd el, hogy mi befogadtunk titeket, és ezért hálával tartozol nekünk. El is űzhetnénk a mi földünkről téged és a Varsány-törzsbelieket. Jól van, nem tesszük meg, ne vedd fenyegetésnek. Avar avar ellen sosem foghat fegyvert. De ha megteszed, amire kérlek...
Kolos elhallgatott, habozott, mit is ígérjen Becsének. – Ha megteszed, akkor annyi aranyat adok neked, amennyit te magad nyomsz. Nem üres beszéd ez. Annyi arany van a mi hegyeinkben, hogy még nyílhegyeket is önthetnénk belőle, ha nem lenne az arany olyan puha fém.
– Ha megteszem, nem aranyért teszem – mond ta Becse nyugodtan. – Mit ér az, amiből olyan sok van? Mindenem megvan, ami kell.
Kolos nem válaszolt. Tekintete befelé fordult, magában motyogott valamit, s csak kezének intő mozdulatával búcsúzott el a fiatal vezértől. És ez a mozdulat a maga esendőségében többet mondott Becse számára, és ékesen szólóbb volt, mint a sok arany ígérete. És az öreg vezér, akire korábban sosem tudott rokonszenvvel gondolni, most szánalommal, együttérzéssel, sőt szeretettel töltötte el, és persze meglepetéssel, hogy ilyen érzelmi változást idézett benne elő ez a néhány pillanatnyi beszélgetés.
Tudta, hogy nem lesz ereje nemet mondani. Nemcsak arról volt szó, hogy Kolos fiát kell megvédenie, hogy időt kell szereznie a széki avaroknak, s fenntartani a barátságot köztük és a Varsány-törzs között, hanem arról is, hogy ő volt az egyetlen, aki ismerte a frankok szokásait, s igy a bizánciak között is eligazodhatott. De vajon Ölrun beleegyezik-e? Vajon megérti-e, hogy urának el kell mennie erre a hosszú és veszélyes útra, mely talán esztendőig is eltart, talán mindörökké?
A részleteket Mamurral, a széki avarok egykori követével beszélte meg. Legelőször is a kincstárba mentek, hogy kiválasszák a császárnak viendő ajándékokat.
– Azt választasz, és annyit, amennyit gondolsz, ez Kolos parancsa – mondta Mamur gondterhelten. – De én azt tanácsolom, ne vigyél sem túl sokat, sem túl keveset. Ügyed érdekében sok főembert kell megpuhítanod, ezért sok, apró ajándékot is kell vinned, de a fontos, hogy a császárral szót érts, hogy irányunkban kedvező legyen, ezért hát neki és családjának kell erősen szép és drága dolgokat választanod.
A kincstárnok, egy törődött, majomszerű öregember, féltékenyen és nem szívesen vezetgette őket végig a sokszorosan őrzött vár pincéjében. Az első csarnok a régi, értékes fegyverek tára volt, hazai mesterek munkái, és zsákmányolt vagy ajándékba kapott fegyverek sorakoztak a falakon, amelyek jóval idősebbek voltak, mint a föléjük emelt vár. És a kardokon, szablyákon, pajzsokon, lándzsákon és tőrökön egyetlen porszem sem volt, a kincstárnok most is puha szarvasbőrrel a kezében vizslatott bármilyen szennyeződés, folt után, s ha ilyet vélt felfedezni, aggodalmasan lehelgette a foltot, míg el nem tűnt. A fegyverek mellett nagy, durván ácsolt asztalokon voltak kiterítve a díszes lószerszámok és a csótárok, csatok egész sora, s az ékes tarsolyok, nehéz, arany- és ezüstveretes lemezeikkel.
A következő teremben a kisebb, de annál értékesebb tárgyak sorakoztak. Arany övcsatok, szíjcsatok, hajtűk, sisakfogók és arcvédők, övdíszek, függők, láncok, brossok és fülönfüggők voltak itt, drágakövekkel, gyémántokkal kirakva. Súlyos arany és ezüst karkötők, karperecek, ivókupák és ivókürtök sorakoztak egy másik asztalon. Becse megtorpant egy-egy tárgy előtt, megcsodálta, s a kincstárnok sóhajtozva felvette a kiszemelt tárgyat, és egy puha bőrtarsolyba süllyesztette. Sokáig álldogált egy arany fülbevaló előtt, amelynek finom foglalatában két óriási, vízcsepp alakú, súlyos, narancsszínű kő ékeskedett. A kincstárnok kétségbeesetten rázogatta a fejét.
– Azt nem adhatom, semmiképpen sem adhatom – mondta. – Az Attila király feleségéé volt, azt viselte a menyegzőn is a hagyomány szerint. Többet ér, mint az összes többi ékszer ezen az asztalon.
– Akkor el sem vinném – mondta Becse. – Csak megcsodáltam.
– Az ötvöst, aki a foglalatot készítette, megvakították, hogy több hasonló ékszert ne tudjon csinálni – mondta a kincstárnok ünnepélyesen.
Becse és Mamur összenézett, mindketten megborzongtak. A régi, kegyetlen idők árnya átsuhant a földalatti termeken, és mintha a töpörödött kincstárnok is ilyen régi árny lett volna...
A bőrtarsoly hamarosan megtelt. Becse fegyvereket nem választott, lesz az elég a kíséreténél, s nem fog fegyvert ajándékozni a béke fejében azoknak, akik ellen egyszer ő is kivonhatja a kardját.
– Velem jössz a bizánciakhoz? – kérdezte Becse Mamurtól reménykedve.
– Megöregedtem, és Kolos mellett a helyem, én gyámkodom a fia felett, ha esetleg... hiszen érted. De adok melléd tizenöt embert, hogy biztonságban és kényelemben utazzál. A családod még természetesen akarod látni. Három nap múlva elindulsz, viszed Kolos levelét a császárnak. Mielőtt elmégy, tanácskozz Leóval, ő bizánci görög, vagy húsz esztendeje esett fogságba, de azóta megtanult jól avarul, és nem kívánt visszamenni, bár már régen felszabadult. Ha rá tudod venni, jó lenne, ha elkísérne. Ő jól ismeri a bizánci szokásokat, és tolmácsolhat is neked. Amikor Melisszénosz itt volt, sokat segített nekünk. Ha ügyesen bánsz vele, és megtetszel neki, talán elmegy veled. Ravasz öregember, ne bízz meg benne nagyon. Kereskedéssel foglalkozik, pedig Kolos nem szereti az idegeneket és a kereskedőket, még kevésbé az uzsorásokat. Leónak mégis sikerült nagy vagyonra szert tennie. Ha megengeded neki, hogy árut is vigyen magával, a kapzsisága biztosan ráveszi, hogy elkísérjen. Idehívtam, azt hiszi, valami új üzletet köthet velünk. Magatokra foglak hagyni, kérdezd ki alaposan, és cselekedj úgy, ahogyan jónak látod.
Ahogy felértek a kazamatákból, s a kincstárnok vonakodva átadta a bőrzsákot, Becse már meg is pillantotta Leót, a görögöt. Nagy lebernyegében ott ült a vár kútjának káváján, és Kolos vezér egyik apródjának próbált valamilyen illatszeres üvegcsét eladni. Mamur elvigyorodott.
– No, láthatod, úgy van, amint mondtam. Néhány garasért nem átall szóba elegyedni szolgákkal is, hogy hasznát gyarapíthassa! Még szerencse, hogy a mi embereink nem akarják ezt egyhamar eltanulni az idegenektől. Mi lenne a világból, ha mind, ahányan vagyunk, egymás kárára akarnánk meggazdagodni?
– Talán neki van mégis igaza – mondta Becse türelmesen. – Lehet, hogy jobban kellene ügyelnünk arra, hogy a feleslegeinket átadjuk másnak, még ha haszonnal is. Közülünk sokan vannak, akik hombárban-veremben hagyják a megtermelt eleséget, semmint hogy átadnák azoknak, akik rászorulnak. S a kereskedők életet visznek a hétköznapokba, megtöltik céllal azokat, akiknek máskülönben nincs céljuk.
Mamur mondani akart erre valamit, de közben odaértek Leóhoz. Az apród ijedten elrebbent, megszerzett üvegcséjét gyorsan elrejtve, Leó pedig övébe dugta az apród garasait.
– Vezér, ez itt Leó, szabad ember. Beszélj vele, s azután indulj, ha tetszik, a tieidhez. A Világügyelő legyen veled.
– Veled is – hajolt meg Varsány-Becse.
Leó is mélyen meghajolt, s úgy maradt Mamur távozása után is. Becse nem sietett a felszólítással, hogy egyenesedjék fel: nyugodtan szemügyre vette az öregembert. Meglepően sötét, dús volt a haja, csak a mély ráncok és az elszíneződött bőr, s a csaknem ősz, göndör szakáll mutatta korát. Bő, piszkossárga lebernyege elütött a katonásan célszerű avar viselettől, bunkószerű botra támaszkodott, inkább öregséget és fáradtságot mímelve, mintsem valóságos szükségből, sokkal inkább úgy látszott, pénzes öve és súlyos bőriszákja védelmében kívánja botját megforgatni.
Leó most felegyenesedett, és alaposan szemügyre vette az előtte álló fiatal vezért. Aztán vállára tette a kezét, ami nagy tiszteletlenség volt, de Becse nem érezte annak, mert az a kéz egy sokat próbált, bölcs öregember érintése volt.
– Te vagy hát az a fiatal vezér. Nyílt arcod van, szemed értelmet sugároz. Jó ember vagy. Kérdezz, amit kívánsz, úgy tudom, hazámról akarsz beszélni velem.
Leó ajkáról könnyen és összeszedetten pergett a szó. Nem dicsérte, de nem is szidalmazta régi hazáját, beszélt történetéről, szokásairól, művészetéről, s látszott rajta, örül annak, hogy Becse oly pontosan érzékeli mondandója megbízhatóságát. Nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze: – Nem hittem volna, hogy van az avarok között valaki, aki ennyire ismeri a két Rómát. Te honnan ismered ezt, s a mi vallásunkat, uram?
Becse röviden elmondta fogságának történetét és Joannes püspök jóságát.
Leó sokáig hallgatott.
– Felteszem, azt szeretnéd, uram, hogy elkísérjelek a nagy útra. Először úgy gondoltam, nem megyek, mert még ott maradnék, pedig már megszoktam itt, közöttetek. Ti egyszerűbb és jobb szívű emberek vagytok, nálatok könnyebb az élet és kevesebb az ármánykodás, árulkodás, felesleges acsarkodás és versengés. De most, hogy beszéltem veled, megmásítom a döntésem: elkísérlek. Talán jó hasznomat veszed. Igaz, nem tudom, mi minden történt húsz esztendő óta Bizáncban, mert onnan csak hébehóba érkeznek követek, és kereskedők még ritkábban. Az én időmben került III. Mihály a trónra, s úgy hiszem, azóta is jól uralkodik. Sok szláv vezér meghódolt neki egész népével együtt. De nem hiszem, hogy titeket is meg akarna hódoltatni. Ahhoz kevés az ereje, keletről és délről igen nyomorgatják Bizáncot a nomádok. Talán csak szövetséget akar kínálni a bolgárok ellen.
– Köszönöm – mondta Becse. – Köszönöm, hogy eljössz velem. Nagy megnyugvás ez a számomra. Most vissza kell térnem, elbúcsúzni, s megtartani az utolsó törvénynapot, míg vissza nem jövök. És, hogy el ne felejtsem, ha esetleg kereskedni kívánsz, hozhatsz magaddal némi árut is...
Leónak felcsillant a szeme. Nem szólt semmit, de az öröm látszott rajta.
– Nem a pénzért – motyogta. – Tudod, vezér, ez olyan, mint valami... szenvedély. Megszokod a kereskedést, és... örömet okoz. Köszönöm neked. Van gyermeked? Persze hogy van. Küldök neki valamit... – Az öreg elkezdett kotorászni az iszákjában, s diadalmasan előhúzott egy játékszert, amely aranyos hintót formázott, négy büszke paripa volt elébe fogva, s a hintóból egy fényes öltözetű férfi és nő kandikált ki.
– Ezt neked adom, bizánci mestermunka, de nem igazi arany, hanem aranyozott bronz. Nézd meg, a lovakat ki is lehet fogni, a kocsiajtót kinyitni...
Becse zavartan vette át az ajándékot, szabódott, nem az ő fiának való az ilyen drága jószág, de már maga előtt látta Bars repeső arcát, s nem tiltakozott igazán, sőt maga is elámult a finom művű kis szerkezeten, amelyhez hasonlót avar mester sohasem lett volna képes elkészíteni.
Bars valóban elbámult a csodálatos játékszer felett, s míg kifutott, hogy megmutassa az ajándékot játszótársainak, Becse röviden elmondta Ölrunnak a Kolossal való beszélgetés lényegét. Ölrun nem szólt semmit, csak kitekintett az ablakon, akkor szállingózott nagy pelyhekben az első hó. Megtörölte szeme alját, s mire visszafordult, már mosolygott.
– Megértettem. Mi vigyázunk magunkra, nem lesz semmi baj, csak te vigyázz magadra, és siess haza.
Szelíden megölelték egymást. Már régen nem volt szavakra szükségük. Ölrun tudta, hogy ura mindent mérlegelt, és népe érdekében döntött. Jó érzés volt az a bizonyosság, hogy csakis így történhet. Közben Bars futott be sírva, Temel letörte a hintóban ülő császár magas koronáját.
Becse megsimogatta fia szöszke haját, mely már kezdett aranybarnába mélyülni.
– Ilyen kicsiség miatt nem szabad sírni, fiam. Te már nemsokára... igen, nemsokára talán már te leszel a mi támaszunk. Láttál már engem sírni? Avar férfi sohasem sír, a könnyei befelé folynak.
Bars megpróbálta elfojtani könnyeit. Egy vezér fiának valóban nem szabad sírnia. Most már bánta, hogy árulkodott Temelre, valóban méltatlanul viselkedett.
Becse megsimogatta még egyszer kisfiát.
– Jól van. Most menj a pajtásaidhoz. Hideg van, idebent kell tartanunk a törvénynapot. Ölrun, szólj az egyik őrnek, menjen gyorsan a Szent Fához, és hívja ide az embereket, bizonyosan régóta fagyoskodnak.
Valóban sok panaszos volt, sokan csak azért szánták el magukat az útra, mert villámgyorsan elterjedt a híre, hogy a fiatal vezér hosszú útra indul, külországba. Voltak, akik a törvénynapot csak ürügynek tekintették, hogy még egy utolsó pillantást vessenek Varsány-Becsére, különösen a kíváncsi öregek, akik féltek, nem érik már meg a következő tavaszt.
A tágas vezéri sátorban az idősebbek helyet foglaltak, a fiatalabbak állva maradtak, vagy a földre kuporodtak. Az egymással perlekedő panaszosok és tanúik kétfelé húzódtak, és haragos, néma pillantásokat váltottak egymással.
Becse a könnyebb ügyeket vette előre, kisebb határvitákat, jegyajándék miatti perlekedéseket. Utoljára hagyta Csömör ügyét, aki asszonyától el akart válni, de az asszony, Sirin, sehogyan sem akart beleegyezni. Sirinről bizonygatás nélkül is tudta mindenki, hogy kacér teremtés, szívesen bolondít ifjat és vént egyaránt, s míg egykor a törzs szépe volt, most, negyvenéves korára sem tudta beismerni, hogy szép ifjúságának vége szakadt, s dührohamában egyik napon anyaszült meztelenül szaladt végig a gyűrű házai között, a férfiak nagy mulatságára, és a nők még nagyobb felháborodására.
Becse alig tudta visszatartani nevetését, amikor az apró, kínjában verítékező Csomorra és elereszkedett, testes asszonyára pillantott. Hagyta, hogy mindketten előadják ügyüket a maguk módján, meghallgatta a tanúkat, majd kinyilvánította az ítéletet.
– Mivel Sirin férjéhez méltatlanul viselkedett, nem maradhat vele együtt annak kívánsága ellenére. De mivel Csömör nem tudta idejében megakadályozni asszonya méltatlanságát, maradjon háza és minden jószága Siriné, Csömör pedig szerezzen magának új otthont, és ha tetszik, új asszonyt hozzá. Ezt ítélte meg az én számon keresztül a Világügyelő.
A hallgatóság fejet hajtott, aztán sustorogni kezdett: a vének bólogattak, alapjában véve mindenki elégedett volt a döntéssel, még maguk a pereskedők is.
A gyülekezet már oszladozóban volt, amikor Leng hadnagy jelent meg a vezéri sátor bejáratában, s meghajolva Becse előtt, halkan és mégis áthatóan így szólt:
– Megjött Zankfi Solt.
– Eresszétek be – mondta Becse meglepődve. Hirtelenjében nem is tudta, hány éve volt, hogy a Nagy Folyó melletti portya miatt elűzték, társaival együtt. De az bizonyos, hogy nem három, de tíznél is több esztendő telt el közben...
És már ott állt Solt a gyülekezet közepén, szíjas-soványan, megöregedve és komoran, mint aki nemigen talált tíz év alatt elég meleg fekhelyet és meleg ételt.
Nagy némaság volt. Solt hangja idegen csengésű és messziről jött volt.
– Hazajöttem. Él még az apám?
– Él – mondta Becse.
– A társaim... van, aki meghalt, van, aki... nem tudom, mi történt velük. Éhesek voltunk, összevesztünk, szétszóródtunk. Elindultam keletnek, a bolgárok befogadtak, vadásztam nekik. Aztán egy besenyő csapat rajtunk ütött, fogságba kerültem. Három esztendeig voltam a rabszolgájuk, aztán megöltem a gazdámat, és elindultam délnek. Széki avarokkal találkoztam, azok hoztak ide.
– Közel vannak a besenyők?
– Közel és sokan. Ők pecsenegeknek mondják magukat. Az egész régi Kazáriát uralják. A nyelvük hasonlít a miénkre, a szokásaik is. De vadak és kegyetlenek. Mindent és mindenkit a prédájuknak tekintenek. A foglyaikat megjelölik tüzes vassal. Engem is...
Solt szétvonta mellén a ruháját. Hosszú, bíborvörös hegek voltak rajta, amelyek hasáig nyúltak.
– Ha megtalálnak, megölnek. De én elhatároztam, hogy minden hónapért, amit náluk töltöttem, egy pecseneg életét veszem el.
– Az három tucatnyi élet – mondta Becse, kissé tanácstalanul, hogy megpróbálja Solt drámai feszültségét feloldani.
Leng közben eltűnt, nyilván Solt apjáért ment el, s most valóban megjelent az öreg Zank, botra támaszkodva, mert a köszvény az utóbbi időben ugyancsak elővette. Amikor fiát megpillantotta, a jelenlevők nagy megdöbbenésére térdre rogyott előtte.
– Bocsáss meg, fiam, túl szigorú voltam veled szemben! Minden nap imádkoztam a Vílágügyelőhöz, ne büntessen meg engem azzal, hogy elveszít téged! Most te bocsáss meg nekem, mondd, hogy nem történt bajod!
– Nem történt bajom – mondta Zankfi Solt, és összevonta mellén ruháját.

 

HARMADIK FEJEZET

Varsány-Becse kinézett a palota ablakán. Nem hólyag volt kifeszítve, hanem finom üveg, olyan tiszta és átlátszó, hogy szinte nem is létezett. A lába előtt, alatta volt a hatalmas, idegen, gyűlöletes város, ellátott egészen az öbölig, látta a gályákat, és a félelmesen sok evező fegyelmezett csápját, amint a vizet kaszabolja. Úgy érezte, ha kellő figyelemmel tanulmányozza innen fentről, akkor talán megnyitja előtte rejtelmeit is. Valami fenyegetést érzett ebből a városból, valami jövendölést, talán a távoli jövő fenyegető fuvallatát, amikor a gőgös város magához hasonítja a világot. A márványpaloták, az aranykupolák, a képírók minden mesterkedése hatalomról és dicsőségről regéltek, de a gazdag utcákon az emberek gondterhelten siettek, mindig siettek, és elképesztő volt a különbség a cifra gyaloghintókból kiszálló előkelőségek és a rongyokkal is alig takart, undorító sebekkel büszkélkedő koldusok között. És az a sietség, a megmagyarázhatatlan sietség, és a finomkodó udvariasság mögött egy pontosan működő gépezet kegyetlen brutalitása.
Irigységet és szánalmat érzett, és hálát adott az istennek, hogy Leó elkísérte, mert a görög ismerte az udvar szokásait, és tudta, kiket kell megvesztegetni, kik mellett kell gőgösen elmenni, és ismét kiknek kell fejet hajtani ahhoz, hogy helyének és helyzetének megfelelően viselkedjék. És főleg, hogy eljusson a császár színe elé. Mert a bizánci udvarban sokféle követ forgolódott, bolgár, lombard, balti, orosz és szír követek. Itt érezte meg Becse először, milyen nagy és bonyolult a világ, és milyen kicsiny mindebben nemcsak saját törzse, de az egész avarság sorsa is. Azt a fenyegető üzenetet valószínűleg nem is a császár, csak egyik főembere küldte, s most a császárral kell feltétlenül tisztáznia az ügyet, minél előbb és minél előnyösebben. Becse szállását megosztotta Leóval, így biztonságosabban érezte magát, mert bizánci szokások szerint a szolgálatra külön kirendelt rabok minden jelzés, kopogtatás nélkül mászkáltak keresztül a szobákon, hozták fel az ételt, rakták a kandallóban a nagy tüzet, vagy tisztogatták a padlót s a szőnyegeket. Ezek a rabok nem szólíthatták meg az urakat, s az urak nem is tekintették őket embereknek; Leó szerint a nagyurak szabadon szeretkeztek, bujálkodtak is a rabszolgák jelenlétében, ügyet sem vetve szükségszerű, de jellegtelen, állati forgalmukra.
Becse kíséretét távolabb, és szerényebb körülmények között szállásolták el, s a városba csak erős kísérettel engedték ki őket együtt, ha pedig Becse engedélyével egyedül mentek valahová, legalább két bizánci követte őket tisztes távolból, minden mozdulatukra ügyelve, s egyúttal arra is, hogy a bizánciak meg ne sértsék vagy meg ne támadják az idegeneket.
Erre azonban aligha kerülhetett volna sor, mert a bizánciak megszokták az idegeneket az utcán és a középületekben, bár a barbárokra mindig gúnyosan és megvetőleg tekintettek. Az avarok gazdag öltözete, dús prémei azonban felkeltették figyelmüket, és fegyvereik is, hiszen a bizánciak többnyire fegyvertelenül, legfeljebb tőrrel övükben jöttek-mentek dolguk után.
Leó gyakran eltűnt titokzatos kereskedelmi ügyei miatt, amelyeket Becse engedélyezett, Mamur tanácsának megfelelően. A főemberek megpuhítására szánt kincsek egyre-másra kikerültek a bőrtarisznyából, amely már vészesen apadt, de a császár még mindig nem fogadta Becsét. Leó egyre gondterheltebben tért vissza közvetítő útjairól, a városban gyanús mozgás támadt, a palotaőrséget megkettőzték, és Becse kíséretének udvarias határozottsággal megtiltották, saját érdekükre hivatkozva, hogy szállásukat elhagyják. Leó nem tudta kideríteni egyelőre a szokatlan mozgás okát, s hiába kért újabb kincseket megvesztegetésre, a bizánci főemberek zavartak és némák maradtak.
A kényszerű várakozás idejét Becse arra igyekezett felhasználni, hogy egyre többet tanult Leótól és a bizánci könyvekből, amelyekhez hozzáférhetett, a keletrómai birodalomról. Leó maga is tudott valamit a szlávok és avarok 626-os nagy támadásáról, amelyet a perzsákkal szövetkezve hajtottak végre a rhomaiosok fővárosa ellen. A szlávok és az avarok ostromgépekkel, rengeteg gyalogsággal ostromolták a várost, a Duna felől érkezett, fatörzsből vájt szláv hajók egész serege lepte el az Aranyszarv-öblöt. A rhomaiosok azonban jóval gyakorlottabbak voltak a tengeri hadviselésben, s a hajók veresége után a szárazföldi csapatokat is szétverték.
Leó azonban arra is felhívta Becse figyelmét, hogy a bizánci köznép akkor is, most is szívesebben tekintett a barbárokra, mint a főemberek, mert ama emlékezetes évben is az avarok felszólították a bizánci parasztokat, forduljanak uraik ellen, mert ők feleannyi adóval is megelégszenek majd, mint amennyit akkor uraiknak kellett fizetniük. A szlávok és avarok nem értették és nem is szerették a rabszolgaság intézményét, és a befolyásuk alatt álló területeken ez lassan meg is szűnt: a szabad parasztok földet követeltek, kaptak vagy sajátítottak ki, és megifjították a bizánci birodalmat, csakúgy, ahogy a germán parasztok új vért vittek a halódó római birodalomba.
Becse még a tilalom előtt azt kérte, hadd tekinthesse meg a bizánci falvak és majorok egy részét. Csodálatos kerteket és kertészeket látott, szép szőlőket és olajligeteket, amelyek ezen a délszaki éghajlaton szabadon teremtek és virultak egész évben. A parasztok búzát, árpát, borsót, babot, lencsét termesztettek, de sok helyen látott kölest is, amely az avarok legfőbb gabonaféléje volt. Volt káposzta, répa, uborka, és a gyümölcsfák között volt füge, körte, alma, dió, gesztenye, mandula, szilva, cseresznye. Becse ámultan figyelte meg, hogy ezeket a gazdag kerteket csaknem mindenütt mesterségesen öntözték, de nemcsak a kerteket, gyakran a szántóföldeket is, és vízgyűjtők, ciszternák nemcsak a nagyvárosban épültek, hanem vidéken is. A földek jó terméséhez az is hozzájárult, hogy az állati trágyát, amit az avarok többnyire semmibe vettek, a bizánciak gondosan felhasználták: az avarok viszont megszokták, hogy inkább pihentetik a régi földeket, és ha új területre volt szükségük, felégettek egy-egy erdőt. Itt azonban a bizánciak nem voltak bőviben a területnek, az erdők pedig gyérek, s annál értékesebbek voltak. A bizánci paraszt szántóját széltében-hosszában felszántotta a faekével, és területét gyakran sövénnyel, szőlővel vette körül, nem úgy, mint a szlávok és avarok, akiknél a szántó egy tagban, hosszában művelhető volt. A cséplés is másképp történt, mint nyugatabbra: faszánkó elé ökröket fogtak, s körbehajtották az állatokat a szérűskertben. A kenyeret pedig nem kemencében sütötték, hanem a tűzhely hamujában. Becse nem is szerette a bizánci kenyeret: kormos és ragacsos volt, nem olyan puha és omlós, mint hazájában. A bizánciak jóval kevesebb húst ettek, mint az avarok, és jóval kevesebb lovuk is volt: Becse lovat csak katonáknál vagy nagyon jómódú embereknél látott; a bizánci közember munkára, teherhordásra vagy közlekedésre ökröt vagy szamarat használt.
Becse Leó segítségével el is beszélgetett a bizánci parasztokkal, akik barátságosak és bőbeszédűek voltak. Meg tudták neki mondani véleményüket gazdaságukról, a téli és nyári legelők állapotáról, a méhészkedésről, sőt közösen létesített halastavaikat is megmutatták, amilyeneket Becse még sosem látott: csak úgy nyüzsögtek bennük a nagy, kövér halak. Becse mindezt elraktározta gondosan emlékezetében, hogy hazatérte után a hasznos szokásokat megpróbálja saját népe között meghonosítani. Itt, vidéken, még nagyon sok nagycsalád élt együtt, az avarokhoz hasonlóan, akár harminc-negyven lélek is, akik a földet közösen birtokolták, és az elhaltak jószágát közösön is örökölték. Ha a nagycsalád férfitagjainak katonáskodniuk kellett, általában egy seregben szolgált apa, testvér és fiú, így könnyebben viselték a hadjárat fáradalmait, jobban segítették egymást, és nagyobb lelkesedéssel harcoltak.
Igaz az is, hogy Becsét csak olyan közeli falvakba vitték el vendéglátói, ahol az emberek elégedettek voltak, és az élet mintaszerűen folyt. Ha valamilyen irányban még tovább próbált menni, elébe állt egy udvarias, mosolygó bizánci hivatalnok, és hódolattal közölte, hogy azt az utat éppen építik, vagy katonai gyakorlatozás miatt lezárták. Leó sokat tudott ezekről a távolabbi településekről is, de keveset beszélt róluk, s akkor is csak a szabadban, ahol nem hallgathatták ki őket. Leó a huzatos, ridegen fényűző palotában mindig hallgatag volt, és óvatosan fogalmazott. Egyik napon, talán a tizediken, amit már meddő várakozással töltöttek el Bizáncban, a kísérők lemaradtak, és Leónak megeredt a nyelve.
– Bocsáss meg, uram, hogy szűkszavú vagyok, de nem akarok mérget az ételembe vagy tőrt a hátamba. Engem itt renegátnak tekintenek, és sok-sok aranyat ígértek nekem, ha elárullak és félrevezetlek. De én vissza akarok veled térni, uram, Erdőelvére, és mielőbb, ezért én nem hitegetlek. Nincs itt keresnivalónk. El kell mennünk minél előbb, s ha nem engednek szépszerével, meg kell szöknünk, amíg lehet. Velünk senki sem fog itt törődni, de könnyen lehet, hogy fogságra vetnek, hogy ne alkalmatlankodjunk tovább. A következőket tudtam meg. III. Mihály császár élete állandó veszélyben van, a palotaőrség is két pártra szakadt. Az udvarba került ugyanis egy fiatal paraszt, aki először udvari birkózó volt, és mindenkit legyőzött, de a versenyhajtók között is az első lett. Trákiából jött, de örmény származású: Bazíliosznak hívják. Nos, hamar a császár kegyence lett, még azt is engedélyezte, hogy egykori szeretőjét feleségül vegye, ami Bizáncban igen nagy kegy.
– Különös – mondta Becse, és elmosolyodott.
– Avar mérték szerint valóban az – mondta Leó komoran. – De itt elindult a lavina. Bazíliosz az erős ember, az új ember – vérszomjas ember, őt akarják az urak császárukul. Azt várják tőle, hogy a parasztokat szolgasorba taszítsa, letörje a paulikiánusokat...
– Kik azok?
– Eretnekek, akik egyenlőséget hirdetnek, és fegyveres felkelést szerveznek a birodalom ellen, főleg keleten. Lehet, hogy a császár attól tart, a felkelők szövetkeznek Bizánc ellenségeivel, ezért akar keménynek látszani a bolgárokkal és az avarokkal szemben... Mihály császár megértőbb volt mindeddig velük szemben, s ezért még Ephesos városát is elfoglalhatták... egész Trákia mellettük áll... De Bazíliosz más... Neki a hatalom kell. És most mindketten arra várnak, hogy a palotaőrség melléjük álljon teljesen. Amelyik győz, az megöleti a másikat.
– Nekem beszélnem kell a császárral, akármelyik is lesz a császár – mondta Becse konokul.
– Ezért küldött a népem, hogyan szökhetnék meg dolgom végezte nélkül, szégyenszemre?
Becsének nap mint nap szembe kellett néznie kíséretének morcos arcával, és éreznie kellett, mennyire tehetetlen ebben a helyzetben. Idegennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, és aggasztotta a rábízott emberek, a kíséret miatti felelősség is. Már megbánta, hogy elfogadta Mamur ajánlatát, és a széki avarok közül vitte embereit: ha az övéi lettek volna vele, biztonságosabban érezte volna magát, és az övéi nyíltabban megmondták volna, mit akarnak. De a széki avarok csak egymás között pusmogtak, s hadnagyuk, Eszék, egy sötét bőrű, szakállas fickó, mintha eszét vesztette volna a gazdag, idegen és buja városban, ahol örömlányok kínálgatták bájaikat a császárilag fenntartott bordélyházakban, s ahová a sztratióták, a hivatásos bizánci katonák néhány garasért bejuthattak. Leó figyelmeztette Becsét, jobb lesz, ha az avaroknak nem engedélyez semmi kilengést, mert kiszámíthatatlan következményei lehetnek a tévedésnek vagy botránynak. S valóban meg is történt a baj, egy nappal az után, hogy Leó nyíltan a szökést ajánlotta Becsének.
Eszék önhatalmúlag elment a szállásról, kijelentette, hogy őrá nem vonatkozik Varsány-Becse tilalma, egy kis törzs idegen vezéréé, aki maga is a széki avarok kegyelméből él földjükön. A legények nem mertek csatlakozni hozzá, így hát Eszék aranyait csörgetve bevonult egy bordélyházba, és miután kedvét töltötte a bizánci rabnőkkel, vad duhajkodásba kezdett néhány pénztelen sztratiótával, akik megittasodván hamar sértegetni kezdték, barbárnak, pogánynak, emberevőnek csúfolták. Eszék kardot rántott, s bár ő maga is megsebesült, kettőt levágott a császári zsoldosok közül.
Mindezt Leó hozta hírül lélekszakadva, öreg arcán gonddal és iszonyattal, mert Eszék már bizánci börtönben várta a biztos halálos ítéletet: a bizánci törvények idegenekre is vonatkoztak. Becse nagy döntés elé került, mert Eszéket nem szerette, sokban a gyilkos és bajkeverő Kurtra emlékeztette. Mielőtt azonban dönthetett volna, zűrzavar támadt a városban: villámgyorsan elterjedt a hír, hogy palotaforradalom tört ki, és a testőrök Mihály császárt meggyilkolták. Az utcákon sztratióták vonultak, mind Bazílioszt éltették, úgy látszik, III. Mihály hívei nem mertek velük szembeszállni.
– Most kell indulnunk, uram, amíg tart a zűrzavar – mondta Leó, s nemsokára megjelent, a lovakat is előkerítette, s a magáé mellett egy nehéz igáslovat is szerzett, amit megrakott gyanús szerzeményeivel. A katonák és szolgák ügyet sem vetettek a barbárokra, Becse néhány bizánci aranyat vetett az istállószolgának.
– Kevesebb is elég lett volna – dörmögött Leó bosszúsan. – Még gyanút keltesz a bőkezűségeddel, uram.
A kísérők szállásán már nagy volt a nyugtalanság: a Forráskapunál tanyáztak, mindenkinek össze volt szedve a cókmókja, és ijedt tekintetük, zavart beszédük mindennél ékesszólóbban mutatta, mennyire várták már vezérüket.
– Hazamegyünk – mondta Becse komoran. – Csak az a kérdés, mit kezdjünk Eszékkel. Meg próbáljuk-e kiszabadítani, vagy azonnal induljunk?
Az emberek mogorván hallgattak. Becse maga sem tudta, mit akarhatnak, szívesen lemondott volna Eszékről, de nem engedhette, hogy a bizánciak avar vitézt sanyargassanak és végezzenek ki.
– Jól van – mondta, mintegy szándékosan félreértve a hallgatást. – Megpróbáljuk kiszabadítani a hadnagyot.
Az emberek most is csak hallgattak, egyikük sem mert ellentmondani – mindannyian belátták, hogy nem hagyhatják sorsára a kérkedőt, bármennyire is megérdemelte.
Leó szerencsére tudta, melyik börtönben őrzik Eszéket, s mindannyian a nyugati ciszternához vonultak. Leó elkérte Becsétől a bőrtarisznyát.
– Megpróbáljuk megvásárolni az életét – mondta Leó. – Kár lenne itt hagyni a fogunkat, ha már úgyis hazaindulunk.
Leó egyedül ment be a börtönbe, s csakhamar visszatért.
– Nem akarják kiadni, semmi aranyért. Becse végignézett vitézein.
– Kihozzuk?
Az emberek mind rábólintottak.
Leó tiltakozni kezdett.
– Ne próbáljátok meg! Sok katona van bent, és a lármára még több csődül ide! Mindnyájan itt hagyjuk a fogunkat, vagy fogságba esünk, és Eszék sorsára jutunk!
Becse embereire pillantott. Azok lassan eleresztették kardjuk markolatát. És a vezér elrestellte magát, hogy csaknem a biztos pusztulásba vitte kíséretét.
Ekkor, szinte a semmiből, erős lovascsapat termett ott, és körülvette őket. A páncélos tiszt mellett az a szolga lovagolt, akinek Becse korábban oly bőkezű jutalmat adott. Leó görögül káromkodott, de a szolga csak vigyorgott.
A palotaőrség tisztje Becse mellé rúgtatott.
– Uram, a császár megharagudna, ha búcsú nélkül hagynád el fővárosát. Kérlek, parancsold meg embereidnek, ne hagyják el szállásukat, te pedig jöjj velem. Bazíliosz császár nagyra becsüli az avar népet és követét, és elvár, hogy előtte megjelenj, és üdvözöld méltóságában.
Becse Leóra nézett, aki lefordította a tiszt szavait, és ugyanazzal a szusszal hozzátette:
– Úgy látszik, nincs más választásunk, legalább őrizzük meg a látszatot, uram.
Így hát Becse méltóságteljesen bólintott, s úgy tett, mintha a bizánciak erős lovaskíséretét csupán az avarok követe iránti hódolat hozta volna ide.
– Örömmel értesültem arról, hogy ilyen jeles férfiú került a megüresedett császári trónra, akinek egyik legelső dolga, hogy végre átvegye az erdőelvi avarok üzenetét.
A palota felé menet lassan elhaladtak a Justinianus emelte Hagia Sophia mellett, amelynek belsejét Becse már megcsodálta Leóval, de a többi avar most ámultan és idegenkedve szemlélte a hatalmas épületet, amelyhez foghatót elképzelni sem tudtak volna.
– Itt lakik az ő istenük, ilyen cifra, nagy kő házban. Valóban hatalmas isten lehet – mondta az egyik vitéz mogorván.
A palota hatalmas fogadótermében, ahová Becsét, és tolmácsát vezették, már sokan voltak.
– Minden külföldi követet idehívattak, uram – hajolt Becséhez közelebb az öregember.
A különböző viseletű és bőrszínű követek féltékenyen mustrálgatták egymást, valami láthatatlan határvonal elválasztotta a nyugatról érkezett, testes lovagokat és a vékonyabb, alacsonyabb keletieket, akik között az arabok és a különböző türk népek képviselői voltak legszámosabban.
– Nézd csak, uram, az a zöld köpönyeges, aki a bolgárok követével beszél, az Közel morva király küldötte. Hallom, a morvák térítőt kértek a bizánciaktól, s a bolgárok is hajlanának a vallás felvételére. Ha így lesz, nektek sem marad sok választástok, különben harapófogóba kerültök.
Becse érezte, hogy megbámulják gazdag, prémes öltözetét, arannyal kivert griffes övét, hátrasimította avar módra kétfelé fésült, varkocsba font haját.
– A mi népünk sohasem fog idegenektől hitet elfogadni – mondta büszkén. – Én valamennyire ismerem a ti hiteteket. Nem rosszabb, mint a miénk, de nem is jobb. Minekünk nincsenek szent könyveink, mi csak szájról szájra hagyományozzuk, amiben hinnünk kell, de mi nem hiszünk abban, hogy földi anyától szült ember istenné lehet, s elveheti a bűnöket. Abban sem hiszünk, hogy minden ember bűnösnek születik. Vannak jó és rossz emberek, de a rosszak közül csak egy kis rész születik annak, nagyobb részük megjavul, ha jó emberek közé kerül. Mihozzánk elvetődött egy rossz, lopó ember, aki nem akart dolgozni, és más kenyerét akarta enni. Elkergettük. Sokáig vártunk, mielőtt elkergettük, hátha megjavul. Nem javult meg. Az ő bűnét hogyan lehetne bárkinek is magára vállalnia?
Leó mosolygott az avar vezér okfejtésén, és éppen bele akart mélyedni a szentháromság bonyolult tanának a magyarázatába, amikor a cifra ruhás udvarmester megvert egy mély zengésű gongot, és gyaloghintón négy szolga behozta a bíborba öltözött császárt, Bazílioszt, aki két fejjel is magasabb volt a teremben bárkinél is, és comb vastagságú karjain aranyperecek villogtak. Ruganyosan kilépett a gyaloghintóból, és meghajtotta fejét az udvar s a követek felé, akik mélyen meghajoltak, sőt a kisebb vazallus országok követei le is térdeltek.
Bazíliosz hideg, szürke szeme végigvillant a követeken, megjegyezte magának, kik térdeltek le, kik hajoltak meg, s kik hajtottak csupán fejet előtte, majd Becséhez fordult.
– Nagy megtiszteltetés, hogy először hozzád fordult, uram! – mondta Leó suttogva, hétrét görnyedve.
A követek megütődve, irigykedve bámultak a barbár vezérre.
– Hozzád szólok legelőbb, avarok küldötte, mert tudom, te magad is vezér vagy, s azt is tudom, hogy a... néhai császár méltatlanul sokáig várakoztatott. Add elő üzeneted és kívánságod.
Becse előrelépett, meghajolt.
– Az erdőelvi avar birodalom kagánja, Kolos jó egészséget és hosszú életet kíván Bizánc császárának, s amint ezt levelében írja – Becse átnyújtotta a tekercset az egyik udvaroncnak –, békét és szövetséget ajánl a császárnak, s az esetleges közös ellenség ellen baráti segítséget. Nagyrabecsülése jeléül Kolos kagán ezeket az ékszereket és fegyvereket küldi neked.
Egy másik udvaronc most átvette az ajándékokat is.
– Én is jó egészséget, hosszú életet kívánok a kagánnak, akiről hallottam, hogy éppen gyengélkedik, és szívesen fogadom hódolatának és békeakaratának jeleit. Kívánságom az, hogy nyissa meg birodalmának határait a bizánci kereskedők és papok előtt, s ezen kívánságomat majd írásba is foglaltatom a kagán részére. Távozzatok békével kedvetek szerint, mint a birodalom hű szövetségesei. Kincstárnokom majd átadja az én ajándékaimat Kolos kagánnak és neked, vezér, aki bátran messzi útra indultál, hogy néped békeszándékát megjelentsd nekünk.
A császár meghajtotta fejét, jelezvén, hogy Becsét elbocsátja. De Becse, az udvaroncok megrökönyödésére, továbbra is a helyén maradt.
– Megköszönöm a kagán nevében a császár jóindulatát. De külön kegyet is kérek tőle: Eszék nevű hadnagyunk, kíséretem vezetője összeszólalkozott két bizánci katonával, és megölte őket. Kérem, add ki őt nekünk, császár, hogy a saját törvényeink szerint ítélkezhessünk felette otthon.
A császár az udvaroncok közül valakinek a tekintetét kereste, és Becse követte a császár pillantását. Megdobbant a szíve a felismeréstől: Melisszénosz volt az, aki alig észrevehetően bólintott. Erre a császár is kegyesen bólintott, s kiadta a parancsot Eszék szabadon bocsátására.
Becse megértette, hogy Bazíliosz Melisszénosz tanácsára cselekedett úgy, ahogyan cselekedett, és azt is megsejtette, hogy Melisszénosz szívében nem maradt gyűlölet, inkább elismerés, és most ezzel a tettével törlesztette adósságát. Ránézett Melisszénoszra, és meghajtotta fejét.
A görög halványan elmosolyodott.

 

NEGYEDIK FEJEZET

Bars nagyon várta édesapját. Kemény tél szakadt Avarországra, olyan hideg, hogy még Kába tárkány sem emlékezett vissza ehhez foghatóra, pedig igencsak számon tartotta az időjárást. Minden víz befagyott, de még a konyhai vedrekben is reggelre, s a Tudás Házához vezető út is embermagas hótorlaszokkal telt meg. A gyerekek azért élvezték a hideget, mert szánkáikkal, fatalpaikkal vígan csúszkáltak, a szülők kiengedték őket a gyűrű falain túlra, ahol a nagy hegyek alsó, szelídebb lejtőin kitűnő lesiklásra nyílt módjuk.
Bars és Temel együtt szánkáztak, kissé távolabb a többiektől. Bars apjára gondolt, aki azt mondta, hogy ahová megy, ott mindig tavasz van, de valahogyan a kisfiú ezt nehezen tudta elképzelni, ez a tél olyan hosszú és tömören, ridegen valóságos volt, hogy talán még a Világügyelő is közelebb húzódik égi kályhájához, a naphoz.
Bars megérezte, hogy apja távollétében fontos események történtek a törzs életében, bár jelentőségüket nem értette pontosan. Kolos vezérről riasztó hírek érkeztek, már többször halálának hírét költötték, Ruozd táltos pedig egyre nyíltabban kezdett arról beszélni, hogy ideje lenne új vezért választani Varsány-Becse helyett, akit vagy túszként tartanak fogva a tornyos Bizáncban, vagy pedig kíséretével együtt megölték a hosszú és veszélyes úton. Bars a változást észrevette azon is, hogy a főemberek, de még a szolgák is hányavetibb, sőt tiszteletlen hangon kezdenek beszélni Ölrun asszonnyal, anyjával, s úgy tekintenek rájuk, mint akik jogtalanul bitorolják a vezéri szállást, de már nem sokáig. A táltos még a Tudás Házában is arról példálódzott a gyermekek előtt, hogy vezér nélkül szétszéled a nyáj, s hosszan beszélt a nagy hun királyról, Attiláról, akinek halálával megdőlt a nagy hun-avar birodalom, s egyre több tért nyertek a keleti és nyugati frankok. A kisgyermekek legtöbbje értetlenül figyelte ezt a beszédet, de Bars kihámozta értelmét, mert édesapja sokat mesélt neki a régi történetekről, s megértette, hogy a táltos minden eszközzel, önmaga előtt is, ürügyet keres arra, hogy a régóta áhított vezérséget megkaparintsa.
– Menjünk fel arra a csúcsra – mutatott Temel egy magasabb hegyre, valamivel távolabb. – Megjárjuk egy óra alatt, és onnan lesiklunk, egyenesen ide.
– Megvan az két óra is, felfelé – mondta Bars. – És anyám azt mondta, hogy soha ne szakadjunk el a többiektől. Tudod jól, hogy farkasok vannak a közelben, és nagyon éhesek. Éjszakánként jól hallani az üvöltésüket.
– Csak nem félsz? – nevetett Temel. – Van késünk, íjunk, nyilunk, mi bántódásunk esnék?
– De hát ezekkel a nyilakkal csak madarat lehet lőni – mondta Bars kételkedve és bizonytalanul, mert nem szerette volna, ha gyávának tűnik. Temel elhúzta a száját.
– Ebédre visszaérünk. De ha nem mersz...
– Miért ne mernék? – mondta Bars hetykén, és elvörösödött.
Nem is egy vagy két, hanem három óráig tartott az út fölfelé, mert a hó néhol derékig ért, és itt-ott szinte nyakig szakadtak a felül fagyott hótömegbe. Mire felértek, a játszótársak is eltűntek odalentről, hiszen már jócskán délután volt.
– Sebaj, egykettőre lesiklunk – mondta Temel, de ő is megszeppent egy kicsit, mert az árvák házában már bizonyára észrevették, hogy elkésett az ebédről, és ezért senkit sem szoktak megdicsérni. Odafent a szél is metszőbb volt, mindketten megéheztek, és így még mardosóbb volt a bizonyosság, hogy ezen a napon büntetésből egyikük sem fog ebédet kapni, de talán még vacsorát sem.
Már éppen fel akartak ülni a szánkóra, hogy nekivágnak a meredek lejtőnek, amikor Bars felkiáltott.
– Odanézz! Talán édesapámék!
A hágón, kelet felől lovasok parányi pontjai jelentek meg, de sebesen jöhettek, mert szemlátomást nagyobbodtak.
– Sokan vannak – mondta Temel.
Vártak, hogy jobban kivehessek alakjukat. Barsnak jobb szeme volt, de csak akkor mondta ki az igazságot, amikor már Temel is észrevette.
– Idegenek. Nem avarok.
A lovaik kisebbek voltak, és a lovasok kezében hosszú kopjaféle volt, amelynek felső végén valami sörényféle lengett. És egyre többen lettek, és amikor dél felé pillantottak, ott is meglátták, hogy idegen lovasok ereszkednek alá.
Szótlanul, de vad sietséggel pattantak fel a szánra, összeszorított foggal ásták ki magukat, amikor először beszakadt alattuk a hó. Nem tudták, mifélék az idegenek, de kelet felől jöttek, a gyepük felől, a senki földjéről. És tudták, hogy minden perc, amelyet a gyűrűnek megszereznek a felkészülésre, életet jelenthet.
A lejtő véget ért, most volt a legnehezebb az útjuk, mert futniuk kellett, és lélekszakadva futottak is, egészen a gyűrű kitárt kapujáig, ahol az őr békésen szunyókált, s csak a hó ropogására riadt fel.
– No, mi van? Farkast láttatok? Idáig nem merészkedik a beste féreg, ne féljetek! Vagy az ebéd miatt az igyekezet?
– Idegenek! Sok-sok lovas! – kiáltották a gyerekek lélekszakadva.
– Idegenek? Székiek bizonyára! Kár volt ennyire megijednetek! – nevetett az őr. – Te vagy a vezér fia, igaz-e? Hát csak megismered a mi lovasainkat?
– Ezek mások voltak! Hosszú kopjájuk van, sörény leng róla!
– Sörény? – Az őr összehúzta a szemét. – És hányan voltak?
– Sokan! Nagyon sokan!
– Ugyan már! Azért fontoskodtok, hogy elkerüljétek a büntetést! Iszkiri, menjetek hamar! Talán még kaptok ebédet!
Az őr nevetve megtaszította Temelt, s a gyerekek vonakodva ugyan, de elindultak a gyűrű belseje felé.
– Nem hisznek nekünk, hiába láttuk – mondta Bars kétségbeesetten.
– Talán tényleg a mieink – mondta Temel bizonytalanul.
Bars rá sem hederített. Megindult a vezéri szállás felé, mint a nyíl, magában azt kívánva, bárcsak laknának még mindig a gyűrű szélén, mint régen, abban a házban, amelyet apja saját kezével épített. Bárcsak itt lenne már!
Berontott anyjához, aki most, hogy idősebb lett, és elnehezült, szívesen lepihent étkezés után, és a további munkákat a szolgálókra bízta. De a keze azért ilyenkor is járt, gyapjúfonalat gombolyított, s maga elé nézett szomorúan: Ölrun Becse nélkül ismét azt érezte, ami valójában is volt: árva, árva és megtűrt idegen az avarok között.
– Édesanyám! Idegenek jönnek, nagy sereggel!
– Elkéstél az ebédről – mondta Ölrun szigorúan, majd a háttérben álldogáló Temelre pillantott. – Talán a pajtásod miatt?
– Láttuk a hegytetőről, igazán láttuk! Az őr nem akarta elhinni! Fegyveresek jönnek, nagy sereggel!
Ölrun hosszan nézett a fiára. Elsápadt.
– Jól van. Látom, igazat mondasz. Szaladjatok gyorsan Leng hadnagyért! Gyorsan!
Ölrun maga pedig a szolgákat, szolgálókat szalajtotta széjjel a hírrel, s néhány perc múlva már erős lovascsapat vágtatott ki a délkeleti kapun, hogy kikémlelje a közeledő fegyveresek szándékát, a kapu pedig döngve becsukódott. A megerősített őrség komor izgalommal vizsgálta íjait, és még több nyílvesszőt halmoztak fel, a gyerekek és az asszonyok pedig gyorsan telemerték a magas palánk melletti víztartályokat, hogy azonnal védekezhessenek a tűz ellen, ha az ellenség gyújtó nyilakkal támadna.
– Nem értem – mondta Leng hadnagy, és a közeledő idegeneket vizsgálta. – Te láttál már ilyeneket? – fordult Solthoz.
– Besenyők. Nincsenek sokan, de tudtam, hogy el fognak jönni.
– Most teljesítheted a fogadalmadat – mondta az egyik vitéz.
– Teljesíteni fogom – mondta Solt, és fekete arca megkeményedett. Előbbre rúgtatott.
– Várj! – mondta Leng élesen. – Lehet, hogy békés szándékkal jönnek, nemsokára elválik. És hozzájuk mérve kevesen vagyunk. Csak a gyűrűben védhetjük meg magunkat, ha támadnak.
– Támadni fognak – mondta Solt. – Nem látod, hadnagy, nincsenek velük teherhordó állatok. Mindenütt rabolnak, és minden foglyukat megölik.
– Téged sem öltek meg – mondta Leng kétkedően. – Ők is csak emberek, méghozzá türkök. Rokonaink. Rólunk is járnak máshol ilyen dajkamesék, hogy minden elevent elpusztítunk, hogy vért iszunk, emberhúst eszünk... Őket is csak anya szülte...
– Mondtam, hogy kegyetlenek és vadak. Ha hadba lépnek, olyanok, mint a farkasok. Csak a kumánoktól félnek. Azt beszélik, hogy a mogyerieket is délnek szorítják...
– Túl sokan vannak. Forduljunk vissza. A gyűrű közelében várjuk be őket, nehogy elvágják a visszavonulásunkat – mondta Leng.
A harciasabb, fiatalabb vitézek elégedetlenül pusmogtak. Olyan régen nem mérték össze fegyverüket ellenséggel, hogy Leng parancsát nem okosságként, hanem gyávaságként értelmezték. De engedelmeskedtek, mert a kopják már egészen közel villogtak.
A besenyőket szemmel láthatólag meglepte és elkedvetlenitette, hogy nem sikerült váratlan támadással rajtaütniük a kis avar településen. Szétszóródtak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy körülvegyék a gyűrűt, majd kisebb csapat vált ki a bolyból, és a kapu elé húzódott felderítők felé ügetett.
Tisztes távolban megálltak, s vezetőjük messze hangzó kiáltozásba fogott. Egyedül Zankfi Solt értette, miről van szó, bír a mondatok hangzása ismerős volt az avar füleknek.
– Azt mondják, hogy ez a föld itt az övék, és minden, ami rajta található. Ha meghódolunk előttük, és elismerjük ezt, továbbra is szabadon élhetünk mint a besenyők vérrokonai és szövetségesei. Ők nem az avarok ellen indultak, hanem a bolgárok ellen.
– Akkor miért bennünket háborgatnak? Mondd meg nekik, hogy ez a széki avarok országa volt és az is marad, s benne minden eleven lény és minden kincs. Mondd meg, hogy eddig is szabadok voltunk, és úgy akarunk élni, amint nekünk tetszik.
Zankfi Solt visszakiáltotta az üzenetet, és megtoldotta még a saját szakállára valami besenyő káromkodással, amitől a követek szemmel láthatóan dühbe gurultak.
Néhány pillanat múlva már mindkét oldalról süvíteni kezdtek a nyilak, amelyek egyelőre ártalmatlanul zuhantak a földre a célpont előtt.
– Vissza! Vissza! – kiáltotta Leng, mert észrevette, hogy a távolabb húzódott besenyő lovasok a gyűrűhöz közeli fák takarásába lopakodnak, s a lóról leszállva igyekeznek kihasználni a terep egyenetlenségeit, hogy beássák magukat a hóbuckák mögé.
Leng elmosolyodott, annak ellenére, hogy a helyzet igen súlyosnak látszott.
– Sosem tudnak bennünket megtörni – mondta, amikor mindannyian a vastag tölgyfa kapu oltalmában voltak már, s a besenyők fáradt nyilai ártalmatlanul surrogtak el fölöttük. – Télvíz idején hadat indítani – esztelenség. Vagy éhen halnak, vagy elkotródnak néhány nap után. S ha sikerül Kolos vezérnek üzennünk, valamennyien itt lelik halálukat, azon a földön, amely állítólag az övék...
Leng szavai bátorságot öntöttek a vitézek szívébe, az ifjabbak önérzete is elcsitult: belátták, hogy az ellenség legyőzésének sokféle fortélya lehet, s nem szükséges feltétlenül a fegyver ahhoz, hogy bebizonyítsák: nem rettegnek az ellenség nyilaitól.
Néhány fiatal Zankfi Solt köré csoportosult, akiben hőst láttak, és megindultak a besenyők ellen. Leng Solt után kiáltott.
– Megállj! Egyszer már halálba vittél avar ifjakat, most megint meg akarsz öletni néhányat? Menj egyedül, ha elment az eszed!
Solt e szavak hallatán megtorpant, visszaparancsolta az ifjakat, és farkasvigyorral meglengette szablyáját, jelezve, akkor egyedül megy. Leng megérezte, hogy az emberei szívesen követnék Soltot, és megértette, hogy rossz vért szülne, ha visszaszorítaná a harci kedvet. Felintett a gyűrű falára az őrségnek, és ő is felemelte szablyáját. A palánk tetejéről erre megindult a nyílvesszők áradata, amely már elérte a besenyőket, mert a magasság jó néhány ölnyit hozzáadott a nyilak repüléséhez.
Zankfi Solt hátra sem nézett, hogy követik-e: már csak büszkeségből sem tette volna, de a düh, fogságának és megkínzatásának emléke megvadította, s úgy csapott le egymagában a besenyők közül a legelsőkre, hogy nyilaik nem találták el, mintha varázslatos páncél védte volna őt és lovát is, és szablyája alatt egyre-másra dőltek el a besenyők, fanyelű kopjájukat egyetlen sújtással eltörte Solt.
Leng kénytelen volt Solt után vezetni csapatát, bár az áttörésnek kedvezőbb pontját is megtalálhatta volna. De a kitörés túl hamar következett be, váratlanul érte az ellenséget, amely nem számíthatott arra, hogy a nehéz kapu ilyen rövid idő alatt kinyílik éppen azok előtt, akik látszólag miattuk menekültek védelmébe. A lóról leugrált besenyők nagy részét azonnal levághatták, s első vonalaikban, mielőtt utóvédjük felfejlődhetett volna, nagy pusztítást vittek véghez.
De a hadnagy látta, hogy a gyűrű oldalában szétszóródott lovasok gyorsan ismét összehúzódnak, s ha soká késlekednek, egykettőre elvágják őket a gyűrűtől, ahonnan változatlanul áradtak a nyilak, de most már a kiáltások is: vissza, vissza! Így hát Leng visszaparancsolta embereit, s az avar lovasok legázolták azokat, akik útjukba álltak visszafelé. Ötven harcosból, mint utóbb ki derült, tizenkettőt vesztettek, de a támadás eredményeként csaknem száz besenyő lovast öltek vagy sebesítettek meg, s az avar nyilaktól sok besenyő ló is megsérült vagy elhullott.
Zankfi Solt azonban nem fordult vissza a többiekkel, hanem megszállottként vagdalkozott tovább, ott, ahol a legsűrűbb volt az ellenség, míg azután több sebből vérezve le nem fordult a lóról, s egy besenyő fejét vette.
Az avarok között hamar híre terjedt Zankfi Solt hősiességének, s elterjedt a monda is, hogy Solt teljesítette fogadalmát, és háromtucatnyi életet vett el, így fizette vissza fogságban töltött, kegyetlen éveit.
A besenyők körülvették a gyűrűt, és tisztes távolban apró tüzeket gyújtottak, az avarok pedig egész éjjel figyelték az ellenséget, de azok nem mutattak támadó szándékot egyelőre.
A Varsány-törzs felnőttjei álmatlanul töltötték az éjszakát: most hiányzott legjobban vezérük, aki bizonyára bizánci fogságban sínylődik, vagy talán meg is halt már. Ruozd, a táltos pedig – aki rangban Becse után következett – hajnalra tanácskozást hívott össze, amelyre minden öreg, minden tisztségviselő hivatalos volt.
Becse és kísérete akadály nélkül átjutott Bazíliosz pecsétes levelével bolgár földre. Úttalan utakat választottak, s továbbhaladtak szinte pihenés, megállás nélkül, magukban számolva a megtett mérföldeket, hogy mielőbb megpillanthassák a kéklő hegyek koszorúját, amely mögött már Erdőelve rejtőzött. Becsének sok bosszúságot okozott Leó málhás öszvéreinek és lovainak lassúsága, amelyek oly könnyen elakadtak a sárban, és feljebb, a hegyek lábáig nyúló alföldön a hóban. Eszék egész idő alatt morcos volt és hallgatag, de Becse minden parancsát azonnal teljesítette, mert megértette, hogy életét a vezér közbenjárásának köszönhette. Tudta, hogy az avarok tanácsa előtt kell felelnie bizánci tettéért, amellyel veszélyeztette megbízatásuk sikerét és szégyent hozott az avar névre. Eszék ugyan tudta, hogy önvédelemből cselekedett, százszor és százszor felidézte magában a két kötekedő sztratiótát, akit megölt, és azt kívánta, bárcsak haragjában is kisebb csapást mért volna rájuk, akkor nem vesztené el nehezen megszerzett és kiérdemelt hadnagyi rangját.
Már messziről látszottak az irdatlan hegyek kéklő tömbjei, amikor Varsány-Becse kénytelen volt tábort veretni embereivel, mert emberek és lovak egyaránt botladoztak már az éhségtől és fáradtságtól. A hegyeknek ez az oldala lakatlan volt jószerével, mert védtelen volt, a természet nem védte semmivel, s vadak sem igen lakták, csak tavasszal vonultak át rajta: télen a ragadozók is felhúzódtak a hegyekbe vad után.
Ami kevés, vizes fát találtak, nagy nehezen meggyújtották, s megosztották kevés élelmüket. Szánakozva nézték a lovakat, amelyek már két napja nem jutottak semmi takarmányhoz, hiába túrták fel számukra a mély havat, a gyér fű fagyott és ehetetlen volt.
– Nem fogják bírni tovább az utat, át a nagy hegyeken – mondta Eszék komoran. – Ez lesz a legkeményebb útszakasz. Nem vághatunk így neki. Mindenképpen kell valamilyen takarmányt szereznünk.
– Ketten elmennek érte, a legpihentebb állatokkal – rendelkezett Becse. – Addig mi sem mozdulunk innen.
– Leó öszvérei bírják legjobban.
– Azt már nem! – pattant fel az öregember. – Nem azért kíméltem őket idáig!
– Mi megdögölhetünk, csak a portékájának ne essék baja! – mondta az egyik széki avar.
Becse Leóra pillantott. – Oda kell adnod az öszvéreket, Leó, különben te sem jutsz haza élve, sem a kincseid!
Az öreg magában morogva engedelmeskedett, nyerget raktak a két szürke jószág hátára.
Becse választása Laposra és Bihorra esett, ők voltak a csapat legnyugodtabb, legtapasztaltabb katonái. Bihor erős volt, mint egy medve, egy-egy kezével fel tudott emelni egy embert a feje fölé, Lapos pedig apró termete ellenére bátor és ravasz volt. A két férfi elválaszthatatlan jó barát volt, családjuk nem volt, megszokták az állandó hányattatást, és akkor érezték magukat a legjobban, amikor mások a legtöbbet sóhajtoztak, bárcsak már otthon lennének. Lapos és Bihor most is zokszó nélkül, vidáman szállt nyeregbe, pedig az ő gyomruk is ugyancsak korgott. Becse átadott nekik két bizánci aranyat, nem akarta, hogy raboljanak a katonái.
Sötétedésig már nem sok idő volt, de a havas síkságon éjszaka is jól lehet látni, sőt a tüzet, a mécsvilágot is mérföldekről meg lehet látni.
Bihor és Lapos késő reggelre ért vissza saját nyomán, a két öszvér afféle rögtönzött szánt húzott, szénával, egy kisebb zsák zabbal és egy még kisebb zsákkal, amelyből köleslepény és egy oldal szalonna került elő. Sőt egy kulacs is, tele pálinkával.
Az avarok megéljenezték a két vitézt, Leó is megenyhült, amikor látta, hogy kedves öszvéreinek semmi bajuk sem esett.
– Szerencsénk volt – mesélte Lapos, miután alaposan elverték éhüket, s a kulacsnak is végére jártak. – Fényt pillantottunk meg, és egy tanyára bukkantunk, de jól megerősített tanyára ám, melyet sosem vehettünk volna be, ha mindahányan is mentünk volna rájuk. Valami táltosfélék voltak, nagy szakállúak, harciasak, s csak pár szót tudtak a mi nyelvünkön. De amikor megértették, hogy a császártól jövünk vissza, rögtön megenyhültek, és még az aranyakat sem fogadták el, itt vannak, ni! – és a vezér kezébe adta a két aranypénzt.
Ölrun álmatlanul forgolódott ágyában: érezte, hogy ura hazafelé tart. Nem tudta volna megmagyarázni érzésének bizonyosságát, de még a végtelen hómezőt is látta, ahol Becse most kis tűz mellett melegszik. Észrevette, hogy Bars sem alszik, hanem a végtelen, hideg, csillagos eget bámulja.
– Kisfiam, megláttam egy pillanatra apádat, hazafelé tart: életben van.
Bars megörült ennek, de meg is borzongott. Mégis igaz lenne, amit néha a háta mögött hallott, hogy boszorkány fia?
– Édesanyám, honnan tudod te ezt?
– Ha majd nagyon szeretsz valakit, akkor te is megérzed, bármilyen messziről is, mit csinál éppen, jó sora van-e, vagy rossz. Én rólad is meg fogom érezni, ha majd messze kerülsz tőlem.
– Én sosem hagylak el téged, édesanyám! – mondta Bars komolyan. – Csak a Tudás Házából kerüljek egyszer el... nem szeretem Ruozdot. Félek tőle. És most... ha jön is apa hazafelé, mi lesz vele? Hiszen a besenyők sokkal többen vannak, körülvették a gyűrűt...
– Majd idejében észreveszi, és hoz segítséget a székiektől... ott bizonyára nem is tudják, hogy a besenyők leereszkedtek a hágón, és betörtek Erdőelvére... Ha hírt tudna valaki vinni a gyűrűből Kolos vezérnek, akkor megszabadulnánk tőlük, mielőtt újabb hordák érkeznének... elmenne a kedvük a háborútól...
Bars hallgatott. A csillagok pislákolni kezdtek, s ahogyan végre elálmosodott, tudatában ott dobolt anyja szava: ha hírt tudna valaki vinni... ha volna valaki...
Másnap reggel Bars elővette Becse egyik tőrét, amelyet Kába tárkánytól kapott, kis iszákjába süllyesztett kenyeret és sültet, kovakövet és vasat, csipetnyi sót és bőrkulacsban vizet, és kiszökött a vezéri szállásról. Megkereste Temelt, és elmondta neki tervét. Temel először kinevette, aztán felajánlotta, elmegy vele. Bars nem egyezett bele, sőt megeskette Temelt, csak akkor keresi meg édesanyját, és mondja el neki, hová tűnt fia, ha már látta, sikerült átszöknie a besenyők őrláncán is.
Bars előrelátóan fehér kecskebőr bundáját vette fel, ugyanolyan süveggel, amelyet jól a fejé be húzott. Apró alakja alig ütött el a piszkosfehér hó színétől...
Temel kötélen eresztette le a gyűrű faláról, s addig figyelte, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy Bars átjutott a besenyők vonalán. Ha nem éri baj, egynapi járásra már széki avarokat talál, azok elviszik Kolos vezérhez, ha ugyan hitelt adnak egy Varsány-törzsbeli kisfiú szavainak...
Bars visszanézett a gyűrűre, a fal tetején jól kivehette Temel apró alakját, intett is neki, de a kis alak már nem intett vissza: Bars beleolvadt a tájba.
Tiszta volt a feje, és úgy érezte, most lett igazán felnőtt. Ha sikerül, amit kitervelt, akkor bebizonyíthatja, hogy méltó a vezérségre, méltó arra, hogy egykor róla nevezzék el az avarok egyik törzsét.
Megindult északnyugat felé, amerre a széki falvakat sejtette. És reménykedett, hogy édesanyja majd őt is látja, biztonságban, akárcsak apját.

 

 

ÖTÖDIK RÉSZ

 

ELSŐ FEJEZET

Ameddig a szem ellátott, sátrak állottak: dísztelen, katonai sátrak, tartós bőrből, sokszor foltozottan. A sátrak körkörösen álltak, középen a vezéri sátor, amelyben a kündü és a gyula tanácskozott. Kissé távolabb, a hatalmas tábor szélén állottak a kabarok kúpos sátrai.
A kündü, aki hófehér ruhájában, arany nyakláncában, ősz hajával sokat szenvedett, sokat gondolkodó ember benyomását tette, feszülten figyelt zömök, izmos gyulájára, Harikra, a katonák vezérére, aki háború idején teljhatalmat gyakorolt a mogyeri törzs felett, s a kündünek csak tanácsát kellett, hogy kikérje. Ügyek, a kündü szívesen hallgatta Harikot, akiben feszült az erő és a fiatalság, s akiben megbízott, bár a folytonos hadviselés miatt egyre kevesebb tényleges hatalom jutott ellenében neki.
– Itt, a két folyó közt egyelőre biztonságban vagyunk.
– Csak voltunk, kündü, csak voltunk. Apáink háromszor tíz esztendeje még azt hihették, biztonságban leszünk itt. De ezek a folyók nem jelentenek igazi védelmet.
– A kazárok ellen mégis megvédtek.
– Mert a kazárok nem akartak nyugatabbra terjeszkedni. De most átengedték a besenyőket, az úzokat. Ők behúzódnak a váraikba, ezeket az új, vad népeket pedig ránk eresztik. Most majd megbűnhődünk, gondolják, amiért a kabarokat befogadtuk. Nagy besenyő hordák kerültek meg bennünket, s napnyugatnak indultak. Ha sikerül ott megvetni lábukat, befognak minket.
– Én jártam a nagy kagánnál. Árnyék volt csak, árnyékok felett. Kazária már csak nevében létezik. Nem tudnak mit kezdeni a ruszokkal, a bolgárokkal, a bizánciakkal, a besenyőkkel. Velünk sem.
– Nem szabad azt hinnünk, a világ megáll, mert mi megálltunk. Lehetséges, hogy valóban megállhatunk itt örökre. Én szeretném a legjobban, mert itt föld és víz van bőven, és emberek-állatok jól érzik magukat ezen a helyen. De gondolnunk kell arra is, mi lesz, ha tovább kell mennünk. Meg kell mutatnunk a fegyvereinket gyepűinken túl is, hogy tiszteljenek bennünket, és féljenek tőlünk. Ezért küldöm el ezt a csapatot.
– Küldöd? Hát nem te fogod vezetni őket, gyula?
– A fő had itt marad. Nem vagyok annyira vakmerő, hogy védelem nélkül hagyjam törzseinket.
– És a csapat vezére ki lesz?
– A te fiad, kündü. Álmos, Ügyek és Emese fia, aki felövezett ifjú és derék legény. Fiatalokat adok mellé, olyanokat, akik elfogadják vezérségét.
– Miért ne fogadnák el?
– Mert még nem járt hadban. Én tudom, hogy megállja majd a helyét, de a katonák jobban szeretik a harcedzett, tapasztalt vezért. Hívasd ide, kérlek, szeretném, ha együtt mondanánk ezt meg neki.
Álmos magas, karcsú vitéz volt, arca szép, szabályos, de barnább, mint általában a mogyeriek, és keze meglepően nagy volt, ujjai vastagok: karjaiban olyan erő volt, hogy az elejtett vadkant egymaga fel tudta emelni. Fekete szeme nyugodtan fürkészte apja és a gyula arcát: mivel főrangúnak született, nem sütötte le soha szeméi a nálánál idősebbek előtt, ahogyan a korabeli legények szokták.
A kündü és a gyula tetszéssel figyelte a legény viselkedését, s a gyula máris megnyugodott döntésében: az Álmosból áradó nyugalom szinte balzsamként hatott rá. Eszébe jutott Emese csodálatos álma, akire a Világügyelő szent turulmadár képében reászállott, és teherbe ejtette az asszonyt, akinek úgy tetszett, méhéből forrás fakad, ágyékából dicső királyok származnak majd, de ők nem ezen a földön uralkodnak. A mogyeriek rögtön elhitték az álom valóságát, mert akarták is hinni, Harik azonban sokáig úgy vélekedett, hogy ezzel az álommesével Ügyek és Emese csupán meg akarja erősíteni saját helyzetét, és már jóelőre biztosítani akarja fia vezérségét. Sokan azért kételkedtek az álomban, mert a két nagy folyó köze oly biztonságos és végleges lakhelynek tűnt, hogy nehéz volt elképzelni, mi szükség volna újabb haza után nézni. Harik azonban most, hogy Álmosra pillantott, elfelejtette kételyeit, és elhitte, hogy ezekben az erős markokban lesz egykor a mogyeri törzsek sorsa, az onogurok közül mindazoké, akik nem hajtottak fejet idegen uralom előtt.
A kündü szólalt meg.
– Fiam, úgy határoztunk, te vezeted a hadat nyugatra. Megpróbálod elkerülni a ruszokat, bolgárokat, átkeltek a magas hegyeken, átkeltek Avarországon, és addig mentek, míg kőből emelt nagy falakat nem találtok, a keleti frankok birodalmának határán. Ott sok zsákmányt szerezhettek, de vigyázzatok: nem a zsákmány a fontos, hanem, hogy megfigyeljétek, milyen erősek az ottani törzsek, megbír-e velük a szablyánk, meghódolnak-e előttünk. Légy barátságos és méltóságteljes, különösen az avarokkal szemben, akik rokonaink. Puhatold ki, szívesen vennék-e, ha szövetségre lépnénk velük a bolgárokkal és a szlávokkal szemben.
– Hány embert kapok?
– Hatszor százat. Ilyen sereggel mindenütt átverekszed magad, de ahhoz mégsem túl sok, hogy a gyors mozgásban akadályozzon. De ha többet kívánsz, kiegészítheted ezerre.
– Többet én sem ajánlok – mondta a gyula. – Apádnak igaza van, Álmos. Ezer emberrel több mindent lehet elérni, mint kétezerrel. Minél többen vannak, annál lassúbbak, annál nehezebb élelemmel ellátni őket, annál több előreláthatatlan dolog történhet. Mindig állíts erős elő- és utóvédet, soha ne érezd magad annyira biztonságban, hogy nem állítasz erős őrséget. Idegen faluba vagy városba sose lépj be teljes seregeddel, különben úgy eshetsz fogságba, hogy senki sem szabadíthat meg. Az idegeneknek tett ígéreteidet is mindig tartsd meg, de te magad sose bízz abban, hogy ők is megtartják. Ne engedd katonáid fosztogatni, feleslegesen gyújtogatni, kárt okozni, mert halálos ellenségeket szerzel, akik sosem felejtik el, mit tettetek, és utódaidon is megtorolják a jogtalanságot.
Álmos fejet hajtott.
– Úgy lesz, gyula.
Az ifjú most letérdelt atyja elé, aki megáldotta, s közben mindhárman akaratlanul is felidézték magukban az álmot. Vajon igaz álom lesz-e?
A következő három nap a sereg összeállításával, készülődéssel telt el. Tömlőkbe töltötték a húspépet, a szárított húst, a bort; ellenőrizték az íjakat, kiegészítették teljessé a tegezben levő hosszú nyilakat, a tárkányok még egyszer megélezték és megedzették a szablyákat. A sereg igásállatokat nem vitt magával, csak tartalék lovakat.
De a legtöbb legény az előkészületeken túl a búcsúzkodással és az ünnepléssel töltötte el a várakozást. Az itthon maradott ifjak közül sokan irigykedtek a szerencsés kiválasztottakra, bár jól tudták, a sereg csak hosszú hónapok, talán évek múlva tér vissza, megfogyatkozva, ha ugyan visszatér, hiszen a nyugatra kiküldött kémlelők közül csak kevesen tértek vissza, és nagyon is zavaros mesékkel, amelyekből alig lehetett kihámozni, voltaképpen milyen hatalmak és milyen erőkkel uralkodnak a nagy hegyeken túl.
Az indulás napjának hajnalán nagy tüzek lobogtak az egész szálláshely széltében-hosszában. A táltos rövid imádságot mondott, megáldotta a hadba indulókat, nagy zsákmányt és gyors, dicsőséges hadjáratot kívánt nekik. Az idősebbek közül több százan lóra kaptak, és elkísérték a sereget a folyóig, segítettek az átkelésben, és addig álltak ott, míg a túlpart mocsaras, bozótos lankái mögött el nem tűnt a sereg, mely most, idegen földön nem tűnt oly nagynak és erősnek, magabiztosnak, inkább kicsinynek és esendőnek, idegen tájak, idegen szelek szeszélyei kiszolgáltatottjának. Csak a legidősebbek, legtapasztaltabbak tudták, hogy ez a sereg nem egyszerű portyázó, zsákmányszerző had, hanem új hazát kereső-kémlelő had, ezer szempár a százszor ezer helyett, ezer izgatottan dobogó szív százszor ezer itthon maradt szív helyett.
Álmos a sereg élén lovagolt, a vezető mellett, aki kabar volt, vagyis a kazárok ellen lázadó törzs egyik tagja, s aki ismerte az utat a nagy hegyekig. A kabar öregember majd onnan egyedül visszatér, és megjelenti a kündünek, hogy biztonságban és veszteség nélkül tették-e meg az út első részét.
Álmos most még nem állított elővédet, mert a mocsaras-zsombékos árterületen csak a kabar ismerte a járást, s aki óvatlanul félrelépett, könnyen elveszhetett a ravasz ingoványban. Ezért is tartották a mogyeriek Etelküzüt bevehetetlen erődnek, annak ellenére, hogy sík vidék volt, nem védték magas hegyek. De télen, amikor a nagy folyók és a láp befagyott, egyszerre megnőtt annak a veszélye, hogy a vakmerő besenyők, úzok észrevétlen átkelnek, és meglepik a mogyeriek téli szállásait. Meg is történt egynéhányszor, de szerencsére csak kisebb csoportokban, s mire a nagyobb had megérkezett volna, már megindult az olvadás és a jégzajlás is.
Álmos szerette Etelküzüt, akárcsak társai, és idegenkedett a gondolattól, hogy valaha is el kell hagyniuk népével együtt, akárcsak apja, a kündü. Ügyek mindig arról beszélt, hogy minden föld megszentelt hely, ha őseink csontjait őrzi, és hogy árva az a nép, amely nem tiszteli meg őseit azzal, hogy azon a tájon él, amelyet az ősatyák vérükkel megszereztek. A kabar most néptelen pusztaságokon vezette át a hadat, a nagy rusz földváraktól sok-sok napi járásra. A második napon azonban mégis egy kisebb földvárba ütköztek, amely szinte a mocsár kellős közepére épült, s erősen meg volt rakva katonákkal.
– Ne haragudj rám, uram! – mormolta az öreg kabar. – Amikor legutóbb erre kémlelődtem, itt még semmi sem volt. Úgy látszik, a ruszok szemet vetettek Dentü-mogyerra is.
A földvárban észrevették az idegen sereget, nagy mozgolódás támadt, több kisebb lovascsapat áradt ki.
– Mit gondolsz, meg fognak minket támadni? – kérdezte Álmos, nyergében felágaskodva, hogy hátranézzen, mennyire nyúlik el a had.
– Nem gondolnám – mondta a kabar. – Ahhoz kevesen vannak. Csak kísérni fognak bennünket, hogy megállapítsák, merre tartunk, mi a célunk. A mogyeriek a ruszokkal mindig békességben éltek eddig. Csak akkor harcolnak, ha nincs más választásuk.
Álmos fiatal szeme kíváncsian fürkészte a rusz katonákat, durva, ékítmény nélküli köpenyüket, nehéz, ormótlan pajzsukat, súlyos, fénytelen sisakjukat, széles járomcsontú arcukat, amely valami súlyos szelídséget tükrözött. Aztán végignézett saját vitézein, akik közül az utolsónak is gazdagabb volt az öltözéke, csillogóbbak a fegyverei. A hosszú nyakú, sima szőrű pusztai mének élesen elütöttek a ruszok bozontos, mokány lovaitól.
A ruszok valóban tisztes távolságban maradtak, a mogyeri íjak lőtávolán kívül, s egykedvűen, de éberen figyelték a sereg vonulását. A vidorabb, kivagyibb ifjak is hamar elfelejtették vidámságukat, és sűrűn tekingettek oldalra és hátra: a nyílt ellenségességnél is zavaróbb volt ez a fegyelmezett kísérgetés.
A nagy hegyek aljánál azután a ruszok valóban elmaradtak, ahogyan az öreg kabar megjósolta.
– Furcsa emberek – mondta Álmos elgondolkodva. – Tudják, mit akarnak, anélkül hogy megpróbálnák értésünkre adni.
A kabar bólogatott.
– A mieink kereskedtek velük. Igazságos emberek, mégis nehéz velük. Ritkán nevetnek, és semmit sem felejtenek el. Ha lerészegedsz, és megígérsz valamit, ők emlékezni fognak rá, pedig éppen annyit ittak. Mégis emlékeznek. És még senkitől sem hallottam, hogy megadták volna magukat, bármilyen túlerő ellenében. Csak harcolnak tovább, pedig tudják, hogy nincs reményük a győzelemre.
– Ha így van, vigyázni kell velük – mondta Álmos. – Az ilyen emberek barátnak jók, ellenségnek veszedelmesek. Eljöhet az az idő, hogy a bizánciak rettegni fogják a ruszok kardját.
– Lehet, hogy így lesz, nagyuram – mondta a kabar. – A mogyeri vitézek hetykébbek, rövid idő alatt többet tudnak tenni és bírni, a ruszok azonban – várnak. És nálunk az a mondás járja, hogy minden azé, aki várni tud.
Most először látott Álmos igazi, magas hegyeket, eddig csak eszével értette, hogy a halmoknál magasabb dombok is lehetnek, de hogy ilyen felhőkbe vesző, égig nyúló hegyek is létezhetnek, azt csak saját szemének hitte el.
A kabar mintha kitalálta volna gondolatait.
– Ott majd lassabban kell mennetek, nagyuram. A ti sík vidéki lovaitok nem szokták ezt meg. Ide bizony jobb lenne, ha a ruszok apró lovaival kapaszkodnátok fel... A hágót nem nehéz megtalálni, ott nem kell félnetek, mert néptelen, legfeljebb vadászok, hegyi rablók lakják, de azok előletek inkább elbujdosnak. De a másik oldalon már ügyeljetek, verjetek tábort, és küldjétek ki szemeket, mert odáig már eljuthatnak bolgárok, morvák, frankok is, de azt sem lehet bizonyosan tudni, hogyan fogadnak benneteket az avarok.
– Jól van, öreg, jól van – mondta Álmos türelmetlenül. – Visszafordulhatsz, és megjelentheted apámnak, Ügyeknek, hogy baj nélkül jutottunk el a nagy hegyekig, s hiszem, hogy továbbra is szerencsével járunk. Nos, mi van még? Mondtam, indulhatsz. És köszönöm.
– Bocsáss meg, nagyuram. Te tudod, hogy én kabar vagyok... a te seregedben is vagyunk néhányan... Ha úgy esnék, hogy új szállásterületet találsz, nekünk, kabaroknak szép, sík vidéket jelölj ki, de ne mocsarasat... olyat, mint amilyen volt a mi földünk Nagy-Kazáriában...
Álmos elmosolyodott.
– Látom, messzire gondolsz, öreg. Megígérem.
Az öreg mélyen meghajolt, intett a seregben elővédként szolgáló kabaroknak, mondott nekik valamit saját, torokhangú nyelvükön, amitől a kabar vitézek egyszerre kirántották szablyájukat, s megéljenezték Álmost. A mogyeriek, akik nem értették a dolgot, kissé gyanakodva pillogtak, de a kabarok lelkesedése órájuk is átragadt, ők is hujjogatva kihúzták szablyájukat.
Álmos végignézett derék seregén, és szívében azt kívánta, bárcsak mindannyiukat épségben vissza is hozhatná a nagy útról.

 

MÁSODIK FEJEZET

Bars akárhogyan is igyekezett, három nap alatt jutott el csak a széki avarok városába, átfagyva, holtfáradtan. Egy teremtett lélekkel sem találkozott, a pásztorok nyájukkal téli szállásukra vonultak, s talán a besenyők híre is elérte a gyepűvidéken élő magányos vadászokat, csapdaállítókat, favágókat. Két éjszakát a szabadban töltött, kis tűz mellett, dideregve, a közeli farkasüvöltésre figyelve, a harmadik éjszakát pedig egy roskadozó, elhagyott kunyhóban töltötte.
Félig ébren álmodott, rossz szalmába fészkelődve, erős, okos apjával álmodott, aki mindig tudja, mit kell tenni, aki megszabadítaná népét a baljós hordától, ha itthon volna... Az aranyos bizánci játékszerre gondolt: vajon milyenek lehetnek akkor a városok, a kőből rakottak, magas tornyúak, ha a játékaik is ilyen drágák és finomak? Anyjára gondolt, félelem hasított szívébe, vajon mennyi gyötrelmet okoz az ő vakmerő eltűnése, és homályos rettegést érzett, hogy talán édesapja ott, messze, ahol minden szebb és gazdagabb, talán el is feledkezik őróluk, talán vissza sem akar térni...
De elhessegette magától ezt az álmot. Nem, az ő édesapja ilyet sosem tenne, már útban lehet, talán meg is érkezett már...
A harmadik napon végre találkozott egy vadásszal, aki prémeket vitt Kolos várába, s aki csaknem lelőtte hosszú, horgas nyilával, mert a fehér bekecsben valamilyen állatnak nézhette.
– Hát te mit keresel itt egymagád? – kérdezte a bozontos szakállú férfi, s kíváncsian fürkészte a gyermeket, aki viseletében némiképp különbözött a széki avaroktól. – Tán elvesztetted a szüléidet?
Bars elbeszélte sebesen, szakadozott szóval az eseményeket. A vadász először hitetlenkedve hallgatta, de amikor Bars határozottan állította, hogy ő Varsány-Becse vezér fia, egyszerre megváltozott a széki avar magatartása. Meghajolt Bars előtt.
– Apádról sok jót hallottam, kisuram, pedig itt a hegyek közt nem érnek rá hazudozni az emberek. Te lennél hát a fia? Derék fiú vagy! Nem értem ugyan, hogyan törhettek be ilyen váratlanul a besenyők, csak az történhetett, hogy több haddal jöttek, és egy szálig levágták a határ őrzőket. Méghozzá úgy, hogy hírmondó sem maradt. Akkor pedig nagy baj van, mert Kolos vezér mit sem tudhat a dologról, s apád, mint mondtad, külországban van. Mit gondolsz, ki tudnak a gyűrűben tartani még három napig? Mert annyi idő kell, hogy bármiféle sereg vissza is érjen.
– Ki tudnak – mondta Bars. – A falak erősek, a besenyők egyelőre nincsenek többen, mint azok, akik a gyűrűt védik. Ha nem tudják megrontani vagy felgyújtani a palánkot, akármeddig ki tudnak tartani a mieink. Minden termés be van takarítva, hiszen tél van, a besenyők nem találnak ennivalót maguknak.
– Okos fiú vagy, kisuram – mondta a vadász. – De most már induljunk! Méghozzá gyorsan kell most mennünk, és lefelé! Mindjárt meglátod, miként szoktunk mi itt a hegyekben gyorsan utazni!
A vadász kivette övéből széles fejű vasfejszéjét, körülnézett, s egy közepes magasságú fenyőfa kivágásához kezdett. Jó félóra alatt végzett a munkával, de Bars türelmetlenül toporgott, el nem tudta képzelni, mi oka lehet a vadásznak arra, hogy éppen most kezdjen fát vágni. A férfi aztán kezdte lecsupálni az ágakat, gallyakat, de nem mindet, csak az egyik oldalon, úgy, hogy jó néhány ág szélesen kinyúlt.
– No, készen van a szánka – mondta a vadász kedvesen. – Ülj csak fel, de óvatosan helyezd el a lábad, kisuram, mert megy ez ám, mint az istennyila, ha egyszer megindul.
A vadász, akit Kerkának hívtak, hátul foglalt helyet, hogy lábával irányíthassa a fatörzset, a fiúcskát pedig középre ültette, a legvédettebb helyre.
Szédítő sebességgel haladtak, időnként éppen hogy elkerülve a fákat, máskor egész vízmosásokon suhantak át, havas nyiladékokon. Néhány perc alatt nagyobb utat tettek meg, mint amit gyalogszerrel több óra alatt is nehezen küzdöttek volna le.
Kerka a hegy aljánál lefékezte a szánkafát, leporolta a havat ormótlan nemezcsizmájáról, és elmosolyodott.
– Megijedtél, kisuram? Nem kell félni. Mi gyakran megyünk így, de csak ha sietünk. Itt az erdőben pedig nem szokás sietni, nem is érdemes. Ezek a prémek – bökött az ügyesen összekötött halom állatbőrre – nem késnek el sehonnan. De te nagyon sápadt vagy.
– Éhes vagyok – vallotta be a kisfiú.
– Akkor eszünk – mondta a vadász. – Előbb is mondhattad volna.
Miután ettek-ittak, a vadász felcihelődött.
– Aztán mondd csak, tudod-e, kihez menjünk ezzel a hírrel? Mert az, hogy én hiszek neked, még nem jelenti azt, hogy mindenki elhiszi a mesédet.
– Nem mese – mondta Bars sértődötten. – Kolos vezérhez kell menni egyenest.
Amikor azonban a városhoz érkeztek, olyan mozgolódás volt mindenütt, ami akár hadikészülődés is lehetett volna első látásra, de az emberek hallgatagok voltak, siettek dolguk után, vagy csöndben összedugták a fejüket, úgy sutyorogtak, az asszonynép pedig itt-ott rítt is. Még a szaladgáló gyerekek is csöndesebben voltak, arcukon látszott az értetlen megilletődés.
Meghalt Kolos vezér.
A férfi és a gyermek elképedve nézett össze.
– No, akkor nekünk befellegzett – mondta Kerka. – De be ám egész Erdőelvének. Kolos fia még éretlen pulya. Mit fog az kezdeni a besenyőkkel?
– Menjünk azért csak a vezéri szállásra – mondta Bars.
De az ajtónálló testőr elébük meresztette lándzsáját.
– Félre innét, ember! Itt nem kell a te prémed! Nem tudod, hogy gyász van?
Kerka Barsra mutatott.
– Nézd csak, ez a fiú Varsány-gyűrűből jött, betörtek a besenyők, körülvették a gyűrűt, meg kell jelentenünk a hírt...
A testőr farkasmód vicsorogva nevetett.
– Te meg felültél ennek a mesének? Majd éppen egy taknyos gyerek jelenti meg a hírt... még hogy besenyők! Akkor a gyepűelviek hol voltak? No, hordjátok el magatokat, míg jó kedvemben vagyok. Nem is vagyok jó kedvemben.
– Én Varsány-Becse vezér fia vagyok! – mondta dühösen Bars.
– No, szép! Ha még sokat hazudozol, az is eszedbe jut, hogy Kolos vezér fia vagy!
A testőr elfordult, mint aki a maga részéről befejezte a beszélgetést, és a másik őrhöz fordult.
– Hallottál még ilyet? Ha nem hinném, hogy bolondok, akkor még kedvem lenne el is agyabugyálni őket! Ilyen időkben veszedelmes dolog bolondozni!
Bars kimerültén leült a hóba, a vadász mellé kuporodott.
– No, kisuram, most mihez kezdjünk? Igazán te volnál a vezér fia, vagy csak lóvá tettél engem is? – kérdezte, de aztán ismét jól megnézte a fiú arcát, villámló tekintetét, és békítőleg hümmögött. – Jól van, én hiszek neked. De ezzel nem megyünk semmire. Láthatod, milyen vadbarmok őrzik a vezéri szállást – tette hozzá hangosabban, hogy a testőrök is meghallják.
– Tartsd a szád, te vadász! – bökött felé a lándzsával az őr.
Kerka a fejszéjéhez kapott.
– Mi történik itt? – kérdezte egy komor, ékes ruhájú katona, aki az ijedt és kimerült Barsnak ismerősnek tűnt, de nem tudta, miért.
– Ez a vadász meg ez a gyerek ostobaságokat beszél itt, azt mondogatják, hogy hírt hoztak, mindenféle badarságot fecsegnek össze, és sértegetnek, amiért...
– Mamur hadnagy! – kiáltotta Bars örvendezve.
– Honnan ismersz, te gyerek?
– Felkaptál a nyerged elé, uram, és elvezettelek apámhoz, Varsány-Becse vezérhez! A hadnagy végignézett a fiún.
– Alaposan megnőttél! Tényleg te volnál az? Miféle hírt hozol? Remélem, jót, mert rosszból nekünk is van bőven! Ostobák! – fordult az őrökhöz. – Legközelebb már engem sem akartok beengedni! Gyere, fiam, és te is, te vadász! Talán megjött a vezér? Éppen jókor jönne meg!
Amikor már bent a szálláson voltak, s a hadnagy alaposan kikérdezte Barsot, miközben a háttérben szolgák és asszonyok sürögtek-forogtak, a temetés és a tor előkészületein buzgólkodva, a hadnagy elkomorult.
– Nagyon jó, hogy eljöttél, fiam, neked is köszönöm, vadász. Nagyon nagy szerencsétlenségnek kellett történnie, hogy a széki avarok közül egyetlen hírmondó sem akadt. De van még egy baj. A vezér temetése holnap lesz, addig még akkor sem tudnék hadat indítani a gyűrű megsegítésére, ha a besenyők itt kopogtatnának a szállás ajtaján. Azon a temetésen minden vitéz részt akar venni, s a toron. Ha valaki elmulasztaná, az ősök szellemei megharagudnának rá, és többé nem segítenének rajta, ha bajba kerül. De hát ezt ti is így tartjátok, nemde?
– Így – bólintott Bars.
– Akkor most egyetek-igyatok, adok mellétek egy szolgát, aki elkísér a szállásomra, a vendégeim vagytok. Holnapután majd elindulunk a besenyők ellen, s ha úgy gondoljátok, ti is jöhettek.
– Én, uram, ha lehetséges, nem mennék – mondta Kerka bátran. – Én vadász vagyok, nem pedig harcos, és el kell adnom ezeket a bőröket is...
Mamur furcsálkodva nézett végig a vadászon.
– Hát persze, tégy, amint jónak látod, szabad ember vagy. De miképpen van az, hogy te, aki bizonyára jól kezeled az íjat, hiszen sok zsákmányt ejtettél, mégsem akarsz fegyvert fogni a besenyők ellen?
Kerka megsimogatta fejszéjét, elgondolkodott.
– Az állatokat meg kell ölnünk, ha élni akarunk. De az embereket nem kell megölnünk. Én mindig az erdőben voltam, és ott semmi sem történik hiába. Belátom, hogy el kell űznötök a besenyőket, de én mégsem szeretnék emberi életet kioltani. Bőven adott a Világügyelő földet, erdőt, mezőt: rossz dolog olyasmiért hadakozni, amiből mindenkinek jut.
A vadász zavarba jött, hogy ilyen hosszan beszélt, elhallgatott. Barsra nézett.
– Ugye, nem haragszol rám ezért, kisuram? Ha majd megnősz, jobban megérted, amit mondtam.
Bars bólintott. Nem egészen értette Kerka szavait, de mélyen elgondolkodtatta az, amit hallott, és tetszett is neki. Csakhogy azok az emberek farkas módjára ereszkedtek le a hegyekből, és az övéi életére törnek. Talán ott nem volt elég föld, ahonnan jöttek? Igaz, az ő törzse is valahonnan nyugati Avarföldről menekült ide, a széki avarok biztonságába, s úgy látszik, a népeknek mégsem elég az a föld, amit a Világügyelő nekik juttatott, s nem akarnak saját munkájukból élni, inkább elrabolják egymás kincseit, asszonyát, állatait, betakarított termését. Bars kis agyában egymást kergették a gondolatok, míg a szolgák első fogásként tarhót, vagyis savanyított tejet adtak az asztalra, édes lepény kenyérrel.
– Látom, meglepődtél a szavaimon – mondta Kerka. – Talán azt hiszed, hogy gyáva vagyok.
– Nem vagy gyáva. Hiszen együtt szánkáztunk – mosolyodott el a kisfiú.
– Én sok embert láttam meghalni. Anyámat is, apámat is. Én elhatároztam, nem emelek kezet emberre.
A vadász és a gyermek csöndben evett: a kisfiú tudott volna ugyan válaszolni, kérdezni is, de szégyelte, hátha éretlennek tűnik, ezért inkább hallgatott.
Becse megérezte, hogy otthon baj van, és nagyobb sietségre nógatta kíséretét. Különösen Leóval volt sok baj, helyesebben öszvéreivel, amelyek érthetetlen okból hirtelen megmakacsolták magukat, és a lovak szerszámához kellett kötözni őket, hogy valahogyan továbbhaladjanak. A katonák sűrűn káromkodtak emiatt, s Lapos és Bihor most hiába cserkészte be a környéket, nem talált sem ennivalót, sem pedig elejthető vadat.
Becsében megrögződött, amit Tervel atyától tanult egykoron, s bár maga nem lett táltos, érzékeny idegeit meg tudta nyugtatni, izgatott gondolatait le tudta lassítani és összpontosítani úgy, hogy sosem hamarkodta el a döntést. A kíséretet Leóval együtt Eszékre bízta, ő pedig maga mellé vette Bihort, a nagy erejű avart, s messze elébe vágtak az öszvérek miatt le-lemaradozó kíséretnek.
A temetésre értek oda. Félelmesen kihalt volt a város, és ijesztően csendes: minden eleven, mozgó emberi lény odagyűlt a nagy sírverem mellé, amelyhez hegy magasságú követ és földet hordtak oda, a nagy vezéri kurgán elkészítéséhez.
Becse már látott ilyet: behunyta szemét. De amikor ismét felnyitotta, s az ember- és állatáldozatok vére már kiomlott, meglátta Barsot. Először nem akart hinni a szemének, de amikor meglátta, abban a nagy, döbbent csöndességben odaszaladt, karjába kapta gyermekét.
Nagy volt az öröm, éppen váratlansága miatt. A gyászoló tömeg felfigyelt Becse és Bihor megérkezésére, s csöndes éljenzésbe kezdett, ami nem egészen illett a temetés hangulatához. De Kolos vezér igazából nem volt sosem népszerű – túl heves volt, s mint a heves vérmérsékletű emberek általában, sokszor igazságtalan és kegyetlen.
– Éljen Becse vezér, éljen Becse vezér! – hangzott s erősödött fel a kiáltás.
Becse körülnézett, és tudta, tudta, hogy őt fogják a széki avarok vezéréül választani, amíg Borsa, Kolos fia kellőképp nem nő fel, és nem igazolja, hogy méltó a vezéri székre.
Meglátta Borsát is: a sovány, sápadt fiatalember szemét lesütve, fejét lehajtva állt a sír előtt, két testőr tartotta ingadozó testét: megszokta apja ellentmondást nem tűrő, mégis biztonságosan védő hatalmát, és most, mintha felgyulladt volna a világ, társtalan maradt.
Odament hozzá, a vállára tette a kezét. A fiatalember felrezzent, kis tőréhez kapott.
– Ki vagy te? Hogyan merészelsz...?
– A Varsány-törzs vezére vagyok. Megfogadtam apádnak, Kolosnak, hogy vigyázok rád, és melletted állok.
A fiú bizalmatlanul méregette a több hetes úttól megviselt, ápolatlan Becsét.
– Én vagyok az avarok vezére. Ti pedig csak megtűrt jövevények vagytok, akik nem tudtátok megvédeni őseitek földjét. Most mégis te akarnál megvédeni?
Mamur jött oda, megölelte Becsét.
– A legjobbkor jöttél. A besenyők betörtek, a ti gyűrűtöket fenyegetik. Úgy terveztük, holnap indulunk ellenük. A te fiad hozta meg a hírt. Derék gyerek, méltó lesz a vezéri székre!
Bars elpirult, Borsa pedig elhúzta a száját. A temetésnek vége volt, a kurgán már teljes magasságában emelkedett, a táltos körülmérte a szent helyet, amelynek határán túl csak az illendően gyászolók léphettek be ezentúl. S letűzték a kurgán tetejére a vezéri kopját, sok-sok szalaggal díszítve, minden nemzetség állatjelével ékesítve.
Mamur Becséhez hajolt.
– Most kell megtartanunk a választást, vezér. Mindenki téged akar, pedig idegen vagy.
– Megfogadtam Kolosnak, hogy megvédem a fiát.
– Jól van. Megvéded, de amíg ő érett lesz a vezérségre, addig mindannyian téged akarunk.
– És mi lesz az én fiammal? Borsa féltékeny lesz rá, és talán meg is öleti, ha egyszer hatalomra kerül.
Mamur elgondolkodott.
– Addig még sok idő telik el... Talán Bars más magas tisztességre juthat, vagy elmehet külországba követként... Nézd meg jól Borsát! Teljesítsd Kolos végakaratát! Erre az önhitt, puhány gyermekre bíznád az avarok utolsó menedékét?
Becse szemügyre vette Borsát, akinek lágy vonásait már most megfertőzte az apjától örökölt hiúság és kegyetlenség, de Kolos ereje és ravaszsága nélkül.
– Jól van – mondta rekedten. – Tartsátok meg most a választást.
Hamar bealkonyodott, és fáklyákat osztottak ki a katonák a nép között: mindenki tudta ebből, hogy sor kerül a vezérválasztásra. Mamur rövid beszédet tartott, elmondta Varsány-Becse vezér érdemeit, és ismertette Kolos vezér végakaratát. A nép helyeslően felmorajlott, Borsa pedig elsápadt, elhúzta duzzadt ajkát.
Becse maga is elcsodálkozott, hogy a széki avarok ennyire jól ismerik személyét és tetteit, annak ellenére, hogy Kolos meglehetősen jól elzárta a befogadott avar törzset a keleti határszélen. Amikor szavazásra került a sor, minden fáklya a magasba emelkedett, egyetlen szabad avar sem vonta kétségbe Kolos vezér akaratát.
Másnap már Varsány-Becse nemcsak Varsánygyűrű uraként, hanem az egész széki avarság választott vezéreként indulhatott a had élén, övéi megsegítésére. Tízszer ezer harcos gyülekezett össze hajnalban a földvár falai alatt.
Hajnal előtt megérkezett Becse kísérete is, Leóval együtt, aki csak azért sápítozott, mert két öszvére elhullott az erőltetett menetben. De kincsei, árui épségben megérkeztek.
Becse magához intette a torzonborz, piszkos, kimerült Eszéket.
– Köszönöm a fáradságod, hadnagy. Arról a bizánci dologról feledkezzünk meg! Te máris elfeledtetted velem.
– Engedd meg, hogy elkísérjelek, vezér! – mondta Eszék. – Engedd, hogy vérrel mossam le a vért! Engedd meg, vezér, hogy az elsők közt lehessek, akik a besenyőkre mennek!
– Jól van, hadnagy. Te vezeted az elővédet – mondta Becse, aki tudta, hogy ezzel a tettével, ha Eszék életben marad, örök hívet szerez magának, s a fiának is.
– Te az utóvédnél maradsz, a szekerek mellett! – fordult Barshoz. – Anyád már kisírhatta miattad a két szemét, nem akarom, hogy engem vádoljon az engedetlenséged miatt! Megértetted?
Bars lehajtotta fejét. Érezte, hogy apja szavaiból inkább szeretet és elismerés csendül ki, semmint megrovás, mégis felcsillant a szeme, amikor Becse odaintette magához Bihort.
– Bihor, hozd ide a császártól kapott fegyvereket!
A hatalmas termetű vitéz hamarosan visszatért egy málhányi aranyos-ezüstös fegyverrel. Becse kiválasztott egy könnyű, egyenes kardot, amelynek markolata elefántcsont berakással volt díszítve, s mindenki szeme láttára felövezte vele fiát.
– Ezt azért kapod, mert megjelentetted a hírt, s hogy megvedd vele magadat, s mindazokat, akik megérdemlik a védelmedet – mondta Becse ünnepélyesen. – Hat esztendővel előbb övezlek fel, mint szokásban vagyon, de megérdemled, nem azért, mert a fiam vagy, hanem mert helyén van az eszed és a szíved.
Bars most már láng vörös volt, bár apja szavait csak Bihor hallhatta, mégis ennek a néhány szónak varázslatos hatása volt: Barsból most lett igazéin férfi, mert az időben kapott és megérdemelt dicséret mindig szárnyakat ad az embernek. Bars engedelmesen hátrament a szekerekhez, oldalán szinte izzott a drága mívű bizánci kard, amelynek borotvaéles pengéjét bámulva nézték a közvitézek, akiknek fegyvere fekete vasból készült, s markolata keményfából volt kifaragva.
Bars leírása alapján óvatosan, négy irányból közelítették meg a gyűrűt, s a lentről érkezettek megvárták, míg a hegynek kerülők mintegy három óra múlva füstjellel jelezték, hogy készen állnak a támadásra. Bars a társzekerekkel, a vezeték lovakkal, a tartalék fegyverekkel és nyílvesszőkkel maradt, mintegy ötven vitézzel együtt. Egy dombon álltak meg, ahonnan jól lehetett látni a besenyők karéjban elhúzódó táborát.
A gyűrű felől semmiféle mozgást nem láttak, úgy tűnt, mindkét fél a másik kifárasztásában mesterkedett. Bars azonban azt is látta, hogy jóval több besenyő sátor emelkedik, s jóval több harcos nyüzsög lóháton és gyalog, mint amennyi szökéséig megérkezett.

 

Becse megadta a jelt a támadásra. Először a várban figyeltek fel a távoli mozgásra, s mire minden oldalról elkezdtek szállni az avar nyilak, már a gyűrűbeliek is beléptek a küzdelembe. A besenyők fele úgy halt meg a nagy kavarodásban, hogy még esélye sem volt a küzdelemre.
A többit lóhátról vágták le, sátraikat lerontották, letiporták a széki avar lovasok, foglyokat nem ejtettek.
Amikor később megszámlálták a besenyő holtakat, háromezernél is többet számoltak. Kétszáz harcos ásott nekik közös, hatalmas vermet a gyűrű tövében.
Azon a helyen tavasszal különösen szépen zöldellt a fű.

 

HARMADIK FEJEZET

Becse később ébredt, mint szokott, s öszszetörtnek érezte magát medvebőrös ágyán, a széki avarok vezéri szállásán. Lassan feltápászkodott, megnézte magát az óntükörben, amelyet még Kolos állíttatott a mosdóállvány fölé. Öreg, elnyűtt arcot látott, karikás szemeket, két keserű vonalat a szája mellett, és ősz hajszálakat. Most hirtelen eszébe villant éjszakai álma, s amire felriadt végül. A besenyők hulláit számlálták a hadnagyok, s bár Becse megszokta a halottak látványát, mégis megrázta ez a sok, értelmetlenül mészárszékre került test látványa. És közöttük látott valakit, aki talán a besenyők különös vallásának papja lehetett, mert ruházata különbözött a harcosokétól, egy öregembert, aki megszólalásig hasonlított a táltos atyára, Tervelre. S álmában ez a halott megjelent, vádlón mutatott őrá, és hiába magyarázta neki, hogy nem tehet semmiről, hogy nem ő kezdte a háborúskodást, az öregember csak ráirányította csontos ujját, és hirtelen lefoszlott a hús arcáról, kemény pillantása helyén megjelentek a sötét szemüregek, és Becse tudta, hogy a halál jött el érte, hogy üzenetet hozzon a másvilágról. Aztán a csontváz körülmutatott a tájon, ahol az előbb még a halottakat számlálták, és a havas tájon most különös építmények jelentek meg, olyan nagyok, amilyeneket ember nem is építhet, és irdatlan magasságú csövek, amelyekből sűrű, fekete füst gomolygott, és a levegőben nagy bugással kiterjesztett szárnyú madarak röpködtek, a szárnyuk, testük fénylett, és valami jelek is voltak az oldalukra festve; hirtelen a nagy építmények nyílásai kigyulladtak, de nem tűzzel, hanem fénnyel, szinte egyszerre, és valami fekete vasszörny csattogott el, nagyot sivítva.
Ha Becse bízott volna a széki avar táltosban, most nyilván hívatta volna, hogy megfejtse ezt a szavakkal alig visszaadható látomást, de ezt az álmot nem akarta senkivel megosztani. Még Ölrunnal sem, aki az utóbbi időben külön ágyban feküdt, mert valami titkos kór gyötörte, amellyel az urusok nem tudtak mit kezdeni, csak gyötörték főzeteikkel és kenőcseikkel minden eredmény nélkül.
Becse nehezen alkalmazkodott az avarok itteni szokásaihoz, pedig hát neki is széki avarrá kellett lennie. A legnagyobb kérdés az volt, megnyerheti-e Borsa rokonszenvét, el tudja-e fogadtatni magát gyámjául, vagy pedig számolnia kell azzal, hogy egy napon Borsa pártot üt ellene. A fiú úgy nézett rá, mint valami barbár gyilkosra, betolakodóra, aki ármányos módon ki akarja túrni jogos örökségéből, és így is beszélt Becsével, aki csak nehezen tudta türtőztetni magát, viszont korántsem szilárd vezéri tekintélyét aláásta Borsa kihívó viselkedése.
Becse a Varsány-törzs vezetésében utódjául Ruozdot nevezte meg. Nem nagy örömmel tette, de nem tehetett másként: ha nem tudja szemmel tartani Ruozdot, megkeseríthetné a vezéri székre termettebb utód életét. Nem örült viszont ennek, mert Ruozd túlságosan is áhítozott a hatalomra, ezért már eleve nem volt alkalmas a hatalom gyakorlására, s most, hogy a törzs vezére és táltosa lett egy személyben, rossz döntéseit még az avar hitre való hivatkozással is megtámogathatta.
Becse meg akarta őrizni a Varsány-törzs viszonylagos függetlenségét, ezért nem is kívánta egyesíteni a kicsiny törzset a naggyal, a kétezer lelket a negyvenszer ezerrel, mert a Varsány-törzs ereje éppen kicsinységében és mozgékonyságában rejlett, s a hasonulásnak lassan, a lehető legkedvezőbben szabad csak végbemennie. Körülbelül félszáz ezer ember Erdőelvén... Becse sokat tűnődött ezen. A hatalmas hegyek és erdőségek között szinte elvész ennyi ember. Ha szaporább és erőszakosabb népek kelnek át a hegyeken, nagy, üres területeket találnak, amelyeket nem lehet megvédeni, s védelmüket nem is lehet igazolni, hiszen jóval nagyobb térség jut egyetlen emberre, mint amennyi az eltartásához szükséges. Erdőket kellene irtani, gátakat emelni a hegyekből vadul lezúduló folyók és patakok elé, olyan jó utakat kellene építeni kőből, mint amilyeneket Pannóniában egykor a rómaiak építettek, hiszen kő itt is van bőven, emberi erő is, csak az a vasfegyelem és következetesség hiányzik, amellyel a nyugati és keleti frankok is építik kőváraikat, városaikat, kovácsolják páncéljaikat és fegyvereiket, építik templomaikat szigorú és mégis engedékeny istenüknek...
– Jó reggelt, vezér – lépett be Mamur Becséhez, aki félkönyékre támaszkodva gondolkodott. – Mára rendelted azt a besenyő főembert, aki az erdőn át akart visszamenekülni.
Becse bosszúsan nézett: nem tudta megszokni, hogy az erdőelvi avaroknál a vezérhez szabadok és szolgák egyaránt bejárhattak, s bár Mamurt szerette, és hálás is volt neki, úgy érezte, seregnyi fontos gondolatot röptetett ki agyából. Magára kerítette puha szarvasbőr köpenyét, és megnedvesítette arcát.
– Nem bánom, vezettesd be. De van-e, aki érti a nyelvét?
– Az nincs, vezér. De ez a besenyő, akit Törtölnek hívnak, a fogságunkban valamicskét megtanulta a nyelvünket. Egészen kigömbölyödött a fogságban: parancsod szerint jól bántunk vele.
– Már két hónapja is van, hogy elfogták, volt ideje rá. Hívasd be, hadnagy.
Csaknem kopasz, rózsásan kitelt arcú, középkorú férfi lépett be, két kezét mellére téve meghajolt, keskeny vágású szemét lesütötte.
– Üdvöz légy, vezér, porszem vagyok előtted.
– Üdvöz légy, Tőrtől, tekintsd magad vendégemnek. Remélem, nem bántak veled rosszul.
– Nagyon jól bántak velem, vezér. Mindennap volt sok hús és erjesztett tej. Tőrtől boldog volt, csak elesett társai szomorították.
– Ti jöttetek hívatlanul, Tőrtől.
– Éhesek voltunk, és meg kellett vizsgálnunk, merre foglalhatunk magunknak földet, ha az úzok ismét ránk támadnak. Nagy szárazság volt tavaly nyáron, nem termett semmi, jöttek úzok és mások, ők is akartak enni, tudták, nekünk van sok állat, elvenni tőlünk. Mi erre mit tehetünk? Jövünk mi is. Vagy elvesszük mogyeriek földjét, vagy átkelünk a nagy hegyeken. De a mogyeriek erősek, és nehéz hozzájuk eljutni. Nagy folyók, mocsarak. Mogyeriek sokan vannak. De látom, ti is sokan vagytok. Sok nyílvessző. De azért ránk nem kell haragudni. Mi voltunk éhesek, otthon sok asszony és gyerek. Nem lehet mást tenni.
Becse ránézett Törtölre, és a besenyő udvariasan lehunyta szemét.
– Jól van. Megértettelek, Tőrtől. Mit fogsz hírül vinni a tieidnek, ha szabadon engedlek?
– Ha szabadon engedsz, megviszem hírnek, hogy a széki avarok sokan vannak, és erősek. Akkor majd tanácskozni fogunk, és eldöntjük, hogy a mogyeriektől kell földet szereznünk barmaink legeltetésére.
– A mogyeriek nekünk rokonaink. Egyazon nyelvet beszéljük velük, ugyanaz az isten vigyáz ránk. Ha őket háborgatjátok, bennünket is háborgattok.
– Meg fogom ezt is mondani a mi kagánunknak. De hát mondd, vezér, mitévők lehetnénk? Minket szorítanak az úzok, őket a mongolok, s északra a ruszok, délre a rómaiak kerítették el a földeket. Kivel húzhatnánk ujjat?
Becse nem tudott megbirkózni ezzel az érveléssel. Rokonszenvvel tekintett Törtölre, s így szólt:
– Értem, amit mondasz, vitéz Tőrtől. Nyilvánvaló, hogy szorított helyzetében minden ember, minden nép, arrafelé megy, mint a folyó s a patak, ott keres utat, ahol a legkevesebb akadály van. Mi, erdőelvi avarok s a mogyeriek rokonok vagyunk. Sok száz évvel előbb jöttünk el régi hazánkból, de mindig tudtuk, hogy egyszer ők is utánunk jönnek: várjuk őket. Ha megindulnak egyszer, az ő hazájuk üres lesz: oda költözhettek. De ha ott is veszély fenyegetne titeket, kérhetitek bebocsáttatásotokat hozzánk, és mi örömmel adunk nektek elegendő földet, vizet, hegyet és legelőt. Nem mindig az az út a legjobb, amelyet fegyverrel nyitunk magunknak.
Tőrtől lehunyta a szemét, még mélyebben meghajolt, megérintette hirtelen Becse bőrköpenyének szegélyét, úgyhogy Mamur ösztönösen kardja markolatára csúsztatta kezét. De Tőrtől felemelte a köpeny szegélyét, és megcsókolta.
– Nagy vezér vagy, uram, igaz férfiú. Minden szavadat megjelenteni a mi kagánunknak, s kívánom, hogy sok tavaszt érj meg, hogy beválthasd ígéreted!
– Menj hát békével, Tőrtől. Adjatok alá jó lovat, és kísérjétek el a gyepűig, hogy biztosan és gyorsan hazaérjen az övéihez.
Tőrtől mélyen meghajolva, hátrálva távozott, ahogyan csak a nagy kagán előtt volt szokás.
Mamur arcán látszott, hogy nem tetszik neki a dolog.
Megvárta, míg a besenyő hadnagy eltávozik, csak akkor szólalt meg.
– Ne haragudj meg, vezér, de nem cselekedtél helyesen. A besenyők jóságodat gyengeségnek fogják érteni, s újult erővel ránk csapnak.
Becse csak a fejét ingatta.
– Úgy érzem, én jobban ismerem őket. Olyanok ők, mint mi voltunk, Varsány népe. Nem tehettünk másként, a nagyobb erő elől félre kellett húzódnunk, az asszonyok, a gyermekek, utódaink érdekében is. Ha kisebb erőre akadunk, akkor nem hátrálunk. De ti, jóval erősebbek, befogadtatok, és mi ezért örökké hálásak leszünk. A besenyők jó harcosok, s ha nem is nándorok, de türkök, mint mindannyian. Kevesen vagyunk itt, Erdőelvén. Kell a jó szablya és a biztos íj. Mit gondolsz, Mamur, mi lenne a világból, ha az ember minden más nyelven beszélőt meg akarna ölni? Még több szenvedés! Az emberek nem rosszak, csak olyanok még, mint az állatok: csordába, falkába verődnek, s félelmükben letapossák, aki útjukba kerül. Attila király tudta ezt, és a töredék népeket szívesen fogadta, s mindet hunnak nevezte, hadd teljék kedvük az egységben. Miért ne lehetnének a besenyők avarrá, ha kedvük van hozzá?
– Vagy mink besenyőkké – mondta Mamur komoran. – Nem, vezér, ezt a földet a Világügyelő nekünk szánta, ellene vétenénk, ha minden jöttmenttel megosztanánk! Már megbocsáss, hogy ellentmondok. De a széki avarok többsége, bizonyos vagyok felőle, hasonló módon gondolkodik.
– Akkor rosszul gondolkodnak – mondta Becse nyugodtan. – Túl sokáig voltatok elzárva a világtól. Kolos vezér nem engedett be külországi követeket, kereskedőket. Ha azt akarjátok ti is, hogy Avarország feltámadjon, nem szabad bezárkóznunk. Valaha miénk volt az egész síkság a Nagy Folyó mindkét partján, mostanra pedig visszaszorultunk a magas hegyek közé, ahol nem terem meg a búza. Meg kell mutatnunk magunkat a világnak, széles utakat és magas várakat kell építenünk, pénzt kell vernünk, hogy gazdagságunknak messze vigyék hírét a kereskedők. Aranypénzt. Hívasd ide Bulakot. És Leót is.
Bulak volt a széki avar bányák felügyelője. Fiatal, kövér ember volt, olyasvalaki, akin látszik, hogy szereti a jó életet és a jó ételeket. Nemsokára megérkezett Leó is, de Becse nem nevezte meg őket egymás előtt. Beszámoltatta Bulakot az avar bányák állapotáról, és megpirongatta, amiért oly keveset termelnek ki a bőséges kincsekből.
– Uram, az avarok közül igen kevesen hajlandók odalent túrni a földet, még kevésbé veszedelmes vágatokat készíteni, amelyek a föld mélyébe vezetnek – védekezett Bulak. – Csak foglyokkal és rabszolgákkal dolgoztatunk, de az utóbbi tíz esztendőben alig ejtettünk foglyot...
– Hallottad, Leó – fordult Becse a göröghöz. – Te jobban érted ezeket a dolgokat. Hogyan lehetne megsokszorozni a bányák termelését?
Leó szeme felcsillant az örömtől, hogy a vezér éppen őt, az idegent kérdezi, tőle kér tanácsot.
– Nagyon egyszerű. Először is a kibányászott aranynak-ezüstnek egy részét azoknak kell adnod, akik kibányásszák, megolvasztják. Legyen az... mondjuk... egy huszada annak, amit találnak. Ha ezt meghallják, sok derék szabad ember fog versengeni, hogy bányász lehessen. Ha pedig mégsem, hívj frank telepeseket. Ők ismerik a bányászat mesterségét és fortélyait, s ha letelepednek, hasznodra is lehetnek később.
– Nem kellenek idegenek! – mondta Mamur ingerülten. – Ez a mi földünk, s ami benne van.
Megvoltunk eddig is pénz nélkül. Annyit termelünk mindenből, ami magunknak kell, a felesleget, ha van, elcseréljük.
– Hiszen éppen ez az! – mondta Bulak idegesen, mert attól tartott, az új vezér leváltja tisztéről, s kinevezi helyébe ezt a minden hájjal megkent görögöt. – Az emberek keveset dolgoznak, mert azt hiszik, csak maguknak tartoznak számadással. De ha megszokják, hogy minden földet bevessenek, minden állatra szükség van, akkor elkezd áradni hozzánk a gazdagság!
Neszt hallottak a szomszéd szobából: mindenki odanézett. Ölrun támolygott ki, arca szürke volt, haja borzas, egykori szépségének inkább furcsa gúnyképe volt csak. Értetlenül nézett a Becsét körülvevő emberekre, valamit mondani akart, aztán a torkához kapott, és összeesett.
Hosszú pillanatokig senki sem mozdult a megdöbbenéstől, aztán egymást akadályozva emelték fel. Becse sápadtan hajolt Ölrun fölé, elszalajtott az urosért, de sejtette, hiába: Ölrun szíve már nem vert. Ott ült, Ölrun fejével az ölében, keze tétován simogatta asszonya hűlő homlokát, és nem jutott eszébe semmi, egyszerűen semmi. Mély, reménytelen tompaság szállt agyára, gépiesen érzékelte, mi történik a szobában, látta Bulakot, Leót, Mamurt, az urost, a szolgákat és katonákat, akik mind riadtan és szánakozva nézték, és szégyenkezve, de tehetetlenül érezte, hogyan csurognak le az első könnyek orcáin. Csak annyi ereje volt, hogy kinyögje, most még ne eresszék be Barsot, ne is szóljanak neki, majd ő maga fogja közölni vele a hírt.
Kisimítgatta a kócos, hosszú hajat, mely szőke volt, de a fény fehér hajszálakon is megcsillant már. Becse tudta, hiszen az urusok megmondták jó előre, hogy az asszonyban valami nagy, rossz betegség vert gyökeret, legbelül, a hasából terjedt kifelé, és nagy fájdalmait mákfőzettel csillapították. De igazán mindig azt hitte, Ölrun valahogyan, titkos erejénél fogva legyőzi majd a betegséget, mely eltűnik, mint a rossz álom. De most Ölrun itt volt, visszavonhatatlanul holtan, s ki tudja, mit akart volna még mondani, örökül hagyni neki, ha a halál nem jön el érte oly kegyetlenül.
Megjelentek a mosdató s öltöztető asszonyok, de Becse kihessegette őket: egyedül akarta elvégezni ezt az utolsó szertartást. S míg langyos vízzel végigmosta Ölrun hűvös, meztelen testét, melyet most először látott napvilágnál, egész életük végigrohant benne, ez a rövid, keserves és mégis olyan nagyszerű élet, amelynek kell, hogy értelme lett légyen, mert az nem lehet, hogy a szüntelen iparkodás, kapaszkodás csak a semmibe vezessen. Meg kell, hogy legyen ennek a gyümölcse Barsban és utódaiban, s meg kell, hogy legyen jutalma, amíg világ a világ.
Feladta Ölrunra a halotti inget, a gyászfehért, ügyetlenül kötötte meg nyakánál és derekánál a zsinórokat, s óhatatlanul arra a sok, s mégis oly kevés boldog órára emlékezett, amikor ezeknek a zsinóroknak a kibogozásával veszkődött.
Mire elvégezte, feltette magában, hogy összeszedi magát. Felöltözött, kivárta, míg erő költözik tagjaiba, s behívta az asszonyokat, szolgákat, s gondjaikra bízta a tetemet.
Átment Barshoz, aki éppen a rovást tanulgatta, hosszú pálcákat vésett-faragott már tele, s derült arccal nézett apjára.
– Édesapám, milyen nehézkes ez a rovás! Egy dalt próbálok immár órák óta belevésni a fába, s már három pálca is teli van vele, mégis az elején tartok. Ha talán deszkával próbálnám, jobb lenne – lesimítanék egy szép szál deszkát, arra sok mindent róhatnék, tán még képeket is írhatnék közé.
– Megolvashatom? – kérdezte Becse, s megsimogatta fia szőke haját.
Jól ismert avar dal volt a harcról és a szerelemről. Becse elmosolyodott halványan.
– Miért kell ezt lejegyezni?
– Egyszer majd megtalálják, és tudni fogják, mire gondoltunk – mondta Bars. – Tudni fogják, mit énekeltünk.
– Kisfiam, ezek a pálcák elkorhadnak a földben, mint mi magunk! – sóhajtotta Becse. – Talán azt sem fogják majd tudni, hogy avarok éltek ezen a földön...
Kicsordult a könny a szeméből. Bars felugrott.
– Mi történt, édesapám?
– Meghalt az édesanyád. Ne sírj, kisfiam, a Világügyelő rendelte így... De már mindketten sírtak, egymást átölelve.

 

NEGYEDIK FEJEZET

Álmos tábort bontott a nagy hegyek nyugati lábánál, miután meghallgatta a kiküldött szemeket, s úgy döntött, ha délnek fordul kissé, nem ütközik nagyobb ellenállásba.
A katonák vidámak voltak, mert a szép tavaszban minden ragyogott a napfénytől, és frissen zöldelltek a rétek és erdők is: nem volt nehéz legeltetni a lovakat, sem pedig elejteni egy-egy őzet vagy vaddisznót. Szép szarvasokat is láttak, de a törzs szent állatát nem akarták volna elejteni.
Útjuk első összecsapása egy szláv földvár körül folyt le, amely oly hitványka volt, hogy a vakmerő kabar lovasok könnyűszerrel átugratták, és hosszú kopjájukkal ledöfték azt, aki megpróbált ellenállni.
Álmos nem felejtette el apja, a kündü intelmeit, és nem akart vérfürdőt rendezni, de azt sem akarta, hogy hátában bármiféle erődítményt hagyjon, még ha silányat is. A félig pőre, torzonborz földművelők rettegve zárkóztak be veremkunyhóikba, de Álmos nem engedte bántani sem őket, sem jószágukat, csupán a gyenge vályogfalat romboltatta le, amely a szláv falut körülvette.
Következő táborhelyükön, már a nagy síkságon, megérkeztek az első bolgár követek, akik megpróbálták Álmost kérdőre vonni betörésé ért. Álmos megajándékozta a bolgárokat, és biztosította őket, hogy a frankok nagy városa a célpontja, s fegyvert csak saját maguk védelmében emelnek bolgárokra.
A bolgárokon látszott, elrémültek a pihent, jól felszerelt, népes seregen, mely nagyobbnak látszott, mert Álmos több tüzet rakatott, és embereit állandó mozgásban tartotta, hogy a bolgárok ne tudják felbecsülni sem számukat.
A kabarok jól értették a bolgárok beszédét, s a mogyeriek féltékenyen figyelték, hogyan elegyednek egyre barátságosabb társalkodásba. A mogyeriek a kabarokra gyanakvólag figyeltek, mert közülük egyre többen elhagyták őseik hitét, és a kálizokhoz hasonlóan Muhamad hitére tértek, s mulatságos leborulásokat végeztek dél felé a próféta tiszteletére. A mogyeriek megvetették ezt a kitalált hitet, s kinevették a kabarokat, akik az araboktól úgy tanulták, hogy a Világügyelő személyesen diktálta rovásba Muhamadnak az ő tanítását.
Álmos észrevette a mogyeriek elégedetlenségét, s felemelte karját. Erre minden beszéd megszűnt, s a harcosok egy szempillantás alatt nyeregbe pattantak. Álmos erős kísérettel küldte a bolgárokat a tábor határán túlra, s azontúl gondosan ügyelt arra, hogy a kabarok az idegenekkel folytatott tárgyalásokkor másutt legyenek szolgálatban. Álmos ugyan nem tartotta a kabarokat árulónak, amiért a kazár uralom elől a mogyeriekhez menekültek, hiszen a mogyeriek is hasonlóan cselekedtek jóval korábban, de a kabarok vadak és sokszor kiszámíthatatlanok voltak: szövetségesnek bizonytalanok, ellenségnek félelmesek, mert földet nem műveltek, s jurtáikat pillanatok alatt felszedve, családjukkal, állataikkal együtt is barmikor hajlandók voltak útnak indulni, még télvíz idején is.
Álmos ismét előreküldött kémeket, s most már egészen a Nagy Folyóig jutottak el, amely tavaszi áradásban volt, s meg kellett várni, míg az ár lefut, hogy az átkelést biztonságban megkíséreljék. Álmos közben megparancsolta, hogy fatörzsekből néhány nagy tutajt készítsenek, hogy a lovak málháját és a fegyvereket biztonságban átszállíthassák majd. Itt, a nagy folyó mellett, a várakozás hosszú napjai alatt, már elfogyott a had tápláléka, s a vadászok is eredménytelenül tértek vissza: csak apró szárnyasokat ejtettek el, de nagyvad nem került nyílvesszőre. Hiába küldött ki Álmos portyára még több katonát, sem lakott települést, sem elejthető vadat nem találtak.
A katonák elővették a szárított húst, a húsport, de már abból sem maradt sok, s a folyó vizétől sokan lázasak lettek. Álmos, kénytelen volt elrendelni az átkelést. A betegeket és a gyengébb lovakat is a tutajokra rakták, így is elveszítettek két katonát és három lovat, akiket elsodort az ár.
A túlparttól nem messze marhacsordát találtak, a pásztorokat szétkergették, a hatvan állatból tízet elhajtottak, s a sereg nagy lakomát csapott. Álmos hálát adott magában a Világügyelőnek, hogy ezt a csordát útjába vezérelte, mert különben könnyen elveszíthette volna a had bizalmát: a két harcos szükségtelen halála súlyosan nehezedett a vitézekre, akik a harcban való halálra jobban elkészültek, mint a küzdelem nélküli fáradalmakra.
Álmos úgy tudta, hogy a Nagy Folyón túl már frank helyőrségekbe fognak ütközni, de a frankoknak nyomát sem lelték. Pusztaságokon vonultak keresztül, amelyeket csak néhol tarkázott egy-egy szláv földvár, de ezek lerontásával már nem vesződtek: Álmos úgy ítélte, felesleges ezeket a békés népeket háborgatni.
De élelem kellett, és az élelmet ettől fogva mindig azoktól vették el, akiknek volt, de Álmos mindig vigyázott arra, ne kergessék kétségbeesésbe azokat, akik visszavonulásukat megakadályozhatják vagy esetleg meg is hiúsíthatják.
Az első frank előőrsbe egészen véletlenül ütköztek a kabarok, akik már megszokták, hogy ellenállással ritkán találkoznak, s egészen nyíltan száguldozták körül azt a vidéket, amelyet fel kellett volna deríteniük. A frankok láthatóan megrettentek a vad külsejű, gyors lovasoktól, s bár többen voltak, sietve meghátráltak erődített táboruk irányába. A kabar lovasok vad hujjogatással vették őket űzőbe, de hárman le is fordultak a lóról: a frank íjászok sem tétlenkedtek az erődítmény őrtornyában.
Az elővéd körbenyargalta a frankok táborát, néhány haragos lövést engedtek maguknak a falakra, de a vértes frankokban nem tudtak kárt okozni.
Álmos hosszan töprengett a kabarok szakadozott jelentésének meghallgatása után, mitévő legyen. Ha megpróbálja bevenni az erődöt, az hosszú időbe telik, márpedig őszre be kell fejezniük ezt a hosszú hadjáratot, vissza kell térniük az őszi munkák idejére, különben a vitézek nagyon nekikeserednek: de legkésőbb télre mindenképpen otthon kell lenniük.
A kabarok azonban annyira tüzeltek három társuk elvesztése miatt, hogy úgy döntött, összeméri erejét a frankokkal: ha bosszulatlanul hagyja mindezt, a mogyeriek még elbátortalanodnak.
Körülvette lazán az erődöt, távolról megvizsgálta a falakat, amelyek vastag palánkból voltak összeeresztve. A frank erőd őrségét nem becsülte kétszer száz főnél többre.
A mogyeriek többsége még nem látott nyugati harcost, s vizsga szemekkel fürkészték a fel-felbukkanó páncélos vitézeket, de csalódottan káromkodtak, amikor látták, nyilaik lepattannak nagy koppanással.
Álmos hadának nagyobb felét előrelátásból messzebb, egy dombhajlatban helyezte el, s szigorú parancsot adott, hogy onnan ne mozduljanak. Látta, hogy az erődítményt bevenni csak hosszas harc és nagy áldozatok után tudnák, s a tavaszi esőktől átnedvesedett palánkot aligha lehet felgyújtani.
De abban reménykedett, hogy a frankok vérszemet kapnak, s ha ők visszavonulnak, nagyobb erővel utánuk erednek. Hadnagyainak elmagyarázta tervét, s meghagyta, ha a frankok kitörnek, rendetlenül szóródjanak szét a dombok irányában, de ne túl gyorsan. És aztán... csak a vértek hasadékaira s a lovakra célozzanak. Még egy ideig engedte, hogy a hevesebb, ifjabb vitézek hasztalanul lövöldözzenek a falakra, aztán megadta a jelet a visszavonulásra.
Valóban, a frankoknak mintegy a fele kirobbant a menekülők után, s nehéz páncélzatukban, nagy lovaikkal egy tömbben vágtattak a mogyeriek laza és látszólag rendezetlen csapata után, hogy mint a súlyos ék, kettészeljék és szétszórják őket.
De mihelyt elértek a dombhajlatig, a mogyeriek bámulatos gyorsasággal szétrebbentek, felálltak magas kengyelükben, és nehéz íjukból visszafelé lőttek, s most ők is, a lesben álló had többi nyila is megkereste a sebezhető részeket emberen, állaton.
Majd a mogyeriek, akár a kutyák a vaddisznóra, fürtökben támadtak minden nehéz, életben maradt frankra, hátulról a földre rántották, s elmetszették a torkát.
Az üldözők közül senki sem maradt lovon. Most Álmos megparancsolta vagy ötven vitéznek, öltsék magukra a halottak vértjét. Ez nehezen ment, mert a mogyeriek könnyen köthető bőrvértekhez voltak szokva, s nagyokat káromkodtak, míg megtalálták a vaslemezek nyitját. Az ötven vitézt most lóra ültette, maga pedig mintegy kétszáz megyerivel úgy tett, mintha üldözné őket. Sűrűn kopogtak a tompa gyakorlónyilak a menekülők hátán és sisakján, s a frankok sietve kitárták előttük a súlyos gerendakaput.
Az az ötven vitéz egymagában elég lett volna: mindenkit levágtak a kapu közelében, tennivaló már alig akadt a betóduló seregnek. Álmos kihallgatta az egyik életben maradt frank hadnagyot, aki a maga istenére esküdözve, töredezett avar nyelven bizonygatta, hogy a nagy városig, Veniáig, amit régen Vindobonának is neveztek, már csak egy erődítményvonal van. A frank tiszt azt hitte, avarokkal van dolga, de ő maga avar sereggel még sosem találkozott, s először hallotta a mogyeri nevet is.
Amint továbbvonultak, miután nagy nehezen lerontották a frank erődöt, s felélték szűkös készleteit, Álmos látta, hogy ez az ország, melyet a frankok Pannóniának neveznek, csaknem teljesen kihalt gyepűvidék. Pedig földje jó, szemet gyönyörködtető, jó vizei, rétjei vannak, s a szelíd dombok hajlatában egy-egy mogyeri nemzetség úgy letelepedhetne, hogy még széles gyepűhatárt is vonhatna téli és nyári szállása köré. Útját, a hegyek, a dombok és vizek fekvését jól eszébe véste, sőt az egyik vitéznek megparancsolta, hogy finom bőrdarabra karcolja fel arányosan mindazt, amit lát, jelölje a vizeket, hegyeket s a járható utakat.
A fogoly frank jó vezetőnek bizonyult, igaz. az életével fizetett volna, ha nem így van. Csodálkozva figyelte a mogyeriek kitartó lovaglását, testi erejét, bár ezek az alacsony emberek kívülről nem sokat mutattak, de szíjas testükön nem volt felesleges hús és zsír, s egykedvűen tűrték a szomjazást a nap hevében is, s takaró nélkül a hideg, nedves éjszakákat.
Azt is megfigyelte, hogy nem keresik a vérontást, és nem kínozzák meg áldozataikat, s nem emelnek kezet asszonyra, gyermekre. Álmos az asszonyrablást szigorúan megtiltotta, nemcsak azért, mert emlékezett a kündü és a gyula intelmeire, hanem mert maga is átlátta, hogy az asszonyok lassítanák a sereg útját, több éhes szájat kellene táplálni, s ha hazaérnek, a mogyeri nők nem fogadnák be az idegeneket. S mi lenne a frank ágyasoktól származó pulyákkal? Nem hígítanák-e fel a sűrű mogyeri vért? A sereg útja egy nagy, felégetett, de már növényekkel dúsan benőtt, korhadó, fekete romokkal tarkított kör mellett vezetett el.
– Avarok voltak itt – mondta a frank tiszt. Pannóniában már csak ilyen romokat találsz, uram. Úgy hírlik, délkeletre húzódtak. Előlünk, s a morvák elől. Pedig mi nem bántottuk őket... nos, mi nem. Nem akartak meghódolni, pedig a nagy császár itt is békét akart. Elkergették a papjainkat, nem akartak adót fizetni. Pedig nem kérhetett tőlük a császár sokat – szegény nép volt ez, úgy mondják, uram. Aranynak-ezüstnek híjával voltak. Nézd csak, itt a temetőjük.
Behorpadt sírhalmok voltak, a korhadt, megvetemedett kopjafák közül alig egy-kettő állott már. A délkeleti oldalon, a nagy sírhalom előtt Álmos leszállt a lováról.
– Ez nagy vezér testhalma lehet. Adjatok tönkölyt s vizet – fordult a vitézekhez. Megkereste a kis korsókat, szilkéket, s megtöltötte őket. Fejet hajtott a testhalom előtt.
– Tehát azt mondod, a Nagy Folyón túl, délkeletre? – kérdezte összehúzott szemmel.
– A nagy hegyek mögött – bólintott a frank. Ott, úgy tartják, az avarok még igen erősek. De odáig a mi katonáink sosem mentek el. A nagy császár a határt a Nagy Folyónál húzta meg, s nekünk csak az a föld kell, amely a miénk.
– A tiétek volt – mondta Álmos csöndesen, s azt számítgatta, ha nyárközépig megvívja Veniát, útját délkeletnek is veheti – őszre visszaérhetnek, de legkésőbb őszutóra, Etelküzübe.

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Varsány-Becse teljes vezéri díszben fogadta Álmost, mellette Bars, immár megemberesedve, ugyancsak legékesebb ruhájában, egyfelől, másfelől Borsa, Kolos fia, s körben a két táltos, s a hadnagyok.
Az avar főemberek csak nehezen fojtották magukba csodálkozásukat, mert a mogyeriek ruházata, ékszerei, övei és fegyverei finomabbak és gazdagabbak voltak, arannyal-ezüsttel ékesek, de övükbe és tarsolyuk lemezébe ugyanaz a griffes-indás minta volt préselve, mint az öveikbe.
Álmos intett, s emberei előhozták a gazdag ajándékokat, Becse azonnal megállapította, hogy mind zsákmányolt, frank kincs volt, nehéz ötvösmunkák, feszületek, ezüstkannák és – csészék, s nehéz, nyugati fegyverek.
Varsány-Becse jelzésére az avar szolgák is előálltak ajándékaikkal, köztük sok olyannal is, amely bizánci műhelyből került ki: ezek finomabbak voltak a nyugati frank kincseknél, de kevésbé tömörek, súlyosak, inkább levegősen áttörtek.
Álmos és Becse szertartásosan, lassan, egyszerre előreléptek, és némán megölelték egymást. Becse szeméből kicsordult a könny. Szégyelte erősen, de nem tehetett róla. Oly régóta, oly erősen várta a régi hazából való testvéreket, hogy nem tudott teljesen uralkodni érzelmein. Igaz, a mogyeriek kissé mások voltak, vonásaik mozdulatlanabbak, naptól barnábbak, gőgösebbek, mégis hatalmas érzés volt tudni, hogy messze innen sok, nagyon sok rokon él, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, s ugyanaz a Világügyelő terjeszti ki föléjük áldó karjait.
De amikor megszólaltak, mindketten megdöbbentek: régi igéket hallottak, s nem lehetett eldönteni, melyik nyelv változott tíz emberöltő alatt annyira, hogy értelmét, ízeit érezték egymás szavainak, de olykor megütődve néztek egymásra, mint a gyermek, aki már sok szót ismer, de néha eltéveszti szülei beszédének fonalát.
Áldomást csaptak, s a lakoma során egyre inkább megoldódtak a nyelvek. Még a kabarok hadnagya is engedett merevségéből, és Kovrat fiainak, az avaroknak tiszteletére eltáncolta a legszebb kabar táncot, amelyhez két tüzet kellett gyújtani egymás mellett, hogy a kabar időről időre átszökkenhessen felettük.
Az avarok szívét is, a mogyeriekét is melegség járta át: ők, akik mindig egyedül érezték magukat, s a Világügyelő titkos akaratából állandó küzdelemben éltek, s pusztáról pusztára vándoroltak napkeletről, most egymásra találtak, s erősnek és hasonlónak találták egymást.
Az áldomás végeztén a két vezér egyedül maradt. Becse és Álmos sokáig hallgatott: Álmos az idősebb iránti tiszteletből, Becse pedig azért, mert félt feltenni azt a kérdést, amelyet kicsiny gyermekkora óta hallott: mikor?
Aztán mégis megszólalt:
– Mikor jöttök?
– Hamarosan. Hallottam útközben, hogy te magad is, népeddel együtt nyugatról érkeztél Erdőelvére. Jártam azon a vidéken, láttam avar gyűrűket és temetőket. A frankok most megtanulták tisztelni a mi szablyánkat.
Álmos udvariasan nem mondta: a mogyeri szablyát. Ivott a bizánci kehelyből, gyerekes örömmel forgatta ujjai között, aztán folytatta.
– Nem könnyű hazát cserélni. Apám, Ügyek gyermekkorában jöttünk tovább, mindig nyugatnak. Szeretnénk végleg megpihenni. Az öregek mondogatták a meséket, hogy ti, uram, már sok száz évvel előttünk eljöttetek, de megvallom, nem nagyon hittük. A mi eredetünkről is annyi monda járja... de azért mind anyától születtünk, és a földbe térünk meg.
– Bölcsen beszélsz, vezér. Azt mondtad, apád a kende?
– Igen, ő a kündü.
– S te leszel az utódja, uram?
– Én, vezér. Ha a gyula is úgy akarja. A kündü a Világügyelő földi helytartója, de a gyula a hadak vezére. Ők ketten döntenek mindenről.
– Mikor lesz hát?
– Nem tudom. Amíg tudunk, kitartunk. Az öregek nem szívesen hagyják el azt a földet. Jó, fekete föld. Csak nehezen védhető. Majd új és új seregeket küldünk. De láttuk, hogy ez a föld jó, tágas, és kevesen lakják. Megférünk benne, s a hegyek... De apám már nem indul neki. Öreg hozzá. Én pedig... nem fogok sietni.
Becse meghökkent.
– Nem? Miért nem? Hiszen te magad mondtad, kendefi... Álmos lehajtotta fejét. Fekete haján megcsillant az olajmécs fénye. Megint ivott az avar borból. Megtörölte bajszát.
– Tudod, vezér... nálunk olyan szokás van, hogy a kündü nem hagyhatja el a régi hazát. A csontjainak ott kell nyugodnia, mert így szenteljük meg a földet, amely örökre a miénk, akkor is, ha el kellett költöznünk onnan. A Világügyelő s az ősök szellemei letekintenek a földre, s látják, mindenütt mogyeri csontok nyugszanak. A Hadúr megnyugszik, mert látja, minden föld az ő gyermekeié, az ő tetemüket rejti. Nekem még asszonyt kell választanom s vennem, s majd az én fiam... az én fiam hozza el a mogyeri népet, ha úgy parancsolja a Világügyelő.
Becse elkomorodott.
– Akkor én azt már nem érem meg. Az még egy emberöltő ideje, vezér. De legkevesebb húsz esztendő.
– Hallottam, most temetted el asszonyodat. De a fiad már kész férfi.
– Borsa lesz az utódom. Megfogadtam Kolos vezérnek. Az ő fiát láttad mellettem. Álmos hallgatott.
– Megértelek, vezér. Az ígéreted teljesítem kell, nem kétséges. De azt is megértem, hogy aggódsz fiad miatt. Ha úgy gondolod, velünk jöhet. Etelküzüben megismeri a szokásainkat, talán meg is házasodik, s velünk, illetve... szóval a fiammal térhet vissza Erdőelvére. Mi a véleményed?
– Meg kell kérdeznünk Barsot. De én... szeretném. Ha Bars ott van, és mellé adhatok néhány hűséges embert, akkor te sem feleded az ígéreted, kendefi. Mert ő vissza fog jönni, és visszahoz titeket is.
– Úgy legyen – bólintott Álmos. Megérezte Becse szavaiban a reményt, a bizonytalanságot, a kétkedést, és a kérést. Mindez szeretettel és halvány megvetéssel töltötte el, mint mindenkit, akitől kérnek valami fontosat. Ezek az avarok... különös emberek. Mintha kiveszett volna belőlük az akarat... nincsenek kevesen, még nincsenek kevesen... mégis gyűrűkbe zárkóznak, mintha örökké félnének valamitől...
Álmos a pusztai férfiak fölényét érezte, s idegenkedését a bezártan, örökös készenlétben élő emberek iránt. A mogyeriek nem erre születtek. Igaz, némi bizonytalanság fogta el, ha az őket szorító besenyőkre, úzokra, ruszokra gondolt, hiszen a birodalmak úgy szóródnak szét az időben, mint a pelyva a szélben, s Avarország sok száz esztendeig szilárdan állt, őrizte azt a földet, mely talán az ő népének is hazája lehet majd...
Amikor másnap a had felkerekedett, és Álmos mellől Bars megtáncoltatta lovát, Becse vezér elfordította szemét a hosszú, szakadozott vonulásról, mely a ködben úszó nagy hegyek felé tartott. Felpillantott az égre, a kora őszi, hűvös égre, ahol madarak vonultak megszokott rendben dél felé, melegebb tájakra. S mintha a madarak az örök időben repültek volna, tudomást sem véve alant az emberek végtelen vonulásáról, nyugatról keletnek s keletről nyugatnak, oda, ahol több az élelem, biztonságban nőhetnek fel a gyermekek.
Kora ősz volt. Bizonyosan hazaérnek, mielőtt a kemény, pusztai tél beköszönt. Hazaérnek, hogy egyszer majd visszatérjenek ebbe a hazába, sokaságukkal meglakva, benépesítve, megművelve a földet, melyet eddig csak gyepűnek szántak kelet és nyugat között.

 

1977. november

 

 

„1945-ben születtem Budapesten, eddig tíz különböző műfajú könyvem jelent meg, versek, regények, novellák és tanulmányok, írtam hang- és tévéjátékokat, színdarabokat is, rendszeresen foglalkozom műfordítással, irodalomtörténészként pedig elsősorban a XVIII. és XX. századi angol költészet érdekel. Kedvelt műfajom és «hobbim» a fantasztikus irodalom. Tíz kötetre tervezett történelmi regénysorozatom első darabja a László Gyula kettős honfoglalás-elméletétől ihletett Avarok gyűrűje, ezt követi a magyar kereszténység történetének egyik kiemelkedő alakjáról, a mártírhalált halt Gellért püspökről írt Gellért című regényem, jelenleg pedig A látó és a vak címmel a tragikus sorsú Árpád-házi király, II. Béla korába szeretném elvezetni olvasóimat. S most sem tudok mást írni, mint az Avarok gyűrűje első kiadása elé: örömmel és alázattal írom e könyveket, mert a valódi és az elképzelt történelem örömre és alázatra tanít.”

 

Szentmihályi Szabó Péter