Darren Shan
A VÉRSZIPOLY
Darren Shan regényes története

(Tartalom)

 

HARMADIK KÖNYV

 

Declannek – az eredeti „Mr. Happynek”

VZSR (Véres Zsigerek Rend) tagjainak:
Jo „jaguár” Williamsonnak
Zoe „ze zombi” Clarke-nak

A már ismert szörnyeknek:
Liam „Frankensteinnek”
és Biddynek, „a menyasszonynak”
Gillie „kizsigerellek” Russellnek
az éhes HarperCollins kannibáloknak
és
Emmának és Chrisnek – „kire vártok?”

 

 

BEVEZETŐ

Émelyítő a vér szaga. Állattetemek százai lógnak ezüstkampókon, merev testükön csillog a rájuk fagyott vér. Tudom, hogy csak állatok – marhák, disznók, birkák –, mégis mindig arra gondolok, hogy emberek.
Óvatosan előrelépek egyet. Az erős felső világítás nappali fényt áraszt. Vigyázva kell lépkednem. Az állati hullák mögé rejtőzve. Lassan mozogva. A padló síkos a víztől és a vértől, s ez még inkább megnehezíti a haladást.
Ott, elöl végre meglátom... a vámpírt... a mentoromat... Mr. Crepsleyt. Olyan csendesen mozog, mint én, tekintetét az előtte nem messze lépkedő kövér emberre szegezve.
A kövér ember. Miatta vagyok itt, ezen a jéghideg vágóhídon. Ő az az ember, akit Mr. Crepsley meg akar ölni. Ő az, akit meg kell mentenem.
A kövér ember megáll, és szemügyre veszi az egyik lecsüngő darabot. Pufók, vörös arca van. Átlátszó műanyag kesztyűt visel. Megpaskolja a dögöt – a kampó csikorog, amikor a tetem meglódul, s a hangtól vacogni kezd a fogam –, majd fütyörészni kezd. Aztán továbbmegy. Mr. Crepsley a nyomában. Én is.
Evra valahol messze, hátul van. Kint hagytam. Semmi értelme, hogy ketten tegyük kockára az életünket.
Gyorsítok, s mind közelebb érek. Egyikőjük sem tudja hogy itt vagyok. Ha minden a terv szerint történik, nem is fogják tudni, amíg Mr. Crepsley meg nem indul. Amíg kénytelen nem leszek akcióba lépni.
A kövér ember megint megáll. Lehajol, hogy megnézett valamit. Gyorsan visszalépek, nehogy észrevegyen, de ekkor meglátom, hogy Mr. Crepsley közelít hozzá. A fenébe! Nincs idő elbújni. Ha ezt a pillanatot választotta ki a támadásra, akkor közelebb kell mennem.
Előreiramodok pár métert, megkockáztatva, hogy meghallja a lépteim zaját. Szerencsére Mr. Crepsley minden figyelmét a kövér emberre összpontosítja.
Most mindössze három vagy négy méterre vagyok a vámpírtól. Fölemelem a hosszú henteskést, melyet eddig az oldalamnál tartottam. A szemem mágnesként tapad Mr. Crepsleyre. Cselekedni csak akkor fogok, amint ő – minden esélyt megadok neki, hogy megcáfolja szörnyű gyanúmat –, de mihelyt észreveszem, hogy izmai megfeszülnek...
Erősebben markolom a kés nyelét. Egész álló nap a mozdulatot gyakoroltam. Hajszálpontosan tudom, hol kell lesújtanom. Egyetlen villámgyors mozdulat, és elvágtam Mr. Crepsley nyakát. Volt, nincs vámpír. Egy újabb tetem – ennyi az egész.
Lassan vánszorognak a másodpercek. Nem merek odanézni, mit vizsgál ennyi ideig a kövér ember. Hát már sohasem fog felállni?
És akkor bekövetkezik. A kövér ember feltápászkodik. Mr. Crepsley sziszegő hangot hallat. Felkészül a támadásra. Én beállítom a kést a megfelelő szögbe, és minden idegszálamat megfeszítem. A kövér ember már áll. Hall valamit. Fölnéz a mennyezetre – nem arra, te bolond! –, s ebben a pillanatban Mr. Crepsley meglódul. A vámpírral egy időben hangos rikoltással, gyilkolásra készen, felé suhintva a késsel, én is ugrom...

.oOo.

 

 

Egy hónappal korábban...
A nevem Darren Shan. Félvámpír vagyok. Egészen addig ember voltam, amíg el nem loptam egy vámpír pókját. Ettől fogva örökre megváltozott az életem. Mr. Crepsley – a vámpír – arra kényszerített, hogy legyek az inasa, s vele együtt elszegődtem a Cirque du Freak nevű cirkuszhoz, ahol csupa hátborzongatóan rémséges lény lépett föl.
Nehezen tanultam bele új életembe. Még ennél is nehezebben ment a vérszívás, sokáig nem is voltam hajlandó rá. Végül ráfanyalodtam, de csak azért, hogy megőrizzem egy haldokló barátom emlékeit (a vámpírok képesek elraktározni egy ember emlékeit, ha az utolsó cseppig kiszívják a vérét).
Nem esett jól – hetekig rettenetes lidércnyomások gyötörtek –, de ezután már nem volt visszatérés. Elfogadtam vámpírinas mivoltomat, és megtanultam élni a benne rejlő lehetőségekkel.
A rákövetkező évben Mr. Crepsley megtanított, hogyan kell vadászni és táplálkozni úgy, hogy ne kapjanak el; hogyan kell épp csak annyi vért inni, hogy életben maradjak; hogyan kell elvegyülni az emberek között. Idővel megszabadultam emberi félelmeimtől, és valódi éjszakai lénnyé váltam.
Néhány lány odaállt, és tágra nyílt szemmel nézte Végtag Cormacot, aki megnyújtotta a karját és a lábát, körbecsavarta a nyakát, meglazította az izmait, majd a lányokra kacsintva bekapta jobb keze három középső ujját, és leharapta őket.
A lányok sikoltozva elmenekültek. Cormac jóízűen kuncogva megmozgatta a kézfejéből kinövő vadonatúj ujjait.
Nevettem. Az ember hozzászokik az efféle mutatványokhoz, ha a Rémségek Cirkuszában dolgozik. Az utazó társulat tele volt ilyen különleges emberekkel, akik a természet szeszélyéből csodálatos és nemegyszer ijesztő képességekkel rendelkeztek.
Végtag Cormacon kívül fellépett még Kétgyomrú Rhamus, aki meg tudott enni egy felnőtt elefántot vagy akár egy tankot is; Vasfogú Gertha, aki kettéharapta az acélrudat; a farkasember, ez a félig ember, félig farkas fenevad, aki megölte a barátomat, Sam Grestet; a gyönyörű és titokzatos nő, Truska, aki szakállat tudott növeszteni magának; és Mr. Tall, aki olyan gyorsan mozgott, mint a villám, és a jelek szerint olvasott mások gondolataiban. Mellesleg ő volt a cirkusz tulajdonosa és igazgatója.
Egy kisvárosban léptünk fel, s egy régi malom mögött vertünk tábort: ebben a malomban tartottuk esténként az előadást. Lepusztult környék volt, de már hozzászoktam az efféle helyekhez. A világ legnagyobb színházaiban léphettünk volna fel, luxusszállókban lakhattunk volna (a cirkusz rengeteg pénzt keresett), de biztonságosabb volt elkerülni a felhajtást és ragaszkodni azokhoz a helyekhez, amelyeket a rendőrség és az egyéb hivatalos szervek csak ritkán tüntetnek ki figyelmükkel.
Nem sokat változtam, amióta közel másfél éve Mr. Crepsley társaságában elhagytam az otthonomat. Félvámpír lévén, ötször olyan lassan öregedtem, mint az emberek, ami azt jelentette, hogy az eltelt tizennyolc nap alatt a testem mindössze három-négy hónappal lett idősebb.
Ha külsőre nem is változtam valami sokat, belül egészen más személyiséggé váltam. Erősebb voltam, mint bármelyik korombeli fiú, gyorsabban is futottam, messzebbre tudtam ugrani, és különlegesen erős, éles körmeimmel a téglafalat is ki tudtam vájni. A hallásom, a látásom és a szaglásom rendkívüli módon kiélesedett.
Miután nem számítottam teljes értékű vámpírnak, sok dologra még nem voltam képes. Például Mr. Crepsley szupersebességgel tudott futni, amit ő suhanásnak nevezett. Olyan gázt tudott kilehelni, amitől az emberek elveszítették az öntudatukat. És gondolatban tudott érintkezni a többi vámpírral és néhány más személlyel, például Mr. Tall-lal.
Én ilyesmikre majd csak teljes értékű vámpír koromban leszek képes. Nem is bántam különösebben, mert a félvámpírságnak megvoltak a maga előnyei: nem kellett sok embervért innom, és – ami még ennél is jobb – nappal is tudtam közlekedni.
Akkor is nappal volt, amikor Evrával, a kígyófiúval, a szeméttelepen keresgéltünk élelmet a törpe népségnek: a kék csuklyát viselő némáknak. Senki sem tudta – legföljebb talán Mr. Tall –, kik vagy mik ők, honnan jöttek, sem hogy miért tartanak a cirkusszal. Mr. Tiny, a gazdájuk, nyugtalanító személyiségű ember volt (előszeretettel evett gyerekeket!), de szerencsére nem sűrűn találkoztunk vele a cirkuszban.
– Talákam egy döglött kutyát – kiáltotta Evra, és a tetemet a feje fölé emelte. – Kicsit büdös. Szerinted jó lesz nekik?
Beleszimatoltam a levegőbe – Evra messze volt tőlem, de így is olyan tisztán éreztem a kutya szagát, mint egy ember közvetlen közelről –, és bólintottam.
– Jó lesz – mondtam. A törpe népség jóformán mindent megevett, amit vittünk nekik.
Az én zsákomban egy róka és néhány patkány lapult. A patkányokat rossz lelkiismerettel öltem meg – ők barátságosan viszonyulnak a vámpírokhoz, és hívásunkra rendszerint engedelmes háziállatokként viselkednek –, de hiába: a munka az munka. Az életben mindnyájan kénytelenek vagyunk olyasmiket is csinálni, amihez nem fűlik a fogunk.
Sok törpe szegődött el a cirkuszhoz – voltak vagy húszan –, és egyikőjük eljárt velünk vadászni. Nem sokkal Mr. Crepsley és énutánam érkezett a cirkuszba.
Azért tudtam megkülönböztetni a többitől, mert a bal lábára bicegett. Evra és én el is neveztük Ballábnak.
– Hé, Balláb! – kiáltottam. – Mi legyen?
A kék csuklyás, köpenyt viselő kis alak nem válaszolt – ilyet ő sohasem tett –, csak megpaskolta a hasát, ami azt jelentette, hogy még több élelmet kell keresnünk.
– Balláb azt mondja, hogy folytassuk – szóltam Evrának.
– Gondoltam – sóhajtotta a barátom.
Miközben újabb patkányra lestem, egy apró ezüstkeresztet láttam megcsillanni a sok kacat között. Fölvettem, és megtisztogattam. A keresztet nézegetve elmosolyodtam. Ha elgondolom, hogy valaha azt hittem, a vámpírokat el lehet riasztani keresztekkel! A legtöbb ilyen dolog a régi filmekben és könyvekben nem több olcsó hatásvadászatnál! Kereszt, szenteltvíz, fokhagyma: valójában egyik sem jelent veszélyt a vámpírokra. Át tudunk kelni a folyóvízen. Ahhoz, hogy belépjünk egy házba, nincs szükségünk hívó szóra. Van árnyékunk és tükörképünk (habár egy teljesen kifejlett vámpírt nem lehet lefényképezni: a dolog nyitját az atomok mozgásában kell keresni). Nem tudunk alakot váltani, sem repülni.
Ha nyársat döfnek a szívébe, a vámpír meghal. De megteszi egy jól irányzott golyó, vagy a tűz, vagy egy lezuhanó nehéz tárgy is. Ha nehezebb is megölni minket, mint az embereket, nem vagyunk halhatatlanok. Szó sincs róla.
Letettem a keresztet a földre, és hátrébb léptem. Akaratomat összpontosítva megpróbáltam elérni, hogy fölugorjon a bal tenyerembe. Egy teljes percig néztem rá merőn, majd csettintettem.
Nem történt semmi.
Megint megpróbáltam, de most sem sikerült. Már hónapok óta kísérleteztem, de eredménytelenül. Pedig olyan egyszerűnek tűnt, ahogy Mr. Crepsley csinálta, mégsem voltam képes utánozni.
Egyébként egészen jól kijöttem Mr. Crepsleyvel. Nem is olyan rémes alak.
Nem voltunk éppen barátok, de elfogadtam tanítómesteremnek, és már nem utáltam annyira, mint amikor félvámpírrá változtatott.
Zsebre vágtam a keresztet, és folytattam a vadászatot. Egy kidobott, ócska mikrosütőben ráakadtam egy félig éhen döglött macskára. Ő is patkányra vadászott.
A csont és bőr macska fújt rám, és a nyakán felállt a szőr. Először úgy tettem, mintha hátat fordítanék neki, de aztán villámgyorsan visszafordultam, megragadtam a nyakánál fogva, és megcsavartam. Egy elfojtott nyikkanással kiadta a páráját. Bedobtam a zsákba, és indultam. Kíváncsian vártam, hogy mit fogott Evra.
Nem szerettem állatokat öldösni, de a vadászat benne volt a véremben. A macskákkal amúgy sem rokonszenveztem.
Mellesleg a vérük mérgező a vámpírokra. És nem elhanyagolható, hogy a macskák is vadászok. Tapasztalatból tudtam, hogy minél kevesebb a macska valahol, ott annál több a patkány.
Aznap este a táborban újra megpróbáltam a gondolat erejével megmozdítani a keresztet. A nappali munkáimmal már végeztem, az előadás kezdetéig meg jócskán volt agyonütni való időm.
Hűvös november végi este volt. Még nem esett le a hó, de vastag hófelhők gyülekeztek. A színes kalózöltözékemben feszítettem: világoszöld ing, sötétlila nadrág, arany és kék zubbony, a derekamon piros selyemsál, a fejemen barna, tollas kalpag, a lábamon pedig elöl felkunkorodó, puha cipő.
Kerestem egy félreeső helyet a cirkuszi autóktól és sátraktól távolabb, a régi malom oldalánál. Letettem magam elé, egy farönkre a keresztet, nagy levegőt vettem, erősen összpontosítottam rá és arra, hogy hipp-hopp, teremjen ott a kinyújtott kezemben.
Nem ment.
Közelebb húzódtam, annyira, hogy a kezem csak centiméterekre volt a kereszttől.
– Megparancsolom, hogy mozdulj meg – mondtam, és csettintettem. – Megparancsolom, hogy mozdulj meg. – Csettintés. – Mozdulj. – Csettintés. – Mozdulj!
Az utolsó szót már hangosan kiáltottam, és mérgesen dobbantottam hozzá a lábammal.
– Mit csinálsz? – kérdezte a hátam mögött egy ismerős hang.
Mr. Crepsley lépett elő a sötétből.
– Semmit – feleltem, és megpróbáltam elrejteni a keresztet.
– Mi az ott? – kérdezte. A szemén láttam, hogy mindent észrevett.
– Csak egy kereszt. Vadászat közben találtam. – És odatartottam elé.
– Mit csináltál vele? – nézett rám gyanakodva.
– Meg akartam mozdítani – feleltem, s arra gondoltam, eljött a pillanat, hogy végre kifaggassam titkos varázstudománya felől. – Maga hogy csinálja?
Mr. Crepsley szája mosolyra húzódott, amitől a bal arcán végighúzódó sebhely összegyűrődött.
– Szóval ez az, ami nem hagy nyugton – kuncogott.
Kinyújtotta az egyik kezét, és csettintett egyet, amitől pislognom kellett. Aztán már csak azt láttam, hogy a kereszt az ő kezében van.
– Hogy csinálta? – kérdeztem. – Csak a teljes értékű vámpírok képesek rá?
– Még egyszer megmutatom. De most nagyon jól figyelj!
Visszatette a keresztet a farönkre, hátrébb lépett, és csettintett. A kereszt előbb eltűnt, majd ott termett a tenyerében.
– Láttad?
– Mit? – néztem rá zavartan.
– Még egyszer, utoljára – mondta. – De most ne pislogj!
Erősen összpontosítottam a kis ezüstkeresztre. Hallottam a csettintést és – mivel ezúttal mindvégig tágra meresztettem a szemem – mintha egy alig észrevehető homályos foltot láttam volna ugrani.
Amikor Mr. Crepsley felé fordultam, már az egyik markából a másikba dobálta a keresztet.
– Kapiskálod már? – kérdezte mosolyogva.
– Úgy rémlett, mintha... Olyan volt, mintha... – próbáltam megfogalmazni összehúzott szemöldökkel. Egyszer csak minden megvilágosodott. – Nem a keresztet mozgatta! – kiáltottam izgatottan. – Maga mozdult érte!
Elégedett mosollyal nézett rám.
– Nem is vagy olyan ostoba, mint amilyennek látszol – bókolt a tőle megszokott gúnyos modorban.
– Csinálja meg még egyszer – kértem. Ezúttal nem a keresztet – a vámpírt figyeltem. Nem tudtam mindvégig nyomon követni a mozgását – túl gyors volt –, de amolyan pillanatfelvételeket elkaptam róla: előreszökken, felragadja a keresztet, majd visszaugrik.
– Ezek szerint nem is tud tárgyakat mozgatni a gondolata erejével? – álmélkodtam.
– Persze hogy nem – válaszolta nevetve.
– Akkor miért csettint?
– Hogy odavonzzam a tekintetet – világosított fel.
– Tehát csak egy trükk – állapítottam meg. – Semmi köze a vámpírsághoz.
– Ha ember volnék, nem tudnék ilyen gyorsan mozogni, de amúgy tényleg csak trükk – vonta meg a vállát. – Mielőtt vámpír lettem, belekontárkodtam a bűvészmesterségbe, és azóta nem akarok kijönni a gyakorlatból.
– Én is meg tudnám tanulni? – kíváncsiskodtam.
– Talán – felelte. – Ugyan te nem tudsz olyan gyorsan mozogni, mint én, de ha kellőképpen a kezed ügyébe helyezed a tárgyat, akkor meg tudnád csinálni. Szorgalmasan kell gyakorolnod – de ha ez a vágyad, megtaníthatlak rá.
– Mindig is szerettem volna bűvész lenni – sóhajtottam. – De várjunk csak... – Eszembe jutott valami... korábban előfordult, hogy Mr. Crepsley bezárt ajtókat nyitott ki hasonló módszerrel. – És mi a helyzet a zárakkal?
– Az más. Tudod, mi az a statikus energia? – Kifejezéstelen arcomat látva tovább kérdezett: – Előfordult már, hogy többször végighúztál egy fésűt a hajadban, aztán odatartottad egy selyempapírdarabhoz?
– Persze! – válaszoltam felcsillanó szemmel. – Hozzáragadt a papír!
– Na, ez a statikus energia – magyarázta. – Amikor egy vámpír suhan, erős statikus energia halmozódik fel benne. Megtanultam hasznosítani ezt az energiát. Így ki tudok nyitni mindenféle zárat, ahogy voltál kevés megemlíteni.
Elgondolkodtam a hallottakon.
– És a csettintés?
– A megcsontosodott szokásokat nehéz kiirtani – mosolygott a mesterem.
– A megcsontosodott vámpírokat viszont könnyű! – mordult fel egy hang a hátunk mögött, és mire feleszmélhettem volna, valaki hátulról egy-egy borotvaéles pengét illesztett a nyakunkhoz!

 

A penge érintésére és a fenyegető hang hallatán megdermedtem, de Mr. Crepsley meg se rezzent. Szelíden félretolta a kést, és a kezembe nyomta az ezüstkeresztet.
– Gavner, Gavner, Gavner – sóhajtotta. – Fél mérföld távolságból meghallom, hogy közeledsz.
– Nem igaz! – felelte durcásan a hang, és levette a kést a torkomról. – Nem hallhattad.
– Még hogy nem? A világon senki nem szuszog olyan hangosan, mint te. Ezer közül, bekötött szemmel is felismernélek.
– Várj csak, Larten – morogta az idegen –, egy éjszaka rajtad ütök. Majd meglátjuk, milyen fürge leszel akkor!
– Azon az éjszakán szégyenszemre nyugdíjba fogok vonulni – kuncogott Mr. Crepsley.
Mr. Crepsley egy szemöldökrándulással rám nézett – láthatóan jól szórakozott azon, hogy még nem sikerült teljesen magamhoz térnem az ijedtségből, jóllehet már rájöttem, hogy az életünk nem forog veszélyben.
– Szégyelld magad, Gavner Purl – korholta az idegent Mr. Crepsley. – Megijesztetted a fiút.
– Úgy látszik, én csak erre vagyok jó – morogta az idegen. – Gyerekeket és kis öreg hölgyeket ijesztgetni.
Lassan megfordulva szembenéztem a Gavner Purlnek nevezett fickóval. Nem volt magas, de annál szélesebb: amolyan birkózóalkat. Az arca merő sebhely és sötét folt, s a szeme alatt fekete karikák. Rövidre nyírt barna haja volt, közönséges farmernadrágot és bő, fehér zubbonyt viselt. Szélesen mosolygó szájában sárga fogak csillogtak.
Csak ekkor pillantottam le az ujjbegyeire: a tíz heg nyomban elárulta, hogy ő is vámpír. A legtöbben ezen a módon válnak vámpírrá: az ujjvégek lágy húsán keresztül pumpálják beléjük a vámpírvért.
– Darren, bemutatom Gavner Purlt, régi, megbízható, de kissé lomha mozgású barátomat. Gavner, ő Darren Shan – mutatott be egymásnak bennünket Mr. Crepsley.
– Örülök, hogy megismertelek – mondta a vámpír, miközben kezet ráztunk. – Ugye, te nem hallottad, hogy jövök?
– Nem – feleltem őszintén.
– Na, tessék! – kiáltotta büszkén Gavner. – Látod?
– Gratulálok – jegyezte meg fanyarul Mr. Crepsley. – ha valaha felkérnek rá, hogy lopózz be egy óvodába, gond nélkül megteheted.
– Látom, az idő nem tett kedvesebbé – fintorgott Gavner. – Éppolyan csípős a nyelved, mint régen. Hány éve is már? Tizennégy? Tizenöt?
– Jövő februárban lesz tizenhét – vágta rá Mr. Crepsley.
– Tizenhét! – füttyentett Gavner. – Több, mint gondoltam. Tizenhét éve, és ugyanolyan savanyú vagy, mint régen. – Oldalba bökött. – Most is úgy zsörtölődik, ha fel kell kelni, mint egy mogorva vénasszony?
– Igen – kuncogtam.
– Éjfélig sohasem tudtam egyetlen értelmes szót se kihúzni belőle. Egyszer négy teljes hónapig közös koporsóban kellett aludnom vele.
Megborzongott az emléktől.
– Életem leghosszabb négy hónapja volt.
– Egy koporsóban aludtak? – kérdeztem elképedve.
– Muszáj volt – válaszolta. – Vadásztak ránk. Össze kellett tartanunk. De még egyszer nem csinálnám végig. Inkább tegyenek ki a napra!
– Nem csak neked van okod panaszra – mordult fel Mr. Crepsley. – A horkolásodtól legszívesebben kimenekültem volna a napra. – A szája meg-megrándult, s ebből tudtam: csak nehezen tudja megállni, hogy el ne mosolyodjék.
– Miért vadásztak magukra? – kérdeztem kíváncsian.
– Nem érdekes – csattant fel Mr. Crepsley, mielőtt Gavner szóra nyithatta volna a száját, és szúrós pillantást vetett hajdani társára.
Gavner megint vágott egy grimaszt.
– Majdnem hatvan éve volt, Larten – mondta. – Nem tudtam, hogy bizalmas közlésnek minősül.
– A fiút nem érdekli a múlt – közölte Mr. Crepsley határozottan. (De még mennyire, hogy érdekelt!) – Itt én vagyok a főnök, Gavner Purl, úgyhogy légy szíves, tartsd tiszteletben az óhajaimat.
– Nagyképű vén denevér – morgott Gavner, de egy biccentéssel megadta magát. – És te, Darren, mit csinálsz a Cirque du Freakben? – fordult hozzám.
– Alkalmi munkákat – feleltem. – Ennivalót szerzek a törpe népségnek, segítek a fellépőknek, hogy fel tudjanak készülni a...
– A törpe népség még mindig együtt utazgat a cirkusszal? – vágott a szavamba Gavner.
– Többen vannak, mint eddig bármikor – válaszolta Mr. Crepsley. – Jelenleg húszan kísérnek bennünket.
A két vámpír sokat tudó pillantást váltott egymással, de erről nem szóltak többet. Gavner gondterhelt arcán összecsomósodtak a hegek, s ebből láttam, hogy nyugtalan.
– Hogy jössz ki a tábornokokkal? – érdeklődött Mr. Crepsley.
– A régi, megszokott gyakorlat szerint – válaszolta Gavner.
– Gavner vámpírtábornok – fordult felém Mr. Crepsley. Ez felkeltette az érdeklődésemet. Hallani már hallottam a vámpírtábornokokról, de hogy kik vagy mik ők, azt senki nem mondta el nekem.
– Bocsánat, de mi az, hogy vámpírtábornok? – kérdeztem. – Mit csinálnak?
– Szemmel tartjuk az ilyen gazfickókat, mint ez itt – bökte oldalba Gavner nevetve Mr. Crepsleyt. – Megnézzük, nem rosszalkodnak-e.
– A vámpírtábornokok ellenőrzik a vámpírnemzetség viselkedését – tette hozzá Mr. Crepsley. – Biztosítják, hogy egyikünk se öldöshessen ártatlanokat, illetve hogy ne használjuk gonosz célra a hatalmunkat.
– Hogy tudják ezt elérni? – kérdeztem.
– Ha találnak olyan vámpírt, aki gonosszá vált, azt megölik – jelentette ki Mr. Crepsley.
– Ó. – Bámész szemeket meresztettem Gavner Purlre. Nem látszott gyilkosnak, másrészről viszont ott díszelegtek azok a sebhelyek az arcán...
– Többnyire unalmas munka – jegyezte meg Gavner. – Sokkal inkább hasonlítok egy falusi rendőrre, mint katonára. Sohasem szerettem a „vámpírtábornokok” elnevezést. Túlságosan nagyképű.
– A tábornokok nemcsak a gonosz vámpírokra csapnak le – jegyezte meg Mr. Crepsley. – Az ostoba vagy gyenge vámpírok ráncba szedése is az ő dolguk. – Felsóhajtott. – Számítottam erre a látogatásra. Vonuljunk vissza a sátramba, Gavner, és beszéljük meg ott ezt a dolgot.
– Számítottál rám? – nézett rá megrökönyödve Gavner.
– Várható volt, hogy a hír előbb-utóbb ki fog szivárogni – felelte Mr. Crepsley. – Meg sem kíséreltem elrejteni a fiút, sem letagadni az igazságot. Jegyezd meg, kérlek: ezt fel fogom használni a bírósági tárgyalásomon, amikor majd felszólítanak, hogy adjam elő a védekezésemet.
– Bírósági tárgyalás? Igazság? A fiú? – ámuldozott Gavner. Lenézett a kezemre, és észrevette az ujjaim hegyén a vámpírjegyeket. Leesett az álla. – A fiú vámpír? – rikoltotta.
– Persze – nézett rá összevont szemöldökkel Mr. Crepsley. – De nyilván te is tudtad.
– Semmit nem tudtam róla! – tiltakozott Gavner. Egyenesen a szemembe nézett, és látszott rajta, hogy erősen összpontosít. – Gyenge benne a vér – mondta, mint aki hangosan gondolkodik. – Csak félvámpír.
– Természetesen – szólt Mr. Crepsley. – Nem szokásunk teljes értékű vámpírt csinálni az inasainkból.
– Sem pedig inast csinálni gyerekekből! – szólt ingerülten és a korábbinál tekintélyt parancsolóbb hangon Gavner Purl. – Mi nem jutott az eszedbe? Még hogy egy fiú! És mikor történt? Miért nem szóltál róla senkinek?
– Hamarosan másfél éve lesz, hogy vért adtam Darrennek – felelte Mr. Crepsley. – Hogy miért tettem, az hosszú história. Hogy miért nem szóltam róla senkinek, arra egyszerű a válaszom: te vagy az első fajtánkbeli, akivel találkoztam. Szándékomban állt magammal vinni a legközelebbi haditanácsba, de most, hogy összefutottam egy tábornokkal, erre nem lesz szükség.
– Hogy a csudába ne lenne? – horkant fel Gavner.
– Miért? – csodálkozott Mr. Crepsley. – El tudod bírálni, hogy mit tettem, és magad is meghozhatod a döntést.
– Még hogy én ítélkezzem feletted? – kacagott Gavner. – Köszönöm, nem. Majd a haditanács. Semmi szükségem rá, hogy ilyesmibe üssem az orrom.
– Bocsánat – szóltam ismét –, de miről van szó? Miért beszélnek ítéletről? És egyébként is, mi az a haditanács?
– Majd elmondom később – hárította el a kérdéseimet Mr. Crepsley, majd kíváncsi tekintettel visszafordult Gavner felé. – Ha nem a fiú miatt, akkor miért jöttél? A legutóbbi találkozásunkkor világosan megmondtam, nem akarom, hogy bármi közöm legyen a tábornokokhoz.
– Megmondtad – bólogatott Gavner. – Talán csak azért jöttem, hogy elbeszélgessünk a régi időkről.
Mr. Crepsley cinikusan elvigyorodott.
– Miután tizenhét éven át a sorsomra hagytál? Ezt nem hiszem, Gavner.
A vámpírtábornok halkan krákogott.
– A helyzet nyugtalanító, Larten. A dolognak semmi köze a tábornokokhoz – tette hozzá sietve. – Személyes természetű ügy. Azért jöttem, mert úgy érzem, van itt valami, amiről tudnod kellene. – Elhallgatott.
– Folytasd – sürgette Mr. Crepsley.
Gavner rám nézett, és megköszörülte a torkát.
– Nincs kifogásom az ellen, hogy Darren jelenlétében beszéljek, de amikor az imént a múltról beszélgettünk, úgy láttam, mintha meg akarnád kímélni őt bizonyos dolgoktól. Lehet, hogy amit el kell mondanom, nem az ő fülének való.
– Darren – szólt nyomban Mr. Crepsley –, Gavner és én a szállásomon, négyszemközt folytatjuk a beszélgetést. Kérlek, keresd meg Mr. Tallt, és szólj neki, hogy ma este nem tudok fellépni.
Nem voltam túl boldog – szerettem volna hallani, mi mondanivalója van Gavnernek: ő volt az első vámpír, akit Mr. Crepsleyn kívül megismertem –, de mesterem zord arckifejezéséből megértettem, hogy döntése megmásíthatatlan. Megfordultam, és máris indultam.
– Darren! – hívott vissza Mr. Crepsley. – Tudom, milyen kíváncsi természetű vagy, ezért figyelmeztetlek: ne próbálj hallgatózni. Ha megteszed, nem sok jót várhatsz tőlem.
– Mit gondol, mi vagyok én? – csattantam fel. – Úgy bánik velem, mint egy...
– Darren! – szólt rám erélyesen. – Semmi hallgatózás!
– Rendben – bólintottam mogorván.
– Ne búsulj – szólt utánam Gavner Purl, látva, milyen kedvetlenül ballagok el. – Mihelyt Larten hátat fordít, mindent el fogok mesélni neked!
Mr. Crepsley villámló szemmel nézett rá, mire a vámpírtábornok nevetve emelte a magasba mindkét kezét.
– Csak tréfáltam!

 

Elhatároztam, hogy egyedül is megcsinálom a számot Madame Octával, Mr. Crepsley pókjával. Nagyon jól tudtam bánni vele. Különben is, jó buli Mr. Crepsleyt helyettesíteni! Rengetegszer léptem színpadra vele, de mindig csak a társaként.
Kezes Hans után következtem – ő az, aki nyolc másodpercen belül futotta a százat kézen –, és nagyon jól szerepeltem. A közönség tapsa közepette vonultam le a színpadról, később pedig egy halom cukorpókot adtam el nekik.
A műsor után elmentem Evrához. Beszámoltam neki Gavner Purlről, és megkérdeztem, mit tud a vámpírtábornokokról.
– Nem sokat – felelte. – Tudom, hogy léteznek, de még eggyel sem találkoztam.
– És a haditanácsról? – faggattam tovább.
– Az valami nagygyűlés, amit tíz- vagy tizenöt évenként tartanak – mondta. – Ezen tárgyalják meg a dolgaikat.
Mindössze ennyit tudott mondani.
Hajnal előtt pár órával, amikor Evra visszaballagott a kígyójához, Gavner Purl kilépett Mr. Crepsley lakókocsijából – a vámpír előszeretettel aludt házak alagsorában, de a régi malomban nem volt megfelelő helyiség –, és megkért: kísérjem el egy rövid sétára.
Lassan ballagott, s közben az arcát elcsúfító hegeket dörzsölgette, akárcsak Mr. Crepsley, amikor elmélyedt a gondolataiban.
– Szeretsz félvámpír lenni, Darren? – kérdezte.
– Nem igazán – feleltem őszintén. – Már megszoktam, de jobb volt embernek lenni.
Bólintott.
– Ugye, tudod, hogy ötször olyan lassan öregszel, mint az emberek? Beletörődtél, hogy hosszú gyerekkorod lesz? Nem zavar?
– De zavar – válaszoltam. – Régebben nagyon vártam, hogy mikor leszek már felnőtt. Idegesít, hogy olyan sokáig fog tartani. De nem tehetek ellene semmit. Itt ragadtam, nem igaz?
– De – mondta, és sóhajtott. – Ez a rossz ebben a véradásban: nincs rá mód, hogy kivonják az illetőből a vámpírvért. Éppen ezért nem szoktunk gyerekeknek vért adni: csak olyan embereket engedünk be magunk közé, akik tudják, hová kerülnek, akik meg akarnak szabadulni emberi mivoltuktól. Lartennek nem lett volna szabad vért adnia neked. Hibázott.
– Ezért beszélt arról, hogy el fogják ítélni? – kérdeztem.
Gavner nem válaszolt rögtön. Hosszasan töprengett és csak úgy belebámult a semmibe. Végül felém fordult, és bólintott.
– Számot kell majd adnia a tévedéséről. Meg kell győznie a tábornokokat és hercegeket, hogy nem árt nekik azzal, amit tett. Ha nem sikerül... – Gavner zord arccal elhallgatott.
– Megölik? – kérdeztem halkan.
– Kétlem – mosolyodott el Gavner. – Larten általános tiszteletnek örvend. Megrovást kap, de nem hinném, hogy bárki is a fejét követelné.
– Maga miért nem ítélte el? – kérdeztem.
– Minden tábornoknak joga van a közrendű vámpírok felett ítéletet mondani – felelte. – De Larten régi barátom. Úgy illik, hogy a bíró pártatlan legyen. Még ha valódi bűntényt is követett volna el, nehezen szántam volna rá magam, hogy megbüntessem. Egyébként is, Larten nem közönséges vámpír. Valaha tábornok volt.
– Tényleg? – néztem az ámulattól megkövülve Gavner Purlre.
– És nem is akármilyen – bólogatott. – Már úgy tűnt, hogy megválasztják vámpírhercegnek, amikor letette a szolgálatot.
– Hercegnek? – kérdeztem kételkedve. Nehéz volt elképzelnem Mr. Crepsleyt hercegi koronával és palástban.
– Így nevezzük a vezetőinket – magyarázta Gavner. – Nagyon kevesen vannak. Csak a legnemesebb és a legnagyobb tisztelettel övezett vámpírokat választjuk meg hercegnek.
– És Mr. Crepsleyt is meg akarták választani? – kérdeztem. Gavner bólintott. – Mi történt? Hogy került végül a Cirque du Freakbe?
– Visszavonult – hangzott a felelet. – Már csak egy-két év hiányzott ahhoz, hogy felszenteljék – felszentelésnek nevezzük a herceggé választás műveletét –, amikor egy éjszaka kijelentette, hogy elege van az egészből, és a jövőben semmiféle közösséget nem vállal a tábornokokkal.
– Miért? – kérdeztem.
Gavner megrándította a vállát.
– Senki sem tudja. Larten azóta sem árulta el. Lehet, hogy csak belefáradt a sok harcba és gyilkolásba.
Meg akartam kérdezni, kikkel kellett harcolniuk a vámpírtábornokoknak, de e pillanatban elhagytuk a város utolsó házait, és Gavner Purl mosolyogva kitárta a karjait.
– Szabad a pálya! – mordult fel boldogan.
– Elmegy? – kérdeztem.
– Muszáj – felelte. – A tábornokok szoros napirend szerint élnek. Csak azért ugrottam be hozzátok, mert épp erre jártam. Jó lenne maradni és felidézni Lartennel a régi szép időket, de nem tehetem. Egyébként azt hiszem, hogy hamarosan ő maga is útnak indul.
Erre már felkaptam a fejem.
– Hová megy?
Gavner vigyorogva rázta meg a fejét.
– Ne haragudj, de ha elárulnám, leharapná a fejem. Már így is többet mondtam, mint amennyit szabad lett volna. Ugye, nem számolsz be neki?
– Nem, ha nem akarja – nyugtattam meg.
– Kösz. – Gavner lehajolt, és a szemembe nézett. – Larten olykor nagyon idegesítő tud lenni. Nemigen enged bepillantást a kártyáiba, és könnyebb egy cápától fogat húzni, mint belőle kiszedni valamit. De rendes vámpír, sőt a legjobbak közül való. Jobb tanítót nem is kívánhatnál magadnak. Bízzál benne, Darren, és akkor nem tévedsz rossz útra.
– Megpróbálom – válaszoltam mosolyogva.
– Ez a világ sok veszélyt rejt a vámpírok számára – folytatta Gavner halkan. – Többet, mint gondolnád. Maradj mindig Larten mellett, így nagyobb esélyed lesz az életben maradásra, mint sokunknak. Ha nem tanulsz meg több fortélyt, mint amennyi feltétlenül szükséges, nem leszel olyan hosszú életű, mint ő.
– Tulajdonképpen mennyi idős? – tudakoltam.
– Nem tudom pontosan. Olyan száznyolcvan-kétszáz éves lehet.
– És maga?
– Én még hátulgombolósnak számítok – válaszolta. – Csak nemrég töltöttem be a százat.
– Százéves! – füttyentettem halkan.
– A vámpíroknál ez semmi – jelentette ki Gavner. – Épp csak elmúltam tizenkilenc, amikor először kaptam vért, és huszonkét évesen lettem teljes értékű vámpír. Ötszáz évig is elélhetek, ha a vámpírok istenei megengedik.
– Ötszáz...! – El sem tudtam képzelni, hogy valaki ilyen öreg lehet.
– Gondolj csak bele: ennyi gyertyát elfújni a szülinapi tortán! – vihogott Gavner. – De most mennem kell. – És felegyenesedett. – Hajnalig még ötven kilométert kell megtennem. Gyorsított suhanásra kell kapcsolnom. – Elfintorította az arcát. – Utálok suhanni. Utána mindig rosszul leszek.
– Találkozunk még? – kérdeztem.
– Lehetséges – felelte. – Kicsi a világ. Biztos vagyok benne, hogy egy szép sötét éjjelen útjaink újra keresztezik majd egymást. – Kezet nyújtott. – Viszontlátásra, Darren Shan.
– A legközelebbi viszontlátásig, Gavner Purl – feleltem.
– Legközelebb – bólintott, és elindult. Néhány mély lélegzetvétel után ügetni kezdett, s csakhamar vágtára váltott át. Én csak álltam, s addig néztem utána, míg elérte a suhanási sebességet. Aztán egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől. Némi várakozás után megfordultam, és visszaindultam a táborba.
Az autójában találtam rá Mr. Crepsleyre. Az ablak mellett ült (fekete ragasztószalaggal volt beragasztva, hogy ne tudjon behatolni a nappali fény), és rosszkedvűen bámult a semmibe.
– Gavner elment – mondtam.
– Igen – sóhajtotta.
– Nem maradt sokáig – jegyeztem meg.
– Vámpírtábornok. Nem rendelkezik az idejével – felelte Mr. Crepsley.
– Megkedveltem.
– Derék vámpír és jó barát – bólintott Mr. Crepsley.
Megköszörültem a torkom.
– Azt mondta, lehet, hogy maga is útnak indul.
– Mit mondott még? - nézett rám gyanakodva Mr. Crepsley.
– Semmit – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Megkérdeztem, miért nem marad tovább velünk, mire azt felelte, nincs értelme, mert valószínűleg hamarosan maga is tovább fog menni.
Mr. Crepsley újra bólintott.
– Kellemetlen híreket hozott – mondta óvatosan. – Egy időre itt kell hagynom a cirkuszt.
– Hová megy?
– Egy távoli városba – felelte bizonytalanul.
– És velem mi lesz? – kérdeztem.
Mr. Crepsley elgondolkozva vakarta meg a sebhelyet az arcán.
– Épp ezen töprengek – válaszolta. – Jobb lenne, ha nem vinnélek magammal, de azt hiszem, szükségem lesz rád.
– De én szeretek itt lenni – nyafogtam. – Nem akarok elmenni.
– Én sem – csattant fel Mr. Crepsley –, de muszáj. És neked is velem kell jönnöd. Ne felejtsd el: vámpírok vagyunk, nem cirkuszi bohócok. A Cirque du Freak egyfajta menedék a számunkra, nem pedig az otthonunk.
– Mennyi ideig leszünk távol? – kérdeztem elkeseredetten.
– Napokig. Hetekig. Hónapokig. Nem tudom megmondani.
– És ha nem megyek magával?
Fenyegető szemeket meresztett rám.
– Az az inas, aki nem engedelmeskedik a mestere utasításainak, nem jó semmire – mondta halkan. – Ha nem számíthatok az együttműködésedre, akkor kénytelen leszek lépéseket tenni, hogy elmozdítsalak a szolgálatomból.
– Úgy érti, hogy kirúg? – kérdeztem keserűen.
– Egy lázadó félvámpírral csak egyféleképpen lehet elbánni – rögtön tudtam, mire gondol – hegyes nyársat a szívébe!
– Ez nem tisztességes – morogtam. – Mihez kezdek napközben egyedül egy idegen városban, amíg maga alszik?
– Mit csináltál, amikor ember voltál? – kérdezte.
– Az más volt – feleltem. – Voltak barátaim, volt családom. Ha innen elmegyünk, megint egyedül leszek, mint kezdetben, amikor csatlakoztam magához.
– Nehéz lesz – ismerte be Mr. Crepsley –, de nincs más választásunk. Alkonyatkor indulnom kell – máris mennék, ha nem volna ilyen közel a hajnal –, és neked is velem kell jönnöd. Nincs más... – Hirtelen elhallgatott, mintha eszébe jutott volna valami. – Persze – mondta elgondolkodva – magunkkal vihetünk még valakit.
– Mire gondol? – néztem rá kíváncsian.
– Magunkkal vihetnénk Evrát.
Ezen elgondolkodtam.
– Ti ketten jó barátok vagytok, ugye? – kérdezte Mr. Crepsley.
– Igen – válaszoltam –, csak nem tudom, mit szólna hozzá. És itt van a kígyója is: mit kezdenénk vele?
– Valaki biztosan gondját tudná viselni – mondta erre Mr. Crepsley, akinek láthatóan egyre jobban megtetszett az ötlete. – Evra jó társaság lenne számodra. És ő okosabb is nálad: visszatartana a rosszalkodástól, ha éppen nem vagyok a közelben.
– Nincs szükségem bébicsőszre! – fortyantam fel.
– Nincs – hagyta rám Mr. Crepsley –, de egy gyámolító nem jönne rosszul. Ha magad vagy, rendszerint bajba kerülsz. Emlékezz csak vissza, amikor elloptad Madame Octát... És micsoda felfordulás lett a miatt a fiú miatt. Hogy is hívták? Sam?
– Arról nem én tehettem! – kiabákam dühösen.
– Tényleg nem – ismerte el Mr. Crepsley. – De az is akkor történt, amikor egyedül voltál.
Vágtam egy grimaszt, de nem szóltam semmit.
– Megkérjem rá, vagy sem? – unszolt Mr. Crepsley.
– Majd én megkérem – feleltem. – Képes volna erőszakkal rávenni, hogy velünk tartson.
– Tégy, ahogy jónak látod – mondta Mr. Crepsley, és fölállt. – Megyek, és beszélek Hiberniusszal. – Ez volt Mr. Tall keresztneve. – Gyere vissza hajnal előtt, hogy még legyen idő elmondanom a tudnivalókat; biztos akarok lenni benne, hogy az este beálltával azonnal útnak indulhatunk.
Sokáig tartott, míg Evra döntésre jutott. Nem örült a gondolatnak, hogy el kell válnia a Cirque du Freak-beli barátaitól – és a kígyójától.
– Nem örökre megyünk el – mondtam.
– Tudom – felelte tétován.
– Tekintsd vakációnak – unszoltam.
– A vakáció gondolata tetszik nekem – vallotta be –, csak jó volna tudni, hová megyünk.
– Néha a meglepetés adja az igazi örömet – bizonygattam.
– Néha meg nem – mormolta Evra.
– Mr. Crepsley egész nap aludni fog – emlékeztettem. – Azt csinálunk, amit akarunk. Megnézhetjük a nevezetességeket, járhatunk moziba, uszodába vagy ahová kedvünk tartja.
– Még sohasem voltam uszodában – mondta Evra, és a vigyorgásából kitaláltam, miként döntött: velünk jön.
– Szóljak Mr. Tallnak, hogy velünk tartasz? – kérdeztem. – Megkérjem, hogy bízza rá valakire a kígyódat, aki gondját viselné?
Evra bólintott.
– Amúgy sem szereti a hideget – jegyezte meg. – A tél nagy részét át fogja aludni.
– Szuper! – kiáltottam boldogan. – Meglátod, milyen király lesz!
– Legyen is, különben utoljára megyek veled „vakációzni” – mondta erre Evra.
A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy hol becsomagoltam, hol meg kicsomagoltam. Mindössze két kis táskát vihettem magammal, egyiket a magam, másikat Mr. Crepsley holmijaival, de – leszámítva a naplómat, amelyet mindenhová magammal hurcoltam – mindig mást gondoltam arról, hogy mit kellene beléjük pakolni.
Egyszer csak eszembe jutott Madame Octa – őt végképp nem szándékoztam magammal vinni –, és sietve elindultam, hogy keressek valakit, akire rábízhatom.
Kezes Hans hajlandó volt elvállalni a gondozását, de kikötötte, hogy ő ugyan ki nem veszi a kalitkájából.
Végül, órákig tartó rohangálás után – könnyű volt Mr. Crepsleynek, a ravasz vén rókának! – eljött az este és ezzel az indulás ideje.
Mr. Crepsley megnézte a táskákat, és biccentett. Mondtam neki, hogy Madame Octát Kezes Hansra bíztam – erre is rábólintott. Elmentünk Evráért, elbúcsúztunk Mr. Talltól és másoktól is, majd hátat fordítottunk a tábornak, és elballagtunk.
– El fog bírni mindkettőnket suhanás közben? – kérdeztem a vámpírtól.
– Nincs szándékomban suhanni – felelte.
– Akkor hogy fogunk utazni?
– Buszon és vonaton – hangzott a válasz. Meglepetésemet látva elnevette magát. – A vámpírok éppúgy használhatják a tömegközlekedési eszközöket, akár az emberek. Nem tiltja a törvény.
– Ez igaz – jegyeztem meg vigyorogva. Eszembe jutott ugyanis, hogy mit szólna a többi utas, ha tudná, hogy egy vámpír, egy félvámpír és egy kígyófiú társaságában utazik. – Akkor hát, indulunk? – kérdeztem.
– Igen – felelte magától értetődő hangon Mr. Crepsley. Így aztán elindultunk hármasban a város felé, hogy felszálljunk az első vonatra.

 

Elszoktam a várostól. Az első napokban majd megőrültem a zajtól és a bűztől; kifinomult érzékszerveim miatt úgy éreztem, mintha egy működésben lévő turmixgépben csücsülnék. Nappal vastag párnával a fejemen feküdtem az ágyamban, de a hét végére lassan hozzászoktam az éles hangokhoz és szagokhoz, s megtanultam figyelmen kívül hagyni őket.
Egy csendes kis tér sarkán álló szállodában laktunk. Esténként, amikor már csillapodott a forgalom, a közelben lakó gyerekek összegyűltek a téren, és fociztak. Szerettem volna beállni közéjük, de nem mertem – amilyen erős voltam, merő véletlenségből eltörhettem volna valamelyikük csontját, vagy még rosszabb is történhetett volna.
A második hét kezdetére életünk kényelmessé és megszokottá vált. Evra és én reggelenként felkeltünk – Mr. Crepsley egyedül járt el éjszakánként, nem árulta el, hová –, és alaposan bereggeliztünk. Utána nekivágtunk, hogy felfedezzük a várost, amely nagy volt, régi és telis-tele látnivalókkal. Estére visszamentünk a szállodába, hátha Mr. Crepsleynek szüksége van ránk, aztán tévéztünk vagy számítógépes játékokat játszottunk. Általában tizenegy és tizenkettő között bújtunk ágyba.
Egyévnyi Cirque du Freak-beli élet után izgalmas volt megint úgy élni, mint egy normális ember. Nagyon élveztem, hogy későn kelhetek fel, hogy nem kell aggódnom, találok-e ennivalót a törpe népségnek, hogy nincsenek sürgős munkák, nem küldözgetnek lóhalálában ide-oda a fellépésre készülők, hogy esténként nyugodtan hátradőlhetek a fotelban, s édességet majszolva nézhetem a tévét – mennyei volt!
Evra is jól érezte magát. Ő soha életében nem ismerte ezt a fajta életet. Amióta az eszét tudta, a cirkusz világa volt az otthona: először egy gonosz mutatványosnál, utána pedig Mr. Tall vándorcirkuszában élt. Szerette a cirkuszt – akárcsak én –, és várta, mikor térhet vissza, de elismerte, hogy néha nem árt egy kis kikapcsolódás.
– Nem is gondoltam, hogy a tévé így magához tudja láncolni az embert – mondta egy este, miután öt szappanoperát néztünk végig egyhuzamban.
– A mamám és a papám sohasem engedte meg, hogy túl sokat nézzem – mondtam. – De ismertem a suliban olyan fiúkat, akik naponta öt-hat órát ís ültek a tévé előtt!
– Nekem ennyi nem kéne belőle - felelte tűnődve Evra –, de kis adagokban igazán szórakoztató. Lehet, hogy veszek egy hordozható tévét, ha majd visszamegyünk a Cirque du Freakbe.
– Amióta a cirkuszhoz kerültem, még egyszer sem gondoltam rá, hogy kéne egy tévé – vallottam be. – Ott annyi minden történt, hogy ez végképp nem hiányzott. De igazad van – jó lenne, ha volna, ha másért nem, hát A Simpson család miatt. – Ez volt a kedvenc sorozatunk.
Néha elfogott a kíváncsiság, hogy vajon miben mesterkedik Mr. Crepsley – mindig is hajlamos volt a titkolódzásra, de ennyire azért nem –, az igazat megvallva azonban nem sokat foglalkoztam vele: örültem, hogy végre békén hagy.
Valahányszor kitettük a lábunkat, Evrának alaposan föl kellett öltöznie. Nem feltétlenül a hideg miatt – bár csakugyan cudar idő volt: alighogy megérkeztünk, pár napra rá leesett az első hó –, sokkal inkább a külseje miatt. Nem mintha zavarta volna, ha az emberek megbámulják – megszokta már –, de mégis könnyebben tudott elvegyülni, ha közönséges embernek nézték. Így nem kellett lépten-nyomon megállni s egy-egy kíváncsiskodó idegennek elmagyarázni, kicsoda-micsoda ő.
A testét, a lábát és a kezét könnyű volt elfedni – megtette a nadrág, a dzseki és a kesztyű –, de az arcával már bajok voltak. Ha nem is volt olyan feltűnően pikkelyes vagy zöldes, mint a teste többi része, mégsem lehetett normális emberi arcnak tekinteni. Hosszú, sárgászöld haját vastag sapka alá rejtettük, egy sötét szemüveg pedig jótékonyan eltakarta arca felső részét, de a többi...
Próbálkoztunk kötéssel és testszínű festékkel, de aztán rátaláltunk az igazi megoldásra: az álszakállra! Egy mókás jelmezeket árusító üzletben bukkantunk rá, és bár elég hülyén nézett ki – mindenki látta, hogy nem igazi! –, a célnak megfelelt.
– Jól illünk egymáshoz – jegyezte meg kuncogva Evra, amikor épp egy állatkertben sétáltunk. – Te a kalózöltözékedben, én meg az álszakállammal. Az emberek azt gondolhatják, hogy a bolondokházából szabadultunk el.
– A szálloda lakói biztos, hogy ezt gondolják – nevettem el magam én is. – Hallottam, amikor a szobalányok egymás között beszélgetve arra tippeltek, hogy Mr. Crepsley lehet a diliorvos, mi pedig az ápoltjai.
– Tényleg! – nevetett Evra. – Képzeld, mi lenne, ha megtudnák az igazságot – hogy ti ketten vámpírok vagytok, én meg kígyóember!
– Nem hiszem, hogy számítana valamit – feleltem. – Mr. Crepsley busás borravalókat osztogat, és ez a lényeg. „Akinek pénze van, annak mindent szabad”, ahogy az egyik szállodavezető mondta, amikor valamelyik szobalány panaszkodott egy vendégre, mert pucéran mászkált a folyosókon.
– Láttam azt a fickót! – kiáltotta Evra izgatottan. – Azt hittem, kizárta magát a szobájából.
– Dehogy! – mosolyogtam fölényesen. – Négy vagy öt napig járkált anyaszült meztelenül. A szállodavezető szerint minden évben eljön egy-két hétre, és ez idő alatt végig meztelenül járkál az épületben.
– Engedik neki? – kérdezte hitetlenkedve Evra.
– Akinek pénze van, annak mindent szabad!
– És én még azt hittem, hogy csak a Cirque du Freakben élnek különös lények – mormolta Evra. – Az emberek sokkal furcsább teremtmények, mint mi vagyunk!
A napok múlásával a városban érezhetően fokozódott a karácsonyi hangulat: az emberek egyre jobban belelovalták magukat az ünnepvárásba. Megjelentek a karácsonyfák, esténként fénybe és pompába öltöztek az utcák és a házak ablakai. A Mikulás földet ért, megkapta az utasításokat, s az üzletek polcait a mennyezetig megtöltötték a legkülönbözőbb formájú és méretű játékok.
Én is vártam a karácsonyt: a tavalyi úgy múlt el, hogy észre sem vettem, hiszen aligha juthatott bárkinek is az eszébe, hogy a karácsonyt épp a Cirque du Freakben ünnepelje meg.
Evra nem is értette, mire való ez a nagy felhajtás.
– Mi értelme van? – kérdezte újra meg újra. – Az emberek egy halom pénzt elköltenek olyan ajándékokra, amikre nincs semmi szükségük. Az őrületbe kergetik magukat azzal, hogy milyen legyen az ünnepi vacsora. Ijesztő, hogy micsoda tömegben tenyésztik és mészárolják le a fákat és a pulykákat. Nevetséges!
Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ez a szeretet ünnepe, amikor a családok együtt vannak és örvendeznek egymásnak, de semmit sem fogott fel belőle. Szerinte az egész másra sem jó, mint eszeveszett költekezésre.
Mr. Crepsley természetesen csak bosszúsan horkant egyet, valahányszor szóba került a téma. „Ostoba emberi szokás” – ez volt róla a véleménye, és semmi módon nem óhajtott részt venni benne.
Ez a karácsony is magányosnak ígérkezett a családom nélkül – ezekben a hetekben még jobban hiányoztak, mint máskor, különösen Annie –, mindezek ellenére várakozással tekintettem elébe. A szálloda személyzete nagyszabású estélyt készült adni a vendégeknek – pulykával és sonkával és karácsonyi pudinggal és pukkanó cukorkákkal. Eldöntöttem, ha kell, erővel is megismertetem Evrával az ünnep lényegét: biztos voltam benne, hogy megváltozik a véleménye, ha személyesen éli át.
– Eljössz velem vásárolni? – kérdeztem tőle egy fagyos délutánon, miközben sálat csavartam a nyakamra. (Nem volt rá szükségem, a vámpírvérem átmelegített, ahogy nem kellett volna a vastag kabát, a gyapjúpulóver sem; csak azért vettem fel őket, hogy ne keltsek feltűnést.)
Evra kinézett az ablakon. Nemrégen havazott, hó és jég borított odakint mindent.
– Hagyj békén – mondta. – Nincs kedvem újból magamra húzni azt a sok nehéz göncöt. – Aznap reggel ugyanis már jártunk odakint hógolyózni.
– Oké – feleltem. Örültem, hogy nem jön: neki akartam ajándékot keresni. – Egy-két óra, és jövök.
– Visszaérsz sötétedés előtt? – kérdezte Evra.
– Talán – feleltem.
– Igyekezz. – És a szoba felé biccentett, ahol Mr. Crepsley aludt. – Tudod, hogy szokott lenni: ha egy este nem vagy itt, amikor felébred, tuti, hogy épp akkor fog keresni.
– Na és? – nevettem. – Hozzak neked valamit? – Evra megrázta a fejét. – Jól van. Viszlát.
Fütyörészve ballagtam a hóban. Szerettem a havat: elfedte a szagokat, és letompította a város zaját. A téren lakó gyerekek közül néhányan hóembert építettek. Megálltam. Elnéztem őket, de aztán továbbmentem, mielőtt odaszóltak volna, hogy álljak be én is: egyszerűbb volt, ha nem kerülök kapcsolatba emberekkel.
Egy nagy áruház kirakata előtt lecövekeltem, s miközben azon tűnődtem, mit vegyek Evrának, megállt mellettem egy lány. Sötét bőrű, hosszú fekete hajú lány volt, nagyjából velem egyidős, kicsit alacsonyabb nálam.
– Ahoj, kapitány! – mondta, és szalutált.
– Tessék? – néztem rá meglepődve.
– A ruhád – felelte fülig érő szájjal, és szétnyitotta a kabátomat. – Szerintem király! Úgy nézel ki, mint egy kalóz. Bemész, vagy csak nézelődsz?
– Nem tudom – feleltem. – Ajándékot keresek egy barátomnak, de nem tudom, mit vegyek neki.
– Értem – bólintott. – Hány éves?
– Kicsit idősebb nálam – válaszoltam.
– Aftershave – mondta határozottan.
– Még nem borotválkozik – ráztam meg a fejem. És nem is fog soha: Evra pikkelyein nem nőnek szőrszálak.
– Oké – mondta erre. – És mit szólna egy CD-hez?
– Nemigen hallgat zenét – feleltem. – Ámbár ha vennék neki egy CD-lejátszót, lehet, hogy elkezdené.
– Az drága – vetette ellene a lány.
– Jó barátom az illető – magyaráztam. – Megérdemelné.
– Akkor menjünk be. – És nyújtotta a kezét. A hideg ellenére nem volt rajta kesztyű. – Engem Debbie-nek hívnak.
Kezet fogtam vele – sötét bőre mellett egészen fehérnek látszott a kezem –, és bemutatkoztam.
– Darren és Debbie – mondta mosolyogva. – Jól hangzik. Mint Bonnie és Clyde.
– Te mindig szóba állsz az idegenekkel? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta. – De mi nem vagyunk idegenek.
– Nem? – néztem rá összehúzott szemöldökkel.
– Szoktalak látni – mondta. – A téren lakom, pár háznyira a szállodától. Innen ismerem a kalózruhádat. Azzal a fura, szemüveges, álszakállas sráccal szoktál lófrálni.
– Evrával. Neki szeretnék ajándékot venni. – Próbáltam felidézni a lány arcát, de nem emlékeztem, hogy láttam volna a többi kölyök társaságában. – Én eddig nem vettelek észre – vallottam be.
– Nem sokat jártam kint – felelte. – Megfáztam, és ágyban kellett maradnom. Ezért szúrtalak ki titeket – egész nap az ablakból bámészkodtam kifelé a térre. Nagyon unalmas, ha az ember ágyhoz van kötve.
Debbie belelehelt mindkét tenyerébe, majd egymáshoz dörzsölte őket.
– Kesztyűt kéne hordanod – jegyeztem meg.
– Még te beszélsz? – húzta el az orrát. Elfelejtettem indulás előtt fölvenni a kesztyűmet. – Egyébként épp ezért vagyok itt – elvesztettem a kesztyűmet, és most járom az üzleteket, hogy találjak egy pontosan ugyanolyat. Nem szeretném, ha a szüleim megtudnák, hogy már másnap, miután fölkeltem az ágyból, elveszítettem.
– Milyen volt? – tudakoltam.
– Piros, a csuklórészén műszőrme szegéllyel – válaszolta. – A nagybátyámtól kaptam pár hónapja, de nem árulta el, hol vette.
– Itt megnézted már?
– Épp be akartam menni, amikor észrevettelek.
– Bejössz velem? – néztem rá kérdőn.
– Persze. Utálok egyedül vásárolni. Ha akarod, segíted kiválasztani a CD-lejátszót. Elég jól ismerem őket.
– Rendben – mondtam. Benyomtam az ajtót, és megvártam, míg bemegy.
– Hé, Darren – nevetett Debbie. – Azt fogják gondolni, hogy belém vagy zúgva.
Éreztem, hogy elvörösödök, és megpróbáltam kitalálni valami elfogadható választ – de hiába. Debbie vihogva bevonult, én meg kulloghattam utána.

 

Debbie vezetékneve Hemlock volt (Bürök), amit utált.
– Képzeld csak el, hogy egy mérges növényről vagy elnevezve! – mondta méltatlankodva.
– Miért, nem olyan rossz – ellenkeztem. – Nekem tetszik.
– Ebből is látszik, hogy milyen az ízlésed – húzta el az orrát.
Debbie csak nemrégiben költözött ide a szüleivel. Nem voltak testvérei. Az apja profi szoftveres volt, aki a munkája miatt rendszeresen körberöpdöste a világot. Amióta Debbie megszületett, már ötször költöztek új helyre.
Felfigyelt rá, hogy én is járom a világot. A Cirque du Freakről ugyan nem meséltem neki, inkább azt mondtam, hogy sokat utazgatok a papámmal, aki ügynök. Megkérdezte, miért nem látta még a téren a papámat.
– Téged és a testvéredet már sokszor láttalak, de a papádat még soha. – A testvéremnek gondolta Evrát, és én nem világosítottam fel.
– Koránkelő – hazudtam. – Hajnal előtt szokott felkelni, és legtöbbször csak sötétedés után ér haza.
– Egyedül hagy benneteket a hotelban? – húzta el a száját. – És mi van az iskolával?
– Ilyen kesztyűre gondoltál? – tértem ki a kérdés elől, lekapva egy pár piros kesztyűt az állványról.
– Majdnem – nézte meg alaposabban. – Az enyém egy árnyalattal sötétebb volt.
Átmentünk egy másik üzletbe, és megnéztünk egy halom CD-lejátszót. Nem volt nálam sok pénz, így nem vettem semmit.
– Karácsony után persze leviszik az árakat – sóhajtotta Debbie –, de mit tehetsz? Ha kivárod, azt fogják gondolni, hogy smucig vagy.
– A pénz nálam nem számít – feleltem. Pénzt mindig kaphattam Mr. Crepsleytől.
Miután több üzletben járva sem találtunk rá a megfelelő kesztyűre, csak úgy sétálgattunk, és néztük, hogyan gyulladnak ki a fények az utcákon és a házak ablakaiban.
– Szeretem az estéket – mondta Debbie. – Olyan, mintha az egyik város aludni menne, egy új pedig épp akkor ébredezne.
– Az éjjeli csavargók városa – tettem hozzá, Mr. Crepsleyre gondolva.
– Hmmm – dünnyögte, és furcsán nézett rám. – Honnan való vagy? Nem ismerem fel a kiejtésedet.
– Innen is, meg onnan is – feleltem tétován. – Sokfelől.
– Nem akarod megmondani, igaz? – szögezte nekem kertelés nélkül.
– A papám nem szereti, ha elmondom – feleltem.
– Miért nem? – szorongatott tovább a kérdéseivel.
– Nem mondhatom meg – vigyorogtam félszegen.
– Hmmm – mordult fel, de nem forszírozta tovább.
– Milyen a szállodátok? – tért át más témára. – Nekem valahogy ósdinak tűnik. Tényleg az?
– Nem – feleltem. – Jobb, mint a legtöbb hely, amit ismerek. A személyzet nem szól ránk, ha a folyosón játszunk. És vannak vendégek... – Elmeséltem neki azt a fickót, aki meztelenül mászkál a szállodában.
– Na ne! – kiáltotta. – Ugye, csak viccelsz?
– Becsszavamra.
– És nem dobják ki?
– Fizet. Ezért oda megy, ahová jólesik neki.
– Egyszer át kéne mennem – szaladt fülig a szája.
– Amikor csak akarsz – feleltem mosolyogva. – Kivéve napközben – tettem hozzá gyorsan, mert eszembe jutott, hogy olyankor Mr. Crepsley alszik. Még csak az kellene, hogy Debbie beállítson, amikor a vámpír szunyókál!
Ráérősen visszaindultunk a tér felé. Jó volt Debbie-vel együtt lenni. Tudtam, hogy nem volna szabad emberekkel barátkoznom – túl veszélyes –, de nehezemre esett volna visszautasítanom. Amióta félvámpír lettem, Evrán kívül nem ismertem senki, nagyjából velem egyidős gyereket. Leszámítva Sam barátomat...
– Mit fogsz mondani a szüleidnek a kesztyűről? – kérdeztem, amikor megálltunk a házuk előtti lépcsőn.
– Az igazat – mondta, és megvonta a vállát. – És majd elkezdek köhögni. Remélhetőleg megsajnálnak, és nem lesznek túl dühösek.
– Csavaros észjárásod van – nevettem el magam.
– Meglepőnek találod egy ilyen névvel? – kérdezte mosolyogva, majd hozzátette: – Bejössz egy kicsit?
Az órámra pillantottam. Mostanra Mr. Crepsley már felébredhetett, és talán el is ment. Nem akartam Evrát túl sokáig egyedül hagyni; még azt hinné, hogy elhanyagolom, és úgy döntene, hogy visszamegy a cirkuszba.
– Inkább nem – válaszoltam. – Késő van. Várnak otthon.
– Ahogy akarod – mondta Debbie. – De ha gondolod, holnap is átugorhatsz. Vagy bármikor. Itthon leszek.
– Nem mész iskolába? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Nemsokára itt a téli szünet, mama azt mondta, majd csak az új évben kezdjek újra suliba járni.
– Kesztyűt vásárolni meg kiengedett?
Debbie zavarában az ajkába harapott.
– Nem tudja, hogy gyalog vagyok kint az utcán – vallotta be. – Taxival mentem, és azt mondtam, hogy egy barátnőmhöz megyek. Úgy volt, hogy taxival jövök haza is.
– Aha! Már látom, mivel lehet téged megzsarolni!
– Azt próbáld meg! – horkant fel. – Kotyvasztok egy varázsszert, és békává változtatlak vele! – Előhalászott egy kulcsot a táskájából, és rám nézett. – Ugye, átjössz majd? Olyan unalmas egymagamban! Még nincs sok barátom itt.
– Szívesen átjövök – feleltem –, de hogy magyarázod meg a mamádnak? Azt mégse mondhatod neki, hogy egy taxiban ismerkedtünk össze.
– Igazad van – húzta össze a szemét. – Erre nem gondoltam.
– És nem is vagyok valami jóképű – jegyeztem meg.
– Ha még csak a képedről lenne szó! – nevette el magát Debbie. – És mit szólnál ahhoz, ha én mennék át a szállodába? Onnan aztán elmehetnénk moziba, és mondhatnám a mamának, hogy ott ismerkedtünk össze.
– Jó – feleltem, és megmondtam a szobaszámomat.– De ne gyere túl korán – figyelmeztettem. – Várj ötig vagy hatig, amikor már jól besötétedik.
– Oké – mondta, és föllépett a küszöbre. – Na?
– Mi az, hogy na? – néztem rá értetlenül.
– Hát nem akarsz megkérni?
– Mire?
– Hogy menjek el veled moziba – mondta.
– De hiszen épp most mondtad...
– Darren – sóhajtotta Debbie. – A lányok sohasem hívják el a fiúkat.
– Nem? – kérdeztem zavartan.
– Nem érted, ugye? – kérdezte kuncogva. – Csak kérdezd meg tőlem, hogy elmegyek-e veled moziba, jó?
– Jó – sóhajtottam. – Debbie... eljössz velem moziba?
– Majd gondolkozom rajta – felelte, s a kulccsal kinyitotta az ajtót, és eltűnt.
Lányok!

 

Amikor beléptem, Evra épp tévét nézett.
– Van valami újság? – kérdeztem.
– Nincs – felelte.
– Mr. Crepsley nem keresett?
– Jóformán észre sem vette, hogy elmentél. Újabban nagyon sűrű lehet a programja.
– Tudom – jegyeztem meg. – Már esedékes volna, hogy embervért szívjak, de eddig nem említette. Máskor nagyon izgatja, hogy időben jussak hozzá.
– Megcsinálod nélküle? – érdeklődött Evra.
– Lehet. Késő éjjel belopózok valamelyik szobába, és az ott alvó vendégtől veszek vért. Majd viszek magammal fecskendőt. – Még nem tudtam a nyálammal összeforrasztani a sebet, mint a felnőtt vámpírok.
Nagy utat tettem meg egy év alatt. Még nem is olyan régen kapva kaptam azon, ha kihagyhattam egy „étkezést”; most azért táplálkoztam, mert akartam, nem pedig azért, mert felszólítottak rá.
– Légy óvatos – figyelmeztetett Evra. – Ha elkapnak, Mr. Crepsley botrányt fog csapni.
– Elkapnak? Engem? Képtelenség! Úgy fogok be- és kiosonni, mint egy szellem!
Meg is tettem, hajnali két óra tájban. Aki olyan képességekkel rendelkezik, mint én, annak könnyű: csak rátapasztottam a fülemet egy ajtóra, s a benti hangok alapján meg tudtam mondani, hányan vannak a szobában, és hogy felületesen avagy mélyen alszanak-e. Ha olyan szobára találtam, amelynek ajtaja nem volt kulcsra zárva, és csak egy férfi hortyogott benne, mint valami medve, oda bementem, és levettem a kívánt vérmennyiséget. Visszatérve a szobámba, kitöltöttem a vért egy pohárba, és megittam.
– Ez életben tart – mondtam, miután kiürítettem a poharat. – Átvészelem vele a holnapi napot, és ez a lényeg.
– Mi olyan különleges a holnapban? – tudakolta Evra.
Elmeséltem neki, hogy megismerkedtem Debbie-vel, és megbeszéltük, hogy elmegyünk moziba.
– Szóval randid van! – nevetett harsányan.
– Nem randi! – fortyantam fel. – Csak elmegyünk moziba.
– Csak? – vigyorgott Evra. – A lányoknál nem létezik olyan, hogy csak. Ez egy szabályos randi.
– Oké – vontam vállat. – Olyan randiféleség. Nem vagyok hülye. Tudom, hogy nem bonyolódhatok bele.
– Miért nem?
– Mert ő egy normális lány, én meg csak félig vagyok ember.
– Ettől még nyugodtan elmehetsz bárhová. Nem fog rájönni, hogy vámpír vagy, hacsak nem kezded el harapdálni a nyakát.
– Haha – nevettem fanyarul. – Nem erről van szó. Öt év múlva ő egy kész nő lesz, én meg ugyanekkora leszek.
– Te csak a következő öt nappal törődj, és ne azzal, hogy mi lesz öt év múlva – csóválta meg a fejét Evra. – Túl sokat vagy együtt Mr. Crepsleyvel... kezdesz ugyanolyan búvalbélelt lenni, mint ő. Semmi okod nincs rá, hogy ne járhass együtt lányokkal.
– Lehet, hogy igazad van – sóhajtottam.
– Persze hogy igazam van.
– Ha ez tényleg randi, akkor mit kell tennem? – kérdeztem, idegesen harapdálva a szám szélét. – Még soha életemben nem randiztam.
– Én sem – vonta meg a vállát Evra. – De szerintem viselkedj normálisan, ahogy szoktál. Beszélgess vele. Mondjál vicceket. Bánj vele úgy, mint a barátoddal. Aztán... – elhallgatott.
– Aztán...? – kérdeztem.
Elbiggyesztette a száját.
– Smárold le! – kuncogott.
Hozzávágtam egy párnát.
– Bánom, hogy elmondtam! – morogtam.
– Csak ugrattalak. De megmondom, mit tegyél – mondta komolyra fordítva a szót. – Ne mondd el Mr. Crepsleynek. Lehet, hogy azon nyomban átvinne bennünket egy másik városba, de legalábbis egy másik szállodába.
– Igazad van – bólogattam. – Hallgatni fogok előtte Debbie-ről. Nem lesz nehéz: alig találkozom vele. És amikor együtt vagyunk, akkor is leginkább csak hallgat. Olyan, mintha a maga külön világában élne.
Még nem tudhattam, de olyan világ volt ez, amelynek hamarosan én és Evra is a részévé váltam... és Debbie is.
A következő nap ólomlassúsággal telt. A gyomrom görcsbe ugrott az idegességtől. Meleg tejet kellett innom, hogy megnyugtassam. Evra nem könnyítette meg a dolgomat: egyfolytában az órát nézte, és fennhangon közvetített:
– Még öt óra! Még négy óra! Három és fél...
Szerencsére az öltözékem nem okozott gondot: ez az egy ruhám volt, így nem kellett azon törnöm a fejem, hogy mit vegyek fel. Ennélfogva csak két órát töltöttem a fürdőszobában, hogy makulátlanul tiszta legyek.
– Nyugodj meg – szólt végül Evra –, nagyon jól nézel ki. Kezdek magam is kedvet kapni hozzá, hogy veled járjak.
– Fogd be, te idióta! – horkantam fel, de akaratlanul is elvigyorodtam.
– De tényleg, felszívódjak, mielőtt Debbie megérkezik?
– Miért? – kérdeztem.
– Esetleg nem akarod, hogy itt legyek – motyogta Evra.
– Be akarlak mutatni neki. Azt hiszi, hogy testvérek vagyunk. Fura lenne, ha nem volnál itt, amikor megjön.
– Én csak... szóval... hogy fogod megmagyarázni?
– Megmagyarázni? Mit?
– A külsőmet – felelte, végigsimítva pikkelyes karján.
– Ja! – Végre megértettem. Debbie nem tudta, hogy Evra kígyóember. Ő normális fiúra számít.
– Megijedhet tőlem – tette hozzá. – Sokan halálra rémülnek, ha szemtől szembe találkoznak egy hozzám hasonló fickóval. Talán az lenne a legjobb, ha...
– Ide figyelj – vágtam el a szavát határozottan. – Te vagy a legjobb barátom, nem?
– De – mosolyodott el halványan Evra. – De...
– Nincs semmi „de”. Én nagyon kedvelem Debbie-t, de ha nem bírja lenyelni, hogy te így nézel ki, akkor nagyon sajnálom.
– Kösz – mondta Evra csendesen.
Eljött az este, és Mr. Crepsley fölkelt. Megviseltnek látszott. Készítettem neki ennivalót – szalonnát, kolbászt, sertéskotlettet –, hogy mielőbb egye meg, és tűnjön el, mire Debbie megérkezik.
– Jól érzi magát? – kérdeztem, miközben ő mohón falt.
– Jól – morogta tele szájjal.
– Szörnyen néz ki – közöltem vele kertelés nélkül. – Ivott vért mostanában?
Megrázta a fejét.
– Nem volt rá időm. Talán ma éjjel.
– Én a múlt éjjel vettem vért egy vendégtől - közöltem. – Most egy hétig elvagyok.
– Helyes – felelte szórakozottan. Ez volt az első eset, hogy önállóan táplálkoztam, és elvártam volna valami dicséretet, de őt mintha nem is érdekelte volna. Úgy tűnt, mintha rám unt volna.
Amikor elment, rendet csináltam, aztán leültem Evra mellé tévét nézni, és vártuk Debbie-t.
– Nem fog jönni – mondtam, mert úgy éreztem, órák teltek el. – Átvágott.
– Nyugi – nevetett Evra. – Csak tíz perce ültél le. Még korán van.
Ránéztem az órámra – igaza volt.
– Én ezt nem bírom – siránkoztam. – Még sohasem jártam lánnyal. El fogom szúrni. Unalmas alaknak fog tartani.
– Ne izgulj már annyira – csillapított Evra. – Akarsz járni vele, és fogsz is, nem? Akkor hát mit idegeskedsz?
Már épp válaszolni akartam, de ebben a pillanatban Debbie kopogott az ajtón. Feledve minden idegességemet felpattantam, hogy ajtót nyissak neki.

 

Arra számítottam, hogy ki lesz öltözve, de hosszú, vastag kabátja alatt farmert és hozzá bő pulóvert viselt. Észrevettem, hogy a kezén piros kesztyű van.
– Megtaláltad? – kérdeztem.
– Egész idő alatt a szobámban volt – fintorította el az arcát. – Beesett a radiátor mögé. Természetesen csak akkor találtam meg, miután megmondtam mamának, hogy kesztyű nélkül voltam kint. Itthon van a papád és a testvéred? – kérdezte.
– Mr. Cre... mármint a papa nincs itthon, de Evra odabent van. – Kis szünet után hozzátettem: – Van valami, amit tudnod kell Evráról.
– M.i az?
– Nem olyan, mint mások.
– Miért, kicsoda olyan? – nevetett Debbie.
– Tudod – kezdtem magyarázni –, Evra egy...
– Figyelj – szakított félbe. – Nem számít, milyen, csak vezess végre be, és mutass be minket egymásnak.
– Oké – erőltettem magamra egy bátortalan mosolyt, és intettem, hogy menjen beljebb. Debbie magabiztosan belépett a szobába. Amikor meglátta Evrát, megállt.
– Hű! – kiáltott fel. – Ez valami jelmez?
Evra idegesen elmosolyodott. Mellén feszesen keresztbe font karral állt a tévé előtt.
– Debbie – mondtam –, ő Evra, a bátyám. Tudod, ő...
– Azok pikkelyek? – kérdezte, és már indult is, hogy megnézze közelebbről.
– Aha – dünnyögte Evra.
– Megérinthetem?
– Persze – mondta Evra.
Debbie ujjait fölfelé végigfuttatta a rövid ujjú pólót viselő Evra bal karján, majd vissza, le a jobbon.
– Húú! – kiáltotta. – Mindig ilyen voltál?
– Igen – felelte Evra.
– Kígyóember – tettem hozzá magyarázatképpen.
– Ilyet nem szabad mondani! – támadt rám vadul Debbie. – Nem szabad kigúnyolni, csak mert másképpen néz ki!
– Nem gúnyoltam... – próbáltam védekezni, de közbevágott.
– Hogy esne neked, ha valaki kicsúfolna, csak mert ilyen idétlen ruhákat hordasz? – kérdezte magából kikelve. Végignéztem magamon. – Igen – folytatta dühösen –, én is tehettem volna megjegyzéseket a hóbortos öltözékedre, de nem tettem. Gondoltam, ha te úgy akarsz kinézni, mintha A Pemance kalózai lapjairól léptél volna ki, miért ne tehetnéd meg?
– Nincs semmi baj, én valóban kígyóember vagyok – szólalt meg Evra halkan. Debbie elbizonytalanodva nézett rá. – Komolyan – erősködött Evra. – Sok kígyótulajdonságom van: levedlem a bőrömet, hidegvérű vagyok, olyan a szemem, mint a kígyóé.
– Akkor sem szép, hogy kígyóhoz hasonlít – jelentette ki Debbie.
– De az, ha történetesen szereted a kígyókat – nevette el magát Evra.
– Ó – nézett vissza rám félig-meddig szégyenkezve Debbie. – Bocsánat.
– Semmi baj – válaszoltam, s titokban örültem, hogy így reagált. Legalább kiderült, hogy nincsenek előítéletei.
Debbie le volt nyűgözve Evrától, és mindenfélét kérdezgetett tőle. Mit eszik? És milyen gyakran? Tud-e beszélni a kígyókkal? Egy idő után megkértem Evrát, hogy mutassa meg neki a nyelvét – hihetetlenül hosszú nyelve volt, fel tudta dugni az orrába is.
– Ennél őrületesebb dolgot még soha életemben nem láttam! – lelkendezett Debbie, amikor Evra bemutatta neki orrlyuknyaldosó képességét. – Bárcsak én is meg tudnám csinálni! Kinyúlnának tőle a suliban!
Végül eljött az ideje, hogy induljunk a moziba.
– Nem jövök későn – ígértem Evrának.
– Miattam nem kell rohannod – felelte, és kacsintott hozzá.
Egy rövid sétával elértünk a moziba, és még rengeteg idő maradt a film kezdetéig. Vettünk pattogatott kukoricát meg innivalót, és bementünk. A reklámfilmek és az előzetesek alatt mindenféléről beszélgettünk.
– Tetszik nekem a bátyád – mondta Debbie. – Kicsit szégyenlősnek látszik, de gondolom, attól, hogy ilyen a külseje.
– Igen – mondtam, és hozzátettem: – Nem volt könnyű élete.
– Van más, kígyóhoz hasonló tag a családotokban?
– Nincs – feleltem. – Evra az egyetlen.
– A mamátok nem rendkívüli? – Azt meséltem ugyanis neki, hogy a szüleink elváltak, és Evrával együtt félévenként váltjuk őket. – Vagy a papátok?
– A papa külseje is szokatlan, de nem olyan, mint Evráé – feleltem mosolyogva.
– Mikor találkozhatok vele? – kérdezte.
– Hamarosan – hazudtam. Debbie hamar elfogadta a kígyófiút, de vajon mit szólna egy vámpírhoz? Volt egy olyan érzésem, hogy Mr. Crepsleyhez nem volna olyan kedves, főleg ha megtudná, valójában mi ő.
A film egy buta romantikus vígjáték volt. Debbie többet nevetett rajta, mint én.
A mozi után visszasétáltunk a térre, és közben a filmről beszélgettünk. Úgy tettem, mintha jobban tetszett volna, mint amennyire valójában. Egy sötét mellékutcában Debbie megfogta a kezem, és belém kapaszkodott, ami csuda jó érzéssel töltött el.
– Nem félsz a sötéttől? – kérdezte.
– Nem – válaszoltam. Az én szememnek a mellékutca is mintha fényesen ki lett volna világítva. – Mitől kellene félnem?
– Tudom, hogy hülyeség, de kicsit mindig tartok tőle, hogy a sötétből előugrik egy vámpír vagy egy farkasember, és rám támad – mondta megborzongva. – Butaság, nem igaz?
– De – nevettem kényszeredetten. – Butaság. Ó, ha tudná...
– Nagyon hosszú a körmöd – jegyezte meg.
– Bocs – mondtam. A körmöm hihetetlenül kemény volt; olló egyáltalán nem fogta. A fogammal kellett lerágnom rövidebbre.
– Nem kell bocsánatot kérned.
Ahogy kiértünk a mellékutcából, éreztem, hogy az utcai lámpa fényénél tüzetesebben szemügyre vesz.
– Mit nézel? – kérdeztem.
– Van benned valami szokatlan, Darren – felelte elgondolkodva. – Valami, amit nem tudok megfogalmazni.
Vállat vontam, s megpróbáltam könnyedén felfognia dolgot.
– Talán mert olyan jóképű vagyok – tréfálkoztam.
– Nem – válaszolta komolyan. – Belül van benned valami. A szemedben látom néha.
– Zavarba hozol – mormoltam, és félrefordítottam a tekintetemet.
Megszorította a kezemet.
– A papám gyakran szid miatta. Azt mondja, tapintatlan vagyok. Mindig jár valamin az agyam, és ki is mondom, amit gondolok. Meg kéne tanulnom csendben maradni.
Megérkeztünk a térre. Elkísértem Debbie-t a házuk kapujáig. Félszegen megálltam a lépcsőn, és nem tudtam, mit kell most csinálnom.
Debbie megoldotta helyettem a helyzetet.
– Bejössz? – kérdezte.
– Nincsenek itthon a szüleid? – kérdeztem vissza.
– Miattuk ne aggódj, ők nem fogják bánni. Majd azt mondom nekik, hogy egy barátom barátja vagy.
– Hát... rendben – feleltem. – Ha biztos vagy benne.
– Az vagyok – mondta mosolyogva, majd kézen fogott, és kinyitotta az ajtót.
Majdnem olyan ideges voltam, mint azon az éjszakán, amikor otthon, a szülővárosomban, leosontam a régi színházépület pincéjébe, és elloptam Madame Octát az alvó Mr. Crepsleytől!

 

Mint kiderült, semmi okom nem volt az izgalomra. Debbie szülei éppoly kedvesek voltak, mint ő. Jesse és Donna nem engedték, hogy Mr. és Mrs. Hemlocknak szólítsam őket, és az első pillanattól kezdve otthon éreztem magam náluk.
– Sziasztok! – szólt Jesse; ő vett észre elsőnek, amikor beléptünk a nappaliba. – Ő kicsoda?
– Mama, papa, ő Darren – mondta Debbie. – Anna barátja. A moziban ismertem meg, és meghívtam. Jól tettem?
– Persze – felelte Jesse.
– Természetesen – bólintott rá Donna. – Épp vacsorához készültünk. Velünk tartasz, Darren?
– Ha nem gond – válaszoltam.
– Csöppet sem – nézett rám derűs mosollyal. – Szereted a rántottát?
– A kedvencem – mondtam némi túlzással, de úgy gondoltam, egy kis udvariasság nem árt.
Miközben ettünk, meséltem magamról ezt-azt. Persze arra vigyáztam, hogy ne derüljön ki a titkom.
– És mi van az iskolával? – kérdezte Jesse, pontosan úgy, ahogy korábban Debbie.
– A papám régebben tanár volt. Evrát és engem ő tanít – hazudtam, mivel tegnap óta gondolkoztam a dolgon.
– Kérsz még tojást, Darren? – tudakolta Donna.
– Igen, köszönöm. Nagyon finom – feleltem. Tényleg az volt; sokkal finomabb, mint azok a rántották, amiket addig ettem. – Mi van benne?
– Néhány különleges fűszer – mosolygott büszkén Donna. – Valaha konyhafőnök voltam.
– Bárcsak a szállodában is ilyen lenne a konyhafőnök – sóhajtottam. – Ott nem főznek valami jól.
Felajánlottam, hogy majd én elmosogatok, de Jesse közölte, hogy ő megcsinálja.
– Egy-egy nehéz nap után ezzel tudok a leginkább lazítani – magyarázta. – Kedvenc időtöltéseim közé tartozik néhány piszkos tányér elmosása, a lépcsőkorlát fényesítése és a szőnyegek kiporszívózása.
– Ugrat? – kérdeztem Debbie-től.
– Szó sincs róla – felelte. – Fölmehetünk a szobámba? – kérdezte a szüleitől.
– Menjetek – felelte Donna. – De ne beszéljétek el túlságosan az időt: még hátravan pár fejezet A három testőrből, ugye, emlékszel?
Debbie elfintorította az orrát.
– Egy mindenkiért és mindenki egyért – nyögte. – Mondhatom, nagyon izgalmas.
– Nem szereted A három testőrt? – néztem rá csodálkozva.
– Miért, te szereted?
– Persze. Legalább nyolcszor láttam a filmet.
– De olvastad egyszer is a könyvet?
– Azt nem, de képregényben olvastam róluk.
Debbie morcos pillantást váltott a mamájával, aztán mindkettőjükből kirobbant a nevetés.
– Minden este olvasnom kell egy úgynevezett klasszikusból – morogta Debbie. – Remélem, neked sohasem kell megtudnod, milyen unalmasak tudnak lenni ezek a könyvek!
– Nemsokára lejövünk – szólt oda a mamájának, aztán intett, hogy kövessem az emeletre.
A szobája a harmadik szinten volt: tágas, szinte üres szoba, hatalmas beépített szekrényekkel. Plakátokat és dísztárgyakat alig láttam.
– Nem szeretem magam körül a zsúfoltságot – magyarázta Debbie, amikor észrevette, hogy körbepillantok a szobában.
Az egyik sarokban csupasz műfenyő állt. Láttam egyet a nappaliban is, és a lépcsőn fölfelé jövet más szobákba bepillantva szintén.
– Miért vannak itt ezek a fák? – kérdeztem.
– Papa ötlete – felelte Debbie. – Szereti a karácsonyfát, ezért a ház minden szobájában tartunk egyet. A díszek alattuk vannak kis dobozokban – mutatott egy dobozra a fa alatt. – Karácsony este kinyitjuk őket, és feldíszítjük a fákat. Ezzel remekül eltelik az este, az ember jól ki is fárad, úgyhogy csak leteszi a fejét a párnára, és már alszik is.
– Jó lehet – mondtam csendes vágyódással, mert eszembe jutott, milyen volt, amikor otthon díszítettük a karácsonytat. Debbie némán figyelte az arcomat.
– Átjöhetsz karácsony este. Evrával együtt. És a papád is. Segíthetnétek feldíszíteni a fákat – mondta.
– Komolyan? – néztem rá nagy szemeket meresztve.
– Persze. Előbb meg kell beszélnem mamával és papával, de nem hiszem, hogy ellenezni fogják. Azelőtt is voltak barátaink, akik segítettek. Szórakoztatóbb, ha többen csináljuk.
Nagyon megörültem az ajánlatának, de nem mertem rögtön beleegyezni.
– Megkérdezzem tőlük? - tudakolta Debbie.
– Nem vagyok benne biztos, hogy itt leszek-e még karácsonykor. Mr. Cre... a papánál sosem lehet tudni. Ő oda megy és akkor, ahová és amikor a munkája szólítja.
– A meghívás mindenesetre áll. Ha itt vagytok, az nagyon jó, de ha nem, magunk is elboldogulunk – szólt Debbie, és rántott egyet a vállán.
Ezután a karácsonyi ajándékokra terelődött a szó.
– Megveszed Evrának a CD-lejátszót? – kérdezte.
– Igen. És hozzá pár lemezt is.
– Akkor már csak a papád van hátra – jelentette ki. – Neki mit fogsz venni?
Eszembe jutott Mr. Crepsley, és hogy vajon minek örülne. Neki semmit sem akartam vásárolni – úgyis csak lefitymált minden ajándékot –, de érdekes volt végiggondolni, vajon egyáltalán mit tudnék venni neki? Mi érdekelhet egy vámpírt?
– Tudom már – mondtam mosolyra ránduló szájjal. – Veszek neki egy kvarclámpát.
– Kvarclámpát? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
– Hadd legyen egy kis színe – mondtam nevetve. – Olyan sápadt szegény. Nem sokat van a napon.
Debbie nem értette, mit kell ezen annyit nevetni. Szerettem volna beavatni – már csak azért is megérné megvenni neki a kvarclámpát, hogy lássam az undort az arcán –, de nem mertem.
– Fura humorod van – mormolta zavartan Debbie.
– Hidd el, ha ismernéd a papámat, értenéd, hogy min nevetek – mondtam. Majd elmesélem Evrának az ödetemet; ő biztosan értékelni fogja.
Még egy órácskát elcsevegtünk erről-arról, aztán úgy gondoltam, ideje hazaindulni.
– És? – kérdezte Debbie, amikor felálltam. – Nem kapok jóéjt-puszit?
Azt hittem, menten elájulok.
– Én... ööö... szóval... – dadogtam összevissza.
– Nem akarsz megcsókolni? – kérdezte Debbie.
– De! – vágtam rá gyorsan. – Csak... én... izé...
– Jól van, nem fontos – vont vállat. – Nekem így is jó, meg úgy is. Kikísérlek. – És ő is felállt.
Gyorsan leszaladtunk a lépcsőn. El akartam köszönni Jesse-től és Donnától, de Debbie nem adott rá esélyt. Egyenesen a bejárati ajtóhoz ment, és kinyitotta. Még föl sem vettem egészen a kabátomat.
– Átjöhetek holnap? – kérdeztem, miközben megpróbáltam beletalálni a bal kabátujjamba.
– Persze, ha akarsz – felelte.
– Figyelj, Debbie – mondtam. – Ne haragudj, amiért nem csókoltalak meg. Én csak...
– Megijedtél? – kérdezte mosolyogva.
– Igen – vallottam be.
– Oké – nevette el magát. – Átjöhetsz holnap. Szeretném, ha átjönnél. Csak legközelebb légy egy kicsit bátrabb, jó? – És becsukta mögöttem az ajtót.

 

Nem is tudom, meddig ácsorogtam ott a lépcsőn. Teljesen hülyének éreztem magam. Aztán elindultam a szálloda felé, de rájöttem, hogy nincs kedvem visszamenni – nem akaródzott bevallani Evrának, hogy milyen béna voltam.
Addig kóvályogtam a téren, amíg ki nem tisztult a fejem az éjszakai hideg levegőtől.
Annak ellenére, hogy holnapra beszéltünk meg találkozót Debbie-vel, úgy éreztem, nem tudok várni olyan sokáig. Megálltam a házuk előtt, és körülnéztem, nem figyel-e valaki. Nem láttam senkit, és éles látásomat tekintve biztos, hogy engem sem látott senki.
Kiléptem a cipőmből, és az esőcsatorna mellett felmásztam a ház homlokzatán. Debbie szobájának ablaka három vagy négy méterre volt a csatornától, így amikor egy szintre kerültem vele, körmeimet a téglafalba mélyesztve odamásztam az ablakhoz. Ott lógtam az ablak alatt, és vártam, mikor jelenik meg mögötte Debbie.
Körülbelül húsz perc elteltével felgyulladt a villany Debbie szobájában. Öklöm élével halkan megkocogtattam az üveget, majd megismételtem, kissé erősebben.
Léptek közeledtek.
Debbie rést nyitott a függönyön, és zavart arccal kibámult rajta. Beletelt pár másodpercbe, mire lenézett, és megpillantott. Akkor aztán majdnem összeesett, úgy meglepődött.
– Nyisd ki az ablakot – tátogtam. Bólintott, majd letérdelt, és felhúzta az alsó ablaktáblát.
– Mit művelsz itt? – sziszegte. – Mibe kapaszkodsz?
– Csak úgy lebegek a levegőben – tréfálkoztam.
– Bolond vagy – mondta. – Megcsúszol, és lezuhansz.
– Tökéletes biztonságban vagyok. Első osztályú hegymászó vagyok – nyugtattam meg.
– Megfagysz – intett a szemével a lábam felé. – Hol a cipőd? Gyere be gyorsan, mielőtt...
– Nem akarok bemenni – vágtam a szavába. – Azért másztam föl, mert... szóval, hogy... – Vettem egy mély lélegzetet. – Még áll az ajánlatod?
– Miféle ajánlatom?
– A csókra vonatkozó – mondtam.
Debbie hunyorított, majd elmosolyodott.
– Te tényleg bolond vagy – mondta kuncogva.
– Százszázalékos bolond – hagytam jóvá.
– Csak ezért vállaltál ennyi fáradságot?
Bólintottam.
– Bekopogtathattál volna az ajtón is.
– Ez nem jutott eszembe – nevettem el magam. – Szóval...?
– Azt hiszem, megérdemelsz egyet. De gyorsan, rendben?
– Rendben – egyeztem bele.
Debbie kidugta a fejét az ablakon. Szívdobogva hajoltam előre, és egy puszit nyomtam a szájára.
– Megérte felmászni? – kérdezte mosolyogva.
– Igen – feleltem. Egész testemben reszkettem, de nem a hidegtől.
– Tessék, még egy – mondta. Most ő csókolt meg, de olyan édesen, hogy majdnem elengedtem a falat.
Amikor ellépett tőlem, titokzatos mosoly játszott az ajkán. A sötét üveg tükrében megpillantottam a saját idióta vigyoromat.
– Viszlát holnap, Rómeó – mondta Debbie.
– Holnap – sóhajtottam boldogan.
Mihelyt becsukódott az ablak, és a függöny is a helyére került, lemásztam. Nagyon elégedett voltam magammal. Tánclépésben vonultam vissza a szállodába. Már majdnem az ajtóhoz értem, amikor eszembe jutott a cipőm. Visszarohantam érte, megkerestem, kiráztam belőle a havat, és fölvettem.
Mire a szállodába értem, valamelyest lehiggadtam. Kinyitottam a szobám ajtaját, és beléptem. Evra még mindig a tévét nézte. Annyira rá volt tapadva a képernyőre, hogy jóformán észre sem vett.
– Megjöttem – szóltam, kibújva a kabátomból. Nem válaszolt. – Megjöttem! – ismételtem meg hangosabban.
– Aha – morogta, és szórakozottan intett felém, de még mindig a tévét bámulta.
– Szép kis fogadtatás – húztam fel az orrom. – Azt hittem, érdekelni fog, hogyan zajlott az estém. Legközelebb majd meggondolom. Ezután csak...
– Láttad a híradót? – kérdezte csendesen.
– Lehet, hogy meglepődsz rajta, ifjú Evra Von, de ma már nem adnak híradót a moziban – feleltem gúnyosan. – Szóval, akarod tudni, hogy sikerült a randim, vagy nem?
– Ezt nézd! – mondta Evra.
– Mit nézzek? – kérdeztem ingerülten. Odamentem a háta mögé, és láttam, hogy valami hírműsor megy. – A híradót? Kapcsold ki, Evra, hadd meséljek a...
– Darren! – csattant fel tőle teljesen szokatlan módon. Fölnézett rám; az arca merő aggodalom volt. – Ezt nézd – ismételte meg, ezúttal lassan és tagoltan, s ebből láttam, hogy nem hülyéskedik.
Leültem, s tekintetemet a képernyőre szegeztem. Egy épület külsejét mutatták, majd a kamera átváltott az épület belsejére, és körbepásztázta a falakat. A képernyőn megjelent felirat szerint archív felvételek voltak, vagyis a képeket régebben vették föl. A riporter közben az épületről nyomta a szöveget.
– Mi akar ez lenni? – kérdeztem.
– Itt találták meg a holttesteket – válaszolta Evra halkan.
– Miféle holttesteket?
– Figyeld!
A kamera pár másodpercre megállapodott egy sötét szobában, amely pontosan úgy nézett ki, mint az összes többi, majd visszaváltott az épület külső képére. A felirat arról tájékoztatott, hogy ezeket az új felvételeket ma, egy korábbi időpontban készítették. Miközben figyeltem, az épületből rendőrök és orvosok jöttek elő kerekes hordágyakat tolva: mindegyiken műanyag lepedővel letakart, mozdulatlan alak feküdt.
– Azok, amiknek gondolom? – kérdeztem halkan.
– Holttestek – erősítette meg a gyanúmat Evra. – Eddig hat. A rendőrség még kutat az épületben.
– Mi köze mindennek hozzánk? – kérdeztem feszengve.
– Figyeld. – És följebb vette a hangot. Most élőben beszélt egy riporternő, egyenesen a kamerába: azt magyarázta, hogyan találta meg a rendőrség a hullákat – néhány tinédzser botlott beléjük, miközben vakmerősködésből felfedezőútra indultak az elhagyott épületben –, és hogyan folytatták a kutatást. A riporternő arcára kiült a döbbenet.
A stúdióban ülő hírolvasó kérdezett tőle valamit a holttestekről, mire a nő megrázta a fejét.
– Nem – felelte –, a rendőrség nem adja ki a neveket, legalábbis addig, amíg nem értesítették az elhunytak hozzátartozóit.
– Megtudtál valamit a halálesetek természetéről? – kérdezte a hírolvasó.
– Nem – válaszolta a riporternő. – A rendőrség hírzárlatot rendelt el. Pusztán az első jelentésekre hagyatkozhatunk. A jelek szerint a hat személy – azt sem tudjuk, férfiak-e vagy nők – egy sorozatgyilkos vagy valamiféle vallási kultusz áldozata. Az utolsóként megtalált két holttestről nincsenek információink, de az első négyet ugyanolyan állapotban és ugyanazokkal a furcsa sérülésekkel találták meg.
– Elmondanád még egyszer, hogy milyen állapotban voltak? – kérdezte a stúdiós.
A riporternő bólintott.
– Az áldozatoknak – legalábbis az első négynek – elvágták a torkát, és vélhetőleg ez okozta a halálukat. Ezenfelül minden jel szerint – hangsúlyozom, hogy ez egy korai, meg nem erősített értesülés – az utolsó cseppig kiszívták a vért a testükből.
– Kiszívták vagy kivéreztették őket? – faggatózott a hírolvasó.
– Erre e pillanatban a rendőrségen kívül senki sem tud válaszolni – vont vállat a riporternő, s rövid hallgatás után hozzátette: – És, persze, a gyilkos.
Evra levette a hangot, de a képet rajta hagyta.
– Érted? – kérdezte halkan.
– Jaj, ne! – mondtam elakadó lélegzettel. Eszembe jutott Mr. Crepsley, aki amióta csak megérkeztünk, minden este egyedül járta a várost – hogy miért, azt nem árulta el. A hat holttestre gondoltam, és a riporternő meg a stúdióbeli híradós szavaira: „...az utolsó cseppig kiszívták a vért a testükből.” „Kiszívták vagy kivéreztették őket.”
– Mr. Crepsley – mondtam. És sokáig bámultam némán a képernyőt. Nem tudtam mit mondani.

 

Ökölbe szorított kézzel, dühömben szitkozódva járkáltam föl-alá a hotelszobában. Evra szótlanul figyelt.
– Megölöm. Megvárom a nappalt, széthúzom a függönyöket, nyársat döfök a szívébe, levágom a fejét, elégetem – morogtam.
– Esélyt sem adsz neki, ugye? – jegyezte meg savanyú képpel Evra. – Ha jól sejtem, az agyát is ki fogod kanalazni, és a helyét kitömöd fokhagymával.
– Hogy tudsz ilyenkor viccelődni? – jajdultam fel.
– Nem lehetett ő – mondta Evra elbizonytalanodva.
– Na ne mondd! – förmedtem rá. – Ki más tehette volna?
– Nem tudom.
– Kiszívták a vérüket! – kiabáltam.
– Ezt csak a riporternő gondolja – ellenkezett Evra. – Nem állították biztosan.
– Talán bizony várjunk még? – fortyantam fel dühösen. – Várjuk meg, hátha eltesz még láb alól újabb ötöt vagy hatot?
– Nem tudom, mit kellene tennünk – sóhajtotta Evra. – De azt hiszem, bizonyíték nélkül nem eredhetünk a nyomába. Ha levágod valakinek a fejét, azt már nem lehet visszacsinálni. Mi lesz, ha utóbb kiderül, hogy tévedtünk? Nem ragaszthatjuk vissza a fejét azzal, hogy „bocsánat, nem ér a nevünk, mostantól megint szent a béke”.
Igaza volt. Nagy hiba lenne bizonyíték nélkül megölni Mr. Crepsleyt. Pedig csak ő lehetett, senki más! Azok az éjszakai kóborlások, a furcsa viselkedése, hogy nem árulta el, mit művel – minden összevágott!
– Van még valami – mondta Evra. Lepillantottam rá. – Tegyük fel, hogy csakugyan Mr. Crepsley a gyilkos.
– Egy pillanatig sem kétséges – mordultam fel.
– Miért tenne ilyet? – töprengett hangosan Evra. – Ez nem az ő stílusa. Régebben ismerem őt, mint te, és sohasem láttam, nem is hallottam, hogy hasonló dolgot tett volna. Ő nem gyilkos.
– Lehet, hogy akkor gyilkolt, amikor vámpírtábornok volt – mondtam. Elmeséltem Evrának a Gavner Purllel folytatott beszélgetésemet.
– Igen – bólintott rá Evra. – Megölte a gonosz vámpírokat, akik megérdemelték, hogy meghaljanak. Én azt mondom, ha valóban ő ölte meg ezt a hat embert, akkor bizonyára meg kellett ölnie őket. Lehet, hogy vámpírok voltak.
– Már évekkel ezelőtt lemondott a vámpírtábornokságról – mondtam a fejemet rázva.
– Gavner Purl meggyőzhette róla, hogy vegye vissza a rangját – kockáztatta meg Evra a feltételezést. – Semmit sem tudunk se a vámpírtábornokokról, se a módszereikről. Talán ez volt az oka, hogy Mr. Crepsley idejött.
Elég logikusan hangzott, mégsem hittem el.
– Hat szabadon kószáló gonosz vámpír egyetlen városban? Van ennek valami esélye?
– Ki tudja? – tárta szét a karját Evra. – Miért, te tudod, hogyan viselkednek a gonosz vámpírok? Mert én nem. Lehet, hogy bandákba verődnek.
– És Mr. Crepsley egymaga leszámolt velük? A vámpírokat nehéz megölni. Hat embert gond nélkül meg tudna ölni, de hat vámpírt? Kizárt dolog.
– Ki mondta, hogy egyedül tette? Lehet, hogy vele volt Gavner Purl. De az is lehet, hogy egy csomó vámpírtábornok időz jelenleg a városban – gondolkodott hangosan Evra.
– Másodpercről másodpercre gyengülnek az érveid – jegyeztem meg.
– Lehet – felelte –, de ez nem jelenti azt, hogy tévedek. Nem tudjuk, Darren. Egy gyanúra alapozva nem ölheted meg Mr. Crepsleyt. Várnunk kell. Gondolkozz rajta, és be fogod látni, hogy igazam van.
Lecsillapodtam, és végiggondoltam a dolgot.
– Oké – sóhajtottam. – Amíg be nem bizonyosodik, hogy bűnös, addig ártatlan. De akkor is: mit tegyünk? Üljünk ölbe tett kézzel, mintha mi sem történt volna? Jelentsük fel a rendőrségen? Kérdezzük meg tőle magától?
– Ha a Cirque du Freakben volnánk, elmondhatnánk Mr. Tallnak, és rábízhatnánk az egész ügyet – felelte Evra elgondolkodva.
– De nem vagyunk ott – emlékeztettem.
– Nem. Magunk vagyunk. – Ahogy tanakodott magában, keskeny szeme még inkább elvékonyodott. – És mit szólnál ahhoz, ha esténként, amikor elmegy itthonról, a nyomába szegődnénk, megnéznénk, hová megy és miben sántikál. Ha rájövünk, hogy ő a gyilkos, és hogy az áldozatok emberek, megöljük őt.
– Te megteszed? – kérdeztem.
Evra bólintott.
– Még sohasem öltem, és a gondolatától is irtózom, de ha Mr. Crepsley nyomós ok nélkül öldösi az embereket, akkor segítek neked leszámolni vele. Szívesebben hagynám másra, de miután nincs senki...
Elszánt arcát látva megértettem, hogy számíthatok rá.
– De biztosnak kell lennünk benne – figyelmeztetett. – Ha a kétségnek csak egy szikrája is felmerül bennünk, nem szabad megtennünk.
– Egyetértek – feleltem.
– És közös elhatározásnak kell lennie – tette hozzá. – Meg kell ígérned, hogy a beleegyezésem nélkül nem ölöd meg.
– Rendben.
– Komolyan beszélek – mondta. – Ha úgy gondolom, hogy Mr. Crepsley ártatlan, és te mégis üldözőbe veszed, mindent megteszek, hogy megállítsalak. Még ha ez azt jelenti is... – Nem fejezte be a fenyegetést.
– Ne félj – siettem megnyugtatni. – Egyáltalán nem örülnék neki, ha kiderülne, hogy ő a gyilkos. Már megszoktam Mr. Crepsleyt. A legkevésbé sem szeretném megölni őt.
Igazat mondtam. Szerettem volna, ha alaptalannak bizonyul a gyanúm. De megvolt bennem az a szörnyű érzés, hogy nem fog.
– Remélem, tévedünk – mondta Evra. – Mondani könnyű, hogy megöljük, de megtenni sokkal nehezebb lenne. Nem az a típus, aki békésen tűri, ha megtámadják.
– Ezen még ráérünk aggodalmaskodni – intettem. – Most add vissza rá a hangot. Ha szerencsénk van, a rendőrség megoldja a rejtélyt, és ki fog derülni, hogy csak egy őrült volt, aki túl sok Drakula-filmet nézett.
Leültem Evra mellé, és az este hátralévő részében a híreket néztük. Néha-néha szóltunk egymáshoz, s közben vártuk a vámpír – a gyilkos? – hazaérkezését.

 

Nem volt könnyű úgy követni Mr. Crepsleyt, mint az árnyék. Az első éjszakán pár perc alatt a nyomát vesztettük: felszáguldott egy tűzoltólétrán, és mire mi is feljutottunk a tetejére, már nem volt sehol. Órákig bolyongtunk a városban, hátha megpillantjuk valahol, de szűrén-szálán eltűnt.
Tanultunk ebből az esetből. Másnap, mialatt Mr. Crepsley aludt, elmentem, és vettem két mobiltelefont. Ki is próbáltuk Evrával még alkonyat előtt; nagyon jól szuperáltak.
Aznap éjjel, amikor Mr. Crepsley megint célba vette a háztetőket, Evra lent maradt a földön. Ő nem mozgott olyan gyorsan, mint én, ezért föntről folyamatosan tájékoztattam, ő pedig odalent követte a megadott útvonalat.
De még így is nehezen tudtam tartani az iramot. Mr. Crepsley sokkal gyorsabb volt nálam. Szerencsére nem is sejtette, hogy követem: nem ment olyan gyorsan, mint ahogy mehetett volna, mivel nem gondolta, hogy szüksége van rá.
Azon az éjjelen három órán át egyszer sem tévesztettem szem elől. Csak akkor vesztettem el a nyomát, amikor leereszkedett az utcára, és egymás után több sarkon is befordult. A következő éjszakán hajnalig a nyomában voltam. A továbbiakban hol így, hol úgy sikerült a dolog: volt, hogy egy órán belül eltűnt a szemem elől, máskor egész reggelig a sarkában voltam.
Nem sok mindent csinált az idő alatt, míg követtem. Néha időtlen időkre megállt egy-egy helyen, és némán figyelte odafentről az embereket. (A következő áldozatát szemelte ki?) Máskor egyetlen pillanatnyi pihenő nélkül végigbarangolta az egész éjszakát. Utjai kiszámíthatatlanok voltak: előfordult, hogy egymás után három-négy éjszakán is ugyanazt az útvonalat járta be, s az is, hogy minden éjszaka egészen új irányokba indult el. Lehetetlen volt előre megsejteni a szándékait.
Evra minden éjszakai kaland végére kimerült – képtelen voltam megjegyezni, hogy ő nem olyan erős, mint én –, de sohasem panaszkodott. Mondtam neki, hogy ha akar, itthon maradhat pár éjszakát, de csak a fejét rázta: ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson.
Talán azt gondolta, ha ő nincs ott, a végén meg találom ölni Mr. Crepsleyt.
Lehet, hogy igaza volt.
A lepusztult házban talált hat holttest óta új áldozatokról nem jött hír. Megerősítették, hogy egyik holttestben sem maradt egy csepp vér sem. Mindannyian fiatalok voltak – a legidősebb is csak huszonhét éves –, és a város különböző pontjairól valók: két fiatalember és négy nő.
Evrának csalódást okozott, hogy az áldozatok közönséges emberek – nagyban leegyszerűsítette volna a helyzetet, ha kiderül, hogy vámpírok voltak.
– Az orvosok meg tudják állapítani, mi a különbség ember és vámpír között? – kérdezte.
– Persze – feleltem.
– Hogyan?
– Másfajta a vérük – mondtam.
– De hát kiszívták a vérüket – emlékeztetett.
– A sejtjeik sem ugyanolyanok. A vámpírok sejtjei furcsán működnek – ezért nem lehet őket lefényképezni. És különlegesen erős a körmük és a foguk. Hidd el, Evra, az orvosok meg tudnák állapítani.
Igyekeztem józanul végiggondolni a dolgot. Mr. Crepsley senkit nem ölt meg, amióta követtük, és ez reménykeltő jel volt. Másfelől az is lehet, hogy csak arra várt, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, és csak azután akart újra lecsapni – mert most ha valaki elkésve jött haza az iskolából vagy a munkából, rögtön riadót fújtak.
De az is lehet, hogy ölt. És tudta, hogy követjük, és csak akkor gyilkolt, amikor meggyőződött róla, hogy elveszítettük a nyomát. Ez elég valószínűtlennek tűnt, de teljességgel nem zárhattam ki. Ha akarta, Mr. Crepsley tudott nagyon ravasz lenni. Minden kitelt tőle.
Habár a nappalok nagy részét átaludtam – hogy ébren tudjak maradni éjjel –, úgy intéztem, hogy a napnyugta előtti pár órát Debbie-vel tölthessem. Szerettem vele lenni. Ő volt az első barátnőm.
Tudtam, hogy el kell válnunk, inkább előbb, mint utóbb – nem felejtettem el, hogy mi vagyok –, de semmi olyat nem akartam csinálni, amivel megrövidítem az együtt töltött időt. Az éjszakáimat feladtam, hogy követhessem Mr. Crepsleyt. A nappalaimról nem akartam lemondani.
– Hogyhogy nem jössz többé át sötétedés után? – kérdezte egyik szombaton, amikor kijöttünk egy délutáni mozielőadásról. A szokottnál korábban keltem föl, hogy vele tölthessem a napot.
– Félek a sötétben – mondtam kissé nyafogva, miközben a vállára tettem a kezem, majd óvatosan közelebb húztam magamhoz.
– Komolyan kérdezem – szólt rám, és belecsípett a karomba.
– A papám nem szereti, ha este elmegyek otthonról – hazudtam. – Bűntudata van, amiért napközben nincs velünk. Szereti, ha esténként Evrával leülünk mellé, és elmeséljük, miben törjük épp a fejünket.
– Biztosan nem bánná, ha egyszer-egyszer elmennél otthonról – unszolt Debbie. – Az első találkozásunkkor is elengedett este, nem?
Megráztam a fejem.
– Kiszöktem. Nagyon dühös lett, amikor észrevette. Egy hétre bezárt. Ezért nem vittelek át bemutatni neki – még most is dúl-fúl.
– Igazi undok vénember lehet – mondta Debbie.
– Az – sóhajtottam. – De mit tegyek? Ő az apám. Nem hagyhatom cserben.
Rossznak éreztem magam, amiért hazudok neki, de az igazságot aligha mondhattam volna el. Elmosolyodtam magamban, amikor elképzeltem, hogy előállok neki a hírrel: „A fickó, akiről azt mondtam, hogy az apám, nem az. Vámpír. Ja, és szerintem ő ölte meg azt a hat embert.”
– Min mosolyogsz? – kérdezte Debbie.
– Semmin – vágtam rá gyorsan, letörölve a mosolyt az arcomról.
Különös kettős életet éltem – nappal normális fiú, éjszaka elszánt vámpírkövető –, de élveztem. Ha egy évvel korábban alakul így, teljesen összezavart volna; forgolódtam volna álmomban, s nem hagyott volna nyugton a gondolat, hogy vajon mit hoz a következő éjszaka. Nem tudtam volna rendesen enni, és depresszióba estem volna. Valószínűleg egyszerre csak egy dologra tudtam volna összpontosítani, és többé nem találkoztam volna Debbie-vel.
Nem úgy ma. A Mr. Crepsleyvel és a Cirque du Freakben átélt tapasztalataim megváltoztattak. Képes voltam rá, hogy egyszerre két különböző szerepet játsszak. Még tetszett is a változatosság: attól, hogy éjszakánként a vámpír nyomába szegődtem, nagynak és fontosnak éreztem magam – Darren Shan, az alvó város védelmezője! –, a Debbie-vel való délutánonkénti találkozások meg azt az érzést keltették bennem, mintha normális fiú volnék. Mindkét világból a legjobbat kaptam.
Ennek vége lett, amikor Mr. Crepsky ráközelített a következő áldozatra – a kövér fickóra.

 

Először nem is vettem észre, hogy Mr. Crepsley követ valakit. Egy forgalmas bevásárlóutca fölött dekkolt majd egy óra hosszat, és a vásárlókat figyelte. Aztán, minden figyelmeztetés nélkül, fölmászott annak az épületnek a tetejére, amelynek falán eddig csüngött, és átvágott a tetőn.
Felhívtam Evrát. Ő egyszer sem telefonált nekem: attól félt, hogy a vámpír meghallaná az én telefonomat.
– Elindult – szóltam bele halkan.
– Épp ideje – mordult fel Evra. – Utálom, amikor lecövekel valahol. Fogalmad sincs, milyen hideg tud lenni, amikor mozdulatlanul kell ácsorogni idelent.
– Menj, egyél valamit – tanácsoltam. – Elég lassan halad. Szerintem öt-tíz percre szabaddá teheted magad.
– Biztos vagy benne? – kérdezte.
– Igen – feleltem. – Ha valami történik, felhívlak.
– Rendben. Most jól esne egy hot dog meg egy csésze kávé. Neked is hozzak valamit?
– Kösz, ne. Majd hívlak. Viszlát. – Kikapcsoltam a telefont, és indultam a vámpír után.
Nem szívesen ettem Mr. Crepsley követése közben olyan kajákat, mint a hot dog, hamburger vagy sült krumpli; ezeket az erős szagokat rögtön kiszúrta. Inkább száraz kenyérrel vertem el az éhemet – ennek szinte egyáltalán nem volt szaga –, inni pedig közönséges csapvizet vittem magammal egy üvegben.
Pár perc elteltével úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Más éjszakákon vagy egy helyben maradt, vagy csak úgy kóborolt, meghatározott irány nélkül. Ezúttal azonban célegyenesen tartott valahova. De vajon hova?
Úgy döntöttem, közelebb megyek hozzá. A dolog nem volt veszélytelen, mert miután lassan haladt, könnyebben észrevehetett, de meg kellett tudnom, miben mesterkedik.
Egyharmadával csökkentettem a köztünk lévő távolságot – ennél közelebb ugyanis nem merészkedtem. Észrevettem, hogy a fejét a háztető pereme fölött kidugja. Már azt hittem, meglátott, de csak az alatta lévő utcát pásztázta végig.
Lenéztem, de nem láttam, kit szemelt ki. Amikor a tekintete megállapodott az egyik lámpa fölött, már tudtam, kire vár. Egy kövér fickót figyelt, aki épp a cipőfűzőjével bajlódott.
Megvan! Mr. Crepsley a kövér pasast követi! Rögtön láttam abból, ahogyan meresztette a szemét, arra várva, hogy megkösse végre a cipőfűzőt, és folytassa az útját. Amikor végre fölállt és továbbindult, Mr. Crepsley a nyomába eredt.
Pár lépést hátráltam, és felhívtam Evrát.
– Mi van? – kérdezte. Hallottam, hogy tele van a szája a hot doggal. A háttérből hangok szűrődtek be.
– Akció – feleltem kurtán.
– Hű, a mindenit! – A beszűrődő zajokból ítélve arrébb vonult egy csendesebb sarokba. – Biztos vagy benne?
– Teljesen biztos. Láttam a kiszemelt vadat.
– Jól van. – A sóhajtásából kihallottam, hogy ideges. Nem hibáztattam érte, én is az voltam. – Jól van – ismételte meg. – Hol vagy?
Beolvastam neki az utca nevét.
– De ne rohanj – intettem. – Lassan mennek. Két utcával mögöttük haladj. Nem szeretném, ha Mr. Crepsley kiszúrná valamelyikünket.
– Azt én sem szeretném! – horkant fel Evra. – Értesíts a legújabb fejleményekről.
– Úgy lesz – ígértem. Kikapcsoltam a telefont, és elindultam a vámpír nyomában.
Egy nagy épületig kísérte a kövér embert, aki eltűnt az épület belsejében. Mr. Crepsley várt egy félórát, aztán lassan körbejárta a házat, és megvizsgálta az ablakokat meg az ajtókat. Én is ott kutyagoltam a nyomában, tisztes távolságot tartva, de készen arra, hogy nyomban utána loholjak, ha be találna menni.
Nem ment be. Miután végigvizsgálta az épület külsejét, visszavonult egy közeli háztetőre, ahonnan remekül rálátott az összes bejáratra. Ott leült, és várt.
Elmondtam Evrának, hogy mi történt.
– Csak ott ül és nem csinál semmit? – kérdezte.
– Ül és figyel – feleltem.
– Miféle hely az?
Elolvastam a falon lévő nevet, majd benéztem a legközelebbi ablakon, de a levegőt betöltő állati vér szaga alapján is meg tudtam volna mondani neki, hogy mi zajlik az épület belsejében.
– Ez egy vágóhíd – suttogtam.
Hosszú csend következett.
– Lehet, hogy csak az állati vér miatt ment oda – szólt nagy sokára Evra.
– Nem. Akkor már bement volna. Nem az állatok miatt jött. Az ember miatt.
– Tudni nem tudjuk – figyelmeztetett Evra. – Talán a zárásra vár, és majd csak akkor megy be.
– Akkor sokáig kell várakoznia – nevettem el magam. – Egész éjjel nyitva van.
– Jövök – mondta erre. – Ne mozdulj, amíg oda nem érek.
– Nem maradhatok, ha Mr. Crepsley elindul, akár itt vagy, akár nem – feleltem, de addigra Evra már kikapcsolta a telefont, és nem hallott engem.
Pár perc múlva megérkezett; csak úgy bűzlött a mustártól és a hagymától.
– Mostantól kezdve te is csak száraz kenyeret kapsz – morogtam.
– Gondolod, hogy Mr. Crepsley megérzi a szagomat? Talán vissza kellene mennem, és...
Megráztam a fejem.
– Túl közel van a vágóhídhoz. A vér szaga minden mást elnyom.
– Hol van?
A kezemmel mutattam. Evra hunyorogva nézett arrafelé, s végül meglátta.
– Nagyon csendben kell lennünk. A legkisebb zajra is lecsaphat ránk – mondtam nyomatékosan.
Evra összerázkódott – a hidegtől-e vagy arra a gondolatra, hogy a vámpír megtámadhat bennünket, nem tudom –, és letelepedett mellém. Ezután már csak keveset szóltunk egymáshoz.
A markunkba leheltük ki a levegőt, hogy ne lehessen meglátni messziről. Könnyű dolgunk lett volna, ha havazik – a hó elrejthetné füstként párázó lélegzetünket –, de az éjszaka derült volt, és fagyos.
Hajnali három óráig ültünk ott. Evra hangosan vacogott, és már azon voltam, hogy hazaküldöm, mielőtt halálra fagy, de ekkor kilépett a házból a kövér pasas. Mr. Crepsley abban a pillanatban elindult utána.
Túl későn döbbentem rá, hogy visszafelé jövet a vámpír mellettünk fog elhaladni. Már nem volt idő arra, hogy elbújjunk. Észre fog venni bennünket!
– Maradj teljesen mozdulatlan! Még levegőt se vegyél – súgtam Evrának.
A vámpír egyenletes léptekkel, mezítláb közeledett felénk a jeges háztetőn. Biztos voltam benne, hogy észre fog venni, de egy pillanatra sem vette le a tekintetét az emberről. Öt méterre haladt el mellettünk – árnyéka baljós kísértetként kúszott át rajtam –, aztán eltűnt.
– Azt hiszem, leállt a szívem – mondta egész testében remegve Evra.
Hallottam a kígyófiú szívének ismerős kalapálását (valamivel lassabban vert, mint egy normális emberi szív), és elmosolyodtam.
– Ne félj, nincs semmi bajod.
– Azt hittem, nekünk annyi – sóhajtotta.
– Én is azt hittem. – Felálltam, és megnéztem, merre tűnt el a vámpír. – Jobb, ha most visszasiklasz az utcára – javasoltam.
– Nem megy gyorsan. Tudom tartani az iramot – felelte Evra.
Megráztam a fejem.
– Nem lehet tudni, mikor gyorsul fel. A fickó taxiba szállhat, vagy várhatják valahol kocsival. Különben is, ez után a meleg helyzet után jobb, ha szétválunk; így ha egyikünket elkapja, a másik vissza tud osonni a szállodába, és megjátszhatja, hogy semmiben nem vett részt.
Evra belátta, hogy igazam van. A legközelebbi tűzlétrán lemászott, én pedig a vámpír és a kövér ember nyomába eredtem.
A férfi ugyanarra ment vissza, amerről jött, s elhaladva a kihalt utca mellett, ahol először pillantottuk meg, egyenesen egy nagy bérházhoz ment.
A hatodik emelet egyik középső lakásában lakott. Mr. Crepsley megvárta, míg odabent lekapcsolják a lámpákat, aztán beszállt a liftbe, és fölment. Én a lépcsőn rohantam föl, s a lépcsőforduló túlsó végéből figyeltem.
Azt vártam, hogy kinyitja az ajtót, és bemegy – a zárak nem okoznak gondot egy vámpírnak –, de mindössze az ajtót és az ablakokat ellenőrizte. Aztán megfordult, és visszaszállt a liftbe.
Lesiettem a lépcsőn, és ismét a nyomába szegődtem. Megtelefonáltam Evrának, hogy mi történt, és hogy merre tart. Pár perc múlva csatlakozott hozzám, és ketten ügettünk a baktató Mr. Crepsley után.
– Miért nem ment be? – kérdezte Evra.
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Talán valaki más is volt odabent. Vagy azt tervezi, hogy később visszamegy. Egy biztos: nem azért ment föl, hogy bedobjon egy levelet!
Egy mellékutcába befordulva láttuk, hogy Mr. Crepsley egy mozdulatlanul fekvő nő fölé hajol. Evra fojtott hangon felkiáltott, és meglódult. Elkaptam a karját, és visszarántottam.
– Mit csinálsz? – sziszegte. – Nem láttad? Megtámadta! Meg kell állítanunk, még mielőtt...
– Nincs semmi baj. Nem támadta meg. Csak eszik – szóltam csillapítóan.
Evra abbahagyta a birkózást.
– Biztos? – kérdezte gyanakodva.
Bólintottam.
– A nő karját csapolja meg. A megtalált holttesteknek elvágták a nyakát, nem emlékszel?
Evra tétován bólintott.
– De ha még sincs igazad...
– Igazam van – mondtam határozottan.
Pár perc múlva a vámpír továbbment, otthagyva a földön fekvő nőt. Odasiettünk, hogy megnézzük. Ahogy sejtettem, eszméletlen volt, de élt, s csak a bal karján látható apró, friss karcolás mutatta, hogy az imént a vérét szívták.
– Menjünk – álltam föl. – Pár perc múlva magához fog térni. Jobb, ha akkor nem talál bennünket itt.
– És mi lesz Mr. Crepsleyvel? – kérdezte Evra.
Fölpillantottam az égre; vajon mennyi idő lehet még hajnalig?
– Ma éjjel már nem fog megölni senkit – mondtam. – Túl késő van. Valószínűleg útban van a szálloda felé. Gyerünk – ha nem érünk oda hamarabb, mint ő, nem tudom, mennyi időbe fog telni, mire megmagyarázzuk, hol jártunk.

 

Másnap, még mielőtt besötétedett volna, Evra visszament a bérházhoz, hogy szemmel tartsa a kövér fickót. Én otthon maradtam, hogy Mr. Crepsley nyomába tudjak szegődni. Ha a vámpír a bérház felé venné az irányt, én is csatlakozom Evrához. Ha viszont máshová megy, akkor megbeszéljük az aktuális helyzetet, és eldöntjük, elhagyja-e Evra az őrhelyét, vagy sem.
A vámpír percre pontosan akkor kelt föl, amikor a nap lenyugodott. Ma este vidámabbnak tűnt, habár most sem rítt volna ki egy temetési menet résztvevői közül.
– Hol van Evra? – kérdezte, miközben jó étvággyal falatozta az általam készített ételt.
– Vásárol – feleltem.
– Egyedül? – nézett föl Mr. Crepsley. Egy pillanatig azt hittem, gyanút fogott, de csak a sót kereste a tekintetével.
– Biztosan karácsonyi ajándékokat vesz.
– Azt hittem, Evra nem foglalkozik ilyen ostobaságokkal. Egyébként milyen nap van ma?
– December huszadika.
– És huszonötödikén van karácsony?
– Igen – feleltem.
Mr. Crepsley elgondolkodva dörzsölgette az arcán lévő forradást.
– Addigra talán végzek itt a dolgommal – mondta.
– Ó! - igyekeztem, hogy a hangom ne tűnjék se kíváncsiskodónak, se izgatottnak.
– Úgy terveztem, hogy mihelyt lehet, továbbmegyünk, de ha te itt szeretnél maradni karácsonyra, megtehetjük. Jól tudom, hogy a személyzet valami ünnepséget kíván rendezni?
– Igen – válaszoltam.
– Szeretnél részt venni rajta?
– Igen – erőltettem magamra egy mosolyt. – Evra és én ajándékot veszünk egymásnak. Együtt fogunk vacsorázni a vendégekkel, lesz zsákbamacska, és megtömjük a hasunkat pulykával. Ha akar, maga is velünk tarthat. – Igyekeztem, hogy szavaim úgy hangozzanak, mintha tényleg hívnám.
Mosolyogva megrázta a fejét.
– Az ilyen butaságok nem illenek hozzám.
– Ahogy gondolja – mondtam erre.
Mihelyt elment, én is utánaeredtem. Meglepetésemre egyenesen a vágóhídhoz ment. Lehet, hogy mégsem a kövér fickót követte? Lehet, hogy egész idő alatt valami – vagy valaki – mást figyelt?
Megtanácskoztam a dolgot telefonon Evrával.
– Tényleg furcsa – mondta. – Talán akkor akarja elkapni, amikor épp munkába érkezik vagy leteszi a lantot.
– Lehetséges – feleltem bizonytalanul. Volt valami különös az egészben. A vámpír nem úgy viselkedett, ahogy vártam tőle.
Evra a helyén maradt, hogy ha úgy adódik, a kövér nyomába szegődhessen. Én kiválasztottam egy biztos rejtekhelyet egy hővezető cső mellett, amely valamelyest védelmet nyújtott a hideg ellen. Nem láttam rá olyan jól a vágóhídra, mint az elmúlt éjszaka, jól láttam viszont Mr. Crepsleyt, és ez volt a lényeg.
A kövér fickó a kellő időben megérkezett, s nem sokkal utána Evra is. Amikor megpillantottam őket, kihúzódtam a tető szélére, hogy rögtön le tudjak ugrani és közbeavatkozhassak, amennyiben Mr. Crepsley cselekvésre szánja el magát. A vámpír azonban nem mozdult.
Így telt el az egész éjszaka. Mr. Crepsley ott ült a maga párkányán, Evra és én kuporogtunk a magunkén, a munkások pedig a legkisebb fordulatszámon működtették a vágóhidat. Hajnali háromkor a kövér fickó kilépett a kapun, és hazament. Mr. Crepsley most is hazakísérte, mi pedig Mr. Crepsleyt kísértük el. Ezúttal nem ment föl, de ez volt az egyetlen változás a tegnapi menetrendhez képest.
Következő éjszaka minden ugyanígy zajlott le.
– Miben mesterkedik? – kérdezte Evra. Nagyon megviselte a hideg: panaszkodott, hogy begörcsöl tőle a lába. Közöltem vele: nyugodtan hazamehet, de eltökélte, hogy mindvégig kitart.
– Nem tudom. Lehet, hogy vár valamire, és csak akkor lép akcióba. Ki kell várnia egy bizonyos holdállást, vagy ilyesmi – válaszoltam.
– Azt hittem, csak a farkasembereket befolyásolja a hold állása – mondta Evra félig tréfásan.
– Én is azt hittem. De nem vagyok benne biztos – feleltem. Annyi mindent nem mondott el nekem Mr. Crepsley arról, hogy mit jelent teljes értékű vámpírnak lenni. Egy egész könyvet meg lehetne tölteni mindazzal, amiről még semmit sem tudok.
– Mit fogunk csinálni, ha támad? – kérdezte Evra. – Gondolod, hogy ha harcra kerül a sor, van esélyünk vele szemben?
– Tisztességes harcban nincs. De tisztességtelenben... - Előhúztam egy hosszú, rozsdás henteskést, odatartottam Evra tágra nyílt szeme elé, majd visszacsúsztattam az ingem alá.
– Honnan szerezted? – kérdezte elakadó lélegzettel.
– Ma körülszaglásztam a vágóhídon, hogy képet kapjak a helyszínről, és hátul, egy rekeszben találtam. Gondolom, olyan rozsdásnak találták, hogy kidobták.
– Használni fogod? – kérdezte Evra halkan.
Bólintottam.
– Elvágom a torkát – suttogtam. – Megvárom, míg megindul, és akkor... – Összeszorítottam az állkapcsomat.
– Gondolod, hogy meg tudod csinálni? Rettentően gyors. Ha előszörre elvéted, nem valószínű, hogy kapsz még egy lehetőséget.
– Nem számít rám. Meg tudom csinálni. – Egyenesen Evra szemébe néztem. – Tudom, hogy megállapodtunk, hogy együtt csináljuk, de ha eljön a pillanat, egymagam akarok utánamenni.
– Szó sem lehet róla! – sziszegte Evra.
– Muszáj – feleltem. – Te nem tudsz olyan csendben, sem olyan gyorsan mozogni, mint én. Csak útban lennél. Különben is, ha rosszul sül el a dolog, és kudarcot vallok, még mindig ott leszel te, aki újabb támadást intézhetsz ellene. Várd meg a nappalt, és lődd le, mialatt alszik.
– Talán ez lenne a legjobb megoldás – vélte Evra. – Talán mindkettőnknek várnunk kellene. Legfőképpen azért vagyunk itt, hogy megbizonyosodjunk róla, gyilkos-e, vagy sem. Ha csakugyan ő az, és bizonyítékunk is van rá, miért ne várhatnánk, és...
– Nem – mondtam halkan, de határozottan. – Nem hagyom, hogy ezt az embert is meggyilkolja.
– Semmit sem tudsz róla – vetette vissza. – Emlékezz, mit mondtam: lehet, hogy azért ölték meg azt a hat embert, mert gonoszak voltak. Lehet, hogy ez a kövér is valami gyalázatos gonosztevő.
– Nem érdekel – makacsoltam meg magam. – Csak azért mentem bele, hogy az inasa legyek, mert meggyőzött, hogy nem gonosz, és nem öldösi az embereket. Ha gyilkos, akkor én is bűnös vagyok, mert hittem neki, és mindvégig segítettem őt. Az első hat gyilkosság megakadályozására nem tehettem semmit, de ha a hetediket kivédhetem, akkor megteszem.
– Jól van – sóhajtotta Evra. – Csináld, ahogy akarod.
– Nem fogsz közbeavatkozni?
– Nem – ígérte meg.
– Még akkor se, ha bajba kerülök, és úgy látod, hogy segítségre szorulok?
Némi tétovázás után bólintott.
– Jól van. Még akkor sem.
– Jó barát vagy, Evra – mondtam, és megszorítottam a kezét.
– Gondolod? – kérdezte keserű mosollyal. – Várj csak, majd ha egymásnak mentek Mr. Crepsleyvel, és a végén kelepcébe esel, és kétségbeesetten kiáltozol segítségért, én pedig úgy teszek, mintha nem hallanám... Majd meglátjuk, hogy akkor milyen barátnak fogsz tartani!

 

December huszonkettedikének éjszakáján Mr. Crepsley végre elindult.
Evra vette észre. Én egy rövid időre éppen kikapcsoltam: pihentettem a szemem – még egy vámpír szeme is képes elfáradni az órákig tartó koncentrálás után –, amikor Evra váratlanul ijedten talpra ugrott, és megragadta a csuklómat.
– Elindult!
Épp időben szökkentem fel. A vámpír már a vágóhíd tetején járt. Nagy nehezen kinyitotta az egyik ablakot, és gyorsan beugrott.
– Ez az! – nyögtem fel, és futásnak eredtem.
– Várj! – kiáltott utánam Evra. – Én is jövök!
– Nem! Megbeszéltük. Megígérted... – csattantam fel.
– Nem jövök végig veled – mondta. – De nem tudok itt ücsörögni, miközben halálra idegeskedem magam. Odabent a vágóhídon foglak várni.
Nem volt idő arra, hogy leálljak vitatkozni. Csak kurtán biccentettem, és rohantam tovább. Evra amilyen gyorsan csak tudott, futott utánam.
A nyitott ablaknál megálltam, és füleltem. Nem hallottam semmit. Evra a futástól lihegve állt meg mellettem. Bemásztam, Evra pedig jött utánam.
Egy csövekkel teli hosszú helyiségben találtuk magunkat. A porlepte padlón világosan láttam Mr. Crepsley lábnyomait. Egy csempézett folyosóra nyíló ajtóig követtük. Mr. Crepsley poros talpának nyomai végigvezettek a folyosón, majd le egy sor lépcsőn. A vágóhídnak ezen a részén csend honolt – a munkások az épület másik végében csoportosultak –, mi mégis óvatosan lépkedtünk: nem lett volna jó, ha a játszmának ebben a kényes szakaszában elkapnak bennünket.
Látva, hogy a lábnyomok egyre halványabbak, aggódni kezdtem, hogy szem elől tévesztem Mr. Crepsleyt. Nem szerettem volna vaktában keresgélni őt az épületben, ezért megszaporáztam a lépteimet. Evra mindenütt a nyomomban loholt.
Egy sarkon befordulva megpillantottam az ismerős vörös köpenyt, és megtorpantam. Gyorsan visszaléptem, magammal húzva Evrát is.
– Egy szót se – súgtam hangtalanul, majd óvatosan kikukucskáltam a sarok mögül, hogy lássam, mit művel Mr. Crepsley.
A vámpír az egyik falnál felállított papírdobozok mögé rejtőzött. Senki mást nem láttam, de lépteket hallottam közeledni.
A szemközti ajtón át belépett a kövér fickó. Fütyörészve lapozgatott a papírjai között, amiket a kezében lévő irattartóból vett ki. A nagyméretű, automata ajtónál megállt, és megnyomott egy gombot a falon. Az ajtó fülsértő csikorgással kinyílt.
A kövér pasi fölakasztotta a dossziét az egyik fali kampóra, és belépett. Hallottam, hogy a túloldalon is megnyomja a gombot. Az ajtó nyikorgott, majd ugyanolyan lassan, ahogy fölment, leereszkedett.
Mr. Crepsley meglódult, és becsúszott az ajtó alatt.
– Menj vissza oda, ahol az a sok cső volt, és bújj el – mondtam Evrának. Tiltakozni akart, de ráparancsoltam: – Csináld, amit mondtam! Itt rögtön észrevenne visszafelé jövet. Menj, és ott várj. Meg foglak keresni, mihelyt sikerül megállítanom őt. Ha nem sikerül... – Keményen megszorítottam a kezét. – Örülök, hogy megismertelek, Evra Von.
– Légy óvatos, Darren – rebegte Evra, és láttam a szemén, hogy fél. Nem magát féltette. Miattam aggódott. – Sok szerencsét.
– Nincs szükségem szerencsére – feleltem bátran, és előhúztam a késemet. – Nálam van ez! – mutattam a fegyveremre. Még egyszer megszorítottam a kezét, majd végigrohantam a folyosón, és besiklottam az ajtó alatt, mely lezárult mögöttem. Ott maradtam bezárva a kövér ember és a vámpír társaságában.
A terem telis-tele volt állattetemmel, amelyek acélkampókon lógtak le a mennyezetről. Ez lehetett a hűtőkamra.
Émelyítő volt a vér szaga. Ugyan tisztában voltam azzal, hogy ezek csak állattetemek, de minduntalan emberi hulláknak képzeltem őket.
A mennyezeti lámpák vakító fényt árasztottak, ezért nagyon óvatosan kellett mozognom: egy idegen árnyék a végemet jelenthette. A padló síkos volt – víztől? vértől? –, figyelnem kellett, hová lépek.
Pár pillanatig nem láttam semmit, csak a tetemeket, de aztán észrevettem Mr. Crepsleyt és a kövér embert. Mögéjük kerülve igyekeztem lépést tartani velük.
A kövér megállt, és szemügyre vette az egyik dögöt. Igencsak fázhatott, mert többször is belelehelt a markába, pedig kesztyűt is viselt. Végül rácsapott egyet – a kampó fülsértően csikorgott, amint a tetem ide-oda himbálódzott rajta –, és újra ugyanazt a dallamot kezdte fütyörészni, amit az imént odakint.
Megint elindult.
Közelebb lopóztam Mr. Crepsleyhez – mivel nem akartam túlságosan lemaradni. Ekkor a kövér fickó hirtelen lehajolt. Mintha keresne valamit a földön. Megálltam és óvatosan hátrálni kezdtem, nehogy meglássa a lábamat, de akkor észrevettem, hogy Mr. Crepsley már mögötte áll.
Magamban szitkozódva előrefutottam. Ha Mr. Crepsley figyel, meg kellett volna hallania, de ő teljes erejéből az előtte lévő emberre összpontosított.
Pár méterrel a vámpír háta mögött megálltam, és előhúztam a rozsdás késemet. Ez lett volna a tökéletes pillanat a támadásra – a vámpír ideális célpontként, mozdulatlanul, figyelmét az emberre összpontosítva, a jelenlétemről mit sem tudva állt előttem –, de nem támadhattam. Az első mozdulatot Mr. Crepsleynek kell megtennie. Amíg valóságosan nem támad, nem gondolhatok róla semmi rosszat. Ahogy Evra mondta, ha megölöm, többé már nem lehet visszahozni az életbe. Ez nem olyan pillanat volt, amikor hibázni lehetett.
A másodpercek óráknak tűntek – a kövér fickó még mindig ott kuporgott, és nézte azt a ki tudja mit, ami fölkeltette a figyelmét. Végül megrándította a vállát, és újra fölállt. Mr. Crepsley felszisszent, és láttam, hogy a teste megfeszül. Fölemeltem a kést.
A kövér meghallhatott valamit, mert fölnézett – rossz irányba; hátra kellett volna néznie –, épp egy pillanattal előzve meg az elrugaszkodó vámpírt.
Én előre láttam a mozdulatot, de még így is lomhának bizonyultam. Ha egyszerre ugrom Mr. Crespleyvel, eltaláltam volna késemmel a célpontot: a nyakát. De úgy esett, hogy a másodperc egy tört részére elbizonytalanodtam, s ennek következtében elvétettem a célt.
Egy ordítással utánavetettem magam, részben, hogy megzavarjam a támadásban, részben mert magam is megrémültem attól, amit teszek.
Az ordításra Mr. Crepsley villámgyorsan hátrafordult. Tágra nyílt szemmel meredt rám. Mivel nem nézett előre, nekiment a kövér pasinak, és mind a ketten elterültek a földön.
Én rávetettem magam Mr. Crepsleyre, és beledöftem a kést. A penge mélyen behatolt a bal felső karjába, rögtön a válla alatt. Felüvöltött a fájdalomtól, és megpróbált lelökni magáról. Én lenyomtam a földre – olyan testhelyzetben volt, amelyben nem használhatta ki súly- és erőfölényét –, és felemeltem a karom, hogy majd teljes erőmből lesújtok rá – az lesz a végső, a halálos szúrás.
A gyilkos vágásra azonban nem került sor. Mert ahogy visszalendítettem a karomat, beleütköztem valakibe. Valakibe, aki épp lefelé szállt. Valakibe, aki föntről ugrott le. Valakibe, aki felrikoltott, amikor a karom nekivágódott, és amilyen gyorsan csak tudott, elhengeredett a közelemből.
Egy pillanatra megfeledkeztem a vámpírról. A vállamon keresztül a guruló alakra néztem. Embernek véltem, de csak addig, míg abba nem hagyta a gurulást, és föl nem pattant.
Amikor álló helyzetből visszanézett rám, csak azt kívántam, bár gurulna tovább, egyenesen ki innen.
Rémséges látvány volt. Magas. Nagydarab. Dagadt. Tetőtől talpig hófehér öltönyben, amelyet az esés közben vér- és piszokfoltok szennyeztek be.
Fehér öltözékével éles ellentétben bőre lila és foltos, haja, szeme, szája és körme pedig rikító piros volt, mintha vérben áztatta volna őket.
Nem tudtam, kicsoda-micsoda lehet ez a lény, de azt rögtön megértettem, hogy a gonosz képviselője. Valósággal rá volt írva: ahogy ott állt, csúfondáros vigyorral a képén, vérben forgó szemében az őrület csillogásával, ahogy rubinvörös ajkát felhúzva kivillantotta éles, vicsorgó fogait.
Mr. Crepsley elkáromkodta magát, és megpróbált felkászálódni.
Mielőtt fölállhatott volna, a fehér ruhás alak elordította magát, és minden emberit felülhaladó sebességgel nekem rontott. Fejét leszegve rohant belém, de olyan erővel, hogy majdnem beszakította a hasfalamat. Úgy éreztem, kiszorítja belőlem a szuszt. Hátra zuhantam, és nekivágódtam Mr. Crepsleynek. Újra ledöntöttem a lábáról.
A fehérbe öltözött lény éleset rikoltott, majd egy pillanatra elbizonytalanodott, támadjon-e vagy sem. Aztán megragadta az egyik dögöt, és egy ugrással fölkapaszkodott rá.
Onnan fölugrott a magasba, belekapaszkodott egy ablakpárkányba – csak most láttam, hogy a teremben odafönt körben ablakok vannak –, bezúzta az ablakot, és kibújt rajta.
Mr. Crepsley újra elkáromkodta magát, és félrelökött az útból.
Fölmászott a legközelebbi tetemen, és fölugrott az ablakpárkányra, a lila bőrű lény után. Összerázkódott a seb okozta fájdalomtól, s egy percig feszülten hallgatózott. Aztán lehorgasztotta a fejét, és a válla megereszkedett.
A kövér ember – aki mindeddig csak hebegett-habogott, mint egy csecsemő – most négykézláb mászni kezdett. Mr. Crepsley meglátta, és miután még egy utolsó, csüggedt pillantást vetett az ablakon túlra, leugrott a földre, és az éppen felállni készülő emberhez sietett.
Tehetetlenül néztem, ahogy fölhúzza a kövér embert, és merőn az arcába néz: ha az volt a szándéka, hogy megöli, semmit sem tehettem, hogy megakadályozzam. Úgy fájt minden bordám, mintha alaposan eldöngettek volna. Sajgott minden lélegzetvételnél, és meg sem bírtam mozdulni.
De Mr. Crepsleynek nem voltak gyilkos szándékai. Mindössze altatógázt lehelt a kövér pasi arcába, aki ettől megmerevedett, és eszméletlenül lerogyott a padlóra.
Ekkor Mr. Crepsley sarkon fordult, és olyan dühös tekintettel, amilyet még sohasem láttam, hozzám lépett. Kezdtem aggódni a saját életemért. Fölrántott, és megrázott, mint valami rongybabát.
– Te idióta! Te eszetlen minden lében kanál! Van fogalmad róla, hogy mit tettél?! – üvöltötte.
– Én... én meg akartam... állítani... – ziháltam. – Azt hittem...
Mr. Crepsley odanyomta a képét az enyémhez, és felhördült:
– Meglépett! Mert te közbeavatkoztál, egy őrült gyilkos sértetlenül meglépett! Végre elkaphattam volna, és akkor te... te...
Olyan düh fogta el, hogy képtelen volt folytatni. Ledobott a földre, sarkon fordult, és a leplezetlen undortól és felháborodástól szitkozódva, nyögve, már-már sírva, lekuporodott.
Néztem a vámpírt, aztán az öntudatlan álomba merült embert, majd a törött ablakot, és ráeszméltem (nem kellett hozzá zseniális elme), hogy valami rettenetes – sőt, talán végzetes – hibát követtem el.

 

Hosszú, feszült csend támadt. Vánszorogva múltak a percek. Megtapogattam a bordáimat – egyik sem tört el. Álltam ott, és összeszorított foggal tűrtem sajgó fájdalmamat. Az elkövetkező napokban óvatosan kell mozognom. Közelebb merészkedtem Mr. Crepsleyhez, és megköszörültem a torkom.
– Ki volt ez? – kérdeztem.
Dühös szemeket meresztett rám, és rázta a fejét.
– Idióta! – mordult rám. – Mit kerestél te itt?
– Megpróbáltam megakadályozni, hogy megölje – mutattam a kövér emberre. Mr. Crepsley nagy szemeket meresztett rám. – Hallottam a hírekben arról a hat halottról, és azt hittem, maga a gyilkos – magyaráztam. – Követtem, és...
– Azt gondoltad rólam, hogy gyilkos vagyok? – bömbölte Mr. Crepsley. Morcos képpel bólintottam. – Még annál is ostobább vagy, mint hittelek! Olyan kevés a bizalmad irántam, hogy...
– Mi mást gondolhattam volna? – kiáltottam. – Soha nem mond nekem semmit! Minden este bevette magát a városba, és egy szót sem árult el arról, hová megy, és mit csinál. Mit kellett volna gondolnom, amikor azt hallottam, hogy hat embernek az utolsó cseppig kiszívták a vérét?
Mr. Crepsley előbb meghökkent, majd elgondolkozó képet vágott. Végül csüggedten bólintott.
– Igazad van – sóhajtotta. – Az ember tanúsítson bizalmat, ha azt akarja, hogy bízzanak benne. Meg szerettelek volna kímélni a véres részletektől. Hibáztam.
– Minden rendben – mondtam gyorsan; zavarba ejtett, hogy olyan szelíddé vált. – Az az érzésem, hogy nem kellett volna így a nyomába erednem.
– Meg akartál ölni? – pillantott Mr. Crepsley a késre.
– Igen – feleltem zavartan.
Meglepetésemre fanyarul elnevette magát.
– Vakmerő és meggondolatlan fiatalember vagy, Shan úrfi. De hiszen tudtam rólad, amikor az inasommá fogadtalak. – Felállt, és szemügyre vette a karján ejtett vágást. – Azt hiszem, örülnöm kell, hogy nem jártam még rosszabbul.
– Rendbe fog jönni? – kérdeztem.
– Életben maradok – felelte, s a nyálával bekente a sebet, hogy begyógyuljon.
Fölnéztem a bezúzott ablakra.
– Ki volt ez? – kérdeztem újra.
– Nem „ki”, hanem „mi” – helyesbített Mr. Crepsley. – Egy vérszipoly. A neve Murlough.
– Mi az a vérszipoly?
– Hosszú. Most nincs rá időnk. Majd később...
– Nem – makacsoltam meg magam. – Ma este kis híján megökem magát, mert nem tudtam, mi történik. Mondja el most, hogy később ne legyen belőle kavarodás.
Mr. Crepsley habozott, aztán bólintott.
– Jól van. Nem hinném, hogy bárki is megzavarna itt bennünket. De nem akarom húzni az időt. Most, hogy az események ilyen szerencsétlen fordulatot vettek, alaposan át kell gondolnom a dolgot, és új terveket kell készítenem. Rövid leszek. Ha lehet, ne tegyél fel fölösleges kérdéseket.
– Megpróbálom – ígértem meg.
– A vérszipolyok... – kereste a megfelelő szavakat. – Hajdan sok vámpír semmibe se vette az embereket: pusztán tápláléknak tekintették őket, ahogy az emberek némely állatokat. Nem volt szokatlan, hogy hetente pár embernek az utolsó cseppig kiszívták a vérét. Idővel úgy határoztunk, hogy ez elfogadhatatlan, s törvénybe foglaltuk: tilos szükségtelenül ölni.
A vámpírok többsége szívesen engedelmeskedett a törvénynek – könnyebb észrevétlenül elvegyülnünk az emberek között, ha nem gyilkoljuk őket –, de egyesek ezt egyenesen árulásnak tekintették. Úgy tartották, hogy az emberek a mi táplálékunk.
– Ez őrültség! – kiáltottam közbe. – A vámpírok is emberként kezdték. Miféle...
– Kérlek – szakított félbe Mr. Crepsley. – Én mindössze azt szeretném elmagyarázni, hogyan gondolkodtak ezek a vámpírok. Nem vagyok elnéző a cselekedeteikkel szemben.
Hétszáz évvel ezelőtt a helyzet megérett a döntésre. Hetven vámpír függetlenítette magát a többiektől, és önálló fajnak kiáltották ki magukat. Elnevezték magukat vérszipolyoknak, saját törvényeket és kormányzó testületet állítottak fel.
Véleményük szerint helytelen úgy táplálkozni egy emberből, hogy nem ölik meg. Nemes dolognak tartják teljesen kiszívni az illető vérét, s ezzel együtt a szellemét – ahogy te is felszívtad Sam Grest szellemének egy részét, amikor megittad a vérét –, és azt hangoztatják, hogy szégyenletes dolog pióca módjára kis mennyiségekben táplálkozni.
– Tehát mindig megölik azt, akinek a vérét szívják? – kérdeztem. Mr. Crepsley bólintott. – Ez rettenetes!
– Egyetértek – felelte a vámpír. – Így volt vele a legtöbb vámpír, amikor a vérszipolyok elszakadtak tőlünk. Iszonyatos háború tört ki. Sok vérszipolyt megöltek. Persze sok vámpír is életét vesztette, de végül győztünk. Mind egy szálig ki akartuk irtani őket, de az emberek, akiket meg akartunk védeni, közbeavatkoztak – mondta keserű mosollyal.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Sok ember tudott a vámpírok létezéséről. De amíg nem gyilkoltunk, békén hagytak – féltek tőlünk. Ám amikor a vérszipolyok öldösni kezdték őket, az emberek pánikba estek, és felvették a harcot ellenük. Sajnos nem tudták megkülönböztetni a vámpírokat a vérszipolyoktól, így mindkét fajtát üldözték és pusztították.
A vérszipolyokkal el tudtunk volna bánni – folytatta Mr. Crepsley –, de az emberekkel nem. Nem sok híja volt, hogy eltörölnek bennünket a föld színéről. Végül a hercegeink tanácskoztak a vérszipolyokkal, és fegyverszünetet kötöttek: mi nem bántjuk őket, ha ők nem gyilkolnak nyakra-főre, csak akkor, ha táplálékra van szükségük, és akkor is úgy, hogy a gyilkosságaik lehetőleg titokban maradjanak az emberek előtt.
A fegyverszünet sikeres volt. Amikor az emberek felismerték, hogy biztonságban vannak, abbahagyták az üldözésünket. A vérszipolyok messzire utaztak, hogy elkerüljenek minket – ez is részét képezte a megállapodásnak –, és gyakorlatilag nem is volt velük semmi dolgunk az elmúlt néhány évszázadban, leszámítva egy-egy alkalmi összecsapást és párbajt.
– Párbajt? – hüledeztem.
– A vámpírok és vérszipolyok élete kemény – jelentette ki Mr. Crepsley. – Szüntelen harcokban és viadalokban tesszük próbára magunkat. Az emberek és az állatok érdekes ellenfelek, de ha egy vámpír valóban ki akarja próbálni az erejét, akkor egy vérszipollyal küzd meg. Általánosan bevett szokás, hogy vámpírok és vérszipolyok megkeresik egymást, és életre-halálra megvívnak egymással.
– Ez hülyeség – mondtam.
– Így szoktuk – vonta meg a vállát Mr. Crepsley, majd így folytatta: – Az idők során a vérszipolyok megváltoztak. Észrevetted, hogy a hajuk, a körmük és a szemük piros?
– A szájuk is – tettem hozzá. – És ennek lila volt a bőre.
– Azért változtak ilyenné, mert több vért isznak, mint a vámpírok. A legtöbb vérszipoly nem olyan színpompás, mint Murlough – ő veszedelmesen sok vért iszik –, de mindegyiken vannak hasonló jegyek. Kivéve a fiatalokat – kell néhány évtized, mire kialakulnak a végleges színek.
Végiggondoltam a hallottakat.
– Akkor tehát a vérszipolyok gonoszak? Miattuk van a vámpíroknak olyan rossz híre?
Mr. Crepsley elgondolkodva dörzsölte meg arcán a sebhelyet.
– Nem volna maradéktalanul igaz, ha azt mondanánk, hogy igen, gonoszak. Az emberek szemében valóban azok, de mi, vámpírok inkább rossz irányba tévedt unokatestvéreinknek tartjuk őket, semmint javíthatatlan hullacsinálóknak.
– Micsoda? – Nem hittem a fülemnek; mindjárt védelmébe veszi őket.
– Minden azon múlik, hogyan nézzük a dolgot – mondta. – Te megtanultad, hogy ne csinálj nagy ügyet abból, ha egy ember vérét szívod, igaz?
– Igaz, de...
– Emlékszel, kezdetben mennyire ellene voltál?
– Igen, de...
– Sok ember szemében te gonosz vagy. Egy ifjú félvámpír, aki embervért iszik... mit gondolsz, mennyi idő múlva próbálna megölni valakit, ha kiderülne, mi vagy valójában?
Alsó ajkamat harapdálva elgondolkoztam a szavain.
– Ne érts félre – folytatta Mr. Crepsley. – Nem értek egyet a vérszipolyokkal és a módszereikkel. De gonosznak sem tartom őket.
– Azt mondja, helyes dolog embereket megölni? – kérdeztem óvatosan.
– Nem – ellenkezett. – Csak azt mondom, hogy megértem az álláspontjukat. A vérszipolyok meggyőződésből ölnek, nem pedig azért, mert élvezik a gyilkolást. Az a katona, aki a háborúban öl, ugye, nem gonosz?
– Ez nem ugyanaz – tiltakoztam.
– De ebben az esetben elmosódnak a határok. Az emberek szemében a vérszipolyok gonoszak, és punktum. De a vámpírok szemében – és most már te is a vámpírok nagy családjába tartozol – nem ilyen egyszerű a dolog. Rokonok vagyunk.
És bennük is vannak nemes vonások – tette hozzá. – Például hűségesek és bátrak. És soha nem szegik meg a szavukat. Ha egy vérszipoly megígér valamit, akkor meg is tartja. Ha hazudik, és az övéi rájönnek, úgy végzik ki, hogy nem kérdeznek semmit. Vannak hibáik, és én a magam részéről nem kedvelem őket, de hogy gonoszak lennének? – Felsóhajtott. – Nehéz lenne megmondani.
– Ezt mégis meg akarta ölni – emlékeztettem rá.
Mr. Crepsley bólintott.
– Murlough nem közönséges vérszipoly. Megőrült. Elvesztette az önuralmát, válogatás nélkül gyilkol, hogy kielégítse eszelős vágyát. Ha vámpír volna, a tábornokok elítélnék, és kivégeznék. A vérszipolyok azonban elnézőbbek szerencsétlenebb társaikkal szemben. Nem szívesen ölik meg a közülük valókat.
Ha egy vérszipoly megőrül, akkor megfosztják a rangjától, és szélnek eresztik. Ha távol tartja magát az övéitől, akkor nem állnak az útjába, és nem bántják. Ilyenkor...
Nyögést hallottunk, és felugrottunk. A kövér pasi mocorogni kezdett.
– Gyere – mondta Mr. Crepsley. – Menjünk föl a tetőre. Útközben folytathatjuk a beszélgetést.
Kimentünk a hűtőkamrából, és elindultunk visszafelé.
– Murlough évekig csavargott a világban – folytatta Mr. Crepsley. – Az őrült vérszipolyok általában nem élnek ilyen sokáig. Ostoba hibákat vétenek, és az emberek hamarosan elfogják és megölik őket. De Murlough ennél sokkal ravaszabb. Még mindig maradt annyi esze, hogy csendben gyilkoljon, és elrejtse a holttesteket. Ismered a mesét arról, hogy a vámpírok nem léphetnek be egy házba, csak ha odabentről hívják őket?
– Persze – feleltem. – Sohasem hittem el.
– Ne is. De mint a legtöbb mese, ez is a valóságban gyökerezik. A vérszipolyok jóformán sohasem ölik meg az embereket az otthonukban. Odakint kapják el a zsákmányukat, ahol megölik és kiszívják a vérüket, s azután a tetemet elrejtik, vagy álcázzák a sebet, hogy úgy tűnjék, az áldozat balesetben halt meg. Az őrült vérszipolyok rendszerint megfeledkeznek ezekről az elemi szabályokról – nem úgy Murlough. Ebből tudtam meg, hogy nem fogja otthon megtámadni ezt az embert.
– Honnan tudta, hogy egyáltalán meg fogja támadni? – kérdeztem.
– A vérszipolyok hagyománytisztelők – magyarázta Mr. Crepsley. – Előre kiválasztják az áldozataikat. Belopóznak a házukba, míg emberük alszik, és megjelölik őket – három apró karcolást ejtenek az arc egyik féltekéjén. Észrevettél ilyen jeleket a kövér ember arcán?
– Nem figyeltem – ráztam meg a fejem.
– Ott vannak – biztosított róla Mr. Crepsley. – Jelentéktelenek – maga az áldozat is azt hihette, hogy álmában megkarmolta magát –, de ha az ember tudja, mit keressen, akkor nem lehet eltéveszteni: mindig azonos helyen vannak, és mindig azonos hosszúságúak.
Így találtam rá erre az emberre. Egészen mostanáig vaktában keresgéltem, jártam a várost, hátha valahol ráakadok Murlough nyomára. Véletlenül szúrtam ki ezt a kövér embert, és a nyomába eredtem. Tudtam, hogy a támadásnak vagy itt, vagy a hazavezető úton kell bekövetkeznie, így nem kellett mást tennem, mint kivárni, amíg Murlough elszánja magát a cselekvésre. – A vámpír arca elsötétedett. – Akkor jelentél meg te a színen – fejezte be elfojthatatlan keserűséggel a hangjában.
– Még egyszer meg tudja találni Murlough-t? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Már az is hihetetlenül nagy szerencse volt, hogy ráakadtam a megjelölt emberre. Kétszer nem fog megtörténni. Különben is: Murlough őrült, de nem bolond. El fogja engedni azt az embert, akit már megjelölt, és elmenekül a városból. – Mr. Crepsley keserveset sóhajtott. – Azt hiszem, bele kell nyugodnom.
– Belenyugodni? Nem megy utána? – kérdeztem elhűlve. Mr. Crepsley megrázta a fejét. Megtorpantam a lépcsőfordulóban – már majdnem a csövekkel teli helyiség ajtajánál jártunk –, és döbbenten meredtem rá. – Miért nem? Hiszen őrült! Gyilkolja az embereket! Meg kell...
– Nem rám tartozik. Nem az én dolgom – mondta óvatosan a vámpír.
– Akkor meg minek avatkozott bele? – kiáltottam, s eszembe jutottak mindazok, akiket az őrült vérszipoly még meg fog ölni.
– A vámpírtábornokok keze meg van kötve ilyen ügyekben – válaszolta Mr. Crepsley. – Attól való félelmükben, hogy totális háborút robbantanak ki, nem merik eltenni az útból. Amint mondtam, a vérszipolyok kitartanak egymás mellett. Bosszút állnának egy társuk meggyilkolásáért. Tisztességes harcban megölhetnénk őt, de ha egy tábornok végezne egy őrült vérszipollyal, a szövetségesei kényszerítve éreznék magukat, hogy visszavágjanak.
Azért avatkoztam bele, mert ebben a városban születtem. Itt éltem, amikor ember voltam. Igaz, hogy mindenki, akit akkor ismertem, már régen meghalt, mégis sokkal inkább kötődöm ehhez a városhoz, mint minden más helyhez, mert ezt tekintem az otthonomnak.
Gavner Purl tudta ezt. Amikor rájött, hogy Murlough itt van, megkeresett engem. Gyanította – helyesen –, hogy nem fogom tétlenül végignézni egy őrült vérszipoly öldöklését. Ravasz lépés volt, de nem hibáztatom érte – a helyében én is ezt tettem volna.
– Nem értem – mondtam. – Azt hittem, a vámpírtábornokok el akarják hárítani a háborús veszélyt.
– Így is van.
– De ha maga megölné Murlough-t, akkor nem...
– Nem – vágott közbe. – Én nem vagyok tábornok. Én egyszerű vámpír vagyok, akinek nincs kapcsolata a többiekkel. A vérszipolyok üldözőbe vehetnek, ha megtudják, hogy megöltem őt, de a tábornokokat a dolog nem érintené. Ez az én személyes ügyem lenne, tehát nem vezetne háborúhoz.
– Értem. Most tehát, hogy a városa biztonságban van, már nem érdekli az ügy?
– Pontosan – felelte Mr. Crepsley.
Nem tudtam magamévá tenni a vámpír álláspontját – én a világ végére is követtem volna Murlough nyomát –, de megértettem. Ő a „saját” népét védte. Most, hogy elmúlt a fenyegetés, már nem tekintette a maga gondjának a vérszipolyok ügyét. Jellegzetes vámpírgondolkodás volt.
– És most mi lesz? – kérdeztem. – Visszamegyünk a Cirque du Freakbe, és elfelejtjük az egészet?
– Igen – válaszolta. – Murlough a jövőben el fogja kerülni ezt a várost. Az éj leple alatt kereket old, és ezzel a dolog el van intézve. Mi is visszatérhetünk a megszokott életünkhöz, és ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk.
– A legközelebbi esetig – mondtam.
– Csak egy otthonom van – közölte a vámpír. – Minden valószínűség szerint nem lesz legközelebbi eset. Gyere. Ha van még kérdésed, majd később válaszolok rá.
– Jól van – mondtam, majd kis szünet után megkérdeztem: – Amiről korábban beszéltünk – hogy a jövőben nem titkolunk el semmi fontosat –, az továbbra is érvényben van? Ezentúl megbízik bennem, és elmondja a dolgokat?
A vámpír elmosolyodott.
– Meg fogunk bízni egymásban.
Én visszamosolyogtam rá, és követtem a csövekkel teli helyiségbe.
– Hogyhogy nem vettem észre Murlough-t? – kérdeztem, miközben a jeleket kerestük, melyeket befelé jövet tettünk.
– Más úton jött – világosított fel Mr. Crepsley. – Menet közben nem akartam közelebbről követni, nehogy meglásson.
Már éppen ki akartam bújni az ablakon, amikor eszembe jutott Evra.
– Várjon! – kiáltottam Mr. Crepsley után. – Evrát is vinnünk kell!
– A kígyófiú is tudott az egészről? – nevetett a vámpír. – Siess érte. De ne kívánd, hogy az ő kedvéért még egyszer elmondjam az egész históriát. Majd te beavatod a részletekbe.
Elindultam a barátom után.
– Evra – szólítottam halkan. Nem jött válasz, ezért kicsit hangosabban szóltam: – Evra! – Vajon hol rejtőzhet? Lenéztem, és megpillantottam egy pár lábnyomot a porban, amely egy bonyolult csőhalmaz alatt vezetett el.
– Evra! – kiáltottam ismét, s megindultam a lábnyomok mentén. Talán észrevette, hogy a vámpírral beszélgetek, és nem tudta, mi történik közöttünk. – Minden rendben! – kiabáltam. – Nem Mr. Crepsley a gyilkos. Egy másik...
Éles reccsenés hallatszott, és ugyanabban a pillanatban éreztem, hogy ráléptem valamire. Hátráltam egy lépést, majd lehajoltam, és felvettem a tárgyat, amelyre rátapostam. Összeszorult a gyomrom, amikor megláttam a mobiltelefon roncsait.
– Evra! – sikoltottam, és megiramodtam. Valamivel távolabb dulakodás nyomait láttam – a vastag porréteg szét volt kenve, mintha valaki hentergett volna a földön. Porszemek ezrei kavarogtak sűrű felhőt alkotva a levegőben.
– Mi az? – kérdezte óvatosan közeledve Mr. Crepsley. Odamutattam neki az összetört telefont. – Evra? – kérdezte.
– Elkaphatta a vérszipoly – nyögtem ki elszörnyedve.
Mr. Crepsley felsóhajtott, és lehorgasztotta a fejét.
– Akkor Evrának vége – mondta ki minden kertelés nélkül, és merőn nézte a földet, miközben én sírni kezdtem.

 

Mihelyt visszaértünk, Mr. Crepsley kijelentett mindhármunkat a szállodából. Óvatossága érthető, hiszen a személyzet észreveheti Evra eltűnését, de még nagyobb baj, ha a vérszipoly megtudja, hol lakunk.
– És ha sikerül megszöknie? – kérdeztem. – Honnan fogja tudni, hol keressen bennünket?
– Nem hiszem, hogy meg tud szökni – felelte sajnálkozva Mr. Crepsley.
Bejelentkeztünk egy másik szállodába, nem messze a régitől. A portán ülő ember igencsak meglepődött, hogy e késői órán egy sebhelyes arcú, ünnepélyesen komoly külsejű férfiú és egy szemmel láthatóan zaklatott fiú jelentkezik be a szállodába, de gyanakvását megtartotta magának.
Könyörögtem Mr. Crepsleynek, hogy meséljen még a vérszipolyokról.
Végül elárulta, hogy sohasem szívnak vámpírvért – ugyanis a vérük mérgező más vámpírok és vérszipolyok számára. Valamivel tovább élnek, mint a vámpírok, de a különbség elenyésző. Nagyon kevés ételt esznek, inkább vérrel táplálkoznak. Csak végső esetben szívják állatok vérét.
Figyelmesen hallgattam. Könnyebb volt nem gondolni Evrára, ha valami másra összpontosíthattam a figyelmemet. De amikor elérkezett a hajnal, és Mr. Crepsley nyugovóra tért, magamra maradtam, hogy végiggondoljam az éjszaka történteket.
Néztem a napfelkeltét. Fáradt voltam, mégsem tudtam aludni. Hogyan nézhetnék szembe azokkal a lidércnyomásokkal, melyek nyilvánvalóan lesben állva várnak rám? Készítettem magamnak egy kiadós reggelit, de az első falat után elment tőle az étvágyam, úgyhogy az egészet kidobtam a szemétbe. Bekapcsoltam a tévét, váltogattam a csatornákat, de jóformán nem is láttam, mi megy a képernyőn.
Minduntalan arra gondoltam, hogy mindez csak egy rossz álom, Evra nem lehet halott. Bizonyára elaludtam a tetőn, mialatt Mr. Crepsleyt figyeltem, és most álmodom. Mindjárt jön Evra, és felráz. Elmesélem neki az álmomat, és jót fogunk nevetni rajta. Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem, mondaná kuncogva.
A valóság azonban más volt. Tényleg ott álltam szemtől szemben az őrült vérszipollyal. Tényleg elrabolta Evrát. Vagy megölte, vagy készül rá. Ezek a tények, ezekkel kellett szembenéznem.
Csakhogy nem mertem szembenézni velük. Féltem, hogy ha megteszem, megbolondulok. Így aztán ahelyett, hogy elfogadtam volna az igazságot és megbirkóztam volna vele, eltemettem jó mélyre, ahol nem háborgathat többé, és elmentem Debbie-hez. Ő talán fel tud vidítani.
Amikor odaértem, Debbie a téren játszott. Erősen havazott az éjjel, és néhány környékbeli gyerekkel hóembert építettek. Meglepte, de örült, hogy ilyen korán bukkantam fel. Bemutatott a barátainak, akik kíváncsian méregettek.
– Nem akarsz sétálni egyet? – javasoltam.
– Tudsz várni, amíg elkészülünk a hóemberrel? – kérdezte.
– Nem – mondtam. – Nyugtalan vagyok. Muszáj sétálnom. Ha akarod, visszajövök később.
– Jól van. Jövök. – Különös pillantást vetett rám. – Jól érzed magad? Fehér vagy, mint a fal, és a szemed... sírtál?
– Nemrég hagymát tisztítottam – hazudtam.
– Sziasztok – köszönt el Debbie a barátaitól, és belém karolt. – Van valami határozott úti célod?
– Tulajdonképpen nincs – válaszoltam. – Vezess, én meg kövedek.
Útközben nem sokat beszéltünk, mígnem Debbie egyszer megrántotta a karomat:
– Van egy jó hírem. Megkérdeztem a mamámat és a papámat, hogy átjöhetsz-e karácsony este segíteni a díszítésben, és azt mondták, hogy átjöhetsz.
– Óriási – válaszoltam. Megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
– Vacsorára is meghívtak – folytatta. – Karácsony napjára is meg akartak hívni, de tudom, hogy azt a szállodában töltöd. Különben sem hinném, hogy a papád szívesen venné, ha el akarnál menni, igaz?
– Igaz – feleltem halkan.
– De karácsony este átjöhetsz, ugye? És Evra is. Korán fogunk enni, délután két-három óra körül, hogy legyen bőven idő a fák feldíszítésére. Ha akarod...
– Evra nem tud eljönni – vágtam közbe.
– Miért nem?
Kétségbeesetten próbáltam valami elfogadható hazugságot kitalálni.
– Megfázott – mondtam végül. – Ágyban fekszik, nem kelhet föl.
– Tegnap még egészségesnek tűnt – mondta Debbie összevont szemöldökkel. – Láttalak benneteket, amikor elmentetek este. Úgy nézett ki...
– Honnan láttál bennünket? – vágtam a szavába.
– Az ablakból – felelte. – Nem először láttam, hogy sötétedés után elmentek otthonról. Nem szóltam róla, mert úgy gondoltam, biztosan elmondanád, mi dolgotok van ilyenkor, ha azt akarnád, hogy tudjak róla.
– Nem szép dolog mások után leskelődni – fortyantam fel.
– Nem leskelődtem! – Debbie-t sértette a vádaskodásom. – Véletlenül láttalak meg benneteket. És hogyha így viselkedsz velem, nem is kell átjönnöd karácsony este. – És megfordult, hogy otthagyjon.
– Várj – kaptam el a karját (óvatosan, nehogy túl erősen markoljam). – Ne haragudj. Nagyon rossz kedvem van. Nem érzem jól magam. Lehet, hogy elkaptam valamit Evrától.
– Tényleg betegnek látszol – állapította meg, és az arca megenyhült.
– Ami az éjszakai útjainkat illeti, csak a papánk elé megyünk. Munka után találkozunk, és elmegyünk enni valamit, vagy esetleg moziba. Meghívtalak volna téged is, de tudod, a papámnál nem olyan egyszerű – mondtam.
– Miért nem mutatsz be neki? – kérdezte. – Lefogadom, hogy megszerettetném magam vele, ha volna rá alkalmam.
Tovább folytattuk a sétát.
– Szóval, mit szólsz a karácsony estéhez? – tért vissza az előbbi témához Debbie.
Megráztam a fejem. Semmi kedvem nem volt arra gondolni, hogy leüljek vacsorázni Debbie-vel és a szüleivel.
– Erről még majd beszélgetünk. Azt sem tudom, itt leszünk-e még. Lehet, hogy tovább kell utaznunk.
– De hiszen holnap lesz karácsony estéje! – fakadt ki. – A papád mostanára már biztosan elmondta, hogy mit tervez!
– Ő nagyon furcsa természet? – feleltem. – Szered a legeslegutolsó pillanatra hagyni a dolgokat. Lehet, hogy mire ebből a sétából hazaérek, már összecsomagolt, és indulásra készen áll.
– Nem indulhat el, ha egyszer Evra beteg – jelentette ki.
– Megteheti, és ha akarja, meg is teszi – válaszoltam.
Debbie összeráncolta a homlokát, és megállt. Nagyjából egy méterre tőlünk egy csatornafedő rácsai közül meleg levegő áramlott fel.
– Ugye, nem mész el úgy, hogy nem is szólsz? – kérdezte.
– Persze hogy nem – feleltem.
– Nagyon rossz lenne, ha csak úgy, szó nélkül eltűnnél – folytatta, és láttam, hogy a szeme sarkában könny csillog.
– Megígérem – mondtam. – Amikor én megtudtam, hogy el kell mennem, akkor te is tudni fogod. Becsületszavamra. – És a szívemre tettem a kezem.
– Gyere ide – mondta, és közelebb húzva magához, szorosan átölelt.
– Ezt miért kaptam? – kérdeztem.
– Muszáj valami okának lenni? – mondta mosolyogva, majd előremutatott. – Forduljunk be a következő sarkon, és visszaérünk a térre.
Karon fogtam és elindultunk. Gondoltam, visszasétálunk, de akkor eszembe jutott, hogy már más szállodában lakunk.
– Én még sétálok – mondtam. – Este vagy holnap reggel felhívlak, és megmondom, el tudok-e jönni, vagy sem.
– Ha a papád máris el akar utazni, vedd rá erőszakkal, hogy maradjon még – javasolta. – Nagyon szeretném, ha átjönnél.
– Megpróbálom – fogadkoztam, és szomorúan néztem utána, míg a sarkon befordulva el nem tűnt a szemem elől.
Ekkor halk kuncogást hallottam a lábam alatt. Lepillantottam a csatornarácsra, de mivel nem láttam senkit, azt gondoltam, csak képzelődöm. De ekkor egy hang szólt fel a sötét mélyből.
– Tetszik a barátnőd, Darren Shan. – És vihogott hozzá. Rögtön tudtam, ki van odalent. – Ízes falat, épp a fogamra való, nem gondolod? Ízletesebbnek látszik, mint a másik barátod. Sokkal jobb ízűnek, mint amilyen Evra.
Murlough volt – az őrült vérszipoly!
Térdre estem, és hunyorogva lepillantottam a rácsok közé. Odalent sötét volt, de néhány másodperc múlva ki tudtam venni a kövér vérszipoly testének körvonalait.
– Hogy hívják a barátnődet, he? – vigyorgott Murlough. – Anne? Beatrice? Catherine? Diane? Elsa? Franny? Geraldine? Henrietta? Eileen? Josie... – Elhallgatott, és szinte láttam, hogy összeráncolt homlokkal töpreng. – Nem. Várj csak. Eileen „E”-vel kezdődik, és nem „P”-vel. Van egyáltalán női név, amelyik „I”-vel kezdődik? Hamarjában egy sem jut eszembe. Hát neked, Darren Shan? Nincs valami ötleted, he? Valami javaslatod? – Furán ejtette ki a keresztnevemet: mintha csámcsogna.
– Hogy találtál rám? – kérdeztem elakadó lélegzettel.
– Könnyen. – Óvatosan, hogy elkerülje a beeső fénysugarakat, előrehajolt, és meglapogatta a halántékát. – használtam az eszemet – mondta. – A Murlough gyereknek van sütnivalója, de van ám! Kipengettem a barátodon – Kígyó Vonon. El is mondta szépen, hol van a szálloda. Letáboroztam előtte. Figyeltem. Láttalak a barátnőddel, és utánatok mentem.
– Mi az, hogy „kipengetted”? – kérdeztem.
A vérszipoly harsányan felnevetett.
– A késemmel – magyarázta. – Kipengettem a pengéjével. Kicsit lepikkelyeztem a Kígyócskát. Érted már? Ohó! Van itt ész, mondtam, nem? Egy ostoba ember sohasem tudna ilyen ravasz tréfát kiagyalni. A Murlough gyereknek olyan agya van, de olyan...
– Hol van Evra? – vágtam közbe, és rácsaptam a rácsra, hogy végre elhallgasson. Meg is rángattam, hogy lássam, lejuthatok-e itt hozzá, de erősen be volt ágyazva a járda kövezetébe.
– Evra? Evra Von? – Murlough fura kis táncmozdulatokat tett a rács alatti homályban. – Evra össze van szíjazva. A bokájánál fogva lóg. A fejébe száll a vér. Visít, mint a malac. Könyörög, hogy engedjem el.
– Hol van? – kiáltottam kétségbeesetten. – Él?
– Mondd meg, hol a szállásotok – kérdezte, mintha meg se hallotta volna a szavaimat. – Elköltöztetek a szállodából, igaz? Ezért nem láttalak kijönni onnan. Mit kerestél egyáltalán a téren? Ne! – rivallt rám, mihelyt szóra nyitottam a számat. – Ne mondd meg, ne mondd meg! Hadd találjam ki. A Murlough gyereknek rengeteg esze van. Egyesek szerint már a fülemen csordul ki a sok ész.
Szünetet tartott, apró szeme ide-oda járt, majd csettintett egyet, és füttyentett hozzá.
– A lány! Darren Shan kis barátnője! A téren lakik, he? Vele akartál találkozni. Melyik ház is az övék? Ne mondd meg, ne mondd meg! Majd én kitalálom. Majd kifigyelem. Zaftos kis leányzó. Sok-sok finom vér, he? Finom, sós vér. Máris a számban érzem az ízét.
– Hozzá ne merj nyúlni! – rikoltottam. – Ha a közelébe merészkedsz, én...
– Hallgass! – rivallt rám a vérszipoly. – Ne fenyegess engem! Nem tűröm, hogy egy ilyen nyamvadt kis félvámpír szájaljon velem! Még egy szó, és itt se vagyok, de akkor Kígyócskának befellegzett!
Önuralmat parancsoltam magamra.
– Ezek szerint még életben van? – kérdeztem remegve.
Murlough vigyorogva megütögette az orrát.
– Talán igen, talán nem. Nem tudhatod biztosan, igaz?
– Mr. Crepsley azt mondta, hogy a vérszipolyok mindig megtartják a szavukat – mondtam. – Ha szavadat adod rá, hogy él, akkor tudni fogom.
Murlough lassan bólintott.
– Él.
– Szavadat adod rá?
– Szavamat adom rá – mondta. – Kígyócska él. Megkötözve és felakasztva. Visít, mint egy malac. Karácsonyra tartogatom. Ő lesz a karácsonyi vacsorám. Pulyka helyett Kígyócska. Szerinted tisztességtelenség tőlem, he? – Nevetett. – Érted, ugye? Szabálytalan. Nem valami szelíd tréfa, de megteszi. Kígyócska énekelt. Kígyócska mindent megtesz, amit csak mondok neki. Te is megtennél a helyében. A bokájánál fogva himbálódzik. Visít, mint a malac.
Murlough-nak megvolt az a bosszantó szokása, hogy folyton ismételgette magát.
– Figyelj – mondtam. – Engedd el Evrát. Kérlek, hiszen ő nem ártott neked.
– Meghiúsította a tervemet! – rikácsolta a vérszipoly. – Lakmározni akartam. Fölséges lakomának ígérkezett. Kiszipolyoztam volna a kövér embert, aztán elevenen megnyúzva fölakasztottam volna a többi közé a hideg szobában. A kannibálok csináltak ilyesmit néhány szerencsétlen, gyanútlan emberrel. Jó buli lett volna, he?
– Evra nem állt az utadban. Mi voltunk ott, én és Mr. Crepsley. Evra odakint várakozott.
– Kint, bent, egyre megy – nem volt velem. De hamarosan ez is bekövetkezik – és megnyalta vérvörös száját. – Velem lesz, sőt idebent a pocimban. Kígyófiút még úgysem ettem. Már előre élvezem. Lehet, hogy megtöltöm, és úgy eszem meg. Igazi karácsonyi fogást csinálok belőle.
– Megöllek! – üvöltöttem, és minden önuralmamat elveszítve nekiestem a rácsnak. – Elkaplak, és ízenként szaggatlak szét!
– Jaj nekem! – kacagott tettetett ijedtséggel Murlough. – Szent egek! Kérlek, ne bánts, ronda kis félvámpír! A Murlough gyerek jó srác! Mondd, hogy nem bántasz.
– Hol van Evra? – ordítottam magamon kívül. – Hozd ide most rögtön, különben...
– Most már elég! – csattant fel Murlough. – Nem azért jöttem ide, hogy üvöltözzenek velem, de nem ám! Rengeteg hely van, ahová mehetek, ha azt akarom, hogy mások kiabáljanak velem. Fogd be a szád, és figyelj.
Komoly erőfeszítésembe került, de végül sikerült lehiggadnom.
– Jó – morogta Murlough. – Így már jobb. Te nem vagy olyan ostoba, mint a legtöbb vámpír. No lám, Darren Shannak is van egy csöpp esze? Persze nem annyi, mint nekem, de hát kinek van annyi? A Murlough gyereknek több sütnivalója van, mint...
Körmeit a rács alatti falba vájta, és pár méterrel följebb kapaszkodott.
– Nagyon figyelj. – Most egészen normális volt a hangja. – Nem tudom, hogyan találtatok rám – Kígyócska nem tudta megmondani, akármennyit skáláztam rajta –, de nem is érdekel. Maradjon a ti titkotok. Tartsátok meg magatoknak. Mindannyiónknak szükségünk van titkokra, he?
Az ember sem érdekel – folytatta. – Csak étel volt, semmi más. Bőven maradt ott, ahonnan ő jött. Bőven van még vér az emberhús tengerében. De a vámpír... Larten Crepsley. – A vérszipoly szemében vad gyűlölet lobbant. – Ő nagyon is érdekel. Neki okosabbnak kellett volna lennie, és nem lett volna szabad kereszteznie az utamat. Vámpírok és vérszipolyok nem vegyülnek egymással! – ordította torka szakadtából. – Ezt még a legostobábbak is tudják. Így szól az egyezség. Nem állunk egymás útjába. Larten Crepsley megszegte a törvényt! Ezért fizetnie kell!
– Nem szegett törvényt – mondtam dacosan. – Te őrült vagy. Városszerte gyilkolod az embereket. Az ilyeneket meg kellett állítani.
– Őrült? – Azt vártam, hogy Murlough dühösen reagál majd a sértésre, de ő csak kuncogott magában. – Ezt mondta neked? Őrült? A Murlough gyerek nem őrült! Olyan normális vagyok, mint bármelyik vérszipoly a földkerekségen. Itt lennék, ha őrült volnék? Volna-e annyi józan eszem, hogy életben hagyom Kígyócskát? Miért, szerinted habzik a szám? Összevissza locsogok, mint valami idióta? He?
Úgy döntöttem, hogy a kedvében járok.
– Talán nem – mondtam. – Ha jól belegondolok, elég okosnak látszol.
– Persze hogy okos vagyok! A Murlough gyereknek van sütnivalója! Nem lehet őrült az, akinek ilyen rengeteg esze van, kivéve, ha megveszett. Láttál már veszett állatot?
– Nem – feleltem.
– Na látod! – kiáltotta diadalmasan. – Őrült állat nincs, tehát őrült Murlough sincs. Tudsz követni?
– Értelek – feleltem nyugodtan.
– Miért avatkozott bele? – kérdezte Murlough zavart és ingerült hangon. – Nem követtem el ellene semmit. Én nem álltam volna az útjába. Miért kellett odajönnie és mindent elrontania?
– Valaha ez volt a szülővárosa – világosítottam fel. – Itt élt, amikor még ember volt. Kötelességének érezte, hogy megvédje az embereket.
Murlough hitetlenkedő arccal bámult rám.
– Úgy érted, értük tette? – rikácsolta. – Az eleven vértömlőkért? – Eszelősen felkacagott. – Hát ez elmebajos! Azt gondoltam, talán magának akarta őket. Vagy hogy megöltem valakit, aki közel állt hozzá. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy azért tette, mert... mert...
És újból kitört belőle a nevetés.
– Ez eldönti a dolgot – jelentette ki. – Nem engedhetem, hogy egy ilyen eszelős alak szabadon járjon-keljen. Ki tudja, mire vetemedik legközelebb. Hallgass ide, Darren Shan. Te okos fiúnak látszol. Kössünk alkut. Tegyük rendbe ezt az összekuszált helyzetet, he?
– Miféle alkut? – kérdeztem gyanakodva.
– Cseréljünk – mondta Murlough. – Én tudom, hol van Kígyócska. Te tudod, hol van a vámpír. Egyiket a másikért. Mit szólsz hozzá?
– Szolgáltassam ki Mr. Crepsleyt Evráért? – kérdeztem gúnyosan. – Miféle alku lenne ez? Cseréljem ki egyik barátomat a másikra? Te se hiheted, hogy...
– Miért ne? – vágott a szavamba Murlough. – A kígyófiú ártatlan, he? A legjobb barátod, ő mondta. A vámpír hurcolt el a családodtól, az otthonodból. Evra azt mondta, gyűlölöd őt.
– Ez régen volt – feleltem.
– Mégis, ha választanod kellene kettejük közül, kit választanál? Ha mérlegre kéne tenni az életüket, és csak az egyiket menthetnéd meg, melyik lenne az?
Nem kellett sokáig gondolkodnom a válaszon.
– Evra – feleltem magától értetődően.
– Na látod! – vigyorgott Murlough.
– Csakhogy Mr. Crepsley élete nincs veszélyben. Azt akarod, hogy az ő élete árán akasszam le Evrát a kampóról. – Szomorúan ráztam meg a fejem. – Ilyet nem teszek. Nem árulom el, és nem is csalom csapdába őt.
– Nem kell megtenned – mondta erre Murlough. – Csak mondd meg, hol van. A szálloda nevét és a szobaszámát. A többi az én dolgom. Beosonok, mialatt alszik, elintézem a dolgot, aztán elviszlek Evrához. Szavamat adom, hogy mindkettőtöket elengedlek. Gondold meg, he? Mérlegeld a választási lehetőségeket. A vámpír vagy Kígyócska. Te döntesz.
– Nem – ráztam meg ismét a fejem. – Nincs mit meggondolni. Hajlandó vagyok magam helyet cserélni Evrával, ha ez...
– Te nem érdekelsz! – rikoltotta Murlough. – A vámpírt akarom. Mit kezdjek egy hülye kis félvámpírral? A te véredet nem ihatom. Ha megöllek, semmit nem nyerek vele. Crepsley kell, vagy nincs alku.
– Akkor nincs alku – mondtam. Sírás fojtogatott, mert arra gondoltam, mit jelentenek a szavaim Evrára nézve.
Murlough utálkozva köpött ki felém. A köpés visszapattant a rácsról.
– Bolond vagy – mondta acsarkodva. – Azt hittem, van eszed, de nincs. Legyen hát így. Magam fogom megkeresni a vámpírt. És a barátnődet is. Mindkettőjüket megölöm. Aztán téged is megöllek. Csak várj, és meglátod.
A vérszipoly elengedte a falat, és lehullott a mélybe.
– Jussak eszedbe, Darren Shan – kiáltott vissza, miközben beiramodott egy alagútba. – Jussak eszedbe, amikor majd eljön a karácsony, és beleharapsz a pulykába meg a sonkába. Tudod-e, mibe fogok én akkor beleharapni? Tudod-e? – Nevetése hátborzongatóan visszhangzott az alagút mélyén.
– Igen – feleltem halkan. Pontosan tudtam, hogy mibe fog beleharapni.
Fölálltam, letöröltem arcomról a könnyeket, és elindultam, hogy fölkeltsem Mr. Crepsleyt, és beszámoljak neki a Murlough-val való találkozásomról. Pár perc múlva fölkapaszkodtam egy tűzlétrán, és a háztetőkön keresztül folytattam az utamat – hátha a vérszipoly erre ólálkodik valahol, és lesi, hogy merre megyek haza.

 

Mr. Crepsleyt nem lepte meg, hogy Murlough figyelte a szállodát – félig-meddig számított is rá –, azon viszont elképedt, hogy visszamentem a térre.
– Miért, mégis mit képzeltél? – reccsent rám.
– Nem figyelmeztetett, hogy kerüljem el a teret – védekeztem.
– Nem gondoltam, hogy külön mondani kell – mordult fel. – Mi ütött beléd, hogy visszamentél oda?
Úgy döntöttem, ideje, hogy beszámoljak neki Debbie-ről. Szó nélkül végighallgatta a magyarázkodásomat.
– Barátnő – mondta végül, és csodálkozva ingatta a fejét. – Miből gondoltad, hogy rosszallni fogom? Semmi ok nincs rá, hogy ne barátkozhass lányokkal. Olykor még a százszázalékos vámpírok is szerelembe esnek emberekkel. Bonyolult és semmiképpen sem ajánlatos, de alapvetően nincs benne semmi rossz.
– Nem haragszik? – kérdeztem.
– Miért kéne? A szívügyeid nem tartoznak rám. Helyesen cselekedtél: semmi olyat nem ígértél, amit ne tudnál megtartani, és mindvégig tudatában voltál annak, hogy a dolog nem lehet tartós. Engem csak az aggaszt, hogy az egész ügy milyen összefüggésben van a vérszipollyal.
– Maga szerint Murlough meg fogja keresni őt?
– Kétlem – felelte a vámpír. – Szerintem nem merészkedik oda. Most már tudjuk: ott járt, így nyilván arra számít, hogy ezentúl szemmel tartjuk a teret. De te azért légy óvatos. Sötétedés után ne menj hozzá. A hátsó ajtón járj ki-be. Maradj távol az ablakoktól.
– Továbbra is találkozhatom vele? – kérdeztem.
– Igen – felelte mosolyogva. – Tudom, afféle ünneprontónak tartasz engem, pedig szándékosan sohasem akarom elrontani a kedvedet.
Hálásan mosolyogtam vissza rá.
– És Evra? – kérdeztem. – Vele mi lesz?
Mr. Crepsley arcáról lehervadt a mosoly.
– Nem tudom. – Pár perc gondolkodás után azt kérdezte: – Tényleg visszautasítottad, hogy az életéért cserébe odaadd az enyémet? – Ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha azt gondolná, talán csak kitaláltam az egészet, hogy jó pontot szerezzek nála.
– Becsületszavamra.
– De hát miért?
Vallat vontam.
– Megállapodtunk, hogy megbízunk egymásban, emlékszik?
Mr. Crepsley félrefordult, és beleköhögött a markába. Amikor újra rám nézett, szégyenkezés látszott az arcán.
– Csúnyán alábecsültelek, Darren. Nem fordul elő többé. Bölcsebben döntöttem, mint gondoltam, amikor téged választottalak inasomnak. Megtisztelve érzem magam, hogy magam mellett tudhatlak.
Zavarba jöttem a bóktól – nem szoktam hozzá, hogy kedves szavakat halljak a vámpírtól –, ezért elfintorodtam, és igyekeztem kevés jelentőséget tulajdonítani neki.
– Mi lesz Evrával? – kérdeztem újra.
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megmentsük – jelentette ki Mr. Crepsley. – Kár, hogy nem voltál hajlandó kicserélni őt rám; ha tudtuk volna, hogy Murlough felkínálja ezt a lehetőséget, csapdát állíthattunk volna neki. Mivel hűségesnek bizonyultál hozzám, többé nem fogja fölajánlani ezt. Ezzel elillant a kínálkozó legjobb alkalom, hogy legyőzzük. De van még remény – tette hozzá. – Ma huszonharmadika van. Tudjuk, hogy huszonötödike előtt nem öli meg Evrát.
– Hacsak nem gondolja meg magát – szúrtam közbe.
– Nem valószínű. A vérszipolyokra nem jellemző a határozatlanság. Ha azt mondta, hogy karácsony napjáig nem öli meg Evrát, akkor karácsony napján fogja megölni. Az egész mai és a holnapi éjszaka a rendelkezésünkre áll, hogy felderítsük a búvóhelyét.
– De hiszen bárhol lehet a városban! – kiáltottam kétségbeesve.
– Nem értek egyet veled – jelentette ki Mr. Crepsley. – Nincs a városban – a város alatt van. Az alagúthálózatban dekkol. A szennyvízcsatornákban. A kanálisokban. Ahol nem éri a nap, és szabadon mozoghat, amerre neki tetszik.
– Nem tudhatja biztosan – mondtam. – Lehet, hogy csak ma ment le oda, hogy követhessen engem.
– Ha így van, akkor tehetetlenek vagyunk – felelte Mr. Crepsley. – De ha tényleg odalent rendezte be a rejtekhelyét, akkor van még esélyünk. A föld alatt nincs sok lehetőség a közlekedésre. A zajok forrását is könnyű felkutatni. Nem lesz sima ügy, de nem is reménytelen. Tegnap éjjel még ennyi támpontunk sem volt.
Ha minden igyekezetünk ellenére kudarcot vallunk, és üres kézzel kell följönnünk... – Elhallgatott, és vonásai megkeményedtek. – Nos, akkor odahívom gyilkos unokatestvéremet, és felajánlom neki azt, amit korábban te magad is felajánlottál neki.
– Úgy érti...?
– Igen – válaszolta komoran. – Ha nem találjuk meg Evrát időben, felkínálom érte a saját életemet.
Több hely volt odalent a felszín alatt, mint Mr. Crepsley feltételezte. Végtelen, kanyargós útvesztő nyílt meg előttünk. Csövek és csövek minden irányban, mintha találomra fektették volna le őket. Voltak köztük akkorák, hogy állva is elfértem volna benne, másokban pedig legföljebb hason csúszva. Sok cső tele volt sebesen áramló szennyvízzel, s voltak használaton kívüli, száraz, repedezett darabok is.
A bűz kibírhatatlan volt. Egy dolog mindjárt az elején kiderült: csakis akkor van esélyünk, ha véletlenül meghalljuk vagy megpillantjuk Mourlough-t vagy Evrát, mert a szaguk után soha az életben nem találjuk meg őket, az biztos!
Mindenfelé csak úgy nyüzsögtek a patkányok, pókok és különféle férgek. De hamar rájöttem, hogy ha nem törődünk velük, akkor nem bántanak.
– Nem értem, miért kell nekik ennyi alagút – jegyezte meg mogorván többórás hiábavaló barangolás után Mr. Crepsley. Úgy éreztük, a fél várost már bejártuk, de amikor valahol kidugta a fejét, hogy hol vagyunk, látnia kellett, hogy legfeljebb pár száz métert jutottunk előbbre.
– Szerintem különböző időkben mindig másik alagutat ástak – mondtam. A papám egy építési vállalatnál dolgozott, és annak idején mesélt nekem a föld alatti rendszerekről. – Idővel egyes helyeken tönkremegy a rendszer, és sokszor könnyebb új járatot készíteni, mint visszamenni a régihez és felújítani vagy kicserélni a csöveket.
– Micsoda pazarlás – morogta megvetően Mr. Crepsley. – Egy kisebbfajta város elférne azon a helyen, amit ezek a nyavalyás csövek elfoglalnak. – Körülnézett. – Több a lyuk, mint a beton. Csoda, hogy nem omlott még be a város.
Egyszer megállt, és káromkodott.
– Abba akarja hagyni? – kérdeztem.
– Nem – felelte, és sóhajtott. – Folytatjuk. Jobb keresni, mint tétlenül ülve várni. Így legalább részben magunk irányítjuk a sorsunkat.
Az alagutakban természetesen zseblámpát használtunk. Szükségünk volt némi fényre: teljes sötétségben még a vámpírok sem látnak. Így ugyan megnőtt az esélye, hogy Murlough előbb észrevesz bennünket, mint mi őt, de ezt a kockázatot vállalnunk kellett.
– Nincs rá mód, ugye, hogy telepatikus módon találjunk rá? – kérdeztem az egyik pihenő közben. Kimerített a sok mászás és görnyedés. – Nem tudja felkutatni a gondolatait?
– Murlough-val nincs kapcsolatom – rázta meg a fejét a vámpír. – Ahhoz, hogy rá lehessen hangolódni másvalaki mentális jelzéseire, mindkét részről radarszerű sugárzás kibocsátásra van szükség. – Körülbelül fél méter távolságra feltartotta mindkét mutatóujját. – Tegyük fel, hogy ez vagyok én. – És megmozgatta jobb mutatóujját. – Ez meg itt Mr. Tall. – És megmozgatta a balt. – Sok-sok évvel ezelőtt megtanultuk felismerni egymás agyhullámait. Namármost, ha meg akarom találni Mr. Tallt, kibocsátok egy radarszerű hullámsorozatot. – Föl-le hajlítgatta jobb mutatóujját. – Amikor ezek a jelek elérkeznek Hiberniushoz, az agyának egy része automatikusan visszajelez, még akkor is, ha ez nem tudatosul benne.
– Ezek szerint akkor is meg tudja találni, ha ő nem akarja?
Mr. Crepsley bólintott.
– Ezért nem hajlandók a legtöbben osztozni a személyes agyhullámukon. Ezt csak olyasvalaki előtt tanácsos felfedni, akiben valóban megbízol. Nincs tíz ember a földön, aki ilyen módon meg tudna találni, vagy én őket. – Fanyarul elmosolyodott. – Mondanom sem kell, hogy a tíz között nincs egy vérszipoly sem.
Magam sem tudtam, értettem-e mindent az agyhullámokkal kapcsolatban, de annyit felfogtam, hogy Mr. Crepsley nem vetheti be ezt a képességét Evra felkutatására.
Egy újabb reménység ugrott a listáról.
A beszélgetésünk azonban gondolkodóba ejtett. Kell lennie valami módnak, ami javíthatná az esélyeinket. Mr. Crepsley terve – hogy bebarangoljuk az alagutakat, és imádkozunk, hogy rátaláljunk a vérszipolyra – gyenge lábakon állt. Valóban nem tehetünk semmi mást? Nincs rá mód, hogy csapdát állítsunk, és belecsalogassuk Murlough-t?
Közvetlen gondolataimat a keresésre irányítottam – ha váratlanul belebotlanánk az őrült vérszipolyba, nem szerettem volna, ha mélyen a gondolataimba merülve lecsapna rám –, de eközben komoly agymunkát végeztem.
Valami, amit a vérszipoly mondott, ott mocorgott az agyam egyik szögletében, de sehogy sem tudtam előbányászni onnan. Gondolatban sorra vettem mindazt, amit mondott. Beszéltünk Evráról, Mr. Crepsleyről, Debbie-ről, kötöttünk egy alkut, és...
Debbie.
Hát persze!
Azzal gyötört, hogy meg fogja ölni, és megissza a vérét. Eleinte üres fenyegetőzésnek véltem az egészet, de minél többet gondolkoztam rajta, annál jobban izgatott, mennyire komolyan keltette fel Debbie az érdeklődését.
Idelent a mélyben megéhezhetett azóta. Megszokta a rendszeres táplálkozást, amíg mi fel nem borítottuk a napirendjét. Azt mondta, előre örül, hogy majd megissza Evra vérét – de valóban örült? A vámpírok nem ihattak kígyóvért, és fogadni mertem volna rá, hogy a vérszipolyok sem. Lehet, hogy Evra vére ihatatlannak bizonyul a számára. Lehet, hogy Murlough meg fogja ölni Evrát karácsony napján, de nem ihat a véréből, ahogy tervezte. Elmondta párszor, milyen ízletesnek látja Debbie-t. Vajon ez arra vall, hogy Evrát nem találta ízletesnek?
Jól meghánytam-vetettem magamban a dolgot. Amikor Mr. Crepsley szólt, hogy vissza kell mennünk a felszínre (vele született képessége révén mindig tudta, mennyi az idő), nem szóltam neki semmit, nehogy Murlough árnyékként követve bennünket, kihallgassa, mit beszélünk. Akkor sem szóltam, amikor kimásztunk az alagútból, végigkutyagoltunk az utcákon, és újra fölkapaszkodtunk a háztetőkre. Tartottam a számat akkor is, amikor besurrantunk a szállodai szobánk ablakán, és fáradtan, csüggedten és búsan ledobtuk magunkat egy-egy karosszékbe.
De akkor félénken köhintettem egyet-kettőt, hogy magamra vonjam a vámpír figyelmét.
– Van egy tervem – mondtam, és szép lassan előadtam, amit kigondoltam.

 

Jesse vette föl a telefont. Megkérdeztem, beszélhetnék-e Debbie-vel.
– Beszélhetnél, ha ébren lenne – felelte nevetve. – Tudod, hány óra van?
Az órámra pillantottam: pár perc múlva hét.
– Ó – mondtam elszontyolodva. – Bocsánat. Nem is figyeltem. Fölébresztettem?
– Nem – válaszolta. – Be kell ugranom az irodába, úgyhogy nekem ez munkanap. Épp indulóban voltam, már az ajtóból jöttem vissza.
– Karácsony estéjének napján is dolgozik?
– A gonoszok sohasem pihennek – nevetett. – De csak pár órát leszek bent. El kell rendeznem néhány dolgot a karácsonyi vakáció előtt. Vacsoraidőre bőven otthon leszek. Ha már szóba került, számíthatunk rád, vagy sem?
– Igen. Épp azért telefonálok, hogy megmondjam, el tudok jönni – feleltem.
– Nagyszerű! – kiáltotta, s a hangja őszintén örvendezőnek tűnt. – És Evra?
– Ő sajnos nem jöhet. Még nincs jól.
– Kár. Akarod, hogy felébresszem Debbie-t?
– Nem, csak ennyit akartam mondani – feleltem gyorsan. – Tudatni akartam vele, hogy jövök. Két óra jó lesz?
– Remek – mondta Jesse. – Viszontlátásra, Darren.
– Viszlát, Jesse.
Letettem a telefont, és bebújtam az ágyba. Még most is zúgott a fejem a sok beszédtől, ami köztem és Mr. Crepsley között zajlott, de kényszerítettem magam, hogy csukva tartsam a szemem, és csupa kellemes dologra gondoljak. Perceken belül álomba szenderültem, és déli egy óráig úgy aludtam, mint a bunda. Akkor megszólalt a vekker.
Fölkeléskor minden bordám sajgott, a hasam pedig, ahol Murlough megfejelt, csupa kék és lila folt volt. Pár percnyi jövés-menés után egész kibírhatóvá vált, de azért vigyáznom kellett, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot, és lehetőleg minél ritkábban hajoljak le.
Alaposan lezuhanyoztam, és szárítkozás után mindenütt beszórtam magam dezodorral – a csatornaszagtól nem könnyű megszabadulni. Felöltöztem, majd egy üveg borral a kezemben, amit Mr. Crepsley vásárolt, elindultam Debbie-ékhez.
A hátsó ajtón kopogtam be, ahogy Mr. Crepsley tanácsolta. Donna nyitott ajtót.
– Darren! – kiáltotta, és kétfelől puszit nyomott az arcomra. – Boldog karácsonyt!
– Boldog karácsonyt! – viszonoztam a jókívánságot.
– Miért nem elöl jöttél be? – kérdezte.
– Nem akartam bepiszkolni a szőnyeget – feleltem, miközben megtörölgettem a talpamat a lábtörlőben. – Csupa sár a cipőm a piszkos latyaktól.
– Hülyeség – mosolygott a mama. – Mintha bárkit is érdekelne a szőnyeg karácsonykor. Debbie! – kiáltott föl az emeletre. – Egy jóképű kalóz keres!
– Szia – köszönt Debbie lefelé jövet. Ő is megpuszilt jobbról-balról. – Apa mondta, hogy telefonáltál. Mi van a táskában?
Előhúztam az üveg bort.
– A vacsorához. A papám adta, hogy hozzam el.
– Ó, de kedves tőled, Darren – lelkendezett Donna. Átvette a bort, és odaszólt Jesse-nek: – Nézd, mit hozott Darren!
– Ah! Vino! – csillant meg Jesse szeme. – Jobb, mint az a bor, amit mi vettünk. No lám, milyen jól választottuk ki a vendéget. Gyakrabban kellene meghívnunk. Hol a dugóhúzó?
– Várj még azzal! – nevetett Donna. – Még nincs kész a vacsora. Beteszem a hűtőbe, ti pedig... irány a nappali! Majd szólok, ha itt az idő.
Várakozás közben kibontottunk néhány durranócukrot, és Debbie megkérdezte, eldöntötte-e már a papám, hogy elutazunk-e. Mondtam, hogy igen, ma este indulunk.
– Ma este? – kérdezte döbbenten. – Karácsony este senki nem utazik sehová, legföljebb haza. Nagy kedvem volna átmenni abba a szállodába, kirángatni őt a szobájából, és...
– De hiszen éppen oda megyünk – vágtam közbe. – Haza. A mama és a papa erre az egy alkalomra, karácsony napjára, újra együtt lesznek, hogy örömet szerezzenek Evrának és nekem. Meglepetésnek szánták, de ma reggel hallottam, amint megbeszélték telefonon. Ezért telefonáltam olyan korán... izgatott voltam.
– Ó. Ez csodálatos. Fogadok, hogy ez a legszebb ajándék, amit csak el tudtok képzelni. Még az is lehet, hogy elsimítják a dolgokat, és végleg visszatérnek egymáshoz. – Láttam, hogy Debbie-t felzaklatja a hír, de jó képet vágott a dologhoz.
– Talán – mondtam.
– Akkor hát ez az utolsó együtt töltött délutánotok – jegyezte meg Jesse. – A sors elválasztja egymástól az ábrándos ifjú lelkeket.
– A-a-a-p-a-a-a! – nyögött fel Debbie, és belecsípett az apjába. – Ne mondj ilyeneket! Zavarba hozol!
– Erre valók az apák – vigyorgott Jesse. – A mi dolgunk, hogy zavarba hozzuk a lányainkat a fiúbarátaik előtt.
Debbie összehúzott szemöldökkel nézett rá, de láttam rajta, hogy élvezi a figyelmet.
A kaja felséges volt. Meglátszott rajta Donna sokéves tapasztalata. A pulyka és a sonka szétomlott a számban, a sült krumpli ropogós volt, a zöldborsó pedig édes, mint a cukor. Minden gyönyörűen nézett ki, és az ízük még a látványon is túltett.
Jesse vicceket mesélt, Donna pedig előadta azt a mutatványát, amellyel a vendégeit szokta szórakoztatni: egy zsemlét egyensúlyozott az orrán. Debbie a szájába vett egy korty vizet, és elgargarizálta a Csendes éjt. Ezután rám került a sor, hogy előadjak valamit a mulattatásukra.
– Ez az étel olyan finom – sóhajtottam –, hogy még az evőeszközt is meg tudnám enni. – A többiek nevetése közepette fölvettem egy kanalat, leharaptam a fejét, apróra szétrágtam, és lenyeltem.
A három szempár majd kiugrott a helyéből.
– Ezt hogy csináltad? – visított fel Debbie.
– Aki a világot járja, arra sok minden ráragad a koszon kívül – feleltem, és kacsintottam hozzá.
– Az nem volt igazi kanál! – üvöltötte Jesse. – Átvágott minket!
– Adja ide a magáét – mondtam neki. Ő habozott, majd megnézte a kanalát, hogy tényleg az-e, aminek látszik, aztán odaadta. Nem tartott sokáig megenni: kemény vámpírfogaim egykettőre végeztek vele.
– Ez hihetetlen! – mondta Jesse elakadó lélegzettel, és vadul tapsolt hozzá. – Próbáljuk meg a merőkanállal.
– Elég! – harsant fel Donna hangja, látva, hogy Jesse már nyúl is a merőkanálért. – Ezek mind egy készlet darabjai, és nehéz lesz pótolnom őket. A végén még rászabadítod a nagymamám gyönyörű porcelánjaira is!
– Miért ne? – ugratta Jesse. – Sohasem szerettem azokat az ódivatú tányérokat.
– Vigyázz – csavarta meg Donna a férje orrát –, nehogy aztán veled etessem meg őket.
Debbie mosolygott, és odahajolt, hogy megszorítsa a kezemet.
– Megszomjaztam ezekre a kanalakra – tréfálkoztam. – Ideje, hogy fölbontsuk a bort, amit hoztam.
– Úgy van, úgy van! – helyeselt élénken Jesse.
– Behozom – állt fel Donna.
– Szó se lehet róla! – mondtam, és szelíden visszanyomtam a székére. – Egész délután kiszolgált bennünket, épp ideje, hogy a változatosság kedvéért most magát szolgálják ki.
– Halljátok ezt? – nézett Donna sugárzó arccal a másik kettőre. – Azt hiszem, elcserélem Debbie-t Darren-re. Neki sokkal több hasznát venném a ház körül.
– Na, tessék! – horkant fel Debbie. – Te ne is számíts ajándékra holnap!
Magamban mosolyogva elővettem a bort a hűtőszekrényből, s lehántottam a nyakáról a fémfóliát. A dugóhúzó a mosogatóban volt. Leöblítettem, és kinyitottam vele a palackot. Beleszagoltam – nem sokat tudtam a borokról, de az illatát kellemesnek találtam –, aztán kerestem négy tiszta poharat. Pár másodpercig végigkutattam a zsebeimet, majd elbabráltam három pohárral. Aztán kitöltöttem a bort, és visszamentem az asztalhoz.
– Hurrá! – kiáltotta Jesse, látva, hogy közeledem.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Debbie. – Már kutatóexpedíciót akartunk küldeni utánad.
– Eltartott egy darabig, míg kihúztam a dugót – feleltem. – Nem vagyok hozzászokva.
– Elég lett volna, ha leharapod a tetejét – tréfálkozott Jesse.
– Erre nem is gondoltam – válaszoltam komoly arccal. – Legközelebb azt teszem. Köszönöm a tanácsot.
Jesse elbizonytalanodva nézett rám.
– Majdnem komolyan vettelek! – nevette el magát váratlanul, és megfenyegetett az ujjával. – Majdnem komolyan vettelek!
Ez a rövidke, megismételt mondat egy pillanatra eszembe juttatta Murlough-t, de gyorsan elhessegettem magamtól a vérszipoly képét, és magasra emeltem a poharamat.
– Pohárköszöntő következik – jelentettem be. – A Hemlock család egészségére. Lehet, hogy a nevük mérgező, de a vendégszeretetük első osztályú. Egészségükre!
Többször is elpróbáltam a pohárköszöntőt, így aztán ment, mint a karikacsapás. Sóhajtozva hallgatták, aztán nevetve emelték a magasba a poharaikat, hogy koccintsanak velem.
– Egészségünkre! – mondta Debbie.
– Egészségünkre! – mondta Donna is.
– Fenékig! – rikkantotta Jesse.
És ittunk.

 

Karácsony este, később. Odalent az alagútban.
Egy-két órája kutattunk már, de többnek tűnt. Izzadtak és koszosak voltunk, lábunkat és nadrágunkat átitatta a szennyvíz. Amennyire csak tudtunk, siettünk, nem törődve azzal, hogy mekkora zajt csapunk. Továbbra is fájtak a bordáim, de a legrosszabbon már túl voltam, és a sok hajolgatás, görnyedés és forgolódás közepette jóformán észre sem vettem a szúró, sajgó fájdalmat.
– Lassabban – sziszegett rám Mr. Crepsley többször is. – Ha így folytatod, a végén meghall bennünket. Óvatosabbnak kell lennünk.
– Pokolba az óvatossággal! – üvöltöttem vissza. – Ez az utolsó esélyünk, hogy megtaláljuk őt. Akkora területet kell bejárnunk, amekkorát csak bírunk. Nem érdekel, mekkora zajt csapunk.
– De ha Murlough meghallja... – kezdte újra Mr. Crepsley.
– ...Akkor levágjuk a fejét, és kitömjük fokhagymával! – hördültem fel, és még gyorsabban csörtettem előre.
Hamarosan egy különlegesen tágas alagúthoz értünk. A legtöbb alagútban magasabban állt a vízszint, mint a múlt éjjel, mert odafent olvadásnak indult a hó, de ez a járat száraz volt. Amolyan biztonsági leágazás lehetett arra az esetre, ha a többi csatorna megtelne.
– Itt megpihenünk – mondta Mr. Crepsley, és lerogyott. Neki nagyobb megpróbáltatást jelentett a felderítőút, mivel magasabb volt, mint én, ezért többet kellett hajolgatnia.
– Nincs időnk pihenésre – csattantam fel. – Gondolja, hogy Murlough is pihen?
– Csillapodj le, Darren – szólt rám. – Megértem az izgatottságodat, de azzal nem segítünk Evrán, ha pánikba esünk. Elfáradtál, és én is elfáradtam. Pár perc nem számít, akár így, akár úgy.
– Magát nem érdekli, igaz? – szóltam mogorván. – Evra idelent van valahol, kínozzák vagy sütögetik, maga meg csak a fáradt, öreg lábával törődik.
– Ha egyszer tényleg öreg, és tényleg fáradt – mordult vissza Mr. Crepsley. – Ülj le, és ne gyerekeskedj. Ha úgy van megírva, hogy megtaláljuk Evrát, akkor meg fogjuk találni. Ha nem...
Gyűlölettel vicsorogtam a vámpírra, és megálltam előtte.
– Adja ide azt a zseblámpát – mondtam, és megpróbáltam kikapni a kezéből. Az enyémet elejtettem, és összetört. – Majd egyedül megyek tovább. Maga csak üljön itt, és pihenjen. Magam fogom megkeresni Evrát.
– Hagyd abba – mondta Mr. Crepsley, és eltolt magától. – Tűrhetetlen a viselkedésed. Nyugodj meg, és...
Vadul megrántottam a lámpát, amely kirepült Mr. Crepsley kezéből, majd kipenderült az enyémből is, és az alagút falának csapódva darabokra tört. Teljes sötétség borult ránk.
– Te idióta! – ordította Mr. Crepsley. – Most aztán mehetünk vissza másik lámpáért! Egy csomó időveszteség. Tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni.
– Hallgasson! – kiáltottam, és mellbe löktem a vámpírt. Ő elesett, én pedig vakon tapogatóztam hátrafelé.
– Darren! Mit csinálsz? – kiáltotta.
– Megyek és megkeresem Evrát! – feleltem.
– Egyedül nem találod meg. Gyere vissza, és segíts fölállni; kificamítottam a bokámat. Visszamegyünk a nagyobb zseblámpákért, és azokkal gyorsabban haladhatunk. Lámpa nélkül nem folytathatod a keresést.
– Hallani így is tudok. És tapogatni is. És tudok kiabálni. Evra! – üvöltöttem el magam, hogy megmutassam. – Evra! Hol vagy? Én vagyok az!
– Hagyd abba! Meghallja Murlough. Gyere vissza, és maradj csöndben!
Hallottam, hogy a vámpír nagy keservesen föláll.
Vettem egy mély lélegzetet, és futásnak eredtem. Jó messzire berohantam az alagútba, majd lelassítottam. Rátaláltam egy kisebb csőre, amely átvezetett egy nagyba. Becsúsztam, és négykézláb mászni kezdtem. Mr. Crepsley kiáltásai mind távolabbról, mind tompábban hallatszottak el hozzám. Aztán bejutottam egy újabb csőbe, aztán megint egy újabba. És megint. Pár perc leforgása alatt elvesztettem a vámpírt.
Egyedül voltam. A sötétben. A föld alatt. Megborzongtam, de aztán emlékeztettem magam, hogy miért is vagyok itt.
– Evra – kiáltottam fojtott hangon, aztán megköszörültem a torkomat, és jó hangosan újra: – Evra! Én vagyok az, Darren! Hallasz engem? Téged kereslek. Kiálts, ha hallod a hangomat! Evra. Evra? Evra!
Így szólongatva, kiáltozva haladtam előre kinyújtott kézzel, minden neszre figyelmes füllel, de semmire se jó szemmel – tökéletes célpontot nyújtva a sötétség minden démonának.
Nem is tudom, mennyi ideig lehettem odalent. Itt ugyanis nem volt mihez mérni az időt. Az irányt sem tudtam megállapítani. Lehet, hogy körbe-körbe járok. Azért csak töretlenül kúsztam előre, Evra nevét kiáltozva. Testem minduntalan a falat súrolta, a nyirkos hidegtől pedig lassan megdermedt a lábam.
Olykor-olykor gyenge légáram bizsergette meg az orrlyukamat, eszembe juttatva a fönti világot. Valahányszor éreztem a légáramot, megiramodtam, nehogy megálljak, s a friss levegőt beszippantva elveszítsem a fejem.
Lefelé haladtam, mind mélyebbre a csövek és alagutak rendszerébe. Azon tűnődtem, vajon hány ember fordulhatott meg idelent az évek során. Nem sok. Néhány régebbi csőben évtizedek óta én lehetek az első ember (félember). Ha volna időm, megállnék, és belekarcolnám a monogramomat a falba.
– Evra! Hallasz engem? Evra! – kiáltottam újra meg újra.
Mindeddig nem kaptam választ. Igazából nem is vártam. Ha véletlenül tényleg ráakadnék Murlough búvóhelyére, holtbiztos, hogy addigra beragasztaná Evra száját. A vérszipoly nem az a fajta, aki megfeledkezik egy ilyen apróságról.
– Evra! – károgtam a sok kiabálástól lassan berekedve. – Itt vagy? Hallasz...
Egyszer csak, minden figyelmeztetés nélkül, valaki úgy hátba vágott, hogy arccal előre a földre zuhantam. Fájdalmas üvöltéssel a hátamra fordultam, s vakon meresztettem a szemem a koromsötét alagútba.
– Ki van itt? – kérdeztem remegő hangon. Száraz kuncogás volt rá a válasz. – Ki az? – kérdeztem elakadó lélegzettel. – Mr. Crepsley? Maga az? Utánam jött? Mit...
– Nem – súgta a fülembe Murlough. – Nem ő az. – És közvetlenül a szemem előtt felkattintott egy zseblámpát. A fény elvakított. Elállt a lélegzetem, és minden védekezésről megfeledkezve gyorsan becsuktam a szemem. A vérszipoly pontosan ezt várta. Mielőtt bármit tehettem volna, odahajolt, kinyitotta a száját, és rám lehelt... az élőhalottak lélegzete... a gáz, amely harcképtelenné teszi az embert.
Igyekeztem elhajolni, de már késő volt. A gáz belém hatolt. Beáramlott az orrlyukaimon, le a torkomon, elárasztotta a tüdőmet, amitől görcsös köhögés fogott el, de úgy, hogy kétrét görnyedtem tőle.
Még arra emlékszem, hogy zuhanok előre, s szemem előtt mind nagyobb és nagyobb lesz Murlough csupasz, lila lába.
És aztán... a semmi. A feketeség.

 

Amikor magamhoz tértem, egy koponyával találtam magam szemtől szembe. De nem valami ősrégi darabbal – ezen még lógott némi hús, és az egyik szeme is megvolt az üregében.
Felsikoltottam, és arrébb akartam húzódni, de nem tudtam. Felnéztem (fel? miért nem le?) a testemre, és láttam, hogy össze vagyok kötözve. Pár pillanatnyi zavar és rémület után egy másik kötelet fedeztem fel a bokám körül, és ekkor döbbentem csak rá: fejjel lefelé csüngök.
– Fogadok, hogy onnan másképp fest a világ, he? – szólalt meg Murlough. Odafordultam – a tagjaimat nem tudtam mozgatni, csak ide-oda rángatni a testemet. A koponyától nem messze ült, és a körmét rágta. Kinyújtotta egyik lábát, és megbillegtette a koponyát. – Köszönj szépen Evrának – kuncogott.
– Nem! – sikoltottam, és előrelendültem. Kivicsorított foggal megpróbáltam beleharapni a lábába. Sajnos a kötél nem engedett. – Megígérted, hogy nem ölöd meg karácsony előtt! – kiáltottam.
– Miért, szerinted most nem karácsony van? – kérdezte nagy ártatlanul Murlough. – Hoppá! Bocs, hogy megijesztettelek.
– Megöllek! – őrjöngtem. – Esküszöm, hogy...
Nyögést hallottam, és elhallgattam. Ahogy megfordultam, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Néhány méterre tőlem valaki más is lógott fejjel lefelé.
– Ki az? Ki van ott? – kérdeztem, arra gondolva, hogy csakis Mr. Crepsley lehet.
– D-D-D-Darren? – szólt egy vékonyka hang.
– Evra? – kérdeztem elfulló hangon.
Murlough nevetett, és felkapcsolt egy erősebb fényű zseblámpát. Beletelt pár másodpercbe, mire a szemem alkalmazkodott a világossághoz. Ezután már ki tudtam venni a kígyófiú ismerős alakját és vonásait. Kiéhezettnek, kimerültnek és halálosan rémültnek látszott – de élt.
Evra élt!
– Jól becsaptalak, mi? – kacarászott Murlough, és közelebb csoszogott.
– Mit keresel itt, Darren? – nyöszörögte Evra. Az arcán csúnya vágások és horzsolások éktelenkedtek, a jobb karján és vállán pedig rózsaszínes foltok mutatták a kegyetlenül letépdesett pikkelyek helyét. – Hogy tudott...
– Elég a szóból, te kis hüllő – mordult fel Murlough, s rúgott egyet a kötélen lógó Evrán.
– Hagyd abba! – üvöltöttem rá.
– Jaj nekem! – nevetett Murlough. – Maradj csendben – figyelmeztette Evrát. – Ha még egyszer engedély nélkül megszólalsz, azok lesznek az utolsó szavaid. Megértetted?
Evra erőtlenül bólintott. Minden küzdeni akarást kivertek belőle. Szánalmas látványt nyújtott. De legalább élt, és ez volt a fő.
Szemügyre vettem a helyet. Egy tágas üregben „lógtunk”. Ahhoz túl sötét volt, hogy megállapíthassam, természetes vagy emberkéz gyártotta üreg-e. Evra és én egy acélrúdról lógtunk lefelé. A padlón szerteszét koponyák hevertek. Hallottam, hogy valahol vízcseppek kopognak. Az egyik sarokban egy hevenyészett fekvőhelyet is találtam.
– Miért hoztál ide engem? – kérdeztem.
– Kígyócska magányosnak érezte magát – vonta meg a vállát Murlough. – Gondoltam, te jó társaság leszel neki, he? – Csak úgy szikrázott a szeme, ahogy felém fordult.
– Hogy találtál rám?
– Nem volt nehéz – hangzott a válasz. – Nem volt nehéz. Kilométerekről hallottam, hogy jöttök... te meg a vámpír. Követtelek benneteket. Murlough úgy ismeri ezeket a járatokat, mint a tenyerét, úgy bizony! A Murlough gyereknek van ám sütnivalója. Elég régóta élek idelent, és elhiheted, nem ülök ölbe tett kézzel.
– Miért nem támadtál meg minket? Úgy tudom, meg akarod ölni Mr. Crepsleyt.
– Meg is fogom – vágta rá Murlough. – Csak kivárom az alkalmas pillanatot. Most viszont te csaptál akkora ribilliót, hogy még. A Murlough gyerek nem utasítja vissza a tálcán felkínált ajándékot. A vámpír várhat. Pillanatnyilag te is megteszed... Te meg Kígyócska.
– Mr. Crepsley egyedül volt. Lámpa nélkül. A sötétben. Mégis úgy döntöttél, hogy engem követsz – hecceltem. – Gyáva vagy. Féltél olyanra támadni, aki méltó ellenfeled lett volna. Nem vagy különb, mint...
Murlough ökle hatalmasat csattant az államon, amitől a csillagokat láttam.
– Ha még egyszer ilyet mondasz, letépem az egyik füledet – sziszegte.
Undorral néztem a vérszipolyra, de befogtam a számat.
– Murlough nem fél semmitől – jelentette ki. – Különösen nem egy olyan gyenge, öreg vámpírtól, mint Crepsley. Miféle vámpír az olyan, aki gyerekekkel társul, he? Nem is érdemes foglalkozni vele. Majd később vele is elbánok. Te többet érsz. Te forróbb vérű vagy. – Lehajolt, és belecsípett az arcomba. – Szeretem a forró vért – mondta halkan.
– Nem ihatod az én véremet – mondtam. – Félvámpír vagyok. Tilalmi listán szerepelek.
– Ugyan ki törődik a listákkal? Szabad vagyok, nem tartozom beszámolni senkinek. Idelent nem érvényesek rám a vérszipolyok törvényei. Azt csinálok, amit akarok.
– Az én vérem méreg. A vámpírvér méreg egy vérszipolynak – ziháltam.
– Csakugyan?
– Igen. És a kígyóvér is. Egyikünk véréből sem ihatsz.
Murlough elfintorodott.
– Ami a kígyóvért illeti, igazad van – morogta. – Ittam belőle egy kicsit – épp csak megkóstoltam, érted, ugye, csak megkóstoltam –, és órákig okádtam tőle.
– Nem megmondtam? – kiáltottam diadalmasan. – Mi nem vagyunk jók neked. Értéktelen a vérünk. Nem iható.
– Igazad van – mormolta Murlough. – Nem iható, de kiontható. Megölhetlek és megehetlek mindkettőtöket, még ha a véreteket nem ihatom is meg.
Lökdösni kezdett bennünket, úgyhogy nemsokára vadul himbálóztunk a rúdon. Felkavarodott a gyomrom.
Ezután elment valamiért. Amikor visszajött, két hatalmas kés volt a kezében. Evra halkan nyöszörögni kezdett.
– Aha! Kígyócska emlékszik rá, mire valók ezek – nevetett gonoszul Murlough. Egymáshoz fente a pengéket; az éles, csikorgó hangtól végigfutott a hátamon a hideg. – Mi már szórakoztunk ezekkel, igaz-e, kis hüllő?
– Ne haragudj, Darren – zokogta Evra, – Kiszedte belőlem, hogy hol vagytok. Nem tehettem mást. Levágta a pikkelyeimet, és... és...
– Nincs semmi baj – mondtam csendesen. – Nem a te hibád. Én is beszéltem volna. Különben sem ott kapott el. Eljöttünk a szállodából, még mielőtt megtalálta volna.
– Nyilván elment az a csöpp eszetek is, ami volt – szólt közbe Murlough. – Vagy tényleg azt hittétek, hogy szépen lesétáltok ide, a tanyámra, kiszabadítjátok a kígyófiút, és mint hazatérő báránykák a legelőről, szépen visszakocogtok? Az meg se fordult a fejetekben, hogy idelent én vagyok az úr, és minden erőmmel meg foglak akadályozni benneteket?
– Az én fejemben megfordult – feleltem halkan.
– És mégis lejöttél?
– Evra a barátom – mondtam egyszerűen. – Bármit megtennék, hogy segítsek rajta.
Murlough a fejét csóválta.
– Ez a benned lakó ember – horkant fel. – Ha teljes értékű vámpír volnál, másképp gondolkodnál. Meglep, hogy Crepsley ilyen messzire eljött veled, s csak aztán pucolt el.
– Nem pucolt el! – kiáltottam.
– De igen, de igen – vihogott Murlough. – Egészen a felszínig kísértem. Ezért nem jöttem utánad hamarabb, na mit szólsz hozzá? Úgy futott, mintha a nap kergette volna.
– Hazudsz. Nem szaladt volna el. Nem hagyott volna magamra.
– Nem? – vigyorgott a vérszipoly. – Nem ismered olyan jól, mint képzeled, fiú. Elment. Kiszállt a játékból. Azóta már félúton van vissza oda, ahonnan jött. Farkát a lába közé behúzva iszkol sebesen.
Murlough minden előzetes figyelmeztetés nélkül előreugrott, és kétoldalt az arcom felé sújtott a késeivel. Felsikoltottam, és becsuktam a szemem. De a kések hegye az arcomtól egy-két milliméterre megállt; Murlough enyhén megpaskolta velük a fülemet, aztán visszahúzta őket.
– Csak próba volt – mondta. – Látni akartam, mennyi tartás van benned. Nem sok, he? Kígyócska csak a negyedik vagy ötödik rohamra sikította el magát. Nem is leszel olyan szórakoztató, mint gondoltam. Lehet, hogy nem is érdemes megkínozni téged. Lehet, hogy egyből megöllek. Inkább ezt szeretnéd, félvámpír? Ez lenne a legjobb: nincs fájdalom, nincs szenvedés, nincsenek lidércnyomások. Kígyócskának vannak lidércnyomásai. Mesélj neki, kis hüllő. Meséld el neki, hogyan szoktál sikoltozva, bőgve, rúgkapálva fölébredni... mint egy kisbaba.
Evra szorosan összezárta a száját, és nem szólt semmit.
– Ohó! – mondta negédes mosollyal Murlough. – A barátod előtt összeszedted a bátorságodat, ugye? Újra felfedezted magadban a kurázsit, he? Na ne aggódj... hamarosan ismét kiverjük belőled.
Újra egymáshoz fente a késeket, és körözni kezdett a hátunk mögött, ahol nem láthattuk. – Melyikőtökkel kezdjem? – töprengett fennhangon, ide-oda szökdécselve mögöttünk. – Azt hiszem... már tudom is... – Elhallgatott, s a néma csendben éreztem, hogy a tarkómon felborzolódik a haj.
– Veled! – üvöltötte hirtelen, és már ugrott is... rám.

 

Murlough hátrarántotta a fejemet. Éreztem, hogy a késpenge benyomódik a nyakam lágy részébe. Egész testemben megmerevedve vártam a nyisszantást. Sikoltani akartam, de a penge megakadályozott benne. Ez az, gondoltam. Ez a vég. Milyen vacak, milyen értelmetlen halál.
De a vérszipoly csak játszott velem. Lassan levette a nyakamról a kését, és gonoszul nevetett. Rengeteg ideje volt, semmit sem kellett elkapkodnia. Gondolta, eljátszadozik velünk egy ideig.
– Nem kellett volna idejönnöd – motyogta Evra. – Hülyeség volt. – Kis szünet után még hozzátette: – De azért kösz.
– Te sorsomra hagytál volna engem? – kérdeztem.
– Igen – felelte.
Tudtam, hogy hazudik.
– Ne aggódj, valamit ki fogunk találni, hogy kiszabaduljunk innen – mondtam.
– Kiszabadulni innen? – bömbölte Murlough. – Ne beszélj ostobaságokat. Hogy akarsz innen kimenekülni? Elrágod a köteleket? Képes lennél, ha elérnéd a fogaddal, de nem éred el. Elszakítod a szuper vámpírerőddel? Nem tudod. Túl erősek. Kipróbáltam, he! Nyugodj bele, Darren Shan – véged van! Innen senki sem fog kimenteni. Idelent nem találnak rád. Ne félj, nem sietem el a dolgot: földarabollak incifinci darabkákra, s behintem veled a várost – mint a konfettivel. Nem tehetsz ellene semmit, úgyhogy maradj nyugton!
– Legalább Evrát engedd el – könyörögtem. – Itt vagyok neked én. Rá nincs szükséged. Gondold csak el, milyen szörnyű lenne számára, ha elengednéd: azzal a tudattal kellene tovább élnie, hogy én haltam meg helyette. Rettenetes teher lenne – még rosszabb, mint ha megölnéd.
– Lehet – mordult fel Murlough. – De én egy egyszerű lélek vagyok. Szeretem az egyszerű örömöket. Az ötlet jó, de ha neked mindegy, akkor inkább a lassú kínt jelentő felszeletelést választom. Az kevesebb bonyodalommal jár.
– Kérlek, engedd el – zokogtam. – Mindent megteszek, amit csak akarsz. Én... én... én neked adom Mr. Crepsleyt!
– Kár erőlködni – nevetett Murlough. – Megtehetted volna korábban, de elpuskáztad a dolgot. Különben is, most már nem tudsz elvezetni hozzá. Azóta nyilván megint új szállodába költözött. Vagy el is menekülhetett a városból.
– Csak van valami, amit adhatnék neked! – kiáltottam kétségbeesetten. – Kell, hogy legyen valami, amivel...
Elhallgattam.
Esküdni mertem volna rá, hogy hallom, amint Murlough hegyezi a fülét.
– Mi az? – kérdezte néhány másodpercnyi csönd után kíváncsian. – Mit akartál mondani?
– Várj egy pillanatra! – förmedtem rá. – Végig kell gondolnom valamit. – Éreztem, hogy Evra szeme félig reménykedve, de kilátástalan helyzetünk miatt egyben lemondóan szegeződik rám.
– Siess – sürgetett Murlough, és odaállt elém. A homályosan megvilágított barlangban nem tudtam tisztán kivenni a lila arcát: szeme és szája három szabadon lebegő piros gömbnek látszott, színtelen haja pedig valami fura denevérre emlékeztetett. – Nem akarok itt állni egész éjszaka. Addig beszélj, amíg tudsz.
– Csak gondolkoztam – vágtam rá gyorsan. – Ugye, ezután el kell menned majd a városból?
– Elmenni? – bömbölte Murlough. – Elhagyjam az én gyönyörű alagútjaimat? Soha! Szeretek itt lenni. Tudod, hogy érzem magam itt lent? Mintha a város testében lennék! Ezek az alagutak a város testének az erei. A barlang a szív: ide folyik be, és innen áramlik ki a város vére. – Elmosolyodott, és a nézése most először nem tűnt gonosznak. – El tudod képzelni? – kérdezte halkan. – Benne élsz egy testben, és szabadon bebarangolhatod az ereit – a vér alagútjait.
– És mégis el kell menned innen – mondtam nyersen és kertelés nélkül.
– Mit beszélsz folyton? – csattant fel, és megbökött a kés hegyével. – Kezdesz az agyamra menni.
– Csak próbálok gyakorlatiasan gondolkodni – feleltem. – Nem maradhatsz itt. Mr. Crepsley tudja, hol vagy. Vissza fog jönni.
– Az a gyáva alak? Kétlem. Túlságosan...
– Visszajön, de nem egyedül – szakítottam félbe. – Más vámpírokkal együtt.
– A vámpírtábornokokra gondolsz? – nevetett Murlough.
– Igen – feleltem.
– Tévedsz! Ők nem üldözhetnek engem. Létezik egy megállapodás köztük és köztünk. Nem fognak beavatkozni. Crepsley nem tábornok, ugye?
– Nem. Nem az.
– Na látod! – kiáltotta diadalmasan. – Még ha az lenne, akkor se jöhetne utánam. Így rendelkeznek az életmódra vonatkozó szabályok és törvények. Legalább annyira érvényesek a vámpírokra, mint a vérszipolyokra.
– A tábornokok akkor is üldözni fognak – mondtam makacsul. – Azelőtt nem tehették, de most megtehetik. Talán már ma éjjel. De holnap biztosan. Valószínűleg mindvégig ez volt Mr. Crepsley szándéka.
– Miről hablatyolsz itt? – nézett rám idegesen Murlough.
– Az imént mondtál valami érdekeset – feleltem. – Meglepett, hogy Mr. Crepsley lejött ide velem. Akkor nem gondoltam rá, de most, hogy meghánytam-vetettem magamban, kénytelen vagyok egyetérteni veled: tényleg furcsa volt tőle. Azt hittem, azért jött velem, hogy segítsen felkutatni Evrát, de most...
– Micsoda? – rikácsolta Murlough, látva, hogy elhallgatok. – Mondd ki, amire gondolsz. Ki vele, különben... – És fenyegetően fölemelte a kést.
– A vámpírok és vérszipolyok közötti egyezmény kimondja, hogy egyik fél sem avatkozhat bele a másik dolgába, igaz? – hadartam.
– Igaz – hagyta rá Murlough.
– Hacsak nem védekezésből vagy hogy megbosszulja magát.
– Úgy van – bólintott Murlough.
– Hát nem érted? – mosolyogtam savanyúan. – Én félvámpír vagyok. Ha megölsz, az ürügy lesz a tábornokoknak, hogy üldözőbe vegyenek. Biztos, hogy Mr. Crepsleynek kezdettől fogva ez volt a terve. – Vettem egy nagy lélegzetet, és egyenesen Murlough szemébe néztem. – Hagyta, hogy rám találj. Azt akarta, hogy elkapj. Azt tervezte, hogy meg fogsz ölni.
– Nem – nyögte tágra meresztett szemmel Murlough. – Ilyen nincs.
– Crepsley vámpír – mondtam. – De még mennyire, hogy ő akarta így. Ez az ő városa. Én csak az inasa vagyok. Te melyiket áldoznád fel a kettő közül?
– De... de hát... – A vérszipoly idegesen megvakarta förtelmes arcát. – Hiszen nem is én kezdtem! – kiáltotta. – Te jöttél utánam!
Megráztam a fejem.
– Mr. Crepsley ment utánad. Én ártatlan vagyok. Én nem jelentek fenyegetést. Ha megölsz, felelősségre vonnak. A tábornokok rajtad ütnek, és egyetlen vérszipoly sem fog közbeavatkozni, hogy megvédjen.
Murlough némán végiggondolta a hallottakat, majd dühösen szitkozódva toporzékolni kezdett. Hagytam, hadd dühöngje ki magát, aztán így folytattam:
– Még most sincs késű. Engedj el. Engedd el Evrát is. Menekülj el a városból. Akkor nem nyúlhatnak hozzád.
– De mikor úgy a szívemhez nőttek ezek az alagutak – morogta Murlough.
– Annyira, hogy hajlandó vagy meghalni is értük?
– Agyafúrt fickó vagy, he? – horkant fel, és összehúzott szemmel nézett rám.
– Nem különösebben – válaszoltam. – Ha az lennék, nem jöttem volna le ide. De felismerem az igazságot, ha szemtől szemben látom. Ölj meg, Muriough, és azzal aláírtad a saját halálos ítéletedet.
Hirtelen megereszkedett a válla, és ebből tudtam, hogy megmenekültem. Már csak Evra miatt kellett aggódnom...
– Kígyócska – szólalt meg Murlough fenyegetően. – Ő nem vámpír. Semmi sem gátolhat meg benne, hogy őt megöljem, he?
– Nem! Ha egy ujjal is hozzányúlsz Evrához, magam megyek a tábornokokhoz, és elmondom nekik...
– Mit? Ugyan mit mondasz el nekik? – vágott a szavamba Murlough. – Azt hiszed, törődnek vele? Azt hiszed, megkockáztatnának egy háborút egy hüllő miatt? – Hahotázni kezdett. – A Murlough gyerek gyilkos kedvében van. Jól van, nem kapom meg a kis félvámpírt, de Kígyócskáról nem hagyom magam lebeszélni. Most figyelj, Darren Shan. Figyeld, hogyan vágok egy új szájat a kígyófiúra... a hasára!
Bal kezével megragadta az Evra testén körbefutó kötelet, közelebb rántotta őt magához, s fölemelte az egyik kést, hogy belevágja Evrába.
– Várj! – üvöltöttem. – Ne csináld! Ne csináld!
– Miért ne? – vigyorgott gúnyosan Murlough.
– Hadd cseréljek helyet vele!
– Nem jó – ingatta a fejét Murlough. – Te félvámpír vagy. Nincs alku.
– Adok valaki mást! Egy jobbat!
– Kit? – nevetett Murlough. – Kit tudnál adni nekem, Darren Shan?
– Odaadom neked... – Nagyot nyeltem, becsuktam a szemem, és suttogva kimondtam a rettenetes szavakat.
– Tessék? – kérdezte Murlough gyanakodva. – Beszélj hangosabban. Nem hallom.
– Azt mondtam... – Megnyaltam a számat, és újra, ezúttal hangosabban, kipréseltem rajta: – Azt mondtam, neked adom a barátnőmet. Ha megkíméled Evra életét, odaadom neked... Debbie-t.
Döbbent csend fogadta visszataszító ajánlatomat. Evra törte meg elsőnek.
– Nem! – síkoltotta. – Ne tedd! Nem teheted!
– Debbie-t Evráért cserében. Mit szólsz hozzá? – mondtam, ügyet sem vetve Evra könyörgésére.
– Debbie? – Murlough elmélyülten vakarászta az arcát. Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, kiről van szó. Amikor végre eszébe jutott, elvigyorodott. – Aha! Debbie! Darren Shan finom kis barátnője. – Felcsillanó szemmel gondolt vissza rá.
– Ő többet ér neked, mint Evra. Iható a vére. Mondtad, hogy szeretnél inni belőle. Azt mondtad, finom vére van – hadartam egy szuszra.
– Igen – bólogatott Murlough. – Sós. Ízes. – Hátrébb lépett Evrától. – De miért kellene választanom? Miért ne lehetne mindkettő az enyém? Megölöm a kígyófiút most, és majd később iszom Debbie-ből. Nem lesz nehéz megtalálni. Holnap figyelni fogom a teret, kiderítem, melyik házban lakik, és aztán éjszaka... – Megint elvigyorodott.
– Nincs rá időd – mondtam. – Még ma éjjel el kell hagynod a várost. Nem várhatsz.
– Még mindig erről locsogsz? – horkant fel. – Ha téged elengedlek – mert meggyőztél róla –, akkor nem kell elmennem a városból.
– Dehogynem – ellenkeztem. – Időbe telik, mire a vámpírok rájönnek, hogy élek. Mihelyt a tábornokok megérkeznek, rögtön idejönnek, az alagutakba. Végül ki fogják deríteni az igazságot velem kapcsolatban, de téged addigra már megöltek...
– Nem merészelik! Abból háború lenne!
– Csakhogy ők ezt nem fogják tudni – vitatkoztam vele. – Azt fogják gondolni, hogy nekik van igazuk. Drágán megfizetnek majd a tévedésükért, de ez rajtad már nem segít. Amilyen gyorsan csak lehet, el kell menned. Pár hét múlva visszajöhetsz, de ha most itt maradsz, abból biztosan katasztrófa lesz.
– A Murlough gyerek nem akar elmenni – duzzogott a vérszipoly. – Jó nekem itt. Nem akarok elmenni. De igazad van – sóhajtotta. – Legalább pár éjszakára ki kell vonulnom innen. Egy elhagyott, kellemes kis pincébe. Ott meghúzom magam. Lefekszem.
– Ezért volna Debbie jobb, mint Evra – ütöttem tovább a vasat. – Biztosan éhes vagy. Mielőtt elmész, enned kell, nem?
– De – bólogatott Murlough, korgó hasát dörzsölve.
– Tervszerűtlenül vadászni veszélyes. A vámpírok úgy szokták, de a vérszipolyok nem, ugye?
– Mi nem – felelte Murlough. – Mi okosabbak vagyunk a vámpíroknál. Előre gondolkozunk. Terveket készítünk. Előre kiszemeljük a táplálékunkat.
– Ezt most nem teheted – emlékeztettem. – Gyorsan be kell kapnod valamit, hogy kibírd, amíg távol vagy. Majd én gondoskodom rólad. Fogadd el a feltételeimet, és akkor elvezetlek Debbie-hez. Észrevétlenül be tudlak vinni hozzá, és ki is hozlak tőle.
– Darren! Hallgass! – kiáltotta Evra. – Nem akarom! Nem teheted...
Murlough hasba vágta Evrát, hogy elhallgasson.
– Miért bízzak meg benned? – sziszegte. – Honnan tudjam, hogy nem akarsz átverni?
– Hogy verhetnélek át? Legyen továbbra is összekötve a kezem a hátam mögött. Tartsd a kezed ügyében a kést, hogy bármikor a torkomnak szegezhesd. Hagyd itt Evrát, ahol van – majd később, ha már ettél és elmentél, visszajövök érte. Ha bármivel próbálkozom, azzal mindkettőnket halálra ítélem. Nem vagyok hülye. Tudom, mi forog kockán.
Murlough magában dünnyögve végiggondolta a dolgot.
– Nem szabad ezt tenned – nyöszörögte Evra.
– Ez az egyetlen lehetőség – feleltem halkan.
– Nem akarom Debbie-t föláldozni azért, hogy én életben maradjak – mondta. – Inkább haljak meg én.
– Kérdés, hogy holnap is így gondolod-e – mordultam rá.
– Hogy tehetsz ilyet? – jajdult fel. – Hogy árulhatod el őt, mintha csak egy... egy...
– Ember volna – fejeztem be a mondatot.
– Én állatot akartam mondani.
Halványan elmosolyodtam.
– Egy vámpír szemében ez egyet jelent. Te vagy a legjobb barátom, Evra. Debbie csak egy ember, akibe bele voltam habarodva.
– Nem ismerek rád – rázta meg a fejét Evra, és szomorúan elfordult tőlem.
– Jól van – határozta el magát Murlough. Visszahúzta a késeit, majd előrelendítette őket. Ijedten összerezzentem, de csak a bokámat szorító kötelet vágta el. Lezuhantam a földre. – Úgy csináljuk, ahogy mondtad – jelentette ki a vérszipoly. – De ha csak egyetlen rossz lépést is teszel...
– Nem teszek – mondtam, miközben fölálltam. – És most... mi a helyzet veled?
– Hogyhogy?
– Te még nem adtad a szavadat nekem. Anélkül nem indulok el.
A vérszipoly elvigyorodott.
– Okos fiú – tört ki belőle a nevetés. – Jól van. A szavamat adom – a lányért cserében tied lehet Kígyócska. Debbie-ért Evrát. Ennyi elég neked?
Megráztam a fejem.
– Mondd, hogy elengedsz, ha végeztél Debbie-vel. Mondd, hogy nem akadályozod meg, hogy visszajöjjek, és kiszabadítsam Evrát. Igérd meg, hogy utána sem bántasz egyikünket sem.
– Eszes fiú vagy – nevetett Murlough. – Majdnem olyan agyafúrt, mint a Murlough gyerek. Jól van. Elengedlek. Nem akadályozom meg, hogy visszagyere, és nem bántlak, ha már kiszabadultál. – Fölemelte az ujját. – De ha még egyszer visszajössz ebbe a városba, vagy ha a jövőben útjaink keresztezik egymást, az a halálod lesz. Csak átmenetileg függesztem föl a halálbüntetésedet; hosszú távú garanciát nem adok. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk.
– Nagyon helyes. Indulhatunk?
– Nem oldoznál ki még néhány kötelet rajtam? – kérdeztem. – Így lépni is alig tudok.
– Az alig éppen elég – nevetett Murlough. – Ha rólad van szó, semmi kockázatot nem vállalok. Van egy olyan érzésem, hogy egyetlen cselt sem hagynál ki. – Keményen hátba vágott. Megbotlottam, aztán visszanyertem az egyensúlyomat, és elindultam. A vállam fölött visszapillantottam Evrára.
– Nem maradok sokáig. Hajnal előtt visszajövök, és mindketten hazamegyünk a Cirque du Freakbe, jó?
Evra nem válaszolt. Még csak rám se nézett. Sóhajtva megfordultam, és elindultam kifelé az odúból. Murlough mutatta, hogy merre, s közben rémes kis dalocskákat énekelve ugrándozott utánam; e dalocskák arról szóltak, hogy mit fog tenni Debbie-vel, ha egyszer ráteheti a mocskos mancsát.

 

Gyorsan kijutottunk az alagutakból. Murlough a körmeivel jeleket karistolt a falba, amerre elhaladtunk. Nem a maga jószántából tette: én mondtam, hogy csinálja, különben felmondom az egyezséget. Így majd egyszerűbb lesz a visszaút. Sokkal könnyebb, mint minden kanyart és fordulót az eszembe vésni.
Ott, ahol mászni vagy kapaszkodni kellett, Murlough kénytelen volt cipelni engem. Undorító volt a közelsége – a lehelete embervértől bűzlött –, de bele kellett törődnöm. Akármilyen nehézségei is adódtak, nem volt hajlandó meglazítani a karjaim köré csavart kötelet.
Egy a térhez közel eső kanálison át jöttünk fel az alagútból. Murlough fölhúzott, de vissza is rántott rögtön, amikor a közelben elrobogott egy autó.
– Résen kell lenni – sziszegte. – A rendőrök úgy ellepték a várost, mint a legyek, amióta megtalálták a hullákat. Az idegeimre mennek. Ezentúl gondosabban ásom el a csontokat.
Felállt, és lesöpört valami piszkot a fehér öltönyéről.
Az én ruhámra ügyet sem vetett. Bosszúsan füstölgött magában:
– Ha visszajövök, új öltönyt kell vennem. Kellemetlen. Másodszorra már nem mehetek vissza ugyanahhoz a szabóhoz, he?
– Miért nem? – kérdeztem.
– Szerinted ezt az arcot el lehet felejteni egyik napról a másikra? Senki sem felejtené el. Ezért kell megöljek minden szabót, mihelyt levette a méreteimet, és elkészítette az öltönyömet. Ha tehetném, az üzletekből lopnék magamnak öltönyt, de az alakom nem mondható átlagosnak. – És megveregette hatalmas pocakját. – Gyere. Vezess. Hátulról közelítjük meg a házat, így kevésbé valószínű, hogy meglátnak.
Az utcák gyakorlatilag néptelenek voltak – karácsony éjszakája lévén, ráadásul az olvadó hó síkossá tette az utakat –, nem találkoztunk senkivel. Végigcaplattunk a latyakos járdán, s valahányszor elhaladt egy autó, Murlough egyszerűen lelökött a földre. Már nagyon untam – mivel a kezemmel nem tudtam felfogni az esés erejét, rendre arccal előre zuhantam a lucsokba –, de ő csak nevetett a méltatlankodásomon.
– Edződjél, he? Feszítsd meg az izmaidat.
Végre elérkeztünk Debbie-ék házához. Murlough megállt az elsötétített hátsó ajtónál, és idegesen körbekémlelt. A környező házakban sötétség honolt, ő mégis habozott. Egy pillanatig arra gondoltam, talán visszamondja a megállapodásunkat.
– Megijedtél? – kérdeztem halkan.
– A Murlough gyerek nem ijed meg semmitől! – csattant fel.
– Akkor mire vársz?
– Nagyon töröd magad, hogy mielőbb a barátnődhöz vezethess – jegyezte meg gyanakodva.
Amennyire a köteleim engedték, megrántottam a vállam.
– Minél tovább várunk, annál rosszabbul érzem magam. Tudom, mi az, aminek meg kell történnie, és egyáltalán nincs ínyemre, utána meg egyenesen szörnyen fogom érezni magamat. De most semmi mást nem akarok, mint hogy legyünk végre túl rajta, és kiszabadíthassam Evrát, aztán keressünk valami jó meleg helyet, ahol lefekhetünk és kipihenhetjük magunkat. Olyan hideg a lábam, mint egy darab jég.
– Szegény kicsi félvámpír – kuncogott Murlough, majd éles körmeivel egy kört vágott az ajtó ablakába. Óvatosan benyúlt, majd kinyitotta az ajtót, és betaszított.
Némán figyelte, hallatszik-e valami zaj a házból.
– Hányan laknak itt? – kérdezte.
– Hárman – feleltem. – Debbie és a szülei.
– Testvérei nincsenek?
Megráztam a fejem.
– Hát albérlők?
– Csak ők hárman.
– Ha végzek a lánnyal, esetleg belekóstolhatnék az egyik szülőjébe is – dünnyögte maga elé.
– Erről nem volt szó! – sziszegtem.
– Hát aztán? Egy szóval se mondtam, hogy őket megkímélem. Nem hinném, hogy éhen maradok, de visszajöhetek egy másik éjjelen, és egyenként megeszegethetem őket is. Azt fogják gondolni, ez valami családi átok. – És megint kuncogott.
– Undorító vagy – morogtam.
– Csak azért mondod, mert kedvelsz engem – nevetgélt. – Na, menjünk – fordította ismét komolyra a szót. – Indulás föl, a lépcsőn. Elsőként a szülők hálószobájába. Meg akarom nézni, hogy tényleg alszanak-e.
– Persze hogy alszanak – mondtam. – Az éjszaka kellős közepén járunk. Ha ébren volnának, hallanád őket.
– Nem akarom, hogy rajtakapjanak.
– Jól van, ha ellenőrizni akarod Jesse-t és Donnát, odavezetlek hozzájuk, de csak az idődet vesztegeted – sóhajtottam. – Nem volna jobb, ha a lehető legrövidebb időn belül végeznénk, és eltűnnénk innen?
A vérszipoly végiggondolta a dolgot.
– Helyes – mondta. – De ha váratlanul megjelennének, a Murlough gyerek megöli őket, és annak te leszel az oka.
– Rendben – válaszoltam, és megindultam felfelé a lépcsőn.
Hosszú, idegfeszítő út volt. A kötelek miatt képtelen voltam olyan csendben mozogni, ahogy szoktam. Valahányszor megreccsent a lépcső, összerezzentem és megtorpantam. Murlough is feszült volt: valahányszor zajt csaptam és megálltam, megrándult a keze, és hallhatóan elakadt a lélegzete.
Amikor odaértem Debbie ajtajához, nekitámasztottam a fejemet, és mogorván felsóhajtottam:
– Ez az.
– El az útból – csattant fel Murlough, és félrelökött. Megállt, szaglászott, aztán elmosolyodott.
– Igen – buggyant ki belőle az elégedett nevetés. – Érzem a vére szagát. Fogadok, te is érzed, he?
– Igen – feleltem.
Elfordította a kilincs gombját, és benyitott. Odabent sötét volt, de a szemünk már hozzászokott az alagutak sűrű sötétségéhez, úgyhogy gyorsan alkalmazkodott az ittenihez.
Murlough körülpillantott a szobában, szemrevételezte a ruhás- és fiókos szekrényeket, azt a néhány posztert, bútordarabot és az ablak közelében álló csupasz karácsonyfát.
Debbie testének körvonalai kirajzolódtak az ágyban, a takaró alatt; mocorgott, mint aki rosszat álmodik. Vérének szaga valósággal megülte a szoba levegőjét.
Murlough megindult előre, de aztán eszébe jutottam. Odakötött a kilincshez, jó szorosan, aztán arcát az arcomhoz dugva gúnyos vigyorral megkérdezte:
– Láttad már a halált közelről, Darren Shan?
– Láttam – feleltem.
– Gyönyörű, igaz?
– Nem – feleltem vakmerően. – Rettenetes.
– Képtelen vagy meglátni a szépségét – sóhajtotta a vérszipoly. – Na, nem baj, Még fiatal vagy. Mire megnősz, megtanulod. – Lila ujjai közé vette az államat. – Azt akarom, hogy végignézd. Figyeld, hogyan szakítom fel a torkát. Figyeld, hogyan szívom ki a vérét. Figyeld, hogyan lopom el, s teszem a magamévá a lelkét.
Megpróbáltam elfordítani a tekintetemet, de még erősebben megmarkolta az államat. – Ha nem nézel oda – sziszegte -, akkor utána egyenesen a szülők szobájába megyek, és mindkettőjüket megölöm. Megértetted?
– Szörnyeteg vagy – ziháltam.
– Megértetted? – ismételte fenyegetően.
– Igen – feleltem, és kirántottam a kezéből az államat. – Figyelni fogok.
– Jó gyerek vagy – kuncogott. – Okos gyerek. Sohasem tudhatod... még az is lehet, hogy tetszeni fog. Még a végén megcsinálod a szerencsédet, és velem jössz, ha ennek vége lesz. Na, mit szólsz hozzá, Darren Shan? Mi lenne, ha otthagynád azt az unalmas vén vámpírt, és elszegődnél a Murlough gyerek inasának?
– Te csak ezzel törődj most – intettem, és nem próbáltam leplezni undoromat.
Murlough lassan, hangtalanul átment a szobán. Közben előhúzta a késeit, és megpörgette őket. Fütyülni kezdett, de olyan halkan, hogy csak a legélesebb fül volt képes meghallani. A mocorgás egy pillanatra sem hagyott alább a takaró alatt.
Háborgó gyomorral figyeltem, hogyan csap le áldozatára. Még ha nem kaptam volna parancsot rá, akkor sem tudtam volna elfordítani a tekintetemet. Félelmetes, ugyanakkor lebilincselő látvány volt. Mint amikor a pók lecsap egy légyre. Csak éppen ez a pók késsel támadott, embereket evett, és egy egész város volt a hálója.
Az ajtóhoz legközelebb eső oldal felől közeledett az ágyhoz, s tőle fél méterre megtorpant. Hirtelen előrántott valamit a zsebéből. Meresztenem kellett a szememet, hogy lássam, mi az. Egy zacskó volt. Kinyitotta, valami sóhoz hasonló anyagot vett ki belőle, és leszórta a padlóra. Szerettem volna megkérdezni, mi az, de nem mertem megszólalni. Gondoltam, valami szertartás lehet, amit a vérszipolyok akkor végeznek, amikor az otthonában ölnek meg valakit. Mr. Crepsley említette, hogy nagy ceremóniamesterek.
Murlough megkerülte az ágyat, s közben számomra érthetetlen szavak kíséretében hintette a „sót”. Amikor végzett, visszakacsázott az ágy lábához, s közben rám pillantott, hogy figyelek-e. Majd egy villámgyors mozdulattal – de annyira, hogy alig tudtam követni – fölugrott az ágyra, két lábával közrefogva az alvót, lerántotta róla a takarót, s odavágott a két késsel, hogy egy pillanat alatt felhasítsa vele Debbie torkát.

 

Murlough kései átsuhogtak a levegőn, a párnán és a matracon, egyenesen oda, ahol Debbie nyakának kellett lennie.
De Debbie-t nem találták el.
Mert Debbie nem volt ott.
Murlough kimeredt szemmel nézte az állatot, mely – az enyémhez hasonlóan szoros kötelekkel – a patáinál és a pofájánál oda volt kötözve az ágyhoz.
– Ez egy... egy... – Murlough álla megremegett; nem tudta rávenni magát, hogy kimondja a szót.
– Egy kecske – mondtam ki helyette zord mosollyal.
Murlough teljesen összezavarodva, lassan felém fordult.
– De... de... de...
Miközben a helyzetből mit sem értve, tanácstalanul hebegett, kinyílt az egyik szekrényajtó, és kilépett rajt Mr. Crepsley.
Vérvörös ruhájában és köpenyében, narancssárga tüskehajával és arcán a csúf heggel még a vérszipolynál is baljósabb látványt nyújtott.
Murtough megdermedt, amikor meglátta. Piros szeme majd kiugrott a helyéből, s ahogy a vér kifutott az arcából, lila bőre néhány árnyalattal világosabb lett.
Az egykor látott filmek alapján azt hittem, mindjárt kezdetét veszi egy hosszú és izgalmas küzdelem. Azt hittem, ezek ketten először sértéseket fognak egymás fejéhez vagdalni, aztán Mr. Crepsley kést vagy kardot ránt, s megkezdődik a párviadal, melynek során végigtáncolnak a szobán, s előbb csak kisebb, majd egyre súlyosabb és súlyosabb sebeket ejtenek egymáson.
Nem így történt. A harc két hihetetlen gyors éjjeli ragadozó között folyt, akiket csak a gyilkolás érdekelt, nem pedig az, hogy lenyűgözzék az akciókra éhes nézőközönséget. Az összecsapás mindössze négy mozzanatból állt, s az egész csupán két elmosódott és dühödt másodpercig tartott.
Elsőként Mr. Crepsley mozdult. Jobb keze kivágódott, és egy rövid kés röppent ki belőle. A mellkasa bal felső részén, a célpontnál – a szívénél – pár centiméterrel feljebb találta el Murlough-t. A vérszipoly hátrahőkölt, és sikoltani akart.
Miközben nyitotta a száját, Mr. Crepsley előrevetette magát, s egyetlen hatalmas ugrással az ágy mellett termett, készen arra, hogy közelharcra menjen a vérszipollyal.
Ez volt a küzdelem második másodperce. A harmadik mozdulat Murlough-é volt – többre nem is volt ideje. Bal kezében lévő késével pánikszerűen megrohamozta Mr. Crepsleyt. A megvillanó penge rémítő sebességgel zúgott át a szobán, s végzett volna a vámpírral, ha eltalálja. De nem találta el. A kés jó hat centiméterrel a vámpír feje fölött süvített el.
Ahogy Murlough bal karja előrelendült, Mr. Crepsley abban a pillanatban behatolt az így keletkező résbe, és csupasz jobbjával gyilkos ütést mért a vérszipolyra. Nyitott tenyérrel belemélyesztette éles pengeként kimeresztett karmait Murlough hasába.
Ahogy mondom: belemélyesztette!
Murlough-nak elállt a lélegzete, s egész testében megmerevedett. Kezéből kiesett a kés, és kimeresztett szemmel bámult lefelé. Mr. Crepsley keze egészen az alkarjáig eltűnt a hasában.
A vámpír egy pillanatig így maradt, aztán hevesen visszarántotta a kezét: belek és sötét vér zúdult ki a nyomában.
Murlough felnyögött, térdre esett, kis híján szétlapítva a kecskét, s végül a földre zuhant. Ott a hátára fordult, és a nyálával megpróbálta összezárni a hasán támadt lyukat. De az túl nagy volt. A gyógyító erejű nyál sem bírt vele. Tehetetlenül tűrte becses vére kiömlését. Sorsa megpecsételődött.
Mr. Crepsley ellépett a haldokló vérszipoly mellől. Fölemelte a takarót, és megtörölte benne a kezét. Egyetlen arcvonása se rezdült. Se öröm, se szomorúság nem látszott rajta annak nyomán, amit tett.
Murlough hamarosan rájött, hogy helyzete reménytelen. Egy puffanással átlódulva a hasára, a fájdalomtól összeszorított foggal, tekintetét rám szegezve, kúszni kezdett felém.
– Mr. Crepsley – szóltam remegő hangon.
Mr. Crepsley szemügyre vette a hason csúszó vérszipolyt, aztán megrázta a fejét.
– Ne félj. Nem árthat neked. – De azért, hogy semmit ne bízzon a véletlenre, odajött hozzám, kioldozta a köteleimet, és mellém állt, hogy ha kell, újra támadjon.
Hosszú, kínos mászás volt ez a vérszipoly számára. Már majdnem megsajnáltam, de elég volt Evrára gondolnom, s arra, hogy mit tervezett Debbie-vel... megérdemelte, amit kapott.
Murlough többször is megállt, s már-már azt hittem, félúton kiadja a páráját, de elszánhatta magát, hogy övé lesz az utolsó szó. Tovább küszködött, jóllehet tudnia kellett, hogy csak a halála pillanatát sietteti.
A lábam elé érve arcra bukott, s lihegve szorította arcát a szőnyegre. Szájából vastag sugárban dőlt a vér, és tudtam, hogy a végéhez közeledik. Fölemelte, majd behajlította remegő ujját: intett, hogy hajoljak le.
Kérdőn pillantottam Mr. Crepsleyre.
A vámpír vállat vont.
– Ártalmatlan. Döntsd el te.
Úgy döntöttem, meghallgatom, mi mondanivalója van még. Lehajoltam, egész közel a szájához. Már csak másodpercei voltak hátra.
Piros szeme összevissza forgott szemgödrében. Aztán óriási erőfeszítéssel rám irányította, s szája egy utolsó, gúnyos mosolyra rándult. Amennyire tudta, fölemelte a fejét, és suttogott valamit, amit nem értettem.
– Nem értem – mondtam. – Beszélj hangosabban. – És még közelebb vittem a fülemet a szájához.
Murlough megnyalta a száját, és megpróbált beszívni valamicske levegőt. Aztán utolsó lélegzetvételével kinyögte azokat a szavakat, amelyeket oly fontosnak vélt.
– E-e-e-szes f-f-fi-fiú, he! – bugyogtatta ki, majd egy bamba mosollyal az arcán előrebukott.
Meghalt.

 

Nagy fekete műanyag zsákba dugtuk a tetemét. Majd később bedobjuk az általa hőn szeretett véres alagutak valamelyikébe, gondoltuk. Temetőnek éppoly jó lesz számára, mint bármelyik másik hely.
A kecskét is bedugtuk egy zsákba, de abba már vágtunk néhány lyukat is. Azt hittük, hogy Murlough meg fogja ölni. Az állatot én loptam el a városi állatkert állatóvodájából. Mr. Crepsley el akarta vinni a Cirque du Freakbe – jó lesz Evra kígyójának vagy a törpe népségnek –, de rávettem, hogy engedje szabadon.
Ezután feltakarítottuk a nyomokat. Murlough sok vért veszített, amit mind föl kellett törölnünk a padlóról. Nem szerettük volna, ha a család észreveszi, és elkezd kérdezősködni. Nagyon igyekeztünk, de így is eltartott pár óráig.
Amikor végeztünk a takarítással, felmásztunk a padlásra, lehoztuk az alvó Jesse-t, Donnát és Debbie-t, és visszafektettük őket a saját ágyukba.
Előre elterveztük az egész éjszakát. A vacsorához hozott borba a konyhában kevertem bele az altatót. Mr. Crepsleytől kaptam azt az íztelen főzetet, amelytől percen belül mindenki kifekszik. Ha magukhoz térve a fejfájáson kívül kutya bajuk sem lesz.
Vajon mit fognak gondolni, ha fölébredve meglátják, hogy ruhástól fekszenek az ágyban, és a világon semmire sem emlékeznek abból, ami az éjszaka történt? Ez a rejtélyt soha életükben nem fogják megfejteni, gondoltam magamban mosolyogva.
A terv korántsem volt tökéletes; sok minden balul üthetett volna ki. Már arra sem volt garancia, hogy Murlough rám talál, amikor „összecsaptam” Mr. Crepsleyvel, aztán nekivágtam az alagútnak egymaga mint ahogy arra sem volt garancia, hogy nem öl meg ott helyben, azon nyomban.
Ki is peckelhette volna a számat, amikor elkapott, akkor nem tudtam volna rábeszélni, hogy hagyjon életben. Vagy semmibe vehette volna a vámpírtábornokokkal való fenyegetésemet – amit mondtam, igaz volt, csak azt nem lehetett előre tudni, hogy miként reagál erre az őrült Murlough. Jót nevethetett volna a fenyegetésemen, és vígan lekaszabolhatott volna.
De a terv legkényesebb része kezdettől fogva Debbie volt. Ahhoz, hogy bejöjjön, tökéletesen kellett alakítanom. Ha rögtön előállok ezzel a javaslattal, Murlough esetleg gyanút fog, és szépen kikerüli a csapdát. Véleményem szerint akkor sem sétál bele, akármilyen jól játszom is a szerepemet, ha tökéletesen ura a józan észnek – ezen a ponton tehát előnyünkre vált az őrültsége.
És persze számolni kellett azzal is, hogy esetleg ő öli meg Mr. Crepsleyt. Ebben az esetben mind a hatan meghaltunk volna: Mr. Crepsley, én, Evra, Debbie, Donna és Jesse.
Veszélyes játszma volt – és tisztességtelen a Hemlock családdal szemben, lévén hogy nekik fogalmuk sem volt, milyen szerepet játszanak ebben a halálos előadásban –, de néha muszáj kockáztatni. Bölcs dolog volt-e öt életet kockára tenni, hogy megmentsünk egyet? Talán nem. De emberi volt. Ha semmi mást nem tanultam volna az őrült vérszipollyal való találkozásomból, annyit mindenesetre, hogy még az élőhalottak is lehetnek emberségesek. Annak kellett lennünk – leheletnyi jóság nélkül magunk is olyanok lennénk, mint Murlough: az éjszaka vérszomjas szörnyetegei.
Betakargattam Debbie-t. A bal bokája közelében egy apró heg mutatta a helyet, ahol Mr. Crepsley korábban vért szívott ki belőle. Szükség volt a vérére, hogy a kecskére kenve félrevezessük Murlough-t.
– Jól csinálta – mondtam halkan, fölpillantva a vámpírra. – Köszönöm.
– Csak azt tettem, amit tennem kellett – felelte mosolyogva. – A terv a tiéd volt. Nekem kellene köszönetet mondanom, ha nem éppen te húztad volna keresztül a számításomat, amikor először akadt az utamba. Így az én szememben most egyenlőkké váltunk, tehát senki sem tartozik köszönettel a másiknak.
– Mi lesz, ha a vérszipolyok megtudják, hogy megöltük Murlough-t? – kérdeztem. – Üldözőbe fognak venni?
– Ha szerencsénk van, nem találják meg a tetemét – sóhajtott fel Mr. Crepsley. – Vagy ha megtalálják, remélhetőleg nem jönnek rá, hogy mi voltunk a tettesek.
– De ha mégis?
– Akkor a világ végéig fognak kergetni bennünket. És a végén megölnek. Semmi esélyünk velük szemben. Tucatszám jönnek majd ránk, és a tábornokok nem fognak segíteni rajtunk.
– Jaj – nyögtem. – Kár volt kérdeznem.
– Jobb lett volna, ha hazudok?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem kell több hazugság. De azt hiszem, legjobb lesz, ha Evrának ezt nem mondjuk el. Amit az ember nem tud, amiatt nem fáj a feje. Különben is, már épp eléggé dühös rám. Azt hiszi, valóban feláldoztam Debbie-t miatta. Nagyon haragszik rám.
– Majd lehiggad, ha elmeséljük neki, mi történt valójában – felelte Mr. Crepsley bizakodóan. – Most pedig... indulhatunk érte?
– Magamra maradhatnék pár percre? – kérdeztem elbizonytalanodva, és lepillantottam az alvó Debbie-re.
– Természetesen – válaszolta Mr. Crepsley. – De ne késlekedj: közel a hajnal, és nem szeretnék holnap egész nap abban a dögletes alagútrendszerben dekkolni. Odalent várlak.
Azzal elment.
Megnéztem az órámat. Mindjárt hajnali négy óra. Tehát december 25-e van. Karácsony napja.
Gyorsan dolgoztam. Odaállítottam a kopár karácsonyfát Debbie ágya mellé, kinyitottam a díszekkel teli dobozt, és teleaggattam a fát csillogó gömbökkel, apró figurákkal, aranyszálakkal és villódzó színes lámpákkal. Amikor elkészültem, megfordítottam Debbie-t. Ha reggel kinyitja a szemét, ez lesz az első, amit meglát.
Rossz érzés volt búcsú nélkül elmenni. Azt reméltem, hogy ezzel kárpótolhatom érte. Ha felébred, és meglátja a fát, tudni fogja, hogy nem léptem le csak úgy, minden tapintatot mellőzve. Tudni fogja, hogy gondoltam rá, és remélhetőleg nem rója fel nekem ezt a váratlan eltűnést.
Még álltam ott pár pillanatig, és elnéztem az arcát. Szinte biztos, hogy most látom utoljára. Olyan aranyos volt, ahogy ott feküdt, mély álomba merülve. Kísértésem támadt, hogy keressek egy fényképezőgépet, és lekapjam vele, de minek? Erre a képre mindig emlékezni fogok a legapróbb részletekig. Ott lesz a helye a szüleim, a húgom és Sam képe mellett – e számomra kedves arcok között, amelyek sohasem fognak elhalványulni emlékezetem képtárában.
Előrehajoltam és homlokon csókoltam, majd kisimítottam a szeméből egy hajtincset.
– Boldog karácsonyt, Debbie – súgtam, majd sarkon fordultam.
Ideje megmenteni Evrát.

 

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK...