GRAHAM SHELBY
A penge éle
(Tartalom)
A vár fekvése miatt két órával tovább tartott a férfi útja: ennyi időbe telt, mire megmászták a kopár cornwalli hegyormot. Hogy Tremellion épp ott állt, ahol állt, az a férfi nagyapjának hibája volt – helyesebben szólva érdeme. A széles hátát északnak vető vár uralta a hegygerinc képét. Külső falának töve hatvanlábnyira húzódott a Hexel folyó fölött. Maga a fal huszonkét láb magasra emelkedett, hosszú északi oldalát négy félkör alakú bástya is erősítette. Egy őrült – egy őrült parancsnokolta had – kellett volna hozzá, hogy megpróbálja megmászni a csaknem függőleges védművet.
Ami azt illeti, eszeveszettség lett volna bármelyik oldalt is megrohamozni, mivel a néhai Sir William Falkan, ahogy mondogatták, jól megnézte, hová rakja a fészkét.
Az utazástól fáradt Baynard Falkan azonban ezen a napon nem tudta értékelni Sir William fortélyosságát, amellyel e helyet kiszemelte. Bőrig ázott, kezét és arcát vörösre marta a harapós márciusi szél, alsó állkapcsát szaggató fogfájás gyötörte. A legközelebbi kirurgus pedig... Hol is? Launcestonban? Túl messze van. Nincs más választása, mint hogy Guthric várnagy nem éppen gyöngéd jószolgálataira bízza magát. Már a gondolatára is mintha összekushadna s csitulna a kín...
A várak többségéhez hasonlóan Tremellionban sem tanyázott soha sok várkatona. Ötven ember az ötven éhes szájat jelentett, akiknek kvártély, ruha, fegyver kellett. Békeidőben nem is volt szükség rájuk, háború vagy fenyegető veszedelem esetén pedig könnyűszerrel lehetett embereket toborozni a falvakból. Egy vár végtére is nem holmi kolostori menedékház, s Tremellion ereje különben is mindenekelőtt terméskő falazatában rejlett. Így aztán Baynard kísérete is csak öt lovas katonából – a tremellioni várőrség negyedéből – és két csatlósból állt, ez utóbbiak viselték gondját a málhának, a súlyos bőrsátraknak, az útközben vásárolt holmiknak, az élelmiszereknek. Az egy hónapi távollét során vagy tucatnyiszor verték föl a sátrakat, noha Baynard ennek az időszaknak nagy részét úti célján töltötte: egy szigeterődben, Cornwall északnyugati partja közelében. A kissé háborgó hullámokon történt átkelést leszámítva, kellemes kaland volt, mivel Ardelet szigetén maga a várúr, apja régi barátja fogadta. A ma már őszülő hajú két harcos annak idején együtt vett részt a keresztes hadjáratban, s most Ardelet ura szívesen látta Sir Geoffrey fiát. A kíváncsi kérdések kimerítő és udvarias válaszokra találván, Baynard méltónak bizonyult rá, hogy a háznép többi tagját is megismerhesse. Ardelet két hajadon lánya úgy látta, hogy a magas, vékony, de izmos látogató képében az éppen neki való férfi érkezett meg. Mindent megtettek, hogy elbűvöljék, hogy magukra vonják a figyelmét – s eközben arról sem feledkeztek meg, hogy mézes-mázos, ámde fullánkos megjegyzéseket tegyenek egymásra. Az ifjú Baynard Falkannak hízelgett a helyzet, ágyba is vihette volna mindkét hajadont – de erről csak álmodozni mert, s bánta keservesen, hogy a sziget bárója Tremellion barátja és szövetségese. Nemegyszer el is gondolta, mi volna, ha... Egyik nap az egyik lányt, másnap a másikat... Vagy talán, miért is ne – Isten a tudója, sűrű a vére – mi volna, ha hármasban...járatnák csak a köpülőt, hancúroznának a bőrökkel, szőrmékkel vetett ágyon...
Mennykő a becsületbe! Ördög a tisztességbe! Ranulf talán megtartóztatta volna magát? Cul de diable [1] egy rossebet! Ha bármi lehetősége nyílt rá, ha csak a legcsekélyebb is, Baynard nagy csontú, önző bátyja mindig és mindenhol megragadta az alkalmat, hogy gyönyörét lelje.
Az ifjabb Falkan most bőrig ázva vezette kíséretét a szembefújó szélben az ingoványon át, hogy megkerüljék a rideg orom nyugati tövét. Neheztelt nagyapjára, amiért ide építette Tremelliont. Neheztelt Sir Geoffreyra, amiért lovagnak nevelte. És szégyellte magát, amikor eszébe jutott, mire kérték Ardelet lányai az elutazása előtti napokban. Az egyik odasündörgött hozzá, s így szólt: „Azt mondod, Sir Baynard, hosszú út áll előtted. Ez minden, ami áll előtted?” Aztán a másik vonta félre, hogy a fülébe duruzsolja: „Hamar nyakára hágtál itteni napjaidnak, lovag. De van még itt más hágnivaló is...”
Baynardnak ismét Ranulf jutott eszébe, akinél véleménye szerint széles e környéken nem akadt vétkesebb, álnokabb, hitványabb, bűnösebb és tisztátalanabb ember. A fogát csikorgatta – el is torzult arca az állkapcsába hasító fájdalomtól –, amikor rádöbbent, hogy voltaképpen irigyli bátyját. Ritkán gondolt így rá. Ε percben azonban, mérlegre téve a becsületet és a kötelességet, illetve a két lány maga elé képzelt mezítelenségét, egy pillanatra megértette, miféle ördögi bölcsesség vezérli Ranulf cselekedeteit.
Mire az utazók a szurdok bejáratához értek, az eső és a szél tomboló tavaszi viharrá erősödött. A hegy déli oldalán patakokban ömlött a zápor, sűrű cseppek vertek lovast és lovat. A kora esti égbolt rohamosan sötétedett. Baynard kísérete elismerően mormogott, most már örültek, hogy az ifjú Falkan egész nap sürgette, hajszolta őket – mert, lám, még az éj beállta előtt hazaértek Tremellionba.
A vár kapujáig azonban még keserves út állt előttük. Nem volt ugyan messze tőlük, alig kétszáz yardnyira, ez a kétszáz yard azonban jól példázta Sir William fortélyosságát, építőmestereinek tehetségét és a cornwalli kelta kőművesek hozzáértését.
Itt, a déli oldalon mély, természetes árok szelte csaknem teljesen ketté a hegyoldalt. A vízmosás feneke meredeken emelkedett, simára csiszolódott oldalai semmiféle kapaszkodót nem kínáltak a betolakodónak, ízlés dolga volt, ki hogyan kívánt följutni a csúcsra. Két utat választhatott: vagy a meredek gránitsziklákon próbált meg felkapaszkodni, vagy a szurdokban. Ha a sziklákon indult el, s fölért, ott állt védtelenül, kitéve a falakról, a kapu tetejéről és a déli bástyák lőréseiből rázúdított nyílzápornak. A hágcsók elcsúsztak a meredek falakon, a támadók húsát csontig égette a csuklókon felfüggesztett katlanokból rájuk zúdított forró ólom. Éles szikladarabok zúzták halálra vagy sodorták rettenetes sebeket okozva a kopár lejtő tövébe őket. Nem akadt ember, akinek eszébe jutott volna a sziklákon közelíteni meg a várat – hacsak nem zavarta föl rá valami őrült. Ha föl akart jutni, nem tehetett egyebet, mint hogy a szurdokban próbált utat törni magának.
Tremellion Sir William Falkan büszkesége volt, de a várhoz vezető déli út egyenesen életének főműve, igazi chef d'Oeuvre. Sir William stílusosnak találta e minősítést, annál is inkább, mivel a kis cornwalli vár védműveihez egy dél-franciaországi kastélyról vette a mintát, amit úgy építettek, hogy ellenálljon a Spanyolországból kicsapó mórok dúlásának. Végvár volt, amelyhez keskeny utak vezettek, ugyanolyan kevés választást engedve az ellenségnek, mint Tremellionban. Mászd meg a sziklákat, s halálod leled, vagy próbáld a szurdokot – majd meglátod, mire jutsz.
A feladat egyszerűnek látszott, a megoldás azonban még váratott magára, mivel a tremellioni várhoz vezető szűk meredélyben, a szurdok irányára merőlegesen még egy sor fal is magasodott: az egyik jobbról, a másik balról, arra kényszerítve a támadót vagy a látogatót, de még a hazatérő Baynardot és embereit is, hogy cikcakkban haladva tegye meg a fölfelé vivő utat a nyolc keresztirányú kőfal között.
A dolgot még jobban megnehezítendő, a szurdok bejáratát megvasalt ajtó zárta el, s félúton fölfelé még egy ugyanilyen állt. Ha a támadónak sikerülne ezeket szilánkokra hasítani, s így elérni a meredek felső szakaszát, ott találná magát a kaput védő masszív őrtornyok előtt – és egy magas falak közrefogta veremben.
Az a feltételezés, hogy akadhat ember, aki Falkanék engedélye nélkül is képes lehet bejutni Tremellionba, egyelőre még bizonyításra várt.
Baynardot azonban fölismerték, a kaput kitárták, az őrök harsányan köszöntötték. Az ifjú Falkan fáradtan lekászálódott lováról. Páncélinge ólomként nehezedett rá, a fölötte viselt köpenye ronggyá ázott, steppelt alsóneműje tocsogott a víztől. Levette makk alakú sisakját, belenyúlt, kivette az állszíjat, s a nyereggombjára akasztotta. Hátralökte páncélinge csuklyáját s ezzel együtt fegyveringéét is, hagyta, hadd mossa ki hajából a hideg eső az izzadtságot. Hátrafordult kísérői felé, sikerült valahogy rájuk mosolyognia, aztán elindult a lejtős sikátorokon át, száron vezetve lovát, de hagyva, hogy a paripa taszigálja fölfelé az emelkedő szakaszokon.
A poroszka ló rántott egyet a kötőféken; Baynard, a tremellioni Falkan család ifjabbik, húszesztendős fia ismét visszatért a való világba...
Elvégezte, amivel megbízták, elvitt egy levelet Ardelet urának...
Itt van nála az írásos válasz... Sir Geoffrey Falkannak címezve... ott van a nyeregtáskájában, biztos helyen...
Jól érezte magát a szigeten... Élvezte a két hajadon társaságát... Mennyire szenvedett ágyéka sajgásától... És még ennél is jobban szenvedett, amikor a két lány a fülébe súgott... Csak ez áll előtted...? Akad itt más hágnivaló is...
Micsoda hitványság az ilyen beszéd... De hát mit vártak tőlem ezek a léha, riszálkodó fehércselédek? Hogy elcicerézzek apám legjobb barátjának lányaival? Meg is nézhették volna az eredményét a télen mind a ketten ott azon a világtól elzárt szigeten, méhükben egy-egy magzattal, amelyeket Ardelet urának vendége nemzett! Vajon hogyan magyaráznák meg az apjuknak? És miként magyaráznám meg én az apámnak? Hogy elfeledtem a lovagság tanait?
A ló tovább böködte fölfelé a kaptatón. A második vasveretes kapu őrsége tisztelgett. Örültek, hogy ismét otthon láthatják Baynardot. Tisztességtudó ifjú. Tudja, mi a becsület. Micsoda istenverte dolog, hogy nem ő Tremellion örököse. Mert a vár természetesen Ranulfé lesz. Így kell lennie: az örökség az elsőszülött fiúé. Törvény ez, hagyomány, mindig is így volt...
Baynard rogyadozó lábbal vánszorgott fölfelé a durván faragott kövekkel kirakott emelkedőn. Fogába nyilallt a fájdalom, végigfutott egész testén... S erről az az ember jutott eszébe, akit a világon mindenkinél jobban tisztelt. Mármint a nemrég megkoronázott Richárd király után. És a hős keresztes lovagok után. És a legendák hősei után. És Sir William Falkan után. És apja, Sir Geoffrey után – bár az más, mert az iránta érzett csodálatban a fiúi szeretet is közrejátszik...
A férfi, akit Baynard a legjobban tisztelt, Tremellion várnagya volt, a nagyjából negyvenesztendős, sebhelyekkel borított, tömör izomköteg: Guthric. Maga se tudta pontosan, hány tavaszt látott, képzelőerő annyi se szorult belé, mint egy féleszű bolhába, a költészethez és a zenéhez annyit se konyított, mint egy harapós természetű kopószuka. Kedélyessége csak akasztófahumor volt, a világról alkotott véleménye ugyanolyan durva és elnagyolt, mint himlőhelyektől lyuggatott arca. A szellemes mondások leperegtek róla, nyers válaszaiból kiviláglott, hogy mindent betű szerint értelmez. Az erényeit azonban nem lehetett elvitatni. Odaadó hűséggel szolgálta Sir Geoffreyt, Tremellion védelme szívügye volt, kemény, rezzenéstelen tekintettel olvasta fejükre a Falkan fiaknak hibáikat. Ranulf emiatt lenézte Guthricot, kivénhedt csatalóként emlegette, akinek már rég lejárt az ideje. Ám a gúnyosan vigyorgó Ranulf ilyesmit sose mondott Guthric szemébe. Nem mert. Ugyan ki lett volna olyan bolond széles Angolhonban, hogy ilyesmire vetemedjen?
Földerengett a vár kapuja. Okosan megtervezett védmű volt ez is, az esetleges támadók nem rohamozhatták volna egyenes vonalúan, mert a hozzá vezető út közvetlenül előtte éles fordulatot vett, s lelassította volna mozgásukat. Fejük fölött pedig ott sokasodtak a meurtrier- k, a gyilokrések, amelyeken át a védők nyílzáporral s a rettegett, húst, csontot átégető forró ólommal áraszthatták el őket...
Baynard és kísérői a hullórostély alatt áthaladva végigmentek a kapualj boltíves folyosóján, majd a végén kilépve s jobbra fordulva maguk mögött tudhatták a külső várfalat. A ló ismét oldalba bökte Baynardot, aki erre megpaskolta a nyakát, s tenyerével lesimította orráról a vizet. Nem számított arra, hogy apja ebben a zord időben a szabad ég alatt várja, bátyjáról pedig biztosan tudta, hogy esze ágában sincs ilyesmi. Ami pedig Guthricot illeti, neki nyilván akad egyéb dolga is bőven...
– Látom, mindannyian épségben megtértetek. Vendégeink vannak, Sir Baynard, a Szentföldről. Nagy kár, hogy ilyen soká tartott, mire fölvánszorogtatok a partról, és nem értél haza délidő előtt. Jó lett volna, ha a Falkanok együtt fogadhatták volna a látogatóikat. A lakoma fejedelmi volt, de akad még a konyhában egy és más, ami neked van félretéve.
Itt volt hát: a morózus, elpusztíthatatlan Guthric. Mint valami mogorva medve, úgy állt az őrség épületének kapujában; zömök felsőtestére bőrből készült, csúcsos csuklyában végződő köpeny borult. Rezzenéstelen tekintettel nézett Tremellion ifjabbik fiára, rá se hederítve Baynard fáradtságra utaló, roskadt tartására.
A kreolos bőrű Baynard egy hónapig volt távol, s most legszívesebben azt felelte volna a várkapitánynak, mennyire örül, hogy ismét otthon van. Tudta azonban, hogy Guthric a torkára forrasztaná az érzelgősséget – egy hónapi távollét után fél napot késett. Nem jött meg időben, hogy üdvözölhesse a Palesztinából érkezett utazókat. Így aztán Baynard köszönés helyett csak annyit kérdezett, kik azok a külhoni látogatók.
– Amikor otthagytam őket, még nem hozakodtak elő vele, mi járatban vannak – morogta a várkapitány.
– De szerintem kérni jöttek. Embereket vagy pénzt. Úgy körülnyájaskodják Sir Geoffreyt, hogy látni való, előbb-utóbb az orra alá tartják a koldustarisznyát.
– Kérlek, gondoskodj a lovakról – mondta Baynard. – Levelet hoztam apámnak, át kell adnom neki.
– Kicsatolta nyeregtáskáját, amelyben Ardelet válasza lapult.
Guthric az őrség épülete felé fordult, parancsot vakkantott valakinek, aki odabent volt. Egy férfi bukkant elő, odabiccentett Baynardnak, és elkapta lova kantárát. Az ifjú Falkan kimerülten elindult a sáros külső várudvaron, majd megtorpant, hallva, hogy a várnagy utána kiált. – Van velük egy fiatal nő is. Tanácsosabb volna, ha inkább félig elevennek mutatkoznál, mint félhalottnak – mondta Guthric, aztán megint ráreccsent a lovászra, nem törődött már Baynard Falkannal: értse szavait úgy, ahogy tudja.
Nem a szurdokbeli labirintus volt az egyetlen, amit Sir William az esetleges támadók ellen kiagyalt.
A várfalon keresztülhaladva az érkező a vár hosszan elnyúló külső udvarára jutott, a kelet felé eső külső udvarra. Az ide beözönlő ellenség mindössze az istállókat, a kápolnát és Tremellion három kútjának egyikét foglalhatta volna el. Megölhették volna ugyan a helyőrség egy részét, a kapuőrséget, de eközben maguk is áldozataivá váltak volna a két bástyáról és az azokat összekötő fal tetejéről rájuk irányított nyílvesszőknek és hajítódárdáknak.
Tremellion külső várudvarát fal osztotta kétfelé, ugyanolyan magas, mint a külső. Enyhe szögben csatlakozott a déli kapu északi falához, és megvolt a saját megerősített bejárata. A keleti külső várudvar elfoglalása ilyenformán csak annyit jelentett volna, hogy a támadó még csak félúton jár célja felé.
Baynard bevánszorgott a kapun, végigcammogott a tóhoz vezető, kőlapokkal kirakott széles úton, átment a fahídon, s fölvonszolta magát a zömök, négyszögletes toronyhoz vezető feljárón. Egy pillanatnyi várakozás után bebocsátották a nyirkos, barátságtalan épületbe, amely a Falkan család otthona volt. Itt, a hullórostély és a kettős vasalással megerősített ajtók mögött választania kellett a kastély nagytermébe vezető bal oldali és a szobájába vezető jobb oldali, keskenyebb csigalépcső között. Morgott valami válaszfélét az őr köszönésére, és intett neki, hogy nyissa ki a szobájába vezető lépcső ajtaját. Nehézkes léptekkel indult el fölfelé, fél kezével az orsópillérbe kapaszkodott, érezte tenyerén a kövekből szivárgó nyirkosság cseppjeit. Harminchat lépcsőfok – jobbra kanyarodok, hogy a védő használhassa kardját, a támadó pedig kénytelen legyen baljába fogni – megmászása után egy keskeny folyosóra jutott, amit csupán egyetlen, falra erősített fáklya világított meg.
A bal oldali első ajtó az ő szobájába nyílt. Ezzel szemben volt Ranulf lakrésze, az elözvegyült Sir Geoffreyé pedig a folyosó végén. Ez utóbbi tágas helyiség volt, három évvel ezelőtt Sir Geoffrey még Lady Elenával osztozott rajta. Ranulf és Baynard görögnek született anyja azonban sok ezer más lélekkel együtt meghalt 1187 telén a ragályban, s Tremellion ura azóta magányosan rótta a lakosztály kőlapjait.
Rideg cellájába lépve Baynardnak egyetlen vágya volt csupán: hogy ledobja a nyeregtáskát, lehámozza magáról a súlyos páncélinget, kicsatolja a steppelt fegyveringet, és elnyújtózzon keskeny, bőrszíjakkal összeerősített ágyán, Ardelet levele nem lehet olyan sürgős, hogy ne várhatna holnapig. Ugyanilyen biztos az is, hogy nem fogják hiányolni a legifjabb Falkant, amikor a messzi tengerentúlról érkezett látogatók előveszik a koldustarisznyájukat.
Ezzel szemben egyre ott jártak fejében Guthric szavai: tanácsosabb volna, ha inkább félig elevennek, mint félholtnak próbálna mutatkozni, mert odaát a nagyteremben egy nő is ül a látogatók között. Nem lehet akármilyen fehércseléd, a várnagy nem akarná összehozni holmi háromszor megözvegyült banyával. Semmi kétség, a szász arra utalt, hogy szedje össze magát, üljön oda a többi Falkan közé, s győződjön meg a tulajdon két szemével, tetszik-e neki a vendég hölgy.
Kovakövet, taplót vett elő, lángot csiholt, s meggyújtott egy vastag, gyűrűs gyertyát. Mire levetkőzött, egy hideg vízzel teli tál fölött megmosakodott, egy ébenfa fésűvel végigszántott haján s felöltözött – egyszerű ingruhát öltött magára, övet csatolt, száraz cipőt húzott, hátára vállravetőt terített –, a gyertyának már negyede leégett a következő órajelző gyűrűig tartó részből.
Ez is megvan. A konyhába már nem megy le a számára félretett ételért. De legalább átadja Ardelet levelét Sir Geoffreynak. És találkozik a látogatókkal.
És megnézi magának a nőt, akit Guthric közvetve a figyelmébe ajánlott. Nem mintha holmi palesztinai leányzó fölérne azokkal, akik csábításának ellenállt azon a sziklás, partvidéki szigeten. A bőrét valószínűleg kérgesre perzselte a nap, szeme fehérje szürkésbe játszik. A fogai feltehetőleg jók, hallotta hírét, hogy a keleti nőknek remek fogazatuk van, ma este azonban egyéb se hiányzik, mint hogy egy csillogó fogsor eszébe juttassa az állkapcsát szaggató pokoli fájdalmat. A kíváncsiság azonban erősebbnek bizonyult nála. Elcsippentette a gyertyát, elindult a folyosón, elhaladt apja lakrésze előtt, majd belépett azon a magas, boltíves bejáraton, amely Tremellion várának nagytermébe vezetett.
Merő balszerencse volt, hogy Ranulf látta meg elsőnek. Ott ült a hosszú ebédlőasztal túlsó végén, székén elterülve, érzéketlen vonásain unalom tükröződött. A tekintete fölfelé irányult. Ugyan mit nézhetett? A mennyezet gerendáin csüngő denevérrajt? A tűzgödörből fölfelé szállongó füstfoszlányokat? Bármit nézett is, az a valami közvetlenül a bejárat fölött volt, s így fölfigyelt Baynard érkezésére.
Ranulf előredőlt karszékén, kinyújtotta jobbját, s lapos ujjával öccsére mutatott. – Váratlan vacsoravendég érkezett! Azért jöttél, öcsém, hogy fölélénkítsd egy kicsit a társaságot? Nézzék meg jól, uraim: íme a marathoni hírhozó!
Baynard hét embert számolt meg az asztal körül, persze mindnyájan az egyik végén ültek, mivel a széles tölgyfa lap több mint húsz láb hosszan futott végig a nagyterem közepén. Sir Geoffrey ült az asztalfőn, jobbján Ranulf, őmellette pedig, kissé távolabb, egy csontos, tar fejű pap. A klerikus ültében szinte az asztalra hasalt; úgy hatott tollai, kalamárisai, porzótartói fészkében, mint egy ázott kis veréb, körülötte pergamenek hevertek, néhánya már össze volt fűzve, a többi még várta, hogy telerója pedáns betűivel.
Az asztal másik oldalán, Baynardnak pillanatnyilag háttal, egy úri módra öltözött férfi foglalt helyet, mellette két nő ült, azok mellett pedig egy írnok, akit Baynard első pillantásra arabnak vélt – ebből a távolságból nem volt könnyű megítélni. A móros külsejű íródeák a jelek szerint beérte egyetlen tintatartóval, egyetlen tollal és egyetlen papírlappal.
Most azonban felé fordultak a fejek, s Baynard közelebb lépett, hogy üdvözölje a társaságot. Udvariasan meghajolt Sir Geoffrey felé, s állva várakozott, míg a várúr fölemelkedett karszékéből. Sir Geoffrey ötvenesztendős volt, de koránál idősebbet mutatott. Testét a Keleten szerzett sebeinek hegei borították, bal szeme kissé homályos volt, nem annyira éber, mint a jobb. A mozgása ugyan meglassúbbodott már, de a fogása még erős volt; súlyos, medveszerű öleléssel vonta keblére fiát. Ami a két testvért illeti, Baynard köszönésképpen alig kivehetően odamormogta bátyjának a nevét, aki erre valami enyhe biccentésfélével válaszolt.
– Minden rendben? – dörmögte Sir Geoffrey. – Latrokkal nem találkoztatok?
– Útonállókra és hasonlókra gondolsz? Nem, uram, bár Marnham közelében fölriasztottunk egy vadkant meg egy emsét. Utánuk eredtünk...
– De nyomukat vesztettétek.
– De nyomukat vesztettük – ismerte el Baynard. – És ennek eredményeként aznap este éhomra tértünk nyugovóra.
– Átkozottul gyorsak tudnak lenni ezek az agyarasok – mondta Sir Geoffrey, aki örült, hogy Baynard megérkezett közéjük. A balján ülő férfi udvariasan rábólintott szavaira. Ranulf Falkan vállat vont.
Baynard tudta, hogy a hosszadalmas kitérő udvariatlanság volna a vendégekkel szemben, ezért gyorsan kibökte: – Levelet hoztam Ardelet urától, nagyuram. Nem kötötte ugyan az orromra, mi áll benne, de azt hiszem, kedvező a válasza. Azt kérte, csak annyit mondjak neked: „Igen.”
– Rendben van – felelte Sir Geoffrey, s a többiek felé fordult. – Hát nem ezt mondtam neked, uram, az előbb? Érdemes volt idejönnöd. Ardelet urának levelét majd később olvasom el, de még mielőtt elmégy, elmondom rendre, mit ír. Most azonban engedd meg, hogy bemutassam ifjabbik fiamat, akit láthatóan megviselt az út. – A burkolt kritika hallatán Baynard összeszedte magát. Apja igazat mondott: holtfáradt volt, a foga sajgott, ágyba vágyott, álomtalan alvásra. Guthric azonban – köszönet neki érte – fölébresztette a kíváncsiságát, és ha már ott volt, úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha megfogadja a várnagy tanácsát, és megpróbál inkább elevennek, mint holtnak mutatkozni.
A Sir Geoffrey balján ülő férfi könnyed mozdulattal fölállt. Magasabb volt, mint a várúr, magasabb Ranulfnál vagy Baynardnál is, nyúlánkságában azonban hasonlított az ifjabbik Falkanra. Előkelő megjelenésű férfi volt, hosszú, megfakult tunikája szegélyét arany- és karmazsin hímzés díszítette. Öltözékét derékban egy öv fogta össze lazán, amely csat híján egyszerűen csak csomóra volt kötve. Rövid, köpenyszerű, selyemmel hímzett, prémszegélyű pelerinjét díszes ezüstfibula fogta össze a bal vállán, a másik oldalát hátravetve hordta, hogy ne akadályozza a kardforgatásban. Fejet hajtott Baynard előtt, majd nyugodt, tiszta hangon bemutatkozott.
– Gilles de Magnat-Vaulmier vagyok, Querinard hercege, Almé grófja, jelenleg a Szentföld keresztény nagyurainak és – hélas [2] – a sajnálatos módon elvesztett Jeruzsálemnek küldötte. Nem tudom, hallottad-e már az őrségtől, Sir Baynard, de ittlétem okát talán koldulásnak nevezhetnénk. A Jeruzsálemi Királyság nagyurai azzal bíztak meg, hogy pénzadományokat gyűjtsek. – Hangjában nem volt mentegetőzés, hanghordozásából nem csendült ki arrogancia. Tényeket közölt, s Baynard tudta, ezeket ha tetszik, ha nem, tudomásul kell vennie.
Az ifjú Falkan úgy találta, Magnat-Vaulmier valószínűleg a legalkalmasabb ember arra a feladatra, amivel megbízták. A megjelenése tiszteletet parancsolt – mindenesetre elég magas volt hozzá –, s egy egész világ választotta el az Anglia széle-hosszát bekóborló, garasokat kurrencsáló pókhasú püspököktől és minden hájjal megkent írástudóktól.
És feltűnt neki még valami: Magnat-Vaulmier fanyar humorérzéke, amellyel arra célzott, hogy már beszélnek róla. Hogy is mondta Guthric? „Úgy körülnyájaskodják Sir Geoffreyt, hogy látni való, előbb-utóbb az orra elé tartják a koldustarisznyát.” A várnagynak igaza volt, s ezt Magnat-Vaulmier is tudta, s most ennek megfelelően választotta meg a hangnemet. Igen, koldusok vagyunk, de az Ügy érdekében koldulunk. Palesztináért, a Keresztények Ügyéért. A legnemesebb ügyért, amelyért a Nyugat valaha is harcba szállt.
– Engedelmeddel, Sir Baynard, bemutatnám az atyád asztalánál ülő többi hívatlan vendéget is. – Magnat-Vaulmier elkapta Sir Geoffrey pillantását, s elmosolyodott a várúr szavai hallatán. – Hívott és szívesen látott vendégek vagytok, Vaulmier uram. – Miután hasonlóan udvariasan elhárította Sir Geoffrey szavait, Magnat-Vaulmier néhány szóval bemutatta az írnokot majd a gardedámot, akiknek szemmel láthatólag hízelgett a dolog, de ettől még ülve maradtak.
Most már csak a fiatal hölgy volt hátra. Akire Guthric fölhívta a figyelmét. Az, akit Magnat-Vaulmier most leányaként mutatott be. – Merem állítani, Sir Baynard, van olyan fáradt az utazástól, mint tenmagad, bár őmögötte valamivel hosszabb út áll. A neve Christiane.
Nesze neked ködös elképzelések. Nesze neked napégette bőr, tompa, opálos fényű szemek. Nesze neked előítélet.
Ez a lány, a sima modorú Vaulmier utazástól fáradt lánya... Most, hogy világosan látta, csak szánni tudta Ardelet szigetének leányzóit.
A lány tenyérrel lefelé kinyújtotta a kezét, Baynard meghajolt, a kezébe fogta, de nem merte ajkával érinteni. Csak nézte a lányt, s hallgatta tulajdon énje néma kérdéseit: Hát így megy az ilyesmi? Látszólag meg se rezzen a zsinór, de a hal mégis horogra akadt már?
Agya egyszerre próbálta befogadni a lány szépségének milliónyi összetevőjét. A gyertyafény világította mozaik darabkái azonban nem akartak összeállni. Vonásai finomsága... szemének hibátlan kékje... hosszú, elegáns ujjai... hajának halványszőke fonatai... ruhaderekának sárga és ezüst hímzése, amit a lélegzete keltette mozgás arannyá olvaszt...
– Christiane, úrnőm... – sikerült kinyögnie, majd meghallotta a lány kissé mély csengésű, halkan suttogott válaszát.
– Falkan, nagyuram...
Aztán csak nézte, amint a lány elfordítja tekintetét. Nem is próbálja leplezni, mennyire nem érdekli se Tremellion, se a beszélgetés, se pedig az inas fiatalember, aki most horogra akadt itt; belecsapott a coup de foudre, a villám, amivel az első pillantásra ébredt szerelmet jellemezni szokták.
Kényszerítette magát, hogy Ranulf mellé üljön, odahúzott egy széket megvetett bátyja oldalára. Holtfáradt volt, lelki egyensúlya felbillent, mégis, amikor Christiane ujjait legyezőként a szája elé emelve, ásított, Baynard úgy gondolta, nem ártana, ha felhívná rá Vaulmier figyelmét. „A lányod fáradt, nagyuram! Hagynád, hogy ennek az eszményi szépségnek a kimerültség fellegei árnyékolják homlokát?”
Istennek hála, az ifjú Falkan nem mondta ki, amit gondolt, beérte annyival, hogy Christiane-on legeltette a szemét. Fontosabb dolgokról kell most itt beszélni, mint egy szerelembe esett lovag együgyű érzelmeiről...
Magnat-Vaulmier felajánlotta, hogy a későn jövő kedvéért röviden összefoglalja, mi szél hozta Angliába. Sir Geoffrey buzgón helyeselt.
Christiane duennája eközben védence és Baynard között osztotta meg figyelmét. Nem ez az első, nem ez a nyúlánk cornwalli ifjú, aki fülig beleszeret Christiane-ba, és nem is az utolsó. A szemét azért meresztgetheti, elvégre a költő is azt mondja: „Kesztyűs kézzel jő vágy és szerelem, de fönn a galamb, s a kígyó odalenn.” Ez pedig újabb álmatlan éjszakát jelent, ezúttal ebben a nyirkos Tremellionban, de majd gondja lesz rá, hogy Lady Christiane álma zavartalan legyen.
A klerikus és az írnok abbahagyta a körmölést.
Ranulf, aki már unta az arisztokratikus koldus mondandóját, megint a gerendák körül szállongó füstgomolyagokat bámulta.
Baynard azonban előrehajolt, köszönetképpen bólintott Magnat-Vaulmier felé. Kedves tőle, hogy elismétli, amit a többieknek elmondott már, gondolta, de ugyanakkor kénytelen volt elfojtani egy elismerő mosolyt is. Igazi kalmár ez az ember, Querinard hercege, Almé grófja, a Szentföld nagyurainak küldötte. Elmondja a históriát akár kétszer is, csak elérje célját az üzenet...
– Az itteni helyzetet ismeritek, jó uraim. Henrik király halott, fiát, Richárdot hét hónappal ezelőtt koronázták meg Londonban. Arról is tudomásotok van, hogy az új király megesküdött, keresztes hadjáratot indít a Szentföldre. Annak viszont már nemigen kelt híre, hogy elvesztettük Jeruzsálemet, minden városok legszentebbjét, elcsikarta tőlünk Szalah-ad-din Juszuf al-Malik-un-Naszir, ez a ragyogó tehetségű hadvezér, akit mi többnyire csak Szaladinként emlegetünk. Hite az ördögé, de el kell ismerni, hogy ördögien ügyes hadvezér. Az elmúlt két esztendő során a keresztes hadak a tengerpart szegélyére szorultak. Szaladin Hattinnál lemészárolta katonáinkat, kiűzött minket valamennyi végvárból, most pedig azon van, hogy a tengerbe szorítson minket. Germania hadba szállt ellene, a franciák – az ő királyuk, Fülöp Ágost alatt – nemkülönben. Richárd szent fogadalmat tett, hogy Anglia minden erejét latba veti. Ehhez azonban hajókra van szüksége, matériel- re, sátraktól a kőhajító gépekig mindenfélére. Vezető van elegendő, szerintem talán sok is az egymással civakodó vezér. Most pedig, hogy az egyház enyhített a szabályain, és megnyitotta a mennyek kapuját mindenki előtt, aki részt vesz a keresztes hadjáratban, nem szenvedünk hiányt fegyverforgató közemberekben sem. A pénzből azonban... Nos, annak szűkében vagyunk.
Magnat-Vaulmier elhallgatott, kurtán elmosolyodott, és megcsóválta fejét. Megkérdezte a társaságot, eljutott-e már Cornwallba Richárd király legutóbbi jajkiáltásának a híre. – Talán nem is igaz – mondta –, mindenesetre nagyon úgy hangzik, mintha a hús-vér Richárd mondta volna. Állítólag épp a pénzt számlálta össze a kancellárjaival, alamizsnásaival meg a többiekkel, amikor egyszer csak az asztalra csapott, tekintetét az ég felé fordította, és így kiáltott: „Eladok mindent, amit csak egy király eladhat! Istenemre, eladom magát London városát is, ha akad rá vevő!” Ki a megmondhatója, mennyire gondolta komolyan? De ismervén azt az embert, akit Anglia királyának tekint, én megkockáztatom: ez a makacs óriás áruba bocsátaná magát ezt a nagyszerű szigetországot is, ha ezen az áron szert tehetne Jeruzsálemre. Ám nevezzetek gáncsoskodónak, uraim, de Angliai Richárd ugyancsak különös ember.
Magnat-Vaulmier ajkához emelte cahors-i vörösborral telt kupáját, s tekintetét végigjáratta a Falkan família tagjain. Elhatározta, hogy csak egyikükhöz fog beszélni, vagy talán kettejükhöz. Sir Geoffreyhoz, aki már szolgált a tengerentúlon, bizonyosan. Szavait ugyanakkor részben Baynardnak is szánta, bár látta, mi az, ami az ifjú Falkant igazán érdekli: inkább Christiane, mint a kereszténység. Ami pedig Ranulf lordot illeti, tőle ugyan egy hitvány garast is hiába várna az ember. Ha Tremelliontól származik majd bármi is, az bizonyosan nem Sir Geoffrey idősebb fiának lesz köszönhető.
Az ősz hajú, ráncos arcú cornwalli várúr megköszönte vendégének, hogy újra ismertette velük a helyzetet.
– Amit mondasz, Vaulmier uram, tisztán áll előttünk. Hadaink roppant szorongató helyzetbe kerültek. Ami engem illet, inkább ne jussak a mennybe, semmint látnom kelljen, hogy a Szentföld a hitetlenek kezére kerül. Lehet, hogy túl egyszerűnek tartod a nézeteimet, de engem egész életemen át ezek vezéreltek. Az igaz Isten a keresztény hité. A keresztény hit otthona pedig a Nyugat. Tudjuk a tanításokból, Palesztinában született, onnan terjedt át a Földközi-tenger innenső oldalára, s talált kedvező fogadtatásra egész Európában. Megengedem, tán nem minden szegletében, de néhány eldugott helytől eltekintve így történt. Mi siratjuk Krisztus szenvedéseit, mi óvjuk féltve szentjeinek csontjait, mi hajtunk térdet parancsai előtt. A megváltásba vetett szilárd hit nélkül állatok volnánk csupán... mint az a két vaddisznó, amelyeknek a fiam nem ért nyomába Marnham közelében, vagy mint a halak odalent a Hexelben. E hit nélkül csak férgek lennénk. Nem volnánk egyebek, mint óvatlan legyekre vadászó, serénykedő pókok.
Baynard nézte az apját, figyelte szavait. Nem tudta idejét, mikor zengett utoljára Sir Geoffrey hangja ilyen ércesen, mikor ejtette utoljára ilyen tisztán, jól tagoltan szavait. Hajnalig elhallgatta volna.
Sir Geoffrey azonban hamar fáradt, tompa szeme hunyorogni kezdett. Elvesztette gondolatainak fonalát, megismételte, amit a pókokról mondott, majd összeszedte magát, és vendége szemébe nézett.
– így hát azt mondom... ugyanazt mondom, amit az én régi barátom, Ardelet mondott nekem. Igen, Vaulmier uram. Itt ez a levél, amit küldött nekem: mindketten egyetértünk. Megkapod, amiért jöttél.
Tremellion vendége nem volt ostoba. Előadta kérését, s íme, megnyerte az ügynek Sir Geoffreyt, aki most formálta ünnepélyes ígéretté akaratát: Megkapod, amiért jöttél. A részleteket most nem kell firtatni. Ráér holnap is.
Magnat-Vaulmier fölállt, fölsegítette a lányát, megvárta, amíg a duenna és az írnok is fölkel az asztaltól, aztán odabiccentett Ranulfnak és Baynardnak, fejet hajtott Sir Geoffrey előtt, s így szólt a várúrhoz: – Tremellion mindig is nagy becsben állt a keresztények előtt, Falkan uram. Bizonyára örömmel veszed, hogy már akkor számítottunk rád, amikor még ki se hajóztam Tyrusból. Ja igen: és Ardelet-re is.
A várúrnak kedvére voltak a hallottak, mert arra utaltak, hogy még emlékeznek rá arrafelé, nem felejtették el a keresztes lovagot, aki azokban a régi időkben nem tudott egyebet fölajánlani, mint hitét, becsületét $ bátorságát – egyetemes érték ez, bár nélkülözi a pénzdarabok csengését.
Baynard fölállt, hogy jó éjt kívánjon Christiane-nak. Persze nemcsak ezért, hanem hogy elkapja szeme pillantását, hogy hallja szavait, hogy kiérdemeljen tőle egy mosolyt, amit beleszőhet álmaiba.
A duenna azonban már kifelé vezette a lányt, ügyet se vetettek Baynardra. Bezzeg a várúrra rámosolyogtak.
A legifjabb Falkan utánuk szólt. – Jó éjszakát, Vaulmier uram, szép álmokat, úrnőm. – Aztán csak nézett elkeseredetten, látva, hogy szavai nem érik el a kívánt hatást – bizonytalan hangja nem ért el céljáig.
Megvárta, míg Tremellion klerikusa összeszedi írószereit. Óráknak rémlett, mire az aszott veréb kicsoszogott a nagyteremből. Baynard ekkor lassan megkerülte az asztalfőt, elhaladt apja mögött, s letelepedett Vaulmier üresen maradt székére. A vele szemben ülő Ranulf durva vonásai rosszalló ráncokba ugrottak. Tremellion két fia nem akart egymásra nézni. Sir Geoffrey felé fordultak, várták, hogy megmagyarázza, hogyan kell érteni e külhonból érkezett koldusnak tett ígéretét.
Ranulf a lakótorony legfelső emeletére vezető csigalépcső felé bökött hüvelykujjával. – Azt még csak lenyelem, hogy ma éjszakára födelet adjunk nekik, még azt is, hogy három fogást is eléjük rakattunk. Viszont szeretnék valamivel többet tudni, méghozzá jóval többet, apám, ha megengeded, arról a pénzről, amit Palesztina erszényébe szándékozol hajítani. – Leplezetlen ellenszenvvel meredt apjára. – Te talán azt mondod erre, hogy ez Tremellion pénze, de azért ez nem egészen így van. Ne feledd el, hogy ez az én pénzem is. Jog s törvény szerint én öröklöm! Halljuk hát, uram, a magyarázatot. Halljuk, hogyan értetted, amikor azt mondtad nekik, hogy megkapják, amiért jöttek. Mi az, amit a koszton, kvártélyon és egy tömött erszényen kívül megkapnak?
– Csillapodj, Ranulf bátyám – szólalt meg Baynard.
– Az ilyesmit jobb megbeszélni, mint vitatkozni fölötte – mondta, majd meghökkenve látta, hogy Ranulf kis híján nekiugrik, s ráförmed, hogy fogja be a száját, harapja le a nyelvét, csukja be a fülét, és tegyen lakatot arra a lepcses szájára. Hogy a pénz sorsa mi lesz, ahhoz Baynardnak semmi köze. Neki ebben aligha van szava, nyugodtan vackára is térhet, ahelyett hogy itt ücsörög velük. – Húzd szépen füledre a takaródat, öcsém, s foglalkozz csak önmagáddal, miközben Christiane-ról álmodozol. Így is elég nagy bolondot csináltál már magadból, úgy tátottad rá a lepénylesődet. Eredj hát, próbáld magadnál keresni könnyebbülésedet.
Ranulf kitörése csak arra volt jó, hogy földühítse apját, s hogy fölháborítsa a szerelmes Baynardot. Tremellion nagyura fölpattant székéből, Baynard is talpra ugrott. Egy percig teljes zűrzavar uralkodott, Tremellion nemesurai sértéseket, fenyegetéseket vágtak egymás fejéhez, a két testvér csaknem egymásnak esett, a vár ura pedig rájuk rivallt.
– Hagyjátok egymást, és üljetek le! Az isten szerelmére, hát nem tudjátok, milyen messzire hangzik a beszéd? Ranulf fiam, tégy féket a nyelvedre! Te pedig, Baynard fiam, ne heveskedj, ülj vissza a székedre, és maradj is ott! – Mereven figyelte egymással farkasszemet néző fiait. Ranulf jóval erősebbnek látszott, Baynard viszont szentül hitte, hogy csak a szája nagy.
Az ötvenesztendős Sir Geoffrey Falkan továbbra sem ült le, figyelmeztetően intett Baynardnak, majd Ranulf felé fordult.
– Azt mondod, öcsédnek vajmi kevés köze van a pénzhez. Kegyetlen, de igaz szavak. Másodszülött fiúként semmit sem várhat Tremelliontól. De miért hiszed, hogy ő ezt nem tudja?
Ranulf Baynardra pillantott. – Nem árt neki egy kis emlékeztető.
Innentől kezdve ügyet se vetettek a legifjabb Falkanra. Baynard nem tudta eldönteni, végéhez közeledik-e harc, a koldus képében járó nemesember nyugodt kérése a végső összecsapásra serkentette-e a feleket, vagy talán mindenképpen sor került volna rá lobbanékony természetű bátyja s várúri hatalmát gyakorló apja között.
– Tudni akarom – csikorogta Ranulf –, mivel akarod kifizetni ezt a Vommiert vagy hogy is hívják, meg ezt a cigánykodó népséget. Ne vedd zokon, jó apám, de egy nap eltávozol közülünk. Megtérsz abba az illatos mennybe, amelyben hiszel. Megtér bizony a dicső Sir Geoffrey Falkan, Tremellion ura, Palesztina vitéze, szerető férje annak a kreol bőrű görög nőnek, akibe belebotlott – bocsánat: akit körüludvarolt és meghódított – aztán hazahozott valami keleti szigetecskéről. Könnyfakasztó történet, virágok illenének hozzá, kár, hogy most nem virítanak. De mindegy – Ranulf hangja kemény volt, akár a cserzett bőr –, engem most az érdekel, miféle csecsebecséket szándékozol föláldozni a keresztény ügy oltárán. Ne vedd zokon, de te már öreg ember vagy, és nyilván hízeleg neked, hogy a tengeren túl még emlékeznek a nevedre. De ez már régi história. Most csak az számít, hogy itt és most mi a szándékod. Mondd tollba, miféle csecsebecséket akarsz elajándékozni, én meg kirángatom azt a reszketeg klerikust az ágyából. – Most már nyugodtabb volt a hangja. Mosolyogva nézett apjára. Intett neki, hogy üljön le, s a korsóért nyúlt, hogy bort töltsön neki.
Meglepődött, amikor a várúr rárivallt.
– Most ülj le! Te, aki még a nevét se tudod annak az embernek... ennek a nemesúrnak, aki mérföldek százait, ezreit járta be küldetése során. Te pedig... – Elfordította róla tekintetét, hátat fordított idősebb fiának, miközben Ranulf ülepe alatt megereszkedett székének bőrülése.
– Baynard öcsédnek... nos, igen, neki nincs köze ehhez. Az is igaz, hogy nemsokára eltávozom, s könyörgök Istenhez, hogy az általad illatosnak nevezett mennybe kerüljek. De addig... Figyelsz rám, Ranulf? Amíg viszont meg nem halok, én vagyok Tremellion ura. A vár és a környező falvak gazdája. Körös-körül enyémek ezek a földek és vizeik. És mindezeken felül, jó fiam, én vagyok Tremellion kincseinek felvigyázója is: én rendelkezem ékszereiről, pénzéről, ezüst- és aranyneműjéről. Igen, te fogsz majd eltemetni, Ranulf, de amíg az a boldog nap rád nem köszönt, én rendelkezem e félreeső cornwalli birtok javai felől. A döntésem pedig – lassította le beszédét – a következő.
Baynard mozdulatlanul ült a gyertyafényben, úgy érezte, mintha eltávolodott volna az asztaltól, elrejtené a füst. Fogalma sem volt, mit fog mondani az apja, de azt sejtette, hogy Ranulfból újabb dührohamot fog kiváltani.
– Nos, te azt kérded tőlem, miféle csecsebecséket szándékozom az ügy oltárára tenni. Hogy hányadrészét teszi ez ki a vagyonúnknak. Azt mondod, nemsokára elköltözöm, és ez valószínűleg igaz is. Így hát jobb lesz, ha egy kissé megsürgetem a dolgokat.
Baynard felé fordult, jó szeme fényesen ragyogott, tompa szemére ráereszkedett szemhéja. – Ami téged illet, tudod, mi a részed – mondta, majd Ranulfnak címezve folytatta, és elmondta neki, hogy itt nem holmi csecsebecsékről van szó. Nem Tremellion kincseinek egy részéről. A vártól és a hozzá tartozó földektől eltekintve, az egészről van szó: minden egyes pénzesládáról, minden ékszeres dobozról, minden ezüst- és aranyneműről.
Tremellion ura kesernyés, diadalmas mosollyal magyarázta Tremellion idősebbik fiának: – Ne gondolj holmi töredék részre, kedves Ranulf fiam. Az egészet odaadom nekik.
Az ezt követő hosszúra nyúlt csöndben csak a fahasábok ropogása hallatszott. Aztán a lőréseken át besüvöltő szél. Aztán a kastély recsegése, sóhajai. Csöpögő víz. Messze lent, a várfalon egy őr kiáltott. A festett bőrfüggönyök hullámzani kezdtek a falak mentén.
Ranulf izmos tenyere lassan székének faragott karfájára fonódott. Tempósan, fenyegetően fölemelkedett. Tekintete kardélként hasított keresztül Baynardon, majd apja felé fordította gyűlölködő arcát.
– Jól hallottalak? Az egészet?
– Kivéve magát a várat és...
– De a többit igen? A pénzt meg a...
– Megmondtam.
– Hogyan merészeled... Honnan veszed a bátorságot, hogy elajándékozd a család vagyonát?
– Ami fölött jelenleg én rendelkezem... Merem bizony, de még mennyire. Minden mozdítható értéket. Még e héten Plymouthba vándorol. Vaulmier lord azt mondja, ott gyülekezik a kikötőben a Szentföldre tartó flotta. Látni akarom, hogy ez a kincs elvitorlázik azokon a hajókon.
Ranulf Falkan jobbja fölemelkedett, keze ökölbe szorult. Baynard odaugrott, közéjük vetette magát, s még idejében félrecsapta bátyja kezét, így az ütés nem érte el Sir Geoffrey rezzenéstelen arcát. Ranulf az öccsén töltötte ki haragját: mint valami bunkóval vágott oda könyökével Baynard halántékára. Az ifjabbik Falkan megtántorodott az ütéstől, elvesztette egyensúlyát, elzuhant, rongycsomóként rogyott a padozatra. Ranulf odarecsegett valami kivehetetlent Sir Geoffreynak, s hosszú léptekkel kisietett a nagyteremből.
Baynard kábán, nyögve föltápászkodott. Jellemző Ranulfra, gondolta, akkorát ütött rajtam, hogy a fogam megint sajogni kezdett. Fösvény mindenben, csak akkor bőkezű, ha ütlegeket kell osztogatni.
Megkapaszkodott egy szék támlájában, aztán engedelmesen kihörpintette a kupát, amit apja nyújtott felé.
Sir Geoffrey fia fájdalomtól eltorzult arcát nézte. Baynard születésétől fogva tudta – pontosabban azóta, hogy a fiú túlélte a gyermekbetegségeket –, hogy másodszülött fia a törvény értelmében nem örökölheti a várat. Ranulfé lesz minden, az pedig legfeljebb egy hátast és egy málhás lovat ad majd öccsének, meg egy fél napot, hogy tűnjön el a birtokáról.
A vár ura azonban azt is tudta, hogy valamit azért mégis kínálhat a gyereknek, az ifjúnak, a lassan férfivá érő fiatalembernek – olyan lehetőségeket, amelyeket a kemény fejű Ranulf gőgösen elutasítana.
Tízesztendős volt Baynard, amikor apja odaadta Winchester közelébe, egy nemesember házába, apródnak. Két nyár múltán az ír partvidékre küldte, halászok keze alá. A következő év már Párizsban találta, a nagy hírű Monsieur le Beynél tanult építőművészetet. Aztán visszatért Angliába, hadvezetést tanulni; hat hónapig fárasztotta elméjét a teóriájával, gyötörte testét Norfolk mocsaras síkjain a gyakorlatokon.
Sir Geoffrey végül hazarendelte fiát Tremellionba. Nem azért, hogy ott tartsa, hanem hogy elmondja Baynardnak, mit forgat a fejében.
– Sokat beszélgettem erről a dologról Lady Elenával. Semminek se örülnénk jobban, mint ha magunk mellett tudhatnánk téged, de ez önzés lenne részünkről. Az az igazság... megmondom kereken: Tremellionban nincs szükség még egy írástudóra vagy jószágigazgatóra, mert hogy rád ez a szerep várna. Magam is elég jól elboldogulok az itteni dolgokkal, ezenfelül számíthatok Guthricra és bizonyos fokig Ranulfra is. Voltaképpen azt akarom értésedre adni, hogy Tremellion... hogy is mondjam... korlátok közé szorítana... elzárna a további tanulástól... Egyszóval beszűkítené az elmédet. – Elmosolyodott, amint maga elé képzelte a furcsa képet, majd belevágott annak a feladatnak az ismertetésébe, amit kigondolt fia számára.
– Két hónappal ezelőtt tizenhetedik évedbe léptél. Úgy hallom, jól vág az eszed... De azt is hallom, hogy egy kicsit könnyen áll a szád a csípős válaszokra is. Vigyázz a nyelvedre., ifjú Baynard. Az orcátlanságot hagyd meg a komédiásoknak meg a rosszlányoknak. – Várta, hogy fia megeméssze szavait, majd folytatta. – Elég erősnek látszol, bár kissé csontos vagy. Úgy mondják, ügyes vagy a lándzsavetésben, és jól forgatod a kardot is. Azt ajánlom hát neked: hagyd el Anglia földjét, és a következő esztendőt töltsd, ahol kedved tartja. Adok neked egy rend ruhát, sisakot, páncélinget meg egy pár jóféle csizmát. Az istállókból azt a lovat választod, amelyiket akarod, és gondom lesz rá, hogy a Csatorna valamelyik kikötőjéből átvigyenek a túlsó partra. Onnantól kezdve azonban a magad útját járod. Kizárólag annak az országnak a nyelvén beszélhetsz, amelyikben éppen jársz, és mindaddig nem hagyhatod el, amíg egy árva garas adósságod van, vagy ahogy arrafelé nevezik az ilyesmit. – Sir Geoffrey kurtán elmosolyodott, s várta Baynard válaszát.
– Ami a lovat illeti... – dünnyögte a fiú –, megengeded, hogy Abarist vigyem, uram?
– Ha ilyen cingár volnék, mint te, magam is azt választanám. Szólj Guthricnak, hogy adja oda neked az egyik spanyol nyerget.
Mindez azonban már csaknem négy esztendeje történt. A férfi, aki most sajgó koponyával, lüktető foggal, kimerülten székébe roskadt, megmászta már a tanulás szamárlétráit, megízlelte a kalandok gyümölcseit, s jól-rosszul beszélte azoknak az országoknak a nyelvét, amelyeket bejárt. Ma este a jelek szerint azért volt jelen, hogy tanúja legyen, mint áldoz le Tremellion szerencsecsillaga.
Nem gondolta, hogy így történik majd. Valójában Sir Geoffrey se így képzelte. Ami pedig Ranulfot illeti, ő minden bizonnyal kiviharzott a várból, s nemsokára valamelyik lotyóján tölti ki dühét odalent a faluban.
– Tudom, hogy szeretnél már lefeküdni – dörmögte Tremellion ura. – Látom, hosszú volt számodra ez a nap. De talán maradt még annyi erőd, hogy válaszolj nekem: jogom van megadni ezeknek az úri koldusoknak, amit kérnek?
Baynard Falkan mielőtt válaszolt volna, egy percre önmagába nézett. Az „igen” válasz kézenfekvő. Arról az ügyről van szó, amelyért Sir Geoffrey harcolt, a kereszténység legmagasztosabb ügyéről, a keresztes hadjáratról, amelynek zászlaja alatt csaknem sikerült egyesíteni a Nyugatot. És könnyű igent mondani már csak azért is, mert olyan megnyugtatóan igazságos végignézni, hogy a kelletlen, önző Ranulfot megfosztják attól a vagyontól, amelynek öröklésére számított.
Az „igen” a kézenfekvő és megfelelő válasz. Lady Elena három esztendeje halott, így hát a várúr azt tehet jószágaival, amihez kedve van. Bárhonnan nézzük is, a válasznak „igen”-nek kell lennie.
Baynard azonban úgy érezte, egyszerű igenlésnél többel tartozik apjának. Sir Geoffreynak az az óhaja, hogy Tremellion elszegényítése révén gazdagítsa az Ügyet. Egy férfinak, akiben van annyi bátorság, hogy vára puszta falain kívül mindenről lemondjon, nincs szüksége rá, hogy emlékeztessék: az egyik fia „nemet” ordít, a másik „igen”-t suttog.
– Amit akarsz, azt teszel, apám. Elvégre te vagy e ház ura.
A korosodó Sir Geoffrey egyetértően sóhajtott, aztán Baynard elhárító mozdulatára ügyet se vetve, újratöltette fia kupáját, s elmondta neki, hogy már átfutotta Ardelet levelét. – Úgy veszem ki belőle, hogy nem voltál éppen közömbös a lányai iránt, de te ennek ellenére... hogy is írta? Meglehetősen körültekintően viselkedtél.
– Bocsáss meg, apám. Van egy odvas fogam. Azt hiszem, Ranulf ütése meglazított valamit a koponyámban. Nem érdemes tovább pazarolnod rám az idődet.
– Nem kell ennyit nyavalyogni, fiam. Guthric holnap kihúzza a fogadat. A főfájásod is elmúlik, délre már ficánkolni fogsz. Azt a választ adtad nekem, amit hallani akartam, és most én is mondok neked valamit, ami jobb kedvre derít. Üzenetet küldtem veled Ardelet-hez, és örülök a válaszának. De nem ez volt az egyetlen oka, hogy elküldtelek arra az isten háta mögötti szigetre. Ardelet kért rá. Arra kért, küldjem el hozzá az ifjabbik fiamat, hogy aztán a fiam... vagyis hogy a lányai...
Baynard tekintete riadtan megvillant, majd újra elhomályosította a fájdalom párája, felnyögött a feléledő kíntól.
Sir Geoffrey érzéketlenül folytatta. – Arról van szó, hogy szívesen venné, ha a veje lennél. A fél szigetet adná hozományba. Nagyon jó véleménnyel van rólad. Annyira jó véleménnyel, hogy... várj csak, mindjárt megkeresem... „Nem is különösebben érdekes, melyiket választja, mert úgy látom, mindkét leányom forrón kívánna a jegyese lenni.” Nagyon kedvelnek téged arrafelé, Sir Baynard.
Az ifjú Falkan ügyetlen kísérletet tett rá, hogy arcvonásaival ne tükrözze érzelmeit. Hogyan is magyarázza meg, hogy boldogan ágyba vitte volna azokat az eladósorba jutott lányokat, álmodozott is róla, hogy mindkettőt ágyba viszi, ám mégsem tette, mert tiltotta a becsület. De most nem is ez zavarta. Ami most foglalkoztatta, annak semmi köze sem volt Ardelet lányaihoz, egy pillanat alatt el is felejtette őket valaki másnak a ragyogásában...
– Christiane de Magnat-Vaulmier?
– Tessék? Bocsáss meg, uram, de...
– Megígérek neked valamit – mondta elgondolkodva Sir Geoffrey. – Amint befejeztem a mondandómat, mehetsz a fájós fejeddel meg a fogaddal az ágyadba. De olyan ritkán van alkalmunk megbeszélni dolgainkat... És van egy olyan érzésem, hogy azok után, ahogyan Ranulf most elrohant... Na, mindegy, ha egyszer így kellett lennie... Szeretném, ha tudnád: lehet, hogy ez a szemem tompa, de a másik éles, mint a sólyomé. Látom, hogy fennakadtál Vaulmier lányának horgán, s most olyan tehetetlenül vergődsz rajta, mint a partra vetett hal. Holnap már pitymallatkor fönn leszel, lesbe állsz, megpróbálsz majd jól kimódolt véletlenséggel az útjába kerülni. A fogadból elszáll a fájdalom. Töröd majd magad, hogy földerítsd, harsogva kacagsz tréfáin, holott egy halvány mosoly is elegendő volna, láthatatlan pókhálókat söpörsz félre az útjából. Aztán pedig, fiam, én kedves Sir Baynardom, tudod-e, mit teszel?
– A szavaid azt sejtetik, apám, hogy hozzád fordulok útbaigazításért.
Sir Geoffrey hegek borította, megviselt arca egy pillanatra megfiatalodott, ajka jóindulatú mosolyra húzódott. – Az ajtóm nyitva áll előtted. Ha akarod, még néhány jól használható bókot is megsúgok neked. – Kényelmesen elhelyezkedett székében, kedvtelve képzelte maga elé a jelenetet, amelyről tudta, hogy másnap délelőtt színre kerül. – Megmondom, mitévő leszel – jövendölte. – Ünnepélyes fogadalmat teszel a te drága Christiane-odnak. Hogy visszatérsz hozzá. Hogy elutazol bárhová, ahová csak a szerelem kívánja. Egyszóval, ifjú s heves vérű fiam, ha talán nem a kereszténység üdvéért is, de annak érdekében, hogy Christiane-t követhesd, beállsz a Jeruzsálemi Királyságba induló keresztes hadjárat lovagjai közé.
Az ifjú Tremellion másnap kora hajnalban kelt föl, fájós fogát már el is feledte. Oly sietősen borotválkozott – nem gyújtott elegendő gyertyát sem –, hogy megvágta magát a pengével. Aztán egy darabig ott leselkedett a vendégszobákba és az emeleti lakószobákba vezető csigalépcső tövében.
Tudván, milyen ostobán festene, ha Vaulmier lord jönne le elsőként, lement a konyhába, töltött magának egy csupor forró, fűszeres sört, s elrágcsált hozzá egy darab száraz fekete kenyeret. Elrágcsálta! És egyáltalán nem is fájt a foga!
Ezután megint fölkaptatott a lépcsőn, vigyázva, nehogy hozzáérjen a lépcsőház nyirkos falához legjobb – bár nyári – köpenyével. Nem törődött vele, hogy majd megveszi az isten hidege, hogy csak úgy süvölt a kastélyban a gonosz március közepi szél.
Ácsorgott – vagyis inkább lesben állt – egy ideig a lovagteremben, miközben a szolgák kikotorták a hamut a tűzgödörből, megrakták aprófával, fahasábokkal. Odaszólt nekik, hogy hozzanak forralt sört az asztalra, meg: – Forralt bort is, és néhány jókora szelet marhasültet... meg minden egyebet, ami Tremellion vendégeinek kijár.
Az egyik szolgába szorult annyi mersz, hogy megmondja Baynardnak: a vendégek még alszanak, semmi nesz nem hallatszik a szobáikból, és ha most tálalják föl a forralt innivalókat, akkor...
– Akkor is hozzátok! Tán nem tudjátok melegen tartani?
Rájuk parancsolt, hogy cseréljék ki az asztal körül a szalmát.
Türelmetlenül félrerúgta útjából az asztal körül kurkászó kutyák egyikét.
Aztán csak nézte a vonítva iszkoló ebet, miközben az éppen belépő Christiane de Magnat-Vaulmier megkérdezte tőle, hogy minden állatot utál-e, vagy csak a csíkos angol kopókat nem állhatja.
A lány arcáról már eltűntek a fáradtság árnyai. Ruháján zöld, fahéjszín és fehér játszott egymásba. A kedvenc színeim, gondolta Baynard, noha annak előtte nemigen törte a fejét ilyesmin. Nem rajongott eddig a redőkért sem, most azonban egészen tetszetősnek találta őket.
Hellyel kínálta Christiane-t, aztán ráreccsent a szolgákra, hogy tálaljanak.
A lány megkérdezte, hol van Ranulf, mire Baynard hirtelen elkomorodott, és azt felelte, úgy gondolja, sőt bizonyosra veszi, hogy Ranulf elhagyta a kastélyt, és néhány napig nem is tér vissza.
Christiane megpróbálta ellegyezni orra elől a füstöt, amit a termen keresztülfújó szél hajtott az arcába. Baynard előrehajolt, és segített félrehajtani.
Uramisten, de gyönyörű...
Christiane már nem látszott olyan unottnak, mint az este, láthatólag kedvére volt Baynard társasága. Megköszönte neki, hogy ellegyezte előle a füstöt, aztán elmesélt neki egy mulatságos történetet, amikor egyszer Palesztinában hirtelen eleredt az eső...
Baynard hahotában tört ki, aztán eszébe jutottak apja szavai, s derültségét mosolygásra szelídítette.
S így ment még sokáig, így udvarolta körül Baynard Falkan, Tremellion másodszülött fia Christiane de Magnat-Vaulmier-t.
– Ahhoz azonban, hogy valaki igazán tisztán lássa a helyzetet – mondta halkan a lány –, a saját szemével kell látnia Krisztus királyságának székhelyét.
Magasságos ég, de szép ez a lány...
– Az én leírásom, de merem állítani, még apámé se alkalmas arra, hogy felidézze előtted...
A hangja legalább ilyen gyönyörű, cseng, akár egy harangjáték...
– Kár, hogy kötelességed Tremellionhoz köt, Baynard lovag. Más, hozzád hasonló derék ifjak, akikben nincs ennyi kötelességérzet...
– Félreértettél, úrnőm, Christiane. Tremellion nem az enyém, soha nem is lesz. Oda utazom, ahová csak kedvem tartja...
– Akár a Jeruzsálemi Királyságba is, uram?
– Akár oda is, és készséggel megyek. Erre bátorít az a reménység is, hogy... hogy viszontláthatlak ott.
Christiane egy vállmozdulattal kiszabadította karját köpenye alól, hajlékony mozdulattal fölemelkedett székéből, intett Baynardnak, hogy maradjon ülve, aztán előrehajolt, lehajolt hozzá, s könnyedén megcsókolta ajkát. – Tudnod kell, hogy ez nem olyan utazás, mint a többi – suttogta. – Remek ifjú keresztes lovag leszel... És... és ha kívánod, Sir Baynard... én megvárlak.
Odaát, a lovagterem falának túlsó oldalán, túl a magas, boltíves ajtón, Sir Geoffrey szobájába zárkózva a várúr halkan tanácskozott Magnat-Vaulmier-vel, Querinard hercegével, Almé grófjával. Eltartott egy darabig, mire tisztázták, miből is áll Tremellion adománya, s pontosan milyen úton-módon kerül az Ügy képviselőihez. A két férfi ezek után hátradőlt masszív karszékén, áldomásra emelték eau de vie- vel[3] telt formátlan üvegpoharaikat, majd a lovagterem felé néztek.
– Ardelet régi, kipróbált barátom – mondta Sir Geoffrey. – Azt hiszem, némi csalódást fog okozni neki ez a dolog.
Vaulmier lord udvariasan sajnálkozva, kissé megvonta a vállát. – A lányom abban a pillanatban észrevette, hogyan néz rá Baynard, amikor a fiad belépett. A lányomnak azonban van egy trükkje: valahányszor valami vagy valaki fölkelti a figyelmét, ásítozással, unott arccal leplezi. Nem mintha ez volna az egyetlen trükkje. Azt is nagyon ügyesen hiteti el a férfiakkal, hogy kedveli őket. Ismerem őt. Eleget nyúzott már karperecekért meg melltűkért.
– De azért még sosem, hogy keress neki férjet – morogta Sir Geoffrey.
– Nem – felelte elgondolkozva a vendég. – Azért még nem...
A tengerentúlról érkezett előkelőségeket azonban se a pénz, se a szerelem nem tartotta vissza attól, hogy elhagyják Tremellion várát. Más helyekre is el kellett még látogatniuk, egyebek között Ardelet szigetére is. Még tombolt a márciusi vihar, amikor Magnat-Vaulmier, a lánya, az írnoka és Christiane duennája – aki egész éjjel virrasztott, hajnalban azonban elaludt, s így nem lehetett tanúja a lovagteremben lezajlott találkozásnak – az őket kísérő lovasok társaságában lekígyózott a keskeny szurdok falai között.
Sir Geoffrey Falkan a nap hátralévő részét vagyonának számbavételével töltötte.
Ebben segítségére volt a klerikusa, Guthric és a kissé szórakozott Baynard.
Ennek előtte azonban még megpróbálták fölkutatni Ranulfot, kiáltoztak utána a belső várban, a külső várban, a bástyákon, falakon, a vár kapujánál. Senkit sem lepett meg, hogy nem találják, mindig ezt csinálta, ha feldühödött, márpedig Ranulf Falkan általában dühös volt valamiért.
Minden bizonnyal valamelyik lotyójához ment, hogy úgy használja, mint valami ördögi gyóntatót, hogy ütve-verve töltse kéjét rajta, s aztán fájdalomdíjjal fizessen a lány szenvedéseiért.
A pénz, az arany- és ezüstnemű meg az ékszerek értékét csak találgatni tudták, de háromezer márkánál kevesebb bizonnyal nem lehetett. Ennyi pénzért már fel lehetett szerelni egy kisebb lovagcsapatot, és még maradt is belőle íjászokra, azoknak kézipajzsaira, ló-doktorokra, patkolókovácsokra, sagittáriusokra, útközben fölvett szakácsokra és mosóasszonyokra. Bőségesen elegendő volt egy miniatűr hadsereg kiállítására, amit legalább egy bütyöknek lehetett tekinteni az angol keresztes lovagok alkotta öklön.
Baynardnak még mindig ugyanaz volt a véleménye, mint amikor apja megkérdezte tőle, mit gondol a koldusoknak ajándékozandó bőkezű adomány felől. Sir Geoffrey úgy döntött, hogy lemond a pénzről, s az ő előjoga, hogy a szállítmányt maga juttassa el a Plymouth kikötőjében horgonyzó flottára. Ahhoz már öreg, hogy a kincset egészen a tengerentúlig kísérje, így viszont legalább részt vehet saját külön keresztes hadjáratában: gondoskodik róla, hogy Tremellion kincsei biztonságban eljussanak a hajókra.
Ha Guthric nem veszi kezelésbe azzal a recézett pofájú, hosszú nyelű fogóval, Baynard is elkísérte volna apját a kikötőhöz. De húszpercnyi ilyen kezelés után maga Richárd, Anglia bivalyerős királya se lett volna képes a szaracénokra, az ördögnek ezekre a fekete szemű tanítványaira rontani...
A zsibbasztónak szánt olaj-ecet-kén keverék nem segített. Miközben a botcsinálta borbély kikészített egy vászondarabot, egy tűhegyes kést és egy hosszú nyelű, recézett pofájú fogót, Baynard a szájában tartotta a kotyvalékkal átitatott spongyadarabot. Guthric ezután felszólította páciensét, hogy nyújtózzon végig a padon, majd egy kis bőrpárnát tett a feje alá. – Ha akarod, le is szíjazhatlak. Ha nem, akkor markold meg a lócát jó erősen.
Baynard megmarkolta a padot, kiköpte a szivacsot, és a várnagy cellájának boltíves mennyezetére függesztette tekintetét.
Guthric először is megállapította, melyik a fájós fog – nem felejtette még el, amikor az egyik őr jött hozzá hasonló ügyben, és ő elmulasztotta megkérdezni tőle –, aztán erős ujjaival széttárta Baynard száját, és beledugta a hosszú nyelű vasfogót.
Végtelennek tűnő percekig babrált, kotorászott mire sikerült biztos fogást találnia az odvas zápfogon. Baynard felnyögött, szavak nélkül átkozta a hatástalan medicinát. Ezért a pénzért akár lépes mézet is tömhetett volna a szájába ez az otromba Guthric...
Irtózatos fájdalommal nyögött fel, amikor a várnagy még szélesebbre feszítve a száját, megszorította a fogót, s egy hirtelen, fölfelé irányuló rántással kitépte fájó fogát.
Az ifjú Baynard száját egy pillanatra bűzös levegő töltötte be. A sebből ömlött a vér, érezte nyelvén. A keze fölemelkedett a padról – Fuldoklom! Megfulladok a saját véremtől! –, hevesen megfordult, s a miazmás folyadékot a padlóra köpte. Magasságos Krisztusom, de fáj! Mit tépett még ki ez a szörnyeteg a számból? Talán az állkapcsom egy darabját is!
Guthric adott neki egy pohár bort, hogy öblítse ki a sebet, majd egy jó adag eau de vie-e is belediktált, elpusztítandó azokat az apró férgeket, amelyek a közhit szerint az odvakat rágják a fogakba. Kijelentette, hogy meg van elégedve művével, majd megkérdezte Baynardot, nem érez-e sajgást vagy nyilallást valamelyik másik fogában is. – Essünk túl azon is, ha már itt vagy.
Az ifjú Falkan fájdalomtól megtörten, lehorgasztott fejjel ült a padon, s Istenhez fohászkodott: adjon neki erőt, hogy fölállhasson, és ott helyben megölhesse Tremellion sziklakemény, tanulatlan borbélyát.
Egy óra sem telt belé, s a páciens arcának egyik oldala úgy felduzzadt, akár a duda. Sir Geoffrey meglátogatta, hogy lássa, van-e a fia olyan állapotban, hogy másnap elkísérhesse Plymouthba. Elég volt egyetlen pillantást vetni rá, hogy megállapítsa, Baynard legföljebb a latrináig képes elvánszorogni, legalábbis néhány napig.
– Sajnálom, hogy nem jöhetsz velem, fiam. Majd Ranulf kísér el, már ha elő tudjuk keríteni azt a dühöngőt. Gondolom, valamelyik... hm... hölgyénél vigasztalja magát. Megvan ez a jó szokása. – Megvonta vaskos vállát. – Mindegy. A várőrség nagyobb részét úgyis magammal viszem. Plymouthig ugyan ötven mérföld sincs az út, de Tremellion kincseit nem akarom kockára tenni. Te meg addig igyekezz fölgyógyulni. Ha majd visszajövök, komolyan elbeszélgetünk a jövődről meg arról a szándékodról, hogy fölveszed a keresztet. – Lehajolt Baynardhoz, egyik kezét a vállára tette, és hozzáfűzte még: – És a valódi okról is, amiért hadba akarsz szállni. – Rámosolygott a fiára. Baynard félreálló ajakkal motyogott valamit, amiből Sir Geoffrey olyasmit hámozott ki, hogy az ifjú Falkan arra inti, vigyázzon magára: Isten óvjon, apám, ezen a te keresztes hadjáratodon.
Baynard felvidámodva látta, hogy Sir Geoffrey még most, ötvenéves korában is szinte kitölti az ajtókeretet, amint kilép a szobájából.
A cornwalli vár parancsnoksága Guthricra bízatott. Ranulf visszatérése esetén természetesen Sir Geoffrey idősebbik fiától kapja majd az utasításokat a várnagy. Ha azonban Ranulf nem érkezik meg Tremellionba Sir Geoffrey visszatérte előtt, abban az esetben, Baynard Falkan felépüléséig, Guthric a vár ura.
– Isten a tanúm, elég régóta ismerjük már egymást – dörmögte a várúr. – Éppen ezért örülök, hogy most, amikor elviszem az őrséget, te vigyázol az udvaromra. Kirurgusnak, meglehet, átkozottul rossz vagy, barátom, azt viszont tudom, hogy nyugodtan rád bízhatom a házamat.
A szász egy mordulással elhárította a bókot. Mindent Sir Geoffreynak köszönhetett: ő bocsátotta be Tremellionba, ő segítette mind följebb a ranglétrán, amelyen közönséges kapuőrként indult el, hogy aztán próbára tegye rátermettségét, és olyan képességeket fedezzen föl benne, amelyekre Guthric álmában sem gondolt. A fizetsége csekély volt ugyan, de hát mit is kezdett volna a pénzzel, amikor ott volt neki Tremellion ura, aki otthont, ruhát adott neki, kikérte véleményét, és hallgatott is rá? Ugyan ki cserélne holmi pókhasú, teli bukszájú kalmárral, amikor egy asztalnál ülhet Sir Geoffrey Falkannal, Tremellion nagyurával, ahol tőle kérdik: hogyan volna a legjobb?
Most viszont kérdezetlenül is kimondta: – Nem jól van ez így, hogy senki sem kísér el, nagyuram. Se Sir Ranulf... se az ifjú Baynard... Mivel ők nem tartanak veled, esetleg jómagam is...
– Aggódsz, ugye, hogy valaki tán lemetszi övemről az erszényemet? Aligha volna módja rá, hisz katonáim elkísérnek. Azon törd inkább a fejed, miként vigyázhatod a várat s feldagadt képű páciensedet. Ha ebben nem lesz hiba abban a néhány napban, amíg távol vagyok, én máris elégedett leszek veled. – Sir Geoffrey megveregette az izmos várnagy karját, sarkon fordult, fölnézett a borongós égre, fölmordult, majd elindult, hogy megnézze, befejezte-e már klerikusa Tremellion kincseinek lajstromozását.
Nyomában a pappal, tizenhat felfegyverzett lovassal és két háziszolgával, Sir Geoffrey kilovagolt a kapun, és elindult lefelé a hosszú szurdok útvesztőjében, hogy a karavánt – öt roskadásig pakolt málhás ló is volt velük – Launceston felé vezesse, majd dél felé fordulva megkerüljék a lakatlan Bodmin Moor gerincét, s a gyalogösvényeket és kerékvágásokat követve tartsanak Plymouth irányába.
Ha az ötvenesztendős Falkanban, Tremellion urában volt bármi hiúság is, akkor ez az az egyébiránt érthető vágya volt, hogy szerette volna fogadni a kikötőben gyülekező leendő keresztesek üdvözletét. Nyilván tisztelik majd benne a Kelet régi háborúinak veteránját... Korához képest erős, mint a medve, mondogatják majd (észre sem véve elhomályosult bal szemét)... Ámulva csodálják majd a vitézlő, agg várurat, hogy nem átallt személyesen is eljönni... És aki majd ragaszkodik hozzá, hogy ott helyben, a parton fölnyissák a ládákat s a lovak bőriszákjait...
És akkor nagy fennen odaszól a keresztesek ez új nemzedékének: – Tessék, uraim! Íme hozzájárulásom a Krisztus ellenségei ellen viselendő háborútokhoz. Jól vigyázzatok rá. Csak a legjobb holmikat vásároljátok rajta. És ne feledjétek, ha majd eljön a napja, hogy győzedelmetekhez némiképp Tremellion is hozzásegített.
így dünnyögött magában a cornwalli harcos, miközben kíséretével épp egy völgy fái között kocogott, úgy ötmérföldnyire Launcestontól délre. Hiúság lett volna? Na és ha igen? Nem válthatja meg tán egy bolondos öregember, hogy néhány percre ismét ifjúnak érezhesse magát?
Itt tartott, amikor nyílvesszők röppentek feléjük a fák közül.
Jól kitervelt, tökéletesen végrehajtott, gyilkos rajtaütés volt. A nyilak első sorozata megölte a klerikust, az egyik szolgát s hármat a fegyveres lovasok közül. Öt ló összeroskadt, néhány megbokrosodott, a nyirkos levegő megtelt meglepett kiáltásokkal, lovak nyerítésével, sebesültek dühödt ordításával.
Az eltaláltakat mind hátulról érték a nyilak, aminek eredményeként a lovasok megsarkantyúzták lovaikat, ijedten megfordultak, és kétségbeesett sietséggel kezdték leoldozni a nyereggombjukra kötött pajzsokat. Tovább hussantak, röppentek a nyílvesszők az erdő aljnövényzetét alkotó tüskebokrok közül, két tűz közé fogva a lovasokat. Három ló ismét összerogyott, a második szolgának épp a gerincét fúrta keresztül egy nyíl, a tizenhat tagú fegyveres kíséret tizenegyre csökkent.
A halottak száma azonban egészen elenyésző volt azoknak a nyilaknak a számához képest, amelyek elakadtak a láncingekben, megpattantak egy-egy meglebbenő köpenyen, csizmaszárakba, nyeregtáskákba vagy éppen a kincset tartalmazó apró, megvasalt ládákba fúródtak.
Sir Geoffreyt kétszer is eltalálták, de a nyilak nem tudtak áthatolni páncélingének edzett láncszemein. Korábbi harci tapasztalatai mentették meg az életét, amikor egy nyílvessző a sisakjának ütődött, leperdült róla, és háromszögletű hegyével a földbe fúródott: ezt megelőzőleg ugyanis, kardjának kirántásával egyidejűleg, behúzta a nyakát, s leszegte fejét. Lehet, hogy eltalálják még ezek a semmiből ott termett, alattomos gazemberek, de a torkát nem érheti nyíl.
Rábődült embereire, hogy sarkantyút a lovaknak, meneküljenek a támadás színhelyéről, aztán fél mérfölddel odébb álljanak meg, és várják be egymást. Nagyra vannak magukkal ezek a lesipuskás íjászok, amíg rejtőzködhetnek, de majd meglátjuk, mit csinálnak, ha egy lovasroham szétcsap a tüskebokrok között!
– Előre! – rivallt hát lovasaira, miközben leszegett fejjel, hogy sisakjának széles orrvédő vasa a mellét érte, előrerúgtatott paripájával a keskeny erdei ösvényen.
Ε pillanatban újabb nyílzápor röppent felé, és érezte, hogy a ló összeroskad alatta. Hatalmasat esett, elvesztette a sisakját, megreccsenő bal karjába rettenetes fájdalom hasított. A száguldás dermedtséggé változott, a rend káosszá. Lovak vonaglottak körülötte, üvöltött ember és állat, egy futó alak torpant meg előtte: a férfi homlokát nyílvessző fúrta át.
Miközben a férfi holtan esett össze, Tremellion nagyura föltápászkodott. Bal karja hasznavehetetlenné vált, könyöktől lefelé tehetetlenül csüngött, de a váratlan támadás okozta döbbenetben nem érzett fájdalmat. Eltört a karja – látta, hogy eltört –, de azon kívül, hogy ezt a tényt tudomásul vette, és jobbjába szorította kardját, egyebet nem tehetett.
A nyögések és kiáltások folytatódtak, még mindig teljes volt a káosz. Aztán hirtelen megszűnt a zűrzavar, s a magát összeszedő Falkan azon vette észre magát, hogy hat-nyolc embere közrefogja. Gyalogszerrel vették körül a mohlepte ösvényen, néhányan pajzsosán, de karddal kezében mind, mintha valamilyen tövises bokor sarjadt volna ki a gyalogúton...
A támadók azonban nem adtak nekik lehetőséget, hogy férfimód megvívjanak velük. Továbbra is a fák rejtekében maradva sűrű, könyörtelen nyílzáport zúdítottak rájuk, Tremellion katonái pedig térdre roskadtak... kétrét görnyedtek... hátukra hengeredtek és meghaltak...
Nem Sir Geoffrey halt meg utolsóként, bár nem sok hiányzott, hogy ő legyen a legutolsó, s őt több nyíl találta, mint a többit. Senki se vette a fáradságot, hogy megszámlálja őket, de amikor elzuhant, csak úgy röpködtek körülötte a feltollazott szilfa vesszők szilánkjai, az erőszak e virágai, amelyek a várúr egyetlen és végső vereségét jelezték.
A támadók gyanakvóan, a gyávákra jellemző tétovasággal óvakodtak elő fedezékük mögül. A munkát, amire fölfogadták őket – a lovasok lemészárlását –, elvégezték, és most nem voltak egészen biztosak benne, hogy el kell-e vágniuk a sebesültek torkát, vagy hagyják békén őket.
Abban a reményben, hogy kedvére tesznek alkalmazójuknak, nekiláttak, hogy legyilkolják őket. Aztán meghallották a lódobogást, abbahagyták, megálltak büszkén nyilaikkal, vigyorogva a jól végzett munka után.
Az érkező lovasok állig föl voltak fegyverkezve. Súlyos szegecselt sisakjaikban mind egyformának hatottak, a szemrések és lélegzőnyílások mögött nem lehetett kivenni arcukat. Kezükön egyujjas lánckesztyű, köpenyük szürke.
Rávetették magukat az íjászokra, lekaszabolták, beletapostatták őket az erdei út puha, agyagos talajába, nehéz kardjukkal miszlikbe szabdalták a bérenceket. A névtelen lovasok eközben egyetlen szót sem ejtettek, a sok gyilkosság nem hagyott időt a fecsegésre.
Ezután távolabb rúgtattak, két vonalba sorakoztak, úgy nézték parancsnokukat, amint paripája hátán odaléptet Sir Geoffrey át- meg átdöfött holttestéhez.
Feje előrebillent, úgy nézett le sisakjának szemrésén át. Amikor megszólalt, hangja öblösen zengett a fejvéd alatt. – Bolond vénember... A kincs felébe lefogadnám, hogy azt hitted, valami lotyónál vagyok. – Fölemelte fejét, és a többiekhez fordult. – Kétnapi könnyű lovaglás. Elintézzük a levanteit, aztán szekérderékszámra hozatjuk majd a nőket a zuhogóhoz.
Vetett még egy utolsó pillantást a férfira, akit meggyilkoltatott, de egy szemvillanásra se méltatta azokat, akik meggyilkolták. Hitvány semmirekellők, bérencek, a nyilazáson kívül semmihez se értenek. A holló se károg utánuk. Végül is mire számítottak: arra, hogy hagyja majd fecsegni őket?
A parancsnok megrántotta a gyeplőt, s lovát visszafordította abba az irányba, amerről jött. Társai követték, fojtott hangon beszélgettek, időnként harsogva felröhögtek. A kincs már náluk volt, a haldokló emberekre, állatokra ügyet se vetettek. Keresztülléptettek a mészárlás színterén, majd kissé távolabbra érve gyorsítottak, és könnyű vágtára fogták lovukat.
Egyikük se vette a fáradságot, hogy hátrafordítsa sisakos fejét, és visszanézzen.
Eltartott egy ideig, mire a rajtaütés híre eljutott Tremellionba. Egy erdész hozta, aki előrelovagolva megelőzte a halottakat szállító kordékaravánt. Félelemtől hebegve kérte, hogy beszélhessen a vár parancsnokával. Fölvezették a szurdokon, s be a kapun.
Itt, kívánságának megfelelően, az őrök a várnagy elé kísérték, aki szótlanul hallgatta az erdész dadogó beszámolóját mindarról, amit a launcestoni erdőben tapasztalt. Guthric ezután megmondta az erdésznek, hogy várjon, majd súlyos léptekkel elindult Baynard szobája felé. Forradásos ajkai némán mozogtak, a legkeservesebb szitkokkal, átkokkal illette önmagát. El kellett volna kísérnie Sir Geoffreyt. Az ura volt. Bármennyire indokoltnak, szükségesnek látszott is, hogy maradjon és vigyázzon a várra, ott kellett volna lennie Sir Geoffrey mellett. Ezen az egyszerű, súlyos tényen semmi sem változtathat. Ott kellett volna lennie a várúr oldalán, meg kellett volna halnia vele ott az erdőben.
Az ifjú Falkan aludt, arca már lelohadt, s noha fogának helye még nem gyógyult be s még szivárgott belőle a vér, állkapcsában már elcsitult a fájdalom.
Guthric egy pillanatig csak nézte, szerette volna fölrázni, kirángatni álma menedékéből. Hiszen csak ne lenne az a feneette, odvas foga...
De hát ez ostoba, rövidlátó reakció lett volna. Baynardnak semmi köze a lovasok lemészárlásához. Sőt, mi több: ha jól érezte volna magát, ő kísérte volna el Sir Geoffreyt. És akkor Tremellion egyszerre vesztette volna el múltját és jövőjét. Jobb így, hogy az ifjú Falkan életben maradt. Ha valaki megérdemelte volna, hogy szétszabdalják azon az erdei úton, hát az én vagyok – gondolta Guthric, és e vélekedését többé semmi sem változtatta meg.
Most azonban nem volt idő az értelmetlen önmarcangolásra. Az igazság és a bosszú azonnali cselekvésért kiáltott.
Fölébresztette a fiatal lovagot, kivárta, míg Baynard egy tálba köpködi a szájában fölgyülemlett vért, aztán közölte vele, hogy rossz hírei vannak. – Még a rossznál is rosszabbak. A szívem majd belehasad, s a tiéd is bizonnyal. Geoffrey lord és a kísérete... Valahol Launcestonnál megtámadták őket... Még nem tudom, miként történt, de egyvalami bizonyosnak látszik: apád az áldozatok között van. Egy erdész hozta a hírt... odalent várakozik... Azt mondja, szekérszámra hozzák a halottakat... Egyetlen túlélő van, a kíséret egyik tagja, de az erdész szerint valószínű, hogy ő is meghal, mielőtt ideérnek vele.
Baynard Falkan úgy nézett Guthricra, mintha azt várná, hirtelen fölnevet, s beismeri, hogy csak valami hajmeresztő tréfa az egész, s közben csizmájáért, derékszíjáért és hüvelyébe rejtett kardjáért tapogatózott. De nem, a rút képű szász nem volt tréfás kedvében, vonásai se jókedvet, se gúnyt nem mutattak. Igazat mond – legalábbis ő így hallotta. Falkan lassanként kezdte felfogni, egyre hangosabban dobolt a fejében, dörömbölt a szívében. Apámat megölték. Meggyilkolták. És a kíséretét is. A kincset feltehetőleg elvitték. Sir Geoffrey meghalt. Nemsokára látni fogom a holttestét.
Baynard szinte nem is tudta, mit beszél, úgy kapaszkodott a szavakba, mint fuldokló a szalmaszálba.
– Hálás vagyok neked, várnagy. Remélem, hogy a hírhozó... Megkínálta valaki egy kupa sörrel? Legjobb, ha lemegyünk és beszélünk vele. Szóval ő az egyetlen túlélő? Szerencsés fickó. Kíváncsi volnék...
– Nem, uram. Ő nem volt ott az orvtámadásnál. Ő találta meg a...
– De ugye azt mondtad, orvtámadás volt? Bocsáss meg, de még mindig vérzik. – Baynard megint a tálért nyúlt, beleköpött, aztán figyelmesen hallgatta Guthricot, amint azt mondja, igen, orvtámadás volt, viszont az erdész...
– Össze vagyok zavarodva – ismerte be Baynard. – őszintén szólva, várnagy, ez a história, amiről itt beszélsz... – Hirtelen összerázkódott, kezét a szemére tapasztotta, úgy állt remegve, miközben ujjai közt kicsordultak a könnyek. Guthric első gondolata az volt, hogy kimegy, nem zavarja az ifjú Falkant fájdalmában. De aztán odalépett hozzá, nagy tenyerével átfogta Baynard tarkóját, s gyöngéden masszírozni kezdte a merev, reszkető izmokat. Negyvenéves korára most állt legközelebb ahhoz, hogy együttérzést mutasson valaki iránt. Meg is lepte a dolog, később azonban rájött, hogy ez a mozdulat mindkettejüket megnyugtatta.
A halálra rémült erdész kikérdezése közben Falkan sovány, kreol arca ugyanolyan közömbös volt, mint Guthricé. Megsiratta már az apját, de még egyszer nem fog sírni. És száműzi magából a gyöngédséget, Christiane de Magnat-Vaulmier-ről szőtt álmait s vágyát, hogy részt vegyen a keresztes hadjáratban. Talán majd később, egy távolabbi jövőben... Most azonban csak az érdekelte, hogy mindent megtudjon az orvtámadásról, a tettesekről, hogy felkutassa és megölje őket, s visszaszerezze Tremellion kincsét. Ebben, mint ahogy a legtöbb dologban, Falkan egy akaraton volt Guthrickal. Most az igazság érvelésére, és a bosszú vértől fröcsögő követeléseire kellett figyelni.
Az erdész beszámolójának nem sok hasznát vették. Már az események után ért a színhelyre, elborzadva nézett végig a holttestek hosszú során, és észrevette, hogy néhányukon páncéling, másokon bőrzeke van. – A páncélingesekkel nyilak végeztek, nagyuram, a többieket meg, az íjászokat, ahogy én láttam, legázolták és lekaszabolták. Ha Isten is úgy akarja, nagyuram, az az ember, aki túlélte, talán kibírja még, amíg ideér vele a szekér. Tőlünk telhetően próbáltunk kényelmes derékaljat hevenyészni neki... de az a kerékvágás ott a mocsár peremén... – Összerezzent, s azért imádkozott magában, nehogy őt okolják, ha az az ember meghal útközben.
– Mikorra érnek ide? – kérdezte Falkan. – Itt lesznek napszállta előtt?
– Ó, még jóval napszállta előtt, nagyuram. Még jó messze voltam Tremelliontól, amikor a lovam elvesztette az egyik patkóját, így aztán csak lassan jöhettem. Szerintem egy órával sötétedés előtt ideérnek.
Guthric még egyszer elmondatta vele a históriát. Elejétől végéig. Onnan kezdve, amikor az ösvényen jövet meghallotta a sebesült lovak nyihogását. Faggatta a részletek felől, ráförmedt, hogy próbáljon többre emlékezni, s addig forgatta a szerencsétlen erdészt, míg az végül már ellentmondásba keveredett önmagával.
Falkan ekkor félreintette a várnagyot. – Ebből már harapófogóval se húzhatunk ki többet. Amit tudott, már kipréseltük belőle. Adass neki enni, kapjon egy kupa sört meg illő kárpótlást a fáradságáért. Gondod legyen rá, hogy megpatkolják a lovát. És nyergeltess két másikat, hogy lemehessünk a szekerek elé az útra. Hallani akarom azt a túlélőt. Ha meghal, mielőtt ideér... Egyébként sejtem már, kire gyanakodjak, de szívesebben hallanám attól az embertől, mi történt valójában.
Guthric továbbította a parancsokat, majd ismét Baynard felé fordult, s elégedetten dörmögte az orra alatt: – Szavamra, Sir Geoffrey is ugyanígy... – A bók ugyan némileg hiányos volt, de a várnagy elismerése így is jólesett az ifjú Falkannak.
Két fontos tényre már mindenesetre fény derült a mészárlás után. Baynard Falkan azt akarta, hogy Guthric maradjon Tremellionban. Sőt, hogy vele maradjon. És hogy legyen az ő embere, mint ennek előtte Sir Geoffreyé volt.
Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a rút, mogorva medve tiszteli új urát. Mert hiába csodálta az írástudó Falkan Tremellion őszülő hajú várnagyát – a lényeg az volt, hogy Guthric hajlandó-e szolgálni volt gazdája ifjabbik fiát.
Akadt a környéken vagy ötven nemes, talán száz is, aki mind boldogan fogadta volna szolgálatába a széles vállú emberszörnyet. Kínáltak neki annyi pénzt, amennyit Sir Geoffreynál még csak nem is látott, mondták: kényelmesebb szállást kap, s gondjuk lesz rá, hogy ágyát tüzes menyecskék tartsák mindig melegen. Ha ezek megtudják, hogy Sir Geoffrey meghalt, nyomban megkörnyékezik a szászt.
Ezért aztán kellemes meglepetésként érte Baynardot, amikor Guthric megjegyezte: Sir Geoffrey ugyanígy csinálta volna.
Mindez nem volt biztosíték rá, hogy a várnagy nemet fog mondani a többiek ajánlatára. Az ő szájából azonban egy helyeslő mondat... Mert nem akadt még földi ember, aki megvásárolhatta volna egyetértését. Nem csoda hát, ha elhangzása komoly tartást adott az ifjú Falkannak.
Mire a katonák fölkészültek az indulásra, a kapuőrségen megkongatták a vészharangot. Hangjára férfiak robogtak le a keskeny csigalépcsőn, siettek megjelenteni a karaván érkezését.
Szekerek és kordék hosszú, kígyózó sora tartott feléjük, mindegyik a rajtaütés áldozatait hordozva.
Az ifjú Falkannak most voltaképpen meg kellett volna keresnie apja ravatalát, oda kellett volna térdelnie elé, s úgy imádkozni az éghez. Hagynia kellett volna, hadd áztassa át ruháját a szemerkélő eső, csorogjon csak végig orrának keskeny nyergén, hadd hígítsa a csizmáját félig elnyelő, térdére tapadó sarat. Ha követi a szokást, mindaddig ott marad, míg papot nem sikerül keríteni... valami szerencsétlen csuhást, akit Launcestonból hurcolnak idáig.
Baynard azonban nem ezt tette, rá se hederített a fejet hajtó emberekre, akik sorra mutatták, melyik szekéren hever Sir Geoffrey holtteste.
Ehelyett így szólt: – Van itt valaki, aki túlélte a támadást. Az egyik lovasunk. Hálás volnék, ha megmondanátok, merre van.
Leplezve e hidegvérűség miatt érzett meglepetésüket, a szekérhajtók és az erdőlakók egy bűzlő kétkerekű ekhós kordéhoz vezették, amit általában trágyahordásra használtak.
Nem mintha haldokló utasát érdekelte volna a szag.
Nem érdekelte Baynardot sem, aki most fölmászott a kocsira, odakuporodott az áldozat mellé, majd intett az erdőlakóknak, hogy menjenek távolabb. Éles pillantást vetett a közeledő Guthricra, jelezte a várnagynak, hogy maradjon csendben, és odahajolt a katonához.
A férfi rettenetes sebeket kapott, három törött nyíl vége állt ki testéből. Egyik a bal füle mögött találta, egy másik a combján, a harmadik pedig egy ujjnyival a jobb lapockája alatt talált valahogy utat magának a páncéling láncszemei között.
Összegörnyedve, oldalára fordulva hevert, elég volt egy pillantás, hogy látni lehessen: egy órája sincs már.
Ezért aztán Baynard a férfi feje alá nyúlt, s fölemelte, hogy hallja, mi történt az erdőben.
Eletében először mondta: – Tremellion parancsnoka vagyok. Baynard Falkan. Bizonyára ismersz engem.
– Közeledünk már haza? – suttogta a haldokló.
– Már otthon vagy, katona, s ha majd ezeket a nyilakat kihúztuk belőled, méltó jutalmad is megkapod – próbálta vigasztalni Falkan, repült vele az idő, de nem tehetett mást: az ember nem szólít egy haldoklót csúzos nyavalyásnak.
– Már beszélgettünk egyszer ennek előtte, Falkan nagyuram. – A katonát felderítette az emlék. – Arról beszéltünk, milyen könnyű poszton állok... hogy a vár északi falán őrködöm... Éppen ellenőrző körúton jártál... aztán odajöttél hozzám...
– Úgy volt, ahogy mondod – bólintott Falkan, aki már nem emlékezett a rövidke párbeszédre, bármikor esett is meg az. Érezte, hogy a férfi teste elernyed, látnivalóan baráti karok között akart meghalni. Baynard sietve kérdezgetni kezdte: ki volt a támadók parancsnoka? Mit hallott a szokásos csatazajokon, üvöltéseken és nyögéseken kívül?
A három sebből vérző katona rendkívüli akaraterővel próbálta összeszedni magát, hogy kimutathassa Tremellion iránti hűségét és Falkan iránti engedelmességét. Nem ment könnyen, mert a nyílvesszők széles szakálla mélyen a húsába fúródott... De meg akarta tenni, amire még képes... Amíg még tud, harcol a szemét elhomályosító sötétség ellen...
– Épp az erdőn lovagoltunk keresztül, nagyuram. Hirtelen nyílvesszők csaptak le ránk. Néhányunk megsebesült. Vagyis hogy többen. Nem is tudom... Mentünk tovább. Újabb támadás. Döglődő lovak... és emberek. Jómagam egyik pillanatban még a nyeregben ültem, a következőben már a földön. Megvallom, nagyuram, szinte jólesett a moha puhasága, hűvössége...
Baynard ekkor megragadta a férfi vállát, rákiáltott, hogy mondja már, ami mondandója van.
A haldokló katona föltápászkodott a prémekről, amelyeket az erdőlakók terítettek alá, a kocsi fenekére. Falkan átkarolta, tudta, hogy már nem sok van neki hátra, és sürgetni kezdte: – No és a támadás után mi történt?
– Hogy mi történt, nagyuram? Hát előjöttek az íjászok, aztán megérkeztek a lovasok, és kardélre hányták őket... És valaki azt mondta: „Bolond vénember... A kincs felébe lefogadnám, hogy azt hitted, valami lotyónál vagyok” – mondta a katona, majd kiáltozni kezdett. – Ó, Uram, és akkor eltaláltak a nyilak! Rossz ember vagyok, sok az én vétkem. Ne hagyj elégni, édes Jézusom, ne hagyd, hogy megnyúzzanak!
Egy pap ekkor megáldotta volna.
Baynard pedig? Feladta, sajnálta, hogy a férfi úgy hal meg, hogy alig mondott valamit.
Guthric azonban másképp látta a dolgot. Fölállt a szekér saroglyájából, fölrántotta fekhelyéről az áldozatot, és az arcába bődült: – Mondtak ott még egyebet is! Mi volt az?
A félhalott katona megrettent, s ajka formálni kezdte azokat a szavakat, amelyeket Baynardéknak hallaniuk kellett. – Kétnapi könnyű lovaglás... Elintézzük a levanteit... Egy szekérderék asszony, odalenn... odalent... a zuhogónál... – suttogta, majd a megfellebbezhetetlenség nyugalmával kijelentette: – Sara, mindig csukd be a kaput, ha... – Félrenyaklott a feje, ajkai közül rózsaszín hab tört fel.
Falkan félelemmel vegyes tisztelettel nézett a szászra, és megkérdezte: – Te mit értettél ebből?
– Mindent, nagyuram. Csak össze kell rakosgatni. Mindenesetre azt hiszem, kiindulásnak elég, amit mondott.
Baynard bólintott, aztán hirtelen úgy érezte, fontos, hogy a gondolatainak hangot adjon. – Elnéztelek az előbb, hogyan siettetted egy hűséges emberünk halálát. Minden tiszteletem a tiéd, Guthric, de tudnom kell... bizonyosnak kell lennem, hogy vannak határok, amelyeknél tovább nem vagy hajlandó menni. Könnyen lehet, hogy a rajtaütést a bátyám főzte ki, s most jog szerint én vagyok Tremellion nagyura, legalábbis az angyalok szemében. Következésképpen szükségem van a támogatásodra. Szükségem van rá, meg is követelem tőled, de vannak bizonyos határok...
– Ezt már mondtad – morogta Guthric. – Az én modorom mindig olyan, amilyet a helyzet kíván. Ha hagyjuk ott heverni ezt az embert az esőben, ugyan mit mondott volna nekünk? Semmit. Meg kell rázni egy kicsit, és akkor beszél. Nincs az a megrakott szekér, amire ne férne még egy villa széna. – A szász, négykézláb állva a trágyahordó kocsiban Baynard felé fordult. – Ami pedig téged illet, nagyuram, számodra vége a szép időknek. Hihetsz nekem: jobb lesz, ha szoktatod magad a csúnya dolgokhoz. Itt vagyok mindjárt magam: én se vagyok valami gyönyörű.
Falkan egy órát töltött Sir Geoffrey ravatala mellett, a sárban térdelve, imádkozva. Rég elfeledettnek vélt emlékek villantak föl benne. Az első alkalom, amikor apja fölültette egy lóra. Az egyetlen eset, amikor Sir Geoffrey megverte – mert kegydíjat ajánlott a házitanítójának, ha jójegyet ad neki görögből. Így visszatekintve, ostoba ajánlat volt, hisz Tremellion tízesztendős másodszülött fia aligha volt olyan helyzetben, hogy valóra válthasson egy ilyen ígéretet. És micsoda fájdalmat okozott az a szíj...
Eszébe jutott, amikor egyszer a Hexel folyó partján sétált – tizenöt éves volt –, hangokat hallott az előtte elterülő ligetből, lehalkította lépteit, úgy settenkedett tovább, s megleste Sir Geoffreyt és Lady Elenát, amint ott ülnek a parton egy gyékényszőnyegen, az apja horgászik, a zsinór belegabalyodott a vízinövényekbe, anyjának pedig a könnye is kicsordult, úgy nevette, mint birkózik ura a zsinórral, szidva az áramlatot, a botot, a pisztrángok álnokságát. Milyen szívből is tudott kacagni Lady Elena... És milyen szívesen nevetett Sir Geoffrey társaságában. Mindent egybevéve: olyan összeillő párt alkottak, amit csak a házasság egyesíteni képes...
És amit végül a halálnak kell szétválasztania...
Jöttek sorra a kedves emlékek... Mígnem emlékképeit megzavarta a nyugtalankodó lovak hangja, az emberek köhintgetése, s lassan fölállt.
Megmondta a szekereseknek, hogy apja holttestét vigyék a kápolnába. Egyedül maradva, elindult fölfelé $. vízmosás cikcakkos ösvényén, hogy megkeresse egyetlen megmaradt szövetségesét, Tremellion humortalan, medveszerű várnagyát.
Szövetségkötésüket nem köszöntötte kupák koccanása, nem hangzottak el kölcsönös udvariaskodások, elmaradt a sorsdöntő egyezményeket kísérő szertartásos ölelés is.
Baynard világosan értésére adta Guthricnak, hogy szeretné, ha szolgálatába szegődne.
A szász pedig azt felelte erre, hogy vége a szép napoknak, próbálja megszokni a csúnya dolgokat – ez nem valami készséges válasz. De azt is mondta: „Itt vagyok mindjárt magam: én se vagyok valami gyönyörű.”
Még mindig köpködve a vért – jóllehet már kevésbé gyakran –, Baynard Falkan belépett a kapubástyába. Lelkét nagyon meggyötörte Sir Geoffrey elvesztése. A belső várudvart átszelő ösvényen folytatta útját, átment a tó fölött átívelő fahídon. Ott megállt egy pillanatra, végignézett az öregtorony felé emelkedő feljárón. Hosszabbnak rémlett, mint korábban. És Meredekebbnek. Macskakövek szédítő, emelkedő sora, csillog az esőmosta este fényeiben. Te, Baynard Falkan? Te merészeled itt úrnak állítani magad?
Baynard Falkan szemét a kövekre szemerkélő esőcseppek csillogására és csorgására szegezve vánszorgott fölfelé a rámpán. Gyászolta apját, kívánta gyilkosai halálát, emlékképek merültek föl benne, Lady Elenára gondolt, hallotta Christiane de Magnat-Vaulmier suttogását. Gyűlölettel gondolt a gyanúsított Ranulfra, s megbotlott, amikor az emelkedő tetejére érve tétován megfordult, hogy belépjen üres házába.
És ekkor megpillantotta a bőrcsuklyás alakot, ugyanazt, akivel a szigetről visszaérkezve találkozott. Elállta a bejáratot. Volt olyan merész, hogy elállja útját.
– Te vagy az, bősz Guthric?
– Én vagyok. És te? – felelt némi hallgatás után a másik.
– Hogy a pokolba érted azt, hogy és te? Bőrig áztam, holtfáradt vagyok, semmi kedvem ahhoz, hogy...
– Este?
– Krisztus csontjaira, te melák, mégis mit gondolsz, kivel beszélsz?
– Este?
Baynard Falkan lelke mélyén érezte, hogy megváltozik: nemcsak rangban és pozícióban, de másképp érzékeli a felelősséget, másképpen képességeit, s a szájában összegyűlt nyállal együtt ki akarja köpni gyengeségeit. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy nekidőljön a rámpa külső falának, s megálljon egy pillanatra, hogy beszívja a nyirkos esti levegőt. A megismételt kérdés azonban adott neki annyi időt, amennyire szüksége volt, hogy kimondja, amit Guthric hallani akart.
Tudván, hogy a szász segíteni fog neki, immár a leghivatalosabb szertartásossággal tette fel a kérdést: – Te vagy az, Guthric várnagy?
– Én vagyok. És te?
– Baynard Falkan vagyok... Én vagyok Baynard Falkan, ez idő szerint e várnak ura – mondta Baynard.
Aztán várakozott: csak akkor indult előre, csak akkor tette meg az első lépést, amikor Guthric ráfelelt az árnyékból: – Uram. Tremellion nagyura.
Lovag és várnagy a hallottakon tépelődött. Bolond vénember... A kincs felébe lefogadnám, hogy azt hitted, valami lotyónál vagyok. Összenéztek, kifejezéstelen arccal, s már önmagában ez is azt jelezte, egyetértenek. Ezt a gúnyos megjegyzést nem kellett megvitatniuk. A kincsről csak Ranulf tudhatott. És ugyancsak Ranulf volt az, aki az elmúlt évek során rendszeresen kiviharzott a várból, lerohant a közeli faluba, ahol ilyenkor egy-egy szajhánál vásárolt magának vigasztalást. Sose ugyanannál, mint előzőleg – kétszer senki sem volt hajlandó egy ilyen ördögfattyával –, de mindig talált magának egy olyan lányt, aki az aranyaiért cserébe hajlandó volt szenvedni.
Baynard és Guthric biztos volt a dolgában. Ranulf Falkan tervelte ki az orvtámadást, ő fogadta föl a bérgyilkosokat, aztán ő küldte oda a lovasokat, hogy mészárolják le az íjászokat. A gyilkosok legyilkoltatásával akarta eltüntetni a saját nyomát. Ám – mint annyi más dologban életében – a mészárlásban sem végzett tökéletes munkát. És nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megsértse a halott vagy haldokló Sir Geoffrey-t. És nem tudta kihagyni az alkalmat, hogy eldicsekedjen: Kétnapi könnyű lovaglás... Elintézzük a levanteit... Szekérderékszámra hozatjuk a nőket a zuhogóhoz...
Alapos okuk volt feltételezni, hogy Ranulf arra célzott: kétnapi könnyű lovaglás a Launcestontól délre elterülő erdőtől. De milyen irányba? És mit értett azon, hogy „elintézzük a levanteit”? Hogy megalkuszik vele? Pénzre cseréli Tremellion kincseit és aranyát? Vagy hogy megölik a rejtekhely tulajdonosát, aki hagyta, hogy a gyilkosok ott kedvükre berendezkedjenek? És hol a magasságos isten csodájában van az a zuhogó?
Baynard Guthric felé intett a fejével. – Te még nálam is jobban ismered azt a vidéket. Gondolom, ez a zuhogó valami vízesés vagy kisebb zuhatag lehet. De hol van az, amelyiket Ranulf és barátai olyan jól ismerik, hogy nem is kellett megnevezni?
Guthric előregörnyedve ült, sebhelyes arcát gyertyafény fürösztötte. – Úgy van, ahogy mondod, uram. Csakugyan jól ismerem ezt a vidéket, és ismerek embereket, akiket meg tudok kérdezni. Adj nekem egy napot, és...
– Édes Jézusom! Még egy napot elvesztegessünk?
– Ahhoz, hogy ezeket az embereket megtaláljam, idő kell. Orvhalászokról van szó, rájuk gondoltam, ők aztán ismernek a környéken minden patakot, minden tavacskát. És minden zuhogót.
– Hozd ide őket – szólt Baynard. – Keresd meg őket, mondd meg nekik, hogy nem esik bántódásuk, ígérj nekik... ígérj nekik, amit jónak látsz. Hogy egész életükben halászhatnak a Hexelen. Nem vagyok kíváncsi a nevükre, az sem érdekel, hol laknak. Csak találd meg nekem azt az ember, aki meg tudja mutatni azt a zuhogót, amelyik kétnapi könnyű lovaglásra van attól a helytől, ahol apám meghalt.
A várnagy lehorgasztotta a fejét. Kiment. Kiballagott az öregtoronyból, átment a várudvaron, ki a várból. A terve egyszerű volt. Megkeresi az orvhalászokat, elmondja nekik, mivel kecsegteti őket ura, aztán majd eldönti, ér-e valamit, amit mondanak. Ha az illető hajlandó a maga jószántából beszélni, minden a legnagyobb rendben. Ha nem, akkor a vonakodót elviszi valamilyen nyugodt, csendes helyre. És örökre kiveri belőle a szófukarságot.
A szász minden erőfeszítése ellenére is másfél napba telt, mire Baynard választ kapott a kérdésére.
Mindazokat, akiket föltereltek Tremellionba – néhányukat zúzódások borították, mintha szerencsétlenül estek volna –, bebocsátották őket a lovagterembe, kaptak egy korsó sört, aztán addig faggatták őket, mígnem úgy érezték, tűkön ülnek. Szavához híven, az ifjú Falkant nem érdekelte a nevük, nem törődött vele, hogy birtokain garázdálkodó tolvajokkal van dolga. Nem volt könnyű életük ezeknek a hurokvetőknek, de a várúrnak sem volt könnyű, akinek háza népét, katonáit etetnie kellett. Sir Geoffrey elnéző volt az orvvadászok iránt, többnyire nem akasztatta fel őket, csak a hüvelykujjukat vágatta le. Persze ha továbbra is loptak...
Az első négy ember, aki önként hozakodott elő azzal, amit tudott, kénytelen volt elismerni, hogy az általuk ismert zuhogó sokkal közelebb, illetve sokkal messzebb van a launcestoni erdőtől kétnapi könnyű lovaglásnál.
Guthric megmondta nekik, hogy a kapuőrségnél kapnak egy mérő gabonát meg hat font sózott marhahúst, aztán egy alapos hátbavágással útnak indította őket.
– Rabló ez egytől egyig – morogta –, de azt hiszem, elmondták, amit tudnak.
Baynard kedvetlen mosollyal válaszolt. – Nincs okom kételkedni benned, öreg Guthric. Biztos vagyok benne, hogy rábeszélted őket az őszinteségre.
Később azonban kedvező fordulatot vettek a dolgok.
Az ötödiknek kikérdezett férfi nem hasonlított a többire. Hajlékony termetű fiatalember volt, haja fahéjszín sörény, és a maga jószántából jött Tremellionba. Régóta ismerte már a szászt, de csak ma reggel tért vissza, mint mondotta, „néhány barátját látogatta meg”. Székén ülve most merészen, már-már pimaszul nézett Falkanra.
– Szóval arról a bizonyos zuhogóról szeretnél hallani tőlem, nagyuram? Hát én nem tudom, mit mondtak a többiek, de ismerek egyet, ami kétnapi könnyű lovaglásra van attól az erdőtől. Az a malom lesz az, ahová egyszer lisztért küldtek. Azt hiszem, érdemes volna megnézned. Akkor láthatnád, hogyan zuhog le ott a víz a szikláról. Vagy hatvan láb magasságból esik, úgy mondják. Hegyi patak az, zuhog lefele örökkön, az hajtja a malmot.
– Na és hol van?
A fiatal férfi egymásba kulcsolta ujjait, megropogtatta kezének csontjait, és nagyot húzott az ón söröskupából. Aztán rávigyorgott Guthricra, elkomorodott, s Baynard Falkan szemébe nézett. – Úgy hallottam, az az ember, aki meg tudja nevezni a zuhogót, szabadon halászhat a Hexelben.
A várnagy már lépett is feléje, csak Baynard kinyújtott karja állította meg. – Jól hallottad – ismerte el. – Írásba is adom. De ne élj vissza a türelmemmel...
– ...Quillon – szólt közbe savanyú ábrázattal Guthric. – Ismerem esztendők óta. Orcátlan egy fickó ez a mi Quillon mesterünk. És nagy szoknyavadász. És Tremellion halainak megvámolója – nézett mereven az oroszlánsörényű fiatalemberre. Az izmos férfi vigyorogva nézett vissza rá.
– Még csak a közelében se láttál soha annak a drágalátos folyódnak, Guthric várnagy! Hisz még az orsóhalat se tudnám megkülönböztetni a csíktól! Így hát ne nevezz engem...
Baynard öklével az asztalra csapott. – A teremtésit! Azt hiszed, van nekem időm ilyesmire? Annak a malomnak a nevét akarom hallani, Quillon mester, méghozzá most rögtön! Hol van? Hogyan nevezik?
A hetyke falusi tudta, meddig mehet el. Az ember pimaszkodhat egy kicsit a szásszal, de nem Tremellion urának színe előtt.
– A tresseti zuhogó az, nagyuram. A faluról kapta a nevét. Az erdőtől kétnapi lovaglás, nyugat felé tartva. Körülbelül ugyanennyire van innen is, csak délnyugatnak kell lovagolni.
– Te majd odavezetsz minket.
– Arról szó se volt eddig, hogy...
– Hát akkor most szó van róla – reccsent rá Guthric. – Odavezetsz minket, vagy pedig most rögtön elmegyünk abba a koszfészekbe, ahol laksz, és...
– Még hogy koszfészek...! Az egy tiszta és rendes...
– ...ahova azt a sok nőt cipeled...
– Én hűséges természet vagyok. Miért mondod, hogy...
– ...és ahol holtbiztosan találok majd egy kosárra való lopott halat... Épp hogy csak beteszem a lábam, szinte belebotlok... – Most Guthricon volt a sor, hogy élvezze a pillanatot és elvigyorodjon.
Quillon az asztal lapja alá dugta a kezét, arra gondolt, milyen lehet hüvelykujjak nélkül. Nem nézett Guthric szemébe, úgy felelt. – Legyen kívánságod szerint, uram. Nincs kifogásom az ellen, hogy megmutassam nektek, merre van a tresseti zuhogó.
Néhány órával később, meg merve kockáztatni, hogy a várat szinte őrizet nélkül hagyják, Falkan és Guthric a helyőrség megmaradt tagjainak élén elindult Quillon szélborzolta üstökének nyomában, hogy felkutassa a gyilkosok rejtekhelyét.
Quillon másnap már ismét a régi volt, örömét lelte újsütetű és fontos szerepkörében. Halászfalucskák egész során vezette keresztül a lovasokat, kacsingatott a katonákat megbámuló lányokra. Időről időre visszafogta lovát, megvárta, míg Baynard és Guthric odaér mellé, aztán elejtett egy-két megjegyzést vagy valami csípős mondást.
Később aztán, miután a pimasz ifjú előrerúgtatott, hogy ellenőrizze az utat, Guthric így dörmögött a bajsza alatt: – Nem muszáj feltétlenül kiadnod azt az engedélyt, uram... Teszem azt, ha ez a bugris véletlenül belefulladna a malomárokba...
Falkan hirtelen úgy érezte, nagyon kedveli ezt a darabos, hűséges szászt. – Lehet, hogy nem felel meg a te mércédnek, öreg Guthric, és talán az enyémnek sem. De mielőtt még végignézzük, amint bugyborékolva elmerül, nem árt, ha magunkba nézzünk, és megkérdezzük: vajon a Quillon mester iránt érzett nemtetszésünkben mekkora szerepe van az irigységnek? Mert lehet, hogy sok hibája van, de annyi bizonyos, hogy nem hétköznapi fickó.
Guthric dühösen felmordult, aztán szótlanul lovagoltak tovább délnyugat felé, keresztül a kopár cornwalli harasztoson.
Feltételezve, hogy Ranulf és bérencei egyenesen a malomhoz mentek, körülbelül negyven órával hamarabb érhettek oda, mint üldözőik. Ennyi idő elég rá, hogy elintézzék a levanteit, hogy kiélvezzék azt a szekérderéknyi nőt – és továbbálljanak. És Baynard Falkant épp ez aggasztotta a legjobban: a félelem, hogy a bátyja eladta Sir Geoffrey kincseit, kifizette embereit, és elmenekült. Ha így történt, vajon hová az ördögbe mehetett? Valamelyik barátja kastélyába? Egy megerősített udvarházba? Mehetett északnak, délnek, nyugatnak – minden út a partra viszi. Vagy talán együtt maradtak a gyilkos lovasok, s rejtekhelyükről visszafelé indultak, tekintetüket arra a birtokra vetve, ami jog szerint Ranulf Falkan tulajdona? Más szavakkal szólva: lehet, hogy e percben már be is fészkelték magukat Tremellion várába?
Quillon parancsoló mozdulattal álljt intett a csapatnak. Rekettyés, bozótos vidéken jártak, a sziklás talajon satnya tölgyek gyökereztek, a társaság haladását a földben húzódó rések, repedések lassították. Tőlük távolabb, jobbra természetes teraszok magasodtak egymás fölé egy meredek lejtőn. Quillon arrafelé mutatott, miközben csendre intette a többieket.
– Halljátok ezt? A mögül a szikla mögül? A víz zuhogása és zubogása. Itt zúdul lefelé, vagy hetven láb magasból...
– Legutóbb még hatvan volt – szólt oda neki Guthric. – És már akkor is tudtuk, hogy hazug vagy.
A fiatalember vállat vont, nem jött zavarba. – A lényeg az, hogy magas. Mivel azonban tudom, hogy mi a szándékod, hogy el akarod kapni apád gyilkosait, nagyuram, szerintem a legjobb, ha erről közelítjük meg a malmot. Nem mondom én, hogy erre könnyű, a sima út itt ágazik el balra, megy le a lejtőn, követi a keréknyomot, ami odavisz magához a malomhoz. De ha arra mennénk, bárki van is ott, fél mérföldről észrevesz minket.
Most Falkanon volt a sor, hogy megálljt intsen. – Jól szolgáltál minket, Quillon mester. És egyetértek veled: a zuhogó felől kell közelítenünk. – Odaszólt lovasainak, a várőrség maradványának, mire az öt férfi leszállt a nyeregből, négyük zsákokat és hátitáskákat emelt le a lovakról. Az ötödik az állatokat vette gondjaiba, a teraszos szikla tövében pányvázta ki őket.
Baynard leszökkent poroszka lováról, s a nyolc férfi egy csoportba gyűlt a meredély alján. Jó távol voltak a malomba vezető kerékvágástól, az út felől elrejtették őket a bokrok és a tölgyek, a földből kiálló csipkés hátú sziklatömbök. Borús volt az ég, késő délutánra járt; esőfelhők takarták el a napot.
Jó lett volna, ha a szürkület leple alatt támadhatnak, de nem olyan sötétben, hogy vakon kelljen tapogatózniuk, miközben víz van alattuk, víz zubog a fejük fölött. Ha sikerrel akartak járni, most kellett belevágniuk.
– Quillon mester – szólt Falkan. – Jó vezetőnk voltál, legalábbis elvezettél minket egy zuhatag hangjáig. Az engedélyt kiérdemelted. Most itt maradsz a lovakkal. De még mielőtt itt hagynánk: van-e valami, amit tudnunk kell a malomról? Vagy valami olyasmi, ami megóv attól, hogy lezuhanjunk?
Quillon megrándította a vállát. – Elég, ha a köteletek leér a medencéig. A tetejétől a tövéig nyolcvan láb.
– Óráról órára magasabb lesz – morogta Guthric. – Legalábbis szóban.
– Kötelünk van elegendő – mondta Falkan. – Három kipróbált tekercs. Száz láb hosszú mindegyik. És vannak öveink, amelyekbe egyenként fél tucat dobótőr tűzhető. No és – intett fejével az egyik katona felé – itt vannak még ezek is. – A férfi szolgálatkészen kapott széles szájú zsákjához. Baynard szólt neki, hogy nyissa ki, aztán felszólította Qillont, hogy nézzen bele.
A zsák belsejében, sötétzöld moha között kígyók tekeregtek, kanyarogtak.
– Ezek!? – kiáltott föl Quillon. – Hiszen ezek csak angolnák! Pontosan ilyeneket szoktam fogni a Hex... – Hirtelen befogta a száját, elfordult, azt nézte, merre menekülhet. Látta a közeledő Guthricot. Tudta, hogy az ország bármely bírósága csonkításra vagy akasztásra ítélné azért, amit mondott. Hát így állunk, Quillon mester? Angolnákat fogsz a Hexel folyóban, Tremellion birtokán. Más szóval halat lopkodsz. Meglopod uradat, aki gyámkodik fölötted. Egy ilyen beismerés után, mint a tiéd, Quillon mester, a bíróság nem tehet mást, mint hogy...
– Várjatok! – mondta sietve a fiatalember. – Hallgassatok meg. Talán hasznotokra lehetnék, segíthetnék nektek bejutni a malomba. Az úszástól nem félek, nagyuram, és mint magad is láthatod, elég erős is vagyok.
– Ez egy hazug tolvaj, maga is beismerte – mondta Guthric. – Annyira se bíznék meg benne, mint...
– A bizalommal még ráérünk – mondta neki Baynard Falkan. – Ma este arra van szükségünk, amit ez az ember a malomról tud.
– Én pedig el is mondom neked – vágta rá Quillon.
– Már jártam itt. Mondottam már: lisztet hoztam innen. Gondolj rólam, amit akarsz, Falkan nagyuram, de én soha életemben egy rossz szót sem szóltam Sir Geoffreyra. Jól bánt velünk. Munkát adott a falunak, és rendesen meg is fizette. Az a tréfa pedig, amit az imént sütöttem el az angolnákról...
– Adjatok neki néhány dobókést – mondta Falkan. – ő is velünk jön.
Falkan csapata még a loboncos hajú újonccal együtt is kicsi volt. A lovakat kipányvázták, de őrt nem hagytak mellettük. Ha a közelgő vihar megriasztja őket... A zivatar robaja talán elnyomja majd nyerítésüket és dobogásukat. Ha pedig rájuk bukkannának, egy szem tremellioni őrrel egykettőre elbánnának. Nem tehettek egyebet, mint hogy még egyszer ellenőrizték a béklyókat, aztán imádkoztak, hogy el ne szakítsák a lovak, és neki ne rohanjanak a láposnak.
Gyorsan sötétedett. A nyolc férfi nekivágott a sziklaoldalnak, felkúsztak a szirt tetejére. A vízesés hangja vezette őket, tüskebokrok, gizgazok szövevényén kínlódtak keresztül magukat. Mire fölértek a zuhogó tetejéhez, alaposan megtépték őket a tövisek, az egyik katona a bokáját törte, egészen belesápadt a fájdalomba, egy másiknak a szemhéja hasadt föl.
Ezt a kettőt hagyják majd fönt, hogy biztosítsák a köteleket, leengedjék a fegyvereket, s hogy utánuk bocsássák az angolnás zsákot, vigyázva, el ne sodorja a zuhatag. A többi hat leereszkedik a zuhogó medencéjébe, kiúszik a partra, aztán kimódolja, miként lehet bejutni a malomba.
Ha valamelyikük elvéti a fogást a kötélen, könnyen elsodorhatja a víz, beviheti a malomárokba, ahol – biztosította őket Quillon – a víz alá köpüli-gyömöszöli az illetőt a vaskos, megvasalt malomkerék.
Baynard és Guthric egészen meglepődött az erdőből előtörő vízsugár láttán. Leguggoltak a vízesés tetejénél, s lenéztek; érzékelték, hogy fölöttük rohamosan sötétedik.
A tresseti malom a patak túlsó partján állt, vagy ötven yardnyira a medencétől. Tetőcserepeit zuzmó borította, látható falai zöldek voltak a lecsapódó nedvességtől. Az épülettől kelet felé eső udvar üres volt, a gazdasági épületek ajtajai zárva.
Falkan úgy vélte, az istállók valahol máshol lehetnek, s intett az orvhalásznak, hogy menjen oda hozzá.
A lovag és a várnagy addig is az épület hátsó falát tanulmányozta.
Az apró ablakok elhelyezkedéséből ítélve, a malomnak két emelete volt. A megfigyelők úgy látták, hogy most – a földszinttel együtt – sötétek.
Quillon lesiklott melléjük. A víz zuhogása fülükbe dobolt, Falkannak ordítania kellett, hogy az orvhalász megértse: – A lóistálló hol van?
– A túloldalon! A malomkeréken túl! Ott, ahol a keréknyom bekanyarodik!
– Akkor mi az, amit innen látunk?
– A hátsó oldala. Az az udvar, itt alattunk... Guthric e pillanatban megragadta Baynard vállát.
– Ott, a saroknál! Az utolsó ablakban! Fény mozog mögötte!
A víz robajába mennydörgés robajlása vegyült. Víz csapódott fel a folyóból, víz záporozott a felhőkből. A három férfi ernyőt csinált a kezéből, úgy nézett lefelé, közel hajolva egymáshoz, hogy hallják a másik hangját.
– Ahol az a fény látszik – ordította Falkan –, az valami szoba?
– Éléskamra! Egy galériaszerűségre nyílik. Ennek a falnak a mentén csupa éléskamra van egymás mellett. Nem tudom, ki lehet most abban a kamrában, de azt tudom, hogy...
– Mit tudsz?
– Azt – magyarázta Quillon –, hogy mindjárt odamegy a galéria közepéhez! Ott pedig lemegy a lépcsőn, ami a malom legnagyobb szobájába vezet! A malom legnagyobb szobájába! – Megfeledkezve önmaga beismerte bűnéről, az izmos Quillon elkapta Baynard karját. Eső áztatta arcuk egy pillanatra egészen közel került egymáshoz. Az orvhalászt meglepte, hogyan rántja ki karját szorításából az inas Falkan. Nocsak... Nem is olyan nyápic, mint amilyennek látszik...
– És hogyan jutunk be? – kiáltotta Falkan. – Azt tudod-e, hogyan lehet innen bejutni?
Guthric oldalba bökte urát, s kinyújtott karral mutatta: – Ott van az a rúd... Látod, uram? Az ott, amelyik kiáll a falból... Ott, a tetőgerinc alatt.
– Látom.
– És azt a nyílást ott alatta? Szerintem... – Hangját egy pillanatra elnyomta a víz és a szél. – Szerintem ott emelik be a gabonát. Bemászunk, aztán lemegyünk a galériára, amiről Quillon beszélt, aztán le a lépcsőn...
– Ezt fogjuk cselekedni – mondta éles hangon Falkan. – Nem tudom, kik vannak odabent, de valószínűleg nem valami éberek. – Elhallgatott egy percre, hagyta, hadd mossa az eső az arcát, eszébe jutott, mit mondott a nyíl sebezte katona: Egy szekér deréknyi nő, odalent a zuhogónál...
Na, igen...
Nagyon is Ranulfra vallana, hogy miután megöli apját, és elrabolja Tremellion kincseit, egy szekérderék nő társaságában kezdjen ünnepelni...
Legyintett, aztán intett Guthricnak és Quillonnak, hogy készülődjenek, majd megint odakiáltott nekik, jóllehet önmagának szánta a szavakat: – Megcsináljuk! Most rögtön!
Falkan jelére két kötél hullt alá kígyózva a zuhogó tetejéről. Felső végük egy kiugró szikla köré volt kötve, onnan hullámoztak lefelé, elkapta őket a vízáradat, eltűntek a párában. Az ifjú lovag megragadta az egyiket, és elindult lefelé. Guthric a másikon követte.
Tengelyük körül forogva lendültek bele a robbanásszerűen feltörő vízpermetbe. A víz ereje félrelökte, majd ismét a zuhatag sugarába szippantotta őket. Levegőért kapkodva siklottak lefelé, érezték, hogy hátuk és válluk neki-nekivágódik a vízesés iszamós falának.
Quillon és az egyik katona következett utánuk. Aztán a másik két sértetlen katona. Fönt csak ketten maradtak, hogy majd utánuk bocsássák a zsákot és a fegyvereket. A kötelek most három-három bőrig ázott férfi súlyát viselték, igaz, Falkan leparancsolta embereiről a páncélinget. Megpróbálni úszni egy olyan öltözékben, amely legalább ötvenezer egymásba kapcsolt láncszemből áll, annyit jelent, hogy az illetőre már teríthetik is a halotti leplet...
Baynard Falkan úgy ítélte, eléggé leért már, s beleugrott a vízbe. Elrúgta magát a kötéltől, kiúszott a partra, aztán megfordult, hogy lássa, miként boldogulnak a többiek. Az eget azonban ekkorra már teljesen beborították az esőfelhők, a szüntelenül feltörő vízpermet pedig úgy hatott a vízesés körül, mint valami fakó vászonfüggöny.
Guthric elengedte a kötelet, esés közben ügyetlenül megpróbált megfordulni. Belecsapódott a vízbe, elmerült, nyakszirtjébe hirtelen heves fájdalom hasított. Egy víz alatti faágnak ütközött, az ütés ereje megbénította, kiszorította belőle a levegőt. Vizet nyelt, teste átfordult, tagjai elernyedtek.
A medence távolabbi partján Falkan szemét a párába fúrva várakozott.
Tremellion ura messzebb volt annál, hogy láthassa, az orvhalász azonban nem. Látta, mint csúszik mind lejjebb alatta a mogorva vén szász, s elvigyorodott, amikor Guthric kezét-lábát szétvetve a vízbe pottyant. Akár egy vízbe esett macska, gondolta. Csak éppen ekkora macskák nincsenek.
Könnyedén lesiklott a kötélen, várta, hogy Guthric felbukkanjon. De nem bukkant fel. Eltűnt a víz alatt, és ott is maradt, és Quillon ezt már nem találta mulatságosnak.
Elengedte a kötelet, kihomorított, zuhanás közben megfordult, és sikerült neki fejesugrásszerűen vizet fognia. A víz alatt előrelendült, hínárok, faágak szövevénye között kotorászott, kinyújtotta hosszú karját, vakon tapogatózott. Hé, te átkozott goromba pokróc, merre vagy?
Ujjai bőrt tapintottak, majd megragadtak egy gyapjúszövetbe burkolt kart. A várnagy azonban még ebben a helyzetben is makacsnak bizonyult, Quillon kénytelen volt aláúszni, úgy tolni fölfelé a vízzel átitatott testet, miközben tüdeje majd szétrobbant a levegőhiánytól.
A vízpermet szőtte függöny széle közelében bukkantak a felszínre. Most már Falkan is látta őket. Quillon sürgetőleg intett neki, hogy segítsen. Az ifjú lovag vízbe vetette magát, s az orvhalász segítségével a náddal szegélyezett medence sekély vizébe vonszolta a szászt. Partra húzták, oldalára fordították, s elborzadva látták, hogy Guthric szájából és orrából dől a víz. Baynardnak eszébe jutott valami, amit még akkor látott egyszer egy halászhajó fedélzetén, amikor Sir Geoffrey Írországba küldte, hogy ott szolgáljon. Ökölbe szorította a kezét, és püfölni kezdte Guthric hátát. Mozdulataiban nem volt finomság: elkeseredett kísérletével megpróbálta rábírni az áldozatot, hogy vegyen levegőt. Tíz-tizenkét ökölcsapás után ismét víz buggyant ki a várnagy száján. Quillon néhány hínárszálat simított félre az arcából. Guthric még mindig nem mozdult – de aztán hirtelen összerándult, vállát rekedtes, harákoló köhögés rázkódtatta meg. – Ezek szerint mégsem rabló – jegyezte meg Quillon. – Lám, visszaadja a folyónak, amit elvett tőle – mondta, majd az elragadtatottság tiszteletlenségével átnyúlt a várnagy teste fölött, s dicsérőleg megpaskolta Tremellion urának karját.
A többiek simán lejöttek. Megérkeztek az utánuk eresztett fegyverek és az átnedvesedett zsák is, szétosztották a kardokat és a késeket. Nem hoztak se pajzsot, se sisakot, se védőpáncélt, se görögtüzes gránátokat, semmi súlyos holmit – a meglepetés hatására építettek. A támadás gyorsaságára. És az angolnákra.
Már csaknem teljesen besötétedett, a szél vízpermetet sodort a malomtó felől, eső szitált. Cselekvésre ösztökélte a bőrig ázott embereket. Falkan azonban tudta, hogy a hideg, kellemetlen idő nekik kedvez. Ranulf őrei valószínűleg kapualjakba, fák tövébe húzódtak, egyikük se vesz annyi fáradságot, hogy elnézzen időnként a malom hátsó része felé. Mi az ördögnek is tennék? A malomtó három oldalról sziklákkal van körülvéve, az egyetlen út – leszámítva a jól őrzött kerékvágást – a vízesés. Halak lejöhetnek rajta. Meg uszadékfa is. De egy ilyen este, egy ilyen pocsék este, mint ez a mostani...
Ennek ellenére gondom lesz rá, hogy az embereim gyorsan és csendben osonjanak át az udvaron, gondolta Falkan. Nyomban ki is adta a parancsokat, megbizonyosodott róla, hogy katonái tisztában vannak a malom belső elrendezésével, és figyelmeztette őket, hogy Ranulf Falkant nem szabad megölni. – őt el akarom fogni. Ha ellenáll, le kell fegyverezni. Ha úgy látjátok, hogy az életeteket fenyegeti, meg lehet sebesíteni. De semmilyen körülmények között nem ölhetitek meg a bátyámat. Egy-két dolgot el kell mondanom neki, és neki is el kell mondania nekem... előbb.
Az emberek rábólintottak, majd Guthric szólalt meg.
– Melyikőtök volt? Megütöttem magamat valamidben a víz alatt. Kipréselte belőlem a szuszt. Megfulladtam volna, ha... – Föltápászkodott, egy pillanatra megtántorodott, majd végignézett a katonákon, lapáttenyerét kínálva megmentőjének. – No! Ki halászott ki hát? Szerzett magának egy barátot. Amíg csak élek. – A három katonát figyelte, akiknek tekintete most lassan arrafelé fordult, ahol Quillon kuporgott a parton.
A szász kivárt egy ideig, majd ünnepélyes komolysággal megkérdezte: – Te voltál az, te bugris? Te?
– Én épp csak rád estem – vonta föl a vállát Quillon. – Azt se tudtam, merre van kezem-lábam. Biztos akkor gabalyodtam beléd, amikor fölfele jöttem.
– És véletlenül kihúztál a partra?
– Ami a kihúzást illeti, Sir Baynard halászott ki. Ha rajtam áll, azt hiszem, mindketten belefulladunk – választotta ketté sűrű, átvizesedett sörényét Quillon, s vigyorogva nézett a feszengő Guthricra.
A várnagy becsülete azonban éppen olyan mélyen gyökerezett, mint amilyen mélyen zengett a hangja. – Állj föl! – reccsent az orvhalászra. – Mostantól tekints barátodnak, itt a kezem rá. Remélem, tudod, mit kockáztatsz, ha visszautasítasz.
Bármerre nézett is Quillon, általában talált magának valami kigúnyolni valót. Olyan hetyke azonban nem volt, hogy visszautasítsa a szászt. Nem is volna olyan rossz ezt a mogorva vén medvét szövetségesének tudni. Guthric amúgy is tudja róla, kiféle, miféle. Jobb barátnak, mint ellenségnek.
Föltápászkodott, elfojtotta vigyorát, s kinyújtotta erős kezét. Guthric megindító ünnepélyességgel dörmögte: – Lehet, hogy napkeltére mindketten holtak leszünk, Quillon mester. De állom a szavam. Számíthatsz rám. Amíg csak élek.
– Majd visítok, ha bántanak – felelte Quillon. – És tudom, nehéz elképzelni, de ha úgy adódik, te is tedd ugyanezt.
Megkerülték az udvart: Falkan, a várnagy, az orvhalász és a három várkatona. Kegyetlen erővel dobolt az eső, sárrá köpülte a földet. A sötétség eltakarta botladozásukat. Baynard védtelennek, kicsinek látta csapatát Ranulféhoz képest. Még csak azt sem tudta, hányan lehetnek. Legkevesebb tízen...? Legföljebb húszan? És vannak-e velük nők, vagy tán épp tanácskoznak a gyilkosok, készen rá, hogy fölpattanjanak, s kirántsák véres kardjukat?
A támadók szorosan a malom hátsó falához simultak. Az egyik katona kötelet vett elő, s áthajította a magasban kiálló rúdon. Áthurkolta, megcsomózta, helyére rántotta a hurkot, aztán rácsimpaszkodott a kötélre.
– Elbír ez mindnyájunkat – mondta –, de azért jobb lesz, ha egyenként megyünk.
Falkan közelebb intette embereit. – Ne feledjétek, amit mondtam: ha a bátyám odabent van, csak elfogni szabad. A többiek, a bérencei nem érdekelnek. Na, adjátok ide a zsákot, és imádkozzatok, hogy kitartson az a rúd.
Furcsa, kellemetlen érzés volt, ahogy a tekergőző angolnákkal teli zsák oda-odaverődött az oldalához. De aztán, amikor fölhúzódzkodott a hombár ajtajához, eltávolodott a testétől. Kábán forgott a tengelye körül, mígnem sikerült kését a kétszárnyú ajtó résébe döfnie; megszűnt a pörgés, a pengét pedig fölfele csúsztatta, kereste a kampót. Harmadik próbálkozásra szerencsével járt, a kampó fölpattant, s az ajtó kitárult.
Patkányok ugrottak, rohantak szerteszét, ahogy bebotlott a padlásra.
Lekuporodott az ajtóban. Mintha kiabálást és nevetést hallott volna a malom nagyszobájából. Női sikolyokat – a szekérderéknyi nő? –, s rá feleletképpen vedelő, kedvüket versengve töltő férfiak röhögését.
Kihajolt a hideg, rézsútosan zuhogó esőbe, intett a többieknek.
Egyenként másztak föl a magtárba, tenyerüket dörzsölgetve dőltek neki a zsákoknak. Baynard hagyott nekik annyi időt, hogy kifújják magukat, s hogy még egyszer megnézzék: könnyen jár-e kardjuk és késük a tokjában.
Ő lépett ki először a hombárból, óvatosan araszolt le a lépcsőn a korláttal szegélyezett hosszú galériáig. Guthric, majd Quillon jött mögötte, utánuk a katonák. Mindhárman lehúzódtak a korlát mögé, úgy lestek a rosszul világított jelenetet, amitől az ifjú Falkan úgy félt, amit úgy várt, sőt: amit remélt. Az ördög kalendáriumának egy kitépett lapja... Szemérmetlen, utálatos szórakozás egy ilyen nyirkos, isten háta mögötti helyen.
Megismerte Ranulfot: lovaglóülésben ült egy padon fekvő nőn a malom bejárati ajtaja közelében.
Látta a többieket, akik már ledobták magukról szürke egyenköpönyegüket. Tizennégy férfit számlált, egyik felük mezítelen nőkkel hempergett, a többiek ittak, tanácsokat osztogattak az előbbieknek, fel-felröhögtek egy-egy élcükön.
Tőlük kissé távolabb, egy vaskos kisasztalon egy sor kisebbfajta, megvasalt ladikot vett észre, azokat, amelyekbe Sir Geoffrey rakta Tremellion pénzét, kincsét ékszereit. A tetejük fel volt hajtva, és amennyire beléjük látott, üresen tátongtak.
Vér ízét érezte a nyelvén. Nem csupán a vérbosszúét, hanem annak a skarlátszín patakocskának az ízét is, amely az ajkába harapott csatornából fakadt. Szája egy futó pillanatra keserű mosolyra torzult. Ez is jellemző Ranulfra: megmászik egy asszonyt, de még ezzel is képes öccsének vérét ontani.
Egy pillantás Guthricra, egy másik Quillonra és a katonákra, s Tremellion ifjabbik szülötte megmarkolta a zsák száját. – Csak akkor, ha szólok – suttogta. – Csak akkor, ha kiáltok. – Ismét lenézett a félhomályos, gyertyák megvilágította kavargó orgiára. Asszonyi nyögéseket és vihogásokat hallott. Férfiak dörmögését, sikamlós megjegyzéseit.
Nesztelenül felállt.
Elnyújtott üvöltése torkukra forrasztotta a szót. Kicsavarodó testek, hátraforduló fejek, mit sem értő, tompa agyak. Nem fenyegetés. Nem név. Semmi olyasmi, amiről el tudták volna képzelni, hogy nekik szól. Csupán két elnyújtott szótag, aminek hallatán döbbenetükben tátva maradt a szájuk, szemük elkerekedett.
– Kíííígyóóóók...!
Baynard gyorsan leordított nekik – ne adjatok időt ezeknek a nyomorultaknak, hogy föleszméljenek!
– Kígyók a szobában! Itt nyüzsögnek! Mindenütt! Kígyók!
Meglazította a zsák madzagját, fölrántotta, s a korlát mellé lépve lezúdította a foglyul ejtett angolnák felét. Aztán meglendítette a zsákot, s kirázta belőle a még ott lévő moszatot és a kígyózó halakat.
Sikoltozás, üvöltözés, pánik lett a jutalma. Látta, hogy a férfiak ellökik maguktól a nőket, fölpattannak a székekről, padokról, ész nélkül kapkodnak ruhájuk után, gyertya után, némelyek a kardjuk után. A hemzsegő kígyók láttán visszahőköltek, a homályban lévő padló szinte mozogni látszott.
Baynard kivonta kardját, övéből előrántott egy tőrt, és lerohant a lépcsőn. Nem szabad időt adni ezeknek a nyomorultaknak! Ha hagyjuk, hogy magukhoz térjenek, megint tizenöt elszánt gyilkos lesz belőlük, akik még dühösek is, mert bolonddá tartották őket! Le kell rohanni, darabokra kell szabdalni őket, aztán pedig sarokba kell szorítani az elképedt Ranulfot!
Egy vastag gyapjú alsóinget viselő férfi vadul Falkan felé sújtott. Baynard kivédte a kardvágást, és késével hasba döfte támadóját. A férfi meglepetten felhördült, aztán összerogyott, kezét a megkésett megadás pózába emelve.
Guthric úgy vágta őket, mint kasza a búzát jottányit sem érdekelte, hogy a férfiak, akiket lekaszabol, fegyvertelenek, fel sincsenek öltözve, és nincsenek harcképes állapotban. Itt vannak Ranulf társaságában, és itt vannak a ladikok, amelyeket a szász segített megtölteni. Már a puszta jelenlétük is ellenük szól, ugyanúgy, mint készületlenségük. Ezek nevezik lovagnak magukat? Méltatlanok e névre! Alattomos gyilkos mindahány! Guthricnak nem volt ideje gyilkosokkal, rablókkal, kurvapecérekkel bíbelődni.
Két férfira akkorát sújtott, hogy meghaltak, még mielőtt az angolnák közé zuhantak. Egy másiknak a torkába döfött, egy negyediknek az ágyékát szúrta keresztül. Körülpillantott, látta, hogy két tremellioni katona elesett, az egyik nő pedig hitetlenkedve mered kezének megrövidült ujjaira.
Baynard Ranulf felé próbált utat vágni magának, akinek csak most jutott eszébe, hogy fegyver után kapjon.
Quillon látta, hogy egyik ellenfelük az asztal túlsó végén hátrataszítja székét, fölugrik, s már emeli is kardját, hogy Baynard sisak nélküli tarkójára sújtson. Kiáltani nem volt idő. Különben sem valószínű, hogy meghallaná. Nem tehetett mást, mint hogy kirántotta övéből az egyik kiegyensúlyozott kést, alulról fölfelé irányuló szögletes mozdulattal elhajította, aztán Istenihez fohászkodott, hogy nyársalja föl a férfit, mielőtt annak magasra emelt kardja...
Baynard támadója előregörnyedt, a penge egy hüvelyknyire fúródott a gerincébe. Fájdalomüvöltése hallatán Falkan ráébredt a veszélyre: hirtelen lehajolt, hátraszúrt, és mellbe döfte ellenfelét. Quillon csak egy pillantást vesztegetett rá – ráér majd később kiszínezni az esetet –, aztán megfordult, és látta, hogy Ranulf két embere támad rá kétfelől.
Kézitusában nemigen van idő társalgásra. Quillon azonban hallotta, amint az egyik férfi így szól: – Remek, meleg töltelék lesz egy párnában a sörényedből, szépségem! – Ezzel rávetették magukat, kétfelől, egyszerre, nagy lendülettel.
A karddal és dobókésekkel fölfegyverkezett hetyke, ifjú orvvadász nemigen tudott bánni a hosszú pengéjű fegyverrel. A kard lovagoknak való, várnagyoknak, katonáknak, testőröknek – nem ilyen könnyű léptű halászoknak, akik csak botokkal és hálókkal foglalatoskodnak a Hexel folyón.
Az első csapással kiütötték kezéből a kardot, az ellenség közelebb került hozzá. Elhajította egyik dobókését, látta, hogy vérpatak szökik fel nyomán, amint fölhasít egy pofacsontot, aztán sarkon perdült, s elállt a lélegzete: keményen nekiütközött egy falnak.
Majd visítok, ha bántanak.
Viccnek hangzott akkor. Most viszont nem volt benne semmi vicces: ez a kettő itt meg akarja ölni, alig várják már, hogy levágják fahéjszín haját.
– Az enyém! – acsarkodott az egyik. – Engem sebesített meg a késével.
Társa elbizonytalanodott, kelletlenül morgott valamit, aztán lejjebb engedte kardját, abban reménykedve, hogy hasba döfheti, amikor majd összeroskad.
Az egész annyi ideig se tartott, mint egy gyertyaláng libbenése: a pengék villanása, a repülő tőr, Quillon fejének a falhoz koppanása. Még így is meglepte azonban, amikor látta, hogy Guthric utat tör magának, könyökben levágja egyik támadója karját, megtántorodik, visszanyeri egyensúlyát, majd bal lábával kilépve a vérfoltos padlón, keresztüldöfi a második, páncél nélküli lovagot.
A megcsonkított ember kábán hevert a földön, lassan szivárgott el belőle az élet. A másik már halott volt. Quillon üres tekintettel meredt Guthricra. – Hogy tudsz ilyen gyors lenni? – kérdezte, ahogy egy gyerek kérdezi a vásárban a bűvészt. – Ilyen nagydarab létedre hogy tudsz ilyen gyors lenni?
– Vedd föl a kardodat, és gyere. Maradtak néhányan, akik még harcolnak.
Ebben azonban tévedett a szász. A tizenöt gyilkos közül nyolcat lekaszaboltak vagy súlyosan megsebesítettek. A tremellioni katonák közül kettő meghalt, a harmadikon karcolás sem esett. Baynardnak azonban megvágták a combját, egy félrecsúszott kardvágás fejen találta, sebéből vérpatak szivárgott. Quillonnak – eltekintve felhasadt homlokától, amivel a falnak ütközött – kutya baja sem volt. Guthric viszont, az elpusztíthatatlan Guthric egyszerre három sebből vérzett, mindhármat testének bal oldalára kapta.
– Ezek a nyavalyások a sötétből ugrottak rám – morogta. – Ott vannak, nézzetek csak oda.
Ranulf kivételével a hét sértetlen túlélő a helyiség északnyugati sarkába húzódott vissza. Néhány nő is csatlakozott hozzájuk, s Guthric utálkozva elhúzta a száját, látva, hogy a szajhák a szajhapecéreket védik. Kár, hogy nők is vannak itt, gondolta. Ha nem volnának, egykettőre kitakarítanám azt a sarkot.
A figyelem középpontjában azonban Ranulf állt. Addig ügyetlenkedett fegyverével, míg elkésett a védekezéssel, s elejtette kardját, amikor Baynard egy késpengét nyomott a torkának.
– Vitesd innen ezeket a kígyókat, öcsém! Tudod, mennyire irtózom tőlük. Mindenbe beleegyezem, de vitesd innen a kígyókat!
– Épp azon gondolkodom – felelte Baynard –, hogy a kezedbe nyomok egyet. Mi volna, ha szépen fölkapnék egyet, és...
Figyelte, mint hőköl vissza Ranulf, s csak nyomult utána a késpengével. Aztán intett neki, hogy jöjjön a fényre. – Nem kell aggódnod. Nálad mérgesebb kígyó még nem termett Angolhonban. De nem azért jöttem ide utánad, hogy kígyókról beszélgessek veled. Apánkról akarok szót váltani. Meg arról, hogyan törtek rá. És hogyan hánytad kardélre a cimboráiddal a támadóit. Meg arról, hogy mit keresnek itt ezek a ládikák... és hogy miért üresek.
Ranulf fölemelte széles, szögletes fejét a kés hegyéről. – Meggondolatlan vagy, ifjú Baynard. Meggondolatlan és tájékozatlan. Sir Geoffrey halálát a véletlen okozta. Egy ügyetlenül elengedett, rosszul célzott nyílvessző. Igen, beismerem: amikor láttam, hogy meghalt, elragadott a düh, és lekaszaboltattam az íjászokat. Azt viszont ne hidd el, hogy...
– Elég! – szakította félbe Baynard, följebb emelve a tűhegyes kést. – Szóval azt mondod, hogy egy ügyetlenül elengedett, rosszul célzott nyílvessző?
– Az az ember megszegte a parancsot. Az utasítása – ugyanúgy, ahogy az összes többié – csak annyi volt, hogy állítsa meg a társaságot, és...
– Nem értettél meg, Ranulf bátyám. Azt kérdeztem, hogy valóban egy ügyetlenül elengedett, rosszul célzott nyílvessző ölte-e meg apánkat.
– Mi más? Az az ember egyszerűen rosszul célzott.
– Akkor hát magyarázd meg nekem – méghozzá a saját érdekedben –, miként lehetséges az, hogy apánk tele volt nyílvesszőkkel. Az egész teste. Meg a nyereg. És a nyeregtáska. Meg a lova, mindkét oldalról. De még mielőtt hazudnál valamit, várd meg a következő kérdésemet. Azt mondd meg nekem, mit tettél Tremellion kincseivel. Erre céloztál, amikor azt mondtad, hogy elintézed a levanteit? Hogy eladod neki, a pénzt meg zsebre vágod? Megosztozol rajta a hullarabló cimboráiddal?
Ranulf Falkan mind hátrább húzódott a késpenge elől, mígnem sikerült fáradtan, fájdalmasan elmosolyodnia.
– Teljesen félreérted a dolgokat, öcsém. Fölöslegesen ölted meg ezeket az embereket. Az igaz, hogy amikor elrohantam a várból, úgy gondoltam, Sir Geoffrey megbolondult. Azt is elismerem, hogy meg akartam akadályozni ezt az őrültséget, de soha eszembe se jutott, hogy megölessem. Miért is tettem volna, mikor ugyanolyan szívből szerettem, mint te? Ami pedig a kincseket illeti: apánknak nem volt érzéke a pénzhez, valószínűleg becserélte volna a ládikákat egy-egy páncélöltözékre. A jó ég áldjon meg, Baynard, vess csak egy pillantást azokra a pénzes ládákra ott az asztalon! Nézd csak meg te is, Guthric, hallod te is, amit mondok, nézzétek csak meg azokat a ládikákat, és gondoljatok csak bele, mit tett volna velük Sir Geoffrey!
Ranulfból csak úgy áradtak a szavak. Okos beszéd volt. Arra késztette hallgatóit, hogy megpróbálják kihámozni a lényegét, hogy képtelensége miatt kétségbe vonják, és hogy a súlyos, megvasalt ládák felé forduljanak.
És lehetővé tette Ranulfnak, hogy elkapja fejét, félreugorjon, s a malom viharvert ajtaján át kirohanjon.
Az életben maradt tremellioni katona felkiáltott: – Uram! A fogoly! Szökik!
Guthric és Quillon egyszerre pördült hátra, a várnagy már elő is rántotta kardját.
De már késő volt. Baynard a malom ide-oda lengő ajtószárnyai között Ranulf után vetette magát. Dühödten felordított, hangja beleveszett az esős éjszakába – akárha egy megvakított kopó próbált volna utolérni egy cikcakkvonalban menekülő rókát.
Guthric odaintette magához a sarokba húzódott nőket. Kilencen voltak, hármójuk megsebesült a rövid, de véres tusában. A várnagy tőle telhetően segített rajtuk, aztán megkérdezte tőlük, ki hozta őket a malomba. – És ha már itt tartunk: hol van a molnár?
Az egyik szajha félelemtől nyüszítve mutatott az épület fallal körülvett udvara felé. – Odaát, nagy jó uram. Ott, abban az istállóféleségben. Ott van a molnár meg aki idehozott minket. Azt mondták nekik, hogy maradjanak ott.
– Mióta vagytok itt? Mióta üzekedtek ezekkel a disznófajzatokkal?
A nő nem volt biztos benne, vállat vont. – Mióta is...? Vagy két napja hozhattak ide minket. Kiadtok minket, nagy jó uram? Esküszöm, mi csak azért jöttünk... szóval azért, amit mondtál.
Falkan időközben más felől tudakozódott, s most fejét csóválta az események iróniáján. Fölöslegesen mászták meg a sziklát, hasonlóképpen fölösleges volt a zuhogón történt, csaknem tragikus végű leereszkedés. Nyugodtan beronthattak volna a főbejáraton is. Hogy miért? Mert egyetlen őr sem állt a malom körül. Ranulf annyira biztos volt magában – és válogatott cimborái társaságában –, hogy egyszerűen eszébe sem jutott embereket fölfogadni, hogy vegyék körül az épületet.
– Szavamra – morogta Baynard –, a bátyám nyilván azt hiszi, hogy isteni oltalom alatt áll. Vagy még inkább, hogy a sátán pikkelyes szárnyának árnyékában. – Szinte képtelen lévén fölfogni Ranulf mérhetetlen álnokságát, Guthrickal tanácskozott. Quillont átküldték a molnárért meg azért az emberért, aki a lotyókat idehozta. A hét meghunyászkodott túlélőt eközben a tremellioni katona őrizte.
Az orgiából kirekesztett molnár meg a fuvaros savanyú cornwalli almaborba fojtotta csalódottságát. Quillon úgy vonszolta őket be a malomba, kezével gallér nélküli zekéjük nyakát markolva. A két férfi arca izzadságtól fénylett, szemük üveges volt, térdük a földet súrolta. – Folyékonyan ették az almát – jelentette Quillon. – Szerintem egy darabig arra sem képesek, hogy a kezüket a lábuktól megkülönböztessék.
– Ki velük! – csattant föl Baynard. – Ha kell, ereszd le őket a kútba, de nagyon gyorsan józanodjanak ki!
Guthric a szoba túlsó vége felé bökött hüvelykjével. – A bátyád néhány embere az élet és a halál közötti mezsgyén tántorog, nagyuram. Óhajtod, hogy én meg ez a katona... Szóval hogy átsegítsük őket a túloldalra?
– Akárcsak neked, nekem se lennének lidérces álmaim miattuk – mondta neki Baynard. – De inkább kösd be a sebeiket. Hamarosan úgyis megszabadulunk tőlük: abban a pillanatban, amikor barátaink ott a sarokban elmondják a mondókájukat. – Egyik kezében kardját, a másikban kését fogva sarkon fordult, hogy elbeszélgessen a foglyokkal, ezekkel a cégéres gyilkosokkal, akiket oly sietve hagyott cserben a vezetőjük.
Baynard Falkan nem próbálta leplezni irántuk érzett megvetését. Ennek ellenére sem tévesztette szem elől azonban, hogy az a férfi, akit ezek az emberek támogattak, tulajdon álnok bátyja, az az ember, aki ugyan azt a Tremellion nevet viseli, mint ő maga.
Emellett egyenrangúak is voltak vele, sőt: némelyikük nyilvánvalóan fölötte is állt egy másodszülöttnek. Bármit követtek is el, megilleti őket, hogy ügyüket igazságosan bírálják el. De ha csak egyikük száján is kiszalad valami ocsmányság, szavamra, megkönnyebbítem egy nyelvvel...!
– Egy percet adok nektek, hogy szószólót válasszatok magatok közül. A kérdéseimre egyedül ő felelhet. Ha a válaszai nem elég világosak, vagy ha úgy látom, hazudik, a malomkerék alá vettetem. Közönséges, szégyenletes halála lesz. Lehet, hogy most az jár a fejetekben, úgysem teszem meg, de vigyázzatok, uraim. Kivétel nélkül mindegyikőtök bűnös apám meggyilkolásában, ugyanúgy, mint azok a bérgyilkosok. Az pedig egészen bizonyos, hogy az utóbbiakat ti öltétek meg. Magam is gyilkoltam ma este – bárcsak többet gyilkoltam volna –, és a halál szaga még itt terjeng a levegőben. Csak kételkedjetek, uraim, és lesz még időtök megbánni – amíg a kerék összetöri csontjaitokat.
Végigjáratta rajtuk a szemét, nem mondja-e egy vigyor, egy elhúzott száj, hogy: Olyan vagy, amilyennek Ranulf lefestett, Sir Baynard Falkan! Kényes, akár bimbó a fagyra! Nyelveket beszélsz, Európát úgy ismered, egy zarándok se jobban... Fékomadta, ugyancsak megváltoztál, hogy ily gorombán beszélsz ma este! Ugyan már... vékonypénzű s ifjú vagy még, Baynard, fogadok, még azok a pengék is lehúzzák csuklódat!
De az emberek nem akarták kockára tenni az életüket. Igen, Ranulf csakugyan mesélt nekik néhány szórakoztató történetet az öccséről. Azt azonban elmulasztotta megemlíteni, hogy Baynard kétszer olyan intelligens, mint ő, elég okos, hogy kinyomozza rejteküket, elég ravasz, hogy egy zsák angolnával halálra rémítse őket, s elég bátor, hogy karddal vágjon utat magának végig az egész helyiségen. És elég gyors, hogy hetüket sarokba szorítsa...
Fojtott hangú megbeszélés következett, majd az egyik lovag, félig fölemelt kézzel jelezve békés szándékát, előlépett. – Te bizonyára nem ismersz engem, Sir Baynard, noha a bátyád meg én... Nos, Gilberdon közelében áll az udvarházam. Sir Ranulf többször is megfordult ott. Együtt vadászgattunk, bár be kell vallanom...
– Csak a nevedet valld be.
– Kívánságod szerint. Justin de Vallen vagyok.
– Mit gondolsz, merre mehetett a bátyám, De Vallen? Hozzád? Valami rejtekhelyre, ami jobban van védve, mint ez a malom?
– Ahogy én megismertem Ranulfot, és most téged, nagy jó uram, szerintem a világ végére rejtezett előled. – De Vallen nem is volt tudatában, hogy bókol. – Nem tudom, hová, de jó messzire innen. Talán hozzám, bár fezt kétlem. Van a környéken vagy harminc tanya, bármelyiket választhatta – mondta, majd ártatlanságtól csöpögő hangon megkérdezte: – Miért tudakolod, Sir Baynard? Van annyi embered, hogy egyszerre harminc irányba küldhesd őket a nyomát keresni?
Falkan felcsattanó hangon hárította el a páncélzata gyenge pontját firtató próbálkozást. – Az majd kiderül, De Vallen. Most azonban valami olyasmiről fogunk beszélni, ami közelebb áll a szívedhez. Aranyról, ékszerekről, pénzről. És egy mondatról, amit szeretném, ha megmagyaráznál nekem: Elintézzük a levanteit.
– Én nemigen közösködöm velük – húzta föl az orrát De Vallen. – Hitvány népség ezek a keletiek... törökök, örmények... na meg az az úgynevezett „választott nép” – hát az biztos, hogy nem én választottam őket.
Baynard semmiképpen nem akart beszélgetésbe bonyolódni, látta, hogy a foglyok így akarják kizökkenteni a kerékvágásból. Kardjának élét használta, hogy elvágja a szószóló válaszát. – Köpök én arra, hogy kit választasz és kit nem! Visszaéltél a türelmemmel. Guthric! Quillon mester! Készüljetek fel rá, hogy ezt a foglyot a kerék alá vessétek!
A szász szokatlanul finom felfogóképességről téve tanúbizonyságot, úgy tett, mintha félreértette volna a parancsot. Testének bal oldala vértől foltos vászoncsíkokkal volt bekötve. Odaugrott De Vallenhez, megragadta, és magához rántotta. Quillon gyorsan reagált: elkapta a lovag szabad karját. – Az istálló felé a legrövidebb – mondta. – Arra alig húsz lépés a vízig.
De Vallen odakiáltott Baynardnak. – Én nem mondtam, hogy nem tudom! Elintézni a levanteit? Azt jelenti, hogy megalkudni vele. Eladni neki a tremellioni... szóval eladni neki, amik azokban a ládákban voltak... Eladni annak a horgas orrú vevőnek, akit levanteiként ismernek! Jóságos ég, megőrültél, Falkan? Elmondok mindent, amit tudok!
Baynard elengedhette volna, hagyhatta volna, hogy magához térjen. De érezte, hogy most elkapta De Vallent, most kell ütni a vasat, amíg meleg, most kell megtörni, most kell megsemmisíteni a barátai előtt. Ha ezt most elmulasztja, a fogoly lovagok még azt hiszik, hogy fenyegetései annyit se számítanak, mint egy lápos gázbuborékjai. Nyersen beszél az inas, ifjú Falkan, de úgy van, ahogy Ranulf mondta: érzékeny, akár bimbó a fagyra.
– Sajnálom, De Vallen, de nem mondasz el mindent, amit tudsz. Hogy sor került-e az alkura... Hogy hová mehetett a levantei... Hogy hol lehet a pénz... Azt hittem, legalább egy szikrája pislákol azért benned a józan észnek, uram, de nem. Vidd innen, Guthric! Quillon, segíts neki! És várjátok meg, míg minden csontját összetöri a kerék.
A várnagy rettenetes elégtétellel, összehúzott szemmel nézett végig a foglyokon, mintha csak azt mondaná nekik: mindjárt megvillanak a pengék, van itt hely bőven hét összeszabdalt holttest számára.
De Vallennek elgyengült a térde. – Hallgass meg... – nyögte. – Hallgass meg, Tremellion... Adj még egy percet... Krisztusra kérlek, adj nekem egy percet, és elmondok mindent... amit tudok...
– Annyit nem kapsz – felelte Falkan –, mert amíg látlak, folyton arra kell gondolnom, hogy részes vagy apám halálában. Jól jegyezd meg, amit mondok, De Vallen: a legcsekélyebb tétovázás, és nemcsak te, hanem a többiek is mennek azonnal, egyenként, fejjel előre a kerék alá!
A szószóló hadarni kezdett, mondókáját társai bizonykodó fejbólintásai is megerősítették.
Az orvtámadás eredménye minden várakozást felülmúlt. Tudomásuk szerint a bérencek gyilkolták meg Sir Geoffreyt, a szolgáit, a klerikusát és tizenhat tagú kíséretének minden tagját. Az idióta íjászok aztán csak feszítettek büszkén, amikor Ranulf és lovasai elődübörögtek az úton, aztán ajkukra fagyott ostoba vigyorgásuk, mikor a lovagok lekaszabolták őket. Biztos, hogy Ι egyetlen íjász sem élte túl azt az órát.
A zárt sisakos lovagok elkapták a kincses szekeret húzó lovak zabláját, megfordították és észak felé, Launceston irányába vezették őket egy fél mérföldön.
Ott nyugatnak kanyarodtak az erdőn át, majd onnan kijőve átvágtak a Bodmin-mocsáron.
Éjjel néhány órát pihentek egy fogadóban, majd ismét útnak eredtek, és körülbelül húsz órával a rajtaütés után odaértek a malomhoz. Kétnapi könnyű lovaglás...
A vevő már várta őket, Ranulf nyomban be is zárkózott vele a malom egyik szobájába. A molnárnak egy zacskó pénzt nyomtak a kezébe azzal, hogy menjen a kilencmérföldnyire fekvő Torbridge-ba, fogadjon fel egy fuvarost, és hozzanak szajhákat. Mire megérkeztek, a levantei már elment, vitte magával Tremellion gazdagságát egy bűzös, hétköznapi kordé fenekén.
A kincs értékét nem egész kétezer-hatszáz márkára becsülte.
Aztán kifejtette Ranulfnak, hogy milyen nehéz lesz túladni rajta. Hogy milyen soká fog tartani. Hogy milyen kockázatot vállal. Hogy kénytelen külföldön vevőt keresni. Az utolsó ajánlata – és meg kell mondania, ezen már szinte alig keres valamit – ezerkétszáz márka. Tulajdonképpen ezeregyszázat se volna szabad adnia érte.
De Vallen szerint Ranulf Falkan kijelentette, hogy elégedett az egyezséggel. – „Rabló ugyan, de mind az. A levantei legalább azonnal fizetett, és aranyban. Mindannyian megkapjátok a részeteket, amiben indulás előtt megegyeztünk.”
Baynardnak már a nyelvén volt a kérdés: Hol van most a pénz? De Vallen azonban már könyörgőre fogta, rimánkodott hogy Guthric engedje el. – Egyikünk se nyúlt a pénzhez, csak Ranulf. Még mindig ott van abban a kis szobában, ahol a levanteivel...
Falkan intett a katonának. – Törd be az ajtót. Nézd meg, ott van-e még. De Vallen barátunk életére mondom, remélem, igen.
Némán figyelték, mint kezdi döngetni a katona az ajtót egy súlyos székkel. Végül berúgta. Guthric szorítása annyira erőssé vált, hogy már fájt. Aztán fölrikkantott a katona: – Három zsák pénz, nagyuram! Nem tudom, mennyi lehet bennük, de súlyuk az van, annyi szent!
Quillont elküldték a fuvarosért meg a molnárért. Egy itatóvályúba nyomta a fejüket, míg fuldokolni nem kezdtek, aztán bevonszolta az istállóba és egy jászolhoz kötötte a két férfit. Mire ismét Baynard Falkan színe elé vitte őket, már kijózanodtak: reszkettek és féltek.
– Ezt vidd ki, hogy fogjon be – szólt Baynard a fuvarosra mutatva. – Vágjon tizenkét kötéldarabot, mindegyik körülbelül egy yard hosszú legyen. Aztán várjon a szekér mellett: utasai lesznek.
Miközben Quillon kifelé lökdöste a szerencsétlent a helyiségből, Baynard a tresseti malom rémült gazdájára meredt: – Van neved?
– Gwilym, nagyuram. Ennél többet én nem is tudok, mivel...
– Nem is kell többet tudnod ahhoz, hogy föllógassanak – vágott a szavába Falkan. – Márpedig lógni fogsz, Gwilym mester, hacsak nem hallom szavaidban az igazság csengését. Válaszolj nekem. Miért kínáltál menedéket ezeknek a lovagoknak? Jártak már nálad korábban is? Busás fizetséget kapsz, amiért befogadod ezeket az előkelő tolvajokat?
A molnár nyomban térdre rogyott, kétségbeesetten rázta a fejét, félelemtől kiszáradt ajkán csak úgy ömlöttek a szavak. – Nekem ebbe sosem volt beleszólásom, nagy jó uram. Sir Ramelar akarta így, ő ezeknek a földeknek a gazdája, övé a malom, ő Tressetnek meg a környéknek az ura. Egyszerűen csak ideüzent nekem, hogy szüksége lesz a malomra, és mindenki mást küldjek el innen. Szokott itt lenni egy legény, aki segít nekem...
– Nézz oda! Állj föl, és mondd meg nekem, hogy Sir Ramelar a sarokban lévők között van-e.
A molnár megtörölte a szemét, megtörölte a száját, és a fogoly lovagok felé lesett. Aztán elkínzottan megfordult, mintha csak tudná, hogy elveszett. – Bocsáss meg nekem, nagyuram! Bárcsak mondhatnám, hogy ott van, de...
– Nézd meg a sebesülteket is. A halottakat is. Itt hevernek szanaszét a helyiségben. Gyerünk, mozogj már, a teremtésedet!
Gwilym ide-oda járkált a testek között, aztán az egyik holttest fölé hajolva rettenve felnyüszített, és panaszos hangon fordult Falkanhoz. – Megvan, nagyuram, bár azt hiszem, megölted... akarom mondani, valaki megölte.
– Mennyit fizetett neked, Gwilym mester?
– Soha egy petákot se, nagy jó uram! Esküszöm! Ramelar úrnak ez nem volt szokása.
Falkan rámeredt. Hitt neki. Kurtán odabiccentett a molnárnak, így adva tudtára, hogy megúszta a kötelet. Gwilym tapogatózva maga mögé nyúlt, és lassan egy padra roskadt. Végre kikerült azoknak a véres eseményeknek a sodrából, amelyek felkavarták egyszerű, unalmas életét.
A nőket kivezették, a foglyokat kiterelték a malomból. Szánalmas csoporttá verődtek össze az udvaron. A sebesülteket és holtakat a lovagokkal rakatták föl a szekérre. Quillon és a tremellioni katona ezután a tucatnyi kötéldarab segítségével összekötözte az utasok csuklóját. Guthric eközben halkan dörmögve magyarázott a fuvarosnak. Bármit mondott is, az csak hebegett-habogott válaszképpen, aztán a lovak közé csapott, azok pedig magukkal ragadták szajhákból és szajhapecérekből álló rakományukat...
Egy órával később a támadók elhagyták a tresseti malmot. A három zsák pénzt magukkal vitték – milyen szánalmasan kevés, Tremellion kincseihez képest. Megkerülték a zuhogót, fölkiáltottak a vízesés tetejénél várakozó két sebesült katonának, s megvárták, míg a bőrig ázott emberek csatlakoznak hozzájuk.
Falkan magába mélyedt, mintha társai ott se lettek volna. Ranulf megszökött, valószínűleg sikerült elkerülnie az éjszaka csapdáit, és hamarosan ismét föltámad benne a gonoszság, s Tremellion idősebb szülöttének eszébe jut, hogy ez a cornwalli domínium az övé. Hiába szegényedett el – a kincs távoli európai vevők felé utazik, a pénzre Baynard tette rá a kezét – a vár még az övé, s övé a földekről származó jövedelem is.
Csapatot toboroz megint, aztán lóra pattan, hogy rátegye a kezét mindarra, ami az ő tulajdona.
Mi volna hát a legjobb? – töprengett Baynard. Elrejteni a pénzt? Visszatérni a várhoz, támogatókat toborozni, aztán dacolni bátyjával?
Vagy pedig elfogadni a törvényt olyannak, amilyen: átengedni Ranulfnak Tremellion uralmát – és közben valóra váltani Sir Geoffrey Falkan ígéretét. Elvinni a pénzt a világ túlsó végére, Palesztinába. Miért is ne? Átadni a keresztesek nagyurainak a Jeruzsálemi Királyságban. És ha egyszer így történik, akkor – ha Isten és Magnat-Vaulmier is úgy akarja – megint találkozhat a lánnyal, a nyájas Christiane-nal, aki nemrég ajkával illette ajkát.
Elmondta Guthricnak, mi a terve. – Szívesen magammal vinnélek, barátom, de tudnod kell, hogy ha elmegyünk, jó ideig vagy talán soha többé nem látjuk Angliát.
– Az én helyem mindig Tremellionban volt – szögezte le Guthric. – De csak Sir Geoffrey miatt. Most, hogy ő nincs többé... Hát mi egyebet is tehetnék, mint hogy tiszteletben tartom annak az áldott embernek az akaratát? Különben is: ha a várban maradnék, csak abban a reményben tenném, hogy megölhetem a bátyádat. Vigyük el előbb a pénzt Palesztinába. Ranulf megvár minket, csalánba nem üt a ménkű.
Baynard később félrevonta Quillont. – Az az engedély, amit ígértem neked... nos, azt hiszem, Ranulf úr nem fogja elismerni. Kárpótlásul adok neked annyi pénzt, amin megvehetsz magadnak egy félmérföldes partszakaszt a folyó mindkét oldalán. Úgy sejtem, remek halász vagy, Quillon mester. Nappal ugyanolyan jó, mint éjszaka.
– Sose járok ki éjszaka – felelte az orvhalász. – Sötétben még a saját falumban is eltévednék. Borzasztó rosszul tájékozódom.
– Pedig ez egy olyan készség, aminek hasznát vehetnénk... Mondd, Quillon mester, jártál te valaha is tengeren?
– Nem, uram, de nem is akarok.
– Ábrándoztál gyönyörű szigetekről?
– Nem mondhatnám, nagyuram. Bár az már megfordult a fejemben, hogy egyszer el kéne nézni Londonba.
– Hallottál már olyan történeteket, amiket utazók mesélnek egy napsütötte sziget, Ciprus asszonyairól?
Quillon ekkor előrehajolt, nem, mondta, de nem volna ellenére, ha hallana.
A három zsák – dugig arany márkával, ami az ezüst tizennyolcszorosát érte – csaknem hatvan fontot nyomott. Baynard nem nyúlt Tremellion pénzéhez, saját lapos erszényéből fizette ki a hatfőnyi várkatonaság és a két háziszolga bérét előre, augusztusig. Ha Ranulf időközben megjelenik, hogy birtokba vegye a várat, a katonák és szolgák ajánlják fel neki hűségüket. Egyébként pedig választhatnak, mit csinálnak augusztus után: várnak fizetség nélkül is, vagy pedig bezárják a várat, s a többit Istenre bízzák.
Baynard megnyugtatta őket: – Szerintem nem maradtok munka nélkül. Ismerem én a bátyámat, ég már a vágytól, hogy Tremellion nagyurának mondhassa magát.
Ezek után elküldte Guthricot, toborozzon húsz fegyverbíró férfit az uradalmat szegélyező földekről és majorokból. Szedett-vedett társaság volt, de jöttek zokszó nélkül, tudván, hogy évi tíznapi ingyenmunkával tartoznak hűbéruruknak.
Baynard lovat, fegyvereket adott nekik, elmondta, mit vár tőlük, aztán magában szótlanul istenhozzádot mondott Sir William Falkan, Lady Elena és a fátyolos szemű harcos, Sir Geoffrey szellemeinek. Nem ígérhette meg nekik, hogy visszatér kísértetjárásuk színhelyére, de ünnepélyesen megfogadta, hogy a kiárusított kincsért kapott pénzt, ami egykor az övék volt, elviszi oda, ahová szánták. Vagy legalábbis az élete árán is megpróbálja...
Öt nappal később, melyek folyamán Ranulf még mindig nem mutatkozott, az ifjú Tremellion, nyomában Guthrickal, Quillonnal és csapatával elindult dél felé, Plymouth kikötőjébe. A hatvanfontnyi aranyat egyenlő részletekben felosztották Baynard, a várnagy és az újonnan kinevezett sauvegarde [4] között, mindhárman egy-egy pár nyersbőrből készült, egymáshoz szíjazott nyeregtáskát vittek, fejenként húsz fontot.
Quillon nem értette tisztán, megkérdezte: – Mi leszek én, nagy jó uram?
– őrkapitány – felelte Baynard Falkan. – Ez leszel, Quillon mester, de nemcsak az enyém. Minden erőddel védeni fogod a várnagyot is, és ami mindannyiunknál fontosabb: a pénzt. Mindenben engedelmeskedni fogsz nekem, megértetted? És ugyanígy Guthricnak is. Minden egyéb dologban én gondoskodom rólad, és tiszteletben tartom a titulusodat, amit még ott a malomnál érdemeltél ki.
Quillon elgondolkodott a hallottakon, megforgatta a fejében, s arra az eredményre jutott, hogy igencsak hízelgő lesz rá nézve, ha majd Falkan lord így szól az emberek előtt: „Ezt előbb meg kell beszélnem a várnagyommal és az őrkapitányommal.”
Útközben – ugyanazon az úton lovagoltak, amelyen Sir Geoffrey halálát lelte, az egyetlen jól kitaposott úton, amely Tremelliontól Plymouthba vezetett – a húsz új katona nagyon fájlalta, hogy Falkan nagyurat meggyilkolták. Rossz és jó egyébként kiegyenlíti egymást, hiszen szerencséjük van ebben az évben: Sir Baynardot csak a kikötőig kell kísérniük. Plymouthból visszafordulhatnak, mehetnek haza a tehenükhöz meg a földjükhöz. Ami pedig az ifjú lovagot, a tagbaszakadt szászt meg azt az orvhalászt illeti, akinek sikerült valahogyan Falkan kegyeibe férkőznie, csak a jó ég tudja, mi vár rájuk. Elment az eszük, annyi szent, hogy itt merik hagyni az angol partokat!
Beszélték, Richárd király parancsot adott, hogy júliusban több mint száz hajó jöjjön elé a földközi-tengeri kikötőbe, Marseille-be. Szájról szájra járt a hír, hogy az angol hajógyárak lámpással keresik az ácsokat, nem kevesebbet, mint napi négy penny fizetséget kínálnak a mesterségüket értő embereknek. Rebesgették, hogy egész erdőket vágtak ki, s a déli kikötők csak úgy visszhangoznak a készülődés zajától: fűrészek sikongásától, kalapácsok csattogásától, szekerek robajától, amelyek hordószámra hozzák a szögeket, a kátrányt, végszámra az olajjal átitatott vitorlavásznakat.
Plymouth bizonysággal szolgált: igaz a hír és szóbeszéd. A kikötőben már tizenkilenc hajó sorakozott útra készen, három másikon még dolgoztak a dokkokban. A rakpartokon látható nyüzsgés, sürgés-forgás úgy festett, mint valami hazafias lelkesedéstől fűtött pokoltornác.
Az este leszálltával lámpások gyúltak végig a parton. Fából ácsolt daruk emelték a hajókra az élelmiszereket, aztán a hatalmas, összeszíjazott nyalábokat, amelyek ezer-kétezer nyílvesszőből álltak. Teherhordó és hátaslovakat vezettek föl a feljáróhidakon, miközben egy másik daru sózott hallal, ivóvízzel teli hordókat, csomagokat, lándzsákat emelt be, boroshordókat s kosárszámra a kemény fekete kenyeret. Kézről kézre adogatták az élő csirkékkel teli ketreceket. Visító malacokat tereltek a zsúfolt fedélzeteken összetákolt ólakba. Postagalambok gyűltek egy csomóba kalitkájukban. Lovagok förmedtek fegyverhordozóikra, akik viszont a közkatonákkal kiabáltak; az emberek most már kevésbé féltek parancsnokaiktól, mint attól, ami a kikötőn túl várt rájuk. Az, hogy csatába menjenek a sötét bőrű, hitetlen szaracénok ellen, kockára téve életüket, csupán a dolog egyik része volt. De kihajózni a nyílt tengerre, amelynek habjain a düh tajtéka fehérlik – ez már egészen más lapra tartozik. Az ilyesmit szokni kell, ezt a hatalmas vizet, ahol a láthatáron semmi se jelzi, hogy valahol partja van...
Az őrkapitány megkérdezte: – Melyik hajóra gondolsz, nagyuram? – Falkan egy kétbástyás, zsindelypalánkos hajóra mutatott, mely a rakpart túlsó végén horgonyzott. Az orrban, illetve a taton magasodó építmények egy erőd csipkés pártázatú bástyáit idézték, fedélzete fölött ponyva volt kifeszítve, közepén egyetlen árboc magasodott, négyszögletes vitorlája a keresztrúdra tekerve.
Quillon minden további nélkül előrelendült, az útjában állókat félrelökdöste. Azok dühösen tiltakoztak, de aztán meglátták a bárdot az őrkapitány kezében, s hangjuk motyogássá enyészett, amikor a Quillon támasztotta rést Falkan és Guthric szélesítette tovább. Mindhárman egy-egy málhás lovat vezettek, amelyek páncélingeket, sisakokat, kardokat, lándzsákat cipeltek, rajtuk voltak a nyersbőr nyeregtáskák, ők cipelték a köpenyeket, amelyeket takaróként is lehetett használni, ők hordozták az alsóneműket, vászonkabátokat, az olajat, a borotválkozásra szolgáló pengéket tartalmazó zsákokat. Falkan egy erszényt és egy kétélű tőrt viselt derékszíján. Quillon övén a bárd hüvelye függött, Guthricén pedig két lapos, háromszögletű, gondosan szabott bőrtok.
Az őrkapitány vezetésével így mentek a távoli, széles gyomrú vízi jármű felé.
Gregorius Bigorre kapitány ernyőt csinált egyik kezéből, hogy ne zavarja a lámpák fénye, úgy figyelte a hajója felé közeledő embereket. A tatbástyán állt, várta, hogy odaérjenek a gályához, a testes csapatszállító hajóhoz, amelyet annak idején keserű gúnnyal Pillé- nek nevezett el.
– Csak erre keveredtetek, uraim, vagy szándékosan jöttek ide?
Falkan Guthric kezébe vetette lovának kantárát, majd egy lépést előrelépett, fölnézett a kapitányra, azt felelte, hogy természetesen szándékosan jöttek. – Hogy fölszálljunk erre a hajóra.
– Akkor jobb lesz, ha egy másiknál próbálkoztok. Utasok számára már nincs helyünk. – Szárazföldi patkányok, gondolta. Palesztinában akarnak hírnevet szerezni maguknak. Ez a sovány legalábbis minden bizonnyal. Ami pedig a társait illeti, azt a hosszú hajú csirkefogót biztos csak a bajkeverés érdekli, azt a rútat meg valószínűleg a vérontás. Látnivalóan bajkeverő fajta mind a három.
Falkan végignézett a Pillé- n. – Magam is látom, hogy jól meg vagy rakodva, de három ember meg a lovaik számára azért van még helyed.
Gregorius Bigorre kihajolt bástyájának fából készült pártázatán. Széles állát őszülő szakáll keretezte. – Hallottad, amit mondtam, uram. A Pille rettentő ingatag hajó, nekem meg nincs arra időm, hogy pátyolgassalak benneteket, amikor elzöldültök. Mert ahogy látom, remek lovasok lehettek, de a tenger képes kifordítani az ember gyomrát. Keressetek egy stabilabb hajót, Bigorre kapitány tanácsolja ezt nektek. Már fordult is el, amikor Falkan rácsattant: – Szeretnélek még egy percig tartóztatni, Bigorre kapitány!
– Igen? És mi végre?
– Azért, hogy közöljem veled: a látszat csal. Itt vagy példának okáért te. Tengerésznek látszol, mégis nagyon rosszul ítéled meg a dolgokat. Márpedig ez megingatja a bizodalmamat, kapitány. Kénytelen vagyok megkérdezni: csakugyan olyan jó tengerész ez a Bigorre kapitány, mit amilyennek látszik, vagy a plymouthi kikötő biztonságában növesztette azt a szakállt? A hajó gazdája dühödten megpördült. – Hogy merészelsz ilyet kérdezni Gregorius Simeon Bigorre-tól? Harminchatszor keltem át a Csatornán! Ötször jártam meg Bordeaux-t! Fölhajóztam északra egészen Trondhjemig, és lementem délre egészen Oportóig! Te pedig, te botcsinálta kalandor, aki még sohasem tette a lábát egy hajó fedélzetére...
– Csupán ír halászhajókéra, hogy velük halásszon. És hogy elhajózzon Normandiába, Cherbourg kikötőjébe. És hogy megjárja – hozzád hasonlóan, Bigorre kapitány – Oportót.
A két férfi tekintete meglágyult.
Quillon lovának orrát simogatta.
Guthric az esetlen formájú hajót nézegette.
Aztán Gregorius Simeon Bigorre odalépett a toronyból levezető lépcsőhöz, végignézett a hajóján, s engedékenyen így dünnyögött: – Hát, tulajdonképpen... Ha néhány málhát arrébb rakunk... Átkozottul sok cipekedéssel jár... De végső soron talán...
– Busásan megfizetjük a fáradtságodat, Bigorre kapitány.
– Ezt el is várom – mordult Bigorre, s kelletlenül intett a fejével, hogy jöjjenek.
A hajnali szürkületben beálló apály idején a Plymouth kikötőjében horgonyzó tizenkilenc keresztes hajó közül tizenhét fölvonta vitorláit. A két visszamaradt egyikén lángok tomboltak: egy lámpa borult föl egy kátrányozott hordón. A másik már eltávolodott a parttól, éppen fordult, amikor a jobb oldala beszorult, s az egymást átlapoló gerendákból készült hajótest léket kapott. Gyorsan süllyedt, a fedélzet megdőlt a kikötő felé, emberek igyekeztek lázasan, hogy a lovakat kiszabadítsák állásaikból, s ők maguk megszabaduljanak páncélingüktől. A baleset már-már katasztrófaméreteket öltött.
Kis evezős csónakok siettek a süllyedő és a lángoló hajó segítségére, de a többi hajó közül egy se merte megkurtítani a vitorláit és visszafordulni. Egyre erősebbé vált az apály, hívta őket a tenger. Ha valaha is flottaként akarnak kihajózni, együtt kell maradniuk, sorsukra kell hagyniuk a lemaradókat.
A tizenkilenc hajón azonban, amelyek elhagyták már a kikötőt, minden ember visszafelé nézett: nézték a lángokat és a füstöt, a megdőlt árbocot. Rossz előjel volt, néhányan még a sátán leggaládabb tanítványának, Szaladin szultánnak vérfagyasztó kacagását is hallani vélték.
A várnagy és az őrkapitány, akiket Gregorius Bigorre kapitány fölvett a Pille fedélzetére, azért fohászkodott, hogy az ég fogadja magához lelküket. Görcsösen kapaszkodtak a korlátba a hajó derekánál. Rettenetesen gyötörte őket a tengeribetegség, szemük könnybe lábadt a csípős vízpermettől. Halálra váltan nyögtek; a szász összegörnyedve hevert a fedélzeten, Quillon néhány lépésnyire tőle, kezét-lábát szétvetve, minden egyes emelkedésnél és süllyedésnél átkozva a hajót, ezt a nyomorult mosóteknőt.
Falkan, akire mindeddig nem hatott a hullámzó tenger, leguggolt Guthric mellé, a vállára tette a kezét, s túlordítva a Csatornán végigsöprő szelet, így szólt: – Részvétem, öreg Guthric... Ez már majdnem olyan rossz, mint egy foghúzás, nem gondolod?
Vigyorogva otthagyta, boldog volt, hogy bosszút állhatott, fölment Bigorre kapitányhoz a kormányállásba, hogy megigyon vele egy korty jóféle francia konyakot.
– Úgy látom, az embereid rosszul érzik magukat, Falkan uram.
– Semmi vész, túlélik, kapitány.
– így jártál te is, amikor azokon az ír halászhajókon szolgáltál?
– Egyszer igen, februárban. Emlékszem... de hát ez nem olyan érdekes. Szívesebben hallgatnám inkább a te kalandjaidat, Bigorre kapitány. Például azt, amikor fent jártál északon, Trondhjemnél.
A Pille tulajdonosa, aki percről percre jobban megkedvelte az ifjú lovagot, lesimította a vizet szivacsszerű, őszülő szakálláról. – Trondhjem... – révedt vissza. – Hát az aztán utazás volt. Egy akkora hajón, mint egy mosóteknő... Még fél napja sem hagytuk el a kikötőt, amikor...
Richárd király keresztes flottájának e csekély része Bordeaux felé tartott. Azt elérve megkerülik majd az Ibériai-félszigetet, s Portóban vagy Lisszabonban pihennek meg. Onnan elindulva áthajóznak a Gibraltári-szoroson, lehetőleg minél távolabb maradva annak mórok uralta déli oldalától, majd északnak fordulnak a félsziget és az iszlám kezén lévő szigetek – Mallorca, Minorca, Ibiza és Formentera között. Így, a Baleári-szigeteket elkerülve, a hajók ezután északkelet felé, Marseille felé veszik az irányt – sietnek Richárd király üdvözlésére.
Legalábbis ez volt a terv, s Bordeaux-ig be is vált, ahol a Pille matrózai gúnyos vigyorral figyelték, mint tántorog partra bizonytalan léptekkel Guthric és Quillon.
Bevált a terv még Bordeaux után is, amikor a keresztesek hajói átvágtak a hirtelen haragú Vizcayai-öblön.
Aztán hirtelen rosszra fordult az idő: áprilisi szélrohamok söpörtek át meg át hanyag zabolátlansággal az öböl fölött. Hatalmas vihar kerekedett, oly gyerekesen rosszindulatú, hogy úgy hajigálta szanaszét a hajókat, akár a megunt játékszereket. Perceken belül elsüllyesztett kettőt, másik kettőt Landes dűnék szegélyezte partjaira vetett, tizenkettőt pedig a szürke Atlanti-óceánra űzött. Az esetlen Pillé-t dél felé hajtotta a szél, vitorláját foszlányokra szaggatta az esztelen dühvel tomboló vihar. Falkan három hűséges lova annyira összetörte magát a hánykolódásban, hogy belepusztult. A hullámok ketreceket, hordókat sodortak le a fedélzetről, így járt két tengerész is. Egy harmadik szinte kásává zúzódott, sérülései oly rettenetesek voltak, hogy a mellé térdelő kapitány úgy látta, itt már semmit sem lehet tenni – egy ólomnehezék észrevétlen suhintásával betörte a férfi koponyáját. A matróz tetemét minden ceremónia nélkül a vízbe dobták a tatról.
Bigorre kapitány parancsainak engedelmeskedve, Be utasok együtt dolgoztak a megcsappant legénységgel. Mindegyikükön kötélhorzsolások nyomai, kékeszöld zúzódások, maró sebek éktelenkedtek. Még egy matrózt lesodortak a hullámok, egy másik felordított: egy elszabadult hordó gurult neki s préselte a korláthoz. Egy álló nap és éjszaka hányta-vetette a szél és a hullámverés a Pillé -t, bástyaimitációiból gúnyt űzve, uszadékfává hasogatva.
Később aztán a vihar egy végső rohammal kimúlt, s a romokban heverő tengeri erőd lassanként, megdőlve, egy apró spanyol kikötőbe, Zaruezába sodródott. Az árboca letört, kormánylapátja szilánkokra zúzódott, a hajótest mindkét oldalán elszabadult pallók meredeztek. Az áramlat hordozta hajó nekiütközött az egyetlen famólónak, tovább bukdácsolt, míg hasa meg nem feneklett a kikötő homokos partján, ahol még jobban megdőlt, és megpihent.
A hajó tatján álló Baynard Falkan Gregorius Bigorre-ra nézett, majd lassan, az akkori idők szokásának megfelelően, ütemesen dobolni kezdett öklével, így adózva a kapitány bátorságának. Guthric követte példáját. Aztán Quillon és a legénység is. Aztán a halászok R a falusiak, spanyolok és angolok – együtt dobolták az elismerés ritmusát annak a teljesítménynek, amit Bigorre kapitány az általa Pillé- nek keresztelt mosóteknővel elért.
A sebesülteket a bencés rend egyik menedékházába vitték, amely a falutól néhány mérföldnyire volt. Falkan és a kapitány ezután visszatért Zaruezába, hogy ismét áttekintse a helyzetet.
Gregorius Bigorre gondosan átvizsgálta a hajóját, aztán nagy fröcskölve partra úszott. – Legalább egy hónapi munka, ha nem több – jelentette fáradt beletörődöttséggel a kár mértékét. – Bilbaóba kell küldenem árbocfáért, kötélzetért, onnan kell hozatnom ácsokat, akik tudják, hogyan kell befoltozni. Ha ez a hely nem esne ennyire távol az útvonaluktól, azt tanácsolnám, várj be itt egy másik keresztes hajót, barátom. Így viszont azt mondom, hogy a part mentén fölmehetnél Bordeaux-ig. Lehet vagy kétszáz mérföldnyi az út.
– Annyi bizonyosan – bólintott Falkan, jóllehet valójában már rég elvetette a gondolatot, hogy visszaforduljon észak felé. Ugyanígy rossznak tartotta azt a lehetőséget is, hogy keresztülvágjon a Leon-Kasztíliai Királyságon, majd Portugálián át érje el Oportót. A távolságot csak találgatni tudta – lehet vagy ötszáz mérföld –, ráadásul arrafelé minden egyes lépés távolabb viszi céljától, a Jeruzsálemi Királyságtól. És Christiane-tól.
A kézenfekvő útirány keletnek vezetett, a Pireneusok déli pereme mentén. Baynard tudta, hogy ez a hegylánc őrzi Ibéria északi határát, tudott Barcelonáról, a kikötővárosról is. Onnan áthajózhatnak Marseille-be, felajánlhatják Tremellion pénzét az Ügynek, aztán csatlakozhatnak Richárd király keresztes flottájához. És Marseille-ben talán ott lesz maga Richárd király is, hogy személyesen üdvözölje őket... hogy köszönetet mondjon nekik, amiért elhozták Sir Geoffrey hozzájárulását... hogy elmosolyodjon, amikor a lovag, a várnagy és az őrkapitány letérdel előtte...
De ehhez előbb még épségben keresztül kell vágniuk Spanyolországon.
Baynard rövid vitát folytatott Gregorius Simeon Bigorre-ral.
– Szeretném, ha bátorságod elnyerné jutalmát – mondta neki. – Ezért hát a hajód javítási költségeit én állom.
– Dehogy állód! – replikázott a kapitány. – A viteldíjat még Plymouthban kifizetted, nem te tehetsz róla, hogy hagytam ezt a mosóteknőt belefutni egy kis tavaszi szellőbe.
– Tengerésznek kitűnő vagy – csattant föl Falkan –, de a parton csak egy goromba pokróc. Fogadd el a pénzt, és légy vele boldog. Gondolj a sebesült matrózaidra, akik most a menedékházban vannak. Gondolj a készletekre és a fegyverekre, amelyek még a hajódon vannak. Ezekre szükség van Keleten, Bigorre kapitány! Kötelességed eljuttatni oda – mondta, majd tudva, hogy azzal, amit most fog mondani, úgyis véget vet a vitának, megrándította a vállát, és így dünnyögött: – De talán neked van igazad. Még azt is nehéz elképzelni, hogy ez a vén, rozoga dézsa képes visszavergődni Angliába, hát még azt, hogy képes volna megkerülni Spanyolországot, és eljutni a Keletre. Megmondom őszintén, Bigorre kapitány: ez a hajó valahogy mindig olyan borulékonynak tűnt nekem.
– Én nem tudom leírni a nevemet se – mennydörögte Bigorre –, de föltételezem, hogy egy ilyen úriember, mint te, járatos a tollforgatásban. Nohát akkor írunk egy papírt, egyet neked, egyet meg nekem. Egy kölcsönszerződést a Pille következő... lássuk csak... következő ötesztendei nyeresége ellenében, írd csak meg, Falkan uram, aztán öt esztendő múltán gyere el Plymouthba. Még hogy rozoga vén dézsa...? Másfélszeresét hozza be annak, amit kölcsönöztél! Borulékony? Istenemre mondom, ez még akkor is járja majd a tengert, amikor mi már rég nem leszünk!
Falkan elmosolyodott, és felé nyújtotta kötelek feldörzsölte tenyerét. – Nem akarok beleszólni a dolgodba, Bigorre kapitány, de abból a pénzből szerintem először egy zászlót kellene varratni valakivel itt a faluban. Egy fehér lobogót, rajta vörös kereszttel. Valami olyasfélét, amit fel tudtok vonni egy zászlórúdra. Hadd lássa a világ, kikhez is tartozik ez a dézsa.
Otthagyva a kapitányt, hadd törődjön megfeneklett, viharvert hajójának ezernyi gondjával, Falkan besétált a faluba, odavonzotta a hetivásár látványa és zsivaja. Előzőleg elküldte már Quillont, hogy foglaljon éjszakai szállást az egyik tengerparti fogadóban, Guthricot pedig, hogy vásároljon három megbízható lovat meg lószerszámokat. Nem törődve vele, hol lehetnek most, az előttük álló veszedelmes út járt a fejében.
Belemarkolt az erszényébe, s kezét egy palaszürke szemű pénzváltó felé nyújtotta, majd látván, mit kapna értük cserébe, visszakapta az angol pénzérméket. – Yo ha estube en esta region – hazudta. Már jártam ezen a vidéken.
A pénzváltó most kétszer annyit kínált cserébe.
Falkan visszaemlékezve a félszigeten tett korábbi utazásaira, amikor annak messzi, nyugati oldalán járt, s apjának tett egykori ígéretére gondolva, miszerint mindig annak az országnak a nyelvén fog beszélni, amelyben épp jár, így felelt: – No es bastante. No es nada bastante. Ez édeskevés.
A kereskedő úgy látta, nem árt, ha óvatos lesz, ha szőrmentén bánik ezzel a kreolos bőrű, spanyolul beszélő idegennel. Még egy marék pénzt tett a többihez, és meghajolt. – Perdóneme, senor. Penséque ustedera un pelegrino.
Azt látom, gondolta utálkozva Falkan. Zarándoknak néztél. Olyan embernek, akit büntetlenül becsaphatsz... Lendületes léptekkel elindult előre, hátrálásra késztetve a kereskedőt; a csecsebecsés asztalkák veszélyesen imbolyogni kezdtek, amint elhaladt előttük. Szigorú tekintettel méregetve a pénzét átvevő árusokat, Baynard vásárolt három rézkolompot, egy vég fehérített vásznat meg három S alakú kampót, bográcsok felakasztására valót, s az övére akasztotta őket. Emellett vett még formátlan szövött kalapokat, kulacsokat és málhás kosarakat, amelyekbe majd az útravalót rakják.
Ezután visszament a partra, hogy megkeresse a szászt és az őrkapitányt, akiket egy fogadó udvarán, egy szőlőlugasban talált meg, kényelmesen elnyújtózva hevertek egy padon.
Baynard láttán letették borospoharaikat, föltápászkodtak, Guthric pedig hüvelykujjával egy keskeny sikátor felé bökött, amely a taberna [5] mellett nyílt. – Ha érdekel a véleményem, nagyuram, szerintem a nyergek jobbak, mint a lovak. A legjobb hátasaikat hoztam el, elhiheted nekem, uram, ezzel együtt odahaza az ilyeneket ráadásként dobják utánad a vásárban.
Falkan bólintott, tudta, hogy Guthric a legjobb lovakat választotta a kaphatók közül. – No és te, ifjú őrkapitányom? Találtál szállást nekünk éjszakára? Quillon kissé habozott a válasszal, szeméből félresöpörte só merevítette üstökét. – Megtettem, amit tehettem, nagyuram. Bár, ahogy te mondanád, kissé erőszakosan kellett föllépnem a fogadóssal szemben. De a jelek szerint... Igaz, hogy van valami vásár errefelé?
– Igen, van, bent a faluban.
– Na, akkor erről beszélhetett. Azt mondta, most, hetivásár idején nincs szabad szobája. Majd a tetőn szállásol el minket. – Várta, mit szól mindehhez Falkan, majd összeráncolt homlokkal, hitetlenkedve hallgatta a lovag válaszát. – Jól csináltad, Quillon mester. Nincs is jobb hely nyáron, mint a háztető.
– Ez itt azt hitte, hogy le fogunk csúszni róla – morogta Guthric. – Úgy kellett rászólnom, hogy emelje föl végre a szemét a kanálisból, és nézze meg, itt lapos tetők járják.
– Én ugyan nem tekergettem a nyakam – ismerte el Quillon. – Fura egy hely ez, az biztos, még a zsúptetőt sem ismerik.
Gregorius Simeon Bigorre társaságában kanalazták a sopa gallegá- t, ették a chorizost- t, itták a környék borát. A kapitány éhesen falta az ételt, Falkan és a várnagy nemkülönben, Quillon azonban gyanakodva piszkálgatta a levesében úszkáló nagy darab mócsingot. Nem örült jobban az ezután föltálalt csípős pörköltnek sem. Végül nem evett mást, csak kenyeret, és nem ivott, csak vino del pais -t.[6] – Lapos tető, érthetetlen nyelvezet, pörkölt, amitől kigyullad az ember szája... Sokáig leszünk még itt, Spanyolországban, nagyuram?
Falkan nem válaszolt, hagyta, hadd feleljen neki Guthric. – Turkálj csak az ételben, aztán úgy legyengülsz, hogy nem bírod majd az utat. És tudod, hogy akkor mi lesz, bugris? Otthagyunk szépen, az lesz, ott halhatsz meg valahol a hegyekben vagy odalent valamelyik poros síkságon. Márpedig a vadállatok errefelé feleannyira se finnyásak, mint te.
A kapitány biztosította Falkant: minden tőle telhetőt megtesz, hogy a Pillé -t minél előbb kijavítsák.
– Rozoga, vén dézsának nevezted, de...
– Csak azért mondtam, hogy jobb belátásra bírjalak, kapitány.
– Meglehet, nagyuram, én viszont a szavamat adtam rá neked, hogy a Pille egy nap még Tyrusnál vet horgonyt.
– Ezt magam se kétlem – mosolyodott el Falkan. – És ki tudja? Ha úgy adódik, tán még azt is megkockáztatom, hogy ezen a tekenőn tegyem meg a hazafelé vezető utat.
Néhány perccel múlt éjfél. Quillon már aludt, a várnagy azonban még nem: résnyire nyitott szemmel figyelte urát, amint az három egyenlő nagyságú négyzetre vágja a vég fehérített vásznat. Baynard ezután egyenként vette kezébe a négyzeteket, összecsippentette őket, s tőrével néhány ív alakú nyílást hasított a szövetbe.
Miután végzett, elégedetten odasétált a taberna alacsony fallal körülvett tetejének egyik sarkához, s egy ideig elnézte Zarueza holdvilágos kikötőjét...
Guthricot lassan álomba ringatta a rovarok zümmögése, a partot nyaldosó hullámok csapdosása. Aztán hirtelen felébredt, s látta, hogy Falkan ott áll az egyik kolomp előtt, amit az egyik kampóra akasztott, megfordítja a tőrét, s nyelének gombjával óvatosan megütögeti a kolomp karimáját. Baynard nem vette észre, j hogy a szász figyeli. – Bárcsak sose lenne szükség rájuk... De előfordulhat... – suttogta magában.
Voltak szabályok.
Páncéling nélkül fognak utazni, nem lesz rajtuk egyéb, mint egy ingruha, egy bokáig érő köpeny, egy pár erős csizma meg egy széles karimájú szövetkalap. Ha az út nagyon sziklássá válik, leszállnak a nyeregből, és vezetik a lovakat. A vastag bőrből készült csizmák védelmet nyújtanak a kígyók, pókok s a halványsárga színű mérges skorpiók ellen.
És bármennyire kellemetlen is, tűző napon haladva viselni fogják formátlan kalapjukat. Ezt a leckét már régen megtanulták az északról érkezett keresztesek: aki fittyet hány a nap erejének, hamarosan remegve roskad a földre. Néhány óra múltán nyakán fölhólyagzik a bőr, az arcán hámlani kezd, orrából folyadék szivárog. Az esetek felében elveszti az eszét, ellenállása gyengül, aztán meghal. Százak jártak már így – a szaracénok nagy derültségére és előnyére.
Itt, Spanyolhon északi tájain nem ilyen nagy a hőség, de ahhoz lesz elég ereje, hogy legyöngítse a lovasokat.
Voltak szabályok a pénzt illetően is. A lovag, a várnagy és az őrkapitány egyaránt felelős a nála lévő húszfontnyi pénzért. Egymáshoz szíjazott nyeregtáskáikat állandóan maguknál fogják tartani, kivéve, ha egyértelműen a másik kettőre bízzák. Éjszakánként sorra őrt állnak: két óra ébrenlét, négy óra alvás, szigorú rend szerint váltva egymást.
Ha útközben egy-egy tabernára lelnek, megszállnak benne – feltéve, ha szobájuk ajtaja zárható. Ha nem, megalszanak elhagyott pásztorkunyhóban, legelők vályogfala tövében, olajfaligetben, barlangban – egyikük azonban mindig őrködik.
Ha – és ez valószínűnek látszott – kénytelenek a pusztaságban tábort verni, a lovak közelében alszanak. Bármilyen hideg lesz is az éjszaka, Falkan nem fogja engedni, hogy tábortüzet gyújtsanak. Azt eszik, amit magukkal visznek, vagy éheznek. Kulacsaikat nem töltik meg a folyókból, a lovakat sem engedik inni belőlük. Az arroyó -k[7] legnagyobb része szennyezett, mégpedig a legkülönbözőbb okokból.
Egy részük vízbe fulladt s a felső folyáson elakadt bárányok és kecskék teteme miatt. Másokat az a sok ezer zarándok mocskolt be, aki nyugat felé, a kereszténység Jeruzsálem és Róma után legszentebbnek tisztelt kegyhelye, Santiago de Compostella felé vánszorgott. A compostellai síremlék, amit Krisztus egyik apostola, Jakab végső nyughelyének tartottak, Európa legtávolabbi szegleteiből is vonzotta a híveket.
De még a hívőknek is ki kellett elégíteniük testi szükségleteiket, mosniuk kellett, mosakodni, kimosni sebeiket, horzsolásaikat a bővizű, párálló patakokban. Ezzel viszont kanálisokká változtatták a csermelyeket, s számtalan zarándok betegedett meg súlyosan a víztől, ugyanúgy, mint a frank katonák a tűző naptól.
Voltak egyéb szabályok is, de az első és legfontosabb előírás a Falkan iránti feltétlen és azonnali engedelmesség volt. – Ez most elsősorban neked szól, ifjú őrkapitányom – mondta Quillonra nézve Baynard. – Bármit mondanak neked, habozás nélkül tedd meg. Te büszke vagy arra, hogy... hogy is mondjam?... hogy te vagy a fekete bárány a fehérek között. Rendben van. De ne feledd el, Quillon mester, hogy a várnagyom még nálad is feketébb. Ami pedig engem illet... legjobb lesz, ha engem egyszerűen egy éles szarvú kosnak nézel.
– Az őrkapitányod volnék vagy mi a szösz – felelte mogorván Quillon. – De van valami, amit én szeretnék megkérdezni tőled, nagyuram. Arról az eledelről, amit ott a kikötőben raktak elénk. Lehet, hogy lesz még részünk benne?
Az első néhány nap, amikor a félsziget belseje felé lovagoltak a parttól, könnyű volt. Ezután kelet felé fordultak, kevésbé kitaposott ösvényeken haladtak, észak felé a Pireneusok félelmetes fala zárta el útjukat.
A fogadók durván összetákolt, palatetős kunyhóknak adták át helyüket, azok meg juhakloknak, majd egy szántó réges-rég elfeledett fala tövének. Aztán a semminek: a hegyek lábánál elterülő földet tagoló dombhátaknak és völgyeknek.
Utazásuk tizenegyedik napján lovaikat lefelé, egy köves rambla [8] felé noszogatva, egy nagy, csipkés peremű sziklaszirtet kellett megkerülniük. A folyóban csak telente folyt víz, a meder most száraz volt, homokos martja sziklás meredéllyé magasodott.
Az utazók szinte elvesztek a fenekén, ritka szavaikat visszaverték a visszhangzó partfalak, vitorlázó sasok figyelték őket, méricskélték az alattuk látható mozgást.
Falkan csodálattal nézett föl rájuk, de ahogy fölemelte a fejét, megpillantott valamit, s most lefelé fordította a tekintetét, hogy lássa: igen, valami csillog a vízmosás túlsó végén.
Kissé visszafogta a lovát, hadd érjék be a többiek, aztán odasúgta nekik: – Kezetek ügyébe a fegyvereket. Ha szólok, elő velük. Addig viszont megmondom, mit fogunk csinálni.
Guthric és Quillon habozás nélkül engedelmeskedett urának.
Elővették zsákjukból a négyszögletes, fehérített vászondarabokat. Kulacsukból benedvesítették őket.
A bográcstartó kampók felső ívét a csuklójukra akasztották, a kupola formájú rézkolompokat a kampó alsó részére.
Előrehajoltak, hogy széles karimájú kalapjuk csaknem teljesen eltakarta ábrázatukat, majd arcukra borították a nedves, tapadós szövetet.
– Ha Isten is úgy akarja – szólt a maszk alól Falkan –, vérontás nélkül megússzuk. Ha nem, akkor az Úr legyen veletek. Ha verekedésre kerül sor, gondunk lesz rá, hogy ne maradjon száraz ez a folyómeder. De még mielőtt kiáradna, csak tegyétek azt, amit én.
Ezzel előrébb rúgtatott lovával, lehajtotta kalapja karimáját, s jobbját a kolomp közelébe helyezte. Az álarc szemnyílásain át figyelte maga előtt az utat, így vezette társait a folyómederben.
Ismét a fémen megcsillanó napfény villanása. Aztán egy halvány, felkavart porfelhő a rambla szájánál. A túlsó part felől legördülő kavicsok koccanása.
Baynard Falkan halkan, figyelmeztetőleg nyöszörögni kezdett az előttük lévők felé. – Enfermos... Leprosos... Quedese lejos de nosotros... Somos enfermos... Somos leprosos... Ne gyertek közel... Leprások vagyunk...
Rácsapott a kolompra, hallotta, hogy Quillon figyelmeztetőleg felnyög, hallotta, mint hívják fel a figyelmet közeledésükre boldogtalan társai.
Előttük, a rambla túloldalán, egy hang kiáltott. – Én nem hiszem el. Túl jól ülnek a nyeregben. Nem hiszem, hogy betegek volnának.
Egy másik hang így felelt: – Nem látod az arcukat? Nem látod, milyen bénák? És akkor miért volna náluk kolomp?
Rájátszva bizonytalanságukra, Falkan odakiáltott nekik. – Velünk nem tett csodát Compostella! Örökre rajtunk van a kórság, arra kárhoztattunk, hogy hintsük egyre szerte, miként virág a hímporát.
»Kavicsok potyogtak, porfelhő szállt fel – az útonállók távoztak. A lovag Guthrichoz és Quillonhoz fordult. – Abban a pillanatban, ahogy kibukkanunk a szikla mögül, sarkantyút a lovaknak! Most pedig rázzátok meg a kolompokat. Rázzátok! Maradjatok mellettem... aztán vágtában!
A lovasok kidübörögtek a napfényre, álarcukat ledobták, nyakukat behúzták, arra az esetre, ha mégis megtámadnák őket. Tőlük jobbra nyolc ösztövér férfi próbált négykézláb lemászni, majd felkapaszkodni a lejtőn. Bal kéz felé vagy tíz-tizenketten lehettek a banditák, akik most döbbentek rá, hogy orruknál fogva vezették őket: ordítoztak, átkozódtak, vak dühvel hajigáltak a lovasok után tőrt, kést, kardot. – Ennyi ideig...! – üvöltöztek. – Három nap, három éjjel álltunk lesben, és most ez a jutalmunk! Bolonddá tettek minket!
Lehet, hogy bolondok voltak, de veszélyes bolondok. Éppen ezért Falkan erős vágtában vezette embereit a folyómeder mentén, mígnem hátasát egy természetes, homokos rámpa felé irányította, amely a hegyek lábához vezetett. Quillon szinte egész úton röhincsélt, tetszett neki a groteszk móka. – Ha nem volnál Tremellion nagyura, nemesember és más efféle, szavamra, járhatnánk veled faluról falura, tarthatnál nekik bűvészparádét! Na, mit szólnál hozzá? Fölülnénk hármacskán egy szép rikítóra mázolt kocsira, aztán...
Guthric sebhelyes arcát eltorzította a düh, odarúgtatott az őrkapitányhoz, és hátulról elkapta a nyakát. Szinte belevájtak az ujjai, ahogy a volt orvhalászt félig kiemelte a nyeregből. – Nem voltál még móresre tanítva, te bugris? Falkan nagyúrral senki sem beszélhet egyenlő félként, hacsak nem a keresztény birodalom lovagja az illető. Márpedig te nem vagy az, és nem is valószínű, hogy az leszel. Világosan beszéltem, bugris? Megértetted?
Igen, igen, igen, nyögte Quillon háromszor is, mire sikerült kiküszködnie magát Guthric satuszerű szorításából. Hátradőlt a nyeregben, a nyakszirtjét dörzsölgette, és arra gondolt, hogy vannak az életben olyan lépcsőfokok, amikre sose fogják fölengedni. Azt bezzeg megengedték, hogy tengeribetegséget kapjon, hogy kis híján megfulladjon... aztán, amikor tréfálkozni merészel, félig megfojtják.
Egy világ választotta el a Hexeltől meg a halászattól.
De ez izgalmasabb volt. Ezt el kellett ismernie. Nézhette elölről, nézhette hátulról – sokkal izgalmasabb volt.
Egyre mélyebben hatoltak Navarra belsejébe. Három napon át a Rio Yesa egyik kelet felé tartó mellékágát követték, amely a Pireneusok és a Sierra de la Pena között folyik. Eközben többször irányt változtattak, élesen eltértek tervezett útvonaluktól. A ramblából történt megmenekülésük ellenére Falkannak eszében sem volt keresni a veszélyt. Nem kockáztatja meg még egyszer, hogy bekerítsék valamely vízmosásban, vagy hogy csapdába csalják egy ártatlannak látszó folyó menti úton. Ha rákényszerítik őket a harcra, harcolni fognak, habozás nélkül ölnek. Másfelől viszont, ha ezzel egy kelepcét vagy rajtaütést elkerülhetnek, a nehezebb, de biztonságosabb utakat fogják választani. Nem Észak-Spanyolország banditái ellen indultak keresztes hadjáratra, hanem Szaladin szultán hadai ellen. És ellenük is majd csak akkor, ha a pénz ott lesz biztonságban a keresztesek kincsesládáiban.
Tizenhét nappal azután, hogy elhagyták a tengerpartot, már Maladeta tartományban jártak, és egy névtelen hegyi falu felé közeledtek. A hegyoldal teraszosan művelt felső részén szőlőt termesztettek, a lejjebb elterülő földek gabonafélével, gyümölcsfákkal, kisebb szőlőskertekkel, imitt-amott egy-egy olajfaligettel voltak betelepítve. Falkanék menetét néma tekintetek követték a gyümölcsösökből, a köves, nap perzselte ültetvényekről. Emberek egyenesedtek föl a munkából, megnyomogatták sajgó derekukat, ernyőt csináltak a kezükből, úgy nézték az előttük elhaladó lovasokat.
Az őrkapitány odakiáltott nekik néhány szót, amit Baynardtól tanult. – Buenos dias, senores. Que trabajen con grácia! [9] Egyik paraszt se köszönt vissza. Quillon vállat vont. Hát akkor gebedjetek meg, fancsali bunkók! Utoljára vesztegettem szót a fajtátokra.
Léptettek tovább fölfelé a meredek, kanyargós úton. Guthricot idegesítette valami, össze is vonta a szemöldökét, de képtelen volt megfogalmazni, mi nem tetszik neki. Nemcsak az, hogy a parasztok nem fogadták ennek a bugrisnak a köszönését, hanem az is, hogy... Hiányzik valami... De mi?
Aztán ahogy hirtelen körülpillantott, s látta, hol állnak a földművesek, rádöbbent. A parasztok már nem a földeken állnak, hanem az út közelében. Ez hiányzott: a kaszák suhintása, kacorkéseik villanása. Már nem dolgoztak, hanem előrelopakodtak, hogy elvágják a lovasok visszavonulásának az útját...
A szász odadörmögött Baynardnak. – Azt hiszem, ez nem a legjobb hely élelmiszer-vásárlásra. Azok az emberek ott hátul, a gyümölcsösöknél bekerítenek minket. És kasza van a kezükben.
Falkan továbbra is előre nézett. – Remélem, van más kiút is. Ha ezek itt nekünk akarnak rontani, nyilván nem először csinálnak már ilyet. Quillon mester! Vagy annyira közel, hogy értsd, amit mondok?
– Jól hallak, nagyuram. És a lábdobogást is.
Anélkül, hogy a fejét elfordította volna, Falkan lenézett az út oldalára, ahol a lejtő egy cserjés, köves síkságba simult. Vagy kétmérföldnyire dél felé egy jelentősebb alakzat magasodott ki a mesá -ből.[10] – Látjátok azt a sziklahalmazt? Olyan, mint egy térdre rogyott bábu. Ha el kell válnunk egymástól, a túloldalán találkozunk, a gerinc mögött. Remélem, nem kerül rá sor, de...
Vagy húszlépésnyire a hátuk mögött, egy férfi kiáltott valamit a tartomány dialektusában. A lovasok nem értették a szavait, de az értelme kiderült a hangsúlyából. A faluban lévőket figyelmeztette: zárják be a csapdát!
Falkan nem színlelte tovább, hogy mit sem vesz észre, s kivonta a kardját. Quillon egy veszedelmes tőrt húzott elő a tokjából, s lenyúlt, hogy meglazítsa csizmaszárában a másikat. A szász tette meg utolsónak az előkészületeket, mivel neki csak egy pillanatig tartott kikapcsolni az övén függő lapos, háromszög alakú bőrtokokat. Felmordult, csuklóját a biztosító szíjak hurkába dugta, s megmarkolta két félhold élű csatabárdjának nyelét.
Egyiküknek sem volt ideje páncélinget ölteni vagy sisakot tenni a fejére, ki voltak téve a nyilaknak, dárdáknak, parittyaköveknek. Lovaik nincsenek csatához idomítva, lángok elől nyilván visszahőkölnek, barikádok előtt megmakacsolják magukat. Ha a falusiak csakugyan olyan gyakorlott gyilkosok, mint azt Baynard Falkan gyanította, akkor csakugyan nem a legjobb helyrejöttek útravalót vásárolni. Még ötszáz lépés, és megtudják.
Az ifjú Tremellion portól és halálfélelemtől rekedtes hangon rivallt rá útitársaira. – Vágtassatok, ahogy csak bírtok! – Ezzel lova véknyába vágta sarkantyúit, s fohászkodva, hogy a másik kettő ne maradjon le tőle, bevágtatott a körülkerítetlen falu bejáratán.
Az utcák elrendezése megzavarta őket. Nem volt középen főutca, a kör alakban elhelyezkedő kunyhókat keskeny út kerülte meg kétfelől. Sima, égetett téglából rakott fal magasodott előttük, kénytelenek voltak lovukra bízni magukat. Falkan balra vágtatott, Guthric jobbra, Quillon a várnagy nyomába rúgtatott.
Finom sárga port kavartak föl az utcán, úgy örvénylett körülöttük, hogy nem is látták egymást. Nem volt más választásuk, kénytelenek voltak szétválni. Falkan egyedül vágtatott tovább a hegyet megkerülő út bal oldali ágán.
A mezők felől elhangzott figyelmeztető kiáltásra reagálva, két férfi várta a lovagot. Mindössze kettő, de Β amennyire Baynard ki tudta venni – az egyiknek kasza, a másiknak pedig egy gyilkos kinézetű olajfa fütykös volt a kezében.
Ha nyeregben marad, a kasza suhintása megsebzi lovát, fölbuktatja mindkettejüket. Márpedig ha beleakad a lába a kengyelbe, vagy erősebben megüti magát az esés következtében, könnyű prédája lesz a furkósbotot pörgető embernek. A hely nem kedvezett a lovasoknak, főképp egy olyan lovagnak nem, akinek a páncélja el volt csomagolva.
Falkan megmarkolta a kantárt, és félrerántotta lova fejét. Még nagyobb porfelhő kerekedett, eltakarta az ellenséget, a ló pedig egészen kisodródott az utca külső széléhez. Ha néhány lépéssel továbbviszi a lendület, lezuhannak a meredélyen, rá a húszlábnyira alattuk lévő szőlő tövekre.
Ha a balszerencse vezette őket ebbe a faluba, akkor most – legalábbis egy pillanatra – számukra kedvező irányba billent a mérleg. Baynard kirántotta a lábát a kengyelből, testsúlyát oldalra vetette, érezte, hogy a ló meginog, majd kiegyenesedik, aztán elhátrál a peremtől. Az ifjú lovag magában forró hálát rebegve az Úrnak, leugrott a nyeregből, rácsapott a lovára, hogy távolabbra küldje, és meglapult a frissiben felkavart piszok- és porfelhőben.
Az előbb még itt volt előtte az ellenség, jobb kéz felé... A bunkós állt közelebb a házak falához... A másik pedig, akitől sokkal jobban tartott, akinek kasza volt a kezében, talán tízlépésnyire volt tőle...
Érezte, hogy szél támad, megtisztítja a levegőt. Mintha megállt volna az idő. Eljött a pillanat, amikor elő kellett lépni a fedezékből. El kellett indulni, hogy öljön vagy hogy megöljék.
Quillonnak egész nap nem ment ki a fejéből a jelenet. Négy ember zárta el előlük a jobbra kanyarodó utcát. Kettő közülük kaszával volt fölfegyverkezve, a harmadik vasvillával, a negyedik egy vaskos cséphadaróval. A cséphadaró csapója megpördült a levegőben.
Tőlük elszakadt urukhoz hasonlóan, Guthric és Quillon is visszarántotta a lovát, leugrottak a porfelhőbe, és megindultak előre, hátrahagyva ménjeiket.
Bármit terveztek is, gyorsan kellett csinálniuk, mert a parasztok már trappoltak fölfelé az útra a mezőről és a gyümölcsösökből. Még egy-két perc, s a várnagy és az őrkapitány csapdába kerül, a kincsekkel megrakott lovakat elragadják és ellopják.
Ezért aztán nem csoda, hogy a portól elvakított Quillon elképedve fordult Guthric felé, aki azt kérdezte tőle: – Nálad van a kulacsod?
– Micsoda? Nincs, de...
– Akkor itt az enyém. Nesze. Nesze!
– Az isten szerelmére, Guthric, ezek itt...
– Mosd ki a szemed, bugris! Gyerünk! Mosd ki, mert addig nem látsz! – A flaskát, amelynek faragott fadugóját már kihúzta, Quillon kezébe nyomta. A fiatalember fölemelte, vizet locsolt az arcába, és sietve kiöblítette szeméből a sárga port. Félredobta a kulacsot, s már hallotta is Guthric csikorgását. – Azt ott, a cséphadarósat. Kapd el, fiam. Tűzd föl a késedre. Aztán a vasvillásat. Dobj beléjük egy-egy kést. Kapd el nekem őket, ahogy a Hexelben szoktad a halakat.
A poros-sáros arcú Quillon már nem tagadta bűneit. Mind Falkan, mind Guthric elfogadta olyannak, amilyen, kalandozni hívták, rábízták a kincs harmadrészét. Olyan embernek tekintették, aki többre érdemes annál, mint hogy megcsonkítsák vagy felkössék.
Tőre a cséphadarós férfi mellébe fúródott, akinek fájdalomüvöltése szinte felkavarta a sűrű levegőt. Quillon a csizmaszárához nyúlt, előkapott egy másik, szélesebb pengéjű kést, aztán elkáromkodta magát, látván, hogy a penge épp csak megkarcolja a vasvillást.
Immár fegyvertelenül, kétségbeesetten fordult Guthric felé. A szász azonban már nem volt mellette.
Baynard Falkan gondolataiban üvegszilánkokként villantak fel az emlékképek. Az orvtámadással megölt Sir Geoffrey... Sir Geoffrey ifjabbik fia, amint a mocsaras terepen, esőben, sárban harcolni tanítják... A rajtaütés a malomnál... Ranulf, amint könnyűszerrel megszökik... Hogy Tremellion pénzét el kell juttatni... Életben kell maradni, hogy odaérjen... Még egyszer látni Christiane-t...
Kissé meggörnyedve robbant ki a porfellegből, kardját tartó karját behajlítva, könyökét törzséhez szorítva. A kaszás férfira támadt először, sikerült lehajolnia a suhanó penge elől, aztán előreugrott, hallotta, hogy a férfi levegő után kap, látta, hogy haldokló szeme vádlón rámered. Ε tekintet mintha azt mondta volna: állva kellett volna maradnod, tisztességtelenül öltél meg.
De ez most nem nyári lovagi torna volt, lobogó kopjazászlókkal, tompa hegyű lándzsák végére kötött, szerelmi zálogul kapott selyemkendőkkel. Orvtámadás volt ez is, kegyetlen, sauve qui peut .[11]
A másik falusi olajfa bunkóját forgatva Falkanra rontott. Az ifjú lovag elvesztette egyensúlyát, oldalra gurult, elejtette a kardját.
A bunkósbot lecsapott, Baynard kétségbeesetten, négykézláb menekült, nem is tudva, merre. Könyörgök, Uram, gondolta, ne hagyd, hogy atyám így lásson a mennyekből. Ne lássa Tremellion fiát a porban fetrengve, kígyóként tekeregve, hogy elkerülje holmi paraszt fütykösét.
Fölpillantott az ismét rátámadó emberre, aki botját feje fölé emelve készült a végső, megsemmisítő csapásra. Ez elől már nem lehet elkígyózni. Nem tehetett mást, mint hogy támadója elé vetette magát, s vadul megmarkolta a férfi fekélyekkel borított lábát.
Érezte a feje mellett lesújtó furkó szelét, hallotta a meglepetés nyögését, s megvonaglott az arca, látva, hogy a férfi átbukik fölötte, és az utca pereméről lezuhan a vastag karókhoz kötözött szőlőtövekre...
Nem törődve ellensége nyögéseivel, Baynard nagyot rántott a kardján, hogy kiszabadítsa a pengét foglyul ejtő izom és csont közül, majd nehézkes léptekkel a lovához ment, elkapta a kantárát, s remegő lábbal nyeregbe szállt.
Csak most jutottak eszébe barátai: imádkozott, hogy ők is ép bőrrel szabaduljanak e névtelen hegyi falu csapdájából.
De még nem szabadultak, legalábbis egyelőre, bár Quillon csupán leesett állú tanúja volt az eseményeknek.
Miután saját eszköztárát már kimerítette, csak nézte, amint Guthric előrelódul, félhold alakú csatabárdjaival a szinte tapinthatóan sűrű levegőt hasítva. Ment, csak ment előre, s közben egyfolytában ordított, melle belsejéből bődülve, értelmetlen szavakat harsogva, amelyeknek hangereje egy farkasfalkát is megfutamított volna.
A vele szemben álló, kaszát markoló emberekben azonban nem volt annyi mersz, mint az ordasokban: már hátráltak is a szörnyeteg elől, botladozva, bukdácsolva. Későn kiáltottak a mezőről, nem volt időnk felkészülni, mondták magukban. Figyelmeztetniük kellett volna minket, hogy ezek nem közönséges utasok. Isten a tudója, mennyire nem azok.
Fegyvereiket elhajigálva elmenekültek. Guthric sarkon perdült, hogy megölje a cséphadaróst – ha csatába mégy, számíts a halálra –, majd rákiáltott Quillonra, hogy rohanjon a lovakért.
A lovasok levágtattak a faluból lefelé vezető mellékutakon: kettő jobbról, a magára maradt Falkan balról. Mit sem sejtve jöttek, élelmet s fedelet keresve, s csaknem megölték őket, míg ők maguk legalább három ellenfelüket gyilkolták meg.
De megint megőrizték a kincset. És – legalábbis a maguk fogalmai szerint – teljesítették Tremellion akaratát.
Könnyen lehet, hogy a vér szennye sokáig megmarad a szemben, vagy hogy a nemrég esett vérontás egy ideig még tükröződik a tekintetben. Annyi bizonyos, hogy kinek-kinek megvan a maga aurája: ezt rá lehet szedni, emez gyenge jellemű, amaz kikezdhetetlen, veszélyt sugárzó.
Akár a megsiratatlan falusiak vére nyomta rájuk bélyegét, akár menekülésük hagyott rajtuk nyomot, annyi bizonyos, hogy innentől kezdve senki sem támadt rájuk a napperzselte Aragóniái Királyságban.
Escardille közelében betértek egy faluba, amelynek főterén találtak egy fogadót, ahol azzal fogadták őket, hogy jobbkor nem is jöhettek volna: aznap este rendezik a Fiesta de la Fuenté- t, a forrás ünnepét, amelyre soha még pap nem kapott meghívást.
A fogadós, akire nagy hatást gyakorolt, hogy Baynard, ha némi nehézség árán is, de érti, amit mond, félrevonta fiatal vendégét, hogy elmagyarázza neki, miből is áll ez az ünnepség.
– Abban az országban, amelyből jöttél, azt hiszem, másként van, Senor Halcón. De itt, a mi falunkban... Megkérdezhetem, uram: van feleséged?
– Nincs, senor.
– Nagyszerű, akkor nyugodtan folytathatom. Mármint azt, hogy mi is ez az ünnep, meg hogy a papjaink miért szeretnek inkább távol maradni ilyenkor. Ezeken az éjszakákon ugyanis... hogy is mondjam... nagy minálunk a szabadság, Senor Halcón. Az ifjak nagy örömére. Meg a szerelmesekére. No meg azokéra, akik már hosszú ideje... hogy is mondjam... csodálnak valamely hölgyet. Egyetlen szabály van csupán: akasztás terhe mellett senki sem vetemedhet tettlegességre. Ha teszem azt egy férj úgy érzi, hogy a felesége... hogy is mondjam... kissé messzire ment a nagy szabadságban, rajta áll, hogy számon kéri-e rajta – az ünnep elmúltával. Ma este szürkület után azonban... – Két karját széttárta, ujjait szétterpesztette, s arcán a világiasság és a boldog belenyugvás kifejezésével megjegyezte: – Senor Halcón, la vida es la vida, no? [12]
Baynard elújságolta a hallottakat Guthricnak és Quillonnak. Bármilyen erkölcsi nézeteket vallanak is a magukénak – valószínűleg semmilyet –, szeretné, ha tisztában lennének a verekedés veszélyeivel.
– Bármifajta csetepaté vagy összetűzés esetén elkapnak és föllógatnak. Márpedig ezt fájlalnám, jó uraim, mivel számítok a társaságotokra, legalábbis Tyrus keresztény kikötőjéig. Viszont tudomásul kell vennünk, hogy bár a szabályokat nem mi alkottuk, be kell tartanunk őket. Nos, tehát, mit teszel, Quillon mester, ha netalán megsért valaki?
– Félrehívom valamely csöndes helyre, néhány baráti szóra.
– Aztán taszigálni kezditek egymást? Megöklözitek egymást? Késpárbajt vívtok? No nem, ifjú őrkapitányom – nem bocsátkozol semmi ilyesmibe. Ha netalán megsértenek, úgy viseled a sértést, akár egy dicső sebet. Ha megütnek, méltósággal visszavonulsz, a kék foltoddal együtt. Ha nem... Nos, ha nem, akkor egyetlen lányt se lesz alkalmad élvezni ezen a pogány Fiesta de la Fuentén, mert a helybeliek fölakasztanak. Vagy kénytelen leszek magam jelenteni, hogy megmentsem életed, s bezáratlak az ünnep idejére.
Quillon Baynard Falkanra nézett. – Nyeljem le a sértést? Fussak el, ha megütnek? Megvallom, nagyuram, az én természetem...
– Azt mondják, messze környékről tódulnak ide a lányok, hogy körülnézzenek a vásárban. Ha meglátnak téged ezzel az oroszlánsörénnyel...
– Hát... – dünnyögte az őrkapitány – ha errefelé így járja...
– Így – felelte Falkan.
A barázdált arcú, kemény pillantású szász eközben már a piactéren sétálgató nőket mustrálgatta.
A falu szinte kivirágzott a fáklyák, gyertyák, mécsesek fényétől, s egy óra sem telt belé, a volt cornwalli orvhalászt már mindenki csak el léon -ként[13] emlegette. Csinos, fiatal asszonyok riszáltak el előtte, rá-rápillantva, vajon észrevette-e őket, csöndes elszántsággal nyomakodtak, hogy a közelében legyenek, amikor táncolni akar. Santo Dios [14], milyen magas és izmos! Un hombre hermoso .[15] És nézd csak a haját, hogy lobogtatja az esti fuvallat...
A rút arcú szásszal nem lehetett kacérkodni. Már kiszemelte magának a nőt, aki tetszett neki, utat tört hozzá a csődületen át, s egyszerűen elkapta meztelen vállát. – Egy szót sem tudok a nyelveden – mondta. – Nincs is szándékomban megtanulni. A nevem... én... Guthric. Falkan lord embere vagyok. És te? Te ki vagy?
A nőt megijesztette, de egyszersmind el is bűvölte Guthric, fekete szeme szinte felszikrázott, ahogy válaszolt. – Guthric? Tu nombre es Guthric? Υ ο, mi nombre es Juana .[16]
– Ha még egyszer nekem jönnek ezek a táncolók – mondta a szász –, úgy megtáncoltatom őket, hogy arról koldulnak. Vezess valami csöndesebb helyre, Juana. Ahol nincs más, csak te meg én meg egy kis borocska. Érted?
Kikönyökölt vele a tömegből, pénzt nyomott a kezébe, egy borárus sátorra mutatott, s elégedett dörmögéssel nyugtázta, hogy az asszony egy jó nagy, kerek hasú fiaskót vásárolt.
Ezután már Juana vezette Tremellion várkapitányát: sikátorokon haladtak végig, majd fölmentek egy sötét lépcsőn – a fiesta zsivaja egészen elhalkult mögöttük.
Falkan ezenközben az ágyán hevert elnyújtózva, eltökélte, hogy nem vesz tudomást az ünnepről. Pedig – Isten a tudója! – elég nagy a kísértés: ezek az állítólag erőszak nélküli órák, az a sok csinos nő... és mennyire kívánja őket! már a puszta gondolat is felkavarja.
Ám Escardille minden leányánál jobban kívánta Magnat-Vaulmier lányát. Olyannyira kívánta, hogy csak hányta-vetette magát kötélfonatú ágyában.
Oldalára fordult, bámulta a falat, majd ismét hátára hengeredett, s harsányan felkacagott önnön jámbor hívságán.
Az isten szerelmére, de hiszen ez természetes: húszéves vagy, Tremellion, feszít a kéjvágy, mint akárki mást! Mit gondolsz, mit nyersz azzal, hogy itt heverészel? Christiane tiszteletét az önmegtartóztatásodért? Hogy cölibátust kényszerítettél magadra? És mindezt egy olyan nőért, akinek kezéről álmodozol, de könnyen lehet, hogy sose látod többé?
Magasságos Jézusom, még csak el se jegyezted Vaulmier lányát! Amennyit te tudsz róla, akár tucatnyi kérője is lehet, aki mind kívánatosabb nálad! Miért várna rád az a lány, Tremellion, rád, a koldusszegény lovagra – aki ráadásul még a szerelem művészetében is járatlan?
Igen, tudom, volt már dolgod egy-két asszonnyal. Gyömöszölted a lányokat a fűben. Voltál szerelmes is néhányszor, de egyik sem tartott egy hétnél tovább. Most viszont itt heversz, noha férfi vagy, aki embereket képes ölni, s küszködsz a kéretlen hűséggel, amit egy olyan valakinek fogadtál, aki legközelebbi találkozásotokkor valószínűleg így köszön majd rád: „Találkoztunk mi már valahol, Falkan lord?”
Fölpattant, megmosta az arcát, fölcsatolta fegyver nélküli övét. S eközben egyre azon törte a fejét, hogyan is mondják spanyolul mindazt, amit majd esetleg mondani akar. „Örülök, hogy megismerhetem, senorita. Kérem mondja meg e falu nevét. És nézze el a rossz kiejtésemet. Angliából jöttem, Richárd király birodalmából. A nevem Falkan – vagy Halcón, ha úgy jobban tetszik.”
Maró gúnnyal elmosolyodott szétfoszló jámborságán, és lesietett. A pénzt jól elrejtette, csak ő tudta, hová. Amikor megjelent a plazá- n[17] már bízott benne: talál magának egy nőt, aki a valóságban segít neki elfelejteni álmai asszonyát.
Egy órányi zene, gyertyafény, pojácák ugrándozása, illuzionisták bűvészmutatványai.
Csinos lányok csábították tekintetükkel, kétszer is belevetette magát a tömeg színes forgatagába. Mégis: csak éjfél előtt egy órával látta meg azt, akit kívánt. Meglátta, aztán szem elől tévesztette. Úgy törtetett utána, hogy véletlenül fölborított egy asztalt.
Akaratlanul vagy szándékosan, de a lány kétségbeejtő táncot lejtett vele. Egyik pillanatban feltűnt a tömegben – a következőben elveszett. A karcsú, ifjú lovag elszántan nyomult utána, a magassága nyújtotta természetes előnyt azonban a kalapok és szalagok, a színes füstfelhők miatt nem tudta kihasználni.
Hirtelen megpillantotta a lányt az egyik sátor mellett, s futásnak eredt, hogy elérje.
Egy férfi azonban elkapta a karját, és megkérdezte: – Ki vagy te, uram, hogy félrelököd a feleségemet?
Baynard elfojtotta feltörő dühét. – Bocsáss meg, uram, bárdolatlan voltam. Nekem nincs olyan szép feleségem, mint neked, ezért kénytelen vagyok a lehető legjobbat hajkurászni.
A férfi erre rávigyorgott, megveregette a vállát, és azt mondta, akkor folytassa a vadászatot. – A szemed is úgy áll, mint a vadászoké, senor. Biztosra veszem, hogy bekeríted a prédádat.
Baynard egy meghajlással elköszönt a pártól, megint megpillantotta a lányt, és rohant, hogy elébe vágjon. Szerencsétlen módon a lányt most közrefogta három sóvár fiatalember, egyikük egy tavaszi virágokkal borított ágat nyújtott át neki, a másik egy rikító szalagot.
Falkant könnyen letartóztathatták volna a következő lépéséért, sőt rosszabbul is járhatott volna. De nagyon fontos volt számára, hogy megismerkedhessen ezzel a lánnyal, ezért taszigálta félre csodálóit.
Tudván, hogy nem beszéli elég jól a spanyolt, angolul förmedt rájuk, mire azok zavarodottan hátraléptek, összeráncolt homlokkal nézték ezt a külföldies tolakodást. Baynard ekkor kézen fogta a lányt, határozott léptekkel elvezette, s azért imádkozott, hogy valahogy ki tudja nyögni spanyolul, amit akar. – Abban a pillanatban, amint megláttalak, senorita, lángra gyúlt a szívem. A hazámban – messze innen – a szépséged úgy hatna, akár a nyári nap, elolvasztaná a telet – mondta, és elmosolyodott. – Azon gondolkodom, mi az ellenszenvesebb számodra: a viselkedésem vagy a kiejtésem?
A lány elhúzódott tőle, de nem azért – mint Baynard észrevette –, hogy tömegben keressen menedéket... Reagálását csupán óvatosság diktálta, fekete szeme kerekre tágult, ajka azonban még nem lágyult el, nem vékonyította el a harag, de még mosoly sem húzta szét.
– Hol tanultad a nyelvünket? – kérdezte halkan. – Errefelé nemigen járnak idegenek...
– Jártam már ebben az országban. Nem itt, hanem kissé nyugatabbra. Angliából jöttem, Richárd király birodalmából. Kérlek, senorita, mondd meg nekem, mi a neve ennek a falunak. Az én nevem Falkan – Halcón, ha úgy jobban tetszik. És téged hogy hívnak? Vagy szólítsalak egyszerűen csak nyári napnak?
– Nem tudom, honnan jöttél – felelte a lány –, de jobbkor nem is jöhettél volna. – Ezzel kézen fogta Falkant, s a tér egyik sötét sarka felé vezette. Szín, láng, illatos füst lassan elmaradt mögöttük.
A lányt Inésnek hívták.
Ötvenlépésnyire se távolodtak el a plazától, s máris ott voltak a lány kis szobájában, alig félemeletnyire Inés asszony nővérének lakrésze fölött.
Inés, próbára téve Baynard nyelvtudását, így szólt. – Tudnod kell, Halcón, hogy csak azért választottalak téged ma este, mert... Mert szeretném tudni, mi a különbség... a spanyol szerelem meg aközött, ahogy ti csináljátok, abban a távoli országban. Érted?
– A tudás a gyümölcse a fának – bólintott Falkan. – Bár azt hiszem, ha az ember egy gyümölcsösben sétál, nemigen vesz észre különbséget köztük.
Hajnalban lépett ki a magas fallal körülvett kertből. Halkan becsukta a kaput, visszanézett a házra, hallotta, hogy az emeleten megnyikordul egy zsalugáter, s fejet hajtott a hang irányába.
Megint eszébe jutott Christiane, de tudta, hogy Inést sose fogja elfelejteni. Már csak így van ez, mikor beteljesedik a szerelem: oly frissen marad meg az emléke, mintha a test sosem öregedne.
Doha Amata, Monzón grófnője görnyedten, könnyezve ült a nehéz katonai nyeregben. Lidércnyomások gyötörték, a bűntudat és a megbánás démonai kínozták elméjét: még azokra sem mert odapillantani, akik osztoztak szenvedésében. A történtekről nem tehetett, de ha megtartotta volna fogadalmát, talán sosem esik meg velük mindez.
Az ifjú condesa [18] körülbelül négy hónappal ezelőtt indult el a katalóniai Monzón városából companerá -ja[19], Dona Rosalia társaságában, valamint háza népének tíz hűséges tagja és a kastély alatti falu huszonhárom lakójának kíséretében.
Jól kezdődött az út: a zarándokok mellé Santiago lovagjainak, a Kardforgató Szent Jakab lovagjaiként is ismert katonai lovagrendnek egyik osztaga szegődött útitársul. Erős, büszke fiatalemberek voltak, páncéljuk fölött fehér köpenyt viseltek, aminek vállára egy vörös kereszt volt rávarrva. A kereszt hegyével lefelé fordított kardot formázott, amely átdöfi az ellenség, az almohad mórok szívét. Ez utóbbiak évszázadokkal ezelőtt kezdtek kirajzani Afrikából, és az északi rész kivételével az egész Ibériai-félszigetet hatalmukba kerítették. A spanyolok azóta lépésről lépésre visszaszorították őket, de még most, csaknem ötszáz esztendővel az első inváziójuk után sem sikerült a mórokat a tengerbe szorítaniuk.
Nem mintha Santiago lovagjait nagyon érdekelte volna, mi folyik a délvidéken. Az ő feladatuk – ami fölött a legféltékenyebben őrködtek – az volt, hogy megvédjék a zarándokokat a Szent Jakab compostellai síremléke felé vezető fáradságos úton.
Miután csinos adományt ajánlott fel a rendnek, az hat ifjú lovagot küldött Monzón condesájának oltalmazására; festői látványt nyújtottak fehér köpenyükben, fekete sisakjukban, a páncéling felett viselt fekete zubbonyukban, fekete kesztyűjükkel és csizmájukkal, oldalukon fekete kardhüvelyükkel. A kereszténység ezen elszánt védelmezőivel az oldalán vezette a harmincesztendős Dona Amata zarándoktársait Spanyolország legnyugatibb csücske, Nagy Szent Jakab temetkezési helye felé.
Egyszer sem kérdezte meg – valójában nem is érdekelte –, mi vezérli a többieket Santiago de Compostellába. Mindannyiuknak megvan rá az okuk, feltételezte: ő például férjének, Don Alejandrónak a lelkéért fog imádkozni, aki egy mórokkal vívott csetepatéban esett el. Ennek már két esztendeje, s Dona Amata tudta, hogy elkésett a zarándoklattal, az Úr már türelmetlenül dobol az ujjaival. De most úton van végre, itt van vele Dona Rosalia, itt van a háza népe, itt vannak a falusiak, itt vannak a fekete-fehérbe öltözött frey- ek[20], ők szolgáltatják lovas kíséretét...
Hosszú és kimerítő volt a Compostellába vezető út, mintha csak az Úr mérte volna rá.
Elmondták az imádságokat, meggyújtották a fogadalmi gyertyákat, megtöltötték a templomi perselyeket. Az eleven természetű Amata bűnbánatot tartott, majd megnyugtatták, hogy Don Alejandro több más spanyol nemessel egyetemben a mennybe jutott. Miután kötelességét emígy letudta – jóllehet később, mint fogadta –, Amata grófnő nekivágott a visszaútnak, elindult a Monzón kínálta biztonság és kényelem felé.
Alig egy hete tartottak hazafelé, amikor útonállók hatalmas bandája ütött rajtuk s szórta szét csapatukat. Ötszörös túlerőben voltak a lovagokkal szemben, akik vitézül küzdöttek, két testvérük halálát vagy tucatnyi bandita levágásával torolták meg. A falusiak azonban pánikba estek, szanaszét futottak a napperzselte síkságon. Hasonlóképpen fejvesztve menekült a condesa háza népe is, ám az útonállók összefogdosták, megnyomorították vagy megölték őket, s elvették mindenüket. A kétkerekű kordé, amelyen Amata és Rosalia utazott, felborult. Megbokrosodott öszvérek és málhás lovak toporzékoltak, a földet szinte elborították a zarándokok emléktárgyai.
Aztán vége lett. Két lovag meghalt, két másik megsebesült, és lovát is elvesztette. A falusiak közül hetet öltek meg, három további még sötétedés előtt meghalt. A monzóni háznép négy tagját lemészárolták, ugyanennyi volt a sebesültjük is, bár ez utóbbiak képesek voltak elbotorkálni-vánszorogni a színhelyről.
Röviden szólva: a negyvenegy zarándok és lovag közül, akik együtt vágtak neki a Compostellából hazafelé vezető útnak, alig egy tucatnyian kerülték el a támadók pengéit és bunkósbotjait.
Már önmagában véve az is tragédia volt, hogy ennyi élet véget ért. A tragédia azonban ezzel még nem fejeződött be, mivel a kordé összetört, az igáslovak nyakukat szegték a zuhanásban, a teherhordó állatokat elhajtották a banditák, mindössze két hátaslovat hagytak ott, kitéve ezzel a zarándokcsapatot bármely éles szemű bandido [21] kénye-kedvének.
Dona Amata megint sírva fakadt, karcsú lábát széles terpeszbe kényszerítette az idegen nyereg, ujjai alig érték át a széles kantárt. Édes Istenem, bárcsak korábban teljesítettem volna a fogadalmamat... De én megvárattalak... És ezzel időt adtam a gonosznak, hogy összetoborozza ezt a gyalázatos...
A mélyen lesújtott fiatal condesa arcához emelte kezét, hogy elrejtse szégyenét, észre se vette, hogy a fáradt mén letért vele az ösvényről.
A három keresztes a szabad ég alatt ütött tábort, kényelemben töltötték az éjt egy homokos hegyoldalban. Eltartott egy ideig, mire megmásztak a meredek emelkedőt, de megérte. A hegygerinc túloldala felől mély szakadék fedezte hátukat. Előttük a lejtő lefutott egészen a síkságig, amelyen túl egy sor kopár domb emelkedett, majd kopott puszta sivataggá. Nem mintha keresztül kellett volna raji a vágniuk: innentől már kelet felé lovagolnak, két hét se kell hozzá, hogy elérjék a partot.
Baynard Falkan ez egyszer kivételesen megszegte saját szabályát: megengedte, hogy sötétedés után tüzet gyújtsanak. Guthric gödröt ásott a homokba, Quillon csapdába ejtett és megnyúzott egy vadkutyát, nyársra húzta, úgy sütötte meg. Elrágódtak a kemény húson, megittak egy üveg bort, szinte tiszteletteljes hangon beszélgettek a Fiesta de la Fuentéről, aztán – miközben egyikük mindig őrségben állt – békésen aludtak egyet a gyorsan hűlő homokon...
Hajnalban fölkeltek, a hegygerinc mentén folytatták útjukat, s délidő előtt egy satnya tölgyek alkotta ligethez értek. Ha mindig ilyen könnyű volna az utazás, gondolta Quillon, nem is utálnám annyira ezt az idegen országot. Nincs is egyébre szükségünk, csak egy friss vizű forrásra – a fák tövében valahol tán azt is találok.
Elindult megkeresni, de közben megpillantott valamit a síkságon, s megfordult, odakiáltott a másik kettőnek. – Mire vélitek ezt? Szerintetek tudják ezek, hogy mit csinálnak? Én úgy nézem, egyenesen a sivatag felé tartanak.
Falkan jó ideig figyelte a látványt. A déli nap által felfűtött levegő vibrálni, örvényleni látszott a lapály fölött. A talajból minden szín kiégett.
Baynard hunyorgott, majd – mintegy tekintetét lehűlendő – elfordította a fejét, s két lovast vett észre: termetükről ítélve gyerekek lehettek, akik apjuk lovára ültek, utánuk pedig vagy húszan gyalogoltak libasorban: mintha valami groteszk, lassú táncot jártak volna.
Fognák egymás kezét...? Az lehetetlen...
A fák homálya felé nézett, hogy felfrissítse szemét, majd ismét a sorra meredt, és ezúttal már ki tudta venni, hogy egymást támogatják, dehogyis táncolnak: tántorognak...
Guthric megszólalt. – Van köztük négy egyforma öltözékben: fekete-fehérben. Kettő ott a lovak közelében, a másik kettő...
– Már én is látom. Mintha kardot viselnének... No, őrkapitány, mit látsz te azzal a sasszemeddel?
– Az a két lovas... Ha nem gyerekek, akkor nők... egyikük öreg, és... A várnagynak igaza van: négy katona, fegyveresen, lehet, hogy páncél is van rajtuk. A többiek sebesültek, vagy a szomjúságtól haldoklanak. Nézzétek! Az egyik összeesett. Nem tudom, kik ezek, nagy jó uram, de az biztos, hogy pokoli pácban vannak.
Falkan bólintott, morgott valamit, aztán fölállt. – Megnézzük őket. Szerintem közönséges vándorok, talán zarándokok, de tartok a csapdáktól. Ha látjátok, hogy elkanyarodom, kövessetek. A fegyveretek legyen kéznél. Fogjátok ügetésre a lovatokat. – Keresztülléptetett a tölgyfaligeten, megeresztette lova kantárát, s kirúgtatott a hegygerinc perzselő napsütésére.
Ötven lépés után erősen hátradőltek a nyeregben, gerincük a nyeregkápának szorult, miközben a lovak csúszkálva, meg-megbotolva haladtak velük lefelé a hosszú, enyhe lejtőn a síkság felé. Porfelhő kerekedett a nyomukban, messziről jelezve leereszkedésüket.
És megriasztva a lentieket.
A zarándokokat kísérő hat fiatal lovag közül csak kettőnek volt meg még a lova. Ezeket a grófnőnek és companerájának engedték át, azzal a szigorú megkötessél, hogy ha netalán szükség lenne rájuk...
Enrique de Vaca pillantotta meg először az északon keletkezett porfelhőt. A nyakát égette a páncél nyak-nyílásának pereme, vászonnal borított sisakja mint valami különleges kínzósapka. Összeszedte magát, odament a menetoszlop elejére, és megkérte a condesát, hogy szálljon le a lóról.
Az asszony úgy fordította el arcát, mintha el akarná utasítani, de csupán azért tette, hogy mindkettejüket megkímélje a könnyek szégyenétől. Lesiklott a nyeregből, lehuppant a földre, s átnyújtotta a vastag kantárszárakat. – Látom őket, uram. A porfelhőből ítélve, lehetnek vagy...
– Még nem tudjuk, hányan lehetnek – dörmögte a lovag. – Talán nincsenek olyan sokan. Maradj a többiek közelében. És könyörgök neked, Dona Amata, ne szaladj el.
– Ne szaladjak el? – kiáltott halkan az asszony. – Hát hová szaladhatnék?
Enrique de Vaca testvére a lovagságban, Arias de Barragan ekkorra már félig lesegítette, félig leszállította Dona Rosaliát a nyeregből. – Bocsáss meg, hölgyem, de értetek kell lóra szállnunk, hogy megmentsünk benneteket.
Az Amata de Monzónnál idősebb companera még az újabb támadás fenyegetése láttán is megőrizte nyugalmát és tárgyilagosságát. – Megmentetek vagy sem, ifjú Arias, a rendetek büszke lesz rátok. Ha meghalunk, az Úr akarta úgy. Ha te halsz meg, gondom lesz rá, hogy nevedre emlékezzenek. Ha én halok meg, akkor a jó Isten valószínűleg visszalapozott a nagykönyvben, hogy megnézze, kik fölött siklott át a tekintete.
Ariasnak sikerült halványan elmosolyodnia, aztán balra, észak felé rántotta lova fejét, abba az irányba, ahol a porfelhő már sisakforgóként magasodott a síkságon.
A másik két lovag, azok, akik megsebesültek és ló nélkül maradtak, kivonta a kardját, és intett a nőknek, hogy húzódjanak mögéjük. Ha De Vaca és De Barragan elesnének is, még akkor is védhető valahogy a becsület s az élet. Végtére is egy santiagói lovag ugyanolyan jó harcos gyalogosan, mint lovon, és sebesülten ugyanolyan vadul vagdalkozik, mint sértetlenül.
Ketten vannak, gondolta Falkan, de nyíltan jönnek, mint akik tárgyalni akarnak.
Figyelte, mint közelednek, megcsodálta, hogyan lovagolnak, mint távolodnak el egymástól, nehogy kardjuk véletlenül összeakadjon. Kancsalítani kellene az embernek, gondolta, ha egyszerre akarná nézni mindkettőt.
Megvárta, míg hallótávolságra érnek, akkor megmarkolta nyereggombját, fölállt a kengyelben, és odakiáltott nekik: – Magam is az vagyok, mint ti! Lovag és utazó! Segíteni akarunk, nem bántani titeket.
A spanyolok anélkül, hogy lendületük megtört volna, kétfelé kanyarodtak, Enrique de Vaca jobbra, Arias de Barragan balra. Mintha csak menekültek volna – de nem: megfordultak, ismét egymás mellé lovagoltak. Ezúttal lassabban közeledtek, de kardjukat még mindig nem rejtették hüvelyébe.
Enrique szólalt meg, katalóniai tájszólással. – Három külhoni? Hogyan állhatna meg három külföldi kettőnkkel szemben?
– Tisztelem az önbizalmadat – felelte Falkan –, de ahhoz, hogy magadénak mondhasd a bikát, előbb meg kell kötöznöd.
– Rosszul beszélsz spanyolul – mondta Arias. – De tetszik, amit a bikáról mondtál. Talán mégis, az vagy, akinek állítod magad, senor...
– Falkan vagyok, Tremellion lordja. Anglia szigetéről, ők a társaim. Öltözékünk ellenére utazók vagyunk, Marseille-be tartunk, onnan pedig a palesztinai Keresztény Királyságba, hogy ott szolgáljuk az Ügyet. És ti, testvéreim? Ti is Krisztus nevében hordozzátok kardotokat?
Látván, hogy Falkan kardja a hüvelyében van, a spanyolok is visszadugták az övéket hosszú, fekete tokjába, majd fáradt szertartásossággal közölték nevüket, rangjukat, a Tarragona kikötője közelében fekvő encomiendá -jukat.[22]
Külön-külön mindketten elmesélték a zarándoklat eseményeit, nem mentegetőztek, amiért vereséget szenvedtek a banditáktól. Halcón vagy elfogadja beszámolójukat, vagy sem. Ha idegen is, azért nyilván ő is tud számolni.
– Hat pásztor – mormolta Baynard. – Harminc juh és körülbelül ugyanennyi farkas. Megemelném előttetek ezt a formátlan kalapot, testvéreim, ha nem tartanék tőle, hogy a nap megfőzi a fejemet. – Azt akarta mondani, hogy „a nap leperzseli a hajamat”, de nem jutottak eszébe a megfelelő szavak. Nem mintha számított volna.
– Örömmel üdvözlünk benneteket magunk között, s ennek bizonyságául... – szólt Enrique, majd egy őrült elszántságával hirtelen megfogta sisakja peremét, s leemelte fejvédjét. A fejbőre körös-körül egy csík mentén fel volt hasadva és hólyagozva.
Falkan találkozásuk óta most első ízben előreléptette lovát. – Tedd föl – mondta halkan. – Sose lehet tudni, mikor jön a következő támadás.
Enrique de Vaca összehúzott szemmel nézett rá, valami tiszteletfélét látott Falkan tekintetében, s ismét föltette véres peremű sisakját. – Nők is vannak velünk – közölte. – Biztonságos helyre kell kísérnünk őket... Nekünk, a Kereszt Katonáinak... együtt...
Az angol keresztesek csatlakozását először gyanakvás, majd a megkönnyebbülés szomorkás jelei fogadták. A zarándokok odavonszolták magukat hozzájuk, s bizonytalanul imbolyogva nyújtották fel karjukat, hogy megfogják a kezüket. Úgy érezték, most már megmenekültek; ki ne hitte volna, látva ott ülni a rút arcú szászt a nyeregben, s övén a két félhold alakú csatabárdot?
Baynard szétosztotta közöttük azt a keveset, amit adhatott. Egy flaska vizet. Egy tekercs tépést. Három tiszta alsóneműt, ezeket széttépte, hogy valami fejfedőfélét rögtönözzön belőlük azoknak a zarándokoknak, akik a pánikszerű menekülésben elszórták ruhadarabjaikat.
Arias de Barragan megkérdezte tőlük, nem szállnának-e le, hogy lovaikat átengedjék a sebesülteknek.
Az angol nemet mondott rá. Semmilyen körülmények között nem válik meg a lovától. És két társa sem. Se a hölgyek kedvéért, de még a sebesültekért sem.
Arias visszahúzódott, szeme kemény volt, akár a sötéten erezett márvány.
Aztán Enrique jött oda. – Láttad odafentről, a fáktól... Láttad, hogy mi átengedtük a lovainkat a condesának és Dona Rosaliának. De Barragan mégis azt mondja...
– ...amit most megismétlek neked, De Vaca lovag. Ha ez a két lovatok is kimúlik, akkor a hölgyeitek gyalog teszik meg az út többi részét. Úgysem értenél meg, én pedig nem akarom tovább magyarázgatni, de ezek nélkül a lovak nélkül és a nélkül a különleges teher nélkül, amit hordoznak, a kereszténység ügye gyengülne meg. Nos, kérlek, ne nézz rám ilyen gyilkos tekintettel, és mutass be a grófnőnek. Ha ő meg ezek a szánalmas zarándokok nem volnának, már messze előre tartanánk utunkon.
A forróság ellenére a találkozás hűvös volt. Dona Amata elfogadta Falkan ajánlatát, hogy egészen Monzónig védelmezi őket, és sikerült valahogy elsuttognia a hála szokványos kifejezéseit. De még mindig mardosta az önvád, s még mindig úgy nézett maga köré, mint aki a világban akarja meglelni a hibát. A zarándokok túl hosszú időt töltöttek Compostellában. Késleltették a hazautat. És megmutatták, milyen gyengék, amikor elmenekültek az útonállók elől.
– Remélem, az angol zarándokok fegyelmezettebbek, mint ezek, Senor Halcón. És forrón remélem azt is, hogy a ti katonai lovagrendjeitek tagjai nagyobb elszántsággal harcolnak, mint a freyes caballeros .[23] – Elutasító, könnyes pillantást vetett kíséretére: úgy ítélte, ők a hibásak.
Enrique de Vaca fölnézett rá, állán megfeszültek az izmok. Nem szólt semmit. Megdöbbentették a condesa szavai, tudván, hogy Kardforgató Szent Jakab lovagjai csakugyan nem voltak képesek megvédeni a zarándokokat, de nem azért, Isten nevére, nem! mintha hiányzott volna belőlük a bátorság.
Falkan körülnézett, és látta, hogy nemcsak De Vaca, hanem Arias de Barragan és sebesült testvérei is hallották a condesa szavait. Elkapta Dona Rosalia pillantását: az idősebb nő finom csontozatú arcára kiültek a nemtetszés vonásai, mereven nézte úrnőjét.
Baynard Falkan nem törődve azzal, hogy spanyoltudása talán nem elég ahhoz, amit mondani szeretne, beszélni kezdett. – Szentelj nekem egy perc figyelmet, Dona Amata. Szomorú események történtek veletek, sajnálattal hallottam veszteségeitekről. De az, amit ezekkel a lovagokkal kapcsolatban mondtál, megalapozatlan, udvariatlan és jobb szó híján egészen egyszerűen nem igaz. Láttam őket lovagolni, láttam, hogyan fogják a kardot – nem mintha bármelyiküknek is szüksége volna rá, hogy így adja tanújelét lovag mivoltának. Hajói tudom, váratlanul támadtak rájuk, és az ellenség ötszörös túlerőben volt. A banditák lovon ültek, a zarándokok szétfutottak, és te még azt mondod, hogy kísérőid nem küzdöttek eléggé elszántan? Véleményem szerint szerencsés vagy, Dona Amata, hogy Santiago lovagjai szolgálnak. Most is De Vaca lován ülsz. Ha engem fogadtál volna föl, most gyalogolnál.
Falkan távolabb léptetett, intett Guthricnak és Quillonnak, majd előrelovagolt arra a helyre, ahol a síkság egy hosszú, sekély völgybe torkollott. Olyan helynek látszott, ahol a banditák szeretnek csapdát állítani.
Quillon arra gondolt: nem tudom, mi volt ez a szónoklat, de azt tudom, hogy Falkan lord a felét se tudja kinyögni ezen a nyelven annak, amit akar. A nőnek meg, ahogy láttam, megint úgy állt a szeme, mint aki menten sírva fakad.
Guthricot, akinek közömbössége nem maradt el az őrkapitányétól, nem érdekelte, miről volt szó. A feladata egyszerű volt: légy hű Tremellionhoz, Baynard Falkanhoz, védd meg őt és a pénzt, s gondoskodj róla, hogy mindkettő épségben megérkezzen Marseille-be vagy a Szentföldre. A várnagy számára mindössze ennyit jelentett egy idegen nyelven folytatott vita. De hogy előremenjen egy völgybe, földeríteni, lapulnak-e benne útonállók – ez már inkább kedvére volt.
Kétszer is láttak mozgolódást a hegyoldalban, s a lovasok mindkétszer megsarkantyúzták ménjeiket, hogy szembenézzenek a támadással. De nem támadt rájuk senki, s a rongyos csapat folytatta útját. Az elmúlt hosszú hét során ismét meghalt egy zarándok, egy másik pedig őrültségeket mormolva, belerohant az éjszakába.
Aztán véget ért az út, keleten feltűntek Monzón tornyai, a túlélők rekedtes hangon éljeneztek, kántálták imádságaikat. Felduzzadt arcokkal, elgennyedt sebekkel, cserepes, fölrepedezett ajkakkal vánszorgott a szánalmas csapat a völgy, a völgyet öntöző folyó és otthonuk oltalma felé.
A várból lovasok vágtattak eléjük a condesa és Dona Rosalia fogadására, s hogy töviről hegyire kifaggassák a kíséret tagjait, és megtudakolják, mit keresnek ezek az angolok a monzóni senoriá -ban.[24] Eltartott egy ideig, mire kielégült a kíváncsiságuk, majd miután eloszlott gyanakvásuk, Falkant és a többieket a kastély hűvösébe vezették.
Vendégszeretetük sok királyi udvart megszégyenített volna. Nagyvonalúan gondoskodtak róla, hogy a tremellioniak semmiben ne szenvedjenek hiányt. Becsületbeli ügy volt számukra, hogy az adósságot teljesen és bőkezűen visszafizessék.
Quillont, Guthricot és urukat három napon át tejben-vajban fürösztötték: bőrüket gyógyírral kenegették, a legjobb borokat, friss húsokat tettek eléjük, hogy visszanyerjék erejüket. Holmijukat biztos helyre zárva őrizték, lovaikat ölebekként dédelgették. Baynardot állandóan nyugtatgatták, hogy a két sebesült santiagói lovag már gyógyulófélben van, és hogy Enrique de Vacát és Arias de Barragant ugyanolyan jól tartják, mint az inglés -eket.[25]
– És hogy vannak a hölgyek, a condesa és társalkodónője?
Pillanatnyi tétovázás után jött a válasz. – Ami Dona Rosaliát illeti, benne megvan a tőle elvárható állhatatosság, Senor Halcón. Dona Amata azonban még nem épült fel. Csak fekszik, de nem tud aludni, állandóan lelkiismeret-furdalás gyötri.
– Kérdezd meg, hogy hajlandó-e fogadni – mondta Falkan. – Volt egy megjegyzése, ami... Nos, van orvosság az ilyesmire. Talán arra van szüksége, hogy előbb mások lelkét békítse meg, aztán talán a sajátját is sikerül.
– Ezt nem nagyon értem, Senor Halcón.
– Nem baj – felelte Falkan a férfinak. – Neked az a dolgod, hogy továbbítsd, nem az, hogy értelmezd.
A szolgának megrándult az arca a riposzt hallatán, mindazonáltal engedelmesen, szóról szóra átadta az üzenetet. Meglepetésére a condesa igent mondott, bármikor hajlandó fogadni Falkan lovagot, s célzott rá, hogy akár már aznap este is.
Tiszta alsóneműbe és köpenybe bújva, lábán vadonatúj csizmával, karddal és tőrrel a derékszíján, Baynard Falkant nem elsősorban a condesa hogyléte érdekelte.
Mindenekelőtt a várnagy és az őrkapitány keresésére indult. Egy különös mintákkal kifestett szobában talált rájuk, amely mór ízlés szerint volt berendezve.
Baynardnak elég volt egy pillantást vetnie a két férfira, hogy lássa, kipihenték már a Zaruezából idáig tartó, hőgutával fenyegető út megpróbáltatásait. Quillon rávigyorgott, Guthric röstelkedve pislogott, egyikükhöz sem illettek a rikító színű, szanaszét szórt párnák és az aranyszállal szövött takarók.
– Látom, szépen gyógyultok. Mostantól fogva már így éltek?
– Várjuk parancsaid – felelte Guthric. – Úgy látom, ez a bugris szívesen dagonyázik itt, én azonban jobb szeretném, ha már úton lennénk.
– Csak egyvalamit sajnálnak tőlünk – mondta Quillon –, a nőket. Százféleképp is faggattam ezeket a szolgákat, de mind úgy tesz, mintha süket volna, amikor meg próbálok mutogatni nekik, játsszák a vakot...
– Gondold meg, mit teszel – figyelmeztette Falkan. – Ne feledd el, mit mondtam neked odahaza, Tremellionban. Hogy mi a helyzet a ciprusi nőkkel. Ez járjon a fejedben, őrkapitány, és felejtsd el a monzóni lányokat. – Javasolta nekik, élvezzék ki a kényelmet, amíg tehetik, mert nemsokára indulnak.
– Nem lesz sétalovaglás, míg elérjük a partot, s onnan nehéz tengeri út vár ránk Marseille-ig. A párnahalom, amin legközelebb elterülhettek, meglehetősen messze van innen.
Otthagyta őket a boroskancsók, olívabogyós korsók, édes gyümölcsökkel teli tálak társaságában. Örült, hogy társait, ha csak rövid ideig is, de jól tartják, de erősen becsapta az ajtót, hadd ébredjenek rá, milyen hamar ráunnak majd színes, pihe-puha cellájukra.
Monzón végtelen folyosóinak hatása alá kerülve, megszólított egy szolgát, hogy megtudakolja, merre találja Santiago lovagjait. A férfi egy darabon visszavezette arra, amerről jött, aztán fölmentek egy korláttal szegélyezett lépcsőn, végig egy másik boltíves folyosón, aztán egy galérián, amely egy belső udvarra nézett, végül egy sor hosszú, sokablakos szobán.
Baynard, aki a könnyező falú Tremellionban nőtt fel, ahol a lovagteremben majd meg lehetett fulladni a füsttől, rá-rátapasztotta tenyerét Monzón száraz építőköveire. Látva, hogy a szolga meghajol és távozik, kurtán, irigyen fölsóhajtott, majd elindult, hogy találkozzon a spanyol freyekkel.
Arias de Barragan fogadta, a két fiatalember megtorpant egy pillanatra, mintha el akarnák állni egymás útját. Falkan a szavakat keresgélte, hogyan is magyarázhatná meg, miért nem akarta akkor ott átengedni a lovait; most már hajlandó lett volna elmondani az ifjúnak, hogy pénzt visz az Ügynek. Ám még mielőtt megtehette volna, Arias szólalt meg. – Könnyen lehet, hogy az utolsó néhány napban a te jelenléted mentett meg minket, Senor Halcón. Nem volt jogom megkérni egy lovagtestvéremet, hogy adja át a lovát.
– Minden jogod megvolt rá, Senor de Barragan, hisz a sebesülteken akartál segíteni.
– De akkor sem volt jogom.
– Dehogynem.
Nehéz volna megmondani, melyikük nyújtotta előbb a jobbját, de tenyerük egymásba fonódása elég volt hozzá, hogy minden ellenséges érzület elillanjon.
– Beszéltél már a condesával, Senor Halcón?
– Előbb veled és testvéreiddel szándékoztam szólni, Senor de Barragan.
Egyetértő mosoly, meghívás egy pohár borra, s Arias intett Falkannak, hogy menjen előre: – Ott elöl, az az ajtó... igen, az, Senor Halcón... ott jobbra.
Sivár, színtelen, de jó arányú szoba, benne egyetlen sötét ruhásszekrény, egy sor ruhaakasztó, bőrszíjazatú keskeny ágyak kettős sora.
Enrique de Vaca az egyik ablaknál állt, sebesült testvérei a priccsükön aludtak. De Vaca hátat fordított a kilátásnak, rámosolygott Baynardra, majd látva kézmozdulatát, eloszlatta az angol aggodalmát. – Alomitalt kaptak, hogy szépeket álmodjanak, Senor Halcón. Még néhány nap, és sebeik begyógyulnak, kutya bajuk sem lesz. Ha kívánod, akár kiabálhatsz is, ahogy a torkodon kifér.
Arias megszólalt. – Tudnod kell, Enrique, hogy Senor Halcón kezet nyújtott nekem.
– S félúton találkozott a tiéddel – vetette közbe Falkan. – Hogyan másként történhetett volna...?
Az udvariasság előírásainak megfelelően a lovagok elfogyasztottak egy hosszú nyakú palack bort, s megcsodálták a monzóni kastély emeletéről látható panorámát.
Aztán Baynard halkan így szólt: – Dona Amata meghívott, hogy jelenjek meg színe előtt. Állítólag még mindig háborog a lelke. Ennek bizonyára vannak olyan okai is, amelyekről nem tudok. Viszont mondott egyszer valamit, még ott, a síkságon, ami, azt hiszem, hozzájárul a mostani gyötrődéseihez. – Kinézett a folyóvíz öntözte hosszú völgyre, időt hagyva Kardforgató Szent Jakab lovagjainak, hogy átgondolják szavait, hogy rábólintsanak-e vagy sem.
Enrique újratöltötte Falkan poharát. Egy ideig nem szólt, aztán halkan megkérdezte: – Arról beszélsz, amit a zarándokok védelmével kapcsolatban mondott? A vádaskodásáról? Megint föl akarod említeni előtte?
Falkan elfordult az ablaktól, letette a poharát, és lovagtestvéreire, hermanó- jaira[26] nézett. – Ez a szándékom – felelte. – Engedelmetekkel.
– És ha a hölgy továbbra is azt állítja, hogy cserbenhagytuk? – firtatta Arias. – Akkor mit tudsz csinálni?
– Az égvilágon semmit – válaszolt Falkan. – Dona Amata azt hisz, amit akar. Mindazonáltal, ha megengeditek, hogy közbenjárjak ez ügyben, és ha a hölgy elismeri, hogy hibát követett el, felszólítom, hogy írjon számotokra egy bocsánatkérő levelet. Egyelőre úgy tűnik, hogy szeretne beszélni velem. De hogy aztán ez mire vezet... – Baynard fölvonta a vállát.
– Elég az is, ha szóban bocsánatot kér – mondta Enrique de Vaca.
– Enélkül viszont folt esne a rend hírnevén – mondta Arias de Barragan.
Falkan bólintott, megértette mindkettőjüket, mivel a Nyugat Királyságainak lovagjai számára mi sem volt fontosabb, mint céljaik és becsületük szeplőtelensége.
Ha arra gondolt, hogy négyszemközt fog találkozni Monzón condesájával, akkor tévedett. Előbb egy, majd három szolga vezette a hölgy lakosztálya felé, kisvártatva pedig azon vette észre magát, hogy egész szolgacsapat tessékeli befelé egy lélegzetelállító, templomhajó méretű terembe. A festett mennyezetet oszlopok tartották, amelyek vakolata úgy volt megformálva, hogy a megtévesztésig hasonlítson egy-egy fatörzsre. Az ablakokat falikárpitok tették vakká, a fényesített padlót élénk színű szőnyegek borították, a valószerűtlen fákból tartókba állított fáklyák és gyertyák hajtottak ki.
Az oszlopok körül és mögött is álldogált vagy tíz-tizenkét szolga.
Tremelliont hirtelen elfutotta a méreg, hogy így terelgetik, s rámordult kíséretére: – Na, most már épségben meghoztatok! Eredjetek a dolgotokra! – Nemigen tudva, mi mást kellene még tennie, tenyerét kardja markolatának gombjára ejtette. A szolgák futólépésben távoztak.
Ismét elindult előre, hosszú léptekkel haladt a cifra oszlopok között, elégedetten, hogy a többi szolga is visszavonulót fújt, elkotródtak, látván, hogy meglazítja tokjában fegyverét.
Dona Amatát a festett gipszerdő túlsó végében találta meg, bár az asszony a húga lehetett volna annak, akit a síkságról kísért idáig...
Most, hogy arcáról eltűntek a könnyek s a nap okozta sérülések, csinos, gőgös teremtésnek mutatkozott, felszegett fejjel várta a lovagot. Karcsú teste szinte elveszett a széles karosszékben; balról társalkodónője, Dona Rosalia támogatta.
Az elébe járuló Baynard Falkan tudta, meg kell szegnie a hölgy megszabta szabályokat. Mert ha nem, őrá is úgy tekint majd, mint egy árnyékra a fák között.
– Remélem, jól tartanak, Halcón lovag.
– Jobban, mint te bánsz a társaimmal, Amata grófnő.
– Panaszotok van tán?
– Ami két angol társamat illeti, semmi. Viszont azok a testvéreim, akikkel a síkságon találkoztunk...
– Szomorú história, hogy ezeket a fekete-fehér katonákat lerohanták a brigantik. Bárcsak kétszer ennyit fogadtam volna föl. Vagy Angliából kellett volna védelmet kérnem.
Falkan arra eszmélt, hogy az ízetlen bók hallatán megcsikordul a foga. Szótlanul, segélykérőn nézett a csinos Dona Rosaliára. A companera azonban nem mozdult, csak nézte a kreolbőrű angolt; szívesen segített volna neki, de tudta, hogy egyedül kell boldogulnia. Tedd meg, látszott sugallni a tekintete. Tedd meg, mindnyájunk érdekében.
– Nem inkább az elmenekült zarándokokat kellene sajnálnod, Dona Amata? – kezdte Falkan. – Vagy ha már őket nem, akkor a túlélőket? Vagy azokat a lovagokat, akik a te szolgálatodban estek el? Vagy azokat, akiket kastélyodba fogadtál? Vagy minket, a külhoniakat, akik megszakítottuk utunkat, hogy hazakísérjünk benneteket? Zokogj, condesa, amin tetszik, de ne tégy úgy, mintha cserbenhagytak volna e zarándoklat során. Te voltál az, aki ilyen soká húzta-halasztotta. Vagy tévedek? Te döntötted el, mennyit szánsz a kíséretedre. Így volt? Te vezetted ezt a zarándoklatot, te jöttél vissza egy olyan ló hátán, amely Santiago lovagjainak tulajdona. Vagy tévedek? Mondd csak meg, ha nem így volt!
A condesa látványától eltelt, de magatartásától haragra lobbánt fiatal lovag, akiben e két érzés már szétválaszthatatlanul összekeveredett, miután indulatosan felsorolta a hölgy bűneit, hosszú léptekkel elindult előre a színes szőnyegekkel borított padlón.
Dona Rosalia elfojtotta megértő mosolyát. Nyugodtan előrelépett, hogy megvédje úrnőjét, hogy útját állja Falkan haragjának. Aztán megállt, látva, hogy Dona Amata fölemelkedik karszékéből, s azt mondja: nem, nem akar vitatkozni, és bánja már azt a kifakadását, de Falkan bizonyára megérti, egy ilyen férfi, mint Falkan, biztosan megért egy asszonyt, aki azért indult útnak, hogy a férje lelki üdvéért imádkozzon...
A companera lassan visszahúzódott, hagyva úrnőjét, hadd magyarázkodjon az angolnak... hadd ismerje el, hogy bocsánatkéréssel tartozik kísérőinek... Hadd ragadja meg a lovag kezét, s hadd vonszolja az erdőutánzat túlsó végébe, s ott be egy árnyékba rejtett ajtón...
Attól a pillanattól kezdve, amint kettesben maradtak, tudták, mi fog történni. Dona Amata simulékonyan, engedékenyen hagyta, hogy Baynard Falkan levetkőztesse, odavezesse a baldachinos ágyhoz, s már-már brutalitással határos kiéhezettséggel magáévá tegye. Ha szenvedett is, készséggel szenvedett, nekifeszülve a lovagnak, szétterpesztve ujjait annak széles hátán. Hangosan sikoltozott, de nem megrettent asszony módjára, testük együtt lüktetett vágyuk ritmusára...
Aztán hevertek egy ideig, ernyedt ölelésben, elnyúlva. Később megint összesimultak, megújult étvággyal, nem érdekelte őket, hogy ettől eltekintve nem ismerik egymást.
Másnap reggel Baynard Enrique de Vacáért, s mint tanúért, Arias de Barraganért üzent. Santiago lovagjai megjelentek Dona Amata, Monzón condesája színe előtt, hogy meghallgassák bocsánatkérését azokért a vádakért, amelyekkel nemrég illette őket.
Dona Amata kárpótlásul egy vert aranyból készült értékes dobozt ajánlott föl a katonai rendnek, a négy túlélő számára pedig egy-egy pénzzel teli erszényt. Baynard számára, tisztelete jeléül, ugyanezt.
– Ha valaha is szükséged lenne miránk, négyünkre, akik az Úr kegyelméből életben maradtunk, condesa, csak üzenj az encomiendára – szólt Arias de Barragan, majd meglepetten fordult hátra Enrique halk szavait hallva.
– Ami engem illet, nekem másként kell cselekednem. Kérni fogom a rendet, hogy bocsásson el, aztán követem Halcónt és barátait. Volt időm meggondolni a dolgot, Arias testvér, él bennem a vágy, hogy lássam Santiago kardját, amint Keleten emelkedik magasra az Ügy érdekében.
Falkanra pillantott, aki csendesen megszólalt. – Nem ajánlom, hogy kövess minket, Senor de Vaca, mert megfulladsz az általunk fölvert porban. Gyere inkább velünk, ha te is úgy akarod.
Az ilyen ügyekben elengedhetetlen pillanatnyi szünet után a spanyol beleegyezően bólintott. – Megtisztel az ajánlatod, Senor Halcón. Viszont ne felejts el majd szólni, hogy lassítsam lovam lépteit, különben ti köhöghettek a portól énmögöttem.
Két napig maradtak még Monzónban, ennyi idő elegendő volt Kardforgató Szent Jakab rendje sebesült lovagjainak, hogy erőt gyűjtsenek a Tarragona közelében lévő encomiendájukhoz vezető útra.
Dona Amata, ő tudta, miért, ez idő alatt végig a lakosztályában tartózkodott.
Elérkezett az utolsó este. Falkan sétára indult, hogy körüljárja a várat, gyakorlott szemmel méregette a védművek részleteit, amikor Dona Rosaliát pillantotta meg, amint felé közeledik a kanyargós ösvényen.
Egy üdvözlő szó a lovag részéről, amit Dona Rosalia hasonló pillantással viszonzott, majd így szólt: – Véleményed szerint tartható, Senor Halcón? Mármint abban az esetben, ha a mórok ismét megtámadnának minket.
Falkan vállat vont. – Ez egy jól megtervezett erőd, Dona Rosalia – legalábbis véleményem szerint. De lerohantak már ennél nagyobb erődítményeket is, míg akadtak kisebbek, amelyeket egy egész hadsereg sem tudott elfoglalni. Monzón tulajdonképpen csak afféle védőpáncél. Teknőchéj. Nagyon sok függ attól, milyen maga a teknős. – Baynard hangosan fölnevetett. – Rettentő nagyképűen beszélek, szavamra! A katonai építészet azonban... nagyon érdekel, te pedig lépre csaltál a kérdéseddel.
– Épp ez volt a szándékom – felelte nyugodtan a companera. – El tudnád képzelni magad annak a teknősnek a helyében, Senor Halcón? Hogy te irányítod Monzón védelmét?
– Nem sok hasznomat vennétek, ha a mórok ma éjjel támadnának – válaszolt Falkan, félreértve a kérdés lényegét. – De talán ha lenne időm tanulmányozni a várat, felfedni gyönge pontjait, próbára tenni a helyőrségét...
– És ha megkapnád azt az időt?
– Nem tudom. Azt hiszem... – mondta Falkan, majd megérteni vélvén, hirtelen tenyérrel kifelé fölemelte a kezét, s elutasító mozdulatot tett. – Monzón parancsnoki tisztjét kínálod nekem? Egy ilyen gyakorlatlan embernek, mint én? Egy idegennek? De hisz Spanyolhon épp jó katonáiról nevezetes. A condesa könnyűszerrel találhat...
– Tudom – vágott közbe az asszony, lehalkítva hangját, hogy kettejükön kívül ne hallhassa más. – De te nemcsak parancsnok lennél itt, Senor Halcón. Ennél bizalmasabb pozícióba kerülnél. Hogy is mondjam csak... Nemcsak a helyőrségnek lennél ura, hanem...
– Hanem Dona Amatának is?
– Méghozzá férji minőségben. Emiatt szegődtem melléd. És ezért nem mer a szemed elé kerülni a condesa. Fél a válaszodtól.
Baynard Falkan először arra gondolt, elmeséli a kecses companerának, hogyan ölték meg egy orvtámadással Sir Geoffreyt. Mesél neki arról, hogyan áll majd bosszút egy nap Ranulfon. Beszél neki a hölgyről, aki ajkával érintette ajkát, arról a lányról, aki azt mondta neki, hogy talán találkoznak még a Szentföldön, és akinek képét itt őrzi szívében, hisz Ardelet leányait már el is feledte, Inés is csupán egy szép emlék, sőt még Dona Amata sem több, mint egy üde oázis vágyainak sivatagában. Arra gondolt, azt feleli: „Sajnos van már választottam. A neve...”
De nem: nem szükséges, hogy Dona Amata meghallja Christiane nevét...
– Nos, a válaszom a következő, Dona Rosalia. Mondd meg a condesának: azzal, hogy kinyilvánította, hajlandó hozzám nőül jönni, kis híján eltántorított elhatározásomtól. Én azonban fogadalmat tettem, hogy Tremellion nevében Keletre megyek az Ügyet szolgálni, s mindaddig nem veszek magamnak feleséget, míg ezt meg nem tettem. Ha a condesa óhajtana még látni, amit kétlek, ezennel fogadom, hogy mindaddig nőtlen maradok, míg le nem róttam kötelezettségeimet Tremellion, Anglia és Krisztus iránt.
Dona Rosalia kényszeredetten elmosolyodott. – Asszonyomra nagy hatást fog gyakorolni válaszod, Senor Halcón. Enyhíti majd egy kicsit a csapást. Véleményem szerint amúgy is fiatal vagy hozzá. Ismerek néhány férfit, akik méltók lehetnek a condesára és Monzónra. Ennek ellenére azt hiszem, jobb lesz, ha csak holnap mondom meg neki. Ti hajnalban induljatok.
A korai indulás nem érte meglepetésként a lovasokat. Az angol keresztesek és Kardforgató Szent Jakab lovagjai összesen heten voltak immár. Ami a spanyolokat illeti, Arias de Barragan és két sebesült társa az encomiendáig kíséri De Vacát, aki majd ott mond búcsút nekik.
Enrique úgy gondolta, hogy a rend nagymestere, a comendado mayor nem fog akadékoskodni. Ha megkapja a vert arany ládikát, biztos fölmenti majd kötelezettségei alól. Nem mintha megszegném a fogadalmam: legyek bár a Földközi-tenger szigetein vagy messze, távol a Keleten, akkor is Santiagóért fogok harcolni.
Abban a meggyőződésben, hogy kérése meghallgatásra talál majd, meghívta Falkant, mint lovagtestvérét, hogy látogasson el Tarragona közelébe, rendje magányosan álló, dísztelen erődjébe.
Az angol, aki kíváncsi volt egy igazi katonai erődítmény védműveire, lehányta magáról viseltes útiruháját, felöltötte páncélingét, sisakját és köpenyét. Övére akasztotta kardszíját s kardját, felcsatolta övét, kezére csuklóig érő, szegekkel kivert bőrkesztyűt húzott. Még így sem volt méltó Santiago fehér köpenyes, fekete fegyverzetű lovagjaihoz, de legalább nem nézhették leprásnak.
Még csak közeledtek az encomienda felé, de Falkant máris meglepte a látvány. Az ifjúkorában külhonban töltött idő, a helyek, amelyeket látott, a magába szívott tudás és ismeret mind kevés volt ahhoz, hogy erre felkészítse.
Az erősség még a legalapvetőbb szabályokat is megszegte. Nem állt magaslaton, nem vezetett hozzá cikcakkos ösvény, mint Tremellionhoz, nem volt körülötte sáncárok, nem volt se felvonóhídja, se kapubástyája. Sőt: a hozzá vezető út lejtett, mielőtt egy tíz láb magas, tíz láb széles, átlapolt vasgerendákból készített kapuhoz, egy alagút bejáratához érkezett.
– Ha nekem kellene megtámadnom az otthonotokat – szólalt meg kérdezetlenül Baynard –, az első dolgom az lenne, hogy elárasztanám.
– Csakugyan? – replikázott Enrique. – És mivel? Eső csak nagy ritkán esik errefelé, kedves Halcónom, s ami hullik, azt is elvezetik azok az árkok... meg ezek itt. Ahhoz, hogy eláraszd a bejáratot, a fél ország népét ide kellene csődítened, csöbröstül-vödröstül.
Baynard fölnézett a zömök, erőt sugárzó falakra. A tűz jutott eszébe, a víz után azzal próbálkozna, de aztán ismét a masszív vaskapura nézett, és lakatot tett a szájára. Ha a támadóknak sikerülne is elegendő fahasábot felhalmozni a bejárat előtt és meggyújtani, az átlapolt vasgerendák a lángok hatására valószínűleg egyetlen, szikla keretezte pajzzsá izzanának össze.
Monzón is lenyűgözte már, de most néma tiszteletadással állt meg Santiago lovagjainak erődítménye előtt.
A kapu, amely mögül már ötmérföldnyiről figyelemmel kísérték őket, kitárult, s a lovasokat nem kevesebb, mint húsz fegyveres várvédő üdvözölte. Enrique köszöntötte őket, mire a katonák közelebb jöttek, s Guthricot és Quillont elkülönítették a többiektől.
A várnagynak nemigen volt ínyére, hogy idegenek terelgetik, csak arra várt, hogy az egyik meglegyintse a lovát. Akkor lehajolt, tenyérrel rácsapott a várkatona sisakjára, majd rá is mordult az ütéstől megszédült, hátraperdülő spanyolra.
A helyőrség tagjai közrefogták a szászt. Enrique, majd Arias is rájuk csattant, mire Santiago őrei megtorpantak, csak a szemük villogott.
– Ilyen fogadtatás láttán, De Vaca, az ember hajlamos feltételezni, hogy akkor is így fogadnátok, ha valóban vödrökkel érkeztünk volna, hogy kiontsunk benneteket – mondta Falkan. – Frissen kötött barátságuk hirtelen veszélybe került; a spanyol észrevette, hogy Falkan kezében megfeszül a kantár, készen rá, hogy megfordítsa lovát.
– Meg kell értened – mondta halkan Enrique –, hogy ez a vár nem olyan, mint a többi.
– És a jelek szerint nem örül a látogatóknak.
A két fiatal lovag farkasszemet nézett. Enriquének titkon tetszett az a mód, ahogyan freyei előrohantak az alagútból, Falkan meg annak örült, hogy a szász fejbe csapta az akadékoskodó őrt. Aztán mindkettejük szemében megvillant valami, s egyszerre szólaltak meg.
– A meghívás...
– Ha biztosítasz afelől...
– ...még érvényes, Senor Halcón.
– ...hogy az embereimnek nem esik bántódásuk, Senor de Vaca.
Bólintás a spanyol részéről, beleegyező kézmozdulat Baynard Falkan oldalán, a lovasok leszálltak a nyeregből, majd Arias de Barragan társaságában s annak a két lovagnak a kíséretében, akiket az útonállók sebesítettek meg, Santiago és Tremellion vitézei beballagtak az erőd alépítményébe.
Tágas, rosszul világított folyosók egymásutánja. Harminc yard megtétele után a sziklapadozatot szorosan egymáshoz illeszkedő padlódeszkák váltották föl. – Ha az ellenség bejutna a kapun – magyarázta Enrique –, ezek a deszkák elfűrészelve várnák őket. Verem van alattuk, oldala sima, akár a márvány. Öt ilyen folyosószakaszunk van. És látod azt ott fent? Ez az első a közül a több hullórostély közül, amelyeket le tudunk engedni a tetőről. Ott meg, beljebb... igen, az, látod, Halcón?... az egy másik vaskapu. Szükség esetén füsttel is el tudjuk árasztani az alagutakat.
– Ilyen biztos védelem mögött – mosolyodott el Baynard –, nyugodtan alhat az ember, Senor de Vaca.
– Alszunk is – felelte nyugodt hangon Enrique. – Hisz mi másért épít az ember várat, ha nem azért, hogy védve legyen általa?
Baynard, látva, hogy humorosnak szánt megjegyzése megfeneklett a spanyol logikáján, megkérdezte: – Na és milyen ember az encomienda parancsnoka? – Mire válaszul ezt kapta: – Ő maga tervezte a védműveket.
Fölmentek egy hosszú, kanyargós emelkedőn, aztán egy cikcakkban haladó folyosószakaszon, majd minden átmenet nélkül egy szabálytalan alakú belső udvarra értek, amelynek napsütötte alját finom fehér homok borította. Falkan visszahőkölt, a ragyogás kis híján megvakította. A Mester tervezői tehetségének újabb bizonyítéka, gondolta. Abban a már önmagában véve is valószínűtlen esetben, ha a támadóknak sikerülne idáig hatolniuk, itt az udvarban vak tapogatózásra kényszerülnének.
Enrique de Vaca megérintette Baynard karját. – Erre, amigo mio .[27] Még vár ránk egy kis talpalás. – Az udvar egyik sarkába vezette a látogatót, Arias és a másik kettő követte őket, majd az öt férfi ismét belépett a homályos alagutak labirintusába.
Újabb száz yard vagy talán még több megtétele után értek az encomienda szívébe, egy hosszú, boltíves csarnokba. Részben a föld alatt lehet, feltételezte Baynard, mivel az ablakok alsó széle tizenkét lábnyira volt a padlótól. Négyzetes nyílások voltak csupán, kívülről befelé keskenyedők.
Amint szemük ismét megszokta a derengést, a lovagok megpillantották a Mester testőrségét; kifejezéstelen arcú férfiak voltak, most előreléptek, hogy elállják az útjukat.
– Minket ismertek – szólt kurtán Enrique. – A comendado mayorral szeretnék beszélni. – Az egyik őr átballagott a csarnok túlsó végébe, s ott kettőt koppantott egy kis belső szobába nyíló ajtón. Suttogás hallatszott, majd visszatért az őr. – Egy kis türelem, Senor de Vaca. Majd ha készen lesz.
Enrique a tenyerén méregette Monzón ajándékát, a díszdobozt. Látszott rajta, hogy nagyon szeretne beszélni Falkannal, de tétovázott a figyelő őrök miatt. Aztán mégis megkockáztatott egy burkolt figyelmeztetést. – Van itt még több csapda is, nemcsak azok, amelyeket az alagutakban elkerültünk. – Falkan ránézett, majd ajtócsapódást hallva hátrafordult, s meglátta a szobájából kilépő comendado mayort, amint odamegy a dobogóhoz, s leül egy székbe, amely máshol egy herceg, egy király trónszéke is lehetett volna.
– Lépj közelebb, s mondd, mit akarsz – mondta a nagymester száraz hangon, amelyben nem volt se melegség, se üdvözlés. – És tudni akarom azt is, miért nem lehetett ügyedet az írnokaimmal elintézni.
Falkan hallotta, hogy Enrique megköszörüli a torkát. Látta, hogyan váltogatja lábát a megsötétedett kőlapokon. Hallotta, hogy beszívja a csarnok füstös levegőjét, s megpróbálja elfojtani köhögését. Meg van ijedve, gondolta Falkan. Amit az imént mondott... Fél, hogy a Mester csapdát állít neki, hogy ne kelljen elengednie.
Színtelen hang szakította félbe gondolatait. – Már elég közel vagy. Állj meg ott, ahol vagy. Nos, De Vaca! Halljam, mit akarsz.
– Nagymester... Diaz de Quintana... Szeretnék jelentést tenni a compostellai utunkról...
– Úgy látom, neked nem elég, ha egyszer hallasz valamit – csikorogta a Mester. – A jelentésekkel az írnokaim foglalkoznak.
– Igen, uram... De nemcsak erről van szó. Dona Amata, Monzón condesaja megkért, hogy ezt hozzam el neked. Ajándék a rendnek.
– Kétségkívül nagylelkű – búgta a hang. – De nem ez az első alkalom, hogy Santiagónak ékszerek kíséretében mondanak hálát. Vagy mi is ez? Díszdoboz? Add át valamelyik testőrömnek, De Vaca. Most pedig visszavonulhatsz.
– Van még valami. Társaim közül kettőt megöltek a ránk támadó rablók...
– Próbára teszed a türelmemet, De Vaca. Majd imádkozunk értük.
Az ifjú spanyol, úgy vélvén, nincs vesztenivalója, megmakacsolta magát. – Van még más is. Monzón felé menet, utunk utolsó néhány napján... három angol jött segítségünkre. Íme, itt áll egyikük, Baynard Falkan, Tremellion ura, s itt van két társa is. Megérdemli a hálánkat, Mester. És az ilyesmit nem szokás írnokokra bízni.
Diaz de Quintana előrehajolt ültében, összehúzott szemmel nézett át a füstön és az aula sötétjén. Most már Baynard is látta őt: kámzsás alakját, hullaszerű arcát, arccsontjaira tapadt bőrét, karvalycsőrszerű, szinte hústalan orrát. Inkább látszott szerzetesnek, mint katonának. Most kinyújtotta karját, s csontvázszerű ujjával intett az idegennek, hogy lépjen közelebb hozzá.
Most már értem, mitől félt De Vaca, gondolta Falkan. Ennek a teremtménynek a láttán egy kőszobor is futásnak eredne. Azon vette észre magát, hogy ő is torkát köszörüli, ő is túl sok füstöt nyelt egyszerre. De ment előre tétovázás nélkül, vonzotta Diaz de Quintana csuklya árnyékolta szemének tekintete.
– Jártas vagyok a nyelvedben, Tremellion, bár nem beszélem valami tisztán. Nem szól De Vaca javára sem az, hogy idehozott benneteket, sem pedig az, hogy feladata teljesítéséhez idegenek segítségére volt szüksége. Emellett megpróbált zavarba hozni, követelve, hogy személyesen mondjak köszönetet. Rendben van. Én, a Santiago lovagjaiként is ismert Kardforgató Szent Jakab-rend katalóniai erődítményének nagymestere, köszönetet mondok neked. Remélem, ennyivel beéred, Tremellion.
Falkan merev tekintettel nézett vissza rá, látta a dobogó túlsó szélén álló testőröket. Érezte maga mellett Enriquét, háta mögött pedig Ariast és a másik két lovagot. Belegondolt, micsoda szégyen lenne, ha hiába jöttek volna ide.
– Ami engem illet, De Quintana – zengett végig mély hangja a félig földben álló terem falai mentén –, a köszönetedből kicsendülő kelletlenség és őszintétlenség elég... mármint ahhoz, hogy úgy érezzem, mintha skorpió csípett volna meg. De mielőtt elbocsátasz minket ebből a lapos és színtelen fészekből, mondanék még valamit.
A hangjából kicsendülő arrogancia hallatán a testőrök kardjukhoz kaptak. Diaz de Quintana szótlanul felállt, szerzetesi öltözéke mintha csak egy árnyékba rejtőzött csontváz körül hullámzott volna.
– Idejöttök, fittyet hányva a rend szabályzatára, rabolni merészelitek az időmet, megsértetek a saját hivatalomban, és te mondanál még valamit?!
Falkan is fölcsattant, elnyomva a Mester csikorgó hangját. – Ásd csak el magad nyugodtan a szobádban vagy akár ebben a teremben, ebben a szerencsétlen bányaerődben, ha azt hiszed, hogy olyan hatalmas vagy, De Quintana...
– Megkövetelem, hogy Mesternek szólíts! Nagymesternek! Én vagyok a...
– Élőhalott vagy te, Quintana, elevenen eltemetve e magad tervezte alagutak mélyén. A világ azonban nem tudja, nem is kíváncsi rá, mi történik ebben a ravaszul kifundált rókalyukban. Védelmezd csak tovább a zarándokokat Compostellába vezető útjukon, de nehogy azt hidd, hogy az Angliából a Keletre vezető út akár csak érinti is kapudat, hacsak nem szándékosan jön erre valaki. Igenis, van még mondandóm, mégpedig a következő. Szeretném, ha a bátor és tiszteletre méltó Enrique de Vacát fölmentenéd kötelességei alól, hogy Santiago nevében velünk tarthasson a Szentföld védelmére.
A boltozatos csarnok falait szinte szétvetette a feszültség. Senki sem szólt. A testőrök Falkanra meredtek, várva Mesterük dühös parancsszavát.
Quintana azonban végül az eddiginél kevésbé éles hangon szólalt meg, gondosan megválogatva, mérlegelve a szavait. – Látván ezt az ékszeres dobozt, a rendnek szóló értékes ajándékot, semmi akadályát nem látom, hogy De Vaca külhonban kamatoztassa kétségtelen képességeit. A kereszténység és Spanyolország dicsőségére – mondta, majd gyorsan hozzátette, olyan gyorsan, hogy az angol nem értette: – De nem Santiago nevében, arról szó se lehet. Ha el akar menni, meztelenül megy. Vegyétek el tőle a vértezetet.
A testőrök elindultak De Vaca felé, Diaz de Quintana kivillantotta korhadó fogait.
Falkan mozgolódást érzett maga körül, s magában azért fohászkodott, nehogy az derüljön ki, rosszul ítélte meg Ariast és a többieket. Eltökélte, hogy nem hagyja magát holmi vonagló nyúl módjára nyársra tűzni. Kivonta a kardját, hallotta a bőrön csúszó fém hangját, s a spanyolokra nézett, akikkel együtt érkezett: közelebb húzódtak Enriquéhez, hogy védjék, fegyvereiket az őrök felé fordították...
Enrique de Vaca fegyvertelen kezével letépett valamit az övéről. – Nem vagyok az adósod, hogy megfossz a fegyvereimtől, comendador mayor. Sosem futamodtam meg az összecsapások elől, nem is fogok soha. De tessék, vedd ezt, szabadságom áraként – mondta, s a Mester lába elé hajította pénzes zacskóját.
Ezt tette Arias de Barragan is. – Hogy De Vaca nyugodtan útjára mehessen.
Ugyanígy tett a másik két lovag is, megcsendültek az erszényükbe zárt pénzdarabok.
Falkan is letépte derékszíjáról a Dona Amatától kapott erszényt, fölemelte, hogy lássa a Mester, s előrelépett őrei döfésre készen tartott fegyvereivel szemben. – Ha megpróbáljátok De Vacát megfosztani a fegyvereitől, itt vér fog folyni. Amint látod, De Quintana, mindannyian fel vagyunk fegyverkezve, s magad is tudod, mivel jár egy hosszú és elkeseredett tusa. Ami engem illet, én itt csak látogató vagyok. Számodra, számotokra viszont ez testvérharcot jelentene. Foltot ejtene Santiago nevén. És ez a folt hosszú évekre bemocskolná Diaz de Quintana nevét is. Így hát fölteszem neked a kérdést, comendador mayor: lehetővé teszed-e számomra, hogy megválthassam Enrique de Vaca, Santiago rendje próbált lovagjának elbocsátását? Lehetővé teszed-e, hogy megtiszteljen társaságával a keresztény Ügy szolgálatában?
Tudva, hogy a csontvázszerű figura kénytelen őrködni tekintélye fölött, Falkannak nem volt más választása, mint hogy ilyen visszafogott hangon szóljon. Kinyújtotta karcsú, kesztyűs kezét, úgy kínálta fel pénzes zacskóját.
Diaz de Quintana kitépte a kezéből. Egy szót se szólt a díszdobozról, a padlón heverő másik négy erszényről, az Enrique de Vaca védelmére siető lovagokról. Érzelmeit alig palástolva mondta Falkannak: – Illik hozzád ez a nagyvonalúság, Tremellion. Mindig is nagyra tartottam De Vacát.
– Ebben sosem kételkedtem – hazudta Baynard. – Úgy viselkedsz, mint egy igazi rendfőnök, Senor Diaz de Quintana.
– Maradsz még egy pohár borra, Falkan lord?
– Elhalmozol, comendador mayor. Az idő azonban sürget.
– Valóban – felelte a nagymester, és ajka mosolyra torzult. – És oly kevés időnk van itt a földön, itt ugyanúgy, mint a Kelet sivatagaiban. – Hirtelen hátat fordított, s mintegy véletlenül, Falkan erszényét a dobogóra ejtette.
Senki sem mozdult, míg be nem csapódott mögötte a kis ajtó. Akkor a testőrök hüvelyébe rejtették kardjukat, s megkönnyebbülten felsóhajtottak: szerettek volna ismét baráti viszonyba kerülni Arias de Barragannal és a többiekkel. Enrique elbúcsúzott azoktól, akik vele együtt kísérték a compostellai zarándokokat. Falkan kezet nyújtott De Vaca hűséges társainak: – Talán találkozunk még valamikor, senores.
Santiago és Tremellion lovagja ugyanazon az úton távozott, amelyen jöttek: végig a folyosókon, át a vakító udvaron, keresztül az alagutak csapdái fölött.
Kiléptek a kijáraton, ahol ott várt rájuk Guthric és Quillon: kavicsokat hajigáltak át az út fölött, abban versengtek, melyiküké esik közelebb a falhoz.
Késő délutánra értek a Tarragona fölötti dombokhoz. Alattuk terült el a kikötő, a tőlük délre lévő öböl vizét a keresztesek hajói, az ellátó- és halászhajók, s vagy húsz spanyol kereskedőhajó tarkította. Karcsú evezőscsónakok legyezőszerű alakzata vontatott egy túlterhelt, tunya tutajt. Férfiak sorai kígyóztak le a partról, adogattak ivóvizes hordókat, csomagokat a közömbös hullámverés fölött a várakozó ladikokba. A partszegély egyetlen kusza sátor- és ponyvaerdő volt, a lándzsazászlók úgy repkedtek, mint egy-egy magányos levél egy napperzselte csemetesor fácskáin. Ott volt Anglia. És Franciaország. Németek a Római Szent Birodalomból. És ezek mellett voltak ott templomi zászlók Flandriából, Skandináviából s olyan távoli országokból is, mint a Lengyel és a Portugál Királyság.
A táborból bábeli nyelvzavar hangjai szálltak föl. És emellett még valami, bárminemű katonai gyülekezet egységes jellemzője: a bűz.
Falkan elfordult a nyeregben, s a partszegély és a szárazföld között húzódó dűnesorra mutatott. – Guthric! Vedd magad mellé az őrkapitányt, és keressetek nekünk szálláshelyet valahol arrafelé. Én Senor de Vacával megyek, szerzek helyet valamelyik hajón. A lovakat rád bízom, és az isten szerelmére: maradjatok a pénz közelében!
A várnagy bólintott, s miközben arra várt, hogy a lovagok leszálljanak lovukról, a dűnéket fürkészte. Ott, a fölött a füves sáv fölött, döntötte el. Elég maeasan van, hogy a szél elsodorhassa az orrunk alól a büdösséget. Hiú remény volt, de még mindig jobb, mint a parton terjengő dögletes szag.
Otthagyva Guthricot és Quillont, akik a szél által összehordott homokdombok mentén elvezették a lovakat, Baynard és Enrique folytatta útját lefelé az immár apró kaviccsal borított úton Tarragona túlzsúfolt városába.
Egy sebtében összeütött szín felé irányították őket, amely a rakpart szárazföld felőli szélén állt. Matrózok, katonák, civilek ténferegtek mindenütt, s húzódtak hátra, amint fölismerték Kardforgató Szent Jakab lovagjának fekete-fehér öltözékét.
Ennek ellenére Falkan szólította meg az utazási biztost. A durva képű angol szemmel láthatólag részeg volt: felerészt a hatalomtól, felerészt a helyi bortól.
A lovagok láttán sikerült valahogy kiegyenesednie, s fátyolos szemmel figyelte Falkant, miközben az elmondta neki, hogy négy függőágyra van szükségük a Marseille-be tartó keresztes hajók valamelyikén. – És a lovainknak is kell hely. Bármelyik hajó megteszi, amelyik Marseille-be megy.
– Szívemből beszélek, nagyuram: bárcsak segíthetnék. De az a helyzet, hogy végig a part mentén rengeteg hajó ment tönkre, az itt lévők meg annyira tele vannak, épp hogy el nem süllyednek. Ott tolong az a sok ember a parton... te is látod őket... No, hát van köztük vagy száz, akiknek mind ki kell várniuk, amíg...
– Nézd meg még egyszer a névsort – javasolta Falkan. – Nesze, használd ezeket papírnehezéknek.
A pénzérmék egy pillanat alatt eltűntek a széles, hordók tartotta pultról. Az utazási biztos egyetlen pillantással fölmérte értéküket – ezek szerint mégsem lehetett annyira részeg –, elfordult, dünnyögött valami olyasmit, hogy ha jobban belegondol... bár csak saját magának csinálja a bajt... de esetleg, talán tud nekik helyet szorítani, ha csak róluk és a lovaikról van szó... van itt egy masszív hajó, Romneyből érkezett... a Gros Ventre...
Falkan Enrique de Vacára nézett, mindketten vállat vontak. A Gros Ventre? A Potroh? Miféle hajónév ez? Mindenesetre, gondolta Falkan, nem rosszabb, mint Gregorius Bigorre kapitány gúnyból Pillé- nek keresztelt mosódézsájának a neve. No és ebben a helyzetben, amikor százával várakoznak a hajótöröttek a parton, vajon válogathatnak-e?
Tudva, hogy rászedték, s hogy maga is bűnös a vesztegetés vétségében, Baynard ráförmedt az utazási biztosra. – Kímélj meg a nyavalygásaidtól! – A férfi elhallgatott, megfordult, és egy marékra való színes fadarabkát nyújtott Falkan felé.
– A vörös a tiétek, nagyuraim, a zöld a lovaké. Szállítás és élelem mindenkinek, egészen Mares Eye-ig. De be kell írnom a neveteket. Ez a szabály. – Igyekezetében kidugta lepedékes nyelvét, úgy körmölte ügyetlen, darabos kézzel: Baynard Falkan, Tremellionból; Guthric, Tremellion várnagya; Quillon, Tremellion őrkapitánya...
Ε ponthoz érkezve a lézengők seregének egyik tagja – kissé idejekorán talán – visszahúzódott a tömegbe, meggyorsította lépteit, majd futásnak eredt, rohant jelenteni, amit hallott.
Megtudták, hogy a Gros Ventre a reggeli apállyal indul. A hajnal első fényeire a kikötő túlsó végén kell lenniük. Burywell kapitány majd kényelembe helyezi őket a fedélzeten.
Ezt igencsak kétlem, gondolta Falkan. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha lesz annyi helyünk, hogy kinyújtózzunk. De legalább van rá esélyünk, hogy Marseille-ben elérjük még a keresztesek flottáját. S ha Isten is úgy akarja, lesz még időnk átadni apám kincseit Richárd királynak.
Baynard Falkan el volt szánva rá, hogy a hatvanfontnyi aranypénzt tűzön-vízen át eljuttatja a keresztények pénzes ládáiba. Ha ez megvan, vélekedett, Sir Geoffrey örök békességre talál a mennyekben.
A lovagokra azonban addig még világiasabb feladatok vártak. Mialatt Guthric és Quillon tábort vert a part túlsó végén a dűnék között, Enriquére és Baynardra maradt, hogy élelmet és bort vásároljanak, abrakot a lovaknak, meg egy négy gallonos vizestömlőt, s hogy mindezeket a táborhelyükre vitessék. Mielőtt azonban visszamentek volna a szászhoz és. az őrkapitányhoz, leültek az egyik posadá -ban[28]: mindketten szerettek volna minden lehetségest megtudni a másikról.
Körülbelül egyidősek voltak, Baynard magasabb, Enrique izmosabb, s valószínűleg erősebb harcos. Egy másik dologban azonban legalább egyformák voltak, mivel De Vaca ugyanolyan kreol bőrű volt, mint Tremellion, a spanyol szülők gyermekének bőrszíne megegyezett annak a görög nemeshölgynek a fiáéval, akit Sir Geoffrey az Égei-tenger egyik szigetéről, Khioszról vitt haza.
Egyéb dolgokban nagyon is különböztek egymástól: a spanyol vére hamar felforrt, az angol tovább várt, lassan fortyogott. A bátorság mindkettejük számára sokat jelentett, Enrique számára mindent, mert benne bátorság és becsület elválaszthatatlanul összefonódott, akár a lélegzetvétel s a szívverés.
Ő aztán sose állítaná meg lovát, attól tartva, hogy orvtámadás érheti, gondolta Baynard, nem térne le az ösvényről, s kerülne nagyot egy esetleges csapda miatt. Csodálom ennek a santiagói lovagnak az érzékenységét, a vakmerőségét, s eljöhet még a napja, amikor neki kell majd ösztökélnie. Adja Isten, hogy ne így legyen, de nem lehet előre tudni.
De Vaca másképp látta a dolgokat, egészen másképp: ő higgadtabbnak tartotta az angolt, válságos helyzetben megfontoltabbnak, olyan esetekben is, amelyekben ő maga már odavágna, s vagdalkozva földre hullana. A bátorság köti össze őket, de Halcón valahogy jobban mérlegeli a körülményeket. Enrique el tudta képzelni, amint valaki elkapja Baynard páncélingének szegélyét, közölve vele, hogy letartóztatja, mire Falkan csak annyit szűr át a foga között, hogy ennek most nincs itt az ideje. Remélte, hogy ilyesmi sose fog megtörténni velük, de gyanította, hogy azért előfordulhat.
– Tapintatlanság talán részemről, amigo mio – mondta –, de az imént megértettem, mit mondtál Senor Guthricnak, mielőtt lementünk a városba. Sose távolodjatok el messzire a nyeregzsákoktól. – Nem mondta ki a kérdést, csak megteremtette a lehetőséget, hogy Halcón megmagyarázza, ha akarja.
Falkan, miközben kortyolgatta a jó vörösbort, amit barátja rendelt, tudta: ha azt akarja, hogy kettejük viszonya nyílt legyen, tétovázás nélkül és részletesen kell válaszolnia.
Elmesélte hát, mi történt Tremellionban. Elmesélte a launcestoni erdőben esett orvtámadást, apja halálát, a gyilkos íjászokat, Ranulf bűnét, a tresseti malomnál történt eseményeket, majd – nem takargatva semmit – elmondta, mi van a hat kis bőrzsákban.
– És ezeket Anglia óta cipelitek magatokkal, Senor Halcón? Keresztülhoztátok az egész félszigeten Zaruezából?
– Szívesebben venném, ha Falkannak vagy Baynardnak szólítanál, Senor de Vaca.
– Én meg ha Enriquének.
A két fiatalember összenézett, átnyúltak az asztal fölött, s tenyerük erős, kurta kézfogásra fonódott össze. Aztán, barátságukat így megerősítve, amely barátság sokkal erősebb kapcsot jelentett kettejük között, mint az útitársak között kialakuló futó szimpátia hátradőltek székükön.
A kézfogás biztosította a spanyolt Guthric lojalitása felől. És Quillon megbízhatósága felől is, noha az oroszlánsörényű orvhalászt egy világ választotta el Kardforgató Szent Jakab lovagjától. Azt azonban tudta, hogy ahogy most megbízik Falkanban, ugyanúgy számíthat a hetyke őrkapitányra és Tremellion sebhelyek bélyegezte várnagyára.
Ők pedig őrá, Enrique de Vacára.
Valamivel később a spanyol megpillantotta húga férje egyik távoli unokatestvérének barátját – Baynard számára ez túl bonyolult volt ahhoz, hogy megértse –, s fölállt az asztaltól, hogy odamenjen hozzá. Amint keresztülhaladt a posadán, a vendégek sorra köszöntötték, elismerő főhajtással nyugtázták jelenlétét. Megnyugtatta őket, hogy itt látják a városban Santiago egyik gyámolítóját, aki az encomiendáról érkezett.
– Bocsáss meg, ha tévedek, de te vagy Falkan, Tremellion lovagja? Mindenütt ezt a nevet hallani a kikötőben. Az enyém Roger Grevel. Suffolkban van birtokom. Öröm végre egy honfitárssal találkozni ennyi ragyaverte idegen között.
Falkan fölemelte a tekintetét. Az arc ismerős volt, ismerősnek vélte, de mégsem, mondta magában, bár hasonlít... De kire? A Grevel név semmit sem mondott neki. Nem ismert senkit, aki az ország keleti végén, Suffolkban lakott. Elhessegette a képzelt hasonlóságot, s biccentett. – Az vagyok, akinek gondolsz, Grevel lord. Ami viszont azt illeti, hogy a nevem szájról szájra jár a parton...
Grevel vállat vont. – Lent hallottam, a kikötőben. Úgy hallottam, most érkeztél Tarragonába, és gondoltam, üdvözöllek. – Enrique üresen maradt székére pillantott.
– Kérlek, foglalj helyet, Grevel lord. – Falkan nagyot tapsolt, hogy odahívja a posaderó -t[29] s rendelt tőle egy újabb zömök kőkorsóra való helyi bort. A férfi térült-fordult, hozta a bort, s hozzá egy tál sózott halat, olívát és savanyú lében eltett diót. Örült neki, ha tekintélyes férfiak tértek be vendégfogadójába, még ha külhoniak is. Amellett, hogy bizonyos vonzerőt jelentettek a többiek számára, még a számlájukat is vita nélkül rendezték. Ha a keresztesek hajói továbbra is idejárnak Tarragonába, érdemes lesz átkeresztelni a fogadót. Mondjuk Posada de los Cruzados- ra.[30]
– Egészségedre, Falkan lovag!
– Egészségedre, Grevel uram.
– Mondd csak, itt a parton ütöttél tábort? Olyan ez a környék, akár a pöcegödör. De hát mit is várjon az ember, amikor fél Európa idecsődült? Valakinek végre kezébe kellene vennie a dolgokat.
– Holnapig kibírjuk – felelte Falkan.
– Ezek szerint sikerült helyet kapnod valamelyik Marseille-be tartó hajón? Ezt örömmel hallom, nagyuram. Magam a Tengeri Teknőc -ön utazom. És te?
– A Gros Ventre- on. A nevek alapján ítélve, azt hiszem, még Barcelonáig úgy lehagytok minket, hogy a színeteket se látjuk – felelte Baynard. Nagyon emlékeztet valakire, gondolta. De nem egy suffolkira. Valaki közelebbire.
– Azon tűnődöm – dünnyögte Grevel –, hogy talán még nem késő hajót cserélned. Hányan vagytok?
Falkan már válaszra nyitotta a száját, amikor hatodik érzéke megálljt kiáltott. Roger Grevel beszédmódjában volna valami? A hanghordozásában...? Hát persze: a kiejtése.
– Azt kérdeztem, hányan vannak a társaságodban, Falkan lord. Annyian nyilván nem lehettek, hogy ne férjetek el a Tengeri Teknőc- ön...
Baynard megkerülte a kérdést: – A birtokod, amit említettél, Grevel lord, családi tulajdon, vagy kitüntetésképpen kaptad? Nemigen ismerem ugyan Suffolkot, de azt hittem volna, hogy földim vagy.
Roger Grevel elmosolyodott, két kezét megadó mozdulattal emelte a vállához. – Az is vagyok. Büszke cornwalli, akár magad. De én délebbről származom, Mevagisseyből, a partvidékről. Lehettem vagy tizenkét esztendős, amikor Suffolkba küldtek. A tájszólást azonban vittem magammal, az ragad az emberre, mint a kullancs.
– Érdekes, hogy mi minden ragad az emberre – felelte Baynard higgadtan. Ennél jóval érdekesebb volt azonban, hogy Roger Grevel elismerte, földiek, s hogy a sok földet bejárt Falkanban – és Tremellionban – felismerte a cornwallit. Ami pedig azt az állítását illeti, hogy Mevagisseyből származik, az a település jó távol esik a váruktól. Ha pedig csakugyan odavalósi, akkor azt sem tudhatta, hogy Tremellion egyáltalán a világon van. Egy ilyen kis vár a sok közül... Eldugva valahol a nyugati erdőségek és lápvidék közepén...? És egy tizenkét éves gyerek mégis ismeri a nevét, és tudja, hol van?
Grevel históriájában rések mutatkoztak. Túl jól tudta, hová helyezze a várat. Túl buzgón tudakolta, hol táboroztak le Baynard társai. Túl készségesen ajánlkozott, hogy fölveszi őket a Tengeri Teknőc -re. Túlságosan lelkesen firtatta, hányan vannak Falkan társaságában, mi a neve a hajójuknak.
De nemcsak ez. Nemcsak erről a bizonytalan gyanúról van szó. Ha halványan is, de emlékeztet valakire, akivel volt már valami dolgom... De mikor, az isten szerelmére? És barátként vagy ellenségként?
– A tekinteted a páncélt is megolvasztaná, Falkan lord – szólt Roger Grevel. – Ennyire súlyos lenne a terhed? – Teletöltötte Baynard poharát, karját az asztalra fektette, s kedélyes hangon folytatta. – Csak annyit mondj, merre vagytok a parton, én máris küldök valakit, hogy vezesse be az embereidet a városba. Kibéreltem ott egy házat. Zajos ugyan, de nincs ilyen büdös. Költözzetek át hozzánk ma éjszakára, aztán holnap elhajózunk a Tengeri Teknőc- cel.. Veszettül jó hajó. Egy szempillantás alatt odaér.
Baynard valahova Grevel háta mögé nézve, szórakozottan megszólalt. – Mivel ennyire nem szereted az idegeneket, uram, gondolom, nem vagy járatos a spanyolban.
– Hogy beszélem-e a nyelvüket? Előbb vigyen el az ördög!
– Kár, mert pillanatokon belül csatlakozik hozzám a társaságunk egyik nagyon megbecsült tagja. – Falkan kinyújtotta balját, odahúzott egy üres széket az asztalhoz, s odaintett a családi megbeszélésből visszatérő Enriquének.
– Ördög ide vagy oda – mondta –, bizonyára megengeded, hogy bemutassam neked Senor Enrique de Vacát, a Santiago rend, másképpen Kardforgató Szent Jakab rendje lovagját.
– Ő is a társaságodhoz tartozik? – morogta Grevel. – Mintha azt mondtad volna, hogy hárman vagytok. Spanyolról szó sem esett.
Csakugyan nem, gondolta Baynard. Viszont azt sem mondtam meg neked, hányan vagyunk. Akkor hát honnan tudod, és honnan tudod a többit?
Félretette gyanúját, s bemutatta Roger Grevelt, Suffolk lovagját. Enrique hűvösen meghajolt, Grevel biccentett ültében.
– Tudnod kell – mondta Falkan –, hogy nehéz időkben Santiago lovagjai a mi pajzsunk. Itt Spanyolországban mindig számíthatok a védelmükre. – Enriquéhez fordult, mosolygott, mintha csak az imént mondottakat ismételné, s így folytatta spanyolul: – Ez a férfi honfitársam, de azt hiszem, nem lehet megbízni benne. Gyanús nekem valamiért, bár még nem tudom, miért.
Enrique tökéletesen játszott, fejét fölkapva kacagott a kimondatlan bókon. – Mondd meg neki, hogy testvéreim oltalmaznak végig a parton. Baynard az asztalra csapott, mintegy értékelve De Vaca riposztját. – Már megmondtam. A te megjelenésed csak megerősíti. – Rólam elfeledkezel – csattant fel Grevel. – Nem is szólsz hozzám, Falkan lord.
– Szó sincs róla, Grevel lord. Bocsáss meg, ha úgy tűnt. De Vaca csupán egy régi dolog kapcsán mondott valamit. Mindössze erről volt szó.
– Akármiről volt is szó, nekem elegem van belőle. Nekem azt mondták, hogy csak hármótokat hívjalak meg a Tengeri Teknőc -re, erről itt, meg arról az isten tudja, hányról, akiket pajzsként használsz, szó se volt. Te beszéled ezt a kutyaugatást, Tremellion, én meg nem, így hát jó szelet neked, és remélem, Marseille-ben találkozunk.
Fölállt, biccentett Baynardnak, Enriquét észre se vette, s keresztülfurakodott a posadán. A spanyol kérdő tekintettel nézett a barátjára, szerette volna tudni, miért volt szükség erre a megtévesztő színjátékra.
Baynard Falkan azonban nem tudta megmondani neki. Valójában még önmagának sem volt képes megmagyarázni, miért nyugtalanítja ez a találkozás egy keresztes lovag társával, miért gyanít csapdát. Hiszen csak össze tudná illeszteni a töredékeket... A tájszólást... Grevel kíváncsi kérdéseit... Hogy tudja, merre van Tremellion... És hogy hasonlít valakire, akinek elmosódott képe minduntalan fölmerül a képzeletében. Miután megérkeztek a készletek a dűnék közötti táborhelyre, Baynard megbeszélte társaival, ki mikor őrködik, ő maga állt őrt elsőként, mindaddig, amíg az ernyős gyertya az éjfél utáni egy órát mutató jelzésig nem égett. Miután Quillon fölváltotta, megpróbált aludni, de nem tudott, csak forgolódott a derékaljként szolgáló, olajjal átitatott leplen.
Arcok jelentek meg előtte, neveket vélt hallani. Látta még élő apját, maga elé képzelte meggyilkolásának színhelyét, fogát csikorgatta a közeledő Ranulf láttán, a gyermek Baynard láttán, amint megpróbál elmenekülni brutális bátyja elől. Aztán más arcok bukkantak föl, némelyek árnyékba merültek, nevek, amelyeket eltorzított a múlt visszhangja, árnyalakok, képzelt figurák gyötörték elméjét.
Aztán jött egy pillanat, amikor tudta, amikor biztosan tudta, mi az összefüggés Roger Grevel, az állítólagos suffolki földbirtokos és... De ekkor úrrá lett rajta a fáradtság, s oldalára fordult, és a felismerés lassan kisiklott a tudatából.
Az angolt nem látták többé Tarragonában. Virradat előtt egy órával trombiták harsantak, száraz fahasábok kerültek a füstölgő parázstartókra, fáklyák gyúltak a kikötőben s végig a part mentén. A keresztesek hajóit egyenként vontatták be a kikötőbe, ahol fölvették az embereket és a lovakat, majd kigöngyölték egyetlen, négyszögletes vitorlájukat. Mire a Gros Ventre megfelelő helyre manőverezett a végső berakodáshoz, a többi nyolc hajó már el is hagyta a kikötőhelyet. Úgy látszott, Falkannak igaza volt azzal kapcsolatban, amit Grevelnek mondott: a Tengeri Teknőc, ugyanúgy, mint a flotta többi tagja, gyorsan maga mögött hagyja a nehézkes szállítóhajót, a Potroh- ot.
Az ifjú lovag átadta a színes fadarabokat a kapitánynak, egy John Burywell nevű, gondterhelt férfinak, – Ha majd kijutunk az öbölből és jó szelet kapunk – kérdezte –, van rá esély, hogy utolérjük a többieket?
– Van – felelte a kapitány. – Ha például most horgonyt vetnek, és délig föl se szedik. Ha szétesnek a vízvonal alatti eresztékeik, akkor van. Ha ráfutnak valami sziklaszirtre...
– Nem éppen derűlátó, Burywell kapitány. Mit szállít, hogy ilyen gyászos a kedve? Sírköveket? – Baynard semmi jelét nem tapasztalta John Burywell-ben Gregorius Bigorre tettrekészségének. Nem kapott alkalmat az előmenetelre, gondolta. Kiégett belőle a becsvágy, megkeseredett, s mára már beletörődött, hogy a sor végén kullog. Valami múltbeli navigációs tévedés? A kezdeményezőkészség hiánya? Vagy talán nem mutatkozott elég bátornak az elemekkel vívott csatában?
Mindegy, gondolta Falkan, bármi legyen is az oka, nem tartozik rám. Ha ez a Burywell képes eljuttatni a hajót Marseille-be...
– Kovácsoknak meg patkolókovácsoknak viszünk mindenfélét, ez a rakományunk. Üllők, vagy ezer lópatkó, szögek, kalapácsfejek, lószerszámok ládaszámra, kovácsoltvasak meg vasrudak. Már akkor is túl voltunk terhelve, amikor szóltak, hogy vegyelek föl benneteket. Üllők...! Hát kérdem én: ezeknek ott Keleten nincs kalapácsuk meg üllőjük? – mondta Burywell, és otthagyta Falkant. Talán negyvenéves ha lehetett, de vállát már meggörnyesztette a kor.
Falkan vállat vont, s fohászkodott, hogy a Marseilleig tartó út eseménytelen legyen. A világ legjobb szándékával a szívében sem állíthatja, hogy a romneyi illetőségű Burywell kapitány nagy bizalmat ébreszt benne. És ami azt illeti, ugyanez érvényes vaskereskedéssé átalakított hajójára is.
A kikötőt elhagyva a Gros Ventre duzzadó vitorlákkal dülöngélt, bukdácsolt az egyenletes szélben. Rosszul volt tervezve, vagy a rakományt helyezték el rosszul – mindkettő valószínűnek látszott –, annyi bizonyos, hogy úgy mozgott a lapos hullámokon, ahogy egy félvak bika reagál a gyerekek ingerkedésére, szinte felöklelte a hullámokat, esetlenül elmerült a legkisebb tajtékfelhőben is.
Guthric és Quillon ugyanúgy szenvedett, mint annak idején a Pille fedélzetén, Enrique de Vaca azonban remekül bírta. – Soha életemben nem voltam távolabb a szárazföldtől, mint félúton egy sekély folyó két partja között – mondta barátjának. – Még csónakban se ültem soha, hát még ilyen hajóban! És látod, milyen jól érzem magam? Eszem a kenyeret, iszom a bort. Szemmel láthatóan nem úgy vagyok, mint a honfitársaid.
Na, mit szólsz, Halcón? A tengeribetegséget nem De Vacának találták ki!
Baynard örült, hogy barátja ilyen magabiztos, és azt felelte neki, hogy a szerencsés kevesek közé tartozik. Aztán könnyedén hozzátette: – Az előtt az ember előtt, aki nem lesz tengeribeteg és tud úszni, kitárul a világ. És mennyivel gyorsabb így az út, hajóval nyílegyenesen mehetünk a...
– Úszni? Szerinted fontos az úszni tudás?
Késő volt már ahhoz, hogy visszatáncoljon. – Hát... – tétovázott Baynard – ...tudod... Ha mondjuk süllyed a hajó. Vagy hajótörést szenvedünk egy viharban. Vagy például ha... bár ez valószínűtlen... de tegyük fel, hogy egy hullám lesodor a fedélzetről. Ilyen esetekben, mint mondottam, kénytelen úszni az ember.
Enrique confrere- je[31] kezébe nyomta a félig megevett cipót, a félig ürített borosflaskát, sarkon fordult, vádló pillantást vetett a tengerre, és rohant a várnagy meg az őrkapitány mellé a korláthoz.
Falkan nekitámaszkodott egy hálóval rögzített vizeshordó-rakatnak. A Gros Ventre tovább emelkedett-imbolygott a lába alatt. Nyugat felé nézett, a partvonalat figyelte; rágcsálta, kortyolta Enrique kenyerét, illetve borát.
Ha majd Marseille-be érünk, gondolta, átadom Sir Geoffrey pénzét Richárd királynak. Guthricot és Quillont befizetem néhány napi borozásra és nőzésre, meg amire csak akarják. Enriquét meg leviszem valahova a partra, rábeszélem, hogy vegye le a páncélját, és merészkedjen rá a kövekre. Aztán pedig – így vagy úgy – megtanítom úszni.
Körülbelül négyórányi útra lehetett északkeletre Tarragonától az ellátmányszállító hajó, amikor az előfedélzeti őrszem megkongatta a gongot. Három hosszan rezgő ütés a bőrrel bevont harangnyelvvel, szünet, aztán megint három. Általános riadó. A legénység minden tagja a helyére. Kapitány a hajóorrba.
Falkan előrement, hogy csatlakozzon hozzá. Mire odaért, a matrózok már szemüket meresztve figyeltek egy füstgomolyagot, amit bár lenyomott a szél, mégis jól lehetett látni, hogy egy végveszélybe került hajó tatjáról száll fölfelé. A vitorlája föl volt tekerve. A füst szinte az egész hajót elborította.
– A mieink közül való – mondta fojtott hangon Burywell. – Tűz a raktérben. Talán a főzőolaj kapott lángra. A part felől közelítjük meg. Így ha ránk is átterjed a tűz, akadálytalanul húzódhatunk a part felé.
Baynard ránézett, egyetértett a kapitány döntésével. Szégyen, hogy ez az ember ilyen gyászos kedvű, ilyen levert. Bármi kárhoztatta is ilyen pályafutásra, biztos nem gyávaság volt.
De még nem voltak ott.
A Gros Ventre közelebb vánszorgott a szorult helyzetbe került, füst borította hajóhoz, amit csak az áramlás hajtott, szerencsére észak felé, párhuzamosan a parttal. Elég hely volt közte és a szárazföld között, hogy a segítségére siető hajó mellé állhasson.
Guthric és Quillon holtsápadt arccal, a csatlószálakba kapaszkodva próbált eljutni urához az orrba. Burywell rákiáltott a legénységre, hogy mindenki maradjon a posztján, aztán hátrarohant, hogy szóljon a kormányosnak: kormányozzon a part felé, vezesse a hajót bajba került társa szárazföld felőli oldalához.
Most, hogy közelebb értek hozzá, s a veszélybe került hajó körvonalai lassan kibontakoztak előttük, a felé bukdácsoló szállítóhajó mintha felgyorsult volna. Még néhány perc, és odaérnek bajbajutott testvéreikhez... Mindjárt hallani fogják egymást... Odadülöngélnek, odabukdácsolnak a bajbajutottak mellé... Megtesznek mindent, segítenek eloltani a tüzet vagy áthozni az embereket.
És mégis: volt az egészben valami, ami nyugtalanította Gaynard Falkant. Valahogy ez a füst... A hátsó fedélzetről emelkedett föl, hogy aztán a szél előresodorja.
De ez a füst nem sűrűsödött. És nem is ritkult.
Nem bomlott pamacsokra, különálló felhőkre.
A gomolygó füstözönt nem szakította meg semmi, noha odalent küzdenek a tűz ellen...
Negyvenlábnyira lehetett a szállítóhajó robusztus orra a füstölgő hajótól, amikor az éles szemű Quillon megszólalt: – Kicsi a világ, ugye, nagyuram?
A Gros Ventre haladásával törődő Baynard először nem is akart válaszolni Quillon kérdésére. Mindössze egy mordulással felelt az őrkapitánynak. De ez a szótlan válasz is elég volt ahhoz, hogy Quillon folytassa. – Kicsi biz ez a világ. Ott van De Vallen.
Tremellion lovagja hátrakapta a fejét. A hosszú hajú ifjú cornwalli kinyújtott mutatóujja egy arcra irányult, egy arcra a füstbe borult hajó hátsó fedélzetén. Roger Grevel arcára.
De nem, ez nem Grevel. De nem is Justin de Vallen, nem az, akit Falkan elfogott a tresseti zuhogó malmánál. De eléggé hasonlít hozzá ahhoz, hogy Quillon annak vélje, hogy kimondja a nevet, ami megmagyarázza a hasonlóságot – és a csapdát!
Az állítólagos Roger Grevel hasonmása De Vallennek. Talán az ikertestvére. De legalábbis a fivére. És Ranulf Falkan küldte, hogy útközben orvul támadja meg Baynardot, csikarja vissza tőle a pénzt, s ölje meg mindazokat, akiket a megszerzése érdekében szükségesnek lát.
Ha nincs Enrique de Vaca, a támadásra sor is került volna a tarragonai parton, a dűnék között. Vagy a városban bérelt házban. Mivel ez nem sikerült, De Vallen rokona itt állított csapdát: a Tengeri Teknőc-cel magához csalta a Potrohos, mivel a tűz nem igazi, a hajó legénysége pedig meglapulva, rejtőzködve várja, hogy lecsaphasson.
Falkan ráordított Guthricra és Quillonra, hogy feküdjenek, s úgy rohant hátra, a hajó tatja felé, mint akit kergetnek. Utat könyökölt magának a matrózok között, alkarjával félresöpörte Burywellt, a kormányost pedig a vízkieresztő réshez taszította.
A két hajó már húszlábnyira sem volt egymástól. A Gros Ventre lassított, vaskos teste mélyen a vízbe merült. Lendülete java részét elvesztette ugyan, de ha Isten is úgy akarja, ahhoz talán elég lesz, hogy...
Hirtelen jobbra lökte a kormányrudat, nekiveselkedett, nekifeszült, s elkáromkodta magát, érezve, hogy a megvasalt rúdon végigrezeg a tengervíz ellenállásának ütése.
Már csak tízlábnyira voltak a másik hajótól, amikor a Potroh fordulni kezdett, bár ezt is egy félvak bika esetlenségével csinálta.
Falkan sürgetőleg rákiáltott a férfira, akit az imént lökött félre. – Nem az, aminek gondolod! Nincsenek veszélyben! Azért csinálták, hogy elkapjanak minket, átrohanjanak a fedélzetünkre, és felkoncoljanak mindenkit! Gyere már, és segíts, a mindenségedet! Esküszöm, hogy különben végünk!
Burywell hunyorgott, fejét a füstölgő hajó felé fordította, s végre felfogta, hogy van benne valami furcsa: ez az egyenletesség túl szabályos egy véletlen keletkezett tűzhöz.
– Krisztus szerelmére, segíts! Mindjárt nekik megyünk! Segíts!
Burywell döntött: odaugrott, és a lovag oldalán ő is nekiveselkedett. A többiek is hallották, hogy recsegnek az ízületeik, ahogy nekifeszülnek a kormányrúdnak. A hajó bal oldala úgy rezgett a hullámok alatt, akár egy megpendített kardpenge.
Baynard levegő után kapkodott. – A legénység... riaszd őket... Mondd meg nekik, hogy megtámadhatnak minket! Gyorsan, mert különben elveszünk, szavamra!
Burywell kiáltott, a két hajótest már csaknem összeért, aztán a többi elveszett a fültépő csikorgásban.
Kapitányának engedelmeskedve, a Gros Ventre legénysége kihívóan ordibálni kezdett a Tengeri Teknőc- ön lévőknek. Az orrban guggoló Guthric elővette övéből egyik csatabárdját. Quillon egy kést. A melléjük ugró Enrique egy vékony vasrudat húzott elő egy zsákból, amit a raktérből cipelt föl. A legénységet meglepte Burywell kiáltása, nem tudták, mi egyebet tehetnének ezen kívül. De Isten legyen irgalmas mindenkinek, aki meg meri támadni őket. Az első kezet, amelyik belekapaszkodik a teherhajó korlátjába, Guthric csuklóból levágja. Az elsőnek, aki kidugja a fejét, Quillon átszúrja a torkát. Aki pedig elsőnek ugrik át a hajóra, azt Enrique de Vaca nyársalja fel a barázdált vasrúdra.
A Tengeri Teknőc hátsó fedélzetén most férfiak váltak láthatóvá, rettenetes szitkokat szórtak azok fejére, akiket az imént próbáltak tőrbe csalni. A Gros Ventre eközben pedig fordult – lassan, kimérten –, s orrának megerősített víz alatti része fölszakította De Vallen hajójának bal oldalát, majd azon megcsúszva, átlapolt palánkjával pozdorjává törte a kormányrúdját.
Quillon diadalittasan felrikoltott, de torkán akadt a győzelmi kiáltás: horgas végű kötelek röpültek át a fedélzetre, majd visszarántották őket, kampójuk a korlátba akadt. Guthric a csatabárdjával, az őrkapitány a késével vagdalta a köteleket. Santiago lovagja fölemelkedett mögöttük, dárdaként hajigálta a nyersvas rudakat, s tele torokból bömbölve járult hozzá a hangok káoszához: – Por Dios! Por Santiago! Por la Cruz! [32]
Justin de Vallen tükörképe úgy vélte, a füst elég lesz. Dühöngött, amikor megtudta, hogy Baynard Enrique confrére-je, mindazonáltal bízott benne, hogy mihelyt a hajók elhagyják Tarragonát, csapdába csalja a Gros Ventre- t.
Ehelyett azonban az ő hajójából csinált roncsot a flotta leglassúbb tagja, csáklyázó köteleiket elvágták, elvesztek, az ormótlan szállítóhajó pedig most a parttól távolodva, keletnek vitorlázik. És nemcsak a vasárut viszi magával, hanem Tremellion kincsét is.
Órákat vesz igénybe, mire a Tengeri Teknőc tatjánál kijavítják a bal oldali palánkot, addigra pedig a Gros Ventre eltűnik szem elől. Az önmaga elkeresztelte Roger Grevel feltételezte, hogy a szállítóhajó csak vargabetűt csinál – fohászkodott, hogy így legyen –, mert a Gros Ventre -e újabb kelepcék várják Marseille-ben. Dühítette a kudarc, de vigasztalta a tudat, hogy amint Baynard és barátai partra teszik a lábukat, elkapják őket. Ha pedig megölik az arany szállítóit, s visszaszerzik a kincset, a durva képű Ranulf Falkan lecsillapodik.
Imbolyogj csak tovább, gondolta Burywell hajójának nyomdokvizére meredve. Szánts olyan széles barázdát, amilyet csak akarsz, egészen Marseille-ig. Egy sereg csapda vár még rátok, barátaim. Több, mint képzelnétek.
A Gros Ventre fedélzetén a morózus John Burywell csak Baynard engedélyére várt, hogy északnak fordítsa a hajót. – Ideje, hogy szélbe forduljunk, Falkan nagyuram. Ha ezt az irányt tartjuk, sose érünk Marseille-be – mondta, majd úszó kovácsműhelyének védelmében panaszos hangon hozzáfűzte: – Ez csak egy part menti teherhajó. Ilyen terheléssel képtelen átvészelni egy vihart. Már így is jobban eltávolodott a parttól, mint eddig bármikor...
– Két dolgot el kell mondanom neked, Burywell kapitány. Az a díszes társaság ott a Tengeri Teknőc -ön nem az egyetlen, amely rosszat forral ellenünk. Gyanítom, hogy vannak még néhányan, akik Marseille-ben várnak ránk. Kereszteseknek öltözött ellenségeink, akiknek semmi közük az Ügyhöz. Ha Marseille-ben kötünk ki, valószínűleg mindnyájunkat megölnek, téged is beleértve.
– Engem? De miért? Mi közöm nekem ehhez? Magad kényszerítettél rá, hogy...
– Ez igaz – felelte szelíden Falkan. – És ezzel téged is haragjuk egyik célpontjává tettelek. Tudom, nem igazság, de ez már csak így van, Burywell kapitány. Éppen ezért az a szándékom, hogy továbbra is kelet felé tartok.
– De mi lesz, ha egy vihar...
– Ja, igen. Ez a második. Könnyítenünk kell a hajón.
– Vessük tengerbe a rakományt? – kérdezte ijedségtől elszorult torokkal Burywell. – De nem kapom meg a pénzem, ha...
– De igen. Megkapod a pénzed.
– Nem érted, amit mondok! Hogy is értenéd... Csak amikor meghallottam, hogy Richárd király hajóhadat szervez...
– Megkapod a pénzed.
– ...csak akkor sikerült... mivel a Gros Ventre öreg hajó és...
– Megmondtam már – csattant fel Falkan. – Mielőtt elhagyom ezt a hajót, megkapod a pénzed. Most pedig hívd össze a legénységet. Annyi ballasztot meghagyunk, hogy a hajó ne legyen borulékony. Minden egyebet a tengerbe dobunk. – Békítően rámosolygott Burywellre. – Végül is te magad mondtad: nyilván Keleten is akad üllő meg kalapács.
A boldogtalan kapitány lemondóan fölvonta a vállát. Ο már eleve nem akarta fölvenni ezt a négy utast, sose hitte volna, hogy a Gros Ventre harcba keveredik, azt meg álmában se képzelte, hogy épp a keresztesek egyik hajójával.
Az utóbbi néhány hónapban egyebet nem is kívánt az élettől, mint hogy fuvart szerezzen Angliában. Meg akarta mutatni, hogy ért a hajózáshoz, és hogy a részeg Hugh Marleigh vízbe fulladásáról – Isten látja lelkét! – nem ő tehet.
Marleigh barátai az ellenkezőjét állították, a hatóságok pedig az ő beszámolójukat fogadták el. Pedig nem úgy történt; eltorzították, szépítgették a históriát, felgyűrűzött ujjaik vádlón mutattak ä hebegő John Burywellre.
Szerintük az eset egyszerű volt: Burywell ügyetlenül manőverezett, és a teherhajó kilengése fölborította Marleigh lord csónakját. Öt tanú egy ellen – Burywellt elmarasztalták, kereskedői engedélyét visszavonták, megfosztották kenyérkereső foglalkozásától – egészen addig a napig, míg Richárd király be nem jelentette a nagy keresztes hadjáratot.
Burywell kedveszegetten fordult a korlát felé. Sebhelyes kezével megmarkolta a simára kopott tölgyfát, úgy nézte nem látó szemmel a tenger emelkedését-süllyedését. Ürítsd ki a rakterét, ha kell. Dobd a tengerbe a rakományt, hadd ússzon a hajó kedvére. Aztán hadd halljam csak még egyszer, tremellioni Falkan – s tőled is, Hugh Marleigh –, hogyan kapok kárpótlást a veszteségért.
Az üllők lyukakat ütöttek a tenger tükrén. Aztán a szegekkel teli hordók következtek, a szerszámok és lópatkók, a lószerszámos ládák, a bőrös dobozok, a vastömbök és a kúpokba öntött ólom.
A Gros Ventre már nem merült olyan mélyre, fel is gyorsult, siklott tovább kelet felé, át a Földközi-tengeren.
A sötétség közeledtével felgöngyölték a vitorlát, s körben a hajó körül kivetették a vonóvedreket. Messze kint jártak a nyílt vízen, a horgonyok nem értek volna feneket, a kötelekre kötött vödrök viszont lassították a hajó sodródását.
A legénység és a négy utas egyaránt sózott húst, olívabogyót és száraz spanyol kenyeret evett. Miután borral és ivóvízzel leöblítették a vacsorát, szétváltak: a legénység a hajó orrán, Falkan és társai a taton helyezkedtek el.
Az éjszaka leszállta kábítószerként hatott a Gros Ventre- en utazókra. Mostantól kezdve aludni fognak, egészen a korai nyári hajnalig, testük-lelkük a fény ritmusához hangolódott. Kivéve Baynard Falkanét, aki a kormányrúd közelében ült összehúzva magát, vékony testét köpenybe burkolva, két kezét kardja gombjára fonva.
Nem hitte, hogy John Burywell megpróbálná visszafordítani a hajót Marseille felé. Lehet ugyan, hogy a kapitány nem bízik benne, s meggyőződése, hogy a keresztes végül becsapja. Viszont nem az a fajta, aki keresi magának a bajt.
Magát a hajót se nagyon fenyegetik a kalózgályák vagy az afrikai partoktól északra felhajózó mór dromonok. Nappal talán igen. Éjszaka azonban, eloltott lámpásokkal, a Gros Ventre nem több, mint egy csupasz, hányódó hajótest a sötétben.
Falkan ennek ellenére éberen figyelt, hallgatta a hullámok csapdosását, az alvó tengerészek neszeit. Magára maradva gondolataival, hálát adott az Úrnak, amiért megmentette a szállítóhajót a Tengeri Teknőc vaskarmaitól. Kurtán elmosolyodott, s Quillonnak is megköszönte, hogy fölismerte Roger Grevel fizimiskáját.
Mostantól kezdve ébereknek kell lenniük. Ranulf, híven önmagához, a háttérben fog maradni, a piszkos munkát másokkal végezteti. Nagyon valószínű, hogy még Angliában van, feltehetőleg Tremellionban, bár szelleme biztos éreztetni fogja hatását az elkövetkezendő hónapokban.
Az embereit jól megfizeti – ha és amikor megszerzik a kincset.
És kétszer annyit fizet – ha és amikor meggyilkolják az öccsét. Mert ezzel egyszer s mindenkorra véget vethetnének annak a másik szóbeszédnek, amely Sir Geoffrey meggyilkolásával kapcsolatos.
A felhők sávozta hold fényében Baynard végignézett a legénységen: ugyanúgy hevertek, mint addig. Horkolás, halk morgás hallatszott, az egyik férfin köhögési roham vett erőt, egy másik öklével dobolta egy álmodott menetelés ritmusát. Aztán az álom ismét magához ölelte őket, az éjben csupán a hajó nyikorgása, láthatatlan halak vízbe csapódása és a hullámok locsogása hallatszott.
Baynard megpróbált nem gondolni a jövő veszélyeire, inkább egy nő képét szerette volna felidézni, akire emlékezett, akinek ajka érintését ismét ott érezte ajkán... Christiane... Christiane de Magnat-Vaulmier...
Ő maga pedig keresztes lovag immár, Kelet felé utazik a kereszténység nevében. Apja emlékére. És Tremellion becsületére.
S egyben ő az őrizője az aranynak, és csak a bátyja meg az ördög tudja, hány mohó bérenc vadászik rá.
És mindezek mellett karcsú ifjú kérő; eléggé jártas egynémely dologban, másokban naiv; inas, de kevés rajta az izom; cornwalli létére elég kreolos a bőre; udvarias – már-már a nagyképűségig; együttérző és – igen, erről meg volt győződve – ura a szavának.
De az agyag még nem szilárdult meg, a jelleme még csak most formálódik az égetőkemencében.
És hogyan lesz ez a jellem összemérhető a Jeruzsálemi Királyság szívós harcosaiéval? Hogyan fog majd rám tekinteni az én egyszer látott Christiane-om?
A szállítóhajó, immár üres gyomorral tovább haladt kelet felé. Újabb éjszakát töltöttek a tengeren, ezúttal Enrique és Quillon őrködött, aztán hajnalban ismét vitorlát bontottak.
Egy órával délidő előtt az őr kiáltása az orrba szólította Burywellt és Falkant. A látóhatár peremén, bár egyelőre még csak elmosódott foltként, feltűnt a hegyekkel borított Korzika és termékenyebb nővére, Szardínia.
A Gros Ventre a Bonifaciói-öböl felé manőverezve kerülte meg az Asinara-szigetet, majd délnek kanyarodva besiklott egy öböl tágas teknőjébe, az Asinarai-öbölbe, amely a Földközi-tenger nyugati medencéjének nyílt kikötője volt.
A húsz mérföld széles öböl kikötő- és menedékhelyül szolgált mindenfajta vízi járműnek. Kalózok, halászok, kereskedők, szokásos útirányukról letért keresztes hajók éppúgy látogatták, mint Észak-Afrika csempész- és kémhajói. Asinara vizein csupán egyetlen, íratlan törvény létezett: senki nem támad meg senkit, és nem üti az orrát más dolgába.
Ez utóbbi persze a kémekre nem volt érvényes, viszont se a mórok, se a többi kalóz nem csáklyázott meg az öbölben semmiféle hajót. Ha egy kereskedőhajó kifutott az öbölből, szabad prédának számított. Itt azonban, Szardínia északi partjánál horgonyozva, egymás mellett álltak a gályák, karakkok, halászbárkák, dromonok, olaszok biccentgettek oda araboknak, tengeri rablók méregették jövendő zsákmányukat, Baynard Falkan pedig ezen a július közepi délutánon egy keskeny orrú kétárbocos hajót figyelt, amely sötét pengeként hasította a hullámokat.
– Megpróbálom kibérelni – szólt oda Enrique de Vacának. – Már az is nagy merészség volt, hogy idáig jöttünk ezen a teherhajón. Burywell nincs megelégedve velünk, én se az ő koporsószerű hajójával. Minél tovább kalandozunk kelet felé, annál mozgékonyabbnak kell lennünk. Az a hajó pedig ott, bármi legyen is a neve, minden vízi járművet maga mögött hagy.
Baynard parancsára a Potroh a hajótól nem túl messze vetett horgonyt. Baynard ezután Burywell kíséretében kiment a partra, ahol felbérelt egy helybeli halászt, hogy tudjon meg mindent a karcsú, feketére festett hajóról. – Kérdezd meg a kapitányától, vesz-e föl utasokat, és elvinne-e négyünket Palesztinába. Mondd meg neki... De ne is... a többit majd elmondom neki én.
Miközben arra vártak, hogy a halász megtalálja a hajó parancsnokát, Falkan az öblöt védő földnyelv felé sétált John Burywell-lel. Mint Baynard előre sejtette, a kapitány egy szót sem szólt, látszott rajta, hogy a legrosszabbra számít.
– Nemrég azt mondtam neked, hogy van két dolog, amit tudnod kell – mondta Baynard, miután maguk mögött hagyták a kikötőt. – Most pedig van még kettő.
– Kímélj meg a mentegetőzésektől, nagyuram. Sejtettem előre. Nincs elég pénzed, és... Hadd kérdezzek valamit: van valami közöd Hugh Marleigh históriájához, aki vízbe fulladt a Romney-öbölben?
– Nincs. Miért, kellene?
– Csak arra gondoltam, hogy...
– Mire, te szerencsétlen? Azt hiszed, közöm van valamilyen múltbeli balszerencsédhez?
– Részeg volt, mint a csap – dünnyögte Burywell. – Csónakba akart szállni a Gros Ventre- ról, de megbotlott, és átesett a korláton. Persze te nyilván azt hiszed, hogy hazudok, hiszen te is lord vagy, Hugh Marleigh pedig...
– Ne siránkozz itt nekem, a teremtésedet! Szóval, ha macska, az mind karmol, ugye, Burywell? Minden szőlő savanyú, és minden nemesember lenéz téged, ugye? Te viszont, akinek megígértem, hogy kárpótollak veszteségeidért, nem hiszel nekem, arra célozgatsz, hogy nincs pénzem, és azt kérdezed tőlem, hallottam-e Marleigh lordról. Hát akkor én is kérdezek tőled valamit: hallottál-e már a plymouthi Gregorius Simeon Bigorre kapitányról?
– Igen, egyszer – felelte Burywell, fejét a tisztelet vagy a vereség elismerésének jeleként meghajtva. – De nincs mindenki olyan kemény fából faragva.
Falkan továbbindult, fogytán volt a türelme. Kinézett a földnyelv tövét nyaldosó hullámokra, s eltűnődött a boldogtalan John Burywell sorsán, aki kétszer találkozott a királyság egy-egy lovagjával, s egyik rosszabbul ütött ki, mint a másik.
Ismét a kapitány felé fordult. – Elmondom, miről van szó. Azt hallottad, hogy a felől a fekete hajó felől tudakozódom. Ha minden jól megy, holnap megszabadulsz tőlünk. Mindenesetre állíts össze egy listát a hajód rakományáról, illetve mindarról, amit kénytelenek voltunk a vízbe hajigálni, amikor a Tengeri Teknőc üldözött minket. Írd hozzá azt is, mibe kerül az orrnak meg a hajó oldalának a javítása, azé a részé, amelyik az ütközéskor sérült meg. Végezetül pedig, kedves kétkedő hazámfia, nézd meg, van-e elegendő abrak a hajódon a lovaink számára, mert azok mostantól kezdve a tieid, azt teszel velük, amit akarsz. Az a hajó ugyanis, amit ki szeretnék bérelni, keskeny ahhoz, hogy fölférjenek rá. – Szünetet tartott, nézte, mint ül ki lassan Burywell arcára a remény. – És ha netán az ellenkezőjét hiszed is, kapitány, nem minden kutya harap, még akkor sem, ha esetleg holmi sáros várudvaron nevelkedett.
A kikötőbe visszatérve találkoztak a halásszal, aki elmondta Falkannak, hogy igen, a fekete hajó kibérelhető. A kapitányát Renato Morettinek hívják, hajlandó tárgyalni a feltételekről, várja őket a Lampreda, az Angolna fedélzetén.
– De figyelmeztetlek, uram: Renato Morettiben nem lehet megbízni. Azt beszélik róla, hogy... – A halász ekkor meggondolta magát, úgy vélte, eleget időzött már az idegenekkel, s eltűnt a part hálói, görgőfái és kátrányforraló tüzei között, őt azért fizették, hogy megszervezzen egy találkozót, s nem azért, hogy meggyilkoltassa magát.
A Gros Ventre fedélzetére visszatérve a kapitány leltárt készített a tengerbe dobott rakományról. Szőrszálhasogató becsületességgel nézte át újra meg újra a számokat, míg össze nem folytak a szeme előtt. Amikor elkészült, átadta a listát Baynardnak, aki szó nélkül kiegyenlítette a számlát, rá se hederítve a boldogságtól kába Burywell nyöszörgéseire.
– Ha sikerül is egyezségre jutnunk Moretti kapitánnyal – mondta neki –, ma éjszaka akkor is a hajódon maradunk még. Szeretnék még néhány dolgot megtudni a mi halász barátunktól, bár ami azt illeti, az is elég figyelmeztetés volt, hogy nem volt hajlandó többet mondani. Kettőztesd meg az őrséget a Gros Ventre- on, Burywell mester, különben lehet, hogy mindnyájunkat megmarnak és megkarmolnak.
Otthagyta a kapitányt, hadd melengesse a kezét reményeinek újraéledő tüze fölött, megkereste Enrique de Vacát, Guthric várnagyot és Quillon őrkapitányt, s hátravitte őket a tatfedélzetre, egy kis bizalmas beszélgetésre.
Elmondta nekik, kik lesznek, és mit kell mondaniuk, ha netán meg kell szólalniuk. A spanyol és Quillon egyelőre itt marad a hajón, vigyáz a kincsre, Guthric és Falkan pedig csónakba száll, és áteveznek a Lampredá- hoz.
Már közel voltak hozzá, amikor a két férfi összenézett: tudták, nincs egyéb fegyverük e kockázatos vállalkozásban, mint a pontról pontra megbeszélt hazugság...
Látva őket közeledni, Renato Moretti úgy vélte, hogy a csónak középső ülésén feszengő sovány fiatalember valamelyik kisebb déli kikötő jelentéktelen tisztviselőcskéje lehet. Az arcbőre sötétebb, mint az északiaké – hacsak, persze, nem valami futó kaland gyümölcseként pottyant a világra...
Ami pedig a másikat illeti, azt a nagydarab tuskót, aki az evezőket forgatja... nos, ő nyilván a sovány testőre lehet – feküdj bele, és vigyázz, le ne fröcsköld a fiatalurat.
A Lampreda kapitánya érdeklődve figyelte őket. Hogy is mondta az a halász? Négy utasjelölt, aki alig várja már, hogy valaki elvigye őket a Keletre? Kár, hogy nem afféle csillogó-villogó keresztesek, fegyverekkel, páncéllal fölszerelkezettek. A fegyvereken és a páncélon busás haszon van. Bárhol akad rá vevő. Hatalmas, szabad piac a Földközi-tenger vidéke, főleg...
A csónak tompa koppanással a hajótestnek ütközött. Moretti elfojtotta feltörő haragját, elmosolyodott, s előresietett megfigyelőpontjáról, hogy üdvözölje az érkezőket, akiknek boldogan hajlandó elvágni a torkát – de csak ha megéri a fáradságot.
– Isten hozott a fedélzeten, signori [33] Akad olyan nyelv, amin mindnyájan szót értünk?
Falkan fölnyúlt a hajó korlátjáért, szándékosan melléfogott, újra próbálkozott, aztán hagyta, hogy Moretti egyik matróza rángassa a fedélzetre. Levegő után tátogva, bambán vigyorogva megpróbált meghajolni, eldadogta, hogy francia az anyanyelve, de töri egy kicsit az olaszt is – aztán nekitántorodott a csarnakkötélnek.
Renato Moretti mosolya ugyanolyan egyenes volt, mint az észjárása. – Nem vagy született tengerész, m'sieur .[34] Ezt az imbolygást szokni kell.
– Nem szoktam én semmit, kapitány uram, hacsak nem a tintát és papírt, meg a porzót, amivel fölszárítom a macskakaparásomat. Ja, igen, még nem is mondtam: Baynard a nevem, főíródeák vagyok Thomas Guidron házában, aki Anglia egyik gazdag és tisztelt oszlopa. Ezt az embert itt Guthricnak hívják, katona, nemrég tért vissza a Keletről. Ha nem tekinteném, mire bukkant rá azon a vidéken, kénytelen volnék fárasztó és kellemetlen útitársnak nevezni. Le van horgonyozva ez a hajó, kapitány uram? Mert úgy imbolyog, mintha...
– Nekem azt mondták, négyen vagytok, Baynard mester. Rajtad meg ezen a senkiházin kívül ki van még?
– Engedd meg, hogy leüljek, kapitány uram. Ez a ringatózás... Félek, hogy esetleg még megszégyenülök... – Baynard, kérésével egyidejűleg belekapaszkodott Guthricba, aki szilárdan megragadta, és a korlát felé fordította.
Renato Moretti csak nézte látogatói bohóckodását. Baynardot annak látta, aminek az mondta magát. Ennél ostobább pojácát nem is kívánhatnék. Ha a másik kettő is ilyen gyönge eresztés... De lássuk előbb, mit érnek.
Egy vitorlavászon hurokra mutatott, ami úgy hatott, mint egy függőágy és egy szék keresztezése. Guidron írnoka hálásan belefészkelte magát, aztán csak nézte, mint járkál föl-alá a fedélzeten a Lampreda kapitánya. Moretti mosolygott, egyre mosolygott, s miközben mosolygott, kifejtette az írnoknak, hogy a Földközi-tenger végighajózása nem holmi macskaugrás.
– Te, aki csak az írópultodnál foglalatoskodsz, m'sieur, nem is tudod, micsoda veszedelmekkel kell szembenéznünk. Áramlatokkal, örvényekkel... Éjszakánként a mélységekből felbukkanó víziszörnyekkel... Fekete arcú ellenségekkel, akik miszlikbe aprítják, elevenen megnyúzzák az embert.
Baynard a szájához kapta a kezét. Úgy látszott, képtelen megszólalni, de aztán legyűrte félelmét, és kinyögte: – Arról van szó... szóval nekünk azért kell Palesztinába mennünk... Nos, ez az ocsmány Guthric már járt ott. Egyszer, a szaracénok elől menekülve, Júdea hegyei közt, egy barlangban keresett menedéket. Ennek körülbelül öt esztendeje, egy fiatal pap kísérője volt...
– Veszedelmes és költséges út – szűrte le Renato Moretti még mindig mosolyogva.
– Igen, tudom, de ezt hallania kell, kapitány uram, el kell mesélnem, hogyan találtak rá a szent ereklyére, hogyan indultak vissza vele Angliába...
– Ami a pénzt illeti, Baynard mester...
– ...és már majdnem ott voltak, amikor a papot egy szélroham lesodorta, vízbe veszett, és ennek a faragatlan katonának, ennek a Guthricnak egyedül kellett megvinnie a hírt egy vésett kőtábláról, amely...
Miről? Egy kőlapról? Nem koronákról, amulettekről, pénzről, kincsesládákról?
Egy kőlapra karistolt ákombákom miatt utaznak keresztül a fél világon?
Moretti arcáról lehervadt a mosoly. Odalépett Baynard elé. – Ördögbe az ereklyéitekkel! Ha azt akarod, hogy fölvegyelek benneteket a hajómra, akkor fizesd meg! Méghozzá előre!
Baynard, úgy téve, mintha meglepte volna a kitörés, sietve az inge alá nyúlt, elővette az erszényét, s odatartotta Moretti elé, hadd lássa benne az arany sötét, tompa csillogását. – Nehogy azt hidd, hogy ennyi az egész, kapitány uram – mondta jámborul. – De talán addig, amíg fölhozzuk az útiládánkat, ez is megteszi. Tekintsük foglalónak.
Az olasz arcán ismét felvillant az olcsó, széles mosoly. Mivel a kereszteseknek nem volt fegyverzetük, amelyért érdemes lett volna legyilkolni őket, s az ereklyéjük értékének mibenlétét sem volt képes fölfogni, legalább látta a pénz csillanását. És mi van ezzel a ládával, amit a fedélzetre akar hozni?
– Félek, hogy talán megijesztettelek, Baynard mester. De légy nyugodt, a Lampreda a barátaiddal együtt épségben elvisz Palesztinába. Az előbb csak tréfáltam azokkal a kígyókkal meg örvényekkel kapcsolatosan, nemigen kell tartani azoktól, m'sieur. Erre szavát adja Renato Moretti. Neked a világon semmi bajod se lesz velük.
Baynard megkockáztatott egy nem túlságosan titkolt sóhajtást. – Megkönnyebbülés számomra ezt hallani, kapitány uram. Mi csak egyszerű utazók vagyunk.
A rabló elvette a felé nyújtott erszényt, majd áldomást köszöntött újonnan talált utasaira. – Arra, hogy szerencsésen elinduljunk erről a szigetről.
– És arra, hogy megérkezzünk a Keletre, ugye, kapitány uram?
– Ja, igen – nevetett Moretti. – Arra is.
Az alkalmi gyilkos és nők megerőszakolója, amatőr csempész és tengeri rabló szívélyes bólintással búcsúzott a hajójáról távozó írnoktól és senkiházi protektorától. Jól sikerült nap volt, gondolta; az erszényre már rátette a kezét, és remélte, hogy hamarosan az egyelőre ismeretlen tartalmú ládára is ráteszi.
Holnap pedig – miért is ne? – még szebben fognak alakulni a dolgok.
Alig hagyták maguk mögött a Lampredá- t, amikor Guthric felmordult: – Te pénzt bízol erre az alakra? Ugyan mi tarthatja vissza, hogy eliszkoljon az éjjel? Ha érdekel a véleményem, szerintem...
– Jól csináltad, öreg Guthric. De még nincs vége a játéknak. Egyelőre hadd higgyen csak Moretti kapitány olyan ostoba tuskónak, mint amilyennek mutatkoztál előtte. Én továbbra is szenvedő képet vágok, és reszketeg hangon kérdezősködöm. Enrique zárkózott és öntelt lesz, afféle írástudó, akit csak az érdekel, mikor foghat hozzá végre megkopott kőtáblánk kisilabizálásához. Quillonban nem nagyon bízom, azaz rosszul mondtam: abban nem bízom, hogy képes lenyelni egy sértést. Kérlek, Guthric, tartsd szemmel a fiút.
A Gros Ventre- hoz közeledve, a szász megkérdezte: – És ha majd kiérünk az öbölből?
– Akkor Moretti legyilkol minket – felelte közömbös hangon Baynard. – Meztelenre vetkőztet, és odavet a halaknak. Minden oka megvan rá, főleg mióta tudomást szerzett a ládáról. Erről jut eszembe: láttam is egyet a szállítóhajón. Ma este belerámolunk.
– Kilenc matrózt számláltam össze azon a gályán. Ezek szerint azzal a csukaképű Morettivel együtt tízen vannak. Csupa kanálistöltelék, ez igaz, de ha úgy gondolod, hogy mi négyen...
– Szükségünk van arra a hajóra, Guthric mester, így hát egyelőre nem tehetünk mást, mint hogy belemegyünk a játékba.
Halk előkészületekkel töltötték az éjszakát. Burywell kapitány – az immár újjászületett, sőt jókedvű John Burywell – boldogan átengedte saját, só patinázta matrózládáját. Elmondta Falkannak, hogy Genovába hajózik, ott tölti majd meg a Gros Ventre gyomrát.
Baynard figyelmeztette, hogy egy szót se szóljon a tarragoni utasairól. – És óvakodj a Tengeri Teknőc -től, Burywell mester. Ha azok az állítólagos keresztesek felismerik a hajódat, nem nyájas szóval próbálnak kifaggatni.
A hálás kapitány megesküdött, hogy hallgatni fog. Mindazonáltal mind ő, mind Tremellion tudta, hogyha Roger Grevel – De Vallen rokona, Ranulf Falkan bérence – egyszer ráteszi a kezét, esküjének kötelékei úgy szakadnak szét, mint pattanásig feszített inai.
A nap éppen kibukkant az öböl keleti partján, Gallura hegyei mögül, amikor Enrique de Vacát és az oroszlánsörényű Quillont bemutatták az Angolna kapitányának.
A spanyol tökéletesen játszotta a szerepét, ide-oda húzkodta magán a Gros Ventre legénységétől vásárolt megfakult ruhadarabokat, mégis úgy viselte rongyait, mint egy díszöltözéket. Renato Moretti magában nevetett rajta: ez a madárijesztőnek öltözött karistolásszakértő nem vett tudomást üdvözlésre nyújtott kezéről... Mindegy, ördög a rátarti spanyolba. Majd összeverődik a térde, amikor a többihez hasonlóan neki is ráteszik a kést a torkára...
Quillon már nem volt ilyen meggyőző, bár ő csak egy lovászt alakított, Thomas Guidron háza népének egyik fiatal, izmos sarját. Némán tűrte, hogy Renato Moretti beletúrjon dús sörényébe. De amikor a legénység egyik tagja lépett oda hozzá mosolyogva, suttogott bókokat a fülébe valamilyen hajlékony, idegen nyelven, majd a karját kezdte simogatni...
Felforrt benne a méreg, és egy erőteljes ütéssel eltaszította magától csodálóját. – Az a baj teveled, matróz komám, hogy túl régóta vagy tengeren.
A megütött és kikosarazott tengerész az övén csüngő kampóhoz kapott. Falkan gyors pillantást vetett Guthricra, s látta, hogy a szász a két férfi közé ugrik. Ekkor gyorsan odament az elutasított matrózhoz, hogy lecsillapítsa, Guthric pedig hátraterelte Quillont, reszelős hangon csikorogva fülébe.
A feszült pillanat elmúltával Falkan élessé torzított hangja vonta magára Moretti figyelmét. – Matrózok! Lampreda matrózai! Hagyjátok azt a ládát ott, ahol van! Fontos irományok vannak benne, értékes és drága... Hagyjátok békén!
A kalóz úgy tett, mintha nem fogta volna föl, amit Baynard Falkan így akart a tudomására hozni, s a függőülésre mutatva, így szólt az írnokhoz: – Telepedj oda, m'sieur, mert indulunk. Úgy látom, az idő kedvez nekünk ma reggel. Csendes, sima a tenger, a szél is a hátunk felől fúj.
Guidron írnoka bizonytalanul mutogatva a messzeség felé, a szerepének megfelelő sipító hangon kérdezte: – Mikorra hagyjuk el az öblöt, Moretti kapitány? Mikorra érünk ki a nyílt tengerre?
– Délre, Baynard mester. Aztán áthajózunk a Bonifaciói-szoroson, és kifutunk a tágas Tirrén-tengerre.
Szóval délre, ismételte magában Falkan.
– Mindig olyan bizonytalan érzés – mondta félénken –, amikor mást se lát az ember, csak hullámokat.
Moretti ismét megvillantotta kirakatmosolyát. Már nagyon unta az utasait, idegesítette, hogy Asinara törvénye tiltja, hogy nyomban megölje, levetkőztesse és a tengerbe hajítsa őket, majd megnézze, mi van a ládájukban... Értékes és drága...
Délben viszont... Igen, akkor már megteheti. Először Guthricot kell leszúrni... Aztán a gőgös spanyolt fölszeletelni... Az a hetyke, oroszlánsörényű ifjú meg jó lesz a legénységnek...
Aztán pedig beleülteti az írnokot a függőülésbe. Köré tekeri a vásznat. És szépen, egészen lassan leereszti a hullámok közé...
Falkan vállára tette a kezét. – Helyezkedj kényelembe, Baynard mester. Ígérem neked, m'sieur, nem lesz semmi gondod az úton.
Ezt nem is kétlem, gondolta Baynard, s színlelt alázattal bólintott. Miért is kételkednék, mikor délre mindnyájunkat le akartok mészárolni?
Lassan telt az idő, a feszültség egyre fokozódott, a szereplők játszották szerepüket.
Guidron írnoka előrement, leült a dölyfös cognoscente mellé, s társalogni kezdett vele. Enrique benyúlt a lapos tetejű ládába, egy köteg iratot húzott elő belőle, s kiteregette a sófoltos szíjakon. Aztán nekifogtak vitatkozni rajta, a szövegezésén, a jelentésén; ingerlékenyen, türelmetlenül hadonászva veszekedtek.
Renato Moretti egy ideig elnézte a két savanyú ábrázatú köpönyeges figurát, hallgatta szánalmas perlekedésüket, aztán csettintett, s figyelmét ismét a hajó irányítására fordította.
Quillon az orrban ült a jobb oldali palánk mellett, és egy nevetséges, háromhüvelyknyi pengéjű békanyúzóval farigcsált egy fadarabot. Az egyik matróz odament hozzá, leguggolt mellé, s azt mondta, ügyet se vessen arra a férfira, aki az imént úgy bazsalygott rá. – Massimo mindenkinek teszi a szépet. De nem őszinte. Sose lesz belőle igaz barát. Én viszont... én viszont igaz barátod lennék. Gondold csak el, oroszlánsörényű: te meg Pino, a két jó barát...
Az őrkapitány savanyúan elmosolyodott. – Egy szót sem értek abból, amit mondsz – morogta. – De még nem találkoztam lánnyal, aki nálad negédesebben bájolgott volna. Úgy látom, te sem vagy különb annál a másiknál... túl sokáig voltatok a tengeren.
– Gyönyörűek a fogaid – válaszolta Pino. – Megkérem a kapitányt, hogy téged kíméljen meg, hogy mi ketten barátok lehessünk. – Pino végigsimított Quillon combján, majd fölállt, elindult a tat felé. Amikor eközben hátrapillantott, látta, hogy az őrkapitány üres tekintettel mered utána.
Guthric ezalatt a bal oldali palánknak támaszkodva ült a fedélzeten, ügyet se vetett Guidron írnokára, se a spanyol nyelvtudósra, se a sárga sörényű tótumfaktumra. Úgy rémlett, nem érdekli egyéb, csak a tenger hullámzása s a keleten látható keskeny, távoli partvonal. A Lampreda szelte a hullámokat.
– Szóval szerinted az én olvasatom rossz? – csattant föl a spanyol. – A jelentéktelen kis escribiente [35] a tudóshoz méri magát...!
– Én csupán egy másik megoldás lehetőségét vetettem föl, Senor de Vaca. Persze ez egy ilyen egyetemes zseni szemében talán...
– Gúnyolódásod elárulja alacsony származásodat, Senor Baynard. Azt tanácsolom, te csak maradj meg az irományok másolgatásánál, az értelmezésüket pedig bízd rám!
És folytatták harapósan, civakodva – Moretti utálkozó fintorral figyelte őket.
Quillon, beleunva a próbálkozásba, hogy valami felismerhető formát alakítson ki a fadarabból, zsebre vágta a békanyúzóját, s a fadarabot a vízbe hajította; föltápászkodott, nyújtózkodott, ásított, odament s megállt tunyán a perlekedő Baynard Falkan közelében.
A matrózokat lekötötte a hajó irányítása, de azért időről időre odapillantottak a tatra, ahol Renato Moretti osztogatta a parancsokat. A Lampreda az Asinarai-öböl kijárata felé tartott. Nemsokára hatályát veszti a törvény.
Guthric fölállt a bal oldali palánk mellől, és átkiáltott Quillonnak. Az őrkapitány a füléhez emelte a kezét, kérdő tekintettel nézett vissza a szászra. – Mi? Mit mondtál?
A várnagy megcsóválta a fejét, megragadta a csarnakkötelet, hogy biztosabban álljon, aztán odament Quillonhoz.
Moretti elégedetten látta, hogy utasai a láda körül csoportosulnak. Az összes tojás egy kosárban...
A dölyfös spanyol ekkor dühösen rákiáltott Guidron írnokára, aki a háta mögül próbált a papírokba lesni. – Ha mindenképpen további bizonyítékokra vágysz, escribiente, ott vannak a koszos tenyered alatt, a ládában! Elegem van már a kérdezősködésedből. Nyisd ki a ládát, és én egyszer és mindenkorra megmagyarázom!
A Lampreda matrózai már jó ideje ráuntak a gyerekes vitára, rá se hederítettek az orrban veszekedőkre. Ha odanéznek, talán fölmerül bennük a kérdés, miért megy oda hozzájuk Guthric és Quillon, mintha segíteni akarnának nekik.
Ekkor azonban már késő volt, mert Tremellion és Santiago lovagjai már előkapták a ládából a kardjukat, Quillon a késeit, Guthric pedig kurta nyelű csatabárdjait. A kalózok, akik egy nyaláb pergamenre számítottak, eltátották a szájukat, képtelenek voltak fölfogni, hogy ezek a félénk, ágrólszakadt utasok miként képesek ilyen könnyedén, szinte harcosok módjára forgatni a fegyvereiket, ilyen gyakorlottan támadni, végigsöpörni a fedélzeten.
Renato Moretti felháborodottan üvöltött fel. Szóval ők játszottak velünk, és nem fordítva! Még egy mérföldnyi vízi út, és az Angolna beléjük mart, köréjük tekeredett volna, összeroppantotta volna vázukat, kiszívta volna belőlük az életet...
Tartva magukat ahhoz, amit Falkan még a Gros Ventre- on mondott nekik, csak pengéik fokát, a csatabárdoknak és kardoknak csak a lapját használták. Nem akarták lemészárolni a legénységet. Ahhoz, hogy a Lampreda eljusson Palesztinába, eleven matrózokra volt szükségük. Valószínűleg elég lesz nekik a meglepetés. Ha viszont nem, ha ellenállnak... akkor meg kell ölni őket.
Miközben Moretti tovább ordított, a keresztesek a gálya orrába terelték a legénységet. A matrózok legtöbbje megsebesült, vérzett, de egyikük sérülése se volt olyan súlyos, hogy ne tudott volna dolgozni. Végignéztek ellenségeiken, majd Morettira pillantottak, aztán összehúzták magukat, próbálták csillapítani a fájdalmukat.
– Azt hiszem, nekünk egyforma az észjárásunk – mondta Falkan a kapitánynak címezve. – Ha lett volna rá lehetőséged, ugyanúgy elvetted volna tőlünk azt, ami a miénk, mint ahogy mi most rátettük a kezünket a ti tulajdonotokra. A különbség csak annyi, hogy ti mindezt délre terveztétek, és azonnal megöltetek volna minket. Mondd csak meg, ha tévedek, Moretti kapitány, bár figyelmeztettek már, hogy ne bízzak meg benned.
Az olasz először arra gondolt, megpróbálja megfélemlíteni Baynardot, de aztán látta, hogy Guthric az egyik árboc tövében fölemel egy olajozott bőrleplet, így inkább megvillantotta ragadozómosolyát.
– Itt vannak egy rakáson a fegyvereik, nagyuram – mondta Guthric. – Szemlátomást ugyanazt tervezték, amit mi.
– Hajítsd a tengerbe, öreg Guthric. Tisztítsd meg a hajót a fegyverektől. Hosszú út áll előttünk, és – ha jól látom – a társaságunk nem valami barátságos.
A keresztesek a hajó elejére cipelték Renato Morettit, kezét-lábát kötéllel megbéklyózták, nyakára csúszóhurkot kötöttek, amelynek másik végét az orrhoz rögzítették. – Semmi okom, hogy megbízzam benned – mondta neki Falkan. – Fölöttébb valószínű, hogy cégéres gyilkos vagy, Isten tudja, hány gaztett szárad a lelkeden. Javadra szól viszont, hogy a gályád remek.
Ezért aztán együtt megyünk tovább, úgy, ahogy terveztük.
Renato Moretti, nyakán a szoros hurokkal, ránézett az írnoknak álcázott, agyafúrt keresztesre. – Az volt a hiba – ismerte el –, hogy betartottuk a törvényt. Azt hiszem, öregszem, m'sieur, különben már az öböl közepén vízbe fojtottalak volna benneteket.
– Te csak vezess el minket Palesztinába, Moretti kapitány, aztán, ha az ördög is úgy akarja, egy nap talán teljesül a kívánságod.
Az új parancsnok által megfélemlített legénység keresztülvezette a hajót a Bonifaciói-szoroson, aztán délkeletnek irányította, a felé az éles peremű szikladarab felé, amit az olasz csizma elrúgott magától: Szicília heves és állhatatlan szigete felé.
A négynapos út során Renato Morettit mindvégig az orrban őrizték. Ha szükségét kellett végeznie, eloldozták; evéskor meglazították a csúszóhurkot, hogy nyelni tudjon, éjszaka levették róla, hogy végignyújtózhasson a fedélzeten.
Baynard időnként odament hozzá. Cseppet sem bízott a kalózban, mindazonáltal kíváncsiság ébredt benne iránta, szórakoztatták valószínűtlen históriái, nagy hatást gyakoroltak rá szégyentelen vallomásai. Hát persze hogy legyilkolták az utasokat, de hát valamiből élni kell, n'est-ce pas? [36] És igen: töltötte kedvét tiltakozó, nagy szemeket meresztő asszonykákon, de hát egy férfinak szüksége van szerelemre, n'est-ce pas? A kettő együtt jár. A szükség törvényt bont. N'est-ce pas?
Néhány órányira voltak már csak Szicília északi partjaitól, amikor Renato Moretti utánaszólt a távozni készülő ifjú Tremellionnak. – Uno momento [37] Signor Baynard. Szeretnék még valamit bevallani.
Ha ez is valami olyasmi, mint a gyilkosságaidról és erőszaktételeidről szóló históriák, akkor elvagyok nélküle. Nem ilyesféléről van szó, bár talán... van némi közük a dologhoz. Hallgass meg, keresztes. Tudod már, miféle ember vagyok, tudod, miféle dolgokban lelem kedvemet. – Tudom, te alávaló!
– Hagyjuk ezt... Inkább figyelj rám. Van néhány ismerősöm Szicíliában, akikkel nemrég üzletet kötöttem, de valahogy balul ütött ki... őszintén szólva, m'sieur...
– Ne mondd, hogy „őszintén”, Moretti, mert még az ördög is a képedbe nevet.
– Komolyan mondom, Baynard lord. Nem kedvelnek engem azon a szigeten. No nem, nem az egész szigeten, de az olyan nagyobbfajta kikötőkben, mint Palermo vagy Messina... Tulajdonképpen az egész északi partvidéken nemigen állhatnak. Ha valahol ott kötünk ki, engem letartóztatnak...
– ...és némi szerencsével fel is kötnek.
– ...a Lampredá-e pedig lefoglalják. Hónapokig nem engedik el. Téged meg a társaidat addig faggatnak, míg be nem köszöntenek a téli viharok...
– Nos, akkor mit tanácsolsz, Moretti? Kerüljük el a szigetet messzire, ne törődjünk azzal, hogy szükségünk van élelemre és ivóvízre?
– Nem, nem kell elkerülni a szigetet, m'sieur. Csak le kell kerülni a déli partja felé, mondjuk Losara kikötőjébe. Magam jártam már ott egyszer, de a Lampredá-e nem ismerik. Egy perc alatt berakodhatunk, és máris mehetünk tovább Kréta felé... Ciprusra... Vagy ahová vágysz, signor... Keletre, a Szentföldre...
Baynard ugyan nem bízott Morettiben, mégis úgy gondolta, lehet abban valami, amit mond. Elkerülik a nagyobb kikötőket, elmennek Losarába, feltöltik a hajót, aztán máris indulnak, nekivágnak a következő ötszáz mérföldnyi nyílt tengernek.
– A matrózaid tudják, hol van ez a Losara?
– Bízvást odatalálnak ezek, m'sieur. Csak annyit mondj nekik, hogy Losarába, a fehér sziklákon álló várhoz akarsz menni.
A vágyai sarkallta Falkan látta, hogy a Lampreda megkerüli a sziget nyugati csücskét, s veszedelmesen közel kerül a sivár észak-afrikai partokhoz. Csodálta a hajó futását, mint bólogat s dől meg a hullámok között – még sosem járt gyorsabb vízi jármű fedélzetén.
Ha a világról szerzett ismeretei pontosak, akkor most körülbelül a Földközi-tenger közepén járhatnak.
Mögöttük Spanyolország.
Mögöttük Korzika és Szardínia, a két ingadozó sziget.
Szicíliához közelednek.
Aztán Kréta jön és Ciprus, aztán pedig, ahogyan az a gyilkos kalóz mondta, várja a Kelet és a Szentföld.
A Szentföld és az Ügy.
Európa nemesei és a Nyugat uralkodói.
És Christiane.
Ismét kiszínesedett előtte a lány képe, úgy tanulmányozta a Losarai-öböl ívét, úgy emelte tekintetét a kikötő fölött tornyosuló napperzselte várra.
Hirtelen lánccsörgést hallott, egy vízbe hulló szilárd valami csobbanását. A hajó orrában állt, most megfordult, odakiáltott Enriquének és Guthricnak, aztán a tatba rohant a vadul integető Quillonhoz. Az őrkapitány mögött, vagy harminclábnyira a hajó tatjától, két sorompó ereszkedett le az öböl bejáratának két oldaláról, mindegyikről tucatnyi lánc csüngött, amelyeknek alsó vége egy-egy megvasalt gerendához volt rögzítve.
Az ügyesen megszerkesztett alkalmatosság afféle védművet, kikötőbarikádot képezett – lebocsátott helyzetében Losara kikötőjébe nem volt se be- se kijárás.
Baynard arcvonásai megfeszültek a saját ostobasága miatt érzett düh miatt – „Jézusom, tudhattam volna!” – aztán magába roskadtan visszament a hajó orrába.
A Lampreda tovább siklott a rakpart felé, ahol már fegyveres katonák várták, miközben újabbak közeledtek rohanva a mellékutcákból. A vár falán trombita harsant. Íjászok, nyílpuskások álltak készenlétben. A helyőrség többi tagja lándzsát, hosszú nyelű fejszét tartott a kezében, Losara kikötője csak úgy villogott a pengéktől.
Renato Moretti elmosolyodott a közeledő Baynard láttán. – Ha tényleg csak holmi firkász volnál, m'sieur, még megérteném. No de egy keresztes lovag...? Ejnye, ejnye... – Élvezte Baynard vereségét. Megvárta, míg megszabadítják kötelékeitől, aztán föltápászkodott, megmasszírozta csuklóját és kidörzsölődött nyakát, majd Falkan kardjáért nyújtotta a kezét.
– Tudom, keserves pillanat, lovag úr, de az ellenállás... értelmetlen volna. – Vidám pillantást vetett a kikötő felé. – Nem hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy Palermóban és Messinában nagyon nem kedvelnek. Itt Losarában viszont igen kedves vendégnek számítok. Úgy is lehetne mondani, hogy magas pozícióban lévő barátaim élnek itt. – Falkan kardjával mutatott a várra. – Atzeri, a governare [38] évek óta a... hogy is mondjam... a legjobb vevőim közé tartozik. Imádja az arabok áfiumát, a hasist meg a csinos és fiatal mór leánykákat, de szinte minden mást is, amibe útjaim során belebotlom.
– Szóval érdekli a zsákmány, ugye, Moretti? Mindaz, amit a kalózkodásból meg az emberrablásból szerzel.
– Azt kérdezd inkább, hogyan szedtelek rá, keresztes. Hogy miként csattintottuk rátok a csapdát. Nem kérdezed? Sebaj, elmondom kérdés nélkül is. Nézz csak fel az árbocok csúcsára!
Falkan tétovázott, aztán megrándította a vállát, és fölnézett. Szó, ami szó, lóvá tette ez a kalóz, ő pedig saját sikerének lett áldozata, amit az Asinarai-öbölben aratott. Csak a magas ég tudja, mit tesz majd a kormányzó a hívatlan látogatókkal. Elengedi őket? Váltságdíj reményében itt tartja őket? Lecsukja őket, hadd rohadjanak el valamilyen bűzös tömlöcben? Ha annyira kedveli a mór nőket, és ha annyira hozzászokott a hasis élvezetéhez, akkor nem sok oka lehet szeretni a Keresztény Ügyet. És még kevesebb lesz, ha megtudja, mi van a só patinázta ládában.
– No, mit látsz, keresztes?
– Semmit. Nincs ott semmi látnivaló.
– Ez igaz. Viszont kellene lennie. Érted már? Az előárbocon nincs fönn a vörös lobogó. A másikról meg hiányzik a sárga. Az első azt jelzi, hogy a Lampreda árut hoz, a másik meg azt, hogy nem követnek minket, egyetlen kalózhajó se akarja elkapni az Angolná -t. Ezek nélkül a zászlók nélkül riasztják a kikötőt. És Atzerit is. A kikötőbarikádot pedig, mint az imént láthattad, m'sieur, leeresztik. – A kalóz ismét megvillantotta széles, hideg mosolyát, és hozzátette: – Az angolnák síkos jószágok, lovag. Sose hidd, hogy ha egy zsineget kötöttél a nyakukra, azzal már megfogtad őket. – Ráordított a matrózaira, aztán vidáman, bosszúállóan odalökdöste Enriquét, Guthricot és Quillont Tremellion mellé.
A Lampreda könnyedén nekikoccant a mólónak. Rocca di Losará- ról[39] férfiak tódultak át a fedélzetére. Moretti mondott valamit a vezetőjüknek, rábólintott valamire, amit a szicíliai kérdezett tőle, aztán a rászedettekhez fordult, hogy elújságolja nekik a hallottakat.
– Érezzétek magatokat megtisztelve, messieurs. Silvano Atzeri már elindult, hogy üdvözöljön titeket. De hogy azután mi lesz veletek... – Moretti kifejező képet vágott, így adva tudtukra, milyen kételyek és aggodalmak dúlnak benne jövőjük miatt.
A játéknak azonban még nem volt vége, a kocka még nem állapodott meg...
Falkant és embereit szigorú őrizet alatt, afféle kiállítási tárgyakként mutogatták a hajó orrában. Morettinek be nem állt a szája, azt magyarázta – s ferdítette szemrebbenés nélkül –, mik történtek az Asinarai-öbölben. A helyőrség kapitánya tudta róla, hogy szélhámos és hazug. El kell ismerni azonban, hogy Renato Moretti oly sok és oly színes szálból szőtte meséjét, hogy elég lett volna egy tarka kendőre is. Egy egész takaróra, ami télen melegen tart. Egy egész falikárpitra.
Aztán zajongás ragadta meg figyelmüket, amely a kikötőbe vezető utcákból hallatszott. A helyőrség kapitánya sürgetőleg intett embereinek, és még a kalóz ajkáról is lefagyott a mosoly. A governare közeledett a mólóhoz.
A keresztesek, akiket durván lelökdöstek a hajóról, leszaladtak a pallóhídon, megbotlottak az egyenetlen macskaköveken. Guthric ráförmedt egyik őrére – egy gonosz, tűhegyes tőr döfése volt a jutalma. A várnagy alkarján kiserkent a vér, átütött gyapjúingének ujján. Guthric döbbenten hunyorgott, aztán megállapodott a tekintete, s megfogadta, hogy ha csak egy mód van rá, ezt az embert itt...
Silvano Atzeri úgy festett, mintha egy alacsony kordén tolták volna. Álla alól toka, orra alól gondosan borotvált bajusz csüngött alá, hájas volt, kopasz, a szeme túlapró, ajka kerubi, kövérkés ujjain gyűrűk szikráztak. A testét selyembe, arany- és ezüstszálas szövetbe bugyolálta, földet söprő, agyondíszített ruhája túldús díszítésén virulni látszottak a hímzett virágok, a gyümölcsök majd lehulltak az érettségtől.
A lábát nem lehetett látni – Falkan csak most vette észre, milyen apró, tipegő léptekkel jár –, így közeledett simán a macskaköveken Atzeri kormányzó.
A helyőrség kapitányához és a kalózhoz érve megállt, néhány szót váltott velük.
Aztán odatipegett Baynardhoz, szemügyre vette, majd föllendítette a karját, s felékszerezett jobbjával visszakézből arcul ütötte az ifjú lovagot.
– Nem tudom, mit mondott neked Moretti, de én nem kedvelem őt. Viszont értékes a számomra. Mindenféle kedvemre való holmikat szokott hozni nekem. Ezért hát nem tűröm – megint megütötte Falkant –, hogy az ilyen magadfajták – ütött – beleüssék az orrukat... abba, hogy merre... kormányozza a hajóját! – Malacszemét a meggyötört Baynardra szegezve, a kormányzó kényes léptekkel hátralibegett.
A kalóz is nézte a nyilvános büntetést, de már nem mosolygott. Legalábbis addig nem, amíg hirtelen eszébe nem jutott a sok tengert megjárt láda.
– Nem tudom, mennyi váltságdíjat lehetne kapni ezekért az emberekért, kormányzó uram, de az biztos, hogy van náluk valami, amiből a költségeiket fedezik. Fölhoztak egy ládát a Lampredá- ra. Fele az enyém, amiért idecsaltam őket, a másik fele a tiéd, mint rendesen?
A felhasadt ajkú Baynard elfordult, hogy kiköpje a szájában felgyülemlett vért, válla megroskadt a vereségtől. Már késő figyelmeztetni Morettit, késő már tudatni a kalózzal, hogy a kocka még nem állapodott meg... És könnyen lehet, hogy ez az undorító, felcicomázott Silvano Atzeri nyeri a játékot.
– Add elő – parancsolta a kormányzó.
– Fele-fele?
– Majd meglátjuk, Moretti. Nem szokásom zsákbamacskát vásárolni. A drágaköveket pedig mindig napfénynél vizsgálom meg – mondta a kormányzó, aztán már nem törődött se a kalózzal, se a rabokkal: a ládára szögezte malacszemét.
Tremellion kincsét megtalálták – a nyeregzsákok ott lapultak a láda fenekén –, Losara kikötőjén végigvisszhangzott Atzeri örömrikoltása és Renato Moretti dühödt bődülése. A kormányzó parancsszavakat visítozott, Baynard pedig elkínzottan, halkan felnyögött, szégyenében szorosan lehunyta a szemét, de Sir Geoffrey Falkan rosszalló arcát nem tudta elűzni szeme elől. Hát csak idáig, fiam? Hagyod, hogy lóvá tegyen egy kalóz, aztán egy ilyen elhízott szicíliai hivatalnok? Többre tartottalak, fiam. Azt hittem, ennél jóval többre vagy képes.
– De hiszen ez egy egész vagyon! – károgta Atzeri. – Még ahhoz is elég, hogy megszabaduljak tőled, gyanús barátocskám! Hogy vízbe fojtsam az egész bandát! Hogy elsüllyesszem azt a sikamlós hajódat!
– De mi megegyeztünk! Fele-fele!
– Semmiben sem egyeztünk meg, Moretti! Mi ketten sose kötöttünk egyezséget egymással. Számomra te csak a legolcsóbb szállító voltál, aki lányokat meg mindenfélét hoz nekem... Számát se tudom, hányszor szedtelek rá, látva, hogy üvegnek hiszed a smaragdokat, amiket el akarsz adni nekem. Mi mindent el nem hittél! Micsoda históriákkal traktáltalak... Olyan sötét van a te fejedben, caro mio [40], amilyen fekete a hajód. Amikor szükségem volt rád, igénybe vettelek. De most, hogy ez a kedves Falkan lord elhozta nekem ezt a kincset Anglia esős szigetéről, ennek is vége.
– Miért, mit akarsz hát?
– Hogy mit teszek veled, Moretti? Benevezlek a versenyünkre, mi egyebet tennék? Az ugróversenyünkre. Leugrasz egy ötven láb magas bástyafalról, és reménykedsz, hogy elkerülöd az alattad meredező rettenetes szirteket – mondta Atzeri. Elindult, de aztán, úgy téve, mint akinek csak akkor jut eszébe valami, visszafordult, és így szólt: – Ötven lábat mondtam, capitano .[41] És azt említettem, hogy egy negyven láb hosszú kötél lesz a nyakadra kötve?
Az egybeterelt kereszteseket és kalózokat ökölcsapásokkal, kardheggyel ösztökélték fölfelé a Rocca di Losarához vezető emelkedőn. Még nem dőlt el, mi lesz a sorsuk. A vár egyik negyedik emeleti, kopár szobájába vezették, majd magukra hagyták őket, hadd pátyolgassák sebeiket és zúzódásaikat, aztán rájuk csapták és bereteszelték a három sarokvason forgó ajtót.
A Lampreda rémült matrózai ahol épp álltak, ott terültek el. Afféle hullaférgei voltak a tengereknek, fegyelemnek hírét se hallották, most meg ráadásul kiemelték őket a mélyből, ahova süllyedtek, s szinte már ironikusan magasra kerültek a hullámok fölé.
Olcsó volt számukra a mások élete, boldogan erőszakoskodtak, gyilkoltak. Az viszont álmukban se jutott eszükbe, hogy őket is elkaphatják egyszer, s derékba törhet kegyetlen pályafutásuk.
A tapasztaltabb Moretti hagyta, hadd morogjon, nyavalyogjon a legénysége, s leereszkedett a vérző ajkú keresztes mellé.
– Meg kellett volna mondanod nekem, mi van abban a ládában, M'sieur Baynard. Ha tudom...
– Ha tudod – mordult fel Falkan –, annál gyorsabban igyekszel Losarára csalni minket. Ne feledd, Moretti, hogy az öblöt elhagyva már mi voltunk az urak a lampredá- n. És te voltál az, te szánalmas nyomorult, aki megbízott Atzeriben. – Mostanáig mindig feleztünk.
– Dehogy feleztetek. Nem hallottad, mit mondott? Hogy üvegként vette tőled a drágaköveket...
– Hát... az lehet.
– Lyukat beszélt a hasadba, te meg csak úgy faltad a meséit. Édes Jézusom... De igaza van annak a kirittyentett ördögnek. Azt hiszem, Moretti, több hasznát veszed te az ellenségeidnek, mint azoknak a barátaidnak, akiket ostoba fejjel választasz magadnak.
A máskor oly magabiztos Renato Moretti most meghúzta magát tanítója lábánál. – Akkor mondd meg nekem te, akit nemrég ütött arcul többször is Silvano Atzeri, mondd meg nekem, lovag úr, hogyan vezetsz ki minket innen, négy emelet magasból. És hogyan szerzed vissza a pénzed? Hogyan szöksz meg a szigetről?
– Még nem tudom, de...
– Na és én? Visszakapom a hajómat? Kiszabadítom az embereimet? Titkon kihajózunk, és...
– Már megmondtam – szűrte a szót a foga között Falkan. Ajkát alvadt vércseppek gyöngyözték. – Még nem tudom, hogyan csináljuk, de azt mondom neked, Moretti, segíts nekünk, még mielőtt a kormányzó elküld valakit azért a negyven láb hosszú kötélért.
A börtönben egyetlen bútordarab se volt. Se fekvőhely, se gyertya, se egy könnyelműen ottfelejtett csákány vagy lapát valamelyik sarokban.
Quillon elővette háromhüvelykes pengéjű békanyúzóját. Ezt olyan harsány gúnykacaj fogadta, hogy épp csak ki nem hajította az egyetlen ablak rácsai közt.
Az egyetlen ablak...
Első pillantásra ez látszott a kézenfekvő menekülési útvonalnak, annál is inkább, mivel az ablak nem Csupán a külső fal egyszerű nyílása volt, hanem egy zárt erkély, amely kinyúlt a partot szegélyező szirtek fölé.
Guthric és Quillon talpra rángatta Moretti néhány matrózát. – Dologra, barátaim! Ideje meglazítani azt a rácsot.
De csak mondani volt könnyű, a mélyen a kőbe falazott végű vasrudak szilárdan kitartottak.
– Egyszer pácba kerültem egy Tremellion környéki faluban – mondta Quillon. – A nevek nem érdekesek. A lényeg, hogy ott ülök kettesben a lánnyal, amikor betoppan a fér... vagyis hogy a bátyja, nekem meg íziben el kell tűnnöm. Fura egy fickó volt annak a lánynak a bátyja. No, akkor ott az jutott eszembe, hogy a tetőn át lógok meg. Érted már, Guthric? Toljuk félre a kőlapokat, és másszunk ki a rács fölött.
De ezt is csak mondani volt könnyű: a mennyezet kőlapjai mozdíthatatlanul nehezeknek bizonyultak.
Moretti és emberei immár dühösen – és tudva, hogy Atzeri bármely percben előrángattathatja őket börtönükből – csatlakoztak a keresztesekhez, és ők is rugdalni kezdték a padozatot.
Az erkély egyetlen kőlapból készült padlója azonban nem törött be.
A tervszerűség helyét dühöngés vette át, az emberek egymás után próbálták meg elgörbíteni a vasrudakat, próbálták eltolni a mennyezet kőlapját, s addig dörömböltek sarkukkal a padlón, míg bele nem fájdult a lábuk.
Odaállhattak a magas, rácsos ablakba, nézhettek ki a tengerre vagy le a szirtek körül tajtékzó hullámverésre. De próbálkozhattak, ahogy akartak, nem tudták meghajlítani a vasat, fölemelni a kőlapot vagy betörni a masszív, gyámpillérekkel alátámasztott padozatot.
Az erőlködéstől kimerült Falkan a szoba egyik sarkába roskadt. Néhány perc múltán Moretti is csatlakozott hozzá. vicsorogva átkozta Silvano Atzerit.
– Évek óta járatja velem a bolondját ez az aranyfüstbe bugyolált disznó! Esküdözött, hogy méltányos árat fizet, most meg boldogan visítozik, hogy...
– Mesélj nekem róla, Renato. Mondj el bármit, ami eszedbe jut róla. Az acsarkodást viszont fejezd be. Magam sem kedvelem jobban a governarét, mint te.
A kalóz elkedvetlenedve lezöttyent a padlóra. Falkan elfordult, hogy letörölje arcáról a vért, majd megint Morettire nézett, és megismételte: – Mindent, amit tudsz róla vagy a családjáról. Bármit, ami eszedbe jut róla.
Eltartott egy ideig, mire sikerült lecsillapítani az átkozódó Morettit, de végül elmondta, amit felékszerezett börtönőrükről tudott. – Nem olyan fontos ember ez a disznó, mint amilyennek mutatja magát. Csupán egyike a sziget kormányzóinak. Van kormányzó Palermóban, Cataniában, Ragusában, Messinában és még vagy egy tucatnyi más helyen. Az viszont igaz, hogy Losarában ő az úr. Sehogy sem akadályozhatod meg, hogy ellopja a pénzedet, mint ahogy egyikünk se tehet semmit, ha ez a mocsok úgy határoz, hogy felköttet.
– Itt lakik a várban?
– Valahol itt alattunk, de a szárazföld felőli oldalon. Van egy kertje is, vagyis inkább egy fallal körülvett várudvar, tele mindenféle tüskés, színes virágú növénnyel. Levitt egyszer oda, röhögött, amikor megkarmoltak a tövisek. Azt mondta, a legtöbbjük mérgező, és hogy az éjjel valószínűleg kínhalált halok.
Baynard a szoba túloldalán lévő masszív, rácsos ablak felé nézett, figyelte, mint veti magát Enrique de Vaca a rácsra, s mint hagyja ott csüggedten. A spanyol most Falkan felé fordult, és megcsóválta a fejét...
– Egyedül él ez a Silvano Atzeri? Vagy talán azokkal a mór lányokkal lakik egy fedél alatt, akiket te szállítasz neki?
– Még hogy a lányokkal? Uramisten, dehogy! Tiszteletre méltó házasember il porco .[42] A felesége Szicília egyik legvirágzóbb városa, Caltanisetta kormányzójának, Don Flavio Abruzzónak a lánya. Így került Atzeri Losara kormányzói székébe. Ami a lányokat, a háremét illeti, őket fenn, a hegyek közt tartja egy házban – mondta a rabló, majd némi kényszeredett elismeréssel a hangjában hozzáfűzte: – Jól választott, amikor Signorina Abruzzót vette el, mert azt rebesgetik, hogy az asszony ki se teszi a lábát a lakosztályából, legfeljebb olyankor, amikor az alig ötvenlépésnyire lévő kápolnájába megy. A jelek szerint mindenki tud Atzeri csinos macskáiról, csak a felesége nem. Mi is kibírnánk, mi, lovagom? Otthon egy úrhölgy feleség, egy másik házban meg egy rakás puttana ...[43]
Falkan elengedte a füle mellett Moretti megjegyzését, és megkérdezte: – Találkoztál már Signora Atzeri-vel?
– Hogy találkoztam-e vele? Azt azért nem mondanám. Látni éppenséggel láttam, az egyik kezében kereszt volt, gyertya a másikban. Persze le volt fátyolozva, de azért látni lehetett, milyen szigorú képű egy lotyó...
– Szóval nem az a fajta, aki hajlandó elnézni a férje kicsapongásait?
– Ha tudomást szerezne arról, amit te oly finoman kicsapongásnak nevezel, lovagom – felelte látható élvezettel a némileg magához tért Renato Moretti –, ez az asszony addig vonszoltatná keresztül-kasul abban a kertben, amíg egy cafat hús van a csontjain. Az se lehetetlen, hogy saját kezűleg csinálná. De miért kérded? Oda akarod kiabálni neki, miközben a bástyafalhoz vezetnek minket, hogy hurkot vessenek a nyakunkba és lelökjenek?
– Már megint túlzol – csattant rá Falkan. – Egyedül téged hívtak meg az ugróversenyre. Senki mást.
Végigkopogtatták a negyedik emeleti helyiség falát, bár nem hitték igazán, hogy kényelmes titkos kijáratot találnak. Megvizsgálták a három sarokvasú ajtót, noha nem volt valószínű, hogy egy ismeretlen megmentő halkan elhúzta a reteszeket. Dühödten vetették rá magukat a keskeny ablak rácsára.
Köpködtek tehetetlen dühükben. Felkeresték a latrinát a sarokban. Kijöttek, és megátkozták a magas, boltíves mennyezetet, állott vizet mertek egy húszgallonos hordóból, dühös pillantásokkal vizsgálták jól megépített börtönüket, amely ugyanolyan sivár volt, mint reményeik.
Baynard Falkan intett Santiago lovagjának. – Arra gondoltam, benézek abba a kis fülkébe, amigo mio. Elkísérnél?
Látva, merre tartanak, Renato Moretti utánuk kiáltott. – Az angoloknál meg a spanyoloknál így megy ez? Az egyik csinálja, a másik meg fogja a kezét? Na és én? Én mit tehetek értetek? Perdüljek táncra, hogy eltereljem a legénység figyelmét?
Falkan ezúttal is elengedte a füle mellett a szavait, ment tovább a helyiség délkeleti sarka felé, ahol egy keskeny belső válaszfal biztosított némi takarást a latrina beugrójában tartózkodók számára.
Baynard behajolt a szűk, ajtó nélküli fülkébe. Durván faragott kőlapot látott kétlábnyira a padló fölött, közepén egy csiszolt peremű lyukat.
És messze lent a lyuk alatt derengő fényt.
Hátralépett. – Nézd – mondta Santiago lovagjának Enrique de Vaca homlokát ráncolva nézett rá, majd a latrinára mutatott. – Azt? Oda nézzek le?
– Úgy, ahogy én. Nézd meg az akna oldalait, aztán mondd, mit láttál.
Lélegzetét visszatartva, hogy ne érezze a kellemetlen szagokat, a spanyol eleget tett barátja kérésének. A fülkéből kilépve úgy érezte, joga van hangot adni érzéseinek. – Ha tudom, hogy mibe keveredem, amigo mio, inkább maradok az encomiendán. – A hangjában azonban nem volt neheztelés, gondolatai már együtt száguldottak Baynardéival.
– Még rosszabbá keverednél, ha búvalbélelt galambok módjára csak egymást csipkednénk itt. Szerinted föl lehet emelni azt a kőlapot?
– Egészen? Nem tudom. De talán hátra lehet dönteni.
– Na és aztán?
– Aztán ott van alatta egy bűzös akna, amelyik lemegy egészen a sziklákig.
– Szerinted van olyan széles, hogy egy embert le lehessen engedni benne?
– Bőven. Akár a várnagyodat is... De az aljánál elkanyarodik...
– Én is úgy láttam. Le kell juttatnunk valakit... olyat, aki tud úszni, és nem vágja oda a hullámverés... Az illető lop egy csónakot meg egy hosszú kötelet, sötétedés után odaevez az ablak alá, fölhajítja hozzánk a kötelet...
– Negyven láb magasra?
– Igazad van. Meg kell mondani neki, hogy szerezzen valami nehezéket meg horgászzsinórt. Bedobja a rácson, mi meg fölhúzzuk vele a kötelet.
– Csodálom a céltudatosságodat, Halcón, de valamit meg kell mondanom, még mielőtt akár csak megbillentjük is azt a kőlapot. Nem tudom, Tremellionban hogy van ez, de jártam már jó néhány várban...
a latrinák aknájának alján általában rács van, nehogy a támadók csáklyák és kötéllétrák segítségével följuthassanak ott. Így esett el a Punta Siderna-e erőd. És gondolom, nem ez volt az egyetlen.
Baynardnak eszébe villantak a többiek, amelyekről Norfolk lápvidékén hallott katonai kiképzésének hónapjai során. – Van, ahol van rács, van, ahol nincs – mondta, azt azonban elmulasztotta hozzátenni, hogy az említett okok miatt Tremellion aknáin is van rács...
Sürgetett az idő, a foglyok erejüket megfeszítve próbálták meglazítani és fölemelni a latrina ülőlapját. Keresztesek és kalózok egyaránt odaadták Guthricnak leghosszabb ruhadarabjaikat, aki vastag, bütykös kötéllé csomózta a tarka kollekciót. Ezután háromszor lelépte a helyiség hosszát, így mérve ki azt az ötvenlábnyi ruhafonatot, ami elég egy ember lebocsátásához.
De ki legyen az az ember?
Renato Moretti volt az első önként jelentkező. – Hallgass rám, lovag. Én ismerem ezt a kikötőt, sőt ismerem a földnyelv túloldalán lévő halászfalut is. Én tudok nektek csónakot szerezni, kötelet, zsineget meg mindent, aztán visszaevezek az ablak alá...
– Vagy meg sem állsz a falunál, hanem tovább futsz. Vagy szerzel egy hajót, és elvitorlázol. Igazán önzetlen vagy, Moretti, de félek, hogy útközben esetleg elfeledkeznél rólunk.
– Arra célzol, hogy nem bízol bennem?
– Nem bizony, barátom. Hazug szélhámos vagy, Renato, több bűn terheli a lelkedet, mint ahány nap van a kalendáriumban. Ha valamikor is kiszabadulunk innen, angyali barátom, a két utolsó távozó mi leszünk – te meg én.
– Nagy hibát követsz el, keresztes.
– Meglehet. De akkor is kisebbet, mint amekkorát a megszöktetéseddel vétenék.
Enrique de Vaca jelentkezett ezután, akinek a lojalitását senki sem vonta kétségbe. Ajánlatát mindazonáltal elutasították, mégpedig azzal a mondattal, amit egyszer maga mondott.
– Emlékszel – mondta neki Falkan –, amikor ott álltunk a Gros Ventre fedélzetén? Nem te mondtad nekem, hogy sose voltál távolabb a szárazföldtől, mint félúton egy sekély folyó két partja között? Mi lesz, ha odalenn a szirtek között rád zúdulnak a hullámok? Képes leszel megbirkózni velük, amigo mio? Mondd, hogy igen, és én elhiszem neked, bár...
– Egy hordó vízbe is belefúlnék – ismerte be Enrique. – A víz arra való, hogy az ember mosakodjon benne, vagy hogy igya, ha szomjas. De különben... Megvallom neked, én egy pocsolyába is belefulladnék.
Guthric kínálkozott, hogy kipróbálja a maga fonta kötelet, de Tremellion finoman elhárította. Számos ok szólt amellett, hogy ne engedje el a szászt. Baynard szinte maga előtt látta, mi történne, ha Guthric eljutna a faluba. Nem is annyira lopná azt a csónakot – inkább lefoglalná, leöklözne mindenkit, aki megpróbálná megakadályozni. Természetesen szerezne kötelet is meg horgászzsinórt, és olyan tempóban evezne vissza az ablak alá, hogy meghajtanának az evezők. Viszont maradna mögötte a parton vagy tizenöt-húsz nyöszörgő ember, futótűzként terjedne a pánik, s Rocca di Losara bástyafalán ismét fölharsanna a kürt.
Ha magát a hajót kérné Guthrictól, valahogy azt is megszerezné. Csak éppen közben riasztanák Silvano Atzerit, és katonái máris dübörögnének fölfelé a börtön lépcsőin.
Baynard mindezek helyett, hogy meg ne bántsa azt az embert, akit annyira csodált, inkább így szólt: – Öreg Guthric, veled ugyanaz a baj, mint Enrique de Vacával: vízben fabatkát sem érsz.
Így aztán nem maradt más, mint a Lampreda legényei – akik közül senkiben sem lehetett megbízni, még Renato Morettiben sem – és a valamikori orvhalász, ki megmentette a szász életét a tresseti zuhogó alatt, z állítólagos lovász, a hetyke fiatal bugris, aki úgy úszott, mint a hal, és aki hűséggel tartozott Falkannak.
– Én? Engem választasz? Miért nem mehet valamelyik matróz? Azt se tudom, hol vagyunk! Miért nem eresztjük le valamelyik vékonypénzű csirkefogót abba a pöcegödörbe? Egy pillanat alatt megjárnák az utat.
Enrique hideg dühvel vonta össze szemöldökét.
Guthric, aki eddig az ajtót bámulta, most megperdült, rámeredt a bugrisra, két gránitkeze lassan ökölbe szorult.
A Lampreda legénysége visszafojtotta a lélegzetét, Massimo és Pino némán figyelte, miként viselkedik az ő jóképű hősük.
Végül Falkan szólalt meg, nyugodt hangon. – Ez a hájas Atzeri bármely pillanatban értünk küldhet... felköttet napszálltakor, vagy odabilincseltet valami nyirkos várbörtön falához. Rajtad áll a választás, Quillon mester. Vagy ez, vagy megmutatod, mire vagy képes.
Baynard hátralépett, hogy ne zavarja Quillont a döntésben. Csak akkor lépett megint előre, amikor Quillon rácsattant Guthricra. – Na! Mire vársz? Tekerd már körém azt a magad verte kötelet!
Falkan és Enrique tartotta a kötelet, Guthric meg a kalóz segített nekik. Olyan gyorsan engedték lefelé Quillont, ahogy tudták, már csak azért is, hogy lehetőleg megkíméljék az akna bűzétől.
Az őrkapitány egy frígiai sapkát húzott jól a fejébe, hogy eltakarja dús haját. Az első húsz lábon minden haj nélkül siklott lefelé. Ekkor beakadt az öve, az összecsomózott kötél megereszkedett fölötte. Quillon fölsziszegett a többieknek, hogy tartsák, várják meg, amíg a derékszíját leakasztja egy kiálló kőről.
De túl hirtelen sikerült, zuhant is vagy ötlábnyit a latrina aknájában. Ezzel azonban nagyon megrántotta az egyik csomót, s a toldozott-foldozott ruhakötél elszakadt...
Quillon zuhant. Gerincét beütötte az elforduló akna falába, s máris szánkázott lefelé, ahol talán mégiscsak van rács, hogy elzárja a szökés útját. Ha ilyen sebességgel nekiütközik...
Az ejtőakna alja azonban nyitva volt, a fiatalember végigcsúszott a simára csiszolódott kővályún, és – a szirteket elkerülve – a tengerbe esett.
Hullámok tornyosultak fölé, hogy nekivágják Rocca di Losara tövének. A vízáradat azonban méltó ellenfélre talált Quillonban, aki került már ennél rosszabb helyzetbe is, telente, Cornwall vizeiben. Hisz mi volt az ehhez a bágyadt hullámveréshez képest, amikor egyszer orvhalászat közben bele kellett ugrania a malomárokba, aztán végig kellett vergődnie egy sellős folyószakaszon, hogy megmeneküljön a vadőrök elől, akik alig várták már, hogy elkaphassák, s aztán bitóra küldhessék.
A gerince tövében érzett tompa fájdalomtól eltekintve, elég jó erőben volt ahhoz, hogy elússzon a sziklák közeléből. Aztán a hátára fordult, s fölintett a magasan fekvő, gyámpilléres ablak irányába.
Sötétedett már, nem tudta biztosan, hogy észrevették-e. Nem mintha számítana. Úgyse mehetnek el. Akár látják, hogy kijutott, akár nem, akkor is ott lesznek még a börtönben, amikor visszajön.
Aztán rádöbbent, hogy talán nem is: lehet, hogy Atzeri katonái addigra kirángatják és a bástyafalra állítják őket.
A gondolat hatására ismét hasra fordult, és erőteljes, sietős karcsapásokkal úszni kezdett a part, a halászfalu felé.
Kitartott egy ideig, mire az egyre gyengülő fényben lopva átkutatta a partra vonszolt, élénk színekre festett vízi járművek sorát, és összeszedte mindazt, amire szüksége volt.
Öregecske őr ült egy faszénnel teli parázstartó kosár fölé görnyedve, tekintete a zsarátnokra meredt, ajka egy szalmafonatos borosflaska szájára tapadt. Egyszer, amikor Quillon épp egy maréknyi apró ólomnehezéket kotort össze egy halászcsónak fenekéről, fölnézett; az őrkapitány mozdulatlanul meglapult, amíg az őr figyelme ismét a parázs felé fordult.
A kötelet és zsineget, valamint az egyik súlyosabb ólomnehezéket cipelő Quillon óvatosan araszolt a part túlsó vége felé. Ott egy csónakba rakta a lopott felszerelést, majd – a losarai parton álló különféle vízi járművek fedezékében, amelyek eltakarták az őr elől – vízre bocsátotta a sajkát.
Úszni ugyan jól tudott, az evezésben azonban nem volt gyakorlata, kínos lassúsággal távolodott a parttól. Az idő rohant, és Quillon tudta, hogy ugyanígy rohan a börtönben is. Viszont ha zajt csap az evezőkkel, észrevehetik a partról. Ha meg túl óvatosan kanalaz, már csak arra érkezik az ablak alá, hogy lámpások sárga foltjait lássa a rács mögött, jeléül annak, hogy Atzeri őrei eljöttek foglyaikért.
Evezett tovább a holdfényben Rocca di Losara felé.
A gyenge földközi-tengeri árapály éppen megállapodott, így aztán egy helyben maradt a csónak, miközben Quillon rákötötte a nehezéket a horgászzsinórra, aminek egyik végét az evezőpadhoz erősítette, aztán megcélozta az ablakot, és fölhajította az ólmot.
A közelébe se járt, visszahullott a tengerbe.
Visszahúzta az ólmot a csónakba, s néhány evezőcsapással megint odaállt a megfelelő helyre.
Aztán megpróbálta újra, káromkodva figyelte, hogy a hal formájú nehezék nekivágódik a rácsnak, s mielőtt még a tucatnyi kinyúló kéz bármelyike is elkaphatná, visszahull.
Megpróbálta még egyszer – miután megint visszaállt a csónakkal –, majd még ötször, mire valaki elkapta az ólomdarabot, s elkezdte behúzni a zsineget a rácson.
Quillon csak most kapott észbe – csaknem elkésett vele –, és a zsinór végéhez erősítette a lopott kötelet.
Úgy kígyózott föl a levegőbe, mintha valamilyen varázslatnak engedelmeskedne.
Quillon hallotta, hogy egy sziszegő hang leszól neki. – Maradj ott, ahol vagy... Távol a szikláktól... Maradj odakint, és várj...
A csatornából elsőként előbukkanó hat ember Renato Moretti legénységéhez tartozott.
Az aknában lefelé csúszva, a bűz és a bezártság hatására vakrémület lett úrrá rajtuk, félelemtől sikoltozva zuhantak a tengerbe.
Quillont nem érdekelte a rettegésük, berángatta és a csónak végébe lökte őket, aztán intett az ablak irányába. Hét embernél többet nem bír el a sajka. A falutól néhány száz yardnyira partra teszi őket valahol a sziklák között, aztán visszajön a többiekért.
Csak az aggasztotta, hogy miközben szemléli őket, a hold sárga fényében füröszti a tájat...
Húszlábnyira egy cserjés-bozótos partszakasztól Quillon a vízbe lökdöste az embereket, mondván, gázoljanak ki a partra, és várjanak. – Ha kedves az életetek, meghúzzátok magatokat, és befogjátok a szátokat. – Ekkor eszébe jutott, hogy ezek nem értik a nyelvét. Felvonta a vállát, úgy nézte, mint evickélnek partra, aztán visszaevezett, hogy fölszedje a többieket is.
A gyámpillérekkel alátámasztott ablakból lenéző Falkan jelentette: – Partra tette őket. Rajtunk a sor, hogy lecsússzunk.
Három további tengerész mászott le kelletlenül az aknába.
Aztán Guthric következett, alig fért be széles vállával, majd kisvártatva rémült horkantást hallottak az odafönt maradtak – a várnagy beszorult a lejtakna elkanyarodó részébe.
Semmivel sem segíthettek neki, bár mindannyiuknak – Enrique de Vacának, a kalóznak és Baynard Falkannak – eszébe villant, hogyha Guthric beszorul, maguk is bennrekednek.
Hallották, hogy fölmordul, aztán érezték, hogy megfeszül a kötél. A szász lassan, kínkeservesen, egyik kezével a másik fölé fogva, addig tornászta fölfelé magát, míg vagy tízlábnyira távolodott a kanyarulattól.
Ekkor elengedte a magasan a feje fölött két kézre fogott kötelet, s zuhanni kezdett, abban bízva, hogy a súlya kompenzálni fogja teste szélességét.
A kifolyó pereme egy kissé lehántotta ugyan a fejbőrét, de a szász a tengerbe csusszant. Quillon érte nyúlt, elismerően vigyorgott a kőkemény öreg harcosra. – Hát téged aztán nem ilyesmire formáztak, mi, Guthric? Két lábon állva azért többet érsz, igazam van? Na, gyere, mássz be, mielőtt újra le kellene merülnöm utánad.
Enrique de Vaca következett, ajkába harapva a víztől való rettegésében. Miközben zuhant lefelé, azon kapta magát, hogy rég elfelejtett imádságokat mormol.
Baynard Falkan körülnézett a cellában, odament az ajtóhoz, nekitámaszkodott a szögekkel kivert falapnak, aztán a latrina felé indult, s intett a kalóznak, hogy menjen előre.
Moretti nemet intett. – Menj te előre, én majd biztosítalak.
– Egy ragyás patkány farkát biztosítod te – torkolta le Falkan. – Rögtön dörömbölni kezdenél az ajtón, föllármáznád az egész várat. Te mégy előre, Moretti Csökkenti az esélyeidet Atzerinél, ha megtudja, hogy te is benne voltál a szökésben.
Quillon a második csoportot is elszállította a bokros-sziklás partszakasz rejtekébe. Kiáltott a korábban partra tett matrózoknak, kiáltott még egyszer, aztán idegesen Falkanhoz fordult. – Itt kellene lenniük, nagyuram. Itt kellene várniuk ránk.
De nem voltak ott. Alighogy Quillon visszaevezett, hogy fölszedje a többieket is, a Lampreda hat rémült hajósa menekülőre fogta, futottak, mint a nyulak, hátuk mögött a parti hullámveréssel, képzeletükben a máris üldözésükre indult Silvano Atzerivel.
A szökevények rosszul összeválogatott és immár nyolctagúra csökkent csapata partra gázolt. Mögöttük, alig negyedmérföldnyire tőlük, fölsejlett Rocca di Losara sziluettje. Minden pillanatban várták, hogy fölharsan a fülsiketítő trombitaszó.
Baynard fölkémlelt az égre, kis, vékony felhő húzott fátylat a hold elé. Szólt az őrkapitánynak, hogy engedje el a csónakot, aztán csak nézte, mint sodródik ki a tengerre, mint távolodik lassan, forogva a fellegek árnyékában. Ha Atzeri valamelyik őre meglátja is a bástyafalról, nyilván azt hiszi majd, csak egy elszabadult csónakról van szó. Legalábbis addig, míg föl nem fedezik a szökést.
Falkan közelebb lépett Morettihez. – Azt mondtad, vannak barátaid a faluban. Igaz ez?
– Annyira, hogy számukat se tudom, lovag úr. Leszámítva azt a disznót, aki a kormányzó itt, nagyon szeretnek errefelé.
– Persze, Renato, te vagy mindenki kedvence. De tudnál-e néhány fegyvert szerezni a faluból? Bármi megteszi, amivel harcolni lehet, belezőkés vagy...
– Bízd csak rám – mondta magabiztosan a kalóz.
– Addig bújjatok meg itt, én meg hozok egy halom kardot. – Mindig is hazug voltál, Renato, és hazug lesz még utolsó lélegzeted is. De egy dolgot ne felejts el, barátom: én vissza akarom szerezni Tremellion pénzét. Te nyilván abban reménykedsz, hogy visszakapod a hajódat. Ha most elárulsz minket, mindketten csalódni fogunk. Ha viszont összetartunk... de ezt már neked is tudnod kell. Most eredj, keresd meg a barátaidat, Moretti. De ne légy olyan ostoba, hogy Silvano Atzerit is közéjük számítod.
Ha a nehéz terep lehetővé teszi, az Angolna kapitánya elégedetten dörzsöli össze a kezét, miközben a sziklák között bujkál.
Az első ötlete az volt, hogy keres egy halászt, ígér neki annyi pénzt, amennyin saját flottát vehet, csak szedje össze a legényeit, bontsanak vitorlát, és vigyék őt Tunézia kétszáz mérföldnyire délnyugatra fekvő partjaira. Nagyon kedvelik az ottani kikötőkben. Egyike a kedvenceiknek...
De nem. Mert akkor elveszítené a Lampredá -t.
Na, jó. Ha nem menekülhetek el Losaráról...
A második gondolata az volt, hogy be se megy a faluba, hanem rohan, és föllármázza a várat. Ha elmondja Atzerinek, hogy a foglyok megszöktek... és hogy hol vannak... és hogy őt kényszerítették, hogy velük tartson... A kormányzó nyilván rá fog jönni, milyen hűséges szövetségese Mo...
De nem. Mert az a felcicomázott disznó mindenképpen fölakasztatná azt az embert, aki tudja, kinél van Tremellion kincsesládája.
Na jó. Az lesz a legjobb, ha a várnak a közelébe se megyek.
A szótartás nem volt jellemző Morettire. Hisz mi egyéb is az ígéret, mint néhány hang a levegőben? Mégis: hogyan lehetne kibújni ez alól, rá se rántva, mit ígért a keresztesnek, miként lehetne elkerülni Atzeri negyven láb hosszú kötelét, és elhajózni az Lampreda- val?
Baynard Falkan segítsége nélkül sehogy.
Na jó. Akkor elviszem nekik, amit kértek. De aztán, amikor majd verekedni kell, szépen félreállok.
Az ő nagyhangú dicsekvése sem volt több, csupán néhány hang a levegőben. Fél tucat belezőkéssel tért vissza a sziklás partszakaszra, meg néhány könnyű, nádnyelű, háromágú szigonnyal, olyanokkal, amilyeneket a sekély vízben gázoló halászok használnak.
De ez is több volt a semminél, és legalább visszajött Moretti, méghozzá gyorsan.
– Ez volna az a halom kard, Renato?
– Miért, hát mondtam én valaha is, hogy...
– Igen, de most hagyjuk ezt. Most az a fontos, hogy eltűnjünk innen. Azt mondd meg nekem, elképzelhető-e, hogy Silvano Atzeri odafent van-e a házában, azokkal a lányokkal, akiket te szállítottál neki.
– Ott kell lennie – mondta ravaszul Moretti. – Különben már lejött volna a börtönbe, hogy gyönyörködjön bennünk. Hálás lehetsz nekem, lovag úr, amiért annak a disznónak vannak most fiatal emséi, amelyek elvonják a figyelmét rólunk.
– Majd mindjárt hálálkodom neked valamelyik késsel, amiért idecsalogattál minket Losarára! De ráérünk még a kölcsönös hálálkodásra. Most az a lényeg, hogy minél jobban hasznosítsuk gyorsan illanó szabadságunkat. Vezess föl minket ahhoz a házhoz, és... Remélem, tudod, hol van?
– Körülbelül egymérföldnyire, fönt a hegyen. De figyelmeztetlek, hogy...
Mutasd az utat.
– ...fal veszi körül, és a kapuja...
– Allons-y .[44]
– ...mindig zárva van a látogatók előtt. És Atzeri nem magányosan jár az óljába. Van négy-öt őr a...
– Majd útközben elmondod, Moretti. Elmondhatsz mindent, ami nyomja a bögyödet. Csak arra vigyázz, utol ne érjen ennek a késnek a hegye.
Testükön az aknában szerzett zúzódásokkal és sebekkel, amelyekhez a szürke, vulkanikus eredetű sziklák is hozzátettek néhányat, a nyolc férfi átvágott a földnyelv túloldalára, keresztülhaladtak a halászfalu néptelen sikátorain, majd egy kanyargós, meredek ösvényen nekivágtak a hegynek.
A Falkan fenyegetése sarkallta olasz viszonylag gyors tempóban vezette őket, három megmaradt matrózát Quillon terelgette. Guthric meg-megbotlott, felhasadt homlokából csorgott a vér, Enrique de Vaca támogatta, aki egyben az utóvéd szerepét is betöltötte...
A csoport egyik része szégyellte magát, amiért hagyta, hogy Moretti becsalogassa a kikötőbe, a másik része Atzeri álnoksága miatt dühöngött, de mindannyiuknak volt egy közös félelme: hogy megkondul a vészharang, hogy Rocca di Losara falain fölharsan a trombita.
– Mennyit kell még menni?
– Mit gondolsz, ezen a birkaösvényen hordom föl a lányokat?
– őrökről beszéltél... Ha majd odaérünk...
– Mondtam már... A kapu mindig zárva van... A falon belül van egy kis ház, abban vannak az őrök, a aputól balra...
– Gyorsabban! Kifutunk az időből.
A libasorban haladó férfiak tovább küzdöttek magukat fölfelé a tüskés, kiszáradt bokrokon keresztül. Csak egyszer álltak meg, amikor egy felhő uszálya vonult át a hold előtt, meggörnyedve kapkodták a sziget gyorsan hűlő levegőjét. Aztán Falkan fölmordult, s beleöklözött a kalóz hátába. – A teremtésedet, vezess oda gyorsan! A vályújánál akarom elkapni azt a disznót!
A kalóz már nyitotta a száját, hogy feljajduljon Falkan ökölcsapása miatt, de jajdulás helyett diadalmas nyögés szaladt ki a száján, s ujjával előre, balra mutatott. – Tessék, ott van. Látod? Látod azt a rózsaszínű fényt? A zsalugáterek résein szűrődik ki. És látod azt a másik fényt, ott lejjebb? Az a kapuőrség házikója. Megmondom, mi a teendő, m'sieur. Engem itt hagytok őrködni...
– Menj csak előre, mi angelo .[45] Itt nemcsak Tremellion pénzét akarjuk visszaszerezni, hanem a te fürge hajócskádat is.
A keresztesek és kalózok alkotta rosszul összeválogatott csapat elszánt avagy vonakodó tagjai lopva leereszkedtek a fallal körülvett kertig, amelynek közepén Atzeri háreme állt.
Két csoportra oszlottak, Falkan vezette az egyiket, Enrique a másikat. Jókora távolságra a díszes, rácsos kaputól, átmásztak a falon, végigsettenkedtek a kert bokrai között: kicsi, kőből, rakott házukban akartak rajtaütni az őrökön.
De az egyik matróz megbotlott, kificamodott a bokája, az esés okozta fájdalom hatására önkéntelenül is felkiáltott. A vérző Guthric odaugrott hozzá, hogy elhallgattassa.
De már késő volt.
A kapuőrség házából fegyveres férfiak bukkantak elő lámpáikat magasra emelve, sisakjukat jól a fejükbe nyomva, hogy védjék koponyájukat. Kardok villantak lámpások és a hold sárgás fényében.
A gyengén felszerelt támadók rárontottak a sentinellá- kra.[46]
Bár rövid ideig tartott, a csetepaté mégis hosszúnak rémlett, mivel Atzeri emberei kevesebben voltak ugyan, de fegyvereik elhárították a bambuszlándzsákat és a belezőkéseket, miközben az ő kardjaik akadálytalanul osztogatták a rettenetes sebeket.
Baynard és Enrique azonban ismerte a gyenge pontjaikat. A spanyol egy alkalmas pillanatban odaszökkent az egyik kardforgatóhoz, fölrántotta a férfi páncélingének elejét, és a gyomrába döfte halászkését.
Falkan egy másik katonát billentett ki egyensúlyából, rácsapott a kezére, és habozás nélkül kiragadta a fegyvert áldozata meglazult szorításából.
Ekkorra viszont már megölték az egyik matrózt.
Quillon egy kardszúrással a vállában, meghátrált.
A mosolygó hazug, akiben Baynard sose fog megbízni, noha el kellett ismernie, hogy Moretti olyan hal, amely mindig el fogja kerülni a horgot – földre került a kalóz is, az ágyékán érte a kardvágás.
Guthric, egyik kezében késsel, vékony, háromágú szigonnyal a másikban, azt a harcmódot választotta, amihez a legjobban értett. Miután minden eredmény nélkül próbálta szigonyára nyársalni az egyik páncélos katonát, megvetően felhördült, tőrét a férfi képébe hajította, hogy elterelje figyelmét, feltartóztathatatlanul meglódult, kikerült egy lándzsadöfést, kinyújtotta két lapátkezét, fölkapta a katonát, és nekivágta az őrház egyenetlen kőfalának.
Sisak ide, sisak oda – megnyugtató reccsenéssel tört a férfi nyaka.
Pino és Massimo egyesült erővel támadt az utolsó sentinellára, hátraszökkentek csapkodó kardja elől majd megint közelebb csusszantak, támadásra ingerelve.
Az őrt azonban nem lehetett olyan könnyen rászedni, mint a két matróz hitte: megindult Pino felé, de aztán hirtelen irányt változtatott, és kétélű fegyverével egyetlen suhintással levágta Massimo koponyájának a tetejét.
Tovább vitte a lendület, de ekkorra már rá is ugrott Pino, aki barátja vesztét látva felüvöltött, s olyan erővel döfte kését az őrbe, hogy a penge a páncélinget átszakítva tövig hatolt a testbe.
Aztán már csak a haldoklók hangjai, a sebesültek nyögései hallatszottak, a levegőben gyilkosságok bűze keveredett a nyári fák illatával.
Baynard Falkan leguggolt Quillon mellé. – Kénytelen leszek néhány leckét adni neked – mondta. – Ha majd Palesztinába érünk, megtanítalak, hogyan védd ki a szúrásokat.
A szicíliai kardja földre terítette az Őrkapitányt. A seb mély és fájdalmas volt, viszont elkerülte az ütőereket, így Quillon olyan választ tudott adni Falkannak, amilyet az hallani akart.
– Azt mondtad nekem egyszer... elég régen volt... szóval, hogy milyenek azok a ciprusi nők. Nagyon szeretném, nagyuram... ha majd elintézted itt a dolgodat Atzerivel... ha útba ejthetnénk azt a szigetet...
Elájult a fájdalomtól. Baynard szólt Guthricnak, hogy maradjon mellette. – Kötözd be a sebét, amennyire csak tudod. És vedd kezelésbe Morettit is. Én Senor de Vacával bemegyek a házba. Várj itt, míg meg nem hallod, hogy riadót fújnak... Isten a tudója, mennyire ellenünk dolgozik most az idő... Aztán gyűjtsd össze ezt a szedett-vedett társaságot, és tűnj el velük innen a hegyről. És szeretném, ha tudnál valamit, öreg Guthric: mindig hűséges emberem voltál, és...
– Indulj már – vágott közbe a szász. – Olyan vagy, mint Sir Geoffrey volt: te is túl sokat beszélsz.
Santiago és Tremellion két lovagja, immár karddal a kezében, sietve elindult Silvano Atzeri háreme felé. Váll váll mellett futottak föl a lépcsőn, csattogtak át a széles, rácsozatos verandán, s rontottak be az ajtón.
Megtorpantotta őket a hely pompája: a mintás szőnyegek tömege, a falakon hullámzó színes szőttesek gazdagsága. Az asztalok ragyogó intarziákkal kirakva, szanaszét heverő bojtos párnák, minden szín mély, izgató tónusba fordul a gyertyák fényében, amelyek furcsán faragott gyűjtőtálakba csepegtetik viaszukat – Atzeri pénzen vett, szoborba faragott erotikája...
Egy pillanattal később egy szigorúan öltözött sicilia- na[47] toppant eléjük, szemét résnyire húzta a harag, kinyújtott karja vádlón mutatott rájuk. – Kik vagytok? Dementi? [48] Nincs jogotok ebbe a házba belépni! Értitek, amit mondok?
Enrique de Vaca savanyúan elmosolyodott, egy díszes, selyemhuzatú székbe taszította az asszonyt, s kinyújtotta kardját, hogy távol tartsa magától. Szavai idegenül hangzottak a nő fülének, a kérdés értelme azonban világos volt számára. – Halkan beszélj, úgy válaszolj: hol van a vendéged, a losarai Atzeri?
Az asszonyon nem látszott félelem, állta a tekintetét. – Nem beszélek a nyelveden, signor, de remélem, te vagy ez a kreol bőrű társad érti az enyémet. Barátai vagytok Atzerinek, vagy bántani akarjátok? Mivel túljutottatok az őrökön...
Falkan előrelépett. – Hogy bántani akarjuk-e, signora? – fontolgatta. – De még mennyire. Semmi egyebet nem akarunk a kedvenc vendégeddel, mint bántani. Téged nem. Csak Silvano Atzerit. De őt nagyon.
Az asszony Baynardról Enriquére fordította a tekintetét, majd megint Falkanra nézett. Nyugodt mozdulattal fölemelte kezét, és végigsimított fényes, simára fésült haján. – Mindig vadállat módjára viselkedett – suttogta. – Régóta imádkozom már, hogy megkapja a magáét ez a szörnyeteg – mondta, majd mintha a két férfi ott se volna, mintha csak önmagát akarná emlékeztetni valamilyen félig már el is felejtett részletre, a gőgös siciliana még hozzáfűzte: – Atzeri kormányzó úr... Ma este a második emeleti lakosztályában van... A kagylós szőnyegekkel leterített folyosó végén...
Gyors, halk léptekkel óvakodtak végig a kagylómintás szőnyegen, meg-megálltak hallgatózni a folyosó két oldalán nyíló ajtóknál. Aztán Enrique némán intett fejével a folyosó vége felé: nem onnan hallatszanak a nyögések?
Most már Falkan is hallotta, megállt körülbelül egy lépésnyire az ajtó előtt, nekikészült, nagy lendülettel belerúgott, csizmája talpa alatt darabokra tört a hitvány zár. Beugrott a szobába, félreállt, hogy utat engedjen a spanyolnak, s mindketten végigpásztázták tekintetükkel a szobát.
Másodszor is visszahökkentek, de ezúttal nem a berendezés pompájától.
Egy díszes, baldachinos ágyon öt anyaszült meztelen lány hevert, vonaglott, szenvedett. A recsegés-ropogás hallatán meglepetten hátrakapták a fejüket, tágra nyílt szemük maga volt a csodálkozás – s még tágabbra nyílt, amint meglátták a kardokat.
Az ágy lába közelében kígyóként hevert egy korbács fonatos sudara.
Két lányon korbácsütések okozta hurkákat lehetett látni.
Egy másiknak véres szegélyű vágások borították az arcát – gyűrűs kezű brutalitások újabb bizonyítékai.
Baynard, mintegy hangosan tűnődve, megszólalt:
– A jelek szerint a bántalom itt benne van a levegőben. Enrique szülőhelyének dialektusában elkáromkodta magát, aztán ráordított a halálra rémült, ártatlan áldozatokra, szinte puszta hangerejével söpörve le őket az ágyról.
Ekkor vált láthatóvá a disznószerű Silvano Atzeri, Losara kormányzója, a tiszteletre méltó házasember, a hatalmas és tehetős Don Flavio Abruzzo veje, azé az emberé, aki minden bizonnyal végigjáratja vele a fájdalmak iskoláját, ha egyszer tudomást szerez erről.
Atzeri elkapta félrehajított köntösének szegélyét, s rózsaszínes teste elé rántotta az arany- és ezüstszállal hímzett ruhadarabot. Dadogott, értelmetlen szavakat hebegett, agya képtelen volt földolgozni mindazt, amit véreres szeme igazságként jelentett neki.
A foglyok Rocca di Losarában vannak, rács mögött – de hát nincsenek ott!
A sentinella a kapunál őrködik – de hát hogyan őrködik, ha egyszer az ellenségei itt vannak?
Na és a fegyvereik... hiszen nem volt semmiféle fegyverük... De nézzék csak: most van!
Úgy húzta az álláig a köpenyt, mintha a virágmintás szövetnek varázsereje volna, amely megvédi a kínokkal fenyegető pengéktől. Tekergőzve tapadt az ágytámla faragványaihoz, amelyek szintén arra szolgáltak, hogy fölkeltsék a kormányzó hatalmas erotikus étvágyát. És csak dadogott, dadogott; agya a rettegéstől felmondta a szolgálatot.
– A faluban, ahol éltem – mesélte Enrique a barátjának –, mindenki tartott disznókat. Jól tartottuk őket. Igen, Halcón, mi mindig törődtünk a disznainkkal. Aztán mikor eljött az ideje, mint ahogy mindnyájunknak eljön, fölhúztuk őket az udvarban egy állványra, fejjel lefelé, odatettünk egy tálat a pofájuk alá, és elvágtuk a torkukat. És tudod, mit csináltunk ezután, amigo mio? Körülálltuk, és elmondtuk, milyen derék halált halt az a disznó. Milyen méltóság volt benne. Úgy halt meg, ahogyan illik. És akkor fejet hajtottunk az előtt a szerencsétlen fellógatott állat előtt, a tisztelet jeléül, mert tudtuk, hogy a húsa egy egész családot fog eltartani egy télen át. Nem, nem mondom én, hogy lógassuk föl Atzerit erre a puhapihe ágyra. De nem azért, mintha a húsa vagy a vére olyan értékes lenne. Én csak annyit kérek... Hadd vágjam el a torkát! Ezt az egyetlen örömet engedd meg nekem!
Mozdult, mint aki nyomban nekifog, hosszú léptekkel elindult Atzeri felé, Baynard csak remélte, hogy kiáltásával meg tudja állítani. – Túl drága, De Vaca! Ha most megölöd, hol találjuk meg Tremellion kincsét? Hidd el nekem, kedves barátom, szükségünk van erre a lottyadt szörnyetegre. Élve kell nekünk – legalábbis pillanatnyilag. – Megijesztette Enrique makacssága, kardos karjánál fogva határozottan visszahúzta a spanyolt, majd lassan előrelépett, hogy megnézze magának azt az embert, aki ötször ütötte arcul párnás, gyűrűs öklével.
– Hagyd abba a vinnyogást, Atzeri. Felőlem akár magad alá is vizelhetsz, de figyelj rám. Csak egy szót kell szólnom a barátomnak, és mosolyogva végzed az életed. A torkodon fog virítani az a mosoly. Ha ezt akarod...
– Jaj, nem! Nem, nem! Akarom mondani, igen! Én...
– Te azt teszed, amit mondok neked, te túltáplált söpredék. Rendes embereket vagdaltak össze miattad. Félek, hogy Moretti barátod meghal. A barátod... Az, akit becsaptál a pénz kedvéért... Az én pénzem, helyesebben szólva Tremellion pénze miatt...
Mindjobban forrt benne a düh, nagy erőfeszítésébe került, hogy uralkodjon magán, és hogy megértesse magát valahogy Atzerivel.
– Hallgass ide. Megölhetnélek, amiért elloptad a pénzt. Amiért többször is megütöttél odalent a kikötőben. Mert ártatlan hajadonokat rontottál meg. Az öröm kedvéért, amit De Vacának szereznék vele. De ez még nem minden. Itt van például a feleséged, aki...
– Jaj, ne! Arra semmi szükség... De bármit, amit csak kívánsz... a pénzed... a pénzed természetesen megkapod... kamatostul... azoknak a hibáknak a fejében, amiket elkövettem. Ha részedről ez csupán pénzkérdés, Signor Falkan...
– Nem az, és még nem fejeztem be! Fel kell hívnom a figyelmedet Don Flavio Abruzzóra. És arra is kíváncsi volnék, hogy szerinted mit fog szólni, ha hírét veszi az itteni kicsapongásaidnak.
A potrohos szicíliai az ágytámla faragásaira roskadt, aztán hadarni kezdett, könyörgött, hogy kíméljék a felesége érzelmeit, de ne csak az övéit, hanem az idős Don Abruzzóéit is. – Belehalna, ha megtudná...
– Ezt kétlem – torkolta le Falkan. – Bizonyára nem engedné meg magának, hogy meghaljon, míg bosszút nem áll rajtad, lányának hűtlen férjén. Mélyen meghat, mennyire aggódsz Caltanisetta uráért, de nem téveszted össze véletlenül Don Abruzzo halálát a tiéddel?
Hagytak neki annyi időt, hogy felöltözzék, lábát bebújtassa puha bőrpapucsába, s hogy becsatolja ékkövekkel kirakott övét hatalmas potrohán. Kifelé menet Enrique de Vaca megszólalt: – Egy pillanat. – Kinyújtotta a kezét, és leszakított egy pénzes zacskót a kormányzó övéről. – Azt hiszem, elfelejtett fizetni a kedvteléseiért.
Atzeri összerezzent, látván, hogy a spanyol kimarkolja a pénz felét, s döbbent rémülettel meredt Santiago lovagjára, aki most éles hangon szólítva a lányokat, az ágyra hajította az arany- és ezüstérméket.
Falkan maga előtt taszigálta Atzerit, úgy mentek le a lépcsőn. A kormányzó nem is vette észre, hogy eközben Baynard kikapta Enrique kezéből a félig üres erszényt.
Megint szembe találták magukat a higgadt sicilianá-val, de Tremellion ezúttal nem engedte szóhoz jutni· úgy söpörte félre, mint afféle kanját féltő emsét.
– Hazudtál nekünk, signora [49], amikor megkérdeztük tőled, hol az a disznó! Azt felelted, hogy már elment. Úgy látszik, nincs olyan söpredéke a világnak aki ne számíthatna valakire a szükség órájában.
Az asszony nem válaszolt a sértésre, tudta, Baynard azért hazudott, hogy őt mentse. Csak nézte, hogy a fiatal lovag kilökdösi az ajtón a kormányzót, de még mielőtt kilépne, hirtelen lehajol, és egy erszényt ejt az egyik bojtos csücskű párnára.
Miközben ismét fényes hajához emelte a kezét, önkéntelenül is minden jót kívánt magában az idegeneknek. És a poklok minden kínját Silvano Atzerinek.
Visszamentek a kapuőrség házához; az őrkapitány némán, görnyedt tartásban várakozott, Pino még mindig matróztársát siratta, Guthric, akinek homlokán véres csík futott keresztbe, Renato Moretti sebét kötözgette.
A várnagy talpra tornázta magát, s intett Baynard-nak, hogy menjenek egy kissé távolabb. – Nincs már sok ideje a kalózának. A hasi sebek a legrosszabbak.
– És mi van Quillonnal?
– Vele? Az egy keménykötésű bugris. Miatta ne aggódj. Eltemet ez még mindannyiunkat. – Guthric érzéketlen szavai is átmelegedtek kissé, amikor az őrkapitány felé pillantott.
– Mit gondolsz, kibírja Moretti Rocca di Losaráig? Ha vissza akarjuk szerezni a pénzt, vissza kell mennünk a várba. Atzeri lesz a túszunk. – Sir Geoffrey másodszülött fia elfordult egy pillanatra, hogy legyűrje a külön kis keresztes hadjárat veszteségei miatt érzett fájdalmát. Aztán halkan, olyan halkan, hogy csak Guthric hallotta, suttogni kezdett. – Az a sok ember, aki apám oldalán halt meg... A matrózok, akiket a Pille fedélzetéről sodort le a víz...Aztán azok, akiket Spanyolországban öltünk meg... Most meg ez... Jézusom, hát megéri? Hát ilyen magas árat szabtunk ezekre a pénzdarabokra?
A szász odahajolt hozzá, hogy rámorduljon, de e pillanatban egy harang hosszan csengő kondulása elűzte a gyászos hangulatot. Aztán többször is felharsant egy trombita. Düh és riadalom távoli moraja hallatszott, a hangok végigzengtek a váron, a szigeten, hogy fölriasszák párnázott kéjlakáról Silvano Atzerit.
Az ifjú tremellioni félresöpörte kételyeit, eltaszította magától az önsajnálat vigaszát. Hát mire számítottál, te kötözni való bolond? Hogy Ranulf majd áldását adja rád? Hogy meghajolva köszöntenek majd az útonállók és a kalózok? Hogy az ilyen Atzeri-féle söpredékek majd visszarettennek a pénz látványától? Jóságos ég! Hiszen ami nálad van, az egész világ legnagyobb kísértése!
Ami nálad van? Nem...
Az, ami nálad volt, és amit hagytál elvenni!
Előlépett az árnyékból, s odaszólt Guthricnak és Pinónak, hogy vegyék gondjaikba a sebesült Morettit. A reszkető kormányzót Enrique kísérte, az őrkapitányt ura támogatta.
Atzeri és a spanyol ment elöl, utánuk Baynard és Quillon, Renatót Guthric és a könnyes arcú tengerész cipelte.
Hat holttest maradt mögöttük – a belépődíj Silvano Atzeri háremébe.
Minden baj nélkül érték el a falu északi szélét. Megint csak a birkaösvényt választották, majd rátértek arra az útra, amely a földnyelvet keresztülvágva vezetett az erődhöz. Quillon, akinek sebét szorosan bekötözte a várnagy, egyedül is tudott járni, csupán amiatt aggódott, hogy elvesztette a belezőkését.
– Hej, nagyuram! – mondta mosolyt keltő tiszteletlenséggel, s szemét meregetve a holdfényben. – Tudnál valamiféle vágószerszámot kölcsönözni? Mindegy, milyet, én mindegyikhez értek.
– Halkabban! Minél közelebb kerülünk a várhoz, annál halkabban.
Az őrkapitány engedelmesen suttogóra fogta. – No, akkor most van vagy nincs?
Baynardnak elég volt a sentinellától elvett kard, odaadta neki a kését. Ha fegyveresek támadják meg őket, Quillon nem sok hasznát veszi, de úgy látszott, már a puszta birtoklása is magabiztossá teszi. – Majd meglátod – fogadkozott. – Nekem egyik penge olyan, mint a másik.
Lassan közeledtek Rocca di Losara felé.
Renato Moretti sztoikusan tűrte a fájdalmait, amit csak Guthric tudott értékelni, lévén ő az egyetlen, aki látta, mekkora sebet kapott a kalóz. Hogy hamarosan meghal, az nem volt kérdéses, csupán elszántsága és makacssága tolhatta távolabbra az időpontját.
Csak egyszer motyogott valamit, akkor, amikor a birkaösvény aljához értek. – Közel vagyunk már a Lampredá- hoz? Amint Tunéziába érünk... Tunéziában nagyon szeretnek engem... Annyi barátom van arrafelé, hogy számukat se tudom...
Guthric, nem értve a nyelvét, hallgatott, hagyta, hadd válaszoljon a gyászos képű, fiatal Pino. – Nagyon közel vagyunk már, kapitány uram, nemsokára Tunéziába érünk. Úgy ám, nagyon hamar.
Renato sóhajtott, a többiek pedig folytatták lassú, fáradságos útjukat a vár felé.
Két-, talán háromszáz yardnyira a kaputól váratlanul előbbukkanó katonák torpantották meg őket. A sentinellák nyílpuskákkal, hajítódárdákkal és közelharcban használatos fegyverekkel voltak fölszerelve. Silvano Atzeri rájuk visított, hogy álljanak meg.
– Maradjatok ott! A kormányzótok vagyok! Elfogtak... meg akarnak ölni... Maradjatok ott!
Lámpások emelkedtek föl, hogy lássák, csakugyan Atzeri szól-e, s hogy lássák, nem támadhatnák-e meg foglyulejtőit, hogy kiszabadítsák urukat.
Az idegenek szánalmas kis csapatot alkottak, kettejük sebesült volt, páncélt egyik sem viselt. Elég volna egy számszeríj jól megeresztett nyila, és...
– Földre azokkal a lámpásokkal! – rendelkezett Falkan. – Ha egyetlen nyilat is kilőttök, a lábatokhoz gurítjuk Atzeri fejét! Lehet, hogy nem nagyon sajnálnátok, de próbáljátok csak utána elmagyarázni a feleségének, hogy mi történt... És aztán magyarázzátok meg Don Flavio Abruzzónak Caltanisettában!
A lámpások, akár egy leszálló szentjánosbogár-csapat, földre ereszkedtek. Csakugyan nem bánták volna, ha odagurítják eléjük a governare di Losara [50] fejét. Utána azonban kikérdeznék őket, bírák elé kellene állniuk, felelősöket keresnének, vádat emelnének, büntetéseket szabnának ki... és embereket akasztanának a nap fehérítette vár falára.
Emberek tucatjai követnék a sírba, ha Silvano Atzeri holmi csetepatéban lelné halálát.
Az őrök hátrálni kezdtek, nem szerették volna, ha uruk felismeri őket.
– Indulj befelé, vezess a lakosztályodhoz – mondta Baynard, majd egy hirtelen jött gondolat hatására rákiáltott: – Várj!
Az jutott eszébe, hogy az erősség előtt várakozó katonák esetleg elzárhatják előlük a kifelé vezető utat, s mindaddig ostrom alatt tartják a várat, míg Caltanisettából meg nem érkezik a segítség. Megkérik Don Abruzzót, hozza a katonáit, és mentse meg a lányát – és ha már ott van, a férjét is.
– Mondd meg az embereidnek, hogy ha csak egyetlen katonát látunk is a kapu közelében, leküldünk hozzájuk. Odafentről. Annak a toronynak a tetejéről.
Atzeri eldadogta a figyelmeztetést, aztán Enrique megpördítette, s puha talpú papucsában nemsokára már a lakosztálya felé vezető folyosókon csúszkált.
Noha a bútorokkal zsúfolt színpompás szoba nagy hatással volt rájuk, a keresztes lovagok mégis a sebesült Renato Morettivel foglalkoztak először. Mivel előzőleg arra számítottak, hogy a lakosztály őrei megtámadhatják őket, most örömmel tapasztalták, hogy az egzotikus helyiségben két döbbent szolgától eltekintve senki sincs. Miután a szász torokhangon rájuk kiáltott, a falhoz hátráltak, úgy nézték meredten, mint fektetik egy mór stílusú diván- ra Morettit, mint rakják körül párnákkal fájdalom gyötörte testét.
Quillon megtántorodott, Guthric odalépett hozzá.
– Mi lelt, bugris? Megirigyelted ezt a kalózt? Beléd böknek egy kicsit, s máris azt hiszed, kijár neked a kerevet?
A fiatalember megrándult, a mozdulatot hetyke fejrázásnak szánta. Ekkor azonban végigáradt rajta a seb keltette fájdalom, s a riposzt, a szellemes visszavágás, amit az öreg, kőkemény szásznak szánt, sehogy sem akart a nyelvére jönni...
Guthric elkapta az összecsukló őrkapitányt, s intett Pinónak, hogy néhány párnából készítsen fekhelyet a padlón. Letérdelt, óvatosan az oldalára engedte a bugrist, aztán, mielőtt még visszament a lovagokhoz, így dünnyögött magában: No, ez már megint rám vár... meg kell tanítsalak életben maradni.
Miután gondoskodtak a sebesültekről, a keresztesek Atzerire fordították jogos dühüket, a kormányzóra, akit néma döbbenettel figyelt két szolgája.
– Azért jöttünk, ami a miénk – mondta Falkan. – A ládáért, és mindenért, ami benne volt. Ezenfelül, kárpótlásul azokért az emberekért, akiket a te őreid terítettek le a bordélyod kapujában, elvisszük a kamatot is, amit felajánlottál. Amit a vétkeidért kínáltál, emlékszel?
Atzeri sietve rábólintott. Egy kicsit felforgatták ugyan a láda tartalmát keresés közben, de ott van minden hiánytalanul a cofanó -ban...[51] – A ruhák, a páncélok, a fegyverek... Az utolsó rézpénzig, amit Losarába hoztál! Ami pedig a kamatot illeti... ott az az asztal... és ha megengeded, megkeresem a kulcsát, és...
Leesett állal, elképedve figyelte Guthricot, aki komótosan odaballagott a finom, berakásokkal díszített darabhoz, elejével lefelé a kőlapokra lökte az asztalkát, majd nekifogott leszaggatni a fényezett cédruslapokból készült hátoldalát.
Aztán megint fölemelte, egy lábon megpörgette, lecsapta, és kirángatta a fiókjait. Mereven figyelve Atzerit, a földre borogatta a tartalmukat, addig nézve farkasszemet a holtra vált szicíliaival, míg az utolsó rekeszt is ki nem ürítette.
Ekkor, ügyet se vetve a földre szórt holmikra, Falkanra nézett, s dörmögve megkérdezte: – Ez az? Ezt mutatta?
A lovagok, az elkerekedett szemű Pino, a remegő szolgák mind a fiókból földre szórt csillogó kupacot nézték. Silvano Atzeri nyilván szereti a keze ügyében tartani felhalmozott kincseit, s azért őrzi itt ezeket a szikrázó melltűket és karpereceket, diadémokat, nyakláncokat, násfákat, csatokat, vaskos ékköves gyűrűket, hogy bármikor megcsodálhassa őket – vagy mindez csupán csekélyke része vagyonának.
– Ha nem volnának sebesültjeim, mondta neki Falkan –, maradnék még egy ideig, és a puszta falakig lekopasztanám ezt a várat. De mivel ők is itt vannak, csak a ládát visszük el – no meg ezt itt, a kamatot.
– Megérdemlem, signor. Bolond voltam, hogy alábecsültem a...
– ...és még valamit.
Silvano Atzeri elhallgatott, próbálta kitalálni, mitől kell még megválnia. A Rodosz szigeti kolostor templomából származó kelyhektől? A szőnyegektől, amelyeket abból az antiochiai palotából hoztak ide?
– Mondd csak, mit ajánlhatok fel neked, uram, bocsánatkérésem jeléül a köztünk esett félreértésekért, zálogul annak, hogy...
– Signora Atzerit. Don Abruzzo lányát. A feleségedet. Magammal viszem.
A kormányzót elfogta a vakrémület, és futásnak eredt.
Nevetséges látványt nyújtott, két húsos combja egymást akadályozta a mozgásban, puha bőrpapucsai meg-megcsúsztak alatta.
Tíz lépést ha megtehetett a szobában, amikor Guthric ódalépett elé, s öklével belevágott terjedelmes hasába. Atzeri gusztustalan böffenést hallatva hanyatt esett, feljajdult, ülepe a kőlapokra tottyant.
Kifulladva, levegő után kapkodva nézte Enrique de Vacát, aki egymás után nyitotta ki a szoba túlsó végében álló három ajtót. Az első egy folyosóra szolgált, amely egy kis kápolnához vezetett. A második mögött egy csigalépcső vált láthatóvá. A harmadik – ijedt sikoly, s a spanyol már hozta is Signora Atzerit a szobájából, amelyben egyetlen ágyon, egy apáca priccsén kívül semmi sem volt, a falai oly kopárak, akár egy klastrombéli celláéi, egyetlen díszük egy olajfa kereszt és egy fára festett Madonna-kép.
Az asszonynak mintha bántotta volna a szemét a szoba érzéki ragyogása. Atzeri még mindig zihált. A nő ernyőt csinált a kezéből, szemügyre vette a szolgákat, a sebesülteket, a kereszteseket, aztán kirántotta karját Enrique szorításából, és odament a férjéhez.
– Meg tudod ezt magyarázni, marito mio? [52] Meg tudod magyarázni, miért rángattak ki ide imádkozás közben? Kik ezek a betolakodók? Meg akarnak ölni minket?
Ahogy elnézem ezt a nőt, gondolta Falkan, szinte már megértem, miért keresi perverz örömeit Atzeri azoknál a lányoknál. Igaza volt Renatónak: ez egy savanyú képű lotyó, még ez a hang is illik hozzá. Legalább megkönnyíti a dolgomat: nem áll fönn a veszély, hogy Don Flavio Abruzzo leánya a szívembe lopja magát.
Az asszony kékesfekete ruhájának szigorát egyetlen dísz sem oldotta, éles vonásai kérdőn összehúzódtak, csontos ujja vádlón, kardpengeszerűen mutatott férjére. Közelebb lépett Atzerihez, és rácsattant. – Másodjára is megkérdezem: Kik ezek a fegyveres és véres alakok, és miért engedted meg nekik, hogy idevonszoljanak csendes könyörgésemből?
Losara kormányzója segélykérőn nézett Falkanra. Az ifjú lovag azonban nem törődött kimondatlan Könyörgésével, és az asszonyhoz fordult. – Mindnyájan azok vagyunk, signora: véres figurák, akiket a férjed katonái véreztek össze. És valóban betörtünk a várba. Viszont gyilkosok... Ha rajtunk múlik, nem vagyunk.
– Akkor mi dolgotok...
– Hátrább az agarakkal! Majd később elmeséli neked a kormányzó. Most készülj, velünk jössz. Elviszünk, megmutatjuk neked, milyen szép hajók vannak a kikötőben.
Néhány perccel később a szolgák Enrique felügyelete alatt előkerítették a só patinázta ládát. Miután meggyőződtek róla, hogy semmi sem hiányzik belőle, a lovagok a sajátjukra cserélték a szicíliai kardokat. Atzeri ékszereit a nyeregtáskákkal, a ruhákkal, páncélokkal és a Renato Moretti megtévesztésére szolgáló iratokkal egyetemben behajigálták a ládába. A szolgákra ráparancsoltak, hogy cipeljék, Atzerit a spanyol kénye-kedvére bízták, a kalózt megint csak Pino és Guthric emelte föl.
Quillont talpra segítették, de makacsul állítgatta, hogy kutya baja sincs. Megingott ugyan egyszer, de ekkor rávigyorgott társaira, s ökölpárbajra hívta ki őket. – De figyelmeztetlek benneteket: a bal kezem ugyanolyan gyors, mint a jobbom...
Signora Atzerit Baynard Falkan kísérte. Az asszony vértelen vonallá préselte össze ajkát, egész testében reszketett a dühtől és a balsejtelemtől. Igazat mondott a szóbeszéd. Az elmúlt négy év során egyetlenegyszer sem tette ki a lábát Rocca di Losarából...
Falkan fenyegetését megszívlelve, a sentinellák elhúzódtak a vár kapujának közeléből. A kikötőbe vezető lejtős út mentén azonban végig ott álltak, számszeríjaik rövid, rombuszos fejű nyilával vették célba a férfiakat, akiknek volt merszük elrabolni Atzerit.
Nézzétek! A felesége!
Összehúzták magukat az asszony tekintete előtt, tudták, bármi lesz is a vége – feltéve, hogy nem ölnek meg mindenkit –, Signora Atzeri bosszúja rettenetes lesz, szabadjára engedi majd jogos haragját. Isten jegyen irgalmas azokhoz, akikre ennek az asszonynak a dühe zúdul!
A Lampreda ott volt a kikötőben, oldala enyhén neki-nekisúrlódott a mólónak.
De a keresztesek és a hajó között katonák kettős sora húzódott; pengetüskés sövényt alkotott a fél térdre ereszkedett első, lándzsákkal, felhúzott számszeríjakkal a kezében várakozott a hátsó.
A sorok közepéről egy hang megálljt kiáltott a kereszteseknek. – Ne tovább! Dobjátok el a fegyvereiteket, és bocsássátok el a foglyokat! Adjátok meg magatokat!
– Ezzel már elkéstél – válaszolta Falkan. – Ha nekünk estek, nemcsak Atzeri fog meghalni, hanem Don Abruzzo leánya is. Gondolkozz, mielőtt lövetsz. Losara úrnőjének a halálát nagyon nehéz lesz kimagyarázni. – Intett az asszonynak, hogy lépjen előre a férje mellé. A katonák sorai felől a felismerés moraja hallatszott.
Káromkodtak, fenyegetőztek, bosszút esküdtek a szicíliai fegyveresek, de látták, mennyire közel van a keresztesek kardja Silvano Atzeri és felesége nyakához. Egyetlen rosszul célzott nyílvessző, s nincs annyi faág a környéken, ami elég lenne a köteleknek. Inkább vigyék Don Abruzzo lányát, mint hogy Losara minden asszonya elözvegyüljön...
Renatót óvatosan a hajóra vitték, lefektették a kormányrúd közelében. A szolgák fölcipelték a ládát a járópallón, letették a hajó közepére. Atzeri föltipegett a feljárón, a fedélzetre érve megfordult, félig fölemelt szeme némán könyörgött a katonáknak. A Falkan által sürgetett kormányzóné félrelökte a férjét, és menet közben odasziszegett neki. Most szólalt meg első ízben a vár elhagyása óta. Szavait csak Atzeri hallotta, s csak annyit tudott hebegni rájuk, hogy ez nem igazság nem így volt, nem igaz.
A Lampreda útnak indítása vesződséges munka volt, de megbirkóztak vele. Quillon az övébe tűzte a kését hogy fél kezével dolgozni tudjon. Pino ide-oda száguldott az orr és a tat között, Guthric és Enrique sorra hajtotta végre a sebesült Moretti parancsait, amelyeket a türelmetlen Baynard Falkan továbbított nekik.
Egy órába került, mire elhagyták a kikötőt. Viszont a kikötőbarikádot felhúzták előttük, a kijárat két oldalán égtek az iránytüzek, lobogtak az olajjal megöntözött fahasábok a magas, háromlábú állványokra helyezett üstökben.
És ekkor, amikor az Angolna épp átsiklott a két tűz között, Losara kormányzója úgy látta, elérkezett az alkalom.
Feleségét otthagyva, a jövővel mit sem törődve a korláthoz rohant, átmászott rajta, és a vízbe vetette magát. Fröcskölve, visítva, a hajó tatja mögött bukkant a felszínre, reszkető kézzel oldozta le derekáról az ékkövekkel díszített övet. Az arany és az értékes drágakövek súlya széles, örvénylő spirálban húzta lefelé a bőrt, hogy örökre eltemesse a seszínű bazaltiszap.
Nyár dereka volt, keleten már földerengett a következő nap ígérete. Moretti ápolását Pino vállalta magára, aki a kalóz legénységének egyetlen életben maradt tagja volt – nem számítva azt a hatot, aki megszökött a félszigetről.
Guthric azonban megjósolta, hogy a kalóz meg fog halni, a leggondosabb ápolás sem menti meg az életét. De élt még, térdét fölhúzva hevert, hogy segítse az ágyéka fölött tátongó seb forradását. Némán tűrte a kínokat, csak néha nyögött fel az elviselhetetlen fájdalomtól. Pino ilyenkor odarohant hozzá, vigasztalta, vagy letörölte a homlokán kiütő verejtéket.
Moretti vezérletével a Lampreda a part mentén haladva tartott a felkelő nap felé.
Signora Atzeri ezalatt mindvégig ott állt a hajó bal oldali korlátjánál, szögletes vonásait mintha kőbe vésték volna, állt mozdulatlanul, mint egy ellenszenves szobor.
Három órája hagyták maguk mögött Losarát, a hajnal fényei már belejátszottak a hullámok ezüstös derengésébe. Baynard Morettivel tanácskozott.
– Sose állt szándékomban megfosztani Signora Atzerit az otthonától. Arra jó volt, hogy kijuttasson minket a kikötőből, de a fogva tartásában nem lelek örömet...
– Miért... gondolod, hogy bárki is örömét lelné egy ilyen savanyú lotyóban? – kérdezte Moretti.
– Nem, nem hiszem – suttogta Falkan –, bár meg kell vallanom, én a lelkem mélyén szánom egy kicsit. Szép kis alak ez a Silvano Atzeri. Ha ezek ketten összeszövetkeznének a bátyámmal, maga a Sátán is elmenne hozzájuk ebédre. De most figyelj rám. Nem akarlak kifárasztani...
– Fárassz csak egész nyugodtan, lovag uram. Nem szeretnék néma csöndben kinyúlni.
– javíthatatlan hazug vagy – mondta Falkan. – Egyszer az életben megpróbálsz valami hasznosat csinálni, akkor meg azzal fenyegetsz, hogy meghalsz.
A felhúzott térddel fekvő kalóz és a mellette guggoló lovag egymásra nézett; mindketten tartottak tőle, hogy a halál még aznap ellátogat a hajóra.
– Mintha kérdezni akartál volna valamit. A nővel kapcsolatos a dolog?
– Partra akarom tenni. És emberek kellenek az Angolná -ra. Ha van errefelé egy kikötő...
– Santadi – vágta rá a kalóz. – Egy órányira előttünk. Santadiban nagyon kedvelnek engem. Annyi barátom van ott, hogy... – Elcsuklott a hangja, arcára kiült a fájdalom.
Baynard megfogta a vállát, és halkan így szólt: – Igen, tudom... Annyi, hogy talán ketten se tudnánk összeszámlálni őket.
Pino kormányzásával behajóztak Santadi zegzugos kikötőjébe.
Tremellion lovagja partra evezett Losara úrnőjével, majd így szólt hozzá: – A férjed gyalázatosan viselkedett velem szemben, signora, de az oka maradjon a kormányzó és az én titkom. Sajnálom viszont, hogy el kellett szakítsalak kötelességedtől, hogy elhoztalak a váratokból, és a tengerre hurcoltalak. Pillanatnyilag fontosabb dolgokon töröm a fejem, mint hogy miként juttathatnálak haza, de annyit megteszek, hogy... Tessék, Signora Atzeri. Ennyi pénzért kényelmesen visszavitetheted magad Losarába.
Don Abruzzo lánya szó nélkül elvette a pénzt. Egy pillanatig mozdulatlanul meredt nyugat felé, Rocca di Losara irányába.
– Két dolgot akarok mondani neked, te hitvány mása a lovagoknak – mondta kemény, reszelős hangján. – Nem vitetem magam vissza kényelmesen Losarába. És nem költök egyetlen lírát sem abból, amit oly roppant nagylelkűen ide vetettél nekem. Odaadom az első utamba kerülő templomnak. Amit viszont megteszek: elindulok a sziget belseje felé, és megkeresem az utat, amely Caltanisetta városába visz. És ott apámra bízom, döntse el, mit kell tenni és kivel.
Ez meg is csinálja, gondolta Baynard. Ha ötvenmérföldnyit kell is talpalnia a hegyek között, ez akkor is megcsinálja.
– És mi a második dolog, signora?
Az asszony üres tekintete továbbra is nyugat felé irányult, úgy felelt. – Az a férjemre vonatkozik. Te ugyan keresztesnek nevezed magad, de amint látom, nem vagy az a bibliaforgató fajta, így valószínűleg nem ismered az áldott Máté apostol írását. „Jobb lett volna annak az embernek, ha meg se születik.” – Baynard felé fordult, mosolya láttán a lovag tarkóján meredezni kezdtek a hajszálak. – Nos, nem gondolod, hogy ez éppen ráillik Silvano Atzerire?
A Lampreda, fedélzetén három új matrózzal, akiket Moretti kifaggatott s megfelelőnek talált, Santadi kikötőjéből kifutva tovább folytatta útját kelet felé. De maguk mögött tudhatták már a Correnti-fokot, s a nyílt tengeren vitorláztak, mire Baynardnak sikerült elfelejtenie Signora Atzeri hátborzongató mosolyát.
A három fölfogadott szicíliai legidősebbjét Domenico Balbónak hívták, remekül értett a hajózáshoz, a lehelete pedig szardellától és fokhagymától bűzlött. Amikor Santadiban felköltözött a hajóra, egy kisebbfajta ládára való sózott halat és egy füzér fokhagymát hozott magával. Szünet nélkül ezeket rágcsálta, mit sem törődve azokkal, akik kénytelenek voltak a közelében állni.
Furcsán illatozó leheletének elviselése azonban csekélyke ár volt utasításainak pontosságáért. Még a haldokló Moretti is elégedett volt vele, s ez Falkannál jó ajánlólevélnek számított.
– Azt mondja – adta tovább a lovagnak a kalóz –, hogy a Cipruson túli vizeket nemigen ismeri. Viszont azt állítja, járt már azon a szigeten. Na meg ott is, ahová most tartunk, Krétán. Hosszú hajózás áll még előtted, lovag uram.
– Úgy beszélsz, mintha itt akarnád hagyni a hajót, Renato. Na és hogyan képzeled? Elkötöd a csónakot és...
– Nem, azt meghagyom nektek. Viszont van valami amit csakugyan kérnék tőled, lovag uram: egy jó erős zsákot meg egy jó hosszú láncot.
Bármennyire szerette volna is Baynard, nem tudott úgy tenni, mintha a kalóz kérése hidegen hagyná. Az Angolná -n mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy Moretti órái meg vannak számlálva. Most már csak rövid időszakokra tért magához, fájdalmai fölemésztették maradék erejét is. Már az is hihetetlen volt, hogy eddig kibírta, az arca úgy festett, mint egy hulláé, enni nem evett, csupán néhány korty vizet ivott. Többnyire eszméletlen volt, amikor föléledt, dicsekedett: nők százait, mit százait: tízezreit élvezte... Halomszámra vannak eldugva rablott kincsei Szardínia rejtett barlangjaiban, elásva Észak-Afrika homokdombjaiban... Nem is tudja, mondta-e már nekik, mennyire kedvelik arrafelé...
Megkérte Baynardot, hogy hívja oda Pinót, s hogy aztán maradjon ott, legyen tanúja annak, amit mond.
– Te nem vagy valami nagy koponya, ugye, Pino?
– Ez már így igaz, kapitány uram.
– És a gyilkolásért meg a rablásért se rajongsz, így van?
– Az igazat megvallva, kapitány uram, így.
– Akkor meg nem tudom, hogy egy ilyen magadfajta fickó... hogy a csudába... Mit keres az én sikamlós Angolná- mon... – Összerezzent a hirtelen rátörő fájdalomtól, elhallgatott, majd sietve folytatta. Egész életében ellene dolgozott az idő, az igazságszolgáltatás és a bosszú állandóan ott lihegett a nyakába. Vadásztak rá, hajszolták a Földközi-tenger széle-hosszán, és egyáltalán nem szerették annyira, mint állította.
Viszont sohasem kapták el – síkos voltam, akár az angolna –, most meg itt hever a hajóján, és sose fenyegette még oly kevéssé a fogságba esés veszélye, mint ezekben a végső pillanatokban.
– Rád hagyom a hajómat, Pino. A Lampreda a tiéd, mehetsz vele, amerre kedved tartja. Ha keményebb fickó volnál, ez a hajó a tengerek ostora lehetne. Annak készült. Sikamlósnak... síkosnak, mint...
Moretti ekkor fölemelte a fejét, sikerült valahogy rámosolyognia Baynardra, aztán lehanyatlott, összegörnyedt, összerándult, s lélek nélküli testté vált.
Egyedül Pinónak engedték meg, hogy segítsen összeölteni a vitorlavásznat, majd a zsák köré tekerni a láncot. Amikor ezzel is megvoltak, leeresztették a vitorlákat, az összeaszott testet a korlátra fektették, s a hajó tatjáról a vízbe lökték. A nehezékkel ellátott zsák a hullámok közé csobbant. Pino egy percig még nézett utána, aztán Domenico Balbóhoz fordult.
– Vésd a fejedbe, amit mondok. A te feladatod, hogy elkalauzolj minket Krétára. A hajón Signor Falkan és Signor de Vaca parancsol. Viszont a Lampreda kapitánya én vagyok.
Balbo nyugtázásképpen közömbösen vállat vont, aztán máris a vitorlák felvonásának irányításával kezdett foglalkozni. Baynard úgy érezte, illene valamilyen szertartásfélével, ha bármilyen csekéllyel is, de megemlékezni a kapitányról, ám nem jutott eszébe más, csak annyi, hogy kinyújtotta a karját; Tremellion lovagja így fejezte ki tiszteletét a feketére festett kalózhajó volt tengerésze iránt.
– Ha majd partra szállunk a Szentföldön, Pino kapitány, a keresztény hadaknak nagy szükségük lesz a hajódra. Azért mondom el ezt neked most, hogy legyen időd elgondolkodni a Lampreda jövőjén, no meg a sajátodon. Lehet, hogy Renato Morettinek igaza volt: ha a kegyetlenség útjára lépsz, ez a hajó a fél tengert rettegésben tarthatja. Viszont lehet belőle a szaracénok hajóinak réme is. Vagy a Nyugat vezetőinek gyorsjáratú üzenetvivő hajója. Rajtad áll a döntés.
– Tudom, hogy jót akarsz, Signor Falkan. Szerintem még akkor is jót akartál, amikor ott az Asinarai-öbölben megtévesztettél minket. Ezért hát megígérek neked valamit. Amikor odaérünk arra a drágalátos Szentföldre, kerek-perec megmondom neked, mik a terveim az Angolná -val. – Elvigyorodott, és hozzátette még: – De ne lepődj meg, ha azt találom mondani, hogy ártatlan nőkre és kereskedők törvénytelen hasznára akarok vadászni vele.
Kedvező szelekkel hajózva, augusztus második hetében elérték Kréta szigetét, Hierapetra kikötőjében fel is töltötték készleteiket. Guthric fejsebe hosszú, vékony forradással gyógyult, Quillon pedig eldobhatta már a felkötő kendőt, amire azért volt szükség, hogy karja súlyának hordozásával könnyítsen sebesült vállán. A kardszúrás nyoma még mindig sajgott, de az őrkapitányban buzgott a harci kedv, sorra villantak fel előtte a mohó vágyakozás ábrándképei.
A büdös szájú Domenico Balbo szerint Ciprus lesz a következő állomásuk. És ugyebár ott vannak – Falkan lord ígérete szerint – azok a különleges nők? Akik egyébre se várnak, mint egy ilyen magafajta belevaló fickóra.
Képzeletében ismét végigjárta az utat Tremelliontól Plymouthig, átszelte a Vizcayai-öblöt, végiglovagolt a Pireneusok tövén, majd Tarragonából Szardíniára hajózott, onnan délnek kanyarodott, Szicíliába, Rocca di Losara börtönébe, aztán megint tovább keletnek, Krétába... Most meg, nem is sokára, a sokat ígérő Ciprus vár rá... Tovább szőtte álmait.
A parton csaknem teljesen mezítelen lányok várakoznak.
A Lampredá-e érkezők közül őt fogják kiszemelni, valamilyen különös, izgató nyelven szólongatják, amit szerencsére csak ő ért majd.
Nehéz volt maga elé képzelnie, milyen lesz maga Ciprus. Nagyrészt langyos homok. De azért árnyékot adó fák is. És lesznek folyói is, ahol bemutathatja orvhalász-képességeit, tapsolnak majd a csaknem mezítelen lányok, amikor kikapja a pisztrángot a sebes áradatból, tapsolnak az ő oroszlánsörényű hősüknek, aki magasra emelt két kezében egy-egy ficánkoló halat szorongat... Faszénfüst úszik a levegőben, a tüzet ők gyújtották... Gitárok pengenék...
– Hej! Ez meg mi volt? Most láttam egy mocskos nagy uszonyt, akkorát, mint a karom! – Quillon ábrándképei szétfoszlottak, elsápadva mutogatott előre, a hajó orra elé...
– Megint itt van! Hej, Guthric! De Vaca nagyuram! Jöjjön már valaki! Jóságos ég... Hát ez meg miféle hal?
Domenico Balbo Baynard tolmácsolásával mesélni kezdett a Földközi-tenger keleti medencéjében úszkáló vérszomjas cápákról. Némelyik nagyobb, mint a fél hajó. Az állkapcsuk meg olyan, hogy a tölgyfát is átharapják. De még a horgonyláncot is. A fogaikat maga az ördög hegyezte tűhegyesre. És nemcsak egy sor fog van a szájukban, hanem kettő-három, sőt néha négy is, egyetlen harapással képesek kettévágni az embert.
Quillon lelkesedése lelohadt. Álmai lidércnyomásokká változtak. Hazugnak tartotta Baynard Falkant, most döbbent rá, hogy elcsalták cornwalli otthonából. Mindenfélét bemeséltek neki Ciprusról, ezzel szemben mit fog ott találni? Megfeketedett, veszedelmektől övezett partot, ahol csak úgy nyüzsögnek az őrült boszorkányok... A sziget körüli vizekben hemzsegnek a hajó nagyságú cápák, uszonyaik zöldes csíkokat hasítanak a tengerbe... Az őrkapitány ettől kezdve szívesebben aludt a hajó közepén, és visszavágyott a Hexelhez, csak el, minél távolabb ezektől a bugyborékoló, cápákkal teli vizektől attól a bazaltszigettől és annak őrült, visongó nőszemélyeitől...
Miközben Quillon tovább álmodta rémálmait, a hajó megközelítette Ciprus napsütötte szigetét.
Guthric megböködte az őrkapitányt, hogy fölébressze, megvárta míg visszatér fantazmagóriái közül, aztán így szólt: – Talpra, bugris! Ideje meghúzni a köteleket.
A fiatalember riadtan megfordult, fölült...
És leesett az álla Pafosz szépsége láttán; a ragyogó kék vízben nyoma sem volt szörnyeknek, a kikötő mögötti virágos hegyoldalakon fehérre meszelt házikók virítottak. A mólóról pedig a falusiak figyelték őket. Szakállas férfiak, egyenes hátú asszonyok. És igen: minden félelme és lidércnyomása ellenére fiatal nők, amilyeneket egész úton látni remélt.
Persze nem voltak mezítelenek. Viszont elég vonzók voltak ahhoz, hogy Quillon hátravesse dús sörényét, és integetni kezdjen nekik, széles vigyorral nyugtázva, mennyire örül, hogy itt lehet... És hogy Falkan lord végeredményben nem hazudott neki.
Pino és Domenico a hajón marad. Baynard utasította őket, hogy tudjanak meg mindent, amit csak lehet, az utolsó útszakaszról, arról a kétszáz mérföldnyi hajóútról, ami Ciprus szigetét elválasztja Tyrustól és Akkótól, e két, nyugatiak birtokolta kikötőtől. Ezután bement Pafoszba, és kibérelt egy kis házat a falu fölötti lejtőn. A fehérre meszelt épületben négy apró szoba volt, három közülük inkább csak fülke, az alacsony mennyezet megereszkedett a cserepek súlya alatt. A ház előtt egyenetlen kőlapokkal kirakott terasz húzódott, alatta olajfaliget borította a domboldalt, amelyen át keskeny gyalogút kanyargott le a partig.
A gondozatlan ösvényen Pino matrózai cipelték föl a ládát.
Az élelmet és a bort öszvérháton hordták fel, a ház tulajdonosa pedig egy kutat mutatott Baynardnak az épület mellett. A férfi összeszorított ujjakkal az ajkához emelte a kezét, s gesztikulálva jelezte: a víz tiszta. „Ennél jobbat keresve se találsz a szigeten. Nézd! Fölhúzom a vödröt! Iszom! Mosolyra fakadok tőle, olyan édes! Hatvannak látszom, egy évvel se többnek. De tudod-e, mennyi vagyok? Na, tudod-e? Több mint négyszer húsz!”
A cipekedés befejeztével Baynard Falkan meghívta a társait a kis házba. Tekintélyes summát ajánlott föl nekik – egy agyagedénybe tette, olyan helyre, amelyről csak ők négyen tudtak –, s azt mondta, költsenek belőle tetszésük szerint. Tremellion óta ez volt az első alkalom, hogy Baynard, Guthric és Quillon – s immár Enrique is –, egy időre félretették fontos küldetésüket, és elpihentek a nyári nap simogatása alatt.
Ám másfajta simogatások jártak az eszükben: ugyanaz az egyetlen ok, amiért érdemes pénzt kivenni a korsóból...
Kellemetlenséget csupán a gyalogút keskenysége okozott, mivel állandóan összetalálkoztak rajta: Enrique egy csinos lányt vezetett föl a faluból, Guthric meg kimerült társát kísérte lefelé a kanyargó ösvényen.
Falkan inkább megvárta, míg elnéptelenedik az utacska, bár az őrkapitány, oldalán készséges fiatal nőkkel, akik kedvtelve simogatták kócos, fahéjszín hajat, vidáman, peckes léptekkel állandóan ott járt – hol föl, hol le. – Úgy van, ahogy állítottad, uram – mondta nyers humorral Baynardnak. – Pontosan olyanok!
Elkelt a fáradt kereszteseknek ez a néhány nap a szigeten. Volt idejük kipihenni fáradalmaikat. Sebeik már gyógyulóban voltak, fájdalmaik elcsitultak, el is felejtették őket. Ették a gyümölcsöt és a friss húst húzták a vizet a kútból a merev bőrvödörrel, mély hangú gyerekek módjára visongtak, miközben locsolgatták izmos testüket.
Nyolc nap telt el az érzéki örömök lassú, naptüzelte forgásában, történetek újramesélésével, kimerült emberek álomtalan alvásával, a tudattal, hogy eljöttek idáig, és már nem kell sokkal messzebbre menniük.
Még kétszáz mérföld, és ott lesznek. A Jeruzsálemi Királyságban. Krisztus Szent Földjén.
Domenico Balbo a sózott hal szálkáit köpködve kaptatott fölfelé a házikóhoz vezető ösvényen. Megizzadt az erőfeszítéstől, csak úgy áradt pórusaiból a fokhagyma és a szardella bűze. Nem vette észre, nem mintha akkor törődött volna vele. Fontosabb dolgok jártak a fejében, mint hogy a bőréből felszabaduló illatok miatt idegeskedjen.
Quillon látta meg elsőnek, aki ott ült a terasz szélén, s szórakozottan játszogatott néhány kaviccsal és pálcikával. Most, hogy ez egyszer nem akadt hölgytársasága, az ifjú oroszlán beérte azzal is, hogy eljátszogathat a napon.
Domenicót megpillantva odaintett neki, lehajolt, hogy összeszedje kavicsait és pálcikáit, és bekiáltott a kis ház nyitott ajtaján: – Látogatónk van, nagyuram. Az, aki folyton azokat a gumókat rágja.
A szicíliai épp akkor ért föl a teraszra, amikor Falkan kilépett a házból.
– Mi újság, Signor Balbo? Biztos kiszáradt a torkod. A borunk elég jó, bár én kissé édesnek találom, de a vizünk...
– Mindkettő jól fog esni, lovag uram... de nem most.
Baynard éles pillantást vetett rá, megérezte, hogy a matróz fontos dolog miatt jött. Intett neki, hogy menjenek a ház oldalához, az árnyékba.
Domenico megállt egy kicsit, hogy lélegzethez jusson, előrehajolt, két tenyerével combjára támaszkodott. Testi felépítésére nézve kiköpött mása a szásznak. Állítsd egymás mellé őket, gondolta Baynard, és ezek ketten bárhová utat törnek.
Miután a tüdeje ismét megtelt levegővel, Domenico beszélni kezdett. – Pino küldött. Azt üzeni, hogy új emberek járkálnak a kikötőben. A felhólyagzott képükről ítélve, honfitársaid lehetnek. Én egyébként nem láttam őket, de az a hír járja, hogy mindenhol azt kérdezik, vannak-e angolok a környéken. Mármint keletnek tartó keresztesek. – És Pino kapitány mit mondott nekik?
A kérdés sértette Balbót, nyers hangon válaszolt. – Lehet, hogy ez a Pino fiatal még, de meg szokta gondolni, mit beszél. Megmondta nekik, hogy keresgéljenek csak tovább a part mentén. De úgy gondolta, nem árt, ha tudod, hogy ezek itt vannak a környéken.
Falkan bólintott, egy percig némán szemlélte a hegyoldalba kapaszkodó olajfákat. A felhólyagzott arcukról ítélve, honfitársaim... Arra kíváncsiak, vannak-e angolok a környéken... Pontosabban, hogy vannak-e errefelé keletnek tartó keresztesek...
Két név villant az eszébe.
Roger Grevel volt az első, aki az arcvonásai tanúsága szerint Justin de Vallen rokona, a Tengeri Teknőc parancsnoka, akit azért küldtek Angliából, hogy elkapja Baynard Falkant, és visszaszerezze Sir Geoffrey kincsét.
A második név pedig... ki is lehetne más?... maga Ranulf Falkan, akinek bérencei végigportyázzák Spanyolország és Itália kikötőit, a Földközi-tenger szigeteit, és igen: eljöttek kelet felé egészen idáig, Pafoszig.
Szólt Domenico Balbónak, hogy menjen be a házba, aztán sürgetőleg odakiáltott Quillonnak, hogy hagyja ott a játékot, és menjen oda hozzá.
Egy pillanattal később már a kis ház belső ajtajain kopogott, szólt Guthricnak és Enriquének, hogy dobják ki és küldjék vissza a faluba a nőket, aztán jöjjenek a teraszra. – Tartok tőle, hogy a pihenőnek vége barátaim. Ha a híreknek hinni lehet, megint utolértek minket.
A nagyszoba két ablakának zsalugátereit becsukták, forgópántjaikra lámpaolajat csöppentettek, majd megint kitárták.
Domenico Balbónak megmondták, hogy gyújtson be a tűzhelybe.
Quillon és Baynard eközben a szoba túlsó végén nyíló ajtókon át belépett a fülkékbe, és levette az ágyakról a szalmazsákokat.
A szászt és a spanyolt a ház közelében álló öszvéristállóhoz küldték, hogy törjenek ki belőle néhány deszkát. Mindketten hoztak egyet, erősét, vastagot, odatámasztották őket a zsalugáterek mellé.
A kútból fölhúzták a bőrvedret, meglocsolták belőle a szalmazsákokat. Miután kiürült, leakasztották a kötélről, odaadták Domenicónak, aki a ház bejárati ajtaja mögé állította.
Guthric föltekerte a kötelet, és a vállára vetette.
Falkan a csizmaszárába dugta az ajtó kulcsát.
Mindezen előkészületek után Santiago és Tremellion lovagjai elhagyták a házat, magukkal vivén Guthricot és Quillont. Domenico Balbo ott maradt, hogy őrizze a déli órákban szokatlan tüzet, s rágcsálja tovább bűzös fokhagymáit.
A keresztesek elrejtőztek a sziklás hegyoldalban, és felkészültek a várakozásra.
A várakozás pedig hosszúnak ígérkezett, mivel az augusztusi nap csak úgy perzselte a földet, s forróságát csak fokozták a ragyogó fehér sziklák.
Rovarok zümmögtek a levegőben, monoton hangjuk elálmosította az embereket...
Guthric sose lett volna hajlandó beismerni, de a hőségtől elkábulva elszunnyadt egy percre. Hirtelen fölriadva, az őrök szokásos, durva módszeréhez folyamodott: hüvelykujját erősen a szemébe nyomta. Nagyon fájt, viszont fölébresztette. Hunyorogva nézett lefelé az olajfaligetre.
Mozgást érzékelt.
Aztán már látta is a mozgást: köpenyes alakok kapaszkodtak óvatosan fölfelé a fák tarkította hegyoldal falu felőli oldalán.
Balra pillantott, látta, hogy Falkan bólint neki egy szikla fedezéke mögül, ekkor jobbra nézett, s Enrique de Vacát látta, aki úgy integetett, mintha egy láthatatlan kutya hátát paskolná. Igen, látom őket. Várjunk még.
Néhány lépésnyivel lejjebb Quillon guggolt egy farakás mögött, az átázott matracokat maga alá gyűrve. Guthric odahajított neki egy kavicsot, hogy figyelmeztesse, mire a fiatalember fölnézett, és intett: ő is látja.
A köpenyesek eközben is folytatták útjukat; négy, nem: öt, nem: hat ember óvakodott halkan fölfelé a fák között. Hosszú, csuklyás porköpenyük elfedte őket, de időnként kénytelenek voltak föl-fölnézni vörös, felhólyagzott arccal.
A keresztesek mozdulatlanul figyelték, amint a hat férfi odaér a terasz alacsony, kőből rakott külső falához. Sorra megálltak előtte, méregették a fehérre Reszelt házat, a zömök kéményből fölszálló füstöt, s ráncolták a homlokukat, mert nem hallottak emberi hangokat. A sor végén állók kérdőn néztek vezetőikre.
Biztos, hogy ez az a ház, amit keresnek? És mi van ha csak egy közönséges parasztkunyhó? Vagy ha már itt hagyták azok a nyomorultak?
Meglehet. De mi van akkor, ha Baynard Falkan és bandája immár biztonságban érezve magát, könnyelművé vált, most is elmentek valahová – és a pénzt itt hagyták, őrizetlenül?
Mint oly gyakran, a mohóság most is félresöpörte az óvatosságot. Szinte már orrukban érezték a győzelem illatát. Hosszú utat tettek meg Ranulf Falkan lord megbízásából. Már látták is maguk előtt, mint történik majd: betörnek a viskóba... megkeresik a kincset... aztán kivont kardokkal várják, hogy Baynard Falkan és barátai visszatérjenek a... mindegy, honnan. Elhallgattatják őket... tanúk nélkül... ebben a közönséges viskóban, itt, e fölött a csekély forgalmú kikötő fölött, ezen az idegen szigeten, távol Tremellion várától.
Visszaszerzik a pénzt, és Ranulf örülni fog.
És ha ehhez még hozzáteszik, hogy az öccse nincs többé, repesni fog a boldogságtól, bőkezűen megjutalmazza hámló bőrű lovagtársait és Angliából magukkal vitt embereiket.
így hát... A két vezető suttogva tanácskozott, jóváhagyólag bólintott, majd sürgető, befelé irányuló mozdulattal intett a többieknek. A hat férfi kivonta kardját, fölrohant a teraszhoz, keresztülcsörtetett rajta, és megrohamozta az ajtót.
Domenico Balbo, aki az ajtó egyik résén figyelt, ajtót nyitott, úgy fogadta őket.
Pengéiket észre se véve lehelte képükbe a fokhagyma és a hal szagát, olyan nyelven szólva hozzájuk, amit nem érthettek. De alig nyitotta szóra a száját, máris belökték, egy lánckesztyűs ököl fejbe vágta, zekéjének viharedzett bőrét fölhasította egy késpenge· Hátratántorodott, némi ingadozás után visszanyerte egyensúlyát, s mintegy véletlenül megállt a belső ajtónál. A hat betolakodó nagyon meg volt elégedve magával, hogy ilyen gyorsan lerohanták a viskót, mindazonáltal még a nyitott ablakok fénye mellett is beletelt egy percbe, mire szemük megszokta a félhomályt.
A két vezető hátravetette csuklyáját, embereik utánozták őket.
Körülnéztek, látják-e nyomát Falkan jelenlétének, s ekkor vették észre, hogy az illatos Balbo mutogatással jelzi: hoz poharakat. Lila volt a szeme alja, de vigyorgott, s műsorát a két vezető helyett, akik már visszautasították az ajánlatát, a négy közkatonának címezte.
Bor, magyarázta kézzel-lábbal. Egy egész barile [53] bor. Ekkora barile. Mindjárt hozom, ott van hátul. Aztán megisszuk együtt, jó? Várjatok. Maradjatok itt. Hozom...
Kicsoszogott a sarokban nyíló ajtón, és becsattintotta a csapdát.
Eltökélve, hogy mindannyiukkal keservesen megfizetteti, hogy így rátörtek, Domenico Balbo egy súlyos keresztgerendával elreteszelte a belső ajtót. Megnyugtató huppanással siklott a helyére a fa, Balbo pedig egy pillanatig boldogan hallgatta, mint dörömbölnek és káromkodnak a bennrekedtek. – Ez a büdös paraszt Falkan embere! A pénz is ott van nála!
A szicíliai ekkor fölemelte a fejét, teleszívta a tüdejét, és akkorát ordított, hogy szinte levitte a tetőt. – Most! RAJTA! CSINÁLJÁTOK!
A keresztesek, akik csak erre, Domenico kiáltására vártak, sietve engedelmeskedtek.
A merev bőrvödör betöltötte feladatát: Ranulf emberei bejövetelükkor egészen összelapították, de azóta lassan visszanyerte eredeti formáját, s a megolajozott pántokon forgó ajtó már csaknem teljesen becsukódott...
Falkan becsapta, és a csizmaszárából előhúzott kulccsal bezárta.
Ugyanekkor éles csattanással bevágták a zsalugátereket is, Enrique de Vaca a ház egyik oldalán, Guthric a másikon, és hogy ne lehessen kinyitni őket, kitámasztották az öszvéristállóból hozott súlyos gerendákkal – úgy hatott, mintha aládúcolták volna a ház falát.
A hat csapdába került férfi kórusban ordított a sötétben, dühöngtek, amiért rászedték őket. Sorra vetették neki magukat a zsalugátereknek, a belső ajtónak, a külső ajtónak, egymást akadályozva eszeveszett dühükben, hogy a győzelem illata ím füstté és nehezen illanó fokhagymaszaggá változott.
És ekkor, hogy föltegye az i-re a pontot, Quillon fölmászott az alacsony tető gerincére, föltépte az egyik matracot, s marékszámra kezdte szórni az átnedvesedett szalmát a kéménybe.
A szövet és a töltelékanyag elfojtotta a lángokat, füst árasztotta el a szobát. Alig dobott le tíz-tizenkét marékkal, Quillon kénytelen volt elhátrálni a kéménytől. Odahúzta magához a másik szalmazsákot, rádobta a kéményre, így kényszerítve a füstöt, hogy Ranulf bérenceihez hasonlóan a szobában maradjon.
Egy-két perc sem telt bele, már a zsalugátereket kaparászva könyörögtek kegyelemért. A fulladás kellemetlen, fájdalmas halál, vízben, bányajáratban éppúgy, mint egy közönséges, bezárt, házban egy csekély forgalmú kikötő fölött, egy idegen szigeten...
Enrique de Vaca elvette tőlük a fegyvereiket. Quillon ekkorra már levette a szalmazsákot a kéményről, Domenico pedig bement a házba, és eloltotta a tüzet.
Guthric most vette hasznát a kút föltekert kötelének: összekötözte a négy csatlós bokáját és csuklóját, majd egymáshoz csomózta őket. – Négy kis nyúl egy alomban.
A katonák füst marta szeme ráemelkedett. – Tremellion hűséges tuskója...
A várnagy lenézett rájuk – mindig is szeretett nyulászni –, és így szólt: – Hűséges? Igen, az, kérdezz csak meg bárkit. És hogy tuskó volnék? Rosszulesik kimondanom, de van benne igazság. Elismerem, kissé termetesebb vagyok az átlagnál. De ha azt kérded, hűséges tuskója vagyok-e Tremellionnak... – Lehajolt, sebhelyes arcával odahajolt a hátrálni próbáló foglyokhoz, és rájuk bődült. – Tremellion az csak egy név. Van Tremellioni Baynard Falkan lord, és van Tremellioni Ranulf is, és ti meg én más-más hangsúllyal ejtjük ki ezeket a neveket!
Az őrkapitány odament hozzá, megérintette a várnagy vállát, s bölcsen elhátrált, amikor Guthric hátraperdült.
– Hát te meg mit akarsz, bugris? Tépjek szét neked egy szalmazsákot?
– Ne, Guthric mester. Csak hívatnak. Falkan lord óhajtja jelenlétedet... A főkolomposokat kivittük a teraszra – mondta Quillon, majd az ajtó felé fordult, s olyan mozdulatot tett Guthric felé, mintha egy darabos mozgású medvét akarna kitessékelni.
Bár sokat fejlődött az utóbbi időben, az egykori orvhalásznak még sok tanulnivalója akadt a tiszteletteljes viselkedés terén.
A főkolomposokat nem tették ki a teraszra tűző napnak, hanem megengedték nekik, hogy az épület keleti oldalán kuporodjanak le. A magasan álló nyári nap szárazra perzselte a földet, de a napnak ebben a szakában az eresz némi árnyékot vetett a foglyokra.
Nem mintha a két felhólyagzott képű és felfüstölt lovag vajmi nagy ellenállást fejtett volna ki.
Baynard kettejük közül a kegyetlenebbnek látszót választotta – törd fel a héját, s tiéd a dió –, és így szólt hozzá: – Tévedtem a múltkorában, ott a tarragonai kikötőben. Nem ismertem föl az ellenséget az önmaga elnevezte Roger Grevelben. Igaz, aztán még idejében rájöttem, hogy Justin de Vallen rokona. Rád viszont emlékszem a malomból. A tresseti malomból.
Ez nem volt igaz, mivel a zuhogó vízáradat, a doboló eső, a padlásra történt fölmászás, majd a kígyóknak kinevezett angolnák leszórása után Baynard Falkan nemigen nézegette, kik henteregnek ott a nőkkel vagy bámulják bájaikat.
Itt azonban, Cipruson, hónapokkal a történtek után a vád igazságnak hatott, mivel a fogoly sem tudott többet, mint foglyul ejtője, s bízvást feltételezhette, hogy Baynard felismerte fölhólyagzott arcát.
– Ha neked számít ez valamit – mondta unottan a férfi –, Ansel Sauvery vagyok, Merril ura.
– És a társad?
– Azt kérdezd meg tőle – acsargott Ansel. – Neki is van nyelve.
Baynard bólintott, mint aki ráhagyja, s elindult, otthagyta őket. Menet közben hátranézett a másik lovagra, aztán átment a terasz túlsó végébe, és eltűnt a szemük elől.
Miközben Enrique de Vaca és Domenico Balbo bent hűsölt a házban, Guthric és Quillon dühösen méregette a merrili Sauveryt és egyelőre névtelen cimboráját. A szász ráförmedt Anselre. – Mondd meg neki, a teremtésedet, ne kelljen már itt főnünk!
Ansel lovagtársa vállat rándított, de nem szólt.
Hallották, hogy Baynard jön visszafelé, a hangja megelőzte. – Úgy csináljuk, ahogy Tressetnél terveztük. De most nem a malomkerék alá, hanem le a kútba. Fogd jó erősen Sauveryt, azt a kukát meg belelökjük.
A hang testetlensége és hűvössége növelte a fenyegetés súlyát. Mire Baynard előbukkant a sarok mögül a második lovag is megszólalt. – Ha ez olyan érdekes számodra, megmondhatom... Renier Bertin vagyok Petrockból. No, ettől most okosabb lettél?
Falkan már kidolgozta stratégiáját. – De még mennyire. És engedelmeddel azt is elmondom, miért.
Ti azt hiszitek, hogy a nevetek semmit sem jelent számomra. Ez igaz. Halványan emlékszem rátok a tresseti malomból, és tudom, nagyjából merre található Merril és Petrock. Van azonban valaki, aki számára az Ansel Sauvery és a Renier Bertin nevek sokkal többet mondanak. Természetesen a bátyámra, Ranulf Falkanra célzok. Ha majd meghallja, mint csaltátok meg őt – ti meg az az állítólagos Roger Grevel –, hogy inkább a magatok kedvére töltsétek az időtöket itt Keleten...
– Ez nem igaz! – kiáltott Sauvery. – Mi azért jöttünk ide, hogy...
– Nem igaz! – visszhangozta Bertin. – Azért küldtek...
– Igen, tudom: azért küldtek benneteket, hogy megöljetek engem, és gondolom, a társaimat is. És hogy aztán ellopjátok Sir Geoffrey pénzét. Valamit azonban elárulok nektek... Tudok én ugyanolyan kegyetlen lenni, mint ti... Éljetek az utolsó lehetőségetekkel. Ha nem mondtok semmit vagy hazudtok nekem, máris indul a hírvivő innen a bátyámhoz. Megüzenem neki, hogy árulók vagytok, csak a magatok hasznával törődtök, nem tudjátok véghezvinni a feladatotokat... van elég idő egy csinos kis lajstrom összeállítására. Másfelől viszont tekinthetlek titeket egyszerűen csak gyilkosoknak, akiknek kezéhez apám vére tapad, s mint ilyeneket, a kútba dobathatlak titeket. Megvallom, uraim, ez a megoldás áll a legközelebb a szívemhez.
Várt egy percig, kutatón nézett az arcukba, látja-e a legcsekélyebb nyomát is a dacnak, árnyékát egy elfojtott gúnyos vigyornak. Aztán halk, határozott hangon felszólította őket, hogy mondjanak el mindent, amit Csak tudnak Ranulf bátyjáról.
– Isten legyen irgalmas hozzátok, ha hamisan cserig a hangotok.
A tremellioni időnként közbekérdezett, bár a történet igaznak hangzott, s Baynard elégedetten hallgatta.
A tresseti malomból elmenekülve Ranulf a zuhogó esőben, az éj sötétjében is megtalálta az irányt – mintha maga az ördög vezette volna – a malomtól tizenkét mérföldnyire délre fekvő Savening közelében lévő egyik megerősített majorhoz.
Néhány nap múltán – amikor Baynard már hajóra szállni készült Plymouthban –, összeszedte társait, akik túlélték a tresseti rajtaütést.
Nem zavarta, hogy cserbenhagyta barátait, akarnoksága ismét kiütközött belőle, hol dühöngött, hol hízelgett, szidott mindenkit, mint a bokrot. Mivel pénze most már nem volt, anyagi támogatást kért – Baynard el tudta képzelni, hogyan –, azzal, hogy egy nap kamatostul visszafizeti.
Itt szólt közbe Baynard Falkan.
– Mióta De Vallen rokona csapdába csalt minket a Tengeri Teknőc- cel... Mondjátok meg, uraim, már régóta furdal a kíváncsiság: tulajdonképpen miből akarja kifizetni a bátyám ezeket a nagyvonalú barátait? Talán el akarja adni Tremelliont?
Nem, felelte Sauvery és Bertin. Épp ellenkezőleg. A tremellioni uradalom szinte önmagában Ranulf ütőkártyája. De azért nem egészen önmagában, mert mit ér egy vár várúr nélkül?
– Érzem, hogy valamilyen hazugság felé sodródtok – figyelmeztette a két lovagot Baynard. – Vigyázzatok, mert még bele találtok zuhanni a kútba.
A foglyok siettek eloszlatni a gyanúját. Isten a tanújuk, hogy az igazat mondják. Nem a tremellioni vár és a hozzá tartozó birtok eladó – hanem maga Ranulf Falkan.
Röviden szólva: házasságot forgat a fejében.
– Ha ezt akarjátok bemesélni nekem, máris a kút káváján találjátok magatokat! Házasság? Kivel? Mondjatok nekem egyetlen nemesembert, eltekintve az ilyen hozzátok hasonló alja fajtától, aki hajlandó lenne föláldozni a lányát egy ilyen szörnyetegnek...
A foglyok megint tiltakoztak. A küszöbönálló házasságnak semmi köze a nemességhez. Ha Ranulf megnősül – és mindenki erre fogadna –, valamelyik gazdag kereskedő lányát veszi el, az lenne Tremellion új úrnője, akinek apja e frigy által fölemelkedne, Ranulf pedig... Nos, Ranulf Falkan, Tremellion ura pedig meggazdagodna.
Baynard rosszkedvűen elmosolyodott a hírek hallatán. Hát persze... Tökéletes. Milyen jellemző. Vedd el egy gazdag ember lányát – szép, mint a nap, vagy ronda mint a bűn, mit számít az Ranulfnak? – és a maga szempontjából mindenki örül majd a házasságnak: apa, anya, menyasszony s a tésztaképű vőlegény. Örülni fognak mind a csereberének. Az üzletnek.
– Érted már, mi a helyzet? – kérdezte kedvtelve Ansel Sauvery. – Sose térhetsz vissza elevenen Tremellionba. Ha visszaszerezzük a pénzt...
– Talán ha visszalopnátok – csattant rá Baynard. – Vagy még inkább: nevezd egyszerűen csak mocskos rablásnak. De ne beszélj visszaszerzésről valami olyasmi kapcsán, ami sose volt a tiéd. Se Ranulfé.
– Ahogy óhajtod, Falkan lord, ahogy kívánod. Egyébként mindegy. Pénzzel vagy anélkül, fenyegetést jelentesz a bátyád számára. Ha hazamégy – vagyis most már Ranulf otthonába –, nyilván felborítod a dolgok rendjét, azzal, hogy gyilkossággal vádolod.
– Ebben biztos lehetsz – szögezte le Baynard. – Ezek lesznek az első szavak, amiket kiejtek.
– Látod? Nem számít, mi történt Grevellel és a Tengeri Teknőc- cel, még az se, hogy mi történik velünk. Jönnek mások. Valószínűleg már jöttek is, várnak rád Palesztinában. Te ugye azt hiszed, Baynard lord, hogy mivel megfogadtad: beváltod az ígéretet, amit atyád tett az Ügynek, valamilyen tiszteletre méltó lovagi szolgálatot teljesítesz? A pénz azonban csak a dolog egyik oldala. A másik tenmagad vagy. – Sauvery hátradőlt a fal keskeny árnyékába, rápillantott Renier Bertinre, majd fölnézett Baynardra. A két fogoly arcán ismét megjelent a kihívó mosoly.
– Véleményem szerint – folytatta Sauvery –, a nyelvérzékedet kellene hasznosítanod. Tanuld meg a havas északi vidékek nyelvét. Vagy talán a déli homokvidékekét. Nem tudom, hova máshova mehetnél, mivel Keleten biztos megölnek. Otthon, Nyugaton szintén.
Kerítettek kötelet Ansel Sauvery, Merril ura, és Renier Bertin, Petrock ura számára. Az előbbit az egyik fülkébe zárták, utóbbit a másikba, a négy csatlóst a harmadikba.
A ház zsalugátereit becsukták, a bejárati ajtót bezárták, a kulcsot nagy ívben elhajították az olajfák közé.
Baynard, Enrique, Guthric, Quillon és a bűzös leheletű, de megbízható Domenico Balbo ezután lement a faluba, felváltva cipelve a súlyos ládát.
Túljártak ellenfeleik eszén, minden okuk megvolt, hogy örüljenek a győzelmüknek.
A diadal zamata azonban megkeseredett a szájukban. Mert más dolog kivallatni az ellenséget, információkat szedni ki belőle, és megint más megtudni, hogy minden hír rossz.
Vagy három esztendővel korábban – egészen pontosan 1187. július 4-én –, Tiberias városától és a Galileai-tengertől néhány mérföldnyire keletre, a Hattini Szarvaknak nevezett víztelen lejtőn a kurdok szultánja, a Szaláh ad-Din Juszuf al-Malik un-Naszir irányította nagyobb létszámú muzulmán haderő megsemmisítette a frankok csapatait, amelyek Lusignani Guidó-nak, Jeruzsálem tétova királyának parancsnoksága alatt álltak.
A keresztények veszteségei a különböző jelentések alapján tizenháromezer halottra és ugyanannyi fogságba esettre tehetők. És ami a legfontosabb: ez utóbbiak között ott volt Guido király is.
Míg őt és a többi nemest váltságdíj reményében fogva tartották, a közkatonákat elhajtották Egyiptom és Szíria rabszolgapiacaira. Annyi volt a keresztény fogoly, hogy a muzulmán kereskedők már egy pár szandál áráért vehettek egy egészséges rabot.
Hattin nem egyszerű vereség volt, hanem teljes összeomlás. A várak és erősségek gyakorlatilag kiürültek – minden hadra fogható férfit a király szolgálatára rendeltek. A megcsappant létszámú előretolt helyőrségek elestek. Aztán a nagyobb erősségek. A várak. A szárazföldi városok. A part menti városok. Elesett mind, kivéve Tyrust délen és Tripoliszt északon. Hattin után három hónappal a szaracénok betörtek Jeruzsálembe.
1188 tavaszán szabadon bocsátották Guido királyt, miután megígérte a diadalmas Szaladin szultánnak, hogy soha többé nem fog fegyvert az iszlám ellen. Ám alighogy kiszabadult, arra kérte az egyházat, oldozza föl fogadalma alól, mivel kényszer alatt tette, és egyéb, ként is egy muzulmánnak.
Guidónak azonban más okai is voltak rá, hogy megszegje esküjét.
Egyesztendei raboskodása alatt egy rivális vezér vette be magát Tyrus fellegvárába. Ez a Montferrati Konrád nevezetű becsvágyó, sima hajú hadvezér most azt állította, hogy Guido király tétova hattini parancsaival eljátszotta az uralkodáshoz való jogát. Néhány további vád hangoztatása után bevágta Tyrus kapuját az uralkodó orra előtt.
Guido számára csupán egyetlen hely maradt.
Harmincmérföldnyire délre feküdt Akkó kikötővárosa, amely ekkor már nyolcvan esztendeje a Keleten tanyázó frank haderők főhadiszállása volt. Szaladin győzedelmes hadjárata eredményeként Akkó is a muzulmánok kezére került, bár tulajdonjoga nem dőlt még el végleg, mivel a vár ostrom alatt állt.
A nyugat felől egyre gyorsabb ütemben érkező utánpótlás által felduzzasztott keresztény hadak bekerítették a várost, és blokád alá vették a kikötőjét. Így hát Guido király és támogatói Akkó felé vették útjukat, ahol aztán az uralkodó ismét átvette a keresztény csapatok parancsnokságát.
Szaladin válaszképpen gyűrűt vont az ostromlók köré: mamelukjai, türkménjei, szeldzsukjai, szíriaijai, szudáni íjászai és beduinjai a hegyek lábánál táboroztak, ahonnan szemmel tarthatták az ellenséget, a hitetleneket.
Nagyobb biztonságban voltak az emberek a tyrusi fellegvárban, mint az Akkó melletti ragályok járta, poros, piszkos táborban.
Lusignani Guidó, Jeruzsálem királya és az Ügy jog szerinti vezére azonban még most, 1190 nyarán is Akkóban tartózkodott.
Így hát ennél maradtak. A Lampreda Pafoszból délkeletnek indul, akkor is, ha ezzel kiteszi magát a palesztinai vizeken portyázó dromonok támadásainak. Aztán pedig, ha Isten is úgy akarja, kikötnek majd a kikötőben, amit a Biblia Ptolemaiszként említ, az arabok Akkonnak ismerik, a keresztények pedig Akkói Szent Jánosról nevezték el.
– Ki tudja... – tűnődött Falkan. – Lehet, hogy megelőzött minket... Mármint az igazi király. Angliai Richárd.
Baynardot és társait nem foglalkoztatta különösebben, mi lesz a megkötözött és bezárt emberekkel. Egy idő elteltével kiszabadítják magukat, kitörnek a házból, aztán lemennek a kikötőbe.
Falkan elhitte Ansel Sauvery szavait: Valószínűleg már jöttek is mások, várnak rád Palesztinában... Azt viszont nem hitte, hogy Sauvery vagy Bertin követné az Angolná- t. Merril és Petrock urai, megrettenve fenyegetéseitől – mint ahogy ő is megrettent az övéktől, valószínűleg sietnek vissza Angliába, hogy minél előbb előadhassák saját, gondosan kidolgozott beszámolójukat.
Az ifjú Tremellion elhessegette a maga mögött hagyott ellenségek gondolatát, s az előtte álló tengeri veszedelmekre készült. Sokat beszélgetett Pino kapitánnyal, érdekesnek találta, ugyanakkor azonban fel is zaklatta, amit megtudott tőle. A szokásos nyelvi nehézségek miatt Pino neki szánt mondandójának egy része bizonytalan volt, s javarészt zavaros. Egyvalamiben azonban sziklaszilárdnak mutatkozott: abban, hogy; Guido király Akkóban van. A kikötőt keresztény hajók tartják blokád alatt. A blokádon kívül azonban dromonok cirkálnak.
– Elmondjam neked, milyenek, Baynard lord? Hogy mit mesélnek róluk a pafoszi halászok, milyennek látták őket?
– Mondd csak, és részletesen. Nagy szégyen lenne, ha valamelyik hajójukat a miénknek néznénk.
– Hát először is... háromszor olyan hosszúak, mint a Lampreda. Van, aki szerint négyszer. Na és hányan vagyunk mi? Nyolcan-kilencen. Egy dromonon viszont... nevess csak nyugodtan, ha akarsz, nagyuram... nem kevesebb, mint százötven ember fér el!
Könnyű volna nevetni rajta, gondolta Falkan, de lehetséges. Hallottam már ekkora velencei hajókról, akkor hát miért ne lehetne ilyen nagy egy dromon is? De hát akkor is... Édes Jézusom... százhúsz láb hosszú? Százötven emberrel?
– És ha jól értettem, nem kevesebb, mint tizenhat vitorlájuk van. Ember meg azért van annyi rajtuk, mert a nagyobb részük evez. És ez a lényeg benne, nagyuram. Ezeknek a hajóknak sosem kell vesztegelniük. Hosszú padok állnak bennük sorban, és ha nincs szél...
– Tudom, mire való az evezés – vágott közbe Baynard. – Ha van még más is, akkor ki vele.
– Van. Mégpedig a legrosszabb: van egy fegyverük is. Nevezik görögtűznek, vadtűznek, vizestűznek... Mindegy, a lényeg, hogy a halászok szerint rettenetes látvány. Akár a sárkány lehelete. Lángsugár, amit egy csőből okádnak ki. És ha meggyújt valamit, azt nem lehet eloltani. Bármit csinálhatnak vele, de...
Falkan rácsattant Pinóra, hogy fogja be a száját. Hallott már ő is erről a rettenetes gyújtófegyverről, amelynek alkotóelemeit csak Keleten ismerik. Ezzel szemben azt is hallotta, hogy igenis el lehet oltani. Homokkal vagy...
– Amikor Hierapetrában feltöltöttük a hajó készleteit... Emlékszel? Vagy amikor Pafoszban... Vásároltunk mi ecetet?
– Igen, egy kis hordóval. Jó a...
– Akkor tartsd készenlétben. És még valamit kérek tőled: tegyél egy vödröt a fedélzetre. Üríts ki egy hordót – lehet boros vagy vizes, nem érdekel –, de üríts ki egyet. Majd feltöltjük szépen, Pino kapitány, olyan gyorsan, ahogy csak tudjuk. A saját forrásainkból töltjük fel. Vizelettel.
– Úgy érted, hogy...
– A vödörbe. Onnan meg bele a hordóba. Nevess csak nyugodtan, ha akarsz, barátom. De nekem úgy mondták, ez az egyik módja a görögtűz eloltásának.
A Lampreda – letakart fegyverekkel, lámpakorommal befeketített fémtárgyakkal – egész nap délkelet felé tartott.
Bőrre volt most szükség: a hajó közepére hordták a tartalék vitorlákat, a viharlepleket. Együtt dolgozott matróz és keresztes, formátlan védőlepellé öltötték össze a vihar tépázta bőrdarabokat.
Hátában az örmény partok felől fújó széllel, a kalózhajó csaknem tízcsomós sebességgel hasította a vizet.
Az ecetes hordót csapra verték, tartalmával meglocsolták a bőrt.
Vaskos megjegyzések kíséretében töltögették a vödröt.
Falkan megkérdezte Domenico Balbót: – Tudod tartani ezt az irányt egész éjszaka? Ha most nem állunk le, hajnalra már Akkó közelében leszünk.
– Ha ez a kívánságod... – vont vállat a szicíliai, fokhagyma és sózott hal szagát árasztva. – Itt te mondod meg nekem, Falkan uram, mi a teendő.
Igen, gondolta Baynard, nekem kell határoznom. Ezek az emberek... de nemcsak ők... Sir Geoffrey Falkan szelleme... Christiane ígérete... Ranulf és bérencei fenyegetőzése... a keresztények seregének szükségletei... a körülöttük ólálkodó iszlám... mindezekre, ha csak kis mértékben is, de hatni fog a döntésem.
Pinóra nézett, Enrique de Vacára, aztán az Égi Kézre, amint lassan lezárja a napot. Guthricot kellene megkérdezni, gondolta. – Az öreg szásznak többnyire igaza van –, de még Quillon véleménye is érdekes lehet. – Miért is ne? Nyilván bele szokott szimatolni a levegőbe, amikor orvhalászatra indul a Hexelre.
De nem. A döntés rajta áll. Egyedül kell határoznia. Ezt tudta.
– Igazad van, Signor Balbo. Megmondom hát, mit teszünk. Úgy úszunk és siklunk egész éjszaka, mint a hal, amelynek nevét hordozzuk. Pino kapitány lesz a főparancsnok. Te navigálsz. Én irányítom a védelmet. A többiek pedig segítenek nekünk. Aztán hajnalban... Deus vult [54] hajnalban már Akkó partjairól köszöntenek ujjongva minket!
Ügyes kis beszéd volt, bátorságot öntött beléjük a sötétben...
Azt azonban nem akadályozhatta meg, hogy a Szifon néven ismert terjedelmes szaracén dromon ennek az augusztus végi napnak az első fényeinél a keresztes hajó felé vegye az irányt. Hetven embere feszült evezőinek, húsz másik az orr közelében lapult, s készenlétben állt a naftából, kénből és oltatlan mészből készített keverék, hogy a fújtatok segítségével kilövelljék a hosszú bronzcsőből.
Talán mégiscsak lehetett valami abban, amit a sózott hal és a fokhagyma fogyasztóiról mondogattak, mert bármilyen kellemetlen volt is az illata, mégis Domenico Balbo vette észre elsőként a dromont.
Riadókiáltása szinte lelökte az embereket a tatról.
A bóbiskoló Falkan föltápászkodott, rámeredt a kormányosra, majd dél felé fordította a tekintetét.
Jóságos ég! Pinónak mégis igaza volt! Egy szörny támadta meg őket!
Kiabálva, jobbra-balra rugdosva rohant az orrba, hogy előrángassa az összeöltött bőrmozaikot. Először Guthric sietett segítségére, aztán Enrique, majd Quillon és a tengerészek; káromkodtak, mikor a szél meg-megemelte s ki-kikapta kezükből a bőrfüggönyt, káromkodtak, amikor sikerült megint elkapni, s káromkodtak újfent, amikor beverték bokájukat, sípcsontjukat valamely tárgyba a fedélzeten.
Domenico Balbo erőteljesen taszított egyet a kormányrúdon, és a hajó elkanyarodott a dromontól.
A hatalmas és remek szaracén hajóhoz azonban a sebessége is méltó volt: a két hajó közötti félmérföldes távolság csakhamar felére csökkent, a korbács őrületes tempóra kényszerítette a gályarabokat, amihez képest az Angolna haladása csigatempónak hatott...
A hitetleneket megközelítve a dromon tűzvető csöve működésbe lépett. Mohón villant a tenger fölött, belenyalt a levegőbe, összenyálazta a hullámokat. Aztán nyelt egy nagyot, és elhallgatott, csak kezelőinek kiabálása hallatszott, ahogy újratöltötték falánk torkát.
A szicíliai hatalmasat kiáltott. – Derékba kapjuk az orrát!
Baynard visszaüvöltött neki. – Ne! Fölperzselnek, mire odaérünk!
– Akkor hát mi a...
– Fordítsd! Kanyarodj el az Angolná- val! Menj el mellette... Mit gondolsz, mi az ördögnek a bőr!?
De addigra már Domenico Balbo is megértette. Könnyen lehet, hogy elevenen eléget a folyékony tűz... viszont ha ez a vékony pénzű angol tudja, mit csinál...
A Lampreda megfordult, s hátában a reggeli széllel a Szifon felé indult.
A cső tartályait újratöltötték, fújtatóit telepumpálták levegővel, s a szerkezet ismét a hajóra okádta a magagyújtó keveréket.
Rövidre sikerült, a lángok csak a tenger tükrét égették.
De nem sokáig, mivel a dromon szintén fordult: a kiokádott lángok átsuhantak a víz fölött, belecsíptek, belemartak az Angolná- ba.
A Lampreda legénységén csaknem kitört a vakrémület, a bőrfüggöny alsó szélét lerúgták a palánk széléről, hogy elfödje a hajó oldalát, ráöntötték a gondosan gyűjtött vizeletet, aztán rohantak hátra, a tatba.
Ennél többet nem tehettek; nézték, mint locsolják rájuk a szaracénok hajójuk magas építésű orrából a tüzet.
A Lampreda égni kezdett.
Bármit mondott is korábban Baynard, az ecet és vizelet áztatta bőrnek csupán annyi hatása volt a lángokra, hogy megváltoztatta a színüket. A kénes tűz gyorsan terjedt, végignyaldosta a fedélzetet, lecsöpögött a raktérbe, pusztító hője fölemésztette az úgy-ahogy összeöltött bőrleplet.
A Lampreda elsiklott a dromon mellett, veszélyes közelségbe kerülve a szaracén hadihajóhoz. Egy percig úgy rémlett, hogy az Angolna, olyan szűk ívben fordulva, ahogyan Pino és Domenico csak fordítani tudja, nekiütközik az evezők hosszú sorának. A Szifon- ról eközben nyílvesszők röppentek feléjük.
És ekkor hirtelen riadt kiáltozássá változtak a dromon legénységének csatakiáltásai.
Ahogy a folyékony tűz lepergett a bőrlepelről, s szétterült a két hajó közötti csatornán, nemcsak a Lampredá -e égette, hanem belekapaszkodott a Szifon evezőibe és testébe is. Parancsszavak harsantak, s a dromon elkanyarodott...
A szaracén hajót maguk mögött tudva, keresztesek és matrózok egymást taszigálva rohantak menteni az Angolná -t. Ruhadarabjaikból téptek csíkokat, azokkal tekerték be kezüket, így védekezve a rettenetes, tapadós tűz ellen, aztán megragadták a leplet, és a szélárnyékos oldalon a vízbe dobták. A tengerbe kerülve immár két elem, tűz és víz követelte áldozatul magádnak.
A hátranéző Baynard látta, hogy a Szifon tatján embereket bocsátanak le, akik vödörszámra zúdítják a homokot a lángfoltokra. A hadihajó még nem késett el vele, hogy megforduljon és ismét utolérje őket. Falkan a gondolat hatására odarohant Domenico Balbóhoz. – Látod már a partot? Látod a város körüli keresztény tábort?
A szicíliai meregette a szemét, de az orrból fölszálló füst és a lángok eltakarták előle a kilátást. Ekkor kiáltott oda nekik, s jött szaladva hozzájuk Pino, mondván, hogy hajók tűntek föl a láthatáron. – Vannak vagy húszan! Nem vagyok biztos benne, de...
Falkan Domenicóhoz fordult. – Neked van a legjobb szemed. Menj előre, és figyelj. Átveszem a kormányrudat. Ha ellenséges hajók, akkor kelet felé menekülünk. – Nem tartotta szükségesnek hozzátenni, hogy ez esetben a dromon utánuk eredhet, a lángok hátrafelé terjedhetnek az orrból, vagy hogy a part felé való nagy rohanásban könnyen végezhetik a szirteken, lángok közt.
Eltűnődött: vajon megengedi-e az Úr, hogy ilyesmi megtörténjen, éppen itt, közvetlenül a Szentföld kapuja előtt?...
Quillon kiáltott leghangosabban, vidáman beleöklözve a szicíliaiba, a szászba és mindenkibe, aki a közelében volt. – Mindegyiken kereszt van! Mindegyiken kereszt van! A mieink!
Falkan hallotta és értette. Az őrkapitány az előttük hatható hajókról beszélt: keresztes hajók, az Akkót blokád alatt tartó keresztény flotta tagjai.
Az ifjú Tremellion tartotta az irányt. Az orrban még mindig lobogott-füstölt a tűz. Most már csak az hiányzik, gondolta, hogy gyújtóhajónak nézzenek minket. Felnevetett az ötleten, tudván, hogy Sir Geoffrey is nevetne rajta.
Mint ahogy – a maga sajátos szemszögéből nézve a dolgot – Ranulf is nevetne.
Egy másik világba kerültek.
Az előttük álló napok és hetek során képek és benyomások zúdulnak majd rájuk, előítéleteik szertefoszlanak, viselkedésük megváltozik, mindennapi életük hihetetlenül eldurvul.
Látnak majd jelentéktelen bűnökért ügyetlen kézzel fölakasztott embereket, akiket ott hagynak lógni, lábukkal alig néhány ujjnyira a föld fölött.
Bejárják majd a tábort, megtudják, hogy a frank haderő csaknem húszezer embert számlál, de a vezetésért küzdelem folyik: az angol lovagok Guido királyt pártolják, a franciák a távol lévő Montferrati Konrádot, a németek erre hajlanak, a dánok arra, minden náció vitában áll a többivel.
Tanúi lesznek majd, hogyan erőszakolják meg csoportosan azokat a nőket, akik úgy döntöttek, hogy a katonáknak árusítják kegyeiket.
Megesik majd, hogy félrelökik őket az útból Salamon templomának fennhéjázó lovagjai – a templomosok –, s elképedten figyelik majd, mint civakodnak, verekednek e katonás hittestvéreik Jeruzsálemi Szent János kórházának hasonlóan nagy hatalmú lovagjaival, az ispotályosokkal. Hiába nevelkedtek egyazon vallás televényén, e harcias szerzetesek közé most éket vert a gyűlölködés és a becsvágy.
Nézik majd a város hatalmas, kettős fallal körülvett erődítményét, nézik az ellenség, a valamikori keresztény erősség bástyáin és bástyafalain őrködő muzulmán katonák sisakjait és turbánjait. Csonthegyű nyilak zápora kergeti majd a kereszteseket fedezék mögé, de semmi sem óvja meg azokat, akik olyan szerencsétlenek voltak, hogy rájuk freccsent a kísérteties görögtűz, amit bőrtömlőkben vagy betapasztott agyagedényekben hajítottak közéjük, hogy aztán valaminek nekiütődve szétspricceljék tartalmukat a zsúfolt síkon, nap nap után új meg új rendet vágva a keresztények táborában.
Fölfedezik az akkói partvidék folyóit és vizeit. És figyelmeztetik majd őket, hogy ne igyanak belőlük, mert a hegyek lábánál tanyázó szaracénok azzal szórakoznak, hogy megmérgezik a patakokat. Vagy állatdögöket vetnek beléjük. Vagy ami még jobb, hitetlenek megcsonkított tetemét.
Látják majd, mint fordul augusztus pora őszi szitálásba. Tapasztaltabbakká válnak, belefásulnak ennek a szinte mozdulatlan ostromnak a szörnyűségeibe, s rádöbbennek, hogy a Nyugat húszezres seregét kisszerű féltékenységek terhelik, százféle érdek repeszti ugyanannyi darabra, s Európa ökle nem egyéb már, csupán egy begörbített mancs...
A szállásokra vonatkozó előírásoknak megfelelően, Baynardot mint a birodalom lovagját egy roskatag, szürke sátorhoz vezették, félmérföldnyire Guido király skarlátszínű, nagy, csúcsos sátorától. Enrique de Vacának hasonló szállást kínáltak fel, s vezetőjük csak a vállát vonogatta, amikor Falkan megkérdezte, hogy a várnagy és az őrkapitány számára milyen megoldást tudnak ajánlani.
– Nézz körül – mondta a férfi. – A sereg fele árkokban hál, vagy odakint a mezőn. Te és lovagtársad csupán azért részesültök ilyen elhelyezésben, mert az itt lakó két lovag elment Tyrusba. – Pimaszul hozzátette még: – Ha netán nem vetted volna észre, szemünk-szánk muzulmánokkal van tele, de még a seggünk is!
Ha gorombán hangzott is, a férfinak igaza volt. Akkó városa a szaracénok kezén volt, körülötte egy, mérföldnyi széles sávban a keresztények voltak az urak, aztán jöttek az alacsony dombok, Palesztina meg az egész iszlám birodalom, amely a tengerbe akarta kergetni a hitetleneket.
Guthricnak Falkan sátra bejáratánál hevenyésztek hálóhelyet. Enrique is befogadta Quillont. Nagyobb utat tettek már meg együtt, mint hogy másként cselekedjenek.
Alig néhány órával azután, hogy bekvártélyozták magukat toldott-foldott szállásukra, Baynard kihallgatást kért a királytól. A neve fölkerült egy lajstrom aljára, neki pedig megmondták, hogy várjon a sorára. – De figyelmeztetlek – intette az írnok –, hogy vannak itt vagy ötvenen, akik mind magasabb rangúak nálad, Tremellion. Eredj, intézd a dolgaidat. Az értesítést idejében megkapod majd.
Baynard, aki ennél többre számított, megkérdezte: – Hát mit gondolsz te, mi itt az én dolgom, ha nem az, hogy átadjam az...
A hivatalnok azonban ekkorra már nem foglalkozott vele, hanem ingerlékenyen odaintett magához egy harapós kedvű flandriai nemest.
Két nap elteltével Falkan ismét megpróbálta. A válasz azonban most is ugyanaz volt: „Várj a sorodra, időben értesítünk. A király nagyon elfoglalt ember, Tremellion. És észrevetted-e vagy sem, de itt egy városért csatázunk.”
Ez megfelelt az igazságnak – Lusignani Guido, Jeruzsálem királya csakugyan él volt foglalva.
De nem olyasmikkel, mint Baynard Falkan gondolta.
Nehezen hihető, de a tétova, fakószőke hajú uralkodó nem értett a stratégiához, s azt sem tudatták vele, ki és mikor szándékozik támadást indítani Akkó falai ellen. Ehelyett panaszokkal és pörpatvarokkal jártak a nyakára, néha csip-csup, de legtöbbször nevetséges ügyekkel, amelyek azonban mind a Nyugat nagy hatalmú hadvezéreinek szájából hangzottak el.
„Szeretném felhívni felséged figyelmét, hogy Montauban zászlórúdja távolabb áll a királyi lobogótól... méghozzá vagy jó harminc yardnyival! mint Aalborg rikító zászlaja!”
„Egy szóra, sire! Kíváncsi volnék, vajon hol voltak az angolok, amikor tegnap reggel rohamra indultunk. Csatázni jöttek ide ezek vagy kockázni?”
„Én legalább tizenöt friss lóra kaptam ígéretet! És akkor kik kapják? Azok a tohonya norvégok! És mi jut nekem, aki már időtlen idők óta az Ügy szolgálatában állok?”
„Ez talán érdekel, uram királyom. Valahányszor csak nekifogunk összeszedni az ostromlétrákat, a franciák eltűnnek a sátraikban. Létezik, hogy egy egész nemzeten üljön a tériszony átka?”
„A dánokkal kapcsolatban kérném tanácsodat...”
„Minden tiszteletem úgynevezett szövetségeseinké, a walesieké, mindazonáltal...”
„Azok a fennhéjázó templomosok...”
„Azok a közömbös szerzetesek, az ispotályosok...”
És ez így ment mindennap órákon át: így vonítottak farkasok módjára, vagy bégettek bárányokként határozatlan uralkodójuk jelenlétében a keresztény világ óriásai.
Ilyen körülmények között nem volt könnyű egy kisebb cornwalli birtok másodszülött fiának a zaklatott és bizonytalan király színe elé jutni. Még az sem számított, hogy Baynard Falkan Tremellion kincseit akarta felajánlani neki, amelyek elindulása óta még a Rocca di Losarából elhozott drágakövekkel is gazdagodtak.
A keresztények serege a maga külön értékrendje szerint élt – aminek őrültsége jól szórakoztatta a muzulmánokat.
A türelmetlenségtől szinte toporzékoló Baynard más ajtók előtt keresett bebocsátást.
Visszatért a Lampredá- ra, ahol Pino kapitány és Domenico Balbo elmondta neki, hogy a hajó nem ment annyira tönkre, mint gondolták. – Az a védőlepel, amit a hajó oldalára terítettél, Signor Baynard, s amit ecettel és hólyagunk tartalmával locsoltunk...
Falkan elmosolyodott. – Ez a legkevesebb, amit az ember megtehet. – Aztán megkérdezte Pinótól, mik a tervei az Angolná- val. – Megígérted, hogy ha egyáltalán elérjük ezt a kikötőt, elmondod.
– El is gondolkoztam rajta – felelte a jóképű fiatal tengerész. – Még le is térdeltem imádkozni, hogy...
– Kímélj meg ettől, Pino kapitány. Inkább mosolyogj és hazudj, mint Renato Moretti tenné, de nekem ne játszd meg az ájtatosat. Ez nem a te stílusod.
Pino, akit mintha földerített volna Baynard válasza, megvonta a vállát, elvigyorodott, és a szagos szicíliaira mutatott. – Megbeszéltem vele a dolgot, és arra jutottunk, hogy nem lennénk hosszú életűek, ha kalózosdit játszanánk. Viszont annak se örülnénk, ha mint a keresztény sereg tagjainak fúrná át a nyakunkat egy nyílvessző...
– Fogd rövidebbre, Pino. A nevem ott van a királyra várakozók lajstromán. Halljam hát gyorsan, amit megígértél. Lehet, hogy köszöntjük még egymást odakint a tengeren?
– Imádkozom, hogy így legyen, Signor Baynard. Vagyis hogy... félretéve az ájtatosságot: remélem. Tudod, mit teszek az Angolná- val? Pontosan azt, amit magad javasoltál! Ez lesz a leggyorsabb hírvivő hajó az egész Földközi-tengeren. Járunk majd innen Ciprusra, Krétára, onnan föl, Görögország legdélibb csücskéig, aztán tovább, előre... Ne, várj még, hallgass végig! Tovább Itália felé, megkerüljük Szicíliát, és... Hé! Aztán jönnek azok a szigetek a... Hé!
De Baynardot ez már nem érdekelte. Eleget hallott. És úgy vélekedett, hogy Pino, Balbo és a karcsú Lampreda képes is erre a feladatra.
Majd imádkozik érte. Vagyis hogy reménykedik.
Ezután egy másik, nehezebben nyíló ajtót kezdett feszegetni.
Figyelme sosem kalandozott messze Akkó falaitól – kétszer is fedezékbe kellett rohannia a nyilak, dárdák s a tapadós tűzzel teli fiaskók elől –, s számos lovagtársát kikérdezte. Nem hallottak véletlenül egy bizonyos Gillet de Magnat-Vaulmier-ról, Querinald hercegéről, Almé grófjáról? Csak úgy kérdezi. Találkozott már ezzel a nemessel, annyi az egész, s felötlött benne, hogy ők tudják-e vajon, merre van.
Igen, az Ügy egyik kincstárnoka.
Akinek az a rátarti lánya van? Csakugyan? Van lánya is? Baynard Falkan nem akarta fölfedni, hogy ismeri Christiane-t.
A válaszok azonban nem segítettek. Senki sem látta Magnat-Vaulmier-t Akkóban. De talán odafönn van, Tyrusban. Vagy Cipruson telel, várja Fülöp Ágost érkezését Franciaországból és Richárd királyét Angliából.
– Inkább ezt kellene firtatnod, Tremellion lord. A pokolba Magnat-Vaulmier-val! Minket az érdekel inkább, hol vannak a mi késlekedő uralkodóink.
Ismét odajárult Guido király hatalmas, fakóvörös sátorához, ahol – csakúgy, mint eddig – most is azt mondták neki, hogy várjon a sorára, majd hívatják, ha eljön az ideje.
Falkan azonban már megelégelte a várakozást. Úgy rémlett, mintha az egész kereszténység várakozna: Akkó ostroma a határozatlanság miatt állóháborúvá fajult, a hadvezérek sértődötten háttérbe húzódtak. A tél beálltával majd megköti őket a sár, s az európai vezérek egy emberként vonják föl a vállukat: a várakozáson kívül mi mást tehetnének?
Az írnok, akit egy kifeszített ponyva óvott az októberi szitálástól, föl se nézett, úgy förmedt rá Falkanra, hogy várjon a sorára. Így aztán nagyon meglepődött, amikor érezte, hogy egy inas kéz ragadja meg az állát és rántja fölfelé a fejét.
– Nekünk van egy kis elintéznivalónk – mondta kimérten Falkan. – Hallottam, hogy mindenki csak követel meg panaszkodik, de legfőbb ideje, hogy megtudd: az én esetemben másról van szó. Egyre csak azt mondod nekem, hogy magasabb rangúak vannak előttem a listán. Legyen. De mit csinálnak azok a magasabb rangúak odabenn azon kívül, hogy sápítoznak és...
– És te? – gurgulázott a lista vezetője Baynard szorításában. – És miben vagy te annyira más? Nem vagy te olyan fontos ember itt, hogy...
– Hogy nem vagyok olyan fontos? Igen, ezt megengedem. És mi a véleményed egy jókora bőrládáról, ami félig van aranypénzzel és drágakövekkel? Vagy jobban tetszene neked, ha az egész átkozott holmit a vállamra venném, elindulnék vele a szárazföld felé, és az egészet Szaladin szultán lábai elé szórnám? Ahogy elnézlek téged, szinte kedvem támad hozzá.
– Ezek szerint... – mondta az írnok – bár eddig még sose fejezted ki magad világosan... Szóval úgy látom, hogy a kérésed... Ha volnál olyan kegyes és elengednél... Nos, úgy látom, hogy esetleg...
– Fogd rövidebbre, jóember! Sokkal rövidebbre. Láthatom Jeruzsálem uralkodóját vagy sem? – kérdezte Baynard, még mindig fogva az írnok állát, de megengedve neki, hogy lenézzen a lajstromra, s találjon egy helyet a nevek között.
– A szerencse pártfogásába vett, Tremellion – mondta a hivatalnok. – A királynak nagyon zsúfolt napja van, de találtam néhány percet a számodra. És most, ha volnál olyan szíves...
Végre.
Végre valahára.
A véres rajtaütés a malomban... a Pillé-n átélt vihar... a spanyolországi veszedelmek... a szökés a Tengeri Teknőc elől, a Rocca di Losara-i fogság, aztán megint egy véres csetepaté Atzeri háremének kertjében... majd az újabb támadás Pafoszban... a szaracén gálya tűzokádó csöve... És most, végre-valahára eléri célját.
Baynard Falkant maga Lusignani Guido, Jeruzsálem királya üdvözli majd bíbor sátorának bejáratában, az ifjú lovag tisztelettel fejet hajt uralkodója előtt, aki elismerő bólintással fogadja Sir Geoffrey hozzájárulását, amely – ha csak részben is – a fiának is köszönthető.
Legfőbb ideje, gondolta Baynard. Megrázta az esőtől átnedvesedett köpenyét, megigazította derekán a kardját, s letörölte arcáról a vízpermetet.
Soha életében nem beszélt még királlyal, s most megpróbálta elképzelni, mit mondana a helyében Sir Geoffrey.
Az írnok kilépett a terjedelmes, csöpögő sátor alól. Gúnyosan rávigyorgott Falkanra, félreállt, s intett a Lusignani testőreinek, akik megragadták a látogatót, elvették a kardját, övéből kihúzták a tőrét, benéztek a csizmaszárába, bekukkantottak a köpenye alá.
– Kincs ide, kincs oda – mondta az írnok –, fegyveresen senki sem járulhat a király elé. Főleg olyanok nem, akiknek mindegy, hogy neki vagy az iszlámnak adják.
Ezzel visszavonult nyitott oldalú sátra alá, és serényen törülgetni kezdte írópultját. És közben látványosan tapogatta a torkát.
Falkannak épp csak rápillantani volt ideje, máris terelték befelé, a lehangoló, beázó sátorba, amely annak a királynak a főhadiszállásául szolgált, akit szinte sosem lehetett látni a keresztény táborban.
A látogatót azonban nem Guido, Jeruzsálem királya fogadta. Guido fiatal volt – ezt mindenki tudta –, az az ember viszont, aki most Baynard Falkan elé jött, nem. Katonaember volt, már túl az ötvenen, valamikor jóképű lehetett, még mielőtt az élet rávéste arcára ráncait. Az őröktől meglepett Falkan úgy találta, bízhat ebben az arcban. Hasonlít kicsit Sir Geoffreyra. Olyasféle, amilyen harminc esztendő múltán maga is szeretne lenni.
– Azt mondják, sokat várhatunk tőled, Tremellion. Ez a savanyú ábrázatú írnok mindenfélét ígért a nevedben. Nagyon remélem, hogy igazat mondott, mert már torkig vagyok az olyasmikkel, hogy hol legyenek a zászlók, hogy ki kapja a lovakat, meg hogy kinek kedveznek a szakácsok. Röviden szólva, uram... Falkan, ugye?... Rajtad múlik, barátoddá teszel-e vagy legelszántabb ellenségeddé.
Néhány lépésnyire a zömök, őszülő hajú hadvezér mögött Baynard néhány lovagot látott, egy férfit fogtak közre, aki úgy ült széles, faragott tölgyfa székében, mint valami börtönben. Betegesen sápadt, elgyötört arca volt, szőke haja megritkult már, alakját még kisebbnek láttatta a túlméretezett trónszék.
Mégis: ki más lehetett ez az ember, mint a keresztény had főparancsnoka, Jeruzsálem megszállt városának és királyságának uralkodója?
– Hallottad, Tremellion? Mi a válaszod? Baynard ismét a katonára nézett. – Te előnyösebb helyzetben vagy nálam, nagyuram. Te ismered az én nevemet és rangomat, de a magadét titkolod előttem.
A férfi ajkán már-már mosolyszerű kifejezés suhant át. – Látom, egészen új ember vagy még itt, Akkóban.
– Nem olyan nagyon új.
– Csakugyan nem? Ez megerősíti a gyanúmat: nagyon gyorsan kezdenek elfelejteni. Az a baj, hogy túl sok időt töltök ebben a sátorban. – Vállat vont, majd folytatta. – Jobert de Blanchefort vagyok, a királyság országnagya, rangom és titulusom annyi, hogy meg se tudnád jegyezni, hisz még én sem tudom. Kár, hogy elfelejtettek, mert a király után rangban én vagyok errefelé az első.
Hangsúlya hallatán Baynard is megkockáztatott egy mosolyt. Józan ember ez a Jobert de Blanchefort, gondolta. Tisztában van a hatalmával, de távol áll tőle az önteltség. És van humorérzéke, ami olyan ritka a táborban, mint a tiszta fuvallat.
Falkan az írnok felé intett. – Ha ez az ember azt adta tovább, amit mondtam neki, akkor nem lesz okod, hogy rám zúdítsd haragodat, országnagy uram.
– Eszerint valóban pénzt hoztál nekünk?
– Atyám kívánságának megfelelően.
– És drágaköveket? Az írnok azt mondja...
– Azokat is.
– Rendben van – mondta Jobert. – Már eddig is rokonszenvesnek találtalak, Tremellion. De biztos, hogy aztán nem fogsz nyögni és siránkozni?
– Biztos, nagyuram. De van két szerény kérésem. Az első – és nem szeretnék tiszteletlen lenni –, hogy hadd adhassam át atyám vagyonát személyesen a királynak. Sir Geoffrey Falkan is így akarta volna.
– Úgy beszélsz róla, mintha...
– Meggyilkolták, nagyuram.
– Értem. – Jobert egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte: – Mi a másik kérés?
Az ifjú lovag elbizonytalanodott. Már túl messzire fentem így is, gondolta. Mégis tudnom kell. – Ez tulajdonképpen... Nem sok köze van a... Nos, van egy bizonyos Gilles de Magnat-Vaulmier, Querinard hercege...
– Ismerem, köztiszteletben álló ember. De most nincs itt a királyságban...
– Nem érdekes, országnagy uram. Én csak...
– ...és év végéig nem is lesz. – Jobert katonásan sarkon fordult, s fejével intett a hirtelen felélénkült Baynardnak, hogy járuljon a király elé.
Amikor később visszagondolt rá, hogyan viselkedett, azért fohászkodott, hogy apja elégedett legyen vele. Vagy legalább azért, hogy amit odaföntről látott Sir Geoffrey, az kiváltsa rokonszenvét.
Jobert de Blanchefort mint különös figyelmet érdemlő látogatót ajánlotta az uralkodó figyelmébe az ifjú Tremelliont. – Tedd hát félre, uram királyom azt a halom kellemetlenkedő petíciót. Mi dolgunk vele, hogy az angolok azt állítják: megeszik őket a patkányok? Az egész tábor tele van velük. Érdekel minket, hogy a franciák állandóan siránkoznak, hogy senki sem csatlakozik hozzájuk, amikor rohamra indulnak Akkó ellen? Isten a tudója, mind ezt mondja. Méghozzá a kezdet kezdetétől fogva.
Lusignani Guido – ez az amúgy is bizonytalan ember, aki most a torzsalkodó nemesek és civakodó papok darálójába keveredett – fölpillantott trónusának bőr- és tölgybörtönéből.
– Mi? Mire méltó? Ki mondta, hogy az?
Ismét megtörtént a bemutatás, Baynard térdre ereszkedve várt, az ingerült uralkodó pedig átszólt a feje fölött. Minek jött ez ide?
Jobert országnagyra hárult a feladat, hogy egy intéssel távolabbra küldje a testőröket, hogy odamenjen a királyhoz, és súgjon neki valamit, hogy fejét félrebillentve hallgassa Guido válaszát, s hogy végül Baynardhoz forduljon, és így szóljon: – Királyunk egy lovagokból álló osztagot küld a ládáért. Ha volnál oly szíves ott várakozni, Tremellion, amíg...
– Nem fogják megkapni.
Jeruzsálem királya előrehajolt, keze úgy mozdult, mintha pókhálót akarna lesöpörni az arca elől. – Mit mondasz? Pénzt hoztál az Ügynek, de a lovagjaimnak... Ezt nem értem, De Blanchefort.
Az országnagy homlokát ráncolva nézett Baynardra. – Az igazat megvallva, én sem. Magyarázd meg szavaidat, Tremellion.
– Mi sem egyszerűbb, királyom, országnagy uram. Bárkit küldtök is, a ládát nem viheti ki a sátramból. Ott van egy ember, aki vigyáz rá. Tremellion várnagya, egy Guthric nevezetű szász, ő nem éri be vele, hogy a lovagjaid igényt tartanak rá. Túl sokan próbálkoztak már.
A kopaszodó uralkodó zavart pillantást vetett Jobert-re. – Már csak ez hiányzott! Hogy ez a... ez a parvenu [55] mondja meg nekem, mit szabad a lovagjaimnak és mit nem! Ha ezt a pénzt az Ügy céljaira szánták, akkor az Ügy tulajdona, és nincs az a csoszogó szász majom, egy...
Hasonlatot keresve elhallgatott. Jobert intett neki, hogy várjon, nyugodjon meg, majd megkérdezte Falkant: – Nos hát akkor mit tegyünk szerinted? Van talán valami érdekes kikötésed? Vagy alá kell írni valamit?
– Nem, nagyuram, nincs. Csak azt kérem, hadd hozza maga Guthric a ládát. Kísérettel, ha úgy kívánod. De ne vegyék ki a kezéből alig félmérföldnyire a céltól.
– Annyira van ide a sátrad? Félmérföldnyire király lakhelyétől? Gondom lesz rá, hogy közelebb költöztessenek. Ami pedig azt a várnagyot illeti Tényleg olyan csoszogó majom, mint őfelsége véli?
– Beillene annak is – felelte higgadtan Baynard – ha akadna közöttük ilyen nagy és ilyen hűséges fajta.
Jeruzsálem királya türelmetlenül dobolt ujjaival a trónszék karfáján. – Bármilyen lebilincselően beszélsz is arról a szász majomról, nem látom be, miért...
– Pedig talán nem ártana, felség – mondta neki Jobert. – Nagyon hasznos lenne. Én támogatom. – Bólintott Falkan felé. – Térj vissza egy óra múltán. És hozd magaddal a várnagyodat meg a kincset, amit... Honnan is? Devonból?
– Néhány mérföldnyivel nyugatabbról, országnagy uram. Cornwallból.
– Szép kis út, ilyen málnával. Senki sem örülne, ha ilyen közel a célhoz idegenek vennék át tőle. – De Blanchefort ismét biccentett, ezúttal elbocsátólag. Már a következő feladata járt a fejében: megértetni a királlyal, hogy még majmoknak és parvenüknek is joguk van ajtaja elé tenni ajándékaikat.
És így is történt: a bőrládát a megfakult, megereszkedett sátor szőnyegére helyezték, a kopaszodó Guido pedig fölállt karszékéből, és előrejött, hogy megszemlélje a ragyogó ékköveket s a csillogó aranyakat.
Tremellion vagyonát. Amit megcsappantott az az egyezség, amit Ranulf kötött a levanteivel a tresseti malomnál. És amit a Rocca di Losara-i Silvano Atzeri fiókos íróasztalának tartalma gazdagított.
Egyetlen ember szemszögéből nézve, egész vagyon.
A hadsereg szemszögéből nézve akkora összeg, amelynek árán nem egészen egy hónappal meghosszabbítható Akkó ostroma.
Guthricnak maga a király mondott köszönetet – mindketten megtartották maguknak a véleményüket. Guido nem látott rá okot, hogy megváltoztassa korábbi véleményét: ez egy csoszogó majom.
Ami a várnagyot illeti, ő mély, már-már gyerekes csalódottságot fojtott magába. Sose vetette még szemét uralkodóra, s egy életnagyságúnál nagyobb férfira számított, ragyogó páncélzatban, dicsfénytől övezve. A hangja – képzelte idáig Guthric – mély és zengő lesz, mozdulatai határozottak, ábrázata ádáz, tekintete rettentő – olyan valaki, aki méltó a király névre.
No de ez a sápatag, aszott férfiutánzat? Akinek még korona sincs a fején? Se ragyogó öltözéke, se ezüstös páncélja! Ha a táborban találkozna vele – vagy bárhol! –, szemrebbenés nélkül elhinné róla, hogy annak a savanyú képű írnoknak a fivére, aki odakint ül a sátor előtt.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a seregben ekkora káosz uralkodik, vonta le gyermeki naivitással a tanulságot a sebhelyes, írástudatlan szász. Ilyen király alatt? Hiszen ez még arra se volna képes, hogy néhány frissen sült cipót kivegyen egy kihűlőben lévő kemencéből...
Jobert de Blancherfort ígéretének megfelelően Tremellion lovagját közelebb költöztették Jeruzsálem lobogójához. Megkérdezte barátját és társát, Enrique de Vacát, akar-e vele tartani, de a spanyol udvariasan elhárította.
– Örömmel tapasztalom, kedves Halcónom, hogy nemcsak angolok, franciák meg északiak vannak itt.
Vagyunk néhányan Nyugat melegebb vidékeiről is, nem sokan, megengedem, de annyian azért igen, hogy érdemes legyen számolni velünk. Örömmel fogadtak, és...
– Mint ahogy örömmel fogadnának bárhol a táborin, Enrique. Legszívesebben én.
Santiago lovagja elmosolyodott, arca egyszerre tanúskodott háláról és sajnálkozásról. – Nem leszünk olyan messze egymástól, amigo mio. És ne felejtsd el amit mondtam neked egyszer: vigyázz, el ne vakítson a lovam által fölvert por...
– Vagy mint jelen esetben, a sár.
– Si, si. A sár.
A két fiatalember megölelte egymást, megmutatták hol fognak táborozni, aztán halkan s immár mosolytalanul Isten, Szűz Mária, Jézus Krisztus és a mennyek minden angyala oltalmába ajánlották egymást.
Ε sok áldás kérésében nem volt semmi túlzás, mivel mindketten jól tudták, milyen hamar meghalhatnak.
– Mit gondolsz, nagyuram – kérdezte Quillon –, kikbe botlottam? Egy csapat angol íjászba, akik közül jó páran egyenesen Cornwallból jöttek! Szóval... tudom én, hogy melletted volna a helyem, mivelhogy őrkapitányod vagyok, de gondoltam, megkérdezem tőled...
– Meggyógyult a vállad? – kérdezte Baynard. – Elég erős már, hogy megfeszítsd az íjat?
– Hat lövésből négyszer beletaláltam a célba – hencegett Quillon. – Minden időmet gyakorlással töltöm. Még egy hét, és én mutatom nekik, mit és hogyan...
– Eredj csak, állj be közéjük, Quillon mester. Csak azt ígérd meg, hogy amikor majd elereszted nyiladat a falon sétálgató szaracénokra, lesz annyi eszed, hogy behúzod a nyakad. Az iszlám íjászai a legkiválóbb céllövők a világon. Ha megöleted itt magad, a Hexelben nem fognak férni egymástól a halak.
Az oroszlánsörényű Quillon hangosan fölnevetett a tréfán, aztán eszébe jutott, hogy az orvhalászokat fel szokták akasztani. Elfojtotta nevetését. Igen, mondta, megígéri, hogy óvatos lesz, Falkan lord megbízott benne.
Mindazonáltal nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze Tremelliontól: – Egyébként... Ha majd vége lesz... ugye visszafelé útba ejthetjük Ciprust? Megszállnánk megint valamelyik házban, ott a hegyoldalban... Aztán kerítenénk néhány lányt, mint múltkor...
Miután a kis csapat szétszóródott, tagjai külön-külön kerültek szembe a keresztény tábor életének kíméletlen valóságával. Enrique de Vaca és Baynard Falkan a szegényes, túlsózott ellátás javát kapta. Tremellion a maga adagját az utolsó falatig megosztotta Guthrickal.
Quillon számára azonban rosszabbul alakultak a dolgok, kénytelen volt kamatoztatni különleges képességeit a part menti vizekben: ahogy mind többet szigonyozott meg a szirtek között megbúvó szálkás halak közül, úgy vált mind népszerűbbé. Ha ő nem lett volna, angol bajtársai kénytelenek lettek volna gyomnövényeken élni, olyan rothadt húst enni, ami kifordul a gyomrukból, s arra az egyedüli friss húsra fanyalodni, amely a táborban elérhető volt: a hosszú szőrű patkányokra, azoknak is egyetlen ehető részére, a combjukra.
A keresztény tél közeledtével – amely a mohamedánoknál a földek elárasztásának időszaka volt – az Akkó környéki, vízfolyásokkal szabdalt sík szennyes posvánnyá változott. A táborban járvány dühöngött, marékszámra hullott az emberek haja, ágyékukban és honaljukban duzzanatok jelentkeztek, fogaik meglazultak. Ezt a sajátos kórságot arnoldiá- nak nevezték, a dizentéria és a depresszió azonban közelebb járt hozzá.
Baynard rendszeresen sátrába hívatta Quillont, megkérdezte tőle, hogy megy a sora, majd kényszerítse az őrkapitányt, hogy az ő tulajdon óntányérából egyen.
Felkereste Enriquét: először meg sem ismerték egymást, de aztán úgy vigyorogtak össze, mint akikben sem volt egy szemernyi kétség sem.
Az ostromgépek pedig ezenközben is verették tovább a város kettős falazatát. Ostromtornyokat, amelyek még a várfalaknál is magasabbra nyúltak, vontattak a vár tövébe, rohamhidakat vetettek át róluk a bástyákra, ezen dübörögtek keresztül a keresztesek hogy elfoglaljanak egy-egy falszakaszt. Az ostromtornyok azonban ingatag alkotmányok voltak, könnyű prédái a mindent elemésztő görögtűznek.
Hadállás, helyzeti előny, fedezék mind a védőknek kedvezett. Csupán élelem, ivóvíz, nyílvessző és a katapultokból kilőhető tüzes edények kérdése volt – ezekkel és Allah áldásával az idők végeztéig ellenállhattak a hitetleneknek.
Novemberben Szaladin szultán remek taktikai húzást hajtott végre.
Jelentős erőket vont össze, majd lovasait a várostól délre fekvő dombokról a kereszttény táborra zúdította: a roham néhány száz yardnyira Guido király bíborsátorát is megközelítette. A keresztények serege dühödten megpördült, mint a kutya, amely elől elvették a csontot.
Úgy látszott, a szaracénok meginognak, mintha meglepte volna őket az ellenség száma. A könnyű fegyverzetű szeldzsuk és szíriai lovasok ismét dél felé, állásaik felé irányították hátasaikat.
A frank lovasság, azzal a szándékkal, hogy utolérje őket a síkon, utánuk dübörgött csataménjein.
A város közelségéből elcsalt keresztes sereg mit sem tudott arról, hogy eközben egy másik muzulmán sereg lovagol egyenesen Akkónak, és hogy a város kapuja tárva-nyitva áll.
Szaladin már hetek óta várta ezt a percet. Postagalambok hozták-vitték az üzeneteket Akkó és előőrsei közt: napra, órára pontosan megállapodtak a taktikában.
Miután a hitetleneket elcsalogatták, több mint négyezer szaracén lovagolt vagy futott be a kapun, s velük egy egész járműkaraván, minden kocsi tele élelemmel, csonthegyű nyílvesszőkkel, szalmafonatos korsókkal s bennük a becses, pusztító tűzzel.
Mire a frank vezetők rájöttek a hadicselre, Akkó helyőrsége kicserélődött, élelem- és fegyverraktárait feltöltötték, képzeletbeli kacagástól visszhangoztak a dombok.
Szaladin húzásának arcátlansága a levertséget reménytelenséggé változtatta. Vádaktól és viszontvádaktól, vétkek és hibák hangoztatásától lett hangos a tábor. Hibáztatták a királyt. Jobert de Blanchefort-t szintén. És a franciákat. Meg az angolokat. A megfigyelőket, felderítőket, őröket nemkülönben.
Olyan volt a helyzet, mintha a hadjárat leégett gyertyája helyére egy újat helyeztek volna, amelynek kanócát azonban még nem gyújtották meg. Mintha a keresztények erőfeszítései mind hiábavalók lettek volna, s miközben a Nyugat katonái csak a sarat dagasztják, Kelet védői jóllakottan nézik őket a város biztonságából.
Egyszóval olyan volt a helyzet, mintha Allah arcul ütötte volna Istent.
Mégis akadtak néhányan a keresztények táborában, akiket nem érdekelt a civakodás, inkább megpróbálták helyrebillenteni a mérleget azoknak támadásával, akik megkísértették az eget.
Köztük volt Baynard Falkan és Enrique de Vaca is.
Mindketten a maguk csapatával tartva. Baynard Jobert Marsall zászlaját követte, Enrique Ibéria lobogója alatt harcolt.
Járták az eső áztatta vízmosásokat, járőröztek a kopár hegygerinceken, sátoroztak Galilea földig rombolt falvaiban. Nehéz lett volna számát adni, hány otthont tett semmivé a már csaknem száz esztendeje húzódó háború.
Nem volt könnyű fejben tartani a történetét sem, de a tanult emberek tudták, hogy annak idején II. Orbán pápa hirdette meg az első keresztes hadjáratot, és hogy ez a mostani immár a harmadik kísérlet arra hogy az iszlám agyafúrt ördögeitől visszaszerezzék a Szentföldet.
De harmadik vagy akár harmincharmadik, ettől még ugyanúgy áztatja őket az eső, s a szaracénok ugyanolyan fortélyosak mint annak előtte.
Időről időre összecsaptak – a vadmacska össze-összeugrott a vadkannal. Ezeknek a csetepatéknak a során a muzulmánok nagyobb mozgékonyságukban bíztak, meg-megböködték a frank járőrcsapatok szárnyait, hogy aztán megeresztett kantárszárral eltűnjenek az eső- vagy nyáron a porfüggöny mögött.
Hátborzongató pontossággal célzó íjászaik képesek voltak negyven yardnyi távolságról leszedni a lovast. Emellett ismerték a terepet, hirtelen bukkantak elő rejtekükből, hogy elhajítsák nádnyelű dárdáikat, lecsapjanak simitárjaikkal, vagy betörjék az ellenség koponyáját rettenetes, ólomvégű korbácsaikkal.
Ha sikerült meglepetésszerűen lecsapniuk egy-egy keresztes csapatra, legtöbb esetben le is kaszabolták, anélkül hogy lovaik akár csak lassítottak volna.
Ha azonban volt rá tere, a keresztény vadkan ugyanilyen hatékony volt. Ha a muzulmán lovasoknak nem volt helyük a manőverezésre, páncélinges ellenségeik kardja és buzogánya miszlikbe aprította avagy – ha úgy hozta a sora – támadása puszta súlyával összelapította őket.
Sok lovag hordott szerencsehozó nyakláncot – csupán egy bőrszíjon lógó dugó volt az egész. Ott pattogott a mellvértjükön, s arra emlékeztette őket, miként kell elbánni a szaracénnal: úgy, mint a szellemmel – be a palackba, aztán bedugaszolni, hogy ne ficánkoljon.
Enrique de Vaca fáradtan lépett be Baynard sátrába. – Látom, Halcón, nagyon el vagy foglalva, rengeteg a vakarózni és tetvészkedni valód – évődött barátian.
Falkan, aki csak nemrég tért vissza egy esős és kimerítő őrjáratról, intett a spanyolnak, hogy foglaljon helyet az egyetlen székéül szolgáló fatuskón.
– Képzeld, amigo mio... Már vagy negyvenedszer jártam kint a dombok között. Istennek hála, ma nem vesztettünk el senkit, viszont az is igaz, hogy nekünk sem sikerült kikémlelni az ellenséget. – Baynard a sátor szögletében álló boroskancsó és a mellette lévő ibrikek felé intett, majd fölemelte páncélingének alját, s előrehajolva a földre csúsztatta.
– Csak negyvenszer? – nyögte De Vaca. – Hát akkor te tényleg csak tetvészkedsz. Azért jöttem, hogy elmondjam: épp most voltam kint ötvenedszer. Biztosan tudom, hogy hatot megöltem azok közül az ide-oda cikázó ördögök közül. Rajtam karcolás sem esett. Ötven kilovaglás és fél tucat halott pogány! Erre inni kell, barátom. Santiagóra! Kardforgató Szent Jakab dicsőségére!
Falkan levetkőzött, egy vászondarabbal megtörülközött, s egyszerű, gyapjúból készült ingruhát öltött. Aztán fölcsatolta kardját, leült ágya fából készült peremére, s fölemelte a spanyoltól átvett ibriket. – Tudod, mi jár a fejemben, Enrique? Szerintem egy időre le kellene szállnod a nyeregből. Hasznosítsd a tapasztalatodat. Tanítsd az új embereket – úgyis jönnek állandóan –, mutasd meg nekik, hogyan kell elbánni ezekkel a ficánkoló ördögökkel.
– Majd ha már tízet megöltem – válaszolta Enrique. – A tíz szép kerek szám. Visszaküldők tízet a pokolba, ahonnan jöttek, aztán úgy teszek, ahogy mondod, hagyok időt sajgó ülepemnek a gyógyulásra.
Mindkettejüket megnyugtatta az iddogálás és beszélgetés, megerősítette barátságukat. Ugratták egymást, nagyokat mondtak, s időnként olyasmiket megvallottak egymásnak, amit még soha senkinek.
Aznap este mintha semmi se zavarta volna őket, az, hogy az egész táborban zuhog az eső, s a sátor beázik, se az, hogy a bor – ha egyáltalán észreveszik – túl savanyú, sem pedig Akkó falainak a síkon túl felderengő árnyai, se az, hogy a városnak friss helyőrsége van miközben a frank sereg beleragad a sárba, s a szaracénok nevetése még mindig ott visszhangzik a dombok között.
Csak az számított, hogy Enrique de Vaca, Santiago lovagja elbeszélgethet Baynard Falkannal, Tremellion lovagjával, és hogy mindketten örülnek a másik jelenlétének.
Baynard gondolatai, reményei, álmai és vágyai azonban mindegyre vissza-visszatértek a Magnat-Vaulmier névhez – a feledhetetlen Christiane-hoz.
Tartotta a kapcsolatot az őrkapitánnyal, ragaszkodott hozzá, hogy megoszthassa Quillonnal a lovagok részére járó, egyre csökkenő friss élelemadagot.
Guthric jelentette, hogy nem messze a tábortól látták Szaladin szultánt. – De a számszeríjak nyilai lepattantak róla! Az egyik lovagnak meg... megolvadt a kardja, amikor lecsapott rá! Azt mondják, szétpattannak a csatabárdok, ha hozzáérnek. Bárhová megyünk is, ott jár előttünk. És kacag. Hallottam, hogy...
– Badarság – mondta Falkan. – Szaladin csupán... csak egy okos parancsnok. De ne hidd, öreg Guthricom, hogy halhatatlan. Neki is eljön az ideje, ahogyan mindnyájunknak. Különben is: ki halott már olyat, esőben nevetni?
November vége felé Baynard Falkan kihallgatásra jelentkezett Jobert de Blanchefort-nál. Gaynard ekkorra már elérte Enrique korábbi teljesítményét, ötvenszer indult neki az ellenségnek, s úgy vélte, ez feljogosítja, hogy megkérje a marsallt: adjon alá egy külön csapatot, amellyel nemcsak felderítésre és járőrözésre járna, de fölkutatnák a Sátán evilági helytartóját, magát Szaladin szultánt is.
A királyság országnagya megadta az engedélyt, Baynard pedig elindult, hogy fölhajszolja az iszlám urát, Szalah ad-DinJuszufot, al-Malik un-Naszirt.
Egy hónapig volt távol, amelynek során harminc lovasból álló csapatának létszáma huszonháromra csappant. Ötször csaptak össze a szaracénokkal. Kétszer ütött rajtuk a gyors mozgású ellenség. Kétszer kerültek kelepcébe s törtek ki belőle. Utolsó találkozásuk azonban javukra ütött ki: a könnyű fegyverzetű muzulmánokat összezúzta a fegyelmezett frank lovasok súlya.
A keresztény lovasok több alkalommal is fölkiáltotok: „Ott van! Látjátok? Ott fenn, a csúcson! Ez ő! Biztos, hogy ő! Ez ő! ”
De nem ő volt. Baynard Falkan visszatért a táborba, és sajnálattal jelentette Jobert de Blanchefort-nak: nem sikerült megtalálniuk a szultánt.
– Sebaj – mondta szelíden az országnagy. – Tulajdonképpen mindnyájan annak az embernek a kertjében játszadozunk. Nem tudok jobbat ajánlani neked, Falkan lord, mint hogy vonulj vissza a sátradba, és várd meg a várnagyodat. Úgy tudom, valami fontos közlendője van a számodra.
A szász nem egyedül jött. Magával hozta az őrkapitányt is. Ott álltak egymás mellett a sátor bejáratánál, lélekben is oly közel egymáshoz, mint eddig még soha.
Nem épp összeillő pár, ez a darabos szász meg a magasabb, hosszú kezű-lábú orvhalász, villant át ismét Falkanon. Most meg úgy állnak itt, mint két testvér. És vajon mit akarnak mondani?
Azt, hogy Enrique de Vaca, a spanyol, a fekete-fehér egyenruhás meghalt.
Meghalt, és már el is temették, mivel Falkan lord odakint járt a dombvidéken.
Meghalt, de négy halott, illetve haldokló szaracén hevert körülötte, mert a spanyol utolsó pillanatáig szolgálta Krisztust és Santiagót.
– Biztos fájlalod, Falkan – dörmögte Guthric, Quillon pedig hozzátette. – Mindannyian fájlaljuk. Mindőnknek fáj. – Ezzel visszalebbentették a sátorlapot, s magára hagyták Baynardot a fájdalmával.
Tíz nappal később a kopaszodó Guido királyon egy külhonból érkezett hír vételére csaknem kitört a vakrémület. Az üzenet viszonylag rövid volt, ahhoz viszont elég, hogy olvastán a keresztény had főparancsnoka kirohanjon ázott-fakult sátorából.
„Richárd, Anglia királya személyes jellegű csetepatéba bonyolódott Szicíliával. Meg akarja hódítani a szigetet. Ne számíts rá, hogy tavasz előtt elindul. Itteni ellenségei annyira lekötik, hogy nem marad ideje Krisztus ellenségei számára.”
Az üzenetet Guido király egyik bizalmas embere írta alá, a jelentésnek ilyenformán hitelt lehetett adni.
De a java még csak ezután következett, amikor hírét vették, hogy a francia Fülöp Ágost sietve közeledik, jóval előbb fog megérkezni a Szentföldre, mint melle útra tévedt kollégája.
Rettentő hírek csakugyan... Hisz hová lesz a tétova Lusisnani Guido az ő angol hűbérurának a támogatása nélkül?
Bezzeg kellemesek e hírek Guido sima hajú vetélytársának, a Tyrus biztonságában ülő Montferrati Konrádnak. Elvégre Fülöp és Konrád unokatestvérek, és abban a pillanatban, amint Franciaország királya Palesztina földjére teszi a lábát, a magasabb rangú uralkodó és Montferrat egyesített ármánykodása könnyűszerrel hátrább szorítja Jeruzsálemi Guidót, kijátsszák, túljárnak az eszén. A frank sereg pedig Fülöp Ágostot követeli majd vezérének – s vele együtt Konrádot –, mondván, hogy Guido már gyengül, és különben is kudarcot vallott.
Igen, így lesz majd, hacsak – és emiatt száguldott ki sátorából –, hacsak vissza nem foglalják Akkót. Méghozzá sürgősen.
Ha visszaszerzi Akkót, a győzelem fényében ismét felragyog a hírneve. Ha nem sikerül, Konrád nekiesik.
Guido, némán átkozva magában hűbérurát, a késlekedő Richárd királyt, szinte szaladt, hogy új rohamot vezényeljen a falak ellen.
Ezenközben, távol a tábortól, délkeletre, messze a szaracénok állásai mögött, az ifjú Tremellionnak is meg voltak a maga gondjai. Tizenhat tagú járőrcsapata élén lovagolva, fogalma sem volt róla, hogy Guido király megpróbálja fölrázni az ostromlókat, mivel még a baljós hírek érkezése előtt hagyta el a tábort. Az, hogy ezúttal olyan mélyre és olyan hosszú időre nyomultak be a muzulmánok hátországába, mint még soha, annak eredménye volt, hogy Baynard újabb kéréssel fordult Jobert országnagyhoz. Bár ezúttal nem is annyira kérés volt ez, mint inkább egy dühösen elhadart perbeszéd.
– Megölték a barátomat! Ha engem kaszaboltak volna le De Vaca helyében, ő már a kapott volna, hogy bosszút álljon értem. Ezért hát kérlek, nagyuram, engedd el velem minden nélkülözhető lovasodat, hadd rendezzem a számlám az iszlámnak ezekkel az ördögeivel! Adj mellém ötven lovast s én esküszöm neked, hogy elkapom azt a hetvenkedő szultánt...
De Blanchefort együttérzéssel hallgatta. Tudta hogy Falkan követelése túlzó, mégis meghatotta, hogy az ifjú lovag hajlandó ismét kockára tenni életét ezúttal Santiago nevében. – Ha megfogadnád a tanácsomat, amiről mindketten tudjuk, hogy nem fogadod meg, akkor most megvárnád, Tremellion, míg lecsillapodsz – mondta némileg sajnálkozva. – Már így is alig állsz a lábadon, és Isten a tudója, meddig bírnád nyeregben zötykölődve.
– Addig biztosan, amíg...
– Igen, ezt már mondtad. Amíg el nem intézed számadásod a szultánnal. Én azonban nemcsak rád gondolok, barátom. A többiek is alig állnak a lábukon. Még a lovak is kimerültek. Mit képzelsz, honnan az ördögből kerítek én ötven csatamént, ötven lovast...
– Akkor harmincat! Húszat! Krisztus szerelmére, országnagy uram, adj mellém tízet, és én átfésülöm az egész dombvidéket!
Efelől semmi kétség, gondolta Jobert. Egyedül is megtennéd.
Tudván, hogy Baynard Falkant nem lehet lebeszélni, a keménykötésű De Blanchefort tizenöt lovagot adott a keze alá, s hozzá vezetőnek egy keresztény hitre tért arabot, egy Zengi nevezetű marónkat.
Nem szívesen engedte el a beesett szemű Tremelliont erre a bosszúhadjáratra. Sóhajtva nézte, mint vágtat el társaival, aztán ismét hivatala egyre növekvő mennyiségű feladatai felé fordította figyelmét, s nem gondolt vele, hogy a lovasok között ott van egy bizonyos Gaumar de Garin is.
Enrique meghalt, Guthric az egyik ostromgépnél segédkezett, Quillon az íjászokhoz csapódott – az ifjú Tremellion barátok nélkül indult el a táborból.
Alig néhány órája hagyták el Akkót, máris kezdődtek a gondok. Titkos mozgatórugójukra csak később derült fény, de már a kezdet kezdetétől nyilvánvaló volt, hogy a nehézkes Gaumar de Garin nem örül neki, hogy a nála fiatalabb Baynard Falkan a parancsnoka.
– Angol létedre elég barna a képed, Tremellion. Lehet, hogy apád... Fogságba került valahol errefelé, jól sejtem? Aztán úgy döntött, letelepszik, és elbűvölték valami Allah-imádó hölgy bájai...?
– Mint utóvédnek, a helyed a sor végén van, De Garin. Kérlek, menj vissza. A családi ügyek várhatnak, míg letáborozunk éjszakára.
Gaumar gúnyos tisztelgésre emelte lánckesztyűs kezét, majd a lovasok sorát megzavarva, visszalépett a helyére.
Az első napon nem találkoztak senkivel, csak pásztorokkal. És láttak messziről egy kordét, de a maronita ügyesen vezette őket a szaracén előőrsök között.
Napszállta után, amikor a keresztesek már egy leégett tanya romjai között táboroztak, Gaumar de Garin még jobban kimutatta foga fehérjét. A legfiatalabb lovagot választotta gúnyolódása célpontjául, parancsnokuk füle hallatára kezdett gúnyolódni vele.
– Nagy kár, petit [56] hogy ide vezényeltek, hisz még fenekeden a tojáshéj. Nagy veszteség lenne, ha ilyen korán elpusztulnál, mikor még borotva se volt a kezedben. Se nő.
A pislákoló tűz fényénél is látszott, hogy a fiatalember elpirul. Tudta, hogy társai hallották Gaumar szavait, s meg akarta őrizni önbecsülését. Felnevetett, hogy mutassa, tréfára veszi a dolgot, aztán hangját elmélyítve így szólt: – Kénköves, sistergős, mennydörgős mennykő az nem volt! Borotva meg nő több is mint gondolnád.
Káromkodásban gyakorlatlan embertől egész ügyes riposzt volt, az idősebb lovagok elmosolyodtak a homályban. Az ifjú azonban elrontotta a dolgot, mégpedig azzal, amit korábban látott a férfiaktól: kinyújtotta a kezét és rácsapott Gaumar combjára. – A kénköves mennykő az nem volt!
Abban a pillanatban fölrántották, De Garin keze a torkát fogta.
– Gyorsan eljár a kezed, ugye, petit? Nem érted a tréfát? Rögtön ütnöd kell, hogy elhallgattasd, mi?
– Még mindig szorítva áldozata nyakát, körülnézett közönségén: szeretnék-e látni, hogy úgy megrázza az ifjoncot, mint egy szalmabábot.
Ekkor valami megmozdult a bal oldalán, Nem jött valami rettentő lendülettel, de ahhoz elég gyors volt, hogy megelőzze reflexszerű védekezését: csuklóját egy inas kéz kapta el, s egy csontos ököl vágódott a szívgödrébe.
A nagy darab Gaumar de Garin leeresztett; az ütés a lelkébe gázolt, elképedésében elesett egy elszenesedett gerendában.
Falkan magaslott fölé. – Még egy ilyen, De Garin, és mindent el fogok követni, hogy Jobert országnagy előléptessen. De amikor legközelebb megpróbálod, gondod legyen rá, hogy ellenséggel állj szemben.
A második nap úgy telt, mint az első, a szakállas maronita egyre mélyebbre vezette őket a palesztin hátországba. Látása, hallása sokkal jobb volt, mint a nehézkes páncélos kereszteseké, Baynard teljesen rá hagyatkozott, hallgatott udvarias tanácsaira. Kövessük csak Zengit, gondolta, és még Szaladin szultánt is érheti meglepetés.
A harmadik napon Gaumar de Garinból megint előbújt az ördög.
Miután hosszasan elrágódott rajta, hogy Tremellion leöklözte, arra a gondolatra jutott, hadd tudja meg mindenki, hogy ő – mármint De Garin – van itt régebben. – Merem állítani, hogy jóval előbb jöttem, mint te, Falkan lord, bármilyen idegenes is az ábrázatod!
Baynard elfordította a fejét, fogai összecsikordultak. Hallotta, hogy Gaumar diadalmasan fújtat egyet mellette, s szinte látta maga előtt, hogyan bólogat s vigyorog gúnyosan a bajkeverő lovag félvérnek vélt vezetője felé.
Ekkor megfordult, és elismételte, amit korábban már mondott Gaumarnak. – A te helyed a sor végén van, De Garin. Ha látjuk bármi hasznodat is, akkor ott látjuk.
Parancsára megint csak gúnyos tisztelgés volt a válasz, újabb zablarántás, újabb hátrakocogás a sor végére.
Édes istenem, gondolta Baynard, hát csoda, hogy a parthoz szorítottak minket?
Négynapi út megtétele után, a tábortól délkeletre, immár mélyen behatolva a muzulmánok kezén lévő Galilea hegyei közé, a keresztesek egy keskeny, eső vájta vízmosás elágazásához értek.
A maronita kalauz megkérte Baynardot, vezényeljen álljt a lovasoknak. – Engedelmeddel, nagyuram...
– Menj csak, ha gondolod – mondta Falkan. – Tökéletesen megbízom benned. – Ezzel fölemelte kezét a szemerkélő esőben, majd kardgombjára ejtette, ügy várta, hogy Zengi kikémlelje a vízmosás mindkét agát, s visszatérve megmondja: dél felé vagy tovább délkeletnek.
Zuhogó eső verte sisakjukat, amikor egy óra múltán Zengi visszaért. – A déli ág mentén van egy előőrs. Ha délkeletnek megyünk tovább, kikerülhetjük őket.
– Ezt bevenné a begyed, mi, te mocskos kis áruló?!
A váratlan kitöréstől döbbent Baynard hátrafordult – Gaumar de Garin megint ott állt mellette.
– Menjünk csak arra – acsargott a lovag Zengire –; és mindnyájunkat megölnek! Azt hiszed, mi is olyan hiszékenyek vagyunk, mint Falkan? Tedd lóvá őt, ha akarod, de velünk ne próbálkozz, te tetves söpredék!
Ε figyelmeztetést elharsogva, odarúgtatott a maronitához, bosszúszomjasan felé sújtott, s vaskesztyűs keze fölhasította az áttért férfi arcát.
Baynard mozdult, hogy megakadályozza, de nem sikerült.
Rettenettel nézte, hogy a fegyvertelen arab meginog a nyeregben, kihúzza magát, s a fájdalom könnyein át hunyorogva nézi az úgynevezett keresztényeket.
A következő néhány percben Falkanban tisztelet ébredt a méltósággal viselkedő vezető iránt, aki ügyet sem vetett az orrából és szájából patakzó, szakállát bíborcseppekkel és vékony erekkel szennyező vérre.
– Nem vagyok áruló – mondta Zengi. – És sose vezettelek volna félre benneteket, mint ahogy eddig se vezettelek. Te pedig... te meg mocskosnak nevezel engem? Tetvesnek? Söpredéknek? – Megfordította hátasát, s kissé távolabb rúgtatott tőlük. Letörülte arcáról a vért. Kiköpött. Ujjával rájuk mutatott. Aztán eszelős, őrjöngő haraggal, fejhangon ordítani kezdett. – És ti még keresztényeknek hiszitek magatokat? De azért megütitek a felebarátotokat? Hát akkor én megmondom nektek: az a vallás, amelybe átcsábítottak, nem ér fel azzal, amit egy gyenge pillanatomban megtagadtam.
A sértett és megsebzett maronita ismét megrántotta lova zabláját, s kezét obszcén mozdulatra emelve adta tudtára szövetségesből lett ellenségeinek, a Nyugat e félrevezetett, őrjöngő tanítványainak, hogy örökre hátat fordított a kereszténység tanainak.
Gaumar de Garin meg se próbált bocsánatot kérni – hisz mi haszna volna térdre esni, ha ez az álnok maronita már úgyis a kereszt ellen fordult. Ehelyett inkább megvonta a vállát Zengi távozása láttán, kitartva amellett, hogy csak jó, ha megszabadultak tőle.
– Majd én megmondom, mit kell csinálni – mondta Falkannak. – A déli elágazáson megyünk tovább. Nem érdekel, hogy az a tetves...
– Ezt ki ne ejtsd még egyszer! – dühöngött Baynard. – Már így is tönkretetted ezt az őrjáratot! Itt vagyunk a hegyvidék közepén, te meg gondolsz egyet, és elkergeted a vezetőnket! Téged önmagadon kívül senki sem érdekel! Az egész csapat számára veszélyt jelentesz! Így hát ne halljam még egyszer a véleményedet se a maronitáról, se az embereimről! – Szünetet tartott, teleszívta mellét, aztán megint ráförmedt Gaumarra, mondván: íme az alkalom, hogy bemutathassa mindazt, amivel dicsekedett. – Ugye azt mondtad, előbb jöttél a Keletre, mint bármelyikünk? Hát akkor lássuk, mit ér a tapasztalatod a gyakorlatban, és vezess minket vissza, mielőtt...
– Én? Vissza? De hisz én úgy tudtam, hogy...
– Szaladint keressük? Igen, esztelen barátom, keresd. De a maronitával... úgy, hogy Zengi kalauzol minket. Ha továbbra is barátunkként bántunk volna vele, elérhettük volna a célunkat. Most viszont vége a vadászatnak. Hála neked, elvesztette az Ügyünkbe vetett hitet. Megsértetted és megaláztad. Söpredéknek, árulónak nevezted. Ennek eredményeként most a legközelebbi ellenséges táborba nyargal. Már nem vadászok vagyunk, gyors öklű confrére-em, hanem préda. Egy-két órán belül a nyakunkon lesznek, ezért hát elvárom tőled, hogy váltsd valóra, amivel dicsekedtél, és mutasd meg a csapatnak, milyen jól ismered ezt az országot.
Gaumar de Garin megpróbálta állni Baynard tekintetét, de nem sikerült neki. – Nézd, én... – dünnyögte. – Ilyen esőben... Mindjárt besötétedik... Nem tudom biztosan... Más se tudná... Nem várhatod tőlem hogy...
Falkan kimerülten bólintott, sisakja orrvédő vasán végigcsorgott a víz.
Ott voltak Galilea ezernyi dombja közt, s nem tudták, merre van hazafelé; egyik kopár csúcs mint a legutóbbi s mint a következő. Völgyek labirintusában tévelyegtek, egyik olyan volt, mint a másik, mélységüket, szélességüket, hosszukat mind-mind olyan szelek és esők formálták, amelyek már jóval azelőtt koptatták-áztatták a Szentföldet, mintsem hitük megalapítására sor került...
Éjszakára Shefaram környékén, homokkő üregekben húzták meg magukat. Az eső elállt, az eget csillagok tűzdelték. Falkan nem engedett tüzet gyújtani, a keresztesek kénytelenek voltak sózott húst és fekete, korpás kenyeret rágcsálni.
Tremellion várakozásának megfelelően, Gaumar de Garin megtartotta a három lépés távolságot, nem kezdeményezett semmit. Az őrszemek ellenőrzése alkalmával Baynard elhaladt Gaumar barlangja előtt, egymásra néztek, aztán De Garin elfordította a tekintetét. Bízvást el is fordíthatod, gondolta Baynard, miután bebizonyítottad, hogy te vagy köztünk az igazi áruló.
Rettenetesen fáradt volt, mégis kényszerítette magát, hogy egész éjjel ébren maradjon. A hónapok alatt fölhalmozódott kimerültségtől le-lecsuklott a feje, távolban üvöltő vadkutyák vagy a vízmosás oldalából lehulló kavicsok hangjaira riadt föl ilyenkor. Ötször-hatszor...? Már nem emlékezett, hányszor tornázta talpra magát, söpörte le magáról a menedéke talaját borító homokot, hogy aztán bejárja a vádi mindkét oldalát, s megbizonyosodjon, ébren vannak-e az őrszemek.
Gondolkodott, miként volna a legcélszerűbb jelenteni a történteket az országnagynak, Jobert de Blanchefort-nak... Eltűnődött, hogy vajon azok odafönt a mennyben látnak-e a sötétben, látja-e Sir Geoffrey ezeket a szomorú és csávába került portyázókat...
Szegényes kis bosszú ez Enrique de Vacáért... De hát akkor mi ez az egész, Halcón? Nem elég, hogy még csak nem is láttatok ellenséget, még haza se találtok? Ott kellett volna maradnod szépen a táborban, amigo mio, vakarózni, tetvészkedni.
Összehúzva magát a földön, de nem merve kinyújtózni, nehogy elaludjon, az ifjú lovag az ég felé fordította beesett arcát. És szavak nélkül kérte mindazok bocsánatát, akik már a csillagok takarta birodalomban éltek...
A reggel megint felhőket hozott. Szél ugyan nem fújt, de vastag, ólomszín fellegek borították az égboltot, a táj színe hamuszürkére változott.
Nyögve, káromkodva egyenesítették ki derekukat a lovagok, sajogtak a régi sebek, szinte csontjaikban érezték az üregek nyirkosságát. Gyilkos arckifejezéssel fogadták, amikor Falkan közölte velük, hogy most sem gyújthatnak tüzet. – Majd gyújtunk Akkóban, lovag uraim, ha visszaértünk. Sőt: még jobb, ha az egész várost fáklyává változtatjátok. Mindannyiunknak jól esne egy kis meleg.
Hagyta, hadd készülődjenek egy ideig, hadd találgassák az ímmel-ámmal fénylő nap alapján, merre lehetnek. Aztán fölnyergelte lovát, nyögve fölkászálódott rá, s a vádi mentén nyugat felé indult csapata élén.
Délre kísérteties csendesség ereszkedett a tájra. Rézszínű csík húzódott végig a horizonton, de az ég kupolája egész alacsony volt, a vidék levegője olyan párás, mint egy mosónő kunyhója.
Baynard maga mellé intette Gaumar de Garint. Mindketten fáradtak voltak, kínosan érezték magukat, nem szívesen lovagoltak egymás mellett. Falkan számára azonban fontos volt, hogy megkérdezze: – Ha már olyan sokkal korábban itt voltál, mint mi... Most mit tanácsolsz?
– Az országnak ezen a táján sose jártam – hárította el a kérdést Gaumar. – Északon szolgáltam, egy várban.
– De azért mégsem bíztál Zengiben.
– Én csak felelősségre vontam egy árulót, aki...
– Édes Jézusom! – fakadt ki Falkan. – Úgy kellesz te nekem, mint egy sivatagi pók csókja! Eredj vissza a sor végére De Garin. Inkább bíznám magunkat egy vak, láb nélküli süketre, mint...
De ekkorra már a testes keresztes megfordította lovát, s megint szétzilálta a csapat menetalakzatát.
Másfél-két óra elteltével Baynard álljt intett a lovasoknak. Dombgerinc húzódott keresztben előttük, a kopár földhalom elzárta a partvidék felé vezető útjukat.
De nem a domb állította meg őket. Inkább egy olyasféle hang, mintha... Valami csörömpölés, csattogás. De nem látták, mi az.
Falkan magához intett egy Gerard Passerel nevű lovagot, a többieknek csöndet parancsolt, majd leszállt a lováról, és a domb tövéhez vezette.
Mindketten megbéklyózták hátasaikat, vizet csurrantottak egy-egy szivacsra, és odanyomták lovaik pofájára. Szürcsölték, szívták a mének, megnedvesítetek nyelvüket, majd csendesen megálltak, tudták, hogy nem feledkeznek meg róluk. Aztán a fáradt lovagok felkúsztak a domb keleti emelkedőjén.
Baynard Falkan úgy reagált, ahogy a legtöbb ember, amikor valami váratlannal találja szemközt magát – a legegyszerűbb szavakat is keresnie kellett. – Ó, Jézusom... Krisztusom... Épp ezekbe kellett belebotlanunk?
Passerel megszólalt mellette. – Honnan a pokolból jönnek ezek? Ilyen sokan... Egész kis hadsereg.
Baynard és társa lehúzta fejét a dombgerinc mögé, s egymás felé fordultak, hogy megosszák egymással a rettenetet, amit láttak. Lovasok, hármas sorokban. Legalább százan vannak. Csillog-villog könnyű páncéljuk, a lándzsavégek, a nyílhegyek, a díszes pajzsok és a magas, kúpos sisakok – egy hetyke, harcra kész járőrcsapat.
Lapulj meg, majd elmennek.
Maradj csöndben, és még elérheted a partot és a tábort.
Legalábbis akkor, ha egyik keresztes se...
Borult ég alatt azonban jól terjed a hang. Visszaverődik. Átbukik a dombokon. Végigszáguld a vízmosásokban.
És eléri olyan türelmetlen emberek fülét, mint Gaumar de Garin.
Falkan és Passerel még a domboldalon lefelé csúszkálva kereste egyensúlyát, amikor De Garin felordított.
– Itt az ellenség! Hallom őket! Hallom az iszlám ördögeit! Itt a lehetőség! Itt az alkalom! Isten nevében, földbe tiporjuk a gazokat!
A jó szándékú Passerel kétségbeesetten hadonászva Próbálta megállítani a rohamot. A lovagokat azonban már feltüzelte Gaumar ordítása. Azt hitték, elérkezett végre a pillanat, amikor lesújthatnak az ellenségre kimerült lovaik véknyába vájták sarkukat, szakadt a bőr a sarkantyúk hegye alatt.
Egy pillanattal később Baynard is visszanyerte egyensúlyát, integetni kezdett a lovasoknak, bár tudta hogy elkésett. Ahogy Gaumar meghallotta az ellenséget, azoknak is meg kellett hallaniuk esztelen rikoltozását.
– Félre, Falkan! Félre, ha mondom!
Hosszú, kétélű kard gonosz vágása zúdult le Baynardra, a penge külső oldala fölhasította a combját. A csapás ereje, amelyhez még a zuhanás lendülete is hozzájárult, átszakította Falkan páncélingét, a sebbe préselte a kettévágott láncszemeket.
Az ifjú Tremellion érezte, hogy fém mar a csontjába.
Gerard Passerelt egy három láb hosszú buzogány szögecses bunkója találta sisakján. A két lovag a földre csuklott, a többiek pedig fölkaptattak a domboldalon.
Gaumar de Garin az előre érzett győzelem diadalüvöltésével ajkán vezette a lovagokat a dombgerincre, átlépett rajta – és rádöbbent az igazságra.
A lovak képtelenek voltak visszafordulni, csúszva, botladozva szánkáztak lefelé a lejtőn, tizennégy holtra vált keresztest rázva, zötyögtetve hátukon egy találkozó felé, ahol száz jól fölfegyverzett szaracén várta őket. És mindez Allah ólmos tekintete alatt.
A buzogányütéstől elkábult Passerel érzéketlenül hevert. Tőle jobbra, kissé távolabb, a sár lovak dagasztotta sávjának túloldalán Baynard Falkan kínok közt vonaglott, a húsba ágyazódott láncszemeket elöntötte a csontig hatoló sebből patakzó vér. A páncéling a legparányibb mozdulatra is megfeszült, bőr és izom csípődött a törött karikákba. Baynard torkából artikulálatlan hangok szakadtak föl, szemét elvakította a fájdalom. Elhomályosult tekintettel nyúlt vasinge szegye felé... Megmarkolta lánckesztyűs kezével... Istenhez fohászkodott, hogy képes legyen magába fojtani üvöltését, aztán kitépte a páncélinget a vágás véres mélyéből.
Isten könyörületes volt, nagyobb fájdalmat bocsátott a lovagra, mint amennyit elviselhetett. A sikoly még felfelé ívelőben volt, amikor máris hosszú, reszketeg sóhajjá alakult, s az ifjú Tremellion, akárcsak Passerel, elveszítette eszméletét.
Passerel ájult el elsőként, ő is tért magához hamarabb. Leesett állal nézett körül, s a lejtő aljában meglátta a két megbéklyózott lovat. Emlékképek villantak föl benne. Föltápászkodott, szédülés fogta el, s ismét elterült.
Percek teltek el, mire kitisztult a feje. Arcát sár és verejték szánalmas maszkja fedte. Az a két ló... Az enyém, és...
Kitörölte szeméből a port, átnézett a meredek, paták gyúrta ösvény túloldalára, összeráncolt homlokkal, eltúlzott összpontosítással meredt az arcra borult emberre... Az enyém, és... Uram, Jézus! Ez Falkan parancsnok!
Az ifjú lovag szívós erőfeszítéssel odakúszott Tremellionhoz. Arca elfehéredett a maszk alatt, látván a vér sötétségét s a hús és csont halványságát.
A legyek már fölfedezték a mély, édes sebet.
Gerard Passerel benyúlt saját páncélinge alá, szaggatni kezdte vászoningét, kétségbeesett igyekezettel rángatta le testéről a ruhát. Ügyetlenül, remegő s bizonytalan kézzel ugyan, de sikerült tépést tapasztania a sebre, s szorosan bekötözni Baynard combját.
Remélte, senki sem fogja megtudni, hogy Falkan lord megmentésére két ok is sarkallja: az egyik, hogy tiszteli, a másik: tart tőle, hogy kettesben maradtak.
A domb túloldaláról egy hangot sem hallani...
Tegyük fel, hogy igaz – csak ketten maradtak – engedi meghalni Falkant. Ki segítene akkor Passerenek visszatalálni Akkóba? Ezért hát könyörgök, Istenem – engedd, hogy életben maradjon, hogy mindketten életben maradhassunk.
Érezte, hogy Baynard megrezzen, látta, hogy fölpattan a szeme, arca összerándul a vonásain átfutó fájdalomhullámtól.
– Itt hagytak minket, nagyuram, előrelovagoltak Nem tudom, mióta... Engem leütöttek egy...
– Segíts fölállni. A magunk szemével kell meggyőződnünk, mi a... Jaj, de hisz ez fáj! – Hullámokban tört rá a hányinger, de sikerült leküzdenie, majd karját nyújtotta a rémült Passerel felé. – Megtesszük, ami tőlünk telik, barátom. Majd ugrálok, mint a homoki bolha, vagy mászom, mint a bogarak. De most valahogy fel kell vonszolnod a dombtetőre. Addig pedig imádkozzunk Istenhez, hogy a völgy néptelen legyen.
A szaracénok valóban eltűntek. És a frankok csataménjei is. Meg a pajzsok, sisakok, kardok, a szoknyás mellvértek.
De a tizennégy keresztény lovag ott volt még, holtan, mezítelenre vetkőztetve, kitárt karjukat a tenyerükön keresztülvert nyilak szegezték a földhöz.
Gerard Passerel könnyezni kezdett. – Ismertem néhányukat... A barátaim voltak... A legfiatalabbal meg... azzal, akit De Garin állandóan ingerelt.·· Együtt jöttünk Marseille-ből...
– Mindketten barátokat veszítettünk el – suttogta Baynard. – De hajói látom, ez nem annyira az ellenség műve, mint inkább tulajdon furcsa őrületünké.
Nem próbálták meg eltemetni a holtakat. Arra is alig futotta erejükből, hogy eljussanak a lovaikig – Falkan egyfolytában ordított a fájdalomtól, míg Gerard nyeregbe segítette. Aztán elindultak útjukra Szaladin mérgezett kertjén át.
Sose tudták meg, hogy csupán a puszta szerencsének köszönhetik-e, hogy hazataláltak. Talán Isten keze is közrejátszott benne. Vagy Allah könyörületessége.
Kétszer is azt hitték, észrevették őket a muzulmán felderítők, másodjára még valószínűbbnek tartották, punt először. Vágtass előre, mondta a vérveszteségtől erőtlen Baynard a társának. „Kövesd azt az irányt, amerre tartunk. Néhány óra múltán eléred a partot, biztonságban leszel. Meg kell kockáztatnod, barátom.”
Gerard Passerel azonban nemet mondott. Inkább Falkannal marad.
Megint csak remélte, senki sem tudja meg, miért döntött így. Részben azért, hogy mindvégig ott legyen egy ember mellett, akit tisztel, de legalább ennyire azért is, mert inkább marad Falkannal, mint teljesen egyedül.
A kis Gerardot apja egyszer egy szekrénybe zárta, hagyta, hadd dörömböljön, sikoltozzon benne a gyermek egy éjszakán s csaknem egy álló napon át.
Passerel attól kezdve elhatározta, hogy nem hal meg egyedül, de még csak nem is fut az életéért, ha ez a futás egyet jelent a társtalansággal.
Bármely istenség kímélte is meg őket, a járőrcsapat túlélői visszataláltak Jeruzsálem királyának pánik dúlta táborába.
Megtudván, hogy Tremellion visszatért, Guthric és Quillon feladata végeztével üdvözlésére sietett. Okos Mondatokat fogalmazgattak magukban mindketten, de amikor látták, hogy Falkan a halál küszöbén egyensúlyoz, meg se szólaltak. A lovag mindig is vékony volt, de most vértelennek, aszottnak hatott, arcbőre a csontjára tapadt. Még néhány nap, s combsebe üszkösödni kezd – ami után már senki sem tehet semmit.
Lovát Quillon őrizetére bízva, Guthric addig járta a tábort, míg meg nem találta a kimerült Passerelt. Az ifjú lovagot magával vitte a király sátora körüli darázsfészekszerű nyüzsgésbe, félrelökte a hivatalnokokat akik megpróbálták föltartóztatni, s ragaszkodott hozzá, hogy Jobert de Blanchefort szenteljen rájuk egy percet az idejéből.
Bármennyire el volt is foglalva a királyság országnagya az Akkó elleni nekikeseredett támadással, Passerel szavai hallatán meghűlt benne a vér.
– Ennek nagyrészt én vagyok az oka – mondta csendesen. – Tudhattam volna, mekkora bajt keverhet ez a Gaumar de Garin. A templomosok kidobták, az ispotályosok szóba se álltak vele. Sose tudta, mit is akar valójában.
– Hát akkor hallgass meg – mondta Guthric. – Minden tiszteletem a tiéd, s mindaz, ami egy cornwalli közembertől kijár neked, de engem ez a De Garin annyira se érdekel, mint egy nyúl potyadéka. Viszont az az ember, akit e járőrcsapat élére kineveztél... Csontig megvágta az a mocskos De Garin, és hamarosan meghal, ha nem kerül gyorsan orvoshoz! Hát ezért vagyunk itt, országnagy uram. Én... meg ez a lovag, aki együtt jött haza Falkannal. És itt állunk mindaddig, míg...
– Mindenekelőtt vigyétek el ebből a bűzös, mocskos táborból. Van egy házam Tyrusban. Vigyétek oda. Ami pedig az orvost illeti, van Tyrusban egy, akiben különösen bízom. Nem kell tudnotok róla, de az illető arab. – De Blanchefort minden további késedelem nélkül parancsot adott írnokainak, rájuk bízva néhány levél megfogalmazását, miközben ő kiviharzott, hogy kocsit kerítsen Baynard számára, s kíséretet, amely védelmezi a Tyrusba vezető part menti úton.
Néhány perc múltán visszajött, Gerard Passerelre nézett, és így szólt: – Ugye neked nincs errefele különleges megbízatásod, Gerard lovag? Ugye te is a birtok nélküli keresztesek közé tartozol?
– Nincs, nagyuram, akarom mondani, igen, ország nagy uram. Vagyis hogy...
– Vagyis hogy – mosolyodott el Jobert –, maradj a közelünkben. A király személyesen óhajtja megmutatni neked Aquitániának azt a darabját, amellyel megtisztel.
Az előléptetett lovag fáradt ajkát fülig érő mosolyra húzva fordult Guthrichoz, hogy megossza vele örömét. A szász azonban már elment, menet közben kapva ki az írnokok kezéből az ajánlóleveleket, s csak egyetlen kívánsága volt: hogy Falkant mielőbb Tyrusba és a gyógyítók értő kezébe juttassa.
Tyrus városa és fellegvára valamikor még egy szigeten állt, amit most töltésűt kapcsolt össze a szárazfölddel. Három fal, tucatnyi bástya s egész sor mély, víztelen árok őrizte. A Szaladin által megkímélt Tyrus – ez volt a szultán ritka stratégiai hibáinak egyike – szinte bevehetetlen volt, körülötte a tengeren keresztesek hajói cirkáltak, bőséges élelmiszerkészletekkel rendelkezett, katonáit és lakosait elkerülte a háború.
Miután elmulasztottak lecsapni a városra, amikor még gyenge volt, a szaracén kémek egyre azt jelentették, hogy Tyrust most már rettentő nehéz volna bevenni, s nem kis részben azért, mert parancsnoka a becsvágyó és tántoríthatatlan Montferrati Konrád.
A töltésúton keresztben húzódó első falhoz érve a kétkerekű kocsit és kíséretét megállították. A tyrusi őrök a lovasoktól tudakolták, mi járatban vannak, mire azok vezetője Guthrichoz és Quillonhoz fordult.
– Ugye Blanchefort országnagy adott nektek írásos felhatalmazást? Nagyon remélem, hogy igen, különben a Montferrati őrei sose engednek be minket.
Guthricnak eszébe jutottak a levelek, előhúzta a táskájából, hatalmas kártyalapok módjára szétterített őket, s üres tekintettel meredt a fekete tintával sűrűn teleírt lapokra. A lovag ingerlékenyen fölhorkant kikapta a papírokat a nagy csontú, írástudatlan szász kezéből.
– Ez nem az... Ez sem... Ez... Na, ez az, ami kell nekik. – A többi irományt a várnagy kezébe nyomta intett az egyik őrnek, hogy engedje le a fal tetejéről a postazsákot, aztán odarúgtatott, hogy beletegye az összehajtogatott, lepecsételt pergament.
– Vidd gyorsan uradhoz! Van velünk egy sebesült, aki e királyság országnagyának jó embere!
A tyrusi őr a megerősített fellegvár biztonságából önelégült, elutasító fejmozdulattal válaszolt a lovag parancsára. Errefelé más szabályok járják. Mi Konrád emberei vagyunk, nem Guidóéi.
Kihívó lassúsággal felhúzta az üzenetzsákot, kivette a levelet, és a fali járón a lépcső felé indult. Guthric és Quillon a bajsza alatt káromkodva nézte; az őrkapitánynak az jutott eszébe, milyen könnyű is volna nyilat ereszteni annak a nyomorult disznónak a nyakába.
Guthric odament a szalmával bélelt kordéhoz, és megdöbbentette Baynard bőrének szürkesége. Furcsa módon úgy rémlett, mintha a fiatalember megnyúlt volna; rettentő vékony volt, az arca nagyon beesett, mintha elszivárgott volna belőle az élet. A szász vizet csurgatott Falkan ajkára, s egy szivaccsal gyöngéden megtörülgette az arcát. Morgott is hozzá magában, valami olyasmit, hogy Sir Geoffrey latba vethetné befolyását az Úristennél...
A sima hajú Montferrati Konrád, aki egészségesen volt olyan magas, mint amilyennek Baynard hatott betegen, a kastély mozaikpadlóján föl-alá járkálva olvasta Jobert országnagy levelét. Tudta, hogy Guido király a vetélytársa, s hogy Jobert de Blanchefort Guido oldalán áll.
Tudta, hogy Guido király most bajba került Akkóban, míg Montferrat márkija még mindig a Nyugat szeplőtelen bajnoka.
Akkor hát miért bocsássa be ezt a... Kit is? Baynard Falkant, Tremellion lovagját. Hogy itt pátyolgassa a sebeit, aztán máris vágtasson vissza a királyhoz? Ha majd éjfélkor kisüt a nap, Konrád akkor segít a kopaszodó uralkodónak. Addig viszont...
Hosszú, finom ujjaival – Tyrus urán ez volt az egyetlen finom dolog – végigsimított Blanchefort levelének törött, szürke viaszpecsétjén.
Jobert de Blanchefort... Nem az az ember, aki szívesen veszi, ha visszautasítják. A király nem érdekes, pokolba a királlyal... viszont De Blanchefort-ot elutasítani annyi, mint kihívni a bajt... Méghozzá többet, mint amennyivel kedve volna szembenézni...
Meghozva a döntést, a hullaszerű Montferrati sarkon pördült, s ráförmedt udvaroncaira. – Remélem, nyomban hozzám hoztátok ezt a levelet! Az az ember a mi kitűnő országnagyunk kegyeltje! Bárkit a barátommá fogadok, akit ő ajánl oltalmamba! Na, mire vártok? Éjféli napsütésre? Engedjétek be azokat a látogatókat a városba, a teremtéseteket! A beteget meg ágyba!
A második levelet Jobert házának gondnoka, egy Aubery nevű, feddhetetlen, nyugodt hangú férfi olvasta el. – Ez már önmagában is elég, Guthric mester. Kérlek, szólíts Auberynek. A várnagy bólintott. – Tremellion lordja...
– Már hozzák befelé a kordéról, Guthric mester.
– Súlyos sebet kapott. Azt hiszem, azok közt a levelek közt...
– Igen, biztosan van köztük az orvosnak szóló, láthatnám? Igen... itt van. Amint megérkezik, megkapja. Már kérettük.
– Kérettétek? De hát honnan...?
– A várból üzentek, Guthric mester. Montferrat márkija mindent elkövet Tremellion lordjáért, ami csak lehetséges. – Az udvarias és rendíthetetlen háznagy rezzenéstelen, mosolytalan arccal közölte Guthrickal és Quillonnal, hogy ők a ház földszintjén kapnak szállást, kísérőiket vendégül látják, köszönetet mondanak nekik, és visszaküldik őket Akkóba.
– Van nálam még egy levél – mondta a várnagy – de az igazat megvallva...
– Most jársz először Tyrusban, erről van szó, Guthric mester? Nem ismered ki magad, és szeretnéd, ha én gondoskodnék a kézbesítéséről?
Ez tudja, gondolta Guthric. Uram, Jézus, hasra eshetnék ezen a férfin, olyan sima, az ember szinte látja a tükörképét az arcán. Viszont megkímélt attól, hogy ki kelljen mondanom. Tudja, hogy nem tudok olvasni, de nem kényszerített rá, hogy beismerjem. Tanulhatna tőle az a bugris egy-két dolgot... de még én is.
Az arab orvos lassan, fennhangon számolt, várva a mandragóra nyugtató hatását. Baynard küzdött a kábítószer ellen, dobálta magát az ágyon, motyogott, suttogott, aztán az ópiumtartalmú szer hatására elaludt.
Mikor az éles szemű orvos úgy látta, hogy a művelet nem fog fájdalommal járni, mélyebbre és szélesebbre tágította a Gaumar de Garin kardja ütötte sebet.
Friss vér lövellt ki belőle, mosta el az alvadékot. Az orvos tisztára kaparta a csontot, a vágás oldalait beszórta kénporral, aztán fölemelték a beteg lábát, s az arab egy szál lószőrt fűzött egy görbe csonttűbe.
Előbb a seb egyik, majd másik szélébe öltve, óvatosan összevarrta a két bőrperemet, aztán egy kis fapecekre tekerte a megmaradt szálvéget. Bekötözte Baynard combját, párnákkal fölpolcolta, aztán Auberyhez fordult. – Bármennyire valószínűnek látszik is, hogy túléli, istenetek esetleg mégis magához szólíthatja, ebben az esetben – bár imádkozom, hogy mind a te istened, mind az enyém legyen könyörületes hozzá – kinek küldhetem el a számlát?
Immár az utolsó levél is megérkezett rendeltetési helyére, egy elegáns, mór stílusú házba, Tyrus túlsó oldalára. Zavarodott címzettje fennhangon, iskolázottan olvasta valakinek, aki a helyiség túloldalán ült egy ablakmélyedésben, a kikötő felé nézve.
„...beszélt rólad, holléted felől tudakozódott... Megmondtam neki, hogy pillanatnyilag még nem vagy körünkben, de éreztem, hogy érdeklődése nem csupán szokványos... Mint egyik régi barát a másikat, kérlek, tartsd szemmel... Hosszú utat tett meg, hogy azt a ládát lábunk elé helyezze... Hónapokon át küzdött vitézül az Ügy érdekében...”
Az olvasó fölnézett, és megkérdezte: – Ismernünk kellene nekünk De Blanchfortnak ezt a pártfogoltját?
– Bocsáss meg, nem figyeltem. Annyi minden történik egyszerre odalent a parton.
– Arról a lovagról kérdeztelek, akit a jóindulatomba ajánlottak. Aki azt a pénzt hozta Angliából. Egy bizonyos Baynard Falkan... Honnan is...? Mondd, jártunk mi valaha is egy Tremellion nevű helyen?
Christiane de Magnat-Vaulmier elfordult az ablaktól, felőle már akár el is süllyedhettek azok a hajók. Nocsak, gondolta. Szóval itt van. Megtartotta a szavát, és... – Felolvasnád még egyszer, apám, azt az utolsó részt. Tudod, ahol valamilyen küzdelemről meg az Ügyről van szó...
Gilles de Magnat-Vaulmier, Querinard hercege, Almé grófja megkereste és felolvasta a levél utolsó mondatát: „Tremellion pénzét élete kockáztatásával hozta el nekünk, hónapokon át küzdött vitézül az Ügy érdekében.”
– És azt mondod, most itt van, Tyrusban?
– Úgy veszem ki. Ha jól értettem, megsebesült Jobert házában szállásolták el, odaát a...
– Ismerem a házat – vágta rá Christiane.
Magnat-Vaulmier elnézte csinos, rátarti lányát. Lesimítja ruhája ráncait. Hátrahajtja fejét, hogy eligazítsa hajfürtjeit. Ásít, mint aki unatkozik, s vontatott léptekkel odamegy egy székhez, hogy széles támlájáról levegyen egy szőrmeszegélyű köntöst.
A hosszú ideje elözvegyült Magnat-Vaulmier-t azonban nem lehetett egykönnyen megtéveszteni: Christiane ásítása éberré tette. Amikor más lány sikítozna örömében, az övé a világ legunottabb képével szemléli azokat a dolgokat – és embereket –, amik, illetőleg akik a legjobban érdeklik. Ugyanaz a magatartás, gondolta szeretettel Querinard hercege, amivel Lady Isabel vonzotta magához őt húsz esztendővel ezelőtt.
De még mindig nem emlékezett rá. – Ez a Tremellion...
– Angliában van – mondta a lánya. – Cornwallban. Cikcakkban kellett fölmennünk egy sor fal között. Sir Geoffrey Falkan a vár ura, kedves, öreg katonaember, az idősebbik fia, Ranulf viszont... – Fagyos utálkozással biggyesztette le ajkát. – A másik azonban, ez a Baynard, akiről beszélsz, távolról sem olyan rossz. Arra gondoltam, hogy... mivel itt van, Tyrusban... Megnézhetném esetleg, hogy megy a sora.
Futólag megcsókolta apját, és otthagyta, kezében Jobert de Blanchefort levelével.
Most, hogy belegondolok, tűnődött Magnat-Vaulmier, csakugyan emlékszem már arra a ravasz, cikcakkos útra. Meg az őszülő hajú Sir Geoffrey Falkanra. És halványan arra a Ranulf nevezetűre is. De ha álltó nap töprengenék is rajta... Hát ki az ördög emlékszik mindenféle külhoni famíliák másodszülött fiaira?
Hűvös eső szemerkélt aznap délután, amikor Christiane egy szolgálólány kíséretében fölkereste Jobert de Blanchefort házát. A kapuban a selyemsimaságú Aubery fogadta. A két nőt egy földszinti szobába vezették, majd némi bor és a tűz melegének társaságában magukra hagyták őket.
A kíváncsi szolgálólány egy ideig fogalmazgatta magában a kérdést, aztán félénken kibökte: – Ez a Τrewillman... atyád barátja, úrnőm?
– Rosszul értetted a nevét – csigázta tovább Christiane. – Német és francia eredetű szó. Ha gyorsan ejtik ki, félre lehet hallani, de valójában úgy hívják, hogy... Na, mondd csak utánam: Tremengewurtensteinen. Igyekezz jól mondani, hisz te is tudod, milyen kényesek a nevükre ezek az északi nagyurak!
Tetszett neki, mint próbálgatja a nevet meg-megbicsakló nyelvvel a lány. De aztán lehervadt ajkáról a mosoly: Guthric jelent meg az ajtóban, udvariasan meghajolt, és azt mondta Christiane-nak, hogy nem láthatja Baynard Falkant.
– Sajnálom, úrnőm, de Falkan lord nincs olyan állapotban. Elkábították, összevarrták a sebét, és – tisztesség ne essék szólván – mi kettőnket se volna képes megkülönböztetni egymástól.
– Hogyan sebesült meg? Apám említette, hogy...
– A combjára kapott egy kardvágást. Nem érdekes, kitől. A lényeg az, hogy épp az ellenséget próbálta fölkutatni.
– De ugye... – kezdte Christiane. – Vagyis hogy idővel azért fölépül?
Guthricnak nem volt kenyere a színlelés. Mennyivel könnyebben intézné ezt a dolgot Aubery, gondolta, ő viszont csak vállat vont, és azt mondta: talán. – Ha az az arab csakugyan annyira érti a dolgát, mint De Blanchefort mondja. És Isten segedelmével.
– Megmondanád neki, hogy itt jártam, Guthric mester? És hogyha kívánja, és már megerősödött, ismét eljövök.
A szász bólintott, látta, hogy Christiane arcán aggodalom fut át, lázasan törte a fejét, mit mondhatna még. – Megmondom neki, úrnőm. Én... Gondom lesz rá, hogy ezt hallja először.
Christiane-nak ezek után nem maradt más választása: rápillantott ostobácska kísérőjére, biccentett Guthricnak, majd visszakísértette magát oda, ahonnan jött.
A hajnal előtti nyugodt, hűvös órákban ébredt. Egy pillanatig azt hitte, lidércnyomásból riadt fel, erőlködésében, hogy elűzze fejéből álmai rémalakjait. De aztán eszébe jutott. Itt van Tyrusban... A combjára kapott egy kardvágást... Elkábították, összevarrták a sebét... héttőnket se volna képes megkülönböztetni egymástól.
A királyság kincstárnokának tizennyolc esztendős leánya fölhagyott a színleléssel, nem ásítozott már tettetett közönnyel – megadta magát félelmeinek és érzelmeinek. Határozottan tudta, hogy a sok ifjú nemes közül, akikkel találkozott, a sok történet közül, amivel megpróbáltak hatni rá, a sok elsorolt titulus és fényes jövő ellenére legjobban a karcsú, félszeg Tremelliont őrizte meg emlékezete, még erőltetett kacagása is visszacsengett, amikor azt a nem túl szellemes történetet mesélte neki arról a füstös várról.
Olyan rövid időt töltöttek együtt, akkor hát miért emlékszik rá? Miért képzeli akár, hogy emlékszik rá?
És miért sírdogál most halkan, s miért imádkozik mindnyájukért, de legfőképpen Falkan életéért?
Az orvos rendszeresen felkereste De Blanchefort hazát. Minden alkalommal megitatott a sebesülttel egy korty mandragórafőzetet, s ugyanakkor figyelmeztette, hogy a sebet néhányszor még meg kell vizsgálni, és az fájdalmas lesz.
Baynard azonban, aki egyébként nem volt bátrabb, mint a többiek, visszautasította az áfiumot, mivel tervei sokkal fontosabbak voltak számára, mint az arab ügyködése által okozott fájdalom.
Megértette, amikor Guthric elmondta neki, hogy Christiane de Magnat-Vaulmier ott járt látogatóban, és „Megint eljön, ha kívánod”.
– Kétlem, hogy szó szerint ezt mondta volna – mosolyodott el Baynard. – Tudtommal nem az a fajta, aki ugrik az első ujj pattintásra vagy parancsra. Különben sem akarom, hogy így lásson, ezen a foltos, váltatlan ágyneműn. Ez az egyetlen oka, hogy nem fogadom el az áfiumot a jó doktortól – hogy megtanuljam elviselni De Garin örökségének tüskéit. Olyan, mint... Emlékszel rá, öreg Guthric, amikor fájt a fogam? Amikor már nem tudtam elviselni, kihúzattam veled. Hát így lesz a sebemmel is. Majd elmúlik a fájdalom, és én megyek látogatóba. Különben foghatjátok az orvossal egy fűrész két végét. És most, hűséges barátom, vegyük munkába ismét a lábamat, mert holnap már le akarom tenni a padlóra.
Bátor beszéd volt, bár ritka eltökéltség rejlett mögötte. Falkan a fájdalomtól végigizzadta a másnapot, a következő nap se hozott javulást, a harmadik meg éppenséggel rettentő gyötrelmek között telt. Az arabot annyira meghatotta az ifjú Tremellion kitartása, hogy hozott neki egy különös alakú bambuszketrecet, amelyben az idegen képes volt izzadva, remegve megállni.
Aztán egy pár mankó következett...
Majd egyetlen mankó...
Aztán egy bot...
És Baynard máris elküldte Christiane-nak hűvös udvariassággal megfogalmazott levelét.
„Kedves és nagylelkű volt tőled, úrnőm, hogy meglátogattad a lovagot, aki most De Blanchefort országnagy házában lakik. Sosem fogom elfeledni azt a sajnálatosan rövid időt, amit együtt töltöttünk néhai atyám tremellioni várában. Légy nyugodt, úrnőm, Christiane, mindent el fogok követni, hogy viszonozhassam látogatásodat.”
Miután átolvasta, rájött, hogy egyáltalán nem akarta írni. Érzelmeinek legcsekélyebb árnyalata sem tükröződött benne – unalmas volt, akár egy pocsolya.
De hát végül is ezért utasította vissza a mandragórát Hogy megtanulja elviselni a sebet, hogy megszokja idővel, bicegjen-sántikáljon, s hogy aztán egy nap elmenjen Magnat-Vaulmier házába, ahol majd találkozik Christiane-nal – és ahol mindketten megtudják majd, mit diktál a szíve.
Christiane nem akarta még egyszer hívatlanul felkeresni az ifjú lovagot, de azért küldött egy válaszlevelet. Ugyanolyan kimért és sótlan volt, mint Baynardé, képzeletét megbéklyózták a kötelmek, amelyeket rákényszerítettek Magnat-Vaulmier-nak, a királyság kincstárnokának leányára.
„Leveled örömmel vettem. Atyád halálát sajnálom, imádkozni fogok érte. Az Úr gyorsítsa gyógyulásodat, Baynard lovag, hogy mielőbb meglátogathass minket.”
Belátta, hogy ez egyáltalán nem az, amit el akart mondani Baynardnak. De legalább nem felejtette el – a sajnálatosan rövid időt, amit együtt töltöttünk –, s ez erőt adott a várakozáshoz.
1191. február 12-ét írták – a világ számára nem sokat jelent e dátum –, s Quillon és Guthric urát kísérte Tyrus szűk utcáin. Gondjuk volt rá, hogy észre ne vegyék fájdalmas bicegését, tudván, mint förmedne rájuk, ha megpróbálnának karja után kapni. Ha netán elesne, álljanak nyugodtan, és várják meg, míg talpraáll. De hogy belekaroljanak? Pátyolgassanak egy Tremelliont? Próbálják csak meg, és megtapasztaljak pálcájának csípését, de még inkább nyelve élességet.
Történetesen csakugyan elesett – egyszer egy épület falának tántorodott neki, másodszor pedig megcsúszott a Vaulmier házához vezető lépcsőn. Ε második botlás rettentő fájdalmat okozott neki, de mindössze azt engedte meg társainak, hogy leporolják köpenye szegélyét.
Még lélegzetért kapkodott, de elégedetten látta, hogy a szász hátat fordít kínjainak, és – mint mindig, most is túl vehemensen – megdöngeti a kaput.
A kincstárnok egyik szolgája nyitott ajtót, arcán néma kíváncsiság tükröződött. Guthric engedett pillanatnyi szeszélyének. – Mondd meg uradnak, Magnat-Vaulmier lordnak, mondd meg neki, hogy a tremellioni Falkan lord felépült, és itt van, és a lányával kíván beszélni... akire oly sok idő eltelte után is jó szívvel emlékezik.
A férfi rámeredt, felfogta a Guthric lassú, ismételt bólintásaiból sugárzó erőt, s azon kapta magát, hogy egy ütemre bólogat vele.
– A lányával... kíván beszélni?
– Vele.
– Akire oly sok idő eltelte után is... jó szívvel emlékszik?
– Még mindig esik az eső – sürgette Quillon. – Hát már sose jutunk be ezen a kapun?
Az őrkapitány és a várnagy ezután háttérbe húzódott. A konyhába vezették őket, frissen sült húsok illata, Meleg pára s szakácsnők és szolgálólányok sürgés-forgása vette körül őket. Guthric azokat nézegette, akik Megtetszettek neki, Quillon vigyorogva bámulta mindegyiküket. Csak most érkeztetek a kikötőbe? Ugyan már... Hát úgy festünk, mint akik csak az Ment szálltak partra? Megütköztünk mi már az ellenséggel nemegyszer, babám! Bizony, megütköztünk a szaracénokkal. Rettentőek ám a szaracénok. Elmondom nektek, de csak ha hallani akarjátok, hogyan ugrottunk össze mi ketten vagy... Hányan is lehettek? Ötvenen?
– Ne szerénykedj, bugris. Voltak azok vagy hatvanan.
– Igazad van. Inkább hatvanan. De mi ketten kivágtuk magunkat. De nem akarlak föltartani benneteket a főzésben. Csak ha tényleg hallani akarjátok.
A szolgálólányok buzgón bólogattak. A szakácsnők egy ideig erősen berzenkedtek, de nem sokáig, s hamarosan a lányok, asszonyok mind ott tolongtak, hadd hallják, milyen kegyetlen is odakint a helyzet a szaracénokkal szemben. Hatvan vagy talán még több démon vetette rá magát erre itt, aki úgy fest, mint egy ronda medve, meg erre a másikra, aki ha csak képzeletben is, de beillene oroszlánnak.
Időközben az emeleten Baynard Falkan odasántikált a magas, előkelő megjelenésű Gilles de Magnat-Vaulmier, a királyság kincstárnoka elé.
De a lánynak nyoma sem volt.
Udvariasan mosolyogva a fiatal lovagra, aki ha eldobná a botját s kiegyenesedne, volna olyan magas, mint ő, Vaulmier hellyel kínálta vendégét.
– Örömmel látom, hogy felépültél vagy legalábbis felépülőben vagy, Falkan uram. De Blanchefort említette, hogy megsebesültél. Igazi ördögök ezek az iszlamista lovasok, olyan gyors a simitárjuk...
– Ahogy mondod, Vaulmier uram. Kezdettől fogva tisztelem is őket. De az igazat megvallva, engem a mieink közül terített le valakit, így nem állíthatom tiszta lelkiismerettel, hogy akár egy karcolást is szenvedtem volna az iszlám kezétől.
Vaulmier intett az egyik szolgának, hogy töltsön bort, és tálalja az édességeket. Nekidőlt széke faragot támlájának, úgy nézett Falkanra, szemével fogva tartva a lovag figyelmét.
– Lehet, hogy furcsának találsz, fiatal barátom... de hát nem vagyunk-e azok valamennyien? Viszont te látogatóként jöttél, s bizonnyal igyekszel legjobb modorodat mutatni, így hát kénytelen vagy végighallgatni...
– Örömmel teszem, Vaulmier uram.
– Azzal ugyan bajosan! – nevetett a kincstárnok. – Legalábbis azt hiszem. Aligha miattam sántikáltál keresztül a fél városon. No de megtetted, és most itt vagy, és most kénytelen leszel elüldögélni egy darabig, és csöndben, udvariasan végighallgatni különös megjegyzéseimet.
Baynard nem tudta, kell-e válaszolnia erre. Aztán úgy döntött, hogy nem, s csöndben maradt, engedelmeskedett udvarias házigazdájának; kíváncsian s izgatottan várta szavait.
– Zokon ne vedd, kedves Falkanom, de meg kell vallanom, ha az életem múlna rajta, akkor se tudnám megmondani, miért éppen te.
– Tessék?
– Jóképű vagy talán? Gazdag vagy talán? És honnan jöttél? Egy nyirkos, miazmás cornwalli mocsár eldugott szegletéből. És mi az a Cornwall? Aligha ér fel Londonnal, Párizzsal, Rómával vagy a németek és a spanyolok városaival! Nos, én egyszerűen képtelen vagyok rájönni, kedves Baynard lovag, mi az isten csodáját műveltél az én ásítozó, rátarti lányommal, hogy most úgy rángatja az ingem ujját, mint valami eregető.
Szótlanul néztek egymásra – Vaulmier leplezetlen kíváncsisággal ráncolva homlokát, Falkan uralkodva az egész testén végigömlő boldog izgatottságon, eltartott egy ideig, mire megfogalmazta válaszát.
De bármilyen gondosan és megfontoltan készítette is, mégsem tudta megfelelően előadni. Olyan őszinteséggel tört ki belőle, hogy hallatán a kincstárnoknak elkerekedett a szeme, nem dőlt már széke támlájánál előrehajolva hallgatta a lovag válaszát.
– Valóban nincsenek olyan tulajdonságaim, amelyeket hiányolsz. Nem vagyok jóképű, nem vagyok gazdag, még ahhoz sincs jogom, hogy Tremellion lordjának nevezzem magam. Atyámat – remélem emlékszel rá, a kiváló, tiszteletre méltó várúrra a bátyám parancsára megölték, és a kincset, amit az Ügynek ígért, elrabolták tőle. Időbe telt, míg visszaszereztem. Időbe telt, míg idehoztam. És átkozottul sok időbe telt, mire rá tudtam tukmálni a királyra! De mindezen túl vagyunk már. Felejtsük el egy percre atyámat. Ami a lányod vágyait illeti, csak annyit mondhatok, hogy többet érdemel egy cornwalli birtok sánta, föld nélküli s csaknem teljesen pénztelen fiánál. Neked, Vaulmier nagyuram jogodban áll engem eltiltani alanyodtól...
– Erről szó sincs.
– ...hatalmadban áll elverni mellőle. Rendben van. De tegyük fel, hogy ő továbbra is rángatja az inged ujját. És ez esetben ez nem azt fogja-e jelenteni... kérlek, felelj őszintén... Nem azt fogja-e jelenteni, hogy nem érdekli a botom kopogása és a gazdagság hiánya?
Magnat-Vaulmier ismét hátradőlt a székében. Egyre szélesebben mosolygott Tremellionra, hatott rá a fiatalember válasza. – Lehet, hogy ezt teszi majd... dünnyögte. – Christiane mindig is ilyen volt. – Lehajtotta a fejét. – Bármilyen valószínűtlen vagy is kérőnek, úgy látom, elég jól indultál utadon.
Fölállt, szólt az egyik szolgának, hogy töltse újra Baynard kupáját, intett a lovagnak, hogy maradjon csak ülve, és folytatta. – Sokszor voltam már részese jelenetnek, mind itt, mind Nyugaton. Feltüzelt kérők voltak a partnereim, mind igyekezett kedvemre tenni, abban a reményben, hogy elnyerhetik a lányomat. Minden tiszteletem dacára meg kell mondanom neked, Baynard lovag, sose hittem volna, hogy végül te leszel az igazi – mondta, majd egy szinte észrevehetetlen vállrándítás után hozzáfűzte: – No de hát mikor ismerte ki magát egy apa ilyen dolgokban?
Az ifjú Tremellion nem szólt – kockázatos lett volna e kényes pillanatban –, inkább csak megigazgatta zubbonyát, s összeszorított foggal tűrte az összevarrt seb mélyén lüktető fájdalmat.
Magnat-Vaulmier-t figyelte, aki most a helyiség keleti oldalához ment, egy elfüggönyözött ajtónyíláshoz.
Csak hallgatta, hogy a kincstárnok bekiált: – Vendégünk van, ma chére [57] Baynard Falkan, Tremellionból. Azt a látogatást viszonozza, amit te tettél Jobert de Blanchefort házában. Tartsam itt, vagy ne?
Baynard nem tudta, olyan lesz-e a lány, amilyennek képzeletében őrizte. Úgy érezte, a kép ma is ugyanolyan élesen él benne, mint amikor – csaknem egy éve immár – utoljára látta Christiane-t. Mégis: csakugyan olyan kék-e a szeme, mint egy nyári tó, selymes hajának tényleg búzakalász-színe van-e? A fehér és ezüstszín ruhákat szerette, a fahéjszínt s a zöldet, tagjai lágyak, akár a... akár a...
Istennek hála, hogy nem vagyok poéta, gondolta. Egy hét alatt éhen pusztulnék.
Aztán szétlebbent a függöny, s Christiane belépett a szobába. Igen: a szeme valóban olyan kék, mint amilyenre emlékezett, az alakja ugyanolyan karcsú, tartása egyenes, ujjai hosszúak, elegánsak...
– Falkan uram.
– Úrnőm, Christiane. – Kérlek, foglalj helyet, Baynard lovag. Kényelmetlen úgy, arra a botra támaszkodva.
– Már sokkal... Akarom mondani: a sebem rohamosan gyógyul.
– Úgy hallom, az arab kezel.
– Remek orvos, úrnőm. Egyike a leg... Remek orvos.
– Igen, nekem is így mondták. Egyike a legjobbaknak.
– Te viszont, úgy látom... engedelmeddel... Úgy látom, a legjobb egészségnek örvendsz.
– Istennek hála, így van, uram. Viszont ennek az esőnek korántsem örülök annyira.
– Úgy tudom, ebben az évszakban gyakori. Errefelé.
– Sajnos, igen. Így van.
Gilles de Magnat-Vaulmier nyakán megfeszültek az izmok: nem akarta csóválni a fejét. És nem akart mosolyogni sem. Sok ebbe a szobába három ember, és amint látom, épp én vagyok a harmadik.
– Megbocsáss, Baynard lovag, de el kell intéznem egyet és mást. Ha volna kedved maradni és velünk ebédelni...
– Örömmel, Vaulmier uram.
– Még hozzá akartam tenni, hogy ha a sérülésed megengedi, de válaszod élénksége eloszlatja aggodalmamat.
Baynard erre nem tudott mit felelni, sután meghajolt, és várta, hogy távozzon a kincstárnok. Christiane kikísérte apját, az ajtóhoz érve súgott neki valamit, aminek hallatán Vaulmier halkan kuncogva lépett ki a szobából.
Christiane visszajött, egy pillanatra megállt közvetlenül Falkan előtt, kezét övének csomóján nyugtatva, arcán elgondolkodó kíváncsisággal.
– Tudod, hogy úgy nézel ki, mint aki kis híja elsorvadt?
– Te viszont nem. Olyan gyönyörű vagy, mint mindig is az álmaimban. Mit mondtál atyádnak, ami úgy mulattatta?
– Ja, az? – felelte könnyedén a lány. – Csak azt, hogy nyissa ki az erszényét. Mondtam neki, hogy nem szeretem, ha ilyen keszeg vagy. Közöltem vele, hogy nemsokára összeházasodunk, és nem akarom, hogy egy csontgyűjtemény zörögjön mellettem az ágyban.
– Ezt mondtad neki? – A házasságról?
– Nem, nem... A csontgyűjteményről... meg az ágyról.
– Miért? – vont vállat a lány. – Hát nem azt akarjuk mindketten, hogy az előbbi minél gyorsabban az utóbbihoz vezessen?
Noha még nem háltak együtt, mindkettejüket megbizsergették és izgalommal töltötték el az egymástól várható kegyek. Erős, határozott egyéniség volt mindkettő, mégis megbabonázta őket a varázs, örülni akartak egymásnak, megörvendeztetni a másikat; néha óvatosak voltak, esetenként kritikusak, de legnagyobbrészt osztozni akartak, megegyezni, ráállni, hogy csakugyan lehetséges. Boldogságuk egyre mélyült, amint fokozatosan fölismerték, hogy nézeteik alig térnek el egymástól, szemléletük rokon, humorérzékük pedig olyannyira hasonló, hogy úgy érezték, kettejükön kívül nem is érti más.
Szemernyit se számított, hogy Christiane egyhangúak és kozmásnak találta az angol kosztot, hogy azt Mondta: péppé főzik a zöldségeket. Ha egyszer visszakerülnek Angliába – mint az elképzelhető –, berzenkedés nélkül meg fogja enni.
Az sem volt érdekes, hogy Baynard kissé vásáriasnak találta a mór ornamentikát, úgy csillog-villog, hogy hunyorog tőle az ember. De biztos, hogy meg tudja szokni, idővel talán még meg is kedveli az iszlám ragyogó színekben pompázó bonyolult munkáit. Annyi bizonyos, hogy Christiane kedvéért feltétlenül megpróbálja.
Számított viszont, hogy Christiane Gilles de Magnat-Vaulmier-nak, Querinard hercegének, Almé grófjának, a Jeruzsálemi Királyság kincstárnokának a lánya volt. Korántsem a cím és rang miatt, hanem mert Magnat-Vaulmier tanult, kellemes ember volt, gondolkodása oly rugalmas, akár egy frissen hántolt suháng, emellett jól ismerte az életet, Christiane iránti vonzalma pedig megkönnyítette, hogy egy ilyen férfi, mint Tremellion állhasson a lánya mellé.
Az is számított, hogy Vaulmier tisztelte Sir Geoffrey Falkant. Apa és lánya feszült csöndben hallgatta végig, amikor Baynard elmesélte atyja meggyilkolásának történetét, a malomnál történt rajtaütést, az Akkóig tartó hosszú és kalandos utazást.
– Azok a lovagok, akiket ott hagytatok megkötözve Cipruson... – mondta Vaulmier. – Ansel Sauvery meg a cimborái... Ők, ugye, azt mondták, hogy biztosan megölnek, ha ideérsz... Nos, nem lehet, hogy még mindig vadásznak rád, kedves Baynardom?
– A kérdésed közvetlen közelről érinti a lányodat is, Vaulmier uram. A válaszom: igen, lehetséges. De hogy utánam jöttek volna Ciprusról Akkóba? Akkóból meg Tyrusba? Elképzelhető, hogy még mindig keresnek, de kétlem. Tremellion pénze most már a király kezében van. Ami pedig engem illet, én szeretnék egy ideig itt maradni, így hát nem tudom, miféle veszélyt jelenthetnék a bátyámra nézve, aki valahol Nyugaton lapul, csak az Isten tudja, hány ezer mérföldnyire innen.
Gilles de Magnat-Vaulmier már éppen válaszolni akart a kérdésre, amikor valami más jutott az eszébe.
– Hát ha tényleg itt akartok maradni a királyságban...
– Nem látom be, miért ne maradhatnánk, nagyuram. Amíg én De Blanchefort-ral tartok, Christiane, a feleségem, biztos helyen lesz a házadban, és...
Leendő apósa nemet intő ujja szakította félbe.
Baynard félreértette, és így folytatta: – Talán igazad van. Talán valahol máshol kellene fedelet keresnünk magunknak itt a városban. Elvégre újdonsült házasok leszünk...
Α kincstárnok azonban még mindig nemet mutatott, s úgy mosolygott, mintha nem volna hajlandó befogadni az ifjú párt Tyrus menedékébe.– Vedd csak el a lányomat – mondta. – És minél előbb, annál jobb, mert látom rajtatok, mindkettőtöket erősen megvisel a társtalan élet. Aztán menjetek el szépen Yarashba. Ez a városunk egyik előőrse. Tulajdonképpen csak néhány bástya a tengerparton, viszont ez idő szerint biztonságot nyújt a szaracénok ellen. És van olyan alkalmas hely, mint bármelyik másik, hogy Sir Geoffrey Falkan fia megmutathassa képességeit.
Christiane nézte, mint sántikál oda Baynard az apjához. A kincstárnok, aki már hozzájárult a házassághoz, most azzal tetézte meg áldását, hogy fölajánlotta Falkannak a tenger mosta yarashi birtokot. Hogy a lányát elengedte, csak a dolog egyik oldala volt. A másik, a sokkal fontosabb, hogy vele együtt az őrtornyokat is odaadta.
– Magnat-Vaulmier nevében meg fogom őrizni – jelentette ki az ifjú lovag.
– Efelől semmi kétség, kedves Baynardom. Bár ahogy én ismerlek, te át is építtetsz rajta egyet és mást.
Az esküvőre a túlméretezett tyrusi székesegyház egyik oldalkápolnájában került sor. A keskeny padokban Gilles de Magnat-Vaulmier mellett csupán néhány meghívott vendég foglalt helyet. Montferrati Konrád nem jött el, csak egy kisebb rangú udvaroncát küldte el maga helyett. Jobert de Blanchefort megígérte, hogy jön, ha tud, de nem érkezett meg. A szertartást Engeram, a város püspöke celebrálta.
A karos csillárokon gyertyák százai csöpögtették viaszukat, lángjaik meg-meglebbentek a hűvös, nyirkos huzatban.
A menyasszony szürke-fehér csíkos szőrméből készült köpenyben pompázott, amit Magnat-Vaulmier ajándéka, egy vastag aranylánc fogott össze, tizennyolc finommívű szemével jelképezve Christiane életkorát.
Ehhez képest Falkan ajándéka csekélység volt.
Ékszerész mérlegén mérve a karkötő szinte semmit sem ért, viszont díszítésének furcsasága időről időre a csuklójára vonzotta Christiane tekintetét. Minél többet nézte, annál többet tudott meg leendő férje múltjáról. Egy vár körvonalai – egy hajó – egy sziget. Oldalnézetben egy sisak – egy hegy – egy ezüstösen lobogó zászló. Apja tyrusi házának képe – egy másik, amely egy arab simitár és egy frank kard összecsattanását mutatja – s tucatnyi más szimbólum, körös-körül a csuklóján. Christiane elfordította a karperecet, s ismét elmosolyodott a csatja láttán: két, tökéletes egységben egymásba fonódó kezet ábrázolt. Remélte és hitte, hogy élete így fog összekapcsolódni Baynard Falkanéval.
Baynardnak leesett az álla, amikor meglátta, mit kapott Christiane-tól. Díszes, háromszög szabású, csuklyás köpeny volt, rajta feketével és vörössel hímzett sólymok – a lány szeretetteljes játéka Falkan nevével –, de voltak ott sasok, kányák, héják, karvalyok, vércsék s az ég valamennyi suhanó ragadozója.
– Úgy gondoltam – mondta Christiane –, így lehet a legtermészetesebben ábrázolni téged.
Engeramot várták. Sötéten, hűvösen derengett mögöttük a katedrális. Konrád képviselője leplezetlen türelmetlenséggel fészkelődött. Guthric köhögött, gépiesen elfordult, hogy kiköpjön, de idejében észrevette magát. Quillon nyugodtan álldogált, környezete tiszteletteljes áhítattal töltötte el.
Nem sokkal később megjelent a püspök: ministránsok jártak előtte, a levegőben füstölők lengtek. Végigpillantott a gyülekezeten, hallhatóan felsóhajtott a szerény számú közönség láttán, aztán megállt a lobogó gyertyák gyűrűjében.
A terebélyes Engeram püspök a lelke mélyén nem nagyon örvendett, hogy Vaulmier lánya egy ilyen jelentéktelen figurához megy férjhez, mint Baynard Falkan. Ünneplő alig lézeng néhány, haszon meg semmi. Se segédsekrestyések, se kórus, se muzsikusok, se örömkönnyeket hullató gazdag rokonok, se részeg meghívottak, akik később pénzen váltják meg bocsánatukat. De a kötelesség akkor is kötelesség, és minél előbb esik túl rajta, annál hamarabb térhet vissza ahhoz a széles csípejű szolgálólányhoz, aki palotája ágyasházában várakozik rá.
A főpap fölemelte kezét, s imára kulcsolta felgyűrűzött ujjait – Megjelentünk, ím – kezdte –, az Úrnak megszentelt hajlékában... – Nem jutott tovább, mert a templom kapuja kivágódott, s a padsorok közötti folyosón csizmás léptek csattogtak végig.
Jobert de Blanchefort sietett be a kápolnába, nyomban Gerard Passerellel s öt-hat más lovaggal. – Életemben nem nyargaltam még ilyen lóhalálában – harsogta. – De ha mégis elkéstem volna, akkor ismételjétek meg!
Engeram ingerülten nézett rá, arcán elömlött a bosszúság. Nem így a násznép: Vaulmier régen látott jó barátjaként üdvözölte De Blanchefort-t, Falkan megölelte, az ifjú Passerelt, a későn jövők meghajlással köszöntötték a kincstárnokot, a tündökletes menyasszonyt, a ragadozó madaras köpenyben parádézó vőlegényt. Barátságos hangulatú káosz töltötte be a kápolnát, időt adva Engeramnak, hogy rendezze arcvonásait – valami kis haszon mégiscsak lesz belőle talán –, s hogy lassan ismét imára kulcsolja kezét.
Gilles de Magnat-Vaulmier volt a lakoma házigazdája. Az újdonsült férj és asszonya egymás mellett ült a hosszú ebédlőasztal főhelyén, a kincstárnok az országnaggyal szemben, aztán következtek rang szerinti rendben a lovagok és nemesek, majd Guthric s vele átellenben Quillon. Ezzel azonban még nem volt vége, mert Christiane megkérte apját, hogy szorítsanak helyet a ház népének is. Vaulmier szemrebbenés nélkül beleegyezett.
Ennek ellenére, miután a lakomából már csak csontok maradtak, a szolgálók magukra hagyták a családot és barátait. A beszéd ezután a királyság jövőjére terelődött, Fülöp király és Richárd király távollétére, s hogy milyen szorult helyzetbe került Guido király Akkónál.
Egy óra elteltével Jobert de Blanchefort nekiveselkedett, és fölállt. Bírta az italt, szavai mindazonáltal kissé zavarosak voltak, ahogy szerencsét kívánt Tremellionnak, Yarash új várnagyának. – Akkóban szolgálván a hadban, dicsőséget szereztél az Ügynek, Baynard lovag... Én voltam a hibás, hogy az a léte..· lehe... azt a forrófejű Gaumar de Garint... Örömmel látom, hogy a járásod szinte a régi... Ez meg itt melletted a legszebb hölgy az egész... az egész mindenségben!
– Remélem, meglátogatsz majd minket Yarashban, országnagy uram. És te is, Gerard. És ti is mind, akik nem voltatok restek lóra szállni, hogy részt vehessetek az esküvőnkön.
– Életemben nem nyargaltam még így – ismételte Jobert. – Kivéve egyszer – sokkal fiatalabb voltam még, amikor az a német váratlanul hazatért, és ott talált engem meg a feleségét... – Belekapaszkodott Passerel vállába, kitört belőle a röhögés saját fiatalos indiszkréciója hallatán, majd bizonytalan léptekkel kitántorgott a teremből.
Az alig néhány órás férj gyorsan Christiane-hoz fordult. – Volt idő valaha is, amikor barátaid közé soroltad a németeket?
– Én, édes Baynardom? Die Deutschen? Überhaupt niemals! [58] Hogy jut ilyesmi eszedbe?
A lakoma véget ért, de az ünneplés folytatódott. Montferrati Konrád képviselője kimentette magát, nem vett részt a városon keresztülvonuló lassú, bizonytalan menetben. Vaulmier meg a vendégei, a lovagok, Quillon és Guthric azonban továbbra is előzékenyek voltak, zajos csapatban kísérték az ifjú párt Jobert háza felé.
Christiane derülten tapasztalta, hogy tulajdon apját is némileg kibillentette egyensúlyából a bor: most látta először botladozni, s ezért – mert még ebbe is belement – még jobban szerette. Hangosan felkacagott, látva a két férfit, akiket a legjobban szeretett a világon – a sántikáló Baynardot (aki az előtte álló éjszakára való tekintettel józan maradt) és a királyság előkelő megjelenésű kincstárnokát –, amint egymásra támaszkodva botorkálnak végig az utcán.
Férjétől pillanatnyilag elhagyottan – korán kezdi! – Christiane elnézte, mint leng-lebben a köpeny a ház felé tartó Baynardon. Jól áll neki, gondolta, még most is jól áll neki. De akkor milyen lesz majd, ha eldobja botot! A büszkén járó Falkan! A földön páváskodó ragadozó!
Újabb óra telt el az ivás és csemegézés jegyében Guthric és Quillon szép lassan torkig ette-itta magát. Magnat-Vaulmier nem ivott, visszaváltozott megszokott nyugodt, udvarias önmagává, Tremellion barátjává és mentorává.
– Azt hiszem, már így is tovább maradtunk a kelleténél – mondta lányának, de egy legyintéssel nyomban fel is hagyott a bocsánatkéréssel. – Az utóbbi egy-két hétben seregnyi jó tanács jutott eszembe... Gondoltam, majd egy ilyesféle alkalommal, mint ez a mostani, a füledbe súgom őket. De most hirtelen... hogy így együtt látlak titeket... valahogy olyan régimódiaknak, divatjamúltnak rémlenek ezek a tanácsok. Emlékszem, amikor elvettem anyádat, Lady Isabelt, mindkettőnk apja elárasztott a tanácsaival.
– És megfogadtad? – kérdezte suttogva Christiane, hűvös kezét apjáéban nyugtatva.
– Hogy megfogadtam-e? – mosolyodott el Vaulmier. – Elég volt egyetlen éjszakát tölteni a feleségemmel, hogy egyetlen szavukra se emlékezzem. És hidd el, drágaságom, soha, egyetlen percre se bántam.
Lehajolt, megcsókolta lányát, aztán átment a helyiség túloldalára, kiszakította Baynardot a többiek gyűrűjéből, és sikerült ismét olyan zavarba hoznia az ifjú lovagot, hogy az csak pislogni tudott. – Nem olyan vagy, mint amilyenre számítottam, Tremellion lord. azaz Yarash lord. De én sem vagyok még olyan öreg, hogy ne lássam be, ha tévedtem. Nem olyan vagy, mint az az ember, akire a lányom ásítozását látva gondoltam, és valamivel jobb, mintha én választottam volna. Isten áldjon meg, vegyen oltalmába mindkettőtöket. Most pedig... mielőtt még elérzékenyülnék... Nos, mához egy hétre elvárlak ebédre. De bízom benne, hogy korábban nem kerülsz a szemem elé.
A kincstárnok tekintélyt parancsoló léptekkel kiment. A selyemsimaságú Aubery kikísérte a vendégeket, bezárta és bereteszelte a kaput, intett Guthricnak és Quillonnak, s a konyha barátságos melegébe tessékelte őket. Aztán megállt a földszinti terem ajtajában, s néma meghajlással jelezte: Tremellion ura és úrnője mostantól kezdve kettesben van.
Falkan körülpillantott. – Rendes ember ez a te apád... – De most egy hétig nem látjuk.
– Rendes volt De Blanchefort-tól, hogy...
– Most viszont visszalovagolt Akkóba.
– Na és az ifjú Passerel! Kedves tőle, hogy olyan messziről idenyargalt...
– De ő is elment. Mint ahogy mindenki. Te nem fázol egy kicsit?
– Hogy nem fázom-e? – kérdezett vissza szelíden Baynard. – De igen, hűvös van itt lent. Viszont nem biztos, hogy... odafent is.
Csodálatos, mohó nemtörődömség lett úrrá rajtuk. Bármik voltak is a szabályok, fütyültek rájuk, sokkal jobban belegabalyodtak egymásba, mint hogy azzal foglalkozzanak, mit gondolhat, mit szólhat a világ; Baynard nyögdécselt, Christiane zihált, testük közelsége minden mást kizárt. Felfedezéseik túl érzékiek, túl lenyűgözők voltak, vakká lettek, siketté, mezítelenségük teljességükben bontakoztatta ki valamennyi éréküket – mígnem jóllakatták étvágyukat, s éhségük végre csillapodott.
De nem hosszú időre, mert az újdonsült házasok csakugyan mohók.
Megint szeretkeztek, lassan kezdve ezúttal, de egyre sürgetőbben folytatva, most Christiane nyögdécselt, és Baynard zihált, s a világ semmibevevése még jobban sikerült, mint előzőleg.
Baynard ötlete volt, hogy Christiane forduljon meg.
Christiane kérte, hogy lökjék félre a takarót.
Kölcsönös egyetértés jegyében talpalt Yarash ura pucéron az ablakhoz, hogy a zsalugátereket kitárva bebocsássa a szobába a kíváncsi holdfényt.
Most így, egyeztek meg, aztán később elaludtak.
Kis idő elteltével egyikük – vagy tán a másikuk? – fölébredt, felizgatta a mellette fekvő test, édes, kísértő szavakat kezdett suttogni – s ismét el volt feledve a világ, noha a holdvilág úgy hatott, akár a gyertyák fénye a hideg, boltíves székesegyház kápolnájában...
Reggel Magnat-Vaulmier lánya suttogva, de hallhatóan mesélni kezdte emlékeit. – Annyi mindent hallottam azelőtt... olyan asszonyoktól, akik már tudták. Mondtak róla jót is, rosszat is, hogy milyen csodás meg milyen nyomorúságos tud lenni. Na és tudod, mi az én véleményem, férjem uram? Szerintem ezt szavakkal nem lehet kifejezni! – mondta, s önfeledten elnyújtózott a gyűrött, szerelemfoltos lepedőn, tagjait elbágyasztotta házasságuk buzgó elhalása.
Baynard Falkan a ruháival foglalatoskodott, elfordult, hogy leplezze férfiúi elégedettségének sugárzását. Még ő örül nekem, gondolta, amikor engem facsart ki szárazra ez a fürge teremtés! Jóságos ég! Ha így folytatjuk, a magunk erejéből látjuk el helyőrséggel egész Yarasht!
Yarasht, ezt a toronycsoportot.
Gazdátlanul állt most – valamikor Magnat-Vaulmier egyik szomszédjának felügyelete alá tartozott, de helyőrségét később, amikor a szaracénok hattini győzelmük után megindultak a szárazföld felé, visszavonta A tengerparton álló előretolt helyőrséget elkerültek az iszlám katonái – védelmezte a szomszédságában álló Tyrus.
Azzal, hogy most Baynard Falkan kezére adták, erős próba elé állították a tremellioni kezdeményezőkészségét és rátermettségét, mivel az erősség több helyen javításokat igényelt. Az egész tulajdonképpen csak egy vár volt a homokon. Fiatornyai, falijárói, kapui, őrtornyai mind arra vártak, hogy valaki összefogja védelmi képességeiket, s Yarash elhanyagolt arcát erőt sugárzó, hetyke ábrázattá alakítsa.
Három nappal az esküvő után a kialvatlanságtól karikás szemű ifjú házasok lóra szálltak, hogy így tegyék meg a Tyrus és jövendő lakhelyük közötti csekély távolságot.
Baynard tollakat, faszenet, pergament vitt magával a nyeregtáskájában. Fölsegítette feleségét a várhoz vezető emelkedőn, aztán magára hagyta, hadd fedezze föl a tornyokat, mialatt ő távolabbra sétál, hogy elvégezze a szükséges méréseket, fölvázolja elképzeléseit s végigpásztázza tekintetével jövője horizontját.
Christiane odament hozzá, hogy elmondja neki: szerinte abban a toronyban kellene lakniuk, abban ott.
Igen, felelte Baynard, miért is ne, aztán beterelte feleségét egy szélvédett szegletbe, s szégyentelenül fölemelte redős ruhájának elejét.
Ne, mondta meggyőződés nélkül Christiane, s a hullámverés sóhajtásainak hangjai mellett összekapcsolódtak.
Pokolba a világgal! Pokolba a mennyel! Pokolba magával a pokollal is! A gyönyör, amelyben az asszonyt részesítette – az egész lényét átjáró gyönyör, amit viszonzásul kapott, vágyuk mélyreható, átható izgalma Csak fokozta érzelmeik eksztázisát. Vaulmier egyetlen lánya és Tremellion második fia azt tehette, amit csak kart – még ezt is – yarashi tornyos otthonában.
A visszaúton Tyrusba, Christiane egyre csak azt hajtogatta: abban a toronyban kellene lakniuk. Baynard meg egyre csak azt felelte: talán, attól függ, majd meglátjuk, lehetővé teszi-e a terv.
Mialatt uruk új asszonyával és várával volt elfoglalva Guthric és Quillon a paradicsomban érezte marót A szászt az egyik szobortermetű szakácsné tette imádata tárgyává, az őrkapitányt pedig két fekete hajú szolgálólány fogadta kegyeibe.
Olyan sorunk van itt, vélekedtek, mint ott Spanyolországban vagy Ciprus szigetén volt. Talán még jobb is, mert itt jobban kéznél vannak a nők.
Mutatványosok jöttek a városba, mondta egy nap Christiane a férjének, el kellene menni megnézni őket. – Zsonglőrök meg varázslók, ott játszanak ma este a sátorban, a tér mellett. Eljössz velem, szerelmem? Gyere, rontsd el a mulatságomat, mondd el sorra, mit hogyan csinálnak!
Baynard rámosolygott. Arcát csak úgy-ahogy világították meg a gyertyák, amelyeket asztala sarkára állított. – Most nem érek rá, de tudod mit? Menj előre Guthrickal, és...
– Nem szívesen mondok ellent neked, de Guthric már elment Jobert egyik szakácsnőjével.
– Hát akkor menj Quillonnal. Kiálts egyet annak a naplopónak. ő majd elkísér, és vigyáz rád.
Christiane eleget tett férje kérésének, s a hetyke őrkapitányt fölrendelték a szobába. Örömmel elkíséri úrnőjét a sátorhoz, mondta urának, de... – Tudod-e, uram, hogy már megint csöpörög az eső?
– Akkor a legmelegebb köpenyed vedd föl mondta Baynard az asszonyának. – Te meg, Quillon, vidd az enyémet. Szellőztesd meg egy kicsit, és még a is előfordulhat, hogy ti kapjátok a legjobb helyeket. Intett nekik, hogy menjenek csak az esti mulatságra, pedig ismét belemélyedt Yarash részletes terveit.
Sok még a javítanivaló a védműveken, sok mindent kell még csinálni vele, hogy a vár méltó legyen Vaulmier bizalmára. És hogy mint otthon, elnyerje Christiane tetszését.
Kifelé menet Quillon a fejére húzta a kölcsönkapott köpeny csuklyáját, s dévajul rávigyorgott Auberyre. – Viszem az úrnőt. Megyünk megnézni a varázslókat meg a többit. Jól áll nekem ez a köpeny, mi? Nézd ezt a sok madarat – gondolok egyet, és felrepülök!
A De Blanchefort-ház gondnokát nem szórakoztatta az őrkapitány modora. Kikísérte az utcára Christiane-e és Quillont, kellemes estét kívánt Yarash úrnőjének, aztán csak nézte őket, mint indulnak el az egyenetlen macskaköveken.
Már fordult, hogy visszamegy a házba, amikor szeme sarkából mozgást észlelt. Ismét végignézett az utcán, s hitetlenül hunyorogva látta, hogy Quillon megroggyan, hátából – sólymokat, sasokat átdöfve – nyilak állnak ki, miközben a falakról újabbak röppennek felé, vagy pattannak meg a köveken.
Christiane pedig, mintha csak kedveskedni akarna neki, csatlakozik az őrkapitány ostoba, rogyadozó térdű táncához...
A gondnokot kis híján megbénította a látvány – ez nem igaz... ez hihetetlen... –, lassan elfordította a fejét, üres tekintettel nézte az íjászcsapatot, amelynek tagjai most futásnak eredtek, egymást taszigálva rohantak, míg csak el nem nyelte őket egy sikátor sötétje.
Aubery ismét az utcán mozdulatlanul heverő párra nézett. Csak most fogta föl, mit lát; egy pillanat alatt lehámlott róla egész életén át ápolt modorossága – károgva s karját groteszk módon lengetve, akár... igen: akár egy sólyom... botladozva rohanni kezdett a gömbölyödött, csillogó macskaköveken.
Ezek meghaltak. Hiába kiáltana segítségért: bárki jönne is, első pillantásra látná, hogy halottak. Küldjön orvosért? Itt már nincs mit tenni, mondaná az arab mint imádkozni a lelkükért, hisz mindkettő halott.
De Blanchefort házának tanult gondnoka ekkor anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, lehajolt Christiane de Magnat-Vaulmier, Yarashi Christiane, Tremellioni Christiane holttestéhez, s kirántotta belőle a három gyilkos nyilat. Később aztán rájött, miért tette – bántotta a szemét obszcenitásuk –, most azonban csak annyi telt tőle, hogy nyakába szedje a lábát, üvöltve a házhoz rohanjon, be a kapun, föl a lépcsőn, be a halványan világított szobába, s hisztérikusan visongva tegyen rettenetes tanúságot arról, amit látott.
Baynard Falkan fölkapta fejét az építész terveinek tanulmányozásából – igen, lehetséges, hogy abban a toronyban lakjanak, amit a felesége kiszemelt –, és megkérdezte: – Micsoda? Mit mondasz?
Olyat taszított Auberyn, hogy az a falnak tántorodott. Látta, hogy a gondnok kezéből földre hullanak a nyílvesszők. Szerencsére nem fogta föl, hogy a hegyüket borító vér Christiane vére. De ekkorra már kirántotta kardját, gurgulázó ordítás tört fel a torkán, leviharzott a lépcsőn, csengve vágódott pengéje a kapu kilincsének.
Megpillantotta a holttestek köré gyűlt tyrusiakat.
Az egyik még épp idejében vette észre, hogy közeledik, riadtan integetni kezdett a többieknek, s kihátrált a kard hatóköréből.
Baynard letérdelt a felesége mellé. Kardját a kockakövekre fektette. Karjába emelte az asszonyt, gyöngéden megfordította, letörülte arcáról a föld porát. Mozgott az ajka, de amit mondott, csak ők ketten értették. A meghunyászkodott szájtátiak csak annyit fogtak föl belőle, hogy egy embernek itt meghasad a szíve.
Isten könyörületessége folytán Falkan elszakadt a való világtól; igaza van, mondta az asszonynak, azt a tornyot fogják berendezni, amit Christiane választott, de szeretné, ha tudná, hogy a védelem erősítése érdekében meg kell még építtetni egy negyven láb hosszú falat. Mindenki a másik tornyot választotta volna! De te nem, szerelmem. Neked arra esett a választásod, amelyikben már benne van a konyha és – ahogy mondtad, amikor körüljártuk a várat – a tenger elégedett sóhajtása.
Lefektette a haláltól ernyedt testet, amely furcsa módon könnyebbnek tűnt, mint életében, s amúgy unalmas férj módjára sorolni kezdte, mennyibe fog kerülni mindez, mennyi ideig tart az új fal felépítése, s hogy milyen poros lesz majd a levegő. Nehogy azt higgye Christiane, hogy mindez egy szempillantás alatt elkészül. Jobb lesz, ha megpróbál fölkészülni a hetekig, hónapokig tartó kényelmetlenségre. Zárja el a ruháit. Takarja le a bútorokat. És az ég szerelmére: mosolyogjon a kőművesekre! Tudod, milyen rettentő sértődékeny népség... milyen sértődékeny népség... milyen nehézkes, sértődékeny népség...
Jóindulatú hang mordult a sötétben. – Jobb lenne, ha bevinnéd, nagyuram. Meg a társát is. Esik az eső. Segítsek, nagyuram? Segítsek bevinni őket?
Falkan Tyrus óvatos polgáraira emelte tekintetét. Csak elmosódottan látta őket. Mintegy félálomban hallotta a jóindulatú hangot, amely örökre elszakította fiatal, életteli feleségétől.
Christiane halott. Ez az igazság. És be kellene vinni az esőről. És a kísérőjét is. Mindkettőjüket. Meghaltak, s fedél alá kell vinni őket éjszakára. Christiane-nal közös jövőjének vége. Falkan a kardjáért nyúlt, felállt, gyilkos kedv dühöngött benne, úgy szorította a markolatot, hogy a tenyerén kiserkedt vér.
A polgárok az utca két oldalára húzódva figyelték mint vág neki céltalan útjának a lovag a kikövezett lejtőn. Az értelmesebbek megkeresték De Blanchefort gondnokát, tőlük telhetően nyugtatgatták a lesújtott férfit.
Eltartott egy ideig, mire Aubery összeszedte magát Akkor kitörölte szeméből a döbbenet s a bánat könnyeit, kihúzta magát, s odafordult a mellette állókhoz hogy közölje velük, mi a teendő.
– Te... meg te... és ti ketten ott... Hozzátok be a halottakat. Ti meg, asszonyok, addig menjetek föl a lépcsőn, az első ajtó jobbra, és húzzátok le az ágyról a cihákat – mondta, majd a férfiak után kiáltott.
– Valamelyikőtök húzza ki a köpenyből a nyilakat, de illő tisztelettel! Falkan lordé a köpeny. Egész jól állt annak a pimasz őrkapitányának – tette hozzá méltányló hangon.
A szomszédok siettek végrehajtani Aubery utasításait. Tyrusi polgárok voltak ugyan, ebben az utcában azonban csak szolgálatkész parasztok, akik alig várták, hogy bepillanthassanak Jobert de Blanchefort otthonába, örültek, hogy részei lehetnek egy drámának, amely alapjaiban fogja megrázni a várost.
Nemsokára ott nyüzsögtek már a Jeruzsálemi Királyság országnagyának házában, s nemigen jutott eszükbe Yarash ura, a fiatal férfi, aki már beleveszett az eső ködébe, amely szoknyájával a földet söpörve, a tenger felől tartott a szárazföld hegyei felé.
Óvták bár falak, bástyák, árkok, a tyrusi erősségben mindig éberen figyeltek, látják-e jelét egy váratta muzulmán támadásnak. Az őröket a legkisebb mulasztásért is halállal büntették. Ez a parancsnok, Montferrati Konrád megváltoztathatatlan törvénye volt.
Eleget tesz kötelességének, megérdemli az előléptetést. Viszont aki csak lebzsel vagy elalszik, azt még magasabbra emelem – föl az akasztófára.
Konrád el volt tökélve, hogy e keresztény enklávétól távol tartja Allah kezét, ezért arra utasította katonáit, hogy járőrözzenek az utcákon. És ez így ment már három éve. A katonák féltek, hogy valami figyelmetlenségen érik őket, viszont egyetlenegyszer sem tapasztalták, hogy a Kelet kreol bőrű démonai fenyegetnék őket.
Így történt, hogy a járőrcsapat tagjai oly hirtelen torpantak meg, hogy majd fölborították egymást, amikor egy utcaszögleten eléjük toppant Baynard Falkan; sovány arca sötét volt, mint Mohamedé, hajából az eső kimosta a tartást, frank kardja hussanva kaszálta a levegőt.
A csapat vezetője döntött: nem szaracén, inkább valami részeges alak valamelyik most érkezett hajóról. A városra nézve ugyan nem jelent fenyegetést, de miért ne tartóztatnák le? Legalább bizonyítja a járőr éberségét.
– Hé! – kiáltott. – Te tengerentúli! Le vagy tartóztatva!
Ugrott is vissza nyomban, hogy mentse életét, mert a fiatalember felé suhintott, hogy aztán a többieket is megfenyegesse, majd hosszú léptekkel eltűnjön a lobogó, magasra tartott fáklyák halvány fény köréből.
Az őrjárat csalódott vezetője megpróbálta tréfával elütni a dolgot. – No, ez is túl sokáig lehetett bezárva! Alig várja már, hogy találkozzon az ellenséggel. Szerencse, hogy nem viselünk turbánt, mert ez talán tényleg képes lett volna kardot rántani ránk! – Erőltetetten fölkacagott, hogy nevetésre késztesse katonáit, de csak egy-kettő követte példáját, mert mindnyájan látták Falkan szemén a vérvörös ködöt.
Nem messze tőlük, egy téren, a vár déli fala tövében ült Guthric, fél karját De Blanchefort egyik szakácsnéjának dereka köré fonva. Bámulva figyelték a bűvészeket, akik hófehér galambokat húztak elő smaragdszín selyemkendőjükből, égő gyertyákat egy vízzel teli tálból vagy épp Szaladin fejét egy látszólag üres ládikából Látványos, remek előadás volt, s a folytatása még jobbnak ígérkezett.
Ezért hát nem csoda, hogy a szász nem örült, amikor megérezte vállán Aubery kezét; lehajtotta a fejét, hogy hallja, mit akar mondani a gondnok. És Tremellion várnagya akcióba lendült: csak úgy dűltek körülötte az emberek, ahogy fölállt. Ment a rút keresztes urát keresni, minden másról megfeledkezett, egész családokat borított föl padostul a térről kifelé menet, szülők ordítoztak, gyerekek visítoztak utána.
Falkan eközben a kikötőhöz vezető utcákat rótta, céltalan dühe immár komor harciassággá változott. Messze járnak már a gyilkosok, visítva menekülnek lyukaikba a patkányok.
Ideje, hogy ő is keressen valami vackot magának. Megpihen egy kicsit, és átgondolja a dolgot. Lecsillapítja szívének kínját. Eltompítja lába fájdalmát. Addig iszik, míg arra nem ébred, hogy csak lidércnyomás volt az egész: az őrkapitány ugyanolyan pimasz, mint mindig, szép felesége meg egyre unszolja, mondja már meg, milyen lesz a lakótornyuk ott Yarashban.
A kardja mintha a kezéhez nőtt volna – így indult Falkan a tengerparti kocsmák felé. Berontott az egyikbe, ráförmedt mindazokra, akik nem tértek ki elég gyorsan előle, s odaballagott a helyiség túlsó végébe.
Nem telt bele egy óra sem, amikor már a második flaska erős vörösbort kortyolgatta, s morogva követelte a harmadikat. A kocsmáros számára nem hozott jó üzletet: vendégei odakint csoportosultak az ivó előtt, míg odabent üres székek és padok vették körül a fegyveres és veszedelmes részeget.
A tulajdonos intett egyik barátjának, és suttogva elküldte az őrjáratért, de máris letörölte arcáról a rosszallást, mert Baynard az asztalra csapott nehéz kardjának lapjával. – Na, kiszolgáltok végre, vagy azt akarod, hogy én menjek oda?
– Maradj csak nyugodtan, nagyuram. Helyezd magad kényelembe. Már viszem is a legjobb boromat – sietett az asztal felé a kocsmáros, nagyon remélve, hogy barátja hamarosan megjön a katonákkal.
A szemerkélő eső párája még mindig ott ült a városon, amikor Guthric ráakadt urára. Nem volt nehéz feladat: a félretaszítottak útbaigazították a szászt. – „Azon a lépcsőn ment le”, mondták neki, „A kikötő felé tartott... Gyorsan, de mintha sántított volna... Arra, végig a rakparton, látod azokat a kocsmákat?”
Guthric sorra járta őket, mígnem elérkezett ahhoz, amelynek cégérén egy ügyetlen kézzel mázolt sátor ékeskedett. Az írástudatlan várnagynak semmit sem jelentett a felirat: „A Jeruzsálem előtti táborhoz”. Neki csak az számított, hogy Baynard Falkan ott ül benne mogorván, csupán néhány borosflaska társaságában.
Guthric utat tört magának a nyugtalan vendégek között, csak a szétszórt padok közé érve lassított. Aztán szótlanul megállt, alig egy yardnyira Falkantól. – Na nézd csak! – mondta tompa hangon Baynard, reszketeg mutatóujjával vádlón Guthric felé bökve. – Hát itt vagy, te hátborzongató katonaszökevény! A szász, hogy jobb kedvre hangolja, megfontoltan rábólintott. – Ahogy mondod, nagyuram. Az vagyok. – Nem voltál képes visszajönni időben, hogy megmentsd Christiane-t! Annyira lekötött, hogy annak a... hogy annak a szakácsnénak a hatalmas farát simogasd! Mondd csak meg, ha tévedek! Merészeld csak azt állítani, hogy...
– Így volt, nagyuram. Így történt.
– Gondoltam! – förmedt rá Falkan. – Tessék! Hidd csak el valakinek, hogy azt mondja: itt és itt lesz... Bízd rá... Bízz meg benne, és...
– Ahogy mondod, nagyuram. Ahogy mondod. Tremellion várnagya ezzel mintegy bocsánatkérőleg megvonta a vállát, hirtelen odalépett az ifjú kereszteshez, egyik kezével az asztalhoz szögezte a kard pengéjét, a másikat ökölbe szorította, és egész súlyát beleadva, megütötte Falkant, aki eszméletlenül zuhant a padlóra.
Az őrjárat vezetője, aki tudta, hogy tréfálkozása nem érte el a célját, s hogy vissza kell szereznie emberei tiszteletét, nagy vehemenciával lépett be az ajtón. – Már nem ez az első alkalom, hogy ez az ember bajt kever! Felőlem lehet lovag vagy nemes, jó hűvös kis cella kell neki. Na, gyerünk. Szedjük össze – mondta, s pattogós, határozott léptekkel elindult a helyiség túlsó vége felé.
Ahol azt vette észre, hogy Guthric a fejét ingatja, s ura kardjáért nyúl. – Jobb, ha békén hagyod – szólt a várnagy. – Ő nem az, akinek látszik. Holnap majd megtudod, mi történt, addig viszont bízd rám a dolgot. Ez az ember Vaulmier-nak, a kincstárnoknak a veje...
– Engem nem érdekelnek a titulusai. Engem csak az érdekel, hogy veszélyt jelent e város tisztes polgáraira nézve! – Az őrparancsnok az embereire pillantott, parancsot vakkantott: – Elfogni!
A katonák elindultak, de aztán – látva, hogy a szász fölemeli Baynard kardját – zavarodottan, tétován megálltak.
– Én nemigen értek a cifra beszédhez – mondta Guthric –, ezért hát csak annyit mondok: Falkan lovagnak jó oka volt rá, hogy lerészegedjen. Viszont nem igaz, amit mondasz róla, nem fenyeget ártatlan embereket. És nem is fogjátok bezárni semmilyen bűzös várbörtönbe. Legalábbis addig nem, amíg rá nem teszitek a kezeteket. Márpedig az nem lesz könnyű, mert én nemcsak csúnya vagyok, de nagyon csúnyán tudok viselkedni is. Sőt, az igazat megvallva, még rondábban is.
A katonák a parancsnokukra néztek. Figyelték: ma este már másodszor kényszerült döntésre. Néma, megkönnyebbült sóhajjal látták, hogy most a pult felé fordul, s utálkozó intéssel elhessenti magától a dolgot. – Vidd innen, te tuskó, és ez egyszer elnézzük az ostobaságodat. Van nekünk jobb dolgunk is, mint hogy egy részeg okádékában tapicskoljunk.
A katonák közelebb húzódtak egymáshoz. Guthric a vállára vette Falkant, az őrjárat vezetője a pultra könyökölt, s odaintette magához a tulajdonost. Nem kellett volna több, csak botoljék meg a szász, forduljon hirtelen hátra a tyrusi, kirobbant volna a feszültség, vér folyt volna. De a várnagy nem botlott meg, a tiszt továbbra is hátat fordított a helyiségnek, a katonák meg örültek, hogy félrehúzódhattak.
Vendégek ugrottak, hogy kitárják a kocsma ajtaját, alig várták már, hogy ez a szörnyeteg kivigye terhét, s menjen minél távolabb.
A kettős gyilkosság híre eljutott Konrádhoz, Montferrat márkijához, Tyrus kormányzójához is.
Tudván, hogy az eset érinti Gilles de Magnat-Vaulmier-t – és közvetetten Jobert de Blanchefort-t, a királyság országnagyát is –, sietett kivenni részét a gyilkosvadászatból.
Lovagtársai iránti feddhetetlen hűségét bizonyítandó, tüstént lovasokat küldött vad vágtában a gyilkosok üldözésére, mivel meggyőződése szerint a tettet a Kelet kábítószer-fogyasztó aszasszin- jai követték el. Óriási jutalmat ajánlott fel embereinek, lediktált egy részvétnyilvánító levelet Magnat-Vaulmier-nak, egy másikat Yarashi Falkannak, s magában azon dühöngött, hogy miért kellett ennek is éppen itt történnie A kapuőrök nyilván elhanyagolták kötelességüket. És az utcai járőrök is. Hát vakok ezek, hogy nem látják a város utcáin ólálkodó muzulmán aszasszinokat? Édes Jézusom! Ha ezek ilyen közel tudtak jutni a várhoz legközelebb talán már őt tűzdelik tele nyilakkal!
Montferrati Konrád, feldühödve katonái látszólagos tehetetlenségén, elővett vagy tíz-tizenkét lajstromot, s nekifogott neveket kipipálni. A déli és északi irányba kiküldött lovasok egyébként nem találtak senkit, a part menti előretolt helyőrségek parancsnokai is csak vonogatták páncélos vállukat.
Jobert házához érve, Guthric ágyba dugta Falkant, aztán fölváltva virrasztott mellette Auberyvel. Mindketten hallották, hogy az ifjú lovag motyog és kiabál álmában. Néha olyan intim dolgokat, hogy nem lehetett elismételni. Máskor olyan szomorúakat, hogy jobb volt nem emlékezni rájuk. De mind arra emlékeztetett, hogy a halál – érkezzen bármilyen módon, bármilyen formában is – egyetlen pillanat alatt eltöri az élet lassan kovácsolt láncszemeit – elszakítja a kapcsokat.
Tizenkét órával az utcán történt kettős gyilkosság után Gilles de Magnat-Vaulmier kimerülten kopogtatott Jobert házának ajtaján. Aubery fogadta, próbálta betessékelni, de a kincstárnok nemet intett.
– Azért jöttem, hogy elmondjam, mi a helyzet. Csak ezért. Amikor meghallottam, hogy a Montferrati lovasai végigportyázzák a partot, arra gondoltam, hogy én meg a kikötőbe küldöm körülnézni az embereimet. Azt mondják, két-három nappal ezelőtt érkezett egy hajó Nyugatról. Az éjjel kifutott, csak három sietve érkezett utast vett a fedélzetére.
– Az embereid... Megtudták a nevüket az embereid, Vaulmier uram? Az ifjú Falkan esetleg hasznát venné, ha...
– Senki sem emlékszik a nevükre. Lehet, hogy soha ki se ejtették. Viszont ez a hajó hagyta el tegnap utolsónak a kikötőt, közvetlenül a lánc leeresztése lelőtt. És állítólag nagy sietve. És van még valami, amit...
– Tessék, nagyuram?
– Hm?
– Nagyon kimerültnek látszol, nagyuram. Nem akarsz mégis bejönni és pihenni egy kicsit?
– Rengeteg időm van még pihenni – suttogta a kincstárnok. – Most, hogy a feleségem után a lányom is eltűnt erről a világról... Nagyon sok időm van pihenni... – Némán lehajtotta a fejét, küzdött a veszteség fájdalmával, aztán – eszébe jutván, miért is jött – fölemelte fejét. – Ha majd egy kicsit összeszedi magát Falkan, kérdezd meg tőle, hogy találkozott-e már valamikor azzal a hajóval, amely elvitte azokat az embereket Tyrusból. Az embereim megtudták, hogy Tengeri Teknőc- nek hívják.
1191 áprilisának második hetében Fülöp Ágostot, Franciaország királyát magas, hullaszerű unokafivére üdvözölte Tyrus kikötőjében. Ám hiába tornyosult a francia fölé, mégis Konrád volt az, aki alattvalói alázattal letérdelt. A két férfi ezután összeölelkezett. Fülöp még sápadt volt a Ciprustól idáig tartó viharos tengeri úttól, Konrád pedig titkon örült, hogy jóval jelentősebb rokonát így elgyengítette az utazás.
Még ugyanaznap este leültek, hogy megvitassák a királyság jelenét és jövőjét.
A fájós gyomrú francia uralkodó, akinek egyik szemét szürkehályog borította, szelíd, jól kezelhető szövetségesnek látszott. Hiába erős karú vezér, Montferrat elegáns ujjai között akkor is csak puha viasz.
Legalábbis Konrád annak vélte – egészen addig a pillanatig, míg Fülöp meg nem kérdezte: – Látom, egész sereg tyrusi nemest és nemeshölgyet fölvonultattál ma este. De hol van Vaulmier és a lánya? Nagyon becsülöm annak az embernek az eszét. A lányát pedig... nos, röviden és egyszerűen: őszintén csodálom. Nem mondom, egész jó társaságot csődítettél össze ma estére, öcsém, mégis úgy érzem, nem teljes addig a mulatság, míg Vaulmier-ékat nem üdvözölhetem.
Kérlek, küldj el értük. Egész úton csak ők jártak a fejemben.
Konrád megpróbált kitérni, így aztán eltartott egy ideig, mire bevallotta, hogy Christiane meghalt. És még hosszabb időt vett igénybe, mire megmagyarázta, miért nincs jelen Gilles de Magnat-Vaulmier, aki nem sokkal azelőtt akasztotta föl magát háza egyik gerendájára.
Április második hete a semleges Örményországban találta Baynardot és Guthricot. Az ifjú Tremellion a Szeldzsuk Királyság felé ösztökélte lovát, jobb keze sose volt túl messze a csípője ellenkező oldalán függő kardtól. Most már világosan látott mindent – a Tengeri Teknőc és Ranulf szerepét –, s csak azt sajnálta, hogy éjszaka sötét van, és hogy lovának táplálékra és pihenésre is szüksége van. Adná csak az Úr, s lenne másképp – de rosszul van elrendezve ez a világ! – s Falkan egyhuzamban nyargalna keresztül egész Európán, hogy bosszút álljon.
Guthric alig bírt lépést tartani urával, az őrület sarkallta józansággal.
1191 júniusának nyolcadik napján Richárd, Anglia királya az emberekkel zsúfolt akkói parton leugrott a tutajról, amely odáig hozta hajójáról. Első pillantásra látszott, hogy inkább illik hozzá az uralkodás, mint a francia Fülöphöz. A vörös hajú óriás a partra gázolt a sekély vízben, boldog volt, nem zavarta, hogy elkésett, odakiáltott a homokon térdelőknek.
– Nohát! – süvöltötte a maga mindig szélsőséges módján. – Ez az a vár, amit holnap megrohamozunk? Ezt a koszos kis várost akarjátok visszaszereztetni velem?
Önbizalma friss erőt öntött az elcsüggedt keresztesekbe. A hisztérikus Lusignani Guidót már el is feledték – íme a férfi, aki majd dűlőre viszi a dolgot! Nem akad nála magasabb az egész királyságban, a válla araszos, hangja akár a fegyverbe szólító harsonaszó! Immár ugrásra készen állt a keresztény sereg, Richárd pedig megismerkedett a köpcös Jobert de Blanchefort-ral.
– Tele van ez a tetves tábor mindenféle kimondhatatlan nevekkel, országnagy uram! Ha ezeket mind idecsődíted nekem a sátramba, egy tappot se mozdulunk előre ezen a télen. Itt van ez a lajstrom, rajta annak az ötven embernek a neve, akiket leginkább szeretnék látni. Azok neve, akik pénzt hoztak nekünk. Például ezek a dánok. Meg ezek a németek. No és ezek... ez az angol... Hogy is hívják? Tremellionnak? fiát ők kellenek nekem, De Blanchefort. ők azok, akiket szívesen fogadok.
A Jeruzsálemi Királyság országnagya elfordult, s a sátor nyílásán át a távoli északi hegyek felé nézett. Itt mellett volna maradnod, Baynard Falkan. Te, aki annyi mindent tettél az Ügyért... megsebesültél... elveszítetted a feleségedet... Ha megvártad volna a királyt, biztosan méltóképpen megjutalmazott volna. De hát neked sosem ez volt a célod, ugye, fiatal barátom? Mint ahogy remélem, az enyém se lesz soha.
Lassan visszafordult, hogy szolgálja megint a királyt a keresztesek hadát, amely eltökélte: mindent megtesz, hogy Isten félresöpörje Allahot.
Aznap, amikor Angliai Richárd a Szentföldre lépett, Falkan és Guthric, miután Bizánc görög partjain hajóra szálltak, megérkeztek az olasz csizma sarkára, innen Brindisiből erős tempóban lovagoltak északnak, az Appenninek hágói felé. Egy ízben útonállók csapdájából kellett menekülniük, egy másik alkalommal egy fogadó csalárd vendégszeretetéből, egy este meg banditák próbálták megölni őket, könnyű prédának vélve Kettejüket. Megbánták tévedésüket: ketten meghaltak, másik kettő nyögve hevert a véráztatta földön, amikor otthagyták őket.
Ezt a leckét néhány hét múlva még mások is megkapják tőlük...
Ezalatt a Tengeri Teknőc vígan vitorlázott hazafelé a tengeren. Abban a meggyőződésben, hogy Ranulf alkalmatlankodó öccse halott, a gyilkosok a jól végzett munka örömét élvezték. Csak abban nem voltak biztosak – miután oly sietve tisztultak a színhelyről –, ki lehetett Tremellion társa. Abban a sötétben, szemerkélő esőben... Talán a várnagya vagy De Blanchefort háza népe közül valaki? Vagy talán a felesége? Ha Guthric vagy valamelyik szolga volt, nem nagy veszteség, de azért kár, ha egy ártatlan asszonyt terítettek le persze véletlenül.
A férfi, aki Roger Grevelnek nevezte magát, sietett megnyugtatni a gyilkosokat. – A helyetekben én imádkoznék, hogy kiderüljön: Falkan felesége volt az. Ez volna az igazi tabula rasa. Kettejük eltűnése után senki sem formálhat jogot Tremellionra. Ha megfogadjátok a tanácsomat, biztosítjátok Ranulfot, hogy valóban az asszony volt az, és olyan világosan láttátok, mint a napot. Ne adjatok neki okot a kételkedésre, uraim. Ranulf nem az az ember, aki örömét leli az ilyesmiben.
Mire a hajó dél felé fordult, hogy megkerülje Spanyolországot, az orvlövészek már meg voltak győződve, hogy a Falkan házaspár halt meg ott az utcán. Végül is ki mások lehettek volna, mint Falkan abban a köpenyben, meg mellette az a kisebb termetű valaki.
Még jó messzire jártak Plymouth partjaitól, amikor a gyilkosok már maguk is hitték, amit nemrég még kérdeztek. Tremellioni Ranulf akaratának megfelelően tabula rasát csináltak.
Sem a hajó utasai, sem a lovasok nem tudták, hogy július 12-én a lovagok elfoglalták Akkót. Ettől az időtől nevezte a nép Richárd királyt Coeur-de-Lion- nak, vagyis Oroszlánszívűnek.
A Tengeri Teknőc valamivel hamarabb ért Angliába, mint a két lovas. Roger Grevel – aki valóban Ranulf barátjának, Justin de Vallennek rokona volt – észak felé, Launceston irányába vezette a gyilkosokat, majd a lápvidék mentén haladva elérkeztek Tremellionba. Ott Ranulf fogadta őket, kijelentve, hogy busás kárpótlást kapnak erőfeszítéseikért.
– De nem most rögtön, ezt megértitek. Egyelőre még nem vájkálok könyékig a pénzben. Azt viszont elárulhatom nektek – hajoljatok közelebb, barátaim –, hogy van egy lány, akit hamarosan feleségül veszek. Az igazat megvallva nem egy szépség... inkább egy pártában maradt boszorkány. Az apjának viszont több aranya van, mint hajszála! És rettentően töri magát, hogy Tremellion ura a veje legyen, hogy dicsekedhessen a szomszédainak. – Végignézett az asztalnál ülőkön, s cinkosan rájuk kacsintott. – Más dolog elvenni a boszorkányt, és megint más lefeküdni vele. Lány az van épp elég. No és van rengeteg hajszál is annak a nagyralátó kalmárnak a fején, amit kitéphet!
– Örülök, hogy jól alakulnak a dolgaid – dörmögte De Vallen rokona. – De kérlek, érts meg engem, Ranulf lord: sok pénzembe került, hogy kibéreljem a Tengeri Teknőc -öt. És ezenkívül egy évet szenteltem az öcséddel folytatott acsarkodásnak.
– Mit jelentsen ez? Itt ülsz az asztalomnál, és kételkedsz a szavamban? Nem bízol Tremellion ígéretében?
– Én nem mondtam, hogy...
– Nem is ajánlom! Édes Jézusom, hát nem az imént mondtam el, miről van szó? Néhány héten belül feleségül veszem azt a boszorkányt, és akkor zsákszámra áll majd nálam a pénz! Jut belőle mindannyiunknak. – Lapos mutatóujját Grevel orra elé tartotta, úgy kérdezte a lovagot, hiszi-e, amit hallott – vagy sem.
A férfi, aki egy évet pazarolt életéből akarnok barátja érdekeire, most kételyek és gyanakvás közt hányódva felelte: igen, szó sem férhet hozzá igen, és még egyszer igen. Mi mást is mondhatna, mint azt, hogy igen?
Falkan tervének része volt az is, hogy nem borotválkozott. Keskeny arcán nyomot hagyott a Szentföldön töltött idő s a négy hónap, amíg keresztüllovagolt Európán – ha nem álcázza magát, akkor se lehetett volna fölismerni benne azt az éretlen tacskót, aki annak idején Gregorius Simeon Bigorre kapitány szerencsétlen nevű hajóján, a Pillé-n elhagyta Angliát.
Az álcázás ennek ellenére fontos volt.
Egy négyzetyardnyi fehérítetlen pamutvászon. Egy fonott kötélből készült karika.
Egy lapos tetejű sisak, amit egy frank lovagtól vásárolt Tyrusban, akinek nagy volt a fejére.
Egy lobogó, hosszú ujjú, egész testét betakaró ruha, amelyre arab imaszövegek voltak hímezve.
Egy pajzs, amit Plymouthban vásárolt, s amit nyomban el is vitt egy cégtáblafestőhöz, akinek elmondta, mit akar ráfestetni a vékony fémlapra. Nyolc- vagy tizenkét gerezdes legyen, nem lényeges, csak ragyogóan tündököljenek az egymást váltogató színek. „Az a fontos – mondta –, hogy messziről is látni lehessen.”
Letérve kissé az útról, amely Launceston felé vezetett – s a helyhez, ahol atyám halálát lelte –, Baynard hozzáfogott, hogy betanítsa a szásznak a szerepet, amit majd játszania kell. Nemigen ment, mindketten dühösen morogtak, Guthric makacsul állította, hogy ez nem neki való, Baynard meg csak hajtogatta: „Te csak csináld, a keservit! Mondd utánam még egyszer...”
Lecsillapodván, aznap éjjel az erdőben aludtak, a másnapról szőtt álmaikat megkeserítette a tudat, hogy első hibájuk szinte bizonyosan az utolsó is lesz egyben.
Elhatározták, hogy korán állítanak be Ranulfhoz. Ezen a ragyogó júliusi reggelen a déli fal és a várhoz vezető cikcakkos emelkedő fölötti kapubástya őrei két egymáshoz nemigen illő lovast láttak közeledni a szurdokban. Egy lovagot, lapos tetejű, henger alakú sisakkal, ragyogó színű sávokkal pompázó pajzzsal. A mellette lovagló férfit arabnak nézték; szakállas figura volt, a fejét kafijá- ba bugyolálta, amit a szokásos kötélkarikával rögzített. A lovag egyenes tartással ült a nyeregben, az idegen alattomos sötét lelkű muzulmán benyomását keltette az őrökben, a válla megroskadt, időnként gyanakvó tekintettel méregette a várat.
A szurdok tövében álltak.
A lovag a zárt sisak miatt tompán rezgő hangon, hangosan tudakolta: ez-e a Tremellionként ismeretes hely.
A kapubástya tetejéről lenéző őrparancsnok igenlően felelt. – De nem várunk látogatókat.
Guthric lassan, megfontoltan a grófsághoz tartozó lovagként mutatkozott be: – Edwin Cerdas vagyok, és jókora kerülőt tettem uratok kedvéért. Nem jókedvemből kaptattam föl ide. Ez a csavaros eszű szerzet megkörnyékezett Plymouthban, és azt mondta, híreket hozott Tremellioni Randolphnak.
– Talán inkább Ranulfnak.
– Engem ugyan nemigen érdekel, kinek. Ez az arab könyörgött nekem, hogy vezessem ide. Uratok öccsének haláláról van mondandója, valami pénzről beszél, ami most Ranulfnak jár, meg a jó ég tudja mi mindenről még. Fáj már a fülem a kiejtésétől.
Jól van, öreg Guthric, jól adod. Most pedig gyerünk befelé!
– Várjatok ott, ahol vagytok. Ranulf lord valószínűleg ágyban van még. Odaküldök hozzá valakit, nézze meg, hogy...
– Küldd csak, mon ami, én meg elmegyek. Mondottam már: óriási vargabetűt csináltam Tremellion kedvéért. Vagy bebocsátasz minket tüstént, vagy az ég szakadjon a hálátlan fejetekre! – Guthric ingerlékenyen rántott egyet lova zabláján – nem is volt olyan rossz színész –, mint aki nyomban ott akarja hagyni az arabot.
Az őrség parancsnokának hangja lesüvöltött a szurdok aljára. – Engedjétek be őket! Ranulf lord örülni fog, hogy személyesen üdvözölhet, Edwin lovag! Légy vendégünk!
Guthric felmordult szegecselt vasbörtönében, és Baynard Falkan felé fordult. A sisakban lévő szemek diadalmasan villantak a fehérítetlen pamutvászon árnyékolta szempárra.
Elindultak fölfelé a falak labirintusában, kaptattak egyre közelebb az oly jól ismert otthonhoz. Falkan bízott Guthric álöltözékében – feje abban a fazékban, ugyan ki vonná kétségbe, hogy nem az, akinek mondja magát? –, de ugyanígy a sajátjában is. Az őrök sorra megbámulták maguknak, ahogy elhaladt előttük, az arab többjüket meg is ismerte, de egyikük se kapott hímzett ruhája után, vagy rántotta le fejéről a kafiját. Továbbra is görnyedten ült a nyeregben, úgy, ahogy az erdőben elpróbálták, s alig várta már, hogy az őrbástyán túljutva megkönnyebbülten felsóhajthasson.
Ahol aztán a szász véletlenül csaknem felborította a tervet.
A néhai Sir Geoffrey várnagya és bizalmasa visszakerült abba a szerepkörbe, amit a legjobban ismert. Az őrbástya boltíve alá érve nyílegyenesen a terelőfalak nyílása felé lovagolt, amelyen át a belső várudvarra jut majd, a tóhoz, majd a hídon át a rámpához és a lakótoronyhoz, mely oly sokáig jelentette otthonát.
De Edwin Cerdas nem tudhat ezekről!
Az arab megtántorodott a nyeregben, és nekirúgtatott a lovag ménjének. Ahogy egyensúlyát keresve belecsimpaszkodott Guthricba, fejük egymás mellé került, és Baynard odasziszegte a várnagynak: – Idegenek vagyunk! Sose jártunk még itt...!
A szász a vártnál gyorsabban kapcsolt, ellökte magától az arabot, és rámordult, hogy Krisztus szerelmére, ne botorkáljon neki állandóan, aztán fölkiáltott. – És most merre? Vagy még ez is a labirintushoz tartozik?
Az egyik várkatona előrement, hogy mutassa az utat. A nap még nem űzte el teljesen a fellegeket a reggel küszöbéről, amikor az álarab az állítólagos cornwalli lovag nyomában elindult, hogy ellensége elé járuljon...
Mi az ördögöt műveltél, Gerdas? Képes voltál egész éjjel magaddal hurcolni? – Ranulf erős kezével álmosan dörzsölgette a szemét, hunyorogva nézett látogatóira, aztán kiordított egy kancsó sörért.
Nem sokat változott, gondolta Baynard. Talán mintha hízott volna egy kicsit. Nagyobb lenne a hasa? De még mindig ugyanaz az akarnok báty, aki mindig is volt. És még ennél is inkább: az az ember, akit meg akarok ölni.
Ranulfnak most eszébe jutott, hogy még nem kapott választ a kérdésére, és közelebb lépett a lovaghoz. – Hallottad, mit kérdeztem? Szép dolog a szívesség, de lengem az igazság érdekel. Te nem azért cipelted magaddal ezt az arabot keresztül a lápon, hogy örömet szerezz nekem. Valami hasznot azért remélsz belőle, mi, Cerdas? Végtére is mi közöd ehhez az arabhoz?
Vagy hozzám?
– Semmi – hagyta rá a férfi. – Hozzád semmi – mondta, majd sisakjával kezdett veszkölődni, oldalra fordult, hogy meglazítsa, majd, miközben leemelte fejéről, visszafordult.
Ranulf Falkan az ébredező felismerés mágnesszerű vonzásának hatása alatt előrehajolt, úgy meredt a sebhelyes, rezzenéstelen arcú szászra.
Aztán a másik látogató vonta magára figyelmét: a görnyedt vállú alak kezdett kibontakozni, a kafiját félredobta, az arab öltözéket egy vállmozdulattal a szalmára csúsztatta.
– Csak félig van igazad, Ranulf lord. Az igaz, hogy Guthricnak semmi köze hozzád. Velem viszont másként áll a helyzet. De úgy ám, kedves bátyám: számodra most már csak én maradtam. És rajtam kívül mostantól nem kell törődnöd semmi mással.
Az idősebb Tremellion megtántorodott a döbbenettől de aztán visszanyerte egyensúlyát. Ráüvöltött a teremben álló tíz-tizenkét katonára. Ordítása sikollyá vékonyodott, ahogy integetett, hogy rohanjanak oda hozzá – aztán hitetlenkedve nézte, hogy mindössze hárman állnak az oldalára.
A többiek szoborszerű mozdulatlansággal álltak a fal mellett, életnek csupán annyi jele látszott rajtuk, hogy a reggeli nap fénye megcsillant a szemükben. Arcuk fél oldalára árnyékot vetett sisakjuk orrvédő vasa. Némán fontolgatták jövőjüket.
– Kardot viselsz – mondta Baynard. – Védd hát magad.
– Négyen kettő ellen? Te tényleg azt hiszed...?
– Nekem ezekkel az emberekkel semmi bajom. De ha csak egy mozdulatot tesznek is a védelmedre, megölöm őket.
– Ne fenyegetőzz, öcsém! Inkább beszéljük meg a dolgokat. Ne csináljunk...
De Baynard már mozdult, kardja kiröppent hüvelyéből, pengéje tompán fénylett az árnyékos sávokban, ragyogva villant az ablakon betűző napsugarakban. – Bűnös vagy, gyilkos, szégyenfolt Tremellion nevén! Beszélj csak, de nagyon gyorsan, Ranulf, mert már átkozottul kevés az időd!
Ranulf Falkan, a fondorlatok mestere erre azt felelte, hogy a nézeteltéréseket tisztázni lehet – közben közelebb húzódott három hű katonájához –, Christiane halála szerencsétlen baleset volt, az íjászokat már fölakasztatta érte, és ő egyébként biztos benne, hogy errefelé, Angliában csinosabb lányok találhatók...
Ekkorra már odalopta magát a lakótorony délnyugati sarkában tekeredő csigalépcső bejáratához, aztán már csak visszhangzó hangja maradt utána a hosszú, boltíves helyiségben: menekült Baynard izzó tekintete elől.
Guthric az uruk védelmére kelt várkatonákhoz fordult.
– Még meggondolhatjátok magatokat. Ha most visszaálltuk a falhoz a posztotokra, ugyanúgy fogok bánni veletek, mint a többiekkel. Azt tettétek, amit helyesnek véltetek, és egy katona nem is tehet másként. De ajánlom, gyorsan határozzatok, különben fölhajítalak benneteket a torony tetejére Ranulf lord után! – Betartotta a szavát: elfordította a tekintetét, amíg a három katona csatlakozott társaihoz.
Tovább már nemigen lehetett menni, legalábbis följebb és távolabb nem, és Baynard tudta ezt. A bátyja – még mindig fegyveresen – biztos fölért már a csipkés pártázató torony tetejére. Most utána kell menni a csigalépcsőn.
Halkan odaszólt a várnagynak. – Ha esetleg levágna...
– Spanyolország után? A losarai szökés után? Az után a verekedés után, ott annak a bordélynak a kertjében?
– Tudom... De azért megtörténhet.
– A palesztinai járőrszolgálatok után? Az útonállók után, akiket útban hazafelé szétvertünk? Ha te ezek után azt mondod, nagyuram, hogy megtörténhet, én azt felelem neked, hogy egy fészkes fenét történhet meg!
Fölemelte izmos lapátkezét, barátian beleborzolt Baynard szakállába, aztán intett fejével az ifjú Tremellionnak, hogy vágjon neki a lépcsőnek, és becsapta mögötte az ajtót.
Ezek után, ha akadt volna valaki, akit érdekel, mi történik az ajtó mögött, kénytelen lett volna előbb Guthricon átvágni magát.
Istennek hála, a lépcső a tetőre vezetett. Az alsó részében félhomály honolt, de ahogy mind följebb óvakodott Baynard, úgy lett mind világosabb. Az óvatosság nem volt fölösleges, Ranulf bármely pillanatban megtámadhatta – felé rúghatott csizmás lábával, ledöfhetett kardjával, hajigálhatott hasábokat a jelzőtűzhöz odakészített farakásból.
De semmi sem akadályozta Baynard fölfelé vezető útját.
A szakállas lovag azonban nem bízott a bátyjában – Ki az ördög bízna meg az én bátyámban? Gondoljatok csak Sir Geoffreyra! –, feje fölé tartotta kardját, hegyével az ég felé.
Ám amikor fölért a torony tetejére, egy olyan férfi üdvözölte – igen, még üdvözölte is! –, aki kardját a csipkés pártázat két lőrése közötti falhoz támasztotta.
– Van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk, Baynard öcsém. Ezért hoztalak ide föl.
– Micsoda?
– Hogy elrendezzük Tremellion dolgait. Hogy elgondolkozzunk egy-két dolgon. Nem mintha...
– Vedd föl a kardod.
– Jaj, ne kezdd már megint, öcsém! Semmi szükség rá, hogy...
– Vedd föl a kardod. Védd magad, vagy ott öllek meg álltó helyedben.
– Mire való mindez? Az öreg Sir Geoffrey miatt?
– Nem, te hitvány korcs, bár ez önmagában is elég lenne. De ott van még Quillon is.
– Kicsoda? Sose hallottam ezt a nevet.
– De mindenekelőtt a nő miatt, akit szerettem és feleségül vettem, a miatt a gyönyörű nő miatt, akit az íjászaid meggyilkoltak, s akinek oldalán meghalt Quillon is, az én helyemben. Mindig is gyáva féreg voltál, Ranulf Falkan, ráadásul balkezes is, de még ennél is nagyobb tragédia, hogy a bérenceid ugyanolyan tesze-toszák, mint alattomos munkaadójuk.
– Na és ha nem lettek volna azok? Ha téged terítettek volna le?
– Ó, Uram, Istenem! Hidd el, örülnék neki!
Ranulf eddig sem volt nyugodt, de most igazán megijedt. Taktikát változtatott. A kardjáért nyúlt, és Így szólt: – Nézd csak meg magad. Tudod, mi vagy? Egy sánta csontváz. Ülj le inkább beszélgetni velem, torzonborz öcsém, vagy zörgő csonthalmot csinálok belőled. – Meglendítette fegyverét; testsúly és erő dolgában ő volt az esélyesebb.
Baynard hátralépett, csípőmagasságban tartott kardja hegye lefelé nézett. Átfutott rajta minden, amit bátyjáról tudott, s színtelen, kimért hangon válaszolt. – Sánta csontváz? Jó. Majd meglátjuk. Bizonyosodjunk csak meg, mik vagyunk. Te például megöletted atyánkat. Cserbenhagytad a barátaidat a tresseti malomnál. Utánam küldted a cimboráidat, hogy csaljanak csapdába Spanyolországban, Cipruson vagy akár még magán a Szentföldön is. Te meg addig szépen meghúzódsz itt, akár a pók, elücsörögsz a hálód kínálta biztonságban. Tudod, mi vagy te? Bűnös, és legfőképpen Christiane meggyilkolásában. Ha az összes többi mocskos tettedet megbocsátanám is, a feleségem meggyilkolásáért akkor is megölnélek. Nem hiszed tán, hogy egy ilyen csontváz el tud bánni a magadfélékkel? Egy ember, aki neked köszönhetően elvesztett mindent, amit szeretett ezen a világon? Hát mondok én neked valamit, Ranulf: próbáljuk csak ki...
Ranulf Baynard arca felé suhintott.
Ugyanabban a pillanatban már rohant is a csipkés pártázatú bástyatorony északi pereme felé, átpréselte terjedelmes testét az egyik lőrésen, kiszabadította magát, és leugrott a vár falain körbefutó falijáróra. Legfeljebb tizenkét-tizennégy lábnyi magasról kellett ugrania, ami nem nagy távolság, ha valaki odafigyel. A testes Ranulf azonban holtra váltan ugrott, hogy minél előbb lejusson a legfelső szintről, hogy elkerülje Baynard kardjának csapását.
Még esés közben fölnézett, karja a levegőt kaszálta. Jobb lába behajlott, a bal nyújtva maradt, az ütközés eltörte. Testének súlya áttörte a korlátot, hiába hadonászott, szája akár egy gyászkürt – lezuhant az összetört járóról, kifelé esett, le a fal tövében meredező sziklákra, ott megpattant, s zuhant tovább formátlan spirálban a hatvan láb mélyen futó Hexel gránitfala mentén...
Baynard nézte, mint úszik el a holttest. Átvillant rajta, hogy odakiált a várudvaron néma csöndben álló katonáknak, leküldi őket bátyja tetemének megkeresésére. De ennél fontosabbnak találta, hogy fölemelje Ranulf kardját, s lehajítsa a toronyból: pörgött, pörgött a penge, ahogy nagy ívben a folyó felé repült.
Aztán... Nos, ezután már az ifjú lovag jövője következett.
4. Védőőrizetet ellátó katona, (francia)
8. Kiszáradt vízmosás, (spanyol)
9. Jó napot, uraim! Jó munkát! (spanyol)
11. Meneküljön, ki merre lát. (francia)
12. Ilyen az élet, Halcón uram, nem? (spanyol)
16. Guthricnak hívnak? Az én nevem Juana.
20. Testvér, lovagi szerzetesrend tagja, (spanyol)
22. Itt: erődítmény, (spanyol)
23. Lovag testvéreink, (spanyol)
30. Fogadó a Keresztesekhez, (spanyol)
32. Istenért! Santiagóért! A keresztért! (spanyol)
39. Losara sziklája, itt tkp. a losarai vár. (olasz)
48. Elment az eszetek? (olasz)
50. Losara kormányzója, (olasz)
55. Fölkapaszkodott, (francia)
58. A németeket? Soha életemben! (német)