Steven Saylor
RÓMAI VÉR

(Tartalom) (Térkép)

 

 

ELSŐ RÉSZ
Fent és lent

 

Egy

Egy húsz évnél alig idősebb rabszolga látogatott meg azon a valószínűtlenül meleg tavaszi reggelen. Ügyfeleim rendszerint a legalacsonyabb rendű háziszolgák közül választottak hírvivőket – nincsteleneket, nyomorékokat, féleszű istállófiúkat, akik bűzlöttek a trágyától és prüszköltek a hajukba ragadt szénától. Puszta formalitásból minden kliens bizonyos óvatossággal és fenntartással közeledett Gordianushoz, a Nyomozóhoz. Mintha leprás lettem volna, vagy egy tisztátalan keleti szekta papja. Már hozzászoktam. Amíg a számlát időben és maradéktalanul kifizetik, nincs okom megsértődni.
Azon a bizonyos reggelen viszont egy határozottan tiszta, gondosan fésült rabszolga keresett fel. Halk modora tiszteletet sugárzott, de méltóságot is, ahogy bármely ifjútól megszokhatta az ember egy tíz évvel idősebb férfi társaságában. Latin beszédének makulátlansága túlszárnyalta az enyémet, hangja a fuvolához hasonlatos csodás tisztasággal csengett. Nem egyszerű istállófiú állt előttem, hanem egy gondos úr művelt, kényeztetett szolgája. Tirónak hívták.
– A nagyra becsült Marcus Tullius Cicero házából – tette hozzá, és kissé lehajtotta a fejét, hogy lássa arcomon a megvilágosodás fényét. Nem emlékeztem a névre. – Igényt tart a szolgálataidra, uram – folytatta –, egy ajánlás nyomán, mely...
Megragadtam a karját, és bevezettem a házba. A kegyetlen téli hónapokat tikkasztó tavaszi napok követték, a korai óra ellenére nehezemre esett a nyitott ajtóban ácsorogni. Ahhoz is túl fiatal volt az idő, hogy az ifjú szolga fecsegését hallgassam, bármennyire dallamosan zengett. Halántékomban dübörgött a vér, villámok pókhálószerű nyoma cikázott a szemem sarkában.
– Mondd – szólítottam meg –, ismersz valamiféle gyógyírt a macskajajra?
Az ifjú Tiro oldalvást sandított felém, meglepte a hirtelen témaváltás, és gyanút ébresztett benne a bizalmas hangnem.
– Nem, uram.
– Bizonyára soha nem is szenvedtél tőle – bólintottam.
– Nem, uram – felelt, miközben halvány pír öntötte el az arcát.
– A gazdád nem engedi, hogy bort kóstolgass?
– Nem tiltja, de ahogy mondani szokta, a mértékletesség minden téren...
Ismét bólintottam. Megrándult az arcom. A legkisebb mozdulat is gyötrő fejfájást okozott.
– A mértékletesség minden téren, persze, kivéve, ha kora reggel a szolgáit küldözgeti.
– Bocsáss meg, uram. Jobb lesz, ha egy óra múlva visszajövök.
– Azzal csak mindkettőnk drága idejét fecsérelnéd. A gazdádról nem is beszélve. Inkább maradj, de ne hozd szóba a hivatalos dolgokat, amíg én engedélyt nem adok rá! Tarts velem reggelinél a kertben, ahol frissítőbb a levegő.
Újból megfogtam a karját, és keresztülvezettem az átriumon, egy lesötétített folyosón át, a ház oszlopsorral övezett középső részéig. Láttam, amint meglepődve felvonja a szemöldökét, de nem tudtam eldönteni, hogy az épület nagyságán vagy állapotán csodálkozik. Ami engem illet, természetesen megszoktam már a kert látványát, de egy új jövevény számára romhalmaznak tűnhetett – a fűzfák fékeveszetten terebélyesedtek, indáik összecsókolóztak a poros földből felfelé nyújtózó gazzal, a kert közepén díszelgő szökőkút rég kiszáradt, Pán kicsiny márványszobrát az idő pettyezte, a keskeny vonalban kígyózó tavacska átlátszatlan, moccanatlan vizében sűrűn, elvadultan burjánzott az egyiptomi sás. Apám ilyen siralmas állapotban hagyta rám a kertet, és én a kisujjamat sem mozdítottam, hogy rend legyen. Jobb szerettem így; a szilaj, zabolátlan zöld vadon a mintaszerű Róma közepén, a káosz apró lábnyoma a malterral megregulázott téglafalak és a katonás sövények világában. Mindamellett nem is engedhettem meg magamnak, hogy anyagot és munkásokat szerezzek a kert rendbetételéhez.
– Alighanem más körülményekhez szoktál a gazdád házában. – Óvatosan, fejemet kímélve ültem le egy székre, és intettem Tirónak, hogy foglaljon helyet a másikon. Összeütöttem a tenyerem, de nyomban meg is bántam.
– Bethesda! – kiáltottam, visszafojtva kínomat. – Hol az a lány? Nyomban feltálalja az étket. Azért is nyitottam magam ajtót, mert a kamrában szöszmötöl. Bethesda!
Tiro megköszörülte a torkát.
– Az igazat megvallva, ez a ház nagyobb, mint az én gazdámé, uram.
– Hogyan? – néztem rá zavarodottan. Gyomrom kórusban morajlott a halántékommal.
– A házad, uram. Nagyobb, mint a gazdámé.
– És ez meglep téged?
Lesütötte a szemét, attól tartott, hogy felhúztam az orrom.
– Tisztában vagy vele, mivel keresem a kenyerem, ifjú?
– Nem mondhatnám, uram.
– Annyit bizonyára tudsz, hogy nem nevezhető tisztes foglalkozásnak, már ha manapság bármi is tiszteletreméltó lehet Rómában. Ám törvénytelenséggel senki sem vádolhat, főleg nem egy olyan városban, melyet egy diktátor irányít. Ezek szerint megütköztél tágas szállásom láttán, legyenek bármilyen rozzantak a falai. Így is van rendjén. Néha magam is elcsodálkozom. Hát itt vagy végre, Bethesda! Tedd a tálcát ide, közém és eme váratlan, ámde szívesen látott ifjú vendég közé!
Bethesda engedelmeskedett, de szeme sarkából azért vetett egy pillantást a szolgára, és megvetően horkantott. Maga is rabszolga révén ellenérzéssel viseltetett azon szokásom iránt, hogy meghitt kapcsolatot alakítok ki más rabszolgákkal, mi több, saját kamrámból etetem őket. Lepakolt a tálcáról, majd megállt, mintha újabb utasításra várna. Mindez nem volt több póznál. Nyilvánvaló, hogy valójában a vendéget akarta közelebbről szemügyre venni, még ha ezt Tiro nem is vette észre.
Bethesda az ifjút fürkészte, aki képtelen volt viszonozni a pillantást. A lány szája sarka hátrahúzódott, felső ajka elvékonyodott, és finom ívbe görbült. Gúnyosan mosolygott.
A legtöbb nő arcán az ilyesféle gunyoros kifejezés az undor ellenszenves megjelenése volt, ám Bethesdánál sohasem lehetett tudni. Az ő sötéten érzéki vonzerejét egy ironikus mosoly nem tudta elhalványítani. Talán még fel is erősítette. A lány korlátozott, de annál fantáziadúsabb testi nyelvezetében a gúnyos mosoly bármit jelenthetett, a fenyegetéstől a pimasz csábításig. Ezúttal valószínűleg Tiro szemérmesen lesütött szeme, félénk szerénysége váltotta ki belőle ezt a gesztust, a ravasz róka csúfolódását a szende nyulacskán. Azt hittem, étvágyát maradéktalanul csillapította az előző éjszaka. Az enyémet mindenesetre igen.
– Parancsol az úr még valamit? – Egyenesen állt, mellét kidüllesztette, vállát hátrahúzta. Szemhéja kissé elnehezült, még az éjjeli festék súlyától. Selypítő akcentusa hordozott valamit a kelet fülledtségéből. Megint a póz. Bethesda döntésre jutott: rabszolga vagy sem, az ifjú Tiro érdemes volt a kegyeire.
– Nem, ennyi elég. Menj a dolgodra!
Főhajtással sarkon fordult, és a kerten át besétált a házba, a lelógó fűzfaágak között kanyarogva. Amint hátat fordított, Tiro is felbátorodott. Követtem a tekintetét tágra nyílt szemétől egészen a figyelmét fogva tartó pontig, valahol Bethesda lágyan ringó csípője fölött. Irigyeltem szerénységéért, szemérmességéért, étvágyáért, vonzó külsejéért és fiatalságáért.
– Gazdád nem engedné, hogy igyál, legalábbis nem nyakló nélkül – jegyeztem meg. – Hát a fehérnép társaságát engedélyezi néhanapján?
Váratlanul ért a mélységesen vörös pír látványa, amely újfent szétáradt az arcán: akár a lenyugvó nap a tenger felett. Csak az ifjak sima homloka és orcája borulhat így lángba. Még Bethesda is túl idős volt ahhoz, hogy ily tűz öntse el az arcát, ha egyáltalán képes volt még elpirulni.
– Felejtsd el! – legyintettem. – Nincs jogom ilyeneket kérdezni. Tessék, végy a kenyérből. Bethesda maga készíti, nem is hinnéd, milyen ízletes. Még anyja hagyta rá örökül a receptet Alexandriában. Legalábbis ezt állítja, de nekem egy sejtelem azt súgja, talán nem is volt anyja. És bár Alexandriában vásároltam meg, a neve sem görög, sem egyiptomi. A tej és a szilva minden bizonnyal friss, de a sajtra nem mernék megesküdni.
Csendben falatoztunk. A kertet még árnyak ülték meg, én viszont már éreztem a napot, tapinthatóan, csaknem fenyegetően kúszott át a hornyolt tetőcserepek fölött, mint egy betörő, aki leereszkedését tervezgeti. Délidőre az egész kertet elborítja a tűrhetetlen forró és ragyogó fényesség, most azonban még hűvösebb volt a szabad ég alatt, mint a házban, ahol megrekedt az előző nap heve. A pávák csoportja felbolydult a sarokban, a legnagyobb hím harsányan rikoltott, aztán peckesen lépdelve kiterjesztette farktollait. Tiro összerezzenve nézett a madárra, felkészületlenül érte a látvány. Némán rágtam a falatot, olykor megvonaglottam a fájdalmas szúrásoktól, melyek az állkapcsomból a halántékomig sugároztak. Tiróra pillantottam, aki felhagyott a pávák vizslatásával, és immár az üres bejáratot figyelte, amerre Bethesda távozott.
– Ez a macskajaj ellenszere, uram?
– Mire célzol, Tiro?
Felém fordult. Arcának tökéletes ártatlansága a háztető felett áttörő napfénynél is erősebben vakított. Görög hangzású neve ellenére, szeme kivételével minden vonása klasszikusan római volt – homlokának, orcájának és állának lágy formája, ajkának és orrának visszafogott hangsúlyossága. Leginkább a szeme színe döbbentett meg, a halvány levendula árnyalat, melyhez hasonlót még sohasem láttam, legalábbis nem Róma lakói körében. Rabszolga anyjának vagy apjának köszönhette, akiket isten tudja honnan hurcoltak a birodalom szívébe. Túlságosan is ártatlan és reménykedő volt az a szempár egy rómainak.
– Ez lenne a macskajaj ellenszere? – ismételte. – Reggel keresni egy asszony közelségét?
– Aligha! – nevettem fel hangosan. – Legtöbbször éppen ők okozzák ezt a gyötrelmet. Máskor ők jelentik az ösztönzést a következő alkalomhoz.
Az előtte feltálalt ételre nézett, és illedelmesen, de lelkesedés nélkül vett magához egy darab sajtot. Nyilván még rabszolgaként is jobb koszthoz volt szokva.
– Hát akkor? A kenyér és a sajt? – faggatózott tovább.
– Az étel segíthet, ha nem esünk túlzásokba. Ám a másnaposság valódi ellenszerét egy bölcs alexandriai felcser tanította nekem majdnem tíz esztendeje, amikor annyi idős voltam, mint most te. Nem vetettem meg a jó bort akkor sem. Azóta is remek szolgálatot tesz nekem. Tudod, az ő elmélete szerint a mértéktelen ivás során a bor egy része nem bomlik szét a gyomorban, hanem gonosz páraként felszáll a fejbe, besűrűsíti azt a váladékot, melyet az agy választ ki magából, s duzzanatot, gyulladást okoz. Egy idő után a bor maradéka eloszlik, és a nyálka megint folyóssá válik. Ezért nem hal meg senki a másnaposságtól, akármilyen kínoktól fetreng.
– Ezek szerint az idő az egyetlen gyógyír, uram?
– Hacsak nem a nála is gyorsabb gondolat. Az összpontosított tudati gyakorlat. Elvégre a tudat az agyban lakozik, melyet orvos barátom szerint a váladék olajoz meg. Ha ez a nyák beszennyeződik vagy besűrűsödik, fejfájás alakul ki. Csakhogy a gondolat aktivitása friss nyálkát hoz létre, mely aztán cseppfolyósítja és feloldja a régit. Minél feszültebben gondolkodunk, annál több váladék képződik. Így hát a megfeszített tudati működés felgyorsítja a másnaposságból való lábadozást, azáltal, hogy kiöblíti a bor maradványait a gyulladt szövetből, és visszaállítja az agyhártyák olajozottságát.
– Értem. – Tiro arca kétkedést tükrözött, de szavaim nagy hatással voltak rá. – Természetesnek tűnik a logikája, már ha elfogadjuk a kiinduló feltételezést, amely ugye nem bizonyítható.
Hátradőltem a székben, összefontam a karom, miközben egy darab kenyérhéjat majszoltam. – A bizonyíték a gyógyhatásban rejlik. Látod, máris jobban érzem magam, miután elmagyaráztam, hogyan működik ez a kúra. Pár perc múlva kutya bajom sem lesz, ha azt is elmagyarázhatom, miért jöttél hozzám.
Tiro szája óvatos mosolyra húzódott.
– Attól tartok, ez a gyógymód nem lesz hatásos, uram.
– Nocsak!
– Felcserélted a dolgokat. Én fogom elmesélni, hogy miért jöttem a te házadba.
– Nem, ellenkezőleg. Való igaz, talán az arcomról is leolvashattad, hogy sohasem hallottam a gazdád felől. Hogy is hívják... Marcus... Cicero akárkicsoda... Sejtelmem sincs, ki lehet. Ugyanakkor számtalan dolgot fel tudnék sorolni vele kapcsolatban.
Kis szünetet tartottam, hogy megbizonyosodjam arról, az ifjú teljesen rám figyel.
– Büszke család sarja, melynek öntudatosságához az ő személye is nagyban hozzájárul. Itt él Rómában, de a família máshonnan származik, talán délről. Alig egy emberöltő óta laknak itt. Gazdagságuk kényelmet biztosít, ha nem is mesés fényűzést. Eddig igazam van?
– Eddig igen – nézett rám Tiro gyanakodva.
– Ez a Cicero egy hozzád hasonló fiatalember, legfeljebb egy hajszállal idősebb. Szorgalmasan tanulja a szónoklás és a retorika tudományát, bizonyos fokig a görög filozófusok követője. Nem az epikureusok nyomdokában jár, inkább a sztoikusok örökségét ápolja, ha nem is túlbuzgó módon. Így van?
– Igen. – Tiro kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Ami pedig jöveteled okát illeti, jogi ügyben van szükségetek szolgálataimra, mert Cicero a Rostra elé készülődik. Ő maga is egy kezdő jogász, ám ez az ügy igen fontosnak és bonyolultnak ígérkezik. Az ajánlást nem mástól, mint Róma első számú ügyvédjétől, Hortensiustól kaptátok, természetesen.
– Természetesen... – motyogta Tiro alig hallhatóan. Szemét összeszűkítette, csak száját nyitotta egyre nagyobbra. – De hogyan voltál képes...
– És hogy milyen ügyről is van szó? Feltehetőleg valamiféle gyilkosságról.
Tiro a szeme sarkából nézett rám, már nem palástolta megrökönyödését.
– Nem puszta gyilkosság – folytattam. – Annál sokkal rosszabb. Sokkal...
– Ez csak egy trükk – suttogta Tiro. Arca megrándult, miközben rákényszerítette magát, hogy levegye rólam a tekintetét. – A szememből olvasod ki, ugye? Valamilyen varázslat...
Ujjaimat a halántékomra szorítottam, könyökömet a derekamhoz támasztottam, részben, hogy csillapítsam a vér zubogását, részben, hogy a bűvészek színpadi testtartását utánozzam.
– Ördögi bűntény! – suttogtam. – Gaztett! Szavakat sem találok rá. Egy fiúról van szó, aki megölte saját apját. Apagyilkosság!
Elengedtem a halántékom, és hátradőltem a székben. Egyenesen ifjú vendégem szemébe néztem.
– Te, Tiro, Marcus Tullius Cicero házából, azért jöttél hozzám, hogy segítségemet kérd gazdád számára az ameriai Sextus Roscius ügyében, akit apja meggyilkolásával vádolnak. S lám... a másnaposság immár a múlté!
Tiro csak pislogott. Hátradőlt, mutatóujjával végigsimította felső ajkát, szemöldökét tűnődve vonta össze.
– Valamiféle trükköt alkalmaztál, nemde, uram? – kérdezte.
– Miért? Nem hiszed, hogy olvasok a gondolataidban? – villantottam rá leghalványabb mosolyomat.
– Cicero gazdám szerint nem létezik hatodik érzék, gondolatolvasás vagy jövendőmondás. Szerinte a látnokok, próféták és jövőbelátók a legalantasabb sarlatánok és a legjelesebb színészek közül valók, akik visszaélnek a tömegek hiszékenységével.
– Úgy... És te elhiszel mindent, amit Cicero gazdád mond? – Tiro elvörösödött. Mielőtt újra megszólalt volna, felemeltem a kezem. – Ne is válaszolj! Sohasem vennélek rá, hogy a gazdád ellen beszélj. De egyet árulj el: felkereste valaha ez a Marcus Tullius Cicero a delphoi jósdát? Járt valaha Artemisz oltáránál Epheszoszban, belekóstolt a tejbe, mely márványkebléből csordul? Megmászta az éj leple alatt a nagy piramisokat, hallotta a szél süvítését az ősöreg kövek között?
– Nem hiszem, uram. – Tiro lesütötte a szemét. – Cicero gazdám sohasem járt Itália határain túl.
– De én igen, fiatalúr!
Egy pillanatra belecsobbantam gondolataim tengerébe, s képtelen voltam kievickélni a múltbeli képek, tájak, hangok és illatok kavalkádjából. Körbenéztem a kerten, és hirtelen szemembe ötlött harsány kuszasága. Tányéromra szegeztem a tekintetem, és rájöttem, milyen száraz és íztelen volt a kenyér, milyen romlott a sajt. Felpillantottam Tiróra, felrémlett bennem, kivel is ülök szemben, és ostobának éreztem magam, amiért ennyi energiát fecséreltem egy közönséges rabszolga elkápráztatására.
– Én megtapasztaltam mindezt, megjártam eme helyeket. Mindazonáltal sok szempontból még szkeptikus gazdádnál is kétkedőbb vagyok. Persze trükk volt az egész. Logikai játék.
– De miként lehetséges, hogy egyszerű logikával új tudásra tégy szert? Azt állítottad, sohasem hallottál Cicero gazdámról, mielőtt én említettem a nevét. Semmit sem mondtam róla, és te, uram, mégis képes voltál elmagyarázni nekem, miért jöttem. Mintha érméket vernél a puszta levegőből. Hogyan hozhatsz létre valamit a semmiből? Hogyan tudod felfedni az igazságot mindenféle bizonyság nélkül?
– Nem érted a lényeget, Tiro. De nem a te hibád. Biztos vagyok benne, hogy gondolkodásban bárkivel felveszed a versenyt. A római retorikusok logikájában rejlik a hiba. Újratárgyalnak ősi ügyeket, újfent megvívnak ősi csatákat, kívülről fújják a grammatikát és a jogot, mindezt pusztán azért, hogy úgy csűrjék-csavarják a jogot, ahogy az ügyfél megköveteli, megfeledkezve az igazról és a hamisról, a jóról és a rosszról. Az agyafúrtság kiszorítja a bölcsességet. A győzelem úgyis mindent igazol. Még a görögök is elfelejtették, hogyan kell gondolkodni.
– Ha valóban csak egy trükkről van szó, tanítsd meg nekem, uram!
Nevetve vettem magamhoz egy újabb darab sajtot.
– Ha elmondom, kevésbé fogsz tisztelni, mintha továbbra is titokban tartanám.
– Jobb lenne, ha elmondanád, uram. – Tiro összevonta a szemöldökét. – Másképp hogyan állhatnék talpra a macskajajból, ha egyszer én is másnapos leszek?
Derű ragyogott át ráncolt homloka redőin. Tiro legalább olyan tehetséges volt a pózolásban, mint Bethesda. Vagy jómagam.
– Ám legyen!
Felálltam, nagyot nyújtóztam, és meglepve éreztem, amint ujjaim megfürdenek a nap forróságában. Tapintható volt, mintha gőzölgő vízbe nyúltam volna. A fény már a fél kertet elárasztotta.
– Tegyünk egy sétát a kertben, amíg ilyen kellemesen hűs! Bethesda! Beavatlak téged a következtetéseimbe, Bethesda pedig letakarítja az asztalt... Bethesda!... És rögvest helyreáll a rend!
Komótosan sétáltunk a tó körül. Bast, a macska a víz felett repkedő szitakötőket próbálta becserkészni, fekete bundáján megcsillant a napfény.
– Nos hát, honnan is tudom, amit tudok Marcus Tullius Ciceróról? Azt mondtam, hogy büszke család sarja. Ez már a nevéből is következik. Nem a családnévből, a Tulliusból, azt már hallottam azelőtt is, sokkal inkább harmadik nevéből, a Ciceróból. A római polgárok harmadik neve általában a család egyik ágát jelzi – jelen esetben a Tullius-família Ciceró-ágáról van szó. Ha nincs ilyen ága a családnak, bizonyára egyedi elnevezéssel állunk szemben. Nagyorrú személy hallgathat a Naso névre, borvirágos képűt nevezhetnek Sullának, mint például nagyra becsült és méltóságos diktátorunkat. Akárhogy is nézzük, a Cicero nem egy hétköznapi hangzású név. A szó maga a közönséges csicseriborsóra utal, s ez nem épp hízelgő, ugyebár... Mi hát a helyzet gazdád esetében?
– A Cicero régi családi név – felelt a rabszolga. – A szóbeszéd szerint egy olyan őstől származik, akinek valamiféle dudor csúfította el az orra hegyét, középen egy bevágással, akár a csicseriborsónál. Igaza van, uram, szokatlan hangzású név, de én már megszoktam, észre sem veszem. Gazdám barátai szerint jobb lenne elhagyni, ha politikai vagy jogi karrierre készül, ám ő hallani sem akar róla. Cicero úr szerint ha a családja ragaszkodott ehhez a furcsa névhez, az első Cicerónak módfelett kiválónak kellett lennie, még ha mára feledésbe is merült, miben volt olyan kiváló. Feltett szándéka ismertté tenni ezt a nevet egész Rómában, és megbecsülést szerezni neki.
– Büszke, mint mondtam. Habár ezt jóformán akármelyik rómairól vagy jogtudósról el lehetne mondani. Kétségem sem volt afelől, hogy Rómában él. Családjának déli származására a Tullius névből következtettem. A Pompejibe vezető úton nemegyszer találkoztam ezzel a névvel, talán Aquinum, Interamna vagy Arpinum környékén...
– Pontosan – bólintott Tiro. – Cicero úrnak azon a vidéken élnek rokonai. Ő maga is Arpinumban született.
– De nem maradhatott ott kilenc vagy tíz éves koránál tovább.
– Így igaz, nyolc éves volt, amikor a családja Rómába költözött. De honnan tudod mindezt?
Bast feladta a szitakötő-vadászatot, és bokámhoz dörgölte magát.
– Gondolkozz, Tiro! – folytattam. – A polgárok tíz évesen kerülnek iskolába, a gazdád kimagasló filozófiai műveltsége pedig ellentmond annak, amit a származásáról meséltél. Nem nevelkedhetett a Pompeji felé vezető út menti álmos porfészkek egyikében. Mivel a Cicero név nem volt ismerős számomra, következtetni lehetett arra, hogy egy nemzedéknyi idő sem telt el a család áttelepülése óta. Ha már fiatalkoromban is itt éltek volna, bizonyosan hallottam volna felőlük, s ezt a nevet semmiképp sem felejtettem volna el! Cicero úr korára, vagyoni helyzetére, orátori és filozófusi vénájára pedig minden utalást megtaláltam rajtad, Tiro.
– Rajtam?
– A szolga mindig tükrözi a gazdáját. Nem ismerted a bor veszélyeit, tapintatosan viselkedtél Bethesdával – mindez arra utal, hogy gazdád háza táján a tartózkodás és az illem rendkívüli fontossággal bír. Az ilyen hangulat mindig csak a ház urának viselkedését követi. Cicero úr minden bizonnyal szigorúan erkölcsös ember. Tisztán római mintát is követhet, de amikor említetted, hogy számára a mértékletesség a legfontosabb minden téren, nyomban felfedeztem benne a görög etika és filozófia hatását. Gazdád házában nagy hangsúlyt kap a retorika, a grammatika és a szónoklás művészete is. Kétlem, hogy te valaha is részt vettél akár egyetlen iskolai órán, de a rabszolgák sok mindent magukba szívnak, ha művészetkedvelő környezetben élnek. Érződik a beszédedből, a stílusodból, hangszíned csiszoltságából. Cicero úr minden jel szerint sokáig és szorgalmasan tanulmányozta a nyelvtudományt.

 

Szünetet tartottam.
– Mindez pedig csak egyetlen dolgot jelenthet: ügyvédnek készül, hogy a Rostra előtt képviselhessen jogi ügyeket. Már abból is feltételezhettem volna, hogy a szolgálataimat kéri. A legtöbb ügyfelem – legalábbis a tiszteletre méltóbbak – mind politikusok, ügyvédek, vagy mindkettő egyszerre.
Tiro bólintott.
– Csakhogy te azt is tudtad, hogy Cicero úr ifjú pályakezdő.
– Igen. Nos, ha egy meglett ügyvédről lenne szó, már hallottam volna felőle. Hány ügyet képviselt eddig?
– Csak néhányat – ismerte el Tiro. – De te, uram, aligha hallhattál róluk.
– Ami csak egy újabb bizonyíték a fiatalságára és a tapasztalatlanságára. Miképpen az is, hogy téged küldött hozzám. Fogalmazhatok úgy, hogy te vagy Cicero úr legbizalmasabb szolgája? A kedvenc rabszolgája?
– A személyes titkára. Egész életemet mellette töltöttem.
– Vitted a könyveit az iskolába, kikérdezted tőle a nyelvtant, előkészítetted a jegyzeteit az első tárgyaláshoz a Rostra előtt.
– Úgy van.
– Nem az a fajta rabszolga vagy tehát, akit a legtöbb ügyvéd Gordianushoz, a Nyomozóhoz küld. Csak egy zöldfülű jogász küldi hozzám a jobb kezét, kínos módon megfeledkezve a bevett szokásokról. Hízelgő számomra, még ha akaratlanul történt is. Hálám jeléül bizalmasan fogom kezelni, hogy Marcus Tullius Cicero szamarat csinált magából, és a legjobb rabszolgáját küldte azért a nyomorult Gordianusért, aki trágyahalmokban és darázsfészkekben kutakodik. Ezen százszor jobban szórakoznának, mint Cicero úr nevén!
Tiro a homlokát ráncolta. Sarum orra beleakadt egy fűzfagyökérbe a vízfolyás mellett. Beütöttem a lábujjam, és elnyomtam egy szitkot.
– Igazad van, uram – szólt Tiro halkan, őszinte hangon. – Fiatal még, akárcsak én magam. Még nem ismeri a jogi szakma apró fogásait, a buta gesztusokat és az üres formalitásokat. De pontosan tudja, miben hisz, és ezt a legtöbb ügyvédről nem lehet elmondani!
Lenéztem a lábujjamra, meglepődtem, hogy nem vérzik. Istenek lakoznak a kertemben, ugyanolyan faragatlanok, vadak és kócosak, mint a kert maga. Megbüntettek, amiért a bolondját járattam ezzel a naiv, fiatal rabszolgával. Megérdemeltem.
– Jól áll neked a hűség, Tiro. Hány esztendős a gazdád?
– Cicero úr huszonhat éves.
– Hát te?
– Huszonhárom.
– Némileg fiatalabbnak képzeltelek titeket. Ezek szerint még tíz év különbség sincs köztünk, Tiro, csupán hét. Mégis, milyen soknak tűnhet hét év – elmélkedtem, miközben a fiatalemberek világmegváltó szenvedélyességére gondoltam.
A nosztalgia lágy hulláma söpört végig rajtam, akár a gyengéden susogó szellő a fejünk felett zöldellő fűz ágai között. A tó felszínére pillantottam, ahol kettőnk tükörképét láttam a napfénytől sziporkázó, tiszta vízben. Magasabb voltam Tirónál, vállam szélesebb, törzsem zömökebb, állam kiugróbb, orrom laposabb és horgasabb, szemem pedig a komolybarna római árnyalat, a lehető legtávolabb a levendulaszíntől. Csupán borzas, göndör hajunk egyezett, bár az én ősz tincseim egyre gyarapodtak.
– Említetted Quintus Hortensiust – szólalt meg Tiro. – Honnan tudod, hogy ő ajánlotta a szolgálatait Cicero gazdámnak?
Halkan elnevettem magam.
– Nem tudom. Nem voltam biztos benne. Egy tipp volt, és nem is a legjobb. Arcodon az elképedést látva viszont azonnal megbizonyosodtam. Miután kiderült, hogy Hortensius keze is benne van a dologban, minden világossá vált.
– Hadd magyarázzam meg – kezdtem bele a mesélésbe. – Hortensius egyik embere nálam járt, úgy tíz napja. Azért jött, hogy egy bizonyos ügyben kihallgasson. Ugyanaz a szolga volt, akit Hortensius máskor is küld, ha igényt tart a segítségemre – ha csak rágondolok, végigfut hátamon a hideg! Hol bukkan rá egy olyan ember, mint Hortensius, egy olyan förtelmes szerzetre? Miért lyukadnak ki mind Rómában, ahol aztán kedvükre vagdoshatják mások torkát? De természetesen a magadfajta semmit sem tud az ügyvédi szakma hasonló árnyoldalairól. Még nem.
– A lényeg az, hogy Hortensius embere bekopogott, mindenféle mellékes kérdést feltett, de semmit sem árult el. Csupa rejtély, póz, a szokásos eljárás, amit az ilyen alakok alkalmaznak, amikor ki akarják csikarni az emberből, hogy megkörnyékezte-e már az ellenfél az adott ügy kapcsán. Mindig azt hiszik, hogy már az ellenség oldalára álltál, de úgy teszel, mintha segítségükre lennél, hogy aztán az utolsó pillanatban belemártsd késed a hátukba. Feltehetően ők ezt tennék a helyedben.
– Végül elhagyta a házamat, de Bethesda három napi súrolással sem tudta eltüntetni a bűzt utána az előtérből. Ezenkívül még két nyomot hagyott hátra, két nevet említett: bizonyos Rosciust és Ameria városának nevét. Ismertem az egyiket? Jártam a másikban? Roscius egy ismert komédiás, Sulla egyik kedvence, amint tudvalévő. Csakhogy ő nem arra a Rosciusra célzott. Ameria egy kisváros az umbriai hegyvidéken, úgy száz kilométerre északra Rómától. Nincs sok értelme odautazni, hacsak nem gazdaságot létesíteni. Így hát mindenre tagadó választ adtam.
– Eltelt egy vagy két nap. Hortensius kopója nem tért vissza, de felkeltette az érdeklődésemet. Elejtettem néhány kérdést itt-ott, nem került nagy fáradságomba kideríteni, milyen ügyben járt nálam: az apagyilkosság miatt, mely hamarosan a Rostra elé kerül. Sextus Roscius Ameria városából azért áll a bírák elé, mert apja meggyilkolásának kitervelésével vádolják, melyet itt, Rómában követtek el. Különös: alig akadt ember, aki tudott volna valamit az esetről, de lépten-nyomon azt hallottam, hogy jobb, ha kimaradok belőle. Ahogy a mondás tartja, mocskos ügynek mocskos a tárgyalása. Vártam, hogy Hortensius újból kapcsolatba lép velem, de az az ocsmány alak nem bukkant fel többet. Két napja értesültem róla, hogy visszalépett a védelem képviseletétől.
Szemem sarkából Tirót vizslattam. Földre szegezett pillantással sétált, alig nézett rám, mégis éreztem, hogy minden idegszálával rám figyel. Kitűnő hallgatóságnak bizonyult. Milyen ragyogó diák vált volna belőle, ha nem rabszolgának születik, gondoltam, és milyen remek tanár lett volna belőlem egy másik életben, egy másik világban!
– Hortensius a mindenesével és az a titokzatos ügy... – ráztam meg a fejem. – El is feledkeztem az egészről. Aztán egyszer csak megjelentél az ajtómnál, és közölted, hogy valaki „ajánlott” a gazdádnak. Vajon ki? Minden valószínűség szerint Hortensius, aki időközben okosabbnak látta átadni az apagyilkosság ügyét valaki másnak. Egy fiatalabb ügyvédnek, bizonyosan egy kevésbé tapasztalt ifjoncnak, akit felcsigáz a lehetőség, hogy egy ilyen horderejű ügyben szerepelhet, vagy legalábbis átjárja a borzongás a vérfagyasztó büntetés hallatán. Olyan embert kellett találnia, aki semmivel sem bölcsebb, aki soha nem is tudhatna annyit, amennyit Hortensius tud. Miután rábólintottál, hogy ő ajánlott engem, nem volt nehéz kibogoznom a lényeget. Követtem arcod színeváltozásait, melyekben olyan könnyedén esett az olvasás, mint Cato latinjában. – Megvontam a vállam. – Bizonyos mértékig logikára volt szükség, de éppúgy megérzésekre is. A munkám megtanított rá, hogy mindkettőre hallgassak.
Kis darabig némán sétáltunk egymás mellett. Egyszer csak Tiro arcára mosoly ült ki, és felkacagott.
– Ezek szerint tudod, miért jöttem, és azt is, mit akartam kérni. Meg sem kell szólalnom. Nagyon megkönnyíted a dolgomat, uram!
Újfent vállat vontam, és álszerényen széttártam kezem, amolyan igazi római stílusban.
– Bárcsak én is tudnék olvasni a te gondolataidban, uram, de attól tartok, hosszas gyakorlásra lenne szükség – ráncolta homlokát a rabszolga. – Vagy talán szíves vendéglátásod annak jele, hogy elfogadod Cicero gazdám felkérését, és rendelkezésére bocsátod szolgálataidat? Hortensiustól már értesült a munkamódszereidről és az árról, melyet kiszabsz. Elvállalod hát?
– Mit kellene elvállalnom? Attól félek, gondolatolvasó képességem most cserbenhagyott. Fogalmazz világosabban, kérlek.
– Eljössz velem, uram?
– Hova?
– Cicero úr házába. – Látván tanácstalan arckifejezésemet, Tiro megpróbált egyértelműen fogalmazni. – Találkozni a gazdámmal, és tárgyalni az ügyről.
Olyan hirtelen álltam meg, hogy foszladozó sarum apró porfelhőt kavart.
– Úgy tűnik, gazdád nem igazán járatos az etikettben. A házához hivat engem, Gordianust, a Nyomozót? Vendégként? Milyen különös! Igen, egyre biztosabb vagyok benne, hogy találkoznom kell ezzel a Marcus Tullius Ciceróval. Az ég tudja, talán valóban rám van szüksége. Milyen szokatlan figura lehet! Igen, persze, hogy veled tartok. Csak engedd meg, hogy átöltözzem valami illendő viseletbe! A tóga megteszi, azt hiszem. És a sarut is cipőre cserélem. Egy pillanat, és készen vagyok. Bethesda! Bethesda!

 

 

Kettő

Cicero háza a Capitolinus közelében, több mint egyórányi járóföldre volt az Esquilinus-dombon megbúvó otthonomtól. Tirónak valószínűleg rövidebb idő kellett az út megtételéhez, de ő már hajnalban elindult hozzám. Mi a legforgalmasabb délelőtti órában hagytuk el a házamat, amikor Róma utcáit elárasztja az embertömeg, miután az éhség, engedelmesség és kapzsiság örökké zakatoló gépezete felébreszti őket.
Ebben az órában jóval több rabszolgát látni az utcákon, mint más napszakban. A legkülönfélébb reggeli megbízásokkal surrannak tova: üzenetet visznek, csomagot cipelnek, elintézik az apróbb tételek beszerzését, piacról piacra haladva vásárolgatnak. Beburkolja őket a város ezernyi kőkemencéjéből frissen kikerült kenyér nehéz illata, a kemencékből, melyeknek karcsú füstkígyói úgy kanyarognak az ég felé, akár az isteneknek szánt felajánlások oltártüze. Halszagot is húznak maguk után, a Tiberisből kifogott édesvízi halfajták szagát, vagy az egzotikusabb tengeri csemegékét, sárburokban megszáradt puhatestűekét, hatalmas tengeri halakét, sikamlós polipokét és tintahalakét, melyeket éjjel hoznak fel hajóval a folyón Ostia kikötőjéből. Vérszag is keveredik a levegőbe, annak a vérnek a szaga, mely a levágott marha, baromfi, disznó és bárány vászonba csomagolt végtagjaiból, melléből és gondosan kimetszett belső szerveiből szivárog. A szolgák vállukon átvetve viszik haza a nyers húst, hogy gazdájuk asztalára és felfúvódott hasába kerülhessen.
Nem ismerek várost, mely vetekedhetne Róma kicsattanó életerejével ezen a kora délelőtti órán. Róma elégedett nyújtózással ébred, mélyen beszívja a levegőt, hogy tüdejét serkentse és pulzusát felgyorsítsa. Róma mosolyogva ébred, derűje álmából fakad, melyben hatalmas birodalomként él. Reggel, amikor kinyitja szemét, nekilát, hogy az álom megvalósításán fáradozzon a nappali világosságban. Más városoknak nem akaródzik ébredni – Alexandria és Athén a múltról szőtt álmaikhoz, Pergamum és Antiochia pompázatos keleti takarójukhoz ragaszkodnak, míg a kis Pompeji és Herculaneum belefeledkeznek a délig tartó szendergés kényelmébe. Róma készséggel maga mögött hagyja az éjjeli álmokat, és napirendje szerint tevékenykedni kezd. Rómának feladata van. Róma korán kel.
Róma nemcsak egy város, hanem több város egyben. Bármely órában is szeljük át, csaknem egész ruhatárát felvonultatja. Aki az arcokat figyeli, elsősorban a rabszolgák városának látja, hiszen számukban felülmúlják a polgárokat és a szabad embereket. A rabszolgák mindenütt ott vannak, éppúgy hozzátartoznak Rómához, mint a Tiberis hullámai vagy a napfény. Ők a város éltető vérárama.
Származásuk és helyzetük változatos. Egyiket-másikat jóformán meg sem lehet különböztetni gazdájától, jólöltözöttségük és ápoltságuk tekintetében felveszik a versenyt egynémely szabad emberrel, és bár nem viselik a polgárok tógáját, legalább olyan finom anyagból szőtt tunikát hordanak. A nyomorult sem ritka közöttük, főként a himlőhelyes, félbolond munkások között, akik rendezetlen sorokban kanyarognak az utcákon, ágyékkötőjüket leszámítva meztelenül, bokájukra szerelt láncokkal egymáshoz kötve, nehéz súlyokkal vállukon, a hajcsárok ostoraitól és a mindenhova utánuk szálló legyek felhőjétől kínzottan. Bányákba vagy gályákra vonulnak, néha egy-egy gazdag ember házának alapját kiásni, miközben a korai halálhoz vezető útjukon menetelnek előre.
Aki nem az embereket, hanem a köveket figyeli, a vallásos áhítat városának láthatja Rómát. Mindig hitbuzgó helynek tekintették, ahol minden rendű és rangú istenségnek vagy hősnek bőséggel – ha nem is mindig őszinte odaadással – adakoznak, aki szövetségesnek bizonyul a birodalomról szőtt álom megvalósításában. Róma lelkesen imádja az isteneket, s nem kevésbé a halottakat. Egymást érik a templomok, oltárok, szentélyek és szobrok. A tömjén szaga bármelyik sarokból előbodorodhat váratlanul. Hiába ismer valaki egy sikátort gyerekkora óta, bármikor rábukkanhat egy újabb látványosságra. Akármikor felfedezheti egy elfeledett etruszk isten apró, nyersen kifaragott szobrát egy vad édeskömény-bokor mögött megbúvó falfülkében, melyről csak a szűk utcácskában játszó gyerekek és a ház lakói tudtak – s régóta a ház védőszellemét tisztelték az elhagyatott és tehetetlenné vált istenségben. De egész templomokra is rátalálhat a nézelődő, elképzelhetetlenül ősi, tégla és márvány híján még féregrágta fából ácsolt épületekre, melyeknek homályos belső teréből már nyomtalanul elenyészett az egykoron bennük lakozó isten, mégis szent helynek számítanak, valamilyen réges-rég elfeledett okból.
Más látnivalók jobban kötődnek a város egy bizonyos részéhez. Elég, ha szomszédaimra gondolok, a halálkultusz és az életvágy különös elkötelezettjeire. Otthonom az Esquilinus-dombra vezető út felénél épült, felette kezdődik a ravatalozók negyede, ahol a halottak testével foglalkozók élnek – balzsamozók, bedörzsölők és a tűz őrzői. Éjjel-nappal vaskos füstoszlop magasodik az ég felé a hegycsúcsról, terebélyesebb és feketébb, mint bárhol ebben a füsttel teli városban, s beteríti a környéket a csataterekről ismerős égett hús hátborzongató, mégis vonzó szagával. Házam alatt fekszik a hírhedt Subura, a legnagyobb vigalmi negyed Alexandriától nyugatra, tele tavernákkal, játékbarlangokkal és kuplerájokkal. Az ilyen sokszínű szomszédság, a halállal üzletelők és a legalantasabb vágyak kiszolgálói, sajátos egymás mellett éléshez vezet.

 

Tiro és én lesétáltunk a házam ajtajától meredeken lefelé ereszkedő, kikövezett hegyi úton, és elhaladtunk szomszédaim lakhelyének egyszerű gipszfalai mellett.
– Csak óvatosan! – figyelmeztettem, és egy friss ürülékkupacra mutattam az úton.
A bal félen álló ház lakói vetették át a falon. Tiro ugrott egyet jobbra, éppen hogy ki tudta kerülni a halmot. Elfintorodott.
– Ez nem volt itt, amikor jöttem – nevetett.
– Igen, elég frissnek tűnik. A ház úrnője – magyaráztam sóhajtva – valamelyik eldugott samniumi városkából származik. Milliószor elmondtam már neki, hogyan működik a csatornahálózat, de mindig azt feleli, hogy ezt tették Plútó Üregében is, vagy akárhogy is hívják azt a büdös kis porfészket. Nem sokáig rondítja itt az utcát, a nap folyamán a jobb oldali fal mögött lakó ember egyik szolgája eltalicskázza innen. Nem tudom, miért, elvégre ez az út az én kapumhoz vezet, egyedül nekem kell látnom, és én vagyok az egyetlen, aki beleléphet. Talán a szagát nem bírja. Lehet, hogy ellopja, és azzal trágyázza a kertjét. Csak annyit tudok, hogy itt ez az élet rendje: a Plútó Üregéből jött hölgyemény minden reggel átdobja a kerítésen a család székletét, a férfi átellenben pedig estére elszállíttatja. – Legmelegebb mosolyomat villantottam Tiróra. – Mindenkinek elmagyarázom a helyzetet, aki napkelte és napnyugta között felkeres. Különben egy remek pár cipő lehet az ára.
Az út kiszélesedett. A házak összezsugorodtak, közelebb húzódtak egymáshoz. Végül leértünk az Esquilinus lábához, és rátértünk a Subura tágas sugárútjára. Egy csapat gladiátor támolygott ki Venus Menedékéből, fejüket kopaszra borotválták, csak a tetején hagytak egy vaskos tincset, barbár szokás szerint. A Menedékről mindenki tudta, hogy előszeretettel csapja be vendégeit, különösképp a külhoniakat, de rómaiakat is szép számmal, ezért nem is pártfogoltam soha, bár közel volt házamhoz. Akár túljártak az eszükön, akár nem, a gladiátorok elégedettnek tűntek. Egymás vállába kapaszkodva botladoztak ki az utcára, nótáik annyi hangon szólaltak meg, ahányan megrezegtették hangszálaikat. A züllés hosszú éjszakája után még mindig részegen dülöngéltek.
Az út szélén néhány ifjú trigont játszott, csak addig széledtek szét, amíg a gladiátorok elvonultak, aztán újra összegyűltek, és új kört kezdtek. A porba rajzolt háromszög sarkainál helyezkedtek el, sorban adogatták egymásnak a bőrlabdát, hangos nevetgélés közepette. Alig nőttek ki a suhanckorból, de már elég sokszor láttam őket besurranni a Menedék oldalsó bejáratán ahhoz, hogy megbizonyosodjam: ott foglalkoztatják őket. Az ifjúkor energiájáról tanúskodott, hogy ilyen korán felkeltek játszani a kuplerájban végzett egész éjjeli munka után.
Jobbra fordultunk, nyugatra tartottunk a Subura sugárútján, a részeg gladiátorokat követtük. Egy másik út is beletorkollott az előttünk lévő széles útkereszteződésbe, amely szintén az Esquilinusról vezetett lefelé. Szabálynak számít Rómában: minél szélesebb az utca vagy nagyobb a tér, annál zsúfoltabb és átjárhatatlanabb. Tiróval arra kényszerültünk, hogy libasorban haladjunk, átverekedve magunkat a szekerek, állatok és ideiglenes piacok hirtelen támadt tömkelegén. Meggyorsítottam lépteimet, és hátraszóltam neki, hogy ne maradjon le. Kisvártatva beértük a gladiátorokat. Előre sejtettem, hogy a tömeg úgy válik ketté előttük, akár a köd a heves széllökés útjában. Tiro és én a nyomukban haladtunk.
– Utat! – kiáltott valaki váratlanul. – Utat a holtaknak!
Balzsamozók fehér köpenyes csoportja furakodott be a tömegbe tőlünk jobbra, az Esquilinusról érkeztek. Hosszú, keskeny kocsit toltak maguk előtt, rajta egy gézbe burkolt testet, melyet gúzsba kötött az illatfelhő – rózsaolaj, fokhagymakenőcs és megnevezhetetlen keleti fűszerek sűrű aromája. A rózsaillat szokás szerint beleivódott a ruházatukba, s összekeveredett az égő hús szagával, melyet a hegy tetején felállított óriási krematóriumoktól hoztak magukkal.
– Hátrébb! – kiáltotta a vezetőjük egy vesszővel vagdalkozva, melyet kutyák és rabszolgák enyhébb fenyítésére használtak.
Csak az üres levegőt érintette, ám a gladiátorok támadásnak vették. Egyikük kitépte a pálcát a balzsamozó kezéből. A bot pörögve repült a levegőben, el is talált volna, ha nem bukom alá. Meglepett, fájdalmas visítást hallottam a hátam mögül, de nem fordultam meg. Lehajolva maradtam, és megragadtam Tiro karját.
A tömeg túlzottan összesűrűsödött körülöttünk, hogy kimenekülhessünk. Ahelyett, hogy csendben hátat fordítottak volna, ahogy a körülmények megkövetelték, minden irányból idegenek nyomakodtak felénk, megszimatolták a levegőben lógó erőszakot, és attól tartottak, hogy lemaradnak valamiről. Nem kellett csalódniuk.
A balzsamozó alacsony, hordóhasú, ráncos emberke volt, erősen kopaszodott. Kihúzta, mi több, lábujjhegyre erőltette magát. Haragtól eltorzult arccal nézett farkasszemet a gladiátorral. Megcsapta a harcos lehelete, mire elfintorodott – még én is éreztem a szájából áradó fokhagyma és poshadt bor szagát. Az alacsony ember úgy sziszegett a gladiátorra, mint egy kígyó. Abszurd látvány volt, szánalmas és riasztó. A termetes harcos hangos böfögéssel válaszolt, és újból lesújtott, ezúttal nekicsapta a balzsamozót a kocsinak. A reccsenés éppúgy eredhetett a csontjából, mint a deszkákból, vagy mindkettőből; a balzsamozó és a kocsi is összerogyott.
Még jobban megszorítottam Tiro ruhaujját.
– Erre! – suttogtam, és abba az irányba mutattam, ahol a tömeg kettévált.
Mielőtt azonban odaértünk volna, újabb csapat bámészkodó töltötte meg a rést.
Tiro furcsa hangot hallatott. Hátrafordultam. A hang kevésbé volt különös, mint az arckifejezése. Lefelé nézett. Valami kemény, nehéz lökés érte a bokámat. A szekér tartalma az utcára zuhant, a holttest arccal felfelé megállt a lábamnál, a könnyű szövésű pamutlepel széttekeredett a nyomában.
Női holttest volt, még el sem érte az asszonyi kort. Szőke haja sápadt arcot koronázott, melyen a vérüktől megfosztott halottak fehérsége tükröződött. Habár bőre viaszossá változott, még mindig átérződött rajta egykori szépsége. A dulakodásban elszakadt ruhája fedetlenné tette egyik mellét, mely olyan fehér volt, mint az alabástrom, s rajta a bimbó a hervadt rózsák árnyalata.
Tiro arcára néztem, s láttam, ahogy ajkai az önkéntelen, ösztönös vágytól szétnyílnak, szája sarkában viszont ott remegett az akaratlan viszolygás is. Felemeltem a fejem, mire egy újabb nyílást fedeztem fel a tömegben. Megragadtam Tiro karját, és elindultam, de a rabszolga földbe gyökerezve állt. Erősebben vonszoltam magam után. Már nem keveredhettünk ki a bonyodalomból.
Ebben a pillanatban egy hüvelyéből kihúzott tőr összetéveszthetetlen, fémes siklását hallottam, acél villant élesen a szemem sarkában. Nem a gladiátorok egyike vonta ki fegyverét: az alak a kocsi ellentétes oldalán állt, a balzsamozók gyűrűjében. Egy testőr? A halott lány valamelyik rokona? Kisvártatva – olyan gyorsan, hogy a mozgást sem lehetett érzékelni, csak a helyváltoztatást – az alak és a fémes villanás egyszerre a szekér másik oldalán termett. Valami furcsa, szakadáshoz hasonló hang hallatszott, halk, mégis végzetes. A gladiátor meggörnyedt a fájdalomtól, kezét hasára szorította. Hörgött, felnyögött, ám hangját elnyomta a tömeg hosszas sikoltozása.
Jómagam semmit sem láttam a merényletből vagy a gyilkosból, még mindig azon fáradoztam, hogy átküzdjem magam a sokadalmon, mely az első vércsepp látványára úgy szóródott szét, mint gabonamagvak a szakadt zsákból.
– Gyere! – kiáltottam Tirót magam után húzva.
Még mindig a halott lányra tekintgetett vissza, sejtésem szerint fogalma sem volt a történtekről. Amikor biztonságos távolba értünk, elég messze a dulakodástól és zűrzavartól, mely a kocsi körül eluralkodott, a rabszolga mellém lépett, és halkan megszólalt.
– Meg kell állnunk, vissza kell fordulnunk, uram! Tanúk vagyunk.
– Miféle tanúk?
– Egy gyilkosság tanúi!
– Én semmit sem láttam. És te sem. Végig a halott lányt bámultad!
– Nem, én láttam az egészet! – Nehezen nyelt egyet. – Gyilkosságot láttam!
– Azt nem tudhatod. A gladiátor még felépülhet. Különben is, valószínűleg csak egy rabszolga.
Arcom összerándult, amikor a fájdalmas csillanást megláttam Tiro szemében.
– Mindegy. Neked, uram, vissza kell menned! – csattant fel. – A szúrás csak a kezdet volt. Még mindig nem hagyták abba, látod? Már a fél piacot bevonták a dulakodásba! – Felvonta a szemöldökét, valami eszébe jutott. – Pereskedés! Talán valamelyik félnek szüksége lesz egy jó ügyvédre!
Halk ámulattal figyeltem az arcát.
– Cicero gazda valóban nagyon szerencsés ember. Milyen gyakorlatias gondolkodásod van, Tiro. Brutális öldöklés folyik a szemed előtt, és te mit látsz? Egy jövőbeli üzletet!
A rabszolgát szíven ütötte a nevetésem.
– Némely ügyvédek vagyonokat keresnek ilyen módon – védte magát. – Cicero gazdám szerint Hortensiusnak három embere is rója az utcákat, hogy ne mulasszák el az ilyen összecsapásokat.
– Kétlem, hogy a te Ciceród elvállalna egy ilyen ügyfelet, mint az a gladiátor! – nevettem el magam újra. – Vagy akár a gladiátor gazdáját! Sőt, még inkább kétlem, hogy ők igénybe vennék a gazdád szolgáltatásait, vagy bármely más ügyvédét! A szóban forgó felek a régi bevált módon keresnek majd elégtételt: szemet szemért. Ha ők maguk nem vállalják a feladatot – habár az áldozat bajtársai nem tűnnek gyávának vagy finnyásnak számomra –, azt fogják tenni, amit bárki más. Felbérelnek egy bandát, hogy elvégezze a munkát. A banda megtalálja a gyilkost, vagy annak fivérét, és leszúrják bosszúból. Az újabb áldozat családja egy másik bandát bérel fel, hogy megtorolják az erőszakot, és így tovább. Ez a római igazságszolgáltatás, Tiro.
Sikerült elmosolyodnom, hogy Tiro tréfának vehesse az egészet. Az ő arca azonban egyre felhősebbé vált.
– Ez a római igazságszolgáltatás – folytattam elkomolyodva – azok számára, akik nem engedhetnek meg maguknak ügyvédet, vagy talán azt sem tudják, mi fán terem. Esetleg ismerik az ügyvédeket, és nem bíznak bennük, mert azt vallják, hogy minden bíróság csupán bábszínház. Még az is meglehet, hogy amit láttunk, nem a kezdete, hanem a közepe volt egy véres bosszúhadjáratnak. A gyilkosnak talán semmi köze nem volt a balzsamozóhoz vagy a halott lányhoz. Lehet, hogy csak a pillanatra várt, hogy lesújthasson, és ki tudja, milyen régre nyúlik vissza ez a viszály? Jobb, ha kimaradsz belőle! Senki nincs, aki megállíthatná az események sodrását.
Ez utóbbi igaz volt, ráadásul a külhoni fővárosokhoz és a köztársasághoz szokott emberek legnagyobb megrökönyödésére Róma nem rendelkezik rendfenntartó erőkkel. Nincs felfegyverzett egysége, amely fenntartaná a rendet a városfalakon belül. Alkalomadtán valamelyik erőszaktól megcsömörlött szenátor felveti a kérdést, de azon nyomban érkezik a válasz: „Mégis, kié lenne az a rendőrség?” Igazat adok nekik. Egy olyan országban, ahol király uralkodik, a rendőri szervek csak a legfőbb parancsolóhoz hűségesek. Róma ellenben köztársaság, történetem idején ugyan egy diktátor irányítása alatt, aki viszont átmeneti időszakra, alkotmányosan megválasztott, törvényes diktátor. Bárkinek is sikerülne Rómában egy ilyen fegyveres alakulat élére kerülnie, pusztán hatalma növelésére használná rangját, beosztottjai pedig leginkább azon törnék a fejüket, kit a legjövedelmezőbb megvesztegetniük, és hogy szolgálják-e az illető személyt vagy inkább hátba szúrják. A rendőrség is csak arra lenne jó, hogy az egyik tömörülés felhasználja a másik ellen. Mindössze egy újabb bandával járulna hozzá a polgárok versengéséhez. Róma inkább megmarad rendőrség nélkül.
Magunk mögött hagytuk a teret és a Subura sugárútját. Egy sikátorba vezettem Tirót, amelyről tudtam, hogy rövidebb utat biztosít számunkra. Ennek sincs neve, akárcsak a legtöbb római utcának. Szorosnak neveztem el.
Az utca homályos volt és dohos, alig több egy hasadéknál a két magas fal között. A téglákat és utcaköveket belepte a nedvesség, bepöttyözte a penész. Mintha maguk a falak verejtékeztek volna, a macskakövek nyirkos szagot leheltek magukból, csaknem állati szagot, mely avas volt ugyan, mégsem teljesen kellemetlen. Ezt a sikátort sohasem érintette a napfény, soha nem szárította ki a heve, sohasem tisztította ki a fénye. Nyáron párába burkolózott, télen belepte a jég, az örök nyirkosság honolt itt. Ezernyi ilyen utcát találni Rómában, a nagyvilágtól elválasztott, magányos, önálló kis világokat.
Az átjáró túl szűk volt ahhoz, hogy egymás mellett haladhassunk. Tiro mögöttem jött, hangjának irányából megállapíthattam, hogy újra meg újra hátrapillantott a válla fölött. Hangszíne idegességről árulkodott.
– Gyakran történik késelés ezen a környéken? – kérdezte.
– A Suburában? Állandóan. Fényes nappal. Ez a negyedik ebben a hónapban, amiről tudok, de az első, melynek magam is szemtanúja voltam. A melegebb idő hozza magával. De a Subura semmivel sem rosszabb ilyen téren, mint bármely más hely. A Palatínuson éppúgy elvághatják a torkodat, vagy akár a Forum közepén.
– Cicero gazdám szerint mindez Sulla bűne.
Bátran kezdett beszélni, de elfojtott gyanakvás lett a vége. Nem kellett megfordulnom, hogy megbizonyosodjam, mennyire elvörösödött az arca. Meglehetős könnyelműségre vall egy polgár részéről a diktátort bírálni. Még nagyobb meggondolatlanság a rabszolgája részéről óvatlanul ismételgetni. Ejtenem kellett volna a témát, de felkeltette a kíváncsiságomat.
– A gazdád nem rajong Sulláért, ugye? – kérdeztem keresetlen hangon, hogy valamelyest megnyugtassam Tirót.
Ám a rabszolga nem válaszolt.
– Cicerónak nincs igaza, ha valóban így gondolkodik – folytattam. – Téved, ha úgy véli, a bűnözés és káosz itt, Rómában mind Sulla hibája. A vérengzés az utcákon nem Sullával kezdődött, habár kétségtelenül ő is kivette belőle a részét.
Immár én is veszélyes vizekre eveztem. Tiro viszont még mindig nem szólalt meg. Úgy tett, mintha nem hallaná, amit mondok, és meg is tehette, hiszen mögöttem haladt, és nem kellett a szemembe néznie. A rabszolgák hamar megtanulják, alkalmasint hogyan színleljenek süketséget, és hogyan kalandozzanak el gondolataik a megfelelő időben. Megállhattam volna, hogy szembenézzek vele, de azzal túlhangsúlyoztam volna a témát.
Mégsem tudtam teljesen elhessegetni a gondolatok örvényét. Már a Sulla név említése is lángot szít a rómaiak lelkében, legyenek akár a diktátor barátai, ellenségei, cinkosai vagy áldozatai.
– A legtöbben úgy látják, ő állította vissza a rendet Rómában. Talán túl magas volt ezért az ár, túl sok a vérfürdő, csakhogy a rend az rend, és a római ember semmit sem tart többre a rendnél. De feltételezem, Cicerónak erről egészen más elképzelései vannak.
Tiro nem felelt. A sikátor jobbra-balra kanyargott, mindössze néhány lábnyi utat láttunk be magunk előtt. Néha elhaladtunk egy bejárat vagy egy ablak mellett, melyek mind behúzódtak a falba, gondosan bezárva. Aligha lehettünk volna elhagyatottabb helyzetben.
– Persze Sulla mégiscsak egy diktátor – kezdtem újra. – Az ilyesmi izgatja a római lelkületet: mind szabad emberek vagyunk, legalábbis amelyikünk nem rabszolga. Végtére is a diktátor nem király, ahogy a törvényalkotók mondják. A diktatúra teljesen törvényes, amíg a szenátus jóváhagyja. Kizárólag rendkívüli vészhelyzetek esetén, persze. És csupán egy meghatározott időtartamra. Gazdád feltehetőleg ebben talál kifogásolnivalót: Sulla az előírt hat hónap helyett immár három éve bitorolja a címet. Piszkos egy eljárás.
– Kérlek, uram – suttogta Tiro fojtottan. – Ne folytasd! Sohasem tudhatjuk, ki hallja meg.
– Ó, persze, az óvatos Csicseriborsó gazda újabb aranyköpése, hogy a falaknak is füle van?
Erre végre felbátorodott.
– Nem! Cicero gazdám mindig azt mondja, amit gondol! Legalább olyan merészen kimondja a véleményét, mint te, uram! Emellett sokkal járatosabb a politikában, mintsem hinnéd! De vakmerőnek sem lehet nevezni. Úgy tartja, hogy ha egy ember nem művelt a verselés és a retorika terén, jobb, ha nem beszél nyilvános helyen, mert a szavak könnyen kicsúsznak az ellenőrzése alól, akár a falevelek a szélben. A legártatlanabb igazság is végzetes hazugsággá fordítható. Ezért tiltotta meg nekem, hogy az ő házán kívül politikáról beszéljek. Vagy megbízhatatlan idegenek előtt fecsegjek.
Ezzel a vesémbe talált. Hallgatása és bosszankodása jogos volt: szándékosan csaltam csapdába. De nem kértem bocsánatot, még virágnyelven sem, ahogy szabad emberek kértek olykor bocsánatot rabszolgáktól. Bármi, ami találkozásunk előtt tisztább képet festhetett Ciceróról, megérte azt a jelentéktelen árat, hogy rabszolgáját magamra haragítom. Másfelől elég jól kell ismernünk egy rabszolgát ahhoz, hogy elárulhassuk neki: arcátlansága tulajdonképpen kedvünkre való.
Tovább gyalogoltunk. A Szoros kiszélesedett, így már ketten is elfértünk egymás mellett. Tiro valamelyest felzárkózott, de nem jött előre az oldalamhoz, megtartotta az előírt távolságot kissé hátrébb, balra. Visszatértünk a Subura útjára a Forum közelében. Tiro úgy vélte, gyorsabban átkelhetünk a Forumon, mintha megkerülnénk. Átszeltük a város szívét, azt a Rómát, melyet az utazók őriznek fejükben. Megjelentek körülöttünk a pompás udvarok és szökőkutak, templomok és terek, ahol a törvényhozás zajlik, és ahol a legnagyobb isteneknek áldoznak a pazar épületek oltárain.
A Rostra mellett is elhaladtunk, a híres pulpitus mellett, melyet az elrabolt hajók orrával díszítettek, és ahol a szónokok és a jogtudósok emelnek szót a római jog legnagyobb horderejű ügyeinek tárgyalásán. Nem említettük többé Sulla diktátort, de biztos voltam benne, hogy Tiro arra az eseményre emlékszik vissza, amire jómagam is. Magunkban felidéztük, amikor egy esztendővel azelőtt Sulla ellenségeinek fejét sorba állították a Forumon, minden nap százasával, s a levágott testrészekből egész dombokat emeltek. A diktátor áldozatainak vére még mindig ott rozsdállott a máskor makulátlanul fehér kövezeten.

 

 

Három

Tirónak igaza volt, Cicero háza csakugyan jóval kisebb volt az enyémnél. Külsejét öntudatos szerénység és nyugalom jellemezte, az egyszintes épületről jóformán minden díszítés hiányzott. Teljességgel üres arcát mutatta az utcának, a járókelők mindössze egy sáfrányszínű falat láthattak belőle, közepén egy keskeny faajtóval.
Cicero otthonának feltűnő visszafogottsága még nem jelentett semmit. Róma egyik legtehetősebb negyedében jártunk, ahol a házak mérete alig árult el valamit a tulajdonos vagyoni helyzetéről. Ezen a környéken a legkisebb épület is többet ért, mint egy egész villasor a Suburában. A rangosabb és gazdagabb római rétegek régi szokása volt elkerülni a hivalkodást, legalábbis ami házuk megjelenését illeti. Szerintük mindez a jó ízlés kérdése. Én viszont inkább azt gyanítottam, hogy gazdagságuk közönséges mutogatása irigységet ébresztene a tömegekben. Nem beszélve arról, hogy egy külső ornamentumot sokkal könnyebb elemelni, mint egy dísztárgyat a biztonságos lakótérből. Ezt a fajta mértékletességet régóta alapelvnek tekintik. Mégis, életem során tapasztaltam bizonyos határozott elhajlást a nyilvános kérkedés irányába. Leginkább azokra a törekvő fiatalokra volt ez jellemző, akik a polgárháború alatt vagy Sulla győzelmének idején tettek szert a vagyonukra. Ők emeletet építenek házukra, oszlopcsarnokot alakítanak ki a tetőn, és görög szobrokkal ékesítik otthonukat.
Ilyesmivel azonban nem találkoztunk Cicero utcájában. Itt az illem uralkodott. A házak hátat fordítottak az arra járóknak, arcuk befelé nézett, nem volt mondanivalójuk az utcán sétálóknak, titkaikat megtartották a kiváltságos vendégeknek.
Rövid, csendes utca volt, egyik vége sem torkollott piactérbe, és az utcai árusok is jobbnak látták érintetlenül hagyni a környék nyugalmát. Semmi más színt nem engedett be az utca, csak a macskakövek szürkéjét, az ég halvány kékjét, a megfakult, esőfoltos és napégette gipszvakolat árnyalatát mindkét oldalon. A zöldet végérvényesen száműzte, egyetlen árva gyom sem üthette fel a fejét az utcakövek között vagy a falak tövében, virág vagy fa még kevésbé. A levegő is a római erény egyszerű tisztaságát hordozta, amint szagtalanul, forrón emelkedett a magasba a kövezetről.
Cicero otthonának puritánsága még ezen a visszafogott környéken is kirívónak tűnt. Ironikus módon éppen ordító igénytelenségével vonzotta magára a figyelmet – ez egy igazán ideális lakóhely egy ritka erényes római számára. Olyan mértéktartónak és keskenynek látszott, hogy könnyen egy hajdan mesésen gazdag, mára megözvegyült vagy kissé elszegényedett római matróna házának hihették volna, vagy egy vidéki birtokos városi rezidenciájának, ahol akkor száll meg, ha üzleti ügyben érkezik Rómába, s nem szórakozás vagy nyaralás céljából. Ezt a mértékletes épületet ebben a dísztelen utcában azonban leginkább egy pályakezdő fiatal ügyvéd otthonának nézhették, aki komoly vagyonnal és régimódi szokásrenddel bír, akit vidéki szülei azért küldtek a városba, hogy Róma magasabb köreiben találjon szerencsét, és aki megrögzött római erényei birtokában olyannyira biztos saját magában, hogy ifjúkora és ambíciója sem csábíthatja a közkeletű, divatos tévelygések útjára.
Tiro kopogott a bejáraton.
Néhány pillanat múlva egy ősz szakállú rabszolga nyitott ajtót. Az idős férfi feje valamiféle szélütés folytán örökösen mozgott, biccentgetett és jobbra-balra rázkódott. Beletelt némi időbe, mire felismerte Tirót, pislogott, kancsalított, és úgy nyújtogatta fejét vékony nyakán, mint egy teknős. Sehogy sem akarta abbahagyni a bólintgatást. Végül kivillantotta foghíjas mosolyát, oldalra húzódott, és szélesre tárta az ajtót.
Az előcsarnokot félkör alakúra építették, egyenes vége a hátunk mögé került. Az előttünk álló íves falból három ajtónyílás vezetett tovább, mindhárom köré karcsú oszlopokat emeltek, föléjük pedig timpanont faragtak. Az ajtók mögött kezdődő folyosókat gazdagon szőtt, vörös függöny takarta, melyeknek alsó szegélyére sárga akantuszleveleket hímeztek. A dekorációt a két sarokban elhelyezett görög állólámpák és egy nem különösebben figyelemreméltó, vaddisznóra vadászó Dianát ábrázoló padlómozaik egészítette ki. Mindez megfelelt előzetes várakozásaimnak. Az előcsarnok visszafogottsága és ízlésessége nem állt szemben a homlokzat szigorúságával, mégsem sajnálták rá a kiadást, hogy elkerüljék a szegénység látszatát.
Az öreg ajtószolga egy gesztussal várakozásra kért minket. Némán mosolyogva tűnt el a balra nyíló folyosón, aszott feje úgy imbolygott keskeny válla felett, mint dugó a lágy hullámokon.
– Egy öreg bútordarab? – kérdeztem.
Megvártam, míg az alkalmazott eltűnik a szemünk elől, halkan beszéltem. Az idős férfi hallása minden jel szerint élesebb volt, mint látása, hiszen a kopogást is meghallotta az ajtón, mégsem lett volna illendő a jelenlétében szót váltani róla, mintha rabszolga lenne, holott nem volt az. Észrevettem a felszabadítottak gyűrűjét az ujján: szabad polgárként élt a házban.
– A nagyapám – felelt Tiro, nem kevés büszkeséggel a hangjában. – Marcus Tullius Tiro.
Az átjáró felé nyújtogatta a nyakát, mintha átláthatna a vörös függönyön, és végignézhetné az öregember csoszogó haladását a folyosón. A függöny hímzett alja szelíden megrezzent a szellő érintésére. Ebből arra következtettem, hogy a bal oldali folyosó valamilyen nyitott helyre vezetett, feltehetőleg a ház szívében lévő átriumba, ahol Cicero gazda pihen a délelőtt hevében.
– Ezek szerint már legalább három generáció óta szolgáljátok ezt a családot – állapítottam meg.
– Igen, bár az apámat nagyon korán elvesztettem, mielőtt megismerhettem volna. Anyám is régen meghalt. Az öreg Tiro az egyetlen rokonom.
– És mikor szabadította fel a gazdád? – kérdeztem.
Az öregember Cicero családneveit viselte a saját rabszolganeve mellett, a szokásoknak megfelelően, felszabadítója után. Marcus Tullius Tirót tehát Marcus Tullius Cicero váltotta ki a rabszolgasorból, ezért az ő első két nevét vette fel saját neve elé.
– Van annak öt éve is. Nagyapám még Cicero úr nagyapját szolgálta Arpinumban. Nekem is ő volt a gazdám, de mivel Cicero úr és én is kisfiúk voltunk, javarészt együtt töltöttük az időnket. Régi gazdánk átruházta birtoklásunk jogát Cicero úrra, amikor befejezte tanulmányait, és Rómába költözött. Cicero gazdám ekkor szabadította fel nagyapámat. Cicero úr nagyapja sohasem foglalkozott ilyesmivel. Nem hisz a felszabadításban, legyen szó akármilyen öreg vagy akármilyen régóta és kifogástalanul szolgáló rabszolgáról. Lehet, hogy a Tullius család Arpinumból származik, de szívük mélyén tősgyökeres rómaiak. Szigorúak és a régi szokásokat követik.
– Hát te?
– Én?
– Gondolod, hogy Cicero téged is felszabadít valamikor?
– Olyan furcsákat kérdezel, uram – vörösödött el Tiro.
– Ilyen a természetem. És a hivatásom is. Bizonyára feltetted már magadnak ezt a kérdést, nem is egyszer.
– Minden rabszolga felteszi, nem igaz?
Tiro hangjában nem volt keserűség, csupán valami halovány, alig észrevehető szomorúság, az a fajta melankólia, amivel már nemegyszer találkoztam. Tiro azok közé az eredendően értelmes és jó vagyoni helyzetben felnőtt rabszolgák közé tartozott, akik ráébredtek, milyen önkényesen és szeszélyesen forognak Fortuna szekerének kerekei, az egyik emberből rabszolgát, a másikból királyt faragva, miközben lényük legmélyén semmi különbség nincsen köztük.
– Már nincs olyan messze – folytatta halkan. – Ha sikerül elismert ügyvéddé válnia, én pedig idősebb leszek. Másrészt viszont mi értelme van a szabadságnak, hacsak nem a családalapítás? Ez az egyetlen előnye számomra. Ezen pedig nem töröm a fejem. Legalábbis nem gyakran.
Tiro elfordította arcát a folyosó felé, amerre a nagyapja ment. Mikor visszanézett rám, arca egész más jelleget öltött. Beletelt kis időbe, mire rájöttem, hogy mosolyog.
– Különben is – folytatta – jobb lesz, ha megvárom, amíg a nagyapám meghal. Az emberek nem tudnának megkülönböztetni minket, ha két Marcus Tullius Tiro élne.
– Hát most hogyan különböztetnek meg titeket?
– Tiro és az Öreg Tiro. Természetesen. – Most már őszintébbnek tűnt a mosolya. – Nagyapa nem hallgat a Marcus névre. Valamiért azt hiszi, hogy balszerencsét hoz. Ujjat húz az istenekkel. Amellett pedig túl öreg ahhoz, hogy megszokjon egy új nevet, még ha büszke is rá. Mostanában már nem is nagyon szólítják. Csak annyi a dolga, hogy kinyissa az ajtót. Elég hosszú idő, mire bejelenti a vendéget. De a gazdámnak így tetszik. Cicero úr szerint a jó szokás azt diktálja, hogy a vendég várakozzon egy ideig az ajtó előtt, aztán sétáljon egy kicsit az előtérben, legalábbis első alkalommal, amíg az Öreg Tiro bejelenti.
– Ezt tesszük most tehát. Várakozunk, amíg bejelent minket.
Tiro összefonta karját, és bólintott. Körbenéztem a teremben. Még egy padot sem helyeztek el ide, hogy leülhessünk. Tipikus rómaiak, gondoltam.
Egy idő után az Öreg Tiro visszatért, felemelte a függönyt gazdája előtt. Hogyan is mutathatnám be Marcus Tullius Cicerót? A szép emberek mind egyformán néznek ki, de a csúfak mind sajátos csúfsággal rendelkeznek. Cicero húsos orrát és kopaszodó feje búbját jókora homlok választotta el egymástól. Középmagas volt, vékonydongájú, keskeny vállú, hosszú nyakán, nyelőcsöve tájékán nagy kidudorodás vonta magára a figyelmet. Jóval többnek látszott huszonhatnál.
– Gordianus – szólalt meg Tiro, hogy bemutasson. – Akit Nyomozónak neveznek.
Biccentettem. Cicero szívélyesen elmosolyodott. Szemében nyughatatlan, kíváncsi tüzek égtek. Egyszeriben mély benyomást tett rám, magam sem tudtam, miért.
Amint azonban egy pillanattal később megszólalt, lelkesedésem azon nyomban alábbhagyott. Csupán két szót mondott, de az is elég volt. Torkából magas, reszelős hang tört elő. A gyönyörűen hangolt Tirónak kellett volna szónoknak állnia. Cicero hangja legfeljebb egy kikiáltó vagy egy mulattató színész számára lett volna alkalmas, legalább olyan különössé tette, mint neve.
– Erre jöjj!
Intett, hogy kövessük a vörös függönyön túlra.
A rövid folyosót alig lehetett folyosónak nevezni. Dísztelen falak között tettünk pár lépést, aztán mindkét fal véget ért. Jobbra egy széles, halványsárga, könnyű szövésű pamutfüggöny jelent meg, olyan finom, hogy rajta keresztül beláthattam a kicsiny, de tökéletesen rendben tartott átriumot. A kis terület úgy tekintett a napfényes ég felé, mintha a házból kialakított kút lenne, egy víztározó, melyben túlcsordul a hőség és a fény. Közepén kisebbfajta szökőkút csörgedezett. Az áttetsző függöny úgy libegett és hullámzott, akár a köd, melyet apró széllökések zavarnak fel: mint egy élő hártya, mely a legkisebb rezzenésre is felsóhajt.
Az átriummal átellenben egy nagy, levegős szoba nyílt, a mennyezet közelében kialakított, keskeny ablakok látták el fénnyel. Falait fehérre vakolták, sötét, rusztikus, polírozott bútorokkal rendezték be, melyeket finoman cizellált faragások, ezüst rátétek, kagylóintarziák, karneol- és lapis lazuli berakások ékesítettek. Megdöbbentő mennyiségű iratköteget zsúfoltak a helyiségbe: ez volt Cicero könyvtára és irodája. Az ehhez hasonló szobák általában a tehetős urak legbensőségesebb tartózkodási helyének számítanak, sokkal inkább, mint a hálószobák és az étkezők, melyeket a nők és a rabszolgák területének tartanak. Magánszoba volt, viselte tulajdonosa kitörölhetetlen kézjegyét, aki azonban vendégeit is itt fogadta. Erre utaltak az elszórtan elhelyezkedő székek, egyik-másik szorosan egymás mellett, mintha az imént hagyta volna ott őket egy rendezetlenül összecsődült vendégsereg. Cicero három székre mutatott, majd maga is helyet foglalt, és ugyanerre biztatott minket. Miféle ember fogadja könyvtárában vendégeit az étkező vagy a veranda helyett? Egy görögösen elbizakodott személy, állapítottam meg magamban. Egy tudós. A tudomány és a bölcsesség szerelmese. Egy olyan ember, aki vadidegen társaságában is képes azzal kezdeni egy beszélgetést, hogy:
– Árulj el nekem valamit, Gordianus, a Nyomozó! Megfordult valaha a fejedben, hogy meggyilkold a saját apádat?

 

 

Négy

Hogyan festhetett az arcom abban a pillanatban? Minden bizonnyal összerezzentem a meglepetéstől, vonásaim megrándultak, és görbe szemmel néztem vendéglátómra. Cicero látta mindezt, és illedelmesen mosolygott, ahogyan a szónokok szoktak, amikor sikerül manipulálniuk a közönséget. Nem egy színészt ismertem, akit ugyanez az elégedettség és izgalom töltött el előadás közben. Például amikor a juhász felfedi az igazságot Oidipusz előtt, s egyetlen szóval döbbent és szörnyülködő zihálást csal ki a nézősereg ezernyi torkából. Aztán maszkja mögött elmosolyodik, és elhagyja a színpadot.
Úgy tettem, mint akinek néhány közeli irattekercs vonja el a figyelmét, de szemem sarkából láttam, hogy Cicero még mindig engem vizslat, legkisebb rezdüléseimet méregetve. A szónokok azt képzelik, mindenki és minden felett uralkodhatnak a szavaikkal. Küszködtem, hogy semmiféle arckifejezést ne engedjek kiülni az ábrázatomra.
– Apám – kezdtem, aztán szünetet tartottam, hogy megköszörüljem a torkomat, bosszankodva afelett, hogy némi hezitálással máris gyengeségemről adtam tanúbizonyságot. – Apám régóta halott, mélyen tisztelt Cicero úr, sok éve már, hogy elment.
A csalafintaság eltűnt szeméből, összeráncolta a homlokát.
– Elnézésedet kérem – mondta halkan, s enyhén biccentett. – Nem akartalak megsérteni.
– Nem sértettél meg.
– Akkor jó. – Nemsokára eltűnt a gondfelhő homlokáról. Újfent ravaszság lopakodott a tekintetébe. – Ez esetben bizonyára nem bánod, ha még egyszer felteszem ugyanazt a kérdést, persze csak mint elméleti felvetést. Képzeld el, csak képzeletedben teremts egy apát, akitől mindenáron meg akarsz szabadulni! Hogyan fognál hozzá?
– Hány éves az öreg? – vontam vállat.
– Hatvan. Talán hatvanöt.
– És én – elméletben – mennyi idős vagyok?
– Negyven körül.
– Az idő – jelentettem ki. – Bármi panaszom is van, az idő majd gondoskodik róla, jobban, mint bármi más eszköz.
– Tehát egyszerűen csak várnál – bólintott Cicero. – Lepihennél, hátradőlnél, és engednéd, hogy a természet elvégezze a dolgát. Valóban ez lenne a legkönnyebb módszer. Az is meglehet, bár korántsem biztos, hogy ez a legbiztonságosabb megoldás. A legtöbb ember kétségtelenül így gondolkodik, ha szembekerül valakivel, akinek a puszta létét sem bírja elviselni – különösképp, ha az illető idősebb és gyengébb nála, kiváltképp, ha még családtag is. Nem beszélve arról, ha a saját apjukról van szó! Eltűrni a kellemetlenségeket, és türelmesen várni. Hadd intézze el az idő. Végtére is senki sem él örökké, és az ifjak rendszerint túlélik az időseket.
Cicero szünetet tartott. A sárga fátyolfüggöny fel-le hullámzott, mintha az egész ház vele lélegzett volna. Az épületet betöltötte a hőség.
– De előfordul, hogy nem engedhetjük meg magunknak az idő fényűzését. Vitathatatlan, hogy ha elég sokat várunk, egy hatvanöt éves ember magától is kileheli a lelkét, csakhogy esetleg már betölti a nyolcvanötöt is, mire ez megtörténik.
Felállt a székéből, és körbe-körbe sétált a szobában. Cicero nem az a fajta ember volt, aki ülve szónokol. Idővel megállapítottam, hogy az egész lénye olyan, mint egy működő szerkezet, a kiszámított járásával, állandóan mozgó karjával, nagy ívű, nehézkes gesztusaival, billegő fejével, fel-alá rezgő szemöldökével. Egyik mozdulat sem létezett önmagában, hanem valamiképp összekapcsolódtak, s a beszédhanghoz igazodtak, ahhoz a bizarr, nyugtalanító, lebilincselő hanghoz, ami akár egy hangszer is lehetett volna, melyet a teste állított elő. Mintha végtagjai és ujjai lettek volna a szájából előtörő hang gyártásához szükséges kapcsolók és emelőkarok. Ha a test mozdult, a hang is megszületett.
– Képzeljünk csak el egy hatvanöt éves, idős férfit – kezdte, feje billent, keze finom, széles mozdulatba libbent. – Özvegy, egyedül él Rómában. Nem mondható visszahúzódó embernek, szívesen jár vacsorákra, fogadásokra. Imádja az arénát és a színházat. Gyakran megfordul a fürdőkben. Nem ritka vendég a szomszédos bordélyban sem, idős kora ellenére. Az élvezet jelenti számára az életet. Ami a munkát illeti, már visszavonult. Nincs gondja a munkával, értékes vidéki birtokai, szőlőültetvényei és állattenyészetei gondoskodnak a tartalékról, ilyesmivel már nem is vesztegeti az idejét. Az irányítást rég egy fiatalabb emberre bízta.
– Rám – vetettem közbe.
Cicero halványan elmosolyodott. Mint a szónokok általában, ő is gyűlölte, ha közbeszólnak, de legalább jelét adtam, hogy figyelek.
– Igen. Elméletben, persze. Rád bízta, a fiára. Az öreg az élvezetnek szenteli minden napját, s miközben az élvezetet hajkurássza, éjjel és nappal is az utcákat járhatja, ahol csak rabszolgái kísérik.
– Nincs testőre?
– Valójában nincs, csupán két rabszolga követi a lépését. Inkább csak a megszokás, mintsem a biztonság kedvéért.
– Fegyverük van?
– Kétlem.
– Ez a képzeletbeli apám ki akarja hívni maga ellen a sorsot!
– Pontosan – bólintott Cicero. – Róma nem az a hely, ahol egy tisztességes polgár csak úgy lófrálhat az éjszaka közepén! Főként egy idős ember esetében, akiről lerí kiváltságos anyagi helyzete, és még fegyveres őrök sem kísérik. Esztelenség! Az életével játszik nap mint nap az öreg bolond. Előbb vagy utóbb csúfos vége lesz, gondolhatnánk. Mégis, éveken keresztül éli ezt a felháborítóan veszélyes életet, és semmi sem történik vele. Arra kell gondolnod, hogy valami láthatatlan démon vagy szellem vigyázza lépteit, és ezért nem esik bántódása. Egyetlenegyszer sem rabolják ki. Még csak meg sem fenyegetik. A legrosszabb, ami előfordulhat vele, hogy egy koldus, egy részeg vagy egy jöttment szajha a nyomába szegődik, de ezeket könnyen lerázza magáról egy pénzérmével vagy valamelyik rabszolgája segítségével. Nem, úgy tűnik, az idő nem áll az oldaladon! Ha minden így marad, az öreg akár örökké is eléldegélhet.
– Hát az olyan rossz lenne? Azt hiszem, kezdem megkedvelni.
Cicero felvonta egyik szemöldökét.
– Ellenkezőleg! Gyűlölöd őt! Most ne foglalkozzunk azzal, hogy miért. Csak egyszerűen tegyük fel, hogy valamilyen okból mindenképp halottnak akarod látni! Kétségbeesetten.
– Még mindig az időt tartom a legjobb módszernek. Azt mondtad, hatvanöt éves. Hát az egészsége?
– Kitűnő! Talán még jobb, mint a tied. Végül is, miért ne? Állandóan azt hallod, milyen nyúzottnak nézel ki, milyen megterhelő lehet a birtokok ügyeit intézni, a családodról gondoskodni, húzni az igát, amíg fel nem fordulsz, az öreg pedig él, mint hal a vízben! Semmi más dolga nincs, mint élvezni az életet. Reggel lustálkodik. Délután az estéjét tervezgeti. Alkonyattájt megtölti a hasát drága ételekkel, vedeli a jó nedűket, fiatalokkal mulatozik. Következő reggel a fürdőkben igyekszik lábra állni, aztán megint minden kezdődik elölről. Hogy milyen az egészsége? Mondom, még mindig törzsvendég a helyi bordélyban!
– A dínomdánom megrövidíti az ember életét – vetettem ellen. – A szóbeszéd szerint a szajhák ágyában is felfordult már jó néhány idős ember.
– Nem, ez nem elég megbízható – rázta meg a fejét Cicero. – Gyűlölöd őt, hát nem érted? Talán még félsz is tőle. Egyre türelmetlenebbül várod a halálát.
– A politika?
Cicero megállt egy pillanatra, elmosolyodott, aztán ismét sétálni kezdett.
– A politika. Nos, igen. Újabban a politikának bárki könnyen áldozatul eshet Rómában, gyorsabban és biztosabban, mint a mulatozás vagy a szajhák miatt. Még egy éjféli séta a Subura területén sem jelent olyan biztos megoldást. – Karjait szónoki nekikeseredéssel tárta szét. – Sajnálatos módon az öreg azon rendkívüli teremtmények egyike, akiket soha életében nem érintett meg a politika szele.
– Itt, Rómában? – hitetlenkedtem. – Egy polgárt és birtokost? Lehetetlen.
– Akkor fogalmazzunk úgy, hogy amolyan nyúl-típus: elbűvölő, bárgyú és ártalmatlan. Sohasem vonja magára a figyelmet, soha nem sért meg senkit. Nem éri meg vadászni rá, amíg nagyobb vad is akad a közelben. Minden oldalról körbeveszi a politika, mint a csalánnal teli bozótos, mégis képes kimenekülni az útvesztőből egyetlen karcolás nélkül.
– Nagyon ügyes! Egyre jobban megkedvelem.
– Ennek semmi köze az ügyességhez! – fortyant fel Cicero. – Az öregnek semmiféle stratégiája nincs, csak arra képes, hogy a legkevesebb kellemetlenséggel keveredjen át az élet buktatóin! Szerencséje van, ez minden. Sérthetetlen. Az itáliai szövetségesek bosszúból felkelést szerveznek Róma ellen? Ő Ameriából érkezett, abból a faluból, mely utolsóként csatlakozott a felkeléshez, de elsőként részesedett a béketárgyalások gyümölcséből: így vált polgárrá. Polgárháború tört ki Marius és Sulla között, majd Sulla és Cinna között? Az öregnek ingadozó a hűsége, realista és opportunista, akárcsak a legtöbb római mostanság, és úgy kerül ki a harcokból, mint egy kecses leányka, aki kőről-kőre szökdécselve kel át a sebes sodrású patakon, anélkül, hogy saruját víz érné. Manapság csak azok vannak biztonságban, akiknek nincs véleményük. Az öreg egy nyúl, ahogy mondtam. Ha a politikára hagyod a piszkos munkát, száz évig fog élni.
– Semmiképp sem lehet olyan üres és lapos, ahogy lefested! Mindenki rengeteget kockáztat mostanában már azzal is, hogy életben van! Azt állítottad, földbirtokos, és Rómában is vannak érdekeltségei. Bizonyára valamelyik befolyásos család dependense. Kik a patrónusai?
– Még ezen a téren is a legjellegtelenebb, legbiztonságosabb családdal szövetkezik, a Metellikkel – nevetett Cicero. – Felesége szüleinek családja, legalábbis az volt, amíg el nem vált a negyedik feleségétől is. A Metella famíliának is a legöregebb, legtehetetlenebb tagjával van jóban, aki a legelfogadhatóbbnak és legtisztességesebbnek tűnik. Valahogy sikerült megkedveltetnie magát Caecilia Metellával. Találkoztál már vele?
Megráztam a fejem.
– Hát akkor majd fogsz – közölte titokzatosan. – Nem, a politika sohasem fogja megtenni neked azt a szívességet, hogy megöli az apádat. Sulla telezsúfolhatja a Forumot karóra tűzött fejekkel, Mars mezeje vérrel teli medencévé változhat, melyből a vér a Tiberisbe ömlik, az öreg még mindig ott fog csatangolni a város legsötétebb negyedeiben sértetlenül, hasa pukkadásig tele lesz a Caeciliánál elfogyasztott vacsorával, és virágos kedvében éppen a szomszédos kuplerájba fog tartani.
Cicero hirtelen leült. A szerkezetnek, úgy látszik, pihenésre volt szüksége, ám a reszelős hangszer tovább fújta a magáét.
– Amint látod, a sors nem tart össze veled, nem segít az utálatos vénembert eltakarítani az útból. Még az is meglehet, hogy váratlanul valamely sürgős okból is jobb lenne holtan látni, nem csupán a gyűlölet és a neheztelés miatt, hanem egy küszöbön álló krízis okán is. Magadnak kell kezedbe venni az ügyet.
– Azt javaslod, hogy öljem meg a saját apámat?
– Pontosan.
– Lehetetlen!
– Muszáj.
– Ez nem illik egy rómaihoz!
– A sors rákényszerít.
– Hát akkor... legyen méreg?
– Nem rossz, feltéve, hogy a közelébe tudsz férkőzni – vont vállat Cicero. – Csakhogy ti nem ápoljátok a hagyományos apa-fiú viszonyt egymással, hogy csak úgy ki-be járkáljatok a másik házába. Volt közöttetek néhány komoly nézeteltérés. Gondolj csak bele: neki saját otthona van itt Rómában, csak elvétve alszik máshol. Te a régi családi birtokon élsz Ameriában, és ha olykor fel kell jönnöd a városba, sohasem szállsz meg apád házában. Inkább valamelyik barátodnál töltöd az éjszakát, vagy egy fogadóban. Ilyen mély a viszály közöttetek. Nem lenne egyszerű tehát besurrannod az öreg házába ebéd előtt. Megfordulhatna a fejedben, hogy lefizeted valamelyik szolgáját, de nem járnál sikerrel. Ha a családtagok szembefordulnak egymással, a szolgáknak is választaniuk kell, melyik oldalra állnak. Hozzá sokkal inkább hűségesek lennének, mint hozzád. A mérgezés nem kivitelezhető.
A sárga függöny megint fodrozódni kezdett. Szegélyénél meleg fuvallat szökött be, és a talaj fölött megülő ködöt utánozva állapodott meg a szobában. Összegyűlt a lábamnál, jázminillatot kavart örvényével. A délelőtt már csaknem véget ért, megérkezett a valódi nappali forróság. Hirtelen elálmosodtam, ahogy Tiro is; láttam, ahogy elnyom egy ásítást. Talán egyszerűen csak unatkozott. Feltehetően nem először hallotta ugyanezt az okfejtést gazdája szájából, még ha minden alkalommal finomodott is a logikája, csiszolódtak kifejezései.
Megköszörültem a torkomat.
– Akkor a megoldás kézenfekvőnek tűnik, nagyra becsült Cicero uram. Ha az apát meg kell ölni – milyen rettenetes bűntény! –, hát akkor kell rátámadni, amikor a legsebezhetőbb és a leginkább hozzáférhető. Egy sötét éjszakán, amikor a hold nem világít, éppen akkor, amikor hazafelé tart egy fogadásról vagy a bordély felé igyekszik. Abban az órában tanúk sem akadnának, legalábbis nem olyanok, akik készséggel tanúskodnának. Az utcai bandákat bérelném fel. Az ilyen halálesetben senki sem találna semmi gyanúsat. Könnyű lenne rábízni a dolgot az arra járó névtelen orgyilkosokra.
Cicero előredőlt a székében. A szerkezet lassan új erőre kapott.
– Szóval nem magad intéznéd, a saját kezeddel?
– Már hogy intézném? Nem is tartózkodnék Rómában az idő tájt, messze északra vonulnék vissza, az ameriai birtokra. Valószínűleg rémálmokkal küszködnék.
– Bérgyilkosokat fogadnál?
– Hát persze.
– Olyanokat, akiket ismersz és akikben bízol?
– Ismerhetek olyan embereket személyesen? Egy keményen dolgozó ameriai földműves? – Vállat vontam. – Valószínűbb, hogy teljesen ismeretlen alakokat alkalmaznék. Valami bandavezért, akivel egy suburai tavernában akadtam össze. Egy névtelen ismerőst, akit egy másik ismerős ajánlott, akit egy alkalmi barátom ismer...
– Így zajlik tehát? – Cicero ösztönös érdeklődéssel dőlt előre a székében. Most már nem az elméletben létező apagyilkoshoz beszélt, hanem Gordianushoz, a Nyomozóhoz. – Úgy hallottam, te sokat tudsz az ilyen eljárásokról. Az a hír járja, hogy ha olyan alakokkal akarok kapcsolatba lépni, akik nem bánják, ha vérrel mocskolódik be a kezük, akkor Gordianus a megfelelő összekötő.
– Kik állították ezt, Cicero uram? Kik mondják, hogy egy tálból cseresznyézek a gyilkosokkal?
Beharapta az ajkát, nem volt biztos benne, mennyit is mondhat el nekem. Helyette is megadtam a választ.
– Csakis Hortensiusra gondolhattál. Elvégre ő hívta fel rám a figyelmedet.
Cicero vádaskodó pillantást vetett Tiróra, aki egyszeriben teljesen éberré vált.
– Nem, gazdám, nem mondtam neki semmit. Kitalálta!
A nap folyamán most először láttam az ifjút valóban rabszolgának.
– Kitalálta? Hogy érted ezt? – vallatta a szolgát.
– Kikövetkeztette – helyesbítettem. – Igen, ez így már fedi a valóságot. Tiro nem hazudik. Többé-kevésbé magamtól is tudom, miért hívtál ide engem. Egy gyilkosság ügyében, melyben két Sextus Roscius is szerepel, apa és fia.
– Kitaláltad, hogy ezen okból hivattalak házamhoz? Hogyan? Egy napja sincs, hogy elfogadtam Rosciust ügyfelemnek.
Sóhajtottam. A függöny meglibbent. A forróság felmászott a lábamon, akár egy kút lassan dagadó vize.
– Kérd meg Tirót, hogy mesélje el neked később, uram. Azt hiszem, túl meleg van ahhoz, hogy újból, lépésről-lépésre végigmenjek a következtetéseimen. Mindenesetre azt tudom, hogy eleinte Hortensius vállalta fel az ügyet, aztán te vetted át tőle. Feltételezem, hogy az iménti beszélgetésnek az elméleti apagyilkosságról ehhez az esethez van köze.
Cicero komoran nézett maga elé. Ostobának érezhette magát, ha arra gondolt, hogy mindvégig tisztában voltam a valós körülményekkel.
– Igazad van – felelte. – Csakugyan nagy a hőség. Tiro, hozz valami frissítőt! Keverj hideg vizet a borba, esetleg gyümölcsöt is. Szereted a szárított almát, Gordianus?
– Szólok Athalenának – állt fel székéből a rabszolga.
– Nem, Tiro, intézd magad. Ne siesd el a dolgot.
A parancs lealacsonyítóan hangzott, nem véletlenül. Tiro szeméből sütött a megbántottság, Cicero pillantása is árulkodó volt, szemhéja nem a hőségtől nehezedett annyira lefelé. Tiro nem szokott hozzá az ilyesféle alantas munkákhoz. Cicero a csalódottságát élte ki rajta, ahogy az urak körében dívott. A szokás szinte már közhely: a gazdák ösztönösen cselekednek így, a rabszolgák sértődés és zúgolódás nélkül viselik, mint az istenek hóbortját, vagy mint a zivatart a piactéren.
Cicero és Tiro még nem jutottak idáig. Mielőtt az ifjú rabszolga lebiggyesztett szájjal eltűnt volna a szobából, Cicero megenyhült. Szenvtelen arcot próbált mutatni felénk.
– Tiro! – szólt utána. Megvárta, amíg a rabszolga megfordul, és a szemébe nézett. – Ne felejts el magadnak is hozni egy pohárral.
Egy kegyetlen ember mosolyogva adta volna ki ezt az utasítást, a szégyenlősebb csak lesütötte volna szemét. Cicero egyiket sem tette, s ebben a pillanatban éreztem először tiszteletet iránta.
Tiro elhagyta a helyiséget. A ház ura kis darabig a gyűrűjével játszott, aztán ismét rám figyelt.
– Éppen mondani akartál valamit arról, hogy miként lehet egy utcai gyilkosságot megszervezni Rómában. Bocsásd meg nekem, ha kérdésem túlságosan merész. Eszem ágában sincs arra célozni, hogy te magad bármikor is belekeveredtél egy ilyen aljas üzletbe. De azt mondják, egész pontosan Hortensius mondja, hogy bőséges tudással rendelkezel az ilyen alakokról. Ki, hogyan és mennyiért...
– Ha valaki meg akar öletni egy másik embert, abban semmi bonyolult nincs – vontam vállat. – Mint említettem, csak a megfelelő emberrel kell pár szót váltani, egy kis aranyat dugni egyik-másik markába, és már el is intéztük.
– De hol található az a megfelelő ember?
El is felejtettem, mennyire fiatal és tapasztalatlan volt a velem szemben ülő ifjú, műveltsége és eszessége ellenére.
– Könnyebb, mint gondolnád. Évek óta ezek a bandák irányítják Róma utcáit sötétedés után, néha még fényes nappal is.
– De egymás ellen is harcolnak!
– Bárki ellen harcolnak, aki az útjukba kerül.
– Politikai gyilkosságokba keverednek. Szövetkeznek egy bizonyos párttal...
– Nincs közük a politikához, kivéve ahhoz a politikához, amit megbízójuk képvisel. A hűség sem létezik számukra, csak a pénzen megvehető hűség. Gondolkozz, Cicero! Honnan jönnek ezek a bandák? Itt bújnak ki a gubóból Rómában, mint a kukacok a kő alól, a szegények, a szegények gyerekei, unokái és dédunokái. A bűn dinasztiái, gazfickók generációi, akik színtiszta gonosztevőket nemzenek. Úgy tárgyalnak egymással, mint a városállamok, a vagyonért házasodnak, akár a nemesek, és zsoldosokként árulják magukat a politikusoknak vagy tiszteknek, akik a legtöbbet kínálják értük.
Cicero pillantása a sárga függöny áttetsző redőire kalandozott, mintha azon keresztül láthatná Római emberi hulladékait.
– Honnan kerülnek ki? – motyogta.
– A kövezetet áttörve nőnek fel, mint a gaz. Vagy vidékről érkeznek, háborúk elől menekülnek. Gondolj csak bele: Sulla egyik háborút nyeri a másik után az itáliai szövetségesek ellen, és katonáit földekkel fizeti ki. De a földet csak úgy tudja megszerezni, ha előbb kiirtja róla az ott élő itáliai családokat. Hol is kötnének ki, ha nem koldusként és rabszolgaként Rómában? És mindezt miért? A vidéket letarolták a harcok, a katonák mit sem értenek a földműveléshez, hónapokon vagy éveken belül eladják a birtokot annak, aki a legtöbbet ígéri érte, és visszatérnek a városba. Az egész vidék a kiterjedt birtokokkal rendelkező földesurak kezébe kerül. A kisebb birtokosok küzdenek a fennmaradásért, de hamar elbuknak, és megfosztják őket tulajdonuktól. Ők is Rómába jönnek. Nemegyszer láttam ilyet életem során, a gazdag és a szegény között tátongó szakadék egyre nő, az előbbi mind erősebb, az utóbbi mind parányibb. Róma olyan, mint egy arannyal és drágakövekkel ékesített, mesésen gazdag nő, aki nagy hasában a Birodalmat hordozza, s közben a testét ellepő, ugrándozó tetvektől szenved.
Cicero összevonta a szemöldökét.
– Hortensius figyelmeztetett, hogy hamar a politika vizeire tévedsz.
– Azért, mert a politika a levegő, amit beszívunk. Azt lélegzem be, hát mi mást lélegeznék ki? Talán más városokban másképp van, de nem a köztársaságban, és nem a mi időnkben. Nevezzük politikának vagy valóságnak. A bandák léteznek valami miatt. Senki sem űzheti el őket az utcákról. Mindenki fél tőlük. Egy gyilkosságba keveredett ember mindenképp megtalálja a hozzájuk vezető utat. Nem tesz mást, mint hogy egy sikeres politikus példáját követi.
– Arra célzol, hogy...
– Nem célzok egyik politikusra sem. Mind felkeresik a bandákat, vagy legalább megkísérlik.
– De te Sullára célozgattál.
Cicero mondta ki először a nevet. Meglepődtem. Fellelkesített, hogy beszélgetésünk egy ponton kicsúszott az irányításunk alól. A lázító hangulat hamar eluralkodott.
– Igen. Ha ragaszkodsz hozzá, beismerem, hogy Sullára céloztam. – Ezúttal az én tekintetem vándorolt a sárga függönyre. Mereven bámultam keresztül rajta, mintha mögötte formát öltenének valami régi lidércnyomás emlékképei. – Rómában voltál, amikor az összeírás elkezdődött?
Cicero bólintott.
– Én is. Így tehát tudod, mi történt akkor. Minden nap egy újabb halállistát tűztek ki a Forumra az összeírtakról. Ki állt a sor elején, hogy felolvashassa a neveket? Akik a listán szerepeltek, mind behúzódtak a házaikba vagy elbarikádozták magukat vidéken. A bandák és azok vezetői álltak a sor elején, mert Sulla sohasem foglalkozott azzal, ki végez az ellenségeivel vagy a képzelt ellenségeivel, számára csak az volt a fontos, hogy megsemmisüljenek. Jelenj meg a sorban, az egyik összeírt ellenség fejével a válladon, írj alá egy elismervényt, és máris egy zacskó ezüst üti a markodat! Semmi se tartson vissza a fej megszerzésétől! Törd be egy polgár házának ajtaját, verd össze a gyerekeit, erőszakold meg a feleségét, de vagyontárgyait hagyd érintetlenül, mert miután levágták a fejüket, az összeírtak vagyona mind Sulla kezére vándorol át.
– Nem egészen...
– Megbotlott a nyelvem, természetesen. Azt akartam mondani, hogy ha az állam valamely ellenségét lefejezik, a vagyonát elkobozzák, és felette az állam veszi át a rendelkezés jogát. Vagyis a lehető leghamarabb árverés alá kerül hallatlanul alacsony áron, Sulla barátai részére.
Még Cicero is elfehéredett erre. Jól palástolta idegességét, de láttam, ahogy tekintete egy-egy szempillantás alatt körbefutja a szobát, mintha kémeket sejtene az irattekercsek között.
– Meglehetősen szilárd véleményed van a dolgokról, Gordianus. A hőség megereszti a nyelvedet. De mi köze van mindennek a mi ügyünkhöz?
Nevetnem kellett.
– Milyen ügyről is volt szó? Azt hittem, közben el is feledtük.
– Egy gyilkosság megszervezéséről. – Cicero felcsattant, akár egy szónok a nagyközönség előtt, amikor rendetlen tanítványát vezeti vissza az előírt témához. – Egy tisztán személyes okból elkövetett gyilkosság ügyéről.
– Nos, ebben az esetben csak azt igyekeztem megvilágítani előtted, milyen könnyű manapság készséges bérgyilkosokat találni. Nemcsak a Subura területén. Nézd csak meg bármelyik utcasarkot, akár a sajátodat is! Szíves örömmel kötök rá fogadást, hogy kimegyek a házadból, teszek egyetlen kört a háztömb körül, és egy újdonsült baráttal térek vissza, aki lelkesen vállalja élvhajhász, szajhapecér, képzeletbeli apám meggyilkolását!
– Túl messzire mész, Gordianus. Ha tanultál volna retorikát, tudnád, hol vannak a hiperbola határai.
– Nem túlzok! A bandák már ennyire elszemtelenedtek, s mindez Sulla hibája, senki másé. A személyes fejvadászaivá tette őket. Szabadon eresztette őket, hogy úgy rohanják le Rómát, mint a farkasok falkája. Amíg az összeírás be nem fejeződött hivatalosan a múlt évben, semmi sem szabott gátat a vadászatnak és az öldöklésnek. Egy ártatlan ember fejét hozzák be véletlenül az összeírt helyett? És akkor mi van? Baleset mindig történhet. Legfeljebb felvesszük az ő nevét is a listára. Visszamenőleg ő is az állam egyik ellenségévé válik. Mit számít az, ha a családjának ezután felkopik az álla, a gyerekei nyomorult szegénysorsra kényszerülnek, s újabb eleséget szolgáltatnak a bandáknak? Megéri, hiszen Sulla valamelyik barátja egy új házra tesz szert a városban.
Cicero olyan arcot vágott, mintha a fogát fájlalná. Felemelte a kezét, hogy elhallgattasson. Én meg felemeltem a kezem, hogy elhárítsam a gesztust.
– Csak most érkeztem el a lényeghez! Láthatod, hogy nemcsak a gazdagok és hatalmasok szenvednek az összeírások miatt, és még mindig isszák a levét. Ha egyszer Pandóra szelencéje kinyílik, senki sem csukja be! A bűnözés szokássá válik. Az elképzelhetetlen közkeletűvé változik. Innen, ahol laksz, nem is láthatod. Ez az utca túlságosan keskeny és csendes. Gyom sem törhet fel az utcakövek közt, a kapud előtt. Nem kételkedem benne, hogy néhány szomszédodat is elráncigálták otthonukból az éjszaka közepén. A tetőről talán el is látsz a Forumig, és tiszta időben meg tudtad számolni, mennyi fej került a halmokra.
– De én egy másik Rómát látok, Cicero! – folytattam fellelkesülve. – Nem azt, amit Sulla hagy az utókorra! Az a hír járja, hogy nemsokára visszavonul, s egy új alkotmányt hagy örökül, amely megszilárdítja a felsőbb osztályok helyzetét, és mindenkit elhelyez majd annak rendje és módja szerint. És milyen más helyet hagyna ránk, mint a bűnben fulladozó Rómát? Az én Rómámat, Cicero. Az árnyékban született Rómát, amely éjjelente mozdul, és a politika vagy a hatalom nélkül is romlottságot lehel magából. Végtére is, emiatt hívtál ide engem, nem igaz? Hogy bevezesselek ebbe a világba, vagy hogy magam keveredjek el benne, és elhozzam neked azt, amit keresel. Ezt ajánlhatom fel neked, ha az igazságot szeretnéd tudni.
Ebben a pillanatban Tiro is visszatért, kezében egy tálcával, rajta három csészéből álló ezüstkészlettel, egy vekni kenyérrel, szárított almával és fehér sajttal. Jelenlétében azonmód kijózanodtam. A szobában már nem két ember ült politikába merülve, hanem két polgár és egy rabszolga, vagy két férfi és egy fiú, ha Tiro ártatlanságát veszem figyelembe. Ha nem hagyta volna el a helyiséget, sohasem beszéltem volna olyan vakmerően. Így is attól tartottam, hogy túlzottan elragadtattam magam.

 

 

Öt

Tiro egy alacsony asztalra tette közénk a tálcát. Cicero érdektelenül pillantott rá.
– Ennyi étel, Tiro?
– Már csaknem dél van, gazdám. Gordianus bizonyára éhes.
– Akkor jól van. Hadd érezze vendégszeretetünket.
Úgy nézte a tálcát, mintha semmit sem látna belőle. Enyhén megdörzsölte a halántékát, fejét túlzottan is megtölteni látszottak a lázító gondolatok.
A gyalogút valóban kitikkasztott, a beszédtől kiszáradt a szám. A hőség kínzó szomjúságot csalt ki belőlem. Mégis türelmesen vártam, hogy Cicero hozzákezdjen a falatozáshoz – politikai nézeteim szélsőségesnek tűnhettek, de modorom sohasem hagyott kívánnivalót maga után –, Tiro azonban helyette is megtörte a jeget, előrehajolt a székében, letört egy darab kenyeret, és egy csésze után nyúlt.
Az ilyen pillanatokban ébred rá az ember, mennyire mélyen vésődnek bele a hagyományok az emberi lélekbe. Sokat tanultam ugyan életem során a sors önkényes kiszámíthatatlanságáról és a rabszolgaság lehetetlen intézményéről, és első találkozásunk óta igyekeztem Tirót emberként elfogadni, mégis hangosabban szívtam be a levegőt, amikor láttam, hogy egy rabszolga kezd hozzá az evéshez elsőként, miközben ura hátradől, és vonakodik hozzálátni az ételhez.
Mindketten meghallották. Tiro zavartan felnézett. Cicero csendesen elnevette magát.
– Gordianus megrendült. Nincs hozzászokva az életformánkhoz, Tiro, sem a magatartásodhoz. Semmi baj, Gordianus, Tiro tisztában van vele, hogy nem szokásom ebédelni. Kénytelen nélkülem elkezdeni. Kérlek, végy te is valamit! A sajt igazán ízletes, az arpinumi tejgazdaságunkból érkezett, nagyanyám szeretetével együtt.
– Ami engem illet, megelégszem egy kis borral – folytatta a házigazda. – Csak egy kevéskével: ilyen forróságban könnyen megsavanyodhat a gyomorban. Vagy talán csak én lennék, aki ettől a nyavalyától szenved? Nyár közepén egyáltalán nem tudok enni, előfordul, hogy napokig böjtölök. Közben, míg szád az árulás szózatai helyett étellel telik meg, talán elmondhatom, miért is kérettelek házamhoz.
Cicero nyelt egyet és elfintorodott, mintha a bor máris erjedni kezdett volna, amint ajkánál beljebb jutott.
– Egy ideje eltértünk a témától, nemde? Mit szólna ehhez Diodotus, Tiro? Miért fizettem annak a vén görögnek éveken keresztül, ha most képtelen vagyok egy rendes megbeszélést tartani a saját otthonomban? Az összevissza beszéd nemcsak helytelen, de rossz helyen, rossz időben akár halálos is lehet.
– Mindvégig homályos volt számomra, mi a valódi témánk, becses Cicero úr – ellenkeztem. – Annyi bizonyos, hogy egy illető apjának meggyilkolását tervezgettük. Az én apámét? Vagy Tiróét? Nem, hiszen mindketten halottak már. Lehetséges, hogy a tiédről volt szó?
Cicero nem értékelte a tréfálkozást.
– Egy elméleti modellt mutattam be, Gordianus, azért, hogy kipuhatoljam, miként fest módszertanod, gyakorlatiasságod és szavahihetőséged egy bizonyos, nagyon is valódi és rettenetes gyilkosság ügyével kapcsolatban. Ez a gyilkosság már megtörtént. Az a szomorú tény, hogy egy földművest az eldugott Ameriából...
– Olyat, mint a kitalált öreg, akit leírtál nekem?
– Pontosan olyat... Szóval, mint mondtam, egy öreg ameriai földművest holtan találtak Róma utcáin szeptember idusán, telihold éjjelén, lassan nyolc hónapja. Nevét már hallhattad: Sextus Roscius. Nos, éppen nyolc nap múlva, május idusán, Sextus Roscius fia a bíróság elé áll, mert apja meggyilkolásának kitervelésével vádolják. Én leszek a védője.
– Ilyen védelem mellett alighanem kevés szerep jut majd a vádnak.
– Hogy érted ezt?
– Abból, amit tőled hallottam, egyértelműnek tűnik számomra, hogy magad is a fiút gyanúsítod.
– Lehetetlen! Ilyen meggyőző lettem volna? Talán örülnöm kellene. Úgy próbáltam lefesteni az esetet, ahogy a vád láthatja.
– Úgy érted, hiszel Sextus Roscius ártatlanságában?
– Természetesen! Mi másért védeném őt ilyen felháborító vádakkal szemben?
– Cicero, ismerem annyira az ügyvédeket és a szónokokat, hogy tudjam, nem kell feltétlenül hinniük valamiben ahhoz, hogy érveikkel megvédhessék. Egy ember ártatlanságában sem kell hinniük ahhoz, hogy a védelmét szolgálhassák.
Tiro váratlanul haragos pillantást vetett rám az asztal felett.
– Nincs jogod így beszélni, uram – mondta, miközben hangja kétségbeesetten megtört. – Marcus Tullius Cicero a legtisztább elvek és a megkérdőjelezhetetlen becsület képviselője, aki csak azt mondja, amiben valóban hisz, és hittel ejti ki minden szavát. Ritkaság ma ez Rómában, de mégis...
– Elég!
Cicero hangja félelmetes erővel, de annál kevesebb indulattal harsant. Kezét az orátorok elhárító mozdulatával emelte fel, s képtelen volt visszafojtani mosolyát.
– Bocsáss meg ifjú Tirónak – kérte bizalmasan felém dőlve. – Hűséges szolga, s én hálás is vagyok érte. Csak elvétve talál mostanság ilyet az ember.
Tiszta szeretettel nézett a rabszolgára, nyíltan, őszintén, anélkül, hogy egy pillanatra is zavarba jött volna. Tiro hirtelenjében jobbnak látta valahova máshova terelni pillantását – az asztalra, az étellel teli tálcára vagy a hullámzó függönyre.
– De előfordul, hogy kissé túlzásba viszi a hűséget. Te mit gondolsz, Gordianus? Mi a véleményed, Tiro? Talán fel kéne vetnünk a kérdést Diodotusnak legközelebbi látogatása alkalmával, és meglátnánk, hogyan vélekedik erről a retorika mestere. Kitűnő vitatéma: lehet-e egy rabszolga túlzottan hűséges a gazdájához? Vagyis lehet-e túlzottan elkötelezett, túlontúl készséges, ha ura védelmére kell kelnie?
Cicero a tálcára pillantott, és egy darab szárított almát vett magához. Hüvelyk- és mutatóujja között tartva oly alaposan szemlélte, mintha azt latolgatná, árthat-e egy ilyen morzsányi falat érzékeny szervezetének a rekkenő hőségben. Csend telepedett közénk, melyet csupán egy madár éneke tört meg az átrium felől. A mozdulatlanságban a szoba mintha lélegezni kezdett volna, vagy legalábbis megkísérelte, de felszínesen szívta be a levegőt, nem jutott neki belőle elég. A függöny próbaképpen befelé fodrozódott, majd ki, és újra befelé, de egyik irányba sem tudott elég levegőt beengedni: mintha a szellő melegen és tapinthatóan megrekedt volna hímzett szegélye alatt. Cicero homlokát ráncolva tette vissza a falatot a tálcára.
Hirtelen, a függöny jól hallható suhogásával, meleg fuvallat örvénylett végig a padló kövein, egészen a lábamig. A szoba elfojtott sóhaja végre felszabadult.
– Azt kérdezed tehát, hogy hiszek-e Sextus Roscius ártatlanságában az apja halálát illetően. – Cicero kinyújtotta az ujjait, és összeszorította ajkát. – Erre igenlő választ tudok adni. Ha találkoztok vele, ti ketten is ártatlannak fogjátok találni.
Úgy látszott, végre elérünk jövetelem valódi okához. Megelégeltem a szavak ide-oda gurítgatását Cicero szobájában, a függöny hullámzását és a fülledt hőséget.
– Egész pontosan hogy ölték meg az öregembert? Bunkósbottal, késsel, kővel? – faggatóztam. – Hányan végeztek vele? Látta őket valaki? Lehetséges azonosítani őket? Hol volt a fiú a gyilkosság idején, és miként értesült az esetről? Kinek állhatott még szándékában megölni az öreget? Mit rejtett a végrendelete? Ki vádolja a fiút, és miért? – Csak egy pillanatra álltam meg, hogy hörpintsek a borból. – És áruld el...
– Gordianus! – nevetett fel Cicero. – Ha mindezt tudnám, aligha lenne szükségem a szolgálataidra, nem igaz?
– De valamelyest tisztában kell lenned ezekkel a kérdésekkel!
– Valamelyest tisztában is vagyok, de korántsem eléggé. Legalább az utolsó kérdésedet meg tudom válaszolni. A vádat egy Gaius Erucius nevű ügyész javaslatára emelték. Látom, hallottál már felőle – vagy csak a bor változott volna ecetessé a szádban?
– Többről van szó, mint hogy hallomásból ismerem – feleltem. – Egyszer-kétszer dolgoztam is neki, de csupán az éhség kényszerített rá. Erucius rabszolgaként látta meg a napvilágot Szicíliában, most pedig szabad emberként a legsötétebb jogi gyakorlatot folytatja Rómában. Csakis a juttatás alapján, nem pedig érdemük szerint vállalja el az ügyeket. Megvédené azt is, aki a saját anyján tett erőszakot, ha aranyat látna benne, s aztán megfordulna, hogy vádat emeljen az idős asszony ellen rágalmazásért, ha nyereségét biztosítva látná. Van elképzelésed róla, ki bérelhette fel?
– Nem. De ha találkozol Sextus Rosciusszal...
– Folyton azt hajtogatod, hogy valakivel találkozni fogok. Először Caecilia Metellával, most Sextus Rosciusszal. Talán nemsokára megérkeznek?
– Igazság szerint az lesz a legjobb, ha mi magunk teszünk látogatást náluk.
– Miért vagy olyan biztos benne, hogy én is veled tartok? Azzal a feltételezéssel érkeztem, hogy munkát ajánlasz számomra, de mindeddig nem esett szó róla, mit is akarsz tulajdonképpen. A fizetségről pedig egyáltalán nem tettél említést.
– Tudom, mennyiért szoktál dolgozni, legalábbis Hortensius felvilágosított. Gondolom, ő nem beszélt a levegőbe.
Bólintottam.
– Ami pedig a feladatodat illeti – folytatta Cicero –, a következő lesz: bizonyítékot akarok, hogy Sextus Roscius ártatlan apja meggyilkolásában. Még jobb lenne, ha kiderítenéd, kik a valódi gyilkosok. Ennek tetejébe még azt is tudni szeretném, ki bérelte fel a gyilkosokat, és miért. S mindezt nyolc nap alatt kellene megfejtened, május idusáig.
– Úgy beszélsz, mintha máris elvállaltam volna. Mi van, ha nem érdekel az ügy, Cicero?
Megrázta a fejét, ajka keskeny mosolyra húzódott.
– Nemcsak te vagy rá képes, hogy kipuhatold a másik ember karakterét, mielőtt megismerkedsz vele, Gordianus. Tudok rólad egy-két dolgot. Egész pontosan hármat. A három közül bármelyik rávehetne téged, hogy vállald el a megbízatást. Először is, szükséged van a pénzre. A magadfajta ember, egy nagy házzal az Esquilinuson... A pénzből sohasem elég, nemdebár?
Vállat vontam.
– Másrészt Hortensius elmesélte nekem, mennyire vonz a rejtély. Illetve, hogy mennyire ki nem állhatod a rejtélyeket. Az a fajta ember vagy, aki nem tűri a titokzatosságot, aki mindenképp kifacsarja az igazságot a hamisságból, rendet tesz a káoszban. Ki ölte meg az öreg Rosciust, Gordianus? Már rá is kaptál, mint hal a horogra. Valld csak be!
– Hát...
– Harmadszor pedig szereted az igazságot.
– Hortensius ezt is elárulta? Ő nem tudja megkülönböztetni az igaz embert...
– Ezt senki sem mondta nekem – szakított félbe. – Magam következtettem rá, a legutóbbi félórában. Nincs olyan ember, aki ennyire nyíltan beszélne, ha nem az igazság elkötelezettje. Felajánlom neked a lehetőséget, hogy megbizonyosodhass. – Előredőlt a székében. – El tudnád viselni, hogy egy ártatlan embert halálra ítélnek? Nos, akkor elfogadod a megbízatást, vagy sem?
– Elfogadom.
Cicero összeütötte a tenyerét, és talpra szökkent.
– Jó! Nagyon jó! Nyomban el is indulunk Caecilia házába!
– Most? Ebben a hőségben? Alig múlt dél.
– Nincs vesztegetnivaló időnk. Ha nem bírod a forróságot, hivathatok egy hordszéket... De nem, az túl sok időnket rabolná el. Nem megyünk messze. Tiro, keríts nekünk két széles karimájú kalapot!
Tiro panaszosan nézett gazdájára.
– Hát jól van, nem bánom, hozz hármat!

 

 

Hat

– Honnan veszed, hogy ébren találjuk ebben az órában?
A Forum kiürült. Az utcakövek csillámlottak a hőségben. Egy lélek sem volt talpon, kivéve hármunkat. Tolvajokként lopóztunk át a kockaköveken. Meggyorsítottam lépteimet. A forróság átütött sarum vékony talpán. Mindkét útitársam drágább lábbelit viselt mint én, a vastag bőrtalp megvédte lábukat.
– Caecilia ébren lesz – biztosított Cicero. – Gyógyíthatatlan alvászavarral küzd. Még azt is el tudom képzelni, hogy sohasem alszik.
Elértük a Szent Út alját. Szívem összeszorult, amint felpillantottam a meredek, keskeny sugárúton, mely a Palatínus impozáns villáihoz vezetett fölfelé. A világ csak napfényből és kövekből állt, árnyék ígérete nélkül. A hőség sziporkázó rétegein át a Palatínus párásnak és elmosódottnak tűnt, magasabbnak és távolibbnak, mint máskor.
Nekivágtunk a kapaszkodónak. Tiro haladt elöl, megfeledkezett a fizikai megterhelésről. Volt valami különös abban a lelkesedésben, amivel csatlakozni akart hozzánk, valami a kíváncsiságon vagy a gazdája közelségén kívül, ami még erre az útra csábította. Túl nagy volt a forróság, hogy ezen töprengjek.
– Egy dolgot azért kérnék tőled, Gordianus. – Cicerónak kezdett nehezére esni az erőfeszítés, de szavaival megpróbálta legyőzni, ahogy egy valódi sztoikushoz illett. – Tisztelem az őszinteséget, mellyel megnyilatkoztál a dolgozószobámban. Senki sem vádolhat azzal, hogy nem vagy becsületes ember. De kérlek, fogd vissza a nyelved Caecilia házában. Családja régóta Sulla szövetségese, a diktátor elhunyt negyedik felesége is Metella volt.
– Delmaticus lányára célzol? Arra, akitől haldoklása idején vált el?
– Pontosan. A Metella famíliát Sulla mentségei ellenére is elkeserítette a válás.
– A látnokok valamiféle homokba írt macskakaparással megjósolták neki, hogy felesége betegsége nagy bajt hoz a házára.
– Igen, Sulla ezt állította. Maga Caecilia bizonyára nem sértődne meg nézeteid hallatán, de sohasem tudhatjuk. Idős asszony, férj és gyermekek nélkül. Kissé habókos, ahogy ez gyakran megesik az asszonyokkal, ha hosszú időre magukra maradnak, a férj és a család körüli értelmes teendők híján. Mostanában szenvedélyesen gyűjt mindent, ami keletről származik, új és divatos Rómában. Minél idegenszerűbb és különösebb, annál jobb. Egyszerű, földi dolgokkal már nem foglalkozik.
– De valószínű, hogy akad a házban egy szemfülesebb ember is – folytatta. – Ifjú barátomra, Marcus Messallára gondolok. Rufusnak nevezzük, vörös haja miatt. Nem idegen Caecilia Metella házában, az asszony gyermekkora óta ismeri őt, és nagynénjeként szereti. Nagyszerű fiatalember... illetve még alig férfi, csak egy tizenhat éves fiú. Rufus gyakran megfordul az én házamban is, összejövetelek és előadások alkalmával, és már kiismeri magát a bíróságok világában. Szívesen segédkezik majd Sextus Roscius védelmében.
– Csakhogy...
– Csakhogy családi kapcsolatai veszélyessé tehetik. Hortensius a féltestvére. Amikor Hortensius úgy döntött, hogy nem vállalja el az ügyet, Rufust küldte el hozzám, hogy megkérjen, vegyem át a védelmet. Ennél is lényegesebb, hogy Rufus nővére az a bizonyos Valeria, akit Sulla nemrég ötödik feleségévé tett. Szegény Rufusnak nincs ínyére új sógora, de a frigy kínos helyzetbe hozhatja. Megkérnélek, hogy a jelenlétében tartózkodj a nagyra becsült diktátor rágalmazásától!
– Megértettem, Cicero.
Mikor aznap reggel elhagytam otthonomat, meg sem fordult a fejemben, hogy olyan arisztokraták társaságába keveredem, mint a Metellák vagy a Messallák. Lepillantottam öltözékemre, az egyszerű tunikára húzott, dísztelen polgári tógára. Egyetlen bíbor szín oldotta szürkeségét: egy borfolt a szegélyénél. Bethesda állítása szerint órákig próbálta eltávolítani, sikertelenül.
Mire felértünk a csúcsra, Tiro is elcsigázottnak tűnt. Sötét, göndör fürtjeit verejték tapasztotta homlokához. Orcáját a megerőltetés pírja borította el, és valami izgatottságféle. Újfent elcsodálkoztam rajta, milyen buzgalommal igyekszik Caecilia Metella házához.
– Hát itt is volnánk – fújtatott Cicero, majd elhallgatott, hogy levegőhöz jusson.
Az előttünk magasodó ház a rózsaszínben terpeszkedő stukkó egységes tömbjének látszott, ősöreg tölgyfák zárták gyűrűbe. A bejárat egy oszlopos timpanon alatti beugróban nyílt, két sisakos katona őrizte teljes harci díszben, karddal övükön, lándzsákkal kezükben. Őszülő veteránok Sulla hadseregéből, gondoltam elámulva.
– Az őrök – szólt Cicero, és alig láthatóan a két ajtónálló felé mutatott, miközben felsétált a lépcsőn. – Ne törődj velük. Biztosan izzadnak a vaskos bőrök alatt. Tiro?
A rabszolga, aki lenyűgözve figyelte a katonák fegyverzetét, ura hívására előreszökkent, hogy bekopogjon a tömött tölgyfaajtón. Vártunk egy darabig, de legalább lecsillapodhatott fújtatásunk, és levehettük kalapunkat a timpanon árnyékában.
Néma sarokvasakon nyílt ki az ajtó. Üdvözlésünkre hűvösség és tömjénillat bodorodott ki bentről.
Tiro néhány kötelezően hivatalos szót váltott az ajtószolgával.
– Gazdám látogatóba jött úrnődhöz.
Ismét várnunk kellett, amíg a folyosón álló szolga is előkerült, hogy beljebb kísérjen minket.
Elvette kalapjainkat, aztán eltűnt, hogy megkeresse a szolgát, aki majd bejelenti a jövevényeket. Hátranéztem az ajtót kinyitó rabszolgára, aki a bejárat mellett ücsörgött egy széken, s valamiféle kézműves foglalatoskodásba kezdett. Lábát lánc kötötte a falhoz, épp csak annyira hosszú, hogy elérje az ajtót.
Végül megjelent a bejelentő is, nyilvánvaló csalódottsággal az arcán, amiért csak Cicero érkezett, és nem egy megilletődött dependens, akitől kaphatna pár dénárt, mielőtt továbbengedi a házba. Apró jelekből – hangjának magasságából, melle formájából – észrevehettem, hogy egy eunuch áll velem szemben. Míg keleten az eunuch elmaradhatatlan, ősi része a társadalom szövedékének, Rómában ritkaságként és undorodva tekintenek az ilyen nem nélküli szerzetekre. Cicero felkészített rá, hogy Caecilia keleti kultuszokhoz vonzódik, de egy eunuch jelenléte a háztartásban több volt számomra, mint bizarr vonzalom.
Követtük a szolgát a központi átrium körül, majd márványlépcsőkön felfelé, mígnem a bejelentő egy függönyt húzott félre, s én Cicero nyomában egy szobába léptem, mely tökéletesen beleillett volna egy drága alexandriai bordélyházba.
Mintha egy hatalmas, túlcicomázott sátorba érkeztünk volna, melyben plüssanyagokat és párnákat szórtak szanaszét, s telezsúfolták szőnyegekkel és fali szőttesekkel. A sarkokban álló szénserpenyőkről rézlámpák függtek, üstjükből füstgomolyagok szálltak fölfelé. A tömjénillat ebből a helyiségből lengte körbe a házat. Levegőt is alig kaptam. Az adagolásról és az egyéni jellegzetességekről teljesen megfeledkezve égették a fűszernövényeket. A sűrű szántál- és mirrhaillat felkavarta az ember gyomrát. Bármelyik egyiptomi háziasszony jobban kiismerte volna magát a füstölők terén.
– Úrnőm – suttogta az eunuch magas hangon. – Nagyra becsült Marcus Tullius Cicero van itt. Az ügyvéd.
Sietve eloldalgott a szobából. Vendéglátónk a helyiség túlsó végében feküdt, arccal a padlóra szórt párnák között. Két sötét bőrű, erősen kifestett rabszolganője térdelt oldalánál, átlátszó, egyiptomi öltözékben. Fölöttük helyezkedett el a szoba leghangsúlyosabb berendezési tárgya, mely előtt Caecilia hasra feküdt.
Soha nem láttam ahhoz fogható tárgyat. Minden jel szerint egy keleti földistennő valamelyik inkarnációjával álltunk szemben, Rubelével, Asztartéval vagy Izisszel, habár ezzel a megjelenési formával még sehol sem találkoztam. Nyolclábnyi magas szobor volt, olyan nagy, hogy feje búbja a mennyezetet horzsolta. A szigorú, csaknem férfias arcú jelenség kígyókból álló koronát viselt. Először azt hittem, hogy a torzót rengeteg, innen-onnan lógó mell ékesíti, de közelebbről megállapíthattam, hogy a furcsa alakzatban elhelyezett gömbök heréket ábrázolnak. Az istennő egyik kezében kaszát tartott, melynek pengéjét élénkvörösre festették.
– Hogyan? – hallatszott egy tompa hang a párnák közül.
Caecilia megpróbált felkászálódni, de végül a rabszolganők nyúltak a karja alá, hogy felsegítsék. Megpördült, és riadtan nézett ránk.
– Nem, nem! – sikította. – Az az ostoba eunuch! Kifelé, ki a szobából, Cicero! Nem lett volna szabad bejönnöd, kint kellett volna várnod a függönyön túl! Ennek a szolgának egy csepp esze sincs? Férfiaknak tilos belépniük az Istennő szentélyébe! Ó, egek, megint megtörtént! Nos, büntetésképp mindhármatokat fel kéne áldoznom, vagy legalább megkorbácsolnom, de attól tartok, ez nem jöhet szóba. Persze egyikőtök átvehetné a másik kettő büntetését is, de mégsem, nem kérhetek ilyesmit, tudom, mennyire kötődsz az ifjú Tiróhoz! Talán ezt a másik rabszolgát...
Vasgyűrűmre pillantott, a polgárok által viselt ékszerre, s látván, hogy senkinek sem vagyok rabszolgája, kiábrándultan felemelte karját. Szokatlanul hosszúra nőtt körmeit hennával festették vörösre az egyiptomi divat szerint.
– Ó, attól félek, helyettetek egyik szegény rabszolganőmet kell megkorbácsolnom, éppúgy, mint múlt héten, amikor az a bolond eunuch Rufusszal követte el ugyanezt a hibát. Jaj nekem, hiszen olyan törékenyek! Az Istennő nagyon mérges lesz...

 

– Nem értem, hogyan követhette el kétszer ugyanazt a hibát. Úgy vélitek, szándékosan tesz ilyet?
Caecilia fogadószobájában foglaltunk helyet. Magas, hosszú terem volt tetőablakokkal, két végében ajtókkal, melyek szabad utat engedtek a légáramlatnak. A falakra valósághű kertet festettek, zöld füvet, fákat, pávákat, virágokat, s felettük a kék eget. Zöld padlózat egészítette ki az összhatást, a mennyezetet kék drapériával borították.
– Nem, ne is válaszolj! Tudom, mit akarsz mondani, Cicero. De Ahausarus túlzottan értékes számomra ahhoz, hogy csak úgy megváljak tőle, és túl törékeny ahhoz, hogy megbüntessem. Bárcsak fele ennyire lenne hebehurgya!
Négyen ültük körbe a hűs vízzel és gránátalmával megrakott, kis ezüstasztalt: Cicero, jómagam, Caecilia és az ifjú Rufus, aki előttünk érkezett, de okosabb volt annál, mintsem hogy belépjen Metella szentélyébe, inkább a kertben várakozott. Tiro gazdája széke mögött állt, karnyújtásnyira.
Caecilia Metella nagytermetű, pirospozsgás asszony volt. Kora ellenére meglehetősen robusztusnak tűnt, haját, bármilyen színű is volt azelőtt, lángvörösre festette, bár a henna rétegei alatt feltehetően ősz tincseket találtunk volna. Sörényét magasra tűzte, hegyes csúcsban végződő tekercset alkotott belőle, melyet egyetlen hosszú ezüst tű tartott össze. A tű hegye kifelé meredezett az egyik oldalon, fogóját karneol ékesítette. Az asszony értékesnek tetsző stólát és temérdek ékszert viselt, arcát festék és rúzs kendőzte. Haja és ruhája átható tömjénszagot árasztott. Egyik kezében legyezőt tartott, a levegőt próbálta mozgásra bírni, mintha illatát akarta volna kiterjeszteni az asztal köré.
Rufus fejét is rőt haj koronázta, szeme barna volt, arca pirospozsgás, orra szeplős. Épp olyan fiatal volt, ahogy Cicero mondta, alig több tizenhatnál. A kiskorúak egységes öltözetét hordta, fehér, hosszú ujjú gyapjúköpenyt, mely távol tartotta az oda nem illő pillantásokat. Hónapokon belül magára öltheti a férfiak tógáját, de addig a törvény előtt fiúgyermeknek számított. Kétségem sem volt afelől, hogy rajong Ciceróért, és az ügyvédnek ez egyáltalában nincs ellenére.
A befolyásos polgárok fenntartás nélkül elfogadták társaságomat az asztalnál. Olyan természetű ügyben kérték segítségemet, melyben egyikük sem rendelkezett tapasztalattal. Azt a fajta tiszteletet mutatták felém, mellyel egy szenátor viseltethet egy kőműves irányában, ha hálótermében egy boltív épp összeomlani készül. Tirót teljességgel levegőnek nézték.
Cicero megköszörülte a torkát.
– Caecilia, kibírhatatlan hőség van ma. Ha már eleget fejtegettük szerencsétlen behatolásunkat szentélyedbe, talán továbbléphetnénk a földi dolgok felé.
– Hogyne, Cicero. Szegény ifjabb Sextus ügyében érkeztetek.
– Igen. Gordianus segítségünkre lehet a körülmények kiderítésében, hogy felkészülhessek a védelemre.
– A védelem. Hát persze! Ó, egek! Bizonyára még mindig kint ácsorognak azok a rettenetes őrök. Nem kerülhették el a figyelmeteket.
– Sajnos nem.
– Olyan kellemetlen az egész! Érkezésük napján megmondtam, hogy nem tűröm a jelenlétüket. Persze ezzel csak rontottam a helyzeten. Bírósági parancsra hivatkoztak. Ha netalán Sextus Roscius itt lakik, az egész házat őrizet alá kell venniük, katonákat állítani minden ajtóhoz, éjjel-nappal. „Őrizet alá?” – kérdeztem. – „Mintha börtöntöltelék lenne a szerencsétlen, mint egy elesett katona vagy egy szökött fogoly? Nagyon is jól ismerem a törvényt, és nincs olyan cikkelye, mely megengedné, hogy otthonában tartsanak fogva egy római polgárt, vagy akár a patrónusa házában!” Mindig is így volt: egy bűncselekménnyel vádolt polgár elszökhet az igazságszolgáltatás elől, ha nem akar a törvény elé állni, illetve ha hajlandó maga mögött hagyni a vagyonát.
– Küldtek hát egy megbízottat a bíróságtól – folytatta Caecilia –, aki rendkívül finoman elmagyarázta az egészet; még finomabban, mintha a te ajkaidról hallottam volna, Cicero. „Igaza van, asszonyom” – közölte. – „Kivéve néhány helyzetet. Néhány főbenjáró esetet.” Követeltem, mondja meg, mit ért ezalatt. „Főbenjáró, mint a fővesztéssel sújtandó esetekben” – oktatott ki –, „megfosztják a bűnöst a fejétől, vagy valamely más létfontosságú szervétől, halált okozva ezáltal.”
Caecilia Metella hátradőlt, és legyezgette magát. Szeme homályosan összeszűkült. Rufus előredőlt, és gyengéden a felkarjára tette kezét.
– Csak ekkor ébredtem rá, miféle szörnyűség készülődik itt. Szegény ifjabb Sextus, kedves barátom egyetlen megmaradt fia, aki elvesztette apját, most talán a fejét is elveszti majd! S ez még mind semmi! Ez az alantas figura, ez a személy, ez a megbízott még azt is elmagyarázta, hogy mit jelent a főbenjáró bűn az apagyilkosok ítéletében! Jaj nekem! Sohasem hittem volna el, ha nem magad erősíted meg, Cicero, szóról szóra! Túlzottan szörnyűséges ahhoz, hogy szavakba lehessen önteni!
Caecilia dühödten csapkodta a legyezőt. Egyiptomi szénnel pingált szemhéja úgy rezgett, akár a molylepke szárnya. Az volt az érzésem, csak egy hajszál választja el az ájulástól.
Rufus egy pohár vízért nyúlt. Az asszony elhárította.
– Nem állítom, hogy ismerem a fiatalembert. Apja volt számomra szeretett és dédelgetett, pótolhatatlan jó barát. De Sextus Roscius fiáról van szó, így felajánlottam házamat menedékként. Biztos vagyok benne, hogy az a borzalom, amit az a férfi, az az utálatos megbízott lefestett előttem, senki mással nem történhet meg, csak a legalávalóbb, leggonoszabb, legaljasabb gyilkosokkal!
A ház úrnője rebegtetni kezdte szemét, s közben vaksin előrenyúlt. Rufus habozva keresgélt, aztán megtalálta a poharat, és a kezébe adta. Az asszony kortyolt egyet, majd visszanyújtotta a poharat.
– Így hát megkérdeztem azt a megbízottat, nézetem szerint nagyon is jogosan, hogy nem jelentene-e túl nagy gondot a katonákat az ajtómtól távolabb elhelyezni, hogy ne közvetlenül a bejáratomnál lézengjenek? Megalázó! Elvégre szomszédaim vannak, akik méghozzá imádnak fecsegni! A katonák elriasztják a dependenseimet és a klienseimet, akik naponta megfordulnak a házamban, hogy kegyeimet keressék! Unokahúgaim és unokaöcséim félnek erre tévedni! Ó, azok a katonák tudják tartani a szájukat, de látnátok csak, hogyan néznek a fiatal lányokra! Nem tudnál valamit tenni ez ügyben, Rufus?
– Én?
– Igen, ki más? A te szavadnak van súlya... Sullánál. Elvégre ő jelölte ki a bíróságot. Nem beszélve arról, hogy nővéredet, Valeriát vette nőül!
Rufus mélyen elvörösödött.
– Igen, de az még nem jelenti azt, hogy...
– Ugyan már! – szakította félbe Caecilia összeesküvő hangon. – Szemrevaló fiatalember vagy, legalább olyan szép, mint Valeria! Mindannyian tudjuk, hogy Sulla a folyó mindkét partján kiveti hálóját.
– Caecilia! – Cicero szeme villámokat vetett, habár hangja higgadt maradt.
– Nem céloztam semmiféle helytelen viselkedésre. A báj, Cicero. Egy gesztus, egy pillantás. Rufusnak valójában semmit sem kéne tennie, persze. Ugyan, hiszen Sulla a nagyapja lehetne! Eggyel több ok, hogy leereszkedjen egy apró szívességgel egy ilyen megnyerő ifjúhoz!
– Sulla nem talál engem megnyerőnek – ellenkezett Rufus.
– Miért nem? Valeriát is a szépsége miatt vezette oltárhoz, nemde? Te pedig eléggé hasonlítasz rá, mintsemhogy letagadhasd: a fivére vagy.
Furcsa, sercegő hang hallatszott. Tiro felől érkezett, aki száját összeszorítva állt gazdája széke mögött, megpróbálta visszatartani nevetését. Cicero elfedte a neszt torka ismételt köszörülésével.
– Ha visszatérhetünk egy pillanattal ezelőtti beszédtémánkhoz... – szólaltam meg.
Három tekintet össztüzébe kerültem. Cicero megkönnyebbülten, Caecilia zavarodottan nézett rám, Rufus még mindig vöröslő arccal a padlóra szegezte tekintetét.
– Említette az apagyilkosoknak járó büntetést. Nem igazodom el ebben a témában. Talán az én kedvemért elmagyarázhatnád, Cicero.
Komorrá változott a hangulat, mintha egy felhő úszott volna a nap elé. Caecilia oldalra fordult, és eltakarta magát legyezőjével. Rufus kényelmetlen pillantást váltott Tiróval.
Cicero megtöltötte poharát, és egy kortyra felhajtotta.
– Nem meglepő, hogy nem ismered ki magad a témában, Gordianus. Az apagyilkosság felettébb ritka bűncselekmény a rómaiak között. A legutóbbi hasonló tárgyú ítélet még nagyapám fiatalkora idején született, ha nem tévedek.
– Tudvalévő, hogy a hagyomány szerint a halálbüntetés végrehajtása lefejezéssel jár – folytatta –, rabszolgák esetén keresztre feszítéssel. Apagyilkosság esetén a büntetés rendkívül ősi és szigorú. Alapjait papok fektették le a régmúltban, nem jogtudósok, hogy kifejezze azt a haragot, amit az apa, Jupiter táplál bármelyik fiú irányában, aki az őt létrehozó mag hordozójára emel kezet.
– Cicero, kérlek! – Caecilia átnézett legyezője felett, és rebegtette kifestett szemhéját. – Elég volt egyszer is hallani. Rémálmokat okozol.
– De Gordianusnak tudnia kell. Nem elég tisztában lenni azzal, hogy egy ember élete forog kockán, tudni kell azt is, milyen halál várhat rá. A törvény így rendelkezik: az apagyilkos, aki bűnösnek találtatott, ítélete elhangzását követően azonnal a város falain kívülre, Mars mezejére vitetik, a Tiberis partjára. Kürtök és cintányérok hivatottak a tömegeket tanúként odaterelni.
– Mikor a népek összegyűltek, az apagyilkost mezítelenre vetkőztetik – folytatta Cicero –, akárcsak születése napján. Két térdmagasságú talapzat emeltetik egymástól több lábnyi távolságra. Az apagyilkos ezekre fellép, lábait egyik, illetve másik talapzaton tartva, háta mögött összeláncolt kézzel leguggol. Ily módon testének minden porcikája hozzáférhetővé válik kínzói számára, kik a törvény által előírt összecsomózott ostorral ütlegelik, míg vére patakban nem folyik a húsából. Ha leesik az emelvényről, ismét fel kell másznia. Az ostoroknak minden testtájékát érniük kell, lábát és alfelét is beleszámítva. A testéből csorgó vér ugyanaz a vér, mely apjának ereiben patakzott, s neki életet adott. Látván, amint sebeiből árad a vér, elmélkedhet a veszteségen.
Cicero tétován a távolba kémlelt, miközben beszélt. Caecilia összeszűkült, éles pillantást vetett rá legyezője szegélye felett.
– Ezután zsákot hozatnak, akkorát, melybe egy ember belefér. Bőrből varrt zsáknak kell lennie, melyet szorosan varrnak össze, hogy ellenálljon a víznek és a levegőnek is. Mikoron a fenyítők befejezték munkájukat, s az apagyilkos testének minden részét oly erősen beborítja a vér, hogy nincs megmondhatója annak, hol ér véget a vér és hol kezdődik a hús, az elítéltnek be kell másznia a zsákba. A zsák némely távolságra helyeztetik az emelvényektől, hogy az egybegyűltek láthassák haladását, és megdobálhassák ürülékkel és állati belsőségekkel, s közben nyilvánosan szidalmazhassák.
– Elérvén a zsákot, bele kell másznia. Ha megtagadja, visszatoloncoltatik az emelvényhez, s a kínzás újra kezdetét veszi. A zsák belsejében az apagyilkos visszatér az anyaméhbe, a meg nem született állapotba. A születés, amint a filozófusok mondják, agónia. A zsákba négy élő állat zsúfoltatik az apagyilkos megtépázott, vérző húsa mellé. Elsőként egy kutya, a legszolgaibb és legmegvetőbb állat, másodszor egy kakas, különösen éles csőrével és körmével. Ősi szimbólumok ezek: a kutya és a kakas, az őr és az ébresztő, a tűzhely őrzői, akik nem védték meg az apát fiától, így most együtt bűnhődnek vele. Harmadikként egy kígyó következik, a férfi princípium, mely éppúgy öl, ahogy életet ad, s utoljára a majom, mely az istenek legkegyetlenebb gúnyolódása az emberen.
– Képzeld el! – kapkodta a levegőt Caecilia a legyezője mögött. – Képzeld el azt a hangzavart!
– Mind az ötöt bekötözik a zsákba – folytatta az ügyvéd –, és a folyóhoz viszik. A zsákot nem guríthatják, s botokkal sem ütögethetik – az állatoknak életben kell maradniuk, hogy minél tovább kínozhassák az apagyilkost. Míg a papok szájából elhangzik a végső átok, a zsák a Tiberisbe vettetik. Egészen Ostiáig őröket állítanak a folyó partjára; ha a zsákot partra vetnék a hullámok, vissza kell lökni a vízbe, mígnem eléri a tengert, s eltűnik szem elől.
– Az apagyilkos saját életének forrását oltja ki. Saját életét a létezést fenntartó elemektől elzártan fejezi be, a föld, a levegő, a víz és a napfény is megtagadtatik tőle agóniájának végső óráiban, míg a zsák elszakad a varrásnál, s a tenger felemészti. A tenger átadja zsákmányát Jupiternek, majd Neptunusnak, s legvégül Plútónak, ahol már nem törődik vele az emberiség, kitörli emlékezetéből, még undort sem érez iránta.
Némaság zuhant a szobára. Cicero végre vett egy mély, hosszú lélegzetet. Halvány mosoly ült az ajkán, úgy vettem észre, meglehetősen büszke saját magára, ahogy a színészeket és szónokokat is elégedettség tölti el egy sikeres előadás után.
Caecilia leeresztette a legyezőjét. A festék mögött falfehérré változott az arca.
– Most már megértheted, Gordianus, ha találkozol vele. Szegény ifjabb Sextus! Belátod majd, miért oly feldúlt. Akár a nyúl, amikor a rémület kővé dermeszti. Szegény fiú! Megteszik vele, ha valaki nem állítja meg őket. Segítened kell rajta, fiatalember! Segítened kell, hogy Cicero és Rufus megállíthassák őket.
– Mi sem természetesebb! Megteszem, ami tőlem telik. Ha az igazság megmentheti Sextus Rosciust... feltételezem, itt tartózkodik valahol a házban.
– Persze, hisz nem távozhat el. Magad is láttad az őröket. Már itt kellene lennie körünkben, hacsak...
– Hacsak?
– Ha meglátod, majd mindent megértesz, uram – mondta Rufus, miután megköszörülte a torkát.
– Mit fogok megérteni?
– Az az ember egy roncs – felelte Cicero. – Elhatalmasodott rajta a kétségbeesés, összezavarodott, menthetetlenül zaklatott. A félelem szinte megőrjíti.
– Hát ennyire fél attól, hogy elítélik? Rendkívül erős lehet a vád vele szemben.
– Már hogy ne lenne rémült? – Caecilia legyezőjével egy légyre csapott ruhájának ujján. – Ki ne lenne rémült ilyen fenyegetettséggel a feje fölött? Az ártatlanságának ténye még nem jelenti azt, hogy... nos, arra célzok, hogy mindannyian tudjuk, mi a helyzet ezekkel az ügyekkel, különösen amióta... legalábbis egy esztendeje biztosan tudjuk... az ártatlanság még nem jelent védettséget manapság.
Caecilia Rufusra pillantott, aki gondosan elkerülte a tekintetét.
– Az ifjú az árnyékától is fél – mondta Cicero. – Félt, mielőtt idejött, de még jobban retteg most. Fél attól, hogy elítélik, és fél attól is, hogy felmentik. Azt állítja, hogy bárki is ölte meg az apját, vele is végezni akar; magát a tárgyalást is azért tervelték ki, hogy megszabadulhassanak tőle. Ha a jog nem segít nekik, majd elintézik a nyílt utcán.
– A sikolya ébreszt az éjszaka közepén – mesélte Caecilia, miközben agyoncsapta a legyet. – Még a nyugati szárnyból is áthallatszik a kiáltozása. Lidércnyomások kínozzák. Alighanem a majom a legrosszabb az egészben. Meg aztán a kígyó...
– Caecilia szerint egészen megkönnyebbült, amikor az őröket a kapu elé állították – szólalt meg Rufus borzongva. – Mintha azért lennének itt, hogy megvédjék, nem azért, hogy megakadályozzák a szökését. Szökés! Hiszen a szobájából sem merészkedik ki.
– Így igaz – hagyta helyben Cicero. – Ha nem így lenne, már a dolgozószobámban találkozhattál volna vele, Gordianus, és nem kellett volna a ház úrnőjét zaklatnunk látogatásunkkal.
– Sokat veszítettem volna – mondtam –, ha legnagyobb sajnálatomra úgy kell leélnem az életemet, hogy sohasem tettem tiszteletemet Caecilia Metella otthonában.
Caecilia illedelmes mosollyal fogadta a bókot. A következő pillanatban tekintete az asztalra szegeződött, s legyezője hangos csattanással vágódott az asztallapnak. Az a légy nem zavarhatta többet.
– Mindamellett nyomozásom során előbb vagy utóbb mindenképpen találkoztam volna vele.
– Ugyan miért? – kérdezte Cicero. – Caecilia semmit sem tud a gyilkosságról. Ő a család egyik barátja, nem tanú.
– Viszont ő volt azon személyek egyike, akik utoljára látták az idősebb Rosciust élve.
– Igen, ez igaz. – Az asszony bólintott. – Utoljára ebben a szobában étkezett. Ó, mennyire szerette ezt a helyiséget! Egyszer elárulta, mennyire terhére van a külvilág. Végtelenül unta már a szántóföldeket, a mezőket, az ameriai vidéket. „Csak erre a kertre van szükségem” – mondta egyszer. A festett falak felé intett. – Látod azt a pávakakast a déli falon, amelyik szétterjeszti a farktollait? Ott, a nap éppen azt a részt világítja meg. Mennyire szerette azt a képet, a színeit – emlékszem, Gaiusnak nevezte, és engem is arra kért, hogy hívjam így. Tudod, Gaius is vonzódott ehhez a szobához.
– Gaius? – kérdeztem vissza.
– Igen, a fia.
– Azt hittem, a megboldogultnak csak egy fia volt.
– Ó, nem. Vagyis hát igen, egy fia maradt életben, miután Gaiust elveszítette.
– Mikor történt ez?
– Hadd gondolkozzam. Három évvel ezelőtt? Igen, emlékszem, mert ez pontosan Sulla győzelmének éjszakája volt. Mindenhol díszes fogadásokat rendeztek a Palatínuson. Az emberek egyik helyről a másikra keringtek. Mindenki ünnepelt, hiszen véget értek a háborúskodások. Magam is rendeztem egy összejövetelt ebben a teremben, a kert felé nyíló ajtókat nyitva hagytam. Olyan meleg volt az este – pont olyan időjárás volt aznap, mint ma. Még maga Sulla is tiszteletét tette. Arra is emlékszem, hogy viccelődött. „Ma éjjel” – mondta – „mindenki, aki számít Rómában, ünnepel vagy csomagol.” Természetesen sokan ünnepeltek, akiknek csomagolniuk kellett volna. Ki gondolta volna, hogy odáig fajulnak a dolgok?
Az asszony felvonta a szemöldökét, és sóhajtott.
– Gaius Roscius tehát itt halt meg?
– Ó, dehogy. Éppen erre akartam kilyukadni. Ezért emlékszem ilyen tisztán. Gaiusnak és apjának itt kellett volna lennie, ó, mennyire örült volna a drága Sextus, ha együtt mulatozhat Sullával, és maga mutathatja be neki Gaiust. S ismerve a diktátor ilyesféle vonzalmait... – az asszony összeszűkült szemmel nézett félre, nehogy valakivel találkozzon a tekintete – ...akár valami előnyük is származhatott volna belőle.
– Sulla és a fiú? Erre célzol, asszonyom?
– Mi másra?
– Gaius tehát tetszetős fiatalember volt?
– De még mennyire! Szőke, jóvágású, értelmes, kifogástalan modorú. Minden megvolt benne, amit drága Sextus látni akart a fiában.
– Mennyi idős volt Gaius?
– Nézzük csak... Nem sokkal azelőtt öltötte magára a férfiak tógáját. Tizenkilenc lehetett. Talán húsz.
– Jóval fiatalabb a bátyjánál?
– Igen, hogyne. Szegény Sextus úgy negyven felé járhat most... Két lánya van, tudniillik. Az idősebb már majdnem tizenhat esztendős.
– Közel állt egymáshoz a két fivér?
– Gaius és az ifjabb Sextus? Nem hinném. Nem is lett volna módjuk rá, hiszen alig találkoztak. Gaius mindig apja oldalán élt a városban, Sextus pedig az ameriai ültetvényeket vezette.
– Értem. Éppen azt kezdted elmesélni, hogyan halt meg Gaius.
– Tényleg nem értem, mi köze van mindennek a jelenlegi esethez. – Cicero kényelmetlenül feszengett a székében. – Nem több pletykánál.
Együttérzőn pillantottam rá. Cicero eddig példátlan udvariassággal bánt velem, részben romlatlansága, részben természete folytán. De még az ő szabadelvű érzékenységét is sértette kötetlen csevegésem egy rangban jóval felettem álló asszonnyal, egy Metellával.
– Nem, nem, Cicero, hadd kérdezzen!
Caecilia intőn felé csapott a legyezőjével, s egy mosollyal biztatott folytatásra. Örömmel, sőt, kíváncsian beszélt elvesztett barátjáról. Nem hagyott nyugodni, milyen kapcsolat fűzhette annak idején a dorbézolós kedvű, életvidám idős Sextus Rosciushoz.
– Nem, Gaius Roscius nem Rómában halt meg – sóhajtott Caecilia. – Úgy volt, hogy mind az én házamban gyűlünk össze, itt töltjük el az este korai részét, aztán átsétálunk Sulla rezidenciájára, hogy részt vegyünk a győzelmi banketten. Ezreket hívott meg. Sulla bőkezűsége nem ismert határokat. Sextus Roscius mindent elkövetett, hogy jó benyomást keltsen, pár nappal korábban azért látogatott meg az ifjú Gaiusszal, hogy tanácsomat kérje a megjelenésével kapcsolatban. Ha minden úgy alakult volna, ahogy kell, Gaiusnak nem kell meghalnia...
Hangja elhalt. Felemelte tekintetét a napfényben fürdő pávakakasra.
– A sors közbeszólt – súgtam.
– Ahogy szokott, a legrosszabbkor. Két nappal a győzelmet megelőzően Sextus pater levelet kapott Sextus filius tól, Ameriából, melyben hazatérésre sürgette. Valami vészhelyzet állt elő, tűz, árvíz, nem tudom. Nem tűrt haladékot, ezért Sextus hanyatt-homlok sietett vissza a családi birtokra Gaiusszal. Remélte, hogy időben visszaér az ünnepségekre. Ehelyett Ameriában maradt a temetésre.
– Hogy történt?
– Ételmérgezés. Gaius egyik kedvenc eledele volt a pácolt gomba, de abból az üvegből nem kellett volna kóstolnia. Sextus később részletesen elmesélte, hogy esett meg a szörnyűség, miként zuhant fia a padlóra, színtiszta epét hányva. Sextus ledugta ujját a torkán, azt hitte, fuldoklik. Torkában forró tűz égett. Amikor kivette ujját a szájából, vért látott rajta. Gaius még több epét hányt, de ezúttal vastag, fekete váladékot. Perceken belül meghalt. Érthetetlen tragédia. Drága Sextus már sohasem volt olyan többé, mint azelőtt.
– Azt állítottad, Gaius tizenkilenc vagy húszéves volt, mégis, úgy tudtam, apja megözvegyült. Mikor halt meg a fiú anyja?
– Ó, hát persze, honnan is tudhattad volna? Belehalt a szülésbe, amikor Gaius világra jött. Azt hiszem, ez is hozzájárult ahhoz, hogy Sextus annyira ragaszkodott a fiúhoz. Nagyon hasonlított az anyjára. Sextus úgy tekintett Gaiusra, mint egy utolsó ajándékra a feleségétől.
– De hát a két fiú között csaknem húsz év a korkülönbség! Ugyanattól az anyától születtek volna?
– Ugyan! Hát nem meséltem el? Gaius és az ifjabb Sextus csak féltestvérek voltak. Szegény Roscius első felesége hosszú évekkel ezelőtt meghalt valami betegségben – vont vállat Caecilia. – Talán ez a másik oka, hogy a két fiú nem állt közel egymáshoz.
– Értem. És Gaius halála sem hozta közelebb Sextus Rosciust az idősebb fiához?
Caecilia szomorúan félrenézett.
– Nem, attól tartok, épp az ellenkezője történt. Néha a tragédiák csak elmélyítik a régi sebeket egy családban. Előfordul, hogy az apa jobban szereti az egyik fiát, mint a másikat. Ki változtathatna ezen? Amikor Gaius meghalt, apja az idősebb fiút hibáztatta. Természetesen baleset történt, de egy fájdalomtól gyötrődő öregember nem mindig erős annyira, hogy az isteneket okolja a történtekért. Visszatért Rómába elfecsérelni az idejét – és a vagyonát. Egyszer azt mondta, hogy Gaius halála után már senkire sem hagyhatta küldetését, ezért mindenét el akarta aprózni, mielőtt meghal. Tudom, hogy kegyetlenül hangzik. Mialatt Sextus filius a birtokkal küszködött, Sextus pater vakon elszórt mindent, amit csak tudott. Elképzelheted mindkettejük mérhetetlen keserűségét!
– Vajon elég volt ez a keserűség egy gyilkossághoz?
Caecilia megviselten vállat vont. Elevensége kezdte cserbenhagyni. A hennából és arcfestékekből álló maszk hirtelen lehullott róla, s egy ráncos öregasszonyt villantott elő.
– Nem tudom. Kibírhatatlan fájdalmat okoz elképzelni, hogy Sextus Rosciust a saját fia ölte volna meg.
– Azon a szeptemberi éjszakán, szeptember idusán, ha nem tévedek, Sextus Roscius itt vacsorázott... a halála előtt?
– Úgy van.
– Mikor hagyta el a házadat?
– Korán elment, úgy emlékszem. Általában késő éjjelig nálam maradt, de aznap az utolsó fogást sem várta meg. Az alkony utáni első órában távozott.
– Van sejtésed róla, merre igyekezett?
– Haza, azt hiszem.
Az asszony hangja természetellenesen bicsaklott egyet. Caecilia Metella ilyen hosszú ideig tartó magányos élet során nem sajátította el azt a készséget, mellyel minden római feleség rendelkezett: nem tudott hazudni.
Megköszörültem a torkomat.
– Talán nem hazafelé vette az irányt, miután elhagyta a házadat. Lehet, hogy volt valami oka a korai távozásra. Egy találkozó? Egy üzenet?
– Nos, igen, igazság szerint... – Mély barázdák jelentek meg az asszony homlokán. – Mintha lett volna egy hírvivő, aki őt kereste. Egy hétköznapi hírvivő, akihez hasonlót bárki bérelhet az utcán. A szolgák kapuján jött be. Ahausarus megkeresett engem, és elmondta, hogy a konyhaajtónál egy hírvivő várakozik, Sextus Rosciusnak hozott üzenetet. Nem volt nagy dínomdánom azon az estén, csak hatan vagy nyolcan ültünk a teremben, még nem végeztünk a vacsorával. Sextus elpilledt, majdnem el is aludt. Ahausarus a fülébe suttogott. Sextus zavartnak tűnt, de azonnal felállt, és engedélyem nélkül elhagyta a helyiséget.
– Nem feltételezem, hogy így vagy úgy, de ismerted az üzenet tartalmát.
Cicero halkan felmordult. Az asszony vonásai megkeményedtek, arcára természetes pír ült ki.
– Sextus Roscius és én nagyon régi, nagyon jó barátok voltunk, fiatalember.
– Értem, Caecilia Metella.
– Valóban? Egy idős embernek szüksége van rá, hogy valaki a gondját viselje, és kíváncsisággal viseltessen iránta, amikor különös hírvivők érkeznek, hogy felzavarják az éjszaka nyugalmában. Természetesen követtem őt, és hallgatóztam.
– Hm... Meg tudnád mondani, hogy ki küldte a hírvivőt?
– Szó szerint ezt mondta: „Elena arra kér, hogy jöjj haladéktalanul a Hattyúk Házába. Nagyon fontos.” Aztán adott Sextusnak egy zálogot.
– Miféle zálogot?
– Egy gyűrűt.
– Egy gyűrűt?
– Női gyűrűt. Kicsi volt, ezüst és módfelett egyszerű. Olyasféle, amit egy szegény ember adhat a szeretőjének, vagy egy nyomorult kis emlék, melyet egy gazdag ember adhat...
– Értem.
– Csakugyan? Miután Gaius meghalt, Sextus egyre több időt töltött és egyre több pénzt költött el az olyasféle helyeken. Bordélyokról beszélek, persze. Bizonyára azt gondolod, szánalmas vonás egy ilyen öregembernél. De lásd be, hogy az egész Gaius miatt történt így. Mintha hirtelen leküzdhetetlen késztetése támadt volna, hogy újabb fiút nemzzen. Képtelenségnek tűnik, de a férfi néha fejet hajt a természet erői előtt. A gyógyulás a legtitokzatosabb utakat választhatja.
Egy darabig csendben ültünk.
– Nagyon bölcs asszony vagy, Caecilia Metella. Netán mást is hallottál erről az Elenáról?
– Nem.
– Hát a Hattyúk Házáról?
– Semmit. Csak azt, hogy Pallacina Fürdőinek környékén található, nem messze Sextus házától a Circus Flaminius mellett. Csak nem gondolod, hogy valamelyik rozzant lebujt látogatta a Suburában?
Cicero ismét megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy Gordianus találkozzék az ifjabb Sextus Rosciusszal.
– Csak még néhány kérdést! – makacskodtam. – Sextus Roscius azon nyomban otthagyta a vacsorához összegyűlt társaságot?
– Igen.
– De nem egyedül.
– Nem. A két rabszolgával, akik elkísérték. Ők voltak a kedvencei. Mindig vele tartottak.
– Nem tudod esetleg felidézni a nevüket?
– Persze, hogy fel tudom! Évekig itt forgolódtak a házamban! Chrestus és Felix. Nagyon hűségesek voltak, Sextus teljességgel megbízott bennük.
– Testőröknek is megfeleltek ezek a rabszolgák?
– Feltételezem, hogy volt náluk egy-két tőr. De nem gladiátor-termetűek, ha erre célzol. Nem, legfőképp azért tartotta őket, hogy hordozzák a lámpást, és az ágyához kísérjék. Orgyilkosok bandájával szemben aligha jelenthettek védelmet.
– S gazdájuknak szüksége volt rá, hogy az ágyához kísérjék vagy vele tartsanak az utcán?
– Úgy érted, annyira részeg volt-e? – Caecilia szeretetteljesen mosolygott. – Sextus nem az a fajta ember volt, aki fukarkodik az élvezetekkel.
– Minden bizonnyal előkelő tógát viselt.
– A legkülönb tógáját.
– Hát ékszert?
– Sextus nem fogta vissza magát külsőségekben. Azt hiszem, villogott az arany, amerre járt.
Megcsóváltam a fejem ekkora vakmerőség hallatán: egy idős ember jóformán védtelenül sétálgat Róma utcáin éjnek idején, bortól kótyagosan, ékszereivel fitogtatva gazdagságát, miközben egy szajha rejtélyes hívásának tesz eleget. Szeptember idusán azonban elhagyta a szerencséje Sextus Rosciust. De ki mozgathatta a sors kezét, és milyen indokkal?

 

 

Hét

Sextus Rosciust családjával együtt a méretes ház egyik távoli szárnyában szállásolták el. Ahausarus, az eunuch vezetett minket az egyre keskenyebb és egyre kevésbé tündöklő termek hálózatán keresztül, míg végre elértünk egy épületrészbe, ahol a falakon lógó festmények haladéktalan restaurálásra szorultak: egytől-egyig le kellett volna őket szedni, hogy a korhadt, málladozó vakolatot is felújíthassák. Lábunk alatt egyenetlenné és repedezetté vált a padlóburkolat, a résekbe egy férfiököl is könnyedén befért volna. Messze jártunk az impozáns kerttől és a bensőséges hangulatú étkezőtől, ahol Caecilia fogadott minket, már a konyhát és a szolgák lakását is rég elhagytuk. Az e helyütt megülő szagokat jóval kevésbé élveztük, mint a sült kacsa és a párolódó hal illatát. A ház legtitkosabb részeibe nyertünk bebocsátást.
Ahogy egy ősi ívású, igaz római patrónushoz illett, Caecilia vállalta a kényelmetlenségeket, mi több, a botrányt, hogy megvédje a család dependensét, de minden jel szerint távol tartotta magát ifjabb Sextustól, s fényűzéssel sem akarta elkényeztetni. Talán mégsem tartotta teljesen ártatlannak a férfit, és sajnálta tőle az igényesebb hajlékot.
– Mióta él Roscius egy fedél alatt Metellával? – kérdeztem Cicerótól.
– Nem is tudom. Rufus?
– Nem olyan régóta. Vagy húsz napja. Nem érkezhetett április ötödikénél korábban. Gyakran teszek nála látogatást, de még én sem tudtam a jelenlétéről, amíg az őröket a kapuhoz nem állították. Akkor már Caeciliának is el kellett árulnia. Azt megelőzően viszont semmi jelét nem adta, hogy be akarna mutatni minket egymásnak. Nem hinném, hogy annyira törődik vele, különben is, a felesége annyira közönséges...
– Mi keresnivalója akadhatott a városban, ha annyira ragaszkodik a vidékhez?
– Ezt sem tudom biztosan, és szerintem Caecilia sem érti – vont vállat Rufus. – Egyszer csak megjelent a családjával a kapuban, és kérték, hogy eressze be őket. Kétlem, hogy bármikor találkoztak volna azelőtt, de amikor megtudta, hogy Sextus fiáról van szó, habozás nélkül szállást biztosított nekik. Nekem úgy tűnik, az öregember halálával kapcsolatos bonyodalom már készülődött egy ideje, s a szálai visszanyúlnak Ameriába. Véleményem szerint elüldözhették a faluból, mert teljesen üres kézzel jelent meg Rómában, még házi rabszolgát sem hozott magával. Kérdezd csak meg tőle, ki vigyáz most a birtokra, azt fogja mondani, hogy a legnagyobb részén már túladtak, a maradékot unokafivérei igazgatják. Kérd meg, hogy mesélje el részletesebben, de csak az öklét fogja rázni. Személy szerint úgy vélem, Hortensius azért adta át másnak az ügyet, mert belefáradt az egy helyben toporgásba.
Ahausarus széles ívű gesztussal bocsátott be minket a legutolsó függönynél.
– Sextus Roscius, idősebb Sextus Roscius fia – mondta, és a terem közepén ülő alak felé hajtott fejet –, úrnőm nagyra becsült dependense. Látogatókat hozok – folytatta kissé felénk lendítve kezét. – Ifjú Messalla és Cicero, az ügyvéd. Velük van egy Gordianus nevű ember is.
Tirót természetesen figyelmen kívül hagyta, ahogyan a sarokban, keresztbe tett lábbal kuporogva varró nőt és az ablak alatt játszó két kislányt is.
Ahausarus visszavonult, Rufus előrelépett.
– Ma jobb színben látlak, Sextus Roscius.
A férfi alig láthatóan bólintott.
– Talán ma délután több mesélnivalód lesz. Cicerónak meg kell kezdenie a védelemre való felkészülést – tárgyalásodig csupán nyolc nap van hátra. Gordianus is ezért érkezett hozzánk. Nyomozónak nevezik. Nagy tapasztalatra tett szert az igazság megtalálásában.
Baljóslatú szempár nézett fel rám.
– Egy varázsló?
– Nem – felelt Rufus. – Egy nyomozó. Hortensius fivérem gyakran veszi igénybe szolgálatait.
– Hortensius – villant a baljós szempár Rufusra. – Az a gyáva alak, aki nyakát behúzva eliszkolt? Mi jót várhatok Hortensius barátaitól?
Rufus sápadt, szeplős arca a cseresznye színét öltötte fel. Szólásra nyitotta száját, de egy kézmozdulattal belefojtottam a szót.
– Árulj el nekem valamit – kezdtem hangosan. Cicero homlokát ráncolva rázta meg a fejét, ám egy intéssel őt is megállítottam. – Áruld el nekem, mielőtt továbbmennénk, ameriai Sextus Roscius: a te lelkeden szárad apád halála, vagy volt bármilyen részed meggyilkolásában?
Fölé magasodtam, testtartásommal is rákényszerítettem, hogy rám nézzen. Egyszerű arcot láttam, melyhez hasonlót a római politikusok szoktak magasztalni, napbarnította, szélmarta, idő-mállasztotta ábrázatot. Roscius tehetős birtokos volt ugyan, mégis a földművesekhez tartozott. Senki sem uralkodhat a parasztok felett anélkül, hogy hasonlatossá ne váljon hozzájuk; senki sem gondozhatja úgy a föld termését, ha mégannyi rabszolga segít is neki, hogy körme alá be ne fészkelje magát egy réteg termőföld. Volt valami durvaság Sextus Rosciusban, valami szálkás, csiszolatlan jelleg, a gránit üres és mozdíthatatlan tunyasága. Ez volt a vidéken hagyott fiú, akire a nyakas rabszolgák korbácsolását, az árokba csúszott ökrök kivonszolását bízták, míg a szép, ifjú Gaiust városi fiúként dédelgették élveteg apja római házában.
A neheztelés, a keserűség, a féltékenység és a kapzsiság jeleit kerestem a szemében. Egyiket sem találtam. Helyette egy vergődő állat tekintetét láttam, akinek egyik lába kelepcébe szorult, miközben a vadászok közeledésének hangja verte fel a vidéket.
Roscius végül halk, rekedt hangon válaszolt a kérdésemre.
– Nem.
Pislogás nélkül állta a pillantásomat. Egyes-egyedül a félelmet tudtam kiszűrni a szeméből, és bár a félelem hamarabb hazugságra bír egy embert, mint bármi más, elhittem neki, hogy az igazságot mondja. Cicero minden bizonnyal ugyanezt látta. Ő mondta nekem először, hogy ártatlannak véli Rosciust, s én is meggyőződöm róla, ha majd személyesen találkozunk.
Sextus Roscius középkorú ember volt. Lévén, hogy egy szép vagyonnal rendelkező, szorgalmas férfivel álltam szemben, valószínűnek tartottam, hogy jelenlegi állapota általában nem jellemző rá. Bizonytalan jövőjének iszonyatos terhe – vagy épp a rettenetes bűn miatti lelkiismeret-furdalás – ólomsúllyal nehezedett rá. Haja és szakálla hosszabbra nőtt a vidéken megszokottnál is, mindkettő rendezetlenül, csomókban hullott alá, temérdek ősz tinccsel tarkítva. A székbe süppedt teste hajlottnak és törékenynek látszott, ám Ciceróhoz vagy Rufushoz hasonlítva rögvest világossá vált, hogy egy jóval nagyobb termetű, meglehetősen izmos férfiúról van szó. Szeme alá sötét karikák rajzolódtak, bőre megsárgult, ajka kiszáradt és berepedezett.
Caecilia Metella azt állította, hogy éjjel a férfi sikoltozására ébredt. Kétségem sem volt afelől, hogy az asszony egyetlen pillantással zápult elméjűnek könyvelte el vendégét. Csakhogy Caecilia sohasem járt Róma vagy Alexandria szegénynegyedeinek végtelen, nyüzsgő utcáin. A kétségbeesés könnyen őrültségbe fordulhat, de annak szemében, aki sokszor látta már mindkettőt, nyilvánvaló volt a különbség. Sextus Roscius nem hibbant meg. Magával ragadta a kétségbeesés.
Körülnéztem, hova ülhetnék le. Roscius a nő felé csettintett ujjával. A középkorú, testes, nem különösebben csinos asszony dühödten nézett vissza rá. Megbizonyosodtam felőle, hogy a felesége volt, máskülönben nem mert volna így viselkedni vele. Felkászálódott, és a két kislány felé csettintett az ujjával, akik sietve felpattantak a padlóról. A Nagy Roscia és a Kicsi Roscia, feltételeztem magamban, hiszen a rómaiak egy felfoghatatlan szokás folytán az apa vezetéknevét osztogatták leánygyermekeiknek, akiket csak a rangjukat jelző toldalék különböztetett meg egymástól.
Az idősebbik Roscia alig lehetett idősebb Rufusnál, éppen elérte az asszonyi kor küszöbét. Rufushoz hasonlóan egyszerű fehér köpenyt viselt, mely elfedte végtagjait. Sűrű gesztenyebarna haját nyakánál kontyba kötötte, onnan a derekáig zúdult le; falusi szokáshoz illően sohasem vágták. Meglepően szép arcán ugyanazt az üzöttséget véltem felfedezni, amit apja ábrázatán.
Húga még gyermek volt, nővérének kisebb változata, köpenye és copfja is az övének hű mása. Követte a másik két nőt, bár még aprócska volt ahhoz, hogy a székeket hordozza. Ehelyett vigyorogni kezdett, és Ciceróra mutatott.
– A mókás arcú! – kiáltotta, miközben kezét nevetve a szájára csapta.
Anyja dühösen nézett rá, aztán kikergette a szobából. Ciceróra pillantottam, aki sztoikus jóindulattal tűrte a méltatlanságot. Rufus, aki az ügyvéd mellett oly vonzónak tűnt, mint maga Apollón, elvörösödött és a mennyezetre száműzte tekintetét.
Az idősebb lány az anyja után szaladt, ám még mielőtt elillant volna a függöny mögé, megfordult és visszanézett. Cicero és Rufus a székükkel foglalatoskodtak, látszólag ügyet sem vetettek rá. Ismét szíven ütött arcának látványa – telt ajka, sima homloka, mélybarna, szomorúsággal árnyalt szeme. Észlelte, hogy rajta felejtem a szemem, őszinte nyíltsággal nézett vissza rám, ami nem volt jellemző a hozzá hasonló korú és rangú lányok körében. Ajka elvékonyodott, szeme összeszűkült, arcára hirtelen hívogató, érzéki, kiszámított és kihívó kifejezés költözött. Biccentett. Szája mintha mozgott volna, de képtelen voltam kivenni, mit akar mondani.
Cicero és Rufus a terem másik felében álltak, fejüket összedugva izgatottan sugdolództak egymás közt. Átnéztem a vállam fölött, és Tirót láttam idegesen egyik lábáról a másikra toporogni. A lány nem nézhetett másra, csak rám.
Mikor visszafordultam, Roscia már nem volt ott, csak a függöny lengedezése és enyhe jázminillat emlékeztetett a jelenlétére. Utolsó, bensőséges pillantása megijesztett és összezavart. Szerelmesek szokása ilyen pillantást váltani, holott én még sohasem láttam őt azelőtt.
A székhez léptem, melyet számomra készítettek oda. Tiro követte mozgásomat, és odatolta a széket, hogy ráülhessek. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, de végül az apa látványa józanított ki.
– Hol vannak a rabszolgáid, Sextus Roscius? Otthonodban bizonyára nem kellene asszonyod és lányaid segítségét igénybe venni, hogy széket hozzanak a vendégeknek.
A vészjósló szempár felszikrázott.
– Ugyan miért ne? Úgy véled, nem alkalmasak a feladatra? Nem árt az asszonyoknak, ha gyakorta emlékeztetik őket, hol a helyük. Különösen az olyanoknak, mint ezek, akiket egy tehetős férj és apa felszabadít a munka alól. Egész nap ücsöröghetnek, s azt tesznek, amit akarnak.
– Elnézésedet kérem, Sextus Roscius. Nem akartalak megsérteni. Bölcsen szólsz. Legközelebb Caecilia Metellának kellene szólnunk, hogy hozzon székeket.
Rufus elnyomta nevetését. Cicero arca összerándult szemtelen viccelődésem hallatán.
– Szóval te egy amolyan igazi nagyokos vagy, ugye? – csattant fel Sextus Roscius. – A megtestesült városi bölcsesség, mint ez a kettő. Mit akarsz tőlem?
– Az igazságot, semmi mást, Sextus Roscius. Az igazság a hivatásom, és az igazság az egyetlen megmentője az ártatlan embereknek... mint amilyen magad is vagy.
Roscius mélyebbre süppedt a székében. Testi erő terén akár kettőnkkel is könnyedén elbánt volna, de szavakkal könnyen le lehetett fegyverezni.
– Mit kívánsz tudni?
– Hol vannak a rabszolgáid?
– Ameriában, természetesen – vont vállat. – A birtokon!
– Egytől egyig? Egyet sem hoztál magaddal, hogy takarítsanak, főzzenek vagy a lányaidra vigyázzanak? Nem értelek.
Tiro közelebb hajolt Ciceróhoz, és valamit súgott a fülébe. Az ügyvéd bólintott, majd keze intésével kiküldte a rabszolgát a szobából.
– Milyen jól nevelt kis rabszolgád van – biggyesztette le a száját Roscius. – Még a vizeléshez is gazdája engedélyét kéri! Láttátok a csatornát errefelé? Egészen egyedülálló! A folyóvizet egyenesen a házba vezetik. Apám sokat mesélt róla – tudjátok, az öregemberek gyűlölnek éjjel kimenni a házból a dolgukat végezni. Legalábbis itt! Túl jó ez a hely a rabszolgáknak, hogy odacsináljanak. Rendszerint nem ilyen büdös, de hát ez a hőség...
– Épp a rabszolgáidról beszélgettünk, Sextus Roscius! Van közöttük kettő, akikkel mindenáron szeretnék szót váltani. Apád kedvencei, akik halála éjszakáján is kísérgették. Felix és Chrestus. Ők is Ameriában tartózkodnak?
– Honnan tudhatnám én azt? – tiltakozott. – Mostanra valószínűleg kereket oldottak. Vagy valaki elvágta a torkukat.
– Ki tenne ilyet?
– Hogy elvágja a torkukat? Azok, akik az apámmal végeztek, ki más?
– És mi okból?
– Mert a rabszolgák szemtanúk voltak, te együgyű!
– Honnan tudsz te erről?
– Mert elmondták nekem.
– Tehát apád haláláról először a rabszolgák beszámolójából hallottál?
Roscius habozott egy kis ideig.
– Igen. Hírvivőt küldtek Rómából.
– Ameriában voltál, amikor a gyilkosság történt?
– Hol máshol? Húsz ember is tanúsíthatja.
– Mikor értesültél róla, hogy megölték?
Roscius megint szünetet tartott.
– A hírvivő két nappal a gyilkosság után érkezett.
– Akkor mit tettél?
– Még aznap feljöttem a városba. Nem könnyű út. Nyolc óra alatt megteheted lovon, ha az állat elég rátermett. Hajnalban indultam, alkonyatkor érkeztem meg. Rövidek az őszi napok. A rabszolgák mutatták meg nekem a testét. A sebei... – Hangja suttogásba fúlt.
– Megmutatták az utcát is, ahol a gyilkosság történt?
– Igen – felelte Sextus Roscius a padlót bámulva.
– A pontos helyszínt?
– Igen – borzongott össze.
– Nekem is el kellene mennem oda, hogy a saját szememmel láthassam.
A férfi megrázta a fejét.
– Soha többé nem megyek arra.
– Értem. A két rabszolga viszont elkísérhet. Felix és Chrestus.
Az arcát fürkésztem. Valami fény gyúlt a szemében, és hirtelen gyanakvás töltött el, de hogy miféle, azt nem tudtam volna megmondani.
– Ó... – folytattam. – A rabszolgák viszont Ameriában vannak, nem igaz?
– Ezt már megválaszoltam.
Roscius a hőség ellenére reszketni látszott.
– De nekem látnom kell a gyilkosság helyszínét, amilyen hamar csak lehet. Nem várhatok addig, amíg azokat a rabszolgákat felhozzák Rómába. Úgy értesültem, hogy aznap éjjel apád egy Hattyúk Háza nevezetű helyre igyekezett. A gyilkosságnak tehát annak környékén kellett történnie.
– Sohasem hallottam róla.
Hazudott volna? Az arcát vizslattam, de ösztöneim cserbenhagytak.
– Akárhogy is van, azt azért el tudod nekem magyarázni, hogyan juthatok el a helyszínre.
El tudta magyarázni, és meg is tette. Némileg meglepődtem, mert tudomásom szerint nemigen ismerte a várost. Ezer és ezer utca van Rómában, csupán néhánynak adtak nevet, ám Cicero segítségével a Roscius által említett ismertetőjelekből összeállítottam az útvonalat. Bonyolultsága miatt rákényszerültem, hogy leírjam. Cicero hátranézett, Tiro távolmaradása miatt mormogott az orra alatt; a rabszolga azonban szerencsére hátrahagyta viasztábláját az íróvesszővel Cicero széke mögött a padlón. Rufus önként jelentkezett az írnoki szerepre.
– Mondd el hát az igazat, Sextus Roscius: tudod, hogy ki ölte meg az apádat?
Lesütötte a szemét, és hosszasan hallgatott. Talán csak az izzasztó meleg bizonytalanította el.
– Nem.
– Akkor hát miért mondtad Cicerónak, hogy ugyanarra a sorsra juthatsz, mint apád? Hogy az ő gyilkosai rád is fenik fogukat? Miért állítottad, hogy maga a vád is a te meggyilkolásodra tett kísérlet?
Roscius megrázta a fejét, és körbefonta magát karjával. A baljós fény eltűnt a szeméből, tekintete elsötétült.
– Nem, nem – motyogta. – Sohasem mondtam ilyet. – Cicero tanácstalanul nézett rám. Roscius motyogása egyre hangosabbá vált. – Adjátok fel, mindketten! Adjátok fel! Én egy halálraítélt ember vagyok! Behajítanak a Tiberisbe, bevarrnak egy zsákba, s mindezt miért? Semmiért! Mi lesz a kicsi lányaimmal, azzal a két szép lánnyal, a gyönyörű kislányaimmal?
Zokogásban tört ki.
Rufus mellélépett, kezét a férfi vállára tette. Roscius erőszakosan lesöpörte magáról.
Felálltam, és meghajtottam magam.
– Gyerünk, uraim, azt hiszem, mára végeztünk!
Cicero tétován ácsorgott.
– De hiszen még csak most kezdtük. Megkérdezhetnéd, hogy...
Ajkam elé tettem az ujjam. Az ajtó felé fordultam, Rufust szólítottam, mert láttam, hogy még mindig Sextus Rosciust próbálja vigasztalni. Felemeltem a függönyt, átengedve alatta az ügyvédet és a vörös hajú ifjút. Visszapillantottam Rosciusra, aki öklét rágcsálta, s minden ízében borzongott.
– Valami szörnyű árnyék ül rajtad, ameriai Sextus Roscius. Nem tudom eldönteni, bűntudattól, szégyentől vagy félelemtől való, s te a jelek szerint nem akarod elmagyarázni nekem. De hadd nyugtassalak meg, vagy épp hadd kínozzalak tovább, ahogy tetszik: ígéretet teszek rá, hogy mindent elkövetek apád gyilkosának kézre kerítése érdekében, akárki is legyen. És sikerrel járok.
Roscius a szék karfájára csapott öklével. Szeme szikrákat szórt, nem sírt többet, a tűz újból fellángolt tekintetében.
– Tégy, amit akarsz! – kiáltotta. – Te is csak egy féleszű városlakó vagy! Sohasem kértem a segítségedet! Mintha az igazság bármit is számítana, vagy bármit is jelentene magában. Menj csak, és szaglászd a vér nyomait az utcákon! Eredj oda, ahol meghalt a vénember, amikor a szajhájához igyekezett! Mit számít? Ugyan mit? Hát még itt sem vagyok biztonságban?!
Még többet is mondott, de már nem hallottam. Leengedtem kezem, hogy a súlyos függöny magába szívja gorombaságát.
– Nekem úgy tűnik, sokkal többet tud, mint amit nekünk elárul – mondta Rufus, amint a folyosókon visszasétáltunk Caecilia szárnyába.
– Hát persze, hogy többet. De vajon mit? – Cicero savanyú képet vágott. – Kezdem érteni, miért nem vállalta Hortensius a védelmét.
– Valóban? – kérdeztem.
– Ez egy lehetetlen alak! Hogy leszek képes megvédeni? Most már magad is láthatod, miért zárta el Caecilia ebbe a bűzös szögletbe. Sajnálom, hogy ezzel vesztegetted az időd. Magam is azon tépelődöm, hogy lemondok a védelméről.
– Én ezt nem tanácsolnám.
– Miért?
– Mert csak most fogtam bele a nyomozásba, és a kezdet több mint biztató.
– Hogy mondhatsz ilyet? Semmit sem tudtunk meg, sem Caeciliától, sem magától Rosciustól! Caeciliának semmiről sincs tudomása, csak azért keveredett bele az ügybe, mert annyira hőn ápolja az öregember emlékét. Roscius tud ugyan valamit, de sohasem árulná el. Mitől retteghet annyira, hogy még a saját védelmezőinek sem áll segítségére? Még annyit sem tudunk, hogy eldönthessük, mivel kapcsolatosan hazudik! – Cicero arcára grimasz ült ki. – De ha így is van, Herkulesre, még mindig hiszek az ártatlanságában! Nem érezted magad is?
– Talán igen. De tévedsz, ha azt hiszed, semmiféle értékes ismerethez nem jutottunk. Azért nem faggattam tovább, mert már így is elég sok szálról szereztem tudomást, melyek kibogozásához haladéktalanul hozzá kell látnom. Ezen a délutánon szert tettem annyi ismeretre, hogy a következő két napban bőségesen legyen min dolgoznom.
– Két napban? – Cicero elbotlott egy kimozdult kőben. – De a tárgyalás nyolc nap múlva kezdődik, és még semmiféle érv nincs, melyre a védelmet építhetném!
– Megígérem neked, Marcus Tullius Cicero, hogy nyolc nap múlva nemcsak azt fogjuk tudni, hol ölték meg Sextus Rosciust, amely már önmagában több egy apró körülménynél, de azt is, hogy ki követte el a gyilkosságot és milyen okból. A jelen pillanatban azonban örömmel töltene el, ha egy másik, sokkal egyszerűbb rejtélyt is megoldanánk.
– Mi lenne az?
– Hol találom azt a sokat méltatott beltéri mellékhelyiséget?
Rufus elnevette magát.
– Már elhaladtunk mellette. Vissza kell fordulnod. Bal kéz felől a második ajtó egyenesen oda vezet. Megismered a kék csempéről és az ajtó felett látható kis triton-domborműről.
Cicero elfintorította az orrát.
– El sem tévesztheted, ha a szagot követed. S ha már arra jársz – kiáltott utánam –, megkereshetnéd Tirót is! Legutóbb ugyanez történt, amikor itt jártunk. Azt mondta, eltévedt a folyosók között. Ha még mindig az árnyékszéken tartózkodik, bizonyára rosszul érzi magát. Azt üzenem, hogy így jár, aki nem követi példámat a déli böjtölésnél. Annyi étek természetellenes megterhelés a szervezetnek, kivált a hőségben.
Balra fordultam, majd egy szűkös folyosón át a kék csempével burkolt ajtóhoz érkeztem. Az ajtó mellett kisebb falfülkefélék nyíltak, a bennük lévő hamukúpok tömjén- és édes illatú fák égetéséről árulkodtak, melyekkel a bentről szivárgó bűzt próbálták elfedni. Egy ilyen forró napon a tömjént állandóan frissíteni kellett, de Caecilia szolgái igencsak elhanyagolták kötelességeiket. Azt sem tartottam kizártnak, hogy minden tömjént felemésztett a ház úrnőjének szentélye. Keresztülléptem a nehéz, kék függönyön.
Nincs nép, mely nagyobb jártasságra tett volna szert a víz és a szennyvíz területén, mint a rómaiak. „Vízvezeték-szerelők uralkodnak felettünk” – mondta egyszer egy athéni csavargó. Mégis, itt a város szívében, ebben az úri házban valamit nagyon elrontottak. A kék csempékről rég le kellett volna súrolni a koszt. A kővályú eltömődött. Valami zümmögés-féle vonta a mennyezet felé a figyelmem. A szellőztetőablakban hatalmas pókháló feszült, telis-tele vergődő legyekkel.
Elintéztem a dolgom, és kisiettem a helyiségből. Mély levegőt vettem, és visszatartottam, miközben átléptem a kék függönyön. A levegő megszorult a torkomban, és vissza is fojtottam, amikor meghallottam a két elfojtott hangot a folyosó másik végéből, az egyik ajtó irányából. Az egyikben Tirót ismertem fel.
Keresztülmentem a folyosón, és a falhoz lapultam a vékony, sárga függöny mellett. A másik hang egy nőtől eredt, akinek falusi beszéde már némileg finomodott a városban. Néhány szót motyogott, majd mély sóhaj szakadt ki belőle, és felnyögött.
Végre minden világossá vált előttem.
Vissza kellett volna húzódnom, de ehelyett közelebb léptem a függönyhöz, s arcomat a vékony, sárga függönyhöz nyomtam. Abban a hitben éltem, hogy nekem szólt az a zavarba ejtő, csábító pillantás, hogy miattam időzött tovább abban a szobában. Azt hittem, nekem kellett volna megfejtenem néma üzenetét. De mindvégig keresztülnézett rajtam, mintha áttetsző lennék. Az a pillantás, az üzenet, a hívogatás mind a mögöttem álló Tirónak szólt.
Mély, visszafojtott hangjuk tíz lábnál nem messzebbről érkezett. Alig értettem a szavukat.
– Utálok itt lenni – mondta a lány. – Ez a szag...
– De ez a legközelebbi szoba az árnyékszékhez... másra nem tudtam hivatkozni... ha a gazdám erre keres, a közelben kell lennem...
– Jól van, jól van...
A lány ismét felsóhajtott. Tisztán hallottam mozgásukat. Arrébb húztam a függöny szélét, és belestem a szobába.
Szűkös raktárszoba volt, csupán egyetlen ablak világította meg a mennyezetnél. Fehér fénynyaláb szökött a helyiségbe, de képtelen volt szétáradni benne. Porfelhők gomolyogtak keresztbe-kasul a sűrű, nehéz levegőben. A ládák, rekeszek és zsákok hegyei között meztelen testet pillantottam meg: Tiro combját és fenekét. Vékony pamuttunikáját a lány görcsös ujjai emelték fel és szorították a hátához. Ágyékát a lányéhoz nyomta, az eltéveszthetetlen, ősi ütemre nyomódott előre és húzódott vissza görcsösen.
Arcuk egymáshoz ért, mély árnyék palástolta mindkettőt. A lány is megszabadult ruhájától, a köpeny, mely egyformává tett fiút és lányt, alaktalanul, elhagyatottan hevert a padlón. Ez a ruhadarab következtetni sem engedett a lány testének ívelt vonalaira, ragyogó, fehér alabástrom-bőrének lélegzetelállító tisztaságára, mely a forró, levegőtlen szobában úgy fénylett a nedvességtől és a verejtéktől, mintha olajjal dörzsölték volna be. Teste válaszolt a férfi mozgására, hozzányomódott, felfelé tekergőzött a falon különös, görcsös mozgással, ahogy a kígyó vergődik a forró kövezeten.
– Mindjárt... – suttogta Tiro rekedt, fuldokló hangon, melyet soha nem ismertem volna fel – nem egy rabszolga vagy egy szabad ember hangja volt, hanem az állaté, a vadé, a testé.
A lány az ifjú hátsójára tette kezét, szorosan magához vonta. Feje hátracsuklott, melle felemelkedett.
– Még egy kicsit – suttogta.
– Nem, mindjárt, már várnak rám...
– Akkor, emlékezz, megígérted, mint legutóbb... Ne bennem... Az apám megöl, ha...
– Most! – Tiro hosszan felnyöszörgött.
– Ne bennem! – sziszegte a lány.
Ujjával a fiú lágy húsába markolt, és ellökte magától. Tiro hátratántorodott, majd ismét előre, és összecsuklott a lány mellett. Arcát a lány orcájához nyomta, aztán a nyakához és a melléhez, ahogy egyre lejjebb csúszott. Megcsókolta a köldökét. Nyelvét hozzáérintette a lány puha hasán csillámló fehér folyadékhoz. Átölelte a lány csípőjét, és fejét a lábai közé szorította.
Láttam, ahogy a finom, párás fényben feltárul a lány mezítelen teste. Csak arcát takarta a homály. Tökéletes termete volt, sima és kecses, fehér és makulátlan, akár a keményre vert hab; már nem egy kislány, de még nem is egy felnőtt nő teste, egy nővé ébredő lány teste, akit már nem béklyóz az ártatlanság, de még nem érintett meg az idő.
Most, hogy Tirót nem láttam kettőnk között, én is pucérnak éreztem magamat. Visszahúzódtam. A vékony, sárga függöny nesztelenül bezáródott, enyhén fodrozódva, mintha egy kósza fuvallat kerengett volna a folyosón.

 

 

Nyolc

– Épp ott csinálták, a gazdag asszony házában, pont a gazdája orra előtt? Szerencséjük volt!
– Nem, Bethesda. Az én orrom előtt csinálták.
Eltoltam magamtól a tálat, és felnéztem az égre. A város fényáradata elhalványította a kisebb csillagok ragyogását, de a nagyobb csillagképek élénken sziporkáztak a meleg esti levegőben. Messze, a nyugati láthatáron viharfelhők csoportosulása derengett fel, mintha egy lovashadsereg közeledett volna nagy port kavarva. Behunyt szemmel hátradőltem a heverőn, és a kert csendjét hallgattam, benne az apró neszekkel: a fáklya halk sercegésével, egy tücsök ciripelésével a tó mellől, Bast hangos dorombolásával, amint az asztal lábához dörgölte magát. Hallottam az edények visszafogott csörömpölését, és Bethesda lépteinek motozását, amint visszatért a házba. A macska követte, dorombolása egy pillanatra felerősödött, majd a semmibe enyészett.
A rabszolgalány újra felbukkant. Észleltem köpenye suhogását, aztán közellétét, ahogy csatlakozott hozzám a heverőn. Fejem megbillent súlyától, de lágy kezével megfogta arcom, és ölébe tette a fejem, hogy elringassa. Egy másik súlyt is éreztem a heverő lábánál. Meleg bunda simította csupasz lábamat, s jól hallhatóan felhangzott a vibráló kis zörej: egy jóllakott macska dorombolása, aki a gazdájának tányérjából kapott ínyencségeken gömbölyödött ki.
– Talán nem ízlett az étel, gazdám? Alig ettél valamit.
Bethesda gyengéden simogatta a halántékomat.
– Az étel kitűnő volt – hazudtam. – A hőség oltotta ki étvágyamat. És az egész napos járkálás.
– Nem lett volna szabad ennyit járkálnod ebben a forróságban. Meg kellett volna kérned azt a gazdag asszonyt, hogy béreljen neked egy hordszéket.
Vállat vontam. Bethesda a nyakamat és a torkomat kezdte simogatni. Megragadtam a kezét, és az ajkaimhoz vezettem ujjait.
– Olyan puha és lágy... Keményen dolgozol, Bethesda... még ha korhollak is néha lustaságodért, de tudom, hogy nincs igazam... kezed viszont olyan lágy marad, mint egy Vesta-szűzé.
– Anyámtól tanultam. Még a legszegényebb egyiptomi lány is tudja, hogyan ápolja testét, és hogyan maradjon kívánatos. Nem úgy, mint ezek a római asszonyok. – Csukott szemmel is láttam arckifejezését, melyre a megvetés és a gőg rajzolódott ki. – Krémet és festéket halmoznak az arcukra, mintha maltert kennének a téglákra.
– A rómaiaknak nincs stílusérzékük – értettem egyet. – Hiányzik belőlük a kellem. Főként az asszonyokból. A rómaiak túl hirtelen lettek gazdagok. Nyers, közönséges emberek, s mégis uralják a világot. Valamikor a régmúltban legalább modoruk volt. Némelyiknek most is van, feltételezem.
– Például neked?
Nevettem.
– Nem. Nekem se modorom, se pénzem. Minden vagyonom egy asszony, egy macska, és egy ház, melyet nem is tudok fenntartani. Ciceróra gondoltam.
– Leírásodból arra következtetek, hogy rút egy ember lehet.
– Úgy van, Bethesda. Semmi sincs Ciceróban, ami téged érdekelhetne.
– De a fiú...
– Nem, Bethesda, Rufus Messalla még a te ízlésednek is túl fiatal, és túlságosan gazdag.
– Én a rabszolgára céloztam. Arra, aki eljött érted, hogy a gazdájához vigyen. Akit azzal a lánnyal láttál. Hogy nézett ki meztelenül?
– Alig láttam belőle valamit – vontam vállat. – Legalábbis nem azt a részét, ami téged annyira izgat.
– Talán nem is tudod, melyik része izgat.
– Talán nem.
Behunyt szemmel ismét magam előtt láttam őket, falhoz préselődő testüket, amint küszködve együtt mozognak, együtt borzongva egy ritmusra, melyből a világ többi része kimaradt. Bethesda a tunikám alá csúsztatta kezét, és lágyan a mellkasomat simítgatta.
– Mit történt azután? Ne mondd azt, hogy rajtakapták őket, mert nagyon elszomorodom!
– Nem, nem kapták rajta őket.
– Elárultad a fiúnak, hogy láttad őket?
– Dehogy. Visszasiettem a folyosón Ciceróhoz és Rufushoz, akiket a kertben találtam. Komor arccal ültek Caecilia Metellával. Néhány szót váltottunk. Tiro kicsit később csatlakozott hozzánk, épp elég zavartnak tűnt. Cicero nem tett megjegyzést. Senki sem gyanított semmit.
– Hát persze, hogy nem! Azt hiszik, olyan rengeteget tudnak, ő pedig alig valamit, elvégre csak egy rabszolga. Meglepődnél, ha tudnád, mi mindent csinál egy rabszolga titokban!
Egy hajtincse az arcomra hullott. Hozzádörgöltem az arcom, mélyen beszívtam a henna és a gyógynövények illatát.
– Meglepődnék, Bethesda?
– Nem. Te nem. Téged semmi sem lephet meg.
– Mert olyan gyanakvó a természetem. Hála az isteneknek érte!
Bast hangosan dorombolt a lábamnál. Vállamat megtámasztottam Bethesda combján.
– Olyan fáradt vagy – mondta a lány gyengéd hangon. – Akarod, hogy énekeljek?
– Igen, Bethesda, énekelj valami csendes, elringató dalt. Énekelj olyan nyelven, amit nem értek.
Hangja olyan volt, akár a tó nyugodt vize: tiszta és mély. Soha azelőtt nem hallottam a dalt, s egy szavát sem értettem, mégis bizonyosan tudtam, hogy altatódal. Talán az anyja énekelte neki egykor. Félálomban pihentem az ölén, a legszörnyűségesebb erőszak képei illantak tova szemem előtt ártalmatlanul. Természetellenesen éles, mégis valamiképp távoli képek voltak, mintha vaskos, festett üvegen keresztül néztem volna őket. Láttam a részeg gladiátorokat, a balzsamozókat, a délelőtti késelést a nyílt utcán, Tiro izgatottságtól elöntött arcát. Láttam, amint az orgyilkosok megtámadják az öregembert valamelyik sikátorban, és szakadatlan döfködik belé késeiket. Láttam egy összekötözött, agyonkorbácsolt pucér férfit, akit ürülékkel dobálnak, és állatokkal együtt egy zsákba varrnak, hogy elevenen a Tiberisbe hajítsák.
Aztán egyszer csak abbamaradt az altatódal, és egy másik ének vette kezdetét, melyet már jó néhányszor hallottam, bár szövegét sohasem értettem. Bethesda arra tartogatta ezt a dalt, hogy felizgasson, s mialatt tovább énekelte, éreztem mozgását, amint leoldotta magáról köpenyét. Megcsapott meztelen testének erős pézsmaillata. Feljebb húzódott, majd mellém telepedett, míg szorosan egymásra nem feküdtünk a heverőn. Felhúzta tunikámat a csípőm fölé, ahogy Sextus Roscius lánya tette Tiróval. Mindvégig csukva tartottam a szemem, akkor is, amikor hátrahajlott, hogy magába fogadjon, akkor is, amikor magamhoz vontam, és ránehezedtem, hogy magamévá tegyem. Bethesda testét öleltem, de zárt szemem mögött azt a lányt láttam, aki pucéran állt, hasán egy rabszolga fehéren csillogó magjával.
Hosszú ideig feküdtünk együtt mozdulatlanul, testünket a forróság és a verejték tapasztotta össze, mintha két ember húsa összeolvadt volna. Bast közben otthagyott minket, de ismét visszatért, és dorombolva kereste helyét összetekeredett lábainknál. Mennydörgés dördült valahol, azt hittem, csak álmodom, mígnem meleg esőcseppek szitáltak a bőrömre, melyeket a kert felől hozott a szél. A fáklya sisteregve aludt ki. Újra megdörrent az ég, mire Bethesda szorosan hozzám bújt, s titkos nyelvén motyogott valamit. Hízott, nyílszerű esőcseppek sziszegtek a tetőcserepeken és a járóköveken. A hosszú, kitartó zivatar ereje Róma legmocskosabb csatornáit és utcáit is át tudta mosni. Tisztító eső volt, mely a költők és papok tanítása szerint megtisztítja az apák és fiúk lelkét a bűntől.

 

 

Kilenc

Α következő reggelen korán keltem, és megmosdottam a szökőkút vizében. A kitikkadt föld megduzzadt és nedvessé vált az egész éjjelen át szakadó esőtől, a növényzet roskadozott a harmattól. Az ég tejes gyöngyházszínébe korallpiros árnyalat vegyült, opálos fényű, akár a kagyló belseje. Amíg néztem, a színes zománc köddé enyészett; az ég észlelhetetlen fokozatossággal hajlott át tiszta kékbe, átitatta a fény, felhőtlen arca a közeledő hőség előhírnöke volt. Legkönnyebb tunikámat és legtisztább tógámat öltöttem magamra, egy falásnyi kenyeret ettem. Bethesdát nem ébresztettem fel, hagytam a heverőn aludni. Köpenye fedte a még mindig hűs reggelben, akár egy takaró, Bast pedig fekete szőrmegallérként kuporodott a nyakához.
Gyors léptekkel siettem Cicero házához. Előző nap búcsúzáskor megegyeztünk, hogy mielőtt felkeresném a gyilkosság helyszínét, elhaladok az ő házuk mellett is. Amikor azonban megérkeztem, Cicero csak Tirót küldte hozzám, azt üzente, hogy délig nem óhajt felkelni. Idült bélpanaszai miatt esett ágynak, s úgy vélte, a Caecilia Metellánál elfogyasztott egy szem aszalt szilva fogott ki rajta, mellyel megszegte szigorú diétáját. Előzékenyen felajánlotta nekem Tiro egész napos szolgálatait.
Az utcákon még ott csillámlott az eső, a tisztaság illata töltötte meg a levegőt, amikor elindultunk. Mire elértük a Capitolinus lábát, áthaladtunk a Fontinalis-kapu alatt és beléptünk a Circus Flaminius szomszédságába, a nappali hőség ismét megerősítette hatalmát a város felett. Az utcakövek gőzölögtek, a téglafalakból szivárgott az izzadtság. A reggel frissessége nyirkos fülledtséggé változott.
Tógám szélével megtöröltem a homlokomat, és halkan szidalmaztam a hőséget. Tiróra sandítottam, aki mosolyogva, bárgyú tekintettel meredt maga elé. El tudtam képzelni, mitől érzi magát olyan remekül, de egy árva szót sem szóltam.
A Circus Flaminiust ezernyi utca labirintusa veszi körül. A Circushoz legközelebb eső utakat megtöltik az üzletek, tavernák, bordélyházak és fogadók, kiváltképp azokat, melyek farkasszemet néznek a hosszú építménnyel, s így kiaknázhatják a körülötte zsibongó sűrű forgalmat. A félreeső úthálózat mentén három- vagy négyemeletes épületek sorakoznak, számos közülük átível az út felett is, elzárva azt a napfénytől. Az utcákat alig lehet megkülönböztetni, zagyván keveredik bennük mindenféle építészeti stílus. A gyakori tűzvészek és földrengések miatt Rómát folyton-folyvást újjáépítik; ahogy a népesség növekszik és a hatalommal rendelkező földesurak irdatlan tulajdont halmoznak fel, a legújabb épületek már láthatóan visszafogottabbak és egyszerűbb kialakításúak. A tiszteletre méltó tégla lakótömböket, melyek valamiképp kiállták egy katasztrófákkal sújtott évszázad próbáját, dísztelen, düledékes viskók veszik körül, melyek mintha semmi másból nem állnának, mint sárból és botokból. Sulla uralkodása alatt természetesen a helyzet csak súlyosbodott.
Követtük az útvonalat, melyet Sextus Roscius jelölt ki számunkra, s melyet az ifjú Messalla vetett viasztáblára előző nap. Rufus csapnivaló kézírását alig lehetett elolvasni. Megjegyeztem Tirónak, hogy nélkülöznünk kellett társaságát és megbízható, tiszta írását, amikor jegyzetelésre került a sor.
– Nemes ifjúként Rufus sohasem fáradt azzal, hogy megtanuljon szép betűket írni, legalább annyira szépeket, hogy más is elolvashassa az írását. De te figyelemreméltó ügyességre tettél szert az íróvessző használatában.
Félvállról vetettem oda a mondatokat, amennyire csak tudtam, de elmosolyodtam, amikor füle vörösödését láttam.
Nem volt kétségem afelől, hogy pontos útleírást kaptunk, amely könnyen követhetően vezetett Caecilia Metella házától a Circus övezetéig, a legszélesebb utakon, elkerülve a szűkebb, felettébb veszélyes rövidített útvonalat. Jó néhány taverna mellett elhaladtunk, de tudtuk, hogy az öreg Sextus egyiknél sem állt meg, legalábbis nem azon az éjjelen, amikor olyan felajzottan kereste a rejtélyes üzenet küldőjét.
Tágas, napsütötte térre értünk ki. Az üzletek befelé néztek, a tér közepén fúrt ciszterna irányába, melyből a helybeliek vizüket nyerték. Egy magas, széles vállú, szutykos ruhába öltözött asszonyság nevezte ki magát a ciszterna irányítójává, eligazgatta a sorban álló, pletykálkodásba merülő rabszolgákat és háziasszonyokat. Az egyik rabszolga fél vödör vizet zúdított a közelben lábatlankodó csibészekre, mire a gyerekek felvisítottak a gyönyörtől, és kutyákhoz hasonlóan megrázták magukat.
– Azon kell átvágnunk – mondta Tiro. Az irányokat latolgatta, összevont szemöldökkel. – Legalábbis azt hiszem.
– Igen, még a fülemben cseng a tegnapi mondat: egy szűk sikátoron át, mely egy borüzlet és egy magas, vörös foltos épület között nyílik.
Körbenéztem a szabálytalan alakú téren, a hat utcán, melyek belőle futottak szét. Az az utca volt a legkeskenyebb közülük, melyen az öreg Sextus haladt a gyilkosság éjjelén, egyszersmind azt lehetett legkevésbé belátni egy hirtelen, éles kanyar miatt. Talán az volt a legrövidebb út ahhoz az Elena nevű nőhöz. Talán az volt az egyetlen út.
Átfésültem a helyszínt, s pillantásom egy férfin állapodott meg, aki éppen átkelt a téren. Úgy véltem, kiskereskedő lehet vagy bolttulajdonos, kisebb vagyonnal rendelkező, nem túl gazdag ember. Erre következtettem jó minőségű, de viseltes lábbelijéből. Otthonos viselkedéséből, abból a lusta tekintetből, ahogy végignézett a téren, s nem vett észre semmit, bizonyosra vettem, hogy egy helybelivel van dolgunk, aki rendszeresen, akár naponta átkelt a téren. Homlokát ráncolva, orrát fintorgatva állt meg egy emelvényen kialakított nyilvános napóra mellett. Odaléptem hozzá.
– Hulljon rá az istenek haragja – idéztem –, aki az első napórát kitalálta és felállította Rómában!
– Ó! – Felnézett, szélesen elmosolyodott, és azonnal elszavalta hozzá a refrént is. – Jaj nekem, jaj nekem! Felosztották napomat, mint a fésű fogazatát!
– Ismered hát a darabot – szóltam, de nem hagyta, hogy félbeszakítsam.
– Ifjoncként órám a hasamban rejlett, az engem félre sohasem vezetett; hiába telik most csordultig jó falattal asztal, míg az árnyak meg nem nyúlnak, étel nem vigasztal. Rómát egy átkos napóra kormányozza, a rómaiakat éhségre, szomjra kárhoztatva.
Csendben nevetgéltünk egy darabig.
– Polgártárs! Ismered ezt a környéket?
– Hogyne ismerném! Évek óta itt élek.
– Akkor bizonyára segítségemre tudsz lenni. Éhes s szomjas ugyan nem vagyok, de egy másféle kívánalmam nem hagy nyugodni. Rajongok a madarakért.
– A madarakért? Errefelé csak galambokat találhatsz. Túl szálkás a húsuk az én ízlésemnek.
Felvillantotta mosolyát, s vele a széles hézagot a fogai között.
– Méltóbb madárra gondoltam. Olyanra, mely vízben, földön és légben is otthonosan mozog. Egy barátom barátjától úgy hallottam, hattyúk is találhatók errefelé.
Végre megértette.
– A Hattyúk Házára célzol, ugye?
Bólintottam.
– Azon az úton indulj tovább! – mutatott a borüzlet és a vöröses épület közötti sikátorra.
– A többi utcán nem juthatok el oda ugyanolyan könnyen?
– Nem, hacsak nem kívánsz kétszer annyit gyalogolni. Az az egyetlen ésszerű útvonal. Egyetlen, hosszú utca, melyről csak néhány zsákutca ágazik le. S ami azt illeti, megéri a sétát... – tette hozzá kacsintva.
– Én is azt remélem. Gyerünk, Tiro!
Megfordultunk, és a szűk utca felé indultunk. Magas házak övezték, még a ragyogó nappali fényben is úgy tetszett, mintha össze akarnának zárulni körülöttünk. Az út nem volt több homályos hasadéknál a nyirkos, dohos téglafalak között.
Zömében hosszú lakóházak övezték, melyeknek csupán egy ajtajuk nyílt az utcára. Az utca szintjén hiányoztak az ablakok, ezért jó darabig üres falak között jártunk. A felsőbb szintek kiszögellései menedéket nyújthattak eső idején, ám éjjelenként sötét árnyék-zsebeket idéztek az épületek tövébe. Végig az út mentén, minden ötvenedik lépés táján falikarok álltak ki a falakból, bennük az előző este kihelyezett, még mindig parázsló fáklyákkal. Minden egyes fáklya alatt apró, faragott kőlapok díszlettek, rajtuk hattyúábrázolásokkal, olcsó kézművesek nyers munkájával. A díszek hirdetésképpen is szolgáltak; a fáklyák azért lobogtak a falon, hogy az éjjel erre bóklászó vendégeket a Hattyúk Házához vezessék.
– Nemsokára odaérünk – szólalt meg Tiro, miközben felnézett a viasztáblából. – Már elhagytunk egy bal oldali leágazást, most pedig egy jobb oldalit is. Rufus útleírásai szerint Sextus Roscius egy jókora vérfoltot talált az út közepén. Nem gondolhattad, hogy ennyi idő után még...
Tiro szavai nem álltak össze kérdéssé, mert az utolsó szónál hirtelen elcsuklott a hangja. Lába között a kövezetet nézte, és váratlanul mozdulatlanná dermedt.
– Itt – suttogta, és hangosan nyelt.
Tudvalévő, hogy az emberi test rengeteg vért tartalmaz. Az is köztudomású, hogy az utcakövek porózus anyagból készülnek, és hogy Rómában a csatornahálózat hagy némi kívánnivalót maga után, különösen a mélyebben fekvő területeken. Mindenki emlékezett a száraz téli hónapokra. S mégis: Sextus Rosciusnak huzamos ideig kellett feküdnie az utca közepén, és órákig kellett vérét folyatnia, hogy ilyen hatalmas, kitörölhetetlen vérfoltot hagyjon maga után.
A csaknem tökéletesen kerek folt majdnem nyolc láb átmérőjű volt. Széle felé elmosódott és elhalványult, elválaszthatatlanul összevegyült az utcát borító szennyel. Közepén ellenben sűrű maradt, feketében játszó vörössé vált. A járó-kelő léptek alatt megkopott, olajosan simává vált a kövek felülete, de amikor leguggoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a felszínt, még mindig ki tudtam venni a kiszáradt, vörös lerakódásokat a mélyebb repedésekben.
Felnéztem. Még az utca közepéről sem lehetett látni a második szint ablakait, hacsak nem egy nyakatekert szögből. A ház lakóinak is mélyen át kellett hajolniuk a párkányon, hogy lássák az utcát.
A legközelebbi ajtó jó néhány lábnyira előttünk nyílt; a bal kéz felőli, hosszú épület bejárata volt. A jobb oldali lakóház jellegtelenségét csak egy szatócsbolt oldotta, melyet már magunk mögött hagytunk a sarkon, ahol a sikátor egy szűk zsákutcával csókolózott össze. A bolt még nem nyitott ki: egyetlen, magas és széles, négyszögletű ajtó képezte homlokzatát. A faajtót halványsárga mésszel kenték le, a szemöldökfánál gabonafélék, zöldségek és fűszerek vésetei sorakoztak. Lejjebb, az ajtó egyik sarkánál egy másik jelet vettem észre, melynek láttán hirtelen lélegezni is elfelejtettem.
– Tiro! Gyere, nézd meg ezt!
Visszasiettem, és lekuporodtam az ajtó tövébe. Derék- vagy csípővonaltól lefelé korom- és porréteg borította a faanyagot, mely az ajtó alsó pereménél szutykos szalaggá sűrűsödött. A térdmagasságnál éktelenkedő ujjnyomok még a mocsok alatt is kivehetők voltak, s ahogy föléjük emeltem a kezem, megborzongtam. Kétségem sem volt afelől, hogy Sextus Roscius hónapokkal azelőtt otthagyott véres kéznyomát érintettem meg.
Tiro megvizsgálta a kézlenyomatot, aztán visszatekintett az utca kövén vöröslő foltra.
– Olyan messze vannak egymástól – suttogta.
– Igen. De először a kézlenyomatát hagyta itt.
Felálltam, és elsétáltam az ajtó mellett a sarokig. A leágazó, szűk utcácskát nem is lehetett utcának nevezni, vagy ha valaha az is volt, mostanra egy kétemeletes, kemény téglafal szakította meg vonalát. Az így létrejött tér nem volt hosszabb húsz lábnál, szélessége is alig érte el az öt lábat. A távolabbi végén valaki korábban szemetet égethetett; hulladék és csont türemkedett ki egy derékmagasságú, szürke és fehér hamurakásból. Egyetlen ablak sem nézett a tér felé, sem a környező falakról, sem az utca túloldalán lévő házról. A legközelebbi fáklyákat legalább negyvenlépésnyire állították fel. Éjszakánként a kis zsákutca parttalan sötétségbe burkolózott, senki sem vette észre, csak amikor már odaért – keresve sem találhattak volna tökéletesebb helyet lesben álláshoz.
– Itt várakoztak, Tiro, ezen a ponton, megbújva a beugróban. Tudták, hogy erre jön majd, amikor annak az Elena nevű nőnek a hívását követi. Tudniuk kellett, hogy néz ki, elég sokszor kellett látniuk, hogy felismerjék a rabszolgái által vitt fáklyák fényében, hiszen egyáltalán nem tétováztak, rögtön itt a sarkon lerohanták és megkéselték.
Lassan a kézlenyomat felé lépegettem.
– Az első szúrás a mellkasát vagy a hasát érhette – szerintem az arcába kellett nézniük, hogy megbizonyosodjanak –, elvégre utána még megérintette a sebet, rászorította a kezét, és összemaszatolta vérrel. Valahogy egérutat nyert, talán azt gondolta, be tudja lökni ezt az ajtót, de a térdére rogyott – látod, milyen hosszú ez a kézlenyomat... – Feljebb tekintettem az utcán. – Az igazi öldöklés viszont ott, a sikátor közepén történt. Valamiképpen sikerült neki feltápászkodnia, és odáig elbotorkálnia, mielőtt ismét elkapták.
– Lehet, hogy a rabszolgák vetették rá magukat az orgyilkosokra – mondta Tiro.
– Lehet – bólintottam, bár sokkal inkább el tudtam képzelni, hogy az első pengevillanásra vak rémülettel kereket oldottak.
Lehajoltam, hogy ismét megvizsgáljam a kéznyomot. A magas, széles ajtó megremegett, és kinyílt, egyenesen az orromnak csapódva.
– Mi folyik itt? – érkezett egy hang bentről. – Egy újabb csavargó alszik a házam előtt? Megveretlek, esküszöm! Csipkedd magad, ki akarom nyitni az ajtót!
Az ajtó ismét megrezdült. Lábammal megállítottam, hogy felkászálódhassak, és biztonságos távolba húzódhassak.
Göcsörtös ábrázat jelent meg a nyílásban.
– Azt mondtam, el innét! – morogta a férfi.
Az ajtó széles ívben kitárult, pántjai reszkettek, mígnem nekicsapódott a kis zsákutcán túli falnak. Teljesen eltakarta a beugrót, ahol az orgyilkosok meghúzták magukat.
– Ó, tehát nem csavargó vagy! – mormogta az öregember, miközben tetőtől talpig szemügyre vett. Még mindig dörzsölgettem az orromat. – Elnézést...
Hangjában nyoma sem volt a szívélyességnek vagy a megbánásnak.
– Ez a te boltod, uram?
– Persze, hogy az én boltom. Azóta az enyém, hogy az apám meghalt, de akkor te még a világon sem voltál. Azelőtt meg az ő apjához tartozott.
Felhunyorított a napos égboltra, megrázta fejét, mintha viszolyogna a fény láttán, majd visszacsoszogott az üzletbe.
– Csak most nyitod ki az ajtót? – kérdeztem, miközben követtem az öreget. – Késő van már, nem?
– Ez az én boltom. Akkor nyitok, amikor készen vagyok.
– Amikor ő készen van!
A sikoltó hang valahonnan a bolt végéből, a pult mögül érkezett. A hosszú helyiséget félhomály burkolta be, az utca verőfénye után vakon pislogtam a sötétségbe.
– Azt mondja, amikor készen van! Ha kirángattam az ágyból, és ráadtam a ruháit, akkor van készen! Ha én készen vagyok, inkább így kéne mondani! Meglátod, valamelyik nap majd nem bajlódok a felkeléssel, csak heverészem, mint te, és akkor mi lesz veled?
– Hallgass, vénasszony!
Az öregember belebotlott egy alacsony asztalkába. Egy kosár felborult, szárított olajbogyó gurult szanaszét a padlón. Tiro előlépett a hátam mögül, és hozzáfogott, hogy felszedegesse.
– Ki ez? – hajolt előre az öregasszony sandán. – A rabszolgád?
– Nem.
– Hát, elég rabszolga módon viselkedik. Nem akarod eladni?
– Mondom, nem az én rabszolgám.
Az idős férfi vállat vont.
– Régen volt rabszolgánk. Amíg az ostoba fiam fel nem szabadította a naplopó senkiházit. Ő nyitotta ki a boltot minden reggel. Mi rossz van abban, ha egy öregember sokáig szeret aludni, hogyha egyszer a rabszolgája kinyitja a boltot? Még csak nem is lopott sokat, naplopó senkiházi létére. Itt kellene lennie, rabszolga vagy sem. Egy felszabadítottnak kötelezettségei vannak a felszabadítójával szemben, mindenki tudja ezt. Törvény által előírt kötelességek, akár rabszolga, akár nem. Nekünk pedig most lenne rá szükségünk. Csakhogy azóta már valahol Apuliában van, feleséget is szerzett magának! Adj nekik szabadságot, és első dolguk lesz messzire szökni, hogy szaporodjanak, mint a rendes emberek. Ő nyitotta ki a boltot. Nem is lopott sokat.
Míg tovább beszélt csapongva, szemem lassan hozzászokott a homályhoz. Az üzlet ütött-kopott állapotban volt, mindent por lepett, rég nem söpörtek fel. A polcok és pultok fele üresen tátongott. Az aszott fekete olívabogyók, melyeket Tiro összegyűjtött a földön, szintén vaskos porrétegben mártóztak meg. Megemeltem egy agyagurna tetejét, és kivettem egy száraz fügét. Szürke penész pettyezte. Az egész helyiség a rég nem használt ház áporodott szagát árasztotta, melybe a rohadt gyümölcsök édes-savanyú kipárolgása keveredett.
– Honnan tudhatnád te azt? – sípolta egy éles hang a bolt hátuljából. Most már tisztábban láttam az asszonyt. Sötét sálat viselt, késsel szeletelt valamit, s minden szavát egy erőteljes suhintással tette hangsúlyosabbá. – Semmit sem tudsz, te vénember, vagy legalábbis nem emlékszel! Olyan a fejed, mint a szita. Az a semmirekellő Gallius állandóan meglopott minket. Levágattam volna lopásért a kezét, de akkor milyen hasznot hozhatott volna bárkinek is? Nem adhatsz el egy rabszolgát, akinek nincs keze, és senki sem vásárol meg egy megbélyegzett tolvajt, kivéve bányába vagy gályára, a holt húsban meg nincs pénz, ahogy mondani szokták. Csak bajt hozott a fejünkre. Jobban boldogulunk az ilyen fajzat nélkül!
A férfi felém fordult, és az asszony háta mögött fintorgatta arcát.
– Nos hát, azért jöttél, hogy vegyél valamit, vagy hogy az öregasszony sületlenségeit hallgasd?
Körülnéztem, kerestem valamit, ami viszonylag ehetőnek tűnik.
– Valójában az ajtón lévő jelek keltették fel a figyelmem. A kis szimbólumok, a gyümölcs, a gabona...
– Vagy úgy. Azokat is Gallius készítette. Még mielőtt a fiam felszabadította. Ügyes kezű rabszolga volt, akármennyit henyélt. Nem is lopott sokat.
– Egy jelre különösképp figyelmes lettem. Nem hasonlít a többire. Az ajtó aljánál... egy kéznyom.
A férfi arca megkeményedett.
– Azt nem Gallius festette.
– Nem is úgy gondoltam. Emberi vérnek látszik.
– Az is.
– Túl sokat jár a szád, vénember! – korholta az asszony, és a pultra csapta a kést. – Vannak dolgok, amiket látni kell, és nem beszélni róluk!
– Fogd be a szád, vénasszony! Ha rajtam múlik, már rég lemostam volna, de te azt akartad, hogy maradjon, ezért most ne csodálkozz, ha az embereknek megakad rajta a szemük!
– Mióta van ott? – kérdeztem.
– Ó, van annak több hónapja is! Múlt szeptemberben került oda, azt hiszem.
– És hogyan? – bólintottam.
– Megöltek valakit az utca közepén, egy gazdag embert, ahogy hallottam. Képzeld csak el, leszúrnak valakit az én boltom előtt!
– Sötétedés után?
– Már hogyne, máskülönben nyitva lett volna az ajtó, nem igaz? Herkulesre mondom, képzeld el, ha bebotladozik ebbe a boltba, amikor nyitva van! Soha nem vetünk véget a pletykának és a bajnak.
– Semmit sem tudsz az egészről, vénember, miért nem hallgatsz már el? Kérdezd meg újból azt a polgárt, hogy vásárol-e valamit!
Az asszony továbbra is lehajtotta a fejét, akár egy bika, s bozontos szemöldöke alól fürkészett engem.
– Már megbocsáss, annyit tudok, hogy megöltek valakit – morrant rá az idős férfi.
– Nem láttunk és nem hallottunk semmit. Csak a szóbeszédet a következő reggelen – javította ki a felesége.
– Szóbeszédet? – kaptam fel a fejem. – Vagyis terjedt mendemonda a környéken. Helybeli volt az áldozat?
– Tudtommal nem – felelt az öreg. – Az a hír járta, hogy a Hattyúk egyik törzsvendége járt itt másnap reggel, amikor megfordították, és ő felismerte az arcát.
– A Hattyúk?
– A vigalom háza, férfiaknak. Jómagam alig tudok róla valamit. Szemével és feje biccentésével a felesége irányába intett, aztán lehalkította a hangját. – A fiam viszont meglehetősen vad történeteket mesélt arról a helyről...
A kés különös dühvel csapódott a pultnak.
– Csak az számít, hogy zárás után történt, miután felmentünk lefeküdni az emeletre.
– Ezek szerint semmit sem hallottatok? Talán sikoltozott, vagy volt valami más zaj...
A férfi válaszolt volna, ám az asszony közbevágott.
– A szobáink a ház túlsó végében vannak. A homlokzatra nem néz egy ablak sem. Egyébként miért érdeklődsz te annyira az eset iránt?
Megvontam a vállam.
– Csak épp erre jártam, és észrevettem a kéznyomot. Furcsállottam, hogy senki nem takarta még le.
– A feleségem – mondta az öregember fájdalmas arccal – babonás, mint a legtöbb asszony.
A kés megint a pulthoz verődött.
– Nagyon is jó oka van, hogy ottmaradt. Járt itt egy tolvaj is azóta? Járt vagy nem járt?
Az idős férfi összeráncolta a homlokát.
– Azt képzeli, hogy távol tartja éjjel a tolvajokat. Már megmondtam neki, hogy inkább a vásárlókat tartja távol.
– Csakhogy amikor az ajtó nyitva van, senki sem láthatja, a túloldalon marad rejtve. Csak akkor láthatod az utcáról, amikor zárva van az ajtó, és ezért csak akkor van szükségünk a védelemre. Engem hívsz babonásnak? Egy szokványos bűnöző kétszer is meggondolja, mielőtt betör egy boltba, ahol véres kéznyom van az ajtón! Tudod, hogy a tolvajok kezét levágják. Hatalma van annak a nyomnak, nekem elhiheted! Ha magunk mázoltuk volna oda, vagy ha nem vér lenne, semmit sem jelentene, és nem is védelmezne minket. De egy haldokló ember kézjegye, amit a saját vérével, a saját kezével írt fel, igenis hatalmat hordoz. Kérdezd csak meg ezt az idegent! Ő is érezte, nem igaz?
– Éreztem.
Tiro szólalt meg a hátam mögött. Három szempár villant rá, mire olyan vörössé vált, mint egy alma.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod eladni? – kérdezte az idős férfi, s hirtelen zihálni kezdett.
– Már megmondtam...
– A hatalma! – visította az öregasszony.
– Mondd meg nekem: ki látta a gyilkosságot? Biztosan szárnyra kelt a pletyka. Az emberek egész nap ki-be járkálnak a boltodból. Ha valaki szemtanúja lett volna, neked tudnod kellene.
Az öregember egyszeriben felhagyott a zihálással. Egy pillanatra rám nézett, majd a felesége felé fordult. Amennyire láthattam, az asszony csak dühödten viszonozta pillantását, de lehetséges, hogy valami észrevehetetlen jelet adott neki, mert amikor visszanézett rám, látszott, hogy az engedélyt, ha kelletlenül is, de megkapta.
– Volt egy személy... egy asszony. A szemközti házban lakik, az utca túloldalán. Poliának hívják. Fiatal özvegyasszony. A fiával él, azzal a kis néma gyerekkel. Mintha egy másik vevő is azt mondta volna, hogy Polia mindenkinek elmesélte a gyilkosságot, miután a saját szemével látta az ablakból. Természetesen legközelebb, amikor bejöttek a boltba, én is rákérdeztem. És tudod, mi történt? Egyetlen szót sem volt hajlandó beszélni róla, olyan néma lett, mint a fia. Csak annyit szólt, hogy soha többé nem kérdezhetem erről, és senkinek sem mondhatok semmit, ami...
A bűntudattól hirtelen összerándult, és összecsapta az állkapcsát.
– Áruld el – folytattam, míg a száradt fügék között vadásztam néhány ehető példányra –, szereti a néma kisfiú a fügét? Tiro, adj ennek az embernek egy érmét az erszényemből!
Tiro belenyúlt a táskámba, melyet eddig a vállán átvetve hozott, és kivett egy réz ast.
– Nem, nem, egy as nem lesz elég, Tiro. Adj neki egy szeszterciuszt, és hadd tartsa meg a visszajárót! Végtére is a gazdád fedezi ezeket a kiadásokat is.
Az öregember elfogadta az érmét, és gyanakodva méregette. Láttam, amint hátrébb a felesége tovább szeletel, arcán kelletlen elégedettséggel.
– Micsoda csendes rabszolga, milyen finom modorú! Biztos vagy benne, hogy nem adod el? – faggatott a férfi.
Csak elmosolyodtam, és indulásra noszogattam Tirót. Mielőtt kiléptem a napfényre, visszafordultam.
– Ha a fiad ragaszkodott egyetlen rabszolgátok eladásához, miért nincs itt, hogy maga segítsen?
Amint kimondtam a szavakat, már tudtam a választ. Beharaptam az ajkam, azt kívántam, bárcsak sohasem fogalmaztam volna meg a kérdést.
Váratlanul kirepült a kés az asszony kezéből, keresztül az egész helyiségen, és rezegve belefúródott a falba. Az idős nő az ég felé emelte karját, aztán leborult a pultra, arccal lefelé. Az öregember kezét tördelve hajtotta le a fejét. A homályos bolthelyiség sötétjében úgy festettek, akár egy különös csoportkép figurái, akiket a bánat hirtelen feltörő, rémisztő, egyszersmind komikus ereje fagyasztott meg.
– A háborúk... – motyogta az öregember. – Odaveszett a háborúkban...
Megfordultam, karommal átfogtam Tirót, aki földbe gyökerezve állt. Együtt lopóztunk ki a napfényben fürdő utcára.

 

 

Tíz

Az utca túloldalán álló lakóházat nemrég építették. A sikátort szegélyező, ablaktalan falat csak nemrég csúfították el a választási jelszavak (a választásokat Sulla diktátorsága alatt is folytatták, bár vajmi kevés lelkesedéssel). Még gyakrabban találkoztunk trágár falfeliratokkal, melyeket feltehetőleg a Hattyúk Házából hazafelé tartó, elégedett vendégek hagytak maguk után. Amikor Tiro kitekert nyakkal megpróbálta elolvasni a legszemérmetlenebb mondatokat, fegyelmező iskolamesterként csettintettem a nyelvemmel. Szemem sarkából viszont jómagam is vizslattam a litániákat, egy bizonyos névre vadásztam; de Elenát – aki Sextus Rosciust azon az estén magához hívta – és egyedi, különleges szolgáltatásait senki sem említette.
Rövid lépcsősor vezetett fel a ház bejárati ajtajához, melyet a nagy reggeli hőségben kitámasztottak. Az apró, üres előszobából két folyosó ágazott le balra. Az egyik egy zárt lépcsősorhoz vezetett, azon keresztül az emeletre, a másik egy sötét terembe torkollott, mely végigfutott az épület hosszán, s melyből foszladozott függönyökkel leválasztott fülkék nyíltak.
A terem végében egy magas, szikár férfi ült a földön, s jöttünkre felpattant és felénk szökkent. Fejét oldalra fordította, és az állát dörgölte. Ő volt az őr. Minden lakóházban kijelölnek őrt, a nagyobb épületeknek sokszor többet is, vagy emeletenként egyet. Rendszerint egy munkanélküli lakó látja el a feladatot, aki a többi lakótól vagy a ház tulajdonosától kapott csekély összeg ellenében távollétükben vigyáz ingóságaikra a nap folyamán, és az idegeneket vagy látogatókat is szemmel tartja. Olykor egy rabszolgát is alkalmaznak ilyen munkára, de ez a ház nem úgy nézett ki, mint rabszolga-tulajdonosok lakóhelye; mindamellett csak egyetlen pillantást kellett vetnem vasgyűrűjére, és tudtam, hogy szabad emberrel állok szemben.
A férfi hirtelen megállt előttünk.
– Polgár! – szólított meg.
Hórihorgas volt és ösztövér, szakálla őszbe fordult, szemében kissé vad tekintet honolt.
– Polgártárs, egy asszonyt keresünk.
– Ki nem? – vigyorodott el bambán.
– Egy Polia nevű asszonyt.
– Polia?
– Igen. Az emeleten lakik, ha jól tudom.
– Polia? – kérdezte újból, állát dörzsölgetve.
– Egy fiatal özvegyasszony fiúgyermekkel. A kisfiú néma.
A férfi megvonta a vállát, némileg eltúlozta a mozdulatot. Ezzel egy időben lassan felemelte a jobb kezét, tenyérrel felfelé.
– Tiro! – kezdtem volna, de az ifjú megelőzött, és bele is nyúlt a vállán hordozott bőrtáskába.
Kivett néhány réz ast, és felém mutatta. Bólintottam, de kezemmel intettem, hogy várjon. A szikár óriás időközben fölénk magasodott, leplezetlen mohósággal figyelte Tiro összezárt öklét.
– Még mindig itt lakik az a Polia nevezetű asszony, nemde? – kérdeztem ismét.
A férfi csücsörített, majd bólintott. Miután fejemmel intettem, Tiro átadott neki még egy ast.
– És most a szobájában találjuk?
– Azt nem tudom biztosan. A felső emeleten lakik. A szobájának ajtaja is van, meg minden.
– Bezárható ajtó?
– Nem kell azzal annyit babrálni...
– Akkor ezek szerint egy másik őrrel kell tárgyalnom, a lépcső tetején, ugye? Talán a többi érmét neki kell tartogatnom.
A lépcső felé fordultam, ám az óriás meglepően gyengéd mozdulattal megfogta a vállamat, és visszatartott.
– Várj, polgár! Elvesztegetnéd az érméidet. Az egy semmirekellő, borral ébreszti a napot. Ebben a hőségben biztos el is aludt. Fel kéne ébresztened, hogy megkérdezd, merre van Polia szobája. Jöjj velem, én majd odavezetlek. Csendesen lépkedjünk fölfelé!
Az óriás vezette a sort, kettesével szedte a lépcsőfokokat, szigorúan lábujjhegyen tipegett fölfelé; minden lépésnél majdnem kibillent az egyensúlyából. Amint megjósolta, az emelet őre mélyen durmolt. A köpcös emberke kinyújtotta maga előtt húsos lábát, egyik térdén egy üres kulacs terült el, combjai közé pedig léhán egy agyagflaskát dugott. Az óriás óvatosan átlépett fölötte, orrát magasan feltartva.
A keskeny folyosót csak a két végében nyíló apró ablakok világították meg. A mennyezetet olyan alacsonyra alakították ki, hogy vezetőnknek meg kellett görnyednie, hogy elkerülje a kiálló gerendákat. Követtük a folyosó közepéig, egy ajtóig, aztán csendben vártunk, amíg bekopogott. Minden egyes koppantásnál idegesen visszasandított a lépcső tetejénél alvó őrre, s amikor Tiro lába alatt megnyikordult a padlódeszka, mindkét kezével csendre intette. Csak sejthettem, hogy a tömzsi korhely olyan megtorló hatalommal rendelkezett, melyről egy idegen mit sem tudhatott.
A keskeny, vékony ajtó nemsokára ujjnyi résre nyílt.
– Te vagy az? – hallatszott egy női hang. – Már ezerszer megmondtam, hogy nem! Miért nem hagysz már békét nekem? Legalább ötven nő lakik még ebben a házban!
A hórihorgas rám nézett, és ezúttal elvörösödött.
– Nem egyedül jöttem. Látogatóid érkeztek – sziszegte.
– Látogatók? Ne... az anyám?
– Nem. Egy férfi meg a rabszolgája.
Az asszonynak elakadt a lélegzete.
– Ugye nem azok, akik az előbb is itt voltak?
– Persze, hogy nem. Itt állnak mellettem.
Az ajtó szélesebbre tárult, épp annyira, hogy a nő orcától orcáig láthatóvá váljon. Nem lehetett egyebet látni a félhomályban, mint egy ijedt szempárt.
– Ki vagy te?
A folyosó elején az iszákos őr fészkelődni kezdett, combjai közül kimozdult a flaska. Megpördült, és a lépcső felé kezdett gurulni.
– Herkulesre! – hördült fel az óriás, és futólépésben, lábujjhegyen a lépcső felé indult.
Alighogy odaért, az üveg lefordult az első fok szélén, és lebucskázott a lépcsőn, minden egyes lépcsőfoknál hangosan csörrenve.
A köpcös őr rögvest felriadt.
– Mi az?... Te!
Előre gördítette magát, és felkászálódott. Az óriás már megindult lefelé a lépcsőn, feje fölé tartva a kezét, de a tömzsi férfi gyorsabb volt, mint gondolta. Pillanatok alatt előkapott egy falécet, és már ütötte is a nyurga alak fejét és vállát, miközben hangosan ripakodott rá.
– Már megint idegeneket hozol a szintemre?! Ellopod a borravalómat! Nem hitted, hogy elkaplak, mi?! Te semmirekellő trágyahalom! Na gyere csak, gyere, majd elverlek, mint a kutyát!
Képtelen, szánalmas, zavarba ejtő látványt nyújtottak. Egyszerre nevettünk Tiróval, de egyszerre el is komorultunk, amikor visszatekintettünk a fiatal özvegy hamuszürke arcára.
– Kik vagytok? Miért jöttetek ide?
– Gordianus a nevem. A nagybecsű ügyvéd, Marcus Tullius Cicero megbízásából jöttem. Ez itt a titkára, Tiro. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni, bizonyos múlt szeptemberi eseményekről.
Arca még sápadtabbá vált.
– Tudtam. Ne kérdezd, honnan, de tudtam. Megálmodtam előző éjjel... De távoznotok kell. Most senkivel sem beszélhetek.
Visszahúzta arcát az ajtóból. Bezárta volna az ajtót, de lábammal megakadályoztam. A deszka olyan vékony és rozoga volt, hogy megnyikordult a nyomás alatt.
– Ugyan már, miért nem engedsz be? Nem akármilyen őr vigyáz rád ott a lépcső tetején, hallom, hogy jön is visszafelé. Teljes biztonságban tudhatod magad – csak kiáltanod kell, ha valami illetlen történne.
Az ajtó váratlanul szélesre tárult, de nem az özvegy állt előttünk. Az asszony fia nyitotta ki, aki nyolcéves kora ellenére egyáltalán nem tűnt kicsinek, különösen a jobb kezéből meredező tőr láttán.
– Ne, Eco, ne!
Az asszony megragadta a fiú karját, és visszarángatta az ajtóból. A gyerek tekintete mélyen az enyémbe fúródott, nem is pislogott. Végig a folyosó mentén kivágódtak az ajtók, a köpcös őr visszaért a lépcső tetejére, és részeg hangon rikoltozni kezdett.
– Mi folyik ott?
– Ó, Kübélé szerelmére, gyertek be gyorsan! – szólt az asszony.
Végre sikerült kitépnie a tőrt a fia kezéből, és sietve bereteszelte az ajtót. A fiú még mindig nem vette le rólam a szemét, mogorván nézett velem farkasszemet.
– Inkább ezeket faragd! – mondtam, és elővettem a fügéket, hogy átnyújtsam neki.
Egy kezével elmarta az összes gyümölcsöt.
Szűkös helyiségbe léptünk, amilyeneket megszokhattunk az ilyen épületekben, de ennek zsalugáteres ablaka is volt, a földön pedig ketten is aludhattak, anélkül, hogy érintenék egymást.
– Egymagad élsz itt? – kérdeztem. – Csak ketten vagytok?
Végigjárattam szemem az elszórt személyes tárgyakon: egy váltás ruhán, egy kis illatszeres kosáron, néhány fajátékon. Az asszony és a fiú holmiján.
– Milyen ügyben jársz? – kérdezte a nő, miután helyet foglalt az ablak közelében, és maga elé húzta a fiát.
Egyik karjával átkarolta, egyszerre ölelte és tartotta vissza a heveskedéstől.
– Semmiféle ügyben – feleltem. – Nem bánod, ha kitekintek az ablakon? Nem is tudod, vagyis hát gondolom, sejted, mennyire szerencsés vagy, hogy egy utcára tekintő ablak nyílik a szobádból. – A fiú megrándult, amint közelebb léptem, de az asszony szorosan fogta. – Persze nem sok mindent látni – folytattam –, de vélhetőleg csendes az utca éjjelenként, a friss levegő pedig valóságos áldás.
Az ablakpárkány a combomig ért, egy lábnyi mélyen belevájódott a falba. Alatta egy ülőhely-féleség alakult ki, melyre az asszony egy vékony párnát is helyezett. Mélyen át kellett hajolnom fölötte, hogy kitekinthessek. A felső szint kijjebb türemkedett a földszinthez képest, ezért eltakarta előlem a külső falat, de az utca túloldalát és a jobb kéz felé eső kis szatócsbolt bejáratát tisztán láthattam. Az öregasszony buzgón söprögette a portáját, ugyanazzal az erőszakossággal, amellyel korábban a vágódeszkát püfölte. Nem sokkal messzebb ott vöröslött Sextus Roscius vérének maradványa; a jókora folt élesen elütött az utcakövek színétől.
Megpaskoltam a párnát.
– Képzelem, milyen kényelmes lehet itt ülni, különösen a forró napokon. Ősszel is kellemes lehet itt időzni, ha elég meleg az este. Lesni a járókelőket. Ha felnézel, felhőtlen éjszakán még a csillagokat is tisztán láthatod.
– Sötétedés után becsukom a zsalut – szólalt meg az asszony. – Mindegy, milyen az időjárás. Nem figyelem az embereket az utcán. A saját dolgommal foglalkozom.
– Polia a neved, ugyebár?
Egészen a falhoz húzódott, még szorosabban fogta a gyereket, és sután tekergette a hajtincseit. A fiú arca eltorzult, felemelte a kezét, hogy eltolja magától az anyja karját.
– Én nem ismerlek. Honnan tudod a nevemet?
– Áruld el, Polia, mióta vallod azt a bölcs elvet, hogy a saját dolgoddal kell foglalkoznod? Mindig így gondolkodtál, vagy csak nemrég tértél ilyen belátásra? Lehetséges, hogy... mondjuk... múlt szeptember óta vallod ezt a nézetet?
– Elképzelésem sincs, miről beszélsz.
– Amikor az őr idevezetett minket, mintha valaki másra számítottál volna.
– Csak annyit kérdeztem, hogy az anyám jött-e. Állandóan a nyakamra jár pénzért, én meg nem tudok neki adni.
– Nem, tisztán hallottam a beszélgetést. Az őr azt mondta, hogy egy polgár és egy rabszolga érkezett, te pedig ezt kérdezted: „Ugye nem azok, akik az előbb is itt voltak?” Meglehetősen felzaklatott a lehetőség, hogy újra szembetalálkozz velük.
A fiú egyre nyugtalanabbá vált, már szemmel láthatóan küzdött az anyja szorítása ellen. Az asszony erősebben fogta, és a fejére ütött.
– Miért nem mentek el? Miért nem hagytok minket békén?
– Mert egy férfit meggyilkoltak, és egy másik ezért az életével fizet.
– Mit érdekel ez engem?! – csattant fel. A keserűség eltorzította hajdani szépségének maradványát. – Milyen bűnt követett el a férjem, amikor meghalt a lázban? Mit tett, hogy halált érdemelt? Erre még az istenek sem tudnak válaszolni. Őket sem érdekli! Mindennap meghal valaki.
– Ezt az embert éppen az ablakod alatt szúrták le múlt szeptemberben. Szerintem látnod kellett.
– Nem! Különben is, hogy emlékezhetnék ilyesmire?
Az asszony és a gyermeke valami furcsa, tekergőző táncot adtak elő, amint egymással viaskodtak a sarokban. Polia légzése egyre ziláltabbá vált. A fiú nem vette le a szemét rólam.
– Ez nem olyasmi, amit csak úgy elfelejt az ember. Látod, tisztán kivehető a vérfolt, ha kinézel az ablakon! De felesleges felhívnom rá a figyelmedet, ugye?
A gyerek hirtelen kiszabadult a nő fogásából. Hátratántorodtam. Tiro elém állt, hogy megvédjen, de nem volt rá szükség. A fiú zokogásban tört ki, és kirohant a szobából.
– Tessék! Látod, mit tettél?! Arra kényszerítettél, hogy az apját emlegessem! Csak azért, mert Eco nem tud beszélni, az emberek azt hiszik, hogy nem is hallja, amit mondunk! Volt idő persze, amikor tudott beszélni. De az apja halála óta meg sem szólalt. Egyetlen szót sem szólt. A láz mindkettőjüket legyőzte... Most pedig menjetek! Nincs számotokra mondanivalóm! Ki innen!
Beszéd közben a késsel hadonászott, aztán egyszeriben ráébredt, mit tart a kezében. Felénk irányította, ügyetlen fogással, keze remegett, hamarabb sebesítette volna meg magát, mintsem hogy minket ledöfjön.
– Gyerünk, Tiro! – mondtam. – Itt már nem vár ránk semmi.
A tömzsi őr újratöltötte kulacsát, és a lépcső tetejénél üldögélt. Kivörösödött ajkai közül szanaszét spriccelt a nedű. Valamit mormogott, és kinyújtotta a kezét, amikor elhaladtunk mellette. Tudomást sem vettem róla. A földszinti őr azon a helyen kuporgott, ahol először megláttuk. Nem foglalkozott velünk.
Az utcán embertelen hőség tombolt.
Tiro hátramaradt, zavart arckifejezéssel, lassan sétált lefelé a lépcsőn.
– Mi bajod van? – kérdeztem.
– Miért nem ajánlottál neki pénzt? Tudjuk, hogy látta a gyilkosságot, az öregember azt mondta. Biztosan jól jönne neki egy kis ezüst.
– Nincs annyi pénz az erszényemben, ami szóra bírhatná. Hát nem láttad? Ez egy megfélemlített asszony. Amúgy sem hiszem, hogy eltette volna a pénzt. Nem szokott hozzá a szegénységhez, legalábbis nem annyira, hogy kolduljon. Még nem. Ki tudja, mi az ő története? – Megpróbáltam megkeményíteni a hangomat. – Nem is érdekel senkit. Bármi is legyen, ezernyi más özvegy van még a városban, akinek hasonló a története, egyik szánalmasabb a másiknál. Nekünk csak az számít, hogy jóval érkezésünk előtt valaki már hallgatásra bírta.
Már-már azt vártam, hogy Tiro megleckéztet, de ilyesmi természetesen nem történhetett meg. Rabszolga volt, és nagyon fiatal, nem tudatosult benne, milyen gorombán viselkedtem az asszonnyal. Olyan nyersen beszéltem vele, mint a boltossal vagy az őrrel. Talán beszélt volna, ha más húrokat pendítünk meg, nem a félelemét. Gyorsan szedtem a lábam, ügyet sem vetettem a vérfoltra, melyet elhagytunk. Túlzottan elborított a méreg, nem vettem észre, merre haladok. A déli nap ökölként csapott le a tarkómra. Egyenesen a fiúba rohantam bele.
Mindketten hátrahőköltünk, elakadt a lélegzetünk az ütközéstől. Szitkozódni kezdtem. Eco torkából fojtott, érdes hang tört elő.
Volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy egy csüggedt pillantást vessek a kezére. Nem tartott magánál semmit. A szemébe néztem, aztán arrébb léptem, hogy folytassam utam. A fiú megragadta tunikám ujját. Megrázta a fejét, és felmutatott az ablakra.
– Mit akarsz? Békén hagytuk az anyádat. Most már menj vissza hozzá!
Eco ismét megrázta a fejét, és toppantott a lábával. Megint az ablak felé mutatott. Jelzett, hogy várjunk, és beszaladt az épületbe.
– Szerinted mit akarhat? – kérdezte Tiro.
– Nem tudom biztosan – feleltem, de közben megszülettek első sejtelmeim az igazságról, és megéreztem a félelem szurkálásait.
Egy pillanattal később a fiú ismét felbukkant, egyik karján fekete köpenyt hozott, tunikája redői között pedig rejtegetett valamit. Kihúzta a kezét, mire a hosszú pengén megvillant a napfény. Tiro felhördült, és megfogta a karomat. Finoman visszafogtam, mert tudtam, hogy a gyerek nem nekünk szánja a kést.
A fiú lassan felém sétált. Senki más nem tartózkodott az utcán, a hőség mindenkit távol tartott.
– A gyerek alighanem mondani akar nekünk valamit – szóltam.
Eco bólintott.
– Arról a szeptemberi éjszakáról.
Újfent bólintott, és a késsel a vérfoltra mutatott.
– Az öregember haláláról itt, az utcában. A gyilkosság egy vagy két órával sötétedés után történt. Igazam van?
A fiú biccentett.
– Akkor hogyan láthatott bárki árnyékokon kívül bármi mást?
A fiú végigmutatott a falakon felállított fáklyatartókon, aztán ismét felfelé. Kezével egy kört írt le.
– Hát persze! A telihold magasról sütött azon az éjjelen – következtettem.
A fiú bólintott.
– Honnan jöttek a gyilkosok?
Eco a boltajtó mögött rejtőző kis beugró felé irányította a kezét.
– Épp, ahogy gondoltam. Hányan voltak?
A gyerek feltartotta három ujját.
– Csak hárman? Biztos vagy benne?
Élénken bólogatott. Aztán pantomimjátékba kezdett.
Kis darabon feljebb szaladt az utcán, majd megfordult, és elindult felénk büszke léptekkel. Lesütött szemmel, de ünnepélyesen vonult. Mindkét oldalra széles ívben hadonászott a kezével.
– Az öreg Sextus Roscius – mondtam. – Oldalán a két kísérőjével, a rabszolgákkal.
A fiú tapsolt a két kezével, majd bólintott. A bolt ajtajához szaladt, beékelte mögé a vállát, és teljes erejéből becsapta. A fán keresztül is hallottam az öregasszony átkozódását a helyiség hátsó részéből, a pult felől. A gyerek a fejére terítette a sötét köpenyt, és az apró zsákutcában leguggolt a fal mellé. Kezében a hosszú kést szorongatta. Követtem.
– Azt mondtad, három gyilkos volt – szólítottam meg. – Ki vagy te most? A vezetőjük?
Bólintott, majd intett, hogy játsszam el az öreg Sextus szerepét, sétáljak lefelé a holdvilágos utcán.
– Gyere, Tiro, te leszel Felix vagy Chrestus, amelyikük jobb kéz felől kísérte az öreget. Te leszel legközelebb a leshelyhez.
– Úgy véled, bölcsen cselekszünk, uram?
– Maradj csöndben, Tiro, és játszd a szereped!
Egymás mellett sétáltunk tovább az utcán. Az áldozat szemszögéből a keskeny zsákutca mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül bukkant elő; még teljes holdvilágnál sem lehetett több egy láthatatlan, sötét lyuknál. Haladásunk közben előrenéztem, mégsem láttam többet egy pislákoló mozdulatnál a szemem sarkából, s már ekkor is túl késő volt. A néma fiú észrevétlenül mögöttünk termett, megragadta Tiro vállát, és arrébb lökte az útról. Kétszer ismételte a mozdulatot, egyszer balra, aztán jobbra: eljátszotta a két orgyilkost, amint elkapják a két rabszolgát. Másodszorra már Tiro is visszalökte a fiút.
Megfordultam volna, de Eco visszafelé taszította a vállamat, jelezvén, hogy maradjak, ahogy voltam. Hátulról átfogott a karjával, hogy mozdulatlanságra kényszerítsen. Ráütött a karomra, és elillant mellőlem. Egy másik merénylő szerepét vette fel, elém keveredett, arcát a kámzsa mögé rejtette, megmarkolta a kést, és bicegő járással közelített. Egyik kezével felnyúlt, hogy megfogja az államat, és egyenesen a szemembe nézett. Felemelte a tőrt, átsuhintott vele az üres levegőn.
– Hol? – kérdeztem. – Hova szúrtak először?
Ráütött egy pontra félúton a kulcscsontom és a mellbimbóm között, épp a szívem fölött. Felnyúltam, és ösztönösen odatettem a kezem. Eco bólintott, arcát elnyelte a csuklya feketesége. A boltajtón éktelenkedő kézlenyomatra mutatott.
– Ezek szerint Sextus kiszabadult a szorításból...
Megrázta a fejét, és egy hajító mozdulatot írt le karjával.
– Ledobták a földre? – A fiú bólintott. – És még mindig volt ereje az ajtóig kúszni?
Eco megrázta a fejét, és arra a pontra mutatott, ahol az öreg a földre esett. A képzeletbeli testhez lépett, és megveszekedetten rugdalni kezdte, miközben torka mélyéből furcsa hangok törtek elő. Gúnyosan mosolyogva ugatott, és hirtelen támadt émelygésem közepette ráébredtem, hogy gonosz nevetgélést utánzott.
– Itt feküdt hát – mondtam, és a fiú lábához kuporodtam. – Megrendülten, összezavartan, erősen vérezve. Előbbre húzták, rugdosni kezdték, átkozták és nevetgélve kigúnyolták. Felnyúlt a kezével, és megérintette az ajtót...
Aznap másodszorra csaptak orrba az ajtóval, mely ebben a pillanatban vágódott ki reszketőn nyikorogva.
– Mégis mit művelsz itt? – Az asszony jött elő. – Nincs jogod hozzá, hogy...
Eco meglátta az öregasszonyt, és kővé dermedt.
– Folytasd, ne törődj vele! – bíztattam. – Gyerünk! Sextus Roscius elesett, az ajtónak támaszkodott. Azután mi történt?
A fiú ismét felém tartott, egyik lábával bicegett, és úgy tett, mintha mindkét kezével megragadná a tógámat, és képzeletben visszalökött az utca közepére. Sietve az elképzelt, hason fekvő fantomhoz lépett, és tovább rugdosta. Minden apró lépéssel egyre közelebb került a makacs vérfolthoz. Kezével jelezte, hogy a másik két gyilkos a két oldalán ugyanezt teszi.
– Három – értelmeztem. – Mindhárom gyilkos körbevette. De hol voltak ekkor a rabszolgák? Már végeztek velük? – Tagadó válasz érkezett. – Megsebesültek?
Ismét nem. A gyerek trágár gesztusa undort és elbocsátást jelzett. A rabszolgák elmenekültek. Tiróra néztem, aki mélységesen csalódottnak látszott.
Eco a vértócsa mellé guggolt, elővette kését, és magasan a feje fölé emelte, aztán lesújtott vele egy ujjnyira a kövezet fölé, majd újra meg újra megismételte. Reszketni kezdett. Előreesett a térdére. Hangja olyan volt, mint egy halk szamárordítás. Zokogott.
Mellé kuporodtam, és a vállára tettem a kezem.
– Jól van – nyugtattam. – Nincs semmi baj. Csak azt szeretném, hogy egy kicsit még emlékezz. – Elhúzódott tőlem, és megtörölte az arcát. Haragudott magára, amiért sírásban tört ki. – Csak még egy kicsit. Láttál még valaki mást is? Valaki mást a lakóházban vagy az utca túloldalán?
A boltos feleségére pillantott, aki az üzlet bejáratánál állva bámult minket. A gyerek felemelte a kezét, és rámutatott.
– Ha! – Az asszony keresztbefonta kezét, és lehajtotta a fejét, mint egy bika. – Hazudik! Vagy nemcsak néma, hanem vak is!
A fiú ismét rámutatott, mintha az ujja rávetésével vallomásra bírhatná. Aztán a bolt feletti, apró ablak felé emelte ujját, ahonnan az öregember pislogott felénk, mielőtt hirtelen eltűnt. Belülről zárta be a zsalut.
– Hazudik! – morogta az asszony. – Jól el kéne látni a baját!
– Azt mondtad, az épület hátsó részében laktok, és nem néz ablakotok erre az utcára! – szólítottam meg.
– Ezt mondtam? Akkor ez az igazság.
Nem tudhatta, hogy épp egy pillanattal korábban láttam a férjét kitekinteni az ablakon. Úgy jelent meg az asszony fölött, mint a színpadi deus ex machina testetlen feje.
Visszafordultam Ecóhoz.
– Hárman voltak tehát. Volt még valami megkülönböztető jegyük a köpenyükön kívül? Magasak voltak, alacsonyak? Volt bennük valami szokatlan? Ha jól láttam, az egyikük, a vezető, sántított. Melyik lába volt sérült, a jobb vagy a bal?
A fiú egy darabig töprengett, majd a bal lábára bökött. Felkászálódott, és bicegve egy kört írt le körülöttem.
– A bal. Biztos vagy benne?
– Nevetséges! – rikoltotta az öregasszony. – Ez az ostoba kölyök semmit sem tud! A jobb lábára sántított, a jobbra!
A szavak kicsúsztak, mielőtt megfontolhatta volna, mit mond. Szájára csapta a kezét. Győzedelmes mosoly ült ki az arcomra, aztán le is hervadt, amikor az asszony úgy nézett rám, ahogyan a Medúza nézhetett Perszeuszra. Az öreg nő zavarodottan állt egy darabig, aztán határozott cselekvésre szánta el magát. Kiviharzott az utcára, megragadta az ajtókilincset, és visszahúzódott a boltba, nagy ívben bevágva maga után az ajtót. Tiro tovasurrant az útjából.
– Majd kinyitunk újra – kiáltotta az asszony a levegőbe –, ha ez a csőcselék eltakarodott az utcáról!
Az ajtó nem hatalmas döngessél csapódott be mögötte, hanem kétértelműen, zörgéssel és egy tompa puffanással.
– A bal lába – mondtam, és visszafordultam a fiúhoz. A gyerek bólintott. Egy könnycsepp gördült le az arcán; mérgesen letörölte a ruhaujjával. – És a keze? Melyiket használta a késelésnél? Gondolkozz!
Eco mintha a lábunk előtt elterülő vérfolt mögül feltáruló mélységbe bámult volna le. Lassan, mintegy révületben tette át a fegyvert jobb kezéből a balba. Összeszűkítette a szemét. Bal keze megvonaglott, apró késelő mozdulatokat írt le a levegőben. Pislogott, majd felnézett rám, és bólintott.
– Balkezes! Remek, balkezes és béna a bal lába – nem lesz nehéz felismerni. Hát az arca? Láttad az arcát?
Megremegett, úgy tűnt, a könnyei visszatartásával küszködik. Lassan, komoran biccentett, nem akaródzott a szemembe néznie.
– Jól megnézted? Elég jól ahhoz, hogy felismerd, ha újra látod?
Mélységes riadalommal szemében nézett rám, és elkezdett feltápászkodni a földről. Elkaptam a karját, és visszahúztam a vérfolt irányába.
– De hogyan láthattad olyan közelről? Hol voltál? A szobád ablakában?
Bólintott. Felsandítottam az ablak felé.
– Túlzottan is távol van ahhoz, hogy akár világos nappal jól láthasd az arcát. Azon az estén pedig sötét volt, a telihold ellenére is.
– Bolond! Hát nem érted?! – A hang a fejünk fölül érkezett, a bolt feletti ablakból. Az öregember újból kinyitotta a zsalut, és minket figyelt. Rekedt hangon suttogott. – Nem azon az éjjelen nézte meg a férfi arcát! Néhány nap múlva visszatértek.
– Honnan tudod te ezt? – kérdeztem nyakamat nyújtogatva.
– Onnan... Onnan, hogy bejöttek a boltomba.
– És te hogyan ismerted fel őket? Talán te is láttad a gyilkosságot?
– Én nem! Ugyan már, én nem! – Az öreg óvatosan hátranézett a válla felett. – De semmi sem történhet ebben az utcában, akár éjjel, akár nappal, amit a feleségem ne látna. Ő látta őket azon az éjszakán, ennél az ablaknál állt, ahol most én. Felismerte őket, amikor pár nappal később visszajöttek, fényes nappal. Ugyanaz a három volt. Megismerte a vezetőjüket a bicegéséről, és egy másikat a termetéről. Hatalmas szőke óriás, vörös arccal. A harmadik szakállas volt, ha jól emlékszem, de ennél többet nem mondhatok. A vezetőjük mindenkinél faggatózott a környéken, akárcsak te. Csakhogy neki egy szót sem árultunk el, egyetlen részletet sem, egy szót se szóltunk Poliáról, aki állítólag elejétől végéig látta a késelést. Esküszöm. Nem tetszettek nekünk. Legalábbis én magam semmit sem mondtam nekik, de most, hogy visszagondolok, azt hiszem, el kellett hagynom a boltot egy pillanatra, és az öregasszony azalatt megszabadult tőlük... El sem tudod képzelni, ha egyszer kinyitja azt a nagy száját...
Valami különös, állati ordítást hallottam a hátam mögül. Megpördültem, de nyomban el is hajoltam, amikor észrevettem a fejem vonalában elsüvítő kést. Az öregember meglepően gyorsan reagált. A fegyver fütyülve száguldott a nyitott ablak felé, de zárt zsalugáterekbe fúródott. A penge egyenesen a fának ütődött, megragadt benne egy hosszú pillanatra, aztán kicsusszant, és csörömpölve az utcakőre zuhant. Megfordultam, és Ecóra néztem, döbbenettel töltött el, hogy egy kisfiú akkora erővel képes elhajítani egy kést. Tenyerébe temetett arccal ácsorgott, hangosan sírt.
– Ezek az emberek megőrültek! – suttogta Tiro.
Megfogtam Eco csuklóját, és elvettem a kezét az arcáról. Hol az egyik, hol a másik irányba csavarta el a fejét, hogy eltakarja előlem a könnyeit. Megpróbálta kitépni magát a szorításomból, de erősen tartottam.
– Visszajöttek – mondtam. – Miattad jöttek vissza. Lehet, hogy megláttak téged az ablakban azon az éjszakán?
Vadul rázta meg a fejét.
– Nem. Vagyis az öregasszony árulta el nekik a boltban. Ő vezette el hozzád a gyilkosokat. De a szóbeszéd szerint édesanyád látta a bűntényt, így volt? Ott ült melletted az ablakban?
Megint megrázta a fejét. Tovább zokogott.
– Akkor hát te voltál az egyetlen, aki látta. Te és az öregasszony szemben. De a vénasszonynak volt annyi esze, hogy kimaradjon a dolgokból, és máshova irányítsa a férfiakat. Elmesélted az édesanyádnak a részleteket, ugye? Épp úgy, ahogy az előbb nekünk. Ő pedig ezek után úgy adta elő, mintha ő maga látta volna. Igazam van?
A fiú megremegett, és tovább pityergett.
– Szerencsétlen gyermek – suttogtam. – Szerencsétlen. Azon a napon tehát anyádat keresték, és nem téged. Meg is találták a lakásotokban. Te is ott voltál?
Nagy nehezen bólintott.
– És aztán mi történt? Megfenyegettek? Megpróbáltak lefizetni? – faggatóztam, de tudtam, hogy ennél sokkal mocskosabb dologról van szó.
A fiú kiverekedte magát a szorításomból. Zokogva, vinnyogva a saját arcát kezdte jobbra-balra pofozgatni. Tiro mellém húzódott, és elszörnyedve figyelte. A gyerek végre abbahagyta. Lábával toppantott, és egyenesen a szemembe nézett. Fogait csikorgatva, arcát gyűlölettel teli maszkká torzítva emelte fel karját. Keze lassan, mereven mozgott, mintha akarata ellenére tenné. Egy obszcén mozdulatot írt le a karjával, majd összeszorította az öklét, mintha tűz pörkölte volna meg.
Megerőszakolták az anyját, Poliát, aki nem látott semmit, aki mit sem tudott volna a bűntényről, ha a fia nem meséli el neki, akinek egyetlen vétke abban állt, hogy elkezdte terjeszteni a pletykát a szemközt lakó öregasszonynál. Megbecstelenítették, és Eco végignézte az egészet.
Tiróra pillantottam, hogy meggyőződjek róla, megértette. Eltakarta a száját, és lesütötte a szemét.
A fiú váratlanul oldalra taszított, és az utcán heverő késért futott. Felkapta, visszarohant hozzám, és kezemet az övébe fogta, a kés markolata köré. Mielőtt adhattam volna neki egy kis pénzt, mielőtt bármilyen gesztussal megvigasztalhattam vagy együttérzésemről biztosíthattam volna, visszaszaladt a házba. Félrelökte útjából az őrt, aki egy kis friss levegőért lépett ki a kapun.
A kezemben tartott késre néztem. Sóhajtottam, behunytam a szemem, hirtelen megszédülve a hőségtől.
– Hogy bosszút állhasson... – suttogtam. – Azt hiszi, mi fogunk elégtételt venni, Tiro.

 

 

Tizenegy

Egy kis taverna hűvösébe menekültünk a délután kegyetlen forrósága elől. Tovább akartam kutakodni az Elena nevű kéjnő után – a Hattyúk Háza csak egy kőhajításnyira állt a gyilkosság helyszínétől –, de túlzottan elcsüggedtem. Inkább visszafordultunk és visszakutyagoltunk a sikátoron keresztül a térre.
A tágas tér időközben szinte teljesen kiürült. A kereskedők bezárták boltjaikat, a rekkenő hőségben még az utcai árusok is eltakarították kordéikat. Mindössze néhány csavargó kölyök és kutya maradt, a nyilvános ciszterna körüli tócsákban játszottak. Félretolták a vasfedelet, az egyik fiú vészesen közel állt a kút pereméhez. Hátra sem pillantva hajtotta fel tunikáját, hogy belevizeljen a lyukba.
A közeli tavernát egy kőbe vésett, vörös szőlőfürt hirdette az egyik kisebb lakóház sarokkövén. Bíbor és fehér kőlapok mozaikja vezetett körbe az épület sarkán, majd lefelé egy rövid lépcsősor mentén. A taverna egy dohos, sötét, nyirkos helyiség volt, kongott az ürességtől.
A hőség kimondhatatlanul megviselt. Ennyi gyaloglás után ennem kellett volna, de nem éreztem étvágyat. Inkább bort és vizet rendeltem, és arra biztattam Tirót, hogy csatlakozzon hozzám. Még egyszer ugyanazt kértem, de a rabszolgát addigra már nem kellett biztatgatni. Most, hogy a nyelve megeredt és elővigyázatossága szertefoszlott, késztetést éreztem, hogy egyenesen rákérdezzek Sextus Roscius lányával való találkájára. Bárcsak megtettem volna! De ezúttal lecsendesítettem kíváncsiságomat.
Tiro nem szokott a borhoz. Egy időre felélénkült, a délelőtt és az előző nap eseményeit ecsetelgette, közbeszúrva egy-egy méltató megjegyzést a gazdájáról, mialatt én bódultan ücsörögtem, és csak félig figyeltem rá. Aztán hirtelen elcsendesedett, és búbánatosan nézte a poharát. Egy utolsó kortyintás után hátradőlt a székében, és mély álomba merült.
Egy idő után én is behunytam a szemem, és bár mindvégig csak felszínesen szenderegtem, úgy tűnt, nagyon sokáig nem voltam éber tudatomnál. Olykor-olykor kinyitottam a szemem, és Tiro mozdulatlan alakját láttam az asztal túloldalán, oldalra billent fejjel, ernyedten lógó állal. A fiatalok és ártatlanok tökéletes álmát aludta.
Az én torz és kellemetlen félálmaim messze estek az ártatlanságtól. Csak félig-meddig szenderedtem el, félig tudatában voltam, hogy álmodom. Caecilia Metella házában ültem és Sextus Rosciust vallattam, aki csak gagyogott és motyogott, s bár latinul beszélt, jóformán egyetlen szavát sem értettem. Amikor felállt a székéből, észrevettem, hogy nehéz köpenyt visel, és amikor felém indult, azt is láttam, hogy biceg, bal lábát maga után húzza. Rémülten fordultam el, és nekiiramodtam a folyosónak. A járatok úgy ágaztak el és úgy olvadtak egymásba, akár egy labirintusban. Eltévedtem. Félrehúztam egy függönyt, és a köpenyes alak hátát láttam. Előtte a falra szögelve a fiatal özvegy zokogott, pucér testét megbecstelenítette a férfi.
De ahogy az álmokban történni szokott, az első kép átváltozott egy másikba, és megrökönyödve észleltem, hogy az asszony mégsem az özvegy; Roscius lányává változott, akit nem öntött el a szégyen, amikor megpillantott. Ehelyett belecsókolt a levegőbe, és nyelvét végigjáratta az ajkán.
Kinyitottam a szemem, és az asztal túlsó felén szundító Tirót pillantottam meg. Egy részem fel akart ébredni, de túl gyenge volt hozzá. Ólomsúly nehezedett a szememre, és akaratom nem volt elég erős, hogy legyőzze a terhet. Vagy talán ez is csak az álom egy része volt.
Caecilia házának kamrájában a pár tovább üzekedett. Félénken néztem őket, akár egy kisfiú. A köpenyes férfi hátranézett a válla fölött. Már-már elmosolyodtam, hogy Tiro izgalomtól kipirult, ártatlan és zavart arcát fogom látni, de Sextus Rosciust láttam helyette, aki leírhatatlan szenvedélytől átjárva bámult rám.
Eltakartam a szám, és viszolyogva hátraléptem. Valaki belekapaszkodott tunikám ujjába. A néma fiú volt, sírástól vöröslő szemmel, beharapta ajkát, hogy visszatartsa torz vigyorát. Megpróbálta átadni nekem a kést, de visszautasítottam. Dühödten félrelökött, és rávetette magát a közösülő párra.
Könyörtelenül, válogatás nélkül szurkálta őket. A pár még ekkor sem hagyta abba, mintha a késelés csak apró kellemetlenség lenne, amely nem éri meg azt a fáradságot, hogy szétváljanak, és arrébb lökjék a fiút. Valahonnan tudtam, hogy képtelenek szétválni, húsuk valamiképp egybeolvadt. Miközben testük hullámzott és vonaglott, vérpatak ömlött ki összetekeredett tagjaikból. Sűrű szövésű, vörös szőnyegként terjedt szét a padlón, becsusszant a lábam alá. Előreléptem volna, de mintha odakövültem volna, mozogni és beszélni is képtelen voltam, megmerevedtem, akár egy hulla.
Kinyitottam a szemem, de alig történt változás. Csak a szerteszét áradó vöröset láttam. Rájöttem, hogy egyáltalán nem tértem tudatomhoz, akaratom ellenére tovább álmodtam. Felnyúltam, hogy az ujjaimmal feszítésem szét a szemhéjam, de azok mintha összeragadtak volna. Zihálva, levegőért kapkodva küzdöttem, hogy kiszabaduljak az álom fogságából.
Aztán egy pillanat alatt felébredtem. Nyitott szemmel néztem körül. Reszkető kezem az asztalon hevert. Tiro átellenben ült, békésen szuszogott.
Szám úgy kiszáradt, mintha timsót szopogattam volna. Fejemet mintha gyapjúval tömték volna ki. Arcom és kezem lebénult. A fogadós után akartam kiáltani, de alig jött ki hang a torkomon. Mit sem számított volna: a férfi maga is aludt, egy sarokba helyezett széken kuporgott, kezét karba fonta, álla a mellkasára hanyatlott.
Felálltam. Lábam mintha száraz fadarab lett volna. Elbotorkáltam a bejáratig, felmásztam a lépcsőn az utcára, és megkerültem a sarkot, hogy kiérjek a térre. Vakító fényesség árasztott el mindent, az összes ember elhagyta a teret, még a csibész kölykök is. A ciszternához sétáltam, letérdeltem mellé, és belebámultam a feketeségbe. A kút túlzottan mély volt ahhoz, hogy visszatükrözhesse arcomat, de felfelé emelkedő hűs párája elérte bőrömet. Felhúztam a vödröt, vizet fröcsköltem az arcomra, aztán az egészet a fejemre borítottam.
Távolról már kezdtem magam embernek érezni, de a gyengeség még mindig letaglózott. Nem akartam mást, csak a saját otthonomban lepihenni, az oszlopok között, bentről figyelni a napfényben fürdő kertet, érezni Bast törleszkedését a lábamnál, és élvezni, ahogy Bethesda hideg gyolccsal borogatja a homlokomat.
Ehelyett egy puhatolózó érintést éreztem a vállamon. Tiro volt az.
– Jól érzed magad, uram?
Nagy levegőt vettem.
– Igen.
– A hőség teszi. Ez a borzalmas, természetellenes hőség. Mint valami büntetés. Cicero mindig azt mondja, eltompítja az agyat és kiszárítja a szellemet.
– Gyerünk, Tiro, segíts fel!
– Le kéne feküdnöd, és tovább aludnod.
– Dehogyis! Az alvás az ember legnagyobb ellensége ebben a forróságban! Rettenetes álmokat hoz...
– Akkor hát visszamenjünk a tavernába?
– Nem. Vagyis igen, azt hiszem, adósa maradtunk a fogadósnak a borért.
– Nem, fizettem az erszényedből, mielőtt eljöttem. Aludt, de otthagytam a pénzt a pulton.
Megráztam a fejem.
– És ugye felébresztetted, mielőtt elhagytad a tavernát? Hogy ne ronthassanak rá a tolvajok.
– Persze.
– Tiro, te vagy az erény mintaképe. Te vagy a rózsa a tüskék között. Te vagy az édes eper a földi szeder hajtásai között!
– Én csak a gazdám tükörképe vagyok – felelte, és hangjában több volt a büszkeség, mint az alázat.

 

 

Tizenkettő

A napot, habár már magasan járt, rövid időre fehér felhők köpenye burkolta be, melyek a semmiből virágzottak ki az égbolton. A legtikkasztóbb hőség már alábbhagyott, de amit a város napközben magába szívott, most kilehelte magából. Olyan forróságot sugároztak az utcakövek és a téglák, mintha egy kemence falai között lettünk volna. Hacsak egy újabb vihar szomjukat nem oltja, egész éjjel árasztják magukból a hőt, sütik a várost és a benne lakókat.
Tiro sürgetett, hogy térjünk vissza Cicero házához a Capitolinusra, akár bérelt hordszéken, akár lábon. Annak azonban nem láttam semmi értelmét, hogy ha már a Hattyúk Házánál járunk, látogatást ne tegyünk benne.
Ismét végigsétáltunk a sikátoron, elhaladtunk a kis beugró mellett, ahol a bérgyilkosok megbújtak, s melyet most teljesen eltakart a szatócsbolt nyitott ajtaja. A helyiség homályos belsejéből a rohadt gyümölcsök émelyítően édes szaga gomolygott kifelé. Nem néztem be. Megkerültük a vérfoltot, és elsétáltunk az ajtó mellett, mely az özvegy lakásához vezetett. A langaléta őr a lépcsőn heverve durmolt. Jöttünkre felnyitotta a szemét, és zavarodottan, zsémbesen mért végig, mintha a beszélgetésünk óta eltelt idő alatt már el is feledte volna az arcunkat.
A Hattyúk Háza közelebb volt, mint gondoltam. Az utca összeszűkült, és balra kanyarodott, elzárta a mögöttünk elterülő sikátorszakasz látványát. Túláradó cifraságáról el sem téveszthettük volna a jobb oldalon hirtelen feltűnő úti célunkat.
Milyen fényűzőnek tűnhetett az épület a szerényebb vagyonú férfiak szemében, akik a szóbeszédet követve éjjel érkeztek a házhoz, miután a fáklyák és a nyers hattyúábrázolások elvezették őket a bejáratig! Milyen ínycsiklandóan csiricsáré lehetett a látvány az olyan kifinomult férfiú számára, mint Sextus Roscius, és milyen hívogató a túlfejlett testi étvággyal bíró polgároknak!
A homlokzat élesen kivált környezetéből. A bordélyt övező épületeket gipszvakolat és halvány sáfránysárga, rozsdabarna vagy foltos krémszínű mészborítás fedte. A Hattyúk Házának homlokzatát élénk, cicomás rózsaszínre kenték, és itt-ott, főként az ablakok feletti timpanonnál, vörös cserepekkel ékesítették. Félkör alakú, oszlopos szélfogót alakítottak ki a bejáratnál. A félkupola tetején Venus-szobor díszelgett, túlzottan szerény méretű az épület arányaihoz képest; a gyatra szobrászmunkára még ránézni is kínt jelentett, valóságos istenkáromlás volt. Még Tiro is kuncogott magában, amikor meglátta. A kis oszlopcsarnok belsejében jókora lámpa függött alá a mennyezetről; elnéző hangulatban akár hajó formájúnak is nevezhettük volna, de gyanítottam, hogy lágy görbülete és letompított vége egy szemérmetlenül eltúlzott arányú emberi testrészt formál. Hány és hány éjszaka követhette ennek a lámpának a jelzőfényét Sextus Roscius, fel a három márvány lépcsőfokon a fekete rácsig, ahol most én is megálltam Tiróval, hogy szégyentelen módon fényes nappal kopogtassak.
Egy rabszolga jött ajtót nyitni, magas, izmos ifjú, aki sokkal inkább tetszett testőrnek vagy gladiátornak, mint ajtószolgának. Visszataszítóan alázatos modorban érintkezett velünk. Egy pillanatra sem hagyta abba a mosolygást, miközben hajlongva és bólogatva egy alacsony díványhoz kísért minket a cikornyás előtérben. Csupán néhány pillanatot kellett várnunk a tulajdonos érkeztéig.
Vendéglátónk minden porcikáját a kerekdedség jellemezte, gömbölyű hasától az orrán át a fejét koronázó kopasz foltig. Kevés maradék haját szorgalmasan olajozta, és igyekezett frizurává igazítani, orcáját bizarr módon vastagon púderezte és rúzsozta. Ízlése az ékszerek terén éppúgy nem ismert korlátokat, mint a bútorokén. Mindent egybevetve úgy festett, mint egy kivénhedt epikureus, és igyekezete, hogy levantei hangulatot alakítson ki a bordélyban, paródiába torkollott. Ha a rómaiak utánozni próbálják a Keletet, általában kudarcot vallanak. A kellem és a valódi fényűzés nem másolható le ilyen könnyen, s nem vásárolható meg nagy tételben.
– Szokatlan órában látogatsz ide, polgár! – szólított meg. – Legtöbb vendégünk inkább az alkonyattáji órákban teszi tiszteletét. De számodra ez annál kedvezőbb, hiszen bőségesen válogathatsz a lányok társaságából, várakoznod sem kell. Legtöbbjük alszik éppen, de örömmel felébresztem őket. Jómagam is olyankor találom őket a legvonzóbbnak, amikor épphogy felkelnek az ágyból, az alvástól frissen és virágzóan, akár a rózsák a harmatos reggelben.
– Igazság szerint én egy bizonyos lányt keresek.
– Éspedig?
– Ajánlották nekem. Elenának hívják.
A férfi üres tekintettel nézett rám, és habozott a válasszal. Amikor megszólalt, beszédében a csalafintaságnak nyomát sem láttam, csupán annak az öregembernek az őszinte feledékenységét, aki annyi testet vett és adott el élete során, hogy nem is emlékezhet mindegyikükre.
– Elena – mormolta, mintha idegen szó lenne, melynek jelentését nem képes tisztán felidézni. – Mostanában ajánlották neked, uram?
– Igen. De amióta a barátom legutoljára felkereste őt, eltelt némi idő. Azóta elutazott Rómából, vidéki birtokának ügyeit intézi. Az üzlet megakadályozza, hogy fellátogasson Rómába, de leveleiben lelkesen emlékszik vissza Elenára, és sajnálkozik, hogy a vidéki asszonyok között nem tud olyanra találni, aki legalább töredékében ugyanazt a kényeztetést nyújtaná.
– Ó...
A bordélytulajdonos összeérintette ujjait, szájával csücsörített, mintha a gyűrűket számolná a kezén. Azon kaptam magam, hogy egy festményt szemlélgetek átellenben a falon, mely Priapust ábrázolta, amint egy csoport meztelen kurtizán körül legyeskedik, miközben azok félő tisztelettel nézik az ágaskodó, túlfejlett indát az istenség lába között.
– Talán le tudod írni, hogy néz ki ez az Elena.
Egy darabig töprengtem, aztán megráztam a fejem.
– A barátom egy szót sem írt a külsejéről, amit utólag furcsállok is kissé. Csupán a nevét árulta el, és biztosított felőle, hogy nem fogok csalódni benne.
Vendéglátómnak felragyogott az arca.
– Ó, hát én ugyanezt mondhatom bármelyik lányról ebben a házban!
– Ezek szerint biztos vagy benne, hogy nincs közöttük egy Elena?
– Őszintén szólva ismerős a név. Igen, halványan mintha emlékeznék is arra a lányra. De biztos vagyok benne, hogy már jó ideje nincs közöttük egy Elena sem.
– Ugyan mi történhetett vele? A te lányaid nyilvánvalóan egészségesek.
– Ez csak természetes! Egyetlen lánykámat sem veszítettük el betegség miatt! Úgy rémlik nekem, mintha eladtam volna egy polgárnak, egy városlakónak, nem egy rivális háznak – tette hozzá, mintha meg akarná akadályozni, hogy máshol kutakodjak utána.
– Egy városi polgárnak? A barátom nagyon csalódott lesz, ha ezt meghallja. Még az is meglehet, hogy ismerem a vevőt... hacsak nem valami gyerekes tréfának vagyok az áldozata. Nem árulhatnád el, kiről van szó?
– Attól tartok, egyetlen részletet sem tudok felidézni, amíg nem beszélek a számvevőmmel. Azt is hozzá kell tennem, hogy a rabszolgák eladásának részleteiről nem áll módomban mással társalogni, csak az esetleges vevőkkel.
– Értem.
– Ó, nézzétek csak! Stabius már hoz is egy csokornyit a választékból! Négy gyönyörű lány. Az egyetlen gondot az jelentheti, hogy döntened kell, melyiket akarod. Vagy talán kettőt is kívánnál egyszerre. Esetleg mind a négyet kipróbálhatod, egymás után. Az én lányaim még a hétköznapi emberből is ki tudják hozni a szatírt, márpedig te, uram, nem tűnsz hétköznapi embernek!
Antiochia vagy Alexandria bordélyaihoz mérve házigazdám ajánlata kiábrándítóan unalmasan hangzott. Mind a négy lány barna hajú volt. Ketten egészen jellegtelennek tűntek, majdnem csúnyának, ámbár azoknak a férfiaknak a szemében, akik csak nyaktól lefelé mérték végig őket, bővelkedtek vonzerőben. A másik kettő jóval szemrevalóbb volt, de egyik sem vetekedett a szép özveggyel, Poliával, legalábbis azzal az asszonnyal, aki Polia volt egykoron, mielőtt a szenvedések billogot sütöttek az arcára. Mind a négy lány ujjatlan, színes köpenyt viselt, melynek anyaga teljesen testükhöz tapadt, és csak a legintimebb részeiket fedte el szem elől. A tulaj megragadta a legfiatalabb lány vállát, és előre tessékelte.
– Íme, uram, felajánlom számodra kertem leggyengédebb rózsabimbóját, legújabb, legfrissebb virágszálamat, Taliát. Olyan szépséges és játékos, mint egy kisgyermek. Ugyanakkor nagyon is nő már, efelől biztosíthatlak!
A férfi mögötte állt, és felemelte a lány válláról a köpenyt. A ruhadarab középen kettévált, és a lány egy pillanatig meztelenül állt előttem.
Leszegte a fejét, tekintete elkerülte az enyémet. A hátam mögül Tiro halk sóhaját hallottam.
A bordélytulajdonos gyengéden cirógatta a lány mellét, másik kezét pedig a combjai közé simította. Tisztán láttam, amint a köldöke alatti pelyhes rész libabőrössé válik.
– Látod? Elpirul a lelkem... milyen csodás árnyalatú az orcája! Talia teste máshol is el szokott pirulni, amelyről most túl vulgáris lenne beszélni... – A férfi visszaborította a köpenyt a lányra. – De kislányos pironkodása ellenére az ágyban minden gátlásától megszabadul, biztosíthatlak.
– Mióta van nálad?
– Ó, nem olyan régóta. Csak egy hónapja. Még csaknem szűz, ám minden nyílásában varázstudomány rejtőzik. Különösképp a szájában, mely...
– Nem érdekel.
– Nem?
– Az én szívem Elena után vágyódik.
Vendéglátóm összeszorította a fogát.
– Ha valóban nincs már nálad – folytattam –, hozd elém a legtapasztaltabb szajhádat. Nem számít, hogy néz ki. Ezek a lányok túl fiatalok ahhoz, hogy tudják, mit csinálnak; gyermekek nem hoznak lázba. Hozd ide nekem a rangidős szajhádat! Mutass nekem egy teljesen érett, rég kivirágzott asszonyt, egy forróvérű nőt, akitől a szerelem semmilyen fondorlata nem idegen! És tűrhetően beszélje ám a latint! A beszéd az egyik legfőbb örömforrásom. Létezik ilyen asszony a Hattyúk Házában?
A tulaj összecsapta tenyerét. A Stabius nevű rabszolga kihessegette a lányokat a szobából. Talia, a hamvas rózsabimbó, akit a bordélytulajdonos felfedett előttünk, aki olyan meggyőzően pirult el, távozás közben ásítva takarta el a száját.
– Stabius! – szólt utána a tulaj.
A rabszolga visszafordult.
– Stabius, hozd elénk Electrát!

 

Az Electra nevű asszony kis időt váratott magára. Mikor vendéglátónk végre bejelentette őt, rögvest tudtam, hogy őrá van szükségem.
Legszembetűnőbb vonása fekete hajzuhataga volt, a hosszú, ébenszín tincsek, melyeket csak a halántékánál tarkított némi fehér. Arcfestési technikáját csakis a bőséges gyakorlat edzhette ilyen tökéletesre, házigazdánknak lett volna mit tanulnia tőle. Még ha markáns vonásai miatt arcát nem is lehetett finomnak nevezni, még ha bőre el is veszítette hajdani szépségét, az átrium visszafogott fényében szemlélve mégis teljes meggyőződéssel el lehetett mondani, hogy gyönyörű asszony volt. Ahogy az idő múlt fölötte, méltóvá vált arra, hogy a fiatal lányokkal ellentétben egy sokkal többet takaró öltözéket viselhessen: bő, hosszú ujjú fehér köpenyt, melynek derekát selyemöv fogta össze. Csípőjének és keblének íve még mindig csábító volt, nem kellett sokat sejtető, finom fátyolszöveten keresztül nézni.
Minden bordélyban akad legalább egy ilyen asszony, és azokban a városokban, amelyek a kéjiparra szakosodtak, egész házakat töltöttek meg hozzá hasonlókkal. Electra volt a Nagy Anya. Nem egy felnőtt férfi anyja, hanem az az anya, akire az ember gyermekkorából emlékszik; nem öreg, de bölcs, nem kislányosan cingár, de nem is szépségéből kivénhedt, hanem bőséges, érett, tápláló testű.
Tiróra pillantottam, és észrevettem, mennyire megrökönyödött az asszony látványától. Nem gyakran akadhatott össze hozzá hasonlóval Cicero szolgálatában.
Félrehúzódtam a házigazdával, hogy tárgyaljunk. Természetesen túl sokat kért. Megint csak Elena hiánya felett bosszankodtam. Elfintorította az arcát, és lejjebb szállította az árat. Haboztam. Ismét lejjebb vitte az árat. Beleegyeztem. Utasítottam Tirót, hogy fizesse ki. Megdöbbent arckifejezéssel nyújtotta át az érméket; nem tudtam megállapítani, hogy sokallja az összeget, különösen mivel a gazdája számláját kurtította meg, vagy ráébredt, micsoda remek alkut kötöttem.
Electra megfordult, hogy a szobájába vezessen minket. Követtem, és intettem Tirónak, hogy jöjjön velünk.
Tiro meglepve nézett rám, akárcsak a tulaj.
– Polgár, polgár, nem esett szó arról, hogy a fiút is magaddal viszed! Így persze felárat kell fizetned!
– Badarság! A rabszolga velem jön, akárhová is megyek.
– Uram...
– A fiú rabszolga. Csak egy vagyontárgy. Ily módon azért is díjat szabhatnál nekem, hogy sarut viszek magammal a lábamon! Velem elhitették, hogy ez egy minden kényelemmel felszerelt ház. Természetesen azt is elhitették velem, hogy egy bizonyos lányt meg fogok itt találni...
A tulaj megforgatta az érméket a kezében. Csilingelve koccantak össze az ujján viselt gyűrűkkel. Felemelte szemöldökét, csettintett és elfordult.
Electra szobája nem hasonlított az előtérre és a folyosókra. Azt gyanítottam, hogy maga rendezte be; a tévedhetetlen görög ízlés nyomait viselte magán, és annak a szobának a kényelmét nyújtotta, melyben réges-régóta laktak. Az asszony egy hosszú, széles díványra telepedett. Két szék várt ránk. Intettem Tirónak, hogy foglaljon helyet az egyiken, én pedig leültem a másikra.
A nő elmosolyodott és halkan felkacagott. Azt hihette, hogy szégyenlősek vagyunk, vagy legalábbis annak tettetjük magunkat.
– Itt sokkal kényelmesebb – mondta, miközben kezével végigsimított a dívány gondosan szőtt huzatán.
Beszédében már csak halványan lehetett érezni az egykori idegen kiejtést.
– Biztos vagyok benne, hogy így van. De előbb beszélgetni akarok – közöltem.
Mindentudóan vállat vont.
– Hát hogyne. Szeretnéd, hogy levetkőzzek?
Tiróra néztem, akinek arca már pirulni kezdett.
– Igen – feleltem. – Vedd le a köpenyed, amíg beszélgetünk. Lassan.
Electra felállt. Hátrasimította haját, és tarkójához nyúlt, hogy kioldja a ruha csatját. Mögötte egy kis asztalon, a dívány mellett, apró homokórát vettem észre. Felső része tele volt homokkal, a szemek szabadon szivárogtak alá. Akkor fordíthatta meg, amikor beléptünk a szobába, olyan finoman, hogy nem is lettünk rá figyelmesek. Electra valódi szakértője volt hivatásának.
– Mesélj nekem Elenáról – kértem.
Csak egy szívdobbanásnyi ideig tétovázott.
– Egy barátja vagy talán? Egy ügyfele?
– Nem.
– Honnan ismered?
– Nem ismerem.
Mintha jókedve kerekedett volna.
– Akkor miért kérdezgetsz róla?
A köpeny könnyedén lecsúszott a válláról, és nagy redőkbe rendeződve megakadt a selyemövben a derekán. Teste meglepően lágy és feszes volt. Sápadt bőre mellett különösképp szemembe ötlöttek ékszerei, ezüst karperecei és a vékony nyaklánc, mely kiemelte a melle fölötti pompás domborulatot. Talán nem tartoztak a tulajdonába, de minden bizonnyal maga választotta ki őket. Ízlése megint túlszárnyalta gazdájáét.
Úgy tűnt, szándékosan kerüli Tiro tekintetét, ezért a fiú pillantása szabad utat kaphatott. Egyfajta tehetetlen belefeledkezéssel bámulta, lebiggyesztette ajkát, szemöldökét összevonta, mintha kínokat állna ki.
– Jobb lenne, ha egyszerűen válaszolnál a kérdésemre. Elvégre már fizettem érted. Ha nem engedelmeskedsz, panaszt emelek ellened a gazdádnál, és visszakövetelem a pénzemet. Talán még meg is ver.
– Azt nem hinném – nevetett fel hangosan. – És te sem hiheted.
Felvett egy fésűt és egy kisebb tükröt az asztalról, majd leült az ágyra. Tükörképét szemlélgetve fésülte a haját. Valóban egészen rendkívüli jelenség volt. A házigazda nyugodtan kérhette volna a kétszeresét is az eredeti árnak.
– Igazad van – hagytam helyben. – Csak azért mondtam, hogy a fiút ingereljem.
Elfordította tekintetét a tükörről, épp csak annyi időre, hogy kérdő ívbe emelje felém a szemöldökét.
– Komisz módon forog a te agyad. Az ilyesféle beszéddel csak vesztegetjük az időt.
Megráztam a fejem.
– Beszélj nekem Elenáról! Mikor ment el innen?
– Valamikor ősszel. Még a tél beállta előtt.
– Talán szeptemberben?
– Igen, azt hiszem. Igen, épp a Római Ünnepséget követően. Emlékszem, mert az ünnepek alatt mindig sokkal több a vendégem. Késő szeptember volt.
– Mennyi idős Elena?
– Még gyermek.
– Olyan fiatal, mint Talia?
– Azt mondtam, gyermek, nem kisbaba.
– És hogy néz ki?
– Nagyon szép. Mindig mondtam, hogy az egyik legszebb lány a házban. Egészen szőke volt, a bőre halvány mézszínű. Azt hiszem, a szülei szkíták lehettek. Gyönyörű testű lány, a korához képest egészen pazar, telt mellű, széles csípőjű, mégis karcsú derekú. Milyen hiú volt a vékony derekára!
– Akadtak különleges vendégei? Valaki, aki különös módon, a kelleténél jobban törődött vele?
Electra kényelmetlenül nézett rám.
– Tehát ezért jöttél ide?
– Igen.
– Annak a férfinak vagy a barátja? Hogy is hívták... Sextusnak?
– Igen, így nevezték. Nem, nem voltam a barátja.
– Úgy beszélsz, mintha halott lenne.
– Mert az is.
Az ölébe ejtette a tükröt és a fésűt.
– És Elena? Ő is vele volt, amikor meghalt? Tudod, hol van most?
– Semmit sem tudok róla, csak annyit, amennyit te mondasz el nekem.
– Szeretetreméltó lányka volt. Olyan kecses... – Electra hirtelenjében nagyon szomorúnak, egyszersmind gyönyörűnek tűnt. Kisvártatva megint felemelte a fésűt és a tükröt. – Nem tartózkodott közöttünk sokáig. Csak egy évig, azt hiszem. A gazdám egy árverésen vette Castor templománál, fél tucat másik lánnyal együtt. Mind egyidősek voltak, ugyanolyan hajjal. De ő magasan kiemelkedett közülük, bár ezt a gazda sohasem vette észre.
– De Sextus igen.
– Az öregember? Ó, persze. Az első alkalom után legalább öt- vagy hét-naponta eljött hozzá. A vége felé pedig már csaknem minden másnap.
– A vége felé?
– Mielőtt a lány terhes lett. Mielőtt elment innen.
– Terhes lett? Ki volt az apa?
Electra felnevetett.
– Ez egy bordélyház, ha elfeledted volna! Nem minden vendéget elégít ki, ha fésülködni látja az asszonyokat! – Megvonta a vállát. – Egy ilyen helyen a lányok sohasem lehetnek biztosak benne, kitől estek teherbe, habár néhányan szeretnek fantáziálni. Elena először lett állapotos. Megmondtam neki, hogy szabaduljon meg tőle, de nem volt hajlandó. Jog szerint meg kellett volna mondanom a gazdának.
– De nem tetted. Miért?
– Mondtam már: Elena olyan szeretetreméltó volt, olyan finom... Nagyon vágyott arra a gyerekre. Azt gondoltam magamban, hogy ha elég sokáig tudja rejtegetni a gazda szeme elől, akár meg is engedheti neki, hogy megszülje, még ha azt nem is engedné, hogy magánál tartsa.
– De Elena rajtad kívül másnak is elárulta... Azt mondtad, néhány lány szeret fantáziálni. Ő miről szeretett fantáziálni?
Szemében harag villant.
– Te már rég tudod. Hallom abból, ahogy felteszed a kérdést.
– Csak annyit tudok, amennyit te elárulsz nekem.
– Hát legyen. Elena elmondta az öregembernek, hogy terhes. Azt mondta, hogy a gyerek tőle van. Az a bolond pedig minden szavát elhitte. A hasonló korú idős férfiak gyakran vágyódnak egy gyerek után. Tudod, elveszítette a fiát; folyton erről beszélt a lánynak. Talán ezért gondolta, hogy az öreg hinni fog neki. Ki tudja, talán valóban az ő gyereke volt.
– És mit segíthetne ez Elenán?
– Ugyan mit gondolsz? Hát nem erről álmodik minden lány az ilyesféle házakban? Legalábbis amíg meg nem tanulják, mi a valóság. Arról álmodnak, hogy egy gazdag ember beléjük szeret, megveszi őket a gazdájuktól, és beveszi őket a háztartásába. Vagy akár fel is szabadítja őket, és saját lakásba költözteti, ahol polgárként nevelhetik fel a gyereküket. A legmerészebb álmaiban még azt is elképzelte, hogy az öreg elismeri a fattyút, és örökösévé teszi. Az ember hall ilyen csodákról. Elena még elég fiatal volt ahhoz, hogy ilyesmiről álmodozzon.
– És hogy végződött ez az álom?
– Sextus megígérte, hogy megvásárolja és felszabadítja. Még arról is beszélt, hogy elvenné feleségül. A lány legalábbis így mondta nekem. Nem hinném, hogy csak elképzelte az egészet.
– Aztán mi történt?
– Egyszerűen abbamaradtak a látogatásai. Elena egy darabig tartotta a látszatot, de a hasa egyre gömbölyödött, a napok pedig csak fogyatkoztak, karomban tartottam éjszakánként, amikor sírt. A férfiak kegyetlensége...
– Most hol van?
– A gazda eladta.
– Kinek?
– Nem tudom. Azt hittem, végül is Sextus vásárolta meg. De azt mondod, halott. Elenáról pedig semmit sem tudsz.
Megráztam a fejem.
– Szeptember végén eljöttek érte. Bejelentés és minden előkészítés nélkül. Stabius berontott a szobába, és azt mondta, össze kell szednie a ruháit. A gazda túladott rajta, és haladéktalanul el kell hagynia a házat. Úgy reszketett, akár egy kismacska. Sírt a boldogságtól, és én is vele sírtam. Nem törődött azzal, hogy bármit is vigyen magával, azt mondta, Sextus úgyis finomabb holmikkal halmozza majd el. Követtem a folyosón. Az előcsarnokban vártak rá. Amikor megláttam őket, tudtam, hogy valami nincs rendjén. Szerintem ő is érezte, de megpróbálta palástolni, Megcsókolt, és mosolyogva lépett ki velük az ajtón.
– Sextus nem lehetett köztük – mondtam. – Akkor már halott volt.
– Nem, az öregember nem volt itt. Két férfi jött. Nem tetszettek nekem. Sem a nagydarab szőke, sem a sántikálós.
Akaratlanul is valami hangot vagy jelet adtam erre. Electra abbahagyta a fésülködést, és rám nézett.
– Mi a baj? Ismered... a sántító férfit?
– Még nem.
Az ölébe fektette a fésűt, és parázs tekintetet villantott rám.
– Miféle fejtörő ez? Tudod, hogy merre van Elena, vagy nem? Tudod, hogy ki vette meg?
– Már megmondtam. Csak annyit tudok Elenáról, amennyit te elmesélsz róla.
– Hazugság – felelte.
Tiro izgett-mozgott a székén. Valószínűleg még sohasem hallott rabszolgát így beszélni egy szabad emberrel.
– Így van – vallottam be. – Hazugság. Egy dolgot tudok Elenáról, ezért vagyok itt. El is mondom. Azon az éjszakán, amikor Sextus Rosciust meggyilkolták... nem messze innen, Electra, csak néhány lépésnyire feljebb az utcán... azon az éjjelen az öregember egy vacsorameghívásnak tett eleget egy tekintélyes nemesasszony, Caecilia Metella házában. Hallottál már erről a névről? Elena említette valaha?
– Nem.
– Sötétedés után egy hírvivő érkezett a házhoz. Írott üzenetet vitt Sextusnak. Elena küldte, és arra kérte, hogy azonnal jöjjön a Hattyúk Házába.
– Lehetetlen.
– Miért?
– Elena nem tudott írni.
– De talán valaki más tudott a házban.
– Stabius tud, valamennyire. Meg az írnokok is, de őket sohasem látjuk. Nem is számít. Üzenetet küldeni egy vagyonos embernek, idehívni, akár egy kutyát, egy nagy matróna házából... Elena álmodozó volt ugyan, de nem őrült. Sohasem tett volna ilyet, bizonyosan nem a megkérdezésem nélkül.
– Biztos vagy ebben?
– Teljes mértékben.
Bólintottam. A homokórára néztem. Még mindig elég sok homok maradt a felső részében.
– Azt hiszem, eleget beszéltünk – mondtam.
Most Electrán volt a sor, hogy megnézze a homokórát. Egy pillanatra behunyta a szemét. Az izgalom és az idegesség lassan eltünedezett az arcáról. Felállt, és kioldotta a selyemövet a derekán.
– Csak még egy dolog – kezdte halkan. – Ha hallasz Elena vagy a kisbabája felől, értesítenél engem is? Akkor is, ha rossz hír. Nem kell felkeresned, ha nem akarod. Küldj egy rabszolgát, hogy váltson szót Stabiusszal. Ő majd gondoskodik róla, hogy megkapjam az üzenetet.
– Ha bármit kiderítek, megtalálom a módját, hogy tudomást szerezz róla.
Hálásan bólintott, és leoldotta a köpenyt a csípőjéről.
Hosszú ideig szemléltem a testét. Mozdulatlanul állt, lehajtott fejjel, egyik lábát kicsivel a másik elé helyezte. Karját az oldalánál tartotta, hogy megfigyelhessük teste vonalait, hogy beszívhassuk bőre csábító illatát.
– Gyönyörű asszony vagy, Electra.
– Annak idején sok férfi így gondolta.
– De én nem azért jöttem, mert nőre van szükségem. Én csak Elenát kerestem.
– Értem.
– És bár fizettem a gazdádnak, nem a testedet akartam.
– Tudom. – Az asszony felnézett rám. – De bőven maradt még időnk.
– Nem. Nekem nem. Ma nem. De adhatnál nekem egy ajándékot. Tehetnél egy szívességet.
– Igen?
– A fiú...
Tiro felé intettem, aki viszonozta pillantásomat. Szemében a vágy és a megrökönyödés keveredett. Arca egészen vörösbe hajlott.
– Hogyne – felelt Electra. – Akarsz nézni minket?
– Nem.
– Mindkettőnket akarsz? – Kényszeredett mosollyal félrehajtotta a fejét. – Meg tudnám magam osztani közöttetek...
– Félreértesz. Az előcsarnokban várok majd. Szigorúan csak a fiú kedvéért kérem, nem a sajátomért. Talán a te kedvedért is.
Hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. Végtére is, miféle ember fizetne ennyi pénzt, hogy a rabszolgáját egy kéjhölgy szórakoztassa?
Megfordultam, hogy távozzam. Tiro felemelkedett a székéről.
– De uram...
– Hallgass, Tiro! Maradj. Ez ajándék. Fogadd hálával!
Kimentem a szobából, becsuktam magam mögött az ajtót. Kis darabig a folyosón várakoztam, félig-meddig talán azt várva, hogy a rabszolga utánam jöjjön. Nem jött.
Az előcsarnokban kivirágzott az üzlet. A tulajdonos új vendégeket üdvözölt, Stabius egy másik rabszolgával felvonultatta az árut. Minden széket elfoglaltak, némelyik vendégnek állnia kellett. Elvegyültem közöttük, hogy ne legyek útban és szem előtt. Nem kellett sokáig várnom: Tiro hamar megjelent a folyosón, és hozzám sietett. Ügyetlenül igazgatta tunikáját a vállánál. Arca nyirkos volt a verejtéktől, haja összekócolódott. Arra sem ügyelt, hogy kisimítsa öltözékét, mielőtt kilépett a szobából.
– Végeztél? – kérdeztem.
Mosolyt vártam, de alig nézett rám. Belevetette magát a csoportosulásba, és kérlelhetetlen iramban az ajtó felé igyekezett. Utána siettem, de még hátrafordultam a legújabb szerzemények látványára. A fiatal Taliát is felfedeztem közöttük. A gazdája félrevonta a köpenyt a válláról, és simogatni kezdte a mellét.
– Látjátok, hogy elpirul a lelkem? – hallottam a hangját. – Milyen csodás árnyalatú az orcája! Talia teste máshol is el szokott pirulni, amelyről most túl vulgáris lenne beszélni...
Az utcán Tiro olyan iramban haladt, hogy futnom kellett utána.
– Nem lett volna szabad megtennem – mondta, miközben a fejét rázta, és mereven előre nézett.
A vállára fektettem a kezem. Bár arrébb húzódott, engedelmeskedett, ahogy egy ló teszi, és lelassította lépteit.
– Nem tartottad kívánatosnak őt, Tiro?
– Persze, hogy annak tartottam! Az a nő...
Egy szó után kutatott, de nem talált méltót rá, így hát csüggedten vállat vont.
– Nem érezted jól magad?
– Nagyon is jól éreztem magam.
– Akkor legalább megköszönhetnéd nekem.
– De nem lett volna szabad megtennem. – Dühödten nézett rám. – Cicero fizetett, nem te. Felszámítod neki ezt a költséget. Szerinted mit mondana, ha megtudná? Arra használtad a pénzét, hogy nekem vásárolj egy nőt...
– Akkor hát nem kell megtudnia. Akárhogy is van, már kifizettem a szajhát, jogszerű kiadás volt, ezt neked is be kell látnod. Értelmetlen lett volna, ha egyikünk sem használja ki az alkalmat...
– Igen, ha így fogjuk fel. Mégis...
Egyenesen a szemembe nézett, csak egy pillanatra, de elegendő időre ahhoz, hogy beleláthassak a lelkébe. Lelkiismeret-furdalását nem az okozta, hogy eljátszotta Cicero bizalmát, hanem hogy elárult valaki mást.
Ez volt az első alkalom, hogy megvilágosodtam felőle, mennyire szerelmes Sextus Roscius lányába.

 

 

Tizenhárom

Megint elhaladtunk az özvegy lakása, a vérfolt és az öreg szatócs házaspár boltja mellett. Tiro gyorsléptű kedvében volt; én is felvettem a ritmusát, s egy idő után még gyorsabban haladtam. Arra a napra bőségesen elegem volt az idegenekből és a tragédiáikból. Otthon akartam lenni.
Beértünk a térre. A boltok ismét kinyitottak, az utcai árusok visszatértek. A nap még elég magasan járt ahhoz, hogy sugarai átnyújtózzanak a háztetők felett, és megvilágítsák a nyilvános napórát. A nappalból még egy kerek óra volt hátra.
Gyerekek játszottak a ciszterna körül; háziasszonyok és rabszolgák várakoztak, hogy a vacsorához vizet szerezzenek. A tér nyüzsgött a zajtól és a sürgölődéstől, mégis hiányzott valami. Csak fokozatosan vettem észre, hogy a téren egybegyűltek több mint fele egy irányba fordítja a fejét, némelyikük abba az irányba is mutat.
Róma a tűz és a füst városa. Az embereket a kenyér tartja életben, a kenyeret kemencékben sütik, a kemencék fölött pedig a füst alkot díszes tollforgót. Egy égő lakóház füstje azonban egészen másképp fest. Vastagon és feketén gomolyog felfelé; tiszta, szélcsendes napokon hatalmas oszlopban tornyosul az ég irányába. Hamu áramlatai kavarodnak fel és csapódnak az égnek, s miután elnyeli őket a füstoszlop, mind feljebb és feljebb robbannak ki ismét.
A tűz egyenesen az utunkban gyulladt meg, valahol köztünk és a Capitolinus között. Úgy tűnt, Tiro hirtelen megszabadult minden ingerültségétől, amikor meglátta. Arcára az izgalom sima, lágy fénye vetődött, és sietve előreiramodott. Az ember ösztönösen menekül a tűz elől, csakhogy a városi élet kiirtja az ilyen állati ösztönöket; s valóban, ahogy mind közelebb értünk, egyetlen embert sem láttunk, aki a tűzzel ellentétes irányba igyekezett volna. Ehelyett egyre több és több járókelő és szekér tolult össze előttünk, mindenki arrafelé loholt a környékről, hogy lássa a katasztrófa betetőzését.
A tűz a Capitolinus lábánál, Servius falán kívül ütött ki, egy divatos lakásokkal teli társasházban, a Circus Flaminiustól délre. A négyemeletes épület szinte teljes egészében eltűnt a lángok között. Lángnyelvek csaptak ki az ablakokon és táncoltak a tetőn. Ha volt is a közönség igényeit kielégítő dráma a falak között, már lemaradtunk róla; nem sikoltoztak tehetetlen áldozatok az emeleti ablakokból, nem hajigáltak csecsemőket az utcára. A lakók vagy kimenekültek, vagy a lángok között lelték halálukat. Itt-ott hajukat tépő asszonyokat, zokogó férfiakat és összekapaszkodó családokat láttam a tömegben. A gyászolókat és a nincsteleneket felszippantotta a tömeg, melyben iszonyodó és örömteljes ábrázatok követték egymást.
– Azt mondják, a délután közepén ütött ki a tűz – mondta egy férfi a közelemben –, és eddig tartott, hogy elnyelje az egész épületet. – Barátja komoran bólintott. – Azt hallottam, még így is jó néhány család bent rekedt a felső szinteken, és elevenen égtek meg. Lehetett hallani a sikoltozásukat. Állítólag egy lángoló férfi zuhant ki az egyik emeleti ablakból, nem több mint egy órája, és valahol a tömegben ért földet. Ha arra megyünk, talán még látjuk a helyet, ahol...
A tömeg és a lángtenger között szabadon maradt sávon egy ősz szakállú ember szaladgált fel-alá hajszoltan, megpróbált felbérelni embereket a sokadalomból, hogy részt vegyenek az oltásban. Az összeg, amit ajánlott, alig haladta meg egy önkéntes honoráriumát, így nem is jelentkeztek sokan a feladatra. Északra, a hegy felé néző oldalon csekély valószínűsége volt a tűz terjedésének, nem volt szél, hogy továbbvigye a lángokat, az épületek közötti távolság pedig épp elegendő volt a védettséghez. A déli oldalon azonban, a Circus irányában egy másik, alacsonyabb lakóház nyújtózott a lángoló épület felé, a kettő közötti résben épphogy elfért volna egy fekvő magas ember. A másik ház tűz felé néző fala már megperzselődött, és ahogy az égő épület falai megremegtek, hamu- és törmelék-eső hullott a közöttük lévő résbe. A lángoló anyagfoszlányok egy része az alacsonyabb ház tetejére potyogott, ahol egy csapat rabszolga sietett lelapátolni őket.
Egy finoman öltözött, rabszolgákkal, titkárokkal és gladiátorokkal körülvett nemesember lépett elő a tömegből, és megközelítette a kétségbeesett ősz szakállú férfit.
– Polgár! – szólította meg. – Te vagy ezeknek az épületeknek a tulajdonosa?
– Nem az égő házé! – csattant fel a szakállas. – Az a bolond Varius szomszédhoz tartozik, aki megengedi a lakóinak, hogy az év legforróbb napján tüzet gyújtsanak! Nem is fogod itt látni, nem küzd ő a lángokkal! Valahol Baiae környékén pihenget. Az ott az enyém, amelyik még áll!
– De talán már nem fog sokáig állni.
A nemesember olyan kifinomult hangon beszélt, amely teljesen idegen volt a Forum környékén. Még egy pillantást sem vethettem az arcára, de már tudtam, ki lehet.
– Crassus – suttogtam.
– Valóban – mondta Tiro. – Crassus. A gazdám ismeri őt. – Büszkeség árnyalta a hangját, azoknak a büszkesége, akik méltányolják bármely híres ember közelségét, akármiből is eredjen hírneve. – Ismered a nótát: „Crassus, Crassus, gazdag akár Krőzus.” Azt mondják, immáron ő a leggazdagabb ember Rómában, nem számítva persze Sullát. Vagyis tehetősebb a legtöbb királynál, és vagyona napról-napra gyarapodik. Cicero hite szerint.
– Mit mond még a te mestered Crassusról?
Beszélgetésünk tárgya egyik karjával átfogta az ősz szakállú férfi vállát. Együtt sétáltak el egy pontig, ahonnan jól láthatták a két épület közötti hasadékot. Követtem őket, és én is benéztem a két ház közti hézagba, melyen lehetetlenné vált átkelni a szüntelenül lefelé omló hamutól és parázsló tégláktól.
– A népnyelv szerint Crassusnak számtalan erénye van, s csupán egyetlen szembeötlő hibája, a kapzsiság. Cicero szerint ez a hiba viszont egy mélyebben rejlő bűn egyik tünete, az pedig az irigység. Crassus hatalmas vagyont birtokol. Azért halmozza ilyen eltökélten, mert rettentő féltékeny más emberek tulajdonságaira. Ha irigysége egy mély gödör lenne, és ha fel tudná tölteni elég arannyal, marhával, épülettel és rabszolgával, akkor végre egy szinten állhatna a vetélytársaival.
– Ezek szerint szánnunk kéne Marcus Crassust? A gazdád rendkívül együtt érző ember.
Túlhaladtunk a tömeg sűrűjén, és elég közel értünk Crassushoz, hogy halljuk őt és a lakóház tulajdonosát a lángok őrjöngése közepette kiabálni. A tűz forró leheletként érte arcomat, a levegőben szálldosó hamu állandó hunyorgásra késztetett.
A katasztrófa szívében ácsorogtunk. Sajátos helyszínnek tűnt üzletkötéshez, hacsak az előnyt nem vettük számba, amelyet Crassus szerezhetett belőle. Úgy tűnt, a szerencsétlen ősz szakállú nincs abban a helyzetben, hogy kedvező alkut kössön. A lángnyelvek hangos morajlásából Crassus kiművelt orátori hangja harangzúgásként emelkedett ki.
– Tízezer dénár! – kiáltotta. Nem hallottam a háztulajdonos válaszát, de arca és kézmozdulata bőszültségről árulkodott. – Hát jól van – vont vállat Crassus.
Épp azon volt, hogy magasabb árat ígérjen, amikor a veszélyeztetett épület alapjából váratlanul jókora lángnyelv ívelt elő. Egy csoport munkás azon nyomban ott termett, szőnyegekkel csapkodták a tüzet, és sorban adogatták egymásnak a vödröket. Erőfeszítéseik nyomán mintha elfúlt volna a lángcsóva, ám a következő pillanatban a tűz egy másik helyen szökkent ki a falból.
– Nyolcezer-ötszáz! – kiáltotta Crassus. – Ez a legutolsó ajánlatom. Jobb, mintha a puszta földért ígérnék pénzt, márpedig lehet, hogy csak annyi marad. Ne feledd, mekkora költség elszállíttatni a törmeléket! – Belebámult a tűztengerbe, és megrázta a fejét. – Nyolcezer dénár, nem több! Fogadd az ajánlatot, ha érdekel. Ha igazán nekivadulnak a lángok, egy ast sem fogok ígérni!
Az ősz szakállú arcán az agónia jelei rajzolódtak ki. Néhány ezer dénár aligha volt elég kártérítés számára. Ha azonban kiég az épület, teljesen értéktelenné válik.
– Hívd össze a kíséretemet! – kiáltotta Crassus a titkárának. – Készüljenek, továbbmegyünk! Üzletet kötni jöttem ide, nem azért, hogy végignézzem, ahogy leég egy ház.
A szakállas férfi összeomlott. Belemarkolt Crassus ruhaujjába, és rábólintott. A nemes intett a titkárának, aki nyomban előszedett egy degeszre tömött erszényt, és helyben kifizette az embert.
Crassus felemelte a kezét, és csettintett az ujjaival. Egyszeriben az egész kísérete munkához látott. Gladiátorok és rabszolgák forgolódtak a ház körül, akár a hangyák, kikapták az elcsigázott önkéntesek kezéből a vödröket, felszedték az utcaköveket, kődarabokat és szemetet hajigáltak a két ház közötti hasadékba, csupa éghetetlen anyagot.
Crassus sarkon fordult, és egyenesen felénk tartott. Sokszor láttam már a Forumon, de sohasem ilyen közelről. Külsőre nem volt ellenszenves, nálam alig lehetett idősebb, haja ritkult, markáns orra és hangsúlyos állkapcsa magára vonta a figyelmet.
– Polgár! – kiáltott rám. – Vegyél részt a küzdelemben! Egy munkás napi bérének tízszeresét fizetem neked, a felét most, a felét később, és ugyanezt a rabszolgád is megkapja!
Megrökönyödésemben válaszolni sem tudtam. Crassus zavartalanul tovább sétált, és ugyanezt az ajánlatot tette minden valamirevaló erejű férfinak a tömegben. Titkára a nyomában haladt, a fizetséget osztogatta.
– Biztosan látták a füstöt, és a Forumról jöttek, át a hegyen – mondta Tiro.
– Miért hagyna ki egy ilyen lehetőséget? Megvehet egy házat a Capitolinus lábánál, szinte ingyen. Úgy hallottam, a szolgái ott állnak a hegytetőkön, és az ilyen tüzeket figyelik, ily módon lehet ő az első, aki a helyszínen terem, és lecsap a zsákmányra.
– Nem ez a legrosszabb történet, amely Crassusról kering.
Tiro arca kivörösödött, vagy attól, hogy hirtelen vizslatni kezdtem, vagy a lángok forróságának hatására.
– Mire célzol? – kaptam fel a fejem.
– Nos, úgy hírlik, az összeírásokból szerzett haszonra alapozta vagyonát. Amikor Sulla lefejeztette az ellenségeit, azok ingóságait elkobozta az állam. Egész birtokokat elárvereztek. Sulla barátai botrányosan alacsony áron juthattak hozzá. Senki más nem mert ajánlatot tenni.
– Ezt mindenki tudja, Tiro.
– De Crassus végül túl messzire merészkedett. Még Sulla szemében is.
– Hogyan?
Tiro lehalkította hangját, habár alig volt esély rá, hogy bárki meghallja beszélgetésünket a lángok süvöltése és Crassus bérenceinek újonnan támadt lármázása közepette.
– Valamelyik nap kihallgattam, amit Rufus mondott a gazdámnak. Rufust egy frigy szálai kötik Sullához, mint tudod, a nővérén, Valerián keresztül; neki van alkalma mindenféléről hallani, ami egyébként sohasem szivároghatna ki Sulla házának falain kívülre.
– Igen, folytasd!
– Úgy tartják, Crassus egy ártatlan ember nevét is felíratta a halállistára, csak hogy rátehesse kezét annak vagyonára. Egy öreg patrícius volt, akinek érdekeit senki sem védte meg; fiait megölték a háborúban – miközben Sulláért harcoltak! Az idős férfit elkapták az orgyilkosok, és még aznap porba hullt a feje. Birtokait néhány nap múlva elárverezték, és Crassus gondoskodott róla, hogy senki más ne tehessen rájuk ajánlatot. Az összeírás szigorúan a politikai ellenségek ellen irányult, de riasztó módon Crassus fel tudta használni saját bírvágya kielégítésére. Sulla forrongott a méregtől, vagy legalábbis úgy tett, és azóta sem engedte közhivatali pozícióba, attól tartva, hogy kirobban a botrány.
Crassust kerestem a zsibongó tömegben. A rabszolgák és gladiátorok forgatagában állt, mit sem törődve a felfordulással, tágra nyílt szemmel, büszke atyai mosollyal szemlélte legújabb szerzeményét. Megfordultam, és követtem a pillantását. Miközben a házat figyeltük, a lángoló fal megadta magát, és mély robajjal, szikrákat vetve alázuhant. Az emberek gátat szabtak a tűznek: a kisebbik épület meg volt mentve.
Megint Crassusra néztem. Arcán csaknem vallásos öröm ragyogott fel – a jól sikerült alku eksztázisa. Ábrázata a máglya vöröses fényében simának és koránál fiatalabbnak tetszett, elárasztotta a győzelmi mámor, tekintetében csillapíthatatlan mohóság sziporkázott. Belenéztem Marcus Licinius Crassus szemébe, és Róma jövőjét láttam benne.

 

 

Tizennégy

Cicero még mindig nem tért vissza elvonultságából, mikor Tiróval visszatértünk házába a Capitoliumra. Az öreg szolga ünnepélyesen jelentette be, hogy gazdája valamivel dél előtt felkelt, és sikerült látogatást tennie a Forumon valamilyen hivatalos ügyben, aztán viszont bélgyengeségére és a tikkasztó hőségre panaszkodva hamar haza is tért. Cicero visszafeküdt ágyába, és meghagyta, hogy még Tiro sem háborgathatja. Nagyon is helyénvalónak találtam ezt. Nekem sem volt gyomrom elregélni a nap történéseit Cicerónak, és felvonultatni neki minden szereplőt maró tekintete előtt.
Tiro így felhatalmazva érezte magát arra, hogy ételt és italt szolgáljon fel nekem, még egy ágyat is rendelkezésemre bocsátott, ha túlzottan csüggedtnek érzem magam a hazatéréshez. Visszautasítottam. Ekkor megkérdezte, mikor tájt érkezem következő nap, de közöltem vele, hogy legkorábban a rákövetkező napig színemet sem fogja látni. Elhatároztam, hogy elutazom Ameria városába, és meglátogatom Sextus Roscius vidéki birtokát.
A séta a hegyről lefelé, majd a Forumon át felfrissítette a tudatomat. Közelgett a vacsoraidő, és minden sarokból a készülő ételek illata tekergett elő. A Forum egy újabb, hosszú, hivatalos ügyekkel telezsúfolt napon volt túl. A lefelé ereszkedő nap hosszú árnyékokat vetett keresztbe a nyílt tereken. Itt-ott nem hivatalos formában folytatódott az üzletkötés. A templomlépcsőknél bankárok kis csoportjai gyűltek össze, a nap legutolsó mendemondáit cserélték ki; az egymás mellett elhaladó barátok vacsorameghívásokat váltottak; néhány csavargó koldus pedig behúzódott a félreeső sarkokba, hogy számba vegye az aznapi bevételt.
Róma talán ebben az órában a legvonzóbb. Az őrült nappali üzérkedés véget ér, a meleg éjszaka bágyadtsága már észlelhető. A római alkony meditáció a learatott győzelmek és az eljövendő élvezetek felett. Nem lényeges, hogy ezek a győzelmek jelentéktelenek vagy kérészéltűek, vagy hogy az élvezetek esetleg nem járnak kielégüléssel. Ebben az órában Róma megbékél saját magával. Az istenek monumentumai és a múlt hősei rozsdától himlőhelyesek, és a feledés mállasztja őket. Ebben a fényben úgy tűnik, mintha újonnan faragottak lennének: pergő szegélyeiket lesimítja, repedéseiket eltörli a lágy szürkület. Róma jövője bizonytalan, előre láthatatlan, nem több, mint lázas ugrás a sötétségbe. Ebben az órában a sötétség csak dereng, de még nem ereszkedik le, és a város elhiheti, hogy csak édes álmokat hoz, a lidércnyomásokat pedig elosztogatja a csatlósok között.
Letértem a Forumról. Azon kaptam magam, hogy a végeérhetetlen alkonyról álmodozom: bárcsak ott maradna a napkorong a láthatáron, mozdulatlanul, akár egy labda az ablakpárkányon! Milyen titokzatos várossá válna akkor Róma, az örök, kék homályba burkolózva. Gyom repesztette sikátorai hűvössé és illatossá válnának, mint a mohos patakpart, a nagy sugárutakon megülnének a mély árnyékok, s mellékfolyók vezetnének Róma egymást gyilkoló és nemző tömegeihez.
Elértem a Szorost, azt a hosszú és keskeny, kanyargós és egyhangú sikátort, melyen előző nap Tirót keresztülvezettem. Ezen a helyen megingott, majd elhagyott a békesség és a derűs reménykedés. Egy dolog megjárni a Szorost napfelkeltekor, és egészen más dolog arra sétálni, amikor elenyészik a fény. Egy pár lépés megtétele után belecsobbantam a koraérett éjszakába, mindkét oldalon fekete falak vettek körül, előttem és mögöttem bizonytalan szürkeség ködlött, fejem fölött pedig mindössze egy alkonykék szalag látszódott az égbolton.
Ilyen helyeken az ember nemcsak különböző hangokat és alakokat képes maga köré képzelni, hanem egyéb jelenségek egész palettáját is, melyeket csak egy hallásnál és látásnál sokkal ritkábban előforduló névtelen érzék tud felfedezni. Nem először fordult elő a Szorosban, hogy követő léptek neszét véltem hallani a hátam mögül. Az sem először esett meg velem, hogy valahányszor megálltam, a lépteket is megtorpanni hallottam, s mikor továbbindultam, ismét a sarkamban voltak. Nem először tapasztaltam ezt a furcsaságot. Ezen az estén azonban szokatlan félelem kerített hatalmába, egy pánikszerű érzés. Azon kaptam magam, hogy egyre gyorsabban szedem a lábam, és hátrafelé pislogok a vállam fölött, hogy megbizonyosodjak: az a semmi, amit pár pillanattal azelőtt láttam, még ugyanaz a semmi, ami még mindig makacsul követett. Mikor végre kiléptem a Szorosból a szélesebb utcára, az alkony utolsó fénysugarai olyan nyíltnak és hívogatónak tűntek, akár a déli verőfény.
Még akadt egy elintéznivaló ügyem, mielőtt felkanyarodtam az Esquilinusra. Istállók állnak a Subura útja mentén, nem messze a házamhoz felvezető ösvénytől, melyekben a vidékről érkező földművesek állást és szénát találnak gebéiknek, a lovasok pedig megpihentethetik paripáikat. Az istálló tulajdonosa régi ismerősöm. Elmondtam neki, hogy másnap szükségem lenne egy hátasra egy rövidke északi úthoz Ameriába, aztán vissza.
– Ameriába? – A tulaj egy pad mellett görnyedt, sandán szemlélgette napi jegyzékét az újonnan meggyújtott lámpa alatt. – Legalább nyolc óra kemény lovaglás.
– Az a lehetséges legtöbb, amire képes vagyok. Amint odaérek, azonnal el kell végeznem a dolgomat annyi idő alatt, amennyi még a napból marad, aztán következő reggel korán vissza kell indulnom Rómába. Hacsak nem kényszerülök rá, hogy hamarabb visszameneküljek.
Az istállógazda dühösen nézett rám. Sohasem tudta egész pontosan, mivel foglalkozom, de gyanítania kellett, hogy a bűnügyek sem állnak messze a hivatásomtól, elvégre elég sokszor hozakodtam elő hasonló különös tervekkel. Bárhogy is volt, sohasem adta lejjebb a legkiválóbb kiszolgálásnál.
– Feltételezem, egyedül mész, mint egy nyavalyás féleszű!
– Igen.
Felkrákogott egy adag váladékot, és nagyot köpött a szénaszálakkal teleszórt padlóra.
– Gyors és erős lóra lesz szükséged.
– A leggyorsabb és legerősebb lovadra – hagytam helyben. – Vespára.
– Mi van, ha Vespa most nem áll rendelkezésre?
– Innen látom a farkát, átlóg az állása kapuján.
– Tehát látod. Valamelyik nap majd előadsz egy szomorú történetet a pusztulásáról, hogy miként próbáltál mindent megtenni, hogy elkerüld a bajt. „Alig tudtam elmenekülni”, valóban! És mi elől? De ezt már persze nem kötnéd az orromra! Ő a legjobb kancám! Nem szabadna bérbe adnom egy olyan embernek, aki túl keményen fogja, és még veszélybe is kergeti.
– Sokkal valószínűbb, hogy egyik nap elviszem Vespát, és ő sértetlenül visszajön hozzád, lovas nélkül, habár nem hinném, hogy megkönnyeznéd a hiányomat. Itt leszek pirkadat előtt. Készítsd őt elő nekem.
– A szokásos árért?
– Nem – feleltem, és figyeltem, ahogy leesik az álla. – A szokásosért és egy kis borravalóért.
A kék alkonyati fények és a lágy lámpafény elegyében tisztán ki tudtam venni a kelletlen vigyort az arcán. Cicero számlájára készültem írni a borravalót.
Róma hét dombjának tetején időzik legtovább a nappal. A napkorong már rég lebukott a horizonton, ám az Esquilinus oldala még mindig sokkal fényesebben dereng, mint a mély árnyékokban fuldokló út verőere a lábánál. Amint a durva ösvényen felfelé igyekeztem a házamhoz, a halványkék alkony megmaradt sávjába érkeztem. A hegycsúcs felett, a mélységes mély kék égbolton már bágyadtan felragyogtak az első csillagok.
Először az orrom értesült a hírről. Annak az ürüléknek a szaga kígyózott le a száraz macskaköveken, mely hosszú órákon keresztül sült a napfényben. Valamikor a nap folyamán vidékies szemléletű szomszédom áthajította az ajándékot a falán az én ösvényemre, a másik szomszéd pedig még nem sietett begyűjteni. Bejáratott szokásomhoz híven visszatartottam a lélegzetem, felkaptam a tógám szegélyét, és kissé kitértem balra, amint a földön gubbasztó halmot megközelítettem. Úgy kuksolt az úton, mint egy varangy. Véletlenül lepillantottam, és mosolyogva felidéztem Tirónak szánt figyelmeztetésemet, mielőtt beszennyezte volna a lábát.
Hirtelen megálltam. A haldokló fény és az egyre lágyabb árnyékok ellenére az ürülékben megmaradt lábnyomok csaknem természetfölötti tisztasággal ötlöttek a szemembe. Legalább két ember kereste fel a házamat távollétemben. Mindketten beleléptek a halomba visszafelé.
Akaratlanul is meggyorsítottam a lépteimet. Egyszeriben a fülemben hallottam a szívem dobogását. A dübörgés közepette mintha hallottam volna valahonnan a hátam mögül a saját nevemet egy asszony szájából, egészen a hegy lábától.
Házam ajtaja szélesre tárva fogadott. A külső ajtófélfán valaki otthagyta sötét, csillámló, elmaszatolt kézlenyomatát. Nem kellett megérintenem ahhoz, hogy megbizonyosodjam; még a színtelen szürkületben is tisztán kivehettem, hogy a nyom vértől nedvedzett.
A ház belsejében mozdulatlan csend honolt. Nem világított lámpa vagy gyertyaláng, az egyetlen fényesség a belső kertből beszűrődő alkonyi derengés volt, rombusz alakú, kísérteties kék fénynyaláb, mely beszivárgott az oszlopok közé és a nyitott szobákba. A padló homályosan és bizonytalanul terült el a lábam alatt, akár egy tó felszíne, ám közvetlenül az orrom előtt szétfröccsent vércseppeket fedeztem fel, egészen tisztán – hatalmas vércseppeket: némelyik egészben maradt, némelyiket mintha léptek kenték volna el. A vérnyomok hosszú láncban követték egymást Bethesda szobájának fala irányába.
A fehér vakolatú fal közepére robbanásszerűen vetődött a szurokfeketének látszó vér, vékony porzószálak húzódtak fel belőle a mennyezet felé, és egy széles csík kenődött le belőle a padlóra. Mellette vérrel írt üzenet éktelenkedett, apró, szabálytalan, ügyetlenül rótt betűkkel. A sötétben semmit sem tudtam elolvasni belőle.
– Bethesda? – suttogtam.
Ostobának és haszontalannak hangzott a szó a saját számból. Megismételtem hangosabban, majd még hangosabban, éles hangszínem hallatán magam is megrémültem. Válasz nem érkezett.
Kővé meredve álltam. A némaság tökéletesen betöltötte a házat, a feketeség összegyűlt a sarkokban, és kifelé csordogált, hogy megtöltse az egész helyiséget. A csillagfényes, holdvilágos égbolt alatt hamuszürkévé színeződött a kert. Véget ért az alkony, beköszöntött a valódi éjszaka.
Elléptem a fal mellől, és megpróbáltam felidézni, hol találhatnék lámpát és gyújtóst. Mindig Bethesda ügyelt a tűzre a házban. Már a gondolatára is határtalan mélységű rettegés éledt bennem. Ebben a pillanatban belebotlottam valamibe a padlón.
Apró, lágy, mozdulatlan valami volt. Hátraléptem, és megcsúsztam a vérben. A lábam előtt heverő, felismerhetetlenül megcsonkított alakzat elveszett a sötétségben, de azonnal tudtam, mi az, vagy legalábbis mi volt annak előtte.
Valamiféle fény villant az ajtónál. Hátratántorodtam, s magamban szitkozódtam, amiért nem volt nálam fegyver. Aztán felötlött bennem, hogy a kés, amelyet a néma fiú a tógámba rejtett, még mindig a redői között bújt meg. Kutatni kezdtem, vakon tapogatózva, míg meg nem éreztem a markolatot a kezemben. Kivontam a tőrt, és gyorsan, elszántan az ajtónál termettem. Hirtelen lámpafény világított a szemembe a sötétből, de a jövevény mögé csusszantam, és karommal satuba szorítottam a torkát.
Felsikoltott, és beleharapott az alkaromba. Megpróbáltam kiszabadulni, de foga mélyen belevájt a húsomba.
– Bethesda! – könyörögtem. – Eressz el!
Kitépte magát a szorításból, megpördült, hátát a falnak vetette. Felemelte kezét, hogy kitörölje szájából a vér ízét. Valamiképp sikerült neki magasan tartani a lámpást, anélkül, hogy kialudt volna, vagy akár egy csepp olaj a földre hullt volna.
– Miért tetted ezt? – sikoltotta.
Öklével a falra csapott a háta mögött. Tébolyhoz hasonló tűz lobogott a szemében, a lámpafényben láttam az arcán és a nyakán a horzsolásokat. Köpenyének gallérját össze-vissza szaggatták.
– Bethesda! Bántottak? Vérzel?
Behunyta a szemét, és mély levegőt vett.
– Csak egy kicsit bántottak...
Magasabbra tartotta a lámpást, és körbenézett a szobában. Olyan nyomorult arcot vágott, mintha valami újabb ellenség lépett volna be a házba. Amikor azonban követtem tekintetét, csak az ő imádott Bastjának összetört és vértől lucskos tetemét láttam a padlón.

 

Megpróbáltam magamhoz ölelni, de Bethesda nem engedte. Reszketve tolta el magát tőlem, majd sebesen körbejárta a szobákat, és lámpásának lángjával gyújtotta meg az összes többi lámpát és gyertyát. Mikor kivilágította az egész házat, és elégedetten megállapította, hogy nem ólálkodnak betörők a sötétebb sarkokban, bereteszelte az ajtót, és még egyszer körbevizslatta a szobákat, hogy nem hagyott-e nyitva akár egyetlen ablakot is.
Csöndben figyeltem a mozgását. Az imbolygó fényben láthattam, micsoda felfordulást hagytak a házban: felborogatták a bútorokat, leszaggatták a függönyöket a falakról, bezúztak és összetörtek mindent. Lesütöttem a szemem, a káosz látványa elnémított. Önkéntelenül is a padlót elcsúfító vérfoltot, Bast szétmarcangolt tetemét és a falra kent írást fürkésztem. Különböző nagyságú betűkkel vetették oda, némelyik egészen torzan vagy fordítottan sikerült, de a helyesírásban nem volt hiba. Nyilvánvalóan olyasvalaki körmölte oda, aki nem szokott az íráshoz, még az is lehet, hogy egy analfabéta, aki csak egy előre megírt szöveg szimbólumait másolta a falra. Még az olvasása is kínt okozott:

HALLGASS VAGY MEGHALSZ.
DÖNTSÖN A RÓMAI
IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS.

Bethesda elhaladt mellettem, és egy jókora pólyával betakarta a macska tetemét. Tekintetével szándékosan kerülte az írást.
– Nagyon éhes lehetsz – mondta.
Hangja furcsán higgadtnak és tárgyilagosnak tűnt.
– Nagyon – ismertem be.
Követtem őt a ház hátsó részébe, az éléskamrába.
Felemelte egy agyagedény tetejét, és egy egész halat húzott ki. Rádobta az asztalra, ahol erőteljes szag áradt belőle a melegben. Egy maroknyi friss fűszert is készített az asztalra, egy hagymát és néhány szőlőlevelet.
– Látod – folytatta –, éppen a piacról tértem haza.
– Mikor jöttek? Hányan voltak?
– Két férfi. – Felkapta a kést, és belevágta a halba. Egyetlen, tiszta csapással lefejezte. – Kétszer is idejöttek. Először késő délelőtt. Úgy tettem, ahogy mindig is mondtad, az ajtót bezárva hagytam, a reteszt nem nyitottam ki, csak a kisablakon át beszéltem velük. Azt mondtam, hogy elmentél, és valószínűleg csak nagyon későn térsz haza. Nem árulták el, kicsodák, csak annyit, hogy még visszajönnek.
Figyeltem, ahogy körmével és a kés hegyével megtisztítja a halat. Keze utánozhatatlanul fürgén mozgott.
– Később lementem a piacra. Sikerült nagyon olcsón hozzájutnom a halhoz. Forróság volt, a piac meg csupa por, és a kereskedő félt, hogy megromlik az áruja, mielőtt eladhatná. Friss hal a folyóból. Befejeztem a vásárlást, és feljöttem a hegyre. Az ajtót zárva találtam, a tolózárat is ellenőriztem, amire figyelmeztetni szoktál.
Hozzáfogtam, hogy felaprítsam a fűszereket, erőteljes, gyors csapásokkal. Az öreg szatócs felesége jutott eszembe.
– De akkora volt a hőség, és állt a levegő... A kert felől sem jött semmilyen fuvallat. Alig tudtam ébren maradni. Nyitva hagytam az ajtót. Úgy gondoltam, egy kis ideig úgy hagyom, de azt hiszem, megfeledkeztem róla. Annyira elálmosodtam, hogy bementem a szobába, és lefeküdtem. Nem tudom, aludtam-e, de egy idő után meghallottam a hangjukat az előszobában. Valahonnan tudtam, hogy ugyanaz a két férfi tért vissza. Hallottam, amint halkan beszélnek, aztán valami hangosan dörrent, mintha egy asztalt fordítottak volna fel. Üvöltözni kezdtek, a nevedet ordítozták, ocsmányságokat kiabáltak. Elrejtőztem a szobámban. Végigdübörögtek a házon, feldúlták a berendezést, mindent a falhoz csaptak. Aztán bejöttek a szobámba. Az ember mindig azt hiszi, hogy el tud bújni, ha kell, de persze azonnal rám találtak.
– És akkor mi történt? – kérdeztem kalapáló szívvel.
– Nem az, amire gondolsz. – Felemelte a kezét, hogy elmorzsoljon egy könnycseppet. – A hagyma... – mondta.
Láttam a véraláfutást, mely karperecként vette körbe a csuklóját. Egy erős férfi szorításától eredt.
– De bántottak.
– Ellöktek. Néhányszor megütöttek. Az egyik hátulról megfogott. Azt akarták, hogy végignézzem. – Mereven bámulta az asztalt. Hangja vészesen komorrá változott. – Egész nap veszekedtem Basttal, mert megőrült a hal szagától. Az egyikük megtalálta a konyhában, és az előtérbe hozta. A macska megharapta, és megkarmolta az arcát. A férfi nekicsapta a falnak. Aztán elővett egy kést... – Bethesda felnézett a munkájából. – Valamit felírtak. A vérével. Azt mondták, neked szól, és sose feledkezz meg róla. Mi áll benne? Egy átok?
– Nem. Egy fenyegetés. Nincs semmi értelme.
– Azzal a fiatal rabszolgával kapcsolatos, aki tegnap jött ide, ugye? Az új ügyfél, az apagyilkos?
– Lehetséges, de nem tudom, pontosan hogyan. Cicero csak tegnap kéretett engem magához. Csak a mai napon kezdtem el belebonyolódni a sűrűjébe – és mégis, ők már úton voltak errefelé, mielőtt még egy szót váltottam volna az öreg boltossal és a feleségével... Hogy menekültél ki a karmaik közül?
– Ugyanúgy, ahogy a te szorításodból. A fogammal. A nagydarab, amelyik leszorított, egy gyáva disznó. Úgy visított, mint egy malac.
– Hogy néztek ki?
Bethesda vállat vont.
– Úgy mint a testőrök vagy a gladiátorok. Harcosok. Öles, visszataszító alakok.
– És az egyikük sántított.
Bizonyossággal hangomban ejtettem ki a szavakat, de a lány megrázta a fejét.
– Nem. Egyikük sem sántított. Amikor először elmentek innen, figyeltem a távozásukat.
– Biztos vagy benne? Nem sántított egyik sem?
– Azt, amelyik fogva tartott, nem igazán láttam. De az, amelyik írt, nagyon nagy volt, egy szőke óriás. Az arca vérzett, ahol Bast megkarmolta. Remélem, meg is marad a sebhelye.
Belecsúsztatta a halat az edénybe, megszórta a fűszerekkel, és betakarta a szőlőlevelekkel. Egy urnából vizet öntött rá, a tűz fölé helyezte, és lehajolt, hogy felszítsa a lángokat. Észrevettem, hogy a keze remegni kezd.
– Az ilyen alakok – szólalt meg újra – nem elégszenek meg annyival, hogy megölnek egy macskát. Vagy szerinted igen, uram?
– Nem, nem hinném.
Bethesda bólintott.
– Az ajtó még mindig nyitva volt. Tudtam, hogy addig kell elmenekülnöm, amíg a szőke óriás a falra maszatolja az írást, ezért amilyen erősen csak tudtam, megharaptam a másikat. Itt... – Az alkarom legvastagabb részére mutatott. – Kicsúsztam a kezei közül, és az ajtóhoz rohantam. Követtek. De amikor a szomszédok falai között futottam, hallottam, ahogy hirtelen megállnak. Undorodó hangokat adtak ki, és átkozódni kezdtek. Úgy horkantgattak, mint a disznók.
– Akkor léptek bele az ürülékbe.
– Igen. Képzeld csak el, férfiak, akik nem irtóznak egy macska vérébe mártani a kezüket, finnyás matrónákká változnak, amikor egy kis szar kerül a talpukra! Rómaiak!
A szó úgy csordult ki a száján, akár a kígyóméreg. Csakis egy alexandriai képes kiejteni a világ legnagyobb városának nevét ilyen lesújtó utálattal.
– Elkóboroltam az utcában, amíg el nem takarodtak a környékről. De amikor visszatértem az ösvény aljához, nem mertem nekivágni az útnak. Inkább betértem az utca túloldalán álló tavernába. A piacról ismerek egy asszonyt, aki ott főz. Megengedte, hogy elbújjak az egyik üres emeleti szobában, amíg nem látlak téged hazafelé jönni. Kölcsönadott egy lámpát. Felkiáltottam lentről, hogy figyelmeztesselek, mielőtt elérnéd a házat, de nem hallottad meg. – Pillantása a tűzbe révedt. – Vissza fognak jönni?
– Ma éjjel nem – biztosítottam, de valójában fogalmam sem volt, miért ne térhettek volna vissza.

 

Vacsora után aludni vágytam, de Bethesda nem engedte, hogy nyugovóra térjek, amíg meg nem szabadulunk a tetemtől.
A rómaiak sohasem tiszteltek isteneket az állatokban. Szentimentális érzelmek sem kötik őket a ház körüli jószágokhoz. Nem is lehetett másképp egy olyan fajnál, mely az emberi életet is oly értéktelennek tartja. Gazdájuk bénító apátiájának hatására a világ bármely részéből, de főként a keletről származó rabszolgák, gyakran elveszítik az élet szentségéről alkotott elképzeléseiket, melyeket még gyermekként ültettek a fejükbe messzi vidékeken. Csakhogy Bethesdában megmaradt az érzékenység egy állat kínhalálának láttán, mely iszonyt szított fel lelkében, s később a végtisztesség megadására sarkallta. A maga módján gyászolta meg Bastot.
Szerette volna, ha felállítok egy máglyát a kert közepén. Kivett egy ruhát a szekrényéből, egy finom fehér köpenyt, melyet én ajándékoztam neki egy évvel azelőtt. Megrándult az arcom, amikor láttam, hogy egyetlen hosszú csíkra hasítja szét a ruhadarabot. Begöngyölte a széttört tetemet, vastagon tekerte köré az anyagot, míg végül egyáltalán nem látszódott rajta vérfolt. Ráhelyezte a köteget a máglyára, és valamit mormogott magában, amint a lángok a magasba csaptak. A moccanatlan levegőben egyenes oszlopban emelkedett fölfelé a füst, elhomályosítva a csillagok fényét.
Már nagyon kívántam volna aludni. Rászóltam, hogy jöjjön velem, de nem volt hajlandó lefeküdni, amíg a véres padlót tisztára nem sikálja.
Letérdelt egy vödör forralt víz mellé, és mélyen az éjszakába nyúlóan súrolta a földet. Meggyőztem, hogy hagyja az írást érintetlenül a falon, bár bizonyára úgy vélte, ha megmarad, irtózatos, mágikus katasztrófákat hoz a házra.
Nem engedte, hogy egyetlen lámpást vagy gyertyát is eloltsak. Egy minden ízében fénybe borult házban nyomott el az álom. Bethesda valamikor befejezte a súrolást, és mellém feküdt, de közelsége nem nyugtatott meg. Az egész éjjelt azzal töltötte, hogy fel-felkelt, ellenőrizte a zárakat az ajtókon és az ablakokon, újratöltötte a lámpásokat, és kicserélte a gyertyákat.
Zaklatott éjszakám volt. Álmomban végtelen pusztaságon nyargaltam egy fehér ló hátán, nem emlékezvén, mikor vagy hogyan indultam el, és képtelenül arra, hogy bárhová is megérkezzek. Az éjszaka közepén felébredtem, máris kimerülten a hosszú, kíméletlen úttól.

 

 

Tizenöt

Bethesda nehezen viselte, ha egyedül kellett maradnia a házban. Egy évvel azelőtt nem vette volna annyira a szívére, mert akkor volt két erős, fiatal férfi rabszolgám is. Kivéve azokat az alkalmakat, amikor szükségem volt egy kísérőre vagy egy testőrre, és magammal vittem őket, Bethesdával maradtak a házban – egyikük vele tartott a kisebb beszerző körútjain, a másik addig vigyázott az otthonunkra: mindketten segédkeztek neki és vigyáztak rá odahaza. Ennek tetejébe még házsártoskodó hajlamait is kiélhette; éjszakánként megpróbáltam visszafogni magam, hogy ne mosolyogjam meg panaszáradatát az aznapi bosszúságokról és a gonosz pletykákról, melyeket hite szerint a háta mögött sutyorogtak.
A rabszolgák azonban folyamatos kiadásokkal járnak és értékes árucikknek számítanak, különösképp azoknak, akik alig engedhetik meg maguknak a tartásukat. Amikor egy megszorult pillanatomban egy ügyfél ajánlatot tett rájuk, kijózanodtam, és eladtam őket. Az azóta eltelt egy évben Bethesda egészen jól elboldogult nélkülük. Mostanáig. Esztelenségem csaknem borzalmas szerencsétlenséget hozott a fejünkre.
Nem hagyhattam egyedül. Viszont abban sem voltam bizonyos, hogy ha egy testőrt bérelek mellé, teljes biztonságban tudhatom. Az orgyilkosok bármikor visszatérhetnek, és ha feltett szándékuk gyilkolni, egyetlen testőr aligha tehet ellenük valamit, de még talán kettő vagy három sem. Ha találok neki egy másik rejtekhelyet, házam teljességgel elhagyatottá válik. Azok az alakok, ha zsákmányszerző útjukon kudarcot vallanak, könnyen felégethetik minden ingóságomat.
Jóval az első kakasszó előtt ébren voltam, és újra meg újra átrágtam magam a dilemmán. Az egyetlen tanács, melyet a gyertyákkal megvilágított mennyezet súgott az arcomba, az volt, hogy ne is foglalkozzak a kérdéssel. El se induljak Ameriába. Ahogy az első napsugár átszökken a láthatáron, menjek le a Suburába, küldjek egy hírvivőt Cicerónak, azzal az üzenettel, hogy abbahagyom a munkát, rendezze az eddigi számláját. Aztán vonuljak vissza a házamba Bethesdával, egész nap ki se mozduljak, csak szerelmeskedjünk és sétáljunk a kertben, panaszkodva a hőségre. Ha pedig bárki kopogtat az ajtón, csak annyit kiabáljak ki: „Igen, igen, a hallgatást választottam a halál helyett! Hadd döntsön a római igazságszolgáltatás! Most pedig takarodjatok!”
Van egy kakas a hegyoldalban, amelyik hamarabb kukorékol bármelyik másiknál; sejtésem szerint az ürülékkel dobálózó, vidéki szomszédom udvarához tartozik – falusi kakas falusi szokásokkal, gyökeresen más, mint a lusta, elkényeztetett római madárfélék. Mindig két órával hajnal előtt kezd bele a nótájába. Elhatároztam, hogy majd akkor kelek fel, és akkor hozom meg a döntést.
Az idő természete megváltozik, amikor az emberek alszanak. A pillanatok összemosódnak, felhígulnak, mint a dudorok a vékony sajtban. Az idő egyenetlenné, megfoghatatlanná és bizonytalanná válik. Az álmatlan ember számára az éj végtelen, s mégis túl rövid. Hosszú ideig néztem az árnyékok táncát a fejem fölött, ahogy feküdtem, és képtelen voltam elaludni, de a fejemen át- meg átsüvítő gondolatokat sem sikerült elcsípnem. Vártam a kakasszóra, mígnem végül már arra gondoltam, hogy a madár kivételesen tovább alszik, mint kellene. Aztán végre felkiáltott, élesen és harsányan belerikkantott a mozdulatlan, meleg levegőbe.
Felpattantam, és döbbenten észleltem, hogy valamiképp mégis aludtam, vagy legalábbis az álom mezsgyéjén jártam. Egy zavarodott pillanatig azt hittem, a kakasszót is csak álmodtam. Azután újra felhangzott.
Temérdek gyertya fényében öltöttem fel tunikámat, és leöblítettem az arcom. Bethesda végre átadta magát a pihenésnek; egy szalmaszőnyegen kuporodott össze a kert túlsó végében álló oszlopsor alatt, gyertyák gyűrűje fogta körbe, végre elnyomta az álom. A lehető legtávolabb akarta lehajtani a fejét attól a faltól, ahol Bast a halálát lelte.
Halkan vágtam át a kerten, nehogy felébresszem. Az oldalán feküdt, összehúzódva, átölelve magát. Arcizmai ellazultak, kisimultak. Orcáit fénylő, kékesfekete hajtincsek keretezték kusza rendezetlenségben. Még sohasem láttam ennyire gyermekinek, mint most, a gyertyák fényében. Egy részem arra vágyott, hogy a karomba kapjam, és az ágyához vigyem, ahol melegen, biztonságot ígérőn átölelhetem, magamhoz bújtathatom, amíg a reggeli nap fel nem ébreszt minket álmunkból. Ez a részem szerette volna, ha elfeledkezem a mocskos bűnügyről, melybe Cicero belekevert, és egyszerűen hátat fordítok neki. Bethesdát nézve olyan erővel öntött el a gyengédség hulláma, hogy szememet elhomályosították a könnyek. Arcának látványa szertefoszlott előttem; a gyertyafény csillámló köddé olvadt szét. Úgy mondják, egy dolog vagyonunkat megduplázva egybekelni egy szabad asszonnyal, és teljesen más rabszolgaként tartani egy nőt. Gyakran eltöprengtem azon, melyik lehet édesebb, s melyik keserűbb.
A kakas ismét megszólaltatta hangját, s ezúttal egy másik is követte, jóval messzebbről. Abban a pillanatban döntöttem.
Letérdeltem Bethesda mellé, és olyan gyengéden ébresztettem fel, ahogy csak tudtam. Még így is összerezzent, és egy darabig úgy meredt rám, mint egy idegenre. Kétség hasított belém, s nyomban elfordultam, mert tudtam, hogy ha tétovázást lát a szememben, felerősödik a saját félelme, és akkor már képtelen leszek lecsillapítani. Megparancsoltam neki, hogy öltözzön fel, fésülködjön meg, és vegyen magához egy maroknyi kenyeret, ha éhes, mert amint elkészül, rövid sétára indulunk.
Gyorsan arrébb vonultam, és elfoglaltam magam a gyertyák eloltásával. Sötétség borult a házra. Bethesda rövidesen előkerült a szobájából, és bejelentette, hogy készen áll. Hangjában ott rezgett az idegesség, de bizalmatlanságnak vagy neheztelésnek nyoma sem volt benne. Elmormoltam egy halk imát, amiért jó döntést hoztam, s közben azt sem tudtam, kihez imádkozom.
A hegyről levezető ösvényen egymásba mosódtak a feketénél feketébb árnyak. Fáklyám fénye alatt az utcakövek valószerűtlenül elmosódtak, zavaros, összekuszálódott árnyékokat vetettek, miközben szegélyeik árulkodóan, élesen álltak ki a homályból. Talán biztonságosabb lett volna a fáklya fénye nélkül nekivágni az útnak. Bethesda elbotlott, és belekapaszkodott a karomba. Folyton két oldalra sandított, képtelen volt a lába elé nézni, annyira rettegett a sötétben megbúvó veszedelemtől.
A hegyről lefelé félúton ködfelhő kebelezett be minket, úgy csordogált és örvénylett, mint valami folyó egy völgy mélyedésében. Olyan sűrű volt, hogy a fáklya lángja visszatükröződött benne, s mindketten belegabalyodtunk, akár egy tejfehér gubóba. A köd is természetellenesnek tűnt, akárcsak a lehetetlen hőség, mely markában tartotta Rómát. Nem hozott felfrissülést vagy megkönnyebbülést; meleg volt és nyúlós, a hűsebb levegő csak apró szigeteket alkotott benne. Felfalta a fényt, és elnyelte a hangot. Lépteink alatt tompának és távolinak tűnt az utcakövek csikorgása. Még a tücskök is felhagytak a ciripeléssel, s egy időre a kakasok sem kukorékoltak.
Bethesda borzongott mellettem, de én titkon örültem a ködnek. Ha kitart napkeltéig, talán észrevétlenül kiosonhatok a városból, még azoknak a szeme előtt is, akiket azért béreltek fel, hogy engem figyeljenek.
Az istállógazda aludt, amikor odaértünk, de rávettünk egy rabszolgát, hogy keltse fel. Eleinte zsémbeskedett, hiszen egy órával hamarabb érkeztem a megbeszéltnél, s a rabszolga elintézhetett volna mindent anélkül, hogy gazdáját felzavarná. Amikor azonban előadtam neki, mit akarok, és újabb ajánlatokat tettem, azon nyomban kipattant a szeme és szívélyessé változott.
Az elkövetkező két napra felvetettem vele Bethesdát a saját háztartásába. Figyelmeztettem, hogy ne hajszolja túl, mert a saját ritmusához van szokva, nem pedig a kíméletlen tempóhoz. Kicsit persze ferdítettem az igazságon, de nem akartam, hogy a végletekig hajtsa a rabszolgámat. Ha valami állandó feladatot jelölne ki számára, mint például a varrást, bőségesen megszolgálná a tartásával járó költségeket.
Közben eszembe jutott, hogy felbérelhetném két megtermett rabszolgáját, hogy figyeljék a házamat, de a gazda azt felelte, hogy csak egyet tud nélkülözni. Tovább erősködtem, amíg fel nem ébresztette a fiút, akiről beszélt. Soha nem láttam csúfabb és markosabb ifjút. El sem tudtam képzelni, honnan származhat. Neve is durván hangzott: Scaldusnak hívták. Nyers, vörös arca felhólyagosodott az előző heti erős napsugárzástól, haja merev csomókban állt ki a fejéből, és ugyanolyan színű és anyagú volt, mint a szalma, mely tincsei közé ragadt. Ha a puszta testmérete nem elegendő az idegenek elriasztásához, arcának látványa bizonyosan elég meggyőzően hat. Megegyeztünk, hogy a házam bejáratánál állítja fel őrhelyét, ameddig vissza nem térek, s napközben valamelyik asszony az istálló környékéről felviszi neki az ételt és italt. Még ha gyengébbnek és gyávábbnak is bizonyul annál, amit első pillantásra feltételez az ember, arra jó lesz, hogy fellármázza a környéket, ha betolakodók közelítik meg a házat. Ami a költségeket illeti, az istállógazda felajánlotta, hogy megtoldja a hitelemet, a különbözetet pedig így is, úgy is kifizettetem Ciceróval.
Nem volt szükség rá, hogy visszatérjek a házamba. Mindent magammal hoztam, amire az úton szükségem lehetett. Egy rabszolga előhozta Vespát az istállóból. Felültem a hátára, megfordultam, és láttam, ahogy Bethesda karba font kézzel néz fel rám. Ajka merevségéből és a sötét szemében gyúló szikrákból tudtam, hogy nem elégedett az intézkedéseimmel. Megkönnyebbülten elmosolyodtam. Lassacskán magához tért az éjjeli megrázkódtatásból.
Valami arra ösztökélt, hogy lehajoljak, és megcsókoljam, akár az istállótulajdonos és a rabszolgái szeme láttára, de helyette Vespára irányítottam a figyelmemet, hogy lecsillapítsam hajnali virgoncságát, az utcára vezessem, és lassú ügetésre fogjam. Réges-rég megtanultam, hogy ha egy gazda nyilvánosan kimutatja gyengéd érzelmeit egy rabszolga iránt, a gesztus mindig kudarcba fullad. Akármennyire őszinte, az egész aktus leereszkedővé, kínossá és nevetségessé válik. Mindamellett hirtelen kósza félelem szorította meg a torkomat, egy rossz előérzet, hogy talán még megbánom ennek az utolsó búcsúcsóknak az elmulasztását.
Olyan sűrű volt a köd, hogy ha nem ismerem fejből az útvonalat, el is tévedek. A fátyolos párafelhő összevissza kavargott körülöttünk, felitatta Vespa patáinak kopogását, s eltakart minket Róma kétszer millió szempárja elől. Úgy tűnt, a város ébredezik körülöttem, de csupán érzékcsalódás volt; ez a város soha nem aludt igazán. Emberek serénykednek, szekerek zörögnek a mély árnyakba burkolózó utcákon. Áthaladtam a Fontinalis-kapu alatt. Gyorsabb ügetésre sarkalltam a lovat, amint beértük Mars Mezejének szavazóbódéit, és rátértünk a nagy Via Flaminia északra vezető részére.
Róma láthatatlanul a messzeségbe veszett mögöttem. A város tompa bűze átadta helyét a megművelt föld és a harmat illatának. A köd fátyla mögött a világ nyíltnak és határtalannak tetszett, falak és emberek nélküli helynek. Aztán a nap megjelent a fekete és zöld mezők fölött, és útjában eloszlatta a köd minden foszlányát. Mire elértem a Tiberis kanyargós északi elágazását, az égbolt felhőtlenül, kristálytisztán feszült fölöttem, s arra készült, hogy megszülje a hőséget.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Baljós jelek

 

Tizenhat

A tehetős polgárok gladiátorok és testőrök kíséretében vonulnak vissza vidéki villájukba, és így utaznak vissza Rómába is. A kóborló szegények csoportosan barangolnak. A vándorszínészek társulatukkal együtt róják az utakat. Minden földműves körülveszi magát pásztorokkal, amikor birkáit a vásárra hajtja. A magányos vándor mellé viszont az etruszkokkal egyidős, ősi mondás szerint csak egy bolond szegődik útitársnak.
Ahány helyen laktam eddig városban, mindenütt abban a hitben éltek az emberek, hogy vidéken az élet jóval biztonságosabb, nyugodtabb, kevésbé szennyezi bűn és veszély. Különösen a rómaiak alakítanak ki szentimentális nézeteket a vidéki életről, békés, fennkölt jelzőket aggatnak rá, úgy vélik, a vidéket nem érheti el a gonoszság és az állatias szenvedély. Az ilyesféle lelkesedés persze csak azokat fűti, akik sohasem töltöttek el hosszabb időt vidéken, s még inkább azokat, akik sohasem utaztak napokon keresztül a tájat behálózó utakon, Róma kerekének szerteágazó küllőin. A bűn mindenhová befészkeli magát, és sehol sem leselkedik nagyobb veszély az emberre, mint a nyílt úton, kiváltképp, ha egyedül van.
Ha már egyedül utazik, felettébb gyorsan kell haladnia, és senki kedvéért nem szabad megállnia. Az út szélén sebesülten fekvő idős, elhagyatott asszonynak rendszerint kutya baja, hisz egyáltalán nem magányos, alkalmasint pedig nem is asszony, hanem egy ifjú haramia, egy banditákból, gyilkosokból vagy emberrablókból álló csoport tagja. Bárki halálát lelheti a nyílt úton, vagy örökre nyoma veszhet. A könnyelmű lélek tíz mérföldes útja egyetlen szempillantás alatt váratlan fordulatot vehet, és egy rabszolgapiacon érhet véget az otthonától ezer mérföldre. Az utazónak minden pillanatban felkészültnek kell lennie, hogy elmeneküljön, hogy gátlások nélkül kiáltson segítségért, vagy akár öljön, ha nincs más kiút.
Az ilyesféle gondolatok ellenére, vagy éppen ezeknek köszönhetően zökkenőmentesen telt el a hosszú nap. Csak órákig tartó, szüntelen vágtával tudtam teljesíteni a tervezett távolságot. Elég korán felvettem az eszeveszett tempót, s később sem estem ki a folyamatos száguldás üteméből. Egyetlen lovas sem előzött meg a nap folyamán. Úgy haladtam el az utazók mellett, mintha csak teknősbékák vánszorogtak volna az út mentén.
A Via Flaminia északra vezet Rómából, kétszer szeli át a Tiberist, amint végigkanyarog Etruria délkeleti részén. Később egy kis folyó, a Nar ömlik északról a Tiberisbe. Az út egy hídon ível át Narnia városánál, aztán bekígyózik Umbria legdélibb csücskébe. Néhány kilométerre Narniától északra egy kisebb út ágazik le nyugatra, és visszahajlik a Tiberis felé. Leereszkedik néhány meredek hegyoldalon, majd egy sekély völgybe szalad, termékeny szőlőföldek és legelők közé. Itt, a Tiberis és a Nar közötti ék alakú területen fekszik az álmos kis hegyi városka, Ameria.
Jó néhány éve, hogy utoljára Rómából északra utaztam. Ha az üzlet elszólított otthonról, rendszerint nyugaton volt dolgom. Ostia tengeri kikötője felé vettem az irányt, vagy a Via Appián mentem végig, buja birtokokkal és villákkal tűzdelt vidéken keresztül, mely Baiae és Pompeji övezetébe torkollik. Arrafelé, ahol a polgárháborúk alatt a hatalmasok farkasszemet néztek egymással, s a gazdagok új botrányok kovácsolásával és új bűncselekmények tervezgetésével űzik el unalmukat. Alkalomadtán keletre is merészkedtem, a lázadó területekre, amelyek néhányszor kitöltötték mérgüket Rómán a szövetséges háborúk alatt. Déli és keleti irányban elsőként a tízéves háborúskodás nyomait vehettem észre – romba dőlt birtokokat, utakat és szétdúlt hidakat, fedetlen holttestek halmait, melyek addig enyésztek, míg végül csak egy rakás csont maradt belőlük.
Hasonlóra számítottam északon is, ám itt teljesen érintetlen vidék fogadott. Ezen a tájon az emberek szinte a gyávaságig fokozták az elővigyázatosságot, minden kockázat esetére bebiztosították magukat, a semleges ösvényt választották mindaddig, amíg valaki ki nem emelkedett győztesként a harcokból, s fel nem sorakozhattak mellé. A szövetséges háborúk során nem csatlakoztak az alárendelt államokhoz, hogy Rómától jogokat csikarjanak ki, hanem kivárták, amíg Róma kéri a segítségüket, és lázadás nélkül is megadja nekik a jogokat. A polgárháború alatt késélen táncoltak Marius és Sulla között, majd Sulla és Cinna között, míg a diktátor le nem aratta fényes győzelmét. Az idősebb Sextus Roscius már akkor nyíltan Sullát támogatta, amikor ez még nem tűnt okos dolognak.
A háborúskodások nem tépázták meg az Etruria és Umbria déli nyúlványait szőnyegként borító dimbes-dombos legelőket és erdőségeket. Míg más tartományokban a háborúk és megbékélések hányattatásainak ezernyi nyomát fedezhettem fel, ezt a tájat az ember időtlennek, változatlannak, jószerivel stagnálónak érezte. A lakosok semmiféle szívélyességet vagy kíváncsiságot nem mutattak az idegen vándor felé; a mezőkről üres ábrázatok fordultak felém, mindenki hamar visszatért a munkájához közönyös, rosszkedvű tekintettel. A száraz tavaszi hónapok kevés színnel pettyezték a földet. A köves folyómederben csenevész vízfolyás csörgedezett, mindent valamiféle finom por lepett be és homályosított el. A hőség súlyosan ülte meg a talajt, s a vakító napsütés alatt valami fullasztó, lehangoló ború is ránehezedett a tájra.
Az egyhangú utazás alkalmat adott a töprengésre, a folyton változó vidék felszabadította elmémet Róma rafinált pókhálóinak és zsákutcáinak nyomása alól. Otthonom meggyalázóinak kilétére viszont mindenáron fényt akartam deríteni. Amint teljes erőbedobással belefogtam a nyomozásba, minden oldalról támadásnak voltam kitéve – akár a szatócs házaspár, akár az özvegy, akár a kéjnő leadhatta a vészjelzést egy titkos ellenségnek. Csakhogy váratlan látogatóim a Cicerónál tett látogatásomat követő reggelen érkeztek, amikor a bűntett helyszínére igyekeztem, mielőtt bárkit is kifaggathattam volna. Felidéztem magamban azok neveit, akik már korábban értesülhettek róla, hogy elvállalom a megbízatást: maga Cicero és Tiro, Caecilia Metella, Sextus Roscius, Rufus Messalla és Bethesda. Hacsak a gyilkossági ügy nem volt még sokkal tekervényesebb és logikátlanabb, mint gondoltam, a felsorolt személyek egyikének sem állt érdekében eltéríteni engem megbízatásomtól. Ugyanakkor bármikor kihallgathatott minket egy szolga Cicero vagy Caecilia házában, egy kém, aki aztán Sextus Roscius ellenségeinek adta tovább a híreket, ám ennek valószínűsége végtelenül lecsökkent, ha a Cicero otthonában inspirált hűségre vagy a Caecilia házában fennforgó büntetésekre gondoltam. Valaki mégis tisztában volt a szerepemmel, elég korán ahhoz, hogy felbérelt fenyegetőket küldjön a házamhoz másnap reggel. Ez a rejtélyes alak akár meg is öletett volna, ha nem hagyok fel a kutakodással.
Minél többet tanakodtam felette, annál jobban összegabalyodtak az ügy szálai, és annál vészjóslóbban tornyosult elém a veszély, mígnem már az is eszembe jutott, hogy talán Bethesda sincs biztonságban ott, ahol hagytam. Hogyan is védhetném meg a veszélytől, ha magam sem tudom, honnan ered? Félresöpörtem agyamban a kétségeket, és az útra irányítottam figyelmemet. Semmi haszna nem volt a félelemnek. Csakis az igazság jelenthetett számomra biztonságot.
A Tiberis második elágazása után megálltam, és egy vaskos tölgyfa árnyékába húzódtam a folyó partján. Mialatt pihentem, ősz hajú földműves lovagolt le az északi domboldalról három felügyelő és harminc rabszolga kíséretében. A birtokos és az emberei leszálltak a lóról, és keresztbe tett lábbal leültek az árnyékba, míg a harmadik a folyóhoz vezette a nyakuknál összeláncolt rabszolgákat, hogy igyanak. A földműves és az emberei nem érintkeztek idegennel, néhány gyanakvó pillantás után meg is feledkeztek a társaságomról. Beszélgetésükből annyit állapíthattam meg, hogy a férfi Narniában lakik, s nemrég Falerii közelében tett szert egy birtokra. A rabszolgákat erősítésképpen vitték az ottani munkások mellé.
Ettem egy falást a kenyeremből, meghúztam a kulacsomat, és gyengéden elhessegettem egy méhet, mely a fejem körül dongott. A rabszolgák felsorakoztak a folyóparton, térdre borultak, lelocsolták poros arcukat a vízzel, aztán állat módjára lehajoltak, hogy szomjukat oltsák. Zömében középkorúak voltak, néhányan fiatalabbak, egyesek egészen ifjak. Mind egyfajta védősarut viselt, egy-egy bőrdarabot, melyet a bokájukhoz szíjaztak. Egyébiránt testüket semmi sem fedte, csak kettő vagy három akadt, akinek csípőjét vékony rongycafat takarta. Sokuknak friss sebhelyek és véres csíkok lepték testüket, főleg az ülepükön és a hátukon. Még az izmosabbja is nyúzottnak és betegesnek nézett ki. A legfiatalabb, vagy legalábbis a legkisebb, egy nyeszlett, pucér fiú volt a sor legvégén. Szüntelenül zokogott, és zavaros mondatokat mormolt maga elé a kezéről, melyet görcsösen tartott a levegőben. Az egyik felügyelő rákiáltott, toppantott a lábával, végül a korbácsát is elővette, de a fiú nem hagyta abba a vinnyogást.
Megettem a kenyeremet, ittam egy korty bort, aztán nekidőltem a fa törzsének. Megpróbáltam pihenni, de a rabszolga folytonos nyüszítése, melyet csak a korbácsütések szakítottak félbe, a végletekig felidegesített. Egy gazdag földbirtokos számára a rabszolga olcsóbb, mint a jószág, s ha valamelyik kihullik a sorból, könnyedén pótolható: Rómába olyan szakadatlanul áramlanak be a rabszolgák, ahogy a hullámok csapkodják a tenger partját.
Felszálltam Vespa hátára, és tovább lovagoltam.
A hőség egyre fokozódott. A délután folyamán jóformán egyetlen emberrel sem találkoztam. Visszavonultak a mezőkről, hogy kivárják a hűvösebb órákat, az út is kiüresedett; mintha én lettem volna az egyetlen utazó a földkerekségen.
Mire elértem Narniát, a mezők újból feléledtek, s lassan a forgalom is felélénkült. Narnia egy nyüzsgő vásárváros, külső útjai mentén sírkövekkel és kisebb templomokkal. A település közepén egy boltoktól és számos akoltól övezett széles térre jutottam, melyet hatalmas fák árnyékoltak. A forró levegőben nehézkesen gomolygott a széna édes illata és az ökrök, tehenek és birkák erőteljes szaga.
A tér egyik sarkában apró tavernát pillantottam meg. A nyitott faajtóba agyagtáblácskát erősítettek, rajta egy fiatal juhásszal, aki fehér bárányt vetett át a vállán. A szemöldökfa fölött fatábla üdvözölte a Bégető Bárány vendégeit. Homályos, sötét, hűvös helyre érkeztem. Rajtam kívül az egyetlen vendég egy aszott öregember volt, aki az egyik sarokban elhelyezett asztalnál ült, és mereven bámult a semmibe. A házigazda egy sötétsárga fogú, irdatlanul terebélyes etruszk volt, aki roppant termetével csaknem betöltötte a kis helyiséget. Szíves örömest hozott nekem a helyi borból.
– Milyen messze van még Ameria? – kérdeztem.
– Mennyire friss a lovad? – vont vállat.
Körülnéztem, és megpillantottam tükörképemet egy fémmel bevont vizeskancsón, mely a pulton állt. Arcom kivörösödött, ellepte a verejték, gubancos hajamat beborította a por.
– Nem frissebb, mint én magam.
Megint megvonta a vállát.
– Egy óra alatt odaérsz, ha nagyon erőlteted. Ha nem akarod, hogy az állatnak szétrobbanjon a szíve, akkor tovább tart. Honnan jössz?
– Rómából.
Kimondtam, mielőtt átgondolhattam volna. Egész nap a vidék veszélyeire figyelmeztettem magam, aztán egy furcsa kis tavernában töltött néhány pillanat meg is eresztette a nyelvem.
– Rómából? Ekkora utat megtettél egyetlen nap alatt? Nagyon korán indulhattál. Igyál még egy kupával. Ne aggódj, épp elég vizet keverek bele... Tehát Rómából. Van egy fiam ott, illetve csak volt. Sulláért harcolt a háborúban. Azt remélte, kap érte egy kis földet. Talán kapott is. Már hónapok óta nem váltottam vele egy szót sem. Egészen eddig eljutottál reggel óta? A családod él Ameriában?
Könnyebb megbízni egy holdvilág-ábrázatú emberben, mint egy zörgő csontúban. Egy aszott arcon az árulás jelei úgy ülnek ki, mint a sebhely, de a pufók, gyermekien szelíd vonások közt jól el tudnak rejtőzni. A szemek viszont nem hazudnak, és az övében hamisságnak nyomát sem láttam. Vendéglátóm mindössze kíváncsi volt, beszédes és unott.
– Nem – válaszoltam. – Nem él ott családom. Hivatalos ügyben járok.
– Ó, hát elég fontos lehet, ha ilyen hosszú és kemény utat teszel meg lóháton.
Akármennyire ártalmatlannak tűnt, úgy döntöttem, hogy nem avatom be jobban, mint amennyire muszáj.
– A patrónusom türelmetlen ember – mondtam. – Olyan türelmetlen, amilyen gazdag. Van egy érdekeltsége, egy darabka föld odafent, Ameria közelében. Azért jöttem, hogy ellenőrizzem számára.
– Hát igen... Mostanában már csak ilyesmiről hall az ember. Gyerekkoromban kisbirtokosok uralták a földeket, helyi lakosok, akik a fiaikra hagyták a földet. Manapság idegenek jönnek fel Rómából, és felvásárolnak mindent. Már senki sem tudja, kihez tartozik a birtokok fele. Nem a szomszédainkhoz, annyi bizonyos, inkább gazdag rómaiakhoz, akik évente kétszer erre látogatnak, hogy eljátsszák a földművest. – Felnevetett, aztán elsötétült az arca. – Minél nagyobb a birtok, annál több rabszolgát hoznak. Itt vonultatták végig őket a téren, vagy átszállították őket szekereken, amíg le nem állítottuk, és le nem tiltottuk őket a főútról. Nem okos dolog láncra vert embereket vonultatni errefelé, hogy beleszagoljanak a szabadságba. Ha túl sok boldogtalan rabszolga kering a közelemben, igencsak elfog a nyugtalanság.
A sarokban ücsörgő öregember az asztalhoz vágta a poharát, de közben még mindig maga elé meredt. A csapos átdöcögött a helyiségen. A legkisebb erőfeszítésre is zihálni kezdett, és levegőért kapkodott.
– Ezek szerint aggódsz a szökött rabszolgák miatt? – kérdeztem.
– Annyi minden megtörténhet. A városban még nem is olyan veszélyes, de van egy húgom, aki egy északi földműveshez ment feleségül. Egy nagy pusztaság közepén élnek. Van persze néhány házi rabszolgájuk, és néhány felszabadított is vigyáz rájuk, mégis, őrült az, aki nem zárja be éjszakára az ajtaját! Én mondom, egyik nap majd nem kettesével bukkannak fel a szökött rabszolgák, hanem mondjuk húszasával. Vagy akár százasával, képzeld csak el, s köztük egy halom hivatásos gyilkos! Van egy birtok alig ötven kilométerre északra, ahol rabszolgákat adnak el, hogy gladiátorrá képezzék őket. Képzelj el száz, ketrecéből megszökött fenevadat, akinek semmi veszítenivalója nincs!
– Agyalágyult! – kiáltott fel az öregember. Felemelte a kupát, és egyetlen kortyra felhajtotta a bort. A vörös nedű kicsurgott szürke szájának szélén, s legördült ráncos nyakán. Lecsapta a poharat, és meredten bámult ismét maga elé. – Agyalágyult! – mondta ismét. – Semmi veszítenivalójuk, mi? Keresztre feszítik és kibelezik őket! Gondolod, hogy Sulla és a szenátus engedné, hogy száz gladiátor garázdálkodjon a környéken, megölje a birtokosokat és megerőszakolja az asszonyaikat? Még egy rabszolga sem akarja fához szögeztetni a kezét. Nyugodj csak meg, a nyomorultak nem lázadoznak addig, amíg rendesen fenyegeti őket az ember!
Az öregember kidugta állát, vonásai torz vigyorba rendeződtek. Végre tudatosult bennem, hogy vak.
– Hogyne, apám – mondta a kövér etruszk negédesen, és meghajtotta magát, amit az öreg úgysem láthatott.
Előrehajoltam, és megfordítottam kezemben a poharat.
– Néha úgy tűnik, az ember a saját háza táján sincs biztonságban, akár fél a rabszolgáktól, akár nem. Még az apa sem lehet biztonságban a fia mellett. Most csak vizet kérek!
Feltartottam a poharamat. A házigazda sürögni kezdett.
– Hogy érted ezt? – kérdezte.
Remegő kézzel töltött a kancsóból. Feszengve pillantott hátra az öregemberre.
– Csak arra a mendemondára céloztam, amiről tegnap hallottam Rómában. Említést tettem az utazásomról néhány társamnak a Forumon, és megkérdeztem, tudnak-e valamit Ameriáról. Nos, legtöbbjük sohasem hallott felőle.
Nagyot kortyoltam, és elhallgattam. A taverna tulajdonosa összecsípte a szemöldökét, mire homlokán a húsos ráncok szigorú sorba rendeződtek. Az öregember végre megmozdult, és felém fordította a fejét. A kis helyiség hirtelen olyan néma lett, akár a sírbolt.
– És? – lihegte az etruszk.
– És mi? – kérdeztem vissza.
– A mendemonda! – felelte a vénember. Gúnyosan elmosolyodott, aztán elfordult, mintha hirtelenjében elunta volna a témát, vagy legalábbis azt színlelte. – A kismalac él-hal a pletykáért. Rosszabb, mint a flúgos anyja volt bármikor életében.
Vendéglátóm rám nézett, arcát tehetetlenül elfintorította.
Csüggedten vontam meg a vállam, mintha a pletyka elmondása sem érné meg az erőfeszítést.
– Valami közeli tárgyalásról esett szó, amit Rómában tartanak, és egy ameriai ember szerepel benne. Valami Roscius nevezetű alak, azt hiszem. Igen, úgy hívják, mint a híres színészt. Azzal vádolják... szinte szégyellem is kimondani... azzal vádolják, hogy megölte az apját.
A gazda alig látható bólintással hátrébb lépett. Egy rongyot vett elő tunikája övéből, letörölte az izzadság gyöngyeit a homlokáról, aztán nekifogott, hogy lepucolja a pultot. Fújtatott az erőfeszítéstől.
– Tehát igaz? – kérdezte végül. – Hallottam felőle ezt-azt.
– Ezt-azt? Egy ilyen bűntényről, egy ilyen kicsi helyen, ennyire közel? Azt hittem, itt semmi más nem forog majd a nép nyelvén!
– Hát, nem egészen itt történt.
– Nem?
– Nem. A bűntett Rómában történt. Ott gyilkolták meg az öreg Rosciust, úgy hírlik.
– Ismerted, ugye?
Könnyed hangon beszéltem, mintha csak félig figyelnék rá. A tulaj talán nem gyanakodott, de az öregember bizonyára igen. Meg tudtam mondani abból, ahogy a száját csücsörítette, és ahogy az állkapcsát tologatta ide-oda, miközben kihallgatott minden szót.
– Az öreg Sextus Rosciust? Nem. Illetve alig. Néhanapján láttuk errefelé, amikor gyerek voltam, így van, apám? De az utóbbi időben már nemigen. Évekig nem járt erre. Városi volt ő, nagyvilági római polgár, az lett belőle. Néha biztosan hazatért, de minket nem látogatott. Igazam van, apám?
– Ostoba! – vicsorgott az öregember. – Hájas, ütődött fajankó...
Vendéglátóm ismét megtörölte a homlokát, az apjára pillantott, és zavartan rám mosolygott. Annyi színlelt szívélyességgel néztem a kövér emberre, amennyit csak a tekintetembe bírtam erőltetni, és vállat vontam, mintha azt mondanám: „Tudom, hogy mennek ezek a dolgok. Öreg és elviselhetetlen, de mi a dolga egy jó fiúnak?”
– Amikor azt kérdeztem, ismered-e Sextus Rosciust, valójában a fiára gondoltam. Ha igaz, amivel vádolják... hát, az ember igencsak elcsodálkozik, miféle alak lehet.
– Sextus Roscius? Igen, ismerem. Nem jól, de az utcán biztosan felismerném. Velem egyidős. Az ünnepek idején mindig idejött a vásárra. A Bégető Bárányban sem volt ritka vendég.
– Mi a véleményed? Ránézésre el tudtad volna képzelni róla?
– Hát, kétségtelen, hogy az öreg miatt állandó keserűség gyötörte. Nem mintha folyton erről fecsegett volna, nem volt az a bőbeszédű fickó, még azután sem, hogy megivott néhány pohárral. De alkalmanként elárult ezt-azt. A többi ember valószínűleg meg sem hallotta volna, de én figyeltem. Én mindent meghallok.
– Akkor tehát szerinted akár el is követhette azt a bűntényt?
– Ó, nem, nem. Teljes bizonyossággal tudom, hogy nem ő tette.
– Az meg hogyan lehetséges?
– Mert még csak Róma közelében sem járt, amikor a tragédia történt. Temérdek pletyka kelt szárnyra abban az időben, amikor az öreg meghalt, és temérdek ember a megmondhatója, hogy Sextus napokig el sem hagyta a központi farmot Ameriában.
– Csakhogy senki sem vádolja azzal, hogy az ő kezében volt a kés! Azt mondják, hogy orgyilkosokat bérelt fel.
Vendéglátóm nem felelt, de a mondat látszólag közönyösen hagyta. Töprengőn összeráncolta a homlokát.
– Különös, hogy ezt a gyilkosságot említed. Gyakorlatilag én voltam az első, aki hallott felőle.
– Úgy érted, az első narniai?
– Nem, minden téren az első. Múlt szeptember tájékán jártunk... – Emlékeibe merülve szegezte tekintetét a szemközti falra. – A gyilkosság éjszaka történt. Igen, minden bizonnyal. Hideg idő tombolt errefelé, süvöltött a szél, az ég végtelenül szürke volt. Ha babonás lennék, azt mondanám, rémálom gyötört azon az éjjelen, és amikor felébredtem, szellemeket láttam a szobában.
– Gyalázatos fajzat! – csattant fel az öregember utálattal csóválva a fejét. – Az isteneket sem tiszteli.
A csapos még mindig a maszatos agyagfalra szegezte tekintetét, úgy tett, mintha nem hallaná, amit a vénember beszél.
– De valami biztosan felébresztett, mert másnap nagyon korán talpon voltam. Korábban, mint szoktam.
– Mindig ő volt a legrestebb az összes közül – morogta az öreg.
– Egy taverna tulajdonosának nem kell korán kelnie; a vendégek sohasem jelennek meg a délelőtt közepénél hamarabb. Ám azon a hajnalon a napot is megelőztem. Talán valami rosszat ettem.
A vak öregember felhorkantott, és mérgesen bámult a semmibe.
– Valami rosszat evett! Ki hiszi el ezt a zagyvaságot?
– Megmosakodtam és felöltöztem. A feleségemet hagytam aludni, lejöttem a lépcsőn ebbe a helyiségbe. Kiléptem az utcára. Kicsit csípett a hideg, de minden nagyon békés volt. A hegyek fölött már látni lehetett a hajnal első sávjait. Az éjszaka kitisztította az eget, csupán egy felhő úszott rajta a keleti láthatáron, alulról csupa sárga és vörös fény világította meg. Az útról pedig, déli irányból, egy ember érkezett. Először csak a hangját hallottam. Tudod, mennyire gyorsan terjed a hang, ha a levegő mozdulatlan és hideg. Aztán megpillantottam: könnyű, harci szekéren állt, melyet két ló húzott. Olyan sebesen vágtatott, hogy majdnem behúzódtam előle a házba. Ehelyett, ki tudja miért, inkább megvetettem a lábam. Ahogy ideért, lelassított és megállt. Levette a bőrsapkáját, és akkor láttam, hogy Mallius Glaucia az.
– Egy barátod?
Vendéglátóm elfintorította az orrát.
– Valakinek biztos barátja, de nem az enyém. Hajdanán rabszolga volt, de annak is arcátlan és pökhendi. A rabszolgák a gazdájukra hasonlítanak, és ez senkire sem érvényesebb, mint Mallius Glauciára.
– A Roscius famíliának két ága is él odafönt az ameriai hegyekben – folytatta. – Az egyik a Sextus Rosciusoké, az apáé és a fiúé, a tiszteletre méltó alapítóké, akik birtokot és vagyont gyűjtöttek; a másik két unokafivérüké, Magnusé és Capitóé, meg az ő klánjuké. Ellenszenves egy népség, bár nem mondhatnám, hogy több személyes közöm volt hozzájuk, mint hogy felszolgáltam nekik egy-egy kupa bort. De akadnak emberek, akik már ránézésre is veszélyesnek látszanak. Magnus és az öreg Capito ilyen. Mallius Glaucia, a férfi, aki azon a hajnalon erre viharzott délről a szekerével, Magnus rabszolgája volt születésétől fogva, amíg fel nem szabadította. Kétségem sincs, hogy valami iszonytató bűncselekményért kapta jutalomképpen. Glaucia nem hagyott fel Magnus szolgálatával, még mindig az ő utasításait teljesíti. Amikor rájöttem, hogy ő érkezik a szekéren, azt kívántam, bárcsak mégis idejében visszahúzódtam volna az ajtó mögé.
– Jól megtermett ember ez a Mallius Glaucia?
– Még maguk az istenek sem nőnek nagyobbra.
– Világos képű?
– Talán szőke, de olyan csúf, mint egy újszülött. Az arca is vörös, mint egy csecsemőé. Bárhogy is van, erre száguldott a szekerével. „Korán kinyitottál!” – szólított meg. Azt feleltem, hogy még nem nyitottam ki, és befelé araszoltam. Épp bezártam volna az ajtót, amikor a lábával megakadályozta. Megismételtem, hogy még nem nyitottam ki a boltot, de a lábát szorosan beékelte az ajtónyílásba. Aztán egy tőrt dugott át a résen. Mintha mindez nem lenne elég, a tőr nem is volt tiszta és fényes. Ó, nem! Vér szennyezte a pengét.
– Vörös vagy fekete?
– Nem túl friss, de nem is túl régi. Nagyjából már megszáradt a pengén, de ahol vastagabban lepte, még nyirkosnak láttam, és vörös volt a közepe. Akárhogy próbáltam, nem voltam képes becsukni az ajtót. Arra gondoltam, hogy kiáltani kéne, de a feleségem félős asszony, a fiam messze jár, a rabszolgáim pedig nem vehetik fel a küzdelmet Glaucia ellen. Miféle segítségre számíthattam? – Bűnös lelkiismerettel pillantott az öregemberre a sarokban. – Kénytelen voltam beengedni. Bort akart, tisztán, víz nélkül. Hoztam neki egy kupával. Egyetlen nyelésre felhajtotta, aztán a földhöz vágta, és rám parancsolt, hogy egy egész palackkal hozzak. Éppen ott ült, ahol most te, és az egészet lezúdította a torkán. Többször is megpróbáltam elhagyni a szobát, de valahányszor kifelé indultam, hangosan beszélni kezdett hozzám, a hangjával szinte rám parancsolt, hogy maradjak. Meg kellett hallgatnom.
– Elmesélte, hogy jóval sötétedés után indult Rómából – idézte fel a kövér ember. – Azt mondta, rettenetes híreket hozott. Sextus Roscius halott. Nemigen törődtem vele. „Öreg volt már”, feleltem. „A szíve vitte el?” Glaucia felnevetett. „Valahogy úgy”, válaszolta. „Pontosabban egy kés a szívében!” Ekkor belevágta a véres tőrt az asztalba.
Vendéglátóm hájas karjával az asztallapra mutatott. Lenéztem, és a kupám mellett egy mély bevésődést láttam a szálkás felületen.
– Azt hiszem, látta az arcomon a megrökönyödést – emlékezett tovább a házigazda. – Megint nevetett, biztos a bor hatására. „Nem kell ennyire megijedni, csapos!”, mondta. „Nem én tettem! Talán úgy nézek ki, mint aki megölne egy embert? De ez itt a gyilkos tőr, egyenesen a halott ember szívéből húztam ki!” Ekkor méregbe gurult. „Ne nézz így rám!”, üvöltötte. „Mondtam, hogy nem én tettem! Én csak egy hírmondó vagyok, aki hazaviszi a rokonoknak a halálhírt!” Ezután kitámolygott az ajtón, felszállt a szekerére, és eltűnt. Csodálkozik ezek után valaki, hogy megfogadtam: soha többé nem kelek fel kora hajnalban?
Az asztalra meredtem, a tőr nyomán maradt hasadékra. A fény és az összpontosítás hatására minél tovább néztem, annál mélyebbnek és sötétebbnek látszott.
– Tehát ez az ember vitte a hírt Sextus Rosciushoz, hogy az apját meggyilkolták?
– Nem egészen. Azaz nem Sextus Rosciusnak mondta el. A szóbeszéd szerint Sextus csak jóval később értesült felőle aznap, mikor már ettől zengett az egész környék. Egy szomszédjával akadt össze az úton, aki részvétéről biztosította, és fogalma sem volt róla, hogy Sextus még nem hallott a tragédiáról. Másnap egy újabb hírvivő érkezett Rómából, az öregember házából, meg is állt a tavernánknál, de addigra már a madarak is ezt csiripelték.
– Akkor hát kinek mondta el először Glaucia? A régi gazdájának, Magnusnak?
– Ha Magnus egyáltalán Ameriában tartózkodott. De az a fiatal csirkefogó mostanában minden idejét Rómában tölti, azt mondják, összeszűrte a levet a bandákkal, és az unokabátyja megbízásait teljesíti, úgy értem, az öreg Capitóét. Valószínűleg hozzá sietett először a hírrel. De Capito aligha ejtett egy könnyet is az öreg Sextusért, a Roscius család két ága nemigen szívleli egymást. Évek óta tart az ellenségeskedés.
A véres kés, az éjszaka közepén érkező hírvivő, a régi családi civakodás... A következtetés kézenfekvőnek tűnt. Arra vártam, hogy vendéglátóm mondja ki, de végül csak sóhajtott, és megrázta a fejét, mintha elért volna a mese legvégére.
– Ezek után teljességgel bizonyos – tettem hozzá –, hogy senki sem hiszi bűnösnek Sextus Rosciust apja meggyilkolásában.
– Nos igen, ezt a részt sehogy sem értem. Egyáltalán nem tudom felfogni. Mert azt mindenki tudja, legalábbis errefelé, hogy az öreg Sextus Rosciust Sulla emberei ölték meg, vagy egy banda végzett vele Sulla megbízásából.
– Hogyan?! – kaptam fel a fejem.
– Az öregembert annak idején törvényen kívül helyezték. Kinevezték az állam ellenségének. Szerepelt a halállistán.
– Nem. Biztosan tévedsz. Egy másikkal kevered a történetet.
– Hát, nem egy ember végezte a halállistán erről a környékről! Időnként Rómába szólította őket az üzlet, vagy egy házuk volt ott, aztán vagy lefejezték őket, vagy más vidékre menekültek. De sohasem téveszteném őket össze Sextus Rosciusszal. Errefelé köztudott, hogy őt is törvényen kívül helyezték.
De hiszen ő Sullát támogatja !, vetettem volna ellen, ám idejében visszafogtam magam.
– Ez már csak így megy – folytatta a csapos. – Pár nappal később egy csapat katona érkezett Rómából, és hivatalosan is bejelentették, hogy Sextus Roscius pater az állam ellensége volt, ezért az életével kellett fizetnie Rómában, birtokait pedig elkobzásra és elárverezésre ítélték.
– Csakhogy a gyilkosság múlt szeptemberben történt! Addigra már rég befejeződött a törvényen kívül helyezés, a halállistákat már hónapokkal azelőtt lezárták!
– Gondolod, hogy Sullának csak annyi ellensége volt? Mi tarthatta vissza attól, hogy még egyet becserkésszen?
Ujjaim között forgattam az üres poharat, és a mélyébe meredtem.
– Te magad is hallottad ezt a bejelentést?
– Igen, a saját fülemmel hallottam. Először állítólag Ameriában kiáltották ki, aztán itt is, hátha ugyanaz a család errefelé is leágazik. Természetesen megrázott minket a hír, de a háborúk annyi keserűséget és veszteséget hagytak maguk után, hogy szerintem senki sem hullatott gyászkönnyeket az öregemberért.
– De ha igaz, amit mondasz, az ifjabb Sextus Rosciust kiforgatták a vagyonából!
– Feltehetőleg így van. Őt már régóta nem láttuk ezen a környéken. A legutóbbi híresztelések szerint odalent van Rómában, az apja egyik idős patrónusánál kapott menedéket. Hát igen, bizonyára sokkal több titok húzódik meg a háttérben, mint amiről nekünk tudomásunk lehet.
– Nyilvánvalóan. Ki vásárolta fel az öreg birtokait?
– Állítólag tizenhárom földje volt. Az öreg Capito biztosan első helyen állt a sorban, mert a három legjobbat kapta meg, többek között a régi családi tanyát is. Úgy hírlik, maga taszította ki az ifjabb Sextust a házból, kidobta az ajtón. De most már törvényesen is őt illeti, az állami árverésen lett az övé lenn, Rómában.
– Mi van a többi földdel?
– Mindet egy gazdag római vásárolta meg, nem emlékszem, hogy valaha hallottam volna a nevét. Talán soha nem is tette be a lábát Ameriába, csak egy újabb távoli földesúr, aki kisajátítja a vidéket. Akárcsak a te munkaadód, kétségtelenül. Ez emészt téged, polgár, az irigység? Nos, ezt az almát már leszüretelték. Ha jó földet keresel, Amerián túl kell tovább kutatnod.
Kinéztem a nyitott ajtón. Vespa ott állt, ahova kikötöttem, farka furcsán megnyúlt árnyéka idegesen vergődött ide-oda az ajtó előtti poros kis úton. Hosszúra nyúltak az árnyékok, a nap máris sebesen hanyatlott lefelé, s nekem még semmi tervem nem volt éjszakára. Kivettem néhány érmét az erszényemből, és az asztalra helyeztem. Vendéglátóm felmarkolta, majd oldalazva préselve át magát eltűnt a keskeny ajtórésben a bolt hátuljában.
Az öregember a csörgésre hegyezni kezdte a fülét, és elfordította a fejét.
– Zsugori – motyogta. – Minden érmét, amit megszerez, azonnal a kis dobozkájába rakja. Óránként megszámolja a bevételt, alig várja, hogy bezárhassa a tavernát. Mindig ő volt a kövér, mohó disznó. Az anyjára ütött, nem rám. Ránézésre is könnyű eldönteni.
Csendben az ajtóhoz léptem, de úgy látszik, nem elég halkan. Az öreg talpra szökkent, és előttem termett. A szemét borító tejes fényű, tojásszín hártyán keresztül mintha egyenesen az arcomba meredt volna.
– Te! – szólított meg. – Te idegen! Te nem azért jöttél, hogy földet vegyél! Te a gyilkosság miatt jöttél, igaz?
Igyekeztem álarcot erőltetni az arcomra, aztán rájöttem, hogy hiábavaló.
– Nem – feleltem.
– Kinek az oldalán állsz? Sextus Rosciusén, vagy azokén, akik őt vádolják?
– Megmondtam már, öreg, hogy...
– Rejtély, miként lehetséges, hogy egy öregembert törvényen kívül helyeznek, aztán a saját fiát vádolják a gyilkossággal. És nem különös, hogy mindebből az az aljas, vén Capito húz hasznot? Még furcsább, hogy Capito az első, aki Ameriában hírt hall a gyilkosság felől, és a hírt maga Glaucia hozza az éjszaka közepén. Őt pedig csak egyetlen ember küldhette Rómából, az alávaló Magnus! Hogyan értesülhetett Magnus olyan hamar a bűntényről, miért küldött hírvivőt, és miért éppen nála volt a véres tőr? Mindez számodra már világos, igaz? Vagy legalábbis azt hiszed.
– A fiam azt mondta, hogy az ifjabb Sextus ártatlan – folytatta a világtalan öregember –, csakhogy a fiam egy ostoba fajankó, és te is az vagy, ha adsz a szavára! Azt állítja, mindent hall, amiről idebent szó esik, de valójában semmit se hall, mindig lefoglalja a beszéd. Itt csak nekem van fülem egyedül. Tíz éve, hogy elvesztettem a szemem világát, azóta megtanultam hallani. Azelőtt sohasem hallottam semmit. Csak hittem, hogy hallottam, de süket voltam, süket, akárcsak te, vagy minden látó ember. El sem hinnéd, mi mindent hallok. Minden kimondott szót meghallok ebben a helyiségben, és olyat is, amit nem ejtenek ki. Hallom, amit az emberek maguknak suttognak, s észre sem veszik, hogy mozog a szájuk, vagy a lélegzet ki-be jár az ajkuk között.
Megérintettem a vállát, hogy finoman arrébb toljam, de úgy állt a földbe cövekelve, akár egy vasrúd.
– Évek óta jól ismertem mindkét Sextus Rosciust. És hadd áruljam el neked, akármilyen bizonyítékokat találsz, igenis a fiú állt a gyilkosság mögött! Micsoda emésztő gyűlöletet tápláltak egymás iránt! Akkor kezdődött, amikor Roscius másodszor is megnősült, és született egy fia, Gaius, akit folyton kényeztetett és dédelgetett, amíg a gyermek meg nem halt. Emlékszem, amikor behozta a kis csecsemőt ebbe a tavernába, és mindenkinek a kezébe adta az aranyhajú apróságot, majdnem szétrobbant a büszkeségtől. Az ifjabb Sextus az ajtóban állt, elfeledve, elhagyatottan, felfúvódva a gyűlölettől, akár egy varangyos béka. Akkor még láttam a szememmel. Nem emlékszem, milyenek voltak a virágok, de annak az ifjúnak a tekintete mélyen belém ivódott. A gyilkosság szándéka csillogott a szemében, kristálytisztán!
Úgy hallottam, mintha a csapos tért volna vissza, ezért hátrafordultam.
– Nézz rám! – kiáltotta az öregember. – Nehogy azt hidd, hogy nem veszem észre, ha elfordulsz. Észlelem a légzésed hangjából. Nézz rám, ha hozzád beszélek! Hallgasd meg az igazságot: a fiú gyűlölte az apját, az apa gyűlölte a fiút. Évről évre egyre jobban éreztem, ahogy nő és halmozódik bennük a gyűlölet, itt, ebben a helyiségben. Hallottam a kimondatlan szavakat; a harag, a neheztelés és a bosszú szavait. És ki hibáztathatta volna egyiküket is, de leginkább az apát... Egy ilyen fiú, egy ilyen félresikerült alak, egy ekkora csalódás. Mohó kis disznó lett belőle. Kapzsi, kövér és tiszteletlen. Képzeld el a fájdalmat, a keserűséget! Talán csoda, ha az unokám sohasem látogat meg minket, és egy szót sem vált az apjával? Azt mondják, Jupiter elvárja, hogy a fiúk engedelmeskedjenek az apjuknak, az apák pedig a saját apjuknak. De miféle rend uralkodhat egy olyan világban, ahol az emberek megvakulnak vagy elhájasodnak, mint a disznó? A világ elveszett, romba dőlt, és nincs megváltás. A világ sötét...
Döbbenten léptem hátra. A következő pillanatban a kövér házigazda félretaszított, megragadta az öregembert a vállánál fogva, és elvonszolta az ajtótól. Átléptem a küszöbön, és visszanéztem. Az öreg tejfehér szeme még mindig rám meredt. Tovább gagyogott. A fia erőszakkal fordította el az arcát.
Kikötöztem Vespát, felszálltam a hátára, és keresztülvágtattam Narnia maradék részén, majd a hídon is, amilyen gyorsan csak tudtam.

 

 

Tizenhét

Vespa legalább olyan lelkesen hagyta el Narniát, mint én. Panasznak jelét sem adta, amint kitartóan vágtattunk egész napos utunk legvégső nyúlványán keresztül. Meg sem akart állni, amikor a falutól északra egy útelágazáshoz értünk.
Egy nyilvános vályú állt a kereszteződésnél. Lassan itattam meg, pár korty után a gyeplővel mindig visszarántottam a fejét. Egy durva útjelző pózna állt a vályú mellett, egy rúd, melynek végébe kecskekoponyát szúrtak. A koponya napszítta homlokára valaki egy nyilat festett, és aláírta AMERIA városának nevét. Letértem a széles Via Flaminiáról az ameriai mellékútra, egy keskeny ösvényre, mely meredek hegygerincen kígyózott fölfelé.
Felfelé indultunk. Vespa most már jócskán elfáradt, az ülepemet érő lökésekre nekem is összecsikordult a fogam. Előrehajoltam, és a nyakát simogattam. Végre a nappali hőség kezdett szertefoszladozni, és a hegygerincen hűs árnyak alatt haladtunk.
A hegycsúcs környékén egy csapat rabszolgába botlottam, akik egy ökrösszekeret próbáltak a hegygerinc útjára rávezetni. A jármű megingott és ferdén felemelkedett, aztán ráállt az útra. A rabszolgák egymásnak támaszkodtak, néhányan megkönnyebbülten mosolyogtak, mások túlzottan elcsüggedtek, hogy bármilyen érzést mutassanak. A szekér tetején ülő fiatal fiúhoz léptettem, és intettem neki.
– Gyakran megteszitek ezt az utat? – kérdeztem.
A fiú megrökönyödött, amikor meghallotta a hangomat, aztán elmosolyodott.
– Csak ha a narniai vásárra viszünk valamit. A legveszélyesebb rész a hegy lejtője !
– El tudom képzelni.
– Tavaly el is vesztettünk egy rabszolgát. Segített lefékezni a szekeret a lejtőn, de a kerék alá esett. Fele ennyire sem meredek a másik oldalon, Ameria felé.
– Mindenesetre lejtő az is. Örülni fog a lovam.
– Gyönyörű állat – nézett a lóra a falusi fiúk ámuldozásával.
– Ezek szerint te Ameriából jössz? – kérdeztem.
– A közeléből. A város határából, a hegy lábától.
– Talán el tudod nekem mondani, merre találom Sextus Roscius otthonát.
– Hát igen. Csak épp Sextus Roscius már nem lakik itt.
– Az öregemberre célzol?
– Ó, akit megöltek? Ha őt keresed, megtalálod a maradványait a családi temetőben. Amennyire én tudom, sohasem élt Ameriában, legalábbis születésem óta.
– Nem, nem az öreget keresem, hanem a fiát.
– Közel lakott az apám házához. Ha arra gondolsz, akinek két lánya van.
– Igen, van egy veled egykorú lánya, felettébb szemrevaló teremtés.
A suhanc elvigyorodott.
– Nagyon szemrevaló. És nagyon készséges...
Felvonta a szemöldökét, mintha valami gyakorlatias életbölcsességet adott volna át nekem. Roscia meztelen testének képe suhant át az agyamon. Láttam a falhoz préselődve, kielégültségtől hervadozva, amint Tiro előtte térdel a földön. Talán nem a rabszolga volt az első a lány életében.
– Mondd el, hogy találom meg a házát – kértem.
– Elmondhatom, hogy találsz oda – vont vállat –, de amint hallottad, nem lakik már itt. Elüldözték innen.
– Mikor?
– Úgy két hónappal ezelőtt.
– Miért tettek ilyet?
– A törvény utasította őket, egy római ítélet. Az apját törvényen kívül helyezték. Tudod, mit jelent az?
– Túlzottan is jól tudom.
Elhúzta az ujját a torka előtt.
– Aztán elveszik az összes földed és az összes pénzed. Semmit sem hagynak a családodnak. Valami árverést tartottak lenn, Rómában. Az apám azt mondta, nem bánta volna, ha alkudhat valamelyik földjére, különösen azokra, amelyek határosak a mi birtokainkkal. De úgy vélte, semmi haszna. Az árverések mind le vannak játszva. Ismerned kell Sulla egyik barátjának barátját, vagy legalábbis tudnod kell, kit érdemes megvesztegetni.
Immár másodszor hallgathattam végig az öreg törvényen kívül helyezésének történetét. Zavaros volt számomra, de ha bármi igazságmagja is van, egyszerű lesz vele bizonyítani ifjabb Sextus Roscius ártatlanságát az apja meggyilkolásában.
– Akkor áruld el: ki lakik most ott?
– Az öreg Capito. Felvásárolta a család házát és a legjobb földeket. Az apám a földre köpött, amikor meghallotta, hogy ezentúl ő lesz az új szomszédunk. Capito megengedte Sextusnak és a családjának, hogy télen itt maradjanak. Az emberek nagyon is helyeselték, úgy tűnt, megszánta őket. Aztán véglegesen kirúgta őket innen.
– Senki sem fogadta be őket ezek után? Sextus Rosciusnak biztosan voltak barátai, akik lekötelezték magukat neki.
– Az apám mindig azt mondja, meglepő, milyen gyorsan veszíti el egy ember a barátait, ha Rómából fenyegetik. Meg hát Roscius mindig egy magányos farkas volt; nem mondhatnám, hogy sok barátra tett szert. Azt hiszem, az apám volt a legközelebbi barátja, a szomszédság miatt, meg minden. Miután Capito kirúgta, néhány éjszakát a mi fedelünk alatt töltött. Ő, meg a felesége és a lányaik. – A fiú hangja elcsuklott, szeméből láttam, hogy Rosciára gondol. – De már nem sokáig maradt Ameriában. Egyenesen Rómába ment. Az a hír járja, hogy az öregembernek volt egy nagyhatalmú patrónusa, egy idős asszony, és tőle akart segítséget kérni.
Egy darabig csendben haladtunk tovább. Az ökrösszekér kerekei nyikorogva ütődtek a keréknyomokkal szabdalt úthoz. A rabszolgák mellettünk meneteltek.
– Azt mondtad, az öregembert törvényen kívül helyezték – folytattam.
– Igen.
– Amikor ezt bejelentették, senki sem tiltakozott?
– Dehogynem. Egy küldöttség el is ment Sullához, meg minden. De ha többet akarsz tudni erről, az apámat kell megkérdezned.
– Hogy hívják az apádat?
– Titus Megarus. Én Lucius Megarus vagyok.
– Az én nevem pedig Gordianus. Igen, nagyon szeretnék szót váltani az apáddal. Áruld el, mit szólna hozzá, ha egy kedves újdonsült ismerősödet váratlanul hazavinnéd vacsorára?
A fiú hirtelen óvatosnak tűnt.
– Attól függ.
– Mitől?
– Úgy beszélsz, mint akinek van valami érdekeltsége Capito földjeiben.
– Nem mondhatnám, hogy nincs.
– És kinek az oldalán állsz?
– Sextus oldalán, Capito ellen.
– Ez esetben, azt hiszem, az apám örömmel fogad.
– Jól van hát. Milyen messze van a házatok?
– Látod azt a füstfelhőt jobbra, a fák fölött? Ott lakunk.
– Nagyon közel van. Hát Capito háza?
– Valamivel messzebb, a főút másik oldalán, balra. Láthatod majd a tető egy részét, ha elérjük a kanyart.
– Rendben van. Tégy meg nekem egy szívességet. Ha hazaérsz, mondd meg az apádnak, hogy van itt egy ember Rómából, aki szeretne beszélni vele ma éjjel. Mondd meg, hogy Sextus Roscius egyik barátja vagyok. Várnék még reggelig, de nincs annyi időm. Nagyon hálás lennék, ha meghívna az asztalához. Kétszeresen is hálás lennék, ha megalhatnék a házatok táján. Akár a csűrben is ellennék. Megsértődne, ha pénzt ajánlanék cserébe?
– Valószínűleg.
– Akkor nem ajánlok. Itt most váljunk el egy időre.
Amint bekanyarodtunk, a falombokon keresztül, a lefelé ereszkedő napfényben megpillantottam a távoli ház vörös tetőcserepeit.
– Most hova mész? – kérdezte a fiú.
– Csak rövid látogatást teszek az új szomszédotoknál is. Talán nincs értelme, de legalább meg akarom nézni a tanyát, és lehet, hogy magát a gazdát is.
Intettem a fiúnak, aztán egyenletes ügetésre fogtam Vespát.

 

A ház, melyben az ifjabb Sextus Roscius született és felnőtt, és amelyre apja távollétében felügyelt, pompás mintapéldánya volt a vidéki villáknak. Impozáns, kétszintes lakóház volt vörös agyagcserepekkel. Körülötte rusztikus összevisszaságban helyezkedtek el a fészerek és a pajták. Az egyre gyengülő fényben hallottam a tehenek kolompolását és a birkák bégetését, amint a csordák hazafelé ballagtak a legelőkről. Munkások tértek haza a földekről a szőlőlugasok alatt, kaszák hosszú sora hömpölygött a szőlőlevelek és indák tengere alatt. Az éles pengéken hűvös, vérszínű villanással tükröződött vissza a lenyugvó nap sugara.
A központi épületet javában tatarozták. Állványzat és hálórengeteg takarta el a ház homlokzatát, szimmetrikus szárnyakat toldottak az épülethez két oldalról. A félkész új szárnyak öblösen ásítoztak. A bal szárny csontvázszerű testén keresztül a hátsó udvarra nyílt kilátás, ahol díszkertet alakítottak ki. A földmunka és a rácsozatok rengetegében egy vörös képű, harci kakasra hasonlító férfi járkált fel-alá, és türelmetlen parancsait osztogatta a rabszolgáknak. A rabszolgák a lapátjaikra támaszkodtak, az ásóikat markolták, és kosztól csíkos arcukon azoknak az embereknek az unott, megalázott kifejezése honolt, akikkel már időtlen idők óta ordítoznak.
A gazdának sehogy sem akaródzott abbahagynia az üvöltözést. Előre-hátra lépdelt, karját ide-oda suhintgatta, öklébe újabb és újabb maroknyi levegőt szorított. Az öregkor küszöbén járt, fején kifehéredett a haj, háta meggörbült. Izgága forgolódása közepette csak elvétve pillanthattam meg ráncok, a gödrök és a sebhelyek éktelenítette arcát. Mintha az orra, az orcája és az álla mind-mind egybefolyt volna. Csak a szeme vonta magára a figyelmet, úgy villogott az egyre fakuló fényben, mint a messziről integető kaszák pengéje.
Leszálltam Vespa hátáról, és magamhoz húztam a gyeplőjét, miközben az ajtón kopogtattam. A magas, vékony rabszolga, aki ajtót nyitott, jámboran tekintett a lábamra, és meghunyászkodó hangon tudatta velem, hogy gazdája a ház udvarán tartózkodik, ahol elmerült a munkában.
– Tudom – feleltem. – Láttam, ahogy a kertben tetszeleg. De én nem azt a gazdádat keresem.
– Nem? Attól tartok, az úrnőm gyengélkedik.
A rabszolga tekintete feljebb vándorolt, de nem annyira, hogy a szemembe nézzen.
– Mondd, mióta vagy Capito rabszolgája?
Összevonta a szemöldökét, mintha azon rágódna, mennyire veszélyes ez a kérdés.
– Csak rövid ideje.
– Csak azóta, hogy megváltoztak a tulajdonviszonyok. Erre gondolsz, ugye? Más szóval, a házzal együtt téged is megvásároltak.
– Igen, így van. De kérlek, uram... Talán be kéne jelentenem a gazdámnak, hogy...
– Nem, csak egyet árulj el nekem: a régi gazdádnak volt két rabszolgája Rómában, Felix és Chrestus, Ismered őket?
– Igen – bólintott kételkedve, és úgy tűnt, valami módfelett megragadta a figyelmét a lábamnál.
– Vele voltak Rómában, amikor az öregembert megölték. Most hol vannak?
– Ők...
– Igen?
– Itt voltak egy kis ideig, ebben a házban. A korábbi gazdámat, Sextus Rosciust szolgálták, amíg itt lakott az új gazdám, Capito vendégeként.
– Mi történt velük, amikor Sextus Roscius elhagyta a házat? Magával vitte őket?
– Nem, nem. Itt maradtak egy darabig.
– Aztán mi történt?
– Azt hiszem... persze nem tudom biztosan...
– Mit hiszel? Beszélj értelmesen!
– Talán inkább Capito gazdámmal kéne szót váltanod.
– Nem hinném, hogy a gazdád foglalkozna velem. Legalábbis nem sokáig. Hogy hívnak téged?
– Carus.
Megrettent, és hegyezni kezdte a fülét, mintha a ház belsejéből hallott volna valamit, de a hang kívülről jött. A szürkület csendjében tisztán hallottam Capito utasítgatásait a ház mögül, melyekbe immár egy nyers női hang is belevegyült. Csakis a ház úrnője lehetett. Minden jel arra utalt, hogy egymással torzsalkodtak a rabszolgák szeme előtt.
– Mondd meg nekem őszintén, Carus: Sextus Roscius jobb gazda volt, mint Capito?
Kényelmetlenül érezte magát, mintha a hólyagja lenne tele. Alig észrevehetően bólintott.
– Akkor talán segítesz majd nekem, ha elárulom, hogy Sextus Roscius barátja vagyok. Az egyetlen megmaradt jó barátja. Mindenáron tudnom kell: hol van Felix és Chrestus.
Még több kín költözött vonásaiba, már-már azt hittem, azt fogja válaszolni, hogy mindketten meghaltak. Ehelyett viszont hátrapillantott a válla fölött, majd vissza a lábamra.
– Rómában – felelte. – A gazdám eladta őket az üzletfelének, annak a másik embernek, aki Sextus Roscius egész vagyonát megszerezte.
– Úgy érted, Magnus?
– Nem, a másik. – Lehalkította a hangját. – Az arany ember. Felix és Chrestus Rómában van, egy Chrysogonus nevű ember házában.
Chrysogonus, görög szó, azt jelenti: aranynak született. A név egy darabig alaktalanul repkedett a fejemben, aztán hirtelen szétrobbant bennem, akár a mennydörgés. A név valóságos kulcs lett a kezemben, melyet egy rabszolga nyújtott át véletlenül. Ragyogó, arany kulcs volt, mely a Sextus Roscius halálát övező megannyi talányhoz nyitotta az ajtót.
A kert felől még mindig hallottam Capito lármázását és a felesége rikácsolását.
– Egy szót se szólj a gazdádnak! – sziszegtem a rabszolgának. – Érted? Egy szót se!
Az oszlophoz fordultam, és felszálltam a lóra. Vespa azt hitte, elértük úti célunkat, és lázadozva, a fejét csóválva prüszkölt. Továbbhaladásra ösztökéltem. Most már elővigyázatosabban ügettem, hátra-hátrapillantottam, el akartam kerülni, hogy Capito meglásson. Senkinek sem kell tudnia, hogy itt jártam; még kevésbé, hogy hol töltöm az éjszakát. A Chrysogonus név jutott eszembe, és megráztam a fejem. A tiszteletet parancsoló név borzongást váltott ki belőlem. A veszély eddig is a fejem fölött lebegett, de most már kinyílt a szemem, hogy láthassam is.
Visszaértem a főútra, és a leágazás felé vettem az irányt, amely Titus Megarus háza felé vezetett. A fák koronái fölött, az egyre satnyuló fényben kényelmet és pihenést ígérőn gomolygott a magasba a füst. Felértem egy kis kaptatón, és hirtelen két közeledő lovast vettem észre a Via Flaminia felől. Az állatok lassan poroszkáltak, ugyanolyan elcsigázottan, mint Vespa. Lovasaik mintha elszunnyadtak volna a hátukon, kifárasztotta őket az egész napos út, aztán váratlanul egymás után felkapták a fejüket, és megpillanthattam arcukat.
Mindketten erőteljes, széles vállú férfiak voltak, könnyű nyári tunikát viseltek, mely szabadon hagyta izmos karjukat. A jobb oldali alaknak bozontos, fekete haja volt, haragos tekintete és kegyetlen ívű szája. Bal kezében tartotta a gyeplőt. Barátjának fejét durva, szénaszerű haj fedte, nem sok különböztette meg egy csúf, nehézkes vadállattól. Hatalmas termete alatt a ló túlterhelt pónivá törpült, egyik orcáján ott vöröslött három vékony, párhuzamos csík: egy macska karmolásának összetéveszthetetlen nyoma.
A szívem olyan hangosan dübörgött, hogy attól tartottam, még abból a távolságból is meghallják. Hidegen néztek rám, amikor elhaladtak mellettem. Sikerült halványan bólintanom, és valami üdvözlésfélét motyognom. Nem feleltek semmit, a pillantásukat az út felé vetették. Gyorsabb ügetésre fogtam Vespát, és kis idő múlva hátrafordultam. Az alacsony dombocska felett láttam, amint letérnek a főútról, és Capito háza felé igyekeznek.

 

 

Tizennyolc

– A sötét hajú Magnus lehetett – töprengett a földműves. – Semmi kétség. Igen, ő valóban sántít a bal lábára, már évek óta; senki sem tudja pontosan, miért. A legkülönfélébb történeteket meséli. Néha azt mondja, hogy egy őrült szajha tette ezt vele Rómában, néha azt, hogy egy féltékeny férj műve, máskor meg azt, hogy egy garázdálkodó gladiátor. Azt mindig magabiztosan hozzáteszi, hogy megölte a tettest, és nem kételkedem benne, hogy valóban végzett vele.
– Hát a másik? A csúf, nagydarab szőke?
– Mallius Glaucia, ki más? Magnus régi rabszolgája, mostani jobbkeze. Magnus mostanában nagyon sok időt tölt Rómában, míg az unokafivére, Capito átalakíttatja a Roscius-villát. Glaucia úgy szaladgál közöttük, mint egy kutya, akinek ide-oda vetik a csontot.
A világra sötétség borult, csak a csillagok szikráztak élénken. A lágyan hullámzó dombok tetején a holdfény játszott, ezüsttakaróval lepte be őket. Titus Megarusszal a háza tetején kialakított teraszon üldögéltem, ahonnan széles kilátás nyílt délre és nyugatra. A horizonton egy sor magas hegy nyújtózkodott, azok jelezték a völgy távoli szegélyét; a hegyeken túl a Tiberis vize csobogott. A közelebb eső területen elszórt fénypontok és holdvilágos tetők jelezték Ameria szunnyadozó városát. Balra, valahol a fákon túl feltünedezett az a ház is, melyben Capito, Magnus és Mallius Glaucia tért nyugovóra. Épp a felső szintet láttam, s az sem volt nagyobb a hüvelykujjam begyénél. Csupán egy ablakból szűrődött ki sápadt, okkersárga fény.
Titus Megarus nem volt túl gyakorlatias ember, de kiváló vendéglátónak bizonyult. Maga jött elém az ajtóhoz, és nyomban gondoskodott róla, hogy Vespának helyet biztosítsanak az istállójában. Kikötötte, hogy a vacsoraasztalnál nem beszélhetünk vitatott kérdésekről, mert rosszat tesz az emésztésének, inkább a gyerekeit kérte fel, hogy a fogások alatt énekeljenek nekünk. Az étel laktató volt és friss, a bornál jobbat nem is kívánhattam volna. Lassacskán megpihentem, és elhessegettem a félelmem, amíg azon kaptam magam, hogy végignyújtózom a tetőkertben elhelyezett díványon. Alattunk, egy mélyebben fekvő oszlopcsarnokban összegyűltek a házigazda gyermekei a felesége irányításával. Titus egyik lánya énekelt, mialatt egy másik lírán játszott. A dal édesen, halkan szálldosott felfelé a balzsamos estében, visszhangja jóformán teljesen elhalt, mintha egy mély kútból érkezett volna. Apja hívó szavára Lucius is csatlakozott hozzánk, aki nem beszélt, csak fülelt.
A hosszú lovaglás annyira kimerített, a nyereg annyira feltörte a hátsómat, hogy alig tudtam megmozdulni. A dívány különben is olyan kényelmes fekvést biztosított, hogy nem akaródzott moccanni. Miközben feküdtem, egyik kezemben egy pohár meleg bort tartottam, s az álommal birkóztam, a tökéletes békességben szendergő völgyet fürkésztem. Azon morfondíroztam, miféle gyilkos titkokat rejt magában ez a háborítatlan táj.
– Ez a Mallius Glaucia kereste fel a házamat tegnap – mondtam – valami orgyilkos társaságában. Biztos vagyok benne, a karmolás nyomai nem hagynak kétséget felőle. Ugyanaz az ember, aki egész éjjel démonként száguldott, hogy Sextus Roscius halálhírét elhozza ide, Ameriába. Alighanem mindkét megbízást ugyanannak a gazdának a parancsára hajtotta végre.
– Glaucia az ujját sem mozdítja, ha Magnus nem parancsolja; olyan, mint az árnyékszínház bábja a karneválokon.
Titus feltekintett a csillagokra. Behunytam a szemem, és magam mellé képzeltem Bethesdát a díványra: melegebb volt az esti szellőnél, lágyabb, mint a fakó, áttetsző felhők, melyek a dagadó hold előtt siklottak tova. Hirtelen egy női kacaj hangzott fel a földszintről. Az jutott eszembe, mennyire jól illene ide Bethesda, az egyszerű, őszinte falusi környezetbe.
Titus belekortyolt a borába.
– Sextus tehát elment, és megvádoltatta magát az öregember meggyilkolásával. Ez újdonság számomra, azt hiszem, gyakrabban kéne a narniai tavernába mennem az új pletykákért. Te pedig azért jöttél, hogy kiszimatold az igazságot. Sok szerencsét hozzá. Szükséged lesz rá. – Megrázta a fejét és előrehajolt, mintha az új szomszéd villája felől átszűrődő fényeket vizslatná. – Capito és Magnus végleg el akarják takarítani az útból. Nem nyugszanak, amíg holtan nem látják Sextust.
Én is Capito villájára pillantottam, aztán fel az égboltra. Semmi mást nem akartam, csak aludni. De ki volt a megmondhatója, hogy házigazdámat ilyen beszédes kedvében fogom-e még találni reggel?
– Áruld el nekem, Titus Megarus...
Hangom elvékonyodott a bor és a megviseltség hatására.
– Mit áruljak el, római Gordianus?
Az ő beszéde is összemosódott. Természeténél fogva józan embernek tűnt, aki minden téren visszafogott. Bizonyos voltam benne, csak akkor engedi meg magának a bor élvezetét, ha a vendégét kell szórakoztatnia.
– Mondj el mindent! Mindent, amit az öreg Sextus Roscius haláláról tudsz, meg a viszályáról Capitóval és Magnusszal, és mindent, ami azután következett.
– Az egész egy átkozott botrányos ügy – fújtatott. – Mindenki tudja, hogy valami bűzlik, de senki sem tesz semmit. Én megkíséreltem, de nem jutottam semmire.
– Kezdd az elején! Milyen régi időkre nyúlik vissza az ellenségeskedés a néhai Sextus Roscius és az unokafivérei, Magnus és Capito között?
– Ezt a viszályt már születésükkor örökül kapták. Mindhármuknak ugyanaz volt a nagyapja; Sextus apja volt a három fiútestvér közül a legidősebbik. Mikor a nagyapa meghalt, jóformán az összes birtokot a legnagyobb fiú kapta, ahogy szokás – az idősebb Sextus Roscius apja. Tudod, hogy van ez: vagy kegyesen megegyeznek a családtagok, vagy örökre elvágják a kötelékeket. Ki ismeri már részletesen az eset körülményeit?... Csak azt tudom, hogy a dolgot tovább örökítették a második generáció unokatestvéreire, és Capito meg Magnus mindig az öreg Sextus ellen hadakozott, folyton összejátszva, hogy kiforgassák Rosciust a családi vagyonból. Végül így vagy úgy, de sikerült nekik. Néhány hiszékeny ameriai úgy tartja, csak Fortuna állt az oldalukra. Akinek viszont szorult némi ész a koponyájába, tudja, hogy vérrel szennyezték be kezüket, csak elég szemfülesek voltak, hogy alaposan le is mossák.
– Értem már, szóval az idősebb Sextus Roscius apja az összes családi birtokot hátrahagyta a fiára, a többieknek meg csak könyöradomány jutott. Idősebb Sextus volt az első számú örököse. Gondolom, ő volt a legidősebb fiú a famíliában.
– Az egyetlen fiúgyermek. A Roscius nem egy szapora fajta.
– Így hát az idősebb Sextus örökölt, a leszegényedett unokafivérek, Capito és Magnus pedig máig bosszankodnak miatta. Mennyire szegényedtek el?
– Capito apjának mindig megvolt az a kis földje lent, a Nar mellett, szerényen éldegélt belőle. Magnus járt a legrosszabbul. Az ő apja egyetlen földjét veszítette el, aztán végzett magával. Magnus azért ment Rómába, hogy ott boldoguljon.
– Elég keserűek lehettek. Ha pedig Magnus Rómában kereste a boldogulását, legkönnyebben a gyilkosság mesterségét sajátíthatta el... Javíts ki, ha cserben hagyna az emlékezetem: az idős Sextus kétszer nősül. Első frigyéből származik Sextus filius. Az asszony meghal, Sextus pater pedig újra nősül. Születik egy második fia is, Gaius, az ifjú feleség viszont még a szülőágyon jobblétre szenderül. Az ifjabb Sextusra bízzák a birtok ügyeit, míg apja és Gaius Rómába települnek. Aztán három évvel ezelőtt, Sulla győzelmének éjszakáján, ifjabb Sextus Ameriába hívja az apját és öccsét, s ittlétük alatt Gaius ételmérgezés áldozata lesz. Mondd csak, Titus, mit beszél erről a falu nyelve?
Vállat vont, és kortyolt még a borából.
– Gaiust nemigen ismerték errefelé, de abban mindenki egyetértett, hogy tetszetős fiatalember volt. Én személy szerint túl fellengzősnek és túlzottan is műveltnek tartottam. Gondolom, az apja hatására fejlődött olyanná, hisz mindig körülvették a tanítók, örökké díszes lakomákra járt. Nem a fiú hibája volt.
– A halálát balesetként könyvelték el?
– Soha senki nem firtatta.
– Tegyük fel, hogy nem baleset volt. Capitónak és Magnusnak lehetett köze hozzá?
– Erőltetett következtetés. Mit nyerhettek volna belőle, hacsak nem az apjának akartak rosszat? Ha már ölni akartak, miért nem az öreget tettek el láb alól, vagy az egész famíliát? Capito kétségtelenül erőszakos egy alak. Már több rabszolgát is halálra késelt vagy ütlegelt, és úgy hírlik, Rómában egyszer egy vadidegen embert hajított a Tiberisbe, mert nem állt félre az útjából a hídon. Sőt, utána is ugrott, hogy biztosan megfulladjon. Szerintem ő és Magnus akár puszta könyörtelenségből is megölhették volna Gaiust, de nem tartom valószínűnek.
– Én sem. Csak kíváncsi voltam erre az apró részletre.
Talán a bor hevítette fel a véremet, vagy a hegyoldalról legördülő friss szél, de hirtelen teljesen éber és józan lettem. A Capito háza felől átszüremkedő fényeket néztem. A fénynyalábok reszkettek a felfelé emelkedő meleg levegőben, és úgy olvadtak össze a távolban, mint egyetlen baljós szem.
– Ugorjunk akkor múlt szeptemberre – folytattam. – Sextus Rosciust megölik Rómában. A szemtanúk látják az elkövetőt: egy izmos embert fekete köpenyben, aki sántít a bal lábára.
– Magnus, kétség sem férhet hozzá!
– Úgy tűnik, ismeri az áldozatát. Balkezes és meglehetősen tagbaszakadt.
– Megint csak azt mondom: Magnus.
– Az orgyilkost két másik gonosztevő kíséri. Egyikük egy szőke óriás.
– Mallius Glaucia.
– Igen. A másik... ki tudja? A boltos szerint szakállas volt. Egy Polia nevű özvegy mind a hármat le tudta írni, de sohasem lehetne rávenni, hogy tanúskodjon. Mindenesetre másnap reggel Glaucia érkezik, hogy átadja a hírt Capitónak, és egy véres kést hoz magával.
– Hogyan? Ezt a részletet még nem hallottam eddig.
– A narniai taverna tulajdonosától tudom.
– Az, amelyiknek a vak ember az apja. Mindketten sültbolondok. Gyenge vérvonal.
– Lehet. De az is lehet, hogy nem. A vendéglős azt mondta, Glaucia egyenesen Capitóhoz sietett a hírrel. Kitől hallott Sextus Roscius először az apja halálhíréről?
Ránéztem a gazdára, és felvontam a szemöldököm.
– Tőlem – bólintott Titus. – Korán reggel hallottam a hírt az ameriai nyilvános kútnál. Amikor délután találkoztam Sextusszal, azt hittem, már tudja. De amikor az együttérzésemről biztosítottam, az arca... Nos, különös ábrázattal nézett rám. Nem mondhatnám, hogy elöntötte a fájdalom; tudnod kell, hogy kevéssé szívlelték egymást. Félelem volt, azt láttam a szemében.
– Nem lepődött meg? Nem esett kétségbe?
– Nem igazán. Zavart volt, és rettegett.
– Úgy... Másnap pedig egy hivatalos hírvivő érkezett az öregember római házából.
– A harmadik napon az öreg maradványai is megérkeztek – bólintott Titus. – A Rosciusokat egy kis dombra temették a villa mögött; a domborműves sírkövet tiszta napokon innen is látni lehet. Sextus a hetedik napon eltemette az apját, majd megkezdte a hétnapos gyászt. Nem csinálhatta végig.
– Miért?
– Mert a katonák hamarabb megérkeztek. Volaterrae felől jöhettek, északról, ahol Sulla felütötte a táborát az Etruriában maradt Marius pártiakkal szemben. Akárhogy is, a katonák megérkeztek, és a város főterén közzétették, hogy idősebb Sextus Rosciust az állam ellenségévé kiáltották ki, törvényesen végezték ki Rómában, nagyra becsült diktátorunk, Sulla parancsára. Az összes birtokát elkobozták, mindent árverésre bocsátottak: a földjeit, a házait, az ékszereit és a rabszolgáit is. Kihirdették az időpontot és a helyszínt valahol Rómában.
– Mit szólt erre az ifjabb Sextus?
– Senki sem tudja. Bezárkózott a villájába, nem akarta elhagyni az épületet, és látogatókat sem fogadott. Gyászoló embernél meg is szokhattuk az ilyesmit, de Sextus ennek tetejében még a teljes nincstelenség határán is állt. Az emberek körében elterjedt a pletyka, hogy az apját talán tényleg törvényen kívül helyezték. Ki tudja, mibe keveredett az öregember odalent, Rómában? Lehetett például a Marius hívek egyik kéme, akit rajtakaptak, amint összeesküvést szít Sulla ellen.
– Csakhogy a törvényen kívül helyezés június elsején hivatalosan befejeződött. Rosciust pedig szeptemberben gyilkolták meg.
– Úgy beszélsz, mint egy ügyvéd – felelt Titus, miután megvonta a vállát. – Ha Sulla holtan akarta látni, miért ne ragaszkodott volna a törvényes úthoz? A diktátor óhaja parancs.
– Sokat érdeklődtek az árverés után?
– Mindenki tudja, hogy azokat előre eldöntik. Miért fáradjanak? Sulla valamelyik barátja végül úgyis ad némi alamizsnát az egészért, és mindenki mást, aki ajánlatot tett, szépen kikísérnek a teremből. Hidd el, nagyon meglepődtünk, amikor Magnus és egy csapat orgyilkos megjelent Sextus ajtajában, és felmutattak valami hivatalos iratot, amelyben felszólítják, hogy adja át minden tulajdonát, és haladéktalanul ürítse ki a házat.
– Ilyen könnyedén félretolták volna az útból?
– Senki sem látta, mi történt valójában, kivéve persze a rabszolgákat. Az emberek szeretik kiszínezni a valóságot. Egyesek azt állítják, hogy Magnus az apja sírjánál rontott rá Sextusra, aki éppen mirrhát égetett, kitépte a füstölőt a kezéből, és a lándzsája hegyével kergette ki a temetőből. Mások szerint letépte a ruhát Sextusról, pucéran kiűzte az útra, és utána eresztette a kopóit. Sextus egyik történetet sem erősítette meg, egyáltalán nem volt hajlandó beszélni róla, én meg nem erőltettem, így is elég szégyenben volt része szegénynek.
– Mindenesetre Sextus és a családja egy barátjuknál, egy ameriai kereskedő házában töltöttek egy éjszakát, Capito meg másnap reggel beköltözött a villába. Képzelheted, mekkora volt az ámuldozás! Persze volt, aki örült a fejleményeknek. Sextusnak számtalan ellensége, Capitónak számtalan barátja van ebben a völgyben. Sextus aztán visszament egyenesen Capitóhoz; tanú megint nem akadt. Végül Capito megengedte, hogy átmenetileg meghúzódjanak a birtok sarkában álló kis viskóban, ahol rendszerint az aratómunkásokat szokták elszállásolni.
– S ezzel vége is a történetnek?
– Nem egészen. Összehívtam az ameriai városi tanács gyűlését, és elmondtam, hogy valamit tennünk kell. Nem csekély meggyőzőerőre volt szükség, hidd el, hogy azok az öreg csontok végre döntést hozzanak. Capito ráadásul mindvégig engem figyelt az asztal túlsó feléről. Ó, igen, Capito elnököl a mi becses városi tanácsunkban... Végül úgy határoztunk, tiltakozni fogunk Sextus Roscius törvényen kívül helyezése ellen, hogy tisztára mossuk a nevét, és megpróbáljuk kieszközölni, hogy a fia visszakapja örökölt vagyonát. Capito a kezébe vette az egész ügyet. Sulla még mindig Volaterrae közelében táborozott, egy tízfős küldöttség kereste fel, hogy ügyünkben szót emeljen: jómagam, Capito és nyolc másik.
– Sulla mit válaszolt?
– Még csak nem is találkoztunk vele. Először azt mondták, várjunk. Öt napig várakoztattak, mintha a kegyéért esedező barbárok lennénk, és nem római polgárok, akik petíciót nyújtanak be az államhoz. Zúgolódtunk, elveszítettük a türelmünket. A többiek fel akartak hagyni az egésszel, és haza akartak jönni, de amikor rájuk szóltam, hogy gondolják végig még egyszer, végül meghunyászkodtak. Aztán engedélyt kaptunk, hogy találkozzunk Sulla helyettesével, egy egyiptomival, akit úgy hívnak, Chrysogonus. Talán hallottál róla?
Titus megtorpant, amikor meglátta az arcomra kiütköző kifejezést.
– Hát persze... – feleltem. – Azt mondják, rendkívül megnyerő ifjú, valamiféle természetes vonzerővel, s megvan hozzá az értelme és becsvágya, hogy a legnagyobb hasznot húzza ezekből a tulajdonságaiból. Rabszolgaként kezdte Sulla házában, kerti munkát végzett. De Sulla mindenhol észreveszi a rejtett szépséget, és nem szereti, ha az munkában emésztődik fel. Chrysogonus lett az öregember első számú kegyence. Ez néhány éve történt, amikor még élt Sulla első felesége. Sulla végül a rabszolga testével csillapította vágyát. Szabadsággal, gazdagsággal jutalmazta, ezen felül magas posztot jelölt ki neki a kíséretében.
Titus felhorkantott.
– Kíváncsi vagyok, mennyi ebből az igazság. Mi csak azt tudtuk, hogy Chrysogonus nagy hatalmú ember, akinek szava sokat számít Sulla előtt. Megmondtam nekik, hogy mi magát a diktátort akarjuk látni, de az összes titkár és szárnysegéd a fejét rázta, mintha oktondi gyermekek lennénk, és azt tanácsolták, hogy először nyerjük meg Chrysogonust ügyünknek, aki aztán képvisel majd minket Sulla előtt.
– Meg is tette?
A gazda bánatosan nézett rám.
– A következő történt: végre meghallgatást nyertünk, és bevezettek minket az Arany Nagyúr színe elé. Bent állt a helyiség közepén, és úgy bámult a mennyezetre, mintha valaki homlokon csapta volna egy kalapáccsal. Aztán kegyeskedett egyet pislogni, és megajándékozott minket egy futó pillantással. Később el is mosolyodott. Esküszöm, sohasem láttál még olyan mosolyt; mintha maga Apolló ereszkedett volna le a földre. Volt benne valami tartózkodó, de ridegnek nem nevezhetném. Inkább a sajnálatát ébresztettük fel. Elszomorodott, ahogy az istenek szánakozhatnak a halandók felett.
– Biccentett – mesélt tovább. – Meghajtotta a fejét. Rád szegezte a két szemét, és az volt az érzésed, mintha egy felsőbbrendű lény tenne szívességet neked azzal, hogy elismeri a létezésedet. Meghallgatta az indítványunkat, aztán mind elmondtuk a beszédünket, kivéve Capitót, aki olyan mereven állt leghátul, mint egy kőszikla. Akkor Chrysogonus felállt a székéből, hátravetette fejét, kisimított egy hosszú, arany hajtincset a homlokából, és ajkára tette az ujját, mintha erősen gondolkodóba esett volna. Az ember kínosnak érezte, hogy piszkos halandóként egy levegőt szív az emberi faj eme tökéletes egyedével.
– Azt mondta, példamutató római polgárok vagyunk, hogy ilyen kitartóan keressük az igazságot. Hozzátette, hogy az általunk előadott eset mennyire ritkán fordul elő, de szerencsétlen és sajnálatos módon bizony megesett néhányszor, hogy valaki hamis vádak alapján került a listára. Megígérte, hogy a lehető leghamarabb benyújtja kérvényünket a nagy Sulla elé. Addig is türelmesnek kell lennünk; be kell látnunk, hogy a Köztársaság Diktátora minden oldalról rendkívül erős nyomásnak van kitéve. Nem utolsósorban a Marius-párti összeesküvés utolsó bástyáit számolja fel, mely nem szűnt meg gerjedni az etruszk hegyek vidékén. Tíz fej bólogatott bőszen, mint a dugók a hullámok hátán, köztük az enyém is. Emlékszem, eszembe jutott, és utólag szégyellem is magam miatta, hogy milyen szerencsések voltunk. Ha ennyire megfélemlített minket a helyettesének társasága, mekkora bolondot csináltunk volna magunkból, ha egyenesen a nagy diktátor előtt kell képviselnünk magunkat?
– Aztán megköszörültem a torkomat – folytatta Titus –, és valahogy összegyűjtöttem a bátorságomat. Azt mondtam, hogy ha már nem kerülhetünk Sulla színe elé, ragaszkodunk ahhoz, hogy egyenes választ kapjunk, mielőtt visszatérünk Ameriába. Chrysogonus felém fordította kék szemét, és alig láthatóan felvonta a szemöldökét. Az ember egy rabszolgára néz így, aki botor módon valami fontosnak hitt aprósággal félbeszakítja a beszélgetését. Végül aztán bólintott, és azt felelte: „Hogyne, persze.” Megígérte, hogy ha visszatér Rómába, maga veszi a kezébe az íróvesszőt, és maga húzza ki Sextus Roscius nevét a listáról. A halott ember vagyonát újra egybegyűjtik, és okiratban helyezik vissza a fia kezébe. Ismét csak türelemre intett, hiszen az igazság kereke lassan forog Rómában, de sohasem a nép akarata ellenére.
– Egyenesen Capitóra nézett – mesélt tovább –, és közölte vele, hogy értesülései szerint maga is részesült az elkobzott vagyonból. Kíváncsi volt, vajon beleegyezne-e egy ilyen ítéletbe, ha ez őt költségekbe veri. Capito bólintott, és olyan ártatlanul mosolygott, mint egy gyerek. Kijelentette, hogy szívében csak a római igazságot hordozza, és ha bebizonyosodik, hogy néhai unokabátyja mégsem volt az állam és szeretett Sullánk ellensége, szíves örömest visszaszolgáltatja birtokrészét a törvényes örökösnek. Még az átépítési munkálatokért sem számít fel semmit. Azon az éjjelen borral és sült báránnyal ünnepeltünk a volaterrae-i tavernában, remekül aludtunk, reggel pedig hazatértünk Ameriába. Aztán mindenki ment a maga útjára.
– Mi történt ezek után?
– Semmi. Sulla és emberei végeztek a dolgukkal Volaterrae-ben, és visszamentek Rómába.
– Chrysogonus nem üzent semmit?
– Nem – vonta meg a vállát Titus bűntudattal a hangjában. – Tudod, hogy van ez, ellankadnak az ilyen dolgok... Földműves vagyok, nem politikus. Végül még fogalmaztam egy levelet decemberben, aztán februárban is. Nem érkezett válasz. Valamit talán kicsikarhattunk volna, ha maga Sextus Roscius is kitart az ügye mellett, de jobban elzárkózott, mint valaha. Ott nyomorgott abban a kunyhóban a családjával a birtokon, nem hallottunk felőlük egy szót sem, mintha Capito rabszolgát csinált volna belőlük. Nos, ha egy ember nem áll ki a saját igazáért, nem várhatja el, hogy a szomszédai rángassák talpra!
– Meddig tartott ez a huzavona?
– Áprilisig. Akkor történhetett valami Capito és Sextus között. Az éjszaka közepén Sextus megjelent az ajtómban a feleségével és a két lányával. Közönséges ökrösszekéren jöttek, karjukon hozták összes vagyonukat, még egy rabszolga sem volt, aki a szekeret hajtsa. Bekéredzkedett éjszakára, én persze befogadtam. Négy vagy öt éjszakát töltöttek itt, már nem is emlékszem...
– Hármat – helyesbített valaki halkan.
Lucius volt, a házigazda fia, akinek jelenlétéről el is feledkeztem. Az alacsony fal sarkában ült, mellkasához húzta a térdét. Halványan mosolygott, ugyanúgy, ahogy Roscius lányának felemlítésekor, amikor aznap késő délután találkoztam vele a mezőn.
– Akkor hát három – bólintott Titus. – Hosszabbnak tűnt. Sextus Roscius magával hozta a mélabút, mely elhatalmasodott rajta és a családján. A feleségem folyton arra panaszkodott, hogy balszerencsét hoz a házunkra. És persze a fiatal Roscia... – kezdte, majd lecsendesítette a hangját. – A nagyobbik lánya. Nem éppen a legjobb erkölcsi hatás, ami az ifjak közé keveredhetett.
Luciusra pillantott, aki a holdat szemlélte, és meggyőzően alakította a süketet.
– Aztán elindult Rómába. Azt mondta, hogy az apjának van egy patrónusa ott, egy asszony, akinek lehet némi befolyása Sullánál. Nem említette, hogy tárgyalásra vár gyilkosság vádjával. Úgy véltem, elég elkeseredett lehet ahhoz, hogy maga vigyen kérvényt Chrysogonushoz a saját érdekében.
– Nem hiszem, hogy meglep téged, ha elárulom, hogy Chrysogonus maga is részesült Sextus Roscius birtokaiból.
– Hát nem egy utolsó, mocskos ügy?! Honnan tudod ezt?
– Egy Carus nevű rabszolga árulta el nekem ma délután. Ő nyitja az ajtót Capito villájában.
– Akkor hát mind a hárman benne voltak már kezdettől fogva – Capito, Magnus és Chrysogonus.
– Úgy látszik. Ki más írhatta volna fel a már lezárt listára Sextus pater nevét, ha nem Chrysogonus? Ki akarta őt holtan látni, ha nem Capito és Magnus?
– Akkor már minden világos. Ők tervelték ki az öreg Sextus Roscius meggyilkolását, összeesküdtek, hogy feltegyék a nevét a törvényen kívül helyezettek listájára, aztán felvásárolták a földeket, miután az állam elkobozta. És bármely kívülálló, aki gyanút fog, egyenesen Chrysogonusszal találja szemben magát. Mintha egy téglafalnak csapódna az orra. Micsoda egy ügy, még szennyesebb, mint gondoltam! Ez viszont, hogy Sextus Rosciust vádolják az apja meggyilkolásával... ezzel már túlmennek minden határon, legyenek akármilyen közel a tűzhöz. Képtelenség, felfoghatatlan embertelenség!
Felnéztem a holdra. Már kigömbölyödött és kifehéredett; hat nap múlva eléri teljes pompáját, éppen az idusra. Akkor pedig Sextus Roscius szembenéz a végzetével. Lustán félrefordítottam a fejem, és nehezült szempilláimon keresztül a sárga fényt figyeltem, mely Capito villájának egyik ablakából szivárgott kifelé. Vajon mi tartotta őket még ébren? Magnus és Glaucia bizonyára olyan törődött volt az egész napos lovaglástól, mint én magam. Mit tervelhettek ki ezen az éjjeli órán?
– Mégis... – szólaltam meg, de az ásítás elnémított egy pillanatra. – Mégis, a kirakósnak hiányzik egy darabja. Valami, ami miatt az egésznek még sincs értelme. Sokkal mocskosabb, mint gondolnád...
Megint a sárga ablakra néztem.
Csak egy villanásnyi időre csuktam be a szemem, de hosszú órákig nem nyitottam fel újból.

 

 

Tizenkilenc

Hunyorogva ébredtem fel, egy forróságtól fülledt, sötét szobában. A szám kiszáradt, de meglepően frissnek éreztem magam. Nem álmodtam semmit. Hosszasan feküdtem a hátamon, és bőséges elégedettséggel töltött el, hogy mozdulatlanul heverek, és karomba, lábamba, ujjaimba és lábujjaimba lassan visszatér az élet. Aztán felkászálódtam, és észre kellett vennem, hogy az előző napi kemény lovaglásért megkaptam a büntetésemet. Valahogy sikerült felülnöm, és a padlóra lendítenem fájó lábamat. Megint ámulatba ejtett, hogy milyen kipihenten ébredtem, hiszen körülöttem minden sűrű sötétségbe borult. Nemsokára azonban valami különös vibrálásra lettem figyelmes a függöny szélénél. A drapéria úgy lógott az ablak előtt, mint egy fehéren villogó acélpajzs, melyet a feneketlen sötétségben sehonnan sem világít meg fény. Feltápászkodtam a díványról, és elmacskásodott tagokkal az ablakhoz botorkáltam. Félrehúztam a függönyt, mire izzasztó verőfény vakított el.
Ugyanekkor az aprócska szoba ajtaja nyikorogva kinyílt, és Lucius dugta be a fejét a résen.
– Végre! – mondta azon a felbőszült hangon, mellyel a gyerekek szokták utánozni a szüleiket. – Már kétszer próbáltalak felébreszteni, de egy nyögést sem sikerült kicsikarnom belőled, uram. Már mindenki órák óta talpon van.
– Mennyi az idő?
– Pontosan dél van. Ezért jöttem megnézni, hogy felkeltél-e már, mert épp most jöttem vissza a városból, láttam a napórát a kertben, és az jutott eszembe, vajon hogy lehetsz képes eddig aludni.
Körbenéztem a szobában.
– De hogy kerültem ide? Ki vetkőztetett le?
Lehajoltam, hangosan nyöszörögve, hogy felvegyem a tunikámat. Egy szék karfájáról esett le a földre.
– Tegnap éjjel apámmal együtt hoztunk le a tetőről. Nem emlékszel? Olyan voltál, mint egy kőtömb, és egy pillanatra sem hagytad abba a horkolást!
– Sohasem horkolok.
Bethesda mondta ezt nekem. Vagy talán hazudott, hogy legyezgesse a hiúságomat?
Lucius felnevetett.
– Az egész házban mindenki hallotta! A nővérem, Tertia, még egy játékot is kitalált rá. Azt mondta...
– Felejtsük el.
Felemeltem a tunikát, hogy magamra öltsem, de összevissza tekeredett, gabalyodott, mintha önálló életet élne. A karom semmivel sem mozgott könnyebben, mint a lábam.
– Mindegy, apám azt mondta, le kell vetkőztetnünk, mert teljesen összeizzadtad és bemocskoltad a ruhád az út során. Meghagyta az öreg Naiának, hogy mossa ki, mielőtt lefeküdne aludni. Ma forrón tűz a nap, már meg is száradt.
Végre sikerült felöltöznöm, bár nem túl légies mozdulatokkal. Ismét kinéztem az ablakon. A fák koronáját a legenyhébb szellő sem borzolta meg. A földeken rabszolgák dolgoztak, az alattunk fekvő udvar kihalt volt, leszámítva egy kismacskával játszó leánykát. A napsugarak vakítóan verődtek vissza a kövezetről.
– Lehetetlen. Képtelenség, hogy még a mai napon visszaérjek Rómába.
– Még szerencse! – Az újabb hang már Titus Megarusé volt, aki a fia mögött bukkant fel az ajtóban. Komor arccal tekintett rám. – Ma reggel szemrevételeztem a kancát, amelyikkel tegnap érkeztél a városból. Szokásod talán addig hajszolni egy lovat, amíg össze nem esik?
– Egyáltalán nem szokásom lóháton közlekedni.
– Ez cseppet sem lep meg. Egyetlen valamirevaló lovas sem gyötört volna meg ennyire egy ilyen pompás állatot. Nem gondolhattad komolyan, hogy még ma visszafelé is igénybe veszed.
– De, nagyon is komolyan gondoltam.
– Ezt nem engedhetem meg.
– Akkor hogyan fogok útra kelni?
– Majd választasz az én lovaim közül.
– Vespa gazdája nem fog örülni.
– Mindjárt gondoltam. Tegnap éjjel mesélted, hogy Sextus Roscius tárgyalását épp az idusra tűzték ki.
– Igen.
– Akkor én előtte való nap lemegyek a városba, és visszaviszem Vespát. Magam viszem el a lovat az istállóba a Suburai Út mentén, és amennyiben segíthetek vele, megpróbálom felkeresni annak az ügyvédnek, Cicerónak a házát, hogy mindent elmondjak neki, amit tudok. Ha felkér, hogy tanúskodjak a tárgyaláson... nos, azt hiszem, hajlandó lennék megmutatni az arcomat, még ha maga Sulla is jelen van. És mielőtt elfelejtem, tessék, ezt tedd el.
Egy összesodort irattekercset vett elő a tunikájából.
– Mi ez?
– Ez a petíció, amit az ameriai tanács benyújtott Sullának – vagyis inkább Chrysogonusnak –, hogy tiltakozzunk Sextus Roscius törvényen kívül helyezése ellen. Ezt a példányt a tanács megtartotta magának. Az eredetit valószínűleg valahol a Forum környékén őrzik, de az ilyesféle iratok könnyen elvesznek, ha valakit kellemetlen helyzetbe hozhatnak, nem igaz? Ez viszont egy érvényes másolat, mindannyiunk neve rajta van, még Capitóé is. Mi haszna, ha itt porosodik a házamban? Talán Cicerónak segítségére lehet.
– Addig is kölcsönadom valamelyik lovamat – folytatta. – Erő tekintetében nem vetekedhet a te fehér paripáddal, de vele már szelídebben fogsz bánni. Egyik unokatestvéremnek van egy birtoka félúton Ameria és Róma között. Nála töltheted a ma éjszakát, aztán holnap reggel visszalovagolsz a városba. Tartozik nekem egy-két szívességgel, ezért ne fogd vissza magad, ha terített asztallal vár. Ha pedig semmiképp sem bírod türelemmel, beszéld rá, hogy cserélje ki a lovamat valamelyikre a sajátjai közül, aztán vágtass vissza Rómába, mint egy őrült.
Felvontam a szemöldököm, aztán egy bólintással beleegyeztem. Komor arca kissé megenyhült. Titus jellegzetes római apa volt, a házban mindenki hozzászokhatott megfellebbezhetetlen utasításaihoz. Most, hogy elintézte Vespa ügyét, elmosolyodott, és megborzolta fia üstökét.
– Most pedig menj, mosd meg arcod és kezed a kútnál, aztán csatlakozz hozzánk az ebédnél! Amíg a városi népek még csak most ébredeznek, néhányunk már az első kakasszó óta talpon van, és gerjeszti magában az étvágyat.

 

Az egész család összegyűlt a terebélyes fügefa árnyékában, hogy elfogyassza ebédjét. Titus Megarusnak Luciuson kívül volt egy másik fia is, egy csecsemő. Született három lánya is, mind a családi nevet örökölték, és a sorrendjüket jelző szócskát is a római szokás szerint kapták: Megara Majora, Megara Minora és Megara Tertia. Habár nem tudtam pontosan megállapítani, ki lakott a házban és ki érkezett vendégként, két sógor is színesítette a társaságot ezen a napon. Egyikük a feleségével és a kisgyerekeivel érkezett. Két nagymama és egy nagyapa is vegyült közénk. A gyerekek fel-alá szaladgáltak, az asszonyok a füvön üldögéltek, a férfiak a székekben pihentek, két rabszolganő pedig körülöttünk sürgölődött, nehogy valaki véletlenül éhes maradjon.
Titus felesége a fa törzsének dőlt, kezében a csecsemőt ringatta; legnagyobb lánya a közelében ült és altatódalt búgott, mely mintha a közelben csörgedező patak kanyargós dallamát követte volna. Titus Megarus háza táján sohasem halt el a zene és a dal.
A házigazda bemutatott az apjának és a sógorainak, akik már értesültek a látogatásomról. Együtt gúnyolódtak Capitón és Magnuson, valamint a hóhérjukon, Glaucián, aztán elterelték a szót, de bólogatásukkal és ajkuk csücsörítésével arról biztosítottak, hogy nyugodt lehetek, bizalmasan kezelik az ügyet. Hamarosan a termésre és az időjárásra terelődött a szó, Titus pedig közelebb húzta a székét az enyémhez.
– Ha arra számítasz, hogy elindulás előtt még vetsz egy pillantást Capitóra és a falkájára, csalódni fogsz.
– Ugyan miért?
– Reggel a városba küldtem Luciust, hogy intézzen el ezt-azt, és visszafelé jövet találkozott mindhármukkal az úton. Magnus valami sértőt motyogott az orra alatt, mire Lucius megkérdezte tőlük, merre tartanak. Capito azt felelte, hogy az egyik újonnan szerzett birtokára mennek a Tiberis partjára, és vadászni fognak. Ami azt jelenti, hogy alkonyat előtt nem jönnek vissza, ha egyáltalán még a mai napon visszatérnek.
– Vagyis a ház Capito feleségére marad.
– Ó, a pletykás nyelvek jobban tudják! Amikor Lucius a városban volt, hallotta, hogy rettenetes civakodást csaptak tegnap, a vénasszony pedig sötétedés után kiviharzott a házból, és elment, hogy a lányánál töltse az éjszakát, Narniában. Ami azt jelenti, hogy most senki sem felügyel a házra, legfeljebb az öreg, ősz hajú gondnok, akit Capito még Sextus Rosciustól örökölt. Azt mondják, az öreg egész nap vedeli a bort, és ki nem állhatja az új gazdát. Gondoltam, elmondom neked, ha még befejezetlen tennivalóid lennének Capito háza táján. Most, hogy a tulajdonos, a felesége és az összes barátjuk elment, talán kellemetlenséget okoznak neked, de az is lehet, hogy épp ellenkezőleg.
Visszafordultam a fecserésző társasághoz, arcomon az összeesküvők önelégült mosolyával.

 

Valójában nem volt szándékomban felkeresni Capito házát, amikor elindultam Titus Megarustól. Már megtudtam mindazt, amiért Ameriába érkeztem; erszényemben még annak a kérvénynek a másolata is ott lapult, amelyet Titus és polgártársai nyújtottak be Chrysogonusnak, hogy Sextus Roscius törvényen kívül helyezése ellen tiltakozzanak. Jóformán vissza sem néztem a béketűrő ameriai völgyre távozásom közben. Miközben közönséges lovam hátán felfelé kaptattam a hegyoldalra, gondolataim visszatértek Rómába. Eszembe jutott Bethesda, Cicero és Tiro, az emberek az utcán és a Hattyúk Háza. Borúsan idéztem fel az özvegy Polia alakját, de mosolyogva emlékeztem Electrára, a kéjnőre. Aztán villámgyorsan megfordítottam a lovamat, és visszasiettem Capito házához.
Carus, a rabszolga nem örült, amikor meglátott. Panaszosan nézett rám, mintha egy ártó szellem lennék, aki csak azért érkezett, hogy őt kínozza.
– Mire véljem ezt a zord fogadtatást? – kérdeztem, amint beléptem az előtérbe.
A falakat frissen kenték le rózsaszínes mésszel. A fekete-fehér kockás csempe-padlóburkolatot elhomályosította a szanaszét szórt fűrészpor, és az egész helyiség a felújítás alatt álló házak természetellenes visszhangjával telt meg.
– Az ember azt gondolná, végre megpihenhetsz, most, hogy a gazdád és az úrnőd eltávozott.
Összefacsarodott az arca, mintha valami hazugsággal akarna felelni, aztán meggondolta magát.
– Mit kívánsz, uram?
– Mi volt itt régen? – kérdeztem, és közelebb léptem egy falfülkéhez, melyben Nagy Sándor görög mellszobrának másolatát tartották.
A tárgy nevetségesen elbizakodott hatást keltett. Ilyen fércmunkával a városi ízléssel megáldott Sextus Roscius sohasem díszítette volna házát. Sokkal inkább illett egy útonálló haramiához, aki csapnivaló ízlésvilágú gazdagok házából rabolt össze mindenféle giccseket.
– Egy csokor virág – felelte Carus, aki csak bambán meredt a szoborra.
A másolat semmitmondó arcvonásai és tekervényes hajfürtjei inkább egy Medúzát idéztek, mint Nagy Sándort.
– A változás előtti napokon az úrnőm egy ezüst vázát tartott abban a fülkében, virágokat helyezett bele, melyeket frissen szedett a kertből. Tavasszal néha a lányok hoztak be vadvirágokat a hegyoldalról...
– A gondnok már felöntött a garatra?
A rabszolga bizalmatlanul nézett rám.
– Analeus jóformán sohasem józan.
– Akkor talán úgy kéne kérdeznem: gyengélkedik?
– Ha arra célzol, uram, hogy magánál van-e még, kételkedem benne. Van egy kis kunyhó a birtok sarkában, oda szeret elbújni, ha teheti.
– Az a kunyhó, ahol Sextus húzta meg magát a családjával, miután Capito kilakoltatta őket?
Carus sötéten nézett rám.
– Igen, az. Láttam, hogy Analeus arra ment reggel, miután a gazda eltávozott, magával vitte az új rabszolgalányt a konyhából. Vele és egy üveg borral egész napra elfoglalja magát.
– Jól van, ez esetben nem zavarom.
Besétáltam a következő szobába. Itt töltötték el napjaik java részét. Szerte a helyiségben az előző éjjeli vigasság maradványai látszottak, olyasfajta mulatságé, melyet három goromba fráter tarthatott feleségük távollétében. Egy félénk ifjú rabszolganő próbálta eltüntetni a tivornya nyomait, kétségbeesett tehetetlenséggel rótta a köröket egyik szeméthalomtól a másikig. Kerülte a pillantásomat. Carus tapsolt egyet, és kitessékelte a szobából.
Az egyik falra egy fába égetett, kidomborodó családi portrét függesztettek fel. Habár csak futólag pillantottam meg Capitót előző nap, azon nyomban felismertem: a fehér hajú alak tüskés természetű embert sugallt. Feleségével, egy nagy orrú, szigorú asszonysággal a gyermekeik körében ültek, különböző korú csemeték között, egyiknek-másiknak a házastársa is megjelent a képen. Az egész család úgy meredt a művészre, mintha máris gyanítanák, hogy túl sokat fog kérni az alkotásért.
– Mennyire megvetem őket – suttogta Carus. Meglepetten néztem rá. Le sem vette szemét a festményről. – Az egész horda velejéig romlott. Nézz csak rájuk, uram, hogy pöffeszkednek, milyen elégedettek magukkal. Miután beköltöztek a házba, első dolguk volt elkészíttetni ezt a portrét. Egyenesen Rómából hozatták a művészt. Annyira áhították megörökíteni az utókor számára ezt a kárörömöt és győzelmi mámort az arcukon. – Úgy látszott, mintha képtelen lenne tovább beszélni, ajka úgy remegett, mintha az undortól felfordult volna a gyomra. – Hogy is mondhatnám el neked, minek voltam szemtanúja ebben a házban, amióta beköltöztek? Azt az aljasságot, közönségességet, azt a kitervelt kegyetlenséget. Sextus Roscius talán nem volt a legjobb gazda, és az úrnőnek is megvoltak a maga dührohamai, de sohasem köptek az arcomba. S ha Sextus Roscius valóban olyan hitvány apja volt a lányainak, mi közöm volt ahhoz? Ó, az a két lány mindig olyan kedves volt... Mennyire sajnáltam őket!
– Rossz apa volt? – kérdeztem. – Hogy érted ezt?
Carus elengedte a kérdést a füle mellett. Behunyta a szemét, és elfordult a képtől.
– Mit akarsz itt? Ki küldött Ameriába? Sextus Roscius? Vagy az a gazdag római asszony, akiről beszélt? Miért jöttél? Hogy végezz velük, amikor alszanak?
– Nem vagyok gyilkos – mondtam.
– Akkor hát miért jöttél?
Hirtelen megint félelem költözött a vonásaiba.
– Azért jöttem, mert tegnap elfelejtettem megkérdezni valamit.
– Mi volna az?
– Sextus Roscius – pater, nem filius – rendszeresen látogatott egy kéjnőt Rómában. Úgy értem, számos kéjnőt felkeresett, de egyikük különösen kedves volt a szívének. Egy édes leány, haja szőke, akár a méz. A neve...
– Elena – fejezte be a mondatot.
– Úgy van.
– Igen, idehozták, nem sokkal azután, hogy az öregember meghalt.
– Ki hozta ide?
– Nehéz pontosan visszaemlékezni, ki tette és mikor. Minden összezavarodott... Az a téboly a listákkal és a törvénnyel... Azt hiszem, Magnus és Mallius Glaucia hozták ide.
– Azután mit tettek vele?
A rabszolga felhorkantott.
– Mit nem tettek vele?
– Úgy érted, megerőszakolták?
– Capito szeme láttára. Jól szórakozott közben. A konyhalányokat arra utasította, hogy szolgáljanak fel ételt és italt, ők pedig majd szörnyet haltak félelmükben. Mondtam nekik, hogy maradjanak a konyhában, majd én beviszem a tálcákat, de Capito megütött egy ostorral, és megesküdött, hogy ki fog heréltetni. Sextus Roscius őrjöngött a dühtől, amikor elmeséltem neki. Ez még akkor volt, amikor megengedték nekik, hogy a kunyhóban lakjanak, bár a katonák később kidobták őket. Örökké veszekedett Capitóval, és amikor épp nem viaskodott, visszavonult a viskóba duzzogni. Tudom, hogy rengeteget marakodtak Elena miatt.
– Amikor idehozták, már látszott rajta a terhessége?
Mérgesen, rettegve nézett rám, láttam rajta, hogy el sem tudja képzelni, miként tudhatok ennyi mindent, anélkül, hogy közéjük tartoznék.
– Persze! – csattant fel. – Legalábbis amikor nem volt rajta ruha. Hát nem érted? Épp ezt akarták! Magnus és Glaucia azzal hencegtek, hogy végezni tudnak a gyerekkel, különösen, ha mindketten egyszerre fekszenek neki a szerencsétlennek!
– Meg is tették?
– Nem. Később békén hagyták. Talán Sextusnak sikerült lecsillapítania Capitót. Nem tudom. A lány hasa egyre nőtt. A konyhában helyezték el, a szolgák közé, ki kellett vennie a részét a munkából. De amint a gyerek megszületett, eltűnt a szemünk elől.
– Mikor történt ez?
– Három hónapja talán? Nem emlékszem pontosan.
– Visszavitték Rómába?
– Lehet. De az is lehet, hogy megölték. Vagy őt, vagy a csecsemőt, vagy mindkettőt.
– Nem igazán értem.
– Jöjj velem, megmutatom.
Egy szó nélkül kivezetett a házból, egyenesen az épület mögötti mezőre. A szőlőlugasok alatti ösvényen sétáltunk, rabszolgák mellett haladtunk el, akik a lombok alatti árnyékban lebzseltek és szenderegtek. Kanyargós út vezetett fel a hegyoldalon a családi sírhelyhez, melynek sírkövét már láttam előző nap.
– Itt van – mondta Carus. – Meg lehet állapítani a földből, melyik a legújabb. Az öregembert ide temették, Gaius mellé.
Két sírkőre mutatott. A régebbit gondosan felékesítették egy finoman vésett domborművel, mely csinos fiatal rómait ábrázolt juhásznak öltözve, szatírok és nimfák gyűrűjében. Hosszú szöveget faragtak alá, melyben a következő szavakat fedeztem fel: GAIUS, A HŐN SZERETETT FIÚ, AZ ISTENEK AJÁNDÉKA. Egy újabb sírhalom is helyet kapott mellette, táblájáról hiányzott minden írás, mintha csak időlegesen helyezték volna oda.
– Láthatod, mennyire imádta az apja Gaiust – szólalt meg a rabszolga. – Gyönyörű alkotás, nem igaz? Egy városi kőfaragó készítette, aki ismerte a fiút; a vésett alak feltűnően hasonlít rá. Szemrevaló fiatalember volt, amint látod, még a pillantását is sikerült kőbe vésni. Az öregember persze nem kapott díszes sírkövet. Mintha egy koldus lett volna, még a nevét sem írták rá. Sextus csak átmeneti sírkőnek szánta, amíg nem rendelhet egy különleges faragványt az apja képmásával. Fogadhatsz rá, uram, hogy Capito egy vasat sem fog erre áldozni az újonnan szerzett vagyonából.
Ajkához érintette az ujjait, majd kezét rátette a sírkövek tetejére. Ősi etruszk szokás volt, a holtak iránti tisztelet kimutatása. Kisvártatva egy gyommal benőtt ösvényhez vezetett tovább.
– És ez az a sírhely, ami Elena eltűnése után került ide.
Semmi mást nem láttam, csak egy földkupacot, és egy törött kődarabot a tetejénél, amellyel megjelölték a sírt.
– Előtte való éjjel hallottuk, amint megszülte a gyereket. A hangos sikoltozás mindenkit felébresztett a házban. Végtére is nem lehetetlen, hogy Magnus és Glaucia valami szörnyű kárt tettek a testében. Másnap Sextus megjelent a házban, bár Capito megtiltotta neki, hogy betegye a lábát. De Sextus erőszakosabb volt, és a dolgozószobájában sarokba szorította Capitót. Becsapták az ajtót, hallottam, hogy sokáig veszekedtek, először kiabálva, aztán nagyon halkan. Később észrevettem, hogy Elena eltűnt, el sem tudtam képzelni, hova. Aztán a rabszolgák mondták, hogy van egy új sírhely a kertben. Nem túl nagy, ugye? De nagyobb annál, hogy csak egy csecsemőnek jusson benne hely. Elena sem volt nagy termetű, alig nőtt ki a kislány korból. Mit gondolsz, uram, lehet, hogy az anyát és a gyermekét is ide temették?
– Nem tudom – feleltem.
– Én sem. Senki sem beszélt erről egy szót sem. De azt megmondhatom, mit gondolok: a gyermek halva született, vagy azonnal megölték.
– Elenát is?
– Chrysogonushoz vitték, Rómába. Legalábbis ez a hír járta a rabszolgák körében. Talán csak mi kívánjuk, hogy ez legyen az igazság.
– De az is lehet, hogy Elena fekszik itt, és a gyerek maradt életben.
Carus mindössze vállat vont, és elindult visszafelé, a házba.
Így vettem búcsút Ameriától, jóval később, mint reméltem. Megfogadtam Titus Megarus tanácsát, és az unokatestvére birtokán töltöttem az éjszakát. Mialatt lovagoltam, s míg az idegen fedél alatt tartózkodtam, folyton az járt a fejemben, amit Carus mondott. Érdekes módon nem annyira az Elenáról vagy a gyermekről hallottak maradtak meg bennem, vagy amit megtudtam Capitóról és a családjáról, hanem az, amit a korábbi gazdájáról mondott: „S ha Sextus Roscius valóban olyan hitvány apja volt a lányainak, mi közöm volt ahhoz?” Volt valami nyugtalanító ezekben a szavakban, s mindvégig ezen törtem a fejemet, amíg az álom ismét el nem nyomott.

 

 

Húsz

Röviddel délidő után értem el Rómát. Ismét megviselt a hőség, de Cicero dolgozószobájában valamelyest felfrissülhettem.
– És ugyan merre jártál? – vont kérdőre a ház ura, miközben karba font kézzel fel-alá járkált a helyiségben.
Hol engem figyelt, hol az átrium felé tekintett, ahol egy háztartási rabszolga tépkedte a gazt. Tiro egy asztal előtt ácsorgott, melyen kiterített, súlyokkal rögzített tekercsek sorakoztak. Rufus is jelen volt, a sarokban ült, ujjával alsó ajkán dobolt. Mindketten együttérzőn pillantottak rám, hisz ők már korábban részesültek Cicero aznapi dühkitöréseiből. Már csak négy napunk volt a tárgyalásig. A kezdő ügyvéd nem haladt valami fényesen a felkészüléssel.
– Tudnod kellett, hogy Ameriába mentem! – válaszoltam. – Szóltam Tirónak, mielőtt elindultam.
– Ez szép, mondhatom, Ameria felé kirándulgatsz, miközben mi magunkra maradunk ezzel az üggyel. Meghagytad Tirónak, hogy egy nap múlva visszatérsz.
Halkan felböfögött, és hasát fogva elfintorította az arcát.
– Azt mondtam Tirónak, hogy legalább egy napig távol leszek, de inkább tovább. Nem hinném, hogy érdekel téged, de legutóbbi találkozásunk óta felfegyverzett orgyilkosok támadták meg a házamat... és talán azóta is jártak ott. Fogalmam sincs, hiszen még nem volt módom hazatérni, helyette lóhalálában ide vágtattam. Megfenyegették a rabszolgámat, aki sikeresen megmenekült, viszont lemészárolták a macskámat, ami a te szemedben apróságnak tűnhet, de egy olyan civilizált országban, mint például Egyiptom, rettenetes ómennek tekintenék, szörnyű katasztrófa előjelének.
Tiro döbbenten hallgatta beszámolómat, Cicerón csak emésztési gyötrelmei látszottak.
– Megtámadták a házadat... azon az éjjelen, amikor elhagytad Rómát? Aligha feltételezheted, hogy köze lehet a feladathoz, amivel én megbíztalak! Honnan is tudhatták volna...
– Erre nem tudok válaszolni, de az üzenet, melyet vérrel festettek a falamra, egyértelmű volt. „Hallgass vagy meghalsz. Döntsön a római igazságszolgáltatás.” Valószínűleg megszívlelendő tanács. Mielőtt elindultam, el kellett hamvasztanom a macskámat, szállást kellett találnom a rabszolgám számára, és egy őrt kellett keresnem, aki vigyáz a házamra. Ami pedig az utat illeti, megnézném, milyen hangulatban térsz vissza, miután lóháton eljutottál Ameriába, és két nap múlva vissza is térsz. Úgy feltörte az ülepem, hogy állni is alig bírok, ülni még kevésbé. A karom leégett, a beleim pedig úgy sajognak, mintha egy Titán kapott volna fel, és dobókockaként vetett volna a földre!
Cicero állkapcsa megfeszülve remegett, száját összeszorította. Arra készült, hogy ismét rám förmedjen.
Felemeltem a kezem, hogy belefojtsam a szót.
– De ne, Cicero, még ne köszönd meg, hogy ennyit fáradoztam az ügyed érdekében. Először hadd üljünk itt egy kicsit, békességben, míg a szolgáid hoznak valami szomjoltót, és élelmet annak az éhes embernek, aki pirkadat óta nem vett magához ételt, pedig a gyomra a vasszöget is megemészti. Aztán hadd meséljem el, mit derítettem ki, amikor Tiróval jártam a várost, és mi hír Ameriából. Majd azután megköszönheted nekem.

 

Miután a beszámolóm végére értem, Cicero bőségesen meg is köszönte, amit érte tettem. Mintha megfeledkezett volna rossz emésztéséről, még diétáját is hanyagolta, és csatlakozott hozzánk egy pohár borra. Szót ejtettem homályos pénzügyeimről is, de az ügyvéd minden megegyezésre hajlott. Nemcsak annak költségeit vállalta fel, hogy Vespa még néhány napig Ameriában marad, hanem arra is önként jelentkezett, hogy egy hivatásos, fegyveres őrt béreljen fel házam védelmére a tárgyalás befejeztéig.
– Akárkitől bérelhetsz egy gladiátort – ajánlotta. – Hárítsd rám a költségeket!
Amikor elővettem a petíciót, melyet Ameria polgárai nyújtottak be Sullának, hogy az öreg Roscius törvényen kívül helyezésének felülvizsgálatát kérjék, annyira örült, hogy kis híján örökösének nevezett ki.
Miközben elmeséltem a történetet, gondosan figyeltem Rufus arcát. Végtére is Sulla a sógora volt. Rufus feltűnően viszolygott a diktátortól, Titus Megarus meséje pedig amúgy sem Sullát hozta rossz hírbe, hanem Chrysogonust, a diktátor volt rabszolgáját és helyettesét. Ennek ellenére mégis féltem, hogy zokon veszi. Egy pillanatra eltöprengtem azon, hogy talán ő árult be Sextus Roscius ellenségeinek, és Mallius Glaucia miatta szállta meg a házamat, de barna szemében nyomát sem láttam a fondorlatosságnak. Nehéz volt elképzelni, hogy az az incselkedő szemöldök és a szeplős orr egy kémhez tartozzon. (Az alexandriaiak úgy tartják, a vörös haj egy asszony fején felkiáltójel, de a rőt üstökű férfiban nyugodtan megbízhatsz.) S valóban, amikor mondataim rossz fényt vetettek Sullára, mintha elégedettség töltötte volna el.
Amikor mindenről beszámoltam, és Cicero megkezdte stratégiájának felépítését, Rufus lelkesen felajánlotta segítségét. Cicero le akarta küldeni a Forumra, de én jobbnak tartottam, ha Rufus velem jön, és később intézi hivatalos megbízatásait. Most, hogy fényt derítettem az igazságra, szembesíteni akartam vele Sextus Rosciust, hogy lássam, még mindig olyan kemény kagylópáncél mögé bújik-e. Az illendőség kedvéért nem úgy akartam belépni Caecilia Metella házába, mint egy magányos inkvizítor, hanem úgy, mint egy szerény látogató, aki az ő kedves ifjú barátjának kíséretében érkezik.
Tiro szorgalmasan írta a beszámolóm rövid összefoglalását. Amikor Caecilia házát említettem, észrevettem, hogy lopva felnéz. Beharapta az ajkát, és összeráncolta a homlokát, valami hihető kifogást keresett, hogy velünk jöhessen. Természetesen a fiatal Roscia jutott eszébe. Mialatt Rufus és én távozni készültünk, egyre izgatottabbá vált.
– Még valamit, Cicero – mondtam végül. – Ha véletlenül tudnád nélkülözni Tirót... azaz, ha az üggyel kapcsolatos teendőkben nincs már rá több szükséged... méltányolnám, ha velünk jöhetne.
Láttam, amint Tiro arca felragyog.
– De épp arra készültem, hogy együtt átnézzük a beszámolódat. Szükségem lesz valakire a jegyzeteléshez, és le akarom íratni a saját észrevételeimet is.
– Nos, jól van, én csak arra gondoltam, hogy... a beszélgetésünk bizonyos részleteire gondoltam, főképp a minap, amikor a Hattyúk Házában kérdezősködtünk... amit szeretnék vele felidézni... Tudod, az emlékezetem néha olyan, mint a szita. Persze várhat még egy-két napot, de már nem maradt sok időnk. Emellett gyanítom, hogy Roscius társaságában is lesz mit jegyzetelni.
– Hát jól van – egyezett bele Cicero. – Biztosan elboldogulok nélküle is a délután hátralévő részében.
A Rostrán aratott fényes győzelem ígérete olyan lelkesedéssel töltötte el, hogy nem volt rest még egy pohár bort tölteni magának, és még egy darab kenyérért nyúlni.
Tiro olyan boldognak tűnt, hogy azt hittem, rögvest elsírja magát.

 

Hazudtam Cicerónak; semmit sem akartam kérdezni Tirótól. Rufusszal beszélgettünk, mialatt átsétáltunk a Forumon, majd fel a Palatínusra, Caecilia házához. A rabszolga homályos tekintettel, messze járó gondolatokkal követett minket.
Első találkozásunk alkalmával nem sok figyelmet szenteltem Rufusnak. Minden tulajdonsága sekélyessé vált a társaság többi tagja mellett. Nemes asszonyként Caecilia Metella több tekintélyt sugárzott, jobban hozzászokott már a hatalomhoz, és tudatosabban élt vele; Cicero jócskán túlszárnyalta szellemi téren, s szertelen fiatalságában sem vetekedhetett Tiróval. Most, hogy végül kettesben beszélhettünk, tartózkodó modora és gyors felfogása mély benyomást tett rám. Cicero nyilvánvalóan bőségesen ellátta teendőkkel azóta, hogy elvállalta az ügyet. Rufust bízta meg azzal, hogy a Forumon összegyűjtse a szükséges iratokat, és rendezze a bírósági lépéseket a nevében. Mialatt átszeltük a teret, több ember felé is biccentett, váltott néhány szót azokkal, akiket ismert – különösképpen az öreg patríciusokkal. Kevesebbet értekezett a vele egykorúakkal, illetve az alacsonyabb osztályból származókkal. Annak ellenére, hogy még nem ölthette magára a felnőtt férfiak tógáját, minden jel szerint ismertté és elismertté tette magát a fontos emberek körében.
A Forumon mindenkit a kíséretének nagysága és hatásos megjelenése alapján ítélnek meg. Crassus arról vált legendássá, hogy testőrök, rabszolgák, titkárok, talpnyalók, jósok és gladiátorok uszálya kíséri, amint átvonul a téren. Végtére is köztársaságban élünk, és a politikusokat körülvevő embertömeg puszta mérete is magára vonja a figyelmet. A nyílt Forumon gyakran előfordul, hogy valaki a támogatói számával szerez magának elismerést, nem azok kiválóságával. A hivatalra ácsingózók közül némelyek nagy tételben vásárolnak kíséretet maguknak, egyes rómaiak pedig azzal keresik morzsánként a kenyerüket, hogy nyíltan vonulnak egy hatalmasság mögött keresztül a városon. Félúton a Forum közepén rájöttem, hogy akármennyire különbözik rangunk: Tiróra és rám úgy tekintenek, mint Rufus kíséretére. Maga a gondolat is kacagást csalt ki belőlem.
Rufus mintha olvasott volna a gondolataimban.
– A sógorom – kezdte, olyan hangsúllyal, hogy semmi kétséget nem hagyott felőle, kiről beszél – újabban azt a szokást vette fel, hogy kíséret nélkül sétál végig a Forumon, még testőrt sem visz magával. Azt mondja, ezzel készíti elő visszavonulását, hogy könnyedén újra hétköznapi emberré válhasson.
– Vajon bölcs dolog ez?
– Feltételezem, az ő nagysága nem igényli, hogy fényes kísérettel hangsúlyozzák. Az ő hatalmassága úgy ragyog, hogy mindenki más láthatatlanná enyészik vakító fénye mellett, akárcsak a gyertyák a nap mellett.
– S amíg a gyertyákat bármily szeszély elfújhatja, a nap fényét nem olthatja ki senki.
– Így testőrökre sem tart igényt – bólintott Rufus. – Sulla tehát így vélekedik. Újabban úgy hivatja magát, Sulla Fortuna Kegyeltje – mintha magát az istennőt vette volna nőül. Azt hiszi, életét valamiféle igézet irányítja, s ki merne vitatkozni vele?
Rufus tette meg az első lépést, hogy végre őszintén szót válthassunk nővérének férjuráról.
– Leplezetlenül irtózol Sullától, igaz? – kérdeztem.
– Nagyon is tisztelem őt. Minden bizonnyal bámulatra méltó ember. Csakhogy én azt is nehezen viselem, ha egy szobában kell tartózkodnunk. El sem tudom képzelni, mit lát benne Valeria, de azt tudom, hogy őszintén szereti. Mennyire szeretné a gyermekét hordani a szíve alatt! Vég nélkül hallom erről áradozni a ház asszonyai előtt, akárhányszor hazalátogat. Ő Fortuna Kegyeltjének kegyeltje, és én elhiszem, hogy meg is kapja majd, amit akar.
– Akkor hát elég jól megismerted a diktátort.
– Csak amennyire meg kellett ismernem, a felesége öccseként.
– Bevezettek a köreibe is?
– Chrysogonusról akarsz kérdezni.
– Pontosan.
– Minden történet igaz. Persze ma már csak barátság köti össze őket. Testi vonzalom terén Sullát csapodárnak tartják, egyszersmind hűségesnek is, mert sohasem taszítja el magától a szeretőit. Akinek egyszer a kegyét osztotta, attól nem vonja meg többé. Sulla mindenekelőtt állhatatos, barátként, ellenségként egyaránt. Ami Chrysogonust illeti, megértenéd, ha személyesen látnád. Igaz, hogy egyszerű rabszolgaként kezdte, de az istenek olykor szeretik egy oroszlán szívét egy bárány bőrébe rejteni.
– Akkor Chrysogonus vérszomjas bárány lehet.
– Már nem bárány. Annyi bizonyos, hogy Sulla lenyírta a szőrét, de színtiszta aranygyapjú nőtt ki helyette. Mesterien tudja viselni. Nagyon gazdag, roppant hatalom birtokosa és határtalanul kegyetlen. S ehhez olyan szép, akár egy isten. Sullának van szeme az ilyesmihez.
– Úgy veszem ki a hangodból, mintha Sulla kegyencét még kevésbé kedvelnéd, mint Sullát.
– Mondtam volna valaha, hogy ki nem állhatom Sullát? Ez nem ilyen egyszerű. Ő egy bámulatos ember. Hízelgő, hogy felkeltettem a figyelmét, még ha nincs is semmi alapja, lévén hogy a nővéremet vette nőül. – Ahogy rám sandított, jóval idősebbnek nézett ki tizenhat évesnél. – Lehet, hogy azt hitted, Caecilia viccelt vagy megháborodott, amikor azt mondta a minap, hogy kedvesebbnek kéne lennem Sullával Sextus Roscius ügye miatt. – Felhorkantott, és elfintorította az orrát. – Kedvesebbnek Sullával? El sem tudom képzelni.
Elsétáltunk egy csoport szenátor mellett. Néhányan megálltak csevegni, amikor meglátták Rufust. A tanulmányai felől érdeklődtek, és elárulták, hogy Hortensius fivérétől értesültek róla: valamiképpen ő is belekeveredett a Rostra elé kerülő ügybe. A saját rangjához tartozó emberek társaságában Rufus viselkedése csaknem megközelítette a tökéletest, hol elbűvölő volt, hol alázatos, hol félrevonuló, hol előtérbe kerülő, mint minden római. Ugyanakkor észrevettem, hogy egy része tartózkodó és tárgyilagos maradt, saját művi modorának megfigyelője és kritikusa. Kezdtem érteni, miért fogadta védencévé Cicero olyan lelkesen. Mi több, az is megfordult a fejemben, vajon nem Cicero volt-e kettejük között a tanítvány, aki Rufus segítségével emelkedett fel saját vidékies névtelenségéből, és sajátította el a neves családba született római nemesek erőlködés nélküli magabiztosságát.
A szenátorok továbbsétáltak, Rufus pedig úgy folytatta a beszélgetést, mintha sohasem szakították volna félbe.
– Igazság szerint hivatalos vagyok holnap este egy összejövetelre Chrysogonus házába a Palatínuson, közel Caecilia otthonához. Sulla és a legbenső körei képviseltetik majd magukat, Valeria kivételével. Épp ma reggel kaptam egy üzenetet Sullától, hogy okvetlenül részt kell vennem. „Hamarosan beiktatnak a felnőtt férfiak sorába, s férfiúi tógát ölthetsz magadra”, írta, „ideje hát, hogy férfiúi nevelésed elkezdődjön. Hol is kezdődhetne jobb helyen, mint Róma legkiválóbb férfiúi társaságában?” Képzelheted, színpadi barátairól beszélt, csupa ripacsról, komédiásról, akrobatáról. A rabszolgákkal együtt belőlük is polgárt farag, hogy a lefejezett tömegek helyén keletkezett űrt betöltse. A szüleim arra ösztökélnek, hogy menjek. Hortensius szerint bolond lennék, ha nem fogadnám el a meghívást. Még Valeria is azt gondolja, nem kellene visszautasítanom.
– Jómagam is így vélem – mondtam csendesen, és mély levegőt vettem, amikor nekivágtunk a kapaszkodónak a Palatínuson.
– És egész éjjel Sulla közeledését hárítgassam? Ahhoz valóban egyszerre kell akrobatának, színésznek és komédiásnak lennem.
– Tedd meg Sextus Rosciusért és az ügyéért. Tedd meg Ciceróért.
Cicero nevének említésére arca elkomolyodott.
– Mit értesz ez alatt?
– Valamiképp bebocsátást kell nyernem Chrysogonus háza tájára. Be kell kerülnöm, hogy megbizonyosodjam, Sextus Roscius rabszolgái közül melyik képezi még az ő tulajdonát. Ha lehet, ki akarom őket kérdezni. Könnyebb lenne, ha lenne egy barátom a házában. Szerinted véletlen, hogy ezt az összejövetelt éppen akkor tartják, amikor nekünk a legnagyobb szükségünk van rá? Az istenek ránk mosolyognak!
– Remélem, Fortuna, nem pedig Venus.
Felnevettem, bár ezzel egy értékes lélegzettől fosztottam meg magamat. Felbaktattunk a hegyre.

 

– Akkor hát igaz? – kérdeztem, és Sextus Roscius szemébe néztem. Azon erőlködtem, hogy előbb pislogjon, mint én magam. – Minden szó igaz abból, amit Titus Megarus mesélt nekem? De ha így van, miért nem mesélted el nekünk már az elején?
Ugyanabban az áporodott, nyomorúságos szobában ültünk, ahol korábban is találkoztunk. Ezúttal Caecilia Metella is velünk tartott, miután röviden felvázoltam neki a történteket. Azt mondta, még a feltételezés is nevetséges és goromba, hogy Sulla ellenségként törvényen kívül helyezte volna drága barátját, Sextust. Rendkívül kíváncsi lett, mit fog ehhez szólni az ifjabb Roscius. Rufus egész közel ült le a ház úrnőjéhez, akinek rabszolgalánya a sarokból csendben mozgatta a hosszú nyelű pávatoll legyezőt. Caecilia kétségtelenül egy fáraó ágyasának tartotta magát. Tiro fészkelődve ücsörgött a jobb karomnál, kezében tartva tábláját és íróvesszőjét.
Sextus visszanézett rám, nem akaródzott pislognia. Ennek hatására elbizonytalanodtam, a hőség pedig csak rátett egy lapáttal. A legtöbb ember megpróbált volna valamilyen hazugságot vagy kibúvót kiötölni, félrenézett volna, másra szegezte volna pillantását, bármire, ami nem néz vissza rá. Sextus Roscius egyenesen a szemembe nézett, mindenféle arckifejezés nélkül, mígnem végül kénytelen voltam pislogni. Mintha elmosolyodott volna, de talán csak képzeltem az egészet. Ezúttal valóban megfordult a fejemben, hogy őrült lehet.
– Igen – felelte. – Igaz. Minden szava.
Caecilia különös kuncogást hallatott, amely telve volt szomorúsággal. Rufus megsimogatta az asszony ráncos kezét.
– Akkor miért nem mondtad el Cicerónak? Hortensiust beavattad, amikor ő volt az ügyvéded?
– Nem.
– De miként várhatod el ezektől az emberektől, hogy megvédjenek, ha nem árulod el nekik, amit tudsz?
– Egyiküket sem kértem meg, hogy vállalják el az ügyemet. Ő tette.
Faragatlan mozdulattal Caecilia Metellára mutatott.
– Értsem ezt úgy, hogy nem akarsz ügyvédet? – csattant fel Rufus. – Mit gondolsz, milyen eséllyel állnál ki egymagad a Rostra elé egy olyan vádló színe előtt, mint Gaius Erucius?
– Most milyen esélyem van? Ha a tárgyaláson valahogy egérutat is nyerek, utána elkapnak, és velem csillapítják a vérszomjukat, ahogy az apámmal is tették.
– Nem feltétlenül – érvelt Rufus. – Nem így lesz, ha Cicerónak sikerül lelepleznie Capito és Magnus hazugságait a bíróság előtt.
– Csakhogy ahhoz be kell mocskolnia Chrysogonus nevét is, nem igaz? Ó, igen, a bolhákat nem kapdoshatjuk el, ha nem gyűrjük le a kutyát, az pedig megoldhatatlan a póráz végén lévő gazda ráncigálása nélkül. A kutya talán belénk mar, és a gazdájának nincs ínyére, hogy egy zöldfülű ügyvéd nyilvánosan meghurcolja. Még ha meg is nyeri az ügyet, a drágalátos Csicseriborsó Mesteretek úgyis karón végzi! Ne mondd nekem, hogy akad ügyvéd Rómában, aki a saját fejét teszi kockára, hogy Sulla arcába köphessen! Ha mégis van ilyen, túlságosan is ostoba, hogy képviselje az ügyemet.
Rufus és Tiro is felbőszült erre a hangra. Hogy mondhatott ilyesmit Sextus Roscius Ciceróról, az ő Cicerójukról? Roscius félelmei számukra mit sem jelentettek; hitüket Ciceróban semmi sem ingathatta meg.
Én viszont attól tartottam, hogy Sextus Rosciusnak igaza van. Az ügy éppen olyan veszélyes volt, ahogy ő leírta. Valaki már engem is halálosan megfenyegetett (ezt a tényt szándékosan nem említettem Caecilia otthonában). Hogy nem tettek hasonlót Ciceróval, csak azért történhetett meg, mert ő még a hátam mögött kullogott az események felderítésében, s jóval nagyobb hatalmasságokat tudhatott a barátai között, mint én.
Mégis, mintha lett volna valami hamisság Roscius szavaiban. Ügye valóban rendkívüli veszélyeket hordozott magában, és felgerjeszthette a legfelsőbb körök haragját. De mindez miért számított neki, ha egyszer az egyetlen másik út egy förtelmes halálhoz vezet? Ha felveszi a küzdelmet, ha az igazság fegyverét adja a kezünkbe, mely bizonyítékul szolgál az ártatlanságára és a vádlói bűnösségére, mindent elnyerhet: az életét, a józan eszét, talán még apja nevének tisztára mosását is, s birtokai visszavételét. Lehetséges, hogy a bénulásig süllyedt bele a reménytelenségbe? Elveszítheti annyira az erkölcsi érzékét, hogy kudarcra és halálra vágyakozzon?
– Sextus Roscius! – szólítottam meg. – Segíts, hogy megértsem! Röviddel azután értesültél apád halálhíréről, hogy végeztek vele. A testét visszavitték Ameriába, s te megkezdted a temetési szertartásokat. Aztán katonák érkeztek, akik kihirdették, hogy apádat törvényen kívül helyezték, halála kivégzés volt, nem gyilkosság, vagyonát pedig elkobozta az állam. Kiűztek az otthonodból, és barátoknál kellett laknod a faluban. Rómában árverést rendeztek; Capito vagy még inkább Chrysogonus felvásárolta az összes vagyont. Akkor már tudtad, hogy ki ölte meg az apádat?
– Nem.
– De gyanítanod kellett!
– Igen.
– Jól van hát. Miután Capito befészkelte magát a házadba, nagylelkűen felajánlotta, hogy térj vissza a birtokra, és családod rendelkezésére bocsátott egy rozoga viskót távol a villától. Hogyan viselted ezt a megaláztatást?
– Mit tehettem? A törvény az törvény. Titus Megarus és a városi tanács elment egy kérvényt benyújtani Sullához az ügyemben. Nem volt más választásom, várnom kellett.
– Csakhogy Capito végleg kihajított a birtokról. Miért tette?
– Azt hiszem, végül elege lett belőlem. Talán kezdte bűnösnek érezni magát.
– De akkorra már kétségtelenül érezned kellett, hogy maga Capito is részese volt apád meggyilkolásának. Megfenyegetted?
– Tettlegességre nem került sor – nézett félre –, de a vitáink egyre jobban elmérgesedtek. Azt mondtam neki, bolondot csinál magából, hogy ilyen kényelmesen beköltözik a nagy házba, amit úgysem tarthat meg magának. Azt felelte, hogy nem vagyok több egy koldusnál, és meg kellene csókolnom a lába nyomát a jótékonyságáért. – Megszorította a szék karfáját, ujján az izületek elfehéredtek. Hirtelen támadt haragjában fogát is csikorgatni kezdte. – Azt mondta, végem van, mielőtt visszakaphatnám a birtokot. Azt is hozzátette, hogy szerencsém van, amiért még élek. Kirúgott, legalábbis úgy látszott kívülről, de valójában az életemet féltettem, azért szöktem el. Még Titusnál sem leltem biztonságot; éreztem, hogy sötétedés után figyelik a házat, mint az éjjeli héják, az alkalmas pillanatot várva. Ezért kellett Rómába jönnöm. De itt is életveszély leselkedne rám a nyílt utcán. Csak ebben a szobában vagyok biztonságban. És még itt sem hagynak békét nekem! Soha nem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok, hogy a bíróság elé vonszolnak, és egy zsákba kötöznek! Hát nem látjátok, hogy minden hatalom az ő oldalukon van? Ki tudja, milyen hazugságokkal áll majd elő az az Erucius? Végül is csak az ő szava áll majd szemben Ciceróéval. Mit gondoltok, kinek az oldalára állnak majd a bírák, ha valaki magát a diktátort sérti meg? Semmit sem tehettek!
Váratlanul sírásban tört ki.
Caecilia Metella fanyar arcot vágott, mintha valami romlottat evett volna. Szó nélkül felállt a székéből, és kisétált az ajtón. A fiatal rabszolganő követte a pávatoll-legyezővel. Rufus felugrott, de én is mozdultam, hogy marasztaljam.
Roscius arcát a kezébe temetve ült velünk szemben.
– Különös egy ember vagy te – mondtam végül. – Nyomorúságos helyzetbe kerültél, de valamiért én mégsem tudlak szánni téged. Rettenetes halálhoz vezet az utad. Ott állsz, ahol a legtöbb ember bármilyen hazugságot kitalálna, hogy mentse a bőrét, te viszont ódzkodsz bevallani az igazságot, mely egyetlen megmentőd lehetne. Most, hogy fény derült az igazságra, nincs okod hazudni, de mégis... Arra kényszerítesz, hogy kételkedjek a saját ösztöneimben, Sextus Roscius. Összezavarodtam, mint egy vadászkutya, amikor rókaszagot érez a nyúl üregéből.
A férfi lassan felemelte a fejét. Vonásait eltorzította az utálat, a bizalmatlanság és a félelem, mely mindig ott lapult a tekintetében.
Megráztam a fejem.
– Kifáraszt, ha hozzád beszélek. Fejfájás gyötör. Csak remélhetem, hogy Cicero feje többet bír. – Felálltunk, hogy távozzunk. Visszafordultam. – Igen, és van még valami... Csak egy apróság. Egy fiatal szajha, akit Elenának hívnak. Tudod, kire gondolok?
– Igen. Persze. Egy darabig a házban élt, miután Capito kisajátította.
– Hogyan került oda?
Töprengeni kezdett. Legalább addig sem zokogott.
– Magnus és Glaucia találtak rá a városban, azt hiszem. Az apám valamivel korábban már megvásárolhatta, de továbbra is a bordélyház tulajdonosára bízta. Az árverés után Magnus a saját tulajdonaként igényelte magának.
– Gyermeket várt, ha jól tudom.
Habozott.
– Igen, így volt.
– Kinek a gyermekét várta?
– Ki tudja? Elvégre egy szajha volt.
– Hát hogyne... Aztán mi lett vele?
– Honnan kéne azt nekem tudnom?
– Úgy értem, miután megszületett a gyerek.
– Honnan tudhatnám? – kérdezte ismét mérgesen. – Mit tennél egy szajhával és az újszülött gyerekével, ha olyan ember lennél, mint Capito? Valószínűleg már rég túladott rajtuk egy vásáron.
– Nem – feleltem. – Nem mindkettőn. Legalább az egyikük meghalt, és az apád sírhelyéhez közel temették el Ameriában.
Figyelmesen fürkésztem az ajtóból, és várakoztam, de semmit sem válaszolt.
Némán sétáltunk vissza Caecilia lakosztályába. Szemem sarkából láttam, hogy Tiro csak vonszolja magát, és egyre idegesebb lesz, amint a távozás pillanata közeledik. A fejem túlzottan is megtelt Sextus Rosciusszal ahhoz, hogy a rabszolgával foglalkozzak, de végül, amikor visszatértünk Caecilia lakószárnyába, azon kezdtem morfondírozni, milyen ürügyet találhatnék ki, hogy szabadon ereszthessem, s megkereshesse a lányt.
De Tiro megelőzött. Hirtelen megállt, és tapogatózni kezdett maga körül, mint aki elvesztett valamit.
– Herkulesre! – mondta. – Otthagytam a táblámat és az íróvesszőmet! Csak egy pillanatig tart, amíg megtalálom! De... lehet, hogy már akkor hiányoztak, amikor Rosciust kérdezgetted, és valami egész más helyen hagytam őket – magyarázkodott, hogy előre meghosszabbíthassa távolmaradását.
– Nálad voltak – mondta Rufus enyhe ellenségességgel hangjában. – Emlékszem, hogy a kezedben láttam mindkettőt.
Megráztam a fejem.
– Én nem vagyok biztos benne – nyugtattam meg. – Mindenesetre jobban teszed, ha visszamész, és felkutatod őket, Tiro. Nem kell kapkodnod. Ma már túl késő van ahhoz, hogy Rufus bármit is elintézzen a Forumon, a nap viszont még túl eszelősen tűz ahhoz, hogy visszasiessünk Cicero házába. Azt hiszem, Rufus és én rá tudjuk beszélni a ház úrnőjét, hogy egy darabig a kertben szórakoztasson minket. Legalább részesülünk egy kis enyhítő pihenésben ebben a szörnyű hőségben.
Caecilia azonban nem tudott hozzánk csatlakozni. Ahausarus, az eunuch bejelentette, hogy a Sextus Rosciusszal folytatott beszélgetés túlzottan is kimerítette. Habár gyengélkedett, szolgáit mindenben a rendelkezésünkre bocsátotta. Az oszlopcsarnok körül hozták-vitték a bútorokat a napfényről az árnyékba, hűsítő italokat szolgáltak fel, mindent megtettek, hogy kellemesen érezzük magunkat. Rufus csüggedtnek és idegesnek tűnt. Megint előhozakodtam a következő napra, Chrysogonus házába tervezett összejövetel témájával.
– Ha komolyan aggaszt ez a meghívás – mondtam –, akkor ne menj el. Csak arra gondoltam, hogy segíthetnél bejutnom abba a házba, talán a rabszolgák bejáratán keresztül. Van néhány részlet, amit bizonyosan nem tudnék más módon kideríteni. De természetesen nincs jogom erre kérni téged...
– Nem, nem – mormogta Rufus, mintha ábrándozáson kaptam volna. – Elmegyek. Megmutatom a házát, mielőtt elhagyjuk a Palatínust, egészen közel van. Csakis Cicero kedvéért, ahogy mondtad.
Odahívta az egyik szolgát, és még több bort kért. Nekem úgy tűnt, már eddig is túl sokat ivott. Amikor a szolga meghozta a bort, egy kortyra felhajtotta, aztán újabb adagot kért. Megköszörültem a torkomat, és összevontam a szemöldököm.
– A szólás úgy tartja, mindent mértékkel, Rufus. Cicero mindenképp figyelmeztetne erre.
– Cicero – ejtette ki a nevet, mintha egy átok lenne, aztán megismételte, mintha viccet mondana.
Háttámla nélküli székéből áttelepedett egy plüss díványra, és elnyújtózott a párnák között. Lágy szellő motozott a kertben, nyomában megzördültek a papirusz száraz levelei, és felsóhajtott az akantusz. Rufus behunyta a szemét, és az arcára kiülő, édesded kifejezés arra emlékeztetett, hogy még mindig nem több egy fiúnál, nemesi rangja és férfias viselkedése ellenére. Még mindig a fiúk hosszú, bő ujjú tógáját hordja, melyet ebben a pillanatban még Roscia is viselt, hacsak Tiro le nem szaggatta már a testéről.
– Szerinted mit csinálnak most? – nyögött fel Rufus. – Tirónak rettentő sokáig tart megkeresnie az íróvesszőjét, nem igaz? Az íróvesszőjét!
Nevetni kezdett, mintha csak most értette volna meg a vicc lényegét. Ám a nevetés rövid volt és keserű.
– Tehát tudod – szólaltam meg.
– Már hogyne tudnám! Akkor történt először, amikor első alkalommal idejöttünk Ciceróval. Azóta minden látogatáskor megteszik. Már azt kezdtem hinni, hogy észre sem vetted. Csodálkoztam, hogy miféle nyomozó lehetsz te, ha nem veszel észre egy ilyen nyilvánvaló dolgot. Nevetséges, hogy mennyire feltűnően csinálják.
Féltékenynek és keserűnek hangzott. Együttérzőn bólintottam. Roscia végül is felettébb kívánatos teremtés volt. Magam is féltékeny voltam egy kissé Tiróra.
Lehalkítottam a hangom, finoman, de nem leereszkedően próbáltam beszélni.
– Végtére is csak egy rabszolga! Nem sok reménye lehet az életben.
– Hát éppen erről van szó! – felelt Rufus. – Hogy egy egyszerű rabszolga is kielégülést nyer, számomra pedig lehetetlen! Chrysogonus is csak egy rabszolga volt, s végül megkapta, amit akart, ahogy Sulla is megkapta, amire Chrysogonustól vágyott, aztán Valeriától is, és minden más hódításától, ágyasától és feleségétől. Néha úgy tűnik, mintha az egész világ egymásra találó emberekből állna, akik között én itt állok egyedül, kívül az egészen. És az egész világból ki más feni rám a fogát, ha nem Sulla... Az istenek tréfája! – Megrázta a fejét, de nem nevetett. – Sulla akar engem, de nem kaphat meg. Én másvalakit akarok, aki nem is veszi észre, hogy létezem. Milyen borzalmas dolog, ha csak egyetlenre vágysz a nagyvilágból, és ő nem viszonozza a vágyakozásod! Szerettél valaha olyasvalakit, aki nem viszonozta az érzelmeidet, Gordianus?
– Hát persze. Ki ne szeretett volna olyat?
Rabszolga érkezett egy újabb pohár borral. Rufus beleszürcsölt, majd az asztalra helyezte, és csak meredt rá. Az volt a benyomásom, hogy Roscia nem ér meg ennyi szenvedést, de én magam nem egy tizenhat éves fiú szemével néztem a világot.
– Olyan égbekiáltóan feltűnő! – morogta. – Meddig tart még az a légyott?
– Caecilia is tud róla? – kérdeztem. – Vagy Sextus Roscius?
– A szerelmes madárkákról? Biztosan nem. Caecilia egy nagy ködben él, Sextus Roscius fejében pedig ki tudja, mi honol? Feltételezem, hogy előadna nekünk egy dühkitörést, ha megneszelné, hogy a lánya egy másik ember rabszolgájával turbékol.
Tűnődtem egy darabig, nem akartam azonnal kérdések áradatát zúdítani rá. Arra gondoltam, milyen hatalmas veszélyt idézhet Tiro a saját fejére. Elvégre Rufus fiatal volt, csalódott és előkelő származású, Tiro pedig csak egy rabszolga, aki az elképzelhetetlen bűnt követte el egy nagyasszony házában. Rufus egyetlen szóval tönkretehette volna az életét.
– Mi a helyzet Ciceróval? Ő tud róla?
Rufus egyenesen a szemembe nézett. Sehova sem tudtam tenni különös arckifejezését.
– Hogy Cicero tudja-e? – suttogta. A görcs ekkor eltűnt a vonásairól. Elcsigázottnak látszott. – Úgy érted, Tiróról és Rosciáról? Nem, természetesen nem tud róla. Sohasem venne észre ilyesmit. Az ilyen szenvedélyek messze alatta maradnak az ő érdeklődési területének.
Rufus kétségbeesetten zuhant vissza a párnákra.
– Értem – válaszoltam. – Talán nehezen hiszed el, amit mondok, de teljesen megértelek. Roscia egy szemrevaló leány, de vedd figyelembe a helyzetét. Nincs rá mód, hogy a tisztes szokásoknak megfelelően udvarolj neki.
– Rosciának? – Zavartan nézett, aztán a mennyezetre szegezte pillantását. – Mit érdekel engem Roscia?
– Értem már – mondtam, de egy szót sem értettem az egészből. – Ó... szóval... Tiro az, aki miatt...
Egyszeriben egy egész halom új bonyodalomba ütköztem.
Végre megvilágosodott előttem az igazság. Egy pillanat alatt megértettem, nem a szavaiból, nem is az arckifejezéséből, hanem valami bevillanó emlékből, levegőben lebegő mozzanatokból, melyeket az emlékezetem fűzött sorrendbe. A megvilágosodás rendszerint felkészületlenül éri az embert, látszólag megmagyarázhatatlanul.
Milyen képtelen helyzet, gondoltam magamban, és mégis, milyen megrázó! Hiszen ki maradna érzéketlen a fiú őszinte szenvedése láttán? Az emberek törvényei az egyensúlyt akarják megteremteni, ám a szerelem törvénye maga a szeszély. Úgy tűnt számomra, hogy Cicero – a higgadt, kukacoskodó, érzékeny gyomrú Cicero – a legkevésbé alkalmas ember Rómában, hogy viszonozza Rufus epekedését. A fiú nem is választhatott volna reménytelenebb tárgyat a rajongásának. Rufus, fiatalságával és kicsattanó érzelmeivel beleillett a Cicerót körbevevő körök görögös ideáljaiba, és valószínűleg úgy gondolt magára az ügyvéd mellett, mint Alkibiadészra Szókratész társaságában. Nem csoda, hogy felbőszült a tudattól, hogy Tiro és Roscia a földi örömöknek áldoznak abban a pillanatban, amikor ő kimondhatatlan szenvedélytől lángol fiatalsága minden felgyülemlett energiájával.
Kavargó fejjel hátradőltem. Képtelen voltam tanácsot adni neki. Összeütöttem a tenyerem, és intettem a rabszolgalánynak, hogy hozzon még bort nekünk.

 

 

Huszonegy

Az istállómester nem örült, amikor látta, hogy egy vidéki lovon közeledem, s nem az ő imádott Vespáján. Csak akkor nyugodott meg, amikor egy maroknyi pénzérmét átnyújtottam, és többszörösen biztosítottam felőle, hogy bőségesen kárpótolják majd a kellemetlenségeiért. Ami Bethesdát illeti, elmesélte, hogy távollétem alatt örökösen duzzogott, három tálat is eltört a konyhában, tönkretette a varrnivalót, amelyet rábíztak, és a főszakácsot meg a házvezetőnőt is a könnyekig felbosszantotta. A gondnok szerette volna ellátni a baját, de az istállómester, hűen a kérésemhez, megtiltotta neki. Rákiáltott az egyik rabszolgájára, hogy keresse meg, és hozza elénk.
– Hála az isteneknek, hogy megszabadulok tőle! – tette hozzá, bár amikor a lány méltóságteljesen átvonult a házból az istállóba, le sem tudta venni róla a szemét.
Közönyösnek tettettem magam, Bethesda pedig hűvösnek látszott. A hazafelé vezető úton arra kért, hogy álljunk meg a piacnál, mert aznap estére vacsorát is kell készítenie. Mialatt bevásárolt, ide-oda kódorogtam az utcán, magamba szívtam a Subura mocskos szagát és látványát, mégis derű töltött el a tudatra, hogy hazaérkeztem. Még az a gondolat sem szegte jókedvemet, hogy a házamhoz vezető ösvényen meg kell majd kerülnünk a szokásos ürülékhalmot.
Az istállómester rabszolgája, Scaldus az ajtóm előtt ücsörgött a földön, kinyújtott lábbal a bejáratnak támaszkodva. Először azt hittem, alszik, de a kolosszus jöttünkre eszeveszett gyorsasággal pattant lábra. Amikor felismerte az arcomat, megnyugodott, és ostobán elvigyorodott. Elmesélte, hogy egymást váltották a bátyjával, ezért a házam sohasem maradt őrizetlenül, továbbá, hogy senki sem járt arra a távollétemben. Adtam neki egy érmét, és elküldtem, ő pedig engedelmesen leszökellt a hegyről.
Bethesda riadtan nézett rám, de megnyugtattam, hogy biztonságban leszünk. Cicero megígérte, hogy kifizeti a házam további őrzésének költségeit. Nem térek nyugovóra, amíg nem találok egy hivatásos őrt a Suburában.
A lány beszélni kezdett, és abból, ahogy ajkát csücsörítette, előre tudtam, hogy valami gúnyosat készül mondani. Nem hagytam, inkább megcsókoltam.
Nem eresztettem az ajkait, miközben besétáltunk a házba. A lábammal csuktam be az ajtót. A padlóra dobta kezéből a zöldséget és a kenyeret, átkarolta a vállamat és a nyakamat. Leereszkedett a padlóra, és magával húzott engem is.
Mérhetetlen öröm töltötte el, hogy újra láthat, és ki is mutatta. Megharagudott, hogy egy idegen háztartásban helyeztem el, és ezt is kimutatta. Körmét a vállamba vájta, öklével a hátamat ütötte, nyakamat és fülemet harapdálta. Úgy faltam őt, mintha napokig koplaltam volna. Lehetetlennek tűnt, hogy csak két éjszakára mentem el.
Megfürdött aznap reggel. Bőrén idegen szappan ízét éreztem, füle mögött, a nyaka hajlatában és testének titkos pontjain, ahol egy ismeretlen illattal kente be magát – később elárulta, hogy el is csente az istállómester feleségének rejtekhelyéről, amikor senki sem figyelt. A napfény utolsó sugarai között kimerülten és meztelenül hevertünk az előtérben, verejtékünk árulkodó nyomokat hagyott a kopottas szőnyegen. Ekkor nyílt először alkalmam a lány sima bőre fölött távolabbra pillantani, a falra, ahol a vérrel írt üzenet még mindig azt hirdette: „Hallgass vagy meghalsz...”
Az átrium felől érkező hirtelen fuvallat lehűtötte az izzadtságot a gerincem mentén. Bethesda válla libabőrös lett a nyelvem alatt. Egy különös pillanatig úgy tűnt, mintha a szívem megszűnt volna dobogni, ott lebegett a levegőben, a fakuló fényben a lány testének melege és a felettünk derengő felirat között. A világ egyszeriben egy furcsa, ismeretlen helynek látszott, a vérrel felírt szavakat mintha valaki hangosan súgta volna a fülembe. Akár ómenként is olvashattam volna. Elmenekülhettem volna a házból, Rómából, a római igazságszolgáltatás elől. Ehelyett beleharaptam Bethesda vállába, mire a lány felnyögött, az éjszaka pedig tovább lüktetett kétségbeesett befejezéséig.

 

Együtt gyújtottuk meg a lámpákat – és habár Bethesda arcáról eltűnt a rettegés nyoma, ragaszkodott hozzá, hogy minden szobában világosságot gyújtsunk. Hívtam, hogy jöjjön le velem a Suburába egy őrt bérelni, de inkább a házban akart maradni, hogy megfőzze a vacsorát. Belém nyilallt a félelem a gondolatra, hogy egyedül hagyjam az épületben akár egy rövid időre is, de hajthatatlan maradt, és csak arra kért, hogy gyorsan térjek vissza. Láttam, hogy meghozta a döntését: bátor akart lenni, és vissza akarta szerezni a hatalmát a ház felett. Távollétemben eléget majd egy tömjénrudat, és előad valamiféle rituálét, melyet régen az anyjától sajátított el. Miután becsukódott mögöttem az ajtó, füleltem, hogy megbizonyosodjam, rendesen bezárta a reteszt.
A hold magasra hágott, már majdnem kigömbölyödött, kék fénnyel árasztotta el a hegyoldalon sorakozó házakat, melyeknek tetejére mintha rézborítást varázsolt volna. Alant a Subura nem volt több egy hatalmas fény-tónál és elnémított hangok tengerénél, amely azon nyomban magába nyelt, amint leértem a hegyről. Az éjszakai Róma legforgalmasabb utcája felé vettem az irányt.
Bármely sarkon találhattam volna valakit, aki egy bandához tartozik, de nem egy közönséges orgyilkost akartam felbérelni. Egy gazdag ember kíséretéből származó, hivatásos harcosra és testőrre volt szükségem, egy igazoltan értékes és megbízható rabszolgára. Egy kis tavernába tértem be, mely a Subura egyik költségesebb bordélyháza mögött bújt meg, s rátaláltam Varusra, a Közvetítőre. Rögvest megértette, mire van szükségem, és tudta, hogy állom a szavam. Miután meghívtam egy kupa borra, eltűnt. Nem sokkal később visszatért egy óriás kíséretében.
Feltűnő ellentétet alkottak, amint egymás mellett besétáltak a homályos kis helyiségbe. Az alacsony Varus éppen az óriás könyökéig ért, tar koponyája és gyűrűkkel teleaggatott ujjai villogtak a fényben, tésztaszerű arcvonásai mintha meglágyultak és összeolvadtak volna. A mellette közeledő fenevadat nemigen szelídítette meg senki: a szemében honoló vöröses fény nem a lámpák visszatükröződése volt. A természetfeletti erő és szilárdság benyomását keltette, mintha egy gránittömbből vagy több fatörzsből faragták volna ki. Arcán is olyan kifejezés ült, akárha kőből vésték volna ki. Egy szobor félkész, nyers változata volt, melyet az alkotó félrehajított, mert túl vérszomjasnak találta. Hosszú haja és szakálla bozontos volt ugyan, de nem ápolatlan, tunikája is jó minőségű anyagból készült. Ez a megjelenés felelősségteljes gazdára engedett következtetni. Rendesen karbantartották, akárcsak egy értékes lovat. Ránézésre az ember azt sem tartotta lehetetlennek, hogy két puszta kezével meg tudna ölni valakit.
Pontosan egy ilyen emberre volt szükségem. A Zoticus névre hallgatott.
– A gazdája kedvence – biztosított Varus. – Sohasem lép ki a házból, ha nincs az oldalán Zoticus. Gyilkosként is bizonyított, épp a múlt hónapban törte ki egy betörő nyakát. Olyan erős, mint egy ökör, efelől biztos lehetsz. Érzed a fokhagymát a leheletében? A gazdája úgy eteti vele, mint a lóval a zabot. Ezt a cselt vetik be a gladiátorok is, erősebbé teszi a férfiembert. A gazdája vagyonos, tekintélyes, három bordély, két taverna és egy játékterem tulajdonosa a Suburában. Jámbor lélek, akinek nincsenek ellenségei, ebben biztos vagyok, de azért ő is szereti megóvni magát az előre láthatatlan veszélyektől. Ki tenne másképp? Egy lépést sem tesz hűséges Zoticusa nélkül. Nekem azonban négy napra kölcsönadja ezt a teremtményt, csak nekem, mivel tartozik a jó öreg Varusnak. Épp négy napra, ahogy kívántad, nem többre. Tartozik nekem egy régóta fennálló kölcsönnel. Milyen roppant szerencsés vagy, Gordianus, hogy Varusnak, a Közvetítőnek vagy a barátja!
Alkudozni kezdtünk a feltételekről, melynek végén ő került ki győztesen, mert már kezdtem ideges lenni Bethesda miatt. A rabszolga azonban megérte az árát; amint a Subura tömegén átrágtuk magunkat, láttam, hogy az emberek visszahúzódnak és utat adnak, láttam a meghunyászkodó pillantást szemükben, ahogy fejem fölött az engem követő óriásra meredtek. Zoticus keveset beszélt, ami módfelett kedvemre volt. Amint az elhagyatott ösvényen felkaptattunk a házamig, és magunk mögött hagytuk a Subura zaját, védőszellemként magasodott fölém hátulról. Szüntelenül a minket körülvevő árnyakat figyelte.
Amint a házam láthatóvá vált, hallottam, ahogy a rabszolgának felgyorsul a légzése. Keze téglaként nehezedett a vállamra. Egy másik férfi állt az ajtóm előtt, keresztbe font karral. Ránk kiáltott, hogy maradjunk, ahol vagyunk, aztán egy hosszú tőrt húzott elő a ruhaujjából. Egy szempillantás alatt Zoticus mögött termettem, és amint a világ örvényleni kezdett körülöttem, az ő kezében is megpillantottam egy hosszú acélpengét.
Az ajtó kitárult, és hallottam Bethesda nevetését, majd magyarázkodását. Úgy tűnt, hogy félreértettem Cicerót. Nemcsak egyszerűen felajánlotta, hogy fizet egy testőrt, hanem maga fáradozott, hogy egy alkalmas személyt találjon, és átküldje hozzám. Néhány pillanattal azután, hogy elhagytam a házat, kopogtak az ajtón. Rabszolganőm először legyintett rá, aztán kisandított a rácson. Az ember engem keresett. Bethesda úgy tett, mintha otthon lennék, csak gyengélkednék. Az illető aztán kimondta Cicero nevét, elsorolta a jókívánságokat, amiket küldött, és elárulta, hogy Cicero küldte a ház őrzésére, ahogy Bethesda gazdája is bizonyára emlékszik rá. Elfoglalta helyét az ajtó mellett, anélkül, hogy egy további szót szólt volna.
– Kettő mindenesetre jobb, mint egy – nyugtatott meg a lány.
Belém hasított a féltékenység, amint egyikről a másikra nézett; talán ez volt az a villanásnyi féltékenység, mely elvakította szememet, hogy ne lássam a nyilvánvalót. Valami rá akart venni, hogy hangosan tanakodjak, melyik az ocsmányabb, tagbaszakadtabb vagy félelmetesebb, illetve, hogy Bethesda melyiküket tartja lenyűgözőbbnek. Vörös szakállát és rőt arcát leszámítva a másik akár Zoticus testvére is lehetett volna, még lehelete is ugyanazt a fokhagymabűzt árasztotta. Gladiátor-módra üdvözölték egymást, állkapcsuk megfeszült, baziliszkusz-szemük egymásra villant, mintha ajkuk legkisebb rezzenése is bemocskolhatná azt a tökéletes, kölcsönös megvetést, melyet egymással szemben tápláltak.
– Hát rendben van – mondtam a lánynak. – Ma estére mindkettőt igénybe vesszük, és majd holnap döntünk. Egyikük a házon kívül és az Ösvényen őrjáratozik majd, a másik az előtérben, a házon belül.
Cicero rám bízta, milyen utasításokkal látom el az őrt, tisztán emlékeztem rá. De az is eszembe jutott, hogy a hírek, melyeket hoztam neki, olyan lázba hozták, hogy saját rendelkezéseiről is megfeledkezett. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak az illatra, mely Bethesda konyhájából áradt kifelé, és az elkövetkező hosszú éjszakára, melyet gondtalan alvással fogok tölteni.
Amint elhagytam az előteret, még a vörös szakállú őrre pillantottam, akit Cicero küldött. Egy széken ült az ajtóval szemben, keresztbefont karral nézett maga elé. A csupasz tőrt még mindig a kezében tartotta. Feje fölött ott derengett a vérrel írt üzenet, és önkéntelenül is újra elolvastam: „Hallgass vagy meghalsz.” Elegem volt azokból a szavakból. Elhatároztam, hogy reggel megparancsolom Bethesdának, hogy súrolja tisztára a falat. Belenéztem Rőtszakáll rezzenéstelen szemébe, és rámosolyogtam. Nem viszonozta a mosolyt.

 

Komédiákban gyakran találkozunk szereplőkkel, akik ostobaságokat művelnek, kínosan nyilvánvaló ostobaságokat, melyeket mindenki észrevesz a közönségben, mindenki a világegyetemben, kivéve saját magukat. A nézők tűkön ülnek, kacagnak rajta, még rá is kiáltanak: „Nem, nem! Hát nem látod, te bolond?” A kudarcra ítélt ember a színpadon nem hallja a figyelmeztetést, az istenek pedig nagy vigassággal tervezgetik tovább egy újabb vaksi halandó megsemmisítését.
De egyszer-egyszer az istenek azért visznek minket a megsemmisülés szélére, hogy az utolsó pillanatban visszarántsanak a mélységből, s éppen olyan jól szórakoznak megmagyarázhatatlan megmenekülésünkön, mint megjósolhatatlan halálunkon.
Hirtelen ébredtem fel, nem volt átmenet az alvás és az ébrenlét között, belekeveredtem abba a furcsa tudatállapotba, mely éjfél és pirkadat között uralkodik. Egyedül voltam a saját hálószobámban. Bethesda magamra hagyott a kiadós vacsora után, mely halból és borból állt, levette tunikámat és egy vékony gyapjútakarót borított rám a hőség dacára. Megcsókolta a homlokomat, mintha kisgyermek lennék. Felálltam, és hagytam, hogy a takaró lehulljon mögöttem; az éjjeli levegő elnehezedett a hőségtől. Sötétség honolt a szobában, csak a mennyezet mentén nyíló keskeny ablakból beszűrődő holdfény biztosított némi világosságot. Emlékezetből a szobám sarkába sétáltam, de a sötétben nem találtam meg az éjjeliedényt, vagy talán Bethesda kiürítette, és nem hozta még vissza.
Nem számított. Az éjszaka bizarr leple alatt az éjjeliedény akár gombává is változhatott vagy felszívódhatott volna a levegőben, és az sem tűnik fel. Ugyanaz a különös érzés ébredt fel bennem, amit korábban is éreztem, amikor Bethesdával az előtérben feküdtünk. Teljes tisztasággal láttam és érzékeltem mindent magam körül, mégis, a ház titokzatos, ismeretlen területnek tűnt, mintha a hold megváltoztatta volna színét, mintha a mély álomba merült istenek elszállingóztak volna a világból, hogy a létezők saját maguk gondoskodjanak ezután a sorsukról. Bármi megtörténhetett.
Félrevontam a függönyt, és kiléptem az átriumba. Lehet, hogy nem is ébredtem fel, hanem két lábon állva álmodtam tovább, mert a házat eltorzította az éjszaka különös földrajza, mely az ismerős helyeket is kiforgatja önnönmagukból. Kék holdfény ömlött szét a kertben, csontok dzsungelévé változtatva a növényzetet, minden árnyék olyan éles volt, mint egy kés. Az oszlopsorban itt-ott még pislákoltak a lámpák, akár a hamvadó napok, mielőtt kialudnának. A legragyogóbb lámpafény az előcsarnokot eltakaró fal mögül érkezett, s a hegygerinc mögül integető tábortüzeket idéző, sárga fényt vetett a sarokba.
A kert szélére léptem. Nesztelenül surrantam, akár egy kisdiák, átvágtam a puha fűtakarón. Aztán megálltam, és ránéztem a csontok halmára, melyeket egy elúszó felhő árnyéka Karthágó elhamvadt romtengerévé változtatott egy holdtalan, sötét éjjelen.
A meleg, száraz levegőben a föld és a vizelet szagát és a jácintok illatát lehetett érezni, de váratlanul a fokhagyma halvány bűzét is megéreztem. Az előtérben megremegett a lámpa fénye, aztán elmozdult a helyéről. Egy férfi hullámzó árnyékát vetette a Bethesda szobáját határoló falra.
Mintha egy álom szereplője lennék, az előtér felé siettem, s akárcsak egy álomban, láthatatlannak éreztem magam. Egy ragyogó fényű lámpa állt a földön, ijesztő árnyakat rajzolt felfelé a levegőbe. Rőtszakáll állt a fenyegető üzenettel meggyalázott fal előtt, belenézett, mint egy tóba, egyik kezét végigsimította a felszíne fölött. Mozgó kezét egy vörösre színeződött rongydarabba burkolta, melyből valami sötét és sűrű csöpögött a padlóra. Másik kezében a tőrét szorongatta. A villogó pengét vér mocskolta be.
A bejárati ajtót tárva-nyitva találtam. Zoticus masszív teste ránehezedett, mintha ki akarná feszíteni. Torkát olyan mélyen vágták el, hogy a feje majdnem levált a testéről. A nyakából szivárgó vér hatalmas tócsát alkotott a kőpadlón. A szőnyeg magába szívta a vért. Miközben figyeltem, Rőtszakáll hátralépett és lehajolt, hogy belemártsa a rongyot a vér-pocsolyába, de szemét nem vette le a falról. Mintha egy művész lenne, a fal pedig egy készülőfélben lévő festmény. Előrelépett, és ismét írni kezdett.
Aztán, kínzó lassúsággal, megfordult, és meglátott engem.
Most viszonozta a mosolyt, melyet korábban tőlem kapott: szörnyű, foghíjas vigyort villantott felém.
Nagyon gyorsan rám ronthatott, de számomra úgy tűnt, hogy nehézkesen, lehetetlen lassúsággal mozog. Bágyatagon néztem végig, amint megforgatja kezében a tőrt. Megéreztem az orromat megcsapó fokhagymaszagot, arcizmainak feszült rezgését szemléltem, és ostoba módon azon tűnődtem, vajon miért gyűlöl engem annyira.
Testem hamarabb reagált, mint a tudatom. Valahogy sikerült megszorítanom a csuklóját, és kifordítani a tőrt a kezében. Épphogy megkarcolta az orcámat, vékony, vörös csíkot vágva rajta, melyet csak jóval később kezdtem érezni. Hirtelen a falhoz szorított, kipréselte belőlem a levegőt, s én olyan zavarodott lettem, hogy egy pillanatra azt hittem, a földön fekszem, s Rőtszakáll egész testsúlyával a mellkasomra nehezedik.
Egy jókora, csavarodó lökéssel a padlóra tántorodtunk, mintha akrobaták lennénk egy lépcsőn. Dulakodtunk, akár a fuldokló emberek, akiket a tajték tör-zúz, olyannyira, hogy már meg sem tudtam különböztetni, hol van a fent és a lent. A tőr hegye tovább karistolta a torkomat, de minden alkalommal sikerült félretaszítanom a karját. Hihetetlenül erős volt, sokkal inkább volt vihar vagy lavina, mint ember. Kisfiúnak éreztem magam, amint ott verekedtünk. Nem reménykedtem benne, hogy legyőzöm. Csak annyit tehettem, hogy megpróbáltam életben maradni egyik pillanatról a másikra.
Hirtelen Bethesda jutott eszembe: biztosan halott már, Zoticusszal együtt. Vajon miért hagyott a gyilkos engem utoljára...?
A hatalmas rúd ekkor sújtott le Rőtszakáll koponyájára.
Mialatt kábultan megingott fölöttem, a válla fölött megpillantottam Bethesdát. Kezében a falécet tartotta, melyet az ajtó megerősítésére használtunk. Olyan nehéz volt, hogy alig bírta megforgatni a kezében. Megint felemelte, de megbicsaklott a súlya alatt, és hátratántorodott. Rőtszakáll visszanyerte eszméletét. A tarkóján ejtett vágásból vér ömlött lefelé, belecsorgott a szakállába és a szájába, őrült vadállathoz vagy vért szürcsölő farkasemberhez téve hasonlóvá. Feltérdelt, és tőrét felkapva megfordult. A mellkasára ütöttem, de alig bírtam erőt vinni a mozdulatba.
Bethesda egyenesen állt, kezében a farudat tartotta. Rőtszakáll előre sújtott a tőrrel, de csak a lány köpenyét sikerült felhasítania. Hirtelen a másik irányba pördült meg, és szabad kezével sikerült megragadnia a rabszolga ruhájának szélét. Megrántotta, mire Bethesda hátraesett. A rúd előrezuhant, saját súlya nyomán irdatlan erővel ütötte meg Rőtszakáll fejét. Véletlen volt vagy sem, éppen a feje búbját találta el, és amint rám hanyatlott, megragadtam a tőrt szorongató kezét, hogy a mellkasa felé csavarjam.
A fegyver markolatig a szívébe szaladt. Arca az enyémre nehezedett, szeme kifordult, szája tátva maradt. Megszédültem a fokhagyma és a rohadt fogak bűzétől, amint egy utolsó kétségbeesett, szörcsögő lélegzetet vett. Aztán megrázkódott, és a mellkasomra vetette magát, amint valami szétrobbant a testében. Egy pillanattal később vér ömlött ki nyitott szájából, mint csatornából a szennyvíz.
Bethesda sikoltását hallottam valahonnan messziről. Valami hatalmas, szilárd, halott dolog nehezedett rám sikamlósan, görcsösen rángatózott, és epét okádott. Elvakította a szememet, megtöltötte az orrlyukamat és a számat, még a fülembe is beleokádta vérét. Küzdöttem, hogy kiszabaduljak, de tehetetlenül feküdtem, amíg Bethesda mellém nem csúszott, hogy letaszítsa rólam a tetemet. Az irdatlan holttest a hátára gördült, és petyhüdt állkapoccsal a mennyezetre meredt.
Felkászálódtam a térdemre. Átkaroltuk egymást, de olyan erősen reszkettünk, hogy alig tudtuk megfogni a másikat. Vért köptem, prüszköltem és megtöröltem az arcomat tiszta, fehér köpenyében. Simogattuk egymást és értelmetlen szavakat gügyögtünk, hogy megnyugvást és biztatást nyerjünk egymástól, akár egy óriási pusztítás két túlélője.
A lámpa fénye sercegve elhalványult, kísérteties árnyékokat vetett a falakra, rémséges fényében még a halottak is mocorogni látszottak. Az éjjel szörnyű földrajza töretlenül uralkodott: egy vers szerelmespárja voltunk, egyikünk meztelen, a másik félig ruhátlan, s egy irdatlan állóvíz előtt térdeltünk, egymást átkarolva. Csakhogy ez az állóvíz vérből volt – olyan rengeteg vérből, hogy viszontláttam benne saját tükörképemet. Belenéztem a szemembe, és végre megborzongva ráébredtem, hogy nem egy rémálomban, hanem a hatalmas, szunnyadó Róma szívében vagyok.

 

 

Huszonkettő

– Világos, mint a nap – mondtam. – Az üzenetet neked szánták, Cicero, figyelmeztetésképpen.
– De ha veled akart végezni és a rabszolgáddal, miért nem esett túl először a vérengzésen? Miért nem indult el a hálószobádba, hogy alvás közben végezzen veled, és miért nem azután írta az üzenetet?
Vállat vontam.
– Mert már elég vér volt kéznél. Zoticus elvágott nyakából ömlött a földre. Mert a házra csönd borult, és nem tartott attól, hogy felébredek. Mert ha az üzenet már a falon díszeleg, egy előre nem látott bonyodalom vagy a hirtelen támadt sikoltozás esetén rögtön elmenekülhet a házból. De az is lehet, hogy egy másik orgyilkosra várt. Nem tudom, Cicero, nem beszélhetek egy halott ember nevében. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy engem akart holtan látni. A figyelmeztetés pedig neked szólt.
A hold már lehanyatlott az égről. Az éjszaka legsötétebb óráiban jártunk, habár a hajnal már nem lehetett messze. Bethesda valahol a rabszolgák szállásán tartózkodott, és mélyen aludt, legalábbis reméltem. Rufus, Tiro és én együtt ültünk Cicero dolgozószobájában, pattogva neszező szénserpenyők között. Vendéglátónk előre-hátra lépkedett, arcát el-elfintorította s állát dörzsölte.
Űzött benyomást keltett, állát benőtte a borosta, de szeme ragyogó fénnyel csillogott. Egyáltalán nem volt álmos – már akkor így nézett ki, amikor Bethesdával bekopogtattunk a háza ajtaján, miután a fél várost átszeltük az éjszaka közepén. Rendkívüli módon Cicerót még ébren találtuk, otthonában fény áradt szét. Egy duzzadt szemű rabszolga vezetett minket a dolgozószobába, ahol Cicero járkált fel-alá egy köteg irattekerccsel a kezében. Hangosan olvasott, és egy tál gőzölgő póréhagyma levesből kortyolgatott – a hang lágyítására kikísérletezett, a titkos recept Hortensiustól eredt.
Tiro jegyzetelte az elhangzottakat, már csaknem befejezték a Sextus Roscius védelmében összeállított beszéd első, ideiglenes vázlatát. Egész éjjel fáradhatatlanul dolgoztak rajta. Az ügyvéd éppen Tirón és Rufuson próbálta ki a hatást, amikor vértől csatakosan, reszketve megálltunk az ajtajában.
Bethesda sietve eltűnt Cicero fő házvezetőjének háta mögé bújva, aki megígérte, hogy vigyázni fog rá. Cicero azt tanácsolta, hogy mosakodjak meg, és öltsék magamra tiszta tunikát, mielőtt bármi másba fognék. Megtettem minden tőlem telhetőt, ám a dolgozószoba gyér megvilágításában folyton apró, alvadt vérfoltokat vettem észre a körmeim alatt és csupasz lábfejemen.
– Most tehát két holttest van a házadban – összegezte Cicero megforgatva szemét. – Akkor majd holnap átküldők valakit, hogy takarítsa el onnan a tetemeket... Még több költség! Kétségem sincs felőle, hogy Zoticus gazdája nem fog örülni, amikor egy holttestet kap vissza; meg kell térítenünk a kárát. Olyan vagy, Gordianus, mint egy feneketlen kút, amelybe folyton érméket dobálok!
– Ez az üzenet – vágott közbe Rufus töprengőn. – Hogy is szólt pontosan?
Behunytam a szemem. Minden szót újra láttam, élénk vörös színben, egy lámpa imbolygó fényében.
– „Az ostoba ellenszegült. Most halott. Hadd ünnepeljen a bölcsebb, jöjjön május idusa!” – idéztem. – Úgy láttam, mintha a régebbi üzenetet is friss vérrel akarta volna megújítani.
– Milyen aprólékos – állapította meg Cicero.
– Igen, és pontosabban ír, mint Mallius Glaucia. Minden betűt helyesen kanyarított, és úgy tűnt, nem papírról, hanem emlékezetből dolgozott. Egy jobb osztályból való gazda rabszolgája volt.
– Úgy hírlik, Chrysogonus gladiátorai tudnak írni és olvasni – jelentette ki Rufus.
– Igen. Kár, hogy meg kellett ölnöd ezt a Rőtszakállt – fedett meg Cicero. – Ha másképp alakul, kideríthettük volna, ki küldte.
– De ő azt mondta, hogy te küldted, Cicero.
– Nincs itt helye a szarkasztikus hangvételnek, Gordianus! Hogy is küldhettem volna én? Magadnak kellett testőrt bérelned, az én költségemre, így szólt a megállapodásunk. Hogy őszinte legyek, meg is feledkeztem az egyezségünkről, miután elmentél. A védőbeszédemen kezdtem dolgozni, és egyetlen pillanatra sem jutott többé eszembe.
– És mégis, amikor megjelent az ajtómnál, szilárdan kijelentette a rabszolgámnak, hogy te küldted őt. Szándékos csel volt, hogy megtévesszenek. A jelek szerint bárki is küldte, tudott az egyezségről, melyet csak órákkal azelőtt kötöttünk meg. Tudta, hogy fizeted egy őr költségét a házam védelmére. Hogy lehetséges ez, Cicero? Csak azok az emberek hallottak a megbeszélésünkről, akik jelenleg is ebben a szobában tartózkodnak.
Rufusra néztem. Elvörösödött, és lesütötte a szemét. A csalódott szerelmes könnyen gyűlölködővé válhat, a meghiúsult vágyakozás pedig bosszúért kiálthat. Végig egy viperát melengettünk a keblünkön, gondoltam. Beavattuk Cicero terveibe, mégis azok kiforgatásán munkálkodott. A nemesekben nem lehet megbízni, keseregtem, akármilyen fiatalnak és ártatlannak látszanak. Sextus Roscius ellenségei valahogy felhasználták Rufus vágyait a saját céljaikra. Még arra is hajlandó lett volna, hogy feláldozza az én életemet és Sextus Rosciusét annak érdekében, hogy Cicerót legyőzzék. Mindez lehetetlennek tűnt, amint kisfiús arcára és szeplős orrára pillantottam, de a rómaiakat már csak ilyen különös anyagból gyúrták.
Már-már ott tartottam, hogy hangosan megvádolom, és felfedem a titkait – rejtett szenvedélyét Cicero irányába –, de abban a pillanatban valamelyik isten, aki azon az éjjelen megmentette az életemet, úgy döntött, hogy a becsületemet is megmenti, és mégsem akaródzott megaláznom magam egy bőkezű ügyfél és magas rangú imádója előtt.
Tiro fojtott, fulladozó hangot hallatott, mintha aki meg akarja köszörülni a torkát, de nem sikerül neki.
Egy emberként fordultunk felé. Arca maga volt a bűntudat képmása – pislogott, elvörösödött, és az ajkát rágta.
– Tiro?
Cicero hangja magasan és rekedten hasított a levegőbe, a hagymaleves ellenére. Arcára csak visszafogott döbbenet ült ki, mintha ítéletét meghagyta volna a végére, miután meghallgatta az egyszerű és kielégítő választ.
Rufus szemében lobogó tűzzel fordult felém, mintha azt kérdezné: „És te hogy vádolhattál engem!”
– Igen, Tiro – mondta, miközben összekulcsolta karját, s lefelé nézett, szeplős orrára. – Van valami, amit szeretnél elmagyarázni nekünk?
Dölyfösebben szólt, mint amilyennek el tudtam volna képzelni. Az a hideg, kérlelhetetlen tekintet – vajon csak egy maszk, melyet minden nemes magával hordoz, hogy ilyen pillanatokban feltehesse, vagy ez lenne az igazi arcuk, mely olyankor mutatkozik meg, amikor minden más álca leolvad róluk?
Tiro beleharapott az öklébe, és sírásban tört ki. Akkor hirtelen megvilágosodtam.
– A lány – suttogtam. – Roscia.
Tiro eltakarta az arcát, és hangosan felzokogott.

 

Cicero tajtékzott a dühtől. Úgy járkált a szobában, akár egy farkas. Egy-egy pillanatban, amikor a jámboran ücsörgő, kezét tördelő és szipogó Tiro mellett elhaladt, az volt az érzésem, hogy kezet emel a szerencsétlen rabszolgára. Ehelyett felemelte karját, és teljes tüdejéből kiáltani kezdett, amíg olyannyira berekedt, hogy beszélni is alig tudott.
Rufus időnként megpróbálta közbevetni magát, felöltötte a mindentudó, mindent megértő, mindent megbocsátó nemes álarcát. Képtelen volt hitelesen eljátszani a szerepet.
– De Cicero, az ilyesmi gyakran előfordul! Caeciliának amúgy sem kell megtudnia.
Kinyújtotta kezét, hogy megfogja Cicero kezét, de az ügyvéd mérgesen elrántotta a karját, s észre sem vette Rufus fájdalmas arcát.
– Mialatt az egész ház rajta köszörüli a nyelvét?! Nem, nem. Lehetséges, hogy Caeciliát az orránál fogva vezették, ahogy engem is, de a rabszolgái között ez volt a napi téma. Semmi sem lehet rosszabb annál, semmi az égvilágon, ha egy botrány egy római matróna orra előtt zajlik, a szolgái meg a háta mögött gúnyolják. Már a gondolat is elviselhetetlen, hogy én hoztam ezt a szégyent a házára! Soha többé nem nézhetek a szemébe.
Tiro szipogva rettent vissza, amikor Cicero elsöpört mellette. A körmömre száradt vérfoltokat kapargattam, arcom megrándult a fejfájás első jeleire. Az átrium fényei közé immár belevegyült a hajnal néhány első ecsetvonása.
– Korbácsold meg, ha kötelességednek érzed, Cicero. Vagy keríts valakit, aki megfojtja – ajánlottam ingerülten. – Jogodban áll, végül is egy lélek sem tiltakozna. A hangodat viszont kíméld meg a tárgyalásig! A kiabálással csak Rufust bünteted és engem.
Cicero megmerevedett, és bosszúsan rám nézett. Legalább sikerült megállítanom folyamatos járkálását.
– Tiro talán ostobán, sőt, erkölcstelenül viselkedett – folytattam. – Vagy lehetséges, hogy csak azt tette, amit bármelyik szerelmes fiatalember. Azonban nincs okod azt hinni, hogy elárult téged vagy minket, legalábbis tudatosan. Őt is rászedték. A történet régi időkre nyúlik vissza.
Egy darabig úgy tűnt, az ügyvéd lehiggadt. Mély lélegzeteket vett, és a padlót bámulta. Aztán megint kirobbant belőle az indulat.
– Hányszor fordult ez elő? – kérdezte, karját a levegőbe lendítve. – Hányszor?
Ezt a részletet már megtárgyaltuk, de a lopott pásztorórák száma különösen felbosszantotta.
– Ötször, azt hiszem. Talán hatszor – felelte Tiro szelíden, ugyanúgy, ahogy eddig válaszolt ugyanerre a kérdésre.
– Vagyis akkor kezdődött, amikor először, legelőször meglátogattam Caecilia Metellát. Hogy tehettél ilyet?! Aztán folytattad titkon, a hátam mögött, a lány apja és az ő patrónusának a háta mögött, az asszony saját házában! Hát semmi tisztesség nincs benned? Semmi illendőség? Mi lett volna, ha felfedezik? Nem lett volna más választásom, mint hogy a legszörnyűbb büntetésben részesítselek, ott helyben! És engem terhelt volna a felelősség. Az apja beperelhetett és tönkretehetett volna.
Az ügyvéd hangja olyan rekedtté és reszelőssé vált, hogy hunyorognom kellett, amikor megszólalt.
– Aligha valószínű – ásított Rufus. – Ha figyelembe vesszük a helyzetét...
– Az semmit sem számít! Komolyan mondom, Tiro, nem látok kiutat ebből a gyalázatból. Ha az ilyesfajta bűnre kiszabható büntetésekre gondolok, kiráz a hideg. Mégsem látok más megoldást...
– Még mindig megbocsáthatsz neki – ajánlottam, miközben sajgó szemem dörzsölgettem.
– Nem! Nem és nem és nem! Ha Tiro valami egyszerű, tudatlan munkás lenne, egy alantas rangú rabszolga, egy állatnál alig különb ember, talán megbocsátható lenne a bűne. Persze akkor is meg kellene büntetnem, de legalább fel tudnám fogni, hogy mit tett. Csakhogy Tiro egy művelt rabszolga, jártasabb a jog terén, mint számos polgár. Amit Rosciával tett, nem egy tudatlan lény ösztönös cselekvése volt, hanem egy kitanult rabszolga tudatos választása, akinek gazdája túlontúl engedékeny volt, és túlzottan is jóhiszemű!
– Ó, Jupiter nevére mondom, fejezd be, Cicero! – Rufus végre felért az ügyvéd szintjére. Behunytam a szemem, és megköszöntem az isteneknek, hogy végül Rufus mert ilyen hangon ráförmedni, nem pedig jómagam, aki már így is szinte véresre harapdáltam a nyelvem. – Hát nem látod, milyen értelmetlen ez az egész?! Akármilyen bűnt követett el Tiro, csak nekünk van tudomásunk róla, ebben a szobában, senki másnak. Legalábbis addig, amíg a lány is lakatot tesz a szájára. Ez a kettőtök dolga: a tied és a rabszolgádé. Aludj rá egyet, és verd ki a fejedből, amíg a tárgyalás véget nem ér. Közben csak arról próbálj gondoskodni, hogy ne juthasson a lány közelébe. Ahogy Gordianus is mondta, kímélned kell a hangodat a tárgyalásra, és a haragodat is, olyan fontosabb ügyekre, mint például Sextus Roscius megmentése. Most csak az számít, hogy kiderüljön: miről árulkodott Tiro pontosan, és hogyan jutott el mindez az ellenségeinkhez.
– Továbbá... hogy vajon miért akarja az a lány elárulni a saját apját. – Nyúzottan Tiróra pillantottam. – Talán te tudnál erről mesélni.
Tiro alázatosan Ciceróra nézett, mintha engedélyt kérne a megszólaláshoz vagy akár a levegővételhez. Egy pillanatig úgy tűnt, az ügyvéd egy újabb dühroham kitörése ellen küzd. Aztán helyette inkább szitkozódott egyet, és a halványan megvilágított átrium felé fordult. Szorosan átfogta magát a karjával, mintha így akarná visszafogni hevességét.
– Nos, Tiro?
– Még mindig elképzelhetetlennek tűnik... – kezdte lágy hangon, a fejét rázva. – Talán tévedek. Csak amikor azt mondtad, hogy ebben a szobában ül, aki elárult téged, rögvest arra gondoltam magamban, hogy én nem lehettem. Senkinek sem szóltam. Aztán rájöttem, hogy Rosciának elárultam...
– Éppen úgy, ahogy az első alkalommal is elmondtál rólam mindent, miután Sextus Rosciust kikérdeztem – tettem hozzá.
– Igen.
– A rákövetkező napon pedig Mallius Glaucia Magnusszal és egy másik orgyilkosával eljött hozzám, hogy elijesszenek az ügytől. Megnyúzták a macskámat, és a vérével hagytak számomra üzenetet. Igen, egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a te Rosciád az a bizonyos végzetes lék a hajónkon.
– De hogy lehet ez? Nagyon szereti az apját. Bármit megtenne, hogy segítsen rajta!
– Ezt mondta neked?
– Igen. Ezért nógatott folyton kérdésekkel. Tudni akarta, hogy Cicero milyen lépésekre készül az apja védelme érdekében. Sextus Roscius mindig kizavarta a szobából, amikor hivatalos ügyekről volt szó, a feleségének sem mondott egy szót sem. Rosciát kis híján szétfeszítette a kíváncsiság.
– Vagyis a ti sietős légyottjaitok során – közben, vagy utána, esetleg kettő között – kérdéseket szegezett neked az apja védelmének részleteiről.
– Igen. De így utólag mindez olyan vészjóslónak, esetlennek és művinek hangzik...
– Ó, dehogy, bizonyos vagyok benne, hogy a leány finom, akár egy míves ékszer.
– Úgy beszélsz róla, mintha egy színész lenne. – Lehalkította a hangját, és Cicero felé pillantott, aki hátat fordított nekünk, és kilépett az átriumba. – Vagy egy szajha.
Elnevettem magam.
– Nem, nem mint egy szajha, Tiro. Magad is tudhatnád. – Láttam, amint elpirul és megint Cicero felé sandít, mintha arra számított volna, hogy ezúttal Electrát is felemlítem, és végleg megsemmisítem a gazdája előtt. – Nem – feleltem. – Egy szajha indítékai mindig átlátszóak. Pontosan azért könnyű őket felfedni, mert az ember gyanakszik. Kivéve ha egy valódi, megbabonázható bolondról van szó, vagy olyasvalakiről, aki pontosan arra vágyik, hogy megtévesszék. – Felálltam a székről, gémberedett tagokkal átsétáltam a szobán, és a vállára tettem a kezem. – A fiatal, ártatlan és szépséges teremtések azonban még a legbölcsebbet is félrevezethetik. Különösképp, ha ők maguk is fiatalok és romlatlanok.
Tiro az átrium felé pillantott, ahol Cicero hallótávolságon kívül került.
– Gondolod, hogy valóban csak ennyit akart tőlem, Gordianus? Csak annyit, hogy kiderítse, amit tudok?
Visszaemlékeztem arra, amit az első nap láttam Caeciliánál, a fiatal lány arcára, amint ruhátlan teste vágyakozó ívbe feszülve támaszkodott a falnak. Arra a kis huncut villanásra gondoltam Lucius Megarus szemében, amikor felidézte magában a Roscius család tartózkodását apja birtokán, Ameriában.
– Nem, nem egészen. Ha arra célzol, hogy esetleg semmit sem érzett a társaságodban, nagyon is kétlem, hogy így lenne. A bizalom, akárcsak az árulás, ritkán jelenik meg tiszta teljességében.
– Ha információt gyűjtött – szólalt meg Rufus –, talán önmaga is akaratlanul adta tovább. Talán megbízik valamelyik rabszolgában a házon belül, egy kémben, akit maga Chrysogonus helyezett el ott. Lehet, hogy folyton kérdésekkel nyaggatja, ahogy ő is nyaggatta Tirót.
Megráztam a fejem.
– Nem hinném. Helyeselj, ha igazam van, Tiro. Eddig csak akkor sikerült találkoznod vele, amikor valamelyikünk oldalán jutottál be Caecilia házába, igaz?
– Igen...
Nagyon finoman mondta ki a választ, mintha máris a következő kérdést várná.
– De valami azt súgja nekem, hogy Roscia arra kért, találkozzatok... holnap.
– Így van.
– Honnan tudtad te ezt? – kérdezte Rufus.
– Ugyanis a tárgyalás napja egyre közeleg. Akárki sajtolja is ki az információt Rosciából, egyre sűrűbben kéri a beszámolókat, amint a végső naphoz közeledünk. Most már nem bízhatják a véletlenre a találkákat. Rá fogják kényszeríteni a lányt, hogy hívja légyottra Tirót. Így van?
– Igen – felelte a rabszolga.
– A holnap pedig már el is érkezett – mondtam, és kinéztem a kertbe, ahol Cicero még mindig magát próbálta összeszedni.
A fény rózsaszínből okkersárgára változott, és egyre inkább fehérré fakult. Az éjszaka hűvöse érezhetően foszladozott.
– Hol és mikor, Tiro?
A gazdája felé nézett, aki még mindig nem adta jelét, hogy hallana minket. A fiú mélyet sóhajtott.
– A Palatínuson – bökte ki. – Közel Caecilia Metella házához. Egy kis zöld parkban két ház között. A delet követő harmadik órán kell vele ott találkoznom. Megmondtam neki, hogy lehetetlen. Azt felelte, hogy ha veled vagy Rufusszal vagyok, mondjam azt, hogy Cicero parancsára kell egy feladatot elvégeznem valahol, és fordítva. Biztos volt benne, hogy ki tudok találni valamit.
– Most már nem lesz rá szükség. Mert én is veled megyek.
– Hogyan?! – Cicero felháborodva lépett a szobába. – Kizárt dolog! Lehetetlen! Soha többé nem találkozhatnak!
– De – ellenkeztem. – Találkozni fognak. Mert én azt mondom. Mert mostantól a tárgyalásig minden percben az én fejem forog kockán, és egyetlen ösvényt sem fogok kihagyni, ami a felfedezetlen igazsághoz vezethetne!
– Hiszen már tudjuk az igazságot!
– Csakugyan? Ahogy te tudtad az igazságot egy órája, mielőtt Tiro bevallott mindent? Mindig van mit kideríteni az igazságról, és egyre több és több és több! Addig is azt javaslom, próbáljunk meg aludni egy kicsit. Mozgalmas napnak nézünk elébe, Rufusnak elintéznivalói vannak a Forumon, nekem és Tirónak találkoznunk kell az ifjú Rosciával. Ezt követően ma éjjel, mialatt te, Cicero, a jegyzeteiden dolgozol, csiszolgatod a beszédedet és hagymalevest kortyolgatsz, mi hárman vendégségbe megyünk a kegyelmes Chrysogonus úr kastélyába, a Palatínusra. Hát akkor jó reggelt, Cicero, s ha meg tudsz kínálni egy alvóhellyel, akkor jó éjszakát!

 

 

Huszonhárom

Nem tudtam meg, hogy házigazdám meddig aludt, s lehunyta-e a szemét egyáltalán. Csak annyit láttam, amikor Tiro bejött felébreszteni engem a dolgozószobával átellenben nyíló kis fülkébe, hogy Cicero éles, sipító hangon szónokol, fel-alá sétálgatva kicsinyke kertjében.
– Emlékezzenek csak vissza, uraim, egy bizonyos Titus Cloelius esetére a közelmúltban, Tarracinában, egy kellemes kisvárosban, mely Rómától alig negyven kilométerre fekszik délkeletre, a Via Appia mentén. Egyik éjjel befejezte a lakomáját, és nyugovóra tért, egy szobában két felnőtt fiával. Másnap reggel csak a holtteste hevert ott, elvágták a torkát. A nyomozás sem gyanúsítottakra, sem indítékokra nem tudott fényt deríteni. Mindkét fiú azt állította, hogy mélyen aludtak, s nem hallottak egy hangot sem. Mégis apagyilkossággal vádolták meg őket, és a körülmények is kétségtelenül gyanakvásra adtak okot. Hogy lehetséges az, érvelt a vád, hogy végigaludtak egy ilyen eseményt, anélkül, hogy felébredtek volna? Miért nem keltették fel egymást, miért nem védték meg az apjukat? Továbbá miféle gyilkos merészkedett volna behatolni egy szobába, ahol három férfi alszik, azzal a szándékkal, hogy csak az egyikükkel végez, aztán eliramodik a helyszínről?
– A jóságos bírák felmentették a fiúkat, megtisztították őket minden gyanútól – folytatta az előadást. – Emlékeztek, mi volt a perdöntő bizonyíték? A két fiút másnap reggel mély álomba merülve találták. A bírák által egyöntetűen jóváhagyott érv úgy szólt, hogy ha bűnösek lettek volna, nem aludhattak volna olyan mélyen reggel. Hiszen miféle ember lenne képes elkövetni egy ilyen kimondhatatlan, isten és ember törvényei előtt is visszataszító bűnt, s aztán békésen újra elszunnyadni? Megállapítást nyert, hogy aki ilyen felháborító módon meggyaláz földet és eget, semmiképp sem aludhat el és horkolhat nyugodtan ugyanabban a szobában, ahol az apja még mindig meleg holtteste hever. Így hát Titus Cloelius két fiát felmentették...
– Igen, igen, ez a rész nagyon jó, egészen rendkívüli, egyetlen szót sem kell kijavítani benne! – dicsérte meg saját magát.
Hangosan megköszörülte a torkát, s hadarva maga elé suttogott, mielőtt ismét felemelte a hangját.
– A legenda sok fiúról beszél, akik megölték anyjukat, hogy bosszút álljanak apjukért: Oresztész, aki végzett Klütaimnésztrával, hogy bosszút álljon Agamemnónért, Alkmeóné, aki megölte Eriphülét, hogy megbosszulja Amphiaráoszt... vagy Amphiaráosz volt, aki megölte Eriphülét? Nem, nem, ez maradjon így. Annak ellenére, hogy ezek az emberek az isteni parancsoknak megfelelően cselekedtek és az isteni hangokat követtek, a Fúriák mégis vég nélkül űzték őket. Könyörtelenül megfosztották őket minden más tulajdonuktól, mert ez a természet rendje, még akkor is, ha fiúi kötelességüket teljesítették apjuk meggyilkolása után. Ilyen a természet... Nem, nem, várjunk csak, ez így nem lesz jó! Ennek így semmi értelme. Túl sok a szó, túl sok a szó...
– Kinyissam a függönyöket? – kérdezte Tiro.
Leültem a díványra, a szememet dörgöltem és kicserepesedett ajkamat nyalogattam. A szoba egy kemencéhez hasonlított, nyomasztóan forró volt és levegőtlen. A sárga függönyökön olyan éles, sárga fény szűrődött át, mint maga Cicero hangja.
– Eszedbe ne jusson! – tiltottam meg. – Akkor még néznem is kellene, nemcsak hallgatnom. Az sem biztos, hogy kibírnám a vakító fényt. Van itt valami innivaló?
A rabszolga egy apró asztalhoz sétált, és egy ezüstkancsóból vizet töltött nekem.
– Hány óra van, Tiro?
– A nappal kilencedik órája. Két órával múlt dél.
– Ó, akkor egy óránk van csak a találkozóig. Rufus már felkelt?
– Rufus Messalla már órák óta lent van a Forumon. Cicero egy egész listát írt az elintéznivalókról.
– Hát a rabszolgám?
Tiro illedelmesen elmosolyodott. Vajon mit tett vele Bethesda? Csókot nyomott az arcára, hízelgett neki, incselkedett vele, vagy csak egyszerűen rákacsintott?
– Nem tudom biztosan, hol van most. Cicero azt a parancsot adta, hogy semmit sem kell tennie, csak a te utasításaidat követnie. Ma reggel viszont ajánlkozott, hogy segít a konyhában. Amíg a főszakács jobbnak látta, ha távozik.
– Feltételezem, üvöltött, és tányérokat vágott utána.
– Valahogy úgy.
– Ha látod a gondnokot, szólj neki, hogy bezárhatja a szobámba, ha úgy véli helyesnek. Hadd üljön itt, és hallgassa Cicero szónoklatát egész álló nap. Elegendő büntetés lesz minden eltört tálért.
Tiro összeráncolta a homlokát szarkasztikus ötleteim hallatán. Enyhe szellő kígyózott a sárga függönyök között, és az ügyvéd hangját vitte magával.
– És pontosan az apagyilkosság bűnének irtózatos és szokatlan mivolta kényszerít rá minket, hogy bizonyítékot találjunk a szörnyű vádra, mielőtt egyetlen épeszű ember is elhinné azt. Elvégre miféle őrült, miféle teljességgel züllött roncsa az emberi fajnak hozna a saját fejére és a házára ilyen átkot, nemcsak embertársai szájából, hanem a mennyek szféráiból is? Tudjátok, jó rómaiak, hogy igaz, amit beszélek: az embert olyan erős kötelék fűzi saját véreihez, hogy ennek a vérnek egyetlen cseppje is kitörölhetetlen, kimoshatatlan nyomot hagy. Belehatol az apagyilkos szívének legmélyébe, tébolyt és haragot plántál a lelkébe, mely már amúgy is menthetetlenül romlott... Ó, igen, ez az, pontosan! Herkulesre, ez jó lesz!
– Ha meg akarnád mosni az arcodat, hoztam egy lavór vizet és egy törülközőt – mondta Tiro, és a kis asztalra mutatott a dívány mellett. – Mivel egyetlen ruhát sem hoztál magaddal, körülnéztem a házban, és találtam néhány holmit, ami jó lehet rád. Mindet viselték már, de tiszták.
Összeszedte a tunikákat, és kiterítette őket a díványra. Nem lehettek Cicero tógái, akinek az enyémnél jóval hosszabb és keskenyebb volt a felsőteste. Azt gyanítottam, hogy Tiro számára készíttethette őket. Még a legközönségesebb tunikát is gondosabban varrták és finomabb anyagból készítették, mint az én legjobb tógámat. Előző éjjel maga Cicero nyújtott át nekem egy laza, ujjatlan köpenyt, amikor megmutatta az ágyamat. Nyilvánvalóan eszébe sem jutott, hogy meztelenül is lehet aludni. Ami a vérfoltos tunikát illeti, melyet egészen az ajtajáig viseltem, amikor Bethesdával együtt megszöktünk az otthonomból, minden jel szerint felszedték a padlóról, mialatt aludtam, és kidobták.
Míg megmosakodtam és felöltöztem, Tiro kenyeret és egy tál gyümölcsöt hozott a konyhából. Mind megettem, aztán újabb adagért küldtem. Teljesen kiéheztem, és sem a hőség, sem Cicero szüntelen, monoton zümmögése, temérdek ismételgetése és saját magának szóló gratulációja nem tudta elvenni az étvágyamat.
Végül Tiróval átléptünk a függönyökön a verőfényben fürdő kertbe. Cicero felnézett a szövegéből, de mielőtt egy szót is szólhatott volna, Rufus jelent meg a háta mögött.
– Cicero, Gordianus, ezt hallanotok kell! El sem fogjátok hinni! Számunkra nagyon is előnyös ez a botrány! – Az ügyvéd csodálkozva a fiú felé fordult. – Persze az egész csak mendemonda, de biztosan tudjuk majd valahogy ellenőrizni. Tudjátok, mennyit ér Sextus Roscius összes birtoka együtt?
Cicero halványan megvonta a vállát, és átadta nekem a válasz jogát.
– Egy sor földbirtok – számoltam –, némelyik elsőrangú területen, a Tiberis és a Nar összefolyásánál, egy drága villa a főbirtokon Ameria mellett, néhány ingatlan a városban... legalább négymillió szeszterciusz.
Rufus a fejét rázta.
– Közelebb van a hatmillióhoz. És mit gondoltok, mennyit fizetett Chrysogonus – igen, az Aranyvérű maga, nem Capito vagy Magnus –, mennyit fizetett az egészért az árverésen? Kétezer szeszterciuszt! Kétezret!
Cicero szemmel láthatóan megrökönyödött.
– Lehetetlen! – mondta. – Még maga Crassus sem kapzsi ennyire!
– Vagy nem ennyire nyíltan – tettem hozzá. – Hol derítetted ki mindezt? Rufus elvörösödött.
– Éppen ez a probléma. És a botrány! Az egyik hivatásos árverésvezető árulta el nekem. Ő maga ütötte rá a kalapácsot.
– Az az ember sohasem tanúskodna! – lendítette magasba a kezét Cicero.
Rufus sértettnek látszott.
– Persze hogy nem. De legalább hajlandó volt beszélni velem. Biztos vagyok benne, hogy nem túlzott.
– Egyre megy. Nekünk az adás-vétel részleteire lenne szükségünk, írásban. Meg persze Sextus Roscius nevére a halállistán.
Rufus megvonta a vállát.
– Egész nap kutattam utána, de nem találtam semmit. A hivatalos iratok katasztrofális állapotban vannak. Ránézésre látszik, hogy felforgatták őket, átjavították, aztán visszajavították, és ami senki előtt sem titok, mindet el is lopták. A polgárháborúk és a törvényen kívül helyezés időszaka között született hivatalos iratokon lehetetlen eligazodni.
Cicero morfondírozva simítgatta az ajkát.
– Tudjuk, hogy ha Sextus Roscius nevét hozzáadták a listához, csalás történt. Mégis, ha ott szerepel, felmentheti a fiát.
– Ha nem szerepel ott, hogyan igazolhatja Capito és Chrysogonus, hogy a vagyon hozzájuk tartozik? – vetette fel Rufus.
– Ami kétségtelenül a legfőbb oka annak – szögeztem le –, hogy Chrysogonus és társai holtan akarják látni Sextust, és teljes egészében el akarják tüntetni az útból, lehetőleg jogi eszközökkel. Ha ezt a családot kiiktatják, senki sem mer majd harcba szállni velük, s a törvényen kívül helyezés vagy a gyilkosság kérdése is vitathatóvá válik. Nyilván botrányba torkollik, ha valaki akárcsak egy pillanatra az igazság felé tapogatózik; ezért váltak ilyen elkeseredetté és könyörtelenné. Egyetlen stratégiájuk abban áll, hogy elhallgattassanak mindenkit, aki tud valamiről vagy kíváncsivá válik.
– Mégis megdöbbentőnek tűnik – szólalt meg Cicero –, hogy teljes mértékben hidegen hagyja őket a nép véleménye, sőt a bíróság határozata is! Legfőbb céljuk, hogy eltitkolják a botrányt Sulla elől. Herkulesre mondom, a diktátor semmit sem sejt, ők pedig kétségbeesetten próbálják megőrizni ezt a helyzetet.
– Lehet – feleltem. – Kétségtelenül tőled is azt várják, hogy majd szépen visszafogod magad, és nem tárod a Rostra elé ezt a mocskos botrányt. Nem fedheted fel az igazságot anélkül, hogy belevonnád Sulla nevét. Az a legkevesebb, hogy kínos helyzetbe hozod, de legrosszabb esetben teljesen bele is keverheted. Nem vádolhatod a volt rabszolgáját úgy, hogy meg ne sértenéd a barátját és egykori gazdáját.
– Áruld el őszintén, Gordianus, ilyen kevésre becsülöd szónoki képességeimet? Tagadhatatlan, hogy késélen táncolok majd. Ám Diodotus megtanított rá, hogy az igazságot és a tapintatot egyformán tiszteljem. A retorika csak egy bölcs és becsületes szónok kezében válik fegyverré, kizárólag a bűnösök ellenében. Az igazán bölcs orátor sohasem fordítja maga ellen a fegyverét.
A legmagabiztosabb mosolyát villantotta rám, de azt gondoltam magamban, hogy amit eddig hallottam a beszédéből, éppen hogy súrolta a botrány peremét. Egy dolog éjjel meggyilkolt apákról szóló, megmagyarázhatatlan mesékkel rémisztgetni és a legendák világába ringatni a közönséget, s megint más dolog Sulla nevét belekeverni az ügybe, Herkulesre mondom!
A napórára pillantottam. Fél óra múlva az ifjú Roscia már türelmetlenkedni fog. Elbúcsúztam Rufustól és Cicerótól, és Tiro vállára tettem a kezem, amint kisétáltunk az épületből. A hátam mögül hallottam, ahogy Cicero újra beleveti magát a szónoklásba, és abban a kegyben részesíti Rufust, hogy kedvenc részletét ismétli neki: „Elvégre miféle őrült, miféle teljességgel züllött roncsa az emberi fajnak hozna a saját fejére és a házára ilyen átkot, nemcsak embertársai szájából, hanem a mennyek szféráiból is? Tudjátok, jó rómaiak, hogy igaz, amit beszélek...” Hátranéztem a vállam fölött, és láttam, hogy Rufus minden szót és gesztust mélységes imádattal figyel.
Hirtelen eszembe jutott, hogy Cicero egyetlen szót sem szólt Tiróhoz, mielőtt elindultunk. Pusztán egy hideg bólintással bocsátotta útjára, mielőtt elfordult volna, hogy távozzon. Bármit is beszéltek egymás között Tiro magatartásával kapcsolatban, egyikük sem osztotta meg velem, s ha Cicero ki is ötölt valamiféle hivatalos büntetést, arról sem értesültem. Jelenlétemben Cicero soha többé nem tett említést a szerencsétlen esetről.
Tiro hallgatásba burkolózott, amint átsétáltunk a Forumon, és felkaptattunk a Palatínusra. Egyre közelebb értünk a találka helyszínéhez, s a rabszolga egyre izgatottabbá vált. Arca olyan morózus lett, mint egy színész maszkja. Amikor megpillantottuk a kis parkot, megérintette a ruhám ujját, és megállított.
– Megengeded, hogy először egyedül maradjak vele? Csak egy pillanatra, kérlek! – mondta lehajtott fejjel és lesütött szemmel, ahogy a rabszolgák szoktak engedélyt kérni.
Nagyot sóhajtottam.
– Igen, persze. De csak egy pillanatra. Semmit se mondj, ami elűzhetné innen!
Egy fűzfa árnyékába húzódtam, és figyeltem, ahogy a fiú sietve rátér a házak közötti átjáróra. Belevegyült a falombok rengetegébe, tiszafák és rózsák áradata takarta el a szemem elől.
Sohasem tudtam meg, hogy mit mondott a lánynak a terebélyes lugas alatt. Amikor eljött volna a pillanat, hogy rákérdezzek, nem tettem meg, Tiro pedig nem ajánlkozott, hogy elmeséli. Talán Cicero később kikérdezte, és megtudta a részleteket, de valószínűtlennek tartottam. Néhanapján egy rabszolgának is lehetnek titkai, ha már a világ nem engedi, hogy bármi mást birtokoljon.
Csak egy rövid ideig várakoztam, nem olyan sokáig, ahogy elterveztem. Minden pillanatban megjelent lelki szemeim előtt a lány menekülő képe, ahogy a park távolabbi végébe szalad, míg végül képtelen voltam egy helyben ácsorogni. A tervemhez nem is létezett megfelelő pillanat, de ennél jobb alkalomban nem reménykedhettem.
A kis parkot elborították a hűs árnyak, de fullasztóan felgyülemlett benne a por, mely rátelepedett a rózsa és a falra kúszó borostyán száraz leveleire. A lábunk alól kavarodott fel onnan, ahol kornyadozva ritkult a fű. Lépteim alatt gallyak reccsentek és falevelek zörögtek. A két fiatal meghallotta, hogy közeledem, akármennyire óvatosan haladtam. Közben a növények szövevényén keresztül láttam, amint egy alacsony kőpadon ülnek. A lány egy rémült kis állat tekintetével nézett rám. El is iramodott volna, ha Tiro nem fogja át szorosan a csuklóját.
– Ki vagy te? – kérdezte a szemembe nézve, és eltorzult arccal megpróbálta szabaddá tenni a kezét.
Tekintete Tiróra villant, de a fiú nem nézett vissza, inkább a kusza növényeket bámulta.
A lány moccanatlanná dermedt, de láttam a riadalmat és a dühödt számítást a szemében.
– Sikítani fogok – mondta halkan. – Ha más nem, az őrök Caecilia háza körül meghallják. Idejönnek, ha hallják, hogy sikoltozom!
– Nem – feleltem hátrálva egy lépést. Lágyan beszéltem hozzá, hogy megnyugtassam. – Nem fogsz sikítani. Beszélni fogsz.
– Ki vagy te?
– Tudod, hogy ki vagyok.
– Igen, tudom. Te vagy az, akit Nyomozónak neveznek.
– Pontosan. És most kinyomoztam, hogy merre vagy, Roscia.
Beharapta az ajkát, és összeszűkítette a szemét. Csodálkoztam, hogy egy ilyen szépséges lány ennyire utálatossá tudja változtatni a vonásait.
– Nem tudom, mire célzol. Kinyomoztad volna, hogy ezen a padon ülök egy rabszolgával? Cicero szolgája, igaz? Idecsalogatott, erre a helyre. Azt mondta, egy üzenetet hozott nekem a gazdájától az apám számára...
Nem óvatosan beszélt, mint azok, akik később is használható hazugságokat igyekeznek kitalálni, hanem mintha magát az igazságot mondaná nekem, még akkor is, ha csak most eszelte ki az egészet. Könnyen megállapítottam, hogy igencsak tapasztalt hazudozó.
Tiro még mindig nem akart ránézni.
– Gordianus, elmehetek?
– Hova gondolsz! Azért vagy itt, hogy figyelmeztess, mikor hazudik. Azonkívül te vagy a tanúm. Ha egyedül hagysz vele, aljas történeteket fog kitalálni a viselkedésemről.
– Egy rabszolga nem tanúskodhat! – csattant fel Roscia.
– Már hogyne tehetné! Ha jól sejtem, ameriai kislányoknak nem tanítanak római jogot, vagy tévedek? A rabszolga tökéletesen megbízható tanú, amennyiben a vallomását kínzással csikarják ki belőle. Sőt, mi több, a római jog előírja, hogy a tanúként kihallgatott rabszolgát meg is kell kínozni. Így hát remélem, hogy nem fogsz sikítani, és bajba sodorni mindhármunkat, Roscia. Még ha nem is érzel mást Tiro iránt, mint megvetést, nem hinném, hogy felelős akarsz lenni azért, hogy kínpadra kötözzék és izzó vasakkal égessék.
A lány rám nézett.
– Egy szörnyeteg vagy, vedd tudomásul! Akárcsak a többi. Megvetlek titeket mind!
A válasz tépelődés nélkül a nyelvemen termett, de haboztam egy kicsit, mielőtt kimondtam volna. Tudtam, hogy utána már nem lesz visszaút.
– De leginkább az apádat...
– Nem értem, miről beszélsz.
Elakadt a lélegzete, és a harag álarca, amely eddig borította az arcát, hirtelen szertefoszlott, hogy helyet adjon az alatta megbúvó, őszinte fájdalomnak. Végtére is gyerek volt még, csalafintasága ellenére. Izgett-mozgott, megpróbálta visszahelyezni a keserű maszkot az arcára, ám csak félig sikerült neki. Amikor megszólalt, úgy tűnt, mintha félig pucér lenne, pimaszul ellenséges lány, aki fájdalmasan közszemlére tette sebezhetőségét.
– Mit akarsz tőlem? – suttogta nyersen. – Miért jöttél ide? Miért nem hagysz bennünket békén? Mondd meg neki, Tiro!
A kar után nyúlt, mely szorosan fogta a csuklóját, és gyengéden simogatni kezdte. A fiúra nézett, majd szendén lesütötte szemét. A mozdulat egyszerre tűnt számítónak és őszintének, mesterkedőnek és vágyakozónak. Tiro a haja tövéig elvörösödött. Elfehéredő ujjperceiből és Roscia eltorzuló vonásaiból azt olvastam ki, hogy gyötrő erővel szorította meg a lány csuklóját, talán nem is tudatosult benne, mennyire.
– Mondd meg neki, Tiro – nyögte a lány, és senki sem tudta volna megmondani, mennyire valódi a könnyek vibrálása a hangjában.
– Tiro már épp eleget mondott nekem. – Egyenesen Rosciára néztem, de a vonásaira kirajzolódó fájdalom láttán behunytam a szemem. Hidegséget és keménységet erőltettem a hangomba. – Kivel találkozol, amikor elhagyod Caecilia házát? Úgy értem, Tirón kívül? Ezen a helyen árulod el az apád titkait azoknak a farkasoknak, akik őt elevenen megnyúzva akarják látni? Válaszolj, te bolond kölyök! Mivel vesztegettek meg, hogy eláruld a saját véredet?
– A saját véremet! – sikoltotta. – Hogy eláruljam a saját véremet? Nekem nincs vérem! Ez az apám vére. Ez! – Kitépte a kezét Tiro szorításából, feltűrte köpenye ujját, és teljes erőből megkarmolta magát. Fehér bőrén kiserkent a vér. – Ez is az ő vére, ez mind az övé! – kiabált tovább, majd felhúzta a köpenye alsó szegélyét, hogy megmutassa csupasz, fehér lábát. Ott is sebeket ejtett magán, mintha le akarná tépni a húst a csontról. – És ez is az ő vére, és ez is! Nem az én vérem, hanem az övé! – sikoltozta, miközben szaggatta ruháját és haját, s tépdeste saját testén a bőrt.
Amikor a köpenye nyakához nyúlt, hogy leszakítsa a ruhát a melléről, Tiro lefogta. Meg akarta ölelni, de a lány félrelökte.
– Érted már? – zokogott Roscia reszketve, de csillogó, lázas szeméből egy könnycsepp sem eredt.
– Igen – feleltem.
Tiro a lány mellett ült, és zavartan csóválta a fejét.
– Tényleg érted?
Egyetlen könnycsepp gördült ki végül az egyik szeméből, és végigcsorgott az arcán.
Nyeltem egyet, és lassan bólintottam.
– Mikor kezdődött? – kérdeztem.
– Amikor annyi idős voltam, mint Kicsi Roscia. Ezért...
Hirtelen felzokogott, és nem tudott tovább beszélni.
– Kicsi Roscia? A húgod?
A lány bólintott. Tiro végre megértette. Ajka megremegett, szemébe sötét kifejezés költözött.
– Így állsz tehát bosszút – segíted az ellenségeit, ahogy csak tudod.
– Hazudsz! Azt mondtad, érted! Ez nem bosszú! Kicsi Roscia...
– Akkor hát azért, hogy megmentsd tőle a húgodat.
Bólintott, és szégyenlősen elfordította az arcát. Tiro kétségbeesett tehetetlenséggel nézte, megmozdította a kezét, mintha meg akarná érinteni, de félne tőle. Nem bírtam tovább nézni az elgyötört párt, inkább a magasban lángoló égboltra szegeztem a tekintetem.
Szellő lebegett keresztül a parkon, nyomában felszisszentek a levelek, majd lelohadtak. Valahol messze egy asszony kiáltott, aztán megint minden elnémult. A csend legmélyén még mindig ott mormolt az alattunk elterülő város nyüzsgése. Egy magányos madár szelte ketté a mennyboltot.
– Hogyan kerestek meg? Honnan tudtak erről?
– Egy férfi jött... valamelyik nap... ide, a parkba. – Már nem sírt, de hangja vékony volt és megtört. – Minden délután lejövök ide, amióta a városba költöztünk. Ez az egyetlen hely, ami az otthonomra, a vidékre emlékeztet. Egyik nap idejött egy ember. Biztosan régóta figyelték Caecilia házát, tudták, hogy kinek vagyok a lánya. Először nagyon megijedtem tőle. Aztán beszélgetni kezdtünk. Amikor az apámról kezdett kérdezősködni, csak pletykákat emlegetett, mintha egy kíváncsi szomszéd lenne. Úgy beszélt, mintha az apám egy finom ember lenne, vagy én magam lennék egy ütődött gyerek. Egy ostoba kis nyakláncot kínált fel nekem, olyasmit, amit Caecilia azonnal a szemétbe hajítana. Megmondtam neki, hogy tegye el, és hagyjon nekem békét. Közöltem, hogy nem vagyok tyúkeszű, pontosan tudom, mit akar. Hevesen tiltakozott, és olyan színházat rögtönzött nekem, hogy azt hittem, az arcába köpök. Megmondtam neki, hogy hagyja abba, de azonnal. Tudtam, hogy mit akar tőlem. Meglepődött, amikor megkérdeztem, hogy Capito vagy Magnus küldte-e, de úgy tett, mintha egyik nevet sem ismerné. Megmondtam, hogy nem érdekel az egész. Tudom, hogy mit akar, és megteszem, ami tőlem telik, hogy segítsek. Végre eljutott a tudatáig. Látnod kellett volna az arcát...
A feje fölött zöldellő borostyánra néztem, és belemerültem a sűrű, porban fulladozó sötétségbe, darazsak, csigák és millió apró, egymást emésztő lények birodalmába.
– Te még mindig lejössz ide minden délután.
– Igen.
– És mindig ugyanazzal az emberrel találkozol.
– Igen. Aztán elzavarom, hogy egyedül lehessek.
– Mindent elmondasz neki.
– Mindent. Azt, hogy mit reggelizett az apám. Azt, hogy mit mond az anyámnak az ágyban előző éjjel, amikor én az ajtónál hallgatózom. Mindent, amit Cicero vagy Rufus mond, amikor eljönnek.
– Valamint az összes kis titkot, amit Tiróból kicsalsz.
Csak egy pillanatig tétovázott.
– Igen, azt is.
– Mint például a nevemet, és hogy Cicero miért bérelt fel engem.
– Azt is.
– Meg azt; hogy Cicero a kérésemre egy őrt bérel a házam elé.
– Ó, igen. Az épp tegnap volt. Arról nagyon sokat kérdezősködött. Pontosan akarta tudni, mit mondott nekem Tiro. A legkisebb részletekig.
– Te persze rendkívül tehetséges vagy az apró részletek megjegyzésében és felidézésében.
Egyenesen a szemembe nézett. Arca megint megkeményedett.
– Igen. Rendkívül tehetséges. Semmit sem felejtek el. Semmit.
Megráztam a fejem.
– De mit nyerhetsz te ebből az egészből? Mi lesz a te életeddel? Milyen jövő vár rád apa nélkül?
– Nem rosszabb, mint a múlt, nem borzalmasabb, mint azok az évek, amikor arra kényszerített... Amikor én voltam az ő...
Tiro megint megpróbálta megvigasztalni, de a lány ismét eltolta magától.
– De akármennyire is gyűlölöd, milyen életre van kilátásod neked, az anyádnak és Kicsi Rosciának, ha ez az ügy lebonyolódik? Senkihez sem fordulhattok, koldus lesz belőletek...
– Most is koldusok vagyunk.
– Csakhogy az apádat fel is menthetik. Ha ez történik, megeshet, hogy visszakapja az összes vagyonát.
Szigorúan nézett rám, az elhangzottakat mérlegelte, ám arca nem mutatott semmilyen kifejezést. Aztán kimondta az ítéletét.
– Egyáltalán nem számít. Ha felajánlanád, hogy menjünk vissza az időben, és döntsem el, ugyanazt teszem-e, amit tettem, vagy kezdjünk mindent másképp az elejétől, nem sajnálnám, amit elkövettem. Újra megtenném. Az összes lehetséges módon elárulnám. Bármit megtennék, hogy az ellenségeinek sikerüljön végezniük vele. Már elkezdte becserkészni őt... Látom, ahogy vizslatja, amikor anyám elhagyja a szobát. Az a tekintet... Néha ránéz Kicsi Rosciára, aztán rám, és elvigyorodik. Fel tudod ezt fogni? Elvigyorodik, hogy megmutassa nekem: tudja, hogy megértettem. Vigyorog, hogy emlékeztessen azokra az időkre, amikor rajtam töltötte ki a vágyait. Vigyorog, ha arra gondol, mennyi élvezetet szerezhet neki Kicsi Roscia az évek során. Még most is ez jut eszébe, a halál küszöbén. Talán nem is tud másra gondolni.
Eddig sikerült távol tartanom tőle a húgomat. Cselszövéssel, hazugságokkal... Egyszer egy késsel is megfenyegettem. De mondok én neked valamit! Ha halálra ítélik, ez lesz az utolsó dolog, amit sikerül még megtennie. Akár a kivégzői szeme láttára, de megtalálja a módját, hogy leszaggassa róla a ruhát, és befészkelje magát a kicsi testébe.
Összerezzent és megszédült, mintha el akarna ájulni. Tehetetlenségében megengedte, hogy Tiro gyengéden átkarolja a vállát. Hangja messziről és mélyről érkezett, mintha a hold szólalt volna meg.
– Azért vigyorog, mert egy része még mindig azt hiszi, hogy életben marad. Azt hiszi, örökké fog élni. És ha így lesz, nem reménykedhetek benne, hogy megállíthatom.
Megráztam a fejem.
– Annyira gyűlölöd, hogy az sem érdekel, hány ártatlan embert teszel tönkre az árulásoddal. Eddig kétszer menekültem el a gyilkosok elől miattad.
Elfehéredett, de csak egy pillanatra.
– Senki sem lehet ártatlan, aki az apámnak segít – szólalt meg tompán.
Tiro ölelése lanyhulni kezdett.
– És minden férfi megérdemli a testedet, ha a hasznodra lehet? – vallattam.
– Igen! Igen, és egy cseppet sem szégyellem! Az apámnak minden joga megvan hozzám, ezt mondja a törvény. Csak egy lány vagyok, semmi sem vagyok, nem számítok többet, mint a kosz a körme alatt, nem vagyok jobb egy rabszolgánál. Milyen fegyverem lehet? Mivel védhetem meg Kicsi Rosciát? Csak a testemmel. Csak az eszemmel. Ezeket használom hát.
– Akkor is, ha az árulásod a halálomat jelenti?
– Igen! Ha ez az ára... Ha másoknak is meg kell halniuk. – Megint sírni kezdett, miután ráébredt, mit beszél. – De sohasem gondoltam volna, sohasem tudtam, sohasem akartam! Én csak őt gyűlölöm.
– És kit szeretsz, Roscia?
Küszködött, hogy lecsillapítsa a sírást.
– Kicsi Rosciát – suttogta.
– Senki mást?
– Senkit.
– Hát azt a fiút Ameriában, Lucius Megarust?
– Honnan tudsz te róla?
– És Lucius apját, azt a jó gazdát, Titust? Apád legjobb barátját a világon?
– Hazugság! – fakadt ki a lány. – Semmi sem történt köztünk!
– Úgy érted, hogy te felajánlkoztál, de ő visszautasított.
Ugyanúgy megdöbbentem, mint Tiro, amikor hallgatásával bevallotta az igazságot. A fiú teljesen eltolta magától. A lány úgy tett, mintha észre sem vette volna.
– Ki részesülhetett még a kegyeidben, Roscia? Más rabszolgák Caecilia házában, akik cserébe kémkedtek az apád ellen? Mi van azzal a kémmel, aki itt szokott veled találkozni, az ellenség emberével? Mi történik azután, hogy átadtad neki a kért információt?
– Ne légy ilyen ostoba! – szólt rám fakó hangon.
Már nem sírt, arca mogorva lett.
Sóhajtottam.
– Tiro semmit sem jelent számodra, igaz?
– Semmit – válaszolta.
– Csak egy eszköz volt, akit felhasználtál.
Roscia a szemembe nézett.
– Igen. Semmi több. Egy rabszolga. Egy idétlen fiúcska. Egy eszköz.
Tiróra szegezte a pillantását, aztán elfordult.
– Kérlek... – kezdte a fiú.
– Igen – feleltem. – Most már elmehetsz, Tiro. Mindketten elmegyünk. Már nincs miről beszélnünk.
Nem kísérelte meg még egyszer megérinteni a lányt, rá sem nézett. Beléptünk a levelek szövevényébe, amíg bele nem csobbantunk a délutáni nap ferde fénynyalábjaiba. Tiro a port rugdosta és a fejét csóválta.
– Gordianus, bocsáss meg nekem – kezdte, de megállítottam.
– Ne most, Tiro – mondtam, amilyen finoman csak tudtam. – A mi kis találkánk még nem érkezett a végéhez. Azt hiszem, még mindig figyelnek minket... Ne, ne nézz hátra; nézz egyenesen előre, és ne vegyél észre semmit! Minden délután, azt mondta. Nem a veled való légyott előtt akart találkozni azzal az emberrel, hanem utána. Csak arra vár, hogy távozzunk. Kövess addig a fűzfáig, ami Caecilia házánál áll a sarkon. Ha a törzse mögé bújunk, azt hiszem, észrevétlenül láthatjuk, amint megközelíti a lány búvóhelyét.
Nem kellett sokáig várakoznunk. Pillanatokkal később felbukkant egy fekete tunikás férfi, átosont az utcán, és eltűnt a zöld lugas alatt. Intettem Tirónak, hogy kövessen. Visszasiettünk, és bevetettük magunkat a zöld bokrok közé, amíg meg nem hallottuk a hangjukat. Intettem a rabszolgának, hogy álljon meg. Feszülten hallgatóztam, de csak néhány szót sikerült elcsípnem, mielőtt megpillantottam Rosciát a tiszafák között nyíló résben. A sors úgy akarta, hogy ő is meglásson engem. Egy pillanatig azt hittem, hogy nem fog kiáltani, de a végsőkig hű maradt apja ellenségeihez.
– Menj! – visított. – Fuss! Visszajöttek!
A lombok harsogó zörgése jelezte a férfi útját. Egyenesen felénk rohant.
– Ne! – sikoltotta a lány. – A másik irányba menj!
A férfi túlzottan megijedt ahhoz, hogy hallja, amit kiált. Egyenesen a karjaimba szaladt, fejével az arcomba ütött, s végül a földre zuhantunk. Egy szempillantás múlva már talpon volt, félrelökte Tirót. A fiú utána iramodott, de hasztalan volt üldözni. Lassan elindultam abba az irányba, amerre eltűntek, míg végül rátaláltam Tiróra a nyílt utcán. A vesztesek arcával tért vissza, ömlött róla a verejték. Az alkarját szorongatta, melyet az egyik rózsabokor tüskéi kaszaboltak össze.
– Megpróbáltam, Gordianus, de nem sikerült elkapnom.
– Jól is van így. Ha elkaptad volna, most valószínűleg egy kés állna ki a bordáid közül. Nem számít. Elég közelről megnézhettem az arcát.
– És?
– Ismert arc a Suburában és a Forumon is, ami azt illeti. A vádló Gaius Erucius egyik bérence. Gondolhattam volna. Erucius semmitől sem retten vissza, hogy bizonyítékot szerezzen.
Kimerülten ereszkedtünk le a Palatínus lejtőjén. Az út lefelé vezetett, ennek ellenére túlzottan hosszúnak és nehéznek tűnt. Mély, keserű szégyen öntött el amiatt, hogy olyan durván faggattam a lányt, de Tiro kedvéért tettem így. Szerette Rosciát, és most, hogy fény derült a lány szenvedéseire, még jobban szétáradt benne a gyengéd érzelem. A saját szememmel láttam szárba szökkenni. Az ilyen reménytelen szenvedély csak végeérhetetlen fájdalmat és sajnálkozást váltana ki belőle. Egyedül a lány visszautasítása ereszthette szabadon. Azért kavartam fel benne az összes keserűséget, hogy Tiro is meggyőződjön Roscia számító közönyösségéről. De most eltűnődtem azon, hogy talán a lány is összeesküdött ellenem Tiro kedvéért, mert az utolsó pillantás, amit nekem szegezett, mielőtt beszélni kezdett, elárulta nekem, hogy megértette a szándékaimat. Amikor száján megvetően kicsusszant Tiro neve, talán őszinte volt. Vagy az volt az utolsó csepp gyengédség, amit adhatott neki.

 

 

Huszonnégy

Amikor visszatértünk a házba a Capitolinuson, Rufus már nem volt ott. Cicero pihent, de meghagyta, hogy amint megérkezem, azonnal vezessenek hozzá. Míg Tiro csendesen elfoglalta magát a dolgozószobában, Öreg Tiro, az ajtónyitó szolga a ház mélyébe vezetett, abba a részbe, ahol még sohasem jártam.
Cicero hálófülkéje éppen olyan mértékletes volt, mint az, ahol jómagam is töltöttem az éjszakát. A fényűzés kimerült az aprócska kertben, mely a szobából nyílt, s melynek közepén egy kicsiny szökőkút csillámlott és zubogott. Lágy hullámokban tükrözte vissza a tetejébe faragott Minerva arcát. Cicero számára a pihenés azt jelentette, hogy fekve dolgozott tovább. Amikor rátaláltam, a hátán feküdt, és egy irattekercset tanulmányozott. A többi tekercs a földön hevert szétszórtan.
Hideg, egyszerű szavakkal meséltem el neki Roscia árulásának történetét – apja erőszakosságát, a lány keserűségét, Gaius Erucius körmönfontságát, mellyel hasznot húzott a lány kétségbeesettségéből. A hírek látszólag semmiféle hatást nem gyakoroltak Ciceróra. Csak néhány kérdést tett fel, hogy tisztábban láthasson. Bólintott, hogy megértette a válaszomat, aztán ismét elmerült az olvasmányaiban, rövid intéssel elbocsátva engem.
Zavarodottan és bizonytalanul álltam előtte, nehezemre esett elhinni, hogy semmiféle hatással nem volt rá Roscius valódi természetének napvilágra kerülése.
– Ez semmit sem jelent neked? – kérdeztem végül.
– Mi?
Ingerülten ráncolta a homlokát, de nem nézett fel.
– Akár apagyilkos, akár nem, miféle ember lehet ez a Sextus Roscius?
Cicero leengedte a tekercset a mellkasára, és hosszasan nézett a szemembe, mielőtt megszólalt.
– Hallgass meg figyelmesen, Gordianus! Ebben a pillanatban a legkevésbé sem kívánom Sextus Roscius természetét boncolgatni, arra sem hajlok, hogy erkölcsi gyarlósága felett ítéletet hozzak. Az információ, melyet most hoztál nekem, semmiféle segítséget nem nyújt a felkészülésemhez; haszontalan számomra. Nincs rá időm. Semmire nincs időm, ami eltérítene attól az egyszerű, zárt logikától, melyet nagy komolysággal igyekszem összeállítani Sextus Roscius védelmében. A te feladatod az, Gordianus, hogy segíts nekem megépíteni ezt az épületet, nem pedig az, hogy belerúgj az alapjaiba, vagy hogy kiszedj belőle téglákat, melyeket már olyan nagy gonddal a helyükre illesztettem. Értesz engem?
Arra sem vette a fáradságot, hogy megvárja, amíg bólintok. Egy sóhajjal és egy kézmozdulattal kiküldött a szobából, majd visszatért a jegyzeteihez.

 

Bethesdát a hálófülkémben találtam. Körmeit festegette az új hennakeverékkel, melyet a Circus Flaminiushoz közel eső piacon lelt fel, ahol napjának java részét töltötte sétálgatva és más rabszolganőkkel fecsegve. Éppen akkor fejezte be nagylábujja festését, amikor beléptem. Előrehajolva ült, lábát kicsit behajlította, így a köpeny lecsúszott combjáról. Elmosolyodott, és megmozgatta a lábujjait, akár egy kisgyerek.
Mellé léptem, és megsimogattam haját a kézfejemmel. Összehúzta a szemét, és felemelte az arcát, hogy hozzádörgölje puha, sima bőrét a kezemhez. Hirtelenjében úgy éreztem magam, mint egy állat. Elegem lett a gondolatokból, másra sem vágytam, csak hogy mélyen belemerüljek a test élvezetébe.
Ugyanakkor a zavarodottság is megrohant: Roscia képmása ott rezgett valahol az agyam sarkában, felgyújtott, lángba borította arcomat azzal a forrósággal, mely nem volt tisztán vágyakozás, sem szégyen, hanem a kettő egyvelege. Kezem végigszaladt Bethesda testén, behunytam a szemem, és láttam magam előtt a lány meztelenül reszkető testét a fal és Tiro nyomakodó lágyéka közé szorulva. Bethesda füléhez tettem az ajkam. Felsóhajtott, mire átjárt a borzongás, mert képzeletemben a lány suttogását hallottam: „Kicsi Roscia.” Biztosan láttam a kislányt, amikor először meglátogattam Sextus Rosciust, de egyáltalán nem emlékeztem az arcára. Csak Roscia gyötrelemtől eltorzult arcát láttam, amikor nekiszegeztem apjának kérdéseimet, ugyanazt az elkínzott arcot, mint azon a pásztorórán Tiróval.
Vágy, szégyen, gyönyör, gyötrelem; most minden egy volt, s már a saját testem sem volt különálló dolog, amint egybeolvadt Bethesda testével. Hűvös combjával átfogta a lágyékomat, és halkan kacagva szorongatta. Eszembe jutott a vigyorgó, pironkodó fiatal Lucius az ameriai út mentén; megjelent előttem Roscia, combján Lucius nedvével, láttam magam előtt, amint felajánlkozik a fiú apjának. Hogyan utasította el Titus Megarus – sajnálkozó sóhajjal, viszolygó borzongással, vagy egy kemény atyai pofonnal? Magam előtt láttam Sextus Roscius brutális, falusi munkától megkeményedett kezét, ahogy besiklott a lány hűvös combjai közé, bőrkeményedései karistolták puha bőrét. Szorosan behunytam a szemem, és viszontláttam a férfi szemét, amint szén módjára parázsló tekintettel engem néz. Bethesda átkarolt, a fülembe búgott, és megkérdezte, miért remegek.
A tetőponton eltoltam magam tőle, és a lába közé szorítottam ágyékomat. Elárasztottam nedvességgel a már így is gyűrött és testünk verejtékétől nyirkos lepedőt. Hatalmas űr nyílt ki körülöttem, aztán bezáródott. Fejem a mellei között hevert, melyek lágyan ringatóztak, mint egy hajó fedélzete a nyílt tengeren. Lassan, nagyon lassan kivonta hennával színezett körmeit a hátamból, mint egy macska, amikor visszahúzza a karmát. Szívdobogásának robaja felett egy másik, vékonyka hang is a fülembe hatolt a kertből.
– A természet és az istenek feltétlen engedelmességet követelnek az apával szemben. A bölcs emberek azt is állítják, becsületükre váljon, hogy az arc egyetlen rezdülése is jelentheti a kötelesség megszegését... Nem, nem, nem. Ezt a részt már elég sokszor átvettem. Hol van... az a fejezet, ahol... Tiro, gyere és segíts! Ó, megvan! De most térjünk át ennek a bizonyos Chrysogonusnak a szerepére, aki aligha születhetett aranyba, ahogy a neve sugallja, sokkal inkább a legalantasabb fémbe, melyet olcsó aranybevonat álcáz, saját ármányos erőfeszítéseinek bevonata, mellyel a bádogedényt futtatják be...

 

Chrysogonus házában nem kezdődött el az összejövetel alkonyat előtt. Addigra Cicero rég elfogyasztotta a vacsoráját, és átöltözött a hálóingébe. A legtöbb rabszolga aludt, s a házat lesötétítették, kivéve azokat a szobákat, ahol Cicero dolgozott a szónoklatán, amíg vissza nem vonult az ágyába. Ösztökélésemre vonakodva bár, de hajlandó volt egy-két erősebb rabszolgáját őrnek állítani a tetőre és az előcsarnokba. Valószínűtlennek tűnt, hogy ellenségeink a saját házában rontanak rá Ciceróra, de már nemegyszer bebizonyították, hogy erőszakosságuk és vérszomjasságuk messze meghaladja az elképzeléseimet.
Eleinte azt gondoltam, Tiróval elkísérhetjük Rufust rabszolgáknak öltözve, csakhogy ez mostanra lehetetlenné vált. Feltételeznünk kellett, hogy a vendégek némelyike felismeri egyikünket vagy mindkettőnket. Inkább azt találtuk ki, hogy Rufus egymaga vesz részt a mulatságon, saját családjának házából indul el, a saját kíséretével érkezik. Tiro és én az árnyak alatt megbújva várunk rá.
Chrysogonus háza csak egy rövid sétára volt Caecilia otthonától, és nagyon közel a találkahelyhez, ahol Tiro és Roscia legutoljára beszéltek egymással. Amint elhaladtunk a park mellett, a halódó fényben láttam, hogy az ifjú rabszolga lopva a sűrű árnyak felé néz, mintha a lány még mindig ott várna rá. Lelassította lépteit, majd megállt, és a sötétségbe meredt. Egy pillanatig engedtem neki, aztán megragadtam tógája ujját. Meghökkent, elveszetten nézett rám, aztán gyorsan követett.
Chrysogonus kastélyának bejáratát elárasztotta a hang és a fény. Fáklyák fénye övezte az oszlopos kaput, egy részüket fali tartókba helyezték, a többit rabszolgák tartották. Mialatt a vendégek végeérhetetlen árama befelé folydogált a házba, egy csoport rabszolga lírán, cintányéron és fuvolán szolgáltatta a zenét. A legtöbb vendéget hordszéken hozták a rabszolgái, lihegtek az emelkedő megmászása után. Néhányan, akik a Palatínuson laktak, szerényen megelégedtek azzal, hogy saját lábukon sétáltak át, hízelgők, kísérők és szolgák túlzottan is nagyra duzzadt seregével.
A hordszékeket cipelő rabszolgákat, miután kitették gazdáikat a kapunál, hátraküldték az épület mögé. A rabszolgák tömegét szétoszlatták, s elküldték valahova, ahol a szolgák szoktak összegyűlni és várakozni, amíg gazdáik kimulatják magukat. Meleg este volt, számos vendég ott maradt a küszöbön, hogy a muzsikusok játékát hallgassa. Zenéjük édesebben kanyargott az alkonyban, mint a madárdal. Chrysogonus megengedhette magának, hogy csak a legtehetségesebbeket vásárolja meg.
– El az utunkból!
Az ismerős hang a hátunk mögül érkezett. Tiro és én félreugrottunk a dübörgő hordszék elől. A nyitott gyaloghintót tíz rabszolga vitte. Tetején maga Rufus foglalt helyet, s kísérőként féltestvére, Hortensius. Rufus volt az, aki ránk kiáltott; úgy látszott, remekül érzi magát, nevetett és egy cinkos mosolyt villantott ránk, amint elhaladt mellettünk. Az arcát elborító pír arról árulkodott, hogy erősítésképpen már jó néhány pohár bort előre legurított a torkán.
Szerencsére Hortensius a másik irányba nézett, és nem vett észre minket. Ha megtette volna, minden bizonnyal felismer engem. Hirtelen ráébredtem, milyen kirívóan mutatkoztunk, és magammal rántottam Tirót egy fügefa árnyékot adó ágai alá, melyek benyúltak az utca fölé. Ott várakoztunk egy darabig, figyeltük, ahogy a mulatózok serege megérkezik, majd eltűnik a házban. Chrysogonus, amennyiben személyesen üdvözölte vendégeit, az előcsarnokban várta őket. Egyetlen délceg, szőke félisten sem jelenik meg csak úgy a lépcsőn.
Végül az áramlat lelassult és elapadt, míg végül úgy tűnt, minden meghívott megérkezett. A fáklyahordozók viszont mereven álltak a helyükön, és a zenészek sem fejezték be a játékot. A jelenet szokatlanná kezdett válni, aztán enyhén lehetetlenné, végül hátborzongatóvá. Egy holdfényben fürdő, elhagyatott utcán fényűző ruhába öltözött szolgák szolgáltatták a fényt és a muzsikát a láthatatlan közönségnek. A tiszteletbeli vendég még nem bukkant fel.
Végül meghallottam a léptek dobbanását.
Hátranéztem arra az útra, melyen mi magunk is érkeztünk. Egy sárga tüllfüggönnyel bevont ládát láttam közeledni, mintha láthatatlan hullámok hátán imbolyogna felénk. Úgy látszott, mintha minden hajtó- és tartóerő nélkül lebegne, és egy röpke pillanatig az illúzió teljességgel meggyőző volt, akárha az egészet azért találták volna ki, hogy engem abban a percben megtévesszenek.
A mozgó hullámok alakot öltöttek a sárga láda körül. Egy zavaros pillanatig valóban nem voltak egyebek, mint hullámok, valami láthatatlan dolog előhírnökei, aztán hirtelen hús-vér szerzetekké váltak. A közeledő ember hordszéket núbiai rabszolgák hozták a vállukon. Bőrük makulátlanul fekete volt, akárcsak ágyékkötőjük és a saru a lábukon. Árnyékban valóban csaknem teljesen láthatatlanná váltak. Amikor kiléptek a felkelő hold fényébe, mintha elnyelték volna a fényt, csak valami tompa villanás jelezte széles vállukat. Tizenketten voltak, hatan mindkét oldalon, jóval többen, mint ahányra egy gazdának szüksége volt privát gyaloghintója szállításához. Elég sokan voltak ahhoz, hogy könnyedén, különös finomsággal mozogjanak. Rabszolgák, kísérők, titkárok, testőrök és talpnyalók hada követte őket. Lehetséges, hogy Rufus igazat mesélt Sulla magányosan tett sétáiról a Forumon fényes nappal, de éjszaka minden pompával és óvintézkedéssel körülvette magát az utcákon, ahogy a Köztársaság Diktátorához illett.
Végül Chrysogonus is előkerült. Amint a népes kíséret felbukkant, az egyik fáklyahordozó beiramodott a házba. Egy pillanattal később a sárgába és aranyba öltözött Chrysogonus megjelent a bejárat oszlopai között. Korábbi ügyeim kapcsán valahogy sohasem hozott vele össze a sors, csak hírét hallottam. Csakugyan feltűnően szemrevaló ifjú volt, magas és erőteljes alkatú, aranyhajú, széles állkapcsú, csillogó kék szemmel. Az imbolygó fáklyafényben a maszkhoz hasonló arcon végigsuhanó érzéseket fürkésztem: először izgatott volt és bizonytalan, mint minden házigazda, amikor egy késlekedő, magas rangú vendéget vár, aztán egyszeriben keménnyé és markánssá vált, mintha az erejét fitogtatná, majd elöntötte a váratlan, mindent elsöprő báj, mely elfeledtetett minden korábbi arckifejezést. Egyik kezét enyhén megmozdította. A zenészek, akiknek játéka időközben ellankadt, menten hangosabban és több lelkesedéssel kezdtek muzsikálni.
A hordszék megérkezett, és megállt a ház előtt. A núbiai szolgák leeresztették terhüket. Egy rabszolga félrehúzta a sárga függönyt, s Sulla mosolyogva kiemelkedett a hintóból. Testes volt, vörös arca ragyogott a fáklyafényben. Egy ázsiai tervezésű, gondosan szőtt köpenyt viselt. Ezt a finomkodó szokást még a Mithradatész elleni hadjáratai során vette fel, ezúttal egy ezüsttel hímzett zöld ruhadarabot öltött magára. Haja, mely egykor olyan szőke volt, mint Chrysogonusé, megritkult és kifakult, halványsárga lett, akár a köleskása.
Chrysogonus előrelépett, hogy üdvözölje, enyhén meghajtotta magát. Átölelték egymást. Nevetések és sokatmondó mosolygás közepette váltottak néhány szót. Átkarolták egymás vállát, aztán eltűntek a házban.
A hintó hordozóit elbocsátották. A kíséret tagjai, akik rangjuk szerint csoportosultak, követték gazdájukat az épületbe. A még mindig zenélő muzsikusok utánuk mentek, míg végül a fáklyahordozók zárták a sort. Két embert hagytak hátra, hogy legyen, aki őrt áll az ajtónál és világít a még később érkező vendégeknek. A ház belsejéből taps és éljenzés tompa moraja szűrődött ki. A mulatság lelke megérkezett.

 

Előző nap Rufus megmutatta nekem Chrysogonus házát kívülről, az összes bejárattal együtt, s amennyire vissza tudott emlékezni, a szobák alaprajzát is felelevenítette. Az északi oldalon, az oszlopos bejárat melletti sarkon túl egy beugróban apró faajtó nyílt befelé. Egy sor ciprus mögött bújt meg, melyek a hátsó kert talajából szökkentek a magasba. Rufus szerint egy kamrába vezetett, mely a hatalmas konyhákhoz tartozott a ház hátsó részében. Meghagyta, hogy az ajtó előtt várakozzunk, amíg oda nem jön. Ha netalán ő maga megtalálná Sextus Roscius rabszolgáit, Felixet és Chrestust, őket küldi elénk. A sötétség eltakart minket az utcán járók szeme elől. A ciprusok menedéket biztosítottak a hordszék-cipelők szeme elől, akik a ház és az istállók közötti nyílt terepen őgyelegtek. Magának a háznak nem volt ablaka az északi homlokzaton, csak egy félreeső, megvilágítatlan terasz az emeleten.
Tartottam tőle, hogy Tiro feszültté válik, hiszen nem volt hozzászokva, hogy tétlenül ücsörögjön a sötétben, de ahogy egy fatörzsnek támaszkodva pihent, elégedettnek tűnt. Az éjszakát szemlélte. Rosciával való találkozónk óta szinte egy szót sem szólt hozzám. Súlyosabban sérült meg, mint amennyire mutatta. Néha-néha rám nézett, aztán gyorsan félrekapta a fejét, csak sötét szeme villant.
Végtelenül hosszúnak tűnt a várakozás. A bentről kiszűrődő zene összevegyült a tücskök muzsikájával, aztán szónoklás hangjait hallottam, melynek szüneteiben a hallgatóság nevetésben és tapsviharban tört ki. Végül kitárult az ajtó. Nekifeszültem a fatörzsnek, menekülésre készen, de csak egy rabszolgalány került elő, és egy vödörből szennyes vizet zúdított kifelé. Vakon öntötte ki a sötétbe, majd sarkon fordult, és bevágta maga után az ajtót. Tiro kezével söprögette le lábáról és tunikája szegélyéről a legmesszebbre repült cseppeket. Benyúltam a ruhaujjamba, és éreztem a kés markolatát a kezemben – a kését, melyet Polia néma fia adott nekem a Hattyúk Házának utcájában, valamikor réges-régen, legalábbis így tűnt nekem.
Majdnem elszunnyadtam, amikor végre megint kinyílt az ajtó. Megmarkoltam a kést, és felültem. Az ajtó csendesen nyikorgott a sarokvasakon, olyan cinkos lassúsággal moccant, hogy csak Rufus lehetett, vagy egy orgyilkos, akit azért küldtek, hogy végezzen velünk.
– Gordianus? – suttogta egy hang.
– Lépj kijjebb, Rufus. Csukd be az ajtót magad mögött.
Ugyanazzal az eltúlzott óvatossággal zárta be az ajtót, aztán megállt, és vaksin pislogott, mint egy vakond. A ragyogó holdfény ellenére semmit sem látott a sötétben.
– Megtaláltad őket? – kérdeztem.
– Igen, itt vannak a házban. Vagy legalábbis él itt két rabszolga, akiket Felixnek és Chrestusnak hívnak. Mindkettőt a közelmúltban hozták ide, így mesélte az egyik szolgálólány. De én nem láttam őket. Nem ők szolgálják ki a vendégeket. Senkivel sem érintkeznek a ház népén kívül. Chrysogonus a személyes szolgáiként tart igényt rájuk. A lány azt mondta, jóformán sohasem hagyják el az emeleteket.
– Talán az a lány elvihetne nekik egy üzenetet.
– Már megkérdeztem tőle. Azt felelte, hogy hasztalan. Chrysogonus mérgelődne, ha az összejövetel alatt lejönnének az emeletről. De hajlandó rá, hogy felvezessen téged hozzájuk.
– Hol van ez a lány?
– A kamrában vár rám. Talált egy kifogást, hogy valamiért kiszaladhasson a raktárba.
– Vagy éppen most viszi Chrysogonusnak a hírt.
Rufus aggodalmaskodva nézett az ajtóra, és megrázta a fejét.
– Nem hinném.
– Miért nem?
– Tudod, hogy van ez. Könnyű megállapítani, melyik szolga hajlandó valami mocskos cselekedetre a gazdája háta mögött. Alig hinném, hogy szívleli Aranyvérű Gazdát. A rabszolgák rendszerint utálnak egy felszabadítottnak dolgozni. A néhai rabszolgából lesz a legkönyörtelenebb gazda.
Az ajtóra néztem, s arra gondoltam, akár a halál is ólálkodhat mögötte. Mély levegőt vettem, aztán úgy határoztam, megbízom Rufus ítéletében.
– Menj elől!
Bólintott, és óvatosan kinyitotta az ajtót. A szemöldökfa olyan alacsony volt, hogy le kellett hajolnom. Tiro mögöttem jött. Nem volt oka velünk tartani, jómagam is kint akartam hagyni, de amikor hátranéztem, olyan elszántságot láttam az arcán, hogy végül belenyugodtam. Halk nyikorgással bezárult mögöttünk az ajtó.
Fiatal, szemrevaló lány várakozott ránk. Haja hosszú volt és fekete, krémszínű bőre mézként izzott a kezében tartott lámpás halovány fényében. Ha kurtizán lett volna, külsejével könnyen elvegyül a többi között, szolgálólányként ellenben feltűnően, képtelenül gyönyörűnek tűnt. Chrysogonus arról volt híres, hogy csinos díszekkel és játékszerekkel vette körül magát.
– Ezekről az emberekről van szó – magyarázta Rufus. – Fel tudod őket kísérni csendesen, hogy senki se vegye észre?
A lány bólintott és elmosolyodott, mintha a kérdés is ostoba lenne. Aztán szétváltak ajkai, levegő után kapkodott, és megpördült. A háta mögött meghúzódó ajtó lassan kinyílt.
Alacsony, keskeny szobában álltunk, melyet polcok szegélyeztek, telezsúfolva üvegekkel, urnákkal, tálakkal és zsákokkal. Fokhagymafüzérek lógtak a mennyezetről, a liszt áporodott szaga súlyosan ült meg a levegőben. Visszahúzódtam a sarokba, amennyire csak tudtam, Tirót magam mögé szorítottam. Ugyanebben a pillanatban Rufus a lány dereka köré csúsztatta a karját, és magához rántotta. Ajkaival szorosan a szájára tapadt.
Az ajtó kitárult. Rufus még egy darabig csókolta a lányt, majd szétváltak.
Az ajtóban megjelenő férfi magas volt és széles, olyan hatalmas termetű, hogy majdnem betöltötte az egész ajtónyílást. A háta mögül érkező fényben haja csillogó arany glóriát vont lesötétült arca köré. Halkan kuncogva közelebb lépett. A lány lámpája, mely ott reszketett a kezében, alulról megvilágította az arcát. Láttam kéken sziporkázó szemét és a gödröcskét széles állán, magas arccsontját, és sima, nyugodt homlokát. Csak néhány lépésnyire állt tőlem, és ha nem lett volna sötét, biztosan meglát az agyagedények és urnák között. Rájöttem, hogy a lány szándékosan takarja a lámpa lángját testével, a férfit elvakította a fénnyel, ránk viszont árnyékot borított.
– Rufus – szólalt meg végül a gazda.
A szó végét sokáig sziszegte, mintha nem is név, csak egy sóhaj lett volna. Megismételte, ezúttal összefolyósan, különösen ejtve a magánhangzókat. Hangja mélyen zengett, játékos volt és hatásvadász, olyan bizalmas, akár egy érintés.
– Sulla téged keres. Sorex tánca most kezdődik. „Tűnődés Didó halála felett.” Láttad már? Sulla nagyon csalódott lenne, ha kihagynád.
Hosszú szünet következett. Mintha láttam volna Rufus fülét hátulról elvörösödni, de talán csak a lámpafény szűrődött keresztül rajta.
– Persze ha elfoglalt vagy, megmondom Sullának, hogy teszel egy sétát a kertben.
Chrysogonus lassan beszélt, mint akinek nincs oka sietni. A lányra irányította figyelmét. Végigfuttatta tekintetét a testén, aztán megérintette. Nem láttam, hogy hol ért hozzá a kezével. A lány megdermedt, elakadt a lélegzete, a lámpa megremegett a kezében. Tiro megrándult mögöttem. Vakon a kezére tettem a kezem, és megszorítottam.
Chrysogonus elvette a lámpát a lány kezéből, és az egyik polcra helyezte. Szétnyitotta a rabszolgalány köpenyét összefogó csatot a nyakánál, és lecsúsztatta a vállán. Úgy siklott le róla a ruhadarab, mint egy csapat leszálló galamb, mígnem meztelenül állt előttük. Chrysogonus hátralépett, csücsörített széles, duzzadt ajkával, és úgy nézett felváltva Rufusra és a lányra, mintha szemhéja hirtelenjében súlyossá vált volna. Halkan felnevetett.
– Ha akarod őt, ifjú Messalla, természetesen megkaphatod. Semmit sem vonok meg a vendégeimtől. Akármilyen örömöt találsz a házamban, kérés nélkül részesülhetsz benne. De nincs szükség rá, hogy itt bujkálj a kamrában, mint egy kisdiák. Rengeteg kényelmes szoba vár rád az emeleten. Mondd meg a lánynak, hogy vezessen oda. Vonultasd végig meztelenül a házon, ha akarod. Ülj a hátára, mint egy pónira! Nem ez lesz az első alkalom...
Megint megérintette a lányt, keze úgy mozgott, mintha egy jelet követne csupasz mellén. A lány levegőért kapkodott és reszketett, de mozdulatlanul állta az érintését.
A gazda megfordult, és távozni készült, aztán mégis megtorpant.
– De ne maradj el sokáig! Sulla még megbocsátja nekem, ha lemaradsz a táncról, de később Metrobius is bemutatja új dalát, melyet... ó, valami talpnyalója vagy hasonló írt a diktátor dicsőségére. Ki tud ennyi névre emlékezni? A szegény bolond itt van ma éjjel, igyekszik behízelegni magát. Úgy hiszem, a dal hódolat az isteneknek, amiért küldtek egy embert, hogy véget vessen a polgárháborúnak: „Sulla, Róma kedvence, a Köztársaság megmentője”, ha jól emlékszem, így kezdődik. Biztos vagyok benne, hogy ugyanebben az émelyítően jámbor modorban folytatódna tovább, ha... – Chrysogonus csücsörítő ajkaival elmosolyodott, s magában nevetgélt. Mélyen, síri hangon kacagott magában, mintha érméket gurítgatna a kezében. – Ha Metrobius ki nem egészíti néhány trágár versszakkal. Elég botrányosak ahhoz, hogy az ifjú dalszerző a fejével fizessen értük. Képzeld csak el az ostoba költő képét, amikor meghallja, hogy hódolattal teli sorai közé hirtelen új mondatok vegyülnek, és szemtől szembe gyalázzák Sullát. A diktátor persze azonnal megérti a tréfát, és belemegy a játékba, toporzékol majd a dühtől. Sulla imádja az ilyen mókát! Az lesz az este fénypontja, Rufus; legalábbis néhányunk számára. Sulla el fog keseredni, ha nem osztozol a vidámságban.
Gyanakvóan elmosolyodott, hosszasan szemlélte őket, aztán visszavonult, és becsukta az ajtót maga mögött.
Senki sem mozdult. Figyeltem, ahogy a lámpa fénye imbolyogva cirógatja a lány bőrét, végignyaldossa combjának és csípőjének sima körvonalát. Végül lehajolt, és felvette a köpenyét. Tiro tágra nyílt szemmel, határozottan lökte ki magát a hátam mögül a sarokból, és hozzá lépett, hogy segítsen betakarni a testét. Rufus gondosan másfelé figyelt.
– Nos – mondtam végül. – Ha jól hallottam, a gazda maga adott nekünk engedélyt, hogy az emeleten szimatoljunk. Indulhatunk?

 

 

Huszonöt

Az ajtó, melyen át Chrysogonus eltűnt, egy rövid folyosóra vezetett. Balra egy keskeny átjáró nyílt egy nyüzsgő konyha zajába. A jobb kéz felőli elágazást letakaró függöny még mindig lengedezett Chrysogonustól. A lány egyik oldalra sem fordult be, hanem egy ajtóhoz irányított minket a folyosó végén, mely egy kőből faragott csigalépcsőhöz vezetett.
– Egy másik lépcső is vezet fel az emeletre. Abban a teremben, ahol a gazda vigassága zajlik – suttogta a lány. – Nagyon tetszetős, finom márványból készült. Közepén egy Venus-szobor áll. De a rabszolgák ezt a lépcsőt használják. Ha bárkivel találkozunk, tegyetek úgy, mintha észre sem vettétek volna, akármilyen furcsán néz rátok. Vagy még jobb, ha belém csíptek, elég erősen, hogy felsikoltsak, és színleljétek azt, hogy részegek vagytok. Azonnal tudni fogják, hányadán állunk, aztán békén hagynak minket.
De a lépcsőn senkivel sem akadtunk össze, az emeleti terem is kihaltan fogadott. Lentről felhallatszott a fuvolák és lantok eltompult muzsikája, alkalmanként tapsvihar vagy nevetés hangja is – feltehetőleg Sorex táncának elismeréseképpen –, ám az emeleten a homály és a csend uralkodott. A széles folyosót mesésen felékesítették, mindkét oldalon pompás, öblös termek nyíltak belőle. Minden apró felületet szőnyeggel borítottak, drapériával vontak be, intarziával vagy festéssel díszítettek. Akármerre fordultunk, szemünk mindannyiszor színek, anyagok és formák kavalkádjába ütközött.
– Közönséges, nem igaz? – jegyezte meg Rufus nemesi viszolygással. Cicero egyetértett volna, de számomra a berendezés csak zsúfoltságát és hivalkodását tekintve volt közönségesnek nevezhető. Mély benyomást tett rám Chrysogonus következetessége abban, hogy ragaszkodott a legkiválóbb és legdrágább kézműves munkához és művészi alkotáshoz – ezüst domborművekhez, déloszi és korinthoszi bronzedényekhez, csipkés ágytakarókhoz, keleti szőnyegekhez, cizelláltan faragott asztalokhoz és székekhez, kagyló- és lapis lazuli-berakásokhoz, színes csempék színpompás mozaikjaihoz, felséges márványszobrokhoz és káprázatos festményekhez. Kétségem sem volt, hogy mindezt a törvényen kívül helyezettek vagyonából harácsolta össze; máskülönben egy élet is kevés lett volna ahhoz, hogy ennyi pazar és változatos eredetű holmit összegyűjtsön. Mégsem mondhatta senki, hogy Chrysogonus vakon hordta egybe a tárgyakat. A pelyvát meghagyta másoknak, neki mindenből a legjobb kellett, hiszen gazdag ember rabszolgájaként maga is szert tett a választékos ízlésre, amikor még arról álmodozott, hogy maga is szabad és gazdag lesz egykor. Örültem, hogy Cicero nincs mellettünk; érzékeny emésztését elviselhetetlenül meggyötörte volna a lopott tárgyakból felépített fényűzés ilyen nagystílű felvonultatása egy néhai rabszolga házában.
Összeszűkült előttünk a folyosó, a helyiségek csillogása mind jobban halványodott. A lány félrehúzott egy függönyt, hogy átbújhassunk alatta. Amikor leengedte, minden hang elnémult az alsó szintről. A világ megváltozott körülöttünk, visszatértünk egy gipszvakolatú, füstös mennyezetű épületbe. Ezek voltak a szükséglet szobái – kamrák, a rabszolgák fülkéi, munkaszobák –, habár e helyütt is magas halmokba gyűlt a sok zsákmány. Bronzedények rekeszei halmozódtak fel a sarkokban, összetekert szőnyegek támaszkodtak a falaknak, akár az álmos őrök, súlyos drapériába burkolt székek és asztalok alkottak plafonig érő hegyeket.
A lány átvágott a labirintuson, lopva körülnézett, majd intett nekünk, hogy kövessük. Megint félrevont egy függönyt.
– Mit csinálsz itt fent? – kérdezte egy ingerlékeny hang. – Nem ma éjjel van a mulatság?
– Ó, hagyd már békén! – szólt rá egy másik teli szájjal. – Csak azért dühöngsz, mert Aufilia mindig hoz nekem még egy adagot, a te rusnya képed láttán meg elfordítja az arcát... De ki ez itt?
– Ne! – szólaltam meg. – Ne kelj fel! Maradj ott, ahol vagy! Fejezd be az evést.
Ketten ültek a kemény padlón, káposztát és árpát falatoztak repedezett agyagedényekből egyetlen lámpás fényében. A csupasz falú helyiség kicsi volt és keskeny, az aprócska láng barlangokká mélyítette a két férfi arcába vésődött ráncokat és a mennyezetig nyújtotta hajlott árnyékukat. Az ajtóban maradtam. Tiro behúzódott a szobába a hátam mögött, Rufus kint maradt a folyosón.
A cingár, nyűgös férfi felhorkantott, és mérgesen nézett a tányérjára.
– Túl kicsi ez a szoba ahhoz, amit akarsz, Aufilia. Nem találtál máshol elég helyet magatoknak, ahol hárman is elfértek az ágyon?
– Felix! – sziszegett rá a másik, s miközben egyik könyökével megbökte társát, másik kezével felfelé mutatott.
Felix felnézett, és elsápadt, amikor észrevette a gyűrűt az ujjamon. Azt hitte, mindhárman rabszolgák vagyunk, és egy külön szobát keresünk a saját kis vigasságunkhoz.
– Bocsáss meg nekem, polgár! – suttogta fejet hajtva.
Csendben maradtak, azt várták, hogy én szólaljak meg. Előtte emberi lények voltak, az egyik ösztövér és mogorva, a másik gömbölyded és jó kedélyű, arcuk élénken ragyogott a meleg fényben lakmározás és incselkedés közben. Aztán egy szempillantás alatt szürkévé és megkülönböztethetetlenné váltak, felöltötték a mindenkori durva római gazdák rabszolgáinak egyforma, semmitmondó arcát.
– Nézzetek rám! – szóltam rájuk. – Nézzetek rám! Ha nem fejezitek be nyomban az evést, inkább tegyétek le a tányért, és álljatok fel, hogy szemtől szembe láthassalak titeket. Nincs sok időnk!

 

– A kés követhetetlenül gyorsan került elő – mesélte Felix. – Egy villanással.
– Igen, szó szerint egy villanással!
Chrestus mellette állt, idegesen dörzsölgette hájas kezét, hol barátja arcára nézett, hol az enyémre.
Miután elmagyaráztam, ki vagyok és miért jöttem, egyszerre bámulatosan szolgálatkésszé váltak, fellelkesülten kezdtek beszélni. Tiro némán ácsorgott mellettem, merengő arcán ösztövéren táncolt a lámpa fénye. Rufust őrként állítottam a legközelebbi szobába a folyosó mentén, hogy visszafordítson valamennyi elkóborolt vendéget. A lányt is elküldtem vele, elvégre ő testesítette meg a kifogást, amellyel az emeletre engedték. Nem is volt szükség rá, hogy a rabszolgalányt a kelleténél jobban belevonjam az ügybe, vagy megosszam vele a teljes igazságot, mely idáig űzött minket.
– Nem volt rá mód, hogy segítsünk a gazdán. Félrelöktek az útból, letaszítottak a földre – emlékezett Felix. – Erős emberek voltak, nagyok, mint egy ló.
– És fokhagymától bűzlöttek – tette hozzá Chrestus. – Minket is megöltek volna, ha Magnus meg nem állítja őket.
– Akkor hát biztos vagy benne, hogy Magnus volt? – kérdeztem.
– Ó, igen – borzadt össze Felix. – Nem láttam az arcát, azt gondosan elrejtette. De hallottam a hangját.
– A gazda is a nevét kiáltotta, emlékezz csak vissza! Mielőtt Magnus először lesújtott a késsel – mondta Chrestus. – Magnus, légy átkozott, Magnus! Vékony hangon vinnyogott. Álmaimban még ma is hallom.
Felix összeszorította vékony ajkait.
– Igen, igazad van. Ezt már el is felejtettem.
– Hát a másik két orgyilkos? – faggatóztam tovább.
Egyszerre vonták meg a vállukat.
– Az egyikük éppenséggel lehetett Mallius Glaucia is, bár nem vennék mérget rá – felelt Felix. – A másik szakállas volt, emlékszem.
– Vörös szakálla volt?
– Talán. Nehéz lett volna megállapítani abban a fényben. Még Glauciánál is nagyobb volt, és bűzlött a fokhagymától.
– Rőtszakáll – mormogtam. – És hogy történhetett, hogy Magnus megakadályozta a ti halálotokat?
– Megtiltotta. „Hagyjátok abba, ostobák!” – vicsorgott Chrestus, mintha szerepet játszana. – „Értékes rabszolgák! Ha bármelyiknek is baja esik, a mi bérünkből vonják le!” Értékesnek nevezett minket... és nézd, hova jutottunk, sarukat zsírozunk és Aranyvérű Gazda éjjeli edényeit súrolgatjuk!
– „Legalább értékesek” – húztam el a számat. – Mintha Magnus azt tervezte volna, hogy ő örököl majd benneteket.
– Ó, igen – bólintott Felix. – Capitóval együtt mindvégig azon mesterkedtek, hogy rátegyék a kezüket a gazda vagyonára. Ki a megmondhatója, hogyan sikerült nekik? Most pedig a városban kötöttünk ki, habár sohasem látunk belőle semmit. Az Aranyhajú éjjel-nappal bezárva tart minket ezekben a fülledt szobákban. Mintha büntetésben lennénk. Vagy elrejtve, ahogy a zsákmánya felét is elrejtette. Miféle különös egybeesés az, kérdem én, hogy olyan sok tárgyat viszontlátunk itt a gazda régi, Circus környéki házából? Azok a székek, melyeket odakint láthattál egymásra halmozva, a sárga váza a folyosón, az alexandriai faliszőnyeg összetekerve ott, a sarokban... mind-mind a gazda tulajdona volt, mielőtt végeztek vele! Nem, nem mi vagyunk az egyedüli vagyontárgyak, melyek Chrysogonus kezében kötöttek ki.
Chrestus helyeslően bólogatott.
– A gyilkosság éjszakáján – szólaltam meg, hogy visszatereljem őket a témához – félretaszítottak titeket. Magnus egyetlen szóval megmentette az életeteket, aztán nyom nélkül eltűntetek. Felszívódtatok az éjszakában, egyetlen sikoltás vagy segélykiáltás nélkül. Ne is tagadjátok! Van egy tanúm, aki megesküdött erre.
Felix megrázta a fejét.
– Nem tudom, miféle tanú az, de mi nem menekültünk el, legalábbis nem egészen. Egy darabig futottunk az utcán, aztán megálltunk. Chrestus tovább akart szaladni, de én megállítottam.
Chrestus lógatta az orrát.
– Ez igaz – vallotta be.
– Ott álltunk a sötétben, és végignéztük a vérengzést. Milyen nagyszerű ember volt! Milyen kitűnő római! Egy rabszolga sem kívánhatna jobb gazdát! Harminc év alatt egyetlen egyszer sem ütött meg, egyszer sem! Hány rabszolga mondhatja el ezt magáról?
– Borzalmas látvány volt! – sóhajtott Chrestus, húsos válla reszketett. – Sohasem felejtem el, hogy remegett a teste, amikor belevájták a késeiket! A vér úgy lövellt a levegőbe, mint egy szökőkút! Az jutott eszembe, hogy visszarohanok, az utcára vetem magam a gazda mellé, és elkiáltom magam: „Öljetek meg engem is!” Még meg is mondtam neked, igaz Felix?
– Nos...
– Hát nem emlékszel? Azt mondtam: „Most már a mi életünknek is vége. Már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.” Nem így volt? És nem volt igazam?
Halkan sírni kezdett.
Felix arca eltorzult, és megérintette barátja karját, hogy megvigasztalja. A vállát rándította felém, mintha zavarba jött volna saját gyengédsége miatt.
– Igaz. Emlékszem, hogy ezt mondtad. Szörnyű volt látni az egészet, az elejétől a végéig. Amikor végeztek vele, és láttuk, hogy nincs remény arra, hogy a gazda életben maradt, végül megfordultunk, és hazáig rohantunk. Küldtünk egy teherhordót a testéért, másnap reggel pedig egy hírvivőt szalasztottunk Ameriába.
Hirtelen összevonta a szemöldökét.
– Mi az? – kérdeztem.
– Csak valami, ami most jutott eszembe. Valami különös. Akkor is furcsa volt, de most, ahogy visszaemlékszem, még szokatlanabbnak tűnik. Amikor végeztek – amikor kétség sem maradt felőle, hogy a gazda kiadta a lelkét – a vörös szakállú hozzáfogott, hogy levágja a fejét.
– Tessék?
– Megragadta a haját, és hátrafeszítette a fejét, hogy egy nagyon hosszú, nagyon nagy tőrrel levágja a gazda fejét. Mint egy hentes, aki egész életében mást sem csinált. Magnus másfelé nézett, amikor nekilátott. Azt hiszem, az ablakokat fürkészte. De amikor visszafordult, ordítozni kezdett. Rászólt, hogy azonnal hagyja abba! Hátrataszította, és öklével belecsapott a képébe. Magasra kellett nyúlnia, hogy elérje az arcát.
– Megütötte Rőtszakállt, aki éppen egy ember fejét készült levágni? Ez túlságosan ostobán hangzik, hogy elhiggyem.
Felix megcsóválta a fejét.
– Nem ismered Magnust, ha azt hiszed, hogy az ilyesmi megállíthatja. Ha elveszti a hidegvérét, magát Plútót is pofon ütné, és a szemébe köpne. Felbérelt barátja elég jól ismerte ahhoz, hogy ne merészeljen visszaütni. De szerinted vajon miért tette? Úgy értem, miért kezdte el levágni a gazda fejét?
– Szokás – feleltem. – Ezt tették a törvényen kívül helyezettek holttestével is, nem igaz? Levágták a fejüket bizonyítékképpen, hogy megkapják az államtól a jutalmukat. Rőtszakáll hivatásos gyilkos volt, annyira megszokta már a lefejezést, hogy ösztönösen le akarta szelni Sextus Roscius fejét is.
– De miért állította meg Magnus? Miért érdekelte? – Tiro tette fel a kérdést, a lámpafényben különösen bölcsnek tűnt az arca. – Azt a történetet találták ki, hogy Sextus Roscius szerepelt a halállistán, ugye? Hát akkor miért ne vágták volna le a fejét?
Mindhárman rám néztek.
– Mert... nem tudom. Talán mert Magnus azt a látszatot akarta kelteni, hogy gyilkosság történt, nem törvényen kívül helyezés. Azt akarta, hogy úgy tűnjön, tolvajok voltak az elkövetők, nem orgyilkosok. Igen, mert akkor még nem kezdték el a hamis mesét hirdetni az állam ellenségéről, még nem tervezték, hogy Rosciust vádolják majd apagyilkossággal... – A szavak értelmesen hangzottak, amikor kiejtettem őket a számon, és egy pillanatig azt hittem, eszembe ötlött végre az igazság. De aztán imbolyogni kezdett, és elhamvadt, mintha valamelyikünk elfújta volna a lámpát. Megráztam a fejem. – Fogalmam sincs.
– Amúgy sem értem, mi a célja ezeknek a kérdéseknek – szólalt meg Tiro komoran. – Mindezt már rég megtudtuk a néma fiútól.
– A kis Eco nem mérvadó tanú. Az anyja pedig sohasem tanúskodna.
– Hát Felix és Chrestus? Egyikük sem tud bizonyítékkal szolgálni, hacsak...
Tiro elhallgatott.
– Hacsak? – kérdezett vissza Chrestus reményteljesen, a tudatlanok lelkesedésével.
Amíg el nem meséltem nekik, semmit sem tudtak Sextus Roscius peréről. Szemlátomást hízelgett Chrestusnak a szokatlan felvetés, hogy bíróság előtt tanúskodjon. Tiro, az ügyvéd rabszolgája belátóbb volt.
– Hacsak – folytattam – az új gazdátok engedélyt nem ad rá. De azt hiszem, mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy Chrysogonus sohasem fog engedélyt adni, ezért nem is érdemes több szót fecsérelnünk erre – zártam le a témát, de tudtam, hogy ezzel még korán sincs vége.
Elterveztem, hogy másnap reggel felkérem Rufust egy hivatalos kérvény benyújtására a bíróságon. Felkérjük Chrysogonust, hogy engedje rabszolgáit tanúskodni. Joga lesz megtagadni a kérést, de hogy festene mindez az emberek szemében? Cicero akár rá is kényszerítheti, hogy eressze Felixet és Chrestust a törvény elé. Végtére is, nem látták a gyilkosok arcát, s talán Chrysogonus nem is tudja, mire emlékeznek. Milyen kifogással élhetne Chrysogonus, mellyel visszautasíthatná a bíróság kérését, s mely nem vetné rá a bűnrészesség gyanúját?
Mi lenne, ha beleegyezne, és átnyújtaná őket? A bölcs római törvénykezés megköveteli, hogy minden tanúskodó rabszolgát kínzásnak kell alávetni. Elfogadhatatlan, ha egy rabszolga csak úgy, szabadon tesz vallomást, csak a kínzás ütheti rá a hihetőség bélyegét. Vajon hogyan vinnék véghez? Lelki szemeim előtt megjelent a láncokra felfüggesztett Chrestus kövér, meztelen teste, izzó vasakkal megégetett hátsó fele, és a székhez kötözött szikár, alacsony Felix, satuba szorított kézzel.
– Ezek után – tereltem vissza a témát a múltba – gazdátok fiát mentetek szolgálni Ameriába?
– Nem azonnal – magyarázta Felix. – Sohasem szolgáltuk az ifjabb Sextus Rosciust. A Circus Flaminius közelében lévő házban maradtunk, szerveztük a háztartást, elintéztük a folyamatban lévő ügyeket, segítettünk a gondnoknak. Nem mentünk vissza Ameriába, még a gazda temetési szertartásán sem segédkeztünk. Aztán egyik nap Magnus megjelent az ajtóban, és kijelentette, hogy a ház az övé, velünk együtt. Minden rögzítve volt a papírokon, melyeket magával hozott. Mit tehettünk?
– Akkor fordult hidegre az idő – mesélte Chrestus –, de miután Magnus beköltözött, úgy tűnt, mintha még tombolna a nyár. Tévedés ne essék, az öreg gazda is tudta élvezni az életet, de tisztában volt vele, hogy minden bűnnek megvan a maga barlangja. Ha valaki bort akar vedelni, menjen a tavernákba, a férfiak a fürdőkben gerjedjenek egymásra, a szajhákat a bordélyokban keressék fel, ne otthon rúgjanak ki a hámból. Minden mulatságnak van kezdete és vége. Magnus irányítása alatt viszont egész nap zajlott az orgia a házban, csak a verekedések szakították félbe. Az épület gladiátoroktól és bandáktól bűzlött, némely estéken belépőt is szedtek. Megrázó volt, ahogy a ki-be járkáló aljanép meggyalázta a gazda emlékét.
– Aztán jött a tűz – folytatta Felix keserűen. – Mire is számíthatnál egy házban, mely felett részegek és hanyagok uralkodtak? A konyhában lobbant fel, aztán továbbterjedt a tetőre. Magnus olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán; kacagva nézte a lángokat. A saját szememmel láttam, ahogy orra bukott a nevetéstől. Nem mintha szívélyessé változott volna. Visszaparancsolt minket a házba, hogy hordjuk ki az értékeket, és veréssel fenyegetett, ha ellenszegülünk. Két rabszolga is meghalt így, bent rekedtek a lángok között, amikor visszaküldte őket a kedvenc házipapucsáért. Árulkodó jel volt ez: annyira féltünk tőle, hogy inkább a tűzzel néztünk farkasszemet, semmint az ő haragjával. Azt hiszem, a Sextus Roscius szolgálatában töltött évek elkényeztettek bennünket.
– A következő lépést már tudod – húzódott közelebb Chrestus. – Szekérre pakoltak és Ameriába toloncoltak minket, a semmi közepére, a nagy házba, ahol Capitót és a feleségét kellett szolgálnunk. El a tűztől, bele a sodrásba, ahogy a mondás tartja. Alig tudtuk lehunyni a szemünket éjjelenként, olyan hangosan ordítoztak egymással. Én mondom, az az asszony őrült! Nem hóbortos – Caecilia Metella hóbortos –, hanem valódi, dühöngő őrült! Az éjszaka közepén a szobájába hivatott, és megparancsolta, hogy számoljam meg a hajszálakat a keféjében, majd válasszam külön az ősz hajszálakat a feketéktől. Azt akarta, hogy írásban számon tartsak minden hajszálat, amit kihullatott. Nem volt alkalmas neki semmiféle más időpont, csak az éjszaka közepe, mialatt Capito a saját szobájában aludt. Az asszony éjjelenként a tükör mellett ült, és az arcát szemlélgette. Biztos voltam benne, hogy legközelebb a ráncait kell elkezdenem számlálni.
Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. Azt hittem, a végére ért, de még csak akkor kezdett bele.
– A legkülönösebb az volt, hogy a gazda fia, az ifjabb Sextus Roscius újra meg újra felbukkant a házban. Azt hittem, ő is meghalt, vagy végül az ő szolgái leszünk. Aztán valószínűbbnek tartottam, hogy valamilyen okból túladott rajtunk és a földeken. Később ezt is elvetettem, hiszen ő maga is úgy élt a birtokon, mint egy rab vagy egy nyomorgó, egy szűkös kis viskóban. Akkor hallottuk először a pletykákat a rabszolgáktól a törvényen kívül helyezésről, de értelmetlennek tűnt az egész. Úgy éreztem, az egész világ megőrült, mint Capito felesége.
– A legjobban Sextus Roscius viselkedése lepett meg – folytatta a testes rabszolga. – Nemigen ismert meg minket, elvégre mindig csak percekig tartózkodott az apjánál a városban. Másfelől nem is az ő rabszolgái voltunk. De az ember azt hinné, kíváncsi a gyilkosságra, s egyszer majd félrevon minket, hogy kikérdezzen. Biztosan tudomást szerzett róla, hogy szemtanúk voltunk. De valahányszor meglátott minket, elfordította a fejét. Ha Capitóra várakozott – rendszerint pénzért jött – és egyikünk az előcsarnokban tartózkodott, inkább kint várt. Még a legnagyobb hidegben sem jött be a házba. Mintha félt volna tőlünk. Már arra kezdtem gondolni, hogy azt terjesztették rólunk, cinkosok voltunk az apja halálában. Mintha bárki is elhinné ezt két ártalmatlan rabszolgáról!
Megint fellobbant valami a szobában, ami akár maga az igazság is lehetett volna. Halványan pislákolt a lámpa fénye mellett, túl gyenge volt ahhoz, hogy árnyékot vessen. Zavartan megráztam a fejem. Egy kéz érintését éreztem a vállamon, és megrökönyödtem.
– Gordianus! – Rufus volt az, a lány nélkül jött vissza. Chrestus és Felix hátrább húzódott. – Gordianus, nemsokára vissza kell mennem a mulatságba. A lányt már előreküldtem. Chrysogonus egy rabszolgát küldött, hogy megkeressen. Metrobius hamarosan énekelni kezd. Ha nem vagyok ott, túlságosan magamra vonom a figyelmüket.
– Igen, rendben van – feleltem. – Menj csak!
– Megtalálod majd a kivezető utat?
– Persze.
Körbenézett a szobában, a rabszolgák szállásának csiricsáré környezetében kényelmetlenül érezte magát. Nem állt jól neki a kém szerepe; otthonosabban mozgott a becsületes ifjú nemes szerepében a napfényes Forum nyílt terepén.
– Nemsokára végzel, ugye? – kérdezte. – Minél hamarabb el kellene hagynod a házat. Ha Metrobius befejezi a dalát, véget ér a vigasság, és mindenféle különös alak lepi el a házat. Itt nem leszel biztonságban.
– Majd sietünk – biztattam. Megszorítottam a vállát, és kifelé toltam az ajtón. – Amúgy pedig – tettem hozzá halkan – nem lehetett olyan szörnyű Aufiliát szórakoztatni egy órán keresztül.
Megrezdült a szája sarka, miközben lesöpörte a kezemet.
– Hiszen láttam, hogyan csókoltad meg a kamrában! – erősködtem.
Megfordult, és rám nézett. Szeme sarkából a többieket vizslatta, majd hátrébb lépett, hogy csak én láthassam őt. Lecsendesítette a hangját, hogy magam is alig hallottam.
– Ne csinálj viccet belőle, Gordianus.
Kiléptem a folyosóra vele együtt.
– Nem viccelek. Csak azt akartam mondani...
– Tudom, mit akartál mondani. De ne hagyd, hogy becsapjon a látszat. Nem élvezetből csókoltam meg. Azért tettem, mert muszáj volt. Behunytam a szemem, és Ciceróra gondoltam.
Megfeszült az arca, aztán újra kisimult, megnyugtatta, hogy az imádott emberről beszélhet. Nagy levegőt vett, furcsán rám mosolygott, aztán sarkon fordult. Figyeltem, amint kisétál a függöny alatt a főfolyosóra.
A következő látványra a szívem is megszűnt dobogni.
– Hát itt vagy, ifjú Messalla!
A hang valóban arany volt, akár a méz, akár a sárga gyöngyök. Rufus felé vonult a folyosón, alig húsz lépés választotta el tőle. Egy pillanatra megláttam az arcát, és ő is az enyémet. Aztán lehullott a függöny. Az anyagon keresztül szűrődött át a hangja.
– Gyere, Rufus! Aufilia visszatért a munkájához, itt az ideje, hogy visszatérj az élvezetekhez! – Felnevetett, a kacaj mélyen a torkából szakadt fel, izmos volt és érett, mint az ember testére hulló, súlyos szőlőszemek. – „Eros bolondot csinál az öregekből és rabszolgát a fiatalokból.” Sulla így szokta mondani, és ha valaki, hát ő pontosan tudja. De nem nézhetem tovább, hogy idefent kószálsz és hódítások után kutatsz, miközben Metrobius megpróbálja felülmúlni magát trillázásban!
Hangjában nyoma sem volt gyanakvásnak, és legnagyobb megkönnyebbülésemre távolodni hallottam őket, amint végighaladtak a folyosón. De pontosan tudtam, mit láttam, amikor a tekintetünk összetalálkozott. Egy halvány ránc jelent meg a házigazda sima, ragyogó aranyszínű szemöldöke között, és zavarodottság csillant fel kék szemében. Azt latolgatta, melyik lehetek a temérdek szolga közül, s ha nem az ő szolgája voltam, ki másé lehettem. S legfőképpen: mit kerestem az emeleten, mialatt a mulatság zajlott? Ha arckifejezésem abban a pillanatban éppoly átlátszó lett volna, mint az övé – ha csak tizedannyira döbbentnek és ijedtnek látszom, mint amilyennek érzem –, Chrysogonus kétségtelenül máris felküldi a testőreit, hogy derítsék fel a terepet.
Visszaléptem a szobába.
– Rufusnak igaza van. Sietnünk kell. Már csak egy dolgot akartam kérdezni tőletek.
Valójában ez volt az egyetlen dolog, ami miatt belopakodtam a házba.
– Volt egy lány, egy rabszolga, egy szajha... fiatal, szőke, gyönyörű. A Hattyúk Házából. Elena.
Láttam a szemükben, hogy ismerték. Bizalmas pillantást váltottak egymással, mintha azt akarnák eldönteni, melyikük beszéljen. Felix megköszörülte torkát.
– Igen, Elena. A lány, akit a gazda annyira szeretett.
– Mennyire?
Feszült csend borult ránk. Az ajtóban álltam, és a folyosóról máris hangokat véltem hallani.
– Gyorsan! – szóltam rájuk.
Chrestus szólalt meg, Chrestus, az érzelmes, aki az imént elsírta magát. Most azonban laposan és üresen csengett a hangja, mintha minden szenvedély kiégett volna belőle.
– Említetted a Hattyúk Házát, tehát tudod, honnan származott. A gazda is ott talált rá. Már az első alkalommal kiderült, mennyire különbözik a többi lánytól. Legalábbis a gazda így vélte. Mi csak aggódtunk, hogy olyan sokáig otthagyta egyedül. Mennyire tanácstalan volt. Akár menyasszonyt választott volna magának. Mintha valóban megváltozna az élete azzal, hogy magával viszi a házába. Egy ilyen idős ember nem lehet biztos abban, hogy valóban vágyik egy ilyen változásra. Végül úgy döntött, hogy megvásárolja, de a bordélytulajdonos keményen alkudozott, és folyton megváltoztatta az árat. A gazda egyre kétségbeesettebbé vált. Azért hagyta el azon az éjjelen Caecilia Metella házát, mert egy üzenetet kapott Elenától.
– A gazda tudta, hogy a lány várandós? Ti tudtátok?
Töprengve néztek egymásra.
– Akkoriban nem tudtuk – válaszolta Chrestus. – De később nem volt nehéz kitalálni.
– Később, amikor Capito házába vitték?
– Igen, tehát már erről is van tudomásod. Akkor talán azt is tudod, mit tettek vele azon az éjjelen, amikor megérkezett. Megpróbálták megtörni a testét. Megkísérelték megölni benne a gyereket, habár nem akarták egyenes úton megszakítani a terhességet, mert Capito azt mondta, azzal megsértenék az isteneket. Képzeld el ezt a mondatot egy olyan ember szájából, akinek ennyi vér tapad a kezéhez! Rettegett a meg nem születettektől és a holtak szellemétől, de élvezettel gyötörte az élőket.
– Mi lett Elenával?
– Az akaratát nem tudták megtörni. Túlélte. Elzárták a többiektől, ahogy minket is elzárva tartanak a többi szolgától, de néhányszor sikerült beszélnem vele, elégszer ahhoz, hogy valamelyest elnyerjem a bizalmát. Megesküdött rá, hogy sohasem írt olyan üzenetet, melyben megkérte volna a gazdát, hogy lépjen ki az utcára azon az éjjelen. Nem tudtam eldönteni, higgyek-e neki. Arra is megesküdött, hogy a gazda gyermekével volt várandós.
Valami megzörrent a padlón a hátam mögött. Megfogtam a tőröm markolatát, és megpördültem, de csak egy patkány farkát láttam tovakígyózni két összetekert, falnak támasztott szőnyeg között.
– Aztán megszületett a gyerek – folytattam –, és mi történt?
– Az volt mindkettejük utolsó napja.
– Hogy érted ezt?
– Elena utolsó napja és a gyermek utolsó napja.
– Mi lett velük?
– Azon az éjjelen, amikor megkezdődtek a fájásai, mindenki tudta a házban, hogy elérkezett az idő. Az asszonyok maguktól is rájöttek, a férfi szolgák idegesek és mogorvák lettek. Ugyanazon az éjjelen a gondnok közölte velünk, hogy Capito visszaküld minket Rómába. Azt gondoltuk, Magnushoz kerülünk, mert abban az időben a városban tartózkodott, Mallius Glauciával együtt. De a gondnok a fejét rázta, azt mondta, hogy egy teljesen új gazdához fogunk kerülni.
– Másnap korán reggel kitereltek minket a házból, és felpakoltak egy ökrösszekérre néhány más vagyontárggyal – bútorokkal, rekeszekkel, hasonló dolgokkal – együtt, melyeket Chrysogonushoz akartak átszállítani. Mielőtt elindultunk, Elenát is kihozták a házból.
– Alig tudott megállni a lábán, olyan gyenge volt. Egészen sovány volt, csont és bőr, teste nyirkos a verejtéktől. Csak néhány órája szülte meg a gyermeket. Nem volt elég hely a szekéren, hogy lefeküdjön, csak annyit tehettünk, hogy a ruhánkból készítettünk neki ülőhelyet. Kipárnáztuk, hogy nekidőlhessen a rekeszeknek. Lázasan tántorgott, azt sem tudta, hol van, de folyton a csecsemő felől kérdezősködött.
– Végül a bábaasszony is kiszaladt a házból. Alig kapott levegőt, magán kívül zokogott. „Az istenek szerelmére!”, suttogtam neki. „Hol van a gyermek?” Elenára nézett, félt megszólalni. De úgy tűnt, Elena alig van tudatánál. Felix vállának dőlve feküdt, reszketve motyogott magában, vibrált a szemhéja. A bába azt suttogta: „Kisfiú. Egy kisfiú volt.”
– „Igen, igen, de hol van? Bármelyik pillanatban indulhatunk!”, mondtam. Képzelheted, mennyire zavart és dühös voltam, fel sem tudtam fogni, hogyan vigyázunk majd az úton egy törékeny anyára és egy újszülöttre. „Meghalt”, válaszolta a bába olyan halkan, hogy alig hallottam. „Megpróbáltam megállítani, de nem tudtam. Kitépte a kezemből! Követtem egészen a kőbányáig, és láttam, ahogy lehajítja a kövekre.”
– Aztán megjelent a hajtó, mögötte Capito érkezett, rákiáltott, hogy egy percig se késlekedjen tovább. Capito olyan fehér volt, akár a kréta. Ó, milyen különös! Ebben a pillanatban is úgy emlékszem, mintha megint ott lennék! A szekérhajtó ostorának csattogására, a kigördülő kocsira, a távolban egyre kisebbé váló házra... Minden ide-oda zötykölődött. Elena hirtelen felébredt, és a babája után kezdett sírni, de túl gyenge volt ahhoz, hogy kiabáljon. Capito sokáig nézett utánunk, olyan mereven állt, mint egy kőpillér, arca hamuszürke volt, mintha az egész ember egy hamuoszlop lett volna. A bába térdre omlott, zokogva átkulcsolta Capito combját, és azt kiáltotta: „Gazdám, légy könyörületes!” Ahogy felfelé haladtunk az úton, egy ember szaladt felénk a ház sarkától, hangosan zihált, aztán visszalépett a fák árnyékába; Sextus Roscius volt. Utoljára a bábaasszony egyre hangosabb sírását hallottam, amint Capito lábát szorongatta: „Gazdám, légy könyörületes!”
Reszkető sóhajt hallatott, és arcát a fal felé fordította. Felix Chrestus vállára tette kezét, és befejezte a történetet.
– Milyen kegyetlen utazás volt az! Három, vagy inkább négy napot töltöttünk el azon a zötykölődő ökrösszekéren. A csontjaink szálkává töredeztek, az állkapcsunk is kiugrott a helyéből. Inkább gyalogoltunk, amennyit bírtunk, de egyikünknek Elenával kellett maradnia a kocsin. Képtelen volt enni. Sohasem aludt, de ébren sem volt. Legalább nem kellett neki elmesélnünk, mi történt a gyermekével. A harmadik napon vér kezdett szivárogni a lábai közül. A hajtó nem állt meg napnyugtáig. Akkor találtunk egy bábaasszonyt, aki elállította a vérzést, de Elena már olyan forró volt, mint a parázsló szén. A következő napon a karjaink között halt meg, ott, ahonnan már látni lehetett a Fontinalis-kaput.
A lámpa sercegni kezdett, és a szoba elhomályosult. Felix nyugodt mozdulatokkal lehajolt, és felvette a lámpást. Rátette egy padra a sarokban, és feltöltötte olajjal. A pislákoló fényben láttam Tiro arcát, amint a két rabszolgát szemlélte, könnyes szeme egészen tágra nyílt.
– Akkor tehát Capito ölte meg a gyermeket – vetettem fel meggyőződés nélkül, mint egy színész, aki rossz sort kezd szavalni.
Felix felegyenesedett, olyan szorosan kulcsolta össze a kezét, hogy ujjaiból kifutott a vér. Chrestus felnézett rám, úgy pislogott, mint aki most ébredt fel álmából.
– Capito? – ismételte meg halkan. – Hát, azt hiszem. Már megmondtam, Magnus és Glaucia messze voltak, Rómában. Ki más lehetett?

 

 

Huszonhat

Chrysogonus nagy házban lakott, mely ugyan nem volt olyan terebélyes, mint Caecilia kastélya, de Aufilia vezetése nélkül valahogyan mégis sikerült Tiróval rossz irányba kanyarodnunk a rabszolgák lépcsőjén. Miután próbálkozásunk, hogy visszafelé haladva rábukkanjunk a helyes útra, kudarcba fulladt, egy keskeny galérián találtuk magunkat, melyből az üres erkélyre nyílt kijárat. Ez volt az az erkély, amely a ciprusok alatti búvóhelyünk és a kis kamraajtó fölött szögelt ki a falból.
Valahonnan a ház belsejéből egy férfi trillázó hangja szárnyalt a levegőbe. Természetellenesen magas hangon énekelt, vagy lehet, hogy egy asszony volt, aki mély hangon dalolt. Egyre hangosabban hallottuk, amikor Tirót közelebb húztam a belső falhoz. Mintha csupán egy vékony faliszőnyeg választott volna el minket tőle. Rátapasztottam a fülem egy buja Priapusz képmásra, akit hasonlóan buja erdei nimfák vettek körül. Majdnem minden szót kivehettem.
– Halkan, Tiro – suttogtam, és intettem neki, hogy segítsen felemelni és feltekerni a faliszőnyeg alsó szegélyét.
Keskeny, vízszintes rés nyílt a kőfalban.
A nyílás elég széles volt ahhoz, hogy ketten egymás mellett kényelmesen kémlelhessük rajta keresztül Chrysogonust és társaságát. A fennkölt stílusú helyiség pöffeszkedve terjeszkedett a márványpadlótól a kupolás mennyezetig. Az ablak, melyen át leskelődtünk, éles szögben lefelé lejtett, így semmiféle kiszögellés nem akadályozta a látást. Egyszerű, hétköznapi kémlelőnyílás volt.
A vacsorán is a pompa és a túldíszítettség uralkodott, mint Chrysogonus egész házában. A terem közepén nyíló szabad téren négy alacsony asztalt helyeztek el, s körülöttük kilenc heverőt, melyek együtt félkört alkottak az asztal körül.
Cicero és Caecilia Metella is elvetette volna az ötletet, hogy a házigazda nyolc látogatónál többet szórakoztasson egyszerre. Kevés merevebb íratlan törvény van a római etikettben, mint az, amelyik megszabja, hogy a gazda sohase fogadjon több vendéget a házába, csak amennyivel kényelmesen el tud beszélgetni egyszerre. Chrysogonusnál négyszer annyi ember gyűlt össze, négy asztal mellett, melyeket bőségesen megraktak csemegékkel. Volt ott kaviárral töltött olajbogyó, nagy tálakban felszolgált búzadara a szezon első spárgahajtásaival megszórva, sárga sziruppal szervírozott füge és körte, apró madarak kisütve. Az illatok kavalkádja felfelé terjengett. Korogni kezdett a gyomrom.
A vendégek zöme férfi volt, csak néhány nő vegyült közéjük, egytől-egyig feltűnően érzéki jelenség – feleségek vagy szeretők ennyire nem buják, csak a kéjhölgyek. A fiatalemberek közül csak a karcsú és szemrevaló nemeseket hívták meg, az idősebbek jól öltözött nyeglesége a játszadozó dúsgazdagok látszatát keltette. Ugrásra készen néztem végig az arcokon, mígnem végül belenyugodtam, hogy kevés esély van a lelepleződésünkre. Minden tekintet az énekesre szegeződött, aki a terem közepén állt, és alattomos, futó pillantásait hol Sullára vetette, hol arra a fiatalemberre, aki a legkevésbé előkelő asztalnál ült izgatottan, körmeit rágcsálva.
A dalnok egy bíborszínű, leomló köpenyt viselt, melyet vörössel és szürkével hímeztek. Fehérrel tarkított fekete fürtök omlottak alá a válláról jókora hullámokban és loknikban. Frizuráját olyan mérnöki bonyolultsággal készítették el, hogy az már a komikum határát súrolta. Amikor felénk fordult, láttam kifestett arcát, melyen a krétafehér és az umbrabarna festék eltakarta a ráncokat és a széles pofacsontot. Végre felismertem a híres nőimitátort, Metrobiust. Már láttam őt néhányszor, de sohasem közönség előtt, és sohasem előadás közben, csak futólag az utcán, illetve egyszer Hortensius házában, amikor a nagy jogtudós méltóztatott megengedni, hogy átlépjem otthona küszöbét. Sulla Metrobiusnak is osztogatta kegyeit, amikor fiatalok voltak. Sulla még névtelen senkiként rajongott Metrobiusért, az akkor – állítólag – gyönyörű és elbűvölő szórakoztatóművészért. A történelem viharai közepette és Fortuna szeszélyei ellenére Sulla sohasem feledkezett meg az énekesről. Mi több, öt házasság, több tucatnyi fellángolás és számtalan románc után is Metrobius maradt az, akit Sulla legtovább megtartott a kegyeiben.
Metrobius egykoron karcsú volt és gyönyörű, valószínűleg énekhangja is megbabonázta az embereket. Mostanra már elég bölcs volt ahhoz, hogy csak híveinek szűk köre előtt vállaljon fellépéseket, és komikus történetekre és paródiákra korlátozza repertoárját. Mégis, rekedt torka és erőltetett hangjai ellenére volt valami a túlburjánzó modorosságában, keze és szemöldöke finom rezdüléseiben, mely lehetetlenné tette, hogy az ember tekintete akár egy villanásnyi időre is elkalandozzon róla. Előadása átmenetet képezett az éneklés és a szónoklat között, akár egy magányos lant aláfestő zenéjére elszavalt vers. Amikor harcias jeleneteket ábrázolt, egy kósza dob pergése is csatlakozott az előadáshoz. A dalnok úgy tett, mintha minden szót a lehető legkomolyabban ejtene ki, de ezzel csak fokozta a komikus hatást. Már azelőtt elkezdhette megváltoztatni a szöveget, mielőtt Tiróval bekapcsolódtunk, mert az ifjú poéta és nagyravágyó talpnyaló, a diadalének állítólagos szerzője, szemlátomást a kínok kínját élte át nagy szorultságában.

 

„Ki őrizte meg az ifjonc Sullát emlékezetében,
Hontalanul, meztélláb, érme nélkül zsebében?
S hogy kapaszkodott ki ebből a nagy gödörből?
Miként lett kegyes sorsú uraság e kölyökből?
Csak egy lyukon át! Egy lyukon át!
Egy jól szabott, tátongó barlangon át
Mely völgyként választja el Nicopolis két combját!”

 

A közönség visított a nevetéstől. Sulla megvetően csóválta a fejét, úgy tett, mintha felháborodott volna. Mellette, egy díványon Chrysogonus valósággal ragyogott a jókedvtől. Ugyanannál az asztalnál Hortensius a fiatal táncos, Sorex fülébe suttogott, míg Rufus unottan és undorodva nézett maga elé. A terem túlsó felében ülő megcsúfolt poéta olyan sápadttá vált, akár egy felfordult haltetem.
A dal minden újabb sorral egyre trágárabbá vált, a tömeg pedig mind felszabadultabban kacagott. Kisvártatva maga Sulla is hangosan derült. A költő mindvégig ajkát rágcsálva feszengett, színe folyton változott, mint a széné az erős fuvallatban: minden káromlásra elfehéredett, s minden kifacsart rímre fülig vörösödött. Amikor végre rájött, hogy tréfálkoznak vele, eleinte megkönnyebbült – végtére is senki sem okolhatja őt a paródiáért, mi több, Sulla is igen jól szórakozott. Arcára félénk mosoly merészkedett, de aztán elkomorodott, s meg is sértődött, amiért tönkretették hazafias dicshimnuszát. Az asztalánál ülő többi fiatalember sokáig próbálta jókedvre deríteni, de amikor látták, hogy semmi haszna, hátat fordítottak neki, és még hangosabban hahotáztak. A rómaiak dicsőítik az erős embert, aki képes önmagát kinevetni, és lenézik a gyengét, aki erre képtelen.
Az ének tovább folytatódott.

 

Nem igaz, hogy Lucius Cornelius Sulla hontalan suhanc volt annak idején. Azt sem tudom róla elképzelni, hogy híján lett volna lábbelinek, de minden emlékiratban, melyben felelevenítik a származását, megemlítik, mennyire szegény volt.
A Cornell patrícius família egykor, nemzedékekkel ezelőtt, befolyásos és tekintélyes család volt. Egyikük, egy bizonyos Rufinus még a konzuli címet is megszerezte, még abban az időben, amikor ez a titulus azt jelentette, hogy viselője becsületes és jellemes ember. Pályafutása botránnyal fejeződött be – képzeljük csak el a botrányt egy olyan időszakban, amikor egyetlen polgár sem birtokolhatott többet negyven kilogramm ezüstneműnél! Rufinust kitiltották a szenátusból. A családnak bealkonyult, végül eltűntek a homályban.
Amíg fel nem bukkant Sulla. Az ő gyerekkorát is megmételyezte a nyomor. Apja fiatalon meghalt, semmit sem hagyott rá, így az ifjú Sulla kénytelen volt felszabadított rabszolgákkal és nyomorgó özvegyekkel együtt tengődni lepusztult lakóházakban. Ellenségei a korrupció és a romlottság bizonyítékát látják abban, ahogy ilyen szerény körülmények közül hatalomra tudott jutni és meg tudott tollasodni. A szövetségesei és maga Sulla is előszeretettel hivatkoznak a titokzatos jó szerencsére, mint valami isteni akaratra, mely sokkal fontosabb szerepet játszott győzelmeiben és vérengzéseiben, mint céljai és természete.
Ifjúkorában jelei sem mutatkoztak az eljövendő fényes pályafutásnak. Műveltségét kénytelen volt innen-onnan összeharácsolni. Színházi emberek között forgolódott – akrobaták, komédiások, jelmeztervezők, költők, táncosok, csepűrágók és énekesek társaságában. Metrobius volt az egyik első szeretője, de korántsem az egyetlen. A vándorló színtársulatokban alapozta meg egész életre szóló hírnevét a szabad szerelem területén.
Azt mondják, az ifjú Sulla igen vonzó fiatalember volt. Erős csontozatú, szögletes állú, zömök alkatú. Széles, puhány felsőtestét ellensúlyozta izmos válla. Aranyszínű hajával kitűnt a tömegből. Ahogy a vele egykorúaktól hallottam, a szeme is épp olyan figyelemfelkeltő volt, mint most – szúrós és halovány kék szempár, mely minden más tekintet fölött uralkodott. Zavarba hozta azt, aki visszanézett rá, mindössze csintalannak tűnt, amikor a legégbekiáltóbb bűnöket elkövette, és rettentően szigorúnak tetszett, amikor csak élvezetet akart nyerni valamiből.
Első hódításai közé tartozott a vagyonos özvegy, Nicopolis. Hírhedtté vált arról, hogy jóformán bármely ácsingózó fiatalember részesülhetett kegyeiből. A mendemonda szerint eltökélte, hogy testét bárki megkaphatja, de szívét senki a világon. Abban minden forrás egyetért, hogy Sulla őszintén és mélyen beleszeretett. Az asszony eleinte kicsúfolta lángolásáért, de végül a hódoló kitartása és csábereje feltörte a páncélját, s ötvenesztendősen beleszeretett a feleannyi idős fiatalemberbe. Amikor elvitte a láz, mindenét Sullára hagyta. Az ifjúra rámosolygott a szerencse.
Egy másik örökség is az ő kezében kötött ki. Mostohaanyja, apjának második felesége, aki a saját családjától jelentős összeget kapott hagyatékul özvegysége alatt, halála előtt Sullát tette meg egyedüli örökösének, így alapozta meg első szerény vagyonát.
Miután a test és az arany terén jelentékeny győzelmeket aratott, Sulla úgy döntött, hogy a katonai szolgálaton keresztül a politika vizeire evez. Mariust akkor választották meg a hét alkalomból elsőként konzulnak. Sulla megszavaztatta magának a quaestori címet, s a nagy néppárti Marius védencévé nőtte ki magát. Afrikában, a Jugurtha elleni harcokban hőstettet hőstettre halmozott, kémkedett, és gyakorlatra tett szert a tökéletesen időzített csapdák terén. A katonai évek eseményeit kínzó részletességgel idézi fel Visszaemlékezések című könyvében, melynek első kötete ellopott példányok formájában kering Rómában. A legyőzött Jugurthát pucéran, megláncolva hurcolták be a városba, s nem sokkal később a tömlöcében lelte halálát, miután félig elvette eszét a sok kínzás és megaláztatás. Marius felügyelte a hadjáratot, de Sulla volt az, aki élete kockáztatásával rábeszélte a numídiai királyt, hogy árulja el bukásra ítélt vejét. Mariust győzedelmes parádéval ünnepelték, ám közben azt suttogták, hogy igazából Sulla becsületére vált a diadal.
A Sullát dicsőítő szavak bántották az öreg populistát, s bár továbbra is igényt tartott Sulla tehetségére, sőt minden hadjárat után magasabb rangot adományozott neki, a vénember irigysége hamarosan arra sarkallta Sullát, hogy más pártfogókat keressen magának. Catulus, a konzul, seregeinek parancsnokává tette, így igázta le az Alpok vad törzseit. Amikor a túlzottan is korai téli viharok kelepcébe szorították a légiókat elegendő élelem nélkül, Sulla nagy szakértelemmel irányította és hozatta el seregének a friss ellátást – nemcsak saját harcosainak, hanem Marius katonáinak is, aki méltatlankodva háborodott fel erre. A hosszú, gyilkos viaskodás Sulla és Marius között, mely annyi bánatot és felfordulást okozott Rómában, ehhez hasonló, jelentéktelen féltékenységi jelenetekkel vette kezdetét.
Sulla keletre utazott, ahol Fortuna ismét győzelemre vezette Kappadókiában. Diplomataként egészen az Eufráteszig eljutott, ő volt az első római tisztségviselő, akinek sikerült barátságos tárgyalásokat folytatnia azzal a királysággal, mely a világ többi része felett uralkodik, a pártussal. Kisugárzása (vagy éppenséggel vak arroganciája) mágikus hatással lehetett a pártus nagykövetre, aki megengedte magának azt a könnyelműséget, hogy alacsonyabb zsámolyra ült, mint Sulla, azt a látszatot keltve, mintha egy római hűbérúr alantasa lenne. Később a pártus király halálra ítélte a nagykövetet – miután elvesztette tekintélyét, vesszen a feje is. Ezt a viccet Sulla unos-untalan felemlegeti.
Minden hatalmas úr legendájában szerepet játszanak a későbbi nagyságát előrejelző ómenek. A csillaghullás Nagy Sándor születésekor, a kígyó, melyet Herkules a bölcsőjében fojtott meg, a hadakozó sólymok az égen, amikor Romulust és Remust elszakították anyjuktól. A pártus kísérettel folytatott tárgyalások idején rakódtak le a legenda nemesi rozsdájának első rétegei Sulla pajzsára. Talán igaz, talán kitaláció, ma már csak Sulla tudja biztosan, de a történet úgy szól, hogy a pártus delegáció egyik tagja, egy kaldeus látnok ki akarta olvasni Sulla jellemét az arcából. Olyan tudományok eszközével hatolt le jellemének mélyére, melyek a nyugati emberek számára ismeretlenek. A bölcs ember feltehetőleg a gyengeségei után kutatott, hogy beszámolhasson róluk pártus feletteseinek, ehelyett megrettenve hőkölt hátra. Sulla, aki sohasem esett az álszerénység bűnébe, szóról szóra felidézi az öreg pártus szavait a Visszaemlékezések ben: „Lehetséges, hogy valakiben ilyen hatalom lakozzon, s mégsem ő legyen a világ leghatalmasabb embere? Bámulatba ejt – nem a nagysága, hanem a tény, hogy még most is vonakodik elfoglalni méltó helyét a világon élők s az élettelenek fölött!”
Amikor Sulla visszatért Rómába, Marius nem fogadta szívesen.
A fellángoló viszály tárgya egy szobor volt, melyet a baráti Numídia királya küldött, megemlékezvén az afrikai háború végéről és Jugurtha bukásáról. A Győzelem figurájának szétterjesztett szárnyai közé faragott figurák a királyt ábrázolták, amint átadja a láncra vert Jugurthát kiváló barátjának, Sullának. Mariust nem örökítették meg az alkotáson. Az öreg konzul irigy haragjában csaknem megtébolyodott, amiért Sulla elorozta tőle a dicsőséget, és azzal fenyegetőzött, hogy a saját kezével töri szét a szobrot, hacsak a szenátus határozatban el nem távolíttatja a Capitoliumról. Mindkét oldal egyre hangosabban szónokolt, míg végül a két férfi között visszavonhatatlan lett a szakítás. Kétségtelen, hogy erőszakig fajult volna a viszály, ha abban az időben a Róma és az itáliai szövetségesek között kirobbanó felkelések rá nem kényszerítik őket, hogy későbbre halasszák a személyes összecsapást.
Róma sohasem látott azelőtt olyan hatalmas háborút, annyi szenvedést és zavargást, mint a szövetséges háborúk alatt. Végül azonban megegyezés született, a meg nem alkuvó lázadókat könyörtelenül megbüntették. Róma megmenekült, de nem minden római politikus járt jól. A hatvanas éveit taposó Marius katonai hatalma megcsappant, vagyona ingadozott, s jóformán semmiféle haszonra nem tett szert a háborúban. Hirtelenjében mindenhol Sullával találta szembe magát, aki legszebb férfikorát élvezte, Fortuna vállán üldögélt, és lépten-nyomon hősként, megmentőként, pusztítóként ünnepeltette magát. Egyre előkelőbb fényben tündökölt a légiók szemében, politikai hírneve is nőttön-nőtt.
A felkelések elfojtása után Sullát ötvenévesen választották először konzullá. Az agóniájából magához térő Róma alighogy túlélt egy irdatlan rohamot, máris egy újabb támadással nézett szembe.
Marius néppárti mozgalma elérte a tetőfokát. Jobbkeze a radikális néppárti tribunus és demagóg Sulpicius lett, a tömegek kijelölt képviselője, aki minden mozdulatával az arisztokraták hatalmát és tekintélyét igyekezett földig rombolni. Sulpicius idején a római polgárjogot árveréseken bocsátották áruba a Forumon felszabadított rabszolgáknak és idegeneknek. Ez a tiszteletlenség csaknem gutaütést okozott a régi nemesség körében. Ennek tetejében Sulpicius személyes hadsereget állított fel háromezer kardforgatóból, akik egytől-egyig a lovagi osztályból származtak, s törekvésük és könyörtelenségük nem ismert határokat. Később egy hatszáz fős elit testőrséget választott külön a seregtől, akik szüntelenül a Forum körül cirkáltak. Sulpicius ellen-szenátusnak hívta őket.
Itália határain kívül Mithradatész éppen Róma keleti tartományait fosztogatta, többek között Görögország területét. A szenátus megszavazta, hogy küldjék el Sullát a tartományok visszaszerzésére. Korábbi szolgálatainak emléke és konzuli címe megkövetelte tőle, hogy ellássa ezt a feladatot. A parancs teljesítése rendkívül jövedelmezőnek ígérkezett; egy sikeres keleti hadjárat páratlanul gyümölcsöző tud lenni, temérdek sarcot, adót és prédát lehet begyűjteni. Parancsnokként roppant nagy hatalomra tehetett volna szert; a régi időkben a római hadsereg a szenátushoz volt hű, ellentétben a jelenkorral, amikor bárkit követnek, aki vezetőjükké válik. Sulpicius ellen-szenátusa viszont úgy határozott, hogy Mariust teszi meg parancsnoknak. A Forumon úrrá lett a fejetlenség. A szenátust arra kényszerítették, hogy Sulla helyett Mariust nevezze ki parancsnoknak. Sulla csak hajszál híján menekült meg az orgyilkosok elől az utcán.
Sulla elmenekült Rómából, hogy személyesen kérje a hadsereg segítségét. Amikor a közkatonák meghallották, mi történt, felesküdtek Sullának, a Marius által kiválasztott törzstiszteket pedig halálra kövezték. Marius követői válaszképpen megtámadták a Sulla-párt tagjait Rómában, és kirabolták őket. Az emberek kétségbeesésükben hol az egyik, hol a másik oldalára álltak, eliszkoltak Rómából Sulla táborába, vagy Marius táborából Rómába. A szenátus fejet hajtott Marius és Sulpicius parancsai előtt. Sulla bevonult a fővárosba.
Bekövetkezett a lehetetlen. Rómát rómaiak szállták meg.
Előző éjjel Sulla álmot látott. Háta mögött ott állt Bellona, akinek kultuszát keletről hozták be Rómába, s akinek ősi templomait Sulla még Kappadókiában látogatta meg. Villámokat adott a kezébe. Egytől-egyig megnevezte az ellenségeit, akik egymás után megjelentek a ködben, mint aprócska figurák a hegytetőről szemlélve. Az istennő azt parancsolta Sullának, hogy támadja meg őket. Ő lehajította a villámokat, letarolta az ellenséget. Ahogy Visszaemlékezések ben felidézi, megerősödve és felettébb magabiztosan ébredt fel másnap.
Miféle embernek lehet ilyen álma? Vajon őrült? Vagy lángész? Vagy egyszerűen Róma egyik gyermeke, akit Fortuna megáldott, s akinek a sorsformáló hatalmával bíztató üzenetet küldött?
Pirkadat előtt, ahogy a sereg összegyűlt, bárányt áldoztak fel. A füstös fáklyák között a jövendőmondó Postumius olvasta meg a jószág beleit. Sullához rohant, letérdelt előtte, felajánlotta kezét, mintha bilincset akarna látni rajta. Könyörgött, hogy kötözzék meg, akár egy foglyot, akit rögvest kivégezhetnek, ha látomásaiban tévedett volna, olyannyira biztos volt Sulla győzelmében. Így szól a legenda. Van valami Sullában, aminek hatására a látnokok és a jövendőmondók visítva meghunyászkodnak a lába előtt.
Sulla harmincötezer fős sereggel támadott keletről. Az Esquilinus dombon még mindig láthatók a fekete foltok, melyek előrenyomulásának útvonalát jelzik. Lerombolták a falakat. A fegyvertelen lakosság szembeszállt velük: cserepeket és törmeléket zúdított rájuk a háztetőkről. Maga Sulla volt az első, aki fáklyát vett a kezébe, hogy rágyújtson egy házat az ellenállókra. Az íjászok lángoló nyílvesszőket lőttek a tetők irányába. Egész családok égtek meg elevenen; mások elvesztették a fedelet a fejük fölül és tönkrementek. A lángok nem tettek különbséget bűnös és ártatlan, barát és ellenség között. Mindenki áldozatul esett.
Mariust visszaszorították Tellus Temploma mögé. Radikális néppárti magatartása itt érte el tetőfokát: támogatásukért cserébe szabadságot ígért Róma rabszolgáinak. Talán a rabszolgák voltak előrelátók vagy Marius tekintélye csorbult ki teljesen, de csak három rabszolga mutatkozott szolgálatkésznek. Marius és követői elhagyták a várost, majd szétszóródtak. A néppárti tribunus Sculpiciust, az ellen-szenátus vezetőjét saját rabszolgáinak egyike árulta el, aztán kivégezték. Sulla először felszabadítással jutalmazta az áruló rabszolgát, majd később szabad emberként büntette meg: a Tarpei szikláról hajíttatta le a mélybe.

 

Gondolataim, melyek Metrobius dalának szárnyán elkalandoztak, hirtelen visszatértek a jelenbe. Az alattunk elhelyezkedő teremből Metrobius mesterkélt hangja visszhangzott a magasba, amint csapnivaló görög kiejtéssel egy gyermekversikét énekelt.

 

„Sulla képe szeder, felesége szajha.
Sulla képe vörös-bíbor, felesége lanyha.
Csupa folt és maszat – s dudorait vakarni kell-e
Vajon Sulla arca ez, vagy ribancának melle?”

 

A tömeg levegőért kapkodott. Néhányan a teremben idegesen kuncogtak. Chrysogonus visszafojtotta arany mosolyát. Sulla arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. Rufus láthatóan viszolygott. Hortensius épp akkor rakott valamit a szájába, körbe-körbe pislogott a helyiségben, nem tudta eldönteni, lenyelje-e a falatot. A bukott fiatal költő émelyegni látszott – szó szerint émelygett, sápadt arcát kiverte az izzadtság, mintha valamelyik fogást képtelen lett volna megemészteni, s bármely pillanatban visszaöklendezhetné.
A lant elhallgatott, Metrobius pedig egy darabig megkövülten állt. A hangszer ismét megpendült, a dalnok felszegte a fejét.
– Nos – kezdte ravaszkásan –, talán nem egy Szophoklész, vagy egy Arisztophanész... de nekem tetszett!
A feszültség feloldódott. A terem nevetésben tört ki, még Rufus is elmosolyodott. Hortensius végre lenyelte a falatot, és a serlege után nyúlt. Az ifjú költő feltápászkodott a heverőről, és hasát szorongatva kirohant a helyiségből.
A lírás újból a húrok közé csapott, Metrobius pedig mély levegőt vett. A dal újrakezdődött.

 

Sulla visszavette konzuli címét. Mariust törvényen kívül helyezték. Miután ellenségeit száműzték, a szenátus megnyugodott, s a nép elkábult, Sulla Görögország felé indult, hogy győzedelmeskedjen, és visszaverje Mithradatészt. Későbbi kritikusai felrótták neki, hogy mindent elsöprő keleti hadjárata a legköltségesebb katonai vállalkozás volt Róma történetében.
A görögök megsemmisítő árat fizettek. Azelőtt a múltban Görögország és Macedónia nagy római megszállói tisztelettel adóztak a helyi szentélyek és templomok előtt. Jelentős adományokat adtak aranyban és ezüstben – mellyel ha nem is az akkori lakosság, de Nagy Sándor és Periklész emléke előtt tisztelegtek. Sulla másképp viszonyult a templomokhoz. Kifosztotta őket. Epidauroszban a szobrokról levésette a berakásokat. Az Olympia szentélye előtt felhalmozott nemesfém áldozatokból pénzt veretett. Sulla írásban követelte a delphoi jósok kincseit, s arra hivatkozott, hogy az ő kezében nagyobb biztonságban vészelnék át a háborús hányattatásokat, továbbá, ha mégis hozzá kéne nyúlnia, utólag pótolná a hiányt. Sulla küldötte, Caphis megérkezett Delphoiba, belépett a belső szentélybe, s egy láthatatlan lant hangját meghallván könnyekre fakadt. Caphis üzenetében arra kérte Sullát, hogy legyen belátóbb. Sulla visszaírt a küldöttnek, és kijelentette, hogy a lant hangja nem Apollo haragját fejezte ki, hanem az istenek jóváhagyásának jele volt. A szállítható kincseket zsákokban hordták el. A hatalmas ezüsturnát darabokra hasították, és szekereken vitték el. Az orákulum elnémult. A görögök száz nemzedéknyi idő alatt sem felejtenek majd.
A görögök, különösképp az athéniak örömmel üdvözölték Mithradatészt, benne ünnepelték a hőst, aki felszabadította őket a római iga alól. Sulla megbüntette őket. Ha a görögöknek lenne még egy olyan költőjük, mint Euripidész, akkor ő bőséggel találhatna témát az agóniáról és erőszakról szóló verseihez Sulla mohóságában, mellyel feldúlta Athént – eltekintve attól, hogy Sulla élettörténetéből hiányzik az önhittség. Lépten-nyomon csak Fortuna dédelgető szeretetéről lehet olvasni, mely olyan állhatatos, akár a tenger hullámverése. Elkeseredett és kíméletlen ostrom folyt Athén ellen. Az éhhalál szélére sodort városiak Sulláról szóló, rágalmazó dalocskákkal tartották egymásban a lelket. A zsarnok Aristion a városfalról rohant ki a rómaiak ellen, sértéseket dobált Sulla és – negyedik, a Metelli családból származó – felesége fejéhez. Szavait obszcén mozdulatok széles és bonyolult palettájával kísérte, melyeknek zömét a rómaiak nem is látták addig, de azóta átszivárgott a félszigetre, ahol egyre népszerűbbé válik az utcai bandák és a naplopó városi fiatalság körében. Néhány gesztus tréfás nevekkel vonult be a köztudatba, legtöbbjük az Athénát megbecstelenítő Sullát fejezi ki, s az eset felett bosszankodó feleségét.
Amikor a falak leomlottak, s a kapukat betörték, kegyetlen vérengzés vette kezdetét. A legenda szerint a zárt piactéren szó szerint bokáig ért a vértenger. Miután a megszállók indulata lecsillapodott, Sulla véget vetett a fosztogatásnak, felvonult az Akropoliszra, s beszédében az ősi görögöket kezdte dicsérni. Végül elhangzottak híressé vált szavai: „Megbocsátok a keveseknek a sokak kedvéért, az élőknek a holtak kedvéért.” Gyakran idézik eme mondatát bizonyságképpen bámulatos bölcsességére vagy épp száraz szellemességére.
Mindeközben Rómában fortyogott és bugyogott a polgárháború, mintha a város fala egy nagy üst pereme lett volna. Az itáliai szövetségesek zúgolódtak, mert túl kevesen kapták meg az ígért polgárjogot, melyeket a felkelések utáni egyezményben kikötöttek. A konzervatívok a szenátusban morgolódtak, amiért a polgári státusszal járó kiváltságok vészesen felhígultak. A száműzött Marius Afrika és Itália partjai között ingázott, akár a hárpiáktól űzött Odüsszeusz. A Sulla-ellenes konzul, Cinna, egy újabb szélsőséges demagóg, szívélyesen fogadta vissza Mariust Rómába, és Sullát helyezte törvényen kívülre. A káosz és mészárlás közepette Marius hetedszer is konzul lett, de csak tizenhét nappal később bekövetkezett haláláig.
Azok után, hogy sikerült Mithriadészt Pontoszba visszaszorítania, Sulla végül teljes sikernek kiáltotta ki a keleti hadjáratot, és szélsebesen visszatért Itáliába, és a Visszaemlékezések ben újabb hízelgő jóslatokról és lebegő víziókról számol be, melyeket feleleveníteni sem érdemes. Bellona istennő ismét villámokat adott Sulla kezébe, aki kiosztotta a szent fegyvereket hűséges tábornokai között, legfőképpen Pompeius és Crassus között, akik tűz alá vették Itáliát és Afrikát, s hamuvá égették Sulla ellenségeit. Fortuna egy pillanatra sem szűnt meg mosolyogni. Signiánál Sulla seregei megütköztek Marius fia Mariusnak a seregeivel, akinek húszezer katonája hagyta ott fogát a harcmezőn. Ezen felül nyolcezret láthatott fogságba esni, míg Sulla csak huszonhárom katonáját vesztette el.
Róma második ostroma már nem zajlott olyan könnyedén. Sulla és Crassus észak felől közelítettek, Pompeius délről. Sulla seregének bal szárnyát megsemmisítették, ő maga is csaknem áldozatul esett egy lándzsának. Megmenekülését később egy apró aranytárgynak tulajdonította, egy miniatűr Apolló-szobornak, melyet Delphoiből csent el s minden csatába magával vitt. Gyakorta tartotta a szájához, imákat mormolva, imádó szavakat suttogva, mintha szerelmes lenne. Kósza hírek reppentek fel Sulla haláláról, amelyek még Pompeius seregébe is beszivárogtak, s igen nagy rémületet gerjesztettek. Végül sötétedés után hírnökök jöttek a jobb szárnytól, Crassus tábornoktól, hogy az ellenség legyőzetett.
Miután beszabadulhatott Rómába, a védekező hadak fegyvertelenné vált maradékát, hatezer szamnitot és lukánt gyűjtöttek össze, hogy marhacsordaként a Circus Maximusba tereljék őket. Közben Sulla összehívta a szenátus ülését, s alig kezdte meg beszédét, amikor a Circusban megkezdődött az öldöklés. A lemészároltak lármázása felverte az egész várost, a sikolyok úgy visszhangzottak a szenátus termében, mint a szellemek siránkozása. A szenátorok elnémultak a döbbenettől. Sulla egyenletes hangon folytatta szónoklatát, mintha semmi szokatlan nem történne közben. A szenátorok figyelme elkalandozott, fel-alá kezdtek járkálni a teremben, egymás között sutyorogtak, mígnem Sulla toppantott a lábával, és rájuk kiáltott, hogy hallgassák figyelmesen mondanivalóját. „Ne figyeljetek a kinti zajra” – mondta nekik. – „Parancsomra néhány bűnöző részesül kioktatásban!”
A szenátus beleegyezésével Sulla diktátorrá kiáltatta ki magát. Olyan alkotmányos megszerzése volt ez a hatalomnak, melyet senki más nem mert megkísérelni száz év óta. Diktátorként Sulla megszabadult minden ellenzéktől, s megjutalmazta hű tábornokait. Védettségre tett szert a korábbi cselekedeteivel szemben. Átigazította az alkotmányt, hogy megnyirbálja a néptribunusok és a tömegek egyre növekvő erejét, és hogy visszaállítsa a nemesek kiváltságait. Amikor diktátorsága eredeti, törvény szerinti egyéves mandátuma lejárt, a szenátus kénytelen volt meghosszabbítani a felhatalmazását, melyre még soha nem volt példa azelőtt, s melyet az alkotmány is megkérdőjelezett. A hivatalos indoklás szerint azért, hogy „befejezhesse létfontosságú munkáját az állam megmentéséért.”
Egy ideig Sulla biztos kézzel kormányzott, s a város fellélegezhetett, mintha a tavasz köszöntött volna be egy hosszú, kemény tél után. De Sulla még így sem volt elégedett csaknem teljes győzelmével. Talán egy jövendőmondó figyelmeztette veszélyre. Lehet, hogy Bellona álmában újabb villámokat adott a kezébe.
A törvényen kívül helyezés először egy nyolcvanfős listával indult. Másnap egy új lista jelent meg, több mint kétszáz névvel. Harmadnap újabb lista került elő, ismét több mint kétszáz ember nevével.
Sulla tréfásabb kedvében volt, mint valaha. A negyedik napon nyilvános beszédet tartott, melyben megvédte a halállistákat. Amikor azt kérdezték tőle, várható-e egy negyedik lista is, azt felelte, hogy az ő korában a memória már nem működik olyan frissen. „Eddig az állam minden ellenségének nevét kifüggesztettük, akikre vissza tudok emlékezni. Ahogy újabbak bukkannak fel az emlékeimből, újabb neveket csatolunk hozzá.” Végül a nevek felsorolása ezres nagyságrendben folytatódott.
Egy felszabadított rabszolga fiát gyanúsították meg azzal, hogy elrejtette az eredeti nyolcvanfős listát. Halálbüntetés járt azért, hogy eltüntette szem elől a törvényen kívül helyezettek nevét. Miközben a Tarpei-sziklához vezették, a szegény ördög elhaladt Sulla kísérete mellett, és emlékeztette a diktátort, hogy egykor ugyanabban a lakóházban tengették életüket. „Hát nem emlékszel?” – kérdezte a férfi. – „Én az emeleten laktam és kétezer szeszterciát fizettem. Te az alattam lévő szobában éltél, és háromezret fizettél.” Az arcára kiülő vigyor alapján senki sem tudta megállapítani, hogy vajon viccel vagy komolyan beszél. Ezúttal Sulla nem találta mulattatónak a dolgot; talán nem volt olyan hangulatban, hogy nyomorúságos fiatal éveire emlékeztessék. „Akkor méltányolni fogod a Tarpei sziklát” – kiáltotta a halálraítéltnek. – „Nincsen lakbér, és a kilátás is feledhetetlen!” Azzal elvonult a helyszínről, s meg sem hallotta a férfi könyörgését a kegyelemért.
Néhány vidám fickó gyanút fogott, hogy az embereket csak azért helyezték törvényen kívül, hogy az állam és az állam barátai rátehessék kezüket a meggyilkoltak vagyonára. „Hallottátok?” – szólt a vicc. – „Ezt és ezt a nagy palatinusi háza ölte meg, emezt a kertjei, amazt pedig az otthonában felépített gőzfürdő!” Az egyik történet egy bizonyos Quintus Aureliusról szólt, aki lement a Forumra, és felfedezte nevét a listán. Egy arra járó barátja meghívta vacsorára. „Lehetetlen” – felelt Quintus. – „Nincs rá időm. Az albai birtokom üldöz.” Befordult egy sarkon, és alig tett meg húsz lépést, amikor egy orgyilkos elvágta a torkát.
Aztán a törvényen kívül helyezések is befejeződtek. Pompeius Afrikába hajózott, hogy urának legutolsó ellenségeit is felszámolja. Crassus ingatlanspekulációkba fogott. A Caesarhoz hasonló fiatal néppártiak a világ végére menekültek. Sulla elvált szeretett Metellájától – akinek mellén annyit gúnyolódtak az athéniak – azzal a vallásos érveléssel, hogy az asszony halálos betegsége megmételyezi az otthonát. A diktátor észrevette, hogy egy gyönyörű, ifjú, elvált asszony üldözi szerelmével: Valeria, Rufus nővére. Egy gladiátor-bemutatón Valeria kihúzott egy laza cérnaszálat a nagy ember tógájából, hogy részesüljön töretlen szerencséjében. A diktátor szeme megakadt rajta, s végül elvette feleségül. A nemesség ingatag lábakon álló tekintélyét töredezett gipsszel és szalmával dúcolták alá, s szárnyra kelt a híresztelés, miszerint az újdonsült házas Sulla bármikor leköszönhet diktátori posztjáról, hogy levegye a bilincseket a szenátusról, és új konzuli választásokat írhassanak ki.

 

Odalenn, Chrysogonus báltermében a szövetséges háborúk és a törvényen kívül helyezések során szerzett zsákmánnyal bebútorozott helyiségben Metrobius felszegett fejjel állt, tenyerét összetette, mély levegőt vett. Dala a végéhez közeledett, miután egyre fonnyadozóbb szatirikus részletességgel végigregélte a diktátor életútjának legfontosabb csomópontjait. Végül még a költő is csatlakozott az érces kacagáshoz, aki időközben kiürítette hasából a gyötrelmet okozó tartalmakat, s visszaosont heverőjére.
Tiro felém fordult, megcsóválta a fejét.
– Egyáltalán nem értem ezeket az embereket – suttogta. – Miféle mulatság ez?
Magam is ezen a kérdésen morfondíroztam.
– A pletykák alighanem igazak. Megbecsült Diktátorunk és Megmentőnk valóban azt latolgatja, hogy hamarosan leköszön posztjáról, és nyugalomba vonul. Ami azt jelenti, hogy az ember majd lépten-nyomon ünnepélyekbe és ceremóniákba fog botlani, dicshimnuszok zengnek Itália-szerte, a szónokok visszatekintenek majd fényes múltjára, a Visszaemlékezések pedig nyilvánosan is elérhetővé válnak. Mindez nagyon merev, hivatalos és tiszteletteljes modorban zajlik majd, igazi római módra. De itt, az övéi társaságában Sulla inkább iszogat majd és tréfát csinál az egészből. Milyen különös ember! De várj, a dalnak még nincs vége!
Metrobius a szempilláját rebegtette, kezét szemérmes, kislányos mozdulattal maga elé helyezte, mintha egy félszeg szűzlányt parodizálna. Kinyitotta kifestett száját, hogy tovább énekeljen.

 

„Hogy merre akadt össze sorsuk? A pletyka szárnyra kél,
Gladiátor-viadalon, hol győztes, ki életben hagy s maga is él,
A lány megszaggatta urunk ingét egyetlen emlékért,
Vagy kolbászára ejtett lopott pillantásért?”

 

Fülsiketítő nevetés harsant a teremben. Maga Sulla is előrehajolt, az asztal közepére csapott tenyerével, s kis híján lefordult a díványáról. Chrysogonus önhitten elmosolyodott, kétséget sem hagyva afelől, kinek a keze nyomát viselik a csúfondáros sorok. Hortensius játékosan egy spárga-lándzsát hajított Metrobius irányába. A zöldség-fegyver elsuhant a dalnok feje fölött, s egyenesen az ifjú költő homlokába fúródott. Rufus elhúzódott Sorextől, aki mosolyogva próbált valamit a fülébe súgni. A fiú nem látszott jókedvűnek.

 

„Testeket szaggattak azon a napon; férfi-fők hullottak a porba,
Sulla kivonta kardját, hogy mutassa, még nem marja rozsda,
A hölgy hevesen bólogatott, s lelkesen imígy szólt:...”

 

A dalt egy feldöntött asztal iszonyú robajlása szakította félbe. Rufus felpattant ültéből, arca egészen elvörösödött. Hortensius rátette kezét a lábára, hogy visszafogja, de Rufus arrébb rántotta magát.
– Lehet, hogy Valeria csak a féltestvéred, Hortensius, de az én vérem! – hőbörgött. – Én pedig nem hallgatom tovább ezt a szennyet! Hiszen ő a feleséged! – folytatta, miközben megállt a mélyen tisztelt vendég heverője előtt. Nyíltan szembenézett Sullával. – Hogyan tűrheted ezt a rágalmazást?!
Csend borult a teremre. Sulla hosszú ideig mozdulatlan maradt, kinyújtott lábbal, az egyik könyökére támaszkodva. A semmibe meredt, állkapcsát ide-oda mozgatta, mintha egy fogát fájlalná. Végül a földre lendítette lábát, lassan felült, s visszanézett Rufusra olyan arccal, mely egyszerre volt kaján, keserűen gúnyos és zavartalanul jókedvű.
– Igen büszke fiatalember vagy – mondta végül. – Nagyon büszke és felettébb gyönyörű, akárcsak a nővéred. – A serlegéért nyúlt, és kortyolt egyet a borból. – De Valeriával ellentétben úgy tűnik, te igencsak híján vagy a humorérzéknek. S ha Hortensius csupán féltestvéred, már meg is leltük magyarázatát annak, miért csak felét birtoklod az ő szellemének, nem beszélve előkelő modoráról! – Megint ivott a borból, majd sóhajtott. – Amikor annyi idős voltam, mint most te, sok dolog felbőszített a világban. Panaszáradat helyett azonban nekiláttam, hogy megváltoztassak mindent, és sikerrel jártam. Ha egy dal sért téged, ne rendezz jelenetet, hanem írjál egy jobbat!
Rufus mélyen a diktátor szemébe nézett, karját mereven a törzse mellett tartotta, kezét ökölbe szorította. Elképzeltem, milyen szitokáradat suhan végig a fejében, s némán fohászkodtam az istenekhez, hogy meg ne szólaljon. Végül kinyitotta a száját, mintha beszélni akarna, de csak mérgesen körbenézett a helyiségben, és kisétált az ajtón.
Sulla ismét kényelmesen elhelyezkedett a heverőjén, s csalódottnak tűnt, amiért övé lett az utolsó szó. A kínos csendet a reménybeli költő szellemesnek szánt mondata szakította meg.
– S íme, egy ifjúi pálya bimbóként satnyul el!
Mélységesen ostoba megjegyzés volt, melyet ráadásul egy senki fogalmazott meg egy fiatal Messalla, a diktátor sógora ellenében. A némaság még kényelmetlenebbé kezdett válni, az egyetlen hangot Hortensius biztosította elkínzott nyögésével és visszafojtott köhögésével.
A házigazda távol volt attól, hogy kétségbe essen. Arany mosolya szélesen kiült az arcára, melegen nézett Metrobiusra.
– Ha jól emlékszem, legalább egy versszak még hátravan! Nem kétlem, hogy a legjavát a végére hagytad!
– Valóban! – egyenesedett fel Sulla. Szeme csak enyhén hunyorgott, lába alig ingott meg a bor hatására. A terem közepére vonult. – Milyen nagy örömöt szereztetek nekem mindannyian ma éjjel! Még a kis édes Rufus is, a lángoló üstökű, a lángoló lelkű bolond kiskakas, aki épp ellentéte nővérének. Micsoda éjszaka! Mindent emlékezetessé tettetek számomra, akár akartam, akár nem – a jó és a rossz napokat egyaránt. De a régmúlt a legcsillogóbb, amikor fiatal suhanc voltam, zsebemben csak a remény csörgött. Szívemben hordtam az istenekbe vetett bizalmat és a barátaim szeretetét. Akkor is érzelgős bolond voltam!
Azzal keze közé vette Metrobius arcát, és szájon csókolta a dalnokot. A közönség akaratlanul is tapsorkánban tört ki. Amikor elvette ajkát az énekes szájáról, könnyeket láttam megcsillanni a szemében. Mosolyogva lépett hátra, s intett a lírásnak, hogy folytassa a zenélést, amíg újra elfoglalja helyét a heverőjén.
Az ének ismét felharsant.

 

„A hölgy hevesen bólogatott, s lelkesen imígy szólt:...”

 

De Tiro és én már sohasem tudhattuk meg, hogyan fejeződött be. Ehelyett egy emberként fordultunk meg, mindkettőnk figyelmét ugyanaz a zaj vonta magára: egy hüvelyéből kivont acélpenge reszelős csusszanása.
Chrysogonus végül mégis csak felküldött valakit, hogy őrjáratozzon az emeleten, vagy egyszerűen túl sokáig időztünk egy helyen. Egy ormótlan alak jelent meg a bejáratot beburkoló sötétségben, enyhén bicegett, amint a holdfényes balkonról belépett a helyiségbe. Bozontos haját mintha kékes lángok övezték volna, tekintetétől megfagyott a vér az ereimben. Bal kezében olyan hosszú pengét tartott, mint egy ember alkarja – talán ugyanazt a tőrt, amellyel Sextus Rosciust döfködte halálra.
Egy szívdobbanásnyi idővel később pribékje, a szőke óriás Mallius Glaucia is csatlakozott hozzá. Arcán Bast karmolásának nyomai visszataszítóan kidomborodtak a homályban. Ugyanabban a szögben tartotta a tőrét, mint gazdája, felfelé szegte, a magasba, mintha egy állat hasát akarta volna széthasítani.
– Mi folyik itt? – kérdezte Magnus, és megforgatta kezében a fegyvert. A hosszú penge megvillant a holdfényben.
Hangja magasabb volt, mint amilyennek elképzeltem. Vidékies latinját az utcai bandákra jellemző reszelős orrhang torzította el.
Belenéztem a szemükbe. Fogalmuk sem volt róla, ki vagyok. Glauciát azért küldték a házamba, hogy megfélemlítsen vagy végezzen velem, kétségtelenül Magnus utasítására, de egyikük sem akadt az utamba. Legfeljebb idegen járókelőkként sétálhattunk el egymás mellett a Capito háza előtti úton. Lassan visszahúztam a kezem a tunikámból. A késemért akartam nyúlni, helyette a vasgyűrűt sikerült lehúznom az ujjamról. A levegőbe lendítettem a kezem.
– Kérlek, bocsássatok meg! – szólaltam meg, s magam is meglepődtem, hogy milyen könnyedén változtattam jámborrá és alázatossá a hangomat két, acélpengéket szorongató óriással szemben. – Az ifjú Marcus Valerius Messalla Rufus rabszolgái vagyunk. Ideküldtek minket, az emeletre, hogy visszahívjuk őt, mielőtt a vigasság elkezdődik. Eltévedtünk... mi ügyefogyottak!
– Ezért kémkedtek a gazda és a vendégei után? – sziszegte Magnus.
Ő és Glaucia elléptek egymás mellől, és két oldalról közelítettek meg minket, mint egy hadsereg szárnyai.
– Csak megpihentünk itt egy kicsit, hogy kinézzünk a balkonról, és friss levegőt szívjunk – vontam meg a vállam. A szemem elé tartottam a kezem, s mindent megtettem, hogy szánalmasnak és zavarodottnak tűnjek. Tiróra sandítottam, és láttam, hogy odaadóan követi az ötleteimet, vagy az is lehet, hogy elment az esze a félelemtől. – Hallottuk az éneklést, rábukkantunk erre az ablakra... Persze ostoba önteltség volt tőlünk, és biztos vagyok benne, hogy az ifjú gazda megtalálja a módját, hogy megbüntessen minket ezért az arcátlanságért! Csak épp... ritkán van alkalmunk egy ilyen pompás ünnepségbe bepillantást nyerni...
Magnus megragadott a vállamnál fogva, és kilökött a holdfényes balkonra. Amikor Glaucia az oldalamhoz taszította Tirót, nekitántorodtam a derékmagasságú téglafalnak. Meg kellett fognom a párkányt, hogy át ne bucskázzak a peremén. Hátranéztem a vállam fölött. A tátongó sötétségből egy füves domb emelkedett ki, melyet a hold fénye és a ciprusok árnyéka pettyegtetett tele. Lentről, a talajról fele ennyire sem tűnt magasnak az erkély.
Magnus hátrahúzta a hajamat, és az állam alá szegezte a kés hegyét. A mozdulat rákényszerített, hogy felé fordítsam a fejem, és a szemébe nézzek.
– Téged már láttalak! – suttogta. – Glaucia, nézz ide! Honnan ismerjük ezt a kutyát?
A szőke óriás szemügyre vett, lebiggyesztette az ajkát, erősen gondolkodóba esett. Aztán tanácstalanul megrázta a fejét.
– Nem tudom – morogta, majd felvillanyozódott az arca. – Emlékszel, Magnus? Épp a minap akadtunk vele össze, az úton, mielőtt Capito villájához értünk volna! A másik irányból jött, egyedül lovagolt felénk a másik irányból.
– Ki vagy te? – förmedt rám Magnus. – Miben mesterkedsz?
Erősebben szorította a nyakamhoz a kést, végül éreztem, ahogy kiserken a vérem. Lelki szemeim előtt patakokban folyt végig a kés élén. Ne foglalkozzatok azzal, ki vagyok, szerettem volna mondani, én mindkettőtöket ismerlek. Ti gyilkoltátok meg hidegvérrel az unokafivéreteket, ti oroztátok el a földjeit. És ti törtetek be az otthonomba, ti hagytátok ott a véres írást a falon. Bethesdát is megöltétek volna, ha alkalmatok lett volna! Azaz, először megerőszakoltátok volna...
Felrántottam a térdem, és belerúgtam Magnus ágyékába. Ösztönösen odakapott a kezével. A penge végigszántott a mellkasomon, széthasította a tunikámat. Nem számított, így is, úgy is halálra voltam ítélve. Glaucia rögvest mellette termett, felemelte tőrét, hogy lesújtson. Felkészítettem magam, hogy a szívembe hatoló döfést fogadjam, még hallottam is az emberi hús felrepedésének émelyítő hangját.
Csakhogy senki nem szúrt le, Glaucia pedig tőrét elejtve, fejét szorongatva térdre rogyott. Tiro állt mögötte, egy véres téglát tartott a kezében.
– Kilazult a falból – magyarázta, miközben maga is döbbenten meredt rá.
Egyikünknek sem fordult meg a fejében, hogy magunkhoz vegyünk Glaucia fegyverét. Magnus megtette helyettünk. Felkapta a tőrt, hátralépett, aztán két fegyverrel közeledett felénk. Úgy horkantott, mint egy krétai bika.
Mielőtt észbe kaphattam volna, testem már átívelt az erkély párkányán. Mintha csak a tagjaim repültek volna, a fejemet hátrahagyva. Feketeségen keresztül zuhantam, de korántsem egyedül. Egyik oldalamon, kicsivel magasabban, egy másik test is aláhullott a végtelennek tűnő térbe – Tiro. Mögötte egy tégladarab zúdult lefelé, akár egy kiégett üstökös, pörögve-forogva, bíborszínben villogva a holdfényben felvillanó vérfolttól. Magnus nem volt több egy dühöngő arcnál a magasan húzódó párkány tetején. Két tőrét az ég felé tartotta, de minden pillanattal egyre jobban eltörpült.

 

 

HARMADIK RÉSZ
Igazság

 

Huszonhét

Valami lesújtóan kemény és hatalmas csapott meg hátulról: tömör, száraz föld. Mintha egy óriás keze markolt volna fel, hogy elgurítson. Átbucskáztam a fejemen, majd hirtelen beleütköztem valamibe. Valahol arrébb Tiro nyögött fel fájdalmasan. Panaszáradat tört fel belőle, ám szavai elmosódva, kivehetetlenül értek el a fülemig. Egy pillanatra teljesen elfeledkeztem Magnusról. Csak arra tudtam gondolni, milyen feltűnően híg a levegő, s azzal ellentétben mennyire döbbenetesen sűrű anyagból áll össze a talaj. Aztán magamhoz tértem, és felnéztem a balkonra.
Magnus haragos arca elképzelhetetlen messzeségben derengett. Hogyan ugorhattam le ilyen irdatlan mélységbe? Meg sem fordulhatott a fejében, hogy utánam vesse magát – józan ember sohasem ugrana át azon a párkányon, hacsak nem az életét menti. Magnus arra sem vetemedne, hogy fellármázza a házat, különösen mivel Sulla is odabent tartózkodott. Ha idehívná, túl sok kérdés merülne fel, túl sok kellemetlen bonyodalomba sodorná saját magát. Voltaképpen megmenekültünk, gondoltam. Ha Magnus nekiiramodna a folyosóknak és a lefelé vezető lépcsőknek, bőségesen maradna időnk eltűnni az éjszakában.
Akkor hát miért kezdett hirtelen mosolyogni?
Tiro egy nyögéssel vonta magára a figyelmemet. Négykézláb, reszketve támaszkodott a kiszáradt fűre. Megkísérelt lábra állni, de tehetetlenül bukott előre. Ismét megpróbált felegyenesedni, de megint elbotlott. Arcát a kín torzította el.
– A bokám – suttogta rekedten, majd szitkozódni kezdett.
Újra felnéztem a balkonra, de Magnus már nem volt ott.
Feltápászkodtam, és Tirót is felsegítettem. Összecsikordultak a fogai, és furcsa, bugyborékoló hangot adott ki: jajkiáltását elfojtotta a kőkemény akarat.
– Tudsz járni? – kérdeztem.
– Persze.
Tiro eltolta magát tőlem, de kisvártatva ismét térdre esett. Újból felhúztam magamhoz, szorosan átkulcsoltam a vállát, aztán elindultam. Igyekeztem egyre szaporábban lépdelni. A rabszolgának sikerült valahogy igazodni az ütemhez, fel-felszisszenve szökdécselt. Alig tettünk meg száz lépést, amikor dulakodás tompa hangjait hallottam meg a hátunk mögül, s a szívem majdnem kiugrott a helyéből.
Hátrafordultam, és láttam, hogy Chrysogonus házának bejáratán keresztül Magnus robog ki az utcára. Az oszlopok között felfüggesztett lámpások fénye dermesztő sziluettet varázsolt köré. Egy másik alak is feltűnt mögötte: Mallius Glaucia ormótlan, dülöngélő teste. Egy pillanatra láthatóvá vált előttem a szőke óriás kék holdfénytől és imbolygó fáklyafénytől megvilágított ábrázata. A vér patakokban folyt végig rajta, alig volt benne emberi vonás. Az utca közepén megálltak, és jobbra-balra pislogtak. Ugyanannak a fának az árnyékába vonszoltam be Tirót, melynek lombja alól Sulla közeledését is néztük. Azt reméltem, hogy a sötétség majd pajzsként véd meg minket, de a mozgás felkeltette Magnus figyelmét. Kiáltást hallottam, majd saruk sietős csattogását az utcaköveken.
– A vállamra! – súgtam idegesen.
Tiro azon nyomban megértette, és felszökkent a hátamra. Átkulcsoltam a lábát, felsegítettem, és futásnak eredtem. Magam is meglepődtem, mennyi erőt mozgósított bennem a szorult helyzet. Jóformán erőlködés nélkül siklottam a sima kövek felületén. Mély levegőt vettem, és hangosan felnevettem. Azt hittem, egy mérföldet is végigszáguldhatok anélkül, hogy Magnus beérne. Halványan hallottam a hátam mögül az üvöltözésüket, de jóformán minden mást eltompított a szívem dübörgése.
Aztán egyszerre csak eltűnt minden izgatottság. A mély lélegzet megakadt bennem. Erőm minden lépéssel egyre jobban fogyatkozott, mintha a talaj felfelé emelkedne, aztán szétfoszlana a lábam alatt. Úgy éreztem, mintha sártengerben próbálnék rohanni. Nevetés helyett köhögés gurgulázott elő a torkomból, és hirtelenjében még a lábamat sem bírtam felemelni. Tiro olyan súlyos lett, akár egy bronzszobor. Egyre tisztábban hallottam Magnus és Glaucia futólépéseinek neszét, melyek immár olyan közelről érkeztek, hogy nyakszirtem minden zajra megrándult, előre sejtve a lapockáim közé irányuló kést.
Végigszaladtam egy hosszú fal mentén, melyet teljesen benőtt a borostyán. A fal hirtelen véget ért, s abban a pillanatban feltárult előttem Caecilia Metella háza. Az oszlopos bejáratot csak egyetlen szénserpenyő lángjai világították meg; két oldalról a Sextus Roscius védelmére állított őrök vigyázták.
A két csipás szemű őr álmában sem számíthatott meglepőbb látványra, mint egy lihegő polgárra, aki hátán egy rabszolgával lohol elő a sötétségből. Kardjuk után kezdtek matatni, lábra szökkentek, mint a megzavarodott macskák.
– Segítsetek! – préseltem ki a kiáltást a torkomon. – Caecilia Metella ismerőse vagyok... Két ember üldöz... utcai bűnözők... gyilkosok!
A katonák szétváltak, harcra készen feltartották a fegyverüket, de nem mozdultak, hogy megállítsanak, amikor meghajtottam magam, és lecsúsztattam magamról Tirót. A rabszolga egy bicegő lépés után összecsuklott a bejárati ajtó előtt. Elléptem mellette, és kopogtatni kezdtem az ajtón. Hátranéztem, és láttam, amint Magnus és Glaucia ijedten torpannak meg az árnyékból kilépve, amikor elérte őket a ház bejáratát beragyogó fény.
Még a felfegyverzett őrök is hátrahőköltek, amikor megpillantották a két orgyilkost. Magnus bozontos haja vadul tekergett az éjjeli szellőben, sebhelyes arca és rezgő orrcimpája a legvérmesebb bűnözőket idézte. Glaucia homlokát belepte a vér. Mindketten tőröket szorongattak a markukban. Megint ütni kezdtem az ajtót.
Magnus sunyi tekintettel leeresztette fegyverét, és intett Glauciának, hogy kövesse.
– Az ott két tolvaj! – mutatott ránk. Barbár megjelenése ellenére hangja kiszámítottan, egyenletesen csengett. Még csak ki sem fullasztotta a futás. – Betörők! – kiáltotta. – Rablók! Akkor csíptük el őket, amikor Lucius Cornelius Chrysogonus házába igyekeztek befurakodni. Adjátok át őket!
A két katona zavartan nézett egymásra. Parancsuk arra vonatkozott, hogy egy foglyot bent tartsanak a házban, nem arra, hogy valakit kint tartsanak, vagy a rendre őrködjenek az utcán. Nem volt okuk rá, hogy két, fegyverekkel hadonászó, vérszomjas alaknak segédkezzenek. Arra sem volt okuk, hogy két váratlan éjszakai látogatót megvédelmezzenek. Magnus előállhatott volna azzal, hogy szökött rabszolgák voltunk. Ez kötelezte volna a harcosokat, mint polgártársakat, a szökevények átadására. De most már késő volt ahhoz, hogy megváltoztassa a történetét. Inkább látván, hogy a katonák semmit sem válaszolnak, benyúlt a tunikájába, és egy meglehetősen nehéznek látszó erszényt húzott ki belőle. Az őrök az erszényre néztek, aztán közönyösen ismét egymás felé fordultak, végül minket vettek szemügyre. Most már két ököllel vertem az ajtót.
Végre rés nyílt a bejáraton, és az eunuch Ahausarus tapogatózó tekintetével találtam szembe magam. Pillantását végigjártatta rajtam, majd Tirón a lábamnál, aztán az orgyilkosokon, akik mögöttünk tűntek fel az utcán. Még mindig fulladozva ziháltam, magyarázkodó szavakat kerestem, de a szolga kitárta az ajtót, behessegetett minket, és becsapta utánunk.
Ahausarus nem volt hajlandó felébreszteni az úrnőjét. Azt sem akarta megengedni, hogy éjszakára ott maradjunk. – Lehetetlen – köpte felénk dölyfösen, mintha Sextus Roscius és családja társasága már így is elég szégyent hozott volna a házra. Gyanítottam, hogy Magnus még mindig lesben áll a házon kívül, mi több, el is küldhette Glauciát erősítésért. Be kellett látnom, hogy minél hamarabb elhagyjuk a házat, annál több esélyünk van. Sietős tárgyalásokba fogtunk, melyek részemről könyörgésből álltak, Ahausarus részéről pedig méltóságteljes homlokráncolásokból és a mennyezet kelletlen szemléléséből. Később megkönnyebbülten bocsátott minket utunkra néhány gladiátorral az előkelő matróna személyes testőrségéből, valamint egy csoport ásítozó rabszolgával, akik egy hordágyon a sérült Tirót cipelték.

 

– Több kalandról hallani sem akarok! – vágta a fejünkhöz Cicero komoran. – Ennek az égvilágon semmi értelme. Ha Caecilia reggel meghallja mi történt, meg fog botránkozni. Tiro súlyosan megsebesült. Kimondhatatlanul szörnyű hatása lehetett volna, ha kitudódik, hogy Chrysogonus után kémkedtetek a saját házában, ott, ahol éppen maga Sulla is vendégeskedett. Az én rabszolgám és egy hírhedt bérenc – már megbocsáss, Gordianus, de így van! – egy magánház körül ólálkodnak a Palatínuson egy ünnepség idején, melyet Sulla tiszteletére rendeznek. Nem lesz nehéz úgy beállítani a történteket, hogy az állam biztonságának veszélyeztetését lássák benne. Mi lett volna, ha elkapnak, és Chrysogonus elé hurcolnak titeket? Rátok süthették volna a gyilkosság vagy a tolvajlás bélyegét is. Talán karón akarjátok látni a fejeteket? És mindezt miért? A semmiért! Hiszen semmi új ismeretre nem tettetek szert a kis kalandotok során, igaz? Semmi fontosat nem tudtatok meg, semmit, ami segíthetne a munkámban. Elvégezted a feladatod, Gordianus. Add fel! Most már minden Rufuson és rajtam múlik. Még két nap – a holnapi és az azutáni – és a tárgyalás megkezdődik. Addig pedig hallani sem akarok ilyen lehetetlen vállalkozásokról. Ezentúl maradj ki az egészből, és próbálj meg életben maradni. Ami azt illeti, meg is tiltom neked, hogy elhagyd a házamat.
Egyes emberek nem a legelőnyösebb arcukat mutatják, ha az éjszaka közepén felébresztik őket. Cicero harapósan és durván beszélt velünk onnantól fogva, hogy megjelent az előtérben. Egy rabszolga keltette fel álmából, hogy a saját szemével nézze meg a különös éjszakai seregletet: dübörgő léptű testőröket és egy hordágyon szállított rabszolgát. Az ügyvéd beesett szemét mély, sötét árkok keretezték, az ő álmában biztosan nem jelent meg egyetlen villámosztogató, szeszélyes istennő sem. Fáradtsága ellenére folyamatosan beszélt, leginkább engem gúnyolt, miközben kotlósként járkált fel-alá a hason fekvő Tiro körül. A rabszolga egy asztalon hevert, és a ház felcsere vizsgálta. A gyógyító, aki egyben a főszakácsi tisztet is betöltötte Cicero házában, megszemlélte s erre-arra forgatta a bokáját. Tiro arca összerándult, beharapta az ajkát. A felcser szigorú arccal bólintott, szeme duzzadt és vörös volt a félbeszakított alvástól.
– Nem tört el – jelentette ki végül. – Csak kibicsaklott. Szerencséje volt, akár egész életére lesántulhatott volna. Az lesz a legjobb, ha bőségesen megitatjuk borral. Az majd felhígítja a berögösödött vért, és ellazítja az izmokat. Ma éjjel hideg vízben kell áztatni a lábát. Minél hidegebb, annál jobb, leapasztja a duzzanatot. Ha kívánod, uram, elküldök valakit friss forrásvízért. Holnap szorosan be kell kötözni, és gondoskodni kell róla, hogy egy pillanatra se nehezedjen rá. Majd reggel készíttetek számára egy mankót az áccsal.
Cicero megkönnyebbülten bólintott. Váratlanul remegni kezdett az álla, az ajka is reszketett, álla csúcsán egy gödröcske rajzolódott ki. Jókora ásításra nyitotta száját, melyet minden erejével megpróbált visszatartani. Hunyorgott, már le is szállt fejére az álom köde. Súlyos szemhéja alól még egy becsmérlő tekintetet lövellt rám, helytelenítően csóválta a fejét Tiro felé, majd visszatért az ágyába.

 

Elcsigázottan a szobámba somfordáltam. Bethesda ébren ücsörgött az ágyban rám várva. Az ajtón keresztül hallgatózva nagyjából össze tudta rakni a történet főbb építőkockáit, de kérdések özönével fogadott. Válaszolgattam neki, még azok után is, hogy elmotyogott feleleteim az értelmetlenség homályába vesztek.
Egy idő után álmodni kezdtem.
Álmomban egy istennő ölébe hajtottam a fejem, aki a homlokomat simogatta. Bőre fehér volt, akár az alabástrom, ajka a gránátalma színe. Bár behunytam a szemem, tudtam, hogy mosolyog, mert mosolya meleg napfényként cirógatta bőrömet.
Kinyílt egy ajtó, és a szobát elöntötte a világosság. Apolló csatlakozott hozzánk, mint egy színpadra lépő színész, mezítelen volt, aranyos bőrű, elvakítóan gyönyörűséges. Letérdelt mellém, és olyan közel tette ajkait a fülemhez, hogy a bőrömet csiklandozta. Lehelete meleg volt, akár az istennő mosolya, a lonc mézédes illatát árasztotta. A vigasz szavai úgy csörgedeztek ki szájából, mint egy gőgicsélő patak morajlása.
Láthatatlan kezek játszottak egy láthatatlan lírán, s egy test nélküli kórus a legcsodálatosabb éneket zengte, melyet valaha hallottam. Minden versszaka szeretettel és méltatással adózott az én dicsőségemnek. Aztán egyszer csak egy vad, szőke óriás rohant vakon keresztül a szobán, szemét megtöltötte a homlokából szivárgó vér. Más azonban nem történt, ami megzavarhatta volna a tüneményes álom mennyei tökéletességét.

 

Egy kakas kukorékolása hasított a levegőbe. Riadtan ültem fel az ágyban. Azt képzeltem, hogy a saját házamban vagyok, az Esquilinuson, és idegenek motoszkálását hallom a szürke hajnalban. De csupán Cicero rabszolgáinak neszezése szűrődött be a szobába, amint a naphoz készülődtek. Bethesda egy darab kőként, moccanatlanul feküdt az oldalamon, fekete haja úgy terült szét a párnán, mint indák sokasága. Visszafeküdtem mellé, de nem gondoltam, hogy újból álomba tudok szenderülni.
Ám még jóformán be sem hunytam a szemem, és újra aludtam.
A tudatlan állapot minden irányban kiterebélyesedett körülöttem. Alaktalan és álomtalan volt, útjelzések nélküli, ködös labirintus. Az ilyen alvás az örökkévalósághoz hasonlít, semmi sem méri az idő múlását vagy a tér nagyságát, egy pillanat semmiben sem különbözik egy eóntól, egy atom éppoly hatalmas, mint a világmindenség. Az élet sokfélesége, az öröm és a kín, egyetlen nagy egységbe olvad össze, mely még a semmit is magába öleli. Talán maga a halál is ilyen lehet?...
Aztán egyszeriben felébredtem.
Bethesda a szoba sarkában ült, az előző éjjel viselt tunikám szegélyét varrogatta. Valamikor elszakíthattam, lehet, hogy abban a pillanatban, amikor levetettem magam a balkonról. Mellette az asztalon egy mézzel megkent, félig megevett kenyér hevert.
– Hány óra? – kérdeztem.
– Dél körül jár.
Kinyújtóztattam merev, sajgó tagjaimat. Egy jókora, bíborszínű horzsolást vettem észre a jobb vállamon.
Felálltam az ágyról. A lábam is éppúgy fájt, mint a karom. Az átriumból méhek döngicsélését és Cicero szónoklatának foszlányait hallottam.
– Készen is van – jelentette be Bethesda. Felemelte a tunikát, rendkívül elégedettnek látszott. – Kimostam ma reggel. Cicero mosónője egy új módszert tanított nekem. Még a fűfoltok is kijöttek. Olyan száraz a levegő, hogy már fel is veheted.
A hátam mögé állt, és belebújtatott a tunikába. Nyögve emeltem meg zsibogó karom.
– Ételt, gazdám?
Bólintottam.
– Magammal viszem az oszlopcsarnokba, a ház végébe – mondtam. – Minél messzebbre vendéglátónk fennkölt szónoklatától.
A nap tökéletesnek ígérkezett henyélés céljából. A belső udvar fölött feltáruló kék égbolton egyenként úsztak el a bárányfelhők, egyszerre mindig csak egy, mintha az istenek rendelték volna így. A levegő meleg volt ugyan, de nem olyan forró, mint az elmúlt napokon. Hűvös, száraz fuvallat gördült le a tetőn, s bekanyargott az árnyas oszlopsor közé. Cicero rabszolgái csendben sürgölődtek, arcukon a visszafogott izgalom és elszántság látszott. A gazdájuk dolgozószobájában bonyolódó, nagy súlyú ügy őket is lázban tartotta. Már csak a mai nap van hátra és a következő, aztán kezdetét veszi a per.
Bethesda szorosan a nyomomban haladt, minden apró feladatra ajánlkozott, amit kitalálhattam – irattekercset, italokat hozott magával. Viselkedése szokatlanul megszelídült. Habár egy szóval sem említette a történteket, kétségem sem volt felőle, hogy az előző éjjeli események nyomai – az elszakadt tunika, a sebhely a vállamon – nagy súllyal nehezedtek a lelkére. Örült, hogy épen és biztonságban visszakapta a gazdáját, s elérhető közelségben voltam mellette. Amikor egy csésze hűs vizet szolgált fel nekem, félretettem az irattekercset, amit olvastam, belenéztem a szemébe, és ujjaimat az ujjai közé fontam. Nem viszonozta a mosolyomat, hanem egész testében megremegett, s mintha az ajkát is remegni láttam volna, olyan enyhén, ahogy a fűzfalevelek megborzonganak a gyenge szellőben. Nemsokára visszahúzta a kezét, és ellépett tőlem. Az Öreg Tiro, az ajtónyitó szolga jött keresztbe az udvaron, és közvetlenül előttem haladt el. Figyelmen kívül hagyta az illemszabályt, hogy a rabszolgáknak csendben, szinte észrevétlenül kell közlekedniük az oszlopsor mögött. Elsétált mellettünk, aztán ismét eltűnt a házban. Mindvégig rázta a fejét, és magában mormogott.
Az öreg felszabadítottat hamarosan az unokája követte. Tiro átbotladozott az udvaron, egy nyersen kifaragott mankóra támaszkodva. Szorosan bebugyolált lábát a levegőben tartotta, olyan büszke volt bénultságára, mint egy kezdő katona az első harci sérülésére. Bethesda kerített egy széket, és segített neki leülni.
– A férfikor első sebhelyei és sérülései olyanok, mint a beavatás jelvényei – közöltem. – De ha sokszor van részed bennük, egy idő után egyhangúvá és nyomasztóvá válnak. A fiatalság büszkén áldozza fel épségét, erejét és vonzó külsejét a férfiasság oltárán, s csak jóval később bánja meg.
Nem hatódott meg az érzelgős gondolatokra. Összeráncolta a homlokát, s még mindig mosolyogva az irattekercsre nézett, melyet az imént tettem félre. Azt hitte, epigrammákat tanulmányoztam.
– Ki mondta ezt?
– Valaki, aki egykor maga is fiatal volt. Igen, valaki, aki olyan ifjú és olyan ruganyos volt, mint most te. Úgy látom, jó kedved van.
– Igen, azt hiszem.
– Nem fáj a bokád?
– Valamelyest, de miért törődnék vele? Minden olyan izgalmas!
– Például?
– Úgy értem, Cicero körül. Rengeteg a papír, amivel el kell készülni, sok a látogató: a védelem barátai, jó emberek, mint Marcus Metellus és Publius Scipio. Ráadásul be kell fejeznie a saját beszédét, amihez előre el kell képzelnie a vád érveit. Nincs is annyi időnk, hogy mindez beleférjen. Őrült rohanásban vagyunk. Rufus szerint ez megszokott dolog, még az olyan tapasztalt ügyvédeknél is, mint Hortensius.
– Ezek szerint te már láttad Rufust a mai napon.
– Korábban, mialatt te aludtál. Cicero leszidta, amiért olyan hevesen kikelt Sulla ellen a mulatságon. Azt mondta, túlzottan könnyelmű és sértődékeny. Ugyanúgy korholta, mint téged, uram, múlt éjjel.
– Csakhogy szerintem Cicero titkon nagyon is büszke arra, amit Rufus tett, s ezt mindketten tudják. Tőlem azonban őszintén megcsömörlött. Hol van most Rufus?
– Lent, a Forumon. Cicero egy idézés miatt küldte oda, melyben felkéri Chrysogonust, hogy hozza elő két rabszolgáját, Felixet és Chrestust, s engedélyezze tanúskodásukat. Chrysogonus bizonyára nem egyezik majd bele, de ez nyilvánvalóan gyanút kelt a bíróságban, és Cicero könnyedén beépítheti a szónoklatába. Egész délelőtt ezt a részt finomítgattuk. A gazda egyenesen a nevén fogja szólítani Chrysogonust. Erre számítanak majd legkevésbé, mert azt hiszik, hogy mindenki retteg kimondani az igazságot. Még magát Sullát is felelősségre fogja vonni. Hallanod kellene, miket írt le tegnap éjjel, amíg mi a Palatínuson voltunk. Azzal vádolja Sullát, hogy túlzottan is szabad kezet adott a bűnözőknek, elősegítette a korrupciót és a gyilkosságok elszaporodását. Természetesen nem építhet be minden gondolatot a beszédébe, az öngyilkosság lenne. Szelídebbé kell csiszolnia a hangvételt, de még így is: ki másnak lenne bátorsága kiállni az igazságért a Forumon?
Megint mosolygott, de ezúttal másfajta mosoly ült ki az arcára. Már nem a kisfiús büszkeség beszélt belőle, hanem az imádattal teli elragadtatás. Megszédítette a lehetőség, hogy követheti Cicerót a Forumra, elöntötte az izgalom, akár egy bálványozott tábornok kíséretében vonuló harcost. A sérülés és a veszély csak fokozta az izgatottságot, s még nagyszerűbbé tette az ügyüket. De eltöprengtem azon, vajon a valóságban milyen messzire menne el Cicero Sulla haragja ellenében. Fújtattam egyet, és már-már azon voltam, hogy gúnyos kételyeimmel vegyem kereszttűzbe a rabszolgát. Aztán visszafogtam a nyelvem. Végtére is legalább olyan valós veszéllyel nézett szembe Cicero oldalán, mint az én társaságomban előző éjjel. Követett a mélységbe, amikor leugrottunk az erkélyről. Velem rohant keresztül a holdfényes Palatínuson, fájdalomtól és rémülettől reszketve, de egyetlen zokszó nélkül.
Most pedig visszafelé igyekezett a gazdájához. Feltornászta magát a mankójára, és megpróbált egy lábon egyensúlyozni. Amikor Bethesda megmozdult, hogy segítsen neki, elpirulva engedte.
– Most mennem kell. Nem maradhatok. Cicerónak megint szüksége lesz rám. Ő sohasem tart pihenőt, mint tudod, még a legsűrűbb teendők közepette sem. Tucatnyi megbízatása van még Rufus számára a Forumon, és kétségtelen, hogy mindhárman átvirrasztjuk az éjszakát.
– Mialatt én megpróbálom behozni a lemaradásomat az alvás terén. De miért nem maradsz még egy kis ideig? Pihenj! Holnap este szükséged lesz az erődre. Azonkívül... ki mással beszélgethetnék itt?
Tiro megingott a mankóján.
– Nem, most tényleg vissza kell mennem.
– Értem. Gondolom, Cicero csak azért küldött, hogy ellenőrizz engem.
Tiro a mankón támaszkodva megpróbálta megvonni a vállát. Szemébe fondorlatos kifejezés költözött, orcája elvörösödött.
– Valójában... egy üzenettel küldött hozzád.
– Üzenettel? Miért éppen téged, aki alig tudsz járni?
– Azt hiszem, a többi szolgára nem bízta, mert... azaz, biztos vagyok benne, hogy maga is el tudott volna jönni, csak épp... Szóval hát... meghagyta, hogy figyelmeztesselek arra, amit tegnap éjjel mondott. Ugye emlékszel?
– Mire kellene emlékeznem?
Újfent gúnyolódós hangulatba kerültem.
– Azt mondta, parancsba adta, hogy maradj a házban, és ki se tedd a lábad. Bármire szükséged van, érezd magad otthon, helyezd magad a legteljesebb kényelembe. Ha pedig kintről van valamire szükséged, küldd el bátran valamelyik szolgáját.
– Nem szoktam hozzá, hogy egész nap és egész éjjel bezárva ücsörögjek. Talán kiruccanhatnék Rufusszal a Forumra.
Tiro arca skarlátvörössé változott.
– Az a helyzet, hogy Cicero utasításokkal látta el az őröket, akiket a ház védelmére rendelt.
– Utasításokkal?
– Arra utasította őket, hogy ne engedjenek ki téged a házból. Bent kell tartaniuk.
Néma döbbenettel figyeltem az arcát, mígnem Tiro lesütötte a szemét.
– Hogy engem bent tartsanak? Úgy, ahogy Caecilia házában bent tartják az őrök Sextus Rosciust?
– Nos, azt hiszem, igen...
– Én egy római polgár vagyok, Tiro. Hogy merészel Cicero egy másik polgárt bezárni a házába? Mit tesznek azok az őrök, ha mégis eltávozom?
– Cicero azt mondta nekik, hogy akár erővel is visszatarthatnak. Nem hinném, hogy kezet emelnének rád, vagy ilyesmi...
Éreztem, ahogy az arcom és a fülem lángba borul, akárcsak a rabszolgáé. Bethesdára sandítottam, és láttam, ahogy egészen halványan és megkönnyebbülten elmosolyodik. Tiro mély levegőt vett, és hátrálni kezdett, mintha a mankójával egy vonalat húzott volna közénk, és mögötte talált volna biztonságos hadi állást magának.
– Meg kell értened, Gordianus. Ez az ügy most már Ciceróra tartozik. Mindig is hozzá tartozott. Az ő szolgálatában sodortad veszélybe magad, így neki kell téged a védelmébe vennie. Arra kért, hogy deríts fényt az igazságra, és ezt meg is tetted. Ezentúl a törvénynek kell ítélkeznie az igazság felett. Az már Cicero birodalma. Sextus Roscius védelme a legfontosabb esemény az életében. Ez az ügy mindent eldönt a számára. Őszintén hiszi, hogy te most nagyobb veszélybe sodorhatod, mint amennyit segíthetsz neki. Nem szabad most szembeszállnod vele. Ne akard próbára tenni. Tégy úgy, ahogy mondja. Engedelmeskedj neki.
Megfordult, hogy otthagyjon minket. Nem hagyott időt rá, hogy válaszoljak. Ügyetlen botorkálása a mankóval jó alkalom volt arra, hogy ne kelljen visszanéznie vagy búcsút intenie. Jelenlétét még távozása után is lehetett érezni az udvaron: ékes beszédének és hűséges szavainak visszhangját, rendíthetetlen és magabiztos fellépését – gazdájának hű mása volt, kétség sem férhetett hozzá.
Újból magamhoz vettem Polybius történelmi írását, melyet azelőtt olvasgattam, de a betűk összefolytak a szemem előtt, és lecsorogtak a tekercsről. Felnéztem, tekintetem az irattekercs fölött elkalandozott az oszlopcsarnok árnyékos mélyébe. Bethesda behunyt szemmel ült a közelemben, jóllakott macskaként fürdőzött a napfény melegében. Egy szakadozott szélű felhő úszott el a napkorong előtt, pettyes árnyékokat vetett az udvarra. A felhő tovalebegett, s visszatért a verőfény. Néhány perc múlva újabb felhő tréfálta meg az égbolt fényes uralkodóját. Úgy tűnt, mintha Bethesda dorombolna. A nevén szólítottam.
– Vidd el ezt a tekercset! – kértem. – Untat. Menj Cicero dolgozószobájába, kérj elnézést a zavarásért, és kérdezd meg Tirót, hogy keresne-e valamit Plautustól részemre, vagy talán egy dekadens görög komédiát.
Bethesda felállt, és elindult. Útközben a számára ismeretlen nevet ismételgette magában, nehogy elfelejtse. Az írástudatlanok különös mozdulatával fogta meg a tekercset: óvatosan, tudván, hogy értékes, mégsem túlzott elővigyázatossággal, hiszen képtelenség lett volna eltörni. Semmiféle vonzalmat nem ébresztett benne a tárgy, mi több, mintha enyhén ódzkodott is volna tőle. Miután eltűnt a házban, megfordultam, és szétnéztem az oszlopcsarnokban. Senki sem tartózkodott a közelben. A nap heve elérte tetőfokát. Mindenki visszahúzódott az épület belsejébe, szunyókált vagy hűsölt valamelyik szobában.
Könnyebben másztam fel az oszlopos helyiség tetejére, mint gondoltam volna. Felhúztam magam az egyik karcsú oszlopon, megragadtam a tető szegélyét, és felkászálódtam a cserepekre. Ez a magasság mit sem számított annak az embernek, aki jóformán repült az előző éjjel. Jóval nagyobb kihívásnak látszott annak az őrnek a kicselezése, aki a tető távolabbi sarkánál állt. Legalábbis ettől tartottam, amíg a lábam alatt meglazuló, repedt cserépdarab el nem indult lefelé, s magával nem sodort egy maroknyi apró kavicsot a kövezett udvarra. Az őr ott maradt, ahol volt, a hátát mutatta felém, egyenesen állt, és a lándzsájára támaszkodva bóbiskolt. Talán meghallotta, amikor leugrottam az utcára, és felborítottam egy agyagedényt, de akkor már késő volt. Zavartalanul megszökhettem. Ezúttal senki sem eredt a nyomomba.

 

 

Huszonnyolc

Kellemes szabadságérzetet ad, ha az ember különösebb úti cél nélkül vág neki az ismert városnak, ráadásul senkivel sem beszélt meg találkozót, nincsenek feladatai, kötelezettségei. Csak arra kellett ügyelnem, hogy bizonyos alakokkal véletlenül se fussak össze, legkevésbé Magnusszal. De megvoltak a sejtéseim arról, hogy a Magnus-féle szerzetek merrefelé tölthetnek egy ilyen remek délutánt. Távol maradtam azoktól a helyektől, melyeket gyakran látogattam, s ahova a szokásaimat ismerők a kutakodó idegeneket irányíthatták. Ily módon viszonylag biztonságban érezhettem magam. Nem voltam több egy árnyéknál, vagy még inkább egy értékes üvegből készített emberfiguránál, akin keresztülhatolnak a nap tündöklő sugarai, így árnyékot sem vetnek a háta mögé. Minden polgár és rabszolga, aki elhaladt mellettem, tökéletesen keresztülnézett rajtam. Szabad voltam. Jóleső semmittevésemhez ezernyi névtelen, verőfényben lubickoló utcácska szolgáltatott pompás helyszínt.
Cicero jól beszélt, az én feladatom Sextus Roscius pater halálának felderítésében véget ért. Csakhogy a tárgyalás végéig semmiféle más ügybe nem foghattam bele, s nem is térhettem vissza biztonságban a saját otthonomba. A fiatal ügyvéd nem szokott hozzá a gondolathoz, hogy az embert ellenségek veszik körül – milyen hamar megváltozik ez a helyzet, ha elhatalmasodik rajta a törekvés! –, ezért azt hitte, roppant egyszerűen elbújhatok a veszély elől az ő házában. Az igazság viszont úgy szól, hogy Rómában senki sem szabadulhat meg egy pillanatra sem az ellenségeitől. Amíg egy vadidegen elhitetheti magáról, hogy ő maga Nemesis, senki sem lehet elég óvatos. Mi értelme van behúzni fülünk-farkunk egy másik ember házában, egy másik ember őrének lándzsája mögött? A halál ellen az egyetlen valódi oltalom Fortuna kegyelme. Talán igaz a mendemonda, hogy Sullát is mindenhova az ő vigyázó keze kísérte. Semmi mással nem lehet magyarázni hosszú életét, miközben körülötte annyian haltak ki mellőle: kevésbé vétkesek és jóval erényesebbek egyaránt.
Mulatságos lett volna meglepni Rufust a Forumon. Elképzeltem, ahogy a háta mögé lopózom egy poros hivatalnok könyvtárának még porosabb sarkában, s közben Metrobius gúnydalának sorait dúdolgatom: „A hölgy hevesen bólogatott, s lelkesen imígy szólt:...” Azonban nem is létezhetett számomra veszélyesebb hely a Forumnál, talán csak a Subura. Határozott elképzelés nélkül vágtam neki az útnak északra, a Quirinalis-domb felé, amerre a házak viskóvá törpültek és az utcák megteltek szeméttel. A Quirinalis tövében poroszkáltam, a Serviusi Fal fölötti részen. A sikátor meredek lejtőben végződött, a házak mindkét oldalon távolabb húzódtak az úttól, s így tágabb helyet hagytak a sétálóknak. A kövezetet csak borzas fűcsomók törték fel, az utca közepén egy magányos, gyér lombú fácska szendergett.
Az ember még szülővárosában is rábukkanhat ismeretlen utcákra, melyekről szokatlan kilátás nyílik, s a céltalanul kóborlók istennője azon a délutánon éppen egy ilyen utcára vezérelt. Megálltam egy percre, és megszemléltem a városfalról belátható római negyedet. Balra úgy csillámlott a Tiberis a napfényben, mintha lángra kapott volna, jobbra az egyenes, széles Via Flaminia húzódott határvonalként. El lehetett látni a Circus Flaminius körül gombamód szaporodó háztömbökig és Mars Mezejéig, melyet por borított a sejtelmes ködben. A meleg levegőben úgy terjeszkedett felfelé a város szaga, mint egy mélyen fekvő völgy lehelete. Minden veszélye és romlottsága, minden aljassága és szennye ellenére Róma még mindig csodálatosabb látványt nyújtott számomra bármely más városnál a világon.
Újból dél felé fordultam. Keskeny ösvényen haladtam, mely a házak hátsó udvarait szegélyezte, keresztülvágott a sikátorokon, s zöld parkocskákon át kanyargott. Asszonyok kiabáltak egymásnak az út egyik oldaláról a másikra, egy kisgyerek sírt, mire anyja altatódallal vigasztalta, egy részeg, álmos hang csendet parancsolt. A melegtől bágyadt és nyájas hangulatú város engem is elnyelt.
Átkeltem a Fontinalis-kapu alatt, és céltalanul lődörögtem, amíg be nem fordultam egy sarkon, s fel nem derengett előttem egy kiégett épület üszkös tömbje. Megfeketedett ablakok ásítoztak a kék ég felé, s mialatt szemlélődtem, egy magas faldarab omlott alá nagy dörejjel. Rabszolgák döntötték le hosszú kötelek segítségével. A talajon körös-körül hamudombok gyűltek össze, s közöttük megannyi szemétkupac, szövetek és háztartási eszközök maradványai. Egy olcsó köcsögöt megolvasztott a hőség, egy szövőszékből csak fekete csontváz maradt, még egy hosszúkás, egyenetlen szélű csont is hevert a lábam előtt, mely akár emberé, akár kutyáé lehetett. Koldusok piszkálgatták a siralmas hulladékhalmot.
A szokatlan látószög miatt csak később ébredtem rá, hogy ugyanannál a háznál kötöttem ki, ahol Tiróval pár nappal azelőtt megálltunk a tüzet nézni, csak ezúttal más irányból érkeztem. Újabb fekete fal dőlt a mélybe, s a megüresedett térben megláttam magát Crassust. Keresztbe font karral állt az utcán, a munkavezetőinek osztogatta parancsait.
Róma leggazdagabb embere derűsnek látszott, mosolyogva cseverészett kíséretének kiváltságos tagjaival, akik hallótávolságon belül kerülhettek hozzá. Elővigyázatosan körbesétáltam az omladékok halma körül, és beálltam a csoport szélére. Egy patkányarcú talpnyaló keveredett mellém, miután képtelen volt beljebb könyökölni magát a tömegben.
– Ügyes? – morogta felszegett patkány-orral, miközben a nyomomba szegődött. – Nem a megfelelő szó Marcus Crassusra. Egy briliáns elme. Ő a legravaszabb ember Rómában, ha anyagi ügyekről van szó. Mondhatsz amit akarsz a briliáns tábornokokról, mint Pompeius, vagy akár Sulla. Létezik még ezernyi tábornok a világon. De Marcus Crassusnak az ezüstdénárok képezik a seregét!
– Hát a harcmező?
– Nézz csak körül! Hát kívánhatsz ennél látványosabb mészárlást?
– Ki maradt alul ebben a küzdelemben?
– Csak nézd meg Marcus Crassus arcát!
– Ki akkor a vesztes?
– A nyomorult koldusok az utcában, akik az egykori vagyonkájuk maradványai közt turkálnak. Azt kívánják, bárcsak még mindig fedél lenne a fejük fölött. – A férfi elnevette magát. – Meg a romhalmaz szerencsétlen tulajdonosa! Azt kellene mondanom, előző tulajdonosa. Éppen nyaralt, amikor megesett a szerencsétlenség. Nem egy elsőrangú stratéga, ami azt illeti. Úgy szorongatták a hitelezői, hogy úgy hírlik, végzett magával, amikor értesült a tűzről. Crassus egyezkedni kezdett gyászoló fiával, és úgy tűnik, ő járt jobban. Azt hallottam, a balga kölyök kevesebbért adta, mint amennyibe egy baiae-i utazás kerül. S ezek után azt a jelzőt aggatják rá, hogy ügyes?
A férfi összeszűkítette patkány-szemét, és elragadtatva csücsörített.
– De az újjáépítésért csak fizetnie kell – ellenkeztem.
A talpnyaló felvonta az egyik szemöldökét.
– Nem feltétlenül. Ha figyelembe vesszük, milyen zsúfolt ez a környék, egy darabig akár így is hagyhatja az egészet. Így megemelheti a szomszédos ház lakbéreit, és magasan is tarthatja. Ugyanakkor vásárolta meg azt is egy bolondtól, aki bagóért eladta neki.
– Arra a házra célzol, ami csaknem szintén a tűz martaléka lett? Odébb, ahol emberek sereglenek ki a kapun? Ahol azok a nagydarab alakok állnak, akik egy utcai banda verőlegényei is lehetnének?
– Azok Marcus Crassus emberei, akik éppen kilakoltatják a lakbért fizetni nem akaró vagy nem tudó lakókat.
Együtt figyeltük, amint egy vézna öregember tántorog ki óvatos léptekkel a kapun, rongyos tógában, hátán jókora zsákkal. Az egyik kilakoltató szándékosan kinyújtotta a lábát, és elgáncsolta az öreget. A zsák lefordult a hátáról, és szétnyílva ért földet. Egy asszony ugrott le a már így is túlzsúfolt szekérről, és a végrehajtókkal kiabálva felsegítette az öregembert. Az ártatlan ajtónálló elvörösödött és fájdalmasan elfordította a fejét, a vétkes viszont csak nevetett, olyan érdes hangon, hogy minden fej arra fordult, még Crassusé is.
Újdonsült ismerősöm kihasználta az alkalmat, hogy imádott példaképe éppen felénk nézett.
– Semmi ok az aggodalomra, Marcus Crassus! – kiáltotta. – Csak egy fegyelmezetlen kilakoltatott szellentett az egyik szolgád orra alá. – Patkányhangon kacagott fel. Crassus kőbe vésett mosolya kissé imbolyogni látszott, s egy röpke, zavart pillantást vetett a férfira, mintha azon tanakodna, ki lehet. Aztán elfordult, és visszatért beszélgetőpartnereihez. A patkányarcú önhitten és győzedelmesen emelte fel a fejét. – Láttad? – kérdezte. – Láttad, hogy nevetett a tréfámon? Marcus Crassus mindig jól szórakozik a tréfáimon.
Undorodva fordítottam hátat neki, és olyan gyorsan távoztam, hogy hirtelenjében azt sem tudtam, merre indulok. Egy korommal lepett, félmeztelen rabszolgába rohantam bele, aki egy feszes kötelet tekert a válla köré. A kötél elernyedt, a szolga pedig arrébb taszított, és rám kiáltott, hogy vigyázzak. Az orrom előtt egy jókora faldarab omlott a földre, ízzé-porrá tört, akár az agyagedények. Ha nem szaladok bele a rabszolgába, a fal alá kerülök, s a lezúduló törmelék azon nyomban végez velem. Csak egy maroknyi korom ködlött fel ártalmatlanul a térdemnél, beszennyezve tunikám szélét. Valakinek az átható tekintetét éreztem a hátamba fúródni, és megfordultam. A csoportosulásból egyedül Crassus nézett rám. Nem mosolygott, hanem módfelett komoly arckifejezéssel biccentett egyet, mint aki elismeri egy idegen valószerűtlenül jó szerencséjét. Aztán nem méltatott több figyelemre.

 

Tovább sétáltam úgy, ahogy a felindult, összetört szívű emberek kószálnak, beleveszve a létezés megmagyarázhatatlanságába. Céltalanul, gondtalanul barangoltam, nem szenteltem több figyelmet a lábam mozgásának, mint amennyit az ember a szívverésének vagy a légzésének szentel. Mégis, aligha lehetett véletlen, hogy pontosan ugyanazt az útvonalat jártam végig, amelyiken nyomozásom első napján sétáltunk végig Tiróval. Ugyanazon a téren találtam magam, ugyanazokat az asszonyokat figyeltem a ciszternánál, ahogy vizet húztak fel maguknak, s ugyanazokat a pimasz gyerekeket és kutyákat hessegették el a kút közeléből, mint azon a napon. Megálltam a napóránál, és döbbenten vettem észre, hogy ugyanaz a polgár kerül utamba, akivel azon a sorsdöntő napon találkoztunk, akitől megkérdeztem, hogyan juthatunk a Hattyúk Házába. Ő volt az, aki kívülről fújta a színdarabokat és olyan undorral emlegette a napórákat. Felemeltem a kezem, és a számat nyitottam, hogy valamiképpen üdvözöljem. Felnézett, és idegenként pislogott felém, aztán haragosan hajolt oldalra. Tudatni akarta velem, hogy eltakarom a kilátását a napóra felé. Dohogva olvasta le az időt, még egy dühödt pillantást vetett felém, aztán tovább sietett. Mégsem ugyanaz az ember volt, és némi futó hasonlatosságon kívül semmiben sem emlékeztetett korábbi ismerősömre.
Tovább kódorogtam, rátértem a kanyargós sikátorra, mely a Hattyúk Házához vezetett. Süket falak mellett sétáltam el, melyeket csupán gyertyatartók, fáklyamaradványok és falfirkák tettek változatosabbá. Politikai üzenetek voltak vagy trágár szövegek, néha a kettő egyszerre. P. CORNELIUS SCIPIÓT VÁLASZD QUAESTORNAK, HA MEGBÍZHATÓ EMBERT AKARSZ! Az előkelő kézírást később egy futtában odakörmölt mondat egészítette ki: P. CORNELIUS SCIPIO EGY VAK SZAJHÁT IS BECSAPNA, AZTÁN FELCSINÁLNÁ!
Elmentem a rövid zsákutca mellett, ahol Magnus és két pribékje állt lesben a gyilkos éjszakán. Megkerültem a halvány vérfoltot Sextus Roscius utolsó perceinek színhelyén. Kevésbé volt feltűnő, mint azon a napon, amikor felfedeztem, de nem volt nehéz megtalálni, mert a körülötte lévő terület sokkal tisztábban fénylett, mint az utcát borító csatakos macskakövek. Valaki vette a fáradságot, hogy addig súrolja kíméletlenül, amíg egyszer s mindenkorra el nem tűnik a sikátorból. Órákig dolgozhatott rajta, s mindezt semmiért. Hiszen a folt még sokkal jobban magára vonta a figyelmet, mint azelőtt. Újra hosszú időnek kell eltelnie, hogy a járó-kelő léptek és a szemetet kavaró szél, melyek egyszer már szétmaszatolták a foltot, újból beszennyezzék, s így belesimuljon a környezetébe. Ki munkálkodott ennyit órákon keresztül négykézláb – a nap vagy az éjszaka közepén – egy ronggyal és egy vödörrel? Ki próbálta ilyen kétségbeesetten kitörölni a múltat? A szatócs felesége? A néma fiú özvegy anyja? Elképzeltem, ahogy Magnus maga ereszkedik négykézlábra, és kis híján hangosan elnevettem magam. A sötét tekintetű orgyilkos, amint a földön kuporogva takarító rabszolgát játszik...
Letérdeltem, és az arcomat egész közel tettem a talajhoz. Belebámultam a lapos kövek közé, a megfeketedett, vörös foltokba, melyek minden apró repedésbe és üregbe beszivárogtak. Ez a vér adott életet Sextus Rosciusnak, ez áramlott fiainak ereiben, ez a vér hevítette a fiatal Roscia testét, aki még mindig élénken jelent meg képzeletemben meztelenül, a falnak támaszkodva. Ugyanez a vér csurgott le a lány combjain, amikor a saját apja elvette ártatlanságát, s ugyanez a vér lövell majd szerteszét az apa húsából, ha a római bíróság úgy határoz, hogy nyilvánosan megkorbácsolják, aztán elevenen belevarrják a zsákba a vadállatokkal együtt. Addig meredtem a foltra, amíg hatalmassá és feneketlenné nőtte ki magát, s végül már semmi mást nem láttam. De még ebben a pillanatban sem adott válaszokat, semmit nem tárt fel előttem az élőkről vagy a holtakról.
Felegyenesedtem, és felnyögtem az előző éjjeli ugrás fájdalmas emlékére. Előreléptem, épp csak annyira, hogy benézhessek a homályos kis szatócsbolt belsejébe. Az öregember hátul ült, a pult mögött, a könyökén támaszkodva bóbiskolt. Az asszony a ritkásan megrakott polcok és asztalok között sürgött-forgott. Az egész bolt hűvösen, nyirkosan lélegzett kifelé a napfényes utcára, rothadt gyümölcsök és pézsma szagát ontva magából.
Betértem a lakóházba az utca túloldalán. A földszint őrét sehol sem láttam, társa a lépcső tetején szunyókált, nyitott szájából nyál patakzott lefelé, kezében félig telt boros kupát tartott. Épp csak annyira döntötte meg, hogy minden horkolásnál pár csepp hulljon a kövezetre.
Ujjaimmal megérintettem a tógámba rejtett tőr nyelét, melyet még a néma fiútól kaptam. Egy pillanatra eltöprengtem, vajon mit mondhatnék nekik, ha találkozom velük. Az özvegy Poliával tudatnám, hogy kiderítettem a férfiak nevét, akik megerőszakolták? Hogy egyikük, Rőtszakáll, már halott? Kicsi Ecónak megmondanám, hogy visszaveheti a kését, mert nem áll szándékomban végezni Magnusszal és Glauciával az ő nevében?
Végigsétáltam a hosszú, sötét folyosón. Minden padlólap nyikorgott és recsegett a lépteim alatt, sokkal hangosabban, mint a lakófülkékből kiszűrődő tompa morajlás. Nem sok értelme volt a nap közepén azokban a lyukakban kuporogni. Csupán a betegek, az öregek, a gyengélkedők, a nyomorékok, az éhségtől erőtlenek és a bénák húzódhattak meg odabent. Használhatatlan vénemberek és négykézláb csúszómászó kisdedek. Aligha volt okom feltételezni, hogy Polia és fia otthon tartózkodnak, a szívem mégis a torkomban dobogott, amikor az ajtajukon kopogtattam.
Egy kislány tárta ki az ajtót. Beláthattam az egész szobát. Egy vénséges öregasszony gunnyasztott a helyiség egyik sarkában, pokrócok között. A nyitott ablakban egy kisfiú térdepelt. Hátranézett rám, aztán újból az utcát kezdte szemlélgetni. Minden más lett a szobában, talán csak mérete és alakja maradt a régi.
Egy könnyes szempár pislogott felém a takarók fölött.
– Ki az, gyermekem?
– Nem tudom, nagymama.
A kislány gyanakodva mért végig.
– Mit akar? – kérdezte a satrafa.
A kislány türelmetlenül ismételte meg a kérdést.
– A nagymamám azt kérdezi, mit akarsz?
– Poliát keresem – motyogtam.
– Nincs itt – felelt a kisfiú az ablakban.
– Biztosan rossz szobába kopogtattam.
– Nem – válaszolt a lányka mérgesen. – Ezt a szobát kerested. De ő elment.
– Azt a fiatal özvegyet akartam látni, meg a fiát, a kis néma fiút.
– Tudom! – csattant fel a gyermek, mintha egy gyengeelméjűvel beszélgetne. – De Polia és Eco már nem lakik itt. Először az anyja ment el, aztán a gyerek is.
– Elmentek – helyeselt a vénasszony a sarokból. – így kaphattuk meg végre ezt a szobát. A folyosó túlsó felén laktunk, de ez a szoba nagyobb. Elég nagy mind az ötünknek: a fiamnak, a feleségének és a két kicsinek.
– Jobb így, amikor anya és apa nincs itthon, és csak hárman maradunk – jegyezte meg a kisfiú.
– Hallgass, Appius! – förmedt rá a leány. – Egy nap majd elmennek, és soha többé nem térnek haza, ahogy Ecóval is történt. Örökre elvesznek számodra. Elűzöd őket itthonról, mert mindig bőgsz! Majd meglátjuk, az hogyan fog tetszeni!
A kisfiú pityeregni kezdett. A vénasszony csettintett a nyelvével.
– Nem igazán értem – szólaltam meg. – Polia a fia nélkül költözött el innen?
– Igen. Elhagyta – felelt az öregasszony.
– Nem hiszem el.
A nagymama megvonta a vállát.
– Nem tudta kifizetni a lakbért. A tulajdonos két napot adott neki, hogy kiköltözzön a házból. Másnap reggel nyomtalanul eltűnt. Mindent magával vitt, amit elbírt, a kisfiút meg itt hagyta, hogy gondoskodjon magáról, ahogy tud. Harmadnap megjelent a főbérlő is, összeszedte a kevéske hátrahagyott holmit, aztán kidobta a fiút az utcára. Eco még pár napig itt őgyelgett a ház körül. Az emberek megsajnálták, adtak neki némi ételmaradékot. De az őrök végül elkergették. Talán rokonuk vagy?
– Nem – szegtem le a fejem.
– Nos, ha Polia adósod volt, jobb, ha lemondasz róla.
– Amúgy sem szerettük őket – mondta a kislány. – Eco buta gyerek volt. Egy szót sem bírt kinyögni, még akkor sem, amikor Appius lefogta és ráült, én meg addig csiklandoztam, amíg el nem kékült. Nem beszélt, csak olyan hangot adott ki, mint egy malac.
– Mint egy malac, amit ledöfnek – tette hozzá a kisfiú. Már nem sírt, hirtelen nevetni kezdett. – Apa mindig ezt mondta.
Az öregasszony felbőszült.
– Mindketten fogjátok be a szátokat!

 

Ahogy az idő dél felé közeledett, megélénkült az üzlet a Hattyúk Házában. A bordélyház gazdája az enyhe időjárás-változásnak tulajdonította a fellendülést.
– A hőség felingerli a férfiakat, felforralja a vérüket. De a túl nagy forróságban még a legéleterősebb ember kedélye is lehervad. Ám most, hogy ismét elviselhető a meleg, falkákban látogatnak minket. Az a sok elfojtott nedv, ami buzog bennük. Biztos vagy benne, uram, hogy nem érdekel a núbiai? Egészen friss szerzemény, tudod... Ó!
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint egy magas, jól öltözött ember lépett az előcsarnokba a hátsó folyosóról. A sóhaj azt jelentette, hogy Electra immár felszabadult, és fogadhat engem is. A magas idegen az előző vendége lehetett. Vonzó, középkorú férfi volt, haja őszült a halántékánál. Összeszorított ajkaival halványan elmosolyodott, miközben a házigazda felé biccentett, hogy elégedettségét mutassa. A féltékenység egy ostoba szikrája gyulladt fel bennem, és azzal nyugtattam magam, hogy biztosan azért nem vigyorog szélesebben, mert tele van a szája odvas fogakkal.
Egy tökéletes bordélyházban sohasem találkozhattak volna egy kéjhölgy egymás után következő vendégei. Csakhogy gyanítom, tökéletes bordélyház nem is létezik. Vendéglátónkba legalább szorult annyi illem, hogy közénk lépett, s először a távozó idegen felé bólintott, aztán sietve visszafordult hozzám. Széles teste félelmetesen elzárt előlem minden más látványt.
– Csak még egy pillanat – súgta oda halkan. – A hölgynek fel kell készülnie a találkozásra. Ő olyan, mint a finom falernumi bor: az ember nem akarja túl gyorsan kinyitni az üveget. A sietség csak azt eredményezi, hogy a dugó darabokban hullik a jóféle nedűbe...
– Tényleg azt hiszed, hogy Electra dugójából még bármi épségben maradt? – sziszegte egy mellettünk elhaladó lány a szája sarkából.
A tulaj nem adta jelét, hogy meghallotta volna, ám felvillant a szeme, és remegni kezdtek az ujjai. Kétségem sem volt, hogy gyakran alkalmaz testi fenyítést a szajháin, de mindig ügyel rá, hogy ez ne a fizető vendég előtt történjen.
Kis időre magamra hagyott, majd kenetteljes mosollyal tért vissza.
– Készen is van – újságolta, majd betessékelt a folyosóra.
Electra ugyanolyan igézően nézett ki, ahogy emlékeztem rá, de valamiféle törődöttség árnyékolta szemét és száját, mely kissé elhomályosította szépségét. A heverőjén feküdt, egyik térdét felhúzta, rátámaszkodott a könyökével, fejét pedig hátrahajtotta. Fekete hajzuhataga szétterült a párnákon. Elsőre nem ismert meg, s erre mélységes csalódottság vett erőt rajtam. Aztán valamelyest felcsillant a szeme, és önkéntelenül is a hajához nyúlt, hogy összerendezze. Hízelgőnek éreztem a mozdulatot, mert feltehetőleg nem minden vendége előtt törődött ennyire a külsejével. Aztán mégis kételkedni kezdtem. Talán minden férfi előtt eljátszotta ezt a finom kis trükköt.
– Szóval megint eljöttél – mondta színészkedő hanglejtéssel. Mély, fülledt hangon beszélt, melyen akárki mással is szót váltott volna. Kisvártatva viszont ráébredt, miért látogattam meg korábban, és kit kerestem a bordélyban. Hangja azon nyomban őszintébben csengett, s egyszeriben olyan sebezhetően nézett rám, hogy minden porcikám beleremegett. – Ezúttal egyedül érkeztél?
– Igen.
– A szégyenlős kis rabszolgád nélkül?
Valamiféle enyhe romlottság költözött a hangjába, nem kiszámított, pusztán könnyed és derűs pajzán él.
– Nemcsak szégyenlős, hanem csintalan is a javából. Legalábbis a gazdája így hiszi. Ma túlzottan elfoglalt, nem tudott velem tartani.
– Én azt hittem, hozzád tartozik.
– Nem. Nem az enyém.
Arcáról megint lehullott minden lepel.
– Ezek szerint hazudtál nekem.
– Hazudtam volna? Nos, csak ebben az egy kérdésben.
Felhúzta a másik térdét is, és kezeivel átkulcsolva a melléhez szorította, mintha el akarná magát takarni előlem.
– Miért jöttél ma ide?
– Hogy lássalak.
Felkacagott, és kétkedve nézett rám.
– És tetszik, amit látsz?
Hangja megint hamisan, perzselőn járt körbe a szobában. Talán tudattalanul változtatta a hangszínét, mint a gyík a belső szemhéját. Nem moccant, de testtartása hirtelenjében inkább szemérmesnek tűnt, semmint védekezőnek. Amikor először találkoztam vele, erősnek és természeténél fogva életvidámnak láttam, csaknem megtörhetetlennek. Ezen a napon viszont gyenge volt, bánatos és törékeny, öreg és kiábrándult. Egy részem izgatottan várta a találkozást, fellelkesült a gondolatra, hogy ráérősen egyedül maradhat vele, de most, hogy szemtől szemben láttam, szépsége inkább gyötrelmet okozott nekem.
Megborzongott és félrenézett. Az enyhe mozdulatra a köpeny szétnyílt a combjánál, s egy keskeny csík vált láthatóvá sima, fehér bőrén. Szélein egészen vörös volt, közepe bíborszínű, mint egy vessző vagy egy merev bőrszíj ütésének nyoma. Valaki megütötte a combján, nem sokkal azelőtt, hiszen a sebhely alakja még mindig változott. Felrémlett előttem a halványan mosolygó nemes, aki olyan magasan hordta az orrát, amikor távozott.
– Megtaláltad Elenát?
Electra hangja megint egészen más volt, mint addig. Most rekedten és durván hangzott, akár a füst. Még mindig félrefordította a fejét, de a tükörből jól láttam az arcát.
– Nem.
– De azt kiderítetted, hogy kik vitték el és hova?
– Azt igen.
– Jól van? Rómában lakik? Hát a gyerek?...
Látta, ahogy a tükörképét figyelem.
– A gyermek meghalt.
– Ó – sütötte le a szemét.
– A szüléskor. Nehéz szülés volt.
– Tudtam, hogy az lesz. A lány még maga is gyermek volt. Olyan keskeny kis csípővel...
Electra megrázta a fejét. Egy hajtincs hullott az arcába. Képmása a tükörben, melyet addig szemlélgettem, váratlanul túlzottan gyönyörűvé változott ahhoz, hogy tovább nézzem.
– Hol történt? – kérdezte.
– Egy kisvárosban. Egy vagy két napra Rómától.
– Abban a kisvárosban, ahonnan Sextus Roscius származott. Ameria, ha jól emlékszem.
– Igen. Ameriában történt.
– Mindig arról ábrándozott, hogy elmegy oda. Ó, biztosan nagyon tetszett neki az a hely. A tiszta levegő, az állatok, a fák...
Felix és Chrestus története jutott eszembe, s kis híján felfordult a gyomrom.
– Igen, elragadó kis városka...
– Hát most hol van?
– Elena is meghalt. Nem sokkal a szülés után. A szülésbe halt bele.
– Ó, hát úgy... Akkor a halált választotta. Annyira szerette volna azt a gyereket.
A vállát fordította felém, hogy ne láthassam az arcát a tükörben. Menynyi idő telhetett el azóta, hogy férfi legutoljára sírni látta Electrát? Egy perc múlva már vissza is fordult, és leheveredett a párnákra. Arca száraz volt, csupán szeme csillogott a könnytől. Egészen kemény hangon szólalt meg ismét.
– Hazudhattál volna nekem. Gondoltál erre?
– Igen.
Most rajtam volt a sor, hogy lesüssem a szemem, nem a szégyen miatt, hanem mert féltem, hogy a tekintetemből a teljes igazságot ki tudja olvasni.
– Korábban is hazudtál nekem. Azt mondtad, hogy a tiéd a rabszolgafiú. Most miért mondtál igazat?
– Mert megérdemled az igazságot.
– Valóban? Hát ennyire nyomorult vagyok? Miért nem könyörülsz meg rajtam inkább? Mondhattad volna, hogy Elena él és virul, és egy egészséges csecsemő csüng a mellén. Honnan tudhattam volna, hogy hazudsz? Helyette elárultad az igazságot, de mi jó származik nekem abból? Az igazság olyan, mint a büntetés. Tényleg ezt érdemlem? Talán örömödet leled benne?
A könnyek kibuggyantak a szeméből, és végiggördültek az arcán.
– Bocsáss meg – kértem.
Elfordult, és nem válaszolt semmit.
Elhagytam a Hattyúk Házát, könyökömmel törtem utat a vigyorgó szajhák, összeszűkült ajkú, kacsingató vendégek tömegében az előcsarnokban. Kikerültem az ostobán vihogó tulajdonost, aki nem tűnt többnek egy groteszk színházi maszknál a kavarodásban. Az utcán megálltam, hogy levegőhöz jussak. Egy pillanattal később a bordélyház gazdája már a nyomomban volt, és kiáltozva, öklét rázva igyekezett beérni.
– Mit tettél vele? Miért sír annyira? Csak zokog, és nem hajlandó abbahagyni. Túl öreg már ahhoz, hogy sírjon, és csak úgy helyrerázódjon egyik pillanatról a másikra. Feldagad a szeme, és egész napra használhatatlanná válik. Miféle ember vagy te, mondd? Van benned valami velejéig romlott, valami természetellenes. Ne is fáradj azzal, hogy még egyszer meglátogass! Menj máshova! Egy másik ember leányait vedd rá, hogy csatlakozzanak hozzád a kisded játékaidban.
Beviharzott a házba.
Kicsivel lejjebb az utcán ott állt a hűvös viselkedésű nemes, Electra korábbi kuncsaftja, és minden szót hallott. Néhány testőr és egy alig tízfős kíséret vette körül, legalább egy kisebbfajta magisztrátus lehetett. Az egész társaság röhögcsélt és vigyorgott, amint elsétáltam mellettük. Gazdájuk egy halovány, leereszkedő mosollyal ajándékozott meg, olyasfélével, mellyel egy hatalmasság üzenheti egy alacsonyabb rangúnak, hogy a köztük tátongó társadalmi szakadék ellenére az istenek hasonló étvággyal áldották meg őket.
Megálltam és a szemébe néztem. Elképzeltem törött állkapoccsal, előregörnyedve, vérző sebekkel, a fájdalomtól összegörcsölődött tagokkal. Az egyik őr morogni kezdett felém, mint egy véreb, aki láthatatlan veszedelmet szimatol a levegőben. Ökölbe szorítottam a kezem a tógám mélyén, olyan erősen haraptam össze a nyelvem, hogy kiserkent belőle a vér. Aztán rákényszerítettem magam, hogy csak előre nézzek, amerre távozni akartam, és ne ácsorogjak tovább.
Addig mentem, amíg minden ízemben pihenőt nem kívántam. Zsúfolt tereken haladtam át, ahol teljesen idegennek éreztem magam. Tavernák mellett sétáltam el, melyekbe semmi pénzért be nem tértem volna. Ismét rám szállt a láthatatlanság illúziója, de ezúttal nem az erő vagy a szabadság érzetét hozta, csak a tompa ürességet. Róma parttalan mocsok-tengerré változott, mindenhol üvöltő gyerekek, nyers hagyma és romlott hús szaga, szennyes utcakövek zsíros felülete. Láttam, ahogy egy lábát vesztett koldus a karjával áthúzza magát az út egyik oldaláról a másikra, s mögötte suhancok gúnyolódnak, kövekkel hajigálják, nyomorán csúfolódnak.
A nap aláhanyatlott. Éreztem, ahogy korgó űr támad a gyomromban, de képtelen lettem volna egy falatot is lenyomni a torkomon. A szárnyat bontó szürkületben felhígult és lehűlt a levegő. Pallacina Fürdőinek bejáratánál találtam magam, ott, ahol a néhai Sextus Roscius is előszeretettel fordult meg.
– Forgalmas napunk van – jegyezte meg a szolga, amikor átvette a ruháimat. – Az elmúlt néhány napban alig tért be valaki. Túlságosan meleg volt hozzá. De ma este nem kell sietni. Későn zárunk, be kell hoznunk a veszteségeinket.
Visszatért egy törölközővel, én meg beszélni kezdtem hozzá, hogy eltereljem figyelmét a bal karomról, melyhez a törölközővel erősítettem hozzá a tőrömet. Még meztelenül sem akartam fegyver nélkül maradni. Beléptem a caldariumba, és becsuktam magam mögött az ajtót.
A szertefoszló napnyugta különös, narancsos színű fényt lövellt be a magas ablakokon. Az egyik szolga egy vékony viaszgyertyával gyújtott meg egyetlen lámpást egy fali beugróban, aztán elhívták, mielőtt a többit is meggyújthatta volna. A helyiség olyan homályos volt, a víz párája pedig annyira sűrű, hogy a medencében és környékén ejtőző húszegynéhány ember árnyékhoz vált hasonlóvá. Mintha szobrokat láttam volna egy fakó, narancssárga ködön keresztül. Lassan, apránként süllyedtem bele a vízbe, nehezen szoktam hozzá a forrósághoz. Végül elmerültem benne, az örvénylő víz a torkomat nyaldosta. Itt-ott férfiak hörögtek, mintha kínok gyötörnék őket, vagy az eksztázis tetőfokára jutnának. Velük együtt hörögtem, hangom beleveszett a meleg és a pára homályába. Az ablakból beszűrődő fény felfoghatatlan fokozatossággal halványodott. A szolga nem tért vissza meggyújtani a többi lámpát, de senki sem méltatlankodott, senki nem követelt világosságot. A sötétség és a forróság olyan volt, mint két szerető, akiket senki sem mer kettéválasztani.
A lámpa sercegni kezdett, a láng fellobbant, aztán összetöpörödött. Még sűrűbb sötétség borult a helyiségre. A víz halkan locsogott a csempék mellett, az emberek sóhajtva és fel-felmordulva lélegeztek a hullámok között. Körülnéztem, és semmit sem láttam a párán kívül: a végtelen, jellegtelen homályon csak a lámpás gyér fénye hatolt át, mint egy messzi hegy tetején álló világítótorony őrtüze. Az alakzatok úgy ködlöttek a távolban, akár lebegő szigetek halmai vagy mélyben kushadó szörnyetegek, akik a felszínt kémlelik zsákmányért.
Még mélyebbre süllyedtem a vízbe, amíg az orromon át kiáramló levegő apró örvényeket nem kavart a felszínen. Összeszűkítettem a szemem, s a ködön át addig meredtem a pislákoló fényre, amíg az valamiféle álomszerű állapotba nem ringatott. Senkire és semmire nem gondoltam. Belevesztem az éber álomba, magam is lebegő, mohalepte szigetté változtam a nyirkos ködben, a saját fantáziájában bolyongó kisfiúvá, magzattá az anyaméhben.
A gomolygó párafelhőben az egyik alak mintha felém közeledett volna. Egy fej lebegett egyre közelebb a víz felszínén. Közelebb és közelebb húzódott, aztán megállt. Ismét közelebb araszolt, és újból megállt. Minden mozdulatát a víztől elváló emberi test alig hallható nesze kísérte, majd aprócska hullámok torlódtak fel az arcomra.
Olyan közel úszott, hogy szinte láttam a vonásait a sötétben. Hosszú, sötét haj keretezte az arcát. Kissé kiemelkedett a vízből, láthatóvá vált széles válla és erőteljes nyaka. Mintha mosolygott volna, de abban a gyenge fényben akár képzelődhettem is.
Azután lassan a víz alá merült. Buborékok áramlottak fel a mélyből, a köd is örvényleni kezdett. Mint Atlantisz, amikor eltűnik a tengerben... A medence vize bezárult fölötte, a felszín a ködbe enyészett, hullámráncai kisimultak. A férfi eltűnt.
Éreztem, amint valami hozzáér a lábamhoz, mintha egy angolna tekergőzött volna körülötte.
A szívem hirtelen zakatolni kezdett, a mellkasom megmerevedett. Órákig kóboroltam a városban, olyan vakon, hogy egy kétbalkezes orgyilkos is könnyedén követhetett volna, s sohasem vettem volna észre. Megfordultam, és a medence szélénél heverő törölközőért nyúltam. Az alatta elrejtett tőrt akartam megkaparintani. Alighogy megfogtam a markolatát, a víz váratlanul feltört és szétfröccsent a hátam mögött. Az idegen megérintette a vállamat.
Jókora lendülettel pördültem meg, szanaszét loccsantottam a vizet, csaknem elcsúsztam a medence alján. Vakon előrenyúltam, és megragadtam a férfit a hajánál fogva. A torkának szegeztem a késem.
Hangosan átkozódni kezdett. Hátam mögül hallottam a csoportnyi ember csodálkozó morajlását, mintha egy vak fenevadat zavartam volna fel álmából.
– A kezed! – kiáltottam. – Vedd ki a vízből!
A helyiségen úrrá lett a zűrzavar. Mindkét oldalamon egy-egy kéz röppent a magasba, mint két síkos hal. Üresek és ártalmatlanok voltak. Elvettem a pengét a nyakától, de biztosan megsebesítettem: egy vékony, sötét csík rajzolódott ki ott, ahol a késem rovátkát vésett a bőrére. Maszatos vércseppek fordultak ki a sebből. Végre elég közelről megnézhettem az arcát – még csak nem is hasonlított Magnusra. Ártalmatlan fiatalember volt, zavart tekintettel, csikorgó fogakkal.
Mielőtt a szolgák felügyelője előkerülhetett volna, mielőtt meggyújthatták volna a többi lámpást, hogy mindenki számára láthatóvá váljak teljes dőre pucérságomban, eleresztettem az ismeretlent, és kikászálódtam a medencéből. Az ajtó felé sietve megszárítgattam magam, de ügyeltem rá, hogy a kés ne keltsen több feltűnést. Elrejtettem, mielőtt kiléptem volna a fényre, hogy a ruháimat kérjem. Cicerónak igaza volt. Túlzottan nyughatatlan és kiszolgáltatott voltam ahhoz, hogy kilépjek a nyílt utcára.

 

 

Huszonkilenc

Tiro nyitott ajtót. Kimerültnek látszott, de egyúttal diadalittasnak is. Olyannyira elégedett volt magával és az egész teremtéssel, hogy láthatólag nehezére esett megrovó pillantásban részesíteni engem. A háttérben a házigazda tovább szónokolt, olykor meg-megállva: egy mindent beburkoló hang, akár a tücskök ciripelése nyári éjszakákon.
– Cicero nagyon dühös rád – suttogta Tiro. – Hol voltál egész nap?
– Testeket kerestem az üszkös törmelék között – feleltem. – A hatalmasok barátaival csevegtem. Kísérteteket és régi ismerősöket látogattam meg. Szajhákkal heverésztem – jobban mondva, szajháknak hazudoztam. Szenvedélytől fűtött idegenek ellen vagdalkoztam.
Tiro összezavart arccal nézett rám.
– Egy szót sem értek abból, amit mondasz, uram.
– Nem? Azt hittem, Cicero mindenre megtanított, amit csak a szavakról tudni lehet! Hogy lehet, hogy te mégsem vagy képes követni engem?
– Részeg vagy, uram?
– Én nem, de te nagyon is. Igen, nézz csak magadra, úgy szédelegsz, mint egy kisfiú az első pohár bor után. Megrészegített a gazdád szónoklása, nyomban észrevettem. Nyolc órája megállás nélkül csak hallgatod, a gyomrodba sem került étel. Csoda, hogy képes voltál eljönni az ajtóig.
– Zagyvaságokat beszélsz, uram.
– Tökéletesen tisztán beszélek. Neked viszont úgy a fejedbe szállt a halandzsa, hogy az értelmes beszéd ízetlen számodra, mint a megrögzött iszákosnak a forrásvíz. Hallgasd csak meg! Ha engem kérdezel, olyan a beszéde, mint amikor a kés élét végighúzzák a palatáblán. S te mégis úgy teszel, mintha egy szirén énekelne.
Végre sikerült elérnem, hogy arcán a vidámság helyét átvegyék a döbbenet jelei. Abban a pillanatban Rufus is előkerült, puhatolózva nézett körül a folyosó végén, a sarkon, aztán kijött az előcsarnokba. Arcára kiült a megszokott pír, mosolygott és a szemhéját rebegtette. A végletekig elcsigázottnak tűnt, ami az ő korában még fokozta vonzerejét, főként, hogy a mosolygást sem tudta abbahagyni.
– Befejeztük a második vázlatot – jelentette be. A Cicero dolgozószobájából érkező mormogás hirtelen abbamaradt. Rufus úgy festett, mint egy elragadtatott kisgyerek, aki egy kentaurral találkozott az erdőben, és reménye sem volt rá, hogy megtalálja a megfelelő szavakat az élmény leírásához. – Bravúros! – mondta végül. – Persze mit is tudhatok én a retorikáról? Csak azt, amit Diodotustól, Molótól és a többi tanártól sajátítottam el, s azt, amit a saját fülemmel hallottam, gyerekkorom óta, amióta a szenátus és a bíróság munkáját figyelem. De esküszöm, hogy szem nem marad szárazon, ha előadja a beszédét a tárgyaláson. Az emberek térdre omolnak majd, és ökölbe szorított kézzel követelik, hogy Sextus Rosciust eresszék szabadon. Természetesen nem lesz végleges változat, minden lehetőséggel számolnunk kell, amit az a trükkös Erucius bevet majd a bíróság előtt. De Cicero minden tőle telhetőt megtett, hogy az előre látható eshetőségekre felkészüljön, s a végső érvelésének magja már a kezében van, készen, tökéletesen, mint az oszlopok, melyek csak a templom kupoláját várják. Bravúros! Nem is találok rá már jelzőt. Hálát adok az isteneknek, hogy fültanúja lehettem ennek a csodás előadásnak.
– Nem gondolod, hogy túl veszélyes? – kérdezte Tiro halkan.
Előlépett a hátam mögül, és közelebb sétált Rufushoz. Továbbra is suttogva beszélt, nehogy Cicero a dolgozószobájából megneszelje a kétségeit.
– Igazságtalan államban élünk, bármilyen tisztességes cselekedet már természeténél fogva is veszélyes – közölte Rufus. – De bátor is. Egy bátor ember sohasem késlekedik farkasszemet nézni a veszéllyel, ha igaz ügyért harcol.
– Mégis, nem aggódsz, hogy esetleg történik valami a tárgyalás után? Kemény szavakkal bírálja Chrysogonust, és magát Sullát sem kíméli.
– Van helye az igazságnak a római bíróságon, vagy nincs? – kérdezte Rufus. – Ez itt a kérdés. Elértük volna azt a siralmas állapotot, hogy az igazság bűnnek számít? Cicero a jövőjét teszi kockára, mert hisz a jó római polgárok alapvető becsületességében és őszinteségében. Mi mást tehet egy olyan feddhetetlen ember, mint ő?
– Hát persze – bólintott Tiro komoran. – A vérében van, hogy felvegye a küzdelmet a képmutatás és az igazságtalanság ellen, hogy a saját elvei szerint cselekedjen. Nincs is más választása, ha egyszer ilyen a természete.
Elfeledve, magányosan álltam mellettük. Mialatt egymással társalogtak és vitatkoztak, halkan tovasurrantam a folyosón, és csatlakoztam Bethesdához az ágyam meleg lepedői között. Rabszolganőm úgy dorombolt, akár egy félig alvó macska, aztán elfintorította az orrát, és gyanakvóan felmorrant. Megérezte rajtam Electra parfümjét. Túl fáradt voltam a magyarázkodáshoz vagy ahhoz, hogy incselkedjek vele. Semmit sem árultam el, csak hátat fordítottam neki, és engedtem, hogy átöleljen. Amint Cicero szónoklása ismét felharsant az átriumban, űzött álomba merültem.

 

Olyan feneketlen csönd uralkodott másnap reggel Cicero háza táján, hogy a járókelők azt hihették, minden lakó elköltözött, vagy valaki súlyos betegen fekszik az egyik szobában. Az előző nap feszültsége és nyüzsgése átadta helyét az állhatatos nyugalomnak, mely hasonló volt a letargiához. A rabszolgák nem iparkodtak a megszokott hévvel, hanem nyugodtan végezték dolgukat, s szinte suttogva beszéltek egymással. Még az ügyvéd recitálása sem verte fel a csendet, egyetlen nesz sem szűrődött ki a dolgozószobájából. Megettem a kenyeret és az olajbogyót, amit Bethesda hozott nekem, és ugyanúgy töltöttem el a délelőttöt, ahogy az előző nap első felét: pihengettem, olvasgattam az udvarban, Cicero házának végében, miközben Bethesda körülöttem szöszmötölt.
Nem kaptam meg a korholást, amire Cicerótól számítottam. Tudomást sem vett rólam, de nem azért, mert megorrolt rám, hanem egyszerűen mintha kicsusszantam volna a tudatából. Azt azonban észrevettem, hogy a tetőn álló őr, akit előző nap olyan ügyesen kikerültem, megváltozott útvonalon keringett a cserepeken, és útba ejtette az udvart szegélyező oszlopsort is. Mogorván nézett rám, s kétségem sem maradt, hogy ő – velem ellentétben – kénytelen volt szembesülni Cicero haragjával.
Egy idő után Tiro is megjelent. Megkérdezte, hogy szükséget szenvedek-e valamiben, de azt feleltem, hogy leszámítva azt a kényelmetlenséget, hogy egész délelőtt Catót olvastam, nem lehetett panaszom semmire.
– Hát a gazdád? – kérdeztem vissza. – Egész nap hangját sem hallom. Egyetlen epigrammát sem, nyúlfarknyi idézetet vagy példás alliterációt. Még egy metafora sem hangzik fel. Talán csak nem beteg?
Enyhén meghajtotta a fejét, s azoknak a visszafojtott hangján szólalt meg, akiket egy hatalmas vállalkozás legbelső köreibe avattak be. Most, hogy bűnei Rosciával megbocsátást nyertek – vagy legalábbis időlegesen feledésbe merültek –, ismét teljes áhítattal gazdája bűvkörébe került. Az ügy a tetőpontjához közeledett, és Tiro hite az ügyvédben csaknem a misztikum határát súrolta.
– Cicero ma koplal és pihenteti a hangját – ecsetelte Tiro olyan komolyan, mintha egy pap lenne, aki baljós előjelként értelmez egy fent szárnyaló vadlibacsapatot. – Az elmúlt napokban oly sokat gyakorolta a szónoklást, hogy teljesen berekedt. Ezért a mai napon nem eszik szilárd ételt, csak folyadékot fogyaszt, hogy enyhet adjon torkának és nedvesítse nyelvét. Ismét átmásoltam szónoklatának legfrissebb vázlatát, Rufus pedig átnézi a jogi referenciákat, hogy véletlenül se kerülje el valami a figyelmét, és ne vétsünk hibákat az idézeteknél. A háznak egész idő alatt rendkívül csendesnek és nyugodtnak kell lennie. Cicerónak szüksége van egy nap pihenésre és nyugalomra a tárgyalás előtt.
– Mert máskülönben...? – kérdeztem. – Gázok rántják majd görcsbe a testét a Rostra előtt? – Bethesda kacarászni kezdett, Tiro viszont elvörösödött, de hamar összekapta magát. Túlzottan is büszke volt Ciceróra ahhoz, hogy egy ilyen csekély sértésre felháborodjon. Viselkedése egyszeriben fennhéjázóvá vált.
– Csak azért mondtam ezt el neked, hogy megértsd, ha arra kérlek, hogy a lehető legnagyobb csendben végezd dolgodat, és ne kelts semmiféle zavart a házban.
– Olyat, mint tegnap, amikor kiszöktem a tetőn át?
– Pontosan – felelte Tiro, és egy gőgös pillanatig mereven tartotta a vállát. Aztán fáradtan leeresztette. – Ó, Gordianus, miért nem tudod egyszerűen csak azt tenni, amire kér téged? Fel sem tudom fogni, miért lettél ilyen... ilyen esztelen. Bárcsak te is tudnád, amit én! Cicero megért olyan dolgokat is, amiket mi csak találgatunk. Holnap, a tárgyaláson majd megvilágosodik előtted, miről beszélek. Csak azt kívánom, bárcsak bíznál benne annyira, ahogy kellene.
Megfordult, és befelé indult a házba. Úgy rázta meg magát, mint egy kutya, amikor szárítkozik. Mintha a rosszakarat és a hitetlenség maradványai rakódtak volna rá a társaságomban, s nem akarna beszennyeződve visszatérni gazdája bűvkörébe.
– Én sem értelek téged – jegyezte meg Bethesda, és felnézett a varrásból. – Miért gúnyolódsz ezzel a fiúval? Nyilvánvaló, hogy rajong érted. Miért kényszeríted arra, hogy válasszon a gazdája és közötted? Tudod, hogy ez nem tisztességes.
Szokatlan volt, hogy Bethesda ilyen nyíltan dorgáljon. Olyan égbekiáltóan helytelenül viselkedtem, hogy még egy rabszolga is vette a bátorságot, hogy kritikával illessen? Nem tudtam semmit felhozni a saját védelmemre. Bethesda észrevette, hogy a szúrása telibe talált, és tovább merészkedett.
– Ha vitád van Ciceróval, semmi értelme a rabszolgáját büntetni érte. Miért nem mész egyenesen Ciceróhoz? Be kell vallanom, semmivel sem értem jobban a viselkedésedet, mint a fiú. Cicero mindig becsületesen és ésszerűen járt el veled szemben. Amennyire én látom, mindig tisztességes volt. Ellentétben a többi emberrel, akiknek dolgozol. Befogadott a saját házába, hogy védelemre találj, méghozzá a rabszolgáddal együtt. Gondolj csak bele. Étellel és itallal lát el, megnyitotta előtted a könyvtárát, még egy őrt is állított a tetőre, hogy nagyobb biztonságban érezd magad. Próbáld meg elképzelni, hogy egy másik ügyfeled teszi ezt meg... mondjuk Hortensius. Kíváncsi vagyok, milyen az ő háza belülről, és hány rabszolgája van. De azt hiszem, ezt sohasem fogom megtudni.
Bethesda letette a varrását, kezét a szeme fölé emelte, hogy lásson a napsütésben, és körbenézett az udvaron. Most vette észre a díszeket és a virágágyásokat, mintha csak azért helyezték volna az udvarra őket, hogy az ő dicsérő szavait emeljék ki velük. Nem vettem a fáradságot, hogy leszidjam, amiért ilyen szabadosan beszélt a gazdájához. Végtére is semmit sem számított egy rabszolga véleménye – eltekintve attól, hogy szokásához híven ugyanazokat a kételyeket és kérdéseket fogalmazta meg, melyek az én fejemben is örvénylettek.

 

 

Harminc

Május idusa halványkék fénnyel virradt fel. Lassacskán tértem magamhoz, kizökkentem az álmaimból, s hirtelen elveszettnek éreztem magam egy idegen házban. Nem az Esquilinuson álló otthonom volt, s nem is egy épület azok közül, melyekben egy egész életen át tartó fáradhatatlan utazás során megfordultam. Elfojtott, izgatott hangok szűrődtek be a szobába minden szegletből. Miért nyüzsögne bármely ház ilyen hévvel ezen a korai órán? Arra gondoltam, hogy valaki esetleg elhalálozott az éjjel, de akkor sírás-rívás és gyászoló szavak kíséretében ébresztettek volna fel.
Bethesda a hátamnak simulva feküdt, karját a karom alá csúsztatta, hogy átölelje a mellkasomat. A hátamon éreztem mellének puha párnáit, melyek minden lélegzetvételnél lágyan nyomódtak a bőrömhöz. Légzése melegen, édeskésen cirógatta a fülemet. Ellenálltam az ébredésnek, úgy, ahogy azok az emberek ragaszkodnak akár a legzaklatottabb álomhoz is, akikre csak gyötrelem vár a valóságban. Elégedett voltam saját, boldogtalan álmaimmal, és mélységes apátiába zuhantam az egyre izgatottabban készülődő, idegen házban. Behunytam a szemem, és a hajnal helyett ismét a legsötétebb éjszakába csöppentem.
Megint felnyitottam a szemem. Bethesda felöltözve állt fölöttem, és a vállamat rázta. A szobát elborította a ragyogó sárga fény.
– Mi történt veled? – kérdezte. Egyszeriben felültem és megráztam a fejem. – Beteg vagy? Nem? Ha nem vagy beteg, gyorsan össze kell magad szedned! Már mindenki elment. – Hideg vízzel töltött meg egy csészét, és átnyújtotta nekem. – Azt hittem, teljesen megfeledkeztek rólad, amíg Tiro vissza nem szaladt, és kérdezősködni nem kezdett utánad. Azt feleltem, hogy már kétszer próbáltalak felkelteni, de még mindig ágyban vagy. Felemelte a karját, és gyorsan a gazdája után sietett.
– Mikor volt ez?
– Nem olyan rég – vont vállat a rabszolganő. – De már nem fogod tudni beérni őket, ha meg is akarsz mosakodni, és ételt is veszel magadhoz. Tiro azt mondta, ne aggódj, foglal neked egy helyet maga mögött a Rostránál. – Elvette tőlem az üres csészét, és elmosolyodott. – Megnéztem magamnak azt az asszonyt.
– Milyen asszonyt? – Electra jelent meg lelki szemeim előtt. Mintha róla álmodtam volna, de képtelen voltam visszaemlékezni. – Biztos, hogy van tiszta tunikám?
A sarokba mutatott, ahol egy széken a legjobb ruháim hevertek. Cicero egyik szolgája hozhatta el őket a házamból. A tunika makulátlanul várta, hogy magamra öltsem. A tógám szegélyén éktelenkedő szakadást frissen varrták meg. Még a sarumat is kisúrolták és kifényesítették olajjal.
– Az asszonyt – ismételte Bethesda. – Akit Caeciliának hívnak.
– Caecilia Metella itt volt? Ma reggel?
– Nem sokkal hajnal után érkezett, egy fenséges hordszéken. Olyan riadalom támadt a szolgák között, hogy felébredtem a zajra. Már kétszer vendégeskedtél a házában, ugye? Milyen pompás kastély lehet!
– Igen, pompás. Egyedül jött? Úgy értem, csak a kíséretével?
– Nem. A férfi is elkísérte, Sextus Roscius. Hat őr vigyázott rá, kivont karddal. – Szünetet tartott. Gondolatai messze jártak, mintha minden fontos részletet fel akart volna idézni magában. – Az egyik őr nagyon vonzó férfi volt...
Az ágyon ülve kötöttem össze sarum bőrszíjait.
– Gondolom, nem ismerted fel magát Rosciust.
– Dehogynem.
– Hogy nézett ki?
– Nagyon sápadt volt. Persze nem volt még elég fény sem.
– De ahhoz elég fény volt, hogy az őrt megnézd magadnak.
– Az őrt sötétben is elég jól láttam volna.
– Abban biztos vagyok. Na, segíts felvenni a tógámat!

 

A Forumon egyfajta képlékeny unalom uralkodott, mintha még félig szünidő lenne. Május idusa lévén a Comitiát, a népgyűlés helyét, és a Curiát, a szenátus épületét is bezárták. De néhány hitelező és bankár nyitva tartotta irodáját, s míg a környező utcák kongtak az ürességtől, a Forum közepe felé nőttön-nőtt a zsúfoltság. Mindenféle rendű és rangú ember igyekezett a Rostra felé, egyedül vagy csoportosan, valamiféle komoran izgatott hangulatban. A Rostra körüli nyílt téren olyan tömeg nyüzsgött, hogy könyökömmel kellett utat törnöm magamnak. Semmi sem csigázza fel úgy a római polgárt, mint a büntetőperek, különösen, ha azok valakinek a teljes pusztulásával végződhetnek.
A kavargó tömegben egy pompázatos, lefüggönyzött hordszék mellett haladtam el. Éppen elléptem volna mellőle, amikor egy kéz nyúlt ki a függönyök közül, és megragadta az alkaromat. Lenéztem, és elcsodálkoztam, hogy egy ilyen fonnyadt végtag ekkora erőt képes kifejteni. A kéz eleresztett, majd visszahúzódott, és öt éles köröm jól látható lenyomatát hagyta a karomon. A függönyök széthúzódtak, a kéz intett felém, hogy dugjam be a fejem.
A plüsspárnák között heverő Caecilia Metella azon a napon laza, bíborszínű köpenyt és értékes gyöngysort viselt. Magas kontyba tűzött haját lapiskövek csokrával díszített ezüst hajtű tartotta össze. Jobb oldalán az eunuch, Ahausarus ücsörgött keresztbe tett lábbal.
– Mit gondolsz, ifjú? – kérdezte rekedten suttogva. – Mi várható?
– Hogy Cicero mit várhat? Vagy Sulla? Vagy az orgyilkosok?
Összeráncolta a homlokát, és helytelenítően csóválta a fejét.
– Ne tréfálkozz velem! Az ifjabb Sextus Roscius mit várhat?
– Nehéz lenne megmondani. Csak a látnokok és az orákulumok tudnak a jövőbe látni.
– De Cicero olyan keményen dolgozott, és Rufus olyan odaadóan segített neki! Roscius bizonyára méltó ítéletet fog kapni.
– Hogy válaszolhatnék erre, ha magam sem tudom, milyen ítéletre számíthat?
Sötét tekintettel nézett rám, és ajkához érintette hosszú, hennával festett körmeit.
– Mit mondasz? Azok után, hogy kiderítetted az igazságot, nem hiheted, hogy bűnös! Vagy mégis?
Megremegett a hangja.
– Mint minden jó polgár – feleltem –, én is a római igazságszolgáltatásba helyezem bizalmamat.
Visszahúztam a fejem, mire összezárult a függöny.
Valahonnan a tömeg közepéből egy hangot hallottam, mely az én nevemet kiáltozta. Abban a pillanatban nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy bármelyik ismerősöm szívesen látna a társaságában. Tovább furakodtam, de egy tagbaszakadt munkás elállta az utamat. Egy kéz nyúlt utánam, és megfogta a vállam. Mély lélegzetet vettem, és lassan megfordultam.
Először nem ismertem fel a férfit. Csak a földjén láttam, ahol teste törődött s tunikája csatakos volt az egész napi vidéki munkától, vagy éppen borral próbálta felüdíteni testét. Az ameriai Titus Megarus most egészen másképp festett: finom tógát viselt, haját gondosan beolajozta és megfésülte. Fiát, Luciust, aki még nem érett meg a tógához, szerény, hosszú ujjú köpenybe öltöztette. Elragadtatott izgalom áradt szét az arcán.
– Gordianus! Micsoda ritka szerencse, hogy megtaláltalak ebben a tömegben. El sem tudod képzelni, milyen megkönnyebbülés egy vidéki földműves számára ismerős arcra lelni a városban...
– Szédületes! – szólt közbe a fia. – Micsoda hely! Soha nem képzeltem volna... Olyan hatalmas, olyan gyönyörű. És mennyi ember! Melyik városrészben laksz? Csodálatos lehet egy ilyen helyen élni, ahol mindig történik valami izgalmas.
– Remélem, elnézed a viselkedését. – Titus szeretetteljes mozdulattal simított ki egy hajtincset a fia homlokából. – Amikor annyi idős voltam, mint ő, még én sem jártam Rómában. Persze összesen csupán háromszor vezetett ide az utam... nem, négyszer, de egyszer mindössze egyetlen napra. Nézz csak oda, Lucius. Ahogy mondtam, ott van a Rostra. Az az óriási emelvény, s körülötte a legyőzött karthágói hajók orra. A felszólalók hátulról mennek fel rá egy lépcsőn, aztán a tetején lévő állványról szólítják meg az embersereget. Ott fent mindenki láthatja őket, aki a téren tartózkodik. Egyszer magát a néptribunus Sulpiciust hallottam a Rostráról beszélni, a polgárháborút megelőző napokban.
Semmitmondóan néztem rá. A földjén, Ameriában meghatott a szívessége, a kedvessége, egészséges kifinomultsága. Itt a Forumon azonban nem a saját elemében láttam viszont, hanem mintha egy hal került volna ki a vízből. Úgy mutogatott és kurjongatott, mint akármelyik oktondi falusi bugris.
– Mióta vagy a városban? – kérdeztem végül.
– Csak tegnap este érkeztem. Két nap alatt értünk ide Ameriából lóháton.
– Két nagyon hosszú és kemény nap alatt – nevetett Lucius, és úgy tett, mintha a hátsó felét masszírozná.
– Akkor még nem látogattátok meg Cicerót.
Titus lesütötte a szemét.
– Nem, sajnos nem. De sikerült megtalálnom az istállót a Suburában, és visszavittem Vespát a tulajdonosának.
– De azt hittem, már korábban megérkeztetek tegnap. Úgy volt, hogy eljöttök Cicero házába, hogy feltehesse a kérdéseit, és eldöntse, felhasználhat-e téged tanúnak.
– Igen. Nos...
– Most már késő.
– Igen, valószínűleg.
Titus megvonta a vállát, és egy másik irányba nézett.
– Értem. – Hátraléptem. Titus Megarus elkerülte a tekintetemet. – Azt mindenesetre eldöntöttétek, hogy részt vesztek a tárgyaláson. Csupán megfigyelőként.
A férfi szája összeszűkült.
– Sextus Roscius a szomszédom... Illetve az volt. Több okom van itt lenni, mint a legtöbb embernek, aki itt bámészkodik.
– És több okod lenne segíteni rajta.
Titus halkabban kezdett beszélni.
– Már így is sokat segítettem neki. Átadtam a petíciót, amit Sullának szántunk, veled is beszéltem. De hogy nyilvánosan felszólaljak, itt, Rómában... Családom van, érted? Gondolnom kell a gyermekeimre.
– S ha bűnösnek találják és kivégzik, gondolom, továbbra is ragaszkodsz ehhez az állásponthoz.
– Még sohasem láttam majmot! – lelkendezett Lucius. – Tényleg bevarrják egy zsákba...?
– Igen – szóltam Titus felé. – Gondoskodj róla, hogy a fiú is végignézze. Biztos vagyok benne, hogy sohasem felejti el a látványt.
Titus fájdalmasan könyörgő szemmel nézett rám. Lucius közben valamerre a hátam mögé nézett. A gyerek számára minden más megszűnt létezni a világon, csak a per izgalma és a dicsőséges Forum maradt. Sietve megfordultam, és belecsobbantam a sokadalomba. Hallottam, ahogy Lucius tiszta, kisfiús hangján elkiáltja magát.
– Apa, hívd vissza! Hogyan fogjuk még egyszer megtalálni?
De Titus Megarus nem szólt utánam.
A tömeg hirtelen összetömörödött egy láthatatlan, méltóságos személy érkezésére. Gladiátorok serege tisztogatta a hordszék előtt az utat, egészen a bírói páholyig a Rostrán. Kelepcébe ejtett a testek örvénye, addig taszítottak egyre hátrább, amíg egy szobor talapzatának nem ütköztem. A hatalmas kőfaragvány szigetként emelkedett ki az emberáradat tengeréből.
Felnéztem a vállam fölött, egyenesen egy aranyozott csataló szélesre nyílt orrlyukába. Hátán maga a diktátor ült, tábornoki öltözetben, de fedetlen fejjel, hogy mindenki jól láthassa ujjongó arcát. A paripája nyergében ülő, csillogó mosolyú, ifjú harcos jóval fiatalabb volt, mint az a férfi, akit a minap Chrysogonus házában láttam, de a szobrász hitelesen ábrázolta a magasztos személy erőteljes állkapcsát és a szemében honoló, rendíthetetlen és elborzasztó önbizalmat. Az a szempár nem a Forumon nézett át, nem is a tömegre pillantott le vagy a bírák páholyára, hanem egyenesen a Rostra tetején felszólalókra. A műalkotás arra volt hivatott, hogy mindenkit, aki felmerészkedik az emelvényre, szembeállítson az állam legfőbb védelmezőjével. Hátraléptem, és elolvastam a talpazatba vésett írást: L. CORNELIUS SULLA, DIKTÁTOR, FORTUNA ÖRÖK KEGYELTJE.
Egy kéz ragadta meg a karomat. Megfordultam, és a mankójára támaszkodó Tiróval kerültem szembe.
– Jól van – szólalt meg. – Akkor hát mégis eljöttél. Attól tartottam... mindegy is, hagyjuk. Az út túloldaláról láttalak meg. Gyere, kövess!
Keresztülbotladozott a tömegen, és magával ráncigált engem is. Egy fegyveres őr biccentett Tiro felé, és megengedte, hogy átmenjünk a kordon alatt. Áthaladtunk egy nyílt téren, mígnem a Rostra lábához érkeztünk. Egy ősrégi hajó rézzel befuttatott orra magasodott fölénk, formája egy rémálomszerű szörnyeteget idézett, melynek koponyájáról szarv meredt felfelé. Egyenesen ránk bámult, mintha valóban élne. Karthágó sohasem szűkölködött a rémálmokban – amikor elpusztítottuk, ránk hagyományozta őket.
A Rostra előtt egy kisebbfajta nyílt tér terült el. Egyik oldalon a bámészkodók tömege nyüzsgött, s közülük szigetként emelkedett ki Sulla kőszobra. Egymás válla fölött próbáltak jobb kilátáshoz jutni, miközben a bíróság tisztjei a kordon mögött tartották őket. A másik oldalon padsorokat helyeztek el a pereskedő felek barátai számára és azoknak, akik túl rangosak voltak ahhoz, hogy állva hallgassák végig a tárgyalást. A tér sarkában, a nézősereg és a Rostra közötti téren az ügyvédek padjai foglaltak helyet, külön a vádé és külön a védelemé. Közvetlenül a Rostra előtt, alacsony páholyra helyezett székeken ült a szenátus által kijelölt hetvenöt bíró.
Végigvizslattam a bírák arcát. Egyesek szundítottak, mások olvasgattak. Akadt olyan is, aki éppen falatozott. Többen egymás között vitatkoztak. Egyik-másik fészkelődött a székén, s szemlátomást egyik porcikája sem kívánta a tárgyalás hercehurcáját. Olyan is akadt köztük, aki mindeközben nem hanyagolta el egyéb teendőit: rabszolgáknak diktált és hivatalnokokat küldözgetett ide-oda. Mindannyian a szenátori tógát viselték, mely feltűnően megkülönböztette őket a kordon mögött zsibongó csürhétől. Valamikor régen szenátorok és hétköznapi polgárok együtt vehettek részt a bíróság munkájában. Sulla véget vetett ennek.
A vád padsoraira pillantottam, ahol Magnus karba font kézzel ült, s dühödten meredt rám vészjósló szemével. Mellette az ügyész Gaius Erucius foglalt helyet, segítőivel átlapozgatta a tárgyalásra előkészített dokumentumokat. Erucius aljas vádbeszédeiről vált hírhedtté, melyeket olykor felkérésre, de néha pusztán rosszakaratból mutatott be a bíróságnak. Arról is hírhedtté vált, hogy rendszerint győzött. Jómagam is vállaltam tőle megbízatást, nemcsak akkor, amikor kopogott a szemem az éhségtől. Jó fizetést adott. Kétségem sem volt felőle, hogy tekintélyes összeget ajánlottak neki, ha halálra ítélteti Sextus Rosciust.
Erucius felnézett, amikor elhaladtam mellette, és megvető horkantással jelezte, hogy felismert. Aztán elfordult, és egy utasításokra váró hírvivőt kezdett fenyegetni az ujjával. Erucius jócskán megöregedett, amióta legutoljára láttam, s a változás nem vált előnyére. A nyakát övező zsírpárnák megvastagodtak, szemöldökére ráfért volna némi ritkítás. Vaskos, bíborszínű ajkai mindig azt a benyomást keltették, mintha lebiggyesztené a száját, s szeme szűken, számítón villogott. Az összeesküvő ügyvéd mintapéldánya volt. Sokan elítélték a bíróságon, a tömeg viszont imádta. A korrupcióra való szemérmetlen hajlam, mely kellemes hanggal és kenetteljes modorossággal párosult, a csúszómászók ezreinek rajongását váltotta ki. Ezzel a viselkedéssel aligha versenyezhetett a családias őszinteség és az egyszerű római erény. Egy súlyos ügyben, mely akár kivégzéssel is zárulhat, tökéletesre csiszolt taktikával képes felkorbácsolni a tömeg indulatait. Enyhébb ügyekben mesterien adagolja a maró kételyt és gyanút. A politika felé ágazó perekben pedig megbízhatóan emlékezteti a bírákat saját elkötelezettségeikre és érdekeltségeikre.
Hortensius könnyedén felvehette volna ellene a harcot. De Cicero?... Eruciusra szemmel láthatóan nem tett mély benyomást újdonsült ellenfele. Hangosan kiabált a rabszolgáival, Magnusszal vicces megjegyzéseket váltott, mindketten harsányan nevetgéltek. A vád ügyvédje gyakran nyújtózkodott vagy csípőre tett kézzel fel-alá sétált, s arra sem vette a fáradságot, hogy a vádlottak padja felé nézzen. Sextus Roscius görnyedten ült a padon, háta mögött két őr vigyázta minden mozdulatát – ugyanaz a két harcos, akik Caecilia kapuját is őrizték. Roscius úgy festett, mint akit máris halálra ítéltek – holtsápadt volt, néma, merev, akár egy szikladarab. Hozzá képest még Cicero is robusztusnak látszott, amint kézszorítással üdvözölt.
– Jól van, remek! Tiro mondta, hogy észrevett a tömegben. Attól féltem, hogy elkésel, vagy el sem jössz. – Mosolyogva közelebb hajolt, még mindig fogta a karomat, s bizalmas hangon beszélt tovább, mintha a legjobb barátja lennék. Ez a szívélyes gesztus elbizonytalanított az elmúlt napok hideg hangulata után. – Nézd csak meg a bírákat fenn, a páholyon, Gordianus! A fél társaság halálra unja magát, a másik halálra retten. Melyik feléhez címezzem az érveimet?
Felnevetett, nem erőltetetten, hanem őszinte jókedvvel. A folyvást bosszankodó és marakodó, harapós természetű Cicero, akit Ameriából való visszatérésem óta el kellett viselnem, egyszeriben eltűnt, ahogy az idus beköszöntött.
Tiro az ügyvéd jobbján foglalt helyet, Sextus Roscius mellett, mankóját gondosan elrejtette szem elől. Rufus Cicero balján ült, a nemesekkel együtt, akik a Forumon segédkeztek neki az elmúlt napokban. Felismertem Caecilia Metella egy másik ifjú rokonát, Marcus Metellust, s mellette a nagyra becsült névtelen senkit, az egykori magisztrátus Publius Scipiót.
– Természetesen nem csatlakozhatsz hozzánk itt, a padon – folytatta Cicero. – De szeretném, ha a közelemben lennél. Ki tudja? Az utolsó pillanatban elfelejthetek egy nevet vagy dátumot. Tiro odaállított egy őrt valamelyik székhez, hogy lefoglalja számodra.
A galéria felé mutatott, ahol számtalan szenátort és magisztrátust fedezhettem fel, köztük a szónok Hortensiust, valamint több Messallát és Metellát. Az öreg Capito is megjelent, a mellette helyet foglaló, bekötözött fejű Mallius Glauciához képest egészen töpörödöttnek látszott. Chrysogonusnak nyoma sem volt az egybegyűltek között. Sullát csak az aranyozott szobor képviselte a téren.
Cicero intésére egy szolga emelkedett fel az egyik padról. Miközben felsétáltam a galériára, hogy elfoglaljam a helyét, Mallius Glaucia oldalba bökte Capitót, és valamit a fülébe súgott. Mindketten felém fordították a fejüket, amint leültem két sorral a hátuk mögött. Glaucia összevonta a szemöldökét, felső ajkát vicsorogva felhúzta. Vadállatias külseje élénken kirítt a higgadt, jól fésült rómaiak tömkelegéből.
A Forum hosszú reggeli árnyakban fürdött. Alighogy a nap magasabbra hágott a Basilica Fulvia tornyánál, a praetor Marcus Fannius, a bíróság elnöke szólásra emelkedett a Rostrán. Hangosan megköszörülte a torkát. Illő komolysággal nyitotta meg a tárgyalást, majd az istenek áldását kérte, és felolvasta a vádat.
Belesüppedtem abba a kábulatba, mely óhatatlanul is erőt vesz az értelmes emberen, ha a bíróság munkájában vesz részt. Elsodortak a retorika óceánjának sós hullámai, melyek neki-nekicsapódtak a metafora tépázott kőszirtjeinek. Miközben Fannius tovább olvasott, tanulmányozni kezdtem az arcokat. Magnus komótosan parázslott, mint a zsarátnok, Erucius nagyképűségénél csak unalma volt hatalmasabb, Tiro lelkesültségét próbálta visszafogni, Rufus szinte gyereknek tűnt a temérdek szürke jogtudós között. Cicero mindeközben derűs, megmagyarázhatatlan nyugalomba süllyedt. Maga Sextus Roscius idegesen pillantott körbe-körbe a tömegen, akár egy sarokba szorított, sebesült állat, aki már túl sok vért vesztett ahhoz, hogy felvegye a harcot.
Fannius végre befejezte, és elfoglalta helyét a bírák között. Gaius Erucius felemelkedett a vád soraiból, és nehézkesen felvonszolta terebélyes hírnevét a Rostra lépcsőin. Felfújt arccal kiengedte a levegőt, majd mély lélegzetet vett. A bírák félretették papírmunkájukat és abbahagyták a beszélgetést. A tömeg elnémult.
– Nagyra becsült bíróság, kijelölt tagjai a szenátusnak! Felettébb kellemetlen feladattal érkezem ma a színetek elé. Hiszen miképpen jelenthet bármikor örömöt egy embert gyilkossággal vádolni? Mégis, eme kötelesség, sok egyébbel együtt újra meg újra azok vállára nehezedik, akik a törvény betartatására törekednek.
Erucius lefelé szegezte tekintetét, hogy arca eltúlzott bánatot tükrözzön.
– Csakhogy, igen tisztelt bíróság, az én feladatom nem merül ki annyiban, hogy egy gyilkost a törvény elé citáljak. Elő kell mozdítanom, hogy a mai napon ezen a téren egy, a halandó emberi törvényeknél sokkal ősibb és mélységesebb rend is érvényesülhessen. Ugyanis a bűn, melynek elkövetésével Sextus Rosciust vádolják, nem merül ki csupán a gyilkosságban – mely már önmagában hátborzongató vétek lenne –, hanem maga az apagyilkosság!
A túláradó bánatból túláradó iszony lett. Erucius vaskos ráncai csomókba rendeződtek, lábával hangosan dobbantott.
– Apagyilkosság! – kiáltotta olyan élesen, hogy még a tömeg túlsó végében állók is hátratántorodtak.
Elképzeltem, ahogy Caecilia Metella összerezzen a hordszékében, és befogja a fülét.
– Képzeljétek csak el, ha akarjátok... Ne, ne rettenjetek meg a szörnyűséges bűn iszonytató képétől, nézzetek egyenesen a vérszomjas fenevad szemébe! Férfiak vagyunk, római polgárok, nem engedhetjük, hogy természetes irtózásunk megfosszon erőnktől, mellyel szembenézhetnénk a legalantasabb bűnténnyel is. Le kell nyelnünk az undort, és gondoskodnunk kell róla, hogy az igazság győzzön.
– Nézzétek meg azt az embert, aki a vádlottak padján ül, az őrökkel a háta mögött! Az az ember egy gyilkos. Az az ember egy apagyilkos. Csak úgy szólítom, hogy „az az ember”, mert nevének kimondása is kínt okoz: Sextus Roscius. Azért jelent gyötrelmet számomra e név kimondása, mert ugyanezt a nevet viselte az apja is, a férfi akit ez az ember tett a sírba. Ezt a nevet egykor tisztelet övezte, de most vér szennyezi be, akárcsak a véres tunikát, melyet az idős áldozaton találtak, s melyet az orgyilkosok tőre ronggyá szaggatott. Az az ember szitokszóvá aljasította a nagyszerű nevet, melyet apja örökül hagyott rá.
– Mit mondhatnék nektek... Sextus Rosciusról? – Erucius minden utálatot beleszorított ebbe a névbe, melyet csak ki tudott préselni magából. – Ameriában, szülőföldjén, bárki megmondhatja, hogy korántsem istenfélő ember. Menjetek el Ameriába, ahogy én is tettem, és kérdezzétek meg a városka lakóit, mikor látták Sextus Rosciust legutoljára részt venni egy vallásos ünnepen. Először azt sem fogják tudni, kiről beszéltek. Akkor emlékeztessétek őket Sextus Rosciusra, az emberre, akit apagyilkossággal vádolnak. Ezek után mindentudóan néznek majd rátok, felsóhajtanak, s lesütik a szemüket az istenek haragjától való félelmükben.
– Elmesélik majd, hogy Sextus Roscius sok tekintetben két lábon járó rejtély. Magának való figura, emberkerülő, hitetlen, faragatlan, és minden alkalommal, ha másokkal kell együttműködnie, olyan gyorsan végez, ahogy csak tud. Az ameriai közösség számára csak egy dolog miatt vált híressé. Vagy mondjam inkább azt, hogy hírhedtté? Egész életében haragban állt az apjával.
– A jó ember nem hadakozik az apjával. A jó ember tiszteli apját, és engedelmeskedik neki. Nemcsak azért, mert a törvény így kívánja, hanem azért is, mert ez a mennyek akarata. Ha a gonosz ember megfeledkezik erről a kötelességéről, és nyíltan vitába száll azzal, aki neki az életet adta, olyan ösvényre téved, mely kimondhatatlan bűnök felé viszi. Igen, többek között olyan bűn felé, melyet itt a mai napon megtorolni szándékozunk.
– Mi vezetett ehhez a borzalmas ellenségeskedéshez? Nem igazán tudjuk, habár a vád padján mellettem ülő férfi, Titus Roscius Magnus, első kézből is számtalan piszkos példát tud felhozni az ellenséges hangulatra. Egy másik tanú is hasonló beszámolókkal szolgálhat nekünk, s fel is fogom kérni a tiszteletre méltó Capitót a tanúskodásra, amint a védelem elmondta beszédét. Magnus és Capito az áldozat unokafivérei voltak, ahogy annak az embernek is rokonai. Ameria köztiszteletben álló polgárai. Évekig megrettenve és iszonyodva figyelték, amint Sextus Roscius szembeszegült apja akaratával, s átkokat szórt a fejére. Keserűséggel töltötte el őket, ahogy az öregember, aki saját méltóságát akarta menteni, hátat fordított a saját ágyékából származó, immár férfikorba lépett förtelemnek.
– Ismétlem, hátat fordított. Igen, Sextus Roscius pater hátat fordított Sextus Roscius filius nak, de végül kétségtelenül megbánta. Elvégre előrelátó ember nem fordít hátat egy viperának, egy gyilkos lelkületű férfinak – legyen szó akár a saját fiáról –, hacsak nem akar egy kést érezni a hátában.
Erucius a Rostra párkányára csapott az öklével, majd meredt szemmel nézett át az összesereglett emberek feje fölött. Egy darabig ebben a testtartásban maradt, aztán elernyesztette tagjait, és mély levegőt vett. Hangjának mennydörgése után különös csönd borult a térre. Már jócskán beleizzadt beszédébe, verejtéktől patakzó arcát tógája szegélyével törölgette. Az égboltra emelte tekintetét, mintha segítséget kérne az igazság keresésének emberfeletti küzdelméhez.
– Jupiter, adj erőt! – mormogta panaszosan, épp csak annyira hangosan, hogy mindenki megértse.
Láttam, ahogy Cicero keresztbe fonja a karját, és szemét forgatja a képmutató beszédre. Közben Erucius ismét összeszedte magát, lehajtott fejjel előrelépett a Rostrán, és újból megszólította az embersereget.
– Az az ember... Miért vesződnénk azzal, hogy kiejtsük bemocskolt nevét, ha egyszer a szemünk elé mer állni, hogy megmutassa a becsületes embereknek iszonyt keltő ábrázatát?... Az az ember nem az egyetlen fia volt apjának. Született egy fiatalabb fivére is. Gaiusnak nevezték. Az apja rajongásig szerette, s miért is csodálkoznánk ezen? Minden tanú beszámolója alapján a fiú maga volt az eszményi ifjú római: istenfélő, apjának mindenben engedelmeskedő, erényekre törekvő, módfelett szeretnivaló gyermek, ráadásul elbűvölő és kifinomult. Meglepő, hogy egy embernek két ilyen ellentétes természetű fia születhet. Való igaz azonban, hogy a két fiút két különböző anya hozta világra. Lehetséges, hogy nem a magban rejlett a romlottság csírája, hanem a talajban, melybe belekerült. Gondolkozzatok csak el! Ugyanannak a szőlőnek két magját különböző talajba ültetjük. Az egyik tőke erőteljesen és szemet gyönyörködtetőn tör a magasba, édes gyümölcsöt terem, melyből tüzes bort készítenek. A másik a kezdetektől fogva csenevész és sajátságos, göcsörtös és tüskés. Gyümölcse keserű, bora méreggé lesz. Az első tőkét kinevezem Gaiusnak, a másikat Sextusnak.
Erucius felitatta a nedvességet arcáról, undorodva megrázta magát, majd folytatta.
– Sextus Roscius pater az egyik fiát szerette, a másikat nem. Gaiust mindig maga mellett tartotta, büszkén mutogatta a legfelsőbb köröknek, a nyilvánosság szeme láttára halmozta el kedvességgel és ragaszkodással. Sextus filius t viszont olyan messze tartotta magától, amilyen messze csak tudta: lefokozta az ameriai birtok irányítójává, távol tartotta a kíváncsi szemektől, mintha valami szégyenletes dolog lenne, amit nem illik mutogatni. Roscius pater eltérő viszonya két fiához olyan mélyen vert gyökeret lelkében, hogy az is megfordult a fejében, hogy a hagyományokkal ellentétben a fiatalabb Gaiust teszi meg egyetlen örökösének, s a nevét viselő fiút teljes egészében kitagadja a családi vagyonból.
– Vádolhatjátok igazságtalansággal, polgártársaim – folytatta töretlen magabiztossággal. – Jobb, ha az ember egyformán törődik mindkét fiával. Ha egy apa kinevezi egyik gyermekét kedvencének, csak nemzedékeken át elhúzódó viszály magjait szórja el. Így igaz, csakhogy ebben az esetben úgy hiszem, meg kell bíznunk az idősebb Sextus Roscius ítéletében. Miért vetette meg annyira elsőszülött fiát? Minden jel szerint irtózott attól a mélységes romlottságtól, mely az ifjabb Sextus Roscius lelkében lakozott, s melyet ő minden más embernél jobban láthatott a világon. Talán ösztönösen előre érezte, hogy fiának erőszakossága egyik nap majd ellene irányul, s ezért tartott tőle folyamatosan akkora távolságot. De lám, még így sem volt elég óvatos!
– A Rosciusok története többszörös tragédiában folytatódik. Tragédiák sorozata következett be, melyeket jóvátenni már nem lehet, csak megbosszulni. A bosszúhadjáratot egyes-egyedül ti vezethetitek, nagyra becsült bírák. Először Gaius Roscius vesztette életét, jóval idő előtt. Vele együtt elenyészett apja jövőbe vetett hite. Ki vonná kétségbe, hogy a létezés legnagyobb öröme életet adni egy nagyszerű fiúnak, s saját magunkat látni viszont benne? Felnevelni és taníttatni, hogy magunk is megfiatalodjunk, ahogy őt felnőtté serdülni látjuk? Én tudom, hiszen magam is apa vagyok. Halálunk óráját megáldja és elmúlt életünket bearanyozza követőnk és örökösünk látványa, aki saját magunkból származott a világra. Nemcsak vagyonunkat hagyományozzuk rá, hanem felhalmozott bölcsességünket is, s a saját apánktól kapott élet lángját, melyet majd ő is tovább ad a gyermekeinek. Amikor halandó testünk porrá enyészik, tovább élünk a leszármazottainkban.
– Gaius halálával az örökkévalóságnak eme hőn áhított reménye elveszett idősebb Sextus Roscius számára. Joggal tiltakozhatnátok, mondván, hogy létezik egy másik fia is. Igaz. Ámde abban a fiúban nem látta viszont saját magát olyan makulátlanul, akár egy kristálytiszta tó vizében. Benne legfeljebb úgy láthatta viszont önmagát, mint egy törött ezüsttálban, torzan, kifacsarva, gúnyos kacsintással. Roscius még Gaius halála után is kitagadni szándékozta egyetlen megmaradt fiát. Bizonyára akadtak a családjában sokkal érdemesebb, értékesebb örökösök is, nem utolsósorban az unokafivére, Magnus. Ugyanaz a Magnus, aki most mellettem foglal helyet a vád soraiban, s aki unokatestvére iránt érzett szereteténél fogva nem nézhette tétlenül, hogy a rettenetes bűntény megtorlás nélkül maradjon.
– Ifjabb Sextus Roscius ördögi tervet eszelt ki apja meggyilkolására. Nem tudjuk és nem is tudhatjuk a pontos részleteket. Csak az az ember avathat be minket, ha vallomást mer tenni. Csupán a tényeket gyűjthetjük össze. Sextus Roscius pater t egy szeptemberi éjszakán támadták meg, miután elhagyta nagyra becsült patrónusának, Caecilia Metellának házát. Pallacina Fürdőinek környékén szurkáltak halálra. Talán maga Sextus Roscius filius tette? Természetesen nem. Emlékezzetek vissza, tisztelt bírák, milyen forrongás uralkodott tavaly ezen a téren. Nem szükséges ismertetnem a forrongás okait, elvégre nem egy politikai bíróságon vagyunk, de fel kell hívnom figyelmeteket az erőszakhullámra, mely ellepte eme város utcáit. Milyen egyszerű lehetett a cselszövő ifjabb Sextus Roscius számára orgyilkosokat találni a piszkos munka elvégzésére! Ügyes fogás volt részéről a legnagyobb felfordulás közepette megvalósítani a kivégzés tervét. Így reménykedhetett abban, hogy az apja meggyilkolása elsikkad a féktelen háborgások közepette.
– Köszönetet mondhatunk az isteneknek, hogy léteznek olyan emberek, mint Magnus, akik nyitva tartják szemüket és fülüket, s nem félnek előállni, hogy megvádolják a bűnöst. Azon a szörnyű éjszakán Magnus Rómában tartózkodott, s felszabadított rabszolgája, Mallius Glaucia hozta el számára a rettenetes halálhírt. Magnus késlekedés nélkül elküldte Glauciát Ameriába, hogy elvigye a hírt jó unokafivérének, Capitónak.
– S a következő mozzanatban a keserű, mégis, különös módon nagyon is igazságos irónia lép be történetünkbe. Fortuna egyik sajátos játéka folytán az az ember nem örökölhette a vagyont, amely miatt ezt a borzalmas bűnt elkövette. Mint elébb említettem, ez nem politikai bíróság, és a per sem politikai jellegű. Nem tisztünk azokkal a drasztikus intézkedésekkel foglalkozni, melyeket az elmúlt évek lázongásai és bizonytalanságai kényszerítettek rá az államra. Ezért nem áll szándékomban részleteiben felfedni, miként eshetett meg, hogy bizonyos lelkiismeretes államhivatalnokok a bűnügy feltárása közben felfedezték Sextus Roscius pater nevét a törvényen kívül helyezettek listáján. Igen, ennek a minden jel szerint erényes embernek neve ott szerepelt az állam ellenségei között. Az öregembernek valamiképpen sikerült hónapokig életben maradnia! Milyen végtelenül szerencsés ember lehetett, vagy milyen ügyes!
– S mégis, a sors iróniája, hogy filius, aki megöli pater t, szembesül a ténnyel, hogy így sem juthat semmihez az örökségből, hiszen azt már elkobozta az állam. Képzeljétek el azt a bosszúságot, tisztelt bírák! A csalódottság a kétségbeesésbe kergette. Az istenek döbbenetes játékot játszottak azzal az emberrel, de nem tagadhatjuk, hogy végtelen bölcsességgel és remek humorérzékkel tették.
– A néhai Sextus Roscius vagyonát annak rendje és módja szerint elárverezték. Jó unokafivérei, Magnus és Capito az elsők között licitáltak, hiszen behatóan ismerték a birtokokat és azok értékét. Így azzá lettek, amivé az elejétől fogva lenniük kellett volna: a néhai Sextus Roscius örököseivé. Fortuna néhanapján ilyen szokatlan módszerekkel jutalmazza meg az igazakat és bünteti meg a gonoszokat.
– Joggal kérdezhetik, mi lett azzal az emberrel? Magnus és Capito gyanakodtak rá, csaknem biztosak voltak a bűnösségében. De megszánták családját, és fedelet ajánlottak a fejük fölé újonnan megszerzett birtokukon. Az unokatestvérek egy ideig úgy-ahogy fenntartották a békesség látszatát. Egészen addig, amíg Sextus Roscius el nem árulta magát. Először arra ébredtek rá, hogy különböző tárgyakat, melyek immár az állam jogos tulajdonát képezték, szándékosan magánál tartott. Más szóval semmivel sem volt jobb egy közönséges tolvajnál, aki ellopja Róma polgáraitól azt, ami őket illeti. Ó, bírák, látom, hogy a sikkasztás vádjára már csak ásítoztok, és igazat is adok nektek. Elvégre egy lopás bűntette eltörpül az ő sokkal szörnyűségesebb vétkéhez mérve. Amikor Magnus és Capito azt követelték, hogy adja át a szóban forgó tárgyakat, az életüket kezdte fenyegetni. Ha józan lett volna, talán tartja a nyelvét. Csakhogy apja halála óta nem ismert mértéket az ivászatban – ismerjük ezt a viselkedést a bűnözők körében. Bűneinek sorához még az is hozzájárul, hogy jóformán egyszer sem látták józan állapotban. Elviselhetetlenül erőszakos lett, olyannyira, hogy vendéglátóit is fenyegetni kezdte. Gyilkossággal fenyegette őket, s ezzel akaratlanul is elárulta bűnrészességét apja halálában.
– Hogy saját életét óvja és kötelességének eleget tegyen, Magnus elhatározta, hogy nyilvánosan megvádolja azt az embert. Közben Roscius kisiklott a markából, és Rómába szökött, szörnyű bűntettének színhelyére. Csakhogy a törvény Róma szívében sem hunyja le szemét, ezért a millió lélek városában sem tudott elrejtőzni.
– Sextus Roscius búvóhelyét felfedezték. Általában, legyen szó a legförtelmesebb bűntényről, minden római polgárnak joga van lemondani polgárjogáról és száműzetésbe menekülni, amennyiben nem hajlandó szembenézni a törvénnyel. De az az ember olyan súlyos bűnt követett el, hogy fegyveres őrség vigyázta lépteit, amíg el nem érkezik a tárgyalás és a büntetés napja. Mi az oka ennek az elővigyázatosságnak? Az általa elkövetett bűn meghaladja minden vétség fogalmát, melyet halandó egy másik halandó ellen elkövethet. Magát a köztársaság talapzatát rázta meg, és azokat az elveket, melyek Rómát naggyá tették. Támadást intézett az apaság elsőbbsége ellen. Magukat az isteneket támadta meg, legfőképpen Jupitert, az istenek atyját.
– Nem, az állam nem vállalhatja fel a legkisebb kockázatot sem, hogy egy ilyen alávaló bűnöző megszökjön, és azt sem engedhetitek, tisztelt bírák, hogy méltó büntetés nélkül élje tovább az életét. Mert ha mégis elengednétek, az istenek elképzelhetetlen haraggal sújtanának le Rómára, amiért a város nem vette fel a harcot egy ilyen förtelem ellen. Gondoljatok csak azokra a városokra, melyek ostoba módon istentelen bűnözőket rejtegettek, s aztán vér ömlött utcáikon, lakóik éhen- és szomjan haltak. Nem engedhetitek, hogy Rómával is ez történjen!
Erucius szünetet tartott, hogy megtörölje a homlokát. Mindenki, aki megjelent a téren, valamiféle álomszerű összpontosítással figyelte. Cicero és ügyvédtársai már nem forgatták a szemüket, és nem csúfolódtak Eruciusról, sokkal inkább aggodalmaskodni látszottak. Sextus Roscius kővé dermedt.
Erucius visszavette a szót.
– Említést tettem a sértésről, melyet az az ember az isteni Jupiter ellen elkövetett kimondhatatlanul alávaló bűnével. S ha kissé eltérhetek a tárgytól, a sértés nemcsak az istenek atyja ellen irányul, hanem helyreállított Köztársaságunk Apja ellen is! – Erucius széles ívben széttárta karját, mintha Sulla lovas szobrához könyörögne. Székemről olyan szögben látszott a műalkotás, mintha a diktátor leereszkedő mosollyal viszonozná a gesztust. – Ki sem kell mondanom a nevét, hiszen szeme most is minket figyel, ebben a szent pillanatban. Vigyázó szeme minden cselekedetünk fölött őrködik ezen a téren, gondosan figyeli, hogyan látjuk el kötelességeinket, akár mint polgárok, bírák vagy ügyvédek. Sulla újra meggyújtotta az igazság tüzét Rómában oly sok év sötétség után. Ránk hárul a feladat, hogy az olyan gonosztevők, mint az az ember, ne fojtsák hamvába ezt a tüzet. Ha mégis kudarcot vallanánk, olyan büntetést idéznénk mindannyiunk fejére, mint a vad fekete felhőkből előtörő jégeső.
Erucius méltóságteljesen kihúzta magát, és néhány hosszú pillanatig úgy is maradt. Ujja a mennyek felé mutatott, szemöldökét összevonta, s feldühödött bikaként nézett az összegyűlt bírákra. Jupiter bosszújáról beszélt, de a téren mindenki tudta, hogy valójában maga Sulla gerjedne haragra, ha a vádlott nem találtatna vétkesnek. A fenyegetés nem is lehetett volna nyíltabb.
Erucius összerendezte tógája redőit, és felszegett állal fordult el a Rostrától. Amint lelépdelt a lépcsőn, nem tört ki tapsvihar vagy ujjongás a tömeg soraiban. Fagyos csend telepedett meg mindenütt.
Nem fáradt azzal, hogy alátámassza az érveit. Bizonyítékok helyett pusztán gyanúsítgatás volt a fegyvere. Eszközként nem az igazságot használta, hanem a megfélemlítést. Leplezetlen hazugságokból és erőszakból foltozta össze fenyegető beszédét. S mégis, akadhatott egy ember is aznap a Rostra környékén, aki hallván őt, nem a vádat könyvelte el győztesnek?

 

 

Harmincegy

Cicero felállt, és eltökélten vonult fel a Rostrára. Tógája térde körül hullámzott. Tiróra sandítottam, aki a körmét rágta, aztán Rufusra, aki ölébe eresztette összekulcsolt kezét, és csak egészen enyhén fojtotta vissza imádattal teli mosolyát.
Cicero fellépett a pódiumra, megköszörülte torkát, köhécselni kezdett. A szkepszis hulláma söpört végig a tömegen. A kontár kezdés rossz jelnek minősült. A vád soraiban helyet foglaló Gaius Erucius feltűnően a szájára csapott, és az égboltra szegezte tekintetét.
Cicero ismét megköszörülte a torkát, és újból belefogott. Hangja rekedt volt és bizonytalan.
– Dicsőséges bírák! Bizonyára csodálkoztok, hogy a sok kiváló polgár és elsőrangú szónok közül, kik körülöttetek ülnek, éppen én emelkedem szólásra a színetek előtt...
– Valóban – morogta Erucius, mire elszórtan nevetés hangzott fel a tömegből.
Cicero nem hagyta magát eltántorítani.
– Kétségtelen, hogy sem korban, sem képességek terén nem vagyok méltó az összehasonlításra. De minden bizonnyal ők is azt az álláspontot vallják, mint jómagam, hogy ez az igazságtalan vád, melyet egy szörnyűséges bűnténnyel együtt eszeltek ki, egy ártatlan ember ellen irányul. Abban is bizonyára egyetértünk, hogy ezt a nemtelen támadást vissza kell vernünk. Ezért az említett bölcs szónokok ugyan szemmel láthatóan képviseltetik magukat az igazság keresésének színhelyén, de némán ülnek közöttünk – lévén, hogy a jelenkor barátságtalan viszonyai nem kedveznek ügyünknek.
Felemelte a kezét, mintha egy esőcseppet fogna fel, mely a mélységesen kék égboltról hullott alá. Akár azt is hihettük volna, hogy Sulla lovas szobra felé mutat. Egyik-másik bíró fészkelődve igazította meg székét. Erucius a körmeit vizsgálgatta, nem nézett a bírákra.
Cicero harmadszorra is megköszörülte a torkát. Hangja határozottabban és erőteljesebben tért vissza, mint azelőtt, és minden bizonytalan remegés eltűnt belőle.
– Vajon annyival bátrabb lennék, mint ezek a hallgatag férfiak? Vagy jobban elkötelezem magam az igazság mellett? Nem hinném. Talán ennyire lelkesít, hogy saját hangomat hallhatom a Forumon visszhangozni, és dicséretet várok, amiért ki merek állni ennyi ember elé? Nem, szívesen átadnám a méltatást a rátermettebb orátoroknak, akik csiszoltabb szónoklattal állnának az emelvényre. S ha nem befolyásos emberek kényszerítettek, akkor mi más ösztönözhetett rá, hogy elvállaljam Sextus Roscius védelmét?
– Az ok egészen kézenfekvő: ha ezen kiemelkedő szónokok bármelyike felvállalna egy ilyen beszédet, s szót ejtene a politikai szálakról – melyek vitathatatlanul belefonódnak ebbe az ügybe –, az egybegyűltek kétségtelenül többet sejtenének a szavaik mögött, mint ami valóban ott rejtőzik. Híresztelések kapnának szárnyra. Gyanúsítgatások középpontjában találnák magukat. Olyan jelentékeny polgárok ők, hogy egyetlen szavuk sem maradhat visszhang nélkül, s minden megjegyzésük vitákat vált ki az emberek körében. Velük ellentétben én magam mindenről szót ejthetek, melyet ebben az ügyben el kell mondani, anélkül, hogy ellenségek csapnának le rám, vagy kellemetlen vitákat kavarnék. Mindez azért lehetséges, mert még nem kezdtem meg nyilvános pályafutásomat, jóformán senki sem ismer. Ha meggondolatlanul beszélnék vagy valamiféle kínos tapintatlanság csúszna ki a számon, senki nem venné észre, vagy ha mégis, megbocsátanák botlásaimat fiatalságom és tapasztalatlanságom okán. A megbocsátás szót igen szabadon használom ebben az esetben, elvégre a valódi megbocsátás lehetőségét és a szabad bírósági vizsgálatot, melyet a megbocsátás érdekében kellene lebonyolítani, már réges-rég eltörölte az állam.
Megint székek ide-oda tologatása hangzott fel. Erucius felnézett körmeiről, az orrát fintorgatta, és valahol középtájon a messzeségbe mélyesztette pillantását, mintha egy vészjósló füstgomolyagot vett volna észre.
– Megérthetitek tehát, hogy nem azért lettem én a kiválasztott erre a feladatra, mert én vagyok a legtehetségesebb szónok. – Cicero elmosolyodott, hogy elnézést kérjen a tömegtől. – Nem. Én voltam az egyetlen megmaradt jelölt, miután mindenki ellökte magától ezt az ügyet. Az én védőbeszédem idézheti elő a legkevesebb veszélyt. Senki sem mondhatja, hogy azért esett rám a választás, hogy Sextus Roscius a legjobb védelmet kaphassa. Azért jelöltek ki engem a feladatra, hogy Sextus Rosciusnak egyáltalán legyen védelme.
– Joggal kérdezhetitek, miféle rettegés és fenyegetés űzte el a legrátermettebb ügyvédeket, hogy Sextus Roscius védelme és élete végül egy zöldfülű ügyvéd kezében maradjon? Erucius vádbeszédét hallván azt gondolhatjátok, hogy semmiféle veszély nem leselkedett rájuk. Szándékosan hallgatta el, ki a valódi megbízója, s nem tett utalást arra, miért állt érdekében ennek a titokzatos embernek ügyfelem megvádolása.
– Hadd magyarázzam el, hogy kiről és miféle hátsó okokról van szó. A meggyilkolt néhai Sextus Roscius vagyona – melynek most annak rendje és módja szerint fia és örököse tulajdonát kellene képeznie – földekből és vagyontárgyakból áll össze, melyek együttes értéke meghaladja a hatmillió szeszterciuszt. Hatmillió szeszterciusz! Ez egy roppant nagy összeg, mely egy hosszú élet fáradságos takarékoskodó munkájának köszönhető. S mégis, az összes birtokot egyetlen fiatal férfi vásárolta meg, feltehetőleg nyílt árverésen, felháborítóan alacsony összegért, kétezer szeszterciuszért. Micsoda üzlet! A szemfüles ifjú vásárló nem más, mint Lucius Cornelius Chrysogonus... Látom, hogy már a név említése is felzúdulást kelt ezen a helyen, s nem is véletlenül. Kiemelkedően hatalmas emberrel van dolgunk. A vagyon állítólagos eladója, az állam érdekeinek képviselője a bátor és jeles Lucius Sulla, akinek nevét illő tisztelettel ejtem ki számon.
Ebben a pillanatban lágy, sziszegő hang uralkodott el a téren, mintha forró kövekre hullt volna s nyomban párává vált volna az eső. Az emberek egymás felé fordultak, és sutyorogni kezdtek. Capito megragadta Glaucia vállát, és a fülébe károgott. A körülöttem ülő nemesek keresztbefont karral ültek a páholyban, és marcona pillantásokat váltottak egymással. Két idősebb Metellus, akik a jobb oldalamon ültek, mindentudóan bólogattak egymás felé. Gaius Erucius, akinek húsos arcán Chrysogonus nevének említésére hirtelenjében bíbor foltok ütköztek ki, nyakánál fogva magához rántott egy fiatal rabszolgát, utasítást köpött a fülébe, és szélsebesen elküldte a térről.
– Engedjétek meg, hogy őszinte legyek. Chrysogonus tervelte ki a vádat ügyfelem ellen. Törvényes meghatalmazás nélkül jutott hozzá egy ártatlan ember vagyonához. Lévén, hogy képtelen teljességgel kiélvezni a hatalmas vagyon nyújtotta örömöket, amíg a jogos örökös még mindig él és lélegzik, hozzátok folyamodik, a bíróság bölcs bíráihoz, hogy csillapítsátok idegességét, és takarítsátok el az útjából ügyfelemet. Csak azután herdálhatja el a néhai Sextus Roscius vagyonát azzal a gondtalan kicsapongással, amivel szeretné.
– Helyénvalónak találjátok az ilyen viselkedést, bírák? Tisztességes eljárás ez? Igazságos? Most hadd hozakodjam elő én a követeléseimmel, melyeket bizonyára sokkal szerényebbnek és elfogadhatóbbnak fogtok találni. Először is, legyen teljes Chrysogonus elégedettsége a kezére jutott vagyonunkkal és tulajdonunkkal. Érjük el, hogy ne követelje mindennek tetejébe a vérünket is.
Cicero fel-alá kezdett sétálni az emelvényen, ahogy otthon is tette, a dolgozószobájában. A bizonytalanság nyom nélkül eltűnt a hangjából, sokkal vibrálóbb és figyelemfelkeltőbb lett, mint bármikor azelőtt.
– Másodszor, jó bírák, könyörgöm hozzátok, fordítsatok hátat az aljas emberek aljas fondorlatainak! Nyissátok ki szemetek és szívetek egy ártatlan áldozat esdeklésére! Mentsetek meg mindnyájunkat egy rettenetes veszélytől, mert a fenyegetés, mely most Sextus Roscius feje fölött lebeg, minden szabad római polgár feje fölött is lebeg. Ha eme védőbeszédet követően úgy érzitek, meg vagytok győződve Sextus Roscius bűnösségéről – nem, nem is kell a meggyőződés, elég, ha a gyanú még ott bujkál bennetek, ha egyetlen apró érv-foszlány is valószínűsíti, hogy az ellene felhozott borzasztó vádak helytállóak, ha őszintén elhiszitek, hogy vádlói nem csillapíthatatlan bírvágyuktól hajtva citálták őt a bíróság elé – akkor találtassék bűnösnek, s én magam sem fogok tiltakozni. Ha viszont semmi mást nem találunk a mögöttes okok között, csak a vádlók telhetetlen kapzsiságát és hő szándékukat, hogy áldozatukat a törvény kiforgatásával elsöpörjék az útból, akkor arra kérlek benneteket, hogy ragaszkodjatok a becsületességetekhez, mint szenátorok és mint bírák, és ne hagyjátok, hogy hivatalotok és személyetek pusztán eszköz legyen holmi bűnözők kezében.
– Arra buzdítalak, Marcus Fannius, a bíróság elnöke, hogy nézz végig a hatalmas tömegen, mely a mai tárgyalás miatt sereglett ide. Vajon mi vonzotta őket? Ó igen, a vád természete szélsőségesen érdekfeszítő! Róma bíróságai nagyon hosszú ideje nem foglalkoztak gyilkossági ügyekkel – habár az átmeneti időszak is nyilvánvalóan hemzsegett a förtelmes emberölésektől. Azok, akik ma itt összegyűltek, már nem bírják elviselni a temérdek gyilkosságot. Igazságra vágynak. Azt akarják, hogy a bűnözőket keményen megbüntessék. Azt akarják, hogy a bűnt elrettentő szigorral fojtsák el.
– Ennyit kérünk: kemény ítéletet és a törvény betartásának teljes komolyságát. Rendszerint a vád szokása ezt kérni, de a mai napon másképp történik. A mai napon mi, a vádlottak fordulunk hozzátok, Fannius és a többi bíró, hogy a lehető legkeményebben büntessétek az igazságtalanságot. Mert ha ezt elmulasztjátok – ha nem ragadjátok meg az alkalmat, hogy megmutassátok, melyik oldalon állnak Róma bírái és bíróságai –, minden jel szerint eljutottunk arra a pontra, ahol az emberi mohóságnak és galádságnak semmi sem szab határt. Azután már csak az anarchia marad, az abszolút, korlátlan anarchia. Ha leteszitek a fegyvert a vád előtt, kötelességeteket mulasztjátok el, és a mai naptól fogva az ártatlanok lemészárlása nem árnyékban folytatódik majd, hanem a törvény kibúvóinak mentén. Hasonló gyilkosságokat fognak elkövetni itt, a Forumon is, Fannius, közvetlenül az emelvény előtt, melyen ülsz. Mert mi más lenne az oka ennek a tárgyalásnak, ha nem az, hogy büntetlen maradjon a rablás és a gyilkosság?
– Két tábort látok a Rostra előtt. A vádlókat, akik igényt formálnak ügyfelem vagyonára, akik közvetlenül húztak hasznot ügyfelem apjának meggyilkolásából, akik most arra próbálják ösztökélni az államot, hogy egy ártatlan embert fosszon meg az életétől. S ott van a vádlott, Sextus Roscius, akire semmi mást nem hagytak vádlói, csak romlást, aki az apja halála óta nemcsak gyászban, hanem nyomorban is tengődik, aki most fegyveres őrökkel háta mögött jelenik meg eme bíróságon. Az őröket nem a bíróság védelmére állították oda, ahogy Erucius gúnyos célzása feltételezi, hanem a saját védelmére, nehogy a ti szemetek láttára végezzenek vele. Melyik tábor ügyét tárgyaljuk valójában itt a mai napon? Melyik szította fel a törvény haragját?
– Nem könnyű szavakat találni ezeknek a bandáknak a sötét természetére. Nem elég felsorolni a bűneiket, hogy meggyőződjetek arról, miféle önkényes hatalommal rángatják a törvény elé az apagyilkossággal vádolt Sextus Rosciust. Az elején kell kezdenem, és be kell avatnom a bíróságot az események láncolatába, melyek eddig a pillanatig vezettek. Akkor majd magatok is látni fogjátok, milyen mélyre alacsonyították le ezt az ártatlan embert. Akkor majd teljes egészében megértitek a vádlók vakmerőségét és bűneik hallatlan mocskosságát. Az is világossá válik számotokra, talán nem teljes egészében, de ijesztően tisztán, miféle siralmas állapotok uralkodnak köztársaságunkban.

 

Cicero gyökeres átalakuláson ment keresztül. Erőteljes, félreérthetetlen gesztusokat használt. Hangja tisztán, szenvedélyesen csengett. Ha távolabbról nézem, talán fel sem ismerem. Ha egy másik helyiségből hallom a hangját, az is idegenül csengett volna.
Voltam már szemtanúja hasonló átalakulásnak, de kizárólag a színházban vagy egyes vallásos eseményeken, ahol arra készül az ember, hogy a földi porhüvely döbbenetes képlékenységével fog szembesülni. Megdöbbentem, hogy ezúttal egy olyan ember transzformációjának vagyok tanúja, akiről azt hittem, jól ismerem. Lehetséges, hogy Cicero mindvégig tudta, hogy a szorult pillanatban ilyen változás következik majd be jellemében? Hát Rufus és Tiro? Bizonyára mindketten tudták, mert mással nem magyarázható az a higgadt magabiztosság, amely folyamatosan tükröződött az arcukon. Mi az, amit ők láthattak, s nekem elkerülte a figyelmemet?
Erucius melodrámával és fellengzősséggel szólította meg a tömeget, s sikerült is kielégítenie az éhes füleket. Szemtől szemben megfenyegette a bíróságot, akik némán tűrték a gyalázatot. Cicero eltökélten próbálta felkelteni az igazi szenvedélyt a hallgatóságban, olyan erősen szomjúhozta az igazságot, hogy az másokra is átragadt. Vakmerő kockáztatás volt részéről már az elején megvádolni Chrysogonust. Nevének puszta említésére jól látható riadalom lett úrrá Eruciuson és Magnuson. Minden bizonnyal szelíd védőbeszédet vártak, olyan összefüggéstelen és körülményes szónoklatot, mint a sajátjuk. Ehelyett Cicero fejest ugrott a piszkos történetbe, belemerült nyakig, egyetlen részletet sem hagyva ki.
Elmesélte, milyen körülmények között élt az idősebb Sextus Roscius, milyen kapcsolatokat ápolt Rómában, s milyen makacs ellenfelekre lelt unokatestvéreiben, Magnusban és Capitóban. Leírta a két rokon notórius jellemrajzát. Capitót sebhelyes, ősz hajú gladiátorhoz hasonlította, Magnust az öreg harcos védencéhez, aki rombolás és pusztítás terén már rég túlszárnyalta mesterét. Pontosan meghatározta Sextus Roscius meggyilkolásának időpontját és helyszínét, és megemlítette azt a furcsa körülményt, hogy Mallius Glaucia az egész éjszakát lóháton töltötte, hogy elvigye a véres kést és a halálhírt Capitónak Ameriába. Felvázolta az unokafivérek kapcsolatát Chrysogonusszal, Sextus Roscius illegális törvényen kívül helyezését, mely az öregember halála után következett be, azt követően, hogy a halállistákat már rég lezárták. Elmesélte az ameriai városi tanács hiábavaló tiltakozásának történetét, előadta, hogyan szerezte meg Chrysogonus, Magnus és Capito a Roscius-birtokokat, s miként próbálták lehetetlenné tenni az ifjabb Sextus Rosciust, minek következtében az örökös kénytelen volt Caecilia Metella házába menekülni, Rómába. Emlékeztette a bírákat arra a kérdésre, melyet a nagy Lucius Cassius Longinus Ravilla tett fel minden bűntény esetében: Ki húz hasznot belőle?
Amikor a diktátort hozta szóba, cseppet sem hátrált meg, mintha még mosoly is kiült volna az arcára.
– Továbbra is meggyőződésem, jó bírák, hogy mindez a tiszteletre méltó Lucius Sulla tudtán kívül történt, anélkül, hogy akár egy árulkodó jelet is észrevett volna. Végtére is az ő körei rendkívül kiterjedtek, nagy horderejű kérdések kötik le a figyelmét. Szorgalmasan gyógyítgatja a múlt sebeit, s igyekszik elébe vágni a jövő fenyegetéseinek. Minden szem rajta csüng, minden hatalom az ő biztos kezében összpontosul. Egyes-egyedül az ő vállára nehezedik a felelősség, hogy döntsön háború és béke kérdésében, és nála van minden fegyver. Képzeljétek csak el azt a rengeteg szánalmas gonosztevőt, aki körülötte hemzseg, s akik csak arra várnak, hogy figyelme más irányba összpontosuljon, s rögvest lecsapnak, hogy maradéktalanul kihasználhassák a pillanatot. Sulla valóban Fortuna kegyeltje, de Herkulesre, senkit sem melenget annyira Fortuna a kebelén, hogy hatalmas házában egyetlen becstelen rabszolga se forduljon meg, vagy ami még rosszabb: egy ravasz és gátlástalan volt rabszolga...
Beleolvasott a jegyzeteibe, s Erucius beszédének minden pontját megcáfolta, együgyűségén gúnyolódva. Ellentmondott Erucius azon érvének, hogy Sextus Roscius azért vállalta a vidékhez kötődő munkát, mert viszályban állt apjával. Hosszasan ecsetelte a falusi élet értékét és becsületességét, mely mindig kellemes témát szolgáltatott a római füleknek. Ellenkezésében kifejtette, hogy a két rabszolga, aki szemtanúja volt a gyilkosságnak, nem hallgatható ki tanúként, mert az új gazdájuk, Magnus, aki Chrysogonus házában rejtette el őket, nem járult hozzá a vallomástételükhöz.
Részletesen kitért az apagyilkosság szörnyű mivoltára, s megjegyezte, hogy egy ilyen fajsúlyú vádnál abszolút bizonyítékok meggyőző erejére van szükség.
– Azt is mondhatnám, hogy a bíráknak a vércseppeket is látniuk kell a fiú kezén, ha arról kell dönteniük, elhiggyenek-e egy ilyen rettenetes, gonosz, természetellenes vádat.
Előadta, milyen kínok között végzi az apagyilkos az ősi szokás szerint, s a közönség kellőképpen borzongott a hallottakon, de megigézve szívta magába szavait.
Szónoklata olyan kimerítő és hosszú volt, hogy a bírák fészkelődni kezdtek a helyükön, immár nem a Sulla nevének hallatán ébredt riadalomtól, hanem a nyughatatlanságtól. Az ügyvéd egyre inkább berekedt, hiába kortyolgatott a pódium mögé helyezett pohár vízből. Az volt az érzésem, hogy időt akart nyerni, de el sem tudtam képzelni, mi okból.
Tiro egy ideje eltűnt a vádlottak padjáról. Bizonyára a dolgát végezte valahol, gondoltam, mert már rajtam is kezdett úrrá lenni a szükség. Abban a pillanatban azonban már viszontláttam botladozó alakját a galérián, mankójára támaszkodva igyekezett vissza a padhoz, majd ismét helyet foglalt. Cicero lenézett a Rostra tetejéről, és felvonta egyik szemöldökét. Titkos jeleket váltottak egymás között, aztán mindketten elégedetten mosolyogtak.
Cicero krákogott, s jó néhányat kortyolt a vízből. Mély levegőt vett, kis időre lehunyta a szemét.
– Most pedig, jó bírák, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol bele kell mélyednünk a sötét lelkű egykori rabszolga, az egyiptomi születésű, csillapíthatatlanul kapzsi főbűnös természetrajzába. De nézzétek, ott jön, teljes pompájában, hatalmas kíséretével! Leereszkedett közénk palatinusi palotájából, ahol kápráztató bőségben él a Róma legrégibb családjaiból származó szenátorok és magisztrátusok között.
Megérkezett Chrysogonus, akit Erucius hivatott a Forumra haladéktalanul.
Testőrei gyorsan megtisztították számára a galéria leghátsó sorát, melyre az alacsonyabb rangú nemesek távollétében a sokadalom szerencsésebb tagjai ülhettek le. Minden fej arra fordult, és izgatott morajlás lett úrrá a tömegen, amint Chrysogonus a pad közepére vonult, és helyet foglalt. Olyan sok csatlós haladt a nyomában, hogy a padok közötti folyosókat is jelentős sereglet töltötte meg.
Magam is vetettem egy pillantást a legendás arany fürtökre, a magas, Nagy Sándort idéző homlokra, az erőteljes, széles állra, melyet ma baljós keménységgel feszített meg. Visszafordultam Cicero felé, aki mintha testben is a támadásra készült volna. Felhúzta keskeny vállát, homlokát lejjebb eresztette, akár egy rohamozó kecske.
– Beható nyomozást folytattam erről az egykori rabszolgáról – folytatta a beszédet. – Arra jutottam, hogy gazdagsága rendkívüli, s nem restelli megmutatni, amije van. Palatinusi villája mellett vidéken is bőven van hova visszavonulnia, nem beszélve a földek soráról. Kínosan ügyelt a kiváló talajra és a fővároshoz való közelségre. Házát zsúfolásig megtölti a sok déloszi és korinthoszi arany-, ezüst- és rézedény, köztük egy mechanikus forralókanna, melyet nemrég vásárolt egy árverésen, olyan megfizethetetlen áron, hogy az arra járók az utolsó ajánlatot hallván azt hitték, egy egész birtok került kalapács alá. Lehetetlen kiszámítani, mekkora összeget tesz ki az a rengeteg aranyozott ezüst, csipkés ágytakaró, festmény és márványszobor – hacsak valaki nem rendelkezik azzal a kivételes képességgel, hogy kiszámítsa, mennyi zsákmányt lehet összeherdálni a legkülönbözőbb illusztris családoktól, egyetlen tető alá.
– Ám ezek csak a néma vagyontárgyai. Mi a helyzet a beszédesebbekkel? A háztartás irdatlan tömegű rabszolgából áll össze, a legválasztékosabban összeválogatott iparos és művészi tehetségekből. A szokványos iparosmunkákat említenem sem kell – szakácsok, pékmesterek, ruhakészítők, hordszéket cipelők, ácsok, kárpitosok, takarítók, súrolok, szobafestők, padlócsiszolók, edénymosók, ezermesterek, istállófiúk, tetőfedők és felcserek. Hogy fülét kényeztesse és elméjét pihentesse, muzsikusok egész hada lesi kegyeit, zeng a környék a szüntelen zenebonától, a lantok, dobok és fuvolák kavalkádjától. Esténként a züllöttség lármája veri fel a házat, a tulajdonos akrobaták és parázna költők előadását élvezi. Ha valaki ilyen életet él, tisztelt bírák, milyen költségekbe veri magát nap mint nap? Mibe kerül a ruhatára? Mennyit költ pazar szórakozásra és bőséges lakomákra? Nem is háznak kellene neveznünk a lakóhelyét, hanem inkább a bomlás és a bűn melegágyának, mindenféle alja bűnözők szállásának. Sextus Roscius egész vagyona sem tartana ki nála egyetlen hónapig.
– Nézzétek meg azt az embert, bírák! Forduljatok arra, és vegyétek szemügyre! Haját kínos gonddal göndöríti és illatosítja, nagy kísérettel vonul be a Forumra, olyan római születésű polgárok gyűrűjében, akik tógájukat szégyenítik meg azzal, hogy egy volt rabszolga nyomában haladnak. Nézzétek, milyen megvetéssel viseltet mindenki iránt a környezetében! Senki sem számít emberi lénynek hozzá képest, felfúvódik attól a kényszerképzettől, hogy egyedül ő birtokol minden hatalmat és vagyont.
Hátranéztem. Senki sem könyvelhette el Chrysogonust szemrevaló jelenségnek, aki akkor látta először. Arca feldagadt és olyan vörös lett, hogy csaknem a gutaütés jelei mutatkoztak rajta. Szeme kiguvadt helyéről. Még sohasem láttam annyi dühöt felgyülemleni egy ilyen merev testben. Az sem lepett volna meg, ha szó szerint szétpukkad.
Cicero tisztán láthatta a Rostra tetejéről, milyen hatást váltanak ki szavai, mégsem tartott szünetet. Maga is elvörösödött az izgalomtól. Egyre gyorsabban beszélt, mégis megőrizte hidegvérét. Sohasem vétett hibát, sohasem keresgélte a megfelelő szót.
– Attól tartok, néhányan félreérthetitek támadásomat ez ellen a teremtmény ellen, és azt gondolhatjátok, hogy az arisztokrácia ügyét támadom, mely győzedelmesen emelkedett ki a polgárháborúkból, s melynek bajnokaként maga Sulla szerzett dicsőséget. Nem így van. Azok, akik ismernek, tudják, hogy a háború során mindvégig békére és megegyezésre áhítoztam, de azok után, hogy nem sikerült megegyezni, magam is úgy véltem, győzzön a tisztességesebb párt. Az istenek akarata együtt érvényesült a rómaiak buzgalmával, és természetesen a bölcsességgel, erővel és jó szerencsével, melyek Lucius Sulla sajátjai. Nem vonom kétségbe, hogy a győztesek jutalmat s a vesztesek büntetést érdemeltek. De nem hihetem, hogy az arisztokrácia azért nyúlt fegyverért, hogy rabszolgái és felszabadított rabszolgái szabadjára eresztve vessék rá magukat vagyonunkra, tulajdonunkra.
Nem bírtam tovább. Hólyagom kis híján szétrobbant, akárcsak Chrysogonus orcája.
Felemelkedtem a székemről, és elléptem a nemesek mellett, akik haragosan villantották rám a szemüket, amiért elvontam a figyelmüket. Finnyásan húzták fel tógájuk szegélyét, mintha lábam érintésére is beszennyeződnének. Mialatt lesiettem a bírák emelvénye és a galéria között nyíló járaton, visszanéztem a térre, és az elkülönülés furcsa érzése járt át. Mintha egy névtelen szemlélő hagyta volna el a túláradó izgalom színhelyét. Cicero szenvedélyesen gesztikulált, a tömeg továbbra is feszülten figyelte, Erucius és Magnus a fogát csikorgatta. Tiro véletlenül éppen felém nézett. Mosolygott, de a látványomra hirtelen mintha megriadt volna. Görcsösen integetni kezdett, hogy visszahívjon. Én is intettem, hogy ellenkezzek. Egyre sürgetőbben integetett, már a padról is felemelkedett. Hátat fordítottam neki, és tovább siettem. Ha akadt még valami utolsó megbeszélnivalója velem, várhatott addig, míg a sürgősebb dolgomat el nem intéztem. Csak később jöttem rá, hogy a hátam mögött lopakodó veszélyre akarta felhívni a figyelmemet.
A galéria végében elhaladtam Chrysogonus és kísérete mellett. Abban a pillanatban úgy éreztem, valóban érzem a forróságot, amely vérvörös arcából sugárzik kifelé.

 

Átverekedtem magam a kísérők és rabszolgák tömkelegén, akik a galéria mögötti teret betöltötték. Az alant húzódó utca nyíltan és üresen fogadott. Egyes nézők fittyet hánytak a polgári büszkeségre, és a legközelebbi lefolyó környékét árasztották el vizeletükkel, ám az én hólyagom nem volt olyan gyenge, hogy ki ne várjam, amíg eljutok a nyilvános latrináig. Venus szobra mögött egy kis alkóv nyílt, kifejezetten erre a célra, éppen a Cloaca Maxima fölött. A padló enyhén lejtett, egészen a fal tövében nyíló vízlevezetőig.
Egy ősz hajú, makulátlan fehér tógát viselő férfi hagyta el a helyiséget, mielőtt beléptem. Felém biccentett, amikor elhaladt mellettem.
– Micsoda per, nem igaz? – zihálta.
– Úgy ám.
– Nem rossz szónok ez a Cicero.
– Ragyogó szónok – értettem egyet sietve.
Az idős férfi távozott. A legbelső fal mellett álltam meg, a lyukacsos mészkő felületet nézegettem, és visszatartottam a levegőt, hogy ne érezzem a bűzt. Valami furcsa akusztikai hatás lehetővé tette, hogy egészen odáig halljam Cicero hangját a Rostráról. Erősen visszhangzott, de minden szavát érteni lehetett.
– A vádlók valódi célja éppoly világos, amennyire elítélendő: nem kevesebb, mint a törvényen kívül helyezettek gyermekeinek megsemmisítése, bármely rendelkezésükre álló eszközzel. Eskü alatt meghozott ítéletetek és Sextus Roscius kivégzése csak az első lépése lenne ennek a hadjáratnak.
Cicero elérkezett záró érveléséhez. Megpróbáltam siettetni hólyagom ürülését. Behunytam a szemem, s az áradat végre megindult. Csodás megkönnyebbülés áramlott szét tagjaimban.
Ebben a pillanatban valami halk füttyentés-félét hallottam a hátam mögül, s ügyködésem nyomban félbeszakadt. Hátranéztem, és Mallius Glauciát láttam alig tíz lépés távolságban. Kezét végigsimította tunikáján lefelé, amíg ujjait rá nem kulcsolta egy tőr összetéveszthetetlen alakú markolatára tógája csípőtájon felgyülemlett redői között. Obszcén vigyorral cirógatta a markolatot, mintha az ágyéka közepét masszírozná.
– Ébernek kell lennetek, bírák! Máskülönben áldásotokat adjátok egy újabb halállistára, mely sokkal kegyetlenebb és szörnyűségesebb lesz, mint az első volt. Az első legalább olyan emberek ellen irányult, akiknek módjukban állt megvédeni magukat. A gyilkos hadjárat, melynek rémképe már itt kavarog körülöttünk, a törvényen kívül helyezettek gyermekei ellen irányul majd, bölcsőjükben ringó fiúcsecsemőkre. A halhatatlan istenekre, ki a megmondhatója, hogy hová vinné a köztársaságot egy ilyen rémtett?
– Gyerünk! – szólalt meg Glaucia. – Fejezd be, amit elkezdtél!
Leeresztettem tunikám szegélyét, és szembefordultam vele.
Glaucia mosolygott. Lassan benyúlt a tunikájába, előszedte a tőrt, és játszani kezdett vele. A penge éles hegyét a falhoz szorította, és erőteljesen karistolni kezdte, amibe a fogaim is belesajdultak.
– Komolyan mondtam – folytatta igen jótékonyan. – Gondolod, hogy beledöfném a késem egy ember hátába, miközben hugyozik?
– Figyelemreméltóan tisztességes eljárás – ismertem el, s megpróbáltam egyenletes hangon beszélni. – Mit akarsz?
– Megölni téged.
A levegő, s vele együtt az állott vizelet tömény bűze behatolt a tüdőmbe.
– Most? Még mindig?
– Bizony.
Abbahagyta a fal karcolását, és hozzáérintette a kés hegyét az ujjbegyéhez. Jókora vércsepp buggyant ki a bőre alól, amit élvezettel lenyalt.
– Bírák! A hozzátok hasonló tekintéllyel rendelkező bölcsek dolga, hogy megtalálják a legbiztosabb gyógymódot a köztársaság kórságainak enyhítésére...
– De miért? A tárgyalásnak mindjárt vége.
Válasz helyett tovább szopogatta a hüvelykujját, aztán ismét csikorgatni kezdte a kést a falon. Úgy bámult rám, akár egy megtébolyodott gyerek, akinek testét egy ördögi fajzat kaparintotta meg. A tunikám mélyén rejtőző kés méltó ellenfele lett volna a fegyverének, de karja két kézfej nagyságával hosszabb volt az enyémnél. Aligha lehetett esélyem ellene.
– Miért akarsz megölni? Akármire jutnak a téren, most már semmi sem változtathatja meg az események folyását, tehetsz velem bármit. Az én szerepem már napokkal ezelőtt véget ért. A rabszolga ütött a kővel a fejedre azon az éjjelen, ha emiatt esküdtél volna bosszút. Rám nincs miért neheztelned, Mallius Glaucia. Nincs okod megölni engem. Semmiféle okod.
Elvette a pengét a faltól. Már nem szopta a hüvelykujját. Őszintén nézett a szemembe.
– Már megmondtam: meg akarlak ölni. Befejezed a pisálást, vagy nem?
– Nem akad közöttetek ember, aki ne tudná, hogy a római nép könyörületes hódító, engedékeny az idegen ellenséggel. Mégis, immáron a római is megdöbbentő kegyetlenséggel fordul a másik római ellen.
Glaucia felém lépett. A falhoz hátráltam, pont a lefolyó fölé. A széklet és a vizelet bűze szinte tapinthatóan vastagon csapott meg alulról.
Még közelebb jött.
– Nos... Nem akarod, hogy a véred húggyal keveredjen a tógádon, amikor megtalálnak, ugye?
Egy alak tűnt fel a háta mögött – egy másik néző jött a latrinát használni. Azt hittem, Glaucia körbenéz egy pillanatra, éppen annyi időre, hogy nekironthassak, és talán belerúgjak a lágyékába. De az orgyilkos csak mosolygott rám, és magasra tartotta a tőrt, hogy a jövevény is láthassa. Az idegen egyetlen szó nélkül kiszaladt a helyiségből.
Glaucia megrázta a fejét.
– Most nem engedhetem meg, hogy válassz. Sietnem kell.
Hatalmas termetű volt, egyszersmind ügyetlen. Rohamozott, de én meglepő könnyedséggel kimenekültem a karmai közül. Előhúztam a saját késemet. Reméltem, hogy egyáltalán nem kell használnom – legalábbis ha elég gyorsan kisurranhatok a szabadba. Nekiiramodtam a kijáratnak, de lábam elcsúszott a vizelettől sikamlós kövezeten, és arccal előre a földre zuhantam.
A tőr kicsusszant a kezemből, és messzire gurult a köveken. Kétségbeesetten másztam utána. Kartávolságra voltam tőle, amikor valami elképesztő erővel ütötte meg a vállamat, és szétterültem a padlón.
Glaucia többször a bordáim közé rúgott, majd a hátamra fordított. Fölém magasodó vigyorgó arca a legvisszataszítóbb látvány volt, amit egész életemben láttam. Ezek szerint így kell történnie, gondoltam: nem öregemberként halok meg a fogatlan Bethesdával az oldalamon, aki a fülembe dúdol, nem a kertem illata tölti meg orromat, hanem egy mocskos latrina bűze fojtogat, és egy ocsmány orgyilkos köpi a nyálát az arcomba, közben Cicero hangja zümmög a távolban.
Valami halkan csörömpölő hangot hallottam, mintha egy kés bukdácsolt volna végig a köveken, aztán egy éles tárgy ütközött az oldalamnak. Abban a pillanatban valóban elhittem, hogy maradék hitemmel, melyet a purista Vesta-szüzekbe vetettem, képes vagyok visszahívni magamhoz a késemet pusztán az akaratom erejével. Érte nyúlhattam volna, ha nincs szükségem mindkét kezemre, hogy reménytelen küzdelemmel megpróbáljam letaszítani magamról Glauciát. Belenéztem a szemébe, és ámulatba ejtett a színtiszta gyűlölet, amit ott láttam. Hirtelen felemelte a fejét, és a következő pillanatban egy cipó nagyságú kődarab állt ki bekötözött homlokából. Úgy tűnt, az agyából türemkedik ki, mint a megszülető Minerva Jupiter fejéből. A kődarab ottmaradt, akárha a hirtelen előtörő vér ragasztotta volna oda. Aztán rájöttem, hogy becsapnak a szemeim. A követ még mindig az a kéz tartotta, mely lecsapott a kődarabbal a gyilkos fejére. Felnéztem, és Tirót láttam fejjel lefelé, háta mögött a kék égbolttal.
A rabszolga nem örült, hogy újra láthat. Valamit sziszegett felém, újra meg újra, amíg végül a kezem – nem a fülem – felfogta azt a szót, hogy kés. Valamiképpen sikerült hátracsavarnom a karom, felkaptam a tőrt onnan, ahova Tiro rúgta, és felfelé döftem vele a mellkasom fölött. Nincs szó a latinban, habár lennie kellene, hogy leírhassa a bizarr lelkesedést, amit akkor éreztem. Mintha már megtettem volna egyszer ugyanezt életemben. Tiro megint felemelte a követ, és ismét lesújtott Glaucia bezúzott koponyájára. Az óriás összeomlott fölöttem, egész szíve felnyársalódott Eco tőrére, s csaknem szétrobbant.
– Vessünk véget a szenvedésnek, mely vidékeinken ólálkodik! – kiáltott egy messzi hang. – Töröljük el mindörökre! Tagadjuk meg tőle a létezés jogát! Utasítsuk vissza! Sok rómait vitt a sírba rettenetes kínok közepette. S ami ennél is rosszabb, megfosztott minket a szellemünktől. Meggémberedtünk szüntelen ostroma alatt, melyet minden órában, minden nap folytatott. Elfojtott minden szánalmat abban a népben, mely egykor a legkönyörületesebb volt a föld színén. Amikor minden pillanatban erőszakot látunk és hallunk magunk körül minden irányból, amikor elveszünk a kegyetlenség és a csalás kíméletlen viharában, akkor még a legszívélyesebbek és a leggyengédebbek is megszűnnek hasonlónak lenni a kegyelmes szívű emberhez.
Az ügyvéd elhallgatott, aztán mennydörgésszerű taps tört ki a nézősereg soraiban. Vértől iszamos zavarodottságomban úgy rémlett, mintha engem ünnepelnének. Végtére is a latrina falai valamelyest hasonlítottak egy aréna falához, s Glaucia is olyan halott volt, mint akármelyik vérbe fagyott gladiátor. De amikor felpillantottam, csak Tirót láttam magam előtt, aki ingerülten és undorodva simította ki tunikáját.
– Nem voltam ott az összegzésnél! – fortyant fel. – Cicero mérges lesz. Herkulesre! Legalább a vér nem szennyezett be.
Azzal elfordult, és eltűnt. Magamra hagyott egy hegy nagyságú, rengő holttest alá temetve.

 

 

Harminckettő

Cicero megnyerte a pert. A hetvenöt bíró elsöprő többsége, köztük a praetor Marcus Fannius, arra szavazott, hogy Sextus Rosciust mentsék fel az apagyilkosság vádja alól. Csak a meggyőződéses Sulla-párti partizánok és a diktátor által közvetlenül, újonnan kinevezett fél tucat szenátor döntött úgy, hogy a vádlott bűnös.
A tömegre hasonlóan mély benyomást tett az ifjú ügyvéd beszéde. Cicero neve és szónoklatának morzsái hamar elterjedtek egész Rómában. Az utcán járókelők még napokkal később is hallhattak tavernákból és kovácsműhelyekből kiszűrődő beszédfoszlányokat, olyan emberek szájából, akik nem is voltak jelen a tárgyaláson. Előszeretettel idézgették Cicero válogatott szurkálásait Sulla ellen, lelkesen emlegették merészségét, mellyel Chrysogonust támadta. Elismerően emlékeztek mondataira a vidéki földekről és a családi életről, a fiúi kötelesség tiszteletéről és az istenekről. Az ügyvéd máról holnapra oroszlánszívű és istenfélő rómaiként, a törvényesség és az igazságosság megtartójaként szerzett hírnevet magának.
A tárgyalás estéjén kisebbfajta ünnepséget rendeztek Caecilia Metella házában. Rufus is részt vett rajta, sugárzóan győzedelmes arccal. Örömmámorában a kelleténél jobban a pohár fenekére nézett. Hasonlóképpen ünnepeltek a többiek, akik Cicero mellett a vádlottak padján ültek, Marcus Metellus, Publius Scipio és egy maroknyi egyéb nemes, akik valamilyen módon a háttérből mozdították elő az ügyet. Sextus Roscius számára a ház asszonyának jobbján foglaltak le egy heverőt, felesége és lányai szerényen megbújtak a háta mögé helyezett székeken. Tirónak is megengedték, hogy gazdája mögé üljön, így ő is részt vehetett a mulatságban. Még én is a meghívottak között szerepeltem, saját heverőt kaptam, hogy elnyújtózhassak, és külön rabszolgát jelöltek ki számomra, aki a csemegéket elhozta nekem az asztalról.
Igaz, hogy Roscius volt a díszvendég, de mindenki Ciceróról beszélt. Ügyvédtársai kitörő lelkesedéssel idézték szónoklatának leginkább remekbeszabott mondatait, míg Erucius előadását megsemmisítő szarkazmussal gúnyolták. Hangos nevetéssel emlékeztek vissza az arckifejezésére, amikor Cicero először vetemedett rá, hogy kiejtse az Aranyba Született nevét. Cicero mesterkéletlen szerénységgel fogadta a dicséretet. Elfogadott egy kevéske bort, s nem is volt szükség többre, hogy orcái lángba boruljanak. Félredobta szokásos elővigyázatosságát, és úgy evett, akár egy ló. A koplalás és az igénybevétel kétségtelenül kimerítette a szervezetét. Caecilia méltányolta az étvágyát, és megköszönte neki, hogy lehetővé tett egy ilyen győzelmi lakomát. Máskülönben az ínyencségek, melyeknek elkészítésén szolgái annyit munkálkodtak – tengeri csalán és kagyló, rigó spárgaágyon, lila hal tövisescsiga mártásban, füge gyümölcskompótban, főtt kocatőgy, tésztába töltött hízott madarak, kacsa, vaddisznó, osztriga ad nauseam – a Subura egyik sikátorában kötnek ki, ahol a nyomorgók szedegetik össze őket.
Azon töprengtem, miközben szolgámat egy harmadik adag bithyniai gombáért küldtem, vajon nem túl korai-e ez az ünneplés. Sextus Roscius visszanyerte az életét, de továbbra is a pokol tornácán egyensúlyozott. Öröksége az ellenségei vagyonát gyarapította, polgári jogaitól megfosztotta apjának törvényen kívül helyezése, s az öreg Roscius meggyilkolása is megbosszulatlan maradt. Megmenekült a végleges pusztulástól, de milyen esélyei voltak, hogy polgárhoz méltó életet éljen? Ügyvédei nem voltak olyan hangulatban, hogy a jövője miatt aggodalmaskodjanak. Jómagam csukva tartottam a számat, kivéve, amikor a tréfáikon kacagtam, és amikor gombával tömtem tele.
Rufus egész éjjel szenvedélyes vágyakozással nézte Cicerót, amit rajtam kívül senki sem vett észre. Hallván az ügyvéd beszédét a bíróságon, hogyan is becsmérelhettem volna Rufus viszonzatlan imádatát? Tiro rendkívül elégedettnek látszott, felszabadultan nevetett a vicceken, és volt annyira vakmerő, hogy maga is tegyen egy-két megjegyzést. Olykor-olykor viszont fájdalmas arccal Rosciára sandított. A lány eltökélten másfelé fordította tekintetét. Mereven és boldogtalanul ült a székében, egy falatot sem evett, aztán végül könyörögni kezdett az apjának és a ház úrnőjének, hogy nyugovóra térhessen. Sírva szaladt ki a teremből. Az anyja felállt, és utánairamodott.
Roscia távozása után különös sírógörcs fertőzte végig a társaságot. Először Caecilia fakadt könnyekre, aki gyorsabban döntötte magába a bort, mint bárki más. Egész éjjel elevenen kacarászott. Miután Roscia elment, hirtelen félelem ült ki az arcára.
– Tudom – mondta, miközben a lány zokogásának hangja beszűrődött a folyosóról. – Tudom, miért sír az a kislány. Igen, tudom. – Spiccesen bólintott. – Hiányzik neki a kedves, jó nagyapja. Ó, milyen édes, drága ember volt! Sohasem felejthetjük el, mi hozott minket össze itt ma este: imádott Sextusom váratlan, korai halála! Ki tudja, ha nem lettem volna olyan terméketlen az elmúlt években...
Felemelte kezét, és babrálni kezdett a kontyával. Az ezüst hajtű megszúrta, vér serkent az ujja begyéből. Ránézett a sebre, és keserves sírásban tört ki.
Rufus azon nyomban mellette termett, vigasztalni kezdte, és megakadályozta, hogy olyasmiről beszéljen, melyet még később megbánhat.
Aztán Sextus Rosciusból is feltört a zokogás. Sokáig próbálta visszafojtani, eltorzult arccal rágta az öklét, de a könnyeket nem lehetett feltartóztatni. Legördültek az arcán, s álláról egyenesen a tányérján zöldellő tengeri csalán közé vetették magukat. Szaggatottan beszívta a levegőt, és hosszú, reszkető sóhajjal eresztette ki. Eltakarta arcát a kezével, és átadta magát a görcsös sírásnak. Leverte a tányérját, mely a padlón kötött ki. Egy rabszolga máris ugrott, hogy összeszedje. Hangosan, el-elfulladva zokogott, mintha egy szamár bőgött volna. Sokszor kellett elismételnie, hogy rájöjjek, milyen szót motyog maga elé újra meg újra.
– Apám, apám, apám...
Az éjszaka java részében a szokásos arcát mutatta – csendes volt és komor, csak alkalmanként mosolyodott el, amikor a többiek harsány kacajban törtek ki egy Erucius vagy Chrysogonus ellen intézett gúnyos megjegyzésre. Rufus elmesélte, hogy Sextus Roscius az ítélet kihirdetését is furcsamód egykedvűen fogadta. Olyan hosszú ideig élt rettegésben, hogy visszatartotta megkönnyebbülését, amíg ki nem robbant belőle. Ezért sírta el magát.
Vagy legalábbis azt hittem.
Az időpont alkalmasnak látszott, hogy otthagyjam a társaságot.
Publius Scipio, Marcus Metellus és arisztokrata barátaik jó éjszakát kívántak, és mindegyikük ment a saját útjára. Rufus Caecilia mellett maradt. Minden porcikám arra vágyott, hogy végre a saját ágyamban alhassak, de Bethesda még mindig Cicero házában tartózkodott, és amúgy is hosszú volt az út a Suburán keresztül. Győzelmi mámorának ködében az ügyvéd szívélyesen felajánlotta, hogy töltsek még egy utolsó éjszakát az ő otthonában.
Ha nem mentem volna vele, a történet itt véget is érne, féligazságok és hamis sejtelmek közepette. Ám én Cicero nyomába szegődtem, fáklyát hordozó rabszolgái és testőrei közé. Végighaladtunk a holdfényben fürdő Forumon, fel a Capitolinus lejtőjén, míg elértünk a házáig.
Így kerültem végre szemtől szembe a legszerencsésebb emberrel a földkerekségen. Ekkor bizonyosodtam meg az igazságról, melyet addig csak halványan gyanítottam.

 

Cicero és én barátságos hangulatban cseverésztünk mindenféle apró-cseprő dolgokról: a hosszú hőségről, a holdfényes Róma szerény szépségéről és a szagokról, melyek azon az éjjelen megtöltötték a várost. Befordultunk a sarkon, és arra az utcára léptünk, mely az ügyvéd otthonához vezetett. Tiro vette észre először a Cicero házának bejárata körül táborozó embersereget, mely egy kisebbféle hadseregre emlékeztetett. Belekapaszkodott gazdája tógájába, és tátott szájjal mutatott előre.
Hamarabb pillantottuk meg a fényes kíséretet, mint ők minket: az üres hordszéket, a karba font kézzel nekitámaszkodó rabszolgákat, a fáklyahordozókat, akik a falnak dőlve álltak, és lusta szögben tartották világítóeszközüket. Az imbolygó fényben néhány szolga trigont játszott a járdaszegélynél, néhány titkár pedig hunyorogva firkálgatott irattekercsekre. Fegyveres őrök is akadtak közöttük. Az egyik készenlétben álló őr vett észre minket először az utca végében. Oldalba bökött egy drága ruhát viselő szolgát, aki azzal múlatta az időt, hogy a trigonozókra fogadott. A rabszolga összekapta magát, és fennhéjázó léptekkel elénk vonult.
– Te vagy a szónok Cicero, ennek a háznak a gazdája?
– Én.
– Végre! Reméljük, megbocsátod, hogy a kíséret az ajtód előtt táborozott le, de máshol nem találtunk helyet mindenki számára. S természetesen gazdámnak is megbocsátod, hogy ilyen késői órán látogat meg házadban. Igazság szerint nagyon régóta itt vagyunk, nem sokkal napnyugta után érkeztünk, s a te hazaérkezésedre vártunk.
– Értem – felelt Cicero tompa hangon. – A gazdátok merre van?
– Ő odabent várakozik. Meggyőztem az ajtónyitó szolgádat, hogy jobban teszi, ha nem kényszeríti Lucius Sullát a küszöbre, még akkor sem, ha a ház ura nem siethet fogadására. Gyere velem, kérlek. – A rabszolga hátralépett, és intett nekünk, hogy kövessük. – Gazdám már nagyon régóta vár rád. Itthagyhatod a fáklyahordozóidat és a testőreidet.
Cicero mélyen és egyenletesen lélegzett mellettem, mint aki jeges vízbe készül fejest ugrani. Még szíve dobogását is hallani véltem a nyugodt éjszakában, mígnem rájöttem, hogy a saját szívverésemet hallom. Tiro még mindig a gazdája tógájába kapaszkodott. Beharapta az ajkát.
– Ugye nem hiszed, gazdám... Nem merészelné... a saját otthonodban...
Cicero az ajkára tette mutatóujját, és elhallgattatta. Előresietett, intett testőreinek, hogy maradjanak, ahol vannak. Tiro és én a nyomában haladtunk.
Ahogy felléptünk a bejárathoz vezető lépcsőkön, Sulla kíséretének tagjai tovább folytatták henye időtöltésüket, csak röpke, mogorva pillantásokra méltattak minket, mintha mi lennénk a felelősek az unalmukért. Tiro előrelépett, hogy kinyissa az ajtót. Belesett az előcsarnokba, mint aki egy bozótnyi kivont kardot vár az ajtó mögött.
De az előtérben csak Öreg Tiro várt minket, s idegesen csoszogott Cicero elé.
– Gazdám...
Az ügyvéd egy bólintással belefojtotta a szót, a vállára tette a kezét, és tovább vonult.
Arra számítottam, hogy Sulla kísérete a házat is megtölti majd – még több testőr, hivatalnok, hízelgő és talpnyaló. De a helyiségekben csak Cicero szolgái sürgölődtek, szorosan a fal mentén surrantak tova, s megpróbáltak láthatatlanná változni.
A diktátorra egyedül találtunk rá a dolgozószobában, egy meggyújtott lámpa alatt. Mellette, az asztalon egy tál hevert félig tele búzadara-felfújttal. Ölébe egy irattekercset helyezett. Felnézett, amikor beléptünk. Nem tűnt türelmetlennek vagy riadtnak, csak enyhén unottnak. Félretette a tekercset, és felvonta a szemöldökét.
– Tekintélyes műveltségre és tűrhető ízlésre tettél szert, Marcus Tullius Cicero. Meglehet, hogy ebben a szobában túl sok az egyhangú, száraz nyelvtani és retorikai írás, szívemet mégis felderíti a rengeteg színjáték látványa, különösen a görög drámák gyűjteménye. Ugyan egyértelműen és szándékosan a legrosszabb latin költők munkáit gyűjtötted egybe, ez rögvest megbocsátható, ha az ember kezébe veszi ezt a kimagasló éleslátással kiválasztott értékes Euripidész-másolatot. Úgy látom, az athéni Epiklész műhelyéből való. Fiatalkoromban gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy magam is színi pályára lépek. Mindig azt hittem, hogy Pentheusz-alakításom szívbe markoló lenne. Vagy szerinted inkább Dionüszoszt kellett volna eljátszanom? Ismered a Bacchánsnők et?
Cicero nagyot nyelt.
– Lucius Cornelius Sulla, rendkívüli megtiszteltetés, hogy az otthonomban üdvözölhetlek...
– Elég ebből a zagyvaságból! – csattant fel Sulla, és dühödten csücsörített. Lehetetlen volt megállapítani, hogy ingerült vagy kicsattanóan jókedvű. – Nincs itt rajtunk kívül más. Ne pazarold a hangodat és a türelmemet ilyen semmitmondó formalitásokra. Az igazság az, hogy módfelett nyomasztónak érzed a jelenlétemet házadban, és azt kívánod, bárcsak minél előbb távoznék.
Cicero szája kinyílt, félig-meddig bólintott, maga sem tudta eldönteni, hogy válaszoljon-e.
Sulla megint ugyanolyan arcot vágott – félig derűset, félig bosszúsat. Türelmetlenül mutatott körbe a szobában.
– Azt hiszem, mindenkinek jut szék. Üljetek le!
Tiro idegesen kerített széket Cicerónak és nekem, majd megállt a gazdája jobb kezénél. Úgy nézett Sullára, mint valami egzotikus, halálos harapású hüllőre.
Még sohasem láttam azelőtt Sullát ilyen közelről. A lámpa fénye merev árnyékokat vetett az arcára föntről, élesebbre rajzolta a szája körüli ráncokat, és csillogóvá varázsolta szemét. Hatalmas oroszlánsörénye, mely egykoron híres volt fényéről, eldurvult és eltompult. Foltos arca elvesztette egészséges színét, májfoltok tarkították és apró hajszálerek vöröslöttek rajta, olyan vékonyak, akár a méh szőre. Száraz ajka kicserepesedett. Egyik orrlyukából sötét szőrcsomó lógott ki.
Nem volt más, mint egy öreg tábornok, egy korosodó korhely, egy megfáradt politikus. Szeme már mindent látott és semmitől sem félt. Mindenféle gyönyörűségnek és irtózatnak tanúja volt, s többé semmi sem gyakorolhatott rá hatást. Mégis ott lakozott benne valamiféle éhség, s amikor rám nézett, mintha valami ki akart volna ugrani abból a szempárból, hogy átharapja a torkomat.
– Te bizonyára Gordianus vagy, akit Nyomozónak is neveznek. Jó, nagyon örülök, hogy te is itt vagy. Téged is meg akartalak nézni magamnak.
Lustán jártatta ide-oda tekintetét Cicero és köztem, szeme mintha titkon rajtunk nevetett volna. Próbára akarta tenni a türelmünket.
– Kitalálhatjátok, miért jöttem – mondta végül. – Egy bizonyos jelentéktelen jogi ügy kapcsán, mely ma került a Rostra elé. Tudomást sem vettem róla, amíg meglehetősen durván értesítést nem kaptam vacsora közben. Kedves felszabadított barátom, Chrysogonus egyik szolgája rontott be hozzám izgatottan és rémülten, valami katasztrófát emlegetett, ami a Forumon készülődik. Éppen abban a pillanatban tört rám, amikor egy erősen fűszeres fácánmellet erőltettem le a torkomon, nem is tudtam rendesen megemészteni. Ez a kása, amit a konyhalányod hozott nekem, nem rossz ízű – enyhe de nyugtató, épp megfelel a felcsereim javaslatának. Persze lehetett volna méreg is benne, de akkor nem számítottál volna rám idebent, nem igaz? Ami azt illeti, mindig azt tartottam helyesnek, ha az ember túl sok tépelődés nélkül beleveti magát a veszélybe. Sohasem hívtam magam Bölcs Sullának, hanem Szerencsés Sullának, ami hitem szerint sokkal jobban illik rám.
Egy pillanatra belemártotta ujját a búzakásába, aztán váratlanul végigsöpört kezével az asztalon, és lesodorta a félig telt tálat a földre. Egy rabszolga szaladt be a folyosóról, de amikor meglátta Cicero tágra nyílt szemét és elfehéredő arcát, gyorsan elinalt.
Sulla a szájába dugta az ujját, és tisztán húzta elő. Dallamos hangon beszélt tovább.
– Micsoda küzdelem lehetett mindkettőtök számára ilyen mélyre lehatolni az igazság gyökeréig, ásni és szimatolni ezekről a szánalmas Rosciusokról és az undorítóan nyomorult bűneikről! Azt hallottam, hogy minden órát és minden napot a tények összegyűjtésével töltöttetek. Értesültem, hogy egészen az istenek háta mögötti Ameriáig elmentél, Gordianus, és saját életedet tetted kockára nem is egyszer, mindössze néhány sovány morzsájáért az igazságnak. S még mindig nem látjátok át az egész történetet – mintha több jelenet is hiányozna a színdarabból. Hát nem mókás? A mai napig egyszer sem hallottam Sextus Roscius nevét, és nem telt bele néhány óra – vagy csupán néhány perc –, hogy mindent kiderítsek, amit erről az ügyről tudni érdemes. Csak össze kellett hívnom néhány résztvevőt, és hiánytalanul követelni tőlük az események sorát. Valamikor, Numa király idején sokkal egyszerűbb volt fényt deríteni az igazságra.
Sulla szünetet tartott, és az ölébe ejtett irattekerccsel kezdett játszani. Az öltéseket simogatta, melyek a lapokat összefogták, végigjártatta ujját sima felületén, aztán hirtelen felmarkolta és elhajította a szobában. Egy halom tekercs tetejére esett, és szétrombolta a gondosan felállított iratgúlát. Háborítatlanul beszélt tovább.
– Áruld el, Marcus Tullius Cicero, milyen szándékkal vállaltad el ennek a nyomorult embernek a védelmét a bíróság előtt? Önkéntes ügynöke vagy talán az ellenségeimnek, vagy rászedtek volna? Vajon ügyességed ravaszsággal párosul, avagy határtalanul ostoba lennél?
Cicero hangja olyan szárazon zizegett, akár egy irattekercs.
– Felkértek, hogy képviseljek egy ártatlan embert egy felháborító váddal szemben. Ha a törvény nem nyújt végső menedéket az ártatlanok számára...
– Ártatlan? – Sulla előredőlt a székében. Arcára árnyék borult, a lámpa fénye lángszín aurát festett a haja köré. – Hát ezt mondták neked régi jó barátaim, a Metellik? Nagyon régi és nagyszerű família a Metelli. A hátamban éreztem a késüket azóta, hogy elváltam Delmaticus lányától, miközben haldoklott. Mi mást tehettem? A látnokok és a főpapok javaslatára váltam el, nem engedhettem, hogy a betegsége beszennyezze a házamat. S lám, az egykori rokonok így állnak bosszút – egy ügyvédet használnak fel, akinek nincs családja, és egy nevet dobnak tréfából a Rostra elé, hogy kínos helyzetbe hozzanak. Mi haszna van a diktátori címnek, ha éppen az az osztály fordul ellened ilyen szánalmas kis ügyekkel, amelyikért keményen küzdesz?
– Mit kínáltak neked, Cicero? – kérdezte. – Pénzt? Patrónusnak ajánlkoztak? Politikai támogatást ígértek?
Az ügyvédre néztem, aki sziklaszilárd arccal ült székén. Nem láthattam tisztán az imbolygó fényben, de úgy tűnt, mintha szája sarka egészen enyhe mosolyra húzódott volna. Tiro is észrevette, mert ábrázata hirtelen elsötétült a döbbenet jeleként.
– Melyikük keresett meg téged, Cicero? Marcus Metellus, az idióta, aki ott merészelt ülni veled a padon? Vagy az unokanővére, a vén őrült, a kóros álmatlanságban szenvedő Caecilia Metella? Vagy nem is egy Metellus volt, hanem valamelyik ügynökük? Az új sógorom, Hortensius nem lehetett, mert bár Jupiter a megmondhatója, hogy a legnagyobb ellenségét is képviselné jó pénzért, de volt annyi esze, hogy kimaradjon ebből a bohózatból. Csak Valeria drága öccse, a kis Rufus miatt nem sajnálom...
Cicero még mindig nem szólt egy szót sem. Tiro türelmetlenül ráncolta a homlokát, egyik lábáról a másikra állt.
Sulla hátradőlt a székében. A lámpafény átkúszott a homlokán, egyenesen a szemébe, mely úgy csillogott, akár az üveggyöngy.
– Nem számít. Így vagy úgy, a Metellik béreltek fel téged ellenem. Azt állították tehát, hogy ez a Sextus Roscius ártatlan. Mondd, elhitted nekik?
Tiro nem bírta tovább a hallgatást.
– Hát persze! – bökte ki. – Mert az. Ezért védte meg a gazdám, nem pedig azért, hogy egy nemesi család zsebre tegye...
Cicero gyengéden a csuklójára tette kezét, és elhallgattatta. Sulla a rabszolgára meredt, és csodálkozva méregette, mintha most venné észre először.
– A fiú nem olyan csinos, hogy ilyen arcátlanságot eltűrhess tőle. Ha valóban egy kicsit is római volnál, Cicero, itt helyben félholtra korbácsoltatnád.
Az ügyvéd mosolya megtört.
– Kérlek, Lucius Sulla, nézd el neki pimaszságát.
– Akkor válaszolj a kérdésemre, ahelyett, hogy a rabszolgád feleletére várnál! Elhitted, amikor azt mondták, hogy Sextus Roscius ártatlan?
– Igen, elhittem. – Cicero sóhajtott. Összeérintette kezét, és kinyújtóztatta ujjperceit. Rám villantotta tekintetét, aztán újból a kezére nézett. – Eleinte.
– Ó... – Most Sulla arcára ült ki valami halvány, kifürkészhetetlen mosoly. – Magam is okosabbnak véltelek annál, semminthogy ennyi ideig félrevezessenek. Mikor jöttél rá az igazságra?
Cicero megvonta a vállát.
– Jóformán a kezdetektől gyanakodtam, nem mintha ez bármi különbséget jelentene. Még mindig nincs rá bizonyíték, hogy Sextus Roscius összeesküdött az unokafivéreivel az apja meggyilkolása érdekében.
– Nincs bizonyíték! – nevetett fel Sulla. – Ti ügyvédek! Első lépésben mindig az érveket és a bizonyítékot nézitek, s csak másodszorra az igazságot. – Megrázta a fejét. – Azok a kapzsi bolondok, Capito és Magnus, hogyan gondolhatták, hogy elítéltethetik Sextust anélkül, hogy az ő bűnrészességükre is fény derülne? Miként keveredhetett össze Chrysogonus ilyen hulladék alakokkal?
– Nem értem – suttogta Tiro.
Arckifejezése akár komikus is lehetett volna, ha nem vegyül bele annyi őszinte fájdalom és zavartság. Sajnálni kezdtem. Magamat is megszántam. Addig a pillanatig én is megpróbáltam fenntartani az illúziót, amihez Tiro olyan hévvel ragaszkodott – azt a hitet, hogy a Sextus Roscius megmentéséért végzett munkánk magasabb célokat szolgált, mint a politika vagy az ambíció, hogy valami igazságfélét kaparintottunk a kezünkbe. Ez a hit végtére is egyet jelentett azzal, hogy Sextus Rosciust ártatlannak hittük.
Sulla felvonta a szemöldökét, és mindentudó arccal nézett az ügyvédre.
– Az arcátlan rabszolgád nem érti, Cicero. Felvilágosult római polgár vagy, nem igaz? Törődsz a fiú nevelésével? Akkor hát magyarázd el neki!
Cicero szemhéja egyszeriben súlyossá vált, az ujját kezdte szemlélgetni.
– Azt hittem, mostanra rájöttél az igazságra, Tiro. Reméltem, hogy magad is kibogozod a szálakat. Őszintén így reméltem. Gordianus biztosan tudja. Hadd magyarázza el ő! Végül is ezért fizetem.
A rabszolga olyan panaszosan nézett rám, hogy akaratom ellenére beszélni kezdtem.
– Minden a szajha miatt történt – mondtam. – Emlékszel Elenára, Tiro, a fiatal lányra, aki a Hattyúk Házában élt.
Sulla bölcsen bólintott, és felemelte ujját, hogy félbeszakítson.
– Túlzottan előreugrottál a történetben. Az ifjabb testvér...
– Igen, Gaius Roscius. Őt a bátyja ölte meg az otthonukban, Ameriában. A helybelieket talán félrevezették, mert a tüneteit aligha okozhatta a savanyított gomba.
– Kolicint – jegyezte meg Cicero.
– Sártök? Lehetséges – folytattam. – Kiváltképp, ha más, kellemes ízű étellel keverik. Hallottam egy hasonló esetről Antiochiában, ahol nagyon hasonló tünetek jelentkeztek – tiszta epét hányt az áldozat, aztán vér ömlött ki a száján, és azonnal meghalt. Talán Sextus már akkor is összejátszott az unokafivéreivel. Egy olyan ember, mint Magnus, bármilyen méregre szert tehet Róma területén a kapcsolatai révén, ha megfizeti az árát.
– Ami a motivációt illeti, Sextus Roscius pater minden bizonnyal ki akarta tagadni az örökségből idősebb fiát Gaius javára, vagy legalábbis Sextus filius meg volt győződve erről. Szokványos bűntény szokványos indítékokkal. De ezzel még nem ért véget az összeesküvésük.
– Az öregember talán gyanakodott Sextusra Gaius halála után. Lehet, hogy annyira mélységesen gyűlölte, hogy további okot keresett, ami miatt kitagadhatja. Közben beleszeretett a szépséges fiatal kéjnőbe, Elenába. Amikor a lány várandós lett, az öreg sietve tervet kovácsolt a megvásárlására, a felszabadítására és a szabadnak született gyermek adoptálására, akár valóban Roscius volt, akár nem. Természetesen nem vehette meg a lányt azonnal, gondjai akadtak a vásárlással – a bordélytulajdonos megszimatolta, mennyire szívén viseli az ügyet, és mérhetetlen magas árat szabott, hogy kihasználja a zápult, szerelmes özvegyembert. Mindez persze csak feltételezés...
– Több, mint feltételezés – ellenkezett Sulla. – Van, illetve volt kézzelfogható bizonyíték. Az idősebb Roscius lediktált egy levelet a rabszolgájának, Felixnek, aki emlékezett minden sorára. Az öreg részeg dühkitörésében fogalmazta a levelet, és nyíltan megfenyegette benne a fiát, hogy pontosan azt fogja tenni, amit az előbb elmondtál: kitagadja Sextus Rosciust az örökségből egy még meg sem született fiú javára. Az iratot később megsemmisítették, de a rabszolga nem felejtette el.
Sulla elhallgatott, hogy én folytassam a történetet. Tiro kétségbeesetten az ügyvédre nézett, aki nem viszonozta a pillantást, így kénytelen volt felém fordulni.
– Ezért Sextus Roscius elhatározta, hogy megöli az apját – meséltem. – Persze nem boldogult volna vele egymaga, és egy újabb mérgezés túlzottan is gyanús lett volna. Amellett annyira elhidegültek egymástól, hogy be sem juthatott az öregember házába. Így hát az unokafivéreihez, Capitóhoz és Magnushoz fordult. Lehet, hogy ők már Gaius meggyilkolásában is segédkeztek, talán régóta arra unszolták Sextust, hogy az apját is tegye el láb alól. Összeesküdtek hát hárman. Úgy tervezték, hogy Sextus örökli a birtokokat, és később kifizeti az unokafivéreit. Nyilván volt valami biztosíték...
– Csakugyan – szólt közbe Sulla. – Volt egy írásbeli szerződésféle. Egyfajta szándéknyilatkozat, ha jobban tetszik, melyben kikötötték, hogy végeznek az öreg Rosciusszal. Három példányban lemásolták, és mindhárman aláírták. Mindenkinek jutott egy példány, hogy sakkban tartsák egymást, ha a dolgok összekuszálódnának. Kellett valami, amivel zsarolhatták egymást.
– De végül összekuszálódtak a dolgok – jegyeztem meg.
– Igen. – Sulla elfintorította a száját, mintha az egész ügy bűzlött volna. – A gyilkosság után Sextus Roscius megpróbálta átejteni az unokafivéreket. Egyedüli tulajdonosa lett a birtokoknak. Hogyan is vehették volna el tőle a vagyont, ha az aláírt szerződés mindhármukra rossz fényt vet? Sextus Roscius bizonyára nagyon éles eszűnek tartotta magát, pedig milyen őrült volt, hogy olyan dögkeselyűkkel szemben akarta megszegni az alkut!
A diktátor mély levegőt vett, és mesélt tovább.
– Úgy tűnik, hogy Capito agyalta ki a törvényen kívül helyezés ötletét. Magnus már korábban ismerte Chrysogonust valami homályos ügy kapcsán, és előhozakodott neki a tervével. Hányszor figyelmeztettem azt a fiút, hogy ne hagyja a mohóságát felülkerekedni a józan ítélőképességén! Nos, igen... A birtokokat elárverezték, és az állam kezére kerültek. Chrysogonus maga vásárolta fel őket, és az előzetes megegyezés szerint megosztotta a vagyont Capitóval és Magnusszal. Sextus Rosciust mindenből kihagyták. Mekkora szamárnak érezhette magát! De mit tehetett? Talán szaladt volna a helyi hatósághoz a papírt lobogtatva, melyből kiderül bűnössége az apja halálában?
– Természetesen mindig fennállt annak lehetősége, hogy egy őrült dührohamban valóban ezt teszi, így hát Capito jobbnak látta befogadni a családi birtokra, ahol legalább szemmel tarthatta. Nyomorultan, megalázottan tengették napjaikat a viskóban. Milyen irtózatos neheztelés lakozott ezeknek a vidéki unokafivéreknek a szívében!
Tiro nem mert a diktátorra nézni, inkább engem kérdezett.
– De hogy jön ide Elena?
Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de Sulla kizökkenthetetlenül belesüppedt a történetbe.
– Sextus Roscius mindvégig azon mesterkedett, hogy valamilyen módon visszaszerezze birtokait. Még mindig attól tartott, hogy a szajha gyereke egy napon a riválisa lehet, vagy ha nem, akkor az ellensége. Képzeljétek csak el, mennyit rágódott nap mint nap bűnének hiábavalóságán, aljasságán, Fortuna keserű csapásain, saját lelkiismeretének háborgásán, a tönk szélére jutott családján! Éppen Elena és a gyerek miatt keveredett bele apja meggyilkolásába. Amikor a fiú megszületett, Roscius a saját kezével ölte meg.
– Akár Elenát is megölhette volna – közöltem.
– Mit számított még néhány ember vére annyi öldöklés után? – kérdezte Sulla. Rájöttem, hogy egyáltalán nem találja ironikusnak a saját szájából előtörő szavakat, pedig ő maga is nyakig belesüllyedt az általa lemészárolt emberek vérébe. – Nem sokkal később a két unokafivérnek sikerült megkaparintania Sextus példányát az egyezményből. A papír nélkül védtelenné vált, nem tarthatta sakkban a másik kettőt. Kétségem sincs, hogy az ő meggyilkolását és családjának elpusztítását tervezgették, amikor elszökött a birtokról. Először egy barátjánál szállt meg Ameriában, bizonyos Titus Megarusnál, aztán eljutott Caecilia Metellához Rómába. Mivel kisiklott a kezükből, az unokafivérek csak a törvény erejével semmisíthették meg. Roscius is bűnrészes volt, ezért a másik kettő naivan azt hitte, hogy ráfoghatják az egészet, és ők kimaradhatnak a képből. Arra is számítottak, hogy Chrysogonus nevének bevonásával elrettenthetik az összes rátermett szónokot a védelem feladatától – ha tárgyalásra kerülne a sor. Addigra Sextus Roscius elméje olyannyira megzavarodott, hogy még az öngyilkosságában is reménykedtek, vagy abban, hogy bevallja a bűnét, és egyáltalán nem tart igényt védelemre.
– Gyalázatosan magabiztosak voltak – mondta Cicero lágyan.
– Valóban? – merengett Sulla. Töprengő hangja egészen sötéten csengett. – Nem mondanám. Ha ez a per hat hónappal ezelőtt zajlott volna, gondolod, hogy akad ügyvéd, aki ki meri ejteni Chrysogonus nevét a Rostra előtt? Vagy mert volna bárki engem a szájára venni? Fel merte volna valaki vetni a törvényen kívül helyezés kérdését? Gondolod, hogy a bírák többsége, akik az egyik általam helyreállított bíróságon ítélkeznek, ennyire bátran mertek volna kérkedni a függetlenségükkel? Capito és Magnus mindössze hat hónapot késtek az üggyel, ennyi az egész. Fél évvel ezelőtt a Metellik ujjukat sem mozdították volna Sextus Roscius védelmében. De most érzik, hogy gyengül a hatalmam, elhatározták, hogy próbára teszik a tekintélyemet, és szurkálni kezdenek a bíróság előtt. Nézzétek csak, hogy lázonganak ezek a gazdag, ősi családok a diktátor biztos keze alatt, még akkor is, ha mindig arra törekedtem, hogy az ő kincseskamrájukat gyarapítsam, és kordában tartsam az irigy tömegeket! Mindent meg akarnak szerezni maguknak – mint Magnus és Capito. Valóban olyan büszke vagy rá, hogy a bajnokuk lehetsz, Cicero? Büszke vagy rá, hogy felmentettél egy véreskezű apagyilkost, csupán azért, hogy egy jó nagyot rúghass belém az ódivatú római erény nevében?
Sulla és Cicero hosszasan farkasszemet néztek egymással. A diktátort hirtelenjében nagyon öregnek és megviseltnek láttam, míg Cicero rendkívül fiatalnak és erősnek tűnt. Mégis ő sütötte le a szemét először.
– Mi lesz most Sextus Rosciusszal? – kérdeztem.
Sulla hátradőlt, és nagyot sóhajtott.
– Szabad ember, tisztázódott a törvény előtt. De egy apagyilkosság és kétszeres testvérgyilkosság terheli a lelkét. Megérdemli egyáltalán az ilyen az életet? Ám Cicerónak köszönhetően ez az alávaló gazember egyfajta szenvedő hős lett, egy szánalmas kis kőhöz láncolt Prométheusz. Csipkedd meg a beleit, ahogy megérdemli, a tömeg nyomban felháborodik! Fortuna tehát nagyon kegyes lesz Sextus Rosciushoz.
– Az apja birtokait nem kapja vissza. A legádázabb ellenségeimnek éppen ez lenne a kívánsága – a pontosan nyilvántartott törvényen kívül helyezés korruptnak minősülne, és az államnak be kellene vallania egy ilyen kellemetlen hibát. Azt már nem! Ez sohasem fog megtörténni, legalábbis amíg én élek. A Roscius-birtokok továbbra is mások kezén maradnak, de...
Sulla elfintorodott, és ráharapott a nyelvére, mintha ürömbe harapott volna.
– De Chrysogonus önként átad Sextus Rosciusnak más földeket ugyanabban az értékben, mint amekkorát az apja birtokai kitettek. Minél messzebb Ameriától. Hadd térjen vissza Sextus Roscius a régi életébe, távol azoktól, akik ismerik őt és a múltját. A törvényen kívül helyezés viszont még mindig fennáll, családi birtokait és a római polgárokat megillető jogait nem kaphatja vissza. Most, hogy tudod, amit erről az emberről tudni érdemes, igazságtalannak találod az intézkedéseket, Cicero?
Az ügyvéd a felső ajkát dörzsölgette.
– Mi lesz az én biztonságommal és azokkal, akik segítettek nekem? Egyes emberek nem riadnak vissza a gyilkosságtól – mondta komoran.
– Nem lesz több vérontás, nem lesz megtorlás Magnus és Capito részéről. Ami egy bizonyos Mallius Glaucia titokzatos halálát illeti – hozzá illő módon egy nyilvános latrinában találtak rá késő délután –, az ügyet lezártnak tekintjük, és a feledés fátylát borítjuk rá. Az a lény sohasem létezett. Ebben a pontban hajthatatlan voltam a Rosciusokkal szemben.
Cicero szeme összeszűkült.
– Az alkut mindig két fél köti.
– Igen, csakugyan. Tőled azt kérem, Cicero, hogy fogd vissza magad. Cserébe fáradozásomért, hogy fenntartom a békét és a rendet, meg kell ígérned, hogy nem emeltetsz vádat Capito és Magnus ellen, nem tiltakozol hivatalos helyen Sextus Roscius pater törvényen kívül helyezése ellen, nem indítasz jogi bosszúhadjáratot Gaius Erucius ellen. Te sem és a Metelli-família sem agyaltok ki semmiféle peres eljárást Chrysogonus ellen. Határozottan figyelmeztetlek, hogy tovább adhasd a barátaidnak a Metellik között. Megértetted?
Cicero bólintott.
Sulla felkelt. A kor megtépázta arcát, de válla nem ereszkedett meg. Csaknem az egész helyiséget betöltötte. Cicero és Tiro vékony kisfiúnak tűnt mellette.
– Okos fiatalember vagy, Marcus Tullius Cicero, és minden szemtanú szerint elsőrangú szónok. Vagy őrült vakmerőség lett úrrá rajtad, vagy tébolyultan vágysz az előrelépésre, esetleg mindkettő egyszerre. Épp olyan fajta ember vagy, akinek én és barátaim nagy hasznát vennénk a Forumon. Nyújtanám a kezem, hogy felfogadjalak, de tudom, hogy visszautasítanád. Fejedben még ott kavarog a sok ködös ideál – a köztársaságpárti eszmények bátor védelme a könyörtelen zsarnoksággal szemben, meg hasonlók. Tele vagy tévhitekkel a jámborságról és a saját természetedről. Talán a többi érzékem már kezd cserben hagyni, de ravasz vén róka vagyok, és jó a szaglásom, ebben a szobában pedig egy másik róka jelenlétét érzem. Hadd mondjak valamit, Cicero: az út, melyre ráléptél, csak egyetlen célhoz vezet, oda, ahol most én állok. Talán nem jutsz el idáig, de más irányba nem mehetsz. Nézz rám, és lásd meg a tükörképedet, Cicero!
– Ami pedig téged illet, Nyomozó... – Sulla agyafúrtan nézett rám. – Te nem vagy róka. Nem, te egy kutya vagy, az a fajta, mely folyton csontokat túr ki a földből. Más kutyák által eltemetett csontokat. Soha nem undorodsz meg a rengeteg sártól, mely az orrodhoz tapad, és a férgektől, melyeket felszippantasz? Megfordulna a fejemben, hogy magam is alkalmazlak, de hamarosan már nem lesz szükségem titkosügynökökre, megvesztegetett bírókra vagy cselszövő ügyvédekre.
– Igen, polgárok, rossz hírem van. Pár napon belül bejelentem visszavonulásomat a nyilvánosságtól. Az egészségem már nem a régi, ahogy a türelmem sem. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy támaszt adjak a régi arisztokráciának, és helyén tartsam a csürhét. Most már másnak kell a köztársaság megmentésén fáradoznia! Alig várom, hogy új életet kezdhessek vidéken – sétálgassak a földemen, nevelgessem a virágaimat, játszadozzam az unokáimmal. Ó, és persze befejezzem a visszaemlékezéseimet! Nem felejtek el a te könyvtárad részére is küldeni egy példányt, Cicero.
Sulla keserűen elmosolyodott, és távozni készült. Mosolya váratlanul egészen mézesmázossá változott. Fejünk fölött a folyosó irányába nézett. Felvonta egyik szemöldökét, bűbájt sugárzott magából.
– Rufus, drága fiú! – duruzsolta. – Milyen kellemes meglepetés!
Megfordultam. Rufus kócosan és zihálva állt a küszöbön.
– Lucius Sulla – biccentett motyogva. Tekintete másfelé vándorolt. Most, hogy a hivatalos üdvözlésen túlesett, Cicero felé fordult. – Sajnálom... Láttam odakint a kíséretet. Természetesen tudtam, ki jött el hozzád. Várhattam volna, de a hír... Caecilia házától idáig futottam, hogy elmondhassam, Cicero.
Az ügyvéd összeráncolta a homlokát.
– Mit akarsz elmondani?
Rufus Sullára nézett, és beharapta az ajkát. A diktátor felnevetett.
– Drága Rufus, nyugodtan mondhatsz bármit ebben a szobában! Módfelett őszinte beszélgetésen vagyunk túl. Itt senkinek sincs titka előttem. Ebben a köztársaságban senkinek sem lehet titka Sulla előtt. Még jó barátodnak, Cicerónak sem.
Rufus becsukta a száját, és meredten nézett idős sógorára. Cicero közéjük lépett.
– Gyerünk, Rufus, mondd el, hogy miért jöttél!
Rufus mély levegőt vett.
– Sextus Roscius... – suttogta.
– Igen?
– Sextus Roscius halott.

 

 

Harminchárom

Hirtelen minden szempár Sullára szegeződött, aki hozzánk hasonlóan zavartnak tűnt.
– De hogyan? – kérdezte Cicero.
– Leesett – csóválta Rufus megrökönyödve a fejét – Caecilia házának hátsó erkélyéről. Mély szakadék tátong a balkon alatt. A hegyoldal meredeken ível lefelé a földszinttől. Egy keskeny lépcsősor kanyarog lefelé a lejtőn. Úgy tűnik, a lépcsőre esett és legurult. Teljesen összezúzódott a teste...
– A bolond! – Sulla hangja mennydörgésként hasított a levegőbe. – Az idióta! Ha ennyire eltökélten végezni akart magával...
– Öngyilkosság? – kérdezte Cicero halkan. – Erre nincs bizonyíték.
Szeméből láttam, hogy ugyanaz a gyanú motoszkál benne, mint bennem. Most, hogy eltűntek az őrök Caecilia házától, valaki besurranhatott Sextus Roscius lakosztályába – a többi Roscius vagy Chrysogonus valamelyik bérgyilkosa, esetleg Sulla egyik embere. A diktátor fegyverszünetet hirdetett, de mennyire lehetett bízni benne és a barátaiban?
Sulla hangos méltatlankodása mégis ártatlanságának jele volt.
– Hát persze, hogy öngyilkos lett! – fortyant fel. – Mindannyian tudjuk, milyen állapotban volt az elméje az utóbbi hónapokban. Egy lassan megtébolyodó apagyilkos. Végül mégiscsak az igazság győz, Sextus Roscius pedig saját hóhérává válik. – Sulla örömtelen nevetésben tört ki, majd arca hamuszürkévé vált. – De ha meg akarta büntetni magát, miért várta meg, hogy a tárgyalás befejeződjön ? Miért nem tegnap ölte meg magát vagy tegnapelőtt, vagy a múlt hónapban? Nem lett volna szükség erre a felfordulásra. – Megrázta a fejét. – Felmentették... és mégis megöli magát. Csak akkor fogja fel bűnének súlyát, amikor a bíróság már feloldozta. Képtelenség. Nevetséges. Az egészből csupán annyit nyertünk, hogy egész Róma előtt kínos helyzetbe kerültem. – Ökölbe szorította kezét, és az ég felé nézett. Mély, vádló hangon motyogott maga elé. – Fortuna!
Rájöttem, hogy szerelmi civakodás szemtanúja vagyok egy ember és a védőszelleme között. Sulla egész életében az ő áldását élvezte: dicsőséget, gazdagságot, hírnevet és testi örömöket biztosított neki a legkisebb erőfeszítés ellenében. A legapróbb kudarc sem terhelte látványos pályafutását. Mostanra megöregedett, teste és befolyása is rohamosan gyengült, Fortuna pedig unott szeretőként egyre inkább csapodárrá vált. Ellenségeivel flörtölt, kisszerű veszteségekkel szurkálta, csip-csup ügyekben fricskázta meg. Mindez természetellenesnek tűnt egy olyan ember számára, akit a siker ennyire elkényeztetett.
Sulla tógájába bugyolálta magát, és megindult az ajtó felé. Feje lehanyatlott, akár egy rohamozni készülő hajó orra. Cicero és Rufus ellépett az útjából, ám én előresiettem, hogy megállítsam. Fejemet alázatosan leszegve tartottam.
– Lucius Sulla – jó Sulla –, feltételezem, hogy a történtek nem változtatják meg mindazt, amiben az imént megállapodtunk.
Elég közel álltam hozzá, hogy halljam, amint éles hangon magába szívja a levegőt, s szinte homlokomon éreztem lehelete melegségét, amikor kifújta. Úgy tűnt, hosszasan mérlegeli a választ – elég hosszan ahhoz, hogy szívem vad dübörgését hallgassam, és eltöprengjek azon, mi késztetett rá, hogy elálljam a nagy ember útját. De hangja, bármilyen hideg volt, határozottan és egyenletesen csengett.
– Semmi sem változik.
– Akkor hát Cicero és a szövetségesei még mindig védelmet élveznek a Rosciusokkal szemben...
– Természetesen.
– ...Sextus Roscius családja pedig, az ő halálának ellenére részesülni fog a kártérítésben, melyet Chrysogonus megígért.
Sulla habozott. Szándékosan elkerültem a tekintetét.
– Persze – mondta végül. – A felesége és a lányai megkapják a gondoskodást öngyilkossága ellenére.
– Könyörületes és igazságos vagy, Lucius Sulla – válaszoltam, és elálltam az útjából.
Kiment a helyiségből anélkül, hogy visszanézett volna, vagy egy rabszolgára várt volna, hogy kikísérje. Kisvártatva egy ajtó nyitását és becsapódását hallottuk, s az utca hirtelen megtelt távozó kíséretének zsibongásával. Utána megint mindent elborított a csend.
A némaságban egy rabszolgalány surrant be a dolgozószobába, hogy feltakarítsa az ételmaradékot és a szilánkokat. Mialatt az agyagedény maradványait rakosgatta, Cicero szórakozottan figyelte a falra öntött búzakása foltjait.
– Hagyd a tekercseket a helyükön, Athalena. Összevissza keveredtek. Majd később Tiro rendbeteszi őket.
A lány engedelmesen bólintott, Cicero pedig fel-alá kezdett járkálni a szobában.
– Milyen ironikus – állapította meg. – Annyi erőfeszítés minden oldalról, és végül még Sulla is csalódott. Valóban, ki húz hasznot belőle?
– Például te, Cicero.
Cicero szigorúan nézett rám, de nem tudta elrejteni a szája szélén remegő mosolyt. A szoba másik végében Tiro zavartabbnak és bánatosabbnak tűnt, mint valaha.
Rufus megrázta a fejét.
– Sextus Roscius öngyilkos lett. Hogy értette azt Sulla, hogy az igazság győzedelmeskedett, mert Roscius végül a saját maga hóhéra lett?
– Útban Caecilia házához majd mindent részletesen elmesélek – ígértem. – Hacsak Cicero nem akarja maga elmagyarázni. – Egyenesen az ügyvédre néztem, aki nem lelkesedett az ötletért. – Azt is elmondhatná, mennyit sejtett az igazságból, amikor felbérelt engem. Addig is, ami engem illet, nincs okom feltételezni, hogy valóban öngyilkosság történt, legalábbis amíg a saját szememmel nem látom a bizonyítékot.
Rufus vállat vont.
– De mi más magyarázat lehetne? Talán baleset – az erkély csúszós, Roscius pedig egész éjjel ivott. Alacsony a párkány, könnyen lehet, hogy megbotlott. Amellett ki akarta volna abban a házban halottnak látni őt?
– Talán senki. – Lopott pillantást váltottunk Tiróval. Hogy felejthettük volna el Roscia keserűségét és kétségbeesését? Apja felmentése minden reménytől megfosztotta, hogy bosszút állhat rajta, és megóvhatja szeretett kishúgát. Megköszörültem a torkom, és megdörzsöltem fáradt szememet. – Rufus, ha van kedved, gyere vissza velem most Caecilia házába. Mutasd meg, hol és hogyan halt meg Roscius.
– Ma éjjel?
A fiú nyúzott és zavart volt. Úgy festett, mint azok az ifjak, akik túl korán isszák le magukat az este kezdetén.
– Holnap talán már késő lesz. Caecilia szolgái eltakaríthatják a bizonyítékot.
Rufus bágyadtan bólintott.
– És Tiro – vetettem fel, látván az esdeklést a fiú szemében. – Ő is velünk jöhet, Cicero?
– Az éjszaka közepén? – Az ügyvéd rosszallóan csücsörített. – Hát, azt hiszem, nincs akadálya.
– S természetesen te, Cicero.
A szónok megrázta a fejét. Pillantása egyszerre volt szánakozó és megvető.
– A játék befejeződött, Gordianus. Elérkezett az idő, hogy minden tiszta lelkiismeretű ember megpihenhessen végre. Sextus Roscius halott, ezzel nincs mit kezdeni. Saját akaratából halt meg, még maga Sulla is így véli, aki előtt ugyebár senkinek sem lehet titka. Add fel, Gordianus. Kövesd példámat, és térj nyugovóra. A tárgyalásnak vége, az ügy lezárult. Ennyi volt, barátom.
– Talán ennyi volt – feleltem. Kifelé indultam az előcsarnokba, s közben Rufusnak és Tirónak is intettem, hogy jöjjenek velem. – De talán mégsem.

 

– Innen esett le. Biztos ez a pont volt az – suttogta Rufus.
A telihold káprázatosan ragyogta be az erkély kockaköveit és a térdmagasságú párkányt, mely szegélyezte. Amikor áthajoltam fölötte, láttam az alant kígyózó lépcsősort, melyről Rufus beszélt, az irdatlan mélységben. A lépcsőfokok sima, elkoptatott felszíne tompán villogott a holdfényben. A lépcsősort, mely alant a sötétségbe enyészett, magasra nőtt gyomok és elburjánzott bozót övezte, itt-ott belógó tölgy- és fűzfaágak takarták el a szemünk elől. A ház belsejéből siránkozás hangját hozta kifelé a meleg éjjeli levegő. Sextus Roscius testét Caecilia istennőjének szentélyében helyezték el, a ház asszonyának rabszolganői pedig szertartásos zokogással és jajgatással adóztak a halott emlékének.
– Ez a párkány siralmasan alacsony – jegyezte meg Tiro, és biztonságos távolságból belerúgott az egyik zömök oszlopba. – Egy gyerek sem lenne biztonságban ezen az erkélyen.
Megborzongva vonult hátrébb.
– Igen – bólintott Rufus. – Ugyanezt mondtam Caeciliának. Úgy hallottam, volt egy másik párkány is a kőpárkány fölött, ami fából készült. Néhol még látni lehet a fémkarokat, amelyek tartották. A fa elkorhadt és veszélyessé vált. Valaki leszedette. Caecilia azt mondta, már rég helyre akarta hozatni, de sohasem jutott odáig. Az épület hátsó szárnyát hosszú ideig senki sem használta, mielőtt Sextus ideköltözött a családjával. – Mellém lépett, és óvatosan átnézett a párkány fölött. – Az a lépcső odalent meredekebb, mint ahogy innen látszik. Élesen lejt, nagyon kopott, csúszós és kemény. Még járkálni is veszélyes rajta. De ha valaki leesik vagy elbotlik... – Megremegett. – Félig legurult a dombon, mire megállt a teste. Ott láthatjátok a végső helyét, ahol a tölgyfa ágai között keresztül lehet látni, ahol olyan élesen kanyarodik a lépcső. Pontosan arra a pontra nyílik kilátás. A vértócsa úgy csillog a holdfényben, mintha fekete olaj ömlött volna ki.
– Ki találta meg? – kérdeztem.
– Én – felelte Rufus. – Azaz én voltam az első, aki lemerészkedett oda, és megfordította a testét.
– Miért mentél le?
– Mert egy sikoltást hallottam.
– Ki sikoltott? Roscius, miközben lezuhant?
– Dehogy. Nem. Roscia, a lánya. A hálószobája éppen itt van, közel az erkélyhez. Együtt alszik benne a húgával. Ahogy belépsz a folyosóra, az első ajtó.
– Meséld el részletesen, kérlek.
Rufus mély levegőt vett. Szemlátomást nehezére esett rendet tartani foszladozó, kapatos gondolatai között.
– Már a saját hálószobámban voltam, ahol mindig alszom, ha itt maradok éjszakára. A ház közepe táján van, félúton Caecilia lakosztálya és ezen szobák között. Egy sikolyt hallottam, egy lány sikolyát, majd hangos sírást. Kirohantam a szobából, és követtem a hangot. Itt találtam rá Rosciára az erkélyen, reszketett és zokogott. Persze egész éjjel sírt, de ez aligha magyarázhatta meg a sikolyt. Amikor megkérdeztem, mi történt, olyan erősen remegett, hogy meg sem tudott szólalni. Helyette arra a pontra mutatott, ahol Roscius teste megállt a lépcsőn. – Rufus összevonta a szemöldökét. – Ha így vesszük, először Roscia talált rá a holttestre, de én szaladtam le, hogy megnézzem.
Hátranéztem Tiróra, aki szomorúan rázta a fejét. Úgy érezte, a legrosszabb sejtései igazolódnak be.
– S vajon hogy lehetséges, hogy Roscia itt állt, azon a balkonon, ahonnan az apja lezuhant? – vetettem fel.
– Meg is kérdeztem tőle – válaszolt Rufus –, amikor végre úrrá tudott lenni a remegésén. Úgy látszott, éppen egy rémálomból ébredt fel, és kisétált az erkélyre, hogy friss levegőt szívjon. Egy darabig itt állt, és a teliholdat nézte, aztán véletlenül lepillantott a mélységbe...
– És éppen az apja testét látta meg, majdnem kétszáz méterrel lejjebb, a lombok, a fű és a kövek kavalkádjában.
– Hihetőnek tűnt – védekezett Rufus. – A hold teljesen bevilágította azt a helyet, magam is azonnal észrevettem, amikor arra mutatott. Nem volt kellemes látvány, a végtagjai és a nyaka természetellenesen kifordultak... – Szünetet tartott, és hirtelen vett levegőt, mintha most értené meg. – Ó, Gordianus, csak nem a lányt gyanúsítod?
– Persze, hogy őt – hallatszott Tiro tompa hangja a hátunk mögül. – Az egyetlen kérdés az, hogy hogyan sikerült kicsalogatnia Sextust ide, az erkélyre. Habár nem hinném, hogy a csábítgatás gondot okozott neki...
– Nem ez az egyetlen kérdés – ellenkeztem, noha szőrszálhasogatásnak tűnt minden lehetőséget számba venni. – Példának okáért miért sikoltott, miután lelökte innen, ha valóban ő lökte le, méghozzá előre kitervelten, szánt szándékkal? Miért maradt a balkonon, hogy rátaláljanak?
Tiro közönyösen vállat vont, számára már nem létezett rejtély.
– Mert rájött, hogy mit tett, és kétségbe esett. Végtére is csak egy lány, Gordianus, nem egy érzéketlen orgyilkos. Ezért zokogott annyira, amikor Rufus ideért. Iszonyodott attól, amit elkövetett, de határtalanul megkönnyebbült. A szétzúzott test látványát sem lehetett egyszerű elviselni... Ó, ezek a Rosciusok! Unokafivérek, fiúk és lányok, akik eltökélten igyekeznek kiirtani a saját nemzetségüket. Elegem van mindből! Talán métely csörgedezik az ereikben? Kórosan ingadozik a kedélyállapotuk?
Tiro elveszetten rázta meg a fejét, de amikor felemelte arcát, melyet a hold félig megvilágított, nem gyűlöletet vagy irtózást olvastam ki belőle, hanem valami visszavonhatatlanul elveszített, elviselhetetlenül édes emléket.
Visszafordultam a feneketlen mélység felé, melyben puhatolózva tapogatózott a holdsugár. Lenéztem az árnyak közé, ahol Sextus Roscius végül halálát lelte, akár saját akaratából, akár máséból. Egyik térdemre ereszkedtem a párkány előtt, és rátettem a kezem. Céltalanul végigsimítottam tenyerem a ferde felületen, mely jóformán tökéletesen sima volt, leszámítva néhány apró, élesebben kitüremkedő kődarabot. Valami hirtelen eszembe jutott.
– Tiro, hozz ide egy lámpát! Tartsd ide a párkány fölé, hogy közelebbről megnézhessem. – Imbolygó fény jelent meg a fejem fölött. Felnéztem, és láttam, ahogy Tiro riadtan egyensúlyozik az erkély szélén. – Ha nem tudod mozdulatlanul tartani, add át Rufusnak. – Tiro késlekedés nélkül átadta a lámpát. – Gyere, Rufus, kövess, és tartsd a fényt a párkány fölé.
– Ne vakargasd az orrod – viccelődött Rufus, amikor elért hozzá izgatottságom heve. – Egyébként is mit keresel?
Kétszer is végigpásztáztuk a párkányt teljes hosszúságában, sikertelenül. Felálltam, és megvontam a vállam.
– Csak egy ötlet volt. Ha Roscius tényleg saját akaratából vetette le magát a mélybe, értelemszerűen először fel kellett állnia a párkányra. Azt reméltem, hogy a finom porban még megtalálom a sarujának lenyomatát. De nem.
Megfordítottam a kezem a lámpa fényében, és megszemléltem a port, ami belepte a bőrömet. Itt-ott apró kavicsdarabok ragadtak a tenyeremhez. Már éppen leporoltam volna a kezemet, amikor hirtelen észrevettem, hogy az egyik kis törmelék különbözik a többitől. Nagyobb volt és csillogóbb, egyenletes, éles szegélyű. Nem kifakult szürke felületű volt, mint a többi, hanem egészen vörösen verte vissza a lámpa fényét. Egyik ujjammal megfordítottam, és láttam, hogy egyáltalán nem is kődarabbal van dolgom.
– Mi az? – suttogta Rufus, aki mellettem hunyorgott. – Vér van rajta?
– Nem – feleltem. – De olyan színe van, mint az alvadt vérnek.
– De ez vér! – kiáltott Tiro.
Amíg mi Rufusszal a párkányt fürkésztük, a rabszolga maga is elővett egy lámpát, és az erkély kőborítását kezdte vizsgálgatni. Lábánál vércseppek nyomát fedeztük fel. Addig észre sem vettük az apró, elszórt, sötét cseppeket. Letérdeltem, és megérintettem őket. A parányi tócsák széle már megszáradt, de közepük még mindig nedves volt.
Hátrább léptem, és egy egyenes vonalat húztam a kezemmel.
– Itt vannak a vércseppek, az erkély kövezetén. Valamivel előrébb találtam ezt a kis törmeléket a párkányon. – Óvatosan tartottam a vörös szilánkot a hüvelyk- és a mutatóujjam között. – És közvetlenül alatta található az a pont, ahol Sextus Roscius nekicsapódott a lépcsőnek.
– Mit jelent mindez? – kérdezte Rufus.
– Először áruld el, ki járt még ezen az erkélyen ma éjjel?
– Csak Roscia és én, ha jól tudom. Meg persze Sextus Roscius.
– Egyik rabszolga sem jött ide? Vagy Roscius felesége?
– Nem hinném.
– Még Caecilia sem?
Rufus a fejét rázta.
– Abban biztos vagyok. Amikor értesítettem a hírről, azt mondta, a lábát sem teszi többé a háznak ebbe a részébe. Megparancsolta a rabszolgáinak, hogy vigyék be Sextus testét a szentélybe, hogy megtisztulhasson.
– Értem. Vezess oda, ahol a testet őrzik.
– De Gordianus – lépett közelebb Tiro. – Mire jöttél rá?
– Arra, hogy Roscia nem ölte meg az apját.
Homloka megkönnyebbülten simult ki, aztán a váratlanul feltörő kétség felhői árnyékolták be.
– De ha mégis leugrott, hogyan magyarázod a vért?
Ajkamra tettem az ujjam. Tiro szófogadón elhallgatott, pedig nem őt intettem csendre. Csókot nyomtam a bizonyíték-darabkára, melyet az ujjaim közt tartottam, és azért fohászkodtam, hogy ezúttal ne tévedjek.

 

A Caecilia istennőjének szentélyébe nyíló ajtót szigorúan zárva tartották, de a folyosóra kiszűrődött a tömjén szaga és a rabszolganők siránkozásának hangja. Ahausarus, az eunuch állt őrt az ajtó előtt, és komoran rázta a fejét, amikor be akartunk menni. Rufus belém karolt, és hátrébb húzott.
– Állj meg, Gordianus. Ismered a szabályokat Caecilia házában. Férfi nem lépheti át az Istennő szentélyének küszöbét.
– Csak ha már halott? – csattantam fel.
– Sextus Roscius fiát, Sextus Rosciust maga az Istennő rendelte magához – búgta Caecilia, aki egyszeriben csak megjelent mögöttünk. – A kebelére hívta őt.
Amikor megfordultam, egy egészen megváltozott Caecilia állt előttem. Az asszony kihúzta magát, fejét büszkén felszegte. Stóla helyett egy koromfekete színű, lágyan hullámzó köpenyt öltött magára. Kontyát szétbontotta éjszakára, hosszú haja zilált hullámokban omlott a vállára. A festék rétegeit az utolsó parányig lemosta arcáról. Ráncos és kócos volt, mégis olyan életerőt és elszántságot sugárzott, amit még sohasem láttam rajta azelőtt. Nem háborodott fel, hogy lát minket, de nem is örült a találkozásnak, mintha az egésznek nem lenne semmi jelentősége.
– Talán tényleg az Istennő hívta magához Sextus Rosciust – ellenkeztem –, de ha egy mód van rá, én magam is szeretném megvizsgálni a maradványait.
– Mi érdekelhetne téged az ő holttestén?
– Egy jelet keresnék rajta. Sejtésem szerint az Istennő hagyta rajta a nyomot, amivel aztán hazahívta.
– A teste teljesen összezúzódott, kívül-belül összetört – mondta Caecilia. – A legnagyobb sebhelyet sem fedezhetné fel rajta emberi szem.
– Az én szemem rendkívül éles – ágáltam ellene, és makacsul farkasszemet néztem vele.
Caecilia kihúzta magát, oldalról rám sandított, s végül egyetlen bólintással beleegyezett.
– Ahausarus! Mondd meg a lányoknak, hogy hozzák ki Sextus Roscius testét ide, a folyosóra!
Az eunuch kinyitotta az ajtót, és besurrant.
– Elég erősek, hogy elbírják? – kérdeztem.
– Elég erősek voltak, hogy felhozzák azon a kanyargós lépcsőn, és végigcipeljék a folyosókon. Telihold van, Gordianus. Az Istennő hatalma sokkal nagyobb erővel ruházza fel őket, mint amiről ember álmodni mer.
Egy pillanattal később a szentély ajtaja szélesre tárult. Hat rabszolganő hozta ki a vállán a testet egy hordágyon, aztán letették a földre.
Tiro felszisszent, és hátrálni kezdett. Még Rufus lélegzete is elakadt Sextus Roscius maradványainak láttán, holott ő volt az első, aki felfedezte. Ruháját levágták róla, teljesen pucéran hevert előttünk. A lepedőt, melyre fektették, eláztatta a vér. Minden tagját horzsolások és tátongó sebek csúfították. Számtalan csontja eltört, imitt-amott átfúrták a húsát, és átszakították a bőrét. Megkísérelhették kiegyenesíteni a végtagjait, de bezúzódott koponyájával nem tudtak mit kezdeni. Minden bizonnyal fejjel ért földet. Arca teljesen összeroncsolódott, feje tetején a csontok törmeléke tartotta össze a vér és a nyálka tömegét. Tiro elfordult, Rufus behunyta a szemét, egyikük sem bírta nézni a tetemet. Caecilia kifejezéstelenül meredt a holttestre.
Letérdeltem, és arrébb toltam a törött állkapcsot. A porcok és a csontdarabok reszelő hanggal súrolódtak egymáson. Ujjammal végigpásztáztam a nyakát, a foltos sebhelyeket és a véres göböket, aztán rátaláltam arra, amit kerestem.
– Rufus, nézz ide, és te is, Tiro! Látjátok, merre mutat az ujjam? A gégéje alatt egy lyuk tátong.
– Szúrásnyomnak látszik – kockáztatta meg a vörös hajú fiú.
– Igen, egy nagyon éles, keskeny eszközzel ejtett szúrás. Ha pedig az oldalára fordítjuk – segíts átfordítani, Rufus –, bizonyára megtaláljuk ennek a nyomnak a hasonmását is, hátul a nyaka tövénél. Igen, ott van, a csigolyája mellett.
Felálltam, és megtöröltem véres kezemet egy rongyba, melyet az egyik rabszolganő nyújtott át. Leküzdöttem hirtelen feltörő hányingeremet, aztán mély levegőket vettem.
– Különös sebhely, nem igaz, Caecilia Metella? Nehéz összeegyeztetni az erkélyről való lezuhanással, és a lépcsőn való lebukdácsolással. Ilyen sebet késsel sem lehet ejteni. Úgy tűnik, hogy valami átszúrta a nyakát elölről hátrafelé, vagy fordítva. Furcsa, ugye? Nagyon éles és vékony szerszámnak kellett lennie, erős fémtárgynak, hogy egyből átszúrja a nyakát, s aztán csak úgy ki lehessen húzni. Olyan tiszta sebet ejtett, hogy csupán néhány vércsepp hullott róla az erkélyre. Áruld el nekem, Caecilia: kibontottad már a hajad, amikor találkoztál az erkélyen Sextus Rosciusszal? Vagy még mindig kontyban volt, s valamelyik hosszú ezüst hajtűd fogta össze?
Rufus belemarkolt a karomba.
– Hallgass, Gordianus, megmondtam, hogy Caecilia nem ment ki az erkélyre ma éjjel!
– Hát persze, hogy nem volt ott... miután Sextus Roscius lezuhant. De előtte... miközben lefekvéshez készülődtél, Rufus, és Roscia is aludt már... Szabad akaratából mesélte el neked az igazságot, Caecilia, ott az erkélyen, vagy sikerült valahol kihallgatnod részeg gagyogását? – kérdeztem Caeciliát.
Rufus egyre erősebben szorított, mígnem kifejezett fájdalmat okozott.
– Hagyd abba, Gordianus! Caecilia nem ment az erkélyre ma éjjel!
Kitéptem a karom a szorításából, és az asszony felé léptem, akinek baziliszkusz-szerű testtartása egy pillanatra sem ingott meg.
– De ha nem járt az erkélyen, hogyan lehetséges, hogy erre a különös tárgyra leltem a párkányon? – Feltartottam az apró törmeléket, melyet hüvelyk- és mutatóujjam között fogtam. – Láthatnám a kezed, Caecilia?
Kíváncsian, de túláradó szenvtelenséggel vonta fel egyik szemöldökét, és tenyérrel lefelé felém nyújtotta a kezét. A saját tenyeremre tettem, és lágyan szétnyitottam az ujjait. Rufus és Tiro közelebb húzódott, tisztes távolságot tartottak, de a vállam fölött figyelték az eseményeket.
Nem volt ott, amit kerestem.
Ha tévedtem volna, már túl messzire mentem ahhoz, hogy mentségek mögé bújjak. Egy felháborító kirohanás egy Metella ellen látványos módja volt annak, hogy tönkretegyem hírnevem és megélhetésem. Idegesen nyeltem egyet, és felnéztem Caecilia szemébe.
A tekintete nem villant rám megrovóan, de a derültség sem remegtette meg a szája szélét. Ajkára jéghideg mosoly fagyott.
– Azt hiszem – mondta mély, őszinte hangon –, a másik kezemet szeretnéd megnézni, Gordianus.
Bal kezét is a tenyerembe helyezte. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem.
Ráncos ujjai hegyén tökéletesen kifestett körmök vöröslöttek, kivéve mutatóujján, ahol jól láthatóan letört egy darab a körömből. Elővettem az apró körömdarabkát, amit az erkélyen találtam, és behelyeztem a repedésbe, ahova olyan szépen belesimult, ahogy a dió a héjába.
– Ezek szerint mégis ott voltál az erkélyen ma éjjel – döbbent meg Rufus.
– Sohasem állítottam az ellenkezőjét.
– De... akkor el kellene magyaráznod, hogyan lehetséges ez, Caecilia. Ragaszkodom hozzá!
Most rajtam volt a sor, hogy visszafogjam a fiút. Óvatosan a vállára tettem a kezem.
– Nincs szükség több magyarázatra. Saját házában nem kényszeríthetjük Caecilia Metellát arra, hogy magyarázatot adjon a tetteiről. Vagy akár az indítékairól. Még a módszereiről sem. – Lenéztem az összeroncsolódott holttestre. – Sextus Roscius meghalt, ennek a háznak az istennője hívta magához, hogy betöltse rajta bosszúvágyát. Nem kell tovább részletezni. Hacsak persze... – Magasba szegtem a fejem. – Hacsak a ház úrnője le nem ereszkedik, hogy három érdemtelennek elmagyarázza a történteket, s meg nem szánja őket, miután azok hosszan és fáradhatatlanul kutatták az igazságot.
Caecilia hosszasan hallgatott. Sextus Roscius tetemét vizslatva végre jelét adta valamilyen emberi érzelemnek, és az undor hulláma söpört végig arcán.
– Vigyétek el! – parancsolta, és kezével a szentély felé intett.
A rabszolganők sietve markolták fel a hordágyat, és visszavitték a homályos helyiségbe. A bezáródó ajtófélfák közül töményfüst bodorodott ki.
– És te, Ahausarus, kerítsd elő a kerti szolgákat, és mondd meg nekik, hogy sikálják tisztára a hátsó lépcsőt! Azt akarom, hogy hajnalra annak az embernek minden csepp vére eltűnjön. Magad irányítsd a munkát!
– De úrnőm...
– Eredj!
Caecilia összeütötte a tenyerét, mire az eunuch mogorván eloldalgott. Az asszony megvető pillantást vetett Tiróra – nyilván nem akarta, hogy vallomásának felesleges tanúi is legyenek.
– Kérlek – szólaltam meg. – Engedd meg, hogy a rabszolga maradjon.
Dühösen összehúzta a szemét, de beleegyezett.
– Néhány perce azt kérdezted, Gordianus, hogy Sextus filius maga árulta el bűnrészességét, vagy kihallgattam egy beszélgetését. Egyik sem igaz. Az Istennő tárta elém az igazságot. Nem szavakkal és nem látomásokkal. De az ő keze volt – ebben biztos vagyok – ami rávett, hogy felemelkedjek a padlóról a szentélyben, az ő keze vezetett végig a folyosókon abba a szárnyba, ahol a Rosciusok laknak.
Szeme még jobban összeszűkült, kezét összefonta. Hangja mélyen, álmosan csengett.
– Az egyik folyosón ütköztem bele Sextus filius ba. Részegen dülöngélt, észre sem vett a sötétben. Magában motyogott, hol sírt, hol nevetett. Nevetett, mert felmentették, és immár szabad ember volt. Zokogott, mert szégyen öntötte el a bűne miatt, melyet hiába követett el. Kusza, összefüggéstelen gondolatai voltak. Elkezdett egy mondatot, aztán hirtelen félbehagyta. De a hadoválásnak mégis volt valami tiszta értelme... „Én öltem meg a vénembert, olyan biztos kézzel, mintha magam döftem volna le” – mondta. – „Mindent elrendeztem, csak várnom kellett a halálhírre. Megöltem, megöltem a saját apámat! Az igazság a markába kaparintott, és mégis sikerült elmenekülnöm!” Ahogy hallgattam, elborította a vér a fejemet. Képzeld el, mit éreztem abban a sötét sarokban rejtőzködve, miközben Sextus filius bevallotta a bűnét. Egyes-egyedül én hallottam. Én és az Istennő. Éreztem őt a saját testemben. Tudtam, hogy mit kell tennem.
– Úgy látszott, mintha Sextus a lányai hálószobája felé menne – folytatta az asszony. – Fel nem foghatom, hogy miért. Olyan részeg volt, hogy bizonyára eltévedt a házban. Kinyitotta az ajtót, hogy belépjen, de nekem csak károm származott volna belőle, ha felébreszti a lányokat. Rásziszegtem, mire döbbenten megtántorodott. Közelebb sétáltam hozzá, ő meg hajlongani kezdett. Rászóltam, hogy menjen ki az erkélyre.
– A hold olyan ádázul sütött, mintha magának Dianának a szeme lett volna. Ma éjjel csakugyan ő volt a vadász, és Sextus a zsákmány. A holdfény foglyul ejtette, akár egy háló. Követeltem, hogy mondja el az igazságot. Visszanézett rám, láttam a szemében, hogy azt mérlegeli, hazudhat-e nekem, ahogy mindenki másnak hazudott. De a holdfény túlzottan erősen tűzött le rá. Nevetni kezdett. Aztán sírt. A szemembe nézett, és így kiáltott: „Igen! Megöltem a régi szeretődet! Bocsáss meg!”
– Hátat fordított nekem. Néhány lépés választotta el az erkély szélétől. Tudtam, hogy nem kényszeríthetem leugrásra, még akkor sem, ha részeg, s ha engem túlvilági erővel áraszt el a holdfény. Imádkoztam az Istennőhöz, hogy vezesse közelebb a párkányhoz. Ám az Istennő csak odáig hívott engem, onnan már nekem kellett bevégeznem a feladatot.
– Ezért a hajadhoz nyúltál – szóltam közbe –, és kivetted a tűt a kontyodból.
– Igen. Ugyanazt, amit a tárgyaláson viseltem, a lapiskövekkel.
– Átdöfted a nyakán, a gerincétől a torkáig.
Az izmok petyhüdtté váltak az arcán. Válla megereszkedett.
– Igen, azt hiszem. Fel sem kiáltott, csak valami furcsa, gurgulázó, fulladozó hang jött ki belőle. Kihúztam a tűt, alig volt rajta vér. Megfogta a torkát, és előre tántorodott. Belebotlott a párkányba, és azt hittem, végre le fog zuhanni. De megállt. Ezért minden erőmmel nekirontottam, és átlöktem a párkányon. Elnémult. A következő pillanatban hallottam, ahogy a teste ráesik a lenti lépcsőre.
– Aztán térdre omlottál – következtettem.
– Igen. Emlékszem, ahogy térdelek...
– Átnéztél az erkély peremén, és megfogtad a párkányt. Olyan erősen szorítottad, hogy a körmöd is letört.
– Lehetséges. Erre nem emlékszem.
– És hova lett a tű?
Zavartan megrázta a fejét.
– Azt hiszem, ledobtam a sötét mélységbe. Valószínűleg a gyomok közé keveredett. – Miután elmesélte a történetet, elfogyott belőle minden életerő. Villogó szemmel görnyedt össze, akár egy hervadó virág. Rufus azonnal az oldalánál termett. – Drága fiam... – suttogta az asszony –, elkísérnél a szobámba?
Tiro és én különösebb búcsúzkodás nélkül távoztunk. A tömjén szagát még sokáig az orrunkban hordoztuk, és a rabszolgalányok sírás-rívása is ott visszhangzott a fülünkben.
– Micsoda nap! – sóhajtotta Tiro, amikor beléptünk gazdája házába. – Micsoda éjszaka!
Kimerülten bólogattam.
– S ha most szerencsések vagyunk, aludhatunk egy órát napfelkeltéig.
– Aludni? Le sem tudnám hunyni a szememet. Forog velem a világ. Ha belegondolok, hogy az előző reggelen Sextus Roscius még életben volt... Sulla pedig még nem ismerte Cicerót... én meg szentül hittem...
– Mit?
Válaszképpen csak megrázta a fejét. Cicero keserű csalódást okozott neki, de sohasem szólt volna ellene egyetlen rossz szót sem. Követtem az ügyvéd dolgozószobájába, ahol egy égő lámpa várta a visszatérését. Körbenézett a szobában, aztán az irattekercsek halmához lépett, melyek között még Sulla csapott szét.
– Akár ezeket is elrendezhetném most – térdelt le sóhajtva. – Legalább lefoglalom magam.
Elmosolyodtam ifjúi lendülete láttán. Az átrium felé fordultam, és figyeltem, ahogy a holdfény a homokon játszik. Mély levegőt vettem, és nagyot ásítottam.
– Holnap Bethesdával elhagyjuk a házat – mondtam. – Akkor majd biztosan látjuk egymást, ha Cicero elküld valamilyen megbízatással. Mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy először kopogtattál az ajtómon, nem igaz, Tiro? Pedig csak néhány napja történt. Nem is emlékszem, hogy lett volna még egy ügyem ennyi váratlan fordulattal. Lehet, hogy Cicero ismét alkalmaz majd, de lehet, hogy soha többé. Róma nem egy hatalmas város, de megeshet, hogy nem látlak többé. – Hirtelenjében meg kellett köszörülnöm a torkomat. A holdfény és gondolataim örvénye tett olyan érzelgőssé. – Azt hiszem, most kellene elmondanom, Tiro... igen, itt és most, amíg csend van és csupán ketten vagyunk... El kell mondanom, hogy egy kimagaslóan nagyszerű fiatalember vagy, Tiro. Szívemből beszélek, és biztos vagyok benne, hogy Cicero is egyetértene. Szerencsés vagy, hogy a gazdád ilyen értékesnek tart. Ó, tudom, hogy Cicero sokszor gorombának tűnik, de... Tiro?
Megfordultam, és láttam, ahogy oldalra fordulva fekszik a szanaszét heverő irattekercsek között. Egészen halkan horkolt. Elmosolyodtam, és óvatosan közelebb léptem hozzá. A hold és a lámpa összevegyülő fényében olyan volt, akár egy gyermek. Letérdeltem, s megsimítottam a homlokát és a fölötte göndörödő, puha hajtincseket. Magamhoz vettem a kezében maradt tekercset. Az a gyűrött Euripidész-másolat volt, amit Sulla is olvasgatott, mielőtt keresztülhajította volna a szobán. A befejező kórus vonta magára a figyelmemet.

 

Az istenek sokféle álruhában járnak.
Az istenek forrpontra hevítik a viszályt,
S az emberek csak balgán tanakodnak.
A befejezés, melyre vártak még
Mégsem a remélt, elképzelt vég.
De az istenek találtak egy olyan utat,
Melyről egy halandó sem álmodott,
Így ér véget a színdarab.

 

 

Harmincnégy

Habár későn kerültem ágyba, már a délelőtt közepén talpon voltam. Bethesda jóval korábban kelt, összecsomagolta kevéske holmimat. Sürgetett, hogy öltözzek fel, és macskához hasonlóan gubbasztva figyelte, amint elfogyasztom a kenyérből és sajtból álló reggelit. Már alig várta, hogy hazatérjünk.
Amíg Bethesda a reggeli napfényben fürdőző oszlopcsarnokban várakozott rám türelmetlenül, Cicero a dolgozószobájába hívott. Elmondta, hogy Tiro a hálófülkéjében alszik, ezért maga hozta ki az ezüsttel teli dobozt és az érmékkel megrakott zsákot, hogy leszámolja a fizetségemet, pontosan, az utolsó szeszterciuszig.
– Hortensius szerint az a szokás, hogy az élelmet és a szállást, amit kaptál, levonjam a fizetésből – sóhajtott –, de ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Helyette inkább...
Elmosolyodott, és tíz dénárt még rászórt az érmehalomra.
Nem könnyű kellemetlen kérdéseket szegezni valakinek, aki épp az imént fizetett ki egy remek kis summával, ráadásul jutalmat is csapott hozzá. Szerényen lesütöttem a szemem, és miközben összeszedtem a pénzt, igyekeztem félvállról odavetni a mondandómat.
– Van még néhány részlet, ami nyugtalanít, Cicero. Talán te felvilágosíthatnál.
– Mégpedig?
Nyájas mosolya egészen felbőszített.
– Igazam van, ha azt feltételezem, hogy sokkal többet tudtál nálam a történtekről, amikor felbéreltél? Tudtál Sextus Roscius pater törvényen kívül helyezéséről is? Talán azzal is tisztában voltál, hogy valamilyen módon Sulla is szereplője az eseményeknek? Tudtad, hogy halálos, közvetlen veszélynek teszem ki magam, ha nyomozni kezdek ebben a hitvány gyilkossági ügyben?
Megvonta keskeny vállát.
– Igen. Nem. Lehet. Az az igazság Gordianus, hogy nekem is elsuttogott mondatokból és töredékekből kellett kiindulnom. Senki nem avatott be abba, amiről tudomása volt, ahogy én sem avattalak be téged teljes egészében. A Metelli-família úgy gondolta, hogy felhasználhat engem. Bizonyos fokig sikerült is nekik.
– Éppúgy, ahogy te használtál engem csaliként? Látni akartad, ahogy a kóbor kutya beleüti orrát a Rosciusok ügyébe, és megfenyegetik, megtámadják, esetleg meg is ölik? Nemegyszer közel kerültem hozzá.
Cicero szeme felvillant, de tántoríthatatlanul mosolygott.
– Sértetlenül távozol az egészből, Gordianus.
– Hála a gyors felfogásomnak.
– Hála az én oltalmamnak.
– Valóban nem zavar téged, hogy a férfi, akit olyan sikeresen megvédtél, mindvégig bűnös volt?
– Nincs abban semmi szégyen, ha valaki egy bűnös ügyfélnek dolgozik. Kérdezd meg bármelyik ügyvédet. Az viszont becsületére válik bárkinek, ha egy zsarnokot kellemetlen helyzetbe tud hozni!
– A gyilkosság semmit sem jelent számodra?
– A bűn mindennapos dolog. A tisztesség ritka. Most pedig, Gordianus, tényleg búcsút kell vennem tőled. Ismered a kivezető utat.
Cicero elfordult, és kisétált a szobából.

 

A meleg ellenére aznap kimondottan kellemes volt az időjárás. Bethesda eleinte idegesen járt-kelt az otthonunkban, de hamarosan belevetette magát a házimunkába, és igyekezett visszarendezni a szobákat a saját ízlése szerint. Délután vele tartottam a piacra. A Subura nyüzsgése körbe-körbe kavargott körülöttem – az árusok kiáltozása, a friss hús szaga, a félig ismerős arcok suhanása a tömegben. Örültem, hogy ismét otthon érzem magam.
Később, mialatt Bethesda a vacsorát készítette, hosszú, céltalan sétát tettem a környéken. Élveztem a bőrömet cirógató meleg levegőt, fel-felnéztem a halvány aranyszínű felhőkre. Gondolataimban ide-oda repkedtek a képek: Titus Megarus házának tetőterasza a csillagos ég alatt, a Cicero átriumát megtöltő, forró napfény, a Hattyúk Háza és Electra tüzes pillantásának titokzatos mélye, a fiatal Roscia meztelen combjának látványa, amint Tiro kétségbeesetten kapaszkodik belé, és a nyakába fojtja nyöszörgését, Sextus Roscius összezúzott teste – azé a Sextus Rosciusé, aki ezt a rengeteg szilánkos töredéket saját vérével és apja vérével összeragasztotta.
A gyomrom korogni kezdett az éhségtől, így hazafelé indultam. Körülnéztem, és egy pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán rájöttem, hogy a Szorosnak nevezett kis sikátor bejáratánál járok. Nem akartam ennyire messze keveredni, nem is kívánkoztam ennek a helynek a közelébe. Talán valóban mellettem jár egy istenség, aki olyan gyengéden teszi a vállamra a kezét, hogy észre sem veszem.
A házam irányába fordultam, és megszaporáztam a lépteimet.
Senkivel sem találkoztam az utcán, de a magasabban nyíló ablakokból hallottam, amint az asszonyok vacsorához hívják a családjukat. A világ békésnek és elégedettnek tűnt, amíg meg nem hallottam a léptek dobogását a hátam mögül.
Sok-sok saru csattogott az utcaköveken, magas kiáltások visszhangoztak a Szorosban. Botokat csapkodtak az egyenetlen falakhoz. Egy darabig nem tudtam, hogy elölről vagy hátulról hallom-e a zajt, olyan zavaros visszhangok keringtek körülöttem. Egyre közelebbről és közelebbről érkeztek, egyszer elölről, máskor hátulról, mintha mindkét irányból sivítozó tömeg rohamozott volna.
Sulla hazudott, gondoltam. A házam lángokban áll a hegy tetején. Bethesdát megerőszakolták és megölték. Most pedig a felbérelt csőcselék ellenem indult a Szorosban. Botokkal fognak halálra ütlegelni. Széjjelszaggatják a testemet. Gordianus, a Nyomozó eltűnik a föld színéről, és senki sem törődik majd vele, kivéve az ellenségeit, akik viszont hamar elfeledkeznek róla.
A hang egyre élesebb lett, kis híján megsüketültem. A hátam mögül érkezett. Nem férfiak hangját hallottam, hanem kisfiúkét. Abban a pillanatban bukkantak fel a Szoros kanyarjában, mosolyogtak, üvöltöztek, kacarásztak és botokkal hadonásztak. Majdnem orra buktak egymásban, ahogy a falhoz lapulva igyekeztek tovább futni. Egy másik kisfiút üldöztek, sokkal kisebbet, szakadozott rongyokba öltözött kis nyomorultat. A fiú egyenesen hozzám szaladt, és elrejtőzött a tógám redői közé, mintha egy torony lennék, ahol megbújhat.
Üldözői megtorpantak, majdnem fellökték egymást. Még mindig visítoztak, nevettek, és a falat csapkodták a botokkal.
– Ő a miénk! – kiáltott rám az egyik sipítozó hangon. – Nincs családja, nyelve sincs!
– Még az anyja is otthagyta! – üvöltötte egy másik. – Nem jobb egy rabszolgánál! Add vissza! Mi csak mókázunk vele egy kicsit.
– Mókázunk – ismételte az előbbi. – Nagyon tréfás hangokat tud kiadni! Addig kell verni, amíg meg nem próbálja azt kiáltani, hogy „állj”, és akkor egy krákogás jön ki belőle.
Lenéztem a kezem között izgő-mozgó inas rongykupacra. A gyerek visszanézett rám, rettegve, kételkedve, aztán hirtelen felismert, és arcán szétáradt az ujjongás. A néma fiúcska volt, Eco, akit az özvegy Polia magára hagyott.
Felnéztem a harsányan ordítozó fiúcsapatra. Valami szörnyűséges kifejezés suhanhatott át az arcomon, mert a legközelebb állók elfehéredve hátráltak. Finoman arrébb tuszkoltam Ecót. Néhány gyerek megijedt tőlem. Mások marcona arccal készülődtek az összecsapásra.
Benyúltam a tunikámba, ahol mindig, napról napra magamnál hordtam a kést, amióta a gyerek átnyújtotta nekem. Azt hiszi, mi fogunk elégtételt venni, Tiro. Előhúztam a fegyvert. A fiúk szeme tágra nyílt, és egymáson átbukdácsolva menekültek a sikátorból. Még hosszú ideig hallottam nevetgélésüket, sikoltozásukat, és a botjaik egyre halkuló csapkodását.
Eco felnyújtotta a kezét, hogy magához vegye a tőrt. Átadtam neki. A pengén még mindig ott éktelenkedett Mallius Glaucia vérének nyoma. Eco meglátta, és elégedetten nyüszített.
Érdeklődve nézett a szemembe, piszkos arcára grimasz ült ki, kezével eljátszotta, ahogy leszúr valakit. Bólintottam.
– Igen – suttogtam. – A te bosszúd. A te késeddel és a saját kezemmel álltam bosszút.
A fegyverre meredt, és szája tátva maradt a gyönyörűségtől.
Mallius Glaucia, az egyik gonosztevő, aki meggyalázta az anyját, most holtan hevert, testében a kisfiú tőrével ejtett sebbel. Mit számított, hogy ha van más választásom, sohasem végzek Glauciával? Mit számított, hogy az óriás, bicegő, vérszomjas Glaucia csupán egy törpe volt a Roscius-féle óriások között? Vagy hogy a Rosciusok csak karon ülő csecsemők voltak egy Chrysogonushoz képest? Vagy hogy Chrysogonus pusztán egy csillogó játékszer volt Lucius Sulla kezében? Mit számított, hogy maga Sulla is egy kibogozatlan fonál az arany és vérvörös szövevényben, melyet a Metellikhez hasonló nagy famíliák évszázadok alatt szőttek, s akiknek ügyködése vezetett el mindahhoz, amit ma Rómának ismerünk? Az ő köztársaságukban még egy nyelv nélküli koldus fiú is igényt formálhatott a római méltóságra, s a vér látványa a késének pengéjén annak rendje és módja szerint boldoggá is tette. Akkor sem visíthatott volna jobban az izgatott gyönyörűségtől, ha magának Sullának a fejét hozom el neki ezüsttálcán.
Benyúltam az erszényembe, és felajánlottam neki egy érmét, de nem vett róla tudomást. Mindkét kezét rászorította a fegyver markolatára, és körbe-körbe táncolt vele. Visszacsúsztattam az érmét az erszényembe, és megfordultam.
Csak pár lépést tettem meg, amikor valami arra késztetett, hogy visszanézzek. A kisfiú olyan mereven állt, akár egy szobor, kését markolászta, és szemébe ünnepélyes kifejezés költözött. Jó darabig bámultuk egymást. Aztán végül kinyújtottam a kezem, mire szaladni kezdett.
Kézen fogva sétáltunk végig a Szoroson, majd a Subura zsúfolt főútján, s végül a keskeny ösvényen felfelé. Amikor beléptem a házba, elkiáltottam magam, és tudattam Bethesdával, hogy eggyel több éhes szájat kell megetetnie.

 

 

A SZERZŐ UTÓSZAVA

 

Azok az olvasók, akik a történelmi regények utószavát szokták először átfutni, jobb, ha tudják, hogy a Római vér mindenekelőtt egy krimi. A történet befejezését illetően néhány pontot megvitatok ezeken az utolsó lapokon, de csak érintőlegesen. Caveat lector.
A legfőbb forrásokat Sulla élettörténetének összeállításához Plutarkhosz életrajza és Sallustius Bellum lugurthinum című alkotása szolgáltatták. Az előbbi írás hemzseg a mendemondáktól, a botrányoktól és a hókuszpókusztól – magyarán szólva, remek olvasmány –, a másik Sulla afrikai hőstetteit beszéli el kiplingi lendülettel. Kortárs köztársaságpárti írók munkáiban is számtalan utalást találhatunk a diktátorra, főként Cicero írásaiban, aki lankadatlan igyekezettel próbálta Sullát a bűn és a romlottság jelképeként felmutatni az olvasóknak, s természetesen a római erény mintaképét helyezte vele szembe, aki leginkább rá hasonlított. Sulla saját önéletrajzának sajnálatos módon nyoma veszett. Jellemét ismerve nincs okunk feltételezni, hogy visszaemlékezései olyan lebilincselők lehettek, mint például Caesaré, vagy olyan akaratlanul is árulkodók, mint Cicero memoárjai, de minden bizonnyal sokkal színesebbek és olvasmányosabbak voltak, mint saját politikusaink önéletrajzi írásai.
Sextus Roscius büntetőperéhez rendelkezésünkre áll Cicero védőbeszéde. Hosszú dokumentumról van szó, és amennyire magamnak sikerült összetömörítenem és saját céljaimra átalakítanom, bizton állíthatom, hogy nem ferdítettem el önkényesen a tényeket. A történészek egyetértenek abban, hogy Cicero eredeti, szóbeli beszédei nem egyeznek meg teljesen a később írásban megjelent szónoklatokkal. Az utóbbiakat Cicero (és Tiro) többszörös átdolgozás után gyakorta szépítették, nem ritkán politikai okokból. Kétséges például, hogy bizonyos Sulla-ellenes szatirikus megjegyzések, melyeket a Pro Sexto Roscio Amerio írásbeli változatában találhatunk, valóban elhangzottak-e a Rostra előtt még a diktátor életében. Annyi bizonyos, hogy Cicero egyes szófordulatait az eredeti formában szőttem bele a regénybe. Soha nem vettem volna a bátorságot, hogy magam ötöljek ki olyan melodramatikus felkiáltásokat, mint a „Herkulesre!”, melyet Cicero sokkal gyakrabban használt saját írásaiban, mint én ebben a történetben.
Cicero teljes egészében elénk tárja a gyilkossági ügy részleteit. A vádbeszéd nem maradt fenn, főbb pontjaira csak Cicero cáfolataiból következtethetünk. Abban, hogy a bíróság eredeti döntését követően, a későbbi események miatt, mennyiben változott az ártatlanság és a bűnösség kérdése, már saját fantáziámra támaszkodtam, de nem merészkedtem túlzottan messzire. Cicero nem utasította vissza a bűnös ügyfelek védelmét, így ez a feladat is büszkeséggel töltötte el. Előszeretettel hencegett, amikor sikerült felmentetnie egy bűnöst – például Cluentius ügyének tárgyalása során is sikerült port hintenie a bírák szemébe. Érdekes módon méltató sorokat ír a bűnösök jogi védelméről De Officiis (A kötelességekről) című tanulmányában, és csaknem azonnal – akarva vagy akaratlanul – Sextus Roscius esete jutott eszébe.

 

„Nincs rá okunk, hogy lelkiismereti aggályaink legyenek egy bűnös személy törvény előtti védelme miatt – feltéve, hogy nem egy teljességgel züllött, aljas karakterrel van dolgunk. A nép érzései megkövetelik ezt tőlünk, jóváhagyja a hagyomány, és összhangban van az emberi tisztességgel. Minden perben a bírák dolga, hogy kiderítsék az igazságot. A védőügyvéd azonban nem ritkán olyan tényekre alapozza érvelését, melyek csak hasonlatosak az igazsághoz, s nem egyeznek meg azzal pontról pontra. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy nem lenne merszem ilyesféle dolgokat állítani, kiváltképp egy filozófiai értekezésben, ha Panaetius, a legmérvadóbb sztoikus maga nem tett volna így. A védőbeszédekből származik a legnagyobb hírnév és a legmélyebb hála. Különösen fontos a fenti szempontok mérlegelése azokban az esetekben, amikor a vádlott nyilvánvalóan nyomás alatt áll vagy üldöztetés áldozata, melyet valamely hatalmas és félelmetes személyiség folytat ellene. Ilyen jellegű ügyekben gyakran vállaltam szerepet. Példának okáért fiatalkoromban ameriai Sextus Roscius védelmében emeltem fel a szavam a diktátor Sulla zsarnoki hatalmával szemben.”

 

Cicero valódi gondolatait leginkább a sorok közül lehet kiböngészni, legfőképpen akkor, amikor saját bátorságát és őszinteségét ecsetelgeti.
Ami a per mögött meghúzódó, magas körökből eredő intrikákat illeti, sok ötletet meríthettem Arthur D. Kahn monumentálisan részletes munkájából, a Julius Caesar neveltetéséből (Schocken Books, 1986). A szerző radikális szemszögből tekint vissza a késő római köztársaság politikai manipulációira: annak a polgárnak a szemszögéből, aki túlélte McCarthy, Nixon, Reagan és társai köztársaságát is. Említést kell tennem az igen termékeny Michel Grantról is, akinek Cicero fordítása, a Gyilkossági perek (Penguin Books, 1975) adta számomra az első ösztönzést, hogy Sextus Roscius nyomába eredjek.
Metrobius dala a 26. fejezetben eredeti szöveg. A névtelen költőtől származó gúnyversike a napórákról (9. fejezet) és Euripidész drámájából való idézet (33. fejezet) saját adaptációm.
„Minden detektívtörténet írója vét hibákat, és senki sem fog soha annyit tudni, amennyit kellene.” Raymond Chandler mondása kétszeresen is igaz, ha egy krimit történelmi környezetbe helyezünk. Mindenkinek szeretnék köszönetet mondani, aki segített kikerülni a kortévesztéseket az eredeti kéziratok értelmezésénél, többek között fivéremnek, Ronald Saylornak, az ősi üvegtárgyak szakértőjének. Hálával tartozom egy bizonyos klasszika-filológusnak, aki jobban szeretne névtelen maradni, és a St. Martin kiadó figyelmes lektorainak. Köszönetem Pat Urquhartnak, aki technikai tanácsokkal segített eligazodnom a térképeken; Scott Winnettnek, aki a krimi műfajának íratlan szabályait ismertette meg velem; John Prestonnak, aki deus ex machina ként jelent meg, amikor a kézirattal elkészültem, és szó szerint a lehető legjobb kezekbe repítette azt; Terry Odomnak, aki segített a római gályák nyílásait belécelni; valamint nagy tudású kiadómnak, Michael Dennenynek.
Végül hálával tartozom barátomnak, Penni Kimmelnek, aki remélhetőleg hamarosan egyetemi szinten fogja tanulmányozni a modern – nem ókori – krimik természetrajzát, s aki aprólékosan átnézte könyvem első vázlatát, és sárga figyelmeztető lapokon mellékelte felbecsülhetetlen értékű tanácsait. Az ő látnoki közreműködése nélkül egy sorsüldözött lány feleslegesen szenvedett volna, egy gonosz ember sohasem nyert volna büntetést, és egy elveszett fiú örökké ott kóborgott volna a Subura sötét, piszkos sikátoraiban. Culpam poena premit comes, ugyanakkor miseris succurere disco. Avagy: a bűnhődés kíméletlenül követi a bűnt, de én mégis tanulom vigasztalni a nyomorultat.

 

 

RÓMA TÉRKÉPE