Jeffrey Stone
A ÉJ TRILÓGIÁJA:
Harc az Éj Kövéért
Az Éj Kardja
Az Éj Istene
(Tartalom)
A Cherubion-trilógia első kötete
– Silver úr! – hallotta a part felől. – Kérem, álljon meg! Beszakadhat!
A férfi hason feküdt a jégen. Míg megpihent, megkockáztatott egy pillantást visszafelé. A gyülekező köd ellenére jól látta a postamester hórihorgas alakját. A domboldalon a falu felől homályos alakok özönlöttek a tó felé. Ködszellemek.
Teste melegétől a megbízhatatlan vastagságú jég olvadozni kezdett, félő volt, hogy beszakad. A hűvös szél apró jégszilánkokat sodort a bal fülébe. Leon ismét hátrafordult, hogy megvárja, amíg a hirtelen támadt szélroham csillapodik. A jég ropogni kezdett alatta, s a fiatalember egy pillanatra a szemét is behunyta ijedtében. Aztán mikor mégsem szakadt be a jég, hason csúszva folytatta az útját. A fehér felületen villódzó, lila fényjelenség egyre kísértetiesebben lüktetett.
A partot már beburkolta szürke palástjába a fokozatosan sűrűsödő köd. Leonnak olyan érzése támadt, mintha a nagy, szilárd semmi közepén csúszkálna. Csak most tudatosult benne, hogy életében először egyedül van, magára hagyatottan kell boldogulnia. Ez megrettentette, de ugyanakkor melegséggel töltötte el. Gyerekkora óta kalandokra vágyott. Elvándorolt hazájából, hogy életét színessé tegye. S végül pénztelenül, alkalmi tanítóként itt rekedt ebben a kis porfészekben. Itt az egyetlen szórakozási lehetőség, ha az ember elmegy a kocsmába kuglizni, vagy hétvégenként megnézi a falu kétballábas focistáit. Megrázkódott. A tó közepe felé pislogott, ahol a lila fényfolt lüktetett. A jelenség egyre tágult. Átmérője növekedett, de a színe halványult; már-már át lehetett látni rajta. Megrettent a lehetőségtől, hogy a titokzatos lila sugárzás szertefoszlik, mire odaér. Akkor feleslegesen kockáztatta, hogy a vékony téleleji jég beszakad alatta. Nem, azt nem hagyhatja. Az a rejtélyes lila villódzás vonzza, hívja magához, csak neki szól. Ez a jel! A jel, hogy az unalom véget ér!
Felállni nem mert. Tekintetét a titokzatos tüneményre szegezte, elkékült kezével húzta, dermedt lábával tolta magát előre. A szél újra feltámadt, de most szemből fújt. Lehunyta a szemét. Alig merte kinyitni, mert félt, hogy a lila fénynek nyoma vész, s kiderül, hogy csak a képzelete játszott vele.
A parton sétálva pillantotta meg ezt az emberfejnyi fényfoltot ott, ahol nem lehetett volna egyéb, mint jég. Fogalma sem volt, mi az, de azonnal a jégre hágott, hogy végére járjon a furcsaságnak. Mostanra ez a fejnyi fénygömb már háromméteresre nőtt, s furcsa, sokágú csillagalakot öltött. Nem lehetett már távolabb húsz méternél, halványan pislogott elő a sűrű ködből. Leon tágra nyílt szemmel kezdett mászni a tünemény felé.
Káprázatos látványt nyújtott a jégből kinövő, sokágú, lila fénycsillag. Leon szívverésének ritmusára lüktetett, minden dobbanásra több centit tágult, és megperdült a tengelye körül. Ahol a csillag alja a tó fagyott felületével találkozott, kásás lett a jég. Leon dühösen ébredt rá, hogy nem juthat tovább.
A csillag felragyogott, szikrázó rubinná vált, majd színes fénybuborékok lebegtek ki belőle. Lábdobogás hallatszott a jég alól! A csillag alatt a fagyott felület megemelkedett, mintha földrengés – jégrengés – gyűrné fel. Barna antilop vágódott ki a fényből. Patáival a levegőben kalimpált, tett néhány lépest a hártyányi jégen, s az beszakadt alatta. Az állat szügyig merült. Szívfájdítóan bőgött, amint egyre mélyebbre süllyedt. Mielőtt a jég alá kerülhetett volna, két szürke test vágódott ki a nyomában. Villogó tépőfogak mélyedtek a vergődő állat nyakába, vér festette pirosra a jégtörmeléket. Mire Leon magához térhetett volna a megdöbbenéséből, már csak a vörösen kavargó lék jelezte a dráma megtörténtét. A jég alatti küzdelem hatására recsegni kezdett Leon alatt a fehér burkolat. Megrémült. Igyekezett hátracsúszni, de a jég beszakadt alatta, és ő rémült kiáltással csobbant a dermesztő vízbe. Próbált belekapaszkodni a lék szélébe, de a síkos, éles szélek véresre horzsolták a tenyerét, elmerevedett ujjai lecsúsztak róla. Ha a jég alá kerül, soha többé nem mászik ki...
Ekkor azonban ujjnyi vastag kampó jelent meg a feje fölött, beleakadt a zubbonyába, s végighorzsolta a bőrét. Kiemelte a vízből, s a törmeléken át a lüktető csillag felé vonszolta. Leon ettől jobban megrémült, mint a fulladásos haláltól. Mi vár rá abban a baljóslatúan izzó, pokoli fényben?
A csillag, mint valami ragadozó bestia, kitátotta pofáját, s bekapta. Leont átláthatatlan lilaság burkolta be. A mindenség kavargott, mintha színes foltokat kavaró forgószél tombolt volna körülötte. A színorgia ragyogó fényfallá merevedett, Leon elvesztette az eszméletét. A titokzatos fénybestia lenyelte.
Kinyitotta a szemét. Roppant méretű, szürke kupola borult föléje. Hatalmas, betonfalú terem közepén hevert. Körülötte csak csupasz falak, az egyik oldalon törött ablakokkal, a másikon sötét ajtókkal.
Ilyen épület nincs Le Sentier-ben. Hová került? Mi történt vele? Meghalt? Vagy csak álmodta az egészet?
Felült. Felhúzta derekán a cafatokra tépett inget, és horzsolást látott a jobb oldalán. A kampó okozta. Erősen sajgott.
Feltápászkodott, nagyot nyújtózott, megvakarta vörös szőrzetű mellkasát, és elégedetten mérte végig magát. Tulajdonképpen elég magas, mellkasa sem éppen beesett, s kis jóindulattal rá lehet fogni, hogy teniszezésben egykor megedzett karizma sem petyhüdt még teljesen. Ha kissé kihúzza magát, egész deli legénynek látszik. S ha történetesen a vállát sem engedi le, eltűnik róla az a jellegzetes házitudósi testtartás, amit gyűlölt magában.
Barnásvörös, rövid haja félszárazan tapadt a fejére. Arca enyhén szeplős volt, vonásai lágyak, nőiesek, de állát erős vöröses borosta határolta, orra csőrszerűen ugrott előre. Meleg, barna szeme mély intelligenciát és bujkáló humorérzéket sejtetett.
Valahogy nem nyugtalanította, mi lett vele. Álmodozó volt. Nem tett különbséget valóság és képzelet között. Ami van, létezik, ami nincs, az nem. A lila fénytünemény magába szívta. Következésképp ez itt egy másik világ. Alvilág vagy túlvilág? Egyre megy. Hogy nem álmodik, bizonyítja a horzsolás a jobb oldalán.
Nem elégedetlenkedett sorsával. Mindig is kalandra vágyott. Érzett valami különleges képességet magában, ami azt sugallta: más mint a többiek. Képtelen volt beilleszkedni a környezetébe. Ezért hagyta ott a poros ohiói kisvárost, hogy pénze elfogytán egy még porosabb svájci falucskában kössön ki, s ott alkalmi tanítóskodjon, amíg világ a világ.
Kíváncsi lett rá, hová került. És hogyan?
Leon megindult a terem bal oldalán húzódó ablakok felé. Mindegyik be volt törve, bent mégsem volt hideg. Dacára a télnek. Télnek? A nap olyan forrón tűzött, mint a legnagyobb nyári hőségben. Le Sentier-nek, a befagyott Joux-tónak, hónak, jégnek nyoma sem volt! Most egy hatalmas betonépület második emeletéről nézett lefelé, a házat romos, gazos udvar, omladozó kőkerítés ölelte körül, amin túl apró falucska látszott. De nem Le Sentier. A helység valahogy a régiség benyomását keltette. Mintha a középkorból csöppent volna ide. Rettenetesen szegény jobbágyfalut látott. Egy-egy nagyobb kunyhót durva sövénykerítés vett körül, amin belül tyúkok szaladgáltak, kecskék legeltek, vagy bozontos korcs kutyák heverésztek.
Azonban hamarosan rádöbbent, hogy rosszul mérte fel a települést. Az omladozó vályogkunyhók között rozsdás szerkezetek, kertitraktorok, minikombájnok meg hasonlók álldogáltak. És még arrébb lerombolt, vasbeton épület csonkja meredt az ég felé. Aztán ott volt az az oszlopsor, amiről szakadozott drótdarabok lógtak.
A település a kerítés körül mind modernebb formát öltött. A vályogkunyhók sorát fa- és kőépületek váltották fel, s bár mindegyikük rendkívül megviselt volt, más hangulatot árasztottak, mint a falu peremén állók. Az emberek nagyrésze bőr mellvértet vagy láncinget viselő fegyveres férfi volt. Tántorogtak a részegségtől, és illedelmesen nyitottak utat egy csapat lovasnak, akiket vihogó, rikácsoló gyereksereg kísért. Leon traktorokat és bonyolultabb szerkezeteket látott, de a harcosok egytől-egyig hosszú, csillogó kardot, vagy karcsú dárdát viseltek. A legmodernebb fegyver a számszeríj volt. Tűzfegyver sehol.
Gyomra képtelen volt értékelni e csoda jelentőségét, mely átrepítette a télből ebbe a kánikulába; szemérmetlenül korogni kezdett. Leon megvakarta a fejét, és az ajtók felé nézelődött. Merre?
Mire választhatott volna, nyílt az egyik ajtó, és egy középkorú asszony lépett be. Térdig érő, vörös köpenyt viselt, gubancos fekete haja a derekát verdeste. A köpeny alatt felső teste meztelen volt, csak két, bőrszíjakkal felfogatott réztányér takarta telt melleit. Bőrszoknyájából hullámos fémszálak lógtak.
Két bőrvértes nő kísérte; ők széles kardot viseltek selyemövjükbe tűzve.
– Ah! – mondta a vörös köpenyes, és megtorpant. Kísérői kardot rántottak.
Leon meghökkent.
– Kik maguk? Hol vagyok?
A középkorú asszony szúrósan nézett rá, de nem szólt.
– Miféle különös maskara ez, amit viselnek? És miféle ház ez? Meg az egész...
A nő a kardot szorongató; izmos kísérőihez fordult.
– Árusa, miféle különös lélek ez, kit várnunk kell? Csak nem ő az a külhoni, kire Sang mester felhívta figyelmünket?
– Halovány gőzöm sincsen, madam. Gondolom, vagy az a halandó, akit a nagy Sang mester keres, vagy kém, akinek leütjük a fejit.
Leonnak nagy erőfeszítésébe került, hogy megértse a szavakat. Míg ő előzőleg franciául próbálkozott, ezek angolul beszéltek. Azonban nem egészen az ő anyanyelvén, s még csak nem is valami eltorzult idióma szerint, hanem egy latinos beütésű, archaikus, furcsa kiejtésű angol nyelven, amelybe a legkülönfélébb jövevényszavak és nyelvi képződmények kerültek. Mintha számos nyelv elemei keveredtek volna az angolba. Leon számára az ilyesfajta keveredés nem volt idegen, hiszen a svájci nyelv sem egyéb.
Nagyot nyelt, és megpróbálta az imént hallott kiejtést utánozni.
– Enyém név Leon Silver – makogta. – Miért fogátok rám kardot? És miért ti fenyegettek engemet fejem leütésével?
A középkorú nő felkapta a fejét. Leon szörnyen büszke lett önmagára. Azért nem kis dolog első hallás után egy teljesen idegen kiejtést és beszédmódot tökéletesen utánozni!
– Mit mondi ez? – mordult fel a rangidős asszony. – Olybá tűnik, mintha érteném az szavait, de értem nem, mit ez beszél.
– Tudom én miféle, naccságos – hajolt meg az egyik bőrvértes nő a rézmelltartós előtt. – Eccer valaha, midőn vasmadarak röpködtek az égben, és nem korbácsolta világunkat a Hármak Dühe, és midőn... De hadd ne húzzam drága idődet, naccságos. Szóval amoda, fenn északon a hegyek gonosz birodalmában élnek az Elfajzottak, Otoaak rablói. Azok beszélik ilyen randa kiejtés.
A vezérnő fürkészőn meredt Leonra. Az kihúzta magát, és állta a tekintetét.
– Te átkeveredél az gonosz birodalmán? Vagy netán ten magad is Otoaak szolgája vagy? Merészelsz idejönni... mostanság, mikor urunk legsötétebb dühét tombola?
Leon bizonytalanul vigyorgott. Hogy növelje pszichikai előnyét, közelebb lépett. A két testőr abban a pillanatban előugrott görbe szablyájával. Leon meghátrált.
– Nem akar bántás, naccságos – sajátította el a megszólítást. – Nem gonosz vidék. Le Sentier. Svájc. Amúgy ohiói gyerek vagyok. Ott születtem, aztán Svájcba kalandoztam... illetve ott én élni, Le Sentier, míg egy nap jőve egy lila csillag a Joux-tó jegére...
– Lila csillag! – kiáltott fel az a bőrvértes nő, aki az előbb a kiejtését magyarázta. – A legenda!
Leon kényelmetlenül pillantott rá. Mi ez az egész?
– Látván... eme hihetetlen jelenség... közelítem meg, és... és, és itt... én...
– Ő lenni Megváltó, akit említ Legenda! – kiáltotta a bőrvértes nő, és buzgón rázta a kardját.
Leon azok közé az emberek közé tartozott, akik nem találták helyüket a közösségben, így általában cinikus gúnnyal viseltetett a komoly dolgok iránt. Megszokta, hogy minden helyzetben feltalálja magát. De most elbizonytalanodott.
A méltóságos asszony fürkészően nézte.
– Te vallád magad Kevanaar, az istenverő isten követének?
– Mi? Nem értem tisztán... hm, nem érteni tisztán ten szavaid.
– Akárki te vagyol, számít egy fityinget sem! Mi küldődtünk ide, elfogni Sang mester vendégét. Vigyétek! Ad számot a magasságos Sang mester előtt.
A két nő azonnal megragadta Leon karját, és az ajtó felé vonszolta. Nem azon az ajtón mentek ki, ahol bejöttek. Sivár, zöldre mázolt folyosóra jutottak, és pár lépés után jobbra fordultak. Számos üres termet kereszteztek, amelyek hasonlatosak voltak ahhoz, amelyben Leon magához tért. Ha nem egyenes irányt tartanak, már-már azt gyanítja, hogy folyton ugyanabba a szobába mennek vissza. Aztán egy ilyen szürke falú szobában két kísérője megtorpant. Suttogva váltottak pár szót, gyorsan körülnéztek, majd letérdeltek.
– Te érinteni bennünk, uram.
– Mi? – kérdezte Leon, mert nem tudta, jól értette-e.
– Tenni kezed ránk, uram. Homlokra.
– Simogassalak meg benneteket?
Vállat vont, és előbb az egyik, majd a másik homlokára tapasztotta a tenyerét, mintha megáldaná őket. Szörnyű gyanúja támadt. Itt őt valami istenség-félének, vagy megváltónak tekintik – és az ilyesmi nem jó jel. A megváltók sorsa nem irigylésre méltó.
A nők bűntudatos, lesütött szemmel tápászkodtak fel.
– Te ölni meg három isten. Hívni vissza Kevanaar – mondta a magasabbik.
Leon tűnődve meredt maga elé. Itt valami baj lesz.
– Most hová... illetve visz ti most hová engemet?
– Te menni Sang mester elejbe.
– És ölni meg – tette hozzá a társnője.
Leon kényszeredetten vigyorgott. Még csak az kéne!
– Ki az a Sang mester?
– Volt tanítvány Kevanaar istené.
– Te ölni meg.
Leon bólogatott. No persze. Az első adandó alkalommal meglép ezektől az eszelősöktől.
– Ti hagyni magam! – mondta parancsolóan, csak úgy próbaképpen. De azok nem tágítottak. Megragadták a karját, és vitték.
Idomtalan kőszobrok között haladtak, de csak nagyon kevés volt ép. Itt-ott a falból nagy darabok hiányoztak, letiport törmeléken tapostak. És végig a folyosón a nagy, szögletes ablakokon átfújt a szél, s üvegtörmelék hevert szerteszét, mintha az ablaküveg egyaránt kifelé és befelé is hullott volna. Az épület szellőzésére nem lehet panasz. A léghuzat rothadó hússzagot sodort Leon orrába.
A folyosó hatalmas kapuban végződött, majd lépcsőn mentek feljebb egy emeletet. Ismét ajtóhoz értek, de akkorához, mintha óriásokra méretezték volna. Az egyik nő lábujjhegyre állt, hogy elérje a kilincset, és teljes súlyával nekidőlve betaszította. Betessékelték Leont, s becsukták a kaput mögötte. Leon a falnak vetette a hátát, és menekülési lehetőség után kutatott: hátha itt van az az isten, akit meg kell ölnie.
Gigászi méretű, kör alakú terembe jutott, amelynek a fala mentén faragott kőoszlopok sorakoztak. A csarnok lapos mennyezetéről csillárok függtek rendszertelen fürtökben. Halványkék izzással ragyogták be a teret. A teremből hiányoztak az ablakok, nagy, sivár falak határolták. Gránitból kirakott, kaotikus mintázatú kőlapok alkották a padlót. Berendezés alig akadt. Középen kör alakú, három méter átmérőjű medence helyezkedett el, amelyet pompás testű lányok és nők vettek körül; meztelenül, ágyékkötőben, vagy színes lepedőkbe burkolózva. A kéklő vízben egy meztelen szőke lány fröcskölte a vizet. A mennyezet felől halk zene szólt.
A medencétől néhány lépésnyire bíbor bársonnyal bevont emelvényen ezüst tálcát látott, megrakva minden jóval. Leon nagyot nyelt. Megpróbálta félrefordítani a fejét, de tekintetét hipnotikusan vonzotta a bőséges lakoma. Gyomra hangosan és követelőzően megkordult.
A pancsoló lány felvisított, és nevetve próbált a medence széle felé evickélni. Sikerült megragadnia, de ujjai lecsúsztak a sima márványról. Társnői kacagtak, és kiabálva biztatták valamire. A lány épp hogy levegőt vett, máris elmerült újra, mintha lefelé húzná valami sátáni erő. Leon ösztönösen közelebb ment. Észre sem vették. Sötét testeket látott a víz alatt. A lány zihálva, sugárzó arccal bukkant elő, és most sikerült kikapaszkodnia.
A medence alján sötét test körözött. Felfelé siklott, és a következő pillanatban áttört a felszínen. A nők játékosan sikongatva szaladtak szét. A vízből egy ezüstös hajú, meghatározhatatlan korú, markáns arcú férfi emelkedett ki. Először csak nyakig, aztán derékig, majd bokáig. Úgy állt a medence közepén a vízben, mintha egy láthatatlan emelvény lenne a lába alatt. Barátságos mosollyal szemlélte a megrökönyödött Leont, majd harsogva felnevetett. Ez volt a legkülönösebb ember, akit Leon valaha is látott. Kidolgozott izmai, arányos testalkata ellenére nyeszlettnek tűnt, s tartása is mintha kissé görnyedt lett volna. Azonban nem ez tette különössé. Rövidre nyírt, ezüst haja, acélszürke szeme, kemény arcvonásai mérhetetlen hidegséget sugalltak, ugyanakkor valami meghatározhatatlan jókedély lengte körül. Mintha ismerne egy titkot, amit rajta kívül senki sem. Korát lehetetlen volt megállapítani. Arcvonása és tekintete alapján ötvenesnek látszott, de teste húszévesnek tűnt. Szürke rongyot viselt ágyékkötő gyanánt; alakját kékes vibrálás vonta be, s mintha nem is az imént merült volna fel a víz alól – száraznak tűnt.
A férfi barátságosan mosolygott, aztán összevonta a szemöldökét. A következő pillanatban Leonon akkorát taszítottak hátulról, hogy elvesztette az egyensúlyát, és nyögve előrebukott. Belecsobbant a vízbe. Langyos hullámok csaptak össze a feje fölött. Nyitva tartotta a szemét, és miközben megpróbált felfelé evickélni, döbbenten fedezte fel, hogy a medence alján egymástól tenyérnyi távolságra késpengék meredeznek. Mintha szokatlan vízinövények lennének. Kibukkant a víz alól, és felháborodva kapkodott levegő után. Nézte, ki űzte vele ezt a rossz tréfát.
Két fehérbőrű szépség épp most adott fel az ezüsthajú férfi vállára egy világoskék színű, citromsárga sárkányokkal telerajzolt tógát. Az maga köré tekerte a bő lepelt, és komoly arccal szemlélte a medence szélébe kapaszkodót.
Leon köhögött. Idejét látta, hogy kimásszon, de nem talált biztos kapaszkodót. Mégis feltornászta magát. Már feltette jobb térdét a peremre, és – más nem lévén – megpróbált megkapaszkodni a férfi szőrtelen lábában. Mielőtt erre vetemedett volna, elnézést kérően felpillantott. Az ezüsthajú biztatóan rámosolygott. Aztán mikor Leon a bokája után nyúlt, oldalt lépett, és egy lassú, de határozott taszítással visszalökte a kiszolgáltatott fickót a medence közepéig. Leon megrökönyödve merült újra víz alá. Amikor felbukkant, megborzongott. A férfi gúnyosan nevetett. De még hogy! Visszataszító kacaj volt. Mély hahotából indult, harsány röhögéssé erősödött, majd éles, fejhangú visítássá változott. Ép eszű ember nem kacag így. És nem löki egy embertársát a medencébe!
Leon köpködött. Bal kezével nagyot csapott a víz felületére, mintha az lenne az oka kényszerű merülésének. A férfi abbahagyta az eszelős kacagást, újra biztatóan mosolygott. A kezét nyújtotta. Leon néhány rúgással a medence túloldalára tempózott. Kapaszkodni kezdett. Valami megmagyarázhatatlan erő a nadrágjánál fogva visszarántotta, hogy újra a vízbe csobbant. Az az ostoba kényszerképzete támadt, hogy az ezüsthajú egyszerűen átnyúlt a három méteres távolságon, és úgy rántotta vissza. Leon nagyot nyelt. A foga vacogott a hidegtől.
– Mit szórakozik velem, hé?
A férfi közömbös derűvel szemlélte. Mintha időközben megnőtt volna.
De nem az illető nőtt, a víz szintje csökkent. S alul ott várnak a meredező késpengék...
Nem tudta humoros oldaláról felfogni a dolgot. Kérdőn nézte a kínzóját, és megpróbált szót érteni vele.
– Én bánt téged nem, jó uram. Kér téged; enged engem ki!
A férfi megszólalt. Hangja monoton volt, de csekély mértékben attól függően változott, hogy jót vagy rosszat mondott. Az eddig hallott primitív nyelvtant mellőzve, érthető kiejtéssel beszélt.
– Nos, Leon Silver, nem ízlik az új élet? Panaszkodsz?
– Maga... ismer engem?
– Új világról álmodtál, barátom, igen, jól tudom én, mi járt az eszedben egész életedben. Tessék, itt az új világ, kaland, élvezet. Mi kell több? Rajtad áll, mit kezdesz vele. Merülj bele, lubickolj! De vigyázz, mert ha túl mélyre merülsz, felsérted magad! És vigyázz, mert ha kifogysz az időből, fennakadsz a pengéken!
Lábával visszataszította a kikapaszkodni próbáló Leont. Az újra alámerült, és elszörnyedve látta, hogy a vízszint már vészesen közel került az éles pengékhez.
– Mit akarsz velem? – Visszategezte megalázóját, ha mégakkora hatalmasság is. – Örömet okoz, ha kínlódni látsz?
– Rendkívüli örömet.
– Ó, te...
Lefelé rúgott. Cipője talpát megkarcolta egy éles fémpenge, és ettől elakadt a szava. A víz vészesen apadt. A férfi lába legalább egyméternyire volt Leon feje fölött. Most már fel sem tudna kapaszkodni. Már-már kétségbe esett volna, de az az érzése támadt, hogy az ismeretlen akar tőle valamit.
– Nem kényszeríthetsz semmire! – kiáltotta dühösen. – Zsarolni akarsz, de nem jutsz semmire! Egy frászt fogok én itt könyörögni neked!
– Pedig jobban tennéd! A víz vészesen fogyott.
– Jó – mondta Leon némi habozás után. – Akkor könyörgök.
– Nem érzek könyörgő hangsúlyt a szavaidban.
– Könyörgök, húzz már ki innen... az istenit!
– Unalmas fickó vagy – közölte a másik, és eltávolodott a medencétől.
Leon igyekezett olyan területet találni a fenéken, ahova letehetné a lábát. Legfeljebb lábujjhegyen állhat, és úgyis csak igen mereven.
– Átkozott! – kiáltotta kétségbeesetten. – Mit nyersz a halálommal?! Élve hasznosabb lehetnék...
Semmi válasz. A víz már térdig ért. Leon úgy állt spiccen a meredező pengék között, mint valami toprongyos balerina.
– A fene beléd! Mit akarsz még? Mit mondjak? Azt akarod hallani, hogy mindent megígérek? Azt? Hát azt... most meghallod, csak segíts! Húzz ki, és bármit megteszek, amit akarsz!
Az ezüstös fej újra megjelent odafenn. – Szolgám leszel? Szolgálsz hűen?
– Segítek, ha tudok.
– Az nem elég – csóválta a fejét a másik cinikusan. Leonnak elzsibbadt a lábfeje. Átkozta magát, hogy nem a medence fala mellé állt, ahol megtámaszkodhatna.
– Szolgállak – mondta nagyot nyelve –, csak húzz már ki, átkozott!
– Uradnak kívántál nevezni, ha nem tévedek. Leon morcosan hallgatott.
Az idegen komolyan bólintott. És a pengék szép lassan visszasüllyedtek a medence aljába. Leon megkönnyebbülten lélegzett fel. Az idegen valahonnan egy hágcsót dobott le neki, és ő morogva kapaszkodott fel. Dúlt-fúlt magában. Micsoda hülye vicc volt!
Az idegen felhágott a bíborszínű emelvényre. A lépcsőkre dobálta a nagy, bársonypárnákat, félkönyékre támaszkodva heverészett, és nagyszemű szőlőt szemezgetett.
Két lány lépett Leon mellé, és vetkeztetni kezdték. Lerángatták róla a vizes rongyokat. Törölközővel szárazra dörzsölték, majd száraz ruhákat hoztak neki. Sietve magára öltötte ókét. Szűk, fekete bőrnadrágot kapott, amelynek a szárát a térde alatt vékony szíjakkal kötözte meg. Pántos szandált erősített csupasz lábfejére, felsőtestére pedig sötétkék, csillagmintás selyemzubbonyt kapott, amelyet széles selyemövvel fogatott össze a derekán. Nem látta magát egészében, de tudta, hogy úgy nézhet ki, mint egy elfuserált kalóz és egy ártatlan horgász keveréke.
Az ezüsthajú nevető tekintettel mérte végig, és elégedetten bólintott.
– Megengedem, hogy letelepedj emelvényem lépcsőjére – mondta kegyesen. – Nesze.
Felemelt egy rozsdabarna bársonypárnát, és könnyedén Leonhoz vágta. Úgy zúgott át a levegőn, mintha ágyúból lőtték volna ki. Telibe kapta Leont. Lebukfencezett ültéből, és nagy nyögéssel terült el a lépcső lábánál.
Az ezüsthajú vérlázító kacajt hallatott. Leon szótlanul tápászkodott fel, s a párnát a háta mögé téve leült a legalsó lépcsőre.
– Néha magam is elcsodálkozom saját találékonyságomon – tetszelgett az idegen. – Gyűlölöm, ha unatkoznom kell, és mindenfélét kitalálok, ami szórakoztat.
– No igen...
– Ez a világ Cherubion. A legalkalmasabb hely egy kalandor számára. Te haszontalan álmodozó vagy, barátocskám, de képzeletgazdag és kalandvágyó. Hát lássuk, milyen kalandor lesz belőled! Érzékeltem az álmaidat, s kegyesen utat nyitottam neked Cherubionba a dimenziók között. Ráharaptál a csalira, és én átsegítettelek a résen. Kalandokra vágytál, hősnek képzelted magad, és sajnálkoztál, hogy nincs rá lehetőséged. Cherubionban lesz! Lesz ám! Itt hősködhetsz, kalandozhatsz kedvedre, de ne feledd: halandó vagy! Ha elbuksz, nem támaszt fel senki, eltűnsz nyomtalanul a süllyesztőben. És sose feledkezz el a medencéről! Ezt a kis tréfát hasonlatnak szántam, hogy jusson eszedbe: lubickolhatsz Cherubionban, ameddig jól esik, akár a felszín alá is merülhetsz, de nagyon vigyázz! Ne kutass az igazán mély titkok után, mert ha túl mélyre merülsz, véletlenül felsértheted magad! És a túlélést senki sem garantálja. Jobb lesz hát csak a felszínen lebegned és úszkálnod! Mert ahogy a víz fogyott, és az éles pengék felé sodort, úgy sodor majd az események forgataga a végkifejlet felé! Lesz láb, amely a pusztulás felé taszít, de olyan nem lesz, amelybe belekapaszkodva kimászhatnál. Ha bajba kerülsz, csak a saját ügyességedre és találékonyságodra támaszkodhatsz! Jól jegyezd meg a szavaimat!
– Mi a szándékod velem?
Az ezüsthajú kitért a válasz elől.
– Éhes vagy?
Leon bólintott. Egy diónyi nagyságú szemekkel telt szőlőfürtöt kapott. Mohón falni kezdte. Édeskés, mustos kocsonya ömlött szét az ínyén. De már a harmadik szemnél csalódott. Foga kavicsszerű felületen csikordult, ínye lángolni kezdett, mintha egy merőkanálnyi borsot és erőspaprikát vett volna a szájába. Csörgött a könny a szeméből, önmagáról megfeledkezve köpködött.
Valaki egy serleget nyomott a markába, és ő mohón emelte az ajkához. Üres volt.
Az ezüsthajú kerge vihogása hol a terem jobb oldalából, hol pedig balfelől hallatszott, mintha egy ide-oda lendüld, hatalmas ingán hintázna.
– Szeretek viccelni – kiáltotta. Valami mást is hozzá akart fűzni, de hirtelen az egész épület megremegett, és óriási dördülés hallatszott. – Maradj itt!
A férfi kiviharzott a teremből. Leon még mindig tátogott, hogy enyhítse ínye égését. Újabb szőlőfürtöt vett elő. Szemre ugyanolyan volt, mint az előző. Habozva lecsippentett egy szemet, ízletesen omlott szét a nyelvén. Azonban már a második szemnél tapasztalta, hogy az édeskés szemeket semmi sem különbözteti meg a maró, csípős ízűektől. Hogy must vagy sav fröccsen szét a szájában az csak akkor derül ki, ha már szétharapta. Valamelyest mégis enyhítette az éhségét.
Várakozóan tekintett körül. Álmodozó volt, ábrándokat kergetett, s ha jól értelmezte házigazdája szavait, itt most kalandok várják, megmutathatja, mit tud.
A távolból iszonyatos sikoltás hallatszott, majd az ismert kacaj. Az a fickó veszélyes őrült, döntötte el magában. Megborzongott, mintha megsejtett volna valamit a rá váró sorsból.
A legszélső ajtóhoz sietett. A hatalmas, bronzveretes nyílászárót rubinszemű sárkány díszítette. Leon elismerően nézegette a mogyorónyi drágaköveket. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen érték hever itt, mégsem tudta elképzelni, hogy festett üveg lenne, mint a neuchateli járásbíró bal szeme.
Viszonylag világos, tágas folyosó tátongott előtte, amelyből újabb folyosók nyíltak mindkét oldalon. Végesvégig ajtók sorakoztak egészen addig, míg a főfolyosó meredeken jobbra kanyarodott. Leon el sem tudta képzelni, miféle célt szolgálhat ez a szövevényes rendszer ebben a furcsa betonépületben.
A folyosót otromba mázolmányok díszítették, bizarr helyszíneket ábrázoló tájképek. Valamennyit befröcskölték valami bűzlő, vöröses anyaggal, vagy szétszaggatták hegyes tárgyakkal. A világítás felülről érkezett üveg-, illetve törött tetőablakokon át, ám a fal mentén szabályos közönként fáklyák sorakoztak. Még nem égtek, bár odakinn már sötétedett.
A bemocskolt képekkel teleaggatott, romos folyosó roppant ajtóban végződött. A fejmagasságban található kilincs láttán Leonnak már másodjára támadt az az érzése, hogy ezt a helyet eredetileg óriások lakták.
Szeretett volna találni valami nyugodt helyet, ahol megpihenhet, míg átgondolja helyzetét, vagy találkozik valakivel, akitől megtudhat néhány fontos információt.
Óriási csarnokba lépett. Alapterületre nem nagyobb, mint amelyikben a medence található, de kupola borult fölé, és ez fokozta a hatást. Vastag, faragott oszlopok sorakoztak a falak mentén, és bár sehol sem látszottak szenteket ábrázoló freskók, gyóntatófülkék meg hosszú padsorok, Leont mégis a kis falu templomára emlékeztette. A terem közepén kör alakú gránitemelvény állt, amelyre három lépcsőfok vezetett fel. Egymástól egyenlő távolságra három mellszobor állt odafönn, és középen egy jóval nagyobb buszt csonkja. Hiányzott a feje.
Az ép mellszobrok közül kettőt undorító, ragacsos massza borított, arcvonásaikat nem lehetett kivenni. Az egyik alá cirkalmas pajzsot véstek, rajta hatágú sátáncsillag, benne egy nyitott szem. A másik szobor pajzsa egyszerűbb volt, közepén nagy T-betű látszott. Hogy miféle isteni vagy családi címerek lehettek, azt Leon nem tudta.
Ellentétben az előző kettővel, a harmadik szobor valósággal csillogott a tisztaságtól. Pajzsára egy görcsre kötött, saját farkába harapó kígyót véstek. Leon közelebb lépett, jobban szemügyre vette, és megdermedt ijedtében. A szobor félreismerhetetlenül az ezüsthajú férfit ábrázolta.
A fejetlen buszt sima talapzatán verssorok ékeskedtek:
Vértó torka mélyén, Csontfa gyökerének
Átkozott tövében, a Kulcs lenn hever.
Sziklafal ledől, s zsákutcába érvén
Utadat megleled Éjféli Hold hevén.
Halál vezet tovább nyirkos alagúton,
Ha járat őrének Bal Kéz lesz végzeté.
S vaksötétben kérdé Hideg fő az úton:
Hányszor kelt föl nap, míg felszenteltetett?
Válaszútra jutva Rubinszem s a Kőszirt
Csókja majd mutatja, merre s hogyan tovább.
Alkonyfényhez érvén vágyaidra gyógyírt
Ha nem lépsz bátran fölé, sosem találsz.
Itt már helyben leszel; Hatalom rejtekén,
Hideg Fény, Sötét Láng, Káosz háromszögén.
Ott pihen szótlanul szerető szív ölén –
Lüktet a Hatalom a csodás Éj Kövén.
Az Éj Kövének legendája – hallatszott egy óvatos női hang. – Ki megszerzi, mindenekfölötti hatalom tulajdonosa lehet, míg tart az Éj.
Leon megfordult. Elakadt a lélegzete. Egy istennő lépett ki az egyik oszlop mögül. Karcsú alakja, büszke tartása legalábbis ezt sugallta. Selymes, szőke haja a válláig ért, szeme az ég kékjét hordozta magában. Lenyűgöző magabiztosság áradt lényéből, Büszke arcvonásai az ősi korok papnőire emlékeztették Leont. Magabiztossága mögött azonban némi bizonytalanság is bujkált.
Bokáig érő brokátköntöst viselt, amelyet különös ábrák díszítettek, mellétől a nyakáig a ruha kivágását átlátszó, fehér fátyol takarta. Lábán szandált hordott, csuklóján aranykarkötőket, minden ujján drágaköves gyűrűket. Csak egy korona hiányzott a fejéről, hogy Leon azt higgye, Cherubion királynője közeledik felé.
– Asszonyom... – kezdte Leon. Elakadt a szava, nem tudta, mit mondjon ennek a büszke nőnek, aki így közelről rendkívül fiatalnak tűnt. – Úrnőm...
– Azt rebesgetik, érkezett hozzánk valaki a külső világból – mondta a lány csengő hangon. Valamivel halkabban folytatta. – Egy másik világból, mely a közelünkben van... és mégis oly távol...
– E világ neve: Föld – mondta Leon. Nagyot nyelt. Igyekezett határozottnak, rettenthetetlen hősnek látszani.
– Amerikai vagyok, de egy svájci faluból, Le Sentier-ből kerültem ide.
– Különös, barbár nevek – ízlelgette a lány. – Amerika... Le Sentier... Föld... Kicsavarodik a nyelvem, míg kimondom. Bár a Föld... ismerős. Hallottam már valahol.
– A nevem: Leon Silver.
A lány az oszlopok közötti homályba nézett, és homlokát ráncolva tűnődött valamin. Nyilván nem is hallotta a bemutatkozást.
– Az Éj Kövének legendájához fűződik egy másik legenda is – mondta lassan, tagoltán. – Ha Kevanaar nem tér vissza, elküldi maga helyett követét, a mi Megváltónkat, ki dacolni fog a három gonosz hatalmával, s jólétet hoz a népekre. Megszerzi az Éj Kövét, hogy legyőzze azon hatalmakat, mik rontást hoznak világunkra.
A kimondatlan kérdés ott lebegett a levegőben. Leon nyelt egyet. Érezte a feszültséget a lány tekintetében, és szeretett volna igenlően válaszolni: ő a Megváltó... De nem volt hozzá bátorsága.
– Hogy én vagyok-e az – kezdte –, akiről beszél, nem tudhatom. Másik világból érkeztem, ennyit már tudok. De nem többet. Fogalmam sincs, mit tartogat számomra a sors, mi vár rám itt Cherubionban. Azonban büszke lennék rá, ha harcolhatnék önért, és teljesíthetném a vágyait.
A lány elpirult, és hátralépett.
– Nem beszélhetek tovább, mert... mert szent fogadalmat tettem, hogy nem leszek másé, csak az övé.
– A Megváltóé?
– Most... távozok.
Leon nem akarta, hogy máris eltűnjön.
– Várj! – kiáltotta a kelleténél kicsit hangosabban, tegezésre váltva. – Honnan tudod, hogy nem én vagyok a Megváltó?
A lány megtorpant.
– Magad mondtad.
– Csak azt mondtam, hogy nem tudom... hogy semmit sem tudok. Meglehet, én vagyok az a személy, akiről a legenda szól, és nagy hibát követsz el, ha most magamra hagysz ahelyett, hogy részletesen beavatnál a feladatomba!
– Összezavarod a gondolataimat – mondta a lány bizonytalanul. – Nem tartózkodhatok itt sokáig, e szentélyben... és nem tudom, nem Sang csapdája-e ez.
– Én sem – vallotta be Leon. – Szeretném tudni. Ám ehhez az kellene, hogy elmondja végre valaki, mi történik itt.
A lány figyelmesen végigmérte.
– Mit kívánsz tudni?
– Mi történik Cherubionban? Mi ez a legenda? Mit kell tenni a Megváltónak?
– Hát... évszázadokkal ezelőtt, a katasztrófát követően Kevanaar eljött e kontinensre, összegyűjtötte az elvadult népeket, és megalkotta Cherubiont. A bolygón Cherubion az egyetlen kontinens, ahol emberek élnek. Kevanaar isteni erejével megtörte a nyugati mágusok hatalmát, és maga mellé állította a letűnt kultúra maradványaiból táplálkozó technokratákat messzi keleten. Cherubion minden népe egyesült, és sokáig békében, nyugalomban élt. Aztán egy napon Kevanaar más bolygóra távozott, hogy megkeresse távoli őseink leszármazottak, akik még a katasztrófa előtt áttelepültek egy másik világba. Kevanaar félt, hogyha egy emberre bízza minden hatalmát, Cherubion zsarnok kezébe kerülhet távolléte alatt, így hát megosztotta mindazt, amit tudott. Három volt tanítványa, Choler, a feketemágus, Melan, a technokrata, és az őrült Sang osztoztak ezen a hatalmon. Egyik sem uralkodhat a másikon. Kevanaar egy verset hagyott rájuk, az Éj Kövének Legendáját. Ha ismerik a verssorok értelmét, végigmehetnek az Éj Kövéhez vezető úton, és együtt megszerezhetik a hatalmas varázsszert. A négyversszakos versből mindegyikük csak egyetlen versszak magyarázatát ismeri. És titkukat féltékenyen őrzik. Évek óta marakodnak egymással a hatalomért, így szóba sem jöhet, hogy együtt próbálkozzanak az Éj Kövének megszerzésével. Choler sárkányai és lidércei Melan tankjaival, és gépi teremtményeivel háborúznak. Sang, ez az eszelős félisten pedig semlegesnek vallja magát, de titokban igyekszik mindig annak veszteséget okozni, aki jobban áll. Mert tudja, hogyha a kettő közül bármelyik győzedelmeskedik, akkor az ő sorsa is megpecsételődik.
Leon a mellszobrokra mutatott.
– Ők azok?
– E hely valaha Kevanaar palotája volt. Mióta eltávozott, legrégebbi tanítványa, Sang vette birtokába... Sang őrült...
– Ezt tapasztaltam. – Leon komoran gondolt arra, amit az ezüsthajú mondott neki.
– Saját szentélyét rendezte be itt. A másik két félisten szobrát meggyalázta, mestere ábrázolatát elpusztította... mintha biztosan tudná, hogy soha többé nem tér vissza.
– Szóval, ha én lennék a Megváltó – sóhajtott Leon –, ezeket a félisteneket kellene megölnöm... De haláluk előtt kiszedni belőlük a titkukat, hogy meg tudjam szerezni az Éj Kövét?
– Lényegében – mondta a lány.
– Remek! – bosszankodott Leon. – Puszta kézzel bánjak el velük? Vagy fenyegessem meg őket a mutatóujjammal?
– Kevanaar küldötte bármire képes.
– És ha nem én vagyok? A lány vállat vont.
– Akkor iszonyatos lesz halálod.
– Tényleg? Ez eszembe se jutott.
– Most... mennem kell!
– És a negyedik versszak? – buggyant ki akaratlanul Leonból. – Ki ismeri a negyedik versszak titkát? Az út végének leírását?
– A három tanítvány egymásra gyanakszik. Azt hiszik, valamelyikőjük két versszak megfejtését is ismeri. Mi azonban tudjuk, hogy a negyedik versszak magyarázatát csak a Megváltó ismerheti.
– Tudjátok? Honnan? És miért beszélsz többes számban?
– Bizonyítsd be, hogy Kevanaar küldötte vagy, és akkor megtudod. Addig semmit sem mondhatok. Semmit. Nem szabad róla tudnod... Felejtsd el azt is, hogy velem találkoztál, mert ha valamelyik félisten megtudja, véged neked is, nekünk is!
– De miért?
– Én... – A lány hirtelen elhallgatott, megmerevedett, és a következő pillanatban nesztelenül az oszlopok közé surrant.
Leon utána lépett, mert félt, hogy máris elveszíti a titokzatos szépséget. De mire elérte az oszlopok mögött sorakozó ajtónyílásokat, a lány már eltűnt, és nem lehetett megállapítani, melyik járaton át távozott. Parfümjének az illata ott lebegett valamennyiben.
Két kámzsás fickó érkezett a csarnokba. Leon egy oszlop fedezékéből figyelte őket. Mormolva fellépkedtek az emelvényre vezető három lépcsőfokon, és leköpködték a már meggyalázott két mellszobrot. Amikor ezzel végeztek, vörös posztót vettek elő, és nagy műgonddal fényesítgetni kezdték a harmadikat, Sang ábrázolatát.
Leonban kavarogtak a gondolatok. Mi szerepe lehet neki ebben a legendában? Megváltó? Akkor miért varázsolta ide Sang a Földről? Ő hozta ide, vagy csak úgy mondta? Megszerezni az Éj Kövét? A potentátok miért pont neki árulnák el?
Lemondóan rázta a fejét.
Most mi a teendő? Nem mászkálhat ebben a roppant palotában örökké! Egy megoldás kínálkozik: megkeresni Sangot, próbálni jobb belátásra bírni, a pártfogását kérni. Talán elárulja, mi célból hozta Cherubionba.
Mivel úgy tűnt, a kámzsások éjfélig sem hagynak fel a szobor fényesítgetésével, a legközelebbi oldaljáraton át indult útnak.
Időközben beesteledett. A folyosó sötétbe borult. Leon a fal mellett tapogatózott. Egy fáklya akadt a kezébe, de nem vette ki a tartójából, mert rájött, hogy úgy sincs mivel meggyújtania.
Messze előtte világosság hullámzott, mintha fáklyát vagy lámpást hordozna valaki. A fény azonban hamarosan eltűnt, valószínűleg egy fordulóban. Leon futni kezdett, megbotlott egy törmelékkupacban, és térdre esett. Csillogó szempár tűnt fel közvetlenül az orra előtt, aztán szárnysuhogás hallatszott, és a szempár a sötétbe veszett. Leon megborzongott. Átkozott végeérhetetlen folyosó!
Tapogatózott tovább, s mivel fordulót érzett, feltételezte, arra tűnhetett el a fáklyavivő. Befordult. Nem kellett sokat botorkálnia, mivel a rövid folyosó végén egy függöny mögül világosság szivárgott ki. Hangokat hallott, hát belesett.
– Engem illet az elsőbbség! – szögezte le mély hangon egy alacsony, fekete köntösű alak. Fejére húzott csuklyája alól zöldes arc és sárga agyarak villantak elő. Görnyedten támaszkodott göcsörtös botjára, amelynek markolata egy eleven varangyosbékában végződött. Az hosszú nyelvével épp elkapott egy vigyázatlan legyet. Gazdája észre sem vette. – Choler megbízottja vagyok, az elsőbbség az enyém!
– Tagadom. Én előbb érkeztem.
A másik fél igen különös szerkezet volt: jókora vasdoboz, hosszú csőlábakon, szögletes hangszóró-szája fölött vörös érzékelők, a tetején három antenna.
Sang a trónszéken ült, amelynek hiányzó negyedik lábát egymásra rakott könyvek pótolták. Citromsárga kezeslábast viselt, és egy drótszerkezetet a fején, amit akár koronának is lehetett nézni.
– Nos? – mondta Sang csendesen.
A fémszerkezet előrelépett.
– Követként jöttem...
– Elébbvaló-e egy ostoba szerkezet, mint a Sötétség Urának megbízottja? – sietett közbevágni a kis gnóm. – Küld ki ezt a fémkasznit, és hallgasd meg Choler követét előbb, Sang mester!
– Melan, a Technokrata üdvözletét küldi neked, Sang... – harsogta a robot.
– Sötétség söpri el Melant a pokol legmélyére! – visította a gnóm.
Sang intett. Leon nyomát sem látta rajta az eszelősségnek. Felegyenesedett. Úgy magasodott a két követ fölé, mint a hatalom testet öltött szobra. Azok mindketten elhallgattak.
Sang bólintott.
– Nos – mondta csendesen –, az én palotámban vagytok. Az én dolgom az igazságtevés. Nyugalom! Mondjátok meg barátaimnak, mindkettőjüket egyaránt tisztelem, egyiküknek sem kedvezhetek a másikkal szemben. Tehát... hogy egyiküket se sértsem meg, bízzuk a szerencsére annak eldöntését, melyikteket hallgassam ki előbb! – Szeme megvillant. – Fej vagy írás? Rézérme jelent meg az ujjai között.
– A mágia alapja az írás – döntött azonnal a zöldképű kísértet. Kissé oldalt fordult, és Leon látta, hogy olyan mint egy többnapos vízihulla.
– A logikához tiszta fej szükségeltetik – szögezte le a robot.
Sang bólintott. Az érme a levegőbe repült, pörgött, csak pörgött, pörgött, és nem volt hajlandó leesni. Sang zordan nézett maga elé.
A rézpénz olyannyira felgyorsult, hogy már csak foltként látszott. Aztán hirtelen eltűnt.
– Karwer-féle átvivő erőtér – csikorogta a robot.
– Tenser pörgőkorong varázslata – vitatkozott a kísértet.
Az ezüsthajú férfi a fejét rázta.
– Mindketten tévedtek. Sang rézpénzeltűntető trükkjét láttátok. Nos, barátaim, beszéljetek hát egymás jelenlétében. Aztán majd meglátom, mit tehetek.
– Egy pillanat! – csikorogta a robot. – Engedélyt kell kérnem Melantól, hogy más jelenlétében is beszélhessek.
A feketekámzsás előrébb nyomakodott.
– Ishabar vagyok, a hatalmas Choler követe. Uram kívánságát tolmácsolom. A Sötét Láng ura azt kívánja tudni, miként került a kezedbe az a külső létsíkbéli teremtmény? Elvárja, hogy e teremtményt átengedd néki.
Sang kifürkészhetetlen arccal meredt maga elé, majd pettyes almát húzott elő a zsebéből, és látszólag gondtalanul beleharapott.
– Az egyensúly azt kívánja, hogy mielőtt válaszolnék, hallgassam meg a másik felet is. Tied a szó, gépember.
– Nevem ZKR-12. Mint Melan meghatalmazott hangja, közlöm, hogy számos műszerünk regisztrálta egy másik dimenzióbeli emberformájú, élő szervezet behatolását Cherubionba. Jövetelem célját ez a létforma képezi. Melan, a Tiszta Fej igényt tart rá. Add át nekem!
Sang az almát harapdálta, megette még a csutkáját is.
– Nos – szólalt meg végül –, mély tiszteletem a Gonoszságok Atyjának, csakúgy mint a Technikai Zseninek. Azonban beláthatjátok, ha egyiküknek kedveznék, magamra haragítanám a másikat. És mint már sokszor hangoztattam, semleges maradok.
Elhallgatott. Leon elzsibbadt a résnél, ahol leskelődött, de mozdulni sem mert. Hallotta, hogy felőle vitatkoznak, és ez kezdte idegesíteni. Világ életében jelentéktelen kis pont volt, most meg úgy beszélnek róla, mintha minden tőle függne ezen a világon.
– Nem akarok fenyegetőzni – vicsorogta a zöldképű vízihulla. – De a Sötét Láng ura nem veszi jó néven, ha üres kézzel térek vissza.
– A válasz nem tekinthető kielégítőnek – jelentette ki hidegen a robot. – Gazdám rendkívüli fontosságot tulajdonít ennek az egyednek.
– Képtelenség! – nevetett Sang. – Mondjátok meg a gazdáitoknak, hogy nem félek tőlük! Legalább olyan hatalmas vagyok, mint ők! De nem kívánok szembeszállni egyikőjükkel sem. – A körmét rágta. – Hogyan adhatnám át nekik ezt a fickót, aki bírja a bizalmam, s legféltettebb titkom bíztam rá. Mondjátok meg gazdáitoknak, hogy ne követeljék tőlem, nem éri meg a vitát! Értéktelen senki, akit azért rántottam át a mi világunkba, hogy elszórakoztasson.
A vízihulla kettőt koppintott a botjával a márványpadlóra. A varangyosbéka szájából lila buborék buggyant elő, labdányivá növekedett, és áttetszőn csillogott. A kis gnóm kört rajzolt másik kezével a gömb fölé. Az hirtelen kivilágosodott, és mozgó alakok jelentek meg benne. Egy völgyben sötét, kámzsás alakok hemzsegtek, csontvázak lépkedtek, és a legkülönbözőbb szörnyetegek vicsorogtak. Az égen sárkányok keringtek. A gnóm újra koppintott. A béka kinyújtotta nyelvét, és lenyelte a buborékot.
– A Sötétség Ura nem egyedül küldött – vicsorgott a zöldképű követ. – Add át azt a teremtményt, Sang mester!
A robot előrehajtotta antennáit, s egy hullámzó ellipszist vetített maga elé. A hevenyészett képernyőn hatalmas fémhodály jelent meg, amelynek belsejében a legkülönfélébb külsejű robotok lépkedtek, és sötét, szivarszerű testek meredtek az égre.
– Melan, a Tiszta Fej utasított, hogy mutassam meg az új rakétáinkat, amelyekből egy is elég, hogy elpusztítsa a palotád, Sang.
– Jól van, átadom! – mondta Sang dühösen, és felállt. – De ne higgyétek, hogy a fenyegetésnek engedelmeskedem. Nem félek tőletek. Számomra ez a fickó nem bír értékkel. Csak azért ragaszkodtam hozzá, mert megosztottam vele a Kevanaartól kapott vers első versszakának titkát. De úgy sem sokra juttok vele egymás nélkül. Legyen a tiétek! Csakhogy... – emelte fel a kezét – én nem kedvezek sem Cholernek, sem Melannak. Jól jegyezzétek meg az üzenetemet! Két óra múlva, amikor a templom harangja éjfélt üt, a foglyomat a dombok közé kergetem. Döntsétek el egymás közt, ki szerzi meg! Azt sem bánom, ha megölitek. Legalább magával viszi a sírba a titkomat. Távozzatok!
A két követ távozott. Leon azon kezdett töprengeni, mit tegyen, amikor újra felharsant a félisten hangja.
– Hamarosan eljön az időd, barátocskám. Hallhattad.
Leon megrezzent. Aztán leküzdötte félelmét, benyitott.
Sang a sarokban hasalt rikító öltözékében, és nemi foglalkozott a belépővel. Különös játékkal foglalta el magát. Egy elkerített, és sok helyen eltorlaszolt szegletben egy egér szaladgált összevissza, s egy nagy tarka macska kapkodott utána. Zsákmányát nem érhette el, mert a kellő pillanatban Sang a farkánál fogva mindahányszor visszarántotta.
Leon megbabonázva figyelte az ezüsthajú férfi arcvonásait; minden alkalommal öröm villant át rajta, valahányszor sikerült meghiúsítani a macska akcióját.
– Tehát – kérdezte Leon –, mi a versszak magyarázata?
Sang hirtelen hátra fordult. A macska ezt kihasználva elkapta az egeret.
Sang vészjósló arckifejezéssel egyenesedett fel. Teste megnyúlt, legalább három méter magas lett, és ezzel arányosan nőttek végtagjai is. Leon újra az ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson meglepetésében. A szeszélyes Sang tehát nem csak pózol a félisten szerepében, de hatalma is van hozzá.
– Megzavartad a játékom?
– A magyarázatra várok – nyögte Leon.
Sang arca eltorzult a dühtől, óriás lábával agyontaposta az egéren lakmározó macskát. Hatalmas kezével megragadta Leont, felemelte a feje fölé, és dühödten rázta.
– A falhoz csaplak!
– Nem – mondta Leon sietve. – Hiba lenne.
Az óriás abbahagyta Leon rázását. Csodálkozva meredt rá.
– Miért gondolod?
– Hallottam, mit ígértél a követeknek. Hogy számolnál el velem?
Sang felvetette óriás fejét, és torka szakadtából harsogni kezdett. Kacaja eszelősen elvékonyodott, szinte sikolyszerű lett. Ledobta Leont.
– Ez igen, fickó, ezt vártam tőled! – Barátságosan hátba vágta Leont, hogy annak bennszorult a lélegzete. – De ne hidd, hogy félek attól a két sakáltól! Egy cseppet sem. Ezt a kastélyt Kevanaar mágiája védi, senki sem árthat nekem.
Odalépkedett a trónjához. Rátelepedett. Az azonban nem bírta meg a hatalmas testet, reccsenve omlott össze alatta. A félisten a földre huppant. Eredeti méretére zsugorodott, és feltápászkodott.
– Nem, barátocskám – mondta zordul –, egyáltalán nem azért kíméltem meg az életed.
– Persze. Nyilván nem azért fordítottál rám ekkora figyelmet, hogy most elvesztegess. Terveid vannak velem.
– Hamarosan kényszerű módon távozni fogsz innen. Hogy Choler vagy Melan kezébe kerülsz-e, barátocskám, az engem csöppet sem izgat. Megszállott, hatalomra áhítozó bohócok mindketten, lenézik a kaotikus Sangot. Nem árthatnak, amíg Kevanaar palotájának mágikus kupolája borul fölém, és azt hiszik, én sem árthatok nekik. Csakhogy megfeledkeznek arról, hogy én... én vagyok Kevanaar legrégibb tanítványa. Vele tartok a kezdetek óta, mellette voltam Cherubion egyesítésekor. Népem elpusztult, ám én megmaradtam, és sokkal többet tanultam Kevanaartól, mint bárki sejtette volna. – Vállat vont. – De engem nem érdekel egyéb, mint a szórakozás. Unom magam, a fenébe is! Kezdek kifogyni az ötletekből, és még sivárabb az életem, ha két istentársam marakodásával kell törődnöm. Hát nem törődök. Tegyenek, amit akarnak! Azonban...
– Tervezel valamit a háttérből – vágott közbe Leon. Sang elvigyorodott.
– Valóban?
– A követeknek azt mondtad, elárultad nekem a vers első versszakának a magyarázatát. Láttam a verset... Elárulod a titkod?
Sang szeme felcsillant.
– Meglepsz, Leon Silver! Azt hittem, mindent tudok rólad. Jó, játsszuk másként a játékot. Gyere ide!
Félrehúzott egy függönyt, és egy kis fülkéből domború fémlappal letakart asztalt húzott a szobába. Leon vonakodva közeledett. A szeszélyes őrült közelében nem érezte magát biztonságban. Sang leemelte a fémlapot, és sakktábla vált láthatóvá egy félbehagyott játszmával.
– Olyan ez, akár az élet – duruzsolta Sang. – Sötét és világos. Mintha Choler sötét erői küzdenének a világosság apostolának, Melannak a hadai ellen. Mindkettő támad, mindkettő csak pár lépésre van a győzelemtől... Mit gondolsz, melyiknek sikerül? Ki nyer, a sötét vagy a világos?
Leon megpróbálta átlátni a helyzetet.
– Bonyolult állás – vélte egy idő után. – Szerintem egyenlők az esélyek.
– Úgy? Lássuk, mit lépnél a sötéttel!
Leon rövid töprengés után a huszárral lépett. Egyszerre két tisztet támadott. Ha a világos mindkettőt meg akarja mentem, a következő lépessel a huszár sakk-bástyát adhat.
– És most – sürgette Sang – lássuk, mit lépsz a világossal!
– Én? – képedt el Leon. – Tudom, mit terveztem a sötéttel, tudom, hogy lehet kilépni belőle. Ha szándékosan helytelenül lépek, a sötét nyer, viszont ha a világossal játszok jobban, akkor az lesz a győztes. Ez így nem érdekes.
Leon félve húzódott el, mert a félisten szeme újra megvillant, és az ilyesmit többnyire valami meglepő dolog követte.
– Szóval nem döntetlen? – kérdezte olyan hangsúllyal, amiből Leon kiérezte a csapdát.
– Ha én irányítom mindkét felet, az nyer, akit én akarok.
Sang kegyesen intett.
– Lássuk!
Leon összevont szemöldökkel nézett rá, de nem tudta kifürkészni, mi járhat a fejében. A sötétnek kedvezett, de a világossal is úgy lépkedett, hogy látszólag értelmesnek tűnjön.
Míg ő az egyoldalú játszmát játszotta, Sang mormogott.
– Na látod, fiacskám, ez a játszma emlékezetes marad számodra, mert mély értelmű és tanulságos. Most csak a bábukat rakosgatod, és már rájöttél, ugye, hogy mindig az van nyeregben, aki a játszmát irányítja... ugye?
– Sakk – mondta Leon. – A világos királynak még egy lépése van, aztán matt... sötét győz.
Sang atyáskodva megveregette Leon izzadó tarkóját.
– Ilyen egyszerű játék ez, barátocskám, ha két fél játssza. Világosnak és sötétnek is a táblán vannak a bábui, kiszámítható minden mozdulatuk, és kedved szerint irányíthatod őket. De... de most figyelj, pici bogaram, megmutatom neked, mi a helyzet akkor, ha a játékot nem csak ketten játsszák! A harmadik félnek nincsenek bábui, következésképp nem láthatók a lépései, és van olyan ravasz, hogy a végére tartogatja egyetlen látható húzását. Nézd csak, barátocskám, ennyi az egész!
Sang felemelte a bal lábát, és könnyed mozdulattal felrúgta az asztalt. A sakkfigurák szerte szóródtak a szobában, csak a világos királynő – amellyel épp lépni akart – maradt Leon kezében.
– Csak ennyid maradt – vigyorgott Sang. – Két fél küzdött, elpusztult, és bár te vezetted az orruknál fogva őket, neked is csak a szépséges királynőd maradt. Neked adom. Tartsd meg!
A sakkfigura égetni kezdte Leon tenyerét. Azonnal eldobta, és vörös ujjait fújkálta.
– Barátocskám, te nem vagy észnél! – kacagott Sang. – Elveted magadtól, amit kapsz?
– Megégetett.
– Megége...teeett? – gúnyolódott Sang. – Hát persze, hogy megégetett. Azt akartam, hogy emlékezz rá, pici bogaram! Hamarosan kezdődik egy sakkjátszma, amelyet te irányítasz. Kedved szerint húzgálhatod a sakkfigurákat. Azonban ne feledd, hogy még ha kezedben tartod is a királynőt, én a közelben leszek, és felrúgom az asztalt, ha nem a kedvem szerint alakulnak a dolgok.
– Miféle dolgok?
– Elárulom neked a versszakom magyarázatát. Rajtad áll, mit teszel. Magadra vállalhatod a Megváltó szerepét, és megpróbálhatod megszerezni az Éj Kövét. Ha sikerül, te leszel a legerősebb egész Cherubionban, elpusztíthatod mindazt, aki ellened szegül.
– Téged is?
– A palotámban nem. Védett mágia ellen. Erre ne is gondolj!
– Alikor mire gondoljak?
– Arra a lányra, akit a szentélyemben láttál, a hatalomra, a kalandra, az izgalmakra, mindarra, amire vágytál. Cherubion Megváltója lehetsz. Rajtad múlik, meglovagolod-e ezt a lehetőséget, vagy kijátszód az ellenségeimnek a titkot, amelyet most a kezedbe adok... Ha ezt teszed, azok természetesen azonnal megölnek téged. Játssz, ahogy akarsz, csellel vagy erővel szerezd meg magadnak az Ej Kövét, és élj a hatalommal. A világ ura lehetsz!
– És... mit nyersz ezen te? – gyanakodott Leon. – Ha erős leszek, sosem hagyhatod el a palotád.
– Nem hagytam el több száz éve – vont vállat Sang. – Itt nem árthatsz nekem még az Éj Kövével sem. És ha megszerzed, előbb-utóbb az enyém lesz. Halhatatlanságot még az Éj Kövétől sem nyerhetsz. Én pedig kivárom azt az ötven-hatvan évet, ami neked még hátra van. Aztán enyém lesz az Éj Köve.
Leon a fejét rázta.
– Képtelenség.
– Csak rajtad áll. Én a kezedbe adom az első versszak hatalmát, arra használod, amire akarod. Nézd!
A helyiségben kihunyt a fény. Csak a mennyezet fluoreszkált fölöttük. Leon felnézett, és lebegő betűsorokat pillantott meg.
Vértó torka mélyén, Csontfa gyökerének
Átkozott tövében, a Kulcs lenn hever.
Sziklafal ledől, s zsákutcába érvén
Utadat megleled Éjféli Hold hevén.
– Nagy hatalmat teszek a kezedbe – Sang szinte énekelt a sötétben. – Ezek az ősi sorok a hatalomhoz vezető út első szakaszának leírását tartalmazzák. Sokan ismerik e versszakot, sokan próbálták már megfejteni a jelentését, de belebuktak mind. Egyedül én ismerem, mert mindőnk közül én vagyok a legősibb, emlékszem a nevekre, amelyeket magában rejt. Jól figyelj, halandó, mérhetetlen tudás birtokosa leszel!
Sang elhallgatott. Majd halkan, mintha félne, hogy mások is meghallják, motyogni kezdett.
– Ősapáink dicső múltjában, Cherubion egyesítésekor a Mokharat-hágón át mutáns seregek hatoltak be a Gol Dorshe völgyébe. Gilgarat, Kevanaar hűséges segítője a Kaskah-völgyben fogadta seregével az ellenséget. Gilgarat elesett a borzalmas csatában, és a kunigaami elfajzottak már-már diadalmaskodni látszottak vitézen verekedő harcosaink fölött, amikor Kevanaar feláldozva hatalmának jelentős részét, kifordította a Kashir-folyót a medréből, és elárasztotta a véráztatta harcmezőt. A katlan egy magasabb pontján a víz új lefolyást talált, és kilométerekkel arrébb visszatért eredeti medrébe. Az újonnan kialakult tó, a Kaskah, akkoron sok ezernyi hős harcos vérétől piroslott. A kunigaami mutánsok visszahúzódtak a távoli kontinensekre, és soha többé nem merészkedtek az elátkozott tó közelébe. Vallásosan rettegnek őseik és ősi ellenségeik szellemeitől, amelyek a mai napig is kísértik a vidéket. A tavat tápláló folyó régi medrében még mindig ott a szikla, amelyet Kevanaar rettenetes hatalma gördített az útjába. A monda szerint ez a kőóriás Kevanaar vagy Gilgarat parancsát várja, és a hős vezér szent kardja, a Tomboló a kulcs, amely parancsot ad a sziklának a ledőlésre.
– Csakhogy ez a kard...
– Gilgarat szívéből hatalmas fa nőtt, s gyökerei között nyugszik a Tomboló, a varázskard. Gilgarat csontkeze még mindig szorítja a markolatát.
Leon fejében kavargott a sok név és a sok frissen hallott esemény. Megpróbálta összegezni, amit megtudott.
– Az Éj Kövéhez vezető út tehát ennél a Vértónál... illetve Kaskah-tónál kezdődik.
– Fel kell hozni a mélyéről a Tombolót, és azzal parancsot adni a sziklának, hogy engedjen utat az egykori mederben.
– És ott addig menni, míg a járatnak vége szakad? Akkor hogyan tovább?
– A vers szerint éjfélkor megtalálod az utat. Leon egy darabig elgondolkodva nézett maga elé.
– A vers többi részének magyarázatáról elképzelésed sincs?
Sang dühbe gurult.
– Foglalkoznék veled, ha tudnám?! Mit akarsz még? Megkaptad a tudást, élj vele magad! Ne feledd, már csak pár perced van itt, aztán leveszem rólad a kezem, és magadra hagylak! Ha van még kérdésed, most tedd fel!
Sang letelepedett a trónszék roncsaira, és lehunyta a szemét. Aludt.
Leon töprengett. Végre zavartalanul összeszedhette a gondolatait. Kulcspozíciót szántak neki a hatalomhoz vezető úton. Nem tudta örüljön-e ennek, vagy sem. Hátha a másik két hatalmasság nem olyan kótyagos, mint Sang. Talán lehet velük értelmesen beszélni, egyfajta egyezséget kötni valamelyikükkel, és végigjárni az Ej Kövéhez vezető utat. Aztán rábírni a varázsszer megszerzőjét, hogy a segítség fejében hagyja békében élni. A szőke szépséggel.
A nyugodt élet örömeiről ábrándozott, és több ízben megnyalta a száját. Hamarosan azonban nyílt az ajtó, és egy szőrös mellű triton csusszant be nagy, pikkelyes farkán. Szigonyával tizenegyet koppintott.
– Nagyúr – mondta furcsa, csicsergő hangon. – Eljőve az idő!
Sang kinyitotta a szemét, és ásított.
– Még nincs éjfél! – tiltakozott Leon.
– Aha – mondta az isten. – Ideje szórakozni egy kicsit!
Leon elszörnyedve látta, hogy Sang szeme gonoszul megvillan, és az egyik elgurult sakkfigura, a világos huszár mocorogni kezd a padlón. Hirtelen megnőtt, és mire Leon mozdulhatott volna, a bábu helyén egy eleven kentaur ágaskodott. Lószerű altestén Leon felteste ingadozott. A kentaur-Leon a háta mögött tartotta a kezét, és vigyorogva kacsintott eredetijére.
Sang megnyikkant.
– Mit gondolsz, mi van a kezében? – bugyogta.
– A sakkfigura? – tippelt Leon reménykedve, de sejtette, hogy valami kellemetlenebb.
És valóban, a kentaur egy kilencágú korbácsot húzott elő a háta mögül. Leon rémülten hátrált.
– Hé, várj! Hiszen te... én vagyok!
– Ja – mondta a kentaur –, az más.
– Hujjé! – üvöltötte Sang, és eltűnt a trónszékből. A következő pillanatban a meglepetten ágaskodó kentaur hátán jelent meg. Felrikkantott. Elragadta a korbácsot, és megsuhogtatta a levegőben. Leon lebukott. A korbács sodrott ágai elsuhantak a feje fölött, és a türelmesen álldogáló triton szőrös mellén csattantak. A triton felordított fájdalmában, szigonyát elengedve, két kézzel kapott szétrepedt bőréhez. Ujjai közül fekete vércseppek buggyantak elő.
A Leon-testű kentaur felágaskodott és kirúgott, mert lovasa eszeveszetten csapkodott. Sang őrülten kacagott, a kentaur nyerített, a triton sikoltozva csúszkált összevissza. Leon az ajtóhoz rohant, nekivetette a vállát, de nem bírta kinyitni. Sang a kentaur hátán fel-alá vágtatott a szobában, és korbácsával lecsapott mindenre, amit elért: a kentaurt, a bútorokat, Leont, a tritont, sőt még egy dührohamában önmagát is megkorbácsolta. Örült zűrzavar támadt.
Leon kétszer is sikeresen elkerülte a suhogó bőrszíjakat, de harmadjára megbotlott, és nem úszta meg. Az egyik szíj széthasította a ruháját és a bőrét a bal karján. Olyan fájdalom nyilait belé, mintha végtagját könyökből leszelték volna.
Ezzel betelt a pohár. Átkozódva kerülte el a megszállottként üvöltöző démon újabb rohamát, felkapta a súlyos sakktáblát, és hozzá vágta.
A tábla pörögve repült az őrjöngő isten háta felé, ám Sang megfordította a hátasát, hogy újabb rohamra induljon. A súlyos sakktábla képen találta, az izmos test nagy nyekkenéssel lehanyatlott hátasáról. Úgy ült az összetört berendezésmaradványok között, mint egy szemétre dobott rongybaba.
Pillanatnyi dermedt csend után megtapogatta az orrát, felsikoltott, majd minden átmenet nélkül dühös kacajra fakadt. Ostorát a kentaur kezébe nyomta, és fuldokolva mutatott Leonra.
– Fogd meg!
Leon a függöny felé rohant, ahol korábban leskelődött. Az eléje ugró tritont ellökte, de megbotlott a vastag, pikkelyes farokban, és a függönyt letépve valósággal kizuhant a folyosóra. Mielőtt üldözője utolérte volna, visszanyerte egyensúlyát, és kétségbeesetten trappolt a sötét folyosón.
A kentaur lószerű alteste nem fért át olyan könnyen a keskeny nyíláson; így a menekülő nyert néhány másodpercnyi egérutat. Azonban hamarosan patacsattogás hallatszott a háta mögött.
Tudta, hogy csak úgy menekülhet meg a szeszélyes és féleszű isten haragja elől, ha valahogy kijut a palotából, és a két erőteljesebbnek tűnő küzdőfél valamelyikének kezébe adja magát. De melyikébe? Ha jól értelmezte a két furcsa követ és Sang megbeszélését, a két sereg valahol a közelben kisebb csatát fog vívni érte. Ezt a csatát szerette volna elkerülni.
De először is ki innen!
A haragos nyerítést már közvetlenül a háta mögött hallotta. Most egy világosabb részhez ért. Kétségbeesetten, bukdácsolva rohant a félhomályos folyosón, amelyet csak a telihold fénye világított meg. Összevissza kanyargott, hamarosan egy nagy ajtóhoz ért. Gondolkodás nélkül beugrott, és becsukta. Épp hogy sikerült. Teljes erejéből szorította a kilincset, hogy meggátolja üldözője belépését. A kentaur próbálkozott, de nem erőltette a dolgot. A patacsattogás távolodott. Leon tanácstalanul nézett körül. A világos szentélybe jutott, amelynek közepén ott állt a magányos szoborcsoport. A szentély kihalt volt. A faragott oszlopok mögött számtalan olyan ajtónyílás tátongott, amelyet nem védett ajtó. Leon lélegzet után kapkodva oda indult.
– Gyorsan! – súgta egy hang, és a homályban kék drágakövek csillantak. A szőke szépség intett neki egy szűk, alig emberszélességű nyílásból. Már el is tűnt benne. Leon odafutott, átpréselte magát. A résen túli folyosó alig valamivel volt tágasabb. Apró, vinnyogó állatok szaladtak szét a lábuk alól. Leon majdnem rosszul lett az orrát facsaró bűztől.
– Erre! – sürgette a lány, és szaladt előre. Leon utána. Hamarosan egy fáklyákkal megvilágított, szélesebb folyosóra jutottak. Leon szólni akart, de a lány nem hagyott időt sem magyarázkodásra, sem köszönetnyilvánításra. Megragadta Leon kezét, és sietve vonszolta magával. Jó meleg fogása volt, keze puhán simult a férfiéba; vastag gyűrűi azonban felkarcolták a bőrét. Leon felszisszent, mert alkarja, amit a korbács oly kegyetlenül eltalált, élesen lüktetni kezdett.
Keresztfolyosóhoz értek. Szemből a korbácsát lengető kentaur galoppozott feléjük. A lány baka mozdult, Leon pedig jobbra. Egy gyűrű a férfi markában maradt.
A lány felsikoltott. Megtorpant, hogy visszaforduljon, de a kentaur közéjük rontott. Az utolsó pillanatban tértek ki előle. A suhogó korbács a falon csattant. A négylábú szörnyeteg továbbsodródott a lendülettől. Hirtelen fékezni akart, fara a falhoz horzsolódott. Felordított fájdalmában. Állati hangon nyerített, és másodpercekig őrülten forgott körbe-körbe, mintha el akarná kapni saját farkát.
Leon futni kezdett jobbfelé, hogy elcsalja a megvadult fenevadat a lánytól.
– Állj! – kiáltotta a lány. – Nem viheted el! Várj!
Leon megtorpant. Visszafordult. A kentaur vad nyerítéssel vágtázott feléje.
Ajtó!
Leon máris nyitotta. Ez az egyetlen esélye. Minél több ajtón áthaladni, mert a négylábú lényt ez lényegesen lassítja.
Beugrott, és az ajtót bevágta maga mögött. Ráfordított egy vékony kallantyút. Hallotta a lefékező állat patáinak kopogását, a lány távoli kiabálását, meg az éles csattogást: a kentaur dühében az ajtót korbácsolta.
Leon gyorsan a kisujjára húzta a kezében maradt aranygyűrűt. Szemközt újabb ajtót pillantott meg. Keresztülrohant a bársonyfalú, kádaktól zsúfolt szobán.
A kádak között kanyargott. Az egyiket nem kerülte ki, egyszerűen átugrotta. A mocskos vízből egy hosszúkás nyakon ringó, ökölnyi fej emelkedett ki és kapott utána. Leon felkiáltott ijedtében. Mire a szemközti ajtóhoz ért, már tucatnyi hosszú nyakon ringó, torz fej ingadozott mögötte. Fogaikat csattogtatva meredtek rá.
A kentaur kiszakította keretéből az ajtót, és épp abban a pillanatban zúdult be a szobába, amikor ő kiszökött a túloldalon.
Kitört üvegű ablakoktól szegélyezett folyosón találta magát. Csak a lobogó fáklyákat körülvevő háromméteres félkörben volt világos, a köztes részeket homály lepte. Odakinn felhő mögül pislogott előli hold, sápadt fényében Leon nem látta jól, a földtől mennyire lehet. Talán az első emeleten? Kihajolt az egyik ablakon. Három-négy méter a szintkülönbség.
A szobából bútorrecsegés hallatszott, éles visítások, sziszegések. A kentaur rémülten felordított, a korbács csattogott, bútorok recsegtek.
Leon habozás nélkül kimászott az ablakon, és függeszkedett.
A kentaur kiviharzott a folyosóra. Tucatnyi irhájába akaszkodó, vékony testet vonszolt maga mögött. Az ablak felé csapott a korbáccsal. Leon abban a pillanatban elengedte a párkányt, a bőrszíjak a kapaszkodó kéz helyén csattantak.
Leon másfél méter zuhanás után kemény talajra érkezett, üvegcserepek csikorogtak a szandálja alatt. A lendülettől előrebukott, de szerencséjére nem tenyereit üvegszilánkba. Azonnal talpon termett.
Odafenn a kentaur üvöltve toporzékolt, saját altestét csapkodta a korbáccsal, hogy megszabaduljon a bőrébe csimpaszkodó, visító, kis szörnyektől. Fel-alá rohangált az ablak előtt, amelyen át Leon kimászott, de nem bírta rászánni magát, hogy utána ugorjon.
Korbácsával rettenetes sebeket ejtett az altestén. Nyerítve felágaskodott, és elnyargalt balfelé.
Leon rosszat sejtve sietett le a füves lejtőn arra, amerre a szabadságot remélte. Sajnálta, hogy elszakadt a lánytól, de esze ágában sem volt visszamerészkedni.
Sietett tovább. Mögötte a hatalmas betonpalotában sorra fények gyúltak. Leon szaladni kezdett. Váratlanul kőkerítés sötét árnya derengett előtte. Gyorsan átmászott, és máris rozoga kunyhókat kerülgetett. A csend szinte azonnal megtört. A palota felől rettenetes szirénázás harsant. Kutyák ugattak, láncok csörögtek, s mire Leon elérte a legszélső kunyhót, a fél falu talpon volt. Mindenhol mécsesek gyúltak, borzas, nyüzsgő emberek rohangáltak, és kérdezgették egymástól a riadalom okát.
Leon teljes erejéből rohant. Eleinte bokrok fedezékében próbálta megközelíteni a sárból és szúrós növényekből összetapasztott, mellig érő kerítést, de aztán már nem törődött az óvatossággal.
Lámpák gyulladtak, és erős reflektor kezdte pásztázni a terepet. A szirénázás és a kiabálások közepette valahonnan a közelből újra meghallotta a kentaur vészjósló nyerítését, és Sang vérlázító kacagását.
Most már végképp nem törődött az óvatossággal. A kerítéshez futott, és megpróbált egyetlen lendülettel átjutni rajta. Bő selyemzubbonya azonban beakadt egy tüskés ágba. Bordái fölött tövisek karcolták fel a bőrt, és egy pillanatig tehetetlenül lógott a kerítés tetején.
Ez volt az a pillanat, amelyet legszívesebben kitörölt volna az életéből. Ott csüngött fejjel lefelé, próbált szabadulni a ruhájába akaszkodó tüskéktől, és a hatalmas betonpalota sárga fényektől kivilágított teraszán meglátta Sangot, a kaotikus istent, ahogy két kezét az ég felé emelve hátborzongató kacaját hallatja. Ebben a pillanatban a reflektor megtalálta. Az éles fény elvakította. Sötét alakokat látott felé rohanni. A sziréna zúgott. És vészesen közelről hallotta a kentaur nyerítését. De mi volt ez a közeledő hangzavar Sang gúnyos, csontig ható kacajához képest!
Végre átevickélt a kerítés túloldalára, és fejjel előre arasznyi mély vízbe csobbant. Lerázta magáról a sarat meg a nyálkás moszatot, és a bokáig érő vízben bizonytalanul futni kezdett a kerítés mentén. A talaj nem volt túlságosan ingoványos, így csak igen ritkán merült térdig.
Percek múlva a hangok távoli, összemosódott zsongássá váltak. Leon úgy vélte, elég távol került a falutól. Megállt, hogy kifújja magát. Messze mögötte halvány fények imbolyogtak. Tekintetével Sang romos palotáját kereste. A hatalmas teraszon sárga lángok gyűrűjében apró fekete alak állt. Leon szinte hallani vélte gúnyos kacaját. Megborzongott. Tovább indult a sötétségbe, és olyan érzése támadt, mintha Poe hírhedt Usher házának üszkös romjait hagyná maga mögött.
Hideg szél söpört végig a vizes réten, és Leon vacogott nedves ruháiban. A fáradtságtól rogyadozva próbálta számbavenni sérüléseit és izomfájdalmait, de azonnal abbahagyta, mert alig kezdett el gondolatban azokkal foglalkozni, máris elesettnek, kimerültnek érezte magát, és sehogy sem akaródzott továbbmenni. Inkább a különös, szőke lány képét idézte fel.
A holdfényben a gyűrűt vizsgálgatta, amely a lány ujjáról csúszott le és maradt a kezében. Súlyos aranyékszer volt különös karcolatokkal, aprócska, fekete drágakővel.
Hirtelen árnyék vetődött a kezére. Felpillantott, és felsikoltott a rémülettől!
A felhők mögül előbukkanó hold képét egy kiterjesztett szárnyú, karmazsinszínű denevér homályosította el. Másfélszer akkora volt, mint Leon. Karmaival megragadta az ijedt férfit, és a felhő mögé rejtőző sápadt hold felé hurcolta.
Leon elvesztette az eszméletét. Gigászi elrablója ugyancsak gyorsan haladhatott vele, mert mire kinyitotta a szemét, a környező táj gyökeresen megváltozott. Sang lidércnyomásos palotájának és a zsombékos vidéknek nyoma sem maradi; komor, homályos erdőség terjeszkedett alattuk. A vén, göcsörtös fákon alig volt lomb, egytől-egyig úgy néztek ki, mintha megégtek volna, s kusza ágaikat mohó csontvázkarokként nyújtogatták feléjük. Olyan sűrűn álltak, hogy csupasz koronájuk ellenére is csaknem áthatolhatatlan takarót alkottak a talaj felett, csak itt-ott hatolt át valami baljós, ibolyaszínű villódzás. Mintha ezek a pislákoló lila fények a roppant rengeteg szemei lettek volna, amelyek rosszindulatban méregették az elsuhanókat.
Amennyire Leon meg tudta állapítani a sötétségben, keletnek tartottak, a hajnal első sugarai felé. Az erdőségnek nem akaródzott vége szakadni. A messzi láthatárt sötéten gomolygó, lilásfekete fellegek ülték meg fenyegetően. Távoli morajlás – gyorsan közeledő vihart jelzett.
Leon szédült. Gyomrába félelem markolt; egyrészt a nyaktörő suhanástól, másrészt a rá váró sorstól. Tehetetlen volt. Mégha sikerülne is kitépni magát a szörnyeteg karmaiból, nem sokat remélhetne a hosszú zuhanástól.
A barátságtalan rengeteg szédítő gyorsasággal száguldott visszafelé alattuk. Az egyik violaszínű fényfolt világánál gonoszul rikoltozó, madárszerű lények emelkedtek a magasba, aztán valami láthatatlan fenevad bömbölése harsant. Majd elnyújtott zúgás hallatszott, de Leon nem tudta megállapítani, melyik irányból.
A zúgás egyre erősödött, még a közeledő vihar sem tudta elnyomni. A karmazsinszínű denevér mintha nyugtalankodni kezdett volna, ide-oda kapkodta a fejét. Lomhán csapkodott a szárnyával, és tempója hirtelen meglepő mértékben felgyorsult. A szél erősödött, és máris hideg esőcseppeket sodort Leon arcába.
A zúgás hirtelen megváltozott. Felerősödött, és határozottan felülről hallatszott. Helikopter. A hatalmas denevér hirtelen zuhanni kezdett, aztán széles ívben felfelé kanyarodott. A férfi felkiáltott a vállába mélyedő karmok okozta fájdalomtól. Ugyanakkor újabb zajt ismert fel: gépfegyver kerepelését, golyók süvítését. A közelükben villám csapott le, mennydörgés süketítette el. Az éles, rőt fényben egy harci helikopter masszív, de mégis kecses tömegét pillantotta meg. Egyenesen feléjük repült, orra tüzet okádott.
A karmazsin szörnyeteg alábukott, és vad cikkcakkban repült, karmainak szorítása egy pillanatra sem lazult. A helikopter elsuhant. Nagy ívben fordult, és legénysége kézifegyverekből öldöklő tüzet zúdított rájuk.
Azonban a gigászi szörnyeteg sem volt lebecsülendő ellenfél. A gépnél ugyan jóval lassúbb volt, de ebbéli hátrányát kiegyenlítette jó manőverezőkészsége. A leggyilkosabb tűzben váratlanul összecsukta maga körül a szárnyát, és zuhanni kezdett a mélybe, akár egy kő. Leonban egy pillanatra megállt az ütő; azt hitte, elrablóját találat érte, s most együtt csapódnak a földhöz szédítő sebességgel. De aztán a karmazsin bőrlebernyegek újra széttárultak, és a gigászi denevér siklórepülésben húzott el jobbfelé. A gép pilótája képtelen volt követni ezeket a gyors irányváltásokat. Nagy igyekezetében, hogy el ne veszítse szem elől ellenfelét, veszélyesen oldalra billentette a járművét. Az egyik fedélzeti nyílásból kapálódzó, sötét alak zuhant ki velőtrázó sikollyal, és pillanatokon belül eltűnt az éjszakában. Leon, aki a nyaktörő mutatványok közben óhatatlanul elvakult az orrát-száját eltömő esővíztől, csak egy pillanatra látta az eseményt, de a hangot hallotta, és görcsbe rándult tőle a gyomra.
A denevér taktikát változtatott. Igyekezett a gép hasa alatt maradni, hogy ily módon a fegyverek holtterében tartózkodjon. A pilóta a leglehetetlenebb orsókat, csavarokat írta le, de nem vehette fel a versenyt ultrahanggal tájékozódó ellenfelével.
A gép zuhanórepülésbe ment át, és a farkában elhelyezett gépfegyver tüzet nyitott. A denevér bőrlebernyegét átszakította néhány lövedék; Leon érezte a rándulásokat. Úgy látszik, csak ez kellett a roppant szörnyetegnek, hogy megunja a játékot. Hirtelen elkanyarodott, és máris eltűnt egy alacsonyan ülő, lilásfekete fellegben.
Nyirkos, gomolygó, ködszerű foltok ölelték körül a levegőért kapkodó Leont. Ott, ahol a denevér karmai a vállába mélyedtek, vékony vérpatakok szivárogtak, és egybemosódtak a hűvös esővel.
A gyomra ki akart esni a torkán. Fejét beverte elrablója lucskos, szőrös mellkasába, mert a denevér megismételte előbbi látványos mutatványát, és zuhanni kezdett. Most már több gép is körözhetett fölöttük, mert számos pontból sárga fénypászmák kutatták utánuk az eget, és a zúgás minden más zajt elnyomott. A denevér szinte a komor erdőt súrolva röpült tova. Leon minden pillanatban azt várta, hogy az egyik faszörnyeteg érte nyúl gonosz ágával, és elsodorja.
Hamarosan újra feljebb lendültek, és bár alattuk még mindig a végeérhetetlen rengeteg terjeszkedett, a láthatáron hegyek sötét körvonalai tűntek fel. A fűrészélű gerincek alkotta háttér előtt vörösen fortyogva izzott valami távoli fény. Egy aprócska felhő száguldott versenyt velük; mintha sötétebb és sűrűbb lett volna, mint a társai.
Mennydörgés zendült. A viharfelhőből egy vadászgép húzott elő, a lezúduló villám rőt fénye megcsillant esővíztől nedves, sima felületén. Ködlámpája egy pillanatra Leon képébe világított; ő elvakultan hunyorgott, miközben golyók fütyültek a feje körül. A hatalmas denevér teste megrándult. Nem találat érte, csak egy hatalmas szárnycsapással újra fölfelé vette az irányt. A fénynyalábok követték. A gép bedőlt, megpróbált éles kanyart venni, hogy ellenfele közelében maradhasson, s közben a kicsiny felleg alá került.
Rettenetes robaj hallatszott, mintha az égbolt repedt volna meg. Fülsiketítő erővel harsogta túl a vihar bömbölését. A felhőcske belsejéből vakító villámcsapás sújtott a vadászgépre. Tojáshéjként roppantotta ketté a törzset, izzásig hevítette a burkolatot. Szétroncsolt alkatrészek, olvadt fémdarabok, égő alakok pörögtek az éjszakában. Leon csodálkozva pillantott az oszladozni kezdő, aprócska felhőre. Jeges sötétséget érzett a szíve felé araszolni. Ismerős jel formálódott a felhő helyén: hatágú sátáncsillag, közepén nyitott szem... Choler, a mágus!
A roncs két fele lángolva hullott a mélybe. A tűz fényénél Leon apró, kapálódzó figurákat látott velük zuhanni. Aztán az egyik alak fölött szürke vászonvirág nyílt, majd a többiek fölött úgyszintén. Az éjszakai égbolt hamarosan szürkésfehér foltoktól tarkállott. A gép két égő darabja még az esőben is lángra lobbantotta az erdő egy részét. Madárszerű árnyak röppentek fel, és vijjogva, rikoltozva támadták meg az ejtőernyősöket. A fehér pöttyök között torkolattüzek villantak; kézifegyverek. Durrogás, puffogás, kattogás, rikoltozás, sikoltás, üvöltés, hasadó fém csikorgása, vadállati bömbölés és érthetetlen parancsszavak harsogtak. Leon bódultán lógott elrablója karmai közt. A denevér keringett még egy darabig, aztán lomha szárnycsapásokkal északkelet felé repült, a hegyek lábánál izzó, vörös pont felé.
Már messze járhattak, amikor Leon magához tért. A zúgás alábbhagyott, ám az ő helyzete nem sokat változott; zsibbadó vállán továbbra is érezte az acélos karmokat; a denevér még mindig szárnyalt vele. A vihar is lecsendesedett, vagy kiszálltak belőle, langyos nyári esőben repültek. Az eget még sötét fellegek borították, de már hajnalodon.
Egy hatalmas sziklaszirt tetejére ereszkedtek le, közvetlenül egy hatalmas karám közelében, ahonnan ráláttak a nyüzsgő állatokra. Szarupikkelyes, rettenetes agyarú szörnyek voltak.
– Jézusom, mik ezek? – jajdult fel Leon.
– Fémevők, kérlek szépen! – válaszolt fölötte az óriás denevér szinte emberi hangon, de erősen selypítve.
Leon valósággal megbénult a döbbenettől.
– Te tudsz beszélni? – hebegte. Ha nem fájnak épp eléggé végtagjai, magába csíp, hogy ellenőrizze ébrenlétét.
– Naná! – jött a dühös válasz. – Nem vagyok én kuka! Vigyássz, landolunk!
A következő pillanatban Leon lába a szikla tetejéhez csapódott, és amikor az óriás karmok elengedték a vállát, a lendülettől még tett néhány lépést. Aztán összerogyott, mint egy zsák.
A hatalmas denevér föléje tornyosult, és szárnyával megakadályozta, hogy leguruljon a szikláról a karámban nyüzsgő lények közé. Leon felnézett, és a denevér apró, piros szemét látta, amint sunyin hunyorog rá. Torokköszörülés hangzott fel, majd a fenevad szóra nyitotta torz, keskeny száját.
– Remélem, nem haragszol a kényelmetlenszégekért? – nagyon erősen selypített. – Szajnosz a körülmények arra kényszerítettek, hogy észt a módszert alkalmasszuk. Még így isz volt némi fennakadász, de szikerült úrrá lennem rajtuk. Mit neszei úgy? Ne félj, nem eszlek meg – sziszegve nevetett, majd hirtelen elkomorodott. – De ha szökészen jár az eszed, tégy le róla. Asz a parancom, hogy Monarakhba vigyelek.
– Hova?
A denevér fejével jobbfelé intett, és arra nyújtotta jobb szárnyát.
– Monarakhba. Choler magiszter tornyába.
A karámon túl, közvetlenül egy meredek hegy oldalából valami erődítményrendszer bontakozott ki. Az utolsó szem kavicsig gránitból és andezitből volt, és alulról ismeretlen eredetű, baljós, vöröses fény világította be. Az erődítmény közepén egy elképesztő magasságú, fekete torony emelkedett; láthatólag ez uralta az egész komplexumot. Ebből a toronyból valami viszolyogtató, sötét kisugárzás áradt. Leont egyszerre vonzotta és taszította, bizsergő, savanykás érzetet keltett a gyomra mélyén.
Leon még mindig nem volt benne biztos, hogy nem csak álmodik.
– Itt mindenki angolul beszél? – kérdezte.
– Nem mindenki... cak nekem keszkeny a szájnyílászom, tudod? Ászért beszélek így.
Leon didergett átnedvesedett, megtépett, véres rongyaiban, fázósan húzta össze magát.
– Oda kell vinned? – intett fejével a torony felé. – Choler parancsára.
– Naná! – süvítette a denevér. – Mász nekem nem parancol. A magiszter utaszított, hogy ragadjalak el Melan orra elől, ész hozzá vigyelek.
– Mi... mire várunk?
– Türelem, barátockám, türelem! Még nem jött el a megbeszélt idő. Ha hamarabb érkeszem, a védelem hamiszítványnak gondolhat, Melan ócka maszinájának, ész akkor elpusztít. Várunk a jelre.
Leon a vállát dörzsölgette. Fel-alá járkált, néha ugrált egy kicsit, hogy ne fázzon. A denevér gyanakvó tekintettel figyelte.
– Ha le akarnád vetni magad a fémevők koszé – jegyezte meg –, arról lebeszélnélek. Elkaplak, mielőtt talajt érnél.
Leon lepillantott.
– Nem tudod, mit akar tőlem a mestered?
– Nem. De mondd cak, tényleg igasz, hogy te a külsző űrből jöttél, ész Rabindranath Tagorénak hívnak?
– Mi?
– Gondoltam, hogy cak pletyka. Indriq ászt mondja, meg kell téged ölni, mert veszélyesz vagy nekünk.
– Indriq?
– Indriq... a tűz-xinaf. Én pedig Balamud vagyok, a légiharc mesztere, Choler égi hírnöke. Ész te?
Leon sóhajtott.
– Leon Silver a nevem, ha...
– Szejtettem. Észt a hírt ugyanisz Szang meszter juttatta el a Magiszterhez, de tudod, én valahogy szoszem tudtam hinni annak a kótyagosznak a szavában. Bár ő volt az, aki kiemelt engem a barbárszág mocarából, de Choler magiszter elcábított tőle, ész hatalmasz varáztudománya révén magasz intelligenciával ajándékozott meg. A szógorom például még mindig a hegyekben él, nyersz keckéket eszik, ész fogalma szinc arról, hogy én, Balamud nem cak a mágia alapjait szajátítottam el, de titokban még Szieges négydimenziósz téregyenletét isz meg tudom oldani... De ezt ne emlegeszd, ha megkérhetlek, mert a magiszter nem szereti, ha valaki Melan feketetudományát műveli. Pedig egyszer a thorgardi catában... hát igen, ezt moszt nem mondom el, mert látom, nem érdekel...
– Az igazat megvallva fázom, és éhes is vagyok...
– Szebaj – nyugtatta meg Balamud. – Ha Indriq nem öl meg azonnal, a magiszter majd utaszítja KwYeort vagy Chloviát, hogy viselje gondodat, míg dönt felőled.
– Biztató.
– Ne cüggedj, én melletted leszek! De... Mit hallok?! Leon fülelt.
– Én nem hallok semmit.
– A mágia cak engem érteszít. Add a vállad, indulunk! Leon megrémült.
– Nem lehetne inkább valami más módon utazni? Csupa seb a vállam.
– Cak te ne panaszkodj! – a denevér szeme vörösen villant. – Nekem átlőtték mindkét szárnyam, ész mégszem ejtettelek el.
A hatalmas karmok újra a húsába mélyedtek, felragadták. Leon felszisszent a fájdalomtól, de nem panaszkodott, mert nem szerette volna, ha Balamud megsértődik és elengedi.
Felfelé röppentek, és a nagy szörnyeteg lusta szárnycsapásokkal elérte a gigantikus erődítmény külső falait. Leon szeme elé különös látvány tárult. Choler fellegvára közvetlenül egy működő vulkán torkában állt!
Leon hüledezett. Az éles fénytől elvakítva bámulta maga alatt az izzó, fortyogó magmát, amely pokoli hőséget árasztott magából. Sárgásvörös, bántó ragyogása megvilágította a lávából töretlen ívben kiemelkedő komor bazalt; falakat, amiknek minden józan számítás szerint rég kásává kellett volna olvadniuk, hisz alattuk a föld gyomrának izzó váladéka kavargott és bugyborékolt. Ám a fekete falak szálfaegyenesen, égretörően álltak, fittyet hányva a természet törvényeinek.
Cherubion leendő megváltója nagyot nyelt. Szeme káprázott az éles, kegyetlen fénytől; a bugyborékoló láva furcsa hullámokat vetett, és homályos, szétfolyó alakzatokat öltött előtte. Átrepültek fölötte. A falak tövében mintha írásjelek látszottak volna... Leon döbbenten betűzte a vérvörös lávafolyamban úszó sorokat:
Válaszútra jutva Rubinszem s a kőszirt
Csókja majd mutatja, merre s hogyan tovább.
Alkonyfényhez érvén vágyaidra gyógyírt
Ha nem lépsz bátran fölé, sosem találsz.
Leonnak nem kellett túlzottan erőltetnie az agyát, hogy felismerje a nevezetes vers harmadik versszakát. És e pár sor büszke, magába zárkózó, fenséges erő érzetét keltette benne. Mintha valami titokzatos hatalom üzenne vele az éjszaka feneketlen szurdokain túlról. Nem tudta eldönteni, vajon Choler műve-e, vagy Sang üzent így a távolból, hogy emlékeztesse feladatára?
Balamud átvitorlázott a fal mellvédje fölött, és a hatalmas bazalttömbök eltakarták Leon szeme elől a lángoló sorokat. A vakító visszfény azonnal megszűnt; langyos, fülledt pirkadat nyaldosta körül őket, mintha a távozó éjszaka búcsúzna tőlük. Gigászi épülettömbök suhantak el alattuk. A gótikus, üvegtelen ablakokban itt-ott fáklyafény pislákolt, s valahonnan az éjszakából szörnyű rikácsolás hatolt fel hozzájuk. Leon gyorsan elkapta a pillantását; valahogy nem akarta látni azt, aki ilyen rémes hangokat képes hallatni.
Balamud széles ívben felkanyarodott, és a roppant torony egy felső terasza felé vette az útját. Három vaskos alak álldogállt ott az eget kémlelve. Láthatólag őket várták.
Balamud váratlanul hatalmasat tüsszentett, és Leonnak majdnem megállt a szívverése a hirtelen és eléggé szokatlan zajtól. Ijedten pillantott fel a karmazsinvörös denevérre. Az a fejét rázta, és hangosan szipákolt.
– Na tesszék, még meg isz fáztam! – szortyogta. – Ez isz mind miattad! Vigyázz, landolunk!
Leon érezte, hogy kissé megbillen a levegőben. Ösztönösen kapálózni kezdett, és a talpa szilárd talajt érintett. Balamud elengedte. A mozdulatra újra fájdalom hasított elkínzott vállába. Fojtottan felkiáltott. A denevér alakja elsuhant fölötte, és eltűnt egy kiszögellés mögött. Leont máris megragadták, és szorosan tartották. Nagy darab melákok voltak olyan izmokkal, amikkel számos nehézsúlyú bokszolót megszégyenítettek volna. Combközépig érő sodronyinget viseltek, mely teljesen szabadon hagyta szőrös karjukat, a fejükön pedig T-alakú nyílással és szarvval ellátott sisak meredezett. Oviikon pedig akkora csatabárd himbálózott, de akkora, hogy Leon egész elhűlt láttukra. Ketten megragadták, és a karjánál fogva befelé vonszolták egy zártabb helyiségbe. A harmadik, aki előttük lépkedett, aranyozott veretű pajzsot viselt, sodronyinge mellén pedig ezüst sátáncsillag díszelgett nyitott szemmel a közepén.
– Ég veled! – hallotta a háta mögül Balamud hangját. – Ész javaszlom, ne vitatkozz Indriqkel!
Leon a fáradtságtól rogyadozva hátrapillantott, és egy kivilágított ablaknyílás fényében megpillantotta a hatalmas denevért. A falból mintegy háromméteres magasságban rozsdás vasrúd állt ki; ezen lógott fejjel lefelé Balamud, és sebesült szárnyait nyalogatta. Mindezt azonban Leon csak futólag vette tudomásul, mivel a kimerültségtől elájult.
Öntudata csak lassan szivárgott felszínre agyának ismeretlen mélységeiből. Színek... fények... hangok... szagok... Első benyomásai bizonytalanul bukdácsoltak az eszmélés és az ájulás határán. Véget nem érő, mohos, repedezett lépcsősorok, imbolygó fáklyafény, a falak fölött fekete kráterekkel borított holdféleség kukucskál be, akár egy lepramarta arc... egy föléje hajló, ijesztő kolosszus, lángoló karddal és lángoló, csupasz halálfő-koponyával, s mégis annyira emberi alakkal... földön csúszó, óriási hüllő, aminek nyálkás pikkelyei között záptojásszerű, lila buborékok pukkadoznak... és gyomrában még mindig az a savanykás bizsergés, amit először Monarakh megpillantásakor érzett.
Valami nedves és hideg zúdult rá, ettől egy pillanat alatt magához tért. Hatalmasat tüsszentett, és köpködve, fejét rázva próbált megszabadulni a didergető lidércnyomástól. Felült, és látta, hogy egy nagy, dísztelen, sziklapadlós teremben van; a hideg kövön ül. A kapitány letette a favödröt, amelyből az imént nyakon öntötte, emberei pedig felrángatták Leont. Egy asztal felé fordították.
Az asztal túloldalán két hatalmas kandeláber világította meg a sivár és hideg helyiséget. Nagy műgonddal faragott karosszéket fogtak közre, és ezzel ki is merült a terem bútorzata. A szék pillanatnyilag két hátsó lábán hintázott. Tulajdonosa Leont méregette, szattyánbőr csizmáit felrakta az asztallapra, és megfontoltan előre-hátra himbálta magát.
Meghökkentő személyiség volt. Ha Leon nem lett volna ennyire elgyötört, nyilván méltányolja különleges megjelenését. A karosszékben hintázgató fiatalember zöld-barna foltos szarvasbőr ruhája arra az öltözékre emlékeztetett, amelyet Robin Hood hordhatott hajdanán a sherwoodi erdőségekben. Maga a férfi karcsú volt és nyúlánk; még így ülve is látszott rajta, hogy hihetetlenül mozgékony és ruganyos lehet. Keskeny álla volt, hosszú, hegyes orra és csúcsos füle; mélykék szeméből gúny és kihívás sütött, pillantása Leon csontja velejéig hatolt. Magas homlokára és karcsú vállára vörös színű hajsörény omlott, bal fülében egy hatalmas aranykarika csillogott a kandeláber fényében. A különös ifjú egy kézicsengővel játszadozott, mintha azon töprengene, megszólaltassa-e.
– Ön talán Choler, a mágus? – lehelte Leon. – Vagy esetleg Indriq nagyúr... Ha így lenne, szeretnék négyszemközt beszélni önnel.
A vöröshajú ifjú helyrebillent a székkel, letette a csengőt az asztalra, és leheletnyire szétnyitotta az ajkát. Hosszúkás, hegyesre reszelt fogai voltak, mint egy kannibálnak.
– Valóban? – mondta kifejezéstelen, érdes hangon. – Ám lássuk... – elhallgatott, és Leon mögé meredt.
A kandeláberek fénykörén kívülről csoszogó léptek zaja hallatszott. Leon összerezzent. A sötétből egy fogatlan, ráncos anyóka bukkant elő. Szó nélkül felvette az asztal előtt álló favödröt, és elcsoszogott vele az ellenkező irányba.
– Ám lássuk – folytatta az ifjú –, mivel támasztja alá a követelését? Felkészülten várom.
– Ön tehát Indriq nagyúr?
Az ifjú szélesen, barátságosan elmosolyodott, de ez a gesztus a didergő Leont nem nyugtatta meg.
Hirtelen vörösen izzó ék vágott a tudatába. Úgy érezte, mintha keselyűkarmok tépnék az agyát, mintha finom borotvapengék mélyednének kínzó lassúsággal az érzőidegekbe, mintha durva szemcséjű homok csikorogna a szemgödrében. Perzselő lángoszlop futott végig a gerince mentén, titáni erővel robbant be a koponyájába, hogy aztán fortyogva csorduljon ki az orrán, a fülén, a száján. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Leon vonaglott. Az ifjú mélykék szeme szelíd ámulattal meredt rá.
– Ezt komolyan gondolja? – csikorogta. – Semmi védekezés?
– Ne! – nyögte Leon. – Hagyja abba...
A gyötrelemnek egyszerre vége szakadt. Leon lihegve kapkodott levegő után, és úgy lógott őrei karján, akár egy rongybaba.
Az ifjú enyhe viszolygással méregette.
– Miért nem emelte fel ellenem a mentális pajzsát? Talán fél, hogy kitapasztalom az erejét? Hát ne féljen! Próbáljuk meg újra?
– Nem! Ne! Kérem, ne!
Az ifjú a nagy darab kapitányhoz fordult.
– Miféle szerencsétlen flótást hoztatok elém, kurafiak?
– Balamud...
– Eh! Kibeleztetem azt a nagyranőtt bőregeret, ha tévedett!
– Igenis, nagyméltóságú xinaf. – A kapitány meghajolt.
– Képtelenség! – háborgott az ifjú. – Méj mentális pajzsa sincs. Az ember ki-be járkálhat a kobakján, mint a szél egy lyukas pajtában.
– Kérem – próbálkozott újra Leon –, nagyméltóságú xinaf, Indriq úr...
– Ostoba! – csattant fel a kapitány. – A nagyméltóságú KwYeor xinaf úr előtt állsz! Vigyázz a nyelvedre, légy tisztelettudó!
Az ifjú összevonta a szemöldökét, és Leonhoz fordult.
– Akartál valamit mondani Indriqnek, amit előlem eltitkolnál?
– Ó, nem – mondta gyorsan Leon. – Csupán Balamud említette Indriq nevét, s azt hittem, ön... illetve Indriq meg akar ölni, és...
– Úgy van – bólintott KwYeor. – Mikor a Megváltó hírét meghallottuk, Indriq amellett kardoskodott, hogy azonnal pusztítsunk el. Én más véleményen voltam. A pártodat fogtam.
– Köszönöm, nagyuram.
– Amíg azt hittem, az a féleszű Sang valóban a legendás Megváltót őrizgeti, kíváncsi voltam rá... Azonban most már kitapasztaltam az erődet, és haszontalannak tartom rád fecsérelni az időt. – A kapitányhoz fordult. – Vessétek a farkasverembe!
A két katona erőteljesen megrántotta, és kifelé vonszolta a teremből. Leon felüvöltött.
– Megálljatok! Mindannyian megkeserülitek, ha nem beszélhetek Cholerrel! Engedjetek, átkozottak!
– Hozzátok vissza! – mordult fel az ifjú. Közel hajolt Leonhoz, és annak halszagú lehelet ütötte meg az orrát. – Mit merészeltél mondani?
– Azt – motyogta Leon –, hogy beszélnem kell Cholerrel. Nagyon fontos témában.
Az ifjú elfintorodott, majd gúnyosan elmosolyodott.
– Hm. Valóban? És mi végből, ha szabad érdeklődnöm?
Leon e pillanatban szívből gyűlölte ezt az arrogáns fickót. Megmakacsolta magát.
– Azt csak magának Cholernek árulhatom el.
– No és persze Indriqnek elárultad volna?
– Nem... ennem.
– Ugyan? Mit makacskodsz? Tudod, mire vagyok képes egy olyan ember agyával, akinek nincs mentális pajzsa? Tapasztalhattad milyen az, ha finom vagyok. Ki akarod próbálni a teljes hatalmamat?
Leon nem mert a xinaf szemébe nézni, mert félt, hogy a tekintete elárulja ijedtségét.
– Nos, nem válaszolsz? Rettegsz talán, s a félelem megbénította a nyelvedet? Ugye, nem vagy kíváncsi KwYeor haragjára?
– Tégy, amit akarsz! – mondta lesütött szemmel Leon. – Elevenen is megnyúzathatsz, akkor sem szeded ki belőlem a titkot. Csak Cholernek mondom el. Igencsak dühös lesz rád, ha megtudja, hogy bántál velem.
Az ifjú elfintorodott.
– Ah, fenyegetsz? Kevesebbért is fejeztettem le embereket. De ma kegyes hangulatom támadt. Még nem öllek meg. Előbb elárulod, mi járatban vagy.
– Csak Cholernek – makacskodott Leon. – Nem szeded ki belőlem!
– Meggondolatlan kijelentés – mosolygott az ifjú. Visszatelepedett a székére, aztán megrázta a kézicsengőt.
Leon két őre meg a kapitány feszengeni kezdett.
– Távozhatnánk, nagyuram? – mondta a kapitány. – A boszorkány...
Az ifjú xinaf a fülbevalóját babrálta, aztán dühösen csapott az asztalra.
– Annyi ész sincs a fejetekben, mint Melan rozsdás bádogbilijében! Tűnjetek a szemem elől!
Azoknak sem kellett több. Elengedték Leont, és hamarosan eltűntek. Leon bizonytalanul mozdult, mintha menekülésre készülne, de az ifjú hangja megtorpanásra késztette.
– Ne próbáld meg! – tanácsolta KwYeor. – Ha szökni próbálsz, szétégetem az agyad!
Leon idegesen nézelődött. Mély lélegzetet vett.
– Nézze, xinaf úr – próbált egyezkedni újra magázásra váltva. – Nem szándékoztam önt magamra haragítani, de értse meg, Choler dühös lenne, ha megtudná, hogy rajta kívül másnak is elárultam...
– Valóban? – mondta az ifjú, s még mindig a fülbevalóját babrálta. – Dühös? Talán. Talán nem.
Leon hirtelen megérezte, hogy áll valaki a háta mögött. Azt várta, hogy valami rettenetes külsejű, égő tekintetű, feketeszakállas, feketeköpenyes mágust pillant meg. Ehelyett egy igen csinos és fiatal lánnyal találta szemben magát.
Karcsú volt, vörös hajú. Lenge öltözete a megfelelő helyeken igéző domborulatokat sejtetett. Fátyolszerű, áttetsző, zöld ruhát viselt, és mezítláb volt. A kellemes összhatást csak két apróság rombolta le: ezüstösen csillogó, baljóslatú szeme és két szarvacskája.
– De... – hebegte Leon. – Ön... hogy jött be, hogy meg sem hallottam?
A lány finoman elmosolyodott. A baljóslatú fény eltűnt a szeméből, – tekintete ragyogott, és a hangja vidáman csengett.
– A nevem Chlovia; és ha még egyszer lemagázol, szájon kaplak! – Tetőtől talpig végigmérte Leont. – A Sötét Lángra, hogy nézel ki! Mint akit lenyelt, és kiköpött egy csatasárkány!
A vöröshajú ifjú félkönyékre támaszkodott az asztalon.
– Ez a fickó tud valami fontosat, amit mi nem.
– Csak Cholernek mondhatom meg.
A lány karba tette a kezét formás melle előtt, kissé lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Apró szarvacskái Leon felé billentek.
– Tud valamit, amit mi nem – mondta bájos hangon. Leon úgy érezte, mintha puha ujjak kotorásznának az agyában. – Igen, megvan. Verssorok. Tudjuk, miféle verssorok... ó, ez meglep! Nahát!
Az ifjú xinaf előrehajolt.
– Mit találtál?
– Nem is sejted, nagy xinaf?
– Tudja a vers magyarázatát? Mondd!
Leon legszívesebben ordított volna. Ennyit ért a titkaival.
A lány ingerlően mosolygott a vöröshajú ifjúra.
– Kedves, KwYeor, úgy vélem, hibásan cselekednénk, ha a titkokat tovább kutatnánk. Indokoltnak látom, hogy csak mesterünk értesüljön róla. Döntse el ő, beavat-e bennünket, avagy sem. Ha megengeded, átveszem e titok hordozóját, s míg értesíted magiszterünket, gondját viselem.
Az ifjú ökölbe szorította a kezét. Majd szétrobbant a dühtől, de visszatartotta magát.
– Ne szórakozz velem, Clovia! – sziszegte. – Choler ügyeit ÉN intézem, nem pedig TE!
– Ej-ej, KwYeor – mosolygott a lány bajosan. – Vannak dolgok, amelyekben én dönthetek, és ez az eset is ide tartozik. Olyan részleteket találtam e fiatalember agyában, amiről talán jobb, ha nem tudsz sem te, sem más.
– Csak te?
– Én? No igen, csakhogy én nem számítok. Hiszen úgyis mindig tudom, ki mire gondol.
Az ifjú a szék karfáját markolászta.
– Blöffölsz, te átkozott boszorkány!
– Úgy van – mosolygott a lány, majd könnyedén belekarolt Leonba. – Gyere, drágám, sétáljunk egyet!
– De... – mondta Leon.
A lány szeme megvillant. Megrántotta a férfit.
– Mostantól azt teszed, amit én mondok!
Elindultak. A xinaf dúlt-fúlt magában, de nem ellenkezett. Leon csak találgatni tudta, milyen pozíciót tölthetnek be Monarakh hierarchiájában. Annyi biztos, hogy a lány nem KwYeor alárendeltje.
Chlovia most már nem rángatta. Könnyedén, de határozottan vezette a karjánál fogva, és közben halkan dudorászott.
Hamarosan kívül kerültek a kandeláberek fényén, és sűrű, olajos sötétség vette körül őket. Leon visszapillantott; KwYeornak nyomát sem látta.
A lány felkuncogott.
– Ő xinaf – mondta selymes hangon. – Mindig ott van Monarakh várában, ahol akar. Akárcsak a mester. A xinafok nagyon erős hatalmat hordoznak a fejükben. Ezt bizonyára értésedre is adta...
Leon töprengve ráncolta össze a homlokát.
– Ön... illetve te is ilyen xinaf vagy?
– Egy frászt! – Chlovia csengő hangon felnevetett. – Más területen vannak kiemelkedő képességeim. Nem, nem a mester ágyasa vagyok. – Ismét nevetett.
Leon elvörösödött.
– Cudar érzés, ha az embernek a legtitkosabb gondolatát is olvassák!
– Ugye? Engem mindenki gyűlöl Monarakhban. Csak a mester meg Balamud tudja, hogy nem vagyok gondolatolvasó. Persze ezt nem hiszed el.
– Akkor honnan tudsz a versről?
– Nem vagyok gondolatolvasó... de hülye sem! Pár aprócska következtetés, némi színjáték, és máris hasznos információk birtokába jutottam. Ösztönösen elárultad magad, azt az ostoba KwYeort pedig lassan a guta ütögeti. Betegesen retteg, hogy még az ő elsőrangú mentális pajzsán is keresztüllátok.
– Akkor a vers magyarázatát sem tudod!
– Utálom a rejtélyeket. Az egyszerű életet kedvelem. Majd a mester elrendezi a dolgokat.
Egyszerre csak egy ajtó termett előttük, mintha éppen akkor ugrott volna ki valamelyikük fantáziájából. Nagy tölgyfaajtó volt, szegecselt keresztdeszkákkal megerősítve, kilincs nélkül. Meleg pára vagy gőz szivárgott mogulé.
Chlovia összevonta finom ívelésű szemöldökét, és bólintott. Az ajtó mocorogni kezdett, majd lassan benyílt, anélkül hogy bárki hozzáért volna.
Bentről vörös fény áradt. Leon sietve lépte át a küszöböt, hogy mielőbb kikerüljön a végtelen homályból, amelyben már percek óta gyalogoltak. Nagy igyekezetében még az udvariasság legelemibb szabályairól is elfeledkezett, nem engedte maga elé a lányt. Az azonban észre sem vette. Ő is belépett a helyiségbe.
A vörös fény forrása egy két és fél méteres kőkád volt, amelyben bugyborgó, izzó láva kavargott egész a pereméig. Néhány gyertya is pislákolt ugyan a falitartókon, de ezek alig befolyásolták a világítást. Leon körülnézett. Nagyméretű teremben tartózkodtak, amelyből csak az az egy ajtó nyílt, amelyen át beléptek. A hatalmas kőkádtól távolabb számtalan kisebb sorakozott, színültig töltve a legkülönfélébb folyadékokkal. Az egyikben például gyanús, zöld kocsonya terpeszkedett, amelyből időnként rossz szagú buborékok szálltak fel; egy másikban ólomszürke gőz gomolygott, és Leont cseppfolyós nitrogénre emlékeztette.
– Ez itt a belső torony közös fürdőszobája – tájékoztatta Chlovia. – Válassz kádat ízlésed szerint, és tisztálkodj meg!
Leon sűrűn pislogott, majd a lávakádra mutatott.
– Abban a nagyban... Choler fürdik?
– Nem – mondta a lány. – Indriq.
Leon most már biztosan tudta, ki az, akitől legjobban kell óvakodnia. Igyekezett elhessegetni agyából a képeket, hogyan is nézhet ki ez a bizonyos illető.
Tétován nézegette a kádakat.
– Talán jobb, ha nem fürdők meg – vélte.
– Ne butáskodj! Nézd, ez itt megfelel neked!
A lány egy átlagos méretű kőkádhoz lépett, amelyet belülről vastag műanyagréteg borított, így csöppet sem látszott kényelmetlennek. A benne ringatózó folyadék azonban nem tűnt valami bizalomgerjesztőnek. Kékeszöld hab lepte, és orrfacsaró, fűszeres illatot árasztott. Leon félénken belemártotta az ujját. Várakozása ellenére a folyadék nem volt sem tömény kénsav, sem nitroglicerin, hanem kellemesen meleg, illatosított fürdővíz. Kívánta a meleget, és öröm ömlött szét az arcán, amikor vetkőzni kezdett. Lehúzta ujjáról a vastag gyűrűt, és kezdte leráncigálni magáról a Sangtól kapott ruhák maradványait. Amikor már csak az alsónadrág volt rajta, gyanakodva pillantott Chloviára.
– Őrködni fogok a biztonságodon – jelentette ki a lány, és az ezüstös szempár gunyorosan fénylett.
Leon lehúzta az alsónadrágját. Érezte, hogy társnője úgy mustrálja, mint valami jószágot a hetipiacon. Sietve mászott bele a kádba. Jóleső melegség járta át a testét, a csípős fűszerillat elbágyasztotta; legszívesebben ott menten elaludt volna.
A lány azonban felülvizsgálta az őrködésről vallott nézeteit, mert ő is vetkőzni kezdett. Gyönyörű teste volt. Leon elvigyorodott.
– Megfürdök veled – mondta Chlovia mézédes hangon.
Leon falta a tekintetével.
– És ha... Choler már vár...
– Reggel van. Choler pihenni tért. Ha majd újra leszáll az éj, akkor fogad téged. Bőven van időnk.
– Az... jó...
A karcsú test belemerült a vízbe, és Leon fölé térdepelt. Apró melle szinte a férfi arca előtt meredezett.
– Megmoslak! – suttogta a lány negédesen, és egy szivacsos anyaggal dörzsölni kezdte a férfi vállát.
Leon átfogta a lány síkos derekát, magához húzta, és meg akarta csókolni az ingerlő ajkat. Chlovia azonban ellökte magától. Leon feje elmerült a kékeszöld hab alatt.
Csodálkozva bukkant fel.
Chlovia még mindig fölötte térdelt, és a fejét csóválta.
– A játékszabályok egyoldalúak. Én mosdatlak téged, nem pedig te engem. Ne nyúlj hozzám, ha jót akarsz, megértetted?!
Leon hápogott.
– De...
– Boszorkányt fogadalmat tettem. Egyetlen férfi sem érinthet mocskos szándékkal. – Ingerlő fény villant a szemében. – Arról azonban nem szólt a fogadalmam, hogy én nem érintek férfit.
– Úgy is jó – nyögte Leon. – Meg se mozdulok, csak kezdd már!
– Félreértettél. Én csak megmoslak. Leon lehunyta a szemét.
– Te boszorkány! – suttogta. – Nem tehetsz ilyet velem!
– Még nem vagyok boszorkány... csak a Fekete Anya kitűnő tanítványa. Maradj nyugton, különben víz alá nyomom a fejed!
– Nyomd! De legalább a melled...!
Ezt Leon sem gondolta komolyan. Gyorsan megbánta kijelentését, mert a lány megragadta a fejét a hajánál fogva, és a víz alá tartotta. Leon fuldoklott, és próbált menekülni, ám Chlovia meglepően erősnek bizonyult. Leon nagyot nyelt a kesernyés vízből, és köhögve, öklendezve bukkant elő.
– Te boszorkány!
– Mondom, hogy még nem!
Még háromszor kellett Leon fejét víz alá nyomni, mire nyugton maradt. A fuldoklás után elmúlt a gerjedelme, és úgy döntött, kihasználja az ideiglenes nyugalmat. Miközben a lány a testét simogatta, markolászta, cirógatta, megpróbált elszunnyadni.
Amikor ernyedten kikászálódott a kádból, a lány már felöltözve szemlélte. Szemében csínytevő fény csillogott.
Leon megtisztulva, és a fűszeres fürdőtől új erőre kapva nem szívesen bújt volna átázott, véres rongyaiba, de nem is volt rá szükség. A lány egy fehér lepedőt terített rá.
– A gönceidet hagyd itt, majd kapsz másikat! Kiléptek a fürdőből. Hideg léghuzat csapta meg, és még jobban beburkolózott alkalmi viseletébe. Reggel volt, de a hatalmas csarnokban fáklyák égtek, és pár méteres fénykörüktől eltekintve sűrű sötétség uralkodott. Számos ajtón haladtak át, míg végül egy nyirkos falú folyosón egy kis szobába jutottak.
– Mire felkelsz, hozok ruhákat, és készítek ennivalót. Most bújj ágyba gyorsan!
Egyetlen bársonytakarós ágy töltötte be a szoba nagy részét, a fal melletti asztalnál faragott szék állt. Nem is szoba volt, csak egy szűk cella, ahová a rabokat zárják. Azonban a falakat cirkalmas faliszőnyegek borították, a padló pedig gránitból volt. Leon gyorsan bebújt a hideg ágyba, és vacogva húzta magára a vastag bársonytakarót.
– Chlovia!
– Igen?
– Mi fog történni velem?
– Sorsodról a mester és a xinafok döntenek.
– Kik ezek a xinafok?
– Igazán tudni akarod?
– Talán jobb, ha nem tudom?
Chlovia letelepedett az ágy szélére, ezüst szemében komolyság csillogott.
– A xinafok... a mester belső tanácsadói és teljhatalmú megbízottai. Urunknak sok a tennivalója, nem irányíthat mindent személyesen, ezért bizonyos feladatokat rájuk ruház. Hárman vannak.
Chlovia elhallgatott egy pillanatra, mintha azon gondolkodna, beszéljen-e tovább.
– Az egyikük KwYeor – unszolta Leon. – A másik kettő...
– KwYeor irányítja Monarakh belső ügyeit, biztosítja az utánpótlást, és képezi ki az új teremtményeket. Ő intézi el Melan kémeit, akik néha bejutnák az erődítménybe. A második xinaf... nos, ő Indriq...
– Aki forró lávában fürdik...
– Indriq a mester legfélelmetesebb alárendeltje... – Chlovia megint habozni látszott; lerítt róla, hogy nincs ínyére a téma. – Sokáig egyszerű testőrkapitány volt. Hűséges és rettenthetetlen. De halála óta... egészen más.
– Mi? – Leon még inkább elszörnyedt. – Halála óta?
– Nem érted te ezt! – A lány ingerült lett, félelem vegyült a hangjába. – Thorgardnál elektromos termeszek közé került. Melan milliós tömegekben küldi ki őket, hogy mindent elpusztítsanak, ami az útjukba kerül. Olyanok, akár a sáskák. Ha élőlényre bukkannak, csontig rágják róla a húst. Ez történt Indriqkel is.
Leon megborzongott. Cherubionnak egyre több oldala tárult fel előtte, és neki egyre kevésbé tetszettek ezek az új ismeretek.
– Akkor most hogyan xinaf?
– A mester a csata után megkerestette a maradványait, mivel úgy vélte, ilyen hű szolgát nem hagyhat veszni. Minden hatalmát felhasználta, ami csak megadatott neki... és Indriq azóta újra él. Sötét Láng költözött beléje, az tartja benne a lelket. Iszonyú... és még félelmetesebb, mint lerágott csontvázként volt! Most ő felel a mester személyes biztonságáért, ő irányítja a hadmozdulatainkat. Mikor Indriq megindul, hogy csatába vezesse a fekete lidérceket, még Melan érzéketlen robotjai is megremegnek!
Chlovia elhallgatott. Kínos csend telepedett közéjük, amelyet végül Leon tört meg.
– És a harmadik?
– A Titkos xinaf. Róla semmit sem tudok. A mesteren kívül senki nem ismeri. A tanácskozásokon a mester láthatatlanná tévő rúnája mögött rejtezik, és csak akkor szól, ha az ügy végképp holtpontra jutott. De ha szól, még a mester is hajlamos elismerni az igazát. Ő végzi a különleges feladatokat. Számos Melan feletti győzelem köszönhető neki.
– És mégsem tudjátok, kicsoda?
– Azt rebesgetik, a Titkos xinaf roppant hatalmas démon egy másik létsíkról, akit a mester valahogy szolgálatába kényszerített. De hát ki tudja, mi az igazság ebben? Hiszen a veled kapcsolatos pletykák is hamisnak bizonyultak. Vagy talán Megváltónak hiszed magad?
Leon krákogott, és gyorsan témát változtatott.
– Mit döntenek majd a xinafok az ügyemben?
– Az értékességedtől függ. Ha kiderül, hogy csak Sang újabb beugratásáról van szó... akkor bizony nem irigyellek...
– És ha tényleg tudom az egyik versszak magyarázatát? A lány elgondolkozott, de csak egy pillanatig.
– Akkor még inkább nem – mondta kegyetlenül. – KwYeor messze földön híres arról, hogy kiszedje áldozatából, amire kíváncsi.
Leon összeszorította a fogát.
– Ha pedig elmondtam a titkom, értéktelenné válók! Élve sohasem szedik ki belőlem!
A lány vállat vont.
– Azt hiszed, van esélyed? Még ha képes lennél is dacolni KwYeorral, Indriq egy szempillantás alatt megöl, a mester pedig varázslattal még a holtakat is szóra bírja...
– Kösz szépen! – háborgott Leon. – Alaposan megnyugtattál. Csodálnám, ha ezek után el tudnék aludni.
A lány mosolyogva bólogatott.
– Pedig aludni fogsz. Hunyd le a szemed! Érzed, milyen álmos vagy? Igen, álmos. Határozottan álmos. Aludni fogsz. Már alszol is. Alszol... és rólam álmodsz.
Leon már aludt, és Chloviáról álmodott. Álmában szeretkeztek, s ez mély kielégüléssel töltötte el. Minden másról megfeledkezett.
Arra ébredt, hogy éhes. Szinte érezte, hogy a gyomorsav feltörő hullámai kíméletlenül marják emésztőrendszerének belső falát. Nagyot nyögött, és felült az ágyban. A levegőben enyhe mósuszillat úszott, a selyemvánkosok puhán, simogatóan süppedtek be tagjai alatt. Az asztal mellett egy ezüstszínű állótükröt fedezett fel; elalvása előtt még nem volt ott. A széken ruhadarabok hevertek. Ezek szerint Chlovia járt a szobában, amíg ő aludt. Vajon meddig aludhatott? Mennyi lehet az idő? A helyiségen nem volt ablak, hogy kipillantva ezt megállapítsa. A fény a plafonból áradt, halványsárga derengéssel.
Leon sóhajtott, és kikászálódott az ágyból. Frissnek, kipihentnek érezte magát. Végigpillantott tükörképén, és csodálkozva fedezte fel, hogy a sebek behegedtek a vállán. Még látszott a nyomuk, és érzékenyek voltak, de nem gennyesedtek el, mint az várható lett volna. Úgy látszik, a fürdőben lehetett valami regenerálószer.
A kikészített ruhák némi fejtörést okoztak neki, míg kisütötte, hogy kell magára öltenie az egyes darabokat. Középkorban játszódó kosztümös filmekben látott plundranadrágot húzott, hozzá puha szattyánbőr csizmát, fekete vászoninget, és afölé prémmel szegett, skarlátvörös mentét. Mikor mindezzel elkészült, még egy rövid kardot is talált szíjon a karosszék támlájára akasztva. Hosszas ügyetlenkedés után ezt is sikerült felcsatolnia, és bár állandóan belebotlott a bőrhüvelybe, némi büszkeség töltötte el, hogy immár neki is van fegyvere. És az a tény, hogy fegyvert adtak a kezébe, arra utal, nem rabnak, hanem vendégnek tekintik, és ez valamelyest megnyugtató.
Az éhség egyre jobban mardosta a gyomrát. Az ezüsttükörben megnézte magát, és azon töprengett, mitől gyötri olyan rettenetes hiányérzet.
A gyűrű! A szőke lány gyűrűje.
Fürdés előtt lehúzta, és ott felejtette a rongyaival.
Kilépett a folyosóra. Tétovázva megállt. Mi lesz, ha házigazdái nem veszik jó néven, hogy egyedül kószál az erődítményben? Végignézett a folyosón, s a szabályos térközönként sorakozó fáklyák fényében ajtókat látott jobb és balfelé. Merről is jöttek?
– Chlovia! – kiáltotta. Hangja visszhangzott a rideg falak között, de nem jött válasz. – Chlovia!
Leon vállat vont, majd megindult jobbfelé. Fáklyákat és vasalt ajtókat hagyott maga mögött. Az első elágazásnál megtorpant, majd ösztönére bízva magát újra megindult.
Most már végképp nem tudta, merre jár. Lába kőlépcsőkre tévedt, és bár biztosan tudta, hogy szobája és a fürdő közt nem másztak lépcsőket, elszántan ment tovább. A folyosó végén meglátta a fürdő hatalmas ajtaját. Mivel a folyosónak azt a részét húsz méteren át nem világították fáklyák, levett egyet a tartójából, és sietve indult felé. Az ajtó mögül bugyborékolás hallatszott. Leonnak a torkában dobogott a szíve, ha arra gondolt, hogy Indriq talán épp most vesz forró lávafürdőt. Megtaszította a súlyos ajtót, és az nyikorogva nyílt.
Nem a fürdőhelyiség előtt állt. A sivár teremben torz, púpos alak kuncogott egy gyanúsan bugyborgó, üveglombikokból összeállított szerkezet előtt. Kezében méregzöld folyadékkal telt kémcsövet rázott. A zajra megfordult. Leon látta az apró, véraláfutásos disznószemeket, a ráncos ajkak gonosz görbületét, és rémülten kimenekült a szobából. Odabenn a kémcsöves fickó eszelősen felvisított, és parancsokat rikoltozott. Leon azonnal futni kezdett. Most már megbánta, hogy egyedül elkalandozott. Meg kellett volna várnia a lányt, és megkérni, hogy vezesse a fürdőbe.
Azonban most már fogalma sem volt, a hatalmas erődítmény mely részében járhat. Az ódon kövek illesztékeiből fakó félhomály szivárgott. Az orrát dohszag csapta meg. Futás közben valami bokán ragadta. Elejtette a fáklyát, és egy kiáltással elvágódott.
Egy pillanat alatt meglátta, mi történt. Kerge rohanása egy padlóba épített rácsozat fölött vezetett, s épp ahogy átszaladt volna fölötte, két karomszerű kar nyúlt ki a résen, és megragadta a lábszárát. A kezek most is könyörtelen erővel fonódtak a bokájára, a hosszúra nőtt, karvalyszerű körmök a húsába mélyedtek. Leon felnyögött fájdalmában.
– En... gedj el! – préselte ki ajkán.
Felszólítása süket fülekre lelt. A rácsos padlóüreg mélyén egy torzonborz figura bizonytalan körvonalai látszottak; a beesett, lázas szempárból őrület tüzelt. Vajon kibe botolhatott? Choler egyik szörnyetege állt itt őrt, hogy megvédje mestere titkait az illetéktelen behatolóktól, vagy ami még valószínűbb, egy szerencsétlen nyomorultat zártak be ebbe az üregbe valami réges-rég elkövetett bűn miatt?
A körmök a nadrágján keresztül a húsába mélyedtek. Hiába rugdosott a szabad lábával, a szorítás nem lanyhult.
Hason fekve a kardja után tapogatózott. A hüvely estében beakadt a két térde közé, de elkeseredett rántással ki tudta szabadítani a pengét. A kard míves markolatkosárral ellátott, cizellált lapu fegyver volt; inkább dísz, semmint harceszköz, de a célnak tökéletesen megfelelt. Amennyire csak lehetett, feltámaszkodott, és a fegyverét ellenfele keze felé lendítette. Érezte, ahogy a penge ellenállásba ütközik. Pokoli ordítás harsant, és a lába máris kiszabadult.
Az eszeveszett óbégatás nem maradt abba, és Leon dobogó szívvel tápászkodott fel. Ekkor fenyegető morgást hallott valahonnan az üregen túli sötétségből. Egyre közeledett. Leon azonnal az ellentétes irányba iramodott. Lépcsőt keresett, hogy megnehezítse az üldöző fenevad útját. Most azonban nem szegődött mellé a szerencse. Úgy tűnt, ebben a hatalmas épületben a lépcsők meglehetősen ritkák; a szintkülönbségeket inkább a hosszan futó, leheletfinom lejtésszögű folyosók egyenlítették ki. Leon mindig arra igyekezett, amerre több fényt látott. Ez a taktika azonban csalókának bizonyult, mert a vulkán vörös izzásától beragyogott, óriási fűtőaknákhoz vezetett.
Nehéz szívvel indult meg visszafelé, és próbaképpen suhintott néhányat a fegyverével. A kardot nehéznek érezte, és szörnyen rossz fogás esett rajta. Soha életében nem foglalkozott vívással, és nem töltötte el felhőtlen lelkesedéssel, hogy most esetleg lehetősége nyílik rá.
A morgás és a súlyos lábdobogás már egész közelről hallatszott. Leon megtorpant, hogy állva fogadja a szörnyet. A veremnél elejtett fáklyája helyett hirtelen ötlettel lekapott a falról egy másikat. A kardmarkolat bőrbevonata benedvesedett a tenyere alatt.
A folyosón egy eleven lázálom jelent meg. A kanyar mögül előbukkanó lény leginkább egy abnormális, másfél méteres farkasra emlékeztetett. Lompos farka, hosszúkás feje és borotvaéles fogai egyaránt ezt az asszociációt sugallták. Csakhogy ezt a fenevadat farkától az orra hegyéig tükörsima, csillogó pikkelyek borították, amelyek a szivárvány minden színében szórták a fáklyalángok rájuk eső fényét.
A szörny egy pillanatra megtorpant, amikor szembe találta magát ellenfelével. Vörös szeme gonoszul izzott, szája szétnyílt, és fülét hátrasunyta, amikor áthelyezte testsúlyát két izmos hátulsó lábára. Aztán ijesztő, kurrogó üvöltés szakadt fel a torka mélyéről, és már repült is prédája felé.
Leon jó reflexszel lendítette meg a kardot, és széles ívben a repülő fenevad oldala felé vágott. A penge éles csörrenéssel tört szilánkokra a szörny pikkelyem. A következő pillanatban a nehéz test leverte a lábáról, és hanyatt döntötte. A félelmetes fogsor az arcától néhány centire csattant össze. Leon eleresztette a használhatatlan kardmarkolatot, két marokra fogta a fáklyát, és a szörnyeteg pofájába nyomta. Az dühös ordítással hátrált el. Leon azonnal oldalra hengeredett, de tudta, hogy mielőtt felállhatna, kapja a következő támadást.
A megpörkölt farkasszörny kaffogva lapult a földre. Feje fölött heggyel lefelé ott lebegett a kardmarkolat a penge rajta maradt csonkjával! Leonnak még pislogni sem maradt ideje, az éles fém máris lesújtott, mélyen belerágta magát a fenevad nyakszirtjébe a csillogó pikkelyek között. Életfontosságú pontot érhetett, mert a lénynek csak egy meglepett hörrenésre maradt ideje, aztán ernyedten elhanyatlott a folyosó kövén. A sebből piszkosvörösen, bugyogva dőlt a vér.
A kanyarulat takarásából Chlovia lépett elő mélyen kivágott, fekete nagyestélyiben. Vörös haját királynői kontyba fonta, és csillogó ékszerekkel fogatta össze.
– A Hét Varangy szívére, ember, elment az eszed? Mit keresel Indriq területén?
– Indriq? – zihálta Leon. – Eltévedtem.
– Mi a fenének hagytad el a szobádat? Kénytelen voltam megölni miattad Grafát, Indriq kedvenc choraldját... Tűnjünk innen, mielőtt Indriq többi fenevadja megérzi a vérszagot!
Leon még akkor is reszketett, amikor elhaladt a döglött fenevad mellett.
– A gyűrűmet kerestem – nyögte. – A fürdőben hagytam.
– Fontos gyűrű volt? – kérdezte Chlovia. Egy pillanatra behunyta a szemét. – Igen, fontos volt. Egy lánytól kaptad... igen, egy szép lánytól.
– Vastag aranygyűrű, apró, fekete drágakővel a közepén.
A lány mosolygott, és játékos rosszallással ingatta a fejét.
– Ha a ruhád mellett hagytad, tudom, hol keressem. KwYeor személyesen vizsgálta át a gönceidet, nehogy becsempéssz valami ártalmasat. Nem hinném, hogy a gyűrű elkerülte volna a figyelmét.
Leon felnyögött. Az a rosszindulatú fickó sosem fogja neki visszaadni.
– Nem kedveled túlságosan KwYeort – mondta Chlovia. – Pedig ő volt az, aki kiállt melletted Indriqkel szemben ma reggel. Indriq szerint amíg él az illető, akit a nép Megváltónak hisz, veszélyt jelent. Azonnal meg akart ölni. KwYeor kitartott amellett, hogy várjanak addig, amíg a mester felébred nappali álmából, és bízzák rá a döntést. Nagy vita volt. Az egész torony visszhangzott a veszekedésüktől.
– És a Titkos xinaf? – kérdezte dermedten Leon. – Ő kinek adott igazat?
– Ki tudja, mit gondol és mit mond a Titkos xinaf? Talán jelen sem volt. Gyere, megérkeztünk.
Leon szobájába léptek. Az ajtó nyitva állt.
– Tálaltattam – mondta a lány. Leonnak az étel említésére megkordult a gyomra.
Azonban hamar elment az étvágya, amikor megpillantotta a tálcán díszelgő ínyencségeket. Volt ott valami vaskos lábú, szőrös pókféleség egészben kirántva; ízlésesen tálalt emberi fülek alvadtvérszínű mártásban; egy tál gyanús leves, amelyben patkányfarkok úszkáltak; desszertnek pedig nagy, cukrozott százlábúak színes kocsonyában.
Leon hosszú másodpercekig dermedten bámulta a leendő lakomáját. Apró verejtékcsöppek ütköztek ki a homlokán; aztán egy slukkra felhajtotta azt a fél korsó vörösbort, amit aperitif gyanánt helyeztek oda. Gyomra hangosat kordult.
– Nem vagyok éhes – nyögte. Chlovia villogó tekintettel meredt rá.
– Micsoda? – sziszegte. – Meg se kóstolod? Ezért kínlódtam egész délelőtt?
– Nekem ez... én máshoz szoktam, és...
A lánnyal nem lehetett tréfálni.
– Egyél, különben idehívom Indriqet! Még összerogysz a mester előtt, és jaj nekem, ha azt hiszik, hogy éheztettelek.
– Boszorkány!
Chlovia elmosolyodott.
– Még csak tanonc vagyok, de hidd el, a főztöm már igazi. Míg eszel, visszaszerzem a gyűrűdet. Ne próbálj átverni!
Kilibbent a szobából. Leon keserves sóhajjal szagolta meg a levest, behunyta a szemét, és belemártotta a kanalát. Nem volt rossz íze, és a csípős meleg lé kellemesen megtöltötte üres gyomrát. Csak a tudat... valahányszor egy patkányfarok hozzáért az ajkához, öklendezni kezdett, és csak nagy lelki kínok árán nyelte le a következő falatot. Amikor éhségét a levessel már csillapította, eszébe sem jutott, hogy a többi ínyencséggel próbálkozzon.
Chlovia hamarosan beviharzott az ajtón, és odadobta Leonnak a gyűrűt.
– Hopsza! Hogy csodálkozik majd KwYeor, amikor meglátja nálad. A legtitkosabb rejtekhelyéről csórtam el. De ne mutogasd, mert rájön, hogy én szereztem vissza...
– Az a leves... – mondta Leon –, igazán finom volt. De úgy teleettem magam, hogy mást már nem bírok.
– Kár – mondta a lány, és bekapott egy cukrozott százlábút. – Ez a specialitásom. Ilyet még a Nagyasszony se tud!
Leon megkönnyebbülten telepedett le az ágyra, és lecsatolta derekáról a haszontalan, kardnélküli hüvelyt.
– Pihenj még egy keveset! – tanácsolta a lány. – Choler hamarosan felébred, és akkor elé kell kísérjelek. Készítsd fel magad a találkozásra, mert szavamra, kemény percek várnak rád! A mágus közelsége nem egy embert őrjített már meg.
– Chlovia... Mióta Cherubionba kerültem, te egyedül... szóval, nagyon kedves, aranyos lány vagy!
A lány visszafordult az ajtóból.
– Ne szórakozz velem!
– Komolyan...
– Képen vágjalak?
– Rajtad kívül senki...
– Egy leendő boszorkányt merészelsz kedvesnek, aranyosnak titulálni? Menj a pokolba!
– De...
Leon felkiáltott, mert a rántott pók felemelkedett a tálcáról, és nagy ívben homlokon találta. A kocsonyás százlábúak követték. Leon lebukott. A fejére rántotta a bársonytakarót, mielőtt a gusztustalanságok eltalálhatták volna.
Amikor kikukkantott a fedezékéből, a lány rekedtes nevetését a folyosó végéről hallotta.
Leszórta az ágyról a rántott pókot meg a ragacsos édességeket, és kezét a tarkója alá téve a világoszöld plafonra meredt. Nem találta túl biztatónak a kilátásait. Sang azért bízta rá a vers titkát, hogy megfelelően kihasználva az abból eredő tudást, megpróbálja megszerezni az Éj Kövét. Az biztos, hogy a kelekótya félisten koránt sem olyan ostoba, mint amilyennek mutatja magát. Mégha sikerülne is megszerezni a varázsszert, legyőzni vele a másik két hatalmasságot, Sang azon nyomban ott terem majd, és bizonyára tudja, mit tegyen.
Megszerezni az Éj Kövét? Milyen egyszerű gondolat. És milyen távol áll a valóságtól. Az első versszak titkának tudása most mázsás sziklaként nyomta a lelkét. Eredetileg arra készült, hogy hetykén odaáll Choler elé, megpróbál vele egyezséget kötni, vagy ravaszsággal megtudni tőle az ő versszakának magyarázatát. Azonban az a lehetőség, hogy a mágus akár meg is ölheti, és megfelelő módszerrel a holttestéből szedheti ki az információt, végzetesen elbizonytalanította.
Félt a beszélgetéstől, de sokkal jobban érezte magát e rendezett viszonyok között, mint Sang palotájában, ahol sohasem tudhatta, mi vár rá a következő pillanatban. Itt még gondolkozhatott is. Hát gondolkozott.
Arra gondolt, talán megegyezhetne Cholerrel, hogy az első versszak titkáért cserébe juttassa vissza a Földre. Le Sentier-beli életére gondolt, és megrázta a fejét. Groteszksége és fenyegetései dacára kezdte megkedvelni Cherubiont. Jó lenne kitalálni valami okosat, a hatalmat jelentő varázsszer birtokába jutni, eljátszani a Megváltó szerepét, elpusztítani a három marakodó tanítványt, és nőül venni azt a gyönyörű, szőke lányt, akivel Sang palotájában találkozott.
Az ajtó nyílására riadt. Chlovia és KwYeor lépett be.
– Felkészítetted a lelked a pokolra? – kérdezte a vöröshajú ifjú fenyegetően. – Mert odaküldelek, ha nem bizonyítod értékességedet, és feleslegesen vesztegeted a magiszter drága idejét.
– Remélem, megfelelek a várakozásnak – jelentette ki Leon, és felállt.
Megigazította a ruházatát, kihúzta magát, és igyekezett leplezni baljós előérzetét.
– Hú, micsoda disznóól! – morogta Chlovia, és a fejét csóválta. – Így szétszórni a desszertet. Majd küldök valakit, aki feltakarítja. Nos, KwYeor, gondolom, rám a továbbiakban nincs szükséged... átvetted épségben a jövevényt.
KwYeor intett Leonnak, hogy kövesse, és kifordult a szobából. Leon még vetett egy pillantást a lány ezüstös szemébe. Remélte, hogy kap egy kevés biztatást, de a lány üresen mosolygott rá.
KwYeor egy szót sem szólt. Kanyargó folyosókon haladtak, és meredek csigalépcsőkön másztak feljebb, egyre feljebb. A lépcsőnek egyszerre csak vége szakadt. Egy kerek helyiségben álltak, amelyből nem vezetett ajtó semerre; fehér márványpadlóján egy sokágú, lila csillag izzott. Egészen hasonlatos ahhoz, mint amelyen át egykor Cherubionba jutott. KwYeor megtorpant.
– Lépj rá bátran! – vetette oda Leonnak. – Így juthatsz Choler szobájába. Beszélj a magiszterrel tisztelettudóan és lényegretörően! Ne rabold feleslegesen az idejét!
Leon vállat vont, és a villogó, lila fényre lépett. A következő pillanatban egy rusztikusan berendezett szobában találta magát. A hatalmas teremben sehol sem volt ablak, a falakat véges-végig állati szőrök borították, a plafon mozaiklapokból állt, amelyek némelyike kísértetiesen fénylett. Az egyik sarokban hatalmas ébenfa szekrény állt, amelynek a polcai roskadoztak a legkülönfélébb eszközöktől. Nagy részükről Leon azt sem tudta, mi lehet. De látott egy ezüst bevonatú gyermekkoponyát; piros és zöld folyadékokat tartalmazó fiolákat, üvegcséket; idomtalan ólomdarabokat; arasznyi agyarakat; kerek kézitükröket, vasszögeket, kristálygömböket, szárított faleveleket, csillogó pikkelyeket, tarka üveggolyókat, fogpiszkálókat, madártojásokat. Egy iskolai szertár jutott az eszébe. Az egyik falat teljes egészében könyvespolc takarta, amelyen vaskos, bőrkötésű kötetek, vékony, megsárgult füzetek, bőrtekercsek, térképek sorakoztak. A szoba közepén egy roppant bronzasztal állt, jelenleg könyvekkel borítva. Leonnak háttal egy fekete kámzsás alak ült az asztal mellett, kezében hosszú madártól! billegett, mintha írna vele.
Leon vastag, vörös szőnyegen állt, és olyan érzése támadt, mintha torkon ragadták volna, pedig csak a benti áporodott levegő fojtogatta. Maró vegyszerszag úszott a levegőben, és elnyomta a könyvekből áradó dohszagot.
Leon szíve összeszorult a háttal ülő alak láttán. Megmagyarázhatatlan erő préselte össze a mellét, zihálva kapkodott levegő után, és szívverése felgyorsult.
Az alak felállt, megfordult, és Leon gerince mentén jeges félelem araszolt végig.
Elképzelhetetlenül magas volt, talán két méter. Arca és keze fekete volt, mint a csillagtalan éjszaka, de nem volt néger. Arcvonásai európai jellegre utaltak – már amennyiben lett volna itt Európa. Vállig érő, egyenesszálú, ezüst haja megrogyott a vállán. A legkülönösebb a szeme volt. Abból az iszonyatos éjfekete ábrázatból izzó vörös szempár meredt az előtte álló férfira. E két pokolbéli parázs lyukat égetett a lelkébe, megfúrta, és szélnek eresztette azt. Lassan, kimérten mozgott, mint aki évszázadok óta ismétli már ugyanazt a beidegződött mozdulatot. Nem fordult teljesen szembe Leonnal, csak a fejét fordította felé. Karba tett kézzel, merev testtel állt.
Leon rémülten bámult rá, mintha kísérletet látna. Mozdulni sem bírt, pedig eredetileg azt tervezte, hogy mélyen meghajol.
– Choler vagyok, a Sötét Láng Ura! – mondta a jelenés megfontolt, mély hangon. – A Fekete Tűz Hordozója, Monarakh Magisztere, Kevanaar hatalmának örököse. – Néhány pillanatig hallgatott, majd dörgő hangon folytatta. – Sang teremtménye vagy; gyermeteg ármányának újabb eszköze. Ám aki úgy teszi a lábát Monarakh kövére, hogy nem a Sötét Lángot imádja, sosem távozik e falak közül.
Az izzó vörös szempár, a varázsló különös testtartása, vagy zengő hangja hatására Leon egyszer csak térdre rogyott, és homlokát a vastag szőnyegre tapasztotta.
– Rendben van – mondta érzéketlenül Choler. – Elfogadom az ajánlkozásodat, halandó. Felállhatsz! Megengedem!
Leon felegyenesedett, öntudata kezdett visszatérni. Szégyenkezve porolta le a térdét.
– Én... – kezdte határozatlanul. De a magiszter nem hagyta beszélni.
– Mágikus hatalmamnál fogva tisztában vagyok vele, hogy nem cherubioni vagy. Nincs közöd a külső létsíkokhoz, és nem lehetsz Sang vagy Melan teremtménye sem, mivel nem veszi körül a tudatodat a mesterséges intelligenciára jellemző homály. De ha egyik sem... akkor ki vagy te?
– Leon Silver – mondta bizonytalanul –, a Földön születtem. Fogalmam sincs, hogyan kerültem Cherubionba. Valamilyen trükkel Sang hozott a palotájába...
– Föld – ízlelgette a mágus, s az ő szájából ez a szó idegenül hatott. – Olyan hangzása van, akár egy ősi varázsigének. Egy rendkívül ősi varázsigének. Mélyen az emlékezetemben dereng a szó képe, mintha valaha ismertem volna. Benne kell lennie valamelyik könyvemben.
Leon felvillanyozódott.
– Vissza tudna juttatni oda? Az én világomba?
A mágus fenyegetően teleszívta tüdejét, és roppant alakja még magasabbra tornyosult.
– Choler vagyok! – mennydörögte. – Nekem nem tesznek fel olyan kérdéseket, hogy mit tudok és mit nem!
Leonnak percnyi kétsége sem támadt affelől, hogy ez az emberfeletti alak bármire képes, ha akar. Mukkanni sem mert.
– Sang elárulta neked a titkát. Mi végből?
– Nem tudom – válaszolta idegesen Leon.
– Mivel bízott meg? Mi a szándéka veled?
A kérdések nem hangzottak fenyegetően, Leon mégis olyan súlyt érzett ki mögülük, amely rettegéssel töltötte el a szívét.
– Nem tudom – mondta kétségbeesetten. – Sang őrült! Számtalan olyan dolgot művelt velem, aminek semmi értelme! Azt mondta, elárulja a titkát, használjam fel kedvem szerint, hogy... Megváltó lehessek.
Choler figyelmen kívül hagyta ezt az utóbbi megjegyzést.
– Halljam a titkot! – parancsolta.
– A verset nem tudom pontosan – szabadkozott Leon –, de...
– A magyarázata?
– Van egy völgy, a Kaskah... amelyet egy ősi csata óta víz borít. A Vértó. A mélyén nyugszik egy legendás hős, bizonyos Gil... Gilgart, vagy hasonló. A szívéből fa nőtt. Ez a Csontfa. A kulcs, amely ott lenn hever, az Gilga... Gilgarat varázskardja. Ezt kell felhozni a mélyből, és parancsot adni vele annak a hatalmas sziklának, amelyet állítólag még Kevanaar görgetett az eredeti folyómederbe. Ha ez a sziklafal ledől, menni kell tovább a mederben, amikor pedig nem lehet továbbmenni, meg kell várni az éjfélt, és akkor feltárul az út...
– Miféle út? – mennydörögte Choler.
– Azt Sang... sem tudja... Legalábbis nekem nem árulta el.
Choler percekig csendben meredt a férfira. Végül újra felhangzott a mágus zengő hangja.
– Távozz! A xinafok tanácsa dönt sorsodról.
Leon zavartan toporgott. Esélye sem volt rá, hogy bármiféle szívességet kérhessen, amiért önként elárulta a titkot. Ráadásul ajtót sem látott, hogy engedelmeskedhetett volna Choler parancsának. Azonban ez a kérdés máris megoldódott. A mágus könnyedén feléje legyintett, mintha búcsút intene, és legyező alakban széttárt ujjaiból lila szikra pattant Leon lábához. Kitágult, lila csillaggá vált, és a következő pillanatban a férfi kinn találta magát a kör alakú helyiségben, KwYeor társaságában.
Halk pukkanás hallatszott: a vöröshajú ifjú eltűnt. Szétpukkant, akár egy buborék. Leon felkiáltott meglepetésében.
– Ne óbégass! – A lépcső felől Chlovia közeledett. – Mit ijedezel? Mondtam, hogy a xinafok mindig ott tartózkodnak Monarakhban, ahol akarnak.
– Teleportált! – hüledezett Leon.
– Egy frászt! – nevetett a lány. – Nem teleporzás... egyszerű mágikus élőszövet-átvitel. Gyere, visszamegyünk a szobádba!
Leon lehorgasztott fejjel követte a lányt. Keserűen gondolt arra, milyen könnyen kiszolgáltatta a titkát, amelytől annyit remélt. S ha ezek után itt nem ölik meg, mint hasznavehetetlent, számíthat Sang bosszújára. Semmi kétsége sem maradt affelől, hogy a mágus átlát a kótyagos félisten tervén, és meghiúsítja azt.
– Mit lógatod az orrod? – faggatta a lány. – Felvidítsalak?
– Ah – Leon lemondóan legyintett. – Szégyenkezem... Összeroskadtam Choler előtt, remegtem, mint a kocsonya... pedig meg sem fenyegetett. Kitálaltam minden titkomat, ő pedig valószínűleg pár órán belül leütteti a fejem...
– Nem tesz ilyet – nyugtatta meg Chlovia. – A magiszter ötletesebb halálnemeket szokott kieszelni.
– Remek vicc! – fanyalgott Leon. – Megnevettettél!
– Örülök, hogy értékeled a fekete humort – nevetett a lány. – Elvégre a Fekete Tűz tornyában vagy!
Leon vállat vont. A lány a ruhájában kotorászott.
– Nézd csak! – Egy varangyosbékát nyomott az orra elé. – Ez lesz a vacsorád. Élve kéred, kirántsam, megsüssem, vagy levest főzzek belőle?
A béka bambán pislogott. Leon mély lélegzetet vett.
– Tudod – mondta rezignáltán –, ezek után a te kezedből még fácánsültet sem fogadnék el sült burgonyával, salátával meg...
– Szereted a fácánsültet? – csodálkozott a lány. – Azt szántam a második fogásnak.
Leon nagyot nyelt. A lány dúdolgatott, és közben a békát simogatta.
– Csak vicceltem. Azt sem tudom, mi az a fácánsült.
– A pokolba! – morogta Leon.
– Oda vigyem, uram? – készségeskedett a lány. – Ha megengedi, előbb a szobájába kísérem, nehogy újra choraldokkal kelljen verekednie. Még kipusztítanád Indriq jószágállományát, te hős!
– Figyelj csak...
– Itt a szobád, Megváltóm – gúnyolódott Chlovia, és szarvacskái játékosan billegtek. – Most mennem kell... megyek a pokolba.
– Várj!
– Minek? Hogy megint hízelegni kezdj, és kedvesnek, aranyosnak, drágának meg hasonlóknak nevezz? Félő, hogy ezt a sértést egyikünk nem élné túl. Hogy számolnék el veled Cholernek?
– Chlovia, te igazán...
– Aludj egyet utoljára a kivégzésed előtt! – viccelődött a lány, és becsapta maga mögött az ajtót.
Leon letelepedett az ágyra. Hanyatt dőlt, és aggódva rágta a körmét; legszívesebben sírva fakadt volna.
Úgy fél óra elteltével apró pukkanás hallatszott, és a puszta semmiből KwYeor jelent meg az ágy mellett. Leon ijedtében talpra ugrott.
– A xinafok tanácsa döntött – jelentette be KwYeor szokatlanul barátságos hangnemben. – Döntés született a sorsodról, idegen.
– Megöltök?
– A magiszter személyesen közli veled.
Leonban némi remény csillant. Ha Choler maga foglalkozik vele, talán nem végzik ki azonnal. Azonban eszébe jutott Chlovia véleménye a magiszter ötletgazdagságáról, és ujjongása máris semmivé foszlott. Bizonytalanul indult az ajtó felé.
– Hová mégy? – reccsent rá KwYeor.
– Azt mondtad, a magiszter...
KwYeor türelmetlenül hozzá lépett, megragadta a kezét. Mintha száraz pergamen ért volna Leon bőréhez.
A következő pillanatban minden elsötétedett. Leonnak olyan érzése támadt, mintha szellemként suhanna folyosókon, lépcsők fölött; de mire ez az érzés tudatosulhatott volna benne, máris ott álltak a kör alakú szobában a lépcső tetején, a padlón villogó, lila csillag előtt. KwYeor elengedte a kezét.
– Menj! – mondta. – A magiszter vár.
Leon most már ismerte a járást. Rálépett a lila csillagra, és máris benn találta magát a mágus dolgozószobájában. Mellkasára azonnal rátelepedett az ismerős nyomás. A szoba berendezése mit sem változott legutóbbi ittjárta óta, de a roppant íróasztal sarkán a kinyitott könyvek között most egy nagy hétágú, ébenszínű gyertyatartó állt. Fekete gyertyái füsttelen, sötét lánggal égtek. Leon eleinte faragott szobornak nézte, de aztán észrevette, hogy a fekete lángok libegnek, és köhögésre késztető szagot árasztanak.
Choler a terem túlsó végében állt, a könyvespolc mellett, egy félméternyi magas, tenyérnyi széles, bőrkötésű könyvben lapozgatott.
Leon megérkeztére a varázsló felpillantott. Szeme, ha lehet, még izzóbban ragyogott éjfekete arcából. Most teljes mellel errefelé fordult. Fekete köpenye alatt ezüst pikkelyvértet viselt, amelynek mellén egy összegubancolódott madzaghoz hasonló rajzolat díszelgett. Amikor Leon rápillantott erre a rúnára, úgy érezte, tekintete iszonyú mélységekbe fúródott, és foglyul ejtve hánykolódik a tenger fenekén. Suttogást hallott, szárnysuhogást, és olyan érzése támadt, mintha éles karmok ragadnák meg, hogy még mélyebbre húzzák.
A varázsló visszatette a könyvet a polcra, és összehúzta magán a köpenyét; eltakarta a rajzolatot. Leon kábulata azonnal elmúlt. Megrázkódott. Szerette volna megdörzsölni a szemét, de mozdulni sem mert.
– Meg fogsz esküdni rá, hogy hűséges szolgám leszel – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a mágus. – Különben halálod iszonyatos lesz, lelked a pokol kapujában kóvályog örökre, hogy szolgája legyen mindazoknak, akik életükben engem szolgáltak.
Leon még bólintani is alig bírt.
– Lépj az asztalhoz! – parancsolta Choler. –, Hunyd be a szemed! Tartsd mindkét kezed a Fekete Tűzbe, és várj! Ne számíts fájdalomra, a lángok nem égetnek!
Leon bizonytalanul előrelépett. Mondani szeretett volna valamit, de aztán szó nélkül engedelmeskedett. Félve nyújtotta két kezét a fekete lángok közé, ám azok tényleg nem égettek; apró tollpihékként csiklandozták az ujjait. Leon lehunyt szemmel várt.
– Halandó! – zendült fel Choler hangja egyszerre mindenfelől. – Elfogadod-é istenednek, Cholert, a Sötét Láng Urát? Engedelmeskedsz-é parancsainak? Habozás nélkül végrehajtod-é azt, mit rád bíz? Áldozod-é érte az életedet, ha a szükség úgy kívánja?
– Igen – mondta Leon remegő hangon.
– Akkor hát – folytatta a dörgő hang – a Sötét Láng Ura elfogad hű szolgájának, s szolgálatoddal egyenlő mértékű jutalomban részesít. Úgy legyen!
Leon hirtelen megremegett. Az az érzése támadt, hogy az apró tollpihék végigszaladnak ujjai mentén, át a csuklóján, a karján, a vállán, a mellkasába. Mintha egy jeges kéz markolta volna meg a szívét. Belsejét hidegség töltötte el, mintha egészben nyelt volna le egy jókora jégkrémet, és az most a gyomrában olvadozik.
– Nyisd ki a szemed, szolgám! – hangzott az utasítás.
Leon engedelmeskedett. A gyertyákról eltűntek a fekete lángok, mintha sosem lettek volna. A jeges simogatás azonban megmaradt a szívén. Leon a melléhez kapott.
A varázsló óvatosan megfogta a gyertyatartót, és eltette egy zárható szekrénybe. Ráfújt a szekrény kulcsára, és az azon nyomban semmivé foszlott.
Choler Leon felé fordult, és komolyan bólintott.
– A Sötét Lángban osztozunk; beléd költözött, őrködni fog fölötted, hogy fogadalmad megtartsd, és hűséges légy hozzám. A hatalmamban állsz, engedelmességgel tartozol nekem. Egyetlen feladatot adok. Ha sikerrel elvégzed, teljesítem egy kérésedet, bármi legyen is az.
– Haza enged?
– Tudom, hol a Föld, s rendelkezem a megfelelő mágikus hatalommal, hogy visszajuttassalak oda, ahonnan Sang elragadott. Kövesd az utasításaimat, s ha jól végzed a munkád, szabadulás lesz a jutalmad. Ha mást kérsz, azt is megkapod.
– Mi lesz a feladatom? – kérdezte elszántságot erőltetve magára.
– Ugyanaz, mint amit Sang bízott rád; csakhogy most már nekem dolgozol. Én fogom megszerezni az Éj Kövét, mert én vagyok Kevanaar örököse. Rajtad keresztül fogom megszerezni.
– Igen, uram. De hogyan?
– Sang kiszolgáltatta a titkát, mivel abban reménykedik, hogy e titok birtokában útnak indulunk a Hatalom Kövének megszerzésére. Azt hiszi, Melanra összpontosítom a figyelmem, ő pedig a háttérből lecsaphat, ha eljön a megfelelő pillanat.
Leon csodálkozva hallgatta, mennyire rátapintott a lényegre új mestere.
– Kevanaar palotájában Sang erős – folytatta Choler. – Ám ha kimerészkedik, halálfia. Körülvetettem a palotáját.
A hatalmas termetű varázsló összekulcsolta a kezét a háta mögött, izzó szeme Leonra villant.
– Hiába indulnék el az Éj Kövéhez vezető úton, megrekednék, mert nem ismerem a folytatást. A vers második versszakának a magyarázatát csak Melan ismeri. Nélküle mit sem ér az én tudásom. Viszont ő sem tud mit kezdeni az első két versszakkal, ha nem tudja meg az én részem... ezért most feltárom neked a harmadik versszak titkát.
– Nekem? – döbbent meg Leon, és majdnem összeroskadt a félelemtől. – Dehát én gyenge vagyok, és mi lesz, ha... kínzással kiszedik belőlem?
– A Sötét Láng megvéd. Melan okos és számító. Nem fog kínoztatni. Már csak azért sem, mert önként árulod el neki a magyarázatot.
– De... de... uram!
– Eleget vártunk már egymásra. Valamelyikünknek lépnie kell, s aki lép, az fogja irányítani a játszmát. Én leszek az. Jól figyelj rám, mert nem mondom el még egyszer a feladatod, és az életed múlik rajta! Mert ha hibázol, Melan szerzi meg a varázsszert, s az a te gyötrelmes halálod jelenti.
– Figyelek, uram.
– Megtudod tőlem a vers magyarázatát. Aztán távozol Monarakhból. Melan fogságába kell esned. Nem lesz nehéz. A technokrata majdnem megőrült, hogy Balamud elhalászott a seregei orra elől, s balgán már többször is megpróbálta megostromolni Monarakhot. A kezébe fogsz kerülni. Melan majd fenyeget, megpróbál jobb belátásra bírni, s te engedsz. Elmeséled, amit Sangtól tudsz. Aztán különböző ígéretek fejében beleegyezel, hogy elmondd neki az én titkomat. Meg fogja kérdezni, honnan tudod. Azt válaszolod, hogy véletlenül kihallgattad a xinafok tanácsát, úgy jutottál a titok birtokába. A Monarakh ostromát követő zűrzavarban belopóztál a dolgozószobámba, és elloptad a gyűrűmet. Ismételd el!
– Kihallgattam a xinafok tárgyalását, aztán az ostromot követő zűrzavarban elloptam a gyűrűt...
– A Sötét Láng megakadályozza, hogy gondolat- és igazságvizsgáló szerkezeteikkel beléd lássanak. Melan hisz a gépeinek, és mivel azok nem fognak hibát jelezni, hisz majd neked is.
– De a gyűrű...
– Mágikus. Csak a te kezedben őrzi meg a hatalmát, lévén hogy a külső létsíkokról jöttél. S mivel a gyűrűt használni csak te tudod, Melan magával visz majd az útra. Nem öl meg, nem zárat az erődítmény legmélyebb tömlöcébe.
– Melan elindul az útra? Az Éj Kövéért? És ha nem?
– Ő elővigyázatosabb annál, semhogy feltárja valakinek is a titkát, tehát személyesen veszi kézbe az ügyet. Ha sejtésem nem csal, nem sokat késlekedik, még akkor sem, ha csapdára gyanakszik. Hinni fog a vizsgálógépeinek, bízni fog benned. Elindultok. Ketten-e vagy sereggel, ez Melanon múlik. De én a nyomotokban leszek. Ha átjutottatok az első versszakban leírt szakaszon, Melan átveszi a vezetést, átvisz az általa ismert részen. S amint eljuttok odáig, ahol már az én szakaszom következik, támadok. Megsemmisítem a seregét, elpusztítom Melant, és én megyek tovább. Megszerzem az Éj Kövét. Te pedig elnyered a jutalmad.
– A csatában elpusztulhatok.
– A Sötét Láng védeni fog. De nem minden ellen. Hát vigyáznod kell, hogy élve úszd meg a kalandot. De ez már a te dolgod.
Leon lehajtotta a fejét.
A mágus néhány különös mozdulatot írt le az ujjával a levegőbe, s Leon orrától alig fél méternyire verssorok jelentek meg a levegőben:
Válaszútra jutva Rubinszem s a Kőszirt
Csókja majd mutatja, merre s hogyan tovább.
Alkonyfényhez érvén vágyaidra gyógyírt
Ha nem lépsz bátran fölé, sosem találsz.
– Halld a magyarázatot. Utad során válaszúira jutsz, s akkor a Rubinszemet, a gyűrűt, amelyet a gondjaidra bízok, értesd hozzá a kőszirtnek ahhoz a pontjához, ahol a jelvényemet, a hatszöget, s benne a szemet találod. Ekkor jelzést kapsz, merre indulj tovább. Addig menj, amíg alkonyfényhez érsz, s ha odaértél, ne félj tőle, hágj bátran fölébe, mert csakis így jutsz tovább. – A mágus éjfekete arca kifejezéstelenül meredt maga elé. – Aztán ha már helyben leszel, a negyedik versszak megoldása magától kínálkozik.
Leon még mindig a verssorokat bámulta. Lassan kifakultak, és eltűntek a levegőből.
– Megjegyezted?
– Igen, uram.
– Akkor fogd e gyűrűt! – Az ujjáról vastag aranygyűrűt húzott le, amelynek szemszerűen kiképzett keretében egy borsónyi rubin ragyogott. – lm a Rubinszem. Ne feledd szavaimat, s azt sem, hogy Kevanaar ezen ősi ajándéka Melan ivadékai között csak a te kezedben működik!
Leon elvette a gyűrűt, és gépiesen az ujjara húzta.
– Távozz, szolgám, és járj sikerrel! – parancsolta Choler, s Leon a következő pillanatban kinn találta magát az előtérben.
KwYeor türelmesen várt rá.
Leon a kezét nyújtotta felé, hogy ugyanolyan eszközzel jusson vissza a szobájába, mint ahogyan érkezett. Azonban a szarvasbőr ruhás ifjú szemében harag villant, és Leon rémülten rántotta vissza a kezét.
– A mester szolgája vagyok – nyögte. – Hűséget esküdtem.
– Úgy? – vonta össze a szemöldökét KwYeor, és résnyire szűkült szemében gonosz fény villant. – Akkor a Sötét Fény világítsa meg az utadat a szobádhoz vezető úton, sorstársam! Talán ha szíveskednél elindulni gyalog és egyedül... míg én egyébirányú... Ah!
Halk pukkanással eltűnt. Leon bosszankodva indult meg lefelé a lépcsőn. Koránt sem volt biztos benne, hogy visszatalál a szobájához, s Sötét Láng ide vagy oda, nem szívesen találkozott volna az Indriq nevű xinaffal, sem valamelyik ölebével.
Miközben a lépcsőket rótta, aggódva figyelte magát. A hidegség megmaradt a mellében, szinte érezte azt a láthatatlan, hideg gömböt, amely körülveszi szívét. Sóhajtott. Próbálta kényszeríteni magát, hogy jól megjegyezzen mindent, amit odabenn hallott.
Az egyik lépcsőfordulóban hirtelen egy sötét árny ugrott elő. Leon a kardja után kapott, de az már rég nem lógott az övén.
A sötét árny rekedt hangon felnevetett.
– Reszkess, Leon Silver, jönnek a boszorkányok! Leon mélyet sóhajtott. Chlovia láttán már igencsak bizsergett a tenyere. De leküzdötte ebbéli ingerét.
– Sejtem már, miért gyűlölnek téged a helybeliek – jegyezte meg epésen. – Ilyen hülye viccet! Nem tudom mit szóltál volna, ha nálam a kardom, és ijedtemben lemetszem a szarvacskádat!
– Bosszúból nem adtam volna útravalót. Magam sütöttem.
– Honnan veszed, hogy indulok?
– Gondolatolvasó vagyok, nem igaz? Fogd már, és indulj, mert Balamud türelmetlen! Már javában reszelgeti a körmeit, hogy jobban meg tudjon ragadni!
Leon elgondolkozva vette át a takaros kis csomagot, de Balamud említésére belesajdult a válla.
– Menj az ócska vicceiddel...
– Tudom: a fenébe, a pokolba meg egyéb helyekre. Máris megyek. De te se leszel jobb helyen, mivel Melan birodalma maga a pokol. Na, ég áldjon! A boszorkányok angyala legyen veled! – nevetett saját tréfáján.
Ahhoz a teraszhoz értek, amelyen át Leon Monarakhba érkezett. A férfi agyába furcsa gyanú fészkelte magát.
– Nem vagy te gondolatolvasó!
– Ahogy tetszik – vont vállat a lány.
– Mire gondolok most?
A lány lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét, két apró szarvacskája a férfi felé fordult.
– Arra, hogy hátha valami finomat készítettem az útra. Ki kell ábrándítsalak: kígyót-békát meg egyéb férgeket pakoltam, hogy a kedvedben járjak.
– Hohó! – kiáltotta diadalmasan Leon. – Nem erre gondoltam! Egész másra. De ha nem látsz az emberek gondolataiba, honnan tudtad, hogy indulnom kell? Nem tudhattad, hacsak nem te vagy a Titkos Xinaf! Lelepleztelek!
A lány ezüst szeme baljóslatúan megvillant.
– A fejedbe látok. Látom, mennyire szeretnél repülni. Próbáltad már szárnyak nélkül?
Leon enyhe lökést érzett a mellén. A terasz széle felé tántorodott. Szédítő mélység kavargott alatta. Leon épp hogy meg tudott kapaszkodni.
A lány nevetett.
– Jön is már Balamud!
Hirtelen sötét árny csapott le a magasból. A karmazsinszínű óriásdenevér Leon mellett szállt le, és barátságosan totyogott felé.
– Add ide a comagod, nehogy elejtszd repülész közben!
Leon odanyújtotta. A denevér torz szájába fogta a kis batyut, és ettől még hibásabban beszélt.
– Dudod, hodsztam vóna rögdszítő cíjakad neked, hód könnebb leden az út, de a meszter ászt monta, jó alaposzan szaggasszalak össze a karmommal, hód becapjuk Melant. Paranc az paranc!
A következő pillanatban az óriás karmok vállon ragadták. Leon felkiáltott a fájdalomtól, mert a hegyes körmök felhasították frissen behegedt sebeit. A denevért nem hatotta meg. Levetette magát a toronyból, összecsukott szárnyakkal zuhant a mélység felé, mígnem nagy ívben oldalra kanyarodott, és hatalmas szárnycsapásokkal suhanni kezdett. Leonnak megmozdult a gyomra, öklendezett, de sikerült leküzdenie hányingerét.
Hamarosan átrepültek a fortyogó lávaréteg fölött, és Leon attól kezdve semmit se látott, csak a kavargó sötétséget. Holdtalan, csillagtalan éjszaka volt. Hűvös szél fújt. Leon örült, hogy legalább az eső nem esik, mert az már mégis csak túlzás lenne, hogy minden szenvedése mellett még meg is ázzon.
Az eső nem eredt el. Az utazás kényelmetlen volt, unalmas és sosem akart véget érni. Balamud órákig szárnyalt vele, és csak kétszer tette le egy kiálló szikla tetejére, hogy pihenjen, és fogást váltson zsibbadó terhén.
Az egyik ilyen alkalommal megkordult Leon gyomra. Elkérte az óriásdenevértől a batyut, hogy megvizsgálja a tartalmát. Kibontotta a színes ruhadarabból készült csomagot, és legnagyobb meglepetésére szinte tökéletes kinézetű pogácsákat talált. Gyanakodva vizsgálgatta őket. Le merte volna fogadni, hogy a boszorkány svábbogarat sütött mindegyikbe.
A nagy, karmazsin denevér érdeklődve totyogott körülötte.
– Chlovia szülötte? Ászt én isz szeretem.
Leon megkínálta. A denevér nem várt további biztatásra, azonnal bekapott egyet. Rögtön utána el is fintorodott.
– Pfúj, de rossz! – Kiköpte. – Cupa növény! Még egy apró legyecke szinc benne!
Leon a denevér fintora láttán már épp el akarta hajítani az egészet, de azért megszagolt egy pogácsát. Nem érzett gyanús illatot. Mégsem mert beleharapni. Biztos, ami biztos, apró darabokra tépkedte, hogyha mégis lenne benne féreg-eredetű tápanyag, lehetőleg ne kerüljön a szájába. Azonban nem érte ilyen meglepetés. A pogácsa parányi ocsmányságot sem tartalmazott. Azért Leon a következőt is darabokra tépkedte. Nem talált semmit. Jóízűen evett. Balamud fintorogva nézte.
– Hogy bírod megenni észt a vacakot?
Leon vállat vont.
– Önuralom kérdése.
Balamud elismerően füttyentett.
Amikor Leon az utolsó morzsát is eltakarította, a denevér újra felragadta, és hosszú órákig repültek ugyanabba az irányba. Már hajnalodott, és a fehér sugaraknál Leon látta, hogy erdő fölött repülnek.
Balamud lefelé manőverezett, és máris lerakta terhét egy jókora, kiégett tisztáson.
– Újabb megálló? – Leon fásultan dörzsölte a vállát.
– Szó szinc róla – selypítette a denevér. – Innen egyedül kell továbbmenned. Mindig nyugat felé, nyugat felé! A szötét tűz óvjon, barátockám!
A denevér meglegyintette a bőrlebernyegével, felröppent, és már el is tűnt szem elől.
Leon bosszankodva nézett utána. Az rendben van, hogy nyugat felé – csakhogy merre van nyugat? Mivel a tisztásra nagy ívben kanyarodtak le, arra sem emlékezett, melyik irányból érkeztek. Az ég alján már megjelent a hajnal közeledtét jelző fehérség, azonban a sötét, fenyegető erdőtől leárnyékolva nem látszott, merről.
Leon sziszegve tapogatta a vállát. Balamud karmai alaposan helybenhagyták, így annál hihetőbb lesz, hogy egyedül szökött meg Monarakhból.
Elhatározta, hogy letelepszik, itt várja meg, míg világos lesz, aztán majd a felkelő nappal ellentétes irányba indul. Alig ült le, furcsa kattogás ütötte meg a fülét. Mintha valami gép zakatolna a közelben.
– Hahó! – kiáltotta. Futva indult abba az irányba. Elmosódott hangokat hallott az erdő sűrűjéből. A motorpuffogás abbamaradt, de a kiabálás folytatódott.
Leon futott. Ha gépek, akkor ezek Melan emberei lehetnek. Elérte a tisztás szélét, és habozás nélkül berontott a sűrű bokrok közé. Ágak akadtak a lába közé, tüskék tépték plundranadrágját, de nem foglalkozott vele. A hangok irányába törtetett. Csakhogy már nem hallott semmit. Épp átkozódott, gondolván, hogy az ismeretlenek továbbálltak, amikor keskeny földutat pillantott meg. És gumikerekek lenyomatát! Egészen friss nyom volt. A korai derengésben is tisztán meg tudta állapítani, hogy alig néhány perce járhatott erre valami.
Futva követte a nyomot. És az egyik kanyar mögött megtalálta a keresett járművet. Felborulva hevert az üt szélén egy tüskés bokorra dőlve. Egyik kereke még lassan forgott.
Leon elakadó lélegzettel futott oda. A jármű földi terepjáróra emlékeztetett. Mellette egy zöld egyenruhás katona teste hevert, rohamsisakja méterekre tőle. Leon belebotlott a sisakba. Azonnal a szája elé kapta a kezét, hogy megakadályozza feltörő hányingerét. A sisakban fej is volt! A nyak iszonyatos csonkjából vér csordogált, és összevegyült egy másik hulla szétloccsantott agyvelejével. A másik áldozat fejét szörnyű erő zúzta be, testét borzalmasan összekaszabolták. Arrébb Leon meglátta a sisakos fej gazdáját is, és még két szétroncsolt, összeszabdalt tetemet.
Kimeredt szemmel hátrált el, és eszeveszett félelmében visszafelé rohant az úton, amerről a jármű érkezett. A vér friss, az autó kereke még forog. Mindez arra utal, hogy a mészárlást végző szörnyetegek még a közelben lehetnek. Leont úgy megrémítette ez a lehetőség, hogy még a feldarabolt katonák elejtett fémfegyvereit sem vette magához.
Torkában dobogó szívvel rohant. Az út elfordult, és a kanyaron túl a sűrűben fény pislákolt. Lassan megpirkadt, de a borongós félhomályban a fény határozottan látszott. Leonnak az a benyomása támadt, hogy egy ház ablakfényét látja. Arrafelé szaladt, hogy riassza a háziakat.
Átverekedte magát egy bokorrengetegen. Amikor kibukkant, tágra nyílt szemmel torpant meg.
A fény nem házablakból eredt. Egy hatalmas mammutfenyő alatt kísérteties alak álldogált. Kétméteres csontváz volt! Lángoló koponya ült a feje helyén, a szemgödre üresen tátongott. A koponyát nyaldosó, sárga lángnyelvek szinte életszernek voltak azokhoz képest, amelyek a rothadó húsfoszlányokkal lepett bordái mögött lobogtak. Fekete Tűz! Leon szívébe jeges félelem markolt.
A jelenés a talaj fölött lebegett. Úgy tűnt, egy kékesen villódzó, tenyérnyi széles, vértől csöpögő pallosra támaszkodik. Ám a természetellenes jelenségnek nem volt szüksége támaszra. Mély szemüregeit Leon felé fordította, és láng csapott ki töredezett állkapcsai mögül, amikor a száját kitátotta.
– Indriq vagyok! – bömbölték a lángok, és az óriás csontkéz vádlón mutatott Leonra. – Megölted a kutyámat!
A csontváz melléből fekete lángok csaptak ki, koponyája eltűnt a méteresre növekedett sárga tűzben. A kísértet bömbölve rontott előre.
Leon felsikoltott. Meg akart fordulni, de siettében átesett egy gyökéren. Bezuhant a bokrok közé, és négykézláb kotródott, amilyen gyorsan csak bírt. A lángoló kísértet sírontúli hangokat hallatva száguldott utána.
Leon hisztérikusan rohant. A baljóslatú csörtetést egyre közelebbről hallotta. Az egész erdő recsegett-ropogott. Leon nem látta, de érezte, hogy a kísértet lobogó lángjai belekapnak az aljnövényzetbe, és hamarosan az egész erdő lángolni fog.
Iszonyatos bömbölés fagyasztotta meg ereiben a vért. Ágak nyúltak az arca felé, hogy kiszúrják a szemét, tövisek markoltak a ruhájába, tüskék karmolták az arcát, a kezét. Futott, és üvöltött a rettenettől. Aztán megbotlott, elvágódott, és a fejét beverte egy fatörzsbe.
Háborgó tengeren ringó hajón tért magához. Szédült. Később rájött, hogy nem hajón, hanem két ló közé kötözött hordágyon himbálózott. Megpróbált felkönyökölni, hogy lássa, kik beszélgetnek a közelében, de szaggató fájdalom hasított a fejébe. Ismét eszméletét vesztette.
Amikor újra kinyitotta a szemét, már nem a libegő hordágyon hevert, hanem egy sziklába vájt üreg belsejében. Puha állatbőrökön feküdt, az arca közelében tűz pattogott. Először azt hitte Indriq az, de az imbolygó lángok fényében karcsú, meztelen, női lábat látott, amelyet a térd fölött lenge, fehér selyem takart.
Próbált felemelkedni, de a fájdalomtól felszisszent, a szeme elé vörös hályog feszült.
– Chlovia! – suttogta. – Te boszorkány... Hogy mentettél meg Indriqtől?
A lány nedves ruhával törölgette az arcát. Leon látása kitisztult. Nem Chlovia pajkos, ezüst szemét és szarvacskáit pillantotta meg, hanem a Sang szentélyében látott büszke szépséget.
– Te...?
A lány segített neki felülni, és megtámaszkodni a barlangfal mellé terített állatbőrökön. Leon sóhajtott, és elgyönyörködött a lány szőke hajában, mélykék szemében, királynői vonásaiban.
– Cherubiont három istenség uralja – mondta Leon. – Sang, a Kaotikus, Choler, a Sötét Láng ura és Melan, a Technokrata... de mi lehet a neve a Szépség istennőjének, aki lehajolt hozzám, hogy ápoljon?
A lány fenségesen rázta a fejét.
– Számodra nincs nevem – mondta hűvösen. – Istennő nem vagyok, csak Kevanaar főpapnője.
– Főpapnő?
– Menekültél. Beverted a fejed egy fatörzsbe, és elvesztetted az eszméleted.
– Indriq! – mondta Leon, és megborzongott.
– Cherubion népe megoszlott. Ki Melanhoz, ki Cholerhoz vagy éppen Sanghoz pártolt. Az emberek tál könnyen elfeledkeztek az igazi istenről, Kevanaarról. Mi, az utolsó tisztelői csupán néhány százan maradtunk; szétszóródva, bujkálva gyakoroljuk vallásunkat. De valahányszor a Hold felölti kerek alakját, összegyűlünk, és imádkozunk istenünkhöz, hogy térjen vissza útjáról, a csillagok közül, hozza el hozzánk a szeretet virágait meg az örök békességet. Uralkodjon fényesen és igazságosan Cherubionon, mint ahogy tette távozása előtt. Négy nap múlva telihold lesz, népünk már gyülekezik. Eljöttél te is közénk, s nem tudjuk, égi jelnek, véletlennek vagy cselvetésnek véljük-e jelenlétedet.
Halk, egyenletes hangon beszélt, a tűzbe nézett, nem Leonra.
– Hogy a Megváltó vagyok-e? Még mindig nem tudom. Régebben jelentéktelen személy voltam, de most úgy érzem, mintha egész Cherubion körülöttem forogna. Mégsem merném azt állítani, hogy én vagyok az a Megváltó, akiről a legendátok beszél.
– Így mondják véneink is, kik épp most tanácskoznak sorsod fölött. Fatalisták vagyunk, nem hiszünk a véletlenben. Jelenléted körünkben e nevezetes időpontban vagy elrendeltetett, vagy... valamelyik hatalmasság cselvetése, amellyel leleplezi szent rejtekhelyünket. Míg véneink tanácskoznak felőled, én vállaltam, hogy gondodat viselem, s bizonyítékot kérek tőled, hogy a Megváltó vagy. Azt mondod, nem vagy az. Ez esetben... meghalsz.
– És ha mégis a Megváltó vagyok? – váltott álláspontot Leon. – Amiért azt mondom, hogy nem tudom, még nem jelenti azt, hogy nem én vagyok. Lehet, hogy a Megváltó vagyok, csak még én sem tudok róla.
A lány szomorúan ingatta a fejét.
– Nincs bizonyíték. Egyértelmű bizonyíték kell. Ha nem kapjuk meg, feláldozunk Kevanaar oltárán telihold éjjelén.
– Micsoda?!
A formás fej komolyan bólintott feléje.
– Ez a törvény. Semmit sem tehetek ellene. Kevanaar felszentelt jegyese vagyok. Ha az Ő küldötte vagy, asszonyod leszek. Ha nem... végzeted.
Leon szeme tágra nyílt.
– És ha később kiderül, hogy Kevanaar küldötte voltam?
– Ha az lennél, nem pusztulsz el.
– Az vagyok!
– Bizonyítsd be, és követni fogunk!
– Hogy a fenébe bizonyítsam be? Mit mondjak, hogy higgy nekem?
A lány vállat vont.
– Ha bebizonyítod, imádni foglak. Ha nem, a szívedbe mélyesztem az áldozókést!
– Nálad ilyen könnyen megy? – háborgott Leon. – Amióta megláttalak, te jársz az eszemben! Csak azért vállaltam a veszélyt, hogy érted harcolhassak... Ilyen kegyetlen lélek lakozik e ragyogó szempár mögött? Én szerelmes vagyok beléd, te pedig meg akarsz ölni!
A lány arca megrándult.
– Kevanaaré vagyok.
– Én pedig téged imádlak! Összeroskadtam volna, ha nem tartja bennem a lelket az a tudat, hogy az enyém lehetsz, ha megszerzőm az Éj Kövét! Közel állok hozzá, hogy sikerüljön, te pedig el akarsz pusztítani! – Megragadta a lány két kezét, és a főpapnő nem húzta el. – Higgy nekem! Ha nem másért, akkor azért, mert szeretlek! Még ha nem is vagyok a Megváltó, a segítségetekkel megszerzem azt az átkozott varázsszert, és tálcán nyújtom át neked! Megígérem!
A lány habozva húzta el a kezét, és az arcát dörzsölte.
– Ha hiszek neked, és te Sang kéme vagy...
– Nézz a szemembe, és higgy nekem!
A sziklába illesztett faajtó feltárult, és négy fehér kámzsás, kántáló alak sorakozott be. Őket egy megtermett, sötétvörös csuklyás alak követte, jókora bárddal a kezében.
Leon nagyot nyelt.
A legtekintélyesebb fehér kámzsás, akinek hosszú, kócos szakálla az övét verdeste, felemelte csontos kezét. A kántálás elhallgatott.
– Jöttem, hogy ítéletet hirdessek Kevanaar nevében azon férfi sorsáról, ki istenünk küldöttének vallja magát.
A lány felegyenesedett. Leon is feltápászkodott.
– Hogyan döntött a vének tanácsa? – kérdezte csengő hangon a főpapnő.
– Nem áldozhatod fel, magasságos stess – csikorogta a vénember. – Komoly gondokat okozhatna, ha vére az oltárra szállna, s később kiderülne, hogy Kevanaar követe volt.
– Úgy van! – kiáltotta Leon. – Én is ezt mondtam! A vénember ünnepélyesen folytatta a szónoklatát.
– Nem lesz az áldozatok között a Kerek Hold éjjelén. Most azonnal végzünk vele, csendben, titokban, hogy soha senki ne akadjon a nyomára. Rítusmester, lépj elő!
Minden szem a hóhérszerű alak felé fordult. Az előlépett, letámasztotta roppant bárdját a lábához, és karba tette a kezét.
Leon arcáról lefagyott a mosoly.
– Micsoda?! – süvöltötte. – Hiszen én Kevanaar küldötte vagyok!
– Vagy kém, aki a nyomunkra vezeti az ellenségeinket – kontrázott egy fiatalabb, fekete körszakállas alak. – Inkább vesszen két igaz, semmint megmaradjon egyetlen gaz!
Társai egyetértően mormogtak. A lány odasétált a vének fejéhez, és karcsú kezét a vállára tette.
– Én hiszek neki, Valerun.
– Vajh, magasságos stess – csikorogta az öreg –, bár lehetnék én is oly fiatal és oly bizakodó lélek, mint ön, hogy nekem se kelljen kételkednem hitelességében! De túl sok ármányt láttam már, és csak megfontoltságomnak köszönhetem, hogy még élek.
– Gondolkodjatok, emberek! – próbálkozott józan rábeszéléssel Leon. – Tudjátok, mit szalasztótok el, ha megöltök? Még ha nem is vagyok a Megváltó, a nép hisz a legendában. Használjatok fel jelképként, és az emberek tömegesen fognak áramlani a zászlóitok alá!
– Bizonyítékot fognak követelni – vágta rá a körszakállas.
– És ha igen? – vágott vissza Leon. – Adok bizonyítékot! A legjobb úton vagyok ahhoz, hogy megszerezzem az Éj Kövét. Ha pedig megszerzem, nektek adom. Gondolkozzatok!
– Már gondolkoztunk. Rítusmester! Vidd!
A vörös csuklyás fickó Leon felé nyúlt, és ő védekezésre készen emelte fel a kezét.
– Megállj! – sikoltotta vadul a lány, és a bakó elé állt.
– Ne érintsd szentségtörő ujjakkal Kevanaar küldöttét! Itt a bizonyíték! Nézzétek a bal kezét!
Leon csodálkozva pillantott a baljára. Semmi különöset nem látott rajta. Csak a gyűrűt, amely egykor a lány ujjairól csúszott le, és maradt a kezében.
A fehérkámzsások felmorajlottak.
– Kevanaar gyűrűje! A gyűrű!
– Viseli Kevanaar gyűrűjét; a stessgyűrű pontos mását! – suttogta a lány. – Átkozott, ki kezet emel rá!
– Igen, szentlelkű stess – hajbókolt a vén pap. – Valóban szemkápráztató látvány. Öreg vagyok már én ily csodás ékszer csillogásának befogadására, szemem mégis örvend, hogy láthatja. Kérve kérlek, ó, magasságos stess, mutasd fel te is pompás gyűrűdet, hogy e két tündöklő ékszer együtt ragyogjon, és elkápráztasson még utoljára, mielőtt végleg magába fogad az örök sötétség!
A főpapnő fejet hajtott. Leon csodálta önuralmát. Hiszen egy pillanat múlva lelepleződik, hogy a lány ujjáról hiányzik a gyűrű, és akkor az egész színjáték mit sem ér.
A lány kegyesen odatartotta a kezét az öreg elé.
– Ím a gyűrű.
Meglepett kiáltások hallatszottak. Egyetlen gyűrű volt az ujján. Hasonlatos ahhoz, amelyet Leon viselt, de értéktelen, tompa fényű réz.
– Ó, magasságos stess – motyogta a vénség –, sehogy sem értem én ezt...
A lány csodálkozva pillantott a kezére, és arcán meglepetés villant.
– Ah! Kevanaar gyűrűje rézgyűrűvé változott! – mondta döbbenten. Hosszan nézte Leont, majd biccentett.
– E férfiú ujján csillog az igazi. De hogyan? Hiszen én nem adhattam oda senkinek a szent gyűrűt! Csoda történt. Ez a bizonyíték rá, hogy Kevanaar küldötte áll előttünk!
Minden szem a vén szakállasra szegeződött. Ő rövid habozás után meghajolt.
– Örvend a lelkem, ó magasságos stess – mondta színtelenül –, hogy megélhettem e nevezetes pillanatot, amikor Kevanaar küldötte és Kevanaar stesse végre egyesül. Hiszen e gyűrű viselője jogosult arra, hogy nőül vegye Kevanaar aráját!
A lány elsápadt. Leon hápogott. Márminthogy nőül vegye ezt a szépséget? Az események rendkívüli fordulatot vettek! Ostobán vigyorogva várta a folytatást.
– Rítusmester! – csikorogta az öreg. – Teljesítsd a kötelességed!
– Térdeljetek le! – morogta a hóhér, és felemelte bárdját.
– Mi? – rökönyödött meg Leon. – Mégis lefejeznek?
– Nem! – mondta dühösen a már térdeplő lány. – Annál sokkal rosszabb történik. Férjül veszlek. Térdelj le!
Leon térdre ereszkedett a szőke szépség mellé, és részegen itta be a haja illatát.
A bakó megfordította a bárdját, és a nyelét nyújtotta a térdelők elé.
– Gyűljenek össze mind a sötétség és a világosság erői! – mondta a rítusmester ünnepélyes hangon. – Kevanaar tekintete kövesse egybekeléseteket! – Szünetet tartott, majd folytatta. – Kérdem először a leányt: elárulja-é igaz nevét leendő párjának?
– Zília el Kevanaar – súgta a lány Leon fülébe.
A rítusmester elégedetten bólintott, és most Leonra fogta a bárdnyelet.
– Kérdem először a férfiút: elárulja-é igaz nevét leendő párjának?
– Majd a nászéjszakán! – súgta Leon sokat ígérően a lány fülébe, gondolván, hogy az már úgyis tudja a nevét.
A mélykék szempár villámokat szórt.
– Hazudott! – kiáltotta felháborodottan.
– Kérdem másodszor és utoljára a férfiút: elárulja-é igaz nevét leendő párjának?
– Leon Silver – súgta Leon ijedten.
A lány bólintott. A bakó elhúzta orruk elől a bárd nyelét, megfordította, és rátámaszkodott.
– Megköttetett – jelentette be.
– Legyen hát ünnep a mai éjszaka! – szólott az öreg. – Teljesítsétek szent kötelességteket!
Valamennyi jelenlévő biccentett, és kisorakoztak a barlangból. A fiatalok kettesben maradtak.
Zília a hamvadó tűzhöz lépett, és fát rakott rá. A fekete füst elillant a mennyezetbe vágott résen át.
– Nejem! – mondta Leon, és átölelte a lány karcsú derekát. Zília bocsánatkérő tekintettel eltaszította magától.
– Még nem, Leon – mondta ünnepélyesen –, ha így rendeltetett is...
– Ügyes trükk volt – lehelte Leon – ezzel a gyűrűvel.
– Ostoba trükk. Megfeledkeztem róla, hogy nőül kell mennem ahhoz, ki e gyűrűt viseli.
– De nem bántad meg, igaz?
Újra meg akarta ölelni, de a lány elhúzódott tőle.
– Ne érints!
– A férjed vagyok! Az urad! – morogta Leon türelmetlenül. – Meddig várjak?
– Papnő vagyok – mondta a lány. – Meg kell tisztítanom a lelkem az előttem álló nászra!
– Siess!
A lány letérdelt a tűz elé. Percekig kifürkészhetetlen arccal bámult a lángokba. Egy idő múlva felnézett. Leon szinte megőrült a vágyakozástól.
– Most?
– Megesküdtem rá, hogy Kevanaar választottjáé leszek, senki másé. A gyűrű véletlenül került hozzád. Nem szegem meg eskümet bizonyítás nélkül.
– Mit bizonyítsak még? – sóhajtott Leon. – Hiszen te magad mondtad a véneknek...
– Lehetőséget adtam neked a bizonyításra. Ha nem lépek közbe, megölnek. És akkor hogyan bizonyíthattad volna? Azt mondtad, jó úton jársz, hogy megszerezd az Éj Kövét. Mi módon?
– Mi módon? – dühösködött Leon. – Már tudom az első és a harmadik versszak magyarázatát. És ha minden a terv szerint ment volna, már rég Melannál lennék, hogy megtudjam tőle az ő részét.
A lány szeme elkerekedett.
– Tudod a... titkot?
– Az első és a harmadik versszakét.
– Ha ez igaz, miénk lesz a hatalom! Ó, áldott legyen Kevanaar!
Leon a fejét rázta.
– Még hiányzik a második versszak magyarázata, hogy elindulhassunk a varázsszer keresésére!
– De ha az első versszak magyarázata már megvan, jó kiindulópont. Mi a titka? És a harmadiké?
– A versben szereplő Vértó a Kaskah...
– A Kaskah?
Leon a szívét tapogatta. Mintha egy láthatatlan jeges marok szorította volna össze.
– A... Kas... kah, amelynek... a mélyén... ah! Nem bírom elmondani! Nem bírom!
– Nem akarod?
– De... de akarom, csak van valami a szívem körül, ami... összeszorul, ami... nem engedi, hogy elmondjam!
A lány elszörnyedve nézett rá.
– Mi az?
– Choler tette rá... a Sötét Láng...
A lány iszonyodva hátrált el tőle. Felsikoltott.
– Sötét Láng! Sötét Láng van a szíve körül!
Feltépte az ajtót, és kiugrott.
– Hé! – kiáltotta Leon. Igyekezett utána, de alig lépett ki, fehér kámzsás férfiak rohantak rá. Megragadták, és vonszolták, hiába vergődött.
– Choler kéme! – kiáltotta a lány. – Sötét Láng lobog a szíve körül! Öljétek meg gyorsan!
Legalább hatan tépték, ráncigálták Leont ki a barlangrendszerből egy sziklás teraszra, hogy letaszítsák a szakadékba. A férfi tehetetlen volt.
Ekkor borzalmas sikoltás hasított a levegőbe a tágas fennsík túlfelén lévő erdőségből, eszeveszetten rohanó emberek törtek ki a sűrűből. Némelyikük ruhája égett.
– Árulás! – kiabálták. – Megtámadták a szentélyt!
– Fegyverbe! – ordította egy fehér kámzsás, és a barlangokból tucatjával csődültek elő a fabunkót lengető, rongyos, torzonborz alakok.
Vad harci ordítással rohantak szétfutó társaik megsegítésére. Pár lépés után azonban megtorpantak, és arcukra iszonyatos félelem ült ki. Mert az erdőből hátborzongató csendességgel, megsárgult csontvázak, rothadó húsú zombik, leprásképű ghoulok, árnyszerű lidércek élén egy szörnyű alak jelent meg. Kétméteres csontváz volt, égő koponyával, bordái közt lobogó, fekete lánggal. Véres pallosával félelmetes rendet vágott a torzonborz alakok között.
– Indriq! – sikoltotta félholtan a rémülettől Leon. – Ne hagyjátok, hogy a kezébe kerüljek!
Nem hagyták. A szakadék szélén megtaszították. Kezét lábát szétvetve, borzalmas sikollyal hullott a mélységbe.
Éles karmok ragadták meg a jobb bokáját, és úgy érezte, lába tövestől kiszakad. Mielőtt elvesztette az eszméletét, barátságos hangot hallott:
– Ejnye, barátockám, hát szabad ilyet cinálni?!
Füves tisztáson tért magához. Hátát egy fatörzsnek támasztva ült, és hangokat hallott. Arról vitatkoztak, megöljék-e vagy sem.
Felnyögött. Sajgó fejét tapogatta, és szeme sarkából két elképesztő alakot pillantott meg. Egyikük hatalmas fickó volt, szőrtelen, kopasz fejjel, fél szemmel; roppant mellkasa Leon fél látóterét betöltötte. Bőrvértet viselt, vastag bőrszoknyát, amely szőrös, cölöpszerű lábain térde fölött végződött, koromfekete, szegecselt csizmája nem sokkal a térde alatt. A legkülönösebb azonban a két karja volt. Vajszínű selyeminge majd szétcsattant dagadozó karizmain. Jobb kezében széles pallost szorongatott, hegyével a földet szurkálta. Bal csuklójáról hiányzott a kézfej.
A másik alak az előzőnek a derekáig alig ért, de ha lehet, még különösebb látványt nyújtott. Derekán ágyékkötőt viselt, amelyről három különböző színű bőrzacskó lógott. Az ágyékkötő fölött legalább két számmal nagyobb szőrmemellény lógott beesett mellkasán. Nyakában bőrszíjra fűzött állati agyarak fityegtek. Vastag, negroid ajkát és arcát fehérre meszelte, lapos orrát lila pálcikával szúrta át, szeme köré vörös karikákat mázolt, s agyaggal berakott fekete hajából apró csontocskák, madártollak meredeztek. Vézna bal kezével állat vakargatta, jobbjában egy másfél méteres, ébenfekete rudat tartott. A bot tetejét golyóscsapágy díszítette, amelyből bicikliküllők meredeztek.
Észrevették, hogy Leon visszanyerte az öntudatát, és érdeklődve hajoltak fölé.
– Hol vagyok? – nyögte Leon. – Mi... mi történt velem?
A kopasz óriás könnyed mozdulattal Leon nyakának szegezte a pallosa hegyét, és ő alig mert nyelni.
A kis ember ugrálni kezdett, és ébenszínű botját rázta.
– Szavamra, Bahat – rikácsolta –, ha megteszed a beleegyezésem nélkül, olyan vihart kavarok, hogy berozsdásodnak az ízületeid!
– Miért? – kérdezte bambán az óriás. – Miért hagynám életben?
– Kérem... – nyöszörögte Leon.
A kis ember tánclépésekkel odalejtett, és közel hajolt Leon képéhez.
– Kinek a híve vagy? – kérdezte hunyorogva. – Kit szolgálsz? Cholert, Melant avagy Sangot?
Leon szeme rémülten megvillant. Ha rosszat mond, azon nyomban megölik. Akkor is, ha köntörfalazni kezd. Mivel a kis ember úgy nézett ki, mint egy bennszülött törzs varázslóembere, a társa pedig azokra hasonlított, akik Choler várában KwYeorhoz cipelték, tudta, mit mondjon.
– Choler...
A kis ember felrikoltott, mintha szíven szúrták volna. Elhátrált, kitárt karokkal forogni kezdett, fekete botját úgy forgatta, mint egy kereplőt.
– Megölhetem már? – türelmetlenkedett a nagy darab. – Nem érünk rá... itt a senkiföldjén...
A kis ember leguggolt, botját Leon felé nyújtotta, és szemét lehunyva kántálni kezdett.
Meglepő dolog történt! Az összevont szemöldökű harcos eltátotta a száját, és a bal keze csonkjával a feje felé kapott. Elkésett. Elálló füle megremegett, és egyszerűen lehullott a fűbe.
Hihetetlen, de a fején nyoma se volt sebhelynek!
– Átkozott hülye! – üvöltötte a barbár kinézetű harcos, és a kis sámán felé rúgott.
Az hanyattvetette magát, hogy elkerülje a csizmás lábat, és máris talpra ugrott.
– Félresikerült! – makogta mentegetőzve, és hátrálni kezdett. – Félresikerült a varázslat.
A harcos nagyot fújt. Pallosát erőteljes mozdulattal a földbe döfte, és letérdelt, hogy megkeresse lehullott füleit.
Zúgás hallatszott. A tisztás szélén egy terepjáró jelent meg. Leonnak több se kellett. Elrúgta magától a térdeplő harcost, felugrott, és nyakába szedte a lábát. Integetve, kiabálva rohant a közeledő terepjáró felé. Legalább száz méterre volt. Leon látta, amint a platón ülő katonák kézifegyvereket fognak rá, és a terepjáró orrán elhelyezett géppuskaszerű alkotmány csöve felé fordul.
Felsikoltott, és két kezét feltartva megállt. Készen rá, hogy azonnal, hasra vágja magát, ha lőni kezdenek. De nem lőttek.
A kocsi odaért. Szürke ruhás, rohamsisakos katonák ugráltak le róla, fegyverrel a kezükben. Körbevették. Hatan voltak. Ketten megmotozták, kezét a háta mögé bilincselték.
– Ne bántsatok! – lihegte Leon. – Vigyetek Melanhoz! Fontos mondanivalóm van a számára! Vigyetek minél előbb Melanhoz!
A vezető mellől kiszállt egy bajuszos férfi. Szürke egyenruhájának a karját fekete csíkok díszítették.
– Kivagy? – követelte.
– Számít ez? – értetlenkedett Leon. – Fontos hírem van Melan számára. Choler két embere ott a tisztás szélén meg akart ölni.
A tiszt szúrósan meredt rá, aztán katonáihoz fordult.
– Fel vele! Mindenki kocsira!
Felrángatták Leont a platóra. A terepjáró megindult az erdő széle felé. A két különös alak még mindig ott volt. Nyugodtan várták a járművet. A varázsló a vállán pihentette a fekete botot, míg a barbár harcos, akinek elálló füle már újra a fején volt, roppant pallosára támaszkodott.
– Ők azok! – süvöltötte Leon. – Lőjétek szitává őket! – Lehúzta a fejét, hogy kimaradjon a küzdelemből.
A terepjáró odafarolt a két várakozó mellé, és lefékezett. A tiszt kiugrott a fülkéből, és szalutált a barbárnak.
– Sehol semmi! – jelentette. – Az az átkozott denevér nem zuhant le. De nem is repült tovább. Elrejtőzött valahol a fák között. Ennyien nem leljük meg. Nagy baklövés lenne ilyen kevesen bemerészkedni az erdőbe, ahol ki vagyunk szolgáltatva Choler ocsmányságainak.
– Vérnyomok?
– Semmi, az istenit! Pedig a nyakam rá, hogy eltaláltuk. De nem zuhant le, csak az áldozatát ejtette el. A platón van.
– Láttam – bólintott a harcos. – A másik kocsi?
– Elmegy a folyóig, tesz egy kört. Nem tudjuk tartani velük a rádiókapcsolatot, túl nagy a zavarás.
– Magja! – rikácsolta a kis ember, és a botjával hadonászott. – Rettentő erős a mágia szaga. Érzem. A denevért erős mágia védi. Térsemlegesítő nélkül nem kapjuk el.
A harcos a vállára vetette a pallosát, és a platóhoz sétált. Szúrósan nézte Leont.
– Beszélnem kell Melannal – nyöszörögte az. – Csak azért mondtam, hogy Cholerhez tartozom, mert Choler embereinek néztelek benneteket. Leon Silver a nevem. Én vagyok az, akit a nép a Megváltónak hisz. Értem csatáztatok Sang palotája mellett.
Az óriás megigazította fekete szemtakaróját, és ép szemével hunyorogva meredt Leonra. – Hogy kerültél ide?
– Choler elrabolt, de kihasználtam az ostromot követő zűrzavart, és megszöktem. Egy lángoló halálfejes csontváz üldözött. Rohantam. Balamud, az a nagy karmazsinszínű denevér felragadott, hogy elhurcoljon valahova... többre nem emlékszem.
A harcos bólintott.
– A denevért lelőttük. Téged elejtett, de elrejtőzött valahova az átkozott.
A tisztás széle felől egy másik terepjáró közeledett.
– Szedjétek le rólam a bilincset! – követelte Leon. De a harcos a fejét rázta.
– A bilincs marad. Nem kockáztatunk. – A tiszthez fordult. – A foglyot tegyétek át hozzánk! Ti jöttök hátul! De óvatosan! Én és Sámán a másik kocsin törjük az utat.
Megérkezett a másik terepjáró. Négy katona ült a platón. Érdeklődve nézték a megbilincselt, tépett ruhájú, vérző vállú férfit. Átvették a társaiktól, és felrángatták magukhoz. Rövid megbeszélés után felkapaszkodott a harcos, és pallosát lefektetve felrántotta a kifestett kis embert is.
– A fickón a két szemetek! Nem szökhet el, nem halhat meg! Ha igazat mondott, értékes Melannak. Indulás!
A sofőr indított. A terepjáró lassú, megfontolt iramban haladt a tisztás közepén. A másik kocsi húsz méterre mögötte. Hamarosan széles irtáson vágtak át, dombokat kerülgettek. A katonák a lehajthatós padon ültek, az ölükben tartották a fegyverüket, és idegesen pislogtak összevissza.
A meszelt képű ember lehunyta a szemét.
– Szörnyű erős a mágia szaga – préselte ki a foga közt. – Roppant varázserő halmozódott fel az erdőben. Sokszorosa annak, amit el tudnék hárítani.
A harcos rácsapott a vezetőfülke tetejére.
– Gyorsabban! Figyelmeztesd Harveréket! Lentről sercegés hallatszott, majd a sofőr hangja.
– Túl erős a zavarás. Nincs rádiókapcsolat.
– Gyorsíts! – bólintott a harcos. – De csak biztonságosan!
A kocsi meglódult. Leon majdnem elharapta a nyelvét a rázkódástól.
– Rögtön elérjük a hármas előőrsöt – mondta reménykedve az egyik katona. Fiatal volt, tekintete ide-oda repdesett.
A kis ember felugrott, majdnem kizuhant a kocsiból.
– A mágia nő! – kiáltotta. – Hatalmas erők érkeznek!
– A szentségit! – morogta a barbár. – Fegyvert kézbe! Adjátok ide a kiságyul!
Hóna alá vette a géppuskát, úgy tartotta, mint egy vekni kenyeret. Aztán letámasztotta az egyik faülésre, és két pánttal a plató oldalfalához rögzítette. Leont arrébb tolta.
– Hasalj a padlóra!
Az ég hirtelen elsötétült, és az erdőből hatalmas árnyalakok röppentek elő. Az élükön Balamud, a karmazsinvörös óriásdenevér egy sötét tárggyal a karmai közt.
A fegyverek azonnal kattogni, nyüszíteni, sivítani kezdtek, ám a homályos rémalakok máris lecsaptak rájuk.
Leon a padlón hasalt lábbal a kocsi orra felé. Az oldalfal egy résén át látta, amint Balamud, dacolva a fegyvertűzzel, a hátsó terepjáró fölé repül, és egy jókora batyut hullajt el. Aztán egy villámgyors szárnycsapás, és máris tovalibbent.
A hátsó kocsit iszonyú detonáció rázta meg. Felborult. Alkatrészek, emberi végtagok, fegyverek röpültek széjjel, és a sötét lidércek körülvették a sebesülteket.
A barbár őrülten kaszált a géppuskával, a kis sámán felváltva kántált és rikácsolt, a kocsiban ülő katonák összevissza lövöldöztek. Nagy szárnyak suhogtak fölöttük, hátborzongató rikoltások, puffanások, cuppanások hallatszottak, ahogy a golyótól talált kreatúrák halálos sebeket kaptak. Az egyik katonát két szörnyeteg elragadta a kocsi széléről, borzalmas sikolya hamarosan elmaradt mögöttük.
Újabb teremtmények csaptak le rájuk. A sámán morgott, rikoltozott, golyóscsapágyas botját tartotta feléjük. Az árnyszerű szárnyasok szétpukkantak, mintha sosem lettek volna. A géppuskából kifogyott a töltény, nem akadt kéznél pótheveder. A barbár felegyenesedett, jobb kezével rendkívüli könnyedséggel meglengette a roppant pallost. Egy sas nagyságú, farkasfejű, tollas sátán röpült egyenesen az arcának. A pallos félkört írt le, és a pokoli teremtmény vére szertefröccsent a platón. Aztán a barbár újabb szörnyet szelt ketté, és vérszomjas bömbölése elnyomta az éles rikoltásokat.
Az autó szörnyű iramban robogott, a szörnyetegek fokozatosan lemaradtak. Hamarosan repedezett betonúton száguldottak, és a megmaradt katonák izzadó arcukat törölgetve, sápadtan meredtek egymásra.
– A francba! – sóhajtott fel egy beesett arcú, mogorva tekintetű férfi.
A fiatal katona a körmét rágta.
– A többiek...
– Nem segíthetünk rajtuk – mondta a barbár. Leszedte a géppuskát az ülésről. Felrángatta Leont. – Téged élve akartak. Ragaszkodnak hozzád.
– Nem csodálom – nyögte Leon. Remegett az átélt izgalmaktól. – Elloptam a mesterük titkát.
– Jól van, fiú, nyugalom! – A barbár dübögött a sofőrfülke tetején. – Hajts lassabban! Nem szeretném kitörni a nyakam!
A kocsi sebessége valamelyest csökkent. Az út aránylag egyenletes volt, így a platón utazás elviselhetőbbé vált.
Az út sík terepen vitt. Leon acélmonstrumok roncsait látta, meg olyasmiket, amikről nem tudta eldönteni, mik lehetnek. Aztán amikor egy ilyen sötétzöld tömeg közvetlen közelében haladtak el, döbbenten meresztette a szemét.
Egy hatalmas állat oszladozó teteme volt. Pikkelyes test, akkora, mint a terepjáró; vaskos, cölöpszerű lábak, hosszú, karcsú nyak, megnyúlt fej hatalmas szem, veszedelmes fogak és tátongó orrlyukak. Az oldalán feküdt, nagy lyuk tátongott rózsaszínű hasában, a hátán vastag, hártyás szárny látszott.
– Úristen, mi ez?
– Dög – a barbár nagyot köpött az elmaradó tetem felé.
A meszes képű, kis ember készségesebbnek bizonyult.
– Choler sárkánya. A múlt héten tömegesen támadták Főerődöt, de visszavertük őket. Nem csekély áldozatok árán.
A szél feltámadt és rothadás szagát hozta feléjük. Leon elfintorodott, a bűz rettentően facsarta az orrát. Hátrabilincselt keze miatt azonban nem tudta befogni, kénytelen volt elviselni a nyomasztó szagot.
A magasból berregés hallatszott. Egy alacsonyan szálló repülőgépet pillantottak meg, amely közvetlenül az elszórtan heverő testek fölött repült. Fehér permettel szórta be a területet.
– Épp ideje, hogy fertőtlenítsenek – morogta a bajuszos katona. – Ezek a dögök még valami ragályt okoznak.
Hamarosan szögesdróttal megerősített fémsorompóhoz értek. Azon túl, épp a láthatáron Leon földszintes betonépületek sorát pillantotta meg, és nagy forgó acélszerkezeteket, amelyek lokátorok lehettek. Jöttükre a sorompó felemelkedett, a szögesdrótakadály oldalra gördült.
A távoli betonépületek felé tartottak. Leon szemmel látható megkönnyebbülést fedezett fel a katonák arcán. Egyikük citromsárga tablettákat szórt a markába egy kis fémkapszulából, és körbekínálta két társát. Azok vettek három-négy szemet, és szopogatni kezdték.
Egyre közelebb értek, és Leon csak most látta, hogy az alacsony épületek sora milyen messzire nyúlik. Ameddig csak ellátott, szürkés betonkockák, téglatestek, gúlák sorakoztak. Szinte minden épület tetején antennák, radarok, vagy egyéb, ismeretlen rendeltetésű szerkezetek meredeztek. Néhány lapostető szemkápráztatóan csillogott,« mintha napelemek lennének rajta. A kisebb betontestek között nagyobb alapterületű hangárok, csarnokok terpeszkedtek, de mozgás sehol sem látszott.
A terepjáró a házak közti betonterületen kanyargott, és betolatott egy épületbe, amely alig volt nagyobb nála. Odabenn sötétség borult rájuk. Semmit sem láttak. A sofőr leállította a motort. Valami halkan zümmögni kezdett, és a talaj hirtelen lefelé ereszkedett alattuk. Lift!
Leon most értette meg az építkezés jellegét. A betontömbök csak garázsok, szellőzőaknák, liftházak lehetnek, a valós élet a föld alatt folyik. Bunkerekben? Vagy egyetlen nagy földalatti városban?
A lift zökkenve megállt. A kocsi önmagától legördült a szerkezetről, a sofőr még a motort sem indította be. Csendben gurultak, és hamarosan világosba értek. Leon szürkészöld, műanyag borítású falakat látott. A szűk folyosón át nagy csarnokba értek, ahol hasonló terepjárók sorakoztak. A járművek között fegyveres őrök sétáltak. Tisztelegve köszöntötték a barbárt. Az azonnal leugrott a platóról, amint a kocsi megállapodott egy fehérre meszelt négyszögön.
– A fertőtlenítőbe, onnan a vizsgálóba! – intett Leon felé. – Adjátok át doktor Shellnek!
A katonák lesegítették a platóról. Nem rángatták, de keményen tartották, és egy ajtó felé húzták.
Fényárban haladtak. A folyosó mennyezete egyenletes fényt árasztott, de Leon meg mert volna rá esküdni, hogy az áttetsző műanyag burkolat mögött neoncsöveket lát.
A folyosó kiszélesedett, és jobbra-balra elágazott. A falon villogó nyilak alatt különös jelzések pislákoltak. A padlón furcsa, kör alakú lavórszerű alkotmányok sorakoztak. Mindegyik közepéből keskeny szék emelkedett ki. A katonák ráültették Leont az egyikre, aztán ők is betelepedett egy-egy hasonló szerkezetbe.
A kis alkotmány hirtelen gurulni kezdett, és Leon csak most vette észre, hogy számtalan apró kerék áll ki az aljából. Fokozatosan gyorsult. Leon rémülten kapaszkodott a jármű oldalába, ahogy a többiektől látta.
Olyan sebességgel suhantak, hogy Leont szédülés környékezte. A világos fal egybemosódott előtte, és az elmaradó árnyékokból kikövetkeztette, hogy néha keresztfolyosók előtt siklottak el. Egyszer-kétszer elsuhant mellette valami az ellenkező irányba, előtte, mögötte, keresztbe, és ilyenkor az az érzése támadt, mintha keresztülmentek volna egymáson.
Szédítő száguldása közben csak egy dolgot látott biztosan: a padlóra festett színes vonalakat, amelyek egymás mellett futottak. Sárga, zöld, kék, lila, fekete. Most a fekete szaggatottá vált, és hirtelen eltűnt. Oldalról egy piros pontokból álló vonal csatlakozott a színskálához, hogy a következő pillanatban újra eltűnjön. Aztán egy éles kanyar, amelyben a száguldó lavór enyhén megdőlt. A színes vonalak egyenesen száguldottak tovább, csak a sárga kanyarodott vele. Tehát a sárga a vezetőszíne.
A lavór hirtelen megállt.
A korábban induló két katona már kikászálódott a maga járművéből, és most Leonhoz siettek. Kisegítették. Szürke fémajtóhoz húzták. Az ajtó előtt egy kis képernyő és egy vezérlőpanel állt. A fiatal a gombokat nyomkodta. A fémajtó félrecsúszott előlük.
– Két órával túlléptük a járőridőt! – morogta a bajuszos. – Az asszony agyonüt, ha lekésem a bulit! Ma van a kölyök szülinapja. Megígértem, hogy egész este sugárlabdázom vele.
– Egész este? – hunyorított rá a másik. – Akkor küldd át hozzám Irinét. Hátha nekem is eszembe jut valami jó játék a nejeddel.
A bajuszos nem szívta mellre a pimaszkodást.
– Nem volt még eleged a sárkányokból? Irine se különb!
Az ifjú a fejét rázta.
– Igazad van. Ma este inkább Mirk nejét szorongatom meg egy kicsit. – Fél szemmel a másik társára pillantott. – Mirk, szűz még az asszonyod?
A magas, szikár férfi az egész út során csak egyszer szólalt meg, pontosabban kiáltott; s azt is csak akkor, amikor a pokoli tollas lények lerántották mellőle a társát. Most cifrát káromkodott.
– Szűz ám a jó édes anyád!
– Nem szereti ez a nőket – magyarázta Leonnak az ifjú, és közben fél szemmel a társa reakcióját leste. – Csak azért vette nőül, hogy legyen, aki a gatyáját mossa, ha tele nadrággal érkezünk vissza a járőrből.
– Jól van az, Mirk – biztatta a másik is kaján vigyorral. – Nem szégyen az. Néha én is berezelek... persze nem annyiszor, mint te...
– Mi van ma, hogy velem szórakoztok? Bediliztetek? A másik kettő tele szájjal röhögött.
Leon kezdett felengedni: nem lehet itt olyan nagy baj, ha ezek tréfálnak! Ugyanakkor valami furcsa érzés szorította össze a torkát. Nem is olyan rég még halálos veszedelem fenyegette őket; a másik terepjáró legénysége iszonyatos halált halt, egyik társukat közvetlenül mellőlük hurcolták el a kocsi platójáról. Ezek mégis nyugodtan ugratják egymást, mintha egy jól sikerült kirándulásról tértek volna vissza.
Hamarosan újabb ajtóhoz értek, amelyen hatjegyű számcsoport villogott, és alatta angol felirat: FERTŐTLENÍTŐ. Leont kékes gőz csapta meg. Fehérköpenyes, gumiálarcos férfiak siettek hozzájuk. Ketten vezették át Leont a kék gőzön egy kisebb fülkéhez. Ott lekattintották róla a bilincset. Levetkőztették, egy zöld lámpával tetőtől talpig átvilágították. Vért vettek tőle, levágták a körmét, megnyírták, a szemét vizsgálgatták, és megszámlálhatatlan mennyiségű vizsgálatot végeztek rajta. Majd egy műanyag: dobozt nyomtak a kezébe, amelyben szürke alsóneműket, szürke kezeslábast és ruganyos fekete cipőt talált. Felöltözött. Visszakattintották a kezére a bilincset, és egy fémlapka kíséretében átadták két várakozó katonának. Nem azoknak, akik idehozták.
Végigvitték egy alagútszerű folyosón. Megálltak egy képernyő előtt. Az egyik katona kihajtott a falból egy kis panelt, és a megjelenő billentyűzeten számokat ütött be.
– Dr Shell a vizsgálóban van – közölte. – Jöjjön!
A fal egy része félrecsusszant előttük. Besétáltak a mögötte lévő, szűk fülkébe. Lift. Lefelé mentek. Leon úgy érezte, ezzel az iszonyatos sebességgel a bolygó közepéig meg sem állnak. De a lift máris zökkent. Kiléptek. Pár lépés után újabb fémajtóhoz értek. A magasabbik katona közel hajolt a mikrofonhoz.
– Fogoly. Dr Shellnek!
Fényárban úszó, tágas helyiségbe jutottak, amelyet üvegfalak választottak el más hasonló termektől. Tucatnyi fémszerkezet állt ridegen a szoba kulcsfontosságú helyein. Leont egy fogorvosi rendelőre emlékeztette.
Szikár, kontaktlencsés férfi sietett eléjük; pár szál haj ingadozott a feje búbján.
– Vegyétek le róla a bilincset! – parancsolta. Majd Leonhoz fordult. – Üdvözlöm, jóember! Dr Avrin Shell vagyok, a vizsgálati csoport vezetője. Parancsoljon, foglaljon helyet!
Leon csodálkozott. Itt emberek élnek. Emberek, akik rettegnek, ha megtámadják őket, tréfálkoznak, ha túl vannak a veszélyen; orvosok, akik megvizsgálják, beoltják, és megint csak emberek, akik hellyel kínálják. Leült a karosszékre. Kellemesen besüppedt alatta.
– En... Leon Silver vagyok – mondta.
– Igen, tudom – válaszolta a doktor. A szemközti székben foglalt helyet. A két kísérő a szoba sarkában telepedett le egy bonyolult készülék elé. A gombokat csavargatták. Egyikük elmosolyodott, és valamit súgott társának. Az a fejét rázta. Majd játékosan megfricskázta a mellette ülő fülét.
– Tudja a nevem? – csodálkozott Leon.
– Leon Silver. Sang mesterkedése révén került Cherubionba... valószínűleg egy távoli bolygóról. A nép az isten küldöttének hiszi. Tudjuk, hogy Sang palotájából eltűnt, és azt is tudjuk, hogy azután Choler kezébe került. Mindent elkövettünk, hogy megszerezzük. Kudarcot vallottunk. Most mégis itt van. Elmondaná, hogy jutott ki Monarakhból?
Leon kényelmetlenül nézett körül.
– Beszélnem kell Melannal! Kérem, fontos információt hozok Melan számára.
– Beszélni fog vele – bólogatott a doktor. – De a tábornok jelenleg fontos ütközetet irányít. Lidérccsapás érte a legkeletibb előőrsünket. Melan úr személyesen irányítja a mentőakciót. Be kell látnia, jóember, mégha itt lenne is a tábornok, magának akkor is velem kellene elbeszélgetnie először. És nem árulok zsákbamacskát, közlöm, hogy ezt a beszélgetést folyamatosan műszeres vizsgálatnak vetem alá. Tehát megkérném, hogy csak az igazat mondja. Megteszi nekem?
Leon bólintott. Szíve a torkában dobogott. Ezek emberek, nem pedig fekete tüzet imádó szörnyetegek. Legszívesebben elmondott volna őszintén mindent, de ennek már a gondolatára is összeszorult a szíve körül a Sötét Láng.
– Akkor ha megkérhetném, felvenné ezt? – A fiókból tűantennás gumisapkát húzott elő, és Leon felé nyújtotta. Azt is megmutatta, hogyan kell felrakni. Amikor a sapka felkerült, a doktor megkezdte a kérdezést. – Valóban elárulta önnek Sang az Ej Kövének helyére utaló vers első versszakának a titkát?
– Igen. De ezt csak Melan jelenlétében mondhatom el.
– Egyetértek – bólintott a doktor. – Tudja, hogy miért tette ezt Sang?
– Azt hiszem, rajtam keresztül akar elérni valamit. Megváltóként szerepeltet, és közben jól szórakozik az erőlködéseimen.
A doktor előrehajolt, és egy pillantást vetett az egyik műszerére.
– Ez biztosan nem így van. – Mondta csodálkozva. – De a műszer szerint maga igazat mondott. Tehát tényleg nem tudja. Azt hiszem, a továbbiakban eltekinthetünk a találgatásoktól, mivel az félrevezetheti a gépet. Maradjunk a tényéknél. Mi történt a továbbiakban?
– Sang kiűzött a palotájából, és egy nagy denevér... Elhallgatott, mert nyílt az ajtó és három alak lépett be rajta. Kettejüket már ismerte: a Bahat nevű, termetes barbárt és a kis sámánt.
A harmadik egy szürke egyenruhás férfi volt, akinek a szemét fekete szemüveg takarta. Egyenes orra, keskeny ajka, határozott álla kemény, erőszakos jellemre utalt. Tartása feszes volt, lerítt róla, hogy rendhez, fegyelemhez szokott. Szürke posztónadrágja magas bőrcsizmában végződött. Zubbonyát rendjelek díszítették. Egy szőrös, kis majom csimpaszkodott a nyakában, riadt tekintettel kapkodta a fejét a fémállványok és a műszerek láttán. Még valami lógott a férfi nyakában: egy tenyérnyi műanyagdoboz, oldalán két kerek gombbal. Ezzel és a fekete szemüvegével olyan benyomást keltett, mint egy vak koldus, aki a nyakában hordja a kéregetődobozkáját, és segítőjét, aki lépteit irányítja.
A doktor biccentett, aztán visszafordult Leonhoz.
– Folytassa, kérem!
– Egy nagy karmazsinszínű denevér elragadott, és abba az erődítménybe repült velem, amelyet Monarakhnak hívnak...
– Egy pillanat! Csak kontrollképpen kérdezem: mi veszi körül Monarakhot?
– Vulkán. Láttam a fortyogó lávát körülötte.
– Igen. És a vulkánban látott valamit?
– A harmadik versszak... formálódott előttem.
– Így igaz. Kérem, folytassa!
– Egy KwYeor nevű xinaf kihallgatott. Aztán Choler hívatott. Megfenyegetett, hogy megöl, és a holttestemtől tudja meg az első versszak titkát, ha önszántamból nem mondom el neki. Elmondtam. Aztán egy másik szobában várakoztam. Ott szörnyen megijedtem egy farkasszerű, pikkelyes állattól, és kimenekültem. Összevissza bolyongtam abban az iszonyatos labirintusban. Borzalmas dolgokat éltem át. Egyszer csak hangokat hallottam, és egy függöny mögül megláttam Cholert meg a két xinafját, KwYeort és Indriqet. Elmélyülten tanácskoztak...
– Igaz! – kiáltott fel izgatottan a doktor. – Nem hazudik!
– Choler a versről beszélt. Elmondta a xinafjainak a magyarázatot, és én minden szót hallottam. Megmutatta a gyűrűjét is, amelynek fontos szerepe van benne. Ekkor támadás érte Monarakhot. Choler meg a xinafok izgatottan kirohantak a szobából. Beugrottam. Felkaptam a gyűrűt, és...
– Hol az a gyűrű? – Itt. – Felmutatta.
– Igazat mond! – A doktor majdnem remegett. – Hihetetlen, de igazat mond!
– Felkaptam a gyűrűt, és ezzel meg a vers titkával elmenekültem Monarakhból.
A doktor a körmét rágta.
– De hogyan? Hogyan hagyta el Monarakhot? Átúszott a lávafolyamon?
– Nem. – Leon az agyát gyötörte, hogy kitaláljon valami hihetőt. – Összevissza kóboroltam, és egyszer csak találkoztam Balamuddal, a karmazsinszínű denevérrel. Csodálkozott, hogy a várnak abban a részében lát, és megkérdezte, hogy a mestere mit intézett velem. Ez a szörnyeteg ravasz teremtmény, de néha gyermekien naiv. Azt mondtam neki, Choler parancsára távoznom kell Monarakhból. Balamudot nem ejtették a feje lágyára. Kinevetett. Egy szavamat sem hitte. Erre megmutattam neki az ellopott gyűrűt, mint bizonyítékot. Megismerte. Meg akarta kérdezni a mesterét, de én sürgettem, bizonygattam, hogy Choler fontos feladattal bízott meg, és... és ő elhitte. Kirepült velem Monarakhból. Azt mondtam neki, hogy egy tisztáson tegyen le. Engedelmeskedett, aztán elküldtem. Azonban elszámítottam magam, mert Indriq üldözőbe vett egy sereg förtelmes teremtménnyel. Félelmemben annyira rohantam, hogy egy meredek sziklán megcsúsztam, és a szakadékba zuhantam. De nem zúztam össze magam. A denevér elkapott, és vissza akart hurcolni Cholerhez, de... ekkor fegyverek ropogtak, lezuhantam, és... amikor magamhoz tértem, ők hajoltak fölém. – A két furcsa szerzetre mutatott.
– És megint csak igaz! – csettintett az orvos.
Leon elismerően gondolt Choler mágiájára, a szívét körülvevő Sötét Lángra, amely képes elbolondítani a hazugságellenőrző készülékeket.
– Így volt – erősítette meg Bahat. – Rálőttünk a denevérre, elejtette a fickót, és elmenekült. Nem találtuk meg. A visszaúton erős mágikus és fizikális támadás ért bennünket. Sokan otthagyták a fogukat. A fickó igazat beszél.
A doktor a fejét vakarta.
– És mi az a titok, amelyet megtudott?
Leon torka összeszorult. Eszébe jutott a jeges marok, amely a szívét szorongatta, amikor Zíliának próbálta kiadni a titkot. A Sötét Láng megöli, ha bárki mással közli a Melannak szánt információt.
– Csak Melannak árulhatom el – mondta elutasítóan. Halk kattanás hallatszott az ajtó felől. Leon megrezzent, és odafordult. Azt várta, hogy egy kibiztosított gépfegyver csöve mered rá. De nem. A szőrös kis majom babrált a gazdája nyakában lógó doboz egyik gombjával. Az kattant. És a dobozból érdes, reszelés hang hallatszott, miközben a magas férfi ajkai némán mozogtak.
– Én vagyok Melan, a Technokrata. Hallgatlak.
A kis majom kikapcsolta a dobozt. Megpaskolta a gazdája fejét, de az meg sem rezzent.
– Ennyi ember előtt... Nem tudom, elárulhatom-e... Melan intett a két katonának, akik Leont idekísérték.
Azok szó nélkül távoztak.
– Jó. – Leon sóhajtott. – A versre nem emlékszem szó szerint, de a magyarázatot jól megjegyeztem. Az első versszak... A Vértó a Kaskah. El kell jutni a Kaskah-tóhoz, és a mélyéről felhozni egy régi hős, Gil... Gil... gradat, vagy mi... varázskardját. A kard a kulcs, amellyel parancsot kell adni a sziklának, és akkor az ledől. Menni tovább a mögötte vezető úton, és éjfélkor megkapjuk a választ, hogyan juthatunk tovább.
– Még mindig igazat mond – regisztrálta a doktor. Melan egy árnyalatnyit lehorgasztotta a fejét, mintha gondolkozna. A kis majom bekapcsolta a beszélőkészülékét.
– A harmadik versszak? Leon megvakarta a fejét.
– Ellenszolgáltatás nélkül adjam ki a nehezen szerzett titkot?
– Igen. Az emberiség érdekében.
– De... emberek azok is, akik Cholert vagy Sangot kénytelenek szolgálni. Az ő érdekükben is?
Melan arcán mosoly villant.
– Igen.
– De nekem? Nekem mennyiben érdekem?
– Azt csak te tudod. Leon a homlokát ráncolta.
– A segítségért kapok valamit cserébe?
– Igen – válaszolta Melan. – Folytasd! Hallgatlak. Leon az ajkába harapott. Ez nem túl konkrét ígéret.
– A harmadik versszakhoz nem elég a magyarázat. Kell hozzá Choler gyűrűje is. Ez itt. – Felmutatta. – A Rubinszem. Ezt kell hozzáérinteni a kősziklának ahhoz a részéhez, ahol Choler jele áll. Azonban... – elbizonytalanodott – a gyűrű csak Choler megbízottjának illetve külvilági teremtményeknek a kezében hatékony. Ellenkező esetben elveszti a varázserejét.
Melan hosszan fürkészte Leont, majd a doktorhoz fordult.
– Igaz?
A doktor vállat vont.
– A műszerek szerint igaz.
– Tesztelni kell! Bahat, vedd át az érzékelőt! – parancsolta Melan. A doktor levette Leon fejéről a sapkát, és a barbár fejére húzta.
– Bahat! – szólította meg Melan. – Hazudtál nekem valaha is?
– Nem – mondta vigyorogva a félszemű óriás.
– Hazudik – állapította meg a doktor elégedetten. – A műszer jó.
Visszatette a tűantennás sapkát Leon fejére.
A sötét szemüveges férfi, nyakában a kis, szőrös lénnyel közel ment a vizsgálópulthoz. Elvette az apró fémlapkát, amely Leon vizsgálati adatait tartalmazta. Tanulmányozta egy pillanatig, majd a páciens arca elé hajolt.
– Azt mondod, amikor leestél a szikláról, a denevér elragadott?
– Igen.
– Az ilyen karomnyomok nem múlnak el egyhamar. Napokig fáj utána az ember válla.
Leon kényelmetlenül feszengett. Nem fájt a válla. Csapdát gyanított. Érezte, hogy a jeges marok veszedelmesen közel került a szívéhez. Mintha csak a lehetőségre várna, hogy abban a pillanatban, amint áruló szavak hagyják el az ajkát, összeroppantsa.
Melan folytatta a kérdezősködést. Furcsa volt látni, hogy az ajka mozog, hangja mégis a dobozból recseg.
– Miért árultad el nekem a világ sorsát meghatározó titkot?
– Ki másban reménykedhetnék? Sangban? Cholerben? Te... vagy az egyetlen reményem.
– Miben reménykedsz?
– Nem tudom. Vissza akarok kerülni a világomba... vagy egyszerűen csak élni, nyugodtan...
Melan a doktorra pillantott, az zavartan vont vállat.
– A mutató meg se rezdül.
– Mindig ilyen őszinte vagy? – kérdezett tovább Melan.
– Többnyire.
A meszelt arcú emberke közel lépett, és komikusan fintorgott.
– Mágiát érzek, a gyűrűből és... belőle...
– Miféle mágiát? – csapott le rá Melan. – Elbolondíthatja a műszereket?
A kis ember behunyta a szemét, és botját előretartva mormolni kezdett.
Leon hirtelen megrándult, és felkiáltott, mert a szíve körül összeszorult a jeges marok.
– Roppant mágia – suttogta a kis ember átszellemülten. – Mintha egy eleven lélek költözött volna a testébe. Mintha a pokol egy sötét teremtménye uralná a szívét.
– Ne! – kiáltotta Leon rémülten. – Hagyjatok! Nem mondhatok mást, különben végem!
Verejtékcseppek ütköztek ki a homlokán. Melan a kis embert faggatta.
– Tudod semlegesíteni? Vagy a hatását csökkenteni?
– Fel kell áldoznom egy emberi lényt, hogy a gonosz lélek átköltözhessen a meghaló testbe.
– Tedd!
Leon fuldoklott, és görcsökben rángatózott. A jeges marok szorítása elviselhetetlenné vált.
– Nincs idő – sipította a kis ember. – A gonosz lélek megöli.
– Lefagyasztani! – parancsolta Melan. A kínlódó Leon hirtelen azt érezte, hogy már nem csak a szíve körül, de egész teste körül jeges marok szorul, és összeroppantja. Egy pillanatra minden elsötétedett körülötte.
Amikor magához tért, azonnal látta, hogy nem csak egy pillanat telhetett el, ugyanis a ruhája víztől csöpögött. Lába előtt apró tócsa formálódott a műanyag padlón, egybefolyt annak a szerencsétlennek a vérével, aki alig egy lépésnyire eltorzult arccal, rángatózva hevert a padlón. Egyre erőtlenebb lett, a szeme felakadt, a teste megmerevedett.
Az egyik katona volt az. Társa egy székben ült, és sápadtan bámult maga elé. A doktor egy műanyaglappal legyezte, hogy magához térjen.
Bahat véres pallosára támaszkodott, és halkan fütyörészett. A kis sámán a halott mellett hasalt, és feszülten suttogott. Hirtelen felegyenesedett.
– Vége. Most percek telnek el, amíg a gonosz lélek hatalmába keríti az üres porhüvelyt. Gyorsan el kell pusztítani, mielőtt öntudatra tér, és zombi lesz belőle.
Melan hűvösen bólintott.
– Bahat! Vigyétek a hullát a porlasztóba! Azonnal elemészteni! Megértetted?
– Meg hát – nyugtatta meg a nagy darab harcos. Nem törődött azzal, hogy csurom vér lesz, a vállára kapta a tetemet. A nehezen ocsúdó katonához lépett, és megfogta a karját.
– Gyere már, ne kéresd magad! A fickó hitetlenkedve rázta a fejét.
– Jan... az előbb még élt... és ti... megöltétek...
– És te életben maradtál – próbálta felvidítani Bahat. – Tehát gyere!
– Annyi ideje se volt, hogy megmukkanjon! Gyanútlanul lépett be, ti pedig...
– Nem szenvedett sokáig – vont vállat Bahat. – Szíven szúrtam. Egy pillanat alatt meghalt.
– Ó...
Melan odalépett a katonához, megragadta a vállát, keményen megszorította, és a szemébe nézett.
– Katona! Állj vigyázzba!
– Igenis... uram.
– Nem volt más választásunk. Valakinek meg kellett halnia, hogy ez az idegen életben maradjon. Erős mágia munkálkodott rajta. Ha az idegen meghal, nagy veszteség ér bennünket. Jan halála jó emberek ezreinek, talán tízezreinek az életét mentette meg. Talán általa hamarosan véget ér a háború, és békében élhetünk valamennyien. Jan az emberiség jobblétének érdekében áldozta az életét. Jusson eszedbe, ha már győztünk, hogy Jan nélkül talán még évekig viaskodhatnánk. Embereink hullanának Choler gonosz teremtményei előtt, akár a legyek.
– De úgy halt meg, hogy azt sem tudta, mit...
– Halála gyors volt és szenvedésmentes. Könnyebb sors érte utol, mint azokat, akik ma elszenvedték a lidérccsapást, és élve kerültek a gonosz kezébe.
Bahat felmordult, és megrándult, mintha el akarná dobni a válláról a hullát. A tetem megvonaglott.
– Siess! – sipította a sámán. – Az átváltozás megkezdődött! Rögvest zombi lesz!
– Gyere! – mordult rá Bahat a katonára. – Kísérd el a társad az utolsó útjára, és állj készen arra az esetre, ha megelevenedne!
A katona elszörnyedve kapkodott levegő után. Melan eltolta magától.
– Menj, fiam! Teljesítsd a kötelességed!
A fickó még tétovázott, de Bahat lapátszerű kezével megragadta a vállán a zubbonyt, és kicibálta a helyiségből.
Melan a doktor felé fordult, aki a még mindig kába Leont vizsgálgatta.
– Tedd vissza rá a sapkát! Folytassuk a beszélgetést!
– Mi... mi történt? – nyögte Leon. Sehogy sem akarta megérteni, mi folyik körülötte.
A kis sámán a vértócsába mártotta botja csapágyas végét.
– Levettem a szívedről a Sötét Lángot, és e szerencsétlenre tettem. A Sötétség Urai legyenek irgalmasak hozzá! De te immár beszélhetsz szabadon.
Leon fejére felkerült a sapka. A Sötét Lángot nem érezte a mellében.
– Nos, hogyan jöttél rá a harmadik versszak titkára? Leon kényelmetlenül pillantott körül. Az események ilyetén alakulására bizony nem számított.
– Hallgatóztam – kockáztatta meg. – Choler a xinafokkal tanácskozott, és...
– Hazudik! – mondta kéjesen a doktor. – Ez nem igaz!
– Nos? – nógatta Melan.
Leon megtapogatta a mellkasát, és zavart képet vágott.
– Nem merem elmondani – nyögte. – Choler megesketett. Ha megtudja, hogy elárultam, szörnyű bosszút áll.
Melan egészen közel lépett. Hangja idegesen recsegett elő a hangdobozból.
– Ember, figyelj rám! Felejtsd el Cholert! Én igazságos vagyok az embereimhez. A népem érdekét szolgálom, de aki nem gondolkozik ugyanígy, ahhoz könyörtelen vagyok. A Sötét Lángot kiirtottuk belőled, Cholernek semmi hatalma fölötted. Ha segítesz nekem, soha többé nem kell tőle rettegned. Velünk maradhatsz, élhetsz békében. Főerőd falain belül nem érhet bántódás. Beszélj, mondd el, miféle ármányra akart Choler felhasználni, és aztán én is segítek! Döntened kell: segítesz, vagy hátráltatsz? Én nem fenyegetlek. A józan eszedre apellálok. Sejted, miféle szörnyűségek zajlanak le odakinn. Sang és Choler sanyargatják a népet, a háborúban Cherubion sorsa mind rosszabbra és rosszabbra fordul. Aki tehette, már rég hozzám menekült, hogy a tudomány oldalára álljon, harcoljon a káosz és a gonoszság erői ellen. Azonban hiába a hősies erőfeszítés, Choler a túlvilágról toborozza ellenünk hadait, mi pedig csak halandókkal harcolhatunk ellenük. Aki közülünk elesik, nem születik újjá, míg Choler felélesztett holtakat küld csatába. Egyre fogyunk, tartalékaink kiapadóban vannak. Néhány hónapnál nem húzhatjuk tovább. Ha nem szerezzük meg az Éj Kövét, Choler elsöpör minket, és Cherubion sorsa megpecsételődik. Az emberiség kipusztul. Képes vagy felfogni ezt?
Leon az arcát dörzsölte.
– Cholernek és Sangnak... nincs saját népe, vagy szolgái... vagy...
Melan a fejét rázta.
– Ha mi kipusztulunk, velünk vész mindaz, amit a tudomány ezidáig elért. Az emberek visszasüllyednek állati sorba, mint már annyiszor. De most nem lesz újabb feltámadás. Choler lidércei, szellemei, árnyalakjai uralják majd a világot, és az emberekre örök rettegés vár. Sang teremtményei gonosz tréfákat űznek velük, és nem lesz hová menekülniük. Nem, ezt nem engedhetjük meg! Nem zuhanhat ilyen mélyre az emberiség! Segíts nekem, ember, és hatalmat adok a kezedbe!
Leon az ajkát rágta.
– Elmondok mindent! De meg kell védened Choler bosszújától!
– A szavamat adom. Leon sóhajtott.
– Micsoda kutyaszorítóban vagyok! De azt hiszem, nincs más választásom. Megteszem, ami tőlem telik.
– Igazat mond – kommentálta a doktor. Leon megrezzent, de folytatta.
– Sang ragadott ki valamilyen mesterkedéssel a világomból... a Földről. Magam sem tudom, hogy kerültem Cherubionba. Sang otromba tréfákat űzött velem, aztán mindenfélékkel példálózott, majd elárulta a vers első versszakának magyarázatát. Az volt a magyarázat, amit elmondtam.
– Igazat mond – bólogatott a doktor.
– Elismételjem? Melan a fejét rázta.
– Minden szavadat filmre vettük. Folytasd!
– Sang elárulta, hogy egy játszmába kezd, amelynek az Éj Köve megszerzése a célja. Arra alapozza a számításait, hogy miközben te és Choler mindketten a varázsszer megszerzésére törekedtek, ő irányítja a háttérből az egészet, és a kellő pillanatban lecsap.
Melan arca mozdulatlan maradt. Leonnak mégis az az érzése támadt, mintha elmosolyodott volna.
– Igen – mondta. – Sangra vall. Folytasd!
– Kikergetett a palotájából, Choler denevére pedig elragadott. Monarakhba kerültem. Choler kifaggatott, és megfenyegetett, hogyha nem árulom el neki a versszakot, megöl, és úgy szedi ki a hullámból a titkot mágiával. Félelmetes volt, és én... akaratom ellenére mindent elárultam. Később ismét magához hívatott, és a fekete gyertya lángjánál megesketett, hogy őt és csakis őt szolgáljam. Magának akarja az Éj Kövét. Viszont nem indulhat a keresésére a második versszak titkának az ismerete nélkül.
– Igen.
– Elárulta nekem az ő titkát, ideadta a gyűrűjét, a Rubinszemet, és kijuttatott Monarakhból. Azt parancsolta, hazudjam neked, hogy az egésznek csak véletlenül jutottam a tudomására, hogy a Rubinszemet loptam, és hogy magam menekültem Monarakhból. Tudta, hogy hazugságvizsgálóval fogsz kihallgatni. Közölte, hogy a Sötét Láng leplezni fogja a hazugságaimat, viszont abban a pillanatban megöl, amint őt el akarom árulni. Choler biztos benne, hogy szükséged van az Éj Kövére, és amint a vers első három versszakának titka a tudomásodra jut, útnak indulsz, hogy megszerezd!
Melan karba fonta a kezét, és a padlót bámulva tett néhány lépést. A kis majom a nyakában idegesen pislogott.
– Choler tudja – recsegett a hangdoboz a nyakában –, hogy én a második versszak titkát sohasem adom ki senkinek. Ezért az egyetlen logikus megoldás, ha valamilyen módon rábír, hogy útnak induljak, és az első versszakban leírt szakaszon túljutva átvegyem az irányítást. Ő természetesen követni fog. Amint túljutottunk az én szakaszomon, lecsap rám, elpusztít, és folytatja tovább az utat.
– Igen – mondta elismerően Leon. – Pontosan ezt akarja.
– Ismerem Cholert. Önhitt, és önhittségében még a titkát is kiadja nekem abban a reményben, hogy úgyis ő a hatalmasabb, amint elhagyom a saját területem. Azonban én most már az összes kulcsversszakot tudom, ő pedig nem. Nekem csak várnom kellene, kilesnem az időt, amikor a figyelme lankad, és akkor útnak indulni. Sajnos, jól kalkulált. Nem várhatok. A tartalékaim fogytában, az embereim száma csökken, nincs elég nyersanyagom. Teljesen visszaszorultam Főerődbe, a helyőrségeim egymás után esnek el sárkányrohamok és lidérccsapások alatt.
– Akkor? – kérdezte rekedten Leon.
– Fel kell vennem az eldobott kesztyűt. Elfogadom a kihívást. Elemezni fogom a magyarázatot, az alapján kidolgozom az útirányt, és megteszem a megfelelő előkészületeket. Add át Sámánnak Choler gyűrűjét, hogy mágikusan beazonosítsa, nem valami hamisítvány van-e nálad!
Leon engedelmeskedett. Csodálkozva pillantott a meszelt képű emberkére, aki elvette a Rubinszemet, és távozott a helyiségből. Időközben alacsony, halkan berregő szerkezetek érkeztek, fehér port szórtak a vértócsára, majd az egészet beszippantották, és felsikálták a padlót. Melan utasítására a doktor levette Leon fejéről a tűantennás gumisapkát.
Melan látva, hogy Leon idegenkedik a sámántól, megnyugtatólag intett.
– Sámán minket szolgál. Varázserejét Cholertől szerezte, de amikor a Sötét Láng Urában felszínre tört a gonoszság, ellene fordult. Egyik leghűségesebb emberem.
– De ő mágiát használ. Te pedig a tudomány, a technika embere vagy. Hogyan lehet...
Melan megrázta a fejét.
– Hibát követsz el, ha az alapján ítéled meg az embereket, hogy mágiát vagy technikát használnak-e. A mágia tudomány, és ugyanakkor a tudomány is mágia. Mindössze a megismerés útja más-más. Az alapvető különbség a kettő között az, hogy mi tudósok magyarázatot követelünk a jelenségekre, és az alapján fejlődünk tovább, míg a varázslók egyszerűen elfogadják a mágia létezését, és úgy használják a varázserejüket, hogy közben nem keresnek rá feltétlenül természettudományos magyarázatot. A mágiában, akárcsak a tudományban lépésről-lépésre megy végbe a fejlődés, és annak, aki jártas akar lenni benne, örökké képeznie kell magát. Sámán rendkívül képzett ember... a maga módján. Szükségem van a tudására. Hogyan harcolhatnék különben a mágia ellen, ha nem mágiával. És nemkülönben érdekes tapasztalatokat is szerzek általa. Nem egy varázslatról megállapítottuk már, hogy természettudományos alapokon nyugszik... csak épp más megközelítésből, mint amit mi ismerünk.
– Miért hívod Sámánnak? Nincs neve? Melan arcán ismét mosoly villant.
– Lévén a mágia ismerője, vonakodik elárulni a valódi nevét. Jelszava: aki ismeri a neved, hatalmat gyakorol fölötted. Ezért hát csak Sámánnak hívjuk, és becsületességéért, segítőkészségéért megszerettük.
Leonban szörnyű gyanú támadt.
– A titkos xinaf... – nyögte. – Cholernek van egy xinafja, akit senki sem ismer... aki számos győzelemhez segítette már mesterét...
– Sámán a mi emberünk – szögezte le ellentmondást nem tűrően Melan. – Ezerszer is bebizonyította már, hogy mellettem áll. Csöppnyi kétségem sincs vele szemben.
– De...
– Ne próbáld megingatni a bizalmamat, ember. Engem az különböztet meg Cholertől, hogy bízom azokban, akik bíznak bennem. – Bólintott, mintegy magának. – Igen. Most... halljuk a te kérdéseidet!
Karba tett kézzel állt, akár egy szobor:
Leont bosszantotta ez a biztosság. Az az érzése támadt, hogy a meszelt arcú kis ember valahogy a bubája alá kerítette a Technokratát, és azt a látszatot keltve, hogy szolgálja, elárulja a legtitkosabb hadmozdulatait. Leon elhatározta, hogy ő legalább rajta tartja a szemét.
– Útnak indulsz a vers alapján? – kérdezte tűnődve. – Akkor magaddal kell vinned engem is. Mert ha Choler igazat mondott, a gyűrűje csak nekem engedelmeskedik.
– Sámán beazonosítja a gyűrűt, és ha úgy van, ahogy mondtad, velem jössz te is.
– A nép azt beszéli, hogy Kevanaar küldötte vagyok, a Megváltó... Ez természetesen nem igaz, már amennyire én tudom, de... miért engedelmeskedne pont nekem ez a gyűrű?
– A válasz egyszerű. A mágia nem képes eldönteni valakiről, hogy az isten küldötte-e vagy sem. Engedelmeskedik gazdájának, Cholernek, és engedelmeskedik mindenki másnak, aki nem Cherubionból származik. Sang nyilván tudta ezt, és ezért Cherubion dimenzióin kívülről hozott valakit.
– Hihetetlen, hogy csak úgy egyszerűen egyik világból a másikba kerüljek! Csak azért, mert valaki úgy akarja.
– Ne feledd: az a valaki Sang volt, az isten legelső tanítványa! Ez a térátvitel az én erőmet meghaladná, de ő képes rá.
– Ti olyan emberiek, olyan... földiek vagytok! – mondta Leon. – Hogyan alakulhatott ki egy idegen világban az én fajtáméhoz ennyire hasonlatos élet? Képtelen vagyok felfogni!
Melan letelepedett egy távolabbi székbe egy terminál elé, és kezét a billentyűzetre helyezte. – Azt mondod, Föld?
– Föld. Terra. Ahogy tetszik. A csillag, amely körül kering: a Nap, vagy más néven Sol.
– Melyik csillagképben? A galaxis mely koordinátáiban?
Leon vállat vont.
– Nem tudom.
Melan a képernyő fölé hajolt.
– A komputer talált utalást a Terra szóra. Türelem! Csendben meredt a képernyőre, majd felhúzta a szemöldökét. Leon lélegzetvisszafojtva figyelte.
– Igen – mondta Melan egy idő múlva. – Gondolhattam volna. Itt az egész. A Terra a mi bolygónk ősi neve. De évezredek óta Cherubionnak hívják.
– Tudtam! – robbant ki Leonból. – Megesküdtem volna rá! A jövőbe kerültem!
Melan a szöveget tanulmányozta.
– Az északi póluson, a jég birodalmában az emberek építettek egy hatalmas üvegpiramist, ahová azok menekültek, akik új emberiségre, új társadalomra áhítoztak. E szöveg írója már az üvegpiramisban született. Akkor élt, amikor a külvilágból menekülő érkezett, és beszámolt a katasztrófáról. Leírja a világ pusztulását. Vérré váltak a tengerek, hamuvá a szárazföldek, csak maroknyi csoportok maradtak életben, akik egymás húsán táplálkoztak. Aztán Kevin Aare forradalmat robbantott ki az üvegpiramisban, megdöntötte a papok hatalmát, és kitört az évszázados elszigeteltségből. Egyesítette az emberiség maradványait, és támaszt nyújtott az éhezőknek. A szöveg írója nem sokkal élte túl a Kitörést. Kevin Aare tetteit azonban innen már én is ismerem...
– Kevin Aare – szólt halkan Leon –, egyenlő Kevanaarral?
– Igen. Neve az idők folyamán összeolvadt, mint annyi más név Cherubionban. Kevin felkutatta az elszórtan élő mutáns és elfajzott csoportokat, és a vértengerből frissen kiemelkedő kontinensre vezette őket. Ez a kontinens Cherubion, ez alkotja az egész világunkat. A tengereken túl léteznek még szárazföldek, de azok a pusztulás maradványai, és kegyetlen szokásokat gyakorló, korcs teremtmények lakják. Otoaak mutánsai! Az elfajzottak! Cherubion élősködői. Gyakorta rajta ütnek népünkön, és akit elhurcolnak, arra rosszabb sors vár, mint Choler démonainak kezében. Senki más nem él rajtuk kívül az idegen kontinenseken. Igen. Kevin... vagy hívjuk inkább megszokott nevén, Kevanaarnak, belső hatalmából eredően képes volt egyesíteni az egymással hadakozó népcsoportokat. Az üvegpiramisból vele tartók közül egyedül a féleszű Sang maradt életben... ezért lett ő a mester legkedvesebb tanítványa...
– Sang? Azóta él? – szörnyedt el Leon.
– Több mint négyszáz éve. És akkor történt, hogy Kevanaar találkozott Cholerral, aki akkori tudásával még varázsinasnak se lett volna jó. És akkor találkozott M elánnal. Nem, nem velem. Melan is halhatatlan, de egész más módon, mint Choler vagy Sang. Én azóta már a sokadik Melan vagyok, aki magában hordozza az eredeti Melan tudását. Ne kérdezd, hogyan! Nagy árat fizettem a halhatatlanságért. Ne kérdezd, mit! – Melan egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Kevanaar egyesítette a különböző népeket, és az ő uralma alatt mindenki békében, gondtalanul élt. Tanulmányozta az ősi történelmet, és egy napon felfedezte, hogy a katasztrófa előtt nem sokkal népes csoportok hagyták el a Terrát, hogy távoli csillagok bolygóin telepedjenek le. Kevanaar elrejtette az Éj Kövét, és ránk hagyta a verset. Bízott benne, hogy a hatalmat így egyikünk sem szerezheti meg, csak a másik kettő segítségével... Eltávozott a külső űrbe, hogy felkutassa őseink leszármazottak.
– És a háború azon nyomban kirobbant – vélte Leon. Melan a fejét rázta.
– Évekig csend volt. Azonban Choler elmélyedt a tudomány sötétebb területeiben, és hatalmába kerítette a gonosz. Szörnyű dolgokat művelt. Védekeznem kellett. Sang egyre őrültebb lett, Choler önhittsége a végletekig fokozódott. Ma már csak saját területemen tudok dacolni vele, de ez napról-napra kisebb lesz... Nekem kell megszereznem az Éj Kövét! Megérted ezt? Mi vagyunk az emberek igazi leszármazottai! Őseink a te őseid is... vagy a kortársaid. Mi az ő gondolkodásukat, az ő világukat képviseljük. Kitartunk a tudomány mellett, mert hisszük, hogy az ember csak így emelkedhet ki az állati sorból, és válhat az univerzum nagy népévé. Ha hinnék az előre elrendeltetett sorsban, azt mondanám: a sors küldötte vagy, hogy megsegítsd a népedet!
Leon kihúzta magát, és mély lélegzetet vett.
– Segíteni fogok! Küzdelmed az én küzdelmem is lesz! Melan bólintott, és a kezét nyújtotta. Leon megszorította. Most először érezte erősnek magát, amióta Cherubionba került. Itt végre emberként kezelik. Beavatták a titkokba, nem kényszerítik, nem fenyegetik, hanem a segítségét kérik. Elhatározta, hogy segít. Pokolba Sanggal, pokolba Cholerrel, pokolba azzal az átkozott szektával!
Melan a doktorral tárgyalt. Hamarosan megjelent a barbár – de most szürke katonai overallban, és nem hatalmas pallosával, hanem egy könnyű géppisztollyal. Leon meglepetten szemlélte. A harcos bal keze ép volt és sértetlen, mintha kézfeje sosem hiányzott volna. Tekintetében megmagyarázhatatlan tompaság lakozott. Alig emlékeztetett korábbi önmagára.
Melan intett neki.
– Mostantól kezdve minden más feladatod alól felmentelek. Egyetlen megbízatásod, hogy maradj Leon bajtársunk mellett. A biztonságáért személyesen felelsz!
– Igen, Melan – harsogta az óriás.
– A vendégszobát jelölöm ki lakhelyéül. Kísérd oda, biztosítsd a szükségleteit, és engedelmeskedj a kívánságainak! Bármit megtehet, amivel nem vét a szabályaink ellen. Hadnagynak megfelelő bánásmód illeti meg. Ha kívánja, vezesd körül Főerődben, és mutass meg neki mindent, amire kíváncsi. A titkos fegyverarzenálunkat is megtekintheti.
– Igen, Melan – harsogta újfent a behemót.
– Nincs több utasításom. – Melan Leon felé fordult. – Rám most munka vár. Elemeznem kell az ismereteket. Pihend ki magad! Ha az elemzések pozitív eredményt hoznak, holnap hajnalban indulunk. Viszlát, bajtárs!
Leon még kérdezni akart valamit, de Melan máris elfordult tőle. A doktorhoz hajolt, majd a műszereket babrálta.
A harcos az ajtó felé intett.
– Uram!
Leon vállat vont. Végigmentek egy rövid folyosón, egy szűk liften fel, beültek egy-egy már ismerős lavórba, és szédítő sebességgel száguldottak a kivilágított folyosón. Aztán egy idő múlva gyalog folytatták az útjukat. A távolban egy téren emberek rohangáltak.
– Mi folyik ott, Bahat? – kérdezte kísérőjétől. Az ráemelte tompa tekintetét.
– A nevem Baöt. Az a szubjektum, akit Bahat néven ismer, egy fokkal fejlettebb nálam.
– Mi? – Leon nyelt egyet. – Te...
– BA-5 típusú android vagyok. A nevem Baöt. Egyetlen vagyok e kategóriából. BA-6 is egyedi.
Leon leküzdötte meglepetését.
– Ah! Nos, Baöt, mi folyik ott?
Az android bambán a csoportosulás felé pillantott.
– Legújabb találmányunk tesztelése. Az új lánctalpas terepjárót Avram Minski tervei alapján építették.
A környező emberek nem törődtek velük. Egymással vitatkoztak, beszélgettek, vagy éppen egymást ugratták. A széles tér újra összeszűkült, de a folyosó, amin haladtak, még így is tágas maradt; legalább húsz méter székében. S belőle mindkét irányban újabb folyosók ágaztak el, mintha utcák lennének. Az egyik ilyen zárt utcán megálltak egy ajtó előtt. Baöt a zárhoz nyomta tömpe hüvelykujját. Az ajtó súrlódó zaj kíséretében siklott félre.
– A szobája, uram – mondta Baöt. – Kívánja, hogy önnel maradjak?
– Nem – mondta sietve Leon. Zavarta, hogy egy géphez kell beszélnie. De aztán eszébe jutott, milyen kínos kalandja támadt Monarakhban, amikor magára maradt, és egyedül kellett bolyongania. – Hogyan érhetlek el?
Az android belépett a szobába, és egy fémlapra mutatott.
– Ezt érintse meg, uram! Néhány másodpercen belül itt leszek. Távozhatok, uram?
Leon bólintott.
Amikor magára maradt, tanulmányozta a szobáját. Modern berendezésű, összkomfortos lakrészt kapott. Addig tapogatózott a félhomályban, amíg egy sárga műanyag kapcsolót nem talált. Keskeny ágy, fémvázas íróasztal, és egy hajlított műanyag szék képezte a szoba berendezését. A falat világoszöld tapéta borította, jobboldalt három ajtó nyílt. Az első a konyhába vezetett; a kocka alakú hűtőben különböző ételek, sült húsok, kekszszerű tészták, gyümölcsök lapultak. Ezekkel csillapította az éhségét.
A középső ajtó egy beépített szekrény ajtaja volt, több váltás alsónemű és két garnitúra szürke egyenruha lapult mögötte.
A harmadik ajtó fürdőszobába nyílt. Leon lezuhanyzott, megszárítkozott, és friss ruhába bújt. Aztán visszament a konyhába, pukkadásig ette magát, majd végigkutatta a hűtőt valami alkoholtartalmú ital után, de a műanyag palackokban csak hideg, édesített vizet talált.
Ruhástól heveredett az ágyra, csak a bakancsát húzta le.
Kezdett felengedni. Emberek közé került, és határozottan szimpatizált Melan elveivel. Bár Melan személye kissé zavarta. Túl kiszámított és érzéketlen. Egy pillanatig sem habozott megöletni az egyik katonáját, hogy ezzel megszabadítsa vendégét a Sötét Láng szorításától.
De amikor arról kell dönteni, hogy egy ember pusztuljon vagy az egész nép, senki sem habozhat.
Igazából nem ez zavarta Melannal kapcsolatban, hanem a furcsa megjelenése. A sötét szemüveg. Mintha vak lenne. Meg a kis majom a nyakában, amely a hangdobozt kapcsolgatja. Mi szükség rá? Hiszen Melan tudja mozgatni a kezét, maga is végezhetné a kapcsolgatást. És vajon miért nem tud normálisan beszélni? Azt mondta, nagy árat fizetett a halhatatlanságért. A hangjára gondolt?
Aztán ott az a sámán. Leon a nyakát tette volna rá, hogy a meszesképű emberke Cholernak dolgozik.
Míg ezen töprengett, elnyomta az álom.
Éles csipogásra ébredt. Kinyitotta a szemét, és egy műanyag szerkezetet pillantott meg a feje fölött. Kis, kerek képernyős televízió volt. Melan nézett le róla.
– Ébredj, bajtárs! – recsegte, miután a csipogás elhallgatott. – Baöt azonnal hozzám kísér. Beszélni akarok veled az útról.
– Indulunk? – nyögte Leon, és máris kiszállt a szeméből az álom.
– Hamarosan.
A képernyő elsötétedett, a kis tévé felemelkedett. Beleolvadt a plafonba.
Nyílt az ajtó, Baöt jelent meg fegyverrel a vállán.
– Melan vár – közölte tömören.
Leon bólintott. Felhúzta a bakancsát, és megmosdott, hogy elűzze az álom maradványait.
Most más úton haladtak. Liften mentek fel, és egy fémajtó előtt léptek ki belőle. Besiettek.
Melan egy embernagyságú képernyő előtt álldogált. Magasrangú tisztek vették körül. Halkan beszélgettek. Bahat és Sámán is köztük volt. Bahat periszkópszerű, felfelé nyúló, nyikorgó alkotmányt mozgatott, ezzel együtt változott a kép a hatalmas ernyőn.
Melan egy pálcával a képernyő különböző pontjait mutogatta.
– ...itt, itt és itt. Gondolom, nem kell külön felhívnom rá a figyelmeteket, mit jelentének azok a sötét foltok az erdőben. És ezek a kicsi, tömör, fekete felhők még veszélyesebbek. Ha kikapcsolnánk az energiapajzsot, azonnal rajtunk lennének. – Megfordult, és észrevette Leont. – Á, Leon! Gyere közelebb, ismerkedj meg a bajtársainkkal!
Leon bemutatkozott néhány tisztnek, és azok is bemutatkoztak. Nem tudta megjegyezni a nevüket. Kagylóalakú székekben foglaltak helyet. Baöt távozott, Bahat pedig roppant pallosára támaszkodott, és mosolyogva szemlélte Leont, aki alig mert rápillantani.
– Nos, bajtársak – kezdte Melan. – Vágjunk a közepébe, hiszen mindannyiótokat tájékoztattalak már az eseményekről. Ő Leon Silver, akiről beszéltem. Analizáltuk a tőle hallott információkat, és amit mondott, a műszerek szerint igaz; 87,6 százalék a valószínűsége, hogy az információk szintén valósak. Ezáltal esélytervet készítettem, amelynek alapján mindent összevetve 22,35 százalék esélyünk van a sikerre. Ha ezt megtámogatjuk különböző elővigyázatossági intézkedésekkel, 30,65 százalékkal növekszik, tehát kereken 53 lesz. Több mint fele esélyünk van rá, hogy megszerezhetjük az Éj Kövét. Ezzel szemben... nem ismertetném a részletes megoldásterveket, de az optimális variáció esetén Choler esélye 18,62. Ha további kiszámíthatatlan kombinációkat alkalmaz, összesen 28,47 százalék. Sang esélye, belevéve minden fondorlatot, összesen 16,51 százalék. – Melan sokatmondóan nézett körül. – Ami azt jelenti, nekem kétszer akkora esélyem van, mint Cholernek, és több mint háromszor akkora, mint Sangnak... és amennyiben nekem rosszul sikerülnek a dolgaim, Cholernek akkor is alig 1:4-hez esélye lesz a varázsszer megszerzésére, Sangnak pedig 1:6-hoz. Az esélyek tehát rendkívül kedvezőek. Hiba lenne nem kihasználni őket! Van kérdés, bajtársak?
Senki sem mozdult. Melan folytatta.
– Rátérek az operáció részleteire. Az optimalizációs tervezet alapján a következő hadmozdulatokat foganatosítom. Sang esélyeinek minimalizálására Tridion ezredes a hadosztályával szoros gyűrűbe zárja Sang palotáját. Egy lelket sem enged se ki, se be. Tridion ezredes, megértette a feladatát?
Egy őszülő hajú tiszt bólintott.
– Beássuk magunkat Sang birtoka körül, és az utolsó emberig harcolunk Choler támadásai ellen is.
Melan a fejét rázta.
– Erre nem lesz szükség. Choler önhitt, de nem ostoba. Tudja, hogy az ő érdekét is szolgálja, ha Sangot elzárjuk a külvilágtól. Ha mi nem tennénk meg, neki kellene erre pazarolnia az erőit Nem fog támadni. Másra használja a csapatait.
– Akkor miért nem hagyjuk rá?
– Két okból. Az egyik, hogy talán Choler feleslegesnek tartja Sang elszigetelését, és nem foglalkozik vele. Így Sang felboríthatná a szisztémánkat. A másik ok, hogy amennyiben megtesszük ezt a lépést, tökéletesen azt a látszatot keltjük, hogy Choler elképzelései szerint cselekszünk.
– Értettem – mondta az öreg tiszt. Melan máris folytatta.
– Dean Reyckel és Rhial Varrett haderői elterelő támadást intéznek a Négyes helyőrség visszaszerzésére. Cél az erőd visszafoglalása. De nem minden áron! Az ostromnak el kell húzódnia, hogy lekösse Choler seregeinek egy részét. Ugyanakkor Marv Fletch repülői megkezdik Monarakh körzetének bombázását, rendkívül vigyázva a mágikus erőtér elkerülésére. Ha sárkányok érkeznek, azonnal elrepülni, és a tevékenységet Monarakh ellentétes oldalán folytatni! Érthető a feladat, Marv?
A magas, jóvágású tiszt bólintott.
– Mi gyorsabbak vagyunk. A sárkányokkal csak akkor adódik probléma, ha közel engedjük őket magunkhoz. De nem tesszük meg nekik ezt a szívességet.
– Ezek a hadmozdulatok holnapután hajnalban négy óra huszonhat perckor veszik kezdetüket. Ezzel jelezzük ugyan Cholernek, hogy megkezdtük az akciót, de nagy az esélye, hogy egy ideig eltereljük a Sötét Láng Urának figyelmét. Válogatott legénységgel, az elkészült új terepjáróval útnak indulunk az Éj Kövének megszerzéséért.
– Az új terepjáró még nem készült el! – kiáltotta egy hajlott hátú, sólyomarcú tiszt.
– Épp eléggé kész ahhoz, hogy elindulhassunk – jelentette ki Melan.
– De a kommunikációs egységek beszerelése még...
– Nem lesz szükségünk kommunikációs egységekre – Melan valósággal belefojtotta a szót a sólyomarcúba. – Menet közben senkivel sem kívánunk kommunikálni. Ezáltal meggátoljuk, hogy a rádióhullámok alapján bemérjenek bennünket. Jelszavunk a csendesség, az észrevétlenség és a gyorsaság. A lehető legrövidebb idő alatt kívánjuk az út első szakaszát megtenni. A második szakasznál pedig, amelyet Choler nem ismer, cselhez folyamodunk. Megpróbáljuk lerázni. Ennek mibenlétéről nem ejtek szót.
– De ha...
– Ha mégis csatára kerül a sor, Dorien őrnagy válogatott kommandója a megbeszéltek szerint a közelben tartózkodik, és közbelép. Jól mondom, Dorien?
Egy nagy darab, tigrisszerű férfi biccentett. A sólyomarcú tovább akadékoskodott.
– Az új terepjáróba csak tíz ember fér el kényelmesen! Őrültség lenne tíz emberrel nekivágni!
Melan megrázta a fejét.
– Nem tízzel. Csak hattal. A következők vesznek részt az úton: én, Bahat, Sámán, Rick Ashton... ő az új terepjáró egyetlen kiképzett sofőrje, Leon Silver és a csúcstechnológiának számító HZ-7-es harcirobot. Ennyien megyünk, nem többen!
A tisztek felmorajlottak; Leon felkiáltott.
– Úgy hallom, van kérdés – szögezte le Melan nyugodtan. – Hallgatom.
– Ez istenkísértés, nem tervezett hadmozdulat – morogta a sólyomarcú. – Tálcán kínálod fel magad Cholernek!
– A siker esélye 53 százalék. És annak az esélye, hogy a titok Choler kezébe kerül, minimális. Ugyanis, mint tudjátok, réges-rég végrehajtattam magamon egy kis műtétet. Ha valaha valaki kényszerrel ki akarná szedni belőlem az információt, az a kis szerkezet felrobban, és az agyam megsemmisül... Choler mágiája sem tudja összeszedni többé. Magamtól pedig nem árulom el.
– De ha Choler a második szakasz végén csap le ránk? – tamáskodott Leon. – És elpusztít bennünket?
– Ezt neveztem a minimális esélyének – mondta nyugodtan Melan. – Kidolgoztattam erre az esetre is egy variációt; amelyet engedelmetekkel... nem ismertetek. Ismétlem, esélyeink így a legmagasabbak. Ha sereggel mennénk, teljes haderővel, esélyeink a 20 százalékot sem érnék el. Így ez a szám 53 százalék. Imponáló, ha azt vesszük, hogy bármelyikünk esélye arra, hogy Főerődben megéli a következő hónapot mindössze 64,62 százalék.
Elhallgatott, és várakozóan nézett körül. Nem kapott újabb kérdést. Bólintott. A kis szőrös majom a beszélőkészülék felé nyúlt, hogy kikapcsolja, de Melan eltolta a mancsát.
– Jól van, bajtársak. Köszönöm a figyelmet. Az előzetes terveknek megfelelően mindenki pontosan hajtsa végre a Jeladatát! Távozzatok!... Bahat, Sámán! Készítsétek elő az útra a terepjárót! Leon! Te maradj!
A tisztek egyenként fejet hajtottak, és távoztak. A két furcsa szerzet úgyszintén. Leon idegesen álldogállt. Sehogy sem tetszett neki a terv. Jobb szerette volna, ha nagy sereggel, repülőkkel, tankokkal, tüzérséggel, robotokkal vágnak neki az útnak, nem csak maroknyion egyetlen terepjáróban.
Melan a tenyerén nyújtotta neki Choler gyűrűjét.
– Sámán beazonosította. Ez a Rubinszem, amelyet közülünk csak te tudsz használni, ha eljön az ideje. Ezért kell velem tartanod. Tessék, vedd el! Jobb szeretném a biztonság kedvéért magamnál tartani, de amíg illetéktelen kezekben van, csökken a mágikus töltése.
Leon elvette a gyűrűt, és az ujjara húzta. Idegesen megvakarta az állat. Melan észrevette a mozdulatban rejlő tanácstalanságot.
– Mondd csak!
– Nézd, Melan... tudom, hogy jó ügyet szolgálsz, és tudom, hogy a szívem szerint támogatnom kell... és támogatni is fogom legjobb tudásom szerint, de... megvallom, fejek. Elindulni ilyen veszélyes útra ilyen kevés emberrel!
Akik közül ráadásul az egyik robot, a másik android, a harmadikról pedig mit gondoljak... Choler titkos xinafja-e, vagy sem. És a sofőr-ember, vagy android ő is?
Melan hosszan bámult rá.
– Nem értelek, bajtárs – mondta kifürkészhetetlenül. – A te korodban talán nem voltak robotok, androidok? Különös előítéletet érzek a szavaid mögött a gépekkel szemben. Nem bízol bennük?
– Nem arról van szó, csak... – Vállat vont.
– Nézd, Leon, Házéhét tökéletes harcirobot, mintha egy fegyverarzenált vinnénk magunkkal. Egymaga felér egy kisebb hadsereggel. Ő gép. Utasításoknak engedelmeskedik. Bahat egészen más. Szintetikus ember. Tízfős tudós csoport hét évig munkálkodott, amíg létrehozták az egyetlen intelligensen is fejlett androidot, Baötöt. Ő közelebb áll a géphez, mint az emberhez, de a továbbfejlesztett változata, Bahat... emberibb, mint bármely ember! Azzal a különbséggel, hogy tökéletes. Hiányoznak belőle az emberi gyengeségek. Erős, intelligens, gyors, reakcióképessége rendkívüli, hűséges, megvesztegethetetlen, engedelmes.
Fel sem tudnám sorolni a jó tulajdonságait. Az ő agyának a szintézisét máig sem tudtuk reprodukálni... egyedi a saját nemében. Újabb próbálkozásainkkal csak még Baötnél is gépibb intelligenciát tudtunk produkálni.
– Szokatlan számomra a gondolat, hogy Bahat gép. Melan a fejét rázta.
– Szintetikus ember, nem gép. Bahat ember. Érző lény, akiben van humorérzék, és érzékeny a sértésekre. Bahat ember.
– És a sámán is – nyekergett Leon. – Már mondtam, hogy gyanakszom rá... Nem lenne elővigyázatosabb, ha itt hagynánk?
– Maximálisan bízom benne – szögezte le Melan. – Azonkívül szükség van a mágiájára, ha varázserővel kerülünk szembe. Ezen az úton csak olyanok vesznek részt, akiknek a jelenléte elengedhetetlen. Nincs változtatási lehetőség. Még az éjszaka indulunk.
Leon tovább akart vitatkozni, de erre tátva maradt a szája.
– Éjszaka? Nem arról volt szó, hogy csak holnapután hajnalban?
Melan arcán halvány mosolyféle suhant át.
– Arról volt szó. Félretájékoztattam a tisztjeimet, és ezáltal 1,71 százalékkal növeltem az esélyeinket.
– Nem értem!
– Bergson százados... az a madárképű vénség Choler bubájának hatalma alatt áll, de ezt ő maga sem tudja. Én viszont már rég tüdőm. Choler mindenről értesül, amit Bergson tudhat...
– Akkor miért nem...
– A stratégiában sokkal többet ér a soraink között egy áruló, akiről tudjuk, hogy az, mint egy szakasz hűséges katona. Bergsonnal csak olyasmit közlök, aminek nincs jelentősége, vagy olyasmit, amit kifejezetten Choler tudomására akarok hozni, anélkül, hogy elárulnám, hogy az információt egyenesen neki szánom. Bergson tud az új terepjáróról, de gondosan titokban tartottam előle a terepjáró néhány újonnan kifejlesztett tulajdonságát. Ez meg fogja lepni Cholert. És több mint 60 százalék az esélye, hogy Choler máris tudja a terveinkből mindazt, amit Bergson ismer. És Choler úgy hiszi, hogy csak holnapután reggel indulunk. Talán sikerül szereznünk egynapi előnyt.
– Értem – mondta kényelmetlenül Leon. – Remélem, igazad lesz. Megborzongok, ha arra gondolok, hogy még egyszer Choler kezébe kerülhetek. Huh!
– Ne félj! – nyugtatta meg Melan. – Nem kerülsz élve a kezébe, erről kezeskedem!
– Biztató! – vélte Leon.
Melan egy fémszekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját, és belepillantott.
– Tudsz fegyverrel bánni?
– Milyen fegyverrel?
– Szóval nem. Na figyelj! – Egy géppisztolyt húzott elő. Nyüszítéssel vegyes kattogás hallatszott, Melan belelőtt egy sorozatot a padlóba. Leon nagyot ugrott ijedtében.
– A mindenit! Ez töltve van!
– Itt, a támaszban van elhelyezve a tűzgenerátor – magyarázta Melan nyugodtan, mit sem törődve a lyukacsossá tett padlóval. – Koncentrált fénysugarakat lő ki kis szakaszokban. A szakaszok hosszát azon a skálán állíthatod be. Egybefüggő fénysugarat is kilőhetsz. Közeire roppant hatásos, de hatványozottan fogyasztja az energiát. Maradj a rövid sorozatoknál, akkor akár hónapokig is kitart a fegyvered!
Leon óvatosan elvette. Nem volt súlyos; talán műanyagból készülhetett. Gyorsan visszabiztosította a kallantyút, majd a fegyvert a vállára akasztotta.
– Készülj az útra! Pihenhetsz négy és fél órát, aztán Bahat érted megy, és indulunk!
Leon távozott. Baöt visszakísérte a szobájába. Leon végigdőlt az ágyon. De nem jött álom a szemére.
Az előttük álló úton rágódott, próbálta elképzelni helyzetét, ha esetleg sikerrel járnának. Mi várhat itt rá? Ha Melan megszerzi az Éj Kövét, egész Cherubion fölött hatalomra tehet szert, és akkor ő, Leon Silver, mint a hatalom megszerzésében segédkezők egyike, igen hatalmas ember lehet.
Hosszan törte a fejét a lehetőségein. Most, hogy Melan bizalmába férkőzött, akár Sangnak, akár Cholernek, akár Zíliának a kezére játszhatna a hatalmat. Csakhogy ő nem köpönyegforgató! És Melan terveivel azonosulni tudott. A nép érdekében küzd!
Bahat kukkantott be az ajtón. Leon szó nélkül feltápászkodott, és a vállára vette a fegyverét, meg azt a hátizsákot, amelyet a szekrényben talált ruhákkal gyömöszölt tele. Hátha szükség lesz váltásra.
– Összetévesztettél a kisöcsémmel? – vigyorgott rá Bahat.
– Mi?
– Sajnos, mi gépek nagyon egyformák vagyunk.
Leon savanyú képet vágott.
– Indulunk?
– De még mennyire!
A folyosó kihalt volt. Liftbe szálltak, és felfelé süvítettek. A lavórszerű járművekkel haladtak tovább a szaggatott fehér vonalat követve, amely egy ajtó elé vezette őket. Rövid folyosón át félhomályos, szűk térségbe jutottak. Közepén egy furcsa terepjáró állt. Akkora lehetett, akár azok a buszok, amelyek Neuchatel és Le Sentier között közlekedtek. Lánctalpaival mégis inkább tankhoz hasonlított, bár tornya lapos volt, és ágyúcsöve nem előre, hanem függőlegesen felfelé meredt. Rövid, tömpe cső volt. Leon inkább diótörő mozsárnak nézte, semmint ágyúnak. Az alkotmány tetején radarszerű szerkezetek, antennák emelkedtek.
A terepjáró oldalán ajtó nyílt. Bahat előretessékelte Leont. Odabenn nappali világosság honolt; kékesen világító fémcsövekből áradt a fény. A terepjáró belseje két részre tagolódott: egy szűkebb irányítórészre és egy tágasabb utastérre. Leon az ajtón át az utastérbe jutott. Nem kéjutazásra tervezték. A falon lehajtható székek sorakoztak, olyan közel egymáshoz, hogy ágyként is használhatók voltak. Az irányítóteret és az utasteret fémfal választotta el, amely most nyitva állt, és be lehetett látni az irányítórészbe. Négy ülés volt benne. Balfelől egy ostobán vigyorgó, fiatal fickó ült. Egyik kezével a széke háttámlájára könyökölt, a másikat a műszerpulton nyugtatta. Jobb szélén egy sokkarú, pókszerű, tömör fémalkotmány nyugodott, amely csak a harcirobot lehetett. Meg se mozdult, mintha nem lenne egyéb egy ócska fémszobornál. A fiatalember a sapkájához érintette kezét, és vigyorogva tisztelgett.
– Üdv a fedélzeten, öreg! Rick Ashton. Én vezetem ezt a batárt. Kérsz egy pirulát? – Egy dobozkát tartott a kezében.
Leon bemutatkozott, és nem kért pirulát.
Mivel Bahat hátulról megtolta, hogy ne tétovázzon, valósággal beesett az utastérbe. És csak most pillantotta meg a meszelt arcú Sámánt; a kocsi végében kuporgott. Egy zacskóból fehér port szórt maga köré, és göcsörtös ujjával ábrákat rajzolt bele.
Leon megrovóan nézett Bahatra, de az ügyet sem vetett rá. Lehajtott négy széket, széles pallosát feltette a csomagtartóra, ő pedig letelepedett.
– Hé, Baba! – csámcsogott a sofőr, miközben egy marék sárgás pirulát öntött a szájába. – Neked sem mondta meg a főnök, hová lesz a menet?
Bahat lustán megvakarta szőrös bal karját, és a hideg fémfalnak dőlt. Nem zavarta, hogy Babának szólították.
– Én ne tudnám?
– Na, nyögd már ki!
– Kipróbáljuk a verklit földön, vízen, levegőben. Attól függően, merre üldöznek Choler sárkányai.
– Menj a francba! – röhögött a sofőr, bár Leon nem talált ebben semmi humorosat. – Örülök, hogy te is jössz. Tegnap a próbaúton lerohadt az egyik lánctalp. Ha baj lesz, majd te a hátadra veszel bennünket! – Megint röhögött a saját viccén.
Bahat nem foglalkozott az ugratással.
– Házéhetet üzembe helyezted?
A sofőr a csendes robotra pillantott.
– Na ja! – mondta felsőbbrendűen. – Ez a pléhkaszni most futtatja magán a tesztprogramokat. Ha végez, rácsatlakoztatom a fedélzeti komputerre.
Leon feldobta a hátizsákját a csomagtartóra, a fegyverét pedig felcsatolta egy tartóra, amelyet szemmel láthatólag ilyen célra képeztek ki. Letelepedett egy ülésre az ajtó közelében, és szemügyre vette a jármű belsejét. Végig a falon mindenféle furcsa kiképzések, domborulatok, karok, fogantyúk, fémlapok, gombok, billentyűzetek sorakoztak, amelyeket nem tudott mire vélni. Olyan érzése támadt, mintha elevenen temették volna el egy fél méter vastag ólomkoporsóban.
Az ajtó újra kinyílt, és bebújt Melan. Szokásos fekete szemüvegében, a nyakában csimpaszkodó kis majommal, a derekán széles bőrövvel, amelyről ujjnyi fémkapszulák lógtak, mintha töltények vagy töltényhüvelyek lennének. De nyilván másra szolgáltak.
Behúzta maga után az ajtót, és egy kallantyúval rábiztosította. Aztán leült az irányítófülke közelében egy asztalszerűén kiképzett sarokba, és felhajtott egy fémlapot. A helyén képernyő tűnt fel, és az asztalból billentyűzet emelkedett ki.
– Gép készen? – szólt oda a sofőrnek, miközben ujjai a billentyűzeten billegtek.
– A terepjáró útra kész, uram – jelentette a sofőr. – A harcirobot még nem végzett az önteszteléssel.
– Nem számít. Csatlakoztasd a komputerre! Indítsd a felvonót! A felszínre emelkedünk, utána a huszonkettes útvonalon hagyjuk el Főerődöt, irány: északi 17,52! Maximális sebesség!
– Észak? – hüledezett a sofőr. – Arra nincs helyőrségünk! De hát hova...
– A Kaskah-völgybe, Rick. A lehető legrövidebb idő alatt kell elérnünk a völgyet!
A sofőr arcáról eltűnt az ostoba vigyor. Megdöbbent.
– De hát a Kaskah környéke mutánsoktól hemzsegő, kísértetjárta terület! Oda nem vezet út... szakadékok, mély szurdokok közt kellene...
Melan türelmesen bólintott, és felpillantott.
– Nem te vagy a legjobb sofőr Főerődben? – kérdezte. – Azért téged hoztalak, mert egyedül te tudod elvezetni a terepjárót a Kaskah-völgybe. Meg tudod tenni, Rick fiam. Indulnál végre?
A fiatal sofőr a homlokát ráncolta. Elfordított egy kulcsot, és a műszerek közt babrált.
– Igenis, uram – motyogta.
A szerkezet enyhén remegni kezdett, és Leonnak olyan érzése támadt, mintha őrült sebességgel felfelé zuhannának. Semmit sem látott, mivel a sofőr behúzta maga mögött az irányítófülke ajtaját. Mintha egy konzervdobozban lett volna.
Megálltak. A sofőrt résnyire nyitotta az irányítófülke ajtaját.
– Ezen az útvonalon nincs járőrünk – mondta. – Teljes sebesség?
– Igen. Ne kapcsold be a világítást, csak infrát használj! – Melan a többiekhez fordult. – Csatoljátok be magatokat!
Bahat megnyomott egy fémlapkát a feje mögött. A vastag acélfalból bőrszíjak csusszantak elő. Becsatolta magát.
Leon követte a példáját, és látta, hogy Sámán meg Melan is ugyanezt teszi. A kis majom lecsusszant Melan nyakából a mellére, és bebújt a bőrhevederek alá.
A résnyire nyitott ajtón át Leon látta, hogy a terepjáró szélvédője furcsa, kristályszerű üvegből van, amely előtt redőnyszerűen felhajtható, tenyérnyi fémlapok sorakoznak. A hold ezüstös képe átvilágított közöttük.
A jármű remegni kezdett, és meglódult. A bőrszíjak ráfeszültek Leon mellére. Nagy sebességgel haladtak. Hosszú ideig egyikük sem mozdult, csak a motor zúgása hallatszott. Leon nem tudta megállapítani a zajból, hogy miféle hajtómű lehet, de abban biztos volt, hogy nem belsőégésű motor hangját hallja.
Száguldásuk egyenletessé vált, mintha göröngyös terep után sima útra találtak volna. Melan, anélkül, hogy kicsatolta volna a hevederét, matatni kezdett a billentyűzeten. A képernyőn hosszú számsorok, diagrammok jelentek meg. Melan néha kimerevítette őket, de aztán újabb és újabb sorok jelentek meg végtelen tömegben. A technokrata fényceruzával válogatott.
Egy idő múlva Bahat lustán kicsatolta magát. Felállt, nyújtózott, majd hátrament a kocsi végébe, az illemhelyre. Leon elképedésére az android igénybe vette ezt a helyiséget.
– Nem látok gyanús mozgást – szólalt meg váratlanul Melan. – Javaslom, aludj, mert rázósabb terepen nehezebb lesz.
Kicsatolta magát, felállt, kinyitotta az irányítófülke ajtaját, és átszólt.
– Rick! Add át a vezérlést Házéhétnek, és gyere be aludni!
– Nem vagyok álmos, uram – vigyorgott a sofőr. – Elvezetek még néhány órát.
Melan a fiatalember vállára tette a kezét.
– Ezen az úton Házéhét is elvezeti a terepjárót, de ha elérünk a hegyi utakra, nem csak gyors reflexekre, de emberi intuícióra is szükség lesz. Ott legfeljebb Bahat válthat fel, de a veszélyes terepen végig neked kell vezetned.
A fiatalember vállat vont.
– Értettem, uram.
Kapcsolgatott valamit a műszereken, majd bebújt a belső helyiségbe. Lehajtott négy széket Leon oldalán. Leheveredett rá, néhány köríves fémkart magára hajtott, hogy egy-egy rázkódásnál le ne essen. Aztán behunyta a szemét.
Leon követte a példáját. Végigdőlt a kemény, de nem kényelmetlen szék-ágyon, rögzítette magát. Szerette volna átaludni az egész utat, hogy mielőbb túl legyen ezen a máris unalmas és egyhangú utazáson.
Nagy zöttyenésre ébredt. Ha nem tartják a falból fölé görbülő karok, bizonyára a padlón találja magát. Aggódó arcokat látott az irányítófülke szélvédője felé meredni. Melan a komputerét nyúzta.
– Mi történt? – ült fel Leon. Álomittas tekintettel meredt kifelé, amerre a többiek néztek.
A szélvédő redőnyének résein besütött a nap. Állásából Leon arra következtetett, hogy már dél is elmúlhatott.
Rick újra ott ült a vezetőülésben. Két apró fogantyút rángatott, azokkal kormányozott.
– Mi történt? – kérdezte ismét Leon.
Bahat vállat vont.
– Az az átkozott denevér itt szórakozik fölöttünk.
– Cholert nem sikerült átejteni – nyögte Leon. Melan derűs arccal vont vállat.
– Semmi baj. Esélyeink 0,32-vel csökkentek ugyan, de ezzel a variációval még mindig 52 százalék fölött állunk.
– És ha megtámadnak? – ijedezett Leon. – Choler már biztos rájött, hogy a terve füstbe ment. Lehet, hogy nem várja meg a második szakasz végét. Számára az is győzelem, ha téged elpusztít. Akkor sohasem szerzi meg az Éj Kövét, de egy ellenséggel leszámol.
– Bár támadna meg! – mondta közömbösen Melan. – Az több mint tíz pontot tenne hozzá az esélyeinkhez. Choler azonban sajnos nem annyira önhitt, hogy ilyen hibát elkövessen. Legfeljebb megpróbál kissé lassítani bennünket, amíg a főerői utolérnek. Igazi támadás nem lesz. El kell pusztítani a felderítőjét! Bahat, a gépágyúhoz! Ne tüzelj, amíg megfelelő közelségbe nem ér!
Melan a számítógép billentyűzetén babrált, és Leont újabb meglepetés érte. A vaskaszni plafonja hirtelen ragyogni kezdett, fehéren izzott, majd megremegett, és átlátszóvá vált. Mintha a terepjáró teteje és a tornya áttetsző szellemképpé vált volna. A magasban egy apró fekete pont körözött, amelyben Leon sehogy sem ismerte fel Balamudot. A számsorok törlődtek a képernyőről, amelyen az égbolt jelent meg. A fekete pont ezen már határozottan denevérformát öltött. Bahat megragadta a gépágyú célzóberendezését; egy periszkópba bámult.
– Hozd közelebb! – mondta nyugodtan Melannak. – Növeld két nagyságrenddel az élességet.
Melan ujjai táncoltak a billentyűzeten. A képernyőn, olyan közelről, hogy még a pofáját is ki lehetett venni, megjelent Balamud, a karmazsinszínű óriásdenevér. Kiterjesztett bőrlebernyegein lebegett fölöttük.
– Majdnem jó – mondta Bahat. – Ha még egy picivel lejjebb jönne... Rick, az istenedet, ne rángasd a járművet, mert szétvágom a fejed!
– Nem én rángatom – mordult vissza a sofőr. – Ilyen a terep. De ha így nem tudod röptében lelőni azt a madarat, akár meg is állhatok.
– Meg ne állj! – utasította Melan. – Ha megállsz, gyanút fog, és nem jön közelebb.
Döcögve haladtak. Leon még a lélegzetét is visszafojtotta, mintha rá várna a lövés feladata. Különös érzés kínozta. Ismerte jól a denevér manőverezőképességét, és kételkedett benne, hogy ilyen messziről le lehetne lőni. Másrészt arra gondolt, hogy a gyermekien naiv karmazsin jószág kissé a szívéhez nőtt. Nem szívesen nézte volna végig, mint zuhan le golyóktól találva a földre, hogy összezúzza magát. Lélegzet visszafojtva várta a lövés pillanatát.
– Bejöttél a csőbe, kis szitakötőm – motyogta Bahat. A következő pillanatban egymás után háromszor is megrántotta az elsütőkart, és márts felbömbölt. – Miféle gonosz szellemek védik ezt a bőregeret? Megugrott a lövés pillanatában!
A mozsárból ölnyi lángcsóva röppent fel a kis pont felé, alig lehetett szemmel követni. Aztán alig pár méternyire mögötte még kettő. A három lángcsóva halálosan kúszott a bőrlebernyegeivel eszeveszetten csapkodó denevér felé, amely a következő pillanatban máris eltűnt a képernyőről. Mozdulatait még az automatika sem tudta követni. Az égen pedig máris olyan tűzijáték kezdődött, hogy semmit sem láttak. A három lángcsóva szinte egyidőben robbant. Odafönn három jókora tűzgömb formálódott. Ezek még tovább robbantak, mindenfelé szikrák röpködtek. Csakhogy addigra a denevérnek már nyoma veszett. Egyszerűen eltűnt az égről.
– Elkaptad? – kérdezte kétkedve Melan.
Bahat csúnyán káromkodott.
– Akkor lángolva hullott volna alá – mondta a kis sámán.
– A pokol ördögei védik ezt az átkozottat?! – dühöngött Bahat. – Tucatnyi alkalommal lőttem rá, de mindig megúszta!
Sámán közelebb húzódott. Érdeklődve figyelte az eget.
– Szinte érezni a kisugárzását – morogta. – Rettenetesen erős mágia őrködik fölötte.
– Semlegesítsd! – förmedt rá Bahat. – Ezért vagy itt, nem azért, hogy a seggedet vakard!
– Te se azért, hogy velem gorombáskodj! – sipította a kis ember. Meszes arca vonaglott az indulatoktól.
– Semlegesítsd azt a varázserőt, vagy szétrúgom a segged!
– Meghaladja a tudásomat.
– Le akarom lőni azt a rohadt bőregeret! – Bahat összeszorított ököllel Sámán felé lépett. A kis ember felvisított. Hátraugrott, és szájából színes buborékot köpött a harcos felé. A buborék hirtelen felfúvódott, és magába foglalta a megdöbbent óriást. Bahat hiába csapkodott összevissza, rugalmas börtönéből képtelen volt kiszabadulni. Csak tátogott, de a buborék falán egyetlen hang sem hatolt át.
Sámán a markába vihogott.
Melan felnézett a számítógép mellől.
– Ne pazarold a varázserődet! – mondta megrovóan.
– Hamarosan nagyobb szükség lesz rá.
– Szét akarta rúgni...
– Engedd ki! Ne vitatkozzatok, mert a belső viszály veszélyesen visszavetheti a százalékos esélyünket!
A kis ember bűnbánóan lehajtotta a fejét. A buborék felé szippantott. Az áttetsző gömb szétpukkant, és megtört a Bahatot körbevevő csend.
– ...emésszék a beleidet, te ragyásképű, kis patkány! Choler pikkelyes...
– Elég! – mondta nyugodtan Melan. Bahat azon nyomban elhallgatott. Csak a szemét villogtatta fenyegetően a kis emberre. Sámán visszavonult a jármű hátuljába.
Leon az eget fürkészte.
– Lehet, hogy megbújt a felhők között – jutott eszébe a denevér egy taktikája. – Csak arra vár, hogy továbbhaladjunk.
– Lehet – mondta Melan. – De ha mágia veszi körül, már messze jár, hogy értesítse mesterét. Megyünk tovább. Rick, gyorsíts!
– Teljes sebességgel? – kérdezte a sofőr nyugodtan.
– Ezen a terepen könnyen pórul járhatunk.
– Válaszd ki az optimális sebességet!
Bahat sértődötten mászott előre a sofőr melletti ülésre. Rick örömmel üdvözölte.
– Ha tudnád, milyen komikus voltál abban a léggömbben – vigyorgott. – A cimborák meg fognak pukkadni a röhögéstől, amikor elmesélem nekik.
– Az úton tartsd a szemed! – morogta Bahat. – Szétrúgom a segged, ha felborulunk!
– Azt próbáld meg! – élcelődött a sofőr. – Majd szólok Sámánnak, hogy köpjön le megint!
De gyorsan lehúzta a fejét, mert Bahatban volt annyi humorérzék, hogy játékosan nyakon legyintse. És egy ilyen erős fickó esetében az ilyesmi még játékból sem tréfadolog.
Melan az energiatakarékosságra hivatkozva megszüntette a plafon átlátszóságát. Újra hideg, szürke fém borult föléjük. Leon gyomra hangosat kordult.
– Nem hoztunk kaját? – kérdezte aggódva. – Meddig megyünk még?
Melan az állat az öklére támasztva merengett.
– Két nap múlva érjük el a völgy bejáratát. Ha semmi nem jön közbe.
Leon kutatóan nézett körül.
– Ti ettetek már?
– Igen.
– És... én?
Melan leemelt az övéről egy kis fémkapszulát, lecsavarta a tetejét, és egy barna színű drazsét tett a tenyerébe. Alig volt nagyobb, mint azok a pirulák, amelyeket a sofőr marokszámra pakolt a szájába.
– Egész napi adagod. Vizet a mosdóban találsz.
Leon elvette a drazsét. Idegenkedve nézte. Ennél még Chlovia patkányfaroklevese is jobb lenne, gondolta. De nem öntötte szavakba a gondolatait. Hátrament a mosdórészhez. Ivott, és lenyelte a drazsét. Nem érzett ízeket, de éhsége perceken belül elmúlt.
Amikor kilépett a kis fülkéből tekintete Sámán pillantásával találkozott. A kis ember a padlóra szórt fehér porban üldögélt, és ujjával köröket rajzolt maga köré.
– Mit művelsz? – hajolt le hozzá Leon. – Unatkozol?
A kis ember a fejét rázta.
– Védőrúnák távolbalátás ellen – sipította. – Choler sokat tud. Próbál megtalálni minket sötét tekintetével. De ezek a rúnák megakadályozzák.
– Hogyan?
A kis ember vállat vont.
– Megakadályozzák – ismételte. – Egyszerűen. Leon nem firtatta tovább.
– Régebben Monarakhban éltél?
– A magiszter harmadik tanítványa voltam.
– Sötét Lángot vont a szívedre, mint az enyémre?
– Elszöktem, mielőtt megtehette volna. Nem akartam a sötét szövetségeseit szolgálni.
– Milyen szövetségeseket?
A kis ember lehajtotta a fejét, hallgatott. Végül megszólalt, de nem nézett fel.
– Nevüket ajkamra venni nem merészelem. Említésükre még a külső létsíkok szellemei is megremegnek, szavukra élet költözik a korhadó testekbe. Hangosan nem merészelem kiejteni a nevüket, de ha akarod, megsúgom neked... ám ne engem hibáztass, ha attól kezdve rettegés költözik a szívedbe, és sohasem lesz nyugodalmad...
Leon gyanakodva nézett rá.
– Át akarsz verni?
– Miért tenném?
Leon úgy döntött, nem akarja hallani a titokzatos hatalom nevét. Más területre evezett.
– Ismered a xinafokat?
A kis ember komolyan bólintott.
– KwYeor beképzelt hencegő. Indriq ostoba fajankó. A harmadik viszont... félelmetes.
– A titkos xinaf? Azt senki sem ismeri.
– Tudom, ki az. Leon megdermedt.
– Ki?
– Nem az, akire gondolsz.
– Honnan tudod, kire gondolok?
– Rám. Különben nem faggatnál. Leon az ajkába harapott.
– Hm... és hát nem te...?
– A xinaf neve... Quaillar'zt! A valós nevét nem tudom.
Leon izgatottan nézett körül. Mintha a titkos xinaf máris megjelent volna a neve hallatán. De csak Melan bóbiskolt a komputer előtt, nyakában a kis majommal, amely egyik válláról a másikra mászkált, és a fejét kapkodta.
– Chloviát ismered? – kérdezte Leon, hogy másra terelje a szót. – Különös lány...
– A mutáns boszorkányt? – mosolyodott el Sámán. Meszelt arcán furcsán fodrozódtak a vonások. – Két kis szarv a homlokán.
– Mutáns? – lepődött meg Leon. A szó furcsa képzeteket keltett benne.
– Choler a mutánsok között bukkant rá, amikor Otoaak elfajzottjaival csatázott, akik a tengeren túlról törtek Cherubionra. Senki sem tudta, a lány hogyan került a csatatérre. Nem Otoaakhoz tartozott. Különös képességeivel azonnal magára vonta a magiszter figyelmét. Nevelését Gan'yarára, a vén boszorkányra bízta. Ennek három éve már.
– Mutáns?
– A mutánsok vad törzsekben, elszigetelt csoportokban élnek. Nem bírják egymás torz látványát. Egyikük olyan, mint a másik. Néhány eltűnik és elpusztul. Mások jelennek meg. A lány mutáns. Persze, nem az elfajzottak közül. De gondolj a szarvaira! Nem emberi kinövések.
A terepjáró még az átlagosnál is jobban zötykölődni kezdett. Egy nagyobb zökkenőnél a guggoló Leon elvesztette az egyensúlyát, meg akart kapaszkodni Sámán vézna karjában, de az fürgén elhúzódott.
– Ne érints! – suttogta. – Mágikusan feltöltöttem magam. A gyűrűd kisülhet... vagy ha erősebb, a vesztemet okozhatja.
Leon elhúzódott. Gondolkodott, mit mondjon még, aztán egyszerűen felegyenesedett, és szó nélkül távozott.
A sofőr átadta a vezetést Bahatnak, és bemászott a szállítótérbe.
– Kezdek álmosodni – közölte. A zsebéből előhúzott egy újabb műanyagdobozkát. Letépte róla a zárólapot, és ismét megkínálta Leont. – Pirulát?
Leon kíváncsian vett egy szemet a rózsaszín golyócskák közül, és a szájába tette.
– Ne nyeld le! – figyelmeztette Rick. Ő is a tenyerébe szórt egy tucatnyit. – Szopogasd, amíg el nem olvad a nyelveden!
Leon úgy tett. Kellemes, édeskés íze volt, de nem emlékeztette azokra a cukorkákra, amelyeket ifjúkorában szopogatott.
– Mire szolgál? – kérdezte.
– Serkentő – felelte a fiatalember vigyorogva. – Segít a koncentrálásban, és megszünteti a fölösleges gondolatokat.
– Mi?
Rick leheveredett a helyére. Egyik kezét a feje alá tette, a másikból a szájába szórta a pirulákat. Tele szájjal magyarázott.
– Nézd, öreg, amikor az embernek az a dolga, hogy az utat figyelje, és azonnal, pontosan reagáljon minden szarságra, nem járhat az esze máson... például az asszonyokon. Én pedig normális férfi vagyok, normális ösztönökkel. Ráadásul nemrég nősültem... Hú, ha tudnád, milyen csinibaba az én kis Móriam! Most képzeld el, öregem, ha állandóan a formás fenekét látnám magam előtt az útszéli formás szakadékok helyett... hát nem lenne kellemes. Ezért eszem ezeket a vacakokat ilyen előszeretettel. Ha kell még, adok... van nálam egy zsáknyi. Az öreg Rick felkészült az útra. Nem kell több? Jó... Na, hunyjunk egyet!
Leon hagyta pihenni. Unta az állandó zötykölődést, de tudta, hiába próbálna aludni, nem jönne álom a szemére. Kimászott az irányítófülkébe Bahat mellé.
Kopár, kiégett füves dombok között haladtak megfontolt sebességgel. Gyökerekkel benőtt, kavicsos, köves lejtőn – fölfelé.
Bahat komolyan ült a vezérlőszékben. Két kezét a botkormányokon tartotta, az utat figyelte. Pallosa ott hevert a keze ügyében.
Bahat észrevette Leon pillantását.
– Ez legalább mindig kéznél van!
– Mi szükséged rá?
– Még egyszer sem fogyott ki belőle a töltet – válaszolta vigyorogva a harcos.
– Na igen – vont vállat Leon. – De mit ér a kard... mondjuk ehhez képest? – A harcirobotra mutatott, amely olyan mozdulatlan volt a balszélső ülésen, mintha nem is robot lenne, hanem vaskályha.
– Közelharcban sokat. Főleg ha én forgatom. Nem egyszer mentette már meg az életemet. Jól vágja a lidérceket... amiken a lövedékek ártalmatlanul keresztülzúgnak... Na, most vigyázz!
A bal lánctalp gödörbe zuttyant. A terepjáró oldalra billent, és erőlködve mászott ki belőle. Felértek a domb tetejére. Leon most már látta, mitől tűnt úgy, hogy valami leárnyékolta a napot. Alig néhány kilométernyire hegylánc fogta el az utat. Szürke kőszirtek emelkedtek mindenfelé.
– Merről kerüljük meg? – kérdezte.
– Középről – nevetett Bahat. – Ott benn van a tó. Leon a szemét meresztette. Mintha a természet húzott volna eléjük áthatolhatatlan falat, hogy elzárja az utat az illetéktelen behatolóktól.
– Képtelenség! – motyogta. – Ezen nem jutunk keresztül.
A meredek kőfal mindkét irányban végeérhetetlenül húzódott, mintha a világvégét jelezné. De Bahat nem esett kétségbe.
– Nézd! Majdnem velünk szemben... két ujjnyira balra... ahol azt a függőleges, fekete vonalat látni. Hasadék, amelyet isten is arra teremtett, hogy az ember áthatoljon rajta. Gyí, te lusta dög!
A terepjáró meglódult. Lefelé haladtak a lankás lejtőn.
Leon az említett hasadékból csak egy hajszálvékony fekete vonalat látott.
Csendben ültek, amíg leértek a domb aljára. Kősivatagban nagy, magányos kőtömbök, égbe nyújtózkodó bazaltoszlopok között vezetett az útjuk.
– Mire bealkonyodik, odaérünk – vélte Bahat. – Ha Choler seregei beérnek, ott megszoríthatnak.
Kerülgették a kőoszlopokat. Merőlegesen közelítették meg a sziklafalat. Messzebb volt, mint Leon gondolta, és még sokkal hatalmasabb. Meredek, megmászhatatlan kékesszürke fal. Az égig ér!
Melan leült a negyedik ülésre, Leon és a mozdulatlan robot közé. Arcán nem látszott csodálkozás, de egész tartása elárulta, hogy ő sem sokszor láthatta még e fennséges és lenyűgöző, természeti tüneményt.
A kis majom bekapcsolta a beszélődobozt.
– Az a hegylánc – recsegte a hang – már azelőtt létezett, hogy Cherubion kiemelkedett az óceánból. Vulkanikus eredetű, lakatlan sziget volt. A legtöbb kontinens elmerült Cherubion kibukkanásakor, de ez a sziget a mi kontinensünkkel együtt még magasabbra emelkedett. Északról most ez a néhány kilométer átmérőjű képződmény határolja a világunkat. Logikus, hogy Kevanaar ezen a helyen rejtette el az ősi hatalom eszközét.
Megigézve meredtek a természeti csodára. Ahogy közeledtek, a rézsűt fordított ablakvédő lamelláktól már nem lehetett látni a hegygerincet. Most, ilyen közelről Leonnak az az érzése támadt, mintha egy élén álló hatalmas téglalap alá igyekeznének, amelyet bármikor rájuk dönthetnek a heves szelek.
Sötétedett, mire a roppant sziklafal tövéhez értek. A gigászi képződmény láttán rettegés költözött Leon szívébe. Baljós előérzete támadt. A technokrata rezzenéstelen arccal ült mellette, fekete szemüvege elrejtette a tekintetét.
Bahat káromkodott, és hirtelen fékezett. A terepjáró csikorogva állt meg.
– Valami mozog az átjáróban!
Leon kimeresztette a szemét, de a szürkületben a függőleges hasadékot is csak egy elmosódott árnyéknak látta.
Melan a műszerpulthoz nyúlt, bekapcsolt egy tenyérnyi képernyőt. Az átjárót mutatta; ugyanolyan távolról, mint a szélvédőn át. Melan lenyomott néhány gombot, a kép közelebb ugrott, majd még közelebb.
A széles nyílásban a talajtól több méter magasságig egymástól karnyújtásnyira emberfej nagyságú, rögbilabdaszerű fekete tojások lebegtek. Rengeteg.
– Mik ezek? – buggyant ki Leonból. Nem kapott választ.
Melan intett Bahatnak.
– A gépágyúhoz!
Bahat kipattant a székből. Helyét Rick foglalta el; a fékezésre riadt fel.
– Lassan előre! – utasította Melan. – Nagyon lassan. Kivárjuk, mi történik.
A terepjáró megindult. Csigalassúsággal gördült előre. Hamarosan szabad szemmel is látták a kanyonban lebegő ovális tárgyakat.
– Azannya! – morogta Rick. – Madárfészkek?
– Túl szabályos az elrendezésük – vélte Melan. Leont másra emlékeztette.
– Mintha vízibombák lennének... a levegőben. Sámán is odasettenkedett. Ajakbiggyesztve markolta ébenfekete botját.
– Gyenge mágikus sugárzás észlelhető – sipította. – Ezek a dolgok nem mágikusak, de aki odatette őket, varázserőt használt. Semlegesíthetném a mágiát, de az nem oldana meg semmit... ugyanott maradnának.
Alig húsz méternyire lehettek már a kanyon bejáratától.
– Állj! – recsegte Melan. – Bahat!
Bahat lőtt. A mozsár csövéből fénycsóva vágódott a lebegő dolgok közé. Pontosan közöttük robbant, és pillanatokig vakító tűzözön töltötte be az átjárót. Aztán a tűz eltűnt – az ovális tárgyak viszont még mindig ott lebegtek, mintha mi sem történt volna. Legfeljebb egy árnyalatnyit vörösebbé váltak. Bahat újra lőtt, és az előző jelenet megismétlődött.
– Illúziók – suttogta Sámán. – Nincs hatással rájuk a lm.
– Várj! – mondta csendesen Melan Bahatnak. – Nem pazarolhatjuk sem az időt sem az energiát, hogy illúziókra lődözzünk. Valaki kiszáll, és megnézi, mik ezek.
Bahat vállat vont. Felragadta a pallosát.
– Nem! – mondta határozottan Melan. – Nem te. Sámán és Leon sem. – Tekintetét néhány pillanatig a harciroboton nyugtatta, aztán a sofőr felé fordult. – Rick!
– Én? – riadt meg az. – Én menjek?
– Te.
– Igenis!
Félszegen kászálódott ki a vezérlőülésből, majd a nyakába akasztotta a fegyverét.
– Vegyél sisakot! – utasította Melan. – És légy óvatos! Megközelíted ezeket a dolgokat, és megnézed, illúziók-e. Meggyőződsz róla, hogy ártalmatlanok-e, és hogy át lehet-e haladni közöttük. Sisakmikrofonon át minden tapasztalatodat részletesen ismerteted! Aztán visszajössz! Semmi hősködés, megértetted?
– Igen.
A fiatal katona kibiztosította az ajtót, felnyitotta, és kiugrott a szabadba. – Kinn vagyok – hallatszott a hangja a műszerfalból. – Nagy szél fúj, de semmi gyanús. Édeskés szagot sodor felém a szél a kanyon felől. Gyümölcsillatot. Lehet, hogy gyümölcsök. Mármint igaziak, nem szintetikusak...
Melan átkapcsolta a vezérlést a harcirobotra, és az megmozdult. Most először, mióta Leon látta. Gépiesen nyújtotta elő számtalan keze közül az egyiket, és megragadott egy botkormányt.
Most már a szélvédőn át is látták a fiatal katonát. Fegyverét lövésre tartva, óvatosan lépkedett a kanyon bejárata felé.
– Nem mondom, hogy nincs tele a gatyám – hallatszott a hangja. – De ezt ne híreszteljétek, mert elsüllyednék szégyenemben, ha az asszony megtudná... Már csak ötlépésnyire vagyok ezektől az izéktől... így közelről egészen vörösek. Sötétvörösek... és a szél lebegteti őket, de nem mozdulnak egy-két centiméternél többet. Mintha láthatatlan madzaggal kikötötték volna őket. Nagyon erős a gyümölcsillat... ha nem csattognának a fogaim a félelemtől, bizisten megkóstolnám valamelyiket... Itt vagyok közöttük, és semmi sem történik. Ha kinyújtanám a kezem, megérinthetném az egyiket... Milyen érdekes... Csak most látom, hogy függőlegesen helyezkednek el, mintha egy hatalmas pókhálón fennakadt legyek lennének... Csakhogy nincs pókháló... Most elhúzom a kezem az egyik felett... Csak levegő... Megpróbálom megérinteni az egyiket a fegyverem csövével... Sikerült. Pár centit arrébb löktem...
– Menj közelebb! – recsegte Melan a robotnak. – Közelítsd meg ötlépésnyire, hogy jobban lássuk!
Lassan megindultak előre.
Látták Ricket, amint fegyvere csövével az egyik ilyen dolgot oldalra böködi, és az oldalirányba lebeg.
– Simán oldalra tudom terelni őket... Azannyukat, egészen berezeltem tőlük... közben meg szépen mennek oldalra... Pár perc, és megtisztítom az utat... Kijöhetne valaki segíteni... mert elég sok van... és így ez babra munka... Mi van, te meg nem mozdulsz, hiába lökdös Rick bácsi... Menj a társaid után, te vacak, mert beléd rúgok...
Hatalmas pukkanás hallatszott. Rick alakját sárgásbarna porfelhő lepte el. Az ovális tojások egymás után durrantak szét, és sűrű, homokszínű porfelhőbe vonták a kanyon bejáratát. Rick artikulátlanul ordított.
– Hátra! – mondta hűvösen Melan. A terepjáró indult.
A sárgásbarna porfüggönyből hirtelen egy rémalak tántorgott elő. Rick! Csak a felszereléséről ismerték fel. Egész testét barna por borította, minden porcikájából véresen vonagló, zöld indák, gombák nőttek ki. Kitárt karral, vakon tántorgott a terepjáró felé, mintha magához akarná ölelni. Szeméből vastag indák nőttek. Bugyborékoló hangokat hallatott. Majd még szörnyűbb cuppogás hallatszott, amikor egy véres kacs nyúlt ki látott szájából, amely úgy vonaglott, mintha integetne.
– Tűz! – parancsolta Melan. – Bahat, tüzelj!
A mozsárból vörös tűzcsóva vágódott ki. Beburkolta Ricket, akinek egész teste mozgott és nyüzsgött a leírhatatlan fertelemtől. A tűzgömbön át látták, mint lobbannak lángra a tekergőző indák. Egykori társuk a földre vetette magát, aztán felágaskodott, és lángolva tántorgott összevissza.
Bahat újabb lövedéket lőtt ki. A lángok ismét elborították a hihetetlen módon még mindig talpon lévő alakot, akinek már régen hamuvá kellett volna égnie. Ám nem ez történt. Az elüszkösödött indák helyett újabbak sarjadtak, és a leégett húst teljes egészében rángatózó növények lepték be.
– Ne pazarold a lőszert! – szólt hátra Melan. – Rajta már úgysem segíthetünk.
A kanyon bejárata megtisztult, most már semmi fenyegető jel nem látszott.
– Másfeles sebességgel előre! – parancsolta Melan. A robot azonnal engedelmeskedett.
A terepjáró meglódult. Maga mögött hagyta a rángatózó figurát, akinek melléből, karjából, combjából, hasából újabb és újabb indák, ágak, kacsok, gombák nőttek. A lánctalpas begördült a szűk kanyonba. A sziklák közelségéhez képest életveszélyes sebességgel haladtak. De a robot biztos kézzel kormányzott.
Leon még mindig nem ocsúdott fel megdöbbenéséből. A fiatal katona néhány perce még élt, viccelődött, s most temetetlenül, szörnyű állapotban maradt mögöttük. És Melan arca meg se rezzen.
A szűk kanyon egyre szélesedett, de az égbenyúló sziklák két oldalt föléjük tornyosultak, mintha rájuk akarnának dőlni. Hosszú percek múlva kiértek a fenyegető szirtek alól, és újra megpillantották a borongós eget a szürkületi félhomályban. Az égen fekete pontok köröztek. Dögkeselyűk? Vagy prédára váró ragadozók?
Bahat még mindig a gépágyúnál állt, és a környéket tanulmányozta. Mindenfelől sziklák, szirtek vették körül őket. A puszta kövek e birodalmában alig egy-egy satnya fa vagy levéltelen bokor tudott gyökeret verni.
– Itt vezet a régi út – mondta Melan. – Évszázadok óta nem járt rajta senki.
Leon meresztette a szemét, de a félhomályban nem látott utat, még csapást sem. Csak sejteni lehetett, hogy a meredek szirtek között az az egyetlen egyenletes terep, amelyen haladnak. És a harcirobot látta-e vagy sem, rendkívüli érzékkel találta meg a viszonylag sík szakaszokat. Aránylag kevés döccenővel haladtak felfelé egy szerpentinen.
Percekig hallgattak. Újabb csapdára vagy ellenállásra várva, néma csendben meresztették szemüket a sűrűsödő sötétbe.
– Fel kellene kapcsolni a reflektorokat! – vélte Leon. – Még belezuhanunk valami szakadékba.
– Nem – mondta Melan határozottan. – Házéhét infravízióval rendelkezik. Ugyanolyan jól lát a sötétben, mint a világosban. Biztonságosan elvezeti a járművet.
Leon agyában szörnyű gyanú villant.
– Akkor mi szükség volt Rick Ashtonra? – kérdezte.
– Miért kellett velünk jönnie ennek a szerencsétlen fiúnak?
Melan bólintott. Visszament a komputeréhez. Leon utána bújt az irányítófülkéből.
– Minek kellett Rick Ashton, ha ez a robot sokkal biztonságosabban vezet?
Melan a billentyűket babrálta. A kis majom tágranyílt szemmel meredt Leonra.
– Rick Ashton azért jött velünk – hallatszott egykedvűen a hangdobozból –, mert a komputer csak emberi sofőr esetén adott a sikerre 53 százalék esélyt.
– És a halálával most mennyire csökkent az esélyünk? Melan a képernyőre pillantott.
– 52,997 százalék.
Leon szeme elkerekedett.
– Micsoda? Három ezred százalék miatt halt meg egy ember?
– A legoptimálisabb változatot kellett kiválasztanunk – szögezte le Melan. – Ez volt a legoptimálisabb. Minden a tervek szerint halad.
– Valóban? – Leon hangjában keserűség csengett. – Minden a tervek szerint? Az a szerencsétlen összeroncsolt testtel hever mögöttünk, a teteméből iszonyatos szörnyűség vált... és azt mondod, a tervek szerint!... Nyomorult három ezred százalék miatt! Megmondom én, miért kellett Rick Ashtonnak velünk jönnie! Hogy legyen kit feláldozni, ha a szükség úgy kívánja. Ezért! Ezért, és nem másért!
Melan erős keze megragadta Leon csuklóját, úgy megszorította, mintha satu lett volna a keze helyén.
– Bajtárs – mondta keményen –, a győzelemért áldozatokat kell hozni. Rick katona volt. Akár itt, akár máshol érte utol a végzete, a győzelemért hozott áldozatot. Talán csak három ezreléket számított. De gondold el, mit jelenthetett volna ez a három ezrelék? Ha nincs itt valaki, akinek nincs szorosan szerepe a varázsszer megszerzésében, kit küldtem volna ki megnézni azokat a dolgokat? Kockáztattam volna talán Sámán vagy Bahat értékes szolgálatát? Bármelyikük nélkül tíz ponttal is romolhattak volna az esélyeink. A harcirobotunk nélkül még sokkal többel. Te a gyűrű miatt nélkülözhetetlen vagy. Én pedig a tudásom miatt. Ha tovább várakozunk ott tanácstalanul, Cholernek adunk időt, és az újabb esélycsökkentő tényező. Méghozzá nem is elhanyagolható tényező. Gondolkodj, bajtárs! Ne az érzéseidre támaszkodj, hanem az eszedre! Az érzelmek rossz tanácsadók. Igen, talán Rickre tényleg csak azért volt szükség, hogy próbabábúnak használjuk, ha megakadunk. De ebben épp ez a csodálatos... hogy a komputer a legapróbb lehetőségekre is gondol, és ezáltal át fogunk jutni minden akadályon.
Leon megrántotta a karját. Nem bírta volna kiszabadítani az acélos szorításból, de Melan elengedte.
– És ha újra megakadunk? – kérdezte gúnyosan Leon. – Mit mond a program, legközelebb kit áldozol fel? Engem?
– Nélküled használhatatlan a gyűrű.
– Akkor kit? Bahatot? Sámánt? Vagy azt az istenverte robotot?
– A döntést a helyzet ismeretében fogom meghozni – mondta rendíthetetlenül Melan. Majd a fejét ingatta. – Bajtárs, bajtárs... Tudom, megrázott Rick Ashton halála. Megértelek. De túl kell tenned magad az érzéseiden, különben végünk. Gondolkozz, gondolkozz, és megint csak gondolkozz! Nem rólam vagy rólad van szó, hanem a feladatunkról, amelyet bármi áron teljesítenünk kell! Csak az járjon a fejedben, ha elbukunk, nem csak a saját sorsunkat pecsételjük meg, de emberek tízezreit, százezreit ítéljük halálra. Aggódva várják, milyen eredménnyel járunk. Ha nem térünk vissza a hatalommal a kezünkben, hiába volt minden harc, katonáink hiába ontották a vérüket, hiába harcoltak az utolsó lélegzetükig az elmúlt csatákban. Choler elsöpri az utolsó menedékünket, és a gonoszság fogja uralni a világot. Az emberiség sorsa pecsételődik meg, bajtárs. Erre gondolj! És nézz rá Bahatra vagy Sámánra! Bármelyikük önként fogja az életét áldozni, ha a szükség megköveteli.
Leon oldalra pillantott.
A meszelt arcú ember komoly arccal bólintott.
Bahat elvigyorodott.
– Ezt a bizonyos szükséget persze nem szívesen tenném szükségessé.
– Megérted ezt? – kérdezte Melan. – Megérted, mi forog kockán? Meg kell értened ahhoz, hogy sikerrel járjunk! Mert ebben a küzdelemben az utolsó ezredszázalék is sokat számít. Katonáink közül akár száz is önként jelentkezne a leghalálosabb küldetésre, ha tudná, hogy azzal csak egy ezredszázalékot is javíthatna az esélyeinken. De ez az optimális változat... és ebben a változatban te csak akkor nyújthatsz optimális segítséget, ha mindent elkövetsz a feladat érdekében.
Leon habozva bólintott.
– Jól van – mondta Melan. – Mostantól ti hárman egymást váltva őrködtök az irányítófülkében! Az első gyanús jelre azonnal riasszatok!
Melan mintegy magának bólintott. A szőrös kis lény lenyúlt, kikapcsolta a beszélődobozát. A technokrata a képernyő felé fordult, és a megjelenő számsorokkal bűvészkedett.
– Ki kezdi az őrködést? – kérdezte Leon bizonytalanul.
Bahat rávigyorgott, és előremászott.
– Az éjszaka első fele az enyém – szólt vissza. – Utána Sámán. Tied a nappal... hacsak nem látsz a sötétben...
Leon nem szólt. Megkereste a mellékhelyiséget, megmosta az arcát, aztán visszajött, és letelepedett a helyére. A bezártságtól, a semmittevéstől kezdett elzsibbadni. Nem szokott rendszeres sporthoz, de mivel Neuchatelben nem engedhette meg magának, hogy kocsin járjon, naponta talpalt annyit, ami felért egy kiadós testmozgással. Ebben a szűk helyiségben, ahol ösztönösen lehajtotta a fejét, rettenetes mozgáshiány tört rá.
Fejét hajlongatta, hogy legalább a nyakizmait megmozgassa, nyújtózkodott, majd csinált néhány fekvőtámaszt. Bár a légfrissítő működött, Leon már a tizedik fekvőtámasz után fújtatott és hörgött. Kínlódó arccal tápászkodott fel.
– Begolyózok, ha sokáig megyünk még! – motyogta. Melan odapillantott, de szó nélkül folytatta a számítgatást.
– Hasalj végig az üléseken! – mondta Sámán.
Leon vállat vont, és végighasalt. Sámán inas keze megragadta, és sajgó izmait gyúrta, gyömöszölte. Jó alapos masszírozásban részesítette.
– Ez jó... – nyögte Leon, és lehunyta a szemét. Észre sem vette, a kis ember mikor hagyta abba, mert egyszerűen elaludt.
Arra ébredt, hogy a terepjáró ált, és Bahat őt rázogatja.
– Ébresztő, hasadra süt a hold!
– Mi... mi van?
Melan a hátát a terepjáró oldalfalának támasztva mereven ült, szemüvegét levéve a szemét dörzsölte. A hátán kiképzett zsákban a kis majom összekucorodva aludt. Az oldalajtó nyitva állt. Sámán nem volt sehol.
– Kimehetsz, ha akarsz – bökdöste vigyorogva Bahat. – Fél órát állunk... Nyújtózkodj egyet, de ne kószálj messzire, mert hamarosan telihold lesz, és már prédára lesnek a sötétség fenevadai!
Leon Melanra pillantott. A technokrata hátravetette a fejét, és behunyt szemmel szuszogott.
Leon kibújt az ajtónyíláson. Mélyet szippantott a friss éjszakai levegőből. Fázósan húzta össze magán a zubbonyát, és az égre pillantott. A hold épp most bújt elő egy felhő mögül, sápadt fénye magas, komor árnyakra esett. Keskeny völgyben álltak, amelyet meredek sziklafalak vettek körül. Sámán a fűben térdepelt, és halkan mormogott. Rajta túl ötven lépésnyire a harcirobot őrködött. Vaskos, korong alakú feje zümmögve forgolódott nyakatlan törzsén. Feje búbján az apró antennák, fémdrótok önálló életre kelve ingadoztak.
– Nem érzek mágiát – morogta Sámán a fűből. – De azért maradjatok a közelben!
Bahat is kibújt, és hatalmas pallosával összevissza csapkodott, mintha legyeket kergetne. Csak úgy suhogott a levegő. Úgy látszik Ő is igényelte a testmozgást.
Nem messze tőlük hegyipatak csörgedezett. Leon odasétált, és a sebes vízen fickándozó holdsugarat nézte.
– Ne igyál belőle! – intette Babát két suhintás közben. – Mert ha összehányod a padlót, neked kell felmosni.
– Mi?
– Ez már a mutánsok területe. Ki tudja, mivel mérgezik a vizet azok a torzszülemények.
Leon felfigyelt arra, milyen megvető hangsúllyal ejtette ki ezt az utolsó szót. Az android beszél torzszüleményekről!
Teleszívta a tüdejét a hűvös, friss levegővel. Tornázott egy kicsit, hogy felfrissüljön. Álmossága szertefoszlott.
– Mire várunk? – kérdezte végül. Babát megrántotta behemót vállát.
– Ez is hozzátartozik az optimális variációhoz. És mint tudod, a gépek tévedhetetlenek. Ez a fél óra legalább két tízezred százalékot tesz ki...
Leon meglepetten vette szemügyre az androidot. Viccel ez, vagy komolyan beszél?
A völgy hosszúkás volt, és enyhén felfelé lejtett. Előttük egykilométernyire összeszűkült, és a sötétben nem látszott, van-e átjáró a sziklafalban, vagy kerülniük kell valamerre. De a patak mindenesetre abból az irányból eredt.
Váratlanul halk pukkanás hallatszott, és zöld fények villantaik fel a hold előtt, mintha különös színű hullócsillagok zuhannának alá.
Bahat abbahagyta a kardsuhogtatást, és csonka csuklóját a fejére tette, mintha meg akarná vakarni a kopasz golyóbisit. Sámán is felegyenesedett ültében, és rezzenéstelen arccal hallgatózott.
Újabb zöld csillag húzott fel az égbe, szétpukkant, és zöld tűzijáték tárult a szemük elé.
– Melan! – mondta határozottan Bahat. – Melan, gyere!
A technokrata arca gyűröttnek hatott, de már a szemén volt a szemüveg, amikor kidugta a fejét a terepjáróból.
Újabb zöld fény kúszott fel a magasba, és pukkant szét smaragdszínű szikraesőt szórva.
– A jelzőrakéták – mutatta Bahat. – Zöld. A vészhelyzet jele. A kommandósokat támadás érte.
A kis majom felriadt a technokrata hátizsákjában. Szinte emberien dörzsölte a szemét, majd lenyúlt, és bekapcsolta Melan beszélődobozát.
– Látom – recsegte Melan. Visszahúzódott a terepjáró belsejébe, és a komputert faggatta.
Leon hipnotikusan figyelt a hátuk mögé, amerről a zöld jelzőrakéták jöttek. Ott messze, túl a sziklákon, két szirt között vörös dió fénylett, amelynek a belsejében fekete pontok mozogtak. Elmosódott hangfoszlányok hallatszottak, de oly halkan, hogy képtelenség volt megállapítani, csak a szél motoszkál-e a völgy növényei között, vagy a távoli csatazaj hatol a fülükbe.
– Choler rajtuk ütött – magyarázta Bahat. – A kommandósaink biztos távolságból követtek minket, hogy időben közbeléphessenek, ha bajba keverednénk. A végén még nekünk kell közbelépnünk, hogy megoldjuk a gondjukat. Ami persze nem is baj... Sosem árt egy kis kardforgatási gyakorlat...
Melan kihajolt a terepjáró ajtaján.
– Befelé! Gyorsan!
Bahat éleset füttyentett. Roppant pallosával a robot felé intett. Az abban a pillanatban megindult feléjük, mintha nem is gurulna, hanem a levegőben suhanna.
Hamarosan mindenki belül volt, Bahat bebiztosította az ajtót.
Leon a körmét rágta.
– Tovább! – üt ásította Melan a harcirobotot. – Irány változatlan; másfeles sebesség!
A terepjáró szinte azonnal megremegett, és megindult.
– Ettől féltem – morogta Bahat. – Pedig őrült nagy kedvem lett volna megtáncoltatni néhány pokoli kreatúrát!
Melan a fejét rázta.
– Sorsukra kell hagynunk őket. Boldoguljanak, ahogy tudnak. Jó esetben is keveset nyerhetnénk azzal, ha visszamennénk, ez rossz esetben egyenesen katasztrofális lenne. És épp elég baj az nekünk, hogyha elveszítjük őket. Mégha átverekedik is magukat, az esélyeink 4,67 százalékot zuhannak. És ha nem... az esélyzuhanás... 6,23-9,62 százalék közé esik attól függően, mekkora veszteséget tudnak okozni Cholernek. Reálisan értékelve, nem gondolom, hogy túl sokat, és ez azt jelenti, hogy a továbbiakban 43,38-as alapeséllyel számolhatunk mindaddig... amíg más tények nem módosítják. Kellemetlen.
– Kellemetlen? – húzta el a száját Leon. De nem folytatta, mert eszébe jutott Melan korábbi fejtegetése. És mellesleg kénytelen volt belátni, hogy racionálisan igaza van... Mégis bosszantotta, hogy a technokrata ilyen számszerűen képes beszélni bajtársai pusztulásáról.
Előremászott Bahat mellé, és a holdfénytől megvilágított terepet figyelte. Igen, itt mintha már felfedezett volna valami halvány útféleséget; talán csak egy csapást, talán csak máshogy nőtt a rövidszárú, mohaszerű fű.
Bahat valamit motyogott az orra alatt, de Leon nem hallotta, miről beszél. Zötykölődve, döcögve haladtak tovább, mert dacára az egykori útnak, a terep igencsak egyenetlennek bizonyult.
– Mostantól versenyfutás – magyarázta Bahat bosszúsan. – És félő, hogy mi vagyunk a lassúbbak.
Gyors iramban haladtak a járatlannak tűnő, köves tájon az égbenyúló, meredek hegyoldalakat kerülgetve. Itt-ott zöld növényzetű, üde völgyeken döcögtek keresztül. Tarka madárseregek röppentek fel körülöttük, nagyobb testű madarak köröztek az időközben kivilágosodó égen.
Leon csendben ült Bahat meg a robot között, és a tájat szemlélte. Amikor az első köröző madarat megpillantotta, összeszorult a torka, mert azt hitte, a karmazsinszínű óriásdenevért látja.
Bahat dudorászott. Alig-alig szóltak egymáshoz. Ha mégis, többnyire a változatos tájra tettek megjegyzést.
– Itt csak madarak és mutánsok élnek – mondta egy ízben Bahat. – A csatározások viszonylag kevésbé érintették.
– És a Vértó?
– Mármint a Kaskah? – Bahat vállat vont. – Szellemek és kísértetek birodalma. De nem Choler kísérleteié.
Leon várakozóan nézett az óriásra. De az nem folytatta, csak bólogatott, majd újra dudorászni kezdett.
A sziklás rész elmaradt mögöttük. Most már kizárólag füves, zsombékos talajon haladtak. Néhol vizes, ingoványos felületre hajtottak, de a lánctalpasnak ez sem okozott gondot. Mielőtt a síkságból újra dombok közé bújtak volna, jobbfelől sötét erdősávot pillantottak meg. Bahat észrevette Leon pillantását.
– Kash, a Kaskah új lefolyása. Lusta, rozsdaszínű folyó.
– Az új meder, amely a tó keletkezése után jött létre?
– Igen. Mi a régi meder vonalát követjük.
Leon a folyót határoló, mélyzöld sávot fürkészte. Hirtelen úgy rémlett, mintha az velük párhuzamosan, de nagyobb sebességgel mozogna. Megdörzsölte a szemét.
– Nézd csak!
Bahat odafordult, és azonnal vad káromkodásban tört ki.
Melan bedugta a fejét az irányítófülkébe. Egy szem tablettát csúsztatott Leon kezébe. Ő bár nem volt éhes, habozás nélkül lenyelte.
Melan összehúzott szemmel meredt a mozgó zöld sávra, majd intett Leonnak, hogy üljön arrébb. Letelepedett a negyedik ülésre, és bekapcsolta a kis képernyőt. A jobboldali tájra hangolta, felnagyította. Tisztán látták, mik azok a mozgó dolgok: jókora zöld szörnyetegek, másfélszer akkora szárnyakkal, mint a testük. Olyan alacsonyan repültek, hogy a hasuk szinte a növényzetet súrolta. Mindegyikük hátán elmosódott, árnyszerű alak lovagolt.
– Choler mocskai – recsegte Melan. – Elénk vágnak.
– Sárkányok? – kérdezte Leon.
– Wyvernek – magyarázta Bahat. – Jóval kisebbek, mint a sárkányok, és kevésbé halálosak.
– A sárkányok nem fértek volna keresztül azon a hasadékon, amelyen átjöttünk – mondta Melan. – Ahhoz pedig túl súlyosak, hogy átrepüljenek a sziklafal fölött. Sohasem bírnának olyan magasra emelkedni. A komputer 87,64 százalékot adott rá, hogy Choler wyverneket küld.
– És mennyi az esélyünk ellenük? – kérdezte Leon. Szeretett volna megnyugtató számadatok mögé rejtőzni.
Melan vállat vont.
– Más tényezőktől függ. Jelen pillanatban kielégítőek. – Kielégítőek? Mit jelent az, hogy kielégítőek?
– Azt, hogy kielégítőek – válaszolta nyugodtan Melan. Visszafordította a kamerát, és kikapcsolta.
Bahat a szemét meresztette.
– Mintha... állna valaki annál a bokornál.
A síkság véget ért, hamarosan két meredeken emelkedő domb között kellett folytatni útjukat.
Melan újra bekapcsolta a kamerát, és átadta a vezérlését Bahatnak. Az android egy pillanat alatt fókuszálta a képet. Vékony alak álldogált a jobboldali domb melletti bokornál, és feszülten nézett feléjük. Vörös hajú lány volt, két apró szarvacskával a homlokán, bokáig érő, ezüst színű köpenybe burkolózva.
Alig két kilométerre lehetett. Leon azonnal felismerte.
– Chlovia! – motyogta. – Choler boszorkánya!
– Lassíts! – parancsolta Melan a robotnak. A kis majom feszülten hallgatózott a nyakában. A kocsi határozottan lassított. – Még lassíts! Bahat! – Az óriás bólintott. Kimászott az üléséből, és elhelyezkedett a gépágyú mögött.
– Igen, ez Chlovia – lihegte mögöttük Sámán. – És egyedül?
– Csel – mondta nyugodtan Melan. Átkapcsolta magához a fedélzeti komputer vezérlését. Felnyitotta a műszerfal fedelét, és a bentihez hasonló billentyűzet vált láthatóvá. Azonnal kopogni kezdett rajta. Számokat pötyögött be. A gép hosszú számsorokkal, érthetetlen betűkombinációkkal válaszolt. – Fennáll a lehetősége, hogy Choler újra próbálkozik azzal a trükkel, amelyet Leon esetében használt: hamis információkkal küldi hozzám egy szolgáját. – A fejét rázta. – Az optimális megoldás... – Bahathoz fordult. – Ha közel érünk, tüzelj!
Leon szíve elszorult.
– És ha tényleg tud valami hasznos információt?
Melan a fejet rázta.
– Az optimális megoldás az, ha semmit nem mond.
– Chlovia nem áll Choler hatalmában – vélte sipító hangján a sámán. Meszelt arca megrendült. – Még sohasem hagyta el Monarakhot, amióta odakerült. Komoly oka lehet annak, ha most itt látjuk.
Már szabad szemmel is látták az ezüstös köpenybe burkolózott, vékony alakot.
A lány kilépett az útra, integetett. Melan Bahathoz fordult.
– Mire vársz?
Bahat tüzelt. Leon behunyta a szemét. Nem akarta látni, mint ég porrá a lány. Hallotta a lángcsóva süvítését, a tűzgömb pukkanását, a lány halk kiáltását.
– Lőjj újra! – recsegte Melan. Leon kinyitotta a szemét.
A lány ott állt a tűz közepén, de a fejére húzott köpeny megvédte a lángoktól. Újabb lángcsóva vágódott pontosan a lába elé. Felrobbant. A lángok egy pillanatra magukba nyelték, de csak a növényzet égett körülötte. Neki nem esett bántódása.
– Nincs anyag, amely kibírná ezt a hőt! – recsegte Melan.
– Csak a mágia – motyogta Sámán.
Leon látta, hogy a lány kipillant a köpenye alól, ajka mozog.
– Valamit mond! – kiáltotta. – Valamit akar! Melan egy pillanatig gondolkozott. A műszerfalhoz nyúlt, és bekapcsolta a külső mikrofont.
– ...Melan! – hallatszott kívülről a lány izgatott hangja. – Legalább te segíts, Leon, ha már ennyit kockáztattam miattad! Fontos hírt hozok! Leon, szólj, hogy engedjenek be... mielőtt Choler felfedez, és elpusztít az árulásomért!
Leon szótlanul pillantott Melanra. A technokrata szeme nem látszott a sötét szemüveg alatt.
– Sámán! – mondta hűvösen. – Ellen tudsz állni a mágiájának?
A kis ember sűrűn bólogatott.
– Itt benn a rúnáim még Choler mágiájától is védenek.
– Kimegy, behozod, és mindvégig védsz minket a legcsekélyebb mágikus támadástól is!
Sámán máris indult.
– Bahat! – recsegte Melan. – Figyeld a környéket! Készülj fel egy nagyobb támadásra!
Leon a harcirobotra nézett. A terepjáró kormányzásán kívül ezidáig még semmi hasznát nem vették.
– És ez? – bökött rá. – Nem ez a leghatékonyabb fegyverünk?
Melan odapillantott, de nem válaszolt. Odakinn feltűnt Sámán. Sietség nélkül a lány felé tartott, de az óvatosságból nem húzta le a fejéről az ezüstös köpenyt. Amikor a kis ember odaért, köszöntötték egymást, és dacára a külső mikrofonnak, olyan halkan beszélgettek, hogy egy szót sem lehetett érteni. Ám hamarosan elindultak a terepjáró oldala felé.
Chlovia bemászott, Sámán mögötte. Melan intésére Bahat azonnal megragadta a lányt, leráncigálta róla az ezüstös köpenyt, és vastag fémbilincset rakott a csuklójára. A lány szomorkásan mosolygott, de nem ellenkezett.
– Tovább! – parancsolta Melan a harcirobotnak. A terepjáró meglódult. A technokrata bemászott a szállítótérbe, Leon pedig az irányítófülkéből pislogott hol az útra, hol pedig a lányra.
– Üdvözöllek, vendéglátóm! – mondta Chlovia cinikusan. – Látom, barátságosan bánsz a vendégeddel, aki az életét kockáztatta, hogy segítsen neked.
– Choler kéme nem érdemel mást – recsegte Melan. A lány elvörösödött. Felfújta az arcát. Majdnem szétrobbant a dühtől.
– Nem vagyok kém! – sziszegte. – A saját akaratomból jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket!
– Figyelmeztetni? Mire?
– Choler megtudta, hogy kudarcot vallott Leonnal. Más tervet eszelt ki. Fogalmam sincs, mit, de azt tudom, hogy nem messze innen csapdát állított. Beszorultok egy völgybe, és körülvesz minden irányból. El akar pusztítani mindannyiótokat!
– Igen? – kérdezte Melan rezzenéstelenül.
A lány szemében cinkos fény bujkált. Leon gyanakodva nézte.
– Chlovia! – mondta. – Mit titkolsz? Choler Sötét Lángja lobog a szíved körül?
A lány Melant nézte.
– Tudom, nem hiszel nekem. De az életem a kezedbe adtam... Miért tettem, ha nem bizonyításként?
– Choler megbízására.
Sámán közellépett a lányhoz, és szimatolt.
– Nem érzem a Sötét Láng szagát. Chlovia a fejét ingatta.
– Mert nincs rajtam! Nem Choler küldött...
Melan megragadta a lány meztelen karját, maga felé fordította.
– Choler küldött – mondta neki. – Hogy figyelmeztessen arra, amit amúgy is tudunk! De miért?
A lány kirántotta a karját, és az ajkát rágta.
– És ha így van? – háborgott. – Ha azzal kezdem, hogy Choler küldött, nem hisztek nekem.
– Semmiképpen nem hiszünk neked – jegyezte meg Melan.
A lány nagy levegőt vett, mintha tele torokból üvölteni akarna, de aztán csak fújt egyet. Vállat vont.
– Ostobák vagytok – mondta gúnyosan. – Azt hiszitek, mindenki ellenetek van? Igen, Choler bízott meg vele, hogy figyelmeztesselek a közeli támadásra. Mindez persze csak áltámadás lesz. Arra szolgál, hogy amennyire lehet, meggyengítsen benneteket, és elhitesse veletek, hogy szétvertétek Choler seregét. Hogy ne gyanakodjatok... De azzal már nem bízott meg Choler, hogy azt is eláruljam, hogy ez csak áltámadás. Ezt magamtól teszem... és lehet, hogy Choler elpusztít érte. De figyelmeztetnem kell benneteket, hogy rossz irányt követtek. Ezen az úton nem juttok a Kaskahhoz...
Melan enyhén meghajtotta a fejét.
– Nem?
– Ez az út nem a Kash kiszáradt medre. Egyenesen Keorathba visz... a Rendellenes Nép fővárosába... vagy ahogy ti mondjátok, a mutánsok közé...
Leon felkiáltott.
– Mi?
Melan a fejét rázta.
– A térképem hiteles. A komputer szerint ez a jó irány. A lány fülsértően nevetett, és letelepedett az egyik ülésre.
– A géped jól működik, igaz? De honnan veszi az adatait? Egy régebbi betáplálásból. És ha az hibás volt, honnan fogja tudni a gép? De én tudom. Erről a vidékről származom. Gyermekkorom óta ismerem ezt az álutat, amely a területünkre merészkedők elbolondítására szolgál. Aki követi, a népem csapdájába esik... és szörnyű módon pusztul el. Kiközösítettek vagyunk; de nem is kívánjuk idegenek társaságát. Aki bemerészkedik a birodalmunkba, elpusztítjuk. Nem hisztek nekem, igaz? Itt van Sámán... ő megmondja, igazat beszéltem-e. Gondolkozz, Sámán! Jusson eszedbe mindaz, amiről egykor beszélgettünk! Visszatért valaki élve azok közül, akik a Kaskahhoz indultak? Sohasem jutottak el oda. Legyen eszetek! Hallgassatok rám, és bízzatok bennem! Elvezetlek benneteket az igazi úthoz, amely a Kaskahhoz visz! Melan a klaviatúrán dobolt.
– Nincs okom rá, hogy higgyek neked. Tehát nem teszem. Folytatjuk az utunkat az eredeti tervek szerint. A foglyom vagy. Maradj nyugton, ne próbálj menekülni, ne próbálj a mesterednek jelt adni, különben Babát az első gyanús jelre lecsapja a fejed. A mágiád itt tehetetlen.
A lány megvonta a vállát.
– Biztos voltam benne, hogy nem hiszel nekem, és rohansz tovább a vesztedbe. Ám legyen! Így én is veletek pusztulok.
Melan még mindig a klaviatúrán babrált.
– Egyetlen elfogadható érvet sem mondtál arra vonatkozólag, miért pártoltál el ilyen hirtelen a korábbi mesteredtől.
– Persze, hogy nem – csattant fel a lány. – A leglogikusabb érvet sem hinnéd el. Ha észérvekre hivatkoznék, Choler cselvetését látnád a szavaim mögött, és még gyanúsabb lennék. Az én érvem az, hogy nem próbálok magyarázkodni. Okom mégis volt rá: szeretem Leon Silvert, amióta megláttam, ő az egyetlen férfi, aki tisztességesen viselkedett velem, és elfogad olyannak, amilyen vagyok! Szeretem!
Leon elsápadt.
– Egy szava se igaz! – suttogta. – Ezzel akarja menteni magát.
– Te sem hiszel nekem? – A lány mélyen elszomorodott. – Amióta elmentél, csak rád gondolok. Látni akartalak. Ezért még azt is megkockáztattam, hogy a kíméletlen Melan kényére-kedvére kiszolgáltassam magam. Nem akarom, hogy elpusztulj... és az én népem okozza a veszted!
Leon a fejét rázta.
– Nézzétek a szemét! Látom rajta, hogy hazudik! Veszélyes nőszemély! Monarakhban a legundorítóbb élelmet rakta elém, kígyóval-békával traktált, és öklömnyi pókokat dobált hozzám! Csak azt leste, hogy űzhet csúfot belőlem!
– Valahogy fel kellett hívnom magamra a figyelmedet! – lehelte a lány. Bánatos pillantást vetett a férfira. – Hiába törtem magam?
Leon hitetlenkedve nevetett, és a fejét rázta.
– Csak bajt hozhat ránk! – vélte Bahat. Megmarkolta a pallosát. – Végezzünk vele most azonnal! Minek várni?
Melan a fejét rázta.
– Majd ha eljön az ideje. Minimális esély fennáll arra vonatkozólag, hogy az úttal kapcsolatban nem hazudott. Ez hamarosan kiderül. Ha tévedtünk, lesz vezetőnk. És amíg a foglyunk – Melan szinte gúnyosan pillantott Leon felé –, addig lesz valaki a kezünkben, akit előreküldhetünk, ha csapdával kerülünk szembe.
Leon behúzta maga mögött az irányítófülke ajtaját, és az utat nézte. Hallotta, hogy odabenn Melan a lányt faggatja a leendő csata pontos helyszínéről, és Bahattal meg Sámánnal megtanácskozza a részleteket.
Órákon át hatalmas dombokat kerülgettek. Élőlényeknek nyomát sem látta. A dombok miatt a folyómenti fás, bokros rész sem látszott jobbfelől. Lassan már esteledett, amikor újra terjedelmes síkságon vágtak keresztül abba az irányba, amerre a felszín ismét egyenetlenül púpozódott.
Bahat nyitotta ki az irányítófülke ajtaját, és belezöttyent az egyik ülésbe.
– Hamarosan ott leszünk a jelzett helyen – mondta. – Melan utasítása, hogy te a belső térben várakozz a harc alatt.
– Kisütöttetek valami haditervet? Bahat vállat vont.
– A robot előttünk halad száz méterrel, szétlő, szétrobbant minden ellenséget. Mi a terepjáróval a hátunkat védjük Choler többi hadteste ellen. Melan vár benn.
Leon bebújt a belső térbe. Nem mert a lány szemébe nézni. Még megbabonázza az az átkozott boszorkány!
– Analizáltam az adatokat – mondta Melan. – Megközelítőleg ötven százalék az esélye annak, hogy a lány az utat illetően igazat mond. Minden jel arra vall, hogy ez az út sohasem volt a Kash folyó medre. A térkép készítői tévedtek. Az adatok tévesek.
Leon csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
– Akkor...
– Hogy Cholerben ne keltsek gyanakvást, folytatom az utat. Ha úgy lesz, ahogy a lány mondja, és a wyvernek megtámadnak, Házéhét szétveri őket. Aztán... követni fogjuk a lány...
– Chlovia a nevem! – mordult fel mérgesen a boszorkány. – Chlovia!
Melan nem zavartatta magát.
– A lány útmutatásait követjük. Ha eljutunk a Kaskahhoz, szabadon engedjük.
Chlovia odanyújtotta megbilincselt kezét.
– Nem lehetne levenni ezeket a vasakat?
– Nem.
Babát dugta be a fejét.
– Mozgás elől!
Melan intett Sámánnak, és mindketten kimásztak előre. Behúzták maguk mögött az irányítófülke ajtaját. Leon kettesben maradt a lánnyal. Az kihívó pillantást vetett rá.
A terepjáró egy pillanatra megállt, aztán jóval lassabban folytatta az útját.
– Most küldték ki a harcirobotot, hogy egyedül szétkergesse Choler seregét – mondta Leon. Letelepedett a lánnyal szemközt.
Chlovia nem szólt semmit, csak a szeme villogott.
– Tényleg belém estél? – kérdezte kíváncsian a férfi. – Monarakhban egy szóval sem említetted. Meg kell mondanom, nem szimpatizáltam veled túlságosan, mégha azt mondtam is...
A lány hátravetette a fejét, és idegesen nevetett.
– Ne legyenek illúzióid! – mondta megvetően. – Annyit se számítasz nekem, mint egy darab kavics a Kash sodrában. Ugyanúgy kezellek, mint Sang, Choler vagy Melan. Eszköz vagy, semmi egyéb.
Leon bólintott.
– Mi más lehetnék? Eszköz vagyok. De én döntöm el, kié. És a tied nem kívánok lenni!
A lány vállat vont.
– Melané?
– Melan... embernek tekint. Az emberiség érdekében harcol.
A lány fülsértően nevetett.
– Nahát! Ez meglep! Lefogadtam volna, hogy Melan ugyanolyan kegyetlen, hatalomra törő bestia, mint a másik kettő. De úgy látom, ő kifinomultabb eszközökkel dolgozik. Nem a tudatalattidra hat, nem megfélemlítéssel dolgozik, nem az érzéseidre apellál, hanem érvel. Kész magyarázata van mindenre. Ha ő mondja, még az is ésszerűnek látszik, hogy feláldozd magad... az emberiség kedvéért!
– Kár gúnyolódnod! Az ő oldalán állok!
– Gratulálok!
– Sangot vagy Cholert választottam volna?
– Miért kell keresned valakit, aki mellé odaállhatsz, akinek az árnyékában meghúzódhatsz? Lehetnél a magad ura. Akkor nem kellene a sok rossz közül a kevésbé rossznak tűnőt választanod. Az ilyen viszonyítás lerombolja a megfelelő ítélőképességet. Ne a három hatalmasságot mérd egymáshoz, hanem ahhoz a mércéhez viszonyíts mindent, amelyet te állítasz fel önmagád számára. Ha az elveidet követed, nem esel abba a hibába, hogy a sok rossz közül a legkevésbé rossz mellett döntesz... Ha nem választod egyiket sem, sokkal okosabban cselekszel.
Leon bólogatott.
– No persze! Válasszalak inkább téged, mi? Te milyen hatalmat képviselsz? Mire akarsz rávenni, kivel játsszak össze az Éj Kövének megszerzésére?
A lány előrehajolt, és villogó szemmel meredt rá.
– Senkinek! – sziszegte jelentőségteljesen. – Szerezd meg a varázsszert, de ne add senkinek! Ragadd magadhoz a hatalmat, vagy pusztítsd el, hogy senkié se lehessen. Ha ezt teszed, sokkal helyesebben cselekszel, mintha Melannak, Cholernek vagy Sangnak juttatnád!
Leon meglepődött a lány hevességén.
– Kinek dolgozol?
– A népemnek. A mutánsoknak. Mi sohasem láttunk sok jót a Cherubion nevezetű szövetségben, külön húzódtunk. Kevanaar nem kényszerített bennünket semmire, hagyta, hogy éljük az életünket. Bennünket senki sem zavart, és mi sem másokat. Az isten távoztával azonban megváltozott a helyzet. Három tanítványa közül bármelyik szerzi is meg az Éj Kövét, első dolga lesz, hogy a gyűlölt és rettegett mutánsokat leigázza. Akinek hatalom van a kezében, nem tűri más függetlenségét.
– Értem – mondta Leon. – Szóval nem azért jöttél utánam, mert szerelmes vagy belém, hanem azért, hogy megpróbálj megtéríteni saját ügyednek. Nem fog sikerülni. Én már döntöttem.
A lány szomorúan nézett rá.
– Nem akarlak megtéríteni semmilyen ügynek, csak elmondtam, én milyennek látom a helyzetet. A népemet féltem. Bár vannak köztünk kiemelkedő képességűek, összességében gyengék vagyunk. Fennmaradásunk csak annak köszönhető, hogy a három hatalmasság egymással marakodott. De ha bármelyikük megszerzi a hatalmat, eszébe jut ez a független nép.
– Ha így lenne – mondta Leon elgondolkozva –, nem jöttél volna, hogy figyelmeztess bennünket a téves irányra. Hagytad volna, hogy gyanútlanul besétáljunk a néped csapdájába, és áldozatul essünk. Talán engem féltettél?
A lány lehunyta a szemét.
– Ez az út valóban a népem fővárosába vezet. Nem engedhetem, hogy odatévedjetek. Nem titeket féltelek, hanem őket... Ez a jármű a harcirobottal, Bahattal, Sámánnal meg Melannal olyan erőt képvisel, amilyennel a mieink nem tudnának dacolni! Arról nem is beszélve, hogy a nyomotokban érkeznének Choler seregei. Keorathot, a Rendellenes Nép fővárosát porig rombolnák, a népét kiirtanák. El kell térítenem benneteket!
– Újabb csapdába?
– Csapdába? – nyögte a lány, és teljesen összetörtnek látszott. – Miféle csapdába? Mi nem készítünk csapdákat, csak álcákat. Melan gyanakszik rám. Ha nem jut elfogadható időn belül a Kaskahhoz, visszafordul, és követni fogja az eredeti irányt. Erre nem kerülhet sor. Rá kell vennem, hogy kövessen. Vállalom, hogy a Kaskahhoz vezetem.
– Kockáztatod, hogy megszerezze az Éj Kövét?
– Kénytelen vagyok. Ha nem teszem, azonnali pusztulást okozok, így talán még késleltethető. És ha sikerülne neked megszerezned... benned bízok!
– Ne szórakozz!
– Leon! Abból, hogy azért jöttem utánad, mert megtetszettél, egy szó sem igaz! Érzelmileg közömbös vagy a számomra, de szükségünk van rád! Mi, a kisemmizett, megtűrt nép bízunk benned! Segítened kell! Segíts rávenni Melant, hogy kövessen a Kaskahhoz... és ne öljön meg! Nem magam miatt kérem, én nem félek a haláltól. De életben kell maradnom! Csak ennyit kérek, Leon! Segíts!
Leon felállt, és fel-alá járkált.
– Jól összezavartál, te boszorkány! – morogta. – Azt se tudom, mit gondoljak. Az eszem azt súgja, ne higgyek neked. És azok után, hogy én Melan mellett döntöttem...
– Nem kell elárulnod Melant! – vágott közbe sietve a lány. – Ha úgy gondolod, hogy neki kell sikerrel járnia, segítsd őt! Számunkra ő a legkevésbé rossz megoldás... ha már viszonyítanunk kell. Bár ha ő szerzi meg a varázsszert, előbb-utóbb neki is gondja lesz ránk. Ha úgy döntesz, tarts ki Melan mellett. De... – egy pillanatra elhallgatott, mert a terepjáró csikorogva megállt. – De mindannyian tudjuk, hogy a vers második szakasza végén lesz Choler igazi támadása. Ezt Melan is tudja, és bizonyára kidolgozta az ellenlépését. Ha Melan győz, rajtad áll, kiállsz-e mellette. Ha Choler... a mágus dühétől csak én menthetlek meg! Téged... és persze a népemet! Régóta élek már Choler várában, hogy rájöjjek a Sötét Láng Urának egy apró gyenge pontjára. Talán képes lennék dacolni a haragjával! Kössünk egyezséget, Leon! Neked csak annyi a dolgod, hogy segíts rábeszélni Melant, kövessen a Kaskahhoz, és állj ki mellettem, ha meg akar öletni. Cserébe én is kiállók melletted akár Choler ellen is, ha az események olyan fordulatot vesznek.
– Már azt hittem, nem kell több kényszerű döntést hoznom! – jajdult fel Leon. – Chlovia! Micsoda boszorkány vagy!
– Csak tanonc! – vigyorgott a lány, és Leon most pontosan olyannak látta, mint Monarakhban. Valami szellemeset akart válaszolni, de ebben a pillanatban a terepjáró megrendült. Óriási dörrenés hallatszott.
Amikor magához tért, a terepjáró már újra mozgásban volt. Nem hallatszottak újabb pukkanások, robbanások. Véget ért volna a csata? Felült. A szomszédos négy ülésről Chlovia pislogott felé.
– Aú! – mondta tömören Leon, amikor felült, és kitapintotta a púpját. – A csudába!
Sámán a szokásos helyén kuporgott a fehér porral teleszórt részben. Melan a komputer képernyőjét bámulta. Az irányítófülke ajtaja félig nyitva állt, kilátszott a harcirobot fémkarja és Bahat izmos jobb válla. A lamellákon át nem szűrődött be fény.
– Mi történt? – nyöszörögte Leon. Melan odafordult.
– Látszat támadásnak is gyenge volt – közölte. – Néhány wyvern röpült ránk, de Házéhét elintézte őket.
– Megyünk tovább?
– Bizonyos értelemben.
– Ez az út rossz irányba vezet – nyögte Leon. – Menjünk arra, amerre Chlovia mondja!
– Arra megyünk. Reggelre elérjük a Kaskah völgyét. – Elhallgatott, majd komoran hozzátette. – Ha nem úgy lesz, a lány meghal.
Az éjszaka eseménytelenül telt el. Leon egy ideig Bahat mellett ült, hogy kerülje a falikarhoz bilincselt lány pillantását. Aztán megunta, hogy a sötétbe bámuljon, és Bahat monoton dudolászását hallgassa. Behúzódott a helyére, és kényszerítette magát, hogy álomba merüljön. Képzelete azonban meglódult: álmában lidércekkel és harcirobotokkal csatázott az Éj Kövéért. Egy hatalmas, éjfekete sziklát talált. Mozdítani sem bírta, és sehogy sem tudta előcsalogatni a varázserejét.
Arra ébredt, hogy a terepjáró döcögése még a szokásosnál is vadabb. Meredeken haladhattak felfelé. Leon nem csatolta magát az ülésekhez, így a jármű vége felé csúszott. Megkapaszkodott, és felült. Melan, Sámán és Bahat elől ült az irányítófülkében. Chloviának nem csak a kezét, de mindkét lábát is az üléshez bilincselték. A lány üres tekintettel meredt maga elé.
– Azt hitték, te ütöttél le? – kérdezte Leon döbbenten.
– Egy frászt! – mondta a lány a szokásos flegmaságával.
– Szóval nem azért kötöztek meg ennyire. – Fejével Melan felé intett. – Mivel sikerült meggyőzni, hogy higgyen neked?
A lány arcán keserű mosoly villant.
– Mindent hallott. Bekapcsolva hagyta a belső mikrofont. Gondolom, most is hallja, amit beszélünk.
Leon az ajkába harapott. Próbálta felidézni, mondott-e olyasmit, amit Melan negatívan értékelhet. A lány kitalálta, mi aggasztja. Megnyugtatta.
– Szerencsére nem tudtalak rábeszélni, hogy konspirálj ellene. Mert akkor te is megbilincselve ülnél itt.
– Nem hiszem – felelte gyorsan Leon. – Én Melannal tartok.
– Ha-ha! – gúnyolódott a lány. – Mert tudod, hogy most is lehallgat, mi? Én meg már kezdtem azt hinni, hogy megértetted, amit a hatalomról szónokoltam. Köpönyegforgató vagy, Leon Silver. Nincsenek elveid. Mindig arra fordulsz, ahonnan a nap süt, ha pedig fújni kezd a szél, behúzod a farkad.
Leon kényelmetlenül pillantott körül. Mit provokálja ez a lány? Tudja, hogy a beszélgetésüket lehallgatják. Mit akar?
– Tartom az ígéretem – mondta komoran. – Ha tehetem, szólok az érdekedben.
A lány nevetett, majd tüntetőleg elfordította az arcát.
Leon kinyitotta az irányítófülke ajtaját. Erős fény tűzött a szemébe. Felfelé kapaszkodott a jármű, egyenesen a felkelő nap irányába.
Bahat enyhén előrehajolt. Sámán a kezével árnyékolta le a tekintetét. Melan a képernyőt figyelte, a kis majom elbújt a válla mögött, mert zavarta a szúrós fény.
– Hol vagyunk? – kérdezte Leon hunyorogva.
– Néhány méternyire egy hegy csúcsától – válaszolt Bahat egykedvűen. – Most csak vánszorgunk, de majd azt nézd meg, amikor a túlsó oldalon lefelé zuhanunk a szakadékba!
Az emelkedő egyre lanyhábbá vált. A terepjáró orra már nem sokkal lehetett magasabban, mint a hátulja. A nap szinte a fejük fölül sütött, és egyre kevésbé volt zavaró. Teljesen vízszintesbe kerültek, és fantasztikus látvány tárult a szemük elé. Tágas fennsíkon álltak, a hegy tetején. A túlsó oldal oly lágyan ívelt lefelé, mintha domboldal lenne. És a lejtő végén, a roppant hegyektől ölelt völgyben vörös vízfelület csillogott.
– A Vértó! – sipította Sámán. – A lány nem hazudott!
– Igen, a Kaskah – állapította meg Melan. A robot nem tudva, merre menjen, megállította a terepjárót. Melan intett Bahatnak, hogy vegye át. Óvatosan indultak lefelé.
Jó ideig vízszintesen mentek előre a füves fennsíkon, aztán a jármű orra lefelé billent. Valamivel gyorsabban haladtak tovább a kiálló sziklákat, a rozoga bokrokat, a göcsörtös facsoportokat kerülgetve.
Leon képtelen volt levenni a szemét a varázslatos, cinóberszínű vízfelületről, amely rendellenesen fodrozódott, mintha szellemek cirógatnák a felszínét. Sötétzöld füves terület övezte. A folyónak egyáltalán nem nevezhető Kash-patak a túlsó part felől ömlött a tóba, és szinte derékszögben folyt le belőle. A tó közelében a patak vize ugyanolyan cinóberszínű volt, de ahogy távolodott, ez az árnyalat egyre inkább rozsdaszínűre váltott. A sötétzöld növényzet is kifakult, és elhalványult.
A tó átmérője nem lehetett több két-három kilométernél. A pajzsformájú meder közepéből faóriás nyújtózott az ég felé. Csupasz, fekete ágai természetellenes szögben álltak ki a törzsből, mintha hatalmas karok lennének.
Chlovia is láthatta a tó vörösét, mert követelőzni kezdett.
– Igazat mondtam – kiabálta. – Eljutottál a Kaskahhoz a segítségemmel. Melan! Mit akarsz még tőlem? Miért nem oldozol el? Leon, mondd neki, hogy oldozzon el!
Leon vállat vont, és nem szólt semmit. A lány erre dühös átkozódásban tört ki, de senki sem törődött vele.
Döcögve, rázkódva mászott le a terepjáró a csak látszólag könnyű terepen. Orral a víz felé megállt a parton. Bahat leállította a motort, de senki sem mozdult. Megbabonázva meredtek a furcsán fodrozódó tóra.
Melan felegyenesedett.
– Állítsd át a gépet vízjáróra! – mondta. Kibújt a friss levegőre. Leon azonnal követte.
A part közelében a homokos fövényen rákok mászkáltak. A levegő üde volt, érződött a víz közelsége. Egyetlen szellő se rezdült.
Leon a furcsa fodrozódásokat nézte. Úgy tűnt, mintha olykor-olykor roppant sötét tömegeket látna a felszín közelébe emelkedni. De az árnyékok mindig eltűntek, csak a fodrozódás maradt.
– A hősök lelkei! – mondta Bahat. – Kísértetjárta vidék.
Chlovia kivételével mindenki kiszállt. A lány dühöngve kiáltozott utánuk.
– Engem is engedjetek ki! Megbánjátok, ha itt hagytok megrohadni! Leon, te átkozott, hát ennyit ér az ígéreted? A hollók vájják ki a szemeteket, pokolfajzatok! Choler lidércei csámcsogjanak a lelke t ekén!
Leon kérdőn nézett Melanra. A technokrata félreértette a pillantását, és a tó közepén meredő roppant fatörzsre mutatott.
– A Csontfa! Gyökerei között kell keresnünk Gilgarat kardját.
Leon megvakarta a fejét. Visszanézett a bilincseit rángató lányra, de más vonta magára a figyelmét. A terepjáró különös átalakuláson ment át. A teteje szétnyílt, mint egy különös acélvirág szirmai, és az ülések szintjéig hajlott. Olyan lett, mint egy nagy acéltutaj.
Bahat egy műanyag dobozzal szaladgált körülötte, és sűrű, barna folyadékot fröcskölt minden nyílásra vagy csatlakozási pontra. Vízállóvá tette.
– Azt hittem, tengeralattjáró lesz – mondta csodálkozva Leon.
– Ez nem tenger – szögezte le Melan. – Csak tó.
Leon ismét a vöröslő víz felé pillantott.
– Nem lehet túl mély. Vagy a fa egy víz alatti domb tetején nőtt?
Melan arrébb sétált néhány métert, és más szögből is szemügyre vette a fát.
– Alig hiszem – válaszolta az előbbi kérdésre. – Hamarosan kiderül.
Leonnak szöget ütött a fejébe valami. – Vízálló Házéhét? – kérdezte reménykedve.
– Nem.
– Akkor ki fog lemerülni a kardért? Melan az átalakuló terepjáró felé pillantott.
– Rick Ashtonnak szántam ezt a szerepet, aztán... a lány felbukkanása megoldotta ezt a kínos kérdést.
Leon nagyot nyelt. És ekkor, mintegy végszóra a legnagyobb fodrozódásból egy hatalmas, pikkelyes fej bukkant elő, és vizenyős szemével rájuk bámult. Száját kissé szétnyitotta, mintha csodálkozna. Ezáltal láthatóvá váltak a rettenetes tépőfogai. A szörny máris elmerült a víz alatt, létét csak a fodrozódás jelezte.
Melan elhátrált a parttól, intett Leonnak.
– Vissza a terepjáróhoz!
Mire visszaértek, Babát már a gépágyút állítgatta, a szélvédő előtti lemezen rögzítette.
– Ne vesztegessük az időt! – parancsolta Melan. – Szörnyetegekre csak akkor lőjj, ha támadnak! Nem szükséges feldühítenünk őket.
Felmásztak a komppá lett terepjáró oldalán. Bahat beindította a motort, és a fémalkotmány araszolva indult meg a víz széle felé. Orra csobbant, és a víz egyre feljebb nyaldosta a jármű oldallemezeit. Mintha a tó fenekén akarnának haladni. Aztán az alkotmány megbillent, hátul forogni kezdett valami, és lassan tolta őket előre a víz felszínén.
A víz áttetsző volt; a fenéken lehetett valami, ami a vöröses színt okozta, vagy túl nagy lehetett a mangántartalma.
Komótosan siklottak a csupasz fa felé. Leon nem mert Chloviára pillantani. A lány is megsejthette, milyen feladatot szántak neki, mert abbahagyta az átkozódást, és zordan meredt az úszó jármű által vert hullámokra.
Egyetlen szörnyeteg se bukkant fel a közelükben, és alulról sem érte támadás őket. De Leonnak az a hátborzongató érzése támadt, hogy tucatnyi sötét test úszik a közelükben.
A szürke törzs a vízből nyújtózott az ég felé, gyökere nem látszott, és közvetlenül a töve mellől nézve valóságos óriásnak tűnt. A víz fölött két méter magasságig a kérget lehántotta valami.
A komp motorja leállt, de körülöttük tovább kavargott a víz, és ez csak megerősítette Leon gyanúját az őket követő szörnyekről. A többiek is furcsa arckifejezéssel bámultak lefelé.
Melan felegyenesedett, odalépett a lány elé. Chlovia felemelte a fejét, és ijedt tekintettel nézett a technokratára.
– Én... nekem kell lemenni?
Melan bólintott.
– A bokádon meghagyjuk a bilincset. Hosszú, erős zsineget kötünk rá. Ez biztosítja majd, hogy ne próbálj menekülni, és ezzel húzunk fel, ha magadtól nem tudnál feljönni.
– Ez embertelenség! – mondta a lány elszörnyedve. – Odalenn iszonyatos lények úszkálnak!
– Egy kardot kell felhoznod – mondta Melan. – A legendás kardot. Ezernyi kard hever odalenn, de neked azt a kardot kell megkeresned, amely a fa közvetlen közelében van.
– A legenda szerint Gilgarat csontkeze még mindig szorítja – mondta Bahat.
– Jól van – mondta Chlovia csendesen. – Beugróm a vízbe. Könnyebb halál, mintha később végeznétek velem. De remélem, ez okulásul szolgál neked, Leon: így bánik el Melan a segítőivel!
Bahat szabaddá tette a lány kezét. Jobb bokáján meghagyta a bilincset, és egy tekercs damilhoz hasonló zsineget csatlakoztatott rá.
Leon idegesen toporgott.
– Nem lehetne valami más megoldást kitalálni? Melan ránézett.
– Te akarsz lemenni?
– Nézzem ennek a szerencsétlennek a pusztulását?
Melan a fejét rázta.
– Te nem mehetsz. A gyűrű miatt. A lány megy!
– Chloviának hívnak! – kiáltotta a kis boszorkány dühösen. – A halálba küldesz, de még a nevem sem vagy képes megjegyezni!
Leon tehetetlenül tördelte a kezét.
– Mit érünk azzal, ha elpusztul? – kiáltotta. – Akkor valaki másnak is le kell majd mennie... Ezt be kell látnod, Melan!
Melan intett Bahatnak.
– Ne lökd még bele!
A fedélzeti számítógéphez ült, amely a terepjáró jelenlegi formájában olyan volt, mint egy szószék. Valamit gépelt, majd elgondolkozva meredt maga elé. A többiek feszülten várakoztak.
– Igaza van Leonnak – mondta hosszas hallgatás után. – Az esélyünk több mint tíz százalékkal jobb... beleszámolva még az időveszteséget is... ha várunk, vagy elzavarjuk a szörnyetegeket.
Leon felvillanyozva nézett fel.
– Bele kell lőni a vízbe a gépágyúval! – javasolta.
– Vízbe tűzzel? – húzta el a száját Bahat. – Ide robbanógolyók kellenek. – Felemelte csonka bal kezét, és kérdőn nézett Melanra. A technokrata megigazította a szemüvegét, majd bólintott.
Bahat elvigyorodott. A komp pereme fölé hajolt, és a vizet nézte. Aztán amikor feltűnt egy sötét árnyék, a bal csuklójánál torkolattűz villant, és lenn a vízben robbant valami. A felcsapódó vízáradatban akaratlanul lezuhanyoztak.
Leon a meglepetéstől hápogva meredt az androidra. Géppuska van a fickó karjában? Egész fegyverarzenált hord magában!
Bahat bocsánatkérően vigyorgott, majd újabb két robbanógolyót lőtt ki a művégtagjából. A víz fröcskölt, kavargott, mintha valami nagy test rángatózna a mélyben. Aztán a hullámok elültek. Várakozóan meredtek a mélybe.
– Látod, te lány – mondta Melan kegyesen –, vigyázok az életedre. Indulj, mielőtt visszatérnek a mélység rémei!
Chlovia habozott. Esdőn nézett Leonra. Egész testében remegett.
– Tudom, hogy mély a víz. Sohasem fogok felbukkanni újra, ha egyszer lemerülök. A holttestemet felhúzhatjátok, de a kardot nem. Ó, milyen egyszerű lenne mindez, ha látnám! Felhozhatnám anélkül, hogy alámerülnék... Az én speciális erőmmel...
Leon rádöbbent, mi motoszkál már régóta a fejében. Hiszen Chlovia...
– Tárgyakat képes mozgatni az akaratával! – kiáltotta.
– Hogyan? – kérdezte Melan.
– Csak úgy, ha látom, amit mozdítani akarok, és... csak akkor, ha senki sem korlátozza az akaratomat ellenmágiával! – Jelentőségteljesen nézett Sámánra.
A meszelt arcú ember boldogtalan képpel meredt Melanra, és vadul hadonászott.
– Nem engedhetem varázsolni! Ki tudja, mire készül! Melan kissé lehajtotta a fejét.
– Fel tudod hozni a kardot az akaratoddal? – kérdezte a lányt.
– Ahhoz látnom kell! Sámán pedig szüntesse meg az ellenvarázst!
– Jól van – mondta Melan. – Bahat mögötted fog állni kivont pallossal. Lecsapja a fejed, amint valami trükkel próbálkozol. Parancsot adok a harcirobotnak is...
– Tedd azt! – mondta türelmetlenül Chlovia. – Tégy, amit akarsz. De nem elég, ha Sámán megszünteti körülöttem az ellenmágikus körét... Segítenie is kell! Látni és láttatni velem a kard hollétét!
A kis ember felhördült.
– Kettős varázslat! – morogta. – Mélyre kell néznem a víz alá, és ugyanakkor az információkat az ő agyába továbbítanom!
– Meg tudod tenni?
– Rettentő energiaveszteség! – motyogta Sámán. – Órákig kába leszek utána. És amíg ezt a varázslatot művelem, meg kell szüntetnem a mentális pajzsom. Egy erősebb akarat foglyul ejtheti a tudatom!
A lány türelmetlenül legyintett.
– Nekem is fel kell oldanom a mentális pajzsomat. Ugyanúgy hozzáférhetsz az agyamhoz, mint én a tiedhez. És a varázslat legalább annyira gyengít engem is, mint téged... főleg, ha súlyos az a kard!
Bahat bólogatott.
– Ekkora lehet, mint a pallosom. A lány méregette.
– Ha nincs húsz méternél mélyebben, lesz erőm kiemelni.
Melan hallgatott. Aztán intett Sámánnak. A kis ember elfintorodott. Különös jeleket rajzolt a levegőbe, majd behunyta a szemét, mormogott, és a lány felé legyintett. Chlovia nagyot lélegzett, mintha mély vízből bukkant volna elő.
– Nem tervezek semmit! – vicsorgott Sámánra. – Kezdd el!
Sámán a komp szélének dőlt. Belebámult a vízbe, és szinte érzékelni lehetett, amint egyre mélyebbre és mélyebbre lát.
– Hat... méter – mondta szaggatottan. – Nyolc... tizenkettő... ez már a fenék... rozsdás láncing... horpadt pajzs... csorba szekerce... mohlepte koponya... kard... nem ez az... itt a fa gyökere egy csontvázban... Itt a kard! Látom!... Micsoda ormótlan szörnyetegek úszkálnak itt lenn!... Chlovia! Készen állsz?
A lány mélyet lélegzett. Egész testével a korlátra dőlt, úgy fordította a fejét, hogy szarvacskái a víz felé mutassanak.
– Kezdheted – mondta remegő hangon.
Arca megrendült, az ajkai összepréselődtek, a válla meggörnyedt, mintha iszonyú terhet vett volna a hátára.
– Ez... ez dögnehéz! – sziszegte. – Szétpattan az agyam!
Leonnak minden izma megfeszült.
Chlovia a jármű széléhez szorult. Rángatta a testét.
– Megmoccant! – sipította Sámán. – Még! Emeld még! Még!
– Nem bírom!
– Még négy méter!
– Nem...
A lány arca eltorzult a gyötrelemtől, a lába remegett. Fejét erőlködve próbálta felfelé emelni, de egy rettenetes erő minduntalan visszahúzta.
– Másfél... – suttogta Sámán. – Nincs sok már! Chlovia nem válaszolt, csak a fejét rángatta. Fojtott hangok hagyták el az ajkát.
– Fél!
– Segítsetek!
A víz alatt egy kard markolata emelkedett felfelé csigalassúsággal. Megállt, mielőtt a kardgomb kibukkant volna a víztükörből.
– Nem bírom! – sikoltotta Chlovia, és teljes erejéből hanyattvetette magát.
A kardmarkolat kibukkant a vízből, de ahogy a lány hanyatt zuhant, visszafelé csúszott. Bahat elengedte a saját kardját, és jobbjával a kibukkanó markolat után kapott. Nem sok hiányzott, hogy a visszasüllyedő fegyverrel együtt a vörös vízbe csobbanjon, de szilárdan megvetette a lábát, és erőlködve kiemelte a rozsdás vasat.
Roppant méretű fegyver volt. Két méter hosszú, és legalább két tenyérnyi széles. A markolatot bevonó bőr foszladozott, a pengét rozsda marta, roppant mérete mégis diadalmas és fenyegető hatást keltett.
Bahat felkiáltott meglepetésében. Nagy nehezen beráncigálta a járműbe, mint egy óriási halat.
– A mindenit! Nem szívesen állnék le pofozkodni Gilgarattal, ha ezt forgatta.
Melan a kard fölé hajolt, és elégedetten bólintott.
Chlovia a hátán feküdt, fejét a karjával takarta, és halkan sírdogált. Leon segíteni akart; Sámán pedig kihasználta a lány elerőtlenedését, és mágikus köröket rajzolt köré. Leon megrovóan nézett a buzgó kis emberre, de egy szót se szólt.
A lány arca elgyötörtnek hatott, szemében a fájdalom könnyei csillogtak, orra vére úgy szivárgott, mintha bajusza lenne.
Leon egy darab rongyot mártott a vízbe, és megtörölgette vele a lány arcát. Chlovia halkan zokogott, de némi segítséggel felkapaszkodott az ülésekre, és lefeküdt.
Melan parancsot adott a robotnak, és az úszó fémalkotmány a part felé indult.
– Ha ezek után sem veteted le róla a bilincset – háborgott Leon –, akár engem is mellé bilincselhetsz, mert nem leszek hajlandó segíteni neked!
Melan hűvösen mérte végig, de a kard megszerzése fölötti öröme oly nagy volt, hogy nem vitatkozott. Intésére Bahat leszedte a lány bokájáról a bilincset.
Sámán kissé kábán tántorgott a terepjáró hátsó részébe. Különös jeleket rajzolt a fehér porba, aztán összekucorodott a padlón, és lehunyta a szemét.
Lassan úsztak a part felé.
– A kard megvan – mérlegelte a helyzetet hangosan Melan. – Most kell parancsot adni vele a sziklának, amely elzárta a régi folyómedret. A kard érintése fogja megszüntetni a mágiát, amely a helyén tartja a sziklát. Csak így és csakis így mehetünk tovább!
– Chlovia szörnyű erőfeszítést fejtett ki – motyogta Leon. – Vissza is ejthette volna a kardot.
– De nem tette. – Melan a környéket fürkészte. – Merre van az eredeti folyómeder? Az a szikla természetellenesen áll... és az is. Melyik az igazi?
A terepjáró partot ért, és kapaszkodni kezdett kifelé.
Chlovia magához tért. Kimerültén révedt a hatalmas pallosra. Majd észrevette, hogy nincs a lábán bilincs, és csodálkozva nézett körül.
A fémalkotmány megállt. Néhány perc alatt visszaalakult terepjáróvá: a tető összecsapódott a fejük fölött, a delelő nap fényét mesterséges világítás váltotta fel.
A part mentén haladtak a homokos fövényen, itt-ott megálltak, és Melan egy csőszerű műszerrel vizsgálatokat végzett a talajon.
– Ez az – mondta végül meggyőződéssel. Az előttük tornyosuló, legalább száz méter magas sziklára mutatott, amely úgy ékelődött két meredek sziklafal közé, mintha szánt szándékkal préselték volna be.
Melan visszamászott a terepjáróba. A terepjáró felkapaszkodott a baloldali meredélyen, majd megpihent. A hatalmas szikla most a jobb kezük felől esett, és így oldalról jelenlegi helyzete még lehetetlenebbnek tűnt.
– Ha ez a szikla megindul... – jósolta Leon. – Ki fog rácsapni a karddal? Ha újra Chloviát akarod kényszeríteni, tégy le róla.
Melan a fejét rázta.
– Amikor a szikla megindul, agyonzúzza az előtte állót. A lány az egyetlen nélkülözhető közülünk. Meg fogja tenni.
Chlovia komor tekintettel meredt rá.
– Mit nyerek vele? Miért segítsek? Ölj meg most, nekem oly mindegy.
– Oda fogsz menni – mondta Melan. – Önként.
A lány furcsán nézett rá, de nem szólt semmit. A technokrata folytatta.
– Elfelejtetted már, miért jöttél ide? Meg akartad menteni a népedet. Itt a lehetőség. Ha odamégy a karddal a sziklafal alá, és megteszed a rituális mozdulatot, ígérem, nem fogom háborgatni a mutánsokat. Békén hagyom őket, élhetik a saját életüket. Ezért azonban a te életed az ár. A sziklára a közepén kell rácsapni, és ha egyszer megmozdul, minimális esélyed marad.
A lány megremegett.
– Vállalom – mondta hirtelen. Leon felugrott.
– Egy frászt! – kiáltotta a lány kedvenc kifejezését. – Szó se lehet róla! Nem tűröm, hogy mártírságba kényszerítsd! Már így is többet tett az ügyedért, mint a leghűségesebb szolgád! Nem engedem!
Melan vállat vont.
– Mivel akadályozhatnád meg?
– Nálam a gyűrű! A Rubinszem! Ha a lány meghal, ezt a vacakot a tóba hajítom... a szörnyek közé. Sose halászod ki!
Melan a fejét csóválta.
– Ha parancsolom, Bahat lefog, hogy mozdulni se bírj. Képtelen leszel a gyűrűt a vízbe dobni.
– Úgy? – vicsorgott Leon. – Kimutatod a fogad fehérjét? Legalább tudom, kivel állok szemben. Könyörtelen törtető vagy, Melan! Én pedig ostoba fajankó, hogy egyetlen másodpercig is elhittem a prédikációdat!
Chlovia szomorúan mosolygott a dühöngő Leonra.
– Felejtsd el az egyezségünket, Leon! – mondta lehangoltan. – Melannak igaza van: önszántamból fogok a szikla alá sétálni.
– Fel se bírod emelni a kardot!
– Majd az erőim segítenek. Leon újra Melan felé fordult.
– Nem – mondta. – Chlovia jó fegyver lehet Choler ellen. Nem hagyom, hogy elpusztuljon! Fogass le, ha akarsz, de szavamra mondom, előbb-utóbb kihasználom az alkalmat, és megszabadulok a Rubinszemtől. Ha nem sikerül, akkor sem kényszeríthetsz, hogy önszántamból használjam... a te kezedben pedig használhatatlan!
Melan tekintetét nem lehetett kifürkészni a fekete szemüveg alatt. A kis majom türelmetlenül izgett-mozgott a nyakában, és szőrös mancsával gazdája fejét paskolta.
– Az együgyű érzelgősséged 5 százalékkal gyengíti az esélyünket! – recsegte a technokrata. – De legyen kedved szerint. Házéhét!
A harcirobot kikászálódott a fülkéből. Fémkarmával megragadta a kard markolatát, ugyanazzal a mozdulattal megemelte, és mint egy csatába induló, páncélos lovag siklani kezdett lefelé a lejtőn.
Bahat beült a vezetőülésbe. Úgy fordította a járművet, hogy a szélvédőn át odalássanak a sziklára.
A robot nem az apró kerekein gurult, mint általában; húsz centire a talaj fölött lebegett, és amerre elsuhant, a fű lelapult alatta.
A szikla közepéhez ért. Felemelte a roppant kardot, és lesújtott. A terepjáróban ülők látták a mozdulatot, de a fém csendülését már nem hallották, mert fülsiketítő dörej töltötte be a levegőt. A föld mélye remegett.
Házéhét teljes sebességgel suhant a szikla széle felé. A hatalmas kőfal megingott, majd meglódult, és szörnyű robajjal, lavinaként dőlt a tó felé. Abban a pillanatban, amikor a robotot maga alá temette, mindent betöltő, hatalmas robbanás hallatszott, és kövek repültek szerteszét.
A szikla pokoli labdaként a tó felé gördült, mély árkot szántott maga után a fövényen, és fröcskölve szórta a vizet maga előtt, de még az sem volt képes megfékezni szörnyű lendületét. A roppant kőtömb a tó közepén meredő fáig görgött, recsegve-ropogva csapódott neki; a megfeketedett ágú faóriás forgácsokká tört a súlya alatt, és eltűnt a víz mélyén. Mire a szörnyű robaj elhalt, a fa helyén gigászi kőtömb meredezett; ovális tetejű, kopár sziget.
Chlovia meredt szemmel nézett abba az irányba, ahol korábban a szikla állt, de a robotnak nyomát sem látta. A két hatalmas sziklafal közt most széles kanyon vezetett, amelynek a bejáratát szétszórt kőtömbök terítettek be. Ezek az embernagyságú kövek csak kavicsok voltak a tóba gördült roppant golyóbishoz képest. Kavicsok, amelyeket a robot felrobbanása szakított le a környező sziklákról.
Melan komoran nézett a szállongó kőpor felé.
– Ha Choler eltévesztette is a nyomunkat, ez a lárma a világ túlsó végéről is idevezeti. Indulás!
A terepjáró lassan, megfontoltan mászott velük a tágas bejárat felé. A sziklákat kerülgetve többször is megrekedtek, ilyenkor visszafaroltak, és más úttal próbálkoztak. Bahat egyszer csak lefékezett, és harsányan káromkodott.
Leon a sziklákat leste. Egy ház nagyságú kőtömb alól a robot szétlapult fémteste kandikált elő.
Melan keserűen nyelt egyet, és arcára végtelen szomorúság ült ki. Leonra nézett. Lerítt róla, hogy őt okolja a harcirobot pusztulásáért. Értetlenül ingatta a fejét.
Hamarosan átvergődtek a kőtorlaszon; most egy harminc méter széles kanyonban haladtak, két égbe nyúló sziklafal között. Nem kellett talajmintákat venni, hogy megállapítsák, itt egykor folyómeder húzódott.
Növényzet alig volt; legfeljebb egy-egy csenevész bokor vert gyökeret a köves talajban, vagy zuzmó tapadt a sziklákhoz.
Chlovia is tágra nyílt szemmel tekintgetett körül.
– Micsoda félelmetes szirtek!
Bahat a terepjárót irányította. Szükség volt az állandó készenlétre, mert unos-untalan hatalmas kövek álltak az útjukat, vagy mély gödrök tátongtak előttük.
Melan az esélyeiket számolgatta. Sámán fel sem ébredt, amióta leheveredett.
Órákig döcögtek a kövek között, amikor a kanyon még inkább kiszélesedett, és egy majdnem szabályos kör alakú völgybe értek. A meder nem folytatódott tovább! Percekig csak álltak, és néma csendben vizsgálgatták. Nem látszott kiút. A völgyet meredek sziklafalak vették körbe.
Hiába mentek végig a terepjáróval a sziklafal mentén, mindössze két rést találtak. Az egyiken át vékony ér csordogált a völgybe, és az ér nyomán haladva találták a másik nyílást, amelyen át a víz elszivárgott.
Tehetetlenül szálltak ki a terepjáróból. Az ér egy másfél méteres gödröt megtöltött vízzel, Leon meg Chlovia megmosdott benne. Melan a csőszerű műszerrel a talajt vizsgálta. Bahat a sziklafalat kopogtatta a pallosával az ér fölött, hogy hallja-e barlang kongó hangját. A kis majom leugrott Melan nyakából, és összevissza rohangált, mint egy megtáltosodott kiscsikó. AZ ér mellett hátraszaltókat vetett, majd szoros mancsával az arcát nedvesítgette, ahogy az emberektől látta. Chlovia csengő hangon nevetett.
Leon nem volt jó hangulatban. Minden bizonnyal ez az a zsákutca, amelyről a vers szól. El sem tudta képzelni, merre mehetnének tovább. Odasétált Melanhoz, akinek a kis majom már újra visszatelepedett a nyakába.
– Be kell várnunk az Éji Hold hevét – recsegte Melan. – Valaha erre haladt a folyómeder. Nem értem, hogy került ide ez a sziklafal. Nem látok semmi kapcsolódási felületet, mint a tónál, ahol két szikla közé ékelték be azt a roppant tömböt. Itt mintha a hegyet rakták volna varázserővel a folyó útjába.
– Nem lehetne eltávolítani ezt a varázserőt?
– Sámán érzi a mágiát, de nem tudja beazonosítani, honnan ered.
– Akkor... mihez kezdünk? Melan vállat vont.
– Alkalmazkodunk a vershez. Megvárjuk az éjszakát. Ha megtaláljuk az utat, onnan már az én szakaszom következik.
Leon visszament Chloviához. A vöröshajú lány szégyenkezés nélkül levetkőzött derékig, és úgy mosakodott a jéghideg vízben. Apró, kerek melle hófehéren csillogott.
– Most senki sem figyel rád – suttogta Leon. – Elszökhetsz.
A lány rámosolygott, és vizét paskolt felé.
– Nagyszerű lenne! – gúnyolódott. – Csak egy irányba menekülhetnék; visszafelé. Egyenesen Choler karjaiba. A Sötét Láng Urával pedig nem szívesen találkoznék, miután elárultam. Inkább Melan foglya maradok.
– A következő akadálynál téged áldoz fel.
– Te megvédsz – kacsintott cinkosan a lány. Törölközni kezdett a selyemingével, majd kicsavarta a nedves ruhadarabot, de még nem vette fel. – Kedves volt tőled, hogy kiálltai mellettem. Ott maradtam volna a szikla alatt... ronda látvány lennék. Mit bámulod a mellemet?
– Eszembe jutott a fürdőzésünk.
– Úgy kell neked! – nevetett a lány. Felvette a nedves ingét. – Ha ekkorákat nyelsz, elszégyellem magam!
Leon vállat vont, és a fejét rázta.
– Mit akarsz valójában? Azt hiszed, Melan megkegyelmez a népednek, ha szolgálod?
– Egy frászt! Úgy döntöttem, én szerzem meg az Éj Kövét. Most már jó esélyeim vannak rá.
– Mi az, hogy most már?
A lány játékosan megveregette a férfi arcát.
– Sámánt kijátszottam. A hatalmamban van. Csak percekre ébred fel, és akkor se tudja, mi történik körülötte. És te is a hatalmamban vagy...
– Ha bűbájjal...
– Ez nem boszorkányság. Belém szerettél... én pedig kíméletlenül kihasználom!
– Egyáltalán nem – mondta komolyan Leon. – Csak meggyőztél róla, hogy tisztább ügyet szolgálsz, mint Melan. Melan szövege az emberiség megmentéséről ugyanolyan eszköz, mint Cholernél a megfélemlítés.
– Mondj, amit akarsz – vont vállat a lány. – Nem vagy közömbös a bájaim iránt. Lehúzzam még egyszer az ingem? Akarod látni a mellem?
– Esteledik – mondta Leon. – Kíváncsi vagyok, hogyan találjuk meg az utat. Talán valami mágia révén.
Chlovia a terepjáró felé intett a szemével.
– Menjünk vissza, mielőtt Melan gyanút fog! Visszasétáltak a járműhöz. Bahat a kardjára támaszkodva a sziklafalat szemlélte.
– Lehetetlen megmászni – állapította meg. – Hogy a nyavalyába jutunk át rajta?
Melan a terepjáró lépcsőjén ült; maga elé bámult. Nem szólt semmit, és sokáig csendben töprengtek. Vártak.
Besötétedett, felkelt a hold, sápadt fényt vetett rájuk. Sámán kijött a kocsiból, letelepedett a fűbe, és fekete botját maga mellé fektette. Nála nem volt szokatlan ez a szótlanság, de Leonban felötlöttek a lány szavai. Fürkészte a meszelt arcot.
A völgy túlfelén sárga szikra pattant, összevissza cikázott, akár egy szentjánosbogár. Egyre közeledett.
– Nézzétek! – súgta elszoruló torokkal Leon. – Mi lehet?
– Kísértetjárta vidék ez – állapította meg Bahat.
A szikra egyre közeledett, és a hold sápadt fényében már látták: valójában nem is szikra, hanem áttetsző csillogás, amelyet gyorsan mozgó szivárványos szárnyak idéztek elő. Félméteres, embertestű, fátylas szárnyú, szitakötőszerű lényt pillantottak meg. Magasan fölöttük lebegett, és két apró kezében egy-egy kancsót cipelt, amelyekből víz csöpögött.
Megbabonázva nézték a szépséges tüneményt; egyenest a sziklafalnak tartott, mintha neki akarna röpülni. De mielőtt elérte volna, a csupasz sziklafalból hatalmas, sötét gyíkfej bukkant ki, s hosszú nyelvét a szitakötő felé lőtte. Csak egy pillanat műve volt, és a tündérszerű lénynek meg az őt bekapó gyíknak már nyoma veszett. Csupán a komor sziklafal állta útját a tekintetüknek.
Chlovia halkan felkiáltott, Leon látott szájjal bámult, Melan pedig bólintott.
– Ott az út. Ilyesmit vártam. Arra megyünk tovább.
– De hogyan? – kérdezte tamáskodva Bahat. – Az a gyík legalább húsz méter magasan van... Dögöljek meg, ha hagyom magam élve bekapni!
– Hogy jutunk tovább? – kérdezte Leon is. Melan rájuk nézett.
– A vers adja a választ. Halál vezet tovább nyirkos alagúton, hajárat őrének Bal Kéz lesz végzete. A gyík a járat őre, és Bahat keze a Bal Kéz, amely a végzete lesz. Bahat! Amikor újra kibukkan, azonnal lődd le!
Várakozóan néztek felfelé. A sziklafal azonban meg sem rezdült, és másik szitakötőszárnyú tündér szikráját sem látták a völgyben.
– Még ha Bahat le is lövi... – fontolgatta Leon –, és a gyíkon keresztül bejuthatnánk valami alagútba... Hogy mászunk fel a torkáig ezen a meredek sziklán?
– Van rá mód – bólintott Melan. Intett, hogy menjenek el a terepjáró közvetlen közeléből. – Le kell nyitnom a tetejét – magyarázta.
Leon ezen tényleg megdöbbent.
– Ne mondd, hogy ez a vacak repülni is tud!
– Egy része igen.
– Akkor mit vesződünk itt a sziklával? Egyszerűen átrepülhetünk fölötte...
– Gondolj a versre! Az út nyirkos alagúton vezet tovább, tehát azt kell követnünk! Másrészt olyan magasra nem bírnánk felemelkedni.
További magyarázatok nélkül bemászott a terepjáró belsejébe. Hamarosan megkezdődött a jármű átalakulása.
Leon Chloviával együtt húzódott félre, és észrevette, hogy a lány enyhén megremeg.
– Fázol? – kérdezte meglepetten. A levegő a völgyben mozdulatlan volt, és enyhe.
A lány nemet intett a fejével, majd a kanyon bejárata felé pillantott.
– Szinte érzem, ahogy ott lapul... várakozik a kellő időre, hogy lecsapjon!
– Kicsoda?
– Choler... a xinafjaival... várja a megfelelő pillanatot. Leon Indriqre gondok, és ő is remegni kezdett, pedig tényleg nem volt hideg.
A terepjáró újra komppá alakult. Melan a komputerpult tövénél matatott. Felállt a szószékre emlékeztető emelvényre, és diadalmas arccal pillantott körül. Megnyomott egy gombot, majd megkapaszkodott. És a szószék megemelkedett! Felszállt a terepjáró fölé, oldalt siklott, és leereszkedett a fűre Bahat mellé.
– Egyenként viszlek fel benneteket – mondta Melan. Bahat le nem vette a szemét a sima sziklafalról, de semmi sem történt. Szótlanul várakoztak. Hol a sziklafalra pislogtak, hol pedig a kanyon bejárata felé, ahonnan furcsa zörejek, hangok hallatszottak.
A sziklafalból hirtelen ismét előbukkant a sötét gyíkfej, és szájából egy szitakötőszerű, szárnyas lényt köpött ki. Az két korsóval a kezében az ér felé tartott.
Bahat lőtt. Három lövedék szelte át az éjszakát, három robbanás hallatszott. A roppant méretű gyíkfej megvonaglott, görcsösen kitátotta a száját, és úgy maradt. A robbanógolyók nagy darabokat téptek ki belőle. Az apró, tündérszerű lényt a robbanás nekicsapta a sziklafalnak, pörögve hullott alá a mélybe. Bahat jobb kezével megpaskolta bal csonkját.
– Gyerünk! – sürgetett Melan. – Leon! Lépj fel! Leon ösztönösen mozdult. Nem kellett keresgélnie, hova álljon, Melan felrántotta a szószék peremére. Azonnal a magasba emelkedtek. Leon rémülten fogódzkodott a fémszerkezet szélébe, amelyet alulról különös erő hajtott.
A sziklafal mentén emelkedtek. Ilyen magasból Chlovia arcát már nem lehetett látni. Ahol a döglött gyíknak kellett volna lógnia, két méter átmérőjű, sötét barlangnyílás tátongott a sziklafalban.
Melan komoran elmosolyodott.
– Illúzió. Nem értem, Sámán miért nem távolította el.
Lerakta Leont a sötét, nyirkos barlang szájában, és leereszkedett a többiekért. Leon azt se tudta, merre húzódjon; befelé a vaksötétbe a szédítő mélységtől, vagy a barlang viszonylag világos széléhez, a belülről áradó, elviselhetetlen bűz elől. Rothadás és dohszag ülte meg a levegőt, Léda köhögni kezdett.
Hamarosan mindannyian, feljutottak. Melan halvány fényforrást kapcsolt be a szószéke elején; legalább az orrukig láttak.
A technokrata furcsa járművén ott díszelgett a komputer képernyője és a billentyűzete. Melan nem szállt le róla. Közvetlenül a barlang sziklapadlója fölött lebegett, a többiek gyalog követték.
– Micsoda eszméletlen bűz! – panaszkodott Leon. – Fuldoklóm tőle. Remélem, nem valami fenevad barlangjába tartunk!
Koromsötét burkolta be őket; épp csak annyit láttak, amennyit a szószék sápadt fénye bevilágított.
Makacsul vánszorogtak előre a hosszú alagúton, amely mintha egyenesen a pokolba vitt volna, egyre lefelé lejtett. Aztán kiszélesedett, és a komor sötétséget félhomály váltotta fel. A barlang mennyezetén egy hosszanti repedésen át besütött a hold, mintha csak azért pillantott volna be, hogy megtekintse, mi történik odabenn.
A kiszélesedő barlangból hét szűk járat vezetett tovább különböző irányba.
Melan megállította a szószéket, és megigazította a szemüvegét.
– Most merre? – lihegte Leon.
– A kérdésedre kérdés a válasz: Hányszor kelt föl nap, míg fölszenteltetett? Négy napja böjtöltem már egy szűk szobában, amikor Kevanaar megadta az engedélyt, hogy a tanítványa legyek. Tehát a válasz: négy. A negyedik járaton megyünk tovább.
– Hohó! – morogta Bahat. – De merről a negyedik? Jobbról vagy balról? Azt nem mondja meg a vers?
Sámán lehunyta a szemét, és erőtlenül sípolta:
– Minden járat egyformán gyenge mágiát sugároz. Ha engem kérdeztek, jobbról a negyediket kell választanunk... mert a mágikus számolás mindig jobbfelől kezdődik.
– Az írást viszont balról jobbra olvassuk! – vélte Bahat.
– Én akkor is jobbról a negyedikre szavazok!
A kis majom a szokásosnál sokkal hangosabbra erősítette Melan hangdobozát.
– Ostobák! – harsogta a technokrata ingerülten. – Balról vagy jobbról! Oly mindegy! Hét járatból a negyedik mindenképpen a középső!
– Tényleg – vélte Bahat, és megvakarta a fejét. – Akkor menjünk a középsőn.
Leon hirtelen felkapta a fejét.
– Mi ez?
Nem kellett magyaráznia, mit hall. Mögülük tompa dobogás hallatszott, és amikor megfordultak, sötét, szőrös, tagbaszakadt alakokat láttak kirontani az alagútból. Emberformájúak voltak, de négy kezük volt, és mindegyikben egy-egy csillogó tőrt szorongattak. Fenyegetően közeledtek a megdermedt csoport felé. Fekete képükben kifejezéstelenül izzott a vörös szemük.
– Choler utolért! – sikoltotta Chlovia, és megragadta Melan járművét.
Babát felbömbölt. Bal kezéből négy robbanógolyót lőtt a közeledő rémségekbe. Éjfekete húsfoszlányok repültek szerteszét. Újabb rémalakok bukkantak fel. Foszladozó húsú zombik, zörgő csontvázak, bűzlő, barna teremtmények. Sámán előreugrott, hogy fekete botjával elűzze őket. A támadók feje fölül hatalmas árny röppent felé: Balamud, a karmazsinszínű óriásdenevér jelent meg.
– Nine kedelem! – rikoltotta vadul. Torz feje roppantul elváltozott; idomtalan masszává folyt szét, amelyből mindenfelé fogak és szemek meredeztek. A megdöbbent Sámánra röppent. Szárnyával eltakarta a meszelt arcú kis embert, és belevájta karmait a sámán nyakába. Hátborzongató cuppanás hallatszott. A denevér diadalmas rikoltással röppent el fejetlenül lehanyatló, véres áldozatától.
Bahat felordított. Pallosával a karmazsinszínű denevér felé csapott. Az könnyed szárnycsapással a barlang teteje felé húzott, és vihogva vágta hozzá a dühöngő androidhoz a letépett fejet. Bahat rövid sorozatot küldött a kiterjesztett szárnyú rém után, és a lövedékek iszonyú dörejjel robbantak. A golyók az alaktalan szörnyeteg húsában robbantak szét. A démon azonnal visszaváltozott Balamuddá. Pörögve zuhant alá. Cafatokra tépett szárnnyal, fájdalomrikoltások közepette próbált elvitorlázni, besiklott a legszélső sötét alagútba. Rikoltásai egyre távolodtak. Aztán egy utolsó rémült sikoly, majd hatalmas állkapcsok csattanása hallatszott, és szörtyögő csámcsogás.
Nem volt idő a rejtélyen töprengeni.
– Leon! – kiáltotta Melan, és felrántotta maga mellé a szószék peremére. Észrevette, hogy Chlovia is kapaszkodik a fémszerkezetbe, és a lány felé rúgott. – El innen, boszorkány!
Chlovia nem engedte el a szószék peremét. Leon kábán figyelte, amint újabb és újabb szörnyalakok fosztanak szét Bahat robbanógolyói alatt. És amikor a golyók elfogytak, az óriás a pallosát megmarkolva rontott a megmaradottakra. Vágta, darabolta őket.
A szószék megrendült. Még így, három embertől leterhelten is meglepő sebességgel siklott a középső barlangnyílás felé.
És ekkor, amikor Bahat az utolsó csontvázat is darabokra törte roppant pallosával, a sötét nyílásból az övéhez hasonlatos, tenyérnyi széles kard bukkant elő. Fény ragyogta be a homályos barlangot. Indriq jelent meg, az élőhalott xinaf, iszonyú, lángoló testével. Bahat vérszomjasan felrikkantott, és máris nekirontott.
A két óriás őrjöngő dühvel csapott össze.
A küzdelem kimenetelét azonban Leon már nem látta, mert a szószék besiklott velük a középső nyílásba.
A szószék a talaj fölött suhant. A halvány világítás mellett Leon minden pillanatban várta, hogy a sziklafalnak ütköznek, de Melan biztos kézzel irányított, jól vette a fordulókat. Mögöttük hatalmas robbanás hallatszott. Bahat újabb titkos fegyvert vethetett be támadói ellen. Tíz perc múlva világos helyre értek. Amíg a sötét járatokban kóboroltak, megvirradt. Hatalmas völgy fölött álltak egy háromméteres sziklapárkányon. Előttük szakadék tátongott, az alján sebes patak zúgott; a buja, zöld növényzetben a karószerű kőoszlopok úgy meredeztek, mintha maguk is erdőt alkotnának. A kőerdőn túl a patak elveszett szem elől, és a látóhatárt alacsonyan ülő felhők borították. A völgyet járhatatlan, megmászhatatlan hegyoldalak vették körül. Leon biztos volt benne, hogy ezt a zárt területet csak ezen az alagúton át lehet megközelíteni.
A kis szőrös lény apró dobozt emelt a gazdája szeméhez, a technokrata egy ideig szótlanul fürkészte rajta keresztül a lenti vidéket. Aztán a kis majom bekapcsolta a beszélőkészüléket.
– Ez a völgy arLiannon, az ősi lelkek nyugvóhelye – recsegte a hang. – A szent temetkezési hely, ahol Cherubion szerető szívei alusszák örök álmukat.
– A negyedik versszak! – ocsúdott Leon. Lelépett a szószék rugalmas széléről a szilárd sziklára. Meresztette a szemét, de sehol sem látta a temetőt. – A negyedik versszak megfejtése magától adódik... a hatalom egy szerető szív ölén pihen... vagy valami hasonló. Valamelyik sírban lesz, méghozzá abban a háromszögben, amelyet...
– Csak sorjában – torkolta le Melan. – A harmadik versszak kezdete. Válaszútra jutva Rubinszem s a Kőszirt csókja majd mutatja, merre s hogyan tovább. Válaszútra értünk. Előre kellene mennünk, de csak jobbra vagy balra mehetünk. Merre?
– Miért ne mehetnénk előre? – kérdezte Leon, aki nem igazán bízott Choler gyűrűjében. – Ez a szék átrepül a szakadék felett.
– Túl erős a turbulencia – szögezte le Melan ellentmondást nem tűrően.
Chlovia is lekászálódott a szék széléről, és visszafelé pislogott a barlangba. Egyszer csak felkiáltott.
– Choler jele! Szem a hatszögben!
A barlangkijárat oldalfalában faragott kőszerű domborodott. Leon tétovázva lépett oda. Lehúzta az ujjáról a Rubinszemet. Hozzá akarta értetni.
– Mi van, ha csapda? – suttogta Chlovia. – Ismerem Cholert! Nem szolgáltatta volna ki ilyen könnyen a titkát, ha nem állított volna csapdát!
Melan kifürkészhetetlenül nézett feléjük a székéről.
– Miféle csapda? – torpant meg Leon.
– Nem tudom – dadogta a lány. – Felrobban a gyűrű, vagy... vagy valami más rettenetes dolog történik.
– Csak egy módon tudhatjuk meg – mondta közönyösen Melan. – Ez a te fordulód, Leon! Engedtem a kérésednek a sziklafalnál... feláldoztam Házéhetet. Most nincs, aki feltartsa Cholert. Nem sok időnk lehet!
– Leon, várj! – kiáltotta Chlovia.
Leon nem törődött a kiáltással. Összeszorította az ajkát, és a gyűrűt a szemet formáló kőhöz nyomta. Olyan hang hallatszott, mintha üveggolyót ejtettek volna több méter magasról vasüllőre. A két test találkozásából karvastagságú fehér fénysáv lövellt a talajra, és elsuhant balfelé. Leon ámulatában ott tartotta a gyűrűt a kőnél. Újabb fehér fénysugár villant, és suhant a másik után.
– Itt az útjelzőnk! – kiáltotta Leon. – Arra vezet az út!
– Nem – hitetlenkedett Chlovia. – Túl egyszerű lenne.
– Miért ne? – válaszolta hűvösen Melan. – Choler ismer engem. Tudja, hogy csak akkor hiszek neki, ha logikus magyarázatot ad. Elárulta a titkot. Megtehette, mert elképzelései szerint az útnak ezt a szakaszát mi sohasem érhettük volna el. Csakhogy valamire nem számított. Bahat feltartotta őket.
– Egyedül? – kételkedett Leon. – Indriq ellen? Choler ellen? Ki tudja, miféle szörnyetegek támadják még.
– Bahat testében nagy hatóerejű időzített bomba volt. Akkor aktiváltam, amikor behatoltunk a megfelelő járatba. A barlang rájuk robbant, sohasem érnek utol.
– Micsoda? – képedt el Leon. – Megölted Bahatot?
– Ez volt az a titkos esély, amely a mi oldalunkra billentette a mérleget. Erre még Choler sem számíthatott.
– Most mi jövünk? – suttogta Chlovia. – Már nincs szükséged ránk. Velünk hogyan bánsz el?
– Még szükségem van rátok – recsegte Melan. – További csapdákra számíthatunk. Gyerünk, indulás!
Leon vállat vont, és fel akart lépni a szószékre. Melan arrébb siklott a járművével. A szószék széléri apró csövek jelentek meg, amelyek fenyegetően meredtek rájuk.
– Gyalog! – jelentette ki Melan. – Hármónkkal túl sok energiát fogyaszt. Nem pazarolhatunk. Előttem fogtok menni.
– Hogy mi essünk bele a csapdába.
– Úgy van.
– És mit teszel velünk, ha megszerezted az Éj Kövét?
– Amit ígértem.
– Mi a garancia rá, hogy beváltod az ígéreted?
– Semmi. Menj tovább!
– De...
A kis majom kikapcsolta Melan beszélődobozát; ez általában a beszélgetés végét jelezte.
Chlovia szótlanul megindult a széles sziklapárkányon balfelé. Leon a fejét lehajtva követte. A sziklarész hol összeszűkült, hol kiszélesedett lábuk alatt, de sehol sem lett annyira keskeny, hogy Melan szószékének gondot okozott volna.
Leon mind többször mert lepillantani, egyre kevésbé szédítette a magasság. Útjuk egy idő után határozottan lejteni kezdett, és ez arra utalt, hogy jó irányt választottak.
Jókora utat tettek meg félkörívet írva le. A sziklafal olyan részére értek, ahonnan oda lehetett látni a távoli barlangnyíláshoz. Apró, fekete foltként látszott a magasba meredő sziklafal közepén. S amíg Melan a távcsövével az előttük elterülő terepet méregette, Leon leült pihenni. Figyelmét az elmaradt barlangnyílás felől különös csillogás vonta magára. Mintha megvillant volna valami.
Kimeresztette a szemét, és parányi alakot fedezett fel; egy fekete emberi alakot. Choler volt, a mágus. És ami megcsillant, az egy karvastagságnyi fehér fénysáv volt, amely most nem balra – hanem egyenesen lefelé mutatott. A mágus széttárta fekete köpenyét, lelépett a sziklafalról, és lassan, mint a tollpihe, a talaj felé lebegett. Hamarosan eltűnt a sziklák között, Leon elvesztette szem elől.
Riadtan pillantott Chloviára. A lány összeszorított ajakkal vállat vont. Leon nem merte szavakba önteni a gondolatait. Félve pillantott Melan felé, vajon ő látta-e az iménti eseményeket. A technokrata még mindig a sziklafalat fürkészte. Kereste, hol juthatnak le a szent temetkezési helyre.
Chlovia meglökte Leont. Szemével a barlangnyílás felé intett, ahonnan csak az imént tűnt el a mágus.
Az alagútból hatalmas, kajla fülű, megperzselt bundájú, fehér nyúl bukkant elő. A hátán ezüsthajú alak ült, hosszú boton félig lerágott répát lógatott a félvak állat elé.
Leon majdnem felkiáltott rémületében. A nyúl lovasát még ilyen távolságból is felismerte: Sang! A kaotikus, féleszű isten!
Sang lekászálódott a színes nyeregből, és a völgy széléhez lépett. Farba billentette a nyulat, és a répát a bottal együtt a szakadékba hajította. A nyúl vakon vetette magát utána, és lezuhant az alant tátongó mélységbe. A farkáról lógott valami, aminek a vége a barlangba nyúlt. Hosszú, műanyag hurka volt, amelynek az egyik végét a nyúl magával vitte a mélybe, a másik pedig ott maradt a szikla szélén. Sang megvárta, amíg a hurka kisimul, majd fejjel előre belevetette magát ebbe a majdnem függőleges liftaknába.
Leon képtelen volt levenni a szemét a barlangnyílásról. Minden szörnyűség eszébe jutott, amelyekkel Sang a kezdetek-kezdetén példálózott: ezt a partit hárman játsszák, és az nyer, akinek nem látják a lépéseit. És ez Sang. Titokzatos módon egész úton a nyomukban volt.
Leon Melanra pillantott. A technokrata letette a távcsövét, és a komputert babrálta. Az esélyeket számolta.
Chlovia most még erélyesebben lökte meg Leont.
A járhatatlannak vélt alagútból, amelyet Bahat robbanásának el kellett volna zárnia, tépett, szakadt ruhás, kormos alakok rohantak elő. Nyolcan-tízen lehettek. A mélybe vezető szürke hurka körül csoportosultak. Egyikük Leonék felé mutatott. Balfelé indultak, és hamarosan eltűntek a forduló mögött. Ezek meg kik?
– Mi van itt? – lehelte Chlovia. – Csúcstalálkozó?
Melan még számolt. Leon feltápászkodott, és a szószék felé lépett. Az egyik vékony csövecske felemelkedett, és az arcába meredt.
– Ne gyere közelebb! – recsegte Melan. – Mi bajod?
Leon meggondolta magát. Miért hívja fel a technokrata figyelmét a fenyegető veszélyre?
– Semmi – mondta zordul. – Fáradtak vagyunk.
– Két percig még pihenhettek.
– Vihetnél bennünket felváltva. Előbb Chloviát, aztán engem. Úgy gyorsabban haladnánk.
– Ráérünk.
Hamarosan letelt a két perc, és Melan rájuk parancsolt, hogy induljanak. Leon tanácstalanul pillantott Chloviára, de az határozottan nemet intett a fejével, jelezve, hogy ne árulják el, mit láttak.
Mentek tovább. Csigavonalban lefelé haladtak, és végre elérték a völgyet. Az út határozottan kiszélesedett, a sziklaösvény kemény talaját valamivel puhább, de köves talaj váltotta fel. Mindenfelé ház nagyságú sziklák hevertek, kaktuszszerű, száraz növények meredeztek. Távolabb dombok emelkedtek. Nem messze tőlük kis patak csordogált.
Leon odament, lehajolt, és vizet mert az arcára. Langyos volt, de kristálytiszta, és édeskés. Chlovia lehúzta a szandálját, leült a partra, és a lábát áztatta.
Melan közel hajtott. A kis majom leugrott a nyakából, és ivott. Tenyerében vizet vitt a gazdájához, és megmosta vele az arcát. Melan még a szemüvegét se vette le.
– Nos? – recsegett Melan arrogáns hangja. – Merre tovább?
Leon visszafelé pillantott. Az üldözőik nem lehetnek már messze. A távolban újabb emelkedő látszott, amely fölött homályos füst kavargott, mintha egy működő vulkán lenne.
– A vers alkonyfényt emleget... – mondta vontatottan. – Meg kellene várnunk, amíg bealkonyodik!
– Várni? – recsegte tőle szokatlan türelmetlenséggel Melan. – Miért várni? Lila fény látszik a hegy tetején.
– Az lenne?
– Félóra – morogta Melan –, és odaérünk az alkonyfényhez. Felkelni! Indulunk!
Vad csatakiáltások harsantak fel, és egybefüggő üvöltés rázta meg a levegőt. Egy szikla rejtekéből rongyos, torzonborz alakok rontottak elő. Kezükben otromba bunkókat, nagyfejű fejszéket lóbáltak. Melanra támadtak.
A technokrata egy pillanat alatt odafordította a szószékét. A szerkezet tetején lévő nyolc vékony csőből apró, ibolyaszínű szikrák pattantak ki, nagy pukkanások hallatszottak. A rohanó emberek felbuktak.
Csak hárman maradtak talpon. Egyikük a baltáját lengetve a szószék mellé ugrott, és halálos csapásra készült. Ám a kis majom meglepő fürgeséggel szemen köpte. A férfi ordítva kapott a szeméhez, mintha sav marta volna. Melan ujjai között kékesfekete golyó jelent meg, amelyből kék villám csapott a megvakult fickó homlokába. Az azonnal megtántorodott. A másik két méterről a technokrata felé dobta a baltáját. Melan maga elé kapta a golyót. A pörgő szerszám megmerevedett a levegőben, aztán visszafelé lendült, és kettéhasította az eldobója koponyáját. A harmadik támadó nő volt. Keskeny karddal a kezében szaladt a szószék felé.
Leonba mintha villám csapott volna.
– Zília! Vigyázz!
Melan a rárontó nő felé tartotta a kis golyót. De mielőtt az áldozata elég közel érhetett volna, vad kőzápor zúdult a szószék irányába. Kavicsok, ökölnyi kövek, száraz kórok fergetege zuhogott a technokratára. Egy kő kiütötte a kezéből a kis golyót. Melan a szószék védelme mögé bújt.
– Szúrd le! – kiáltotta Chlovia a fegyveres nőnek. Az azonban legalább úgy meglepődött a kavicszuhatagtól, mint a technokrata. Dermedten állt.
A kőzápor abbamaradt. Chlovia felugrott a patak partjáról, és a szószék felé szaladt. Leon bambán nézte.
Zília most ocsúdott. Döfésre emelte a kardját, de elkésett. A szószék felemelkedett, körbe fordult, és a hegy felé kezdett suhanni.
– Utána! – kiáltotta Chlovia. – Fegyvertelen!
Leon ugrott. A szószék nem száguldott már olyan iramban, mint korábban, mégsem volt képes utolérni.
– A frász törje ki! – mondta Chlovia. Dühösen ripakodott a szőke hajú nőre. – Miért nem szúrtad le, mi? Nem lesz többé ilyen kedvező alkalmunk!
– Én... – A szőke lány istennői szépségű arca megrándult, könnycsepp jelent meg a szemében. Halott társait vizsgálgatta, de egyikük sem leélt életre.
Leon odasietett, és gyengéden átölelte a lány vállát.
– Zília, nem esett bajod?
– Dehogy esett! – kiáltotta dühösen Chlovia. – Megmentettem az életét. Ha nem zúdítok kőzáport Melanra, megöli. Ez meg elbambult, ahelyett, hogy egy döféssel lezárta volna a Melan-ügyet!
Zília a távolodó szószéket figyelte.
– Ó, mennyit szenvedtünk – nyöszörögte. – Hajszoltuk magunkat, hogy a nyomotokban maradhassunk... És ez lett a vége! Akik nem pusztultak el útközben, most itt hevernek holtan... Egyedül maradtam Kevanaar érdekének védelmében.
– Nem bír gyorsan haladni! – kiáltotta Chlovia. Az alig vánszorgó szószékre mutatott. – Túl sok energiát vesztett a harcok során. Utána! Még utolérhetjük!
Chlovia megtalálta a kékesfekete vasgolyót, amelyet a kövek kivertek a technokrata kezéből. Zsebre csúsztatta, és máris nekiiramodott a hegyoldalnak.
Felfelé futottak. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. A talaj enyhén remegett a lábuk alatt, fenn a csúcson pedig lila fények villogtak, színes gőzök kavarogtak. A felfelé kacsázó fekete skatulya, Melan szószéke mágnesként vonzotta a tekintetüket. Mély moraj hallatszott, a lila füst magasabbra csapott.
– Úristen! – kiáltotta Leon az elől futó Chloviának. – Működő vulkán! Itt pusztulunk!
– Lépj bátran fölé – kacagott Chlovia. – A vulkán fölé!
Melan szószéke elérhette a kürtő szélét, mert egy helyben állt. Látták, amint a technokrata előrehajol, és recsegő hang ütötte meg a fülüket.
– Híd! – üvöltötte odafent Melan. – Híd a kürtő fölött! A lila fény fölött!
Kiáltását nekik szánta, vagy csak meglepetésében kiáltott fel? A következő pillanatban üldözői megtorpantak a döbbenettől, mintha gyökeret eresztett volna a lábuk.
A szószék meglódult. Már a kráter fölött lebegett; valószínűleg a hídon, amelyet lentről nem láttak. Egy pillanatra lila felhők takarták el a szemük elől a lebegő szószéket, aztán újra felbukkant. Megbillent, megperdült, őrülten pörögni kezdett, mint egy száraz falevél, amelyet forgószél ragadott magával. A kis majom kirepült belőle, és a kráter szélének csapódott. Melan görcsösen kapaszkodott. A szószék még egy utolsó tiszteletkört tett, aztán alázuhant a lila mélységbe.
A vulkán oldala remegett. A kürtő mélye felől robbanás hallatszott, nagy lila masszák repültek a magasba, és mindent lila gőz burkolt be.
– Csapda! – kiáltotta Leon Chloviának. Annak sem kellett több biztatás, a zuhanó kő sebességével igyekezett lefelé.
A morgás robajlássá erősödött, a föld megállás nélkül remegett, és forró szél söpört végig a sziklák között. Testi épségüket kockáztatva, nyaktörő sebességgel rohantak lefelé a hegyoldalról.
De a vulkán nem tört ki. Zihálva állapodtak meg a patak partján, ahol a halottak hevertek. Érkeztükre nagy, fekete madarak rebbentek fel. Zília a holttestek felé rohant, és kardjával hadonászva próbálta elűzni őket. A keselyűk flegmán köröztek fölötte.
Chlovia utolérte Leont.
– Ki ez a nő?
– A feleségem.
Chlovia megfenyegette az ujjával.
– Féltékennyé akarsz tenni, mi? Nem fog menni! Ki ez a nő?
– Kevanaar főpapnője. Rituálisan összeházasodtunk.
Chlovia összehúzott szemmel nézte. Aztán odasietett Zíliához, és hosszan magyarázott neki. Leon a patakba bámult, de halnak nyomát sem látta, pedig kegyetlenül korgott a gyomra. Rég evett utoljára. A két nő odasietett hozzá.
– Segíts nekem! – követelte Zília. – Nem engedhetem, hogy testvéreim teteme keselyűk prédája legyen.
– Segíts! – vetette oda Chlovia. – Elvégre a feleséged.
Leon a láthatárt fürkészte.
– Tovább kellene mennünk – kockáztatta meg. – De fogalmam sincs, merre. Sang és Choler itt van a völgyben. Ha megszerzik a varázsszert...
– Bármelyikük szerzi is meg – biztatta Chlovia –, te mondhatod, hogy a tervük szerint jártál el, és követelheted, hogy adják meg, amit ígértek. Félrevezetted Melant, ez okozta a vesztét. Számomra nincs remény. Choler és Sang nem az irgalmasságukról híresek.
Leon felegyenesedett.
– Az én kilátásaim rózsásak? – morogta. – Esélyem sincs, ha nem mi érünk a sírokhoz elsőnek.
– Miféle sírokhoz?
– Mit tudom én? Melan mondta, hogy van itt valami temető, ahol az ősök lelkei nyugszanak. Ott kell lennie az Éj Kövének... egy szerető szív ölén.
– És az alkonyfénnyel mi lesz? – vigyorgott Chlovia. – A versben az is benne van. Alkonyfényen jutnánk oda.
– Keresnünk kellene!
Zília a halottak felé intett.
– Egy tapodtat sem mozdulok, amíg őket el nem égetem.
Leon vállat vont. Fáradt volt, elege lett az Éj Köve utáni rohangálásból.
Kupacba húzgálták a tetemeket, és körberakták őket száraz kórókkal, kaktuszokkal.
– Nincs nálam gyújtó – közölte Leon. – Hogy gyújtjuk meg?
Tanácstalanul nézett Chloviára.
– Mit nézel rám? – torkolta le a lány. – Tárgyakat mozgatok ugyan, de a semmiből tüzet gyújtani én se tudok.
– Van nálam tűzszerszám – mondta Zília. Leakasztotta a nyakában lógó ezüstláncot, amelyen ezüstbe foglalt, fekete kovakő fityegett. A kardja acéljához ütögette, szikrák pattogtak, belekaptak a száraz kóróba, és az egész égni kezdett.
Már besötétedett, és a kövektől zsúfolt völgyben a tűz kísérteties fényeket vetett. Zília letérdelt a halotti máglya előtt, és imádkozott. Chlovia a patak partján mosakodott. Levette a mocskos ingét, és az enyhe esti levegőben a langyos patakvízzel mosta a pompás testét. Vérlázító pillantásokat vetett Leonra.
– Nem mosod meg a hátam? – kérdezte kihívóan. Leon keserűen elhúzta a száját.
Az égő emberi testek szagától felkavarodott a gyomra, de nem volt mit kiadnia.
Zília befejezte az imáját. Leon noszogatására elindultak a vulkánnal ellenkező irányba a patak mentén. A kihunyó tűz lassan elmaradt mögöttük. Leonnak az a kényelmetlen érzése támadt, mintha a sötétben valaki követné őket.
– Borsódzik a hátam – jegyezte meg. – Kísérteties vidék.
Amikor elég messze értek a bűztől, újra letelepedtek, és kisebb tüzet gyújtottak. Mindhárman szótlanul bámultak a lángokba.
Leon a sorsán töprengett. Véget ért a különös történet? Melan meghalt, a másik kettő talán épp most csap össze a temető közelében. Ő pedig itt ül valami istenhátamögötti helyen, és fogalma sincs, hogyan juthatna közelebb a céljához.
– Ti nem bújtok össze, mint ahogy újdonsült házasok szoktak? – csodálkozott Chlovia.
– Nem köt össze bennünket semmi – felelte Zília hűvösen. – Kevanaar menyasszonya vagyok. Nem érinthet halandó, csak az isten.
– Engem meg csak az ördög! – nevetett Chlovia.
Leon felszisszent.
– A feleségem lettél, Zília. Nem így van, talán?
– Miután kiderült, hogy Choler szolgája vagy, az egészet semmissé tették. – közölte Zília. – Nem köt bennünket a házasság köteléke.
Chlovia gúnyosan nevetett.
– Hát ez remek! – bosszankodott Leon. – Úgy tudtam, válásnál a férjet is megkérdezik.
– Kevanaar menyasszonya vagyok.
– Szédült nő vagy. Én pedig ostoba fajankó. Csak azért és csakis azért mentem bele ebbe az átkozott kalandba, mert első pillantásra szerelmes lettem beléd!
Zília enyhén elpirult, de arcán harag villant. Cizellált markolata tőrt húzott elő tunikája alól, és saját mellének szegezte.
– A lelkem sosem kapod meg. Szent hivatásom, hogy Kevanaart vagy a küldöttét várjam. Inkább meghalok...
– Tedd el azt a kést!
Leon mélyet lélegzett, aztán elfordult a tűztől, és komoran bámult az éjszakába.
– Hát akkor... – sóhajtott Chlovia megadóan –, úgy látom, ma éjszaka hozzám fogsz bújni, ha reszketsz a hidegtől. Üsse kő!
– Nagyon vicces! – jegyezte meg Leon bosszúsan. – Téged nem köt fogadalom?
– Köt – nevetett a lány. – És a boszorkányok öreganyja dühös lesz, ha megszegem a fogadalmam.
Leon hirtelen megdermedt. A távolból kísérteties kacaj harsant. Mélyről indult, egyre magasabbá, élesebbé vált, és sikolyba torkollott. Sang!
Leon rosszat sejtve meresztette a szemét a sötétbe.
– Mi volt ez? – suttogta Chlovia.
– Sang... nevetése. Félek, a játéknak még nincs vége.
– Vagy épp azt jelezte a nevetés, hogy vége van – jegyezte meg a boszorkány. – Ha Sang legyőzte Cholert, nem kell tartanom a Sötét Láng Urának bosszújától... Viszont rettegnem kell Sang haragjától, aki a magiszter szolgájának tart. Remélem, most is kiállsz mellettem, Leon! Téged megjutalmaz Sang, amiért segítetted a tervében!
– Azt inkább elkerülném – morogta Leon. – Ettől az őrülttől nem kell jutalom.
– Nem azt ígérte, hogy visszajuttat a világodba?
Leon vállat vont. Feszülten hallgatózott, de nem hangzott fel újra a nevetés.
Épp vissza akart ülni a tűzhöz, amikor a lángok közül lilás szikra pattant a lábához. Tenyérnyi csillaggá vált, és fokozatosan tágult.
– Lila csillag! – kiáltotta rémülten Leon. – Ilyenen át jutottam Le Sentier-ből Cherubionba! Átjáró az idő és a tér két pontja között!
– Térkapu – mondta Chlovia. A fényjelenség már fél méter átmérőjű volt. – Monarakhban is használják. Ilyenen át lehet bejutni a magiszter belső szobájába.
– De hová vezet? Hová nyílik a másik vége?
– Sang hív téged! – mondta komoran Chlovia. – Lépj rá, és megtudod, hová vezet! A saját világodba? Vagy Monarakh börtönébe? Netalán egy tűzhányó belsejébe? Kérdés az, mennyire bízol Sangban?
– Semennyire.
Zília közel lépett az embernagyságúra növekedett csillaghoz. Szemét lehunyta egy pillanatra, és amikor kinyitotta a kék szempár lázasan csillogott.
– Ez a jel! – suttogta elszorult torokkal. – Nem Sang műve... nem is Choleré... Ez Kevanaar üzenete!
– Nem az – mondta idegesen Leon. – Képzelődsz.
– Stess vagyok. Kevanaar főpapnője. Gyerekkorom óta arra neveltek, hogy megérezzem az igaz üzenetet... és ez az! Érzem a levegőben! Ugyanaz a mágikus feszültség lengi körül, mint mindazokat a kegytárgyakat, amelyeket Kevanaar ránk hagyott! Ez a jel, mely elvezet bennünket az Éj Kövéhez!
Chlovia összevonta a szemöldökét.
– Nem Choler mágiája – mondta határozottan. – Azt más erővonalak lengik körül.
– Kevanaaré – állította a papnő. – Alkonyfényhez érvén vágyaidra gyógyírt ha nem lépsz bátran fölé, sosem találsz. Ez a jel... ez a jel...
Tágranyílt szemmel belépett a fényjelenség közepébe, és eltűnt. A lila csillag átmérője már a két métert is meghaladta, de most szűkülni kezdett.
– Nem maradhatunk itt – vélte Chlovia. – Megyünk a hűtlen asszony után?
– És ha az én világomba vezet... és Le Sentier-ben bukkanunk ki? Akkor is vállalod? Soha többé nem térhetsz vissza Cherubionba.
Chlovia vállat vont.
– Egyik világ olyan, mint a másik. Egy jó boszorkány mindenhol megtalálja a helyét.
– Akkor...
Chlovia megragadta Leon kezét, és egyszerűen berántotta magával a vészesen szűkülő mágikus csillagba.
Leon hirtelen megszédült. Ugyanazt a szédítő kavargást érezte, mint amilyen a tó jegéről elragadta. Mintha sötét centrifugában forgatnák. A forgás váratlanul megszűnt. Itt még sötétebb volt, mint a patak mellett. Felhők takarták el a holdat, és az átszűrődő, gyér fényben embernyi magas, mozdulatlan, éjfekete árnyak meredeztek. Leon lába alatt beomlott a puha föld. Verembe zuhant, Chlovia meleg ujjai kicsusszantak a kezéből. Mindketten felkiáltottak.
Nem esett mélyre. Bal lába alatt korhadt fadoboz reccsent. A gödör széléről száraz rögök potyogtak a képébe. Chlovia feje máris megjelent a verem szélén.
– Jól vagy? – kérdezte suttogva. A hely komorsága miatt nem mert hangosan beszélni.
– Jól – válaszolta fanyarul Leon. Kiszabadította a lábát a korhadt lécek közül. – Fél lábbal már a koporsóban vagyok. Remélem, nem a sajátomban.
– Kevanaar őseinek szent nyugvóhelye – hallatszott a közelből Zília hangja. – A sírokat meggyalázták!
Leon kikapaszkodott az omladozó gödörből; a verem oldalfala nem rogyott rá.
A hold egy röpke pillanatra kibukkant két felhő között, és hatalmas, égnek meredő kereszteket világított meg, amelyek mellett frissen kiásott buckák sorakoztak.
– Aki a sírokat kihantolta, ugyanarra a következtetésre jutott, mint én – vélte Leon. – Hogy az Éj Köve egy szerető szív ölén pihen... valamelyik sírban.
– Amikor Kevanaar lejött északról az Üvegpiramisból, hogy egyesítse őseinket, és új világot alapítson, a társai közül sokan elpusztultak. Csontjaik itt nyugszanak ezen a világtól elzárt helyen, hogy senki se háborgathassa őket. De még itt is utolérte őket a sírrablók gyalázatos keze. Ha Kevanaar visszatér...
– Ne vesztegessük az időt! – mondta Chlovia. – Próbáljuk megkeresni az Éj Kövét, vagy tűnjünk a fenébe erről a baljóslatú helyről! Ha valóban az istened küldte értünk a lila csillagot, megtalálhatjuk a varázsszerét!
– A vers szerint egy háromszög az irányadó – mondta Leon. – Hideg Fény, Sötét Láng és a Káosz háromszöge.
– Kevanaar három tanítványának a neve – mondta gyorsan Chlovia. – Melan a Hideg Fény, Choler a Sötét Láng, és Sang a Káosz.
– Talán lesz itt három sír, amelynek a jelölése nyomra vezet. Jelképes sírok a három tanítvány részére... Köztük van valahol az Éj Köve.
– Amennyiben még nem vitte el senki! Leon közel hajolt a komor, fekete fejfához, és próbálta leolvasni, mi áll rajta.
– Üres – mondta meglepetten, – Nem írtak rá semmit.
– Valamennyi sír jelöletlen – mondta Zília. – Kár jeleket keresni.
– Akkor... mi lehet itt, ami háromszöget képez? Tanácstalanul járkáltak a sírok között.
– A dombok – mondta egyszer csak Chlovia izgatottan. – Három domb. Három domb veszi körül a temetőt... nem is dombok ezek, hanem mesterséges halmok...
– Miért említi a vers a három tanítvány háromszögét?
– Mit tudom én? – Chlovia egy kisebb buckához futott a kihantolt sírok között. Izgatottan hajolt fölé. – Ezt nem bontották ki! És pont a három domb között...
Leon és Zília máris ott termett.
– Ez nem sír.
– Nem nyitották fel! Tudod, mit jelent ez? Leon idegesen hajolt fölé.
– Ne mondd ki! Elűzöd a szerencsénket! Nincs itt semmi, amivel ásni lehet?
– Minek? – nevetett izgatottan Chlovia. Lehajtotta a fejét, apró szarvacskái a bucka felé fordultak. Záporozni kezdtek oldalra a földgöröngyök, mintha egy kutya kaparná kifelé az előző nap elásott csontot.
– Megy ez! – Leon nevetett izgalmában. – Jól van, jó kutya vagy!
Félpercnyi munka után egy fadoboz tetejét pillantották meg. Chlovia abbahagyta az ásást. Mindhárman térdre ereszkedtek, és kézzel seperték le róla a földet.
Nem koporsófedél volt. Négyzet alakú, harmincszor harminccentis fadoboz tetejét látták. Nem látszott rajta korhadás. Mintha csak nemrég ásták volna el.
Megragadták a fedél szélét, és rángatni kezdték.
Sivítást hallatszott a hátuk mögül. Leon ijedtében elengedte a fedél szélét. Társai úgyszintén.
Emberfej nagyságú tűzgömb röppent fel a földről. Húsz méter magasságban szétpukkant, és szétterült az égen, mintha egy tüzes lepedőt vontak volna a temető fölé; világosság áradt belőle. Lomha óriásmadarak szárnyaltak a vakító fényből a sötétség felé.
Leon döbbenten egyenesedett fel. Sötét lángnyelv jelent meg csizmája orra előtt. Szabályos, négy méter átmérőjű karikát formálva körbeégette a három megdöbbent alakot. Amint a kör teljes lett, az égésnyomból fekete füst szállt fel, és áttetsző függönnyel bekerítette őket. Leon ki akart ugrani a pokoli körből, de ott ahol a füst felfelé szivárgott, láthatatlan falba ütközött. Mintha üvegburából akart volna kitörni. Felkiáltott. Öklével a levegőt püfölte, tapogatta, de nem talált kiutat; akárha egy üvegcsövet húztak volna köréjük.
Társai is rémülten fedezték fel a csapda hihetetlen tulajdonságát. Nem bírtak kijutni a körből, pedig Chlovia még rugdosta is a láthatatlan falat.
– Felesleges! – Mély basszushang hallatszott. Az üvegbura foglyai egyszerre hagytak fel az erőlködéssel, mintha valami varázsszó hangzott volna el. Döbbenten fordultak a keleti domb felé.
A sötét domb tetején karba tett kézzel félelmetes alak állt. Testét vállától a bokájáig fekete köpeny takarta; arca fekete volt, akár a csillagtalan éjszaka, ezüstfehér haja viszont valósággal világított a természetellenes fényben. Nem kiabált, nem harsogott, zengő hangja mégis betöltötte a temetőt.
– Choler! – motyogta Leon.
– Nem várt találkozás a Hatalom Rejtekén – mondta a mágus hűvösen. – Ti hárman. Az idegen, aki hűséget esküdött, és elárult. A lány, aki a váramban élt, és szintén elárult. És a papnő, aki sohasem ismert el engem istenének. A hatalmamban vagytok. Választotok önként bűnhődést? Vagy válasszak én?
Chlovia lehajtotta ár fejét. Leon ugyanolyan nyomást érzett a mellkasán, mint amilyet Monarakhban a mágus közelségében tapasztalt.
– Miért lennék áruló? – kiáltotta. – Az utasításait követtem. Rávettem Melant az indulásra. Útnak indultunk, és pontosan úgy történt minden, ahogy várta. Melan egy vulkánba zuhant, és elpusztult. Arról nem tehetek, hogy Melan felismerte rajtam a Sötét Láng hatását, a sámánja pedig megszüntette! Úgy kellett viselkednem, mintha Melanhoz pártolnék. Talán nem ezt parancsolta?
– Kijátszottad Melant, kijátszottál engem is. Sang utasításait követted. És Sang hamarabb ért ide.
– Magam is átverés áldozata vagyok – kiáltotta Leon. – A gyűrű, amelyet adott, hamis volt! Ha Melannal tartunk, most porrá égve hevernénk a vulkán belsejében a lila láva alatt. Gonosz csel volt! Ez talán nem árulás?
– Az életed számomra nem bír jelentéssel – hangzott a hűvös válasz. – Megúsztad a csapdát. Az univerzumban az egyensúly uralkodik, árulásoddal egyenlő mértékű büntetés vár rád. A foglyom vagy. A másik kettő úgyszintén. Dönteni fogok a sorsotokról.
– Kevanaar arája vagyok! – kiáltotta Zília. – Az én sorsomról csak ő dönthet.
– Kevanaar... nem tér vissza többé. Erős mágiával utat nyitott magának az űrön keresztül egy másik világba, hogy megkeresse az emberiség őseit. Sohasem fogja megtalálni a visszavezető utat. Sang a mester távozta után elvágta a visszavezető fonalat, és elzárta a rést. Az univerzum összezárult, Kevanaar nem térhet vissza.
– Nem igaz! – kiáltotta Zília hitetlenkedve. – Felelni fogtok bűneitekért!
– Az univerzum hatalmas. Jel nélkül még Kevanaar sem képes megtalálni az utat a sokmilliárdnyi világ között.
Leon pillantása a fafedélre esett.
– Sang elvitte az Éj Kövét? – kiáltotta. – Akkor hol van Sang?
– Ki tudja, hangulata merre vitte? Sang zárta el az űrbe vezető rést, és tette után megháborodott. Szeszélyes és kiszámíthatatlan. A hóbortjaira használja majd a frissen szerzett hatalmát, és félő, hogy a teljes erőmre szükségem lesz, hogy dacoljak vele, ha virtusa ellenem vezérli.
– Megkegyelmezne nekem és társaimnak a Sötét Láng Ura, ha kiszolgáltatnám számára az Éj Kövét? – Leon mindent egy lapra tett fel. – Várhatunk jutalmat?
– Megőrültél!? – sziszegte Chlovia. – Kiszolgáltatnád neki...
– Choler! – kiáltotta Leon. – Bebizonyítom, hogy nem vagyok áruló.
– Halljuk!
– Sang feldúlt minden sírt... de lehet, hogy dolgavégezetlenül távozott. Itt... ahol állok, van az a pont, mely a vers szerint a Hatalom Rejteke. A temető széli három domb középpontjában találtunk egy földkupacot... amely még érintetlen volt. Lehet, hogy benne van az Éj Köve!
Choler alakja mintha még inkább a domb fölé nőtt volna.
– Nyisd fel a doboz fedelét! – parancsolta hűvösen a Sötét Láng Ura. – De figyelmeztetlek, bármit találsz benne, ne érintsd! Börtönötök, a láthatatlan fal egy ujjmozdulatomra golyónagyságúra zsugorodik... veletek együtt.
Leon remegő kézzel ragadta meg a láda fedelét, és rángatni kezdte. Zília tágra nyílt szemmel nézte. Chlovia villogó tekintetet vetett Leonra.
A láda fedele meglazult. Leon feltépte. És egy rémes, vörös bundás alak pattant elő. Ott ugrándozott a kísérteties fényben, mintha rugóra járna, és nyikorgó hangon azt kiáltotta:
– Kakukk! Kakukk! Kakukk!
Leon hátra akart ugrani, de hanyatt esett.
– Kakukk! – kiáltotta fars hangon a bábu. – Kakukk! Kakukk!
Chlovia rekedten nevetett.
– Itt az Éj Köve!
Ekkor megdöbbentő dolog történt. Choler felhördült. Sang hátborzongató nevetése harsant fel. A déli domb tetején rikító sárga köntösében ott állt Sang, a kaotikus. Feje fölött dicsfény ragyogott, amelyből vékony sárga fényszál futott Choler felé. A mágus nyakán végződött, mintha egy világító szárítókötél lett volna. Az energiasugár a Sötét Láng Urának a nyakára fonódott, és fogva tartotta.
– A komédiának vége – harsogta Sang –, a rendező megdicsőül, a színészeket felakasztják! A legjobbkor érkeztem.
Leon nagyot nyelt. A kaotikus félisten megjelenése nem sok jóval kecsegtetett.
Choler hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy megszabaduljon a nyakára csavarodott energianyalábtól.
– Eltűrtem a játékaidat – morogta. – Most túl messzire mentél. Távolítsd el a nyakamról a mentális hurkot, különben kivívod a haragomat!
Sang gúnyosan kacagott.
– Nocsak... a csapdába esett farkas követelődzik, ahelyett, hogy a szabadságáért könyörögne? Talán nem tetszik a játék? Mert nekem igen. Sosem tartottam még ilyen hatalmas mágust a markomban... kiszolgáltatva kényemre-kedvemre. Megvallom, tetszik a helyzet.
– Menekülj, míg megteheted! Zárkózz be a parányi várad legmélyebb és legsötétebb pincéjébe, hogy a napfény se találjon meg! Mert amikor kiszabadulok, a bosszúm rettenetes lesz!
– Nem szabadulsz ki – mondta Sang hirtelen elkomorodva. – Megöllek, és nem kell a bosszúdtól rettegnem. A kezemben van az életed, és én nem kegyelmezek.
Choler hallgatott, csak vörös szeme izzott fenyegetően.
– Sang vagyok, a szeszélyes, a kiszámíthatatlan, az eszelős... Sang, a pojáca, az ostoba bohóc! De annyira nem vagyok ostoba, hogy ne tudjak túljárni az eszeteken! Amíg te meg Melan marakodtatok, én sem voltam tétlen. Egymás után teregettétek ki a legjobb ütőkártyáitokat, én viszont a háttérbe húzódtam, onnan irányítottam a játékot. Vártam az alkalmas pillanatot!
– Orvul támadtál rám.
– Orvul ám! – kiáltotta Sang diadalmasan. – Lapultam, és lestem, mikor feledkezel meg annyira magadról, hogy ne figyelj a mentális pajzsodra. Amikor az a kis játékszer kibukkant a dobozból, annyira meglepődtél, hogy minden másról megfeledkeztél. Védtelenül hagytad a tudatod. Én pedig nem haboztam! A hatalmamban vagy, és én nem fogom lazítani a szorítást. – Choler nyakán a sárga hurok alól sötétvörös szikrák pattogtak. Sang gúnyosan nevetett. – Kár erőlködnöd, nagy magiszter! Még a te sötét erőid sem képesek kibújni olyan szorításból, amelyet nyitott mentális pajzzsal mértek rád. Résen leszek, ne félj! Nem engedlek el. Nem ám!
Choler enyhén meggörnyedt. A vörös fény eltűnt a nyaka körül, csak a sárga maradt a hosszú pórázzal, amelynek a másik végét az ellenfele tartotta.
– Micsoda diadalmas pillanat! – harsogta Sang. – Olyan jó így állni, és kiélvezni a nehezen szerzett győzelem minden pillanatát! Hosszú évek munkája érett be most, s az eredmény túlhaladja minden várakozásomat! Melan halott, és Choler, a mágusok mágusa tehetetlen bábuként vergődik a hatalmamban.
– Nem vergődök – mondta keményen Choler. – Nem alázkodom meg pojácák előtt!
– Hah! – kiáltotta Sang. – Micsoda hősies póz! Azt képzeled, a véletlennek köszönhetem a sikert? Azt képzeled, már csak hajszálnyira voltál a céltól, amikor elbuktál? Ki kell ábrándítsalak! Az egész mizériát az Éj Köve körül én eszeltem ki! Tudtam, hogy csak így csalogathatlak ki benneteket a váratokból, és csak így diadalmaskodhatok fölöttetek. De ha az igazságot akarod tudni, az Éj Köve... nem létezik. Illetve mégis, de ez szóra sem érdemes...
– Akkor én... – Leon az ajkába harapott. Sang nem is hallotta a közbeszólást.
– Megszüntettem a rést, amelyén át Kevanaar az űrbe távozott, és ezzel mi hárman váltunk Cherubion leghatalmasabb erőivé. Csakhogy én nem osztozom a hatalmon. Ti ketten esküdt ellenségekké váltatok. Olyan súlyos veszteségeket okoztatok egymásnak, hogyha nem segítem titokban a gyengébbet, a küzdelem már rég eldőlt volna. És amikor elérkezettnek láttam az időt, beindítottam a játszmát az Éj Kövéért. Kitaláltam a varázsszert, és hozzá a verset. Elrendeztem mindent. Amikor megkaptad a verset és vele a te részed magyarázatát, azt hitted, Kevanaar időzített varázslata aktiválódott. Ugyanez történt Melannal, és én is ezt híreszteltem magamról. Csakhogy ez a késleltetett varázslat Kevanaar hangján... az én művem volt. Hitelesre sikerült. Titokban sugalltam mindkettőtöknek, hogy egyedül az diadalmaskodhat, aki megkaparintja Kevanaar eldugott hagyatékát. És ti lépre mentetek! Ő, milyen jól szórakoztam! Elkapott az ihlet. Kieszeltem a legendát az isten eljövendő küldöttéről, és elterjesztettem. Annyira megragadott az ötlet, hogy még a Kevanaar küldöttét várók szektáját is megalakítottam. Ez a szépséges főpapnő sohasem sejtette, hogy az én játékszerem.
– Hazugság! – kiáltotta vadul Zília, arca rákvörös lett. – Kevanaar kegytárgyait őrizzük, amelyeket maga a Nagymester hagyott ránk!
Sang nevetett.
– Felsorolhatom az összes szent ereklyétek kinézetét és hollétét. Vagy soroljam fel a szekta főrendjeinek titkos és szent neveit? Kezdjem a tieddel, Zília em Kevanaar, Kevanaar jegyese, a Kék Oltár papnője? Ismered a platinakeresztet a Loahr-szurdok legmélyén? Mert én is. Saját kezemmel véstem rá a feliratot.
Zília elvesztette az önuralmát. Két öklével a láthatatlan falat püfölte, de képtelen volt kiszabadulni.
– Hazugságok! – kiáltotta. – Átkozott hazugságok!
– Mint az Éj Köve! – nevetett Sang kegyetlenül. – Az Éj Kövét én már akkor neked adtam, amikor még azt sem tudtátok, mi az. Ott lóg a nyakadban ezüst foglalatban!
Leon tágra nyílt szemmel meredt a kis kovakőre, amellyel korábban tüzet csiholtak. Zília megmarkolta, mintha le akarná szakítani.
– Ez a nagy varázsszer valójában igen kis varázsszer. Menedéknyújtó varázslatot tartalmaz. Gondolj rá erősen, és abban a pillanatban biztos helyen találod magad... Kevanaar egykori cellájában messze fenn északon, a leomlott Üvegpiramisban!
Zília letépte a nyakáról a láncot, és a földre dobta.
– Nem ingatod meg a hitemet! Kevanaar majd lesújt rád!
Chlovia felemelte a földről az Éj Kövét, és merengve nézegette. Sang nevetett, nevetett.
– Mindent elrendeztem Kevanaar küldöttének fogadására. Olyan embert kellett szereznem, akiről lerí, hogy nem cherubioni. Nagymesterünk egy kevésbé ismert varázslatával fürkészni kezdtem a múltat. Nem kellett sok energiát vesztegetnem, hogy megfeleld emberre bukkanjak. Leon Silver megrögzött álmodozó, önmaga mászott be a lila csillagba, és Cherubion foglya lett.
– Véglegesen – mondta Leon. Zília térdre roskadt, és imádkozott.
– És ezzel kezdetét vette a nagy játszma! – rikoltotta Sang. – Barátunk megismerte az Éj Kövének legendáját, és számos utalással, szimbólummal, sugallattal értésére adtam, mi lesz a dolga. Türelmetlenségemben majdnem hibát követtem el: elárultam neki, mi az én szerepem ebben a játszmában! Hah! Felborítottam a sakktáblát! De aztán sikeresen összezavartam a fickót. Biztos vagyok benne, hogy nem szívesen gondol a nálam töltött időre.
Leon megborzongott.
– És innen minden ment, mint a karikacsapás, kedves mágusom... Mondtam már, hogy kár erőlködni, képtelen vagy kitépni magad a hatalmamból! – Egy pillanatra elhallgatott. A mágus nyaka körül újra eltűntek az ellenállásra utaló vörös szikrák. Sang folytatta. – Leon beváltotta a hozzáfűzött reményeimet! Önként árulta el a tőlem hallottakat. És te, mágusok mágusa, pontosan úgy reagáltál, ahogy számítottam! Hehe! Terved egybeesett az enyémmel. Leont Melanhoz űzted, ő pedig kiszámította az esélyeit. Felismerte a helyzet előnyeit, és felvette a kesztyűt. Lefogadom, hogy Leon pedig arról álmodozott, hogy átverjen mindhármónkat! Ó, ha tudnátok, milyen jól szórakoztam: láthattam, mennyit ravaszkodtok, hogy kijátsszatok egymást. Láthatatlanul követtelek benneteket, és figyeltem, hogyan alakul a tervem. A második útszakasz végén majdnem lemaradtam. Melan ötletessége még engem is meglepett. A bomba, amelyet a leghűségesebb embere testében felrobbantott, majdnem keresztülhúzta a számításaimat. A beomlott alagútrendszerben alig találtam meg az utat. Sok időt vesztettem, és csak neked köszönhetem, ó hatalmas és kiszolgáltatott mágus, hogy Melan a kerülő utat választotta... a halálához! Te ravasz ördög! Rossz gyűrűt adtál neki, nem azt, amelyet egykor Kevanaar nevében hozzád juttattam! Nagyon gonosz és zseniális húzás volt tőled, magiszterem! Megérdemelted volna, hogy lásd azt a megszállottat: jobban hitt a gépének, mint a józan eszének, és esztelenül a működő vulkán fölé repült. Kár, hogy nem láttad! Lenyűgöző látvány volt! Te tudtál a vulkánról, hiszen Kevanaar megsúgta neked. A terveid szerint Leonnak is vele kellett volna pusztulnia. Csakhogy az én terveimben még szükség volt rá. Ide kellett juttatnom, hogy megtalálja a varázsszer vélt rejtekhelyét, kiugrassa azt a kis tréfát a dobozból, és elvonja a figyelmedet minden másról, így történt. Melan meghalt, te a hatalmamba kerültél, a színjátéknak vége.
Zília felegyenesedett, és kihúzta magát.
– Elárultad az istenedet... – kiáltotta. – De Ő már keresi a visszavezető utat az univerzumon át! A papnője vagyok, hosszú évek óta meghallgatja imáimat, és válaszol. Cherubion felé irányítom. Minden holdtöltekor embereket áldozunk neki, és az áldozatok vére visszafelé vezeti. Nincs már messze, és most megkapja tőlem az utolsó irányjelzőt!
Tőr villant a kezében. Egy lélegzetelállító mozdulat, és a lány éles sikoltással hanyatlott le. Mellébe szúrt áldozókését még halálában sem engedte el. Egy pillanat alatt elszállt belőle az élet, mintha valami ismeretlen erő szippantotta volna ki.
– Átkozott nőszemély! – rikoltotta Sang. – Hónapokat töltöttem azzal, hogy a szépségét tökéletesre formáljam!
– Hívja az istenét! – mondta keserűen Leon.
Sang mérgesen nevetett.
– Szépséget teremteni képes vagyok, de találékonysággal, intelligenciával még a legszebb teremtményeimet sem láthattam el! Zília... ostoba volt, és ostoba módon pusztult el! A vallását én hoztam létre. Nem Kevanaar hallgatta meg az imáit, hanem én. Időszakonként jelet küldtem neki, hogy megtartsam a hitében! Kár érte!
Leon lehunyta a szemét.
– Kevanaar nem jön vissza! – kiáltotta Sang. – Melan elpusztult. Perceken belül eltaposlak benneteket, és a hatalmas Cholerrel is végzek. Nem lesz más isten, csak Sang!
Pengő hang hallatszott. Sang felnyögött.
A harmadik dombon alacsony alak jelent meg. Kívül esett a ragyogó fénykörön, csak a körvonalai látszottak. Hideg, kékesfehér fényvonal húzódott tőle a másik két domb felé. Choler nyakán egybefonódott a sárga hurokkal, a másik dombon pedig Sang nyakára csavarodott.
De ez csak egy pillanatnyi helyzet volt! Sang sárga fénykötele máris az alak felé lendült. Ugyanekkor Choler nyakán enyhült a szorítás, és a mágus kiszabadult annyira, hogy ő is támadásba lendüljön. Sötétvörös sugarai a másik két domb felé kúsztak. Egy szempillantás sem telt el, máris úgy álltak ott, mint a háromszögben elhelyezett villanypóznák: mindegyikről színes vezeték feszült a másik kettő felé. Mindegyikük a másik kettő nyakát markolta mentális erejével, és próbálta saját nyakáról lefejteni az ellenfelei szorítását.
A felhők mögül kibukkant a hold. Ezüstös fénye feltárta a harmadik küzdőfél kilétét.
A szőrös kis majom volt, akit a technokrata szinte sosem tett le a nyakából. Gazdája halálakor lerepült a szószékről, és valahogy idevonszolta magát. Bal lába természetellenes szögben kifordult, nyakában ott lógott a beszélődoboz; abból irányult a kékesfehér energianyaláb Choler és Sang nyakára. Hiába próbáltak szabadulni alóla.
– A gazdád elpusztult! – rikoltotta Sang. Tátogott tehetetlenségében.
A kis majom lenyomta a beszélőkészülék gombját. Jól ismert recsegő hang hallatszott.
– Nincs gazdám. – A kis majom a mellére csapott. – Melan, a Technokrata... én vagyok!
Ezen még Chlovia is meghökkent, Leon pedig csak állt némán; alig törődött azzal, mi történik körülötte.
– Melan vagyok – folytatta a kis lény. – Az androidom, akit Melannak hittetek, a cselvetésetek áldozata lett! De én élek. Ez volt az a tény, amely majdnem 15 százalékkal megnövelte az esélyeimet. A meglepetés ereje!
Úgy álltak ott erőlködve, dermedten, mint a kőszobrok. Egyaránt támadtak és védekeztek. Mindhárman tudták, hogy amelyiküknek először gyengül az ereje, azonnal elpusztul. Menekülésre nincs esély, hiszen akit mentális hurok köt gúzsba, mozdulni is képtelen. Még a beszéd is rettentő energiát emészt. És ahogy az energia fogy, úgy közeledik a végzet. De gyengülésnek egyelőre nyoma sem mutatkozott. Most már Sang sem üvöltözött; még ezzel is takarékoskodott. Csendben küzdöttek egymással; várták a lehetőséget.
Leon és Chlovia tágra nyílt szemmel figyelte a jelenetet. Szinte izzott a levegő körülöttük, még a láthatatlan falú burán belül is: a három egymásnak feszülő mentális erő iszonyú küzdelmet vívott.
Chlovia halkan felsikkantott.
– Mi történt? – rezzent meg Leon.
– Éget! – suttogta a lány. Elengedte az Éj Kövét. A fekete kövecske most vörös színben izzott, az ezüstbevonatú nyaklánc a levegőben lebegett.
– Magától? – döbbent meg Leon. Chlovia a fejéhez kapott.
– Én tartom a levegőben! Ha fognám, égetné a kezem!
Leon a kis ékszert nézte. Habozva nyúlt felé. Megrezzent, mert Sang remegő hangját hallotta; hiányzott belőle a gúny, a magabiztosság, az isteni erő. Olyan ember hangja volt, aki kérni készül valamit.
– Leon! – mondta Sang. – Barátom! Remélem, jól szórakoztál Cherubionban! Felejtsd el, amit az előbb hallottál! Alkut ajánlok.
Leon meglepetten kapta fel a fejét. – Alkut?
– Én hoztalak Cherubionba, és csak én juttathatlak vissza az eredeti világodba. Isteni szavamra mondom, gazdagon megjutalmazlak, és visszaküldelek oda, ahonnan elhoztalak, ha megteszel nekem egy apró szívességet...
– Ne hallgass rá! – recsegte Melan. – Ki akar használni, mint eddig. Aztán megöl.
– Te gépagyú kis gnóm! – suttogta Sang kegyetlenül. – Talán azt várod, hogy neked segít? A gépeid kiirtanák Cherubion minden élőlényét; kietlen síksággá, szürke acélsivataggá változtatnák a vidéket! Nyomorék vagy, de alattvalóidat még nyomorékabbá változtatnád!
– Barátom! – recsegte rendületlenül Melan. – Gondolj az egyezségünkre! Én megtartom a szavam. Ha segítesz, visszajuttatlak a Földre!
– Nevetséges! – rikoltotta Sang.
– Gondolj arra – folytatta meggyőzően Melan –, hogy mi vagyunk az igazi emberek! Ha nem én győzök, az emberiségnek vége. Engem kell segítened! Embertársaid sorsa forog kockán! Segíts nekem, Leon!
– Emberek? – morogta Sang. – Gépeket akartál mondani!
Leon bizonytalanul toporgott a börtönében.
– Én? Én segítsek? Mitől vagyok most olyan fontos nektek?
– Hát nem érted? – suttogta elbűvölten Chlovia. – Fogva tartják egymást. Mozdulni se bírnak! Akár egy gyerek is... végezhet bármelyikükkel. Egy jókora kővel agyon lehet ütni valamelyiküket... akár kettőjüket is. És te döntheted el, melyik kettőt!
– Képtelenség! Rám fújnak, és elpusztulok!
– Fújni se tudnak! – állította a lány. – Amelyikük csökkent a védő- vagy a támadóenergiáján, a másik kettő azonnal lecsap rá!
– Én...
– Kettőt megölhetnénk, Leon... de a harmadik...
– Én hálás leszek! – kiáltotta Sang. – Sosem felejtem el neked!
– Ne bízz benne! – recsegte Melan. – Bennem bízz!
Leon Choler felé fordult, várva, hogy ő is beleszól a licitálásba. A mágus sötétvörös fényhurka az elmúlt másodpercekben mintha megvastagodott volna, ő nem pazarolta az energiáját acsarkodásra és vitatkozásra.
– És te, Sötét Láng Ura? – kérdezte Leon. – Te mit ajánlasz, ha téged hagylak életben?
– Semmit – mondta a mágus egykedvűen. – Nem ölhetsz meg senkit.
– Miért? – követelte Leon. Choler azonban nem válaszolt.
De nyilvánvaló volt. Ahhoz, hogy Leon valamelyikükkel végezzen, a közelébe kellene mennie. Csakhogy a láthatatlan falú börtön nem engedte. És ezt Choler is tudta.
Erre Leon is rádöbbent.
– Ha választanom kellene – mondta –, nem tudnám, kinek segítsek. Bármelyikőtöket hagynám életben, várhatnék-e mást, mint azonnali pusztulást? Tudom, hogy nem. – Chlovia felé fordult. – A három rossz közül nem fogom a kevésbé rosszat választani. Akkor se tenném, ha megtehetném. Döntsék el ők maguk, hogy ki az erősebb! Aztán a győztes végezzen velem... ha az a szíve vágya.
– Pedig segíteni fogsz valakinek! – mondta Sang. – Te sem menekülhetsz, nem keresztezheted a mentális hurkok vonalát! Máshogy pedig nem juthatsz ki a temetőből, csak ha a mi küzdelmünk véget ér. Istenek vagyunk! Évekig is eltarthat, amíg gyengül valamelyikünk... Segíts most, Leon! Ne hibázd el a lehetőséget! Segíts, amíg megteheted! Amíg Choler láthatatlan burka nem végez veled! Közeleg a hajnal, és a börtönöd a hajnal első sugarára olyan parányivá zsugorodik, akár egy üveggolyó... és benne te is!
Chlovia tágra nyílt szemmel bólogatott.
– Van ilyen varázslat!
– Tegyük fel, hogy neked segítek, Sang! – kiáltotta Leon. – De ahhoz ki kellene jutnom ebből a láthatatlan burokból.
– Nálad az Éj Köve! A menedék varázsköve! Elvisz Kevanaar egykori dolgozószobájába. De ha akarod, vissza is hoz. Markold meg, és gondolj erősen Kevanaarra! A kő elvisz az Üvegpiramisba. Várj ott három órát, aztán ismételd meg az eljárást! Szorítsd az Éj Kövét, és gondolj Kevanaarra! Visszajutsz ide. De addigra már beköszönt a hajnal, és a börtönöd nem lesz egyéb, csak egy apró üveggolyó. Akkor megölöd Cholert és Melant.
– És ha nem térek vissza?
– A világtól elzárt, lakatlan hely az északi jégmezőkön. Más módon sohasem leszel képes visszajutni Cherubionba. Csak ide térhetsz vissza.
– Ott is maradok.
– Őrültség lenne.
Leon elgondolkozva nézett a varázsszerre.
– Csak egyedül szökhetek ki a láthatatlan börtönből?
– És mindazok, akik veled érintkeznek. Hamarosan felkel a nap, és a börtönöd összeroppant. Cselekedj, Leon! Aztán gyere vissza, és ments meg. Nem leszek hálátlan! Hah!
Szavait vad kiáltással fejezte be. Egy nyílvessző fúródott a lábába. A sárga mentális hurok egy pillanatra elvékonyodott, Choler vörös lángja fellángolt, és úgy tűnt, a mágus kitör a szorításból. De Sang ellenállt, és a helyzetűk mit sem változott.
Most már csak úgy záporoztak a nyílvesszők a temetőn kívüli homályból. Tucatjával elvétették a célt, de a három mozdulatlan alakból hamarosan vékony vesszők meredeztek.
– Szüntessük meg a hurkot – ordította Melan –, különben végünk!
– Nem! – dörögte Choler. – Összeroppantalak benneteket!
– Őrültek vagytok! – recsegte Melan. – Egyetlen százaléknyi esélyünk sincs! Szüntessétek be a mentális hurkot!
– Szüntesd be te! – nevetett tébolyultan Sang. – Szüntesd csak be, én nem bántalak!
– Lemészárolnak bennünket! – recsegte Melan.
– Kettő meghal, de a harmadik kiszabadul! – rikoltotta Sang. – Kedvemre való szerencsejáték!
– Pusztuljatok! – morogta Choler.
A nyílzápor abbamaradt. A sárga, vörös és kékesfehér energiasugarak még intenzívebben ragyogtak, mint idáig. Mintha a három hatalmasság még vadabbul esett volna egymásnak. Leon ösztönösen megfogta Chlovia kezét. Mindketten érezték, hogy valami rettenetes fog történni.
A sötétségből idomtalan alakok bontakoztak ki. Emberformájúak voltak, de alig emlékeztettek emberre. Legtöbbjüknek két feje volt, kettőnél több lába, vagy a melléből nőtt ki plusz karja. Sötétek voltak és iszonyatosak. Hajlottan jártak, mint az ősemberek, durva íjakat, otromba fabunkókat vonszoltak maguk után. Baljóslatúan közeledtek a három merev alak felé, és hamarosan körbevették őket. De egyre újabb és újabb szörnyalakok tűntek fel, mintha a sötétség öntené őket. Száznál is többen lehettek. Nem támadták meg a három istent. Csak álltak, fenyegetően, vészjóslóan, mintha emberi testrészekből összerakott, ocsmány szobrok lennének.
– Mutánsok? – suttogta Leon. – A néped?
– Egy frászt! – válaszolta Chlovia enyhén remegve. – Mi a Rendellenes nép vagyunk...
– És ezek?
– Az Elfajzottak. Az örökös éjszakában élnek, egy másik kontinensen. Emberhússal táplálkoznak... véres rítusokat gyakorolnak, nem ismernek sem istent, sem embert...
Megbabonázva meredtek a látványra. A három isten mereven állt, mintha megkövesedett volna. Egyikük sem mert enyhíteni a szorításán, mert a másik kettő azonnal elpusztította volna.
A csendet távoli sípszó törte meg. Az idomtalan alakok utat adtak egy közeledőnek. És a sötétségből roppant méretű, legalább öt méter magas óriás bukkant elő. Csak egy feje volt, ám dülledt pocakjából hajlékony kezek tucatja nyúlt ki, amelyek úgy tekeregtek, mint a polipkarok. Négy lábon állt, akár egy kentaur, de a lábai nem patákban, hanem emberi lábfejekben végződtek. A többiek tiszteletteljesen húzódtak szét előle. – Otoaak népe! – suttogta Chlovia sápadtan. – Az ott Otoaak... Maga Kevanaar sem tudta megölni, csak elüldözni! De...
– De? – követelte Leon idegesen. – Mit de?
– De ez még nem Cherubionban történt, hanem Amrikban... túl a Sötét-óceánon. És ha Otoaak itt van... valami szörnyűség van készülőben.
A torz lények a bunkójukkal verték a láthatatlan falat, és az üveges, csengő hangokat adott. A ragyogás időközben megszűnt. A temetőre boruló sírontúli sötétség elrejtette a szemük elől a három lehanyatlott istent; még a mentális hurkok sem látszottak. Csak a mutánsvezér óriási tömege derengett át a hajnal előtti homályon.
– Mikor hajnalodik – mondta Leon –, összeroppant bennünket a börtönünk. Ki nem mehetünk... Egy választásunk maradt.
A lány vállat vont.
– Jó, hogy egy is maradt! Mire vársz? Mi dolgunk még egy olyan világban, ahol meghaltak az istenek, és ahol ilyen szörnyűséges lények barangolnak!
– Ha Sang igazat mondott... ott távol leszünk mindentől és mindenkitől. És ki tudja, mikor merészelhetünk visszatérni ide.
– Talán nem akarsz velem kettesben lenni? Nem erről álmodtál már régóta?
– Ugyanúgy félsz az egyedülléttől, mint én – mondta komoran Leon. – Csak próbálsz viccelni.
A lány arcán halvány árnyék suhant át.
– Van más választásunk?
Leon a fejét rázta. Megragadta Chlovia csuklóját, a másik markába pedig az Éj Kövét szorította. A varázsszer engedelmesen simult a kezébe. Leon behunyta a szemét, és arra gondolt, milyen jó lenne elkerülni innen.
Arcát heves szélroham csapta meg. Repültek. Száguldottak.
Amikor kinyitotta a szemét, egy műanyag falú szobát látott. Dohos levegőjű, szerény berendezésű helyiséget. Ablakait deszkák fedték, és ezek résem áradt be egy kevés fény.
Chlovia finnyásan befogta az orrát. A legközelebbi ablakhoz támolygott, könyökével kiverte az egyik korhadt deszkát, és csodálkozott, mert az ablakban nem volt üveg. A beáramló levegő sem volt sokkal frissebb, mint a benti.
Leonnak olyan érzése támadt, mintha Melan földalatti erődítményében lenne, de elhessegette magától ezt a gondolatot.
– Ez hát a Nagymester egykori dolgozószobája – mondta Chlovia. A többi deszkát is kiverte az ablaknyílásokból, és így már lényegesen világosabb lett. Nem a napfény sütött be. A világítás valahonnan a magasból áradt. Nem látták közvetlenül a napfényt, de nem is mesterséges fény volt.
– Az Üvegpiramis – folytatta a lány. – Távol Cherubiontól, az északi jégmezőn. Pár napon belül éhen pusztulunk.
Leon komoran bámult ki az ablakon a sima műanyag idomokra.
– Ez lett hát a vége – mondta mintegy magának. – Megoldódott az Éj Kövének titka. Cherubionban elpusztultak az önjelölt istenek. Kevanaar sohasem tér vissza. Zília meghalt. Rám most már nincs szükség. Visszatérhetnék a saját világomba... ha tudnám hogyan. Megmenekültünk a közvetlen veszélytől, de ki tudja, mennyi szenvedés vár még ránk...
Chlovia Leon vállára tette a kezét.
– Még nincs vége – mondta mosolyogva. – Semminek sincs vége. Igaz, hogy az a büszke, szép lány meghalt, de én még élek. És ha nem halunk hamarosan éhen, melletted leszek, mint ahogy... te is kiálltai mellettem. Nem felejtettem el, mit köszönhetek neked.
Leon megsimogatta a lány kezét.
– Rettenetesen fáradt vagyok – mondta. – Lelkileg. Elfásultam. A végén már az sem érdekelt, hová sodornák az események. De itt, ahol semmi remény az életben maradásra, kezdek felrázódni a közönyömből. Azt hiszem, amikor... ezer évvel ezelőtt kalandokról fantáziáltam, nem ilyenekről álmodtam.
– Ez is jól kezdődik! – húzta el bosszankodva a kezét a lány. – Felkínálkozok neked, te meg holmi lelki problémákon gyötrődsz! Ember, új kaland kezdődik! Mivel úgysem térhetek vissza többé Monarakhba, hajlandó vagyok megszegni a szüzességi eskümet!
– Viccelsz? – ocsúdott Leon. A lány vállat vont.
– Úgysem lett volna belőlem jó boszorkány! Sajnos, nem vagyok elég gonosz!
– Ez nem lehet igaz! Zília...
– Chlovia vagyok! – sziszegte a lány. És megcsókolta. De hirtelen elhúzódott, és feszülten figyelt. – Mintha valami kopogást hallanék a távolból...
– Ne is foglalkozz vele! – sürgette Leon. – Ezeket az édes perceket nem vehetik el tőlünk.
A Cherubion-trilógia második kötete
Egy ködös éjjelen Leon Silver egy lila fényjelenséget követve különös helyre kerül – Cherubion fantasztikus világába.
E furcsa világ egykori istene, a hatalmas Kevanaar más dimenzióba távozott, s ezzel megszűnt az egység Cherubionban. Tanítványai marakodnak a hatalomért. Melan, a hideg és számító technokrata tankokkal és robotokkal vív elkeseredett csatát a feketemágus Choler sárkányaival és lidérceivel. Közben a harmadik tanítvány, Sang, az eszelős félisten a háttérből igyekszik irányítani a játszmát.
Leon Silver megismerkedik egy verssel, melyben a távozó isten megjelolte az utat a világ leghatalmasabb varázsszeréhez, az Éj Kövéhez. A tanítványok azonban csak egy-egy versszak magyarázatát ismerik, és tudásukat nem osztják meg egymással.
Leon nem csak résztvevője, főszereplője lesz annak a játszmának, melynek célja az Éj Kövének megszerzése. Élete szakadatlan kalandok és menekülések sorozata. Egy fiatal mutáns boszorkány, Chlovia segítségével eljut az Éj Kövének rejtekhelyére, megszerzi azt, ám kiderül, hogy a hatalmasnak hitt varázsszer ereje mindössze arra terjed ki, hogy használóját elrepítse egy távoli jeges földrészre, Kevanaar egykori dolgozószobájába – és vissza a kiindulási pontra.
Amikor a három félisten a végső leszámoláskor összecsap, a kimenetel kiszámíthatatlan. Ám ekkor egy másik kontinensről a rettegett Otoaak vezetésével megérkeznek az Elfajzott mutánsok, és rohamuk alatt a félistenek meginognak. Leon Silver és Chlovia csak egyetlen kiutat lát: használják az Éj Kövét. A lakatlannak hitt Üvegpiramisban, Kevanaar egykori dolgozószobájában végre egymással is foglalkozhatnának, ám a csendet léptek dobogása töri meg...
Leon ismerős fémes ízt érzett a szájában: mintha alumíniumra harapott volna. A jégre vetette magát. A sötét test elzúgott fölötte, éles karmai horzsolták a feje búbját. Felsikoltott. A hátulról támadó szörny árnyéka elzúgott mellette, és végigsuhant a jégen. Ez a sarki napfényben megnyúlt árnyék olyan volt, akár egy egyenes, széles kard, mint egy gigászi pallos. A szörny a napfénnyel szembe repült, és a fehéren csillogó jégtől elvakítva Leon csak egy vaskos, sötét tömeget látott. Egy hatalmas madarat? Óriásdenevért? Vagy egy szárnyas cápát? Mi vet olyan árnyékot, mint egy pallos?
Az árnyék ismét feléje suhant a fehérségen. A szörny most szemből támadott. Egy pillanatra élesen kirajzolódott a kontúrja, de ez csalóka látomás volt, mivel Leonban ismételten egy vaskos fekete kard benyomását keltette. A kard hegye – vagy a madár éles csőre? – egyenesen a fejének vágódott.
Leon oldalra hemperedett. A síkos lejtőn egy pillanat alatt leszánkázott. Hason, háton csúszott, bukfencezett, gurult a parti lékek felé. A vakítóan csillogó jégfelület hirtelen nem folytatódott tovább; Leon egy iglunak csapódott. A jégkunyhó keményen megállította. Feltápászkodott. A fekete rémség már ott volt szinte mögötte. Leon a csontkése után kapott. Sehol! A szörnyeteg máris az arcának repült.
Leon egy marék fagyos havat vágott a képébe, és kétségbeesetten bekotort az iglu nyílásán. A rém agyarai közvetlenül a bokája mögött csattantak, és az iglu hosszúkás bejárata beomlott. A jégkunyhó belseje eléggé megviselt állapotban volt, már réges-rég elhagyhatták.
Az amorf fekete fej befelé kúszott a jégtörmeléken át. Leon felsikoltott. A hátsó fal felé menekült. Püfölni kezdte a kőkemény jeget, de akárha acélfalat döngetett volna. Csapdába került.
A fekete rémség lassan, fokozatosan araszolt előre. Alakja megnyúlt, egész teste mégsem fért be, csak a nyakát nyújtogatta. Leon kétségbeesetten próbálta távoltartani magától az iszonyatos fejet. A szörny kitátotta agyarakkal telt pofáját, és ráharapott Leon bal kezére. Vörös köd ereszkedett Leon szeme elé, és jobbjával eszeveszetten püfölni kezdte a fekete ocsmányságot.
A szörny – Leon bal karjával a pofájában – hátrálni kezdett, és vonta magával áldozatát is.
Ekkor váratlan dolog történt. Közvetlenül Leon háta mögött sercegés hallatszott. Lila szikra jelent meg a jégkunyhó hátsó falánál. Lüktetett, dobogott, egyre tágult. Fél méter átmérőjű lila csillaggá vált. Két ezüstös szőrű kéz nyúlt ki belőle, és megragadta Leon bokáját. Mintha satuba fogták volna, úgy tartotta. Sőt, visszafelé rángatta. Leon felordított. A szörny kifelé húzta, a kéz befelé. Leon teste megfeszült, úgy érezte, menten szétszakad. Kétségbeesetten felordított.
– Chlovia... segíts!
Hátravetette magát. Chlovia rázta a vállát. A lány ezüst szemében aggodalom csillogott, apró szarvacskái harciasan meredtek a homlokán. Vörös haja kócosan hullott meztelen vállára.
– Már megint? – kérdezte feszülten. – Megint lidérc üldözött álmodban? Megint ugyanaz az átkozott álom?
Leon remegve bólintott, verejték csurgott a szemébe csapzott hajáról.
– Igen – mondta vontatottan –, csak álom... álmodtam, csak álmodtam. Sang meghalt. Choler és Melan úgyszintén... – Hangja bizonytalanul remegett. Szinte követelőn nézett Chloviara. – Ezen a héten ez már a negyedik lidércnyomás... És mindig ugyanaz.
A lány az ajkába harapott és lesütötte a szemét. Leon kérdőn meredt rá. Chlovia felnézett és vállat vont.
– Leon – mondta komolyan –, úgy gondolom, ezek a visszatérő álmaid nem a sajátjaid. Belesugározzák a fejedbe. Létezik olyan varázslat, mellyel ez elérhető. Persze... ilyen távolságból csak a legerősebbek lehetnek képesek rá... – Leon sóhajtott.
– Én is Cholerre gyanakodtam. Csakhogy ez alkalommal megjelent Sang is! Ő lenne az, aki az álmaimat pokollá teszi? Rémes.
Lehajtotta a fejét.
Pár hónapja érkeztek az Üvegpiramisba. Nem sokáig élvezhették az egyedüllét örömeit, s nem kellett szenvedniük a hátrányait sem: az Üvegpiramis nem volt lakatlan; egy barátságos, primitív faj vette használatba. Kedvesen, egyfajta hódolattal fogadták a jövevényeket és gondoskodtak róluk. Ők pedig felvették a lanyha életritmust, szertartásosan összeházasodtak és egymás társaságában találtak örömet. Ám egy idő óta Leont lidérces álmok kezdték gyötörni, s ilyenkor verejtékben úszva, rettegve riadt fel, és érthetetlen félelem markolt a szívébe.
Chlovia megcsókolta a férfi izzadt arcát, és összeborzolta nedvességtől tapadó haját.
– Az álmok nem árthatnak neked. El fog múlni, meglásd! És ha folytatódik... – elkomorodott –, akkor meg fogok próbálkozni a mágikus ellenvarázzsal, de azt... szívesen elkerülném. Nem sajátítottam még el tökéletesen.
Leon kibontakozott a lány karjából, feltápászkodott, odavánszorgott az ablak melletti tükörhöz, és belenézett. Barnásvörös haja most sötét rongynak tűnt a fején, barna szeme megviselten tekintett előre a mély karikák közül. Egykor lágy, nőies vonásai az elmúlt napok alatt megkeményedtek, kétségbeesetté, elszánttá váltak. Határozott vonalú orra most kevésbé volt csőrszerű mint általában; szokatlanul laposnak tűnt. Szeplői alig-alig látszottak az izzadtságtól vöröslő arcon.
Négyszáz év múltán még mindig működött a légkondícionáló rendszer, és itt – valahol az Északi-sarkon – a kinti hideg dacára mérsékelt idő mutatkozott. Az eszkimók hamar megszokták a kényelmet, és már csak a legedzettebb halászok merészkedtek ki a hideg lékekhez, hogy hallal egészítsék ki a gépek által előállított szintetikus élelmet. Könnyű élet volt ez.
– Félek – mondta Leon. – Félek, hogy ez az álom nem véletlen. Félek, hogy egyszer... valóra válik...
Korán reggel Alvin Koonooka kopogott be az ajtón, és udvarias mosollyal invitálta Leont, hogy kísérje el őket a lékekhez halászni. Chlovia tiltakozni akart, de Leon igent mondott.
– Máris megyek – felelte, s azonnal öltözködni kezdett.
Alvin türelmesen várakozott, ráncos barna arcára mintha ráfagyott volna a mosoly. Alacsony, görbe lábú férfi volt, a vadászok vezetője. Leon a férfi elmondása alapján még huszonöt évesnek sem tartotta, mégsem különbözött semmiben az általuk véneknek nevezett férfiaktól.
Odakinn Alvinhoz hasonló, prémekbe öltözött alacsony férfiak társalogtak magas hangú, kaffogó beszédükön; túl gyorsan ahhoz, hogy Leon minden szavukat értse. Amikor kiléptek a ház elé, barátságos mosollyal, felé tartott kézzel üdvözölték, s ő mosolyogva viszonozta a köszöntést. Öten voltak; Alvin Koonooka, Ron Kulukhon, Bruce Ungwiluk, Geor Aningoyu és Merle Apatiki. Általában ők öten szerezték be a friss halat, vagy alkalmasint fókákra, rozmárokra vadásztak.
A hatalmas Üvegtoronyban alig hétszáz fős népesség élt, s a még mindig működő ősi gépezetek bőven el tudták látni őket élelemmel, és az épen maradt épületrészek bőséges kényelmet nyújtottak. Bolowoonoknak nevezték magukat, és esténként ha összejöttek az Üvegpiramis főterén, hosszú történeteket meséltek a régi küzdelmes időkről, amikor a melegtől elolvadt a jég, az igluk összeomlottak, s őseiknek észak felé kellett vándorolniuk. Ott fedezték fel ezt a roppant jéghegyet, mely túl szabályos volt ahhoz, hogy természetes lehessen. Először vallásosan féltek tőle, aztán meglelték a bejáratot, és bemerészkedtek. Odabenn védelmet találtak az érthetetlen meleg elől, s ha hónak és jégnek nem is volt nyoma, úgy érezték, mintha egy hatalmas iglura bukkantak volna. Évekbe telt, mire megbarátkoztak vele, s felismerték, hogy van egy szoba, ahol furcsa asztalok gombnyomásra ismeretlen – de ehető – dolgokat adnak ki magukból. Végül annyira megszokták a sosem ismert bőséget és kényelmet, hogy amikor odakinn újra megszilárdult a fehér felszín, akkor sem távoztak az Üvegpiramisból. És az ősi megélhetés, a halászat, a fókavadászat ma már csak nosztalgikus szórakozás volt.
Leon hálás biccentéssel vett át egy csonthegyű szigonyt Geortól, magasra emelte és elharsogta a vadászok üvöltését. Az öt eszkimó követte a példáját. Az Üvegpiramis hatalmas, tágas belseje furcsán visszhangzott, Leon még most, hónapok múltán sem tudta megszokni. Felnézett. A nap dél felől éles szögben világította meg a piramis csúcs alatti részét, s ott az üveg szivárványos színben pompázott. A gigászi üveggúla szabályos négyzet alapú volt, kétkilométeres oldallapjai viszonylag hegyes szögben emelkedtek fel az alaptól, és vagy száz méter magasan kapcsolódtak. A csúcs olyan magasan volt, hogy alig lehetett látni. A falak mentén húzódó gépezetek csodamód szinte hibátlanul működtek. A levegő odabenn állandóan langyos volt és kissé édeskés. A szabályos utcákon kialakított lakrészek valami világos és kemény műanyagból készültek, melyen nem látszott az idő múlása. S a berendezés nagyrésze úgyszintén épen maradt, bár a ruhaanyagok többsége már szertefoszlott. Az eszkimók alig negyven lakrészt laktak, szorosan egymás mellett az Üvegpiramis északi sarkában, s mellettük rendezkedett be Leon és Chlovia is.
Leon a karjába kapta Chloviát, és erősen szorította. Álmának utóhatása már lefoszlott róla, újra felhőtlenül tudott gondolkozni.
A vadászok már elindultak, csak a legfiatalabbjuk, a pufók arcú Ron Kulukhon maradt ott. Most megrángatta Leon szőrmenadrágját.
– Nem megyünk?
Leon kedvelte ezt a fiatal, pufók vadászt, aki úgy ragaszkodott hozzá, mintha az öccse lenne. Furcsa érzés volt. Ő egyedüli gyerekként nőtt fel. Volt ugyan valaha egy bátyja, de kilencévesen meghalt, még mielőtt Leon megszületett volna. S most ő játszotta el a báty szerepét.
Gyorsan maguk mögött hagyták az északi szektort, és az Üvegpiramis hatalmas főteréhez értek, melynek közepén egy kopott, fekete kőoltár magasodott. Ezt megkerülték, és a keleti kapun át távoztak. Rövid folyosón mentek végig, ahol a levegő áporodott volt, ám alig húsz lépés múlva kitárták a nagy bronzkaput, és friss sarkvidéki szél mart az arcukba.
Alvin boldogan felrikkantott, és mindannyian mohón szívták magukba a metsző levegőt. Fehér jégmező terült el előttük. Roppant messzire el lehetett látni, de a tengert hófehér buckák, dombok takarták.
A keleti kijáratnál, a folyosó mellett egy kisebb hangárban várakoztak a motoros szánok. Legalább tucatnyi állt ott, de csak négy maradt működőképes. Leon egyszer már próbálta megvizsgálni hogyan működhetnek, de sohasem konyított túl sokat a technikához, és hamarosan megállapította, hogy halvány gőze sincs az egészről.
Most három szánra ültek: Alvin meg Merle az elsőre, Geor és Bruce a másodikra, Leon és Ron pedig a leghátsóra. A szánok hamarosan felberregtek, és a vadászok siklani kezdtek kelet felé. Az eszkimók kimondhatatlanul élvezték a száguldást, és mesterien kezelték a szánokat. Leon vita nélkül átengedte a vezetést Ronnak, mert tudta, hogy a fiú ezt rendkívüli kitüntetésnek tekinti, és ráadásul sokkal biztosabban vezet, mint ő.
Szédítő iramban suhantak, s bár nem kavargott előttük hóvihar, az első két szán által felvert hó hidegen röpült a képükbe. Leon erősen szorította a szigonyát, és mélyeket lélegzett; a száguldás végképp megfosztotta minden éjszakai félelmétől. Arca kipirult, szeme csillogott, és egész testét frissesség szállta meg. Nem kellett különösen kapaszkodnia, mert a szán engedelmesen siklott alatta. Bár Ron mindent elkövetett, hogy utazásuk élvezetesebb legyen. Amikor például az első két szán két kisebb hóbucka között hajtott el, Ron oldalra kormányozta járművüket, és nagy sebességgel felhajtott a jobboldali bucka oldalára. A szán oldalra dőlt, Ron rálépett a gázra, s a jármű szinte métereket röpült a levegőben, és puhán landolt a bucka túloldalán.
Leon felhorkant, de Ron csak nevetett, s ez mosolyt csalt a neheztelő férfi arcára is.
Körülbelül három órai utazás után feltűnt a part menti iglu, ahová a szélvihar elől szoktak alkalmanként behúzódni. A jégkunyhó láttán Leonnak újra eszébe jutott esti lidércálma, és nagyot nyelt. De rémnek természetesen nyomát sem látta.
Az iglu mellett állították le a szánokat, és az eszkimók nekikezdtek szétszedni a halászfelszerelést. Leon nem szívesen avatkozott bele ebbe a műveletbe szakértelem nélkül, így hát felsétált a közeli buckára, és a jégen heverésző fókákat leste. Leárnyékolta a szemét, mert a nap fénye vakította a fehérségben, s elnézett végig a part mentén, abba az irányba, ahol a jegesmedvék barlangjait sejtette. Egyszer már látott egyet a hatalmas testű fehér állatokból a part mentén halászni, de most a jégen nyoma sem volt mozgásnak.
Ismerős fémes ízt érzett a nyelvén. Ez most nem álom! Megperdült: Egy nagy fekete árnyékot látott felé suhanni a jégen. Ösztönösen maga elé kapta csontnyelű szigonyát. A levegőből roppant test ereszkedett rá: egy három méter magas, karmazsinszínű óriásdenevér!
– Balamud! – nyögte Leon döbbenten.
Az óriásdenevér leereszkedett a földre, néhány lépést előretipegett, és vörös szemével merőn bámult Leonra.
– Szó szinc róla! – felelte a denevér vontatottan. Erősen selypített. – Asz én nevem Talamud. A boldogult Balamud a szógorom volt... szajnosz már nem él.
Leon most kezdett magához térni első megdöbbenéséből. Az óriásdenevér rémes külseje ellenére nem látszott ellenségesnek. Teljesen olyan volt, mint amilyennek Balamudot ismerte, és az a teremtmény barátságosan viselkedett vele.
– Te vagy asz a Leon neveszetű? – sziszegte a denevér érdeklődve. – Igen, cak te lehetsz asz. Choler... a máguszok mágusza küldött, hogy keresszelek meg...
Leon nagyot nyelt.
– Choler él?!
Az óriásdenevér flegmán legyintett hatalmas bal szárnyával és a fejét ingatta.
– Cherubionban rombolász ész pusztítász folyik. Iszmét rátört a birodalmunkra Otoaak elfajszott szerege, ész kíméletlenül elpusztítják mindaszt, ami asz útjukba kerül. Leégett földek, lerombolt falvak, kibeleszett hullák maradnak mögöttük, bármerre járnak. Choler, Melan, Sang nem haltak meg; Otoaak fogszágában vannak.
Leon az ajkát rágta, és aggódva mérte végig a denevért.
– Mit akar tőlem Choler? – A denevér erősen bólogatott.
– Hét napon ész hét éjszakán át repültem egyfolytában, cak percekre pihentem meg úszó jégtáblákon, ész büdösz halakkal táplálkosztam. Choler megparancolta, hogy keresszelek meg asz északi hómeszőkön, ész vigyelek arMegadown várába. Ki kell őt szabadítanod!
Leon megfeszült.
– Hogyan tudnám pont én kiszabadítani a Mágusok Mágusát?
– Asz Éj Kövével. Asz oldja Otoaak kötelékvarázát. Átadod neki asz Éj Kövét ész megmenekült. – Leon a fejét rázta.
– Eszem ágában sincs kiszabadítani Cholert. – Az óriásdenevér csalódottan meredt rá.
– Hát te nem imádod Choler magisztert? Nem vallod aszt, hogy a Szötét Láng Urának kell uralnia asz egész világot?... Hát, esz biszony kínosz meglepetész! Eszért szárnyaltam keresztül a jegesz tengeren, eszért szoványodtam contig? – Értetlenül rázta a fejét. – Akkor ninc mász választászom, mint amit a magiszter ajánlott. Choler szerint te Chlovia boszorkány-bűbája alatt állsz. A magiszter aszt mondta, ha te nem szegítesz kiszabadítani, cak azzal bírhatunk rá, ha elrabolom Chloviát...
– Mi? – kiáltott fel Leon. – Meg ne próbáld! – Az óriásdenevér felé döfött a csonthegyű szigonnyal, ám a teremtmény jó reflexszel hátraszökkent.
– Nono! – sziszegte fenyegetően. – Én cak parancot teljeszítek. Viszem a boszorkányt. Ha valaha viszont akarod látni őt... hé, ne hajigáld aszt a szigonyt... kereszd arMegadown várát!
Talamud, a gigászi karmazsinszínű denevér felröppent a levegőbe a felé zúgó szigony elől, tett egy kört a dühöngő Leon feje fölött, és sziszegő nevetéssel elsuhant nyugat felé, az Üvegpiramis irányába. Leon egy pillanatig megigézve bámult utána, a szíve összeszorult: a denevér távolodó árnyéka kard alakú volt, akár azé a rémé, amit lidérces álmaiban annyiszor látott.
Dermedtsége azonban csak pár másodpercig tartott. Felkiáltott, és rohanni kezdett a magányos iglu felé. Az öt eszkimó már a lékeknél állt a felszereléssel, és leste a halakat. A kiabálásra aggódva fordultak felé, de nem moccantak el a felszereléstől.
Leon minden magyarázkodás nélkül felkapott az egyik szánra, megrántotta az indítókart, és a motor máris felberregett alatta. A szán meglódult, s Leon úgy száguldott, mint még soha.
Az eltévedés veszélye nem fenyegette; a part felé tartó szánok nyoma még jól látszott a kemény hóban.
A fel-feltámadó szél porhavat sodort a képébe, és Leon megrázta a fejét. Hirtelen alig ötven méterre maga előtt mozgó fehér testet pillantott meg: egy hatalmas jegesmedvét. A bestia feléje fordult, és felágaskodott. Volt vagy két méter magas.
Leon felsikoltott. Fékezett, és jobbra kapta a kormányt. A jármű veszélyesen kifarolt. A motor leállt. A medve visszahullott négy lábra, és a szán felé ügetett. Leon az indítókart rángatta.
– A fenébe! – kiáltotta. Fegyvertelen volt.
A medve veszedelmesen közeledett.
A harmadik rántásra beindult a motor. A szán meglódult. Jobbfelé suhant. A medve tett még egy reménytelen kísérletet, hogy oldalba kapja, de nem volt esélye. Leon több mint másfél méterre zúgott el az orra előtt. Leon úgy nyomta a gázt, hogy szinte félt, letörik. A bestia trappolt még utána egy darabig, aztán lemaradt.
Leon visszatért a szánnyomhoz. Számolta magában a perceket, de az utat ezzel nem rövidítette le. Úgy érezte, mintha egy fél nap eltelt volna, mire a távolban megpillantotta végre a napfény csillogását az Üvegpiramis csúcsán. A csillogás egyre kiterjedtebb lett, és végül teljes roppant méreteiben feltűnt előtte a hatalmas tejszínű piramis.
Leállította a szánt a keleti kapunál, és futva tette meg az utat hazáig. Az északi szektor főterén ott találta szinte a teljes népességet. Az asszonyok jajgattak, a gyerekek sírtak, a férfiak komoran bámultak maguk elé. Jöttére mindegyikük lesütötte a szemét.
A lakás, amelyben Chloviával éltek, a legszélső volt. Az ajtaja most tárva-nyitva tátongott. Odabenn hűlt helye se volt a kis boszorkánynak.
Leon odasietett az eszkimók csoportjához.
– Hol van Chlovia? – követelte a főnöktől.
– Egy szörny elvitte – mondta a vén Opatiiki sajnálkozó arccal. – Felragadta. Chlovia sikítozott. Bobua megtámadta a szörnyet a szigonyával. A szörny letépte Bobua fejét. Szegény Bobua. Bátor ember volt. A szörny felkapta Chloviát, és elrepült vele. Szegény Chlovia. Szegény Bobua.
Leon úgy érezte, forog körülötte a világ. Chloviát elrabolták! A gondolat majdnem megőrjítette. A denevér azt mondta, arMegadownban keresse. De hogyan lehel eljutni arMegadownba? Tudomása szerint itt nincsenek hajók, de még csak csónakok sem. Tehát az egyetlen lehetősége az amulett: az Éj Köve. Ha igaz, amit Sang mondott róla egykor, az Éj Köve oda fogja visszaröpíteni egy szemvillanás alatt, ahonnan elhozta az Üvegpiramisba. Az a hely arLiannon völgye, az Ősi Lelkek Nyugvóhelye, mely valahol a kontinens északkeleti szélén helyezkedik el.
Leon felsóhajtott.
Nem késlekedett tovább. Besietett a szobájukba. Előkereste azt a bőrtarisznyát, melyet itt talált. Belerakott egy vízzel megtöltött kulacsot, összegyűjtött több adag szintetikus élelmet meg néhány szárított halat is. Felcsatolta övére csonttőrét, de ezt kevésnek tartotta. Erősebb fegyverekre lenne szükség...
Kopogtatás nélkül Ron Kulukhon rontott be a szobába. Lihegett, és arckifejezése mélységes fájdalomról tanúskodott; mintha az ő asszonyát rabolták volna el.
– Ron segít megkeresni Chloviát – jelentette ki.
– Nem – mondta határozottan Leon. – Nem vihetlek magammal. Neked itt a helyed. Én Cherubionba megyek...
Ron eltátotta a száját.
– Szán nem siklik vízen – mondta.
– Van rá mód. – Leon a fiút méregette. – Akarsz segíteni nekem, Ron?
– Ron akar.
– Jó. Hozz nekem egy szigonyt! A legjobbat, amit tudsz. Nagy szükségem lenne rá, mert az út veszélyes lesz. Megígérem, hogy visszahozom. A fiú buzgón bólogatott, majd sietve távozott. Leon tovább szedelőzködött. Néhány szövetet és szőrmét tömött még a zsákjába. Aztán leült a matracra, és a kilátásain töprengett. Mi lesz, ha máris kudarcot vall, és az Éj Köve egyáltalán nem repíti vissza arLiannonba?
Ron hamarosan sugárzó arccal tért vissza. Két vaskos csonthegyű szigonyt lengetett a kezében, és a hátán ott lógott a törzs egyetlen számszeríja, melyet itt, az Üvegtoronyban találtak, s Opatiiki tulajdonát képezte. S szemmel láthatólag Ron is útra készült: duzzadó tarisznya lógott a válláról, és az övéről vaskos bőrerszény függött, amelyből szögletes hegyű, rövid szárú nyílvesszők meredeztek; körülbelül egy tucat.
Leon a fejét rázta.
– Veszélyes út lesz ez, Ron. Lehet, hogy soha többé nem térek vissza.
A fiú sokat sejtetően bólogatott, aztán ráncok jelentek meg a homlokán.
– Hogyan megy Leon és Ron keresztül jeges tengeren? Jégtábla nem biztonságos. – Leon megfogta a fiú kezét.
– Készen állsz az indulásra, barátom? Utunkhoz mágiát veszünk igénybe. Ne ijedj meg!
Leon remegő kézzel szorította meg a vékony ezüstláncon lógó Éj Kövét, a másik kezével Ront markolta. Behunyta a szemét, és nagyon erősen arra gondolt, hogy szeretne visszakerülni arLiannonba.
Ekkor kopogtak az ajtón, és Opatiiki, a törzsfőnök dugta be a fejét. Ráncos arcán nagyfokú felháborodás látszott.
És megtörtént a varázslat. Heves szélroham kapta fel őket, Leon előtt minden ködbe borult, és úgy érezte, fejjel előre bucskázik az ismeretlenbe, s közben kezénél fogva húzza magával a fiatal eszkimót. A röpülés a sötétségen át csak egy pillanatig tartott, és máris puha talajt éreztek a lábuk alatt.
Sötétség vette körül őket, s Leonnak az a benyomása támadt, hogy itt, az Ősi Lelkek Nyugvóhelyén soha sincs nappal, örök éjszaka honol. Mert hogy arLiannonba jutottak vissza, abban biztos volt. A hold hatalmas, égnek meredő kereszteket világított meg, amelyek mellett porladozó buckák sorakoztak. Az összes sír ki volt hantolva azóta az éjszaka óta, hogy a három félisten megvívta itt különös csatáját.
Leon csodálkozva nézett körül. Vajon mi történt a szerencsétlen főpapnő holttestével? Zília teteme nem volt sehol.
– Jé! – mondta az eszkimó. – Ron talált furcsát. – A fiú egy diónyi üveggolyót emelt fel a földről. A sápadt holdfénybe tartotta, és Leon megborzongott attól, amit megpillantott. Az áttetsző üveggolyó belsejében parányi sötét foltot látott, és azt is tudta, mi az: Zília el Kevanaar holtteste. Choler mágikus üvegburka összeszűkült, s lekicsinyített minden benne lévő tárgyat; Zília holttestét is.
Elvette a csodálkozó fiútól a golyót, belepottyantotta egy sírgödörbe, és a lábával földet kotort rá. Aztán valami más jutott eszébe.
– Opatiiki még sohasem lépte át a házam küszöbét – mondta gyanakodva. – Mit akarhatott tőlem most ilyen felháborodottan?
A fiú elvörösödött.
– Ron nem tudja.
– Nem, mi? – nevetett Leon. – Szóval nem kérted a számszeríjat, hanem egyszerűen elloptad.
– Ron kölcsönvette – sértődött meg az eszkimó. Opatiikinek nincs szüksége nyilazó fegyverre. Ronnak igen. Ron jó céllövő.
– Jól van – sóhajtott Leon. – Ha végeztünk, visszavisszük Opatiikinek. – Ron arca felderült.
– Leon és Ron kiszabadítja Chloviát, Ron megismeri a világot. Ron lesz nagyon nagyon nagyon becsült harcos Üveghegyben. Nőül veszi legszebb lányt. Lesz sok sok sok gyereke. Gyerekeknek lesz sok sok sok gyereke. Ron elmesél majd nekik nagy kalandját.
Leon töprengve forgolódott. Most merre? Emlékezett rá, milyen bonyolult módon jutottak be ebbe a zárt völgybe, és ettől kissé elkedvetlenedett. Körös-körül magas sziklafalak határolták a völgyet, s odáig menni is legalább egy napi gyaloglásba telik. S még ha ki is jut időben – és bántatlanul – a völgyből, ki tudja, mennyi időbe telik, mire megtalálja arMegadown várát.
Míg ezen töprengett, Ron összevissza mászkált, s egy maroknyi törött, kovahegyű nyílvesszővel tért vissza. Barna arca sápadtnak tűnt a holdfényben.
– Sokan jártak itt... szánokkal.
– Szánokkal? – lepődött meg Leon. – Miféle szánokkal?
Az eszkimó vállat vont, s intett Leonnak, hogy kövesse. Igen, vagy húsz méterrel arrébb jól látszott a puha talajban, hogy sok láb taposta le a füvet, s a lábnyomok között paták és kerekek nyomai látszottak. Szekerek.
Leon arcán öröm villant. A mutánsok nyoma! A szekerek olyan széles és jól látható nyomot hagytak, hogy még a csillagfényben sem okozott gondot a követése. S ahol egy ekkora sereg át tud kelni a sziklafalon, ott nekik is sikerülni fog.
Nem volt nehéz dolguk, és hajnaltájt elérték a sziklafal alját, ahol egy keskeny patak csörgedezett. Itt a nyomok élesen balra kanyarodtak, és vagy két kilométeren át a sziklafal tövében haladtak.
Megtalálták azt a helyet, ahol a mutánsok letáboroztak. Mivel már felkelt a nap, és ők fáradtak voltak a hosszú gyaloglástól, foglalkoztak a pihenés gondolatával. Bejárták az elhagyott táborhelyet, és több mint százötven sátorhelyet fedeztek fel, pedig az eddig követett nyomok alapján kétszáz főre saccolták a létszámukat. A rejtély azonban hamarosan megoldódott. Egy újabb, az általuk követettnél jóval szélesebb csapást fedeztek fel: úgy látszik, a két csapat itt egyesült. Leon a sátorhelyek és egyéb nyomok alapján úgy becsülte, ezernél is többen lehetnek, és megborzongott, ha azokra a rémséges alakokra gondolt, akiket azon a végzetes éjszakán látott kibontakozni a sötétségből.
Mégsem az elhagyott táborhelyen pihentek le. Vizsgálódásuk során ráakadtak valamire, amitől Leonnak felfordult a gyomra, és már a sejtéstől elborzadt: a tűzhelyek hamujában vagy közelében lerágott csontok, emberi koponyák hevertek, melyeket már alaposan letisztogattak a kisebb rágcsálók és dögevők. A következtetés mégis egyértelmű volt: a mutánsok kannibálok!
Találtak egy nagy lapos sziklát, mely fölé védelmezően nyúlt egy szinte vízszintes kőlap, s így kellemes menedéket képezett. Ide húzódtak be a vándorok, s hajtották álomra a fejüket. Felváltva aludtak.
Leon aludt először, s már jóval elmúlt dél, mire kinyitotta a szemét nyugtalan álmából. Kissé idegesen nézelődött, amikor látta, hogy Ron bizony elaludt őrködés közben. Először össze akarta szidni a fiút, de aztán hagyta aludni.
Így világosban a félelmetes sziklafal valamivel barátságosabbnak tűnt. Leon kíváncsian kereste tekintetével, hol lehet a rés az egybefüggő falban, ahol a mutánsok átvághattak. A közelben kell lennie, ha a két csapat itt találkozott.
Nem kellett sokáig nézelődnie, a sziklák közt zöld sávot fedezett fel: füves részt.
Leon elégedetten hajtotta hátra a fejét, és szórakozottan meredt abba az irányba, amerről jöttek. Füves, bokros terület, itt-ott dombok, magányos sziklák, s a távolban – bár innen már nem látszik – ott van arLiannon, az Ősi Lelkek Nyugvóhelye.
Leon hirtelen felugrott. Csillant valami annak a hatalmas famatuzsálemnek a tövében, vagy csak a képzelete játszott vele? Megdörzsölte a szemét, és rámeredt a távoli fára. Aztán eltátotta a száját a megdöbbenéstől. Egy furcsa állat állt a fa alatt. Lompos farkával,, hosszúkás fejével leginkább farkasra emlékeztetett. Ám ezt a fenevadat farkától az orra hegyéig tükörsima, szivárványszínű pikkelyek borították. Az állat pikkelyein csillant meg a délutáni napfény. Leon látott már ilyen bestiát – Choler várában.
Aztán még inkább megdöbbent. Egy pillanatra azt hitte, káprázik a szeme. Az állat mellett egy magas, karcsú férfi jelent meg, mintha a levegőből huppant volna oda. Zöld-barna foltos szarvasbőr ruhát viselt, s kicsit olyan benyomást keltett, mint egykor Robin Hood a sherwoodi erdőségekben. A vállára vörös hajsörény omlott és a bal fülében hatalmas aranykarika csillogott. Arcvonásai nem látszottak, Leon mégis azon nyomban felismerte: KwYeor volt az, a kegyetlen xinaf, Choler egyik főembere.
KwYeor a chorald nyakára tette a kezét, s a következő pillanatban ember és állat mindketten eltűntek. Leonnak az a kényszerképzete támadt, mintha sose lettek volna ott, csak képzelete szülte volna a látomást. Mégsem hitegette magát. Tudta, Choler xinafja és fenevada az ő nyomát követik. Hogy miért? Ez nyilvánvaló. Ha kell, erővel fogják kényszeríteni mesterük kiszabadítására.
Felrázta Ront, és gyorsan a vállára vette a tarisznyáját.
– Megyünk tovább! – sürgette a szemét dörzsölő ifjút.
Az bután nézett rá.
– Már este van? Még süt a nap!
Tíz percig sem gyalogoltak a mutánsok által hagyott széles csapáson, amikor hatalmas függőleges repedéshez értek. Legalább harminc méter széles szoros volt, s szinte egyenesen vitt át a hegyen. Óvatosan indultak meg benne. Leon nem csak attól tartott, hogy a mutánsok őröket hagyhattak hátra a szurdokban, de annak is tudatában volt, hogy KwYeorral a hátuk mögött könnyen csapdába eshetnek.
Az egyenes szurdokban azonban nem táboroztak mutáns őrök, baj nélkül átjutottak. Hegyekkel tűzdelt buja vadon állta útjukat, s a szekérnyomok egyenesen ebbe az őserdőbe vezettek.
Leon próbálta megítélni, hol lehetnek. Becslése szerint az a völgy, ahol egykor Melan hiper-szuper lánctalpasát hagyták, valahol északra lehet. Leonban egy pillanatra felvillant a gondolat, hogy jó lenne megtalálni a járművet, és azzal menni tovább. Azonban hamar lehűtötte magát; a vezetéséhez nem ért, s ki tudja, miféle támadásoknak lenne kitéve, ha egy akkora feltűnő monstrumon közeledne arMegadownhoz. Ráadásul nem volt biztos benne, megtalálná-e a járművet. Tehát, ha jobbra fordulna, és északra menne, abba a zsákutcavölgybe jutna, mely a múltkor is annyi fejtörést okozott. Ráadásul északra az utat ugyanolyan egybefüggő hegylánc zárja el, mint amilyenen átjöttek; valószínűleg ugyanarról a sziklafalról van szó. Ha pedig egyenesen megy tovább a mutánsok útvonalán – nyugatnak –, nagy valószínűséggel a Vértónál, vagyis a Kaskahnál kötne ki. Ez annál is valószínűbb, hiszen a legenda szerint a mutánsok az ősidőkben ugyanezen az útvonalon támadtak, és épp a Vértónál állta útjukat Kevannaar.
Ha balra fordulnának, és déli irányba mennének, Főerődbe, vagy legalábbis annak környékére juthatnának.
– Most merre? – kérdezte az eszkimó ifjú, és tanácstalanul nézelődött. – A nyom nyugatnak visz.
– A Vértóhoz.
Merre lehet arMegadown? Hogy juthat oda? Kitől várhat segítséget? A három félisten fogságban van; tőlük nem. Az embereiktől? KwYeortól, a rosszindulatú xinaftól? Nem. Melan halálra ítélt népétől? Nem. A félkegyelmű Sang rettegő alattvalóitól megint csak nem. Viszont Chlovia fajtársaitól, a Rendellenes Néptől igen! Hiszen Chlovia a felesége lett, s ő most épp a lány kiszabadításán fáradozik. Keorathba kell hát mennie.
Nem bűvölte el túlságosan az ötlet, de sokkalta jobb volt minden eddiginél, mint ami eszébe jutott.
– Követjük a nyomokat – döntötte el. – Gyerünk, mielőtt utolérnek bennünket! – Ron megtorpant.
– Kik érnek? – csodálkozott. – Követ valaki? Ron és Leon bevárja őket lesben, és lenyilazza őket nyilazó fegyverrel. – Máris levette a hátáról a számszeríjat, és készült felhúzni.
Leon megállt.
– Tudsz egyáltalán bánni vele?
– Ron jó lövős.
Felhúzta a fegyvert, belerakott egy nyílvesszőt, és a legközelebbi fára mutatott; az lehetett vagy tíz méterre és legalább fél méter vastag volt.
A nyílvessző süvítve vágódott ki a fegyverből, és a mutatott fától jóval távolabbi, balra eső matuzsálem törzsébe fúródott. Leon felnevetett.
– „Ron jó lövős!” – jegyezte meg epésen.
– Ron távolabbi fát célozta! – bizonygatta a fiú.
– No, persze.
– Ron lő még egyszer.
– Ne pazarold a nyílvesszőket! Hozd inkább vissza azt is!
A fiú megbántottan nézett rá.
– Ron lő még egyszer. Előbbi vessző mellé. – Ismét lőtt. A vessző elsuhant a famatuzsálem törzse mellett, és eltűnt az aljnövényzetben. Leon a hasát fogta.
– „Ron jó lövős!”. Remekül eltalálta az erdőt! – A fiú elvörösödött, és szó nélkül ment a vesszők után, de a számszeríjat visszavette a hátára. Leon közben megindult a mutánsok széles nyomán.
Még három lépést sem tett, amikor a fiú meglepett kiáltását hallotta.
– Leon... nézd ezt!
Odasietett, ahol a fiú széthajtotta a bokrokat. Aztán elsápadt, és halk szitkokat mormolt. A bokrok közt egy szürke egyenruhás férfitetem hevert átvágott torokkal. Ruházata és felszerelése alapján Melan egyik katonája lehetett. Fegyverét elvették, de megalvadt vére rászáradt duzzadó hátizsákjára. Bűzéből ítélve több napja – vagy hete? – halott lehetett. A kisebb dögevők felismerhetetlenné tették az arcát, és végtagjairól lecsipegették a húst, de hátizsákja érintetlen maradt.
Leon szó nélkül leszedte róla a zsákot, és jó húsz méterre vitte onnan. Kiborította a tartalmát a fűre. Piszkos alsóneműk, írószerek, füzet, egy doboz cukorka, konzervek, tenyérnyi ételmelegítő, evőkészlet, kulacs, műanyag apróságok és egy fekete bőrtokban apró számológép vált láthatóvá. Leon szórakozottan nyomta meg a zsebszámológép piros gombját. A sötétzöld kijelzőn egy nulla és egy pont jelent meg. Leon beütötte a születési évét, és megszorozta kettővel. A gép tökéletesen működött. Elrakta a saját holmijai közé. Csakúgy mint az evőkészletet, a konzerveket meg azt a két doboz tablettát, amivel Melan katonái táplálkoztak. A többi cuccról Ron gondoskodott.
Kétség sem fért hozzá, hogy a halott fickó Melan egyik katonája lehetett. Hogy került ide? És mi lett a sorsa?
Leonban formálódni kezdett egy gondolat. A három félisten fogságba esett, s a főembereik útnak indultak, hogy megkeressék eltűnt mesterüket. A nyomokat követve eljutottak arLiannonba, s most rá vadásznak. Ha Choler valamilyen mágiával értesíteni tudta xinafját, érthető, hogy KwYeor a nyomában settenkedik. Talán csak azt akarja, hogy eljusson oda, ahová mennie kell. De az is lehet, hogy az útját vigyázza. Mert ha Melan emberei úgyszintén itt vannak – már pedig a jelek szerint a közelben lehetnek –, ők is lecsaphatnak Leonra, és saját céljaikra használhatják fel. És ha Sang emberei is a közelben vannak?
Már nem lepte meg, hogy gondolatban nagy jelentőséget tulajdonít önmagának. Mióta Cherubionba került, az a határozott érzés gyötri, hogy a világ sorsa az ő kezében van. Miért ez az érzés?
– Siessünk! – mondta Ronnak.
Gyors tempóban lépkedtek tovább a mutánsok hagyta ösvényen. Gyakorta surrogásokat, neszeket, határozott zajokat hallottak a környező erdőből, de Leon jobbat is tudott, sem hogy megvizsgálja az eredetüket. Szigonyát erősen szorította, és Ron is gyanakodhatott valamire, mert készenlétben tartotta a számszeríját.
Egy meredek hegyoldalon kapaszkodtak fel, hamarosan kibukkantak az erdőből, és kopár lejtő tárult eléjük, alattuk völgy, közepén egy rozsdaszínű tóval. Ron felkiáltott az ámulattól, amikor megpillantotta.
– Igen – mondta bizsergő gyomorral Leon. – Ez itt a Vértó. A közepén valaha hatalmas fa emelkedett, most már egy csupasz szikla van. Ott jobbra a sziklafalban van egy hatalmas rés. Egykor az a szikla takarta el. Ha azon a résen mennénk, kis kerülővel visszajutnánk oda, ahonnan indultunk. Ha... igen, ha azonban arra egyenesen megyünk tovább, és megmásszuk azt a hegyoldalt, megtalálhatjuk a terepjáró nyomát... és rálelhetünk a Keorathba vezető útra.
Ron nem is hallotta a hangos töprengést, annyira el volt telve a látvánnyal.
A vízfelület mesebelien cinóberszínű volt, és rendellenesen fodrozódott, mintha óriási halak kergetőznének alatta. Leonnak volt fogalma róla, miféle szörnyek élnek a felszín alatt. A keskeny Kash-patak nem messze tőlük balra kanyargott, és a tóba ömlött, és szinte derékszögben folyt el belőle. A tó közelében a patak vize ugyanolyan cinóberszínű volt, mint maga víz, ám mennél távolabb esett, annál inkább kifakult, és normális hegyipatak jelleget öltött. A tó pajzsformájú volt, átmérője hozzávetőleg két-három kilométer lehetett, lapos, sárga föveny övezte, itt-ott zöldesfekete foltokkal.
Megbabonázva meredtek a különös tájra. Ám egy szer csak velőtrázó sikoly harsant mögülük, és ez mindkettejüket kirázta a bűbáj alól.
– Gyerünk! – suttogta Leon, és nekiiramodott. Hamarosan felértek a célba vett alacsony hegy tetejére. Itt Leon megállt, hogy kilihegje magát, és izgatottan bámult hátrafelé. Azonban sem KwYeor, sem más fenyegetés nem bukkant fel mögöttük, s nem hangzott fel újabb sikoly sem.
Leon hátat fordított a tónak, és a hegy túloldalát figyelte. Jó alaposan szemügyre kellett vennie a lenti völgyeket és kisebb hegyeket, mire rádöbbent, hogy egy határozott utat lát kanyarogni délről észak-északnyugat felé. Az az út vezet a Rendellenes Nép fővárosába.
Hamarosan elérték a széles utat, és gyors ütemben indultak meg rajta. Időközben beesteledett, a nap eltűnt a hegyek mögött, hamarosan feljött a hold, és elhomályosította a csillagok ragyogását.
Csak órák múlva pihentek meg. Leon óvakodott attól, hogy tüzet rakjanak. A katona hátizsákjában talált kalóriatablettából nyeltek le egyet-egyet, s azzal elégítették ki étvágyukat. Ron érdeklődve vizsgálgatott egy húskonzervet, de Leon nem volt hajlandó kinyitni.
Félórai üldögélés után folytatták az útjukat. A talaj hamarosan emelkedni kezdett, és mire észbe kaptak, máris kopár sziklák, csupasz kövek között haladtak. Hamarosan sötét szakadék állta az útjukat; keskeny, foszladozó kötélhíd vezetett át rajta. Leonban erős kétségek támadtak, megbírja-e őket. Megrángatta a tartóköteleket, ám ebből csak annyi következtetést tudott levonni, hogy a híd ennyitől még nem zuhant le a szakadék mélyén folyó patakhoz.
A hegy túloldaláról hatalmas durranás hallatszott; vad nyerítés, kiabálás, ordítozás követte. Világoszöld fénycsík kúszott fel az égre, ott szétrobbant, és szikraeső záporozott szerteszét.
– Átmegyünk – határozott azonnal Leon. – Gyorsan!
A híd nem mutatta komoly terhelés jeleit. Amikor mindketten odaát voltak, Leon máris indult volna tovább, ám Ron kihúzta a kését, és nyiszálni kezdte a vastag tartóköteleket.
Leon türelmetlenül fordult hátra. Aztán amikor látta, mivel foglalatoskodik a fiú, ő maga is beszállt. A csonttőr csak nehezen vágta a kemény rostokat.
Három kötelet teljesen elvágtak, de ötöt meghagytak úgy, hogy csak egy-egy félujjnyi rost tartotta őket. Ron próbaképpen a hídra taposott, s az egyik rost máris elpattant. Az eszkimó elégedetten ugrott vissza a sziklára.
– Lesz meglepetés – dúdolta a fiú. – Szép kis meglepetés.
Az út hamarosan egy sötét őserdőbe vitte őket. A buja dzsungel hallhatóan nyüzsgött az élettől. Leont kényelmetlen érzés szállta meg. Feje fölött sötét madarak szárnysuhogását hallotta, minden irányból neszezés, távoli rikácsolás, elhaló hörgés, visítás, csörtetés hatolt a fülükbe. Leon néha nyugtalanul állt meg hallgatózni, és Ron is igencsak szorongatta a számszeríjat, de nem támadt rájuk senki és semmi.
Egyre fáradtabbak lettek, egyre többször álltak meg pihenni, de semmi kedvük nem volt ahhoz, hogy ilyen fenyegető helyen aludjanak. Reménykedtek benne, hogy kijutnak valami nyíltabb terepre, vagy találnak egy védettebb hegyoldalt, esetleg egy kisebb barlangot. Az erdőnek azonban nem akart vége érni.
Leonnak már rogyadozott a lába, és egy kisebb tisztáshoz érve úgy döntött, hogy letáboroznak.
– Ron most sem rak tüzet? – kérdezte az eszkimó. Hideg szél fújt, és a hosszú gyaloglás fáradtsága meleget igényelt. Leon vonakodva megvonta a vállát. Szüksége volt a tűz melegére.
– A hídon nem jöhetnek utánunk – győzködte magát. – Rakhatunk egy... kicsi tüzet.
Nekiláttak tűzifát gyűjteni, és közben halkan beszélgettek.
Leon sóhajtott. Még mindig nem tudta felfogni, milyen reménytelen feladatra vállalkozott. Fogalma sincs, jó irányba halad-e, vagy épp valami veszedelembe. És ha jó az irány, s eljut Chlovia népéhez, a Rendellenesekhez, nem fenyegeti ott veszély? Chlovia mutáns. Mutánsok a fajtársai is!
Borús gondolatok szállták meg, s látta magát ketrecben, látta kínzócölöpön, látta vadállatok elé vetve, kondérban megfőzve, összeszurkálva, levágott fejjel, kibelezve, megskalpolva, kivágott szívvel...
Töprengéséből az eszkimó pisszegése riasztotta fel. – Leon... ott tűz. Ott, a fák közt.
Leon megdermedt. Messze előttük az erdő mélyén a sötét fák között halván fény pislákolt. Csak tűz lehetett.
A szél feléjük fújt, s most már a füst szaga is érződött. Úgy kétszáz lépésnyire lehetett.
Ron lehasalt, és Leon követte a példáját. A tarisznyákat, a hátizsákot meg a szigonyokat otthagyták, ahol letáborozni készültek; Ronnak a hátán lógott a számszeríj, de Leonnál csak a csontkése volt.
Az eszkimó nesztelenül kúszni kezdett a fény felé, Leon némi habozás után követte. Igaza van az eszkimónak, meg kell tudniuk, kik táboroznak a közelükben.
Szerencséjükre a tűznél ülők olyan hangosak voltak, hogy akár egy vaddisznócsorda is elcsörtethetett volna a közelükben észrevétlenül. Hárman hevertek a jókora tábortűz körül; vadállati bőröket viselő, csapzott hajú, szakállas emberek. Emberek? Első pillantásra látszott, hogy nem normális emberek. Egyiküknek két lába volt, bal könyökére támaszkodva bámult a tűzbe, ám jobb vállából természetellenesen két kar meredt elő. Egyikben egy húsdarabot tartott, a másikban egy kőkést, azzal vágott le a húsból nagy darabokat. Egy társa a lábánál ült, és egy bőrtömlőből ivott. Neki két lába és két karja volt, azonban véres ruhája alól polipszerű csápok meredtek elő s émelyítően mocorogtak. A harmadik egy jókora kovahegyű dárdára támaszkodott, és Leonnal épp ellenkező irányba bámult, arrafelé, ahol egy fa közelében lovak sötét vonalai látszottak. Leon meglepődött; Cherubionban most látott először lovat. És még jobban meglepődött, amikor a dárdára támaszkodó mutáns lényt megpillantotta. Ennek két lába volt ugyan, de vállaiból két-két kar nőtt, s hogy még ez se legyen elég, egyetlen szeme fölött a homlokából egy hatujjú kéz állt ki, s ezzel olyan benyomást keltett, mintha leárnyékolná a szemét, hogy jól lásson. A kéz ujjai mozdulatlanok voltak.
A három mutáns egymás szavába vágva olyan hangosan karattyolt, hogy szinte visszhangzott az erdő. Leon egy szavukat sem értette.
Pillantása a hátasokra esett. Nem igazán lovak voltak a szónak abban az értelmében, ahogy Leon a huszadik századi lovakat ismerte; a fejformájuk egész másra utalt. A fejük megnyúlt, homlokuk furcsán domborodott a szemük fölött. Zömökek voltak, vaskos, görbe lábúak; nem lehettek túl gyorsak, de minden bizonnyal strapabíróak. Mind a négy békésen álldogált.
Leonba hirtelen mintha villám csapott volna. Négy ló! Ő pedig csak három mutánst lát!
Valami megbökte a tarkóját. Odakapott. Sima és vastag dolgot markolt meg, melynek éle majdnem elvágta a kezét. Rosszat sejtve fordította hátra a fejét.
Kétméteres, langaléta alak állt közvetlenül fölötte. Négy lábát megvetve, egyetlen kezével szorosan markolta a dárdát, melyet Leon torkának szegezett. Vörös szeme gúnyosan villogott, s feje tetején fülek tömkelege sorakozott.
– Nem... mozdulsz! – recsegte parancsolóan, s három társa a tűznél máris feléjük sietett.
Leon nem tudta eldönteni, hogy a négy szörnyalak Elfajzott-e. Az alakjuk alapján elég elfajzottak, ám mivel a Rendellenes Népből mindössze Chloviát ismeri, ki tudja, milyenek lehetnek a fajtársai?
Bőven volt ideje eltöprengeni a lehetőségeken, mert a mutánsok bőrszíjjal a fához kötözték, és a szájába pecket nyomtak. A négylábú hamarosan hozta Ront is, s a fiúval hasonlóképpen bántak. Az eszkimó bűnbánóan meresztette rá a szemét, de beszélni nem volt alkalmuk.
A mutánsok szinte az egész éjszakát átbeszélték. Arrogáns hangjukból, heves mozdulataikból ítélve úgy tűnt, mintha vitatkoznának, de Leon egy idő után rájött, hogy valószínűleg ez lehet a normális társalgási stílusuk.
Eleinte a torkában dobogott a szíve, várta, mikor ölik meg, vagy húzzák nyársra vacsora gyanánt, de miután nyilvánvalóvá vált, hogy ez a veszély egyelőre nem fenyegeti, elernyedt. A fáradtság és a kimerültség elzsongította, fásultan lógott a kötelein.
Egy darabig figyelte a mutánsokat. Az arcuk emberi volt abban az értelemben, hogy többé-kevésbé emberi jellegzetességeket viseltek, s arcvonásaik is emberiek voltak. Ám arckifejezésük bestiális volt, szemük apró, tekintetük rosszindulatú, s a szemlélőben azt a benyomást keltették, mintha állandó jelleggel haragudnának. Vonásaik alapján szinte egyformának tűntek; ha nincsenek eltérő végtagjaik és más torzulásaik, Leon csak nagy nehézségek árán tudta volna megkülönböztetni őket. Állatbőröket, rongyokat viseltek durván a testükre csavarva vagy fémcsatokkal összefogatva. A rongyokból kilátszó testrészeik olyan szőrösek voltak, mintha bundájuk lenne. Kissé görnyedten jártak, karjaikat lelógatták, mint az emberszabású majmok. Roppant fabunkókat viseltek, s úgy tűnt, más fegyverük nincs is.
Hevesen gesztikulálva, morogva vizsgálgatták a Rontól elvett számszeríjat; a hátizsákra meg a tarisznyákra jóformán rá se hederítettek. Azonban a fegyver lekötötte őket; úgy tűnt, nem láttak még ilyet. Húzogatták a húrját, megrángatták a tusát, az elsütőszerkezetet babrálták. Aztán a négylábú langaléta felhúzta, egy nyílvesszőt rakott bele, és találomra kilőtte. Egy zizzenés, egy koppanás: a nyílvessző rezegve állt ki annak a fának a törzséből, amelyhez az eszkimót kötötték; egy tenyérnyire Ron feje felett.
A mutánsok elismerően morgolódtak, és megveregették íjász társuk vállát ügyességéért. Úgy tűnt, ez a langaléta valami vezérféle köztük. Két méter magas volt, s altörzséből két láb helyett négy nőtt ki. Igaz, hogy valójában csak két cölöpszerű lábán állt, a két satnyábbra csak támaszkodott, de akkor is négy lába volt, s a fara alig volt szélesebb egy átlagos ember alfelénél.
A vezér lerakta a számszeríjat, és rámordult társaira, akik azonnal fel akarták kapni, aztán felegyenesedett, furcsa imbolygó járással – szinte sosem nehezedve satnyább lábaira – odament Leonhoz, és a mellére csapott.
– Griagrth – mondta rettentően mély torokhangon, de érthetően. – Te neved?
Leon felnyögött. A mutáns kivette a szájából a pecket.
– Leon... Sil... ver... – motyogta Leon, és közben többször is nyelnie kellett.
– Nem vagy cherub – állapította meg. – Nem Keorathból jöttél! Mit leskelődtél?
Leon nem tudta, mi az a cherub, de a Cherubion név alapján gyanította, hogy valami ősi faj neve lehet. És a másik szóhasználatából úgy tűnt, hogy a mutánsokra érti. Hogy minden mutánst így neveznek-e, vagy csak a Rendelleneseket, arról fogalma sem volt.
– Láttuk a tüzet – nyögte –, közelebb jöttünk. Nem volt rossz szándékunk. Keorathba igyekszünk, de nem tudjuk, pontosan merre van. Önök odavalósiak?
A tűznél ülő három mutáns harsogva felröhögött; a főnökük zordan pillantott hátra rájuk. Valami tréfásat fedezhettek fel a számszeríjon, mert azt babrálták.
– Kik vannak még közelben? – akarta tudni Griagrth. – Hányan? Mennyi nem-cherub?
– Csak ketten voltunk.
A főnök elégedetten felmordult, és bólintott. Készült visszarakni a szájpecket. Leon elrántotta a fejét.
– Mit akartok velünk? – kiáltotta. – Engedjetek szabadon. Ha nem jutunk mihamarabb Keorathba, abból nagy baj lesz!
A mutáns izzó tekintettel meredt rá.
– Keorathba juttok. Holnap. Odaviszünk Keorathba. Ajándékok lesztek a cheruboknak.
– Ajándékok?
– Feláldozunk benneteket Otoaak oltárán, aztán megsütjük a húsotokat, és elfogyasztjuk ünnepi lakomaként. Nagy megtiszteltetés.
A mutáns betömte Leon száját, aztán visszament a tűzhöz, és többet egy szóra se méltatta foglyait.
A mutánsok egész éjszakán át szemhunyásnyit sem aludtak, folyamatosan társalogtak zagyva nyelvükön. Az erdőből a legkülönfélébb állathangok, zajok hallatszottak: rikoltás, fütyülés, sziszegés, ordítás, bömbölés, kaffogás, makogás, sőt még kukorékolás is. Leon eleinte képtelen volt aludni, de aztán a folyamatos morgás, dörmögés elzsongította, s egy-egy hangosabb kiáltásra gyakorta fel-felriadva végül is leküzdötte a fáradtság, és elnyomta az álom.
Gémberedett tagokkal ébredt, s fájdalmasan érzékelte, hogy még mindig a fához van szíjazva, nem csak rossz álom volt az egész. Most eloldozták, a lábairól levették a szíjat, és a kezénél fogva egy ló nyergéhez kötötték. Hasonlóképpen cselekedtek Ronnal is, de még nem indultak.
Leonnak annyira el volt zsibbadva a lába, hogy képtelen volt állva maradni, lerogyott a fűre. Percek múltán a mutánsok nyeregbe szálltak. Groteszk látvány volt, ahogy számos végtagjukkal megülték a különös, zömök lovakat. Párosával lovagoltak egymás mellett. Elöl a négylábú főnök meg a háromkarú teremtmény, az ő lovaik mögött baktattak a foglyok, s a menetet a másik két lovas zárta.
Lépésben indultak meg a bokroktól, aljnövényzettől benőtt erdei úton, s foglyaik botladozva bár, de nagyobb erőfeszítés nélkül haladtak mögöttük.
Talán órák óta vánszoroghattak már pihenés nélkül, amikor Leon arra lett figyelmes, hogy a mellette haladó Ron közel kerül hozzá, és vállával meglökve próbálja felhívni a figyelmet valamire. Követte az eszkimó pillantását, és jobbra, alaposan benn a sűrű erdő mélyén valami furcsát fedezett fel. Nem határozott csillogás volt, inkább csak tompán fénylett valami, mint egy olajozott fémtárgy. Leon megtorpant, de nem látta csak egy pillanatig, mert fogva tartójának lova máris megrántotta, és maga után vonszolta. Egy katonai terepjáró volt – ám katonák nélkül. A szélvédője csillant meg a reggeli fényben.
Leon a mutánsokra pillantott. Nem csevegtek, egykedvűen himbálóztak hátasaik nyergében, és úgy tűnt, mintha most pótolnák be az éjszaka elmaradt alvást. Egyetlen mozdulatuk sem utalt arra, hogy ők is felfedezték volna a terepjárót.
Leon jelenlegi helyzetében inkább szerette volna, ha KwYeor vagy akár Melan egyik tábornokának a kezébe esik. Sőt, még Sang alattvalóinak fogságába is szívesebben került volna, mint a mutánsokéba. Az a kilátás, hogy Keorathban feláldozzák Otoaak tiszteletére és megeszik, nem derítette fel túlságosan. Már a kannibalizmus gondolatára elborzadt, és ez az egész még fájóbb volt azzal a tudattal, hogy ő lesz az áldozat.
És a keorathiak – a cherubok – mit szólnak mindehhez? Ők is kannibálok, akárcsak Otoaak Elfajzott népe?
Nem tudta hinni. Chlovia keveset beszélt a népéről, de amikor a keorathiak szóba kerültek, a lány mindahányszor elérzékenyült, és szeretettel emlegette őket. És annak a gondolata, hogy Chlovia is részt vett valaha kannibalizmusban, egyszerűen elképzelhetetlen volt számára.
De akkor mit keresnek Elfajzottak a Rendellenes Nép birodalmában? Hogy képzelik, hogy emberáldozatot mutatnak be Keorathban?
Leon idegesen nézelődött. Szerette volna, ha most azonnal rajtaütnek Melan katonái, vagy Choler sárkányai, vagy Sang bábjai, vagy bármi...
Mintha csak a kívánsága teljesedett volna be, egy kis tisztáshoz érve a mutánsvezér zömök lova hirtelen megtorpant és felhorkant. A mellette haladó másik ló felágaskodott, lovasa alig bírt megkapaszkodni szunyókálásából felriadva.
A tisztás szemközti szélén különös alakok jelentek meg. Mutánsok voltak, ám korántsem annyira eltorzultak, mint Leonék fogvatartói. Határozottan emberalakjuk volt.
Hatan voltak, hosszú karddal és könnyű íjjal felfegyverkezve, de az íj a hátukon lógott, a kardjuk pedig míves bőrhüvelyben pihent. Rendezett ruházatuk koránt sem nyújtott olyan primitív benyomást, mint azoké, akik feléjük tartottak lovaikon. Fésültek voltak, ápoltak, arcvonásuk értelmesnek tűnt, s egyikük sem volt olyan szőrös, mint Otoaak eme hívei.
Leon azonnal tudta, hogy ők lehetnek Chlovia népe. Hatójuk közül háromnak is apró szarvacskák meredtek ki a homlokából, s az egyikük haja vörös volt, a szeme pedig ezüstszínű.
A vezetőjük az az ifjú lehetett, aki otthagyta társait, és a türelmesen várakozó lovasok felé indult. Neki is szarvacskák voltak a homlokán, ám az ő haja koromfekete volt és göndör. Arcbőre olyan fehér volt, mintha mésszel kenték volna be. Ám e hófehérség csak az álláig tartott; ott különös átmenet kezdődött. Az álla hegye halványsárga volt, aztán valamivel lentebb egyre mélyült bőre árnyalata, s a nyaka alján a bőre már olyan fekete volt, mint a szurok. Sárga bőrzekéje alól kilátszó karja ugyanilyen fekete volt. A nyakában lánc fityegett ráaggatott ujjnyi széles fogakkal. Bőrzekéje dereka alatt végződött, s alóla sötétbarna nadrág állt ki. Lábfeje szintén fekete volt, s ami meglepte Leont, mindkettőn két-két nagylábujjat látott.
Hátramaradt társai hasonló öltözetet viseltek, és az ő rendellenességeik szinte fel sem tűntek a lovon ülőkéhez képest. Egyiküknek vizenyős szeme volt, s olyan orra, mintha egy disznó nemzette volna. A másiknak a szája volt olyan akár egy késpenge, a harmadiknak nem volt füle, és a lába úszóhártyás volt, a negyediknek az álla teljesen egybefolyt a nyakával, és így olyan benyomást keltett, mintha hatalmas tokája lenne, s az ötödiknek, a vörös hajú, szarvacskás nőnek három melle duzzadt a vékony vászoning alatt, és hüllőszerű kétágú nyelve ki-bejárt a szájából.
Leon megigézve nézte őket. Nem tudta, mi következik.
A vezetőjük, a fehérképű, hatlábujjú ifjú határozott léptekkel közeledett. A mutánsvezér lova előtt egy lépésnyire megállt, szertartásosan lehajtotta a fejét, aztán felnézett, és tisztán, érthetően szólalt meg:
– Üdv néked, Griagrth, Otoaak képviselője! Keorath nevében én, Karmellion üdvözöllek. Küldöncöd tegnap jelezte érkezésed, s azért jöttem eléd e kísérettel, hogy biztonságban Keorathba kalauzoljalak.
– Milyen messze Keorath? – mordult rá Griagrth csöppet sem ünnepélyesen.
Karmellion mészfehér arcán árnyalatnyi pír jelent meg, de szeme meg se rebbent.
– Ranim'aykhaym, Keorath királya arra kért engem, fél napi lovaglásra fővárosunktól várjam be az eemsik nemes követeit, s teljesítsem kívánalmaikat.
– No, azért! – morogta a négylábú mutánsvezér, és türelmetlenül csapkodott a karjával. – Mi lesz már? Mire vársz?
Karmellion ismét megbiccentette a fejét.
– Indulunk, ha kívánja.
– Parancsolom! – röffent rá Griagrth, az elől lovagló másik mutáns durván felröhögött. Főnöke belerúgott egyik satnya lábával, s a fickó máris elhallgatott.
Karmellion arca még pirosabb lett. Pillantása megpihent Leonon, majd az eszkimóra vándorolt, és Ron megpróbált a lehető legőszintébb és legbarátságosabb arcot vágni.
– És ők? – kérdezte csendesen a fehér-fekete mutáns. – Milyen viszonylatban lépnek be Keorath titkos birodalmába? – Griagrth nagyot köpött a kérdező lába elé.
– Nem a te dolgod! – hörögte fenyegetően. – Tágulj előlem, mert letiporlak!
Karmellion arca rákvörössé vált, vonásai azonban meg se rezzentek.
– Amennyiben ők ketten nem tartoznak az eemsik nemes követségéhez, úgy a szabályok szerint nem láthatják a Keorathba vezető utat. Be kell kötni a szemüket. Királyom kérése csak arra jogosított fel, hogy Otoaak négy követét kalauzoljam, kívülállókról nem volt szó.
– Ez a kettő a foglyom. Áldozatul ajánljuk Otoaak tiszteletére. Holnap estére halottak, lelkük elszáll, húsuk a mi húsunkat erősíti.
– Az ősi törvény akkor sem engedi meg, hogy idegenek megismerjék Keorath titkait – erősködött Karmellion.
Griagrth felágaskodott a nyeregben, a ló előrelendült, és elsodorta az ifjú cherubot. Az hanyatt esett, de nem tett védekező mozdulatot. A mutánsvezér visszafogta hátasát.
– Tanuld meg, fickó – morogta zordul –, hogy Cherubionban immár Otoaak parancsol, s a megállapodás szerint Keorathban én vagyok Otoaak képviselője. Tehát add meg a kijáró tiszteletet az eemsik vezérének!
Az ifjú feltápászkodott, sietve meghajolt, és visszasietett embereihez. Az Elfajzottak lustán poroszkáltak utánuk.
Leon döbbenten fogadta az eseményeket. Így hát beigazolódott a sejtése: Cherubiont ellepték az Elfajzottak, vagyis ahogy magukat hívják, az eemsik. S ha Keorath Rendellenes Népe, a cherubok is behódoltak nekik, akkor ő már itt akkor sem remélhetne segítséget, ha szabad lenne. Lehunyta a szemét.
A hat cherub is lóra ült; pontosabban nem is lóra, hanem egyszarvúra. Az állatok roppant kecsesek voltak, és rendkívül engedelmesnek tűntek, szemükben szinte emberi intelligencia csillogott.
Hárman előrelovagoltak, hárman pedig visszamaradtak; ezek végleg el is tűntek Leon látóteréből.
A talaj hamarosan emelkedni kezdett, és egy kanyargós hegyiúton haladtak. A négy eemsi ugyanolyan egykedvűen poroszkált, mint korábban; Leon szinte biztosra vette, hogy elszunnyadtak a nyeregben. A lába már fájt, és ahogy Ronra nézett, látta, hogy az eszkimó fiú is igen csak furcsán szedi görbe lábait. Sajnálat ébredt benne a fiú iránt.
Sziklák közé értek, hamarosan keskeny szurdokban lépkedtek, s pokolian magas, szinte függőleges falak vették körül őket. Bár a nap már melegen sütött, a szurdokra mintha sűrű köd telepedett volna, és egyre sötétebb lett. Aztán a meredek sziklafalak kétfelé futottak, s mintha ékként egy harmadik sziklafal kúszott volna az utazók elé: a szurdok elágazott. Karmellion hátasa megállás nélkül becsattogott a sziklás talajú jobboldali szurdokba, s perceken át haladtak azon az úton. Aztán jobbfelől megszűnt a sziklafal, és meredek szakadék szegélyezte útjukat.
Harminc méter széles lehetett, s a túloldalán még félelmetesebb sziklák emelkedtek. A mélyben, legalább száz méterre lenn, sebes hegyipatak rohant, s sötét bozótok nőtték körbe. A patak túlsó partján gigászi csontváz hevert, húscafatokkal rajta. A patacsattogásra fekete dögevő madarak röppentek föl a tetem mellől, és némán keringtek lakomájuk fölött.
Leon megborzongott. Ha a keskeny úton a mutánsvezér lova megcsúszik, elkerülhetetlenül lerántja a mélybe, s akkor az ő tetemén is keselyűk fognak lakmározni. Keserűen mosolyodott el saját félelmén. Miért, az talán jobb, ha nem zuhan le, és kannibálok falják fel?
Ám nem sokáig töprenghetett a rá váró rettenetes sorson, mert ami most következett, az sokkal inkább megdöbbentette, mintha élve elkezdték volna felfalni.
Az elől lovagló Karmellion az út kanyarulatánál egy pillanatra megállt, udvariasan biccentett Otoaak megbízottai felé, aztán megveregette az egyszarvú fekete sörényű hófehér nyakát, és megindult jobbra. Az egyszarvú lelépett a kavicsos útról, és kecses patái hamarosan már a szakadék fölött csattogtak. Az egyszarvú és lovasa a levegőben lépkedett, át a szakadék túloldala felé!
A másik két cherub közönyösen léptetett utána. Kísérteties látványt nyújtott a puszta levegőben poroszkáló három lovas; és a hatást csak tetézte, hogy még az unikornisok patájának csattogása is hallatszott.
Az elől haladó eemsik zömök lovai felnyerítettek, és lecövekeltek.
– Hé! – ordította haragosan Griagrth. – Megállj! Mi ez?
– Illúzió – kiáltott vissza Karmellion udvariasan, de érezhetően megvető éllel. – A szakadék valójában csak illúzió. Jöjjenek nyugodtan, de ne térjenek le oldalra. A lovuk orrát mindig fordítsák felénk.
– Ha átversz... – mordult fel a mutánsvezér. Karmellion visszalovagolt, és türelmesen intett. Két társa ott várakozott a semmi közepén. Alattuk száz méterre a hegyipatak vidáman csobogott, s a keselyűk alig pár méterrel az egyszarvúak patái alatt köröztek.
Griagrth kivonta a kardját, fenyegetően szorongatta, és intett a mellette lovagló mutánsnak.
– Te! Indulj!
A mutáns fancsali pofát vágott, de nem mert ellenkezni urával. Térde nyomására lova megindult, de a következő pillanatban máris felágaskodott. A mutánsnak nagy küzdelmébe tellett, hogy a nyeregben maradjon és lecsillapítsa a háborgó állatot. Ismét próbálkozott, de a ló inkább hátrafelé táncolt, és majdnem eltiporta a faránál álló riadt Ront, semmint rálépett volna a puszta semmire.
– Talán kantárszáron – tanácsolta Karmellion udvariasan, de egyre nyilvánvalóbb fensőbbséggel.
A mutáns leszállt a nyeregből, rongyot tekert a lova fejére, és kantárszáron vezette. A ló remegve lépkedett utána, s hamarosan az ő patái is a levegőben csattogtak, de az állat viselkedésén semmi sem jelezte, hogy valami nem lenne rendben. Az állat és gazdája a segítőkész cherubokkal együtt hamarosan átjutott a „szakadék” túloldalára, s onnan intett vissza főnökének.
Leon mindvégig döbbenten figyelte, mint lépked az eszkimó a puszta levegőben, s bár nem látta, szinte tudta, hogy az eszkimó arca ragyog a gyönyörűségtől, ha arra gondol, miként fogja elmesélni ezt a kalandját a népének. Szegény fiú!
Aztán a mutánsvezér is leszállt a lováról, és hasonló módszerrel vezette át. Leonnak bizony a látottak ellenére is igencsak remegett a térde, amikor le kellett lépnie a szakadék széléről. Józan esze azt súgta neki, hogy a többiek csak valami csoda folytán úszták meg, ő pedig le fog zuhanni a mélybe. Azonban semmi ilyesmi nem történt. Bár látta, hogy a „semmibe” lépett, határozottan szilárd talajt érzett a lába alatt, s amikor behunyta a szemét, teljesen olyan volt, mint eddig, mintha a hegyiúton mentek volna tovább.
Amikor átértek, Leon kinyitotta a szemét, és visszafelé bámult. A „szakadék” innen pontosan olyannak látszott, mint a túloldalról. Sőt, annyira pontosan olyannak, hogy még a nagy tetem, melynek az innenső oldalon kellett volna lennie, most is a túloldalt látszott. Micsoda illúzió!
A két kísérő eemsi is átért, és itt, az előzőhöz hasonló hegyiúton visszafelé indultak. A hegyiút szinte kísértetiesen olyan volt, mint a túloldalon; Leon felismert egy jellegzetes, emberformájú hatalmas fát, amit a túloldalt is látott. A keze meg volt kötve, nem tudta megdörzsölni a szemét, hogy káprázik-e. Aztán találkoztak az ismerős elágazó szurdokkal is, és most balfelé kanyarodtak. Hamarosan kiértek a szurdokból, és két hegylánc közötti síkságon vágtak keresztül. A roppant sík területet csak szórványos bozótok és kékeszöld fű borította. Balfelé meredeken emelkedő sziklafal látszott, jobbfelé sűrű trópusi őserdő. Itt fenn, északon! Hamarosan a buja dzsungel szegélyén haladtak, s egy szekérúton levágtak egy sarkot. Amikor a dzsungelből kibukkantak, merőben más táj fogadta őket, mint amikor behatoltak, pedig alig tíz percet lehettek az őserdő belsejében. Kifelé haladtukban az út sűrű bozót között vitt át. Karmellion megállította a csapatot, és felhívta rá a figyelmüket, hogy semmi esetre se haladjanak tovább az úton. Ezután jobbfelől beléptetett a sűrűbe, és a bozótok úgy nyíltak szét előtte, mintha csak parancsra cselekednének. A többiek követték őket. Csak jó száz méterrel arrébb tértek vissza az útra. Leon visszapillantott, és meglepetten látta, hogy az unikornisok jellegzetes nyomai, meg a mutáns hátasoké, plusz az ő és Ron gyalogos nyomai úgy vezetnek tovább az úton egészen idáig, mintha le sem tértek volna. Leon jól megnézte a kiesett útszakaszt. Nem látott semmi különöset, legfeljebb azt, hogy az utat körülvevő bozótból egymással szemben két faóriás emelkedik a magasba, mintha valamiféle természetes kaput alkotna. Nem vágyott rá, hogy kipróbálja, milyen meglepetés érheti az utazót abban a kapuban.
Aztán az erdőből kijutva érthetetlen rendszer szerint dombokat kerülgettek egy félórán át, s amikor az utolsó dombot is megkerülték, újra síkság terült el előttük egészen a szemközti hegyek lábáig, megközelítőleg három mérföldön át. Vagy kétmérföldnyire roppant széles folyó szelte ketté a síkságot, s e folyó túlpartján szinte a hegyek lábánál apró, kaptárszerű kunyhók tömkelege látszott, füst szállt fel, s parányi pontok mozogtak a kunyhók között.
– Keorath – mutatta büszkén Karmellion. – A cherubok fővárosa.
Griagrth türelmetlenül felhorkant, de nem szólt semmit. Léptetett tovább.
Ahogy közeledtek, Leon még sajgó lábáról is megfeledkezve, ámuldozva nézte az elétáruló, nyüzsgő települést. Sosem látott még életében afrikai falut, de mindig is pont ilyennek képzelte. Azzal a különbséggel persze, hogy itt a lombkunyhók egyike-másika két-három emeletes volt, s csak messziről tűnt lombkunyhónak. Na és persze, a falu – illetve a főváros – lakói nem meztelenül rohangáltak, és csak igen kevés volt közülük sötét bőrű.
Leon hamarosan rájött, hogy bár többszáz kunyhót lát, Keorathnak mégis csak egy része tárul a szeme elé, hiszen a kunyhók sora eltűnt két süveg alakú hegy közötti völgyben, s amikor közelebb értek, Leon azt is megállapította, hogy a kunyhókkal és nagyobb házakkal telt völgyből további szurdokok, völgyek nyílnak, ki tudja, milyen kiterjedésben.
Ám mielőtt beléphettek volna Keorathba, még egy akadály állta az útjukat: a legalább száz méter széles, örvényekkel teli folyó. Leon kíváncsian várta, mi következik, hisz gázlónak nyomát sem látta. A folyó minden pontján szélesnek és veszedelmesnek tűnt. A barnássárga víz tajtékot fröcskölve kavargott, száguldott meredek medrében; egyfajta köd vagy gőz ült a folyam fölött. Azonban ahogy közeledtek, ez a köd egyre tisztult, és hamarosan egy széles, biztosnak látszó fahíd bontakozott ki előttük.
Leon felkiált meglepetésében, ha nincs a szájában pecek. Azonban még jobban meglepődött, amikor a vezetőjük túllovagolt a hídon, és a masszívnak tűnő faalkotmány mellett belegázolt egyszarvújával a vízbe.
– Ne a hídon! – figyelmeztette a vendégeket.
A vízen való átkelés ha lehet, még furcsább volt, mint átgyalogolni a mély szakadék fölött. Ugyanis a víz ott fröcskölt a lovak marjánál, és Leon is érezte, hogy cipője teljesen átázik a barnássárga folyadéktól. Azonban a bokájáig sem ért, és a hevesnek tűnő sodrást egyáltalán nem lehetett érzékelni; mintha sekély állóvízbe gázolt volna.
Gyorsan átjutottak, és mire kettőt pislantott volna, máris elérték az első kunyhókat. Pucér purdék rohantak elő, kutyák ugatták meg őket, serdülők ugráltak körülöttük, a jól megépített kunyhókból asszonyfejek bukkantak ki, és némelyek vigyorogva, mások csodálkozva bámultak rájuk. Leon szédült a rendellenességek sokrétűségétől. Szép számmal akadtak olyan gyerekek is, akiken semmilyen torzulást nem tudott első látásra felfedezni, de a körülöttük gyülekező csődület kilencven százaléka eltérést mutatott. A legtöbben csak apróságokban különböztek egy normális embertől, mondjuk zöldes bőrszínben, szarvacskákkal, ezüstös hajjal, hegyes füllel, késpenge szemmel, göcsörtös orral, állcsücskön lévő szájjal, kiálló agyarakkal meg hasonlókkal, de akadtak számosan, akiket bizony Leon sehogy sem tudott volna megkülönböztetni az eemsiktől. Ezek az elenyésző számban lévő mutánsok ugyanolyan tagjai lehettek a közösségnek, mint az alig eltérők, mert beolvadtak a csőcselékbe.
Az érkezőket igen felemás fogadtatásban részesítették. A legtöbben éljeneztek, vagy csupán rikácsoltak, de voltak, akik csendesen bámultak a közönyösen lovagló eemsikre, s Leon a szeme sarkából olyanokat is felfedezett, akik kunyhójuk biztonságából az öklüket rázták az érkezők felé.
Kunyhók sokasága közti széles útvonalon egy hatalmas térre jutottak, ahol tucatnyi vaskos cölöp állt ki a földből, és mindegyiket valamilyen formára faragták. Ezek az emberképűre faragott cölöpök indián totem oszlopokat juttattak Leon eszébe. Vagy kínzócölöpöket? Erre gondolni sem akart.
Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy itt, ebben az őszinte faluban éri utol a vég. Egyszerűen képtelen volt megalkudni azzal a ténnyel, hogy hosszú vándorlása most véget ér. Mert ha így lenne, mi értelme volt, hogy oly szerencsésen megmenekült a három félisten marakodásából és a legelképzelhetetlenebb veszélyekből is ép bőrrel mászott ki? Hitte, hogy neki szerepe van Cherubion sorsának alakulásában, s ez a hit tartotta benne a reményt.
A főtéren az eemsik leszálltak a nyeregből, és a lovuk kantárát morogva bízták az odasiető gyerekhadra. A főtér túlsó végén roppant kőpalota emelkedett; nem csak méreteivel, de pompájával is kirítt az eddig látott szerényebb kunyhók közül. Két eemsi megragadta Leon és az eszkimó fiú bilincsét, és a küldöttség után ebbe az irányba vonszolták őket. A palota tágas bejáratát két alabárdos mutáns őrizte. Egyiknek szőrös farkaspofája volt, a másik úgy tátogott, mint valami hal, szeme kidülledt. Jöttükre elléptek az útból, és igen mereven álltak.
Karmellion vezetésével hosszú folyosókon mentek keresztül, míg végül egy nagy ajtó előtt megálltak. Itt egy selyembe öltözött kétfejű ember fogadta őket. Egyik fejét meghajtotta Griagrth felé, a másikkal Karmellion felé intézte szavait.
– Ranim'aykhaym, Keorath királya várja önöket.
A mutánsvezér felhorkant, roppant karjával félresöpörte a kétfejű udvarmestert, s két satnyább lábával egyszerűen berúgta a kétszárnyú bejáratot. Bejelentésre nem volt idő. A mutáns bemasírozott a trónterembe.
Hatalmas, ellipszis alakú terem volt, a bejárattal szemközti falnál az emelvényen három lépcsőfok magasságában két trón nyugodott; az emelvényhez vörös brokátszőnyeg vezetett. A teremben díszes ruházatú mutánsok sorakoztak, és leplezetlen érdeklődéssel bámultak a belépők felé. Griagrth egyenesen a baloldali trónig törtetett, fellépett a lépcsőn, és megállt előtte.
A baloldali trónon egy szakállas, ősz hajú vénember ült, csillogó koronával a fején. Remegő bal kezében göcsörtös ébenszínű botot tartott, jobbjában egy diónyi gyémántot. Vörös palástja egész a bokájáig takarta aszott testét. Felvetette a fejét, és a kidüllesztett mellű hódítóra nézett.
– Keorath üdvözli Otoaak nagyúr megbízottját – nyekeregte erőtlen hangon. Nagyon vén lehetett már. – Én, Ranim'aykhaym, Keorath királya a kezedbe adom a hatalom jelképeit, mellyel barátságunkat kívánom kifejezni.
Előretartotta a fekete botot meg a gyémántot. Griagrth felmordult. Elvette az uralkodói jegyeket, az összegyűltek felé fordult, és a magasba emelte.
– Mostantól Otoaak védelme alatt álltok! – harsogta. – Minden fenyegetéstől megvédelek benneteket. Legyetek Otoaak hűséges szövetségesei és Cherubion urai lesztek! Eemsik és cherubok együtt fognak harcolni a giurok ellen!
Odalépett az üres trónhoz, ám mielőtt leült volna, a fekete bottal Leon és Ron felé intett, akiket a szolgák időközben behurcoltak és térdre kényszerítettek.
– Holnap – harsogta Griagrth sokat mondóan – feláldozzuk ezeket a giurokat Otoaak tiszteletére, s minden főember részesülhet a húsukból. Már most készítsétek el szolgáim útmutatásai szerint Otoaak oltárát, és holnap délre Keorath népe gyűljön össze a főtéren, hogy lássa, mint néz le rájuk Otoaak a magasból!
Leont és Ront kiráncigálták a nagy teremből, és négy cherub egy különálló kunyhóba hurcolta őket. Kötelességtudóan végezték dolgukat. Levették a foglyok szájáról a kötést, s a kezüket is eloldozták.
– Nem vagyok ellenségetek – sietett közölni velük Leon. – Önszántamból tartottam Keorathba, úgy fogtak el... Segítséget akartam kérni, hogy kiszabadíthassam egy fajtársatokat... Chloviát! Chlovia férje vagyok. És elrabolták őt tőlem.
Az őrök vezetője kifürkészhetetlen arccal pillantott rá.
– Maradj csendben! A saját érdekedben. – Leon értetlenül meredt rá. Nem tudta megállapítani, hogyan értette az ezüsthajú mutáns a kijelentését. Talán tud valamit, amit ő nem?
– Legalább azt mondjátok meg, ismeritek Chloviát? – kérlelte őket.
Az előbb szóló ráncos arcú mutáns, akinek akkora orra volt, hogy Pinokkió elbújhatott volna mellette, biccentett.
– Szökéssel ne próbálkozzatok! – tanácsolta jóindulatúan. – Többet tudhattok majd... ha eljön az ideje. Most táplálkozzatok.
Egy egészen apró termetű leány érkezett a kunyhóba, tökhéjban gőzölgő levest hozott, s hozzá fakanalakat. Az egészen piciny leányról második pillantásra ki derült, hogy törpe, s arcvonásai alapján vén matróna lehetett.
Ront nem kellett bíztatni, máris megragadta az egyik evőeszközt, és kanalazni kezdett a forró levesből. Leon – emlékezve Chlovia boszorkánykosztjára – valamivel óvatosabban merítette meg a kanalát, de nem érte semmi gusztustalan meglepetés. A leves ízletes volt, s kellemesen felmelegítette üres gyomrukat. Bekanalazták az utolsó falatig, s jól tették, mert nem kaptak második fogást.
Amikor végeztek, Ron elégedetten böffentett, majd legszebb mosolyát vetette az apró matrónára, hogy valamiféle repetát csikarjon ki belőle, de nem kapott. Az apró hölgy elvette tőlük a kanalukat, és eltűnt. Az őrök kinn álltak a kunyhó bejárata előtt. Nagyorrú vezetőjük dugta be a fejét.
– Most elszenderedek – közölte kifürkészhetetlen arccal. – Nem szeretnék arra ébredni, hogy szökésen kaplak benneteket. Ha észreveszem, hogy szökni próbáltok, meg kell ölnöm mindkettőtöket. Megértettétek, remélem?
Leon sápadtan meredt rá. Próbálta volna kiolvasni a mutáns rezzenéstelen arcából, hogy csakugyan felszólította őket arra, hogy szökjenek? Azonban a kiismerhetetlen tekintetből nem lett okosabb, s a mutáns feje máris eltűnt az ajtónyílásból.
Leon tanácstalanul nézett Ronra. A fiatal eszkimó még tanácstalanabbul nézett vissza, s legkülönbözőbb testrészeit kezdte dörzsölgetni rettentő nagy gonddal.
Leon sóhajtott, és járkálni kezdett az üres kunyhóban.
– Ron és Leon megszökik – közölte az eszkimó töretlen optimizmussal.
– Még ha sikerülne is észrevétlenül kisurrannunk a táborukból – latolgatta Leon –, arra semmi esélyünk, hogy a felszerelésünket visszaszerezzük. És azt sem tudjuk, merre induljunk ezen a mágikus csapdáktól védett földön. Ráadásul itt akartam segítséget szerezni...
– És nem kap Leon segítséget a fehér hajú kecskenéptől? – A maga őszinte módján jellemezte a szarvacskák tulajdonosait.
Leon a fejét rázta.
– Azt hiszem, a legnagyobb segítség, amit tőlük kaphatok, hogy behunyják a szemüket, míg szökünk... Már amennyiben jól értelmeztem a helyzetet.
Fel-alá járkált a megközelítőleg hat méter átmérőjű, szabályos kör alakú, földpadlójú helyiségben. Megszökni? A falat szemlélte. Karvastagságú karók egymás mellé szúrva a kemény talajba. Még szerszámok nélkül se telne különösebb erőfeszítésébe, hogy egy-két lécet meglazítson hátul, és kibújjanak a lyukon. De aztán hová?
Az ajkát harapdálta. Kipillantott az ajtónyílást elzáró faháncsfüggönyön. Késő délutánra járt az idő, a vérvörös nap lenyugodni készült a baloldali süveg alakú hegy mögött, s a kunyhók között meggyújtották az első tüzeket. Az ajtó mellől halk hortyogás hallatszott. Leon bőre bizsergett.
Letelepedett a lábát dörzsölgető eszkimó mellé, és a háncsfüggöny résein át a tűzbe révedve töprengett.
Ron egyetlen szó nélkül megmarkolta a könyökét. Az eszkimó tágra nyílt szemmel, mutatóujját ajka elé téve jelezte, hogy maradjon csendben, majd a kunyhó hátulja felé mutatott. Az egyik karó enyhén mozgott, mintha kívülről babrálná valaki. |
Leon beharapta az ajkát. Időközben bealkonyodott, ám a beszűrődő fényben jól látta, amint két meglazított karó között kecses fehér kacsó jelenik meg. A karcsú ujjak megragadták az egyik karót, és kifelé húzták. Reccsenés hallatszott. Leon megrezzent, ám az őr odakinn csak még hangosabban kezdett horkolni.
– Fehér kecskenép segít Leonnak és Ronnak – örvendezett az eszkimó, és máris ugrott segíteni a fehér kezecskéknek. – Ron és Leon megszökik. Ron elmeséli majd Üveghegyben, hogyan lépegetett át láthatatlan szivárványhídon mélységes mély szakadék fölött. Leon tanúsítja.
Leon megbabonázva meredt az egyre táguló lyukra. A két kis fehér kéz Ron segítségével már a negyedik karót rángatta ki, s a rés lassan akkora lett, hogy kifért volna rajta egy emberi fej. Újabb két karó reccsent fülsértő hangossággal, s Leon minden pillanatban várta, hogy odakinn ordítozás kezdődik, fél Keorath odacsődül, és elfogják törékeny segítőjüket.
Ehelyett egy fej jelent meg a résben, vörös haja hófehér vállaira hullott, ezüstszínű szeme fakón fénylett a lenyugvó nap utolsó sugaraiban; a bájos vonások fölött a homlokon apró szarvacskák meredtek felfelé. Megmentőjük elégedetten elmosolyodott.
– Chlovia! – motyogta Leon döbbenten. El sem tudta képzelni, hogy kerülhetett ide a kis boszorkány.
És el sem tudta képzelni, hogy még nagyobb meglepetés is érheti – pedig az történt!
Az ezüst szemekben kislányos diadal villant, s a tűzszínű ajkak szóra nyíltak.
– Leon! – suttogta örömmel. – Csakhogy megtaláltalak. Mássz ki, ne üss zajt!
A dolog szépséghibája csak az volt, hogy karcsú fehér kezét Ron felé nyújtotta, s hozzá intézte szavait.
– Chlovia! – ismételte Leon még döbbentebben. Töprengésre azonban nem jutott idő, mert Ron további bíztatás nélkül mászni kezdett kifelé a résen, s máris kibújt. Leon még nem ocsúdott fel döbbenetéből, de ösztönösen követte társát.
Ám amikor kiért, majdnem visszamászott ijedtében. Egy három méter magas és roppant széles hústorony állt előtte a félhomályban, mintha ő maga is csak egy komor kunyhó lenne a többi között. Roppant szőrös mellkasa volt, cölöpszerű lábai, s válltól keskenyedő, rendkívül hosszú, hófehér karja, kecses kézfejjel. És ami a legborzasztóbb volt benne: fehér hattyúnyakán Chlovia aranyos fejecskéje ingadozott.
– A szentségit! – hátrált meg Leon. – Mit tettek veled, drágám?
– Pszt! – intette le a hústorony, és vállairól lelógó fekete köpenyét máris köré és Ron köré csavarta. Aztán a mellette álló két emberformájú alakhoz fordult. – Futás, Beron, hagyjatok jó mély nyomokat, és csaljátok őket Sósmocsárhoz, ott lerázhatjátok az üldözőket!
Leon dadogva bámult fel a koszos köpeny fedezéke alól a szörnyeteg Chlovia-arcába. Lassan tudatosult benne, hogy ez az alak itt nem Chlovia, és sosem volt Chlovia. De akkor...
– Ki vagy te? – nyögte. – Hová viszel?
– Hallgass már! – förmedt rá az óriás, könnyedén a könyökhajlatába kapta, s betakarta a köpenyével. – Ne rugdalózz te, mert szavamra itt hagylak! Leon testvér – mordult oda Ronnak –, szólj rá a pajtásodra, vagy itt hagyom!
Leonnak elállt a szava. Az eszkimó fiú szája fülig szaladt, és büszkén villantotta a tekintetét a köpeny alól dermedten bámuló Leonra. Aztán hagyta, hogy az óriás őt is felnyalábolja, s köpenyével betakarja.
Leon nem tudta, hogyan nézhetnek ki, de látta a közös árnyékukat, és elképedt tőle. Egy roppant széles, aprófejű szörnyeteg két hatalmas púppal a hátán, mintha ott hordaná a mellét.
A groteszk szörny megindult, s Leonba szörnyű rettegés költözött; kizárt dolog, hogy ne fedezzék fel. Lehetetlen! Aztán rájött, hogy mégis lehet: mutánsok közt vannak. Itt fel sem tűnik, ha valaki így néz ki, mint az ő hármasuk.
A hústorony döngő léptekkel haladt a homályba burkolódzó kunyhók között. Leon megkönnyebbülésére volt annyi esze, hogy a tűz fényét elkerülje. Minden lépésénél karjai ösztönösen mozogtak, s Leon fuldoklott verejtékes, szőrös testének rettenetes izzadtságszagától. Kellemetlen érzés volt. De behunyta a szemét, és azt képzelte, Balamud, a karmazsinszínű óriásdenevér ragadta el, s cikázik vele az égen, rátámadó repülők között. Ehhez képest a szorítás dacára a helyzete annyival volt jobb, hogy ez a szörnyeteg nem vájta belé a karmait.
Talán három tucatnyi kunyhót is megkerültek, amikor az eddigieknél jóval magasabb és szélesebb kunyhóhoz értek, mely előtt nem égett tűz. A hústorony lehajtotta bájos fejecskéjét, és bebújt az ajtónyíláson. Szinte azonnal lerakta terheit. Leon lába megroggyant. Szólni se tudott, csak tátogva bámult.
Az előzőnél jóval hatalmasabb helyiségbe kerültek, melynek közepén durva faasztal állt, mellette vaskos székek. S aztán egy halom rongy, mely méreteiből ítélve az óriás ágya lehetett. A falon különböző holmik lógtak: egy roppant méretű fakanál, egy hasonlóan nem kicsiny agyagkancsó, fakupák, különböző faragványok meg egy polc. A polcon kisebb serlegek sorakoztak, meg tányérok, tálak. A „rongyágy” túlsó végén egy istentelen nagyságú fapöröly hevert nyelével felfelé, és nyelének vége egy arasznyival Leon feje fölé nyúlt. A pörölyrész akkora volt, mint egy kisebb ember törzse, a nyele pedig combnyi vastag. Leon első pillantásra nem is tudta, mi az.
Az óriás lerakta őket, majd egy hatalmas pokrócot függesztett a bejáratra. Ron üdvözült mosollyal tipegett Leon orra elé.
– Tudom, mit akarsz mondani – előzte meg Leon. – Tanúsítani fogom a néped előtt, hogy minden így történt.
– Szőrös Szikla a hóna alatt mentette meg Ront – lehelte az eszkimó élvetegen. – Ron hatalmas kalandor. Diadalmasan fordult az óriás felé, de elállt a szava, mert a hústorony közvetlenül eléje lépett, lehajolt, hosszú – és csak látszatra vékony – karjaival átölelte a fiút, és szőrös melléhez szorította.
– Arrghhh... – nyögte Ron, mert az óriás halálos ölelése egy szuszra kipréselte belőle a levegőt.
Az óriás felkacagott, és szemernyi kímélet nélkül megdöngette az eszkimó hátát. A fiú belső szervei valószínűleg leszakadhattak.
– Leon! Leon! – mormolta az óriás. – Mindig ilyen sógorra vágytam!
– Chlo...via! – nyögte Leon olyan szenvedő arckifejezéssel, mintha a hosszú karok őt nyomorgatták volna. – Illetve... ki vagy te?
A hústorony Chlovia-arcán gyanakvás villant, és elengedte a szerencsétlen fiút, aki közben már majdnem megfulladt; de akinek az arcáról még most sem fagyott le a vigyor.
– Chlovis vagyok, Chlovia öccse. De te ki vagy, sokat dumáló idegen? – Leon, félve a roppant szorítástól meg a hátdöngetéstől, alig merte bevallani.
– Én... vagyok Leon Silver, Chlovia férje. – Összeszorított foggal várta miféle csontropogtató üdvözlésben részesül, de a hatalmas mutáns nem bántotta. Kicsit mintha csalódottnak tűnt volna.
– Kár! – sóhajtotta Chlovis. – Pedig már megkedveltem ezt a karakán kis fickót. – Szemmel látható fitymálással mérte végig Leont, majd valamivel elégedettebben a büszkén vigyorgó eszkimót. A fejét csóválta. Hova tette a szemét ez a Chlovia? Ezt se hittem volna!
Leon zavartan megvakarta a feje búbját.
– Én... mentettem meg Melan kegyetlen ítéletétől, s aztán összefonódott a sorsunk. Hosszú történet. A jégmezőkön éltünk egy... szóval, egy Üvegpiramisban. Aztán érkezett egy óriás denevér-szörnyeteg, és elrabolta. Bonyolult ez az egész... nem is tudom, hol kezdjem...
– Sehol – vonta meg a vállát a hústorony. – Nagyjából tudom, mi történt.
– Tudod? – képedt el Leon.
– Neked biztos nincs nővéred – állapította meg lekicsinylően Chlovis. – Különben te is telepatikus kapcsolatba léphetnél vele, ha az együttállások optimálisak.
– Mi? – Leon a fejét rázta. – Azt akarod mondani, hogy te telepatikus kapcsolatban állsz Chloviával?
– Egy frászt! – intette le a másik. – Mondom, hogy csak akkor, ha optimálisak az együttállások. Most nem. Legutóbbi üzenetváltásunkkor beszámolt arról, mi történt vele. Tömlöcben van. Javasolta, hogy itt várjak rád, mert te valószínűleg megpróbálsz majd eljutni Keorathba...
– Jól van? – tört ki Leon. – Mi van vele? Él még egyáltalán? Bántják?
Chlovis türelmetlenül rázta a fejét.
– Mondom, hogy fogva tartják. Nem kínozzák. Legalábbis eddig még nem kínozták. Leon izgatott lett.
– Hol tartják fogva?
Az óriás bután nézett rá, aztán vállat vont.
– Hát, azt meg honnan tudjam?
– Legalább az irányt! Melyik irányban tartják fogva? Északon? Délen? Vagy hol?
Chlovis bájos arcocskáján harag villant.
– Hogy tudsz ilyen hülyeségeket kérdezni? A telepatikus üzenetek itt formálódnak a fejemben, nem tudom honnan jönnek. Ugyanolyan erősségűek ha Cherubion másik végéből küldi őket, mintha itt ülne mellettem.
– Mikor lesz a következő együtt... izé... mikor léphetsz vele legközelebb kapcsolatba?
– Majd ha az együttállások ismét optimálisak lesznek. Tizenkét nap múlva. Három és fél perc időtartamig.
– Uh! – Leon összeomlott. – Ezek szerint... egy lépéssel sem jutottunk közelebb.
– Megtudtad, hogy él – vitatkozott bosszúsan Chlovis. – Üzente nekem, hogy ha fogságba esnél Keorathban, szabadítsalak ki. Megtörtént.
Leon elmélyülten nézett maga elé.
– Azt hiszem, arMegadownban tartják fogva. Tudod, merre van?
Az óriás arcára meghökkenés ült ki, és a fejét csóválta.
– Nem ajánlom. Az a hely nem neked való.
– Hogy érted ezt?
– Számosan léptek már arMegadown területére, de nem sokan tértek vissza. Ne menj oda!
– Akkor hova menjek? – kesergett Leon. – Ki kell szabadítanunk Chloviát! És ha az az arMegadown maga a pokol, én akkor is megpróbálkozok vele.
– Tőlem azt csinálsz, amit akarsz. Kiviszlek Keorathból és jó kezekbe adlak. Aztán szépen elköszönünk. Leon meghökkent.
– És a nővéred? Nem segítesz kiszabadítani?
– Ugyan. Tud ő vigyázni magára. Nagy kislány. Meg egyébként is, majd máskor nem szűri össze a levet egy olyannal, aki képtelen egyedül kihúzni a bajból! – A hústorony barátságos mosollyal Ronhoz fordult. Az eszkimó boldog vigyorral düllesztette ki a mellét.
– Ron hálás Szőrös Hegynek – közölte. Chlovis felnevett.
– Hé, te kis fickó, jó fej vagy. Akarsz a barátom lenni?
– Csak ha Szőrös Hegy nem ölelgeti többet Ront, mert azt Ron nagyon nem szereti. – Leon türelmetlenül fészkelődött.
– Azt mondtad, kiviszel minket Keorathból. Hová? És mikor indulunk? – Chlovis komolyan bólogatott.
– Indulunk azonnal, amint Miriarim megérkezik a felszerelésetekkel. Ellopja a palotából. Nagyon veszélyes. De Miriarim ügyes. Míg várunk, nesztek, maszkírozzátok ki magatokat! Így nem maradhattok.
A polcról apró tégelyt szedett elő, amelyben barna festék volt. S az ágyáról két rongycsomót is odaadott nekik.
– Mit kezdjünk vele? – értetlenkedett Leon. Chlovis mélyet sóhajtott; roppant melléből úgy tört fel a levegő, hogy a kunyhó teteje szinte beleremegett.
– Ez a Chlovia! Hogy mit eszik ez rajtad? Na, mindegy! Várj, megmutatom!
A barna festékkel bemázolta mindkettőjük arcát, méghozzá olyan fortélyosan, hogy Leon már csak bugyuta vigyoráról ismert rá az eszkimóra. Ronnak határozottan halfeje lett, s a fülei rendellenesen álltak el a fejétől. Leon nem látta ugyan magát, hiszen tükör nem volt a közelben, de el tudta képzelni, hogy ő se nyújthat valami épületes látványt. Megtapasztalta, hogy a barna valami nem csak festék, de egyben ragasztó is, mellyel Chlovis a magáéhoz hasonló apró szarvakat ragasztott a homlokára. A rongyokat pedig a hátukhoz dugta, és úgy tűnt, mintha púposok lennének. Aztán Chlovis morogva feláldozta egy-egy lyukacsos pokrócát, és amikor azt a hátukra terítették, Leon érezte, hogy már az anyja se tudná megkülönböztetni a Keorathban járkáló mutánsoktól.
Ám a festék-ragasztó mégsem lehetett túl jó, mert Leon egyik szarva kissé meglazult, és lekókadt. Ron odaállt elé, és a hasát fogta jókedvében Leon fintorai láttán. Leon azonban nem tudta ilyen humoros oldaláról felfogni a dolgot; mert mi lesz, ha a szarv pont valami kínos helyzetben kezd el lecsúszni?
Odakintről halk kiáltás hallatszott, s máris egy töpörödött vénasszony bújt be. Leon derekáig sem ért; Chlovisnak pedig még a térdéig sem. Csapzott ősz haja a vállára hullott, torz, egyszemű arc bámult fel alóla. Ledobta a két tarisznyát, a hátizsákot meg a fegyvereiket a keményre taposott földpadlóra, s szó nélkül távozott.
Ron halk sikkantással ölelte meg a holmiját, és a számszeríjat csókolgatta, úgy örült neki. Leon a szigonyáért nyúlt, Chlovis azonban felnyalábolta az egészet, és egy nagy pokrócba csavart mindent.
– Jobb, ha nincs nálatok semmi cucc, mert azzal gyanúsakká válnátok.
A karjára akasztott a batyut, és ráborította fekete köpenyét. Aztán kibújt a kunyhó ajtaján.
– Gyerünk!
Kunyhókat kerülgettek, üldögélő mutánsok mellett haladtak el, gyerkőcök rohangáltak körülöttük, szeretkező párokat riasztottak fel a bokrok közül, egy téren néhány kiskölyök valami rongylabdát rugdosott, mintha futballabda lenne.
Az ifjú eszkimó szemmel láthatólag élvezte a dolgot, ragyogó arccal masírozott hatalmas barátja után, s még arra is volt gondja, hogyha tűz közelébe értek, vigyorogva sántítani kezdjen. Egészen olyan volt, mint Quasimodo, a Notre Dame-i toronyőr. Több kunyhó mellett is elhaladtak, s a homályos belső részekből többen is odaköszöntek Chlovisnak.
Nem arrafelé tartottak, amerről jöttek, sőt, éppenhogy el a folyótól, a két hegy közötti keskeny völgy irányába. S amikor a két hegy közé értek, a háttérben újabb alacsonyabb hegyek sorakoztak, majd magasabbak. A völgy további völgyekre, szurdokokra ágazott, s a kunyhók sora csak néha-néha szakadt meg egy-egy mérföldnyire.
Ám alig hagyták el a síkság utolsó kunyhóját, amikor mögülük a távolból éles kürtszó harsant fel. Leon meg rezzent.
– Mit jelent ez? – kérdezte rosszat sejtve. Chlovis megvonta roppant vállát.
– Otoaak áldozópapja most fedezhette fel, hogy hiába készített a tűz fölé nyársat...
Gyors iramban haladtak, és látták, hogy mögöttük nagyobb tüzek gyulladnak Keorathban, s mindenfelé apró fekete pontok nyüzsögnek. Kisebb fények távolodtak az ellenkező irányba.
– Megtalálták a barátaink nyomát – vigyorgott Chlovis elégedetten. – Őket üldözik. Egész az ingoványig...
Felmásztak egy meredek hegynyergen, és a túlsó oldalon keskeny szurdokba jutottak, a végében tűz égett A lángok közelében három alak hasalt. Jöttükre felegyenesedtek, s Leon elszörnyedt láttukra. Sötétzöld bőrű, gyíkszerű lények voltak, de két lábon álltak, embernagyságúak voltak, négyujjú kezükben dárdát szorongattak.
– Megállj! – harsogta egyikük, és fenyegetően előrelépett.
Leon és Ron azonnal megtorpant, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, de Chlovis nyugodtan odalépett a gyíkemberhez, és megsimogatta a taréjos zöld fejet.
– Nyugi, hreeir bajtársam. Chlovis testvéred vagyok, az északi keorok népéből. Romin'yarak, a Bölcs már vár engem. Két napja jártam itt. Nem ismersz meg?
A gyíkember idegesen megrántotta szarus fejét.
– Kik ők? Eemsik?
– Ezek? – nevetett Chlovis. – Épphogy most mentettem meg őket az eemsik fogságából. Már mindenfelé keresnek minket.
– Hűs-völgybe ugyan be nem teszi a lábát egyetlen Elfajzott eemsi sem! – sziszegte az őrök szószólója, és utat nyitott nekik. – Ismered a járást?
Az út hamarosan lejteni kezdett. Kicsiny völgybe jutottak, melynek a jobb szélén náddal benőtt tó terült el, rajta cölöpökre épített nádkunyhók álltak szinte szabályos csigavonalban haladva a tó közepe felé. Középpontjukban egy nagyobb nádkunyhó állt.
– Ez még Keorath? – érdeklődött Leon.
– Tulajdonképpen Keorath része ez is, Hreeirath, a hreeirek völgye – felelte Chlovis szórakozottan, miközben lefelé tartottak a völgybe. – Igen, mi Rendellenesek sem vagyunk egységesek. Egyes népcsoportjaink elkülönülnek egymástól, s különböző völgyekben élnek. Meg se tudnám számolni, hány völgy és szurdok húzódik északi irányba, amelyek mindegyikében keorok, hreeirek, myrnek, azénok, bearvánok, ilstinek meg kisebb egyedek élnek. Mindannyian cherubok vagyunk, de különböző törzsekből. Én speciel keor vagyok, de élnek itt mindenfélék.
– De hát ezek... gyíkok! – suttogta Leon döbbenten.
– El sem tudom képzelni, hogy valaha ezek is emberek voltak.
– Emberek? – húzta el a száját Chlovis. – A nagy torzulás egyformán hatott az emberekre és az állatokra is. Ki tudná manapság megmondani, hogy kinek az őse volt egykor ember, és kié állat? A te ősöd mi volt? Én nem ismerem az őseimet.
Leértek a tó szélére. A kalyibák felől megláthatták őket, mert egy széles tutaj lebegett eléjük. Négy gyíkember és egy egészen különös mutáns állt rajta. Karcsú, nyúlánk fickó volt, keskeny állal, ferde szemmel, hosszú orral, csúcsos fülekkel. Lenszőke haja gubancosan hullott a fülére, fürge tekintete összevissza cikázott, ajkán furcsa félmosoly ült. Rojtos bőrzekét viselt, s kemény bőrnadrágot. A tutaj széle a partnak ütközött, és az emberhez hasonlító mutáns leugrott róla.
– Hahó, Chlovis! – kiáltotta örömmel. – Meghoztad a sógorodat? – Odasietett a szélesen vigyorgó Ronhoz, és a kezét nyújtotta a kéjmámorban úszó eszkimó felé.
– Leon Silver! Pont ilyennek képzeltelek. Üdvözöllek, testvér! – Leon komoran meredt maga elé. Unta már, hogy folyton összetévesztik.
– Én vagyok Leon Silver – morogta. – Ó, Ron, a szolgám.
– Ron nem haragszik – vigyorgott az eszkimó –, hogy Leon szolgájának nevezi. Ron Leon barátja. – Leon kihúzta magát.
– Chlovia férje én vagyok.
A mutáns bocsánatkérő pillantást vetett rá, és széttárta a karját.
– Sajnálom, testvér, mindig úgy gondoltam, abban a férfiban, akit Chlovia magának választott, van valami különleges, és hát... hm, szóval... a társad eléggé... Egyébként Volodyan vagyok, a Vándor, a keorok közül, akárcsak Chlovis testvérem. Legyetek üdvözölve mindketten. Romin'yarak szívesen lát benneteket.
Leon kissé neheztelve lépett a ringó alkotmányra, mely majdnem felborult, amikor Chlovis is rálépett hatalmas súlyával.
– Ki ez a Romin'yarak? Tud segíteni? – Chlovis a szemét forgatta ekkora tudatlanság hallatán. Volodyan azonban udvariasan válaszolt.
– Romin'yarak a hreeirek főnöke hosszú-hosszú évek óta. Éveinek számánál csak bölcsessége nagyobb; még a keor királyok is hozzá jönnek tanácsért.
A tutaj szélén álló gyíkemberek hosszú csáklyákkal irányították a széles faalkotmányt, és hamarosan a nádkunyhók közt siklottak. Mivel a kunyhók túl közel voltak egymáshoz, nem tudtak átvágni közöttük, végig kellett menniük a csigavonalon, hogy a középen álló hatalmas kunyhóhoz érjenek. Leon csak egészen közelről látta, hogy ez a ház valójában vastag gerendákból van, csak a külsejét és a tetejét borítja száraz nád. Ez volt az egyetlen építmény, melynek ablaknyílásain tűzfény világlott.
A tutaj megállapodott egy mólószerű fapallónál, és az utasok kiszálltak. Chlovis lába alatt recsegett a deszka, Leon alig mert fellépni. A víz fölötti deszkapadlót véges-végig gyékényszőnyegek borították, s ezen át egy hatalmas terembe értek, melynek a közepén égett a tűz, s a füst az épület tetején vágott résen át távozott. A füst túloldalán bársonypárnák között egy rettenetesen ráncos, a kortól barnult, töpörödött gyíkember ült, és hosszú szárú pipát szívott. Mellette kétoldalt megtermett, zöldbőrű gyíkemberek ültek a gyékényszőnyegeken, s keresztbe rakott úszóhártyás lábaik előtt tálcákon húsdarabok és poharakban vörös folyadékok sorakoztak. Épp vacsoráztak, s eközben furcsa cuppogó hangokat hallattak.
Jöttükre csend támadt, s a hüllőszerű alakok vizenyős tekintettel meredtek rájuk. Volodyan megkerülte a tüzet, a vénség elé lépett, és kissé meghajolt.
– Jó Romin'yarak, engedd meg, hogy bemutassam neked Chlovia férjét és hű társát. Lásd őket vendégül, mint barátokat, s a keorok hálásak lesznek neked. Nos, kettejük közül, a látszat ellenére nem az alacsonyabbik...
Romin'yarak közben nehézkesen feltápászkodott, s Volodyan azért hallgatott el, mert a töpörödött vénség megindult lúdtalpas lábain, s egész Leon elé lépett. Véreres szeme kimeredt, úgy vizsgálta. Aztán a hreeirek ősöreg főnöke térdre rogyott a megrökönyödött Leon előtt.
– Kevanaar! – motyogta reszelős vartyogó hangon. – A szerény szolga üdvözli otthonában visszatért mesterét.
A nagy teremben döbbent csend támadt. Minden szem feléjük meredt. Leon kényelmetlenül lépett hátra; nem tudta mire vélni a dolgot.
– Leon Silver vagyok – motyogta. – Chlovia férje. Segítséget kérni jöttem, és... Állj fel, kérlek, miért térdelsz előttem?
A vénség szeméből sárgás könnycsepp gördült ki.
– Nem hittem volna, hogy valaha is újra láthatom még egykori jótevőmet és nagymesteremet. – Romin'yarak feltápászkodott, és diadalmasan nézett végig a megdöbbent arcokon. – Boruljatok le istenetek előtt, gyarló halandók! Kevanaar visszatért közénk!
A gyíkemberek közt suttogás támadt, aztán egyikük váratlanul előrenyújtotta a kezét, s ültében arccal előre a padlóra borult. Egyenként követték a többiek is.
– Mi ez? – mordult fel Chlovis értetlenül, és szép arcocskája bambán meredt Leonra. Volodyan szemében bizonytalanság látszott. Ron üdvözült vigyorral rogyott le útitársa lábához.
– Megálljatok! – kiáltotta Leon ijedten. – Ez tévedés! Én Leon Silver vagyok, semmi közöm Cherubion istenéhez! Halandó vagyok, nem isten, keljetek fel! – Az öreghez fordult. – Szólj nekik, kérlek! Mondd, hogy tévedtél!
Az öreg gyíkember a fejét rázta.
– Nem tévedtem. Felismerem egykori mesteremet, Kevanaart.
Leon megütközve meredt rá.
– Hasonlítok Kevanaarra? Furcsa lenne. De nem én vagyok, higgye el! Az arcbeli hasonlatosság még semmit sem jelent...
– Arcok? – recsegte a vén gyíkember. – Rég nem tudom én már megkülönböztetni egymástól az arcokat. Ti, emberfajzatok mind olyan egyforma képűnek tűntök nekem. Nem, nem az arcod, hanem az aurád az, mely elárulja nekem kilétedet.
– Az aurám? – Leon sóhajtott. – Miért titkolnám el, ha valóban én lennék Cherubion istene? Miért hagytam volna, hogy az Elfajzottak foglyul ejtsenek? Ha Chlovis nem segít rajtam, ezóta már az áldozótüzük fölött pirulnék nyársra húzva. Miért engedtem volna ezt meg?
Az öreg lehajtotta a fejét.
– Kevanaar útjai kiszámíthatatlanok.
– Várjunk csak! – lépett közbe idegesen Volodyan. – Ő Leon. Nem Kevanaar. Nem lehet, hogy tévedsz, bölcsek bölcse? Nem akarlak megsérteni kétségeimmel, de nehéz elhinni, hogy Cherubion istene állna itt előttünk.
Az öreg meghajtotta lekókadó taréjú tejét.
– Nem sért a kétkedésed, Vándor testvérem. Ha nekem mondaná valaki, hogy Kevanaar eljött Hreeirathba, bizony kinevetném. Azonban hidd el nekem, bennem cseppnyi kétség sincs azirányban, hogy ki áll előttünk.
Talán a porhüvely más, de a lélek ugyanaz: Kevanaar, nem más!
– Ha így van – kiáltotta Leon bosszúsan –, akkor ez számomra is meglepetés! Csak azt tudom mondani, hogy tévedésről lehet szó. Ha Kevanaar lennék... én sem tudok róla! – A vénség nem jött zavarba.
– Úgy van. Te magad sem tudsz róla, mester. De hamarosan megvilágosul előtted korábbi kiléted, és akkor újra isteni mivoltodban tündökölsz majd.
– Kevanaar a mély űrbe távozott – vitatkozott Leon –, és tudomásom szerint a tanítványai elzárták a visszatérése útját. Kevanaar sohasem találhat vissza Cherubionba.
A vénség pár pillanatig lehajtott fejjel állt, mintha töprengene valamin, aztán felnézett, és sárgás szeméből mély hit sütött.
– Kevanaar maga nem is, de a lelke igen. Kevanaar lelke él benned, Leon Silver, s ez a lélek isteni erővel rendelkezik.
Leon a fejét csóválta, és nagyot fújt.
– Engem Sang hozott Cherubionba. Sang gyűlöli mesterét, ő volt az, aki elzárta a visszatérése útját, és beköltözött Kevanaar palotájába. Elkövethetett volna Sang ekkora hibát, hogy Kevanaar... lelkét hozza át ide? Vagy netalán úgy érted ezt a lélek-dolgot, hogy itt költözött belém az isten lelke? Hogyan? Mi módon? Én semmit sem vettem észre.
– A lélek örök, sohasem pusztul ei. De egyetlen lélek sem képes kiszorítani egy másikat a porhüvelyből... legfeljebb nagyon erős mágiával. Ám ha ez történt volna, tudnád... s képtelen lennél előlem eltitkolni. Te Leon Silverként születtél, de Kevanaar lelkét hordozod magadban fogantatásod óta. Nagymesterünk ura volt az időnek és a térnek. Talán belelátott a jövőbe is, s látta, mily fondorlatot terveznek ellene volt tanítványai. S talán azt is látta, hogy eljön majd az idő, amikor egyikük, nevezetesen Sang egy idegen dimenzióbeli egyedet hoz Cherubionba, saját céljaira. Kevanaar előre látta ezt, s lelkét még megszületése előtt beköltöztette a leendő gyermek anyja testébe. Ám lelke még nem ébredt öntudatra, még nem jött el a megfelelő pillanat.
– Ezek szerint én Kevanaar gyermeke vagyok? – mosolyodott el Leon. – Szóval nem az igazi apámtól születtem?
A bölcs elkomorodott.
– Kár gúnyolódnod, mesterem. Az idő engem fog igazolni.
– Furcsa lenne! – röffentette közbe Chlovis. – Csak egy kicsit mesébe illő az egész.
Leon lehunyta a szemét, hogy kitisztuljanak a fejében kavargó gondolatok. Aztán elmosolyodott, és hitetlenül rázta a fejét.
– Hagyjuk! – tanácsolta. – Már zúg a fejem. Akár igazad van, bölcs, akár tévedsz, szívesen fogadom a segítségedet az asszonyom, Chlovia megmentésében.
Az öreg megbiccentette a fejét.
– Lehetőségeim szerint segítségedre leszek, mester. Most jöjj, foglalj helyet mellettem, s oszd meg velünk szerény táplálékunkat!
Odavezette a párnákhoz, és helyet biztosított számára. Időközben a földön hasaló gyíkemberek már visszaültek a helyükre, és tiszteletteljesen néztek rá. Leon mosolyogva, hitetlenül rázta a fejét.
A vénember tapsolt, háncsszoknyás gyíkhölgyek siettek be, tálcákon ételt és italt hoztak, s kiszolgálták az újonnan jötteket. Sült hal volt, csípős, fűszeres borral. Leon nem kérette magát. Még látta, hogy Chlovis megsimogatja az egyik felszolgáló gyíklány fenekét, roppant ölébe vonja, és hosszan sugdos a fülébe. A gyíklány hüllőszerű arcán pír terült szét. Kiugrott Chlovis öléből, s kiszaladt a teremből. Volodyan hangosan nevetett. A gyíklányok hamarosan visszatértek, és tizenhat tálcát raktak le Chlovis elé. Az óriás jó étvággyal látott hozzá.
– Azt mondod, Kevanaar a mestered volt? – dőlt hátra kényelmesen Leon, amikor befejezte a falatozást, és leöblítette a torkát a tüzes borral. – De hogyan lehet, hogy mégsem tartoztál a fő tanítványai közé? Sang, Choler vagy Melan nem említett téged. Én úgy tudtam, csak ők hárman voltak.
A fogatlan vénség furcsa csikorgó hangokat hallatott. Nevetett?
– Sang esetlen kis korcs volt még akkor. Choler?
Egy meztelenül rohangáló vad horda javasembere. És Melan? Egy kis csimpánz a fán, aki a Régiek fém játékszereivel babrált. Akkoriban én még ifjú voltam, s társaimnál fogékonyabb a hirtelen jött változásokra. Nem volt élelmünk, s Kevanaar segített rajtunk. Aztán megtanított, hogyan húzzam ki népemet az évszázados sötétségből, s ezért életem végéig hálás vagyok neki. Szerettem volna mellette maradni, de nem hagyhattam cserben a népemet akkor, amikor a világra még éjszaka borult... A mester elment, s azóta nem találkoztam vele.
– Éjszaka? – értetlenkedett Leon. – Miféle éjszaka? Napfogyatkozás?
– Nem – mondta az öreg lehorgasztott fővel. – Az előző kultúra pusztulását követő hosszú-hosszú éjszaka.
– Mikor volt ez? – szörnyedt el Leon. – Hiszen, ha jól értem...
– Négyszáz éve – felelte a vénség szemrebbenés nélkül. – Igen, az én életem hosszúra nyúlt, s láthattam, mint ébredt öntudatra népemben az intelligencia Kevanaar jóvoltából. Istenünk azt akarta, csatlakozzunk mi is a Cherubion-szövetséghez, de... mások másképp akarták. És mi a békesség hívei voltunk. Itt maradtunk Hreeirathban.
– Istenem! – csodálkozott Leon. – Mily sokat tudhatsz te Cherubion történetéről! Megoldódik végre az a sok rejtély, mely annyi idő óta fúrja az oldalam? Kérlek, mesélj el mindent, amit tudsz. Mi történt a Földdel? Miféle katasztrófa sújtotta? Mi van a többi kontinenssel? Mit tett Kevanaar? Mi ez a Cherubion-szövetség? És ti cherubok, a ti nevetekből származik Cherubion neve? Ó, el sem tudom mondani, mennyi kérdés tolul fel bennem.
Az öreg behunyta a szemét, és úgy tűnt, mintha aludna.
– Kevés az, amit én mondhatok. Itt éltem le az életem Hreeirathban, kevés hírt kaptam az események folyásáról. Nem lennél okosabb attól, mit tőlem megtudnál, hát jobb, ha hallgatok. Csak annyit mondhatok, ha meg akarod ismerni Cherubion igaz történetét keresd az Éj Könyvét!
– Az Éj Könyvét?
– E mágikus könyv rejti mindazt a tudást, amit Kevanaar birtokolt. Hogy hol található, senki se tudja, de aki megtalálja, hatalmas ismeretek birtokába jut.
– Legalább azt meséld el, hogyan emelkedett ki a néped, és mit tett Kevanaar?
– Ha Kevanaar lelke öntudatra ébred benned, úgyis tudni fogod – csikorogta a vénség.
– Óh!
Leon lehunyta a szemét. Ettől a matuzsálemtől nem tud meg semmit a múltról. Talán nem is emlékszik már. Kár erről faggatni.
– Tudnál segíteni nekem Chlovia kiszabadításában? – váltott témát.
– Lehetőségeim nem nagyok. Mondd el, mit akarsz tenni, s meglátjuk, miben lehetek szolgálatodra. – Leon töprengett.
– Chloviát arMegadownban kell keresnem. Odamennék, de nem tudom hol van. Te ismered azt a helyet? A vénség arcán ijedtség villant.
– Odamenni arMegadownba? Felelőtlenség lenne. Senki sem megy önszántából arMegadownba.
– Én igen – szögezte le Leon. – Elhatározásom végleges. Tudsz segíteni, hogy odajussak?
– Nem szabad – csikorogta Romin'yarak. – A halálodat leled.
– Te mondtad, hogy Kevanaar vagyok! – vágott vissza Leon. – Kitől kellene ott félnem?
– Ott kell csak igazán! – hördült fel Volodyan. – Az Éj Kardját Kevanaar ellen kovácsolták, s ez a mágikus fegyver arMegadownban van.
– Csakhogy én nem vagyok Kevanaar – váltott taktikát Leon. – És nem jut jobb az eszembe, mint hogy odamenjek. Oda tudtok vezetni?
– Odavezetni? – kacagott fel Volodyan. – Azt hiszed, visszajött arMegadownból bárki is, hogy elmesélje az utat? Annak az átkozott helynek a határáig is csak kevesen merészkedtek, s azok közül sem sokan élnek már. Leon az ajkába harapott.
– Mi olyan veszélyes arMegadownban?
– A Káosz erőssége az Cherubionban. Maga Kevanaar sem tudta elfoglalni soha, s a tanítványai rettegték. Még Otoaak is kerüli.
Leon eltöprengett a hallottakon. Otoaak? Az Elfajzottak? A bölcshöz fordult.
– Mi ez az egész? Mi történik Keorathban? Kik azok a fickók, akik úgy mentek oda, mintha ők lennének a királyok.
– Hogy kik? – kacagott fel Chlovis. – Ők az új szövetségesek. Otoaak elküldte a követeit Keorath királyához, s felszólította szövetségre. Ranim'aykhaym behódolt. A cherubok többsége mellette van, csak kevesen ellenzik. Otoaak itt akarja megünnepelni Éjsötét Napját, az eemsik szent ünnepét, mert egész Cherubionban itt a legerősebbek a mágikus vonalak. Grigaarth az ünnep előkészítésére érkezett, s nem sokkal Éjsötét Napja előtt megérkezik majd maga Otoaak is a legfőbb vezéreivel. Nagy áldozások lesznek.
– Miért léptek szövetségre azokkal az állatokkal? – csodálkozott Leon. – Keorath jól el van rejtve az idegenek elől. Otoaak sohasem talált volna ide.
Volodyan a fejét csóválta, Chlovis felnevetett. A kérdésre azonban Romin'yarak válaszolt.
– Három indoka is van annak, hogy Keorath behódolt – felelte. – Az első, hogy a mágiaismerő lényeket, mint Otoaak, nem tévesztenék meg a varázsálcák; sereget tudna vezetni Keorathba, s a környező völgyekbe. Kettő: a mutánsok természetes szövetségesei a mutánsoknak. Három: Keorath királya Otoaaknál is sokkal jobban fél más fenyegetéstől: Kevanaar tanítványaitól. Bármelyikük is kerekedett volna a másik kettő fölé, előbb-utóbb gondja lett volna rá, hogy elpusztítsa a mindig is független Rendellenes Népet. Ezzel a szövetséggel Keorathnak nagy esélye van rá, hogy a három félisten elpusztuljon, s akkor legalább egy fenyegetés alól fellélegezhet.
Leon alaposan megrágta az elhangzottakat.
– Eleinte azt hittem – mondta –, hogy a Rendellenesek és az Elfajzottak közötti különbség a külsőben rejlik. Azonban... – Chlovisra pillantott – most már látom, hogy nem a kinézetből lehet megállapítani, ki hova tartozik. De akkor mi képezi a különbséget? |
Chlovis felkacagott, és a fejét csóválta.
– Majdnem saját bőrödön tapasztalhattad – vetette oda flegmán.
– Mi, Rendellenesek – magyarázta türelmesen Volodyan –, bármilyen legyen is a külsőnk, itt belül... emberek maradtunk. Ám az Elfajzottak... letértek arról az útról, melyre Kevanaar tanított mindannyiunkat, s elvetettek minden szabályt. Idegen isteneknek áldoznak, elfogyasztják egymás húsát, s a gyilkolásban, a pusztításban lelik élvezetüket. Az Elfajzottak minden más fajnál többre tartják magukat, s ki akarják irtani azokat, akik szerintük visszafogják őket a fejlődésben. Bennünket, bár lenéznek, megtűrnek, és egyelőre szükségük van ránk a harcukban. Bár most, Kevanaar távollétével, a három félisten fogságba esésével, nem sok ellenállásba ütköznek. Szabadon ölhetnek, gyilkolhatnak, mészárolhatják le a városok, falvak lakosságát.
– Emlékszem Otoaakra – merengett Romin'yarak. Ő sohasem hódolt be Kevanaarnak, s legalább akkora hatalommal rendelkezik, mint Cherubion három félistene. Halhatatlan, akárcsak Sang, Choler vagy Melan. Mágia védi, közönséges fegyverek nem fognak rajta., Egyetlen fegyver van, mely megölheti, s ez nem más, mint az Éj Kardja, melyet a mágikus erejű istenek és félistenek ellen kovácsoltak.
– Az Éj Kardja? – kiáltotta elégedetten Leon. – Még egy ok arra, hogy arMegadownba menjek!
– A halálodba! – közölte flegmán Chlovis. Leon vállat vont. Minden egy irányba mutat: arMegadownba. Nem tudta megmagyarázni, miért, de amióta először hallotta az arMegadown nevet, azóta odavonzza valami titokzatos erő. Mintha egy mágnes húzná magához hatalmas erővel; olyan erővel, mellyel nem bír, s nem is akar dacolni. Mostanra már teljesen megerősödött benne a meggyőződés, hogy szerepe Cherubion történetében nem véletlen, s ezáltal nem halhat meg csak úgy egyszerűen: neki még dolga van Cherubionban. Lehet, hogy...
– Holnap indulok arMegadownba – jelentette ki határozottan. – Milyen segítségre számíthatok? – A vénember bólintott.
– Kívánságod számomra parancs, mesterem. Megkapod a legnagyobb támogatást, amit adhatok: holnap megkérem a myrnek királynőjét, hogy gondoskodjon utadról, s beszélek az azénokkal, hogy bocsássák rendelkezésedre legjobb kalauzukat, aki elvezet arMegadown határáig.
– Csak a határig? – lepődött meg Leon, A vén gyíkember lehajtotta kókadt taréjú fejét, és szégyenkezve bámult maga elé.
– Nincs egyetlen keor, hreeir vagy azén sem, aki önszántából belépne arMegadown elátkozott területére mondta bűnbánóan.
Aznap éjjelre Leont egy kisebb nádkunyhóban szállásolták el, ahol gyékényágyon aludhatott. Elalvás előtt betotyogott hozzá egy fiatal gyíkleány, levette a szoknyáját, és mellé akart feküdni, de Leon elutasította. A nőstény sértetten távozott, s percekig sziszegett kintről az ablakon át.
Leon nem sokat aludt. Nem sokkal éjfél előtt ismét rémálom tört rá. Álmában egy dzsungel közepén állt, amikor a szokásos fémes ízt érezte a szájában. Azonnal hasra vetette magát, és egy megnyúlt árnyék suhant el mellette. A repülő szörnyeteg szinte súrolta a fejét, elsuhant fölötte. Leon felugrott, és berohant a dzsungel sűrűjébe. Ám futását lassította az aljnövényzet, indák csimpaszkodtak belé, tövisek akaszkodtak a ruhájába. Mire észbe kapott, már belegabalyodott egy tövises bozótba, mozdulni sem bírt. Ott vergődött csapdába esetten, amikor az amorf szörnyeteg lecsapott rá a levegőből. Leon érezte, hogy karmok csapnak az arca felé, és a szívébe jeges rémület markol...
Verejtékben úszva, sikoltva ébredt fel. Egy síkos, zöld test feküdt mellette, s sárgás szempár meredt rá a sötétben, szaruhártyás kezek markolászták a combját. Leont még inkább kiverte a verejték. Aztán rádöbbent, hogy az a gyíknőstény fogdossa, akit elalvás előtt kizavart magától. Bosszúsan ripakodott rá.
Leon a lidérces álom miatt alig aludt valamit, s másnap reggel elgyötörten ébredt. A gyíknőstény fehér fogait villogtatta rá, s hártyás kezével Leon mellkasát tapogatta. Leon elhessegette magától. Megdörzsölte karikás szemét, és várta, hogy érte jöjjenek.
A reggeli ugyanolyan hús és bor volt, mint amit vacsorára kaptak. Alig volt ideje lenyomatni pár falatot, máris megjelent egy gyíkember, és felszólította, hogy készüljön az indulásra.
Amikor a tutaj megérkezett, kissé meglepődött. Volodyanon és Chlovison kívül a vén Romin'yarak is útra készen állt. A vén gyíkember sokatmondóan bólogatott.
– A hírvivőmet még az éjjel elküldtem Azenathba. Godefroy, az azénok legjobb kalauza Myrnathban fog várni ránk, mire odaérünk.
– Nagyszerű!
Amikor a csáklyások partra kormányozták a tutajt, Leon a vénséghez lépett, hogy elköszönjön tőle, de Romin'yarak tiltakozva emelte fel aszott karjait.
– Veletek megyek Myrnathba – közölte a vénség. Látni akarom, hogyan bánnak veled. Leon vállat vont, és indulni akart, ám Chlovis elkapta a vállát roppant mancsával.
– Várj csak, sógor, mindjárt itt a szállító!
– Mi?
Nem volt szükség válaszra, mivel az erdőből öt egyszarvú galoppozott elő. Csodálatos állatok voltak: kecsesek, ruganyosak, feszes izmaik kirajzolódtak csillogó bőrük alatt. Vagy fehér szőrük volt fekete sörénnyel, vagy fordítva – az ellentét szemet gyönyörködtetően hatott. Csavaros szarvuk sziporkázó elefántcsontszínben villogott, és borotvaélesnek látszott.
Az unikornisok odagaloppoztak hozzájuk, és engedelmesen várakoztak.
– Hahó! – kiáltott fel az eszkimó. – Ron utazik szarvas lovon! Ez igen!
Úgy tűnt, mindenkinek jut egy hátas, de az egyszarvúak igen furcsán viselkedtek: Ron elé kettő is odafarolt, Chlovishoz egy se. Ezen Leon egyáltalán nem csodálkozott. Chlovist egyetlen állat sem akarta a hátára venni. Az, amelyik végül lovas nélkül maradt, kénytelen-kelletlen odafarolt a hústorony mellé, ám fájdalmasan felnyerített, amikor Chlovis átkozódva felkapaszkodott a hátára. Az egyszarvú ugyanis láthatóan megroggyant alatta.
A hófehér állatokon nem volt nyereg, hátukon mégis kényelmes ülés esett, s nem volt szükség kantárra sem, engedelmesen mentek maguktól. Csak Chlovis hátasa maradt le a többitől, s olykor-olykor szinte emberi nyögéseket engedett meg.
Félórai poroszkálás után újabb keskeny szurdokba jutottak, ahol gyíkember őrök nyitottak utat nekik.
– Ez már Myrnath – közölte Romin'yarak –, az egyszarvúak völgye.
Leon ezen nagyon elcsodálkozott.
– Az egyszarvúaké? Nekik is külön...
– Myrnanda, az egyszarvúak királynője már vár téged.
Ez a völgy jóval nagyobb volt, mint a gyíkembereké, Keorath méreteit azonban meg sem közelítette. Itt nem voltak kunyhók vagy épületek, csak széles legelők és végeérhetetlen sötétzöld erdő. Ebbe az erdőbe hatoltak be egy kitaposott ösvényen. Leonnak többször is a hátasa nyakára kellett hajolnia, hogy a keresztbe nyúló faágak le ne sodorják.
A Chlovist cipelő egyszarvú érthető módon kissé lemaradt tőlük. Az óriás hosszan magyarázott valamit a hátasának, ám hangja egy idő múlva elmaradt mögöttük.
Hamarosan egy hatalmas tisztásra érkeztek, ahol több tucatnyi egyszarvú legelt; egész ménes. A tisztás túlsó szélén egy mamutfenyő árnyékában a füvön furcsa teremtmény hevert.
– Eljött! – kiáltotta lelkesen Romin'yarak. – Az ott Myrnanda mellett Godefroy, a legeslegjobb kalauz az összes cherubok között! Megkapta az üzenetemet, és eljött, hogy segítségedre legyen.
A különös alak nem volt más, mint egy hatalmasra nőtt csecsemő!
Leon bizalmatlan tekintettel méregette a különös figurát. Tehette: a másik semmi jelét nem adta annak, hogy figyelne rá, vagy hogy különösebben érdekelné őt a dolog. Csak üldögélt a földön továbbra is, földbarna ajkán idióta vigyor játszott, aránytalanul nagy csecsemőfejét jobbra-balra ingatta. Az egész alak sárgásbarna volt és csupa ránc; árkokkal barázdált hatalmas, kopasz fején itt-ott gyulladt pattanások virítottak. A tömpe ujjak valami komplikált, monoton ütemet kopogtak a földön újra meg újra. Leon megpróbálta kitalálni, milyen magas lehet, ha feláll. Aligha több egy méternél.
– Aszalt Hal – jelentette ki Ron. – Ron fog hívni őt Aszalt Hal. Guff... Gyoffró túl bonyolult.
Leon laposan visszasandított Romin'yarakra. Az öregen nem látszott, hogy megsértődött volna. Továbbra is mosolygott, és büszke képpel mutatott a Rendellenes Nép legjobb kalauzára. Lehet persze, hogy nem tudta, mi az az aszalt hal.
Az erdőből a legkülönfélébb külsejű mutánsok siettek elő, többnyire nők, és tiszteletteljesen köszöntötték Romin'yarakot, majd barátságosan körülvették Leont és társát. Igen furcsa figurák akadtak közöttük: halfarkukon csúszkáló hosszú hajú sellők, nevetséges vézna lábakon ugráló madárlányok, medveszerű, cammogó, szőrös alakok meg hasonlók. Néhány legelésző egyszarvú is közelebb húzódott, s értelmes tekintettel várták, mi történik. A három madárlány fecserészve ugrált összevissza.
Leon ingerülten harapott az ajkába; nem akart sértő megjegyzést tenni a csecsemőre.
– Most... mutatkozzak be neki? Romin'yarak a fejét rázta.
– Nem lenne különösebb értelme. Teljesen süket.
– Ja... vagy úgy!
Leon buzgón bólogatott, és azon morfondírozott magában, nem becsülte-e túl kissé a Rendellenes Nép képességeit. Rejtély, hogyan tudták megvédelmezni ezidáig a marakodó félistenektől a városukat, ha a legjobb hegyi vezetőjük egy süket óriáscsecsemő. Még nagyobb rejtély persze, hogyan fogja elkalauzolni ez a Godefroy őt és társát arMegadown határáig.
Úgy tűnt, az odasereglett mutánsok azt várták tőle, hogy túláradó lelkesedésben fog kitörni Godefroy láttán, mert most kissé csalódott képpel méregették. Még Romin'yarak arcára is az udvarias értetlenség kifejezése ült.
– Gyakran jár arMegadown felé? – kérdezte tőle Leon, csak hogy véget vessen a kényelmetlen csöndnek.
– Ó, még soha nem járt arra. Nem is igazán tud gyalogolni, túl satnyák a lábai.
Leon nagyot nyelt, megköszörülte a torkát, felmeredt az égre, és lassan, kimérten elszámolt magában tízig. Ennek ellenére közel járt a robbanáshoz, amikor váratlanul jóízű, érces kacagás harsant a lejtő felől.
Mindenki odanézett. Az ösvényen Chlovis állt kissé imbolyogva, a hasát fogta, és csorgott a könny a szeméből, úgy nevetett. Mellette kimerült egyszarvú hátasa nyelvét kinyújtva hevert a füvön. Szerencsétlen pára majdhogy a lelkét is kilehelte, míg az óriási fickót idáig cipelte. Chlovis a távolság ellenére fültanúja volt a beszélgetésnek, és eddig a másodpercig sikerült visszatartania nevetését.
Romin'yarak arca elsötétült, bozontos ősz szemöldöke összeszaladt, taréja harciasan meredt fel.
– Nem érzem teljesen helyén valónak a modorodat, Chlovis fiam. Ha nem látnád, épp fontos bemutatkozást eszközlünk sógorod és Godefroy testvér között!
Chlovis nagy porfelhőt felverve letrappolt a hegyoldalon, egyenesen Leon irányába. Leereszkedően megveregette Godefroy ráncos koponyáját. A csecsemő nagy, tengerzöld szemmel nézett föl rá, és kérdő hanglejtésű füttyöt hallatott.
– Leon külvilági – magyarázta Chlovis. – A bamba arckifejezéséből lerí, hogy nem respektálja az öreg Godefroyt. Nem magyaráztátok el neki, mi?
Többen egyetértően morogtak.
– Godefroy testvérnek kiváló a vizuális emlékezete mondta kellemes tenorján Volodyan. – Semmit sem felejt el, amit valaha látott. Képek sorozata van a fejében. Számos utazónk képes mentális üzenetküldésre. Visszasugározzák neki útjuk minden egyes percét, ő pedig elraktároz és feldolgoz mindent, jobban, mint maga az utazó.
Leon fellélegzett.
– Ezek szerint valaki mégis megjárta már közületek az utat arMegadownig.
– Úgy van.
– Akkor miért nem ő vezet? – Leon feszengett. Nézd, persze kényelmetlen ilyet mondanom... de nem tudom elhinni Godefroyról, hogy képes lenne rá. Lehet, hogy pontosan emlékszik mindenre, de olyan vézna és csenevész... nem tud se beszélni, se járni. Azt hiszem, c,sak hátráltatna. Önmagára se bír gondot viselni.
Volodyan, a Vándor sokat mondóan elmosolyodott.
– Tud ő vigyázni a bőrére, ne félj! Ami pedig az utat illeti: nagy szükséged lesz a képességeire, hidd el. Arrafelé minden kavics, minden fűszál halált lehel. Egy rossz lépés, és véged. Sem Melan számítógépei, sem Choler mágiája, de még a nagy Kevanaar sem volt képes kifürkészni arMegadown csapdáit. Csak úgy birkózhatsz meg velük, ha pontról pontra követsz valakit, akinek egyszer már sikerült. És az ember emlékezete gyarló. Az az illető is felejthet. Ezért van szükséged Godefroyra.
– És ki volt az közületek, aki eljutott arMegadownig?
– Történetesen: én.
Leon megütközve nézett Volodyanra, aztán megint csak leendő kalauzát vette szemügyre. Semmivel sem lett jobb a véleménye, de ezt nem mutatta ki.
Egy nagyra nőtt mutáns szólalt meg, akinek patái voltak, és hosszú, ezüst sörénye.
– Akkor, ha nincs ellenedre, külvilági, bemutatlak Myrnanda úrnőnek.
Elhagyták a tisztást, és egy döngölt földúton északkelet felé indultak az erdő szélén. Két oldalt szürke kőfalak emelkedtek. A kis csoport befordult egy sarkon, és kellemes, zöld pázsittal borított térség tárult eléjük, itt-ott félig karámra, félig nyári szállásra emlékeztető építményekkel. A pázsit szélén két egyszarvú állt őrt. Egyikük felvetette a fejét, és felnyerített.
A csoport azonnal megállt. Az ezüstsörényes férfi egyedül sietett tovább az egyszarvú felé. Leon követni akarta, de Romin'yarak úszóhártyás keze a csuklójára fonódott.
– Várj. A testőrök még nem ismerik a szagodat. Előbb be kell mutatnunk nekik.
Az ezüstsörényes különös, nyihogásra emlékeztető hangon tárgyalt a testőrrel, aki figyelmesen hallgatta, és időnként közbevetett egy-egy kérdő nyerítést. Nemsokára a másik strázsáló egyszarvú is csatlakozott hozzájuk, meg egy-két kíváncsi kószáló a közeli pázsitokról. Leonnak különös érzése támadt. Maguk a hangok nem sokban különböztek a közönséges lovakétól, de a rendszerük, a tudatos egymásutánjuk értelemről és intelligenciáról árulkodott. Bármi is történt a Föld múltjában, úgy tűnik, nem az emberiség az egyetlen faj, amelyik mutációknak volt kitéve.
A karámszerű épületek között volt egy, amely díszesebbnek és tekintélyesebbnek hatott a többinél, bár semmivel sem volt nagyobb vagy magasabb. A falát alkotó ágak szövevényébe friss vadvirágokat fontak, s az egész épület üde harmattól csillogott. Csak az egyik testőr tartott velük; aztán néhány méterre a bejárattól megállt, és érces, zengő harsonahangon felnyerített.
A bejárat gallyakból font boltíve alatt, a zöldes fénytől tarkálló félhomályban valami mozdult. Kecses, büszke lóalak bontakozott ki a sötétből. Leon először a hosszú, karcsú lábakat pillantott meg, melyeket hófehéren csillogó pihe borított, s egész teste pelyhes volt. Aztán tekintete feljebb vándorolt, elkalandozott egy pillanatra az izmok harmonikus játékán a széles mellkason, s megpihent az egyszarvú valószínűtlenül kék szeme párján. A lény tekintetétől elakadt a lélegzete. A szellő-lobogtatta óarany sörény szikrázó dicsfényt vont a nemes vonalú fehér fő köré, amelyben szinte világított a szemek azúrja. A testőr egyszarvú fanfárt nyerítve üdvözölte királynőjét.
– Leon testvér – szólt halkan az ezüstsörényes –, bemutatom neked Myrnanda úrnőt.
– Ööö... Leon Silver, örvendek – Leon sután tett egy lépést előre, és kezet nyújtott. Aztán észbe kapott, és fülig vörösödve húzta vissza a mancsát.
Szelíd, puha impulzus fodrozta végig elméje felszínét; hullámokat vert és szép csendben elült, mintha üveggyöngy pottyanna a kristálytiszta hegyi tó vizébe, és Leon meg volt győződve róla, hogy nem egyéb nevetésnél. Hatalmas egek, ez a lény telepata!
– Úgy ám, barátom – a szavak ezüstharangként csengtek a fülében, és biztos volt benne, hogy senki nem hallja őket rajta kívül. – Sokkal illedelmesebb gondolatokat küldeni, semmint ordítozva társalogni.
– Csodálatos – mondta Leon, és nagyot nyelt.
– Igen, az, csak kissé fárasztó. Nos térjünk rá jöveteled céljára. Hallottam, arMegadownba akarsz menni. Az azénok büszkesége, Godefroy mutatja majd utadat, s rendelkezésedre bocsátom három alattvalómat, hogy könnyítsek a rád váró nehézségeken. Ám mégha Godefroy úgy dönt, hogy elkísér is arMegadownba, az enyéim vissza fognak fordulni a határtól. Megtiltottam nekik, hogy a biztos halálba rohanjanak.
Leon arcán bosszús ráncok jelentek meg.
– Mitől olyan félelmetes az a hely?
– A totális entrópia uralja, minden a szertehullást szolgálja. Ám Myor Thurgos, arMegadown várának ura, az Éj Kardjának Őre a külső űr bajnoka. A semmi, a végső pusztulás híve...
– De Chlovia ott van! – szögezte le Leon. – És én akkor is odamegyek, ha magával Otoaakkal kell ott megküzdenem. S kiszabadítom Chloviát, mégha Choler kiszabadítása is érte az ár!
– Nem értem. Nem értem, Choler miért raboltatta el Chloviát, s miért veled akarja kiszabadíttatni magát a rabságból. Hiszen vannak xinafjai, sárkányai, lidércei, fertelmes szolgálói... Rosszat gyanítok, barátom, és óva intelek, légy résen! S óva intelek arra is, gondolkodj! Hogyan lehetne Choler arMegadownban Otoaak rabja, amikor oda még maga Otoaak sem meri betenni a lábát? Rettenetes csapdát gyanítok, barátom, ám e csapda lényegét nem értem. De hogyanis láthatnék bele Myor Thurgos gondolataiba?
Leon elképedten meredt a kecses egyszarvúkirálynőre.
– Choler nincs ott? Akkor... Akkor Chlovia mit keres ott?
– Honnan veszed, hogy Chlovia arMegadownban van?
– Choler denevére rabolta el, és ezt az üzenetet hagyta.
– Becsaphatott. – Leon a fejét rázta.
– Lehet, hogy becsapott, s lehet, hogy Chlovia máshol van. De hol kereshetném máshol? Az egyetlen támpontom arMegadown. Oda kell mennem, hogy megtudjam, mit várnak tőlem. Ha csapda, én besétálok. Chlovia nélkül úgysem ér semmit az életem.
– Úgy legyen! Járj szerencsével, barátom! Alattvalóim hűen fognak szolgálni arMegadown határáig.
A királynő hátat fordított, és lábait kecsesen emelgetve elsétált onnan.
Leon kissé kábán támolygott ki, de az üde szellő magához térítette. Most először továbbított valaki gondolatokat az agyába telepatikusan.
Volodyan bevezette egy facölöpre épült kunyhóba, s különböző ruhadarabokat vett elő, ösztönözve Leont, hogy válasszon. Leon először is alaposan megmosdott egy gőzölgő rézüstben, csak aztán látott neki az öltözködésnek.
Az eszkimók közt hordott ruházatából csak a szívós fókabőr csizmát tartotta meg, a többi túl meleg lett volna itt az enyhébb éghajlaton. Vastag, rugalmatlan szarvasbőr nadrágot húzott, amilyet Volodyan is viselt; tudta, hogy nem túl kényelmes, de annál strapabíróbb a sziklás hegyi terepen. A rojtos ing is szarvasbőrből volt, de puhábból és kevésbé érdesből, mint a nadrág. Föléje szegett bekecset kanyarított, széles karimájú kalapot nyomott a fejébe, és máris útra készen állt. Kicsit úgy érezte magát, mint aki most lépett ki valami ócska westernfilmből. Már csak a colt hiányzott az oldaláról, hogy teljes legyen az összkép.
Ron kukkantott be a kunyhó ajtaján, és elismerő vigyorral méltatta gazdája úti szerelését.
– Mester kész? Szarvas lovak vannak türelmetlenek.
– Azonnal – Leon felcsatolt magára egy széles bőrövet, amit vadászó griffmadarakat ábrázoló rézveretek díszítettek, mögéje tűzte az éles csontkést, hátára vetette tarisznyáját, bal kezébe kapta a két szigonyt, és odalökte Ronnak a kecskebőr útizsákot, amely főleg tartalék alsóneműt tartalmazott.
Aztán megköszörülte torkát, és fölszegett fejjel kilépett a myrnek vendégkunyhójából.
Három egyszarvú várakozott a kunyhó előtt; nem ugyanazok, melyek idehozták őket. Ragyogó szőrük sima volt és fekete, akár a frissen fényezett ébenfa, míg sörényük és spirálisan csavarodó szarvuk vakító hófehéren szórta a ráeső fényt. Kecsesebbek és ruganyosabbak voltak bármelyik arabs telivérnél, a homlokukon villogó éles szarv pedig veszedelmes fegyvernek ígérkezett.
A hátasok körül Ron, Volodyan és az ezüstsörényes szorgoskodott. Az egyszarvúk hátára nemeztakarót vetettek, aztán cifrán faragott, nagyon réginek tűnő, megsárgult csontnyergeket szíjaztak föl rájuk. A legnagyobb nyereghez egy fűzfavesszőből font, bonyolult, mózeskosárra emlékeztető alkalmatosságot is erősítettek, amiben a békésen szundikáló Godefroyt helyezték el.
– Ronnak tetszenek szarvas lovak – jelentette ki a fiatal eszkimó. – Igaz, fekete-fehérek, és lennének szebbek színesben.
Volodyan közben a barokkosan cizellált nyeregépítményhez lépett, és óvatosan megigazgatta a fűzfa kast.
– Míg Godefroy testvér fel nem ébred, csak menjetek egyenesen a kaskahi elágazás felé. Onnantól ő fog vezetni. Beszélni nem tud, füttyökkel és kézmozdulatokkal irányít majd, úgyhogy nagyon kell rá figyelned.
– És ha... ha leesik, vagy ilyesmi?
A Vándor vékony szemöldöke a magasba szökkent.
– Godefroy? Aligha. És ha mégis, nem hiszem, hogy megütné magát. Bizonyos szempontból ő a leghatalmasabb testvérünk itt egész Keorathban, beleértve a környező törzseket is. Ne féltsd, tud ő magára vigyázni!
Leon kissé kétkedően mérte végig az alvó óriáscsecsemőt.
– Az út első szakasza Főerőd hajdani befolyási övezetének a szélén vezet. Jelenleg mutáns támadásoknak kitett vidék, mindenütt Otoaak hordái fosztogatnak. A legtöbb falut már felégették, tehát nem hinném, hogy nagyobb csapatokban kószálnának. Két-háromszáz fő legfeljebb, és annak is csak a fele igazi kannibál. Ez az út veszélytelenebb része. Utána a Krokiun-hágóhoz értek, ahol Melan határerődjei rozsdállanak vagy száz éve. Onnantól fogva, és ezt vésd jól a fejedbe, a lábatokat sem tehetitek máshová, mint ahova Godefroy mutatja!
Leon visszanyomta fejébe a kalapját.
– Ez minden? – kérdezte.
– Igen.
Leon egy pillanatig némán nézett a mutáns ferde metszésű szemébe. Aztán Volodyan, a Vándor elmosolyodott azzal a furcsa, leheletnyi félmosolyával, és kezét nyújtotta a férfinek.
– Sok szerencsét, testvér!
Leon megszorította a kezét, aztán nyeregbe szállt. Megveregette az egyszarvú nyakát, mire az büszke, de tempós léptekkel megindult kifelé Myrnathból; a keorok fővárosával ellentétes irányba.
Csakhamar elmaradt mögöttük Myrnath völgyeinek dús pázsitja, s kétoldalt a Főszurdok egyre szűkülő, sziklás falai magasodtak. Az egyszarvúak gyakorlott lábbal kerülték ki a Rendellenes Nép védekezésül felállított hurokcsapdáit és farkasvermeit. Azon a ponton, ahol a Főszurdok szája olyan keskenyre zárult, hogy egyszerre csak egy ember fért rajta át, magányos őrszem üldögélt petrencerúdnak is beillő lándzsával a térdén, s a mellén göndörödő vörös szőrt vakargatta. Fél csizmáját lehúzta, s hatalmas lábujjai közt egy szerencsétlen patkányt szorongatott, aminek álmos hangon tartott előadást a Gamma típusú mutánsoknál tapasztalható pubertáskori zavarokról.
Amikor meglátta Leont, eleresztette foglyát, és vigyorogva talpon termett. A patkány megkönnyebbülten iszkolt el a sziklák közé.
– Nahát, kedves sógor! – dörgött mély basszusa. Látom, mégis elindulsz fölhajtani szeretett nővérkémet? – Leon megállította egyszarvúját.
– Nem gondoltad meg magad, Chlovis? Ha velem tartanál, nagyobb lenne az esélyünk...
– Szerintem te is hiába mégy – vont vállat a hatalmas mutáns. – Az a nő van elég lökött hozzá, hogy minden pácból kimásszon. Egyszer csak hipp-hopp, itt terem majd köztünk, te meg addigra rég sikeresen megöletted magad arMegadownban!
Leon kissé kedveszegetten babrálta hátasa hószín sörényét.
– Hát, akkor...
– Menj csak!
Az egyszarvúak vágtatni kezdtek. Leonnak kapaszkodnia kellett az állat sörényébe, hogy le ne csússzon a hátáról. A szűkület hamarosan eltűnt mögöttük, és az egyszarvúk továbbra sem csökkentették szédítő iramukat. A sziklafalak úgy suhantak el mellettük, mint a szélvész, az egyszarvúk patái szikrákat szórtak, és Leon hallotta köhögni maga mögött Ront a felvert porfelhőben.
Ekkor a kiszáradt vízmosás egy különösen éles kanyarulatában a továbbra is békésen alvó Godefroy nekisodródott a fűzfakas falának. Túlméretezett feje nagyot koppant rajta. A tengerzöld szempár lassan, kimérten kinyílt.
A száguldásnak abban a pillanatban vége lett. A három egyszarvú másodpercek alatt lefékezett. Csendben, mozdulatlanul álltak, oldaluk fel-le járt, sima szőrüket veríték verte ki. Leon érezte remegésüket.
Godefroy ráérősen megtornásztatta csenevész tagjait, aztán egy halk fütty kíséretében megcibálta Leon övét. Leon hátranézett. Az egyik satnya, földbarna kar egy szűk hasadékra mutatott a sziklafalban jobb felől, melyben durván kitaposott ösvény kanyargott fölfelé.
A három egyszarvú némán fordult a hasadék irányába.
A hasadék végén egy kékes levelű erdőbe jutottak, melyen széles szekérút kanyargott észak felé. Godefroy azonban nem ezt választotta, hanem egy gyökerekkel, bokrokkal benőtt keskeny ösvényt, mely északnyugat felé vezetett, s amelyen libasorban kellett haladniuk, hogy elférjenek. Nem is ösvény volt, inkább csak egy csapás, melyen rég nem jártak már vadak. Az erdő sűrű volt, néhány lépésnél nem láttak beljebb, és az ösvény gyakorta el-eltünedezett egy-egy nagyobb bozótban, azonban az elől lovagló Godefroy tévedhetetlen biztonsággal találta meg mindannyiszor az ösvény folytatását.
Délre egy kis patakhoz értek. Itt leszedték a nyergeket meg Godefroy mózeskosarát az egyszarvúak hátáról, és pihenőt tartottak. Az egyszarvúak legeltek, Leon és Ron pedig megettek egy-egy darab szárított húst. Godefroyt is kínálták, de az óriáscsecsemő elutasítóan füttyögött, lehunyta a szemét, és elaludt. Fél óra múltán felébredt, és intett, hogy menjenek tovább.
Este ismét letáboroztak, de nem gyújtottak tüzet. Az éjszaka langyos volt, s míg utasaik aludtak, az egyszarvúak felváltva őrködtek.
Reggel mentek tovább, s nem sokkal a déli pihenőt követően kijutottak az erdőből egy kékes színű szavannára. Ameddig elláttak, kékeszöld óriásfű hullámzott előttük. Eleinte csak az egyszarvúak marjáig ért, de ahogy egyre tovább haladtak a Godefroy által mutatott irányba, a fű teteje magasan a fejük fölé nyúlt. Dombokat másztak meg, völgyekbe ereszkedtek le, s ebben a ringó elszigeteltségben Leon egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Godefroy azonban rendíthetetlenül szundított, és csak egy alkalommal ébredt fel nap közben, s akkor tett egy jelentéktelen iránymódosítást. Leon menet közben jobb híján Ronnal társalgott, vagy megpróbált aludni a nyeregben, ám az egyenetlen terep miatti zötykölődés minduntalan felébresztette.
Nem sokkal azelőtt, hogy leszállt az este, Leon megállította a hátasát, s fellépve a hátára lábujjhegyre állt, hogy kilásson a fűből. Azonban nem túl sokat tudott megállapítani, legfeljebb annyit, hogy valahol messze előttük mintha egy sötét vonal húzódna.
Folyó lenne? Majd holnap kiderül.
Visszaült a nyeregbe, és épp azon töprengett, letáborozzanak-e máris, vagy még menjenek egy félórányit, amikor furcsa érzése támadt.
– Mi ez a zaj?
Az egyszarvúak idegesen szimatoltak, és a fejüket forgatták. Godefroy kinyitotta a szemét, és kissé megemelkedett.
– Szél borzolja füvet – vélte Ron.
– Ez... nem szél...
A szél hosszú ideje hátba kapta őket, de a légmozgás nem volt olyan jelentős, hogy ilyen surrogást, zizegést okozzon.
Hirtelen fény derült a zaj forrására is. Seregnyi apró állatka rohant el mellettük, és egyre újabbak érkeztek. Mintha az eddig mérsékelten élőnek tűnő vidék egyszerre megelevenedett volna. Nyulak, egerek, farkasszerű, macskaszerű állatok rohantak ugyanabba az irányba.
Godefroy éleset füttyentett. Hátasa azonnal megugrott, és vágtatni kezdett.
Ekkor mar Leon is rádöbbent a riadalom okára.
– Füst! Ég a fű!
Őrült iramban vágtattak. Elől Godefroy egyszarvúja, a másik kettő kissé lemaradva. Leon igencsak kapaszkodott hátasa sörényébe, hogy a nekicsapódó ujjnyi vastag növények le ne sodorják a nyeregből. A füstszag egyre áthatóbban érződött, s Leonnak olyan érzése támadt, mintha egyenest a lángok felé robognának. Ez persze képtelenség volt, hacsak a füvet több oldalról is fel nem gyújtották.
Mindenesetre Leonnak nem volt ideje ilyesmin töprengeni. A fűrengeteg kéklő óceánként burkolta be, s Leonnak olyan érzése támadt, mintha hátasával együtt egy helyben állna, s a növényerdő rohanna felé őrült sebességgel.
Hogy egy óráig tartott-e az észvesztő menekülés vagy az örökkévalóságig, ki tudja. Hirtelen eltűnt előlük a kékes fűerdő, s mire Leon észbe kapott volna, a közeli lángok hőjéből egy széles folyó hűs vizébe csobbantak. A hullámok egy pillanatra összecsaptak a feje fölött, de máris kibukkantak, és az egyszarvú kétségbeesett erőfeszítéssel úszni kezdett a túlsó part felé. Godefroy és hátasa valamivel lentebb már túljutottak a folyó közepén, és a harmadik unikornis is feltűnt Ronnal a nyergében, nem sokkal mellettük. Mögöttük vörös lángok csaptak a sötét égre, s fekete füst fojtogatta őket. Seregnyi kis állat úszott a folyóban. Némelyiküket elkapta és elsodorta a nem túl erős sodrás.
Leon kimerülten dőlt az egyszarvú nyakára, és hátasa tempójából érezte, hogy az is már az utolsó erőtartalékait használhatja.
A túloldalon hogyan tudtak felkapaszkodni a meredek partra, azt Leon már nem tudta. Olyan kimerült volt, és annyira fojtogatta a füst, hogy nem érzett mást, mint, hogy görcsösen kapaszkodik hátasa sörényébe, s az végigterül vele a szilárd part bársonyos füvén. Leon leesett a nyeregből, és ott maradt arcát a fűbe fúrva. Hogy Ron is megúszta, arról hamarosan meggyőződhetett.
– Hű, ha én ezt otthon... – hallotta a fiú motyogását valahonnan a közelből, de a sötétben nem látta merről.
Ott maradt hát a fűben, és a kimerültségtől elnyomta az álom.
Álmában megjelent Chlovia, felé nyújtotta a kezét, és könyörögve kérte, hogy szabadítsa ki egy rablólovag várából. Aztán valami fényes világított a szemébe. Ám ez már nem álom volt!
Gépkocsi reflektorok tűztek a szemükbe, és elvakították őket. Leon az első pillanatban semmit sem látott; mintha fényfüggönyt húztak volna a szeme elé. Aztán a fényfüggönyből éles kontúrú alakok bontakoztak ki: szakadt, mocskos egyenruhájú katonák vették körbe őket, és rövid csövű fegyvert fogtak rájuk.
– Senki se mozduljon!
Leon meglepetten ült fel, de mire moccanhatott volna, már hátracsavarták a karját, és a földre kényszerítették. Bilincs került a csuklójára. Fél szemmel látta, ahogy a menekülni próbáló Ront ketten leteperik, és megbilincselik. Godefroy, az óriáscsecsemő viszont... Leon nem hitt a szemének!
Godefroy homlokából citromsárga fénysugár bújt elő, akár valami véget érni nem akaró, világító giliszta, vagy mint egy foszforeszkáló madzag. Villámgyorsan tekeredett le a fejéből, és a szál tetőtől talpig egy nagy tojás alakú ketrecet font a teste köré; egy tojás rácsszerkezetét világító citromsárga fémszálból.
A legközelebb álló borostás katona ijedten ugrott hátra, és két lövést adott le a fegyveréből. Leon először a sárga rács szikrázását látta, csak aztán hallotta meg a gellert kapott golyó fütyülését meg a fegyver durranását. Aztán máris újra szikrázott a citromsárga tojás a második lövéstől.
Az egyik gellert kapott golyó egy másik katona combjába fúródott, és az felkiáltott a fájdalomtól.
– Ne lőj, ostoba! – ordított egy tiszt. – Kötözzétek meg!
Ketten siettek teljesíteni a parancsot, de alig értek a tojás közelébe, sárga villám csapott ki belőle, és az egyik katona felkiáltott fájdalmában. Füstölgő bal karját ernyedten tartotta.
A Godefroyt körülvevő sárga tojásrács mögött jól látszott az óriáscsecsemő ráncos, barna arca. A szeme csukva volt, mintha aludna.
– „Tud ő magára vigyázni” – motyogta Leon. – Volodyannak igaza volt, Godefroyt nem kell féltenem.
Az egyik katona gyomorszájon vágta fegyvere tusával.
– Kuss! – mondta ellentmondást nem tűrően.
Leon ezek után nem kérdezte, hová vonszolják.
A várakozó tehergépkocsihoz vitték, két katona felugrott a platóra, kíméletlenül rántották fel Leont, hogy combjáról lehorzsolódott a bőr. A kocsi szélén húzódó padra ültették, Ront pedig mellé.
A többiek még nem másztak fel, tanácstalanok voltak Godefroy miatt. Az egyszarvúakkal nem volt sok gond, meg sem kíséreltek menekülni vagy a katonákra támadni. Vagy túl bambák voltak hozzá, vagy volt annyi eszük, hogy tudják, a fegyverekkel szemben nem sok esélyük lenne. A katonák hurkokat vetettek a nyakukba, és a kocsi hátuljához kötötték őket.
Egy csupaszőr katona, akinek valamilyen tiszti rangjelzés rikított a karján, farkasszemet nézett Leonnal, és a fejével az óriáscsecsemő felé intett.
– Ez meg miféle szerzet? – akarta tudni. Leon feljebb támaszkodott.
– A vezetőnk. Nem tud beszélni, de érti, mit mondanak neki... Tud vigyázni magára, kár kísérletezniük.
A tiszt összevont szemöldökkel meredt Godefroyra. Aztán visszafordult Leonhoz.
– Miért gyújtottátok fel a sztyeppét?
– Mi?
– Elfajzottak vagytok?
– Dehogy! – tiltakozott Leon. – Éppenhogy nem! – A tiszt a karórájára pillantott.
– Ha jót akarsz, parancsold meg annak a túlméretezett csecsszopónak, hogy szüntesse be az ellenállást. Ha nem, lángszóróval felégetjük...
Leon kételkedett benne, hogy a lángszóró hatásosabb lenne Godefroyjal szemben, mint más fegyverek, de ő is jobb szerette volna, ha nem kell lemondania a mutáns vezetőről.
– Godefroy! – kiáltotta.
Az óriáscsecsemő szeme felnyílt, és keze megrezdült a tojás alatt, mintha azt kérdezte volna Leontól, mit akar.
– Godefroy! – ismételte Leon. – Minket elfogtak. Velünk kell tartanod. Semmi hasznunk nem lesz abból, ha itt maradsz. Add meg magad és tarts velünk.
Az óriáscsecsemő valamit füttyentett, a tojás kissé felemelkedett a talajtól, és feléjük lebegett. A katonák felkiáltottak, s mire a tiszt megakadályozhatta volna, sortüzet zúdítottak a feléjük lebegő tojásra. Citromsárga szikrák pattogtak, gellert kapott lövedékek süvítettek mindenfelé a legfurcsább szögben, s a katonák gyorsan felhagytak a lövöldözéssel.
Eközben Godefroy – védőburkában – az egyszarvúja hátán lévő kosárba lebegett, és leereszkedett. A citromsárga tojás nem fénylett tovább.
– Godefroy jön velünk – mondta ki Leon a nyilvánvalót.
A tiszt bólintott. Felkapaszkodott a platóra, és intett a beosztottjainak is. Hamarosan mindenki elfoglalta a helyét, és az autó megindult; el a folyótól.
A tiszt hosszan szemlélte először Leont, majd Ront, végül visszafordult Leonhoz.
– Ha nem Elfajzottak vagytok, mit kerestek ennek a furcsa valaminek a társaságában?
– Utazók vagyunk – sietett válaszolni Leon, mert a szeme sarkából látta, hogy Ron szóra nyitná a száját. Godefroy Keorathban szegődött hozzánk. Elkísér bennünket az úton...
– Utazók? – fontolgatta a tiszt. – Merész vállalkozás útra kelni most, amikor a környék hemzseg az Elfajzottaktól. – Leon biccentett.
– Meglehet. De ezidáig még nem találkoztunk velük.
– Honnan... hová?
– A Kaskah-tó mellett van egy völgy... ott élünk elszigetelten a világtól. S most északra tartunk, hogy megkeressük egy eltűnt társunkat. Útközben meglepett bennünket a Rendellenes Nép, bevittek Keorathba. Ám ahelyett, hogy bántottak volna, segítséget ígértek, és megtiszteltek azzal, hogy rendelkezésünkre bocsátották Godefroyt, a legjobb vezetőjüket.
– Az én nevem Bart Rillan hadnagy. Titeket hogy hívnak?
– A társam Ron Kulukhon, én Mill Aloughi vagyok.
– Furcsa nevek.
– Számomra a te neved hangzik szokatlannak. – A tiszt töprengve nézett rájuk.
– Elszigetelt népcsoport a Kaskah mellett? Kicsit hihetetlenül hangzik. Az a senki földje. Nem élveztétek Melan védnökségét.
– Ki az a Melan? – kérdezte Leon ártatlanul.
– Nem emlékszel, Leon? – kotyogott közbe Ron segítőkészen. – Melan az a félisten, akiről beszéltél nekünk.
– Leon? – követelte a tiszt. – Nem azt mondtad, hogy a te neved...
Leon barátságtalan pillantást vetett az eszkimó fiúra.
– Mill Aloughi, de a keresztnevem igazából Milleon, a barátaimnak csak Leon. És tudom már, ki az a Melan... Kevanaar három tanítványának egyike, aki a technika nevezetű feketemágiában hisz...
– A tudományban. Az emberiség létében. Ellentétben Cholerrel, az átkozott feketemágussal, aki el akarja pusztítani a világot, s Sanggal, aki eszelős szórakozását éli ki.
Ron ismét mondani akart valamit, de Leon csúnya pillantást vetett rá. Az eszkimó a válla közé húzta a fejét. Leon reménykedett benne, hogy mostantól kezdve meg se fog szólalni. Titokban akarta tartani a kilétét, hisz ki tudja, mire készülnek Melan emberei.
– Most hová visznek bennünket? – szerette volna tudni.
– Bergson tábornokhoz.
Leon elgondolkodott. A név ismerősen csengett. Lehet, hogy bemutatták neki a tábornokot Főerődben indulás előtt? Ki tudja.
Dimbes-dombos vidéken haladtak, majd a felszín hamarosan vöröses kősivataggá vált, ahol magányos sziklák, kőtömbök emelkedtek az ég felé, s a távolban hegyek kék kontúrjai tűntek fel.
A teherautó mérsékelt tempóban haladt az egyenetlen terepen, kerülgették a sziklákat, s követték a kanyargós keréknyomokat. Egy szikár katona a gépkocsi orrában állt, és egy lapos távcsővel örökösen a homályosabb sziklákat kémlelte. Ha mozgásra gyanakodott, dübögött a sofőrfülke tetején, s a gépjármű óvatosabban haladt tovább. Aztán ha a veszély valótlannak bizonyult, újra gyorsított.
Leon az események gyors alakulása miatt csak most nézte meg igazán a katonákat. Koszosak, piszkosak, ápolatlanok voltak, valamennyiük arcát vaskos szakáll borította, ruhájuk rég nem láthatott vizet. Néhányuk hevenyészett kötést viselt a karján vagy a lábán, és kivétel nélkül csontsoványak voltak. Beesett szemgödrükből lángoló tekintetű szempár meredt elő, keveset beszéltek, inkább csak morogtak vagy horkantak, ha akartak valamit.
A tiszt észrevette a pillantását.
– Elfoglalták Főerődöt – magyarázta. – Mindenkit leöldöstek, alig maroknyian maradtunk. S azok a rohadt bestiák ki akarnak irtani valamennyiőnket.
– Az eemsik? – kérdezte Leon.
– Dehogy. Az Elfajzottak. Azok az átkozott mutánsok.
– Mi? – Leon elcsodálkozott. – Nem az eemsik az Elfajzottak?
– Nem értem.
– Úgy tudom, a mutánsok kétfélék, a cherubok a Rendellenes Nép, az eemsik pedig az Elfajzottak. Ezek az utóbbiak Otoaak mutánsai.
A tiszt vállat vont.
– Meglehet, a rosseb beléjük! Múlt éjszaka rajtunk ütött egy portyázó csapatuk, és megpróbálták ránk gyújtani a füvet. Hajszálon múlott, hogy időben megtaláltuk a gázlót a folyón. Amikor benneteket elkaptunk, azt hittük, ti voltatok, de aztán rájöttem, hogy ti is a lángok elől menekültetek.
Leon lehunyta a szemét.
– De még hogy!
A távcsöves katona felkiáltott. De nem kellett a sofőrfülke tetejét püfölnie, mert a vezető is észlelte a veszélyt, s fékezés nélkül nagy ívben elkanyarodott.
– A rohadt anyátok! – morogta a tiszt. – Vannak vagy kétszázan! Egy hosszú sziklacsoport mögül otromba hátasaikon vadul vágtató Elfajzottak bukkantak elő. Nagy iramban igyekeztek elvágni a kocsi útját.
A platón nagy mozgolódás támadt. A katonák a fegyvereiket szorongatták, és néhányan vasrudakat húztak elő az ülések alól. A tiszt Ron számszeríját nézegette, aztán rövid habozás után intett egy katonának, hogy oldja el Leon és Ron bilincseit.
– Tudtok bánni vele?
– Ron tud – bólogatott az eszkimó, aki meglepően hosszú ideig kibírta szó nélkül. Most azonban kipirult az arca. – Ron mesterlövész puskás nyíllal.
Leon kérdőn meredt a tisztre.
– Fogytán a muníciónk – felelte az. – Lehet, hogy közelharcra kerül a sor. Ha nem közéjük tartoztok, védjétek az életeteket!
– A szigonyom?
A támadó lovasok legyezőalakban szétterültek, a leggyorsabbak megpróbálták elvágni a kocsi útját, a többiek jobbról akarták oldalba kapni.
– Balra! – ordította a tiszt, és ököllel verte a fémkaszni tetejét. – Balra, az istenit!
A gépkocsi szinte két keréken fordult. A platón a katonák egymásnak estek. Leon nekicsapódott a mellvédnek.
A kocsi végéhez kötött három egyszarvú kétségbeesetten próbálta követni a manővereket. Godefroy tojáshálója, mely az elmúlt percekben szinte kifehéredett, most ismét élénk citromszínben izzott.
A mutánsok serege olyan üvöltözéssel, ordítozással vágtatott feléjük, mintha vérszomjas farkasfalka lett volna. Ormótlan alakok voltak még ormótlanabb bestiákon, és dárdákat, fejszéket, kardokat lóbáltak idomtalan végtagjaikban.
A gépkocsi teljes sebességgel robogott az ellenkező irányba. A katonáknak erősen kapaszkodniuk kellett a platón, hogy le ne röpüljenek az ugráló járgányról. S még jobban kellett kapaszkodniuk, amikor a teherautó nagy port verve fel fékezett. Az egyik egyszarvú felnyerített, és belerohant a kocsi hátuljába, hegyes szarva átfúrta a falemezt.
Balról egy hasonló nagyságú eemsi banda vált el a sziklától, és vérszomjas üvöltéssel vágtatott feléjük.
– Vissza! – ordította a tiszt. – Vissza, az istenit! Ám ekkorra már körös-körül otromba lovasok verték a port, s mindenfelől vad üvöltés hallatszott.
– Bekerítettek – suttogta Leon.
– Kitörünk! – rikoltotta a tiszt. – Húsz fokot jobbra!
Ott a legvékonyabb a sor... Leon nem várt engedélyre, egy kézhez kaparintott késsel sietősen elmetszette az egyszarvúakat rabul tartó szíjakat. A kocsi elfordult, és a jelzett irányba robogott.
– Letérdelni! Fegyvert vállhoz. Egyes lövés! Aki sorozatot lő, lenyakazom! Addig senki se lőjön, míg nem szólok.
– Godefroy! – rikoltotta Leon. – Védj meg minket! Már alig ötven méterre voltak a feléjük vágtató szörnyetegektől.
– Fejet behúzni! Vigyázz!
Surrogva, süvítve baljós nyílzápor zúdult a platón térdelőkre. Egy katona átfúrt torokkal zuhant hátra. Egy másik a vállába kapott egy göcsörtös nyelű dárdát; felugrott, megtántorodott, és lebukfencezett a kocsi mögötti porba.
– Tovább! – ordította a tiszt.
Az újabb nyílzápor két újabb áldozatot szedett. A mutánsok idomtalan hátasai szinte már a kocsi közvetlen közelében ágaskodtak.
– Tűz! Tűz, az istenit!
Fegyverek ropogtak, golyók süvítettek, sebesült állatok ordítottak, vademberek üvöltöttek. A kocsi orra nekicsapódott egy ágaskodó bestiának és elsodorta. Egy másik állat közvetlenül a plató mellé vágódott, lovasa, egy roppant szőrös alak hatalmas baltájával kettéhasította a tiszt koponyáját. Senkinek sem volt ideje megbosszulni, a kocsi zúgott tovább.
Az egyik unikornis rohantában felnyársalt egy mutáns hátast, s a lendülettől még métereken át sodorta magával, mielőtt az leakadt a kegyetlen szarvról. A fekete sörényű, fehér egyszarvú a földbe gázolta a sikoltozó lovast kíméletlen patáival. Godefroyból citromsárga szikrák pattantak a rátámadó Elfajzottakra, és akit eltaláltak, az ordítva hanyatlott le vagy húzódott vissza.
Egy rikító festékkel bemázolt testű, ágyékkötős törpe ugrott fel a platóra. Négy keze volt, háromban tőrrel hadonászott, a negyedikben méteres kardot forgatott. Mire a megdöbbent katonák odafordultak, kettőt már gyomron szúrt és a harmadik felé csapott a kardjával.
A kocsi közben áttörte a támadók vonalát, és gyors iramban távolodott tőlük. A mutánsok sorai szétzilálódtak, az üldözők belerohantak a szemből támadókba, és óriási kavarodás támadt.
A négykarú törpe ismét vágásra emelte véres kardját. Leon feléje döfött szakállas szigonyával. A törpe lehúzta a fejét. Leon elvesztette az egyensúlyát. A törpe éles hangon felröhögött. Két durranás. A törpe lebucskázott a robogó járműből a vörös porba. Leon megperdül.
– Kösz!
Még három katona volt talpon. Az egyik, egy néger őrmester lőtte le a törpét. Most az őket üldözőket szedegették lefelé a nyeregből pokoli nyugalommal.
Hol van Ron?
Leon döbbenten kereste a halottak közt. Nincs. Aztán meglátta. Az eszkimó fiú valahogy előremászott az utasfülkébe és most egy hatalmas, szőrös képű Elfajzottal birkózott. A sofőr ebben a pillanatban bukott ki a fülkéből. Hiányzott a feje. A kocsi irama lényegesen meglassult. Leon felkiáltott. Mászott előre. Ron és a mutáns szörnyeteg a kormánynál birkóztak. A kocsi mintha berúgott volna, összevissza kacskaringózott. Leonnak igencsak kapaszkodnia kellett, hogy le ne essen. Csak bírja ki Ron, míg odamászik!
A mutáns szörnyű sikollyal, szétvetett karral repült ki a vörös porfelhőbe.
– Utolérnek! – rikoltott fel az egyik katona halálra váltan. S leszedte a fejszével hadonászó farkasképű vadat, aki már készült felugrani a platóra.
A három egyszarvú nyargalt elöl. Godefroy szinte felágaskodott a kosarában, és intett satnya kezével.
Ron a kormányhoz csusszant, megragadta a fekete kereket, és diadalmas képpel rángatta. Leon végre be tudott mászni a fülkébe, bár kissé lehorzsolta magát Ron megittasult vezetési stílusa miatt.
– Engedj oda! – lihegte.
– Ron jól vezeti Guruló Szánt! – vitatkozott az eszkimó, és úgy kapaszkodott a kormánykerékbe, mintha az élete függne tőle.
– A francba! – üvöltötte Leon. – Nyomd a gázt! A kocsi alig vánszorog.
– Mi az a „gáz”? – érdeklődött Ron, s közben ösztönösen rátaposott a pedálra, hogy a magyarázkodni készülő Leon elharapta a nyelvét. A kocsi megugrott, és eszeveszetten robogott.
Godefroy éleset füttyentett, és ismét intett.
Leon hátrapillantott. Támadóikat maguk mögött hagyták, de a vöröslő porfelhő jelzi, hogy a mutánsok nem mondtak le ilyen könnyen a prédájukról.
Hirtelen kereszteztek egy régebbi keréknyomot. Leon a kormányhoz kapott, és oldalra rántotta, valósággal kicsavarja az eszkimó kezéből. Ron neheztelve meredt rá.
– Kövesd a nyomot! – magyarázta Leon. – És ne vedd le a lábad arról a pedálról!
– Ron tudja. Ron jól vezet. Ron mestervezető.
– Jó. De vedd le a bal lábad a fékpedálról! Arra csak akkor lépj rá, ha meg akarsz állni!
– Ron tudja.
Ron nem volt ügyetlen. S Leonnak eszébe villant, hogy feleslegesen izgult, hiszen tapasztalhatta, milyen mesterien tudja az eszkimó a szánt vezetni. S az nem sokban különbözik ettől a kocsitól.
Talán két órán át robogtak teljes sebességgel ebben a kövektől teleszórt sivatagban, amikor a táj jellege gyökeresen megváltozott. Mire észbe kaptak, már sárgászöld réten száguldottak, hamarosan bokorcsoportok közt haladtak, s a régóta közeledő kékes hegyvonulat most teljes valójában ott emelkedett előttük. Az út két hegy között vezetett. A vöröslő porfelhőt még látták maguk mögött, de oly messze volt, hogy egyelőre nem jelentett valós veszélyt.
Egy pataknál megálltak, az unikornisok verejtékezve vedelték a vizet, Godefroy vadul füttyögött és előre mutogatott. Leon az ajkát harapdálta. A három megmaradt katona idegesen vitatkozott egymással. A platón négy halott hevert. A többiek leestek. Muníció már alig maradt.
– Mennyire vagyunk a táborotoktól? – kérdezte Leon idegesen a néger őrmestert. A katonák összenéztek.
– Az attól függ...
– Mi a nyavalyától?
– Hogy a tábornok ott maradt-e, ahol hagytuk őket – felelte a termetes őrmester, és vért törölt le izzadó képéről. – Mert ha rajtuk ütöttek, és továbbálltak, lehet, hogy sose találjuk meg őket.
Leon töprengve meredt maga elé. Kissé megdöbbent, amikor az őrmester ráfogta a fegyverét.
– Mit jelentsen ez?
– Azt, hogy még mindig a foglyaink vagytok. Persze, jelentős érdemetek van abban, hogy kitörtünk a bajból, de... nem mehetünk üres kézzel a tábornok elé. Fel kell mutatnunk valamit.
– Minket?
– Úgy valahogy. De ne szívjátok mellre. Egyébként a nevem Harris, és ígérem, mellettetek leszek, ha a tábornok elé kerültök. Nekem... meg a társaimnak nincs semmi bajunk veletek. Sőt, nélkületek pórul járhattunk volna, de... szóval, érted, parancs az parancs.
Most a legfiatalabb katona ült a volánhoz, és bár sem Leont, sem Ront nem bilincselték meg és fegyvert sem fogtak rájuk, mindketten foglyok voltak. A kocsi ment tovább, és a három unikornis – bár most nem voltak a platóhoz kötözve – engedelmesen követte őket.
– Nekem arMegadownban van dolgom – mondta komoran Leon. – Elrabolták a feleségemet és ott tartják fogva. Azért indultam útnak, hogy kiszabadítsam. Segítsetek inkább, minthogy fogolyként tartotok.
Harris komoran meredt maga elé.
– Ha a tábornokot és a főcsapatot nem találjuk meg, és utalást sem arra, merre keressük, akkor... akkor az is előfordulhat, hogy veled tartunk. Bár... az igazat megvallva, nekem fogalmam sincs, hol az az arMegadown. Az biztos, hogy nem Melan birodalmában. Cholernél? Vagy Sang tartományában? Vagy a kontinens déli részén, a Senki Földjén? Leon a fejét ingatta.
– Tudomásom szerint Cherubion északnyugati csücskében. Csak annyit tudok róla, hogy egy rejtélyes rablólovag birtoka, ahol még nem sokan jártak. És nem sok jót tartanak róla. Godefroy... az az óriáscsecsemő tudja az utat. Ő elvezet.
A katona arca megrándult.
– Csak nem a Káosz Földjéről beszélsz?
– Káosz Földje?
– Nem sokat tudok róla, de azt beszélik, az a tartomány a rontás földje. A káosz uralkodik rajta, s épeszű ember nem lép be arra a területre. Amennyire tudom, azt a területet még a fővezér, Melan bajtárs is rettegte, s ellenfelei, Sang és Choler egyaránt féltek kiterjeszteni rá a hatalmukat. Ha ott van a feleséged...
– Nem tudom biztosan.
Harris hümmögött, és a fejét rázta. Aztán hosszú ideig nem szólt semmit. Ezután magáról és az övéiről kezdett beszélni:
– Én már beleszülettem ebbe a háborúba. Istenként tiszteltem és szerettem Melant, életemet is szívesen feláldoztam volna érte. Ha ő nincs, már rég elpusztultunk volna. Ő tartotta bennünk a lelket. S most? Melan fogságba került és minden gyökeresen megváltozott. Eddig csak Choler ellen küzdöttünk, s bár a helyzetünk egyre kilátástalanabbá vált, a remény még élt bennünk. Most meg visszasírjuk azokat az időket, amikor még a három félisten csatározása osztotta meg Cherubiont. Otoaak átkozott hordái a pokolnál is rosszabbak. Legyilkolták a szeretteinket, maroknyian maradtunk, s életünk merő rettegés. Otoaak ellen, az Elfajzottak ellen semmi esélyünk. Előbb-utóbb utolér bennünket a vég. Bergson tábornok egy tehetetlen, pipogya alak. Melan zsenialitására lenne szükségünk, hogy ellen tudjunk állni a vadaknak. Ám amíg Otoaak fogságában sínylődik, tehetetlenek vagyunk.
Leon nem válaszolt. Most már a hegyek között vezetett az útjuk szűk szurdokokon át, tágas völgyekben, s hamarosan egy hatalmas teknőbe értek, melyet kékeszöld fák uraltak. A kocsi egy patak partján lefékezett.
– Továbbmentek – állapította meg szomorúan Harris. – Egyetlen lehetőségünk van.
A sofőrülés alól egy dobozból vaskos pisztolyt szedett elő, és a levegőbe lőtt. Zöld színű jelzőfény kúszott fel az égre, és hullott vissza. Egy perc multán újabb jelzőrakétát lőtt fel.
És jött a válasz! Kelet felől hasonló zöld fény kúszott fel az égre.
A három katona kurjongatni kezdett örömében. Leon közönyösen figyelte. Felvillant benne, hogy jobb lenne meglépni kényszerű társaitól és folytatni a megkezdett utat, de aztán leküzdötte menekülési vágyát. Szó ami szó, az a kaotikus birodalom az északnyugati csücsökben nem túl bizalomgerjesztő. Jobb lenne katonai kísérettel behatolni, mint magányosan. Hátha rá lehetne venni a tábornokot.
Egy terv kezdett formálódni Leon agyában.
– Gyerünk! – mondta, mintha csak ő lenne a parancsnok.
Fél órán belül elérték a tábort. Körülbelül harminc gépjárműből, hatvan-hetven katonai sátorból és különféle berendezésekből állt. A táborban szinte csak férfiak járkáltak, csak néha tűnt fel egy-egy nő, gyerekek viszont egyáltalán nem rohangáltak a sátrak között. És állatok sem. A tábor rendezettsége szöges ellentétben állt azzal a szertelenséggel, melyet Leon a cherubok falvaiban tapasztalt. Ez katonai tábor volt.
Jöttükre mindenfelől szakállas fejek bújtak ki a sátrakból, s egész kis csapat kísérte őket egy tankszerű járműhöz. A páncélozott harceszközből egy szikár, karvalyorrú tiszt bújt elő.
Leon megdöbbent. Most már beazonosította magában, kit takar a Bergson név. Ez volt az a tiszt – egykor még századosként szolgált –, akiről Melan is tudta, hogy Choler bűbája alatt áll, és a feketemágus parancsainak engedelmeskedik. S ha így van...
Leon válla legörnyedt. Harris jelentést tett. Bergson összehúzott szemmel méregette Leont és Ront, aztán figyelme a kissé távolabb álldogáló egyszarvúakra és a citromsárga tojással körülvett Godefroyra irányult. Aztán újra Leont méregette.
– Magát már láttam valahol – szögezte le. Leon a fejét rázta.
– Nem emlékszem, hogy láttam volna a tábornok urat a Kaskah környékén... és én most hagytam el először kicsiny telepünket.
A tábornok Harrist faggatta.
– Azt mondja, őrmester, segítségükre voltak?
– Igen, uram. Nélkülük nem tudom, hogy vágtuk volna át magunkat a mutánsokon.
– De hiszen az a fickó is mutáns!
– Godefroy a Rendellenes Nép tagja – magyarázta sietve Leon. – Tudja, uram, a mutánsok sem egyformák. Ő nem tartozik ahhoz az Elfajzott csürhéhez, akiket Otoaak hozott magával a másik kontinensről. Godefroy jószándékú. Gyűlöli az Elfajzottakat, s ezt be is bizonyította. A csatában nem egyet megölt közülük.
– Így van – bizonygatta Harris.
– Jól van – mérlegelte a tábornok. – Ezek szerint nagy segítségünkre lehetnek a mutánsok elleni háborúban. A helyismeretük, a bátorságuk, a tettrekészségük... kamatozhat nálunk. Álljanak be közénk, és segítsenek megmenteni Cherubiont a behatoló vadak ellen. Segítsenek fenntartani az emberi civilizációt!
– Készséggel tennék így, uram – feszengett Leon. De mint már beosztottjainak kifejtettem, az én szemem előtt most mindössze egyetlen cél lebeg: kiszabadítani elrabolt szerettemet az ellenség fogságából. Északon, arMegadown várában tartják fogva, s én azt reméltem, öntől nyerhetek segítséget a kiszabadítására... S ha együtt, az ön seregeivel hatolnánk be arMegadownba, bizonyára sikerrel járnánk. S ez önöknek is hasznos lehetne. A feleségem cherub. Talán rá tudná venni a cherubokat, hogy szövetségre lépjenek önökkel az Elfajzottak ellen. Bergson a fejét rázta.
– Segítséget nyújtani egy Cherubion szempontjából ilyen jelentéktelen aprósághoz nem áll módunkban. A mi legközvetlenebb feladatunk az életben maradás, s a vezetőnk, Melan fővezér kiszabadítása, aki Cherubion közepén raboskodik, egy mutánsoktól jól őrzött várban. S ahhoz, hogy kiszabadítsuk, nem elég a bátorság. Fővezérünk fortélyos módon üzent nekünk. Tudjuk, hogy csak egy módon szabadíthatjuk ki: meg kell találnunk egy Leon Silver nevezetű embert, mert ő az egyetlen, aki képes a kiszabadítására.
– Hogyan? – kérdezte Leon összeszoruló torokkal, és szúrós pillantást vetett Ronra, hogy meg ne merjen szólalni. – Ki az a... hogy is hívják, hogy ilyen jelentős szerepe lenne.
A karvalyorrú vállat vont.
– Én csak annyit tudok, hogy a Fővezér parancsba adta Leon Silver megtalálását. Nyilván van az illetőnél valami varázsszer, mely dacol azzal a mágikus kötelékkel, amivel Otoaak fogva tartja mesterünket. Gondolom, az Éj Köve...
– Elképzelhető... – krákogott Leon. – Nos, uram, öntől függ, mi lesz velem. Ha követeli, beállunk önökhöz, ám... nem tudnék tiszta szívvel harcolni mindaddig, míg a kedvesem fogságban sínylődik.
A tábornok biccentett.
– Mi nem vagyunk mutáns állatok. Ön szabad, kedves barátom. Segítséget nem nyújthatunk, de én személy szerint sok sikert kívánok a kedvese kiszabadításához! Szabadon távozhat a táborunkból bármikor, és ugyanilyen szabadon beléphet sorainkba, ha úgy dönt, hogy tenni kíván valamit Cherubion sorsáért.
– Köszönöm, uram.
– Még annyit, kedves barátom... ha megtudna valamit ennek a bizonyos Leon Silvernek a hollétéről, kérem, értesítsen bennünket valami módon!
– De mi módon? Önök tovább fognak vándorolni. Hol találhatom meg magukat?
A tábornok széttárta a kezét.
– Dél felé fogunk vonulni. Az illető varázsszerével vagy anélkül megkíséreljük kiszabadítani Fővezérünket. Vigyen magával egy jelzőpisztolyt, s ha keres bennünket, lője fel. Talán megtalál minket.
Leon biccentett.
– Akkor én és a társaim most...
– Járjanak sikerrel!
Harris átnyújtotta Leonnak a jelzőpisztolyt, és adott hozzá egy maroknyi töltényt is. Aztán Leon és Ron visszakapta a hátizsákját meg a fegyvereit. Közben a tábornok már egész mással foglalatoskodott.
– Hát akkor... – sóhajtott Leon, és kezet nyújtott Harrisnak. – Örülök, hogy megismertelek. Talán találkozunk még.
– Ezt én is remélem! – vigyorodott el Harris. – Rendes fickó vagy.
Ekkor egy kicsi terepjáró robogott be a tábor központjába. Egy szürke egyenruhás, széles vállú, izmos óriás ugrott ki belőle, hosszú pallossal a kezében. Arcvonásai, hosszú haja ismerős volt Leon számára.
– Bahat! – suttogta ösztönösen. – Nem, ez nem lehetséges!
Az óriás megtorpant, csak egy pillantást vetett Leonra, máris szélesen elvigyorodott.
– Elfogni! – mondta. – Marhák! Ez itt Leon Silver, akit mindenhol hajszolunk!
– Bahat! – makogta Leon.
– Nem! – nevetett az óriás android. – Baöt. Egyszer már mondtam neked, hogy én egy korábbi prototípus vagyok. Az ötös verzió.
Két katona megragadta Leont, és bekísérte egy nagy sátorba. Baöt hívására a tábornok hitetlenkedve jött oda.
– Maga Leon Silver?
Leon dacosan kihúzta magát.
– Igen, Bergson tábornok, én vagyok az, akit keresnek. Azonban nem hiszem, hogy segíthetek.
– Dehogynem! – vigyorgott Baöt. – Először is szépen elmondod, hogy került hozzád az Éj Köve. Elmeséled, mi történt az utatokon, amelyre indultatok.
– Jól van – mondta Leon. – Hosszú út volt az Éj Kövének helyéig. Végül eljutottunk arLiannonba, az Ősi Lelkek Nyugvóhelyére. Sámán meghalt; Choler denevére végzett vele. Bahat meghalt; Melan időzített bombája felrobbant a belsejében. Melan... illetve az, akit ti Melannak hittetek, szintén elpusztult; Choler cselvetésének áldozata lett. Melan nem más... mint az a kis majom, aki állandóan ott lógott a nyakában annak, akit ti Melannak hittetek...
– Folytasd! – mondta rezzenéstelenül az android. – Mi történt az igazi Melannal?
– Aztán eljutottam az Ősi Lelkek Nyugvóhelyére – folytatta bizonytalanul Leon. – Ott kiderült, hogy a mindenhatónak hitt Éj Köve nem egyéb, mint egy kicsiny varázsszer, mely arra jó, hogy viselőjét bármely csapdából kiszabadítsa, és elrepítse egy bizonyos helyre. Az egész Éj Köve körüli mizériát Sang eszelte ki, hogy ezzel csapdába csalja ellenségeit. Már-már sikerrel járt volna, ám az események úgy fordultak, hogy a marakodó félistenek sakkban tartották egymást. Ekkor érkezett Otoaak a bandájával. A három félisten bénultan állt; egyik sem engedett. Az Elfajzottak legyűrték őket. Én azt hittem, meghaltak. Csak később tudtam meg, hogy fogságba kerültek. Én... az Éj Köve segítségével el... elteleportáltam arra a bizonyos helyre. Aztán a sors úgy hozta, hogy vissza kellett térnem. Elrabolták tőlem Chloviát. Ki kell szabadítanom arMegadownból. Ha kell, átadom az Éj Kövét, de nekem...
– Nem – mondta Baöt. – Melant fogod kiszabadítani. – Leon tátott szájjal bámult a jelenlevőkre. Melan emberei mindannyian komoly, ünnepélyes arccal néztek rá: a szenvtelen Baöt, Bergson tábornok, egy rókaképű őrnagy, de még az a katona is, aki Leon karját fogta. Leon végre megtalálta a hangját.
– Szóval... egyedül én lennék képes legyőzni Otoaakot, és kiszabadítani Melant? Egyedül én használhatom az Éj Kövét?
– Úgy van! – vágta rá Baöt. – Melan kimondottan téged akar. Tud valami olyasmit rólad, amit még te magad sem. Nem vagy te olyan jelentéktelen figura, Leon Silver, mint amilyennek hiszed magad!
Leon érdeklődve meredt az androidra.
– Mit tudsz rólam?
– Mindent, amit Melan tudott.
Bergson tábornok megemelte a fejét. Kérdezni akart valamit.
Ekkor egyszerre rémítően sok minden történt. A sátor teteje fülsiketítő robajjal behasadt fölöttük. A Leon karját markoló katona feje hirtelen sziporkázó tűzijátékká robbant szét, a rókaképű őrnagy pedig eltűnt egy hasadékban, amely minden figyelmeztetés nélkül nyílt meg a lába alatt. Baöt képe meg sem rezzent. Fegyvere egyszerre csak a kezében termett, és villámgyors sorozatot küldött a katona elhanyatló teste mögé. Valami otromba és sötét dolog felvisított; fura színű vércsöppek szóródtak szerteszét.
Leonnak megijedni sem maradt ideje. A következő pillanatban acélos karmok ragadták meg a vállát, s gyomorkavaró lendülettel lódultak meg vele a kettészakadt sátorponyva tetőn keresztül az éjszakai égbolt felé. A régi, behegedt sebek felszakadtak a vállán; a fájdalomtól színes karikák táncoltak a szeme előtt.
Egy másodpercbe se telt, míg a látása kitisztult, de máris szédítő magasságban találta magát. Épp csak egy pillantást vethetett a főhadiszállásul szolgáló sátorra még, amint elmaradt alattuk. Harris gépfegyvere tüzet okádott egy Robin Hood-ruhás alakra, ám annak teste minden látható károsodás nélkül nyelte el a lövedékeket, s jobbjában kéken izzó karddal vagdalkozott. Hullottak a rárontó egyenruhások. A rókaképű őrnagy már eltűnt a frissen nyílt sírgödörben, s Bergson tábornok is belecsúszott. Kétségbeesetten kapaszkodott a hasadék szélébe; valami bentről mintha húzta volna lefelé! Baöt megfontoltan elhátrált mellőle, s rövid sorozatokkal pásztázta a sátor maradványait. Bergsont két odarohanó katona kirángatta. Aztán a jelenet eltűnt alóluk, s Leon fejében összecsapott a fegyverropogás és a szörnyű ordítozás kábító lármája. Valami odalenn zöldes fénnyel felrobbant; a füstfelhőben hatágú sátáncsillag körvonalai bontakoztak ki...
Choler! Choler harcosai rajtaütöttek a táboron, hogy megkaparintsák őt! És Balamud...
Leon egy pillantást vetett fölfelé a lobogó zöld lángok fényében, mert a karmok szorítása kényelmetlenül durva volt a vállán. Elakadt a lélegzete. Vaskos, háromujjú hüllőmancsok tartották a levegőben, s a csillogó pikkelyekkel borított has ívén túl vészjósló vörös szempár tekintett rá komoran az alvilági fényben.
Egy wyvern! Choler sárkányszörnyetegének karmai közé került!
Sötét árnyék suhant át rajtuk, s ahogy lefelé pislantott, egy másik cakkos szárnyú hüllőalak kontúrjait látta kirajzolódni a zöld lángok hátterében. Aztán még egyet. Szóval nemcsak egy van belőlük! A vállát markoló szörnyeteg éles ívben elkanyarodott, s ugyanakkor alattuk narancsszín torkolattüzet okádva felugatott egy légvédelmi löveg. A másik wyvern, amit az imént pillantott meg, szörnyű rikoltással lángokba borult, és zuhanni kezdett.
Én élve kellek nekik, gondolta torkában dobogó szívvel. A wyvern, hogy a légelhárító ágyúk össztüzét elkerülje, nyaktörő tempóban száguldott a tábor középpontja felé. Terepszínű egyenruhás katonák ugrottak alattuk védőállásaikba a homokzsákok mögé. Leon szerette volna remélni, hogy mindegyikük tudja: az egész hercehurca őérte folyik, ezért neki sértetlennek kell maradnia.
A wyvernre valóban nem lőttek. Leon azonban valahol messze elöl látni vélt kikapaszkodni az egyik sánc mögül egy ezüst overallos alakot, aki Baötre emlékeztette. A hangyányi figura egy használaton kívül álló tábori reflektorhoz rohant a nyüzsgő katonák között, fölfelé billentette, és várt, míg a közelébe érnek. Aztán bekapcsolta a világítást.
Leon szeme előtt három-négy szupernova villant fel. Sikoltva kapta arca elé a kezét, s kiáltását bömbölve visszhangozta a hatalmas wyvern. Leon szemét vér futotta el, de a gyomrát összerántó görcsből látás nélkül is tudta, hogy zuhannak.
A rúgkapáló wyvern bukfencet vetett a levegőben, Leon került felülre. Épp idejében, mert egy másodpercre rá a becsapódás pokoli ereje még így is kis híján ripityára törte minden porcikáját. Kábultan, magatehetetlenül feküdt a vonagló szörnyetegen, könnyező szeme előtt színes fénypászmák ropták táncukat.
Golyószóró kerepelt valahol a közvetlen közelben, rikoltások, ordítások, sikolyok hallatszottak, egy láthatatlan valaki hörögve elzuhant. Aztán nagyon csúnya, nedves zajok következtek, mintha egy átázott gyapotbálát szaggatnának szét markológéppel. Meleg folyadék fröcskölt Leonra. Ekkor újabb, leírhatatlan üvöltés harsant, perzselő lángok csaptak fel a közelben, és a félig eszméletlen Leont valami a magasba rántotta. Hideg fém tépte föl bőrzekéjét, aztán hasmánt rálökték egy nyálkás, pikkelyes felületre, ami alatt mintha roppant izmok mozogtak volna pattanásig feszülve.
Csak lassan tért vissza a látása. Az iszonyatos ricsaj elmaradt mögöttük, csak a szél fütyült a füle mellett. Hunyorogva meredt lefelé az elsuhanó éjféli tájra. Iszonyú szédülés fogta el.
Fokozatosan ébredt tudatára környezetének. Egy wyvern nyakán feküdt keresztbe vetve. A bestia különösen nagy és erős volt, s olyan sebességgel szelte a levegőt, hogy Leonnak hányingere támadt tőle. Ezenkívül ennek a wyvernnek – ellentétben az előzővel – lovas is ült a hátán, mert Leon érezte, hogy egy vaskos mancs markolja a derékszíját, nehogy véletlenül lecsússzon.
Kicsit félrefordította fejét, és egy oszlopszerű, szőrös comb imbolygott a látóterébe. Körülbelül olyan vastag lehetett, mint az ő dereka. Alul cserzetlen bőrből összerótt, vasalt csizmában folytatódott, amelynek orrából hatalmas acéltüske meredt elő. A csizma szilárdan állt a wyvernnyereg kengyelében, és legfeljebb ha fél méterre volt Leon arcától. Leon nem mert feljebb nézni! Az arc nélküli lovas brutális, hörrenésre emlékeztető hangot adott ki, és a wyvern teste megfeszült. A szárnycsapkodás abbamaradt; siklórepülésben suhantak tovább, ráncokkal barázdált, meredek szirtfalak villantak el mellettük a sötétben. Leonnak az az érzése támadt, alacsonyabbra ereszkedtek... talán, hogy elrejtőzzenek valami elől? Újra elfordította a fejét, ezúttal a másik irányba, amerre haladtak.
Egy darabig semmit sem látott, csak a wyvern hosszú, kígyózó nyakát, meg a szűk kanyon falait, amelyben repültek.
Aztán felbődült egy motor, rotorok verték a levegőt fülsiketítő robajjal, s egy sziklahasadékból terepszínű harci helikopter emelkedett ki, oldalán a Technokrata jelével.
A wyvernlovas marka abban a pillanatban megszorult a gyeplőn; Leon látta, amint a sárkányfajzat szája szélét a zablánál vér futja el. Csakhogy a szörnyeteg siklórepülésben haladt, s nem tudott idejében a magasba húzni. Roppant szárnya izomszakasztó erőfeszítéssel emelkedett-süllyedt, de a helikopter alulról felfelé haladtában elsuhant előtte, s a fedélzeti nyílásból vérvörös torkolattűz lobbant.
Akárki volt a lövész, pokolian jól tudott célozni. Leon hallotta, amint a wyvernlovas reszelősen hörögve felordít, s érezte, ahogy az irdatlan test előbb összerándul, majd hátrahanyatlik és elernyed mögötte. A sorozat gyakorlatilag kettéfűrészelte, de nem zuhant ki a nyeregből; valószínűleg oda volt szíjazva. Egy hatalmas, horgas, kékacél lándzsa hullott pörögve a szurdok mélyére. Leon kétségbeesetten kapaszkodott a wyvern csúszós pikkelyeibe.
A bestiát úgy tűnt, megzavarta gazdája váratlan eleste. Nem folytatta a megkezdett manővert, ugyanabban a magasságban suhant tovább, egyenesen előre, s idegesen billegtette a szárnya hegyét. Melan pilótája nem habozott kihasználni az alkalmat. A helikopter megismételte az előbbi manővert; villámgyors lendülettel ferdén elhúzott a wyvern orra előtt, s a fedélzeti gépfegyver kattogva tüzet nyitott – ezúttal a sárkányfajzat vörösen parázsló szemére.
Csakhogy a wyvern okosabb ellenfél volt, mint hitték.
Nyaka a lecsapó kobra fürgeségével villant félre a lővonalból; néhány kósza lövedék roppanó zajjal szakította be a vállán a pikkelyeket, de komoly baja nem esett. S épp abban a pillanatban, mikor a tehetetlenségi erőtől hajtott helikopter odasodródott eléje, eltátotta roppant állkapcsát, és...
Leon elvakultan, megperzselt képpel kapta hátra fejét a narancsszín tűzözön elől, amely vulkánként tört elő a fenevad irdatlan pofájából. A helikopter pilótájának villámgyors reflexei lehettek; mire a wyvern tűzsugara berobbantotta a benzintankokat, ő már messze a szurdokfalak fölött járt a katapultszékben. Társainak viszont nem volt ilyen szerencséje. A helikopter szemkápráztató, sokszínű tűzijátékkal robbant darabjaira; a lángok bömbölése és a fémcsikorgás elnyomta a borzalmas halálordításokat. A wyvern nyaktörő manőverrel kerülte ki a szerteszét záporozó roncsokat, közben sérült válla miatt majdnem nekicsapódott a kanyon falának. Leon halálra váltan kapaszkodott.
A sárkányszörny baljósan sziszegve stabilizálta röptét. Szájából és orrlyukaiból füst gomolygott. A vörös szempár rosszindulatú izzással villant ide-oda, aztán megállapodott a katapult alig kivehető fémes csillogásán a magasban. A roppant szárnyak megemelkedtek.
Leon persze tudta, hogy alapjában véve mindegy, a két vetélkedő hatalom közül melyik keríti kézre, mégsem bírta elnyomni magában az őszinte szánakozást, amit a szerencsétlen pilóta iránt érzett. Egyedül, fegyvertelenül, egyetlen darab szegényes vászonnal, hogy lefékezze szörnyű zuhanását, semmi esélye nincs a gyilkos wyvernnel szemben.
Ekkor azonban egy pillanatra leesett az álla. A katapult fölött ugyanis nem színes ejtőernyő nyílt ki, mint az várható lett volna, hanem szürke kondenzcsík jelent meg a faránál, és a pilóta elszánt magabiztossággal megindult vele – a wyvern felé!
A bestia kihívóan odabömbölt a törékeny alkalmatosságnak, amely eltörpült mellette, akár a szirti sas körül lábatlankodó darázs. Ekkor azonban koncentrált, rubinszínben izzó fénysugarak szisszentek feléje az éjszakában, s az egyik sistergő zajjal fúrta át szárnya érzékeny bőrhártyáját. A darázsnak fullánkja is volt.
A wyvern fájdalmasat rikoltott, s egy pillanatra egyensúlyát vesztve ingott meg a levegőben. Leon ujjairól roppanva hasadt le két köröm, és fejjel lefelé csúszni kezdett. Kétségbeesetten kapott valami fogódzó után; ép baljával rátalált a halott wyvernlovas derékövére, és elkeseredett erőfeszítéssel ülő helyzetbe húzta magát.
A szurdok fenekén égő helikopterroncs alvilági fényében egy vérbe borult arcba meredt. A lelőtt wyvernlovas csapott, busa homlokán vaskos kosszarvak ékeskedtek, s a gorillaszerű állkapocsból fölmeredő vadkanagyarak a brutálisan kiugró pofacsontokig értek.
Ez már túl sok volt Leonnak. Egy kába pillanatig tágra nyílt szemmel meredt a lidércnyomásos pofába, aztán elájult.
Leon elméje hosszasan lebegett az eszmélés küszöbén. Először annak ébredt tudatára, hogy köves felületen fekszik valami kellemetlen szagú tócsában, és a hátát fájdalmasan nyomja egy kiszögellés. Aztán tudatosult benne, hogy rettenetesen fázik, bal oldala pedig furán bizsereg.
Kinyitotta a szemét. A virradat fénye szúrós kardokkal támadta retináit. Pislogva igyekezett fókuszálni tekintetét.
Kavicsos sziklapárkányon feküdt, félig ülő helyzetben, háttal a wyvern roppant dögének támaszkodva. A kiszögellés egy szörnyű lőtt seb feltépett pereme volt, a rossz szagú tócsa pedig egy hatalmas pocsolya alvadt sárkányvér. Leon tetőtől talpig be volt fröcskölve vele.
Egészében véve, bár mindene sajgott, sértetlennek tűnt, ha azt a különös bizsergést nem számítjuk. óvatosan, kissé félve sandított le a bal oldalára. Majd elakadt a lélegzete a megdöbbenéstől.
A bekecse zsebei körül seregnyi lilliputi emberke szorgoskodott, fel-alá mászkálva rajta. Arasznyiak ha lehettek: rikító színű, kockás apródruhát és miniatűr csörgősipkákat viseltek. Nevetséges játékkardokkal voltak felfegyverkezve, és fintorogtak, miközben át kellett gázolniuk a sárkányvéren. Sipító, csicsergő hangon társalogtak egymással.
Leon kába aggyal nézte, amint Melan halott katonájától származó zsebszámológépe négy pöttöm fickó hátán eltűnik egy egérlyukra emlékeztető odúban. Egy másik emberke a fésűjét igyekezett a vállára vetni, míg két további derékszíjának griffmintás rézcsatjával bajlódott.
– Igen – jegyezte meg egy kellemes bariton –, ez már a Káosz földje.
Leon felnézett. Néhány lépésnyire tőle ismerős alak állt tarka erdőjáró ruhában; vörös fürtjeivel hanyagul játszadozott a hajnali szél. Keskeny álla volt, hosszú, hegyes orra és csúcsos füle. Barátságosan mosolygott, ám a szájából kivillanó hófehér, fűrészes cápafogsor nem igazán járult hozzá a kedvező összhatáshoz.
KwYeor volt az, Choler xinafja!
Leon elsápadt, és reszketve megpróbált arrébb araszolni. A csörgősipkás kis fickók méltatlankodva csicseregtek. KwYeor rájuk vetette álmatag tekintetét, aztán kunkori orrú cipőjével beletaposott közülük kettőt a vértócsába. A többiek magas hangon visítozva menekültek odújukba.
KwYeor ismét Leonra nézett, s lábával megérintette a sárkány tetemét.
– A wyvernek faja alighanem kihalásra ítéltetett Cherubionban – mondta komoran. – A világ egyetlen wyvernkirálynője fekszik itt... Marv Fletch ölte meg. Melan legjobb embere. Veszett egy fickó volt. Alig hiszem, hogy találnának még egy olyan tisztet a légierő élére, mint ő. Ami azt illeti, nincs is rá túlzott szükségük. Ez volt az utolsó helikopterük.
Leon nagyot nyelt, és igyekezett megacélozni magát.
– A vetélkedés eldőlt hát. – Határozott hangon akart megszólalni, ám száján csak rekedt károgás jött ki. Gondolom, most csatlakoznom kell hozzád Choler kiszabadítására. – KwYeor mélykék szemében harag lobbant. Törékenynek tűnő kezének egyetlen mozdulatával talpra rántotta Leont. Szorítása hihetetlenül erős volt.
– Te mocskos kis féreg! – sziszegte. – Nem akarod elárulni, hogyan lehet kiszabadítani a magisztert? A Fekete Anya megjövendölte, hogy te ismered a módját. De ne hidd, hogy zsarolhatsz vele! Ki fogom szedni az agyadból a titkot... az utolsó morzsáig!
– Az Éj Köve az! – nyöszörögte Leon nyomorultul. – Odaadom...
Aztán úgy érezte, hogy a feje atomjaira hullik szét. Ordított. Idegpályái lángokban álltak. A kín fortyogó lávaként égette minden porcikáját; olyan érzése támadt, mintha egész teste egyetlen óriási köröm volna, amit krétás iskolatáblán húznak végig csikorogva.
Összeesett. Kínlódva vonaglott a földön, minden egyes lélegzetvétel gyötrelmes szenvedés volt neki.
KwYeor ott állt fölötte, mélykék szeméből maró gúny tüzelt, s égetett mint a tűz.
És ekkor Leonban megpattant valami!
Először csak úgy érezte, mintha hűs hullámok terjednének szét valahonnan a tarkójából kioltva a fájdalom lángját, csillapítva az esztelen rettegés érzését. Aztán a hullámok melegre váltottak; nem kínzón forróra, hanem magabiztos, erőteljes melegre, amely lüktetve járta át az ereit, új energiával töltötte el meggyötört testét. A félelem eltűnt, s mint valami világmély kút fenekéről, tört fel a helyébe valami más érzés: a gyűlölet...
Vicsorogva egyenesedett föl Leon Silver, tetőtől talpig sárkányvérrel borítva; alakját élénkzöld energia villogta körül sisteregve. A fenyegető mozdulat, amellyel ellenfelére emelte kezét, ösztönös volt, csaknem öntudatlan; a különös szavakat sem értette, melyek mély basszus hangon szakadtak föl az ajkáról. KwYeor mélykék szemében hirtelen ébredt félelem villant. Az erő élénkzöld hullámokban lüktetve áramlott ki Leon kezéből, s könyörtelen energiasugár fonódott KwYeor nyakára. Leon érezte, hogy támadása csekély ellenállásba ütközik, de aztán az ereje ellen emelt mentális pajzs egy csapásra szerterobbant.
– Pusztulj hát! – dörögte Leon; és ha igazán magánál lett volna, halálra rémül a saját hangjától.
KwYeor térdre roskadt. Vadul gesztikulált, valamit motyogott, s kezéből kék energiasugár lövellt ellenfele felé. Leon azonban szabad baljával gyors mozdulatot tett, és izzó energiaháló materializálódott körülötte, amin sisteregve fröccsent szét a xinaf támadása. A következő pillanatban a zöld fénysugáron újabb impulzus futott végig elsöprő erővel, mint valami szökőár, s KwYeor fuldokolva terült el a sziklán.
– Gan'yara! – zihálta. – Boszorkányanya! Segíts!... Leon oldala mellett egy másik lény alakja kezdett formálódni, egy olyan lényé, akiben tapinthatóan fortyogott a hatalom, akárcsak KwYeorban – vagy ŐBENNE. Igazság szerint meg kellett volna rémülnie, ám a testében pezsgő energia nem hagyott teret ilyesminek. Félfordulatot tett a wyvern döge felé, s míg jobbjával irgalom nélkül szorongatta tovább a xinafot, szabad kezét a roppant tetemen alakot öltő ködgomolyra emelte. Szeme szilaj örömmel parázslott az új kihívás, az új ellenfél láttán.
A ködgomolyból telt nőalak bontakozott ki: magas, gyönyörű asszony, hollófekete hajkoronával, hófehér lepelben.
– Fekete Anya! – nyögte KwYeor. – Segíts! – Leon Silver kivicsorította a fogát, szeme zöld lángot vetett. A nő egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Egy másodpercig mintha mérlegelt volna, aztán üres tenyerét mutatta Leon felé, s tekintete megpihent a földön fetrengő xinafon.
– Ostoba voltál, KwYeor – mondta érdes basszushangon. – Épp ideje, hogy nálad érdemesebbek lépjenek a helyedbe!
Ezzel eltűnt, csak egy egyre halványuló sátáncsillag fénylett még egy darabig a wyvern tetemén, ahol állt.
Leon csalódott haraggal fordult vissza egyetlen megmaradt ellenfeléhez. Arcát rémítő vicsorba torzította az indulat, szeme szikrákat szórt, a haján Szent Elmo tüze táncolt. A zöld fénysugár hirtelen sziporkázva lobot vetett. KwYeor felsikoltott, összerándult, és nem mozdult többé.
Az élénkzöld energia lassan szertefoszlott a levegőben. Leon csak állt a párkányon, bután bámult saját kezére, és hagyta, hogy a hajnali szél vadul cibálja szakadozott bőrbekecsét.
Rettentően kimerült volt, alig bírt megállni a lábán. Úgy érezte, mintha egy vashámor kohója hunyt volna ki a kebelében. Fölemelte tekintetét, és hitetlenkedve meredt a holttestre a csizmája előtt. KwYeor arca lilára színeződött, füléből, orrából és szája sarkából vér szivárgott.
Csak most kezdett derengeni neki, mit is művelt. Szellempárbajban végzett a feketemágus xinafjával, a Boszorkányanya pedig megfutamodott előle! És az az energiaháló, amivel kivédte KwYeor támadását, gyanúsan emlékeztetett arra, amit Godefroy szokott maga köré szőni...
S ha ő ilyen roppant mentális energia birtokában van, az jelent valamit! De hogy nem tudott róla ezidáig? Egyszer már rátámadt KwYeor a mentális erejével, és majdnem szétégette az agyát. Akkor képtelen volt ellenállni. Most viszont igen. De hogyan?
Elképedéséből csicsergő hangok zökkentették ki. Lenézett maga elé. A tarka ruhás kis fickók előbújtak az odújukból, és buzgón nekiláttak kizsebelni KwYeort. Hárman azonban odaóvakodtak eléje, és rendkívül tisztelettudóan levették csörgősipkájukat. Leon letérdelt, hogy jobban lássa őket.
A legterebélyesebb emberke csivitelő díszbeszédbe kezdett, amiből Leon ugyan egy szót sem értett, a szónokot azonban ez szemmel láthatólag nem zavarta. Mondandóját széles taglejtésekkel kísérte: előbb KwYeorra mutatott, aztán két társának összetiport holttestére az időközben kérgesre száradt vértócsában, megint a halott xinafra, majd Leonra, s legvégül arra az aranyszínben csillogó tárgyra, amit kísérői vonszoltak magukkal. Azok lerakták a tárgyat Leon elé, majd mindhárman meghajoltak, fejükbe nyomták csörgősipkájukat, s kimért méltósággal elsiettek, nehogy kimaradjanak KwYeor zsebeinek kiforgatásából.
Leon értetlenül vette föl az ajándékot. Egy arany ANKH-kereszt volt az, amelynek felső szára hurkot formázott. Roppantul réginek tűnt, és kétségkívül értékes lehetett. Leon vállat vont, és zsebrevágta. Aztán fölállt, hogy körülnézzen.
A sziklapárkány egy kiterjedt, széles ívű hegyvonulat belső szegélyén helyezkedett el, amely hatalmas, zöldellő völgykatlant ölelt körül. A völgy valahogy furcsának tűnt Leonnak, bár nem tudta volna megmondani, miért. A közepén egy kisebb magaslaton fekete várkastély emelkedett némán, fenyegetően. Komor bazaltbástyáin nyoma sem látszott mozgásnak, s a csönd, amely sötét fellegként ülte meg, valahogy nem volt természetes.
Ez a hely valóban nem lehetett más, mint arMegadown.
A sziklapárkányról keskeny, köves ösvény vezetett le a völgybe. Leon, az eseményektől kissé még kábán, lassú léptekkel megindult rajta.
Ami történt, szörnyű sokkot okozott neki. Még sohasem ölt embert, különösen nem egy félisteni lény nagyhatalmú bizalmasát. Azonkívül pedig a mód, ahogy ezt megtette... Régi énje egyszerre csak szertefoszlott, eltűnt, ő pedig másodpercek leforgása alatt átalakult, mintha valaki más költözött volna a testébe, egy könyörtelen, magabiztos hatalom. Talán valaki megszállta? A három félistenen kívül, akik fogságban senyvedtek, csak Otoaakról és Myor Thurgosról tudott volna ilyesmit feltételezni, azt meg el nem bírta képzelni, hogy nekik mi okuk lenne segíteni rajta. Csak nem Kevanaar karja nyúlt vissza hozzá a végtelen űr mélységein keresztül?
Vagy... lehetséges, hogy ez az erő mindvégig benne szunnyadt valahol, és az életveszély érzése váltotta ki ébredését?
Akárhogy is legyen, ez lényegesen megkönnyítette küldetését. A várkastély elég komornak tűnt ugyan odalent, ám korántsem annyira, mint a rettenetes Monarakh, és aki győztesen került ki a Choler két tanítványával vívott küzdelemből, annak igazán nem jelenthet különösebb nehézséget. Ront, az egyszarvúkat és Godefroyt persze elveszítette; ki tudja, mi történt velük Melan lángokban álló táborában, élnek-e még egyáltalán. De Leon, most először, mióta Cherubionban időzött, nem rémült meg a kilátástól, hogy egyedül marad. Széles vigyorra húzta a száját. Hát, igen, neki nincs mitől félnie...
– Hahó, Leon! Leon Silver!
Csodálkozva nézett fel. Míg tűnődött, jókora utat tett meg lefelé; az ösvény most vízmosásokkal szabdalt, hatalmas lejtőn kanyargott. Egy szurdoknyílásban bal felől szürke-zöld ruhába öltözött nyúlánk alakot pillantott meg, hatalmas íjjal a hátán.
– Volodyan! – kiáltotta meglepett örömmel. – Téged meg mi szél hozott erre, cimbora?
A Vándor gyors léptekkel elindult feléje; ahogy közelebb ért, látni lehetett, hogy ajkán a megszokott, ferde félmosoly játszik.
– Keorathban sokan aggódtak miattad. Minden felbolydult a távozásod óta. A mágus és a technokrata maradék erői rettenetes csatákat vívtak az Elfajzott Néppel, féltünk, hogy belekeveredsz, és valami bajod esik. Így hát elhatároztam, hogy utánad jövök segíteni.
– Kedves tőled – mondta Leon kissé gőgösen, és kezet nyújtott. – De nem kell féltened. Tudok én vigyázni magamra!
Volodyan egykedvűen vállat vont, és torkon ragadta a meglepetten felhördülő Leont.
– Nocsak! – mondta a Vándor félmosollyal. Az ujjai szorítása olyan volt, akár egy acélsatu. Leon fuldokolva, lélegzet után kapkodva csalapált maga körül. A mutáns színtelen szeme egykedvűen tekintett az övébe. Leon kétségbeesetten próbálta bevetni új mentális hatalmát, de rájött, hogy a szellemi koncentrációt igen komolyan akadályozni tudja, ha az embert egy megtermett bulldog erejével és makacsságával fojtogatják. Fegyver persze nem volt nála; Melan táborában mindent elvettek tőle, és KwYeor halála után túl nagy magabiztosság töltötte el újonnan szerzett mentális képességei iránt, semhogy magához vette volna a halott xinaf fénylő varázskardját. Most csak ököllel tudta csépelni elkeseredetten ellenfele bordáit. Azok viszont egyszerűen engedtek a nyomásnak, mintha gumiból lettek volna, s ez a legkevésbé sem zavarta Volodyant. Leon fuldokolva küszködött egy korty levegőért; szeme előtt szivárványkarikák lebegtek, a világ kezdett elmosódni körülötte...
Reccsenő zaj hallatszott. Volodyan teste összerándult. A szorítás Leon nyakán hirtelen meglazult. A mutáns csodálkozó, bamba képpel meredt áldozatára, s a szájából kiálló vaskos nyílvesszőhegy mögül bugyogva sűrű, fekete vér dőlt. Aztán lehanyatlott. Leon kivörösödött torkát masszírozta, és félkönyékre támaszkodva, zihálva szedte az éltető levegőt.
Ismerős füttyögés hallatszott. Egy kőszikla mögül Ron jelent meg, kezében Opatiiki számszeríjával. A nyakában Godefroy ült, sárgán izzó energiahálója mindkettőjüket bevonta. Az eszkimó ifjú bíztatóan vigyorgott Leonra, és megrázta a számszeríjat.
– Volt jó lövés – jelentette ki büszkén. – Eddig még csak kétszer próbál. Mindkétszer menni mellé. De csak kicsit.
– Ron – hörögte Leon. – Hogy kerültök ide?
– Volt nagy tűzijáték, őrök szaladni el. Ron lát Leon bátran harcol, hatalmába kerít nagy zöld dögöt. Tarka ruhások lelő zöld dög. Leon azonban szerez másik zöld dögöt, hogy elrepüljön vele.
Leon gyanakodva pislogott a kölyökre. Ez most gúnyolódik, vagy komolyan gondolja?
– Ron nyakába vesz Aszalt Hal, és elindul megkeresni szarvas lovakat. Aszalt Hal mond, erre jöttek. Megkerestük nyílpuskát. Ron lelőtte Ronda Fickót.
Leon a nyakát dörzsölve tápászkodott fel.
– Miért támadt rám Volodyan? Én azt...
Pillantása a hullára tévedt, és elakadt a szava. Nem a Vándor teste hevert a földön. Egy vézna, szőrtelen fickó terült el előttük nyílvesszőtől átfúrt fejjel. Bőre mészfehér volt, petyhüdt tagjai leginkább nyersgumira emlékeztették Leont. A képéből nem sok maradt, de az is elég undorítónak tűnt ferde szemével, alacsony homlokával, lefittyedt ajkával. Csak egy bőr ágyékkötőt viselt.
– Ez nem Csúcsos Fül – magyarázta Ron, teljesen fölöslegesen.
– Alakváltó! – szisszent föl Leon, s összevonta szemöldökét. – Mostantól alaposan résen kell lennünk. Ha idejében felismerjük őket, nem árthatnak nekünk. – Lapos pillantást vetett Ronra. – Ezentúl használni fogom titkos hatalmamat. Rettentő veszélyes ugyan, de a helyzetünk kritikussá vált.
– Titkos hatalom? – ámuldozott a fiú. Leon ünnepélyes arccal bólintott.
– Nézd! – mondta, és koncentrált.
Egy darabig semmi sem történt, aztán zöld hab verte ki a szája szélét, színes lidércfények kezdtek táncolni a hajában, és szeme összevissza cikázott, arca rettenetes grimaszokra torzult. Végül felhagyott a próbálkozással.
Godefroy trillázva füttyögni kezdett, Ron pedig elvigyorodott.
– Van nagyon hatásos – jegyezte meg. – Ettől az ábrázattól még nagy zöld dögök is szaladni el.
Leon letörölte magáról a nyálas habot, miközben arca körülbelül ugyanolyan zöldesre vált. Úgy látszik, újonnan fölfedezett mentális képességeinek jót tenne még egy kis tréning.
– Induljunk! – mondta határozottan.
Godefroy, továbbra is harsányan füttyögve, kikapcsolta védelmező energiahálóját, s fürkész szemmel körülnézett. Aztán megkopogtatta Ron vállát, és jobbra mutatott, egy sziklás vízmosásra, amely nem igazán látszott könnyen járhatónak. Az eszkimó habozás nélkül nekieredt.
Leon maga elé képzelte, amint Godefroy Keorath valamennyi telepatikus mutánsának szétsugározza az előbbi jelenetet, és sietve követte őket. Frissen szerzett önbizalmán mutatkozni kezdtek az első repedések.
Az út nem bizonyult annyira nehéznek, mint Leon kezdetben hitte. Godefroy éber szemmel figyelt, s halk füttyökkel, apró kézmozdulatokkal irányította Ront, aki fürgén és frissen lépkedett. Ami Leont illeti, ő többnyire öt-hat méterrel lemaradva botladozott mögöttük; fázott, éhes volt és szakadt róla a veríték. Ennek ellenére nagyon ügyelt rá, hogy pontosan Ron nyomában haladjon; eszébe jutottak az igazi Volodyan figyelmeztetései...
A kavicsos vízmosásban leereszkedtek a völgykatlanba, ahol kilencven fokos fordulatot tettek, és vagy fél óráig masíroztak úgy, hogy közben egy mákszemnyivel sem kerültek közelebb arMegadown várának komor árnyékához. Utána egy sekély csermelyhez értek, s Godefroy ellentmondást nem tűrően beleparancsolta őket. Hosszú gázolás következett folyásirányban; a víz rettenetesen hideg volt, Leonnak vacogott a foga, pedig a napkorong izzasztó hevű sugarakat záporoztatott a hátára. Hogy miért kellett a patakban haladniuk, arra is fény derült. A part menti feketészöld növények bűzlő füstfelhőket eregettek feléjük, s Leon egyetlen szippantástól fuldokolni kezdett. A piros és sárga szirmú, kecses virágfejekből pedig apró tűk pattantak ki, és záporoztak feléjük; de nem érték el őket. S ez volt a szerencséjük, mert egy alkalommal Leon látta, hogy egy ilyen tű egy menyét formájú állat nyakába fúródik, s a szőrös kis lény azon nyomban szörnyű sivítással, görcsökben rángatózva terül el a füvön. A föld alól csápok bújtak elő, és a gyilkos virághoz vonszolták az áldozatot. Leon most már örült, hogy nem a növények közt haladnak, mert még a kékes lombú fák is feléjük nyújtogatták göcsörtös ágaikat, alig tudtak kitérni előlük.
– Micsoda elátkozott vidék! – sóhajtott Leon. – Az ott elöl meg rothadó mocsár?
A patak egy mesterséges tóba torkollott, amelyből csatorna vezetett a várat körülvevő vizesárokhoz. Godefroy utasítására azonban félúton kimásztak belőle. Szelídnek tűnő, pipacsos rét következett. Egy ízben bal felől színpompás pillangóraj röppent fel a fűből; Godefroy azonnal megállította Ront, és energiahálót vont maguk köré. Leon homlokát ráncolva meredt a pillangókra, ám azok játszi könnyedséggel kergetőztek a virágok fölött, és semmi jelét nem adták, hogy mások lennének, mint aminek látszanak. Leonban azonban csöppnyi kétség sem volt veszedelmes voltukról. Az eszkimó nyakában lovagló óriáscsecsemő egy idő múlva megnyugodott, és mutatta, hogy indulhatnak.
A vár lassan kezdte árnyékába vonni őket, s közelről még fenyegetőbbnek tűnt, mint a sziklafalról nézve. Komor, fekete bazalttornyok magasodtak tiltóan a különös csöndben; a balusztrádák és bástyafalak bonyolult kavalkádja felett félelem bűze fertőzte a levegőt. Leon csontjaiban érezte a hely emberidegen auráját, és megborzongott.
A bejutás nem tűnt annyira nehéznek, mint tartott tőle. A vasalt felvonóhíd le volt eresztve, a sötét boltozat mélyén roppant torok gyanánt ásított a nyitott kapu. Ez viszont mintha arra utalt volna, hogy várják őket; Leon fürkész pillantást vetett társaira, és az a benyomása támadt, hogy még Godefroy is elbizonytalanodott.
Ott álltak mind a hárman kábán, szinte bénultan a felvonóhíd pallója előtt. Leonnak eszébe jutott Chlovia mosolya...
– Hát akkor... – köszörülte meg a torkát, és egy elszánt lépést tett előre. Ron követte.
A kapuboltozat elnyelte őket. Amikor kibukkantak a belső udvarba, mintha még a napsugarak is mások, fenyegetőbbek lettek volna. A gyilokjárókról porfir vízköpők vicsorogtak le rájuk. Körös-körül különféle épületek emelkedtek, de Leon szeme – maga se tudta, miért, csak az egyikre szegeződött. A nagy öregtoronyra, amelynek a kapuja szintén nyitva volt.
Felsietett a fekete márványlépcsőn, és bekukkantott az egyiptomi sötétségbe.
– Pusztulj, fattyú! – hörögte egy hang, és elmosódott ezüstfehéren megvillant valami az orra előtt: egy feléje tartó kardpenge. Felkiáltott, behunyta a szemét, és...
A kard sisteregve olvadt szét a Leon körül keletkező energiaburkon. Leon úgy érezte, mintha forró, fűszeres bor áradna végig lüktetve erein. Kinyitotta a szemét, s az zöldes lángot vetett.
A kard gazdája, egy nagydarab férfi, tetőtől talpig fekete lemezpáncélban, riadtan hőkölt vissza előle. Leon most már látta a többieket is. A folyosónyílásokból, az ajtók mögül özönlöttek: zömök, tagbaszakadt harcosok sötét vértezetben, villogó pengékkel. A Káosz népe:
Myor Thurgos csatlósai.
Leon körül ott villódzott a zöldes mentális burok, mely védte. A veszedelem váltotta ki belőle ezt a védelmet. Most kevésbé zavarta meg az érzékeit, nem csinált belőle más személyiséget, mint az első alkalommal. Elszántan nézett a fekete sisakrostélyokra, aztán megindult a terem hátulja felé, ahonnan csigalépcső kanyargott a torony felsőbb régióiba.
A lovagok dühödten rontottak neki. Leon csak zöldes fénnyel bevont karját emelte fel védekezésképpen, és kardok olvadtak szét energiapáncélján. Voltak, amelyek csak szikrát szórva lepattantak védőburkáról, ezek mágikus pengék lehettek. Ártani azonban egy sem tudott neki. A harcosok megpróbáltak elébe tömörülni, hogy testükkel zárják el a lépcsőhöz vezető utat, de az energiaháló érintésére a vértezetük zölden felizzott, és ordítva menekültek. Leon lekapott egy kardot a falról, és úgy vágott utat köztük, mint valami gyorscirkáló, s nyomdokvizében ott haladt Ron és Godefroy, citromsárga védőburokban.
Egy hatalmas fickó vetette magát rájuk a lépcsőről, kezében kétélű csatabárddal. Godefroy ujjai hegyéből sötétzöld sugarak lövelltek elő, és elektromos sercegéssel körülvillogták a támadót. Az egy pillanatig üvöltve lógott a levegőben, aztán egyszerűen eltűnt, csak az árnyéka maradt ott a kőbe égve. Leon gondolkodás nélkül felviharzott a lépcsőn.
Félhomályos teremben találta magát, gumitestű albínóalakok vették körül. Alakváltók. Egyikük viperává alakult, a bokája köré tekeredett, és átkígyózott az energiaháló vonalai között. Leon lecsapott rá a kardjával, s sikerült lenyesnie a szív alakú fejet. Aztán egy másik alakváltó termett előtte, szeme láttára öltött kétméteres, hüllőszerű ősszörny alakot. Leon előrelódult, védőburka sziszegve feszült neki valaminek, és a fenevad bömbölve hátrált. Megperzselt pikkelyek szaga terjengett a levegőben. Oldalt egy újabb üres tekintetű, fehér arc bukkant föl; Leon kifelé szúrt, az energiaháló egyik szemén keresztül. Az arc vérbe borult, és eltűnt. Valahol zöld lángok lobbantak heves intenzitással, fényük egy másodpercre szörnyeteg árnyékokat rajzolt a falra, amint az alakváltók lassan közrefogták őket. Leon mintha meglátott volna egy ajtót a pillanatnyi fényben, és elkeseredetten vagdalkozva megindult feléje. Hallotta maga mögött Ron számszeríjának kattanását. Egy roppant árnyalak derengett föl mellette, és lesújtott rá valami otromba szerszámmal, ami ugyan olvadt fémcseppekké robbant széjjel, de az energiaháló recsegni-ropogni kezdett a szörnyű csapás alatt. Leon az árnyalak felé vágott a karddal, meglátta maga előtt az ajtót, ösztönösen feltépte, és bebotlott a mögötte ásító tökéletes sötétségbe. Csak energiaburkának zöldes fénye világított, de az nem adott nagy fényt. Falakra sehol sem esett a gyér világ; jókora terembe kerülhettek. Zihálva megállt, és hátranézett. A nyitott ajtón Ron bukott be, nyakában az ernyedten lógó Godefroyjal. Az alakváltók nem üldözték őket. A mutáns abban a pillanatban megszüntette a védőhálót, amint túljutottak a küszöbön, és kis híján leesett a térdre hulló fiú hátáról. Az elmúlt percek eseményei nagyon sokat kivehettek belőle.
Leon maga is érezte, hogy nehezére esik már fenntartani az energiaburkot. Az alakváltók nem jöttek utánuk, úgyhogy ő is hagyta lassan kihunyni. Ron hátrakukkantott.
– Sápadtarcúak nem követ minket. Miért nem? – A választ azonban nem Leon adta meg, hanem a sötétből felharsanó hideg, gúnyos kacaj. Két kéz ragadta meg hátulról Leont, és úgy vágta a falhoz, mint valami macskakölyköt. A kard csörrenve hullott a földre.
Leon felordított fájdalmában; úgy érezte, minden csontja ripityára tört. Felnézett, s egy vörös szempárt látott parázslani azon a helyen, ahol az előbb még ő állt. Ron rémült nyikkanással kapott a számszeríjhoz, ám a semmiből egy csontfehér kéz bukkant elő, és úgy szájon vágta, hogy hanyatt esett. Aztán a vörös szemek Leon felé fordultak, s közeledni kezdtek. A sötétből egy sorvadásig sovány, bő lebernyeges alak bontakozott ki, előretartott kezén hosszú karmok meredeztek.
Leon kétségbeesetten igyekezett koncentrálni, de a látvány és az előző sokk túlságosan felkavarta. A szörnyeteg közeledett. Vörösen parázsló szeme semmi jót nem ígért. Leon a zsebébe túrt, ösztönösen fegyvert keresett. Keze hideg, fémes felületet ért; megragadta a tárgyat, és vadul előrántotta.
Hirtelen éles fény vakította el. A szörnyeteg rémülten felvisított, és hátraugrott. Leon elkeseredetten igyekezett kipislogni szeméből a könnyeket. Amikor újra kezdte érzékelni környezetét, lenyűgöző látvány tárult eléje.
Egyfajta trónteremben volt: hosszú, kongó, boltozatos csarnokban, melynek mennyezete az árnyékba veszett. A falakon kétoldalt vaskos viaszfáklyák sorakoztak, de egyik sem égett. A fény a kezében tartott ANKH keresztből, a piciny manók ajándékából sugárzott. Üres trónszék állt vele szemben, s a nyöszörgő szörnyeteg a trónus lábánál kuporgott, fekete lebernyegét a fejére húzva.
Ron vérző szájjal tápászkodott fel, és visszasegítette a nyakába az izgatottan füttyögő kis mutánst. Rajtuk kívül egy teremtett lélek nem volt a teremben.
– Leon Silver!
A mély basszus a hátuk mögül dördült fel, a terem egyetlen ajtajából, amin keresztül bejutottak. Leon megpördült, s abban a pillanatban sikerült védőburkot vonnia maga köré. Godefroy sem késett a reagálással: Ront és őt sziszegő energiahurkok fonták oltalmazó hálójukba.
Az ajtóban egy sötét páncélos alak állt, akinek láttán Leonnak elakadt a lélegzete. Több mint két méter magas lehetett, roppant hordómellkasa és robusztus tagjai mégis azt a benyomást keltették, mintha zömök és tömzsi lenne. A lemezvértezet, a lecsapott rostélyú sisak, a fekete bőrcsizma, a páncélkesztyű minden porcikáját hibátlanul takarta. Még a szeme sem világolt a sisak védelmében; Leonnak egy szörnyű pillanatra az jutott eszébe, hogy egy életre keltett üres lovagi páncéllal néz farkasszemet. Ám a rémalak hatalma nemcsak a fizikai síkon lehetett nagy; legalábbis erre utaltak a vértezetét körülnyaldosó feketéslila lángnyelvek. Feje körül sötét dicsfény izzott, s a kard, melyet gúnyos tisztelgéssel emelt ellenfele felé, a leggyönyörűbb fegyver volt, amit Leon valaha látott. Denevérdíszes markolatán, kékacél pengéjén sustorgó köd gyanánt futkározott a gyilkos energia.
Csönd volt. Csak a legyőzött szörnyeteg nyüszítése hallatszott a trónszék felől.
– Myor Thurgos! – suttogta Leon rekedten. Való igaz, méltó ellenfél Cherubion akármelyik félistenének! De akkor is... hát kicsoda ő, Leon, ha nem KwYeor legyőzője, aki átverekedte magát egész arMegadownon, lebírta azt a lebernyeges fenevadat, és arra késztette a vár urát, hogy személyesen szálljon vele szembe... kicsoda ő, ha nem... Felkapta a földről az elejtett kardot.
– Hiú remény! – mennydörgött a Káosz lovagjának basszusa. – Ez itt az Éj Kardja! Senki sem győzhet le engem a váramban, a kardommal a kezemben!
Szabad kezét a magasba lendítette, mire egyetlen ropogó zajjal lobbant lángra az összes fáklya a teremben, a talizmán pedig égetni kezdte Leon kezét. Reflexszerűen elhajította. Hallotta a háta mögül a vámpírszörny vicsorgó hördülését, de nem esett pánikba. Az energiaháló megvédi minden támadástól, ő pedig addig bevetheti mentális hatalmát, és...
Myor Thurgos halálhozó fürgeséggel lendült előre. Ron nyílvesszeje koppanva pattant le mellvértjéről, Godefroy felől citromsárga szikra pattant a rárontó lovag felé. Az Éj Kardja sisteregve védte ki a szikrát, és fémes csikorgással szelte keresztül Godefroy védőburkát! Kettéhasította a mutáns óriáskoponyáját és földre taglózta a szerencsétlen Ront. Az ajtónyílásból tódulni kezdtek befelé az alakváltók albínófigurái. Leon egy pillanatig bénultan állt. A vámpírszörny karmos ujjai hátulról megragadták energiahálójának rácsait. Rekedt üvöltés, égett hús bűze – ám a szörnyeteg mindennek dacára kitartott. Leon előre akart ugrani, de védőrácsánál fogva a szörny visszarántotta. Mozdulni sem tudott. Kétségbeesetten emelte fel szánalmas kardját. Myor Thurgos gigászi alakja tornyosult előtte. A Káosz lovagja ütésre emelte a lángoló kardot, kongón felkacagott, és... az Éj Kardja felizzott!
A lovag furcsa, leírhatatlan mozdulatot tett, s maga ellen fordította fegyverét!
A bíborszínű kard recsegve hasította be a sisakját, s szilánkokra zúzta alatta Myor Thurgos koponyáját!
Leon döbbenten állt. A vámpír elengedte a mentális burkát, és csontfehér karját felvetve, rikoltozva menekült.
A fekete lovag térdre rogyott, aztán döndülve nyúlt el a padlón. Még egyszer utoljára erőlködve feltérdelt, páncélja rostélyán vér buggyant ki, aztán sisakos feje koppanva hullott vissza a gránitra. A kard bíbor színben izzott vaskesztyűs kezében.
Döbbent csend támadt; a katonák leengedett fegyverrel, tátott szájjal álltak, a vámpír már eltűnt. Aztán egyszerre megtört a dermedtség. Néhányan fenyegetően megindultak Leon felé. Az egyik fehér alakváltó most háromméteres gorillaszerű, négykarú lénnyé alakult.
– A kardot!
Leon nem tudta, ki kiáltott, de nem is kereste a hang forrását. Mielőtt a félelmetes alakok rátámadtak volna, előreugrott, és megragadta a lila színben villódzó kard markolatát, és megpróbálta kicsavarni a lovag vaskesztyűs kezéből. Ám előző gazdája még halálában is olyan erővel szorította, mintha magával akarná vinni a túlvilágra.
Leon rángatta. A fenevadak morogva közeledtek. Nem voltak túl biztosak a dolgukban, különben egyszerűen rárontottak volna. Ám úgy tűnt, egyre bátrabbak lesznek. Ron ostobán vigyorogva hátrált fel a lépcsőn, el a szétroncsolt fejű Godefroytól, mintha tőle rettegne leginkább. Számszeríját egyik szörnyetegről a másikra fogta.
– Ron lő – bizonygatta. – Ron mindjárt lő.
– Leon! – sikoltotta egy női hang. – A kardot! Gyorsan!
– Nem engedi!
– Vágd le a kezét!
Ron számszeríjából pengve röppent ki a rövid vessző, és döngő hangot hallatva fúródott a négykarú gorilla szőrös mellébe. Iszonyatos ordítás rázta meg a palota márványtermét. A támadás megkezdődött! A szörnyek rohanva vetették magukat áldozataikra.
Ron a szigonya vastagabbik végével gyomron vágott egy sárkánypofájú fickót, aztán félreugrott egy karomcsapás elől, és szigonyával próbálta fedezni társát. Leon egyetlen csapással elmetszette a halott lovag vaskesztyűs csuklóját, eldobta fegyverét, és a következő pillanatban a varázskard máris a tenyerébe simult, Hogy ő hajolt-e le érte, vagy a kard szökkent a kezébe, ezt nem tudta megállapítani, de az biztos, hogy a pallos amint a kezében termett, önálló életre kelt. Surrogva hatalmas félkört írt le a támadói felé, és bíborszínű szikrákat szórt mindenhová. A szörnyek riadtan ugrottak hátra. Leon testében rettenetes energia áradt szét. Mentális védőburka úgy megerősödött, hogy szinte lángolt, s zöld tűz övezte alakját. Bíborszínű pallosa szinte táncolt a kezében, mint egy szabadjára engedett tüzes paripa. Valósággal húzta maga után Leont, s a levegő csak úgy surrogott a vad csapásoktól.
Ebben a pillanatban egy fiatal nő perdült Leon és ellenfelei közé. Karcsú volt, hosszú vörös haja szinte lebegett a levegőben, szűk bőrszoknyát viselt, s barnás színű bőrvértet. Mindkét kezében lángoló fáklyát tartott, azzal hadonászott. Leon csak a hátát látta, de eltátotta a száját meghökkenésében, s az utolsó pillanatban sikerült visszafognia tomboló pallosát.
– Chlovia!
– Vissza! – kiáltotta a lány hevesen. – Térdre, ebek fattyai! Alázkodjatok meg új uratok előtt!
A varázskard rakoncátlanul ugrált, Leon alig bírta visszatartani. A lány hangjában olyan erő csengett, hogy Leon már-már letérdelt volna a felszólításra.
S a szörnyetegek, akikkel eddig harcolt, egymás után ereszkedtek féltérdre, s hajtották le a fejüket a megadás jeleként. Már csak néhány makacs alakváltó meredt ellenségesen Leonék felé.
– Ki merészel dacolni az Éj Kardjának Lovagjával? – kiáltotta a lány. – Myor Thurgos halott. A Kard új Lovagot választott! Ő Leon Silver, arMegadown ura, az Éj Kardjának Lovagja, az Egyensúly Őrzője! Ti a Kardra esküdtetek, és a Kard Leon Silvert választotta!
Leonnak minden porcikája bizsergett. Mióta a bíborszínű kard markolatát megragadta, még erősebbnek, hatalmasabbnak érezte magát, mint azóta, hogy mentális erőinek használatát felfedezte. A kard engedelmesen simult a tenyerébe, mégis mintha húzta volna előre.
Leon lépett egyet, és felemelte pallosát.
– Enyém a kard, enyém a hatalom! – kiáltotta. – Aki nem engedelmeskedik, halál fia!
Most már mindenki féltérdre ereszkedett, s Leon a szeme sarkából látta, hogy Ronnak sem kell biztatás. Az eszkimó is térdelt, és száját tátva meredt rá. Chlovia szembefordult Leonnal. Arca kipirult, szemében furcsa tűz égett, s vonásait egyfajta átszellemültség lengte be, úgy nézett fel Leonra.
Leon szétvetett lábbal, magasra emelt karral állt, veszedelmes pallosából gonosz bíborszínű szikrák pattogtak, egész alakját ragyogó zöld fény burkolta be. Impozáns, lenyűgöző látványt nyújtott. Minden porcikájából erő sugárzott, s látta e kisugárzó hatalom lenyomatát a hódolattal felé emelkedő arcokon. Még Ron, a hűséges Ron is áhítattal meredt rá.
– Enyém az Éj Kardja! – harsogta Leon győzedelmesen. – Az uratok vagyok! Engedelmeskedni fogtok nekem!
Helyeslő morgás válaszolt.
– Enyém az Éj Kardja! – ismételte önmagát. – És ti most felesküsztök nekem...
– Egy frászt! – súgta Chlovia, elég illetlenül elrontva ennek az ünnepélyes pillanatnak a fénypontját. – Nem kell eskü! A Kardra már felesküdtek, a viselőjére külön nem fognak!
– Akkor – mondta Leon kizökkenve fennkölt mivoltából – most távozzatok! Mindenki térjen vissza a feladatához, melyet jöttöm előtt végzett! Majd hallani fogjátok parancsaimat!
Az alakváltók és a lovag megmaradt testőrei eltűntek, csak a kiterített hullák, Godefroy és Myor Thurgos megcsonkított teteme maradt ott Chlovián, Ronon és Leonon kívül. A hatalmas bronzajtó döngve záródott be a távozók mögött. Leon csak most döbbent rá, hogy a hadakozás közben Myor Thurgos kardot markoló vaskesztyűs keze végig ott lógott a markolaton.
Egy fekete ruhás, jól ápolt szakállú udvaronc jelent meg. Leon utálkozva nyújtotta az udvaronc felé új fegyverét.
– Szedesd le róla ezt a valamit!
Az udvaronc döbbenten ugrott hátra, aztán remegve nyújtotta finom kezét a Kardért. Chlovia azonban idejében közbevetette magát, és eltolta az udvaroncot.
– Nem! – mondta határozottan. – Ha a Kardot kiadod a kezedből, halott ember vagy arMegadownban! Ezt jól jegyezd meg, Leon! Akinél az Éj Kardja, azé minden hatalom!
– Chlovia! – suttogta Leon. A szétáradó energia még mindig ott lüktetett a testében, különösmód mégis erőtlennek érezte magát. Ám ez az elgyengülés csak egy pillanatig tartott. – Chlovia! Szerelmem!
A lány a mellére vetette magát, és átölelte Leon derekát. Hosszan csókolóztak. Amikor szétváltak, Ron jelent meg kitárt karral Chlovia előtt, és barátságosan bólogatott a lánynak.
– Ron is örül megmenteni Chloviát! – Átölelte a lányt, és szeretettel hozzádörgölte az orrát.
– Ron Kulukhon! – nevetett Chlovia. – Te is itt vagy? Észre sem vettelek!
Az eszkimó megbántottan húzódott hátrébb. – Pedig Ron jobban harcolt, mint Leon Silver. Sokkal jobban. – Leon hitetlenkedve rázta a fejét.
– Alig hiszem! Nem hiszem el! Túl gyorsan történt! Chlovia... Mi ez az egész? Mi történt velem? Mi történt veled? Mi történik itt egyáltalán? És... leszedi végre valaki ezt a véres csonkot, vagy így kell hordanom a kardot örökre?
Chlovia felnevetett.
– Segíthetek, nagyuram?
Lehajtotta vörös hajú fejét, szarvacskáit a kard felé fordította. A vaskesztyűs ujjak egymás után nyíltak ki, s a véres csonk csattanva hullott a gránitpadlóra. Leon utálkozva nézett utána.
– És most...
– És most vedd le a Kard hüvelyét a Lovagról, és csatold fel magadnak, hogy legyen hol tartanod a hatalmat adó fegyvert. Hogy ne nyomd vele a hátam, valahányszor megcsókolsz...
– Chlovia!
– Sokadjára mondod a nevem! Mi van? – Leon a fejét rázta.
– Olyan jó kimondani.
Közben a fekete komornyik felcsatolta új gazdája derekára az aranyozott hüvelyt. Leon csak most döbbent rá, hogy mentális pajzsáról rég megfeledkezett, és nem veszi körbe zöld fényburok a testét. A kard viszont még mindig bíborban izzott. Beledugta a hüvelybe. A fegyver engedelmesen csusszant bele, s érdekes módon nem érezte derekán a súlyát.
– Parancsol valamit, nagyuram? – kérdezte udvarias meghajlással a komornyik. – Talán ha javasolhatnám, fáradjon át a tükörszalonba, míg rendbe tétetem a tróntermet.
– Igen. Mi a neved, ember?
– Rowlins, nagyuram. Ha bármit kíván, csengessen értem. Minden teremben található bársonyzsinór az ön széke közelében. Erre tessék!
A komornyik egy díszes folyosón átkísérte őket egy minden oldalról tükörrel kirakott terembe, melynek fényes padlóját vastag szőnyegek borították. A helyiség a mennyezeten át kapta a természetes megvilágítást, ám az egész terem olyan fényárban úszott, mintha reflektorok világították volna meg.
Leon egy bársonypamlagra telepedett, Chlovia odabújt hozzá, és a borostás arcot simogatta.
– Nem gondolod, hogy meg kellene tisztálkodnod, kedvesem? – búgta. – Akarod, hogy megfürdesselek?
– Mint Monarakhban? – nevetett Leon. – Akkor inkább a halál!
– Tudod jól, hogy lemondtam a boszorkányi előmenetelről.
Leon egész testét vad bizsergés járta át, annyira kívánta, hogy kettesben maradhasson a feleségével, és legalább annyira kívánt egy meleg fürdőt. Azonban leküzdötte a vágyát.
– Chlovia... ha jól értelmezem, én arMegadown ura lettem azzal, hogy megszereztem a Kardot. Így van?
– Pontosan.
Leon ismét csak hitetlenkedve mosolygott, és a fejét csóválta.
– Hihetetlen! El kell hinnem, mert... el kell hinnem, mégis képtelen vagyok ezt felfogni. Zúg a fejem. Annyi minden történt az elmúlt napokban.
Pár mondatban elmesélte, milyen kalandos úton jutott arMegadownba. A lány az ölébe vette a fejét, és a haját cirógatta. Ron egy idő múlva megunta, felállt, és kijelentette, hogy megpróbálja megkerestetni a szarvas lovakat.
– És most nem tudom, mit gondoljak – töprengett hangosan, amikor befejezte kalandjai összegzését. Romin'yarak szerint én valamilyen megmagyarázhatatlan módon Kevanaar vagyok, vagy legalábbis Kevanaar lelkét hordozom magamban. Eleinte nevettem az állításán, de aztán a mentális erő... Mindaddig nem is gyanítottam, hogy rendelkezem mentális erővel, míg KwYeor rám nem támadt. Aztán valahogy fölé kerekedtem. Érted, Chlovia? Az én mentális erőm hatalmasabbnak bizonyult Choler egyik nagyhatalmú xinafjának mentális erejénél. Még a mentális pajzsát is szétromboltam. Iszonyú erőt éreztem magamban. Akkor és ott elhittem, hogy én vagyok Kevanaar! Most pedig megszereztem az Éj Kardját, s ki tudja, ezzel ismét micsoda hatalomra tettem szert. Ki fogsz nevetni, Chlovia, de nem érzem már magam ugyanannak az esetlen bábu Leon Silvernek, mint akit megismertél. Leküzdhetetlen erőt, előre elrendelt sorsot érzek magamban, és egyre inkább megerősödik bennem az a gondolat, hogy nem csak Sang találomra kiválasztott játékszereként kerültem Cherubionba.
– Én ezt sosem hittem – mondta a lány komolyan. Én első találkozásunkkor megéreztem, hogy döntő szerepet fogsz játszani Cherubion életében.
Leon felkönyökölt, és komolyan nézett a lány ezüstszínű szemébe.
– Chlovia, te hiszed, hogy én lennék Kevanaar? A lány ránevetett.
– Ezt te magad sem hiszed.
– És ha én kezdem elhinni?
– Akkor nem irigyellek. Az Éj Kardját egykoron épp a Kevanaar-félék ellen kovácsolták. Ha te lennél Kevanaar, a sorsod meg lenne pecsételve.
– Micsoda?
– Ha te lennél Kevanaar, az Éj Kardja kíméletlenül elpusztítana. Arra kovácsolták, hogy ne tűrje el senki hatalmát, s pusztítsa el azt, aki Cherubion népe ellen vét. S Kevanaar azzal, hogy távozásával ilyen háborúba taszította népét, a Kard első számú áldozata. Illetve a második számú. Előbb Otoaak következik.
Leon töprengve nézett a lány szemébe.
– Téged az a denevér rabolt el és hozott ide. Mi történt veled az eltelt idő alatt? Mi olyasmit tudsz, amit én nem, pedig tudnom kéne?
Chlovia elkomorodott.
– Sokat, Leon. Nagyon sokat. Tudom, hogy Cherubion léte nagy veszélyben forog, és azt is tudom, hogyan lehet megmenteni. Azt is tudom, ki mentheti meg: senki más, mint az Éj Kardjának Lovagja!
Leon nyugodtan fogadta a bejelentést.
– Vagyis én. Folytasd!
– Leon! Tapasztaltad, mi folyik szerte a világban. Otoaak mutánsai ideözönlöttek Amrikból, gyilkolnak, pusztítanak, feldúlnak mindent. És egyre csak özönlenek, mintha kifogyhatatlanok lennének. A cherubok időlegesen még biztonságban vannak tőlük, de Cherubion minden más népének fennmaradása kétséges. S az is marad mindaddig, míg Otoaak él, és Kevanaar három tanítványa fogságban van. Otoaak legalább olyan hatalmas, mint Kevanaar volt, egykor az istenünk sem bírt vele. Otoaak gyakorlatilag sebezhetetlen, nem fogják sem Melan népének puskái, sem Sang rabszolgáinak nyilai, sem Choler mágikus támadásai. Otoaakot egyetlen fegyverrel lehet elpusztítani...
– Az Éj Kardjával!
– Ám nem elég Otoaakot elpusztítani. Korcs népét vissza kell zavarni oda, ahonnan jöttek. És ők millióan és millióan vannak. Az Éj Kardjával... bármilyen hatalmas vagy is, nem lehetsz ott mindenhol, nem győzhetsz mindenütt. Egymagadban kevés lennél hozzá, még ha Kevanaar valamilyen megtestesülését hordoznád is magadban.
Leon az ajkába harapott.
– Tehát?
– Egy megoldás van, Leon. Az Éj Kardjával a kezedben meg kell ölnöd Otoaakot, és... – A lány lesütötte a szemét. – Ki kell szabadítanod valamelyik félistent!
Leon felugrott, és járkálni kezdett a puha szőnyegen.
– Pont te mondod ezt, aki mindig is arra bíztattál, hogy ne szolgáljam egyiküket sem?
– Ne szolgáld! – kiáltotta a lány hevesen. – Szolgáljon ő téged! Az Éj Kardjával a kezedben erősebb leszel bármelyiküknél, majdnem olyan erős, mint ők hárman együttvéve. Rákényszerítheted az akaratod arra, akit kiválasztasz! Az ő hatalmával egyetemben harcba szállhatsz az Elfajzottakkal.
Leon egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Azt mondod, képes lennék dacolni bármelyikük hatalmával?
– A Kard hatalma sokkal nagyobb, mint képzelnéd.
– És nekem kell eldöntenem, hogy Sanggal, Cholerrel vagy Melannal kötök szövetséget, igaz? – A lány kissé gunyorosan pillantott rá.
– A döntést neked kell meghoznod.
– Te melyiküket engednéd szabadon?
– Te vagy az Éj Kardjának Lovagja, nem én.
– Te viszont a feleségem vagy, Chlovia – mondta Leon komoran. – Segítened kell. – A lány szomorúan nézett rá.
– Tudom. És szeretnék is segíteni, de... nem tudok. Leon, most még nem tudok.
Leon tűnődve vizsgálgatta a lányt.
– Megváltoztál, mióta nem láttalak. Régebben mindig volt tanácsod, mindig tudtad, mit kell tennünk. Most... talán bűbáj alá kerültél?
– Egy frászt! – kacagott a lány. – Csak arról van szó, hogy én szívem szerint mindhárom gazembert hagynám megrohadni Otoaak tömlöcében a világ végezetéig. Csakhogy ha így tennénk, megpecsételnénk Cherubion sorsát. A cherubok a szövetségeseid lesznek, ha eljön a szükség ideje, de önmagában ez még kevés. Sajnos, Cherubionnak szüksége van az egyik félistenére. És ha engem kérdezel, én csak azt tudom mondani, hogy az ne Choler, ne Sang és ne is Melan legyen! Viszont mégis hármójuk közül kell egyet kiszabadítanod! Ezért nem tudok a segítségedre lenni. Cholert nehéz egyezségre bírni. Sang fondorlatos. Melan pedig veszedelmes.
Leon visszaült a pamlagra, magához húzta Chloviát, és töprengve meredt maga elé.
– Érdekes, most nem irtózom attól, hogy útnak induljak – mondta mintegy magának. – Pedig azt hittem, egy életre elegem lett a kalandokból. Ám most, hogy... erősnek érzem magam, szinte heves vágy gyötör, hogy kimutassam a hatalmam. Miért van ez, Chlovia?
– Mert aki valóban erős, nem szereti rejtegetni.
– Ha legyőzzük az eemsiket, mi lesz? Én leszek Cherubion királya, te meg a királynéja? Hol fogunk élni? Itt, arMegadownban, Monarakhban, Főerődben, Kevanaar egykori kastélyában vagy Keorathban?
– Ezen még nem gondolkoztam.
– Tudod, nekem mi jár a fejemben már régóta? Ha mégis én lennék Kevanaar, miért nem ismertek fel a félistenek? Romin'yarak azt mondta, pontosan úgy nézek ki, mint Kevanaar. Márpedig ha így van, a három tanítványnak is fel kellett ismernie. És ha felismertek, miért nem mondták el nekem? Miért nem említették egy szóval sem, hogy hasonlítok egykori mesterükre? Vagy hogy én vagyok az egykori mesterük.
Chlovia megsimogatta Leon fejét.
– Ne töprengj most ilyesmin, drágám! Pihend ki magad, és majd tiszta fejjel gondold át a dolgokat!
– Nem. Azt hiszem, most képtelen lennék pihenni. Annyi minden nyugtalanít. Itt vagyok egy veszedelmes vidék kellős közepén, egy várban, melynek én vagyok az ura, és amelyről semmit sem tudok. Fogalmam sincs, engedelmeskednek-e nekem azok, akikkel nem sokkal ezelőtt még verekedtem, fogalmam sincs, mit kellene tennem, fogalmam sincs, mit tegyek... Nem, nem pihenhetek!
Chlovia ismét elmosolyodott.
– Nem kell félned, kedvesem. Velem vagy, és ezen a helyen a legnagyobb hatalom őrködik a biztonságod fölött: a Kard.
Leon bizonytalanul nézett a lány ezüstös szemébe.
– És te? Még egy szót sem szóltál arról, hogyan kerültél ide, és mi történt veled az eltelt idő alatt.
– Mint tudod, az óriásdenevér elragadott. Nem tudtam védekezni. Napokon át hurcolt magával az óceánon át. Jégtáblákon és kis szigeteken pihentünk, hallal táplálkoztunk. Aztán iderepült velem a várba. Myor Thurgos „vendége” lettem, s a lovag jól bánt velem. Ő úgy tudta, hamarosan érkezni fog valaki a kiszabadításomra, akinek az a sorsa, hogy az Éj Kardja által pusztuljon el. Én azonban nem féltettelek.
– Nem féltettél?
– Egy csöppet sem. Ugyanis a denevér megsúgta, hogy mi volt a célja az elrablásommal. Tudtam, hogy megszerzed a Kardot. És úgy is lett. A Kard új gazdára lelt.
Leon a fejét rázta.
– A Kard... Úgy beszélsz a Kardról, mintha egy élő dolog lenne... Chlovia csodálkozva nézett rá.
– És... nem az?
– Ezek szerint a Kard volt az, aki megszerzett engem, és nem én őt? Chlovia vállat vont.
– A végeredmény szempontjából ez nem fontos. Leon felállt, kihúzta a bíborszínben izzó kardot a hüvelyéből, és elmélyülten tanulmányozta. Súlyos fegyver volt, mégis kellemes fogású, és nem igényelt különösebb erőt tartani. A súly dacára Leonnak olyan érzése támadt, mintha egy fából faragott gyerekkardot tartana a kezében. Persze a kard egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy játékfegyver. Igenis veszélyes formája volt, még akkor is, ha az izzástól eltekintünk. Közel egy méter hosszú, majdnem tenyérnyi széles pallos, vércsatornával, tenyérbe illő markolattal, míves aranyozott kosárral. Az éle akár a borotva. Leon nem sok kardot látott még életében, de el sem tudta képzelni, hogy egy pallos ilyen veszedelmes külsejű is lehet. S még egy jellegzetessége volt e fegyvernek: a hegyénél kissé ki volt csorbulva.
Leon lélegzet visszafojtva meredt a kardra, mely egyre mélyebb bíbor színben lüktetett, mintha a szíve dobogna.
– Kezdek megijedni ettől a fegyvertől – motyogta. Chlovia bólintott.
– Semmiképpen sem szabad lebecsülnöd őt. Hűen szolgálja a te akaratod, de neked is szolgálnod kell az ő akaratát.
Leon háta borsódzni kezdett.
– Azt mondod, a Kard eszközévé kell válnom. A lány a fejét rázta.
– Nem. Nem kell és nem is szabad az eszközévé válnod. De uralkodnod sem szabad fölötte. Addig, amíg Cherubion javát akarod, nem lesz nézeteltérés köztetek, kettőtök akarata meg fog egyezni. Jó szolgálatot fogtok tenni egymásnak. És én biztos vagyok benne, hogy te alkalmas vagy a feladatra.
Leon sóhajtott.
– Bár én lennék ilyen biztos. Csakhogy én semmit sem tudok.
A lány mintha kissé elrévedt volna.
– Réges-rég – kezdte merengve –, amikor az emberek nem tudtak tovább békében élni Cherubionban és a többi kontinensen, és a Nagy Katasztrófa elpusztította a világ nagy részét, akkor kovácsolták az akkori istenek legnagyobbjai az Éj Kardját, hogy legyen egy erő, amely biztosítja, hogy Cherubion kiemelkedjen a hosszan tartó éjszakából, és a népekre újra felvirradjon a fejlődés napja. Az akkori istenek tudták, hogy távoztuk után megint lesznek olyanok, akik isteni hatalomra tesznek szert, s ezek között lesznek olyanok, akik e hatalmukat nem Cherubion javára használják. S az ilyeneknek pusztulniuk kell. Az Éj Kardja az a fegyver, mely ott lebeg minden nagyra törő halandó feje fölött, arra szolgál, hogy segítse az elnyomottakat az elnyomókkal szemben. Az Éj Kardja Cherubion népének érdekeit szolgálja, az egyensúlyt, az Éjből való kiemelkedést. Az Éj Kardjának Lovagja a fejlődést és vele a békét védelmezi. Neki kell vigyáznia arra, hogy a népek jó úton haladjanak, s közbe kell lépnie, ha Cherubion létét veszély fenyegeti. Myor Thurgos hosszú évtizedeken át kitűnően őrizte Cherubion felemelkedését. Ám egyszer csak a sötétből megjelent Kevanaar, aki e fejlődést meggyorsította, s Cherubion élete megváltozott. A szétszórt apró néptörzsekből gyorsan fejlődő birodalom lett, és megszűnt a más kontinensekről érkező mutánsok fenyegetése is. Kevanaar elűzte Otoaakot, visszavert minden támadást, és Cherubion virágozni kezdett. Kevanaar uralkodása alatt az Éj Kardjának közbeavatkozására gyakorlatilag nem volt szükség, s Myor Thurgos is megváltozott a tunya évek alatt. Közönyös lett kiszabott feladataival szemben, csak saját boldogulására gondolt, a Kard erejét saját hatalmának megszilárdítására használta. A miorfokat, a Kard segítésére itt hagyott alakváltókat megtörte, s a hosszú évszázadok alatt a miorfok elkorcsosultak Myor Thurgos hatalma alatt, és ma már teljes mértékig őt szolgálták. Hogy a Kard hatalma mekkora? Maga Kevanaar sem merészelt belépni arMegadown területére, annak ellenére, hogy ő a Kard céljait szolgálta. S Kevanaar uralkodásának hosszú évszázadai alatt Myor Thurgos olyannyira hanyatlott, hogy már akkor sem volt hajlandó közbelépni, amikor újra szükség lett volna az Éj Kardjának közreműködésére. Kevanaar eltávozott. Cserbenhagyta népét, és ezzel olyasmit tett, amivel Cherubion léte ellen cselekedett. Tanítványai a távozását követően szinte azonnal marakodni kezdtek, és Cherubionra ezzel még sötétebb Éj köszöntött, mint amiből kiemelkedni igyekezett. Így hát Kevanaar e cselekedetével az Éj Kardjának első számú ellenségévé vált, s így váltak hasonlóképpen a Kard ellenségeivé Kevanaar áruló tanítványai: Choler, Sang és Melan. Az Éj Kardjának el kellett volna pusztítani őket, hogy Cherubion újra az Éjből való kijutás útjára léphessen: ki a háborúskodásból. Ám dacára a Kard minden igyekezetének, Myor Thurgos, a Kard tulajdonosa nem volt hajlandó közbelépni, nem volt hajlandó elhagyni biztonságos birodalmát, ahol ő uralkodott. Ezért kellett a Kardnak úgy döntenie, hogy Lovagja személyének meg kell változnia. Addig kutatott Myor Thurgos utódja után, míg meg nem találta. Téged választott.
– A Kard? – lehelte Leon. – Engem? Hogyan?
– Téged választott – ismételte a lány. – Emlékezz az álmaidra! Mindig is láttad álmaidban a Kardot, ahogy érted nyúl. Felkészített a feladatodra. Aztán elrabolta azt, akit legjobban szeretsz, és megmondta, hol keresd. Tudta, hogy értem fogsz jönni. Mert ha nem jöttél volna, nem lennél alkalmas a rád rótt feladatra. Ám te eljöttél, minden akadályon át. Megerősödve, magabiztosan, mint ahogy jönnöd is kellett. És a Kard döntött. Meg kellett szabadulnia Myor Thurgostól. Megölte. Most te vagy az Éj Kardjának Lovagja, Leon! Felfogtad, micsoda felelősséget jelent ez?
Leon döbbenten meredt a lányra.
– Azt akarod mondani, a Kard ölte meg a lovagot?
– Talán nem láttad?
– Chlovia... Amit elmondtál, honnan tudod?
– Hogy honnan? Hogy honnan? Hát, tőle! – A bíbor színben villogó varázskardra mutatott. – Hogy honnan? Hát, tőle!
Leon eltátotta a száját.
– A Kard... beszél?
– A Kard? – nevetett Chlovia. – Egy frászt! Először én is meglepődtem, de... nézd!
Leon döbbenten meredt a kezében tartott fegyverre. Az izzó kardot mintha bíborszínű köd lengte volna körül, s mire Leon egyet pislanthatott volna, a kavargó köd egy háromméteres rémalakká állt össze: egy kiterjesztett szárnyú karmazsinszínű denevér bámult rá.
– Bala... Talamud! – nyögte Leon, és védekezően emelte maga elé a kardját.
A denevér vörös szeme szikrát hányt. Tett egy lépést Leon felé kurta lábán.
– Leon Silver! – mondta furcsa torz hangon, erősen sejpítve. – Vártam már eszt a percet!
Leon csak most ocsúdott. Igazából azt sem tudta, mit cselekszik, felemelte a kardot, és a denevér felé sújtott. Az azonban egyik szárnyával könnyedén félresöpörte, és a súlyos fegyver tompa koppanással hullott a vastag szőnyegre.
– Cak nem képszelted? – selypítette a denevér gúnyosan. – Hogyan isz képszelted, hogy a kard megszebezhet engem?
– Te? – krákogta Leon. – Te vagy...
Chlovia átölelte Leont, és szinte suttogta a fülébe.
– Ő Balamud... az Éj Kardja, pontosabban az Éj Kardjának lelke!
– Bala... mud? – hápogott Leon. – Balamud meghalt... abban a csatában a barlangban. Bahat beleeresztett egy sorozatot, erre berepült egy alagútba. Valami szörnyű bestia szájába. Hallottuk a sikoltását...
– Örömömben szikoltottam – motyogta Balamud. Ha hiszitek, ha nem, abban asz alagútban találtam egy barlangi tarajoszgyíkot. Szörnyű ritka. Ész ráadászul asz a kedvenc eledelem. Persze, hogy felszikítottam asz örömtől, amikor megláttam.
– És a csámcsogás? – követelte Leon.
A hatalmas denevér szégyenlősen lesütötte torz fejét.
– Nem tudok cukott szájjal enni. Ész szajnosz, úgy belemerültem asz élveszetekbe, hogy el isz feledkesztem a catáról. Elvégre nem mindennap ehetek barlangi tarajoszgyíkot. Cak a nagy robbanászra figyeltem fel. De addigra úgy teleettem magam, hogy moszdulni szem bírtam. Szürgőszen emésztenem kellett.
Leon hitetlenkedve rázta a fejét.
– Azt mondtad, te Talamud vagy, Balamud nyers kecskéket evő sógora.
– Hazudtam.
– Balamud az Éj Kardjának a lelke – suttogta Chlovia. – Csak azért rabolt el, hogy téged idecsaljon.
– Nem lett volna egyszerűbb, ha engem rabol el?
– Szemmi eszetre szem – jelentette ki a denevér. – Biszonyítanod kellett rátermettszégedet. Ész azzal biszonyítottad, hogy szikerült eljutnod arMegadownba.
Leon alaposan megnézte a túlméretezett karmazsinszínű denevért. Eszébe jutott, milyen mókásnak találta Monarakhban. Most egészen más volt. Mintha pár centit nőtt volna azóta. Dacára előbbi szégyenlősségének, Leon fenyegetőnek látta. Egy hatalmas, háromméteres karmazsinszínű szörnyeteg, hatalmas bőrszárnnyal, karmokkal, agyarakkal.
Eddig jóformán észre sem vette az agyarait!
– Te vagy a titkos xinaf – vélte Leon. – Így már értem. Legalábbis azt hiszem, hogy értem.
– Cak voltam – közölte Balamud. – Mivel Choler fogszágban van, két xinafja pedig halott, ninc értelme jelen időben beszélni. Igen, én voltam a titkosz xinaf. De voltam én mász isz. Éltem Sang palotájában, tanultam Melan technikai feketemágiáját. Végül Choler várában kötöttem ki, ész céljaimnak megfelelően alakítottam asz ügyeket. Keresztem Myor Thurgos utódját. Ész téged szemeltelek ki, Leon Silver.
– Miért engem?
– Chlovia elmondta, mire kovácolták a Kardot, mire készítettek engem. Asz én feladatom, hogy Cherubion fejlődészére ügyeljek, ész megszüntesszem a gátló tényeszőket. Aszonban én cak a Kard belszejében tudom kinyilvánítani asz igaszi erőmet, ész a Kardot forgatnia kell valakinek. Myor Thurgos már nem felelt meg e feladatra; szaját céljai voltak. Keresznem kellett valakit helyette. Eszért jártam a világot. Bejártam Cherubiont, ész keresztem, ki asz, akiben érszek elég erőt ész elég igaszszágérszetet, hogy alkalmasz legyen. Amikor elragadtalak Sang palotája mellől, még nem tudtam, hogy te leszel a kiválasztottam. Hogy erkölcileg alkalmasz lennél a feladatra, aszt éresztem, de asz erőt hiányoltam belőled. Cak akkor döbbentem rá a tévedészemre, amikor már késző volt. Otoaak bandái betörtek Cherubionba, a három féliszten fogszágba eszett, ész megkeszdődött asz a szörnyű mészárlász, aminek nem lett volna szabad bekövetkesznie. Myor Thurgosnak szembe kellett volna szállnia Otoaakkal. Nem tette. Moszt már nagyon szürgősszé vált, hogy megtaláljam Myor Thurgos utódját. Te voltál az egyetlen jelöltem. Elraboltam Chloviát, ész tudattam veled, hogy hol kereszd. Még nem voltam bisztosz benne, hogy helyesz-e a választászom. Aszt mondtam magamban, ha eljössz Chloviáért, ész szikereszen eljutsz ide, te leszel asz Éj Kardjának Lovagja. Ha nem, nosz, úgy mász jelöltet kellett volna keresznem. Szerencére eljutottál idáig.
– És most? – kérdezte Leon. – Úgy véled, megfelelek az elvárásoknak? – A denevér megvonta szőrös vállát.
– Egyelőre ninc jobb nálad. Rajtad áll, szikerül-e teljeszíteni a feladatod. Chlovia már elmondta, mi lesz a dolgod. Eljutni arMenienbe, megölni Otoaakot, kiszabadítani valamelyik félisztent, szövetszégre lépni vele, ész kiűzni Cherubionból asz Elfajszott hordákat. Asztán ha a választottad nem felel meg az elvárászoknak, ész nem a Hosszú Éj megszüntetészére törekszik, meg kell ölnöd.
– Igen – mondta Leon. – Elég könnyűnek hangzik. De vajon tényleg könnyű lesz?
– Könnyű vagy nehész, eszt kell tenni. – Chlovia a homlokát ráncolta.
– És a cherubok? Azt mondtad, Cherubion felemelkedésének sorsa a cherubok kezében nyugszik. – A denevér biccentett.
– Ha a háború véget ér Cherubionban, ha asz Elfajszottak visszatérnek Amrikba, ha nem lesz már a Hármak Háborúszkodásza, ha nem él zarnok, a cherubokra kell figyelni, mert ők hordosszák a Hajnal felé veszető út kulcát. Ők lehetnek asz eszköszök abban, hogy asz emberiszég Hosszú Éje mihamarabb véget érjen, ész új hajnal virradjon Cherubionra.
Éjszaka baldachinos ágyban aludtak, és annak dacára, hogy Balamud teljes biztonságot ígért, Leon alig-alig hunyta le a szemét. Hajnalig szeretkezett Chloviával, a köztes időkben pedig terveikről, elképzeléseikről súgdostak egymásnak.
Reggel megbeszélésre gyűltek össze a tanácskozóteremben, egy hosszanti helyiségben, amelynek a közepét egy hatalmas terepasztal foglalta el. Leon érdeklődő pillantást vetett a terepasztalra, és egy hatalmas kontinens kicsinyített mását látta rajta.
Ha Cherubion a Föld valamely kontinense volt, fel kellett volna ismernie, melyik, de csak tanácstalanul szemlélte. Valószínűleg nem Észak-Amerika, hiszen sejtése szerint az volt az a kontinens, melyet Amrikként emlegettek, s az Elfajzott mutánsok birodalmának tartottak. S mivel minden elképzelés szerint az északi féltekén kell lennie – lévén, hogy az Üvegpiramis az Északi-sarkon van –, nem lehet más csak Európa maradványa. De milyen Európáé? Ki tudja hogyan változott a kontinens az eltelt évszázadok vagy évezredek alatt? A tenger földrészeket nyelhetett el, új szárazföldek bukkanhattak elő. S ráadásul ott van az a sokat emlegetett Nagy Katasztrófa, mely akár az egész Föld geográfiáját megváltoztathatta. És meg is változtatta. Ha Cherubion Európa maradványa, eléggé megváltozott. Leon hiába kereste a jellegzetes nyúlványokat; az olasz csizmát, a Balkán-félszigetet, a Brit szigeteket, Skandináviát, helyettük csak egy nagyjából háromszög alakú kontinenst látott, mely inkább hasonlított Afrikára vagy Dél-Amerikára, mint Európára vagy Eurázsiára. S bár e makettről képtelen volt megítélni a kontinens valós kiterjedéseit, az az érzése támadt, mintha Európa, Ázsia és Afrika furcsán összeolvadt együttese lenne. Ám ahhoz túl apró volt.
Tisztán látszott rajta a Kaskah, és arMegadown területe is jelentősnek tűnt; s ha Leon ezt vette alapul, az egész kontinens nem lehet nagyobb, mint Ausztrália. Viszont Ausztrália túl messze volt az Északi-sarktól, hogy Cherubion lehessen.
Az egyetlen megoldás abban látszott, hogy a Nagy Katasztrófa idején a tengerek a szárazföldek nagy részét ellepték, s Európából mindössze ennyi maradt. De hogy miért hívják Cherubionnak? Erre csak az elmúlt sötét évszázadok túlélői adhatnának választ.
Négyen hajoltak a terepasztal fölé. Chlovia érdeklődve, Leon töprengve, egy Al'thang nevű alakváltó – aki arMegadown kapitányaként mutatkozott be – tisztelettudóan, és Ron Kulukhon, akit nem lehetett kizárni a megbeszélésből, fontoskodva. Balamud, arra hivatkozva, hogy túl sok időt töltött távol a Kardból és fel kell készülnie a nagy csatára, az Éj Kardjában nyugodott. Hogy ebben a formában is hallotta, miről folyik a beszélgetés, azt Leon erősen gyanította.
Al'thang, az alakváltó-kapitány karcsú, csonttalan kezével a kontinens közepére mutatott, egy kör alakú jelölésre. Lehunyta hosszú szempillájú szemét, s bütykös fejével biccentett.
– Ez itt arMenien, a vár Sang egykori birodalmának területén, ahol Otoaak erős őrizettel fogva tartja Cholert, Melant és Sangot. Ha gyors ütemben haladunk, jó hátasokon, és nem ütközünk ellenállásba, két hét alatt eljuthatunk oda. – A kapitány várakozóan nézett Leonra, mintha kérdésre számítana. Ám amikor senki sem szólt, folytatta. – Kémeink jelentették, hogy hamarosan kedvező alkalom kínálkozik. Otoaak főembereivel együtt útra készül. Valamilyen ünnepre.
Leon fejében világosság gyulladt.
– Keorathba. Az Éjsötét Napjának megünneplésére. Mikor lesz Éjsötét Napja?
– Húsz nap múlva – mondta Chlovia, és csodálkozva nézett Leonra.
– Ez azt jelenti – folytatta az alakváltó –, hogy Otoaak és legerősebb csatlósai egy héten belül útra kelnek arMenienből Keorathba, s a foglyok gyakorlatilag jelentős védelem nélkül maradnak.
– Jelentős védelem nélkül, mi? – kételkedett Leon. Hány eemsi marad az erődítményben? Húsz-harminc? – A kapitány kényelmetlenül megrántotta karcsú vállát.
– Mit számít bármennyien maradnak is az Éj Kardjának Lovagjával szemben? Mindössze egyetlen eemsi marad, aki problémát jelenthet, Otoaak jobbkeze, egy bizonyos Illoraq nevű kapitány. Ő az egyetlen, aki rendelkezik annyi mágiával, hogy szembe merészeljen szállni az Éj Kardjával.
– Illoraq? – ízlelgette Leon. – Szembe merne szállni az Éj Kardjával? Miért, az Éj Kardja nem legyőzhetetlen?
– Nincs legyőzhetetlen fegyver, nincs legyőzhetetlen erő, nagyuram. Az Éj Kardja hatalmat ad, de hiba lenne azt hinni, hogy elpusztíthatatlan.
– Nem vagy még elég jártas a mágiában, Leon – mondta Chlovia halkan. – Bizony, a mágia sem egyforma. Felidézője erejétől függ, s ha sokat használja a varázserejét, a hosszú harcban még a leghatalmasabb varázsló is legyengül. Még Choler, a mágia nagymagisztere sem dacolhatna folyamatosan mágikus támadásokkal. A mágia olyan mint a mentális erő, akad erősebb és akad gyengébb. Ám még a leggyengébb mentális erő is úrrá lehet a legerősebb mentális pajzson, ha a pajzsot hosszú időn át folyamatos támadás éri. S legyen mégoly erős is az Éj Kardja, a folyamatos használattól ereje egyre apad. Ezért kell most Balamudnak állandóan a Kardban tartózkodnia, hogy minél nagyobb tömegű erőt tudjon összegyűjteni a nagy összecsapásra. A Kard erejéhez mérten négy-ötszáz halandó támadása mit sem számítana, de egyetlen Illoraq is meggyengítheti olyannyira, hogy a következő támadások katasztrofálisak legyenek.
– Illoraqon kívül hány eemsi fog arMenienben maradni?
– Kémeink megközelítőleg hatszázra becsülik a számukat. Többnyire közönséges eemsik, a legminimálisabb erőkkel, maximum ha húsz képzettebb akad köztük, de egyikük neve sem vált ismertté.
Leon lustán bólintott.
– Tehát?
– Holnap hajnalban útra kelünk arMenienbe. Egy kis csapattal észrevétlenül átvághatunk az eemsik által uralt területeken, egyenesen a birodalom szívébe, a Menien-várba. Csak arra kell vigyáznunk, hogy ne találkozzunk Otoaak északra zarándokló csapatával, mert az túl nagy erőt képviselne velünk szemben. Otoaak ereje önmagában is felérhet az Éj Kardjával, ám ha vele vannak hatalmas fővezérei, a küldetésünk eleve kudarcra lenne ítélve. Éppen ezért folyamatosan felderítőket fogunk kiküldeni, és igyekszünk egy ilyen összecsapást mindenképpen elkerülni. Előfordulhat, hogy kisebb-nagyobb eemsi portyázókkal találkozunk, de ez nem okozhat igazi gondot. El fogunk jutni arMenienbe.
– Bízom benne – mondta Leon magabiztosan. – És ha odaértünk, megostromoljuk a várat?
– Ron nagy hős lesz – jelentette ki az eszkimó még magabiztosabban.
– Talán érdemesebb lenne először csellel próbálkozni – kockáztatta meg Al'thang.
– Csellel?
– Csapatunk alig ötven főnyi lesz – magyarázta az alakváltó. – Az Éj Kardjának Lovagja természetesen megbirkózhat bármilyen komoly túlerővel, de mi... légyünk is bármilyen elszántak és jó harcosok... ha nyolcan-tízen körbevesznek bennünket, nem sok esélyünk marad. A küldetés sikerrel járhat, nagyuram, de kísérőid valamennyien ott pusztulhatnak. Ezért gondoltam inkább cselre.
– Igen. Mondd!
– Nem szabad elfeledkezned a képességeinkről, nagyuram. Tetszés szerint tudjuk változtatni a kinézetünket. Felvehetjük az ő alakjukat...
– Ah... – Leonban csak most világosodott meg, mire gondol az alakváltók kapitánya. – Úgy érted, csellel bejuthatunk, s ha már benn leszünk... Remek! Jó ötlet!
– Ha útközben sikerül foglyokat ejtenünk, kifaggatjuk őket, felvesszük az alakjukat, és valahogy bejutunk. Éjszaka kinyitjuk a kaput, és bejuthattok ti is, nagyuram.
Leon elgondolkozott.
– Az alapötlet nem rossz. Lesz még időnk finomítani. Most... már csak azt kell eldöntenünk, melyik félistent szabadítsuk ki. Kapitány, te mit javasolsz?
Az alakváltó megvonta keskeny vállát.
– Hogyan is merészelnék javaslatot tenni én, nagyuram, amikor te vagy az Éj Kardjának Lovagja.
Chlovia kuncogott. Leon megrovóan pillantott rá, aztán visszafordult az alakváltóhoz.
– Igen, kapitány, dönteni én fogok, de kíváncsi vagyok a véleményedre. – Az alakváltó lesütötte a szemét.
– Nincs véleményem, nagyuram. – Leon sóhajtott.
– Jól van. Akkor holnap reggel indulunk. Készítsd fel az embereket! Azt akarom, hogy az a kis csapat igazán ütőképes legyen.
– Az lesz, nagyuram!
– Van még valami, kapitány?
– Igen, nagyúr... Kérem, bocsásson meg arcátlanságomért, de az embereim közt az a hír terjed, hogy méltatlanul szerezte meg az Éj Kardját, és... nem bíznak önben.
Leon döbbenten meredt az alakváltóra.
– Mit beszélsz?
– Nagyuram, be kell bizonyítania, hogy ön a Kard méltó Lovagja! Úgy kell viselkednie, hogy az emberei bízzanak önben. Be kell bizonyítania, hogy a Kard jó kezekbe szállt.
– Jól van – mondta Leon. – Mit tegyek ezért?
– Lovagi csatapáncélt kell öltenie, és mindenkivel éreztetni, ki az igazi úr. Nem tűrni semmilyen fegyelmezetlenséget. A legapróbb tiszteletlenséget is keményen megtorolni.
– Értem.
– Mi, az Éj Kardjának szolgálói ilyen bánásmódhoz szoktunk, s ha mást kapunk, kétségeink támadhatnak.
Leon összevonta a szemöldökét, és hűvös magázódásra váltott.
– Ha ez kell maguknak, kapitány, nem fognak csalódni bennem. Holnap hajnalban minden útra készen álljon!
A kapitány a szívére tette sovány kezét, meghajolt Leon kardja felé, és szó nélkül kisietett a szobából.
– Azt hiszem, igaza van – mondta Leon. – Egy csapatot vezérelni csak határozottan lehet. Ha az embereim azt látják, hogy valamiben bizonytalan vagyok, ők is elbizonytalanodnak, és akkor eleve kudarcra vagyunk ítélve. És mitől kellene tartanom? Lehet, hogy nem vagyok sem Kevanaar, sem semmilyen megtestesülése, az Éj Kardjával a kezemben azonban nincs ki dacolhatna velem! Érzem magamban az erőt, Chlovia!
– Viseltél már csatapáncélt? – kérdezte aggódva a lány. – Nehéz, mint a rosseb, alig lehet mozogni benne! – Leon nevetve rázta a fejét.
– Miért kell neked mindent elrontanod? – Ezután Leon félrevonta Ront, és ellátta utasításokkal a holnapi indulásra vonatkozóan. Az ifjú eszkimó még az eddiginél is buzgóbban bólogatott, és ünnepélyes tekintettel meredt Leonra.
Ha lehet, aznap éjszaka Leon még kevesebbet aludt, bár Chlovia a lefekvés utáni első szeretkezés után azonnal elszunnyadt. Leon azonban hanyatt fordult, és tarkója alá csúsztatott kézzel, nyitott szemmel hevert az ágyon. Az elkövetkező napokon jártak a gondolatai. Nem is magán az úton, hanem a rá váró döntésen. Melyik félistent szabadítsa ki? Cholert, Melant vagy Sangot? Choler a legfélelmetesebb. Ha őt választja, erős szövetségese lesz az eemsik ellen. Viszont kérdéses, hogy el bír-e majd bánni a Sötét Láng urával, ha a hadjárat véget ér? Megborzongott, amikor eddigi találkozásaikra gondolt. És Sang? Sang egy féleszű, mégis veszedelmes félisten. Ki tudja, milyen sötét fortélyok lappanganak az agyában? És ki tudja, van-e olyan erős, hogy megfelelő szövetséges legyen az Elfajzottak elleni harcban. Elvégre Sang az, akiről a három félisten közül a legkevesebbet tud. Akkor maradna Melan. Melan, az a kis korcs, aki az igazi emberek megmentőjének vallja magát. Melan, aki azonban kész könyörtelenül feláldozni vagy sorsára hagyni leghűségesebb emberét, ha a helyzet úgy kívánja. Meg lehet bízni benne? Choler, Sang vagy Melan?
Leon nyugtalanul forgolódott. Ám ahogy a hajnal első fénye bevilágított a hálószobába, Leon úgy érezte, egyszerre az ő agyában is világosság gyúlt. Megtalálta a megoldást!
S bár jóformán szemhunyásnyit alig aludt, amikor a komornyik felébresztette, elszántan, tettre készen ugrott ki az ágyból.
– Uram, az öltözéke – jelentette be az udvarias komornyik, és szolgák sora hozott be egy ragyogó fekete csatapáncélt.
Leon egyedül nem tudta volna felölteni, ám a szolgák ebben is segítségére voltak. Egymás után kerültek fel rá a combvértek, a karvértek, a mellvért, a lábszárvért, a vascsizma, a vaskesztyű, s legvégül a sisak. Minden egyes páncéldarab fekete volt, mint a csillagtalan éjszaka, s nehéz, Leon szinte megroskadt a súly alatt. A csatapáncél egyszerű simaságát csak a sisak díszessége törte meg. A fekete sisak felhajtható rostélya a szája vonaláig ért, a fején kétoldalt két fekete szárny meredezett, s a homloka fölött egy kisebb alakot formáló jelvény látszott. A jelvény egy kiterjesztett szárnyú denevért ábrázolt, mely hosszú pallost tartott a karmai közt. Leon tudta, miért.
Chlovia és Ron könnyű bőrvértet kapott, és fekete utazóköpenyt. Ők ketten e könnyed öltözékben úgy néztek ki, mintha a páncélos lovag apródjai lennének. Könnyedén mozogtak, s megmosolyogták Leon fancsali arckifejezését, mivel ő alig bírt lépni a súlyos páncélban. Leon irigy pillantást vetett feléjük, de nem panaszkodott.
Próbált néhány lépést tenni, ám izmai nem szoktak hozzá a nehéz vasak viseléséhez, és tiltakoztak, szíve pár próbálkozás után hevesebben vert.
Mindez azonban csak addig tartott, amíg az Éj Kardját fel nem csatolta. Alig érintette azonban a nevezetes varázsfegyver hüvelye a koromfekete csatapáncélt, Leon meghökkenve tapasztalta, hogy olyan érzése támadt, mintha a súlyos vasakat egy mozdulattal levették volna róla. A vastag vértezet mintha lenge papírrá változott volna. Tett egy-két lépést, és felszabadult mosollyal nyugtázta, hogy már egyáltalán nem érzi a vértezet súlyát.
Chlovia bosszantó mosolyát csodálkozás váltotta fel.
– Úgy áll rajtad ez a páncél, mintha egész életedben ebben jártál volna.
– Ki tudja – felelte Leon hirtelen támadt önérzettel –, talán egész életemben erre a pillanatra készültem.
Döngő léptekkel sietett végig a folyosón, ki az udvarra nyíló előtérre. Ott megállt, a kőmellvédhez lépett, és felemelte sisakos fejét.
Az udvaron ötven lovas várakozott néma csendben. Körülbelül harmincan az övéhez hasonló páncélú lovagok voltak, a többiek könnyű ruházatú, de zord kinézetű alakváltók, mindannyian a vézna, csontvázsovány alapformájukban. Az udvar kapu felőli oldalán Ron Kulukhon várakozott három díszes nyergű egyszarvúval. Hogy honnan sikerült előkerítenie őket? Nem sokkal mellettük egy tanácstalan lovász egy koromfekete mént tartott. Valószínűleg Myor Thurgos hátasát. Leon érkeztére Al'thang előrébb léptetett táncoló paripájával, és felcsapta sisakrostélyát.
– A serege készen áll az útra, nagyuram – jelentette. Leon csípőre tette vaskesztyűs kezét, és szigorúan végigjártatta tekintetét a felsorakozottakon. Látta, hogy az udvart szegélyező házak ablakaiból, réseiből számosan leskelődnek.
– Katonák! – kiáltotta dörgő hangon. – A küldetés, mely rátok vár, nem veszélytelen. Azonban azok, akik az Éj Kardjára esküdtek, nem félnek semmitől! Kövessetek, és a Kard veletek lesz!
Egyszerre tört fel az üvöltés valamennyi torokból. Lándzsák, zászlók, kardok emelkedtek a levegőbe. Leon intett.
– A hátasomat!
A lovász indult volna a koromfekete ménnel, de Ron megelőzte az unikornissal. Az egyszarvú tüzesen fújtatott, a fejét rángatta, és a patájával a földet kapálta. Így hogy Leon a lépcső tetején állt, az egyszarvú háta egy magasságba került a térdével. Szolgák siettek elő, hogy Leont emelő segítségével tegyék fel választott hátasára. Ő azonban könnyed mozdulattal átvetette lábát a hófehér állat széles hátán, elhelyezkedett a nyeregben, combjával kissé megnyomta hátasát, és az egyszarvú nyerítve felágaskodott.
Leon kirántotta az Éj Kardját, és a kapu felé intett vele.
– Utánam! Cherubionért!
Szerette volna látni magát e pillanatban, az ágaskodó hófehér unikornis hátán, talpig fekete páncélban, felállva a nyeregben, bíborszínben lángoló pallosával a feje fölött, diadalmasan vezényelve. Lehet, hogy erről a pillanatról álmodott egész életében?
A szeme sarkából oldalra pillantott, és látta, hogy Ron Kulukhon büszkén kihúzza magát a másik egyszarvú nyergében, s közvetlenül mellette Chlovia kipirult arccal, fénylő szemmel, áhítattal mered rá.
Igen, ez volt az a pillanat, ami felért minden szenvedéssel! Előre hát!
Kilovagolt a kapun, büszke tartású serege követte, és a vár lakóinak nagy ovációja kísérte útjukat. Leon hátrapillantott. A harminc lovag fekete páncélban, háromméteres lándzsával, türelmetlen csataménen lenyűgöző látványt nyújtott, s a hátvédben lovagló különös alakváltók hátborzongató jelleget kölcsönöztek a kicsinyke seregnek.
Alig ötvenen vannak, és egy erősen őrzött vár bevételére indulnak. És a számok dacára minden esélyük megvan arra, hogy sikerrel járjanak.
Leon emlékezett, milyen válogatott veszélyek között jutottak el ebben a félelmetes tartományban a várig, s intett Al'thangnak, hogy küldjön előre egy vezetőt. Egy alakváltó rúgtatott előre, s a sereg szigorúan az ő általa hagyott nyomon haladt.
Nem arra távoztak arMegadown tartományából, mint amerről behatoltak, és Leon újabb félelmetes tájakat hagyott maga mögött, ám most nem félt attól, hogy baja eshet. Elvégre, most már ő arMegadown ura, az Éj Kardjának Lovagja.
Egy különös tisztáson éjszakáztak, de semmi sem háborgatta álmukat. Korán reggel indultak tovább, és nem sokkal dél után elérték arMegadown tartomány határát. A különös növényzetet szokványos zöld erdő váltotta fel.
Az elöl lovagló alakváltó bevárta őket. Al'thang, az alakváltó-kapitány, aki kissé lemaradva poroszkált Leon, Chlovia és Ron egyszarvúja mögött, most odarúgtatott Leon mellé, és udvarias hangon szólalt meg:
– Elértük birodalmunk határát, nagyuram. Eddig védve voltunk, de most már nem ártana felderítőket küldeni ki.
– Hát, küldjön ki felderítőket, kapitány! – parancsolta Leon. – A maga dolga, hogy megszervezze a védelmünket!
Az alakváltó visszavonult, és hamarosan könnyű lovasok vágtattak előre. A maradék sereg folytatta útját.
Az erdőből hamarosan kiértek, és dombok között, bokros, füves terepen folytatták útjukat. Leon számára ismeretlen vidéken haladtak.
Útközben többnyire Chloviával beszélgetett, vagy ha a társalgás elakadt, magába merülve töprengett. Útjuk egész estig háborítatlan volt, és egy gyorsfolyású patak mellett vertek tábort.
Leon homlokát ráncolva szemlélte letáborozó kicsiny csapatát. Kemény, elszánt lovagok és kiismerhetetlen arckifejezésű alakváltók. Nem akármilyen csapat, de ha összetalálkoznak egy olyan mutáns hordával, mint amilyen Melan embereit megtámadta, hiába lesz nála az Éj Kardja. Emberei nagy részét lemészárolják, mire kihúzza a varázsfegyvert. Ráadásul az ő tervéhez átkozottul kevesen vannak.
– Chlovia! – mondta váratlanul a lánynak. – A bátyádtól tudom, hogy néha telepatikus kapcsolatba tudsz kerülni vele.
A lány értetlenül nézett rá.
– Igen. És? Mit akarsz Chlovistól?
– Mit gondolsz, össze tudna szedni egy ütőképes csapatot a tieid közül, akik a segítségünkre lehetnének? – A lány lehunyta a szemét.
– Feltétlenül szükséges?
– Igen.
– Szerintem boldogulunk nélkülük is. – Leon komoran bólogatott.
– Meglehet. Ám ha nélkülük boldogulunk, kimaradnak mindenből. Van egy tervem. Az elkövetkező napokban Cherubion jövője forog kockán. Balamud azt mondta, a cheruboknak nagy szerepük lesz abban, hogy véget érjen az emberiség sötét éjszakája, és új hajnal virradjon ránk. Mi most ezért fáradozunk. De mi joga lenne egyetlen cherubnak is részt kérni Cherubion dicsőségéből, ha nem vesz részt az eemsik elleni háborúban?
Chlovia ezüst szeme kifejezéstelenül meredt a csatapáncélos férfira.
– Kell, Chlovia, egyszerűen kell, hogy cherubok is részt vegyenek a most következő csatában! Ha ebből kimaradnak, kimaradnak mindenből!
– Biztos, hogy szükségesnek látod a cherubok részvételét? – kérdezte Chlovia nehézkesen.
– Higgy nekem! Még ha csak néhányukra is, de a terv megvalósításához feltétlenül szükségem van! – Chlovia sóhajtott, aztán az égre pillantott.
– A körülmények kedvezőek. Kapcsolatba tudok lépni Chlovissal, de... ő a saját életét éli. Nem biztos, hogy meghallgat.
– Meg kell magyaráznod neki! – erősködött Leon. – Nem kell nagy sereg. De szükségem lesz néhány cherubra! Ha nem jönnek, csökken az esélyünk!
– Mit tervezel? – Leon sóhajtott.
– Még nem tudom pontosan elmondani. Homályosan él bennem, át kell gondolnom. Annyi azonban biztos, hogy cherubokra szükségem lesz. Bízz bennem, Chlovia! Erős vagyok! Én vagyok az Éj Kardjának Lovagja! Cherubion jólétéért küzdök. Mindenki jólétéért. A cherubok sorsa is kockán forog.
Chlovia engedelmesen bólintott.
– Nem tudom, mit akarsz, de hiszek neked, Leon Silver. Azt azonban nem ígérhetem, hogy a testvéreim is hinni fognak neked.
– Győzd meg őket! – Chlovia felnevetett.
– Mi független nép vagyunk, Leon. Ha akarnak, jönnek, ha akarnak, nem.
– Sok múlik rajtuk.
– És ha jönnek, hova jöjjenek?
Leon megpróbálta maga elé idézni Cherubion térképét.
– Sang birodalmának északi részén van egy hely, nem messze arMenientől, ahol két nagy folyó egyesül. Ott várjanak be minket.
Chlovia engedelmesen bólintott.
– Rajtam nem fog múlni, Leon.
– Köszönöm, Chlovia.
Másnap reggel korán indultak tovább. Kora délután az egyik felderítőpáros azzal a hírrel tért vissza, hogy északkeletre egy nagyobb eemsi csapat táborozik. Hogy mindenképp elkerüljék őket, az eddigi délkeleti irány helyett dél felé haladtak tovább. Aztán hamarosan visszatért egy másik felderítőpáros is, és mutánsok helyett egész másról számolt be.
– Furcsa fémlovak nyomát találtuk – jelentette az alakváltó. – Olyan nyomokat, amilyeneket csak Melan népének eszközei hagynak.
– Merre?
– Előttünk láttuk a nyomokat, de a nyomok hagyói délnyugatra lehetnek.
Hamarosan elhagyott táborhelyhez értek, ahol egykét nappal ezelőtt egy komolyabb csapat táborozhatott. Leon leszállt a nyeregből, és a talajt szemlélte. Terepjárók, lánctalpasok nyomát látta. Bergson tábornok csapata?
Mivel úgyis esteledett, parancsot adott a letáborozásra. Aztán amikor besötétedett, szólt Ronnak, hogy hozza elő a hátizsákot, amit az ő őrizetére bízott. Az eszkimó engedelmes vigyorral hozta oda. Leon előhúzta belőle a jelzőpisztolyt, és fellőtt egy rakétát. Zöld jelzőfény kúszott fel a magasba, ott szétpukkant, és zöld szikrákat hányt. Leon várt pár percet, aztán fellőtt még egyet.
A lovagok és az alakváltók előbújtak sátraikból, és néma csendben figyelték, mit művel a vezérük.
A második rakétára sem érkezett válasz. Leon fellőtt egy harmadikat is.
– Nagyuram – érkezett sietve Al'thang –, mi a célja azzal, hogy elárulja táborhelyünket az eemsiknek?
– Hogy mi? – Leon reménytelenül bámult a sötét égre. – Szövetségeseket akartam szerezni, de úgy látom...
Nem fejezte be a mondatot, mert délnyugati irányban egy zöld rakéta kúszott fel az égre, és szétpukkant. Hamarosan újabb rakéta követte.
Leon is fellőtt még egyet, és válaszként újabb rakéta emelkedett.
– Kapitány – mondta Leon izgatottan. – Látja azt a zöld csillagot? Maga szerint milyen messzire lehet?
Az alakváltó összehúzott szemmel figyelte, aztán mielőtt válaszolt volna, hosszan nézett Leon arcába.
– Húsz mérföld – mondta végül. – Két órányi lovaglásra.
– Két óra? – mérlegelte Leon. – Odamegyek. Maradjanak itt. Reggelre visszatérek.
Az alakváltó gyanakvóan meredt rá mandulavágású szemével, de csak annyit mondott:
– Ahogy parancsolja, uram. – Leon magához intette Ront.
– Elmegyek azokhoz, akikkel együtt küzdöttünk az eemsik ellen. Tartsd nyitva a szemed, és vigyázz Chloviára! – Az eszkimó szeme felcsillant.
– Ron megy Leonnal.
– Szó se lehet róla. Chlovia mellett a helyed! Ám amikor indultak volna, Chlovia is felbukkant.
– Várj csak, Leon!
Leon visszafogta nekiinduló hátasát.
– Chlovia – mondta kedvetlenül. – Megyek, megkeresem Bergson tábornok csapatát. Reggelre visszatérek. Te maradj itt a táborban.
– Egy frászt! – jelentette ki a lány ellentmondást nem tűrő hangon. – Itt hagynál ennyi kéjvágyó fickó társaságában. – Leon a fejét rázta.
– Ron itt marad veled. Egyedül megyek.
Chlovia megpróbált józanul érvelni, de Leon hajthatatlan volt. Így hát Leon egyedül kelt útra délnyugat felé, amerről újabb és újabb rakéták röppentek fel.
Három órába is beletelt, amikor kitartó ügetés után rábukkant Bergson tábornok táborára.
A füstöt már messziről érezte, és ahogy egy kisebb völgybe ért, tábortüzek vörös fényénél eléje tárult a katonai sátrak rendezett sora. Nem sokat nézelődhetett, mert zúgást hallott, és egy katonai teherautó vágódott ki mögüle. A reflektorok nem pont rá világítottak, így a sápadt holdfényben jól látszott, hogy a platóra szerelt kis gépágyú csöve fenyegetően mered felé. A kocsiból előreszegezett pisztollyal az a néger őrmester ugrott ki, akit Leon már ismert nem sokkal ezelőttről. Harris.
Leon megperdítette hátasát, és kirántotta a kardját. A fegyver szinte zümmögött és lila színben lángolt.
– Ne lőjj! – kiáltotta Leon, de elkésett.
A szikrákat szóró varázskard láttán a katonák azon nyomban tüzelni kezdtek. Leonnak még arra sem volt ideje, hogy mentális pajzsot húzzon maga köré, a lövedékek máris ott fütyültek.
Az Éj Kardja Leon elé emelkedett, s mintha egy láthatatlan falat húzott volna körülöttük, a lövedékek fütyülve, sivítva pattogtak le róla. Leont olyan szikraözön vakította el, hogy semmit sem látott.
Egy árva karcolás nem érte. A tüzelés abbamaradt, a katonák döbbenten meredtek rá.
– Leon Silver vagyok! – kiáltotta Leon. – Én lőttem fel a jelzőrakétákat! Bergson tábornokot keresem.
A néger őrmester tett egy lépést előre a csodálkozástól.
– Leon? Miféle maskara ez? És az a kard...
– Harris! – Leon levette a sisakját, hogy látni lehessen az arcát. – Megismersz?
– Hogyan... hogyan tudtad... – hebegte Harris döbbenten.
– Nincs idő magyarázkodásra. – Leon visszatette a sisakját, mert furcsamód fázott a feje nélküle. – Vezess Bergsonhoz! Fontos mondandóm van a számára!
Az őrmester a fejét csóválta.
– Bergson dühöngött, amiért kicsúsztál a kezéből. Baöt még mindig kutatja a környéket utánad. Biztos, hogy vissza akarsz térni?
– Biztos.
A teherautó ment elöl, utána Leon az egyszarvúján. Hamarosan beértek a táborba. Mindenhonnan katonák siettek elő, és meredt szemmel bámultak a fekete vértezetes „fogolyra”.
Az éjszakai őrök felébresztették Bergsont, és a tábornok álmos szemmel, de makulátlan egyenruhában bújt elő a vezéri sátorból.
– Maga? – hüledezett. – Kinek a zsoldjában áll? Miért jött vissza?
– Egyezséget ajánlok – mondta Leon magabiztosan.
– Egyezséget? Kinek a nevében?
– A magam nevében.
– Maga a foglyom. Nem egyezkedek. – Leon sóhajtott.
– Azt követelte tőlem, keljek útra magukkal, és az Éj Köve segítségével szabadítsam ki a fővezérüket. Nos, azért jöttem vissza, hogy teljesítsem a kívánságukat. Ki fogom szabadítani Melant.
– Mi?
– A feltételeim a következők: megesküszöm rá, hogy kiszabadítom Melant, ennek fejében azonban ön teljes hadseregével együtt az én parancsnokságom alá rendeli magát, és engedelmesen követi az utasításaimat. Mindaddig, míg fővezérük szabad nem lesz.
– Mit beszél? – A tábornok valósággal tátogott a megdöbbenéstől.
– Megígéri, hogy sem ön, sem beosztottjai nem kérdőjelezik meg a döntéseimet, és a cél érdekében elfogadja szövetségeseiként azokat, akik velem tartanak!
Bergson tátott szájjal hátrált egy lépést, mintha ez a távolság szükségeltetett volna ahhoz, hogy jobban szemügyre tudja venni az előtte álló, feltételeket diktáló alakot.
– Ki... kicsoda maga, Leon Silver? – hebegte.
– Az Éj Kardjának Lovagja vagyok! Kiszabadítom Melant, megölöm Otoaakot, és kiűzöm Cherubionból az Elfajzottakat!
– Az Éj...
Leon, hogy szemléltesse hatalmát, kirántotta a bíborszínben izzó Kardot, és magasba emelte. A varázskard zümmögve, sisteregve szemkápráztató lángokat lövellt az éjszakába.
Mindenfelől döbbent ordítás harsant fel. Aztán egyszerre néma csend lett.
Az Éj Kardja megrándult Leon kezében, és önálló életre kelt. Kissé megemelkedett, és mire Leon észbe kapott volna, a veszedelmes penge lefelé zúgott, és egyetlen csapással levágta Bergson tábornok fejét. A csonka testből vér spriccelt, a fej messzire repült. Leon megkövülten állt. A kard most alig izzott, markolata engedelmesen simult vaskesztyűs kezébe.
A katonákból óriási üvöltés tört fel; sokan döbbenten álltak, mások azon nyomban a fegyverükhöz kaptak.
Leon dermedten meredt összeomló áldozatára. Nem értette, hogy történhetett. A Kard tette, nem ő.
Harris kitárt karral ugrott társai elé.
– Megállj! – ordította. – Senki se lőjön! A parancsnok én vagyok! – Ő azért előhúzta altiszti oldalfegyverét, és remegő kézzel Leonra fogta. – Miért tetted? Miért ölted meg?
Leon felocsúdott végre dermedtségéből, kihúzta magát, és harcra készen tartotta fegyverét.
– Bergson áruló volt! – kiáltotta zengő hangon. – Cselekedeteit Choler irányította. Nem Melant akarta ő kiszabadítani, hanem Cholert! Ezért öltem meg!
– Ezt meg kell magyaráznod! – morogta dühösen Harris.
A katonák fenyegetően húzódtak közelebb. Lehettek vagy százötvenen.
– Melan tudta Bergsonról, hogy kém, de tudását nem fedte fel. Mert így azzal, hogy Bergsont félreinformálta, Cholert is becsapta. Ám most Melan fogságban van, és Bergson vezetésével ti teljes mértékig ki voltatok szolgáltatva Choler híveinek. Gondoljatok arra, hányszor csaptak le rátok Choler hívei a legváratlanabb helyzetekben! Nem csoda! Bergson révén mindent tudtak rólatok!
A katonák egymás közt morogtak. Leon nem tudta megállapítani, elhiszik-e szavait vagy sem.
– Az előbb felajánlottam Bergsonnak, hogy kiszabadítom a fővezéreteket. Nem fogadta el. Meg kellett ölnöm! Most megkérdezem tőletek is, mit akartok? Céltalanul kószálni itt északon, a senki földjén, állandóan mutánsoktól meg Choler ivadékainak rajtaütéseitől rettegni, vagy az én vezetésem alatt egy merész akcióval visszatérni Cherubion szívébe és kiszabadítani a fővezéreteket?
Óriási kiabálás, ordítozás kezdődött. Mindenki véleményt nyilvánított, kérdezett, vagy csak ordított.
Harris háromszor is a levegőbe lőtt, mire elcsitult a lárma.
– Csendet! – ordította. – Miféle csürhe vagytok ti, hogy így lármáztok? Csendet, az istenit! – Megtörölte izzadó homlokát, és Leonhoz fordult. – Hallottam, mit tárgyaltál Bergsonnal, de nem tudom, mit tervezel.
– Hogy mit tervezek, az az én dolgom – szögezte le Leon. – Azért jöttem ide, hogy egyezséget kínáljak. Ha igent mondtok, mindenben engedelmeskednetek kell mindaddig, míg Melan szabad nem lesz. Ha nemleges a válaszotok, visszatérek az enyéimhez, és nélkületek kísérelem meg az akciót. Ám ez esetben ne számítsatok a segítségemre: Melan fogoly marad!
– És ha nem engedünk el a táborból? – kiáltotta egy hang a tömegből. Harris mérgesen fordult oda.
– Pofa be!
Leon kissé megemelte az Éj Kardját.
– Amíg ez a Kard a kezemben van, ti összesen sem lennétek képesek megakadályozni semmilyen eszközzel, hogy kedvemre távozzak a táborotokból. Harris és emberei már tapasztalhatták, hogy ellenem még a gépágyú sem hatásos. Sebezhetetlen vagyok. Ez biztosítja számomra a lehetőséget, hogy küldetésem sikerrel jár. Nos, rajtatok áll, velem tartotok-e, és bátran harcoltok, vagy farkatokat behúzva lapultok, míg a mutánsok kedvükre mészárolnak benneteket!
Ismét dühös kiáltások harsantak. Harris magához intett két másik katonát, és hevesen tanácskoztak. Aztán a néger őrmester ismét megtörölte gyöngyöző homlokát, lecsendesítette a lármázókat, és előbbre lépett.
– Harris őrmester száznyolcvan emberrel, tizenkét gépjárművel, teljes fegyverzetével a rendelkezésedre áll. Várjuk a parancsaidat!
– Köszönöm – mondta Leon. – Mostantól az én parancsnokságom alatt álltok. Harris őrmester fogja végrehajtatni az utasításaimat. Mostantól az Elfajzottak a fő ellenségeitek. Mindenki más csak akkor ellenségetek, ha én úgy parancsolom. Ha kell, ideiglenesen az ördöggel is szövetségre fogunk lépni, hogy célunkat elérjük. Célunk a következő: kiszabadítani Melant és a társaitokat arMenienből, megölni Otoaakot, elűzni vagy kiirtani az Elfajzottakat. Gondoskodni fogok róla, hogy visszatérhessetek a vidéketekre, egyesülhessetek a tieitekkel, akik még életben vannak, és biztosítom, hogy békében élhessetek. De ehhez feltétlen engedelmeskednetek kell! – Óriási ordítást kapott válaszul.
– Most csatlakozunk az enyéimhez. Milyen hamar tudtok útra készen állni?
Az őrmester a homlokát ráncolta, aztán vállat vont és elvigyorodott.
– Ebben már rutinunk van. Fél órán belül útra készen áll a bagázs. Hagyunk üzenetet Baötnek meg az őrjáratának.
– Jó.
Az őrmester a katonákhoz fordult.
– Táborbontást megkezdeni! Fél órán belül útra készen állni, a kutya úristenit!
Leon elrakta a varázskardot, és csípőre tette a kezét. Szerette volna levenni a sisakot, hogy megtörölje izzadó homlokát, de nem akarta a megkönnyebbülés jeleit mutatni.
Az őrmester elgondolkozva nézett rá.
– Csak azt nem értem, uram, mi szükséged van miránk, ha egy szál karddal a kezedben nélkülünk is keresztülsétálhatnál a mutánsok közt?
– A dolog nem ennyire egyszerű, Harris – felelte Leon, de nem magyarázta tovább. A sürgés-forgást figyelte.
A tábor túlsó szélén mintha lovakat látott volna, és egy tűz körül félmeztelen alakokat, akik nem vettek részt a közös munkában. Nem tudta kivenni, mifélék lehetnek, de furcsán hatottak az egyenruhások között.
– Azok kik? – kérdezte Harristól. Az őrmester vállat vont.
– A nők.
– Az asszonyaitok? Hogy lehet, hogy legutóbb egyet sem láttam. – Harris elvigyorodott.
– Nemrég kaptuk el őket. Íjjal, karddal, baltával támadtak ránk lovon. Lehettek vagy nyolcvanan, a felüket legyilkoltuk, az életben maradottakat pedig foglyul ejtettük. Épp kapóra jöttek. A fiúk kezdték már rosszul érezni magukat nő nélkül.
Leon csodálkozva meresztette a szemét feléjük.
– Ha nem a tieitek, akkor mifélék ezek? Mutánsok?
– Dehogy. Sang testőrnői voltak. Az Elfajzottak őket is szétszórták. Nem bánunk rosszul velük, sőt... dédelgetjük, cirógatjuk őket!
Leon kemény léptekkel sietett oda. Az őrmester mögötte lépkedett.
Vagy negyven nő hevert a tűz mellett, megbilincselt kézzel, összekötözött lábbal, és aggódó vagy közönyös arckifejezéssel figyelték a nagy sürgés-forgást. Négy fegyveres katona őrizte őket, és épp Leonnal egy időben két teherautó farolt oda, vigyorgó katonák ugráltak le a platóról, és kezdték felráncigálni a nőket.
– Várjatok! – parancsolta Leon, aztán a csodálkozó nők felé fordult. – Ki a vezetőtök?
Egy középkorú, vállas asszony egyenesedett fel. Annak ellenére, hogy keze-lába meg volt kötözve, könnyedén állt fel. Felső teste a melleit védő szíjakkal felfogatott két réztányértól eltekintve meztelen volt, gubancos fekete haja a derekát verdeste, bőrszoknyájából hullámos fémszálak lógtak. Leonnak furcsamód ismerősnek tűnt; s hamarosan arra is rájött, hol látta már:
Sang palotájában.
Leon levette a sisakot a fejéről, és a hóna alá fogta. Látta, hogy a nő szeme tágra nyílik.
– Megismersz? – kérdezte Leon határozottan. A nő nem szólt semmit, csak biccentett, és nem vette le a szemét Leon arcáról.
– Tudod, ki vagyok én? – kérdezte ismét Leon.
– Igen, te vallád magad Kevanaar követének, a Megváltónak.
– Nem – mondta határozottan Leon. – Az régen volt. Én magam vagyok Kevanaar, és ugyanakkor én vagyok az Éj Kardjának Lovagja is!
– De... – A nő zavartnak tűnt.
Leon egyetlen mozdulattal kirántotta az Éj Kardját, és erősen fogva, nehogy a kard ismét valami önálló dolgot cselekedjen, a magasba tartotta. Bíborszínű szikrák pattogtak.
Valamennyi nő döbbenten mozdulatlanná dermedt. A katonák idegesen hátráltak; még Harris is elhúzódott egy kicsit.
– Hagyjatok magamra velük! – parancsolta Leon Harrisnak. Az őrmester intett az őröknek, és elvonultak onnan. Leon a szikrázó karddal a középkorú nő mellére mutatott. – Térdre! – parancsolta. – Térdre mind!
A középkorú nő azon nyomban térdre ereszkedett, és az eddig heverő vagy már álló társai is letérdeltek. Tiszteletteljes szempárok fordultak felé.
– Sang fogságban van – mondta Leon. – Cherubion a pusztulás szélén áll. Mutánsok dúlják a vidéket. Én vagyok az egyetlen, aki szembeszállhat velük és legyőzheti őket. Fogadjatok hűséget nekem, különben elpusztultok!
A vezérnő homlokát ráncolva nézett fel rá.
– Mi szükség lenni megláncolt foglyokra?
– A katonáim lesztek, nem a foglyaim. Szabadon követhettek, ha hűséget esküsztök rám!
– Mi Sangra esküd hűséget hosszan ezelőtt. Ha Sang hal meg, mi halunk vele szintén.
Leon kihúzta magát, földbe döfte a Kard hegyét, és a markolatot fordította a térdelők felé.
– E Kardra esküszöm, hogy ha követtek oda, ahol Sangot fogva tartják, kiszabadítom az isteneteket! Most esküdjetek ti, hogy Sang szabadulásáig hűséges katonáim lesztek!
Az Éj Kardjából dühös karmazsinszínű lángok törtek fel, és a fegyver úgy rángatózott, mintha ki akarna ugrani Leon kezéből.
A nők ámultan hörrentek fel a lángok láttán.
– Esküdjetek! – kiáltotta Leon.
– Alriena esküszik, hogy követni fog Sang kiszabadításáig – suttogta a nő, és a többiek engedelmesen morogtak.
Leon kirántotta a Kardot a földből, és gyorsan a hüvelyébe dugta. Aztán tőrével elvágta a nő kötelékeit, és a tőrt a kezébe nyomta.
– Szabadítsd ki a társnőidet, Alriena! Gondoskodom róla, hogy yisszakapjátok a felszereléseteket és a fegyvereteket. Álljatok indulásra készen. Ezentúl csak az én parancsaimnak engedelmeskedtek.
Elsietett, megkereste a rakodást ellenőrző Harrist, és szólt neki, hogy adják vissza a nők fegyvereit, s hogy mostantól kezdve nem rabszolgáiknak, hanem a szövetségeseiknek tekintsék őket. A néger őrmester homlokát ráncolva rázta a fejét.
– Ez nem lesz jó, uram. Ha a fiúk nem jutnak nőhöz... Nem nyúlhatunk hozzájuk?
– Csak ha ők is akarják.
– Hát...
– Ez parancs – mondta Leon, és otthagyta Harrist. Ha nem is fél óra, de jó háromnegyed óra múlva készen állt a menetoszlop. Leon állt az élre, mögötte a negyven bőrvértes íjásznő, s mögöttük haladt Harris csapata a megmaradt teherautókon. Leon magabiztosan vezette őket, s három óra múltán elérték az alakváltók táborát. A csapatok idegenkedve nézegették egymást, ám Leon gondoskodott róla, hogy mind a három egysége egymástól elkülönülten táborozzon, és szigorú parancsot adott a parancsnokoknak, hogy az egységek közti minden ellenségeskedést toroljanak meg.
Másnap csak délben indultak tovább. Egyrészt hagyta pihenni az éjszaka utazó embereket, másrészt alapos megbeszélést tartott három egységének kapitányával Harrissal, Al'thanggal és Alrienával – meg Chloviával a pontos útirányról és a további teendőkről.
Aztán egész nap haladtak, de semmi különös dolguk nem akadt, bár egyszer-kétszer a felderítők kisebb eemsicsapatok nyomaira bukkantak. Ám magukat az eemsiket sehol nem látták. Leon nem is hiányolta őket. Túl korai lett volna még csatába bocsátkozni.
Este rozsdavörös kősivatagban vertek tábort, és Leon túlzott elővigyázatosságból megtiltotta a tűzgyújtást. A számos sátorból és járműből álló tábor nem volt túl kicsi, mégis engedelmesen olvadt be a hatalmas kőkoloncok, bazalttömbök árnyékába. A hosszú úttól mindenki kimerült volt, s a tábor éjfél felé elcsendesedett.
Leon azonban töprengve ült egy hatalmas kőtömbön, és vascsizmájával ábrákat rajzolt a vörös homokba. Chlovia szótlanul állt előtte.
– Choler fogságban van – mérlegelte Leon –, KwYeor halott... Akkor ki most Choler hadainak parancsnoka? Kinek a kezében van a hatalom?
Chlovia megrázta vörös haját.
– Ez nem kétséges – mondta magabiztosan. – Az én egykori tanítómesterem, Gan'yara, a Fekete Anya a legmagasabb rangú Monarakhban.
– Pontosan így gondoltam én is – bólogatott Leon. – Nemrég volt alkalmam találkozni vele. Szép, magas nő, hollófekete hajjal. Nem értem, miért hagyta, hogy megöljem KwYeort? Könnyedén megakadályozhatta volna.
Chlovia komor mosolyt villantott Leonra.
– Mert így már a Fekete Anya Choler legmagasabb tanítványa. Nem áll előtte többé sem Indriq, sem KwYeor. Monarakhban szigorú hierarchia uralkodik. Mindenki tiszteli a fölötte állót... ha az erősebb nála. Ha azonban gyengébb, nincs helye a hierarchiában.
Leon elgondolkozva meredt a lány arcába.
– Mit gondolsz, milyen erősnek hiszi magát ez a Fekete Anya? Szembe merne szállni Cholerrel is, vagy alázatosan küzd mestere szabadulásáért, hogy visszaadja neki a hatalmat?
Chlovia a fejét rázta.
– Ne hidd, hogy szembe tudod fordítani Gan'yarát Cholerrel. A Sötét Láng Ura nagyon erős. A Fekete Anya legfeljebb akkor merne a vesztére törni, ha Choler erőitől megfosztva, védtelenül heverne előtte. De... még akkor sem biztos. A Sötét Láng Urának számos nagyhatalmú szövetségese van a Sötétség Birodalmában...
Ha arra gondolsz, hogy megnyerd Gan'yarát Choler ellen, tégy le róla!
– Épp ellenkezőleg. Azt akartam tudni, érdemes-e szövetkeznem a volt tanítómestereddel Choler kiszabadítására. Ha hűséges hozzá, akkor igen.
Chlovia riadtan fürkészte hitvese arcát.
– Leon... Mit akarsz tenni? Nem ígérted meg Harriséknek, hogy Melant szabadítod ki? – Leon sejtelmesen mosolygott.
– Bízzál bennem, kicsim! Tudom, mit teszek.
– Nem mondod el? – Leon a fejét rázta.
– Nem. Elvégre én vagyok az Éj Kardjának Lovagja, enyém a felelősség.
Chlovia lehajtotta a fejét, aztán komor ezüst szemét Leonra emelte.
– És most azt várod tőlem, hogy lépjek kapcsolatba a Fekete Anyával.
– Szeretnék beszélni vele valamilyen mindkettőnk számára biztonságos helyen. Ha eljön, én szavamat adom rá, hogy bántatlanul távozhat. Engem pedig megvéd a Kard. Meg tudod tenni?
A lány bólintott.
– Elvégre a tanítványa voltam. Most akarsz beszélni vele?
– Ide tud jönni? – kételkedett Leon.
– Várj! – mondta Chlovia.
Besietett a sátrukba, a zsákjában kotorászott, és fekete gyurmaszerű rúddal tért vissza. Letérdelt, ujjával egy ötszöget rajzolt Leon ülőköve köré. Aztán késével öt ujjnyi vastag szeletet vágott le a gyúrmarúdból, elhelyezte őket az ötszög csúcsaiban, s mindegyikhez külön-külön fél percig mormogott. Aztán két méterrel arrébb maga köré is rajzolt egy ötszöget, s megismételte az eljárást a gyurmával.
– Semmi esetre sem szabad kilépned az ötszögből, míg a lángok égnek! – figyelmeztette Leont.
Aztán letérdelt saját ötszögének közepén, két kezével belemarkolt a vörös porba, morgásokat, nyögéseket, jajgatásokat hallatott, teste görcsösen vonaglott, s két kézzel szórta a port a hajára.
Leon döbbenten nézte. Mozdulni sem mert. Chlovia vonaglásának üteme egyre gyorsult, a kínlódó hangok egyetlen összefüggő folyammá olvadtak, mintha valami különös nyelven hadarna valamit. Aztán egy csapásra mindez abbamaradt. A lány megmerevedett, s ugyanebben a pillanatban a két ötszög csúcsaiban elhelyezett fekete gyurmadarabkák egyszerre fellobbantak, és sötétvörös lánggal égni kezdtek.
– Chlovia! – suttogta Leon, felugortt a kőről, és majdnem odarohant a lányhoz, de az ötszög szélén megtorpant.
A másik ötszögben a lány felegyenesedett, felemelte arcát, és Leon felé fordult. Csakhogy ez az arc most már nem Chlovia arca volt. Rettenetesen megöregedett, ráncos arc bámult Leon felé. Homlokán a kis szarvacskák szinte gúnyosan fityegtek. A fekete száj szóra nyílt, és elképzelhetetlenül mély, recsegő basszushangok törtek elő belőle.
– Chlovia távol van. Gan'yara hangját hallod. Miért akar beszélni velem az Éj Kardjának Őre? – Leon erőt vett megdöbbenésén.
– Egyezséget ajánlok.
– Igen. Ezt kell tenned.
– Kiszabadítom Cholert, ha elfogadod a szövetségemet.
– Elfogadom. – Leon meghökkent.
– Meg sem kérded, mik a feltételeim?
– Azt akarod, hogy ne háborgassam a csapatodat az úton. Azt akarod, hogy wyvernjeim és lidérceim vegyenek részt arMenien ostromában. Úgy lesz. Megteszem. Azonban Illoraqot neked kell legyőznöd, s Cholert neked kell kiszabadítanod, mert ez az én erőmet meghaladja. De minden másban a segítségedre leszek. Ha szükséged van rám, szólítsd fennhangon Gan'yarát!
Leon dermedten állt. Nem akarta elhinni, hogy ennyire egyszerű lenne.
– Nem is kérsz semmi biztosítékot arra, hogy a szavamnak állok, és valóban kiszabadítom a mesteredet?
– Elég biztosíték nekem Chlovia lelke.
– Mi? – döbbent meg Leon. – Mit beszélsz?
– Ha nem teljesíted, amit megígértél, rajta keresztül állok bosszút. Most megyek. Csak akkor hívj, ha szükség van rám!
– Megállj! Várj!
A fonnyadt Chlovia-szájból olyan iszonyatos sátáni kacaj tört fel, hogy Leon borzongva hallgatott el. Aztán a lány karcsú teste ismét vonaglani kezdett, és egyre lejjebb került a talajhoz, végül ott maradt térdepelve, hosszú vörös hajával a port söpörve. Ekkor a hátborzongató kacaj elhalt, és mindkét ötszög csúcsain a lángok egyszerre ellobbantak.
Leon a lányhoz szaladt, megragadta a vállát, és felemelte a fejét. Megkönnyebbülten látta, hogy ismét a bájos és ifjú Chlovia-arc néz rá. Lelki gyötrelmeit azonban még inkább növelte az a tény, hogy a lány könnycseppeket törölt ki a szeméből.
– Chlovia, mi történt?
A lány arcáról eltűnt a szenvedés, vonási kisimultak.
– Sikerült megegyezned a Fekete Anyával? – sóhajtotta.
– Igen – felelte Leon komoran. Aztán némi habozás után csak kibökte. – Azt mondta, nem kér biztosítékot, mert övé a lelked.
A lány arcán félelem villant. Egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Akkor... a kezében tartja az életem.
– Most... – kezdte bizonytalanul Leon – emiatt a hívás miatt...
– Akkor lophatta el a lelkem, amikor még a tanítványa voltam. Így akart biztosítékot nyerni, hogy sohasem próbálok majd fölé kerekedni.
– De hát ez... borzalmas! A lány a fejét rázta.
– Nem. A Sötét Hatalmak őrködnek minden lélek fölött. Gan'yarának nagy árat kellene fizetnie, ha vissza akar élni a hatalmával. Nem, nem fog megölni, csak akkor, ha átvered...
– Ki fogom szabadítani Cholert! – ígérte Leon hevesen. – És gondoskodom róla, hogy ne kelljen rettegned! Erre megesküszöm!
Három napon át haladtak háborítatlanul, a negyedik nap az előcsapatuk belebotlott egy ötven fős portyázó eemsi seregbe, de bekerítették őket, és jelentős veszteség nélkül lemészárolták őket mind egy szálig. Leon nem vett részt az öldöklésben, de egy domb tetején állt hátasával, és kényszerítette magát, hogy végignézze az egészet. Ha teljesíteni akarja a rá váró feladatokat, nem szabad irtóznia a vérontástól.
Nem sokat időztek a csatatéren, vonultak tovább délkelet felé, arMenien várának irányába. Kora délután fejvesztett iramban az egyik felderítőpáros azzal a hírrel tért vissza, hogy tőlük alig két órányira nagyobb létszámú eemsi csapatokat láttak. Egyenesen észak felé vonulnak, és a felderítőknek az az érzésük támadt, hogy ezek csak előőrsök, egy nagyobb sereg előtt haladnak.
– A Keorathba vonuló ünnepi menet – mondta azonnal az alakváltók kapitánya. – Szerencsére nem keresztezzük az útjukat.
Leon a kapitány meg két másik alakváltó kíséretében előrelovagolt a széles országutat körülvevő dombok közé. Egy nagyobb bozótosban hevertek az egyik domb tetején, és onnan figyelték az elvonuló mutánsokat.
Az, hogy Leonnak még a lélegzete is elállt, nem kifejezés! Ekkora sereget álmában sem tudott elképzelni. Ameddig csak ellátott, a mutánsok hosszú sorai kanyarogtak. Szabályos rendben masíroztak, többnyire gyalogosan, de akadtak kisebb egységek, amelyek ormótlan lószerű bestiákon lovagoltak. Aztán ismét egy újabb gyalogos sereg következett. Vége-hossza nem volt a roppant felvonulásnak. Ezrek és ezrek, tízezrek, vagy talán százezrek? Valamennyien fegyveresen, szakadt rongyokban, a legkülönfélébb torzulásokkal. Hogy mifélék lehettek, ebből a távolságból Leon nem látta, de egyenetlen mozgásukból gyanította, hogy nem kifejezetten emberi tartásúak, még ha két lábon járnak is.
Talán félóráig is hevertek ott néma csendben, figyelték a felvonulást, és Leon már-már azt hitte, álmodik, Mindig, amikor már arra gondolt, hogy a dombok mögüli kanyarból az utolsó sereg masírozott elő, állandóan újabb jelent meg. Nem tudta, mihez kezdett volna még az Éjkard hatalmával is – ekkora sereg ellen, ha óvatlanul beléjük rohannak.
Tekintetével Otoaakot kereste, azonban – bár minden csapatrész előtt hatalmas termetű alak lovagolt, egyik sem emlékeztetett a rettenetes, öt méter magas, potrohos, polipkarú, négylábú szörnyetegre. A csapatok fővezére valószínűleg valahol az élen haladt, és mire Leonék a helyszínre értek, a felvonulás már javában tartott.
– Micsoda roppant sereg! – suttogta Leon.
– Ez csak a hátvéd, nagyuram – jegyezte meg flegmán az egyik felderítő, és nyúlánk nyaka szinte meg hosszabbodott, ahogy a szemét meresztette. – A főhadtest már elvonult.
– Mintha csatába menetelnének – suttogta Leon. Azt hittem, ünnepet akarnak ülni.
– Egyetlen nép nem hódolt be nekik – hangsúlyozta sokat mondóan az alakváltó-kapitány. – Már csak Cherubion egyetlenegy birodalma meghódítatlan.
– Igen – mondta Leon. – Attól tartok, győzelemmel akarják tetézni az ünnepet. Elég a bámészkodásból! Vissza!
Csendben lovagoltak vissza a táborukba, és Leon homlokára ráncok telepedtek, mert örökösen a fenyegetően menetelő roppant sereg kísértette gondolatait.
Amint visszaértek, megelőzte az elésiető Chlovia kérdéseit.
– Kapcsolatba tudsz lépni telepatikusan a cherubokkal?
A lány ajkára kérdés tolult, de látva, milyen komor Leon, visszariadt.
– Csak Chlovissal... és ő már jóval előttünk jár...
– Vissza kell fordulnia, és figyelmeztetni Keorath minden népét! Láttuk Otoaak seregét. Az eemsik nem a Nagy Ünnepre mennek. Fegyveresek, millióan vannak. Pedig a cherubok csak egy kisebb méretű csoportot várnak. Otoaakot és a főtisztjeit. Keorath nem tud dacolni ennyi harcossal. A lány aggódva nézett rá.
– Azt mondod, több ezren vannak?
– Több ezren? Lehet, hogy több millióan is. Ez a sereg nem ünnepelni készül. És miért hagyná Otoaak, hogy egy parányi kis népcsoport dacoljon vele, amikor azokat könnyűszerrel az uralma alá is hajthatja.
Chlovia tekintete összevissza járt, mintha kiutat keresne, amelyen át megszökhetne a gyötrő gondolatok elől.
– Chlovis már nem érne vissza az eemsik előtt időben. Még ha a sejtésed nem is igazolódik be, akkor is felkészülten kell várnunk őket. Mit tegyek?
– A sereg lassan halad. Valaki talán megelőzhetné őket.
– Rám gondolsz?
– A te néped. Neked hisznek. Ha mást küldenék, csapdára gyanakodnának. Chlovia furcsán nézett hitvesére.
– Miért akarod, hogy menjek? Az igazat, Leon Silver! Neked nem a cherubok léte lebeg a szemed előtt. – Leon a fejét rázta.
– Nem. Az is, de az igazi ok más. Mi most egy várostromra indulunk. Hatalmas csata lesz. Nem akarom, hogy mellettem légy! Rám óriási feladat hárul. Nem tudnék rád vigyázni. És ha folyton azon járna az eszem, hogy vajon veled mi van, eleve kudarcra lennénk ítélve. És ha neked bajod esne a csatában, hiába lenne minden...
Chlovia felkacagott.
– És ezért küldesz inkább egy még halálosabb veszélybe? Ha igaz, amire gyanakszol, hamarosan Keorath lesz az a hely egész Cherubionban, ahol nem kívánnék lenni. Arról nem is beszélve, hogy a visszaúton könnyen a nagy sereg felderítőinek a kezébe eshetnék. Nem, Leon Silver, ilyen könnyen nem fogsz megszabadulni tőlem.
Leon biccentett.
– De igen. El foglak juttatni Keorathba a lehető legrövidebb úton. Melléd fogok adni egy alakváltót testőrnek és kísérőnek. Keorathban figyelmeztetned kell a népedet a hatalmas sereg közeledtére. De nem szabad ott sokat időznöd. Azon az úton, ahol én távoztam, mindazokkal a cherubokkal, akik megszívlelik a figyelmeztetést, azonnal útnak kell indulnotok arMegadownba. A melléd adott alakváltó biztosan fogja mutatni az utat azon az elkárhozott vidéken. Zárkózzatok be a várba, és minden létező szerzet segítségével készüljetek fel a védelemre. Az a vár, arMegadown vára erős, erős mágia védi, talán még Otoaak sem tud mit kezdeni vele. Ráadásul reménykedem benne, hogy nem fog eljutni a várhoz. Ha nem ismeri a pontos utat, áldozatul eshet az ottani csapdáknak. Én, amint itt végeztem, a kiszabadított félistenekkel azon nyomban a legrövidebb úton megindulok arMegadownba, és a segítségetekre sietek. – Leon hevesen gesztikulált magyarázat közben. Arra kapott észbe, hogy Chlovia tátott szájjal, döbbent arckifejezéssel mered rá.
– Jól hallottam? – hebegte a lány. – Három félistent mondtál? Te ki akarod szabadítani mind a hármójukat!
– Nem tehetek mást – magyarázta Leon. – Ez az egyetlen épeszű megoldás.
– Épeszű! – sikoltotta a lány rémülten. – Ez a legőrültebb megoldás, amit valaha hallottam! Leon! Az Éj Kardjával a kezedben bármelyiküknél erősebb vagy. De mind a hármuknál nem! Ha csak ketten összefognak, elsöpörnek a Karddal együtt...
– Éppen ez az! – vitatkozott Leon. – Nem fognak össze! Jobban gyűlölik egymást, mint amennyire a létüket becsülik. Ezek hárman sohasem fognak egyezségre jutni. Emlékezz csak, amikor ott álltak arLiannonban, az Ősi Lelkek Nyugvóhelyén egymást szorongatva... Inkább elpusztultak volna, semmint hogy bármelyikük is gyengítsen a fogásán. És én a gyűlöletüket fogom felhasználni. Az Éj Kardjával bármelyiküknél erősebb vagyok, kényszeríthetem arra, hogy engedelmeskedjen az akaratomnak. És egyikük sem ostoba... Érdekükben áll, hogy kiűzzék Cherubionból az eemsiket és megöljék Otoaakot. Külön-külön ráveszem mindegyiküket, hogy vesse be a hatalmát. Nem egymás mellett, egymástól függetlenül. Mindegyik csak a saját birodalmában. Aztán ha az eemsikkel végeztünk, a Karddal a kezemben majd megtalálom a módját, hogy külön-külön jobb belátásra bírjam őket. De ez még túl távoli téma.
Chlovia lehunyt szemmel állt, mintha nyitott szemmel nem bírta volna elviselni az imént hallottakat.
– Leon Silver – suttogta. – Te valóban őrült vagy! Ilyen ötlet épeszű ember agyában nem születhet. Őrült vagy, vagy tényleg te vagy Kevanaar! Nem, nem szabad ilyet tenned! Ha mindhármukat rászabadítod a világra, Cherubionnak vége! Még ha sikerül is felhasználnod őket Otoaak és hordája ellen, később nem lesz esélyed. Még ha nem is fognak össze, kitalálnak valamit, amivel szembe szállhatnak veled meg az Éj Kardjával, és a világra még sötétebb éjszaka vár, mint ezelőtt volt. Cherubionra pusztulás vár. Tehetetlenül vergődsz majd valamelyikük csapdájában!
– Kevanaar vagyok! Napról napra erősebbnek érzem magam. Előbb-utóbb vissza fogom nyerni a teljes hatalmam, és talán egyszer visszakapom az emlékeimet is. Azzal a hatalommal meg az Éj Kardjával a kezemben hogyan dacolhatna velem akár a három félisten együttesen is? – Chlovia értetlenül nézett rá, aztán lehajtotta a fejét.
– Azt mondod, Kevanaar vagy? – Leon vállat mond.
– Gondolj Romin'yarak szavaira. Meséltem neked. Aztán ez a sorsszerűség, ahogy becsöppentem Cherubion életébe, és egyre jelentősebb szerep jut nekem. Aztán ott van a mentális erőm, mely csak KwYeor ellen nyilvánult meg. Kinek van még ekkora mentális ereje Cherubionban? És a meggyőződés, mely egyre erősödik bennem. Én vagyok Kevanaar, és hamarosan azt is tudni fogom, mi történt velem, és miért hívnak most Leon Silvernek. Nézz rám, Chlovia, nem látod bennem az erőt? Nézz körül, látod mekkora sereg lesi a parancsaimat? És az Éj Kardja? Engedelmeskedik nekem. Ki szállhat hát szembe velem? Úgy lesz, ahogy elterveztem. Te elmégy figyelmeztetni a cherubokat, én megostromlom arMenien várát, megölöm Illoraqot, kiszabadítom mindhárom félistent, engedelmességre kényszerítem őket, legyőzöm az Elfajzottakat, és kivezetem Cherubiont ebből a hosszan tartó sötétségből! Mit szólsz hozzá?
Chlovia merőn nézte.
– Hogy mit szólok? Csak azt, hogy én Leon Silver asszonya vagyok, nem Kevanaaré. Mert én az esendő, kissé ügyefogyott Leon Silvert szeretem, nem a hatalmától megittasult Kevanaart. Mert ha Kevanaar vagy, akkor neked Zíliát kellett volna nőül venned, nem engem.
Chlovia elfordult, és el akart sietni, de Leon egy hirtelen mozdulattal elkapta a karját. Aztán el is engedte, mert elszégyellte magát durvaságáért. Chlovia előző szavai csak most hatoltak el a tudatáig, és igen szíven ütötték. Kissé leforrázva érezte magát.
– Ne haragudj! – mormolta. – Én most egy sereget vezetek. És ez a sereg csak addig követ, amíg azt látja, hogy a parancsnokuk erős és magabiztos. Ha gyengeséget mutatok, vége mindennek. Elvesztünk. És akkor elveszett Cherubion is.
– Tudom – mondta a lány. – És akkor is melletted maradok, ha Kevanaar leszel. De csak akkor, ha megígéred, hogy néha, legalább egy-két órára, visszavedlesz majd Leon Silverré. Mert én megijedek az olyan megittasult hadvezértől, aki túlbecsüli saját erejét... Leon, nem szabad mindhárom félistent kiszabadítanod! Csak egyet válassz!
Leon a fejét rázta.
– És ha azt kérdezem, melyiket, azt fogod válaszolni, hogy én vagyok az Éj Kardjának Lovagja, nekem kell döntenem. Szabadítsam ki az egyiket, de melyiket? És hogyan szabadíthatnám ki csak egyiküket, amikor mindhármójuk követőinek ígéretet tettem, hogy az ő istenüket fogom kiszabadítani? A Kardra esküdtem! – Chlovia megrázkódott.
– Egy frászt! Ebbe én nem szólhatok bele. Tedd, amit jónak látsz, Leon, és ne hallgass rám! Ostoba női fecsegés. Féltelek. Magunkat féltem. Mi lesz, ha te tényleg Kevanaar vagy?
Leon átölelte, aztán egy ideig csendben álltak, majd csókolóztak.
Aztán Chlovia mély lélegzetet vett.
– Sohasem foglak elhagyni, Leon Silver... Kevanaar... Hogyan akarsz eljuttatni Keorathba? Netalán mágiával?
Leon fanyarul mosolygott.
– Fel kell készülnöd az útra, én kiválasztom a testőrödet.
Elsietett, hosszan beszélt Al'thanggal, aztán maga mellé vette a kapitány által kijelölt alakváltót, szólt Chloviának, és a tábor széléhez siettek.
– Gan'yara! – kiáltotta Leon. – Gan'yara, szükségem van a segítségedre!
Alig telt bele néhány másodperc, lebegő szellemalak jelent meg a tisztás szélén, és hamarosan a Fekete Anya magas alakja és ismerős, szép arca formálódott ki belőle. Nem vált kézzel fogható testté; a boszorkány csak a szellemképét küldte el.
– Mit kívánsz? – hallatszott a recsegő basszushang.
– Tudsz nélkülözni egy wyvernt, hogy Chloviát és a testőrét biztonságosan Keorathba repítse?
– Keorath határáig. Bejutniuk önmaguktól kell.
– Mikor indulhatnak?
– Hamarosan. Más kívánság?
– Szeretném, ha arMenien ostrománál mellettem lennél, hogy meggyőződj Choler kiszabadításáról.
– Úgy lesz.
A szellemkép hangtalanul szertefoszlott, és kénes szag terjengett a levegőben. Leon türelmetlenül nézelődött. Nem kellett sokáig várnia, nagy szárnysuhogással egy wyvern ereszkedett le a tisztásra, fekete lidérclovasával a hátán, és vártak. Leon elbúcsúzott Chloviától.
– Holnap találkozok Chlovissal, és magam mellett fogom tartani. Amikor csak lehetőséged lesz, adj hírt magadról neki, hogy tudjam, minden rendben van-e! Kérlek, ne hagyd, hogy izgulnom kelljen miattad!
A lány elmosolyodott.
– Hogyan is mondhatnék ellent Kevanaarnak? – Aztán az alakváltóval együtt felkapaszkodtak a wyvern hátára, és a hatalmas sárkány komótosan felemelkedett, egy darabig a tisztás fölött lebegett, majd lusta szárnycsapásokkal eltűnt észak felé.
Leon sóhajtott. Aztán kihúzta magát, és végigsétált a táboron.
Másnap nem sokkal esteledés előtt a folyóelágazásnál összetalálkoztak Chlovissal és csapatával. Nem volt valami népes társaság; alig tizenöten voltak, Chlovis, Volodyan meg még néhány furcsa mutáns, akiket Leon sohasem látott. Mindannyian keorok voltak.
Chlovis meleg szeretettel ölelte meg Ront, és hosszan veregette a vállát, aztán biccentett Leon felé.
– A húgom jelezte, hogy hamarosan itt leszel – dörmögte Chlovis. – Mi ez a marhaság Keorath végveszélyéről?
Leon pár szóban ecsetelte az északra vonuló sereget, s a mutánsok egy része azonnal indulni akart haza, ám Chlovis lehűtötte őket.
– Mi többet tudnátok tenni Chloviánál? Ő pedig már megérkezett. Bízzátok rá! A mi dolgunk, hogy a tábornok mellett legyünk. Mi leszünk a testőrsége. Vigyáznunk kell rá!
Leon közönyösen hallgatta a szarkasztikus szavakat. Mondjon Chlovis, amit akar.
– Egy napi járásra vagyunk arMenien várától – mondta. – Ti csak nekem engedelmeskedtek, senki másnak. Bármerre megyek, mindig kövessetek! Ez a csata jelentős lesz. Ha győzünk, a cherubok számára nagyon fontos, hogy mindenki lássa, ott voltak.
– Úgy lesz, sógor – biztosította Chlovis.
Másnap reggel folytatták útjukat, és a délután vége felé elértek az erdő széléhez, ahonnan jól láthatták a nyílt terepen emelkedő várat. Hatalmas, masszív építmény volt, hat szögletében bástyákkal, belül tornyokkal, belső erőddel. A bejáratnál a híd fel volt vonva, és a kaput vasrostély védte. A várárok vize szürkén kavargott. Elég kellemetlennek tűnt.
Leon elrendelte a letáborozást, és ismételten nem engedélyezte a tűzgyújtást. Az erdőben lapultak, és onnan lesték a várat.
Hamarosan leengedték a felvonóhidat, és egy kisebb csapat mutáns rúgtatott ki a poros földútra hatalmas jószágokon. Ha nem is egyenesen feléjük, de az erdő felé tartottak. Leon bólintott; pont erre várt.
Megragadta a kardját, és a hátasa felé sietett, de aztán meggondolta magát. Intett a várakozóan ránéző Al'thangnak.
– Feltétlenül élve! Lehetőleg zaj nélkül! Húsz alakváltó és tíz lovag kapaszkodott azonnal nyeregbe, és megindultak abba az irányba, amerre az erdei út kanyargott.
Leon csípőre tette a kezét, és a táborát szemlélte. Már régebben kedvére való jeleket fedezett fel. Harris katonái eleinte morgolódtak, hogy a bőrvértes nőfoglyokat szabadon engedtette, de aztán a nők – bár Leon minden csapategységet elkülönített – maguktól átjártak a férfitáborba, és hamarosan a Kard lovagjai is közelebb húzódtak. A határok kezdtek összemosódni, és ez jó. Eleinte még elhangzott egy-egy csípős megjegyzés valamelyik fél felé, néhányan szúrósan néztek a másik táborbelire, de aztán megnyugodtak a kedélyek. Ezek itt nem voltak ősi ellenségek, nem ők háborúztak egymással. A Fekete Anya seregeivel persze valószínűleg más lett volna a helyzet; de őket Leon éppen emiatt tartotta távol a többiektől. Chlovissal és mutáns társaival volt egy kis probléma, mert a kinézetük miatt mindenki kerülte őket. Azonban néhány óra múltán Leon azt fedezte fel, hogy Chlovis épp filozófiai kiselőadást tart egy csapat katonának, akik vigyorogva hallgatják, Volodyan meg még egy másik fickó pedig Sang testőrnőivel szűrte össze a levet.
Leon magához intette Harrist.
– Mi a véleményed?
Az őrmester előretolta a sapkáját, és megvakarta a tarkóját.
– Két lövegünk maradt, viszonylag tűrhető munícióval. Tűz alá vehetjük a falat, és ha a várárkon átjutunk valahogy, egy jó kis rohammal elsöpörjük a rohadékokat... – Leon elmélyülten töprengett.
– Kár, hogy nem maradt repülőnk vagy helikopterünk – kesergett Harris. – Légibombából hurcolunk még egy párat. Ha le lehetne dobni a várra, azonnal jobban érezném magam.
– Le lehet dobni. A wyvernekkel. – Harris elképedt.
– Fegyvert adni Choler mocskainak a kezébe? – Leon kihúzta magát.
– Ha ez a mi célunkat szolgálja, Harris!
– Igenis, uram.
Hamarosan visszatért Al'thang és csapata, nyolc foglyot hurcolva magával. Valamennyien Elfajzottak voltak, hosszúkás kutyafejjel, kificamodottnak tűnő végtagokkal, szőrös mellkassal. A foglyokat kikötözték a sátrak közé, a vezetőjüket becipelték a főnöki sátorba.
– Kettőt nem sikerült élve elfognunk – jelentette Al'thang.
Leon érdeklődve bámulta a vezért. Úgy nézett ki, mint egy gorilla; hosszú karja volt és hatalmas ökle. Roppant széles mellkasát fekete szőr lepte, szájából veszedelmes agyarak meredeztek.
Leon behívatta a sátorba Al'thangot, az alakváltók kapitányát, Harrist, a katonák parancsnokát, Alrienát, Sang testőrnőinek kapitányát és Chlovist, a keorok vezetőjét. Amikor mind a négyen megjelentek, intett, hogy adjanak helyet a fogoly mellett.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
A fogoly gyűlölködő pillantást vetett rá, és nem válaszolt.
– Meg fogod mondani, hogy hívnak – jelentette ki Leon. – Tedd inkább önként, mint kényszerből! – A gorillaszerű alak a köteleit rángatta.
– Megöllek, rohadék! – morogta mély torokhangon. – Sohasem tudsz meg tőlem semmit! – Leon mosolyogva fordult hátra a kapitányaihoz.
– Melyikőtök tudná kiszedni belőle?
A négy kapitány egyszerre lépett előre, és egymás szavába vágva ecsetelték elképzeléseiket. Chlovis odáig ment, hogy hatalmas kezével megragadta a fogoly fejét, és tekergetni kezdte. Leon azonban finoman elhessegette onnan.
– Jobb ötletem támadt – közölte. – Idehívok még valakit. Gan'yara!
Néhány másodpercen belül megjelent a Fekete Anya lebegő szellemalakja a sátorban. A többiek döbbenten léptek hátra, olyan hatványozott volt a gonoszság-kisugárzása. Álmos tekintettel meredt Leonra.
– Nos?
– Szóra kell bírnunk a foglyot!
Gan'yara kecsesen odalibbent a kitágult pupillájú gorillához, két szellemkezét a széles homlokra helyezte, és felrikoltott. Egy pillanatra úgy látszott, mintha a szellemalak anyagiasult volna – a Fekete Anya ott állt előttük –, de aztán egy pillanatra rá, ismét csak a szellemalak lebegett. A fogoly feje azonban lebillent.
– Még valami? – kérdezte a Fekete Anya recsegő hangon.
– Maradj, kérlek!
A Fekete Anya biccentett. Kissé hátrébb lebegett a sátor széléhez, és onnan figyelt. Leon közel lépett a fogolyhoz.
– A neved?
– Merarrr – morogta engedelmesen a gorilla. Látszott rajta, hogy elkábult a Fekete Anya érintésétől.
– Hová indultatok?
– Őrjárat. Portya a környéken. Van-e valami szokatlan.
– Hányan vannak a várban?
– Úgy négyszázan. Nem tudom pontosan.
– Ki a parancsnok.
– Illoraq nagykodó.
– Mi az a nagykodó?
– A kodók uralkodnak a tudatlanok fölött. Illoraq nagykodó, Otoaak a főkodó.
Leon a homlokát ráncolta.
– Hány nagykodó vagy kodó tartózkodik a várban?
– Illoraq nagykodó, Arquast kodó, Merrr kodó, Amearrr kodó, Lidt alkodó, Remrast alkodó és Weqwed alkodó.
Leon mély lélegzetet vett. Tehát Illoraqon kívül lesz még más veszélyes ellenfél is.
– Hol tartják fogva a három félistent, Cholert, Sangot és Melant?
– A belső erőd legmélyebb tömlöcében. Otoaak mágikus köteléke tartja őket fogva. Senki sem tudja kiszabadítani őket.
– Hány foglyotok van rajtuk kívül?
– Rengeteg – felelte az eemsi, és megnyalta a szája szélét irdatlan nyelvével. – Minden nap kevesebb.
Leon megtudta, amit akart, hagyta, hogy a parancsnokai még kérdezzenek kedvükre információkat, mely szükséges lesz az ostromhoz, ő pedig még egyszer átgondolta a haditervet, melyen már napok óta töprengett. Aztán, amikor a fogolyhoz nem volt több kérdés, előrelépett, és végigjártatta tekintetét várakozó hadvezérein.
– Nos, a tervem a következő...
Másnap hajnalban tíz alakváltó – a portyára induló mutánsok alakját felvéve – a látszólag megkötözött Leonnal meg a tizenöt keorral óriási vágtában nyargalt arMenien vára felé. Három tehergépkocsi üldözte őket, és a platóról szórványos tüzet bocsátottak rájuk. A gépkocsik már csak alig ötven méternyire maradtak le. A foglyaikkal menekülő mutánsok őrült iramban vágtattak a várárkon túli kapu felé. Már alig fél mérföldnyire jártak.
A vár kapubástyáin nagy mozgolódás támadt; az őrök nyilván észrevették és felismerték a menekülőket. A felvonóhíd nyikorogva ereszkedett le, a rostélyokat felvonták. A mellvéden torz alakok jelentek meg íjjal vagy számszeríjjal a kezükben.
A menekülők bevágtattak a hídon a várba, és a hidat máris felhúzták, a vasrostélyt leengedték. Az üldöző kocsik kifaroltak, a rajta ülők gyors lövésváltásba bonyolódtak a mellvéden elhelyezkedő íjászokkal. Ám lőtávolon kívül maradtak, és a nyílvesszők messze előttük hullottak le.
A kocsik élesen fordultak. Ám nagy igyekezetükben egymásnak ütköztek, és kettő felborult. A harmadik platójáról leugráltak a katonák, hogy helyreállítsák a másik két járművet...
A gorilla külsőt felöltő Al'thanggal az élen az ál eemsicsapat ál foglyaikkal együtt belovagolt az erődbe, a kaput felvonták mögöttük.
Mindenfelől torz eemsik száguldottak a falhoz. Egy bőrvértes, négykarú fickó rohant eléjük három rongyos társával, és elkapta az élen haladó hátas kantárszárát.
– Merarrr! – ordította dühösen. – Mi van?
– Foglyok – ordította vissza a gorilla külsejű alakváltó-kapitány. – Ezek a kutyák meg üldöznek.
Közben a kapubástyánál nagy ordítozás és izgalom támadt. Egy háromszemű, alacsony fickó rohant oda.
– Felborult a szekerük, kodó nagyúr! Nem tudnak elmenekülni! Harminc puskafegyveres.
A négykarú fickó a levegőbe csapott, és ütése után szikrák röpködtek.
– Remras alkodó nyolcvan harcossal elfogja őket!
– Indulok! – ordította a háromszemű, és máris integetni kezdett az alvezéreinek. Hamarosan nyolcvan lovas hagyta el az erődöt. A felvonóhidat azonban ismét felhúzták.
– Merarrr! – ordította a négykarú kodó. – A fegyverek! Miért vannak a foglyoknál fegyverek?
A gorilla formájú Al'thang válasz helyett kardot rántott, és az eemsi tiszt felé sújtott. Az azonban mintha csak számított volna valami effélére, könnyűszerrel elkerülte a csapást, egy pillanat alatt kékes fény vonta be a testét, és egy kék fénylabda jelent meg a kezében.
– Merarrr! – ordította.
Leon előre rúgtatott, és kivonta az Éj Kardját. A Kard zümmögött és bíborszínben izzott, Az eemsi felkiáltott. Kék labdáját Leon felé hajította, ám a Kard egy villámgyors mozdulattal félrecsapta, és a lövedék oldalra pördült. Hatalmas dörrenés. Három eemsinek álcázott alakváltó repült ki a nyeregből a robbanástól. Leon azonban lesújtott az újabb kék labdát előhúzó kodóra, és a kard úgy szelte ketté, mint jó kés a vajat.
– A kaput! – parancsolta Leon. Ám ekkorra már az eemsinek álcázott alakváltók és a keor foglyok a kapuhoz robogtak, gyors de heves csatában levágták a kapuőröket, és elkezdték leengedni a felvonóhidat.
Mire a váron kívüli eseményeket bámuló eemsik felfogták, hogy mi történik, a keorok meg az alakváltók már felhúzták a vasrostélyokat, leengedték a felvonóhidat, és jó néhány hamarabb ocsúdó ellenfelüket levágták.
A kitáruló kapun át Leon látta, amint a három gépkocsira támadó nyolcvan eemsi lovasra még hét gépkocsi meg vagy száz gyalogos katona támad rá heves rohammal.
Leon úgy ment előre, mintha mindez álmában történne.
A felocsúdó eemsik dühödten ordítanak a várfalról. A belső erőd felől legalább százan dübörögnek elő. Leon meglengeti a zümmögő, szikrázó kardot, és elszántan várja őket. Akár mindegyiküket megöli, ha kell.
Ekkor azonban zúgó szélvészként legalább tíz wyvern érkezik a vár túlsó vége felől, a tó irányából, és amikor a várudvar fölé érnek, elengedik gömbölyű terhüket. Bombák robbannak. A vár egyik fala ledől. Torz eemsi testek repülnek. Mindent füst és por burkol be.
Leonra rárontanak az első támadók. S bár vannak vagy húszan, a Kard magától száll szembe velük. Minden csapásnál leszelt végtagok repülnek el, megcsonkított testek hanyatlanak le. Leont még mindig rengetegen veszik körül. A Kard nem tud kivédeni minden csapást, a vértezet azonban igen. Leon szeretne mentális pajzsot fejleszteni maga köré, a csata hevében azonban képtelen erre koncentrálni.
Már nem is látja, mit művel a Kard, csak megy előre, s a véres forgatag tisztul előtte. Az eemsik ordítva menekülnek a vérszomjas berserker elől. Hirtelen feltűnik egy hatalmas alak. Két karja van, de mindkettőben akkora kétkezes pallost forgat, hogy Leon már a láttukra is megborzong. A két kard egyszerre sújt Leon felé. Egyik derékban, a másik a nyakára. A nyakra irányzott vágást védi az Éj Kardja, ám derékban akkora ütés találja el a vértezetét, hogy Leon leesik a lováról a földre. Szerencsére csak az az egy hatalmas mutáns fér hozzá. A két kard újra felé csap. Leon arrébb hengeredik. Az Éjkard lángokat lövell magából. A hatalmas alak elejti mindkét kardját, a szeméhez kap, aztán az Éjkard csapásától a feje pörögve repül el a messzeségbe.
Leon máris talpon terem. Látja, hogy a kapubástyánál is elkeseredett csata folyik. A hatalmas Chlovis meglepő könnyedséggel szórja szét maga körül az ellenséget, és társai is tartják a fontos hídfőállást. Az első gépkocsik ekkor érik el a kaput. Távoli morajlás hallatszik, süvítés, aztán hatalmas robbanás. A két löveg most kezdett dolgozni. A wyvernek közben újabb bombákat hoznak, és most a belső erődöt szórják meg. Aztán mivel a bombák elfogytak – a hatalmas sárkányok leereszkednek a vár közepén, fekete alakok kászálódnak le a hátukról, és a lidércek nekiesnek a dühödten védekező eemsiknek.
Leonnak nincs ideje bámészkodni. Hárman támadnak rá, de ezeket röpke másodpercek alatt lekaszabolja a Kard. Úgy látszik, az átlagosakkal nincs probléma, csak a különleges képességekkel bíró kodók jelentenek némi gondot.
Leon látja, hogy a kapunál már nincs probléma. A keorok Chlovis vezetésével áttörik magukat a küzdőkön.
Leon a belső erőd felé tart. Vagy harminc eemsi állja útját.
– Illoraq! – üvölti. – Illoraq! Illoraq!
– Itt vagyok! – bömböli egy hang valamerről. Leon tekintete kutatva villan körül a csata forgatagában, ellenfelét keresve, de nem leli. A védműveken tombol a harc; Harris őrmester katonái bámulatos pontossággal szedik le a fedezékükből előmerészkedő mutánsokat. A túloldalon a wyvernek karmaikkal tépik az ellenfelet, s lángot okádnak a legmerészebbekre. A csata lényegében már eldőlt, de a mutánsok nem adják olcsón a bőrüket. Az előttük lévő falszakaszon egy hatalmas teknősbékára emlékeztető, ráncos, szarupikkelyes óriás alabárddal aprítja támadóit, miközben a fegyvergolyók kopogva pattannak vissza páncéljáról. Egy alakváltó nekiugrik, de nincs ideje befejezni a metamorfózist. A mutáns egy jól irányzott csapással kettészeli derékban. Leon megemeli a kardot, Harris azonban megelőzi. Egyetlen lövést ad le csupán, hihetetlen precizitással, és a mutáns holtan hanyatlik le: bal szeme helyén fekete kráter ásít.
Rohannak tovább. Leon fegyvere hideg fénnyel izzik, s olajozott könnyedséggel fordul jobbra-balra a kezében. Fájdalomüvöltések, fegyverropogás, acél csattanása az acélon. Három kisebb termetű mutáns bukkan fel előttük; kettőnek egy kecses ívű vágással nyesi le a fejét az Éj Kardja, a harmadikat Leon letiporja nehéz páncélzatában. Arra tart, amerre legsűrűbben tombol a csata, úgy sejti, ott fogja megtalálni az ellenséges vezért. Átveti magát egy bástyafokon, és lehemperedik valami törmelékhalom oldalán a belső udvarra, Néhány embere még mindig követi.
– Illoraq! Illoraq!
– Megyek!
És Illoraq jön. Keresztültörtet a harcolók véres zűrzavarán, s agyarait nyaldosva tart a páncélos óriás felé, aki szólította. Nem robusztus monstrum, mint Otoaak; csak átlagos termetűre nőtt, ám teste csupa ín és izom, akár a pattanásig feszített rugó. Négy karja közül a felső kettőben véres csatabárdot markol; horpadt sisakjából véreres szemű gorillapofa mered Leonra. Futtában levágja Sang egyik testőrnőjét, aki megkísérelt az útjába állni, s szabad kezeivel furcsa mozdulatokat végzett. Koncentrált energiasugarak süvítenek Leon felé szaggatott vonalban. Az Éj Kardja félfordulatot téve kivédi őket. Az energiasugarak surrogva csapódnak a földbe. Aztán a két vezér összecsap. A varázskard lesújt, mint a mennykőcsapás. Illoraq emberfeletti fürgeséggel perdül félre, s a fegyver csak a követ hasítja be mélyen ott, ahol az előbb állt. Ugyanakkor a két csatabárd kígyóként villan előre, s bár mindkettő kondulva pattan le a fekete sisakról, Leon agya meglódul a koponyájában az ütés erejétől. Kábán emeli föl a kardot, de túl lassan mozog. Illoraq már eltűnt a látóteréből. Az egyik csatabárd iszonyú erővel a hátán csattan, és szilánkokra törik a hátvasán, a másik pedig fürge mozdulattal kirántja alóla a lábat. Leon elzuhan.
Illoraq már nem tud elugrani, Leon másfél mázsás páncéljában csonttörő erővel préseli maga alá. Valami többször megroppan; Illoraq felordít. Leon kétségbeesetten küszködik, hogy kardjára támaszkodva talpra tornázza magát. Egy kéz ragadja hónaljon, és segít neki föltápászkodni. Illoraq a kövön vonaglik, utolsó csatabárdját azonban keményen szorongatja egyetlen épen maradt kezében. Abban a pillanatban, amikor a szörnyű súly eltűnik róla, meglendíti karját, s a csatabárd süvítve szeli a levegőt. Leon combvasát találja, s a fekete páncél úgy behorpad az ütéstől, hogy Leon felordít fájdalmában. Illoraqnak azonban már nincs ideje feltápászkodni. Valahonnan Chlovis érkezik: roppant méretű pörölyével lecsap, hogy kásává zúzza a mutánsvezér fejét. Illoraqnak azonban iszonyatosan kemény feje lehet; nem törik össze. Azonban a mutáns összerándul és elernyed. Szőrös szája sarkából vér szivárog, ám szemében gúnyos szikra villan.
– Késő... – hörgi.
– Mi késő? – ordít rá Chlovis.
– Piszkos cherub... – nyögi Illoraq. – Keorathon... már ez sem segít...
– Hol vannak a foglyok? – kiáltja Leon.
Illoraq véres habot köpve próbál felkönyökölni. Leon a torkának szegezi az Éjkard csorba hegyét. A Kardból bíborszínű láng tör elő. Illoraq rekedten felhördül. Leon borzalmas lökést érez a karjában, mintha egy lőfegyver rúgott volna vissza. A Kard hegyéből óriási bíborszínű lidércként Balamud szakad ki, felborzolódott szőrrel, s hatalmas karmait kegyetlenül a mutáns nyakába vájja.
– Illoraq! – rikoltja Balamud, és cuppanó zaj kíséretében letépi a haldokló busa fejét. Aztán az óriásdenevér elhajítja a vértől csöpögő fejet, s rikoltozva bújik vissza a Kardba!
A mutánsvezér halálával Leon agya hirtelen kitisztul, mintha az eddig rátelepedő köd egyszerre elillant volna.
Illoraq halálával az ellenállás lényegében megtört. Leon seregei előrenyomultak, csak itt-ott, a vár egy-egy elszigetelt szögletében tartotta még magát néhány kisebb csapat. Foglyok ejtéséről Leon külön nem rendelkezett, ám úgy tűnt, ez senkinek sem jut eszébe. A támadókban olyan engesztelhetetlen gyűlölet izzott az eemsik iránt, hogy nem kegyelmeztek senkinek. Vörös vérpatak csörgedezett a kapu környékén, és a behatoló sereg útját szétszórt hullák jelezték. Többnyire eemsik, de akadtak szép számmal Harris katonáiból, Alriena testőrnőiből, Chlovis keorjaiból, a Fekete Anya zombijaiból, sőt még három wyvern is ott hevert a leomlott toronynál. Kettőt a védők teletűzdeltek nyílvesszőkkel, a harmadik pedig túl közelről dobta le a bombát, és a detonáció őt is darabokra tépte. Mindkét oldalon jelentős volt a veszteség, de az erőd elesett.
Leon egy pillantással felmérte, hogy főemberei ott vannak a közelében, és intett.
– Le a várbörtönbe!
Ő rohant elöl, fémvértezetében dübörögve, talpig véres páncéljában lángoló, csikorgó varázskardjával olyan félelmetes látványt nyújtott, hogy az eemsik sikoltva futottak szét előle. Leon nem üldözte őket. Kettesével szedte a meredek lépcsőket, száguldott lefelé a sötét kazamatákba. A falon lógó fáklyák gyér fényét túlragyogta az Éj Kardjának tündöklése, és szinte nappali világosságot teremtett.
Hirtelen hatalmas eemsi ugrott elő egy sötét hajlatból, és roppant alabárddal Leon felé csapott. Az Éj Kardja félkört írt le, az alabárd csengve hullott a kőpadlóra a szőrös karral együtt, ami tartotta. Aztán a szörnyeteg kettéloccsantott koponyával dőlt el, s tűnt el a sötétben.
Más ellenállással nem találkoztak.
Nem kellett keresgélniük az utat, a varázskard szinte vonta maga után Leont a kanyargós folyosókon, ahol meredt szemű, csontsovány rabok bámulták őket idegenül a vasrácsok mögül. Néhányan Leon követői közül lemaradtak, és elkezdték kinyitogatni a cellákat.
Aztán egyszerre csak a folyosó véget ért, gigászi pókháló zárta el az utat. Az emberfej nagyságú szörny megrezzent jöttükre. Leon felemelte a Kardját, de Harris megelőzte. Odavágott egy kézigránátot. A pók szétrobbant, a vastag háló foszlányokban lógott. S három lépésre mögötte ott volt a keresett cella.
Karnyi vasrácsokkal, félméteres lakattal elzárt sötét helyiség volt. Ám amikor az Éj Kardjának fénye odavillant, meglepő látvány tárult a szemük elé.
A cella alját kocsonyás fekete mocsok borította, a tetején kékes gőz kavargott, s a kettő között a levegőben három aranysárga fénysugarakkal körülvett test lebegett. Olyan volt, mint az a mentális burok, melyet Godefroy és később Leon is használt, csakhogy ez szemmel láthatólag nem a külső, hanem a belső hatásoktól védett. Mintha gúzsba lettek volna kötve mentális sugarakkal. Olyanok voltak, mintha levegőben lebegő múmiák lennének. Bal szélen a mágus, fekete köpenyben, éjsötét arcával, vakítóan fehér hajával, a középső test rikító sárga köntösben, jobb szélen pedig a kicsi, szőrös alak, mellén a beszélő dobozzal.
– Choler, Sang, Melan! – kiáltotta Leon. – Most én ajánlok egyezséget!
Mindhárom alak megrándult, és amennyire a sárga kötelék engedte, odafordította a fejét. Három szempár meredt Leonra; Choler izzó tekintete szigorúan, Sang acélszürke szeme gonoszul és ugyanakkor vidáman, Melan apró szeme pedig értetlenül. Egyikük sem szólt.
Harris aggódva ugrott Leon elé.
– Hol van Melan? Azt ígérted, kiszabadítod! Azt...
– Én vagyok Melan, a technokrata! – hallatszott Melan jól ismert recsegő hangja a kis majom beszélődobozából. – Hol vannak a felettesei, Harris őrmester? Ki ez a páncélos alak?
Harris tátott szájjal meredt rá.
Sang élesen felkacagott.
– Leon Silver visszatért, hogy kiszabadítson bennünket! Üdvözöllek, barátom!
– Gan'yara! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon Choler. – Vedd el tőle az Éj Kövét, és add a kezembe!
– Megállj! – kiáltotta Leon, és szembe fordult a Fekete Anyával, aki mindvégig a közelében tartózkodott. – Ne merj megtámadni!
A boszorkány a homlokát ráncolta. Szép arcára töprengés telepedett. Nem mozdult. Leon úgy fordult, hogy az egész társaságot szemmel tarthassa.
– Igen, visszatértem – szögezte le. – De nem Leon Silverként. Mindhárman jól tudjátok, ki vagyok. Kevanaar áll előttetek! – Sang ismét felkacagott. Leon nem zavartatta magát. – Kevanaar vagyok, és az Éj Kardját tartom a kezemben. Megölhetnélek benneteket, de én egyezséget ajánlok.
A három félisten szótlanul meredt rá. Leon folytatta.
– Ha nem teszünk valamit, Cherubion elpusztul. Lehet, hogy máris túl késő. Meg kell ölnünk Otoaakot és kiirtani a fajtáját, vagy visszazavarni őket Amrikba!
– Azt várod tőlünk, hogy szövetkezzünk a te parancsnokságod alatt? – recsegte Melan. – Ez valószínűtlen.
– Dehogy – jegyezte meg Sang flegmán. – Azt várja tőlünk, hogy külön-külön harcoljunk, aztán ha vége, felőle újra egymás torkának eshetünk. Nekem tetszik az ötlet.
– Szabadíts meg engem – mondta Choler –, és öld meg a másik kettőt! Nem lesz szükség rájuk. Én egyedül elég hatalmas vagyok ahhoz, hogy a tanítványaimmal és szolgáimmal legyőzzük az Elfajzottakat!
– Mindhármótokat el foglak engedni. Velem harcoltok, vagy visszatértek a birodalmatokba és kiűzitek onnan az ellenséget. Erre az időre fegyverszünetet kell kötnötök. Amelyikőtök megszegi, s a háborút saját céljaira használja, arra le fog sújtani a másik kettő dühe és az Éj Kardja. Áll az alku?
– Igen! – kiáltotta Sang azonnal. – Először nekem add ide az Éj Kövét!
– Ha odaadod neki – közölte hidegen Melan –, a kő hatalmát felhasználva eltűnik az Üvegpiramisba, és sohasem tér ide vissza. Sang felkacagott.
– Úgy van!
Leon a fejét rázta, és előrelépett. A mocskos fekete kocsonya sisteregni kezdett a vascsizmája alatt, de különösebben nem ártott neki. Visszafordult a kapitányai felé.
– Most teljesíteni fogom a nektek tett ígéretem, és mindhármójukat kiszabadítom.
Felemelte az Éj Kardját, és a hegyét óvatosan a Cholert beburkoló sárga kötelékhez érintette. A kard bíborszínben felizzott, s a fénypászma pengő hangot hallatva elpattant Choler derekánál. Aztán kissé fentebb újabb fényhúrokat metszett el. Rövid idő múlva Choler kiszabadult, és kipattant a cellából. Leon gyanakodva nézte; karddal a kezében tett egy lépést a mágus felé. Choler kihúzta magát, felvetette a fejét, és biccentett.
– Szavamat adom rá, hogy mindaddig veled tartok, és nem támadok mást az Elfajzottakon kívül, míg valamennyiükkel nem végzünk. De nem ígérem, hogy nem ölöm meg ezt a két patkányt, ha bemerészkednek a birodalmamba!
Leon elégedetten bólintott. A mágus távozni készült. Ekkor azonban megdöbbentő dolog történt! Az Éj Kardja megrándult Leon kezében, előreugrott, és Choler nyaka felé vágott. A bíborlángú penge sziszegve csapott le a mágus nyakára. Kellemetlen, csikorgó hang hallatszott, és a hófehér hajat vér szennyezte be. Choler feje féloldalt nyaklott, a bal vállára billent, és úgy lógott félig levágva. A torkából vér spriccelt. – Áruló! – jött a félig levágott fejből. – Ezzel véged! – Leon döbbenten felkiáltott, és a másik kezével is elkapta a kard markolatát, úgy próbálta visszarángatni. A Kard azonban erőnek erejével a megtántorodó mágus felé csapkodott volna. Pontosan olyan volt, mintha Leon egy acsarkodó kutyát próbált volna visszafogni. Eredménytelenül. A Kardból most vörös lángok törtek elő, és a penge ismét Choler nyaka felé lendült. A mágus azonban – félig levágott feje ellenére – most már védte magát. Bal karjával a penge felé csapott. Vörös mentális burok villant a teste köré, s a Kard vöröse egy pillanatra egybeolvadt karja vörös fényével. Szikrák pattogtak, sercegő hang hallatszott. A mágus jobb tenyeréből apró fénygömbök vágódtak ki, átsüvítettek a levegőn, és Leon véres páncélján pukkantak szét. Leon felordított, és másodpercekre lebénult. Mintha áram ütötte volna meg. Keze elernyedt a Kard markolatán, és az önálló életre kelt fegyver csikorogva vágott bele a mágus bal kezébe, és lemetszette a csuklóját. A penge újra nagy kört írt le.
– Ne! – kiáltotta Leon.
A mágus szájából véres buborék bukkant elő, és Leon felé lebegett. A lemetszett kéz az ujjakon járva – hatalmas pókként – megindult Leon felé, elkapta a lábszárát, összeszorult, és hatalmas erővel szorította össze a lábvértet. Leon úgy érezte, csontjai összeroppannak a présszerű szorítás alatt.
A Kard közben még mindig a mágust támadta. Most a bal térdnél találta el, ott forrt össze a vörös ragyogás. Choler szeme felizzott, vörös villámok sercegtek keresztül a levegőn, s a Kardba csapódtak. Az Éj Kardja megrándult, sikoltó-csikorgó hangot hallatott, és térdből lemetszette a mágus bal lábát.
A gigászi csatára az alvezérek között érthetetlen tumultus tört ki, mintha valami ismeretlen hatalom megtébolyította volna őket. Az alakváltó-kapitány orvul leszúrta az egyik keort, aztán hirtelen felvette Chlovis alakját, és rátámadt a megdöbbent keor vezérre. Harris rálőtt egy másik alakváltóra. Volodyan rávetette magát Alrienára, aki orvul le akarta szúrni az igazi Chlovist. Óriási csetepaté támadt. A Fekete Anya kilépett a forgatagból Choler és Leon kettőse felé.
Leon még mindig a markolatot rángatta.
– Gan'yara! – sikoltotta. – Segíts visszafogni! Nem én akarom megölni, hanem a Kard!
– Gan'yara! – sziszegte Choler. – Pusztítsd el a Kard Őrét!
A Fekete Anya előrelépett. Aztán karba tett kézzel, mereven állt.
Az Éj Kardja süvítve vágott Choler jobb vállára, és most valamivel csökkent az ellenállás: szinte egyből átszelte Choler mentális burkát. A jobb kar dübbenve esett a földre, és füstölni kezdett. Kénes bűz töltötte be a levegőt. A füst egyre sűrűbb lett. Közben az előbbi színes buborék Leon sisakrostélyához lebegett, ott szétpukkant, és átható bűz vágott Leon orrába. Leont gyötrő hányinger kínozta, és a szemébe könnyek szöktek. Úgy elgyengült, hogy elejtette volna a Kardot. Ám hiába eresztette el a markolatot, az Éj Kardja erősen simult a markába. A Kard fogta őt, nem pedig fordítva!
A Kard most már szinte akadálytalanul szabdalta Cholert, ahol érte.
– Gan'yara! – üvöltötte Choler kétségbeesetten. – öld meg a Kard Őrét, különben végem!
A Fekete Anya arcán kegyetlen mosoly jelent meg, egy lépést tett előre, mindkét tenyerét Leon felé fordította, és mormogni kezdett.
– Ne! – kiáltott Leon. – A Kard az, nem én! – A Fekete Anya felkacagott rettenetes hangján, majd nagyot kiáltott, hirtelen Choler felé fordult, és két tenyeréből ellenállhatatlan szikraesőt zúdított véres mesterére. A záporozó tüzes parazsak elsodorták Choler megcsonkított testét, és nekicsapták a túlsó falnak. A mágus felsikoltott. A szikrák öklömnyi réseket égettek mentális burkába. Fekete köpenye most már olyan volt, mint egy vörösen izzó, lyukacsos nagykabát. A Kard odavonszolta magával a szédelgő Leont a túlsó falhoz, és ott csépelte, vagdalta Choler testét, ahol érte.
Choler összeszabdalt teste még utoljára felmagaslott, mentális burka vörös golyóvá tömörödött, és a boszorkány lába elé pattant. Hatalmas robbanás rázta meg a levegőt, és a Fekete Anya cafatos ruhában, megfeketedett végtagokkal, kábultan tántorgott egy darabig. De csak egy darabig.
A robbanás szétszórta az összekapaszkodott küzdőfeleket.
Gan'yara éles, sikoltásszerű hangot hallatott. Egyetlen rövid sikkantás volt, de olyan erővel irányozta a mágusra, hogy a rettenetes hangtól Choler mellkasa kettérepedt. A mágus teste lehanyatlott a vértől iszamos padlóra, ám a Kard még ott is darabolta apró cafatokra.
– Én vagyok Monarakh ura! – sivította a Fekete Anya a szédelgő Leon felé. – Chlovia lelke az enyém! Engedelmeskedj nekem, Éj Kardjának Őre!
Ekkor azonban ismét meglepetés történt. Míg a Fekete Anya a mágust támadta, nem vette észre, hogy Choler levágott jobb keze kígyóvá változik, és odasiklik a lábához. Most villámgyorsan felkúszott a köpenyén, és a nyakára fonódott. A Fekete Anya mindkét kezével a nyakához kapott, próbálta lefejteni a kígyót, az arca elkékült, és levegő után kapkodott.
Tántorogva indult meg Leon felé. Az Éjkard felemelkedett, hogy lecsapjon a kígyóra. Ekkor azonban egy rövid nyílvessző fúrta át Gan'yara torkát, és Ron kiáltása hangzott fel a folyosó felől.
– Ron most is talál!
Leon kábán meredt a boszorkányra. A nyílvessző a kígyót és a Fekete Anya nyakát egyaránt átfúrta. Gan'yara a torkához kapott, a szeme kidülledt, szépséges arca roppantmód megváltozott. Ráncos lett, aszott, ajka megfeketedett, fogai kihullottak, a feje koponyaszerűvé vált. Aztán eldőlt, mint egy zsák. A teste azonnal oszlásnak indult, és rothadásszag terjengett a levegőben.
Leon alvezérei veszett állatokként tépték-marcangolták egymást. Most kezdtek felocsúdni.
– Abbahagyni! – ordította, és a levegőbe csapott az Éjkarddal, csak úgy sercegett a levegő.
Az események hatására felkorbácsolt indulatok alább hagytak, és a még életben lévők felhagytak a küzdelemmel. Két alakváltó és három keor hevert a földön, Harris több sebből vérzett, Chlovis furcsa szögben tartotta egyik karját, és Alriena arcát úgy összeverték, alig lehetett felismerni.
– Mit akartok? – kiáltotta Leon. – Én teljesítem az ígéretem. Kiszabadítom az isteneteket. Cholert az Éj Kardja ölte meg! Képtelen voltam visszafogni.
A harcoló felek morogva húzódtak vissza. Leon szorosan megmarkolta a Kard markolatát és dühösen meredt rá. Aztán a még mindig mágikus kötelékekben lévő két félistenhez fordult.
– Hallottátok, Cholert nem én öltem meg, hanem a Kard. Ő uralt engem. Ha most elvágom a köteléketeket, nektek támadhat. Megpróbálom visszafogni, de...
– Add át nekem az Éj Kövét – recsegte Melan. – Az az egyetlen biztonságos megoldás. – Leon nem sokáig mérlegelte a lehetőséget.
– Nem. Döntsétek el ti: elvágjam a kötelékeiteket, vagy sem?
– Hát persze! – kacagott Sang. – Kockáztassuk meg!
– Nem – mondta határozottan Melan. – Én képtelen lennék dacolni a Karddal. Szabadítsd ki Sangot, nekem add át az Éj Kövét, a Kardot pedig pusztítsd el!
– Miért kellene elpusztítanom az egyetlen fegyveremet?
– Mert ez már nem a te fegyvered. Te vagy az ő eszköze. A Kard úrrá lett rajtad. Láttam. Saját céljaira fog felhasználni.
– Nem bánom – vont vállat Leon. – A Kard az egyensúly őre, Cherubion érdekeit szolgálja, céljaink egybeesnek.
– Dehogy! – morogta Melan. – Ez a Kard az Entrópia megtestesülése. Minden hatalom ellen fordul. Megölte Cholert, meg fogja ölni Otoakot, de megöl majd engem is, Sangot is, és a végén téged is. Ez a fegyver az Éj Kardja! Arra kovácsolták, hogy Cherubionra örök éjszakát borítson és megakadályozza a fejlődést. Arra kovácsolták, hogy elpusztítsa mindazokat, akik rendet tehetnének az anarchikus állapotokban. Épp az olyanok ellen, mint amilyenek mi vagyunk, mint amilyen Kevanaar.
– Én máshogy tudom – mondta Leon. – Ez az egyensúly kardja.
– Az entrópia és az egyensúly testvérek – nevetett Sang. – Engem nem érdekel. Szabadíts meg, őt pedig hagyd kötelékben, ha úgy akarja!
– Pusztítsd el a kardot, Leon! – ismételte Melan. Vidd el arLiannonba, és lökd abba a lila vulkánba, ahol én is majdnem a vesztemet leltem. Ha nem is pusztul el, ne találja meg soha senki! – Leon mogorván nézett maga elé.
– Te hoztál Cherubionba – mondta kisvártatva Sangnak –, te mindig is tudtad, hogy Kevanaar vagyok. Igaz? – Sang nevetett.
– És ha tudtam?
– Mi történt velem? Ha Kevanaar vagyok, hogyan lettem Leon Silver? Hogyan kerültem a... abba a távoli világba, Le Sentierbe?
– Nem én hoztalak a palotámba – sziszegte Sang. Te magad kerültél oda. Nem voltál magadnál, furcsa dolgokat zagyváltál össze valami álomvilágból. Hát álmot bocsátottam rád, és az álomból már Leon Silver néven ébredtél fel. Cherubionról, igazi önmagadról mit sem tudtál. Ekkor gondoltam arra, hogy megpróbállak felhasználni a magam céljaira, mielőtt öntudatra térsz. Most ez megtörtént. Ismét engedelmes tanítványod vagyok, Kevanaar.
– Hazudsz!
– Még most sem emlékszel, mesterem? – A félisten szavai kissé gúnyosan csengtek, Leon gyanakodva nézett rá. Mindez igaz is lehet, de az sem kizárt, hogy csak most találta ki az egészet. Mindegy.
– Szerinted is meg kell szabadulnom az Éj Kardjától?
– Ha elvesztegeted a frissen szerzett hatalmad, hogyan akarod legyőzni Otoaakot? Egyszer már sikerült, de akkor öt tanítványod volt, s kettő elesett a csatában. Most, ha a technokrata gyáván lapul tovább, csak két hatékony segítőd lesz ellene: én meg az Éjkard.
– Segítesz elpusztítani az Elfajzottakat.
– Mi mást tehetnék?
Leon nem akart gyanakvást mutatni, de felkészült rá lelkileg, hogy szükség esetén azonnal felöltse a mentális burkát, ha Sang nekitámad. És arra is felkészült, hogy erőnek erejével próbálja visszatartani az Éj Kardját, ha az újra önálló életre kel.
A Karddal elmetszette Sang mágikus kötelékeit. A félisten felegyenesedett, nyújtózkodott, és vidámabbnak látszott, mint valaha. Az Éj Kardja meg se rezzent, nyugodtan simult Leon tenyerébe. Leon Melanra pillantott.
– Most sem kockáztatod meg?
– A veszély mértéke kalkulációim szerint legalább hetven százalék. Jelenlegi helyzetemben alig húsz százalék. Maradok.
Sang felkacagott.
– Tudja, hogy amint Otoaak meghal, a béklyója magától elgyengül.
Melan nem szólt semmit.
– Maradj akkor! – mondta Leon. – Rajtam nem múlik.
Kisietett az előtérből, és a meredek lépcsőfokokon felszáguldott a várudvarba. Kapitányai buzgón követték.
A várudvaron már úgy-ahogy nyugalom honolt. A csata szemmel láthatólag véget ért. Mindenhol halottak hevertek, sebesültek kötözték egymást, és a nemrég kiszabadult foglyok találkoztak ismerőseikkel, barátaikkal, rokonaikkal, szeretteikkel, vagy épp új ismeretségeket kötöttek. Valahonnan súlyos boroshordókat gurítottak elő, és csapra ütötték őket. A csatában megszomjazott emberek mohón vedelték.
Leon a kísérőihez fordult.
– Az első csatát megnyertük – mondta ernyedten –, de a háború nagy része még csak most következik. Nem tudom, hogyan szállhatnánk szembe azzal a hatalmas sereggel, melyet Keorathba vonulni láttunk, de valahogy meg kell tennünk. Az egymásnak tett ígéretünk ezennel véget ért, ha akarnak, elmehetnek... De ha továbbra is elfogadják a parancsnokságomat, megyünk tovább. Én Kevanaar vagyok, Cherubion igazi istene... bár még az igazi hatalmam nélkül, de napról napra erősödöm. Velem tart egy tanítványom, Sang, aki viszont jelentős hatalommal bír. És nem utolsó sorban itt az Éj Kardja. Még ha kevesen vagyunk is, képviselünk akkora erőt, hogy szembeszállhassunk az Elfajzottakkal. Nos, ki tart velem?
Elsőnek Alriena szólalt meg.
– Én és társnőim követjük Sangot akár a pokolba is.
– Harris?
Az őrmester vállat vont.
– Meg kellene kérdeznem a fiúkat... de azt hiszem, kijelenthetem helyettük is, hogy inkább magát követjük, mint azt a szőrös kis majmot, aki Melannak mondja magát. Nem akarok a többiek véleménye előtt dönteni, de kijelenthetem, én maga mellett szavazok, uram.
– A cherubok nevében én is, sógor – biztosította Chlovis. – Főképp, ha a húgom is kitart melletted.
– Kösz. – Leon az alakváltó-kapitányra pillantott. – Al'thang? – Az alakváltó bólintott.
– Mindaddig szolgáljuk önt, amíg a Kardot szolgálja! – Leon a távolban pihenő hatalmas sárkányfajzatok felé pillantott. Choler sötét ármádiája nem vett részt a csatát követő mulatozásban. Komoran álltak a lerombolt északkeleti torony tövében.
– Tartok tőle, hogy korábbi szövetségeseinket elvesztettük – jegyezte meg Leon. – Megpróbálom meggyőzni őket, de félő, hogy nem fog menni. Menjenek, pihenjenek!
Ő is támolygott a fáradtságtól. Amerre ment, a katonák megéljenezték, és harsányan üdvözölték. Leon ernyedten intett vissza feléjük.
A baljóslatú ármádia előtt egy alacsony, fekete köntösű alak fogadta. Csuklyája alól gennyes, zöldes arc, sárga agyarak villantak elő. Görnyedt tartással támaszkodott botjára, melynek végén egy varangyosbéka ült. Leon tudta, hogy látta már ezt az alakot valahol, de nem jött rá, hogy hol.
– Te vagy a vezető? – kérdezte Leon a vízihulla kinézetű kis gnómot.
– Most én – felelte az. – A nevem Ishabar, a Sötét Láng szolgálója. Mit kívánsz?
– A Fekete Anya elpusztult – mondta Leon kertelés nélkül. – Choler úgyszintén. Egymásnak estek. – A kámzsás alak enyhén meghajtotta a fejét.
– Mindezt tudom – közölte. – Mit kívánsz még tőlünk?
– Szükségem van az erőtökre Otoaak és Elfajzott társai ellen. Azt akarom, hogy tartsatok velünk továbbra is, úgy mint eddig.
A fekete kámzsás bólintott.
– Valószínűleg a Sötét Láng Ura is így akarja majd.
– Micsoda? – hökkent meg Leon. – Hiszen Choler meghalt!
– A hierarchiában következő személy veszi át a helyét. Choler meghalt, Gan'yara úgyszintén, másvalaki lett a Sötét Láng Ura.
– Azt hittem, te...
– Nem.
– Hol találom őt?
– Egy wyvernen messze északra repült, a te parancsodra.
Leonban furcsa gyanú támadt.
– Ki következik a hierarchiában Gan'yara után?
– A tanítványa, Chlovia.
Leon leroskadt egy ledőlt kőtömbre, és nevetett, csak nevetett, míg többen is oda nem gyűltek, hogy megnézzék, mi lelte.
Leon elalvás előtt rövid tanácskozást tartott alvezéreivel, aztán amikor mind elhagyták a tanácskozótermet, az asztalra könyökölt, és sokáig bámult maga elé.
Chlovis semmi hírt nem kapott a húgától. Ki tudja. merre jár és mi lett vele? Sikerült vajon időben értesítenie a cherubokat és ezóta már arMegadownban ülnek? Vagy a menekülők belerohantak Otoaak tengernyi seregének valamelyik portyázó bandájába? Foglyul estek, vagy... És egyáltalán mi folyhat most északon? Vajon az eemsik között is akadnak olyan telepatikus testvérek, mint Chlovis és Chlovia? Mert ha igen, akkor lehet, hogy ezóta Otoaak már értesnlt a veszélyről és teljes gőzzel masíroznak visszafelé.
Aztán a küldetésére gondolt. Ő Kevanaar. A múltja még nem tisztázódott, de talán egyszer arra is sor kerül. Kedvezően alakulnak a dolgok. Az alakváltók a Kardot szolgálják, és ő az Éj Kardjának Őre. A cherubok mellette állnak. Sang segíteni fogja, s ezzel minden népe mellé fog állni. Melan nem segíti ugyan, de az emberei elpártoltak tőle, s ők is Leont támogatják. Choler csapatai is mellette lesznek, ha Chlovia parancsol nekik. Tehát látszólag egész Cherubion egyesült az Elfajzottak ellen.
Boldognak kellene lennie, mégis kétségek gyötrik. A Kard miatt. Az Éj Kardja már többször is úrrá lett rajta. Ki tudja, nem veszi-e át rajta véglegesen a hatalmat, vagy nem öli-e meg őt is?
Most értette csak meg, mi történt Myor Thurgossal. A Kard úgy ítélte meg, hogy alkalmasabb ember érkezett a feladatra, hát megölte a régit. Mi lesz, ha ő is úgy végzi, mint a Kard előző gazdája?
Kihúzta az alig pislákoló fegyvert, lerakta az asztalra, és hosszan nézegette. Szerette volna, ha előbújik belőle a denevér, hogy számon kérhesse tőle a tetteit, de sejtette, hogy erre nem fog sor kerülni.
Mit tegyen? Pusztítsa el az Éj Kardját úgy, ahogy Melan tanácsolta? Akkor oda lesz a hatalma, és ki öli meg Otoaakot, ha ő nem?
Visszarakta a kardot a hüvelyébe, es az asztalra borulva elaludt. Szörnyen kimerült volt. És ha Otoaak hatalmas seregére gondolt, még fáradtabb lett...
A Cherubion-trilógia harmadik kötete
Egy ködös éjjelen Leon Silver egy lila fényjelenséget követve különös helyre kerül – Cherubion fantasztikus világába.
E furcsa világ egykori istene, a hatalmas Kevanaar más dimenzióba távozott, s tanítványai marakodnak a hatalomért. Melan, a hideg és számító technokrata tankokkal és robotokkal vív elkeseredett csatát a feketemágus Choler sárkányaival és lidérceivel. Közben a harmadik tanítvány, Sang, az eszelős félisten a háttérből igyekszik irányítani a játszmát.
Leon Silver megismerkedik egy verssel, melyben a távozó isten megjelölte az utat a világ leghatalmasabb varázsszeréhez, az Éj Kövéhez. A tanítványok azonban csak egy-egy versszak magyarázatát ismerik, és tudásukat nem osztják meg egymással.
Leon nem csak résztvevője, főszereplője lesz annak a játszmának, melynek célja az Éj Kövének megszerzése. Élete szakadatlan kalandok és menekülések sorozata. Egy fiatal mutáns boszorkány, Chlovia segítségével eljut az Éj Kövének rejtekhelyére, megszerzi azt, ám kiderül, hogy a hatalmasnak hitt varázsszer ereje mindössze arra terjed ki, hogy használóját elrepítse egy távoli jeges földrészre, Kevanaar egykori dolgozószobájába – és vissza a kiindulási pontra.
Amikor a három félisten a végső leszámoláskor összecsap, egy másik kontinensről a rettegett Otoaak vezetésével megérkeznek az Elfajzott mutánsok, és rohamuk alatt a félistenek meginognak. Leon Silver és Chlovia csak egyetlen kiutat lát: használják az Éj Kövét.
A lakatlannak hitt Üvegpiramisban, Kevanaar egykori lakhelyén barátságos eszkimók laknak. Leon és Chlovia hónapokig nyugalomban élnek köztük, ám egy hatalmas karmazsinszínű denevér elrabolja Chloviát. Leon útnak indul, hogy kiszabadítsa feleségét.
Cherubionban mindenfelé Elfajzottak hemzsegnek, Melan, Choler és Sang nem haltak meg, Otoaak bebörtönözte őket. Mivel Leon úgy gyanítja, hogy Chloviát a Káosz földjén, arMegadownban tartják fogva, arrafelé tart. A nem hosszú, de eseményekben gazdag út után eljut arMegadownba, övé lesz az Éj Kardja, a legnagyobb hatalom Cherubionban.
Ám a világ létét az Elfajzottak részéről akkora veszély fenyegeti, amellyel Leon egyedül nem mer szembeszállni. Elhatározza, hogy kiszabadítja a félisteneket, hogy dacolhasson a nagyhatalmú Otoaakkal, így a három egykori tanítvány követőit egyetlen hatalmas sereggé kovácsolva megindul arMenien ellen. Mivel tudomására jut, hogy Otoaak még hatalmasabb sereggel Kedrath felé vonul, Chloviát wyvernháton elküldi, hogy figyelmeztesse a népét, és arMegadown várába menekítse őket.
Leon és szövetségesei borzalmas csatában elfoglalják arMenient. Leon először Cholert szabadítja ki. Ám az Éj Kardja önálló életre kel és megöli a mágust. Sang vállalja a veszélyt, és beleegyezik Leon feltételeibe, Melan viszont, félve a kardtól, inkább a további fogolysorsot választja.
A csata után a sereg megpihen arMenien várában, mielőtt elindul, hogy összecsapjon Otoaak tengernyi harcosával...
Chlovis valószínűleg csak kopogni akart, de mivel szokás szerint rosszul mérte fel az erejét, az ajtó beszakadt roppant ütése alatt.
– Sógor! – lihegte. A meredek, szűk lépcső megviselte kissé. Hatalmas gorillamellkasa most szinte kétszeresére dagadt, fejecskéjén a szarvak harciasan meredeztek, fehér kezével felindultan hadonászott. – Be... bekövet... kezett!
Leon, aki már a beszakadó ajtó robajára felugrott a vaskos karosszékből, dermedten meredt rá. Sohasem látta még behemót alvezérét ilyen felindultnak.
– Mi történt? – kérdezte rezignáltan. – Otoaak seregei ostromolják a kapukat?
– Igen! – kiáltotta Chlovis. – Otoaak ostromra készül... De nem itt, hanem arMegadown falainál!
– Az lehetetlen – kiáltotta Leon hitetlenkedve. – Kizárt dolog!
Chlovis akkorát csapott a falra, hogy az egész terem beleremegni látszott.
– Éjfélkor optimálisak voltak az együttállások! A nővérkém üzente telepatikusan. Kétségbe van esve. Segítséget kér!
– Chlovia? – A váratlan hír kiverte Leon fejéből a borús gondolatokat. – Chlovia üzente?
Az óriás dühösen rántotta meg hatalmas vállát.
– Ő hát, ki más? Üzenetváltásunk rövid volt, a kedvező körülmények elmúltak. A lényeg: A wyvern hátán eljutott Keorathba, sikerült figyelmeztetnie a keorokat a veszélyre. Bár nem mindenki hitt neki, még a hitetlenek is egyetértettek abban, hogy készüljenek fel Otoaak seregének fogadására. Chlovia, az utasításod szerint sokakat rávett, hogy tartsanak vele, és megközelítőleg ezredmagával megindult arMegadownba. Az alakváltó simán átvezette őket minden veszélyen, az úton alig húsz-huszonöten vesztették életüket óvatlanságuk miatt. Ahogy utasítottad, bevették magukat a várba, és az ottaniak figyelmét felhívták a lehetséges támadásra. Tegnap délben érkeztek meg... és rá két órára Otoaak seregei már a vasalt kapukat döngették!
Leon visszarogyott a székbe, rákönyökölt a foszladozó, régi térképre, és a tenyerébe támasztotta az állat.
– Elképesztő! – suttogta. – Az ember esze megáll! Chlovis türelmetlenül mocorgott, de nem szólt semmit.
– Hogy juthatott oda Otoaak ilyen rövid idő alatt? – Arrébb söpörte a térképet, és fáradtan bámult rá. Az a vár, arMenien erődítménye, ahol jelenleg állomásoztak, a háromszög alakú kontinens közepe táján volt jelölve, s tőle megközelítőleg egyenlő távolságra látszott a két célpont: Keorath fenn északkeleten, arMegadown pedig a kontinens bal felső csücskében, északnyugaton. A kettő között a távolság légvonalban is legalább kétnapi járás lehet, s Leon emlékezett rá, hogy Godefroy vezetésével az út több napig tartott.
Mindössze két nap telt el a győztes csata óta, amelyben Leonék elfoglalták arMenient és kiszabadították a foglyokat. Még csak két napja pihentek, és máris újra indulniuk kell.
Leon úgy számolta, hogy Otoaak serege megközelítőleg mostanra érheti el Keorathot, és még ha nem időzik is ott sokáig, napokba beletelhet, mire eljut arMegadownba. Már amennyiben oda igyekszik egyáltalán... És már amennyiben nem fordul azonnal vissza arMenien felé értesülve a csata híréről...
De nem! Chlovia szerint Otoaak máris arMegadown falait döngeti. Meg kell az embernek őrülnie!
Leon hitetlenkedve csőválta a fejét. Tekintete az óriásra esett. Chlovis lányos arcán zavar tükröződött, vörös haja szinte lángolt, még hűvös, ezüst szeme is tüzelni látszott.
– Te mit gondolsz? – szegezte neki a kérdést Leon. – Hogy került ilyen hamar Otoaak arMegadown falai alá?
Az óriás bólintott, és a térképen mutatta, mire gondol. Fekete szegélyű körmével vonalat karcolt, összekötve arMenient arMegadownnal.
– Csak egy megoldást látok. Otoaak nem Keorathba sietett...
– Ez az – nyögte Leon fáradtan. – De mit akar ott? Mit keresnek az Elfajzott mutánsok a Káosz Birodalmában? Mire készül Otoaak? És egyáltalán mi ez az egész? Már azt hittem, kezdem megérteni, mi miért történik Cherubionban, de most megint az az érzésem, mintha bekötött szemmel utaznék a szellemvasúton.
– Hogy hol? – érdeklődött meglepetten Chlovis. – A kísértetek fémből lévő útján?
– Felejtsd el! – legyintett Leon. A homlokát ráncolta. – Nem érdekel, mit akarnak az Elfajzottak arMegadownban, lényeg az, hogy ott vannak, és Chloviát veszély fenyegeti. Azonnal indulunk.
– A Kardot akarhatják – bökött a hatalmas termetű keor fejével Leon dereka felé. – Az Éj Kardjára fáj a foguk!
Leon szinte nem is hallotta e szavakat. Felegyenesedett.
– Hívd össze az alvezéreimet! Harrist, Al'thangot, Ishabart, Alrienát, és... szólj Sangnak is!
Az alvezérek egymás után érkeztek. Elsőnek Harris lépett be. Fekete arcán aggodalom villant. – Indulunk?
– Hamarosan. – Leon észrevette, hogy az Őrmestert zavarja valami. – Mi bánt?
Harris vállat vont.
– Baöt és szakasza még nem érkeztek meg. Semmi hírünk róluk. Hagytunk nekik üzenetet a megbeszélt helyen... Tehát minden valószínűség szerint eljutnak ide, ha élnek, de... de a fenébe is, nem bánnám, ha Baöt ismét köztünk lenne! Az ő tudása sokat segítene...
Egy alacsony, fekete köntösű, baljóslatú alak jelent még az ajtóban, Ishabar, a Sötét Láng szolgálója, Choler seregeinek vezére. Gennyes, zöld arca, sárga agyarai rémisztően hatottak a sárga gyertyafényben. A gnóm egy pillanatra megtorpant az ajtóban, visszalépett, és – Leon legnagyobb meglepetésére – udvariasan előreengedte Alrienát, Sang női testőrségének főnöknőjét, csak utána lépett be.
Alriena tenyeres-talpas, megtermett asszonyság volt, hosszú haja zsírosan verdeste a vállát, s szokásos bőrszoknyája fölött most egy rozsdaszínű láncinget viselt az eddig megszokott mellvédő tányérkák helyett. Zöld szeme izgatottan villant Leonról az udvarias Ishabarra, de nem szólt semmit.
Al'thang, az alakváltók nyúlánk kapitánya a hatalmas termetű Chlovissal együtt érkezett. Leont egy pillanatra komoly vágy gyötörte, hogy elmosolyodjon furcsa kettősükön, de végül is sikerült visszafognia magát. Chlovis roppant hústornya az alakváltó gumiszerű, cingár teste mellett olyan ellentétet képezett, ami Stan és Pan kettősét juttatta eszébe.
– Nos... – kezdte Leon –, meglepő dolog történt. Otoaak máris arMegadownt ostromolja. Így hát, sajnálatos módon, nem pihenhetünk tovább. Mindenki szedje össze a harcosait! Holnap hajnalban indulunk. Van kérdés?
– Persze hogy van! – harsant fel egy hang az ajtóból. Sang állt ott, a kaotikus félisten. Ezüst haja, markáns arcvonásai szinte máris feledtették azt a képet, ami Leonban élt a féleszű tanítványról. Most komoly volt, szinte ünnepélyes. Laza, fehér tógát viselt, melynek karöltőjét krétai labirintusminták díszítették. – Szerinted hány napba telik az út odáig?
Leon az ajkába harapott.
– Ha erőltetett menetben haladunk, hat nap alatt ott lehetünk.
– Hat nap? – Sang a fejét csóválta. – Hat nap ostrom végzetes lehet.
Leon szívét vasmarkok szorították össze. Sangnak igaza van. Bármennyire sietnek, ha későn érkeznek, Chloviának és az ő sugallatára odamenekült cheruboknak végük.
– Van valami javaslatod?
Sang kivillantotta teljes fogsorát.
– Nyilván. A seregünk legütőképesebb részét az Éj Kardjának tulajdonosa és Kevanaar első tanítványa képezi, vagyis én meg te. Ha mi ketten időben a helyszínre érnénk, nemcsak hatékonyan közreműködhetnénk az ostrom visszaverésében, de kis szerencsével megölhetnénk Otoaakot és szétkergethetnénk gyűlöletes népét. Tudok egy módot arra, hogy másfél nap alatt odaérjünk. Addig talán kitarthatnak az ostromlottak.
Leon az ajkába harapott.
– Másfél nap?
– Talán még annyi sem, ha pihenés nélkül repülünk. Engem képessé tesznek az erőim, hogy tudjak repülni. Azt hiszem, téged különösebb erőfeszítés nélkül elbírnálak a hátamon. Mi ketten megindulhatnánk, amint felkészültél. A sereg pedig jön utánunk. Okozunk egy kis meglepetést Otoaaknak. Nos, mit szólsz?
Leon igazából szólni sem tudott. Magabiztossága a félisteneket illetőleg kissé megcsappant. S az a kilátás, hogy dacára az Éjkardnak, Sanggal kettesben vágjon neki egy ilyen veszélyes útnak, nem kimondottan töltötte el örömmel. Próbált kibúvót keresni, alvezérei feszült arcát vizsgálta. Tekintete váratlanul Ishabar gennyes kelésekkel telt képén állapodott meg. Erről az arcról semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni, mégis az az érzése támadt, mintha sugallni akarna valamit.
Hirtelen rájött, hogy mit.
– Csak repülve érhetünk oda időben – erősködött Sang.
– Igen – ismerte el Leon –, repülni fogunk. Ishabar! Hány wyverned maradt?
A kísérteties vízihulla meghajtotta a fejét.
– Nyolc, uram.
– Wyvernháton fogunk arMegadownba repülni. És nem is csak ketten. Hány személyt bír el egy wyvern?
Ishabar vállat vont.
– Kettőnél többet semmiképpen nem, uram. És a vezérwyvernre mindenképpen kell egy vezérlovas, aki tökéletesen képes irányítani. Ily teremtmény csak az én alattvalóim között akad.
– Remek! – rikoltotta Sang, különös fénnyel a szemében. – Legalább akkor nem csak ketten megyünk!
Leon nem nézett rá, de gyanította, hogy a félisten – színlelt lelkesedése dacára csalódott lehet.
– Az azt jelenti... – számolgatta Leon –, hogy rajtam és Sang mesteren kívül még tizennégyen tarthatnak velünk, amennyiben Sang saját erejével repül.
Sang vállat vont.
– Ha ragaszkodsz hozzá, hogy repülésre pazaroljam az energiámat... Akkor azonban kevés támogatást nyújthatok neked Otoaak ellen.
Leon komoran nézett maga elé. Ki tudja, talán mégis bíznia kellene az eszelős félistenben?
– Jó, akkor tizenhárman – szögezte le bizonytalanul. Aztán összeszedte magát, és körülnézett. – El kell döntenünk, kiket vigyek magammal!
Kérdőn vette sorba alvezéreit. És ha ő itt hagyja őket, kire bízza a sereg Vezetését? Ez újabb problémákat vet fel. Amíg alvezérei egyenrangúak, készséggel működnek együtt. Azonban, ha valamelyiküket a többi fölé emeli, az kínos ellentéteket eredményezhet. Legjobb lenne mindőjüket magával vinni. Mindőjüket vagy egyiküket sem!
– Chlovis! Te és a keorjaid... Hányan maradtatok? Az óriás vállat vont.
– Heten, de Volodyon húzza a bal lábát. És még ketten sérültek.
Míg Leon latolgatta, miként döntsön, az alakváltók vezére lépett elő.
– Nem értem, miért habozik a választással, uram? Hiszen csak egyféleképpen dönthet. Otoaak a mi hazánkat ostromolja. A mi hozzátartozóink, szeretteink várnak arra, hogy segítsünk rajtuk! Én és társaim az Éj Kardjának engedelmeskedünk, de az Éj Kardjának Őre egyszerűen nem késztethet arra bennünket, hogy ólomlassúsággal meneteljünk várunk felé, miközben mások vívják meg a mi küzdelmünket!
– Ez nem ennyire egyszerű – rázta a fejét Leon.
– Valóban nem – folytatta az alakváltók kapitánya. – Nem csak az az egyetlen érv, hogy a mi otthonunkat fenyegeti a veszély, arMegadownt rajtunk kívül senki sem ismeri. A veszély a levegőben is ott leselkedik, nem csak a földön. Szükség van a mi útmutatásunkra, különben a felmentő sereg sohasem érkezik meg.
– Otoaak serege is megérkezett – vitatkozott Leon. Szándéka szerint ugyanis épp Al'thangra kívánta bízni a sereget. Az alakváltók kapitányának hűsége az Éj Kardja felé megkérdőjelezhetetlen. S kemény tartása garantálja, hogy a kezében tudja tartani az uralmat. – Ha Otoaak eljutott arMegadownba, én miért ne lennék képes rá?
– Nem tudhatjuk, hány Elfajzott esett a Káosz Földjének áldozatául, míg a sereg végül eljutott a várig! – vágott vissza Al'thang.
Leon épp elő akart hozakodni a sereg fővezére személyét illető terveivel, ám Sang váratlanul az alakváltó segítségére sietett.
– Ha a várat körülvették, nem lesz könnyű bejutni, még wyvernháton sem. Talán cselre lesz szükség, s akkor jól jön egy-két alakváltó.
Al'thang élénken hadonászott csontsovány karjaival.
– És még valami, uram... Mi a Kard szolgái vagyunk, nem az ön csatlósai. A mi helyünk mindig az Éj Kardja mellett van. Ha azt kívánja tőlünk, hogy a sereggel maradjunk, míg ön csatába indul... a Kardot is itt kell hagynia!
Leon sóhajtott. El kell fogadnia ezeket az érveket. De akkor ki legyen a sereg vezére, hogy ne kerüljön sor belviszályra?
– Ishabar! Te leszel a sereg vezére. Gondoskodj arról, hogy mielőbb arMegadownba jussatok, és ha szükséges, mágiával segítsd a csapatot! Harris! A te feladatod az élelmezés és a szakszerű ellátás! Ha a sors úgy hozza, te felelsz minden emberért! Alriena! A te harcosnőid fogják ellátni útközben a felderítést! Chlovis! Ti fogjátok elvezetni a sereget arMegadown határáig. Egyébként a vitás kérdésekben Ron Kuluk-hon fog dönteni. Kérlek benneteket, fogadjátok úgy Ron döntéseit, mintha engem hallanátok. Messzemenően megbízok benne.
– Úgy lesz – mondta Ishabar, és fejet hajtott. Három társa követte a példáját.
– Ezek szerint... – kezdte Al'thang.
– Ti fogtok velem jönni – szögezte le Leon. – Viszont az a két embered, aki a legjobban ismeri a tartományotokat, a sereggel marad, és a vezetőjük lesz arMegadown határától. Ebben nem tűrök ellentmondást.
– Igenis, uram!
Leon indulás előtt lesietett a várbörtönbe Melanhoz. Aranysárga fénysugarak feszültek teste körül és tartották gúzsba kötve. A cella alját még mindig fekete mocsok borította, s a veszedelmes kékes gőz, bár ritkult valamelyest, még ott úszott a levegőben lebegő alak fölött. A majomszerű kis félisten gyanakodva pislogott a Leon oldalán lógó kardra, de nem szólt semmit.
– Nem gondoltad meg magad? – érdeklődött Leon. Szeretett volna maga mellett tudni még valakit, aki szükség esetén mellé állhat Sang ellenében, ha az a kiszámíthatatlan fickó tervez valamit. Legalább sakkban tartanák egymást. – Otoaak ellen vonulunk... arMegadownba. Minden erőnkre szükség lenne.
– Nem – mondta Melan határozottan. – A kard megöl, ahogy Cholerrel is végzett. Nem tudnád megfékezni.
Leon összevont szemöldökkel töprengett.
– Sangot sem bántja... Melan erőltetetten nevetett.
– Még nem...
– Nélkülem nem szabadulhatsz ki. Állítólag évszázadokig is eltarthat, mire gyengül a köteléked.
– Van időm.
– Arra számítasz, hogy Otoaak halálával te úgyis kiszabadulsz, de... de mihez kezdesz akkor? Az embereid most már engem követnek, nem hisznek benned. Magadra maradtál.
Melan nem válaszolt. Merev arckifejezésén egyetlen izom sem rándult. Lerítt róla, hogy részéről befejezettnek nyilvánítja a társalgást. Leon kelletlenül sétált el onnan. Ahogy kilépett a pince sötétjéből a romos udvarra, a lenyugodni készülő, vörös nap utolsó fénye megcsiklandozta az arcát, és egy pillanatra elvakította a szemét. Mélyet sóhajtott. E sóhajban egyesült mindaz, ami már napok óta gyötörte. Az udvaron jókora sereg sürgött-forgott, szedelőzködött vagy mulatozott, a hangulat felengedett az első napok feszültsége óta, a különböző táborok megbarátkoztak egymással, készséggel egyesültek a közös fenyegetés, az Elfajzottak ellen. S úgy tűnt, a folyamatos hadviselés sem okoz már nekik problémákat. Ismét megtanultak nevetni, szeretni, bolondozni.
Egyedül ő, Leon Silver, a sereg fővezére érezte magányosnak magát, dacára annak, hogy mindezek az emberek és lények egyetlen szavára ugranak, senkit sem tudott, akivel megbeszélhetné a problémáit és akivel megoszthatná a gondjait. Nagyon, hiányzott Chlovia. Most hogy végigsétált a hatalmas várudvaron a most gyulladó tábortüzek között és látta, hogy Harris katonái kiszabadított hozzátartozóikkal és Alriena harcosnőivel andalognak, még inkább űrt érzett a szívében. Szerette volna, ha Chlovia mellette van, és összebújva, suttogva megtárgyalhatnák, mi legyen a következő lépésük.
Sietős léptekkel ment keresztül az udvaron vert tábor bal szárnyán, és a tüzek mellől kipirult arcú férfiak és nők ugráltak fel, a harcosok tisztelegtek, a nők csak ragyogó szemmel nézték, a gyerekek megragadták anyjuk kezét, és a szoknyájukhoz bújtak. Féltek tőle?
Leon ezen nem csodálkozott volna igazán. Súlyos, fekete páncéljában csörtetve, a legendás varázskarddal az oldalán és állandó gondterhelt arcával valóban nem nyújthatott túl gyámoltalan látványt. S bár a felnőttek szeméből nem félelem sugárzott, hanem őszinte tisztelet és hála, valahogy mégis jobb szerette volna, ha elhúzódás helyett inkább vállveregetéssel, mosolygással, közvetlenebb módon nyilvánítják ki érzéseiket.
Szeretett volna rájuk mosolyogni, leállni velük barátságosan beszélgetni, de tudta, bármennyire is szívesen tenné ezt, nagy hibát követne el. Az emberek most őt is valamiféle istenségnek hiszik, de legalábbis egy legendás, rettenthetetlen alaknak, aki fölöttük áll és aki pontosan tudja, mit kell tenniük. Felnéznek rá, tisztelik, fenntartás nélkül hisznek benne. Vakmerően követik akár a pokolba is. Ha megmutatkozna előttük igazi arcában, azonnal rádöbbennének, hogy bár a varázsfegyver birtokában van, ő is csak esendő ember, akit kétségek gyötörnek, aki tele van bizonytalansággal. És ez a morál szempontjából végzetes lenne.
Amerre elhaladt, megéljenezték, és a rivalgás egyre hangosabb lett mögötte. Bár a szíve megtelt melegséggel és ugyanakkor jeges hidegséggel, ügyelt arra, hogy egyetlen arcizma se rezdüljön. Csak egy pillantást vetett kipirult arcú éltetőire, aztán komor tekintettel sietett tovább.
Jó, ha az emberben bíznak, de iszonyú nehéz lesz megfelelni ennek a bizalomnak.
Ron Kulukhont az egyszarvúak mellett találta. Nagy gonddal csutakolta amúgy is makulátlan fehérségű szőrüket, és közben folyamatosan motyogott hozzájuk. A telepátia-érzékeny állatok türelmesen hallgatták.
Az eszkimó fiú felpillantott, és ahogy Harris katonáitól elleste, szabályos haptákba vágta magát.
– Beszélni akarok veled, Ron – mondta Leon halkan. – Én most wyvernháton arMegadownba indulok. Te a sereggel fogsz utánam jönni. Ishabar lesz a vezér, de azt parancsoltam, hogy a vitás kérdésekben neked kell döntened. Ez nagyon kényes feladat, és rendkívül résen kell lenned, hogy teljesíteni tudd. Ha problémák támadnak, igyekezz bölcsen dönteni közöttük, hogy mindannyian elégedettek legyenek. És ne nagyon parancsolgass nekik, mert... ellened fordulhatnak.
Ron arcán meglepetés villant.
– Akkor Ron lelövi őket nyilazó puskával. Leon elmosolyodott.
– Ezt semmiképp ne tedd. Ha problémád támadna valamelyikükkel, emlékeztesd arra, hogy te engem képviselsz, és ha téged megsértenek, azt velem teszik. Az eszkimó boldogan bólogatott.
– Ron rendet tart.
– Bízok benned, Ron Kulukhon... és esküszöm, ha minden rendben megy, veled együtt térek majd vissza a népedhez, és személyesen mesélem el, milyen hősiesen viselkedtél...
Ron erre szemmel láthatólag elkomorult.
– Inkább Ron mesél...
Leon mosolygott, hátba veregette a fiút, majd erősen megszorította a jobb vállát.
– Nagyon sok múlik azon, hogy a sereg időben odaérjen. Bízok benned! Sok sikert neked, tábornok!
– Tábornok?
– Ezt a címet adományozom neked.
Az ifjú arcára ismét felhők telepedtek.
– Nem lehetne Ron inkább őrmester, mint Harris...
– Ha akarod – nevetett Leon. – Sok sikert, Kulukhon őrmester!
Az alakváltók kapitánya már várta. Keskeny arcán szinte emberi türelmetlenség látszott.
– A wyvernek indulásra készek – jelentette. – Sang mester már ideges.
Leon enyhén megrándult a mester szóra. Furcsa volt ezt hallani a mindig tisztelettudó, de túlzásokba sohasem eső alakváltó-kapitány szájából. Eddig a legmegtisztelőbb megszólítás tőle az uram volt. A mester valahogy idegenül hangzott.
Leon gyorsan összepakolta válltáskájába mindazt, amit magával szándékozott vinni, aztán Al'thang után kisietett a várudvar romba dőlt északkeleti csücskébe, ahol a nyolc wyvern és leendő utasaik várakoztak.
Ishabar és néhány túlvilági szörnyetege néma csendben várakozott ott, és a másik tábor katonái a távolból csoportokba gyűlve figyelték. Nem vették maguknak azt a merészséget, hogy közelebb óvakodjanak.
Sang valahonnan kerített egy hatalmas vörös posztóköpenyt meg egy citromsárga selyemnadrágot. E kettőben feszített karba tett kézzel és olyan volt, mintha bálba készülne.
Ishabar, a zöld arcú kísértet szemmel láthatólag ügyet sem vetve Sangra, egyenesen Leonhoz sietett, és meghajolt.
– Seregek fővezére – köszöntötte –, készen állnak indulásra a wyvernek.
Leon kissé elbizonytalanodott a hatalmas szörnyek láttán. Egyszer kényszerűségből utazott már egyikük karma között, és az az utazás nem tartozott kellemes emlékei közé. Ishabar a bal szélen hasaló legnagyobb bestia felé intett. A wyvern sárgás pikkelyű hasán hevert, hosszú, kígyózó nyakát szintén a földön nyugtatta, akár egy alvó kutya. Rosszindulatú vörös szeme parázslott, mintha a pokol tüze égne benne. Vaskos, háromujjú hüllőmancsát kissé begörbítette zöldesbarna pikkelyes teste mellett.
A wyvern széles hátán egy hatalmas termetű, brutális kinézetű arcnélküli teremtmény ült. Leon már ismerte annyira e sárkányok szokásait, hogy tudja, egyetlen ilyen wyvernlovas megfelelően képes irányítani a repülésüket.
Leon felkapaszkodott a közönyös wyvernlovas háta mögé, és annak rendje-módja szerint becsatolta a lábát a sárkányra aggatott hevederbe. Körülnézett. A tábor távolabbi részeiből szinte az egész sereg odagyűlt, és néma csendben figyelték őket. A katonák, a nők és a gyerekek még mindig nem tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy ilyen alvilági teremtmények vannak közöttük. Némi tisztelettel, félelemmel lesték, mint távozik el közülük félisteni vezetőjük.
Leon úgy érezte, valamivel emelnie kell az indulás ünnepélyességét, hogy ne okozzon csalódást a távolabbról bámészkodóknak. Egyetlen sima mozdulattal kirántotta a kardját, és a levegőbe tartotta.
– Az Éj Kardjának nevében – harsogta. – Kiűzzük a földünkről Otoaak gyalázatos hordáját, és hosszú évszázadok után ismét béke és rend fog uralkodni egész Cherubionban. Indulás!
A hatalmas pallos bíbor színben izzott, és Leon utolsó szavainál félméteres vörös lángot lövellt ki magából.
– Hohó! – kiáltotta Sang, és a szomszédos wyvern hátán kissé hátrébb húzódott a felé irányzott lángcsóva elől. – Tartsd féken az átkozott szablyádat, Silver! Nincs kedvem Choler sorsára jutni!
A nagy, arctalan wyvernlovas hátra sem fordult, nem várt további parancsot, megrántotta a gyeplőt, és hátborzongatóan mély hörrenést hallatott. Leon nem szívesen ért hozzá a fickó szőrös testéhez, de a felágaskodó sárkány hirtelen mozgása kibillentette, az egyensúlyából, és szabad bal kezével kénytelen volt megkapaszkodni az előtte lovagló teremtmény vaskos derekában. Ettől eltekintve igyekezett kihúzni magát, és feltartott karddal rendíthetetlenül ülni, mert a bámészkodók üdvrivalgásából arra következtetett, nem akármilyen látványt nyújthat. Az ormótlan testű sárkányszörny kinyújtotta hosszú nyakát, feltartotta hüllőfejét, kibontotta hatalmas szárnyát, elképzelhetetlenül vaskos hátsó lábaival a levegőbe lökte magát, és szárnyaival máris csapkodni kezdett. Meredek ívben emelkedett, és pár pillanat múlva harminc méter magasságban körözni kezdett az égen, míg társai is felemelkedtek.
Leon elrakta a kardot, és lepillantott. Idefentről a jókora erődítmény még romosabbnak tűnt, mint a földről. Épp most rugaszkodott el az utolsó wyvern is, hátán egy csontvázsovány alakváltóval és az Éj Kardjának egyik páncélos lovagjával. Az ottmaradottak valamennyien kiabáltak, hujjogtak, integettek. Leon még ebből a magasságból is tisztán látta a tömegben a megmaradt keorok maroknyi csapatát élükön Chlovissal, aki épp Ron Kulukhonnak magyarázott valamit. Feltörő kétségeit elnyomta az az érzés, hogy íme, Ő Leon Silver, az Éj Kardjának Őre erős csapattal indul szerelmese megmentésére.
Már órák óta repültek az arMenientől északra elterülő erdőség egybefüggő lombkoronája fölött. A wyvernek lejjebb ereszkedtek, sárgás hasuk szinte a legfelső ágakat súrolta. Leon tudta, hogy ezt csak ő képzeli így, hiszen még óvatos becslés szerint is legalább öt-hat méter volt köztük.
A sárkányok szabálytalan ék alakban repültek északnyugat felé, az ék csúcsában Leon Silver hatalmas jószága helyezkedett el. A wyvernlovas egész idő alatt egy szót sem szólt, csak a gyeplőt kezelte, hol feljebb, hol lejjebb vitte állatát, s néha egy-egy mély hörrenés hagyta el a torkát, ha a hatalmas bestia rakoncátlanabb mozdulatot tett.
A nap melegen sütött, egyetlen felhő sem állta útját hevének, s Leon már induláskor úgy érezte, menten megsül a vaskos páncélban. Ennek ellenére hősiesen tartotta magát, de hát hiába is panaszkodott volna.
Dél körül járhatott az idő, és Leon úgy saccolta, körülbelül másfél, kétnapi járóföldre távolodhattak el arMenien várától. A távolban derengő kékes vonal egyre tisztábban rajzolódott ki előttük, és hamarosan az egyes csúcsokat is tisztán ki lehetett venni. Nem volt túlságosan magas hegység, de az nyilvánvalóvá vált még Leon előtt is, hogy valamivel magasabbra kell emelkedniük, ha át akarnak jutni fölötte. Ennek ellenére a wyvernek, mintha csak összebeszéltek volna, az első hegy lábától mintegy mérföldnyire ereszkedni kezdtek egy gyors folyású patak menti tisztáson.
Sang odakiáltott a szomszédos jószág nyergéből.
– Pihenniük kell a wyverneknek... és a halandóknak is!
Leon nem válaszolt, de elzsibbadt fenekére gondolva igazat adott az ezüst hajú félistennek. Azonban nem kerülte el a figyelmét, milyen gúnyosan fejezte be Sang a mondatot. A halandóknak... Vajon Sang mit tud róla?
A tisztáson tüzet raktak, húst kezdtek sütni, az arctalan wyvernlovas pedig sorra megitatta jószágait, úgy tűnt, a patak vízszintje csökkent valamelyest. Leon kíváncsi lett volna, vajon mit fognak enni ezek a roppant méretű szörnyetegek, de csak annyit látott, hogy a gazdájuk sorra járja őket, és egy-egy maréknyi rózsaszínű port önt a pofájukba.
Leon vállat vont. Hiába is kérdezné a fickótól, hogy mi az a por, választ úgysem kapna, lévén, hogy az illetőnek nincs szája, sem füle.
Míg a húsok sültek, Leon odasétált a fűben heverésző, a tűz fényében gyönyörködő Sanghoz, és letelepedett mellé egy kisebb sziklára. Sang felpillantott, és tekintete a hüvelyben nyugvó Éj Kardjára esett. Rövidre nyírt ezüst haja mintha kissé felmeredt volna, a szemében megmagyarázhatatlan fény csillogott.
– Vigyázok a kardomra – nyugtatta meg Leon. – Nem kell tőle tartanod.
– Ennek szívből örülök – jegyezte meg Sang, és megrándult egy apró izom a szája szélén.
Leon kutatóan fürkészte szövetségese arcát. Jó lenne belelátni abba a rejtélyes koponyába és kikutatni, vajon mire gondol.
– Azt hiszem, itt az ideje elbeszélgetnünk... – Sang vállat vont.
– Ám legyen – mondta. Hirtelen elkomorodott, és felült egy másik szikladarabra, Leonnal szemben. – Kérdezz!
Leon kissé félrehajtotta a fejét, hogy a nap ne süssön a szemébe.
– Ki vagyok én? – Sang a fejét rázta.
– Erre én is kíváncsi lennék.
– Akkor miért ismerted el a börtönben, hogy én vagyok Kevanaar? – faggatta Leon zavartan.
Sang nagyon csodálkozott.
– Hiszen te magad állítottad, hogy az vagy!
– De te nem cáfoltad meg.
– Miért cáfoltam volna meg? Semmi okom nem volt rá, hogy kételkedjek. Attól, amit én tudok rólad, lehetsz akár Kevanaar is.
– Úgy nézek ki, mint ő?
– Mit számít az, hogyan nézel ki? Aki isteni hatalommal bír, kedve szerint képes változtatni a külsejét.
– Hogyan lehet bárkit is felismerni ebben az istenverte világban?
Sang nevetett.
– A mentális kisugárzása többé-kevésbé azonosítja.
Leonnak a vén gyíkember jutott az eszébe, aki szintén az aurája alapján vélte benne felismerni Kevanaart.
– Az aurám tehát arra utal...
– El kell keserítselek, Leon. Az emberi agy mentális erejének kisugárzása az ember jellemével, gondolkodásmódjával, erejével együtt fokozatosan változik. Az alapkisugárzás természetesen állandó, olyan, mint egy fa törzse... A jellegzetes ágak, görcsök csak minimálisan változnak, a törzs mérete fokozatosan növekszik, de az évszaktól függően máshogy néz ki rajta a lomb. Ki ismerné fel biztosan a tavaszi rügyekben pompázó fában a téli megfeketedett ágú, levéltelen fát? És ki állítja, hogy nincs két egyforma fa?
– Tehát? – kérdezte Leon egyre türelmetlenebbül.
Sang széttárta a kezét.
– Én csak annyit tudok, hogy egyszerre csak ott teremtél a palotámban. Az aurád hasonló volt ahhoz, amit réges-rég Kevanaarnál jól ismertem, de jóval erőtlenebbül, erélytelenebbül sugárzott. És ami a legmeglepőbb volt, amikor rád támadtam, nem tudtál védekezni.
– Rám támadtál?
– Nem tudtam, ki lehetsz és azt sem, hogy kerültél oda. A palotát ugyanis a létezhető legerősebb mágia védte... Az én engedélyem nélkül még maga Kevanaar sem lett volna képes behatolni. Nyugodtan üldögéltem a trónomon és fortélyos terveket szövögettem, hogyan tudnám egymás ellen legjobban kijátszani és legyengíteni a két ellenfelemet. Egyszer csak mindenfelé vészjelek kezdtek harsogni, és egy meztelen férfi jelent meg a trónszék lábánál. Te voltál az. Mielőtt reagálhattam volna, eszméletlenül estél össze. Mondanom sem kell, rettentően megijedtem, és azon nyomban rád támadtam. Ám mielőtt megöltelek volna... a kíváncsiság felülkerekedett a félelmemen. Ki vagy te? Hogy kerültél ide? Hogy voltál képes bejutni a mágikus védelem ellenére? Ezek a kérdések foglalkoztattak, és elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, míg ezt ki nem derítem. A vizsgálat és a vallatás során hamar kiderült...
– Vallatás? – kiáltotta Leon. – Nem volt semmiféle vallatás! Egy üres szobában tértem magamhoz, aztán te ijesztgetni kezdtél, és példabeszédekkel halmoztál el...
Sang sokatmondóan elvigyorodott.
– A vizsgálat és a vallatás során nem sokat tudtam meg rólad. Úgy tűnt, olyan sokkhatás ért, ami kitörölte az emlékezeted és szinte a nullával tette egyenlővé a mentális energiádat. Annyi kiderült, hogy egyelőre nem jelentesz semmilyen veszélyt, és természetesen azonnal azon kezdtem töprengeni, hogyan húzhatnék hasznot belőled. A kisugárzásod alapvetően Kevanaarra emlékeztetett, de azt gyanítottam, hogyha megpróbálnálak Kevanaarként beállítani, hamar kiderülne a turpisság és nem jutnék semmire. Viszont az aurád azt is elárulta, hogy bár nem tartozol sem Choler mocskaihoz, sem Melan szintetikus embereihez, nem cherubioni vagy. Hónapokon át gondolkoztam, mire a nagy terv kialakult bennem. Azt továbbra sem tudtam meg, hogy ki vagy, de azt már igen, mire használhatlak. Mágikus álmot bocsátottam rád, és folyamatosan tápláltam a fejedbe információkat egy rég letűnt, múltbéli világról, amit valaha Svájcnak hívtak meg egy kis faluról, aminek a Le Sentier nevet adták. Ezeket természetesen én találtam ki, a valóságban sohasem léteztek... Huszonhat éven át tartott az álmod, és az aurád...
– Huszon... Ez lehetetlen! – Leon elhatározta, hogy nem fogja közbeszólásokkal zavarni a beszélőt, de most nem bírta tovább. Felugrott, és hitetlenkedve meredt Sangra. – Ez nem igaz!
Al'thang sietett oda, és tisztelettudóan, de határozottan Leon elé lépett. Keskeny arcán zavar látszott.
– Valami baj van, nagyuram?
Leon látta, hogy a táborban mindenki őt nézi.
– Nem, semmi... – motyogta, és visszaült a kőre. Intett Al'thangnak, hogy távozzon, aztán mély levegőt vett, és szólt Sangnak, hogy folytassa.
Sang komolyan nézett rá.
– Minek hazudnék? Nem akarlak meggyőzni semmiről. Ha akarsz hiszel nekem, ha nem, akkor hazugnak tartasz. Döntsd el te, mit gondolsz.
Leon komoran nézett rá.
– Folytasd!
– Szóval, a huszonhat éven át tartó látszólagos életed megtette a hatását, az aurád kellemesen megváltozott. Most már nem kellett attól tartanom, hogy akár Choler, akár Melan első pillantásra Kevanaart gyanítja benned. Viszont az aurád megtartotta jellegzetes idegenségét, és tudtam, hogy ez fel fogja kelteni mind a nagy mágus, mind a technokrata becses figyelmét. No persze, időközben, míg te az álomvilágodban porosodtál, én sem tétlenkedtem. Ravasz kis fortélyokkal még inkább egymásnak ugrasztottam két vetélytársamat, és ügyesen elhitettem magamról, hogy féleszű vagyok. Elértem, hogy rám mind kevesebb figyelmet fordítottak, és a folytonos csatározásokkal állandóan fárasztották egymást. Eleinte nem volt gond, de később egyre inkább vigyáznom kellett, hogy a túlságosan megerősödött Choler el ne pusztítsa teljesen Melant. Titokban a technokratát segítettem, aztán amikor a segítség túl hathatósra sikeredett, gyorsan a meggyengült Choler mellé álltam. Időközben kitaláltam azt a kis versikét, és szépen bejárva az útvonalat elrendeztem a csapdákat. Gondosan kellett terveznem, de nem volt túl nehéz dolgom, hiszen nagyon jól ismertem Choler és Melan észjárását. Tudtam, mire hogyan fognak reagálni. Gondoskodtam arról, hogy a versike elterjedjen és az Éj Kövének gyűrűje legendává váljon. Erre a célra Kevanaar egyik régi gyűrűjét használtam fel, mint tudod... Aztán létrehoztam egy szektát is, mely Kevanaar visszatérését várta és egy bizonyos Megváltóról beszélt. Bizonyára emlékszel a néhai Zilia el Kevanaarra, ő az én legszebbre sikerült teremtményem volt.
Leon bólintott, de nem szólt semmit, mert félt, hogy a hang, ami elhagyja a torkát, az nem méltó a Kard Őréhez. Sang folytatta.
– Amikor elérkezettnek láttam az időt, beindítottam a nagy játszmát, hogy tőrbe csaljam az ellenfeleimet. Bár te egy kissé megkavartál mindent, a dolgok szépen alakultak, és mint tudod, elérkezett a nagy leszámolás órája. Könnyedén elintéztem volna a két legyengült tanítványtársamat, ha engem is meg nem lep Melan megjelenése. Ám még így is felülkerekedtem volna rajtuk, ha nem tűnik fel Otoaak. Ettől kezdve már csak azt tudom, amit te is. A börtönben rohadtam a megjelenésedig, és igencsak meglepődtem, amikor te az Éj Kardjával a kezedben, Kevanaarként toppantál be. Abban a pillanatban megvilágosodott előttem, mi történhetett.
– Mi?
– Mint tudod, évszázadokkal ezelőtt a mi nagy tanítómesterünk, Kevanaar a sötét űrbe távozott, hogy megtalálja az emberiség más világokra települt leszármazottait. Mi hárman elzártuk a visszatérése útját, és marakodni kezdtünk a hatalmon. Aztán lehet, hogy Kevanaar a mi ármányunkat nem is gyanítva mégis visszatért, átverekedte magát a mágikusan befoltozott űrlyukon, ám ez úgy megviselte, hogy elvesztette az emlékezetét és az ereje nagy részét. Én megdolgoztam, és belekezdtem vele a játszmába. Ám ő az eltelt idő alatt valahogy magára talált... és akkor valóban te vagy Kevanaar!
Leon a szemöldökét ráncolta.
– Ha én vagyok is Kevanaar... csak az erőm tért vissza, az emlékezetem nem.
Sang nevetett.
– Ha túljutottunk a hegyeken, mutatni fogok neked valami olyasmit, ami talán majd eszedbe juttatja a múltat.
– Mi lesz az?
Sang sejtelmesen vigyorgott.
– Mindent a maga idején.
Leon szívesen folytatta volna még a kérdéseit, de az eddig hallottak is úgy összezavarták, hogy nem tudta, mit kérdezzen. Az egyik alakváltótól kapott hússal félrevonult, és amíg falatozott, gondolatai körbe-körbe forogtak.
Igaz lehet, amit Sang mondott, vagy ismét csak hazugság? Egyrészt semmi oka nincs rá, hogy megbízzon a félistenben, másrészt semmi sem utal arra, hogy miért ne bízhatna meg. De még ha igaz is, amit Sang mesélt, kicsoda ő? Leon Silver Svájcból? Kevanaar a világűrből? Vagy... A fenébe a vággyal!
Hamarosan felszedelőzködtek, és repültek tovább. A tisztást és az összefonódó lombokat másodpercek alatt maguk mögött hagyták, és már oda is értek az első hegyhez. A wyvernek erőlködve csapkodtak a szárnyaikkal, hogy, elég magasra emelkedjenek, de a nehéz pillanatok nem tartottak sokáig, gyorsan egy völgybe jutottak. Ezután már nem nagyon kellett magasra emelkedniük, többnyire a völgyek mentén haladtak.
Leon elgondolkodott a sorsán, és mire felocsúdott, a hegységet már maguk mögött hagyták, és ingoványos, rothadó dzsungel fölött repültek. A bűz olyan átható volt, hogy Leon még a magasban is érezte. Épp be akarta fogni az orrát, amikor azt látta, hogy Sang sárkánya egészen közel ér hozzá. Ez az egészen közel természetesen legalább húsz métert jelentett, de Leon még ebből a távolságból is látta, hogy az ezüst hajú félisten arcán szokásos szarkasztikus mosolya játszadozik.
– Ígértem, hogy mutatok neked valamit, ami eszedbe juttatja a múltat – kiáltott át Sang a csapkodó szárnyak fölött.
Leon szinte felágaskodott a nyeregben.
– Hol van?
– Itt alattunk, ez a mocsár – kiáltotta vissza Sang. – Én neveztem el. Érdekes nevet adtam neki.
– Mégpedig? – érdeklődött Leon. – Mi a neve?
– Silver veszte! – röhögött Sang, és a tenyeréből egy citromsárga villám vágódott ki, egyenesen Leon felé.
Leon tudatosan talán képtelen lett volna védekezni, ám az életösztöne felélesztette benne azt a csodás valamit, amit itt Cherubionban prózai egyszerűséggel csak mentális pajzsnak neveztek. A sárga villám becsapódása előtt talán egy ezredmásodperccel vörös burok villant Leon elé. A villám sisteregve csapódott neki, lecsúszott róla, és a wyvernlovas szőrös hátába fúródott. Pukkanás hallatszott, és ökölnyi fekete lyuk keletkezett a nyomorult hátában. A fickó egyetlen nyikkanás nélkül kifordult a nyeregből, és alázuhant volna, ha a bal lába nem lett volna a kengyelhez csatolva. Belegabalyodott a gyeplőbe, és ahogy kizuhant, megrántotta. A wyvern felbömbölt az erős húzás hatására, a fejét rángatta, begörbítette a nyakát, és lefelé siklott.
Igaz, hogy Sang első támadását kivédte Leon mentális burka, de Leon még magához sem tért megdöbbenéséből, máris három hasonló lövedék olvadt szét sziszegve vörösen izzó „páncélzatán”. Ám mindhárom találat olyan erős volt, hogyha nincs a lába a kengyelhez csatolva, kilökte volna a nyeregből. És ráadásul, mindegyik találatnál érezte, hogy mentális védelme gyors ütemben gyengül.
Sang önelégülten röhögött, és most egy minden eddiginél nagyobb citromsárga golyó vágódott ki a tenyeréből. A lövedék szétpukkant a lefelé zúgó sárkány kengyelét rángató Leon védőburkán, de a férfit egész testében megrázta. Amint kikerült a sokk hatása alól, látta, ahogy Sang oldalról repül felé a sárkányán, és arcán baljóslatú vigyor játszik, szeme gonoszul izzik.
Leon dühös ordítással rántotta elő az Éj Kardját! És a Kard egyszerűen kirepült a kezéből!
Leon csak tátogott.
A Kard, ahogy kirántotta a hüvelyből, egyszerűen kicsusszant a kezéből, még röptében Balamuddá változott, és éles rikoltással zúdult Sang felé.
– Öld meg az árulót! – sikoltotta Leon.
– Rögtön szort kerítünk arra isz – sejpegte vissza a denevér.
Balamud teljes sebességgel zúgott Sang felé, aki Leon legnagyobb csodálkozására még csak nem is próbált menekülni. Hamarosan kiderült, miért nem. Balamud odaröppent Sanghoz, és ahelyett, hogy éles karmaival letépte volna a fejét, szépen visszaváltozott a bíborszínben villódzó Éjkarddá, és engedelmesen a félisten kinyújtott kezébe siklott.
Leon felordított.
– Már késő! – rikoltotta Sang. – Megyek!
A wyvernlovas halott teteme mostanra gabalyodott ki a kengyelből, és zuhant le a mocsárba. A teste pörögve tűnt el a rothadó növényzetben. A gyeplő szorításától megszabadult wyvern felbömbölt, és nagyot csapott a szárnyával. Leon lába kiakadt a kengyelből, majdnem lezuhant. Leon elmarta a gazdátlan bőrgyeplőt, és teljes erejéből jobbfelé rántotta. A wyvern meg se rezzent. Csapkodott a szárnyaival és kis körben keringett.
Vijjogva, eleven rakétaként kapta őket oldalba Sang wyvernje. A bíborszínben lángoló Éjkard nagy kört írt le. Leon felordított, és hátravetette magát. A kard hajszálra suhant el a feje fölött, és olyan rettenetes erővel vágódott a sárkány vastag pikkelyektől védett testébe, hogy szinte kettészelte az állat emberderék vastagságú nyakát. Sötét vérzuhatag mocskolta be Leon páncélját. A wyvern szárnyai görcsösen vonaglottak. A roppant test lefelé bukott. Sang harsogva röhögött. Leon pörögve zuhant le a hátasáról. Máris lomboknak csapódott, egy korhadt fa beomlott páncélja súlya alatt, és recsegve csapódott az ingoványos talajnak. Leon egész arcát beborította a mocskos posvány, és füle iszonyatos döngéstől csengett. Úgy érezte, minden porcikája összetört a páncélban, mely most hogy az Éjkard nem könnyítette, ólomsúllyal húzta lefelé.
– Innen nem menekülsz, Leon Silver! – hallatszott fentről Sang röhögése.
Leon mozdulni is alig bírt, rettenetesen kábának és gyengének érezte magát, és csak az a gondolat dobolt az agyában, hogy minél előbb megszabaduljon a súlyos páncéltól, mely egyre mélyebbre húzta a mocsárba.
Sietve csatolta le karvértjét, lábszárvértjét, mellvértjét és a sisakot. Úgy érezte, órák telnek el, mire sikeresen megszabadul a súlytól és kibújik a marasztaló iszapból. Hason csúszott egy bokor felé, és sikerült megkapaszkodnia, mielőtt az arca ismét a mocsokba merült volna.
A bokor egy szárazabb részen nőtt, és Leon sántikálva, fájdalmas nyögésekkel igyekezett minél előbb eltűnni lezuhanása helyéről. Odafentről bömbölések, rikoltások, ordítások hallatszottak. Sang nyilván most harcol az alakváltókkal.
Ez a gondolat csak a másodperc töredékéig lakozott a fejében. A felismerés, ami követte, megdöbbentő volt. Odafenn nem csatázik senki sem Sanggal. Hiszen az alakváltók mindannyian az Éj Kardjának mindenkori urát szolgálják. És az az áruló Balamud elég nyilvánvalóan Sangot választotta!
Eszébe jutott az a pillanat, amikor a Kard előző gazdája, Myor Thurgos ellen fordult, és bezúzta a koponyáját. Nos, ez a mostani árulása valamivel kegyesebb volt, de a végeredmény valószínűleg ugyanaz lesz. Hiszen hová is menekülhetne itt ebben az ismeretlen mocsárban, amikor az isteni hatalmú Sang vadászik rá égy sereg alakváltó társaságában?
– Ott fut! – Leon felismerte Al'thang jellegzetes hangját.
Sang röhögése hallatszott, szinte közvetlen felülről Leon csak azt látta, hogy egy sötét árnyék vetődik rá, és suhogást hallott. Egy wyvern szárnya úgy hátba csapta, hogy hasra esett. Hallotta, ahogy a sár nagyot cuppanva nyeli magába a leszálló szörnyeteg súlyos altestét.
– Vége, Leon! – mondta Sang.
Leonnak nem volt ereje feltápászkodni, csak a fejét fordította a hang irányába. Al'thang már leugrott a sárkány hátáról, és karba tett kézzel, közönyösen várakozott. Sang ruganyosanpattant le a nyeregből, és villogó szemmel, sajnálkozó mosollyal közeledett. Az Éj Kardja békésen izzott a kezében, az ingovány zavaros vize szenvtelenül locsogott a csizmája közelében.
– Nem szeretném megvárni, míg visszatér az erőd és az emlékezeted – mondta Sang komoran. – Akár Kevanaar vagy, akár nem, túlságosan megerősödtél ahhoz, hogy életben hagyjunk.
Leon Al'thangra pillantott. Az alakváltó arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
– És... miért csak most? – nyögte Leon. – Már sokkal korábban megölhettél volna...
Sang vállat vont.
– Ha bárki is értesülne a halálodról, az dugába dönthetné az egész tervet.
– És még Ishabar sem képes e hegyeken túlra ellátni – tette hozzá Al'thang csendesen.
Leon felkönyökölt.
– Mit terveztek?
– Azt, hogy először is téged megölünk – nevetett Sang.
Magasra emelte az Éjkardot, és lecsapni készült. Leon az egyetlen dolgot tette, amit tehetett. Bal kezével jó erősen megszorította az Éj Kövét, és nagyon erősen arra gondolt, hogy elrepüljön a Menedékbe.
Még látta, ahogy az Éj Kardja lilásan felizzik, lángot vet, és nagy lendülettel lefelé zúdul.
Az Éj Kövében rejlő varázserő felkapta, szürke ködbe burkolta, és elrepítette oda, ahol egykor Kevanaar élte életét: az északi sarkon lévő Üvegpiramisba.
Állott levegőjű helyiségben találta magát, abban a szobában, ahol egykor Chloviával együtt berendezkedtek. Az áporodott szag arra, utalt, hogy távozása óta senki sem szellőztetett, és az elszívó berendezés sem működött már tökéletesen.
Leon üldögélt néhány percig, míg szívritmusa ismét helyreállt, és közben az események hirtelen fordulatán rágódott. Pár perccel ezelőtt még szíve hölgye szabadítására induló lovag volt, az egyesült Cherubion várható legnagyobb ura, s most ugyanaz, ami mindig is: üldözött csavargó.
Hogy mi történt? Nem volt nehéz rájönnie, Sang úgy döntött, hogy saját kezébe veszi az ügyet. S Balamud, az Éj Kardjának lelke úgy ítélte meg, hogy a kaotikus félisten sokkal erőteljesebb gazdája lesz, mint Leon Silver. Valószínűleg igaza van.
Leon még magának sem merte igazán bevallani, hogy valamelyest megkönnyebbült, amiért ezáltal megszabadult Cherubion sorsa alakításának felelősségétől. Ugyanakkor gyötrő aggodalom kezdte kínozni Chlovia miatt. Ez a két ellentétes érzés tökéletesen kiegészítette egymást, és semleges területet teremtett Leon agyában: Leon csak ült, mint egy neurotikus és bambán meredt maga elé.
Aztán felállt, és próbálva elfojtani minden gondolatot, kilépett a poros szobából.
Az Üvegpiramis északi szektorának jól ismert főtere most üresen terült el előtte. Ez igen szokatlan látvány volt, hiszen a bolowoonok erős közösségi életet éltek, nem szívesen zárkóztak el egymástól. Ha mást nem, két-három öregasszonyt mindig lehetett a téren látni a kopott padokon.
– Alvin, Geor, Bruce! – szólította fennhangon barátait. – Merle Apatiki! Merre jártok? Én vagyok az, Leon... Hahó!
Hangja üresen kongott a nagy térségben, még visszhangot sem vert. Semmi válasz nem jött, egyetlen nesz sem hallatszott.
Leon homlokát ráncolva sietett a törzsfőnök, a vén Opatiiki lakához, és bezörgetett. Mivel nem kapott választ, benyitott. A ráncos képű kis fickónak nyomát sem látta, de még ősz asszonya sem tartózkodott otthon.
Ez nagyon furcsa volt. Leonba különös kétség költözött. Olyan érzése támadt, mintha egy elhagyott kísértetvárosban bolyongana. Sorra járta azokat a lakrészeket, ahol eszkimó barátai éltek, de sehol sem talált egy teremtett lelket sem.
Hol lehetnek? Hová mehettek?
A keleti kapu felől óriási döndülés hallatszott, és Leonnak, aki már elkönyvelte magában, hogy egyedül van, ettől borsódzni kezdett a háta. Mi folyik itt?
Futni kezdett a keleti kapu felé. Végigszaladt a keskeny folyosón, és hamarosan elérte a hatalmas bronzkaput. Ahogy kitárta, friss, hűvös északi szél sodort havat az arcába. Leon pillantásával azonnal a szánokat kereste, és csodálkozva fedezte fel, hogy ott áll az összes rossz, s kissé külön az a négy, amely még használható volt. Akkor kik mentek ki itt? Milyen járművel? És hová?
Még a gondolatai is megdermedték, amikor a ropogós hóban nagy, széles szántalpak friss nyomát pillantotta meg. De mekkora szánét! Az egész bolowoon népesség elférhetett benne!
Tekintetével követte a széles sávot, és a láthatáron a buckák között nagy fehér felhő tűnt el épp a látóteréből.
Leon nem habozott. Felkapott az egyik szánra, beindította, és gyors ütemben megindult a nyomok után. Elhatározta, hogy a végére jár a rejtélynek, bármi történjék is.
Másfél órán keresztül siklott nagy sebességgel, de a nagy szán sem igen mehetett lassabban, különben már rég utolérte volna. Már-már kezdett azon gondolkozni, hogy visszafordul, amikor látta, hogy a követett szán széles nyoma egy hegynyi méretű jégtömb mögött tűnik el. Leon nem tapasztalt semmi gyanúsat, ösztöne mégis azt súgta, lassítson, s ne hajtson ki vigyázatlanul a jégtömb mögül. Épp leállította a szánt, és ki akart lesni, amikor olyan égzengető dördülés rázta meg a talajt, mintha a sarkvidék jege egy csapásra kettérepedt volna. Leon a füléhez kapva ordított fel, és biztos volt benne, hogy egész életére megsüketült. A dörgés fülrepesztő sivítássá vált, s a jégtömb mögül egy háznyi nagyságú fémszivar kúszott fel az ég felé.
Egy űrhajó! Leon úgy érezte, menten meg kell őrülnie! Űrhajó Cherubionban? Ez olyan látvány volt, mintha az Államok egyik atom-tengeralattjáróját látta volna kibukkanni a fürdőkádja lefolyójából.
Ablakokkal, antennákkal, műszerekkel, szárnyakkal ellátott, ötven méter átmérőjű acélszivar kúszott fel az égbe, aljából kékesfehér lángcsóva lövellt a talaj felé.
Leon csak állt, míg a rakéta hajtóművének fénye bele nem veszett az ég szürkeségébe. Akkor kilépett a jégtömb mögül, és megbizonyosodott róla, hogy nem csak érzékei játszottak vele. A nagy térség közepén legalább ötven méter átmérőjű körben a felszálló rakéta hajtóműve megolvasztotta a jeget, és az alatta lévő szürke szikla nagy foltokban megfeketedett.
A széles talpú szán nyomai egészen a megolvadt részig vezettek és ott eltűntek. Nyilván bementek az űrhajó belsejébe. Vajon önként, vagy kényszerből?
Leon még sokáig vizsgálódott, próbálta összerakni a mozaikot, de sehogy sem akart összeállni a kép. Végül feladta, és fáradtan más gondok felé fordította a figyelmét. Minél előbb vissza kell térnie a kontinensre, kiszabadítani Chloviát és figyelmeztetni a fősereget Sang árulására.
Sang bizonyára sejti, hová tűnhetett áldozata. a kardcsapás elől, s nyilván azt is tudja, hogy Leon Silvert az Éj Köve ugyanoda viszi majd vissza, ahonnan elragadta. A kérdés most már csak az, mi a fontosabb Sangnak: Leon Silver megölése, vagy a terve haladéktalan végrehajtása? Ezt nem volt nehéz kiszámítani. Mert így az Éj Kardjától megfosztottan mit árthat Sangnak az ingoványban bolyongó Leon Silver. Semmit. Következésképp nem fog napokat az eltűnés helye mellett virrasztani, hogy megvárja az ő visszatértét. Nyilván akad sokkal fontosabb dolga is.
Leon felült a szánra, és visszatért az Üvegpiramisba. Hosszan töprengett, aztán elszánta magát a cselekvésre. Markába szorította az Éj Kövét, és erősen arra gondolt, hogy vissza akar térni. Szobájának szürke falai máris kifordultak a látóteréből, az ismeretlen erő felkapta és elröpítette...
Kissé tartott attól, hogy rosszul értelmezte az Éj Köve varázserejének hatását, és nem oda tér vissza, ahonnan elmenekült, hanem arLiannonba, az Ősi Lelkek Nyugvóhelyére. Ám lába iszapba merült, és amikor kinyitotta a szemét, csak a végeérhetetlen ingoványt látta.
Sietve indult meg észak felé, és a bokáig érő mocsárban tocsogva, néha térdig is merülve haladt. A hínáros iszapban piócák és más vérszívók nyüzsögtek, és behatoltak a nadrágja, ingujja alá. Leon alig bírt megszabadulni tőlük.
Az ingovány nem akart véget érni. Leon egész nap dagasztotta a sarat, csak néha pihent meg egy-egy szárazabb területen. Egy ilyen száraz szigeten érte az éjszaka, és Leon még tüzet sem tudott gyújtani. Evett pár falatot, majd dideregve, térdét átölelve próbált aludni néhány órát, aztán a hajnal első jelére máris indult tovább.
Jóformán még be sem köszöntött a reggel, amikor Leon egy sáros dombra kapaszkodott fel, hogy körülnézzen. Azonban nem ért fel. A domb beszakadt alatta, és Leon egy nagy üregbe zuhant. Először azt hitte, valamiféle csapdába esett, de aztán a korai nap fényében meglepetve fedezte fel, hogy egy álcázott csapóajtó nyílott meg alatta, és egy viszonylag víz- és sármentes helyiségbe került. A földön egy elnyűtt vánkost pillantott meg, szétdobált foszladozó ruhadarabokkal, s közvetlenül az agyaggal betapasztott nádfal mellett egy gyalulatlan deszkákból tákolt asztalt, rajta félig leégett gyertyákkal. S a gyertyák mellett az asztalon egy vastag, vörös bőrbe kötött, megsárgult lapu könyvet talált. Izgatottan kapta fel, és remegő kézzel emelte a szeme elé, hogy kibetűzze a fedélen szereplő feliratot.
Az Éj Könyve (Kevin Aare naplója)
Leon úgy megszorította a vaskos könyvet, mintha hosszú éhezés után ínyenc falatra bukkant volna. Meg is bánta azonnal elhamarkodott mozdulatát, mert egy megsárgult lap száraz sarka letört, s félő volt, hogy a teljes könyv szétporlad a kezében, mielőtt egy sort is olvashatna belőle. Ezt követően már úgy bánt vele, mint a hímes tojással.
Lerogyott az asztal melletti ingatag karosszékbe, óvatosan kihajtotta a hártyavékonyságú lapot, és tekintete a kifakult ceruzás kézírásra esett. Percekbe is beletelt, mire rádöbbent, hogy a kusza sorokat angolul írták, s még ekkor is csak nehezen tudta olvasni. Néhány sor után azonban fokozatosan ráérzett az ízére.
Sanyarú körülmények között kell megkezdenem immáron tizennegyedik naplómat. A ghirdek veszélyt látnak bennem és az életemre törnek. Tegnap megostromolták a palotámat. Hű tanítványaim messze vannak tőlem, nem tudják, mi az igazság, s félek, mi négyen együtt sem tudnánk dacolni a veszedelemmel. Most hogy a ghirdek ismét a kapuimat döngetik, csak egy megoldást látok: elszököm. Elszököm oda, ahol soha nem találhatnak meg. Oda, ahol egykor annyi évet eltöltöttem Romin'yarakkal és ébredező népével...
Ennyi állt az első lapon, mintegy bevezetőül. Leon óvatosan fordított egyet. Az írás, ha lehet, itt még kiolvashatatlanabb volt.
Mivel eddigi feljegyzéseimet kénytelen voltam hátrahagyni, és mivel nem tudom, mi vár rám, nem tudom, mi vár Cherubionra, kötelességemnek érzem összegezni az eddig történteket. Ha fennmarad még valami abból a fajból, amit valaha emberiségnek hívtak, és valamelyikük megtalálja a naplómat, tudnia kell a múltját...
E bolygót valaha Földnek hívták. Történelméről alig tudok valamit. A Földet rettenetes katasztrófa sújtotta, s a civilizáció gyakorlatilag megsemmisült.
Az északi Üvegpiramisban lakók túlélték a katasztrófát. Nagy mentális erővel megáldott emberek voltak. Én nem köztük születtem, nevelőapámtól tudom, hogy egy bolowoon nevű halásztörzstől raboltak el csecsemőkoromban. Hogy rám miért volt szükség? Ezt csak jóval később értettem meg. Az én izmaim egészségesek voltak, és nevelőapám gondosan vigyázott arra, hogy míg szellemi erőm egyre növekedett, izmaim se satnyuljanak el. Szigorúan megbüntetett, ha lustaságból a mentális erőmet használtam kar- vagy lábizmaim helyett. Így esett, hogy mire felcseperedtem, nem volt, aki szembeszegülhetett volna velem. Mentális pajzzsal megtanultam kivédeni ellenfeleim támadását, ám az ő mentális pajzsuk csak a szellemi erőmtől védte őket, az izmaimtól nem. A tiímek vezetője lettem. Amikorra ez bekövetkezett, nevelőapámat már utolérte a végzete. Ám én nem feledkeztem el arról, amire tanított. Arra, hogy nem szabad megengednünk, hogy az emberiség kipusztuljon ezen a bolygón. S mivel népem szaporodása az utóbbi évek alatt katasztrofálisan lecsökkent, vérfrissítésre volt szükség. Kitörtünk az Üvegpiramisból, átkeltünk a jeges óceánon, és eljutottunk a kontinensre. Szörnyetegektől, őrültektől, vadaktól hemzsegő földet találtunk. Népemet különös kór támadta meg. Végtagjaik elkocsonyásodtak és lehullottak. A nyomorultak egymás után pusztultak, és akit nem vitt el a végzetes betegség, azt vadállatok vagy a vadaknál is rosszabb szörnyek ragadták el. Mire a civilizáció még mindig létező nyomaira bukkantunk, mind elhullottak mellőlem. Mind, kivéve egyiküket, egy mókás kis fickót, akit Sang néven emlegettek. Sang, ez a félnótás alak túlélte mindazt, amibe nála erősebb papok, harcosok belepusztultak, sőt, még fizikálisan is megerősödött. Most már nagyon vigyáztam rá, széltől is óvtam, ő lett az első tanítványom. Aztán rábukkantunk egy elvadult barbár törzsre, ami az éhhalál szélén állt. Eleinte mentális erőm révén segítettem őket élelemhez, aztán meg akartam tanítani őket önellátásra, de kudarcot vallottam. Volt azonban köztük egy majomszerű, szőrös kis fickó, a törzs javasembere, aki rendkívüli érdeklődést mutatott a tudományom iránt. Vele külön foglalkoztam. S bár ő igazából a letűnt kor gépeinek roncsaival szeretett kísérletezni, valósággal csüggött a szavaimon. Megtanítottam a mentális erő használatára, de amikor bejelentettem, hogy távozok, nem tartott velem. Később, amikor kezdtek kialakulni a dolgok, ismét megkerestem. Ő lett a második tanítványom: Melan.
Mennél délebbre vándoroltunk ezen a kísértetjárta kontinensen, annál kevesebb életre bukkantunk. Nyilván, az a katasztrófa, ami véget vetett a civilizációnak, főképp a déli vidékeket sújtotta. Ám itt, lenn délen bukkantunk rá Cholerre, a Fekete Erők sámánjára, aki már akkor jelentős erőket birtokolt. Amint felismerte az én hatalmamat, behódolt előttem, és esedezett, hogy a tanítványom lehessen. Choler nagyon jó tanítványom lett. Buzgón igyekezett elsajátítani mindazt, amit én tudok, és közben tovább folytatta furcsa szertartásait.
Ám itt sem voltam képes négy-öt évnél tovább időzni. Sang barátommal kettesben vagy alkalmi kísérőkkel szinte a teljes kontinenst bejártuk. Mindenhol pusztulással, éhínséggel, torzulásokkal találkoztunk. Háborúk dúltak az egyes törzsek között, az emberiség a kihalás szélén ingadozott. A Katasztrófa, mely nem tudta megsemmisíteni a népet egyetlen csapásra, nem eresztette el azt, amit már a markába zárt.
Hamarosan rá kellett döbbennem, hogy a Katasztrófa után maradt különös sugárzás míg ugrásszerűen növelte egyes lények mentális erejét és intelligenciáját, elsorvasztott másokat és kiismerhetetlen, szétágazó mutációkat okozott. Az emberi és az állati birodalom határai összemosódtak. Mert míg az állatok intelligenciája elképzelhetetlenül megnövekedett, az emberek többsége úgy elkorcsosult, hogy visszazuhant az állati sorba. A legnagyobb fejlődés minden faj közül az ember egykori háziállatai között következett be. A hűséges kutyákra, macskákra, lovakra, kecskékre, juhokra és egyebekre megvilágosító villámcsapásként hatott a sugárzás. Egy meglepően fogékony, új faj fejlődött ki belőlük, akik cheruboknak nevezték magukat. Csodálatos képességű lények voltak köztük: ártatlanok az emberiség bűneitől. Közülük került ki a negyedik tanítványom: Gilgarat.
Az ismeretlen eredetű Katasztrófa volt a kezdete annak a sötét éjszakának, mely az emberiségre zuhant és még ma is tart.
Felismertem, hogy ebből a mély periódusból csak egy módon lábalhatunk ki, ha véget vetünk a vérontásnak, megszilárdítjuk a rendet és hatalmas birodalmat kovácsolunk. És ki lehetett volna erre alkalmasabb, ha nem én. Üzentem egykori tanítványaimért, és összeszedtük mindazokat Cherubionban, akiket a sugárzás nagyszerű képességekkel áldott meg. Minden hívem közül a leghatalmasabb Gilgarat volt, aki varázsereje révén egy győzhetetlen kardot kovácsolt, a Tombolót. Ám mivel a mágia alaptermészete, hogy minden pozitív használat negatív mást is termel, egy másik hős kezében létrejött a Tomboló ellenkardja, a Denevér, a Káosz átkozott fegyvere.
Ekkoriban azonban én erről még nem tudtam. Bizakodó tervekkel telten kezdtem meg a hatalmas munkát. Gilgarat és varázshatalmú harcosai sorra igázták le a marakodó törzseket és behódoltatták őket. Néhány éven belül létrejött a hatalmas Cherubion magja, melynek jövőjét a nemrég kialakult jámbor cherub fajra, köztük is elsősorban a keorokra kívántam építeni. E tervem persze számos ellenzőre és támogatóra talált hű embereim között. Ám mivel leghatalmasabb harcosaim nagy része, sőt, maga Gilgarat is a keorok közül származott, csak kevés ellenvetés hangzott el nyíltan.
Bár az igazi cherubok nagyobb népcsoportjai északon éltek, a Cherub Birodalom magját a kontinens szívében hoztam létre. Már csak azért is, mert ezen a ponton volt a legerősebb a sugárzás, a legerősebb a mágia. Ráadásul északon éltek a legveszedelmesebb mutánsok, a kunigaamiak, akik minden behódoltatási törekvésünknek ellenálltak. Ezek a fenevadak kannibalisztikus szertartásokat űztek, és az Amrikból ideözönlő eemsikkel együtt saját birodalmat akartak. De egy olyan birodalmat, melyből kitörlik a cherubokat. Ezek az elfajzott fenevadak voltak az emberiség igazi leszármazottai és fajuk ősiségére hivatkozva el akarták pusztítani a trónkövetelő fiatalabb fajokat.
A legnagyobb összecsapás a Gol Dorshe völgyében zajlott le, ahová a Mokharat-hágón át betörtek az eemsik és a kunigaamiak. Hűséges segítőm a szomszédos völgyben, a Kaskah-völgyben fogadta őket seregével. A harc kimenetele azonban erősen kétséges volt, mivel az eemsi Otoaak a maga nemében legalább akkora harcos volt, mint Gilgarat és mágikus erői az enyémmel vetekedtek. Ráadásul, a kunigaamiak és az eemsik többszörös túlerőben voltak.
Borzalmas csata volt. Otoaak megölte Gilgaratot, hívei szinte minden harcosunkat kardélre hányták, és már-már diadalmaskodni látszottak, amikor maradék erőm felhasználásával döntő lépésre szántam el magam. Egy roppant sziklát görgettem a Kashir folyó medrébe, és ezzel az egész harcmezőt elárasztottam, védők és támadók együtt pusztultak a vöröslő áradatban. Ez megfordította a csata állását, a megmaradt eemsik és kunigaamiak visszamenekültek Amrikba, és hosszú ideig nem merészkedtek a kísértetjárta vidékre.
Ezzel a döntő győzelemmel úgy tűnt, a Cherub Birodalom fejlődésének immár semmi nem állhatja útját. Hűséges embereim legjavát elvesztettem ugyan, ám tanítványaim és a cherubok többsége megmaradt. Behódoltattam minden nagyobb törzset és erős városok, várak építésébe kezdtem. A rend egyre szilárdult, Cherubion készen állt a felvirágzásra. Ám bekövetkezett az, amitől féltem. Különös betegségek ritkították alattvalóimat, s a sugárzás, mely segítségemre volt a mágiában, terméketlenséget okozott. Pár évtizeden belül a cherubokon kívül a régi faj szinte teljes népessége kihalt. Tanítványaimmal együtt minden erőnkkel azon voltunk, hogy biztosítsuk Cherubion fennmaradását. Én a cherubokra esküdtem, mindent elkövettem, hogy ezt az újonnan serkent fajt felvirágoztassam. Tanítványaim ki nem mondott ellenszenvvel viseltettek az „állatok” iránt, s saját módjukon próbálták menteni, feléleszteni az emberfajt. Sang mágikus segítséggel élő szövetekkel kísérletezett, hatalmas kádakban új testeket gyúrt a távozni készülő lelkek köré és új embereket hozott létre. Hamarosan megtalálta az emberek „teremtésének” leggyorsabb módját, és tucatszám kezdte létrehozni tetszetős külsejű, lélektelen műveit. S míg én a cherubok közt időztem, benépesítette velük a palotámat.
Melan egészen más utat választott. Ő kezdetektől fogva a régi nagy emberbirodalomra esküdött. Istenítette az elődeinktől fennmaradt roncsokat és szinte minden idejét az ősi gépezetek, technológiák tanulmányozására fordította. Ő az új faj megteremtését a „tökéletes emberek” megalkotásában látta. Eleinte gépi intelligenciák kifejlesztésén fáradozott, de később eljutott a szintetikus alapú mesterséges intelligenciák megteremtéséig. Haldokló népének agyát és más nemesebb szerveit szintetikus testekbe ültette, és ezzel megtalálta az eddig pusztító járvány ellenszerét. Ám mivel ezen teremtményei képtelenek voltak a szaporodásra, tovább kellett fejlesztenie a technológiáit.
Három tanítványom közül Choler volt az, aki a számomra legidegenebb utat választotta. Elmélyült a mágia sötét oldalának tanulmányozásában és olyasmikre jött rá, aminek megértésére én képtelen vagyok. Az elesett harcosok csontjaiból, szöveteiből képes volt újraéleszteni ezeket. Ám mivel a teljes újraélesztés rettenetes nagy erőfeszítést követelt, ezt csak legkedvesebb alattvalóival tette meg. A többieket csak egy idegen, alvilági úton elevenítette meg, és síron túli szolgájává tette.
Elnéztem mindhármójuk játszadozásait, mert bíztam abban, hogy előbb-utóbb ráunnak, és akkor meggyőzhetem őket arról, hogy a cherubok már nem állatok, s ők hordozzák magukban a jövő ígéretét. Talán sikerült volna, ha meg nem jelennek a ghirdek...
Nem tudom, kik ők, nem tudom, honnan jöttek, csak azt tudom, hogy egy napon megjelentek Romin'yarak gyíkemberei között, és olyan erővel törtek rám, aminek minden mágiámmal is képtelen voltam ellenállni. Csodával határos módon sikerült elmenekülnöm. Egy Eam'err nevű ghird szöktetett meg, élete kockáztatásával. Máig sem tudom, miért tette....
Azt hittem, mágiával védett palotámban biztonságban leszek, és értesítve hű tanítványaimat, dacolhatok a ghirdekkel. Mekkorát tévedtem! A palotámat szinte megérkezésemet követő perceken belül azonnal körülvették a ghirdek, és megostromolták a kapukat. Dacára a váram mágikus védelmének, hű embereim sorra estek el a csatában, és az egyre megújuló ostromok alatt megerősödött bennem a meggyőződés, hogy már nem tart soká a hatalmam. Hiába nyúltam ki mágikus szálakkal távoli tanítványaim felé, nem tudtam elérni őket. A ghirdek műve volt ez is. Leárnyékolták a mágiámat, hogy ne tudjak segítséget hívni.
Már készültem a halálra, amikor ismét megjelent Eam'err, áldott legyen a neve, és sürgetett, hogy vele együtt szökjek a palotából. Tettének indítékát nem közölte, de azt mondtat ha nem menekülök, ma este utolér a végzet, és akkor mindannyiunknak vége. Hogy a többes számot hogy értette, nem tudom. Mivel a váramban már nem volt semmi keresnivalóm, vele szöktem. Előző segítsége jóvoltából nem volt okom rá, hogy bizalmatlan legyek vele szemben...
Ide hozott, ebbe a mocsárral körülvett búvóhelyre, mely valaha Romin'yarak népének adott otthont, mielőtt rávettem őket, hogy a többi cherub közelébe költözzenek. Aztán Eam'err szavamat vette, hogy rejtőzködve itt várok rá, míg vissza nem tér. Valami utazásról beszélt, Egy nagyon hosszú utazásról, amit meg kell tennem, ha meg akarom menteni Cherubiont.
Nem tudom, mire készül, de azt ígérte, az úton majd mindent megmagyaráz.
Már hetek óta várok, és az eltelt napok alatt bőven volt időm töprengeni. Eam'err nem jött vissza. Kezdek elbizonytalanodni. Baja esett, vagy átvert...
Épp most, írás közben folyamatos mennydörgést hallottam, és amikor kikukkantottam, egy roppant nagy fémvárat láttam aláereszkedni a levegőből, melynek kapuján Eam'err bukkant elő több ghirddel. Barátságosnak, de sietősnek tűnnek...
Az írás itt félbeszakadt, csak megsárgult üres lapok sorakoztak. Leon döbbenten állt. Akkora információmennyiség zúdult rá pár perc alatt, amivel agya képtelen volt egyszerre megbirkózni.
Volt valami, ami már az olvasás közben megdöbbentette. Ezek szerint az Elfajzottak az emberek leszármazottai! A cherubok, köztük Chlovia is, csak mutáns állatok, Melan, Choler és Sang népe pedig csak szintetikus és mágikus teremtmények! És ő, Leon Silver, egységbe kovácsolta ezeket a furcsa kreatúrákat, hogy Otoaak népe ellen, az igazi emberek ellen vonuljon!
Már-már nevetni támadt volna kedve ezen a képtelen gondolaton, ha nem gyötrik komor kérdések. Ráadásul, az igazi emberekre gondolva iszonyodva jutott eszébe a kannibalizmus ténye, és igazat adott a naplót író Kevin Aare-nak. A cherubok, ha egykor állatok voltak, most „emberi sorba” emelkedtek, és az emberek visszasüllyedtek vérszomjas fenevadakká.
Egy pillanatra átsuhant a fején, hogy ezek szerint Chlovia ősei is állatok lehettek, és ösztönösen próbált párhuzamot találni a lány és az általa ismert háziállatok valamelyike között. Aztán gyorsan leküzdötte a gondolatot. Chlovia az Chlovia, érző, gondolkodó, kedves teremtmény, ettől, amit megtudott az őseiről, semmit sem vesztett az értékéből. Dacára a valóban állati ősökre utaló szarvacskáknak, ő ezen a világon a hozzá legközelebb álló teremtmény. És hát az ember nem szintén állati sorból fejlődött ki millió évekkel ezelőtt? Az, hogy az ismeretlen sugárzás hatására ez a folyamat némely lénynél most összehasonlíthatatlanul rövidebb idő alatt zajlott le, mit sem változtat a végeredményen. A cherubok az új faj, rájuk kell építeni a jövőt. Az ősi faj, az emberek ideje lejárt, eljátszották a nagy lehetőségüket.
Aztán minden átmenet nélkül gyötrő kérdések rohanták meg. Mik azok a rejtélyes ghirdek, amiket Kevanaar említ? Talán ők is valamilyen szupermutáns faj leszármazottai? Vagy az űrből jött idegenek? Vagy esetleg a Föld jövőjéből időutazással érkezett emberek? Vagy másik dimenzióbeliek?
A napló utolsó sorai egy leszálló űrhajóra utaltak. Egy hatalmas fémvár a levegőből, folyamatos mennydörgéssel. Mi más lehet ez, ha nem űrhajó. De vajon mi történt ezután? Mit tettek az űrhajóból kilépő ghirdek és a titokzatos Eam'err a rájuk várakozó Kevanaarral? Valami hosszú útról volt szó. Hová vitték?
És ehhez kapcsolódik a mindenhol hallott legenda, hogy Kevanaar az űrbe távozott. Állítólag az emberiség őseinek a megkeresésére.
Chlovia jutott eszébe. A lány árulónak tartja Kevanaart, amiért eltávozott és cserben hagyta kiválasztott népét. A tanítómester sorsukra hagyta tanítványait.
Most azonban Leon számára kiderült, hogy a hatalmas istennek tartott Kevanaar nem önszántából távozott el, hanem a szükség vitte rá. A ghirdek elűzték.
A ghirdek! Megint csak ezek a titokzatos alakok.
Ha eddigi ismeretanyagát veszi alapul, legszívesebben az alakváltókkal azonosította a ghirdeket, hiszen a megismert fajok közül ők a legidegenebbek. Azonban, bár különös átváltozásukkal sok mindent elérhetnek, honnan lenne annyi erejük, hogy egy Kevanaar-féle istent és hű embereit legyőzzék?
Leon sóhajtott, és hátradőlt a recsegő karosszékben. Egy pillanatra behunyta a szemét, mert úgy érezte, az agya menten szétrobban a rátörő kérdések özönétől. Hogy mit tegyen? Erre nem tudott magának választ adni. Homályosan ott zakatolt az agyában, hegy jó lenne megtalálni az arMegadown felé tartó seregét, és megbeszélni tanácsadóival újonnan szerzett ismereteit. Hátha együtt rátalálnak a helyes megoldásra.
Aztán egyszerre savként mart lelkébe a gondolat, hogy Chlovia ezóta már bajba kerülhetett. Összeszorult a szíve erre a lehetőségre, és minden izma bizseregni kezdett. Hogyan is ülhet ő itt töprengve, amikor egyetlen szerelmét veszély fenyegeti?
Aztán Sangra gondolt. Mit tehet ő egyedül, fegyvertelenül a nagy hatalmú félisten ellen, aki kezében az Éj Kardjával szinte legyőzhetetlen. Hiszen nincs fegyver, ami dacolhatna az Éj Kardjával.
Hirtelen úgy ugrott fel a székből, mintha darázs csípte volna meg.
Mi az, hogy nincs fegyver? Hiszen az Éj Kardja bizonyára nem más, mint a Kevanaar naplójában említett Denevér, a Tomboló negatív párja. És a Tomboló, a néhai Gilgarat kardja ott hever valahol szikláktól betemetetten a Vértó partján egy szétrobbant HZ-7-es harcirobot szétlapított kezében!
Leon evett az Üvegpiramisból magával hozott élelemből, és mivel úgy gyanította, hogy jelenlegi helyzetétől a Kaskah völgye északkeletre lehet, arra vette az irányt.
A rothadó, korhadó növényzet közötti bűzös posvány idegesítően vette körül a környéket. Leon megpróbált olyan útirányt kinézni, mely viszonylag ép fák, bokrok között vezet. Arra az esetre, ha az iszap lefelé akarná húzni, legyen esélye megkapaszkodni valamiben. A nyíltabb, feketevizes területeket gondosan elkerülte.
Órákig tocsogott az undorító fekete latyakban, és észre sem vette, mikor szilárdult meg alatta a talaj. Csak akkor lepődött meg, amikor váratlanul egy tiszta vizű forrásra bukkant. Elgyötörtén hasalt le, és nagy kortyokban oltotta a szomját a hűvös folyadékból. Aztán, amikor ezzel végzett, lemosta az arcára tapadt sarat és megigazította magán ruházatát. Így, a páncélja nélkül, bőrnadrágban és sodronyingében szinte meztelennek érezte magát, pedig a féming súlyosan, húzta lefelé a vállát.
Megpihent kissé, aztán körülnézett, hogy eldöntse, merre folytassa útját. Jobb kéz felé sötét hegyvonulatokat látott, s ahogy szemét leárnyékolva figyelmesebben szemügyre vette őket, felfigyelt rá, hogy a pusztai részen élénkzöld sáv húzódik déli irányba. Mintha egy folyót szegélyező buja növényzet lenne. Esteledett, mire elérte a folyót, mely nagy kanyarokkal, lustán hömpölygött dél felé. Az éjszakát egy fán töltötte. És ezt jól tette, mert alig hunyta le a szemét, egy falka farkasszerű lény jelent meg a környéken és csaholásuk, tutulásuk egész éjjel a fa alól hangzott. Leon csak hajnal felé mert elaludni, mert félt, hogy leesik a fa alatt marakodó fenevadak közé. Hajnaltájban a farkasok váratlanul eltűntek, és Leon alhatott egy-két órát, mielőtt folytatta útját.
A hegyek egyre közeledtek, már ki tudta venni az egyes nagyobb sziklákat, de hiába támadt az a benyomása, hogy furcsamód ismerősek, nem tudta meggyőzni magát. Ám amikor szinte a hegy lábánál lehajolt, hogy az immár patakká keskenyedett folyóvízből oltsa szomját, döbbenten mordult fel. Eddig fel sem figyelt rá, hogy a patakmeder milyen rozsdabarna színt vett fel, de most egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. Ez a patak a Vértó lefolyása lehet!
Leonnak fel kellett kapaszkodnia egy meredek emelkedőn, ahonnan a patak vízesésként zúdult le egy nagy, lapos sziklára. Amikor felért, a szíve megdobbant. Ismerős látvány tárult a szeme elé. Immár harmadjára járt itt, igaz, hogy ebből az irányból még sosem volt alkalma szemügyre venni a tájat.
A hegyektől körülzárt völgy közepén a Kaskah jól ismert, cinóberszínű vize csillogott. Az alig két-három kilométer átmérőjű tavacska közepén egy roppant szikla emelkedett, Leon még jól emlékezett arra, miként került oda. A tó vize ugyanúgy fodrozódott, mint bármikor, valahányszor látta, sötét szörnyetegek cikáztak alatta.
Leon két alakot pillantott meg a tó szemközti partján. Leárnyékolta a szemét, hogy jobban szemügyre vegye őket, két békésen üldögélő keor fogyasztotta az ebédjét. Azonosságukat kétségtelenné tették a homlokukon meredő szarvacskák. Chlovia népe.
Sietve elindult a két keor felé, hogy ott érje őket, mielőtt továbbindulnak. Már messziről észrevették.
Feszült tartásukon látszott, hogy nem tudják, miként viselkedjenek. Az alacsonyabbik észak felé mutogatott, úgy tűnt, azt magyarázta fejjel magasabb társának, hogy tűnjenek el, mielőtt az idegen odaér. Társa már-már hajlott a jó szóra.
Leon csak most. látta, hogy mindkét keor nőnemű. Olyanok voltak, mintha Chlovia húgai lennének. Sietve távolodtak, és félszeg pillantásokat vetettek a közeledő felé.
– Hé! – kiáltotta feléjük Leon, és futásnak eredt. – Ne féljetek tőlem! Leon Silver vagyok. Chlovia férje!
A magasabbik keor nő a név hallatán megtorpant, de futásra készen állva riadtan kiáltott vissza.
– Ne gyere közelebb! Ne üldözz minket!
Leon, hogy el ne ijessze őket, lefékezett, és lépésben közeledett tovább.
– Leon Silver vagyok. Chlovia férje – ismételte meg, csak hogy mondjon valamit. – Chlovis a sógorom. Jártam már Keorathban. Bejártam a völgyeket. Jóban vagyok Romin'yarakkal, Myrnanda, az egyszarvúak királynője kegyes volt hozzám...
Már csak húsz lépésnyire volt a két ijedt nőtől, és úgy tűnt, ha a bizalmatlanságukat még nem is sikerült teljesen eloszlatnia, első ijedelmükön kezd felülkerekedni a kíváncsiság.
– Mivel tudod igazolni a szavaidat? – kérdezte bizalmatlanul az alacsonyabb teremtés, aki inkább lány lehetett még, mintsem asszony, talán a magasabbik nő lánya.
Leon legszélesebb mosolyával, feltartott kézzel közeledett.
– Nem kell félnetek. Fegyvertelen vagyok. Nem akarlak bántani benneteket. Inkább segítségre lenne szükségem.
A magasabb nő hátrasimította hosszú, gubancos haját, és érdeklődve mérte végig Leont.
– Ha te Chlovia férje vagy, akkor... te vagy az, aki arMegadownba indult, és a hírek szerint megszerezte az Éj Kardját?
– Igen – magyarázta Leon. – Aztán egy sereg élén arMenienbe vonultam, hogy kiszabadítsam a foglyokat Otoaak fogságából. Én figyelmeztettelek benneteket az eemsik gonosz szándékára.
Most már egész közel ért hozzájuk, nem szaladtak el, sőt, úgy tűnt, érdeklődés villan a szemükben. A fiatal keor lány végigpillantott Leon szakadt ruházatán, és a fejét rázta.
– Ha az lennél, akinek mondod magad, nálad kellene lennie az Éj Kardjának.
– Ismét arMegadownba tartottam – magyarázta Leon. – Sang csellel rám támadt, és a Kard cserben hagyott. Sangot választotta. Most nála a Kard, ő az Éj Kardjának Őre.
A két nő tanácstalanul pillantott egymásra.
– És most... mit vársz tőlünk?
– Segítséget. Szeretném, ha elkalauzolnátok Keorathba... pontosabban Hreeirathba, hogy Romin'yarakkal beszélhessek.
A fiatal lány barátságosan Leonra mosolygott, és cinkos pillantással valamit súgott az anyja fülébe. Az idősebb nő biccentett.
– A lányom hisz neked. Készséggel elviszünk Keo-rathba, ha bizonyítod szavaidat.
– Hogyan bizonyítsam?
– Azt mondtad, jártál már Keorathban. Hogyan lehet odajutni?
Leon gondolkodott, aztán elmosolyodott.
– Ott, a hegy túloldalán visz a régi út. Fel a sziklák közé, egészen addig, amíg a sziklafal ketté nem ágazik. Jobbfelől kell elmenni az ék alakú szikla mellett. Jobboldalt egy mély szakadék szegélyezi az utat, melynek alján sebes patak rohan, egy tetem látszik ott, keselyűk lakmároznak rajta. Ám ez csak illúzió. Nincs semmiféle szakadék. Ott, ahol az út elkanyarodik, szépen át lehet kelni a semmi fölött.
Leon diadalmasan vigyorgott. Az idősebbik nő bólintott.
– A nevem Armenda, a lányomé Ariem. Teljesítjük a kívánságodat. Induljunk!
Leon egy pillantást vetett az egykori szikla helyére, mely a harcirobot szétlapított testét takarta.
– Várjatok! – kiáltotta izgatottan. – Van itt valami, amit meg kell szereznem, mielőtt...
Armenda sürgető pillantást vetett rá.
– Nincs idő. Sietnünk kell!
– De...
– Ha nem indulunk azonnal, nagy bajba kerülhetünk. Ne kérdezz semmit! Ha azt akarod, hogy Keo-rathba kalauzoljunk, bízz bennünk!
– Bízz bennünk! – biztatta a lány is.
Leon sóhajtott, és vágyódó pillantást vetett a Tomboló nyughelye felé.
– Jól van – mondta megadóan. – Vezessetek!
A lány rámosolygott. Így közelről egyáltalán nem hasonlított Chloviára. Nem ezüst szeme volt, hanem szürke.
– A lehető legrövidebb úton megyünk – közölte Armenda. – Ez a bejárat titkos. Nem láthatod. Be kellene kötni a szemed... de nincs nálam semmi, ami...
– Ez megfelel? – készségeskedett Leon, és leszakította amúgy is cafatokban lógó fehér vászoninge jobb ujját.
Armenda barátságosan rámosolygott, és bekötötte Leon szemét. A férfi érezte, ahogy a puha vászon eltakarja a látását, és a nő hosszú ujjai gyengéden matatnak a homlokánál. Azután semmi mást nem érzett, csak egy minden mást elnyomó éles fájdalmat a tarkójánál.
Amikor magához tért, egy erdei tisztáson hevert gúzsba kötve, mellette tompított lángú, kicsiny tűz lobogott. Két gumiszerű, csontsovány alakváltó guggolt a tűz mellett Armenda és Ariem ruháiban, és élesen vitatkoztak valamin.
Leon egy pillanatra úgy érezte, mintha ismételten fejbe vágták volna. Már megint bedőlt az alakváltók fortélyos trükkjének. Sőt, volt olyan ostoba, hogy jóhiszeműségét bizonyítandó, mindent elmondott nekik, amit csak tudni akartak.
A két nyurga fickó észrevette, hogy foglyuk kinyitotta a szemét, abbahagyták vitájukat, és mindketten közelebb húzódtak.
– Rohadt dögök! – morogta Leon vérben forgó szemmel. – Engedelmeskednetek kell nekem! Én Kevanaar vagyok, Cherubion ura, az Éj Kardjának Őre!
A nagyobbik alakváltó – Armenda ruhájában – egy sima mozdulattal Leon bordái közé rúgott.
– Nyughass! – mondta szenvtelen hangon. – Azzal a szándékkal tartózkodtunk ebben a körzetben, hogy megtaláljuk a titokzatos Keorath déli bejáratát. Ám most, hogy voltál olyan szíves elárulni nekünk a titkot, nem tudjuk, megöljünk-e téged és folytassuk küldetésünket, avagy sietve térjünk vissza veled arMegadownba. Te mit gondolsz?
Leon megrándult.
– Öljetek meg – mondta komoran. – Mert ha életben hagytok, kiirtalak benneteket, aztán az egész fajtátokat!
– Fojtsd meg, Ar'menda – mondta az alacsonyabbik alakváltó. – Még az éjjel besurranunk Keorathba! Ne feledd, ha egyikünk nem lép időben a keor király helyébe, ezek az átkozott cherubok elronthatják a játszmát.
– Azonban meglehet, hogy már nem is kell törődnünk a cherubokkal. Ha Sang nyíltan átvette a hatalmat, komolyabb események várhatók arMegadownban. Nagy szükség lehet mindkettőnkre.
– Én akkor is azt mondom, hogy a legfontosabb a cherubok kiiktatása! – vitatkozott a kicsi. – Az egész tervet veszélybe sodorhatják.
Ar'menda megragadta Leon állat, és magasra emelte az arcát.
– Tud Al'thang arról, hogy Sang megszerezte tőled a Denevért?
– Nem – mondta azonnal Leon, de pillantása meghazudtolta szavait.
– Mikor történt ez?
Leon összeszorította a száját. Mivel érezte, hogy hazudni úgysem tudna, inkább nem válaszolt semmit.
– Öld meg! – mondta flegmán a kisebbik alakváltó. Társa Leon nyaka felé nyújtotta két csontos markát.
– Pusztulj te, átkozott! – kiáltott fel Leon, és minden mentális erejét megfeszítve le akart sújtani ellenfelére. Azonban annak ellenére, hogy az alakváltó egy pillanatra visszahőkölt a meglepetéstől, semmi sem történt. Még csak védelmező energiaburok sem izzott fel Leon teste körül.
Az alakváltó keskeny képén torz vigyor jelent meg.
– Ezen a környéken nincs mágia, kis bogaram. Kevanaar szinte minden mágiát elhasznált akkor, amikor a völgyet Vértóvá változtatta. Semmi sem véd még tőlem.
Megragadta Leon torkát, és acélkemény marka összeszorult. Leon szeme előtt csillagok jelentek meg.
Mintegy álomban furcsa kopogást hallott. A kezek elernyedtek a torkán, és újra kapott levegőt. Ar'menda teste ernyedten rogyott rá. Leon lélegzet után kapkodott, érzékei egy pillanat alatt kitisztultak. Az alakváltó rárogyó teste több golyóütötte sebből vérzett, rángatózott, vonaglott, a legkülönfélébb formákat vette fel, aztán visszatért szokványos, csontsovány alakjába, és elcsendesedett.
Az erdőből futva közeledtek valakik. Gépfegyverek ropogtak, és a kicsiny tűz szikrákat vetett.
A kisebbik alakváltó átugrotta a tüzet, és belevette magát az erdő sűrűjébe. Katonák robbantak be a tisztásra, és kettő közülük a menekülő után ugrott. Nem üldözték, csak hosszú sorozatokat lőttek a fák közé.
Leon összekötözött kézzel és lábbal próbált kikecmeregni a hulla alól. Egy megtermett katona árnya bontakozott ki az erdőt belepő homályból!
– Harris! – ordította Leon őszinte megkönnyebbüléssel. – A legjobbkor!
Egy bakancsos láb visszalökte a fűre, a nyakára taposott, és egy géppisztoly csöve meredt Leon képébe. A fegyver fölött egy jól ismert arc vigyorgott rá. Nem Harrisé.
– Micsoda véletlen! – recsegte a jövevény. – Remélni sem mertem, hogy találkozunk még!
– Baöt!
– Örülsz nekem?
Leon érezte a gúnyt az android kérdésében, és nem tudta igazán, hogy magyarázza el, hogy valóban örül.
– Mielőtt meggondolatlanul cselekednél, Baöt, hallgass végig. Az embereid az én parancsnokságom alatt állnak. Bergson tábornok áruló volt. Meghalt. Harris őrmester vette át a parancsnokságot, és ő nekem engedelmeskedik.
– Harris? – nevetett Baöt. – Az a szurkos képű senki? Szép kis parancsnok lehet!
– Én vagyok a parancsnok! – próbált erélyes lenni Leon. – Szabadíts ki! Cherubion jövője forog kockán!
Baöt harsányan röhögött, és intett embereinek, hogy állítsák talpra a megkötözött foglyot. Két szakállas, mocskos képű katona elvágta a lábbéklyóit és felráncigálta.
– Ne nyúljatok hozzám! – kiáltotta Leon. – Kiszabadítottam a hozzátartozóitokat arMenienben! A parancsnokotok vagyok!
– Tömjétek be a pofáját! – parancsolta Baöt, eltaposta a tüzet, és máris megindult befelé az erdőbe, amerről jöttek. A két katona, aki a dühöngő Leont. tartotta, engedelmesen hajtotta végre a parancsot, és Leon szájába hamarosan egy gázolajízű rongy került, meggátolt minden ellenkezést. Még hányni sem tudott, csak öklendezett.
Két katona berángatta az erdő sötétjébe, a harmadik kissé hátramaradva gépfegyverrel biztosította őket.
Perceken át vonszolták keresztül a sötét erdőn, és Leon felhagyott az ellenkezéssel. Még örülhetett is, hogy megmenekült a biztos haláltól. Azt azonban sehogy sem értette, miért nem tud Baöt a nagy egyesülésről, és miért nem követte Harrisékat arMenienbe? Hiszen több jellegzetes helyen is üzenetet hagytak számukra.
Aztán kezdett megvilágosodni előtte a dolog. Ha az alakváltók árulók, érdekükben állhatott, hogy a portyázó szakasz semmit se tudjon meg a történtekről. Tehát, mivel az alakváltók vállalták az állandó felderítést, egyszerűen visszamaradtak és megsemmisítették az üzeneteket. Ha így történt, Baöt és kicsiny csapata végképp semmit sem tud az eseményekről.
Pár perc múlva egy fűvel benőtt elhagyatott földúthoz értek, ahol egy rozoga teherautó várakozott.
– Vissza a többiekhez! – parancsolta Baöt, és a sofőr sietve indított.
Másfél órán keresztül robogtak a sötét erdő közepén, miközben Leon szinte percenként úgy érezte, menten hányni fog a torkába gyömöszölt gázolajos rongytól. A kocsi lefordult az útról. A sofőr leállította a motort, Baöt kiszállt, és a platón ülő katonák lerángatták Leont. A bokrok közül komor fegyveres alakok bontakoztak ki, és segítettek a foglyot beterelni egy csupa folt terepszínű sátorba. Leültették egy székre, és a csuklókötelékeit a sátor főoszlopához kötözték. Leon csendben dühöngött, amikor otthagyták a sötétben.
Hamarosan két katona lépett be. Az egyik Baöt volt, a másik egy harcsabajuszos, kopasz fickó. A kopasz végre kiszedte Leon szájából a fojtogató rongyot. Leon csak tátogott.
– No, mesélj szépen! – mondta Baöt.
– Ide figyelj – kezdte Leon vészjóslóan –, míg itt velem szórakozol, az embereid óriási veszélyben vannak. Szövetségeseikkel együtt arMegadown felé vonulnak... vagy talán már meg is érkeztek. Össze akarnak csapni Otoaak csürhéjével, de az alakváltók és Sang elárultak bennünket. Az Éjkard Sang kezébe került, és ezzel nagy hatalma lett...
A harcsabajuszos a homlokát ráncolta.
– Egy szót sem értek.
– Nem találtátok meg Harris üzeneteit? Ő részletesen leírta, merre tartunk.
– Semmit sem találtunk – jegyezte meg a harcsabajuszos. – Visszatértünk a portyáról és meglepve tapasztaltuk, hogy a főseregnek semmi nyoma.
– Csak Bergson fejetlen hulláját találtuk meg – szólt közbe Baöt. – Egy darabig követtük a teherautók nyomát, de aztán a nyomok egyszerre csak eltűntek.
– Az alakváltók tüntették el! – kiáltotta Leon. – Mint ahogy Harris üzeneteit is.
– Miféle alakváltók? – csodálkozott a harcsabajuszos.
Baöt merőn nézte Leont, aztán elvigyorodott.
– Nem gondolod, hogy itt az ideje elmesélned, mi történt azóta, hogy utoljára találkoztunk.
Leon sóhajtott.
– Sok minden.
Mesélni kezdett. Kezdve azzal, hogy végződött Choler seregeinek támadása Baöték tábora ellen, hogyan zuhant le a wyvernnel, hogyan jutott el arMegadownba, ott hogyan lett ő az Éj Kardjának tulajdonosa, hogyan indult meg sereg élén arMenienbe, hogyan egyesítette a három marakodó tanítvány csapatait, s hogyan zajlott le arMenien ostroma. Aztán némi szünet után elmesélte Sang árulását és bolyongását a mocsárban. Ám Kevanaar naplójának megtalálását gondosan elhallgatta. A történetet azzal fejezte be, hogyan ejtette foglyul a két alakváltó és hogyan szabadult meg Baöt révén a közvetlen haláltól.
– Vissza kell mennünk a Vértóhoz! – sürgette két hallgatóját. – Meg kell szereznem a kövek alól a Tombolót, mert csak azzal szállhatok szembe az Éj Kardjával.
A harcsabajuszos hosszan gondolkodott, majd kérdőn Baötre nézett. Baöt elvigyorodott.
– Én csak azt gondolom, amire programoztak. Elsődleges célom Melan kiszabadítása, minden más csak jóval később következik.
– Melan nem akart kiszabadulni! – mondott ellent Leon. – Felkínáltam neki a szabadságot, de nem élt vele.
– Mint mesélted, az Éj Kardjától félt – bólintott Baöt. – Csakhogy most nincs nálad az Éj Kardja. Viszont az Éj Köve igen.
Leon a nyakában láncon függő gyűrűre pillantott, és erős vágyat érzett, hogy használja. Azonban egyrészt meg akarta volna győzni Baötöt az igazáról, másrészt megkötözött kézzel viszonylag nehéz lett volna érte nyúlni, harmadrészt Baöt, hogy minden ilyen lehetőséget megcáfoljon, egyetlen mozdulattal kiszakította a vékony láncot, és a gyűrűt zsebre tette.
– Hé! – kiáltotta Leon. – Ehhez nem volt jogod! Baöt nem is törődött vele. A harcsabajuszoshoz fordult.
– Készíttesd elő a szecskavágót, Johnson! Egy óra múlva indulunk arMenienbe. Kiszabadítjuk Melant!
– Micsoda? – kiáltotta Leont. – Talán nem vázoltam elég egyértelműen a helyzetet? Nem Melanért, hanem a Tombolóért kell mennünk, aztán pedig arMegadownba!
A harcsabajuszos kérdőn pillantott Baötre, az android azonban nem gondolta meg magát.
– Egy óra múlva indulunk – ismételte. – És ha sokat dumál a fickó, tömjétek be ismét a pofáját!
Leon ezek után meg se mukkant.
Körülbelül egy óra elmúltával Leont kivezették a sátorból, és egy tágas térre kísérték. És a téren – Leon nem akart hinni a szemének – egy toldozott-foldozott harci helikopter várakozott.
Látott már helikoptert Cherubionban, de azt épp az ő szeme előtt egy wyvern pusztította el. És a Harris-szal folytatott beszélgetésekből megtudta, hogy Melan csapatainak nem maradt semmilyen légijárművük. De akkor honnan került ide ez a helikopter? Lehet, hogy Baöt rakta össze a roncsokból?
Az android telepedett a gép pilótaülésébe, és négy ember foglalt helyet hátul, Leon mellett.
A helikopter légcsavarja egyre hevesebben forgott, és a fémalkotmány felemelkedett. Leon nem látta, csak sejtette, hogy délnek fordul, és gyors ütemben szeli a levegőt. Fogalma sem volt, milyen gyorsan repülhettek a wyvernek, de gyanította, hogy az út nem sokkal telhet rövidebb időbe, mint amennyit wyvernháton idáig megtett.
Mivel az elmúlt órák eseményei meglehetősen kimerítették, behunyta a szemét, és hagyta, hogy a gép lüktetése elringassa.
Már reggel volt, amikor kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a hátul ülő katonák valamennyien alszanak. Leon elnézte ápolatlan, de mindazonáltal békés arcukat, és úgy döntött, hogy az, aki így tud pihenni, legyen az akár szintetikus teremtmény is, nem sokban különbözhet egy embertől.
Váratlanul a fedélzeti hangszórókból Baöt hangját hallotta.
– Ébresztő! Már látszik arMenien.
A négy katona azon nyomban kinyitotta a szemét, és egy pillanat alatt tettre készen álltak.
A vastag plexiüvegen át az alattuk elsuhanó tájat nézték valamennyien, de természetesen arMeniennek még nyomát sem látták. Sőt, Leon bárhogy meresztette is a szemét, még a környéket sem ismerte fel. Dimbes-dombos terep fölött repültek, melyet nem takart erdő, legfeljebb kisebb facsoportok.
Ám nem kellett sokáig töprengenie, hol lehetnek, mert hamarosan feltűnt előttük arMenien jól ismert romhalmaza. A helikopter elrepült fölötte, és nagy kört írt le. Leon és a katonák jól látták, amint a romos várudvarra emberek tódulnak és csodálkozva bámulnak felfelé.
– Ezek a mieink – suttogta az egyik katona.
– Asszonyok... és sebesültek – mondta egy másik.
– Azok, akik nem tudtak elmenni a fősereggel – mondta Leon.
A helikopter a várudvar legromosabb, északi részébe ereszkedett le. A bámészkodók csapatostól siettek oda. Baöt kiugrott. A katonák is kinyitották a gép oldalajtaját, és kezdtek kikászálódni. Leon nem kérette magát, mászott ő is.
Baöt láttán a felkötött karú, féllábú és egyéb sérüléseket szenvedett katonák azonnal tisztelegtek, és pillanatokon belül egy szálfaegyenes harcos került elő, aki szabályosan jelentkezett az android előtt. Aztán, amikor meglátta a megkötözött Leon Silvert, elsápadt és elakadt a szava.
Baöt nem vesztegette az időt.
– Hol van Melan? – kérdezte türelmetlenül.
Néma csend támadt. A bámészkodók most fedezték fel Leont, és döbbenten meredtek rá.
– Hol őrzik Melant? – kérdezte ismét Baöt.
A szálfatermetű harcos, aki Milton káplárként azonosította magát, alig jutott szóhoz.
– Nem mondta el... Silver nagyúr? – makogta.
– Lenn a vártömlöcben – közölte Leon rezignáltan. – Otoaak zárta oda, mágikus kötelékkel.
A langaléta káplár arcán zavar villant.
– De, uram...
– Baöt nem tud semmit – magyarázta Leon. – Ismertettem vele, mi történt az elmúlt napokban, de nem hitt nekem. Most a foglya vagyok. Legyen szíves, Milton, győzze még a felettesét arról, mit tettem mostanában!
A káplár csak tátogott. Nem jutott szóhoz.
– Nos? – követelte Baöt. – Mi a fenét tátogsz itt, mint egy partra vetett hal? Mi van Melannal?
– Halott – dadogta a káplár. – Tegnapelőtt hajnalban wyvernháton visszatért Leon Silver úr, lesietett a vártömlöcbe, és az Éj Kardjával a kezében apró darabokra vágta...
– Micsoda?! – kiáltott, fel Leon. – Micsoda arcátlanság...
Baöt szájba vágta. Az ütéstől vér serkent Leon ajkából, Baöt elkapta a nyakát, és megszorította acélos ujjaival.
– Ha ez igaz...
– Esküszöm... nem tettem ilyet... – nyögte Leon. – Hazugság...
A káplár látott szájjal meredt Leonra.
– De uram... mindenki látta. Nem csinált titkot a dologból. Röhögve közölte, hogy ezt a biztonság kedvéért cselekedte. Nagyon szokatlanul viselkedett, de hát hogyan is bírálhattuk volna a fővezérünk cselekedeteit?
– Én? – Leon hirtelen észbe kapott. – Sang elvette tőlem a kardot. Egy alakváltó jött vissza helyettem... az én alakomban... az Éjkarddal a kezében!
A tömeg közelebb nyomult, és bár a legtöbben tanácstalanul vagy szánakozva bámultak rá, akadtak néhányan, akik dühödten átkozták.
– Nos? – kérdezte keményen Baöt, és engedett valamelyest a szorításán.
Leon levegőért kapkodott.
– Egy alakváltó felvette az én alakomat... – hörögte. – Higgy nekem... Ha meg akartam volna ölni Melant, a vár elfoglalásakor is megtehettem volna! Tegnapelőtt hajnalban még egy kietlen ingoványban bolyongtam.
Baöt egy pillanatra elgondolkodott, és elengedte Leon nyakát.
– Ez idáig én még nem sok alakváltóval találkoztam – közölte. – Ámbár tudok a létezésükről, de úgy tudtam, sosem hagyják el az elátkozott Káosz Földjét. Ha feltételezzük, hogy most mégis megtették.
– Milton tanúsíthatja, hogy egész sereg alakváltó vett részt arMenien ostromában – vágott közbe Leon diadalmasan.
Baötöt nem lehetett kizökkenteni a gondolatmenetéből.
– Ha feltételezzük, hogy alakváltók hemzsegnek a környéken, márpedig feltételezhető, hiszen téged is épp ők készültek megölni, nem zárhatjuk ki az általad felvetett lehetőséget. Csakhogy van egy másik magyarázat is.
– Éspedig? – akarta tudni Leon, és enyhén megborzongott.
– Mi van akkor, ha a valódi Leon Silver tért vissza az igazi Éj Kardjával, és ő ölte meg Melant? Ez esetben meg kell vizsgálnunk azt a lehetőséget, hogy te ki vagy? Leon most már még erőteljesebben megborzongott.
– Engem itt mindenki felismer!
– Mint ahogy Melan gyilkosában is felismerték Leon Silvert.
– Azt akarod mondani...
– Talán te is csak egy alakváltó vagy!
– Képtelenség! – nevetett Leon. Senki sem nevetett vele. Mindenki komolyan vette ezt a lehetőséget. – Esküszöm, hogy Leon Silver vagyok – könyörgött.
A káplár a földre köpött.
– A nyakamat rá, hogy nem az! – morogta. – Leon Silver igazi fővezérként viselkedett, nem olyan szánalmasan mint ez a tetű. Ebben nincs semmi méltóság!
– A rohadék! – kiáltotta egy félkezű katona. – Biztos megölte Leont és felvette az alakját!
– Vágjátok el a torkát! – süvöltötte egy kövér nő. – Áruló!
– Gyilkos!
Elszabadultak az indulatok. A tömeg azon nyomban meg akarta lincselni, és csak Baöt határozottságának volt köszönhető, hogy megmenekült ettől a csúfos sorstól.
– Meg kell bizonyosodnunk, mielőtt ítélkezünk – kiáltotta az android.
– Úgy van! – helyeselt Leon buzgón. – Én vagyok a ti fővezéretek! Kérdezzetek, és én bizonyítani fogom az azonosságomat!
Baöt csípőre tette a kezét, kutatón nézett körül, és megakadt a szeme egy faalkotmányon. Aztán a káplár felé biccentett.
– Milton! Engedjétek tele azt a dézsát vízzel!
Leon gyanakodva meredt rá.
– Mi... mire készülsz? – Baöt szélesen elvigyorodott.
– Csak egy módon győződhetünk meg arról, hogy nem vagy alakváltó. Alávetünk a vízpróbának.
– Miféle próbának?
– Az alakváltókat csak egy módon tudjuk leleplezni. Nem bírják a vizet. Víz alá dugjuk őket, és pár percen belül fuldokolni kezdenek. És amint ez bekövetkezik, képtelenek tovább fenntartani a felvett alakjukat. Haláltusájukban visszaváltoznak eredeti mivoltukba. Ez egy halálbiztos vizsgálati mód.
– Halálbiztos – szörnyedt el Leon. – De mi lesz, ha belehalok? Akkor kiderül, hogy nem vagyok alakváltó, de már késő lesz bocsánatot kérni!
Baöt, ha lehet, még szélesebben vigyorgott.
– Ha valóban az vagy, akinek mondod magad, nem okozhat problémát néhány víz alatt töltött perc. Leon Silver, a seregek fővezére sokkal nagyobb hatalommal kell hogy rendelkezzen.
Leont ez nem győzte meg. Hiába tiltakozott, egyszerűen megragadták, az időközben vízzel megtöltött dézsához vonszolták, és kíméletlenül belehajították. Baöt saját kezűleg gondoskodott arról, hogy Leon feje is a víz alá merüljön. Leonnak még annyi ideje sem maradt, hogy nagy levegőt vegyen, Baöt keze kíméletlenül a víz alá nyomta. Mintegy álomban, hallotta, hogy e cselekedetre üdvrivalgás harsan a tömegből. Azokból a katonákból, akiket ő vezetett győzelemre, és azokból az emberekből, akiket ő szabadított ki a mutánsok fogságából. Ez a hálájuk, gondolta elkeseredetten. Aztán belátta, hogy igazuk van. Ők egy kemény, határozott Leon Silvert ismertek meg, és most, amikor egy gyenge, kiszolgáltatott Leon Silverrel találkoztak, jogosan hiszik azt, hogy csak egy alakváltó van a bőrében. Hogy meg fognak lepődni, amikor percek múltán Baöt nem egy alakváltó holttestét fogja kihúzni a víz alól!
Nem számolta a másodperceket, de érezte, hogy még egy perc sem telhetett el, amikor a tüdeje már kezdte felmondani a szolgálatot. A levegő bugyborékolva távozott az orrán át. Minden porcikája egy jókora korty levegőre áhítozott, de Baöt keze miatt ezt nem tehette meg. A tüdejébe olyan szúró fájdalom hatolt, mintha lándzsával felnyársalták volna, a szeme előtt színes karikák pattogtak. Közel állt hozzá, hogy elveszítse az eszméletét. Görcsös rángás vett erőt egész testén.
Milyen jó lenne most átváltozni alakváltóvá, kisiklani a kezét fogva tartó kötelékből, kibújni Baöt markából és felbukkanni a vízből!
Leküzdhetetlen dühroham szállta meg, és egész testében, rángatózni kezdett. Az életéért küzdött. Most már nem tudta, hol van, nem tudta, mit tesz, csak otromba képek suhantak végig az elméjén. Haláltusájában képzelgések rohanták meg. A teste hirtelen megnyúlt, csontjai helyét gumi váltotta fel, kezét kirántotta a kötelékekből: alakot váltott...
Haláltusájában minden képzelgés helyét egy minden mást elsöprő érzés foglalta el: ismét érezte, ahogy a mentális erő ott feszül az agyában. Ismét érezte, hogy hatalma megnövekszik. Csak mozdulnia kellett...
A fadézsa szétrobbant, és a víz egy pillanat alatt szétfolyt. Leon szárazra vetett halként tátogott, mohón szívta a tüdejébe a friss levegőt, ruhájáról víz csöpögött.
Iszonyatos düh fojtogatta, és érezte, hogy agyában ott lapul az eszköz, hogyan torolja meg sérelmeit. Látta, ahogy Baöt a gépfegyvere után kap. Azon nyomban felé sújtott mentális erejével. Úgy érezte, mintha egy hatalmas bunkó jelent volna meg a kezében, azzal vágta fejbe az androidot. Baöt összeroskadt, mintha kimerült volna. Fegyvert tartó jobb keze leszakadt, helyén vörösesfekete vér spriccelt.
– Itt a bizonyíték! – üvöltötte Leon. – Alakváltó vagyok? Nézzétek? Hát ilyen egy istenverte alakváltó?
Maga sem tudta, mit cselekszik, nem tudta kordában tartani mentális erejét. Érezte, hogy teste megnövekszik, és kezéből villámok cikáznak, szeméből fénypászmák vágódnak ki és a közelben robbannak.
A bámészkodók sikoltozva rohantak szét. Egyetlenegy sem vette közülük a bátorságot, hogy elé álljon, vagy hogy szembe szálljon vele.
Percekbe tellett, mire őrjöngéséből magához tért, és döbbenten fékezett le. Szóval ilyen az, amikor feltör belőlem az isteni erő, gondolta némi undorral, és krákogva, köpködve próbált megszabadulni a tüdejébe került víztől.
Észrevette, hogy Baöt rángatózik a szétrobbant dézsa mellett. Mivel öldöklő dühe csillapodott, odasietett az androidhoz. Baöt szörnyű állapotban volt. Fegyvert tartó jobb keze tőle méterekre hevert, arca félig levált a robbanástól, csak egy undorító húsmassza látszott a helyén, s a gyomrából izzó kardként meredt ki a hordó vasabroncsának egy darabja. A fickó még rángatódzott, de Leon hiába szólította, már nem reagált.
Leon lerázta magáról a kábulatot, és a helikopter felé sietett. A helikopterben tartózkodó két ijedt katona azon nyomban tüzet nyitott rá a géppisztolyából. Leon körül azon nyomban zöld védőburok képződött, és a lövedékek sisteregve pattantak le róla. A régi mentális pajzs ismét visszatért.
– Elég! – kiáltott Leon a két katonára. – Semmit sem értek ellenem!
Az egyik fickó kiugrott a gépből, és elfutott. A másik a sarokban lapult, leejtette fegyverét, és felemelt kézzel jelezte, hogy megadja magát.
Leon komoran intett a pilótaülés felé.
– Tudod vezetni?
A katona bólintott. Egymás után kétszer is. Arcán buzgó alázat tükröződött.
– Igenis... uram.
– Mi a neved?
– Bertram, uram. Mindent megteszek, amit kíván, csak ne öljön meg!
– Te leszel a pilótám. Irány a Kaskah-tóhoz! Beült a másodpilóta helyére, és mereven bámult maga elé. A helikopter hamarosan felemelkedett. Északkeletnek tartott.
Leon nem akart az őrjöngésére gondolni, de gondolatai állandóan visszatértek ahhoz a pillanathoz, amikor a dézsát szétrobbantotta maga körül és tombolni kezdett. Mi történt vele? És mi volt az az érzés, mintha az egész alakja megváltozott volna?
– Bertram – szólította meg a remegő katonát –, amikor kijöttem a dézsából... milyen voltam?
A mocskos arcú fickó félve pillantott rá.
– Rettenetes, uram.
– Más, mint most?
A katona nagy levegőt vett.
– A dézsából egy három méter magas, lángoló szemű szörnyeteg lépett elő. A szeméből villámok pattogtak, és megöltek mindenkit, aki az útjába állt. Szörnyű volt!
– Az alakváltókat visszaváltoztatja a víz, engem pedig szörnyeteggé változtatott a halálfélelem – töprengett Leon. – Nem került volna erre sor, ha hisztek nekem. Én Leon Silver vagyok, az... – Elhallgatott. Azt már nem mondhatja, hogy az Éj Kardjának őre, és azt sem, hogy ő Kevanaar. Akkor mit mondjon, ki ő?
Hajnalodott, amikor a távolban feltűnt a hegyek ismerős vonala, és mintha a völgyben cinóberszínű víz csillant volna.
Egész éjszaka repültek, Leon akarata ellenére elszunnyadt, ám a fiatal pilóta nem merte kihasználni a lehetőséget. Nagyon félhetett utasától, ha félelme ellenére még álmában sem merte megtámadni.
Bertram fáradtan hajolt előre, szeme körül barna karikák látszottak. Remegése már elmúlt, de idegessége még nem. Amikor Leon felébredt, úgy megrezzent, hogy az egész gép hirtelen megrázkódott alattuk.
– A Kaskah, uram – mondta reszelős hangon, és előremutatott.
– Szállj le ott annál a sziklafalnál – utasította a pilótát, és mutatta, hol gondolja.
A helikopter furcsán oldalazva ereszkedni kezdett, és óriási port vert fel a közelben. A gép simán leereszkedett a talpaira és Bertram kikapcsolta a hajtóművet. Nem sikerült teljesen vízszintes talajra szállniuk, a helikopter kissé jobbra dőlt a vízpart felé, de viszonylag stabilan állt.
Leon kiugrott, és a lassabban kászálódó fickót meg sem várva, türelmetlenül sietett a két hatalmas szikla közti szoroshoz, ahol a neves kardot betemette a robbanás.
A szétrobbant harcirobot alkatrészeire hamar rábukkant. Itt is, ott is egy-egy vezetékektől átszőtt fémtestrész kandikált ki a kövek vagy a hordalék alól, máshol csak acél páncéldarabok látszottak.
Leon dühösen mordult rá a tétlenül ácsorgó Bertramra. – Keresd te is!
– Mit, uram?
– Egy hatalmas... rozsdás kardot. Vagy bármit, ami kardra hasonlít!
Mivel a teljes szorost feltúrni, minden sziklát megmozgatni lehetetlennek tűnt, Leon megpróbált kiokoskodni valamit.
Amikor a harcirobot rácsapott Gilgarat kardjával a kőre, megpróbált oldalra suhanni alóla, de a gigantikus szikla rázuhant és agyonnyomta. A robbanás valószínűleg akkor következett be, amikor a robot belsejében lévő energiatelep megsérült. Márpedig, ha az energiatelep a robot törzsében volt, a robbanás központja középről indult ki, tehát a kardot arrafelé repítette, amerre a központtól elhelyezkedett. S mivel a robot a jobb kezében szorította a kardot, elképzelhető, hogy az, a kézzel együtt jobb felé röpülhetett. Ez esetben beljebb lesz a kard.
Nem kellett sokáig vizsgálódnia: A hatalmas acélfegyver ott hevert egy jókora sziklarakás alatt, de a markolata úgy állt ki, mintha a robot félig kidőlt sírkeresztje lenne. Leon mindkét kézzel megragadta és ráncigálni kezdte.
Szerencséjére nem temette be nagyon a sziklatörmelék, a kard az első rántásra megmozdult és kijjebb jött pár centit. Ám most megszorulhatott. Leon hiába rángatta, nem mozdult.
– Bertram! – kiáltotta. – Ide! Segíts!
Nem kapott választ. Ijedten pillantott fel. A fiatal pilóta, aki pár másodperccel ezelőtt még tőle pár méterre kapirgált, most inaszakadtából rohant a helikopter felé.
– Bertram! Az anyád...
Leon eszeveszetten lökte el magát a kardtól, és teljes sebességgel rohant, hogy utolérje a fickót, mielőtt az felszállhatna és esetleg megszórhatná egy sorozattal a fedélzeti géppuskából.
A pilóta már csak húsz méterre járt a géptől. Eszelős ordítása még Leont is megrémítette.
– Hagyjon!
– Állj, te őrült! Megállj, különben...
Megpróbálta mentális erejével leteríteni vagy visszafogni, ám ismét keserűen tapasztalta, hogy itt a Kaskah völgyében nem létezik semmilyen mentális ereje.
Rohant tovább.
Bertram máris beugrott a pilótafülkébe, és szinte ugyanebben a pillanatban lassan forogni kezdett a légcsavar. Leon még legalább harminc méterre volt.
És ekkor olyasmi történt, aminek hatására Leonnak még a lélegzete is elállt!
A sziklák mögül egy idomtalan fekete alak rontott elő, akkora volt, mint egy megtermett gorilla. Egész testét a bizonytalan talajon álló helikopternek vetette, és a hatalmas gép csúszni kezdett lefelé a meredekebb part irányába. Bertram úgy visított, mintha nyúznák. A gorilla diadalmasan felbömbölt, és még egy utolsót taszított a fémkasznin. A helikopter felborult. Légcsavarja egy sziklának csapódott és darabokra tört. A gép hengergőzni kezdett lefelé a meredek lejtőn. Egy kiugró, lapos sziklának csapódott és felrobbant. Fülsiketítő dörej hallatszott, lángnyelvek csaptak fel és fekete füst kúszott az égre. Alkatrészdarabok, kisebb sziklák röpködtek mindenfelé.
Leon kábultan állt.
A hatalmas, fekete szörnyeteget földhöz vágta a robbanás, de nem viselhette meg nagyon, mert már tápászkodott is fel. Leon egy pillanatig reménykedett benne, hogy egy Chlovishoz hasonló termetű keor sietett a segítségére, de elég volt egy pillantást vetni a fickó apró, vérben forgó szemére, hogy tudja, Otoaak egyik mutánsával került szembe.
A gorillaalak feltápászkodott, egész testében kiegyenesedett, és iszonyatosat bömbölt. A sziklák közül torz eemsik kezdtek előáramlani, és csapatosan megindultak Leon felé.
Leon sem vette ezt tréfára. Hátat fordított, és teljes erejéből rohanni kezdett egyetlen reménye, Gilgarat kardja felé. Nem nézett vissza, de hallotta, hogy a félelmetes horda csörögve, zörögve meglódult utána.
Kisebb-nagyobb sziklák közt ugrálva futott, és pár másodperc alatt elérte a kardot. Tudta, hogy nincs más lehetősége, csak az, ha sikerül kihúznia, mielőtt a rémalakok rárontanak.
Teljes erejéből ráncágálta, és átkokat ordított, trágárul szitkozódott közben. Nem, az nem lehet, hogy ilyen ocsmányul végezze a kannibálok gyomrában, miután oly nagy utat járt be Cherubionban! Nem, az nem lehet, hogy minden itt érjen véget, távol attól a helytől, ahol most a nagy események zajlanak!
Szinte már a fülénél hallotta az elfajzottak morgását és lihegését, amikor egy kétségbeesett rántással sikerült kiszabadítania a hatalmas pallost. Kissé elgörbült ugyan, de ettől függetlenül használhatónak látszott.
Az egyik bestia már szinte rávetette magát, amikor Leon egy elszánt kiáltással megperdült. Két kézre fogta a gigászi pallost, és minden erejét megfeszítve támadója felé lendítette. Érezte, hogy a rozsdás penge húsba hatol és csontokat tör, de a haláltusájában vonagló szörnyeteg mázsás súlya kicsavarta a kezéből az amúgy sem könnyű fegyvert.
Mire utána kapott volna, már egy hatalmas fekete mancs zúdult felé, és kioltotta szeme elől a napfényt.
Leon Silver úgy érezte, hogy egy sötét verembe zuhan, s csak zuhan, zuhan végeérhetetlenül.
Kábultsága csak pár pillanatig tartott, de ez épp elég volt ellenfeleinek, hogy legyűrjék és kezére hurkot dobjanak. Amikor kitisztult a kép a szeme előtt, jobb szerette volna, ha inkább eszméletlenségbe zuhan. Egy súlyos test feküdt rajta, és sárgás agyarak csattogtak közvetlenül az arcánál.
Azonban az agyarak nem a nyakát harapták át, egy szót ismételgettek:
– Ghird! Ghird...
– Nem vagyok ghird! – nyögte Leon. – Ember vagyok, akárcsak... – Hirtelen észbe kapott. Csak egy módon menekülhet meg. – Otoaak! Vezessetek Otoaakhoz! Otoaakkal akarok beszélni!
A másfél mázsás szőrös fickó végre leszállt róla, és felrántotta a földről, mintha csak egy zsák tollpihe lenne.
– Ghird! – morogta villámló szemmel.
A nagy darab gorillán kívül még hat ormótlan, szőrös fickó rázta göcsörtös bunkóját Leon orra előtt. A hetedik a kövek közt hevert, a rozsdás pallos valósággal félbevágta.
Valamennyien rongyokat viseltek, többnyire combnyi vastag bunkókkal voltak felfegyverkezve, csak kettőjük vállán lógott kezdetleges íj, s bőrtegezben kovahegyű nyílvesszők. Torz ábrázatukon iszonyú düh látszott, Leon felé hadonásztak és halott társukra mutogattak.
Érdekes módon, bár Leon egyértelműen megállapította róluk, hogy eemsik, csak kisebb torzulások látszottak rajtuk. Egyiknek sem volt a kelleténél több végtagja, két feje vagy a szokványosnál több ujja.
Torzulásuk mindössze szőrösségükben, ormótlan alakjukban és idomtalan mozgásukban nyilvánult meg.
A hatalmas gorillaszerű fickó torkon ragadta Leont, és megrázta, mint egy ebet.
– Ghird! – ismételte dühösen, és a többiek is igencsak morogtak.
– Otoaak! – nyöszörögte Leon. – Otoaak...
Az Elfajzottak összevont szemöldökkel, értetlen képpel meredtek rá. Leon remélte, felfogják, hogy a vezérükkel szeretne beszélni.
A torkát, markoló gorilla valamit morgott a társainak, és azok buzgón bólogatva mély torokhangon ugattak vissza. A fickó ronda pofáján csúf vigyor jelent meg. Barna nyelvével megnyalta sárga agyarait.
– Dogrz drgu ghird! – morogta, és felemelte jókora buzogányát.
– Ne! – kiáltotta Leon.
– Stoo! – kiáltotta egy rekedt hang valamivel messzebbről, és a gorilla ütésre emelt bunkója lehanyatlott.
Egy négykarú, egyszemű eemsi rohant oda, és szétlökdöste a morgó gorillákat. Kétágú korbácsával csépelte őket, mert nem nagyon akartak tágulni. Amikor a szőrös vademberek ordítozva elhátráltak a csapások elől, a négykarú eemsi lehajolt a földre lökött Leon Silverhez, és szivárványszínű szemével hosszan vizsgálta.
– Otoaakkal akarok beszélni – nyöszörögte Leon. A négykarú fickó felragadta, és egész közel hajolt az arcához, bűzös leheletével Leon képébe lihegett.
– Otoaakkal akarsz beszélni? – mondta mély torokhangon, egészen érthetően. – Épp időben érkeztem. Ha nem akarod, hogy élve felfaljanak, fogd be a szád!
Megszorította Leon kezén a hurkot. Odavetett pár morrantást a zúgolódó gorilláknak és rájuk emelte a korbácsát. Azok az öklüket rázták felé, és tiltakozva kiabáltak.
– Azt mondják, ghird vagy! – nevetett a torz külsejű megmentő. – Amikor leütöttek, megváltoztattad az alakod. Előfordul... Gyerünk! Elviszlek innen.
Leon lecsapott rá.
– Az alakváltók a ghirdek. Tudtam!
– Nem kell színészkedned, ezek az állatok egy szavadat sem értik. Gyere, és fogd be a szád!
A gorillák nem szívesen hagyták, hogy váratlanul megjelent főnökük elvegye tőlük a vacsorájukat. Dühösen ordítoztak, és a sziklákat csapkodták a buzogányukkal.
– A kard! – kiáltotta Leon. – Nem hagyhatom itt a kardot!
Az egyszemű megtorpant.
– Miféle kardot?
Leon mély lélegzetet vett.
– Gilgarat kardját, a Tombolót. Ez az egyetlen fegyver, mely képes dacolni a Denevérrel, az Éj Kardjával! Csak ezzel tudjuk legyőzni a közös ellenséget, a ghirdeket!
A négykarú eemsi egyetlen szeme megvillant.
– Azt mondod, az a kard ott a Tomboló? Gilgarat ősi kardja, mely évszázadokkal ezelőtt megtizedelte a kunigaami és az eemsi harcosokat?
Leon nem szólt csak bólintott. Valahogy nem tetszett neki ez a fickó.
– Lehetetlen! A Tomboló elveszett! Senki sem tudja, mi lett vele Gilgarat halála után.
– A Vértóból halásztuk ki... nem is olyan rég.
– Maradj!
Az egyszemű egy pillanatra elengedte Leon kötélékét, bizonytalan lépést tett a kard felé, aztán habozott és határozatlanul hátrahőkölt. Leonra pillantott, vajon igazat mond-e, aztán ismét előre lépett, és ismét erőt vett rajta a határozatlanság.
Végül úgy oldotta meg a kérdést, hogy ugató torokhangon ráordított két gorillára. Az egyik szőrös fickó minden félelem nélkül a vállára vette a súlyos pallost. Morogva lecipelte a cinóberszínű víz szélére, megfogta a markolatánál, meglóbálta, és teljes erőből a tó közepe felé hajította.
– Hé! – kiáltott fel Leon. – Megvesztél?
– Így kellett lennie – morogta a négyszemű elégedetten. – Vesszen el a mélyben örökre!
– Ez a kard döntő fegyver lehetett volna... – sóhajtott lemondóan Leon, és vágyakozva nézett a rozsdás pallos után.
Az egyszemű megrántotta a Leon csuklóját fogva tartókötelet.
– El innen! – morogta barátságtalanul. – Így is túl hosszan időztünk már!
Valamit odakiáltott a fel-alá mászkáló gorilláknak, és azok dühösen lóbálták a bunkóikat, de ellenkező irányba indultak a part mentén. Leon a szeme sarkából még látta, hogy egyikük vaskos kovakést húz elő, és indulás előtt jókora darabot lemetsz halott társuk karjából és azonnal belemélyeszti sárga agyarait.
Leon iszonyodva fordult el.
Az egyszemű sietve húzta maga után, és néha sürgetően rámordult.
– Gyere már!
– Hová viszel?
A torz pofa még torzabb vigyorra rándult.
– Na, mit gondolsz?
Leon kutatóan nézett az egyetlen szürke szembe. Ismerős volt a kifejezés. Nagyon is ismerős. Hamarosan maguk mögött hagyták a Vértó völgyét, és jótékony erdő vette körül őket. Amikor egy kisebb tisztásra értek, az egyszemű megállította Leont, gondosan körülnézett, és elvigyorodott.
– Ha egy pillanattal később érkezem, téged péppé vernek és felfalnak. – Leoldotta Leon csuklójáról a kötelet, és barátságosan hátba vágta. – Hogy van merszed ebben az ostoba alakban mászkálni a környéken? Most már visszaváltozhatsz. Ki vagy?
Leon döbbenten meredt az egyszeműre, aki meglepő átváltozáson kezdett keresztülmenni. Két fölösleges karja eltűnt, teste elkeskenyedett, akárha egy léggömb eresztett volna le, s pár pillanattal később egy alakváltó állt ott.
– Ar'mendát megölték. Megtudtuk Keorath titkát, de én biztos vagyok benne, hogy az a Silver nevű fickó vissza fog térni ide. Itt kószálok már napok óta és rá lesek. El kell kapnom, hogy Sang elé vigyem. Amikor megláttam a helikoptert, azonnal idesiettem. Az eemsik azonban előbb érkeztek. Szerencsére sikerült észrevétlenül kinyírni a vezetőjüket és felvenni az alakját. Ha ezt nem teszem...
– Mi van, mit bámulsz rám? Valami bajod van?
– Nem. Nincs semmi – préselte ki Leon.
Az alakváltó hirtelen megfeszült, és mereven bámult a sötétbe.
– A mindenit! – suttogta. – Jönnek! Eemsik! Ne változz át!
Gyorsan elkezdett növekedni, és pillanatokon belül ismét az egyszemű, négykarú alakjában állt Leon előtt.
A keskeny erdei ösvényen négy lovas bontakozott ki a félhomályból. Különös, zömök lovakon közeledtek. Az elöl haladó langaléta fickó szinte óriásnak tűnt a kis termetű lovon is, és két erős lába mellett két satnyább is lengedezett. Ez az eemsi díszes mellvértet viselt, acélhegyű dárdát a kezében és íjat a hátán, követői rongyokat és kezdetleges fabunkókat. Leon azonnal felismerte.
– Griagrth! – kiáltotta meglepetésében.
Az alakváltó döbbenten meredt Leonra. Leon kihasználta a meglepetését, és rávetette magát. Torkon ragadta, és fojtogatni kezdte.
A lovasok felkiáltottak, odarúgtattak, leugrottak hátasukról, és hamarosan kezek ragadták meg Leont, és Griagrth dárdája feszült a torkának.
– Ki vagy? – mordult fel az eemsik főnöke.
– Követ – kiáltotta Leon. – Otoaakhoz tartok. Fontos mondanivalóm van a számára.
– Miért támadtál eemsire? – mutatott a dárdájával a torkát tapogató egyszeműre.
Leon, dacára a dárdának feltápászkodott, és az alakváltó felé köpött.
– Ez nem eemsi. Egy átkozott ghird!
– Ghird! – kiáltotta Griagrth egyik kísérője, és elhátrált az egyszeműtől.
– Megölte az embereteket és felvette az alakját. Griagrth intésére az egyik szőrös fickó egyszerűen fejbe vágta a feltápászkodni készülő alakváltót. Az lehanyatlott, és szépen elkezdett visszaváltozni. Leon keserűen látta, hogy az alakváltók azonosságát vízbefojtás nélkül is meg lehet állapítani.
Az Elfajzottak vezetője fürkésző pillantást vetett Leonra.
– Honnan tudod nevem?
Leon vállat vont. Esze ágában sem volt elárulni, hogy hetekkel ezelőtt ő volt az egyik fogoly, akit Griagrth fel akart áldozni Otoaak oltárán Keorathban. Érezte, hogy nyerhet azon, ha titokzatosan mutatkozik az eemsi előtt.
– Ne érdekeljen. Elégedj meg azzal, hogy jó szándékomat bizonyítandó, lelepleztem egyik embered gyilkosát. Az érdekeink közösek. Fontos üzenetem van Otoaak számára. Kérlek, vigyél el hozzá!
– Ghird... te is? – kérdezte gyanakvóan Griagrth.
– Nem. A ghirdek nekem is ellenségeim. Ők nagyon erősek. Ám tudom a módját, hogyan győzhetnénk le őket.
– Mondod el nekem.
Leon a fejét rázta.
– Csak Otoaaknak beszélek.
Griagrth egy pillanatig töprengve nézett rá, aztán biccentett, és intett kísérőinek, hogy kötözzék meg az ájult alakváltót.
Leon megkönnyebbülten sóhajtott fel. Az eemsik ősei valaha emberek voltak. És bár az Elfajzottak java része visszasüllyedt az állati szintre, talán igaz az elgondolása: az eemsiket az átlagnál értelmesebbek vezethetik, akikkel esetleg lehetne józanul tárgyalni.
– Elviszlek Otoaakhoz – mondta végül Griagrth. – De ha átversz, ne is imádkozz!
Az ájult alakváltót egy púpos eemsi fektette maga elé a nyergébe, Leont pedig egy háromkarú, szőrös fickó ültette maga elé. A zömök lónak szemmel láthatóan meg sem kottyant a plusz teher, és Leon némi megnyugvással vette tudomásul, hogy most a ló hátára került, nem pedig megkötözve mögé, mint legutóbb.
Nyugat felé lovagoltak egészen addig, míg be nem esteledett. Aztán letáboroztak, és Griagrth kísérői felváltva őrködtek. Az alakváltót nagyon szorosan megkötözték, és az egyik eemsi állandóan rajta tartotta a szemét, nehogy testének formálhatóságát kihasználva kibújjon bilincseiből. Leonnak csak a kezét és a lábát kötözték meg éjszakára, de nem rögzítették oda egy fához, mint a másik foglyot.
Másnap reggel gyorsabb ütemben lovagoltak tovább. Leonnak korgott a gyomra, de reggel sem volt hajlandó lenyelni egy falatot sem abból a gyanús külsejű húsból, amivel fogva tartói kínálták. Inkább csak a környékbeli bokrokról szedett bogyókat evett.
Míg lovagoltak, gyakorta pillantott oldalra, és látta, hogy a púpos eemsi előtt keresztben heverő alakváltó szeme gyakorta kérdően villan rá. Szemmel láthatólag akart közölni valami fontosat. Leon eleinte ingerülten fordította félre a fejét, aztán felülkerekedett benne a kíváncsiság, és elhatározta, hogy az első adandó alkalommal megpróbál szót váltani fogolytársával.
Erre hamarosan sor is kerülhetett, mert amikor ebédkor megálltak pihenni, az eemsik túlságosan elfoglaltak voltak, semhogy távol tartsák egymástól a két foglyot.
Leon odasündörgött az alakváltó mellé, és úgy téve, mintha összekötözött kezével gallyat gyűjtene, odasúgta.
– Mit akarsz?
Az alakváltó keskeny arca kényelmetlenül megrezdült.
– Mi a terved?
– Tervem?
– Csak volt valami oka, hogy engem elárultál? Leon elcsodálkozott.
– Miért ne tettem volna, hiszen... ellenségek vagyunk. Most az alakváltón volt a csodálkozás sora.
– Ellenségek? Hiszen te és én... mindketten egy fajba tartozunk. Egy ügyet szolgálunk.
– Korántsem. El fogok űzni minden alakváltót Cherubionból.
– Minden alakváltót? Hiszen te is...
– Tévedsz, Én az igazi Leon Silver vagyok, nem csak az alakját bitorlom.
Az alakváltó szemében most először félelem villant.
– Hiszen a saját szememmel láttam, hogy a Vértó partján... alakot váltottál!
Leon döbbenten meredt a fickóra. Hazudik. Ugyanúgy hazudik, mint ahogy Sang és Al'thang is hazudtak. Ezzel akarja rávenni arra... Mire akarja rávenni? És honnan gondolta, hogy be tud beszélni neki ilyen képtelenséget? Még hogy alakot váltott! Képtelenség!
Lehet, hogy amikor megpróbált a Vértó partján mentális erejével védekezni a szorongató eemsik ellen, akkor keltett ilyen különös illúziót a távolról figyelő alakváltóban. Elképzelhető.
Talán egy óráig sem lovagoltak nyugat felé, amikor újabb lovasok csatlakoztak hozzájuk, hasonló Elfajzottak, mint Griagrth kis csapata. A jövevények lehettek vagy húszan. Torokhangon társalogtak Griagrthtal, kérdőn mutogattak Leon és az alakváltó felé, aztán beálltak ők is a sorba, és együtt vágtattak tovább a sűrű erdőn át.
Aztán kijutottak az erdőből, és egy szórványos facsoportokkal, térdig érő hangafűvel borított, dombos vidékre jutottak. Egymás után kerülgették a dombokat, és a lassan leszálló estében az egyik dombtetőről váratlan látvány tárult Leon szeme elé.
Hosszan, hosszan, ameddig a szem ellátott, egy nagy lapályos síkságon tábortüzek égtek és rongyos sátrak, hevenyészett lombkunyhók sorakoztak. A tüzek felől monoton dobolás hallatszott, és a legnagyobb tűz körül idomtalan sötét alakok ugráltak.
Ide, ebbe a táborba vette az irányt Griagrth csapata. Leon meredt szemmel bámult, és hirtelen rémület szorította össze a torkát arra a gondolatra, hogy hamarosan találkozik Otoaakkal, az Elfajzottak rettegett vezérével, azzal a szörnyeteggel, amivel még Kevanaar sem bírt el.
Ahogy közeledtek, a dobolás egyre erősödött, és fülsértő sípszavak is hallatszottak. Az egész összhatása ott lüktetett Leon fülében, és szinte szétvetette az agyát.
A tábor szélén a legkülönbözőbb formájú torzszülöttek siettek az érkezők elé, és hangos ovációval fogadták őket. Legtöbbjük idomtalan mozgását még esetlenebbé tette az, hogy koszos rongyaik átvérzett, felkötött végtagokat rejtettek.
Rengeteg volt köztük a sebesült, és Leon szinte fuldoklott attól a szörnyű bűztől, mely a kezdetleges sátrak között valósággal fejbe kólintotta. A nyomor, a mosdatlanság, a mocsok bűze volt, és úgy tűnt, a tábor lakóit egyáltalán nem zavarja.
A tüzek mellől egyre többen kísérték az érkező csapatot, és Leon látta, hogy még a súlyos sebesültek is felkönyökölnek. Azt is megállapította magában, hogy a sebesültek ellátása nem lehet túlzottan magas fokú, mert látott egy szőrös fickót, akinek vérző nyaksebét egy otromba társa heves nyalogatással próbálta meggyógyítani.
Más füzeknél egészséges alakok ugráltak a monoton dobszó ütemére, nyúlós, vörös folyadékot kentek a pofájukra, és eszelősen üvöltöztek. Leon nem tudta, miféle szertartást űzhetnek, de nem is akarta tudni.
Griagrth egy hatalmas, legalább húsz méter átmérőjű, hat méter magas sátor előtt állította meg a hátasát. Leugrott a nyeregből, és míg társai lekászálódtak és lerakták az időközben magához tért alakváltót meg Leont, habozás nélkül besietett a bőrsátorba.
Leon körülpillantott. Nem tudta megállapítani, hány eemsi táborozhat itt, de a számukat tízezrekre becsülte, ha nem százezrekre. Mindenfelé kezdetleges szekerek árválkodtak, és az igavonók, a zömök lovak egy távolabbi karámban tömörültek.
Időközben a fogoly alakváltót két behemót elvonszolta valahová, Leont pedig betuszkolták a hatalmas főnöki sátorba.
Az ajtón belül lándzsás őrök álltak, ugyanolyan gorillaszerű lények, mint amilyenekkel Leon a Vértónál találkozott. Meg akarták állítani Griagrthot, de a mutáns dühösen rájuk mordult, és szétlökte az acélhegyű lándzsákat.
Odabenn a sátor belsejében nagy volt a csődület és a hangzavar. Leonnak olyan érzése támadt, mintha egy békebeli kocsmába lépett volna be.
Az egész helyiséget füstszag és valami csípős fűszer éles illata lengte be, és mindenfelé lilás, barnás, fekete füst szállongott.
A sátor közepét, s egyben a legmagasabb pontját egy roppant alak foglalta el. Négy cölöpszerű lábát maga alá húzva ült, de még így is lehetett vagy négy méter magas. Roppant testét nem gubancos szőr fedte, mint a körülötte ülőkét, hanem olajos, sima, fekete bőr. Rongyait takaró díszes művű vállvértje alól otromba pocak domborodott elő, melyből a rongyok alól kezek tucatjai nyúltak ki. Egy ilyen pár kéz hatalmas pipát tartott, és az óriás csípős szagú, lila füstöt pöfékelt. Busa fejét az első pillanatra teljesen eltakarta a gomolygó színes füst, Leonban mégsem maradt egy fikarcnyi kétség sem, hogy maga Otoaak az, az Elfajzottak vezére.
Körülötte nagy kört formálva nála kisebb, de még így is tekintélyes termetű, idomtalan csodabogarak ültek a földön és szintén pöfékeltek. Egyikük, egy csontsovány langaléta, aki olyan volt, akár egy szöcske, állva kiabált valamit és a kezével hadonászott. Otoaak a képébe fújta a lila füstöt, és mély, kongó hangon keményen rámordult. Tucatnyi keze ökölbe szorult. A langaléta fickó hátraugrott, és még odarikoltott valamit, majd leült. A földön ülők egyetértően morogtak, és komoran bólogattak.
Egy másik rémalak emelkedett szólásra, az ő testén nem volt semmi különös, csak a feje volt olyan, akár egy húsból készült vödör.
Griagrth odaugrott, félretolta a beszélni készülőt, és idomtalan testét meghajtotta vezére előtt. Recsegő hangon szólalt meg, hosszan, megfontoltan beszélt, és közben többször is Leonra mutatott. A hallgatóság figyelme szinte egyszerre a fogoly felé fordult. Otoaak elfújta a füstöt a képe elől, és Leon megrettent a hatalmas fejből előmeredő roppant agyarak láttán.
Otoaak két legnagyobb kezével intett.
Griagrth megrántotta Leon bilincsét, és ráförmedt.
– Hajolj meg a főkodó előtt!
Leon mindent egy lapra tett fel, és bátran előlépett, csak a fejével biccentett egy pillanatra, de nem hajolt meg. Tekintetét Otoaak sárgás tigrisszemére szögezte.
– Ne tévesszen meg, hogy fogolyként kerültem eléd, főkodó! Követként indultam hozzád, hogy szövetséget ajánljak. A körülmények hozták úgy, hogy Griagrth kezébe kerültem. De ő a tanúm rá, hogy jó szándékomat azzal bizonyítottam, hogy lelepleztem egy ghirdet, aki megölte egy harcosodat és az alakját felvéve gazságokra készült... Griagrth bizonyíthatja ezt.
Várakozóan fordult Griagrth felé, gondolván, hogy az majd lefordítja szavait, de a négylábú eemsi egy szót sem szólt, csak bólogatott. Leon Otoaakra pillantott. Az óriás rezzenéstelen arccal bámult rá, nem lehetett tudni, megértette-e a szavait. Leon tudta, hogy akár értette, akár nem, neki most beszélnie kell, különben elveszett.
– Tudok valami olyat, amit te nem, és ami nagy hasznodra lehet. Sang megszerezte az Éj Kardját és ezzel szinte legyőzhetetlenné vált. Csakhogy én tudom a módját, hogyan győzzük le az Éj Kardját. És ha az Éj Kardjának hatalmát megtörjük, elpusztíthatjuk a ghirdeket. Ráadásul, erős sereg tart arMegadown felé. Az én parancsomra várnak. Ha mi ketten szövetséget kötünk Sang és az Éjkard ellen, nincs, ami ellenálljon nekünk.
Otoaak vaskos szemöldöke hirtelen összeszaladt a sárgán villogó szem fölött. Vajon felfogta, mit ajánlottam, töprengett Leon. Vajon van elég intelligens ahhoz, hogy megértse, mit jelentene egy ilyen szövetség? Vagy érzéketlen vadbarom ő is, akárcsak szőrös harcosai? Vajon mi a célja az inváziónak? Miért arMegadownt támadták meg Keorath helyett? Lehet, hogy ők is tudnak valamit?
– Miért harcolnának a cherubok a ghirdek ellen? – kérdezte váratlanul Otoaak mély, kongó hangján, de tisztán, érthetően, alig észrevehető akcentussal. – Miért nem ellenem?
Leon megrezzent. A kérdés feltevése megnyugtató intelligenciára vallott. Attól tehát nem kell tartania, hogy a hatalmas Elfajzott megkérdezés nélkül darabokra tépi és felfalja.
– A sereg nem csak cherubokból áll – ismerte el Leon. – Melan katonái, Choler teremtményei és Sang testőrnői alkotják a magot. A sereget eredetileg az eemsik megfékezésére és az általad bebörtönzött félistenek kiszabadítására egyesítettem, de azóta megtudtam, hogy nem az eemsik az igazi ellenség, hanem a ghirdek.
Otoaak felegyenesedett, kentaurszerű testén rengett hatalmas pocakja, busa feje a sátor tetejét verte.
– Ki vagy te?
– Leon Silver. Hittek már megváltónak, voltam az Éj Kardjának őre, és már-már elhittem magamról, hogy én Kevanaar valamilyen megtestesülése vagyok.
Otoaak olyat bömbölt, hogy a sátor beleremegett, és pipázgató alvezérei valamennyien felugráltak, kintről az őrök beszaladtak.
– Leon Silver! – ordította Otoaak magából kikelten. – Egyesítetted ellenem Cherubion erőit! Kiszabadítottad három legnagyobb ellenségemet! Elfoglaltad a legbiztosabb erődömet! Megölted Illoraqot, a fiamat! És tegnapelőtt éjjel seregeddel orvul hátba támadtad és szétszórtad a ghird várat ostromló csapataimat! Sok ezernyi harcosom fekszik holtan arMegadown körül! Tetemükön a Káosz teremtményei lakmároznak! A te műved! És ezek után még ide merészelsz jönni és szövetséget ajánlani?
– Amit felsoroltál csak részben igaz! – mondta Leon kissé megszeppenten. – Nem én vezettem a sereget ellened tegnapelőtt éjjel. Sang elvette tőlem az Éj Kardját, és valószínűleg egy ghird felöltötte az alakomat, s ő vezette ellened a sereget.
Otoaak fújtatott, sárga szeme vérben forgott.
– Miből gondolod, hogy nem fojtalak meg most azonnal?
– Remélem elég megfontolt vagy ahhoz, hogy ne cselekedj ilyen meggondolatlanul. Miért jöttem volna el hozzád önszántamból, ha nem azért, mert tudom, hogy csak így van esélyünk a ghirdek ellen?
– Fogolyként hoztunk – mordult fel Griagrth.
– Valóban? – Leon elmosolyodott. Már régóta ott érezte a fejében a mentális erő lüktetését. Hirtelen megfeszítette a testét, keze körül élénkzöld fényfolt jelent meg, s erős kötelékei rongyként foszlottak le a csuklójáról. Leon hirtelen tojás alakú védőrácsot vont maga köré. Ezt csak egy pillanatig tette, aztán a zöld fénypászmák már el is tűntek. – Úgy gondolod, nem szabadulhattam volna el tőled, ha nagyon akarok?
Griagrth elhátrált, és komoran meredt Otoaakra. Az óriás még mindig állt, de dühe már lehiggadt.
– Ki vagy te, Leon Silver? – kérdezte csendesen. Leon vállat vont és sóhajtott.
– Ez egy olyan kérdés, amire rég szeretnék már én is választ kapni...
Otoaak végignézett az alvezérein, valamit morgott, és kezeivel a kijárat felé intett. Az otromba alakok egymás után távoztak. Egy mordulás sem hagyta el a pofájukat.
– Ülj le, ha akarsz, Leon Silver – morogta békésen Otoaak. – Ha bármit enni vagy inni akarsz, egy szavadba kerül.
Leon nemet intett a fejével, nem ült le, de hátát az egyik combnyi vastag sátortartó oszlopnak vetette.
– Hosszú út áll mögöttem – mondta Leon lehangoltan –, és mindvégig sötétben tapogatóztam. Szívesen válaszolnék arra a kérdésedre, hogy ki vagyok, de mind közül ez a legtitokzatosabb dolog számomra.
Otoaak brutális képén sanda vigyor jelent meg. Leon megdöbbent ezen a meglepő megnyilvánuláson. El tudta képzelni erről az óriási baromról, hogy dühöng, hogy tombol, hogy ordít, de az, hogy humorérzéke legyen, hihetetlennek tűnt.
– Én is hosszú utat tettem meg – mondta Otoaak barátságosan. – De én legalább tudom, honnan jöttem és mit akarok.
– Csak találgatni tudok – mondta Leon. – Néhány hónappal ezelőtt úgy tudtam, hogy egy svájci kisvárosban élek és házitanító vagyok. Aztán hirtelen itt találtam magam Cherubionban, többen megváltónak hittek, és belekeveredtem egy fondorlatos játszmába, amelyet Sang eszelt ki. Később elhitették velem, hogy Kevanaar vagyok, valamilyen formában. Aztán egyszerre csak az Éj Kardjának tulajdonosa lettem, és azt hittem, az a feladatom, hogy kiverjem az eemsiket Cherubionból. Amikor Sangot kérdeztem, mit tud a múltamról, előadott egy mesét arról, hogy eszméletlenül talált a palotájában és az egész azelőtti létemet ő táplálta az agyamba. El akarta velem hitetni, hogy én nem a Katasztrófa előtti időből kerültem ide, de most már biztos vagyok benne, hogy hazudott... Amikor megtudtam, hogy eemsi seregeiddel arMegadown ellen vonulsz, nagyon meglepődtem és ugyanakkor meg is ijedtem. Az egyetlen nő, akit szeretek, a várban tartózkodott. Akkor még egyetlen vágyam volt, hogy ellened vonuljak és az Éjkarddal a kezemben... végezzek veled...
– Folytasd! – mondta Otoaak szenvtelenül.
– Attól féltem, hogy a lassú sereggel elkésve érkezem, ezért pár válogatott harcossal és Sanggal wyvernháton indultam meg. Útközben Sang rám támadt, az Éjkard cserben hagyott. Csak szerencsével sikerült elmenekülnöm előlük... Bolyongás közben rábukkantam Kevanaar egykori naplójára és sok minden megvilágosodott előttem. Rájöttem, hogy a ghirdek az igazi ellenségeink, ellenük kell összefognunk.
Otoaak rezzenéstelen arccal nézte, mintha azt várná Leontól, hogy még folytassa. Aztán biccentett.
– Mit tudsz a ghirdekről?
– Jóformán semmit. Annyit, hogy ők az alakváltók, arMegadownban tartózkodnak és valamiféle... magasabb hatalommal rendelkeznek.
Otoaak hatalmas agyarait csikorgatta.
– Az űrből jött idegen lények. Fel akarták robbantani a Földet, ők okozták a Katasztrófát! Leon megborzongott.
– Micsoda?
– Ősapáink feljegyzéseiből tudjuk. Egy napon hatalmas fémhajók érkeztek az űrből, és felrobbantották a kontinenseket. Őseink valaha nagy városokban éltek. Ezeket a városokat az utolsó szálig megsemmisítették. Akik nem pusztultak el a támadáskor, meghaltak az azt követő sugárzásban. Csak kevesen élték túl a Katasztrófát, s akik túlélték, alaposan megváltoztak. Valaha, az őseink ugyanígy néztek ki, mint te.
– Igen, tudom.
– Ha a múltból jöttél, meg kell értened bennünket. Mi vagyunk az emberi faj maradványa, az eemsik. Bosszút kell állnunk a ghirdeken, akik azóta is itt tartózkodnak. Te nem vagy eemsi, de ember vagy. Közénk tartozol.
Leon a fejét rázta.
– Nem. Ti már egy más faj vagytok. Eemsik, nem emberek.
– Miért – horkant fel Otoaak –, melyik más fajnak van joga uralkodni a bolygón, ha nem nekünk?
– A cherubok...
– A cherubok állatok! – vágott közbe hevesen Otoaak. – Őseink szolgái voltak évezredeken át. Szolgák maradnak ezután is.
– Mitől vagytok ti jobbak? Kannibálok.
– Kanni... mik?
– Megeszitek a foglyaitokat! Otoaak elcsodálkozott.
– Az őseink talán nem ettek húst? Ott a múltban, abban a világban, ahonnan jöttél, nem ették meg az állatokat?
Leon hallgatott.
– A Katasztrófa után kevés állat maradt meg alantas helyén. Mindegyik kifejlődött és gondolkodni kezdett. Mi többnyire húsevők vagyunk. Mivel csillapíthatnánk a húséhségünket, ha nem állati hússal?
– Csakhogy ti egymást is megeszitek – morogta Leon.
Otoaak elvigyorodott.
– Erről szó sincs.
– Saját szememmel láttam, amint az egyik szőrös harcosod...
– Az eemsik nem eszik meg saját társaikat. Csak a kunigaamiak. ők a szolgáink, nekünk engedelmeskednek, de nem tartoznak közénk. Az őseik egy az emberi fajhoz közel álló állatfajba tartoztak...
– Majmok?
– Meglehet. Nem ismerem eléggé az őshistóriát.
– Akkor sem tartom elfogadhatónak, hogy egy intelligens lény felfalja a másikat. A cherubok.
Otoaak megrázta busa fejét.
– Egyél, vagy téged esznek meg! Ez a törvény. Nem élhetünk növényeken. És ha a növények is intelligenssé váltak volna, mint ahogy egyes fajok Amrikban azzá is váltak, mit ehetnénk?
Leon sóhajtott.
– Nem tudom.
Otoaak ismét vigyorgott sanda agyarvillogtatással. Aztán elkomorodott.
– Azt mondtad, szövetséget ajánlani jöttél. Mit ajánlasz?
Leon megrázkódott, és lerázta magáról kétségeit. Csak arra koncentrált, amit kigondolt a hosszú úton.
– Mindkettőnk célja a ghirdek legyőzése – mondta határozottan. – Mint tapasztalhattad, rendkívül erősek, és fondorlattal egész Cherubiont ellened fordíthatják. Ráadásul, náluk az Éj Kardja, mely önmagában is felér egy sereggel. Én tudom a módját, hogyan győzzük le az Éjkardot. Otoaak kíváncsian várt.
– Éspedig?
– Van még egy kard, az Éjkard ellenpárja, a Tomboló.
Otoaak vállat vont.
– Gilgarat kardja. Tudom. Csakhogy a Tomboló örökre elveszett.
– Tegnap a kezemben tartottam. Megöltem vele egy rám támadó... kunigaamit.
Otoaak izgatott lett, az apró kezek hatalmas pocakján egymást szorongatták.
– Hol van most?
– Az a ghird, mely most a fogságodban van, a Vértóba hajította. Tudom, hogy melyik részen, de arról sejtelmem sincs, hogy húzzuk ki. A Vértó szörnyetegektől hemzseg. Azonban, ha akarod, készséggel megmutatom, körülbelül melyik részen lehet.
– Szükségtelen – vigyorodott el Otoaak és szeme megvillant. – Gergrath kodó bármely fémtárgyat ki tud húzni a víz alól, ha tudja, hol keresse. Erős kísérettel máris útnak indítom. Ha jól számolom három napon belül visszaérhetnek. Addig felkészítem a harcosokat az indulásra és megtervezzük a továbbiakat. – Otoaak a fejét rázta, és vigyorgott. – Micsoda váratlan fordulat. Micsoda váratlan szövetség! – Leon felé pillantott. – Most menj, a szolgáim kijelölnek neked egy szálláshelyet... Utasítom, hogy lássanak el mindennel, amire szükséged van. Holnap folytatjuk a tervezést, nekem most sok tennivalóm van.
Két legnagyobb kezével akkorát tapsolt, hogy Leon összerezzent rá. Szinte abban a pillanatban két szőrös mutáns jelent meg. Otoaak a jellegzetes morgó-hörrenő nyelven utasításokat sorolt. A két szolga hajlongott, és intettek Leonnak, hogy kövesse őket.
Kiléptek a füstös sátorból, és a két szőrös fickó egy közeli sátorba vezette, ahol rajta kívül nem tartózkodott senki. Mivel már leszállt az éj, a sátorban átláthatatlan sötétség honolt, míg az egyik szolga meg nem gyújtott egy kicsi, rossz szagú fáklyát.
A sátor berendezése rendkívül egyszerű volt. Egy szalmazsák hevert az egyik sarokban durva lószőrpokróccal letakarva. S a sátor közepét tartó oszlopon tenyérnyi faragványok díszelegtek. A bejárat mellett a sátor falának egy kerek bőrpajzs volt döntve, mellette egy kopott szőrmenyereg.
Mindez egyértelműen arra utalt, hogy a sátor nem is olyan rég még valaki más birtokában volt, nyilván valami főnöké lehetett, aki elesett a csatában.
A két szőrös fickó eltűnt, s míg egyikük a sátor előtt letelepedett a földre, a másik térült-fordult, s egy gyümölcsökkel és húsdarabokkal megrakott tálcával tért vissza. Morgott valamit, aztán kiment, és letelepedett a társa mellé. Szóval ők őrzik.
Leon nem nyúlt a húshoz, de a gyümölcsöket farkasétvággyal falta be az egész napos éhezés után. Nem kellett sokáig erőlködnie, hogy álomba zuhanjon. Feje még nem is ért a durva pokróchoz, félig már aludt. Még hallotta, ahogy nagy robajjal lovasok vágtatnak ki a táborból, de ez sem zavarta.
Arra ébredt, hogy szuszogást hall a füle mellett. Ahogy odafordult, az egyik szolga közel ülő szempárját pillantotta meg. A fáklya nem égett, csak a csillagok világítottak be a sátor ajtónyílásán.
– Mi van? – nyögte Leon. A fickó nem szólt semmit, csak kihátrált a sátorból, és letelepedett társa mellé.
Az éjszaka folyamán még kétszer ébredt arra, hogy valamelyik őre bejött megnézni. Nem nyúltak hozzá, csak megbizonyosodtak arról, hogy alszik, és máris kimentek.
Ebből Leon arra következtetett, hogy bár nem kötözték meg és jól bánnak vele, mégiscsak fogoly.
Másnap reggel kapott reggelit, most már csak gyümölcsöket. Aztán vizet kért, és azt is hoztak neki. A két szőrös alak egy szót sem szólt Leonhoz érthető nyelven, csak morogtak, de nyilvánvalóan mindent értettek, amit ő mondott nekik. Leon hamarosan arra is rájött, miért.
Reggeli után kilépett a sátra ajtaján. Két őre nem akadályozta meg, de mentek vele mindenhová. Leon sétált a messzire nyúló táborban, és kedvére nézelődött a leégett tüzek, az éjszakai esőtől még nedves sátrak között. Többször is ocsmány lakoma nyomait látta, ilyenkor gyorsan elment onnan. Az eemsi harcosok megbámulták ugyan, morogtak rá, de nem bántották. Hogy Otoaak hívta-e fel a figyelmüket a jelenlétére, vagy a két kísérőjének volt ez köszönhető, az nem derült ki.
Leon épp visszatérőben volt a sátrába, amikor ismerős szavak hatoltak a fülébe. Két kunigaami veszekedett és fennhangon szidták egymást. Leon kissé jobban hegyezte a fülét, és döbbenten fedezte fel, hogy bár a szavak többségét csikorogva, rengeteg torokhanggal ejtik, egy-két kifejezéstől eltekintve tisztán megért mindent. Ugyanazt a nyelvet beszélik, mint bárki más Cherubionban, csak éppen egy kissé eltorzított változatban.
Ezután mégsem tért egyből vissza a sátrába, tett még egy kört a tábor belső részében, és próbált elkapni valamit a beszélgetésekből. Pár perc múltán már annyira hozzászokott az idegen beszédmódhoz, hogy nem okozott különösebb gondot neki megérteni, miről folyik a társalgás.
Legtöbben a várható nagy összecsapásról beszéltek, fogadkoztak, káromkodtak, vagy halott társaikat emlegették. Róla kevés szó esett. Ha felé pillantottak, többnyire csak „fehér bőrű”-ként emlegették, és lekicsinylő megjegyzéseket tettek a termetére, az izmaira és az „ocsmány pofájára”.
Leon csak mosolygott magában az ellenszenves megnyilvánulásokon, ám elment a jókedve, amikor egy dárdájára támaszkodó eemsi Leon felé pillantva válaszolt egy lovat tisztogató, villogó szemű kunigaaminak.
– Majd ha kiirtottuk a ghirdeket, szétverheted a fejét a buzogányoddal.
Leon sétált tovább, de erősen fülelt, hogy elkapja a gorillaszerű lény válaszát is. Nem sok öröme tellett benne.
– Rühellem ezeket a cherubokat! Ideje megmutatni nekik, hol a helyük!
Az eemsi röhögött.
– Azt hiszed, te is úr leszel?
– Otoaak főkodó úr megígérte, hogy minden kunigaamit felszabadít a szolgasorból, ha Cherubion minden népét leigáztuk. És akkor a kunigaami lesz az úr itten, mint a nemes eemsik Amrikban...
Leon kételyek közt sietett vissza a sátrába. Vajon a szőrös gorilla csak saját vágyait öntötte szavakba, vagy Otoaak igazán ezt ígérte a kunigaamiaknak? Bárhogy legyen is, ennek végére kell járnia.
A nap lehetetlen lassúsággal, telt. Leon hamarosan megkapta az ebédjét, elfogyasztotta, utána a szalmazsákon ülve, állat a tenyerébe hajtva azon töprengett, mi lehet Chloviával.
Arra rezzent fel tűnődéséből, hogy az egyik őre lép be a sátorba.
– Otoaak – a kunigaami csak ennyit mondott, és intett Leonnak, hogy kövesse.
Otoaak egyedül várt rá a sátrában. Most nem tűnt olyan barátságosnak, mint tegnapi beszélgetésükön, nem kínálta hellyel Leont és hangja is idegenebbül csengett.
– Harcosaim, Gergrath kodó vezetésével még tegnap éjjel útnak indultak a Vértóhoz. Gyors iramban haladnak, váltott lovakkal. Remélhetőleg holnaputánra visszatérnek. Úgy készülj, hogy holnapután este indulunk. Addig pihenj, és készítsd az erőidet a nagy összecsapásra.
– Mi mást tehetnék?
Otoaak elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Két nap alatt elérjük arMegadown várát, és megkezdjük az ostromot – latolgatta. – Ha a sereged ellen nem kell harcolnunk, a Tombolóval a kezemben elpusztítom az Éj Kardját, megölöm Sangot, és az utolsó szálig kiirtom a ghirdeket...
Leon kutatóan nézett rá.
– És aztán?
– Mit aztán?
– Ha győztünk... mi szükség lesz akkor rám és a cherubokra?
Otoaak vállat vont.
– Engem aztán nem érdekel. Itt azt csináltok, amit akartok. Ha mi elvégeztük a dolgunkat és megszabadultunk a ghirdektől, hazatérünk Amrikba az asszonyainkhoz. Cherubion a cheruboké marad, Amrik pedig az eemsiké. Békében élünk majd.
Leonban ezzel kapcsolatban némi kétség lakozott, de nem öntötte szavakba. Azok után, amit a táborban hallott, szikrányi kétsége sem maradt afelől, hogy Otoaak hazudik neki. A hatalmas termetű mutánsnak mindaddig szüksége lesz Leon Silverre, míg a Tombolót meg nem szerezte, s míg az Éj Kardját el nem pusztította.
Leon lesütötte a szemét.
– Úgy legyen – mormolta.
Őrei visszakísérték a sátrába. Leon letelepedett a szalmazsákra, és erősen törni kezdte a fejét. Aztán, amikor besötétedett, elfogyasztotta a vacsoráját, és keresgélni kezdett a sátorban. Az ajtó melletti nyereg alatt két éles kovatőrt talált, ezeket örömmel vette magához. Aztán leheveredett a szalmazsákra, és betakarózott a pokróccal.
Kivárta, amíg az egyik őr egy idő múlva beoson a sátorba, és hanyag pillantással meggyőződik róla, hogy foglyuk annak rendje-módja szerint álomba szenderült. Leon örömmel nyugtázta, hogy míg tegnap egészen a fejéhez hajoltak az őrök, most már csak az ajtóból vetettek felé egy pillantást. Ez jól jöhet a tervéhez.
Amikor a szőrös gorilla távozott, Leon kicsússzam a pokróc alól, nesztelenül az ajtóhoz osont, és kilesett. A baloldali őr fennhangon horkolt, társa most helyezkedett el az ajtónyílás másik oldalán.
Leon a szalmazsákhoz vitte a nyerget, és alaposan betakargatta a pokróccal, úgy rendezte el, mintha ő feküdne a pokróc alatt. Aztán vigyázva, hogy ne üssön zajt, kovakéseivel felvágta a sátor hátsó bőrfalát. Csak annyi rést vágott, hogy kicsusszanhasson, és amint kibújt a bőrlebernyeget gondosan megigazította maga mögött.
Langyos eső szemerkélt, de ez még inkább kedvezett terveinek. Az Elfajzottak szemmel láthatólag idegenkedtek minden nedvességtől és sátraikba húzódtak. Csak a tábor őrei maradtak az esőben pokrócaikba burkolózva. A hold felhő mögött rejtőzött, s sötétség borult a környékre. Leon majdhogynem vaktában tapogatózott arrafelé, amerre a fogoly alakváltó börtönéül szolgáló sátrat sejtette.
Hirtelen Otoaak roppant méretű sátra bukkant fel előtte. Belülről indulatos morranások hallatszottak, többen is kiabáltak. Leon akaratlanul is a nedves fűhöz simult, és közelebb csúszott hason a sátor aljához. Egy keskeny résen belesett, és ismerős kép tárult a szeme elé. Lobogó fáklyák fényében Otoaak roppant alakja látszott a helyiség közepén, pipázó alvezéreitől körülvéve.
Éppen az a langaléta eemsi beszélt, akit Leonnak már volt alkalma látni egyszer. Azonban ellentétben az előző alkalommal, most szinte minden szavát értette.
– Ezzel a cherubbal kötött szövetség elégedetlenséget vált ki kunigaami szolgáink között. A kunigaamiak attól tartanak, hogy a nagy Otoaak megszegi adott szavát, és a cherubokat részesíti előnyben velük szemben.
Otoaak felpattant, roppant tömegén csak úgy rengett a háj, pocakjában a kezei ökölbe szorultak.
– Ilyesmit merészelsz szóba hozni, átkozott Arb-rah! Szószegéssel merészeled gyanúsítani főkodódat, aki minden eemsik érdekében cselekszik? Tudod te, mekkora erőfeszítésembe telik leplezni indulataimat fiam gyilkosa iránt? Tudod te, mekkora lelki erőre van szükség, hogy ne tépjem darabokra, valahányszor a szemem elé kerül? Ha nem lennék az eemsik főkodója, nem uralkodnék érzelmeimen, ám dühömet megköti az a tudat, hogy népem érdekében kell cselekednem. A fehér bőrű máris nagy segítségünkre volt. Ha Gilgarat kardja a kezemben lesz, szembeszállhatok a Denevér-karddal. Ez az egyetlen esélyünk a ghirdek ellen.
Az alvezérek soraiból elégedetlen morgások hallatszottak.
– Mit akartok tőlem? – harsogta dühösen Otoaak. – Ha most azonnal megölném Silvert, a seregével is meg kellene küzdenünk. Ha azonban ő velünk tart, nagy esélyünk van rá, hogy őt és a cherubjait. dobhatjuk csatába a ghirdek ellen. Aztán, amikor elvégezték a munka nagy részét, leszámolunk velük is.
– És a kunigaamiak? – kiáltotta közbe valaki. – Ha nem akarjuk, hogy ellenünk forduljanak, fel kell szabadítanunk őket!
– A cherubokat kell a szolgáinkká tennünk! – kiáltotta valaki más.
– Biztosítékot követelünk! – sipított közbe egy harmadik.
Otoaak felkapta a fejét, és dühösen forgatta, hogy felfedezze, ki volt az.
– Miféle biztosítékot? – kérdezte végül.
– Add a szavad, hogy a ghirdek elleni hadjárat végén leigázod a cherubokat, és a kunigaami hűbéreseinknek adod Cherubiont!
Otoaak bólintott, és a fogát csikorgatta.
– Ha legyőztük a ghirdeket, saját kezűleg tekerem ki fiam gyilkosának nyakát. Leon Silver fejét a lándzsám hegyére tűzöm! Erre megesküszöm.
Elégedett morgások hallatszottak. Néhányan felugrottak és tapsoltak, vagy fegyverüket a pajzsukhoz csapkodták.
Leon sietve vonult vissza. Az imént hallottak megerősítették elhatározásában.
Tőrrel a kezében, dobogó szívvel lopódzott sátortól sátorig, míg el nem jutott ahhoz a bőralkotmányhoz, melynek a túlsó oldalán pokrócokba burkolózott őrök álldogáltak. Egy halk nyisszantással felmetszette a bőrt és besurrant a sátor átláthatatlan sötétjébe. Azonban szerencséjére nem kellett sokáig keresgélnie, mert a sátor középrúdjánál keskeny fénypászmák világítottak. Ez megkönnyítette ugyan a fogoly megtalálását, ugyanakkor viszont megnehezítette a kiszabadítását: az alakváltót varázsbilincsek kötötték gúzsba. Nyilván tartottak attól, hogy alakja megváltoztatásával bármilyen átlagos kötél szorításából kicsusszanhat, így Otoaak vagy valamelyik különös képességű kodója mentális kötelékeket rakott rá. Ezek a kötelékek világították be halványan az oszlop környékét.
Az alakváltó megrezzent, amikor meglátta a sötétségből kibontakozó Leont, de egy hanggal sem árulta el magát, csak szürke szemét fordította felé. Leon, biztos, ami biztos, a szája elé tette az ujját, jelezve, hogy ne szólaljon meg. Homlokát ráncolva vette szemügyre a kötelékül szolgáló, világító zöld csíkokat. Amikor kovatőrét hozzáértette, sistergés hallatszott, és a tőr egy apró darabja lepattant. Leon még inkább összevonta a szemöldökét.
Összeszedte mentális erejét, és örömmel tapasztalta, hogy az erő ismét ott lüktet a fejében. Megpróbált a szeme előtt pulzáló vörös halmazból keskeny fényujjakat formálni, és felderült képpel vette tudomásul, hogy sikerült. Két fénylő vörös ujj siklott be a zöld zsinegek alá, és egyetlen mozdulattal elszakította. Az alakváltó felszisszent. Leon máris kikapcsolta mentális erejét, és feszülten lesett az ajtónyílás felé. Szerencsére az eső szöszmötölése elnyomta a szisszenő neszeket.
Leon fejével intett az alakváltónak, és máris bújt kifelé a sátor hátulján. Az alakváltó követte.
Leon eliramodott ahhoz a karámhoz, ahol a zömök felépítésű, bozontos eemsi lovakat tartották. A karámot két kunigaami őrizte.
– Mi is a neved? – kérdezte Leon suttogva a mellette lapuló alakváltót.
– Ar'iem – suttogta vissza az. – Még te sem mondtad meg a tied.
– Ar'leon – füllentette Leon. – Titkos küldetésen járok itt, Al'thang személyes megbízására. Hogy mi a feladatom, nem árulhatom el, de amit tettem, így kellett tennem. Elárultalak, de most hogy megtudtam, amit akartam, kiszabadítottalak. Együtt kell visszatérnünk arMegadownba. Fontos hírt viszek.
Az alakváltó komolyan bólintott. Fikarcnyi kétkedés sem látszott szürke szemében.
– Bízol bennem? – kérdezte Leon. Az alakváltó meglepetten nézett rá.
– Miért ne bíznék? Ghird vagy te is, és azzal, hogy megszöktettél, bizonyítottad, hová tartozol.
– Helyes. Akkor segíts mindenben!
– Bármiben.
– Ki tudnál hozni két lovat a karámból?
– Hogyne – felelte Ar'iem, és alakja máris változni kezdett. Teste megvastagodott, két satnya lábat növesztett, bőréből barna szőrök sarjadtak, és pillanatokon belül úgy nézett ki, mint Griagrth.
– Ott, annál a tisztásnál várlak – súgta Leon, és máris elfordult, hogy leplezze megdöbbenését. Nem most először látott alakváltót átváltozni, de a látvány még mindig megviselte.
Elosont a szitáló esőben a mutatott tisztás felé, és egy bokor mögé rejtőzve türelmesen várt.
Hamarosan patadobogás hallatszott, és egy zömök lovon megjelent Ar'iem, és egy hasonló felnyergelt hátast vezetett kantárszáron.
– Simán ment? – kérdezte Leon, miközben felmászott az alacsony ló hátára.
– Simán – felelte Ar'iem. – De a két őrt meg kellett ölnöm, mert gyanút fogtak. Elfelejtettem, hogy ezek az átkozottak milyen morogva beszélnek.
Csendben lovagoltak kelet felé, aztán egy elágazásnál Ar'iem északnak akarta fordítani a lovát.
– Hé! – kiáltott oda Leon. – Hová?
– Nem azt mondtad, hogy arMegadownba megyünk? Félrevezetésként eddig keletnek lovagoltunk, de most már ideje északnak fordulni és utána északnyugatnak tartani.
– Igen – krákogott Leon. – De előtte meg kell szereznem valamit, ami keletre van.
Az alakváltó csodálkozva meresztette rá szürke szemét.
– Erről eddig nem szóltál.
– Azt mondtad, bízol bennem. Bízz hát tovább! Otoaak értesült arról, hogy Gilgarat kardját a Vértóba vetetted. Kiküldött egy keresőcsapatot, hogy szerezzék meg számára ezt a fegyvert. A keresőcsapat keletről fog visszatérni a táborhoz, valószínűleg ezen az úton. Nem engedhetjük meg, hogy a Tomboló Otoaak kezébe kerüljön.
Ar'iem bólintott.
– Egyetértek. Mi a terved?
– Eléjük lovaglunk és elvesszük tőlük.
– Nagyszerű! Hogyan? – Leon elvigyorodott.
– A szokásos módszerrel. Felveszed Otoaak alakját, és rájuk parancsolsz, hogy adják át a kardot.
Az alakváltó összevonta vékony szemöldökét, és töprengő arcot vágott. Leon egy pillanatra elbizonytalanodott.
– Tudod, hogy néz ki Otoaak? Képes vagy felvenni az alakját?
Ar'iem megvonta keskeny vállait.
– Ahhoz, hogy akkora roppant testem legyen, mint Otoaaknak, fel kell fújnom magam. Talán menni fog... de csak három-négy percig. Tovább nem bírom levegő nélkül, menthetetlenül leeresztek.
– Talán elég lesz – töprengett Leon. – Jól kell időzítenünk.
Kelet felé lovagoltak, amíg meg nem virradt. Akkor megálltak pihenni.
– Ha elvettük tőlük a kardot, jó lenne magunkkal csalni őket, hogy Otoaak minél később értesüljön az árulásról – töprengett az alakváltó. – De az a helyzet, hogy négy percnél tovább semmiképpen nem bírom fenntartani Otoaak hatalmas testét. Ha az eemsik velünk jönnek, azonnal kitalálják, hogy mi a helyzet, amikor leeresztek.
Leon úgy tervezte, hogy az eemsik és kunigaami kísérőik rövid időn belül rájönnek a csalásra és megindulnak arMegadown felé, erre megrezzent.
– Hadd menjenek! – mondta tettetett hangon. – Otoaak dühe lecsap majd rájuk.
Az alakváltó a fejét rázta.
– Van rá mód, hogy Otoaak ne értesüljön időben a kard elrablásáról – mondta csillogó szemmel.
Leon összevonta a szemöldökét.
– Nem szükséges késleltetni őket – jegyezte meg. – A tervem szerint sokkal jobb, ha Otoaak időben megtudja, mi történt és seregét összeszedve megindul arMegadown felé.
Ar'iem csodálkozva meredt rá.
– Miért jó ez? – Leon elvigyorodott.
– Fogalmam sincs, de ez egybeesik Sang kívánságával. Én csak engedelmeskedem.
– Miért nem ezzel kezdted? – morogta az alakváltó, és nem kérdezett többet.
Ar'iem hamarosan felmászott egy hatalmas fára, és kelet felé kémlelt. Nem kellett sokáig várniuk. Az alakváltó sietve mászott le.
– Jönnek – zihálta.
– Jól kell időzítened az átváltozást – magyarázta Leon. – Ha valami hibát követsz el, elvesztünk.
Az alakváltó nem felelt. Mélyeket lélegzett, és teste pillanatról pillanatra növekedett. Máris akkora lett, mint az eemsik főkodója, legalább öt méter magas. Alakja fokozatosan alakult át. Feje megnyúlt, szeme sárgás színt öltött, kentaurszerű testén jókora pocak növekedett, melyből kezek tömege állt ki. Leon próbálta felidézni magában Otoaak képét, és úgy találta, a hasonmás talán megfelel a valóságosnak.
Az átváltozás alig fejeződött be, lovasok vágtattak be a tisztásra, és ordítozva fékezték meg vágtató hátasaikat, amikor megpillantották a vezérüket.
A szőrös kunigaamiak élén egy halfejű fickó lovagolt, az ő nyerge mellé kötözve látszott a hatalmas rozsdás kard.
A halfejű megrökönyödve bámult vizenyős szemével a lovak mellett ácsorgó Otoaakra.
– Fő... főkodó... – makogta.
– Csakhogy ideértél végre! – harsogta az ál-Otoaak, és Leon elismeréssel meredt rá. Meglehetős élethűséggel utánozta az eemsik fővezérének kongó hangját. – A sereg indulásra kész. Hol késlekedtél ennyit, öö...
Leon csak most döbbent rá, hogy Ar'iem nem tudja a kutatócsoport parancsnokának a nevét. Gyorsan előrelépett.
– Gergrath kodó, a főkodó és én már órák óta itt várunk rád! Hol a kard?
A halfejű eemsi engedelmesen meghajolt vezére felé.
– Elnézést, nagyuram, de a parton nehézségeink támadtak.
Az ál-Otoaak nem vesztegette az időt fecsegésre.
– Ide a kardot! – csikorogta.
A csoport vezetője máris leugrott a nyeregből, és engedelmesen kezdte lecsatolni a nyereghez kötözött, szőrmékbe bugyolált, hatalmas kardot. Amikor elkészült a munkájával, sietve hozta oda, és lerakta vélt ura elé.
– Azonnal vágtassatok tovább! – parancsolta az ál-Otoaak. – A sereg már megindult arMegadown felé. Érjétek utol őket!
A kodó halszerű arcán kétség villant, de nem öntötte szavakba gondolatait. Lerakta a kardot a földre, meghajolt, és máris lóra pattant.
– Tovább! – rikkantotta.
A lovasok megindultak, és hamarosan az utolsó pár kunigaami is elvágtatott a tisztás mellett. Leon felsőhajtott.
– Sikerült!
Ar'iem pillanatok alatt leeresztett, mint egy kilyukasztott léggömb. Valamelyik kunigaami épp visszapillanthatott, mert az erdőből artikulátlan üvöltés harsant.
– Lóra! – kiáltotta Leon. Odaugrott a kardhoz, fel akarta kapni, de két kézzel is alig bírta megemelni. Arra nem volt idő, hogy a szőrmékbe csavart fegyvert valahogy a lovához erősítse, mert a távozók felől egyre dühösebb ordítozás hallatszott, és máris megjelent egy ló feje a tisztás túloldalán.
Leon maga elé szorítva a kardot, felpattant hátasára, és a nyakára dőlve ösztökélni kezdte.
Egy nyílvessző süvített el a feje mellett, és koppanva csapódott egy közeli fa törzsébe.
– Gyerünk! – ordította Leon, de az alakváltónak nem kellett sok biztatás, máris elvágtatott a ritka erdőn át északi irányba. Leon rúgtatott utána.
Mögötte az eemsik vezetője parancsszavakat harsogott, és záporesőként kopogtak a Leon körül becsapódó nyílvesszők. Szerencséjére sem őt, sem hátasát nem találták el.
Leon lova nyakára dőlve, a kardot szorítva veszettül vágtatott alakváltó társa után. Néha már-már azt hitte, elveszíti szem elől Ar'iemet, de szerencsére a gyakori tisztás részeken sikerült megpillantania.
Hamarosan kiértek az erdőből egy hegység közeledtét jelző, magas, kékes fűvel lepett dombvidékre, és itt Ar'iem irányt változtatott. Leon még gyorsabb vágtára ösztökélte hátasát, és sikeresen átvágva két nagy bozótos között beérte társát. Csodamód, az üldözők eddigre már elmaradtak mögöttük Egész éjjel hajszolt hátasaik valószínűleg már túl fáradtak voltak egy ilyen nagy vágtához.
Ar'iem mindenesetre nem váltott vissza lépésbe.
– Irány arMegadown! – kiáltott vissza. Leon olyan fáradt volt, hogy csak bólintott. Hosszan vágtattak, mire végre az alakváltó egy kis patak mellett megfékezte verejtékes paripáját, és leugrott a nyeregből.
– A lovaknak pihenniük kell – mondta, és futva megindult egy magányos domb tetejére.
Leon először nem tudta, az alakváltó mit akar, aztán megértette. Ar'iem felszaladt a csekély magaslat tetejére, és hosszasan nézelődve betájolta magát. Kényelmesen sétált vissza.
– Lemaradtak – közölte, amikor visszatért. – A sziklásabb részen valószínűleg nyomunkat vesztették, és úgy döntöttek, hogy visszatérnek a táborukba. Kíváncsi vagyok, milyen mesével magyarázzák meg Otoaaknak a kard elvesztését.
Leon letelepedett a fűbe, ölébe fektette Gilgarat kardját, és vizsgálgatni kezdte. Szörnyű nagy méretű rozsdás pallos volt, itt-ott kicsorbult éllel, a markolatnál érthetetlen vesétekkel. Ar'iem megállt előtte, és kíváncsian nézte, mit művel.
– A méretétől eltekintve nem látszik rajta, hogy varázskard – morogta Leon értetlenül. Felállt, próbálta két kézre fogva használni, de minden erejére szüksége volt, hogy egyáltalán meg tudja emelni. Hirtelen elbizonytalanodott. Sang tudott a kard hollétéről. Nem lehet, hogy ugyanúgy hamis az egész, mint ahogy az Éj Köve volt? Nem lehet, hogy ez is csak Sang valamilyen álnok trükkje?
– Te miért tartod fenn az álcádat? – érdeklődött közönyösen Ar'iem. – Most már semmi értelme erre pazarolni az energiádat. Nem számít, meglát-e valaki.
Leon sandán az alakváltóra pillantott. Nem félt tőle. A kezében a kard, és a fejében ott érezte a mentális erő lüktetését. Ha harcra kerülne a sor kettejük között, valószínűleg az alakváltó húzná a rövidebbet.
– Meglepne, ha azt mondanám, nekem ez az igazi alakom?
Ar'iem hanyagul vállat vont.
– Gondoltam, hogy meg akarod őrizni a kiléted titkát. Ti újak, mind így viselkedtek. Maradj így, ha nem sajnálod a fáradtságot.
Keleten hajnali pír feszült a szunnyadó égen. A nap felébredt zaklatott álmából és felkelni készült.
– Erre nem ismerem a járást – mondta Leon. – Én délen tevékenykedtem. De ha jól tudom, innen három nap alatt arMegadownban lehetünk.
– Lóháton estére ott leszünk. A dombtetőről már látszik a Khaf-folyó, onnan nincs messze a határ.
Leon próbálta maga elé idézni Cherubion térképét, hogy azonosítsa a Khaf-folyót, de végül nem térkép segített. Emlékezett egy nagy folyóra, melyen arMegadown felé tartva, majd később visszafelé a sereggel is átkeltek. Odafelé egy tűzvész elől menekülve jutottak át, vissza egy sekély gázlón. Vajon most ugyanazt a gázlót fogják használni?
– Tovább! – mondta Leon.
Az alakváltó határozottan nemet intett a fejével.
– A lovaknak legalább még egy órai pihenésre van szükségük. Túlságosan kimerítette őket az éjszakai vágtatás.
– Jó – mondta Leon. – Pihenünk, míg felkel a nap.
Azonban, mint szinte Leon minden döntésébe Cherubionban, ebbe is hiba csúszott. Még öt percig sem heverésztek az esőtől nedves fűben, amikor határozott zörgés ugrasztottá fel őket. Először Ar'iem kapta fel a fejét, de hamarosan Leon is hallotta. Együtt szaladtak fel a közeli magaslatra, hogy megnézzék a zaj forrását.
Körülbelül kétmérföldnyire tőlük, kelet felől ameddig a szem ellátott lovasok és szekerek hosszú sora közeledett. A menet legalább félmérföldnyi széles volt, a hossza pedig még a távoli erdőbe veszett. Rengeteg eemsi és kunigaami harcos nyomult előre, pontosan abba az irányba, ahol ők pihentek.
A sereg előtt haladó felderítők után, erős testőrségtől körülvéve egy hatalmas alak haladt, ő nem lovon ült, mint a testőrei, feje mégis magasabban volt mindannyiójukénál. Kentaurszerű testén páncélt viselt, törzséből kinyúló mindegyik kezében különféle fegyvereket.
– Otoaak... – suttogta Leon.
– Hamar felfedezték a szökésünket – válaszolt Ar'iem a kimondatlan kérdésre. – Be sem várva a kardért küldötteket, a sereg azonnal megindult arMegadown felé. Azonban még így is sikerült megelőznünk őket.
– Gyorsan! – kiáltotta Leon. – Lóra! Nincs kedvem megint versenyt futni velük! Irány arMegadown!
Az alakváltónak nem kellett sok biztatás. Mindketten leszaladtak a kis völgybe, gyorsan felnyergelték a hátasokat, és lóra kaptak. Leon eredetileg azt tervezte, hogy a hatalmas kardot valahogy a nyereghez erősíti, de megint csak nem volt rá ideje.
Lovuk hátára simulva, a dombokat kerülgetve igyekeztek úgy nyargalni, hogy ne kerüljenek szem elé.
Hamarosan átkeltek a folyó kanyarulatánál lévő gázlón, és Ar'iem határozottan északnak fordult. A folyó túlsó partja mentén vágtattak.
– Ez az út veszélyesebb, de jóval rövidebb – magyarázta. – Időben figyelmeztetnünk kell Al'thangot a veszélyre!
Rövid vágta után ügetésbe csaptak át, aztán amikor egy sziklás részen eltértek a folyótól és váratlanul vöröses buja dzsungelfal jelent meg előttük, lépésben haladtak tovább.
– Ez arMegadown legjobban védett határa – magyarázta Ar'iem. – Biztos, nem jártál még erre. Tégy mindent úgy, ahogy mondom, különben véged.
Leon kényelmetlenül pillantott az alakváltóra. Ha ez most ki akarja játszani, könnyen megteheti, hogy magára hagyja a veszélyes területen.
– Siessünk! – mondta végül.
Az egybefüggő, sűrű dzsungelfal mellett haladtak, és az alakváltó néha lováról leszállva vizsgálta, hol lenne a legalkalmasabb behatolni. Azonban mindahányszor fejét rázva szállt vissza újra a hátasára.
– Túl erős a védelem. A lovak nem bírnák ki.
– Ez a rövidebb út? – türelmetlenkedett Leon.
– Nem értem – háborgott az alakváltó, és lováról leszállva, gyalog próbált utat törni az áthatolhatatlan növényfalba. – Nemegyszer jártam már itt, és akkor nem volt ilyen sűrű. Mi történhetett? Csak nem léptették életbe a másodfokú készültséget?... A mindenit! Elkaptak a bokrok!
Leon hirtelen felkiáltott. Az ágak sűrűjébe belesve mintha furcsa lebegő alakokat látott volna. Eleinte nem tudta kinézni mik lehetnek azok, de egyszerre rádöbbent. Sötétvörös színű, fejnyi nagyságú gömbök lebegtek a bokrok fölött és a lombok között. Eleinte fel sem tűntek volna Leonnak, ám amint Ar'iem belegabalyodott a bokrok szövevényébe, egyszerre meglódultak. Négy-öt ilyen labda lebegett ráérősen a tüskékbe bonyolódott alakváltó felé.
– Ne! – ordított fel Leon. A karddal a kezében lecsusszant a lováról, és ki akarta szabadítani társát, de hirtelen az ő ruhájába is horgas tüskék akaszkodtak, bokájára indák fonódtak. – Vigyázz!
Nagy pallosát két kézre fogva vadul csépelni kezdte maga körül a ragaszkodó növényzetet, és a rozsdás fegyver súlyos csapásai alatt tucatszám hulltak a tüskés ágak, indák csomói. Minden levágott inda helyett azonnal három újabb tekergett a behatoló felé, és a bíborszínű bimbók bódító illatot leheltek felé. Szörnyű, halálos álmot.
Leonnak az volt a szerencséje, hogy épp csak egy lépésnyire hatolt még be a sűrűbe, így eszeveszetten vagdalkozva sikerült kivágnia magát a növények halálos öleléséből. Félájultan zuhant ki a felkelő nap melegétől párolgó nedves tisztásra, és látta, hogy az erdő még ide is utána nyújtogatja tüskés indás kezét. Kimerülten hengeredett arrébb.
Ar'iem eszelősen sikoltozott. Pukkanások hallatszottak, és a szerencsétlen alakváltó úgy visított, mintha nyúznák. Leon zihálva, támolyogva tápászkodott fel. Iszonyú látvány tárult a szeme elé azon a keskeny résen át, amit ő vágott a kardjával az erdő sötét falába. Ott, ahol nem sokkal ezelőtt még Ar'iem vergődött a tüskék fogságában, most egy sárga portól alig látható rémalak állt. A test megnyúlt, végtagjai lerövidültek, és görcsösen vonaglottak. Az alakváltó eredetileg szürkés teste most zöldesre váltott, és szinte minden porcikájából tekergő indák, ágacskák, levelek, tüskék, gombák, páfrányok kezdtek nőni. Még egy vörös dinnye csapódott neki a haláltusáját vívó alaknak, szétpukkant, sárga porba borította a rémséget, és Ar'iem visítása hirtelen abbamaradt. Mire a sárga porköd elillant, Leon hiába meresztette a szemét, ott, ahol az előbb még a nyomorult alakváltó vonaglott, most csak a bokrok, növények, ágak még sűrűbb szövevénye látszott. Az alakváltó testét magába szívta a dzsungel.
Leon iszonyodva hátrált el, és csak most vette észre, hogy pallosáról vér csöpög a földre. A levágott ágak és indák ugyanúgy véreztek, mintha embereket aprított volna fegyverével.
Meglepett kiáltás harsant.
Alig száz méterre előtte váratlanul lovasok bukkantak elő az erdőből. Nem olyan zömök, bozontos eemsi lovakon ültek, mint Leon és néhai társa, hanem karcsú, hófehér paripákon. Négyen voltak, csontsovány, szürke bőrű alakváltók valamennyien.
Amint meglátták Leont, azonnal feléje fordították a lovaikat. Pillanatokon belül odaértek, és közönyös képpel szemlélték a karddal a kezében védőpozícióba helyezkedő Leont. Az élen lovagló, keskeny arcú fickó, akinek egy bíbor érem lógott láncon a nyakában, leugrott hátasáról, és tiszteletteljesen meghajolt Leon előtt. – Készen állunk, Sang mester.
Leon keze összeszorult a Tomboló markolatán, tekintetével Sangot kereste, de egyszerre rádöbbent, mi történt. A bíborérmes alakváltó hozzá intézte szavait, és ez azt jelentette, hogy őt Sangnak nézi. Ez csak úgy történhetett, hogy valószínűleg Sang az, aki felvette Leon Silver alakját, és vezette a sereget Otoaak elfajzottal ellen.
Leon elkeseredett pillantást vetett a növénnyé vált Ar'iem felé, aztán a földbe szúrta a hatalmas pallost, és letörölte homlokáról a verejtéket.
– Hogy állunk? – kérdezte bizonytalanul.
Az alakváltók vezetője kissé összevonta ferde szemöldökét, de nem öntötte szavakba csodálkozását, engedelmesen válaszolt.
– Minden a parancsod szerint, Sang mester. A határvédelmet megerősítettük, a védőberendezéseket maximumra kapcsoltuk. Nagy árat fog fizetni az, aki engedélyünk nélkül merészel belépni a területünkre. A portyázó határvédőkön kívül minden ghird bevette magát a palotába, és felkészült a védekezésre.
– Maximumra? – morogta Leon, és ismét a gyilkos dzsungel felé pillantott, mintha attól tartana, hogy nesztelenül máris indák kúsznak a bokája felé. – Ar'iem nem tudott a maximumról... Én már késve érkeztem. Nem tudtam kiszabadítani.
Az egyik alakváltó halkan szitkozódott.
– Látod, Al'ghard, én mondtam, hogy nem sikerült minden felderítőnket időben értesíteni. Még legalább tízen kinn kószálnak... Al'ghard, az alakváltók vezetője bosszús pillantást vetett kísérője felé.
– Elhallgass! – Aztán elnézést kérően fordult Leon felé. – Sajnálom, Sang mester, mi úgy érezzük, hogy ez túlzott elővigyázatosság. Mint tapasztalhattad, a jó ghirdek is ugyanúgy rajta veszthetnek, ha nem sejtik, hogy teljes védelemre állítottuk a berendezéseket. És miért is van erre szükség? Hiszen nem fordulhat elő, hogy Otoaak áttörhessen azon a seregen, ami a te vezetéseddel a folyónál útjukat állja, nagy mester.
– Micsoda? – lepődött meg Leon. Szerencsére az alakváltó úgy értelmezte ezt a kifakadást, mint megdöbbenés kifejezését amiatt, hogy kétségbe merték vonni parancsa értelmét.
– Ha azonban mégis bekövetkezne ez a kellemetlen fordulat – sietett biztosítani Al'ghard –, készen fogunk állni. Ha kell, a szükségállapotra hivatkozva megszegjük a Biztonsági Tanács rendeletét, kinyitjuk a fegyverraktárakat és felfegyverkezünk sugárpisztolyokkal, de semmi esetre sem engedjük, hogy űrhajóink a vadak kezére kerüljenek.
Leon nyelt egyet.
– A sugárpisztolyokról szó sem lehet! Ezzel várják meg az én parancsomat!
Az alakváltó csodálkozva pillantott rá.
– Hiszen már felhatalmaztad Al'thangot, nagy mester...
– Hírvivőt küldök a... palotába, ha szükség lesz a parancs végrehajtására. De nem hiszem, hogy sor kerül rá. Az események szerencsés fordulatot vettek. Nincs szükség a biztonsági berendezésekre. Több bajt okozhatnak, mint hasznot!
– Miféle fordulat, nagy mester?
Leon még inkább kiegyenesedett, és büszkén támaszkodott a kardjára.
– Mindent meg fogsz tudni idejében, Al'ghard – jelentette ki gőgösen. – Most nincs idő magyarázkodásra. Hamarosan mindent megmagyarázok. Addig is, fogadd parancsomat! Térj vissza a palotába, és közöld Al'thanggal az alábbi szigorú utasítást! Megváltoztattam a tervet. Egészen a palotáig csaljuk az Elfajzottakat és ott mérünk majd rájuk döntő csapást! Addig is, kikapcsolni a védőberendezéseket! Mindegyiket! Bárhogy alakuljanak is a dolgok, szigorú parancsot adok rá, hogy addig ne tegyetek semmilyen intézkedést, míg halálomról nem értesültök vagy tőlem parancsot nem kaptok!
A jelenlévők mindegyike eltátotta a száját meglepetésében.
– De... Sang mester! – tiltakozott felháborodottan Al'ghard. – Nem volt még példa arra, hogy kikapcsoljuk a védelmi berendezéseket!
– Most lesz! – szögezte le határozottan Leon. – Az események váratlan fordulatot vettek. Nem szabad hibáznunk! Csak akkor van esélyünk, ha úgy cselekedtek, ahogy parancsoltam.
– Al'thang nem fog engedelmeskedni nekünk – tátogott Al'ghard.
– Tegyél róla, hogy engedelmeskedjen! – kiáltotta Leon haragosan. – Al'ghard! Titeket teszlek felelőssé, hogy minden a parancsaim szerint történjen. Az ügy érdekében teljhatalommal ruházlak fel benneteket abban az esetben, ha Al'thang ellene szegül a parancsomnak. A fejetekkel feleltek érte, hogy mire Otoaak seregét magunk után csalva megindulunk a palota felé, egyetlen biztonsági berendezés se akadályozza haladásunkat!
Al'ghard sápadtan hajtott fejet.
– Van még más parancsa is, Sang mester?
– Nincs. Illetve... Chloviát, azt a kis cherub boszorkányt azonnal engedjétek szabadon. A ti felelősségetek, hogy vigyázzatok rá...
– De uram! – kiáltotta az egyik alakváltó. – Hiszen Chlovia az oldaladon távozott!
– Igen... – krákogta zavartan Leon. – De amint kikapcsoltátok a védelmi berendezéseket, Chloviát azonnal útnak indítom a palotába, hogy megerősítse a parancsokat és pontosan beszámoljon a helyzetről. Ha Al'thang el akarná fogatni, akkor nektek kell vigyáznotok rá...
– Úgy lesz, nagy mester!
Leon kirántotta a kardot a földből, a vállára vetette, és mielőtt az alakváltók bármit is kérdezhettek volna, már fel is pattant zömök lova nyergébe. Megragadta a másik ló kantárszárát, és összevonta a szemöldökét.
– Siessetek! – sürgette Al'ghardot. – Legjobb tudomásom szerint Ar'menda és más felderítők is hazafelé tartanak. Nem tudnak a fokozott védelemről. Ha gyanútlanul belesétálnak ők is a csapdákba, mint Ar'iem... haláluk a ti lelketeken fog száradni!
Ennél nem kellett meggyőzőbb érv. Al'ghard fejet hajtott, lóra pattant, és a négy alakváltó máris visszafelé vágtatott arra, amerről jöttek. Valószínűleg lehetett ott egy biztonságos járat.
Leon ernyedten sóhajtott. Aztán megsarkantyúzta a lovát, és vágtatva indult vissza a folyó irányába, hogy odaérjen, mielőtt a csata kezdetét vészi.
Kissé zúgott a feje, de megpróbálta összerakni magában a mozaikokat, amiket innen-onnan megtudott. Sang tehát Leon Silver alakjában, az Éj Kardjával a kezében csapdát állított Otoaak Elfajzottjainak a folyónál. Ezek szerint Sang is ghird lenne? A tények erre utalnak. Vagy csak azzal vált a ghirdek vezetőjévé, hogy megszerezte az Éj Kardját?
Mindegy, a lényegen ez semmit nem változtat. Ha Sang az összes ghirdet arMegadown várába parancsolta, az valószínűleg azt jelenti, hogy nem sok lehet mellette az Otoaak ellen vezényelt seregben. Legfeljebb egy-két alakváltó, meg az Éj Kardjának Lovagjai. Valószínűleg nem saját híveit akarja bedobni az élvonalba. Ha tehát ő most megjelenik Leon Silverként, és serege számára sikerül bizonyítania kilétét, túlerőben lesznek Sang szolgái ellen. S akkor már csak Sanggal és az Éj Kardjával kell elbánnia.
Csak, gondolta keserűen. Sang félisteni ereje és az Éjkard legyőzhetetlensége ellen mit lehet tenni? Saját hol előjövő, hol eltűnő mentális hatalma bizonyára nem dacolhat Sang óriási erejével, s mire lesz jó a Tomboló a Denevér ellen?
Sóhajtott. A Tomboló ott hevert az ölében, rozsdamartan, kissé kicsorbultan, és nem sok jót ígért. Ez idáig még egyszer sem mutatta ki a neki tulajdonított varázshatalmat. Sőt, roppant súlya akkora volt, hogy Leon alig bírta megemelni. Nem csoda, hogy amikor kiküzdötte vele magát a gyilkos erdő szorításából, pár másodpercnyi hadakozás a végletekig kimerítette. Ellentétben az Éjkarddal, mely magától röppent a kezében, sőt, még a páncél súlyát is megkönnyítette. Mire fog menni, ha majd a Tombolóval nekimegy a Denevérrel felfegyverzett Sangnak? Lerázta magáról csüggedést keltő gondolatait. Itt Cherubionban számos alkalommal volt már alkalma csüggedni, mégis mindahányszor sikeresen került ki a leglehetetlenebb helyzetekből is. Miért pont most vallana kudarcot?
Ez a gondolat optimizmussal töltötte el. Chlovia bájos arcocskája jutott az eszébe, és sóvárogva gondolt arra, milyen régen szorította magához karcsú testét. Hogyan is késlekedhet most, amikor Chlovia várja Sang táborában!
Hátasával felrúgtatott egy nagyobb magaslat tetejére, ahonnan rálátott a folyó ezüstösen kanyargó sávjára. A nap már magasan állt a keleti horizont felett, és az esti esőzés után az ég olyan tiszta volt, amilyet csak festők vásznain lehet látni.
A folyó túloldalán, úgy másfél mérföldnyire attól a ponttól, ahol Leon lova állt, mintha fekete sáskák lepték volna el a síkságot, Otoaak serege sorakozott. A folyó innenső oldalán ugyanazzal a gázlóval szemben, a hullámzó dombok takarásában egy másik sereg táborozott. Leonnak nem kellett különösebben törnie hozzá a fejét, hogy rájöjjön, ugyan kinek a serege. Ismerős teherautókat látott, sőt egy felhalmozott kőkupac mögött még egy ágyú csövét is felfedezte. A balszárnyon elmosódott, ködszerű alakok gyülekeztek, és valamivel még távolabb nyolc hatalmas wyvern csapkodott a szárnyával. A jobbszárnyon épp egy hatalmas alak sietett végig a sátrak között, több kisebb alak társaságában. S bár ebből a távolságból Leon nem látta jól az illetőt, mégis meg mert volna esküdni rá, hogy Chlovis csörtet valahová hatalmas súlyával.
A seregek valószínűleg már értesültek egymás jelenlétéről, mert a folyó túloldalán az Elfajzottak harcra készültek harci szekereikben s zömök hátasaikon, míg a folyó innenső oldalán az ellenségeik táborában nagy volt a sürgés-forgás.
Leon megsarkantyúzta hátasát, és szélvészsebesen vágtatni kezdett az innenső tábor jobbszárnya felé. Ha meglepetésszerűen érkezik, talán meg tudja győzni a cherubokat kilétéről, mielőtt Sang tudomást szerezhetne jelenlétéről.
Levágtatott a magaslatról, két kisebb domb közötti völgyben nyargalt tovább, s nem sokkal később, amikor egy újabb dombot megkerült, máris feltűntek az első sátrak. Nem katonai sátrak voltak, hanem az Elfajzottakéhoz hasonlatos, bőrdarabokból varrott alkotmányok.
A magas fűből hirtelen egy lándzsás keor ugrott elő, és éles hangon felrikkantott.
– Félre! – ordított rá Leon, és nem lassított vágtatásán.
– Megállj! – ordította a keor, aztán amikor meglátta, ki ül a lovon, még a száját is eltátotta meglepetésében. Ijedten ugrott félre.
Leon bevágtatott a sátrak közé, és megfékezte fujtató paripáját. A fegyveresen gyülekező, csatára készülő keorok, azénok és más törzsekből verbuválódott cherubok tágra nyílt szemmel meredtek rá. Több ezren lehettek szerte a környéken, Leonnak sejtelme sem volt róla, hogyan és mikor csatlakozhattak a fősereghez. Hiszen őt alig tizenöt keor kísérte el arMenienbe. A jelenlévők izgatottan kiabáltak, mutogattak.
Leon felemelte a Tombolót, és akarata ellenére fáradtsága hirtelen furcsa módon vett erőt rajta. A fejében lüktető mentális erő egy pillanatra elszabadult az agyában, egész testét élénkzöld Szent Elmo tüze ragyogta be, a fényjelenség végigkúszott a karján, átterjedt a fegyverére, s Gilgarat kardja, mintha csak mély álomból ébredne, félméteres zöld lángcsóvát vetett. A bámészkodókból óriási ordítás tört ki, aztán egyszerre mindenki elcsendesedett.
– Hol van Chlovis? – ordította Leon, kihasználva a hirtelen támadt csendet. – Hol van Chlovia?
Mindenki egyszerre kezdett ordibálni, megint csak összevissza zagyváltak, és a tábor belseje felé mutogattak.
– Hol? – ordította elkeseredetten Leon, és minden energiájával azon volt, hogy kihámozza a zagyva szavakból, amit tudni akart.
Ahogy összeszedte magát, sikerült megzaboláznia túlcsordult mentális energiáját, s az élénkzöld ragyogás pillanatok alatt lefoszlott testéről és fegyveréről. Az előbb habkönnyűvé vált fegyver most ismét ólomsúllyal húzta le karját.
A nagy kavalkádban Leon tömzsi lova megriadt, és nyerítve ágaskodott fel. Leonnak erősen kapaszkodnia kellett, hogy le ne essen.
Egy rojtos bőrzekét viselő, nyúlánk fickó érkezett futva a sátrak közül, keskeny álla volt, hosszú orra, csúcsos füle, lenszőke haja gubancosanomlott a vállára.
– Volodyan! – kiáltotta Leon, és arrafelé rúgtatott, ahol a mutáns megjelent. – Hol van Chlovis?
Volodyan ferde szeme összeszűkült. Egy pillanat alatt lekapta a válláról az íját és felajzotta. Keményen fogta a felé lovagló Leonra.
– Ne tovább! – csikorogta kegyetlenül. – Állj, ha mondom...
Leon hat lépésre a harcias mutánstól megfékezte a hátasát, és leugrott a nyeregből. Kardját bal kézzel a vállára vetette, és jobbját előre nyújtva közeledett Volodyan felé.
– Maradj, ahol vagy! – reccsent rá a mutáns, és még egy centit feszített az íján.
Leon megtorpant, egy pillanatra zavar villant az arcán. Sejtette, hogy be kell majd bizonyítani kilétét, de zavart értetlenségre számított, nem ilyen határozott ellenségességre.
Az összevissza zagyváló cherubok futva követték, és nagy kört formálva izgatottan kiabálva, hadonászva várakoztak.
– Leon Silver vagyok! – kiáltotta Leon, egyrészt Volodyannak, másrészt a cheruboknak szánva szavait. – Én egyesítettem a sereget Otoaak ellen. Azonban Sang orvul rám támadt és Balamud, az Éj Kardja elárult! Ez, amit itt a kezemben láttok, nem más, mint a hatalmas Gilgarat kardja, mely mindig is Cherubion érdekeit szolgálta. Minden nehézséget leküzdve visszajöttem megakadályozni, hogy a cherubok és szövetségeseik egy szörnyű hibát kövessenek el! Ha Sang oldalán szálltok harcba, megpecsételitek a sorsotokat. Mert nem Otoaak Cherubion igazi ellensége, hanem Sang és a ghird csatlósai, az alakváltók!
Óriási hangzavar támadt, a cherubok fegyvereikkel hadonásztak, ordítoztak, éljeneztek, fújjoltak. A vélemények erősen megoszlottak. Volodyan ferde szeme késpengényire szűkült. Kiáltott valamit, de a hangzavarban nem lehetett érteni, hogy mit. Mégis, amikor Leon ismét megszólalt, a cherubok azonnal elcsendesedtek, és szavai tisztán szálltak az egyre növekvő tömeg feje fölött.
– Cherubok, testvéreim! – harsogta Leon, és még nem tudta, hogyan fogja folytatni. Aztán nagyot sóhajtott. – Megtaláltam Kevanaar naplóját, és sok mindent megtudtam belőle. Ti egy új faj vagytok, Kevanaar bennetek látta Cherubion jövőjét... ezért is rólatok nevezte el leendő birodalmát! Csakhogy élnek itt olyan lények, akiknek ez az elképzelés nem tetszett, és minden erejükkel azon voltak, hogy megakadályozzák a ti fejlődéseteket, hogy meggátolják a Cherub Birodalom létrejöttét. Ezek egy idegen faj küldöttei, a ghirdek, akiket mi mindannyian csak a Káosz népeként, alakváltókként ismerünk. Ők a ghirdek, egy idegen faj küldöttei, akik most harcba küldenek benneteket azok ellen, akik veszélyeztetik a létüket. Nem mondom, hogy Otoaak Elfajzott népétől jót várhatunk, de ők legalább olyan ellenség, akivel számolhatunk, és akivel egyezségre juthatunk. Először a ghirdeket kell legyőznünk, akár Otoaak segítségével is, aztán visszazavarni az Elfajzottakat oda, ahonnan jöttek: Amrikba. Ha ezt megtesszük, akkor semmi sem gátolja tovább a Cherub Birodalom létrejöttét és a cherubok felemelkedését!
Leon elhallgatott. Éljenzést várt, vagy esetleg hangos tiltakozást. Ám a cherubok döbbent csendben meredtek rá, senki nem éljenzett, senki nem gúnyolta. Vártak. Valamire vártak.
– Cherubok! – kiáltotta gyorsan Leon. – Tudom, hogy sokan próbáltak már benneteket félrevezetni, tudom, hogy árulónak tartjátok Kevanaart, mert cserben hagyott benneteket, de... higgyétek el, Kevanaar nem volt áruló. És én sem vagyok az. Nézzetek rám, és nézzetek meg jól. Itt állok köztetek, a kezemben egy hatalmas fegyver van, mellyel ellenségeim ezreit, tízezreit pusztíthatnám el, mielőtt elfogy az erőm. Ám én leteszem ezt a kardot és fegyvertelenül fogok állni előttetek. Mentális erőmmel bármilyen nyílvesszőt vagy lövedéket elháríthatnék, ám nem fogom ezt tenni. Tessék, itt vagyok, aki nem hisz bennem, nyugodtan lelőhet... Itt állok előttetek és arra kérlek benneteket, nézzetek meg jól! De ne a szemetekkel, a szívetekkel nézzetek! Leon Silver vagyok, és a cherubok javát akarom!
Eldobta a kardot, és kitárt karral állt. A cherubok némasága megtört. Mennydörgésszerű éljenzés harsant, és pajzsokhoz vert kardok, buzogányok csattogtak. Volodyan leengedte az íját, és homlokát ráncolva meredt rá.
Leon elvigyorodott.
– Ezt vártam tőletek!
Szavait elnyomta az iszonyatos hangzavar. Volodyan sietett oda hozzá.
– A szentségedet, Leon! – ordította a fülébe.
– Elhiszed, hogy én vagyok az? – Volodyan nevetett.
– Ki más lenne képes meggyőzni bennünket arról, hogy csatlakozzunk hozzá?
Átölelték egymást és alaposan megdöngették egymás hátát. A cherubok éljeneztek, most már néhány géppisztolyos katona is előkerült, hogy megnézze, mi lehet az ováció oka.
Volodyan sietve vonta Leont a tábor közepe felé, hogy nyugodtan beszélhessenek, ám a cherubok, dacára minden tiltakozásnak, nyomultak utánuk. Leon felkapta a Tombolót, mielőtt a tömeg elsodorta volna fegyverétől.
– Hol van Chlovis és... Chlovia?
– A haditervet beszélik meg a főnöki sátorban. Leon arca elkomorult.
– Sang vezérletével? Volodyan a fejét rázta.
– Silver... illetve, izé, Sang a te képedben fellovagolt egy magaslatra, hogy saját szemével mérje fel Otoaak seregét.
Leon azonnal felélénkült.
– Micsoda? Ez nagyszerű! Volodyan, hány alakváltó van a seregben?
A keor vándor vállat vont.
– Tudomásom szerint csak Ar'gond és Ar'main, Leon... izé, Sang testőrei. De ők elkísérték a felderítésre mesterüket. A táborban csak az Éj Kardjának Lovagjai maradtak... úgy ötvenen.
Leon elvigyorodott.
– Remek. Kik vesznek részt a főnöki sátorban tartott tanácskozáson?
– Ron Kulukhon, aztán Chlovis, mint a cherubok főnöke, Chlovia, a feketemágus seregeinek vezetője – sorolta Volodyan –, Harris, Melan teremtményeinek élén, Alriena, a testőrnők kapitánya és még néhányan. Például az az Ishabar nevezetű, meg Arbinter, az armelonok királya, és Gormond, az azénok vezére...
Ekkorra egy hatalmas térségre érkeztek, ahol fegyveres katonák várakoztak, akik megütközve néztek a jobbszárny felől érkező cherub tömegre, de legfőképpen az élen lépkedő Leonra és Volodyanra. Szájtátva adtak utat nekik, és egymást kérdezgették, mi történhetett.
A hatalmas főnöki sátorból a hangzavart hallva Chlovis dugta ki a fejét, és megütközve bámult a közeledőkre.
– Mi az? – morogta. – Hisz még most mentél el! Máris? És... hol vannak a kísérőid? Hol a páncélod?
Leon szó nélkül besietett a sátorba, és az egyre nagyobb számban gyülekező harcosok ovációja közepette megállt a sátor közepén. Egy kézzel rajzolt térkép fölül Ron Kulukhon, Chlovia, Ishabar, Harris, Alriena, meg két idegen arca nézett fel. Ez utóbbi kettő úgyszintén cherub lehetett, de hogy mely fajból, azt Leon nem tudta megállapítani.
– Azt hiszem – vezette be Volodyan a mondandókat –, Leon barátunk meglepő dolgot fog közölni veletek.
– Örülök, hogy újra látlak benneteket – motyogta Leon. Aztán kissé hangosabban tette hozzá. – Nem is tudjátok, mennyire vártam már ezt a találkozást.
– Leon – mondta Chlovia komoran –, mi történt veled?
– Oly sok minden, hogy elbeszélni sem bírom. – Odasietett Chloviához, és dacára a többiek türelmetlen és értetlen pillantásainak, magához szorította. – Szerelmem! Úgy féltettelek!
Chlovia megütközve nézett rá.
– De Leon... Mi... mi ez az egész?
Leon átölelve tartotta asszonyát, úgy nézett végig hű szövetségesein.
– Üdvözöllek benneteket – nyögte ki. – Nem is tudjátok, milyen nehéz út áll mögöttem.
– Nyögd már ki! – türelmetlenkedett Chlovis. – Otoaak megkezdte az átkelést?
– Ez itt az igazi Leon Silver! – jelentette be ünnepélyesen Volodyan. – Eddig Sang parancsainak engedelmeskedtünk.
– Sang rám támadott egy mocsár fölött – sietett magyarázatot adni Leon az értetlen arcok láttán. – Az Éjkard kiröppent a kezemből. Sang meg akart ölni, de sikerült elmenekülnöm. Aztán... hosszú kalandok során megtudtam, hogy valaki felvette az alakomat és a nevemben hadba vezette a csapatot Otoaak ellen. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy Sang az. Sang az alakváltók igazi parancsnoka. Egy ghird!... Az ellenségünk! – Bizonytalanul nézett körül. – Ti nem is tudjátok, hogy a ghirdek Cherubion igazi ellenségei! Én azonban megtaláltam Kevanaar naplóját, és sok mindent megértettem. Kevanaart a ghirdek üldözték el. És a ghirdek azok, akik felhasználnak bennünket saját céljaikra. Az alakváltók... meg az Éj Kardja!
Chlovia megremegett az ölelésében, és egy árnyalatnyit elhúzódott, de azon nyomban vissza is bújt az ölelésébe.
– Furcsa dolgokat beszélsz... Mégis, mióta találkoztunk, most először ölelsz olyan hévvel, mint régen...
A jelenlévők mindannyian egyszerre kezdtek beszélni.
– Azt mondod, te nem Leon Silver vagy? – tátogott Harris.
– Semmit sem értek – mondta az egyik ismeretlen cherub.
– Ha igaz, amit mondasz, hogy kerül az Éjkard a kezedbe? – kérdezte bambán Chlovis.
– Azt hiszem, misztifikáció áldozatai lettünk – krákogta Ishabar.
– Hú, ha én ezt otthon elmesélem! – áradozott Ron. Volodyan széttárt karokkal próbálta lecsendesíteni őket. Leon iszonyú fáradtságot érzett a tagjaiban. Majdnem összerogyott a kimerültségtől.
– Kérlek, hallgassatok... meg... – nyögte. Egyszerre csend lett. Mindenki várakozóan nézett rá.
– Higgyetek nekem – motyogta Leon. – Nagy utat tettem meg, mióta utoljára láttuk egymást. Sok mindenre ráébredtem. Eddig vakon vezettelek benneteket előre... most már látok! Tudom, mit kell tennünk, hogy elérjük mindazt, amire szövetkeztünk! Le kell győznünk a ghirdeket! El kell foglalnunk arMegadownt! Lehet, hogy meg fogtok döbbenni azon, amit most mondok, de kérlek benneteket, bízzatok bennem! Cherubion érdekében időlegesen szövetkeznünk kell Otoaakkal!
Tiltakozó kiáltások harsantak fel. Még Chlovia is tiltakozott.
– Egy frászt! – kiáltotta vöröslő arccal, és indulatosan kibújt Leon karjából. – Ha valóban Leon Silver lennél, sosem kívánnál tőlünk ilyet!
– Leon épp az Elfajzottak ellen egyesített minket! – kiáltotta Harris.
– Ezt meg kell magyaráznod! – morogta Chlovis.
– Silver sosem kívánna tőlünk ilyen árulást! – recsegte Alriena.
– Ez nem Leon! – üvöltötte Ron Kulukhon. – Fogjátok el!
– Megálljatok! – kiáltotta Leon dühösen, és elszántan emelte fel roppant pallosát. – Értsétek meg, a javatokat akarom! Vissza, különben.
– Nocsak! – harsant fel egy érdes hang a sátor bejáratánál. – Te, aki Leon Silvernek mondod magad, fegyvert emelsz a barátaidra?
Sang állt az ajtóban, teljes vértezetben, a lángoló Éjkarddal a kezében, Leon Silver ábrázatával.
– Gyanítottam – mondta Sang kissé rekedten, de egyértelműen Leon Silver hangján. – Mindig is tudtam, hogy az alakváltók a döntő pillanatban elárulnak bennünket. És azt is tudom, ki bújik meg az én arcom mögött! Al'ghard, te áruló kutya! Azt hiszed, meg fogja védeni a tyúkszaros életedet az a rozsdás penge az Éj Kardjával szemben?
– Chlovia! – sikoltotta Leon. – Ron, Chlovis, Harris! Segítsetek!
– Azt hitted? – röhögött fennen Sang. – Azt hitted, nem jönnek rá azonnal, hogy áruló vagy? Azt hitted, kiadhatod magad Leon Silverként? Azt hitted, örökre rejtve marad előttem, hogy te Otoaak bérence vagy? Al'ghard! Elfajzottabb vagy az Elfajzottaknál! És bűneidért a végzeted lesújt rád!
Sang előrelendült a díszes csatapáncélban, és a bíborszínben lángoló Éj Kardja süvítve szelte a levegőt.
Leon csak annak köszönhette az életét, hogy hátraugrott, hiszen még súlyos kardját sem volt ideje a csapás elé kapni. A fejében lüktető mentális erő hirtelen élénkzöld fénnyel vonta be testét. Szeme zöld szikrákat lövellt, és ahogy a fűszínű sugár átterjedt kardjára, már nem érezte fegyvere roppant súlyát.
– Megállj! – ordította hevesen Chlovis. – El kell döntenünk, ki az igazi!
– A halott alakváltó vissza fogja nyerni igazi alakját! – rikkantotta Sang, és veszett támadásba lendült. Vadul felröhögött, és oldalról csapott Leon felé, hogy derékban kettészelje. A támadás olyan villámgyors volt, hogy Leonnak nem maradt ideje félreugrani.
Ösztönösen rántotta a csapás irányába roppant pallosát. Az Éj Kardja ellen nem sok jóban reménykedhetett, ám az eredmény minden várakozását túlszárnyalta.
A bíborszínben izzó Éjkard roppant lendülettel vágódott Gilgarat rozsdás kardjának. Leon biztos volt benne, hogy a varázskard lendülete elsöpri az ő pengéjét. Ám amikor a két kard találkozott egymással, iszonyatos rikoltás hallatszott és olyan csendülés, mintha egy harang szakadt volna le egy templom tornyáról. Leon úgy érezte, mintha az ütközésbe egész teste beleremegne. És a remegés valóságosan is rázta, mintha áram ütötte volna meg. Iszonyú visítás, sistergés hallatszott, aztán üveges csörömpölés! A legendás Éj Kardja apró darabokra tört, mintha csak üvegből lett volna. A darabok fölött egy bíborszínű denevér elnyújtott teste jelent meg. A sátor teteje felé kúszott, aztán akárcsak a kard, a denevér teste is megmerevedett, és apró darabokra hullott. Bíborszínű üvegcserepek borították be a sátor földpadlóját, és a fáklyák vörös fényében vérszínűen csillogtak. Sang dermedten állt, kezében a legendás kard markolatával. Bénultságában még arra sem volt ereje, hogy mentális pajzzsal védje magát, amikor Leon kezében a Tomboló, szinte magától cselekedve, lecsapott rá.
Iszonyatos reccsenés hallatszott, és Sang páncélja kettérepedt, mintha csak vékony falemezből lett volna. Sang hanyatt zuhant, mellkasa szétnyílt. A résből egy amorf, fekete szörnyeteg türemkedett elő. Mielőtt Leon kardja ismét lecsaphatott volna, a szörnyeteg felvijjogott, a levegőbe emelkedett és kisuhant a sátor ajtaján. Odakinn dühös ordítás harsant.
Leon futva rontott az ajtóhoz. Még látta, ahogy az amorf, fekete szörnyeteg eltűnik a sátrak fölött északnyugat felé, arMegadown irányába.
– A mindenit! – suttogta Chlovis mellette. Leon a sátorban tartózkodók felé fordult.
– Azt hiszem, a kilétem nem szorul további bizonyításra.
Hűséges szövetségesei bűntudattal sütötték le a fejüket. Leon elnevette magát rajtuk. Aztán elkomorodott.
– Sang arMegadown felé repült. Nincs időnk! Az Éj Kardjának Lovagjait fogjátok el, és tartsátok fogva őket. Sang két alakváltó kísérőjét úgyszintén... Bár kétlem, hogy megtaláljátok őket. – Sóhajtott. – Kérek két önként vállalkozót, aki elkísér Otoaak táborába!
Chlovia máris előrelépett, megelőzve mindenkit.
– Nem – mondta határozottan Leon. – Nem te.
– Dehogyisnem! – vitatkozott a lány. – Ha megint elválok tőled, honnan ismerlek fel, ha legközelebb feltűnik egy másik Leon Silver?
Többen is vállalkoztak volna, de Leon rövid megfontolás után Volodyant választotta.
– A többiek készítsék fel az egységeiket az indulásra! – parancsolta. – Otoaak seregeivel együtt megostromoljuk arMegadown várát. Ha eljutunk odáig...
Hamarosan Chloviával és Volodyannal az oldalán elérte a széles Khaf-folyót. Az Elfajzottak előőrsei épp ekkor készültek megindulni a gázlón át, ám a három közeledő lovas láttán megtorpantak.
Leon megállás nélkül lovagolt át a gázlón. Két társa mögötte. Az Elfajzottak fegyverüket készen tartva várták őket, bár el sem tudták képzelni, hogy három lovas meg merészelné támadni népes csapatukat.
Egy széles vállú, három szemű eemsi penderült Leon elé.
– Megállj! – parancsolta.
Leon, még a folyó szélén, megállította a lovát, és határozottan kiáltott oda.
– Otoaakkal van beszédem. Méghozzá azonnal! A nevem Leon Silver! Mondd meg neki, hogy itt várom!
A név hallatán az eemsi lóra kapott, és elvágtatott. Leonnak és társainak öt percig sem kellett várakozniuk, a szőrös harcosok közül máris felbukkant Otoaak gigászi teste. Ő nem lovon ült, kentaurszerű teste feleslegessé tett mindenféle hátast. Négy lábán közeledett a gázló felé. Tucatnyi alvezére kísérte.
– Üdv néked, eemsi király! – kiáltotta felé Leon már messziről. – Felismersz engem és ezt a kardot?
– Mit akarsz, Leon Silver? – zengte vissza az eemsik fővezére.
– Szövetséget, mint ezelőtt! Az eemsik és kunigaamiak harcoljanak a cherubok mellett a ghirdek ellen! Ez a feltétele annak, hogy a hadjárat végén bűneitek megtorlása nélkül távozhassatok vissza Amrikba. Ha nem szövetkeztek velünk a ghirdek ellen, otthon árvák és özvegyek sokasága fog könnyet hullatni utánatok! Ez itt a kezemben a Tomboló, a hírhedt varázskard, mellyel alig pár perce zúztam darabokra az Éjkardot, a Denevért! Most már senki sem állhat az utamba. Ismerem a szándékodat, Otoaak, de hajlandó vagyok megbocsátani árulásodért, ha jóvá teszed vétkedet! Mit választasz, szövetséget vagy halált?
Otoaak egészen előre lovagolt a folyó partjáig. Gigászi arcán elfojtott indulat tükröződött.
– Elszöktél tőlem!
– Rájöttem a csalárdságodra. Azt hitted, kihasználhatsz engem! Tévedtél! Most döntened kell! Velem tartasz, vagy ellenem! Öt percet adok. Seregeim itt várnak a folyónál, de máris vonulnak tovább arMegadown felé. Ezzel a karddal a kezemben akár egymagám is feltartóztathatnám az egész kompániádat, de rám máshol lesz szükség. Így hát, azt javaslom, ha nem lépsz szövetségre velem, jobb, ha máris visszafordulsz és Amrik felé menekülsz, mert ha végeztem a ghirdekkel, az eemsik felé fog fordulni a dühöm. És azt tanácsolom neked, Amrikban is jól bujdoss el, mert sereget gyűjtök, és ugyanazt fogom tenni, amit te tettél Cherubionban. Lemészárolom a népedet, fogságba ejtem az asszonyaidat és a gyerekeidet! Elejét veszem annak, hogy valaha is Cherubion földjére merészeld tenni a mocskos lábadat!
Otoaak csak tátogott. Leon magabiztossága és ez a hirtelen lerohanás meglephette kissé.
– Nem várok tovább! – kiáltotta Leon Silver. – Dönts a sorsotok felől! Ha a szövetséget választod, keljetek át a folyón és küzdjetek velünk vállvetve, hogy jóvá tegyétek, amit e föld ellen vétkeztetek. Ha ellenségem akarsz lenni, fordítsd vissza a hátasaidat és tűnj a szemem elől, amíg megteheted!
Leon megfordította a lovát, és a gázlón át a túlsó part felé vágtatott. Nem kellett hátra fordulnia, hogy érezze, Chlovia és Volodyan milyen tiszteletteljes pillantásokkal követi.
Ahhoz sem kellett hátrapillantania, hogy lássa, amint Otoaak serege megkezdi az átkelést. Nem bízott teljes mértékig ebben az erőltetett szövetségben, de abban biztos volt, hogy az Elfajzottak messzemenően segítségére lesznek arMegadown elfoglalásában. Hogy aztán mit terveznek? Az már egy másik kérdés, amivel ráér akkor szembenézni.
Mire visszaértek a táborba, már a teljes sereg felszedelőzködött és útra készen állt.
– Előre Cherubionért! – kiáltotta Leon és kardjával északnyugat felé intett. – Vessünk véget Cherubion évszázados éjszakájának!
A sereg élére állt, és vágtatva igyekeztek arMegadown felé.
Ő lovagolt az élen, Volodyan és Chlovia társaságában, és az alvezérei ott vágtattak a háta mögött. A fejük felett nagy szárnycsattogással húztak el a wyvernek, hátukon arctalan lovasaikkal. Ishabar biztosította Leont, hogy a kellő pillanatban ott lesznek, ahol kell.
Harrisék teherautói nagy port verve fel az utóvédben robogtak, és az egyik ilyen kocsi vonta maga után a sereg egyetlen ágyúját és cipelte a megmaradt muníciót. Lehet, hogy nagy szükség lesz rá?
A ritkás dombvidék hamarosan véget ért, és sűrű dzsungel állta útjukat. Az út, amelyen haladtak, zavartalanul folytatódott tovább a buja őserdő belsejébe is.
Leon megállította a seregét, és töprengve meredt a sűrűbe. A gyilkos erdő járt az eszében, mely oly pillanatok alatt ölte meg a behatoló Ar'iemet. Vajon sikerült Al'ghardnak és három alakváltójának kikapcsolnia a védőberendezéseket? Ezóta már bizonyára elértek a palotába.
Ha nem...
Leon szívfájdalom nélkül előreparancsolta a lefegyverzett lovagokat, és a dzsungelbe küldte őket. A lovagok minden bántalom nélkül lovagoltak be a dzsungelbe vezető úton, és Leon fellélegzett. Tehát sikerült! Azonnal indulást parancsolt, és a sereg nagy iramban megindult az úton arra, amerre arMegadown vára sejlett.
Hamarosan egy verejtékező lovú felderítő érte utol Leont.
– Nagyuram – közölte kimerülten a cherub. –, Otoaak seregei megkezdték az átkelést a gázlón.
Leon sandán elvigyorodott.
– Ideje volt.
Hamarosan egy kiugró sziklapárkányhoz érkeztek, ami furcsamód ismerős volt. A sziklapárkány egy széles ívű hegyvonulat belső szegélyén helyezkedett el, amely egy hatalmas, üde zöld völgykatlant ölelt körűl. A távolban egy kisebb magaslaton fekete várkastély emelkedett a magasba: arMegadown. Fekete bazaltbástyáin nyoma sem látszott mozgásnak, ebből a távolságból olybá tűnt, mintha a palota lakatlan lenne.
Leonnak eszébe jutott, hogy amikor először járt erre, egy patak medrében tették meg az utat az azóta már halott, csecsemőszerű Godefroy vezetésével. Most, a védelmi berendezések kikapcsoltával lényegesen egyszerűbb volt megközelíteni a palotát: semmi sem háborgatta őket a széles földúton.
Hamarosan ahhoz a tágas tisztáshoz értek, mely az egész fekete várat körbevette. Fejük felett idomtalan madárszörnyekként keringtek a wyvernek és lovasaik, érzékeltetve, hogy lecsapnak, amint szükség lesz rájuk.
Leon jobb szerette volna, ha most is bombákat cipelnek, akárcsak arMenien ostrománál, de erre most nem volt mód, mivel legutóbb az összes bombát felhasználták.
A ballusztrádák és a bástyafalak bonyolult struktúrája fölött a félelem átható bűze fertőzte a levegőt. Leon szíve összeszorul a fekete palota láttán, de kezében érezte a Tomboló kemény markolatát, és ez erőt adott neki.
Már a síkságon lovagoltak, amikor meglepetve tapasztalta, hogy a vár roppant méretű bronzkapui kitárulnak és nyúlánk termetű alakváltók özönlenek ki rajta, és felsorakoznak a várárok előtt, mintha szembe akarnának szállni a közeledő roppant sereggel.
Ha több ezer alakváltó sorakozott volna fel, Leon nevetve száll szembe velük, ám most aggodalom szorította össze a szívét. Az alakváltók százan alig lehettek. És ha százan szembe mernek szállni ezzel a többezres sereggel, plusz Otoaak legalább negyvenezer harcosból álló hadával, az csak egyet jelenthet: olyan fegyverük van, ami ilyen túlerő ellen is bizalmat adhat. Sugárfegyverek. Plusz az udvarban űrhajók, ki tudja, milyen romboló fegyverekkel?
Leon elszánt arccal harsogott parancsokat alvezéreinek, és serege szétterült a síkságon, hogy minél nagyobb felületen támadja meg a várat. A várárok mellett a ghirdek, látva az ellenséges hadmozdulatot, szintén szétnyíltak és nagyobb távközöket vettek fel.
Leon aggódva nézte az előkészületeket, és eddigi optimizmusa kezdte cserben hagyni. Az alakváltók között egy különös alak lovagolt, aki még ilyen távolságból is ismerősnek tűnt. Ezüst haján megcsillant a napfény, és bár valószínűleg nem kacagott, hátborzongató kacaját Leon még ilyen messziről is hallani vélte. Sang volt, kétségkívül!
Leon utasításokat osztogatott, és elrendezte seregét. A géppisztolyokkal és egyetlen ágyúval felszerelt katonák fogják alkotni a derékhadat. Chlovis cherubjai a jobbszárnyat és Ishabar lidércei, szörnyei, zombijai a balszárnyat. Legyenek is az alakváltók bármilyen szörnyű fegyverekkel felszerelkezve, nem győzhetnek a roppant túlerővel szemben.
Leon erről győzködte magát, de valahányszor a sugárpisztolyokra gondolt, mindannyiszor elbizonytalanodott. Az ő katonáinak legtöbbje közelharcra van berendezkedve, mit tehetnek az alakváltók ellen, ha azok leszedik őket, mielőtt a közelükbe juthatnának?
Míg ezen töprengett, két lovas vágtatott mellé. Az egyik egy cherub felderítő volt, a másik egy eemsi kodó, akit látásból ismert Otoaak alvezérei közül.
– A nevem Ggandith – mondta a kodó tényszerűen. – Otoaak követe vagyok. A főkodó elfogadja a szövetséget. Harcosaink készen állnak, hogy Leon Silver parancsára harcoljanak.
Valóban, a környező erdőből ezrével özönlöttek elő az Elfajzottak, és szabályos csatasorban helyezkedtek el Leon széthúzott seregeinek hézagaiban. Maga Otoaak, számos fegyverrel a kezében a derékhad élén helyezkedett el, Harris mellett. Roppant teste kimagaslott a harcosok tömegéből.
Váratlanul a távolból Sang éles hangja hangzott fel. Valami erősítő berendezésbe beszélhetett, mert úgy hallatszott, mintha az ég is az ő hangjától zengene.
– Leon Silver! – harsogta a hang. – Egyszer már legyőztél, de ne hidd, hogy ezzel vége! Rájöttem a trükködre és visszakapcsoltattam a védelmi berendezéseket! Eljutottál idáig, de visszafelé már nem vezet út! Nincs más választásod, csak támadni és lemészároltatni a harcosaidat. Sugárfegyverekkel várunk benneteket. Gyertek csak! Gyertek! Túl sok bosszúságot okoztál nekem. Alig várom már, hogy revansot vehessek. Látszatra sokszoros túlerőben vagytok, de ne áltasd magad! Egyetlen harcosod sem marad, aki hírét vihetne vereségednek!
Leon arcán égővörös pír villant. Felemelkedett a nyeregben, és a Tombolóval a vár felé intett.
– Cherubionért! Előre! Senkit se kíméljetek!
Ami ezután következett, az olyan volt, mintha álomban látná. Az Elfajzott harcosokkal, kiegészített több tízezres sereg dübörögve indult meg arMegadown vára felé. Leon, amikor végigpillantott a mellette vágtató elszánt lovasokon, azt hitte, nincs erő, mely szembeszállhatna velük. Úgy tűnt, ez a sereg a várat is elsodorja, mintha soha nem lett volna. Ám az alakváltók nem adták olcsón az életüket.
Amikor a támadó lovasok élcsapata ötvenméternyire ért a várárok előtt felsorakozott ghirdekhez, gyilkos villámok suhantak elő szisszenve a sugárfegyverekből, és a roham szinte azon nyomban megtört. Az alakváltók gondosan céloztak, és már az első sortűzre lovasok sokasága zuhant ki a nyeregből. Aztán a második sortűz még inkább megtizedelte a támadókat.
– Előre! – üvöltötte Leon, és szinte észre sem vette, hogy mentális ereje ösztönösen védőpajzsot formált páncéltalan teste elé. Csak akkor figyelt fel e különös jelenségre, amikor élénkzöld mentális pajzsáról sisteregve pattantak le a sugárlövedékek. – Tovább! – ordította megszállottan, és nem nézett oldalra, hogy ne lássa kizuhanni a nyeregből hű embereit.
Nem tudta, csak remélte, hogy Chlovia, utasításai szerint, hátul lehet valahol, hogy a sereg balszárnyát irányítsa.
– Előre!
A ghirdek ördögien pontosan céloztak, és százával szedték ki a nyeregből a támadókat. Csakhogy ellenfeleik nem ezren, de több tízezren voltak, és kevés kivétellel nem futamodtak meg a szörnyű veszteségek láttán. Az első lovasok elérték a térdelő ghirdeket és közelharcba bocsátkoztak velük.
A sugárlövedékek sziszegve villogtak és még mindig szedték áldozataikat. Ám ugyanakkor otromba kardok is villantak, és ghird sikoltások is belevegyültek a cherubok és eemsik halálsikolyaiba.
Leon Sangot kereste.
Almazöld fényvértjéről sorra csúsztak le a sugárlövedékek, és Leon egyre közelebb jutott a várárokhoz. Mire odaért, már tucatnyi harcosát látta közelharcba bonyolódni az ellenséggel.
– Sang! – ordította vérszomjasan. – Itt jövök!
Egy vékony alakváltó került a lova elé, és meglepettén emelte rá sugárpisztolyát. Leon feléje csapott hatalmas pallosával. Érezte, hogy a sugárlövedék sisteregve maliik szét energiapajzsán, aztán már csak azt érezte, ahogy kardja keresztben kettémetszi a ghird derekát.
– Sang! Hol vagy?
Ismét sugárlövedék sistereg védőpajzsán, de az ütés meg sem kottyan neki. Ezúttal nem látja, ki lőtt rá. Hirtelen egy hatalmas test vágódik be a látóterébe. Otoaak. Minden kezében veszedelmes fegyvert forgat. Kardot, lándzsát, íjat, buzogányt. A testét vérvörös fénysugár vonja be, sisteregve, sziszegve csúsznak le róla a lövedékek. Egyszerre két tőr is kiröppen kezeiből, s ugyanakkor maradék kezeivel íjat feszít. Egy bőszen ordító alakváltó bukik fel a közelben, teletűzdelve tőrökkel és egy nyílvesszővel. Egy másik meglepett alakváltót Otoaak egyszerűen eltipor roppant lábaival. Ám ekkor egy ezüsthajú alak bukkan fel, és oldalról lő Otoaakra a fegyverével. Nála nem csak egyszerű sugárpisztoly van, hanem valóságos sugárágyú. Vörös lángokat okád Otoaakra, és a lángok egybevegyülnek az eemsi vezér védőpajzsával. Otoaak felordít, kezei segélykérően vonaglanak. Robbanás hallatszik. A sugárágyú tüze áttör az eemsi védőpajzsán, s roppant testét cafatokká veti szét.
Sang felröhög, és egész sor lovast lekaszál öldöklő fegyverével.
Leon feléje csap pallosával. Gilgarat kardja sziszegve szeli át a félisten citromsárga védőburkát, és kiüti a veszedelmes mordályt Sang kezéből. Sang felordít. Csak most vette észre támadóját. Két kézzel kap felé. Sikerül megragadnia Leon karját, mielőtt az újra lecsaphatna fegyverével.
A közelben egy kunigaami harcos veti rá magát egy veszettül tüzelő ghird hátára és a véres fűre rántja. A ghird alakot vált, kisiklik a szőrös fickó szorításából, és fegyvere szisszenve szól. A kivágódó fénysugár szétégeti a szerencsétlen kunigaami mellkasát. Ám a ghirdnek nincs ideje diadalát ünnepelni. Egy arra vágtató kunigaami belevágja a kovahegyű dárdáját.
Leon elkapja Sang nyakát. A kard markolatával gyomron vágja. Ám Sang fortélyosabban harcol, mint Leon várta. Ujjait Leon szeme felé böki. Leon kénytelen elengedni ellenfelét, ha meg akarja kímélni szeme világát. Azonban a következő pillanatban Leon meglengeti roppant pallosát és lefelé sújt. Sang hátraveti magát. Jobb keze a porba hullik. Sang felüvölt.
Leon fel térdel, és vérszomjasan ütésre emeli fegyverét. Eredeti elhatározása, hogyha elkapja Sangot, megadásra szólítja fel az alakváltókat, semmivé foszlik. Már csak a gyilkos köd lebeg a szeme előtt, és a gyilkolás lehetősége.
Ám amikor feltérdepelt, hogy egyetlen csapással levágja ellenfele fejét, olyasmit lát, amitől úgy érzi, elveszti józan eszét.
A palota komor fekete bástyái mögül egy vörösen izzó űrhajó érkezik, és lefelé ereszkedik a vértől vöröslő síkságra.
Az űrhajó hangszóróiból acélos hang harsán:
– Mindenki tegye le a fegyvert! Tíz másodpercet adok. Aztán szétégetem az egész síkságot! Egy... kettő...
Az ismeretlen beszélő nem várja be a tíz másodperc leteltét. Iszonyatos dörej hangzik fel, és az űrhajó fém testéből borzalmas lángnyelvek villannak. Fehéren izzó villám mar bele a csatamező közepébe, és a megperzselt helyről fekete füst száll fel.
Leon úgy érzi, mintha egész teste kicsavarodna a belsejéből. Látása elhomályosul, orrát rettenetes bűz csavarja, fülében hangosan zakatol a vér. Érzi, hogy valami megváltozott benne, valami rendellenes történt a testével, de nem tudja, hogy mi. Dühtől elvakultan emeli fel pallosát a fél karját elvesztett, kiszolgáltatott Sang fölé. És ekkor a cikázó villámok fényében megpillantja saját árnyékát. Felordít iszonyatában. Árnyéka nyúlánk, végtagjai csontsoványak, egy alakváltó áll ott. Ő is ghird! Gyűlöletes ellenség!
Leon ordítva marja magát, és érzi, hogy teste ismét Leon Silverré változik.
– Hiába! – motyogja Sang, és vadul röhög. – Hiába...
Az űrhajó a vértől szennyezett fű fölött lebegett alig tízméternyi magasságban, és időnként mennydörgő robaj kíséretében villámokkal szántotta fel a csatateret. A küzdelem pillanatokon belül véget ért. Az a tízegynéhány alakváltó, aki még nem esett áldozatul a támadók dühének, eldobta sugárpisztolyát és sietve húzódott a vár kapujához. Az eemsik, a cherubok és a többi harcosok bénultan álltak, és a föld felett lebegő csodálatos fémszörnyeteget szemlélték. Még Harris katonái is, akik láttak már repülőt és helikoptert, megilletődve bámultak a roppant fémalkotmányra. Ekkora űrhajó még számukra is idegen volt.
Egymás után esett ki kezükből a fegyver.
– Jól van! – mondta a hangszórón át az ismeretlen hang. – Most leszállunk. Mindenki maradjon, ahol van! Itt a Ghird Birodalom Biztonsági Tanácsa! A saját érdekükben adják meg magukat!
Mindenki döbbenten állt.
Leon elkeseredetten szorította Sang nyakát. A félisten folyamatosan vérzett, és a vérveszteségtől eszméletét vesztette.
Az űrhajó nem messze Leontól szállt le, közvetlenül arMegadown bejárata elé, és a győztesek néma döbbenetben figyelték, ahogy a roppant légi jármű zsilipje szétnyílik és alakok jelennek meg benne.
Hófehér egyenpáncélba öltözött, sugárfegyveres alakváltók tódultak ki belőle. Őket hasonló fegyverzettel ellátott alacsony, furcsa emberkék követték. Nők és férfiak vegyesen, mindannyian zord arccal, elhivatottságuk tudatában. Leontól nem messze Ron Kulukhon keserveset csuklott.
– A bolowoonok! És én nem vagyok köztük...
Aztán a leereszkedő hídon tekintélyes alakok jelentek meg. Egy bíborbársonyba öltözött kopasz férfi, egy szintúgy kopasz nő, rendjelekkel lapos mellén, és legvégül...
Leon alig akart hinni a szemének!
A két tekintélyes alak mögött közvetlenül egy vékony, görbe orrú emberke lépkedett, mosolyogva, bólogatva, szikrázó szemmel!
A két tekintélyes alak félrelépett, és utat engedett a mosolygó sólyomképűnek. Az megállt a híd tetején, körülpillantott, egy apró készüléket emelt a szája elé, és beleszólt.
– Cherubion népe! Örvendjetek! Uratok, Kevanaar visszatért hozzátok! Itt vagyok!
Leon jószerivel azt sem tudta, mi történik. Az űrhajóból kisiető fehér páncélos harcosok villámgyorsan lefegyverezték a még harcolni szándékozókat, szép sorban megbilincselték az alakváltókat, és két harcos megkülönböztetett gonddal rakott lila színű fénybéklyót Sangra, és kísérte be az űrhajó belsejébe.
Leon csak azt tudta, hogy őt feltámogatták, hogy hamarosan Chlovia ugrott sírva a nyakába, és hosszan, hosszan ölelkeztek, csókolóztak. Őket is a hatalmas űrhajó belsejébe kísérték. Ez azt jelentette, hogy egy nagy fejezet lezárult. Leon torkában dobogó szívvel, rettegve gondolt arra, hogy nem sokkal ezelőtti alakváltása való igaz volt, nem csak felajzott képzelete játéka. Nem, nem bírta elhinni! Aztán korábbi képek villantak az eszébe. Amikor Baöt a hordóba dugta! Nem változott át akkor is? Mielőtt végleg beleőrült volna a töprengésbe, szolgák érkeztek, friss ruhákat hoztak, mindkettőjüket felöltöztették, majd egy nagy terembe kísérték.
A hatalmas fémfalú terem nagy részét egy asztal foglalta el, melyet színes tógás, keskeny képű alakváltók ültek körül. Az asztalfőn az a bíborba öltözött kopasz férfi ült, akit Leon az űrhajóból kiszálló legtekintélyesebb embernek tartott. Jobbján az a kopasz nő ült, akit Leon a kiszállásnál mellette látott, a balján pedig az a sólyomarcú ember, aki Kevanaarnak mondta magát. Ez utóbbi hálás mosollyal biccentett feléje.
Leon és Chlovia közvetlenül Kevanaar mellett foglalt helyet.
– Mi... – kezdte Leon, de Kevanaar leintette.
Az asztalfőn ülő bíbor köntösű férfi ünnepélyesen felegyenesedett, meghajolt először a nő felé, aztán Kevanaar felé, majd jelképesen a többi asztalvendég felé, és megszólalt.
– A Ghird Birodalom nevében ezennel deklarálom, hogy segítségünkkel és jelen lévő barátaink jóvoltából az ősi Föld hosszú éjszakája véget ért. A munka nagy része elvégeztetett. Kevin Aare úrnak és Eam'err úrnak köszönettel tartozunk dicső tettükért. A bűnösök ítéletükre várnak, az életben maradottak pedig felvirágzásukra. Kapja meg mindenki, amit érdemel!
Udvarias taps kísérte a rövid beszédet. A kopasz férfi leült, és barátságosan intett az asztaltársaságnak. A díszes ruhákba öltözött alakváltók egymás után álltak fel, rövid köszöntőket szavaltak, majd egyenként kezet fogtak Kevanaarral, Leonnal és Chloviával. Aztán mosolyogva visszaültek a helyükre. Leon többször is kérdezni akart, de Kevanaar mosolyogva intette le.
– Most enni illik, Eam'err. A kérdések ideje később következik.
– Eam'err?
A sólyomarcú Kevanaar elmosolyodott.
– A legnagyobb hálával én tartozom neked, Eam'err. Ha te nem lettél volna, Cherubionban örökké tartana a hosszú éjszaka.
Leon idegesen harapott az ajkába.
– Te tudod, ki vagyok?
– Igen. A legnemesebb lény, akivel valaha is találkoztam.
– Ghird... igaz?
– Egyél, Eam'err, és gondolj arra, hogy ez az első ünnepi ebéded a szabad Cherubionban!
Az étel idegen volt Leon számára, de ízletes. És mivel a csata alatt eléggé megéhezett, nem türtőztette magát, és többször is szedett az idegen húsból. Chlovia töprengő arccal ült mellette, és néha aggódó pillantásokat vetett rá. Nyilván a lány sem tudta, mi történik.
Az étkezés egy távoli gongszóra véget ért, az asztalfőn ülő kopasz férfi felállt, felsegítette a nőt, ünnepélyesen biccentett, és kivonult a szobából. A rejtélyes asztaltársak nagy része hamarosan elszivárgott az oldalajtókon. Kevanaar visszafogta a feltápászkodni készülő Leont.
– Maradj, Eam'err! A császár engem bízott meg, hogy helyre állítsam kihagyó emlékezetedet.
Leon döbbenten meredt a távozók után. – Császár?
– Igen. Saját ajkával mondott köszönetet neked, és ezt az ebédet a te tiszteletedre költötte el a Ghird Birodalom főrangjai társaságában. Ennél nagyobb dicsőség nem létezik, barátom. Számíthatsz rá, hogy magas hivatal vár rád őfelsége udvarában. Bármely kívánságodat teljesítik.
Leon zavartan meredt maga elé, aztán Chloviára pillantott. A kis mutáns boszorkány cinkosan mosolygott, de nem szólt semmit.
– Mire emlékszel? – kérdezte Kevanaar, miközben összehúzott szemmel egy bronzkupa vöröslő tartalmát méregette. – Mit tudsz?
Leon sóhajtott.
– Azon kívül, amit a naplódban olvastam... semmit.
Kevanaar meglepetten pillantott rá.
– Te jártál a rejtekhelyemen? Megtaláltad a naplómat? Az Éj történetének hiteles leírását?
Leon bólintott.
– Akkor döbbentem rá, hogy a ghirdek Cherubion legnagyobb ellenségei. És most kiderült, hogy... én magam is ghird vagyok.
– Ejthetnéd több büszkeséggel is a fajtád nevét! – nevetett Kevanaar, kortyolt a borából, aztán átölelte a kínlódó ifjú vállát. – Ne ítéld el a népedet azok alapján, amit néhány fajtársad önkényesen cselekedett. A legjobb indulatú társadalomban is léteznek árulók, akik a vezérelvek ellenében cselekszenek. Sang Al'rahim ezek közé tartozott.
– Sang is... ghird volt?
– Nem. Mergháni. – Leon a fejét rázta.
– Ez a név semmit nem mond nekem.
– Sokáig nekem sem mondott – nevetett Kevanaar. – De aztán szép sorjában megtudtam, mily erők rejteznek az események mögött.
– Nem tudhatnánk meg mi is? – kérdezte angyali hangon Chlovia, és még jobban befúrta magát Leon hóna alá.
Kevanaar ünnepélyesen az üresen hagyott asztalfő felé emelte a poharát, fenékig ürítette, megtörölte a száját, aztán az asztalra könyökölt, és csillogó szemmel elevenítette fel a régmúltat.
– Amit most elmondok nektek, az én születésem előtt kezdődött, évszázadokkal, vagy talán egy teljes évezreddel ezelőtt. Sok minden homályos volt előttem, ám Grachiában, a Ghird Birodalom fővárosában számos dolog megvilágosodott. Abból, amit ők tudtak, és abból, amit én tapasztaltam, sikerült összeraknom a képet. – Sóhajtott. – Megközelítőleg nyolcszáz évvel ezelőtt a Föld volt az egyetlen emberiség által lakott bolygó az univerzumban. A Föld volt az, ahol a hajnalok hajnalán kisarjadt az élet és az első őskreatúrák kimásztak az óceán anyaméhéből. Az ember fejlődése évmilliókig tartott, kultúrák pusztultak el és tűntek el a történelem süllyesztőjében, miközben újabb kultúrák nőttek ki a tudatlanság homályából. Nyolcszáz évvel ezelőtt a Földön egy olyan kultúra uralkodott, mely uralta a tudást a gépek fölött, ám nem tudott parancsolni a testének, és fogalma sem volt a fejében lakozó mentális erő létezéséről. Akadtak azonban olyan egyedek, akiket akkoriban fenoménoknak neveztek, akik már megsejtettek valamit arról, hogyan használják az agyukat. Egy nagy társaság, az ESP óriási pénzeket fektetett a fenoménok kutatásába és egy félreeső helyen... az Északi-sarkon felépített egy világtól elzárt építményt, egy hatalmas Üvegpiramist. Tudósok sokasága tanulmányozta a fenomének viselkedését és tulajdonságait, s azok képességei egyre növekedtek. A kísérlet nagyon szépen haladt. Csakhogy ezzel egy időben történt a hatalmas technikai robbanás, a Csillagkor kezdete, amikor az emberiség végre felfedezte a csillagok közt való utazás térgörbítésen alapuló lehetőségeit. Az addig elérhetetlenül messze lévő csillagok most egyszerre elérhetővé váltak, és az első nagy felfedezések után valóságos elvándorlási hullám indult a túlnépesedett Földről egy új, zöldellő, ígéretes paradicsom, a Ghird felé. Miközben az Üvegpiramis lakói élték csodákat halmozó, fejlődő életüket, a kalandvágyók, ügyeskedők, úttörők birtokukba vették az új világot. A Ghird tejjel-mézzel folyó kánaánnak bizonyult, és úgy tűnt, nem csak az odatelepülők, de az itthon maradottak energia- és élelmezési problémáit is hosszú távra megoldja. Ám ekkor bekövetkezett az, amit sokan előre megjósoltak. A Ghird, hatvan év alatt megszilárdította gazdaságát, és már nem volt hajlandó a Föld gyarmataként adózni. A Föld gazdasági válságot élő országai nem akartak egyezkedni: továbbra is ingyen követelték az élelmiszerszállítmányokat. Kitört a Nagy Függetlenségi Háború. Az előjelek arra mutattak, hogy a Ghird fiatal világa egy ilyen háborúban, csekély csillagközi flottájával nem lehet ellenfele a harcra berendezkedett anyavilágnak. Azonban hamar kiderült, hogy semmi sem ilyen egyértelmű. A Föld egyes hatalmai, kihasználva, hogy erősebb társaik nagy energiát és sereget áldozva az űrháborúra, úgy próbálták enyhíteni saját népük gazdasági problémáit, hogy behódoltattak másokat. Miközben a világűrben dühöngött a Nagy Függetlenségi Háború, a Földön kitört az úgynevezett Harmadik Világháború. Régi ellentétek újultak fel, egyezményekben megszabott határok váltak vitatottá, és az addigi acsarkodó szomszédok most nyíltan egymásra támadtak. A totális káosz még csak fokozódott, amikor a vereség szélén álló Ghird védelmében hirtelen feltűntek a merghániak, egy közeli csillag idegen lakói. Amorf, többnyire denevér alakot öltő, fejlett faj. ők voltak az emberiség történetében az első idegenek, akikkel kapcsolatot sikerült teremteni. Azonban ez a kapcsolatteremtés végzetes lett az emberiség bölcsője számára. A merghániak szétverték a hozzájuk képest elmaradott földi űrflottát, és a Föld felé repültek. Hogy a Föld katasztrófáját mi okozta, az a ghird tudósok szerint még ma sem tisztázott. Egyes vélemények szerint a merghániak robbantották fel, mások arra esküsznek, hogy a Föld lakosai már a merghániak és a ghirdek megérkezése előtt megsemmisítették magukat. Azonban ez a Katasztrófa, bár elpusztította a kultúrát és a civilizációt, nem irtotta ki teljesen az emberfajt a Földön. A sarkvidéken élő eszkimók sértetlenül megúszták, és egyes kontinenseken akadtak nagy területek, ahol túlélő csoportok vívták küzdelmüket az életben maradásért. A földi emberiség maradványai pár évtized alatt szánalmas állatokká süllyedtek, s az állatfajok némelyike felemelkedett a tudatlanságból. Elsősorban az évszázadok óta az emberek mellett élő háziállatok fejlődtek ki. Ám ők még túlságosan tapasztalatlanok voltak ahhoz, hogy önálló kultúrát teremtsenek és úrrá legyenek a Földön uralkodó kaotikus állapotokon... Ezenközben, a merghániak segítségével, a Ghird bolygó emberei beléptek a Galaktikus Unióba, és rohamléptekkel fejlődtek olyan szintre, amiről egykor a Földön álmodni sem mertek. Az Unió, a galaxis értelmes lényeinek közössége szigorúan vigyázta a rendet, és keményen bánt el a viszálykodókkal, a háborúskodókkal. Mivel a részben elpusztult Földet a potenciális veszélyforrások között tartották nyilván, úgy döntöttek, hogy egy megfigyelőcsoportot küldenek a helyszínre, ami felügyelni hivatott a földlakók helyes irányú fejlődését. Mivel a földlakók gondolkodásmódjához a ghirdlakók gondolkodásmódja állt legközelebb, lévén, hogy ők is az emberi fajból fejlődtek ki, a Galaktikus Unió a ghirdeket jelölte ki a bolygó felügyeletére. Mivel a ghirdek még tapasztalatlan fajnak számítottak az Unióban, az Unió a biztonság kedvéért az ő felügyeletükről is gondoskodott, ezt a feladatot a merghániak látták el. Hatszáz ghird és egy tucatnyi mergháni érkezett a Földre, s a jelenleg Cherubionnak nevezett kontinens északnyugati csücskében állították fel erős védelmi berendezésekkel körülvett főhadiszállásukat. Ám mivel a ghirdek és merghániak többsége ismerte és megtanulta az önmegváltoztatás technikáját, ügynökeik emberi alakban az egész Földet behálózták. A feladatuk eredetileg az lett volna, hogy bábáskodjanak a Katasztrófa után újra sarjadó civilizáció jó irányba fejlődése felett, de az események másfelé hajlottak. Az Unió Biztonsági Tanácsában heves viták zajlottak afelől, hogyan ítéljék meg a Földet. Legtöbben az újra kialakuló civilizáció ellenőrzését és befolyásolását látták a legcélszerűbb megoldásnak, de sokan akadtak, akik éppen a ghirdi emberiség védelmében amellett kardoskodtak, hogy a földlakókat örökre el kell pusztítani, mert háborúskodó természetükkel az egész galaxisra veszélyt jelentenek. Végül az átnevelés mellett kardoskodók győztek, de az ellenzők nem adták fel. S az egyik ilyen nagy ellenző Sang Al'rahim volt, a merghániak neves főembere. Talán épp bizalmatlansága miatt esett rá a választás, hogy saját szemével győződhessen meg, helyes irányba fejlődik-e az általa elítélt földi emberiség. Mint kiderült, a Tanács nagy hibát követett el, hiszen ezzel a húzásával Sangot tette meg a bolygó legfőbb ellenőrének. És Sang, bár lemondott a földlakók azonnali elpusztításáról, egy sokkal fortélyosabb megoldást eszelt ki. Saját kezűleg gondoskodott arról, hogy a Föld soha többé ne jelenthessen veszélyt az Unió számára. Minden eszközzel arra törekedett, hogy a Föld soha többé ne térhessen magához a Katasztrófa utáni sötétségből. Mindent elkövetett, hogy a világ megmaradjon barbár formájában. Ezzel kezdetét vette a Föld legsötétebb éjszakája, s Sang buzgón gondoskodott arról, hogy soha többé ne keljen fel számunkra a nap. A vadak közül egyre-másra emelkedtek ki a birodalmat kovácsolni szándékozó hatalmas emberek, ám Sang fortéllyal, csalárdsággal, orvtámadással elpusztította őket, és az ébredező embereket visszazüllesztette a vadságba. A felügyeletére bízott ghirdekkel nem volt sok gondja, hiszen az új világ emberei tanítómestereikként, istenekként tisztelték a merghániakat, akiktől annyi jót kaptak, annyi mindent tanultak. Azonban a többi mergháni hamarosan megsejtett valamit arról, min ügyködik vezetőjük és protestáltak. Sang egymás után gyilkolta le őket. Csak jó barátja, Balamud maradt meg, akivel a kezdetektől fogva összejátszottak. A ghirdek, akik az idők folyamán egyre tökéletesebbé csiszolták alakváltó képességüket, vakon engedelmeskedtek istenüknek, és ezáltal Sang a Föld teljhatalmú helytartója lett. Időközönként jelentést kellett tennie a Tanács felé, de mivel senki sem volt itt ellenlábasai közül, hogy ellenőrizhesse a jelentések hitelességét, az Unió illetékesei elégedetten nyugtázták, hogy minden a terv szerint folyik... Sang pedig árgus szemekkel figyelte a világot, és ha valahonnan egy-egy megszilárduló rendről kapott hírt, azonnal odasietett, és gyorsan megszabadult a veszélyes elemektől. Csakhogy a sugárzás nem csak elcsökevényesítette a földlakókat, de egyeseket csodás képességekkel látott el. Olyan képességekkel, melyek ellen már Sang sem merészelt nyíltan szembeszállni. Ráadásul szinte egyazon időben egyszerre három krízis is emelkedett. Amrikban feltűnt egy hatalmas alak, aki Otoaak néven emlegette magát, és aki szinte egyetlen év alatt behódoltatta és követőjévé tette Amrik teljes északi részét. Ugyanakkor Amrik déli részében megjelent Rőt Asbard, aki talán még Otoaaknál is nagyobb veszedelmet jelentett. Sang sietve kelt át Amrikba, és tapasztalta, hogy az ő hatalma már kevés ahhoz, hogy elpusztítsa Rőt Asbardot és Otoaakot. Ekkor született meg benne először a felismerés, hogy a két nagy vezért kijátssza egymás ellen. Ghird hívei segítségével és az alakváltó trükkökkel sikerült elérnie, hogy Otoaak öldöklő háborút hirdessen Rőt Asbard ellen. Egész Amrik remegett a gyilkos összecsapásoktól, melynek eredményeképpen Rőt Asbard elpusztult, birodalma elenyészett. Csakhogy a győzelmével Otoaak még inkább megerősödött. Sang elkeseredésében már-már megszegte a Biztonsági Tanács előírását és a vészhelyzetre tartogatott sugárpisztolyokhoz nyúlt. Ezeket a fegyvereket semmilyen módon nem lett volna szabad a bennszülöttek ellen használnia. Arra az esetre voltak itt, ha külső támadás érné a Földet eddig ismeretlen idegen lényektől. S ha Sang felbontotta volna a fegyverraktárt lezáró kódot, a Tanács azonnal értesült volna róla. Így hát Sang gondterhelten vonult vissza. Többször is kísérelt meg merényletet Otoaak ellen, de mindahányszor kudarcot vallott. Nem áradt más megoldás, csak az, amit Rőt Asbard elpusztításához alkalmazott. Keresni egy erősebb ellenfelet, aki végez Otoaakkal. Méghozzá olyan erősebb ellenfelet, aki azonban nem túl erős ahhoz, hogy utána el lehessen pusztítani. Sang arra is rájött, hogy ezt hogyan érheti el. Nem egyetlen erős ellenfelet kell találni, hanem egy szövetséget, amit Otoaak leverése után különböző trükkökkel szét lehet zülleszteni és az egyes tagokat meg lehet semmisíteni. Talán véletlen volt, talán Sang manipulációja, nem tudom, de tény, hogy erre az időszakra esett megjelenésem az Üvegtoronyban... Ha olvastad a naplómat, tudod, hogyan kerültem a bolowoonok törzseiből a fenomének társadalmába. Tanítómesterem sugallatára... vagy talán Sang egyik szolgájának sugallatára... fellázítottam a népet, és kitörtünk az évszázadok óta otthonunkul szolgáló Üvegpiramisból. Azt képzeltem, rendet teremthetünk a szétzilált világban és új birodalmat kovácsolhatunk. Ám hamarosan rá kellett jönnöm, hogy nem így van. Hű társaimat egymás után vitte el az új kontinensen dühöngő ismeretlen ragály. Mentálisan erősek voltak ugyan, de a járvánnyal szemben semmit sem tehettek. Hogy én hogyan maradtam életben, nem tudom, de rajtam kívül az ifjú és bolondos Sang volt az, aki dacolni tudott minden betegséggel. Akkor még nem tudtam, hogy ez az ifjú nem közülünk való, ma már tudom. Hogy hogyan tettem szert Cholerre, Melanra és Gilgaratra, az a naplómból bizonyára ismert már számodra. S az is, miképpen próbáltam, valószínűleg Sang sugallatára, erős birodalmat kovácsolni... Sang jól számított. Alig volt időnk megerősödni, az Elfajzottak küszöbön álló támadása bekövetkezett. Mint ismeretes, a Kaskah völgyében csaptunk velük össze, és bár szinte a teljes haderőm elpusztult, sikerült visszaverni Otoaakot és mutánsait Amrikba. Olyan veszteségeket okoztunk nekik, hogy aligha volt kétséges, nem egyhamar tudnak ismét megerősödni. Viszont mi is olyan végzetesen meggyengültünk, hogy hosszú évekig nem bírtuk összeszedni magunkat. Aztán jött a végzetes ragály, és megmaradt embereink is sorra pusztultak. Mint ismeretes, tanítványaim és én különböző módon próbáltuk ismét benépesíteni az általunk uralt kontinenst. Én a cherubokra esküdtem, és a háziállatokból kifejlődött ígéretes új faj igazolni látszott elképzeléseimet. Azonban optimizmusom korainak bizonyult. Sang nem engedhette meg magának, hogy Otoaak ellen létrehozott szövetsége túlságosan megerősödjön. Épp kedvenc hívemnél, Romin'yaraknál, a leguánból lett hreeir főnöknél időztem, amikor Sang és ghird szolgái álnok módon rám támadtak. Minden erőmet felhasználtam, hogy védjem magam, mégis ott pusztultam volna, ha meg nem jelenik egy ghird... te, Eam'err! Ugyanígy néztél ki, mint most, és én eleinte nem is gyanítottam, hogy te nem a támadóim közé tartozol. Csak amikor már magunk mögött hagytuk Hreeirathot, akkor tájékoztattál, elég szűkszavúan. A ghirdek a vesztedet akarják, mondtad. Én is közéjük tartozom, de nem engedhetem meg, hogy ez megtörténjen. Egészen a palotám határáig kísértél. Mindketten azt hittük, hogy e mágikusan védett várban biztonságban leszek. Ám te nem tudtad, hogy mergháni főnököd Sang néven az én tanítványom, én pedig nem gyanítottam, hogy Sang nevű tanítványom egy mergháni főnök. Újfent bajba kerültem. A ghirdek körülfogták a palotát, és minden mágikus hívást megakadályoztak, Ráadásul, Sang, mint bizalmasom, ismerte a palota mágikus védelmének kulcsát, így nem volt nehéz betörnie. Képzelem, milyen bosszús lehetett, amikor a trónteremben a hűlt helyemet találta! És ezt ismételten neked köszönhetem, Eam'err. Amikor rájöttél, hogy Sang képes bejutni a biztonságosnak hitt palotába, megjelentél, és sikeresen kimenekítettél a palotát átfésülő ghirdek között. Egy mocsárbeli odúba vittél, ahol egykor Romin'yarak élt, még tudatlansága idején. Azt mondtad, várjak és semmivel se áruljam el magam. Aztán nem sokkal később egy űrhajó szállt le értem, hogy a Ghird bolygóra vigyen. Megbízható barátaid vezették ezt az űrhajót, s hamarosan velük együtt távoztam a Földről. Egyenesen az Unió Tanácsához repültünk, hogy beszámoljak a helyzetről. Csakhogy ez az út, még a legkorszerűbb hajóval is rengeteg időbe tellett. A relativitás még hosszabbra nyújtotta az itt eltelt időt. S mint kiderült, a Tanács elé jutni sem volt könnyű dolog... De hagyjuk! Térjünk vissza arra, mi történt időközben Cherubionban! Te nem tartottál velünk. Azt mondtad, maradnod kell, hogy megakadályozd Sangot a gaztetteiben. Elhatároztad, hogy megpróbálod készületlenül találni és csapdába ejteni... Hát, igen. Ghird voltál, nem ismerted egészen a merghániak észjárását. Mint később megtudtam, a következő történt. Ismerve a palotám védőkódját, megpróbáltál az éj leple alatt beosonni. Csakhogy Sang volt annyira fortélyos, hogy megváltoztatta a kódot, és a mágikus védelem teljes erejével csapott le rád. Kész csoda, hogy nem pusztultál, bele. Valahogy, talán a hatalmas akaraterődnek köszönhetően, sikerült élve bejutnod, de elvesztetted az öntudatodat, és minden emléked kitörlődött. Az agyad a hatalmas sokk jóvoltából olyan üres lett, mintha kiradírozták volna. Sang egy kisebb szobában talált rád, és érezvén a nem e világi kisugárzásodat, nem tudta mire vélni az ottlétedet. Ha nem lett volna olyan fortélyos, első haragjában bizonyára elpusztít. Csakhogy ekkortájt a jó Sang már komolyan törte a fejét. Ugyanis az én eltűnésemen még csak-csak túltette magát, de amíg velem foglalkozott, két másik tanítványom, Choler és Melan oly mértékben megerősödött, hogy ez újabb problémákat vetett fel. Nyíltan támadni ellenük botorság lett volna. Sang megpróbálta a két tanítványt kijátszani egymás ellen, csakhogy ez a régi trükk ezúttal nem vált be. Egyrészt a két tanítvány nem bírt egymással, másrészt, ha bármelyikük is győz, az pillanatokon belül oly mértékben megerősödik, hogy sokkal nagyobb kihívást jelent majd, mint maga Otoaak. Sang csak egy dolgot tehetett. Igyekezett úgy intézni a dolgokat, hogy Choler és Melan csatája kiegyensúlyozott legyen. Mindig a gyengébbet segítette, és tőle telhetően gondoskodott arról, hogy mindkét fél a lehető legjobban meggyengüljön. Leste az alkalmat, hogy lecsapjon valamelyikükre, ám egyre inkább kezdett rádöbbenni, hogyha a két marakodó tanítvány közül bármelyiket elintézi, a másikkal sohasem fog bírni. Meg kellett hát találnia a módját, hogy egyszerre végezhessen mindkettőjükkel. Csakhogy Kevanaar titokzatos eltűnése után mind Choler, mind Melan bizalmatlanná vált, és senkit sem engedett a közelébe... Ekkor tűntél te fel öntudatlanul, kitörölt memóriával, s idegenes kisugárzással Sang palotájában. Sang nem habozott. Kitalálta a mesét az én hagyatékomról, a világ sorsát eldöntő varázsszerről szektát alapított, híreket terjesztett. S közben a te agyadba egy nem létező, régmúlt világ képeit sugározta, hogy befolyásolhassa a cselekedeteidet. Mint értesültem róla, te, bár nem pontosan oly módon, mint Sang számította, az elképzelései szerint cselekedtél. Odacsaltad Melant és Cholert arLiannon völgyébe, ahol Sang csapdát állított. Meglepetéssel lecsapott a két marakodó tanítványra, ám ekkor olyasmi történt, amire Sang sem számított. Amíg Choler és Melan ellen ármánykodott, megfeledkezett Otoaakról. És az Elfajzottak vezetője sokkal hamarabb lábalt ki a Vértónál történt vereségből, mint azt józan emberi számítás szerint sejteni lehetett. Meglepetésszerűen jelent meg újra Cherubionban, és a három egymásnak feszült tanítványomat foglyul ejtette. Méghozzá olyan mágikus kötelékkel, melyet csak egy mergháni képes feloldani. Itt következett be Balamud feladata. Sang hű mergháni szolgája, aki időközben egy mágikus kard lelkeként lakozott a fémben, értesült mestere fogságba eséséről, és megindult, hogy kiszabadítsa. Balamud korántsem volt olyan fortélyos, mint mestere, és a fémmel való hosszas azonosulása még inkább tompította eszét. Mint az Unió jelképes fegyverét, az Éj Kardját évek óta mindig egy ghird birtokolta. Ez volt a garancia, hogy a ghirdekre felügyelő merghániak nem lépik túl hatáskörüket. A Kard Ura ekkoriban egy Myor Thurgos nevű ghird volt. Balamud tudta, hogy Myor Thurgos és ghird kísérői egymagukban képtelenek lennének kiszabadítani rabságba vetett urát. Csak egy dolgot tehetett: elindult, hogy megkeresse az azóta már legendává vált Leon Silvert, akit sokan velem, Kevanaarral azonosítottak. Balamud, aki korábban denevérként egyaránt bejárta Melan és Choler udvarát, nem volt túl ravasz, de azt gyanította, hogy nem bánhat egyszerűen veled. Ezért egy olyan megoldást választott, ami még Sangot is meghökkentette volna. Elrabolta a barátnődet, Chloviát, és arra kényszerített, hogy megpróbáld kiszabadítani. Minden lehetséges eszközzel próbált segíteni, hogy eljuss arMegadownba és önbizalmat szerezz. Míg rád várt, megdolgozta Chloviát, és felkészítette, hogy befolyásoljon a döntésedben. Amikor megjelentél, megölte Myor Thurgost, és látszólag a kezedbe adta magát. Ekkor hitted azt, hogy te vagy Cherubion leendő ura. Méltó voltál Balamud bizalmára. Mindent elkövettél, hogy kiszabadítsd valamelyik félistent. Balamud gondoskodott róla, hogy Sang legyen az. És kihasználva a lehetőséget, megölte Cholert. Ezek után kénytelen volt a legégetőbb fenyegetés felé fordulni. Otoaak már arMegadownt fenyegette. Szerencséjére neked legalább annyira sürgős volt, féltetted Chloviát. Pontosan azt cselekedted, amit vártak tőled. A lehető leggyorsabban arMegadownba akartál jutni. Sang ügyesen rávett, hogy a ghirdeket vidd magaddal. Aztán amikor eljött a megfelelő alkalom, rád támadt. Most már nem játszottál semmilyen szerepet a terveiben, meg akart ölni. Valahogy megmenekültél. Nem tudom, hogyan. Sang azon nyomban felvette az alakodat és visszatért az útra készülődő sereghez. Természetesen nyomban megölte a tehetetlen Melant. Már rég készült erre a leszámolásra. Az általad egyesített sereg élére állt, és sietve arMegadown felé vezette őket. E pillanatban Otoaak jelentette számára a legnagyobb fenyegetést, de tudta, hogy az egyesült sereg élén ez nem okoz neki nagyobb problémát. Így is lett: arMegadownnál hátba támadta Otoaakot, és akkora veszteséget okozott neki, hogy a mutánsvezér és serege fejvesztetten menekült. Sang hosszú idő után ismét nyeregben érezte magát. Tudta, hogy Otoaak nem adja fel ilyen könnyen. Meg akarta ölni a nagy hatalmú vezért és csapatát megritkítani, visszaterelni az óceánon túlra. Ha ez sikerült volna neki, négyszáz év fáradtságos munkáját végezte volna be. Megszabadulva tőlem, Cholertől, Melantól, Otoaaktól, Cherubion ismét visszasüllyedt volna a sötét barbarizmus korszakába. Valószínűleg újabb évtizedekig vagy évszázadokig nem fenyegetett volna, hogy egy újabb hatalmas vezér tűnik fel a homályból. A Föld nem jelentett volna potenciális veszélyt az Unió tagvilágai számára... Csakhogy ekkor megjelentél te a legváratlanabb pillanatban, és tönkre zúztad Sang minden elképzelését. Gilgarat egykori mágikus kardjával elpusztítottad Sang legerősebb segítőjét, Balamudot, s majdnem megölted Sangot is. A mergháni, veszve látván mindazt, amiben nyolcszáz éve mesterkedett, visszamenekült arMegadownba, és elkeseredésében a vészhelyzetre tartogatott fegyverekhez nyúlt. Tudta, hogy hosszú évekbe telik, mire az Unió Biztonsági Tanácsának erői ideérnek kivizsgálni az ügyet. Valószínűleg azt gondolta, hogy addigra kitalál valami megfelelő magyarázatot. Csakhogy elgondolásába hiba csúszott. Nekem és ghird útitársaimnak sikerült meggyőznöm a Tanácsot arról, milyen gazság folyik a Földön. A Tanács a Ghird Birodalmat bízta meg az ügy kivizsgálásával. Hosszú időbe telt, de űrhajónk újra megjelent a Föld körül. Mivel Sang jelentéseiből a Tanács úgy tudta, hogy jelenleg elvadult állapotok uralkodnak a Földön, az Üvegpiramisba kellett mennünk, hogy bizonyítani tudjam a Ghird Birodalom császárának, hogy az itt élők igenis civilizált életet élnek. Készülve a várható csatára a bolowoonokat felfegyvereztük és magunkkal vittük. Hosszú időbe telt, mire a Tanács megbízottját sikerült meggyőznöm a beavatkozás szükségességéről. Meh'g'h'ihht nagyúr engedélyezte a beavatkozást, s épp időben érkeztünk. Eddigre te harcképtelenné tetted Sangot, a ghirdek megadták magukat. Ők most a foglyaink és ítéletükre várnak. Te pedig, Eam'err, a legnagyobb kitüntetésre számíthatsz, amit csak a Ghird Birodalom császára valaha is kiadott.
Leon megvakarta az orrát, és tanácstalanul pillantott Chloviára.
– Ezek szerint... én is ghird vagyok?
– Ghird vagy ember, oly mindegy! – magyarázta Kevanaar. – E kettő egy és ugyanaz, csak éppen a ghirdek fejlettebbek. Nem az számít, mi vagy, Eam'err, hanem az, hogy mit gondolsz. Külsőre ghird vagy, de a szívedben földi maradtál. És mindent megtettél azért, hogy a Föld hosszan tartó sötét éjszakája véget érjen. Legyőzted Sangot, az Éj Istenét, és általad Cherubion felvirágzik. Én, Kevanaar, most visszatértem és új tudással a fejemben arra törekszem, hogy a fejlődés útjára lépjünk. A Föld ezentúl a cherubok világa lesz, és az emberiség minden bűnétől mentesen hamarosan csatlakoznak majd a Galaktikus Unióhoz! Ezt megígérhetem!
– És én...
Kevanaar elmosolyodott.
– Te válaszút elé kerülsz, Eam'err. Elfogadod a császár udvarában felkínált jelentős posztot, vagy itt maradsz velem Cherubionban? Vagy valami egészen mást kérsz...
Leon határozatlanul meredt maga elé. Aztán Chloviára pillantott, és asszonya szemében meglátta a helyes választ.
– Maradok. Ha már ennyit küszködtem, tanúja akarok lenni a cherubok felvirágzásának.
Chlovia arcán leírhatatlan öröm jelent meg. Szemében könnyek csillogtak.
– És Svájc? És Le Sentier?
Leon a homlokát ráncolta. Kevanaar segítette ki zavarából.
– Ilyen helyek a valóságban talán sohasem léteztek – jelentette be. – A múltban talán. De számodra csak illúzió lehetett, amit Sang ármányos bűbájjal bocsátott reád. Felejts el mindent! Te mindig is közénk tartoztál!
Leon behunyta a szemét és elvigyorodott.
– Persze hogy nem léteztek. Képzeltem az egészet. Hiszen én... ghird vagyok. De... mégis olyan nehéz elhinni... Chlovia hirtelen megragadta a kezét.
– Leon! – kiáltotta. – Ébredj fel! Ébredj...
Leon, mintha mélységes mély álomból ébredt volna, megrázta a fejét, és határozottan motyogta:
– Cherubiont választom!
Chlovia, aki az ágya szélén ült, most felugrott, az ég felé vetette karjait, és élesen felsikoltott. Sikoltásában legalább annyi öröm rejtezett, mint ijedtség.
– Doktor úr! -. kiáltotta. – Wollheim doktor! A páciens magához tért! Beszél!
– Hogyan? – kérdezte Leon.
Szakállas férfi sietett be fehér köpenyben. Pattanásos arca furcsán groteszk volt a bizonytalan fényben.
– Leon Silver úr... emlékszik, mi történt magával?
– Hogy a fenébe ne! – háborgott Leon. – Hát, lehet ezt elfelejteni?
A fehér köpenyes bizonytalanul elmosolyodott.
– Ne haragudjon, Silver űr! Számunkra kissé régen volt...
Leon idegesen forgatta a fejét. – Hova tűnt Kevanaar? Hol az istenben vagyok? Chlovia...
– Mii beszél? – kérdezte csodálkozva az a lány, akit Leon Chloviának vélt.
– Nyugalom! – intette a fehér köpenyes. – Másfél évig volt kómában. Nem várhatjuk el tőle, hogy magához tértekor értelmesen beszéljen. Másfél év hosszú idő. A páciens agya élt. Ki tudja, milyen különös világban kalandozott.
– Hol vagyok? – suttogta Leon döbbenten.
– Kórházban – mondta a fehér köpenyes megnyugtatóan. – Ön kimászott a tó jegére egy titokzatos fényjelenség után. A jég beszakadt maga alatt. A vízből halásztuk ki. Nem volt eszméleténél. Legyen erős... ennek már másfél éve. Uram, ön másfél éve kómában van. Nem tudom, hol járt ezalatt a másfél év alatt, de nem lepne meg, ha egy képzeletbeli világot talált volna ki. Pácienseink nagy része ugyanis... Leon döbbenten bámult körül.
– Chlovia... – suttogta Leon. – Mi ez az egész? Az ápolónő barátságosan bólogatott.
– Louise vagyok. Én viseltem gondját napi tizenkét órán át. Örülök, hogy magához tért!
Leon megrándult.
– De én Cherubiont választottam! – kiáltotta. – Nem akartam visszatérni ide!
– Félrebeszél – állapította meg a fehér köpenyes.
A Chlovia kinézetű ápolónő legyintett, és egy kimondottan „Chloviás” megjegyzéssel zárta le az ügyet.
– Egy frászt! – jelentette ki. – Még mindig nem ébredt fel!
Az orvos megszorította Leon vállát, és biztatóan mosolygottra.
– Kész csoda, hogy ennyi idő után magához tért. Tudom, nehéz elhinni, hogy másfél éven át ebben az ágyban feküdt. Nem tudjuk, mi játszódhatott le az agyában, hol járhatott lélekben, míg a teste nem mozdult. De mindaz csak álom volt, ez itt a valós világ. Emlékszik, mikor zuhant bele a tóba? 1996. január 24-én. És most 1997. augusztus 11-ét írunk. Nézze! Az orvos kikapta köpenye zsebéből az összehajtogatott újságot, és odamutatta Leon felé a címlapot.
Valóban, az újság fejlécén ott szerepelt az említett dátum. Leon figyelmét azonban nem ez ragadta meg, hanem egy vastag betűvel szedett főcím: Parafenoménok fogják lakni az ESP Társaság Északi-sarkon épülő Üvegpiramisát!
Leon döbbenten pillantott az ápolónőre, és a fiatal nő visszamosolygott rá.