Steven Saylor

Steven Saylor
RÓMA

Titus Livius szellemének,
aki megőrizte számunkra
Róma legkorábbi történelmének
legkorábbi történeteit

A római hónapok és napok

A római hónapok nevei: januarius, februarius, martius, aprilis, maius, junius, quinctilis (később, Julius Caesar tiszteletére julius), sextilis (később, Caesar Augustus tiszteletére augustus), september, october, november és december.
Minden hónap első napját calendae-nek hívták. Az idus martiusban, maiusban, quinctilisben és octoberben a 15. napra, a többi hónapban a 13. napra esett. A nonae az idus előtt a kilencedik nap volt.

„A LEGENDA ÉPPÚGY TÖRTÉNELEM,
AHOGY A TÖRTÉNELEM LEGENDA.”
Alexandre Grandazzi, RÓMA ALAPÍTÁSA

I. Állomás a Só úton
(Térkép)

KR. E. 1000

Ahogy bekanyarodtak a folyó mellett futó ösvényen, Lara felismerte a közeli dombon álló fügefa körvonalát. A forróságban végtelennek tűntek a napok. A fügefa sűrű lombot növesztett, de még nem hozott gyümölcsöt.
Lara nemsokára újabb tájékozódási pontokat fedezett fel – egy kiugró mészkő-sziklát az ösvény mellett, ami egy férfi arcélére emlékeztetett, egy mocsaras területet a folyó mellett, ahonnan mindig oly riadtan menekültek a vízimadarak, és egy magas fát, ami széttárt karú emberre hasonlított. Közeledtek ahhoz a helyhez, ahol egy sziget ékelődött be a folyóba. Elsőrangú táborhely lesz, biztonságban megalhatnak rajta.
Lara rövid élete során oda-vissza már számtalanszor végigjárta a folyó menti ösvényt. Nem az ő népe hozta létre az utat – az mindig is ott volt, akárcsak a víz –, ám szarvasbőrbe bújtatott lábuk és taligáik fakereke újra meg újra simára koptatta a járófelületet. Lara népe sóval kereskedett, és a megélhetésért szinte egyfolytában úton volt.
A folyó torkolatánál fél tucat, keresztbe-kasul házasodott család gyűjtötte a sót a tengerparton felgyülemlett jókora sóágyakból. Összekotorták és megszitálták a sót, majd felrakták a taligákra. Amikor azok megteltek, a csoport java része hátramaradt, a sziklák és a nyomorúságos viskók között keresve búvóhelyet, a bátrabbak közül pedig úgy tizenöten útnak indultak a folyót kísérő ösvényen.
Átvágtak a tengerparti lapályon az értékes sórakománnyal, aztán felfelé vették az irányt, a hegyekbe. Lara népe soha nem ment fel a hegycsúcsra; csak a hegy lábáig tartott az útjuk. Sok kisebb nép élt az erdőkben és a dús füvű mezőkön, aprócska falvakban. A sóért cserébe szárított húst, állatbőrt, gyapjúruhákat, agyagedényeket, tűt, csontból faragott kaparóeszközöket és fajátékokat adtak Lara népének.
Miután kicserélték a portékáikat, Lara népe visszaindult a folyó menti ösvényen a tenger felé. A körforgás kezdődött elölről.
Így volt ez mindig. Lara nem ismert másfajta életet. Ide-oda utazott, fel és le a folyóparti csapáson. Nemcsak egy otthona volt, sőt talán nem is volt otthona. Szeretett a tengerparton lenni, ahol megtömhette a hasát hallal, és a hullámok lágy, ütemes csobogása ringatta álomba éjjelenként. A hegyek lábát kevésbé szerette, mert ott meredek lett az út, hidegebb az éjszaka, és a messzeségek látványától hamar elszédült. Kellemetlenül érezte magát a falvakban, és sokszor szégyenlősen viselkedett az idegenek között. Jobbára az ösvényen érezte magát otthon. Szerette a folyó szagát a forró nyári napokon, örült a békák kuruttyolásának. Kúszónövények bukkantak elő a buja folyóparti cserjésből, és finom bogyókkal kínálták. Még a legtikkasztóbb napon is hűvös, vízillatú szellő érkezett a folyó felől alkonyatkor, és a fuvallat sóhajtozva énekelt a nádasban és a magas fűben.
Az ösvényen is akadt kedvenc helye: az a rész, amely felé éppen közeledtek, ahol egy sziget akasztotta meg a folyó sodrását.
A folyót ezen a szakaszon szinte végig sík terep övezte, de a sziget közvetlen közelében a napkelte felőli oldalon olyan volt a föld, mint egy összegyűrt kendő, dombokkal, hegygerincekkel és völgyekkel. Lara népének volt egy fából készült bölcsője, amit könnyen hozzá tudtak szíjazni egy szekérhez, és már nemzedékek óta örökítették tovább. A sziget formája is egy bölcsőhöz hasonlított. Hosszú volt és keskeny, sodrás-irányban jóformán egyenes, felfelé meg hegyes, mert ott az áramlatok mindkét partját lecsiszolták. A napkeleti oldalon hegyek néztek le a bölcső alakú szigetre, mintha súlyos köpenybe öltözött asszonyok lettek volna, akik a kiságyban ringó csecsemőt figyelik. Lara apja legalábbis így mesélt a vidék fekvéséről.
Larth mindig képekben beszélt. Szavai nyomán óriások és szörnyetegek bújtak elő a földből. Ő látta a numeneket, a sziklák és fák között bolyongó szellemeket. Néha meg is szólította őket, és hallotta a válaszukat. A folyó volt a legközelebbi és legrégibb barátja. Mindig elárulta neki, hol érdemes aznap halászni. A szél suttogásából Larth megjósolta, milyen idő lesz másnap. Pont azért választották őt a csoport vezérének, mert ilyen csodadolgokat művelt.
– Már közel vagyunk a szigethez, ugye, papa? – kérdezte Lara.
– Honnan tudod?
– A hegyekből. Először meglátjuk a hegyeket ott jobbra. Egyre nagyobbak lesznek. És mielőtt megérkezünk a szigethez, feltűnik az a fügefa ott fent, a hegy vállán.
– Ügyes leány vagy! – dicsérte Larth, és büszkeséggel töltötte el gyermeke kitűnő emlékezete és megfigyelőképessége.
Larth erős, szemrevaló férfi volt, bár fekete szakállába már szürke tincsek vegyültek. Felesége sok gyereket szült, de hamar meghalt mind, kivéve az utolsót, Larát, akiért cserébe viszont az anyja adta az életét. Larth nagyon ragaszkodott a lányához. Neki is aranyszín haja volt, mint az anyjának. Most, hogy lassan már ő is szülhetett volna, Lara teste egyre nőiesebb lett; csípője és melle kikerekedett. Larth leghőbb kívánsága az volt, hogy megérje az unokái születését. Sokan nem érték meg azt a kort, de Larth reménykedett. Egész életében egészséges volt, részben azért, bizonygatta magának, mert mindig tiszteletet mutatott a numenek iránt, akikkel útjai során találkozott.
A numeneket nagyon meg kellett becsülni. A folyó szelleme bármikor magával ragadhatta az embert, hogy belefojtsa a vízbe. A fáké bármikor elgáncsolhatta az embert a gyökerekkel, vagy egy korhadt ágat dobhatott a fejére. A sziklák megmozdulhattak az ember lába alatt, és a saját árulásuk felett kacagva görögtek le a hegyoldalon. Még az ég is lángoló ujjakkal bökdösött az ember felé, ha megharagudott, és ha úgy tartotta kedve, felnyársalta, akár a nyulat, vagy ami még rosszabb, életben hagyta, de elrabolta a józan eszét. Larth olyanról is hallott, hogy maga a föld nyílt meg, és magába nyelte az embert. Noha a saját szemével még nem látott ilyen szörnyűséget, minden reggel szertartást végzett, és engedélyt kért a földtől, mielőtt végigment rajta.
– Van valami nagyon különleges ebben a helyben – mondta Lara. Ránézett a bal kéz felé tündöklő folyóra, majd az elöl és jobb kéz felé magasodó, fákkal tarkított sziklás hegyekre. – Hogy csinálták ezt? Ki csinálta?
Larth a homlokát ráncolta. Nem értette a kérdést. Egy helyet soha nem csinálnak, egy hely csak van. Lehet, hogy apró dolgok változnak idővel. A vihar kiforgatja a fákat, és azok belezuhannak a folyóba. Egy nagy szikla úgy dönthet, hogy legurul a hegyoldalon. A dolgokban élő numenek folyton átalakították a vidéket, egyik napról a másikra, de ami igazán lényeges, az nem változik, örökkön-örökké létezik: a folyó, a hegyek, az ég, a nap, a tenger, a sóágyak és a folyótorkolat.
Éppen ezeket a gondolatokat próbálta megfogalmazni Larának, amikor egy őzsutát pillantottak meg. Az állat a folyóból ivott, és közeledtükre összerezzent. Egykettőre felugrott a bokroktól sűrű folyópartra, és kiszaladt az ösvényre. Nem keresett menedéket, hanem megállt előttük, és őket nézte. Larth olyan tisztán hallotta a szavakat, mintha maga az állat suttogta volna: „Egyél meg.” Felajánlotta magát nekik.
Larth megfordult, hogy odakiáltson valamit a többieknek, de a csoport legügyesebb vadásza, a fiatal Po már mozgásba lendült. Előreszaladt, felkapta a kihegyezett botját, amit mindig magánál hordott, és elhajította. A bot fütyülő hanggal süvített tova Larth és Lara közt a levegőben.
Egy szívdobbanásnyi idővel később belefúródott az őz mellébe, méghozzá olyan erővel, hogy a jószág összecsuklott a földön. Képtelen volt felkelni, csak ide-oda forgatta a nyakát, és kétségbeesetten hadonászott hosszú, karcsú lábával. Po átszaladt Larth és Lara között. Miután odaért az őzhöz, kitépte belőle a lándzsát, és megint lesújtott. Az őz fojtott hangot adott, valami nyögésfélét, aztán mozdulatlanná dermedt.
A csoport örömujjongásban tört ki. Ezen az estén kivételesen nem halat fognak enni, hanem igazi őzlakoma lesz.

A sziget nem volt messze a parttól, de az évnek ebben az időszakában – nyár elején – a folyó vize annyira felduzzadt, hogy nem gázolhattak át rajta. Lara népének ősei annak idején egyszerű tutajokat tákoltak össze bőrszíjakkal összekötött ágakból. Ezeket a parton tartották készenlétben, és szükség esetén megjavították őket, vagy újakat építettek. Amikor legutóbb erre jártak, három tutajt hagytak maguk után a keleti parton, mindet jó állapotban. Két tutaj visszavárta őket, ám a harmadik hiányzott.
– Látom! Odaát... Felhúzták a sziget partjára, szinte elrejtették a bozótba – rikoltott Po, akinek nagyon éles látása volt. – Valaki átkelt vele.
– Lehet, hogy még mindig a szigeten vannak – jegyezte meg Larth.
Nem bosszantotta, hogy idegenek használták a tutajt, elvégre a sziget is elég nagy volt mindnyájuk számára. Ennek ellenére óvatosan kellett továbbhaladniuk. A szájához tette mindkét kezét, és elkiáltotta magát. Nemsokára egy férfi jelent meg a sziget partján. Intett nekik.
– Ismerjük? – kérdezte Larth hunyorogva.
– Nem hiszem – felelte Po. – Fiatal... Ha engem kérdezel, annyi idős lehet, mint én, vagy még fiatalabb. Erősnek látszik.
– Nagyon erősnek! – tette hozzá Lara.
Az ifjú még a távolból is lenyűgözően izmosnak nézett ki. Rövid, ujjatlan tunikát viselt, ami felfedte izmos karjait. Lara még soha nem látott ezekhez hasonlatosat.
Az alacsony és szikáran izmos Po oldalvást Larára sandított, és összevonta a szemöldökét.
– Valamiért nem tetszik nekem ez az idegen.
– Miért nem? – kérdezte a lány. – Mosolyog ránk.
A fiatalember igazából Larára mosolygott, és egyes-egyedül őrá.

Tarketiosnak hívták. Larth ennél többet nem tudott kideríteni, mert nem ismerte a nyelvet, amit az idegen beszélt. Az összes szava olyan hosszú és nyakatekert volt, mint a neve. Még az őzet is könnyebben megértette, mint azokat a furcsa hangokat, amiket az ifjú és két társa kiejtett a száján. Ennek ellenére barátságosnak látszottak, és jelenlétük nem jelenthetett fenyegetést a sókereskedők jóval nagyobb csoportjára.
Tarketios és két idősebb útitársa avatott fémművesek voltak egy másik területről, ami soknapi járóföldnyire, északabbra terült el. Arrafelé dúskáltak a hegyek vasban, rézben és ólomban. Kereskedni mentek délre, és éppen hazafelé tartottak. Nemcsak az az ösvény érintette a folyót, amelyen Larth népe szállította a sót a tengerpartról a hegyekhez, hanem egy másik út is, amely átszelte a vizet, és ide-oda kígyózott a hosszú part menti síkságokon. Mivel a szigetnél lehetett legkönnyebben átkelni a folyón, ezen a ponton keresztezte egymást a két ösvény. Ezen a napon kivételesen egyszerre értek oda a sókereskedők és a fémművesek. Most találkoztak először.
A két csoport két külön tábort állított fel a sziget két ellentétes végében. A barátság jeleként Larth intett Tarketiosnak és a társainak, hogy jöjjenek át a táborukba, hogy osztozzanak velük az őzlakomában. Miközben a vendéglátók és a vendégeik a tűz körül lakomáztak, Tarketios megpróbált mesélni valamit a mesterségéről. A tűz fénye sziporkázott Lara szemében, miközben a lángokra mutogató és a kalapálást mímelő Tarketiost figyelte. A narancsos fény végigtáncolt a fiú karjának és vállának meg-megfeszülő izmain. Amikor rámosolygott a lányra, egyértelmű, mégsem taszító dicsekvés sugárzott felőle. Lara még soha nem látott ilyen fehér és tökéletes fogakat.
Po látta, milyen pillantásokat váltanak egymással, és egyfolytában a homlokát ráncolta. Lara apja is jól érzékelt mindent, de ő mosolygott.

Befejezték a vacsorát. A fémművesek, miután sok-sok mutogatással megköszönték az őzsültet, visszavonultak a sziget túlsó végében felállított táborukba. Mielőtt felszívódtak az árnyak között, Tarketios hátranézett, és búcsúzásképpen még egy mosolyt villantott Larára.
Miközben a többiek álomra hajtották a fejüket, Larth – szokásához híven – egy darabig még ébren maradt. Szerette nézni a tüzet. Mint minden másban, a tűzben is élt egy numen, aki néha megszólította, és látomásokkal ajándékozta meg. Amikor az utolsó zsarátnok is beleolvadt a sötétbe, Larth álomba szenderült.
Kisvártatva pislogni kezdett. Az imént semmivé foszlott lángok hirtelen megint feléledtek. Forró levegő csapott az arcába. Látását eltompították a napnál is ragyogóbb fehér lángok.
A vakító világosságban észrevett valamit, ami a lángok felett lebegett. Egy hímtagra hasonlított, amelyhez nem tartozott ugyan test, de szilajul, egyenesen állt. Szárnya volt, mint a madárnak, és felfelé meredt a levegőben. Bár úgy tűnt, húsból van, a lángok nem tehettek kárt benne.
Larth már korábban is látta a szárnyas falloszt, mindig olyankor, ha sokáig bámulta a tüzet, és utána álomba merült. Még nevet is adott neki, pontosabban a látomás ültette el a saját nevét a férfi tudatában: Fascinus.
Fascinus nem olyan volt, mint a fákat, köveket vagy folyókat életre keltő numenek. Azok névtelen numenek voltak. Mindegyik kötődött a tárgyhoz, amiben lakott, és szinte megkülönböztetni sem lehetett őket egymástól. Nem mindig bízhattak ezeknek a numeneknek a szavában. Néha barátságosan közeledtek, de néhanapján csintalanul, sőt ellenségesen viselkedtek.
Fascinus más volt. Semmihez sem fogható. Magában és magából létezett, nem született és nem halt meg. A formájából egyértelműen látszott, hogy az élethez és az élet eredetéhez van köze, Larth mégis azt érezte, hogy nem ebből a világból származik, csak néha siklik át pillanatokra egy résen, amit a forróságban táncoló lángok nyitnak meg neki. Fascinus felbukkanása mindig valami fontosat jelentett. A szárnyas fallosz válaszokat adott Larth kimondatlan kérdéseire, amelyek régóta emésztették, de alkalmanként valami új és lényeges gondolatot is elültetett a fejében. Fascinus soha nem vezette félre, mindig a helyes utat mutatta neki.
Máshol, messzi földeken – görög földön, Izraelben, Egyiptomban – a férfiak és nők isteneknek és istennőknek hódoltak. Lerajzolták vagy kifaragták az isteneiket, meséket mondtak róluk, és templomokban áldoztak nekik. Larth soha nem találkozott ilyen népekkel. Még csak nem is hallott azokról a vidékekről, ahol éltek, és soha nem akadt össze egy istennel sem, ezért el sem tudta képzelni, milyenek lehetnek. Larth nem ismerte az isteneket abban a formában, ahogy mások hódoltak nekik, de úgy érezte, Fascinus lehet a legközelebb azokhoz a szellemekhez, akik előtt ilyen alázattal borulnak le más emberek.
Riadtan pislogott megint.
A lángok rég elhaltak. Az elviselhetetlen fény helyébe a meleg nyári éjjel sötétje költözött, és csupán a holdfény lopott némi ezüstös derengést az árnyak közé. Az arcát már nem a forróság legyintgette, hanem friss, hűvös szellő.
Fascinus eltűnt – de előtte még elültetett egy gondolatot Larth fejében. A vezér odasietett a lombokkal takart lugashoz, ahol Lara szeretett aludni, és azt motyogta magában: Így kell történnie, mert Fascinus azt súgta, hogy ez az út!
Letérdelt a lánya mellé, de nem kellett felébresztenie. Lara már ébren volt.
– Mi az, papa?
– Menj oda hozzá!
Lara nem kért magyarázatot az apjától. Mindvégig erről ábrándozott a bokrok árnyékában, feszülten és kíváncsian heverve a sötétben.
– Biztosan ezt akarod, papa?
– Fascinus...
Larth nem fejezte be a mondatot, de a lánya így is megértette. Ő soha nem látta Fascinust, ám az apja már többször mesélt róla. A szárnyas jelenség újra meg újra útba igazította a csoport vezérét. Fascinus most ismét megjelent neki, hogy tudassa vele, mi a kívánsága.
A sötétség sem tántoríthatta el Larát. Ismert minden zegzugot és kisebb-nagyobb kanyart a kis sziget ösvényein. Amikor odaért a fémművesek táborába, egy levelekkel borított beszögellésben talált rá Tarketiosra, távolabb a többiek fekhelyétől. Hamar felismerte izmos testének körvonalait. Éberen feküdt, és várakozott, éppen úgy, ahogy Lara is éberen várt, amikor az apja odament hozzá.
Miután észrevette, hogy a lány közeledik, Tarketios felkönyökölt. Suttogva mondta ki a nevét. Hangja mintha kétségbeesetten megremegett volna; annyira sóvárgott utána, hogy Larát újfent mosolyra késztette. Felsóhajtott, és lekuporodott a férfi mellé. A gyér holdfényben látta, hogy valamiféle amulettet kötött egy bőrszíjjal a nyakába. A torz formájú fémdarab beleveszett a mellkasát borító szőrbe, de így is magára vonta a halvány holdfényt, és sugárzóbban adta vissza, mint ahogyan kapta.
Karjával – azzal a karral, ami annyira megtetszett Larának – előrenyúlt, és meglepő gyengédséggel ölelte magához a lányt. Teste meleg és csupasz volt, akárcsak Laráé, de sokkal nagyobb és keményebb. A lány azon tűnődött, vajon Fascinus is ott van-e velük, mert mintha érezte volna szárnyai csapdosását a lába között, amikor belé hatolt az a valami, amitől az élet származott.

Másnap reggel, amikor a többiek is ébredezni kezdtek, Larth ránézett Lara kuckójára, és látta, hogy ott fekszik, ahol aludni szokott. Eszébe jutott, hogy talán nem engedelmeskedett neki. Aztán észrevette a csillanást a szemében, meg a mosolyt, amivel magához tért, és megnyugodott, hogy minden úgy történt, ahogy akarta.
Miközben a többiek szétszedték a tábort, és induláshoz készülődtek, Larth odahívta magához Pót. Az ifjú szokatlanul lassan teljesítette a parancsot, és lesütve tartotta a szemét, miközben Larth beszélt hozzá.
– Mielőtt útra kelünk ma reggel, Po, szeretném, ha visszatérnél oda, ahol tegnap lelőtted az őzet. Gereblyézd át a talajt, és tüntesd el a vérnyomokat. Ha találsz vérrel szennyezett leveleket és köveket, dobd be őket a folyóba. Ezt már tegnap meg kellett volna tennünk, de esteledett, és túl sok munkánk akadt: le kellett nyúzni és meg kellett sütni az őzet. Tedd meg most, mielőtt elhagyjuk a szigetet. Nem hagyhatunk vért az úton.
– Miért nem? – kérdezte Po.
Larth megdöbbent. Po még soha nem beszélt vele ilyen gorombán.
– A vér idevonzza a férgeket és a ragadozókat. Az ösvényen hagyott vérrel megsértjük a folyóparton lakó numeneket, és mit sem számít, hogy az őz felajánlotta magát. Egyébként meg nem kötelességem mindezt elmagyarázni neked. Menj, és tedd, amit mondtam!
Po a földet nézte. Larth már ott tartott, hogy alaposan leteremti az ifjút, de elvonta a figyelmét a fémművesek érkezése. Búcsúzni jöttek.
Tarketios előrelépett. Ünnepélyes mozdulatok kíséretében átadott egy ajándékot Larthnak. A tárgy fémből készült, és olyan kicsi volt, hogy elfért az egyik tenyerében. Egyik végén egy nyílást lehetett látni, a másikon élesre hegyezték. Egy vasból készült lándzsahegy volt – nagy hasznukra válhat, ha legközelebb egy őz keresztezi az útjukat. Tarketios egyértelműen jelezte, hogy semmit sem kér cserébe, csupán annyi a kívánsága, hogy továbbra is használhassák a sókereskedők által épített tutajt.
Larth népének mindössze néhány durván kifaragott kése volt, meg vasból készült kaparóeszköze, de soha nem láttak olyan finoman megmunkált fémtárgyat, mint az a lándzsahegy. Larth egészen megilletődött. Megmutatta Pónak is.
– Tetszik? – kérdezte. Mielőtt Po válaszolhatott volna, Larth odanyúlt hozzá, és kivette a lándzsát a kezéből. – Te vagy a legjobb vadász közöttünk. Téged illet. Majd Tarketios megmutatja, hogyan kell ráerősíteni a hegyet a nyélre.
Po csak bambán figyelte, ahogy Larth átadja a lándzsát és a vashegyet Tarketiosnak. A fémműves mindkettőjükre rámosolygott. Tökéletes fogait látván görcsösen megremegtek Po ujjai. Tarketios elővett egy kis kalapácsot és néhány szöget, és hozzáfogott, hogy ráerősítse a hegyet a nyélre. Larth elbűvölve figyelte, ahogy dolgozik, és észre sem vette, hogy Po arcán mélyvörösbe fordul a bőr.
Miután Tarketios végzett, visszaadta Pónak a lándzsát. Az új lándzsahegy nehezebb volt, mint hitte. A fegyver előredőlt a kezében, és a vashegy nagy puffanással ütődött a talajnak.
– Súlyosabb lett a hegyénél – mondta Larth, és nevetett az ifjú megrökönyödésén. – Meg kell tanulnod újra, hogyan kell célozni és eldobni. De az új heggyel sokkal tisztábban tudsz majd vadászni, nem igaz? Nem kell majd olyan erősen dobnod.
Po gyorsan igazított a fogásán, és megint felfelé fordította a lándzsát. Olyan erősen szorította a nyelét, hogy az ujjcsontjai egészen kifehéredtek.

Kicsivel később, miközben a sókereskedők berakodtak a tutajokba, Tarketios odament Larához, és egy félreeső helyre vezette. Nem volt közös szó, amivel kifejezhették volna az érzéseiket, és amit mindketten értettek volna. Egy ideig csak fogták és ölelték egymást, aztán távolabb húzódtak. Ugyanabban a pillanatban merült fel bennünk az ösztönös érzés: valami emlékkel kell elbúcsúzniuk. Olyan különös volt az az egyetértésben töltött perc, a szándékaik egyformasága, hogy mindketten elnevették magukat.
Lara odaadta Tarketiosnak a legértékesebb kincsét: egy apró agyagedényt, dugóval a szájában, telis-tele tiszta, fehér sóval.
Tarketios elfogadta és a ruhájába rejtette az ajándékot. Átemelte a bőrszíjat a fején, és levette a nyakából az amulettet. Szokatlan, szabálytalan formáját semmihez sem lehetett hasonlítani; nem tűnt többnek egy megmunkálatlan kis fémdarabnál. Lara nem is látott még ahhoz fogható fémet korábban – súlyosan ülte meg a tenyerét, és nagyon furcsa színe volt: olyan tiszta sárga, mint a nap fénye. Mindössze egy parányi lyukat fúrtak bele, hogy felfűzhessék a bőrszíjra.
Tarketios ráakasztotta a nyakláncot Lara nyakára. Egy szót is mormolt, talán az ajándék nevét, ám a lány csak valami különös, érthetetlen hangot hallott. Lara nem tudhatta, mennyire értékes a fémdarab, és fogalma sem lehetett róla, hogy soha nem fakul meg a fénye. Egyedül Tarketios tekintetéből látta, hogy milyen nagy kincs, és mekkora megtiszteltetés, hogy neki adta.
Habár az ifjú még nem volt tudatában, egy másik ajándékot is hagyott Laránál. Új élet növekedett a méhében.

A nap már magasan járt az égen, amikor a kis csapat útra kelt. A folyó magasabban fekvő szakaszán lassan elmaradoztak a jobb kéz felőli hegyek, és a vízfolyás jókora kanyarral megkerült egy lapos, sík tetejű hegyfokot. Errefelé az első megkülönböztető jel, amire ráismertek, egy keskeny, a folyó melletti melegvizes forrásokhoz vezető ösvény volt. Hűvösebb időben ott szerettek legjobban táborozni, de nem ebben az évszakban.
Larth már éppen ráérzett a vonulásuk ütemére, amikor hirtelen eszébe jutott, milyen feladattal bízta meg Pót, mielőtt elindultak. Hátranézett.
– Eltakarítottad a vért az útról? – kérdezte.
A vadász arckifejezése arról árulkodott, hogy semmibe vette a parancsát.
– Akkor menj vissza most, és tedd meg! – szólt rá felbőszülten. – Nem fogunk rád várni. Futnod kell, ha utol akarsz érni minket.
Po egy szót sem szólt, csak megállt. Hagyta, hogy a többiek elhaladjanak mellette. Egészen addig figyelte a távozó csapatot, amíg a leghátul kullogók is felszívódtak a távolban.
Megremegett a kezében a lándzsa. Lenézett, és látta, hogy a keze reszket. Ismerte már, milyen ösztönből cselekedni – meglátni egy őzet, és azonnal mozgásba lendülni, eldobni a lándzsát, és addig döfködni az állatot, amíg ki nem múlik. Nem is gondolkodott, amíg nem végzett a jószággal. Ám amire most készült, az egészen másfajta vadászatnak ígérkezett.
Po még sokáig állt egymagában az úton. Végül aztán megfordult, és elindult vissza, a sziget felé. Egyenletes ütemben futott, és közben meg-megemelte a lándzsát, hogy megbecsülje a súlyát.

Az ösvény apránként egyre magasabb területekre kúszott fel. Larth többször is megállt, olyan kiemelkedő pontokon, ahonnan kilátás nyílt a tájra, és megkérte Larát, hogy nézzen vissza az útra, amerről jöttek. A lányának sokkal jobb volt a látása. Lara nyomát sem látta Pónak az ösvényen, de nem látott más embereket sem. A nap süllyedni kezdett a láthatár felé, és a vadász még mindig nem csatlakozott a csoporthoz. Larthban egyre erősödött a félelem. Nem lett volna szabad egyedül visszaküldenie az ifjút. Ám a haragja erősebb volt az aggodalmánál, mivel Po nem engedelmeskedett neki.
Az ifjú vadász akkor jelent meg, amikor a csapat megállt tábort verni. Egyenletes léptekkel vonult feléjük, nem zihált, vagyis kényelmes ütemben jött utánuk. Mi több, nyugodtnak és kipihentnek látszott.
– Jó sokáig tartott! – szólt rá Larth.
– Miért siettem volna? A folyóparti ösvényen nem lehet eltévedni.
– Megtetted, amit kértem?
– Hát persze.
Lehet, hogy Larth látása már nem volt a legélesebb, de a szaglása a korral egyre kifinomultabbá vált. Közelebb lépett Póhoz, és megszemlélte a haját és a kezét. Túlontúl tiszták voltak; nem szokott az ilyesmihez.
– Olyan szagod van, mint a meleg vizű forrásoknak.
Több szívdobbanásnyi idő is eltelt, de Po nem válaszolt.
– Igen, megálltam fürödni a forrásoknál.
– Még ezt is kimostad.
Larth megérintette az ifjú gyapjútunikáját. Frissen öblítette ki, még meg sem száradt egészen.
– Éreztem magamon... az őz vérét. Azt mondtad, tüntessek el minden nyomot. A numenek az ösvény mentén... – Lesütötte a szemét. – Úgy éreztem, meg kell tisztítanom magamat.
Larth bólintott, és nem szólt többet.

Egy magas, meredek hegy mellett éjszakáztak. Larth emlékezett rá, hogy a régebbi utazásai során, amikor még élesebb volt a látása, gyakran lenézett a vidékre a hegycsúcsokról. Meglepően nagy távlatok fedték fel magukat előtte. Megkereste Larát, és megkérte, hogy menjen vele.
– Hova megyünk, papa?
– A hegy tetejére. Szedjük a lábunkat, amíg fent van a nap.
A lány követte az apját, bár zavarba hozta annak izgatottsága. Amikor felértek a hegyoromra, Larth megállt és lehajolt, hogy lecsillapítsa a légzését, majd a folyó alacsonyabban fekvő kanyarulatai felé mutatott. A lenyugvó nap élesen belesütött a szemükbe, vörös derengésbe vonta a tájat, és tűzszalagot varázsolt az ide-oda kígyózó folyóból. Bár nem látott túl jól, Larth még a szürkületben is felismerte a sziget hegyekkel tarkított környékét, noha magát a szigetet nem lehetett onnan látni. Arrafelé mutatott.
– Ott, lányom. Ahol a sziget van. Látsz valamit?
Lara vállat vont.
– Hegyeket, vizet, fákat.
– Valamit, ami mozog.
A lány hunyorogva a szeme fölé tette a kezét. Az alkony lángszínű ködének háttere előtt rengeteg fekete foltot látott a sziget fölött, amik körkörösen repkedtek, és vitorláztak a szélben, mint a zsarátnok a tűzrakás felett.
– Keselyűk – mondta végül. – Egy csomó keselyűt látok.

Később, amikor a többiek már aludtak, Larth szokásához híven egy darabig még virrasztott. Nézte a tüzet, aztán felkelt, és odalopakodott Po fekhelyéhez. Az ifjú távolabb feküdt le a többiektől, mintha nem akarna közelebb kerülni a csoporthoz. A lándzsája szorosan mellette hevert. Larthnak nagyon óvatosan kellett elvennie tőle, nehogy felébressze.
A tűz fényében közelebbről is szemügyre vette a vashegyet. Még a hőforrások sem tudták teljesen letisztítani a vért a kalapáccsal megmunkált fémdarabról. A vörös foltok ott maradtak az apró, vékony repedésekben.
Visszafordult Póhoz, és felállt. Az ifjú nyakához szegezte a lándzsát, majd belerúgott az oldalába.
Po összerezzent, és riadtan nyitotta ki a szemét. Egy gyöngy formájú vércsepp jelent meg a nyakán, ahol a lándzsahegy felsértette a bőrét. Felnyögött, és mindkét kezével megragadta a szerszám nyelét, ám Larth minden erejét összeszedve tartotta egy helyben.
– Suttogva beszélj! – förmedt rá a vadászra, mert nem akarta felébreszteni a többieket. – Vedd le a kezed a lándzsáról! Tedd le magad mellé! Így jó lesz. Most áruld el az igazat. Mindhármukat... vagy csak Tarketiost?
Po sokáig nem válaszolt. Larth látta, hogy felvillan a szeme, és hallotta szakadozott légzését. Habár mozdulatlanul feküdt, a nép vezére így is érezte az ifjú testében tomboló irdatlan feszültséget, ami a lándzsán keresztül őt is elérte.
– Mindhármat – felelte végül Po.
Larth érezte, hogy valami nagy hidegség zuhan rá. Addig a pillanatig nem lehetett biztos benne, mi az igazság.
– Hát a testük?
– A folyóban van.
A legjobb barátomat vér mocskolja be – gondolta magában Larth. Vajon mit gondolhat most róla és népéről a folyó szelleme?
– Kisodródnak a tengerre – folytatta a vadász. – Nem hagytam nyomokat...
– Nem! Legalább az egyikük kimászott a folyó partjára.
– Honnan tudod te ezt?
– Keselyűk!
Larth maga elé képzelte a jelenetet: vér a vízben, holttest a bokrok között, keselyűk köröznek a magasban.
Larth megrázta a fejét. Milyen vadász lehet ez a fiú? Csak úgy becserkész és megöl három férfit! Ráadásul milyen ostoba! Mekkora veszteség lenne a népének, ha elveszítenék? Larthnak hatalmában állna megölni, itt és most, de meg kellene magyaráznia tettét a többieknek. És ami még rosszabb, saját magának is el kellene számolnia.
Larth végül felsóhajtott.
– Én mindenről tudok, amit teszel, Po. Ezt jól jegyezd meg!
Elvette a lándzsa hegyét a fiú torkáról, és hagyta, hogy a fegyver leessen a földre. Elfordult, és visszament a helyére, a tűz mellé.
Rosszabb is lehetett volna. Ha az ifjú olyan ostoba, hogy csak Tarketiost öli meg, a másik kettő bizonyosan utánajön, és bosszút áll. Elvitték volna a gyilkosság hírét a népüknek. Messzi földön elterjedt volna, hogy a sókereskedők népéből valaki megölt egy fémművest. A következményekkel és a bosszúhadjáratokkal egész további életében számolnia kellett volna, és talán még az utódai nemzedékeinek is.
De nem úgy történt. Csupán az ösvény mentén lakó numenek tudtak róla, meg a folyó és a keselyűk. És Larth.
Belebámult a tűzbe, és azt kívánta – sokkal hevesebben, mint bármikor korábban –, hogy Fascinus jelenjen meg aznap éjjel. Fascinus el tudná ültetni a fejében a helyes gondolatokat és a döntések csíráit. Ám a tűz elenyészett a sötétségben, és Fascinusnak nyomát sem látta.
Soha többé nem jelent meg neki.

Aznap éjjel kihalt volt a kis sziget a folyón, leszámítva a keselyűket, akik alaposan megtömték a begyüket döghússal.
Amíg Larth élt, a sókereskedők népe soha többé nem táborozott azon a helyen. A vezér azt mondta nekik, hogy lemurok – nyughatatlan halottak kísértetei – költöztek a szigetre. Mivel Larth ismerte legjobban a szellemek világát, a többiek kétkedés nélkül elfogadták a döntését.
Midőn kitavaszodott, Lara fiút szült. Nagyon nehezen adott életet a gyereknek, majdnem maga is odaveszett közben. Ám amikor a legjobban szenvedett, életében először és utoljára megjelent neki Fascinus, és a fejében egy hang azzal vigasztalta, hogy mindketten túl fogják élni. Mindvégig a nyakában lógó kis aranyrögöt szorongatta, és a hűvös fém mintha magába szívta volna a fájdalmát. Lázálmában az arany és Fascinus eggyé olvadt, és a szülés után azt mondta az apjának, hogy a szárnyas fallosz numene beleköltözött az aranyba.
Nem sokkal a gyerek születése után egy egyszerű szertartás során, amit a tengerparti sóágyak mellett tartottak, Larát összeházasították Póval. Az ifjú fiává fogadta a gyermeket, bár nagyon is jól tudta, kitől származik. Azért tette, mert Larth megparancsolta neki, és ő is tudta, hogy a vezérnek igaza van. Po nem ismerte olyan jól ki magát a numenek világában, mint az apósa, de még ő is érezte, hogy a szigeten elkövetett vérengzés után valamiféle bűnbánattal tartozik. Azzal, hogy elfogadta az általa meggyilkolt férfi fiát sajátjának, megpróbálta kiengesztelni Tarketios lemurját, és megbékítette azokat a numeneket, akiket megsértett a szándékosan kiontott vérrel.
Az évek múlásával Lara egyre homályosabban emlékezett Tarketiosra, ám az arany-amulett, amivel megajándékozta, és amiről immár úgy gondolta, hogy Fascinus lakhelye, pontosan úgy ragyogott, mint az elején. Halála előtt a fiának adta az aranyrögöt. Nem mondta el az igazságot arról, hogy honnan származik, de nem is hazudott, hiszen Lara egyre kevésbé hitt ködös emlékeiben, hanem egyre jobban a helyükbe képzelt meseszerű jelenetekben.
– Az arany a tűzből származik – mondta a fiának. – Abból a tűzből, amelyikben a nagyapád Fascinust látta az utolsó éjszakánkon a szigeten. Fascinus nélkül te sem foganhattál volna meg, fiam. Fascinus nélkül egyikünk sem élte volna túl a születésedet.
Fascinus elragadta az emberek képzeletét. Fascinus oltalmazta a szülő nőket. Ezenfelül másféle hatalma is volt: el tudta fordítani a gonosz tekintetét. Lara tapasztalatból tudta ezt, mert miután megszületett a fia, hallotta, ahogy a többi asszony összesúg a háta mögött, és ferde szemmel néz rá. Valójában kíváncsi és gyanakvó tekintettel méregették, de ő irigységet érzett ki a pillantásukból. Az apja megtanította neki, hogy az irigy szemek betegséget, balszerencsét, sőt halált okoznak. Mivel azonban Fascinus a nyakában lógott, Lara biztonságban érezte magát, és bízott benne, hogy az arany szédítő csillogása eltéríti a legveszélyesebb pillantásokat is.
Az amulett és az aranyrög eredetének története nemzedékről nemzedékre szállt, és Lara leszármazottai sokat töprengtek azon, hogy pontosan milyen szerepet játszhatott Fascinus a család vérvonalának továbbörökítésében. Vajon a lángokból öltött testet a szárnyas fallosz, hogy teherbe ejtse Larát? Megtörtént valaha előtte vagy azóta, hogy egy numen és egy ember párosodott egymással? A többi nő azért irigykedett és gyanakodott Larára, mert a numen nemzette a gyermekét? Fascinustól kapta az aranyat ajándékba, mert tudta, hogy Larának szüksége lesz rá saját maga és a magzata védelmében?
A legendás aranyamulettet, amelynek igazi eredete a múlt homályába veszett, generációk örökítették tovább.

Sok-sok év eltelt. Az emberek elfelejtették, hogy Larth óva intette népét a szigeten bolyongó nyugtalan lemuroktól, és a sókereskedők idővel megint azon a helyen táboroztak le útközben. A sziget környéke később újra kedvelt állomás lett az ösvény mentén. Őzek, nyulak és farkasok járták a szigetet övező hét hegyet. Békák és szitakötők lakoztak a hegyek közötti mocsaras lapályon. Madarak szálldostak a magasban, és alig láttak embereket a mélyben.
A világ más részein hatalmas városokat építettek a népek, könyörtelen háborúkat vívtak egymással, templomokat szenteltek az isteneiknek, hősökről énekeltek, és birodalmakról álmodoztak. A messzi Egyiptomban már ezer év óta a fáraók dinasztiája uralkodott; a nagy gizehi piramis betöltötte ezerötszázadik évét. Kétszáz év telt el azóta, hogy a görögök összecsaptak Trójával; Heléna elrablása és Akhilleusz haragja mind a legendák ködébe veszett. Izraelben Dávid király elfoglalta Jeruzsálem ősi városát, és fővárosává tette, fia, Salamon pedig első templomát építtette Jahve tiszteletére. Távolabb, keleten a vándorló árják megalapították Média és Persis nevű királyságukat, a hatalmas Perzsa Birodalom előfutárait.
Ám a folyóba ékelődött szigetet és a körülötte őrt álló hét hegyet még nem bolygatta meg az ember, és az istenek tekintete is elsiklott fölöttük. Ezen a helyen még soha semmi említésre méltó nem történt.

II. Erre járt egy félisten
(Térkép)

KR. E. 850

Cacus úgy érezte, hogy valamikor régen ember volt.
Egy kis faluban született, ami magasan a hegyekben bújt meg. Akárcsak a többieknek a településen, neki is két karja és két keze volt, és felegyenesedve járt, két lábon. Egyértelmű, hogy nem állatként látta meg a napvilágot, mint a félénk bárányok és a szilaj farkasok, hanem embernek született.
De Cacus mindig is különbözött a többiektől. Más emberek egyenletesen mozogtak járás közben, Cacus viszont bicegett, mivel az egyik lába túl rövid és szokatlanul görbe volt. Mások képesek voltak egyenesen állni, és leengedni a karjukat a testük mellett, Cacus hátát azonban meggörbítette a púp, és a karja is összevissza lógott. Élesen és tisztán látott, de a szájával nem volt minden rendjén; soha nem tanult meg beszélni, csak valami fojtott hangot adott, amit a többiek „cacus”-nak hallottak. Erről kapta a nevét. Az arca is torz volt a többiekéhez képest. Egy másik gyerek egyszer azt mondta neki, hogy egy fazekas formázta az arcát agyagból, aztán ledobta, és rálépett.
Kevesen mertek ránézni. Akik ismerték, szánalomból fordították el a fejüket, az idegenek meg félve húzódtak el tőle. Torzsága miatt már élete első órájában meg akarták ölni, de az anyja addig küzdött, míg a végén életben hagyták. Azt mondta a többieknek, hogy nem véletlenül született ilyen nagynak – olyan hatalmas csecsemő volt, hogy az anyja majdnem belehalt a szülésbe. A nő azt bizonygatta, hogy ez egy jelzés: nagyon erős felnőtté válik majd – és igaza lett. Cacus már gyerekként nagyobb és erősebb volt, mint a legölesebb és legizmosabb férfi a faluban.
Amikor ilyen hatalmasra nőtt, a falulakók, akik addig szánták, félni kezdtek tőle.
Aztán jött az Éhség.
Száraz, hideg tél köszöntött be. A rákövetkező tavasz is száraz volt és forró, később pedig még annál is szárazabb és forróbb nyár uralkodott a világ felett. A patakok érré sorvadtak, aztán semmivé enyésztek. A termények lekókadtak és elhaltak. Nem tudták mivel etetni a birkákat. Amikor már úgy tűnt, ennél rosszabbra nem fordulhat, egyik éjjel megrázkódott a hegy, és néhány kunyhó is összedőlt. Nem sokkal később fekete felhők érkeztek nyugatról; esőt ígértek, de csak félelmetes villámokat hoztak. Az egyik villám tüzet gyújtott a hegyoldalban, és porig égette a viskót, amiben a gabonát tárolták.
A falusiak a vénekhez fordultak tanácsért. Történt már ilyen sorscsapás korábban is? Mit lehet tenni?
Az egyik öreg emlékezett valami hasonlóra a gyerekkorából, amikor némely falulakó túl nagyra nőtt, és olyan rossz esztendők következtek, hogy kétségbeesett küzdelmet kellett folytatniuk az életben maradásért. Már az ő születése előtt ismerték a szent tavasz rítusának nevezett szertartást. Ennek során egyezséget kötöttek az ég és a föld numenével: ha a falu túléli a telet, a tavasz kezdetekor egy csapat gyereket elküldenek a nagyvilágba, hogy képességeik szerint harcoljanak a túlélésért.
Kegyetlen gyógyír volt a falu bajára, de azok kegyetlen idők voltak. A vének azt tanácsolták, végezzék el a szent tavasz rítusát. A falulakók elfogadták a javaslatot.
Előjelek alapján állapították meg, hány gyereket kell elküldeni. Egy nyugodt napon a vének felmásztak a hegy egyik kiugró kőpillérére a falu fölött. Ott meggyújtottak egy köteg száraz faágat, aztán hátrébb léptek, és megvárták, amíg a füst egy oszlopot alkot a levegőben. Így az ég két részre szakadt a füstoszlop két oldalán. A vének figyelték az eget, és megszámolták a madarakat, amik a füstvonalon keresztül átrepültek egyik térfélről a másikra. Mire az ágak hamuvá lettek, és a füst szétoszlott, hét madarat láttak keresztülszállni a vonalon. Hét gyereket kellett tehát kiválasztani.
Sorshúzással döntötték el, ki legyen a hét gyerek. Fontosnak tartották mindenkinek megmutatni a faluban, hogy a véletlen numene, és nem valamelyik szülő ármánykodása határozta meg a végkifejletet. A gyerekek egy sorban álltak, amíg a felnőttek sorsot húztak. Megtöltöttek egy agyagedényt apró kavicsokkal. Az összes kavics fehér volt, a hét fekete kivételével. Az edényt végigvitték a gyerekek előtt, akik belenyúltak, és kivettek egy kavicsot. Amikor mindnyájan készen voltak, szétnyitották a tenyerüket, hogy megmutassák a követ, amit húztak. Amikor a falulakók meglátták, hogy kik húzták a fekete köveket, sokan zokogásban törtek ki; de amikor Cacus torz markában is feltűnt a fekete kavics, még a saját anyja is megkönnyebbültnek tűnt.
Abban az évben enyhébb telük volt, mint korábban. Az éhezés és a nehézségek ellenére senki sem halt meg a faluban. Úgy tűnt, hogy a szent tavasz rítusa megbékítette a numeneket, akik megkönyörültek a településen. Amikor beköszöntött a tavasz, és az első bimbók szirmot bontottak a fákon, a vének elhatározták, hogy a gyerekeknek menniük kell.
A rituálé szerint egy állatnak kellett elkísérnie a gyerekeket új otthonukba. Ebben minden vén egyetértett, csak arra nem emlékeztek, hogy miként kell kiválasztani az állatot. A legidősebb azt mondta, hogy az állat maga jelentkezik, és valóban, az utolsó éjjelen, amit a gyerekek a faluban töltöttek, a vének közül többen is álmodtak keselyűkről.
Másnap reggel elvitték a hét gyereket az otthonukból. A többi gyereket az asszonyokkal együtt elzárták, de a kunyhókból kiszűrődő sírásuk az egész hegyoldalon visszhangzott. A legélesebb szemű öreg felment a kőpillérre, és figyelt. Végül felkiáltott, és délnyugat felé mutatott, ahol egy keselyű körözött a láthatár felett.
A férfiak botokat vettek magukhoz. Az idősek dobszóval, csörgőkkel kísérték őket, hogy énekükkel bátorságot ébresszenek a szívükben, és ne féljenek az ismeretlen vadontól. Az ének egyre gyorsult, és egyre harsányabbá vált. Végül üvöltözve, a botjaikkal hadonászva futni kezdtek a hét gyerek felé, és elüldözték őket a faluból.

Ezt követően nagyon nehéz napok következtek. A gyerekek minden reggel az eget fürkészték, és keselyűt kerestek. Ha találtak egyet, arra indultak, amerre repült. A keselyű néha egy tetemhez vezette őket, amiből még lehetett enni; de néha olyan bűzös dögöket találtak, amikre még a keselyűk sem fanyalodtak rá. Szorult helyzetükben meg kellett tanulniuk vadászni és halat fogni, és kipróbálni minden növényt, hogy ehető-e. Még így is sokszor mardosta őket az éhség. Cacus túl ügyetlen volt ahhoz, hogy vadászként hasznát vegyék, ráadásul a többiek haragudtak rá, mert több élelemre volt szüksége, mint nekik. Csakhogy ő volt a legerősebb közöttük, és amikor a ragadozók üvöltöttek éjjel, Cacushoz fordultak védelemért.
Elsőként egy kislány halt meg közülük. Annyira szédült az éhségtől, hogy lezuhant egy magas szikláról, és beütötte a fejét. A gyerekek azon tanakodtak, mihez kezdjenek a testével. Nem Cacus javasolta a kimondhatatlant, hanem egy másik fiú. A többiek rábólintottak, és Cacus is követte a többieket. Lehet, hogy akkor kezdett valami más lenni, nem emberi lény? Amikor először evett emberhúst?
Ahogy telt az idő, egyre messzebb vándoroltak a hegyektől, és a csúcsoktól délnyugatra fekvő, alacsony síkságon kötöttek ki. Itt a mező több vadat, a folyó több halat, és a bozót több ízletes bogyót kínált. De még ezen a helyen is folyton éhesek voltak.
A második gyerek, aki meghalt, egy sérült lábú fiú volt. Egyszer egy medvével találkoztak, és riadtan menekültek előle, ám az a fiú csak bicegni tudott, A medve elkapta, és csúnyán összemarta. Csak akkor hagyta békén, amikor Cacus üvöltve és egy ággal hadonászva visszafutott hozzá. Csakhogy a fiú már halott volt.
Aznap este úgy tűnt helyesnek, ha Cacus kapja a legnagyobb adagot az élelemből.
Eltelt a nyár, és még mindig nem találtak otthonra. Egy harmadik gyerek is meghalt, miután mérges gombát evett. A negyediket egy lázas betegség vitte el, ami napokig kínozta. Bár az életben maradottaknak kopogott a szemük az éhségtől, nem merték megenni azoknak a testét, akik mérges gombától vagy láztól haltak meg, így inkább sekély gödrökbe temették őket.
Csak ketten maradtak Cacus mellett. A következő tél szokatlanul kemény és hideg volt. A fák csupaszon reszkettek a szélben. A föld kőkeménnyé vált. Az állatok eltűntek. Még a legügyesebb vadásznak is rá kellett fanyalodnia arra, ami Cacusnak is az egyetlen utat jelentette a túléléshez.
Mire a tavasz eljött, már csak Cacus maradt életben.
Talán akkor ment végbe a nagy változás Cacusban, amikor úgy döntött, hogy nem vár egy újabb esésre, egy újabb gyilkos medvére, vagy valami más véletlenszerű eseményre. Inkább ő maga lépett. Azt tette, amit tennie kellett, méghozzá a lehető legalapvetőbb indokból: élelemre volt szüksége. De nem cselekedett elhamarkodottan. Nem ölte meg mindkettőjüket egyszerre. Először az erősebbik gyerekkel végzett, és hagyta, hogy a gyengébb még éljen egy darabig. Az utolsó társa, az egyetlen gyerek, aki rajta kívül még életben volt, többször is megpróbált elmenekülni. Cacus addig várt, amíg lehetett, amíg annyira elhatalmasodott felette az éhség, hogy azt már egy felnőtt férfi sem bírta volna ki. Azért várt, mert tudta, hogy ha az utolsó gyerek is meghal, valami olyasmi kaparintja meg, ami az éhségnél is százszor rosszabb: a magány.
Beköszöntött a tavasz. Cacus egyedül maradt. Éjszaka képtelen volt aludni, csak éberen hallgatta a vadon hangjait, és egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedett abba a birodalomba, ami jóval túl fekszik az emberi értelmen.
Tovább kószált. Végül utazókba botlott, és falvakba is eljutott, de az emberek nem akartak érintkezni vele. Rettegtek tőle, és nem véletlenül: alkalmanként ellopott egy gyereket, és felfalta. Valahányszor ilyen történt, az emberek elűzték Cacust. Néhányszor majdnem foglyul ejtették, ám Cacusnak mindig sikerült megszöknie, és csak a vadászok tisztára csócsált csontjait hagyta ott maga után. Túlélte a vadont, és közben megtanult ravaszul, észrevétlenül lopakodni. Testi erőben senki sem vehette fel vele a versenyt. Cacus egyre nagyobbra nőtt, és izmosabb lett, mint akármelyik férfi, akivel valaha is találkozott.
Az évszakok kereke tovább forgott és forgott. Cacus túlélte az aszályos nyarakat és a kemény teleket, örökké egyedül, örökké úton.
Egyik nap egy keselyűt látott átrepülni az égen. Kora tavasz volt. Olyan zöld volt a fű, és olyan meleg volt a levegő, hogy felébredtek benne az emlékek az utazás kezdetéről. Elindult, hogy kövesse a keselyűt.
Végül egy folyóparti ösvényen találta magát. A folyó terjedelmes kanyarulatánál egy csomó hegyet látott, és a hegyek mögött egy füstkígyó gomolygott az ég felé. Már szem elől tévesztette a keselyűt, de úgy döntött, hogy ez az ösvény éppen olyan jó út, mint bármelyik másik. Az utak falvakba vezetnek, és a falvakban élelmet lehet lopni. Elhatározta, hogy ezúttal el fog rejtőzni, és csak éjszaka indul portyára. Minél később látják meg, annál később kergetik el a faluból.
Cacus hirtelen nagyon szomorú lett. Valamikor régen ő is faluban élt. A többiek sokszor bosszantották és gúnyolódtak rajta, de elfogadták, hogy közéjük való, annak ellenére, hogy annyira különbözött tőlük. Aztán elűzték a településről. Miért? Mert maga a föld és az ég követelte; ezt mondta az anyja. Amíg a faluban élt, nem bántott senkit, mégis, a világ és minden, ami benne élt, az ellenségének tekintette. A benne motoszkáló bánat egyre dagadt, és végül dührohamban tört ki.
Egy kanyarban egy fiatal lányt pillantott meg az ösvényen. Kosara teli volt ruhákkal, amiket a folyónál akart kimosni. Aranyszínű haja volt, és a nyaka körül egy sima bőrszíjon aranyból készült, csillogó-villogó kis amulett lógott. Amikor meglátta Cacust, felsikoltott. Elejtette a kosarat, és elszaladt.
A fiú ingerülten eredt utána, és a saját nevét kiáltozta:
– Cacus! Cacus!
Nem kellett sokáig üldöznie, mert hamarosan feltűnt a távolban egy település. Leszökkent az ösvényről, és bebújt a bokrok közé. Szeretett volna láthatatlanná válni. A faluból még mindig hallotta a lány jajveszékelését, és a többiek kiabálását, amikor odasereglettek hozzá, és kifaggatták, mit látott.
Tényleg... vajon mit látott, amikor szembenézett vele? Biztosan nem egy hozzá hasonló embert. De nem is állatot. Állattól nem iszonyodhatott ennyire az ember – talán egyedül a kígyótól. Egy szörnyeteget látott. Csak egy szörnyeteg láttán szakadhatott fel ilyen rémült és éles sikoly egy halálra vált lány torkából.
Szörnyeteggé változott. De mikor történt ez? Cacus úgy érezte, hogy valamikor régen ember volt...

A folyó menti település először a kereskedők megállóhelye volt. Annyira sokan használták a vízfolyás melletti ösvényt és a fémárusok útvonalát, hogy lassan már úgy tűnt: folyamatosan lábak koptatják a hét domb közötti csapásokat. Po és Lara egyik vállalkozó kedvű leszármazottjának jutott először eszébe állandó települést építeni az útkereszteződésnél, és egy piacot is létrehozott, hogy az árusok kicserélhessék portékáikat. Miért kellene a sókereskedőknek egészen a hegyek lábáig szállítaniuk a sót, ha egyszer elég elhozni a szigetig, és kicserélni azokra az árukra, amikre szükségük van? Aztán indulhatnak vissza a folyótorkolathoz újabb adag sóért.
A hely, amely egykoron útkereszteződés volt, idővel végállomás lett, és a letelepült családok számára egyszersmind otthon is. A nép, amely közvetítőként vett részt a kereskedelemben, és szállást nyújtott az utazóknak, egyre jobban gyarapodott.
A körülbelül húsz kunyhóból álló falu az egyik meredek domb lábánál feküdt. Onnan könnyen le lehetett jutni az Ösvényre a folyó mellett elterülő széles, lapos réten keresztül, és ez a sík terep remekül szolgált piactérként is. Egy Spinon nevű időszakos kis erecske csörgedezett keresztül a réten, és beleömlött a folyóba, amit az itt élő emberek Tiberisnek neveztek el.
A kerek kunyhók belsejét egyetlen nagy szoba alkotta. A falak összefont gallyakból és ágakból készültek, sárral összetapasztva, csúcsos tetejük pedig kákából és nádból állt. Robusztus, függőleges botokból illesztették össze az ajtót, amiket itt-ott szépen meg is faragtak. A botok egy masszív szemöldökfát tartottak, amire összevarrt állatbőrből készítettek függönyt. Egyszerű priccseken ültek és aludtak az emberek a viskókban, de csak akkor tartózkodtak bent, amikor a vihar elől menekültek, vagy el kellett vonulniuk a többiek elől. A főzést és az összes többi társas tevékenységet a szabad ég alatt végezték.
A Spinon túlsó oldalán, a rét folyó felőli részén elterülő piactér mindössze néhány zsúpfedeles kalyibából állt, amikben sót és állatketreceket tartottak, valamint egy nyílt térből a kereskedők taligái és szekerei számára. Sokan egyenesen a kordékról árulták a portékájukat. Sokféle jószág közül lehetett választani: ökörből, marhából, disznóból, birkából és kecskéből. Akadtak olyan napok is, amikor a piac választéka festett gyapjúval, prémszőnyeggel, szalma- vagy filckalappal, bőrtáskával, agyagedénnyel, fonott kosárral, teknőspáncélból vagy borostyánból készült fésűvel és csattal, bronzdísszel és övcsattal, vasfejszével és vasekével egészült ki. A hegyekből fenyőmagot hoztak, a folyóból édesvízi rákot, a mocsárból zamatos békát, és telerakták a taligájukat mézescsuporral, sajttállal, friss tejjel megtöltött korsóval, és az évszaknak megfelelően gesztenyével, bogyókkal, szőlővel, almával és fügével. Némely kereskedők szabályos időközönként érkeztek, és jól összebarátkoztak a telepesekkel, illetve egymással, de mindig bukkantak fel idegenek is, messzi földről érkezett emberek, akik hallottak a piacról, és a saját szemükkel akarták megnézni a varázslatos kínálatot.
Ezen a kereskedelmi csomóponton az emberek kicserélték a híreket és a pletykákat is, távoli országokról szóló történeteket hallgattak, és élvezték a vándor énekesek dalait.
Varázslók is megfordultak néha itt, és felajánlották a szolgálataikat. Egyesek meg tudták gyógyítani a betegeket, mások termékennyé tudták tenni a meddő asszonyokat. Voltak, akik a jövőbe láttak. Páran még az emberen túli világból kikacsintó numenekkel is képesek voltak beszélgetni.
Vitán felül azok voltak a legérdekesebb látogatók, akik ladikokkal érkeztek a folyón, és egészen a tengertől eveztek fel a faluig. Nagyobb hajókkal kötöttek ki a tengerparton, és otthagyták őket lehorgonyozva a Tiberis torkolatának közelében. Azok a hatalmas, bámulatos hajók – amiket néhány falulakó a saját szemével is látott, miután lement a partra megnézni őket – fel-le szállították a kereskedőket a tengerpart mentén, sőt az árusok szerint még át is szelték velük a nagy víztömeget. Ezek a hajósok föníciaiaknak nevezték magukat. Több nyelvet is beszéltek, élénk színű ruhát és finoman megmunkált ékszereket viseltek, és a csodálatos dolgok, amiket cserére kínáltak fel, elképzelhetetlenül messzi országokból származtak. Hoztak például apró, fémből vagy agyagból kivésett emberi képmásokat. A telepesek eleinte nem értették, mire jó az a sok kis tárgy, azt hitték, azokban is numenek élnek, akárcsak a fákban és a sziklákban – bár sokan nem tudták elképzelni, hogy egy emberi kéz alkotta tárgyban numen lakjon, legyen akármilyen káprázatos is. A föníciaiak megpróbálták elmagyarázni, hogy azokban a kis bálványképekben nem élnek numenek, mert azok távoli földek isteneinek képmásai. A falubeliek viszont nem értették, hogy mi az az isten.
Po és Lara vérvonalának legutolsó leszármazottja egy Potitia nevű leány volt, Potitius gyermeke. A kereskedelmi csomóponton látott napvilágot, ott is nőtt fel, és ezért már kiskorában megengedték neki, hogy ide-oda kódorogjon a környéken. A folyó mentén felfelé és lefelé is jól ismerte a meredek partszakaszokat és lápos kis medencéket. Alacsony vízállásnál gyakran gázolt át a Tiberisen, és ha magasabbra nőtt a sodrás, nemegyszer át is úszta a folyót.
Felfedezte az időszakos kis patak, a Spinon környékét is. A folyással szemben haladt felfelé a faluba, majd onnan a keskeny kis szurdokba, az utolsó házak felé, egészen a forrásig, a dombok között megbúvó mocsaras tavacskáig. A források által táplált mocsárban nyüzsögtek az élőlények – békák, gyíkok, szitakötők, pókok, kígyók, és mindenféle madarak. Ujjongva figyelte a nádasból rémülten felrebbenő vadlibákat és a hattyúkat, amint köröket írnak le az égen, aztán könnyed kecsességgel telepednek le a vízfelszínen.
Ahogy idősödött, Potitia egyre messzebb és messzebb merészkedett a településtől. Egy nap, amikor éppen felfelé baktatott a folyó mentén, melegvizes forrásokat fedezett fel. Nagyon izgatott lett, és végig futva tette meg az utat visszafelé, hogy elújságolja a többieknek, mit talált. Csalódottsággal töltötte el, hogy az apja már tudott a forrásokról. De honnan jött a bugyogó-fortyogó víz? Potitius azt mondta, egy tüzes katlanból ered, ami mélyen a föld alatt bújik meg. A kíváncsi Potitia átkutatta a hőforrások környékét, hátha megtalálja az alvilági katlan bejáratát, de egyszer sem járt sikerrel. Egy nap elapadtak a meleg források, aztán később megint előbukkantak. A telepesek megijedtek, hogy ismét el fognak tűnni, ezért elhatározták, hogy építenek egy oltárt a hőforrásoknak, és áldozatokat ajánlanak fel a föld tüzes numenének. Potitius saját kezével építette az oltárt: egy ökör segítségével húzta a hatalmas sziklát a forrásokhoz, majd megfelelő formájúra véste. Évente egyszer sót is felajánlottak a numennek. Szétszórták az oltáron, ahonnan a szél széthordta a forrásokra. Úgy tűnt, a szellem nem akarja többé elapasztani a vizet.
Potitia nemcsak a falu környékét fedezte fel magának, hanem a magaslati területeket is. A hét domb közül elsőként azt mászta meg, amelyik közvetlenül a családja kunyhója mögött állt. A falu felé néző oldalán olyan kopár és meredek volt, hogy még a legelszántabb ember sem vállalkozott volna rá, hogy megmássza. A túloldalon azonban, sok próbálkozás és kudarc után Potitia felfedezett egy kis csapást, ami a csúcsra vezetett. Lenyűgöző volt a kilátás. A hegy ormán körbe-körbe járva láthatta a mocsaras tavat, az egész falut, a melegvizes források tájékát, amikről megállapíthatta, hogy egy nagy síkság beszögellésében helyezkednek el a Tiberis egyik kanyarulatában. Hamarosan távolabbra vándorolt a tekintete, a parányi méretben viszontlátott otthonos kis világon túlra, és tudomásul kellett vennie, hogy a világ sokkal hatalmasabb, mint képzelte. A folyó mindkét irányban a végtelenbe nyújtózott. Akármerre nézett, a lehetetlenül messzi horizont bíborszínű ködbe olvadt.
Egyenként hódította meg a hét dombot. A többi általában magasabb volt, mint a falu melletti, de könnyebben mászható, miután rábukkant arra a csapásra, ahonnan kényelmesen elkezdhette a mászást. Minden kúpnak megvolt a maga sajátossága. Az egyiket bükkerdő borította, a másikat ősi tölgyek koronázták, a harmadikon fűzfák csoportosultak, és így tovább. Még külön nevük sem volt. Emberemlékezet óta úgy emlegették őket, hogy a hét domb. Nemrég egy idegen szállt meg a faluban, és viccesen megjegyezte: olyan ez a környék, mint a ruma. Ezt a szót használták a női mellre és a tehén tőgyére is. Innentől fogva egyre gyakrabban hívták rumának a dimbes-dombos tájat. A telepesek könnyen elfogadták, hogy a föld részeit az emberi testrészekhez hasonlítják, hiszen ők maguk is ezt tették évszázadok óta.
A faluval szemben álló domb sziklameredélyén, a Spinon túlsó partján elterülő mezőn túl Potitia felfedezett egy barlangot. Lentről alig lehetett észrevenni, mivel egy meredek hegyoldal hasadékában rejtőzött, és eltakarta az elburjánzott bozót, ami állhatatosan tapadt a sziklához. A barlang szájáról azt hihette az ember, hogy csak a szikla egyik kiszögellésének árnyéka. Sok-sok keserves kísérlet után Potitiának el kellett ismernie, hogy lehetetlen fentről lemászni a barlanghoz, lentről pedig nagyon nagy ügyességet és bátorságot igényel a feljutás. A nyár folyamán többször is megpróbált felmászni, de egyik csúnya esés követte a másikat, és egyre többször hordta le az anyja, aki nem nézte jó szemmel Potitia lehorzsolt kezét, vérző térdét és szakadt tunikáját.
Ám a lány nem adta fel, és végül talált egy utat a barlanghoz. Már akkor tudta, hogy a felfedezés minden fáradságot megért. Egy gyerek szemében irdatlan nagynak látszott a barlang belseje, majdnem olyan nagynak, mint a család kunyhója. Leült egy kiszögellésre, ami egyfajta kőpadot alkotott, és rátámasztotta a karját az oldalánál lévő párkányra. A barlang olyan volt, mint egy kőből készült ház, ami csak arra várt, hogy birtokba vegye. A forrásokkal ellentétben ezt a helyet senki sem ismerte a faluból. Potitia volt az első emberi lény, aki betette oda a lábát.
A barlang lett a titkos búvóhelye. Forró nyári napokon oda szökött fel szunyókálni. A nedves téli időszakban odabent ücsörgött a kényelmes és száraz odúban, és hallgatta az eső neszezését.
Aztán ahogy Potitia idősebb lett, egyre kevésbé izgatta az erdőben való barangolás és a ruma környékének felfedezése. Sokkal jobban lenyűgözte, amit az anyja tanított neki, például a főzés és a kosárfonás, amihez a mocsár környékén növő nádat használták fel. Az anyja figyelmeztette, hogy lassan el kell gondolkodnia azon, melyik falubeli fiúhoz menne szívesen feleségül, hiszen a teste egyre több jelét mutatta az asszonnyá alakulásnak.
Érettsége megünneplése gyanánt az apja értékes ajándékot adott neki. Egy sárga színű fémből készült amulettet, amit aranynak neveztek.
Az aranyrögöt, amit Tarketios adott Larának, tíz generáción keresztül érintetlenül hagyták. Semmit sem tudtak kezdeni vele, mert túl lágynak bizonyult ahhoz, hogy rendesen megmunkálhassák. Először egy átutazóban lévő föníciai mutatta meg Potitia nagyapjának, hogy az aranyat egy másik, ezüstnek nevezett nemesfémmel lehet ötvözni. A föníciai kovács meglehetősen magas árat számolt fel, de végül olyan alakúra formálta a fémrudat, amilyenre Potitia nagyapja akarta. Föníciai szemmel nézve elég darabosan munkálta meg, de Potitia szemében így is varázslatosnak tűnt. A kicsi amulett továbbra is egy bőrszíjon függött, ám most már egy szárnyas fallosz alakját öltötte magára. A lány apja Fascinusnak nevezte el – arról a szellemről, aki elhozza a termékenységet, védelmezi az asszonyokat és csecsemőket a szülésnél, és megóv az ártó szemek ellen.
Habár alaposan kikérdezte az apját erről a témáról, és figyelmesen hallgatta a válaszait, Potitia nem értette pontosan, hogy az amulett maga Fascinus, vagy benne lakik, vagy pusztán őt jelképezi, ahogy a föníciai bálványképek is bizonyos isteneket jelképeztek. Ennek ellenére Potitia teljesen felnőttnek érezte magát, amikor a nyakában lógott. Már nem az a lehorzsolt térdű, sáros lábú kislány volt, aki szabadon és gondtalanul kóborolhatott keresztbe-kasul a ruma kicsiny világán. Igaz, a lelke mélyén még mindig ott élt a csodákra áhítozó gyermek, és édes vágyódás ébredt benne a gyerekkora világa után, amelyben kevés félnivalója, annál több felfedeznivalója akadt.
Pár nappal ezelőttig semmi sem változott abban a világban – ugyanaz a kedélyes kis fészek maradt, ahol az idegenek is jó hangulatban ismerkedhetnek, ahol Potitia nyugodtan felnevelheti majd a gyerekeit, és nem kell aggódnia a biztonságuk miatt, amikor ők is kedvükre barangolnak, ahogy ő tette régen. Aztán egy csapásra megváltozott minden. A világ sötét és veszélyes hely lett. A családok mindig rajta tartották a szemüket a gyerekeken. Még a felnőtt férfiak sem mertek egyedül kószálni a ruma környékén.
Minden megváltozott, amikor megérkezett a szörnyeteg, Cacus.

Potitia látta meg elsőként, aznap, amikor lement a folyóhoz, hogy kimosson egy kosár ruhát. Amikor megpillantotta a szörnyet, felsikoltott, eldobta a kosarat, és futásnak eredt. A rettentő lény utánairamodott, és olyan hangot adott ki a száján, amitől felállt a szőr Potitia hátán.
– Cacus! Cacus!
Amikor már annyira legyengült a futástól, hogy majdnem áldozatul esett a szörnynek, az üldöző hirtelen feladta. Potitia sértetlenül érte el a települést. Meg volt róla győződve, hogy Fascinus mentette meg az életét – egyes-egyedül Fascinus. Miközben visszafelé rohant a faluba, Fascinus oltalmáért könyörögve megmarkolta az amulettet, és azt suttogta hangosan: „Ments meg! Ments meg, Fascinus!” A falu biztonságában, a megkönnyebbüléstől reszketve újra megszólította az amulettet, és suttogva megköszönte neki a védelmet, egyszersmind biztosította a szellemet odaadásáról. Potitia egy imát mormolt, vagyis olyasmit cselekedett, amit csak a föníciaiak értettek volna meg, mivel nem egy névtelen numennek rebegett hálát, aki egy tárgyban vagy egy helyben lakott, hanem egy emberfölötti hatalom képviselőjének, aki emberi értelemmel is bírt. Nem rituális kiengesztelést mutatott be egy numennek, hanem egyenesen egy istenhez imádkozott. Abban a pillanatban, noha Potitiának fogalma sem volt róla, milyen jelentőségteljes dolgot cselekedett, Fascinus egy helyi istenséggé vált, az elsővé, akit a ruma vidékén tiszteltek.
Fascinus megmentette Cacustól. Mások nem jártak ilyen szerencsével.
A szörnyeteg tavasszal jelent meg. Azóta beköszöntött a nyár is, és a förtelmes teremtmény még mindig közöttük élt, hogy tönkretegye az életüket.

Sokáig senki más nem látta a fenevadat Potitián kívül, és akadtak olyanok is a faluban, akik, miután végighallgatták zaklatott beszámolóját, azt hitték, képzelődött. Végtére is jól ismerték a családja színes fantáziáját, ahogy a Fascinusnak nevezett amulettet himbálták, és azzal kérkedtek, hogy a vérvonaluk egy numen és egy asszony nászából ered... Ki hallott ilyet?
Aztán apránként mindenki belátta, hogy valami rosszindulatú teremtmény ólálkodik közöttük. Megfogyatkozott az élelmiszer, és eltűntek olyan tárgyak, amiket senkinek sem volt oka ellopni. Időnként értékes tárgyak törtek el – guzsaly, agyagedény, fából készült játék szekér –, akárha valami túl nagyra nőtt, emberfelettien erős, durcás gyerek zúzta volna össze őket. A bajkeverő éjszaka csapott le, és úgy tűnt, menten felszívódott a sötétségben. Cacus egyre ügyesebben tüntette el a nyomokat maga után.
A telepesek felbőszültek és megijedtek. A szörnyetegtől való félelmüket még inkább feltornyozta egy másik riadalom: attól tartottak, hogy a piacra érkező kereskedők tudomást szereznek Cacusról, és elmenekülnek. Ha nem jönnek többé a kereskedők, a telepeseknek nem lesz miből megélniük, és a falu eltűnik a föld színéről.
Egyik reggel, abban az időszakban, amikor a legtöbben keresték fel a marhapiacot, minden falulakót egy természetellenes bőgés ébresztett fel a marhák irányából. A karám mellett egy elpusztult tehenet találtak, a testét széttépte valami, és a húsa nagy része eltűnt. A tehén nem mászhatott át magától a kerítésen, és a biztonságosan bezárt kaput sem feszítette szét senki. Miféle emberben lehet annyi erő, hogy felemel egy tehenet, átdobja egy durván összetákolt kerítés fölött, aztán puszta kézzel széttépi az állatot? A kétségbeesés hulláma söpört végig a településen. Néhány marhakereskedő összeszedte az állatait, és tüstént hazahajtotta őket.
A falulakók késeket és lándzsákat vettek magukhoz, és párosával fésülték át a hét domb környékét. Két vadász minden bizonnyal megtalálta a szörnyeteget, mert a fűzfákkal koszorúzott hegyen bukkantak rá – a tehénhez hasonlóan – összetört, kibelezett holttestükre.
Nem telt bele sok idő, és a pletyka végigterjedt a ruma felé vezető utak mentén: a piac környékén settenkedő szörny emberhúst eszik. A kereskedők hamarosan már nem álltak meg a sóút és a fémút kereszteződésénél, sőt a környéket is nagy ívben elkerülték.
Miután a kereskedők zöme elment, és a forgalom jócskán megcsappant, a szörnyeteg egyre merészebbé vált. Eltűnt egy csecsemő. A maradványait nem messze találták meg a falutól, egy meredek hegy tövében a Spinon túlpartján. Az egyik felderítő félrefordította tekintetét az iszonytató látványról, és váratlanul valami mozgást pillantott meg fent a hegyoldalon. Az egyik földi szeder takarta sziklaperem mögül egy éktelenül csúf arc bámult vissza rá, aztán elillant. Kisvártatva rengeteg kő zúdult le a kutakodókra, akik zavartan iramodtak el a helyszínről. Amikor már biztonságos távolba értek a hegyoldaltól, egy barlangfélét vettek észre odafenn, amelynek száját már szinte teljesen benőtte a vadszeder. Egyikük sem látott felfelé vezető ösvényt a meredélyen. Még ha fel is tudtak volna mászni, egyikük sem merte elképzelni, mi várna rájuk a barlang bejáratánál.
Amikor visszaértek a faluba, elmesélték, hogy mit láttak. Potitia rémülten vette tudomásul, hogy a szörnyeteg éppen az ő titkos barlangjába költözött be, vagyis búcsút mondhat a titkának.
Cacus éjjelente kimászott magaslati rejtekhelyéről, és elindult, hogy lecsapjon a falura. Napközben behúzódott, és nyomát sem lehetett látni.
A telepesek többször megpróbáltak feljutni a hegyre, és a búvóhelyén támadni rá a szörnyetegre. Cacus a nevét dörmögve dobálta rájuk a köveket, méghozzá halálos pontossággal. Az egyik felfedező lezuhant, és a nyakát szegte. A másikat a szemén találta el, és meg is vakította. Egy harmadik, akinek sikerült mindenki másnál közelebb férkőznie a barlang szájához, egy szempillantás alatt meghalt, amikor egy kő nekicsapódott a homlokának. Megmerevedett teste nem zuhant le a mélybe, hanem fennakadt az éles sziklákon és a szúrós földiszeder-bokrokon. Senki sem mert felmenni, hogy lehozza. Napokig ott lógott, afféle fenyegetésként azok számára, akik gyilkos szándékkal közelednek a fenevadhoz. Aztán egyik reggelre eltűnt a holttest is. Cacus magával vitte. A férfi csontjai megtisztítva értek földet a hegy lábánál, miután Cacus kihajigálta őket a barlangból.
Potitius javasolta, hogy gyújtsák fel a hegyoldalt. Ha a tűz és a füst nem is öli meg azonnal a szörnyet, legalább kiűzhetik a rejtekhelyéről. Meggyújtották hát a földi szedret, és a lángok rögvest feljebb is kúsztak, egyenesen a barlang irányába. Aztán szél kerekedett a Tiberis felől, és erre-arra cibálta a lángnyelveket. Az örvénylő zsarátnok megtöltötte a levegőt, átrepült a Spinon felett, és lángra lobbantotta az egyik kunyhó zsúpfedelét. A szikra egyik viskóról a másikra ugrott. A falulakók vödröket kerítettek, és a folyótól hozták a vizet, hogy eloltsák a lángokat. Amikor végre sikerült megelőzni a pusztítást, a megperzselődött hegyoldal szemrehányón és feketén nézett vissza rájuk. Ellenben a barlangot és a benne lakó szörnyeteget nem érte a tűz.

Eldöntötték, hogy egy őrt állítanak a barlang közelébe, aki riadót fúj, ha a szörny leereszkedik a hegyoldalon. A férfiak és a fiúk egymást váltották az éjjel és a nappal folyamán, és megpróbálták a pillantásukat azon a kis folton tartani, amit a barlang szájából odalent láttak.
Potitia egyik unokatestvére, egy megtermett, forrófejű ifjú, akit Pinariusnak neveztek, azzal hencegett a lánynak, hogy egyszer s mindenkorra végezni fog Cacusszal. Potitiát elragadta az unokatestvére lelkesedése, és bevallotta neki, hogy korábban számtalanszor felmászott már a barlanghoz. Pinarius nem nagyon akart hinni neki, de elfogadta a tőle kapott útleírást, és fontolóra vette a lány elképzelését arról, hogyan lehetne a szörnyet megölni.
Amikor legközelebb Pinarius őrködött, elhatározta, hogy cselekedni fog. A forróságban mintha még a levegő is aludt volna. A többi falulakó szendergett, kivéve Potitiát, aki tudott az unokatestvére tervéről. Mielőtt elindult a hegyre, adott neki egy szerencsehozó csókot.
A magasból valami fojtott hang érkezett, amiről úgy gondolták, hogy a szörny horkolása lehet. Vagy a legyek zümmögtek, amiket a vér és a belsőségek szaga vonzott a sziklahasadékhoz. Potitia jól emlékezett még a nyári délutánokra, amiket a barlang árnyas hűvösében szunyókálva töltött. Maga elé tudta képzelni az alvó szörnyet azon az ismert és szeretett búvóhelyen. Még a gondolattól is iszonyodott, de belehasított valamiféle megmagyarázhatatlan szomorúság is. Először tanakodott el azon, hogy vajon honnan származik a szörnyeteg. Vannak még ilyen lények rajta kívül? Biztosan neki is egy anya adott életet. De miféle sors vezérelte a ruma környékére, hogy az összes lény között a legnyomorultabb fajzattá váljon?
Pinarius halkan és gyorsan iramodott fel a hegyre, de amikor közelebb ért a barlanghoz, egy olyan fogódzót markolt meg, ami rossz irányba vezette volna. Potitia, aki lentről figyelte, hangos suttogással javította ki az útvonalat.
A hang, ami talán a fenevad horkolása volt, hirtelen elhalt. Potitián végigfutott a jeges félelem, és nem mert újból megszólalni, nehogy egy újabb suttogás végképp felébressze a szörnyeteget.
Pinarius elért a barlang szájához. Felhúzta magát a sziklaszegélyen, visszanyerte az egyensúlyát, és levigyorgott a lányra. Elővette a kését, megmutatta Potitiának a pengét, aztán eltűnt a barlangban.
Ahhoz a sikolyhoz foghatót a lány soha nem hallott korábban. Olyan hangos volt, hogy mindenkit felébresztett a faluban. Valami hasadásszerű hang követte, majd néma csend lett. Pár pillanat múlva Pinarius feje kirepült a hegyoldalba vájt hasadékból. Puffanó hanggal ért földet a füvön Potitia háta mögött, a lány pedig elájult. Szédülését csak fokozta a szemébe sütő nap és a mozdulatlan forróság. Kábán nézett fel a barlangra, amelynek peremén ott állt Cacus, és visszanézett rá. Behemót, torz testét vér és belsőség szennyezte be. A torkából eredő hang – „Cacus? Cacus?” – mélyen, sürgetően, kérdően hasított a levegőbe, mintha megbabonázta volna valami, mintha válaszolni akart volna egy varázslatos hívásra.
– Cacus? – csattogta ismét, és felszegett fejjel nézett le a lányra.
Potitia feltápászkodott. Vakon eredt futásnak, és meg is botlott Pinarius letépett fejében. Felsikoltott, és zokogva rohant vissza a településre.

Pinarius halálhírét hallván a falulakók nagy része végképp elvesztette a türelmét. A fiú apja, akit szintén Pinariusnak hívtak, kijelentette, hogy elérkezett a költözés ideje; el kell hagyniuk a falut. A szörnyeteg rengeteg szenvedést okozott a népnek, és hasztalanul próbáltak rátámadni, de ami még rosszabb: a veszedelem érkezése rászabadította a gonoszt a ruma vidékére. A környéken lakó összes numen ellenük fordult. Meg is támadták őket, amikor az áruló szelek és lángok rávetették magukat a kunyhókra, ám emellett számos kisebb szerencsétlenség is történt. Az idősebb Pinarius makacsul ragaszkodott hozzá, hogy a telepeseknek tovább kell költözniük. Már csak azt kellett eldönteni, hogy mikor és hova menjenek, illetve hogy együtt maradjanak-e, vagy külön utakat járjanak.
– Ha elmegyünk innen, unokatestvérem, mi fogja itt tartani a szörnyet? – kérdezte Potitius. – Szerintem követni fog minket. Becserkész az ösvényen. Elrabolja a gyermekeinket.
– Lehet – felelte Pinarius. – De a szabadban, távol a barlangjától legalább lesz némi esélyünk végezni vele.
Potitius megrázta a fejét.
– Ez a teremtmény sokkal avatottabb vadász, mint bármelyikünk. A vadonban sem lesz esélyünk ellene. Egyenként fog széttépni minket.
– De hiszen most is ezt teszi! – jajdult fel Pinarius, és hangos sírással gyászolta a fiát.
Nem tudtak megegyezni, ám Potitia úgy érezte, hogy csak idő kérdése, mikor kerekedik felül Pinarius. A ruma környékén immár eluralkodott a bánat és a kétségbeesés. Mégis megfájdult a szíve, ha arra gondolt, hogy el kell hagynia gyermekkora szeretett hegyeit.

Aztán megérkezett az idegen.
Aznap reggel egy ökör bőgése ébresztette Potitiát. Akkor már régóta nem árultak ökröt a piacon. Először azt hitte, csak álmodik a Cacus érkezése előtti régi szép időkről. Ám az ökör akkor is folytatta a bőgést, amikor már felkelt. Kisietett a kunyhóból, hogy megnézze, mi történik.
Valóban észrevett egy kis gulyát a Spinon túlsó partján, az éledező, lapos napsütésben fürdő mezőn. Békésen legelésztek a hegy lábánál, nem messze Cacus barlangjától. A hajcsár sem volt messze: ott ült a fűben, hátát egy fatörzsnek támasztva. Behunyta a szemét, és felszegte a fejét, hogy a reggeli napfény felmelegítse. Úgy látszott, alszik. Potitia távolról látta, mégis biztos volt benne, hogy soha nem találkozott vele korábban. Először is sokkal nagyobb volt, mint bármelyik férfi, akit korábban látott, leszámítva Cacust, ha őt egyáltalán férfinak lehetett nevezni. Cacusszal ellentétben viszont egyáltalán nem látszott csúnyának vagy rémisztőnek. Sőt, inkább az ellenkezőjét állapíthatta meg róla. A lány azon kapta magát, hogy a Spinon patakon átvezető köveken lépked, és egyenesen a férfi felé indul.
– Potitia! Hova mész?
Az apja a többi telepessel együtt az üres marhakarám mellett állt. Biztonságos távolból figyelték az idegent, és nem tudták eldönteni, hogy közeledjenek-e hozzá, illetve ha igen, melyikük induljon neki. Potitia rájött, hogy félnek az idegentől, ő viszont egyáltalán nem tartott tőle.
Amikor odalépett a férfi elé, észrevette, hogy a szája enyhén nyitva van, és hallotta is halk horkolását. Hosszú, fekete haja és sűrű szakálla volt. Valahogy mindene túl nagynak tűnt. Erős, érdes arca tökéletesen illett izmos vállához és karjához. Potitia bevallotta magának, hogy nem látott még szemrevalóbb férfit az ismeretlen ökörhajcsárnál – annak ellenére, hogy kissé mulatságosan festett a fűben horkolva.
Valami irhafélét viselt a vállán, amit állatlábakkal erősített össze a mellkasán. Aranyos-homokszín szőr volt, a mancsok végén pedig félelmetes karmok meredeztek. Potitia rájött, hogy egy oroszlán bőrét látja ráterítve a férfira, és ezek után még erősebb kíváncsisággal méregette az idegent.
Valószínűleg bekapott egy rovart, mert hirtelen előredőlt, és azonnal magához tért. Elfintorodott, és görcsösen köpött egyet. A patak másik partján összegyűlt csoport egyszerre hördült fel rémületében, de Potitia elnevette magát. Most még mókásabbnak – és vonzóbbnak – találta az ökörhajcsárt.
A férfi kiszedett egy legyet a szájából, vállat vont, aztán felnézett, és elmosolyodott.
Potitia sóhajtott egyet.
– Nem maradhatsz itt.
Az idegen összevonta a szemöldökét.
– Az ökrök nincsenek biztonságban – magyarázta a lány.
A férfi még mindig tanácstalannak tűnt. Lehetséges, hogy még nem hallott Cacusról? Ezek szerint valami nagyon-nagyon messzi földről jött. Amikor megszólalt, beigazolódott Potitia gyanúja. Egy szót sem értett abból, amit mondott. A jelek szerint a férfi sem értette őt.
A kutya, amelyik eddig az ökrök mellett heverészett a fűben, most felugrott, és a farkát csóválva feléjük baktatott. Az ökörhajcsár megrázta a fejét. Tiltó mozdulattal mozgatta az ujját a kutya felé, és finoman megdorgálta. Feltételezhetően a kutya feladata lett volna felébreszteni a férfit, ha bárki közel megy az ökrökhöz, amíg ő alszik, és a kutya nem teljesítette a kötelességét.
Az ökörhajcsár felállt, és nagyot nyújtózott öles karjával. Még magasabb volt, mint amilyennek Potitia gondolta. Felfelé kellett nyújtóztatnia a nyakát, hogy belenézhessen az arcába, és ettől egészen aprónak, szinte kisgyereknek érezte magát. Ösztönösen nyúlt a nyaka felé, hogy megérintse az aranyamulettet. Az ökörhajcsár egy darabig megigézve figyelte Fascinust, aztán a lány szemébe nézett. A tekintete furcsa érzelmeket ébresztett Potitiában, és a lány ebben a szempillantásban rádöbbent, hogy már nem gyerek többé, hanem felnőtt nő.

Akárhogy próbálták, a telepesek képtelenek voltak megértetni az idegennel, hogy milyen veszély leselkedik rá, ha ilyen közel legelteti a csordáját Cacus barlangjához. Mutogattak, eljátszották a támadást, és az összes nyelven és nyelvjárásban beszéltek hozzá, amit a kereskedőktől megtanultak. A férfi vagy nem értette, amit mondanak, vagy hidegen hagyta minden fenyegetés.
– Szerintem hiányzik egy kereke – közölte Potitia apja. Le sem halkította a hangját, hiszen úgy gondolta, hogy az ökörhajcsár egy szavát sem érti.
– Holnap majd arra ébredünk, hogy ott hever a holtteste a hegy lábánál – morogta Pinarius.
– Hogy mondhatsz ilyen szörnyűséget? Szerintem mindketten tévedtek – jelentette ki Potitia, és rámosolygott az ökörhajcsárra, aki visszamosolygott rá.
Pinarius a szeme sarkából sanda pillantást váltott az unokatestvérével, és halkabban folytatta:
– Sok fontos dologban nem értünk egyet, Potitius, de most alighanem mindkettőnk számára egyértelmű a helyzet. A lányod szívét elrabolta az idegen.
– Végül is nem egy hétköznapi jelenség – állapította meg Potitius, és úgy méregette a férfit, mint egy leendő udvarlót. – Akárki nem szerezhet ilyen felséges oroszlánbőrt! Ha Potitia elég vonzónak találja...
Pinarius a fejét rázta, és a földre köpött.
– Rossz vége lesz ennek. Jól jegyezd meg, amit mondok.

Fullasztóan meleg délután köszöntött be, és a nyárközepi nap szinte rárontott a rumára. Mintha forró, sár- és erjedésszagú lehelet szállt volna fel a mocsárból, hogy egészen a Tiberisig kövesse a Spinont. Egy kabóca éneke hallatszott a rét közepén álló tölgyfa felől, amelynek árnyékában ökrök bóbiskoltak.
A telepesek hite szerint a numenek nemcsak helyekben és tárgyakban laktak, hanem különféle jelenségeket is előidéztek, például az alvást. A többi numenhez hasonlóan az alvás numene is lehetett barátságos vagy ellenséges. Az alvás gyógyírt jelenthetett a kimerült vagy beteg ember számára, és megvigasztalhatta a gyászolót – ugyanakkor a legerősebb férfit is tehetetlen bábbá változtathatta.
Aznap délután úgy támadt rá az alvás numene a falura, mint egy felnőtt kéz egy csecsemő homlokára: lezárta a szemüket, akár akarták, akár nem. A férfiak küszködtek, hogy ébren maradjanak, de úgy maradtak alul a harcban, hogy fel sem fogták, mi történik velük.
Az ökrök is aludtak. A kutya is aludt. Az ökörhajcsár is szendergett, nekitámaszkodva a fának, ahogy Potitia először megpillantotta.
A lány viszont nem aludt. A tölgyfa árnyékában ült, és az idegent szemlélgette. Arról ábrándozott, vajon milyen jövőt tartogat számára a sors.
De nem ő volt egyedül ébren a környéken. Cacus hosszú karjával és irdatlan erejével le tudott ereszkedni a hegyről egy olyan ösvényen, amit még Potitia sem ismert, mert járhatatlannak hitte. A földi szeder szinte minden szakaszon eltakarta az utat. Ha eléggé óvatosan mászik lefelé, egyetlen levél sem rezdül a nyomában, egyetlen kavics sem gördül le a lába alól, jóformán láthatatlanul mozgott volna a hegyoldalon. Még akkor is észrevétlen maradhatott volna, ha az őrt álló fiú nem szunyókál, hanem a barlangot figyeli.
Cacus nem tudta, hogy egy idegen érkezett, de hallotta az ökrök bőgését. Jó néhány napja nem evett már állathúst.
A réten keresztül megpillantotta a csordát. Sem az ökörhajcsárt, sem Potitiát nem vette észre. Mindketten ott voltak a közelben, ám mozdulatlanul ültek, és látványukat elhomályosította a fák napfénytől pettyes árnyéka. Cacus kiszemelte magának a legkisebb ökröt, és elindult felé. Egyetlen gally sem roppant a lába alatt. Lehetetlenül nagy és esetlen volt, mégis pehelykönnyűnek tűnt, ahogy a földön mozgott. Az ökör ennek ellenére megérezte a veszélyt. Csapkodni kezdett a farkával, lábra állt, és mély hangon bőgött egyet. Aztán megpillantotta Cacust, hátrébb lépett, és mozdulatlanná dermedt.
Cacus nem habozott, amikor odaért az ökörhöz. Összekulcsolta a kezét, felemelte a karját, és kalapácsütéshez hasonló csapást mért a homlokára.
Az állat horkantott egyet, összerándult, és elvágódott. Súlyos puffanással ért földet. A többi ökör is nyugtalan lett, zavartan járkáltak körbe-körbe. A kutya meglibbentette a fülét, de nem ébredt fel.
Potitia, aki éppen akkor bóbiskolt el, felriadt. Kinyitotta a szemét, és alig tízlépésnyire meglátta a szörnyeteget. Elakadt a lélegzete, és sikoltani akart, de hirtelen annyira összeszorult a torka, hogy egyetlen hangot sem tudott kipréselni magából.
Felugrott a helyéről. Az volt az első gondolata, hogy felébreszti az ökörhajcsárt, ám ahhoz el kellett volna szaladnia a fenevad mellett. Így inkább megfordult, és a másik irányba futott, még jobban eltávolodva a falutól, a barlang felé.
Cacus figyelmét felkeltette a mozgás. Éppen csak megpillantotta a lányt a magas fűben, de azonnal felismerte. Utánairamodott.
Görbe és torz lába erősen, megbízhatóan vitte. Ha úgy akarta, elképesztő sebességgel tudott rohanni.
Az ökrök körül szálldosó legyek egész bolyban eredtek a nyomába. Vonzotta őket a vér és a rothadó hús szaga, ami szinte már hozzánőtt Cacushoz.
Potitia akkor sem szökhetett volna el előle, ha nem botlik meg. Túl gyorsan és elszántan követte. Amikor a lába beleütközött egy fa kiálló gyökerébe, és elesett, még a rémület is belehasított. Lehet, hogy az idősebb Pinariusnak igaza volt: a ruma összes numene ellenük fordult – még a fák gyökerei is összeszövetkeztek a gyilkos fenevaddal. Milyen bolond volt, amikor azt képzelte, hogy az ökörhajcsár érkezése jobb idők kezdetét jelzi! Nekicsapódott a kemény, napsütéstől szikár földnek, és odanyúlt a nyakához, hogy megmarkolja Fascinust. Elsuttogott imájában azt kérte, hogy a szörnyeteg minél hamarabb végezzen vele.
Cacus azonban nem megölni akarta.

Az ökörhajcsár gyermekkora távoli vidékeiről álmodott. Álmát megtöltötte a napfény, a mezők meleg illata, az ökrök bőgése és a kabócák éneke.
Aztán egy szempillantás alatt magához tért.
Az egyik ökör ott állt fölötte, és sürgetőn bökdöste az arcát hideg, nedves orrával. Az idegen undorodva mordult fel, letörölte az arcát a kézfejével, és megrázta magát, hogy teljesen felébredjen.
Rögvest rájött, hogy mi zaklatta fel az ökröt. Az egyik társa ott feküdt a fűben nem messze, teljesen mozdulatlanul, feltűnően természetellenes tartásban. De hol a kutya? Egy levélhalmon találta meg összegömbölyödve. Csak egy pillanatra tért magához a szendergésből, aztán ismét behunyta a szemét, és még kényelmesebben helyezkedett el.
Az ökörhajcsár átkozódva szökkent talpra.
Asszonyi sikolyhoz hasonló hang ütötte meg a fülét, igaz, tompán és messziről. Elindult arrafelé.
Először a legyeket látta meg, ott repkedtek nyughatatlanul, ahol egy kopár folt – vagy valami hasonló – éktelenkedett a füvön. Aztán egy csupasz, szőrös bőrfelületre lett figyelmes – Cacus púpos hátára, ami előre-hátra és jobbra-balra mozgott. Az ökörhajcsár még óvatosabban lopakodott tovább, mert nem tudta, miféle emberhez vagy állathoz közelít. Hörgései, nyögései és fröcsögése közepette néha furcsa torokhangon felkiáltott:
– Cacus... cacus... cacus!
Aztán ismét felhangzott a sikoly, amitől megfagyott a vér az ereiben: a kétségbeesett női sikoly, amit korábban is hallott.
Az ökörhajcsár elordította magát. A púpos hát hirtelen megdermedt. Egy letaglózóan csúf arc jelent meg a fű felett, és ránézett a férfira. A teremtmény vicsorgott, megbotránkozva felüvöltött – „Cacus!” –, majd felegyenesedett. Azonnal látszott, hogy hímnemű: hosszú szerszám himbálózott a lába között. Mögötte egy nőt rejtett a fű. Ő volt az, aki sikoltott, de most már csak panaszos sírásra telt tőle.
Az ökörhajcsár nem volt hozzászokva, hogy összeakadjon egy hozzá hasonló termetű, sőt még nála is nagyobb lénnyel, aki két lábon jár. Ráadásul soha nem látott még Cacusnál förtelmesebb teremtményt. Felbolydult a gyomra, és egy szokatlan érzés hullámzott végig rajta – a félelem hideg bizsergése. Az oroszlánt, amelynek bőrét magán viselte, puszta kézzel ölte meg, ám egy oroszlán sokkal kisebb fenyegetést jelentett Cacushoz képest.
Az ökörhajcsár összeszedte magát, és megint felordított, hogy harcba hívja a fenevadat. Cacus fülsiketítő üvöltéssel vetette rá magát.
A lény testének puszta tömege is olyan erővel sújtotta le, hogy azonnal a földre zuhant. A talajon való birkózás közben megtöltötte orrát a fenevad leheletének bűze, és utálatos izzadtsága a por keserű ízével keveredett össze a nyelvén. A gyilkos szörnyeteg körül lebzselő legyek belerepültek az ökörhajcsár fülébe, orrába és szemébe, és kínzó csiklandozásukkal újra meg újra elvonták a figyelmét a harcról.
Miközben a szörny ránehezedett és megpróbálta összezúzni, az idegen feldúltan keresett egy fegyverként használható tárgyat. Kezével rátapintott egy lehullott ágra. Teljes erőből fellendítette. Egész teste megremegett, amikor az ág kettétört a teremtmény fején. A markában maradt fadarab éles és egyenetlen szélét beledöfte az állatember lágyékába. Sikoltás vájt a fülébe. Forró vér csordult végig a kezén, mire a fogása is megcsúszott a fegyveren. A lény felemelkedett, és arrébb tántorodott.
Az ökörhajcsár feltápászkodott a földről. Végignézte, ahogy a szörny kihúzza a fadarabot vérző húsából, és félredobja. Egy pillanatra azt hitte, el fog iszkolni. De Cacus ismét támadott, és megint a földre szegezte. Az idegennek azonban sikerült kiszabadulni a szorításából, és megvetette a lábát a földön. Nem messze egy követ pillantott meg a magas fűben, akkorát, mint egy újszülött ökörborjú. Odaszaladt. Saját magát is meglepte, amikor a feje fölé emelte a szikladarabot. Ráhajította a nyomába szegődő Cacusra.
Cacus félreugrott a kő elől, de lehorzsolódott a válla, és tehetetlenül pördült egyet. Feldühödve kapott fel egy még nagyobb követ, és az ökörhajcsár felé dobta. Az idegen férfi félrehajolt, a szikla pedig nekiütődött egy öles tölgyfának, és szétzúzta a törzsét. A fa kettétörve zuhant a földre.
A nagy csikorgás és recsegés közepette riadtan vijjogó madarak röppentek fel a lombkoronából, aztán minden elnémult, és mozdulatlanná dermedt. Az ökörhajcsár megpróbálta ismét egyenletesen szedni a levegőt. Sehol sem látta az emberállatot. Elmenekült volna? Maga alá temette a fa? Egy szemhunyásnyi időre alábbhagyott az ökörhajcsár ébersége – de aztán megcsapta az orrát a lény bűze, és meghallotta a legyek zümmögését. Megfordult, és a következő pillanatban két erős kéz szorította össze a nyakát.
Tarka foltok úszkáltak a szeme előtt. Elhomályosult a mező, mintha váratlanul leszállt volna az éj. Úgy érezte, feldagad a feje, mint egy teli töltött kulacs, és már-már szét akart robbanni.
Küzdött, hogy lefejtse Cacus kezét a nyakáról, de a teremtmény fogását nem lehetett meglazítani. Az ökörhajcsár elkeseredve próbált fogást találni valamin, és végül sikerült megragadnia Cacus egyik ujját. Lassan visszafelé hajlította. Hallotta, ahogy reccsen egyet, és bár az ő gyomra kis híján felfordult, Cacus még mindig teljes erőből fojtogatta. Még egy ujját eltörte, aztán még egyet. Amikor a negyedik ujja is megreccsent, Cacus végre túlvilági sikolyt hallatott, és elengedte. Sikerült megtörni a szorítását.
Mielőtt a szörnyeteg elszökhetett volna, az ökörhajcsár fürgén a háta mögött termett, és a könyökével satuba fogta a ragadozó nyakát. A másik kezével megszorította a csuklóját, és még jobban összezárta a satut. Cacus megpróbált levegőt venni, de nem tudott. A nyakára tapadó kart sem tudta kicsavarni, és mivel az összes ujját eltörte az ellenfél, a keze is hasznavehetetlenné vált.
Az ökörhajcsár összeszedte minden megmaradt erejét, elfordította a fenevad fejét, és erősen megrántotta. Cacus nyaka eltört. A teste görcsösen rázkódott, és összevissza csapkodott a karjával. Irdatlan súlya kicsusszant az idegen fogásából. Lehetetlen szögben kifordult fejjel, kificamodottnak tűnő tagokkal omlott a földre.
A végsőkig kimerült ökörhajcsár térdre esett, és zihálva próbálta visszatartani a hányingerét. Elhomályosodott a látása. Legyek zsongtak a fülébe.
A kutya immár végképp magához tért a szendergésből, és gyorsan odafutott a gazdájához. Dühösen ugatta a holttestet, és fenyegetően mutogatta a fogait. Ráugrott Cacus petyhüdtté vált testére, egyenes háttal felült rá, és egy hosszú, győzedelmes vonyítással riasztotta fel a ruma vidékét.

Potitia néhány lázas pillanat erejéig maga is szemtanúja volt a küzdelemnek.
Amikor az idegen kihívta maga ellen Cacust, nagy nehezen felkászálódott, és elmenekült onnan. Botladozva, támolyogva haladt, és újra meg újra visszanézett. Úgy tűnt, nem is két férfit lát, hanem két különös, az embernél sokkal nagyobb lény vív élet-halálharcot egymással. Érezte, ahogy a föld megremeg mázsás lábuk alatt. Látta, ahogy felemelik a sziklákat, amiket senki emberfia nem bírna el. Látta, ahogy egy hatalmas fa kidől, miután áldozatul esett a harcuknak. Látta, ahogy Cacus holtan rogy össze, és az ökörhajcsár térdre esik.
Szédülten tántorgott el a folyóig. Eszelősen dörzsölte a bőrét, míg végül fájdalmasan kivörösödött, és néhol ki is sebesedett, ámde a szörnyeteg bűzét nem tudta lemosni magáról.
Amikor visszament a faluba, senki sem figyelt fel a belőle áradó szagra. Jószerivel őt magát sem vették észre. Amikor a telepesek megtudták, hogy a szörnyeteg elpusztult, elragadtatottan jártak körbe-körbe az idegen körül, hangosan éltették, félénken meg-megérintették, aztán megpróbálták a vállukra venni, és csak nevettek, amikor túl nagynak és nehéznek bizonyult.
Senki sem tudta, mi történt Potitiával, kivéve persze az ökörhajcsárt, aki néha megkönnyebbüléssel és bűnbánattal telve nézett a szerencsétlenül járt lányra. Potitia maga sem beszélt róla senkinek, még az apjának sem.

Cacus tetemét jó messzire vitték a falutól. A keselyűk újra meg újra megpróbáltak leszállni rá. Az emberek elkergették őket, amíg az ökörhajcsár meg nem értette velük, hogy hagyniuk kell a keselyűket, hadd tépjenek ki mindent a holttestből, amit csak kívánnak. Még meg is tapsolta őket, amikor elrepültek Cacus szemével és nyelvével.
– Úgy tűnik, nagy becsben tartja a keselyűket – jegyezte meg Potitius. – Talán nem véletlen. A keselyű látványa azt jelzi számára, hogy egy újabb ellenfele halt meg!
Az emberek, akiket elégedettséggel töltött el, hogy kiengesztelték a keselyűket, megkövezték és felgyújtották Cacus tetemét. A délnyugati szél felkapta a bűzös füstöt, és elszállította a ruma vidékéről. Úgy tűnt, ezúttal a tűz és a levegő numene is az emberek oldalán áll, és a falulakók csak reménykedhettek benne, hogy ha a kártékony szörnyeteg nem hat tovább ilyen delejes erővel a tájra, a többi numen is kegyesebb lesz hozzájuk.
Aznap este az egész település ünnepelt. Levágták az ökröt, amit Cacus agyonvágott, és nagy dínomdánom közepette megsütötték a húsát. Az idegen tiszteletére rendezték a lakomát, aki megszabadította őket a fenevadtól. Bámulatos étvágya volt; nem tudtak olyat elé tenni, amit ne evett volna meg.
Potitius annyira meghatódott, hogy úgy érezte, muszáj beszédet tartania.
– Emlékezetünkben nem él még egy olyan iszonyatos csapás, mint a szörnyeget érkezése. Nem emlékszünk olyan csodálatos eseményre sem, mint a szörnyeteg elpusztítása. Végső elkeseredésünkben már elhagyni készültünk ezt a helyet. – A szeme sarkából unokatestvérére, Pinariusra nézett. – Aztán váratlanul egy olyan esemény történt, amit senki sem tudott volna megjósolni: egy idegen érkezett, aki minden ízében méltó ellenfél volt a szörnyeteg számára. Ez annak a jele, hogy innentől fogva a ruma vidéke lehet az egyetlen igazi otthonunk. Akármi történik, hinnünk kell abban, hogy különleges sors hozott ide minket. Még a legsötétebb időkben sem szabad elfelejtenünk, hogy egy nagy hatalmú, jóindulatú numen őrködik felettünk.
A bor mindig is ritka és megbecsült portéka volt a településen – általában vízzel hígították –, és még drágább különlegességgé vált, mióta a kereskedők elmaradoztak a falu környékéről. A raktárban mégis maradt elég ahhoz, hogy az ünnepségen mindenkinek jusson, és az ökörhajcsárnak többször is töltsenek – méghozzá a hígítatlan borból, annyit, amennyi csak belefért. Márpedig az idegen rengeteget tudott inni. A sok torokból jövő reszelős nevetés bátorító hangjára többször is eljátszotta a Cacusszal vívott küzdelmét, és addig-addig hahotázott és botladozott az ökörsütéshez ásott gödör körül, amíg végül elcsigázottan elterült a földön, és mély álomba merült.
A telepesek gyomra is megtelt, és ők is berúgtak. Többségük azóta nem aludt rendesen, hogy Cacus a környékre költözött, és szívesen követték az idegent az álmok földjére.
Mindenki aludt – kivéve Potitiát, aki attól félt, hogy rémálmok gyötörnék.
Talált magának egy félreeső kis helyet, távol a többiektől, és lefeküdt egy gyapjúpokrócra a csillagok alatt. Ragyogó holdfénnyel teli, meleg éjszaka volt. Kislány korában ilyen éjjeleken általában felmászott a hegyre, és a barlang biztonságos menedékében aludt. Soha többé nem tehet ilyet. A szörnyeteg tönkretette a barlangot, és összezúzta a hozzá fűződő kedves emlékeket.
Potitia átkarolta magát, és zokogott – aztán megriasztotta egy másik ember jelenléte. Élesen hatolt az orrába a bortól elnehezült lehelet. A férfi robusztus körvonalai eltakarták a holdat. A lány összerezzent, de amikor a férfi letérdelt, és gyengéden megérintette, mély sóhaj tört fel belőle, és abbahagyta a sírást. Az idegen a homlokát simogatta. Megcsókolta az arcát áztató könnyeket. A lány úgy érezte, ez csak egy álom lehet, ami megszabadítja az éber elméjét kísértő lidércnyomástól.
A férfi fölé tornyosult, akárcsak Cacus, de egészen másképpen. Erősen szaglott a teste, ám ez a szag nem volt kellemetlen Potitiának. Cacus könyörtelen és követelőző volt, a férfi érintése azonban finom és vigasztaló. Cacus fájdalmat okozott neki, az idegen érintése nyomán viszont öröm fakadt benne. Amikor az ökörhajcsár visszahúzódott, attól tartva, hogy összenyomja a lányt, Potitia úgy ragadta meg, mint egy gyerek az anyját, és egészen közel húzta magához.
Miután az első összeolvadásuk rohama lecsillapodott, Potitia sokáig feküdt csendben és teljes ellazultságban, mintha a levegőben lebegett volna. Aztán hirtelen erőt vett rajta a remegés. Összerándult a teste, és újra sírni kezdett. A férfi szorosan átölelte. Tudta, hogy olyan borzalmakon ment keresztül, amiket fel sem tud fogni, és igyekezett – a maga bumfordi módján ugyan, de kifogástalan gyengédséggel – megvigasztalni.
Csakhogy még maga Potitia sem értette, miért sír annyira. Eszébe jutott valami, amit immár jó ideje próbált elfelejteni. A legerősebb undor és kétségbeesés pillanatában – amikor Cacus belehatolt, és csaknem összezúzta a testét – belenézett a szörnyeteg szemébe. Nem egy vadállat tekintetét látta, hanem egy emberét. Legbelül olyan volt, mint saját maga. Abban a pillanatban megértette, hogy Cacus annyi szenvedést és félelmet ismert, amennyit ő el sem tudott képzelni. Bár elmondhatatlanul gyötrődött, egy másik érzés is belehasított: a szánalom. Tőrdöfésként érte. Most, hogy teljesen elengedte magát, erőt vett rajta a zokogás, és nem amiatt, amit Cacus művelt vele, hanem Cacus miatt, és amiatt, hogy ilyen rettenetes sors jutott neki.

Mire a másnapos telepesek a következő reggelen magukhoz tértek, az idegen már eltűnt, és vele együtt az ökrei és a kutyája is.
Pinarius azt javasolta, hogy küldjenek utána valakit, aki visszahívja. Potitius vitatkozott vele. Szerinte sem az idegen érkezését, sem a távozását nem lehetett előre megjósolni, és a falulakóknak tilos beleavatkozni a megszabadító sorsába.
Gyorsan terjedt a hír, hogy a szörnyeteg elpusztult. A kereskedők szép lassan, egyenként visszaszivárogtak a falu környékére. Miután meghallgatták az ökörhajcsár történetét, számtalan elképzelés látott napvilágot arról, hogy ki lehetett az idegen, és honnan érkezhetett.
A világból legtöbbet látott föníciai hajósok álltak elő a legcsodálatosabb magyarázattal. Kijelentették, hogy az ökörhajcsár az ő legendáik legerősebb embere, egy Melkart nevű félisten. Kiokosították a telepeseket, hogy a félistenek az istenek és az emberek nászából születnek. A falulakók hajlottak rá, hogy elhiggyék ezt a magyarázatot, hiszen az idegen tényleg emberfeletti erőről tett tanúbizonyságot.
– Ó igen, a hős, aki megmentett titeket, nem lehetett más, csak Melkart – közölte a föníciai kapitány. – Minden föníciai ismeri őt, és többen találkoztak is vele. Rögtön rá gondoltam, mivel ő viseli magán egy oroszlán irháját. Az oroszlán legyőzése volt Melkart leghíresebb hőstette, és trófeaként viseli magán áldozata bőrét és szőrét. Igen, biztosan Melkart volt, aki megölte a ti szörnyetegeteket. Oltárt kell állítanotok neki, ahogy az őseitek a numeneknek a melegvizes forrásoknál. Elvégre Melkart sokkal többet tett értetek, mint azok a források! Ajánljatok fel neki áldozatokat. Imádkozzatok, hogy a jövőben is védelmezzen titeket.
– De hogy került ide ez a... félisten...? Hogy jutott ilyen messzire attól a helytől, ahol ismerik őt? – kérdezte Potitius.
– Melkart nagy utazó. Sokféle vidéken, sokféle néven ismerik. A görögök Héraklésznek hívják. Azt mondják, az apja az egek istene, akit Zeuszként emlegetnek.
A telepeseknek csak halvány elképzelésük volt arról, hogy kik azok a görögök, de a Héraklész név sokkal jobban tetszett nekik, mint a Melkart, noha a kapitány elég döcögősen ejtette ki a görög neveket. Ezért úgy döntöttek, hogy Herculesként fogják megőrizni az ökörhajcsárt az emlékezetükben.
Követték a föníciai hajóskapitány tanácsát, és egy oltárt állítottak fel Herculesnek, közel ahhoz a helyhez, ahol Potitia először megpillantotta. Lévén, hogy a föníciaiak sokkal többet tudtak az istenek előtti tisztelgés mikéntjéről, őket is bevonták a tanácskozásba, amikor eltervezték, hogyan fognak Hercules oltára előtt hódolni. Eldöntötték, hogy a kutyákat és a legyeket távol kell tartani az oltártól, mivel a csatában az eb cserbenhagyta a gazdáját, és a legyek is gyengítették. A keselyűket viszont kedvelte, ezért eltökélték, hogy a keselyűt Hercules emlékéhez kötik. Megegyeztek abban, hogy ha áldozatot mutatnak be, az állat minden részét megeszik, hiszen Hercules is határtalan étvággyal, szinte válogatás nélkül evett.
Így történt, hogy bár Fascinus volt az első isten, akihez a falulakók imádkoztak, egy más vidékeken tisztelt istenségnek állították fel az első szent oltárt a ruma környékén.

Ahogy teltek-múltak az évszakok, Potitia hasa egyre gömbölyödött. Az apja már régóta sejtette, hogy a lánya és az idegen valami titkos pásztorórán egymásra találtak, és a terhesség csak megerősítette a gyanúját. Potitius rendkívül elégedett volt. A család legendái szerint őseik egyike is párosodott egy numennel; ennek révén Potitia maga is részben attól a Fascinustól származott, akinek amulettjét a nyakában viselte. Vajon Hercules, a félisten, meglátta az emberfeletti szikrát Potitiában? Ezért tartotta alkalmasnak arra, hogy megszülje a gyermekét? Azt jelentené mindez, hogy egy kivételes, különleges csecsemő fog születni, akinek vérében egyesül a numen, a félisten és az ember? Potitius élvezettel rágódott ilyen gondolatokon.
Potitiát sokkal sötétebb gondolatok foglalkoztatták, mert ő tudta, hogy a gyerek apja éppúgy lehet Cacus, mint az idegen. Ha a méhében növő magzat apja valóban a förtelmes ragadozó, hamarosan mindenki tudomást szerez a szégyenéről. Lehet, hogy azonnal megölik a csecsemőt, és vele együtt őt is. Rengeteg érzés tépdeste-szaggatta. Az apját zavarba ejtette és elszomorította lánya keserűsége.
Az első Herculesnek szánt áldozatot nem az idegen érkezésének első évfordulóján mutatták be, ahogy később szokássá vált, hanem annak a tavaszi napnak az évfordulóján, amelyen Cacus felbukkant. Remélték, hogy Hercules ünnepével kitörölhetik a szörnyeteg érkezésének irtózatos emlékét. Potitius és Pinarius megint összeveszett, mert nem tudták eldönteni, hogy ki ölje le az ökröt, ki süsse meg a húst, és ki helyezze a kőoltárra, mielőtt lakomáznak belőle. Végül úgy határoztak, hogy együtt végzik el a feladatokat, és együtt mutatják be a szertartást. Mindkettőjük családja egyenrangú félként vesz részt a rítusokban.
Csakhogy az áldozat bemutatásának napján Pinarius nem volt a faluban. Felment a folyó mentén a távolabb élő rokonaiért, hogy lehívja őket a településre, és nem tért vissza az ünnepség idejére. Potitius úgy döntött, nélküle kezdik el a ceremóniát.
Elűzték a kutyákat, és egy ökörfarokból készült seprűvel elkergették a legyeket. Feláldozták az ökröt, levágták, megsütötték, majd felrakták a húst az oltárra. Esedező imát énekeltek a föníciai kapitánytól tanult szavakkal. Potitius az egész családját összehívta, hogy a távolabbi hozzátartozók is részt vehessenek a toron.
– Mindent meg kell enni – mondta nekik. – Nemcsak a húst, hanem a szerveket és a belső részeket is, mert Hercules ezt a példát mutatta nekünk bámulatos falánkságával. A mi kiváltságunk, hogy ezeket a részeit is megegyük az áldozati állatnak, ezért ezekkel kell kezdenünk. Tessék, lányom, neked a májból adok egy szeletet.
Miközben Potitia evett, eszébe jutott az első alkalom, amikor megpillantotta Cacust, és az ima, amit Fascinushoz rebegett. Visszaemlékezett a rémületre, amit akkor érzett, amikor a szörny megtámadta, és annak a férfinak a gyengédségére is, akit immár Herculesként emlegettek. Közeledett a szülés napja, és a lányban az áradó jókedv a kétségbeeséssel birkózott. Gyakran előfordult, hogy egyszerre sírt és nevetett. Potitius elnézte a lányát, és látván, milyen sápadt és nyúzott, kétség ébredt benne: vajon egy ilyen törékeny teremtés magába tudja egyáltalán fogadni egy félisten magvát?
Jóformán véget is ért a lakoma, amikor Pinarius megérkezett, és magával hozta a családját.
– Elkéstél, unokatestvérem... nagyon sokat késtél! Sajnos nélküled kellett bemutatnunk az áldozatot – közölte Potitius. Jókedvre derítette a teli has, a nagy pohár bor, amit csak kevés vízzel hígítottak. – Attól tartok, a belsőségek már mind elfogytak, de a húsból még maradt néhány szelet számotokra.
Pinarius haragudott magára, amiért lekéste a ceremóniát, ám még jobban felbosszantotta a nyilvános megaláztatás.
– De hát ez vérlázító! Megegyeztünk, hogy egyenrangú papokként, együtt szolgáljuk Hercules oltárát, és a belsőségek megevése közös szent feladatunk... Te viszont semmit sem hagytál nekem és a családomnak!
– Elkéstél – vágta rá Potitius, akinek időközben elromlott a kedve. – Azt eszitek, amit az isten hagyott nektek!
Egyre hangosabban és ellenségesebben civódtak. Mindkettőjük mögött felsorakozott az egész rokonságuk. Lassan kezdett úgy tűnni, hogy a Hercules tiszteletére rendezett első áldozati lakoma verekedésbe torkollik.
Ám a vitát egyszerre éles sikoly szakította félbe. Potitia sikoltott. Megkezdődött a vajúdás.
Hercules oltára előtt zajlott le a szülés, mert Potitia nem volt olyan állapotban, hogy arrébb vigyék. Rövid, de megerőltető vajúdás volt, és egy komoly gond akadályozta a szülést. Az óriás csecsemő nem akart előbújni. Potitiát nemcsak a testi fájdalom gyötörte, hanem a feszültség is, hiszen nem ok nélkül tartott attól, hogy az első gyermeke életre kelti a legnyomasztóbb rémálmait.
Aztán előbújt a méhéből a csecsemő. Embergyerek volt. Potitia felé nyújtotta a kezét, a bábaasszonyok pedig odaadták neki. Nagy volt, igen, hatalmas – de nem szörnyeteg. Szabályos végtagokkal született, és arányaiban egyáltalán nem különbözött a többi kisdedtől. Potitia mégis kétségek közt vergődött. Úgy nézett a csecsemő szemébe, ahogy Cacuséba, és ahogy az ökörhajcsáréba is. Nem tudta eldönteni! A szempár, ami visszanézett rá, bármelyik férfitól származhatott.
Potitia nem tipródott tovább. Akárki is az apja, a gyermek nagyon értékes számára, és értékes Fascinus számára is. Az elgyengült, kimerült, de örömtől sugárzó lány hamarosan levette a nyakáról Fascinus lakóhelyét, az aranyamulettet, és átadta újszülött gyermekének.

III. Az ikrek
(Térkép)

KR. E. 757

Az a nap nagyon fontos volt Potitius számára – zsenge élete addigi legfontosabb napja, legalábbis az apja szerint. Csecsemőkora óra szemtanúja volt a szertartásnak, és elérkezett az idő, hogy résztvevője is legyen. Tizennegyedik életévét betöltve először segédkezett az apjának bemutatni az évente egyszer felajánlott áldozatot Hercules oltáránál.
A Potitius és a Pinarius család összegyűlt tagjai áhítattal nézték a ceremóniát, amelynek során Potitius apja megállt az oltár előtt, és elregélte az isten egyik látogatásának történetét. Elmondta, hogy Hercules éppen abban az időben jelent meg, amikor a nép a legválságosabb időszakát élte, elbeszélte, hogyan ölte meg Cacust, a szörnyeteget, és elmondta, hogy mindezek után nyomtalanul eltűnt a csordájával együtt. Közben az ifjú Potitius lassan körbe-körbejárt az oltár körül, és egy felszentelt, ökörfarokból és fanyélből készült légycsapóval hadonászott, hogy elkergessen mindennemű szemtelen rovart. Távoli unokatestvére, Pinarius, aki egyidős volt vele, és szintén első alkalommal vett részt a rituáléban, szélesebb köröket rótt az oltár körül, az ellentétes irányban. Az ő feladata az volt, hogy elkergesse az arra tévedő kutyákat.
Potitius apja befejezte a történetet, és Pinarius apja felé fordult, aki mellette állt az oltár előtt. A két família nemzedékek óta karöltve gondozta az oltárt, és minden évben váltogatták a szerepeket. Ebben az évben az idősebb Pinariusnak jutott a feladat, hogy védelemért könyörögjön Herculeshez.
Levágtak és nyársra húztak egy ökröt. Mielőtt megsütötték volna, egy nyers húsdarabot helyeztek az oltárra. A papok és fiaik az eget kémlelték. Az ifjú Potitius vette észre a fejük fölött köröző keselyűt, és hangos kurjantással jelezte. Hercules nagyon szerette a keselyűket, ezért a megjelenésük mindig arra utalt, hogy az istenség örül az adománynak, és elfogadja azt.
A papok a családjaikkal együtt gyűltek össze a torra. A ceremóniával kapcsolatos feladatokat egyenrangúan osztották fel egymás között, de a hagyomány szerint a belsőségek elfogyasztása kizárólag a Potitiusok előjoga maradt. A tradíció részeként a Pinariusok tréfásan morogtak emiatt az orruk alatt – „Hol a mi adagunk? Miért nem kapunk belsőséget?” –, mire az unokatestvéreik szokás szerint kedélyesen azt válaszolták: „Ti nem kaptok belsőséget! Elkéstetek a torról!”
Az ifjú Potitius nagyon komolyan vette a kötelességét. Még incselkedett is az ifjú Pinariusszal a belsőségek miatt, de a másik fiútól csupán egy komor pillantást és egy morgást kapott válaszul. A két fiú soha nem barátkozott egymással.
Potitius apját elégedettséggel töltötte el fia komoly és ünnepélyes magatartása. A tor után félrevonta a fiút.
– Büszke vagyok rád, fiam. Remek munkát végeztél.
– Köszönöm, apám.
– Már csak egy szertartás van hátra, és befejezzük az ünnepséget.
Potitius összeráncolta a homlokát.
– Azt hittem, már végeztünk, apám.
– Nem egészen. Úgy hiszem, te is tudod, fiam, habár ritkán beszélünk róla, hiszen nem akarjuk még irigyebbé tenni a Pinariusokat, hogy családunk meggyőződése szerint vérvonalunk egyenesen Herculestől származik.
– Igen, apám.
– Akkor bizonyára azt is tudod, hogy a Potitiusok ősei közt egy még régebbi istenség is szerepel.
Felemelte a kezét, és megfogta Fascinus amulettjét, ami egy bőrszíjon függött a nyakában.
Potitius egy kezén meg tudta számolni, hányszor látta az aranytárgyat. Az apja csak rendkívül fontos alkalmakkor akasztotta a nyakába. A fiúnak káprázott a szeme a csillogástól.
Az apja elmosolyodott.
– Amikor annyi idős voltam, mint te, én is először vettem részt a szertartáson Hercules oltáránál, és pontosan azt tettem, amit te: a legyeket kergettem. Amikor véget ért az ünnepség, az apám félrevont. Megdicsért, hogy szépen teljesítettem a feladatomat. Aznap bejelentette, hogy már nem vagyok fiú; férfivá értem. Tudod, mit tett ezek után, fiam?
Potitius komoran rázta meg a fejét.
– Nem, apám. Mit tett?
Az apja válaszként levette a bőrszíjat a nyakáról, és egy magasztos mozdulattal Potitius nyakába akasztotta. Mosolyogva simogatta meg a fia selymes szőke haját, és eme gyengéd gesztussal megpecsételte Potitius gyermekéveinek utolsó pillanatát.
– Immár férfi lettél, fiam. Rád hagyományozom Fascinus amulettjét.

Lehet, hogy Potitiust férfivá avatták, ám az ünnepség után – miután minden feladatát elvégezte, és végre azt tehetett, amit akart – természetes módon süppedt vissza a gyerekkorba. Azon a verőfényes nyárközepi napon Potitius megígérte a két legjobb barátjának, hogy meglátogatja őket a tor után, és már alig várta, hogy találkozhasson velük.
Cacus halála után a Tiberis mentén fekvő kis település ismét virágzásnak és növekedésnek indult. A folyóparti piacra mérhetetlen mennyiségben szállították a sót, a halat és a lábasjószágot; ezek az árucikkek külön-külön érkeztek, de miután sóval kezelték őket, a tartósított halat és húst nagy távolságokra is el lehetett szállítani, vagy el lehetett cserélni más portékákra, amik bőségesen áramlottak be a nyüzsgő piacra. A legrégibb és legtehetősebb családok, mint például a Potitiusok és a Pinariusok, továbbra is a Spinon partján, a piacterek ölelésében álló ősi faluban laktak, és kunyhóik nem sokban különböztek az előző generációk lakhelyétől, bár a viskók száma igencsak megszaporodott, és sokkal közelebb kucorodtak egymáshoz. Számos más, kisebb település épült a ruma környékén, a völgyekben és a hegycsúcsokon is – némelyiket mindössze egy család lakta. Jól kitaposott ösvények kötötték össze a falvakat.
Apránként, az évek során maga a hét domb vidékét jelző ruma szó kiejtése is megváltozott. Mivel egyre többször szólították néven a tájegységet, lassan mindenütt és minden alkalommal a Róma kifejezést lehetett hallani. Volt valami eredeti és kellemes ebben a szóban; kifejezte a lakóit odaadóan kényeztető, dimbes-dombos táj szellemét.
Minél több lett a település és a lakó, annál inkább megszilárdultak a különféle helyekre és a hét dombra használt megnevezések, amelyek nemritkán a közelben álló fák nevéből eredtek. Ily módon a tölgyfák hegyéből (amit generációkkal korábban egy Potitia nevű kislány is megmászott) Querquetulanus lett, vagyis „Tölgyfa-hegy”, a fűzfák hegyéből Viminalis (Viminal), a bükkfák dombját pedig Fagutalisnak (Fagutal) nevezték.
A juhászok és kondások egy idő után felterelték nyájaikat és csordáikat az egyik hegy tetejére, a barlang fölé, amelyben egykor Cacus húzta meg magát. Ezt a dombot Palatinusnak nevezték el, méghozzá egy Pales nevű istennőről, akinek a juhászok hódoltak. Ebben az időben már rengeteg istenséget tiszteltek Róma vidékén, holott ezen a tájon korábban ismeretlen volt ez a fogalom. Ahogy a halandók száma nőtt, úgy szaporodtak az istenségek is. Hamarosan a hét domb vidékén élő összes kis közösségnek megvolt a maga helyi istene, akinek hódolattal adózott és áldozatokat mutatott be. Egyik-másik még az ősi numenek névtelen, legendabeli jellegzetességeit viselte, másokat néven neveztek, és istenekhez meg istennőkhöz illően különféle tulajdonságokkal ruháztak fel. Az istenségek közül Hercules emelkedett ki leginkább, hiszen őt mindenki tisztelte Rómában, és oltárát rövid idő elteltével Ara Maximának nevezték el, ami azt jelentette: a Legfőbb Oltár. Mindenki egyetértett abban, hogy Hercules apja az ég istene volt, akit a helybeliek csak Jupiterként emlegettek. Az Ara Maximát őrző Potitius és Pinarius családot övezte a legnagyobb megbecsülés Róma népei között.
Potitius büszkén vitte tovább családja hagyományait, de most, hogy elvégezte a feladatait, alig várta, hogy végre találkozhasson két barátjával, akik a Palatinuson laktak. Visszaszaladt a családja otthonába, ami egymáshoz csatolt kunyhókból állt. Ledobta magáról a ceremónia alatt viselt, finoman szőtt gyapjúköpenyét, és felvett egy régi tunikát, ami sokkal jobban megfelelt a játékhoz. Fascinus amulettjét a nyakán hagyta, hogy büszkélkedhessen vele a barátai előtt.
Potitius átsétált a zsibongó piactéren, majd átkelt egy fahídon a mocsaras Spinon felett, és elsétált az Ara Maxima előtt, ahol még látta egyik-másik borgőzös mámorban őgyelgő rokonát a tor színhelyén. Továbbment a Palatinus lábához, és egy meredek lépcsőn kaptatott fel a sziklás domboldalra. A lépcső nagyon régen készült, nem sokkal Cacus elpusztítása után. A falulakók nem akartak többé félni attól, hogy a szinte hozzáférhetetlen, magaslati barlangban valami fenevad húzza meg magát, és kiszolgáltatottá válnak a támadásaival szemben. A lépcsőnek köszönhetően viszont könnyen meg lehetett mászni a domboldalt, sőt a barlanghoz is fel lehetett jutni, ámbár az átkozott odút feltöltötték kövekkel és törmelékkel. A földi szeder hajtásai és a kúszónövények indái benőtték a hasadékot, így a barlangból alig maradt valami – elmosódott körvonalait is csak az vehette észre, aki kitartóan kutatott utána. Potitius ismerte a meredek lépcső történetét, amit az emberek csak Cacus lépcsőjének hívtak. Az apja azt is megmutatta neki, hogy pontosan hol volt a barlang. Valahányszor arra vitt az útja, hálálkodó imát rebegett Herculesnek. Cacus lépcsőjének azonban gyakorlati haszna is volt: a legrövidebb utat biztosította a Palatinus tetejére.
A lépcső felső végén egy fügefa nőtt. Idősebb volt Potitiusnál, és fügefa létére meglehetősen nagyra nőtt; lombozata egész kupolát alkotott. Potitius örömmel fogadta a sűrű korona hűs árnyékát a kimerítő mászás után. Megvárta, amíg légzése lecsillapodik, de hirtelen felkiáltott, mert valami megütötte a fejét. A lövedék puha volt, nem tehetett kárt a koponyájában, de jócskán megcsípte a bőrét. Az első lövedéket egy újabb, majd egy harmadik is követte.
Potitius nevetést hallott a feje fölül. Sajgó fejét dörzsölgetve felnézett, és látta, hogy két barátja ott gubbaszt az egyik magas ágon, kajánul vigyorogva. Remus annyira kacagott, hogy majdnem lepottyant onnan. Romulus egy éretlen, zöld fügét tartott a kezében, dobásra készen.
– Hagyjátok abba, kelekótyák! – rivallt rájuk Potitius, de hiába, mert Romulus már lendítette a karját, hogy megdobja a fügével.
Potitiusnak nem sikerült idejében elhajolnia előle. Feljajdult, amikor a füge a homlokának csapódott. Romulus remekül célzott, és erős kézzel dobott.
– Azt mondtam, fejezzétek be! – ugrott fel Potitius, és belekapaszkodott annak az ágnak a végébe, amin a fivérek ültek.
Testének teljes súlyát bevetve előre-hátra hintázott. A puha fa hamar megadta magát, és bár nem tört el, a durva mozdulatok kibillentették az ikreket a helyükről. Mindketten sikongó nevetéssel bukdácsoltak le az ágról.
Szinte azonnal összekapták magukat, megragadták Potitiust, és közös erővel gyűrték le a földre. Mindhárman ziháltak, és még a nevetéshez sem kaptak elég levegőt.
– Mi ez? – kérdezte Romulus.
Megfogta Fascinus amulettjét, és felemelte, megfeszítve a bőrszíjat Potitius nyaka körül. Egy kósza napsugár hatolt át a fügelevelek között, és megcsillant az aranytárgyon. A fivérek megbabonázva figyelték az ékszert.
Potitius elmosolyodott.
– Ez annak az istennek a képmása, amit Fascinusnak nevezünk. Az apám adta az ünnepség után. Azt mondja, hogy...
– És honnan szerzett ilyesmit az apád? – kérdezte Remus. – Egy föníciai kereskedőtől csórta?
– Ugyan már, te buta! Fascinus a mi családunk istene. Az apám még az apjáról kapta ezt az amulettet, aki szintén az apjától örökölte, és így tovább, visszafelé egészen az idők kezdetéig. Az apám szerint...
– Biztos értékes! – jegyezte meg Romulus kurtán, és már nem nevetett, hanem lenyűgözve figyelte az amulettet.
Potitius ebben a pillanatban nagyon is tudatában volt saját fontosságának. Ez nem először fordult elő a barátai társaságában. Amíg ugyanis Potitius az egyik legrégebbi és legtekintélyesebb család sarja volt, Romulus és Remus lelencgyerekként került a faluba. A kondás, aki felnevelte őket, jelentéktelen személynek számított a faluban, a feleségének pedig kifejezetten rossz híre volt. Potitius apja nem nézte jó szemmel, hogy a fia az ikrekkel barátkozik, ezért Potitius csak a tudta nélkül találkozhatott velük. Potitius őszintén szerette a két fiút, de olykor, ahogy ezekben a percekben is, tisztán érezte a szakadékként tátongó különbséget a rangjuk között.
– És mit tud ez a Fascinus? – kérdezte Romulus.
Remus felnevetett.
– Én tudom, mit csinálnék, ha a férfiasságomnak szárnya lenne!
Csapkodni kezdett a karjával, és kéjsóvár mozdulatokat tett.
Potitius már megbánta, hogy magán hagyta az amulettet. Hiba volt feltételeznie, hogy az ikrek meg fogják érteni, mit jelent ez az istenség a családja számára.
– Fascinus megóv minket – védekezett.
– Hát a repülő fügéktől nem! – ellenkezett Remus.
– És a nálad erősebb fiúktól sem – tette hozzá Romulus, akinek időközben visszatért a jókedve.
Elengedte az amulettet, aztán megfogta Potitius karját, és hátracsavarta.
– Nem vagytok erősebbek nálam! – tiltakozott Potitius. – Megbirkózom veletek, bármelyikőtökkel, de csak ha külön-külön támadtok.
– Ugyan miért támadnánk külön-külön, ha egyszer ketten vagyunk?
Remus megragadta Potitius másik karját, és azt is kicsavarta.
Potitius fájdalmasan felvonított.
Az ikrek mindig így viselkedtek: egyszerre cselekedtek, mintha minden gondolatuk közös lenne. Többek között ezt az összhangot csodálta bennük Potitius annyira, már csak azért is, mert neki nem volt fivére. Mit számít, hogy senki sem ismeri az őseiket?
Az ikreket csecsemőkorukban Faustulus, a kondás találta meg egy hatalmas árvíz után. A Tiberis gyakran kiöntött, de annál az áradatnál veszedelmesebbet soha korábban nem láttak a vidék lakói. A folyó úgy felduzzadt, hogy elöntötte a piacteret. A Spinont tápláló mocsaras tóból kisebb tenger lett, amelyből szigetekhez hasonlóan emelkedett ki a hét domb. Miután a víz visszahúzódott, Faustulus, a disznópásztor két csecsemőre bukkant a törmelék között egy fából ácsolt bölcsőben a Palatinus lejtőjén, nem messze a fügefától. A folyó felsőbb szakaszán lakók közül sokan megfulladtak. Mivel senki sem jelentkezett az ikrekért, a kondás és a felesége feltételezte, hogy árván maradtak. Faustulus egy kőhajításnyira élt a fügefától, egy nyomorúságos, disznóólakkal körülvett kis viskóban, ahol aztán a saját gyermekeiként nevelte fel a fiúkat.
Faustulus feleségét Acca Larentiának hívták. A gonosz nyelvek azt sutyorogták az ikrek háta mögött, hogy egy nőstény farkas szoptatta őket. Potitiusnak az unokatestvére, Pinarius mondta el a pletykát kiskorában, szapora kacsingatás és vigyorgás közepette, és Potitius szó szerint el is hitte, amit hall. Csak később tudta meg, hogy a „nőstény farkas” kifejezést a szajhákra is használják, és így akarták sértegetni Acca Larentiát, Pinarius azt is elárulta neki, hogy Faustulus az ikrek nevét is célzásképpen választotta, mivel a Romulus és Remus név Acca Larentia két rumájára vonatkozott. Faustulus ugyanis imádta nézni, ahogy az asszony egyszerre szoptatta a két csecsemőt a fügefa árnyékában. A „szoptatófa” is ezért kapta a ruminalis nevet.
– Közönséges, durva ember, alig különb a disznainál! – szidta Potitius apja Faustulust. – Ami Acca Larentiát illeti, jobb, ha nem mondunk róla semmit. Az a két alak nem alkalmas a gyereknevelésre, nem véletlen, hogy túlzottan is szabadjára engedik azokat a fiukat. Romulusból és Remusból soha nem lesz ember. Két farkas, aki disznóólban nevelkedett!
Ám azt az ellenlábasok sem tagadhatták, hogy a két gyerek szemrevaló ifjúvá serdült. A helybeliek körében el is terjedt a szólás, hogy „Remusnál csak Romulus szebb!”, és a neveket tetszés szerint fel lehetett cserélni. Ha valaki kimondta ezt a mondatot, egy másik általában rávágta: „És csak Remus versenyezhet Romulusszal.” Nem véletlenül, hiszen az ikrek kimagaslóan fürgék és erősek voltak a többi gyerekhez képest, és szívesen fitogtatták adottságaikat. Potitius szemében az ikrek testesítettek meg mindent, amiről a többi fiú csak ábrándozott – jóképűek és atletikus termetűek voltak, ráadásul nem szenvedtek egy zsarnoki apa korlátozó hatalmától. Potitius még akkor is izgalmasnak találta a társaságukat, amikor a komisz testvérek fájdalmas játékokat űztek vele. Ez a nap sem volt kivétel.
Az ikrek végül egyszerre engedték el. Potitius nyöszörögve dörzsölgette a vállát, hogy kiűzze belőle a fájdalmat.
– Na? – pillantott a fivérére Romulus. – Elmondjuk neki?
– Azt mondtad, el kellene.
– Igen, de meggondoltam magam. Annyira el van telve azzal a csillogó amulettel meg a családja hatalmával. Lenéz minket, mi semmik vagyunk hozzá képest.
– Dehogy nézlek le titeket! – tiltakozott Potitius. – Mit kellene elmondanotok?
Remus kissé sandán nézett rá.
– Egy tervet forralunk a testvéremmel. Pompás móka lesz. Az emberek még napokig arról fognak beszélni.
– Napokig? Évekig! – vágta rá Romulus.
– És te is velünk tarthatsz... ha mersz – folytatta Remus.
– Persze, hogy merek – zsörtölődött Potitius. Annyira fájt a válla, hogy alig bírta felemelni a karját, de nem akarta jelét mutatni a szenvedésének. – Miféle tervet forraltok?
– Tudod, mit sugdosnak rólunk a hátunk mögött... hogy minek hívnak? – kérdezte Romulus.
Potitius nem volt biztos benne, mit kellene erre válaszolni, ezért csak vállat vont, és visszafojtotta az elkínzott fintorokat.
– Farkasoknak neveznek minket. Romulus és Remus, a két kisfarkas, akiket egy nőstény farkas szoptatott.
– Az emberek buták – közölte Potitius.
– Nem, az emberek félnek a farkasoktól – javította ki Remus.
– Főleg a lányok – tette hozzá a fivére. – Hát ide figyelj, barátocskám. – Lenyúlt a fügefa tövéhez, és valamit feltett a fejére. Egy farkas bőre volt, amin rajtahagyták a szőrt, sőt a fejet is. A félelmetes vicsorgó pofa pont ráillett Romulus fejére, akár egy maszk; csak a száját hagyta szabadon. – Mit gondolsz?
Romulus tényleg rémisztően festett csípőre tett kézzel és az arca helyén egy farkas ábrázatával. Potitius meg sem tudott szólalni, csak bámulta. Aztán Remus is elővett egy farkasirhát, ráillesztette a fejére, és odaállt a fivére mellé.
Romulus önelégülten mosolygott Potitius megdöbbenése láttán.
– Persze ha csak ketten vagyunk, azonnal rájönnek, hogy mi öltöztünk be. Ezért van szükség egy harmadik farkasra is... hogy az emberek ne fogjanak szagot.
– Egy harmadik farkas? – kérdezte Potitius.
Remus odalökött valamit neki. Potitius megrémült, de sikerült elkapnia.
– Vedd fel – utasította Remus.
Egy újabb farkas szőrös kültakaróját és fejét tartotta a kezében. Reszkető tagokkal tette a fejére az irtózatos maszkot. Orrfacsaró bűzt érzett. Amikor kinézett a szemeknek vágott nyíláson, úgy érezte, valahogy elrejtőzött a világ elől, és érthetetlen módon átváltozott.
Romulus elmosolyodott.
– Nagyon vérszomjasnak látszol, Potitius.
– Tényleg?
Remus felnevetett.
– Igen, de a hangod olyan, mint egy kisfiúé. Meg kell tanulnod morogni... így.
Bemutatta, és Romulus is csatlakozott hozzá. Potitius kicsit még habozott, aztán beleadott apait-anyait, hogy felülmúlja őket.
– Üvölteni is meg kell tanulnod.
Remus hátrahajtotta a fejét, és olyan hangot préselt ki a torkán, amitől végigfutott a hideg Potitius hátán. Romulus megint követte a példáját, és együttes vonításuk annyira megborzongatta Potitiust, hogy tetőtől talpig lúdbőrös lett. Végül ő is megkísérelt vonítani, de csak kacagást csikart ki vele a másik két fiúból.
– Hát ezt még gyakorolnod kell – jelentette ki Romulus. – Még nem vagy készen. Meg kell tanulnod farkasként üvölteni, Potitius. Mi több, meg kell tanulnod farkasként mozogni és gondolkodni. Farkassá kell válnod!
– És amikor eljön az idő, ne felejtsd el levenni azt az amulettet – tanácsolta az ikre. – Máskülönben valaki felismeri, és beárul minket az apádnak.
Potitius vállat vont. Már el is illant a fájdalma.
– A tunikám alatt is hordhatom Fascinust, ott nem látja meg senki.
– A tunikád alatt? – hahotázott Romulus. – A farkasok nem viselnek tunikát!
– De akkor... mit fogunk viselni?
Romulus és Remus összenéztek, felkacagtak, majd hátrahajtották a fejüket, és ismét üvölteni kezdtek.

Már beköszöntött a tél, amikor az ikrek úgy határoztak, hogy Potitius kellően elsajátította a farkassá válás fortélyait. De a tervet nem hajthatták végre hideg és nyirkos időben. Ezért megvárták, amíg ismét melegebb lesz. Végül elérkezett a tökéletes nap – egy tiszta, enyhe nap, amikor mindenki a szabad ég alatt sürgölődött a hét domb környékén.
Aznap hajnalban indultak vadászni. Az ikrek már napok óta követték egy farkas nyomait, és figyelték a mozgását, hogy kiderítsék, hol van az odúja. Nem sokkal napkelte után kikergették onnan, és levadászták. Romulus döfte le a lándzsájával.
Egy szedett-vedett oltáron – egy lapos tetejű sziklán – megnyúzták a farkast, és megmosták a kezüket a vérében. Felvagdosták a bőrét, majd a csuklójukra, a bokájukra, a combjukra és a karjukra kötötték a csíkokat. A többi csíkot a kezükben vitték. Potitius úgy érezte, hogy a meleg, ruganyos bőrből még sugárzik a vadállat életereje.
Potitius idővel már nem érezte olyan szokatlannak, hogy pucéran szaladgál a hegyek közt. Számtalanszor megtette Romulusszal és Remusszal, habár általában éjszaka, távol a településektől. Az arcát rejtő farkasmaszkot viszont még nem tudta megszokni. Csak pislogott kifelé a szemnyílásokon, felismerhetetlensége teljes tudatában, és elképzelte, milyen hajmeresztő látványt nyújthat. Ettől valami furcsa hatalomérzete támadt, és az a különös sugallat motoszkált benne, hogy mindennel megváltozott a kapcsolata a környezetében – mintha az álarc emberfeletti tulajdonságokkal ruházta volna fel.
Ide-oda futkostak a hegyeken és a völgyekben, egyik faluból a másikba, üvöltve, rikácsolva, bőrszíjaikat lóbálva. Valahányszor egy fiatal lánnyal találkoztak, rohanni kezdtek felé, és egymással versenyeztek, hogy ki éri utol elsőként, hogy megkorbácsolja az egyik bőrszíjával. Ők voltak a farkasok, a lányok pedig lehettek volna akár bárányok is, hiszen a bárányokhoz hasonlóan ők is csoportokban végezték reggeli teendőiket, például a vízhordást és a tehercipelést. Néhányan felsikoltottak, amikor meglátták őket. Mások a nevetéstől sikongattak.
Potitius soha életében nem élvezett ennyire semmit. Testileg is felizgatta a kaland. A lányok egy része jobban megijedt ágaskodó hímtagjától, mint farkasbőrből készült korbácsától, noha akadtak olyanok is, akiket egyszerűen csak mulattatott. Ezek lesütötték a szemüket, és eltakarták a szájukat, hogy senki se lássa a kuncogásukat. Romulus és Remus látta a fiú izgatottságát, és a nyomába eredtek. Nevetve, rikoltozva célozták meg a férfi szerszámát, és nemegyszer eltalálták farkasbőr ostorukkal.
– Kár, hogy otthon hagytad ma az amulettet – suttogta Romulus. – Nincs ott a fallosz a nyakadban, hogy megvédje a lábad között lévő botot.
– Inkább ne is takargasd – javasolta Remus a kacagástól remegve. – Egy kiadós korbácsolás jobban feltüzel, mint bármi! A farkas ereje a lábad közé is beköltözik!
Igaza lett. Az ikrek tréfás gúnyolódása nem lohasztotta le Potitius ágaskodó vágyát, sőt inkább még jobban felcsigázta. Végül megkönyörültek rajta, és folytatták a lányok kergetését. Potitius úgy érezte, sokkal közelebb került az ikrekhez, mint bármikor korábban.

Az ikrek jóslata beigazolódott: valóban a támadásokról beszélt egész Róma. Aznap este Potitius apja összehívta az egész családot – Potitiust, az anyját és a lánytestvéreit – egy kis tanácskozásra.
– Három meztelen ifjú rémisztgeti az embereket a hét domb környékén. Csak némi farkasbőr takarja gyáva arcukat. Felháborítóan viselkednek!
– Senki sem próbálta megállítani őket? – kérdezte Potitius anyja.
– Néhány idősebb falulakó lehordta őket, de a gazfickók állatként vonítva szaladgáltak szegények körül, és majdnem halálra ijesztették őket. Néhány fiatalabb férfi üldözőbe vette őket, ám a csirkefogók gyorsabban menekülnek.
– De hogy néznek ki azok az ifjak, uram? Nem lehet őket felismerni valamiről? – faggatta az asszony a férjét.
– Én nem láttam őket. Hát ti? Valamelyikőtök?
Potitius elfordította a pillantását, és nem szólt semmit. Idegesen harapta be az ajkát, amikor az egyik lánytestvére, aki valamivel fiatalabb volt nála, félénken válaszolt a kérdésre.
– Én láttam őket, apám. Felmentem egy barátnőmhöz a Viminalisra, és éppen akkor rohantak végig a falun vonítva és vicsorogva.
Az apja arca megmerevedett.
– Bántottak? Hozzád értek?
A lány elpirult.
– Nem, apám. Csak...
– Beszélj, lányom!
– Mindháromnak volt valami a kezében. Azt hiszem, egy hosszú, keskeny farkasbőrdarab. Azt csattogtatták a levegőben, mint valami ostort. És azzal...
– Folytasd.
– Valahányszor odaértek egy lányhoz vagy egy fiatalasszonyhoz, rácsaptak vele.
– Rácsaptak?
– Igen, apám. – A lány még jobban elvörösödött. – A fenekére.
– Téged is megütöttek, lányom?... A fenekeden?
– Én... nem emlékszem pontosan, apám. Annyira megijedtem, hogy nem is tudom, mi történt.
Hazug! – gondolta magában Potitius. Ő tisztán emlékezett arra a pillanatra, és biztos volt benne, hogy a húga is jól emlékszik. Remus csapott rá a hátsójára, és a lány cseppet sem rémült meg, éppen ellenkezőleg: utánuk szaladt, és kacarászva próbált visszaütni Remus pucér fenekére. Idegessége ellenére Potitius alig tudta visszafojtani a vigyorgását.
Potitius apja csak a fejét rázta.
– Ahogy mondtam: felháborító! És az egészben mindenekfölött az a vérforraló, hogy nem mindenki gondolkodik ebben a kérdésben úgy, mint mi.
– Hogy érted ezt, apám? – kérdezte Potitius.
– Nem sokkal ezelőtt beszéltem az idősebb Pinariusszal. Őt kifejezetten szórakoztatják ezek a támadások! Azt mondja, csak az öregemberek találják botrányosnak ezt a viselkedést. Szerinte a fiatalok mind irigylik ezeket a farkaskölyköket, a lányok pedig egyenesen rajonganak értük. Te ugye nem irigykedsz rájuk, Potitius?
– Én? Hogy kérdezhetsz ilyet, apám?
Potitius idegesen tapogatta a nyakában lógó amulettet. Azonnal felvette az ékszert, amikor aznap este hazaért, mert szerette volna, ha Fascinus közel van hozzá. Végül is nem hazudott az apjának, és nem is állított semmi valótlant... Elvégre senki sem irigyelheti saját magát.
– És te, lányom... te sem rajongsz ezekért a bajkeverőkért, igaz?
– Dehogy rajongok, apám! Megvetem őket.
– Jól van. Mások talán értékelik az ilyen zabolátlan viselkedést, de a mi családunk értékrendjébe ez nem fér bele. A Potitiusok példát mutatnak egész Rómának. Ezt kellene tenniük a Pinariusoknak is, de attól tartok, hogy az unokatestvéreink elfelejtették, milyen felelősséggel jár a rangunk. – Megcsóválta a fejét. – Nem kérdés, hogy a három farkasnak öltözött alak között van egy ikerpár is. A mihaszna Romulus és Remus. De vajon ki a harmadik? Miféle ártatlan ifjat vettek rá a kondás gyerekei, hogy együtt játssza velük ezt a förtelmes fogócskát? – Egyenesen Potitiusra nézett, aki azon nyomban elsápadt. – Gondolod, fiam... gondolod, hogy esetleg az unokatestvéred, az ifjú Pinarius az?
Potitius megpróbálta lenyelni a torkában lévő gombócot.
– Nem, apám. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem Pinarius az.
A családfő felmordult, és bizalmatlan tekintettel méregette.
– Na jól van. Erről egyelőre ennyit. Van fontosabb megbeszélnivalónk is. Veled kapcsolatos, fiam.
– Igen, apám? – kérdezte Potitius, aki megkönnyebbült, hogy végre témát váltottak.
Az idősebb Potitius megköszörülte a torkát.
– Mi, Hercules papjai nagyon fontos szerepet töltünk be az emberek között. Az isteni dolgokkal kapcsolatos döntéseknél megkerülhetetlen a mi tanácsunk, és a nép annak rendje s módja szerint tiszteletben is tartja a szavunkat. De bőven van tanulnivalónk, ami az istenek és a numenek által küldött jelek megolvasását illeti. Mondd csak, fiam: ha egy földműves kútja kiszárad, kihez fordul segítségért, hogy megbékítse a haragos numeneket, akik elzárták a víz útját? Ha egy halász új területet keres, ahol kivetheti hálóját, kit kér meg, hogy jelölje ki a határokat a folyóban, és milyen imát mond, hogy megbékítse a víz numeneit? Ha egy villámcsapás megöl egy ökröt, kihez fordul az ökörhajcsár, hogy megállapítsa, átkozott-e a kárba veszett állat húsa, amely esetben az oltáron kell elégetni, avagy áldott, amely esetben nagy vigasság közepette kell elfogyasztani?
– Ha az emberek meg tudják fizetni, akkor az etruszk jósok közül hívnak valakit... Azok közül, akiket az etruszkok haruspexnek hívnak.
– Pontosan. Északi jó szomszédaink, az etruszkok rendkívül tehetségesek az isteni jelek olvasásában. A haruspexek remekül élnek ebből. Csakhogy a jóslás is csak egy művészet a sok közül. Meg lehet tanítani, és meg lehet tanulni. Van egy jós iskola egy Tarquinia nevű etruszk városban. Biztosítottak felőle, hogy az a legelőkelőbb jósiskola mind közül. Elrendeztem, hogy ott tanulhass, fiam.
Potitius egy darabig hallgatott.
– De én nem beszélek az etruszkok nyelvén, apám.
– Már hogyne beszélnél?
– Csak annyit, hogy csereberélhessek az etruszk kereskedőkkel a piacon.
– Akkor majd megtanulod folyamatosan beszélni az etruszk nyelvet, és elsajátítasz mindent, amit az etruszkok tanítanak neked a jóslásról. Ha végeztél a tanulmányaiddal, haruspexként térsz vissza Rómába, és fontos személy leszel az emberek között.
Potitius izgatottság és félelem között őrlődött. Félt elhagyni a családját és a barátait.
– Meddig leszek távol?
– Úgy értesültem, hogy a tanulás három télen keresztül tart.
– Az nagyon hosszú idő! Mikor indulok, apám?
– Holnap.
– Ilyen hamar?
– Minél hamarabb, annál jobb. A farkaskölykök mai támadása egyértelműen bebizonyította, hogy kártékony erők munkálkodnak a falvakban. Én megbízom benned, fiam. Mégis úgy vélem, mihamarabb el kell téged küldenem a káros erők közeléből.
– De apám, nem gondolod, hogy...
– Úgy gondolom, hogy Romulus és Remus ellenállhatatlanul meggyőző tud lenni. Az ő hatásukra még a leggerincesebb ifjú is komoly bajba sodorhatja magát. Az én kötelességem gondoskodni arról, hogy téged ne fenyegessen ez a veszély. Tarquiniába mész. Engedelmeskedni fogsz a tanáraidnak. Elsajátítod az etruszk jósművészet minden csínját-bínját. Meggyőződésem, hogy van tehetséged hozzá, és könnyen tanulsz majd. Romulusszal és Remusszal pedig nem gondolsz többet. A disznópásztor porontyai semmi másra nem jók, csak csínytevésre. Sehonnan sem jöttek, és sehova sem fognak eljutni!

KR. E. 754

Potitius apjának két dologban igaza volt: a fia tényleg szívesen tanult, és tehetséges jóstanonccá fejlődött. Az ikrek sorsával kapcsolatban viszont nem is tévedhetett volna nagyobbat.
Potitius volt az első, aki a bűvkörükbe került, de később sorban követték a többiek. A farkaskölykök története magasra emelte őket Róma nyughatatlan, izgága ifjainak szemében, és sokan szíves örömest csatlakoztak hozzájuk. Romulus és Remus rövid időn belül jelentős kíséretre tett szert, és barátaik kiváltképpen azok közül kerültek ki, akiket Potitius apja bizonyára rossz hírűnek bélyegzett volna. Különféle homályos eredetű, szegény családokból származó fiúk voltak, akik olykor tehénlopásra vetemedtek, vagy megnyírták más birkáját, hogy a gazda tudta nélkül elcseréljék a gyapjút.
– Nagyon rossz vége lesz ennek – jelentette ki az idősebb Potitius, és módfelett örvendett annak, hogy Tarquiniába küldte a fiát tanulni. – Romulus és Remus, meg a nyamvadt kis bandájuk azt hiszi, hogy ártalmatlan játékokat űznek, mert a meglopott emberek vagy annyira vagyonosak, hogy észre sem veszik a veszteséget, vagy túl gyávák ahhoz, hogy visszavágjanak. De előbb-utóbb ujjat húznak valakivel, aki erősebb és határozottabb, és akkor végre elbúcsúzhatunk Romulustól és Remustól!
Egyik nap majdnem be is teljesedett a jóslata. Remus és néhány cimborája távolabbra merészkedett a mezőkön, mint bármikor korábban, és verekedésbe keveredett pár juhásszal, akik Alba környékén laktak. Alba Rómától délnyugatra feküdt[1], egy hegyvidék közepén. A rómaiakkal ellentétben az albaiakat már rég leigázta a település legerősebb embere, aki királynak kiáltotta ki magát, és vaskoronát hordott. Alba akkori uralkodóját Amuliusnak hívták. Hatalmas vagyont gyűjtött össze magának: értékes fémeket, csodálatosan megmunkált ékszereket, egzotikus agyagedényeket és lélegzetelállítóan finomra szövött kelméket. Egymáshoz épített kunyhókban tartotta ezeket a kincseket, magas cölöppalánkot épített köréjük nagy, zárható kapuval, és némi fizetség fejében őröket is alkalmazott. Amulius nem zsúpfedelű viskóban, hanem egy tiszteletet parancsoló faházban lakott.
Az acsarkodás kiváltó okán még sokáig tanakodtak az emberek. Egy részük úgy vélte, hogy Remus és a követői birkákat akartak lopni, az albai juhászok azonban rajtakapták őket. Remus ellenben kitartott amellett, hogy a juhászok kezdték a marakodást azzal, hogy gúnyolódtak a férfiasságukon, és gyalázták Róma népét. Akármi is volt az ok, Remus alulmaradt a harcban. Néhány emberét megölték, másokat foglyul ejtettek, a maradéknak sikerült elmenekülnie. Magát Remust is elfogták, vasláncra verték, és Amulius király elé vezették. Remus dacosan viselkedett az uralkodóval szemben. A király nem volt hozzászokva, hogy szembeszegüljenek vele, ezért megparancsolta az embereinek, hogy akasszák fel Remust egy szarufára, és kínozzák meg izzó vassal, éles pengével és bőrszíjjal.
Amikor Romulus a Palatinuson értesült róla, hogy mi történt a testvérével, összehívta a hét domb vidékén lakó összes fiatal férfit, és felszólította őket, hogy a fivérével együtt Róma becsületét is mentsék meg. Még azokból az előkelő családokból is jelentkeztek ifjak, amelyek korábban soha nem érintkeztek az ikrekkel. Tudták, hogy Amulius alaposan felfegyverezte a bérenceit, ezért összegyűjtöttek minden fegyverként használható tárgyat, amit csak találtak: juhászkampókat az elhárításhoz, böllérkéseket, csúzlikat, vadászíjakat és nyilakat. Ezt követően útnak indultak.
Alba falainál Romulus hangosan követelni kezdte, hogy a király engedje el a fivérét és a többi foglyot. Amulius, akit a katonái vettek körül, lenézett az erődfalról a gyülevész seregre, és visszautasította a kérést.
– Váltságdíjat akarsz? – kérdezte Romulus.
Amulius elnevette magát.
– Ugyan mivel fizethetnétek ti nekem? Néhány molyrágta bárányszőrrel? Nem, ha megkínoztattam a fivéredet és a barátait, levágatom a fejüket, és felszúratom őket erre a cölöpfalra, hogy elrettentsek mindenféle hasonszőrű népséget. És ha napkeltekor még mindig a királyságomban vagytok, a te fejed is odakerül az ikred feje mellé!
Romulus és az emberei visszavonultak. Eleinte elcsüggedtek, amikor meglátták, milyen magas a király kunyhóit körbevevő cölöppalánk, és mennyi íjász őrzi. Képtelenségnek tűnt úgy megrohamozni, hogy le ne terítse őket egy nyílzápor. Csakhogy aznap éjjel, a sötétség leple alatt Romulusnak sikerült felgyújtania a fal egyik kevésbé őrzött részét. Gyorsan terjedt a tűz, és a támadó sereg sokkal bátrabbnak és vérszomjasabbnak bizonyult a beálló fejetlenségben, mint Amulius katonái. Egykettőre lekaszabolták a király őreit.
Romulus bevonult a nagy csarnokba, megragadta Amulius királyt, és követelte, hogy láthassa az ikertestvérét. A félelemtől remegő uralkodó bevezette egy szobába, ahol ott függött Remus láncra verve. Aztán elővett egy kulcsot, és kiengedte a bilincsből. Remus túlzottan elgyengült ahhoz, hogy állni tudjon, ezért térdre rogyott. Csak figyelni tudta, ahogy Romulus leüti Amuliust, belerúg a földön, és addig veri, amíg teljesen elveszti az eszméletét. Végül elvágta a torkát. A királyi korona, egy egyszerű vasgyűrű, végiggurult a padlón, inogni kezdett, majd Remus lába előtt nagy csörömpöléssel mozdulatlanná dermedt.
– Vedd fel, testvérem – mondta Romulus. – Most már a miénk!
Csakhogy az égési sebekkel és vágásokkal elcsúfított testű Remusnak nem maradt annyi ereje, hogy felvegye a vaskoronát. Romulus sírva fakadt, amiért ilyen állapotban kellett látnia a fivérét. Letérdelt hozzá, és felvette a koronát, hogy rátegye a testvére fejére.
Ámde félúton megállt a keze. Visszahúzta a koronát a fivére homlokától.
– Ez a korona egyformán illet minket, testvérem. De egyszerre csak egyikünk viselheti. Hadd vegyem fel először én, és hadd jelenjek meg vele azok előtt, akik ma éjjel velem küzdöttek. Megmutatom nekik, hogy Alba immár hozzánk tartozik.
Romulus a saját fejére tette a vaskoronát, majd felállt, és kivonult, hogy bejelentse a győzelmet az embereinek.

Alba kincsének megszerzésével Romulus és Remus gazdag emberré vált, sokkal gazdagabbá, mint Róma bármelyik másik lakója. Amikor Remus felgyógyult annyira, hogy utazhasson, győzedelmesen hazatért, és nemcsak hű társai, hanem többszekérnyi kincs is követte.
Nem minden római örült a diadalnak. Potitius apja hangot is adott kétségeinek a vének soron következő tanácskozásán.
– Ha Remust tényleg azért ejtették foglyul Amulius juhászai, mert birkát akart lopni, az uralkodónak minden joga megvolt ahhoz, hogy fellógassa, és váltságdíjat követeljen. Ebben az esetben Romulus igaztalanul támadta meg Alba városát. Az, hogy végzett a királlyal, kegyetlen gyilkosság, a kincse elkobzása pedig közönséges lopás. Talán hősként kellene ünnepelnünk az ilyen útonállókat?
Az idősebb Pinarius nem értett egyet vele.
– Valóban rossz szándékkal közeledett volna Remus Alba felé? Mit se számít. Miután fogságba esett, Amulius nem követelt váltságdíjat, sem kárpótlást, hanem tovább kínozta, és egyértelműen kijelentette, hogy karón fogja végezni. Romulusnak nem volt más választása, csak fegyvert ragadni, ha meg akarta menteni a fivérét. Amulius bolond volt, és úgy is halt meg, mint egy bolond. A kincs, amit Romulus Albában szerzett, jogosan illeti meg az ikerpárt.
– Az albaiak talán nem így látják – ellenkezett az idősebb Potitius. – Egy ilyen eset véres viszálykodást indíthat el, amit még a jövő nemzedékei is nyögni fognak. Ráadásul az ikrek nemcsak az albaiakat sértették meg, hanem az isteneiket is. Meg kellene kérdeznünk erről egy haruspexet, ő majd megmondja, miként döntenek az istenek ebben a kérdésben.
– Ó, bocsáss meg, de meg kell kérdeznem egy etruszkot, hogy kimehetek-e vizelni! – csattant fel Pinarius maró gúnnyal a hangjában.
– Történetesen nincs szükségünk etruszk haruspexre, unokatestvérem. A fiam befejezte a tanulmányait. Bármelyik nap megérkezhet. Potitius majd bemutatja a megfelelő szertartásokat.
– Milyen szerencsés a fiad, hogy kényelmes távolságban volt az albai csata idején, és elkerülte a veszélyt! – epéskedett tovább Pinarius, akinek a fia Romulus oldalán harcolt.
– Tartsd meg magadnak a durva megjegyzéseidet, Pinarius! Ezek a szavak nem illenek Hercules papjaihoz. – Bár nem akarta elismerni, Potitiust valóban megkönnyebbüléssel töltötte el a tudat, hogy a fia nem korábban tért haza, Alba megtámadása előtt, amikor még Romulus magával vihette volna a harcba. Ennek ellenére igazságtalannak érezte, hogy Pinarius gyávasággal vádolja a fiút. Nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa magát. – Egy jóslathoz kell folyamodnunk, hogy megismerjük az istenek szándékait.
– És ha a jóslat Romulus ellen szól majd? Akkor mi lesz? – kérdezte Pinarius. – Nem, bizonyára találhatunk más módot is arra, hogy bebizonyítsuk magunknak és az albaiaknak: Romulus jogosan szerezte meg Amulius király koronáját és vagyonát.
Potitius látta a ravasz csillanást unokatestvére szemében, és azt olvasta ki belőle, hogy félig-meddig már ki is talált valami leleményes megoldást.

Potitius a következő napon érkezett meg Tarquiniából. A családja nagy vigasság közepette és meglehetősen kíváncsian fogadta, hiszen immár az etruszk haruspexek öltözékét hordta. A sárga tunika fölött egy hosszú, bélelt köpenyt viselt, amelyet bronzcsatok fogtak össze a vállánál. Fejét egy kúp alakú süveg ékesítette, amit egy szíj rögzített az állánál. Az apja nem kis büszkeséggel jegyezte meg, hogy a fia Fascinus amulettjét is beleillesztette a díszes viseletbe. Amikor odaadta a láncot Potitiusnak, bejelentette ugyan, hogy férfivá érett, ám a szíve mélyén maga sem hitt igazán ebben. Potitius azonban nagyon sokat változott azon idő alatt, amit otthonától távol töltött. Magabiztos testtartása és megfontolt beszéde egy férfira utalt, nem egy fiúra.
Az apja elmesélte neki Alba ostromának és az ikrek győzedelmes hazatérésének történetét. Potitius nem lelkesedett igazán a diadalért, sokkal inkább aggodalmaskodott Remus sérülései miatt. Ezzel ismét csak az érettségét bizonyította az apja szemében.
– Tudom, hogy a helytelenítésem ellenére a barátaid voltak, fiam. Menj, látogasd meg őket. Beszélj némi értelmet a fejükbe. Mutasd meg nekik, mi az istenek akarata. Most minden római őket élteti. Az olyan féleszűek, mint Pinarius, arra bátorítják őket, hogy kalandozzanak messzebbre is. Egyre vakmerőbbé válnak, amíg magukra nem haragítanak valami hadvezért, aki aztán mindnyájunkon bosszút áll. Rómának nincsenek falai, még olyanok sem, mint amiket Amulius építtetett Alba köré. A mi biztonságunk kizárólag azoknak a jóindulatától és személyes érdekétől függ, akik üzletelni jönnek ide. Ha az ikrek továbbra is ilyen meggondolatlanul ontják a vért, és kifosztják az áldozataikat – ha a helybeli ifjakból útonállóbandát szerveznek –, előbb-utóbb rálépnek egy náluknál sokkal nagyobb farkas ösvényére, és Róma népe szörnyűséges árat fog fizetni a tombolásukért.

Másnap reggel Potitius felkereste régi barátait. Újonnan szerzett vagyonuk ellenére még mindig a kondás kunyhójában laktak a Palatinuson. Kellemes, régi érzések hullámzottak át Potitiuson, miközben felfelé rótta Cacus lépcsőjét, és a barlang előtt elhaladva hálaimát rebegett Herculesnek. Felért a lépcső tetejére, és belépett a fügefa árnyékába. Az ágakat súlyosan ülték meg az érett gyümölcsök. Olyan sűrű volt a lomb árnyéka, hogy először észre sem vette a törzs mellett ülő három alakot.
Halk suttogás ütötte meg a fülét.
– Látod? Mondtam, hogy visszatért. Rátartibb, mint bármikor... nézd azt a díszes kalpagot!
Miután a szeme hozzászokott a sötéthez, Potitius rájött, hogy nem az ikrek tették a megjegyzést, hanem az unokatestvére, Pinarius.
Romulus felugrott. Sűrű szakállat növesztett, izmosabb volt, mint valaha, ám ragyogó mosolya a régi maradt. Úgy tett, mint aki csodálkozik Potitius egzotikus öltözete láttán; felvonta az egyik szemöldökét, és ujjával megfricskázta a kúp alakú süveget. Potitius egyik szemöldöke hasonlóképpen felszaladt, majd a Romulus fején lévő koronára mutatott. Mindketten nevetésben törtek ki.
Lassan Remus is felkelt a helyéről. Haloványan elmosolyodott, és kissé bicegve közelebb lépett. Széttárta a karját, és magához ölelte Potitiust.
Pinarius nem lépett előre, csak karba font kézzel, gúnyos arckifejezéssel fürkészte jóssá lett unokatestvérét.
– Jó téged újra látni, unokatestvérem. Hogy ment a tanulás?
– Miután a tanáraimnak sikerült elegendő etruszkot belegyömöszölni a fejembe, kifejezetten jól követtem a tanításaikat.
– Nagyszerű tanárok lehettek. Ezen a vidéken az ikrek egészen másféle tananyagot gyömöszöltek a fejünkbe... Azt, hogy miként kell legyőzni egy királyt, és elvenni a koronáját!
– Igen, az apám mesélt róla. Legyen áldott Hercules neve, amiért életben hagyott, Remus.
– Lehet, hogy Hercules is segített, de a fivérem vágta el a senkiházi Amulius torkát.
Romulus elmosolyodott.
– Igen, éppen erről beszélgettünk Pinariusszal.
Pinarius óvakodva sandított az unokatestvérére.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmegyek. Majd később folytatjuk a beszélgetést.
– Arra semmi szükség! Potitius is csatlakozhat hozzánk – javasolta Romulus.
– Tényleg ezt akarod?
Pinarius olyan dermesztő tekintettel nézett a rokonára, hogy Potitius már sarkon is fordult, ám Remus az utolsó pillanatban megfogta a karját.
– Maradj itt, Potitius. Szükségünk van a tanácsodra.
Így hát mind a négyen helyet foglaltak a fügefa árnyékában. Romulus vette fel a beszélgetés fonalát.
– Elmondom, mi emészt minket: néhányan úgy vélik, nem volt helyes, amit Albánál tettünk, hogy Amulius megölése gyilkosságnak számít, a kincse elvétele pedig lopásnak. Akármilyen zagyvaságnak hangzik, később még gondot okozhat nekünk, ha rossz véleménnyel vannak rólunk az emberek. Senki sem akart véres viszályt szítani Amulius rokonaival. Senki sem akarta Rómára haragítani Albát. Ne érts félre, bárkivel megküzdök, aki ránk támad, és bárkit megölök, aki az utunkba áll, sőt szemrebbenés nélkül elvágom a torkát, ahogy Amuliusszal tettem, de sokkal könnyebb lenne, ha az emberek is támogatnák az ügyünket. Ha viszont maguktól nem látják igaznak a küzdelmünket, akkor hogyan győzhetjük meg őket? Remus és én már napok óta ezen a kérdésen rágódunk, de sehova sem jutottunk. Aztán egyszer csak felbukkant Pinarius egy olyan ragyogó ötlettel, hogy hirtelen még a nap is elhalványult az égen. Lenyűgöző, ugye, Remus?
– Lehet – felelte a fivére, sokkal fakóbb lelkesedéssel a hangjában.
– Remus és én nem a gondolkodásban, hanem a cselekvésben jeleskedünk. Ezért olyan értékes számunkra a Pinariushoz hasonló emberek társasága. Ő is oroszlánként harcolt Albánál... ráadásul nem csak dísznek van az a fej a nyakán!
Pinarius önelégülten nézett Potitiusra.
A fiatal jós összevonta a szemöldökét.
– Miről beszélsz, Romulus?
– Pinarius tervéről! Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy az igazságról, amire Pinarius nyitotta fel a szemünket. És mi most az egész világ előtt ki fogjuk hirdetni. Te meséled el neki a történetet, Remus, vagy meséljem én?
Remus bágyadtan mosolygott.
– Meséld el neki te, testvérem. Még a végén kifelejtek valamit.
– Jól van. Emlékszel rá, hogyan talált meg minket Faustulus? A nagy árvíz évében történt. Remusszal a vízen hánykolódtunk egy fabölcsőben, amit a Palatinus oldalához sodort a víz. Itt talált ránk Faustulus. Mivel rengeteg ember megfulladt, mindenki azt hitte, két újabb árvát találtak, így megengedték a kondásnak és a feleségének, hogy sajátjukként neveljenek fel minket. Senki sem tagadhatja, hogy mindig jók voltak hozzánk. Apámnak és anyámnak hívom őket, méghozzá büszkeségtől dagadó kebellel.
Pinarius elfordította a tekintetét, és elvigyorodott. Potitius jól tudta, hogy eszébe jutott a gúnyos élc az ikreket szoptató nőstény farkasról.
– Pinarius azonban felfedezett valamit, miután kérdezősködött egy kicsit Albában – folytatta Romulus. – Ne feledd: mindez a nagy árvíz évében történt. Akkortájt Amulius még nem volt Alba királya, hanem a fivére, Numitor uralkodott. Amulius viszont már akkor is egy vérszomjas gazember volt, ezért megölte a testvérét, és elvette a koronáját. Az valódi gyilkosság volt, és valódi lopás... Lekaszabolta a saját fivérét! Egyetlen olyan ember maradt, aki beleköphetett Amulius levesébe: a testvére lánya, Rhea Silvia. Mi van, ha szül egy fiút, és az a fiú egy szép napon úgy határoz: bosszút áll a nagyapjáért, és visszaveszi a koronát? Amulius tisztában volt ezzel az eshetőséggel, ezért arra kényszerítette Rhea Silviát, hogy legyen Vesta papnője. Vestát a tűzhely istennőjeként tisztelik Albában. A papnőit Vesta-szüzeknek hívják, mert szüzességi fogadalmat tesznek. Ha nem tartják be, halállal lakolnak. Amulius biztos azt hitte, hogy roppant bölcs döntést hozott. Életben hagyta az unokahúgát, így nem szennyezte be több vérrel a kezét, viszont kiötlötte, hogyan akadályozhatja meg egy lehetséges trónkövetelő születését. Ráadásul olyan módot talált erre, amivel még az istennőnek is a kedvében járt.
De még Amulius sem őrködhetett állandóan az unokahúga felett. A fogadalom ellenére, annak ellenére, hogy a lány egy ligetben élt elzárva, amit a háború istenének, Mavorsnak szenteltek fel, Rhea Silvia mégis terhes lett. Albában némelyek azt állítják, hogy maga Amulius erőszakolta meg, mivel egyes-egyedül ő érintkezhetett vele. Azt mondod, felfoghatatlan bűn? De végtére is egy ember, aki képes megölni a saját testvérét, bármikor meggyalázhatja a saját unokahúgát! Ám Alba lakói egy sokkal izgalmasabb történetben hisznek. Szerintük maga Mavors látogatta meg Rhea Silviát, elvégre az ő szent ligetében tartották elzárva.
Akárki is volt az apa, Rhea Silviának egészen a szülés kezdetéig sikerült titokban tartani a terhességét. Amulius értesült a vajúdásáról, de annyira még ő sem volt elvetemült, hogy kivégeztessen egy szülő nőt. Rhea Silvia életet adott a gyereknek, ám nem sokkal később meghalt. Lehet, hogy Amulius végzett vele, lehet, hogy a kimerültség vitte el. Csakhogy ezen a ponton a történet nagyon érdekes fordulatot vesz: az albaiak azt állítják, hogy Rhea Silvia ikreket hozott világra. Jogosan tehetjük fel a kérdést: mi történt azzal a két fiúval, a meggyilkolt Numitor király unokáival?
Potitius kétkedve nézett régi barátjára.
– Mit akarsz ezzel mondani, Romulus?
– Ne feledd, hogy mindez a nagy árvíz évében történt, Potitius... pontosan abban az évben, amikor Faustulus megtalált minket itt, a hegyen.
– És szerinted...
– Az újszülött ikreknek nyoma veszett... de hogy szabadult meg tőlük Amulius? Rhea Silviát megölhette volna, hiszen megszegte a szüzességi fogadalmát, ám még Amulius sem akarta saját kezűleg kiontani két ártatlan újszülött életét. Az albai mendemondák szerint a király azt tette, amit a többi helybeli is tenni szokott, amikor el akar veszejteni egy nem kívánt újszülöttet: megparancsolta az egyik szolgájának, hogy vigye az ikreket egy elhagyatott helyre, és hagyja őket magukra.
Potitius komoran bólintott.
– Ha a vadonban hagyják az újszülötteket, senki sem vonható felelősségre a halálukért. Az istenek akaratától függ a sorsuk.
– De vajon minden alkalommal meghalnak? Számtalan olyan történetet hallottunk már, amelyben kitaszított csecsemők vadállatok között nevelkedtek, vagy valami más módon menti meg őket egy isten vagy egy numen. Ki a megmondhatója, hogy azt a két csecsemőt nem vitte magával az árvíz egy fabölcsőben, egy távoli domboldalra, egy Albától messze fekvő, ismeretlen helyre? Ki tagadhatná, hogy valaki rájuk talált, és csendben, szerény körülmények között felnevelte őket, Amulius szeme elől rejtve? Könnyen meglehet, hogy szabadon és tudatlanul éldegéltek addig, amíg az istenek elérkezettnek nem látták az időt arra, hogy feltárják előttük a sorsukat.
Potitius megcsóválta a fejét.
– Romulus, nem túl okos dolog ilyesmit beszélni. Sőt, őrültség.
– Hát persze... elképesztő őrültség! Pinariust illet minden elismerés, ő fedezte fel ezt a mendemondát, ő építette fel a történetet, és ő jött ide hozzánk, hogy előadja a történteket.
Remus megmozdult. Az arca összerándult. Vajon a fájdalom gyötörte, vagy kényelmetlenül érezte magát a fivére izgatottsága miatt?
– Ezeket aligha lehet tényeknek nevezni, Romulus. Vad képzelgés, nem több.
– Meglehet. De nem tagadhatod, hogy az emberek ilyesféle történetekben szeretnek hinni.
– Te elhiszed, Romulus? – kérdezte Potitius.
A jósművészettel együtt azt is megtanulta Tarquiniában, hogy az igazságot nagy alázattal kell keresni. Nem volt mindig egyszerű kideríteni az igazságot: az ember nem bízhatott a saját szemében és fülében, sem a mások elbeszélésében, és még a legeszményibb körülmények között is homályosan érzékelhető, vagy többféleképpen értékelhető az istenek akarata. A barátja dagályos előadása az igazságról inkább kellemetlen érzéseket keltett Potitiusban, és a jelek szerint Remusnak sem igazán tetszett.
– Talán elhiszem – válaszolt Romulus. – Te meg tudod mondani, hogy hívták a nőt, aki megszült minket, Potitius? Nem. Akkor miért ne mondhatnánk, hogy Rhea Silvia volt?
– De abban az esetben... Amulius lenne az apátok! Az a férfi, akit megöltetek a koronájáért!
– Az is meglehet. Vagy esetleg Mavors, a háború istene nemzett minket. Eszedbe ne jusson csúfolódni, Potitius! Te magad is azt vallod, hogy a nyakadban lógó istentől származik a családod, és Hercules vére csörgedezik az ereidben. Miért ne lehetne Romulus és Remus Mavors fia? Akárhogy is volt, a történet szerint a néhai Numitor király unokái és örökösei vagyunk. Amikor megszabadultunk Amuliustól és lefoglaltuk a kincsét, nem tettünk mást, mint megbosszultuk a nagyapánk halálát, és visszavettük azt, ami jog szerint minket illet!
Hosszú ideig csend volt. Aztán Remus szólalt meg.
– Nekem is fenntartásaim vannak ezzel kapcsolatban, akárcsak Potitiusnak. De el kell ismernem, hogy sok problémánkat megoldaná, ha királyi sarjaknak minősíthetnénk magunkat. Nemcsak most, amikor ajánlatos lenne megbékítenünk Alba lakóit, hanem később is, ha netalántán az itteni emberek hűsége meginogna irántunk, vagy irigység ébredne bennük a jó szerencsénk miatt.
Romulus rátette a kezét Remus vállára, és elmosolyodott.
– Az én fivérem a legbölcsebb ember széles e határon. Pinarius, te vagy a legokosabb. – Pinarius visszamosolygott Romulusra. – És a mai napon olyan szerencsénk van, hogy ismét körünkben üdvözölhetjük legrégebbi és leghűségesebb barátunkat, oly sok távol töltött év után.
Annyi melegség és odaadás gyűlt a tekintetébe, hogy Potitius rossz érzései lassan elillantak, ahogy a Tiberis fölött gomolygó hajnali köd is elillan a felkelő nap sugarai alatt.

KR. E. 753

A következő hónapokban az ikrek tovább duzzasztották elismertségüket az albai győzelemre alapozva. Addigra jelentősen megszaporodtak azok a gazdag emberek Róma környékén – a szélrózsa minden irányában pár napi járóföldre –, akiknek elég vagyonuk és hatalmuk gyűlt össze ahhoz, hogy a szomszédaik fölébe kerekedjenek, harcosokkal vegyék körül magukat, és magukra aggassák a királyi címet. Romulus és Remus egyenként győzte le ezeket az önkényurakat, miután sikerült valahogy kicsikarniuk a harcot. Egymás után aratták a győzelmeket, rátették a kezüket a kiskirályok vagyonára, és magukkal hívták a harcosaikat Rómába. Az ikrek vakmerő és félelmet nem ismerő hadvezérekké váltak. Miközben egyre-másra halmozták a sok diadalt, az emberek kezdték legyőzhetetlenként emlegetni őket. Egyre többen hajlottak rá, hogy elhiggyék: az ikerpár valóban Mavors leszármazottja.
Ahogy a hírnevük terjedt, egyre többen csatlakoztak hozzájuk kalandvágytól és mohóságtól hajtva. Mindennap újabb idegenek bukkantak fel a piacon, és a testvérpár után kérdezősködtek. Ezek a férfiak jócskán különböztek azoktól a becsületes kereskedőktől, akik nemzedékek óta látogatták a piacot, vagy a szorgalmas átkelő munkásoktól, akik átmeneti munkalehetőség reményében jelentkeztek a mészárszéknél vagy a hús besózásánál. Az új jövevények nem tűntek ennyire bizalomgerjesztőnek. Egyesek fegyvert hordtak maguknál, mások bronzsisakot viseltek vagy szedett-vedett vértet, amely alól korábbi csatákban szerzett sérülések villantak ki. Voltak, akik rongyokban érkeztek, és más vagyonuk sem volt. Egy részük óvakodva lesett jobbra-balra, és egy szót sem volt hajlandó elárulni a múltjáról. Akadt közöttük nem kevés ártatlannak látszó, kalandra éhes ifjú is, akiket megbabonázott az ikrek élettörténete, és alig várták, hogy felajánlhassák nekik a szolgálataikat.
– Mit tettek a mi Rómánkkal? – nyöszörögte az idősebb Potitius. – Emlékszem még arra az időre, amikor nyugodtan sétálgattunk a hét domb környékén, mert útközben csak ismerősökkel találkoztunk. Jól ismerted a szomszédodat, sőt a nagyszüleit is, és tudtad jól, hogy kik az unokatestvérei. Mi több, hajdanán azt is meg tudtuk mondani, hogy a szomszédunk melyik istent tiszteli legjobban mind közül. A családok generációk óta egymás mellett laktak. Most valahányszor elhagyom a kunyhót, azon kapom magam, hogy egy idegen csürhébe vagy kóbor marhatolvajokba botlom! Már az is rettenetes volt, amikor az első idegenek felbukkantak, hiszen senki sem hívta őket, csak éppen errefelé csatangoltak. Most viszont az ikrek felhívást tettek közzé, hogy jöjjenek bátran Rómába – minél többen. „Gyertek, csatlakozzatok hozzánk! – kiabálják. – Mindegy, kik vagytok, honnan jöttetek, vagy ki elől menekültök. Ha készen álltok a harcra, és hajlandóak vagytok hűségesküt tenni, ragadjatok fegyvert, és gyertek velünk fosztogatni!” Rómában, pontosabban fent a szent ligetben minden gyilkos és útonálló menedéket talál, akárhonnan érkezett, a hegyektől a tengerig terjedő vidéken. Miért is ne? Romulus és Remus alantas céljainak leginkább a gyilkosok és az útonállók felelnek meg!
Potitius, akinek már saját kunyhója volt a Palatinuson, közel az ikrek házához, csak rövid látogatást tett az apjánál, de az idősebb Potitius panaszáradatától nem tudott szabadulni. Kiváltképpen húsba vágott a menedék emlegetésével. Ahogy az ikrek követőinek tábora egyre nagyobbra duzzadt, újabb lakóhelyeket kellett teremteni, és erre a piac fölötti magas hegyet tartották a legalkalmasabbnak. A hegy természetszerűen kínálta magát egy hadsereg elszállásolására: kettős csúcsa kitűnő hely volt a vidék kémleléséhez, és a meredek hegyoldalak miatt Róma legvédhetőbb pontjává vált. Idővel asylumnak nevezték el a két csúcs közti völgymélyedést arról az oltárról, amit az ikrek itt állítottak fel, és amelyet Asylaeusnak, a vándorok, szökevények, menekültek és száműzöttek védőistenének ajánlottak. Ez az isten olyan embereknek ajánlott menedékhelyet, akik sehol nem lehettek biztonságban. Potitiust kérték fel Asylaeus oltárának felszentelésére, hiszen képzett haruspex volt, ezenkívül Hercules avatott papja. Potitius ezért érezte személyes sértésnek apja durva szavait, amikkel az asylumot és annak lakóit illette.
Csakhogy az idősebb Potitius még csak most kezdett belelendülni.
– És te, fiam... te is velük mész portyázni. Csatlakozol hozzájuk a fosztogatásban!
– Haruspexi minőségemben utazom Romulusszal és Remusszal, apám. A gázlóknál megkérem a numeneket, hogy épségben engedjenek át. Minden csata előtt megolvasom a jeleket, vagyis megállapítom a madarak beleiből, hogy mennyire kedvező a nap a győzelemhez. Ha vihar tör ki, a villámok alakjából következtetek az istenek akaratára. Ilyen dolgokat tanultam Tarquiniában, ahova te küldtél tanulni.
– Mielőtt haruspex lettél, Hercules papja voltál, fiam. Első és legfontosabb feladatod az Ara Maxima gondozása.
– Tudom, apám. De ne feledd: Hercules egy isten fia volt, és a nép hőse. Romulusra és Remusra mindez szintúgy igaz.
– Ugyan már! Az ikrek közönséges árvák, akiket egy kondás nevelt fel, és egy szajha szoptatott. Jobban hasonlítanak Cacusra, mint Herculesre.
– Apám!
– Gondolkozz, fiam. Hercules megmentette az embereket, majd továbbállt. Nem kért semmit cserébe. Cacus viszont öldökölt és bűntudat nélkül fosztogatott. A kettő közül vajon melyikre hasonlítanak jobban a te hőn szeretett ikreid?
Potitius elképedt apja merész szavai hallatán. Néha talán neki is eszébe jutottak ilyen gondolatok, de azonnal elhessegette őket, mert eldöntötte, hogy az ikrek mellett fog állni, és összeköti velük a sorsát.
– Most pedig azt tervezik – folytatta az apja –, hogy egy fallal veszik körül Róma nagy részét, amely még sokkal magasabb és erősebb lesz, mint Amulius nagy házának cölöpfala Albában.
– Ugyan, apám, nem olyan rossz ötlet az a fal. Rómából végre rendes város lesz. Ha megtámadnak minket, az emberek biztonságban érezhetik magukat a falon belül.
– Miért támadná meg bárki is Róma jóravaló, becsületes lakóit?... Legfeljebb azért, mert az ikrek annyi vért ontottak, annyi szenvedést okoztak másutt, meg annyi szükségtelen kincset oroztak el... Kétféle úton érvényesülhetsz a világban, fiam. Az egyik út az őseink útja, akik békésen kereskedtek más népekkel, szívélyesen fogadták a vendégeket, és nem halmoztak fel több vagyont, mint amennyire a kényelmes élethez szükségük volt. Szorgalmasan éltek, és nem ütköztek sem emberrel, sem istennel. Csereberélniük kellett az igényeik szerint; Rómában ezt biztonságban, becsületesen meg lehetett tenni, így mindenkinek az volt az érdeke, hogy a települést senki se háborgassa. Mivel nem halmoztunk fel kincseket, nem ébresztettünk irigységet a kapzsi, erőszakos alakokban.
De lehet másképpen is érvényesülni. Úgy, ahogy Amulius tette, vagy Romulus és Remus teszi. El lehet venni másoktól erőszakkal azt, amit kemény munkával megszereztek. Igen, ily módon gyorsan és biztosan meg lehet gazdagodni, de ezt az utat vér szennyezi, romlás övezi. Ma elnézik, hogy megfélemlíted és kirabolod a szomszédaidat, aztán a lopott kinccsel megfizeted a kellemetlenkedő idegeneket, hogy azok még több szomszédos települést segítsenek megfélemlíteni és kirabolni. De mi fog történni, ha egyszer ezek a szomszédok összefognak, és bosszút állnak? Vagy netalántán megjelenik egy még erősebb zsarnok, akinek az ikrek vagyonára fáj a foga? Ó persze... hiszen ők pontosan ezért építtetik a falat... hogy ilyen helyzetekben megvédje őket. Micsoda szamárság! Hát nem tanultak semmit az Amulius fölött aratott győzelemből? Őt vajon megvédte a fal? Megmentették a jól megfizetett katonái? Melyik kincsével sikerült még egy lélegzetvételt vásárolnia, mielőtt Romulus elvágta a torkát?
Potitius megrázta a fejét.
– Igazat beszélsz, apám, csak azt nem veszed figyelembe, hogy van egy lényeges különbség Amulius és az ikrek között. Amulius kiesett az istenek kegyéből, és a szerencse elpártolt tőle. Romulust és Remust viszont szeretik az istenek.
– Inkább azt akarod mondani, hogy te szereted őket, fiam!
– Nem, apám. Nem a barátjukként beszélek, hanem papként és haruspexként. Az istenek kegyesek az ikrekhez. Ez nyilvánvaló tény. Minden csatában, főként az élet-halálharcokban, van egy győztes és egy vesztes. Romulus és Remus minden alkalommal győznek. Ez csak azért történhet így, mert az istenek ezt akarják. Te elítéled az utat, amelyet választottak, de higgy nekem, az istenek megáldották azt az utat. Mi más magyarázat lehetne erre a diadalmenetre? Ezért követem őket én is, és ezért használom fel az összes képességemet, hogy megvilágítsam előttük az utat.
Erre már az apja sem tudott mit válaszolni, ezért inkább hallgatott.

Az ikrek egyetértettek abban, hogy egy falat kell építeniük, de abban nem tudtak megegyezni, hogy pontosan hol álljon. Romulus a Palatinus-dombot szerette volna körbekeríteni, Remus pedig úgy vélte, hogy délebbre kellene felépíteni, az Aventinus-domb környékén. Potitius nap mint nap végighallgatta vitatkozásukat.
– Te csak a szívedre hallgatsz, fivérem – közölte Remus. – Itt nőttünk fel a Palatinuson, ezért akarod Róma középpontjává tenni. Csakhogy ezen a hegyen senki sem lakik néhány juhászon és nyájon kívül. Miért kerítenénk körbe fallal a birkák városrészét? Vagy el akarod kergetni a juhászokat, és házakat akarsz építeni a Palatinusra? Én azt mondom, hagyjuk meg ezt a hegyet olyan vadnak és nyitottnak, amilyen gyerekkorunkban volt, és építsük fel máshol a várost. A terjeszkedéshez természetesen kínálja magát a Spinontól délre elterülő vidék, a folyópart környéke. A piac, a sótárolók és a mészárudvarok már az Aventinus lábáig nyújtóznak. Azt a hegyet kell fallal körbevennünk, és annak a csúcsára kell megfelelő várost építenünk.
– Tökéletesen ésszerű, amit mondasz, fivérem – nevette el magát Romulus.
Az ikrek Potitiusszal és Pinariusszal együtt sétáltak a Palatinus tetején. Szédítően kék volt az ég, és fehér felhők pöffeszkedtek a láthatár felé. A hegytetőt üde zöld fű borította, és tavaszi virágok tarkították. Egyetlen legelésző birkát sem lehetett látni sehol; mindegyiket borókaágakkal és babérkoszorúkkal feldíszített karámokba hajtották. Elérkezett a Palilia napja, Pales istennő szent ünnepe. Itt-ott füstkígyók gomolyogtak az ég felé. Minden család saját oltárt emelt Pales tiszteletére, és különféle anyagokat égetett az egymásra hányt köveken. Először kék füstöt eregető kénnel tisztították meg az oltárt, majd illatos rozmaringágakat, babérleveleket és szabin füvet dobtak rá, végül ráhelyezték a száraz babszárakból és a már elhamvasztott borjúból álló felajánlást, amit lóvérrel locsoltak meg. A pásztorok borókaágakkal legyezgették a füstöt az állatok karámjai felé, bízván abban, hogy Pales szent füstje egészségessé és termékennyé teszi a jószágot. Később minden család elfogyasztotta kölessüteményből és bíbor musttal lelocsolt, meleg tejből álló vacsoráját.
– Tökéletesen ésszerű – ismételte Romulus. – Csakhogy ez a dolog nem az ésszerűségről szól. Egy olyan várost kell alapítanunk, amelyben két király lakik. Azt mondod, az érzelgősségem miatt választom a Palatinust. Igen, érzelmek fűznek hozzá! Ahogy itt sétálgatunk a hegytetőn a Palilia ünnepén, a csontunkig hatol a hely különlegessége. Nem véletlen, hogy az istenek a Palatinus lejtőjére küldték a bölcsőnket. Ez itt Róma igazi szíve! A Palatinus köré kell építenünk a falat, ezzel kell jelét adnunk megbecsülésünknek a domb iránt, ami felnevelt minket. Az istenek áldásukat adják majd a törekvéseinkre.
– Nevetséges! – csattant fel Remus, és hangjának éle mindkét társát meglepte. – Ha nem hallgatsz a józan ész szavára, hogyan kormányozhatsz egy várost?
Romulus megpróbált továbbra is egyenletes hangon beszélni.
– Eddig is egész jól elboldogultam, fivérem. Hadsereget hoztunk létre, és csatába vezettük.
– Egy város irányítása másról szól. Esztelenség összehasonlítani a kettőt!
– Éppen te nevezel engem esztelennek, Remus? Nem én hagytam magam foglyul ejteni Amulius házánál, nem engem kellett kiszabadítani...
– Hogy mered ezt az arcomba vágni? Élvezettel emlékeztetsz a szenvedés óráira, amikor hagytál ott senyvedni, miközben itt húztad az időt Rómában...
– Igazságtalan vagy, fivérem! Ez nem így volt!
– És mivel te fojtottad meg Amuliust, te viseled a koronát mindennap, holott megígérted, hogy egyenrangúan osztozunk majd rajta!
– Hát erről van szó? Vedd magadhoz! Viseld!
Romulus levette a vaskoronát a fejéről, ledobta a földre, és arrébb vonult. Pinarius utánaszaladt.
Gyerekként az ikrek sohasem veszekedtek. Felnőttként viszont szüntelenül marakodtak, és minden alkalommal egyre nagyobb hévvel estek egymásnak. Gyermekkorukban és serdülőéveikben Romulus volt a konokabb és a lobbanékonyabb, Remus pedig igyekezett lecsillapítani. Csakhogy a kínzás, amit Amulius házában kellett elszenvednie, megváltoztatta Remust. A teste soha nem gyógyult meg teljesen; még mindig húzta az egyik lábát. Azonban még ennél is szembetűnőbb volt vérmérsékletének megváltozása: éppoly könnyen haragra gerjedt, mint az ikertestvére. Az albai csata óta Romulus is sokat változott. Még mindig jó kedélyű volt, de fegyelmezettebbé és eltökéltebbé vált, sőt túlzottan is magabiztos és gőgös lett.
Albánál Remusnak el kellett viselnie Amulius kínzását, míg Romulus dicsfényben fürdött a fivére kiszabadítása jogán. Egyikük áldozatként, másikuk hősként került ki a csatából. Ez a felemás tapasztalat éket vert közéjük, és a szakadék apránként egyre szélesedett. Potitius jól tudta, hogy a civakodás, amelynek szemtanúja volt, nem a fal, hanem más miatt történt. Valami jóvátehetetlenül tönkrement az ikrek között, bár egyikük sem tudta megfogalmazni, mi az, és azt sem tudták, hogyan lehetne helyrehozni.
A levetett korona Potitius lábánál állt meg. Lehajolt, hogy felemelje, és meglepődött rajta, hogy mennyire súlyos. Remusnak ajánlotta, aki elvette tőle, de nem rakta a fejére.
– Egyszer s mindenkorra el kell dönteni, hol legyen a fal – jelentette ki Remus halkan, miközben a koronát bámulta. – Te mit gondolsz, Potitius? – Látta a gondterheltséget régi barátja arcán, és keserűen elmosolyodott. – Nem, nem kérem, hogy válassz közöttünk. Szükségem van a haruspex tanácsára. Mit tegyünk, hogy végre határozat szülessen? Mi az istenek akarata?
Egy árnyék suhant végig rajtuk, alig egy szempillantás törtrésze alatt. Potitius felnézett, és egy keselyűt látott a magasban.
– Azt hiszem, tudom, mi a teendő – mondta.

Rögtön másnap megrendezték a versenyt. Nem Potitius hívta versenynek, hanem az ikrek, mivel ők igazi erőpróbának tartották. Potitius szemében inkább valamiféle ünnepélyes rítus volt, amelyhez szükség volt a Tarquiniában elsajátított ismereteire.
A szertartást egyszerre mutatták be mindkét versengő hegyen. Romulus a Palatinus egyik magaslati pontján állt, és észak felé nézett. A háta mögött álló Pinarius Hercules papjának szerepét töltötte be. Eközben Remus Potitius társaságában állt az Aventinus tetején, és dél felé tekintett. Mindkét csúcson egy-egy vaspengét szúrtak a földbe, hogy az árnyéka alapján megállapítsák, mikor érkezik el a nap közepe. Meghatározott távolságban jeleket rajzoltak a talajra, hogy egészen pontosan mérhessék az idő múlását. Amíg az árnyék a felrajzolt szakaszban haladt, a fivérek a papokkal együtt a keselyűk röptét figyelték. A papok mindannyiszor egy rovátkát karcoltak a földre a lándzsájukkal, ha megpillantottak egy keselyűt.
Potitius részletesen megmagyarázta az ikerpárnak, miért éppen a keselyűkre esett a választása.
– A keselyű Hercules szent madara, mert ő mindig jókedvre derült, ha meglátott egyet. Az összes teremtmény közül ez a legkevésbé ártalmas; nem bántja a gabonát, a gyümölcsfákat, sőt a marhát sem. Nem öli meg és nem sebesíti meg az élőlényeket, csak a döghúsra vadászik, ellenben a madártetemeket kerüli, holott a sasok, a sólymok és a baglyok a saját fajtájukat is megtámadják. Ez a madár tűnik fel legritkábban, keselyűfiókát pedig szinte még senki sem látott. Az etruszkok ezért hisznek abban, hogy a keselyűk egy másik világból jönnek. Én is ezért választottam a keselyűt, hogy megmutassa, hogyan döntenek az égiek Róma városának pontos helyéről.
Elérkezett a dél. Az Aventinuson álló Remus lelkesen mutatott fel az égre.
– Ott van egy!
Potitius elnyomta a mosolyát. Tanulmányai során elsajátította azt a képességet, hogy nagy távolságból is felismerje a különböző madárfajtákat.
– Szerintem az egy sólyom, Remus.
Remus hunyorogni kezdett.
– Tényleg.
Tovább fürkészték az eget. Mérhetetlenül lassan cammogott az idő.
– Arra viszont látok egyet – közölte Potitius kisvártatva.
Remus követte a pillantását, és bólintott. A pap a talajhoz döfte a lándzsáját, és húzott egy rovátkát.
– És ott egy másik! – kurjantott Remus.
Potitius egyetértően karcolta be a második rovátkát.
Így haladtak tovább, amíg a penge árnyéka el nem érte a felrajzolt szakasz végét, vagyis a verseny véget nem ért. Összesen hat húzást számoltak össze, mert ennyi keselyűt látott Remus. Mosolyogva tapsolt egyet, és rendkívül elégedettnek látszott. Potitius is úgy gondolta, hogy a sok madár látványa bizakodásra ad nekik okot.
Levonultak az Aventinusról. A Spinon fölött átívelő híd lábánál kellett találkozniuk Romulusszal és Pinariusszal, de hiába várták őket. Remus egy idő után elvesztette a türelmét. Elindult Cacus lépcsője felé, Potitius pedig követte. Remus jó néhány lépcsőfokban megbotlott, és Potitiusnak be kellett látnia, hogy a barátja erősebben bicegett aznap, mint máskor szokott.
Egy kidőlt fán ücsörögve találtak rá Romulusra és Pinariusra, nem messze a versenyhez kijelölt magaslati helytől. Nevetve beszélgettek, áradt belőlük a derű.
– A Spinonnál kellett volna találkoznunk – zsörtölődött Remus. – Miért maradtatok itt?
Romulus felállt, és szélesen elmosolyodott.
– Miért kellene Róma királyának elhagynia királysága központját? Megmondtam neked, hogy a Palatinus lesz a város szíve, és az istenek ma kinyilatkoztatták, hogy egyetértenek velem.
– Miről beszélsz?
– Menj, nézd meg a saját szemeddel.
Romulus arra a helyre mutatott, ahova Pinarius berajzolta a rovátkákat.
Amikor Potitius meglátta a barázdákat, a lélegzete is elállt.
– Lehetetlen! – suttogta.
Olyan sok jelet rajzoltak a talajra, hogy egyszerre meg sem lehetett számolni. Remus hangosan próbálta összeadni őket.
– ...tíz, tizenegy, tizenkettő. Tizenkettő! – Szembefordult az ikertestvérével. – Azt mondod, hogy tizenkét keselyűt láttatok, fivérem?
– Igen, pontosan annyit.
– Nem karvalyt, nem sólymot, nem sast?
– Keselyűt, fivérem. Hercules legszentebb állatát, a legritkább madárfélét. A megszabott idő alatt tizenkét keselyűt láttunk és számoltunk meg a fejünk fölött az égen.
Remus már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nem jött ki hang a torkán. Potitius Pinariusra nézett.
– Igaz ez, unokatestvérem? A saját szemeddel ellenőrizted a számot? Te húztál be minden rovátkát a földbe? Nyíltan és becsületesen mutattad be a szertartást az istenek színe előtt, ahogy Hercules papjához méltó?
Pinarius hűvösen viszonozta a pillantását, és közben a szeme sem rebbent.
– Hát persze, unokatestvérem. Minden az előírások szerint zajlott. Romulus tizenkét keselyűt látott, és én tizenkét rovátkát húztam. Remus hány keselyűt látott?
Ha Pinarius hazudott, akkor Romulus is hazudott, és mosolyogva csapta be a saját ikertestvérét. Potitius Remusra pillantott: a barátja szaporán pislogott, és vadul remegett az állkapcsa. Azóta hogy Amulius megkínoztatta, gyakran rángatózott erőteljesen az arca, de ez valami más volt. Remus a könnyeivel küzdött. Képtelen volt megszólalni, csak a fejét rázta, majd elsietett onnan, amilyen gyorsan csak a bicegése engedte.
– Hány keselyűt látott Remus? – kérdezte Pinarius ismét.
– Hatot – suttogta Potitius.
Pinarius bólintott.
– Nos, az istenek akarata egyértelmű. Te is így látod, unokatestvérem?

Potitius nem állt Romulus rendelkezésére, amikor később félrehívta, és haruspexi minőségében a tanácsát kérte a város határaival kapcsolatban. Nem mondta ki, hogy hazugsággal vádolja, de Romulus olvasott a gondolataiban. Romulus nem vallotta be, hogy csalt volna, ám igyekezett eloszlatni Potitius kétségeit a keselyűk megszámolását illetően. Leszögezte, hogy nézeteltérés támadt közöttük az ikertestvérével, amit valahogy meg kellett oldani, és sikerült is megoldást találni, úgyhogy ezek után folytatniuk kell a munkát.
Romulus némi hízelgés árán meggyőzte Potitiust, hogy szükség van a segítségére a város megalapításához. Egy város határainak kijelölését is el lehet rontani, és Róma lakóinak, valamint az ő leszármazottaiknak érdekében nem lehet figyelmen kívül hagyni az istenek akaratát – azt pedig Potitiuson kívül senki más nem tudja megbízhatóan kifürkészni. Romulus kifejezte őszinte óhaját, hogy Remus is kivegye a maga részét a rituálé bemutatásából, és rábeszélte Potitiust, hogy segítsen békét teremteni közte és a fivére között.
Potitiusnak köszönhetően sikerült mindent annak rendje és módja szerint előkészíteni a város szent határvonalának kijelöléséhez, és az ellentétek is elsimultak a két fivér között.
A szertartást az etruszkoktól örökölt ősi hagyományok szellemében mutatták be. Azon a helyen, amit Potitius a Palatinus-domb pontos közepének, vagyis az új város középpontjának jelölt ki, Romulus és Remus mély gödröt ásott, egyetlen ásóval, amit ide-oda adtak egymásnak. Azok, akik a városban akartak lakni, egyenként odaléptek a gödörhöz, és beleszórtak egy marék földet, így szólván: „Fogadd be szülőföldünket...” – és hozzátették a hely nevét, ahonnan érkeztek. A friss jövevényekkel együtt azok is előadták a szertartást, akik nemzedékek óta Rómában éltek. A talaj összevegyítése a polgárság összetettségét jelképezte. Potitius apja az ikrek iránt érzett ellenszenve dacára is részt vett a rítuson, és ő is szórt egy marék földet a gödörbe, amit a családja kunyhója előtt szedett fel.
Miután feltöltötték a gödröt, egy kőoltárt állítottak fel a talajon. Potitius megszólította az ég istenét, Jupitert, Hercules apját, és megkérte, hogy legyen szemtanúja a város megalapításának. Romulus és Remus két másik istenséget is hívott tanúnak, Mavorsot és Vestát – hiszen azt vallották magukról, hogy a háború istenétől származnak, míg állítólagos anyjukat, Rhea Silviát a tűzhely istennőjének szentelték fel.
Az ikrek idejekorán körbejárták a Palatinus tetejét, és a magasból eldöntötték, hol építtetik meg a falat, amely közrefogja majd a várost. A szertartás után ezért már csak le kellett menniük a hegy lábához, ahol egy bronzeke várta őket, egy fehér bika és egy fehér tehén jármára kötve. A fivérek felváltva jelölték ki az ekével az új város határvonalát. Amíg az egyik a földet szántotta, addig a másik mellette sétált a vaskoronával a fején. Romulus kezdte meg a szántást, és Remus fejezte be a műveletet azzal, hogy összekapcsolta az utolsó barázdát a legelsővel.
A tömeg, amely addig minden lépésüket követte, üdvrivalgásban tört ki, és egyszerre sírt és nevetett az örömtől. A fivérek az ég felé emelték elcsigázott karjukat, majd egy ölelés erejéig egymás felé fordultak. Abban a pillanatban Potitius teljes szívéből átérezte, hogy az istenek valóban szeretik az ikreket, és nincs földi hatalom, amely szembeszegülhetne velük.
Ezen a napon, abban a hónapban, amit később aprilisnak neveztek el, abban az évben, amit később Kr. e. 753-ként emlegettek, megszületett Róma városa.

A fal építése szinte azonnal megkezdődött. Talán szerény vállalkozás lett volna azoknak a szemében, akik még nagyobb léptékű építkezésekhez szoktak a világ más részein, például az ősi Trójánál. A rómaiak ugyanis nem használhattak követ, hiszen kőfejtők híján nem juthattak volna elég építőanyaghoz, és avatott kőfaragóik sem voltak. Ráadásul olyan mesterembert sem találtak volna maguk között, aki jártas egy ilyen hatalmas kőfal megtervezésében. Ezért az új várost csak árkok, vályogból épült bástyák és cölöppalánkok hálózata védte. Egyes helyeken már azzal is megfelelő védelmet biztosíthattak, hogy kisebb-nagyobb mértékben módosították a hegy oldalát.
Lehet, hogy egy dúsgazdag görög zsarnok vagy egy egyiptomi templomépítő jellegtelennek, sőt, primitívnek tartotta volna a vállalkozást, ám a hét domb vidékén lakók soha nem láttak ehhez fogható emberi csodatéteményt. Romulus és Remus az asylum lakóit hívták munkaerőnek, illetve azokat a helybeli ifjakat, akikkel korábban együtt portyáztak. Szakértelem és tapasztalat híján mindkét csoport csak szedett-vedett munkát tudott végezni. A nagy zavarodottságban hibát hibára halmoztak, és rengeteg erőt pazaroltak el, ami természetesen szóváltásokhoz vezetett.
Valahányszor valami félresikerült, Romulus szabad utat engedett a dühének, amit Remus a háttérből figyelt. Romulus kiabált a munkásokkal, fenyegette őket, néha még rájuk is ütött. Minél hevesebben tiltakoztak a munkások, minél többször hivatkoztak a tehetetlenségükre, Romulus annál mérgesebb lett. Remus visszahúzódott, és alig leplezett derűvel figyelte Romulus dühkitöréseit. Potitius eleinte úgy érezte, hogy a dolgok egyszerűen csak visszatértek a megszokott kerékvágásba, vagyis Romulus mutatja magát forrófejűbbnek az ikrek közül, és Remus a higgadtabb. Ám miután a jelenet egyre többször ismétlődött meg – ballépések a munkások ügyetlensége vagy figyelmetlensége miatt, aztán Romulus felfortyanása, és a munkások részéről az ártatlanságuk bizonygatása, mialatt Remus csendben s kedélyesen lesi az eseményeket –, és Potitiusban szörnyű gyanú kezdett motoszkálni.
Nem egyedül képviselte a papokat. Pinarius is jelen volt mindennap, és szinte semmi sem kerülte el a figyelmét. Egyik délután félrevonta Potitiust.
– Unokatestvérem, ez nem mehet így tovább. Szerintem beszélned kellene Remusszal... feltéve persze, hogy nem te vagy a felbujtója.
– Miről beszélsz, Pinarius?
– Eddig nem említettem Romulusnak, hogy mire gyanakszom. Nem akarom mélyíteni a szakadékot az ikrek között.
– Beszélj egyértelműen! – szólt rá Potitius.
– Hát jól van. Túl sok gond adódik a fal építése közben. Lehet, hogy ezek a férfiak nem gyakorlott építők, de ennyire azért nem suták. Sőt, nem is annyira alamuszik és gyávák, hogy egyikük se vállaljon felelősséget egy hiba miatt. Mégis egyre szaporodnak a hibák, és senki sem tartja magát bűnösnek. Romulus napról napra ingerültebb, miközben Remus alig bírja visszafogni a nevetést. Egy kis csínytevést még mindenki elnézne. Csakhogy ez nyílt és gátlástalan árulás.
– Azt mondod, hogy valaki szándékosan akadályozza az építkezést?
– Lehet, hogy az egész csak goromba tréfák sorozata. Talán csak dühíteni akarják Romulust, de valójában ennél sokkal nagyobb kárt tesznek. Bolondot csinálnak Romulusból. Aláássák a tekintélyét. Elrontják a hangulatot a munkások között. Valószínűleg egy agyafúrt ember áll az egész mögött. Te elég eszes vagy, unokatestvérem. Nem te mozgatod a szálakat?
– Persze hogy nem!
– Akkor ki? Valakinek muszáj erről beszélnie Remusszal, méghozzá komolyan. Valakinek, aki őszinte és közeli kapcsolatban áll vele. Én nem tehetem, mivel azt hiszi, Romulus pártját fogom. Talán neked kellene felvállalnod ezt a feladatot, unokatestvérem.
– Árulással vádolod?
– Rád bízom, minek nevezed. Nekem csak az a fontos, hogy Remus végre megértse: ez így nem folytatódhat tovább.

Potitius nagyon elővigyázatosan beszélt Remusszal; mindvégig körültekintően fogalmazott, nehogy megvádolja valamivel. Csak arra hívta fel a figyelmét, hogy valaki talán szándékosan hátráltatja az építkezést. Remus a vállát vonogatta.
– Ki tenne ilyesmit? El sem tudom képzelni. De nem gondolod, jó Potitius, hogy az egész vállalkozáson átok ül? Ha létezik olyan szándék, amely meg akarja akadályozni a fal felépítését, talán nem is emberi hatalomtól származik. Potitius megrázta a fejét.
– Mindent megtettünk, hogy magunk mellé állítsuk a numeneket, és elnyerjük az istenek áldását. Te magad fordultál Mavorshoz és Vestához...
– Igen, de vajon helytálló volt a legelső jóslat?
Potitius ezt a kérdést személyes támadásnak érezte.
– Tökéletesen betartottunk minden szabályt a keselyűszámláló versenyben. A Tarquiniában tanult összes bölcsességet figyelembe vettem...
– Benned nem találtam hibát, Potitius, sőt haruspexi jártasságodat sem kérdőjelezem meg. De vajon megfelelően és becsületesen számolták meg azokat a keselyűket? Ha esetleg nem, akkor hamis alapokon nyugszik a Palatinus kijelölése, és a város, amit Romulus fivérem fel akar építeni, vétség az istenek ellen. Márpedig az istenek hamar jelét adják elégedetlenségüknek.
Potitius megint csak a fejét csóválta.
– De ha te ezt hiszed, Remus...
– Nem mondtam, hogy ezt hiszem. Csak lehetőségként említem. Legalább annyira hihető, mint a te felvetésed, miszerint valaki aljas szándékkal okoz kárt nekünk. Ismét megkérdezem, Potitius: ki tenne ilyet? Ki akarna ekkora zűrzavart okozni, kiben van annyi merészség és alattomosság?
Remus felvonta az egyik szemöldökét, és engesztelő mosollyal győzte meg saját magát arról, hogy sikerült a barátja aggodalmait eloszlatnia. Potitius viszont az eddiginél is zaklatottabb lett, és újabb gyanú ébredt benne. Most már elhitte, hogy Remus nem hátráltatja az építkezést, akármilyen jól is szórakozik a fivére bosszankodásán. Ha volt közöttük bajkeverő, aki teljesen mást gondolt, mint amit kimondott, akinek a jelek szerint mindig megvoltak a maga alantasan leplezett szándékai, akkor az sokkal inkább az unokatestvére, Pinarius volt.
Potitius senkinek sem beszélt az újonnan ébredt gyanújáról. Elhatározta, hogy csak csendben figyel, és vár. Lehet, hogy később megbánta, amiért nem avatta be Remust, sőt talán Romulust is, de az események valószínűleg a döntésétől függetlenül is haladtak volna a maguk megmásíthatatlan medrében.

Elérkeztek a nyár hosszú, izzasztó napjai. Tovább építették a falat, de lassan haladtak, és egyes szakaszokat újra meg újra meg kellett építeniük. Az emberek elfáradtak a kíméletlen munkában, és egyre nyugtalanabbá váltak: szerettek volna újra portyázni. Az iszonytató szerencsétlenség egy tikkasztóan forró, párás napon történt, amikor a munkások már a türelmük végén tartottak.
A férfiak éppen egy sík területen építették a falat, ahol komolyabb védelemre volt szükség a sziklák és lejtők hiánya miatt. Először a cölöppalánk darabjait készítették el. Minden szakaszt kihegyezett, egymás mellé sorakoztatott karókból állítottak össze, majd bőrszíjakkal kötötték össze őket. Keskeny árkot ástak, abba döfték le a cölöpöket, mielőtt a faldarabokat egymáshoz erősítették. Utána betemették az árkot, jócskán összetömörítve a földet, hogy a palánk minél szilárdabban álljon. Csakhogy Romulus elégedetlen volt az elkészült fal magasságával. Némelyik fatörzs és ág, amit használtak, alig volt magasabb egy embernél, és miután az aljuk a földbe került, még rövidebbek lettek. Ha elég szemetet – vagy akár holttestet – halmoznak fel a palánk külső oldalán, egy hosszú lábú, vakmerő támadó könnyen átugorhat fölötte. Romulus úgy döntött, hogy az érintett szakaszon egy második védvonalra is szükség van, ezért megparancsolta az embereknek, hogy kijjebb is ássanak egy árkot, amelybe térdig bele lehet süllyedni, és állítsanak bele karókat.
A férfiak az ásástól ódzkodtak a legjobban, kivált a kemény, napszítta földben. Ömlött róluk az izzadság, morogtak az orruk alatt, és arról beszélgettek, mennyivel jobb lenne felpattanni egy ló hátára, és csak száguldani a heves, forró szélben. Aztán zsákmányt keresni, vért ontani és asszonyokat rabolni...
Váratlanul, eleinte csak pár helyen, aztán az árok teljes hosszában a fal és a gödör közötti földterület mozogni kezdett. Túl közel ástak a cölöppalánkhoz. A falat rögzítő föld megsüllyedt, és hirtelen az egész palánk eldőlt, egyenesen rá az ásó munkásokra.
Romulus is ott volt a közelben, mert éppen a következő falszakaszról tárgyalt Remusszal, Potitiusszal és Pinariusszal. A férfiak sikoltozását hallva mind a négyen futásnak eredtek, és szörnyű pusztításnak lettek szemtanúi. A ledőlt fal túl nehéz volt ahhoz, hogy felemeljék. Az alatta rekedt, kétségbeesett embereket egyenként kellett kihúzni. Néhány helyen nem is lehetett hozzájuk férni, ezért a kiszabadítóknak szét kellett szedniük a falat. Késekkel vágták szét a bőrszíjakat, és kihuzigálták a cölöpöket a földből. Egyesek súlyosan megsérültek: összezúzódott az ujjuk, eltörtek a csontjaik, megrepedt a koponyájuk. A sebeiket markolászva jajgattak kínjukban.
A nagy fejetlenség közepette Potitius észrevette, hogy Pinarius félrevonta Remust, és a fülébe suttogott. A haruspex még soha nem látta olyan mérgesnek Remust. Mit mondhatott neki Pinarius?
Közelebb óvakodott hozzájuk, hogy belehallgasson Pinarius rekedt suttogásába.
– Nem az én ötletem volt, esküszöm! Romulus ragaszkodott hozzá, és féltem ellenkezni...
– Tudtam! – kiáltott fel Remus. – Sejtettem, de mostanáig nem kaptam elég megerősítést. Hazug disznó!
A késsel a kezében félrelökte Pinariust, és a fivére felé csörtetett. Romulus éppen egy sebesült építőnek segített, de amikor meglátta közeledő testvérét, felállt. Elfehéredett az arca Remus indulata láttán, ezért ösztönösen hátrébb szökkent.
Remus nem támadta meg. A ledőlt falra mutatott a késével.
– Tessék, fivérem, látod, hova vezetett a sok ármánykodás és hazudozás? Most boldog vagy?
Romulus megrökönyödve nézett a testvérére.
– Siránkoztál, hogy nem elég magas a fal – folytatta Remus. – Nézd meg most! Bárki átugorhatna fölötte, még egy bicegő ember is! – Nekirugaszkodott, és átszökkent a ledőlt palánk fölött. Aztán megfordult, hogy tovább ingerelje Romulust. – Mire jó egy fal, ha nem áll? És miért nem áll? Mert az istenek gúnyolódnak rajtad, fivérem. Kihoztad őket a béketűrésből. Nekem hazudhatsz, mindenkit félrevezethetsz Rómában, de az isteneket nem csaphatod be. Most nevetnek rajtad, fivérem, éppúgy, ahogy én nevetek rajtad!
– Az istenek az én oldalamon állnak! – rivallt rá Romulus. – Te vagy az, aki alá akarod ásni a kemény munkával elért eredményeket. Hogy merészeled az istenekre kenni azt az árulást, amit te követtél el a hátam mögött? Hogy mersz kinevetni?
Romulus felbőszülten kapott fel egy vaslapátot, és nekirohant az ikertestvérének.
Az ikrek nagyjából egyforma erősek voltak, ezért a küzdelem sokáig az egyik fél oldalára sem billent. A kínzás óta Remus ugyan gyengébb lett, de veszélyesebb fegyvert tartott a kezében. Romulus esetlenebbé vált az indulattól, vadul csapkodott a lapáttal, és szinte kitárta magát Remus kése előtt. A bőrét érő alattomos vágások csak még jobban felmérgesítették, és elszántabbá is tették, miközben a fájdalom lassan megcsapolta az erejét. Olykor sikerült nagyobb ütést mérnie Remus vállára vagy csípőjére a lapáttal, mire a testvére lehanyatlott. De minden alkalommal egy szempillantás alatt összeszedte magát, és egyensúlyát visszanyerve fürgén suhintgatta a kését. Végül Romulusnak sikerült rácsapnia Remus kezére, és a kés messzire repült.
Romulus felemelte a lapátot, és felkészült rá, hogy teljes erejéből rácsapjon a védtelen Remusra. A bámészkodók egy emberként tartották vissza a lélegzetüket. Romulus azonban nem sújtott le, hanem hatalmasat ordított, és eldobta a lapátot. Rávetette magát a testvérére, elkapta a torkát, és a földön kezdett birkózni vele.
Potitius a mellkasára szorította a kezét. Addig a pillanatig komolyan félt attól, hogy az egyik fivér megöli a másikat. Most viszont, miután puszta kézzel kezdtek verekedni, már biztos volt benne, hogy előbb-utóbb kimerül a haragjuk, és észhez térnek. Az ég felé tárta a karját, és imát rebegett Herculeshez. Alighogy kiejtette az isten nevét, hallotta, hogy valaki más is kimondja. Oldalra fordult, és látta, hogy Pinarius is nyitott tenyérrel suttogja imáját az ég felé. De vajon melyik testvér életéért imádkozott Herculeshez?
Az ikrek ide-oda gurultak a talajon. Hol az egyik, hol a másik kerekedett felül, miközben ádázul püfölték és fojtogatták egymást. Mindkettő azon igyekezett, hogy kivájja a másik szemét.
Aznap Remus viselte a vaskoronát. Szorosan a fejébe húzta. Mindvégig rajta is maradt a küzdelem során, míg Romulus hirtelen oda nem nyúlt, és le nem tépte fivére fejéről. Remus felüvöltött, és megpróbálta visszaszerezni. Az ikrek mindkét kezükkel szorosan markolták a koronát. Erre-arra csavargatták, aztán térdre emelkedtek, hogy minden erejüket megfeszítve húzzák maguk felé a vaskarikát, amely mintha mozdulatlanul lebegett volna közöttük a levegőben. Kifehéredtek a csontok az ujjaikban. Vér serkent a markukból, és vörösre festette a koronát.
Remus ujja megcsúszott, és elvesztette a fogást. Karja egy pillanatig a levegőben kapálózott, majd egész teste hátrahanyatlott. Romulus is visszahőkölt, de sikerült újra térdre emelkednie. Mielőtt Remus megint feltápászkodhatott volna, Romulus a magasba emelte a koronát, és az összes izmát megfeszítve lesújtott vele.
Potitius ezalatt mindvégig lázasan imádkozott, ám suttogásán is keresztülhatolt a szakadó hús alatt összetörő csont reccsenése. Olyan éles és fülsiketítő hang volt, mint télen egy fagyos ág eltörése. Olyan erős ütés érte Remus koponyáját, hogy egy férfiököl nagyságú mélyedés maradt utána.
Romulus nehézkesen zihált, és remegett a kimerültségtől. Egy darabig még fivére összezúzott arcát nézte, majd tántorogva felállt. A fejére illesztette a véres koronát. Megkerülte a fivére holttestét, részeg módjára topogott és csoszogott, és a környéken ácsorgók döbbent arcát fürkészte.
Lemutatott a mozdulatlanná dermedt Remusra.
– Tessék! Mindenki látja? Ez történik azzal, aki át merészel ugrani az én falam fölött!
A bámészkodók egy része levegőért kapkodott. Mások sírva fakadtak. A legkönyörtelenebb, legvérszomjasabb csavargók egy része, akik a római asylumba akartak költözni, vad helyesléssel vicsorgott. A háttérből Potitius még mindig hallotta azoknak a siránkozását, akiket maga alá temetett a fal.
A haruspex hatalmas, olajos foltokat látott a szeme előtt, és erőt vett rajta a szédülés. Valószerűtlennek tűnt a pillanat. Az éber világ mintha szétfoszlott volna, és egy álom vette át a helyét.
Romulus hirtelen megállt. Megereszkedett a válla. Tekintete követte a saját karját, majd véres keze mutatóujján keresztül lejutva megállapodott fivére eltorzult arcán. Görcsösen vette a levegőt; látványosan feldagadt, majd behorpadt a mellkasa. Hátrahajtotta a fejét, és olyan éktelen üvöltést hallatott, amelyhez foghatót egyik jelenlévő sem hallott soha. A férfiak befogták a fülüket. Potitius is úgy érezte, hogy az üvöltés megállítja a szívét, és megfagyasztja a vérét.
Romulus ráhanyatlott fivére holttestére, és megállíthatatlan zokogás vett rajta erőt.
Potitius elfordította az arcát. Azon kapta magát, hogy Pinariust nézi, aki pislogás nélkül figyelte, hogyan fakad fel a gyász Romulusból. Potitius most még erősebben érezte, hogy az egész csak egy förtelmes lidércnyomás lehet, hiszen ki lett volna képes arra, hogy halvány mosollyal szemlélje Romulus pusztító dühének tragikus következményét?

Remust az Aventinus-domb tetején temették el, azon a helyen, ahonnan a keselyűket kémlelte. Potitius vezényelte le a temetési rítust. Romulus is a gyászolók között állt. Nem sírt. Nem is beszélt; minden szót, minden dicshimnuszt Potitiusra bízott. Romulus valójában soha többé nem vette a szájára a fivére nevét, és a temetést követően másnak sem engedte meg, hogy a jelenlétében említést tegyen néhai ikertestvéréről.
Mindenki észlelte azonban azt a furcsaságot, hogy Remus halála után sokkal gördülékenyebben folyt az építkezés. Nem hátráltatták további szerencsétlenségek és hibák a fal felépítését, és hamarosan megünnepelhették a nagyívű vállalkozás befejezését.
Potitius néha azt gyanította, hogy Remus hamisan hárított el magától minden felelősséget a munka akadályozása miatt. Máskor viszont biztos volt benne, hogy egy harmadik személy ártotta bele magát az eseményekbe, és Remus halála után felhagyott a zavarkeltéssel, mintha valóban Remus lett volna a bűnös. Ugyanaz az ember, aki az apránként csepegtetett méreggel a fivére ellen hangolta Romulust, majd a végsőkig szította az ikrek közötti ellentétet azzal, hogy a halála előtt azt súgta Remusnak: a keselyűszámláló verseny közönséges csalás volt.
Csakhogy Potitius nem tudta bizonyítani a gyanúját, és bizonyíték nélkül semmit sem értek az elgondolásai; befolyása a királyra mind jobban gyengült. Remus halála után Romulus egyre inkább Pinarius tanácsaira hagyatkozott.
Pinarius ötlete volt az is, hogy Romulus Róma királyaként egyre több vallásos előjogot tartson fenn magának, méghozzá olyan jogokat, amelyek eredetileg Potitiust illették. Potitius továbbra is Hercules örökös papja maradt, élete végéig gondozta az Ara Maximát, és alkalmanként Romulus király is igénybe vette haruspexi szolgálatait. Ám egyre gyakrabban mellőzte Potitiust, és saját szájíze szerint értelmezte az istenek akaratát. Miért is ne? Elvégre egy isten fiának tartotta magát.

KR. E. 717

Romulus mindössze tizennyolc éves volt, amikor megalapította a várost, és a királyává tette magát. Harminchat évvel később még mindig Róma trónján ült.
Sok minden történt azokban az évtizedekben. Számtalan csatát vívtak, rendszeresen hadjáratokat folytattak a szomszédos népek földjére, hogy zsákmányt szerezzenek tőlük, és megerősítsék Romulus fensőbbségét a magukat királyoknak nevező, gyengébb zsarnokokkal szemben. Az egyik legfontosabb háborút egy közeli várossal, Veii-vel vívták, amelynek urai rá akarták tenni a kezüket a Tiberis torkolatánál lévő só-ágyakra, és ezzel a sókereskedelemre is. Romulus fegyverrel kényszerítette Veii lakóit, hogy mondjanak le erről a szándékukról. Vitán felül nagyhatalommá tette Rómát a sókereskedelemben, és megalapozta a további gazdasági fejlődést. Veii-t ugyan legyőzték, de meg nem hódították; a város még sok-sok generáción keresztül hadban állt Rómával.
Temérdek istennek és istennőnek emeltek oltárt, és templomokat is építettek. Róma első templomát Romulus parancsára az asylum dombján állították fel, és az istenek királyának, Jupiternek ajánlották. Kicsi, négyszögletes alapú építmény volt – leghosszabb falának mérete is csak tizenöt lépésnek felelt meg –, és homlokzatát sem tervezték hivalkodóra, mindössze egy dísztelen timpanon ékesítette, két oszlop tetején. Egyetlen szobor sem volt benne, csak egy oltár, viszont ide gyűjtötték a más királyoktól elrabolt portékákat.
Anyja, Rhea Silvia tiszteletére Romulus megépíttette Vesta istennő templomát, egy kerek, vesszőből font falú, zsúptetejű házat. Alakját tekintve arra a kunyhóra hasonlított, amiben Romulus felnőtt, csak sokkal nagyobb volt. A benne felállított tűzhelyben lobogó szent lángot szűz papnők őrizték. Apja, Mavors tiszteletére Romulus oltárt készíttetett egy széles síkságon, amit a Tiberis egyik kanyarulata ölelt körbe. Az a hely tökéletesen megfelelt a katonák gyakorlatozásához. Később Mavors mezejének nevezték el.
Miután a Palatinus már teljesen védett volt, Romulus elhatározta, hogy az asylum dombját és az Aventinust is fallal kerítteti be – megkésve bár, de teljesítve ezzel halott fivére akaratát. Lecsapoltatta a Spinont tápláló mocsaras tavat, majd feltöltette hulladékkal és kemény földdel. Ily módon egy völgy jött létre a hét domb között, amely természetes útkereszteződésként és találkozóhelyként szolgált az emberek számára. El is nevezték Forumnak.
Saját magának királyi lakóházat építtetett, sokkal nagyobbat és előkelőbbet, mint amilyen a néhai Amulius háza volt Albában. A viskót, amelyben gyermekkorát töltötte, szent helyként könyvelték el, és eredeti szerény állapotában igyekeztek megőrizni az utókornak, mint a városalapító származását jelölő emlékművet. A fát is megszentelték, amely alatt az anyja szoptatta, és kijelentették, hogy azon a ponton mindig egy fügefának kell állnia, amit ruminalisnak, vagyis szoptatófának kell hívni.
Romulus meg akarta jutalmazni a legbátrabb harcosait és a legkitartóbb támogatóit, ezért létrehozta a kiváltságosok testületét, a szenátust. A testület száz tagja különféle előjogokat élvezett, és mindegyikőjüknek megvolt a maga feladata. Potitius az első szenátorok egyike lett, akárcsak Pinarius.
Romulus megváltoztatta és kiegészítette az ünnepek rendszerét. Minden tavasszal megtartották a Paliliát, hiszen a juhászok istennője, Pales ünnepéhez emberemlékezet óta szertartások kötődtek. Mivel ez az ünnep időben közel volt Róma megalapításának évfordulójához, a Palilia alkalmával egyúttal a város születését is megünnepelték. Már csak a Potitiushoz hasonló idős emberek emlékeztek arra az időre, amikor a Palilia külön ünnep volt, és nem kötődött a városalapításhoz.
A farkaskölykök futását is megrendezték évente egyszer. Potitiust igencsak felderítette ez az ünnep, mert minden évben elképzelte, mit szólna vénséges, zsörtölődő apja ehhez a ceremóniához. A rómaiak Lupercaliának nevezték el a vigasságot, amellyel a tél közepén meztelenül futkározó Romulusra, Remusra és Potitiusra emlékeztek. A fesztivál Lupercusnak, a falkák istenének nevét viselte. A szenátorok fiai pucéran mulatoztak, farkasként vonítottak, és farkasbőrből készült szíjakat csattogtattak. A gyermek után sóvárgó fiatalasszonyok odanyújtották nekik a kezüket, hogy üssenek rá, mert hittek benne, hogy termékenyek lesznek tőle. Meg kell hagyni, tényleg sokkal több gyermek született kilenc hónappal a Lupercalia után, bár csak találgatni lehetett, hogy pontosan milyen szerepet játszottak ebben a meztelenül virgonckodó ifjú farkasok.
A többi tradíciót csorbítatlanul megőrizték a király hosszú uralkodása alatt. Hercules ünnepén mindig felmentek az Ara Maximához, ahogy már az őseik is tették, és a Pinariusok előadták, hogy késve érkeztek volna a lakomához, a Potitiusok pedig fenntartották maguknak az előjogot, hogy megegyék az istennek felajánlott belsőségeket.

Elérkezett az idő, amikor Potitius életében negyvennegyedik alkalommal – és bár akkor még nem tudhatta, de utoljára – vett részt Hercules ünnepén. Legidősebb unokája akkor csatlakozott hozzá először: ő kergette el a legyeket a szent ökörfarkból készült korbáccsal az Ara Maximától. A fiú kiváló munkát végzett. Potitius is büszke volt rá, és a hőség ellenére egész nap jókedve volt. Még az sem tudta elrontani a hangulatát, hogy mint minden évben, ezúttal is kénytelen találkozni paptársával és unokatestvérével, Pinariusszal.
Miután véget ért a szertartás, Potitius visszavonult palatinusi kunyhójába, és lefeküdt, hogy szundítson egyet. Valeria, aki régóta volt a felesége, mellé feküdt, és behunyta a szemét. Ő is sokat evett az ünnepségen, és hamar elálmosodott.
Potitius a feleségét nézte, és elöntötte a szeretet és a gyengédség hulláma. Az asszony haja már csaknem annyira megőszült, mint az övé, és az arca is majdnem olyan ráncos volt, de még mindig szívesen gyönyörködött benne. Hűséges feleség volt, bölcs és türelmes anya, kiváló társ. Szerencsésnek érezte magát, hogy a sors neki adta Valeriát. Pontosabban fogalmazva: szerencsés volt, hogy Romulus neki adta Valeriát.
A római nép már a nagy nyári ünnepre, a Consualiára készült. Potitiusnak mindig eszébe jutott a Consualia, amikor Valeriára gondolt. Ha pedig valaki a Consualiát emlegette, rögtön Valeriát idézte fel vele...
A legelső Consualiát, amely csak később kapta ezt a nevet, Romulus parancsára rendezték meg uralkodása kezdetén. Úgy rendelkezett, hogy egy atlétikai versenyt kell tartani a Palatinus és az Aventinus között elnyúló völgyben futóversenyekkel, bukfencezéssel, veszélyes lovas mutatványokkal és kőhajító erőpróbákkal. A szomszédos szabin városokból is hívott fiúkat, hogy barátságos versenyek keretében mérjék össze képességeiket Róma ifjaival. A szabinok törzse a hét közül a legészakibb dombon telepedett le, és fő istene, Quirinus után Quirinalisnak nevezte el lakóhelyét.
Bár látszatra az volt a Consualia célja, hogy atlétikai versenyeket rendezzenek, ám Romulus tartogatott egy meglepetést a gyanútlan vendégek számára.
Amikor Potitius megtudta, milyen titkos tervet szövöget Romulus, hevesen tiltakozni kezdett. A látogatókat megillető vendégszeretet törvényét még az istenek szabták meg a városnak. Az összes vidék összes papja egyetértett abban, hogy a becsületes szándékú utazót mindig jó szívvel kell fogadni, és szállásadójának kötelessége kezeskedni a biztonságáról. Romulus terve azonban – amely kétségkívül Pinarius ötlete alapján született meg – a vendégszeretet minden törvénye elleni vétségnek számított.
Potitius megpróbálta lebeszélni a királyt, ám ő hajthatatlan volt.
– Túl sok férfi van Rómában, és túl kevés nő. Nap mint nap újabb férfiak érkeznek – magyarázta az uralkodó. – A Quirinalison élő szabinoknál viszont túl sok a fiatal nő. Én már tettem ajánlatokat a vezetőjüknek, Titus Tatiusnak. Megkértem, hogy küldjön feleségeket az itt élő férfiaknak, de ő ellenállt. Az anyák attól félnek, hogy a rómaiak túl közönségesek és durvák. Szabin férfiakhoz akarják hozzáadni a lányaikat, és még attól sem riadnak vissza, hogy ez esetben a hajadonoknak el kell hagyniuk a Quirinalist, és a hegyi törzsekkel kell élniük. Micsoda esztelenség! Az én alattvalóim is feleséget érdemelnek. Nem elég jók a szabin nőknek? Ami a vallásos jámborságomat illeti, megkértem Consus istent, hogy vezessen az úton.
– A titkos tanácskozások istenét?
– Igen. És ő számtalan jellel adta tudtomra, hogy támogat.
Romulus véghez is vitte a tervét. A szabin ifjak rövidesen megérkeztek, hogy részt vegyenek a versenyen. Az idősebbek és a nők a közönségben foglaltak helyet, és könnyen meg lehetett állapítani, kik a hajadonok, mert a matrónák és a szüzek is külön csoportba gyűltek. Az összes szabin fegyver nélkül jött, ahogy meghívott vendégekhez illett. Megkezdődött a verseny. A szabin ifjak minden erejüket beleadták a megmérettetésekbe, és jócskán kifáradtak, miközben a rómaiak szándékosan visszafogták magukat, és tartogatták az erejüket. Romulus jelzésére néhány római megragadott egy-egy szabin hajadont, és a fallal körülvett városba hurcolták őket. A többiek addig fegyvert fogtak. Nem volt nehéz elkergetniük a fegyvertelen, kimerült szabin férfiakat.
Ezzel azonban még nem boronáltak el mindent. Titus Tatius eleinte elszántan vissza akarta szerezni a fiatal lányokat, és magához hívta a rokonait a különböző szabin törzsekből, ám nem sikerült akkora sereget gyűjtenie, amekkora elég lett volna Róma megostromlásához. Számtalan összecsapás és tőrbe csalás következett. Közben Romulus megparancsolta az embereinek, hogy udvaroljanak az elrabolt nőknek, és erőszak nélkül nyerjék el a kegyeiket. A lányok nagy része végül önszántából ment hozzá az udvarlójához, gyermekeket szült, és előbb-utóbb a boldogtalanok is beletörődtek, hogy nem térhetnek vissza a Quirinalisra, mert a többi szabin megbélyegezné őket, és nem tartaná őket alkalmasnak a házasságra. Végül Titus Tatius is úgy döntött, hogy megpróbál véget vetni az áldatlan állapotoknak, és tárgyal Rómával. Romulus engesztelésül egy halom kincset küldött az elrabolt lányokért, cserébe a szabinok elismerték a házasságokat, és hajlandóak voltak visszatérni a békés szomszédi viszonyhoz. Egyesek még nehezteltek, de az idő múlásával a két népcsoport összevegyülése csökkentette köztük a távolságot, és Romulusnak sikerült hosszan tartó szövetséget kötnie Titus Tatiusszal.
Potitius tovább tiltakozott a szabin nők elrablásának terve ellen – egészen addig, amíg meg nem pillantotta Valeriát. Ő is ott volt a szabin szüzek között, akiket akaratuk ellenére tartottak fogva a király házának egyik, magas falakkal körülvett udvarán. Rémültnek és szerencsétlennek látszott. Talán akadtak nála szebb szabin lányok, mégis volt benne valami, amivel magára vonta Potitius figyelmét. A haruspex le sem tudta róla venni a szemét. Pinarius látta, mennyire megigézte a lány, és belesuttogott a fülébe:
– Akarod őt, unokatestvérem? Vedd el... különben én fogom!
Miközben a két férfi megközelítette a nőt, Valeria megriadt a Pinarius szemében felcsillanó ragadozó fénytől, amikor viszont meglátta Potitiust, aki éppoly nyomorúságosnak látszott, mint ő, egészen más érzelmek rajzolódtak ki az arcára. Abban a pillanatban egy egész életen át tartó, megbonthatatlan kötelék alakult ki kettejük között. Az összes szabin nő közül Valeria volt az első, aki saját akaratából ment hozzá egy római férfihoz. Az ő gyermekük volt az első, aki egyesítette magában a római és a szabin vért.
Maga Romulus is egy szabin nőt vett feleségül: Hersiliát. Boldogan éltek egymással, de utódjuk nem született. Potitius, aki több gyermeket is nemzett, azt gyanította, hogy az istenek szórták Romulus fejére a terméketlenség átkát, amiért a szabin nők elrablásával olyan égbekiáltóan megszegte a vendégszeretetre vonatkozó szent ősi törvényeket. Lehet, hogy ez a királynak is eszébe jutott, de soha nem mondta el senkinek.
Romulus ugyanakkor szilárd elveket alakított ki a házassággal és a családi élettel kapcsolatban. Királyként ahhoz is megvolt a joga, hogy ezeket törvénybe iktassa. Eldöntötte, hogy egyetlen házasságot sem lehet felbontani, és a férjnek joga van végezni a feleségével, ha házasságtörésen vagy boriváson kapja (mivel biztos volt benne, hogy a bortól az asszonyok könnyebben kaphatók a félrelépésre). A saját gyerekei fölött és a felesége házasságon kívül született gyerekei fölött a családfőnek teljhatalma van: bérbe adhatja őket munkásként, bezárhatja őket, megverheti, sőt halálra is ítélheti őket. Leszögezte, hogy egyetlen fiú sem szerezhet az apjánál nagyobb törvényes hatalmat. Ez lett a paterfamilias törvénye, létrehozva a családfő korlátlan uralmát, amelyet évszázadokig senki sem kérdőjelezett meg Rómában.
Ilyeneken gondolkodott Potitius, miközben Valeriát nézte, és visszagondolt az első Consualiára, a szabin nők elrablására. Ha mást nem is, Valeriát Romulusnak köszönheti...
Valeria most ott aludt mellette. Potitiusnak nem volt kétsége efelől, mivel hallotta halk hortyogását. Az arcát fürkészte, visszaemlékezett az együtt töltött évekre, és megállapította, hogy a házassága akkor is sikeres lett volna, ha Romulus nem találja ki a szigorú törvényeket, és a gyermekeiből akkor is tiszteletteljes, engedelmes utód vált volna, ha a király nem alapozza meg a paterfamilias hatalmát. Potitius apja gyakran nézte rossz szemmel fia döntéseit, de soha nem keresett volna egy szigorú törvényt, amivel megbüntetheti vagy megtörheti az akaratát. Mit tudott Romulus – akinek sem fia, sem lánya, sőt állítólag emberi apja sem volt – a gyermeknevelésről vagy az apának kijáró tiszteletről? Mégis, a Romulus utáni világ nagyon különbözött a Romulus előtti világtól, pontosan azon törvények miatt, amiket Róma családjaira kényszerített rá.
Valaki kopogott a kunyhója ajtaján. Gyorsan, de óvatosan kelt fel az ágyról, nehogy felébressze Valeriát, majd ajtót nyitott. A délutáni nap szédítően vakította a szemét, így csak látogatója körvonalait látta, és fel sem ismerte, amíg meg nem szólalt.
– Szép napot neked, unokatestvérem.
– Pinarius! Mit keresel te itt? Az ünnepség véget ért. Reméltem, hogy újabb egy évig nem kerülsz a szemem elé!
– Milyen goromba vagy ma, rokon. Nem hívsz be a házadba?
– Miféle mondanivalónk lehet egymásnak?
– Hívj be, és megtudod.
Potitius összevonta a szemöldökét, de hátrébb lépett, hogy Pinarius bemehessen. Becsukta mögötte az ajtót.
– Halkan beszélj. Valeria alszik.
Az ágyukat takaró, vesszőből font válaszfal mögül még mindig lehetett hallani az asszony hortyogását.
– Jól megnéztem magamnak ma az ünnepségen – közölte Pinarius. – Még mindig takaros asszony. Bárcsak gyorsabb lettem volna nálad azon a napon, oly sok évvel ezelőtt...
– Miért jöttél ide?
Pinarius még jobban lehalkította a hangját.
– Változás közeleg, unokatestvérem. Néhányan túl fogják élni, mások nem.
– Beszélj érthetően.
– Neked mindig nézeteltéréseid voltak a királlyal. Az uralkodása kezdete óta újra meg újra szembeszegültél vele. Ha azt hallanád, hogy nemsokára véget ér az uralma, szomorú lennél?
– Badarság! Romulus olyan életerős, mintha feleennyi idős lenne. Még mindig ő vezeti csatába a seregét, és az első sorban harcol. A száz évet is meg fogja érni.
Pinarius sóhajtva csóválta a fejét.
– Tényleg nem látod, mi folyik itt, rokon?
Pinarius mindig így beszélt vele: rejtvényekben, és hol szánalommal, hol megrovással a hangjában. De Potitius érezte, hogy az unokatestvére komolyan gondolja, amit mond, és valami rendkívül súlyos dolgot akar bejelenteni.
– Akkor mondd el. Mi folyik a király háta mögött?
– A szenátorok panaszkodnak, hogy a király túl fennhéjázó, túl régóta uralkodik, természetesnek veszi a hatalmát, és visszaél vele. Te is láttad, hogy vonul végig a Palatinus tetején skarlátvörös tunikájában és bíbor szegélyű köpenyében, mogorva képű ifjú harcosai között. Liktoroknak nevezi őket, mert az etruszkok így hívták a király testőreit. Micsoda gőgös kényeskedés! A minap is, amikor méltóztatott megjelenni a szenátus ülésén, leült a bolyhos, puha trónjára, lenézett ránk, de egyáltalán nem figyelt, inkább a liktorokkal nevetgélt és viccelődött. Csak akkor hegyezte a fülét, amikor egy senkiházi, lusta disznópásztor megjelent előtte, és előadott egy aljas, koholt történetet egy köztiszteletben álló, gazdag emberről. És hogy rendelkezett Romulus? A kondásnak kedvezett a szenátorral szemben! Alig tértünk magunkhoz a felháborodástól, amikor bejelentette, hogy fel fogja osztani az egyik újonnan meghódított, zsíros földdarabot a katonái között. Minket meg sem kérdezett! Mi nem kaptunk belőle semmit! Mi jöhet még ezek után? A király kihajítja öreg bajtársait a szenátusból, és pásztorokat ültet a helyükbe? Vagy más semmirekellőket, akik csak tegnap érkeztek Rómába?
Potitius elnevette magát.
– Romulus szereti a hétköznapi embereket, és azok is szeretik őt. Gondolj csak bele: őt is egy kondás nevelte fel! Lehet, hogy palotában lakik, de a szíve ott maradt abban a disznóólban. A katonáit is imádja, és azok is viszonozzák. Elvégre nagy bajkeverő volt fiatalkorában, előszeretettel szította az ellentéteket. Szegény öreg szenátorok túl mohóvá és kövérré váltak, már nem érdemesek a szeretetére! Azt mondod, gőgös lett, de miért érdekel téged, hogy bíbor köpenyben járkál? Valld be, csak egy célod van: megvédeni a saját előjogaidat az újonnan érkezettekkel meg a csőcselékkel szemben, aki nem tudja, hol a helye.
Pinarius előretolta az állkapcsát.
– Lehet, hogy így van, rokon, de ezt akkor sem hagyhatjuk annyiban. Közeleg az elszámolás napja, egy ünnep, amit az ég naptárába jegyeztek be.
Potitius felmordult.
– Romulus ellen már sok összeesküvést szőttek... és mindig sikerült levernie őket. Azt mondod, újabb cselszövés készül? Azt akarod, hogy én is részt vegyek benne?
– Unokatestvérem, te mindig átlátsz rajtam! – mosolyodott el Pinarius. – Neked soha nem mondom el az igazat, mégsem lehet titkom előtted.
Potitius a fejét rázta.
– Semmiféle összeesküvésben nem veszek részt, ami a király ellen irányul. – A válaszfal mögött Valeria felsóhajtott, és megfordult álmában. – Hallani sem akarok többet erről. Most menj el.
– Bolond vagy, Potitius. Mindig is az voltál.
– Lehet, hogy bolond vagyok. De áruló nem leszek.
– Akkor tartsd magad távol a királytól, ha nem akarod elveszíteni a fejed. Hogy is van az etruszk mondás? „Amikor a kasza kivágja a gazt, a füvet is letarolja.” Tudni fogod, ha elérkezett az elszámolás napja: a nap fénye kihuny, és világos nappal beköszönt az éj.
– Miről beszélsz már megint?
– Lehet, hogy az etruszkok sok mindent tanítottak neked a jóslásról, Potitius, de az égi jelenségekről semmit sem tudsz. Azokat nekem kellett tanulmányoznom. Romulus néhány évvel ezelőtt meghagyta nekem, hogy keressek bölcs embereket, akik megjövendölik a Nap, a Hold és a csillagok mozgását, így könnyebben lejegyezhetjük az évszakokat, és pontosabban meghatározhatjuk az ünnepek időpontját. Bizonyos módszerekkel előre lehet tudni, mikor történnek meg a szokatlan események. Közeleg a nap, amikor fényes nappal egy kis időre kihuny a nap fénye, és az istenek visszavonják támogatásukat a királytól. Romulus elhagyja majd ezt az árnyékvilágot, és mindenki más is, aki túl közel áll hozzá. Most már megértetted?
– Csak azt értettem meg, hogy tébolyultabb vagy, mint gondoltam.
– Én figyelmeztettelek, unokatestvérem. Mindent megtettem, hogy megmentselek. De ha erről bárkinek egy szót is szólsz, a csodálatos Valeria hamarabb özvegyül meg, mint kellene.
– Takarodj a házamból, rokon!
Pinarius nem szólt többet. Elhagyta a kunyhót.

Pinarius látogatását követően Potitiusnak éjjelenként nem jött álom a szemére. Nem volt kétsége felőle, hogy valóban készülődik egy összeesküvés a király ellen, és abban sem kételkedett, hogy Pinarius beváltaná a fenyegetését, amivel elbúcsúzott tőle. Figyelmeztesse Romulust? Újra meg újra elképzelte magában, de nem volt bátorsága megtenni. Talán félt Pinariustól? Vagy talán a hűsége kinyilatkoztatása ellenére éppoly feszült viszonyt tartott fenn az uralkodóval, mint a többi szenátor?
Pinarius elültette a fejében azt a képzetet, hogy nemsokára megtámadják Romulust. Pár nappal később Róma a Consualiát ünnepelte, szertartásokat és versenyeket rendezett, hogy megemlékezzen az első atlétikai játékokról és a szabin nők elrablásáról. Potitiusnak a király közelében kellett lennie, mert haruspexi kötelességei ezt kívánták. Elviselhetetlen aggodalomban telt a napja. Először áldozatot mutattak be Consusnak, a titkos tanácskozások istenének, akihez Romulus a szabin nők elrablása előtt is sokat imádkozott, és akinek a terv sikeres végrehajtása után oltárt is állíttatott. Consus oltárát az év további részére elrejtették, és csak a Consualián fedték fel újra, amikor a király áldást kért az istentől titkos terveire. Nem is találhattak volna ennél jobb alkalmat Romulus megtámadására, hiszen ez a cselszövés is titkos volt. Pinarius sem tágított a király mellől, és Potitius mindvégig rajta tartotta a szemét. Csakhogy Pinarius arcán semmiféle érzelem vagy izgalom nem tükröződött. A jelek szerint Consus elfogadta a felajánlást, és megáldotta a játékokat, mert ragyogó időjárásnak örvendhettek, és különösebb rendbontás nélkül fejeződött be a nap.
Teltek-múltak a napok, és Romulus sértetlenül élte túl őket, Potitius mégsem szabadult az idegességtől, ami megfosztotta a pihentető álomtól. Egészen más szemmel nézte a királyt és a szenátorokat. Minden igazolást nyert, amit Pinarius mondott. A király túl kevéllyé és elővigyázatlanná vált, szégyentelenül kedvezett az ifjú harcosoknak és az újonnan érkezett idegeneknek, és gátlástalanul kimutatta megvetését öreg bajtársai iránt. A szenátorok leplezték a haragjukat a jelenlétében, de miután a liktoraival együtt továbbállt, a gyűlölet kiült az arcukra, és sugdolózni kezdtek egymás között. Amikor azonban Potitius a közelükbe került, rögvest elhallgattak.

KR. E. 716

A nyár átadta helyét az ősznek, az ősz a télnek, majd a tél is a tavasznak. Újabb nyár bontogatta szárnyait, ám a szenátorok még mindig nem cselekedtek. A király uralma megdönthetetlennek látszott. Meggondolták volna magukat az összeesküvők? Elmaradt az égi tünemény, amit Pinarius megjósolt? Vagy lemondtak a tervről, mert Pinarius hiába próbálta megkörnyékezni az unokatestvérét azzal, hogy csatlakozzon? Potitius nem tudhatta a választ, mert a többi szenátor nem vonta be a titkos tanácskozásokba. A haruspex a hosszú várakozással minden lehetőségét eljátszotta arra, hogy figyelmeztesse a királyt. Különben is, hogyan magyarázná meg a késlekedését Romulusnak egy ilyen szörnyű fenyegetés súlya alatt? Potitius úgy érezte, minden barátja elhagyta, és teljesen egyedül maradt.
Azzal nyugtatta magát, hogy ez az összeesküvés is összeomlott, akárcsak az összes korábbi. Csakhogy a feje fölött lebegő végzet fenyegetése nem akart alábbhagyni. Képtelen volt lerázni magáról.
Potitius valamikor régen úgy döntött, hogy megtöri az ősi családi hagyományt. Amikor fia felnőtt, nem adta neki Fascinus amulettjét, hanem megtartotta magának, és különleges alkalmakkor egészen a haláláig viselte is. Ez a szokás összhangban volt a Romulus által beiktatott paterfamilias törvényével, érvelt magában, elvégre amíg csak él, a törvény őt teszi a család legfőbb urává.
Most viszont annyira szorongatta a félelem, hogy úgy döntött: átadja az aranyamulettet a legidősebb unokájának. Először arra gondolt, hogy a hagyományokat tiszteletben tartva megvárja Hercules ünnepét, de egyre erősödött benne a rettegés, ezért kerek egy hónappal az ünnep előtt váratlanul összehívta a család tagjait. Elsírta magát, amikor mindnyájukat egy helyen látta, mert valami azt súgta neki, hogy most gyűlnek össze utoljára. Családjának tagjai nem értették a könnyeit, ő pedig nem magyarázta el, miért sír. Komor ceremónia keretében levette a talizmánt a nyakáról, és átadta az unokájának. Nagyon megkönnyebbült. Fascinus volt a családja legrégibb istene, még Herculesnél is öregebb, és most, hogy biztonságban továbbadta az isten aranyamulettjét, az ősei által tisztelt legrégibb kötelezettségnek tett eleget.
Másnap felkérték Potitiust, hogy jósoljon egy új oltár felavatásánál, amit Vulcanusnak, a tüzes föld alatti világok istenének ajánlottak. A Kecske-mocsárban állították fel, Mavors mezejének nyugati végében[2], ahol a Quirinalistól északra elterülő völgyből érkező patak egy forró, bugyogó folyós homokkal teli gödörbe torkollott. Az évek során számtalan kóbor kecske esett csapdába az alattomos gödörben; innen kapta a nevét, és innen eredt az ötlet, hogy a helyet szenteljék Vulcanusnak. Ezen a ponton az isten áldozatokat szedett, akár felajánlották neki, akár nem.
Romulus úgy határozott, hogy nagy pompával ünnepli meg az oltár felavatását. Róma összes szenátorának és lakójának megparancsolta, hogy legyen jelen. A hét domb vidékén élő emberek egész délelőtt gyülekeztek Mavors mezején. A harcosok, akik részt vettek a király hadjárataiban, a csatában szerzett zsákmányaikat fitogtatták – pazarul megmunkált bronzvérteket, rikító színűre festett lósörénnyel ékes sisakokat, préselt bőrből készült öveket vascsatokkal. Még a legszegényebb polgárok is a legjobb ruhájukat viselték, ha mást nem, hát egy foltozatlan tunikát.
A kijelölt órában felbukkant a király és a kísérete, majd átvonultak a tömegen. Potitius a szertartásokhoz hordott sárga köpenyét és csúcsos süvegét viselte. A király egy új köpenyt öltött magára, amin szinte még meg sem száradt a festék. Potitius érezte a festőbuzérból nyert vörös festék jellegzetes szagát a levegőben. A király ifjú liktorainak új vértje vakítóan csillogott a déli napsütésben. Az etruszk uralkodóktól átvett tradíciók szellemében vesszőnyalábokat és bárdokat vittek fegyverként. A vesszők arra szolgáltak, hogy megkorbácsolják azt, aki megsérti a királyt, a bárdok pedig arra voltak hivatottak, hogy azonnal lefejezhessék azt, akit a király az ellenségének kiált ki.
Az új oltárt mészkövekből faragták ki, és egy kis dombra helyezték. Bámulatos faragványok díszítették, amelyek csatajeleneteket ábrázoltak a Veii ellen folytatott hadjáratból, valamint Romulus dicsőséges gyalogos bevonulását Rómába. A legjobb etruszk kézműveseket bízták meg a domborművek készítésével. Ahogy a kifinomult művészi munkát nézegette, Potitiusnak eszébe jutott, az Ara Maxima milyen egyszerű és dísztelen Vulcanus új oltárához képest.
A közelben panaszosan mekegett az áldozati kecske, mintha sejtené, milyen sors vár rá. Maga Romulus mutatta be az áldozatot: az oltáron szúrta le a kecskét az áldozati késsel. Potitius dolga volt, hogy alaposan szemrevételezze az állatot, és meggyőződjön róla, hibátlan jószág. Ellenőrizte szeme, szája és bundája tisztaságát, végtagjai épségét, patái sértetlenségét. Aztán kijelentette Romulusnak, hogy a kecske alkalmas a feláldozásra. Miközben az állatot felkötötték, Potitius a szenátorok arcát leste, akik a tömeg első soraiban álltak. Tekintete összefonódott Pinarius pillantásával.
Unokatestvérének igen különös kifejezés ült az arcán. Komoran mosolygott. Valami fagyosan csiklandó balsejtelem azt súgta Potitiusnak, hogy a nap, amiről Pinarius beszélt, elérkezett. De mégis... ki merné ezen a helyen, ebben az időpontban megtámadni a királyt? Az uralkodót körbevették a liktorai, egész Róma összegyűlt szemtanúnak, és egy szent alkalom hívta őket az oltár közelébe.
A megkötözött, mekegő kecskét az oltárra helyezték. Romulus felemelte az áldozati kést, és szembefordult a Mavors mezején összesereglett tömeggel.
– Milyen sokan vannak! – motyogta. Olyan halkan beszélt, hogy csak a szorosan mellette álló Potitius hallotta. – Gondoltad volna ifjúkorodban, hogy elérkezik egy ilyen nap? Hogy itt állnak majd előttünk, királynak neveznek, és csak az istenek hatalma nagyobb a miénknél?
Potitius hallotta a király szavait, de tudta, hogy nem neki címezte őket. Romulus az ikertestvéréhez, Remushoz beszélt. Abban a pillanatban Potitius rájött, miért nem figyelmeztette a királyt a készülő cselszövésre – nem azért, mert félt Pinariustól, és nem azért, mert maga is haragudott az uralkodóra. Szíve legmélyebb rejtekében soha nem bocsátott meg Romulusnak azért, hogy megölte Remust. És Romulus sem bocsátott meg magának.
A tömegből felhangzó moraj elcsöndesült, amikor a király imájával megszólította Vulcanust. Potitius furcsán tisztának érezte a fejét, amint végignézett az arcok tengerén. Úgy tűnt, fokozatosan megváltozik a fény, és az egyre erősödő homály szinte természetfelettivé alakítja a tájat. Mások is észrevették a változást. A tömegből néhányan a nap felé fordultak.
Bizarr, megmagyarázhatatlan jelenségnek voltak szemtanúi. A nap egy része szénfekete lett, mintha tüzének egy hányada kialudt volna.
A férfiak rémülten kiáltozva mutogatni kezdtek. Nemsokára mindenki a napot figyelte, amelynek lángja egyre gyengült, míg végül az egész egy fekete, lánggyűrűtől övezett széngolyóvá vált. A tömeg ámuldozva leste, aztán kétségbeesett sivalkodásba fogott.
Ugyanekkor erős szél csapott Potitius arcába. Az égen eddig egyetlen felhő sem úszott; most viszont nyugat felől hatalmas fekete fellegek gyűltek össze a már amúgy is sötét égen. A fuvalom lekapta Potitius fejéről a csúcsos süveget. Hiába nyúlt utána, hiába forgolódott, a szél egyre messzebb gurította a fejfedőt. Mintha egy láthatatlan kéz emelte volna az oltár fölé, majd összegyűrte, és beledobta a csillámló felszínű Kecske-mocsárba. Nagyon könnyű kalpag volt, a fortyogó folyós homok mégis egykettőre magába szippantotta.
Potitius megint szembefordult a sokadalommal. A kísérteties fényben, amely minden szívdobbanással egyre fakult, kivehetetlen káosszá alakult Mavors mezeje. A szél süvítésén áthatolt az emberek rémült vagy fájdalomtól elgyötört ordítozása. Mindenki ide-oda szaladgált, az elesetteket rugdosva és rajtuk taposva. Romulus ifjú liktorai is éppúgy megriadtak, mint a többiek; nem is formáltak kordont a király körül, hanem az őszi levelek módjára szétszóródtak. Cikcakkos villám szakította szét a fekete eget, aztán belecsapott az asylum dombjába. Fülsiketítő mennydörgés harsant, és Potitius majdnem elvesztette az egyensúlyát. Teljesen elvakította a villám, ezért amikor előrelépett, hogy megkeresse a királyt, úgy markolászta a levegőt, mint akinek kiszúrták a szemét.
Éles kavicsokhoz hasonló esőcseppek záporoztak az arcára. Még mindig érezte a festőbuzér szagát, így tudta, hogy Romulus még a közelében van. Az ujjával hozzáért egy másik ember ruhájához. Megmarkolta a gyapjút, és szorosan tartotta. Újabb villám hasította darabokra az égboltot. A túlvilági fehér fényben nem Romulust pillantotta meg maga előtt, hanem Pinariust. Az egyik kezében véres kardot fogott, a másikkal pedig egy összezúzott fejet markolt meg a hajánál. Az arc ugyan másfelé fordult, de Potitius jól látta a fejen körbeívelő vaskoronát.
Amikor Remus meghalt, Potitius úgy érezte, valami rémálom ereszkedett rájuk. Ebben a pillanatban, minden túlvilági sötétség ellenére világosan, teljesen tiszta fejjel érzékelte, hogy felébred a lidércnyomásból. Újabb villám változtatta csontfehérré a völgyet. Potitius az elkülönülés furcsa érzésével figyelte, ahogy Pinarius visszahúzza a kardját. Ösztönösen a nyaka felé nyúlt, ahol korábban Fascinus amulettje lógott, ám a talizmán nem volt ott; előző nap adta át az unokájának. Legalább az aranyrög biztonságban volt.
Pinarius éktelen üvöltéssel suhintotta a vörös pengét a nyaka felé.

Pinarius arra hivatkozott, hogy maga Jupiter szentesítette, amit tett. Bár réges-rég megjósolta a napfogyatkozást, és eldöntötte, hogy kihasználja az általa kiváltott rémületet és zavarodottságot, nem láthatta előre, milyen pusztító vihar kíséri majd az égi tüneményt. A villám Jupiter keze volt, a mennydörgés Jupiter hangja. Az istenek atyja vezette Pinariust az oltárhoz. Az istenség helyeslően rázkódtatta meg az eget és a földet, amikor Pinarius lecsapta Romulus fejét.
Pinarius idejekorán figyelmeztette az unokatestvérét, hogy ne álljon túl közel a királyhoz. Mindenki más elmenekült a helyszínről, még Romulus testőrei is, mégis szembetalálta magát Potitiusszal a gyilkosság után. Unokatestvére a köpenyét markolászva bámulta őt. Hirtelen kellett határoznia, és nem döntött rosszul. Jupiter fülsiketítő mennydörgéssel adta tudtára egyetértését.
Pinarius és szövetségesei tüstént levetkőztették Romulus fejetlen holttestét, aztán bedobták a Kecske-mocsárba, ami nyom nélkül eltüntette. Utána ugyanezt tették Potitius tetemével is. Még ha a mocsár fel is fedi valaha a titkait, ki tudna azonosítani két fej nélküli, csupasz holttestet? A szenátorok egy része magához vette és a köpenye alá rejtette a széttépett ruhák darabjait, megesküdve, hogy mihelyst hazaértek, elégetik őket.
Pinarius levette a koronát Romulus fejéről, és az oltárra rakta a vaskarikát, hogy könnyen rá lehessen találni. Eleinte ő maga akart megszabadulni Romulus fejétől, de a nagy kavarodásban odaadta az egyik szövetségesének, és utasította, hogy ássa el egy titkos helyen. Potitius halála sokkal sürgetőbb kötelezettséget jelentett számára. Lehet, hogy bolond volt a szegény öreg, de egyszersmind a rokona és Hercules másik papja is. Utolsó szívességként megtehetett annyit, hogy elrejti összezúzott, véres fejét.
Lassan továbbhaladt a napot takaró árny. Apránként enyhült a sötétség, ám a vihar tovább tombolt. Mavors mezeje kiürült, de Pinarius továbbra sem fedte fel a köpenye alatt rejtegetett fejet. Az asylum dombja felé indult, és egy meredek ösvényen sietett fel a tetejére. Az Asylaus oltára körül táborozókat, akik Rómába szerettek volna betelepülni, elüldözte a vihar a hegycsúcsról. Pinarius megközelítette Jupiter templomát. Hogy hálát adjon az istennek a nap áldásaiért, a templom árnyékába temette unokatestvére fejét.
Letérdelt a sárba, és még egyszer utoljára megszemlélte Potitius fejét. Aztán hozzáfogott, hogy a saját kezével ásson gödröt a lágy, nedves földbe.

IV. A zsarnok és a templom
(Térkép)

KR. E. 510

A tizenkét éves fiú keresztbe tett lábbal ült a padlón, és a leckéjét ismételgette. Előtte ült a nagyapja egy egyszerű, fából készült, bronz forgópántos, összecsukható széken. Annak ellenére, hogy a széknek nem volt háttámlája, az öregember kifogástalanul egyenesen ült, ezzel is példát mutatva a fiúnak.
– Mondd csak, Titus, melyik napon távozott erről a világról Romulus király?
– Kétszázhat évvel ezelőtt, quinctilis hetedik napján.
– Hány éves volt?
– Ötvenöt.
– És hol történt az eset?
– Vulcanus oltáránál, a Kecske-mocsár előtt, a Mars-mező nyugati szélén.
– Ó, igen, és hogy hívták akkoriban a Mars-mezőt?
A fiú összevonta a szemöldökét. Aztán eszébe jutott, amit tanult, és felragyogott az arca.
– Romulus király idejében Mavors mezejének hívták. Mert Marsot akkor még úgy nevezték: Mavors.
– És mit lehet tanulni ebből?
– Azt, hogy a szavak és a nevek idővel megváltozhatnak... általában rövidebbek és egyszerűbbek lesznek... de az istenek örökkévalóak.
Az öregember elmosolyodott.
– Nagyszerű! Most légy szíves, meséld el, hogyan távozott e világból Romulus király.
– Volt egy nagy napfogyatkozás, meg egy óriási vihar, és az emberek rémülten menekültek a mezőről. Ezért kapta az ünnep azt a nevet, hogy Populifugia, vagyis „az emberek menekülése”. Azóta is minden évben ugyanazon a napon tartják. Csak egyetlen férfi maradt ott a mezőn, a Pinariusok egyik őse. Csak Pinariusnak hívták, mivel akkoriban az embereknek csak egy nevük volt, nem kettő, mint nekünk. Pinarius szemtanúja volt a csodának, ami ott történt. Kettéhasadt az ég, és egy tölcsér alakú forgószél csapott le a földre. Jupiter keze volt az. Felemelte Romulus királyt az égbe. Mielőtt az uralkodó távozott ebből a világból, levette a vaskoronáját, és rátette Vulcanus oltárára, az utódjának. Így Romulus király lett az egyetlen személy a történelmünkben, aki soha nem halt meg. Egyszerűen kilépett ebből a világból, és istenként élt tovább az istenek között.
– Nagyon jó, Titus! Látom, rengeteget tanultál.
– Igen, nagyapa.
Titus Potitius elégedetten emelte fel a kezét, hogy megérintse Fascinus amulettjét, ami aranyláncon függött a nyakában. A legutóbbi Hercules-ünnepen kapta az apjától, amikor először segédkezett az oltár körül papként.
– Most pedig áruld el nekem: miféle királyok követték Romulust, és milyen nagy eredmények fűződnek a nevükhöz?
– Romulus királynak nem született fia, ezért a távozása után összegyűltek a szenátorok, és megtanácskozták, kié legyen a korona. Onnantól fogva ez lett a szokás: a királyi címet nem lehet örökölni, hanem a szenátus választja ki a következő uralkodót, aki élete végéig szolgálja a népet. A választásuk Numa Pompiliusra esett, egy szabin származású férfira, aki korábban be sem tette a lábát Rómába. Ezzel is újabb bölcs szokást honosítottak meg. Király ezután csak kívülálló lehetett, és nem lehetett köze a szenátushoz, különben a szenátorok hajba kaptak volna a korona miatt. Numa király békés uralkodása sokáig tartott. Jámbor, istenfélő ember volt, és alaposan megszervezte a papok testületeinek életét, meg az isteneknek bemutatott áldozatokat.
– Őt Tullus Hostilius követte a sorban. Numa királlyal ellentétben ő háborúpárti volt. Elpusztította az ellenfeleit, és Itália latinul beszélő népeinek központjává tette Rómát. Tullus Hostilius építtette meg a nagy gyűléstermet a fórumon, ahol a szenátus azóta is az üléseit tartja.
A következő király Ancus Marcius volt, Numa unokája. Ő építtette az első hidat a Tiberis fölé. Ő alapította meg Ostia városát a folyó torkolatánál, hogy legyen Rómának tengeri kikötője.
Az ötödik király az első Tarquinius lett. Ereiben ugyan görög vér folyt, ám az etruszk Tarquinia nevét vette magára. Elsőrangú harcos és nagy építőmester volt. Egy hatalmas föld alatti csatornát tervezett, amit Cloaca Maximának hívunk. Ez a csatorna az egykori Spinon folyó ősi medrét követi, és a fórumon gyűjti össze a szennyvizet. Ő fektette le a nagy lóversenypálya alapjait is a Palatinus és az Aventinus közötti völgyben. Ez azóta a Circus Maximus nevet kapta. Az első Tarquinius király korában épültek meg az első lelátóhelyek. Ő tervezte meg és kezdte el építeni a világ legnagyobb építményét, az új Jupiter-templomot a Capitolinus-dombon.
Titus felkelt a padlóról, és odasétált az ablakhoz, amelynek nyitott táblái beengedték a meleg fuvallatokat. A Potitiusok háza a Palatinus magaslatán állt, így az ablakból fenséges kilátás nyílt a szomszédos Capitolinus-dombon zajló kolosszális építkezésre. Az új templomot ugyan eltakarták a mesteremberektől és építőmunkásoktól nyüzsgő állványok, de lassan érzékelni lehetett a régi király által elképzelt épületformát. A szellősen elhelyezett oszlopok tetején széles, gazdagon díszített timpanon pihent, a bejárat hatalmas volt. Titus elbűvölve figyelte a látványt.
Nagyapja, akiből minden percben előbújt a tanító, kihasználta a csendet, hogy közbevessen egy másik témát.
– Mindig Capitolinusnak hívták azt a dombot?
– Nem. Romulus király még Asylum-dombnak nevezte, de aztán az emberek inkább Capitolinusnak hívták, ami azt jelenti: „fő hegy” vagy „fej hegy”.
– Miért éppen így nevezték el?
– Mert amikor a munkások elkezdtek alapot ásni az új templomhoz, rátaláltak valami szokatlanra. Ez az első Tarquinius uralkodása alatt történt. Egy férfi feje volt a földben. Nagyon régen kerülhetett oda, de szinte épségben megmaradt. A papok kijelentették, hogy ezt a jelet az istenek küldték, és nagy örömre ad okot, mivel azt jósolja, hogy Róma a világ fejévé fog válni.
Titus a homlokát ráncolta.
– Hogy történhetett ilyesmi, nagyapám? Hogyan temethetett valaki egy fejet csak úgy test nélkül a Capitolinus-dombra, és hogyan maradhatott meg az a fej?
Az idős férfi megköszörülte a torkát.
– Vannak rejtélyek, amiket senki sem tud megmagyarázni, de attól még igazak, hiszen a hagyomány ezt mondja. Ha kételkedsz a történet hitelességében, biztosítalak róla, hogy ifjúkoromban a saját szememmel láttam a fejet, nem sokkal a megtalálása után. A férfi arcvonásai enyészetnek indultak, de jól lehetett látni, hogy egykoron szőke volt, bár a haja és a szakálla is félig megőszült már.
– Akkor hozzád hasonlított, nagyapa.
Az öregember felvonta az egyik szemöldökét.
– Hát az én fejem még nincs a földbe ásva! Na, térjünk gyorsan vissza a királyok sorához. Az első Tarquinius után...
– Az első Tarquinius után Servius Tullius következett. Ő egy rabszolga volt a király házában, de olyan fontos ember lett, hogy amikor Tarquinius meghalt, a királyi özvegy őt javasolta utódjának. Servius Tullius megerősítette és kiegészítette a város védműveit, és uralkodása végére mind a hét dombot cölöppalánkok, falak, töltések és árkok vették körül. Ő ásatta ki a központi börtön föld alatti celláit is a Capitolinus lábánál, amiket ma Tullianumnak nevezünk, és ahol a király ellenségeit szokták megfojtani. Az új király szívesebben foglalkozott ezekkel az építkezésekkel, a templomot közben hanyagolta.
Servius Tulliust a jelenlegi király, Tarquinius fia követte, akit szintén Tarquiniusnak hívnak. Mostani királyunk arról híres, hogy megszerezte a Szibülla-könyveket. Ezek a jóslatok adnak útmutatást a népnek válsághelyzetben.
– Honnan szerezte azt az írást?
Titus arcára széles mosoly ült ki, mert ez volt az egyik kedvenc története.
– Kümé mellett egy tengerparti barlangban lakik a szibülla, akitől Apollon isten megkövetelte, hogy több száz furcsa verset írjon le pálmalevelekre. A jósnő a végén összetűzte a leveleket, így kilenc tekercset kapott. Ezeket Rómába hozta, és felajánlotta Tarquinius királynak megvételre. Azt mondta neki, hogy ha jól értelmezik a verseket, megjósolhatják a jövőt. Tarquinius nem tudott ellenállni a csábításnak, de túl magasnak találta az árat. A szibülla meglendítette a karját, mire három tekercs meggyulladt és elégett. Utána felajánlotta a maradék hatot az eredeti összegért, a kilenc tekercs áráért! A felháborodott Tarquinius megint visszautasította, mire a szibülla még három tekercset elégetett. Ismét csak ugyanazt az árat mondta. Tarquinius király szomorúan gondolt a megsemmisült jóslatokra, és kénytelen volt beadni a derekát. Kifizette a szibüllának, amit kért, ám a kilenc könyv áráért csak hármat kapott. A Szibülla-könyvek szent ereklyék. A legválságosabb időszakokban a papok ezeket olvassák. Tarquinius újból nekilátott a hatalmas templom építésének, amit egykoron az apja kezdett el, és eldöntötte, hogy abban helyezi majd el a könyveket.
Titus újból kinézett az ablakon. Amióta élt, egyszer sem látta leállni az építkezést. Minden hónappal egyre tisztábban ki lehetett venni a végleges formáját, hiszen a masszív oszlopok és timpanonok végre helyükre kerültek. Még azok sem láttak ehhez fogható monumentális építkezést, akiket messzire vitt az útjuk Rómától, például a görög és egyiptomi nagyvárosokba.
– Nem csoda, hogy Büszke Tarquiniusnak nevezik – motyogta magában Titus.
– Mit mondtál? – kérdezte a nagyapja kissé megdermedve.
– Büszke Tarquinius... úgy hallottam, az emberek így nevezik a királyt.
– Milyen emberek? Hol?
Titus vállat vont.
– Idegenek. Boltosok. A járókelők a fórumon és az utcákon.
– Ne hallgass rájuk, és legfőképp ne ismételd meg, amit mondanak!
– Miért ne?
– Csak fogadj szót!
Titus meghajtotta a fejét a nagyapja előtt. Ő volt a legidősebb Potitius, a paterfamilias. Az ő akarata törvénynek számított a családban, és Titusnak nem volt joga megkérdőjelezni a döntését.
Az öregember felsóhajtott.
– Elmagyarázom, de csak most az egyszer. Ha az emberek ezt mondják egy királyról, nem bóknak szánják. Éppen ellenkezőleg: azt akarják vele mondani, hogy a király gőgös, makacs és hiú. Ezért ne ejts ki ilyet a szádon, még előttem sem. A szavak veszélyesek lehetnek, főleg azok, amik sértőek egy királyra nézve.
Titus komoran bólintott, majd összevonta a szemöldökét.
– Egyvalamit nem értek, nagyapa. Azt mondod, hogy a királyság nem örökletes. Akkor hogy lehet, hogy a mostani Tarquinius király apja szintén király volt?
– Úgy lehet, hogy a koronát nem a fiú örökölte az apjától.
– Tudom, közöttük volt Servius Tullius. Tarquinius viszont úgy szerezte meg a koronát, hogy megölte őt, nem igaz?
Az öregember élesen szívta be a levegőt, de nem válaszolt. Titus már elég nagy volt ahhoz, hogy megtanulja a királyok sorát, és megjegyezze, milyen eredmények fűződnek a nevükhöz, de még nem volt elég érett ahhoz, hogy felfogja a politikai intrikákat, amelyek révén a királyok a trónra kerültek, illetve a botrányokat, amelyek az uralkodásukat kísérték. Még a rég halott királyok zavaros üzelmeiről is vonakodott beszélni egy olyan fiú előtt, aki még nem értette a megfontoltság és a körültekintés fontosságát – egy élő király esetében még óvatosabb volt. Nem tudott volna olyat mondani Tarquiniusról, a trónra lépését övező áldozatokról, és az utána következő gyilkosságokról, amire az ifjú Titus felkészült lett volna.
Tarquinius legfőbb törekvése az volt, hogy hasonlatossá váljon az apjához. Az előző király, Servius Tullius egyik lányát vette nőül, ám amikor kiderült, hogy a lány hűségesebb az apjához, mint Tarquiniushoz, a gátlástalanabb nővérét választotta. Amikor Tarquinius felesége az egyik legmegfelelőbb pillanatban elhalálozott, akárcsak a sógornőjének a férje, és a két özvegyen maradt házastárs összekötötte az életét, sokan suttogtak Rómában különféle mérgekről. Rövidesen Tarquinius és az új felesége az asszony apjával is végzett, aztán Tarquinius királlyá nyilváníttatta magát, eltekintve a választási szokásoktól, amelyek szerint a népnek kell új királyt választania a szenátus jóváhagyásával.
Tarquinius erőszakkal szerezte meg a trónt, és a félelemkeltés fegyverével uralkodott. A korábbi királyok kikérték a szenátus véleményét a fontos kérdésekben, és rájuk bízták a végső ítéletet. Tarquinius megvetette a szenátust. A leglényegesebb ügyekben senkinek sem engedte át a döntést, és fennhatóságával gyakran ártatlan embereket is halálra vagy száműzetésre ítélt. Áldozatai vagyonát elkobozta, és abból fizette nagyívű terveit, például a hatalmas templom továbbépítését. A szenátusban ez idő tájt már háromszázan ültek, ám a létszám hamar apadni kezdett, mivel a király egyre több szenátort pusztított el és tett tönkre a leggazdagabb, legbefolyásosabb tagok közül. Tarquinius fiai örökölték apjuk kevélységét, és az emberek azt is pletykálták, hogy a király valamelyik fiának akarja átadni a koronát, eltörölve a nem örökösödési alapon működő uralkodóváltás ősi törvényeit, valamint a nép döntési jogát.
Az öregember ismét sóhajtott egyet, majd témát váltott.
– Hozd az íróvessződ és a viasztáblád. Ideje gyakorolnod az írást.
Titus engedelmesen kivette az eszközöket egy nagy becsben tartott dobozból, amelyben az íráshoz szükséges kellékeket őrizték. A tábla egy bekeretezett, sima fadarab volt, amire vastag viaszréteget húztak. Az íróvessző nehéz, vasból készült rúd volt, kihegyezett véggel, pont olyan átmérővel, hogy kényelmesen illeszkedjen a fiú kezébe. Csak néhány sort lehetett a viaszra írni, aztán le kellett törölni, hogy a következő leckéhez is fel lehessen használni.
– Írd le a hét király nevét időrendi sorrendben – utasította a nagyapja.
Az írás művészetét a rómaiak az etruszkoktól tanulták, az etruszkok pedig a görögöktől, akik a legutóbbi évtizedekben jó pár gyarmatot létesítettek Itália déli részén. Ennek számtalan előnyét élvezhették az itt lakók, akiknek saját kultúrája messze alulmaradt a fejlettebb és kifinomultabb görög kultúrával szemben. Különösképpen az írásnak vették nagy hasznát. Könnyebb volt elkészíteni a listákat és a jegyzőkönyveket, közzétenni a királyi kiáltványokat és a törvényeket, megváltoztatni és kiegészíteni a naptárat, illetve üzeneteket küldeni egyik helyről a másikra. Nagy szorgalom és kitartás kellett a művészet elsajátításához, ezért igyekeztek az ifjakat minél hamarabb beavatni. Hercules örökös papjaként és a patríciusi osztály tagjaként – vagyis Róma alapító családjainak egyik leszármazottjaként – Titusnak nagyon is hasznára vált az írás és olvasás képessége, hiszen számíthatott rá, hogy egy nap ő is szenátor lesz, mint a nagyapja.
Titus általában rendkívül lelkiismeretesen rótta a táblára a betűket, ám ezen a napon valahogy képtelen volt összpontosítani. Egyre-másra halmozta a hibákat, törölgette a viaszt, és többször fogott neki minden névnek. El-elkalandozott a figyelme az ablak irányába. A nagyapja csak mosolygott. Egyetlen fiú figyelmét sem köthette le annyira a betűrovás, mint egy hatalmas új templom építése. Lehet, hogy nem kellett aggódni Titus babonás áhítata miatt; talán egyszer még jól jön neki, hogy átlátja egy ilyen óriás építkezés munkálatait.
Megvárta, amíg Titus nagy nehezen lerajzolja az „S” betűt a TARQUINIUS végén, majd megpaskolta a fiú üstökét.
– Jól van, mára elég ennyi. Befejeződött az óra. Elmehetsz.
Titus meglepetten nézett fel a nagyapjára.
– Nem hallod, hogy elmehetsz? – kérdezte az öregember. – Ma kissé fáradt vagyok. Attól meg aztán teljesen kimerültem, hogy a Capitolinuson megtalált halott fejhez hasonlítottál! Simítsd el a viaszt, tedd el az íróvesszőt, és menj. Üdvözöld a nevemben azt a csibész Vulcát!

A meleg, verőfényes délutánból már csak pár óra maradt hátra. Titus végigszaladt családja palatinusi házától a fórumig, és akkor sem lassított le, amikor felfelé kaptatott a Capitolinuson. Csak a Tarpeii-sziklánál állt meg, annál az éles kiszögellésnél, ahonnan az árulókat a mélybe vetették. A szikláról lenyűgöző kilátás nyílt a városra és az alant tekergő folyóra. Titus barátjának, Gnaeus Marciusnak az volt a kedvenc időtöltése, hogy apró fakatonák parancsnokát játszotta. Titus viszont sokkal szívesebben fürkészte a várost a magasból, elképzelve, hogy a házak csupán parányi játékszerek, amiket bármikor át lehet rendezni, és amelyek helyére újakat lehet építeni.
Róma rengeteget változott a Romulus uralkodása óta eltelt időben. Hajdanán a hét domb mindegyikét erdő és legelő borította, és közöttük jelentéktelen, elszórt kunyhócsoportok bújtak meg, most azonban bármerre nézett az ember, épületeket látott, szorosan egymás mellett, földes és kavicsos utcák mentén. Néhány polgár még mindig zsúpfedeles viskóban lakott, és állatokat tartott az ólakban és karámokban, de a házak egy része már fából épült, és kétemeletesek is akadtak közöttük. A vagyonos családok – például a Potitiusok – tiszteletet parancsoló otthonai téglából és kőből készültek, zsalugáteres ablakokkal, belső udvarral, terasszal és cseréptetővel. A fórum Róma közigazgatási központjává vált, és közepén egy kövezett út, a „szent út” nevet viselő Via Sacra haladt keresztül. Számtalan templom és szentély kapott helyet a főtéren, ahova időközben megépítették a kuriát, a szenátus házát is. A folyóparti piacteret Forum Bovariumnak nevezték el, a bovine szóból, ami arra utalt, hogy az ősi időktől fogva elsősorban marhapiacként használták, és így vált a térség nagy kereskedelmi központjává. A Capitolinus lábánál megszületett legelső települést, benne a Potitiusok ősi hajlékával, réges-rég a földdel tették egyenlővé, hogy nagyobb teret biztosítsanak a piacnak. A Forum Bovarium szívében állt az ősrégi Ara Maxima, ahol Titus és a családja évente egyszer a Pinariusokkal együtt megtartotta Hercules ünnepét.
A királyok uralkodása alatt Róma egyre fejlődött és növekedett. Most pedig a város felemelkedésének legmonumentálisabb jelképe is félig-meddig készen állt a Capitolinus csúcsán. Titus hátat fordított a panorámának, és felpillantott a lélegzetelállító építkezésre, amely minden nappal egyre közelebb került a befejezéshez. Amióta legutoljára meglátogatta a készülő templomot, új állványzatot emeltek az építmény homlokzatához. Az állvány tetején dolgozó munkások vakolattal fedték be a timpanon beugró felületét.
– Titus, drága barátom! Milyen régóta nem láttalak!
Egy magas férfi szólította meg a fiút, akinek szakállába ősz szálak vegyültek, és aki hozzávetőleg egyidős volt Titus apjával. A mész fehér porral mintázta kék tunikáját. Íróvesszőt és viasztáblát hordott magánál a vázlatok készítéséhez.
– Vulca! Mostanában nagyon lefoglalt a tanulás. De ma hamarabb elengedett a nagyapám.
– Pompás! Szeretnék mutatni neked valami igazán különlegeset!
A férfi mosolyogva intett, hogy kövesse.
Vulca etruszk származású építész volt, akit művészként is tiszteltek egész Itáliában. Tarquinius király nemcsak arra kérte fel, hogy felügyelje a templom építését, hanem rábízta a külső-belső festések kivitelezését is. Az épület egyszerű anyagokból készült – fából, téglából és mészből –, de számítani lehetett rá, hogy miután Vulca befejezi a festést, szemkápráztató látványt nyújt majd: sárga, fekete és fehér oszlopok, vörös oszlopfők és talpazatok, piros timpanonszegély, valamint a zöld és a kék számtalan árnyalata az apró építészeti részletek kihangsúlyozására.
Vulca legfényesebb alkotásai kétségkívül az istenszobrok lesznek. A kő képmások nem egyszerűen a díszítés célját szolgálják, sőt éppen fordítva: a templom azért épül, hogy helyet adjon a szent szobroknak. Vulca többször is elmagyarázta Titusnak az elképzeléseit, és rajzolgatott is a viasztáblájára különféle terveket, ám a fiú még nem látta a műalkotásokat. A terrakottaszobrokat nagy titokban készítették a Capitolinuson egy rejtett műhelyben, ahova csak Vulca és a legügyesebb mesteremberek tehették be a lábukat. Titus meglepődött, amikor a művész átvezette egy ideiglenesen összetákolt ajtón egy falakkal körülvett területre a templom mögött, és még jobban megdöbbent, amikor egy sarkon befordulva Jupiter szobrával találta szembe magát.
Titusnak elakadt a lélegzete. A terrakottaszobor még festetlenül is annyira élővé tette az istenséget, hogy az ember egészen összezsugorodott mellette. A szakállas, erős testfelépítésű figura szelíd arccal nézett le a fiúra a trónjáról. Jupiter olyan tógába öltözött, amelyhez hasonlót a király is viselt, jobb kezében pedig villámot tartott.
– A tógát bíborszínűre festjük, és aranyfóliából készül a szegélye – ecsetelte Vulca. – A villám is arany lesz. A király majdnem összerogyott, amikor meghallotta, mennyibe kerül az aranyfólia, de aztán felvilágosítottam róla, mennyibe kerülne, ha az egész villám tömör aranyból készülne.
Titus még mindig nem tért magához.
– Bámulatos! – suttogta. – Soha nem képzeltem volna... ugyan többször elmagyaráztad, hogy fog kinézni a szobor, de soha nem tudtam... annyira... olyan...
Megrázta a fejét. Képtelen volt szavakba önteni az érzéseit.
– Persze soha senki nem fogja ilyen közelről látni az istent. Jupitert a főcsarnok hátsó részében, egy kellően díszes emelvényen helyezzük el, és onnan fog lenézni a betérőkre. A másik kettőt a saját, kisebb csarnokukba rakjuk: Junót jobbra, Minervát balra.
Titusnak végre sikerült elszakítania a tekintetét a Jupiter-szoborról, és szemügyre vehette a két másik figurát is, akik azonban még feleannyira sem készültek el. Juno még nem kapott fejet, Minerva pedig alig volt több egy váznál, aminek végleges alakját még csak sejteni lehetett.
Aztán megpillantott valamit, ami még Jupiternél is varázslatosabb volt. Olyan hangosan nyögött fel, hogy Vulca elnevette magát.
Oly hatalmas és bonyolult alkotás volt, hogy egészen összekuszálta Titus képzeletét. Életnagyságnál is nagyobb méretben látta maga előtt Jupitert egy quadrigán, vagyis egy négy ló vontatta harci szekéren. Az álló Jupiter, aki magasra tartotta villámját, még a trónon ülő Jupiternél is káprázatosabb volt. A mesteri részletességű lóalakok megalkotásánál még arra is ügyeltek, hogy ne legyenek egyformák. Szemük szinte villámlott, orrlikaik remegtek, lábukon kidagadtak az izmok, és a szobrászok farkuk minden egyes szőrszálát kidolgozták. A szekér fából és bronzból készült, mint a valódi harci járgányok, és minden apró részletét bőségesen ékesítették.
– Természetesen szét fogjuk szedni, és majd az emelvény tetején állítjuk ismét össze – magyarázta Vulca. – A lovakat fehérre festjük... elvégre négy meseszép, hófehér paripa illik az istenek királyához. Az lesz az építkezés legutolsó lépése, amikor feltesszük ezt a szobrot az emelvényre. Miután Jupiter és a quadriga is szilárdan áll a helyén, tökéletesen kifestve, a templomot már csak fel kell avatni.
Titus szája még mindig tátva volt.
– Vulca, el sem hiszem, hogy ezt megmutattad nekem. Mások is látták?
– Csak a munkásaim. És persze a király is, hiszen ő fizeti ki az egészet.
– De miért fontos neked, hogy én lássam?
Vulca etruszk nyelven válaszolt, aztán lefordította latinra.
– Ha a bolha elég sokáig repked a kutya körül, előbb-utóbb meglátja a golyóit. – Titus értetlenül nézett rá, mire Vulca elnevette magát. – Ez egy nagyon régi és nagyon közönséges etruszk mondás, fiatalember, amit nem szívesen hallana a te komoly és megfontolt nagyapád. Hányszor láttalak itt őgyelegni az építkezésen, mielőtt odakiáltottam neked, és megkérdeztem a neved? És azóta hányszor tértél vissza? Hány kérdést tettél fel nekem az eszközökről, az anyagokról és a folyamatokról? Ne hidd, hogy nem tudok számolni! Merem állítani, hogy rajtam kívül nincs még egy ember Rómában, aki annyira ismerné ezt az építkezést, mint te, Titus Potitius. Ha holnap meghalnék, te meg tudnád mondani az építőknek, milyen feladatok maradtak hátra.
– De te nem fogsz meghalni, Vulca! Jupiter soha nem engedné.
– A király sem, amíg el nem készül ez a templom.
Titus odalépett az egyik lóhoz, és óvatosan megérintette.
– Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nagyok és gyönyörűek. Ez lesz a legcsodálatosabb templom a világon, ami valaha épült.
– Én is szeretném ezt hinni – tette hozzá Vulca.
Titus hirtelen felkiáltott. Odanyúlt, ahol egy kavics eltalálta a fejét, és sziszegve megdörzsölte a bőrét. A szeme sarkából újabb követ pillantott meg egyenesen felé zuhanni az égből, és idejében félreugrott.
A titkos munkálatokat takaró fal túloldaláról gyerekes kuncogás szűrődött át.
Vulca felvonta az egyik szemöldökét.
– Biztos valamelyik barátod a kettő közül, Titus. Attól tartok, őket nem látjuk szívesen itt a szobrok közelében, ezért ha csatlakozni szeretnél hozzájuk, ki kell menned innen.
– Titus! – suttogta jól hallhatóan az egyik fiú odakint. – Mit keresel te ott bent? Zaklat az a bolond öreg etruszk?
Megint röhögcséltek.
Titus elvörösödött. Vulca beletúrt a fiú szőke hajába, és elmosolyodott.
– Semmi baj, Titus. Már rég nem veszem magamra az iskolás fiúk gúnyolódását. Most eredj, nézd meg, mit akarnak tőled.
Titus vonakodva köszönt el Vulcától, és kiment a fallal körbezárt területről. Barátai, Publius Pinarius és Gnaeus Marcius egy téglarakás mögül támadtak rá, és mialatt az egyikük lefogta, a másik vadul csiklandozni kezdte. Titus kiszabadította magát, és futásnak eredt. A többiek egészen a Tarpeii-szikláig üldözték, ahol aztán mind a hárman megálltak, és nevetgélve levegőért kapkodtak.
– Mit mutatott neked az etruszk odabenn? – kérdezte Gnaeus.
– Szerintem játszottak – vágta rá Publius. – „Megmutatom a mérőrudamat, ha te megmutatod a Fascinusodat.”
A fiú a Titus nyakában lógó amulett felé csettintett az ujjával.
– Hát az nem túl izgalmas játék – közölte Gnaeus. – Titus Fascinusát bárki láthatja!
Titus elfintorodva rejtette az amulettet a tunikájába.
– Ti ketten biztos nem vagytok érdemesek arra, hogy lássátok az istent.
– De én igen! – tiltakozott Publius. – Hát nem vagyok paptársad Hercules szolgálatában? Nem vagyok én is patrícius, mint te? Tavaly februárban nem melletted futottam a Lupercalián? Ezzel szemben Gnaeus barátunk...
Gnaeus mérgesen nézett rá. Publius rátapintott Gnaeus legérzékenyebb pontjára. Publius és Titus mindketten a patrícius osztályba tartoztak, azaz az első szenátorok leszármazottjai voltak, akiket Romulus az „atyáknak” nevezett, vagyis Róma patriáinak. A patríciusok féltékenyen őrizték osztályuk ősi kiváltságait. A többi polgárt – gazdagokat és szegényeket egyaránt – egyszerű hétköznapi embernek tartották, és a plebejus elnevezéssel illették. A plebejusok kereskedelemmel és harci győzelmekkel tehettek szert vagyonra, sőt nagyobb hatalmat is szerezhettek – Gnaeus távoli rokona, Ancus Marcius például király is lett –, de soha nem formálhattak jogot a patríciusok kőbe vésett tekintélyére.
Gnaeus anyja is patrícius volt. Veturia csaknem olyan ősi családból származott, mint a Potitiusok vagy a Pinariusok. Csakhogy Gnaeus néhai apja plebejusnak született, és a paterfamilias törvénye szerint minden fiúnak az apja osztályába kell kerülnie. Titus és Publius szemében mit sem számított a barátjuk plebejus státusza, hiszen Gnaeus kiemelkedő atléta volt, tehetségesen lovagolt, és nem mellékesen a legvonzóbb és legokosabb ifjak között tartották számon. Gnaeus számára azonban nagyon is sokat számított a rang. Az apja csatában halt meg, egészen fiatalon, ezért sokkal inkább az anyjával és annak családjával tudott azonosulni. Veturia olyan büszkévé nevelte, mintha patrícius lenne, és ezért kiváltképp bosszantotta, hogy soha nem válhat patríciussá. Érdekes módon nem értett egyet azokkal a plebejusokkal, akik az osztályok közötti határok eltörlését követelték, hanem inkább patrícius módra felszegte az állát, és megvetéssel tekintett le az általa „újgazdag plebsnek” nevezett rétegre.
Gnaeus általában tartózkodó magabiztossággal járt-kelt, és Titus csodálta őt. Viselkedése remekül illett kevély vonzerejéhez. Csakhogy egy másik osztályhoz való hűségének iróniája a leggyengébb pontját jelentette, és Publius előszeretettel ingerelte, minden alkalmat felhasználva, hogy Gnaeus plebejus státuszát szóba hozza. Gnaeusnak ezúttal a szeme sem rebbent, ellenben jeges pillantással méregette a másik fiút.
– Nemsokára elérjük azt az életkort, amikor már harcolhatunk, Publius Pinarius. Minden római harcol; ez a legfőbb kötelesség, amit Róma elvár tőlünk, és ezért minden tavasszal gyakorlatoznak a katonák, hogy nyáron új zsákmányokat keressenek. Ám nem jut minden rómainak ugyanannyi dicsőség. A nyomorúságos plebs a rozsdás kardjával gyalog harcol, mert a lovat nem engedheti meg magának. Ők igencsak megszenvednek a győzelemért, és vajmi kevés dicsőséget remélhetnek a vérük ontása után. A vagyonos emberek viszont, amilyenek mi is vagyunk, megvehetik a legjobb fegyvereket és vérteket. Van idejük gyakorlatozni, és van lehetőségük elsajátítani a lovasság minden csínját-bínját. Az ilyen férfiaktól Róma sokkal többet vár el. A világban a dicsőség számít igazán. A legnagyobb dicsőséget pedig a legjobb harcos aratja le. Én akarok lenni az a legjobb harcos, ha másért nem, hát azért, hogy anyám büszke legyen rám. Én leszek Róma valaha élt legkiválóbb katonája. Most még gúnyolódhatsz rajtam, Publius, mert még kiskorúak vagyunk, és nem szerezhetünk dicsőséget. De nemsokára férfivá érünk, és akkor az istenek is meglátják, melyikünk nevezheti magát büszkébb rómainak.
Gnaeus elfordult, és felszegett fejjel arrébb sétált.
Publius a fejét csóválta.
– Újgazdag! Nagyképű kis pleb!
Titus ugyanúgy viselkedett, mint amikor Vulca megmutatta neki a szobrát. Lenyűgözve figyelte távozó barátját, és ugyanazt a szót motyogta, mint akkor.
– Bámulatos!
Publius a szeme sarkából vizslatta, majd rácsapott a tarkójára.
– Szerintem te jobban szereted Gnaeust, mint az etruszk pederasztát.
Publius csak most tanulta meg a görög eredetű szót, és nyakra-főre ezt használta.
– Fogd be, Publius!

Aznap este Titus családja nagy vacsorát rendezett. A nagyapja ült az asztalfőn. Jelen volt Titus apja is, valamint a nagybátyjai a családjukkal együtt. Két vendéget is hívtak: Tarquinius király ifjú unokatestvérét, Collatinust, és a feleségét, Lucretiát. Az asszonyok a férfiak mellett falatoztak, de a lakoma után, amikor egy szolgálólány bort hozott, a nőknek nem osztott kupákat. Amikor Collatinus köszöntőt mondott a király egészségére, az asszonyok csak nézhették.
Kellemes megjelenésű, derűs arcú fiatalember volt, kissé harsány és pökhendi, de nem annyira fölényeskedő, mint Tarquinius fiai. Pont ezért határozott úgy az idősebb Potitius, hogy fenntartja és ápolja vele a kapcsolatot. Remélte, hogy Collatinus bejárást biztosíthat neki a király udvarába anélkül, hogy az uralkodó kellemetlen fiaival érintkezésbe kellene lépnie.
A köszöntő után Collatinus nemcsak belekortyolt a borába, hanem egyszerre felhajtotta az egészet.
– Remek kis bor – jelentette ki, majd csettintett a szájával, és oldalra nézett, a feleségére. – Kár, hogy te nem kóstolhatod meg, kedvesem.
Lucretia elpirulva sütötte le a szemét. Abban a pillanatban a szobában lévő összes férfi őt nézte, még Titus is, aki úgy érezte, soha nem látott hozzá fogható gyönyörű asszonyt. Az elpirulás csak még jobban kihangsúlyozta tejfehér bőrének tökéletességét. Sötét, dús haja olyan hosszúra nőtt, mintha életében egyszer sem vágott volna belőle. Bár visszafogott, hosszú ujjú, sötétkék gyapjúból készült stólába öltözött, páratlanul tökéletes arányú teste azon keresztül is átsejlett. Amikor eltűntek a pírrózsák az arcáról, elmosolyodott, és ismét felnézett. Titus szíve még dobogni is megszűnt egy pillanatra, amikor összetalálkozott a tekintetük. Aztán Lucretia megint a férjére tekintett.
– Néha, amikor megcsókolsz, uram, én is érzem a bor ízét halványan a szádon. Nekem ennyi elég.
Collatinus elvigyorodott, és a felesége keze után nyúlt.
– Lucretia, Lucretia! Milyen csodás asszony vagy te! – Ezután az egybegyűltekhez szólt. – Romulus király hozta meg azt a bölcs döntést, hogy a nők nem ihatnak bort. A görögök állítólag megengedték asszonyaiknak az ivást, és ez végeérhetetlen viszálykodáshoz vezetett. Itt, Rómában is laknak olyanok, akik elpuhultak, és elnézik az ilyesmit. Még a legmagasabb rangú férfiak között is előfordul, akiknek pedig belátóbbnak kellene lenniük. – Titus megérezte, hogy Collatinus királyi unokatestvéreire céloz. – De ebből nem származhat semmi jó, és örömmel látom, hogy a Potitiusok rendelkeznek ezzel a régi erénnyel, és józanul mérik fel a helyzetet. Ettől maradtatok fenn Róma legősibb családjai között.
Titus nagyapja biccentéssel fogadta a bókot, majd újabb, rövid köszöntőt mondott.
– A régimódi erényekre!
Collatinus ismét felhajtotta a borát. Titus, mivel kisfiú volt még, vízzel hígított bort kapott, de Collatinus töményen itta a magáét, és már jócskán érezhette a hatását.
– Ha már az erényt ünnepeljük – vette vissza a szót –, akkor külön kell innunk a legerényesebbre közöttünk... a feleségemre, Lucretiára. Nincs nála kitűnőbb asszony Rómában! A köszöntő után el is magyarázom, miért. Lucretiára!
– Lucretiára! – ismételte Titus.
Az asszony újfent elpirult, és lesütötte a szemét.
– Néhány nappal ezelőtt unokatestvérem, Sextus házában vendégeskedtem – mesélte Collatius. – A két fiútestvére is jelen volt, így a király összes fia részt vett a lakomán, velem együtt. Inni kezdtünk, és talán több is gurult le a torkunkon, mint kellett volna, hiszen azok a Tarquinius fiúk mindent szeretnek túlzásba vinni, és vitatkozni kezdtünk, hogy melyikünk felesége a legerényesebb. Illetve nem egészen így volt, mert valójában én hoztam fel a témát. Miért is ne tettem volna? Ha egy férfi büszke valamire, miért kellene hallgatnia róla? Megmondtam nekik, hogy az én feleségem, Lucretia a legerényesebb asszony Rómában. Nem, nem, felelték ők, az ő feleségeik is legalább annyira erényesek. Képtelenség, mondtam. Akartok fogadni? A Tarquiniusok soha nem tudnak ellenállni a fogadásoknak!
Így hát egyenként meglátogattuk a házastársainkat. Sextus feleségét a saját lakosztályában találtuk, egy táblajátékot játszott, és a szolgálóival pletykálkodott. Hát nem túl erényes viselkedés! Utána átmentünk Titus házába. A felesége, aki háromszor akkora, mint Lucretia, egy heverőn lebzselt az étkezőben, és egyik mézes süteményt tömte magába a másik után. A morzsa már halomba gyűlt körülötte. A falánkság talán erény? Ezek után Arruns feleségét kerestük fel. Bármilyen szomorú, nem hallgathatom el: amikor rátaláltunk, a barátaival éppen bort ivott. Arruns úgy tett, mintha megdöbbent volna, az asszony pedig azzal fogadta, hogy ne legyen ostoba, töltsön neki még egy pohárral! Nyilvánvaló, hogy mindig ezzel múlatja az időt, és nem fél attól, hogy büntetést kap. „Így jobban alszom” – mondta az asszony. Hát képzelhetitek!
Ezek után látogattuk meg Lucretiát. Akkor már későre járt. Azt hittem, már alszik, de tudjátok, mit csinált, amikor benyitottunk hozzá? Éppen szorgalmasan gyapjút font, közben altatódalt énekelt legkisebb gyermekünknek, aki a mellette lévő bölcsőben feküdt. Én mondom nektek, soha nem voltam még annyira büszke! Persze megnyertem a fogadást, de látnotok kellett volna a Tarquinius fivérek arckifejezését, amikor meglátták Lucretiát. Ő mindig gyönyörű, de ahogy ott ült egyszerű, ujjatlan köpenyben, amely szabadon hagyta a karját, ahogy a mécses fénye megvilágította az arcát, még az én lélegzetem is elállt. Milyen féltékenyek lettek a Tarquinius fiúk! Nagy büszkeséget okoztál nekem, kedvesem.
Collatinus megfogta a felesége kezét, és csókot nyomott rá. Titus sóhajtva képzelte maga elé a mécses fényében szövő Lucretiát, fedetlen vállal és karral, ám a nagyapja összevonta a szemöldökét, és kényelmetlenül feszengett.
Az öregember sietve témát váltott, és hamarosan a politikáról folyt a társalgás. A legidősebb Potitius óvatos fokozatossággal kipuhatolta, mennyire nyíltan beszélhet Collatinus előtt. Ahogy Collatinus egyre több bort ivott, egyértelműen kiderült, hogy nincs elragadtatva unokatestvérétől, a királytól. Politikájának arisztokratikus jellege, még ha részleteiben nem is, összességében valahogy dölyfös barátjára, Gnaeus Marciusra emlékeztette Titust.
– Ahogy a király a plebsnek hízeleg... ráadásul nem a jobbfajta plebsnek, a tiszteletre méltó embereknek, akiket mi is szívesen meghívunk vacsorára, hanem közönséges munkásoknak és naplopóknak! Egyáltalán nincs ínyemre – vallotta be Collatinus. – Nagyon ravasz, hiszen azzal, hogy megkedvelteti magát a csőcselékkel, megkoptatja a szenátus hatalmát. Gazdag embereket vádol meg, elkobozza a vagyonukat, és abból kezd bele a gigászi építkezésekbe, amelyekkel munkaalkalmat ad az embereknek. Az a behemót templom a legnyilvánvalóbb példa. Csatába küldi a legbátrabb és legvakmerőbb patríciusokat Róma szomszédai ellen, aztán a meghódított területeken kolóniákat létesít, és azokra telepíti a hontalan plebset. Róma legkiválóbb harcosainak vére hullik a csatában, csupán azért, hogy a koldusoknak legyen hol elültetniük a néhány szál répájukat!
Ha a régi szokás szerint, választással került volna trónra, senki sem panaszkodna. Úgy mondják, az ősi szenátoroknak még térden állva kellett könyörögniük Numa királynak, hogy vállalja el a megbízatást, Tarquiniusnak viszont azért könyörögnek, hogy ne vegye el a vagyonukat! Még a bölcs Numának is szüksége volt a szenátus tanácsaira, de Tarquiniusnak nincs. Ő valahonnan fentebbről meríti a tudást. Valahányszor felmerül egy kérdés, ami nyilvános tárgyalást igényelne, például hogy hogyan támadjunk meg egy szomszéd népet, vagy hogyan javítsunk meg egy repedést a Cloaca Maximán, Tarquinius felcsapja a Szibülla-könyveket, találomra kiválaszt egy verset, és kijelenti, hogy a szöveg bizonyítja: az istenek az ő oldalán állnak. A Büszke Tarquinius! Sőt, gőgös! Nagyon kiszáradt a szám. Kaphatnék még egy kis bort?
– Talán inkább vizet kellene innod – javasolta Titus nagyapja.
– Ugyan már! Hiszen olyan pompás borod van! Ó, éppen ott jön egy szolgálólány. Töltsd meg csurig a poharamat!... Hm... Kitűnő! Ez még jobban ízlik, mint az előző. Hol is tartottam? Ó, igen, a Szibülla-könyvek. Hát a Szibüllának legalább fizetett a király, nem tudta lenyomni az árat, nem tudta ellopni, így ő maradt alul az alkudozásban. Általában egyszerűen elveszi, amit akar, még a családtagjaitól is. Nézzétek meg, mit tett az unokaöccsével, Brutusszal! Az emberek szeretik Brutust, és arról suttognak, hogy sokkal jobb király lett volna belőle, mint a nagybátyjából. Ő azon kevesek közé tartozik, akiket Tarquinius nem mer egy csapásra elpusztítani. Inkább apránként fosztotta meg az összes vagyonától, míg végül nyomorgó koldus lett belőle. Brutus szó nélkül tűrte a méltatlanságokat, nem szidta nagybátyját, a királyt. Az emberek még jobban tisztelik azért, hogy ilyen erőt és visszafogottságot mutat.
Collatinus szavai lassan összemosódtak, szemhéja lecsukódott. Hirtelen mintha minden erő kiszaladt volna belőle. Titus nagyapja úgy döntött, hogy aznapra bőven eleget beszélgettek, ezért kapva kapott az alkalmon, és véget vetett a lakomának. Már fel is állt a székéből, ám mielőtt elbúcsúzhatott volna a vendégeitől, Collatinus ismét megszólalt.
– Tarquinius fivérem tőlem is mindent elvehetne, ahogy Brutusszal tette. Huss! Volt vagyon, nincs vagyon! – suhintotta végig a kezét a levegőben. – Egy szempillantás alatt, mint Jupiter villáma! Rombolva és tombolva, mint Neptunus földrengése! Mindent elveszíthetnék, kivéve egy dolgot... hála az isteneknek!... Azt az egy dolgot soha nem vehetné el tőlem a király... legtökéletesebb és legértékesebb vagyontárgyamat: az én Lucretiámat!
Az asszony az egész lakoma alatt türelmesen hallgatta a férjét, halkan nevetett a viccein, nem jött zavarba, amikor túl nyíltan vagy bárdolatlanul beszélt, és enyhén el is pirult, amikor bókolt neki. Most viszont kecsesen megfogta a férje kezét, felállt, és magával húzta, kifelé a teremből. Tudta, hogy ideje távozniuk, és könnyedén kikísérte félrészeg férjét a vendégségről, még mielőtt túl késő lett volna.
Titus figyelte, ahogy kimennek, és azt gondolta magában, hogy Lucretia nemcsak gyönyörű, hanem rendkívül bölcs és odaadó lehet.

Pár nappal később Titus a barátaival, Publiusszal és Gnaeusszal a Tarpeii-szikla egyik kiszögellésén ült. Az építőmunkásokat figyelték, akik az új templom körüli állványokon szorgoskodtak. Titus Vulca elmondása alapján elmagyarázta a másik két fiúnak, hogy miként fogják Jupiter négylovas szekerét felrakni az emelvényre. Gnaeus váratlanul félbeszakította. A fiú gyakran elterelte a témát, amikor megunt valamit.
– Az anyám azt mondja, hogy felkelés lesz.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Publius, aki szintén unta már Titus ömlengését a templomról.
– Tarquinius király napjai meg vannak számolva. Ezt mondja az anyám. Az embereknek elegük van belőle... legalábbis a fontosaknak. Elveszik a koronáját, és olyannak adják, aki jobban megérdemli.
– Ó, és gondolom, Tarquinius szerényen meghajtja majd a fejét, hogy levehessék róla a koronát – horkant fel Publius. – Ugyan mit tudhat erről a te anyád? Ő csak egy asszony. Az én dédapám pont az ellenkezőjét mondja. – Publius büszke volt rá, hogy még él a dédapja, és rendkívül bölcseket mond, ezért tökéletesen be tudja tölteni a paterfamilias szerepét a Pinarius famíliában. – Ő azt mondta, Tarquinius mindenkit ártalmatlanná tett, aki szembeszegülhetett volna vele... például az unokaöccsét, Brutust is. Jobb lesz hozzászoknunk a gondolathoz, ha meghal, az egyik fia örökli majd a koronát. Az én paterfamiliasom azt mondja: „Talán addig lesznek Tarquiniusok a trónon, ameddig Pinariusok gondozzák az Ara Maximát.” Hát a te nagyapád, Titus? Amikor éppen nem alszik el az unalomtól a templomról szóló történeteidet hallgatva, mit mond a Potitiusok feje hőn szeretett királyunkról?
Titus nem szerette bevallani, hogy a nagyapja nem beszélt vele nyíltan ilyen komoly kérdésekről. Sejtette, mi az öregember véleménye, de azt is tudta, hogy a családfő nem szeretné, ha megvitatná a dolgot a felvágott nyelvű Publiusszal.
– A nagyapám valószínűleg azt mondaná, hogy az ilyen fiatal fiúknak nem szabad ilyen veszélyes témákról pletykálkodniuk.
– Csak akkor pletyka, ha olyan avatatlanok veszik a szájukra, mint Gnaeus anyja. Ha hozzánk hasonló fontos férfiakról van szó, tulajdonképpen politikai egyeztetésnek nevezhetjük – okosította ki barátait Publius.
Titus csak nevetett, és már azon volt, hogy lesújtó megjegyzést tegyen Publius felfuvalkodottságáról, amikor Gnaeus hirtelen rávetette magát Publiusra.
Publiusnak nem sok esélye volt Gnaeusszal szemben, kivált így, hogy meglepetésként érte a támadás. A következő pillanatban már háton feküdt a talajon, és tehetetlenül kapálózott a végtagjaival.
– Bocsánatot kérsz, amiért az anyámat sértegetted? – rivallt rá Gnaeus.
Titus megpróbálta lehúzni Gnaeust Publiusról, de Gnaeus karja olyan erősen teperte le a szúrós nyelvű Publiust, mint valami kőtömb.
– Gnaeus, engedd el! Hogy mondhatna bármit is, ha szorongatod a nyakát? Hagyd békén, Gnaeus! Még a végén megfojtod!
Titus őszintén megriadt, de furcsa módon a nevetés is ott motoszkált benne. Publius képe olyan vörös lett, mint a király tógája, és a szájából érkező fröcsögő hang mintha a teste másik végéből származott volna.
Titus egészen addig kacarászott, amíg megfájdult az oldala. Gnaeus dacosan továbbra is haragosan összevonta a szemöldökét, de egy idő után nem tudta magában tartani a nevetést, és amikor végül kitört belőle, meglazult a fogása. Publius kirángatta magát a keze közül, és arrébb gurult. A nyakát fogta, és dühödten nézett Gnaeusra. Köhögve-zihálva préselte ki magából a tiltakozó mondatokat.
– Te megőrültél, Gnaeus Marcius! Meg is ölhettél volna!
– Meg kellett volna ölnöm téged, mert sértegetted az anyámat, és a becsületembe gázoltál.
– A becsületedbe! – Publius megcsóválta a fejét. – Meg kellene tiltani, hogy egy hozzád hasonló plebejus akárcsak egy ujjal is hozzáérhessen egy olyan patríciushoz, mint én vagyok.
Gnaeus ezúttal nem támadt rá, csak teljesen mozdulatlanul állt. Karmazsinvörös lett az arca.
– Hogy mersz ilyet mondani nekem?
– Hogy merlek plebejusnak nevezni? Hát nem az vagy, Gnaeus Marcius? A paterfamiliasom azt mondja, hogy csak a bolondok lázadoznak a sorsuk ellen.
Titus megrázta a fejét. Miért gyötörte tovább Publius Gnaeust? Azt akarta, hogy lelökje a Tarpeii-szikláról? Titus már azon tanakodott, hogy elrohan segítségért, amikor valami zajt hallott lentről, a városból.
– Mi ez? – kérdezte.
– Mi? – kérdezett vissza Publius, miközben óvakodva még mindig Gnaeust fürkészte.
– Ez a hang. Nem halljátok? Mint egy nagy nyöszörgés...
– Vagy morajlás. Igen, én is hallom. Ilyen hangot lehet hallani a kagylókban.
A zaj még Gnaeus figyelmét is elterelte indulata tárgyáról.
– Vagy sírás – tette hozzá. – Mintha nagyon sok nő zokogna egyszerre.
– Történt valami – állapította meg Titus. – A zaj a fórum felől jön.
Mindhárman a szikla peremére sétáltak, és lenéztek a mélybe. A templom építésén dolgozó munkások is hallották a furcsa zajt. Átmásztak az állványzatról a templom tetejére, hogy jobban láthassák, ami odalent történik.
Hatalmas tömeg gyűlt össze a fórumon, és egyre csak gyűltek az emberek minden irányból. Tógába öltözött szenátorok csoportja állt a szenátus házának bejáratánál. Titus még ilyen irdatlan távolságból is felismerte közöttük a király szikár arcú unokaöccsét. Brutus nem tógát, hanem egy szakadt köpenyt viselt, amit talán már egy koldus sem vett volna fel. Nyomorúságát akarta mutatni, amibe a király taszította. Ő beszélt a tömeghez.
– Hallod, amit mond? – kérdezte Titus.
– Túl messze van, és túl hangos a tömeg – felelte Ganeus. – Miért nem hallgatnak már el?
Azok, akik a legközelebb álltak a szenátus házához, csendben és figyelmesen fordultak egy irányba: Brutus felé. A tömeg túlsó végében állók hangoskodtak, ők hadonásztak a karjukkal a levegőben, ők kiabáltak és zokogtak. Kettéváltak, hogy valaki átmehessen közöttük, egyenesen a szenátus házához.
– Ki az az ember, és mit visz a kezében? – kérdezte Titus.
– Milyen ember? – értetlenkedett Publius rekedten, a nyakát dörzsölgetve.
– Nem tudom, ki az, de látom, hogy mit visz – vágta rá Gnaeus. – Egy nőt. Egy nőt cipel a karján. Egy teljesen béna testet. Mindenki hátralép, hogy utat engedjen neki. Azt hiszem, véres a férfi tunikája. Szerintem az a nő...
– Halott – fejezte be a mondatot Titus, és közben hideg, kemény gombócot érzett a gyomra mélyén.
A férfi lassú, nehézkes léptekkel haladt a tömegben. Ahol elhaladt, zúgolódás támadt, de nyomában döbbent, néma csend lett. Mire elért a szenátus házának lépcsőjéig, az egész tömeg síri némaságba burkolózott. Rogyadozva indult felfelé a lépcsőn, mintha elviselhetetlenül nehézzé vált volna a terhe. Brutus a szenátorokkal együtt meghajtotta a fejét, és arrébb húzódott. A férfi a tömeg felé fordult.
– Tudtam! – suttogta Titus. – Collatinus az! Ezek szerint a nő a karján...
Az élettelen testet hosszú ujjú, sötétkék stóla takarta, amelyet a mellrésznél vörösre festett a vér. A nő feje hátracsuklott, nem lehetett látni az arcát. Sötét haja a férje lábát söpörte.
Brutus előrelépett. A feneketlen csendben Titus is tisztán hallotta a szavait.
– Mondd el nekik te, Collatinus! Nekem nem fognak hinni. Nem akarnak hinni benne, hogy ilyen szörnyűség valóra válhat. Mondd el, mi történt.
Collatinus szívszaggató zokogása ide-oda visszhangzott a fórumon, és megborzongatott mindenkit. Hosszú ideig úgy tűnt, képtelen összeszedni magát. Ám amikor megszólalt, szavai hangosan és tisztán csengtek.
– Ez Sextus Tarquinius műve. A király fiáé! Meggyalázta a feleségemet, az én drága Lucretiámat. A távollétemben eljött a házamba. Megbecsült vendégként bántak vele, vacsorát és szobát kapott. Az éjszaka közepén aztán átment a feleségemhez. Erőszakkal hatolt be az ágyába... a mi ágyunkba! Egy tőrt tartott a torkához... láthatjátok, hol vágott bele a nyakába! Egy szolgáló hallotta, ahogy a feleségem kegyelemért könyörög, de Sextus őrt állított az ajtó elé, ezért nem mehetett be senki. A szolgáló értem küldetett, de mire hazaértem, Sextusnak már hűlt helye volt. Lucretia vigasztalhatatlanul sírt, szinte megtébolyodott a bánattól. Sextus hátrahagyta a kést, amivel fenyegette. Mielőtt megállíthattam volna, beledöfte a szívébe. A karjaim között halt meg!
Mintha a súly hirtelen kibírhatatlanul nehézzé vált volna, Collatinus térdre rogyott, ám a testet nem eresztette. Lehajtotta a fejét, és sírt.
Brutus előrelépett, majd feltartotta a véres tőrt.
– Ez az a kés! – kiáltotta. – Ez az a kés, amivel Sextus Tarquinius Lucretiát fenyegette, miközben megerőszakolta. Ezzel a késsel oltotta ki önnön életét az asszony. – Megvárta, amíg a tömegből érkező felhördülések lecsillapodnak. – Meddig kell még ezt eltűrnünk? Mit engedünk még meg a zsarnoknak és a fiainak? Mit adunk még oda nekik? Ennek a tűrhetetlen állapotnak itt és most véget kell vetni!
Brutus magasra tartotta a tőrt, és arccal a Capitolinus-domb felé fordult, mintha Jupitert szólítaná meg, akinek befejezetlen temploma ott állt a hegytetőn. Titus úgy érezte, mintha a zord ábrázatú, aszott képű férfi hirtelen egyenesen rá és a barátaira szegezte volna a pillantását. Nyugtalanító érzés volt, Titus hátán a hideg futkosott.
– Az ártatlan vérre esküszöm, ami ezt a kést borítja – kezdte Brutus –, továbbá esküszöm az istenekre, hogy tűzzel és vassal, és bármi mással, ami erőt tud adni a karomnak, elűzöm a Büszke Tarquiniust, alávaló feleségét és gyerekeit, mert egyikük sem érdemli meg, hogy becsületes emberek között éljen, még kevésbé, hogy uralkodjon fölöttük. Esküszöm, hogy elkergetem őket, és soha többé semmiféle király nem ülhet Róma trónján!
A tömegből irdatlan üvöltésorkán tört fel. Az asszonyok a hajukat tépték, a férfiak az öklüket rázták. A csőcselék elözönlötte a szenátus házának lépcsőjét, és a vállára emelte Brutust. Olyan volt, mintha a sokadalom fölött lebegne, és feltartott karjában a véres tőr egyenesen a mennybolt felé mutatna.
Titust még a Capitolinus biztonságos csúcsán is a félelem szorongatta. Soha nem volt része ilyen látványban, soha nem tapasztalta, milyen a tömeg haragja, és mennyire hasonlít a természet zabolátlan erőihez. Dübörgött a szíve a mellkasában. Kiszáradt a szája, beszélni sem tudott.
– Szerintetek mit akart ezzel mondani? – kérdezte Gnaeus.
Lehetetlenül nyugodt volt a hangja.
– Ennél világosabban nem is fogalmazhatott volna – közölte Publius elcsukló hangon. – Brutus ki akarja űzni Tarquiniust Rómából.
– Igen. És utána mi lesz?
Publius lekezelően horkantott.
– Természetesen Brutus foglalja el a helyét.
– Nem, Publius, nem ezt mondta. Azt mondta: „Soha többé semmiféle király nem ülhet Róma trónján!” Brutus valóban el akarja kergetni a királyt, de senki sem kapja meg a koronát.
Publius összevonta a szemöldökét.
– De ha nincs király, akkor ki fog uralkodni a város fölött?
Titus ugyanolyan zavarodott volt, mint a barátai. Egyszerre tört rá az ijedtség és az izgatottság, ráadásul kimondhatatlan fájdalmat érzett Lucretia – a gyönyörű, bölcs, odaadó Lucretia – rettenetes halála miatt. Letaglózták az események, és mindaz, aminek szemtanúja volt. Valami véget ért azon a napon, és elkezdődött valami más. Tudta, hogy végérvényesen megváltozott az életük.

KR. E. 509

Titus papi köpenybe öltözve állt az apja és a nagyapja között, és büszkeséggel töltötte el, hogy Fascinus talizmánja a nyakában lóg. Ezen a napon ugyanis nemcsak Hercules papjának ősi szerepében kellett megjelennie, hanem a Potitius család ivadékaként is. Az új capitolinusi Jupiter-templom előtt összegyűlt tömeg első sorában álltak. A Pinarius család is képviseltette magát, hasonlóképpen kitüntetett helyen. Publius dédapja módfelett törékenynek tűnt, és kissé zavart is volt, de végtére is kinek ne kavargott volna a feje az eltelt év viharos eseményei után?
A templom felavatására készültek. Vulca az utolsó percig igazgatta az elkészült épületet, mindig talált valami csiszolnivalót: némi festéket pingált Minerva elkopott könyökére, fényesítgette az ajtók hatalmas bronzpántjait, és utasította embereit, hogy tolják Jupiter trónját még egy ujjnyival balra, mert a szobor nem pontosan az emelvény közepén állt. Akármennyi tökéletlenséget fedezett fel Vulca az új templomon, Titus soha nem látott hozzá fogható kifogástalan gyönyörűséget. Az épület kétségkívül érdemes volt arra, hogy a Capitolinus csúcsán magasodjon, és ezzel Róma legkiemelkedőbb építményévé váljon, ami minden irányból uralja a kilátást. Most, hogy az állványzatokat eltávolították, Titus végre teljes valójában megcsodálhatta a tökéletes arányokat és a timpanont tartó oszlopok magasztos sorát. A timpanon tetején elhelyezett Jupiter, aki a harci szekerét vonó négy fehér lovat irányította, fenséges mivoltával megtestesítette a legfőbb hatalmat istenek és emberek fölött. A templom ugyan földi-emberi építmény volt, de égi kisugárzásával vallásos áhítatot ébresztett minden szemlélőben.
A két konzul, Brutus és Collatinus egymás mellett állt a templom bejárata előtt, és felügyelték a felszentelést. Habár arca mit sem vesztett szikárságából, Brutus már nem viselte a koldusgúnyát. Collatinushoz hasonlóan bíborszegélyű tógát öltött magára, ezzel jelezve rangját az új köztársaság két legmagasabb magiszterének egyikeként.
Köztársaság: az új szó még mindig szokatlanul csengett Titus fülének. Latinul a res (dolog, körülmény, állapot, állam) és publica (népi) szavakból állt. A res publica annyit jelentett: a nép állama. Tarquinius váratlan bukásának és távozásának hevében – a felkelés olyan erővel rázkódtatta meg a királyságot, hogy a felkelés majdnem vérontásba torkollott – a szenátus vezetői úgy döntöttek, hogy a király mellőzésével saját kezükbe veszik az irányítást. A közemberek harsányan követelték, hogy saját gyűlésük lehessen, és olyan törvények szülessenek, amelyek őket védik. Addig ugyanis csak a király rokonszenve óvta meg őket a vagyonos, nagy hatalmú patríciusok szeszélyeitől.
– Szabályok, szabályok, szabályok! – siránkozott Titus nagyapja, miután részt vett az új városvezető testület első szedett-vedett gyűlésén. – Ha nincs király, mindenki királynak képzeli magát, és azt hiszi, hogy a saját feje után mehet, vagy legalábbis lépten-nyomon hangoztathatja a véleményét. Ez csak káoszhoz vezethet! Vég nélküli vitákhoz, amelyek nem hoznak eredményt, legfeljebb annyit, hogy új szabályok söprik el a régi törvényeket, a régi egyezségeket. Mindenki elégedetlen. Mindenki azt hiszi, hogy a többiek jobban járnak. Már csaknem visszakívánjuk azt az embert, akit egykor Büszkének neveztünk, és akinek nevét tilos kiejteni!
Minden, az új államot fojtogató gond ellenére Róma népének ünnepelni is bőven volt oka. Az új templom felavatása, ami Tarquinius király uralkodásának megkoronázása lett volna, az új köztársaság első évének megünneplését is jelentette. Titus számára Vulca összes lenyűgöző, ragyogó színű szobra és építészetének lélegzetelállító tökéletessége valóban Róma városának bátor, új szellemét hirdette.
Egy idegen szemében viszont a templom bejáratánál álló két magiszter inkább két uralkodónak tűnhetett, akik alig különböznek a királyoktól. Öltözetük megkülönböztette őket a többi embertől, és akárcsak a királyokat, őket is vesszőkkel és bárdokkal felszerelt liktorok vigyázták. Még az sem fakította uralkodóhoz méltó pompájukat, hogy választással kerültek posztjaikba, hiszen Tarquinius kivételével Róma összes királyát választották, noha némelyik választás korlátozottabb volt, mint a többi. A két konzul azonban csak egy évig lehetett hatalomban, és megosztva irányították a várost, hogy ellenőrzés alatt tarthassák egymás tevékenységét. Az egy év leteltével le kellett mondaniuk hivatalukról, és utat kellett engedniük a két újonnan megválasztott konzulnak. A konzulok hatalmának megosztásával és az éves választásokkal azt remélték elérni, hogy az állam jobban szolgálja a nép érdekeit, és Róma soha többé ne essen áldozatul olyan önkényuraknak, mint Tarquinius.
A nyilvános ceremónia véget ért. Széttárták a templom hatalmas kapuját. A konzulok szigorúan kiválasztott polgárok csoportjának kíséretében léptek be, mivel a szentélyben a tömegnek csak nagyon kis hányada fért el. Titus nagyapja is a kiváltságosok között volt, akárcsak Publius dédapja, aki nehézkesen botladozott fel a lépcsőn, és kénytelen volt egy másik rangidős Hercules-pap karjára támaszkodni. Titust nem engedték be a szentélyben zajló, zártkörű szertartásra, de Vulca jóvoltából már korábban láthatta a befejezett csarnokokat, amelyekben Jupiter, Juno és Minerva szobrát elhelyezték. Számtalanszor bámészkodhatott kedvére.
A nyüzsgő tömeg lassan elszivárgott a helyszínről. Az elragadtatás szelleme töltötte meg a levegőt. Az emberek ölelkezve, nevetve köszöntötték egymást. Titust is megszállta az ihletett, emelkedett hangulat.
Amikor meglátta a közelben álló Gnaeust, még jobb kedvre derült, ám Publius hamarosan a fülébe suttogott.
– Nézd csak! Ott a plebejus barátod, Gnaeus Marcius. Hogy kerülhetett ennyire közel az első sorhoz? Valószínűleg Veturiusként akar tetszelegni, és úgy tesz, mintha az anyja vére feljogosítaná arra, hogy közöttünk legyen.
– Hallgass, Publius! Ne sértegesd őt. Jupitert bántod meg, ha szándékosan széthúzást gerjesztesz ezen a szent napon.
Publius elnevette magát.
– Az istenekre, a világért sem szeretném megsérteni a vallásos érzékenységedet, Titus! Hipp-hopp, odébbállok. Üdvözöld csak a gőgös kis plebset olyan modorban, ahogy szerinted Jupiternek tetszik.
Miután Publius eltűnt, Titusnak sikerült visszaerőltetni a mosolyt az arcára. Odaszólt Gnaeusnak, aki viszonozta a mosolyát.
– Végig igazad volt Vulcával és a templommal kapcsolatban – közölte Gnaeus. – Akár idegen, akár nem, Vulca tényleg csodálatos épületet adott nekünk, olyasmit, amire Róma büszke lehet. Alig várom, hogy láthassam a beltéri szobrokat is.
Titus csak bólintott. Publiusnak szívesen kérkedett volna azzal, hogy már látta a belső szobrokat, attól viszont tartott, hogy Gnaeus fölényeskedésnek veszi, és megsértődik.
Gnaeus arcáról leolvadt a mosoly.
– Te közelebb álltál a konzulokhoz, mint én. Brutus elkínzottnak látszott?
– Hát egy kicsit. A nagyapám azt mondja, a pletykák szerint nincs túl jó bőrben.
– Bárcsak ennyiről lenne szó!
– Hogy érted ezt?
Gnaeus megfogta Titus karját, és távolabb húzta a tömegtől. Halkan folytatta.
– Hallottad a mendemondát Brutus fiairól?
A konzul két fia alig volt idősebb Titusnál, aki éppen csak annyira ismerte őket, hogy név szerint üdvözölte mindkettőt, amikor találkoztak a fórumon. Bizonytalanul vont vállat.
– Mendemondát?
Gnaeus megrázta a fejét.
– Csak azért, mert a nagyapád kisfiúként kezel, még nem kell kisfiúként gondolkodnod, Titus. Túl nagy vagy már ahhoz. Nagyon vészterhes időket élünk. Jobban kellene érdeklődnöd az iránt, ami körülötted folyik.
Titus felvillantott egy csálé mosolyt, és megérintette Fascinus talizmánját a nyakában.
– Engem csak az érdekel, hogy olyan jó építész legyek, mint Vulca.
– Az ilyesmit a fizetett mesteremberekre kellene hagynod. Mi harcosnak születtünk.
– De a templomok közelebb visznek minket az istenekhez. Egy templom építése van olyan fontos, mint egy csata megnyerése.
Gnaeus felhorkant.
– Ezt válaszra sem méltatom. Az imént éppen Brutusról és a fiairól beszéltünk. Mivel úgy látom, nem ismered a körülményeket, majd én felvilágosítalak. Ez a bizonytalan helyzet, amiben vagyunk, az úgynevezett köztársaság, csak egy hajszálon függ. A szomszédaink szövetségeket kötnek egymással, hogy háborút indítsanak ellenünk. Úgy hiszik, király nélkül gyengék vagyunk, és igazuk is van. A sok viszály és civakodás kiszívta az erőnket. A haszontalan csőcselék egy időre megnyugodott, miután a trónbitorlók hagyták nekik, hogy kifosszák a Tarquinius-birtokokat. Szégyen-gyalázat, hogy Brutus és Collatinus megengedett ilyesmit! Csakhogy most már gyanakszanak az új magiszterekre, és azt hiszik, hogy egy népgyűlés átveheti a szenátus helyét. Fohászkodnunk kell az istenekhez, hogy ilyesmi ne történhessen meg! És most... – Még jobban lehalkította a hangját. – Most úgy hírlik, hogy egy összeesküvéssel vissza akarják ültetni a királyt a trónra. Róma legtekintélyesebb lakói is benne vannak.
Titus élesen szívta be a levegőt.
– Lehetséges lenne ilyesmi?
– Vérontás nélkül nemigen. De egyébként lehetséges. Amíg Tarquinius és a fiai életben vannak, nem fogják abbahagyni a cselszövéseket, amikkel vissza akarják szerezni a trónt. Tudom. Én sem hagynám abba.
– De ki segítene nekik ebben? Azok után, amit Sextus Tarquinius művelt Lucretiával...
– Na és? Egy férfi megerőszakolta egy másik férfi feleségét. Nem ez az első alkalom, és nem is az utolsó. Bűntény volt, az biztos, de ezért még nem kell eltörölni a királyság egész rendszerét, ami annyira erőssé tette Rómát. Ne feledd, hogy a királynak köszönhetjük a templomot is, amire most olyan büszke vagy. Tarquinius ellenségei arra használták fel Lucretia meggyalázását, hogy indulatot szítsanak a király ellen, és elfoglalhassák a helyét.
Titus hátán a hideg futkosott.
– Gnaeus... ugye te nem vagy benne ebben az összeesküvésben? Gnaeus, válaszolj!
Gnaeus zárkózott, titokzatos arcot vágott, és Titus rájött, hogy a barátja valójában élvezi az ő aggódását.
– Nem, dehogy – bökte ki végül. – De azokkal értek egyet, akik szerint jobb volt, amíg Rómát király vezette.
– De Gnaeus, még az olyanoknak is, mint te vagy... – Titus közben rájött, hogy óvatosan kell fogalmaznia, nehogy megbántsa a barátját. Ugyanakkor meg akarta mutatni, hogy nem olyan tájékozatlan a politikában, ahogy Gnaeus hiszi. – Collatinus patrícius, de Brutus nem. Az anyja a király húga volt, ám az apja plebejus volt. Azzal, hogy ők ketten kerültek ki győztesen a konzuli választásokból, hagyományt teremtettek. A köztársaságban most már bármilyen értékes ember, legyen akár patrícius, akár plebejus, esélyt kap arra, hogy irányítsa a várost.
Gnaeus prüszkölt egyet.
– Egy évre! Mire jó az?
Titus tovább erősködött.
– A szenátusba is kerültek új tagok. Tarquinius olyan sok szenátort megöletett, hogy Brutus és Collatinus mindennap kinevez egy újabb szenátort, hogy megint háromszázan legyenek. És nemcsak patríciusokat választanak, hanem plebejusokat is.
– Az még rosszabb! Ez lenne a legjobb, amiben reménykedhetünk? Hogy egy leszünk a háromszázból?
Titus őszintén meghökkent. A homlokát ráncolta.
– Gnaeus, szerintem nem érted a lényeget.
Akaratlanul is elképzelte magában, milyen nyersen ripakodna rá a barátjára Publius: Az új köztársaságban még neked is lenne szereped, Gnaeus, annak ellenére, hogy csak egy mihaszna plebejus vagy!
– Nem, Titus, te nem érted a lényeget. Ez a köztársaság, amit a nép közös ügyének neveznek... mit kínálhat egy embernek? Talán egy szenátori címet. Egy lehet a háromszáz közül. Vagy legfeljebb egy konzul, a kettőből az egyik, kizárólag egy évre. Amíg Rómának királya volt, még élt a remény. Érdemes volt valamiért küzdeni.
– Nem értem.
– Remény, Titus! Egy törekvő ember, egy nagy ember, egy bátor harcos... valaki, aki a többiek feje és válla tud lenni... egy ilyen ember a régi időkben még reménykedhetett abban, hogy majdan elfoglalja a trónt, és a nép igazi vezérévé válik, vagyis Róma királya lesz. De most, hogy véget vetettek az egyeduralomnak, és kitalálták ezt a szánalmas köztársaságot, milyen remény marad egy ilyen ember számára?
Titus döbbenten és megbotránkozva nézett a barátjára. Gnaeus tényleg azt képzelte, hogy egy nap majd ő lesz Róma királya? Honnan származott ez a féktelen hatalomvágy? Féljen tőle, vagy csodálja? Már-már azt kívánta, hogy Publius is ott legyen, és egyetlen rosszindulatú megjegyzésével lelohassza Gnaeus mellbevágó elképzeléseit.
Titus megcsóválta a fejét.
– Nem is tudom, miért terelődött erre a szó. Akartál valamit mondani Brutusról... és a fiairól...
– Felejtsd el – vágott közbe Gnaeus.
Eltakarta az arcát, de a hangjából Titus kihallotta annak az ifjúnak az összes dühét, fájdalmát és kétségbeesését, akinek álmait senki sem értette meg, még a legközelebbi barátja sem.
Gnaeus szó nélkül sarkon fordult, és elment.

Miként Titus nagyapja fontosnak tartotta, hogy unokája megtanulja a betűvetést, Brutusnak is az volt a leglényegesebb, hogy a két fia folyékonyan olvasson és írjon. Ez a képesség hozta végül a bajt a fejükre.
Brutus feleségének öccse is részt vett az összeesküvésben, amely a királyt szándékozta visszaültetni a trónra. Ez a Vitellius nevű ember volt az, aki meggyőzte az unokatestvéreit, hogy csatlakozzanak az összeesküvéshez, és nagy jutalmat ígért nekik, amennyiben sikerül másodszor is Tarquinius fejére tenni a koronát. Titkos levelezések és üzenetküldések folytak a király és a cselszövők között. Ahogy Tarquinius visszahozásának tervezett időpontja, amely a várakozások szerint véres tóvá változtatta volna a fórumot, egyre közelebb került, az ideges király egyre meggyőzőbb bizonyítékokat követelt a támogatóitól. Azt akarta, hogy egyértelműen írják le szándékaikat, nyíltan tegyenek hűségesküt leveleikben, és a saját kezükkel írják alá azokat. Brutus két fia, Titus és Tiberius is aláírt egy-egy ilyen levelet, majd Vitellius egyik rabszolgájának kezébe adták őket.
Brutus megvesztegette a rabszolgát, hogy folyamatosan tájékoztassa az eseményekről. Tudta, hogy a sógora keze is benne van a cselszövésben, és mivel ki nem állhatta Vitelliust, eltökélte, hogy le fogja leplezni a nagy nyilvánosság előtt. Fogalma sem volt róla, hogy a két fia is nyakig benne van az összeesküvésben.
Brutus azt mondta a rabszolgának, hogy ha egyértelmű bizonyítékot tud felmutatni a cselszövésre, szabad ember lesz, és az új köztársaság polgári jogainak mindegyikét élvezni fogja. A rabszolga félelemmel és izgalommal telve lopta be a két konzulhoz a leveleket, amiket a királynak kellett volna kézbesítenie.
– Mennyi? – kérdezte Brutus.
– Húsz levél – felelte a rabszolga. – De huszonegyen írták alá.
Brutus összevonta a szemöldökét.
– Az egyik levelet ketten írták alá?
– Igen, konzul.
Brutus egyenként vette el és olvasta át a leveleket, majd egymás után átadta őket Collatinusnak. Néhány néven nem lepődött meg, mások viszont megdöbbentették. Tisztában volt a helyzet súlyosságával, ezért nem engedte, hogy bármilyen kifejezés kiüljön az arcára.
A rabszolga lesütötte a szemét, amikor átadta Brutusnak az utolsó levelet. A konzul nagyon sokáig nézte a levelet – olyan sokáig és olyan természetellenesen merev pózban, hogy Collatinus – aki már várta, hogy átadja neki az utolsó üzenetet – azt hitte, valami bénulásos betegség tört ki rajta. Aztán elvesztette a türelmét, és kikapta a levelet Brutus kezéből. Amikor megpillantotta a két nevet az alján, a lélegzete is elakadt.
Brutus azonban még mindig nem mutatott érzelmet. A hangja is közömbösen csengett.
– Itt a nevük a kezünkben. Itt a bizonyíték a bűnösségükre. Tudjuk, hol laknak. Oda kell küldenünk a liktorainkat, hogy amilyen hamar csak lehet, elfogják őket, és ne figyelmeztethessék a többieket.
– És utána? – kérdezte Collatinus suttogva.
– Nincs szükség tárgyalásra. A szenátus felhatalmazott minket, hogy ilyen válságos helyzetekben belátásunk szerint cselekedjünk. Csak gyors és határozott fellépéssel menthetjük meg a köztársaságot.

Másnap az összes polgárt a Mars-mezőre hívták, ahol a konzulok egy magas emelvényen állították fel a székeiket.
Eléjük vezették a pucérra vetkőztetett elítélteket. Mind fiatalok voltak, és kivétel nélkül tiszteletre méltó famíliákból származtak. Messziről úgy tűnhetett, mintha egy csapat meztelen atléta tartana bemutatót a Circus Maximus közönségének – leszámítva azt az apró különbséget, hogy az atléták integetnek a tömegnek, ezeknek a férfiaknak viszont hátrakötötték a kezét.
Minden szempár Brutus fiait fürkészte. Ha mást nem is tanultak az apjuktól, a tartását biztosan örökölték. Míg ugyanis az összeesküvők közül sokan hangosan átkozódtak, kegyelemért rimánkodtak, zokogtak, vagy nekirontottak az őket őrző liktoroknak, Titus és Tiberius mereven és egyenesen állt, csukott szájjal, előreszegezett pillantással.
Vastag fatörzseket fektettek le egymás mellé sorban az emelvény előtt. A foglyokat hasonlóképpen felsorakoztatták a fatörzsek előtt, majd le kellett térdelniük a homokba, és előre kellett dőlniük, amíg a mellkasuk a fát nem érte. Mindegyikük nyakára ráhurkolták egyszer ugyanazt a hosszú kötelet, így kötötték össze őket. A közöttük lévő laza kötélszakaszokat vasékekkel rögzítették a homokba. Így tartották féken a foglyokat, hogy előkészítsék őket a büntetéshez.
Először megvesszőzték őket. A liktorok lassan, kényelmesen dolgoztak. Brutus fiait és a nagybátyjukat, Vitelliust semmivel sem részesítették jobb bánásmódban, mint a többieket. Csak akkor hagyták abba a verést, amikor már a homok is vörös volt a vértől. Egyik-másik fogoly elájult. Őket vízzel locsolták le, hogy magukhoz térjenek.
Ha az elítéltek egy másik város elfogott harcosai lettek volna, vagy közönséges bűnözők, esetleg lázadó rabszolgák, a tömeg éljenzett és nevetett volna, de ilyen körülmények között jóformán egy pisszenést sem lehetett hallani, leszámítva némi fojtott sírást azon férfiak felől, akik eltakarták az arcukat, mert nem bírták nézni a kínzást. A tömeg java része Brutust majmolta – Brutust, aki szobormerevséggel ült a székén, és rezzenéstelen arccal nézte végig az árulók büntetését.
A foglyokat egyenként fejezték le. A liktorok egymásnak adták a bárdot, és minden alkalommal letörölték róla a vért, valamint az egyéb maradványokat, mielőtt újra használták. Brutus fiai a sor közepe táján voltak, egymás mellett. Mire a liktorok odaértek Titushoz, már tíz embert lefejeztek; a fejek ott hevertek, ahova maguktól gurultak a homokban, a szétzúzott nyakból ömlő vértócsa közepén. Páran sírtak a soron következők közül, mások kétségbeesetten küszködtek, hogy kiszabadítsák magukat a kötelékekből. Egyesek elvesztették az uralmat a beleik és a hólyagjaik fölött, ezért a vizelet és az ürülék bűze is belekeveredett a vér szagába. Vitellius, aki a sor legvégén térdelt, szakadatlanul ordított. Az egyik liktor nem tűrte tovább az üvöltést. Egy véres rongydarabbal tömte be Vitellius száját.
Továbbadták a bárdot. A soron következő liktor megtörölte a fegyver élét, aztán felemelte, és lesújtott vele Titus nyakára. Ezek után Tiberiust fejezték le, aki mindvégig behunyva tartotta a szemét. Még kilenc fogoly maradt. A liktorok folytatták véres munkájukat.
Az emelvényen ülő Brutus éppen olyan közömbös arccal nézte végig fiai kivégzését, mint az összes többi árulóét. Az összegyűlt polgárok megbabonázva figyelték.
Elértek az utolsó fogolyhoz. Vitelliusnak sikerült kiköpnie a rongyot, és megint üvölteni kezdett. A bárd felemelkedett, aztán lecsapott. Az ordításnak azon nyomban vége szakadt. Mars mezejére iszonytató csend borult.
Collatinus felállt. Mereven mozgott, csak ökle ismételt megfeszülése és elernyedése árulkodott idegességéről. Brutus is felállt a székéről. Egy pillanatig mintha tétovázott volna. A tömeg egy emberként szívta be a levegőt, abbéli félelmükben, hogy Brutus lába összecsuklik. Collatinus ösztönösen oldalra nyújtotta a kezét, hogy belekaroljon konzultársába, de alighogy megérintette, vissza is húzta a karját.
Collatinus halkan beszélt a másik konzulhoz. Felajánlotta neki, hogy átveszi a munkáját, amelynek elvégzését korábban Brutusnak jelölték ki. Brutus a fejét rázva utasította el a javaslatot. Kinyújtotta jobb karját. Az egyik liktor egy botot adott a kezébe.
– Vindicius, gyere ide! – kiáltotta Brutus.
A rabszolga, aki leleplezte gazdáját, Vitelliust a többi cselszövővel együtt, odament az emelvényhez. Brutus előrelépett, és lenézett rá.
– Jutalmat ígértünk neked azért, amit a köztársaság megmentéséért és ellenségeink kézrekerítéséért tettél, Vindicius. Köztársaságunk rövid létezése során még soha nem fordult elő, hogy rabszolgából polgár váljék. Ennek a pálcának az érintésével megadunk neked minden jogot, kötelességet és kiváltságot, amit egy római polgár élvezhet.
Vindicius lehajtotta a fejét. Brutus megérintette a bottal.
Brutus szónokivá csiszolt hangja élesen csengett, de nem csuklott el.
– Mostantól úgy járja, hogy egy rabszolga is polgárrá válhat, ha a köztársaság megmentésén munkálkodik. És mostantól az is járja, hogy semmiféle polgár nem számíthat könyörületre, aki el akarja árulni a köztársaságot. A ma kivégzett férfiak az árulás bűnével kerültek a színünk elé. Elárulták a várost és a polgártársaikat. Néhányuk lelkét egy másik bűn is nyomta: elárulták az apjukat. Az apához vagy a szülőföldhöz való hűtlenséget a továbbiakban is hasonlóképpen fogjuk büntetni: ahogy most láttátok. Ezennel eleget tettünk kötelességünknek eme nyílt helyen, Mars mezején, az istenek szeme láttára. Az istenek voltak a mi tanúink. Szüntelen jóváhagyásuk azt bizonyítja, hogy megerősítenek minket szándékunkban, és helyeslik, amit cselekedtünk.
Brutus felszegett fejjel sétált le az emelvényről. Egyenletesen járt, de javarészt a botra támaszkodott, amit minden lépésnél leszúrt a földbe. Korábban soha nem volt szüksége botra a járáshoz, de ettől a naptól fogva ki sem mozdult nélküle a házából.
A tömeg első sorainak valamelyikéből figyelte a konzul távozását Titus Potitius és barátja, Gnaeus Marcius is.
Titus a családja rangjának köszönhetően már hozzászokott ahhoz, hogy az első sorokban álljon az ilyen gyűléseken, ám ezen a napon szívesebben lett volna valahol máshol. Többször is elgyengült és hányingerrel küzdött, főleg a lefejezések alatt, de mivel mellette állt szigorú nagyapja, nem merte elfordítani a fejét. Barátja, Gnaeus, aki általában hátrébb szorult a tömegben, megkérte Titust, hadd álljon mellé, és hadd lássa a lehető legjobb helyről az eseményeket. Amikor Titus rosszul érezte magát, az egyik kezével megérintette Fascinust, a másik kezével gyermek módjára Gnaeus kezét szorongatta. A fiú, habár kicsit furcsán érezte magát a barátja szorításától, tiltakozás nélkül engedte, hogy fogja a kezét – végtére is Titus jóvoltából állhatott ilyen előkelő helyen.
Gnaeus nem volt kényes, a rengeteg vér látványa sem émelyítette. Nem is érzett szánalmat a foglyok iránt. Szörnyű kockázatot vállaltak, és tudták, mi lehet a következménye, ha kiderül. Amennyiben sikerül visszahozniuk a királyt, ők sem mutattak volna több könyörületet az áldozataikkal szemben, mint amennyiben most nekik volt részük.
Arról azonban fogalma sem volt, hogyan viszonyuljon Brutushoz. A konzulnak vasakarata volt, annyi bizonyos, és ha létezik halandó, aki felülhetne egy királyi trónra, ő biztosan alkalmas lenne rá. Brutus azonban semmi lelkesedést nem mutatott a királyi cím iránt; úgy látszott, őszintén megveti az egyeduralmat. Brutus minden reményét és álmát a res publica ködös fogalma köré csoportosította. A nép kormányzata, vagyis a res publica két fiának fejét követelte, sőt egyben azt is, hogy ő maga irányítsa a kivégzésüket. Még egy isten is megalázónak érzett volna egy ilyen szörnyű helyzetet, ám Brutus még mindig a res publicáért rajongott!
Gnaeus szemtanúja volt az új világ születésének, ahol polgárok és hazafiak, nem pedig királyok uralkodtak. Megváltozott a világ, de Gnaeus ugyanolyan maradt: még mindig az első sorban akart harcolni, és még mindig többre tartotta magát másoknál. Még nem tudta, hogyan érvényesülhet majd az új világban, de hitt a küldetésében. Az idő és az istenek megmutatják az utat.

KR. E. 504

Attus Clausus érkezését nagy pompával és vigassággal ünnepelték Rómában. Az összes jelenlévő egyetértett abban, hogy páratlan esemény részesei lehettek, de akkor még fogalmuk sem lehetett róla, milyen messzemenő következményei lesznek ennek a fordulatnak.
Az új köztársaság első öt évét sok-sok akadály és kihívás jellemezte. Belső ellenségek szövetkeztek össze a király hatalmának visszaállítására. Külső ellenségek akarták újra és újra meghódítani és leigázni a várost. Maguk a polgárok is sokszor háborogtak, midőn az erő a gátlástalan hatalomharcban ide-oda vándorolt a különféle csoportok között.
A külső ellenségek között déli és északi szabin törzsek is voltak, akiket régóta egységben tartott Róma iránt érzett ellenszenvük. Amikor az egyik vezetőjük, Attus Clausus, békekötést javasolt Rómával, egyik szövetségese ellene fordult, és Clausus élete is veszélybe került. Sürgős üzenetet küldött a szenátusnak, hogy engedjék letelepedni Rómában egy kisebb magánsereggel és azok családjaival együtt. A szenátus megtárgyalta az ügyet, és felhatalmazta a konzulokat, hogy egyezkedjenek Claususszal. Miután a szabin törzsfő jelentős összeggel tömte be a kimerült kincstár réseit, és hajlandónak bizonyult átadni katonáit a római seregnek, szívélyes fogadtatásban részesült. Embereinek birtokokat ígértek az Anio folyónál, és miután magát Clausust is patríciussá avatták, a szenátusban is helyet szorítottak neki.
Megérkezése napján hatalmas tömeg gyűlt a fórumra, és ujjongva üdvözölték, amint végigment a Via Sacrán a családjával együtt. Virágszirmokat szórtak a lába elé. Kürtökkel és sípokkal játszották ünnepi dalukat, egy régi éneket Romulusról, aki szabin feleségeket rabolt a férfiaknak, és így boldog jövőt adott Rómának. A menet elérte a szenátus házát. Miközben felesége és gyerekei a lépcső alján várakoztak, Clausus felsétált a lépcsőn.
Titus Potitius szokás szerint a sokadalom első soraiban állt, ahonnan zavartalanul szemügyre vehette a híres szabin hadvezért. Ámulatba ejtette a férfi fegyelmezett magatartása, illetve hosszú fekete, ezüstös tincsekkel tarkított hajkoronája. Titus nagyapja a magiszterek és szenátorok között állt a bejáratnál. Az államférfiak üdvözölték Clausust, és átadtak neki egy szenátori tógát. Clausus fényűző, arannyal hímzett zöld szabin tunikát viselt, de szívélyesen felemelte a kezét, és megengedte, hogy ráadják a szigorú szabályok szerint rendezett tógát. Úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, mintha egyenesen a római szenátusba született volna.
Beszédek következtek. Titus figyelme elkalandozott, és azon kapta magát, hogy a közelben álló Clausus família tagjait vizslatja. Az új szenátor felesége feltűnő szépségű asszony volt, illett jóvágású férjéhez, így a gyermekeik is nemesen szép vonásokat örököltek. Az egyik lány különösképpen felkeltette Titus érdeklődését. Sötét hajú, hosszú orrú szépség volt, érzéki szájjal és villogó zöld szemmel. Minél többször nézett rá, annál kevésbé bírta levenni róla a szemét. A lány megérezte a pillantását, és viszonozta is. Hosszas fürkészés után elmosolyodott, majd elfordította a fejét. Felnézett a szenátus házának bejáratára, ahol az apja éppen szólásra emelkedett. Titus szívében megmoccant valami. Azóta nem érzett ilyet, hogy először meglátta a tragikus sorsú Lucretiát.
Clausus latinul szónokolt, elragadó szabin kiejtéssel. Háláját fejezte ki Rómának – bár Titus észrevette, hogy a hétköznapi embereknek nem mond köszönetet –, és megígérte, hogy tovább próbálkozik a szabin törzsek meggyőzésével, és megkísérli elérni, hogy békét kössenek Rómával.
– Ha viszont nem lehet lecsillapítani őket a tárgyalóteremben, a harcmezőn kell megütköznünk velük, és ebből is ki fogom venni a részemet. A szabin harcosok, akik elkísértek engem, immár büszke római katonák, ahogy én magam is büszke római szenátor lettem. Igen, azzal, hogy magamra öltöttem ezt a tógát, egyúttal eldobom szabin nevemet is. A mai napon még Attus Claususként ébredtem, de ettől a pillanattól fogva Appius Claudiusnak hívnak. Szerintem ez a név éppúgy illik rám, mint ez a tóga!
Elmosolyodott, és lassan körbefordult, hogy minden irányban jól láthassák új ruhadarabját. A tömeg lelkesen tapsolt és kedélyesen nevetgélt. Máris a szívükbe zárták.
Titust is elöntötte a szeretet hulláma, sőt a remény is. Hiszen most már tudta, hogyan nevezze vágyainak legfőbb tárgyát. Claudius lánya minden bizonnyal a Claudia nevet viseli majd.
Claudia! – gondolta magában. – Szerelmes vagyok a világ legvonzóbb teremtésébe, az álomszép Claudiába!

– Appius Claudius azt mondta, hogy a lányára bízza a döntést. Hát ez aztán egy csodabogár!
– Igen, nagyapám – bólogatott idegesen Titus. – És?
– És mi?
– És hogy döntött?
– Herculesre, fiatalember, fogalmam sincs! Az egész látogatásom alatt az apjával beszélgettem. Nem is láttam a leányt. Ha egy kicsit is hasonlít a nagyanyádra, nem fogja egyhamar meghozni a döntést. Időt kell adnod neki, hogy alaposan átgondolhassa!
Miután Appius Claudius és családja megérkezett Rómába, napokig szívesen látott vendégek voltak a város legkiemelkedőbb famíliáinak otthonában. A Potitiusok az elsők között látták őket vendégül, mivel Titus addig rágta a nagyapja fülét, hogy hívják meg őket vacsorára, amíg az öreg rá nem bólintott. Titus megragadta az alkalmat, hogy megismerkedjen Claudiával, és sikerült négyszemközt is beszélnie vele. Sokkal elbűvölőbbnek bizonyult, mint amilyennek Titus képzelte: hangja akár az édes muzsika, szavai pedig a varázslatok földjére repítették az ifjút. Claudius, akit a rómaiak – miután egyre közelebbről megismerték – valóságos különcnek tartottak, gondoskodott róla, hogy ne csak a fiait, hanem a lányait is taníttassa. Claudia folyékonyan írt és olvasott, és amikor Titus említést tett róla, mennyire érdekli az építészet, valósággal áradozni kezdett a capitolinusi Jupiter-templomról.
– El tudod ezt képzelni, nagyapám? – kérdezte Titus, miután a vendégek elmentek. – Egy nő, aki ír és olvas! Egy ilyen asszony rendkívül nagy segítségére lehet a férjének.
– Vagy nagy veszélyt hozhat a fejére! – hűtötte le a nagyapja a lelkesedését. – Egy feleség, aki el tudja olvasni a férje magánlevelezését? Micsoda szörnyűség! De miért beszélsz ilyeneket, Titus? Tán feleségül akarod venni?
Így kezdődött Titus udvarlása. Még néhányszor alkalma nyílt találkozni Claudiával, de a lány szolgálója mindig mellette volt kísérőként. Titus elragadtatottsága minden röpke találkával egyre jobban erősödött. A házasságot előkészítendő többnyire a két család feje, a két paterfamilias folytatott egyeztetéseket; Titus nagyapja tapogatózó üzeneteket küldött Appius Claudiusnak, aki biztató válaszokat küldött vissza. Mindkét família tisztában volt vele, hogy a frigy mindnyájuknak előnyöket biztosít. Claudius roppant vagyonra tett szert, ennélfogva a lánya jelentős hozománnyal gazdagíthatta a Potitius családot, akiknek nagy szükségük volt némi anyagi támogatásra. Ők viszont Róma legősibb és legkiválóbb családjai közé tartoztak, így a Claudiusok számára a Potitiusokkal való egyesülés bensőséges összekapcsolódást biztosított a város patrícius rétegével.
A tárgyalások rendkívül ígéretesen haladtak, amíg Titus nagyapja egy nap be nem állított a nyugtalanító hírrel: Titus nem az egyedüli udvarlója Claudiának.
– Ki az a másik? – toporzékolt Titus. – Akárki is legyen, én... én esküszöm...
Nem tudta biztosan, mit kellene tennie, de olyan indulat hullámzott át rajta, amelyhez hasonlót soha nem érzett.
– A barátod, Publius Pinarius – felelte a nagyapja. – Ezt nem gondoltad volna, ugye? A jelek szerint Publius is látta a lányt azon az első napon a szenátus háza előtt, ahogy te is, és a Pinariusok egy nappal utánunk szintén meghívták a Claudius famíliát vacsorára. Publius azóta udvarol a lánynak, éppoly hevesen és kitartóan, mint te. Hát Appius Claudius meglehetősen kényes helyzetbe került. Azt mondja, és ezzel én sem tudok vitatkozni, hogy számára alig van különbség a Potitiusok és a Pinariusok között, legalábbis ami az előnyös házasságot illeti. Mindkét család vérvonala egyformán régi, és egyformán egyedülálló szerepet töltünk be a város történelmében.
– Leszámítva azt, hogy a Pinariusok elkéstek Hercules lakomájáról!
A nagyapja elnevette magát.
– Igen, ez igaz, de nem hinném, hogy egy több száz évvel ezelőtt történt botlás akár egy kicsit is a mi irányunkba billentené a mérleget. Mivel teljesen egyforma eséllyel szálltok versenybe a lány kegyeiért, az apja rábízta a választást Claudiára. Hallatlan! De legalább újszerű megoldás.
– Mikor hozza meg a döntést?
– Drága fiacskám, már megmondtam, hogy nem tudom. Én nem adtam határidőt az apjának.
– Talán kellett volna. Én nem bírom ezt a várakozást! Ez még annál is rosszabb, mint amikor először mentem csatába. Akkor legalább éreztem, hogy minden rajtam múlik. Hogy tőlem függ, milyen harcosnak bizonyulok. De ez rettenetes! Megtettem minden tőlem telhetőt, és ezek után csak a várakozás maradt. Teljesen ki vagyok szolgáltatva a szeszélyének!
Titus fel-alá járkált a ház közepén kialakított kis kertben. Az udvar négy sarkában rózsabokrok álltak. Titus egyiktől a másikig gyalogolt, de észre sem vette a virágokat és a mámorító illatot. A nagyapja mosolyogva csóválta a fejét, és megpróbált visszaemlékezni rá, milyen szenvedélyes vágyak fűtenek egy házasság előtt álló fiatalembert.
– Az idegeskedés nem old meg semmit – közölte végül. – Talán jobb lenne, ha...
Egy rabszolga lépett ki a kertbe, és bejelentette, hogy látogató érkezett.
Az öregember felvonta a szemöldökét.
– Lehet, hogy meg is érkezett a válasz. Claudius azt mondta, hogy azonnal hírvivőt küld, amint a lánya meghozta a döntést.
– Nem hírhozó jött – szólt közbe a rabszolga. – A fiatal hölgy, aki korábban is járt itt.
– Claudia?
Titusnak hirtelen a lélegzete is elakadt. Úgy rohant be a házba, hogy majdnem magával sodorta a rabszolgát is. Végigsietett egy rövid folyosón, ami a bejárati csarnokba torkollott. A déli napfény a nyitott tetőn át bevilágította az impluviumot, az esővíz összegyűjtésére épített belső medencét. A visszatükrözött fény sávjai táncot jártak Claudia és kísérője arcán.
– Hát eljöttél! – szólította meg Titus, és a szolgálólánnyal mit sem törődve merészen kezébe fogta Claudia kezét.
A látogató lesütötte a szemét.
– Igen. Fájdalommal kell tudatnom...
Titus torkába kemény gombóc nőtt.
– ...Publius Pinariusszal, hogy nem őt választottam. Az apám küldönce már valószínűleg megérkezett hozzá. De hozzád személyesen akartam eljönni, hogy elmondjam: igen, a feleséged leszek, Titus Potitius.
Titus hátrahajtotta a fejét, felnevetett, és megölelte a lányt. A szolgáló szégyenlősen elfordult, de Titus nagyapja, aki éppen akkor jelent meg az ajtót beburkoló árnyak között, elégedett mosollyal figyelte a fiatal pár első csókját. Boldog volt, hogy ilyen sikeresen járt közben az unokája ügyében. Csak abban reménykedett, hogy az ifjú Publius Pinarius nem keseredik el nagyon a visszautasítás miatt.

A legtöbb római házasságkötését egyszerű ceremónia övezte, mindenféle vallási rítus nélkül. A párok zöme különösebb ünneplés nélkül kezdte meg házaséletét: a férfinak és a nőnek csak ki kellett jelentenie, hogy házastársak, és együttélésükkel kellett elismertetniük, hogy immáron közös egységben élnek.
Két patrícius házassága egész más mintát követett.
Első lépésként Titus nagyapja megolvasta a jeleket, hogy meghatározza a ceremónia legalkalmasabb napját. A naptár egyes napjait, amelyek különféle vallásos szertartásokat jeleztek, eleve ki kellett hagyniuk a számításból, mert az újdonsült arának a hagyomány szerint bizonyos vallásos rítusokat kellett előadnia új otthonában a házasságkötés másnapján. Februarius és maius hónapját évszázadok óta baljósnak tekintették a házasságkötésre. Titus nagyapja egy pergament helyezett el az Ara Maximára, amelyre öt lehetséges dátumot jegyeztek fel. A tekercsekre egyenként köveket rakott, és mindegyik kő letétele után megfigyelte a madarak röptét. Így határozta meg a legalkalmasabb napot a ceremóniához.
Ez volt az első római esküvő Appius Claudius családjában, ezért a családfő eltökélten követte a helyi szokásokat. Minden apró mozzanat eredetére rákérdezett, ám a rómaiak csak egy részüket tudták elmesélni, mert a többi rítus kialakulása a múlt homályába veszett.
A megjelölt napon alkonyatkor a nászmenet megindult Appius Claudius házából. A csoportot a házban élő legfiatalabb fiú vezette, Claudia kisöccse, aki a családi tűzhelyből kiemelt fenyőágat használta fáklyaként. A lángot azért vitték magukkal, hogy egyesítsék a vőlegény családjának tűzhelyében lobogó tűzzel, amikor megérkeznek Titus Potitiushoz.
A fáklyahordozót egy Vesta-szűz követte vászonköpenyében. Keskeny fejpántja, amivel rövidre nyírt haját szorította le, egy vörös és egy fehér vászoncsík összefonásából keletkezett. Megszentelt gabonából készült, szent sóval meghintett süteményt vitt a kezében. A pár ebből evett néhány falatot a ceremónia során, aztán a többi vendéggel is megosztották.
A Vesta-szűz mögött maga a menyasszony haladt. Claudia élénksárga fátylat és lábbelit viselt. Hosszú, fehér ruháját egy bíborszínű selyemöv fogta össze a derekán, amit hátul különleges módon, az úgynevezett Hercules-csomóval kötöttek össze. Később a vőlegény előjoga volt – egyszersmind nagy kihívás –, hogy megbirkózzon a csomóval. A kezében a szövés kellékeit vitte: egy guzsalyt és egy gyapjúfonallal teli orsót. Két oldalán egy-egy unokatestvére kísérte, hogy alkalmanként kapaszkodót vagy támaszt nyújtsanak neki. A két fiú alig volt idősebb a fáklya hordozójánál. A kísérők eleinte nagyon komolyan vették a feladatukat, és ünnepélyes ábrázattal vonultak Claudia mellett, ám amikor a legkisebb fiú megbotlott a menet élén, kacarászni kezdtek, és még a Vesta-szüzet is megnevettették.
A menyasszony mögött vonultak az örömszülők, valamint a család egyéb tagjai. Egy ősi római nászdalt énekeltek, a „Tallasiust”. Az idegenben született Claudiusoknak eleinte minden szó idegen volt, ám a körülményeket tekintve a dal elbűvölően hangzott a szájukból. Amikor Romulus és az emberei elrabolták a szabin nőket, a leggyönyörűbb asszonyt egy bizonyos Tallasius emberei kaparintották meg. Tallasius a király hű tisztje volt, és már jó előre kiszemelte magának a legszebb szabin nőt. Az elrabolt lány könyörögve kérte, hogy mondják meg neki, hova viszik. Erről szólt a dal:

Hová visztek engem?
A buzgó Tallasius hajlékába!
Miért visztek oda engem?
Mert az ő feje szépségedtől kába!
Mi lesz az én sorsom?
Tallasiust hűséges férjedül kapod.
Milyen isten szán meg?
Minden isten áldása kíséri e napot.

A nászmenet megérkezett Titus Potitius otthonába. A ház előtt, a szabad ég alatt, fáklyák fényénél nyúztak meg egy birkát, és feláldozták egy oltáron. Irhájával két széket borítottak be, amin aztán helyet foglalt a menyasszony és a vőlegény. Megolvasták az ómeneket, és kijelentették, hogy megfelelő az időpont. Megkérték az isteneket, hogy áldják meg a pár egyesülését.
Claudia felállt a székből, még mindig a kezében tartva a guzsalyt és az orsót, majd az anyjával együtt a ház bejáratához ment, amit koszorúk és virágok díszítettek. Az anya magához ölelte a lányát, mire Titus támadólag előrelépett, és kiszakította a lányt az anyja öleléséből. Ezzel a gesztussal is a szabin nők elrablását idézték fel, akárcsak a következő mozzanattal: Titus lángvörös arccal, dühödten fújtatva felkapta menyasszonyát, majd berúgta az ajtót, és átvitte a foglyot a küszöb felett.
Claudia anyja sírva fakadt. Az apja nevetéssel próbálta visszaszorítani a könnyeit. A násznép ujjongott és tapsolt.
A házban Titus letette Claudiát egy birkabőr szőnyegre. A lány félrerakta a guzsalyt és az orsót. Az ifjú átnyújtotta neki a ház kulcsát, és az izgatottságtól kifulladva megkérdezte:
– Miféle jövevény érkezett a házamba?
Claudia az ősi rituálé szövege szerint válaszolt:
– Amikor és ahol te Titus vagy, akkor és ott leszek én Titia.
A menyasszony ezáltal új első nevet adott magának; férjének első nevét nőiesítette. Ezt a nevet a világ soha nem használta az új asszony megszólítására: így csak a férje hívta, amikor négyszemközt maradt vele a legbensőségesebb pillanatokban.

Az esküvői lakoma leginkább családi esemény volt, de a menyasszony és a vőlegény legközelebbi barátait is meghívták. Titus sokáig törte a fejét, hogy meghívja-e Publius Pinariust. Végül megfogadta nagyapja tanácsát, és meghívta őt is. Úgyis a nagyapjának lett igaza: Publius mindenkit megkímélt a jelenlétével járó kellemetlenségektől, és sajnálattal megüzente, hogy nem tud részt venni a ceremónián, mert a családjával vidéki rokonaikat látogatják meg.
Gnaeus Marcius azonban elfogadta Titus meghívását. Ő is nemrégiben jegyezte el magát egy Volumnia nevű plebejus lánnyal. Ha csalódott is volt amiatt, hogy nem sikerült patrícius lányt feleségül vennie, nem mutatta ki. Ugyanolyan dölyfösen viselkedett, mint máskor, sőt magabiztossága tovább duzzadt, mivel immáron maga mögött tudta első harci sikereit. Persze még nagyon messze járt a kitűzött céltól – hogy Róma valaha élt legnagyobb harcosa legyen –, de a kezdeti akadályokat nagyon jól vette, és sikerült felhívnia magára a parancsnokai figyelmét azzal, hogy újra és újra bizonyította bátorságát a harcmezőn.
Titus nem igazán tudott figyelni Gnaeusra, mivel az összes vendég személyes jókívánságát fogadnia kellett. Tartott tőle, hogy a barátja esetleg kiközösítettnek érzi magát ennyi Claudius és Potitius között, vagy az érzékenységét ismerve még irigységet, esetleg keserűséget is táplálhat irántuk, hiszen részese lehet egy olyan fényes patrícius esküvőnek, amilyenben neki soha nem lehet része. Aztán Titus észrevette, hogy a tömeg túloldalán tartózkodó Gnaeus mély beszélgetésbe merült Appius Claudiusszal. Egyik pillanatban roppant komolynak látszott az arcuk, utána nevetésben törtek ki, és végül visszasüppedtek a borús hangulatba.
Miről beszélgethettek? Titus átverekedte magát a sokadalmon, hogy belehallgathasson az eszmecserébe.
– ...mindazonáltal – mondta Claudius –, ha a sejtelmem nem csal, már a köztársaság megalakulása előtt is jelentős szakadék tátongott a legjobb családok és a hétköznapi csőcselék között. Szerintem nem igazságos Brutust okolni azért, mert belenyúlt egy darázsfészekbe. Biztos vagyok benne, hogy egyszerűen ki akarta venni Tarquinius kezéből a hatalmat, hogy a többi szenátornak is jusson, és a legjobb emberek közül mindenkinek legyen lehetősége kipróbálni magát a kormányzásban.
– A reform, amit Brutus elkezdett, még mindig zajlik, és bármelyik pillanatban kicsúszhat a szenátus ellenőrzése alól – közölte Gnaeus. – A reformok mindig odafent kezdődnek, és onnan haladnak lefelé. Csak úgy vehetjük elejét az összeomlásnak, ha megállítjuk ezt a folyamatot, mielőtt még a legrosszabbak megölik a legjobbakat, és átveszik az irányítást.
– De a köztársaság a jelek szerint él és virul – ellenkezett Claudius. – Igaz ugyan, és talán szerencsétlenség is, hogy a legalacsonyabb rendű polgárok is szavazhatnak a magiszterekre, de biztosítva van, hogy csak a legjobbak indulhassanak ilyen elöljárói posztokért. Ráadásul a polgárok nem egyénenként, hanem törzsi egységekben szavaznak, azután súlyozzák a szavazatokat. A legjobb családok szavazatai sokkal többet nyomnak a latban, mint a köznépé. Teljességgel ésszerű rendszernek tűnik.
– Annak tűnne... ha a köznép elégedett lenne vele. De hallottad, mivel ágálnak a csőcselék feltüzelői a fórumon? Azt mondják, hogy a szegények adósságát el kell engedni. El tudod képzelni, milyen káoszt okozna ez? Azt mondják, hagyni kell, hogy a plebejusok megválasszák a maguk elöljáróit, akik majd „megvédik” őket a patríciusoktól. Két városvezető testületet akarnak egy helyett! Azt hirdetik, hogy a köznépnek el kellene gondolkodnia azon, hogy elhagyja a várost, és másutt alapít egy másik várost, így Róma magára maradna, és megcsappant erővel kellene magát megvédenie a támadásokkal szemben. Az árulók beszélnek így!
– Valóban súlyos kérdések ezek – ismerte el Claudius. – Az isteneknek hála, Rómában élnek hozzád hasonló tisztafejű fiatalemberek, Gnaeus Marcius, akik felismerik, hogy egyes állatok azért születtek, hogy húzzák az ekét, mások pedig azért, hogy irányítsák.
– És hála az isteneknek, Appius Claudius, hogy egy olyan bölcs és tiszteletre méltó férfi, mint te, úgy döntött, hogy a mi hőn szeretett Rómánk sorsában osztozik.
Titus elmosolyodott, és arrébb ment. Örömmel töltötte el, noha cseppet sem lepte meg a felfedezés, hogy arisztokratikus apósa és elitista barátja rokon lélekre talált egymásban.

KR. E. 493

A rabszolga egy nagy pergamentekerccsel a kezében lépett be gazdája dolgozószobájába. Megköszörülte a torkát.
– Elnézést, szenátor. Ha nem tévedek, ezeket a terveket kérted.
Titus Potitius az asztal fölé görnyedve tanulmányozott egy pergament, éppen ott, ahova az ablak felől érkező napsugár szegeződött. Felnézett, majd szinte oda sem figyelve bólintott.
– Tessék? Ó, igen, a capitolinusi Jupiter-templom tervei! Már régóta szerettem volna látni Vulca régi rajzait. A segítségükkel talán megoldhatok egy problémát, ami az új Ceres-templom építése kapcsán merült fel. Tedd le a tekercset abba a sarokba. Majd később megnézem.
A rabszolga engedelmeskedett, aztán visszatért Titushoz, és ismét megköszörülte a torkát.
– Igen? Van még valami?
– Megkértél, hogy figyelmeztesselek a győzelem napjára, gazdám.
– Hát persze! Annyira belemerültem a munkába, hogy teljesen meg is feledkeztem róla. Nem szabad elkésnem. Merem állítani, hogy az öreg Cominiust egyáltalán nem érdekli, megjelenek-e vagy sem, de az is biztos, hogy Gnaeus soha nem bocsátaná meg, ha nem lennék szemtanúja a dicsőséges óráknak. Menj, hozd ide a tógámat, és segíts felvenni.

Egy órával később Titus a többi szenátorral már a szenátus házának lépcsőjén állt. A nagyapja nem sokkal az esküvője után halt meg, az apja pedig három évvel ezelőtt követte. Most, huszonkilenc évesen Titus töltötte be a paterfamilias szerepét, egyszersmind ő volt a szenátus egyik legfiatalabb tagja. Ahogy egész élete során megszokhatta, előkelő származása ezúttal is kiemelt helyet biztosított neki az emberek között – az egyik legfelső lépcsőfokon állt, ahonnan pompásan látott mindent. A felette lévő lépcsőfokon pedig az apósa állt, Appius Claudius, aki időközben rendkívüli befolyásra tett szert a szenátusban. Csak a konzulok és a magiszterek magasodtak fölé; ők a bejárati szintről kísérték figyelemmel az eseményeket. Titus alatt egy lépcsőfokkal régi barátja, Publius Pinarius foglalt helyet. A szenátus házával átellenben összegyűlt tömegben Titus fia éppen ott állt, ahol egykoron ő: a Via Sacrán végighaladó győzelmi menetet figyelő patríciusok sokaságának elején.
A felvonulással a volszkuszok ellen indított, és sikeresen befejezett háborút ünnepelték. Postumius Cominius szenátor vezette a hadjáratot a Rómától délre élő nép ellen. Seregei egymás után foglalták el a volszkuszok városait: Antiumot, Longulát, Poluscát, majd a legnagyobb zsákmányt, Coriolit. A hálás szenátus lelkesen megszavazta a diadalmenetet Cominiusnak, pedig korábban ebben a kiváltságban csak a királyok részesíthették saját magukat. Most viszont már a szenátus is rendezhetett ilyesféle ünnepséget azoknak a konzuloknak, akik jelentős katonai győzelmet aratnak.
Titus hallotta a furulyák éles hangján megszólaló harci indulót. A zenészek között egy fehér ökör jelent meg. A menetet vezető állatot később feláldozzák a capitolinusi Jupiter-templom előtt felállított oltáron, a csatákban szerzett prédák egy részével együtt.
Az ökör mögött a hadjárat során elfogott volszkusz harcosok vonultak. Megfosztották őket katonai öltözéküktől, és rongyokat adtak rájuk. Mocskosan, kócosan, összebilincselve botladoztak előre, és közben lehorgasztották a fejüket. A tömeg nevetett és gúnyolódott rajtuk. A kisfiúk kavicsokkal hajigálták őket, hogy összerezzenjenek. Egy őszes szakállú, fogatlan római katona előrelépett, és leköpte őket. A diadalmenet végeztével, ha már nincs szükség rájuk mint harci díszekre, a szerencsésebbek visszatérhetnek a családjukhoz, amennyiben elégséges váltságdíjat fizetnek értük. A többit eladják rabszolgának.
A következő csoport előkelőbb foglyokból állt: ők voltak a meghódított városok elöljárói. Ők nem fizethették meg a szabadságukat, és rabszolgává sem válhattak. Mialatt a papok feláldozzák az ökröt Jupiternek, ezeket a foglyokat leeresztik a Tullianumba, a Capitolinus lábánál lévő föld alatti börtönbe, ahol megfojtják őket. A papok ugyanis azt hirdették, hogy a felajánlásokat szívesebben fogadja az isten, ha Róma ellenségeinek vezetői is meghalnak az áldozati állattal együtt.
Ezután következett a hadizsákmány: a lefoglalt volszkusz fegyverek és jelvények, valamint érmékkel, ékszerekkel, művészi vázákkal és maratott ezüsttükrökkel teli szekerek. Minden szállítható tárgyat ezekre halmoztak, amiket a meghódított városokban össze tudtak szedni. A legtöbb kincset Corioliban szerezték, ahol a leggazdagabb volszkuszok élték fényűző életüket.
A hadizsákmányokat szállító szekerek után vonultak a hadvezér liktorai, vörös tunikában, egyetlen egyenes sorban, magasra emelt bárdokkal. A latin győzelmi kiáltást harsogták: „Io triumphe! Io triumphe! Io triumphe!” Maga a hadvezér egy négylovas harci szekéren követte őket, amit bronzlemezekbe vésett isteni győzelmek képei díszítettek. Amikor Titus megpillantotta a harci szekeret, elmosolyodott. Szinte hallotta a nagyapja okító hangját: „Romulus még gyalog vonult végig a Via Sacrán egy-egy győzelem után; neki nagyon is megfelelt a lába! Ezt a quadrigás pöffeszkedést az idősebb Tarquinius vezette be.” A lovak patájának kopogása összevegyült a liktorok ordítozásával, aztán mindkettőt elnyomta a tömeg üvöltése.
Cominius egy virágokkal kivarrt tunikát öltött magára, és arra egy arannyal hímzett köpenyt terített. Fején babérkoszorú díszlett. Jobb kezében rövid botot tartott, amelynek csúcsa sast formázott. A legkisebb fia is mellette állt a szekéren – ő a gyeplőt irányította.
A parancsnoksága alatt kiontott ellenséges vért idézve Cominius kezét és arcát cinóberrel festették élénkvörösre. A sassal ékesített bot felemelésével köszöntötte a szenátorokat, akik visszaintettek neki.
A hadvezér mögött vonultak a katonák, akik az ő parancsára rohantak a harcmezőre. A menet elején, a kitüntetett helyen Titus régi barátja, Gnaeus Marcius gyalogolt, Corioli ostromának hőse.
Az évek során, ahogy egyik csata követte a másikat, Gnaeus rettenthetetlen katonaként vált ismertté, de Coriolinál – ahol Cominius helyetteseként is szolgálatot teljesített – hőstettei még magasabbra emelték a dicsőség ranglétráján. Az ostrom egyik legkritikusabb pillanatában a védők botor módon kinyitották a kaput, és kiküldték legvérszomjasabb harcosaikat. A rákövetkező szörnyű vérontásban sokan elestek, ám egy szép szál római megállíthatatlanul kaszabolta le a volszkusz katonákat: ő volt Gnaeus Marcius. Úgy látszott, emberfeletti erő vezérli, miközben a nyitott kapuhoz verekszi magát, és egyedül beront a városba. Corioli katonái és lakói nyomban megrohanták, hogy végezzenek vele, ám Gnaeust nem lehetett feltartóztatni. Körbevette magát holttestekkel, megragadott egy fáklyát, és minden éghetőt meggyújtott. A tűz annyira megrémisztette a védőket, hogy őrizetlenül hagyták a kaput. A rómaiak beözönlöttek a városba, és irdatlan mészárlást vittek véghez.
A csata után Cominius az összegyűlt seregek előtt magasztalta Gnaeus hősiességét. Egy csodálatos harci ménnel ajándékozta meg, s rajta olyan díszes lószerszámmal, amilyet egyébként csak hadvezérek kaphattak. Ennek tetejébe annyi ezüstöt ígért Gnaeusnak a Corioliban zsákmányolt kincsből, amennyit csak a két kezében el tud vinni, és megengedte neki, hogy tíz foglyot kiválasszon rabszolgának. Gnaeus elfogadta a lovat, mondván, hogy segíthet neki legyőzni Róma ellenségeit, és elfogadott egy foglyot is – azt a volszkusz harcost, aki a legbátrabban harcolt ellene. De később szabadon engedte. A többi ajándékot visszautasította, mert kijelentette, hogy neki sem több, sem kevesebb nem kell annál, amije van; egy római katonának ennyi éppen elég. Számára maga Corioli meghódítása volt a jutalom.
Gnaeus Marcius aznap a többi katona szemében is hőssé vált. Most, hogy mögötte masíroztak a diadalmenetben, eleinte halkan, majd egyre hangosabban kántálták:
– Coriolanus! Coriolanus! Coriolanus!
Ezt a tiszteletbeli nevet adták neki mint Corioli város legyőzőjének.
Mivel ilyen címet általában parancsnokoknak adtak, Titus azt hitte, a katonák Cominiusra céloznak. A jelek szerint a hadvezérnek is ez járt a fejében, mert széles mosoly ült ki az arcára, és megfordult a szekéren, hogy szembenézzen a katonáival. A sasdíszű botját is feléjük emelte. Ám a következő pillanatban nyilvánvalóvá vált, kinek kiabálnak a harcosok. Egy kisebb csoport kivált a seregből, előreszaladt, és a vállára emelte Gnaeus Marciust. Körbe-körbe forgatták, és tovább kiáltoztak:
– Coriolanus! Coriolanus! Coriolanus!
Egy alacsonyabb rangú ember szemében talán megvillant volna némi irigység, látván, hogy egy alárendeltjét így ünneplik az ő diadalmenetének napján, de Cominius legalább olyan agyafúrt volt politikusként, mint parancsnokként. Rezzenéstelen mosolyával immár Gnaeus Marciust dicsérte. Magasba emelt sasos botja Corioli hőse előtt tisztelgett. Amikor a tömeg is ugyanazt kezdte kántálni, mint a katonák, Cominius megragadta az alkalmat, és intett a Gnaeust hordozó harcosoknak. Azok előrébb vonultak, és gyermeki lelkesedéssel rakták fel bajtársukat a harci szekérre a parancsnok mellé.
Néhányan a tömegből igencsak megütköztek eme tiszteletlenség láttán. Titus hallotta, ahogy a lejjebb álló Publius Pinarius megrökönyödve motyog maga elé.
– Herculesre, láttatok már ilyen arcátlanságot?
Csakhogy az ünneplők zöme ujjongva tapsolt, még meg is könnyezték a látványt, főleg amikor Cominius szívélyesen átkarolta Gnaeust, aztán a botra helyezte a kezét a sajátja mellé, és magasra emelte a jelképes tárgyat.
– Róma népe, ismerjétek meg Gnaeus Marciust, Corioli hősét! Éljen Coriolanus!
– Coriolanus! – zengte a tömeg.
A név harsogó mennydörgésként visszhangzott a fórumon.
Appius Claudius lehajolt a legfelső lépcsőfokról, és Titus fülébe suttogta:
– Mindig tudtam, hogy a barátod hírnevet szerez magának. És lőn, ismertté lett a neve; mindenki őt élteti Rómában. – Claudius felegyenesedett, tölcsért formált a kezéből a szája előtt, és csatlakozott a többiekhez: – Coriolanus! Éljen Coriolanus!

– Akkor hát nemsokára felavatják a templomot? – kérdezte Gnaeus Marcius.
Titus felnevetett.
– Igen, hamarosan. Kedves tőled, hogy megkérdezed, Gnaeus... vagy most már szólítsalak Coriolanusnak? De mindketten tudjuk, hogy téged cseppet sem érdekelnek a templomok, még kevésbé maga az építészet. Ritkán találkozunk mostanában, ezért az ilyen ritka alkalmakkor inkább olyasmiről kellene beszélnünk, ami mindkettőnket lelkesít.
Ketten ültek Gnaeus palatinusi házának kertjében, annak az épületnek az udvarán, ahol a katona az anyjával és a feleségével lakott. Az előző napon sok különféle rendű és rangú polgár rendezett házi ünnepséget és lakomát az otthonában. Titus is degeszre tömte magát; úgy érezte, soha többé nem megy le egy falat sem a torkán. Egy nappal később azonban mégis megkordult a gyomra, és valami egyszerű ételre áhítozott. Ám még ennél is jobban sóvárgott régi barátja, Gnaeus társasága után. Szeretett volna ismét kettesben maradni vele, távol az idegenek és a jókívánságokat osztók nyüzsgésétől, akik az előző napon szüntelen kiáltozással vették körbe Gnaeust: „Éljen Coriolanus!” Így amikor Gnaeus meghívta Titust az anyja által készített, csicseriborsóból és köleskásából álló ebédjére, a szenátor szíves örömest meglátogatta.
– Való igaz, az életünk nagyon eltérő fordulatot vett az elmúlt években – ismerte el Gnaeus. – De talán most ez is megváltozik.
– Hogyan? Tán ki kellene lépnem a szenátusból, félbe kellene hagynom az építkezéseket, amelyek irányításával megbíztak, és csatlakoznom kellene hozzád a harcban? Soha nem jeleskedtem a kardforgatásban. De talán lehetnék a lándzsahordozód, vagy kinyithatnám az ellenséges városok kapuját, hogy beronthass.
– Pont az ellenkezőjére céloztam. Én hatolok be a te területedre.
– Az építkezésekre?
– Nem. Úgy értem, a szenátusba.
– Hogy érted ezt?
Gnaeus elmosolyodott.
– Cominius tett nekem egy ilyen ígéretet tegnap, miután odahívott a harci szekerére. Miközben elhaladtunk az ujjongó tömeg sorfala között, azt suttogta a fülembe: „Nézd, hogy imádnak téged, fiam! Elképesztő! Még soha nem láttam ilyet. Egy hozzád hasonló embernek a szenátusban a helye, ahol még több jót tehet Rómáért, mint Corioli ostrománál. Személyesen én magam foglak javasolni. Meglátod, már ez is elég lesz ahhoz, hogy az emberek azt mondják, ért valamit a konzuli ténykedésem.”
– De Gnaeus! Hiszen ez csodálatos! Leszámítva azt, hogy most már tényleg nem tudom, miként szólítsalak. Szenátornak? Coriolanusnak? Gnaeus Marcius Coriolanus szenátornak?... Ebbe még a nyelvem is beletörik!
– Akkor lapátolj csicseriborsót és kölest a nyelvedre! – tanácsolta Gnaeus.
Nevetett ugyan, de a következő pillanatban Titus észrevette, hogy Gnaeus az előbb említett hosszú nevet ismételgeti magában némán. Tetszett neki.
– Téged aztán nagyon szeretnek az istenek! Mindig azt mondtad, hogy te leszel Róma legnagyobb harcosa, és lám, elérted a célod. Most ráadásul tiéd a lehetőség, hogy egyben Róma legkedveltebb politikusa is legyél. Cominius tudja, mit beszél. Nem ajánlana a szenátus figyelmébe, ha nem látná benned a nagy lehetőséget. Appius Claudius is észrevette. Jól jegyezd meg, amit mondok: nemsokára konzul lesz belőled.
– Lehet. Addig is szükségem lesz valakire, aki kiokosít a szenátus dolgaiban. Erre te vagy a legalkalmasabb ember, Titus.
– Alig hinném! Inkább Appius Claudius a te embered. Engem is ő vett a szárnyai alá, amikor szenátor lettem. Az ő közbenjárásának köszönhetem, hogy rám bízták a Ceres-templom építését. A te utadat is szívesen egyengeti majd, már amennyire egy ilyen ügyes embert bárkinek is a szárnyai alá kell vennie.
– Claudiusszal nem árt jóban lenni. De egy gyerekkori barátot nem pótolhat senki. Ha minden ellenem fordul, én ösztönösen téged kereslek meg, Titus.
Gnaeus a barátja vállára tette a kezét.
Titus bólintott.
– Ez megtisztelő számomra, Coriolanus.
Gnaeus mosolyogva dőlt hátra a heverőjén.
– Nos... hogy halad a munka Ceres templománál?
– Ez a téma teljesen hidegen hagy téged!
– Katonaként talán igen. De szenátorként lehet némi érdekeltségem az ilyen nagyra törő vállalkozásokban.
– Akkor holnap gyere el, és nézd meg a saját szemeddel. Kiemelkedő helyen van, egészen bámulatos... Az Aventinus egy nyúlványa, ami a Circus Maximus indítóállásai fölé magasodik! Ez is az etruszk építészet szabályai szerint épült, akárcsak Jupiter temploma a Capitolinuson. Kisebb ugyan, de ez is pazarul lesz ékesítve. Vulca már nincs közöttünk, ám a létező legjobb etruszk szobrászokat fogadtuk fel Ceres terrakotta képmásának elkészítésére. A freskók és fali domborművek megalkotásához két görög művészt hívtunk: Gorgaszuszt és Damofiluszt. Már majdnem befejezték a munkát, lebilincselőek az alkotásaik! És...
Titus csak most vette észre, hogy Gnaeus nem figyel rá. Maga elé bámult a semmibe, és látszott az arcán, hogy máshol jár az esze. Aztán rájött, hogy Titus elhallgatott, és kényszeredetten elmosolyodott.
– Igazad van, Titus. Egyáltalán nem érdekelnek a templom építészeti különlegességei, és a díszítések sem. De érdekel a politika, ami mögötte van.
– Éhínség – vágta rá Titus nyersen. – A három évvel ezelőtti éhínség során fogalmazódott meg az építkezés gondolata. Olyan sok embert hívtak be katonának, hogy nem volt, aki learassa a termést, és az új vetést is tönkretették a további harcok. Rómának nem maradt tartaléka, és az emberek éheztek... legalábbis a szegényebbek. Az apám is abban az évben halt meg... nem az éhínség miatt, mivel a mi osztályunk soha nem éhezett, de egy láz őt is ledöntötte a lábáról. A betegség karöltve jár az éhínséggel, és a láz elől senki sincs biztonságban. Megolvasták a Szibülla-könyveket, és megállapították, hogy templomot kell emelni Ceresnek. Az aratás istennőjéhez kell fordulnunk, hogy elébe menjünk egy újabb éhínségnek. Néha igenis van értelmük azoknak a nyakatekert Szibülla-verseknek!
– Vagy létezett egy másik magyarázat is? – kérdezte Gnaeus. Hirtelen nagyon komoly lett a hangja. – Ceres a plebejusok kedvenc istennője. Ha nem tévedek, Ceres templomának elkészültekor nagy ünnepséget fognak rendezni, amin kizárólag a plebejusok vesznek részt. Éppen úgy, ahogy Jupiter templomának megnyitását és megünneplését csak patríciusok szervezték.
– Igen. Így lesz egy új plebejus ünnep a régi patrícius ünnep mellett. Mi a rossz ebben? – kérdezte Titus sóhajtva.
Pontosan tudta, mire akar kilyukadni Gnaeus, hiszen korábban hallotta már a gondolatmenetet Appius Claudiustól. Őszintén ámulatba ejtette, mennyire hasonlóan gondolkodik a legjobb barátja és az apósa. Mindketten rendkívül gyanakvóak voltak az olyan mozzanatokkal szemben, amik esetleg a plebejusok politikai felemelkedését szolgálták. Claudius nem azért intézte el, hogy Titus felügyelje Ceres templomának építési munkálatait, mert helyeselte a kezdeményezést, éppen ellenkezőleg: „Ha már meg kell épülnie, akkor inkább te vedd kézbe az irányítást, fiam, nehogy valami talpnyaló kerüljön előtérbe, aki csak a csőcselék rokonszenvére vadászik!”
Titust egyáltalán nem érdekelte a politika. Ritkán vallotta be, de némileg együtt is érzett a küzdelmes sorsú plebsszel. Neki azonban az volt a dolga, hogy meghatározza a legjobb helyet egy-egy új építkezés számára, megkeresse a legjobb művészeket és mesterembereket, kialkudja a legjobb árat, és levezényelje az építkezést a tervek születésétől a kézzelfogható valóságig.
Gnaeus a fejét csóválta.
– Ha így folytatódik tovább, egy nap majd arra ébredsz, Titus, hogy már nem ismersz rá a világra, mert a legalantasabbak a mélybe taszították a legnemesebbeket, és a Potitiushoz hasonló ősi, előkelő neveknek már semmi értéke. Nem veszed észre, hogy egy új plebejus ünnep a hatalom veszélyes megbillenését jelzi? A köztársaság születése óta ilyen vagy olyan módon a plebejus tömegek szüntelenül azon munkálkodtak, hogy kicsavarják a hatalmat a patríciusok kezéből, és ezzel újra meg újra veszélyeztessék Róma biztonságát és jólétét.
– Egyesek szerint csak megpróbálnak kikecmeregni a patríciusok talpa alól – jegyezte meg Titus.
– Megtagadták, hogy visszafizessék az adósságaikat. Ez rablás! Sokan a katonai szolgálatot is megtagadták. Ez árulás! Tavaly pedig bemutatták a legócskább mutatványukat, az úgynevezett „kivonulást” a városból. Ezrek keltek útra, férfiak, nők, gyerekek, az összecsomagolt holmijukkal. Elhagyták Rómát. Teljességgel megbénították a várost, és nem voltak hajlandóak visszajönni, amíg nem teljesülnek a követeléseik.
– Olyan lehetetlen dolgokat követeltek?
– Hát persze! Hála az isteneknek, hogy vannak olyan emberek, mint az apósod. Appius Claudius oroszlánként küzdött, hogy megakadályozza a szenátorok kapitulálását, de sajnos nem sikerült. A plebs megkapta, amit követelt, és visszatért a városba. Megkapták a jogot, hogy megválaszthassák a saját elöljáróikat. És most mit fognak tenni a plebs úgynevezett aedilisei?
– Elsődlegesen egy szent feladatot kaptak: Ceres templomát kell őrizniük.
– És mit tartanak majd abban a templomban? A szenátus határozatainak archívumát. Ez is a plebs követelései között szerepelt: a szenátus összes határozatát le kell írni, és így bárki, aki ellentmondást vél felfedezni, vagy úgy érzi, igazságtalanul bánnak a plebsszel, átnézheti őket.
– Olyan rossz dolog, hogy a törvényeket és a kiáltványokat leírják, Gnaeus? A királyok a kimondott szóval uralkodtak. Egyik mondatukkal ígéretet tettek, a következővel megszegték. Ha éppen úgy tartotta kedvük, tönkretehettek egy embert, aztán elhárítottak minden felelősséget. A nagyapám, Hercules áldja meg, megtanított rá, hogy tiszteljem a leírt szót. Szerintem nem olyan rossz dolog, hogy a törvényeket kellő időben és pontosan rögzítik.
Gnaeust nem lehetett eltántorítani.
– Még az aediliseknél is rosszabbak – sokkal rosszabbak – azok a hivatalnokok, akiket a plebejusok ezentúl maguknak választhatnak. Azok a bizonyos néptribunusok. Az emberek ősidők óta különböző törzsekhez tartoznak, ezért hívják a képviselőiket mostantól tribunusoknak. Ugyanabból a szóból ered. De én erőszakos törtetőknek és újgazdagoknak hívom őket! Azzal az ürüggyel, hogy megvédik a köznépet a magiszterektől és a szenátoroktól, a plebs tribunusai a végén már bárkinek a vagyonára rátehetik a kezüket, bárkiére, aki szerintük veszélyeztette egy polgár testi épségét vagy jólétét. És hova fogják vinni az elkobzott kincseket? Ceres templomába, amit az aedilisek őriznek! Ha pedig bárki azzal fenyegetőzik, hogy keresztbe tesz a néptribunusoknak, száműzetésre ítélhetik, vagy akár ki is végeztethetik!
Titus sóhajtott.
– Tényleg sokszor visszaéltek már a plebs helyzetével. Egyszer, még az éhínség évében láttam, ahogy egy szenátor felbérelt útonállói megtámadnak egy öreg veteránt. A nyomorék öreg rongyokban járt. Lehet, hogy tartozott a szenátornak pénzzel, de egyszerűen nem volt miből visszafizetnie, munkára sem volt alkalmas, akármennyit gyötörték is a haramiák. Az öreg kegyelemért könyörgött. Végül letépte a tunikáját, és megmutatta a harcban szerzett sebeit, azokat a sebeket, amit Rómáért való küzdelme során ejtettek rajta. Ha akkor lettek volna néptribunusok, véget vetnek annak a gyalázatos jelenetnek! És ha állt volna már Ceres temploma, befogadják és megvédik az öreget, mert sok egyéb mellett az is az épület rendeltetései közé tartozik majd, hogy menedéket nyújtson a plebsnek.
Gnaeus horkantott.
– Ezerszer hallottam már azt az unalmas történetet az űzött veteránról, de soha nem hittem el belőle egy szót sem. Aki érdemes rá, hogy római veteránnak nevezzék, soha nem mutogatná a sebeit azért, hogy elmeneküljön a hitelezője elől.
Titus a fejét rázta.
– A templomban ételt is fognak osztani a szegényeknek. Ez is sért téged?
– Már hogyne sértene? Miből fogják megvenni az aedilisek az élelmet? Azoknak a patríciusoknak az elrabolt pénzéből, akik szembe mertek szegülni a tribunusokkal! – Gnaeus felvonta az egyik szemöldökét, majd hátradőlt; és keresztbe fonta a karját. Elnyújtottan fújta ki a levegőt. – Titus, drága Titus. Azt hiszem, jobban éreztem magam, amikor még harcos voltam, te meg építész, és nem volt közös érdeklődési körünk.
– Nem törvényszerű, hogy a közös szenátusi tagság közelebb hozza egymáshoz az embereket – közölte Titus fanyarul. – De ha az apósommal az ellentétes nézeteink dacára továbbra is megértjük egymást, akkor mi is ki fogunk jönni egymással, Gnaeus. Rá fogsz jönni, hogy nincsenek kőbe vésett nézeteim. A politika terén a többség döntését követem. Engem igazából csak az építészet érdekel. Az a szenvedélyem.
A beszélgetéshez egy női hang csatlakozott.
– Mintha azt hallottam volna, hogy szét fogják osztani a főztömet a szegényeknek. Te mondtad, Titus Potitius? Talán túl egyszerű az én csicseriborsóm és köleskásám a te ízlésednek?
Titus felállt, hogy üdvözölje Gnaeus anyját, aki most lépett ki a kertbe. Elég volt egy röpke pillantást vetni a kecses Veturiára, és az ember azonnal tudta, honnan örökölte Gnaeus egyenes tartását és a dölyfös viselkedését.
– Veturia! Félreértetted, amit hallottál. A te kásádról csak felsőfokban lehet beszélni.
– Akkor jó. Én magam főztem. A fiamnak nem felel meg a rabszolgák főztje, és amúgy is ritkán jön haza, mert örökké Róma ellenségei ellen harcol.
A matróna Gnaeus háta mögé lépett, lehajolt, és átkarolta a fiát. Gnaeus ülve maradt, de felnyúlt, megfogta az anyja kezét, és csókot nyomott rá. Az özvegy Veturia még mindig szemrevaló asszony volt, és Gnaeus nem szégyellte kimutatni iránta érzett imádatát. Inkább szeretőknek tűntek, mint anyának és fiúnak. Ha másért nem, csak azért, hogy az anyám büszke legyen rám – mondta egyszer Gnaeus, amikor kijelentette, hogy Róma valaha élt legnagyobb harcosa akar lenni. Ebben a pillanatban Coriolanus anyja valóban szerfelett büszkének tűnt.

Nem minden szenátor mondhatta el magáról, hogy az első beszéde, amit a magasztos testület előtt elmondott, félig-meddig zendülést szított a termen belül, és valódi zendüléshez vezetett a termen kívül.
A hős Coriolanust egykettőre beiktatták a szenátusba. Megkapta szenátori tógáját, és a beiktatása napja, ha nem is volt olyan emlékezetes, mint Appius Claudiusé, ugyancsak pompázatos ünnepségektől és üdvözlő szónoklatoktól volt hangos.
Az sem jelenthetett akadályt, hogy Gnaeus valójában plebejusnak született. Addigra már számos gazdag, hatalommal bíró plebejust beválasztottak a szenátorok közé. Egy maroknyit még konzullá is emeltek, kezdve magával a nagy Brutusszal – noha azoknak, akik nem patríciusnak születtek, sokkal nagyobb kihívást jelentett idáig mászni a ranglétrán. A könnyebbik lépés az úgynevezett nobilitas elérése volt, vagyis a „kiválóak” közé való bekerülés, ami aztán szenátori tagsággal járt, és amit át lehetett ruházni a leszármazottakra is. Sokkal nehezebb volt azonban szert tenni az előkelőség kisugárzó, legmagasabb fokú tekintélyére. Ahogy Publius Pinarius egyszer megfogalmazta Titusnak: „A kiválóság nem elég ahhoz, hogy valaki a mi szép új köztársaságunkban feljusson a csúcsra. A kiválóságot bíbor mustnak kell borítania, mint az óbort, olyan ősinek kell lennie, mint a rozsdás vas. Egy ilyen státusz csak többnemzedéknyi előkelőségbe való születés és kiváló neveltetés során jöhet létre!”
Ha akadtak is ellenzői Gnaeus szenátori tagságának, azok csak a plebejus kisebbségből kerülhettek ki. Ők voltak azok, akik rendszeresen javasoltak radikális törvényeket, és tisztában voltak vele, kik Gnaeus szövetségesei. Egyelőre azonban hallgattak és kivártak. Gnaeus kihasználta a habozásukat, és felszólalt ellenük.
A konzervatívabb szenátorok közül sokan ellenezték a plebs jogait védelmező néptribunusok kijelölését. Egy részük, akik korábban a plebejusok visszacsábítása érdekében belenyugodtak az elkerülhetetlenbe, mostanra jócskán megbánták döntésüket. Ennek ellenére senki, még a legszigorúbb Appius Claudius sem merte nyilvánosan indítványozni a tribunusi cím eltörlését. Egyesek még azt is kétségbe vonták, hogy törvényes keretek között lehet ilyen javaslatot tenni, a tribunusok munkájába való beleavatkozást ugyanis száműzetéssel vagy halállal is büntethették. Azt pedig senki sem vitatta, hogy a poszt eltörlésére irányuló törekvésekkel jócskán beleavatkoznak a tribunusok munkájukba.
Amit Appius Claudius és szenátortársai féltek megtenni, azt megtette az az ember, aki nem ismert félelmet.
Aznap délelőtt a szenátusnak csupa hétköznapi üggyel kellett foglalkoznia. Valahonnan pénzt kellett szerezni a Cloaca Maxima egyik szakaszának megjavításához. Még több pénz kellett annak a várostól délre fekvő útnak az átépítéséhez, amit a nagy esőzések szinte járhatatlanná tettek. Az Aventinus-dombot védő fal egy része is felújításra szorult. A szenátorok sokat vitatkoztak azon, kikkel kellene megállapodni a munkákról; egyes szenátorok ugyanis már elhíresültek arról, hogy maguknak kaparintják meg a legjövedelmezőbb megbízatásokat, és jelentősen túllépik a keretet. Némi elkeseredett civakodás után megegyeztek a támogatásokban, és megállapodtak arról is, mikor tárgyalják tovább az ügyet.
Ezt követően megkérdezték Titus Potitiust, hogyan halad Ceres templomának építése.
– Örömmel tudatom veletek, szenátortársaim, hogy a görög művészek, Gorgaszusz és Damofilusz szinte már be is fejezték a munkát. Némelyikőtök már látta is az eredményt. Azoknak mondom, akik még nem látták: túlzás nélkül állíthatom, hogy az unokáink, sőt az ükunokáink is ámulva fogják nézni ezt az építményt, és nem győzik majd dicsérni az őseiket, amiért ilyen lélegzetelállítóan gyönyörűnek mintázták meg az istennőt. A bőség éveiben lesz egy hely, ahol leróhatjuk hálánkat az istennőnek. A szűkös években lesz egy hely, ahol a kegyeit kereshetjük.
Helyeslő morajlás zúgott végig a termen. Mindenki kedvelte Titust, és senki sem kérdőjelezte meg a szakértelmét.
Ezek után a szenátus figyelme a legújabb tagra terelődött, mert ő kért szót. Gnaeus felállt Appius Claudius és Titus közül, aztán a terem közepére sétált, hogy szabadon mozoghasson, és minden szenátornak egyenesen a szemébe nézhessen.
– Szenátortársaim, hadd szögezzem le az elején, hogy nem vagyok a finom szavak embere. Orátori képességeimre, amennyiben vannak, nem a Mars-mezőn tettem szert, ahol a konzuli címre pályázó férfiak szavazatokat koldulnak. Nem vagyok hozzászokva, hogy bárkinek is hízelegjek, legkevésbé a rangban alattam állóknak. A csatamezőn tanultam beszélni, arra buzdítva a férfiakat, hogy harcban ontsák vérüket Rómáért. A mai napon egy másfajta csatamezőre kerültem, ahol egész Róma sorsa a tét. Most ti, szenátorok vagytok a harcosok, akiket arra kell ösztönöznöm, hogy ragadjatok fegyvert, és küzdjetek Rómáért!
A közelmúltban, amikor a plebs véghezvitte úgynevezett kivonulását, egyikőtök, a kiváló Menenius Agrippa, szenvedélyes beszédet intézett a néphez, és megpróbálta őket észhez téríteni. Elmondott nekik egy mesét, amit most megpróbálok röviden tolmácsolni nektek. Réges-régen az emberi test részei még nem éltek egyensúlyban, mint most, minden szervnek megvolt a maga saját elgondolása. Egyes részek, a serény végtagok és az éber érzékszervek észrevették, hogy a has mást sem tesz, csak henyél, és várja, hogy a test többi része táplálja őt. „Mindnyájan keményen dolgozunk, hogy kielégítsük a hasat, de mit tesz értünk a has? – kérdezték. – Tanítsuk móresre!” Azzal elhatározták, hogy minden táplálékot megvonnak a hastól. A végtagok nem aratták le a gabonát, a szem nem volt hajlandó figyelni a vadat, a kéz nem vitte be az ételt a szájba, és a száj sem nyílt ki. Az üres has csakhamar korogni kezdett: nem önző követelődzés volt ez, hanem vészjelzés! A többi testrész viszont csak nevetett rajta. Milyen ügyefogyottak, milyen aljasak voltak ezek a bosszúszomjas testrészek! Ugyanis nem sokkal később elsorvadtak a végtagok, remegni kezdett a kéz, eltompult a szem és a fül. A legyengült testrészek mindenféle nyavalyának estek áldozatul. Végül kénytelenek voltak felismerni, hogy a hasnak is megvan a maga létfontosságú szerepe a testben, vagyis a nagy körforgásban, mivel a has tartja fenn az egész szervezetet, és nélküle a többi testrész nem létezhet! Ezért abbamaradt a lázadás, és visszaállt a természetes rend. A test apránként megint egészséges lett, és a többi testrész soha többé nem lázadt fel a has ellen. Amikor élelmet kért, minden tag együtt dolgozott, hogy teljesítse a kérését, és többé nem kérdőjelezték meg.
Bárcsak Agrippa meséje belátásra késztette volna a sok makacskodót! Egy várost a legjobb és legbölcsebb férfiaknak kell irányítaniuk, és ehhez meg kell kapniuk a megérdemelt megbecsülést és előjogokat. A többi polgárnak is megvan a maga célja, de nem az, hogy irányítsa a várost! Ők azért léteznek, hogy hadsereget alkossanak, kolóniákat létesítsenek, és ezzel kiterjesszék Róma határait. Engedelmes szövetségesekkel kell körülvenniük a várost, le kell aratniuk a termést, és utakat kell építeniük. A csőcselék nem ért a kormányzáshoz, mégis szüntelenül azon mesterkedik, hogy lerántsa a magasból a jobbakat, és elfoglalja a helyüket. Ez csak kudarcot eredményezhet, ahogy a végtagok lázadása is a has ellen, mivel a próbálkozásaik ellentmondanak a világmindenség természetes rendjének, és az istenek akaratának is.
Ezek a méltatlankodók már így is hatalmas károkat okoztak az államnak, nem utolsósorban azért, mert eme testület többsége is gyáva módon támogatta őket! Véget kell vetni a lekenyerezésnek! Mi több, vissza kell őket szorítani, mielőtt helyrehozhatatlan károkat okozunk. Ez nem pusztán az állam belügye, nem egy egyszerű nézeteltérés a polgárok között. Ne felejtsétek el, hogy Rómát ellenségek veszik körül, akik szakadatlan éberséggel figyelnek minket. Mennyire örülhetnek újonnan előállt nehéz helyzetünknek! Bizonyára elégedetten szemlélik, ahogy Róma legjobbjait egyenként lehúzza a csőcselék a porba. Ki fogja megvédeni a várost az ellenséggel szemben? Ahogy az alantasabb emberek tönkreteszik Róma legjobbjait, úgy fogják az egymással szövetkezett kisebb városok elpusztítani Rómát. Elveszik tőletek a vagyonotokat és a birtokaitokat. A családotok tagjait eladják rabszolgának. Imádott Rómánk megszűnik létezni, és mindenki tudni fogja, hogy a romlás kezdete a plebs tribunusainak kijelölése volt!
Felhördülés támadt a teremben. Többen is kiabálni kezdtek:
– Ezt a témát már megtárgyaltuk!
– Nem a plebs az ellenség!
Másokat azonban feltüzeltek Gnaeus szavai, többek között Appius Claudiust is, aki felpattant, és kiáltozni kezdett:
– Éljen Coriolanus, a férfi, aki ki meri mondani az igazságot!
Gnaeus felemelte a kezét. Amint alábbhagyott a zúgolódás, az egyik szenátor magához vette a szót.
– Pontosan mi a felvetésed, Gnaeus Marcius?
– Mit gondoltok? Az a felvetésem, hogy töröljük el a tribunusi címet.
– Ez törvénytelen javaslat! – ellenkezett egy másik szenátor. – Azonnal vond vissza!
– Nem vonom! Felelősséget vállalok a szavaimért, és titeket is arra kérlek, szenátortársaim, hogy álljatok ki mellettem. Szörnyű hibát vétettünk, és most helyre kell hoznunk. Róma érdekében!
Ha Gnaeusnak az volt a szándéka, hogy hivatalos felszólalása után szabályszerű szavazás kezdődjön, csalódnia kellett. A terem különböző részein egyre több szenátor pattant fel a helyéről, és hangosan követelték a szólás jogát. Egy idő után már neveket ordítoztak, aztán dulakodni kezdtek. A káosz közepette Gnaeus, aki a seregben fegyelemhez és a tekintély tiszteletéhez volt szokva, undorodva emelte fel a karját, majd kivonult a helyiségből.
Titusnak csak akkor sikerült utolérnie, amikor a szenátus házának lépcsőjén vonult lefelé.
– Hova mész, Gnaeus?
– Bárhova, csak távol legyen attól az istentelen lármától. A szenátus pont olyan, amilyennek képzeltem: csupa király, korona nélkül. El sem tudom képzelni, hogy képesek döntést hozni. Hiszed vagy sem, Cominius ma reggel megkérdezte tőlem, nem indulnék-e a konzuli címért. El tudod képzelni, hogy a csőcselék mellett még ennek a fejetlen társaságnak is a kegyeit keressem? Én aztán nem!
– Általában nincs ekkora... zűrzavar. – Titus elnevette magát. – Jól felbosszantottad Őket!
– Persze. Mert szükségük volt rá.
Gnaeus arcáról hirtelen leolvadt a mosoly. A fórum közepén váratlanul egy nagyobb csoportosulással találták szembe magukat. Az egyik férfi kilépett a tömegből.
– Te vagy Gnaeus Marcius, akit Coriolanusnak hívnak?
– Tudod, hogy az vagyok. Hát te ki vagy?
– Spurius Icilius, a plebs néptribunusa. Értesítettek egy fenyegetésről, ami ellenem és az összes plebejus jóléte ellen irányult.
– Miről beszélsz?
– Néhány perccel ezelőtt nem arra tettél javaslatot a szenátusban, hogy töröljék el a néptribunusi címet? Ezzel a plebejusok biztonságát és oltalmát akartad megingatni.
– Honnan tudhatsz te erről? Tán kémeid vannak a szenátusban?
– A tribunusok szeme és füle elől nem lehet elbújni. Mi vagyunk a nép védelmezői.
– Közönséges lókötők vagytok.
– Válaszolj! Fenyegetted a tribunusokat?
– A te szemedbe is megmondom, amit a szenátusban mondtam: Róma fennmaradásának érdekében el kell törölni a tribunusi posztot.
– Gnaeus Marcius, letartóztatlak a plebs tribunusának fenyegetése miatt, és azért, mert ártó szándékkal avatkoztál be a küldetésünkbe. Sorsodról a népgyűlés fog dönteni szavazással.
– Ez nevetséges!
– Velem jössz.
– Dehogy megyek! Vedd le rólam a kezed!
Gnaeus olyan erővel lökte el a tribunust, hogy a férfi elbotlott, és hátraesett.
Az Icilius mögött álló emberek egy része durungokat kerített, és azokkal fenyegették Gnaeust. A szenátor orrba vágta az egyiküket, mire az pörögni kezdett, ennek ellenére ügyesen behúzta a fejét a közeledő bot elől. Egy másikat viszont sikerült Gnaeusnak egy csapással leütni. Titust is elöntötte az izgalom, ezért ő is belevetette magát az ökölharcba, amely egyre több furkósbottal egészült ki.
– Futás, Titus! – kiáltotta Gnaeus.
– Futás? De hiszen Coriolanus sohasem fut el! – felelt Titus, és elhajolt egy bot elől.
– Ha fegyvertelen, és létszámban is alulmarad, akkor még Coriolanus is a stratégiai visszavonulást választja!
A néptribunus emberei elzárták a szenátus házához visszavezető utat. Így Titus és Gnaeus az ellenkező irányba menekült, a Capitolinus felé, nyomukban a tribunussal és a csatlósaival. Utoljára a győzelem napján másztak fel a hegyoldalon, amikor Gnaeus a tömeg jóváhagyásával megkapta előkelő címét. Titusban felmerült, hogy azok közül, akik most üldözik őket, valószínűleg többen ott voltak a Gnaeust éltető tömegben. Aznap imádattal vették körbe őt, most viszont szívből gyűlölték. Igaza volt Gnaeusnak, gondolta magában Titus. A csőcselék kiszámíthatatlan és bogaras, és nem érdemli meg, hogy egy Coriolanushoz hasonló harcos hullassa értük vérét.
Felrohantak a kanyargós hegyi úton, és megközelítették a csúcsot.
– Eszedbe jutott már... hogy ha felérünk... nincs hova mennünk? – kérdezte Titus zihálva.
– Nincs stratégiai visszavonulás stratégia nélkül! – vágta rá Gnaeus. – Bemegyek Jupiter templomába, és menedéket kérek. Ha a söpredék menedéket kaphat a te Ceres-templomodban, akkor Jupiter biztosan meg fog védeni egy szenátort!
Csakhogy miközben a templom felé siettek, újabb csoport állta útjukat, akiknek sikerült valahogy elébük kerekednie. Nem maradt más választásuk, mint továbbszaladni, mígnem elérkeztek a Tarpeii-sziklához, ahonnan már nem volt menekvés.
A leggyorsabb követő, aki már-már utolérte őket, visszakiáltott a többieknek:
– Látjátok? Az istenek egyenesen a kivégzés helyére vezették őket!
– Állj! – kiáltotta Icilius, a néptribunus. – Senkit sem fognak ma kivégezni. Azt az embert letartóztatjuk.
Azonban ahogy a tömeg mind közelebb ért a két szenátorhoz, olyan kiáltásokat lehetett hallani, hogy „Azonnali ítéletet!”, „Lökjük le!” vagy „Öljük meg azonnal!”
Titus már amúgy is szédült a futástól, de amikor lenézett a szakadékba, valósággal megtántorodott. A szíve is elviselhetetlenül dübörgött a mellkasában.
– Na most meglátjuk, milyen emberek vagytok igazából! – kiáltotta Gnaeus. – Hidegvérű gyilkosok!
– Senki sem fog meghalni! – közölte Icilius. Utat tört magának a sokadalom elejére. A tömeg összevissza hullámzott mögötte. Halkabban folytatta: – Szenátor, nehezen tudom visszatartani ezeket az embereket. Ne hergeld őket tovább! A saját épséged érdekében velem kell jönnöd.
– Nem megyek! Nem ismerek el olyan hatalmasságot, akinek joga van letartóztatni egy római polgárt azért, mert szabadon nyilvánította ki a véleményét. Kergesd haza a korcsaidat, tribunus, és hagyjál engem békén!
– Kutyának neveztél minket?
Az egyik álló férfi kilépett Icilius mögül, és meglódította a husángját. Nem találta el Gnaeust, de Titust halántékon vágta. A szenátor elvesztette az egyensúlyát, és a szakadék felé zuhant. Gnaeus odaugrott, hogy elkapja, és egy pillanatig úgy tűnt, mindketten le fognak bucskázni a hegyről. Gnaeus végül visszanyerte az egyensúlyát, és felhúzta a barátját.
A csőcselék, amely eddig lélegzet-visszafojtva figyelte a jelenetet, most csalódottan morgolódott, és ismét támadásba lendült. Icilius a karját kinyújtva próbálta visszatartani őket, de túl sokan voltak.
Kisvártatva a tömeg hátsó része is felbolydult. Cominius konzul érkezett meg a liktoraival. A söpredék furkósbotjai mit sem értek a liktorok bárdjaival szemben, ezért a testőrök könnyedén utat törtek maguknak a tömegben.
– Mi történik itt, tribunus? – kérdezte Cominius.
– Letartóztatom ezt az embert.
– Hazudik! – vágta rá Gnaeus. – Ezek a haramiák a fórum óta üldöznek engem és a barátomat, és meg akarnak gyilkolni minket. Amikor ideértél, éppen le akartak hajítani a Tarpeii-szikláról.
– Az árulók halálát érdemled! – kiáltotta az egyik ember. – Halál mindenkire, aki megpróbálja elvenni a néptől a védelmezőit!
– Lépjetek hátrébb! – rivallt rájuk Cominius. – Spurius Icilius, vess véget ennek az őrültségnek. Hívd vissza az embereidet. Vond vissza a letartóztatást.
– Bele akarsz avatkozni egy tribunus törvényes kötelességébe, konzul?
Icilius Cominiusra szegezte a tekintetét, aki végül lesütötte a szemét.
– Jól van, legyen tárgyalás, ha akarod – sóhajtott Cominius. – De addig engedjétek el Coriolanust.
Icilius hosszú ideig nézte Gnaeust, majd bólintott.
– Rendben van. Határozzanak a sorsáról az emberek.
A tömeg lassan szétszéledt, de közben morogtak, és a liktorok lába elé köpdöstek. Icilius is visszavonulót fújt. Gnaeus elnevette magát, és odalépett a konzulhoz, hogy átkarolja régi parancsnokát. Cominius azonban nem osztozott a jókedvében. Komor maradt az ábrázata.
Titus még mindig rosszul érezte magát a fejét ért ütés miatt. Leült a Tarpeii-sziklára. Homályosan látta a többieket, mintha csak álombéli fantomok lettek volna. Azon kapta magát, hogy a templomot és a timpanon tetejére emelt négylovas szekeret nézi, rajta Jupiter alakjával. Mennyire szerette Vulca építészeti remekművét!

– Néha úgy érzem, még az istenek is ellenem fordultak – suttogta Gnaeus.
Le-föl járkált a holdfénytől átitatott kertben. Arcára árnyék borult, akárcsak azok arcára, akik hívására a házába siettek. Nem gyújtottak mécsest, mert attól tartottak, hogy egy villanásnyi fény is felkeltheti az ellenség figyelmét, és leleplezheti a titkos éjféli találkozót Gnaeus Marcius házában.
Titus is ott volt. Appius Claudius és Cominius, a konzul szintúgy. Néhány felvértezett harcos is megjelent, mintha csatára készülnének. Sokan voltak, alig fértek el a kertet körülölelő oszlopsor alatt. Mivel a hold fénye megvilágította a lábukat, Titusnak nem esett nehezére megállapítani, hogy javarészt fiatalok, és a lábvértjük alapján módos családokból származnak.
Az utóbbi napokban Gnaeus sok támogatót szerzett az ifjú harcosok között, többnyire patríciusokat, vagy olyanokat, mint ő maga: plebejus osztályba tartozó, de részben patrícius származású férfiakat. Valósággal fanatikus hívei lettek Gnaeusnak – vagy ahogy ők nevezték, Coriolanusnak. De legalább ilyen ádáz fanatizmussal üldözték Gnaeust a néptribunus Icilius mögött felsorakozott plebejusok. A sorsáról folyó vita kettészakította Rómát. Másnapra tűzték ki a tárgyalását.
– Az isteneknek semmi közük ehhez a komédiához – közölte Appius Claudius fanyarul. – Mindenről az emberek tehetnek. Gyenge, ostoba halandók! A szenátusnak meg kellett volna tapsolnia a beszédedet, hősként kellene tekintenie rád, Gnaeus. Ehelyett magadra hagytak téged.
– Ez sajnos nem ilyen egyszerű – sóhajtott Cominius. – A plebs kemény csatározások árán szerezte meg a jogot, hogy megválaszthassa a tribunusait. Ugyanilyen elszántsággal fognak küzdeni azért, hogy ez a poszt fennmaradjon. Gnaeus egy dühöngő bika elé lépett, amikor úgy döntött, hogy szembeszáll velük.
– És mi csak tétlenül nézzük, ahogy az a bika eltiporja Róma legjobb emberét? – kérdezte Titus elcsukló hangon.
Az a nap, amelyen a csőcselék a Tarpeii-szikla szélére sodorta, fordulópont volt az életében. Irdatlan düh gyülemlett fel benne. Gnaeus ellen is irányulhatott volna a haragja, hiszen nyakas elképzeléseivel veszélybe sodorta; de inkább a plebs iránt keményítette meg a szívét, és minden addiginál közelebb vitte gyerekkori barátjához. Hogy lehetett ennyire vak? Hogy nem vette észre a fenyegetést, amit a plebs jelent? Miért nem jött rá korábban, hogy Gnaeusnak mindvégig igaza volt? Titust bűntudat gyötörte, amiért nem támogatta már kezdettől fogva nagyobb lelkesedéssel Gnaeust. Amikor lehurrogták az alantasabb emberek a szenátusban, miután kimondta az igazságot, azonnal alá kellett volna támasztania az igazát egy saját szónoklattal.
– Ne aggódj a dühöngő bika miatt, Titus! – csitította Gnaeus. Rátette a kezét legjobb barátja vállára. – Az a fenevad hozzám sem érhet! Inkább halok meg a saját kardom által, mint hogy átadjam magam a bosszúszomjas csürhének.
– Az a „csürhe”, ahogy te nevezed őket, a népgyűlés – figyelmeztette Cominius –, és attól tartok, minden joguk megvan pert indítani ellened. Az ügyet alaposan megvitatta a szenátus is...
– Szégyen-gyalázat! – motyogta Appius Claudius. – Mindent megpróbáltam, hogy eltántorítsam őket, de hiába.
– És így az ítélkezés kigúnyolása, az úgynevezett tárgyalás, el is kezdődik holnap – bólintott Gnaeus. – Tényleg nincs remény, Cominius?
– Nincs. Icilius alaposan feltüzelte a plebset. Reméltem, hogy a képviselőik szava elég lesz ahhoz, hogy lecsillapítsa a vérszomjukat, de még a nyílt megvesztegetéssel is hiába próbálkoztunk. Holnap megtárgyalja az ügyedet a népgyűlés, és bűnösnek fognak találni a néptribunusok méltóságának megkérdőjelezése, illetve a személyük fenyegetése miatt. Elkobozzák és árverésre bocsátják a vagyonodat, a befolyó összeggel pedig a szegények kincstárát töltik fel Ceres templomában. Az anyádnak és a feleségednek semmi sem marad.
– És velem mi lesz?
Cominius lehorgasztotta a fejét.
– Téged nyilvánosan megvesszőznek és kivégeznek.
– Nem! Soha! – kiáltott fel az egyik fiatal katona az oszlopsor alatti árnyékból.
A többiek is hasonló felhördüléssel csatlakoztak hozzá.
Gnaeus felemelte a kezét, hogy elhallgattassa őket. Cominiushoz fordult.
– És ha ma éjjel elhagyom Rómát? Önszántamból szabadon száműzetésbe vonulhatok?
Cominius nagy levegőt vett.
– Icilius a távollétedben is lefolytathatná ellened a tárgyalást, de talán lebeszélhetem róla valahogy. Úgy is ő kerülne ki győztesen az egészből, ezzel megerősítené a tribunusok sérthetetlenségét, és a plebs megnyugodna. Ha nincs tárgyalás, a vagyonod is érintetlen marad. Az anyádról és a feleségedről is gondoskodnának.
– A saját életem nem érdekel – jelentette ki Gnaeus. – Nyúzzanak meg, és egyék meg a húsomat, ha erre vágynak. De soha nem engedem, hogy a vagyonom az aedilisek kezére kerüljön, és abból etessék Róma lusta söpredékét! – A telihold felé fordította az arcát. A fehér fényben olyan volt az arca, mintha márványból faragták volna ki. – Száműzetés! – suttogta. – Azok után, amit Rómáért tettem!
Lehajtotta a fejét, így szemrevaló vonásai ismét árnyékba kerültek. Következő mondatával a kertje körül összegyűlt katonákat szólította meg.
– Néhányan közületek a legutóbbi találkozásunk alkalmával megesküdtek, hogy inkább karddal támadnak a plebejusokra, mint hogy végignézzék a kivégzésemet. Vagy ha ez nem sikerül, velem tartanak a száműzetésbe. Most, hogy elérkezett a döntés pillanata, rájöttem, hogy nincs szívem ilyesmit kérni tőletek.
– Megesküdtünk! – tiltakozott az egyik férfi. – Egy római soha nem szegi meg az esküjét.
– De ha elhagyjuk Rómát, és nem térünk vissza többé, vajon még mindig rómaiak leszünk? Gondoljatok bele, milyen lehet város nélküli embernek lenni! Ezt a sorsot én kaptam osztályrészül. Nem kényszeríthetem rá másokra.
Az egyik harcos kilépett az árnyékból.
– Mindnyájan eljöttünk ide ma éjjel, és készen állunk a harcra... meg is halunk, ha kell. Ha te, mint parancsnokunk, úgy döntesz, hogy az ellenség megtámadása helyett visszavonulsz, akkor is veled tartunk, Coriolanus!
– Még Róma kapuin kívülre is?
– Igen, ahogy Corioli kapuin belülre is követtünk. Azon a napon egyedül törtél magadnak utat az ellenséges városba, és mi elkésett, nyámnyila tanoncokként követtünk téged. Ezen a napon nem így fog történni! Melletted maradunk, Coriolanus!
– Azt mondjátok, mindahányan?
– Azt mondjuk, mindahányan! – kiáltották a katonák.
Gnaeus felnevetett.
– Ezzel az ordítással az egész Palatinust felébresztettétek! Róma most kezdi azon törni a fejét, hogy mire készülnek Gnaeus Marcius házában. Immár nem maradt más választásunk, csak azonnal elindulni!
Miközben a többiek felkészültek az útra, Gnaeus elbúcsúzott Cominiustól és Claudiustól. Látta, hogy Titus is ott ténfereg az árnyak között, ezért odasietett.
– Az anyámtól és a feleségemtől már elbúcsúztam. Vigyázz rájuk, Titus... oltalmazd őket, akárcsak Claudiát.
– Nekem is veled kellene tartanom.
Gnaeus a fejét csóválta.
– Hallottad, amit a katonáimnak mondtam. Ezt az áldozatot senkitől sem kívánhatom.
– Mégis követnek.
– Mert így döntöttek.
– Akkor én is így döntök.
Gnaeus sokáig hallgatott. Az árnyak még mindig eltakarták az arcát, de Titus érezte, hogy őt fürkészi.
– Neked be kell fejezned egy templomot, Titus.
– Átok Ceres templomára, és mindenre, amit jelképez!
Gnaeus a homlokát ráncolta.
– Mindenkinek hinnie kell valamiben.
– Te egykoron Rómában hittél.
– Higgy Rómában, Titus. Higgy Ceres templomában. Felejtsd el, hogy Coriolanus valaha is élt.
Gnaeus megfordult, és arrébb ment. Az emberei köré sereglettek. Nemsokára a kíséretével együtt elhagyta a kertet.
Titus háza kőhajításnyira volt Gnaeus házától. Claudius felajánlotta, hogy hazakíséri, de Titus ragaszkodott hozzá, hogy egyedül menjen.
Meleg éjszaka volt. Nyitva talált minden ablaktáblát. A holdfény elárasztotta Claudia hálószobáját. Titus sokáig szemlélte a felesége arcát. Bement a szobába, ahol a kisfia aludt, és az ő arcában még tovább gyönyörködött.
Egyre az a kép járt a fejében, amit Cominius szavai festettek le: ahogy Gnaeus a feldühödött bika elé lép. Hercules, akinek oltárát Titus családja generációk óta gondozta, szintén szembeszállt egyszer egy felbőszült bikával a messzi Kréta szigetén. Az istenek áldozatokat követeltek, a hősök pedig hűséget érdemeltek. Lehet, hogy Coriolanus éppen olyan hős, mint amilyen egykoron Hercules volt? Lehet, hogy benne is van valami isteni?
A dolgozószobájában a hold fényénél írta meg üzenetét Appius Claudiusnak, mert félt, hogy a mécses fickándozó lángja felébresztené az alvókat. „Apósom, könyörögve kérlek, vigyázz a lányodra és az unokádra. Azt tettem, amit helyesnek ítéltem.”
Visszatért a fia szobájába. Levette Fascinus talizmánját a nyakáról, és nesztelenül, óvatosan a gyermek nyakába akasztotta. A fiú nem ébredt fel, de mély álmában is felnyúlt, és megérintette az amulettet.
Ha siet, még utolérheti Coriolanust és az embereit, mielőtt kivonulnak a városkapun.

KR. E. 491

– Hosszú utat tettünk meg idáig – állapította meg Gnaeus.
– Igen, nagyon hosszú utat – bólintott Titus kesernyés mosollyal.
Tudta, hogy a barátja nem a lábuk alatt kígyózó útra céloz, ami minden patakoppanással egyre közelebb vitte őket Rómához. Gnaeus azokról az izgalmas fordulatokról és sanyarú hányattatásokról beszélt, amiket azóta éltek át, hogy két évvel korábban, az éj leple alatt elszöktek a városból.
Egy olyan embert, mint Gnaeus, híres harcedzettségével és bátorságával, fanatikus támogatók egész seregével a nyomában, sok városban láttak volna szívesen. Ironikus, de talán megjósolható fordulat volt, hogy éppen a volszkuszoknál próbálkozott barátságos közeledéssel. Igaz, hogy tengernyi volszkusz vér szennyezte be a kardját, de mindig becsületesen harcolt, és a volszkuszoknál jobban senki sem értékelte az ilyesmit. Titus eleinte furcsának, sőt zavarónak találta, hogy az a nép, amely ellen Gnaeus korábban annyira vérszomjasan harcolt, ilyen lelkesedéssel fogadja őt be a sorai közé. Ám ilyen volt a harcos sorsa: egy szempillantás alatt megbecsült szövetséges válhatott a rettegett ellenségből.
Gnaeus természetesen nem tagadta meg önmagát, és sokkal több lett, mint szövetséges. Hamar a legjobb harcossá vált a volszkuszok között, és ugyanolyan gyorsan a parancsnoki rangig küzdötte magát. Nem ő találta ki, hogy álljanak bosszút Rómán, hanem a volszkuszok öreg bölcsei, akik sokáig és kitartóan próbálták megtörni az ellenállását. Elvégre a város hajdani legnagyobb harcosánál jobban senki sem ismerhette a római stratégiákat, ezért egyedül ő hiúsíthatta meg azokat. A volszkuszok el sem tudtak képzelni nagyobb diadalt annál, mint hogy Coriolanus ugyanazt tegye Rómával, amit Coriolival tett. Gnaeus Marcius számára is az volt a legédesebb bosszú, ha legyőzi a várost, amely térdre kényszerítette.
A Róma elleni hadjáratban Gnaeus saját magát is felülmúlta. Az ember, aki egyszer kijelentette magáról, hogy Róma legnagyobb harcosa lesz, egész Itália legnagyobb harcosa lett, egyszersmind a legbátrabb hadvezér is. Titus, aki tapodtat sem mozdult Gnaeus mellől, úgy érezte, hogy az istenek is az ő hadjáratukat támogatják, és ezért halmozzák a győzelmeket. A Gnaeus parancsnoksága alatt álló katonák szinte babonás áhítattal tekintettek a vezérükre; elsősorban nem a katonák bátorsága, hanem a vezér jelenlétének varázsa jelentette a diadal kulcsát. Titus arról is meg volt győződve, hogy Hercules ősi szelleme élt tovább Coriolanusban, a kor hősében. Ez a vallásos bizonyosság nyújtott vigaszt neki akkor, amikor kétségek törtek rá, márpedig ez elég gyakran megesett vele. Sokszor érzett honvágyat, és szinte kibírhatatlanul hiányzott neki a családja.
Immár a végső csata napja közelgett. A lovak minden egyes lépése közelebb vitte Gnaeust és a volszkusz sereget ahhoz a kapuhoz, amin keresztül két évvel korábban elmenekültek Rómából. Azóta egymás után mérték a csapásokat a római seregekre, akiknek jócskán megcsappant a létszámuk. Megkaparintották és elkobozták a fegyvereiket, így a római katonák ellenállása is rohamosan gyengült. Apránként a nép is megtört. A volszkuszok Gnaeusszal az élen felégették a termést, kifosztották a római kolóniákat, elfogták a Szicíliából érkező gabonaszállítmányt, és elraktározták maguknak. Mindeközben azok is a volszkuszok oldalára álltak, akiket az előző években igázott le. A Coriolanus kezében összegyűlt erő legyőzhetetlennek tűnt.
Amikor a támadó sereg kétnapnyi járóföldre volt Rómától, egy küldöttség lovagolt ki a városból, hogy tárgyaljon Gnaeusszal. Emlékeztették római gyökereire. Kérték, hogy fordítsa vissza a seregét. Gnaeus megvetéssel fogadta őket, de épségben visszaengedte őket Rómába.
– Az, hogy a rómaiak idejönnek békéért esedezni, arra utal, hogy biztosak a vereségükben – mondta Titusnak.
Másnap két újabb küldöttség érkezett. Harci szekerük nyomában magasra szállt a por a mozdulatlan levegőben, ezért hamar észrevették őket, bár még nem tudták, kik közelednek. Titusnak elakadt a lélegzete, amikor meglátta Appius Claudius és Postumius Cominius nyúzott arcát.
Gnaeus ráparancsolt az embereire, hogy maradjanak hátul, amíg ő előrelovagol, hogy beszéljen a két szenátorral. Titus vele tartott. Amíg Gnaeus a két férfi üdvözletét fogadta, Titus inkább a lovakkal maradt, és kerülte apósa tekintetét.
Cominius először biztosította Gnaeust arról, hogy a felesége és az anyja jól van, és Gnaeus árulása ellenére senki sem merészelt bosszút állni a családon.
– A feleséged és a kicsi Titus Potitius is jól vannak – tette hozzá Claudius, habár Titus még mindig másfelé nézett.
A két férfi a konzulok és a szenátorok nevében elismerte, hogy sok vétséget követtek el Gnaeus ellen. Megígérték, hogy visszaadják polgári rangját és helyét a szenátusban, valamint teljes sértetlenséget biztosítanak neki, ha a néptribunusok ellene fordulnának.
Gnaeus tiszteletteljesen végighallgatta két régi mentorát, aztán megkérdezte:
– És mi lesz a plebs tribunusaival, meg az aedilisekkel? Eltörlitek ezeket a címeket? Leromboljátok Ceres templomát?
Cominius és Claudius lesütötték a szemüket. Hallgatásuk megadta a választ.
Gnaeus felnevetett.
– Azt hiszitek, hogy pár szóval visszafordíthatjátok Coriolanust, miközben a szenátus összes hatalmával sem tudjátok megtörni a plebs akaratát? Engem most már semmilyen üres ígéret nem állíthat meg. Ha tényleg szeretitek Rómát, menjetek vissza, és mondjátok meg a többieknek, hogy adják át nekem a várost harc nélkül. Nem akarok több vért ontani, mint ami feltétlenül szükséges, és az embereimet is könnyebben visszatartom a fosztogatástól, ha küzdelem nélkül elfoglalhatják Rómát. Akár ellenálltok nekem, akár nem, holnap ilyenkorra Róma már az enyém lesz.
– Dicstelen hazatérés ez! – állapította meg Cominius.
– Az a fő, hogy hazatérés.
– És ha elfoglalod a várost... Jupiter mentsen meg minket attól!... Mihez kezdesz utána? – kérdezte Claudius.
Gnaeus nagy levegőt vett.
– Ha még nem ölték meg magukat a régi ellenségeim, most megkapják a megérdemelt büntetésüket. Könnyen kitalálhatod, ki vezeti a listát.
– Spurius Icilius néptribunus – vágta rá Cominius.
– Micsoda öröm lesz ledobni a Tarpeii-szikláról!
– És a szenátus? – kérdezte Claudius.
– Talán megengedem, hogy fennmaradjon, és visszakapja azt a szerepét, amit a királyok korszakában játszott: tanácsadó és segédkező testülete lesz az uralkodónak. A kevésbé hasznos tagokat eltávolítom, és új embereket ültetek a helyükre, méghozzá volszkuszokat.
– Miféle gonosz alkut kötöttél ezekkel az alakokkal? – hördült fel Cominius.
– Sokkal igazságosabb egyezség, mint amit a szenátus és a római nép kínált! Véget vetek a római fenyegetéseknek. Cserébe a volszkuszok Róma királyává koronáznak.
Cominius elfojtott egy kétségbeesett kiáltást. Claudius metsző tekintettel nézett Titusra.
– Te mit tudsz hozzáfűzni ehhez, vőm?
Titus rezzenéstelen pillantással nézett vissza az apósára.
– Gyerekkoromban a nagyapám megtanította nekem a királyok sorát: Romulus, Numa Pompilius, Tullus Hostilius, Ancus Marcius, az idősebb Tarquinius, és Servius Tullius. A Büszke Tarquinius lett volna az utolsó, a legutolsó, akit azonban elűztek, és valamiféle köztársaság vette át a helyét. Micsoda nevetséges komédia! Nagy hiba volt! Meghiúsult kísérlet. Ma van a köztársaság utolsó napja. Holnap az emberek azt fogják kiáltozni a fórumon: „Éljen Coriolanus király!”
Kivonta a kardját, és Gnaeus felé emelte. A lova is felágaskodott.
– Éljen Coriolanus király! – ismételte.
A hűséges harcosok, akik azóta kísérték – a sereg elején haladva – Gnaeust, hogy elhagyta Rómát, meghallották a kiáltást, és csatlakoztak Titushoz.
– Éljen Coriolanus király!
A kiáltás futótűzként terjedt végig az egész seregen.
– Éljen Coriolanus király!
A harcosok üdvözlően emelték fel a fegyverüket, majd ütögetni kezdték velük a pajzsukat. Rémisztő zajt keltettek, miközben egyre csak azt harsogták:
– Éljen Coriolanus király!
Cominius és Claudius meghunyászkodni látszottak. Megfordultak a szekerükkel. Ismét hatalmas porfelhő támadt a nyomukban, ahogy visszasiettek Rómába.
Azon a helyen, pár órányi járóföldre a várostól, le is táborozott Coriolanus serege.

Másnap a sereg már hajnalban szedelődzködni kezdett, és felkészült a csatára.
Mint mindig, most is Coriolanus vezette a hadat, mellette Titus lovagolt, római katonái is lovon követték. Minden lépéssel egyre közelebb kerültek Rómához.
Megközelítették egy domb csúcsát. Miután felértek, egész Róma láthatóvá vált a távolban.
A patakopogáson és a hatalmas sereg által keltett zajon túl Titus fülét egy újabb hang is megütötte, eleinte csak halkan, majd egyre hangosabban. A domb túloldaláról érkezett. Volt valami a túlsó oldalon, amit még nem láttak; valami, ami szörnyű, torz zajt keltett. Ilyet talán csak akkor hallhat az ember, amikor Pluto birodalmába ereszkedik alá. A teljes reménytelenség és elkeseredés hangja volt.
Gnaeus is meghallotta. Összevonta a szemöldökét, és előrefelé fordította az egyik fülét.
– Hát ez mi? – suttogta.
– Nem tudom – felelte Titus –, de feláll tőle a szőr a hátamon.
Valami babonás félelem hullámzott végig rajta. Mi van, ha az istenek jobban szeretik Rómát, mint Coriolanust? Mi van, ha Róma elárulásával ő is, és Gnaeus is vétettek az istenek ellen? Miféle földöntúli, démoni szörnyeteget raktak az istenek a Rómába vezető útra? Vagy megnyílt a föld, és mindnyájukat elnyeli örökre? Ilyen képzeteket keltett benne a lárma – a halottak végtelen kórusának sikoltozása és nyöszörgése.
Ha felérnek a domb tetejére, meg fogják látni.
Gnaeus olyan erősen szorongatta a gyeplőt, hogy kifehéredtek az ujjcsontjai. Titus nagyot nyelt. Hátrapillantott. Még az első sorban lovagoló, harcedzett katonák is elsápadtak, miután meghallották a rémséges zajt.
Végül felértek az oromra.
Alattuk, gigászi, fekete kígyóként végignyúlva az úton, egészen a távoli városkapuig, gyászruhába öltözött asszonyok sorakoztak. Úgy látszott, mintha Róma összes nőnemű lakója felkerekedett volna, hogy a színük elé járuljon.
A túlvilági hangot közös siránkozásuk keltette. Egyesek lágyan zokogtak, mások görcsösen jajgattak. Voltak, akik szédelegve nyögdöstek. Akadtak olyanok is, akik tébolyultak módjára kacarásztak. Némelyek mereven vonultak, akárhacsak álmodnának, míg mások révületben dobálták magukat ide-oda, és kibontott hajukkal söpörték az út porát.
A menetet vezető asszonyok éles ellentétben álltak a mögöttük haladókkal: páratlan méltósággal haladtak előre. Némán szegték fel a fejüket. Vörös és fehér szíjakból font hajpántjukról és lenyírt hajukról Titus felismerte közöttük a Vesta-szüzeket is. Öten jöttek el, egyet szokás szerint hátrahagytak, hogy valaki gondoskodjon Vesta templomáról. Legfőképpen az ilyen válságos időkben volt fontos, hogy a láng ne aludjon ki. A Vesta-szüzek előtt három asszony vonult, akik büszke, egyenes tartásuk ellenére sötét, szakadt rongyokba öltöztek, mint a gyászoló koldusok. Ráadásul mezítláb gyalogoltak, habár nem voltak hozzászokva, és ez abból is látszott, hogy már vérzett a talpuk. Noha valószínűleg fájlalták a lábukat, nem botlottak el, és kecses ütemben haladtak tovább.
Gnaeus ugyanúgy a karja felemelésével állította meg a seregét, mint amikor a szenátorok keresték fel előző nap. Csak ketten lovagoltak tovább Titusszal.
– Milyen gátlástalan a szenátus! – szörnyülködött Titus. – A város legmeggyőzőbb küldöttsége nem volt rád hatással, ezért most arra vetemednek, hogy asszonyokat küldjenek hozzád!
Gnaeus még akkor sem válaszolt, amikor Titus ránézett. Titus gunyoros kifejezést látott az arcán, ami illett a saját gúnyos hangulatához, de azt is észrevette, hogy a barátját legbelül nyomasztja valami, és furcsán csillog a szeme. Elnehezült a szíve. Nagyon rossz előérzete támadt.
A Vesta-szüzek jelet adtak, mire az egész menet botladozva megállt. A csoportosulást vezető három toprongyos asszony továbbgyalogolt, és csak akkor álltak meg, amikor a két lovas szinte eltiporta őket. Titus a középsőben felismerte Veturiát, Gnaeus anyját. Sokkal idősebbnek nézett ki, mint amikor utoljára látta. Noha egyenesen tartotta magát, úgy látszott, az oldalán haladó két asszonynak támogatnia kell. A jobbján Gnaeus felesége, Volumnia haladt. Amikor Titus megpillantotta a harmadik asszonyt, a lélegzete is elakadt. Azóta nem látta Claudiát, hogy elhagyták Rómát. Arca egészen összegyűrődött a gyötrelmektől. Lopva nézett ide-oda, és inkább kerülte a tekintetét.
Veturia azonban büszkén szembenézett a két férfival, és a vezér szemébe mélyesztette a pillantását.
– Gnaeus!
– Anyám! – suttogta Coriolanus.
– Az anyád fölé tornyosulnál, mint egy gazda, aki ítéletet készül mondani egy rabszolgája felett?
Gnaeus azonnal leugrott a lováról. Titus követte. Amikor azonban Gnaeus előrébb lépett, Titus hátul maradt. Még mindig a gyeplőt markolászta, de már nem a lovat akarta megtartani, hanem támaszt keresett. Erőt vett rajta a szédülés. Úgy érezte magát, mint amikor fejbe találták egy furkósbottal a Tarpeii-sziklán. Mintha az azóta eltelt idő csak egy álom lett volna, és attól tartott, hogy valaki durván fel fogja ébreszteni. A szíve kalapálni kezdett a mellkasában.
Amikor Gnaeus odaért az anyjához, felemelte a karját, ám az asszony nem akarta megölelni. A vezér döbbenten lépett hátra.
– Miért nem ölelsz magadhoz, anyám? Miért állsz ott olyan mereven?
– Ha kiemelném a könyökömet Volumnia és Claudia kezéből, összeesnék.
– Én elkapnálak.
– Hazudsz!
– Anyám!
Az asszony zordan nézett a fiára.
– Mindig azt hittem, hogy ha megérem ezt a hajlott kort, amikor már nem tudok magamtól egyenesen állni, a fiam erős karja majd támaszt nyújt nekem. De amikor a karod után nyúltam, Gnaeus, nem volt ott semmi. Másokra kellett támaszkodnom... szégyenemre! Nyomorítsanak meg az istenek, ha még egyszer a te karod után nyúlok!
– Kemény szavak ezek, anyám!
– Nem olyan kemények, mint a sors, amibe beletaszítottál.
– Kénytelen voltam megtenni, amit tettem. A méltóságom érdekében...
– Az utolsó morzsányi méltóságodat is eldobtad azon a napon, amikor fegyvert fogtál Róma ellen. Azon a napon kést szegeztél az anyád mellének. Ma pedig, a jelek szerint, bele is akarod mártani azt a kést az anyád szívébe.
– Nem, anyám. Érted tettem mindent. Arra tanítottál, hogy...
– Soha nem tanítottalak árulásra! Ha ezt mered mondani, én rántom ki a kardodat, és bele is dőlök, mielőtt még újabb levegőt vehetnék!
– Anyám, anyám...
Veturia hirtelen kitépte magát a menye szorításából. Összeszedte minden maradék erejét, és arcul ütötte Gnaeust. Döbbenetesen hangos volt a csattanás. A lovak felnyerítettek, ide-oda rángatták a gyeplőiket, szinte szétégetve Titus markát.
Veturia előrebukott, ám a másik két asszony elkapta. Gnaeus elhűlve nézte. Amikor lassan magához tért, intett Titusnak, hogy menjen oda hozzá. A fülébe suttogott.
– Mondd meg a katonáknak, hogy megállást parancsoltam. Állítsátok fel a sátramat az út mellett. Túl sokan figyelnek minket. Négyszemközt kell beszélnem az anyámmal.

Mi hangzott el abban a sátorban? Milyen ígéretek, milyen fenyegetések, milyen emlékek, milyen álmok röppentek fel a jelenből és a múltból? Coriolanuson és az anyján kívül soha senki sem tudta meg.
Elsőként Veturia lépett ki a sátorból. Volumnia és Claudia – aki egyszer sem nézett a férjére – odasiettek, hogy segítsenek neki. Némán tértek vissza a távolabb várakozó Vesta-szüzekhez. Veturia halkan beszélt hozzájuk, ők pedig intettek az összes többi asszonynak, hogy forduljanak meg, és induljanak vissza a városba. Visszavonulás közben nem tűntek sem szomorúnak, sem megkönnyebbültnek; kísérteties csendben gyalogoltak.
Gnaeus sokáig maradt egyedül a sátrában. Amikor végre előjött, olyan eltökéltség tükröződött az arcán, amelyhez hasonlót Titus még soha nem látott rajta. De vajon mit tökélt el? Azt, hogy meghódítja az engedetlen Rómát, vagy azt, hogy az utolsó lehetséges pillanatban visszafordítja a seregét? Titus úgy érezte, most mind a két lehetőség egyformán katasztrófát idézne elő.
Gnaeus felszállt a lovára, és magához hívta rómaiakból álló első csatasorát – azokat az embereket, akik minden nehézségben és dicsőségben osztoztak vele. A lovas katonák felsorakoztak előtte. Titus is közöttük volt, és rettegett attól, amit hallani fog.
– Nem támadjuk meg Rómát – jelentette be Gnaeus.
Az emberek megrökönyödve figyelték.
– Amikor elhagytuk a várost, szembenéztünk a végzetünkkel. A sors majdnem körbevezetett minket. Ilyen közel járunk már Rómához... de ennél közelebb nem megyünk. A hegyeken és a tengereken túl szinte végtelen világ tárul az utolsó rómaiak és szövetségeseik, a volszkuszok elé. Lehet, hogy ott folytatódik a mi sorsunk is.
A férfiak ideges pillantásokat váltottak egymással, de annyira fegyelmezettek voltak, hogy egyikük sem mert tiltakozni.
– Most visszamegyünk a volszkusz sorokhoz. Ha elérjük a sereg végét, egyszerűen továbblovagolunk.
– És a volszkuszok? – kérdezte Titus.
– Ha meg akarják támadni Rómát, ám tegyék.
– Soha nem fogják! Te vagy a talizmánjuk. Azt vallják, Coriolanusnak köszönhetik a jó szerencséjüket. Csak Coriolanus viheti őket győzelemre.
– Akkor, gondolom, ők is visszafordulnak majd.
Gnaeus megrántotta a gyeplőt, és továbblovagolt. A római első csatasor követte. Titus utolérte a vezért, és rövidesen Gnaeus mellett haladt. A volszkusz gyalogosok utat csináltak a parancsnoknak, és összezavarodva ámuldoztak rajta.
– Annak az asszonynak a műve! – kiáltotta az egyikük. – Ellenünk fordította a fiát!
– Coriolanus magunkra hagy minket!
– Lehetetlen!
– Tessék, nézd meg magad!
– Ez csapda! Coriolanus idecsalt minket, és a rómaiak ránk fognak támadni valami aljas csellel!
A megrökönyödés ide-oda hullámzott a tömegben. Titus úgy érezte, mintha dühös arcok tengerén hajóznának. A tenger egyre hangosabban és hangosabban morajlott. Mindenfelé egyre erőszakosabb örvények hánykolódtak.
– Fordulj meg, Coriolanus! – kiáltották a volszkuszok. – Fordulj vissza! Vezess minket! Különben...
Egy kő csapódott Titus sisakjának. A hang összevissza visszhangzott a koponyájában. Megint eszébe jutott az a nap, amikor eltalálták a fejét a Tarpeii-sziklán, és Gnaeus mentette meg az életét. A világ mindinkább furcsának, álomszerűnek tetszett, aztán tompává és távolivá vált.
Még több kő találta el. Titus alig érezte őket. A volszkuszok egy idő után megunták a kövek hajigálását, és kardot rántottak. A római lovasok ugyanezt tették. Titus fülébe csak elfojtottan ért el a zaj. Elmosódott mozgást látott a szeme sarkából. Meglepetten észlelte, hogy véres lett a kardja, és az oldalába hasító fájdalmat csak később észlelte. A világ forogni kezdett, majd a feje tetejére állt. Titus alig-alig fogta fel, hogy valószínűleg lezuhant a lováról, a földreérést viszont már érezte.

A következő napokban Róma szenátusa közzétette, hogy a napot, amelyen Róma megszabadult Coriolanustól, a hálaadás napjának kell nyilvánítani, és különleges megbecsülésnek kell öveznie Róma bátor asszonyait, akik elérték azt, amit sem fegyverekkel, sem diplomáciával nem lehetett.
Ezek voltak a könnyebb döntések. Utánuk következtek a nehézségek.
Parázs viták jellemezték az Ara Maximával kapcsolatos egyeztetéseket. Az idők hajnalától fogva a Pinarius és a Potitius család gondozta Hercules oltárát, és az örökös papok együtt ültek tort Hercules emlékére. Azok után, hogy Titus Potitius ilyen szégyent hozott a családjára, továbbra is az ő famíliája viselje gondját az oltárnak és lássa el a papi teendőket Hercules ünnepén, vagy fosszák meg őket ettől a szereptől, és kapja meg egy másik család, esetleg az állam által külön erre a feladatra kijelölt papok?
Appius Claudius azoknak a táborát gyarapította, akik szerint az államnak nincs joga beleavatkozni a vallásos hagyományokba, amelyeket még Rómánál is régebben alapítottak. Maga Hercules választotta ki a két családot az oltár őrzésére. Semmilyen törvénnyel nem lehet eltörölni azt, amit egy isten határozott meg az emlékezet előtti időkben. Így vélekedett a nyilvánosság előtt. Amikor viszont magára maradt a hozzá legközelebb álló szenátorokkal, bevallotta, hogy szinte kibírhatatlan számára a megaláztatás, amibe a veje taszította a családot, sőt majdnem kitagadta a lányát és az unokáját is. Ezenfelül kijelentette, hogy ameddig neki vagy bármelyik leszármazottjának befolyása van az állami ügyekre, Potitius nevű embert nem választhatnak meg magas rangú hivatalba.
Claudius érvelése megnyerte a szenátust. Az Ara Maxima gondozása változatlanul a két család feladata maradt. Ám az újonnan megválasztott konzul, Publius Pinarius tiltakozni kezdett amiatt, hogy a családjának a kegyvesztett Potitiusokkal együtt kell betöltenie ezt a szerepet.
– Megszámlálhatatlanul sok generáció után a családom ezennel lemond arról az előjogról, hogy az oltár gondját viselje. Hadd legyen ez egyedül a Potitiusok feladata!
Róma előkelő köreiben sokáig taglalták még a két ősi patríciusfamília különös sorsát. Gyakran felelevenítették egymás között, milyen fordulatok vezettek Publius Pinarius konzulságához, ami a családja számára a legmagasabb fokú elismerést jelentette – miközben a Potitiusok a megbecsülésük mélypontjára zuhantak Titus Potitius árulása miatt.

Évekkel később egy rongyokba öltözött csavargó tűnt fel pár órányi járóföldre Rómától délre. Gyökértelen ember volt, sem városhoz, sem törzshöz nem kötődött. A végzet örökös vándorlásra kárhoztatta. Túlélését csak éles eszének köszönhette, bár sokszor összezavarták, és így kiszolgáltatott lett mások kénye-kedvének. Megtört ember volt, remények és álmok híján. Évek óta nem vitte az útja Róma közelébe.
Csak halványan érzékelte, hol jár, de azt tudta, hogy a kis útszéli templom korábban nem volt ott. A szerény kis hajlékot bámulatos ügyességgel építették meg, és kifinomultan díszítették. Egy fiatal juhász ücsörgött a lépcsőjén.
– Mondd csak, fiam – szólította meg a csavargó –, miféle templom ez? Melyik istennek emelték?
Az ifjú eleinte óvakodva nézett fel a koldusra, aztán rájött, hogy az őszes szakállú idegen alighanem ártalmatlan.
– Nem istennek, hanem istennőnek... Fortunának Jupiter első lányának. Az ő szeszélye dönti el, hogyan alakul az életünk.
– Úgy rémlik, sok Fortuna-templom van már Rómában – jegyezte meg a csavargó álmodozó hangon.
– Igen, de ez más. Úgy hívják: Fortuna Muliebris temploma, vagyis az asszonyok Fortunájának kegyhelye.
– Ennek mi értelme van?
– Ha hihetünk a szóbeszédnek, Róma asszonyai fizették az építését. Pont ezen a helyen történt ugyanis, hogy sikerült visszavonulásra bírni a gaz Coriolanust.
– Valóban? – kérdezte a koldus remegő hangon.
– Igen. Később az asszonyok úgy gondolták, egy templomot kellene ide építeni, hogy megjelöljék a helyet. A szenátus és a papok jóváhagyták, és a nők maguk kerítették elő a pénzt az építésére. Gyönyörű templom, ugye?
– Igen. – Az idegen lelkesen figyelte a szerkezetet. – Régen én is építész voltam.
– Te? – A juhász kétkedve nézett rá, majd a combjára csapott, és elnevette magát. – Én meg szenátor voltam! És lám, nézz meg most: itt terelgetem ezeket a koszos juhokat!
Szóval itt történt. Titus elméjét rég eltemetett emlékek özöne árasztotta el. Halványan még emlékezett Gnaeus csúfos vereségére. Még Itália legnagyobb harcosa sem győzhetett le egy egész sereget, akiket ő tanított csatázni. Végül Gnaeus életét vesztette a harcban. Tompán... hála az isteneknek, hogy nem élesen... Titus tompán még azt is fel tudta idézni, mennyi kínzást kellett elviselnie a volszkuszoktól, mielőtt szabadon engedték.
Mindez már nagyon távolinak tűnt, mint egy csaknem feledésbe tűnt álom. Élete minden napja hasonló volt, a tegnap, sőt a ma is.
– Ha szereted a templomokat – folytatta a juhász –, sétálj fel arra a dombra. Onnan az egész várost látni lehet. A legmagasabb épület, amit látni fogsz, Jupiter temploma. Na, azt nevezem templomnak! A Capitolinus-domb tetején áll, mintha korona lenne egy király fején. Még innen is jól lehet látni, milyen hatalmas. Menj, és nézd meg!
Titus szíve majdnem kiugrott a helyéből. Ahogy szokása volt a megrázkódtatások alkalmával, még ilyen sok év után is ösztönösen Fascinus talizmánja felé nyúlt – de az már nem lógott a nyakában. Hát persze, hiszen a fiának adta azon az éjjelen, amikor elhagyta Rómát. Vajon mi lett azóta vele? Él még? Jólétben telnek a napjai? Megtartja Hercules ősi rítusait, ahogy korábban az elődei is?
– Menj csak! – biztatta a juhász. – Sétálj fel a tetejére, és gyönyörködj a városban.
A rongyokba öltözött csavargó egy szó nélkül megfordult, és elindult az ellenkező irányba.

V. A Tizenkét Tábla
(Térkép)

KR. E. 450

– Még egy köszöntőt! – rikkantotta Lucius Icilius.
– Hogyan? Ne, csak azt ne! – tiltakozott nevetve Lucius Verginius.
Széles vállú, medvetermetű ember volt, aki nem vetette meg a jó bort, csak éppen kérette magát egy kicsit.
– Házigazdaként nincs más választásom, mint ragaszkodni hozzá – közölte Icilius.
Hosszú, csontos karjával intett a rabszolgalánynak, aki újratöltötte a poharaikat.
Örömteli eseményt ünnepeltek a vacsorával: Icilius fia, az ifjabb Lucius hamarosan feleségül veszi Verginiát, Verginius lányát. A frigy révén két kiváló plebejuscsalád egyesül. A Verginiusok már csaknem olyan régóta kiemelkedtek a köznépből, mint egyes patríciusfamíliák. Az az ág, amelybe Lucius Verginius is tartozott, nem volt kifejezetten gazdag, ám fényes hírnevet szerzett magának a harcmezőn. A közelmúltban folytatott hadjáratok során, amelyekben a rómaiak a szabinok és az aequusok ellen vonultak, Lucius Verginius tovább öregbítette azt a hírnevet, amit ősei szereztek maguknak vitézségükkel. Az Iciliusok ellenben tekintélyes vagyont gyűjtöttek, és a politikai pályán is sikereket értek el – csupa életerős és törekvő ember. Mindkét család adott már néptribunust a népnek.
Tudták, hogy a házassági kötelék az Iciliusokat és a Verginiusokat is erősebbé fogja tenni. Ráadásul a fiatalokat nem kellett kényszeríteni: Lucius és Verginia első pillantásra egymásba szerettek. Már csak néhány nap volt hátra a ceremóniáig, és a két család együtt vacsorázott Icilius házában, közelgő egyesülésüket ünnepelve.
Icilius felemelte a poharát.
– Igyunk az anyákra! Soha nem szabad alábecsülni egy római matróna erejét. Több mint negyven évvel ezelőtt, amikor az áruló Coriolanus megindult Róma ellen, mi volt az egyetlen dolog, ami visszatarthatta? Nem kardok, nem falak, még csak nem is a hason csúszó szenátorok siránkozása. Kizárólag egy anya könyörgése menthette meg Rómát. Igyunk a menyasszony és a vőlegény anyjára!
– Az anyákra! – emelte fel a poharát Verginius helyeslően.
– Igen, az anyáinkra! – lelkendezett az ifjú Lucius, akinek csillogó szeme arról árulkodott, hogy több bort ivott, mint amennyihez hozzá volt szokva.
Azok, akikre az áldást mondták, szerényen lesütötték a szemüket, és nem csatlakoztak hozzájuk. A vőlegény húga, a gyönyörű, sötét szépség, Icilia sem kóstolhatta meg a bort. A fiatal Verginiának sem engedték meg. Ő azt sem tudta, milyen a bor íze. Nem kellett neki semmiféle nedű a mámoros hangulathoz, mert magától is sziporkázott kék szeme, és magától is piroslott rózsaszirom finomságú orcája. Verginia éppen az ellentéte volt Luciusnak: szőke, alacsony és gömbölyded, szemben a fekete hajú, magas és vékony ifjúval. Ezek a különbségek azonban senkit sem zavartak, sőt az ellentétek csak kiemelték a pár szépségét. Mindenki egyetértett abban, hogy meseszép kettőst alkotnak.
Icilius legurította a bort a torkán, aztán megtörölte a száját.
– Biztos csodálkoztok azon, hogy egy ilyen kitűnő társaságban számra veszem Coriolanus hitvány nevét, holott minden római hazafi ellenérzéssel gondol rá.
– Azért említetted, mert erről szólt a köszöntőd... az anyák hatalmáról! – vágta rá Verginius, némileg már összemosódó szavakkal.
– Ó, igen, de nemcsak ezért említettem ezt az elátkozott nevet, hanem azért is, hogy emlékeztessem mindnyájunkat arra a nagy jótéteményre, amit Róma az én egyik rokonomnak, a jeles néptribunus Spurius Iciliusnak köszönhetett. Spurius űzte ki Coriolanust Rómából. Lehet, hogy az anyja nem engedte vissza, de még jóval korábban Icilius kergette el a városból. Azért mondom el ezt, Verginius, hogy lásd, milyen családba házasodik a lányod. Talán nincs olyan hosszú történetünk, mint nektek, de a történelemben mi is részt vettünk. Ennek tetejébe a fiam, Lucius is remek utód, aki tovább fényesíti majd családunk dicsőségét.
– Tovább is örökíti a dicsőséget, mert Verginiának hála, előkelő ifjakat fog nemzeni! – kiáltotta Verginius.
Verginia elpirult. Lucius is elvörösödött, bár inkább nevetéssel próbálta leplezni zavarát. Icilián, akinek sötétebb bőre volt, mint a bátyjának, nem látszott annyira a szégyenpír, de ő is irult-pirult az ilyen beszéd hallatán. A többiek, ha egyáltalán észrevették az arckifejezése megváltozását, legfeljebb a szűzies félszegségnek tudták be.
– De komolyra fordítva a szót... – Icilius szünetet tartott, mert átmenetileg minden összpontosítására szüksége volt, hogy visszafojtson egy böfögést. Aztán elmúlt a kritikus pillanat. – Szóval amint mondtam, komolyra fordítva a szót: negyven év telt el azóta, hogy az aljas Coriolanus meg merészelte fenyegetni a néptribunusokat, és ezért büntetést kapott. Ennek ellenére az osztályok közötti ellentét több szempontból is nőtt azóta. Manapság csak elvétve választanak meg plebejust konzulnak, és ez nem véletlen. A patríciusok egyre féltékenyebben őrzik a kiváltságaikat. Mindenféle elképzelhető akadályt kitalálnak, hogy még a legtehetségesebb plebejusokat se engedjék a magasabb elöljárói posztokra. Te is tudod, hogy ez az igazság, jó Verginius.
A másik férfi bólintott.
– Sajnos, jó Icilius, tényleg ez az igazság.
Lucius felmordult.
– Ne, papa. Ma este hagyjuk a politikát!
Icilius elhallgattatta a fiát.
– Ez nem politika, fiam. Ez egy komoly családi megbeszélés. A Verginiusok és az Iciliusok a plebejusok színe-javát képviselik. Egyesülésünk sokkal több egy gyönyörű lány és egy kiváló ifjú frigyre lépésénél. Ez a házasság a jövőbe vetett hitet jelképezi.
– Soha nem lesz béke közöttünk és a patríciusok között? Első lépésként beismerhetnénk, hogy mindkét oldalon követtek el visszaéléseket. Coriolanus ideje óta, mi, a plebs tagjai, nem vonultunk ki a városból, de néha talán túl erőszakosan vettük igénybe a tribunusok eszközeit a gőgös patríciusok megbüntetésére. Néhány tribunus feleslegesen zaklatta fel a népet, és gátlástalanul törtetett előre. Az is tény, hogy sok patrícius aljas módszerekkel szökött meg a büntetés elől, és ki is játszotta a törvényt. A kudarcok és a visszaélések mindkét oldalon további ellenségeskedéshez vezettek, ami vitákat és összecsapásokat szült.
– Eme sötét időkben, a becsületes emberek minden jó szándéka ellenére, a két osztály között egyre nő a szakadék. Csak reménykedhetünk abban, hogy Lucius és Verginia gyermekei egy jobb Rómát örökölnek majd, mint amilyenben a szüleik felnőttek.
– Éljen, éljen! – lelkendezett Verginius. – Nagyon jól beszéltél, Icilius! Kár, hogy maguk a decemvirek nincsenek itt ma este, hogy a saját fülükkel hallják, amit mondasz.
Az ifjú Lucius kissé pityókásan emelte fel a poharát.
– A decemvirekre!
Lucius hirtelen összezsugorodott a rávillanó tekintetek súlya alatt. Ám a vacsora túl nyájas hangulatú volt ahhoz, hogy sokáig tartson a feszültség. Először Verginius mosolyodott el, aztán Icilius is.
– A decemvirekre üríted a poharad, fiam? – Icilius csettintett a nyelvével. – Ha valakire köszöntőt mondunk, akkor gratulálunk neki, és ez a decemvirek esetében alighanem kissé korai lenne. Még senki sem látta a munkájuk gyümölcsét, habár a mi tíz kis Tarquiniusunk már jó néhány becsületes polgár szájízét megkeserítette.
– A tíz kis Tarquinius? Ez elítélően hangzik – vetette fel Verginius.
– Úgy gondolod? – vonta fel a szemöldökét Icilius.
Két évvel korábban olyan hévvel csaptak össze a patríciusok és a plebejusok Rómában, hogy kénytelenek voltak létrehozni egy különleges törvényt. Eltörölték a választásokat, feloszlatták a szenátust, majd elküldték a magisztereket, köztük a néptribunusokat is. Egy tízfős testületet állítottak fel – az úgynevezett decemvireket –, akik időszakosan kormányozták az államot, és ők kapták meg azt a feladatot, hogy egy összefüggő törvénykönyvet írjanak. Akkoriban ez nagyon helyénvaló elképzelésnek tűnt: Róma tíz legbölcsebb embere határozza meg, miért jutott holtpontra a város fejlődése, és utána a rendelkezésükre álló eszközökkel kijavítják a hibákat. Tisztességes törvényeket hoznak, és kőbe is vésetik azokat, hogy mindenki elolvashassa. A plebs már régóta követelte a törvények írásba foglalását, mert úgy hitte, ha a vétségek tisztán láthatók, és a polgárok jogai is fel vannak sorolva, megelőzhető a patríciusok szeszélyes és erőszakos zsarnokoskodása. Csakhogy a folyamat már két éve húzódott, látható eredmények nélkül, és az egyre hanyagabbá váló decemvirek mind jobban visszaéltek a hatalmukkal.
Icilius ismét csettintett a nyelvével.
– Mindnyájan abban reménykedtünk... derűlátón, talán kissé ostobán is... hogy a decemvirek Cincinnatus példáját fogják követni...
– A jó öreg Cincinnatus! Igyunk Cincinnatusra! – rikoltott Verginius, aki a híres parancsnok seregében is szolgált.
Nyolc évvel korábban, amikor a római sereget az aequusok csapdába ejtették, és a biztos megsemmisüléssel néztek farkasszemet, a hadvezérből lett földművest, Lucius Quinctius Cincinnatust visszahívták a harcmezőre, és diktátorrá nevezték ki. Ez azt jelentette, hogy teljhatalmat kapott az állam fölött a válság idejére. Cincinnatus dohogva hagyta ott az ekéjét, és a rábízott sereggel a római katonák kiszabadítására indult. Annak rendje és módja szerint legyőzte az aequusokat, majd lemondott hivataláról, és visszatért a birtokára – mindezt tizenöt nap leforgása alatt. Azt beszélték, az ekéje pontosan ott várta, ahol hagyta, és azonnal neki is látott, hogy befejezze a barázdát, amit tizenöt nappal korábban elkezdett. Mintha mi sem történt volna közben. A válságot egy csapásra megoldó, majd a nyilvánosság elől villámgyorsan eltűnő Cincinnatusból élő legenda lett.
Csakhogy a decemvirek nem tartották követendőnek Cincinnatus példáját. Különféle fondorlatokkal meghosszabbították az eredeti hivatali idejüket, és diktátorként teljhatalmat gyakoroltak, miközben az emberek még mindig az új törvények megjelenését várták. Az utóbbi hónapokban egyre botrányosabb lépéseket engedtek meg maguknak, és könyörtelenül eltiportak mindenkit, aki megkérdőjelezte a hatalmukat. Sokan haltak meg azért, mert ellenkeztek velük; ám a decemvireket, legalábbis amíg a posztjukon maradtak, senki sem vádolhatta gyilkossággal.
– A jó hírem az – folytatta Icilius –, hogy az új törvényeket bármelyik nap kihirdethetik. A decemvirek úgy emlegetik őket: a Tizenkét Tábla. Reménykedjünk benne, hogy ezúttal remekművet alkottak, és a Tizenkét Tábla elfeledteti velünk a tíz Tarquinius bűneit.
Az ifjú Lucius összevonta a szemöldökét.
– A minap hallottam egy pletykát az új törvényekről.
– Egy pletykát? – kérdezte az apja.
– A tanítóm, Xenon azt mondta, be akarják tiltani a patríciusok és plebejusok közötti házasságot.
– Micsoda rettenetes ötlet! – borzadt össze Verginius.
Icilius arca egészen megnyúlt.
– Mit tudhat erről a te görög tanítód?
Lucius vállat vont.
– Xenon más fiúkat is tanít, például egyik-másik decemvir unokáját. Nyitott füllel jár.
Icilius kiürült poharát bámulta.
– Kétségtelen, hogy a patríciusok és a plebejusok között is vannak olyanok, akik szerint az osztályok még szigorúbb szétválasztása, és nem az összeolvasztásuk lenne a megoldás Róma társadalmi nyavalyáira. A vegyes házasságok tiltása talán nem is olyan ostoba ötlet.
– Akkor szerencsésnek mondhatom magam – állapította meg Lucius –, hogy Róma legcsodálatosabb hajadona történetesen plebejus, és az én jegyesem.
Sugárzó mosollyal nézett Verginiára, aki visszamosolygott rá, és lesütötte a szemét.
Senki sem figyelt Lucius húgára, Iciliára, akinek sötéten szép arcát egyszeriben zord kifejezés gyűrte össze. Verginius megint felmordult.
– „Tíz Tarquiniusnak” nevezed a decemvireket. De Appius Claudius a legrosszabb mind közül! Néhány nemzedékkel ezelőtt a Claudiusok még csak nem is voltak rómaiak. Nem is viselték ezt a nevet! Mi volt az a faragatlan szabin név, amivel a nagyapja a világra jött?
– Attus Clausus – segítette ki Icilius.
– Ó, igen, persze! És az unokája most a decemvirek első embere. Kiállhatatlan fickó, folyton csak a liktorai gyűrűjében henceg a bíbor tógájában, és azt várja, hogy mindenki meghajoljon előtte, akivel csak találkozik. Az az alak túlzottan is élvezi a decemviri posztot! Most pedig meg akarja akadályozni a vegyes házasságot. Képmutató patrícius! Alig telt el pár hónap azóta, hogy megkérte tőlem Verginia kezét.
– Papa! – hördült fel Verginia. – Szerintem ezt nem kellene elmondanod...
– Miért ne? Sem te, sem én nem fogadtuk szívesen a vén kecske közeledését. Jupiter sújtson rám a villámával, ha hazudok! Néhány hónapja Appius Claudius megkérdezte, hozzá adom-e Verginiát.
– Mit feleltél? – kérdezte Icilius.
– Természetesen elutasítottam! Nem mintha nem lett volna előnyös a frigy; mert bár lehet, hogy Appius Claudius özvegy, és felnőtt gyerekei vannak, valamint egy kissé túl öreg Verginiához, de a Claudiusok három rövid generáció alatt is bámulatra méltó nevet szereztek maguknak, és patríciusok, akármilyen rövidre nyúlnak is a gyökereik. – Verginius rögtönzöttnek tűnő könnyedséggel beszélt, de a jelek szerint egyáltalán nem bánta, hogy lánya jövendő apósa megtudja: Verginia egy patríciushoz is hozzámehetett volna, és sorsa egyes-egyedül az ő atyai akaratától függött. – Elutasítottam Appius Claudiust mint kérőt, mert visszataszítónak találom... ennyire egyszerű! Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy ő legyen a vőm, vagy az unokáim apja. Sokkal jobban tetszel nekem te, Lucius. És ami még fontosabb: Verginiának is sokkal jobban tetszel!
Verginius jóízűen nevetett, majd felkelt a heverőjéről, hogy megcsókolja a lányát, aki odafordította az orcáját, majd elkapta az asztaltól, hogy senki se lássa a vonásait.
– Akkor mondjunk egy újabb köszöntőt! – javasolta Icilius.
– Újabbat?
Verginius visszahuppant a heverőjére, és nyöszörgést színlelt.
– Igen! Igyunk a szerelemre!
– Tényleg, a szerelemre! – ismételte Verginius. – Venusra, a szerelem istennőjére, aki egyértelműen megáldotta ezt az egyesülést a kölcsönös vágy szikrájával. Mi lehetne jobb egy őszinte szerelmen alapuló frigynél, amire mindkét apa szívbéli áldását adja?
A férfiak tovább vedelték a bort, és minden pohár után harsányan hahotáztak. Az anyák is kacagtak, mert magával ragadta őket a túláradó jókedv. Még a sötét Icilia arcvonásai is megenyhültek, és ő is hátrahajtott fejjel nevetett.
Csak Verginia nem volt képes kacagni. Attól fogva, hogy az apja megemlítette Appius Claudiust, a decemvirt, és a kikosarazását, gyötrelem uralta el az ábrázatát.

Másnap Icilia és Verginia együtt ment el a piacra, mindkét lányt elkísérte az anyja is.
A két lány eltérő környezetben nőtt fel, és kevés közös ismerősük volt, de mivel nemsokára sógornők lesznek, mindenki elvárta tőlük, hogy régi barátnőkként viselkedjenek. Ők ketten viszont erőltetettnek és mesterkéltnek érezték közös kiruccanásaikat, amikre elég sűrűn kellett sort keríteniük azóta, hogy Verginia és Lucius eljegyezték egymást. Sokkal többet beszélgetett a két anya, akik előszeretettel tervezgették az esküvő részleteit. A helyzetet tovább bonyolította, hogy mindkét lánynak súlyos gond ülte meg a lelkét, de még nem érezték elérkezettnek az időt ahhoz, hogy megosszák egymással titkukat. Egymás mellett sétáltak végig a piacon, elszórtan néhány szót is váltottak, ám többnyire inkább a gondolataikba merültek.
– Mit szólsz ehhez, Verginia? – kérdezte Icilia, miközben végigfuttatta az ujjait egy vég finomra szőtt sárga vásznon.
A kereskedő elvigyorodott.
– Szürakuszaiból érkezett, Szicília szigetéről. A legjobb dolgok Szürakuszaiból származnak, és nálam olcsóbban nem adja senki!
Szürakuszait eredetileg a korinthoszi gyarmatosítók alapították, és majdnem egyidős volt Rómával. Olyan sok görög kolónia települt Szicíliára és Itália egész déli részére, hogy a rómaiak Magna Graeciának, vagyis „Nagy Görögországnak” nevezték. A rómaiak generációk óta kereskedtek ezekkel a városokkal és eddig elkerülték, hogy belebonyolódjanak azokba a végeláthatatlan háborúskodásokba, amiket a görögök folytattak egymás ellen. Az utóbbi években Szürakuszai kiemelkedett a városok közül, mint a legragyogóbb, a legszabadabb és a legvirágzóbb város a Mare Mediterranum egész nyugati partján. A szürakuszai flotta tartotta ellenőrzése alatt az egész Tirrén-tengert. A szürakuszai kereskedők raktárakat építettek Ostiában, a Tiberis torkolatánál, hogy ott helyezzék el a Rómából és más szomszédoktól származó portékákat. A szürakuszai gabona már többször megmentette Rómát az éhínségtől. Szürakuszai tudósok voltak a házitanítók a legjobb római házakban; Icilius tanára, Xenon is ebből a városból érkezett.
– Megfelelőnek tűnik – felelte Verginia, de alig nézett a vászonra. Látszott rajta, hogy máshol járnak a gondolatai.
– Az ifjú hölgyeket talán jobban érdekli a cserépáru és az agyagedénykészlet – puhatolózott a kereskedő. – Az ifjú hölgyeknek talán még nincs saját háztartásuk, de az ilyen szép lányok hamar elkelnek, és akkor nagyon sok pohárra és kancsóra lesz szükség a szórakozáshoz. – Az árus az egyszerű, hosszú ujjú tunikáról állapította meg, hogy a két lány még hajadon. Az anyjuk sem avatta még nővé őket azzal, hogy megtanítja nekik az asszonyi stóla viseletét. A kofa felemelt egy fekete kancsót. – Ez a minta különlegesen gyönyörű. A vörös szegély szokatlan változata a hagyományos görög alapmotívumnak...
Icilia, aki homlokráncolva fordult el, amikor a férfi a házasságról beszélt, hirtelen egy ismerős arcot vett észre a zsúfolt piacon. A szíve majdnem kiugrott a torkán. Hátranézett, és látta, hogy a két örömanya beszélgetésbe merülve már rég továbbhaladt. Icilia ösztönös késztetéstől hajtva megragadta Verginia karját, elhúzta a locsogó kereskedőtől, és belesuttogott a fülébe.
– Verginia, meg kell tenned nekem egy szívességet!
– Mit, Icilia?
– Kérlek, könyörgöm...
– De hát mi a baj, Icilia?
– Nincs semmi baj. Egy kis időre itt kell hagynom téged... csak egy pillanatra, ígérem! Ha az anyáink visszajönnek, és megkérdezik, hol vagyok, mondd meg, hogy bementem a női árnyékszékbe a Cloaca Maximában.
– És ha megkérdezik, hogy miért nem mentem veled? Mi lesz, ha elkezdenek keresni?
– Akkor mondd azt, hogy... ó, fogalmam sincs!
Verginia elmosolyodott. Nem tudta, mire készül leendő sógornője, de apró jelekből arra következtetett, hogy Lucius húgának van egy titkos udvarlója, és azért lett ilyen izgatott, mert észrevette valahol a téren. Icilia eddig nem avatta be a bensőséges dolgaiba, ám most itt a remek lehetőség, hogy elnyerje a bizalmát, és közelebb kerülhessenek egymáshoz. Hát nem ezt kívánta volna a két édesanya is?
– Persze, hogy segítek, Icilia. Tedd, amit kell... de ne maradj sokáig! Nincs gyakorlatom abban, hogy félrevezessem az anyámat.
– Fortuna áldjon meg, Verginia! Sietni fogok, ígérem.
Icilia ismét a két asszonyra sandított, akik ez idő alatt még jobban eltávolodtak tőlük, aztán eltűnt a tömegben.
Ugyanabban a pillanatban látta meg, amikor a férfi is meglátta őt. A sarkon várt rá, pontosan ott, ahol először felbukkant. Ideges mosoly rajzolódott ki az arcára.
– Icilia!
– Titus! Ó, Titus!
Csak ezzel a sóhajjal tudta kifejezni, hogy legszívesebben ott helyben megcsókolná, de annak ellenére, hogy távolabb került a piac nyüzsgésétől, még mindig bárki megláthatta. A férfi lelkesen fogta meg a karját, és maga után húzva befordult vele egy újabb sarkon. Két épület között, egy szűkös téren találták magukat, ahol egy ciprusfa sűrű lombja is eltakarta őket.
A férfi szorosan magához húzta a lányt, és sokáig, mohón csókolta a száját. Icilia cseppet sem volt szégyenlős; kapcsolatuk teljes lehetetlensége felbátorította rá, hogy ritka, futó találkozásaik alkalmával levesse magáról testi gátlásait. Végigsimította Titus erős vállát, megcirógatta a nyakát a tunikája alatt, és végigszántott az ujjaival a mellkasán, amit gyenge szőke szőrzet fedett. Megérintette a talizmánt, amit az ifjú a nyakában viselt. „Fascinusnak” hívta a különös medált, és a fiú hitt benne, hogy valójában egy istenség, aki évszázadok óta megvédi a családját.
Iciliának önkéntelenül is az jutott eszébe, hogy Fascinus az utóbbi időben nem teljesíti jól a feladatát. Nehéz volt elképzelni, hogy a Potitiusok egykor gazdagok voltak, hiszen Titus legjobb tunikái is foszlásnak indultak már. Amikor Icilia először találkozott vele, azt az egy szem ruháját viselte, amit még nem foltoztak meg – az Ara Maximánál hordott papi köpenyt. Csak nézte, ahogy az ifjú az apjával együtt ténykedik az oltár körül, és megborzongott a vonzerejétől. Nem kevés leleményességre volt szüksége ahhoz, hogy megismerkedjen vele. Azonnal és ellenállhatatlan erővel lobbant fel közöttük a szenvedély. Biztosak voltak benne, hogy csak Venus keze vezethette őket egymáshoz. Mégis, amikor Icilia köntörfalazva megemlítette Titus Potitiust az apjának, Icilius megdöbbentő indulattal beszélt róla.
A lány először azt hitte, hogy az apját Titus szegénysége zavarja, vagy egyszerűen patríciusi státusza sérti, és remélte, hogy ezeket a falakat le lehet rombolni. Aztán a fivére, Lucius elmesélte neki, miért veszítette el a vagyonát, és miért süllyedt egyre lejjebb a Potitius család: Titus nagyapja Coriolanus oldalán harcolt. Nem csoda, hogy ilyen ellenségesen tekintett rá a családfő! A Coriolanus név átkozottnak számított a házukban, és így minden árulóé is, aki egykor a szövetségese volt. Az apja soha nem egyezne bele, hogy hozzámenjen egy Potitiushoz, és Titus apja sem nézne jó szemmel egy ilyen frigyet, hiszen az idősebb Icilius apjának köszönhetően száműzték Coriolanust, és így közvetve ő tette tönkre Titus nagyapját is.
Halva született kapcsolat volt az övék. Csak ehhez hasonló, röpke, lopott perceket tölthetett Titusszal, de annyira vágyott ezekre a találkákra, hogy alig bírta kivárni a következő pásztorórát. Amikor Titus felemelte a lány tunikájának szegélyét, és vele együtt a sajátját is, Icilia nem ellenkezett. Inkább magához szorította a fiút, olyan erősen, ahogy csak tudta, és imádkozott, hogy az istenek állítsák meg az időt, és engedjék, hogy ez a pillanat örökké tartson.
Titus belé hatolt. Mozogni kezdett a testében. Lélegzete felhevítette a lány fülét. Szikra gyulladt lényének középpontjában, és meleget kezdett sugározni, mámorító lobbanást ígérve. A gyönyör elérte a tetőfokát – a kéjérzés olyan erős és tökéletes volt, hogy egyesülésüket a lány a legtermészetesebb és legcsodálatosabb dolognak érezte a világon. Az istenek akarták, hogy beleszeressen Titusba, és ezzel nem szállhatott szembe semmiféle szánalmas földi halandó, még az apja sem.
Miután lecsillapodtak, Titus zihálva suttogott a lány fülébe.
– Megint meg kell próbálnunk. Oda kell mennünk az apáinkhoz, és könyörögnünk kell, hogy engedélyezzék a házasságunkat. Valahogy biztos meg lehet győzni őket.
– Nem! Az apám soha nem fogja... – Icilia befejezetlenül hagyta a mondatot, és megrázta a fejét. A mámor gyorsan elillant, és helyét átvette a teljes reménytelenség és kétségbeesés. – Még ha bele is egyezne, mit számít az? Az új törvények... jaj... rémséges pletyka kering...
– Miről beszélsz?
– A bátyám a tanítójától hallotta. A decemvirek új törvényei... meg akarják tiltani a házasságot patrícius és plebejus között. Ha így lesz, semmi reményünk sem marad!
Titus állkapcsa megfeszült.
– Én is hallottam ilyesmit. Az egész világ összeszövetkezett ellenünk! – Felsóhajtott, majd megcsókolta a lányt. – Bárcsak...
Icilia teste megmerevedett.
– Titus, mennem kell.
– Most? Félsz, hogy Verginia elárul?
– Nem, de az anyáink is itt vannak. Biztos hiányolnak már. Ha...
Titus az ajkára szorította az ajkát, és elhallgattatta. A lány azonban ellökte magától, ezért el kellett engednie. Úgy szökött el tőle, mint a meleg napsugár, amit elkerget egy felhő. Utoljára még rátette az ujját a fiú mellkasán lógó talizmánra, aztán elszaladt.

– Menj innét, te szörnyeteg!
A piacon várakozó Verginiát nem először környékezte meg az alacsony, hízelgő emberke, aki Marcus Claudiusnak nevezte magát. Valószínűleg nem született Claudiusnak, legalábbis a lány így sejtette, hanem rabszolga lehetett, aki a felszabadításakor a szokásnak megfelelően felvette a gazdája nevét. Marcus Claudius még mindig alázatosan hajlongott, és igyekezett jó benyomást kelteni, ahogy a szolgáknál dívott. Folyton az egyik oldalra billentette a fejét, mintha egy ütést akarna kivédeni, és ajkát nyaldosva vizslatta a lányt a szeme sarkából.
– De miért nem jössz velem, drága leány? Csak beszélgetni akar.
– Nincs mondanivalóm Appius Claudiusnak.
– Neki viszont nagyon sok mondanivalója lenne.
– Én viszont nem vagyok kíváncsi rá!
– Csak egy pillanatra! Ott áll, látod?
A köpcös férfi a piac túlsó végébe mutatott.
– A fűszerkereskedésben?
– Az az ő boltja. Van egy barátságos kis lakása a felső szinten. Látod azt az ablakot a kitárt ablaktáblákkal? Most is figyel téged.
Verginia a piac ponyvatetői fölött az átellenben lévő épület felé pillantott. A vakító napsütés hunyorgásra késztette, ezért a homlokához tette a kezét napellenzőnek. Nem túl sokat látott a lakás sötét belső teréből, de mintha halványan észlelte volna az ablaknál álló homályos figurát.
– Kérlek, menj el! – ismételte. – Megmondom az apámnak...
– Az nem lenne túl bölcs dolog. A decemvir sem nézné jó szemmel – közölte Marcus, hangsúlyozva Appius Claudius rangját. – A decemvir nagy hatalmú ember.
Verginiának hirtelenjében a lélegzete is elakadt.
– Fenyegetni merészeled az apámat?
– Én nem, ifjú hölgy, én nem! Hogy jön ahhoz a szerény Marcus Claudius, hogy azt higgye: árthat egy olyan kiváló harcosnak, mint Verginius? Ó, dehogy! Az apádat csak egy nagy hatalmú ember tudná tönkretenni. Igen, talán egy decemvir megtehetné.
Verginia hullámzó kebellel nézett ismét az ablak felé. Most már világosan látta a szakállas férfi körvonalait az ablaknál.
– Nézd csak! Látod? – kérdezte Marcus. – Ajándékkal vár téged!
Az alak közelebb lépett az ablakhoz, és így jobban kivehetővé vált. Tartott valamit a kezében. Amikor kinyújtotta, a napfény megcsillant rajta.
Marcus belesuttogott Verginia fülébe.
– Látod? Gyönyörű ajándék egy gyönyörű lánynak... ezüst nyaklánc lapis lazuli gyöngyökkel. Milyen csodásan festenének azok a kék drágakövek a te fehér nyakadon! – A férfi kuncogott. – Szerintem egy másik ajándéka is van számodra, a másik kezében!
Mialatt a távoli figura az egyik kezével a nyakláncot tartotta, a másik kezével a tunikája alatt nyomkodott és masszírozott valamit a teste közepe táján.
Verginia elnyomott egy sikolyt, és arrébb lökte magát Marcustól. Azonnal Iciliához szaladt.
– Hol voltál? – förmedt rá, és minden indulatát a másik lányra ontotta. – Már mindenhol kerestelek, aztán jött ez a förtelmes alak...
– Ott vannak! – Icilia anyja lábujjhegyen integetett nekik a tömegből, aztán hátraszólt Verginia anyjának, hogy kövesse. – Mondtam nektek, lányok, hogy maradjatok a közelünkben! Annyira zsúfolt ma a piac, könnyen elveszíthetjük egymást...
– Miféle alak? – suttogta Icilia.
Verginia leendő sógornője háta mögé nézett. Marcus már felszívódott a tömegben. A lány a fűszerkereskedés fölötti ablakra tekintett. Már bezárták az ablaktáblákat.
Aztán beérte őket a két anya, és ezek után már akkor sem bízhatták volna egymásra féltett titkaikat, ha akarják.

Pár nappal később néhány tekercset függesztettek ki a fórumon lévő falra: részleteket a Tizenkét Táblából.
Jókora tömeg gyűlt össze körülötte, patríciusok és plebejusok egyaránt. Egy éles látású és erős hangú férfi jelentkezett, hogy hangosan is felolvassa a tekercsekre írt szöveget, és így az egész – javarészt írástudatlan – sokadalom hallhatja. Gyakorta félbeszakították bekiabálásokkal és kérdésekkel, amikor meg befejezte az olvasást, a tömeg élénk társalgásba merült, amelyből néha felharsant egy-egy kiáltás.
– Egyértelmű: az új törvények megerősítik a paterfamilias hagyományos jogait. Ez remek! Amíg egy családfő lélegzik, neki kell irányítania a feleségét és az utódait, valamint az ő feleségeiket és utódaikat is.
– De mi van azzal a joggal, hogy a ház ura eladhatja a fiait és az unokáit rabszolgának, aztán később visszavásárolhatja őket?
– Ez már mindennapos gyakorlat. Ha valaki adósságba keveredik, egy időre pénzre válthatja a fia szolgálatait. Az új törvény csak megerősíti a bevált szokásokat... mindössze annak szab határt, hogy hányszor lehet eladni az utódokat, ami jó hír a fiaknak és az unokáknak.
– És mi van azzal a törvénnyel, ami minden polgárjogot megad a felszabadított rabszolgáknak?
– Miért lenne ez baj? A rabszolgák gyakran a gazdáik törvénytelen gyerekei, a házban dolgozó rabszolgalányok ivadékai. Ha a gazda úgy látja jónak, hogy felszabadítja a fattyút, akkor annak is joga van polgárrá válni, akárcsak a gazda többi fiának.
– Lehet, hogy ezek a decemvirek mégsem végeznek olyan kontár munkát?
– Most már csak az kellene, hogy lemondjanak a címükről, visszahívják a szenátust, és új konzulokat válasszanak!
– És ne feledkezzünk meg a plebs tribunusairól, a nép védelmezőiről!
– Pontosabban a nép zsarnokairól.
– Kérlek benneteket, polgárok! Ne kezdjük újra a régi vitát! A Tizenkét Táblának pont az a célja, hogy betömje az árkokat a városon belül, és biztosítsa a továbblépést...
Icilia kicsit távolabb állt a tömegtől, ezért nagyon kellett hegyeznie a fülét, hogy halljon valamit. Nem illett egy fiatal lánynak beverekednie magát a csőcselék közé, és bekiabálnia egy kérdést, de türelmetlenül várta, hogy mondjanak valamit a vegyes házasság tiltásáról keringő pletykákkal kapcsolatban is. Verginiával éppen Fortuna templomához igyekeztek, hogy beszéljenek az auspexszel, aki új időpontot jelöl ki Verginia menyegzőjére. Verginiust, a családfőt váratlanul behívták katonai szolgálatra, így az esküvőt legalább egy hónappal el kellett halasztani. A lányok megint lemaradtak az anyákhoz képest, akik élénk beszélgetésbe merültek. Amikor Icilia megpillantotta a tömeget, és meghallotta, miket kiabálnak, könyörgött Verginiának, hogy maradjon ott vele egy kis időre.
– Nem értem... – motyogta végül a fejét rázva. – Egyikük sem beszél a házasságról. Csak a rabszolgaságról és a paterfamilias hatalmáról. Most már mehetünk, Verginia. Verginia?
Icilia körülnézett. Sehol sem látta leendő sógornőjét.
A két anya is észrevette, hogy a lányaik nincsenek mögöttük, és bosszankodva indultak visszafelé.
– Icilia! – szólt rá a lányra az anyja. – Nem szabad lemaradnod. Ne csellengj össze-vissza! Túl sok dolgunk van mára. Hol van Verginia?
– Nem tudom.
– Hát nem veled volt?
– Igen, de megálltunk egy pillanatra, én elfordultam, és amikor visszanéztem...
Iciliát egy férfi érkezése szakította félbe. Az idegen futva közelítette meg őket, rémült arccal.
– Nem te vagy Verginius felesége? – kérdezte.
Verginia anyja bólintott.
– Hol a férjed? Azonnal jönnie kell!
– Nem tartózkodik a városban.
– Hát hol van?
– Katonai szolgálatra hívták. Miért, mi történt?
– Nem is tudom, olyan hihetetlen. A lányod, Verginia...
– Mi van vele?
– Gyere, nézd meg!
A férfi átvezette őket a fórumon ahhoz az épülethez, ahol a decemvirek tanácskoztak. Már egy kisebbfajta tömeg gyűlt össze az épület előtt. A sokaság közepén Marcus Claudius állt, mellette a liktorok, akik általában a bejáratot őrizték. A férfi egy kötelet tartott a kezében, amelynek másik vége Verginia nyaka köré volt tekerve. A lány reszketve állt egy helyben, lesütött szemmel, szinte lángra gyúlt arccal.
Verginia anyja döbbenten kapkodott levegőért.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte, és átfurakodott a tömegen.
A férfiak hátrébb léptek, hogy utat nyissanak neki, de amikor le akarta venni a kötelet a lánya nyakáról, a liktorok meglendítették bárdjaikat és vesszőnyalábaikat.
Az asszony felsikoltott, és hátrahőkölt.
– Ki vagy te? Mit tettél a lányommal?
– Marcus Claudiusnak hívnak. – Az alacsony férfi hátraszegte a fejét, hogy felnézhessen az asszonyra. – És ez a nő itt nem a te lányod.
– Már hogyne lenne az én lányom? Ő az édesgyermekem, Verginia.
– Hazudsz! Ez a nőszemély az én házamban született, rabszolgaként. Évekkel ezelőtt tűnt el. Valaki elrabolta az éj leple alatt. Csak most sikerült kiderítenem, hogy egy bizonyos Lucius Verginius házába került. A jelek szerint a gazember mindenkivel el akarta hitetni, hogy ez az ő lánya, és most is azon mesterkedik, hogy hamis jogcímen esküvőt rendezzen neki.
Verginia anyja egészen elképedt.
– De hát ez őrültség! Verginia az én lányom! Ki másé lenne? Én szültem őt. Ő az én gyermekem! Azonnal engedd el!
Marcus Claudius gúnyosan elvigyorodott.
– Egy másik ember rabszolgájának elrablása és egy hamis esküvő megszervezése súlyos bűnnek számít a decemvirek által jóváhagyott új törvények értelmében. Mit tudsz felhozni mentségedre, asszony?
Verginia anyja csak döbbenten köpködte a szavakat, mert a sírás nem engedte beszélni.
– Ha a férjem...
– Igaz is, hol van a csirkefogó?
– Messze van a várostól...
– Vagy úgy! Minden bizonnyal megneszelte, hogy lelepleztem a fortélyt, és elszökött.
– Ez nevetséges! Képtelenség! Rémálom!
Verginia anyja esdeklőn nézett körül. A férfiak egy része szánalommal tekintett rá, mások viszont megrovóan. Néhányan gátlástalanul vigyorogtak rajta, mert szórakoztatta őket a jelenet, amelyben egy állítólagosan jó családból származó lány kötéllel a nyakán áll a fogvatartója mellett, miközben az asszony, aki az anyjának vallja magát, őrjöng kétségbeesésében.
Icilia anyja odament a másik asszonyhoz, és megpróbálta lenyugtatni, de Icilia észrevette, hogy igencsak görcsös mozdulatokkal, kifürkészhetetlen arckifejezéssel teszi mindezt. Lehet, hogy ez a Marcus Claudius nevű ember kétséget ébresztett benne? Azt állította, hogy Verginius csalást tervezett ezzel a házassággal, amelynek tulajdonképpeni áldozatai az Iciliusok lettek volna. Miféle ember vetemedne arra, hogy felajánlja a lányát egy kérőnek, aztán egy rabszolgát adjon helyette, ráadásul lopott rabszolgát? Miféle embert lehet ilyen ármánnyal rászedni?
Icilia csak egyetlen megoldást látott: meg kellett keresnie a bátyját. Hazaszaladt, amilyen gyorsan csak tudott.
Marcus Claudius karba fonta a kezét.
– Nyilvánvaló, hogy mivel te, Verginius felesége nem vagy hajlandó beismerni, hogy elraboltátok a rabszolgámat, hanem továbbra is ragaszkodsz ahhoz, hogy ő a te lányod, a bíróságnak kell eldöntenie, kinek van igaza. Mivel az ilyen esetekben határozni illetékes bíróság átmenetileg fel van függesztve, a decemvirek dolga dönteni ebben a kérdésben. Biztos vagyok benne, hogy az a decemvir, akihez az ilyen bűncselekmények tartoznak...
– Akkor hívjátok azonnal a decemvireket! – sikoltotta Verginia anyja. – De addig adjátok vissza a lányomat!
Marcus az állát cirógatta, és lebiggyesztette a száját.
– Arról szó sem lehet. Ha az állítólagos apja is jelen lenne, talán rábeszélhetne, hogy adjam át neki... de egy asszonynak, akinek nincsenek jogai, nem vagyok hajlandó átadni.
– Én vagyok az anyja!
– Ezt mondod te, de hol a férfi, aki igazolja szavaidat? Lévén, hogy Verginius távol van, csak az illetékes hatóságoknak adom át a lányt.
Néhány férfi a tömegből helyeslően morogva bólintott, még olyanok is, akik együttéreztek Verginia anyjával. Meggyőzte őket Marcus jogi eszmefuttatása.
– Kizárólag egy decemvirnek adom át a lányt. Ó, nézzétek! Épp ott megy a férfi, aki felelősséget vállalhat érte. Ha jól látom, pont ő az a decemvir, akinek ilyen esetekben döntenie kell.
Appius Claudius tűnt fel, látszólag véletlenül, mintha éppen a decemvirek csarnokába tartott volna. Bíbortógát viselt aranyszegéllyel, amit a decemvirek a hivatalos öltözéküknek tartottak. Liktorokból álló testőrség kísérte. Méltóságteljesen vonult, és őszülő haja, valamint gondosan nyírt szakálla megkülönböztetett megjelenést biztosított neki. Ártatlan kíváncsisággal az arcán vonult végig a tömeg sorfalai között.
Verginia, aki sokáig teljesen mozdulatlanul állt a szégyentől megbénulva, most jól láthatóan remegni kezdett. A lány anyja Appius Claudius lába elé omlott.
– Decemvir, segíts rajtunk! – könyörgött.
– Hát persze hogy segítek, jó asszony – felelte csendesen az elöljáró, és megérintette az anya homlokát. Aztán Marcushoz fordult. – Polgár, mi történik itt?
Halkan, kiegyensúlyozottan beszélt, csupán néha remegett meg alig észrevehetően a hangja, amikor az izgalom fellobbant a szemében.
– Hadd magyarázzam meg, decemvir – szólalt meg Marcus. – Épp most szereztem vissza egy szökött rabszolgámat, akit évekkel ezelőtt raboltak el a házamból...
Verginia váratlanul megragadta a kötelet, és megpróbálta levenni a nyakáról, de Marcus azon nyomban észrevette, és szorosabbra fogta a hurkot. Amikor a tiltakozó lány teljesen magára szorította a pányvát, összecsuklott, és elesett. Az anyja megrendülve sikoltott fel.
Appius Claudius felvonta az egyik szemöldökét.
– Úgy tűnik, épp időben érkeztem. Egyértelmű, hogy ez a helyzet olyan bölcsességet és hatalmat kíván meg, amit csak egy decemvir biztosíthat.
Ebben a pillanatban érkezett vissza Icilia a bátyjával. Mindketten kifulladtak a futástól.
– Engedd el! – kiáltotta Lucius.
– És te ki lennél, fiatalember? – kérdezte Appius Claudius.
– Lucius Icilius vagyok. Ez a lány a menyasszonyom.
Marcus felmordult, és gyilkos pillantással méregette az ifjút.
– Ez a nő az én rabszolgám. Egy rabszolga senkinek sem lehet a felesége. Ha én határoztam volna úgy, hogy szaporítom a szukát...
Lucius dühtől fortyogva, az öklét rázva rontott neki Marcusnak, ám a liktorok lefogták.
– Elég legyen ebből a gyalázatból! – rivallt rá Appius Claudius. – Megzavarod a rendet.
– Ez a férfi egy szabadnak született lányt akar elrabolni! – üvöltötte Lucius. – Ez a gyalázat! Bárcsak lennének tribunusok, hogy megvédjenek minket...
– Ó, most már tudom, ki vagy te – köpte becsmérlőn Appius Claudius. – Az Iciliusok ivadéka, azé a családé, akik csőcselékszító bajkeverőkről váltak híressé. Nos, fiatalember, ha úgy tetszik, gyászolhatod a néptribunusok hivatalát, de most a decemvirek az állam kizárólagos hivatalnokai, és ebben az ügyben is csak egy decemvir határozhat. Mivel történetesen én vagyok az a decemvir, aki ilyen tulajdonjogi ügyekben dönt...
– Ez nem tulajdonjogi ügy! Ez emberrablás!
– Meglehet, fiatalember, de ezt egyes-egyedül én ítélhetem meg.
– Decemvir, ismered ezt a lányt. Ő Verginia, Lucius Verginius lánya. Nem te magad kérted... – Luciusnak elakadt a szava. A tény, hogy Appius Claudius feleségül kérte Verginiát – az igazság, amit maga Verginius vallott be borgőzös állapotban –, nem tartozott a nyilvánosságra.
– Fiatalember, ha folytatod az izgatást, és erőszakra akarod feltüzelni a tömeget, nem marad más választásom, mint a liktoraimmal állíttatni le téged. Fel kell őket hatalmaznom, hogy bevessenek minden szükséges eszközt. Ha kiadom ezt a parancsot, akár meg is halhatsz itt helyben.
Icilia belekarolt a bátyjába.
– Fivérem, tedd, amit mond. Csillapodj!
Lucius lerázta magáról a karját. Sírva fakadt a tehetetlen dühtől.
– Decemvir, hát nem látod, mire készül ez az ember? Nem látod, mit akar tenni Verginiával? Ez a lány még érintetlen. Ő lesz a feleségem. Az illem úgy diktálja, hogy egy éjszakát sem tölthet más házban az apja házán kívül.
– Értem az aggodalmadat – jelentette ki Appius Claudius, aki kihasználta az alkalmat, hogy nyíltan Verginiára nézzen.
A lány a földön kuporgott, a kezén és a térdén támaszkodott, és nyakán a kötéllel, vörös arccal, remegve küzdött a rémülettel. A decemvir ajka szétnyílt, a szeme összeszűkült. A tömegből minden férfi Verginiát figyelte, és senkinek sem tűnt fel az Appius Claudius arcára kiülő állatias vágy. Még Lucius is elfordította a fejét, mert nem bírta a menyasszonyát ilyen megalázott helyzetben látni.
Appius Claudius megfeszítette a vállát, és felemelte a fejét.
– A forrófejűsége ellenére az ifjú Iciliusnak igaza van. Amíg nem bizonyosodik be, hogy a nő az ő tulajdona, nem aludhat Marcus Claudius házában. Addig, amíg Verginius vissza nem tér, hogy minden ismeret birtokában dönthessünk a lány státuszáról, én magam veszem őrizetbe. Van egy saját szobám a decemvirek gyűléstermében. Ott tökéletes biztonságban lesz. Polgár, add át nekem a kötelet.
Marcus meghajolt, leszegte a fejét, és átadta a pányvát Appius Claudiusnak.
A decemvir lehajolt, hogy megérintse Verginia könnyáztatta arcát.
– Kelj fel, lányom. Gyere velem.
Belekarolt, hogy felsegítse. Csak páran látták, milyen erősen markolta meg; csak néhányan vették észre, hogy annyira belemélyesztette ujját a lány húsába, hogy Icilia elgyötörten nyüszített fel. A félelemtől reszkető Verginia botladozva indult el. Appius Claudius átkarolta, és belesuttogott a fülébe. A bámészkodók azt hihették, hogy biztató, vigasztaló szavakat mond neki. Valójában azonban képtelen volt tovább türtőztetni magát, és elsuttogta neki, miről ábrándozott addig. Elsorolta, mi mindent tesz vele, amint kettesben maradnak a szobában. Verginia megfeszült, és a megrökönyödéstől tátva maradt a szája, de hang nem jött ki a torkán.
Amikor Appius Claudius bevezette az épületbe, Verginia megragadta az ajtót, és nagy nehezen kipréselt magából egy segélykiáltást. Lucius hirtelen ráébredt, miféle szélhámosság áldozata lett, és ordítva eredt a nyomukba.
A liktorok azonnal köré sereglettek. Leütötték, és megvesszőzték. Egy csoport ifjú plebejus, látván, hogy az övéik közül valakit ilyen gátlástalanul csépelnek, odarohant a liktorokhoz, és felsegítette Luciust. Sikolyok remegtették meg a levegőt, vér fröccsent az utcakőre.
Még több testőr rohant ki az épületből. A tömeg egykettőre feloszlott.
Lucius összetörve, véres sebekkel tántorgott haza, oldalán az anyjával és a húgával. Verginia anyja mögöttük botorkált, és vigasztalhatatlanul zokogott.

Appius Claudius aznapi döntését és a rákövetkező napokban tanúsított viselkedését még sokáig taglalták a rómaiak.
Amikor az egész történet ismert lett a nyilvánosság előtt, a legtöbben azt gondolták, hogy a decemvir megháborodott. Épeszű ember nem hihette, hogy a Marcus Claudius által kitervelt fortély gyanú felett áll, vagy hogy Róma lakói egyszerűen figyelmen kívül hagyják Verginia sorsát. A decemvir azonban minden egyes lépésnél újabb meggyőző érvekkel állt elő – nem véletlenül, hiszen cselét jó előre, alaposan kitervelte Marcus Claudius segédletével. Mint kiderült, Verginius katonai szolgálatra való behívását is ő intézte el. Appius Claudius nemcsak egyszerűen hasznot húzott a kialakuló helyzetből, nemcsak a hirtelen rátörő, ellenállhatatlan vágynak engedelmeskedett, hanem szándékosan és körmönfontan irányította az eseményeket, és tántoríthatatlanul vitte véghez irgalmatlan tervét.
Egy órával Verginia elrablása után Lucius hírvivőt küldött a városon kívül táborozó katonai alakulathoz, ahová Verginiust is besorozták. Az apa egész éjjel lovagolt, és másnap reggelre fel is ért Rómába.
A két férfi, Verginia apja és jegyese azonnal elindult a fórum felé, amint a családfő megérkezett, és ott mindenkinek elmesélték a történetet, aki meghallgatta őket. Egykettőre tekintélyes tömeg gyűlt köréjük. Másnapra már Róma-szerte elterjedtek a hírek, és a városban immár semmi másról nem beszéltek az emberek, csak Verginia szerencsétlen sorsáról. Amikor az emberek megtudták, hogy Lucius és Verginius a fórumon szónokolnak, odasereglettek.
A két férfi siralmas látványt nyújtott. Az izgatott, álomtalan, lovaglással töltött éjszakát követően Verginius csapzott és rekedt volt, Luciust pedig alaposan helybenhagyták a decemvir liktorai; fejét véres kötés fedte, arcát sebek és horzsolások csúfították el, és az egyik szeme annyira bedagadt, hogy ki sem tudta nyitni. A jobb válla kiugrott a helyéből, karját egy kendővel kötötték a nyakába.
– Polgárok! – kiáltotta Verginius. – Sokan ismertek engem. Sokan hallottátok már a nevemet. Számtalan csatában harcoltam az aequusok ellen még Cincinnatus seregében is. Ha van olyan ember, aki katonaként érdemes a köztiszteletre, akkor az én vagyok. De miért is harcolunk valójában, amikor kockára tesszük életünket a csatatéren? Azért küzdünk, hogy a feleségeink és a gyermekeink biztonságban legyenek! És most nézzétek, mi történt! Ismét a harcmezőn voltam, ütközetre készülődvén, amikor megtörtént az, amitől a legjobban féltem, méghozzá itt, a fórumon: a lányomat, aki olyan tiszta és érintetlen, mint egy Vesta-szűz, elrabolták az anyjától, és akarata ellenére egy idegen házban tartották. Valami barbár hódító tette ezt? Nem! Egy patrícius rabolta el, egy olyan férfi, akit sokan csodálnak és tisztelnek közületek, habár nem járunk messze az igazságtól, ha szabin betolakodónak nevezzük. A nagyapját még Attus Claususnak hívták, és elátkozom azt a napot, amikor azt a szabin disznót beválasztották a szenátusba!
Egyesek ujjongtak, mások viszont kifütyülték Verginiust.
– Az a nő nem is a lányod! – kiáltotta egy férfi. – Ő egy másik férfi rabszolgája!
– Hazugság! A lányom kilétéhez semmi kétség nem férhet, az megkérdőjelezhetetlen. Fényes nappal rabolták el, méghozzá egyetlen okból: hogy kielégítse Appius Claudius decemvir alantas vágyait. Polgárok, képzelhetitek, milyen fájdalmas nekem erről beszélni, milyen szégyen ez egy apának, és micsoda gyötrelem, hogy hozzátok kell fordulnom segítségért! Nincsenek közöttetek apák, akik osztozni tudnak ebben a kínban?
– Ez nevetséges! – ordított közbe egy másik férfi. – Én ott voltam. Láttam, mi történt. Enyhén szólva túlzás azt állítani, hogy a decemvir tervelte ki az egészet. Egy Appius Claudiushoz hasonló embernek túl sok a veszítenivalója ahhoz, hogy ilyen vakmerően viselkedjen. Az persze elképzelhető, hogy egy olyan sötét figura, mint Marcus Claudius kitervel egy ilyen ármányt...
– Vagy Marcus mond igazat – vágott közbe az a férfi, aki elsőként szakította félbe Verginiust. – Ennél különösebb dolgok is történtek már! Romulus és Remus hercegnek születtek, de egy kondás nevelte fel őket. Miért ne nevelhette volna egy polgár a saját lányaként egy másik polgár rabszolgáját?
– Verginia az én lányom, a saját vérem!
– Meglehet – felelte a férfi. – Ez esetben Marcus Claudius talán becsületes szándékkal hibázott. A decemvirnek így minden joga megvan hozzá, hogy közbelépjen, és intézkedjen. Ahelyett, hogy itt téped a hajad, és hallatlan vádakat vágsz Appius Claudius fejéhez, inkább köszönetet mondhatnál neki!
– Megáll az ész! – rikoltotta Lucius. – Hát nem látjátok, mi történt? Egy patrícius a saját, az apja és a jegyese akarata ellenére szakított el egy plebejus lányt a családjától. Ki tudja, mit művelt vele az éjszaka? Ha csak rágondolok, az őrület kerülget!
Egy csapat plebejus, akiket megindítottak Lucius könnyei, annyira feldühödött, hogy nekiesett a Verginius ellen érvelő két férfinek. Azzal vádolták őket, hogy Appius Claudius fizetett ügynökei. Ám akár azok voltak, akár nem, a forrófejűeknek rá kellett döbbenniük, hogy a decemvirnek több támogatója is van a tömegben. Miután kirobbant az erőszak, kiderült, hogy a két oldal körülbelül egyforma létszámban képviselteti magát. Végül a decemvirek csarnokából kiözönlő liktorok kergették szét a sokaságot.
Verginius és Lucius egész nap a fórumon maradt, és tovább zúgolódott a jelenlévők füle hallatára. Újabb és újabb csoportok gyűltek az önjelölt szónokok köré, és közelharcra is többször sor került. A zavargó csőcseléket minden alkalommal elzavarták a testőrök, ám később mindig nagyobb számban tértek vissza.
Végül késő délután Appius Claudius is előjött a decemvirek csarnokából, egy sereg liktor gyűrűjében. Módfelett nyugodtnak tűnt, sőt úgy látszott, elégedett magával.
– Készen állok rá, hogy ítéletet hozzak egy Verginiaként ismert nőszemély ügyében – jelentette be. – Állítsatok fel egy emelvényt!
Felállították az emelvényt, és rátettek egy bírói széket. Appius Claudius felment az emelvényre, és ragyogó bíbortógáját elrendezve leült a székre. Lucius az első sorba verekedte magát a tömegben. A decemvir önhitt arckifejezése hányingert keltett benne, szinte felforrt a dühtől. Liktorok vették körbe az emelvényt. Az egyik férfi, aki előző nap megverte, rávigyorgott. Lucius remegett a méregtől.
Appius Claudius megköszörülte a torkát.
– Marcus Claudius érveit már meghallgattam, négyszemközt a szobámban. Nem tagadom, meggyőző az okfejtése. Említett egy testi jellegzetességet a tőle elrabolt rabszolgalánnyal kapcsolatban. A saját szememmel győződtem meg arról, hogy az a megkülönböztető jel valóban ott van ezen a lányon.
– Miféle jel? – kiáltott fel Lucius.
– Szükségtelen ezt megosztani a nyilvánossággal.
– Miféle jel?! – dühöngött Lucius.
A decemvir színlelt tartózkodással elmosolyodott.
– Nekem is jobb lenne, ha nem kellene ilyen részletekbe bonyolódnom, de mivel mindenképp tudni akarod, elárulom: van egy anyajegy a lány bal combjának belső felén. Ennek létezéséről aligha tudhat bárki is, elvégre olyan helyen van, ahol senki sem láthatta, legfeljebb egy férj, vagy Marcus Claudius esetében egy polgár, akinek alkalma volt alaposabban is megvizsgálni a rabszolgáit.
Lucius az arcát eltakarva zokogott.
– Mindamellett – folytatta Appius Claudius – Verginius érveit még nem hallgattam meg. Nagyon komoly vádról van szó: állítólag elrabolta egy másik ember rabszolgáját, és a saját, szabadnak született lányaként akarta férjhez adni.
– Ez a törvény kigúnyolása! – üvöltötte Lucius magából kikelve. – Levetkőztetted! Jó alaposan végignézted, és bármit is találtál, Marcus Claudius ráfogta, hogy ez az a bizonyos „megkülönböztető jelzés”, amiről fel lehet ismerni!
– Maradj csendben, fiatalember, hacsak nem akarsz egy újabb verést. Azt aligha élnéd túl. Sőt biztos vagyok benne, hogy végleg ott maradnál.
A vigyorgó liktor hirtelen rácsapott Lucius bekötözött fejére. Lucius felsikoltott, és térdre rogyott.
– Lépj előre, Verginius!
Verginius, aki maga is úgy nézett ki, mint egy kísértet, odament az emelvényhez. Egy idős asszony állt mellette egyszerű tunikában.
– Ki ez az asszony? – kérdezte Appius Claudius.
Verginius hangja most még rekedtebb volt.
– Decemvir, ez az egyik rabszolgám, a dajka, aki kisded kora óta gondját viselte Verginiának. Még mindig a házamban lakik, de ma már kevés feladatra alkalmas. Amint látod, nagyon öreg, ám az emlékezetét nem lehet becsapni. Azért hívtam ide... – Elhallgatott, mintha elfelejtette volna, amit mondani akart. – Azért hoztam magammal, mert eszembe jutott, hogy esetleg... valami csoda folytán... mégis kiderülhet, hogy amikor a lányom nagyon kicsi volt, elrabolták a házamból, és egy rabszolgát raktak a helyére. Az én újszülött lányomon is volt egy megkülönböztető jel. Ha ez az asszony, aki Verginiát dajkálta, megvizsgálhatná a lányt... ahogy te is megvizsgáltad őt... – A férfi a fogát csikorgatta. – Ha megengednéd, decemvir, akkor talán engem is meg lehetne győzni arról, hogy a lány, akit sajátomnak hittem, valójában nem is a lányom.
Appius Claudius megrázta a fejét.
– Ilyen célból nem bízhatom az őrizetedre a lányt. Még elszöknél vele.
– Én nem az őrizetét akarom, decemvir. Ha megengednéd, hogy a dajkával együtt megnézhessem Verginiát, csak nagyon rövid időre, valami elzárt helyen...
A decemvir csak a szakállát simogatta, és nem válaszolt.
A tömeg kezdte elveszíteni a türelmét. Az egyik polgár felkiáltott:
– Hadd lássák a lányt!
Többen is csatlakoztak hozzá.
– Igen, hadd lássa Verginius a lányt!
Appius Claudius végül rábólintott.
– Hát jól van. Te és a dajka beléphettek a szobámba, és megvizsgálhatjátok a lányt. Két liktort küldök mellétek.
Verginius és az asszony bementek az épület bejáratán. Lucius utánuk rohant, ám Verginius a fejét csóválta.
– Nem, Lucius. Ez a feladat nem rád tartozik.
– De látnom kell!
– Nem! Verginia az én lányom, nem a te feleséged. Ez az én kötelességem, csakis az enyém.
Verginius a rabszolganővel együtt eltűnt az épületben. A gyűléstermet üresen találták. Az egyik liktor egy hosszú folyosón át Appius Claudius szobájába vezette őket. Megengedte, hogy Verginius és a dajka kettesben lépjenek be a szobába, de megtiltotta, hogy becsukják maguk mögött az ajtót.
– Akkor fordulj el! – követelte Verginius.
A liktor dühösen nézett rá, de aztán elfordult.
Kicsi, sötét szobába léptek be, amely elég messze volt a zsúfolt fórumtól ahhoz, hogy egy hang se szűrődjön be. Miközben Verginius és Lucius a polgárok előtt szónokolt, Appius Claudius itt töltötte az idejét Verginiával, elzárva a külvilágtól.
Verginius elfintorodott.
A liktor is felmordult.
– Úgy bűzlik, mint egy bordélyház, mi?
Verginia egy gyűrött takarókkal teli heverőn ült. Amikor beléptek, felkelt, és átfogta fedetlen mellét. Arca vörös volt a sírástól.
– Papa! Végre! Hála az isteneknek!
Verginius elfordította az arcát.
– Dajka, vizsgáld meg. Liktor, te maradj elfordulva!
Az idős dajka odalépett a lányhoz, aki mellette ismét védtelen kisgyerekké vált. Mozdulatlanul állt, és hagyta, hogy az asszony felemelje a tunikáját, és benézzen a lába közé.
Verginius rekedt hangon, alig hallhatóan vonta kérdőre.
– Mit látsz?
– Gazdám, a gyermek már nem szűz.
Az öregasszony megremegett, és sírva fakadt. A liktor kuncogott.
Verginia hátrébb lépett, és kirántotta a dajka kezéből a tunikája szélét.
– Papa? – kérdezte reszkető ajkakkal.
A padlóra nézett, nem az apjára, és hangjában iszonyú félelem remegett.
Verginius gyorsan lépett oda hozzá. A lány hirtelen széttárta a karját, mint aki ölelést vár, vagy egy halálos ütésnek adja meg magát.
Verginius benyúlt a tunikájába, és kihúzta a tőrét. Még utoljára kipréselt magából egy hangot: a határtalan szenvedés kiáltását. A feltörő hang azonban halotthalványra sikeredett – rekedt, fojtott károgás volt. Ez volt az utolsó hang, amit Verginia életében hallott.

Pár pillanattal azután hogy Verginius belépett az épületbe, már ki is vonult belőle, lánya holttestét cipelve.
A vörös arcú liktor alig győzte utolérni.
– Decemvir, annyira gyorsan történt, hogy nem tudtam megakadályozni! Nem hittem volna, hogy...
Appius Claudius felállt a bírói székből. Arca nem tükrözött semmilyen érzelmet, csak a kezét szorította ökölbe.
A morgás úgy hullámzott végig a tömegen, mint a meleg szél a búzamezőn. Akik elöl álltak, s látták, mi történik, elmondták a mögöttük állóknak, és azok továbbadták. A mormogást nyögések és fojtott sikolyok követték, és mind több ember rohant előre, hogy a saját szemével lássa Verginiust. Néhányan, akik részben látták a lány testét, azt hitték, még életben van, és az apja a karjára vette, mint gyermekkorában. Örömittasan kiáltottak fel, úgy képzelték, Verginiusnak sikerült megmentenie a lányát. Aztán észrevették, hogyan himbálózik a lány karja, ugyanolyan mereven és élettelenül, mint a haja, és a vörös foltot is meglátták a mellén. Az ujjongás rémült sikollyá torzult.
Marcus Claudius is feltűnt, és széttárta a karját, hogy elállja Verginius útját. Ijedt arccal nézett hátra a decemvirre. Appius Claudius alig észrevehetően felvonta a szemöldökét.
– Mit tettél, te őrült? – kiáltotta Marcus Claudius. – A lány... az én tulajdonom...
– Ez a te műved – közölte Verginius. – A tied és a decemviré. Ti tehettek róla, hogy nem maradt más választásom. Ő az én lányom volt. Csak azt tettem, amit egy apa ilyen helyzetben tehet. Majd az istenek ítéletet mondanak felettem. Nézzenek le ránk, és mondjanak ítéletet fölöttetek is. – Szembefordult az emelvénnyel, és felemelte a karjában tartott testet. – Döntsenek a sorsodról az istenek, Appius Claudius!
A decemvir arca még mindig olyan merev volt, mintha kőből faragták volna. Csak a szemében parázslott némi érzelem, amit egyesek félelemnek, mások gúnynak tudtak be.
Az egybegyűltek kétségbeesetten kiáltoztak. Nemsokára Lucius is feltűnt, a fejét markolászva. Az arca szinte a felismerhetetlenségig eltorzult. Térdre esett Verginius előtt. Megragadta és elkeseredve szorongatta Verginia kezét. Hozzányomta a szájához, aztán hagyta leesni, mert elborzasztotta a test élettelensége. Markába gyűjtötte a lány hajtincseit, zokogott, és a fürtök közé temette az arcát.
Az emelvényen ülő Appius Claudius rosszat sejtve hívta maga köré testőreit. Mintha egész Róma egy utolsó nagy levegőt vett volna, mielőtt kitör a zendülés.
A korábbi erőszakos cselekmények teljességgel eltörpültek amellett a tombolás mellett, ami ezek után söpört végig a fórumon, beszivárogva a környező utcákba is. Az egész városon fejetlenség lett úrrá. A Verginia sorsától feltüzelt csőcselékből most tört felszínre a régóta őrzött irdatlan düh és neheztelés, amelynek immár semmi köze nem volt azokhoz a gaztettekhez, amiket Appius Claudius a lányon elkövetett. A felkelő férfiakat legalantasabb, legkönyörtelenebb ösztöneik vezérelték, legsötétebb bosszúvágyuk hajtotta őket. Kíméletlenül űzték és verték össze az ellenségnek kikiáltott embereket. Betörtek a házakba, és mindent szétdúltak, amit találtak. Fékezhetetlen dühvel egyenlítették ki a régi számlákat.
Rengeteg vér folyt Róma utcáin aznap – de Appius Claudius sértetlen maradt. Csak az ő halála elégíthette volna ki a felbőszült tömeget, csak az ő holtteste csillapíthatta volna le a zendülést. A csőcselék az ő holttestét is Verginiáé mellett akarta látni. A bírói széket ripityára törték, és szétzúzták az emelvényt is. Appius Claudius azonban nem volt a romok között. A férfiak utat törtek maguknak a liktorok gyűrűjében, berontottak a gyűlésterembe, és végigrohantak minden szobán, ám a decemvirnek nyomát sem találták. Megmagyarázhatatlan szökésével gonoszul kicselezte a tömeget, és szándékosan öntött olajat a tűzre, amit a jogos indulatok gyújtottak.
Verginiusról szinte meg is feledkeztek a káoszban. A férfi letette a földre lánya holttestét, és Luciusszal együtt letérdelt mellé. Az apa és a vőlegény szinte megháborodva zokogott, és könnyeik összevegyültek a Verginia mellén szerteömlött vérrel.

KR. E. 449

Mire Icilia terhességének első jelei megmutatkoztak, sok minden megváltozott Rómában.
A változások közül az apja halála érintette a lányt a legérzékenyebben. Icilius egy nap éppen a fórumon kelt át, amikor a mellkasához kapott, és összeesett. Azonnal érte küldtek egy hordszéket, ám amikor hazaért, már nem vert a szíve.
Az apa halála után Icilia bátyja, Lucius lett a legidősebb férfi a családban, vagyis a paterfamilias. Luciusnak kellett határoznia Icilia és a meg nem született gyermek sorsa felől.
A városban is alapvető átalakulások mentek végbe.
Verginia tragikus végzete alapjaiban rázta meg Rómát. Vajon hitte volna Appius Claudius, milyen erőket szabadít fel őrült cselszövése? Nehéz volt elképzelni, hogy bárki folytatta volna a helyében kíméletlen terveit, akármennyire elvakítja a vágy és a gőg. A következő generációk számára Appius Claudius neve egyet jelentett azzal, amit a görögök hübrisznek neveztek – azzal a basáskodó rátartisággal és önhittséggel, amelynek láttán maguk az istenek is meg akarták semmisíteni a bűnös halandót.
Vajon sejtette Appius Claudius, hogy Verginius meg akarja ölni a lányát? Tudta, hogy mire ad engedélyt, esetleg a maga hidegvérű elszántságával maga is úgy vélte, hogy így lesz a legjobb? A zendülés lecsengése után sokan ezt tartották a legvalószínűbbnek. Azzal érveltek, hogy Appius Claudius már kiélte, alantas vágyait a lányon, és nem akarta tovább használni. Teherré vált számára, és a halálával megszabadult attól a felelősségtől, hogy meg kell határoznia kilétét. Lehet, hogy ő sem tudott jobb megoldást annál, mint ha az apjával végezteti el a piszkos munkát. Appius Claudius úgy gondolta, megtalálta a módját, hogy megszerezze, amit akar, és ne kelljen kifizetnie az árát. Ha valakinek volt hatalma és elég sütnivalója, mi több, elég arcátlan volt ahhoz, hogy véghezvigye könyörtelen tervét, legtöbbször joggal számíthatott arra, hogy még a legszörnyűbb tettének sem lesz következménye.
Mások azt vallották, hogy még Appius Claudius sem lehetett ennyire jégszívű és számító. Elkeseredetten vágyott Verginiára, és veszélyes cselt eszelt ki a megszerzésére, de egyetlen éjszaka és nappal biztosan nem volt elég ahhoz, hogy kioltsa a vágyait. Azért nem mutatkozott érzelem az arcán, amikor meglátta a halott lányt, mert teljességgel megdöbbentette, amit Verginius tett.
Akármi is volt a szándéka, a decemvir Verginia iránt érzett epekedésének semmi köze nem volt a politikához, a lány apjának és jegyesének mégis sikerült meggyőznie a többi plebejust ennek ellenkezőjéről. Egy lelketlen patrícius megrontott egy szűz plebejus lányt, megalázta annak felindult plebejus kérőjét, és arra kényszerítette a kétségbeesett plebejus apát, hogy egy kimondhatatlanul szégyenteljes és szörnyű tettet hajtson végre.
A Verginia ellen elkövetett aljasság az utolsó csepp volt a pohárban, a decemvirek zsarnoksága alatt felgyülemlett összes elégedetlenséghez hozzáadódva. Nemzedékek óta először fordult elő, hogy a plebejusok kivonultak a városból, éppen úgy, ahogy akkor, amikor a néptribunusok megválasztásának jogát követelték. A plebejus városlakók elhagyták a várost; a plebejus földművesek letették az ekéjüket, a plebejus katonák nem voltak hajlandóak harcolni. Követeléseikkel véget vetettek a decemvirek hatalmának, és nem utolsósorban elérték, hogy Appius Claudiust letartóztassák, bíróság elé állítsák, és elítéljék.
Végül sok-sok fellengzősség és egyeztetés után mind a tíz decemvir lemondott. Egy részüknek sikerült elszöknie a tárgyalás elől. A többit rosszhiszemű magatartással és a város engedély nélküli elhagyásával vádolták, köztük Appius Claudiust is, aki gondosan őrzött házában barikádozta el magát, és nem volt hajlandó kijönni. Ő követte el a legégbekiáltóbb visszaéléseket a decemvirek közül, ám ő viselkedett a legkevésbé bűnbánóan.
Aztán a végsőkig keserű és megingathatatlan Appius Claudius inkább felakasztotta magát, mint hogy bíróság elé álljon. (Livius csak annyit ír, hogy „maga vetett véget életének”, akasztásról nem beszél.)
Marcus Claudius, a decemvirek cinkosa túl gyáva volt ahhoz, hogy kövesse a gazdája példáját; ő megjelent a bíróságon, és el is ítélték. Maga Verginius kérte, hogy a gazfickó maradjon életben, így száműzetésbe vonulhatott. Azt rebesgették, hogy aznap, amikor elhagyta Rómát, Verginia lemurja, amely már hónapok óta vándorolt házról házra a hét domb környékén, az éjszaka közepén sírva-vinnyogva, gyerekeket ijesztgetve és a szüleik szívét szaggatva végre megtalálta a békéjét, és abbahagyta a város kísértését.
Újra összeült a szenátus. Új magisztereket választottak. Az új néptribunusok között volt Verginius és az ifjú Lucius Icilius is.
Szinte az egész város keserű nehezteléssel gondolt a decemvirekre, mint emberekre és zsarnokokra egyaránt, ám azt mindenki elismerte, hogy törvényhozóként kiemelkedő munkát végeztek. A Tizenkét Táblát a patríciusok és a plebejusok is egyhangúlag elfogadták, így ezekből lett a város hivatalos törvénykönyve.
Az új törvényeket bronztáblákra vésték, és kiállították a fórumon, ahol bármelyik polgár elolvashatta őket, vagy felolvastathatta őket magának. A római jog ezek után nem szóbeli hagyományként őrződött meg – irányadó esetek, átmeneti szeszélyek, ködös vélekedések és homályos következtetések növedékjogaként – kizárólag a tapasztalt szenátorok és jogtudósok körében. Ezek után a Tizenkét Tábla mindenki számára láthatóvá tette a törvényeket. Szinte minden polgárnak voltak fenntartásai az új törvények némelyikével szemben, de a tiltakozást hamar elnyomta a Tizenkét Tábla vitathatatlan, általános értéke. Egykor a királyok szava számított a legfőbb döntésnek, később a megválasztott konzuloké, most viszont maga a szó uralkodott, amit minden polgár megismerhetett.

Aznap, amikor felállították a bronztáblákat, Icilia az egyik rabszolganője egyszerű tunikájában szökött meg otthonról. Azon a félreeső helyen várakozott, ahol a gyermeke fogant. Titusszal megbeszélték, hogy ott találkoznak. Az ifjú még nem tudott a gyermek létezéséről.
Titus késett. Miközben elsurrant a ciprusfa sűrű lombozata mellett, rámosolygott a lányra. Amikor odaért, megcsókolta. Aztán visszahúzódott, és ezzel együtt lekonyult a mosoly az arcáról. Komorsága a lány hangulatát tükrözte.
– A fórumról jövök – mondta az ifjú. – Kitették a Tizenkét Táblát.
– Elolvastad őket?
– Nem az összeset. De elolvastam a házasságról szóló részt. – Titus lesütötte a szemét. – Bekövetkezett, amitől féltünk. Nem házasodhat össze egy patrícius és egy plebejus.
Icilia élesen szívta be a levegőt. Minden józan megfontolás ellenére abban reménykedett, hogy valamiképp mégis hozzámehet Titushoz. A legutolsó pillanatig kétségbeesetten kapaszkodott az álmába; de most el kellett engednie. Rémültnek és magányosnak érezte magát annak ellenére, hogy Titus átkarolta.
– Titus, mondanom kell neked valamit.
Az ifjú halvány mosollyal nézett le rá. Ujjával kisimított egy hajtincset a lány arcából. Meleg könnyeket érzett az ujjai hegyén.
– Mit kell mondanod, Icilia? Bármi is legyen, nem lehet annyira rossz, mint amit én mondtam most neked.
– Egy gyermek növekszik bennem, Titus. A te gyermeked.
Az ifjú karja megdermedt. A következő pillanatban még erősebben szorította magához a lányt, ám aztán hirtelen távolabb tolta, mintha attól félne, hogy megsebzi. Icilia még soha nem látott olyan kifejezést senki arcán, amilyen akkor Titus arcára ült ki: egyszerre örült és gyötrődött.
– Hát a bátyád?
– Lucius még nem tudja. Senki sem tudja, rajtad kívül. Mindenki elől eltitkoltam. De most már nem lehet leplezni.
– Mennyi idő van még?
– Nem tudom pontosan. Semmit sem tudok ezekről a dolgokról... és senkitől sem kérdezhetem meg!
Újabb könnyek buggyantak ki a lány szeméből.
– Icilia, Icilia! Mit tegyünk most? El kell mondanod Luciusnak. Ti ketten mindig közel álltatok egymáshoz. Talán...
– Most már nem! Most már félek tőle. Amióta Verginia meghalt, más ember lett belőle. Még nem épült fel a sérülésekből, amit a liktorok okoztak neki, és az egyik szeme nem is fog helyrejönni. Túl sok indulat és keserűség kavarog benne. Régen nem gyűlölte a patríciusokat, de most jobban neheztel rájuk, mint annak idején az apám. Semmi másról nem beszél, csak arról, hogyan árthatna azoknak, akiket gyűlöl. Tőle nem kérhetünk segítséget, Titus.
– De előbb-utóbb meg kell tudnia. Neki kell döntést hoznia.
– Döntést? – kérdezte a lány értetlenül.
Az ifjú ismét hátrébb húzódott, épp csak annyira, hogy leemelje a nyakláncot a nyakából. A napfény megcsillant az aranytalizmánon, amit Fascinusnak neveztek.
– A gyermekünknek – mondta, és ráakasztotta a láncot Icilia nyakára.
– De Titus, ez a te családodhoz tartozik. Elsőszülötti jogod!
– Igen, nemzedékről nemzedékre szállt az idők kezdete óta. A benned lévő gyermek az enyém, Icilia. Én a gyermekemnek adom ezt a talizmánt. A törvény megtiltja, hogy összeházasodjunk. Még ha engedné is, a fivéred megakadályozná. De sem törvények, sem emberek, sőt még az istenek sem tilthatják meg, hogy szeressük egymást. A benned növekvő élet is ezt bizonyítja. Neked adom Fascinust, és te add oda a gyermeknek.
Az amulett aranyos fénnyel csillogott Icilia kezében. Meglepően súlyosnak érezte. Titus azt vallotta, hogy szerencsét hoz, de Iciliának inkább a kétségeit juttatta eszébe.
– Ó, Titus, mi lesz most velünk?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szeretlek – suttogta az ifjú.
Azt hitte, hogy a lány kettejükre gondol, ám Icilia saját magára és a benne lévő, kiszolgáltatott kis életre gondolt. Érezte, hogy a magzat megmozdul, és rúg egyet, mintha tövisként szúrták volna meg az anyja félelmei.

Lucius feldühödve kérte a bábaasszonyok segítségét, akik mind egyetértettek abban: léteznek ugyan módszerek, amikkel véget lehet vetni egy terhességnek – például egy vékony fűzfaág bevezetésével vagy gabonanövények penészgombájából nyert méreg beadásával –, ám ez a terhesség túlzottan előrehaladott ahhoz, hogy Icilia életének veszélyeztetése nélkül közbeavatkozhassanak. Ha számít Luciusnak valamit a húga élete, meg kell neki engednie, hogy megszülje a gyermeket.
Lucius mogorván hallgatta a híreket. A legidősebb és legráncosabb bábaasszony, aki már minden helyzetnek szemtanúja volt, ami csak egy gyerekszülésnél előfordulhat, félrevonta a családfőt.
– Nyugodj meg, tribunus. Ha megszületik a gyerek, könnyen meg lehet szabadulni tőle. Ha meg akarod menteni a húgodat, és elejét akarod venni a pletykáknak, én ezt tanácsolom...
Iciliát elküldték Rómából a bábaasszony egyik rokonához, aki egy halászfaluban lakott nem messze Ostiától. Luciusnak nem kellett magyarázatokat kitalálnia a húga távozásával kapcsolatban. Egy ifjú hajadon nem élhetett nyüzsgő társasági életet, ezért kevesen hiányolták Iciliát, és akik mégis hiányolták, elfogadták a magyarázatot, hogy még mindig elzártan kívánja gyászolni az apját.
Icilia hosszadalmasan és nehezen hozta világra gyermekét. A vajúdás egy nappalon és egy éjjelen keresztül tartott – volt idő rá, hogy Luciusért küldjenek Rómába, és a fivér még a szülés alatt megérkezhessen a halászfaluba.
Később, mialatt Icilia lassan magához tért, az első dolog, amit meglátott, a lesötétített szobában föléje hajoló Lucius alakja volt. A lány szívében hirtelen remény ébredt. Biztos volt benne, hogy Lucius nem tette volna meg a hosszú utat Rómából, ha csak úgy be akarta volna dobni a csecsemőt a Tiberisbe vagy a tengerbe.
– Bátyám! Úgy szenvedtem...
Lucius bólintott.
– Láttam a lepedőket. A vért.
– A baba...
– Fiú. Erős és egészséges.
Lucius színtelen hangon beszélt. Nehéz volt olvasni az arckifejezéséből. Már nem mosolygott, és rossz szemének felső szemhéja is enyhén lecsüngött.
– Kérlek, bátyám, hozd ide őt nekem – nyújtotta felé a karját Icilia.
Lucius megcsóválta a fejét.
– Az lesz a legjobb, ha soha többé nem látod.
– Mit beszélsz?
– Titus Potitius pár nappal ezelőtt eljött hozzám. Megkért... sőt inkább könyörgött nekem... hogy engedjem neki örökbe fogadni a gyereket. „Senkinek sem kell tudnia, hol született – mondta. – Majd azt híreszteljük, hogy egy háborús árva, vagy egy távoli unokatestvér gyereke. Megkértem az apámat, hogy adjon rá engedélyt, és ő jóváhagyta.” – Lucius a fejét rázta. – Azt feleltem Titus Potitiusnak: „Akkor is fattyú lesz.” „Nem számít – vágta rá. – Ha fiú, az én nevemet kapja, és a saját fiamként nevelem fel.” Ezért jöttem el ma ide, húgom.
– Azért, hogy odaadd Titusnak a kisfiút? – kérdezte Icilia, és félig a megkönnyebbüléstől, félig a bánattól zokogott.
Lucius felmordult.
– Épp ellenkezőleg! Megmondtam annak a rongy patríciusnak, hogy soha nem szerezheti meg magának a gyereket. Ezért jöttem. Tartottam tőle, hogy Potitius kideríti, hol vagy, és ráteszi a kezét a csecsemőre. Azért vagyok itt, hogy ezt megakadályozzam.
Icilia belekapaszkodott fivére karjába.
– Ne, bátyám... nem ölheted meg!
Lucius felvonta az egyik szemöldökét, mire a másik még jobban lefittyedt.
– Ez volt a szándékom. De most, hogy láttam a gyermeket, még jobb ötlet jutott eszembe. Visszaviszem magammal Rómába, ahol rabszolgaként nevelem fel, és a saját házamban fog engem szolgálni. Képzeld csak el! Egy patrícius fattya, akit bármikor megkorbácsolhatnak egy plebejus házában!
Lucius komoran elmosolyodott. Szemlátomást tetszett neki az ötlet.
– De Lucius, ez a gyermek a te unokaöcséd.
– Nem! A gyerek az én rabszolgám.
– És mi lesz velem, bátyám?
– Ismerek egy görög kereskedőt Crotonból, Magna Graecia legtávolabbi részéből. Beleegyezett, hogy feleségül vesz. Holnap indulsz hajóval Ostiából. A gyerekről soha nem szabad beszélned. Nem térhetsz vissza Rómába. Olyan lesz az életed, amilyenné teszed, és amilyenné engedik, hogy tedd. Mi sem beszélünk egymással többé.
– Lucius! Micsoda kegyetlenség...
– A Párkák kegyetlenek, Icilia. Fortuna kegyetlen. Elrabolták tőlem Verginiát...
– És ezért most elrabolod tőlem a fiamat?
– Ez a gyerek egy fattyú, aki nem érdemli meg az életet. Én irgalmas vagyok vele, húgom.
– Legalább hadd lássam!
– Nem.
Icilia rájött, hogy Lucius szívét nem enyhítheti meg.
– Akkor csak egy dolgot tegyél meg nekem, bátyám. Csak egy dolgot kérek! Add ezt oda neki. Hadd maradjon ez az emléke az anyjától.
Remegő kézzel emelte le a nyakláncot a nyakáról.
Lucius kikapta a kezéből, és mérgesen nézegette.
– Mi ez? Valami talizmán? Nem a mi családunkból származik. Titus Potitius adta neked, ugye?
– Igen.
Lucius sokáig bámulta az ékszert, majd lassan bólintott.
– Miért is ne? Úgy tűnik, aranyból van. Akár magamhoz is vehetném, és beolvaszthatnám jó áron, de megteszem, amit kérsz. Odaadom a rabszolgafiúnak, tarka csecsebecsének a nyakába. Ha ránézek, mindig a származása fog eszembe jutni. Folytatódjon a Potitiusok ősi vérvonala egy rabszolgában, és viselje egy rabszolga ezt a talizmánt a szégyen jeleként!

VI. A Vesta-szűz
(Térkép)

KR. E. 393

A város talán legnagyobb katasztrófáját megelőzően Róma gyanútlan lakói legfényesebb győzelmüket ünnepelték. Egyik legrégebbi ellenségüket sikerült megsemmisíteni.
Veii városa annyira közel volt Rómához, hogy egy erősebb lábú ember egyetlen nap alatt megtehette a két település közti távolságot. Egy lovas órák leforgása alatt kétszer is megjárhatta az utat. Mégis, a büszke Veii nemzedékről nemzedékre annak ellenére megőrizte függetlenségét, hogy Róma távolabbi ellenségeket is legyőzött. A város hol békét kötött Rómával, hol folytatta a csatározást. A közelmúlt generációi alatt Veii elképesztő gazdagságra tett szert. A tájegység több városával szövetségben nyíltan fenyegette Róma egyeduralmát a sóút és a Tiberisen zajló kereskedelmi forgalom felett.
A római seregek tíz egymást követő nyáron át ostromolták Veii városát, de a tél és a fegyverszünet beálltával minden évben le kellett mondani a további hadjáratokról. Az emberek egyetértettek abban, hogy csakis egy hatalmas hadvezér kényszerítheti térdre Veii-t. Aztán felbukkant egy ilyen hadvezér. Marcus Furius Camillusnak hívták.
Aki látta, soha nem felejtette el Camillus diadalmas bevonulását. Minden lélekbe úgy vésődött be, mint a történelem legpompásabb győzelmi menete; a megszámlálhatatlan sok fogoly, a hadizsákmány káprázatos tengere (mivel Veii valóságos kincsesbánya volt), és az örömittas hangulat is elsöpört minden korábbi emléket. Ám a pazar látványosság ellenére mégsem ezek a részletek tették olyan feledhetetlenné az eseményt; maga Camillus tette fel a koronát az ünnepségre, amikor négy fehér ló vontatta harci szekerén végiggördült az utcákon.
A vallási előkelőségeknek fenntartott emelvényen álltak a Vesta-szüzek is. Pinaria Vesta-szűz elakadó lélegzettel súgta társa fülébe:
– Foslia, láttál te már ilyet?
– Nem, nem hinném. Senki sem látott még ilyet! Négy fehér ló!
Pinaria csodálkozva ingatta a fejét.
– Épp olyan, mint Jupiter quadrigája a templomban, a Capitolinus tetején.
– Eddig egy hadvezér sem tett ilyet – bólogatott Foslia. A tizenhét éves Pinaria volt a legfiatalabb a hat Vesta-szűz között. Foslia csak öt évvel volt idősebb, de sokkal szorgalmasabban tanult, ezért már afféle mindentudóvá érett. A vallásos rítusok történetéből különösen felkészült, és mint minden nyilvános ünnepély Rómában, a győzelmi felvonulás is vallásos szertartásnak számított. – Romulus gyalog vonult be a diadalainak ünnepén. Az idősebb Tarquinius volt az első, aki quadrigára szállt. De egy hadvezér sem vetemedett még arra, hogy Jupiterrel versenyezzen, és négy fehér lovat kössön a szekere elé!
– Szerinted ez istenkáromlás? – kérdezte Pinaria.
– Ezt nem nekem kell eldöntenem – felelte Foslia szemérmesen.
– Akkor is bámulatos látvány.
– Igen, az! – helyeselt Foslia, majd elmosolyodott. – És a hadvezér is szemrevaló... még vörösre festett arccal is!
A két fiatal lány egymásra nézett, és elnevette magát. A virgo maxima nem kedvelte az ilyen beszédet, de néha mindegyik Vesta-szűz megengedett magának efféle kilengést. Pinariának feltűnt, hogy amikor nem vallásos témákról beszéltek, általában férfiakról társalogtak, és nemritkán maga Camillus volt a téma, Az ötvenes éveiben járó férfi testalkata még a legtöbb harmincévesénél is izmosabb volt, fehér haja tekintélyes sörényt képezett, és széles mellkasához erőteljes karok társultak.
– Szerinted tudja, mennyire illenek a fehér lovak a fehér hajához? – kérdezte Foslia.
– Veii hódítója nem törődik ilyen hiúsági kérdésekkel – vonta össze a szemöldökét Pinaria.
– Ugyan már! Ki lehetne hiúbb egy hadvezérnél, kiváltképp a diadalmenete napján? De nézd csak! Ott mögötte... Juno Regina szobra közeleg!
Az összes tárgy közül, amit Veii-ben lefoglaltak, ezt tartották a legértékesebbnek: a város védelmező istennőjének, az istenek királynő-anyjának, Junónak masszív szobrát. Az ő tiszteletére építették a legnagyobb templomot Veii-ben. Juno Regina generációk óta védte Veii lakóit. A végső összecsapás előestéjén Camillus megesküdött rá, hogy ha Veii elesik, Rómába hozza Juno Reginát, és még pompásabb templomot emeltet a tiszteletére. Most éppen esküjének első felét váltotta be.
A Camillust éltető férfiak már berekedtek ugyan, ám még hangosabban kiáltoztak, amikor megpillantották a szobrot. Veii foglyok vontatták egy robusztus szekéren, köztük Juno köpenyüktől megfosztott, bilincsbe vert papjai. Az istennő alakját fából faragták, de az összeillesztéseket láthatatlanná tették. A legkiválóbb etruszk szobrászok ívelték és simították egyenletesre a felszínt, aztán harsány színű festékkel és értékes aranyozással varázsolták élethűvé az istennő alakját. Juno Regina egy trónon ült, egyik kezében hatalmat jelképező pálcával, a másikban egy áldozati folyadéknak szentelt edénnyel, lábánál pedig egy pávakakassal.
– Csodálatos! – ámuldozott Foslia. – Nincs még egy ilyen fenséges Juno-szobor! Még az sem ilyen tündökletes, amit a nagy Vulca készített Jupiter templomába. Ez sokkal hatalmasabb... háromszor akkora, mint a legnagyobb ember! És milyen magasztos az istennő arckifejezése! Meg az az óriási pávakakas a szétterjesztett szárnyaival... láttál már ilyen lenyűgöző színkavalkádot?
Mialatt a szobrot nézték, egy fiú szökkent elő a tömegből, feltehetőleg a barátai nógatásán felbátorodva. Megragadta az egyik foglyul ejtett pap ágyékkötőjét, lerántotta, aztán visszaszaladt vele a sokaságba, sivalkodva, és trófeaként lobogtatva a ruhadarabot. A pap, egy középkorú férfi, aki már botladozott a kimerültségtől, nem takarhatta el magát a kezével, mert a csuklóját a vállára vetett kötélhez bilincselték. Pinaria feljajdult, Foslia felvonta az egyik szemöldökét, de egyikük sem sütötte le a szemét.
– Vajon mit gondol erről az istennő? – kérdezte Pinaria.
– Csak figyeld! Bármelyik pillanatban megszólalhat!
– Komolyan beszélsz?
– Miért ne? Ismered a történetet: amikor Camillus katonákat küldött Juno veii-i templomába, hogy hozzák el neki a szobrot, az egyik ember a móka kedvéért meghajolt előtte, és megkérdezte az istennőt, hogy szeretne-e új helyre költözni. Jócskán megrökönyödtek, amikor a szobor bólintott, sőt meg is szólalt! Azt hitték, valaki a bolondját járatja velük, ezért újból megkérdezték, és a szobor, éppolyan tisztán, ahogy én beszélek most hozzád, azt felelte nekik: „Igen, azonmód vigyetek Rómába!” Úgy mondják, haragosnak tűnt. Juno Regina nem szereti ismételni önmagát. Persze hogy ide akart jönni. Ha nem ábrándult volna ki Veii lakosaiból, most is megakadályozta volna Róma győzelmét. Camillus meghagyta, hogy új templomot kell építeni az Aventinuson az istennő számára. A Veii-ben zsákmányolt kincsekből bőségesen lehet fedezni a költségeket. Veii rabszolgákkal fognak dolgoztatni. Az a meztelen pap abbahagyhatná már a pirulást. Egy rabszolgának nem kell ruha ahhoz, hogy árkot ásson vagy téglát cipeljen.
– Gondolod, hogy a görögök is így bántak a trójaiakkal, miután leigázták őket? – tűnődött Pinaria. A Vesta-szüzek egymás között gyakran hasonlították Veii bukását Trója elestéhez, amelynek történetét a rómaiak a dél-itáliai görög telepesektől hallották. Ahogy a görögök végül fortéllyal foglalták el a várost – az Odüsszeusz által megálmodott trójai faló bevetésével –, úgy a rómaiak is egy ravasz hadicsellel győzedelmeskedtek: alagutat ástak a falak alatt, amelyen keresztül a római katonák éjjel belopódzhattak a városba, és belülről nyithatták ki a városkaput.
– Hát persze – vágta rá Foslia. – A trójai asszonyok, köztük Hekuba királynő és a hercegnői, rabszolgasorba kerültek. A férfiak is így jártak, legalábbis akik életben maradtak. Csak olyan várost lehet leigázni, amelynek lakói vétettek az istenek ellen, ezért az istenek kedvére való az, hogy a hódítók megölik vagy rabigába hajtják a lakókat. Róma lakói mindig is tudták ezt. Az ellenségeink megalázása egy módja annak, hogy az istenek kedvére tegyünk, és ha az istenek elégedettek velünk, városunk tovább virágzik.
Foslia vallási logikájával nem lehetett vitatkozni, és Pinaria tiszteletben is tartotta idősebb társa igazságát, ám a megszégyenített veii-i pap látványa mégis felzaklatta. Inkább elfordította a fejét, és a diadalszekeret szemlélte, ami már elhaladt előttük a Capitolinus-domb irányába. Camillus, aki közben ide-oda fordult, hogy integessen a tömegnek, véletlenül hátranézett, és a megakadt a szeme Pinarián. Abbahagyta az integetést, és kissé incselkedőn félrebillentett fejjel, titokzatos mosollyal nézett az ifjú Vesta-szűzre.
Foslia megfogta Pinaria karját, és felvisított az örömtől.
– Pinaria, pont rád néz! És miért ne nézne? Olyan gyönyörű vagy, még a rövid hajaddal is. Ó, ha rám nézne így, biztos belehalnék!
Pinaria arca forrón lüktetett, le kellett sütnie a szemét. Amikor újból fel mert nézni, a diadalszekér már befordult egy sarkon, és eltűnt szem elől.
Váratlanul nevetés és taps harsant a tömegből. Juno Regina szobrát egy libacsapat követte. A fehér madarak nyakukat nyújtogatva, szárnyukkal csapdosva gágogtak. Juno szent libái voltak, amelyeket a szoborral együtt elkoboztak Veii lakóitól. Vallásos áhítatnak örvendtek, de egyszersmind jóindulatú gúny tárgyai is voltak. Az elkényeztetett állatok mintha átérezték volna emelkedett státuszukat, dölyfösen magasra tartott fejjel bámultak vissza a tömegre. Az egyik liba hirtelen előreiramodott, a levetkőztetett pap irányába, és beleharapott a férfi sarkába. A pap panaszos üvöltést hallatott.
– Kétségkívül a sérelmeit bosszulja meg a régi gondozóján – suttogta Foslia.
A sokaság szinte dőlt a nevetéstől.

A nappal utolsó óráiban, miután feláldozták a fehér ökröt Jupiter temploma előtt, a rituálénak megfelelően megfojtották az előkelőbb születésű foglyokat a Tullianumban, és kezdetét vette a dínomdánom és táncmulatság az utcákon, a Vesta-szüzek összegyűltek Vesta templománál.
Miközben a többiek a diadalmenetet nézték, egyikük szokás szerint hátramaradt, hogy a szent tüzet őrizze a kerek templomban. Most viszont a többi öt Vesta-szűz is csatlakozott hozzá az esti imák elmondásában. Postumia, a virgo maxima vezette a szertartást. A szent tűzhely gondozása rendjük egyik legfőbb kötelezettsége volt. Ha a láng kialudna, hatalmas katasztrófa és szerencsétlenség szakadna Rómára.
A szüzességi fogadalom megtartása szintúgy alapvető feladat volt. Ha egy Vesta-szűz valaha is megszegi ezt a fogadalmat, más halandók elől talán eltitkolhatja tettét, de az istennő elől soha. Vesta tudni fogja, és ennek következményeképpen a tűzhelyben is sercegve-szikrázva lelohadnak a lángok. Csak tiszta szüzek tarthatják fenn az egyenletes tüzet Vesta tűzhelyén.
A Vesta-szüzek megfogták egymás kezét, és körbeállták a lángokat. Míg a többiek enyhén ringatóztak ide-oda, a virgo maxima belekezdett az esti imába.
– Vesta istennő, hallgass meg minket. Újabb nap telt el, mi megőriztük lángodat, és most újabb éj száll le, amelynek sötétjét most is a te örökkévaló fényed világítja be. Te melengetsz minket. Te világítod meg utunkat. Ugyanaz a múlhatatlan tűz vigasztal minket itt a te templomodban, ami a kisded Romulust is melengette a születésénél.
Postumia volt a legidősebb Vesta-szűz, ám rövid őszes hajában még mindig lehetett fekete tincseket látni, és hangja is erőteljesen, remegés nélkül csengett. Egy darabig együtt dúdolt és ringatózott jobbra-balra a többi szűzzel, a lángra meredve, majd folytatta imáját.
– Mindnyájan esküt tettünk, hogy legalább harminc évig szolgálunk téged, Vesta istennő. Még tízévesek sem vagyunk, amikor elszegődünk hozzád, tíz évig tanulunk, tíz évig mutatjuk be a nyilvános szertartásokat, aztán tíz évig tanítjuk az újoncokat. Utána szabadon elmehetünk... vagy maradhatunk.
Áldj meg minket, Vesta! A harminc évem már rég letelt, de én úgy döntöttem, hogy tovább szolgállak. Engedd meg elmondanom, istennő, hogy amíg van szemem, amivel látom a szent lángot, és van erőm hozzá, gondozom a tűzhelyet, amíg találok szavakat és elég bölcsességet, addig tanítani fogom a fiatalabb szüzeket.
Áldj meg mindnyájunkat, Vesta istennő, de legfőképp legifjabb társunkat, Pinariát öleld magadhoz. Már hét éve van közöttünk. Most, hogy Foslia belépett a tizedik évébe, immár Pinaria az egyetlen újoncunk. Még sokat kell tanulnia. Őrá különösen vigyázz, Vesta istennő.
Pinaria, aki egyfajta révületbe esett a dúdolás és a láng nézése közben, kissé megriadt a neve említésére. Nem gyakran fordult elő, hogy a virgo maxima név szerint említett egy Vesta-szüzet az imájában. Miért tette most ezt, és miért pont Pinariát választotta? A következő mondatai ráadásul még nyugtalanabbá tették a lányt.
– Kérünk téged, istennő, emlékezz az összes elődünkre, egészen Romulus király idejéig, aki Róma első Vesta-szüzét megnevezte, valamint az idősebb Tarquinius király idejéig, aki hatra növelte létszámunkat, és aki, bölcsességének hála, iszonytató halálbüntetést talált ki az esküjét megszegő Vesta-szűznek... azt a büntetést, ami a mai napig érvényben van.
Pinaria nagy levegőt vett, ahogy az összes többi Vesta-szűz is, és kedélyes gondolatai közé hirtelen a legszörnyűségesebb halál borzalmas képei vegyültek. Abbamaradt a dúdolás és a ringatózás. Az apró templomra döbbent csend borult, csak a tűz ropogása hallatszott. Pinaria szíve olyan hevesen dobogott, hogy attól tartott, a többiek is meghallják. Miért említette őt a virgo maxima az imádságában, és miért beszélt a következő mondatában arról a rémséges halálbüntetésről, amivel a hűtlenné lett papnőket sújtják?
– Adj erőt mindnyájunknak, Vesta istennő – suttogta Postumia. – A Vesta-szüzek élete nem mindig könnyű, és egyesek számára még nehezebb. Csak a tüzed lobogása a szívünkben... csak az őrizhet meg bennünket tisztaságunkban.
A főpapnő befejezte az imát. A Vesta-szüzek elengedték egymás kezét. A templom ajtaján túl a szürkület sötétségbe fordult.
– Gyújtsatok meg egy mécsest a szent tűzből, hogy fényénél biztonságban visszatérhessetek a Vesta-szüzek házába. A következő néhány órában Pinaria fogja őrizni a lángot. Mivel még újonc, itt maradok vele egy kis időre.
– De virgo maxima, már számtalanszor őriztem egyedül is a tüzet. Tudom, hogy kell... – Pinaria látta, milyen megrovóan néz rá a főpapnő, ezért lesütötte a szemét. – Természetesen, virgo maxima. Megtiszteltetés, hogy itt maradsz velem.
A többiek a mécseseikkel együtt szép sorban elhagyták az épületet. Foslia távozott utolsóként, de mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, bűntudattal a szemében visszanézett Pinariára.
Postumia sokáig bámult a tűzbe, és nem szólt semmit. Aztán nagy levegőt vett.
– Talán nehéz elképzelned, Pinaria, de valamikor régen én is voltam annyi idős, mint te. Nem voltam ennyire szép... ó, nem, még csak feleennyire sem! Akár áldás, akár átok, Pinaria, te a gesztenyebarna hajaddal és élénkzöld szemeddel kivételesen gyönyörű lány vagy. De én is fiatal voltam, elég takaros, és nagyon-nagyon hiú. Amilyen hiú csak egy fiatal lány lehet. Nagyon komolyan vettem a szüzességi fogadalmat, de abban nem láttam semmi kivetnivalót, hogy ékesítsem magam. Ezüst karpereceket viseltem, és néha hordtam a nagyanyám örökségéből maradt karneol nyakláncot is. Mindenkinek azt mondtam, hogy a vörös ékkövek remekül illenek a mi vörös-fehér hajpántunkhoz, bár valójában én is tudtam, hogy a vörös ékszer nagyon elüt az én rózsaszín arcomtól. Egyiptomból származó illatos olajjal kentem be a kezem és az arcom... a kereskedő legalábbis, aki havonta egyszer eljött a Vesta-szüzek házába ilyen tárgyakat ajánlani, váltig állította, hogy Egyiptomból való.
– A virgo maxima engedélyezte? – kérdezte Pinaria.
Postumia nem engedte meg, hogy a Vesta-szüzek ékszert viseljenek, vagy illatos kenőcsöt kenjenek magukra, és noha – az éjjellel ellentétben – a nappali órákban férfiak is beléphettek a Vesta-szüzek házába, csak hivatalos vagy családi ügyekben tehettek látogatást. Egy illatos olajokat áruló kereskedőt soha nem engedne be a főpapnő!
– A virgo maxima akkoriban nagyon engedékeny volt. Majomszeretettel csüngött a fiatalabb Vesta-szüzeken. Engem kiváltképp szeretett; én voltam a kedvence. Folyton bátorított. „Milyen csodásan áll rajtad ez a nyaklánc, Postumia!” Ezt mondogatta nekem, vagy azt, hogy: „Egek, milyen bársonyos bőröd van, hibátlan és sima!” Nem okolhatom a saját hiúságomért, de ő mindent elkövetett, hogy legyezgesse. A tetszelgős természetemért sem rótt meg. Tudod, a hiúság mindig tetszelgéshez vezet. A férfiak udvarolni kezdenek. Mi értelme van a szépségnek, ha senki sem veszi észre? És honnan tudhatná egy lány, hogy észrevették, ha nem néz mások szemébe? Először elfogadja az imádó pillantásokat, aztán elfogadja a bókokat, utána pedig... – Postumia megrázta a fejét. – Az ilyen viselkedés rendkívül veszélyes egy Vesta-szűz számára. Életveszélyes! És minden a szemnél kezdődik. Egy férfi ránk néz, mi örömmel elfogadjuk a pillantását, csakhogy ez az öröm, ami annyira ártatlannak tűnik, egy idő után elhatalmasodik, és másfajta örömökre is vágyunk.
Pinaria összevonta a szemöldökét.
– Virgo maxima, nem értem, miért mondod ezt nekem. Nem viselek ékszert, hiszen nem engeded, és még ha engednéd is, nem akarnék...
– Camillus ma rád nézett.
Pinaria szaporán pislogott.
– Talán.
– Tetszettél neki.
Pinaria vállat vont.
– Valóban? Én nem tudom, hogy...
– És neked is tetszett a helyzet, nem igaz? Tetszett, hogy egy ilyen nagyszerű ember, korunk hőse, az az erős és szemrevaló férfi éppen rád néz olyan elismerően.
Pinaria arca szinte lángra gyúlt.
– Én semmi rosszat nem tettem, virgo maxima.
– Viszonoztad a pillantását.
– Lehet, de csak éppen hogy! – Pinaria a homlokát ráncolta. Egy rövid, tiszteletlen pillanatig úgy képzelte, hogy a virgo maxima irigy rá amiatt, hogy Camillus ránézett. – Virgo maxima, a hadvezér bizonyára istenfélő ember. Nincs még egy római, aki ennyire tisztelné az isteneket, vagy akit ennyire szeretnének az istenek. Veii legutolsó ostroma előtt megesküdött rá, hogy egy nagy templomot építtet Juno Reginának, és cserébe az istennő megengedi neki, hogy leigázza a várost. Camillus azt is megígérte, hogy a zsákmány egytizedét Apollo istennek ajánlja fel...
– Nem vonom kétségbe Camillus jámborságát. De egy istenfélő férfi is férfi. Pinaria, Pinaria! Nem azt állítom, hogy maga Camillus jelent rád nézve fenyegetést... hacsak nem te bátorítod. A fenyegetés inkább belőled eredhet.
– De virgo maxima...
– Csend legyen! – Postumia melle fel-le hullámzott az érzelmek hirtelen és heves rohamától. A lángokat kémlelte, hogy lecsillapodjon. – Hallgass ide, Pinaria. Ahogy az imént mondtam, a te korodban roppant hiú voltam. Felékszereztem magamat. Élveztem a férfiak csodáló pillantását, és viszonoztam azt. Nevettem, amikor mulatságos dolgokat mondtak. Én is megpróbáltam szórakoztató lenni, és amikor nevettek a tréfámon, izgatottságot éreztem. Nem tettem semmi rosszat... olyat biztosan nem, amivel megszegtem volna Vestának tett fogadalmam. Ám a viselkedésem vonzotta mások figyelmét.
Abban az évben, amikor újoncból érett papnővé avattak, egy sor rossz ómennek lehettünk szemtanúi. Először született egy kétfejű kecske. Aztán egy nyári jégeső során apró békák estek az égből. A legrosszabb pedig az volt, hogy a jósok kizárólag szerencsétlenséget jövendöltek a háborúkban. Az emberek megrémültek. Tudni akarták, miért történik ez. Vajon a katonai parancsnokok nem mutattak be elég áldozatot az isteneknek? Maga a pontifex maximus vétkezett? Az államvallás legmagasabb rangú képviselője elmulasztotta valamely kötelességét? Vagy a Szibülla-könyveket őrző papok olvasták rosszul a próféciákat, és félrevezették az embereket? Sokáig vizsgálták a lehetőségeket, és számtalan egyebet is, de a szent rítusok bemutatásában nem találtak semmi kivetnivalót, és azokat sem lehetett tisztátalannak ítélni, akik a szertartásokat vezették. Végül... engem is elkezdtek vizsgálni.
Postumia megint hosszú ideig hallgatott, és a tüzet nézte.
– Tudod, milyen büntetést szabnak ki arra a Vesta-szűzre, aki elveszíti ártatlanságát?
Pinaria csak suttogva volt képes válaszolni.
– Persze hogy tudom, virgo maxima.
– Akkor mondd el.
Pinaria nagyot nyelt.
– Ha egy Vesta-szüzet azzal vádolnak, hogy megszegte szüzességi fogadalmát, maga a pontifex maximus vizsgálja ki az esetet. Egy papi testület hoz ítéletet. Ha bűnösnek találják...
– Folytasd.
– A papok leszedik róla a ruhát. A férfit, akivel megszegte a fogadalmat, elé hozzák láncra verve, és a szeme láttára korbácsolják halálra. Aztán a papok dühe a Vesta-szűz ellen fordul. Őt is addig ütik, amíg össze nem csuklik. Feketébe öltöztetik, mint egy holttestet, és bőrszíjakkal egy ravatalhoz kötözik, olyan szorosan, hogy nem is sikolthat. Egy fekete szövettel bevont halottasszekérre teszik a ravatalt, és végigviszik a városon, hogy mindenki láthassa... mintha már halott lenne, és a temetkezési helyre szállítanák...
– Mondd tovább.
– Odaviszik, ahol egy kriptát ástak a városfal alá. Leemelik a szekérről, és leengedik a kriptába. Lepecsételik a bejáratot, és földet lapátolnak elé. Számára nem rendeznek temetési szertartást. Nem is beszélnek róla többé. – Pinaria szája úgy kiszáradt, hogy alig bírt tovább beszélni. – Senki sem öli meg. Senki sem látja meghalni. Csak Vesta tudja, mi történik vele odalent, a sírban.
Postumia komoran bólintott.
– Ki volt az utolsó Vesta-szűz, aki ilyen büntetésben részesült?
Pinaria a homlokát ráncolta.
– Ugyan már, Pinaria! Foslia azonnal rávágná a választ.
– Igen, most már emlékszem. Majdnem száz éve történt...
– Pontosan hetvenkilenc évvel ezelőtt – helyesbített Postumia szigorúan. – A nagymamám idejében.
– Úgy volt, ahogy mondod, virgo maxima.
– Mik voltak a körülmények? Hogy hívták a Vesta-szüzet?
– Urbinia volt a neve. Róma asszonyai valami járványnak estek áldozatul, főleg a várandós nők. Egyik vetélt el a másik után. A pontifex maximus tisztátalanságra gyanakodott. Kiderült, hogy Urbinia nemcsak egy, de két férfinak is odaadta magát, és még mindig nem átallt a szent tűz körül serénykedni. Urbinia a papi testület elé került, és bűnösnek találtatott. Miután megbüntették, a járvány is abbamaradt, és ismét egészséges gyermekek születtek.
Postumia bólintott.
– Urbinia volt a legutolsó Vesta-szűz, akit tisztátalanság vádjával bűnösnek találtak, és megbüntettek. De nem ő volt az első. Te nagyon régi családból származol, igaz, Pinaria?
– Igen, virgo maxima.
– A családod a köztársaságnál is régebbi, sőt még a királyoknál is ősibb. A te famíliád számos konzult és magisztert adott Rómának, meg temérdek harcost és papot, és újabban néhány Vesta-szüzet is. De még a legtekintélyesebb családoknak is vannak sötét foltok a történelmében. Az idősebb Tarquinius király vezette be a szigorú büntetést a vétkező Vesta-szüzek számára. És hogy hívták a legelső Vesta-szüzet, akit eme gyakorlat szerint megbüntettek?
– Az ő neve... – Pinaria szava elakadt, mintha a szíve is megszűnt volna dobogni.
– Ugyan, gyermekem! Tudod a választ.
– Ugyanúgy hívták, mint engem: Pinariának. Az én egyik ősöm volt az első Vesta-szűz, akit...
– Élve eltemettek! – suttogta Postumia. Nagy levegőt vett. – Élve eltemették... ezt tették Pinariával és Urbiniával is. Velem is ezt akarták tenni. Még most is elcsuklik a hangom, ha erről beszélek.
– De hát te ártatlan voltál.
– Persze hogy ártatlan voltam, buta leány! Ha nem lettem volna ártatlan, most nem ülnék itt veled. A végén, hála az istennőnek, a pontifex maximust is meg tudtam győzni erről. De maga a vizsgálat... a félelem, amit éreztem... a megaláztatás... a fenyegetettség... a rémálmok, amik a mai napig kísértenek, ennyi év után! – Postumia megköszörülte a torkát. – Amikor virgo maxima lettem, megesküdtem magamnak, hogy az én felügyeletem alatt álló Vesta-szüzek közül senki sem esik majd áldozatul ilyen megpróbáltatásnak. Nem elég megtartani az esküdet. Az ártatlanság nem elég! Egy Vesta-szűznek gyanú fölött kell állnia, igen... és nem szabad kísértésbe esnie. Érted, Pinaria?
– Igen, virgo maxima. Értem.
Pinaria megremegett, és sírva fakadt.
Postumia átölelte, szorosan tartotta, és megsimogatta rövidre nyírt haját.
– Most már nyugodj meg. Megijesztettelek, gyermekem. De a te érdekedben tettem. Mindnyájunk érdekében tettem.
Habár az ajtót bezárták, valami légáramlat szökött be a csarnokba, mintha maga a templom sóhajtott volna. A szent lángok ide-oda ficánkoltak, kinyúltak és összezsugorodtak, majd egy pillanatra úgy tűnt, mintha teljesen ki is aludtak volna.

KR. E. 390

– Azt a törvényt, ami a plebejusok és patríciusok vegyes házasságát tiltotta, természetesen soha nem lett volna szabad eltörölni – közölte Postumia.
Foslia hangosan felnevetett.
– De virgo maxima, az imént még az úgynevezett Veii-kérdéssel foglalkoztunk!
Postumia, aki éppen harapni készült a mutatóujja és hüvelykujja között tartott töltött szőlőlevélből, letette az ínyencséget, és megköszörülte a torkát. Kissé megzavarta Foslia tiszteletlen kacagása.
– Minden kérdés, amiben helyesről és helytelenről döntenek, hatást gyakorol egymásra. Vallási kérdésekben, márpedig nincs olyan kérdés, amely ne állna valami módon kapcsolatban a vallással, minden téma összefügg az összes többivel.
Foslia még mindig kételkedett.
– Megtiltani, hogy az osztályok vegyüljenek... ez a törvény csak rövid ideig volt hatályban, mert nem tetszett az embereknek. Ráadásul annyira régen volt! A velem egykorúak már nem is tudják, hogy valaha létezett ilyen tiltás.
A papnők vacsorára gyűltek össze a Vesta-szüzek házában. Kellemes, enyhe időjárás köszöntött be. A hat papnő a szabad ég alatt, a kertben falatozott. A virgo maxima heverője a patkó alakban elhelyezkedett csoport fejénél állt. A következő két legidősebb szűz a két oldalán, a két soron következő mellettük, a legfiatalabb pedig a virgo maximával szemben foglalt helyet. Még mindig Pinaria volt a legifjabb, mert a Camillus győzelme óta eltelt három évben egy Vesta-szűz sem vonult vissza vagy halt meg, így újoncokat sem kellett befogadni.
A rabszolganők némán sürgölődtek körülöttük, friss ételeket tettek az asztalra, és kivitték az üres tányérokat. „A pontifex maximus szemei és fülei” – mondta egyszer rájuk Foslia. „Úgy figyelnek minket, mint a karvalyok – súgta Pinariának. – Megjegyeznek mindent, amit mondunk. Ha egy Vesta-szűz letérne az útról, a pontifex maximus hamarabb tudná meg, mint maga az istennő – hála a szemfüles kémeinek!” Foslia viccelni akart ezekkel a megjegyzéseivel, ám Pinaria cseppet sem találta őket mulatságosnak.
A virgo maxima sem méltányolta az iróniát, amivel Foslia a házasságról tett megjegyzésére válaszolt.
– Hadd emlékeztesselek rá, Foslia, hogy két patrícius házassága vallásos szertartás is, míg azok a házasságok, amelyeknél az egyik fél plebejus, közönséges polgári ügyek. A decemvirek idejében ez volt az egyik legerősebb ellenérv a vegyes házasságok ellen. A vegyes házasságokban a patrícius felet megfosztják a vallásos rítustól, és ezzel a lépéssel kétségkívül megsértik az isteneket. Egy patríciusnak csak egy másik patríciussal szabadna frigyre lépnie, méghozzá a szent ceremóniáknak megfelelően. A tiltást mégis visszavonták, noha ez még nem jelenti azt, hogy ne iktathatnák újra törvénybe.
Postumia beleharapott a töltött szőlőlevélbe, majd a maradékot visszatette az apró ezüsttányérra, és intett egy rabszolgának, hogy vigye el. Befejezte az evést, és kész volt rá, hogy főpapnői szónoklatot tartson a fiatalabb Vesta-szüzeknek.
– Úgy tűnik, a vallásos jámborság és a hitetlen erkölcstelenség korszakai ciklikusan váltják egymást. Én egy engedékeny korszakban nőttem fel, de ma olyan kort élünk, amely nem sokban különbözik a decemvirek időszakától. Az utóbbi években az állandó háborúskodás hatására felfüggesztették a konzulválasztást, és Rómát hat katonai néptribunus kormányozza. Ami az osztályok közötti konfliktust illeti, az – ha lehet ilyet mondani – még jobban elmélyült a decemvirek időszakához képest, mert a patríciusok állandóan meghátrálnak, a plebejusok pedig folyton újabb engedményeket akarnak kicsikarni maguknak. Több földet a letelepedéshez, több adósságeltörlést, több szavazati jogot. Ha a vezetőink a hatalmukat felhasználva visszaállítanák a vegyes házasságra vonatkozó tilalmat, Róma legalább ebben a kérdésben ismét összhangba kerülne az istenek akaratával, és talán az osztályok is visszatérnének az őket megillető szerephez az államon belül. Nem én találtam ki ezt, hanem a pontifex maximus, aki tegnap azt mondta nekem, hogy indítványt készül beadni a katonai tribunusokhoz a vegyes házasságok ismételt betiltására. Ebben a házban senki sem vonja kétségbe a pontifex maximus határozatait. Ha neked más véleményed van, Foslia, inkább tartsd meg magadnak.
– Igenis, virgo maxima. – Foslia ironikus hanghordozása arról árulkodott, hogy ugyan megtartja magának a megjegyzéseit, de attól még álláspontja változatlan. – És természetesen abban is igazad van, hogy a házasság, legalábbis az, amelyikben egy patrícius is részt vesz, vallásos esemény. Ám itt most a Veii-kérdésről beszélgettünk, márpedig az csupán két dologról szól: pénzről és politikáról.
Postumia megcsóválta a fejét.
– Épp ellenkezőleg, Foslia. Hát nem látod, hogy a Veii-kérdés szintén vallásos kérdés? Pinaria, te nagyon elcsendesültél ma este. Lehet, hogy te vagy a legfiatalabb, de már nem vagy újonc. Mondd el, mit gondolsz.
Pinaria lenyelt egy kecskesajttal töltött olajbogyót.
– Elmondom, virgo maxima. Nekem úgy tűnik, hogy Veii leigázása minden más ostromnál jobban hasonlít a görögök Trójánál aratott győzelmére. Először is, tíz évig tartott. Másodszor, ezt is inkább egy ügyes hadicsellel nyerték meg, semmint brutális erőszakkal. Harmadszor, bár eleinte úgy tűnt, minden problémánk megoldódik egy időre, akárcsak a görögöknél Trója bukása után, itt is még több gond ütötte fel a fejét a hódítást követően.
Postumia eltűnődve bólintott.
– Folytasd.
– Veii olyan gazdag volt, hogy a hódítók okkal reménykedhettek abban: a hadizsákmány feloldja az osztályok közötti feszültségeket. Bizonyára azt hitték, hogy jut elég mindenkinek Rómában. De amikor elérkezett az ideje a zsákmány szétosztásának, senki sem volt elégedett. A Juno Reginának felállított templom és a templom felavatását kísérő ünnepségek sokkal többet emésztettek fel, mint bárki gondolta volna. Ennek tetejébe le kellett vonni belőle azt az egy tizedet, amit Camillus Apollo papjainak ígért. A plebejusok lázongtak, mondván, hogy elrabolták tőlük a zsákmányt, amiért a vérüket hullatták. Válaszként a patríciusok csak annyit mondtak, hogy istenkáromlás a plebejusok részéről azt a zsákmányt követelni, amit már az isteneknek ígértek.
– És mi lett a következmény?
– A két oldal igazságtalansággal és mohósággal vádolta egymást.
– Ami természetesen nem újdonság – tette hozzá Foslia, aki képtelen volt hosszú ideig szótlanul hallgatni egy társalgást. – A patríciusok jogosan hangsúlyozzák generációk óta, hogy mindenkinek össze kell fognia a közjóért. Egységben kell élnünk a vezetőink irányításával, és mindnyájunknak késznek kell lennie az önfeláldozásra, mivel számtalan ellenség vesz körül minket. Ezzel szemben az önző, rövidlátó plebejusok mindez idő alatt semmi mást nem tettek, csak siránkoztak. Olykor még a katonai szolgálatot is visszautasítják.
– Persze...
Pinaria nem fejezte be a mondatot. Gyakran előfordult, hogy amit a Vesta-szüzek házán kívül hallott, azt papnőtársai, élükön a virgo maximával, nem szívesen hallgatták meg.
– Folytasd – bátorította Postumia.
– Igen, mondd tovább – biztatta Foslia is, csalafinta csillanással a szemében.
Szerette látni, ahogy valaki próbára teszi a virgo maxima tűrőképességét.
Pinaria lassan és óvatosan beszélt tovább.
– Ezek a gondolatok nem tőlem származnak, de tudjátok, az ember hall olykor ezt-azt. Például egyesek azt vallják, hogy míg maga a templom valóban Juno Regina tiszteletére épült, a felépítésére félretett pénz valójában az állam által kiválasztott mesterek zsebébe kerül, akik közül a legtöbb patrícius, ráadásul már eleve vagyonos. Mivel rabszolgákat használnak, háborús foglyokat vagy az államtól olcsón megvett munkaerőt, a plebejus munkások semmi hasznot nem húznak az építkezésből.
– Az lesz a hasznuk, hogy az elégedett istennő jóakarattal fordul a városunk felé! – jelentette ki a virgo maxima. – Egy templom építését, ezt a szent tevékenységet egy napon említeni mindenféle pénzügyekkel, közönséges szentségtörés, méghozzá az a fajta, ami általában a legaljasabb csőcselékhergelőktől származik. Pinaria, gyermekem, meg kell tanulnod az ilyen beszédet kiengedni a másik füleden. Gondolkozz: a józan ész is azt diktálja, hogy a zsákmányból elsőként az isteneknek kell adni, méghozzá a legnagyobb részt. Máskülönben kiesünk a kegyeikből, és akkor hova jutunk? Mondjuk Veii rohant volna le minket, és nem fordítva! Az istenek után a mi felelős, keményen dolgozó vezetőinknek kell megkapniuk jogos jussukat, azoknak a férfiaknak, akik biztosítják az istenek kielégítő imádatát. Utána következhet csak a plebejus csőcselék, akiknek meg kell elégedniük a maradékkal – éppúgy, ahogy a házasság terén is meg kell elégedniük a saját osztályukkal! El kellene vetniük az olyan felforgató gondolatokat, hogy ők is alkalmasak az állam irányítására, és alá kellene vetniük magukat azoknak a családoknak, akik a történelem bizonysága szerint is a legjobban tudják vezetni Rómát. Veszélyes világban élünk, folyton ellenségek fenyegetnek minket. Csak a már bizonyított vezetők munkáját nézik jó szemmel az istenek, és csak általuk menekülhetünk meg az összeomlástól.
Pinaria fejet hajtott.
– A virgo maxima bölcsen beszél.
A többi Vesta-szűz megismételte Pinaria mondatát, köztük Foslia is:
– A virgo maxima bölcsen beszél.
– Ennek ellenére... – Postumia hangja remegett az érzelmektől. – Néha mégis úgy tűnik, hogy a legveszedelmesebb ellenségeink a városon belül vannak. Lehet, hogy a csőcselék nem alkalmas a kormányzásra, de megvannak a maguk tribunusai, és egyéb hatalmasságok is nekik kedveznek, ahogy azt a minap a saját szemünkkel is láthattuk.
A többi Vesta-szűz is félretolta a tányérját. A virgo maxima által felhozott téma mindnyájukat érzékenyen érintette.
Foslia törte meg a kellemetlen csendet.
– Nincs remény Camillus számára, virgo maxima?
Postumia sóhajtott.
– A helyzet továbbra sem változik. Miközben mi itt beszélgetünk, Marcus Furius Camillus továbbra is arra készül, hogy elhagyja Rómát. Nem áll bíróság elé, inkább száműzetésbe vonul. Mindannyian tudjuk, miként fajult idáig a helyzet: a csőcselék annyira felháborodott a Veii-ben szerzett zsákmány elosztása miatt, hogy haragjukat azon az emberen akarták kitölteni, aki leginkább felelős a zsákmány elosztásáért. Törvényszegéssel vádolják Camillust. Azt mondják, jogsértően gazdagította a barátait és a családtagjait.
– De ő nem lehet bűnös – szólt közbe az egyik Vesta-szűz.
A virgo maxima megrázta a fejét.
– Sajnos a bírósági ügyekben járatos emberek mást mondtak nekem. Ha szigorúan értelmezzük a törvényt, Camillus valóban elkövetett kihágásokat. Nem tud elszámolni az összes kinccsel, amit a serege megszerzett. A bíróság nagyon komolyan veszi az ilyen eseteket, nem fordíthatja el a fejét. Különös, de ezeket a törvényeket úgy fogalmazták, mintha szándékosan adnának fegyvert azoknak a kezébe, akik rangos közszereplőket akarnak támadni. Minél magasabbra jut egy ember, minél messzebbre nyúlik a keze, annál sebezhetőbbé válik a korrupciós vádakkal szemben. És így Camillusnak, a mi imádott Camillusunknak is száműzetés lett a sorsa. Három évvel ezelőtt minden férfi, nő és gyermek az ő nevét kiáltozta az utcán, és Róma megmentőjeként ünnepeltük. Nézzétek meg most! Vesta bocsásson meg nekem, amiért ilyet mondok, de ha Camillus fegyvert fogna ellenünk, ahogy egykor Coriolanus tette, még azt sem tagadhatnám, hogy a város megérdemli! De ő természetesen nem fog ilyet tenni. Camillus túlságosan nagyvonalú ember ahhoz, túlságosan hűséges római, annak dacára is, hogy az ellenségei kiközösítették a társadalomból. Ma este, amikor összegyűlünk a templomnál, meg kell emlékeznünk róla az imádságunkban. Nyerjen Camillus nyugalmat, melengesse Vesta tüze, akármilyen messze barangol is a tűzhelytől.
– Melengesse Vesta tüze! – visszhangozta a többi papnő, és néhányan halkan sírni kezdtek.
Sokan siratták meg Camillust mostoha sorsáért az előző napokban a Vesta-szüzek házában. Győzelmének idején az összes papnő, köztük a virgo maxima is, egyfajta csodálattal nézett fel Veii hódítójára. Áhítatos hangon beszéltek katonai diadalairól és grandiózus társadalmi munkáiról; szoborszerű arcvonásairól és izmos testalkatáról viszont, amelyek a római férfiasság mintaképévé tették a parancsnokot, inkább csak suttogtak. A Vesta-szüzek valóságos kultuszt formáltak Camillus alakja köré, és bukása megsemmisítőleg hatott rájuk.
Pinaria nem sírt. Felidézte emlékeiben Camillus győzelmének napját, és azt a megrökönyödést, amit akkor érzett, amikor meglátta a négy fehér lovat a harci szekér előtt. Jupiter biztosan mindent látott a felhők közül, így a fehér paripákat is. Vajon hízelgett a látvány az istennek, vagy úgy gondolta, a vakmerő halandó gúnyolódik rajta? A virgo maxima minden jelenségben az istenek akaratát látta, hát most miért nem kereste a jeleket Camillus bukásában? Ám Pinaria már ellentmondott egyszer a virgo maximának ezen az estén, ezért nem akart ismét szembeszállni vele. Inkább megtartotta magának, mit gondol a Vesta-szüzek által olyan nagyra tartott férfi hibáiról.
Aztán észrevette, hogy egyetlen témát nem jártak körül, pontosan azt, amit legelsőként felhoztak a vacsoránál: a Veii-kérdést.
Veii minden kincsét lefoglalták a rómaiak; a lakókat eladták rabszolgának, a leigázott várost megfosztották minden díszétől, ahogy a keselyűk tépik le a húst a tetemről. Azonban még a legmohóbb dögevők is hagynak maguk után csontokat, és Veii-ben is maradtak csontok: házak, falak, gyűléstermek, utcák, kertek és templomok. Veii épületei üresen álltak. Veii-ből lakók nélküli város lett.
Mit lehetett kezdeni Veii-vel?
Az egyik csoport, amit egy Sicinius nevű néptribunus vezetett, azt a nézetet képviselte, hogy Róma lakóinak fele hagyja el otthonát, és költözzön Veii-be, az üresen maradt házakba. A bérlőkből így tulajdonosok lehetnének, az adósságban fuldoklók újrakezdhetnének mindent. A birtokosok, akiknek apró tanyákat ígértek a távoli, meghódított volszkusz területeken, Veii környékén kaphatnának parcellákat, és egy már felépült város ajándékait élvezhetnék a Rómában élő rokonaik és barátaik közelségében. Ha két külön város fogadná magába egyetlen város lakosságát, a tehetősek és nyomorgók közti egyenlőtlenségek java részét azonnal fel lehetne számolni.
Sicinius támogatóinak lelkesedése nem ismert határt, ám ellenzékük is legalább ilyen heves volt. Róma háztulajdonosainak és uzsorásainak csak veszítenivalójuk volt, semmit sem nyerhettek az újítással. A város vezetői is attól tartottak, hogy felhígul a hatalmuk. Mi lesz, ha Veii nem marad Róma csatolmánya, hanem egy rivális várossá növi ki magát a saját magisztereivel és papságával? Az ellenfelei azzal vádolták Siciniust, hogy titokban a saját meggazdagodásáért küzd, ezért akar felügyeletet szerezni Veii vagyonának szétosztása felett. Talán ő maga akar Veii királya lenni. A javaslat ellenzői számára a kivándorlás a plebejusok újbóli kivonulásával lett volna egyenlő – csakhogy ezúttal ott is maradtak volna. Az istenek csak egyetlen várost részesítettek kegyeikben, Rómát, ezért Rómának változatlannak kell maradnia. Veii-t porig kell rombolni, le kell dönteni a falait, és fel kell égetni a házait.
Camillus is azok közé tartozott, akik szenvedélyesen érveltek a Veii-be való áttelepülés ellen. A szenátusban elhangzott beszédének egyik kifejezése szállóigévé lett, és a kivándorlás ellenzéke zászlójára is tűzte: „Ha egy várost elhagynak az istenek, az embereknek nem szabad beköltözniük!”
Egyesek szerint Camillus száműzetéssel lakolt azért, mert szembeszállt Sicinius csoportjával. Korrupciós vádakkal álltak elő, amelyekkel szemben Camillus nem tudta megvédeni magát, ám valójában Camillus Veii-kérdésben elfoglalt álláspontját sérelmezték.
Egy város legyen Róma, vagy kettő? Benépesítsék Veii-t, vagy rombolják le? A megoldatlan kérdés minden más gondot háttérbe szorított a városban. A parázs vitákban mindkét oldal kérlelhetetlennek bizonyult, és nyílt összetűzésekre is sor került a fórumon. Úgy látszott, nincs köztes megoldás a két véglet között: a kivándorlás vagy megoldja Róma összes problémáját, vagy Róma megsemmisítésével fenyeget. Elképesztően magas volt a tét. Nem csoda, hogy Foslia felnevetett, amikor a virgo maxima olyan furcsa módon a vegyes házasságokra terelte a témát a Veii-kérdés felmerülésekor!
Postumiának azonban igaza volt abban, hogy valamilyen szinten minden kérdés összefüggött egymással. A politika minden kérdést újabbakra darabolt szét, bosszantó és megoldhatatlan kérdésekre: mindenki ragaszkodott a saját szándékához, és átmenetileg mindig az erősebb győzött. A vallás az összes kérdést egybeolvasztotta, és egyetlen választ tudott adni a dilemmákra: az istenek akaratának jeleit.
Pinaria gyakran érezte úgy, hogy a Vesta-szüzek házán kívül az erőszak és bizonytalanság örvénylő káoszában fuldoklik a világ. Róma ellenségei még mindig a város elpusztítására törekedtek, és Róma igyekezett visszavágni. A város polgárai vég nélkül küzdöttek egymással a pénzért és a hatalomért; az ifjak még egy családon belül is egymás ellen fordultak, és néha a paterfamilias akaratával is szembeszegültek. Sőt, a feleségek is ellentmondtak a férjeiknek. Ám az összes harc csupán árnyéka volt valami sokkal hatalmasabbnak, ami ekkor még láthatatlanul tornyosult föléjük, ahogy egy hangya sem érzékeli egy templom kolosszális méreteit. Nem tudták még, mi az istenek akarata. A bölcsesség nem belülről jött, vagy más halandóktól; a bölcsesség az istenek akaratának kifürkészéséből származott. De hogyan fejthetik ezt meg? Pinaria még ennyi év tanulás után is többnyire homályosan látta az utat.
Örült, hogy véget ért a vacsora, és abbamaradt a társalgás. A Vesta-szüzek elindultak az istennő templomába az esti hálaadó imára. Akármennyi örömöt leltek a beszédben az eszes emberek, mint például Foslia, vagy a tanárok, mint a virgo maxima, a beszéd soha nem oldott meg semmit. A békesség csak egy rituálé bemutatásával köszöntött be, és a legbékésebb pillanatok mindig azok voltak, amikor Pinaria zavartalanul és aggasztó gondolatok nélkül nézhette Vesta tűzhelyét, tudván, hogy az az egyetlen igazán tiszta és örökkévaló dolog a világon.

– Közelednek! Közelednek! Figyelmeztetnem kell mindenkit! Közelednek!
Az őrült ember félrelökte a szolgákat a Vesta-szüzek házának bejáratánál. Átrohant az előcsarnokon, kiszaladt az átriumba, és megállt az esőgyűjtő medence közepén. Délre járt az idő, és a nap pont függőlegesen sütött le rá. Amikor beletrappolt a bokáig érő vízbe, mint egy toporzékoló kisgyerek, a napfény csillogott és szivárványokat alkotott a szétszórt cseppeken.
– Közelednek! – kiáltotta a tébolyult, miközben teste két oldalán ökölbe szorította a kezét, és eszelősen összevonta a szemöldökét. – Miért nem hallgat rám senki?
A Vesta-szüzek és összeverődött szolgáik tisztes távolságot tartottak az idegentől, és ámulva figyelték. Foslia, aki csak most érkezett, Pinaria fülébe súgta:
– Miféle szerzet ez?
– Nem tudom. De láttam már azon az úton, ami Vesta templomához vezet.
– A rongyos öltözéke alapján valami koldus lehet. Az a förtelmes torzonborz haj és szakáll! Megfenyegetett valakit?
– Nem. Úgy tűnik, figyelmeztetni akar minket valamire. A virgo maxima elment, hogy megkeresse a pontifex maximust...
– Te viccelsz! Inkább egy felfegyverzett liktorcsapatot kellene hívnia, akik majd láncra verve elviszik az őrültet.
– Úgy látszik, komolyan veszi, amit mond.
Mozgolódás támadt a bejáratnál. Postumia és a pontifex maximus lépett be az előcsarnokba, majd egy sor pap és jós kíséretében kivonultak az átriumba.
A tébolyult nagy csobbanással térdre esett a vízben.
– Pontifex maximus! Végre! Te tudni fogod, hogy igaz, amit mondok.
A főpapot a tógája is megkülönböztette a többi paptól: temérdek redőjét egy fibula fogta össze. Tógájának a széle, amit a ceremóniák alatt a fejére borított, most hátul lógott, és látni engedte fehér hajjal övezett kopasz üstökét. Hosszú, fehér szakállát simogatva vizslatta az impluviumban térdelő férfit.
– Marcus Caecidius! Milyen mélyre zuhantál a világban... és itt nem csak a térdedre célzok.
– Pontifex maximus, ismered ezt az embert? – kérdezte Postumia.
– Igen. Caecidius valaha tiszteletre méltó plebejus volt, egy kallós, aki gyapjút mosott és festett. Látod a sötét foltokat a körme alatt? Ám néhány éve bezárta a boltját, és csavargó lett. Előszeretettel tanyázik a Vesta temploma fölötti út egy bizonyos pontján. Nem láttátok még, ahogy ott kószál, és közben magában beszél? Nos Caecidius, mire véljem ezt a szamárságot? Mi járt a fejedben, amikor erőszakkal behatoltál ebbe a szent épületbe, és megrémítetted a szent szüzeket? Mit tudsz felhozni védelmedre?
– Ó, pontifex maximus, meg kell hallgatnod, amit mondok!
– Hallgatlak, te bolond. Beszélj.
– Egy hang szólt hozzám. Egyedül voltam az úton... esküszöm, sehol sem volt halandó a közelben... akkor megszólított egy hang, olyan tisztán és érthetően, ahogy most én beszélek hozzád. Egy hang a semmiből!
Caecidius a kezét tördelte és az ajkát harapdálta.
– Herculesre, ember, bökd már ki! Azt hiszed, nincs jobb dolgom? Mit mondott az a hang?
– Azt mondta: „Jönnek a gallok!” Ezt mondta, olyan tisztán, ahogy én mondom most neked: „Jönnek a gallok!”
A pontifex maximus a homlokát ráncolta.
– A gallok?
Az egyik alárendeltje odalépett hozzá.
– Egy barbár törzs északon, pontifex maximus, az Alpoknak nevezett nagy hegyvonulat túlsó oldalán. A törzs pár éve egy hágót fedezett fel az Alpokban. Néhányan átjöttek, és letelepedtek Itáliában. Megalapították Mediolanum városát. A költők szerint a bor vonzotta a gallokat Itáliába, mert az ő földjükön nincs ehhez hasonló nedű. A nyelvük állítólag durva és reszelős morgásokból áll.
– Igen, hallottam már ezekről a gallokról – bólintott a pontifex maximus. – De miért jönnének ide, Marcus Caecidius, és miért kellene aggódnunk miattuk?
Caecidius belecsapott a sekély vízbe, és majdnem elsírta magát.
– Jönnek a gallok! Hát nem érted? Szörnyűséges lesz az érkezésük, a legszörnyűségesebb dolog, ami valaha történt! Végzet! Halál! Pusztulás! Figyelmeztessétek a magisztereket! Meneküljetek gyorsan, és vigyétek magatokkal a Vesta-szüzeket! Imádkozzunk az istenekhez a megmenekülésünkért!
A pontifex maximus mögött álló köpcös pap egy ideig a kezében lévő tekercset olvasgatta, és a szöveg böngészése közben fel-le tekergette a hengert, amire a pergament felcsavarták. A férfi hirtelen megrándult, amivel magára vonta Pinaria figyelmét.
Foslia is észrevette. Belekarolt Pinariába, és megint belesúgott a fülébe.
– Tudod, mit tart a kezében? A Szibülla-könyvek egyikét!
– Az lehetetlen! – súgta vissza Pinaria. – Azt a Capitolinuson tartják, egy Jupiter temploma alatti pincében, nem?
– Igen, ott tanulmányozzák a papok a görögül írt verseket, ott fordítják le őket latinra, és megvitatják a jelentésüket. Az a pufók fickó biztosan az egyik pap, és az egyik Szibülla-könyvet tartja a kezében!
– Nem gondoltam, hogy valaha is látni fogom – vallotta be Pinaria, és valamiféle ijedtség hullámzott végig rajta.
A titokzatos verseket csak a legnagyobb válságok vagy a legádázabb viszálykodások idején tanulmányozták.
A pap ismét megrándult, és izgatottan felkiáltott. Gyorsan odairamodott a főpaphoz.
– Pontifex maximus, találtam valamit! Tudtam, hogy átfutottam már rajta, és most megtaláltam. Maga a Szibülla is megjósolta ezt a pillanatot! Írt róla egy verset, hogy útba igazítson minket.
– Miről szól? Olvasd fel hangosan a jóslatot.
Az alacsony pap felnézett a tekercsből. Sokáig nézte Marcus Caecidiust tágra nyílt szemmel, majd pislogott néhányat, és megköszörülte a torkát.
– Ezt írja:

„Egy férfi térdel a vízen, s nem süllyed el.
Kéri a bölcseket, hogy mérlegeljenek.
Mert óva intő szavát követniük kell.”

A köpcös pap leengedte a tekercset. Egy darabig mindenki őt nézte az udvaron. Aztán egyszerre minden szempár a sekély vízben térdelő férfire szegeződött, aki azt állította, hogy egy testetlen hang figyelmeztette: „Jönnek a gallok!”

Nem sokkal azután, hogy Caecidius figyelmeztette a papokat és papnőket, egy másik hír is érkezett: hatalmas gall hadsereg indult meg északról, és ostrom alá vette Clusium városát, amely a Tiberis mellékfolyója mentén feküdt, ötnapi járóföldre Rómától.
Összeültek a városatyák. Megvitatták Caecidius próféciáját, és elemezték a Szibülla-verset is. Végül elhatározták, hogy egy küldöttséget indítanak Clusiumba, amelynek tagjai majd saját szemükkel győződnek meg arról, mit művelnek a gallok. Ha tényleg olyan sokan vannak, ahogy híresztelik, és olyan fenyegetően lépnek fel, ahogy Caecidius megjósolta, a küldöttek először diplomáciai módszerekkel próbálnak velük szót érteni – megkérni őket, hogy forduljanak vissza Clusiumból, vagy legalább lebeszélni őket arról, hogy délebbre haladjanak tovább, és következő célpontnak Rómát válasszák.
A kiváló Fabius família három tagját választották római követnek. A gallok udvariasan fogadták a három fivért, mert már hallottak Rómáról, és tisztában voltak vele, hogy katonai erejét nem lehet félvállról venni. Amikor azonban a Fabius fivérek megkérdezték, hogy mit vétettek Clusium lakói a gallok ellen, hogy ily kegyetlen lépésre szánták el magukat, illetve, hogy nem gondolják-e, hogy az igaztalan háborúval vétenek az istenek ellen, a gallok törzsfőnöke csak nevetett rajtuk. Brennus széles állkapcsát borzas vörös szakáll fedte, feje tetejét bozontos, vörhenyes sörény, és egész termete olyan tagbaszakadt és göcsörtösen izmos volt, mintha egy gránittömbből szakadt volna ki. Az egész gall sereg óriások hadára hasonlított. A törzsfőnök, Brennus a római követek fölé tornyosult. Habár a maga nyers módján megpróbált kedélyesen viccelődni velük, a rómaiak úgy érezték, hogy lenézi őket.
– Hogy mivel vétettek ellenünk a clusiumiak? – ismételte meg a kérdést. – Azzal, hogy túl sok van nekik abból, amiből nekünk túl kevés! Azzal, hogy olyan kevesen vannak, mi meg olyan sokan! Ami az istenek megsértését illeti, talán nektek más isteneitek vannak, mint nekünk, ám a természet törvényei mindenhol ugyanazok: a gyenge megadja magát az erőseknek. Így van ez az istenek, az állatok és az emberek között is. Abból kiindulva, amit rólatok, rómaiakról hallottam, ti sem lógtok ki a sorból. Ti is sokszor ráteszitek a kezeteket arra, ami nem a tiétek, rabszolgává tesztek szabad embereket, csupán csak azért, mert erősebbek vagytok náluk, és azt hiszitek, jól áll nektek. Szerintem ez régóta így van. Ne kérjétek hát, hogy könyörüljünk Clusium lakóin. Inkább nekünk kellene együttéreznünk azokkal, akiket ti igáztatok le és nyomtatok el! Talán őket kellene felszabadítanunk, sőt visszaadni, amit elvettetek tőlük. Az hogy tetszene nektek, rómaiak? Mit mondtok erre? He?
Brennus a követek szemébe nevetett. A Fabiusok jócskán sértve érezték magukat, de nem válaszoltak semmit.
Itt le is zárhatták volna a vitát, ám Quintus Fabius, a legfiatalabb és legforrófejűbb testvér mindenképp szeretett volna bosszúból némi gall vért ontani. Minden nép, még a gall is, tiszteletben tartotta a hivatalos küldötteknek járó, megkérdőjelezhetetlen védettséget. Mindenütt egyetértettek abban, hogy a követeket vendégszeretettel kell körülvenni, és nem eshet bajuk. Cserébe a követeknek sem szabad fegyvert fogniuk a vendéglátóikra. Quintus Fabius megsértette ezt a szent törvényt. Másnap magára vette egy clusiumi harcos vértjét, csatlakozott az ostromlott város seregéhez, és egy ló hátán belerohant az ütközetbe. Egy különösen nagy termetű gall lett az ellenfele, de ő egyenesen nekivágtatott, és kardja egyetlen suhintásával megölte. Quintus Fabius trófeát is akart, ezért leugrott a lováról, és nekilátott, hogy leráncigálja a vértet a halott katonáról. Közben véletlenül leesett a fejéről a clusiumi sisak. A közelben harcoló Brennus tisztán látta az arcát, és azonmód felismerte.
A gall törzsfő szinte kikelt magából dühében. Ha ott a csatában szembeszegülhetett volna Quintus Fabiusszal, egyikük vagy másikuk halála megoldhatta volna a kérdést, ám a küzdelem hevében elsodródtak egymástól, és mindketten sérülés nélkül úszták meg az összecsapást.
A Fabius fivérek visszaindultak Rómába. A lobbanékony és büszke Brennus egész éjjel tépelődött. Reggel bejelentette, hogy befejezik Clusium ostromát. Kihirdette, hogy a rómaiakat meg kell büntetni azért, amiért mélységesen megsértették őt. Először azzal vádolták, hogy vétett az istenek ellen, aztán nyíltan megszegték a szent és egyetemes törvényeket azzal, hogy fegyvert fogtak ellene. Brennus kijelentette, hogy a teljes gall haderő – több mint negyvenezer harcos – megindul délre, Róma irányába.
Rómában a pontifex maximus Quintus Fabius megbüntetését indítványozta, mert hitt benne, hogy ha minden bűnt rátestálnak arra az emberre, aki vétett az istenek ellen, a többi polgárt mentesíteni lehet az isteni bosszú alól. Csakhogy a nép éltette Quintus Fabiust a merészségéért. Az emberek megvetéssel emlegették a bosszút, akár az istenek, akár a gallok részéről. Végtére is Quintus bebizonyította, hogy könnyen meg lehet ölni egy ormótlan gallt, és utána az istenek még biztonságban haza is vezették a hőst. Közeledett a választások ideje, és a tömeg büntetés helyett még meg is választotta Quintus Fabiust és a fivéreit katonai tribunusoknak. Ezt hallván Brennus még jobban felháborodott. Szónoklataival a végsőkig hevítette a hangulatot a gall seregben. Irdatlan hordája leözönlött a Tiberis melletti lejtőn, és vágtában iramodott Róma felé.
Mindössze egyetlen ember bizonyította be, hogy egyesíteni tudja a római haderőt, és még a legkilátástalanabb helyzetben is győzelemre tudja vezetni őket – csakhogy Camillus száműzetésben tengette napjait. A Vesta-szüzek éjszakánként a visszatéréséért imádkoztak annak ellenére, hogy mindenütt rossz ómeneket véltek felfedezni. Camillust nem hívták vissza a száműzetésből, és diktátort sem neveztek ki a válsághelyzet kezelésére. A Fabiusok inkább úgy látták jónak, ha a többi három katonai tribunussal együtt egymás között osztják fel a parancsnoki feladatokat. Habár sikerült egy olyan sereget toborozniuk, amely létszámban méltó ellenfele lehetett a galloknak, a katonák döntő többsége tapasztalatlan újonc volt. Java részük soha nem tartott kardot vagy lándzsát a kezében, inkább csak hősködtek, mint a vezetőik. Zabolátlanok, fegyelmezetlenek és túlságosan is magabiztosak voltak. A csata előestéjén, amikor a papok még Quintus Fabius megbüntetését követelték, a hadvezérek legyintettek a jóslatokra, és nem mutattak be áldozatokat az isteneknek. Rómának Camillus nélkül kellett szembeszegülnie Brennusszal, méghozzá elegendő harcedzett katona, mi több, az istenek jóváhagyása nélkül.
A csata a nyári napéjegyenlőség idejére esett. Az év leghosszabb napja Róma történelmének legszerencsétlenebb napja lett.
A római seregek a Tiberis partján nyomultak előre folyásiránnyal ellentétben, szedett-vedetten és zavaros sorokban, mivel ellentmondásos utasításokat kaptak a parancsnokaiktól. Ahogy megközelítették azt a torkolatot, ahol az Allia folyó egy meredek völgyön átvágva beletorkollt a Tiberisbe, úgy ötórányi járóföldre a várostól, furcsa zajt hallottak, mintha temérdek állat üvöltött volna. A hangorkán egyre erősödött, míg végül a rómaiak rájöttek, hogy valószínűleg a gallok énekelnek harci indulót a maguk ugatásszerű nyelvén. A felderítők nem figyelmeztették előre a sereget, és a rómaiak lehetetlennek tartották, hogy a gallok ennyire hamar megérkezzenek. A félelem hulláma söpört végig az első sorokon. A következő pillanatban szemtől szembe találták magukat az ellenséggel.
A rómaiak pánikba estek, a sorok még jobban szétzilálódtak, és a katonák menekülőre fogták. Ezreket taszítottak bele a folyóba, ahol azok meg is fulladtak. További ezrek szorultak a vízmosásos szakadékba, vagy épp a bajtársaik taposták agyon őket. A helyszínen maradt katonákat könnyedén bekerítették és lemészárolták a gallok. Akik túlélték a csatát, csak azért maradtak életben, mert Brennus, aki elámult azon, milyen könnyű győzelmet arattak, csapdát gyanított. Visszafogta a katonáit, és ezzel alkalmat adott a rómaiaknak arra, hogy eldobják a fegyvereiket, levessék a vértjüket, és – saját bőrüket mentve, minden méltóságukat levetkőzve – elmeneküljenek. Veii-be menekültek, mert az a város közelebb volt, mint Róma. Ám oda is csak egy maroknyi katona érkezett meg a megsemmisítő vereség hírével.
A római sereg odaveszett. A kevés túlélőt megfosztották a fegyvereitől, és elengedték. A gallok, akik megmámorosodtak a jó szerencséjüktől, de kimerültek az öldöklésben, tábort vertek éjszakára. Másnap megfosztották a halottakat minden felszerelésüktől. Olyan sok római tetem hevert a mezőn, hogy egész nap gyűjtögették a tárgyakat.
Harmadnap reggel a gallok továbbindultak Róma felé. Amikor alkonyat táján megérkeztek, látták, hogy a város kapui tárva-nyitva állnak, és egyetlen őrszem sincs a falakon. Mindent némán és mozdulatlanul találtak. Annyira földöntúlinak tűnt a látvány, hogy Brennus ismét megállást parancsolt, és aznap éjjelre a városon kívül vertek tábort. Újfent kelepcétől tartottak. A törzsfő reggelig várt, addig nem mert behatolni a védtelen városba.

Pinaria egyedül aludt Vesta templomában. Még az istennő sem volt jelen, mert Vesta szent tüze eltűnt. Csupán némi hamu maradt a tűzhelyen.
Előző nap, miközben a többiek a menekülésre készülődtek, és kétségbeesve szaladgáltak a Vesta-szüzek házában, Pinarián erőt vett a késztetés, hogy eltöltsön még néhány röpke percet Vesta templomában. Gyorsan be akart osonni a szentélyhez, aztán visszalopódzni a házba, ám az utcán tolongó tömeg akadályokat állított elé. Róma lakói ezrével áramlottak ki a városból. Egyesek gyalog menekültek, és nem volt náluk más, csak a ruha, amit viseltek. Mások taligákra tették a holmijukat, és azzal igyekeztek kijutni. Voltak, akik szamarat kötöttek a szekerük elé, és megpróbálták az összes vagyontárgyukat felpakolni.
Pinaria megkísérelte átverekedni magát a tömegen, és sokan, látván szent viseletét, helyet szorítottak neki. Itt-ott viszont annyira megsűrűsödött a sokadalom, hogy sehogy sem bírt átjutni. Jobbra-balra taszigálták a Vesta-szüzet. A nyárközepi nap melege fojtogatóan, tikkasztóan hatott. Az emberek összevissza nyöszörögtek és jajgattak. Egy asszony felsikoltott, majd azt kiáltotta, hogy elesett a gyereke, és fél, hogy összetapossák. Pinaria megfordult, ám a tömeg az akarata ellenére továbbsodorta.
Végül odaért a templomhoz. Ellökte magát az emberektől, és felszaladt az üres lépcsőn. A szentély tárt kapuval fogadta. Senki sem volt odabent. Pinaria becsukta maga mögött az ajtót, és nagy levegőt vett.
Miért ment oda? Hiszen már Vesta sem volt ott. Az istennő mindig ott tartózkodott, ahol a tűzhely volt, és az örök lángot immár elvitték egy hordozható szénserpenyőn, hogy valami biztonságos helyre menekítsék Rómából. A pontifex maximus és a virgo maxima felügyelte a komor ceremóniát, miközben a Vesta-szüzek csak nézték, és sírtak. Amíg Vesta tűzhelye megvan, addig fennmarad a remény, akármilyen halvány is, hogy Róma városa túléli a válságot.
A kerek szentély sötéten és üresen kongott. A helyiség meglepően néma volt, mivel a nehéz ajtók kizárták a tömeg lármáját. Ahogy ott állt Vesta templomában, Pinarián valami nagy-nagy békesség lett úrrá.
– Mi haszna a próféciáknak? – kérdezte hangosan, habár nem hallhatta senki.
Marcus Caecidius ugyan figyelmeztette a magisztereket és a papokat, hogy jönnek a gallok, ám szavaiból semmi jó nem származott. Noha mindent megtettek, hogy megakadályozzák a gall támadást – sőt, éppen azért, mert mindent megtettek ennek érdekében –, a gallok most Róma ellen indultak, és semmi sem állíthatta meg őket.
Caecidius jóslata semmivel sem volt hasznosabb a trójai hercegnő, Kasszandra jóslatánál, aki előre látta a város bukását, de semmivel sem akadályozhatta meg. Vajon Róma sorsa is ugyanaz lesz, mint Trójáé?
Pinaria elborzadt, és behunyta a szemét. Hirtelen erős fáradtság lett úrrá rajta. Letérdelt a padlóra, és nekitámaszkodott az üres tűzhelynek.
Nem akart elaludni. Azt hitte, nem is tudna, hiszen ő maga is olyan túlfeszített állapotban van, mint a város. Somnus, az alvás istene azonban erősebb volt nála, és rávette a fiát, Morpheust is, hogy zúdítson álmokat a papnőre.

Pinaria felriadt. Hirtelen valami szédítő érzés lett rajta úrrá, és kiesett térből és időből.
Hol van? Néhány tanácstalan pislogás után rájött, hogy Vesta templomában ücsörög. Rémület hasított belé. Elaludt, miközben a szent tüzet kellett volna figyelnie? Ránézett a tűzhelyre. Hideg és sötét volt – kialudt a láng! A szíve dübörgött a mellkasában, és még erősebben szédült. Aztán eszébe jutott, hogy jönnek a gallok, és a lángot azért vitték el, hogy biztonságban legyen.
Most már rájött, hogy sok-sok óra eltelt azóta, hogy bement a templomba. Már nem szűrődött be a tömeg zsivaja a súlyos ajtókon keresztül, sőt semmiféle hang nem jött sehonnan. Pedig fényes nappal volt: a ragyogó napfény beszivárgott az ajtó alatti keskeny résen.
Pinaria kinyitotta az ajtót, és a kezével védte a szemét, mert majdnem megvakult a reggeli verőfénytől. Somnus keze nagyon erősen nyomhatta le a mélybe, ha egy egész napot átaludt.
Morpheus is meglátogatta, mert felködlött a tudatában a rémálma. Fosliáról álmodott, aki szakadatlanul fecsegett, és a műveltségével kérkedett. Minden mondata sértette Pinaria fülét, és egyre keserűbben hallgatta...
– Romulus is gyalog ment végig a diadalmenetén. Gondolod, hogy Brennus egy quadrigán húzatja majd magát Rómán keresztül, mint Coriolanus? Vajon Brennus is jóképű?...
Folytatta, annak ellenére, hogy Pinaria tiltakozott álmában, és megpróbálta befogni a fülét.
– A trójai nőket elvitték rabszolgának. Gondolod, hogy belőlünk is rabszolga lesz? Ha a gallokon múlik, nem hiszem, hogy sokáig szüzek maradunk...
És bár Pinaria nyöszörögve tiltakozott, Foslia mégis eltökélten folytatta, mert meg akarta csillantani cáfolhatatlan vallási logikáját.
– Csak azt a várost lehet legyőzni, amelynek lakói vétettek az istenek ellen. A leigázott város lakóinak megölését, vagy rabszolgasorba hajtását jóváhagyják az istenek. A gallok most legyőzték Rómát. Szerinted mit jelent ez, Pinaria? Mit mond ez el Rómáról?
Micsoda rettenetes lidércnyomás! Pinaria megborzongott, bár meleg volt az idő. Mialatt lement a lépcsőn, körülnézett, és azt látta, hogy a valóság éppen olyan nyugtalanító és furcsa, mint az álma volt.
Az utcán eldobott tárgyak halmozódtak fel, a menekülő rómaiak elejtett vagyontárgyai, amiket talán kétségbeesésükben vagy a józan eszükre hallgatva dobtak el. Csupa agyagdarab, ruhákkal teli zsák, csecsebecsékkel és emléktárgyakkal telezsúfolt láda, fából vagy szalmából készült játék, sőt még székek és kis háromlábú asztalok is. Az elhagyott szekerek az oldalukra borultak, és a felpakolt tárgyak szanaszét szóródtak.
Egy embert sem lehetett látni, egy pisszenés sem hallatszott. Pinaria egész életét Rómában töltötte, és hozzászokott nyüzsgő energiájához, valamint a harsány, szemérmetlen tömeghez. Fel sem tudta fogni, hogy emberek nélkül látja a várost. Róma olyan lett mint egy üres kagyló. Mint egy sír, amiből hiányzik a holttest.
Még az isteneknek sem maradt nyoma. A rómaiak kivitték a templomokból az összes szent ereklyét. Vesta tűzhelyét, az istenek szobrait, a királyok szent talizmánjait, a Szibülla-könyveket – mindet elhordták valami biztonságosabb helyre, vagy elásták őket a városban kialakított rejtett zugokba. Csak Somnus isten lebegett még valahol az utcák felett a fiával, Morpheusszal; Pinaria úgy érezte, éber állapotban is a rémálom különös, lehetetlen vidékén sétál.
Elveszetten kódorgott a fórumon, néha meg is ijedt az üres téren kopogó lépteinek visszhangjától. Befordult egy sarkon, és a lélegzete is elakadt. A pontifex maximus ott ült a hivatalos lakóhelyének bejárata előtt, egy támla nélküli széken. A főpap meghallotta a papnő közeledésének neszét, és megriadva fordult hátra. Legalább annyira megdöbbent, mint a lány.
Pinaria odafutott hozzá. A főpap a helyén maradt, mereven egyenes háttal, a homlokát ráncolva.
– Pinaria! Mit keresel te itt? Minden Vesta-szűz elment tegnap.
A lány letérdelt a szék mellé.
– Igen, pontifex maximus, én is velük akartam menni. De előtte, még egyszer utoljára, betértem Vesta templomába. Csak egy percig akartam ott lenni, de valahogy...
– Csitt! Hallod?
Pinaria felszegte a fejét. Eleinte távolinak és bizonytalannak tűnt a hang, aztán egyre közelebbről, egyre tisztábban érkezett. Férfiak beszélgettek, ordibáltak, nevettek reszelős hangon.
– A gallok – suttogta a férfi. – Tehát ideértek.
– De pontifex maximus, te miért vagy itt? Miért nem menekültél el?
– Mert még vannak közöttünk rómaiak. Elmenekülni a városból? Soha!
– De ha megtalálnak a gallok...
– Nem csak én maradtam itt. Ha sétálgatnál egy kicsit a városban, találnál még rómaiakat. Többnyire öregemberek, mint én. Férfiak, akik soha életükben nem iszkoltak el egy ellenség elől sem, és most sem áll szándékukban. Nem fogunk a házunkban bujkálni. Mindnyájan kiraktunk egy széket az ajtónk elé, és azon ülve, csorbítatlan római méltósággal várjuk, ami közeleg.
– De a gallok szörnyetegek! Óriások, kétszer akkorák, mint egy hétköznapi ember. Emberi vért isznak, csecsemőket áldoznak fel, és élve égetik meg az ellenfeleiket!
– A testemet elpusztíthatják, de a méltóságomtól nem foszthatnak meg. De hallgasd csak, Pinaria... közelednek! Menekülnöd kell!
– Hova?
– Az út túloldalára, gyorsan! Bújj el a tiszafa lombjában, és maradj csendben, akármit látsz. Siess!
Pinaria vonakodva hagyta ott a főpapot. Még sikerült elbújnia azelőtt, hogy egy gall csapat megjelent az utcán, és röhögve élvezték kardjuk suhintását a szinte élettelenné vált levegőben. Tényleg hatalmasak voltak, bár nem óriások, ahogy Pinaria képzelte. Nem is voltak olyan rémségesen csúnyák, ahogy hallotta. Egyiket-másikat még jóképűnek is lehetett nevezni, habár rendhagyó varkocsokba fonták a hajukat, és nem nyírták formára a szakállukat.
A gallok meglátták a pontifex maximust, és elhallgattak egy időre. Kíváncsiskodva közelítették meg. A főpap olyan mereven ült, kezével a térdén, szemét előreszegezve, hogy talán élethűre festett szobornak hitték. Lassan körbevették, barbár nyelvükön morogtak egymásnak valamit, nevettek, és úgy tettek, mintha a kardjukkal döfködnék. A főpap semmit sem tett, még csak nem is pislogott. Végül az egyik gall – egy vörös óriás, aki a többieknek parancsolt – lehajolt, és belenézett a pontifex maximus arcába. Farkasszemet nézett vele, szinte még az orrát is az orrához érintette. Megragadta a hosszú, fehér szakállat, és erősen megcibálta.
A pontifex maximus azonnal cselekedett: pofon ütötte a gallt. A csattanás visszhangja ide-oda hullámzott az utcán. Pinaria visszafojtotta a lélegzetét.
A gall hátraugrott, és elbődült. Kirántotta hosszú kardját, és körzött vele a levegőben. A pontifex maximus nem mozdult, de arca olyan fehér lett, mint a megtisztított só. A gall teljes erejéből lesújtott a főpap nyakára. Förtelmes hang hallatszott, amikor a fej elvált a testtől, és elrepült. A fehér szakáll úgy lobogott utána, mint egy üstökös csóvája. Miután földet ért, még dobbant egyet-kettőt, és csak pár lépésnyire állt meg a tiszafától, amelynek lombjában Pinaria rejtőzött.
Akármennyire rettegett, a papnő sikolyra nyitotta a száját. Ám abban a pillanatban hátulról egy kéz csúszott a szája elé, és befogta. Egy idegen kar olyan erősen fogta át a derekát, hogy szinte levegőt sem tudott venni.
Az út túloldalán csakhamar vérpatak borította be a pontifex maximus testét. A végtagok görcsösen rángatóztak, az ujjak tébolyultan remegtek. A gallok tovább röhögtek, sőt mintha új erőre kaptak volna a rájuk fröcsögő vértől. Olyan szörnyű volt a látvány, hogy Pinaria ki akarta szabadítani magát az ismeretlen karok közül, és el akart menekülni. A férfi azonban erősen tartotta. A lány érezte a hátán, hogy a férfi szíve legalább olyan lázasan ver, mint az övé. A Vesta-szüzek teste szentnek számított, és Pinaria nem volt hozzászokva, hogy fogdossák. A szoros ölelés egyszerre volt rémisztő és – furcsamód – megnyugtató számára.
A gallok ledöntötték a pontifex maximus testét a székről, néhányszor belerúgtak, majd továbbállni készültek. A vezérük valami parancsot ugatott az egyik katonának, aki elszaladt a levágott fejért. A férfi olyan közel jött Pinariához, hogy könnyen meg is láthatta volna, ha benéz a tiszafa ágai közé. Ám a barbár a szakállnál fogva felemelte a fejet, és a zsákmányt a magasban lobogtatva visszarohant a többiekhez.
A gallok elhordták magukat.
A férfi lassan elengedte Pinaria derekát. A papnő kicsusszant a karja közül, és megfordult. Egy fiú kucorgott mögötte, alig idősebb nála. Szakadt tunikát viselt. A lábbelije is mindössze néhány bőrszíjból állt, és már alig tartotta valami a lábán. Pinaria lenézett a kézre, ami pár perce befogta a száját, aztán a másikra, amely a melléhez ért.
– Hol van a gyűrűd? – kérdezte.
Az ifjú csak felvonta az egyik szemöldökét. Ragyogó kék szeme volt, és megnyerő arca. Csak hanyagul borzas haja csúfította el az összképet: mintha szalmaköteget tettek volna a fejére.
– A polgári gyűrűd – magyarázta Pinaria. – Hol van?
A görög szokást követve minden római polgár gyűrűt viselt, rendszerint egyszerű vaskarikát. Olykor az azonosítás végett betűket vagy szimbólumokat is véstek a gyűrűbe; azok, akik gyakran küldtek levelet vagy iratokat, a gyűrűjükkel nyomták bele az ismertetőjelüket a viaszpecsétbe.
– Nekem nincs gyűrűm – felelte az ifjú. – De van ilyenem.
Rámutatott az amulettre, amely bőrszíjon függött a nyakában. Mintha ólomból készült volna, és látszólag egy durván megformált, szárnyas hímtagot ábrázolt.
Pinaria elsápadt.
– Rabszolga vagy, igaz?
– Igen.
– Egy rabszolga meg merészelt érinteni!
Az ifjú felnevetett.
– Jobban jártunk volna, ha hagylak sikoltani? Azok a gallok biztosan megtalálnak, és akkor én is lelepleződöm. Ráadásul vagyok olyan szép, mint te; ki tudja, melyikünket rabolták volna el? Ami engem illet, nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen vérszomjas óriás játékszere legyek.
Pinaria döbbenten meredt az ifjúra. Még soha senki nem beszélt vele ilyen tiszteletlenül. Rabszolgával szinte nem is váltott még szót életében, legfeljebb amikor az utasításait követték. Még senki sem vigyorgott rá ilyen pimaszul, egyenesen a szemébe nézve.
A rabszolga tetőtől talpig végigmérte.
– Te biztos Vesta-szűz vagy.
– Igen!
– Mit csinálsz még a városban? Azt hittem, tegnap mindnyájan távoztatok.
Pinaria majdnem sírva fakadt. Nagy levegőt vett, hogy lecsillapítsa magát.
– Tűrhetetlenül pimasz vagy!
– Ezt fogod mondani Brennusnak is, amikor kezed-lábad szétfeszítve kötöznek majd ki a fórum közepén, és a rád sóvárgók sora egészen az Aventinusig kígyózik?
Pinaria arcul ütötte az ifjút, aztán vigasztalhatatlanul sírni kezdett. A rabszolga nem nyúlt felé, hogy megnyugtassa, csak hátrébb húzódott, és karba fonta a kezét.
– Megijesztettelek?
– Igen.
– Remek! Ugyanis nemsokára még több gall érkezik, és ez nem a legjobb búvóhely.
Pinaria nagy nehezen visszafojtotta a könnyeit.
– Ki kell jutnom a városból.
– Képtelenség.
– Akkor hova mehetek?
– Fogd meg a kezem.
– Tessék?
– Jön a többi gall. Nem hallod őket?
Pinaria hegyezni kezdte a fülét. Valahol a közelben a gall férfiak reszelős vakkantásokkal énekelték harci indulójukat. Részegnek hallatszottak.
– Egyébként Pennatusnak hívnak. Most fogd meg a kezem, és ne engedd el. Futni fogunk, méghozzá nagyon gyorsan.
– Hova?
– Honnan tudjam? Bízzuk magunkat az istenekre, majd ők vezetnek.
– Az összes isten elhagyta Rómát – közölte Pinaria, de azért megfogta a fiú kezét.

Ide-oda szaladgáltak, dombnak fölfelé és dombról lefelé, különösebb cél nélkül, mindössze azzal a szándékkal, hogy elkerüljék a gallokat. Egyre több harcos jelent meg, és úgy foglalták el apránként a várost, mint patkányok a hajót. Néha meglátták a két fiatalt, felkiáltottak, és utánuk eredtek, ám minden alkalommal sikerült lehagyniuk őket. Úgy tűnt, Pennatus jól ismer minden kanyargós sikátort, és az összes fal összes rését látta már a városban.
Borzalmas dolgokat láttak. A pontifex maximushoz hasonlóan mások is úgy döntöttek, hogy félelem nélkül szállnak szembe a gallokkal, és szoborként ülve várták őket a házuk előtt. Néhányukat le is fejezték, akár a főpapot. Másokat megfojtottak vagy halálra szurkáltak. Egy részüket felakasztották a fákra.
Meglepően sok római maradt a városban, akik Pinariához hasonlóan menekülni akartak, de valamiért bent ragadtak. Az egész település csatatérré vált: a gallok voltak a vadászok, a rómaiak a prédák. A férfiakat lekaszabolták, a nőket és a gyermekeket pedig Pinaria szeme láttára erőszakolták meg.
Kifosztották a boltokat. Felgyújtották az épületeket. A gallok megbámulták a Palatinus fényűző házait, és még jobban ámuldoztak Romulus kunyhója láttán, amely rusztikus emlékhelyként maradt fenn a város legnemesebb épületei között. Megérthették egyáltalán azok az érzéketlen, félig emberi lények, hogy mit jelképez a szent kunyhó? Mialatt Pinaria az árnyékból figyelte őket, egy csapat részeg gall körbeállta a viskót, és kurjongatva, versengve vizelték le. Azon a napon ez a látvány sújtotta le leginkább a Vesta-szüzet, és ez volt az a pillanat, amikor igazán úgy érezte, hogy Róma történelme immár végérvényesen lezárult.
Végtelennek tűnt az az iszonytató nap. Végül, amikor a Tarpeii-szikla alatt haladtak el, Pinaria és Pennatus egy hangot hallott a magasból.
– Ide! Itt fent biztonságban lesztek! Csak gyertek fel a Capitolinus tetejére!
Felnéztek, és apró alakokat láttak a sziklán áthajolni. Integettek nekik, majd eszelősen mutogatni kezdtek.
– Gallok! Ott vannak a sarkatokban, az épület mögött! Fussatok! Siessetek! Ha elértek az ösvényig, ami felfelé jön a Capitolinus túloldalán...
Pinaria túlzottan megrémült ahhoz, hogy gondolkodjon, és túl fáradt volt ahhoz, hogy megmozduljon. Csak Pennatus ránthatta ki erről a holtpontról – a kezénél fogva magával húzta. Átkeltek a fórumon. Közben ugyanaz a gall csoport látta meg őket, akik lefejezték a pontifex maximust. Az egyik még mindig magánál hordta a főpap fejét, sőt trófeaként ingatta a szakállánál fogva. Pinaria felsikoltott. A gallok röhögve iramodtak utánuk.
Elérték az ösvényt, ami a Capitolinus csúcsára vezetett; ugyanazt az utat, amin keresztül a győzelmi menetek elérték Jupiter templomát. Pinaria erejét teljesen kiszívta a gyász, megbénította a félelem, és lassan elért a tűrőképessége határára, ám Pennatus kitartóan ráncigálta maga után, így szinte felrepült a kanyargós ösvényen. A papnő biztos volt benne, hogy a rabszolgának szárnya van, ahogy a neve is sejteti, hiszen máskülönben hogy vihetett volna magával egy megmerevedett lábú, kívül-belül összeomlott nőt?
A meredek oldalú Capitolinus-domb mindig is az egyik legjobban és legtermészetesebben védhető menedéknek számított a hét domb között. Az évszázadok során egy egész sor emlékmű és épület került a tetejére, és az összekötő falak és a kilátást biztosító bástyák kész erődítménnyé olvasztották össze őket. Az odafent tartózkodó védőknek csak meg kellett tölteniük néhány rést és átjárót törmelékkel, hogy bebiztosítsák a kör alakú erődöt. Éppen ezt tették akkor is, amikor Pennatus és Pinaria felértek a kanyargós kaptató tetejére.
Egy keskeny hézag még maradt a kövek és deszkadarabok között, amiket sebtében halmoztak fel, hogy elrekesszék az átjárót. Egy férfi állt a hézagban, és hevesen integetett.
– A gallok ott vannak a sarkatokban!
Egy másik római is megjelent a védőkorlát tetején, felemelt egy íjat, és kilőtt vele egy nyilat, ami majdnem kettészelte Pinaria koponyáját. A nyíl becsapódását vérfagyasztó sikoly kísérte, olyan közel a papnőhöz, hogy Pinaria összerándult. Az üldözők tényleg ott loholtak a nyomukban, szinte már a lány nyakába lihegtek.
Pennatus berohant a résen, és magával húzta a papnőt. Pinaria elbotlott a törmelékben, és beleütötte a vállát az egyik éles szélű fadarabba, miközben bemenekültek a biztonságot jelentő erődítménybe.
Még több nyíl hasított a levegőbe, majd további emberek rohantak oda betömni a nyílást. Az íjászok diadalittas ujjongást hallattak.
– Visszavonulnak! Az egyiket szemen találtam, a másiknak a vállát csaptam el. Még az óriások is kereket oldanak, ha megmutatod nekik, ki az úr a háznál.
Az íjász leugrott a barikádról. Összevissza csörömpölt a vértje. Levette a sisakját, és láthatóvá vált simára borotvált arca, élénk zöld szeme, és markánsan fekete haja. Kiegyenesítette széles vállát, és mereven, egyenesen megállt a papnő és a rabszolga előtt.
– Gaius Fabius Dorso – mutatkozott be mély hangon, és annyira élvezte a saját nevének kimondását, hogy szinte komikus hatást ért el. Ránézett a papnő ruhájára. – Lehetséges lenne, hogy te egy Vesta-szűz vagy?
– Pinaria a nevem – felelte a lány, próbálva egyenletes hangon beszélni.
– Mi ez? – Dorso a papnő vállára pillantott, ahol szétszakadt a ruhája. Sápadt bőrét jókora seb hasította szét, és a vére harsányvörösen buggyant elő. A férfi lesütötte a szemét, hiszen tudta, hogy egy szent test áll előtte. – Hogy történhetett ez? A rabszolga nagyon mostohán bánt veled! Ha azt akarod, hogy megbüntessem...
– Ne légy nevetséges – szólt közbe Pinaria. – Ez a seb semmiség. Megmentette az életem.
Betakarta a sebet a kezével, és a hirtelen rátörő fájdalomtól összerándult az arca. Pennatusra tekintett. Talán nem is olyan megnyerő, mint először hitte, legalábbis Gaius Fabius Dorso mellett kifejezetten szánalmas látványt nyújtott zilált hajával és rongyos gönceivel. Ennek ellenére amikor rávigyorgott – arcátlan módon, rabszolga létére – önkéntelenül is viszonozta a mosolyt. Elpirult, és lesütötte a szemét.

– Ha tényleg lenne szárnyad, elrepülhetnél innen – jegyezte meg Pinaria. – De jó lenne...
Egy bástya mögött állt a Capitolinus délkeleti oldalán, ahonnan a fórumra és az azt övező dombokra nyílt kilátás. Több nap is eltelt a gallok érkezése óta. A barbárok által lerohant Róma látványa – ami eleinte olyan rémisztő és bizarr volt, szinte felfoghatatlan – ez idő alatt már megszokottá vált. A Capitolinus tetején rekedt, ostromlott rómaiak már egyre ritkábban hallották a szerencsétlenül járt polgárok sikolyát odalentről. Egyre kevesebb rejtőzködőt tudtak megkínozni és megerőszakolni a gallok. Többségüket már a megszállás első napjaiban megtalálták, és csak néhány kiváltságosnak sikerült feljutnia a domb tetejére. Mindamellett a gallok ostroma tovább folytatódott, nap nap után. Miután kifosztottak egy házat, gyakran fel is gyújtották, a jelek szerint pusztán azért, mert élvezték a pusztítást, vagy remélték, hogy feldühítik a Capitolinusról leskelődő rómaiakat. Ezen a napon a város ezernyi pontján kígyóztak füstoszlopok az ég felé. Magasan a dombok felett a füst szürke gomolyaggá vegyült össze, ami elhomályosította a nyári nap fényét, és alkonyattá változtatta a délidőt.
A Capitolinuson tartózkodó maroknyi védőnek – Gaius Fabius Dorso ötlete volt, hogy védőként, és ne foglyokként gondoljanak magukra, elvégre rómaiak voltak, római földön – csak egy időre volt elég tápláléka. A megszállás első napjaiban egyfolytában a védelem megerősítésén munkálkodtak. Cölöppalánkokat húztak fel, árkokat ástak, még a domb tetejéből is lehasítottak egy darabot, hogy még meredekebb legyen. Amíg éjjel-nappal őrködtek, jóformán bevehetetlenné tették az erődöt. Mégis, a kétségbeesés egyre nagyobb hullámokat vert közöttük. Bőven volt okuk a gyötrődésre – látniuk kellett, ahogy szeretett városukat házról házra pusztítják el, végig kellett élniük, hogy minden kapcsolatot elveszítenek azokkal, akik elmenekültek, és attól féltek, hogy az összes isten elhagyta őket –, és ez a feszültség szivárgott be nappali gondolataikba és éjjeli álmukba.
Bárcsak lenne szárnyuk; bárcsak legalább az egyikük elrepülhetne...
A papnő mellett álló Pennatus elmosolyodott. A helyzet kilátástalansága ellenére mindig mosolygott. Hozzá fogható embert Pinaria még soha nem látott. A legtöbb rabszolga, akikkel találkozott, félrevonult a polgároktól, és semmi más vágy nem éltette, csak hogy észrevétlen maradjon. A legtöbb szabad ember, akit ismert, fegyelmezetten és tisztelettudóan viselkedett a társaságában, vagy néha esetlenné, zárkózottá vált. Pennatus egyik viselkedésformát sem követte. Egyfolytában viccelődött, megpróbálta könnyedén felfogni a körülményeket, és a papnő emelkedett státusza látszólag mit sem számított neki. A jelek szerint semmiféle vallásos aggály nem nyomasztotta, sőt talán nem is hitt az istenekben. Gyakran ejtett ki a száján szentségtörő gondolatokat, de nem azért, hogy becsmérelje az isteneket, hanem hogy tagadja a létezésüket.
Pinaria még soha nem találkozott ilyen emberrel, és el sem tudta képzelni, hogy létezik hozzá hasonló. Úgy látszott, Pennatus bármit képes kimondani, semmitől sem fél. A papnőnek néha kifejezetten az volt az érzése, hogy a fiú incselkedik vele, habár olyan kevés tapasztalata volt ezen a téren, hogy ezt sem tudta megállapítani. Bárcsak ott lenne vele Foslia, és elmondhatná neki, milyen ismeretlen érzések kavarodtak fel benne ennek a különös rabszolgának a társaságában!
– Szerencse vagy sem – felelte Pennatus –, a nevem dacára nincs szárnyam, és soha nem is volt. Nem meséltem még el, hogy kaptam a nevem?
Pinaria megrázta a fejét.
– A gazdámtól kaptam csecsemőkoromban. Ő volt az anyám gazdája is.
– Hát az apád?
Pennatus vállat vont.
– Őt nem ismertem. Amennyire tudom, az öreg gazda nemzett engem.
Pinaria elvörösödött. Pennatus csettintett a nyelvével.
– Ugyan már, hát semmit sem tanítanak nektek, Vesta-szüzeknek a szaporodásról? Hát persze, mit is képzeltem. Mire tudná használni ezt a tudást egy Vesta-szűz a gyakorlatban?
A papnő arca most már szinte lángolt.
– De Pennatus! Imádkozni fogok Vestához, hogy csöpögtessen beléd több alázatot a szolgáival szemben.
– Miért fáradnál ezzel? Én csak egy rabszolga vagyok. Gyanítom, hogy az istennőd nem törődik velem jobban, mint amennyire én törődöm vele.
Pinaria elkeseredetten sóhajtott.
– Éppen ott tartottunk, hogy honnan kaptad a neved.
– Erről a medálról, amit viselek. Amint látod, szárnyai vannak. Még az anyám viselte. Megvédte szülés közben, de utána azt akarta, hogy az enyém legyen. Nem sokkal a születésem után egy kötélen a nyakamba akasztotta. Az öreg gazda nem látott jól, és csak annyit tudott megállapítani a talizmánról, hogy szárnya van. Ezért nevezett el Pennatusnak, vagyis „Szárnyasnak”. Még kisfiú voltam, amikor az anyám meghalt. Ez az ajándék rá emlékeztet.
Pinaria ránézett a fekete tárgyra, ami Pennatus mellkasának középső, homorú részében bújt meg. Durva tunikát viselt, és a fejének kialakított kivágás a mellkasa nagy részét is látni engedte, ezért a talizmán is mindig szem előtt volt. Pinaria nem először vette észre, hogy milyen feltűnően izmos a mellkasa, és milyen puha, aranyszőke szőrszálak lepik feszes, napégette bőrét.
– Miből készült ez az amulett?
Az ifjú arcára csálé mosoly ült ki, mintha valami illetlent kérdeztek volna tőle.
– Minek néz ki?
A papnő megvonta a vállát.
– Ólom?
A rabszolga hümmögött és bólintott.
– Melyik gazda venne el egy értéktelen ólommedált a rabszolgájától? Ha esetleg valami értékes fémből lenne... aranyból vagy ezüstből... a legtöbb gazda eltenné magának, vagy azért, hogy viselje, vagy azért, hogy eladja. Még egy nyájas, elnéző, totyakos öreg gazda is ezt tenné.
– Gondolom – tette hozzá Pinaria, aki ritkán képzelte el a rabszolgák életét, és ezért ritkán fogta fel, milyen megaláztatásoknak vannak kitéve.
A világ olyan volt számára, amilyennek az istenek megteremtették, és az ember nem kérdőjelezhette meg az elrendezését. De egy Pennatushoz hasonló alak, aki a jelek szerint nem hitt az istenekben, egészen máshogyan látta a világot és a benne élő embereket...
Pennatus szerencsés volt. A gazdája jól bánt vele, és ő cserébe hűséges maradt az öreghez, aki folyamatos ápolásra szorult. Ahhoz is túl törékeny volt, hogy elvigyék, amikor a gallok támadást indítottak a város ellen. Pennatus ott maradt vele, ezért neki sem volt alkalma elmenekülni Rómából. Az események túl nagy megrázkódtatást jelentettek az öregnek, és a szíve a gallok érkezésének reggelén felmondta a szolgálatot. Pennatus magára maradt. Így történhetett, hogy épp a városban kódorgott, amikor találkozott Pinariával.
– Hát a nyaklánc? – kérdezte a fiú.
– Az enyém?
– Az aranylánc, amit a nyakadon viselsz.
A Vesta-szüzeknél illetlen hivalkodásnak számított, ha ékesítették magukat; az egyszerű aranylánc, amit Pinaria viselt, megbújt nyakig zárt ruhájában, és csak néha-néha lehetett megpillantani a tarkójánál. Felemelte a kezét, és zavartan megérintette a láncot.
– Az apám adta nekem egészen kicsi koromban, mielőtt elhatározták, hogy Vesta-szűz lesz belőlem. Családi örökség. Az érzelmi kötődés miatt viselem még mindig. Nem azért, hogy kérkedjek vele! Meglep, hogy egyáltalán észrevetted.
– Ó, hogyne, már többször észrevettem – felelte a fiú.
Pinaria elpirult. Felsóhajtott, és a városból felfelé kígyózó füstoszlopokat kezdte fürkészni. Egy mélyből érkező hang vonta magára a figyelmüket. Lent a fórumon egy csapat részeg gall hordódongákkal támadta meg Hercules márványszobrát. A dongák eltörtek a kőfelületen, ám a vörös képű, mániákusan röhögő gallok makacsul folytatták az ütlegelést. Végül sikerült a szobor egyik ujját letörniük: a kis darab csörögve pattogott végig az utcaköveken. A gallok peckes körtáncot jártak, és diadalittasan huhogtak.
Pennatus elnevette magát.
– Micsoda idióták!
– Micsoda szörnyetegek! – Pinaria nem tudott nevetni. A szomorú látvány inkább elcsüggesztette, és gyásszal töltötte meg a szívét. Felnézett a hatalmas füstfelhőre, ami elfátyolozta a sötétvörös napot. – Ha lenne valódi szárnyad, Pennatus, azonnal elrepülnél innen? Messzire? Nagyon messzire?
A rabszolga felvonta az egyik szemöldökét.
– Talán. Vagy összecsukva tartanám a szárnyamat, és itt maradnék... itt, veled.
– Milyen sületlenségeket beszélsz! – motyogta Pinaria, de hirtelen mintha elfújták volna a bánata egy részét.
Hosszú ideig nézték egymást, aztán mindketten abba az irányba fordultak, ahonnan közeledő lépéseket hallottak. Gaius Fabius Dorso sétált oda hozzájuk. Mint mindig, most is katonásan egyenes háttal járt, bár ezúttal nem viselt harci öltözetet. Tógáját szertartásos, arany és bíbor anyagból készült öv fogta össze. A fejpántja is olyan volt, mint az öve – mintha valami vallásos szertartásra igyekezett volna. A kezében kovácsolt rézből formált apró edényeket hozott.
– Készen állsz, Pennatus? Én majd viszem a saját edényeimet, és beolajozom magam, de neked kellene hoznod a sóval és az őrölt kölessel teli edényt.
Pennatus bólintott. Odalépett Dorsóhoz, hogy átvegye tőle az edényeket.
– Mi történik itt? – értetlenkedett a papnő.
Dorso megállt előtte, és felszegte az állát.
– Elérkezett a nap, amikor a Fabius család bemutatja éves áldozatát a Quirinalison. Mivel én maradtam az utolsó Fabius Rómában, nekem kell végrehajtanom a szertartást.
– De hol fogod bemutatni az áldozatot?
– A Quirinalis ősi oltárán, természetesen.
– Hogyan? Ezernyi gall hemzseg a két domb között!
– Igen, sőt a Quirinalison is ezren hemzsegnek, mint a patkányok. Ettől függetlenül rám hárul a feladat, hogy végrehajtsam a rituálét, és meg is teszem.
– De Dorso, ez lehetetlen!
– Minden évben ezen a napon került sor a szertartásra, és évszázadok óta nem akadályozhatta meg semmi. Réges-rég, a Veii ellen indított első hadjárat idején egy teljes egészében Fabiusokból álló, összesen háromszázhét fős sereg harcba indult Rómáért. Alattomos csapdát állítottak nekünk, és csupán egyetlen Fabius tért vissza. Hogy elkerüljünk egy újabb szerencsétlenséget, minden évben áldozatot mutattunk be a Quirinus isten szent jelmezébe öltözött Romulus atyának. Most ismét elérkezett ez a nap.
– De Dorso, őrültség elhagyni a Capitolinust!
– Lehet. De még nagyobb őrültség elhanyagolni az áldozat bemutatását, ebben biztos vagyok. Kedves Vesta-szűz, úgy hiszem, hogy az itt maradt rómaiak közül leginkább te értheted meg a késztetésemet. Átvágok a városon, egyenesen az oltárhoz. Bemutatom a szertartást, majd egyenesen visszajövök. Ha a gallok meg akarnak támadni, megmondom nekik, hogy egy szent menet útjában állnak. Különös nép ez a gall. Úgy tűnik, nincs vallásuk, és alig ismerik az isteneket, de igazából nagyon babonásak, és könnyen meg lehet őket félemlíteni.
– De hiszen nem is beszéled a nyelvüket!
– Látni fogják, hogy szent edényeket viszek. Az arcomról is lerí majd, hogy szent ügyben járok. Quirinus isten meg fog védeni.
Pinaria megrázta a fejét. Pennatusra nézett, és megpróbálta lenyelni a torkában érzett gombócot.
– Muszáj magaddal vinned Pennatust?
– A szokás azt diktálja, hogy egy rabszolgának mindig kísérnie kell a Fabiust, aki bemutatja az áldozatot, és segítenie kell neki az edények szállításában.
– Pennatus nem a te rabszolgád.
– Nem, valóban nem, és nem is kényszerítem rá, hogy velem jöjjön. Megkértem rá, és beleegyezett.
– Igaz ez, Pennatus?
A rabszolga vállat vont, és felvillantotta csálé mosolyát.
– Akkor ésszerűnek tűnt. Amúgy is kezdek unatkozni, mert egy csapdában veszteglünk idefent. Bízom benne, hogy élvezetes kis kaland lesz.
Pinaria a fejét csóválta.
– Ez nincs így rendjén. Pennatus... Pennatus egy hitetlen! Nem vehet részt egy ilyen rituálén. Nem tiszteli jobban az isteneket, mint a gallok.
– Annál jobb! – jelentette ki Dorso. – Ha nem sikerül megfélemlítenem őket, Pennatusban talán rokon lelket látnak majd, és az ő kedvéért békén hagynak minket.
Rámosolygott a rabszolgára, aki viszonozta a mosolyát.
Pinaria sehogy sem értette, miként barátkozhatott össze a két ifjú. Mindenben különböztek, amiben két halandó csak különbözhet. Gaius Fabius Dorso istenfélő, hamisítatlan patrícius katona volt, akit furcsamód nagyon is lehetett szeretni kissé gőgös és önelégült viselkedése ellenére. Pennatus viszont rabszolgának született, és felháborító módon nem tisztelte az isteneket, sőt a jelek szerint senkit és semmit nem tisztelt. Ennek ellenére a két férfi egyre nagyobb örömet talált egymás társaságában, a Capitolinus tetején rekedve, egy olyan helyzetben, ahol a társadalom korábbi korlátai már érvényüket vesztették. Most, Pinaria legnagyobb ámulatára és szomorúságára, együtt indultak erre az esztelen kalandra, ami bizonyára mindkettőjük végét jelenti majd.
A papnő előrelépett, és rátette a kezét Dorso karjára.
– Kérlek, könyörgöm, ne tedd ezt! Mondj le a szertartásról. Az istenek... ha egyáltalán kedvelnek még minket valamennyire... megértik és megbocsátják majd.
Érintésére Dorso némiképp meghunyászkodott. Lesütötte a szemét.
– Kérlek, Vesta-szűz, az áldásodra van szükségem, nem a lebeszélő szavaidra. Az igazság az, hogy midőn visszatértem az Allia folyónál vívott küzdelemből, és a gall fenyegetéssel dacolva itt maradtam, kizárólag azért tettem, hogy bemutathassam ezt a rituálét. Én... – Nagy levegőt vett, és suttogássá halkította hangját. – Én tisztában vagyok azzal, hogy a rokonaim vonták a gallok haragját a mi imádott Rómánkra, sőt talán az istenek haragját is. Az időt nem fordíthatom vissza, és nem előzhetem meg a pusztítást, amit az én forrófejű, pogány lelkű unokatestvérem, Quintus idézett elő. Quintust meg kellett volna büntetni a felelőtlenségéért – maga a pontifex maximus is ezt mondta, ám ehelyett Róma népe ünnepelte, és megtette a légiók parancsnokává. Most, hogy végigsöpört rajtunk a katasztrófa, az én feladatom maradt az isteneknek szánt áldozat bemutatása, az ősi rituálé elvégzése, amivel egyszersmind a saját őseim előtt is tisztelgek. Ha... – Megint nagy levegőt vett. – Ha meghalok, és nem sikerül bemutatnom a szertartást, talán az én vérem kiengesztelheti az isteneket. Talán elfogadják az önfeláldozásomat az unokatestvérem, Quintus helyett is, és újból kegyesek lesznek Rómához.
Pinaria annyira meghatódott, hogy sokáig meg sem tudott szólalni. Visszanyelte a könnyeit, és végül így szólt:
– Ha itt lenne a virgo maxima, bizonyára ő áldana meg téged... de a virgo maxima is elment, a többi papnővel együtt. Csak én maradtam Rómában, ezért jobb híján én áldalak meg, Gaius Fabius Dorso. Menj, és mutasd be az áldozatot, aztán gyere vissza épségben!
Dorso meghajtotta a fejét a papnő előtt, majd elfordult, és a barikád felé indult, kezében a bort és olajat tartalmazó edényekkel.
Pennatus kis időre hátramaradt. Különös tekintettel nézett a papnőre, és a szeme mintha nevetett volna, habár ezúttal az ajkán nem ült mosoly. Lenézett a kölessel és sóval teli edényekre, a homlokát ráncolta, aztán felfújta az arcát, és úgy tűnt, meghozta a döntést.
– Nos hát! Azt mondtam, hogy vele megyek, ezért el is megyek.
– Gyere vissza sértetlenül, Pennatus! – suttogta Pinaria.
Majdnem megérintette az ifjú karját, ahogy Dorsóval is tette, de az utolsó pillanatban visszahúzta a kezét. Aligha tetszene az istennőnek, ha egy Vesta-szűz megérintene egy rabszolgát.
Pennatus megfeszített vállal kihúzta magát, és nagy levegőt vett.
– Persze hogy visszajövök. Tán az isteneid nem óvnak meg? Ha a gallok fenyegetni kezdenek minket, egyszerűen széttárom a szárnyam, és visszarepülök hozzád!
Dorso ment elöl, Pennatus pedig követte. A két férfi végigvonult a Capitolinuson. Dorso szándékának híre már elterjedt, és jókora csoport gyűlt össze, hogy távozásukat figyelje. A katonák odarohantak hozzájuk, amikor a rituális edényeket magasra tartva átmásztak a barikádon, és támogatták őket, nehogy elessenek. Egy szem só vagy köles sem szóródott szét, egy csepp bor vagy olaj sem folyt ki, és ezt jó előjelnek tekintették. A harcosok összegyűltek a barikád tetején, és végignézték, ahogy Dorso és Pennatus levonul a kanyargós hegyi úton.
Csak akkor fordultak meg és hallgattak el, amikor Pinaria is felmászott hozzájuk. Félrehúzódtak, hogy helyet adjanak neki. A lány is követte a pillantásával a két távozót, és ajka hangtalanul mozgott közben. A férfiak azt hitték, imádkozik, ezért maguk is imádságokat motyogtak Quirinus istenhez, hogy őrizze meg alázatos szolgájának testi épségét. Csakhogy Pinaria egyik istent vagy istennőt sem szólította meg.
– Gyere vissza! – esedezett némán. – Gyere vissza hozzám, Pennatus!

Lassan teltek az órák. A délutáni nap lángszínű ragyogással borította be a füstszínűvé vált égboltot, és fokozatosan elkezdett leereszkedni a Tiberisen túl derengő, távoli hegyek mögé. A barikádon álló, éles szemű őrök egyfolytában a Quirinalis-dombot figyelték, de semmit sem láttak, amit kapcsolatba hozhattak volna Dorsóval vagy Pennatusszal.
Pinaria fel-alá járkált a Capitolinus nyílt terein. Ösztönösen Vestához imádkozott, ám a szíve mélyén úgy érezte, hogy a semmihez beszél. Az istennő tüzét elvitték Rómából, templomát istentelen barbárok szentségtelenítették meg. Vesta valószínűleg nagyon-nagyon messze van, gondolta magában a papnő, olyan helyen, ahol a legodaadóbb Vesta-szűz sem érheti el. Még ha jelen is lett volna, hogy hallja szavait, kétségkívül belelátott volna Pinaria szívébe, és nem titkolhatta volna előle, hogy esdeklése bizony cseppet sem istenfélő. Abban nem lett volna semmi kivetnivaló, ha Dorso biztonságos átjutásáért imádkozik, hiszen ő egy római polgár volt, aki szent küldetést vállalt magára. Ám az ima, ami önkéntelenül is a papnő szájára kívánkozott, nem Dorsóért szólt, és semmi köze nem volt a szent rítusok elvégzéséhez. Mit gondolna az istennő, ha hallaná, hogy az egyik szűz ily kétségbeesetten imádkozik egy rabszolga visszatéréséért? Jobb is, hogy távol járt, és Pinaria imája nem érhetett el a fülébe, mert nem nézte volna jó szemmel, hogy a papnő szívét ilyen világias vágyakozás tölti meg.
Komor ábrándozásából egy kiáltás rántotta ki, amit az egyik őrszem hallatott.
– Ott! A Capitolinus lábánál! Látom őket! Dorso és a rabszolga... és gallok. Több száz gall...
A szavak hallatán egy pillanatra remény ébredt Pinaria szívében, ám utána nyomban páni félelem lett rajta úrrá. Azt hitte, a két férfi olyan gyorsan szalad, ahogy csak bír, és gall harcosok üldözik őket. Maga elé képzelte a két levágott fejet, amiket a gúnyolódó gallok karóra szúrva visznek magukkal. Odafutott a barikádhoz, felmászott a tetejére, és lenézett a meredek hegyoldalon.
– Ott! – ismételte az őrszem. – Az ösvényen. Felénk jönnek.
A papnő arra számított legkevésbé, ami végül a szeme elé tárult. Dorso és Pennatus büszkén kihúzta magát, és felszegett fejjel, immár üres edényekkel sétált felfelé a szerpentinen, egyenletes, kényelmes ütemben. Jókora csapat gall követte őket, és ugyan készenlétben tartották kardjukat és lándzsájukat, tisztes távolságot tartottak, és semmivel sem akadályozták a két férfi haladását.
A barikád fölött őrködő katona megrázta a fejét.
– Ezek a gallok a könyörtelen játszmáikkal! Megvárják, amíg Dorso ideér a barikádhoz, és a szemünk láttára fogják lekaszabolni. Aljas férgek! Most kellene megcéloznunk őket, hogy esélyt adjunk Dorsónak a menekülésre. Íjászok! Emeljétek fel az íjakat!
– Ne! – sikoltotta Pinaria. – Nem látjátok az arcukat? Az történt, amit Dorso megjósolt. Sikerült megfélemlíteni a gallokat. Nézzétek, mennyire tartják a távolságot! Nézzétek, hogy suttognak maguk között, és hogy taszigálják egymást, hogy jobban szemügyre vehessék Dorsót! Mintha megbabonázta volna őket. Ha lőni kezdtek, megtöritek a varázst. Engedjétek le az íjakat! Maradjatok veszteg! Ne is szólaljatok meg!
A barikádon összegyűlt katonák kiengedték az íjak idegét a nyílvesszők rovátkájából, és elhallgattak.
Dorso és Pennatus egyre közelebb és közelebb ért a kacskaringós úton. A gallok kitartóan haladtak a nyomukban. Pinaria szíve szinte dübörgött a mellkasában. Kibírhatatlan volt a várakozás. Miért vonultak olyan lassan? Amikor áthaladtak az utolsó kanyaron, a papnő megpillantotta Dorso arcát. Egy önmagával és a sorsával békességben lévő ember szelíd arcát látta, aki készségesen elfogadta az istenek akaratát, akár életben marad, akár meg kell halnia. Aztán meglátta Pennatus arcát is. A szíve majdnem kiugrott a helyéből, amikor a tekintetük találkozott. A férfi elmosolyodott – és rákacsintott!
A kétfős menet elérte a barikádot. Többen is feléjük nyújtották a kezüket, hogy elvegyek az edényeket, és felsegítsék a két férfit. Dorso felkúszott a barikádra és hátranézett.
– Ostoba gallok! – motyogta. – Íjászok! Itt az alkalom, hogy lelőjetek néhány együgyűt. Célozzatok, és lőjetek azonnal, mielőtt elfutnának!
Nyilak szisszentek a levegőben, és a gallok nemsokára sikoltva-üvöltve, kaotikus és kétségbeesett hangorkán kíséretében vonultak vissza.
Dorso gyorsan levezette a papnőt a barikádról, nehogy megsebesüljön.
– A te áldásod miatt sikerült – suttogta. – Éreztem, hogy az istennő minket néz, és szemével óvón követi minden lépésünket.
– Tényleg? Tényleg éreztétek Vesta jelenlétét?
Pinaria hol Dorsóra, hol Pennatusra nézett.
– Valami biztos megvédett minket – ismerte be Pennatus is. – Elképesztő volt! A gallok teljesen megrökönyödtek. Széles utat biztosítottak nekünk. Mint amikor a sarló szeles sávot vág a gabonaföldön. Egyikük sem mert közel jönni hozzánk. Még a hangjukat sem emelték fel.
Dorso és Pennatus egymásra néztek, majd valami ösztönös késztetésnek engedve átölelték egymást, mint két kamasz fiú egy izgalmas közös kaland után. Pinaria szívesen csatlakozott volna hozzájuk. Főleg Pennatust ölelte volna meg; szerette volna, ha a férfi szorosan átfogja, hogy éreztesse vele, hogy még mindig él és lélegzik, hogy átadja a teste melegét, hogy megérinthesse a finom szőrt a mellkasán, ahol a fekete medál megbújik a feszes izmok domborulatai között. Tudta, hogy sóvárgása a gyengeségét bizonyítja, ezért elvörösödött, de az érzéseinek nem tudott parancsolni.
Lehet, hogy Dorsónak igaza van? Lehet, hogy Vesta mindvégig figyelte őket, és Pinaria tisztátalan érzései ellenére vigyázott rájuk? Vagy lehet, hogy Pennatus csak azért élte túl – pontosan azért élte túl –, mert az istennő távol van, és így nem büntetheti meg a vétkező Vesta-szüzet és vágyának tárgyát?
Két lehetőség volt. Az egyik az, hogy Vesta tudott a szenvedélyről, amit Pinaria a rabszolga iránt érzett, és szemet hunyt felette – micsoda könnyelmű, pogány gondolat! A másik az, hogy Vesta talán örökre elhagyta Rómát, és már nem volt befolyása hű szolgájára – ez sem kevésbé vakmerő és istentelen gondolat! Bármi legyen is az igazság, a papnőbe villámként csapott a felismerés, hogy immár semmi sincs, ami kordában tarthatná az érzelmeit. Megszédült a felismerés hatására. A föld megnyílt alatta, az ég kettéhasadt.
Ránézett Pennatusra. Az ifjú visszanézett rá. Szemük titkos nyelven beszélt egymással. Tudta, hogy a rabszolga ugyanazt érzi.
Abban a pillanatban égető bizonyossággal tudta, hogy el van veszve. Sírva fakadt. A férfiak, akik Dorso üdvözlésére gyűltek össze, azt hitték, hogy az örömtől és a megkönnyebbüléstől zokog, és meg is hajtották a fejüket a felszentelt szűz könnyei láttán. Meghatotta őket, hogy ilyen heves érzelmi kitöréssel fogadja a tényt: Róma mégsem esett ki az istenek kegyéből.

Nem igazán lehetett elvonulni a Capitolinus tetején összegyűlt védők között, de egyetlen búvóhelyet mégis találtak, és azt átadták a Vesta-szűznek. Míg a többiek a szabad ég alatt töltötték az éjszakát, vagy a templomokban és a nyilvános épületekben zsúfolódtak össze, a Jupiter templomának aljában kialakított kis szobát átadták Pinariának.
A templom hátsó felén, egy félreeső helyen lehetett lemenni a szobába. Pennatus hívta fel Dorso figyelmét arra, hogy nem ártana egy egyszerű zárat rakni az ajtó belső oldalára, nehogy bárki előzetes bejelentés nélkül – szándékosan vagy véletlenül – besétálhasson a papnőhöz. Mivel csak Pennatus tudta, hogyan kell ilyen tolózárat készíteni, rábízták a feladatot.
– Milyen ügyes fickó vagy te! – dicsérte Dorso, miután felszerelték a zárat.
Egyik éjjel Pinaria halk kopogást hallott az ajtó felől.
Későre járt, de a papnő még nem aludt. Felkelt az ágyból, és azonnal az ajtóhoz sietett. Meg sem kérdezte, ki kopog.
Kinyitotta az ajtót, és azonnal felismerte a férfi fejének és vállának körvonalait a holdfényben. Az első gondolata az volt, hogy biztos valami őrültség vitte rá a rabszolgát, hogy ilyen éles holdvilágnál jöjjön el hozzá, amikor a fehér fény szinte villódzik a mozdulatain. Mi lesz, ha valaki meglátja?
A következő pillanatban már bent is volt, és bezárta maga mögött az ajtót. Átölelte a lányt, és hozzányomta a testét. Pinaria kezdeményezte a csókot, szorosan hozzápréselve az ajkát a fiú ajkához. Még soha nem csókolózott. Úgy érezte, együtt lélegeznek, és még a szívük is egyszerre ver.
Nem volt hozzászokva a meztelenséghez, még a többi Vesta-szűz társaságában sem, de a férfi így akarta. Engedte, hogy levegye róla a köpenyt, és segített neki megszabadulni a tunikájától. Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy minden a férfi követelőzése miatt történik, és az ő akarata nem játszik szerepet semmiben. Akármi is lesz, nem azért következik be, mert a lány engedi, hanem mert maga teszi lehetővé.
Keveset tudott a testi szerelem nyers késztetéseiről, és el sem tudta képzelni, milyen érzelmek társulnak hozzá. Borzongató élmény volt, amikor a férfi bőre hozzáért az ő bőréhez, de össze sem lehetett hasonlítani azzal, amikor testének egy része behatolt a saját testébe, és mozogni kezdett benne. Egyesülésük ritmusa olyan volt, mint egy bonyolult tánc, vagy egy földöntúli szépségű dal, amely néha lassú és bágyadt, néha sietős és feszült. A férfi mozgásának üteme arra ösztökélte a lányt, hogy önmagában is ritmust keressen; küszködve próbált igazodni Pennatus mozgásához, csalódottan kiáltott fel az esetlen pillanatokban, és aztán kifulladva és nevetve ragadta meg a férfi csípőjét, hogy inkább a behatoló vegye fel a befogadó ritmusát. Odaadta magát, ellenállt, majd ismét odaadta magát. Egy darabig mintha versengtek volna, utána mindketten kiestek a ritmusból, ám végül minden előjel nélkül kirobbant belőlük a tökéletes, elragadtatott harmónia.
Ugyanabban a pillanatban értek fel a csúcsra. A lány érezte, hogy a fiú görcsösen ráng egyet-kettőt, és átható örömérzet hullámzott végig a testén.
Megpecsételődött a sorsuk. Innen már nem lehetett visszafordulni.

A gall megszállás nem ért véget a forró nyárral, hanem egészen őszig húzódott. A hűvösebb napok némi felfrissülést hoztak a Capitolinuson rekedt védők számára, ám éhségük egyre erősödött. A napi fejadag egy karéj kenyérre és egy pohár borra csökkent.
A gallok házról házra folytatták Róma kifosztását és felégetését, és tovább mérgezték a levegőt a maró-csípő füsttel. Kezdeti próbálkozásaik kudarca után nem ostromolták többé a Capitolinust, ám a római őrszemek figyelme nem lanyhult a falakon és bástyákon.
Egy őszi éjjelen, amikor a levegő fanyar füsttel volt terhes, Pinaria és Pennatus meztelenül feküdt a papnő ágyán. Egy holdfénysugár hatolt át az egyik magasan lévő, apró ablakon, és visszacsillant verejtékben úszó testükön, valamint a Pinaria mellét ékesítő arany nyakláncon. Éjfélre járt az idő, de a szerelmesek nem aludtak; még túl sok élvezet maradt a testükben visszafojtva ahhoz, hogy az alvás egyáltalán eszükbe jusson.
Pinaria örömmel, de nem meglepve fedezte fel, hogy Pennatus szerelmi étvágya szinte csillapíthatatlan. Inkább saját sóvárgásának ereje döbbentette meg, amely legalább olyan forrón izzott, mint a férfié – ha nem forróbban. Az odaadás, amellyel korábban a szent tűzhelyet gondozta, most arra a tűzre irányult, ami mindkettőjükben fellángolt, valahányszor a testük eggyé vált. Amikor összeolvadt Pennatusszal, úgy érezte, egy messzi, a halandó valóságtól távoli világ felé szárnyal, egy titokzatos-misztikus birodalomba, amely az istenek lakhelyéhez hasonlít. Olyan imádattal vette körbe a férfi testét, mint egy templomot, mert nélküle nem juthatott el arra a szent helyre; és odaadón becézgette férfiasságát is, amely hozzá tartozott, és egyszerre volt erőtől duzzadó és védtelenül érzékeny. Szívesen engedte be a saját biztos búvóhelyére. Tudta, hogy ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel istenkáromlást követ el; ám az istenek elhagyták Rómát, így a papnő nem volt többé Vesta-szűz, és a rabszolga szinte a gazdájává vált. A világ tébolyult, szétforgácsolt hellyé változott, de Pinaria soha korábban nem érezte magát ilyen elevennek és teljesnek.
Az ablakon keresztül alig hallhatóan beszűrődött a legközelebbi őrszem kiáltása: „Sehol senki!” A kiáltást számtalan helyről, a körfal, a barikádok és a sziklák különféle pontjairól visszhangozta a többi őr. A beálló csendet csak egy liba törte meg panaszos gágogásával. Juno szent libáit felvitték az istennő új aventinusi templomába, és egy bekerített helyen tartották őket Jupiter temploma mellett.
– Nemsokára meg kell ennünk őket – szólalt meg Pennatus.
– A libákat? Ők Juno szent libái – felelte Pinaria.
– De mit kezdhetne az istennő a szent libákkal, ha a követői éhen halnak?
– Senki sem mer hozzájuk érni.
– Azt azért észrevettem, hogy az ő gabonafejadagjukat is csökkentették. Szörnyen lesoványodtak. Nemsokára eltűnik a csontjukról az összes hús, és nem is lesz értelme megenni őket. Jobb lenne most azonnal levágni mindet, amíg még életerőt nyerhetünk belőlük.
– Az emberek előbb ennék meg a kutyákat!
– De a kutyáknak legalább van valami hasznuk. Az őrszemekkel együtt virrasztanak éjszaka. Az öreg gazdám nagyon szerette a libamájat. Azt mondta, hihetetlenül ízletes.
– Micsoda dolgokat mondasz, Pennatus!
A férfi hozzásimult a papnőhöz.
– Olyanokat, mint amiket az eggyéválásunk közben suttogok?
A lány megborzongott, és megragadta a rabszolga férfiasságát, ami keményen és harcra készen simult a tenyerébe. Csak percekkel korábban váltak szét, de a mohó szerszám megint követelőzően ágaskodott. Pennatus megfogta a lány mellét, és megcsókolta rózsaszín bimbóját. Szédítő kéjérzés hullámzott át a papnő testén.
Pinaria felsóhajtott.
– Mielőtt bárki arra vetemedne, hogy levágjon egy libát, megjön Camillus.
Mindenki erről suttogott. Pár nappal korábban egy elszánt katonának, Pontius Cominiusnak sikerült kívülről átverekednie magát a gallok védvonalán, és feljutnia a Capitolinus csúcsára. Parafakéreg-darabokkal tömte meg a tunikáját, úgy lebegett keresztül a Tiberisen, aztán éjszaka belopakodott a város utcáira, és egy olyan durva és egyenetlen sziklafalon mászta meg a Capitolinust, amit a gallok nem is tartottak őrzésre méltónak. A római őrszem, aki észrevette a közeledését, elképedve figyelte a meredek sziklafelületen pókként mászó férfit, és még jobban megrökönyödött, amikor a jövevény latinul szólította meg. Pontius Cominius arról hozott hírt, hogy a római seregek újra gyülekeznek a száműzött Camillus vezetésével, aki azt kérte, hogy a Capitolinus csúcsán rekedt maroknyi szenátor átmenetileg ismerje el hivatalosan diktátornak. A szenátorok azzal az üzenettel küldték vissza Pontius Cominiust Camillushoz, hogy minden szükséges hatalommal felruházzák, és megígérik, hogy imádkozni fognak a győzelméért. Vajon Cominius biztonságban átjutott a gall erők védelmi vonalán, és sikerült visszatérnie Camillushoz? A választ senki sem tudhatta, de a kívülről érkezett hír új reményt költöztetett a Capitolinuson veszteglők szívébe. Camillus megindult Róma felé, és bármelyik nap megérkezhet. Camillus, Veii hódítója, megmenti őket, és kiűzi a gallokat Rómából!
Pennatus kissé elhúzódott a papnőtől, és a hátára feküdt. Hímtagja észrevehetően puhább lett a lány kezében.
– És akkor mi lesz? Te visszamész Vesta-szűznek, én meg újra rabszolga leszek.
A verejték kihűlt Pinaria testén. Elengedte a férfi szerszámát, és ráhúzta a takarót a mellére. A jövő, amit Pennatus lefestett – az, hogy megint minden ugyanolyan lesz, mint amilyen a gallok érkezése előtt volt – kevésbé volt iszonytató, mint a saját fejében élő rémkép. Pinaria nagyon is jól tudta, milyen büntetés vár arra a Vesta-szűzre, akit megszegi fogadalmát. És azt is tudta, milyen sors vár a Vesta-szűz szeretőjére.
– Ki tudja, mit hoz a jövő? – suttogta. – Ki tudhatta előre, hogy Camillust száműzik, vagy hogy Brennus és a gall sereg rátámad Rómára, és felforgat mindent? Ki tudhatta, hogy a szeretőm leszel... ki mert volna ilyesmit képzelni? Ki tudhatta volna, hogy én...
A papnő hangja hirtelen elcsuklott, mire a férfi is összevonta a szemöldökét.
– Folytasd, Pinaria. Mit akartál mondani?
A lány élesen szívta be a levegőt.
– Lehet, hogy tévedek. Talán az ostrom feszültsége miatt történik ez a kimaradás. Gondolom, történik néha ilyesmi a nőkkel... amikor valami szörnyűség lebeg a fejük fölött, vagy éheznek...
– Miről beszélsz, Pinaria?
– Megtelt a hold, aztán teljesen elfogyott, sőt azóta még egy teliholdat láttunk, de... belőlem nem folyt vér. Keveset tudok ezekről a dolgokról... de még én is tisztában vagyok vele, mi okozhatja egy nő vérzésének kimaradását!
A férfi felkönyökölt, és ránézett a lány arcára. Az árnyak eltakarták a vonásait.
– Gyermeket vársz?
– Nem tudom, nem vagyok biztos benne. Amint mondtam, lehet más magyarázat is...
A rabszolga közelebb húzódott. A hold fénye kirajzolta csodálkozó arckifejezését.
– De hiszen ez csodálatos! Szörnyű, de csodálatos is egyszerre!
Pinaria megremegett, és átkarolta magát.
– Előbb-utóbb látszani fog. Mihez kezdünk akkor?
– Lehet, hogy senki sem fogja észrevenni.
– Nem fogják észrevenni? Én kigömbölyödöm, miközben mindenki lesoványodik!
– Majd meglazítod a köpenyed. Azt mondod, magányra van szükséged. Én őrizni foglak, és senkit sem engedek a közeledbe. Talán hamarosan Camillus is megérkezik, és felszabadít minket. Akkor elhagyhatjuk a Capitolinust...
– És hova megyünk? A Vesta-szüzek házában senki elől nem titkolhatom majd az állapotomat.
– Akkor el fogunk rejtőzni. Vagy elszaladunk. Felmenekülünk a gallok közé, és istentelen barbárok között élünk tovább. Nem tudom, mi a megoldás, Pinaria, de majd kigondolok valamit. Úgy van, ahogy mondtad: senki sem tudhatja, mit hoz a jövő.
A férfi becsúszott a takaró alá, és szorosan a papnőhöz simult. Kezével megkereste és megszorította a kezét. Együtt bámulták a szoba sötét sarkait.
– Tudom, hogy félsz – mondta Pennatus. – Félsz attól, hogy mit tesznek velünk, ha kiderül. De... van még valami más is?
– Mire gondolsz?
– Azért is szomorú vagy, mert... egy rabszolga gyermekét hordod a szíved alatt?
– Pennatus! Soha nem számítottam rá, hogy valaha is gyermeket hordok majd a szívem alatt. Nem tudom, mit érzek. Nem mondtam, hogy szomorú vagyok...
– Mert... mert van valami velem kapcsolatban, amiről nem tudsz. Talán van némi jelentősége.
Pinaria szembefordult a férfival. Megérintette az arcát, és belenézett a szemébe, ami visszatükrözte a hold fakó fényét.
– Tudom, hogy nagyon bátor vagy, Pennatus. És nagyon szórakoztató. Néha kissé gonosz is, annyi istenkáromlás hagyja el az ajkad. Tudom, hogy nem hasonlítasz senkihez, akit korábban ismertem, és azt is tudom, hogy szeretlek. Mi több, érzem, hogy te is szeretsz engem. Ez a szerelem, amit egymás iránt érzünk, annyira értékes és gyönyörű! Néha úgy hiszem, hogy az istennő ajándéka, habár tudom, hogy ez lehetetlen. Egyáltalán nem bánom, hogy egy gyermeket adtál nekem, Pennatus. De bárcsak...
– Én is azt szeretném, ha máshogy lennének a dolgok. Bárcsak ne lennél Vesta-szűz! Bárcsak ne születtem volna rabszolgának! De ha a sors nem lett volna ilyen kegyetlen, talán most egyformán magas rangúak lennénk, Pinaria. Az én ereimben is patríciusvér folyik.
– Nem értem.
– Ez a talizmán a nyakamban... több, mint aminek látszik. És én is több vagyok! – Feltartotta Fascinus képmását. A fekete amulett tompán fénylett a holdvilágnál. – Nem ólomból készült, Pinaria. Csak ólomba mártották, hogy elrejtsék a valódi anyagát, és senki se akarja elvenni tőlem. Ha megkaparod a felszínét, láthatod, milyen tiszta sárga fénnyel csillog alatta. Aranyból készült, Pinaria, mint a te nyakláncod. És ez is egy örökség... bizonyos értelemben. Ősrégi tárgy, öregebb Rómánál is... sőt öregebb Róma összes istenénél és istennőjénél! Fascinus volt itt először, még Jupiter is később jött.
A lány megrázta a fejét.
– Már megint gyalázkodsz, Pennatus? Ez már nem vicces.
– Nem gyalázkodom, és nem viccelek. Ez az igazság, Pinaria. Mielőtt az anyám meghalt, elmondta nekem a származásom történetét. Igen, rabszolgának születtem, akárcsak ő, de az ő apja Titus Potitius fia volt, aki Róma legrégebbi patrícius vérvonalához tartozott, az anyja pedig Icilia volt, Lucius Icilius néptribunus húga. Titus Potitius és Icilia gyermeke törvénytelenül fogant, és már születésekor rabszolgának nyilvánította a nagybátyja, aki gyűlölte a Potitiusokat. De a fiú rabszolgaként is viselte a Potitiusok talizmánját a nyakában, és végül maga Titus Potitius árulta el neki a születése történetét. Az a rabszolga továbbadta a talizmánt a lányának, az anyámnak. Ő rabszolgaként született Icilius házában, de később eladták a gazdámnak, abba a házba, ahol én születtem. Mielőtt az anyám meghalt, átadta nekem a talizmánt. Ez az ékszer Fascinus istent jelképezi, a legrégibb istenséget, amit Rómában halandók valaha is tiszteltek. Fascinust már akkor ismerték, amikor Hercules és Jupiter imádatát még nem hozták ide a görögök.
Pinaria sokáig hallgatott.
– Erről még sohasem beszéltél.
– Ez a legnagyobb titkom, Pinaria.
– Semmibe veszed az isteneket.
– De Fascinusban hiszek!
– Gúnyolódsz a szabadon születetteken. Kineveted a patríciusok hiúságát.
– Én is patrícius vagyok... a vérem szerint igen, még ha születésemtől fogva nem is. Titus Potitius a dédapám volt. Hát nem érted, Pinaria? A benned növekvő gyermek nem egy senki fattya, nem egy sehonnai rabszolga ivadéka, akinek egyetlen említésre méltó őse sincs. A gyermekünkben Róma első telepeseinek vére csörgedez, mind az anyja, mind apja oldaláról. Akármit mondanak mások, és akárminek nevez a törvény, nem kell szégyenkezned a gyermekünk miatt. Büszke lehetsz rá, még ha titokban is kell tartanod!
– Pennatus! Nem szégyellem, amit tettem, vagy ami abból származott. Talán nem is szentségtörés. Ha Vesta tényleg elment, és minden isten elhagyta a templomát itt a Capitolinuson, lehet, hogy egyes-egyedül a te istened, Fascinus uralkodik Róma fölött, ahogy egykor régen, és mi ketten az ő parancsát teljesítjük. Ez esetben semmi gond nincs. Ki állíthatná az ellenkezőjét, egy olyan világban, ahol minden egy szempillantás alatt megváltozhat? Nem, Pennatus, nem szégyellek semmit. De félek. Féltelek téged, féltem magamat, és féltem a gyerekünket is. – Pinaria megrázta a fejét. – Nem akartam elmondani. Csak valami erre késztetett, és nem tudtam többé titokban tartani. El kellett hallgatnom, amíg nem voltam biztos benne, máskülönben...
Beharapta az ajkát, és nem folytatta a mondatot. Miért mondaná el Pennatusnak, hogy hova vezetnek a gondolatai, valahányszor elképzeli a méhében növekvő gyermek sorsát? Végszükség esetén meg lehet szabadulni egy nem kívánt gyermektől. Pinaria hallott valamit bizonyos főzetekről, amiket meg lehet inni, de egyik-másik veszélyesen mérgező. Egyszer egy vékony botot is említettek a füle hallatára, ami puha fűzfából készül, és a női testbe bevezetve kiváltja a kilökődést. De Pinaria nem bízhatott ezekben a mendemondákban, és senkihez sem fordulhatott tanácsért vagy segítségért – nem is beszélve arról, hogy sehonnan sem szerezhettek efféle főzetet. A Capitolinuson még egy fűzfát sem lehetett találni. És most, hogy Pennatusnak is beszélt a gyermekről, és a férfi cserébe a legféltettebb titkát bízta rá, aztán szinte izzó büszkeséggel tette hozzá, milyen előkelő gyermeket nemzett...
A lány megcsóválta a fejét. Még mindig benne lakozott egy jámbor, istenfélő Vesta-szűz, aki ezt súgta neki: Micsoda dolog hogy egy rabszolga büszke legyen a gyerekére! Micsoda világ ez, amelyben egy Vesta-szűz azzal áltathatja magát, hogy terhességét bármely isten helyeslően figyeli!
Az éjszaka mozdulatlan csendjében hirtelen megint gágogni kezdett Juno egyik szent libája. A váratlan hang elhessegette a feszültséget a szobából. Pennatus elnevette magát, és Pinaria ajkára is kiült egy félmosoly.
A liba újra és újra hangot adott méltatlankodásának.
– Ha így folytatja, hamarosan megkopasztják, akár Junónak szentelték, akár nem – motyogta Pennatus. Szájával megkereste a papnő ajkát, és csókban forrtak össze. Átölelte a lányt, majd visszahúzódott. Az első libához immár a társai is csatlakoztak, és hirtelen harsogó lármát csaptak. – Jó, hogy nem aludni próbálunk!
– Az őrszemek hibája, hogy a „sehol senki” kiáltásokkal felzaklatják őket – mondta Pinaria.
– Ugyan, már régóta nem kiáltják. Ez idő alatt már elaludhattak volna a libák. – Pennatus a homlokát ráncolta. – Talán ez idő alatt épp az őrszemeket nyomta el az álom...
A libák tovább hangoskodtak.
– Maradj itt! – suttogta Pennatus. – Zárd be az ajtót, miután kimentem. Biztosan mások is felébredtek a zajra. Lehet, hogy ma éjjel már nem is térek vissza, mert esetleg meglátnak. Csókolj meg, Pinaria!
Pennatus kitépte magát a karjai közül, és a kardja felé nyúlt – Dorso ragaszkodott hozzá, hogy a státusza ellenére ő is kapjon fegyvert –, majd kisurrant az ajtón. Megvárta, amíg kattan a zár, aztán a libakarám mögötti őrhely felé sietett.
A Capitolinus sziklás oldala nagyon meredek volt azon a részen, pontosan ott, ahol Pontius Cominius a lehetetlennek tűnő mászást végrehajtotta. De természetesen Cominius sem dacolhatott a természeti törvényekkel; ha ő képes volt rá, mások is megtehették. Ezen a holdfényes éjjelen egy csapat gall is megtalálhatja a módját, hogy Pontius Cominius példáján felbuzdulva, kapaszkodók után tapogatózva felérjen a Capitolinus csúcsára.
Mégsem tudták elhinni. A moccanatlan, néma éjszakában bármelyik őrszem meghallhatta volna a neszeket, és bizonyára le is nézett volna a mélybe, mielőtt felhúzzák magukat. Hacsak...
A libák tovább fújták sajátságos harci kürtjüket.
Pennatus meglátta a sziklaszirt peremén álló őrszemet – aztán rájött, hogy a sápadt holdfényben homályosan kivehető alak nem is egy őrszem, hanem egy gall! Mialatt Pennatus őt figyelte, két másik gall is megjelent, akik miután felküzdötték magukat a tetőre, kiegyenesedtek.
A vér is megfagyott Pennatus ereiben. Erősebben markolta meg a kardját. Még sohasem használt ilyen fegyvert, kivéve amikor Dorsóval gyakoroltak. Fascinust is megragadta, és olyasmit tett, amit soha korábban: bátorságért és erőért imádkozott.
– El az útból, rabszolga!
Egy vértbe öltözött alak félrelökte, és továbbszaladt. Pennatus felismerte Marcus Manliust, Dorso egyik barátját, aki korábban konzul volt. Az őszülő körszakállú veterán szinte fejjel rohant neki a galloknak. Hatalmas ordítást hallatva le is ütötte a legelsőt a pajzsával. A férfi hátratántorodott, és miközben sikoltva lezuhant a sziklafalon, magával sodorta két társát is.
Ám a következő pillanatban még több gall kapaszkodott fel a sziklaszirtre. Manlius újra meg újra lecsapott a pajzsával és a kardjával. Pennatus is felordított, és utánarohant.
Kardja fülsiketítő csörömpöléssel ütődött a fémnek. Újra nekilódult, és ezúttal már élő húst talált el. A vágás émelyítő ereje mintha a karján keresztül az egész testén végigáramlott volna. Pennatusszal szinte még sohasem fordult elő, hogy véres sebet ejtsen egy másik emberen, még kevésbé, hogy valakinek a halálát okozza. A hold fényében ébenfeketén csillogott az utcakőre ömlött vér.
Pennatus kiáltást hallott a háta mögül, és amikor megfordult, Dorsót pillantotta meg. A harcos az egyik gall védtelen nyaka felé suhintott a kardjával, és majdnem egy csapásra lefejezte. Jókora vér-szökőkút fröccsent ki a sebből. Dorso arckifejezése egyszerre lett kegyetlen és ijesztő, sőt zsigeri gyűlölettel telt meg. A gallok lerombolták szeretett városát, elűzték isteneit, elpusztították egész világát. Most végre ő is halált hozhatott rájuk, és legalább egy gallnak viszonozhatta azt a szenvedést, amit ők okoztak a rómaiaknak.
Mit tettek a gallok Pennatusszal? A megszállás váratlan szabadsággal ajándékozta meg, ezzel együtt egy olyan barátsággal, amiben egyébiránt aligha reménykedhetett volna, mi több, egy szerelemmel is, amit korábban elképzelnie sem volt szabad. Félt a galloktól, de nem tudta annyira gyűlölni őket, mint Dorso. Aztán eszébe jutott Pinaria. Ha elfoglalják a Capitolinust, minden odavész. Pinaria, a legcsodálatosabb és legtökéletesebb teremtmény a világon... mit tennének Pinariával?
A gall, akit Dorso megsebzett, csodával határos módon még mindig élt, és ide-oda tántorgott. Pennatus harsány üvöltéssel nekirohant, meglendítette a kardját, és befejezte, amit a barátja elkezdett. A gall feje elrepült, és lezuhant a szakadékba. A fölfelé sereglő ostromlók azonban nem rémültek meg tőle; kitartóan húzták fel magukat a sziklameredélyen.
A libák zaklatottan gágogtak. A férfiak ordítoztak és sikoltoztak. Egyszeriben temérdek gall gyűlt össze a hegytetőn, és a rómaiak száma is jócskán megszaporodott. Ami csetepatéként kezdődött, valóságos csataként folytatódott ádáz kardcsörgéssel és iszonytató vérfürdővel. A holdfényben Pennatus hihetetlenül élőnek, mégis valahogy túlviláginak látta az ütközetet, mint valami rémálmot; mégsem volt furcsább – sőt veszélyesebb sem – annál az éber álomnál, amelyben ő, a rabszolga egy eltévelyedett Vesta-szűz titkos szeretője lett.

Sikerült visszaverni a gallokat. Marcus Manliust hősnek kiáltották ki, amiért elsőként sietett a rómaiak védelmére, és nagyobb fejadagokat kapott kenyérből és borból. A szent libáknak is félreraktak egy teljes adag gabonát, mert az ő gágogásuk riasztotta fel a védőket.
Ami az aznap éjjel őrködő katonákat illeti, a parancsnokok először kijelentették, hogy mindet halálra kell ítélni a hanyagsága miatt, sőt el kell pusztítani a kutyákat is, akiknek velük együtt kellett volna virrasztani. Feltételezték, hogy mindnyájan elaludtak az őrhelyükön, még a kutyák is, hiszen ugatást senki sem hallott. Ez azt jelenti, hogy a libák sokkal megbízhatóbb őrszemek!
Dorso azonban a tömeges halálbüntetés ellen érvelt, mondván, hogy a rómaiak nem engedhetnek meg ekkora emberveszteséget. A közkatonák között is nagy felháborodás támadt. Végül úgy határoztak, hogy csak azt az őrszemet büntetik meg, akinek arra a meredek sziklafalra kellett volna felügyelnie, ahol az összecsapás történt.
A férfi tagadta, hogy elaludt volna. Azt állította, hogy az éjjel csöndjében egy férfi és egy nő beszélgetését hallotta. A csevely elvonta a figyelmét, és amúgy is unatkozott, ezért otthagyta a helyét, és a hangok forrását keresve Jupiter temploma felé indult. Kifogása nem keltett együttérzést. Ledobták a sziklameredélyről, pontosan ott, ahol az ostromló gallok felmásztak. Jelképes büntetésként azt az őrkutyát is lehajították, amelyiknek mellette lett volna a helye.
A rómaiak ébersége fokozódott – ám eközben a galloké sem lankadt, mert eltökélték, hogy nem engednek át több hírvivőt a városfaltól a Capitolinushoz.

A megszállás és az ostrom egész télen át folytatódott. Az eső feltöltötte a rómaiak ivóvízkészletét, de az élelem egyre fogyatkozott.
– Bárcsak hal hullana az égből – mondta egyik nap Pennatus, amikor Jupiter templomának timpanonja alatt figyelte az esőt.
– Vagy mézes sütemény! – tette hozzá Dorso.
– Vagy szárított marhahúsdarabok! – sóhajtott Marcus Manlius, aki a katonás ételeket kedvelte.
A Capitolinus védőinek helyzete egyre kilátástalanabbá vált, de a gallok sem voltak irigylésre méltóbb helyzetben. Soha nem laktak városban, ezért semmit sem tudtak az egészségügyi viszonyokról és a hulladékok eltávolításáról. Valóságos disznóóllá változtatták Rómát, és hamarosan járvány tört ki. Olyan sokan haltak meg olyan rövid idő alatt, hogy a túlélők rövidesen már nem egyenként temették el őket, hanem halmokba rakták és felgyújtották a tetemeket.
A Capitolinust – akárcsak az ostrom elején – újra lángok és füstoszlopok vették körül. Kísérteties látványt nyújtottak a hatalmas, égő máglyák, és orrfacsaró bűzt árasztott a sok hamvadó holttest. Pennatus fintorogva meg is jegyezte Dorsónak:
– Ezek a gallok imádnak gyújtogatni. Miután felégették az összes házat, most egymást gyújtják fel!
A gallok körében is fokozódott az éhínség. A megszállás kezdeti időszakában felelőtlen módon több gabonaraktárat is felgyújtottak. Most átkozták magukat a meggondolatlanságukért. Habár a Capitolinuson veszteglő rómaiak erről mit sem tudhattak, Camillus seregei már visszafoglalták a vidék nagy részét, ezért a gallok nem mehettek portyázni, hogy feltöltsék a készleteiket. A város, amit trófeaként foglaltak el maguknak, lassanként kriptává változott, ahonnan nem volt menekvés.
A nyilvánosság előtt Pinaria csatlakozott a napi imádsághoz, amelyben Camillus eljöveteléért könyörögtek. Amikor viszont magára maradt, szüntelenül rettegett. Ahogy tudta, rejtegette várandósságának látható jeleit. Sikerült is lepleznie őket, valószínűleg azért, mert egy kicsiny, alultáplált magzatot hordott a szíve alatt. De mi történik majd, ha megszüli? Még ha el is tud bújni a szobájában, és titokban meg is tudja szülni, hova rejthetne egy síró csecsemőt? Képes lenne azonnal végezni vele? Naponta haltak meg csecsemők azért, mert tökéletlennek vagy lánynak születtek, de még a legérzéketlenebb anya sem tudta a saját kezével elpusztítani a gyermekét. Általában elvitték tőle, és otthagyták valahol a szabadban, ahol hamarosan végeztek vele az elemek vagy a vadállatok. Úgy lehetne a leggyorsabban és legkönnyebben megszabadulni tőle, ha ledobják a Capitolinusról, de még az is lehetetlennek látszott, mivel az őrszemek az erőd minden pontját figyelték. Pennatus megtenné, ha megkérné rá? Micsoda szörnyűség megkérni egy apát, hogy ölje meg a saját gyerekét!
Ugyanakkor, ha megszületik és életben hagyják, előbb-utóbb a külvilág is felfedezi – mint a bűnösségük bizonyítékát –, és mindhármukat halálra ítélik. Pinaria sokszor riadt fel rémálmok szorításából, amikben a szeme láttára korbácsolták halálra Pennatust, őt meg bezárták a lepecsételt föld alatti kamrába fény és levegő nélkül. A csecsemőt is vele együtt temették el élve, és a kripta feneketlen sötétjében csak keserves sírását hallotta.
Reményvesztett pillanataiban azt kívánta, hogy a gyermek halva szülessen. Egy ilyen fordulat véget vetne az örökös rettegésnek. De milyen dolog az, hogy egy anya a meg nem született gyermeke halálát kívánja? Lehet, hogy neki kellene leugrania a szakadékba, méghozzá rövidesen, mielőtt még jobban megnő a gyermek a hasában. Találják csak meg a gallok összezúzott testét, és égessék el az egyik halotti máglyájukon! Az emberek akkor tisztelettel adóznának emlékének, és azt mondanák, hogy ő, a makulátlan Vesta-szűz saját magát ajánlotta fel áldozatként az isteneknek, remélve, hogy ismét Róma felé fordulnak, és megmentik Róma népét. A meg nem született gyermek vele együtt veszne oda, és Pennatus bűne sem derülne ki soha. Rabszolga vagy sem, egy ilyen okos férfinak érdemes tovább élnie. Pár év alatt elfelejtené őt és a vétségük gyümölcseként fogant gyermeket. Olyan lenne, mintha Pinaria soha nem létezett volna...
Egyetlen lehetőség volt, amit szándékosan nem képzelt el soha, mert lehetetlennek tartotta, és ez okozta a legnagyobb fájdalmat: hogy a gyermek egészségesnek születik, és ő képes lesz a szemébe nézni, büszkélkedik vele, és a hétköznapi anyák odaadásával és szeretetével veszi körül. Ez az, ami sohasem történhetett, meg.
A kétségbeesett gondolatok mindinkább felemésztették. Eltávolodott Pennatustól. Már nem szeretkeztek annyit, sőt teljesen felhagytak vele. Az eggyéválás, ami annyi gyönyörűséget okozott neki, most inkább árulásnak tetszett, egy csapdának, amibe ostoba módon beleesett. Egy darabig még találkozgattak titokban, de nem bújtak össze, csak beszélgettek. Ám a beszédtémák is megfogyatkoztak: már csak az ostrom szörnyűségeiről váltottak szót, meg a rájuk váró még nagyobb veszedelemről. Végül a papnő megtiltotta Pennatusnak, hogy bemenjen a szobájába. Azzal érvelt, hogy saját magát keverné bajba, de valójában nem bírta elviselni, hogy egyedül maradjon vele.
Dorsóhoz viszont egyre közelebb került. Dorso mindig tisztelettudó távolságtartással bánt vele. Általában Pennatus is jelen volt Dorso barátjaként, de ügyelt rá, hogy ne lássák túl bensőségesnek viszonyát a papnővel. Fanyar megjegyzésekkel és gúnyos viccekkel leplezte fájdalmát és zavarodottságát, ezért senki sem vett észre változást a viselkedésében. Pinarián azonban észrevették a változást, és meg is jegyezték. Búskomor Vesta-szűznek nevezték el, de azt hitték, hogy miattuk szenved, és szomorúságát vallásos jámborsága egyik jeleként könyvelték el.

A gall megszállás hét hónapig tartott, a nyár derekától a tél közepéig. Csak februarius idusán kapott új híreket Pinaria, miközben éppen sötét gondolatoktól üldözve sétált a Capitolinus tetején.
Dorso szaladt oda hozzá, és mondott neki valamit. Annyira máshol jártak a papnő gondolatai, hogy alig jutott el valami a füléhez, ám lelkesült arckifejezését látva azonnal rájött, hogy valami sorsdöntő esemény történt. Hirtelen mozgást látott a szeme sarkából, és amikor körülnézett, látta, hogy a Capitolinus egész teteje felbolydult. Az emberek ide-oda futkároztak, suttogtak és kiabáltak, nevettek és sírtak.
– Mit jelentsen ez, Dorso?
– Egy hírnök érkezett! Egy római! A gallok átengedték. Most jön fel a hegyi ösvényen.
– Egy hírnök? Ki küldte?
– Hát Camillus, ki más? Gyere, hallgassuk meg, mi hírt hozott.
Odavezette Jupiter templomához, ahol egy felvértezett, ám fegyvertelen katona a legfelső lépcsőfokról szólította meg az odasereglett rómaiakat. Az emberek arrébb léptek, hogy utat engedjenek Pinariának, aki így az első sorokban állhatott meg.
A férfiak kérdéseket kiabáltak a hírvivőnek, aki felemelte a kezét.
– Legyetek türelemmel! Várjuk meg, amíg mindenki megérkezik. Máskülönben ezerszer megismételhetem a mondandómat.
– De nézd! Gaius Fabius Dorso is megérkezett a búskomor Vesta-szűzzel – ellenkezett Marcus Manlius. – Itt van mindenki, aki számít! Kezdd el a mondandódat!
Az emberek nevettek. Vidám hangulat kerekedett, főleg mivel mindenki látta a jövevény arcán, hogy jó híreket hozott.
– Rendben van. Az utóbbi hónapokban a seregeink újra egyesültek Marcus Furius Camillus diktátor zászlaja alatt...
Harsány ujjongás támadt.
– ...aki már számtalan kisebb ütközetben összemérte erejét a gallokkal. Nem jelenthetjük ki, hogy legyőzte az ellenséget, de többször sikerült súlyos csapást mérnie rájuk, és ezzel elvettük a kedvüket a további háborúskodástól. Hajlandóak kivonulni Rómából.
Az üdvrivalgás immár fülsiketítővé vált. A hírvivő intett, hogy tovább akar beszélni.
– Ám a gallok nem mennek el váltságdíj nélkül.
– Váltságdíj? – kiáltotta Manlius. – Hát nem fosztottak ki minden házat Rómában? Nem raboltak el már minden értéket?
– De igen, csakhogy ennyi nem elég nekik. Drágakőben és nemesfémben követelik a fizetséget. Camillus mindent begyűjtött, amit a száműzetésben lévő rómaiaktól lehetett, aztán barátainkhoz fordult hozzájárulásért...
– Clusium lakóinak kellene kifizetniük a váltságdíjat! – vágott közbe Manlius. – Elvégre értük áldoztuk fel magunkat! A mi városunkat fosztották ki az övék helyett!
– A clusiumiak is hozzájárultak, méghozzá nagyon bőkezűen, akárcsak más népek – felelte a hírnök. – De sajnos ez még nem elég. Camillus a Capitolinus felé fordul, felétek, akik soha nem hagytátok el Rómát, és tőletek várja, hogy segítsetek összeszedni a maradékot.
Tiltakozó kiáltásokat lehetett hallani.
– Tőlünk? – kérdezte Manlius. – Hónapok óta csak kukacos lisztet eszünk és esővizet iszunk! Ezek az emberek már semmit sem tudnak felkínálni!
– Biztos vagy benne? Lehet, hogy közületek néhányan tudnak elásott kincsekről, amiket a gallok elől rejtettetek el. Talán néhány asszonynak még megvannak az ékszerei. A száműzetésbe kényszerült római nők már minden csecsebecséjüket felajánlották.
– Hiba volt! – tiltakozott Manlius fáradhatatlanul. – Nem szabadna az asszonyainkat minden ékességüktől megfosztani csak azért, hogy Brennus mohóságát csillapítsuk!
– Nincs más út – közölte a hírhozó. – A gallokat ki kell fizetni. Ha elmennek, ismét miénk lesz a város, és megkezdhetjük az újjáépítést.
Pinaria előrelépett, majd felment a lépcsőn. A nyaka mögé nyúlt, szétnyitotta arany nyakláncát, és átadta a hírvivőnek.
– Alig van súlya – mondta –, de adjátok hozzá a váltságdíjhoz.
Marcus Manlius térdre rogyott.
– A búskomor Vesta-szűz megszégyenít a példamutatásával! Oda kell adnunk mindenünket, amink maradt. Hálásak lehetünk Vestának, hogy közöttünk hagyta egyik papnőjét, aki a szent tűz távollétében is melengette a szívünket!
– Hála Vestának! – kiáltotta Dorso. Mások is vele együtt dicsérték az istennőt, csak a Dorso mellett álló Pennatus hallgatott. Dorso rávigyorgott. – Inkább követned kellene a Vesta-szűz példáját, Pennatus, és oda kellene adnod azt a talizmánt, amit olyan büszkén viselsz.
Pennatus megfogta Fascinus képmását. Összevonta a szemöldökét, és olyan erősen szorította a medált, hogy kifehéredtek az ujjcsontjai.
Dorso felhorkantott.
– Nyugodj meg, Pennatus! Csak vicceltem. Még egy gall sem tart igényt a te értéktelen ólomdarabodra!

A váltságdíjat a fórumon fizették ki. Brennus ragaszkodott a hivatalos szertartáshoz, amin Camillusnak is jelen kellett lennie. A Capitolinus védői keserű megkönnyebbüléssel figyelték a kincsek átadását. A gallok rengeteg mérleget hoztak a térre, egyik-másikkal ökröket is lehetett volna mérni. Míg ők ólomsúlyokat helyeztek az egyik tálcára, a római küldöttek felhalmozták a másikon a váltságdíjat. Az ezüstrudakból, érmékből és ékkövekből álló halom egyre magasabb lett, míg végül emelkedni kezdtek az ólomsúlyok.
Aztán a mérleg két serpenyője egyensúlyba került. A Capitolinusról figyelő tömegen is sóhaj hullámzott végig. Fájdalmas volt látniuk, hogy ekkora vagyont kell fizetniük a városért, ami születési előjoguk folytán az övék.
Odalent a fórumon Brennus elsétált a mérleg előtt, és elnevette magát.
– Nem elég!
Camillus sötéten nézett rá.
– Mit mondasz? A mérleg ki van egyenlítve.
– Ezt elfelejtettem beleszámítani. Azt akarjátok, hogy elmenjek, ugye?
Brennus kivonta a kardját, és rádobta az ólomdarabok tetejére.
Haragtól és undortól fűtött morgás hallatszott a római küldöttség felől. Néhány tiszt a kardja felé nyúlt, de Camillus felemelte a kezét, és megakadályozta, hogy elővegyék a fegyvereiket.
– Még van némi kincsünk tartalékba. Tegyétek a mérlegre.
Kiegészítették a váltságdíjat, míg végül ismét egyensúlyba került a mérleg két serpenyője. Brennus diadalüvöltést hallatott, és összecsapta a tenyerét. A gallok eszelős röhögéssel ünnepelték a látványt. Még a Capitolinus tetejéről is látni lehetett, ahogy Camillus arca sötétvörössé torzul az indulattól és a fájdalomtól.
Pinaria, aki a többiekkel együtt figyelte az eseményeket, váratlanul Pennatust érezte maga mellett.
– A nyakláncod is a kincsek között van – suttogta, – Bármit megtennék, hogy visszaszerezzem neked. – Kezével a papnő kezét kereste. A lány megadta magát, és összefonta ujjait a férfi ujjaival. – Történjen bármi, Pinaria, én szeretlek téged! – suttogta.
– És én...
A papnő képtelen volt befejezni a mondatot. Felnyögött, elhúzta a kezét, és megfogta a hasát. A gyermek rugdosni kezdett odabent. Pinaria megérezte, hogy közeleg az idő.

A gallok úgy vonultak ki Rómából, mint egy pusztító árvíz. Távozásuk napokig tartott, mivel rengetegen fészkelték be magukat a városba, és nem is siettek elhagyni azt. Közben tovább kutattak kincsek után, és megszállásuk legutolsó percéig gyújtogattak.
A Capitolinus védői türelmetlenségük ellenére megvárták, amíg az utolsó gall is kimegy a városkapun, és csak azután merészkedtek át a barikádokon. Néhányan azonnal megindultak lefelé a kanyargós hegyi ösvényen. Örültek a szabadságuknak, de elborzasztotta őket a szétdúlt város látványa. Hamar szétszóródtak a hét domb vidékén. Mindnyájan az otthonuk maradványait keresték, és közben a Camillus vezetésével közeledő száműzöttek érkezését várták.
Dorso Pennatusszal együtt elkísérte Pinariát a Vesta-szüzek házának ajtajához. Az épület szerkezete érintetlennek látszott, noha az ajtókat feltörték, és az ablaktáblák is megrepedve fityegtek a zsanérokon.
Pinaria remegve lépett be. Dorso utána akart menni, ám a papnő megrázta a fejét.
– Ne, maradjatok kint. Egyedül kell véghezvinnem itt a dolgomat.
– De nem győződtünk meg róla, hogy biztonságos. Nem hagyhatunk magadra, Vesta-szűz.
– Hogyne hagyhatnátok? Gondoljátok, hogy az istennő azért védelmezett ilyen sokáig, hogy aztán valami szerencsétlenséget zúdítson a nyakamba a Vesta-szüzek házában? Menj, Dorso. Hagyjatok magamra, hogy elkezdhessem megtisztítani a házat, mielőtt a többi papnő visszatér. Nem vagytok kíváncsiak, mi történt a saját otthonotokkal?
Dorso a homlokát ráncolta.
– És te, Pennatus? Hova fogsz menni?
A rabszolga vállat vont.
– Gondolom, vissza az öreg gazdám házába... ha maradt belőle valami.
– Hát jól van – sóhajtott Dorso, és mindhárman elbúcsúztak egymástól.
Épphogy Pinaria átlépte a küszöböt, elkezdődtek a fájások. Botladozva jutott el a hálószobájáig. A helyiség mocskos volt, az ágy rendetlen – egy gall aludt ott a távollétében. Émelygett az undortól, de nem volt más választása, mint leroskadni.
Kicsivel később kinyitotta a szemét. Pennatus állt fölötte. Azt hitte, Vesta küldött neki üzenetet lázálmában, hogy emlékeztesse bűnére, amikor viszont Pennatus elmosolyodott, rájött, hogy a valóságot látja. A férfi levette a kötelet a nyakáról, és rárakta a papnő nyakára.
– Fascinus megvédi a vajúdó nőket – suttogta. – Ne aggódj, Pinaria! Itt maradok veled.
– Mit tudsz te a gyerekszülésről?
Pennatus elvigyorodott.
– Mit nem tudok? Gyerekkoromban végignéztem, ahogy a rabszolgalányok életet adnak a gazda fattyainak. Aztán ahogy felnőttem, én segédkeztem a bábaasszonyok mellett. Tudom, mit kell tennem, Pinaria. Mellettem biztonságban leszel, és a gyermekünk is.
– Pennatus, Pennatus! Te még mindig tartogatsz meglepetéseket?
– Hogyne! Szeretlek, Pinaria.
– Ez a legnagyobb meglepetés számomra.

A csecsemő a vártnál korábban, de egészségesen jött világra – igaz, csekélyke súllyal. Reszketve sírt, amikor Pennatus a fény felé tartotta, hogy hibát keressen rajta. Pinaria egy órán keresztül magánál tartotta.
Rövid volt a téli nap, és egyre nyúltak az árnyak. Hangokat hallottak az utcáról. Az elsőként visszatért száműzöttek már bevonultak a városkapun. A Vesta-szüzek bármelyik pillanatban betoppanhattak.
– Pennatus, mit tegyünk a gyerekkel?
– A kisfiunk épnek, egészségesnek született. Ez azt jelenti, hogy az istenek életet szánnak neki.
– Tényleg így gondolod?
– Én azt akarom, hogy éljen, akármi legyen az istenek szándéka.
– Ez istenkáromlás, Pennatus! – A papnő megcsóválta a fejét, és keserű nevetés hagyta el az ajkát. – Milyen dőreség, hogy én bírállak téged. Épp most szültem meg egy gyereket a Vesta-szüzek házában!
– Itt maradsz, Pinaria?
– Nem mehetek máshova.
– De a gyermek nem maradhat itt veled.
– Nem.
– El tudsz szakadni tőle, Pinaria?
A papnő ránézett a karjában tartott csecsemőre.
– Hova viszed, Pennatus? Mit fogsz tenni vele?
– Van egy tervem.
– Neked mindig van terved! Az én okos Pennatusom... – A férfi óvatosan elvette a gyereket a papnőtől. Könnyek gördültek végig Pinaria arcán. Megérintette a mellénél heverő talizmánt. – Ezt is el kell vinned. Maradjon a gyereknél.
Pennatus a fejét ingatta.
– Fascinus most már a tied. Elűzi rólad a gonosz tekinteteket. Megóv a többi Vesta-szűz kutakodásától.
– Nem, Pennatus...
– Fascinus az én ajándékom neked. Te odaadtad a nyakláncodat váltságdíjként; én odaadom az enyémet helyette. Emlékeztessen rám, Pinaria, ahogyan engem emlékeztetett az anyámra.
– Az anyád halott, Pennatus.
– Ahogy én is abban a világban, ahova neked vissza kell térned. Soha többé nem látjuk egymást, Pinaria, így biztosan nem. Soha többé nem maradhatunk kettesben, és nem beszélhetünk a szerelmünkről. De tudni fogod, hogy a gyermeked, a capitolinusi boldogságunk bizonyítéka, él és jól van. Ezt megígérem neked!
Pinaria behunyta a szemét, és zokogott. Amikor ismét felnézett, Pennatus már nem volt sehol. Magával vitte a gyereket is. A szobára sötétség borult. Telt, egyre csak telt az idő, és lassan a fény is visszaszüremkedett a helyiségbe. Hangokat hallott a házból, eleinte összemosódva, majd egyre közelebbről és tisztábban. Nők beszélgettek egymással izgatottan.
Felismerte a virgo maxima és Foslia hangját. Az ő nevét kiáltozták.
– Pinaria! Pinaria! Itt vagy?
A Vesta-szüzek hazatértek.

– Ismételd meg: hol találtad ezt a csecsemőt, és mikor? – kérdezte Dorso komor arccal.
– Tegnap, az öreg gazdám háza körüli bokrok között elhagyatva – felelte Pennatus. – Minden jel arra utal, hogy mostanában született.
– És ki lehetett az anyja?
– Biztos, hogy nem egy gall Ez a gyermek túl szép ahhoz, hogy gall legyen, nem gondolod?
Dorso szemügyre vette a gyermeket.
– Tényleg szép kis emberke. És túl kicsi is a gallokhoz képest! Akkor hát egy visszatérő római gyereke lenne?
– Valami azt súgja nekem, hogy igen. Az anyja nyilvánvalóan nehéz életet élt a megszállás alatt, és amikor visszatért a városba, látta, hogy mindene odaveszett, elégett vagy rommá lett. Érezte, hogy képtelen lenne gondoskodni az újszülöttről. A gallok újabb könyörtelen hagyatéka: Róma asszonyai annyira félnek és annyira bizonytalanok, hogy magukra hagyják a gyermekeiket! Még egy ilyen gyönyörű szép gyereket is!
– Nagyon a szívedhez nőtt ez a csecsemő, Pennatus.
– Van valami különleges benne. Nem érzed? Szerintem egy jel volt, ahogy ott feküdt, és nem véletlen, hogy pont akkor találtam rá, amikor a gallok elmentek és a rómaiak visszatértek. Egy biztosíték az istenek részéről, hogy a város újjászületett, és a legjobb évei még hátravannak.
– Te beszélnél ilyen jámborul és derűlátón, Pennatus?
– Megváltoztam a Capitolinuson töltött idő alatt.
– És szabad ember is leszel, ha engem is engednek beleszólni a dolgok folyásába. Velem tartottál, amikor áldozatot mutattam be a Quirinalison. Mellettünk harcoltál, amikor a gallok felmásztak a csúcsra, és megijesztették a libákat. Kiérdemelted a szabadságot, és mivel a gazdád meghalt, már nincs szüksége rád. Feltett szándékom felkeresni az örököseit, fizetni nekik egy tekintélyes összeget, és meggyőződni róla, hogy felszabadítanak. Mit szólsz hozzá, Pennatus?
– Az istenek bizonyára mosolyognak rám, hogy két nap leforgása alatt sikerült megmentenem egy csecsemőt, és ilyen ajánlatot kaptam tőled! De...
– Mi a baj, Pennatus? Beszélj!
– Ha tényleg meg akarsz jutalmazni egy alázatos rabszolgát a Capitolinuson tett szolgálatáért, nekem más kívánságom lenne. Nem magam miatt, hiszen én nem vagyok több egy szakadt fonálnál abban a hatalmas szőttesben, amin a Párkák szorgoskodnak, hanem emiatt a kiszolgáltatott, ártatlan gyerek miatt.
Dorso lebiggyesztette a száját.
– Folytasd.
– Mi hasznom származna a szabadságból? Egyedül maradnék egy ilyen kifosztott városban, és a magam tompa eszével talán éhen is halnék. Szeretném, ha inkább megvennél engem, és megtartanál a saját szolgádnak. Megígérem, hogy mindennap igyekszem bebizonyítani: érdemes vagyok arra, hogy a házi rabszolgád legyek, akiben megbízhatsz. Megtiszteltetés lenne, ha a legkiválóbb római család, a Fabiusok legbátrabb leszármazottjának rabszolgája lehetnék. És ha egy napon majd, annyi szolgálattal töltött év után, úgy látod, hogy érdemes vagyok a felszabadításra, büszkén viselem majd a felszabadítóm nevét, Gaius Fabius Dorso Pennatusként.
Dorsót nem hagyta hidegen a dicséret, még egy rabszolga szájából sem.
– Megértem a szempontjaidat. Örömmel teljesítem a kérésedet. Te leszel a legidősebb[4] rabszolgám és a legközelebbi barátom.
– Emellett... noha tudom, hogy szokatlan kívánság, de... szeretnélek megkérni, hogy fogadd örökbe ezt a talált gyermeket, és neveld fel saját fiadként. – Pennatus látta a megrökönyödést Dorso arcán, ezért sietve folytatta. – Gondolj csak az egyik legősibb példára! Romulus és Remus is talált gyermek volt, akiket egy pusztító árvíz hagyott maga mögött. Ezt a gyermeket is egy áradat hagyta maga után: a gallok özöne. Faustulus örökbe fogadta az ikreket, és soha nem bánta meg, mivel az istenek ezt a sorsot szánták neki. Biztos vagyok benne, hogy te sem fogod megbánni az örökbefogadást.
Dorso felvonta az egyik szemöldökét. Miért kötődött Pennatus ilyen hevesen a gyermekhez? Azt mondta, egy isteni előjelet látott az árvában, de Pennatus természetétől annyira idegen volt, hogy óment lásson a jelenségekben, vagy meghajoljon az istenek akarata előtt – hacsak nem a capitolinusi fogság valóban gyökeres átalakulásokat indított el a lelkében. Nem lehet, hogy valami személyesebb okból ragaszkodott a csecsemőhöz? Dorso a fejében már elvégezte az egyszerű számítást. A megszállás és az ostrom hét hónapig tartott, egy terhesség pedig általában kilenc hónapig tart. Nem volt nehéz elképzelni, hogy Pennatus nem sokkal a gallok érkezése előtt viszonyt kezdett egy lánnyal, és a megszállás elszakította a szeretőjétől – feltehetőleg egy rabszolgalánytól, de akár egy szabad asszonytól is, sőt nem kizárt, hogy egy előkelő származásútól, hiszen előfordult néha az ilyesmi. Pennatus most lejött a Capitolinusról, és megtudta, hogy gyermeke született. Akár rabszolga volt az anyja, akár szabad nő, jobbnak látta megszabadulni a gyermektől, semmint megtartani azt. A fortélyos rabszolga pedig ezzel a csellel próbálja a Fabius családdal örökbe fogadtatni a fiát.
Dorso kényszert érzett arra, hogy leleplezze Pennatust, és az igazságot követelje tőle. Ugyanakkor... az istenek akaratát nem lehetett kifürkészni, és sokszor kétkedőket, hitetleneket, vagy akár rabszolgákat is felhasználtak céljaik elérésére. Lehet, hogy Pennatus azt hitte, túljárhat új gazdája eszén, de talán az istenek irányították mindkettőjüket az általuk kitervelt cél felé...
Dorso visszaemlékezett a hosszú sétára a Capitolinustól a Quirinalisig, Pennatusszal a nyomában. Visszatekintve maga is megdöbbent a saját vakmerőségén, de mint kiderült, jobb döntést nem is hozhatott volna – és talán nem is fog hozni soha többé. Ez a cselekedet tette híressé, ez tette lehetővé, hogy halála után még sokáig beszéljenek róla. Azon a napon Dorso halhatatlan lett – és Pennatus is ott volt vele, minden lépésnél. Azzal tartotta benne a lelket, hogy ő sem mutatott félelmet. Pennatus nem vitt véghez kevesebbet, mint Dorso, őt mégsem fogja emlegetni az utókor. Dorso tartozott Pennatusnak – és ezt a tartozást csak egy olyan gesztussal lehet visszafizetni, amely a quirinalisi küldetéshez mérhető. Dorso egyértelműen érezte, hogy az istenek ezt várják tőle.
– Legyen úgy, ahogy akarod, Pennatus. Örökbe fogadom a te... a gyermeket. A fiammá fogadom. – Dorso komoly arccal bólintott, és a karjába vette a csecsemőt. Rámosolygott a csöppségre, majd elnevette magát a Pennatus arcára kiülő csodálkozás láttán. – Nem számítottál rá, hogy beleegyezem?
– Reméltem... Álmodtam róla... Imádkoztam... – Pennatus térdre rogyott, megragadta Dorso kezét, és csókot nyomott rá. – Áldjanak meg az istenek, gazdám!
Ösztönösen Fascinus talizmánja után nyúlt, de ujja csak a csupasz bőrét érintette.

A szétszóródott száműzöttek visszatértek Rómába. Apránként helyreállt a rend a szétdúlt városban. Újra összeült a szenátus. A magiszterek is visszavették a posztjukat.
Szinte azonnal szembekerültek a megoldatlan Veii-kérdéssel. Camillus eltökélte, hogy egyszer s mindenkorra megoldja a problémát.
A legradikálisabb néptribunusok azzal érveltek, hogy Róma szinte a földdel lett egyenlővé, és a gallok a legszentebb helyeket is beszennyezték, ezért teljes egészében el kell hagyni a várost. Azt javasolták, hogy az egész lakosság költözzön át haladéktalanul Veii-be, ahol sok száműzött lelt menedéket a megszállás alatt, és lassan kezdték otthon érezni magukat. Camillus nem vett figyelembe semmilyen más ötletet, hanem úgy döntött, hogy ezt az érvet vitára bocsátva valamelyik radikális végletet fogja választani. Hagyják el a rómaiak Rómát, és költözzenek Veii-be, vagy bontsák le Veii összes épületét, és abból az anyagból építsék újjá Rómát?
Aztán a szenátussal a háta mögött Camillus szólásra emelkedett a fórumon összegyűlt tömeg előtt. A szónoki emelvényről intézett beszédet a néphez.
– Polgártársaim! Annyira fájdalmas számomra, hogy a néptribunusok felvetése ilyen ádáz csatározásokat eredményezett. Mindvégig, amíg száműzetésben voltam, csak az nyújtott számomra vigaszt, milyen messze vagyok a végeérhetetlen marakodástól! Amíg a perlekedés tartott, nem is jöttem volna vissza, még akkor sem, ha ezer szenátori kérvény és rendelet kívánja ezt tőlem. De újra itt vagyok, mert a városomnak szüksége volt rám, és most ismét szüksége van rám, hogy egy még keservesebb küzdelemben vezessem: a túlélésért folytatott harcban! Miért nyertük vissza Rómát? Miért szenvedtünk annyit, miért adtuk vérünket a visszaszerzése érdekében, ha most ismét el akarjuk hagyni? Amíg a gallok kezén volt a város, egy bátor római csapat megtartotta a Capitolinus csúcsát, és nem volt hajlandó elmenekülni. Most a tribunusok akarják megtenni azt, ami a galloknak nem sikerült. Rá akarják kényszeríteni bátor hőseinket, hogy utólag hagyják cserben Rómát. Hát győzelem ez? Hogy elveszítsük a számunkra legdrágábbat?
Az összes szempont közül az istenek akarata a legfontosabb. Ha megfigyeljük, hogy miként alakult a város sorsa az elmúlt években, még egy hitetlen ember is észreveszi az ismétlődő mintázatokat. Ha az isteni akaratot követjük, minden rendbe jön. Ha nem vesszük figyelembe, katasztrófa lesz a következmény! Marcus Caecidius egy égi hangtól tudta meg, hogy jönnek a gallok, tisztán és érthetően felkészített minket a veszélyre, és mégis, nem sokkal később követeink súlyosan megsértették a szent törvényt, amikor fegyvert fogtak a gallok ellen. A nép ahelyett, hogy megbüntette volna a vétkezőket, a vállára vette őket. Nem csoda, hogy az istenek megbüntettek minket, és a gallok kezére adták a mi imádott Rómánkat.
Ám a megszállás alatt néhány alázatos lépéssel sikerült visszanyernünk az istenek jóindulatát. Gaius Fabius Dorso szörnyű fenyegetettséggel dacolva hajtotta végre csodálatos hőstettét. A város szent alapítójának tiszteletére elhagyta a Capitolinus biztonságos tetejét, és fegyvertelenül, a veszéllyel mit sem törődve átsétált a Quirinalisra. Olyan lenyűgöző, szent erő sugárzott belőle, hogy zavartalanul tette meg az utat, és sértetlenül tért vissza! És bár a Capitolinus védői éhínségtől szenvedtek, egy ujjal sem nyúltak Juno szent libáihoz. Ez az alázatos jámborság is hozzájárult ahhoz, hogy végül felszabadultak.
Milyen szerencsések vagyunk, hogy egy olyan városban élhetünk, amit Romulus isteni jóváhagyással alapított meg! Utódai templomokat és oltárokat emeltek, és istenek költöztek a város minden szegletébe. Néhány bolond azt mondja: „Az isteneknek Veii-ben éppúgy lehet hódolni, mint Rómában.” Badarság! Istenkáromlás! Ha az istenek Veii-ben akarnának lakni, soha nem engedték volna, hogy leigázzuk. Ha nem akarnának Rómában lakni, soha nem engedték volna, hogy visszafoglaljuk a várost. Az isteni áldás egy hely fölött nem olyasvalami, amit bepakolhatunk egy ládába, és magunkkal vihetünk!
Igen, Róma romokban hever, és egy ideig sok kényelmetlenséget kell elviselnünk. De kibírjuk, akkor is, ha ismét kunyhókban kell laknunk. Romulus is kunyhóban lakott! Az őseink kondások és menekültek voltak, mégis várost építettek néhány év alatt azon a helyen, ahol korábban csak erdők és mocsarak voltak. Vegyünk példát róluk, és építsünk fel egy még pompásabb várost!
A gallok megszállása mindössze egy rövid fejezete volt történelmünknek. Rómának jelentőségteljes sorsa van, ami csak nemrég vette kezdetét. Talán elfelejtettétek, honnan kapta a nevét a Capitolinus? Egy emberi fejet találtak a tetején, a földbe ásva, és a papok megállapították, hogy fontos isteni jel: azon a helyen fog székelni a világ leghatalmasabb birodalmának feje és legfőbb uralkodója. Az a nap még nem jött el, de el fog jönni! Ha elhagyjátok Rómát, a sorsotokat hagyjátok el; azt éritek el, hogy az utódaitok is szép lassan névtelenségbe és feledésbe merülnek.
Hallgassatok a szívetekre, rómaiak! Ez a ti szülőföldetek. Hadd áruljam el nektek, saját tapasztalatomból kiindulva, hogy nincs rosszabb a mardosó honvágynál. Száműzetésem éveiben állandóan ezekről a dombokról és völgyekről ábrándoztam, a kanyargó Tiberisről, a hegycsúcsok szédítő magasáról, a végtelen égboltról, ami alatt születtem és felnevelkedtem. Idetartozom. Ti is idetartoztok. Ide, és sehova máshova, most és mindörökké!
A tömeget meghatották Camillus szavai, ám még mindig nem tudtak dönteni. A diktátor utolsó mondatait hosszú, feszült csend követte.
Ebben a pillanatban egy csapat katona érkezett meg az őrjáratról a fórum túlsó oldalára. Mivel hiába várták az őrségváltást, a kiábrándult parancsnok megállította a csapatot.
– Nincs értelme továbbmenni – közölte. – Akár itt is maradhatunk.
A fórum szokatlan visszhangzása révén egészen más irányból érkezett a hang, ráadásul a Camillus előtt összegyűlt csoport is tisztán hallotta, amit mondott – mintha az égből szólt volna hozzájuk. Az emberek ámuldozva néztek egymásra. Ideges nevetést és furcsálló nyögéseket lehetett hallani.
– Ez egy ómen! – kiáltotta valaki. – Egy isteni jel! Ez a hang szólt Marcus Caecidiushoz is, mielőtt elkezdődött a háború. Most ismét megszólított bennünket! „Akár itt is maradhatunk.”
– Maradjunk itt! – ismételték az emberek kórusban. – Maradjunk itt! Maradjunk itt!
A tömeg ujjongásban, nevetésben és örömkönnyekben tört ki. Camillus, aki átlátott a fórum túloldalára, és pontosan tudta, honnan jött a hang, inkább bosszankodott. Hiába készült annyit erre a szenvedélyes beszédre, csak egy névtelen katona véletlenül áthallott mondata billentette át a mérleg nyelvét.
A Vesta-szüzek kitüntetett helyen álltak, és a tömeg zajongása ellenére őrizték jéghideg méltóságukat. A virgo maxima is merev, egyenes gerinccel állt, és csak halovány mosolyt engedélyezett magának. Foslia még jobban rajongott Camillusért, mint korábban, és elragadtatottan figyelte a diktátort. A kezével Pinaria kezét kereste, és szorosan megmarkolta.
– Ó, Pinaria! – suttogta. – Annyi mindenen mentünk keresztül... neked még nehezebb próbákat kellett kiállnod, mint nekünk... És mégis, itt vagyunk, ahol az egész elkezdődött. Vesta mindvégig ügyelt ránk, és most hű szolgája, Camillus visszavezet minket az erény útjára!
Pinaria nem válaszolt. A kisbabája elvesztése és a Pennatustól való elszakadás mélységes gyásszal töltötte meg szívét. Az sem nyugtatta meg, hogy visszatért a Vesta-szüzek hétköznapi teendőihez. Amikor egyedül maradt a szent tűzhelynél, kétségek közt őrlődött. A többi Vesta-szűz biztosította róla, hogy amíg távol volt Rómától, egyszer sem aludt ki a láng, hanem élénkebben égett, mint valaha. De hogy lehet ez? Hiszen ő többször is megszegte a fogadalmát! Gyalázatos vétsége miatt örökre ki kellett volna aludnia a szent lángnak!
Mit jelent az, hogy Pinaria vétkezett, mégsem lett semmi következménye? Az istennő szemet hunyt a bűne felett? Megbocsátott neki? Vagy nem is létezett az istennő? Ha bűnt követett volna el, meg kellene halnia. Ha nem követett el bűnt, akkor nem kellett volna lemondania a gyermekéről!
Foslia megszorította a kezét, és együttérzőn rámosolygott. Nem csodálkozott rajta, hogy Pinaria sír: annyit kellett gyötrődnie a fogságban, és most Camillus láttán végképp nem tudta visszatartani könnyeit. Pinaria lehajtotta a fejét, rátette a kezét a mellére, és olyan elkeseredett arcot vágott, hogy Foslia azt hitte, valami elviselhetetlen testi fájdalom tört rá. Nem tudhatott róla, hogy Pinaria Fascinus nevű talizmánját szorongatja, és az emlékeivel küzd.

KR. E. 373

A polgárok végül arra szavaztak, hogy Veii-t le kell rombolni, és Rómát újjá kell építeni. Ünnepélyes keretek között új oltárt állítottak azon a helyen, ahol az isteni hang megszólította Marcus Caecidiust. Mivel nem tudták, mely isten volt a „beszélő”, ezért a kegyhelyet Aius Locutiusnak ajánlották.
Camillus azt is elrendelte, hogy évente egyszer ünnepeljék meg a libákat, akik megmentették a Capitolinuson veszteglő rómaiak életét. A ceremóniát Juno egyik szent libája vezette egy takaróval fedett hordszéken, a nyomában pedig egy karóba húzott kutyát vittek.
A várost sietve, sok helyütt kifejezetten kapkodva építették újjá. A szomszédok nemritkán áthágták területük határait. Az új épületek számtalanszor rátelepedtek a nyilvános elsőbbséget élvező helyekre, így az utcákból gyakran keskeny sikátorok lettek, vagy teljesen meg is szűntek. Generációkon át folytatódtak a birtokhatárokról szóló viták, és rengetegen panaszkodtak arra is, hogy az eredetileg közutak alatt folyó csatornák magánházak alá kerültek. Az elkövetkezendő évszázadokban a Rómába utazók gyakorta megjegyezték, hogy a város elrendezése sokkal inkább emlékeztetett holmi földfoglalók településére, mint egy szabályosan megtervezett városra – ami a görögökre annyira jellemző volt.
Pinaria és Pennatus fiát, aki tudtán kívül mind a Pinarius, mind a Potitius család patrícius vérvonalát továbbvitte, az ígérethez híven egy hasonlóan ősi família, a Fabius család egyik sarja fogadta örökbe. Dorso Kaesónak nevezte el a gyermeket, és olyan szeretettel nevelte fel, mintha tényleg az ő ágyékából származott volna. Sőt, az ifjú Kaeso még több kiváltságban részesült, mint a testvérei, hiszen folyamatosan fiatalságának legszebb időszakára emlékeztette Dorsót. Élete egyik szakaszát sem idézte fel olyan szívesen, mint a Capitolinus tetején eltöltött időszakot, amikor semmi sem tűnt lehetetlennek, és minden túlélt nap az istenek ajándékának számított.
Pennatus, a rabszolga Gaius Fabius Dorso hű társaként élte végig az életét. Okossága és megbízhatósága sok nehézségen átsegítette a gazdáját, néha úgy, hogy Dorso nem is tudott róla. Pennatus lelkiismeretesen törődött az ifjú Kaesóval. A család barátai annak tudták be odaadását, hogy ő találta meg a szegény árvát az ostrom után, így felelősséget érzett a sorsáért. Amikor látták őket végigsétálni a Palatinus tetején, meghatódtak tőle, mennyire imádja Pennatus a fiút, és milyen csorbítatlan bizalommal tekint fel a gyerek a rabszolgára.
Pinaria egész életében Vesta-szűz maradt. Mindvégig kétségek között vergődött, de titokban tartotta érzéseit. A Pennatustól kapott ajándékot viszont egyre nyíltabban csodálta. Gondosan eltávolította róla az ólmot, hogy visszanyerje aranyló fényét. Amikor a többi Vesta-szűz az ékszerről faggatta, elmondta nekik, mennyire ősi, de nem fedte fel az eredetét.
Foslia érdeklődését nagyon felkeltette Fascinus védelmező ereje. Amikor virgo maxima lett belőle, elrendelte, hogy Fascinust is be kell venni a díszes győzelmi menetekbe. Készíttetett egy másolatot Pinaria ékszeréről, és észrevétlenül a diadalmas hadvezér szekere alá helyeztette, ahonnan könnyen távol tarthatta az irigy szemek ártó pillantásait. Onnantól kezdve a Vesta-szüzek hagyományos feladata lett az időközben fascinumnak nevezett tárgy elhelyezése a szekér alján. Az egyszerű fémből, hasonló mintára készült amulettek viselete gyorsan terjedt a városban. Rövidesen már minden várandós római asszony fascinumot hordott a nyakában, hogy megóvja őt és a gyermekét az ártó igék és átkok ellen. Egyik-másiknak volt szárnya, a többinek nem.
Pinaria nagyon megkedvelte Dorsót a Capitolinuson eltöltött hónapok alatt. Később azonban módfelett ügyelt rá, hogy tiszteletteljes távolságot tartson tőle, nehogy ízléstelen pletykákat zúdítson mindkettőjük fejére. Mindamellett, mivel gyakran vettek részt ugyanazokon az eseményeken, óhatatlanul keresztezték egymást az útjaik. Ezen alkalmakkor Pinaria néha Pennatust is megpillantotta. Félt, hogy nem tudja majd visszafogni magát, ezért kerülte a tekintetét, és nem váltott vele egy szót sem.
Ám ezek az ünnepségek arra is lehetőséget adtak, hogy figyelemmel kövesse fia fejlődését. Amikor Kaeso elérte a nagykorúságot, és a tizenhatodik születésnapján megkapta férfiúi tógáját, senki sem furcsállta, hogy a Vesta-szüzet is meghívják a családi ünnepségre. Mindenki tudta, hogy Pinaria is szemtanúja volt Dorso híres átvonulásának a Capitolinus barikádjai mögül a Quirinalis szentélyére, és Dorso is különös megbecsüléssel fordult a papnő felé.
Ennek ellenére Kaeso meglepődött, amikor Pinaria kihívta a kertbe, hogy négyszemközt beszélgessenek. Még jobban elámult, amikor egy ajándékot adott neki. Egy aranyláncot nyújtott át, rajta egy aranyamulettel, amit fascinumnak neveztek.
Kaeso elmosolyodott. Kócos, szalmaszínű hajával és ragyogó kék szemével még mindig gyereknek tűnt Pinaria számára.
– De én már nem vagyok kisgyerek. És nem vagyok várandós asszony sem! Én férfi vagyok. Erről szól ez az egész ünnepség!
– Én mégis szeretném, ha ez a tied lenne. Hiszek benne, hogy egy ősi erő, még az isteneknél is régebbi erő kísérte az apádat, amikor megtette azt a híres utat. Egy ősi erő védelmezte őt. Ugyanaz az erő lakik ebben az amulettben.
– Azt mondod, hogy az apám is ezt viselte, amikor a gallok között járt?
– Nem. De nagyon közel volt hozzá. Nagyon-nagyon közel! Ez nem egy közönséges fascinum. Nem olyan, amit bárki megvehet a piacon néhány érméért. Ez volt a legelső amulett, az eredeti ékszer! Ez maga Fascinus, aki minden más istennél korábban lakott Rómában, még mielőtt Jupiter vagy Hercules ideköltözött.
Kaeso kicsit megrökönyödött. Furcsán hangzottak ezek a szavak, különösen egy Vesta-szűz szájából, és még furcsább volt, hogy pont egy szent papnő adja neki az életet nemző hím erő képmását. Ennek ellenére a nyakába akasztotta a nyakláncot. Megvizsgálta az amulettet, amelynek sarkait már lekoptatta az idő.
– Tényleg nagyon réginek néz ki.
– Ősrégi... éppolyan régi, mint az isteni erő, amit jelképez.
– De ez túl értékes! Nem fogadhatom el tőled.
– De elfogadhatod. El kell fogadnod! – Megfogta a fiú kezét, és szorosan a kezében tartotta. – A te tizenhatodik születésnapodon, férfivá érésed napján én, a Vesta-szűz Pinaria neked adom ezt az amulettet ajándékba, Kaeso Fabius Dorso. Kérlek, viseld az ünnepeken, és ha eljön az ideje, add át a saját fiadnak. Megteszed ezt nekem, Kaeso?
– Hát persze, hogy megteszem, Vesta-szűz. Nagy megtiszteltetés ez nekem.
Mindketten hallották a halk neszt, és amikor megfordultak, Pennatust, a rabszolgát pillantották meg az udvart övező oszlopsor alatt. Őket nézte. Különös kifejezés honolt az arcán; Kaeso, aki születése óta ismerte a rabszolgát, még sohasem látta ilyennek. A bánat örömmel, a kiteljesedés gyásszal vegyült össze a vonásaiban. Kaeso zavarodottan a Vesta-szűzre nézett, és megdöbbenve észlelte, hogy a papnő arcát is ugyanaz a kifejezés uralja el.
Pennatus visszament a házba. Pinaria elengedte Kaeso kezét, és az ellenkező irányba indult, egyedül hagyva a fiút a kertben a tőle kapott amulettel.
Ezek a felnőttek olyan titokzatosak! Kaeso hirtelen eme jeles napon magára öltött férfiúi tógája ellenére kételkedni kezdett abban, hogy belőle is felnőtt lesz.

VII. A saját sorsának építőmestere
(Térkép)

KR. E. 312

– Nos hát, fiatalember, ma van a tóganapod... és milyen káprázatosan szép nap! Mondd csak, hogy telt eddig az ünnep?
Quintus Fabius karba font kézzel ült pompás házának pazar kertjében az alkalom tiszteletére felöltött legkitűnőbb tógájában. Sziklafalszerű homlokát ráncolva nézett ifjú látogatójára, mintha éppen megfeddné. A fiatal Kaesót figyelmeztették rá, hogy kiváló unokatestvére roppant szigorúan szokott nézni. Róma legnagyobb hadvezérét aligha látták valaha is mosolyogni. Kaeso azonban nem hagyta, hogy megfélemlítse, ámbár meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt válaszolt.
– Az úgy történt, Quintus bátyám, hogy miután hajnalban felkeltem, az apám egy családi örökséget adott nekem ajándékba, egy aranyláncra fűzött aranyfascinumot. A saját nyakáról vette le, és áttette az enyémre. Fűződik hozzá egy történet is; még a nagyapám kapta réges-régen egy Pinaria nevű híres Vesta-szűztől. Aztán a tógát is átadta az apám, és segített felvenni. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire bonyolult szabályosan elrendezni a redőket! Tettünk egy hosszú sétát a fórum körül, ahol apám bemutatott a barátainak és a munkatársainak is. Felléphettem a szónoki emelvényre, hogy lássam, milyen a Rostráról nézni a teret.
– Ne feledd, hogy az én ifjúkoromban a szónoki emelvényt még nem Rostrának hívták – vágott közbe Quintus –, mivel még nem díszítették a hajóorrok. Tudod, hogy mikor kerültek oda azok az ékesítmények?
Kaeso megint megköszörülte a torkát.
– Ha jól tudom, akkor, amikor Lucius Furius Camillus, a nagy Camillus unokája volt konzul. Antium tengerparti városát leigázták a római seregek, és az antiumiaknak el kellett távolítaniuk a hadihajóknak az ellenséges hajók meglékelésére szolgáló döfőorrát – az úgynevezett rostrákat vagy „csőröket” –, és sarcként el kellett küldeniük Rómába. Ezeket díszítőelemként a szónoki emelvény köré rakták, és innen ered az emelvény neve, a Rostra.
Quintus mogorva arccal bólintott.
– Folytasd.
– Miután lejöttem a Rostráról, felmentünk a Capitolinusra. Ott adóztunk egy hagyománynak, ami a Dorso családban dívik: végigmentünk azon az útvonalon, amin a dédapám, Gaius Fabius Dorso vonult végig, amikor a gallok fenyegetésével dacolva átvitte a szertartási kellékeket a Capitolinusról a Quirinalisra. A Quirinus-oltárnál egy látnok megolvasta a jósjeleket. Egyetlen sólymot látott, ami balról jobbra szállt. Azt mondta, ez biztató előjel.
– Hát persze, hogy biztató! A sólyom vigyázni fog rád a csatában. És mondd csak, fiatalember, milyen érzés tógát viselni?
– Nagyon jó, Quintus bátyám.
Igazándiból a gyapjú ruhadarab sokkal súlyosabb és melegebb volt, mint amilyenre Kaeso számított.
Quintus újfent bólintott. Megtartotta magának azt a véleményét, hogy a tóga sehogy sem illik az ifjú Kaesóra, mert túlzottan kihangsúlyozza éretlen vonásait, akármilyen szemrevaló ifjú volt szőke fürtjeivel, könnyen pirosló, csupasz orcájával, telt vörös ajkával és égszínkék szemével. Mindössze annyit mondott:
– Most már férfi vagy. Gratulálok.
– Köszönöm, Quintus bátyám.
Kaeso mosolyt erőltetett az arcára. A nap eseményei közül ez a látogatás volt a legfontosabb; férfiúi rangra emelkedvén a Fabiusok egyik legkitűnőbbje, a család számos ágának vezéregyénisége, a nagy becsben álló államférfi és hadvezér, Quintus Fabius hívta magához vacsorázni, egymagában, minden kíséret nélkül. Kaeso zaklatott volt és fáradt, de eltökélte, hogy jó benyomást fog tenni híres rokonára, ezért oszlopegyenes gerinccel ült háttámla nélküli székén, és állta unokatestvére acélhideg tekintetét.
– Nos, akkor vonuljunk át az étkezőterembe – javasolta Quintus. – Úgy fogunk vacsorázni, mint két meglett férfi, és alaposan átbeszéljük a jövődet.
Az elhatározás ellenére jóformán az egész beszélgetés a múltról szólt. A sokféle ínyencség kóstolgatása közben – disznómájat ettek zelleres bormártással, azonkívül fahéjas-szerecsendiós pacalt és köménymagkrémes ürühúst – Quintus családi történeteket mesélt Kaesónak. Az ifjú legtöbbjüket már hallotta, de személyesen a nagy Quintus még sohasem mesélt neki. Amikor Quintus gyerek volt, még élt az ő dédapja, és Quintus nemegyszer találkozott a jeles Dorsóval, aki saját maga mesélte el neki híres vonulásának történetét.
Quintus a Fabius família közismert és tragikus hőstetteit is elregélte, a Veii elleni hadjáratban tanúsított önfeláldozásukat, amikor maga a család állt össze egy hadsereggé, és végül mindössze egy rokon tért vissza a szörnyűséges kelepcéből.
– A háromszázhét harcosból csak az az egy ifjú maradt életben, hogy tovább örökítse a család nevét – mesélte Quintus. – Mint egy ősöreg, nemes fákkal teli erdő, ami a pusztító tűzvész után egyetlen gallyból újjászületik... Ám ez is azt bizonyítja, hogy az istenek rendkívül fontos szerepet szánnak a Fabius famíliának Róma történetében.
Quintus persze éppilyen lelkesen és harsányan ecsetelgette a saját eredményeit. Pályafutása kezdetén Lucius Papirius Cursor diktátor lovassági parancsnokaként a vezér kifejezett tiltása ellenére részt vett a szamniták elleni csatában. Noha fényes győzelmet aratott, engedetlensége miatt a halál is ott lebegett a feje fölött.
– Ott álltam a fórumon, és az apám térden állva könyörgött Papiriusnak, hogy hagyja meg az életemet. Csak a szenátus és a nép felzúdulása tartotta vissza a diktátort attól, hogy parancsba adja a liktorainak a kivégzésemet. Ott helyben agyonütöttek volna a vesszőikkel és bárdjaikkal. Megfosztottak a rangomtól, ám a fejem megmaradt... hajszál híján! Csakhogy a szerencse kereke olykor nagyon gyorsan foroghat. Alig három évvel később én lettem a valaha megválasztott legfiatalabb konzul. Ismét csapást mértem a szamnitákra, és ezúttal diadalmenetben vonultam végig Rómán. A rákövetkező évben konzulutódaim olyan vereséget szenvedtek a szamnitáktól, amelyhez hasonlót alig látott Róma hosszú történelme során. Akár jól jártam vele, akár nem, kimaradtam a caudiumi szorosnál vívott csatából. Gondolom, hallottál már arról a szégyenteljes ütközetről.
Kaeso gyorsan letette az olajbogyót, amit épp a szája felé közelített.
– Igen, bátyám. Titus Veturius Calvinus és Spurius Postumius konzul vezette oda a római sereget. Rövidebb átjárót kerestek, ezért áthaladtak egy igencsak keskeny szoroson egy szurdokba, ami a túlsó végén még inkább összeszűkült. Amikor odaértek a második szoroshoz, ahol kijáratot reméltek, a sereg észrevette, hogy az átjárót teljesen elzárták ledöntött fákkal és egyéb törmelékkel. Visszasiettek a bejárathoz, de már nem volt menekvés, mert addigra azt is betömte az ellenség. Ezeket a keskeny hágókat nevezik caudiumi szorosnak, ahol egy egész sereg esett csapdába. Több nap telt el. A konzulok nem hagyták, hogy a katonáik éhen haljanak vagy szökést kíséreljenek meg, ami óhatatlanul vérengzéshez vezetett volna, inkább megadták magukat szamnita fogvatartóiknak.
– És milyen feltételeket szabtak a szamniták? – kérdezte Quintus. – Gyerünk, fiatalember, add elő, amit tanultál!
– A rómaiaknak le kellett tenniük a fegyverzetüket és a vértjüket, aztán meztelenre kellett vetkőzniük. Csupaszon kellett kivonulniuk a hágón egy igában, ami az ellenség győzelmét jelképezte. Még a konzulokat is erre kényszerítették. A szamniták ujjongtak és gúnyolódtak, kardjukkal suhintgatva a rómaiak arca előtt. A katonák élve, de megszégyenülve tértek vissza a városba. Igen sötét napja volt ez Róma történelmének.
– A legsötétebb a gallok érkezése óta! – jelentette ki Quintus. – De nem szabad úgy tennünk, mintha nem történt volna meg. Be kell vallanunk, fel kell ismernünk a konzulok hibáját, hogy nem küldtek előre felderítőt, és mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy ilyesmi soha többé ne történhessen meg. Közben folytatódik a szamniták elleni háború, ám a végkifejlettel kapcsolatban aligha lehetnek kételyeink. Róma csak akkor virágozhat tovább, ha meghódítja a szamnitákat. Csakis a hódítás szilárdíthatja meg a helyzetünket! Minden rómainak kötelessége fegyvert ragadni, és ha kell, felajánlani életét, hogy Róma sorsa beteljesedjen, és egész Itália urai legyünk, aztán tovább terjeszkedjünk észak felé, ahol egyszer majd bosszút állhatunk a gallokon, és véget vethetünk a barbárok fenyegetésének. Te is eleget teszel Rómával szembeni kötelezettségeidnek, fiatalember?
Kaeso nagy levegőt vett.
– Szeretnék végezni néhány szamnitával, ha lehet. És talán néhány gall fenevaddal is.
Quintus most mosolyodott el először.
– A szívemből beszélsz, fiatalember!
Haragos arckifejezését ismét magára öltve visszatért a politikához. Hangsúlyozta, hogy patríciusként a Fabiusok mindenkori kötelességei közé tartozik öröklött előjogaik védelme, hogy a plebejusok soha ne avatkozhassanak bele az ő kiváltságaikat képező ügyekbe.
– Nem tagadom, hogy néhány plebejus alkalmas lehet magas posztok betöltésére. Rómának csak előnyére válik, ha a legtörekvőbb és legtehetségesebb plebejusok csatlakozhatnak az előkelőkhöz, alkalomadtán frigyre lépnek velünk, és így részt vehetnek a város irányításában. Róma hálás az erényekért. A közönséges csőcselék tagjai, az idegenek, sőt még a felszabadított rabszolgák is kaphatnak esélyt arra, hogy felmásszanak a ranglétrán, habár annak rendje és módja szerint számtalan akadály nehezíti az útjukat! Az isteneknek hála, a demokrácia, ami a dél-itáliai görög kolóniáknál dívik, és amelyben bizarr módon mindenki beleszólhat mindenbe, messziről elkerülte Rómát! Itt köztársaságpárti elvek uralkodnak, ami alatt azt értjük, hogy a nemesi elit tagjai egyenlő jogokkal, nyíltan versenghetnek a politikai rangokért.
Hátradőlt a heverőjén, és néhány pillanatra abbahagyta a beszédet, hogy csak a ropogósra sült sárgarépát és paszternákot élvezhesse.
– Jócskán elkalandoztam a családi történetektől, pedig azok illenének leginkább a tógaünnepedhez. A Fabiusok eredete természetesen a régmúlt homályába vész, mint minden más ősi história, ami az írás kialakulása előttre keltezhető Rómában. A legkitűnőbb bölcseink viszont meggyőződéssel vallják, hogy az első római családok az istenek leszármazottai voltak.
– Marcus Julius barátom azt állítja, hogy az ő családja Venustól származik – szólalt meg Kaeso.
– Valóban? – vonta fel Quintus az egyik szemöldökét. – Ez megmagyarázná, hogy miért jeleskednek jobban a szerelemben, mint a harcban. A mi vérvonalunk ennél heroikusabb. A családtörténészek szerint az első Fabius Hercules és egy erdei nimfa nászából született, a Tiberis partján, az idők hajnalán. Ezért hát Hercules vére most is a Fabiusok ereiben csörgedezik.
Quintus újabb kósza mosollyal ajándékozta meg Kaesót, majd hirtelen összeráncolta a homlokát, és elhallgatott.
Kényelmetlen csend állt be, és a két férfi rájött, ugyanaz jár a fejükben: hogy Kaeso közeli rokonai, a családnak az az ága, ahonnan ő származik, örökbefogadás útján lett Fabius, és ezért valójában nem is örökölte Hercules vérét. Sem Quintus, sem Kaeso nem tudhatta, hogy az igazság ennél jóval összetettebb és kuszább. Míg a Fabius família ősei csak kitalálták, hogy Herculestől származnak, Kaeso ereiben valóban annak az idegennek a vére folyt, akit később Herculesnek neveztek el, hiszen a Potitiusok egyik leszármazottját vallhatta ősatyjának – bár erről egyiküknek sem lehetett tudomása.
A feszült csend kezdett kibírhatatlanná válni. Kaeso arca lángba borult. Veszélyesen közel kerültek ahhoz a témához, ami mindig is gyötrődést okozott a fiúnak, amióta gyermekként megtudta, hogy a nagyapja nem Fabiusnak született, hanem örökbefogadták. A rokonok büszkén emlegették annak az árvának a történetét, aki Róma düledékei alól került elő a gall ostrom után, elvégre a nagy Dorso hatalmas jámborságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy saját fiává fogadta az újszülöttet. Azt is idejekorán elmagyarázták Kaesónak, hogy a nagyapja különleges ember volt. Hiszen maguk az istenek vezették el Dorsót a gyermekhez, és ők határoztak úgy, hogy az elhagyott árvának a Fabius családhoz kell kerülnie. Az örökbefogadást szorgalmazó isteni akarat sokkal nagyobb súllyal esett a latba, mint a vérrokonság. Az istenek indítottak útjára minden életet; azután már csak az egyes emberen múlt, hogy mihez kezd az adottságaival. Ahogy Kaeso apja is gyakran mondogatta: egy római polgár valódi mércéje nem a vérvonala, hanem az a képessége, hogy a világot a saját akarata szerint irányítsa.
Az ilyen kijelentések és megerősítések ellenére Kaesót egyre többször foglalkoztatta a kérdés, hogy honnan ered a saját vérvonala, és egyre többször nyugtalankodott származásának bizonytalansága miatt. Elkerülhetetlennek látszott, hogy a téma felmerüljön ezen a jeles napon, még ha nem is beszéltek róla szavakkal.
Kaeso, aki addig tiszteletteljesen engedte, hogy idősebb unokatestvére vezesse a társalgás minden szakaszát, annyira ideges lett, hogy váratlanul témát váltott.
– Az előbb a saját kiemelkedő pályafutásodról beszéltél, bátyám... de nem említetted azt az esetet, ami engem mindig is izgalomban tartott.
– Ó, valóban? – kérdezte Quintus. – És mi lenne az?
– Ha jól tudom, nem sokkal a születésem előtt történt, pont akkor, amikor te politikai pályára léptél. Valami híres mérgezési esettel kapcsolatos, jobban mondva több mérgezési esettel.
Quintus komoran bólintott.
– Arra a nyomozásra gondolsz, amit aedilis curulisként kellett lefolytatnom. Valóságos mérgezési járvány tört ki!
– Ha nem szeretnél visszaemlékezni...
– Dehogynem, nagyon szívesen. Ahogy a caudiumi szorosnál megesett szerencsétlenséget, úgy ezt sem szabad eltitkolni, akármilyen ízléstelen. Ahogy mondtad, fiatalember voltam még, és roppant mód lelkesített, hogy megválasztottak aedilis curulisnak, mert ez a magiszteri cím azonnali belépőt jelentett a szenátus soraiba. Az én felelősségem lett betartatni a törvényt és fenntartani a rendet a városban.
– Ez érdekesnek hangzik.
– Tényleg? Pedig jobbára fárasztó, apró-cseprő feladatokból áll: meg kell bírságolni azokat a polgárokat, akik kárt tettek valami közös tulajdonban, ki kell vizsgálni azokat az ügyeket, amikor az uzsorások túl sokat követeltek az adósaiktól, meg hasonlók. Nem túl örömteli feladatkör egy olyan férfinak, aki legszívesebben harcolna! Csakhogy az én sirámaim elhalványultak amellett a roppant sorscsapás mellett, ami abban az évben a város fölött lebegett. Az emberek rettegtek és nyugtalanul jártak-keltek, hiszen mindenki érezte, hogy valami különös, szokatlan csapás kerülget minket. Csak férfiak estek áldozatul ennek a sajátos járványnak, egyetlen nő sem volt közöttük, és megmagyarázhatatlan módon, minden alkalommal más tünetek jelentkeztek. Egyesek gyorsan meghaltak. Mások egy időre felépültek, majd leromlott az állapotuk, és eltávoztak. Még furcsábbnak tartottuk azt, hogy az áldozatok között aránytalanul magas volt az előkelőségek száma. Köztudomású, hogy a járványok általában a szegény és alantas rétegeket sújtják leginkább, nem pedig a tehetős és nemesi származású családokat. A járvány különös természetét és az áldozatok egyre növekvő számát csak lassan, hónapok alatt fogtuk fel teljes valójában, és addigra az embereket, főként a papokat és a magisztereket, végképp elragadta a rémület. Úgy tűnt, hogy lesújtott ránk az istenek haragja. Mit vétettek ellenük Róma lakói, kivált a vezetők?
A szenátus végül úgy döntött, hogy egy ősi módszert vetnek be a járvány ellen. Mint azt bizonyára tudod, Jupiter templomában van egy fatábla, amit a Minerva-szentélybe vezető jobb oldali ajtóhoz erősítettek. A templom felavatása óta minden évben pontosan szeptember idusán az egyik konzul egy szöget ver a táblába, hogy számon tartsuk az idő múlását; így lehet nyomon követni a templom és a köztársaság korát is. A táblát azért helyezték el Minerva szentélyénél, mert a számokat a bölcsesség istennőjétől kaptuk ajándékba. Ám a táblának van egy másik szerepe is, amiről kevesen tudnak. A járványok idején lehetséges kinevezni diktátort nem katonai, hanem egyetlen vallási feladatra: a szokásos szögön kívül még egyet kell a táblába vernie. Senki sem tudja, honnan ered ez a szokás, ám ősidők óta a pusztító járványok megfékezésére szolgál. Így számon tarthatjuk a járványokkal terhes éveket, és megállapíthatjuk, mennyire gyakori a járványok kitörése.
Abban az évben is ez történt. Ha jól emlékszem, Gnaeus Quinctiliust nevezték ki. A Vesta-szüzek, a papok és a magiszterek jelenlétében Quinctilius beverte a szöget a táblába, és miután teljesítette kötelességét, lemondott posztjáról. Csakhogy a rituálé nem hozott enyhet. A járvány egyre csak tombolt, és folyamatosan nőtt az áldozatok száma. Az emberek rémülete is fokozódott, és a vezetők sem leltek nyugtot. Természetesen én is aggódtam, mint mindenki más, de aedilis curulisként nem az én feladatom volt kijelölni egy megfelelő módszert, amivel kiengesztelhetjük az isteneket, és elűzhetjük a járványt.
Aztán egy nap, amikor a fórumon lévő irodámban intéztem hivatalos ügyeimet, egy fiatal nő keresett fel. Nem akarta elárulni a nevét, de az öltözékéből és a modorából arra következtettem, hogy feltehetőleg egy szabadnak született szolga valamelyik tekintélyes család házából. Azt mondta, iszonyatos titokról kell lerántani a leplet, de csak akkor teszi meg, ha megígérem, hogy megóvom az állam büntetésétől, illetve azoknak a bosszújától, akiknek a bűneit leleplezi. Őszintén szólva azt hittem, hogy semmi komolyat nem fog felfedni, legfeljebb valami építészről lesz szó, aki elsikkasztott néhány téglát egy nyilvános építkezésről, vagy valami csatornaépítőről, aki kétszer számolta fel ugyanannak a vízvezetékszakasznak a költségét. Biztosítottam róla, hogy nem lesz bántódása, ezért elmondta, hogy a járvány, ami a várost sújtja, emberkéztől ered. Ráadásul nem férfiak, hanem nők kezétől. A saját házának asszonyát vádolta, meg még néhány előkelő római matrónát.
Első hallásra felháborítónak és nevetségesnek tűnt, amit mondott. Hiszen mi okból vetemednének arra az asszonyok, hogy megmérgezzék a férjeiket és számtalan férfi rokonukat? Egy asszony folyamodhat méreghez, persze, de egy sor asszony, ismételten, ugyanabban az évben? Mégis, addigra már több száz férfi meghalt, és az okot még mindig nem sikerült felderíteni. Bizonyítékot követeltem a lánytól. Felajánlotta, hogy elvisz abba a házba, ahol a mérgeket készítik. Ha szerencsések vagyunk, mondta, rajtakapjuk valamelyik asszonyt is, amint éppen mérget kotyvaszt.
Cselekednem kellett, méghozzá gyorsan. Abban a pillanatban fogtam csak fel, milyen hatalmas felelősség nehezedik a vállamra. A munka, amit addig komolytalannak és egyhangúnak éreztem, hirtelen olyan súllyal telepedett rám, mint Atlasra az egész világ.
Quintus felsóhajtott, de a szeme csillogott; a nyomasztó történet felelevenítése egyfajta elégedettséggel töltötte el.
– És aztán mi történt, Quintus bátyám?
– Nem késlekedhettem, de azért ügyelnem kellett az eljárás szabályosságára, nehogy az esetleges bizonyítékok beszennyeződjenek. Azonnal értesítettem a konzulokat. Hogy felháborodott az öreg Gaius Valerius, amikor felkeltettem álmából a nap közepén! A konzulokat a liktoraikkal együtt magammal vittem tanúnak, és elmentem a kérdéses házba, egy Cornelius nevű patrícius otthonába... ő volt a járvány egyik első áldozata. Az özvegyét Sergiának hívták. Amikor az ajtónyitó rabszolga meglátta, mekkora csoport érkezett, elfehéredett, és megpróbált kizárni minket. Én viszont utat törtem magamnak.
A ház hátsó részében találtunk egy szobát, ami egykor konyha lehetett, de aztán átalakították, hogy mérgeket főzhessenek benne. Különféle növénycsokrok lógtak zsinórokra fűzve a szarufákról. Gőzölgött és bugyborékolt a sok gyanús főzet a tűzhelyen. Az egyik edényt egy fakeretre rakták kihűlni, és mellé egy sor apró agyagedényt készítettek. Minden jel arra utalt, hogy Sergia irányítja a méregkonyhát, a többiek csak segédkeznek neki. Amikor meglátott minket, és rájött, mi történik, megragadta az egyik edényt, és a szájához emelte. Kiütöttem a korsót a kezéből. Összetört a padlón, és a szétfröccsenő folyadék az én tunikámat is zöldre festette. A liktorok lefogták az özvegyet. Olyan dühöt láttam a szemében, hogy szinte a vér is megfagyott az ereimben.
Sergia semmiféle kérdésre nem volt hajlandó válaszolni, ám a rabszolgái némi meggyőzés hatására felfedték a titkokat. Vagy húsz házba vezettek el minket, amelyekben egytől egyig felleltük Sergia mérgeit. Micsoda nap volt! Egymás után törtünk be előkelő házakba, végignéztük az asszonyok tombolását, a férjek hitetlenkedését, a gyerekek rettegését és zavarodottságát. A cinkos asszonyoknak meg kellett jelenniük a fórumon a konzulok színe előtt az összes lefoglalt méreggel együtt.
Korábban soha nem fordult elő olyan, hogy közszemlére tették volna a mérgezéssel vádoltakat. Ritkán esett meg ilyesmi, és ha meg is történt, az érintett család tagjai rendszerint egymás között intézték el az ügyet, és a paterfamilias hozott ítéletet. „Érjen véget abban a házban, ahol kezdődött” – ahogy a mondás tartja. Ha a családfő felesége, lánya vagy fia, mert ez utóbbi is előfordul, elkövet egy hasonló bűnt, a paterfamilias előjoga ítélkezni és kiszabni a büntetést, sőt kivégeztetni a bűnösöket, ha úgy látja jónak.
De ez az ügy már túlszárnyalta a paterfamiliasok hatáskörét. Ilyesmire egyszerűen nem volt még példa. Egy hatalmas pókháló, amit összeesküvő asszonyok szőttek mérges fonálból! A konzulok tartottak tőle, hogy túlzottan felbolygatjuk az érintett családokat. Szíves örömest átadták nekem a kikérdezés jogát, hadd nyomja minden súly az aedilis curulis vállát!
Végül Sergia megtörte a csendet. Kijelentette, hogy a főzetei valójában gyógyszerek, a legkülönfélébb bajokra, és egyik sem mérgező. Ha ez igaz lenne, mondtam én, akkor akár meg is itathatnánk a jelen lévő nőkkel a saját házukban lefoglalt főzeteket. Erre aztán felhördültek. Sírni, sikoltozni kezdtek, és a hajukat tépték. Aztán szépen lassan, egymás után lecsillapodtak. Beleegyeztek a kísérletbe. Sergia vezetésével egyszerre hajtották fel az úgynevezett gyógyszereket.
Quintus megrázta a fejét.
– Micsoda látvány! Micsoda förtelmes hangok! Több mint húsz nő fetrengett hörögve, halálos görcsökben a szemünk előtt! A folyadékokat különböző növényekből nyerhették, mert más-más tüneteket idéztek elő. Néhány asszony eszelősen rángatózni kezdett. Mások megmerevedtek, és szörnyűséges grimasszal az arcukon pusztultak el. Voltak, akik egyszerűen kábulatba estek. Fiatalember voltam még, de számtalan csatát megvívtam, öltem embert, és láttam másokat meghalni, mégsem szembesültem soha korábban olyan különös és rémisztő dologgal, mint a saját mérgüktől elpusztuló asszonyok halála.
Kaeso tágra nyílt szemmel nézett az unokabátyjára. Még soha nem meséltek neki ilyen részletekbe menően a tömeges mérgezésről. Egyszerre találta izgalmasnak és visszataszítónak a történetet.
– Ez lett a vége, Quintus bátyám?
– Dehogy! A halott asszonyok barátai és szolgái nagyon sokat tudtak még mondani nekünk. Ahogy egyre többen keveredtek bele, rájöttünk, hogy az összeesküvés sokkal szerteágazóbb, mint bárki gyanította. Végül több mint százhetven asszonyt találtunk bűnösnek, és az összeset halálra ítéltük. A rengeteg kiváló polgár meggyilkolása, a megdöbbentő felfedezések, a kivégzések... mind-mind a kétségbeesés árnyékát vetették a városra. Sokan képtelenek voltak elfogadni a szörnyű valóságot. Néhányan azt mondták, túl messzire mentem, és hibásan ítélkeztem, mert megengedtem, hogy alávaló alakok hamisan megvádolják az ellenségeik asszonyait és lányait. Nos, még az istenek sem tévedhetetlenek! Biztos lehetsz benne, hogy olyan alapos és elfogulatlan vizsgálódást folytattam, ami másnak már meghaladta volna a képességeit. Mindenesetre a mérgezések abbamaradtak, és Róma polgárai azzal jutalmaztak meg engem, hogy a következő évben egy még magasabb posztot szavaztak meg nekem.
Kaeso megrázta a fejét.
– Nem tudtam, hogy ilyen sok mérgezés volt. Hátborzongató! Csak ködös pletykákat hallottam.
– Nem vagyok meglepve. Amikor véget ért ez az átkozott ügy, az emberek mindent elkövettek, hogy mihamarabb elfelejtsék.
– De miért követtek el ilyen szörnyűségeket azok az asszonyok?
– Az okok legalább annyira változatosak voltak, mint a mérgek: mohóság, bosszúvágy, gyűlölet, féltékenység. Sokan az első gyilkosság után képtelenek voltak ellenállni a további késztetéseknek. Mintha valamiféle őrültség söpört volna végig rajtuk, fertőzésként terjedt a gyilkolásvágy, az öldöklési kényszer. A téboly pontos kiváltó okát senki sem tudta meghatározni. Csak a halál jelenthetett gyógyírt. Véget vetettem a mérgezési hullámnak, és azóta nem is hallottunk hasonló jelenségről. Szerencsére.
– Lenyűgöző történet!
– Tényleg úgy gondolod?
Quintus még nemigen találkozott olyan emberrel, akit bevallottan lenyűgöztek a mérgezési esetek.
– Persze! Jó lenne még többet hallani róla. Kik voltak azok az asszonyok? Hogy hívták őket? Kiket öltek meg, miért, mikor és...
Quintus, akit szórakoztatott az unokatestvére lelkesedése, és nem kis mértékben hízelgőnek is találta azt, csak felmordult, ám a hangja elnyomott nevetésről árulkodott.
– Nos, fiatalember, szigorúan lejegyeztem mindent, ami a nyomozáshoz kapcsolódik, ha másért nem, hát a saját érdekemben, hogy ha később a bizonyítékok bemutatását követelik, minden körülményről számot adhassak annak rendje és módja szerint. Minden részlet szerepel a feljegyzésekben: nevek, időpontok, és még a különféle mérgek összetételei is. A bűnös asszonyok egy része tudott írni és olvasni, ezért aprólékosan lekörmölték a mérgek receptjeit, sőt azt is, hogy milyen hatásokra lehet számítani.
– Nem lehetne szó arról, hogy esetleg belenézzek azokba a feljegyzésekbe, bátyám?
– Dehogynem. Tudod, még senki sem kért ilyet tőlem. Ennek ellenére a nyomozás immár a családunk történetének, sőt Róma történelmének részét képezi.
– Nem szabadna elfelejteni – tette hozzá Kaeso.
Quintus bólintott.
– Nagyon helyes. Fogalmam sincs, hol vannak azok az anyagok, de valahol a személyes emlékeim között lehetnek. Ha lesz időm rá, megkeresem, és megengedem, hogy beleolvass.

Késő éjjel Kaeso lefekvéshez készülődött a szobájában, az apja házában. Egy mécses imbolygó fényénél vette le a tógáját, immár egyedül, hiszen levenni sokkal könnyebb volt, mint felölteni. Gondosan összehajtogatta, és egy székre rakta. Alsó tunikájából és ágyékkötőjéből is kibújt, aztán egy darabig ott állt csupaszon, mindössze azt az ajándékot hagyva magán, amit az apja adott neki reggel: a nyakláncon lógó fascinumot.
Kaeso más ajándékokat is kapott aznap, többek között egy kis tükröt. Az egyik rabszolga már felakasztotta a falra. Kerek tükör volt, csiszolt ezüstből, a keretébe vésett képecskék Hercules kalandjait ábrázolták. Kétségtelen, hogy az ajándékozó, Kaeso apjának egyik munkatársa tökéletes ajándéknak tartotta a tükröt az ifjú Fabius férfivá érésének napjára, mivel a Fabius család Hercules leszármazottjának vallotta magát. Csakhogy a saját arcának tükörképe, amit a félisten apró képmásai öveztek, csak arra emlékeztette Kaesót, hogy vér szerint nem is tartozik a Fabiusok közé, csak örökbe fogadták.
Kaeso meztelenül állt a tükör előtt, és árnyékokkal lepett tükörképét vizslatta.
– Ma férfivá lettél, Kaeso Fabius Dorso – suttogta. – De ki vagy te? Honnan jöttél? A nagyapádat a romok alatt találták csecsemőként. Egy isten vagy egy gall nemzett vajon? Úgy fogod leélni az életedet, hogy soha nem ismered meg származásod titkát?... Vagy létezik orákulum, aki meg tudja válaszolni a kérdéseidet?
Megérintette a nyakában lógó amulettet. A fascinum aranyfelületén megcsillant a mécses játszi fénye, és a visszatükröződő tünemény egy rövid pillanatra meg is szédítette Kaesót.

Másnap reggel újfent magára öltötte a tógát, hogy hivatalos látogatást tegyen egy férfinál, akivel még sohasem találkozott.
Appius Claudius – a hetedik ugyanilyen nevű leszármazott az Attus Clausus ágyékából származó sorban – hitetlenkedve pislogott, amikor a titkára bejelentette a nap első látogatóját.
– Az ifjú Fabius? – kérdezte. – Biztos vagy benne, hogy jól értetted a nevét?
A rabszolga bólintott.
Claudius lebiggyesztette a száját, és megsimogatta szakállát, amely inkább fekete volt még, mint ősz.
– Remek, akkor vezesd be. A kertben fogadom. Küldj el minden más látogatót, amíg beszélgetünk.
Appius Claudius kertje a közepén csobogó kúttal, a három múzsa szobrával és a rózsateraszokkal, még káprázatosabb volt, mint Quintus Fabius házának udvara. Kaesót ugyan lenyűgözte, de nem lepte meg a látvány. Ha akadt még egy olyan hatalmas és köztiszteletben álló ember Rómában, mint az unokabátyja, akkor az csakis régi ellenfele, Appius Claudius lehetett.
– A jelek szerint megérdemled a gratulációkat, fiatalember – állt fel Claudius a székéből, hogy üdvözölje ifjú vendégét. – Jól áll neked a tóga.
Szó ami szó, Kaeso a rabszolgák segítsége nélkül öltözött fel aznap reggel, és nem igazán sikerült az előírások szerint elrendeznie a redőket. Örömmel fogadta az ülőhelyet, amivel Claudius kínálta. Ülés közben legalább nem látszódott, milyen ügyetlenül vette fel a tógát.
– Köszönöm, hogy fogadsz, cenzor.
Kaeso azon a tekintélyes címen szólította meg vendéglátóját, ami a rangja szerint járt neki. Bizonyos szempontból a cenzori rang még a konzuli rangon is felülemelkedett, és ezt a bíborszínű tóga is jelezte, amit csak a cenzorok viselhettek. A cenzornak megvolt a hatalma ahhoz, hogy megtöltse a kiürült székeket a szenátusban. Ő őrizte a polgárok névjegyzékét is. Jóformán kénye-kedve szerint adhatott neveket a listához, ám éppoly könnyedén törölhetett is valakit. A cenzorok listája alapján sorolták be a polgárokat a választási egységekbe, és ebből kifolyólag a patríciusok ősidők óta a saját céljaikra használták. A lista módosításával ugyanis a cenzor a választások végkimenetelét is befolyásolhatta.
Appius Claudiusnak hivatala folytán arra is volt lehetősége, hogy teljes ellenőrzést gyakoroljon két nagy – mi több, soha nem látott mértékben grandiózus – építkezés fölött. Ezért látogatta meg Kaeso is.
– Talán kissé meglepettnek látszom, de meg kell értened, hogy ősidők óta nem vetett árnyékot egy Fabius sem erre a kertre – közölte Claudius, aki éppoly rendületlenül mosolygott, amilyen rendületlenül Quintus borongott. Kaeso már hallott a férfi vonzerejéről, mint egyik legszembetűnőbb tulajdonságáról; csakhogy amikor a Fabiusok állították ezt, nem bóknak szánták. – Valahányszor felmerül egy politikai kérdés, Quintus fivéred az egyik irányba hajlik, én meg a másikba. Úgy látszik, mi már soha nem fogunk találkozni, sem elveinkben, sem személyesen.
Kaeso igyekezett megválogatni a szavait.
– Senki sem becsüli olyan nagyra Quintus Fabiust, mint én, de részemről önálló ember vagyok.
– Jól beszélsz! Én is ismerem azt a terhet, amit egy híres, vagy inkább hírhedt rokon jelent. Szerencsére a legrosszabbak már rég meghaltak. Ám ahogy te, Kaeso, én is önálló ember vagyok. Én is csak annyira vagyok felelős decemvir ükapám bűneiért, mint te a becses unokatestvéred elavult, rugalmatlan politikai nézeteiért. Mindketten független férfiak vagyunk, a saját magunk urai, a saját sorsunk építőmesterei. Iszol velem erre?
Egy rabszolga jelent meg két boros kupával. Kaeso úgy érezte, kissé hűtlen lett Quintushoz, de meg akarta kedveltetni magát a vendéglátójával, ezért belekortyolt a nedűbe. A bort nem vizezték, ezért erősebb volt, mint amihez szokott. Szinte azonnal átmelegedtek a tagjai, és kissé össze is kuszálódott előtte minden.
Claudius intett a rabszolgának, hogy töltse újra tele mindkettőjük poharát.
– Lévén, hogy ilyen fagyos a viszony az unokatestvéred, Quintus és köztem, feltételezem, hogy jó okod volt meglátogatni engem.
Kaeso érezte, hogy a bor lassan megoldja a nyelvét. Végtére is nem biztos, hogy olyan nehéz lesz kimondani a kívánságát... Már épp nyitotta volna a száját, ám a ház ura megakadályozta.
– De inkább mégse... Látom rajtad, hogy valamilyen üzleti ügyben jöttél, és még túl korán van ahhoz, hogy komoly ügyekről tárgyaljunk. Inkább ismerkedjünk még egymással egy kicsit. Talán van valami, ami mindkettőnket érdekel. Olvasol latinul?
– Hát persze, cenzor.
– És görögül?
– Nos... egy kicsit.
– Úgy érted, egyáltalán nem. Milyen kár! Eszembe jutott, hogy talán megmutatnám neked a könyvtáramat, Róma legpompásabb könyvtárát, de mivel szinte az összes könyv görögül íródott, semmit sem jelentene neked. Minden rómainak meg kellene tanulnia görögül annyira, hogy elolvashassa a nagy görög drámaírók, Aiszkülosz, Szophoklész, Euripidész alkotásait. Meg természetesen a nagy filozófusok, Platón és Arisztotelész munkáit. Nem látok különösebb érzelmet az arcodon, Kaeso. Tán még nem is hallottál az említett nevekről?
– Attól tartok, nem, cenzor.
– Alas! – Claudius megrázta a fejét. – És azt tudod, hogy az „alas” szó honnan ered?
Kaeso a homlokát ráncolta.
– Nem.
– Te valóban Fabius lennél? Hercules leszármazottja? Az „alas” szó a Hülasz görög név latin változata. És ki volt Hülasz?
Kaeso összevonta a szemöldökét, majd megrándította a vállát.
Claudius sóhajtott.
– Hülasz egy gyönyörű szép fiú volt, Hercules szeretője. Együtt indultak Iaszón és az argonauták kíséretében az Aranygyapjú felkutatására. Amikor az Argo horgonyt vetett az Ascanius folyó torkolatánál, Hülaszt a forrásokhoz küldték vízért. Csakhogy a nimfák irigykedtek a szépségére, és behúzták a vízbe Hülaszt, akit halandó ember soha többé nem látott. Hercules vigasztalhatatlan volt. Sokáig járt fel-alá a folyóparton, még akkor is, amikor már mindenki más feladta a reményt, és azt kiáltozta: „Hülasz! Hülasz!” Ezért kiáltunk fel sajnálkozásunk vagy mélységes fájdalmunk perceiben így: „Alas! Alas!”
Kaeso felvonta a szemöldökét. Hülaszt valami titokzatos okból nem vésték fel az ajándék tükör keretén látható alakok közé.
– Ezt a történetet még soha nem hallottam. Nagyon megkapó.
– A könyvtáramban is számtalan változata létezik Hercules és Hülasz történetének, de ahhoz, hogy el tudd olvasni őket, tudnod kellene görögül.
– Soha nem állítottam, hogy tudós lennék, cenzor. Egy római elsődleges kötelessége katonaként szolgálni a hazáját...
– Pontosan! És katonaként nagy hasznát vehetned Homérosz Iliászának, vagy még inkább Korinthoszi Kleón művének, a Nagy Sándor életének. Tegnap kaptam egy példányt, a küldönc egyenesen egy athéni könyvkereskedőtől hozta. Nagy Sándorról azért csak hallottál?
– A makedón Nagy Sándorról? Ki ne hallott volna róla? Először leigázta a görögöket, aztán az egész világot délre és keletre: Egyiptomot, Perzsiát, és olyan távoli vidékeket, amik már nem szerepelnek a térképeken. Az apám azt mondta, szerencsések vagyunk, hogy nem nyugat felé indult, máskülönben meg kellett volna ütköznünk vele a Tiberis partján. De Nagy Sándor már nem győz le senkit. Tíz éve meghalt.
– Tizenegy, hogy pontosak legyünk... de a jelek szerint Nagy Sándor kilétével és érdemeivel tökéletesen tisztában vagy. Remek! – Claudius nevetett, és megvonta a vállát. – Az ember soha nem tudhatja, mit ismer egy ifjú, és mit nem, ami nem is csoda, hiszen siralmas helyzetben van a római oktatás. Sok római tíz generációval korábbi őseit is meg tudja nevezni, ami nem túl nehéz, tekintve hogy általában ugyanaz a név öröklődik, de hányan tudják megnevezni Szürakuszai jelenleg hatalmon lévő önkényurát, és hányan találnák meg Karthágót a térképen?
Kaeso elmosolyodott.
– Apám mondta, hogy megszállottan érdeklődsz Szürakuszai és Karthágó iránt.
– Már hogyne érdeklődnék? Róma jövője a Földközi-tenger útvonalain hever, és azok fölött vagy Szürakuszai, vagy Karthágó fogja megszerezni a hatalmat... vagy mi.
– Az unokatestvérem, Quintus azt mondja, hogy a jövőnk északon rejlik, nem délen. Először egész Itáliát le kell igáznunk, aztán Gallia felé kell fordulnunk...
– Sületlenség! A gallok semmit sem kínálhatnak fel nekünk, még egy valamirevaló istent vagy egy elsajátításra érdemes nyelvet sem. A világ vagyona azé lesz, aki a Földközi-tengert uralja. Ahhoz, hogy megszerezzük fölötte az ellenőrzést, tengeri hatalommá kell válnunk, máskülönben áldozatul esünk azoknak, akiknek már van hadiflottájuk – például Szürakuszainak vagy Karthágónak. Pontosan azért nem értünk soha egyet Fabius fivéreddel, mert rosszul értelmezi Róma jövőjét. Ó, de látod, mégiscsak a politikára terelődött a szó, pedig közös érdeklődési kört kerestem. – Claudius tűnődve tapogatta az ajkát a mutatóujjával. – Mivel Kaesónak hívnak, gondolom, nem követek el bűnt, ha megkérdezem, mi az állásfoglalásod a K betű körül kialakult vitában?
– Vitában?
– Nekem az a véleményem, hogy száműzni kellene a római ábécéből. Mi szükség van a K-ra, ha a C is megteszi? Ha kiiktatnánk a K-t, a nevedet úgy írnánk, hogy C-A-E-S-O, mégis ugyanúgy ejtenénk.
– De... én szeretem a K betűt a nevemben...
– Hát a Z-ről mit gondolsz? Szerintem förtelmes, meg kell tőle szabadulnunk!
– Förtelmes?
– Durva, közönséges hangot jelöl, aminek nincs helye egy civilizált nyelvben. A Z reszeli a fület és sérti a szemet.
– A szemet?
– Figyeld csak az arcomat, miközben kiejtem. – Claudius szétnyitotta az ajkát, összeszorította a fogát, és hosszú, zümmögő hangot hallatott. – Tessék, látod? Aki kiejti a száján a Z hangot, úgy fest, mint egy vigyorgó koponya. Undorító! A hangot és a betűt is könyörtelenül el kell távolítani a latin nyelvből.
Kaeso elnevette magát.
– Nagyon szenvedélyesen beszélsz erről!
– A szenvedély maga az élet, fiatalember. És igen, a nyelv a szenvedélyem. Neked mi a szenvedélyed?
Kaeso feje hirtelen kitisztult. Végre szóba került az is, amiért meglátogatta Appius Claudiust.
– Építész akarok lenni, cenzor.
Claudius felvonta az egyik szemöldökét.
– Valóban?
– Igen. Mindennél jobban! Természetesen szívesen harcolok Rómáért, és ha politikai pályára kell lépnem, és meg kell tanulnom a törvényeket, megteszem. Még görögül is megtanulok valamennyire, ha a görögök taníthatnak nekem valamit az építészetről és a tervezésről... Mert én tényleg építeni akarok. Kisgyerekkorom óta másra sem vágyom. Kicsiként is mindig építőkockákkal játszottam. Amikor már a saját utamat jártam, nem az atlétákat és a kocsiversenyeket néztem, még csak nem is a Mars-mezőn gyakorlatozó katonákat, hanem egy épülő templom vagy emlékmű mellett álltam órákig, vagy ott, ahol éppen a városfalat javították. A munkásokat és az eszközöket figyeltem, néztem, hogy használják az emelőket, a fogantyúkat és a csigákat. Nem tudtam megunni, ahogy keverik a habarcsot és rakosgatják a téglákat, hogy boltívet vagy bejáratot készítsenek. Bevallom, nincs semmiféle képzettségem, de tudok rajzolni... tudom, hogy egy építésznek értenie kell a rajzhoz, és könnyen boldogulok a számokkal, sokkal jobban, mint a betűkkel.
– Értem. És most eljöttél hozzám.
– Igen! Azt mondják, hogy az út, amit építtetsz, a délre, Capuába vezető út olyan nagyszerű, amilyet emberi szem még nem látott... Egyenes, mint egy vonalzó, sima, mint egy asztal, kemény, mint egy szikla. Emellett mindenki arról a csodás elképzelésről beszél, hogy ivóvizet hoznál a városba. Megcsapolnád a Gabii környékén levő forrásokat, tíz mérföldre Rómától, föld alatt hoznád ide a vizet, és egy boltívekkel alátámasztott, megemelt csatornában vezetnéd át a városon. Aquaeductusnak nevezed, ugye? Csodálatos! Elképzelni sem tudok ennél izgalmasabb dolgot az életben... sokkal érdekesebb, mint a csaták, a választások vagy a világ túlfelén győzedelmeskedő hódítók történetei. Én is részese akarok lenni. Tudom, hogy még sokat kell tanulnom, de nagyon keményen fogok dolgozni. Bármit megteszek, amivel segíthetek megépíteni az új utadat és a vízvezetéket.
Claudius elmosolyodott.
– Hízelgő a lelkesedésed.
– Szívemből beszélek, cenzor.
– Látom. Milyen furcsa! A Fabius család mindig harcosokat adott Rómának, néhányan állítólag államférfivá is váltak, de építész soha nem volt közöttük. Vajon kitől örökölted ezt a vénát?
Kaeso elengedte a kérdést a füle mellett, hiszen ez is csak bizonytalan származására emlékeztette, és nem akarta kimutatni emiatt érzett idegességét.
– Az apád tudja, hogy eljöttél hozzám?
– Igen, cenzor. Noha nem ért egyet a politikai elveiddel... radikális populistának hív...
– Radikálisnak? Azért, mert jól fizető munkát adok a hétköznapi polgároknak a nyilvános építkezéseken, amivel Rómát szépítjük és fejlesztjük? Gondolom, demagógnak is hív néha.
Kaeso arcát elöntötte a pír. Az apja tényleg használta ezt a becsmérlő kifejezést Appius Claudiusra. A görögöktől átvett szó gátlástalan vezért jelentett, aki kihasználja a tömeg csapongó hevességét.
– Lehet, hogy az elveitek különböznek, cenzor, de az apám megérti, hogy minden álmom neked dolgozni. Semmivel sem tarthat vissza.
– És az unokatestvéred, Quintus?
– Vele nem beszéltem meg. Nincs szükségem a beleegyezésére. Én...
– Igen, tudom, önálló ember vagy. – Claudius egy ideig a térdén dobolt az ujjaival, aztán mosolyogva rábólintott. – Nem bánom, Kaeso Fabius Dorso. Keresek neked egy testhezálló feladatot az egyik építkezésen.
– Köszönöm, cenzor!
– Addig is, hogy a kedvemben járj, gondolkodj el azon, hogy C-re cseréled a K-t a nevedben.
– Hát... ha mindenképp szükség van rá...
– Csak vicceltem, Kaeso... alas!

Másnap pirkadatkor Kaeso Appius Claudius útmutatását követve elindult palatinusi otthonából. Elsétált Romulus kunyhója mellett és a ruminalisnak nevezett fügefa lombja alatt. A növény abból a fából származott, amelynek árnyékában Acca Larentia Romulust és Remust szoptatta. Utána lement a Cacus lépcsőjének nevezett kanyargós lépcsősoron.
Átvonult a Forum Boariumon (amit eredetileg Bovariumnak hívtak, de ahogy Appius Claudiustól megtudta, a V betűt rég száműzték a hétköznapi nyelvből). A boltokban és a piacon dolgozó emberek a napi munkához készülődtek. Kaeso elment az ősi Ara Maxima mellett, ahol elődei, a Pinariusok és a Potitiusok az idők hajnalán bevezették Hercules imádatát. A Potitiusok még mindig bemutatták éves áldozatukat az oltárnál, ám a család anyagi helyzete jóval korábban hanyatlásnak indult, ezért az ünnep is jelentéktelen eseménnyé silányult. Habár a Fabius családhoz való tartozása révén a közhiedelem szerint Herculeshez is kötődött, Kaeso nem sokat tudott Hercules ünnepéről, ami nyaranként került megrendezésre az Ara Maximánál, és arról sem volt fogalma, hogy ez a rítus Róma legrégebbi ünnepének számított. Ezekről éppúgy nem volt tudomása, mint arról, hogy igazából a Pinariusoktól és a Potitiusoktól származik.
Egy építkezésre sietett a sóraktárak környékére, a Trigemina kapu irányába. Akkor ismerte fel úti célját, amikor meglátta a hatalmas földhalmokat és a kiásott gödör fölé épített pallók pókhálószerű mintázatát. Egy kisebb hadseregre való munkás gyűlt össze felszabadítottakból és szabadon született polgárokból. Sürögtek-forogtak, viccelődtek és panaszkodtak, amiért hajnalok hajnalán kellett kelniük.
Az égbolt minden pillanattal egyre világosabbá vált, és az át-átúszó apró felhőket felbodorította a keleti szél.
– A jelek szerint remek nap lesz a szabadtéri munkához – jelentette ki az egyik férfi. – Kár, hogy a föld alá szorulunk!
Előkerült az építkezés felügyelője. A munkások felsorakoztak előtte, ő pedig egyenként kiosztotta nekik a lapátokat és ásókat. Aztán mindnyájan eltűntek az Aventinus-domb lábánál tátongó barlangszerű üregben.
Kaeso kivárta, hogy a felügyelőnek legyen egy szabad perce, és akkor odament hozzá bemutatkozni, ahogy Claudius utasította.
Az építésvezető magas, vékony férfi volt, mégis szívós, izmos alkatú. Tunikája makulátlanul tisztán ragyogott, de a körme alatt piszok ült meg.
– Szóval te lennél az ifjú Fabius, aki a vízvezetékről szeretne tanulni. Engem Albiniusnak hívnak. Én irányítom a vízvezeték építésének minden mozzanatát a városfalon belül. A tervezés szempontjából ez a vállalkozás legérdekesebb része. Tudod, hogy jelenleg honnan kapja a város a vizet?
– Gondolom, a Tiberisből, és a városban itt-ott megtalálható forrásokból. Egyesek esővizet is gyűjtenek.
– Így van. Ez a kezdetek óta nem változott. Csakhogy a Tiberis vize nem mindig olyan tiszta, amilyennek szeretnénk, néhány forrás elapadt, és az esőre sem lehet folyton számítani. Minél nagyobbra növekszik Róma, annál több vízre van szükségük a városlakóknak. Vizet iszunk, vízzel főzünk, vízzel öntözzük a termőföldet, és vízben fürdünk. Néhányan naponta megmosdanak, mások két-három naponként tetőtől talpig lemossák magukat. Ehhez rengeteg vízre van szükség! Olyan nagy lett az igény, hogy elértünk egy pontot, ahol a város már nem fogadhat be több embert, hacsak nem biztosítunk több vizet valahonnan.
– Mit lehet tenni? „Egyszerűen hozzunk vizet máshonnan” – javasolta Appius Claudius. „Hogyan? Szekerekkel hurcolásszuk?” – kérdeztek vissza a kételkedők. „Nem, bolondok! – förmedt rájuk Claudius. – A víz magától fog idefolyni, az általam épített csatornán keresztül.” És így, a cenzor zsenialitásának köszönhetően megszületett a vízvezeték. Nincs ehhez fogható építmény a világon, és biztos lehetsz benne, hogy hamarosan minden szomjas város irigy lesz rá. A vízvezeték pontosan itt fog véget érni, és a víz itt folyik majd bele a nagy közkútba. Tudod, hogy hol van a vízvezeték másik vége?
– Tíz mérföldre a várostól déli irányban, a Gabii melletti forrásoknál – felelte Kaeso.
– Pontosan. A forrásokból származó édesvíz egy föld alatti csatornába fog ömleni, amit kövekkel és habarccsal bélelünk ki. Mivel onnan mindvégig hegynek lefelé vezet az út, a csatorna egészen a városfalig, pontosabban a Capena kapuig akadálytalanul hozza a vizet. A föld alatti csatorna önmagában is lenyűgöző, elég, ha csak az építésébe fektetett munkát tekintjük. A tízmérföldes táv rengeteg ásást jelent! Ráadásul a csatorna nem is egyenes vonalban fut; ide-oda kanyarog a vidék mintázatát követve, hogy mindig csak lefelé hozhassa a vizet. De ami akkor történik, amikor eléri a várost... az lesz csak igazán lenyűgöző!
– Claudius azt akarja, hogy a víz ide érkezzen meg, ahol most állunk. Ha a magától adódó utat választanánk, vagyis hagynánk, hogy a víz kövesse a táj fekvését, és lefelé folyjon, éppen a Circus Maximus lóversenypályájának gerince alatt kellene csatornát ásnunk. Ez túl nagy felfordulást okozna, ezért Claudius azt találta ki, hogy a víz megkerüli a Circus Maximust. Erre a célra kell kialakítanunk az alagutat az Aventinus-dombon keresztül. A csatorna eltűnik a hegy egyik oldalában, és kibukkan a másikon, pontosan itt. Elképesztő, mi? De még mindig nem érkeztünk el a legbámulatosabb szakaszig. Kövess.
Végigsétáltak az Aventinus-domb lába mentén, majd átkeltek egy nyílt téren, a versenypályától délre. Miközben megközelítették a városfalat és a Capena kaput, felködlött a szemük előtt Claudius formabontó vízszállító építménye. A kaputól balra eső magasföldet és a jobbra eső, magasabb fekvésű területet egy hatalmas, téglából és habarcsból összeállított boltíveken nyugvó csatorna kötötte össze. A kapuhoz vezető út éppen a boltívek alatt kanyargott.
– Claudius nemcsak a föld alatt hozza a vizet Rómába, hanem a fejünk fölött is! – mutatott a szédületes építményre Albinius. – A vízvezeték megemelt része csak pár száz lábon keresztül húzódik, ami elenyésző távolság a sok-sok mérföldhöz képest. Káprázatos megoldás... Az égben csörgedező folyó! Nemcsak itt, hanem más helyeken is alkalmazható, sőt merem állítani, hogy ennél nagyobb és hosszabb magaslati vízvezetéket is lehet építeni, akár mérföldeken keresztül. A vizet immár bárhol le lehet vinni a magasabban fekvő területekről a mélyebben fekvő részekre. Csak ásni kell egy csatornát, és ahol szükséges, boltíveket kell alá építeni, ahogy itt is tettük. A világ születése óta az emberek olyan helyre építik a városaikat, ahol elegendő víz van. Most már akárhova építhetünk várost, mert a vizet messziről is be lehet szállítani a településre. Ilyen lehetőség soha korábban nem adódott. A vízvezeték nemcsak Rómát változtatja meg, hanem az egész világot!
A felügyelő lelkesedése egykettőre átragadt Kaesóra, akit teljesen megbabonázott a látvány. Szerette volna a nap hátralévő részét is a férfi mellett tölteni, de követnie kellett Claudius utasításait, és kisvártatva el kellett búcsúznia tőle.
Átsétált a vízvezeték egyik hatalmas boltíve alatt, kiment a Capena kapun, és hamarosan a városfalon kívül találta magát. Rövid, sietős sétával gyorsan elérte a cenzor másik nagy építkezésének területét.
A tájon hemzsegtek a szorgalmasan ásó, habarcsot keverő, törmeléket talicskázó munkások. Kaeso megkérdezte, hol találja a felügyelőt, Deciust, majd odasétált a legnagyobb, legizmosabb emberhez, akit a környéken fel lehetett lelni.
– Szóval te azért jöttél, hogy tanulj valamit az útépítésről, ugye? – kérdezte Decius. – Nos, én az egész életemet ezzel töltöttem. Tanultam róla egy-két dolgot a negyvenvalahány év alatt. De Appius Claudiusnak hála, végre élőben is láthatom egy ilyen komolyan megtervezett és gondosan kivitelezett út építését. Az egész útvonalat kiszámították, beszerezték a legjobb anyagokat, és Róma legkiválóbb munkásait gyűjtötték egybe. Persze a vízvezeték építői minden bizonnyal vitatnák ezt az állítást! Erre a teljesítményre mindnyájan büszkék leszünk. Még az utódaid is azt fogják mondani amikor vagy ezer év múlva végigmennek ezen az úton: „Jupiterre, milyen kitűnő munkát végzett az öreg Appius Claudius a munkásaival, amikor lefektette ezt az utat!”
– Ez az út még ezer év múlva is itt lesz?
– Hát persze! Semmi kétség.
Kaeso elkönyvelte magában, hogy a tagbaszakadt ember túloz, ám mialatt Decius elmagyarázta neki az út építésének szakaszait, lassan kezdte úgy érezni, hogy hitelt érdemel a felügyelő állítása.
– Az első utak nyomorult kis ösvények voltak – mesélte Decius. – Az áthaladó emberek léptei döngölték őket a földbe, vagy éppen az állatok léptei, hiszen ők is ösvényeken járnak, és ügyesen megtalálják a legjobb utat, amin áthaladhatnak egy hegyszoroson vagy egy akadályokkal teli völgyön. Amikor az emberek elkezdtek szekereket használni, a keréknyomok kiszélesítették a meglévő ösvényeket. Végül egy névtelen lángész eldöntötte, hogy elég volt az ösvények öntörvényű kanyargásából, ideje a célnak megfelelő utakat építeni. Így született meg az útépítés művészete.
– Amint látod, itt a folyamat első lépéseinél tartunk. A munkások sekély, párhuzamos árkokat ásnak a földbe. Ezek jelzik az út szélességét. Ez az út tizenöt láb széles, vagyis három férfi feküdhetne végig rajta keresztbe lábtól fejig. Természetesen rómaiakra célzok, hiszen a gallokból csak két és fél kellene. Azt mondják, a gall legjobb kettévágva, és abból is a fej nélküli rész a rokonszenvesebb.
Decius jóízűen nevetett a saját viccén, és közben hátba vágta Kaesót, mintha azt akarná, hogy ő is viszonozza.
– Na mármost... ha utánam jössz, ott távolabb látni fogod az építés második szakaszát. Az árkok közötti laza földet kiásták, és addig mélyítik, amíg elég szilárd alapot nem találnak az út alapja számára. Az, hogy milyen mélyre kell leásni, a föld jellegétől függ. Néha, amikor a talaj mocsaras vagy megbízhatatlan, karókat kell bele verni. Szerencsére itt nem ez a helyzet. Egy erősebb munkásnak nem kell megszakadnia, hogy elérje a kemény útmedret. Ezek a fickók még csak nem is izzadnak. Így van, emberek?
Az építők felnéztek Deciusra, és elvigyorodtak. Kaeso látta rajtuk, hogy kedvelik a felügyelőt.
– Ne álljunk meg itt, megmutatom a következő lépést. Látod amott azokat a nagy kőkupacokat? Azokat fektetjük le az út első rétegeként. Méret szerint válogatott kövek, marokköveknek hívjuk őket, mert pont elférnek egy férfi markában. Ezekből lesz az első réteg, amire aztán szabálytalan kőtörmeléket rakunk, körülbelül kilencujjnyi mélységben. Ezt ledöngöljük, és mésszel megszilárdítjuk. Ezt a szakaszt törmelékezésnek nevezzük. Ennek tetejére kerül az út magja, ami fél láb magas, és téglák, cserepek töredékeiből áll. Ezek kisebbek, mint a törmelékréteg kövei. A harmadik réteget is mésszel szilárdítjuk meg. Ott messzebb már láthatod azt a szakaszt, ahol az útmag is készen van.
– Mintha középen magasabb lenne, mint máshol. Rosszul látom? – kérdezte Kaeso.
– Nagyon éles a szemed. Szándékosan alakítjuk így, hogy lefolyjon róla a víz. Az út befejezése eddig azt jelentette, hogy az út magva fölé egy kavicsréteg kerül. Ezzel általában be is fejeződött az építés. Csakhogy ennél az útnál a kavicsréteg csak átmenetileg marad a tetején. Ahogy az idő és a pénz engedi, elkaparjuk róla a kavicsot, és lefektetjük a környéken fellelhető legkeményebb köveket. Róma közelében a bazaltláva a legkeményebb kő. Ezek a téglákkal ellentétben nem egyforma darabok, hanem a törések és környezeti hatások nyomán különféle szeszélyes alakzatokba rendeződnek. Erre mondjuk, hogy sokszögű. Egy ügyesebb munkás könnyen kiválasztja az egymáshoz illeszthető darabokat, és olyan egyenletesre és simára alakítja az út felszínét, hogy keresve sem lehet rajta egy ujjnyi hézagot találni. Láttam már ilyen módszerrel épített falakat, és szerintem semmi akadálya, hogy az út építésénél is alkalmazzuk. Ha még távolabb megyünk, látni fogod az útnak azt a szakaszát is, amit bazaltréteg fed, de ezt egyelőre csak azért alakítottuk ki, hogy megmutathassuk. Tessék, itt van. Nézd meg. Próbáld ki. Akár ugrálhatsz is rajta. Térdelj le, és simítsd végig a kezeddel. Olyan tökéletesen sima és egyenletes, hogy az ember már-már azt hiszi, egyetlen hatalmas, vékony barázdákkal erezett kőből van.
– Csodálatos! – kiáltott fel Kaeso. – És gyönyörű.
– Ráadásul sokkal tovább fog tartani, mint bármi, amit az őseink eddig megalkottak.
– Tényleg ilyen szépen meg lehet építeni egészen Capuáig?
– Hiszek abban, hogy egy napon egész Itáliát ilyen pompásan megépített utak hálózzák majd be, sőt az Itálián túli vidékeket is, olyan messzire, ameddig csak római merészkedik. Hercules oszlopaitól a Fekete-tengerig mindenki így kiált majd fel: „Ez egy római út!” – Decius elnevette magát. – Tudod, mit mondott nekem egyszer Appius Claudius? „Nagy Sándor a fél világot meghódította a hadseregével... de el tudod képzelni, micsoda eredményt ért volna el, ha a görögök tudják, hogyan kell római utat építeni?”

– És mióta folyik ez az egész? – kérdezte Quintus Fabius haragos arccal.
– Úgy egy hónapja. A tógaünnepem után kezdtem el – felelte Kaeso.
– Sejtettem. Nem tetszik nekem, hogy összeszűrted a levet Appius Claudiusszal, fiatalember. Ez így nagyon nincs rendjén!
Quintus megkérte ifjú unokatestvérét, hogy látogassa meg, ám ezúttal nem a kertjében fogadta, hanem a háza előcsarnokában. Kaeso két dolog miatt is rendkívül kényelmetlenül érezte magát. Egyrészt Quintus ezúttal nem engedte be a háza bensőséges közepébe. Olyan fogadtatásban részesítette, mint egy hívatlanul betolakodó kereskedőt, és székkel sem kínálta, mindvégig állnia kellett. Ennek tetejébe az előcsarnokban felsorakoztatott viasz mellszobrok – amelyeket patrícius szokás szerint erre a célra kialakított fülkékben helyeztek el, és amelyek Quintus családi őseit ábrázolták – ugyanolyan szúrósan figyeltek minden jövevényt, mint a házigazda. Úgy tűnt, nemcsak Quintus viseltet neheztelő és elítélő érzésekkel Kaeso iránt, hanem a savanyú képű Fabiusok számtalan generációja is.
– Unokabátyám, tudom, hogy nézeteltéréseid vannak Appius Claudiusszal...
– Elkorcsosult fajzat! Beszennyezte a fejét az úgynevezett görögös műveltség. Ha csak egy fél esélyt adsz neki, a te elmédet is beszennyezi.
– Szerintem nem kell aggódnod emiatt – csitította Kaeso. Claudius mindeddig hiába próbálta görögül tanítani. A mérnöki munkában viszont szerencsére minden reményét túlszárnyalóan tehetségesnek bizonyult, és Claudiust idővel valósággal ámulatba ejtette új védence rátermettsége és lelkesedése. – Kizárólag az építési munkálatok miatt kerestem fel Appius Claudiust. Nagyon sokat tanulok az utak építéséről, illetve az új vízvezetékről, ami...
– Amennyit erről a sertepertélésről tudnod kell, azt tőlem is megtudhattad volna, fiatalember. Az építkezések csak azért kezdődhettek el, mert súlyos visszaélés történt a cenzori hivatallal. Claudiusnak valahogy sikerült megkerülnie a szenátust, és egyszerűen kifosztotta a kincstárat, hogy anyagi fedezetet teremtsen törvénytelen cselszövéseihez.
– De azok a cselszövések, ahogy hívod őket, egész Róma javát szolgálják!
– Kizárólag Claudius javát szolgálják! Eszközök, amikkel kiterjesztheti politikai fölényét. Több ezer polgár hűségét vásárolja meg azzal, hogy munkát ad nekik. Nem kétséges, hogy neki is jelentős összeg üti a markát!
Kaeso összevonta a szemöldökét.
– Komolyan azzal vádolod, hogy közpénzt sikkasztott el?
Quintus felmordult.
– Nagyon is hajlamos az ilyesmire! Te még fiatal vagy, Kaeso. Nincs annyi tapasztalatod a világban, hogy helyesen ítéld meg egy ember hajlamait. Higgy nekem, Claudius nem az a fajta ember, akivel érdemes szövetséget kötni.
– De ő is patrícius, mint te vagy én – ellenkezett Kaeso.
Quintus valóban habozott volna a válasszal? Kaeso örökbefogadására, bizonytalan vérvonalára gondolt? Mindenesetre megrázta a fejét.
– A Claudiusok mindig is hiú és öntetszelgő népség voltak, de a régi időkben legalább sziklaszilárdan támogatták a patríciusi előjogokat. Ehhez képest Appius Claudius egy teljes hátraarcot csinált, és az alacsony rangúak bajnokává tette magát. Ó, persze még mindig képmutatóan viselkedik a patrícius ideálokkal kapcsolatban, csodálja ősei nagyságát és a köztársaság alapítóit, de a szíve mélyén egy önelégült demagóg. A söpredék cinkosa. Veszélyes demokratikus elvekkel kacérkodik, amiket valószínűleg azoktól az átkozott görög filozófusoktól tanult el, akiket olyannyira imád. Soha nem lett volna szabad odaadni neki a szavazólista fölötti ellenőrzés jogát.
– De cenzorként ez a feladata.
– Hogy naprakészen tartsa a listát, igen, de nem az, hogy felelőtlen módon kénye-kedve szerint javítgasson rajta. Persze ő azt állítja, hogy egyszerűen átszervezi a szavazótömböket, hogy hatékonyabban működjenek, de valójában a választások demokratikusabbá tételében mesterkedik, hogy kevesebb súllyal essenek latba a patríciusok. Roppant veszélyes ötlet! A köztársaság bölcs alapítói szándékosan úgy tervezték meg a szavazási eljárást, hogy azoknak a családoknak legyen nagyobb befolyása, akik őseik kimagasló eredményei alapján kiváltságos helyet élveznek a társadalomban. Ezt a rendszert nem szabad szétzilálni. Nagyon is jó szolgálatot tett Rómának a köztársaság születése óta, és éppoly jó szolgálatot fog tenni a következő kétszáz évben.
Ami még ennél is rosszabb, fiatalember, Claudius visszaél azzal a cenzori joggal, hogy betöltheti a szenátus megüresedett helyeit. Minden üresedést olyan embernek ad, aki őhozzá hűséges, és ezek között az új szenátorok között felszabadítottak fiai is találhatók! A szenátus ilyen mérvű lefokozása elképzelhetetlen lett volna a nagyapám korában! Hová jutottunk?
– Változnak az idők, unokatestvérem – jegyezte meg Kaeso.
– És ritkán változnak jó irányba! Ha egy radikális elképzelés gyökeret ver, senki sem tudja megjósolni, mennyire burjánzik majd el. Vegyük példának a konzuli címet. Nagyon hosszú ideig csak patríciusok választathatták be magukat a legmagasabb hivatalba, és a plebejusok közel sem férkőzhettek hozzá. Rómának nagyon is hasznára vált ez a felállás, és ezért hagyománnyá vált, hogy a patríciusok kizárólagos jogot formálhatnak a konzuli címre, és ezt idővel törvénybe is iktatták. Az úgynevezett reformerek viszont tiltakoztak, és ötvenöt évvel ezelőtt sikerült elfogadtatniuk egy törvényt, amely megengedte, hogy az egyik konzul plebejus legyen. A reformerek azt mondták, ez így igazságos. Ha egy plebejus elég okos és ügyes ahhoz, hogy konzul lehessen, miért ne választhatnák meg? De ez még csak a kezdet volt. Harminc évvel ezelőtt a reformerek újabb törvényt fogadtattak el, és ebben már az állt, hogy az egyik konzulnak plebejusnak kell lennie! Hát hol lesz ennek a vége? Az ilyen változásokat mindig az Appius Claudiushoz hasonló csőcselékuszító bajkeverőknek köszönhetjük. Elárulják önnön patríciusvérüket. Claudius veszélyes ember. Nem kellene körülötte sündörögnöd.
Kaeso sóhajtott.
– Quintus bátyám, kérlek, érts meg. Én a te politikai nézeteidet osztom. Nem is tehetnék mást. Az apám ugyanezeket a nézeteket örökítette rám, midőn felnevelt. De az apám beleegyezését is sikerült megszereznem ahhoz, hogy Claudius szárnyai alatt dolgozhassak, és remélem, téged is meg tudlak győzni. Nem áll szándékomban segíteni Appius Claudiusnak a csőcselék uszításában. De akár tiltakoztok, akár nem, a vízvezeték és az új út hamarosan megépül, és én is részt akarok venni a munkálatokban. Ha ezek a vállalkozások politikai hasznot is hajtanak, akkor miért egy Claudius legyen az egyetlen haszonélvező? Miért ne osztozna a sikerben egy Fabius is amellett, hogy megismeri a folyamatokat? Az elkövetkezendő években még több út és vízvezeték fog épülni, és azt akarom, hogy ha elkészülnek, egy Fabius arassa le a babérokat, illetve élvezze a megérdemelt jutalmat.
Quintus megcsóválta a fejét.
– Ingoványos úton jársz, Kaeso. Semmi kifogásom az ellen, hogy tanulsz valamit az építésről és a tervezésről. De Claudius elvetemült alak, és könnyen a bűvkörébe von bárkit. Még arra is rávehet, hogy sajátítsd el a gondolkodásmódját.
– Biztosíthatlak róla, fivérem, hogy ez nem fog megtörténni. Megnyugodnál, ha megígérném, hogy egyetlen szót sem fogok megtanulni görögül? Nem is lenne nehéz megtartani ezt az ígéretet, lévén hogy képtelen vagyok elsajátítani azokat a szavakat.
Quintus arcán halvány mosoly suhant át.
– Kaeso, Kaeso! Jól van, nem bánom. Mivel az apád jóváhagyását már megszerezted, én sem fogok tiltakozni, legalábbis nyilvánosan nem. Csukva fogom tartani a szám, és reménykedem benne, hogy tudod, mit teszel. – Végigpillantott a fülkékbe helyezett viasz képmások során. – Sose feledd el az őseidet, Kaeso, és őrizd meg a neved méltóságát!
Mintha ismét habozott volna, és a szeme is furcsán megrezzent, miközben az elhunyt Fabiusok ábrázatáról Kaeso arcára nézett. Bizonyára nem sok hasonlóságot látott.
– De én most valami másért hívattalak ide – váltott aztán témát. – Van itt számodra valami... ha még mindig érdekel. Gyere velem.
Kaeso követte az unokatestvérét egy szobába, ahol minden falat tekercsekkel teletömött rekeszek borítottak. A szétszórtan elhelyezett asztalokon nehezékekkel kisimított pergamenek álltak átolvasásra készen. Quintus Fabiusnak nem volt akkora könyvtára, mint Appius Claudiusnak, és a tartalma is jócskán különbözött. Itt egyetlen görög szöveget sem lehetett találni, és idegen népek történelmét sem lehetett tanulmányozni. Quintus Fabius könyvtárának összes irata jogi ügyeket taglalt, például tulajdonjoggal kapcsolatos igényeket, pénzügyi ügyleteket, családfákat vagy nemzedékrenddel kapcsolatos írásokat.
– Azt mondtad, érdekelnek a pár évvel ezelőtti vizsgálataim, azok az iratok, amiket aedilis curulisként gyűjtöttem a tömeges mérgezésekkel kapcsolatban. Töredékesebbek, mint emlékeztem, de azt hiszem, sikerült egybegyűjtenem őket. – Quintus egy bőrtokra mutatott, amibe számtalan tekercset rakott. – Ez itt az említett ügyre vonatkozó aktacsomó. Persze tudom, hogy az Appius Claudius mellett folytatott tanulmányaid nagyon sok időt és figyelmet igényelnek...
– Nem, egyáltalán nem, Quintus bátyám! Hálás vagyok, hogy nem felejtetted el a kérésemet, és ennyit fáradoztál, hogy összegyűjtsd nekem az iratokat. – Az igazat megvallva, a Claudiusnak végzett munka izgalmai közepette el is feledkezett a mérgezési esetekről, de ezt inkább elhallgatta Quintus Fabius elől. Az unokatestvére vajon azt várta tőle, hogy ott ücsörögjön a könyvtárban, és egész álló nap az iratokat fürkéssze? Kaesónak nem volt ennyi ideje; szeretett volna már hazamenni, hogy elvégezze a feladatot, amit Claudius rábízott, vagyis ellenőrizze a vízvezeték egyik szakaszának számításait. – Hazavihetném magammal a bőrtokot, hogy kedvem szerint szemezgessek az iratokból?
Quintus a homlokát ráncolta.
– Általában nem engedem meg, hogy a gyűjteményem darabjai kikerüljenek a házamból. Néhány közülük meglehetősen bizalmas adatokat tartalmaz. Van, amelyik pótolhatatlan. De... miért ne? Csak annyit kérek, hogy óvatosan bánj velük, és időben hozd vissza őket. Remélhetőleg sikerül bepillantást nyerned a magiszteri címmel járó kihívásokba és felelősségbe. A közéleti szolgálat próbára teszi az embert, ám a jutalom és a dicsőség bőségesen kárpótol a nehézségekért. Gondolnod kell a jövődre is, Kaeso, nem csak arra a munkára, amit a cenzor mellett végzel.
– Ez nagyon kedves tőled, bátyám. Már ma este elkezdem olvasni.

Kaeso késő éjjelig szorgoskodott a mennyezetről lógó hidrafejű mécses fényénél, és túl fáradt volt ahhoz, hogy belenézzen Quintus irataiba. Túl későre is járt, ezért csak arra volt képes, hogy kimerülten ágyba zuhanjon.
De nem aludt jól. Lehet, hogy a feje zsúfolásig megtelt számokkal. Lehet, hogy unokatestvére rosszallása ülte meg a lelkét, sokkal jobban, mint nappal gondolta volna.
Álmában Kaeso visszatért unokabátyja házának előcsarnokába, ahol rajta kívül csak a fülkékben gubbasztó viasz mellszobrok voltak jelen. Hirtelen az összes képmás szeme egyszerre rezzent meg. A test nélküli fejek haragosan néztek rá, aztán megszólították. Gunyoros, gyűlölettel teli hangon beszéltek.
– Ő nem közénk való.
– Ki ez?
– Honnan jött?
– Ki tudja, miféle vér folyik az ereiben?
– Lehet, hogy egy gall leszármazottja!
– Egy erőszakos aktus romlott gyümölcse!
– Szennyes!
– Feslett!
– Mocskos!
– Egy nemes Fabius vérvonalát évszázadokra vissza lehet vezetni, de ez egy sehonnai teremtmény!
– Olyan, mint a trágyáról felszálló légy!
Álmában Kaeso kiszaladt a helyiségből. A fórumon találta magát. Az apja éppen a Rostrához vezette. Jókora tömeg gyűlt össze az emelvény előtt, hogy meghallgassa a beszédét, de amikor kinyitotta a száját, csak értelmetlen badarságok szivárogtak belőle. A csőcselék nevetett, és kifütyülte. Az ő fejük is viaszból készült, mint a Fabiusok szobrai.
Leszaladt a Rostráról, és bemenekült Appius Claudius házába. A cenzor szívélyesen fogadta, észre sem vette, mennyire fel van dúlva. Szétnyitott egy térképet, ami a vízvezeték egyik szakaszát ábrázolta. A Gabiiba vezető út lefutott a térképről, bele a szürke semmibe.
– De hol vannak a források? – kérdezte Kaeso.
– Ó, amiatt ne aggódj – felelte Claudius. – Tudom, honnan fog eredni a víz. Csak azt nem tudom, fiatalember, hogy te honnan eredsz!
A cenzor hirtelen szigorúan tornyosult Kaeso fölé, és éppoly haragosnak és utálkozónak tűnt, mint a Quintus előcsarnokában sorakozó képmások.
Kaeso felriadt. Testét hideg verejték borította.
A mécses lángja még mindig égett. Annyira elcsigázott volt, hogy még azt is elfelejtette eloltani, így az apró lángok továbbra is ott táncoltak a hidra sok-sok fejéből kinyújtott nyelveken. Kaeso kétségbeesetten próbálta elterelni a figyelmét, és gyorsan Quintus aktacsomója után nyúlt. Kihúzta az iratokat a bőrtokból, megdörgölte a szemét, és olvasni kezdett.
Apró részletekben tárult fel előtte a mérgezések története, és a vizsgálat menete. Az anyag töredékes mivolta csak még izgalmasabbá tette az esetet, mintha egy hatalmas kirakós játékot kellett volna összerakni. Kaeso szinte hajnalig böngészte az iratokat, és hálás volt azért, hogy valami segít neki elfelejteni a rémálmot.

A következő hónapokban Kaeso élete egyfajta kényelmes ritmusba rendeződött. Keményen dolgozott Appius Claudius tanítói szárnyai alatt, és a nagy út építésével kapcsolatos összes ismeretet magába szívta. Az emberek már Via Appiaként emlegették a hatalmas utat, és Aquaeductus Appiae-ként a látványos vízvezetéket. Nem akadt olyan feladat, amiből Kaeso ne vette volna ki a részét, akár árokásásról, akár azokról a számításokról volt szó, amikkel a vízvezeték egy szakaszán adott idő alatt átfolyó víz mennyiségét becsülték meg.
A görög ábécé betűit is sikerült megtanulnia, sőt csökevényesen néhány kifejezést is, de valahányszor Claudius megkérte, hogy fordítson le görögből egy hidraulikáról vagy tervezésről szóló szöveget, a nyelv összetettsége szinte áthatolhatatlan falként tornyosult fölé.
– Egyvalami biztos – sóhajtott fel Claudius egyik nap elkeseredve. – Benned aztán egy csepp görög vér sincs!
Teljességgel ártalmatlan megjegyzésnek szánta, ám Kaesót ennek nyomán újabb rémálmok vették üldözőbe.
Éjszaka, egy fárasztó munkával és agytornával eltöltött nap után Kaeso alig várta, hogy elfogyaszthassa kiadós vacsoráját a szüleivel, aztán pihenhessen egy kicsit a kertben, majd a Quintustól kölcsönkapott iratok böngészése közben álomba szenderüljön. Furcsamód pihentetőnek találta a mérgezési ügyben meghallgatott vádlottak beszámolóit, a Quintus saját kezével odafirkantott listákat és jegyzeteket, a szenátus és a konzulok hivatalos rendeleteit, illetve a különféle bizonyítékok bemutatását. Ha egy homályos célzásra bukkant valamelyik iratban, rögtön tovább kutatott egy másikban, aztán egy harmadikban is, amit talán már olvasott korábban, de nem értette meg teljesen a később értelmezésre kerülő részletek hiányában. Lekötötte és szórakoztatta az anyag kirakós játékhoz hasonló jellege. A látszólag összefüggéstelen darabokból és töredékekből fokozatosan egyre egységesebb eseménysor rajzolódott ki, mint amikor torz, színes kődarabokból szép lassan lenyűgöző mozaik áll össze.
Újra meg újra átolvasta az asszonyok vallomásait, amelyek egészen lebilincselték.
– Azért tettem, mert az uram egy másik nővel hált – mondta az egyik.
– Azért tettem, mert csúnyán nézett rám az az árus – felelte egy másik.
– A fivéremmel örökké veszekedtünk – vallotta egy harmadik. – Belefáradtam.
Egy negyedik pedig ezt mondta:
– Azért tettem, mert a két nővérem is ezt tette a férjével, és nem akartam kilógni a sorból.
A hírhedt Sergia fáradhatatlanul kísérletezett különféle növényekkel és egyéb anyagokkal, és jegyzeteket készített a mérgek kivonásának módjáról. A jegyzetek elég megbízhatónak bizonyultak, akár az okozott tünetekről, akár a hatóidőről, akár többféle anyag összevegyítéséről volt szó. Sergia kiválóan rajzolt, és felismerhető, részletesen kidolgozott ábrákat készített a növényekről. Quintus jegyzetei szerint a mérgező növények élethű rajzával támpontot adott a szolgáinak, amikor kiküldte őket a vadonba gyűjtögetni.
A sisakvirág leírása, amit a virágzó növény rajza kísért, kiválóan szemléltette Sergia stílusát:

„Sisakvirág. Fehér por, amit a Pluto sisakjának nevezett növényből nyernek. Azért nevezik így, mert a bíborszínű virág, ami egyenes, felfelé álló fürtökben nő, egy magas tarajú és orcavédőjű harci sisakra hasonlít. A növény csípőmagasságúra nő, és a fák árnyékát, a nyirkos talajt kedveli. Egy görög kereskedő elmondta, hogy az ő népe a Mérgek Királynőjének hívja. A legenda szerint annak a Kerberosznak nevezett, háromfejű kutyának a nyálából szökkent először szárba, aki az alvilágot őrzi. A növénynek minden része mérgezőnek tűnik, elsősorban a gyökere, ahonnan a port nyerik. A lenyelése halált hoz. Egy nőt úgy is meg lehet ölni vele, ha a nemi szervével érintkezik. Nagyon gyors hatású – a halál általában tíz percen belül bekövetkezik, de négy órán belül mindenképp. Az áldozat szinte azonnal bénultságot érez, szája és torka bizsereg és kiszárad. A toroktól az ágyékig kínzó égő érzés keletkezik. A bizsergés kiterjed a kézre és a lábra is, végül az egész testre. A bőr és a végtagok hideg és nyirkos tapintásúak, ugyanakkor az áldozat úgy érzi, mintha meggyújtották volna a testét. Elgyengül a láb. Eltompul a látás és a hallás, de az áldozat tudata a halál pillanatáig tiszta marad. Az izmok remegnek, és görcsösen rángatóznak. A pulzus elhal. A pupilla kitágul. A legkisebb megerőltetés is végzetes ájuláshoz vezethet.”

Így folytatódott tovább, amíg Kaeso a régi gyilkosságok kavargó részleteivel a fejében álomba nem merült. Az ilyesfajta olvasmányok átmenetileg segítettek neki megszökni a sürgető hétköznapi teendők elől. Utolsó éber gondolata nem valami bosszantó technikai probléma körül forgott a vízvezeték kapcsán, hanem a patrícius matróna, Cornelia körül, aki Sergia egyik barátnője volt, és közösülés közben ölte meg a férjét a fehér porba mártott középső ujjával. A férfi kedvelte, ha aktus közben hátulról is ingerlik, noha az asszony ezt gusztustalannak tartotta. A sisakvirág perceken belül végzett a férfival, de Cornelia szerint előbb még soha nem tapasztalt erősségű kéjérzés remegtette meg a testét. Az aktacsomó tele volt ilyen rendkívüli részletekkel.
Ám akármennyit is olvasott Kaeso, a szövegek nem űzték el azokat az álmokat, amik homályos származására emlékeztették. A lidércnyomás újra meg újra visszatért, és rendszerint valami mellékes kis megjegyzésben gyökerezett, amit Kaeso napközben szinte el is engedett a füle mellett. Ezeknek általában nem is volt köze az őseihez, mégis valahogy kiszolgáltatottságot és sérülékenységet csaltak elő a lelkéből. Ismét kívülállónak érezte magát, aki szélhámos módjára betolakodott Róma egyik legősibb, legkiválóbb famíliájába.

Ilyen megbízható mintázatban teltek Kaeso hétköznapjai. Aztán elérkezett a nap, amiről tudta, hogy végérvényesen meg fogja változtatni az életét – bár teljesen más okból, mint hitte volna.
A rendhagyó nap az eljegyzése napja volt egy Galeria nevű lánnyal. Az eljegyzéshez számtalan egyeztetés vezetett mindkét patríciuscsalád részéről. A Fabiusok oldaláról Quintus szorgalmazta leginkább az ötletet. Úgy vélte, Kaeso bebizonyította ügyességét és rátermettségét, de eltökéltségében túlzottan makacsnak és öntörvényűnek mutatkozott, így jót fog neki tenni a házasság, amelynek felelőssége megtaníthatja zabolátlan akaraterejének megszelídítésére.
Kaeso vegyes érzelmekkel fogadta a frigy ötletét, de Galeria nagyon szép lány volt, Venuséhoz hasonlatos, gyönyörű testtel, és beszélgetéseik során, amikre minden alkalommal a lány nevelőnője ügyelt, elragadóan szemérmesnek és bájosnak mutatkozott.
Az eljegyzés aláírására egyik délután Quintus Fabius házában kerítettek sort. Kaeso, az apja, és Galeria apja több áldomást is ittak Quintus legjobb borából. Kaeso amint tudott, kiszökött a házból, hogy kissé kapatosan felkeresse Appius Claudiust, és mentorának is elmondja a hírt.
Az ajtónyitó rabszolga megmondta neki, hogy a cenzornak hivatalos megbeszélése van egy látogatóval, majd megkérte, hogy várjon a Claudius könyvtárával szomszédos előszobában. Meleg, nyugodt nap volt, ezért minden ajtót nyitva hagytak. Kaeso tisztán hallotta a szomszéd szobában zajló tárgyalást.
– Kétségkívül volt már példa olyasmire, mint amit az imént kértél tőlem – mondta Claudius. – Az államvallás olyan nagy és összetett lett az idők során, oly rengeteg rituálét kell bemutatni nap mint nap a város legkülönbözőbb pontjain, hogy az utóbbi években egyre több feladat hárul a templomszolgákra, akik az állam tulajdonát képezik, és akik különleges kiképzést kapnak a papságtól. Mindamellett amit te kérsz, Titus Potitius, az némileg eltér minden megszokott gyakorlattól, és nyilvánvalóan vitákat szít majd.
A Potitius név nem sokat jelentett Kaesónak. Tudta, hogy a Potitiusok a legrégebbi patríciuscsaládok közé tartoznak, de nem volt nagy jelentőségük a kor politikai életében, és ritkán fordultak meg a Fabiusok emelkedett társadalmi köreiben. Ha nagyon töri a fejét, eszébe jutott volna, hogy van valami közük az Ara Maximához, és Titus Potitius pontosan ennek az ősidőkből örökölt feladatnak a kapcsán kereste fel a nagy Claudiust.
– Kérlek, próbálj megérteni, cenzor. – A látogató a hangja alapján hajlott korú férfi volt, aki fáradt, elesett ember módjára beszélt. – Ha látnék bármi más gyógyírt a családom bajaira, nem jöttem volna hozzád ezzel a kéréssel. Sajnos az a szomorú tény, hogy a Potitiusok már nem tudják fenntartani az oltárt, és nem tudják megrendezni az éves ünnepséget Hercules tiszteletére. Az oltárt sürgősen fel kell újítani. Nem jártál a közelében mostanában? Mindnyájunk szégyene az a hely! Maga az ünnep sem több immár koldusok lakomájánál... szomorúan vallom be, de egyszerűen ez az igazság. Sem Róma becsületére, sem az istenség becsületére, sem a Potitiusok becsületére nem vet jó fényt, hogy képtelenek vagyunk megfelelően ellátni a feladatunkat. Mégis évről évre megkíséreljük, és ezzel még nagyobb nyomorba taszítjuk saját magunkat. Fájdalom, de az őseink korában az oltár mindössze egy fatuskó lehetett, és a lakoma sem állhatott másból, csak egy marék babból. Mára viszont gyökeresen megváltozott a város. Ahogy Róma hatalma és vagyona nőtt, úgy fejlődött a vallásos szertartások színvonala is. Az állam megengedheti magának az Ara Maxima felújítását és karbantartását, és képes rá, hogy olyan ünnepséget rendezzen Hercules tiszteletére, ami egész Róma becsületére válik. A Potitiusok ezt már nem engedhetik meg maguknak.
– Érvelésedben nincs hiba, Titus Potitius. Feltételezem, hogy az előjog átengedéséért cserébe kielégítő fizetséget vártok az államtól.
– Úgy lenne helyes.
– Olyan fizetséget, ami kihúz benneteket és a rokonságotokat a mély gödörből.
– Az állam nagylelkű ellenszolgáltatása jó kezekbe fog kerülni, cenzor.
– Szóval... egy előkelő, öröklött vallási előjog, amit három évszázada oly féltékenyen őriznek, csak afféle árucikk, amit adni-venni lehet? Képzelheted, mit fognak mondani egyesek.
– Gondolom, cenzorként a te hatásköröd elég széles ahhoz, hogy jóváhagyd az adás-vételt.
– És ha megteszem, mit fognak rólam mondani az emberek? „Ott megy Appius Claudius, aki megint visszaélt a hatalmával! Nem elég, hogy azt hiszi, teletömheti a szenátust az alantas származású barátaival, és szétzüllesztheti a választásokat, de még a város legősibb vallási szertartásaiba is belekontárkodik!”
Potitius felsóhajtott.
– Tudom, hogy nehéz meghoznod ezt a döntést...
– Éppen ellenkezőleg! Én teljes szívemből támogatom a felvetésedet.
– Tényleg?
– Messzemenőkig. Nem rokonszenvezek azzal a régimódi felfogással, hogy bizonyos papi feladatok és vallásos rítusok fölött egy-egy kiválasztott családnak kell ellenőrzést gyakorolnia. Minden olyan vallásos feladatnak, ami az egész állam sorsát érinti, az állam kezében kellene lennie. A nép vallását a népnek kellene irányítania. Ezen okból kifolyólag tökéletesen egyetértek azzal, hogy a családod átadja az államnak az Ara Maxima őrzésének és a Hercules-ünnep megrendezésének jogát, és ennek az én szememben semmi köze a családod anyagi helyzetéhez. Ezt szem előtt tartva biztosan el tudom intézni, hogy a Potitiusok méltányos kielégítést kapjanak.
– Cenzor, nem is tudom kifejezni, milyen hálás vagyok...
– Akkor ne fejezd ki, legalábbis még ne. Figyelmeztettelek, hogy lesznek, akik veszettül ellenállnak majd a változásnak. Szentségsértéssel és hatalommal való visszaéléssel fognak vádolni. Becsmérelni fognak téged és a családodat. Fel kell készülnöd a rágalomhadjáratra.
– Értem, cenzor.
– Jól van. Mielőtt továbblépünk, meg kell kérdeznem téged, hogy valóban az egész családod akaratát képviseled-e. A népszámlálás szerint... – Kaeso pergamenek zörgését hallotta. Claudius felmordult. – Úgy látom, kevesebben vagytok, mint hittem. Nincs itt valami tévedés? Létezik, hogy ma már csak tizenkét házban élnek Potitiusok Rómában, és mindössze harminc férfiember viseli ezt a nevet?
– Ez az igazság. A vagyonunkkal együtt a létszámunk is megcsappant.
– És felhatalmaztak téged azzal, hogy mindnyájuk nevében beszélj?
– Én vagyok a legidősebb, a paterfamilias. Alaposan átbeszéltük a kérdést a család minden ágában, és egyhangú döntésre jutottunk.
– Rendben van.
Claudius odahívott egy titkárt, akit utasításokkal látott el. Kölcsönös jókívánságok közepette kísérte ki Titus Potitiust a könyvtárból. Amikor kiléptek az előtérbe, és megpillantották Kaesót, Claudius szélesen elmosolyodott. Kaeso meggyőződött róla, hogy az idős Potitius ősz haja és pofaszakálla beleillett a képbe, amit a hangja alapján festett róla. Az ósdi tógát viselő öregember először csak futólag pillantott Kaesóra, aztán megállt, és elkerekedett szemmel ránézett.
– Ismerlek téged, fiatalember? – kérdezte.
– Nem hiszem, hogy találkoztunk volna – felelte Kaeso.
– Hadd mutassam be Kaeso Fabius Dorsót – szólt közbe Claudius. – Eme ifjú fejében ragyogó elme lakozik. Ő segít nekem az út és a vízvezeték építésében. Ez pedig itt a nagytiszteletű Titus Potitius, Kaeso, a Potitiusok családjának rangidős tagja.
– Egyik legősibb famíliánké – tette hozzá Kaeso, egyszerűen csak az udvariasság kedvéért.
– Rajta hagytuk kezünk nyomát a városon annak idején – bólintott Potitius. – De most a Fabiushoz hasonló családoknak kell rátenniük a kezük nyomát Rómára, és biztos vagyok benne, hogy te a nagy alkotók között leszel, ifjú. Ugyanakkor... – Összeszűkült szemmel egy darabig figyelte Kaesót, aztán megrázta a fejét. – Emlékeztetsz valakire... az unokatestvéremre, Marcusra, aki pár évvel ezelőtt halt meg. Igen, pontosan úgy nézel ki, mint Marcus fiatalkorában. Hátborzongató a hasonlóság! Még a hangod is olyan, mint az övé. Nem tudom... lehetséges lenne, hogy valami rokoni szál kötött titeket össze? Nem emlékszem, hogy a közelmúltban egy Potitius és egy Fabius összeházasodott volna egymással, de talán...
– Aligha – vágta rá Kaeso ridegen. – Biztos vagyok benne, hogy nincs köztünk családi kötelék.
– Kaeso, olyan vörös az arcod, mint a tetőcserép! – csodálkozott Claudius.
– Melegem van – motyogta a fiú. – Biztos a bor teszi, amit Quintus fivérem házában ittam.
– Ó, akkor ezek szerint a hasonlóság csak a véletlen műve – állapította meg Potitius, de továbbra sem tudta levenni a szemét Kaesóról.
Végül elfordult, ám hamarosan megint visszafordult, és ránézett a Kaeso nyakában függő fascinumra. Kaeso azért vette fel reggel az ékszert, hogy eljegyzésének különleges és megismételhetetlen napját tisztelje meg vele.
– De mi ez? – kérdezte Potitius a talizmánt bámulva.
Kaeso hátralépett, mert felingerelte az öregember vizslató tekintete.
– Családi emlék. A neves Vesta-szűz, Pinaria adta a nagyapámnak a tógaünnepén. Biztos nem ez az első alkalom, hogy fascinumot látsz.
– Az ilyen csecsebecsék általában olcsó fémből készülnek, nem aranyból. Ráadásul ennek mintha kibontott szárnya lenne... milyen szokatlan! Érdekes, mégis ismerősnek tűnik. Igen, régi emlékeket ébreszt bennem... de mivel kapcsolatban?
Potitius a feje búbját vakarta.
Kaeso kezdte komolyan megutálni az öregembert. Claudius lopva belekarolt Potitiusba, és az előcsarnok felé irányította a lépteit.
– Biztos vagyok benne, hogy mihamarabb szeretnél visszatérni a családodhoz, elmondani nekik, sikerrel jártál – tette hozzá. – Az istenek vigyázzák lépteidet, Titus Potitius. Az ajtónyitó rabszolga majd kikísér.
– Ég veled, cenzor... és köszönöm.
Az idős férfi megfogta és erősen megszorította Claudius kezét. Mielőtt elfordult volna, utoljára még csodálkozva és értetlenül Kaesóra és a nyakában lógó amulettre nézett.
– Kellemetlen alak – közölte az ifjú, miután Potitius elment.
– Kissé szórakozott már, de a légynek sem tudna ártani – felelte Claudius.
Kaeso fintorgott.
– Azt képzeli, hogy rokonok vagyunk.
Claudius vállat vont.
– Én magam is a rokona vagyok, még ha elég távoli is. Összefonódásunk a köztársaság legkorábbi időszakára vezethető vissza. A legelső Appius Claudius lánya egy Potitiushoz ment feleségül, de a férfi áruló lett, és Róma ellen fordult Coriolanus oldalán. A családjaink sokáig nem álltak szóba egymással. De ez a história már a régmúltba vész, és a Potitiusok mára oly szerencsétlenek lettek, hogy az ember csak szánni tudja őket. De gyere, Kaeso, beszéljünk vidámabb dolgokról! Ha nem tévedek, jó hírekkel érkeztél.
Kaeso elmondta a mesterének, hogy eljegyzett egy lányt. Miközben egy-egy pohár borral megünnepelték az eseményt, Kaeso igyekezett kisöpörni a fejéből a Titus Potitiusszal való találkozás rosszízű emlékét.

– Micsoda hatalmas előcsarnok! – kiáltott fel Kaeso anyja, amikor beléptek az Aventinuson álló kicsi ház bejárati ajtaján.
– Anyám, ez nem előcsarnok. Itt nincs előcsarnok. Ez maga a ház.
– Hogyan? Ez az egyetlen szoba van benne?
– Nem, dehogy. Van egy kert a ház közepén...
– Az a parányi koszfolt a tetőn lévő kis lyuk alatt?
– És az épület hátuljában is van egy helyiség, ami konyhaként és kamraként szolgál. Mögötte van még egy fészer, ahol a rabszolgák alszanak, habár nem hiszem, hogy mindnyájuknak fekhelyet fogunk kialakítani. Aludjanak egymáson.
– Nos, legalább nem lesz nehéz berendezni ezt a helyiséget! – Kaeso anyja, a negyvenéves Herminia még mindig szép asszony volt, de néha berzenkedő arcot vágott, ami jócskán visszavett vonzerejéből. – Az igazat megvallva, szerintem nem éri meg kiköltöznötök a család házából egy ilyen zsúfolt lyukba.
– Szamárság! – szólt rá Kaeso apja. – Quintus fivérem ajándéka mindnyájunkat lekötelez. Nem minden házasodni készülő pár mondhatja el magáról, hogy a saját házában tarthatja a ceremóniát! Természetesen fel kell újítani itt-ott...
– Remélem, Galeria nem ijed meg a kihívásoktól! – vágott közbe Herminia.
– Nekem az elhelyezkedése tetszik legjobban – közölte Kaeso.
– Az Aventinus-domb? – Herminia a szokásosnál is berzenkedőbb arcot vágott. – Nos, legalább az északi lejtőn helyezkedik el.
– Gyere, nézd meg a kilátást ebből az ablakból. Vigyázz, meglazultak a tetőcserepek. – Kaeso kitárta az ablaktáblákat. – Bámulatos, nem?
– Egy csomó háztetőt látok – vonta fel a szemöldökét Herminia.
– Nem, anyám, oda nézz... a két ház közé – mutatott lefelé Kaeso.
– Ó, igen... éppenhogy lehet látni a vízvezeték egyik magasított részét, azt a szemet sértő látványt, amit Claudius barátunk erőltetett rá a városra.
Kaeso apja megköszörülte a torkát.
– Sok dolgunk van még ma, asszony.
– Rengeteg! Össze kell állítanom a vendégek listáját!
– Akkor talán nem ártana sietnünk.
– Én itt maradnék egy kis ideig, ha nem bánjátok – mondta Kaeso.
– Jól van.
Herminia csókot nyomott a fia homlokára, és kiviharzott a szobából.
Kaeso apja még bent maradt egy darabig. Lábával a kilazult járóköveket rugdosta.
– Ne aggódj, fiam. Összeszedjük a pénzt a felújításhoz.
– Ne felejtsd el, apám, hogy már nekem is van jövedelmem. Claudius rendesen megfizet.
– Szerintem inkább az állam pénzét kapod. A cenzor csak kiszámítja a béredet.
– Hát persze, apám. De inkább siess anyám után, mielőtt elveszti a türelmét.
Kaeso egyedül maradt. Az anyja csípős megjegyzései sem szegték kedvét. Azon a napon az istenek mosolyogtak rá. Appius Claudiusnak minden eddiginél izgalmasabb munkát végzett, közeledett az esküvője napja, és a Quintus unokatestvérétől kapott ajándék nemcsak meglepte, hanem mélyen meg is hatotta. Eszébe jutott Claudius egyik kedvenc aforizmája, és hangosan elmondta magának: „Mindenki a saját sorsának építőmestere.” Kaeso kinézett az ablakon a távoli vízvezetékre.
– Ha ez igaz, akkor én egészen kiváló építész vagyok! – jegyezte meg.
– Ezt én is biztosra veszem – közölte egy hang a háta mögül.
Kaeso megpördült. Az apja valószínűleg nyitva hagyta az ajtót, mert nem hallotta, hogy kinyílt volna. Egy idős férfi állt a helyiség közepén elnyűtt tunikában. Kaeso egy darabig nézte, aztán összeráncolta a homlokát.
– Titus Potitius?
– Szóval emlékszel rám?
– Sajnos igen. Mit keresel itt?
– Nagyon gorombán beszélsz, fiatalember. Nem így kell megszólítani az idősebbeket... kivált, ha az ember egy idősebb rokonával beszél.
– Miről hadoválsz itt, öregember?
Kaeso megkeményítette a vállát, de közben úgy érezte, mintha besüppedne a mellkasa.
– Nekünk sok megbeszélnivalónk van egymással, Kaeso.
– Semmi közös témánk nincs.
Potitius felszegte a fejét, és farkasszemet nézett a fiúval.
– Ma nem viseled a fascinumot.
Kaeso megérintette az üres helyet a mellkasán.
– Különleges alkalmakkor akasztom a nyakamba.
– Tudod, hogy honnan származik?
– Pinaria Vesta-szűz adta...
– És azelőtt? Tudod, honnan szerezte a Vesta-szűz?
– Nem. De tudom, hogy ősrégi.
– Igen, valóban... olyan ősi, mint maguk a Potitiusok.
– Mire akarsz kilyukadni, öreg?
– Én vagyok az összes Potitius paterfamiliasa. Én vagyok a család krónikása és történésze. Ha jól tudom, az unokatestvéred, Quintus ugyanezt a posztot tölti be a Fabiusoknál. Pergameneket és jegyzetfoszlányokat gyűjt, emlékszik rá, ki kivel házasodott, hogy nevezték el a gyerekeiket, vagyis megpróbálja nyomon követni az összes történést, ami a famíliát érinti. A mi családjaink annyira régiek, őseink annyi mindent hoztak létre... nagyot, kicsit, csodákat és szörnyűségeket..., hogy szinte képtelenség összegyűjteni! Néha úgy érzem, megkönnyebbülés lenne, ha mindnyájan porrá enyésznénk, hogy a világ egyszerűen megfeledkezhessen rólunk, és úgy folytathassa az életet, mintha sosem léteztünk volna.
– Szerintem Quintus Fabius nem osztja ezt a nézetet.
Potitius valami brekegésszerű hangot hallatott, amit Kaeso csak nevetésnek tudott elkönyvelni.
– Biztosan igazad van. De képzeld csak, mennyi mindent kell tudnia! Akár rossz, akár jó így, egy családi krónikásnak sok titkot kell ismernie. Olyan dolgokról is tud, amiről soha senkinek sem szabad beszélnie... titokzatos halálesetekről, házasságon kívül született gyerekekről, rabszolgalányoktól származó fattyakról...
– Ha mondanivalód van, bökd ki mihamarabb!
– Rendben van. Mi ketten rokonok vagyunk, Kaeso. Te a Potitiusoktól származol.
Kaeso szája hirtelen kiszáradt.
– Honnan veszed ezt?
– Először is, csak rád kellett néznem. Jobban hasonlítasz Marcus unokatestvéremre, mint bárki másra, de ezzel a szempárral, ezzel az állal, a szád formájával akármelyik unokatestvérem fia vagy fivére lehetnél. Eleinte azt hittem, az öreg Marcus elhintette a magvát valahol a hitvesi ágyán kívül, de aztán ahogy a nyomozásom során egyre közelebb kerültem az igazsághoz, rájöttem, hogy a kapcsolat sokkal bonyolultabb, és sokkal régebbi időkbe nyúlik vissza. Amikor az apád kiment innen, alaposan megnéztem magamnak. Ő is hasonlít a Potitiusokra, de kevésbé feltűnően, mint te. Az istenek valamiért úgy döntöttek, hogy benned kell teljes mértékben felszínre törnie a családi vonásoknak.
– A te értékes fascinumod adta a kulcsot a kezembe. Valahol a családi krónikákban említenek egy aranyból készült szárnyas fascinumot, erre tisztán emlékeztem. Az egyik ősöm viselte, akit szintén Titusnak hívtak, és még a decemvirek idejében élt. Az ő történetét követően nincsenek további utalások a szárnyas aranyfascinumra, mintha semmi köze sem lenne a család históriájához. Ugyanakkor a famíliában keringő legendák szerint Titusnak született egy házasságon kívüli gyermeke, akiből rabszolga lett. Az ilyesmiről persze nem szokás beszélni. De a rabszolgák vagyontárgynak számítanak, és a rómaiak rendkívül gondosan vezetik a vagyonukkal kapcsolatos feljegyzéseket... legalább annyira, mint a származási okirataikat. Csak némi szorgalom, sejtelem és következtetés kellett ahhoz, hogy nyomon kövessem annak a törvénytelen gyereknek a leszármazását, egészen egy Pennatus nevű rabszolgáig. Hallottál róla?
Kaeso megpróbálta lenyelni a torkában érzett gombócot.
– Egy Pennatus nevű rabszolga találta meg a nagyapámat a romok között, amiket a gallok hátrahagytak.
– Úgy volt! Azt is tudtad, hogy ugyanaz a Pennatus hónapokig vesztegelt a Capitolinus-domb tetején Pinariával, a Vesta-szűzzel, aki valahogy megszerezte az aranyfascinumot, és, bár senki sem tudhatja, mi okból, de kényszert érzett arra, hogy felnőtté válása ünnepén átadja a nagyapádnak? Most te viseled a fascinumot, Kaeso... és pontosan úgy nézel ki, mint egy Potitius! Kezded már érteni, hogy miként függhetnek Össze ezek a dolgok?
– Találgatás! Rosszindulatú gyanúsítgatás! Bemocskolod egy jámbor Vesta-szűz emlékét! Egyetlen állításodra sincs bizonyítékod!
– Az istenek ismerik az igazi származásodat, Kaeso. És most már te is.
Kaeso egészen megszédült. A szoba dülöngélt és ingázott körülötte.
– Miért mondod mindezt el nekem?
– Minden helyzetben az igazság a legértékesebb, nem?
– Nem!
– Mit mondtál, amikor kinéztél az ablakon? Hogy a saját sorsodat építed? Hogyan építhetsz maradandó emlékművet, hogyan élhetsz erélyes és sikeres életet, ha tenmagadnak sincs szilárd talapzatod és önismereted?
– Te csak egy ostoba vénember vagy, Titus Potitius! Te és a harmadrangú családod elherdáltátok az összes vagyonotokat, ami valaha is a kezetekben volt. Megsértettétek az isteneket, amikor eladtátok születési előjogotokat, az Ara Maxima őrzésének jogát. Hogy mersz előhozakodni egy ilyen hazugsággal? Hogy mered azt állítani, hogy a nagyapám egy Vesta-szűz és egy rabszolga törvénytelen gyereke volt?
Potitius sóhajtott.
– Ez nem úgy sikerült, ahogy reméltem. Nem akartalak megsérteni. De ne aggódj, Kaeso. Tartom a szám. Amit kiderítettem, azt egyedül csak veled osztottam meg. Még a családom tagjainak sem mondtam el.
– Felőlem a háztetőkről is lekiabálhatod a hazugságaidat, ha mered! Csak még inkább nevetség tárgyává teszed magad.
Titus Potitius odacsoszogott az ajtóhoz, majd eltűnt. Kaeso dühödten rúgott egyet a lábával, mire az egyik kilazult padlólap nekicsapódott a falnak.

Azon az éjjelen sokáig nem jött álom Kaeso szemére. Amikor aztán rátelepedett, soha nem tapasztalt, életszerű és zaklatott rémálmok követték egymást.
Az egyik álomból fülsértő nyikorgással nyílt ajtó a másikba, és semmi ésszerűség nem volt az egymást váltó képekben, legfeljebb annyi volt bennük a közös, hogy mindegyikben szívfájdítóan magányosnak, elhagyatottnak és reményvesztettnek érezte magát, és ki volt szolgáltatva mások gúnyolódásának és megvetésének. Egyszer csak hirtelen mozdulattal felült az ágyában, meztelen testén vastag izzadságréteggel, és felnyúlt a nyakához. Ott érezte magán a fascinumot, habár nem emlékezett rá, hogy lefekvés előtt felvette volna. Mérgesen, zavarodottan, könnyeivel küszködve tépte le a láncot a nyakából, és belehajította az amulettet a sötétségbe – csakhogy az amulett visszarepült hozzá! Rémülten sikoltott fel... és csak ekkor tért magához. Rájött, hogy a furcsa ébredés is az álomhoz tartozott.
A szülei ott álltak az ajtóban, és döbbenten nézték. Felébresztette őket a sikongatása. Elszégyellte magát, amiért az anyja pucéran látja, de semmi sem volt a közelében amivel eltakarhatta volna magát. Megint rájuk nézett, de ezúttal az apja helyén Titus Potitiust látta, aki csettintett egyet a nyelvével.
– Csitulj, gyermekem – szólalt meg az öregember. – Ne félj az igazságtól...
Kaeso még mindig álmodott.
Amikor aztán tényleg felébredt, egészen elcsigázottnak érezte magát. Gyanakodva figyelte az ablaktáblák résein beszivárgó napfényt, és attól tartott, hogy esetleg még mindig álmodik, vagyis újabb lidércek fenik rá a fogukat.
Felkelt az ágyából. Remegő lábbal botorkált át a szobán, és kinyitotta a dobozt, amiben a fascinumot tartotta. Most az ékszer látványa is taszította. Ki kellene dobnia ezt a förtelmes fémdarabot! Csakhogy az apja ragaszkodik hozzá, hogy az esküvőjén is viselje. Ha megszabadulna tőle, mindenki azt kérdezgetné, hová lett. Indulatosan csukta be a dobozt.

A menyegzője előtti napon Kaeso elment az aventinusi házba, hogy meggyőződjön róla: minden készen áll a fogadásukra. A ceremóniára való felkészülés során egy oltárt emeltek a bejárati ajtóval szemben, ahol feláldozzák a bárányt, és megolvassák a jósjeleket. A házban elhelyezték a menyasszony és a vőlegény szertartásos székét, amit aztán ki lehet vinni az utcára a szabadtéri ünnepséghez. Mindkét széket ellepték a szárítottvirág-füzérek, amik másnap a bejáratot fogják díszíteni. A két szék között helyezték el a báránybőr szőnyeget, amire le fogja tenni Galeriát, miután a saját elrabolt szabin asszonyaként áthozta a küszöb felett. Kaeso szívverése felgyorsult, amint a jelentőségteljes eseményeket elképzelte. Holnap ilyenkor már nős ember lesz.
A házban alig akadt bútor, de a padlót megjavították, és az egész épületet tisztára súrolták. A kis kertbe friss bokrokat és virágokat ültettek, és a konyhát is feltöltötték edényekkel és lábasokkal. Megpillantotta az új ágyat is, amit az ablak alá, a falhoz toltak – sokkal nagyobb volt, mint amihez otthon, a saját szobájában hozzászokott –, és valami érzéki, várakozással teli borzongás futott végig rajta. Galeria minden alkalommal egyre szebb volt, valahányszor látta, és egyre izgatottabban fogadta a gondolatot, hogy nemsokára meztelenül fonódik össze a testük, és birtokba is veheti a lányt. Ha voltak is fenntartásai a ceremóniával kapcsolatban, azonnal elenyésztek, ha a reá váró testi örömökre gondolt. Átment a szobán, hogy közelebbről is megszemlélje az ágyat.
Egy suttogásszerű hang ütötte meg a fülét.
– Nagyon szép ez a ház.
Kaeso megpördült.
– Te mit keresel itt? Takarodj kifelé!
Titus Potitius állt az ajtóban.
– Nem szokás meglátogatni egy nősülésre készülő rokont, hogy átadjuk neki jókívánságainkat?
– Te bolond vagy. Az istenek tébollyal átkoztak meg, büntetésképpen azért, hogy eladtad születési előjogodat.
– Akkor nagyon olcsón számították.
– Appius Claudiusnak ki kellett volna dobnia téged, amikor odamentél hozzá koldulni. Egy rézérmét sem lett volna szabad adnia neked.
– Furcsa, hogy éppen te említed a pénzt. Ugyanis részben ezért jöttem, nem csak a tiszteletemet leróni. – Potitius összekulcsolta a kezét, és lesütötte a szemét. – Galeria gazdag családból származik. Feltételezem, bőséges hozomány üti a markodat. Gondolom, a cenzor is megtalálta a módját, hogy nagylelkűen megfizesse a szolgálataidat. Már saját házad is van, hála az unokatestvérednek, Quintusnak. Nagyon szerencsés fiatalember vagy, hogy már ilyen korán független életet élhetsz.
– Te pedig egy kötözni való bolond vagy, amiért öregkorodra mindenedet eltékozoltad.
– A Potitiusok hányattatásai már jóval a születésem előtt elkezdődtek. Jellemző a szerencsétlenségünkre, hogy generációjának egyik legtehetségesebb tagja, aki igazából a családunk ivadéka, még csak nem is viseli a Potitius nevet! Én azért reménykedem abban, hogy a legínségesebb időkben ez az ifjú meghallja a vére szavát, és megsegíti bajba jutott rokonait.
Kaeso a fogát csikorgatta.
– Mit akarsz tőlem?
– Némi kölcsönt. Csak ennyit. Egy kisebb összeget. Egyik rokontól a másiknak.
– Miért most? Miért kell elrontanod azt a napot, amikor csak az esküvőmmel foglalkozhatnék?
– A kérésemnek semmi köze az esküvődhöz... bár gondolom, a menyasszony apja jócskán megrendülne, ha megtudná, hogy egy rabszolga és egy bemocskolódott Vesta-szűz ivadékának leszármazottja lesz a veje.
Kaeso lába megremegett. Leült az ágy szélére.
Potitius lágy hangon folytatta.
– Érdekes, hogy pont az építészetet választottad. Az ősöd, Titus Potitius, Coriolanus barátja, szintén építész volt... tudtad? Ő volt az első, aki szégyent hozott a családunkra. Sajnálatos lenne, ha ebben is követnéd a példáját.
– Mennyit akarsz?
Potitius megnevezett egy összeget. Kaeso nagy levegőt vett, mert undorítónak találta az öregember mohóságát, ugyanakkor megkönnyebbült, hogy nem kért még többet. Megegyeztek, hogy Potitius két nap múlva felkeresi, és Kaeso átadja neki a pénzt.

Érthetetlen módon, akármennyire izgalomban tartotta a küszöbön álló esküvő, és akármennyire felzaklatta a hívatlan látogató, Kaeso úgy aludt aznap éjjel, mint a tej. Nem gyötörték rémálmok. Korán fel is kelt, még az első kakasszó előtt, tiszta fejjel, felfrissülve. Meggyújtott egy mécsest.
Valamivel korábban befejezte az unokatestvérétől, Quintustól kölcsönkapott iratok olvasását. Már rég vissza akarta adni őket, de a menyegző előkészületei annyira lefoglalták, hogy nem maradt rá ideje. Most a kezébe vette őket. Egyiket-másikat újraolvasta, néha bólintott vagy hümmögött hozzá.
Egy idő után félretette a tekercseket, eloltotta a mécsest, és aludt még egy órát, ahogy azok szoktak, akik visszavonhatatlan döntést hoztak, és egyszersmind belenyugodtak az istenek akaratába.

Amikor Titus Potitius legközelebb meglátogatta, látszólag azért kereste fel, hogy tiszteletét tegye a friss házasoknál. Kaeso az új otthonában fogadta, ezúttal ellenszenv nélkül. Szívélyesen beszélt hozzá, bocsánatot is kért tőle, amiért korábban megbántotta, sőt bemutatta a feleségének is.
Potitius úgy látta, hogy a házasság örömeivel eltöltött első éjszaka csodákat tett a korábban dölyfös Kaesóval. Miért is ne tett volna? Potitius szemszögéből az ifjúnak semmi oka nem volt a gáncsoskodásra. Először arról győzte meg magát, hogy az Ara Maximával kapcsolatos családi előjogok eladása elfogadható döntés volt, aztán arról is meggyőzte magát, hogy a Kaesótól kért pénzbeli segély is teljességgel jogos és elfogadható. Végtére is rokonok. Kaesónak rengeteg pénze van, míg Potitius sanyarú helyzetben tengődik egyik napról a másikra. Az istenek örvendenek a bőkezűségnek. El sem tudta képzelni, hogy a pénz átvétele kínos élmény legyen. Mi több, Kaeso büszke lehet rá, hogy kisegíti egy rászoruló, idős férfi rokonát.
Ilyen ésszerű magyarázatok jártak a fejében, ezért kevésbé volt éber és elővigyázatos. Semmi különöset nem talált abban, amikor az ifjú feleség szedett neki a menyegzőről maradt hagyományos babételből. Az sem intette óvatosságra, hogy Kaeso adta a tányért a kezébe. Éhes volt, és a bab nagyon ízlett neki. Kaeso észrevétlenül egy érmékkel teli erszényt csúsztatott a kezébe, majd kitessékelte az ajtón. Potitius nem sértődött meg, hogy ilyen hamar elküldték. Természetes, hogy az ifjú férj mihamarabb szeretne kettesben lenni a feleségével.
Az öregember a derekáról lógó pénzes erszényt simogatta, és egy vidám dallamot dudorászott, miközben végigsétált az Aventinus tetején, Kaeso házától a saját otthonáig, ami a domb meredekebb, kevésbé divatos déli lejtőjén helyezkedett el. Elsétált Juno Regina temploma előtt, és látta, hogy az egyik szent liba kiszabadult az elkerített udvarból, és most büszkén, nyakát nyújtogatva kószált fel-alá az oszlopos tornácon. Potitius elmosolyodott, ám hirtelen furcsa bizsergést érzett a torkában. Egykettőre kiszáradt a szája. Kellett volna valami innivalót kérnie, hogy leöblítse vele a babot.
Váratlanul mintha futótűz suhant volna végig a torkától a hasa aljáig. Olyan erős és szokatlan érzés volt, hogy csak valami nagyon súlyos dologra tudott gondolni. Elérte azt a hajlott kort, amikor az ember már bármikor meghalhat, előzmények és egyértelmű ok nélkül. De mi történik vele? Úgy döntöttek volna az istenek, hogy ez lesz élete utolsó napja?
Egyszer csak a templom előtti udvaron találta magát, de fogalma sem volt, hogy került oda, hiszen jóformán moccanni sem tudott. Kisebb tömeg gyűlt össze körülötte. Az emberek fölé hajoltak, és lenéztek rá. Nem sok jót olvasott le az arcukról. A férfiak a fejüket rázták. Az egyik asszony eltakarta az arcát, és sírva fakadt.
– Hideg van... – nyögte ki Potitius. – Nem tudok... mozogni.
Mintha ellent akarnának mondani neki, rángatózni kezdett a karja és a lába, eleinte csak enyhén, aztán olyan erősen, hogy az emberek rémülten léptek hátrébb. A megriadt libák szárnyukat csattogtatva gágogtak.
Potitius ekkor jött rá, mi történt. Nem gyilkosságra gondolt, hanem egy újabb sorscsapásra, ami a Potitiusokat sújtja. Mennyire gyűlölhetik az istenek a családját! Még utolsó lélegzetvételeivel sem átkozta Kaesót; az ifjú bűnével együtt a saját bűnét is be kellett volna vallania, és ezzel további szégyenbe taszította volna a családját. Végtagjai görcsösségével együtt légzése is megszűnt.
Titus, a Potitiusok paterfamiliasa gyorsan és némán hunyt el.
Az aedilis curulis két liktort küldött a holttest eltakarítására, amíg valamelyik családtag nem jelentkezik érte. Az a testőr, amelyik a halott tulajdontárgyait vette számba, felismerte Potitiust, és megdöbbenésének adott hangot, látván, hogy az öreg ilyen rengeteg pénzt hordott magánál.
– A Potitiusok mindig a szegénységük miatt siránkoznak, és lám, micsoda tömött erszény!
– Lehet, hogy abból a kielégítésből maradt, amit a cenzor az Ara Maxima őrzésének jogáért adott nekik – felelte a liktor egyik társa. – Az ilyen istenkáromlásból semmi jó nem származhat.
– Hát az a „semmi jó” már lecsapott erre a szegény párára!

Kaeso szemében Titus Potitius, az elhunyt paterfamilias fia, alig tűnt fiatalabbnak az apjánál.
– Minden jel arra mutat, hogy te voltál az egyik utolsó ember, aki élve látta – magyarázta Potitius. – Papa megmondta az egyik rabszolgának, hogy meglátogat téged hazafelé menet, de nem árulta el neki, mi okból. Elég komoly fejtörést okoz nekünk, hogy honnan szerezte azt a sok pénzt. Senki sem tudja, hogyan került hozzá az a degeszre tömött erszény.
A két férfi Kaeso új házának aprócska kertjében ült. Potitius hangjában nyoma sem volt a burkolt gyanúsítgatásnak, egyszerűen egy megtört fiúnak tűnt, aki szeretett volna mindent kideríteni az apja utolsó óráiról. Kaeso mellkasában mégis ott ugrált valami idegesség. Körültekintően válogatta meg a szavait, és remélte, hogy sikerül eléggé együttérző hangon beszélnie.
– Így igaz, az apád rövid időre betért ide aznap. Korábban egyszer már találkoztunk Appius Claudius házában. Nagyon figyelmes volt részéről, hogy személyesen eljött átadni a jókívánságait.
– Kedves öregúr volt – jegyezte meg Galeria, aki a közelben ült guzsalyával, és egy rabszolgalány segítségével gyapjút font. Galeria bővelkedett a hagyományos asszonyi erényekben, de a szájára nehezen tudott lakatot tenni, és a ház túl kicsi volt ahhoz, hogy kimaradjon Kaeso beszélgetéseiből. – Úgy tűnt, közel állsz a szívéhez, Kaeso.
Potitius elmosolyodott.
– Én megértem, hogy miért voltál neki olyan rokonszenves. Valószínűleg az unokatestvérére, Marcusra emlékeztetted.
– Valóban?
– Igen. Döbbenetes a hasonlóság. Papa nagyon érzelgős ember volt. És... hajlamos volt rá, hogy mások nyakába varrja magát. Véletlenül... – Potitius lesütötte a szemét. – Véletlenül nem kért tőled pénzt? Sajnos a papának volt egy olyan rossz szokása, hogy félig-meddig ismeretlen emberektől sem átallt kölcsönkérni.
– Tőlem kölcsön?!
Potitius felsóhajtott.
– Ne haragudj... de meg kellett kérdeznem. Még mindig nyomozok a kifizetetlen hitelek után. Rejtély, hogy hogyan tett szert arra az érmékkel teli erszényre.
Kaeso megértően bólintott. A jelek szerint az ifjabb Titus Potitius semmit sem tudott az apja zsarolásos cselszövéséről. Az erszény miatti aggodalmaskodás és a megjegyzés, miszerint Kaeso nagyon hasonlít egy Potitiusra, mégis nyugtalanságot szült a ház ifjú urában.
Kaeso nagy levegőt vett. Mellkasában alábbhagyott a tomboló idegesség. Ahogy a menyegzője napjának hajnali óráiban is történt, fejében megszületett a megoldás ötlete, és ezzel lelki békéjét is megtalálta.
Atyafiságos tekintettel nézett a nála jóval idősebb Potitiusra.
– Barátomhoz, Appius Claudiushoz hasonlóan engem is megrendít a családod nehéz sorsa. A város összes patríciusának szomorúságot kell éreznie, amikor azt látja, hogy Róma egyik legősibb famíliájának ennyire megcsappant a létszáma, és tagjai ilyen nyomorúságban tengetik napjaikat. Mi, a régi családok különféle ágai, túl sokat civakodunk a saját köreinkben, holott nekünk, patríciusoknak inkább vigyáznunk kellene egymásra. Én még fiatal vagyok, csekély befolyásom van...
– Alulbecsülöd magad, Kaeso. Quintus Fabiusnál és Appius Claudiusnál már most is mindig nyitott fülekre találsz. Ezt kevés római mondhatja el magáról.
– Hát ezt nem tagadhatom. És szeretnék minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy segítsek a Potitiusokon.
– Rendkívül hálás lennék minden apró segítségért, amit el tudsz érni. – Potitius ismét sóhajtott. – A paterfamilias kötelezettségei nagy teherként nehezednek a vállamra.
– Talán megszabadíthatlak a teher egy részétől, még ha nem is túl soktól. Az én ajánlásomra az unokatestvérem, Quintus talán biztosíthat nektek pozíciókat, és a cenzor is utánanézhet, milyen állást tud nektek felkínálni. Találkozzunk ismét, Titus, egy kis lakoma keretében.
– Megtisztelő lenne számomra – közölte Potitius. – Az én házam ugyan túl szegényes a ti ízlésetekhez mérve, de ha elfogadnátok egy vacsorameghívást...
Kaeso így kezdte megkedveltetni magát a Potitiusok új rangidősével, és így férkőzött apránként az egész család bizalmába.

KR. E. 311

A vízvezeték végében építendő új kút nemcsak Róma legnagyobb közkútjának készült, hanem időtálló, csodálatos műalkotásnak is. A sekély, megemelt medencét, amibe a víz ömlik, tizenöt láb átmérőjűre tervezték. A közepén álló, három, mesterien kifaragott folyami nimfa szájából kellett folyamatosan csobognia a víznek a medencébe.
A kút felavatásának alkalmából összegyűltek a város legkiemelkedőbb polgárai. A legelőkelőbb helyet Appius Claudius foglalta el közöttük; ragyogóan festett széles mosolyával, bíborszínű cenzori tógájában. Quintus Fabius is megjelent, bár ő a megszokott zord kifejezéssel az arcán. Csak hosszas húzódozás után egyezett bele, hogy tiszteletét teszi az ünnepségen, és Kaeso kötelességének érezte, hogy mellette álljon.
Megolvasták a jósjeleket. A jövendőmondó több vízimadarat is látott körözni a közeli Tiberis fölött, amiből arra következtetett, hogy az isteneknek egyértelműen tetszik a kút. Átmeneti nyugalom állt be az ünnepség során, amikor a mérnökök hozzákészülődtek a tolózárak kinyitásához. Quintus morogni kezdett.
– Szóval ez Claudius barátod bocsánatkérése, amiért ilyen sokáig bitorolja a cenzori címet, jóval a legvégső határidőn túl... egy kút!
Kaeso lebiggyesztette a száját.
– Claudius azzal érvelt, hogy a vízvezeték és az út építése túl fontos ahhoz, hogy bármi félbeszakítsa. Ezért kérte, hogy továbbra is cenzor lehessen. A szenátus elfogadta.
– Csak azért, mert Claudius teletömte a szenátust a saját kegyenceivel! Éppoly körmönfont és konok, mint az ősei, és éppoly veszélyes is. A saját önző érdekei miatt politikai válságot okoz a városban. – Quintus megcsóválta a fejét. – Ezek az úgynevezett „nagyszabású vállalkozások” csak elterelik a figyelmet arról, hogy radikálisan a feje tetejére akarja állítani a szavazási rendszert. Nem nyugszik addig, amíg a római köztársaságból egy görög demokráciát nem csinál, hogy aztán a legnagyobb demagógként uralkodhasson fölötte. Ez a katasztrófa nem történhet meg, amíg én élek és lélegzem!
– Bátyám, kérlek! Azért vagyunk itt, hogy a római építészet vívmányait ünnepeljük, nem azért, hogy politikáról vitatkozzunk. A vízvezetékre minden római büszke lehet.
Quintus válaszként is csak morgott. Aztán hirtelen ellágyult az arca.
– Hogy van a kicsike?
Kaeso elmosolyodott. Galeria nem sokkal a menyegzőjük után várandós lett, és nemrég adott életet első fiúgyermeküknek. Kaeso sejtette, hogy Quintus örülni fog az utódnak, de maga is meglepődött azon, milyen heves imádattal csüngött unokatestvére a csecsemőn.
– A kis Kaeso jó egészségnek örvend. Nagyon kedveli azt a tökcsörgőt, amit tőled kapott... meg a többi játékát is.
Quintus bólintott.
– Remek! Már most nagyon éles szemű és eszű gyermek. Akkora tüdővel biztosan a legdörgedelmesebb szónokok közé fog emelkedni.
– Bizony nagy hanggal tart minket kordában – bólogatott Kaeso.
Claudius fellépett az emelvényre, és felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a tömeget.
– Polgárok! Majdnem készen állunk rá, hogy megtöltsük a szökőkutat. De előbb engedjétek meg, hogy pár szót szóljak arról a lenyűgöző mérnöki teljesítményről, ami mindezt lehetővé tette.
A cenzor elmondta, mennyire fontos a víz egy rohamosan fejlődő városban, visszaemlékezett rá, milyen volt, amikor villámcsapásként eszébe jutott a vízvezeték ötlete, és néhány anekdotát is elmondott az építkezéssel kapcsolatban. Mindvégig emlékezetből beszélt, nem olvasott, és egymást érték frappáns szóviccei és találó kifejezései. Egyik-másik szellemes megjegyzésén még Quintus is kénytelen volt nevetni – habár ez a nevetés inkább morgásnak hangzott.
– Nagyon-nagyon sok embernek kell köszönetet mondanom a közreműködéséért ebben a nagyszabású vállalkozásban – folytatta Claudius. – Nehogy egyet is elfelejtsek, inkább leírtam a nevüket. – Claudius felolvasta a névsort. Kaeso hízelgőnek érezte, hogy a lista első szakaszában szerepel a neve, annak ellenére, hogy Claudius nem tudta visszafojtani közbevetését: – Egyébként a Kaesót sajnálatos módon K-val írjuk, nem a becses római C-vel!
Miközben tovább olvasta a listát, Quintus Kaeso fülébe suttogott.
– Miért hunyorog ennyire?
Kaeso a homlokát ráncolta. Quintus egy olyan témára tapintott rá, ami őt is egyre érzékenyebben érintette: a cenzor látására. Claudius látása szinte egyik napról a másikra oly mértékben romlott, hogy szinte az orrával kellett szántania szeretett görög tekercseit, ha el akarta őket olvasni. A listát, amit most felolvasott, kifejezetten nagy betűkkel írták, mégis hunyorognia kellett, hogy felismerje a neveket.
Quintus látta a nyugtalanságot Kaeso arcán.
– Akkor hát igaz a híresztelés? Appius Claudius nemsokára megvakul?
– Dehogy vakul! – csattant fel Kaeso. – Csak megerőltette a szemét, mert túl sokat dolgozott az elmúlt hónapokban.
Quintus felvonta az egyik szemöldökét.
– Tudod, hogy mit suttognak az emberek, ugye?
– Az emberek ostobák! – suttogta Kaeso. Valóban hallotta a rosszindulatú pletykát, amit Claudius ellenségei kezdtek terjeszteni. Azt híresztelték, hogy a cenzort, aki annyira szeret olvasni és írni, az istenek vaksággal sújtják, mert engedélyezte, hogy a Potitius család pénzért átadja az Ara Maximával kapcsolatos vallásos feladatokat a templomi szolgáknak. – Akármit is gondolsz a politikai nézeteiről, fivérem, Appius Claudius jámbor ember, aki mindig tisztelettel adózik az isteneknek. Ha gyengül is a látása, az nem az istenek büntetése.
– De azért ne feledd, hogy rossz hírű Potitius barátaidra is lesújtott az istenek haragja! Vagy tagadod? Nem is akárhogyan!
Kaeso élesen szívta be a levegőt, de nem válaszolt. Az elmúlt egy év során, amióta különös figyelmet szentelt a Potitiusoknak, Kaeso töretlenül biztos volt benne, hogy önös céljai vezérlik, nehogy fény derüljön a valódi származására, és saját utódjai jövőjét is biztosíthassa. Ám utólag megfogant a fejében a gondolat, hogy talán ő is csak az istenek fegyvere, amivel szép lassan a megérdemelt végromlás felé vezethetik azt a gyalázatos famíliát.
– Kétségbe vonod, hogy a Potitiusok szörnyű végzete az istenek könyörtelen ítélete volt? – akadékoskodott tovább Quintus. – Mi más magyarázata lehet a sorozatos és módfelett szokatlan haláleseteknek? Hónapok leforgása alatt minden férfi megbetegedett és meghalt abban a családban. Egyetlen Potitius sem maradt, aki továbbörökíthetné a nevet. Róma egyik legősibb famíliája a szemünk előtt halt ki!
– Egyesek szerint egy járvány végzett velük – jegyezte meg Kaeso.
– Miféle járvány az, ami csak egy családot támad meg, és annak is csak a férfi tagjait?
– Maguk a Potitiusok is járványról beszéltek.
– Igen, kétségbeesésükben meggyőzték a szenátust, hogy nevezzen ki egy diktátort, aki szöget ver a Minerva szentélyénél levő fatáblába, ezzel űzve el a járványt. De nem érték el a céljukat. Legalább egy megbízható barátjuk mindvégig mellettük állt a bajban... te, Kaeso. Mindenki más hátat fordított a Potitiusoknak, mert féltek, hogy átragad rájuk ez a balsors. De te, aki nem is olyan rég melegedtél össze velük, a legvégsőkig hűséges maradtál hozzájuk. Mindig meglátogattad a betegeket, és enyhet nyújtottál a gyászolóknak. – Quintus bölcsen bólintott. – Egyszer nagyon régen a Fabiusok is majdnem kihaltak. Ezerszer hallhattál róla. De az a válság tisztességes körülmények között, a csatamezőn következett be, ezért az istenek úgy látták jónak, ha életben hagynak egy férfit, aki majd továbbörökíti a vérvonalat. Az átkozott Potitiusokat egész más színben fogja feltüntetni a történelem! Légy büszke a névre, amit a fiadra örökítesz, Kaeso!
– Ez a név még az életemnél is többet jelent nekem, unokatestvérem.
Appius Claudius végzett a lista felolvasásával. A tapsvihar közepette felemelte a kezét, hogy jelet adjon a tolózárak megnyitására.
– Hadd folyjon a víz a vízvezetékből!
A három folyami nimfa szájából először levegő bugyogott elő, mintha mély torokhangon nyögtek volna. A gurgulázó hang áldozatainak halálhörgésére emlékeztette Kaesót.
Mennyi találékonyság, ügyesség és kemény munka kellett ahhoz, hogy elnyerje a Potitiusok bizalmát, és elérje, hogy egyikükbe se fészkelje be magát a gyanú! Példásan eltanulta Appius Claudiustól a vonzerő alattomos használatát, az unokatestvérétől pedig szert tett minden ismeretre a mérgekkel kapcsolatban. Miután belefogott a terv kivitelezésébe, a Potitius család kiirtása az összes maradék erejét felemésztette, és az összes gondolatát lefoglalta. Minden egyes haláleset nagyobb sikerélményt nyújtott neki, mint az előző. Már-már meggondolta magát, mielőtt az utolsó áldozattal is végzett, de amikor az utolsó Potitius is kilehelte a lelkét, leírhatatlan megkönnyebbülést érzett. Immár biztonságban volt a titka. Az ő fiának már senki sem fogja elárulni származása szégyenteljes történetét.
A folyami nimfák gurgulázása egyre hangosabb lett. Természetfeletti hang volt; az összesereglett nézők lúdbőrözve hátráltak a kúttól. Aztán mindhárom szájból egyszerre buggyant ki a víz. Megismételhetetlen pillanat volt. Az áradat nagy habzással-fröcsögéssel töltötte meg a medencét.
Claudius túlkiabálta a robajlást.
– Polgárok! Vizet adok nektek! Friss, tiszta ivóvizet Gabii forrásaiból!
A tömeg elragadtatottan tapsolni kezdett.
– Éljen Appius Claudius! – kiáltoztak. – Éljen a vízvezeték építője!

KR. E. 279

Az idős Appius Claudius, akit immár Appius Claudius Caecusnak – azaz „Vaknak” – neveztek, élete legjobb beszédét mondta el a szenátus előtt. Több mint kétszáz évvel később az orátor Cicero az egyik legkiválóbb latin nyelvgyakorlatnak kiáltotta ki ezt a szónoklatot, és Appius Claudius Caecust onnantól fogva a latin próza atyjaként emlegették.
A vitanapra azért került sor, mert el kellett dönteni, hogy Róma továbbra is ellenálljon-e a nagy görög kalandozónak, Pürrhosz királynak, aki a legnagyobb fenyegetést jelentette a város számára a gallok támadása óta. Rokona, Nagy Sándor példájából kiindulva, aki ötven évvel korábban futótűzhöz hasonlóan lerombolta a Keletet, Pürrhosz is úgy vélte, könnyedén lerohanja Itáliát, és egykettőre meghódítja a barbárokat (a görög minden olyan népet „barbárnak” bélyegzett, amelyik nem beszélte a görög nyelvet).
A romaiaknak mind ez idáig sikerült összezavarniuk Pürrhosz terveit. A görög ugyan egyre-másra halmozta a győztes csatákat, de ezek a költséges győzelmek kifosztották a készleteit, meggyengítették túlterhelt parancsnokainak erkölcsi tartását, és jócskán elnyűtték a haderejét.
– Ha még egy ilyen „pürrhoszi győzelemre” sor kerül, a csalódott Pürrhosz király kénytelen lesz belátni, hogy eggyel több diadalt aratott a kelleténél – jelentette ki Appius Claudius Caecus.
A teremben viharszerűen harsant fel a nevetés. Nagyra értékelték a vak szenátor lankadatlan humorérzékét és töretlen derűlátását, ami az elmúlt évek komor hangulatú gyűlései után sem hagyta el.
– Néhányan azt szeretnétek, ha békét kötnénk Pürrhosszal – folytatta Claudius. – Azt akarjátok, hogy ne folyjon több római vér, sőt szövetségeseink és alattvalóink is megmaradjanak. Hajlotok bizonyos engedményekre. Készek vagytok megengedni, hogy Pürrhosz átmenetileg megvesse a lábát Itália földjén, remélve, hogy megelégszik itt egy kisebb királysággal, és lemond arról a tervéről, hogy akkora birodalmat épít nyugaton, amekkorát Nagy Sándor épített keleten. Én mondom nektek, Pürrhosz nem lesz hajlandó visszafogni magát! Nem adja alább, csak akkor nyugszik meg, ha mindent eloroz tőlünk. Nem csillapodhat addig, amíg a rabszolgáivá nem tesz minket.
Mindnyájan tudjátok, hogy értékes kincsként tekintek a görög műveltségre, valamint a görög irodalom és művészet gyönyörűségeire. Ám azt soha nem engedném, hogy egy görög uralkodjon fölöttem, és soha nem engedelmeskedem semmiféle törvénynek, amit nem latinul fogalmaztak meg! Itália jövője a miénk, Róma népét és szenátusát illeti. Nem szerezheti meg egyetlen görög sem, legyen akármilyen nagy király is. Folytatnunk kell a küzdelmet Pürrhosz ellen, bármennyibe is kerül ez nekünk, mindaddig, amíg véglegesen ki nem űzzük Itáliából. Amikor az utolsó görög hajó elviszi bukott seregének maradékát, Itália a miénk lesz, és Róma beteljesítheti azt a sorsot, amit az istenek szántak neki!
A szenátorok többsége felállt, hogy elismerő tapssal és éljenzéssel jutalmazza a vak öregember szavait. Látván, mekkora tetszést aratott Claudius beszéde némi vonakodás után azok is csatlakoztak a méltatókhoz, akik eleinte megbékélésre törekedtek Pürrhosszal. Ezen a napon eldőlt, hogy folytatódik a görögök elleni háború
Miközben egy rabszolga segédletével elhagyta a szenátus házát, Claudius már a következő szónoklatát fogalmazta a fejében. Már sem olvasni, sem írni nem tudott, ezért fejlett készséggel állított össze hosszú szövegeket gondolatban, és minden szavukat megjegyezte. A következő téma Róma és Karthágó viszonya lesz. Karthágót a föníciaiak nagyjából ugyanabban az időben alapították Africa partvidékén, mint amikor Romulus lefektette Róma alapjait, és a tengeri kikötő felemelkedésének története több szempontból is hasonmása volt Róma történetének. A szenátus nemrég írt alá egy barátsági egyezményt Karthágó követeivel. Szövetségük csak megerősödött, amikor Pürrhosz behatolt a közös érdekterületükre... de vajon meddig lesz ez így? Claudius biztos volt benne, ha Pürrhoszt kiűzik Itáliából, magától értetődően fellángol a versengés Róma és Karthágó között, hiszen mindkét város uralni akarja Szicíliát, Dél-Itáliát és a Mare Mediterraneum kereskedelmi útvonalait.
– Természetesen az ostoba Fabiusok most sem veszik észre azt, ami nyilvánvaló – motyogta magában az idős szenátor. – Még mindig azt hiszik, hogy Rómának északra az Alpok felé kell terjeszkednie, sőt még azon túl is, Karthágóval szemben pedig mérsékelt politikát kell folytatnunk. De a sorsunk valójában dél felé, a tenger irányába vezérel minket. Előbb-utóbb meg kell ütköznünk Karthágóval, ez elkerülhetetlen!
A rabszolga nem szólt semmit. Hozzászokott már, hogy a gazdája magában beszél. Claudius néha órákig finomította az érvrendszereit, és minden egyes szemszögváltásnál megváltoztatta a hangfekvését.
Most, élete alkonyán, törékeny testben, szinte teljesen vakon, akár már át is adhatta volna magát a keserűségnek, ám Claudiust nem olyan fából faragták. Radikális reformelképzelései csődöt mondtak, főleg mivel Quintus Fabius – aki néhány évvel a cenzori posztról való leköszönése után vette át a feladatait – könyörtelenül visszavonta Claudius szinte összes populista rendeletét. Quintus Fabiust többször is konzullá választották, és támogatói a Maximus nevet aggatták rá. Quintus Fabius lett a Legnagyobb, és Appius Claudius lett a Vak! Claudiusnak rá kellett jönnie, hogy a valódi populáris kormányzás soha nem fog gyökeret verni Rómában. Csak az nyújtott neki némi vigaszt, hogy maradnak utána impozáns emlékművek. Az Aquaeductus Appiae a mérnöki mesterség csodája, és minden évben újabb szakaszt köveznek le a Via Appiából, amely évszázadokig hirdetheti építője dicsőségét. Győzelmekkel és vereségekkel teli életútja végén Appius Claudius Caecus nagyobb szenvedéllyel törődött Róma sorsával, mint valaha.
Miközben kísérője karjára támaszkodva átsétált a fórumon, egy hang kiáltott felé.
– Szenátor! Beszélhetnék veled?
Claudius hirtelen állt meg, mert szinte biztos volt benne, hogy felismerte a hangot... de nem hitt a fülének. Az a kellemes emlékekhez kötődő hang egykori védence és tanítványa, Kaeso Fabius Dorso hangja volt. De Kaeso már eltávozott az élők sorából! Hónapokkal korábban vesztette életét egy Pürrhosszal vívott csatában. Habár az évek során eltávolodtak egymástól, Claudius figyelemmel kísérte Kaeso pályafutását. Fiatalkori érdeklődése az építészet iránt végül átadta helyét a katonáskodás iránti lelkesedésnek. Mint szinte minden Fabius, Kaeso is arra született, hogy harcos legyen. Miután értesült a haláláról, Claudius őszintén meggyászolta. Most, hogy a hangját hallotta, megrohanták az emlékek.
Megmarkolta a kísérője karját.
– Ki szólított meg? Mit látsz, rabszolga? Egy férfi, vagy csak egy férfi szelleme?
– Biztosíthatlak róla, szenátor, hogy nem vagyok szellem – felelte az ismerős hang. – Kaeso Fabius Dorso vagyok.
– Ó! Biztos régi barátom fia beszél hozzám.
– Ezek szerint emlékszel az apámra?
– Hát persze. Fogadd részvétemet, fiam.
– Becsülettel halt meg, miközben Rómáért küzdött. Én is részt vettem abban a csatában az ő parancsnoksága alatt. Láttam elesni. Utána én vettem gondjaimba a testét.
– Nagyon büszke lehetsz rá.
– Az is vagyok. Félelmetes kardforgató volt. Az mondják, abban a hadjáratban több ellenséges katonát kaszabolt le, mint a légió bármelyik másik harcosa. Vad élvezetet lelt abban, hogy halomra ölte a betolakodókat.
– A vérszomjnak megvan a helye a harcmezőn – jelentette ki Claudius. – Az apád vérszomja becsületére válik Rómának és az isteneknek.
Kaeso felnyúlt a nyakában lógó talizmánhoz – az arany fascinushoz, amit az apja holttestéről vett le a csatamezőn. Az amulett nem védte meg viselőjét a gyilkos dárdától, ennek ellenére értékes családi örökségnek számított. Kaeso az apja emlékére viselte.
– Mondd csak, Kaeso, hány éves vagy?
– Harminckettő.
– És az apád hány évesen halt meg?
– Ötvenévesen.
– Lehetséges lenne, hogy ilyen gyorsan peregtek le ezek az évek? – Claudius a fejét rázta. – De mi ez, fiatalember? Csak nem sírsz?
– Egy kicsit. Nagy megtiszteltetés, uram, hogy egy ilyen híres és kiváló szónok méltatja megboldogult apámat.
– Komolyan mondod? – kérdezte Claudius sugárzó arccal.
A rabszolga gyanakodva mérte végig Kaesót, majd belesuttogott Claudius fülébe.
– Gazdám! Ez egy Fabius.
– Igen, az. De az apja különbözött a család többi tagjától. Lehet, hogy a fiú is az apja példáját követi. Elég tisztelettudónak tűnik.
– Biztosíthatlak, szenátor, hogy nagyon nagyra becsülöm az eredményeidet. Ezért is kerestelek meg a mai napon. Reméltem, hogy eleget teszel a kívánságomnak.
– Meglehet, fiatalember, bár nagyon sok dolgom van. Beszélj.
– Az apám mindig a te aforizmáidat és epigrammáidat idézte. Néha úgy éreztem, hogy minden mondata ezzel kezdődik: „Ahogy Appius Claudius oly bölcsen megfogalmazta...” Remélem, hogy az apám emlékére esetleg segítesz nekem összegyűjteni ezeket a mondásokat. Sokat kívülről is tudok, persze, de borzasztó lenne, ha egy szót is eltévesztenék, márpedig biztosan elfelejtettem egyiket-másikat, sőt némely kedvencét talán nem is hallottam még. Úgy gondoltam, esetleg tollba mondhatnád nekem mindet, én meg leírom, aztán témák szerint csoportosíthatnánk őket. Még görögre is megpróbálhatnánk lefordítani a bölcsességeket.
– Tudsz görögül?
– Elég jól. Én fordítottam az apámnak is, valahányszor átvettünk egy üzenetet Pürrhosz hírnökeitől.
– Kaeso fia vonzódik az irodalomhoz, és még a görögöt is elsajátította! Az új nemzedék tényleg mindig kijavítja az előző csorbáit!
– Nem is remélhetem, hogy olyan elszánt harcos leszek, mint az apám volt – mondta Kaeso szerényen.
– Gyere, sétálj velem egy kicsit. Kellemes, enyhe idő van, és rám fér a mozgás. Felmegyünk a Capitolinusra, és közben elmeséled nekem, milyen épületek és emlékművek kerültek újabban az út két szélére, hiszen, alas, én már nem láthatom őket.
Felkaptattak a kanyargós úton a domb tetejére, ahol az utóbbi években nagy buzgalommal húzták fel az egyik látványos középületet és építményt a másik után. A csupasz dombtető, ahol egykor Romulus építette fel a kitaszítottak menedékét, fényűző templomokkal és monumentális bronzszobrokkal telt meg.
– Ez az új Hercules-szobor... – szólalt meg Claudius. – Tényleg olyan lehengerlő, ahogy mondják? Megérintettem, de olyan hatalmas, hogy éppen csak a bokáját tudtam átfogni.
Kaeso szemében a szobor nem volt új – gyerekkora óta ott magasodott –, de a sokkal idősebb Claudius számára talán egészen máshogy telt az idő.
– Nos, mint tudjuk, a családom Herculestől származik...
– Ó! Ti Fabiusok úton-útfélen emlékeztettek minket erre.
– Ezért aztán általában tetszenek az isten képmásai, és minél nagyobbak, annál jobb. Ez a bronzszobor egész kiváló. Hercules egy nemeai oroszlánból készült csuklyát visel, kezében husáng. Elszánt, harcias tekintettel néz. Ha a gallok visszamerészkednének ide, szerintem ezzel az egy szoborral is el lehetne riasztani őket.
– És ha összehasonlítod Jupiter kolosszusával a templom túloldalán?
– Ó, Jupiter sokkal magasabb Herculesnél, de mivel az apjáról van szó, ez így is van rendjén. Azt a szobrot még az Alba-hegyről is látni lehet, tíz mérfölddel arrébb a Via Appia mentén!
– Ismered a szobor készítésének történetét?
– Igen. Miután Spurius Carvilius legyőzte a szamnitákat, egybeolvasztotta a mellvértjeiket és a sisakjaikat, hogy abból formázza meg a szobrot. Az isten lenyűgöző mérete szó szerint a legyőzött ellenséges sereg méretét jelképezi. A megmaradt bronzreszelékekből a konzul elkészíttette saját életnagyságú szobrát, ami Jupiter képmásának lábánál áll.
– Ezt nem kell leírnod nekem. Nagyon is jól emlékszem rá, milyen ronda Carvilius! És Jupiter templomának lépcsőjének[5] tetején... a quadriga tényleg olyan csodálatos, amilyennek mondják? Annak idején terrakottából készült, de talán te is hallottál róla, hogy amilyen kifejező, olyan kényes anyag. Néha javítgatták a szobrot, de némelyik része egyidős a templommal, sőt talán magának Vulcának a kéznyomát is magán viseli. Most viszont az egész terrakottatömböt levették, és egy pontos másolatot készítettek a helyére bronzból.
– Emlékszem az eredeti szoborra – mondta Kaeso. – Higgy nekem, a bronz sokkal látványosabb. Jupiter arcának részletei, a lovak kitágult orrcimpája, a harci szekér díszei, mind elsőrangúak.
– Alas, bárcsak látnék még a szememmel! Tudod, a quadriga bronz mását két igen kedvelt munkatársam, Gnaeus és Quintus Ogulnius készítette. Újult erővel tölt el a gondolat, hogy a legfiatalabb generáció néhány tagja is magáénak érzi a populista elveket. Abban az évben, amikor mindkét Ogulnius fivér aedilis curulisként szolgált, bíróság elé citálták a legaljasabb uzsorásokat, és el is ítéltették őket. Az elkobzott vagyonukból fizették ki az új bronzquadrigát. Sőt, Romulus és Remus szobrát is abból készíttették el amott, a Palatinuson. A közemberek azóta is szentélyként tisztelik azt a helyet.
– Tényleg? Még soha nem láttam.
– Valóban? Én sem, de én legalább a vakságomra hivatkozom. Megvetően beszélhet Quintus unokabátyád az Ogulnius fivérekről és a politikájukról!
– Mostanában „Maximusként” emlegetjük nagybecsű unokatestvéremet – közölte Kaeso tapintatosan.
– Gondolom, szándékosan fogja vissza a Fabiusokat, nehogy véletlenül tiszteletüket tegyék az Ogulniusok nagy emlékművénél. Menjünk oda azonnal, hogy végre te is láthasd.
Lementek a Capitolinusról, átkeltek a fórumon, majd lassan felsétáltak Cacus lépcsőjén. A rabszolgának alig kellett előresegítenie Claudiust, mert az öregember jól ismerte az utat. A fügefa tövében találták meg az ikrek szobrát egy emelvényen, nem messze Romulus kunyhójától. Ugyan nem kolosszális, de mesterien megmunkált alkotások voltak: az álló anyafarkas alatt két meztelen csecsemő kuporgott, és felfelé fordították arcukat, hogy elérjék az állat mellbimbóit.
– Nos, mi a véleményed, fiatalember?
– Nagyszerű. Hatásos. Gyönyörű.
– Gondolod, hogy a város alapítóját és szerencsétlenül járt fivérét tényleg egy farkas nevelte fel?
– A legenda szerint igen.
– Te soha nem vonod kétségbe a legendákat? Egyesek szerint az anyafarkas csak egy metafora, vagy egy finomított változata annak a szereplőnek, aki a szájról szájra terjedő mesében szerepelt. Végtére is ugyanazt a szót használjuk bizonyos nőkre, mint a nőstény farkasokra... A szajhákra. Nem tartod valószínűbbnek, hogy az ikreket egy efféle asszony táplálta, nem pedig egy vadállat?
Claudius nem látta az ifjú arckifejezését, de a beálló csendből arra következtetett, hogy Kaeso meghökkent. Claudius kedélyesen nevetett fel.
– Bocsásd meg kendőzetlen szavaimat. Gondolom, ilyen feltevések nem hangzanak el túl gyakran a Fabiusok házaiban.
– Néhány elképzelésed... egészen új számomra – ismerte el Kaeso. – Az apám mesélte, hogy az elveit illetően gyakran kihívások elé állítottad, de ugyanakkor fel is lelkesítetted. Köszönöm, hogy megmutattad nekem az Ikrek és az anyafarkas szobrát.
Claudius elmosolyodott.
– Már nincs messze a házam. Szeretnéd látni a könyvtáramat? Sokat gyarapodott azóta, hogy az apádat próbáltam görögül tanítani. Minden hónapban új tekercsek kerülnek bele. Persze én már nem tudom őket elolvasni. Jó lenne, ha valaki felolvasná őket. Neked kellemes hangod van, Kaeso.
– Megtisztelsz vele, szenátor, ha felolvashatom neked a tekercseket.
A rabszolga hazavezette öreg gazdáját és annak ifjú vendégét.
– Igyunk egy kis frissítőt – tanácsolta Claudius az előcsarnokon áthaladva. – Aztán akár neki is láthatunk az aforizmák gyűjtésének, ahogy javasoltad.
Kaeso boldogan bólintott, ám aztán összeráncolta a homlokát.
– Volt egy mondásod, amit az apám kiváltképp szeretett. Valamiért nem tudom felidézni. Az építészethez és a sorshoz volt köze...
– „Mindenki a saját sorsának építőmestere.”
– Ez az! Jóformán ez a mondat éltette apámat.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs még egy ember, aki olyan meggyőződéssel élte volna ezt az állítást, mint Kaeso Fabius Dorso!

VIII. Scipio árnyéka
(Térkép)

KR. E. 216

– Egyszer már térdre kényszerítettük azokat az átkozott karthágóiakat. Megint sikerülni fog!
Quintus Fabius Maximus zord arckifejezése még dédapjának is tetszett volna; annak a Fabiusnak, aki kilencven évvel korábban először vette fel a Maximus nevet. Egyik kezében egy borral teli poharat tartott, másik kezével ideges szokása szerint a felső ajkát tapogatta, és felhívta a figyelmet feltűnő szemölcsére. Egyébiránt jellegtelen, sőt egyenesen csúf arcán ez volt az egyetlen megkülönböztető jelzés, és barátai is ez alapján aggatták rá a Verrucosus becenevet.
Az ifjú Kaeso lopott pillantásokkal leste vendéglátóját az étkező másik végéből. Eléggé fenyegetőnek találta a férfit, bár szerette volna, ha neki is legfeljebb egy-két rút szemölcs jelenti az összes testi fogyatékosságát.
Kaeso egyik lába rövidebb volt a másiknál, enyhén bicegett, és lóháton sem bírt megmaradni. Az egyik alkarjában is volt egy furcsa görbület – ez a testrésze ráadásul olykor az akarata ellenére mozgott. Bármikor erőt vehetett rajta ájulásos betegsége. A lehető legrosszabb percekben támadt rá a fejében jelentkező rebegés-lobogás, és a legrosszabb esetekben öntudatát is elvesztette.
Kaesót mindig biztosította arról az édesanyja, hogy tökéletlenségei ellenére gyönyörűnek találja. Húszévesen azonban Kaeso már elég érett volt ahhoz, hogy kritikusan szemügyre vegye magát a tükörben, és megnyugodva állapította meg, hogy anyja nem hízelgésnek szánta szavait, még csak nem is a vágyálmait hangoztatta, hanem igazat szólt. Kevés embernek volt olyan különleges kék árnyalatú szeme, mint neki. Dús hajának színe a mézen megcsillanó napfényt idézte. Arca egy görög szobrászt is megihletett volna. De mi haszna volt egy férfinak a szemrevaló arcból, ha a teste nem volt alkalmas lovaglásra, vonulásra, harcra, amennyiben a helyzet megkívánja? Sokkal jobb lenne egy erős test, és egy csicseriborsó nagyságú szemölcs az ajkon, mint amilyen nagy hatalmú unokafivérének, Maximusnak volt. A vendéglátó rajtakapta Kaesót, hogy őt bámulja, és összeráncolta a homlokát.
Kaeso lesütötte a szemét, és idegesen megtapogatta a nyakában lógó aranyfascinumot – azt az értékes családi örökséget, amit csak ehhez hasonló fontos alkalmakkor vett fel.
Az étkezőben még két másik vendég is volt Kaesón kívül. Unokatestvére, Quintus vér szerinti fia volt Maximusnak, Publius Cornelius Scipiót pedig közös barátjuknak tudhatták. Ünnepélyes eseményre gyűltek össze. Amint elérkezik a reggel, Quintus és Scipio háborúba indul. Mennyire szeretett volna Kaeso is velük tartani!
Hetven év telt el azóta, hogy a vak Appius Claudius nagy szenvedélyeket korbácsoló beszédet intézett a görög megszálló, Pürrhosz ellen a szenátusban. Már a távoli múltba veszett az a nap, amikor Pürrhosz végérvényesen kivonult Itáliából, de még mindig éltek öreg harcosok, akik emlékeztek az ezután következő borzalmas háborúra Karthágó ellen. Appius Claudiusnak kezdettől fogva igaza volt: miután legyőzték közös ellenségüket, Pürrhoszt, Róma tengeri versenytársából katonai ellenfél lett. Több mint húsz éven keresztül folytatódott a véres küzdelem rómaiak és karthágóiak között Szicíliában és Africában, földön és vízen. A békekötés ugyan elsősorban Rómának kedvezett, de generációkon át nyugalmat biztosított. Csakhogy később a két város ismét szembefordult egymással, és Karthágó, egy Hannibal nevű hadvezérrel az élen, Itáliára is kiterjesztette a háborút.
– Miközben csatába lovagoltok – folytatta Maximus, a fia és Scipio felé beszélve, feltűnően semmibe véve Kaeso jelenlétét –, egy percre se feledjétek: nem Róma szegte meg a békeegyezményt. Az őrült cselszövő Hannibal merészkedett odáig, hogy megtámadta hispániai szövetségeseinket. Abban az emberben nincs semmiféle szégyenérzet, gátlás, vagy akár becsület. Legyen átkozott a líbiaiakból, numídiaiakból, hispánokból és gallokból álló korcs serege! Vaduljanak meg az elefántjaik, és tapossák őket a sárba!
– Úgy legyen! – vágta rá Quintus, és megemelte a poharát.
Apjához hasonlóan neki is csúnya arca volt, és ugyanazzal az őszinte zordsággal nézett maga elé, ami azonban az ő fiatal ábrázatán inkább afféle szájbiggyesztésnek tetszett.
Scipio is felemelte a poharát, és csatlakozott a köszöntőhöz. Kaesóhoz hasonlóan Scipiót is szemrevaló vonásokkal áldották meg az istenek, bár sötétebb volt a haja, és csiszolatlanabbak a vonásai. Hosszú haját kifésülte az arcából – emiatt sokan Nagy Sándorhoz hasonlították –, és testfelépítése is megfelelt a harcias ideálnak. Tanoncként hamar elsajátította mentorai készségeit, sőt rövid idő alatt túl is szárnyalta azokat. Atlétaként nem akadt párja, és katonaként is hírnevet szerzett magának. Biztos, gyors vágtáiról és erős markáról ismerték. Scipio mindenkire lenyűgöző hatást gyakorolt, akivel csak találkozott.
Utolsóként Kaeso is megemelte a poharát. Csak Scipio vette észre, és röpke mosollyal intett a saját poharával Kaeso irányába.
– Abban igazad van, Maximus, hogy a karthágóiak rossz úton járnak – jelentette ki aztán. Mély hangja simogatta a többiek fülét. Sokan mondták már neki, hogy elsőrangú szónok válhat majd belőle, ha eléri azt az életkort, amikor már politikai pályára léphet. – De nagyon is tévedsz, amikor azt állítod, hogy Hannibal őrült. Meglehet, megszállott. Mindnyájan ismerjük az apja történetét, aki annyira megalázónak találta a legutolsó Karthágó elleni háborút lezáró követeléseinket, hogy megeskette a fiát: élete végéig gyűlölni fogja Rómát és az összes rómait. A jelek szerint Hannibal komolyan veszi az esküt. Azzal viszont senki sem vádolhatja, hogy nem teljesíti az apjával szembeni kötelességeit. Szándékosan törte meg a fegyverszünetet, amikor megtámadta hispániai szövetségeseinket. Aztán a szóbeszéd szerint megálmodta a jövőjét: egy isten egy irdatlan óriáskígyó hátára tette, és ő bejárta a kígyóval az egész világot, kiforgatta a földből a fák gyökerét és a sziklákat, borzalmas pusztítást okozva. Hannibal úgy értelmezte ezt az álmot, hogy sorsa szerint az ő feladata megsemmisíteni egész Itáliát.
– Ezt mondta a katonáinak – mosolyodott el Quintus gúnyosan. – Feltehetőleg azért találta ki azt az álmot, hogy fellelkesítse a harcosokat.
– Igaz vagy sem, elindult Hispániából, és végighaladt Gallia déli partvidékén. Mindenki azt mondta, hogy az Alpok majd elijeszti; senki sem bízott abban, hogy sértetlenül, az elefántjaival együtt átkel a hegyeken. De talált egy hágót, és tűzvészként sújtott le ránk! Felváltva csapott le a településekre és a seregeinkre. Apámmal együtt én is ott voltam a Ticinus folyónál, a háború egyik legelső csatájában, amikor olyan reménytelenül alakult a helyzet...
– Ne szerénykedj, Scipio – szólt közbe Quintus. – Megmentetted az apád életét, amikor megsebesült a harcmezőn. Ezt mindenki tudja.
– Csak azt tettem, amit bármelyik fiú megtett volna a helyemben.
Lehet, hogy Scipio alulbecsülte a saját bátorságát, de igyekezett derűsebb színben feltüntetni a rómaiak Hannibaltól elszenvedett sorozatos vereségeit is.
Az itáliai félszigetre történő fosztogató behatolások során Hannibal félelmetes hírnevet szerzett magának: szinte emberfelettien zseniálisnak és találékonynak tartották. Az álcázás mesterének bizonyult, és különféle parókák, illetve álruhák segítségével menekült ki az ellene ármánykodó orgyilkosok karmai közül. Szörnyűséges sérülésekből is felépült, például azt követően is, hogy az egyik szemét elvesztette. Elképesztő és felháborító hadicseleket eszelt ki. Egy sötét éjjelen teljes kétségbeesésbe taszított egy római sereget, miután apró fáklyákat kötött egy csordányi marha szarvaira, akik rémületükben azt a képzetet keltették, mintha egy hatalmas sereg rohanna szanaszét a máskülönben kihalt hegyoldalon.
Jóllehet, Hannibal csillapíthatatlan gyűlölete és látszólagos legyőzhetetlensége félelmet és utálatot is ébresztett a rómaiakban, sok római irigységgel vegyes csodálatát is elnyerte, és Scipio is bizonyos fokú tisztelettel beszélt róla.
– Mostanra az egyszemű Cacus és korcsokból álló zsoldosserege Itália szívébe is beférkőzött – közölte Quintus. – Kényük-kedvük szerint fosztogatnak, és egyenként tiporják el szövetségeseinket. De ez már nem sokáig lesz így, ugye, Scipio?
– Jól beszélsz, Quintus. Holnap elindulunk levadászni Hannibalt, és egyszer s mindenkorra véget vetünk a korcs sereg rombolásának!
Maximus felmordult.
– Ismeritek a nézetemet ezzel kapcsolatban – jegyezte meg komoran.
A megelőző évben Maximust diktátorrá választották, hiszen vészterhes időkben gyakran összpontosították a hatalmat egyetlen ember kezében. Míg a többi szenátor újabb összecsapást sürgetett a betolakodókkal, Fabius amolyan árnyékhadviselést folytatott: nem hagyott nyugtot Hannibal seregének, de elkerülte a szemtől szembeni találkozást. Ő mindvégig óvatosságra és türelemre intett. Miközben a rómaiak tovább harcoltak a karthágóiak ellen más hadszíntereken – a tengeren, Hispániában és Szicíliában –, szerinte Itáliában vétek lett volna ádáz küzdelmet folytatni Hanniballal akinek dühöngő elefántjai és numídiai lovassága mindaddig legyőzhetetlennek bizonyult. Maximus azt vallotta, hogy a rómaiaknak hátra kell dőlniük, és hagyniuk kell hogy a különféle gyakorlati nehézségek, mint például az élelmezés és a téli szálláshelyek felkutatása, felmorzsolják a sereget. Okkal reménykedett abban, hogy Hannibal nem fog tudni ötvenezer zsoldosnak és tízezer lónak téli menedéket találni. Ennek ellenére sokan kigúnyolták és megvetették Maximus taktikáját. Ellenfelei Cunctatornak – „Halasztónak” – nevezték el, és hamar a népszerűségi lista legaljára csúszott Rómában.
Most leginkább az újonnan megválasztott konzulra, Gaius Terentius Varróra terelődött a figyelem, egy populista lázadóra, aki eltökélte, hogy megtámadja Hannibalt. Ő és konzultársa, Lucius Aemilius Paullus, másnapra tervezték, hogy elindulnak a valaha volt legnagyobb, több mint nyolcvanezer főből álló római sereg élén. A puszta létszámukkal akarták letiporni Hannibalt. Annak ellenére, hogy az apja hevesen ellenezte a hadjáratot, Quintus – Scipióval együtt – elvállalta a katonai tribunusi megbízást.
Kaeso ránézett a másik két ifjúra, és hirtelen fájdalmasan hasított bele testi fogyatékosságának tudata. Szerencséjére a testi hibák nem tűntek fel rögtön a születésénél, mert különben azonmód kitették volna a hegytetőre, hogy kiszolgáltatott állapotában az elemek végezzenek vele. Az anyja két fiút is szült korábban olyan mértékű testi fogyatékossággal, hogy az apjuk gondolkodás nélkül halálra ítélte őket. Kaeso születése után a végsőkig csüggedt anya nem adott életet több gyereknek. Amikor az apa meghalt a Ticinus menti csatában, Kaeso lett a paterfamilias a saját kicsiny Fabius-ágában. Csakhogy szabadsága és státusza vajmi kevés örömöt okozott neki; nem tudta teljesíteni a kötelező tízéves katonai szolgálatot, ezért nem indulhatott politikai posztért, és nem versenghetett azokért a rangokért, amelyek a szenátusba, majd a magasabb államhivatalokba vezetnek.
Kaeso vegyes érzelmekkel küzdve pillantott a szoba túlsó végében ülő Scipióra. Hogy imádta a katonát! Mennyire irigykedett rá! Kitüntetettnek érezte magát Scipio kitartó barátsága miatt, ennek ellenére valahányszor Scipióhoz hasonlította magát, csak megvetést és szánakozást érzett. Scipio testesített meg mindent, ami Kaeso nem lehetett.
– Talán a süketség a legújabb fogyatékosságod, fiatalember? – csattant fel Maximus. Kaeso, akit durván kirángattak tűnődéséből, semmitmondóan nézett unokabátyjára. – Fárasztó az olyan vendég, aki miatt a vendéglátónak ismételnie kell magát. Azt kértem, hogy mondj köszöntőt. A szavakkal állítólag ügyesen bánsz, Kaeso, ha egyéb erényed nincs is. Ez a két ifjú katona megérdemli azoknak a bátorító szavait, akik kimaradnak a harcból.
– Kaeso egész este csendes volt – jegyezte meg Scipio. Nyájas mosolya és lágy hangja éles ellentétben állt Maximus gorombaságával. – Nem vall a mi Kaesónkra. Általában olyan szórakoztató! Gyanítom, hogy drága barátunk nagyon komoly gondolatokon rágódik ma este.
– Azon töprengtem... – Kaeso megköszörülte a torkát. – Azon töprengtem, hogy bölcs unokatestvéremnek, Maximusnak igaza lehet. Akármit mondanak is mások, a körmönfont karthágóiakkal csak úgy lehet leszámolni, ha kitérünk előlük, és kivárjuk a megfelelő pillanatot. Hadd fáradjanak ki a szövetségeseink ellen vívott csatákban. Minél több területet foglal el Hannibal, annál többet kell megvédenie. Hadd béklyózzák meg a különféle kötelezettségek egész Itáliában, hadd gyengüljön el miattuk. Elmarad az aratás, és éhezni fog a serege. Eljönnek a téli viharok, és megbetegszenek a katonái. Többször is hallottam, amint azt mondtad, Maximus bátyám: új konzulunk, Varro egy forrófejű bolond. Te soha nem válogatod meg a szavaidat, ugye, bátyám? Még egy olyan nyomorékkal szemben sem, mint én! De...
Kaeso nagy levegőt vett.
– De ha elkerülhetetlen a csata, inkább legyen előbb, mint később, és Róma nem is kívánhatna ennél a két harcosnál jobb katonát a seregébe. – Felemelte a poharát. – Ha Varro és Paullus seregében minden férfi hozzátok hasonlít, Scipio és Quintus fivérem, azt javaslom Hannibal elefántjainak, hogy tüstént csomagoljanak be a ládáikba, és még ma este hagyják el Itáliát!
A két harcos nevetve emelte meg poharát.
– Ez a régi jó Kaeso! – közölte Scipio. – Aki meg tud nevettetni!
Kaeso valósággal lubickolt barátja szeretetteljes tekintetében, és rögtön megfeledkezett az irigységről és az öngyűlöletről.
Végül felszolgálták az utolsó fogást is: marhahúslevesben főtt hagymát. Quintus újabb köszöntőt szeretett volna hallani, ám Maximus odaszólt az egyik rabszolgafiúnak, hogy szedje össze a poharakat.
– Majd reggel megköszönitek nekem, amikor tiszta fejjel lovagoltok ki Rómából!
A vacsoravendégek kimentek az előcsarnokba, hogy elbúcsúzzanak a ház urától. Kaeso Maximus háta mögött botorkált, Maximus pedig rátette a karját Quintus vállára, és belesuttogott a fülébe. Kaeso akaratlanul is minden szavát hallotta.
– Örülök, hogy együtt lehettünk, fiam... habár ha engem kérdezel, szívesebben vettem volna kizárólag harcosok társaságát. Nem is hívtam volna meg Kaeso fivéremet, ha Scipio barátod nem ragaszkodik hozzá. El sem tudom képzelni, mit lát abban a fiúban!
Quintus vállat vont.
– Scipio azt vallja, hogy az élet nem csak háborúból és politikából áll. Közös érdeklődési köreik vannak Kaesóval. Mindketten szeretik a könyveket és a költészetet.
– Akkor is...
Kaeso figyelmét hirtelen egy érintés vonta magára: Scipio keze nehezedett a vállára.
– Alighanem túl sok bort ittál ma este. Kivörösödött az arcod.
Kaeso hirtelen benyúlt a tunikája alá, és egy szorosan összekötözött pergament vett elő, amit azonnal Scipio kezébe nyomott.
– Mi ez?
– Egy búcsúajándék – közölte Kaeso. – Ne, most még ne nyisd ki. Később olvasd el.
– De mi van benne?
– Rendeltem egy verset Enniustól. Tudom, hogy ő a kedvenced.
– Kifejezetten erre az alkalomra írta? De miért nem olvastad fel hangosan a vacsoránál? Csak emelted volna a lakoma fényét.
Kaeso még jobban elvörösödött. Ez nem olyasféle vers volt, amit szívesen megosztott volna a többiekkel, kiváltképp nem Maximus szigorú tekintetének súlya alatt.
– Ennius is harcos, mint te. A vers amolyan fegyverbe hívás. Biztosíthatlak róla, hogy nagyon lelkesítő. Ebben a műfajban senki sem szárnyalhatja túl Enniust.
– Jól jegyezzétek meg, amit mondok: nemsokára olyan híres költő lesz, mint Homérosz – jelentette ki Scipio.
Kaeso vállat vont.
– Az én ízlésemnek kissé monumentális, de tudom, mennyire kedveled a költészetét. Olvasd el csata előtt, hogy növelje bátorságodat. Vagy csata után, ünneplésként.
– Feltéve, hogy túlélem a csatát – tette hozzá Scipio.
Kaeso megborzongott.
– Ne mondj ilyet, Scipio.
– Az elkövetkező napokban, akárhogy is alakul a küzdelem, sokan meg fognak halni. Lehet, hogy én leszek az egyik.
– Nem! Az istenek meg fognak védeni.
Scipio elmosolyodott.
– Köszönöm az áldást, Kaeso. És köszönöm a verset is.

Miután elhagyták Maximus házát, Scipio és Quintus elindult az egyik irányba, Kaeso pedig a másikba.
Meleg nyári este volt, az égen telihold virított. Kaeso komoran figyelte az árnyékát – egy bicegő figura csetlett-botlott a Palatinus sötét, néma utcáin. Maximus ellenségeskedése és Scipio megjegyzései a halálról kedvét szegték és felingerelték, de ismert egy helyet, ahol szabadon lélegezhetett és befogadásra lelt, még ezen a késői órán is.
Kaeso leért a Palatinus lábához, és a fórum felé indult. Miután elhaladt a templomok és nyílt terek övezetén, egy sokkal szerényebb városrészbe ért. A Subura keskeny, kanyargós utcái sokféle kikapcsolódási lehetőséget nyújtottak, főleg sötétedés után. A katonák a háborúba való elindulásuk előtti utolsó éjszakán megtöltötték a tavernákat, a játékbarlangokat és a bordélyházakat. Dulakodás zaja visszhangzott a közelben. Egy másik irányból részeg énekhangokat lehetett hallani, amelyek jól ismert indulóvá igyekeztek összeállni. Az egész terület bortól, vizelettől és hányadéktól bűzlött. Egy emeleti ablak táblái hirtelen kitárultak, és a ragyogó holdfény egy szegényes tunikába öltözött, vigyorgó kéjnő arcát világította meg. Lenézett Kaesóra, és pimaszul intett neki. Kaeso makacsul előrenézett, és továbbsietett.
Hamarosan megtalálta a sikátort, amit keresett. A nyirkos átjáró olyan keskeny volt, hogy egyszerre mindkét oldalon megérinthette a házak falát. Sehol egy fáklya, még a holdfény sem szivárgott be – hihetetlenül sötét volt az út. Kaeso megérkezett. Bekopogott egy durván megmunkált ajtón.
Kinyílt a kémlelőnyílás, és egy szem nézett ki rá. Kaeso megmondta a nevét. A rabszolga azonnal ajtót nyitott.
Kaeso egy zsúfolt terembe lépett, ahol egész más légkör uralkodott, mint Maximus rideg, patríciusokhoz méltóan merev házában. Az egyik sarokban egy zenész állt, és vidám dallamot játszott furulyáján, noha muzsikáját alig lehetett hallani a vendégsereg morajlásától. Mindenféle korú ember megfordult ezen a helyen – néhányan előkelő öltözékben, mások rongyos tunikában –, és szorosan egymás mellett ültek a heverőkön vagy a szőnyegeken. Még néhány nő is jelen volt.
Minden kéz egy poharat tartott. A ház ura – egy méltóságteljes, pocakos, szakállas férfi, aki a harmincas éveit taposta – körbe-körbe járt a repedt fülű boros kancsóval, és teletöltötte a vendégek poharait. Titus Maccius Plautus a serénykedés közepette egyszer csak felnézett, meglátta Kaesót, és szélesen elmosolyodott. Közelebb is lépett hozzá, ám nagy lendületével kilöttyintette a bort egy törékeny alkatú ifjúra, aki nevetve sikoltott fel.
Plautus talált egy gazdátlan poharat, Kaeso kezébe nyomta, és némi bort töltött bele.
– Tessék, megbízóm! Gyógyír a búskomorságra.
– Miből gondolod, hogy búskomor vagyok?
– Abból, ahogy a homlokodat ráncolod. Nemsokára elillan, meglásd, megbízóm!
Plautus öreguras bizalmaskodással paskolta meg Kaeso hátát.
– Ne nevezz így, ostoba szibarita.
– De végül is te vagy az én megbízóm! Én drámaíró vagyok, te pedig a színműveimet előadó színitársulat jelentős hányadának birtokosa. Ettől vagy a megbízóm, nem igaz? És mindenki másnak a munkaadója is itt. Legalábbis a színészeknek. A rajongóiknak nem.
Kaeso körbenézett a szobában. Ugyan az előadások a különféle vallásos ünnepek részét képezték, a tekintélyes polgárok szemében a színjátszás nem számított hivatásnak. Plautus színészeinek többsége a rabszolgasorból került ki, vagy más földről ideszármazott felszabadított volt. A legfiatalabbak hősöket vagy lányokat játszottak, és egyik-másik feltűnést is keltett vonzó külsejével. Mindnyájan élvezték a magamutogatást, ezért ebben a helyiségben még a szégyenlősök is levetkőzték gátlásaikat.
Az egyik színész, egy barna bőrű hispán, váratlanul felugrott a padlóról, és zsonglőrködni kezdett egy pohárral, egy réz melltűvel és egy kisebb agyagmécsessel. A szemlélődők letették a poharaikat, és a furulyaszóval egy ütemben tapsoltak neki. A zsonglőr vagy teljesen részeg volt, vagy csak megjátszotta, hogy éppen annyira józan, amennyire a mutatványhoz józannak kell lennie. Ide-oda tántorgott, és a közelében ülőket ijesztgette. A társai dőltek a nevetéstől, valahányszor hajszál híján kiesett a kezéből az egyik repülő tárgy.
Az idétlen bohóckodást szemlélve Kaeso érezte, hogy lassan megnyugszik. Nagyot sóhajtott. Mennyivel inkább otthon érezte magát ezen a helyen, mint Maximus házában! A tekintete megpihent az egyik fiatal színészen, egy újoncon, akinek szoborszerű arcát hosszú, szőke haj keretezte. Egy kicsit Scipióra emlékeztette.
– Nem hibáztatlak azért, mert le sem tudod venni a szemed a görög fiúról – suttogta a fülébe Plautus. – De ma este nem azt az ifjút kell megbabonáznunk, hanem azt a másikat, aki ott ül, abba a drága kelmébe öltözve.
– Ki ő?
– Maga Tiberius Gracchus, egy vagyonos plebejuscsalád sarja. Nemrég aedilis curulisnak választották, ezért ő rendezi a Római Játékokat az idei septemberben. Lesz természetesen vallásos felvonulás, lesz Jupiter ünnepe, lesznek kocsiversenyek és ökölvívó-mérkőzések, ám idén sor kerül egy olyan napra is, amikor komédiák szórakoztatják a tömeget. Mivel Gracchus állja a költségeket, és ő elkötelezett a színház iránt, személyesen akarja kiválasztani a darabokat.
– Gondolom, már mutattál neki kéziratot.
– Ó, hogyne... az egyik legkacagtatóbb darabomat, aminek azt a címet adtam: A hetvenkedő katona. Görög eredetiből vettem át, hiszen ez dívik most, de azt hiszem, sikerült határozottan római ízt csempésznem bele. Gracchus azért jött ide ma éjjel, hogy visszaadja a kéziratot, és elmondja a véleményét.
– És?
– Nagyon tetszik neki! Azt mondta, úgy nevetett, hogy leesett a heverőjéről. Hozzátette persze, hogy a címszereplő nőbolond pojácában a mi harcias konzulunk, Varro karikatúráját látja, és ezért szerinte a színdarab egyszerre időszerű és túláradóan vidám. Ez örvendetes, mivel ezúttal jóval többet fogok érte kérni, mint amit eddig valaha is mertem.
– Megérdemled a munkádért, Plautus. A te társulatodban vannak a város legjobb színészei, és az összes élő színiíró közül te veted pergamenre a legviccesebb párbeszédeket. Te az vagy a komédiában, ami Ennius a költészetben.
Plautus a szemét forgatta.
– Ha belegondolok, milyen szegény vidéki fiúként születtem Umbriában! Amikor felkerültem Rómába, eleinte pékmesterként próbálkoztam, és a hajam folyton tele volt liszttel. Évekig csak egy voltam a sok csillogó szemű, reményteljes, furcsa nevű színész közül... igen, az ellapuló bokám miatt neveztek el Plautusnak, és rájöttem, hogy egy ilyen nevet senki sem felejt el egyhamar. Csakhogy Fortuna kerekei szeszélyesen forognak, és idővel a bohóc Plautus lett a legjobb drámaíró a városban. Megbízóm, elpirulok, ha erről beszélek.
– Ne nevezz így!
Hirtelen mindkettőjük figyelmét valami nagy zörej vonta magára. A zsonglőr mindent elejtett. A mécses a falon tört össze, a pohár végigszánkázott a padlón, a réz melltű pedig homlokon vágta az egyik idősebb színészt. A fickó talpra szökkent, és öklével hadonászva rávetette magát a zsonglőrre. A furulyás éles, hamis trillába fogott, mintha bátorítani akarná őket. Plautus odasietett, hogy megállítsa a dulakodókat.
Kaeso kuncogást hallott a háta mögül.
– Tudtam, hogy ez lesz. Épp időben kerültem ki őket. Feltételezem, te Kaeso Fabius Dorso vagy.
Kaeso megfordult.
– Igen. Te pedig Tiberius Gracchus.
– Úgy van.
Nehéz volt megbecsülni a férfi életkorát. A halántékánál már őszült, és napbarnította bőrén is feltűnt már néhány ránc. Erőteljes áll és pofacsont jellemezte, de vonásainak durvaságát ellensúlyozta szürke szemének pajkos, meleg fényű csillogása. Lehet, hogy sokat ivott, ám ennek semmi jelét nem mutatta. Méltóságteljes és teljesen természetesnek látszó kecsességgel mozgott.
Kaeso és Gracchus beszédbe elegyedtek. Többnyire Gracchus beszélt, leginkább arról, milyen kihívásokat jelentenek a nemsokára megrendezésre kerülő Római Játékok, illetve arról, milyen remek munkát végzett Plautus A hetvenkedő katonával Gracchusnak kiváló memóriája volt. Hosszú párbeszédeket is meg tudott jegyezni, és olyan rezzenéstelen arccal adta elő őket, hogy Kaeso hangosan hahotázott. Hannibalról, kötelességekről és halálról nem ejtettek szót. Az ilyen komor témák sehogy sem illettek volna Plautus házába.
Kaeso pillantása kisvártatva az új jövevényre esett, akit korábban nem látott a mulatóhelyen. A szőke görög ifjú visszamosolygott rá.
– Ha jól tudom, Hilarionnak hívják – mondta Gracchus Kaeso tekintetét követve.
– Tényleg?
– Igen. Hilarion azt jelenti görögül: „vidám”. Illik rá ez a név. Miért nem próbálkozol vele, mielőtt a többiek megkörnyékeznék?
– Nem egészen értem, mire célzol – felelte Kaeso.
Gracchus mindentudóan mosolygott.
– Ősapáink bizonyára elítélték volna a katamitákkal való szórakozást, de gyanítom, hogy maguk is kivették a részüket az ilyen kéjelgésekből, csak éppen nem illett beszélni róla. Meg mernék esküdni rá, hogy maradi unokafivéred, Maximus sem nézi jó szemmel az ilyesfajta örömforrásokat. De közben egy új éra köszöntött ránk, Kaeso. Jelentősen kitágult a világunk az őseink világához képest. Sokkal nagyobb lett, mint amekkorát a Maximushoz hasonló emberek fel tudnak fogni. A spártaiak, akiket elsősorban kitűnő harcosoknak tartanak, az egyik legférfiasabb dolognak tartják a két katona közötti szerelmet, és a menyegzője napján minden spártai asszonynak le kell vágnia a haját, s fel kell vennie egy fiútunikát, hogy elcsábítsa a vőlegényét. Az athéniak a filozófiájuk gyökerébe is belefoglalták az idősebb és fiatalabb férfiak szerelmét. A karthágói hadvezérek ragaszkodnak hozzá, hogy együtt háljanak azokkal az ifjú katonákkal, akikhez aztán hozzáadják a lányaikat. Jupiternek ott volt Ganümédész, Herculesnek Hülasz, Nagy Sándornak Hephaestion, vagy talán fordítva, mivel az utóbbi esetben Nagy Sándor volt a fiatalabb. A természet különféle étvágyakat adott nekünk és az éhséget ki kell elégíteni. Ha a pillantásod egy vonzó és felkínálkozó görög rabszolgára esik, miért ne használhatnád ki az alkalmat? Természetesen amíg tiéd a domináns helyzet. Egy rómainak mindig uralkodnia kell.
Kaeso bólintott. A bor feltüzelte a vérét. Ránézett a hosszú hajú görög ifjúra, és szabadjára engedte magában az égető vágyat. A szíve azonban titkon Scipióért dobogott.

Sextilis nyárközepi hónapja tikkasztó meleget hozott Rómába. Mindenki a hőségre panaszkodott, az emberek kedvetlenné és türelmetlenné váltak. Fojtogató köd ereszkedett a városra, és vele együtt valami feszült és vészterhes légkör.
A fórumon mindennap háborús hírekre éhes tömeg gyűlt össze, és mindennap ugyanazokat a híreket kapták: a római konzulok és Hannibal szinte kísértették egymást keresztül-kasul Itálián, miközben mindkét fél olyan helyre igyekezett szorítani a másikat, ahol a csatában ő kerülhet előnyösebb helyzetbe. Csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül sor a rég várt összecsapásra.
Aznap, amikor a rettenetes hír érkezett, Kaeso botladozva sétálgatott a fórumon, és örömittasan fütyörészett, még mindig a Plautus házában eltöltött kéjes éjszaka hatása alatt.
Vesta templomának közelében egy zokogó asszony futott át előtte. Aztán két tógába öltözött szenátor keveredett az útjába. Először azt hitte, veszekednek, mivel egymást igyekeztek túlkiabálni.
– Mindegyikük? – kérdezte az egyik szenátor. – Hogy lehetséges ez? Nem hiszek neked!
– Akkor ne higgy – hagyta rá a másik. – Ez még nem hivatalos hír. Nincsenek hivatalos hírek, mivel még egy tiszt sem jött vissza Rómába a túlélők közül, hogy hírt hozzon.
– Ez nem lehet igaz. Egyszerűen nem lehet!
Kaeso hátán hideg borzongás futkározott.
– Milyen hírekről beszéltek?
A szenátorok hamuszürke arccal néztek rá.
– Szörnyű katasztrófa! – válaszolta a csendesebb. – Varro és Paullus egy Cannae nevű hely mellett ütköztek meg Hanniballal, az Adriai-tengerpart mentén. Valahogy bekerítették a rómaiakat. Az egész hadsereg megsemmisült. Varro sorsa még bizonytalan, de Paullus halott, a szenátus java részével együtt.
– Honnan tudjátok ezt?
– Pár túlélő elvonszolta magát a fórumig ma reggel. Mindnyájan ugyanazt a történetet mesélték. Valóságos vérfürdő volt! A legnagyobb római sereg, amely valaha is összeállt... a karthágóiak martaléka lett! Ez a legsötétebb nap Róma történetében! Még az is jobb volt, amikor elfoglalták a várost a gallok. Most ráadásul semmi sem állíthatja meg Hannibalt; ugyanazt teszi majd, amit a gallok tettek: bevonul a városba, és porig égeti. Senki sem állhat az útjába. Rómának nincs többé serege!
– Ennyire rossz nem lehet a helyzet – motyogta Kaeso a fejét rázva.

De tévedett.
Hannibal megsemmisítő csapást mért a rómaiakra Cannae-nál. Sextilis havának második napján közel hetvenezer római katona vesztette életét, és tízezren estek fogságba. Mindössze háromezer-ötszázan menekültek meg, sokan közülük súlyos sérülésekkel. Ehhez mérhető irdatlan veszteséggel korábban soha nem kellett számolniuk a rómaiaknak.
A várost fenyegető katasztrófa előszelében Maximus vette kezébe az irányítást. Sokat gúnyolt politikáját most mindenki bölcsnek látta, és az egész lakosságot lenyűgözte a kemény kéz, amivel marokra fogta a város gyeplőjét. A szenátus megmaradt tagjai – ősz hajú, fogatlan társaság – felhatalmazták Maximust minden joggal, ami vészhelyzetben a diktátoroknak jár. Senki sem tiltakozott a kinevezése miatt, már csak azért sem, mert egyetlen ellenlábasa sem maradt életben. A szenátus nagy része odaveszett Cannae-nál, a maradék pedig idegen földön harcolt a karthágóiak ellen. A városban nem maradt Maximushoz hasonló tapasztalt és határozott államférfi.
Ugyanezen okból – mivel túl kevés magiszter maradt – az aedilis curulisnak választott Tiberius Gracchus megkapta a lovassági parancsnok rangját, vagyis a diktátor jobbkeze lett.
Maximus elsőként lovas felderítőket küldött a túlélők felkutatására abban a reményben, hogy többen menekültek meg, mint korábban gondolták. Amikor azonban a lovasok mindössze egy maroknyi katonával visszatértek, csak az elkeserítő tényeket erősítették meg.
Maximusnak új seregre volt szüksége, és nem maradt más választása, mint fiatalkorúakat behívni. Még ezzel sem érte el a szükséges létszámot, ezért úgy döntött, rabszolgákat is be kell sorolni a seregbe. Nyolcezer férfit gyűjtöttek össze és fegyvereztek fel. Erre soha korábban nem volt példa. Sokan ráncolták a homlokukat, de jobb megoldást senki sem tudott kitalálni.
Kaeso lelkesen fogadta a hadba hívást, de a toborzó tiszt előtt, Mars mezejének nyitott terepén áldozatul esett a rohamszerű, ájulásos állapotnak. Tudattalan állapotban vitték haza, és maga Maximus tiltotta meg neki, hogy újból jelentkezzen, mert nem akarta, hogy a család becsületén további megszégyenítő jelenetek ejtsenek foltot.
Az általános hisztéria közepette két Vesta-szüzet – egy Opimia és egy Floronia nevezetűt – vádoltak meg azzal, hogy megszegték ártatlansági fogadalmukat. A hír zendüléseket szított. Az őrjöngő csőcselék azzal vádolta az esküjüket megszegő papnőket a Vesta-szüzek háza előtt, hogy romlást hoztak a városra. A Vesta-szüzeket villámgyorsan bíróság elé állították, és elítélték. Opimia önkezével vetett véget életének. Floroniát élve temették el a Collina kapu közelében, a ricsajozó tömeg szeme láttára. A megrontásukban bűnösnek talált férfiakat a pontifex maximus nyilvánosan agyonverte.
Nap mint nap több ezer katona halálát erősítették meg. Nők hatalmas tömege gyűlt össze a fórum körül, hogy hallja a híreket, amiket gyásztól tajtékozva fogadtak. Ruhájukat szaggatták, hajukat tépték, jajveszékelve rogytak a földre. Őrjöngésük járványként terjedt végig a városon. Az összes utcán és sikátorban szakadatlan zokogás visszhangzott az éj folyamán. Róma a téboly szélére sodródott.
Maximus végül kijelentette, hogy az ilyen szélsőséges érzelemnyilvánításokat a vallásos illendőség megszegésének tartja, ráadásul a siránkozók éktelen hangzavara az isteneket is elűzi a városból. Megparancsolta, hogy minden asszony maradjon otthon, és csendrendeletet adott ki. A Cannae-nál elesett harcosok meggyászolására szánt időt harminc napban jelölte meg. Meghagyta, hogy ennek letelte után a városnak vissza kell térnie a megszokott életéhez, és a vallási ceremóniákat, illetve a nyilvános játékokat a tervek szerint kell lebonyolítani.

– Az előadásnak folytatódnia kell! – közölte Plautus fülsiketítő kalapálás közepette.
– Ezt mondod te – motyogta Kaeso.
– Ezt mondja az unokabátyád, Maximus diktátor is. Ezt mondja Tiberius Gracchus barátod is, aki biztosított róla, hogy a Római Játékok során minden a tervek szerint alakul majd. Én is abban a hitben éltem, mint mindenki más, hogy a katasztrófa miatt nem fog sor kerülni az előadásokra. Bár kétlem, hogy bárki is nevetgélős hangulatban lenne. A diktátor eltökélte, hogy ha a naptár megszokott rendjéhez tartjuk magunkat, a tömeg is visszanyeri lelki nyugalmát. Csak reménykedhetünk benne, hogy Hannibal nem tör be a városba, amint belekezdünk A hetvenkedő katona első jelenetébe.
Odafent az egyik ács elejtett egy kalapácsot. Fütyülve süvített el Plautus feje mellett, és a lábánál csapódott neki az utcakőnek.
– Idióta! – ordította Plautus. – Ez a büntetésem azért, hogy ingyenmunkaerőt alkalmazok bérelt rabszolgák helyett. Ó, bár... most, hogy belegondolok, végtére is nem olyan jó ötlet az állványzat alatt ácsorogni.
A Circus Maximusban álltak, az egyik hosszú versenypálya terebélyes kanyarulatánál, ahol az átmeneti színpadot felállították a Római Játékok alkalmából. Az íves, fedett lelátókból alakították ki a közönségnek szánt ülőhelyeket, a legszerényebb származásúaknak pedig állóhelyet hagytak a színpad előtti, félkör alakú nyílt téren. A színpadot – egy fából készült emelvényt, hátsó felén a kulisszaként szolgáló díszített fallal – kapkodva kellett felépíteni, és még gyorsabban lebontani; az előadásokkal telezsúfolt nap után ugyanis azonnal az atlétikai versenyek következtek, amelyekhez ki kellett üríteni a versenypályákat. Ezért az ácsmunka minőségére sem kellett annyira odafigyelni. A díszes oszlopok és a színfal domborművei fából, gipszből, rongyokból és festékből összetákolt illúziók voltak. Közelről szemlélve ízléstelenül csiricsárénak hatottak, távolról viszont eléggé meggyőzőnek tűntek.
– A görögök állandó kőszínházakat építenek, ugye? – kérdezte Kaeso.
– Igen, néha hegyek oldalából vájják ki őket, és azt is hallottam, ott annyira lenyűgöző az akusztika, hogy a színészeknek szinte fel sem kell emelniük a hangjukat, még a legutolsó sorban is tisztán hallhatóak a mondataik. De a görögök dekadens, kéjsóvár emberek, túlzottan is érzéki beállítottságúak, ellentétben a rómaiakkal. Ezért, bár a rómaiak is szeretik a jó komédiát, csak egy vallásos ünnep keretein belül élvezhetik azt, és a színpadnak az összes kellékkel együtt el kell tűnnie, amint az ünnepség véget ér. Ostoba szabályozás, de legalább a középszerű ácsok is munkát kapnak. Mintha máshol járna az eszed, megbízóm.
– Aggódom a barátaim miatt. Még semmi hír nem érkezett Quintus fivéremről... és Scipióról...
Kaeso a homlokát ráncolta.
– Ha nincs hír felőlük, van okunk reménykedni.
– Szerintem is.
– És az a legjobb, hogy nem hallottunk olyan hírt, amely szerint Hannibal Róma felé menetelne a seregével. De vajon mi tartja vissza?
– Maximus nemrég beszédet intézett a néphez. Azt mondta: „A nagy Jupiter keze fogja vissza a karthágói szörnyeteget.”
Plautus elfintorodott.
– Mostanában Ennius írja a beszédeit? A tömeg szereti az ilyen vallásos halandzsát. Megnyugtatja őket, akárcsak az ünnep megrendezése a világégés küszöbén. – Plautus megrázta a fejét. – Lassan kezdem azt hinni, hogy Hannibal olyan, mint az elefántjai: ormótlan és pusztító, de végeredményben sötét, mint az éjszaka.
– Tiberius Gracchus úgy véli, hogy Hannibal nem fordul azonnal Róma ellen, hanem először maga mellé állítja ellenségeinket, és megostromolja szövetségeseinket, hogy bebiztosítsa magának egész Itáliát, és megsemmisítse az akadályokat.
– De miért fáradna azzal, hogy egyenként meghódítja a végtagokat, ha egyszer a fejet is levághatná? Mindenesetre egyre csak telnek a napok, és Hannibalnak se híre, se hamva.
– Scipiónak sem – suttogta Kaeso.
– Nézd, itt jön Tiberius Gracchus... és nem látszik elégedettnek.
Gracchus kifejezetten morózusnak látszott. Most, hogy hiányzott a szeméből a pajkos csillogás, arca kifejezetten illett új posztja, a lovassági parancsnok rangjának komolyságához, valamint Róma legsötétebb napjaihoz.
– Rossz hírt kaptál? – kérdezte Plautus.
– Egy rossz hírt, és egy még rosszabb hírt – felelte Gracchus.
Plautus sóhajtott.
– Akkor először a rossz hírt mondd.
– Egy hosszú és meglehetősen kellemetlen tárgyalás után úgy határoztuk a diktátorral, hogy A hetvenkedő katona nem kerülhet színpadra a Római Játékokon.
– Tessék? Ne! – Plautus teljesen kikelt magából. – Nem lesz komédia?
– De, lehetnek komédiák, csak A hetvenkedő katona nem lehet közöttük.
– Kidobod? De hiszen szerződést kötöttünk, Gracchus. Aedilis curulisként írtad alá.
– Gondolkozz, Plautus! A hetvenkedő katona egy fellengzős, enyelgő katonát gúnyol ki. Ki fog ezen nevetni azok után, ami Cannae-nál történt?
– Te is viccesnek tartottad. Azt mondtad, Varrót juttatja eszedbe!
– Aki csak hajszál híján menekült meg! Az embereket megdöbbentette Varro veresége, felháborítja őket, mennyire rosszul mérte fel a helyzetet, megnémultak a dühtől... de senki sem akarja bohócként viszontlátni most, hogy hetvenezer katona meghalt.
Plautus két ujja közé csípte az orrnyergét.
– Ettől a folyamatos kalapálástól megfájdult a fejem. Igen, értem, amit mondasz. Akkor mit tegyünk?
– Helyettesítsd egy másik darabbal.
– Mi? Az utolsó pillanatban? Ez lehetetlen!
– Biztos van egy másik komédiád. Törd a fejed.
– Nos... Van egy darabom, ami már nagyjából elkészült. Feleannyira sem mulatságos, mint A hetvenkedő katona. Még nem döntöttem el, mi lesz a címe. Talán A kincs. Vagy A ládika. Aranyos kis komédia egy leányzóról, akit kitaszítanak a születése után, de a szülei végül visszafogadják. A jelen körülmények között megvan az az előnye, hogy senkit sem sért semmilyen szempontból. De még dolgoznom kell rajta. Több jelenetet is teljesen át kell írnom...
– Csak rakd össze, Plautus – legyintett Gracchus. – Képes vagy rá. Akkor írod a legmókásabb jeleneteket, amikor nagy nyomás alatt alkotsz.
– Nem, hasmenésem van, amikor nagy nyomás alatt alkotok. De ha muszáj... persze, biztosan be lehet fejezni... ha Hilarion el tudja játszani a lányt...
Gracchus ábrázata még komorabb lett.
Plautus megmerevedett.
– Ez volt a rossz hír. De azt mondtad, van még rosszabb. Mi lenne az, Gracchus?
Gracchus lesütötte a szemét. Miféle hír gyakorolhatott olyan hatást a lovasság parancsnokára, hogy elfordítsa a tekintetét? Kaeso még a lélegzetét is visszafojtotta.
– Emlékeztek arra, amikor a Vesta-szüzeket fogadalmuk megszegésével vádolták?
– Hogy felejthetném el? – kérdezte Plautus. – Pár napig csak ezzel a botránnyal foglalkozott az egész város. Az emberek elfeledkeztek Hannibalról, és végre volt alkalmuk hibáztatni valakit a Cannae-nál történt szerencsétlenség miatt. Mintha két Vesta-szüzet felelőssé lehetne tenni hetvenezer katona haláláért... az ártatlansága elvesztése miatt. Már ha valóban elvesztették. Ha már mindenképp bosszút kellett állni valakin, akkor miért nem Varrót temették el élve a szegény papnők helyett?
Gracchus zaklatottan szívta be a levegőt.
– Megfeledkezel a posztomról, Plautus. A lovasság parancsnokaként ugyanúgy az államot képviselem, mint a pontifex maximus. A Vesta-szüzeket elítélő döntés és a büntetésük megkérdőjelezése istenkáromlással egyenértékű.
– Ha te mondod! Én csak egy nyomorult umbriai fickó vagyok, és még mindig zavarba ejtenek a római vallási szokások...
– Komolyan beszélek, Plautus. Az emberek nincsenek olyan hangulatban, hogy eltűrjék a hazafiatlan vagy szentségsértő beszédet. Válogasd meg jobban a szavaidat.
A drámaíró csettintett a nyelvével.
– Ahogy parancsolod. De mit is mondtál az imént?
– Floronia Vesta-szűz megkapta jogos büntetését, de Opimia megszökött előle: öngyilkos lett. A látnokok megolvasták a jósjeleket. A madarak röpte nem éppen kedvező; arra utal, hogy az isteneket nem sikerült teljesen megbékíteni. Kárpótolnunk kell őket azért, hogy csak az egyik Vesta-szüzet büntettük meg annak rendje s módja szerint. A Szibülla-könyveket is segítségül hívták a jósok, és találtak egy ilyen verset:

A feláldozott bárány túl korán hal.
Hozz két szilaj tetemet az új holddal.
Délre és keletre döfött kardoddal.

Plautus fintorgott
– Bárcsak az én megbízóim is ennyire szemet hunynának tökéletlen verseim felett, mint Tarquinius a Szibülla versei felett! És hogyan kell érteni ezeket a lélekmelengető sorokat?
– A papok sokat tanácskoztak egymás között. Aztán úgy döntöttek, hogy megtisztítják a várost a Vesta-szüzek bűneitől, és ehhez elevenen el kell temetni két gallt és két görögöt.
Plautus megrázta a fejét.
– Az emberáldozás a vad karthágóiak szokása! Többek között ezért nézünk le rájuk, ezért tartjuk őket barbároknak.
– Sem te, sem én nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezzük a Szibülla-könyvek rendelkezéseit. – Gracchus felsóhajtott. – A papok tőlem kértek névlistát.
– Tőled?
– Az aedilis curulis őrzi a Rómában tartózkodó külhoniak névsorát. Ebben szerepel az összes idegen származású rabszolga is nemzetsége szerint. A papok elkérték tőlem a listát. Én odaadtam. Nem tudom, hogyan választották ki a két gallt és a két görögöt, mindenesetre ma reggel értesítettek a döntésükről.
Plautus felhorkantott.
– Nekem is van egy-két gallom, és egy csapatnyi görögöm is! – Elfehéredett az arca. – Herculesre! Ezért jöttél ide, igaz? A hetvenkedő katona elutasítása csak a rossz hír volt. A még rosszabb hír az, hogy...
– Hogy az egyik görög Hilarion.
Kaeso, aki eddig némán figyelt, most felnyögött.
– Természetesen kárpótolunk téged a veszteségeidért – vágta rá gyorsan Gracchus de még mindig nem nézett a színműíróra.
– Kárpótoltok?
– Azért, hogy a tulajdonodból kell áldoznod.
– De... miért Hilariont?
– Fogalmam sincs. A papok választották ki a neveket. A pontifex maximus jóváhagyta a döntést.
– Gondolom, nekem ebbe nincs beleszólásom.
– Nemigen. Mielőtt elindultam ide, liktorokat küldtek a házadhoz. Gondolom, közben el is fogták Hilariont. A munkások már előző éjjel elkezdték ásni a gödröt a Forum Boarium mellett. Az élve eltemetésekre ma délután fog sor kerülni.
– Hogy is van az a régi etruszk szállóige? „Minél hamarabb, annál jobb?” – tűnődött Plautus keserűen. Megfogta a fejét. – Ó, ez az alvilági kopácsolás!
Tiberius Gracchus elbúcsúzott tőlük, és otthagyta a Circus Maximust.
Kaeso úgy érezte, kiment az erő a lábából. Valami reszketés töltötte meg a fejét, ami az ájulásos rohamok előtt szokott előfordulni. Elhomályosodott a látása. Könnyek töltötték meg a szemét. Borzongott és remegett, de nem sírt.
– Őrület! – suttogta Plautus. – Amikor egy ilyen szörnyűség történik, mint a cannae-i vereség, az emberek vajon együttérzőn, józanul, odaadón viselkednek? Nem! Egy kívülállót okolnak, egy ártatlant büntetnek meg. Ha rámutatsz a tébolyultságukra, árulónak és istenkáromlónak neveznek! Hála az isteneknek, hogy van egy edényem, amelybe beleönthetem a legsötétebb érzelmeimet: a komédiám! Máskülönben én is megháborodnék, mint a többiek.
– A te darabjaid nem sötétek – jegyezte meg Kaeso fakó hangon. – Megnevettetik az embereket.
– A komédia sötétebb a tragédiánál – jelentette ki Plautus. – A nevetés mindig valakinek a szenvedéséből származik, általában az enyémből. És most... szegény Hilarionéból!
Sokáig mozdulatlanul álltak egymással szemben, és próbálták elviselni a szüntelen kalapálást. Aztán Kaeso hirtelen pislogni kezdett, és összeráncolta a homlokát.
– Ez nem... Quintus unokafivérem?
Egy fiatal tiszt sétált keresztül a Circus nyílt terén, a katonai tribunus rangját jelző jelvényekkel öltözékén. Kaeso odarohant hozzá.
Quintus sápadtnak és nyúzottnak tűnt. Friss sebhely éktelenkedett a homlokán, de egyébként sértetlennek látszott.
– Hát élsz! – kiáltott fel Kaeso.
– Az istenek akarták így.
– Semmit sem tudtunk rólad. Az apád szinte belebetegedett a bánatba.
– Úgy tűnik, ennek ellenére sikerült kézben tartania a város dolgait. Ha jól tudom, kinevezték diktátornak.
– Még nem találkoztál vele?
– Csak most érkeztem.
– Milyen híreket hoztál?
– Híreket?
Kaeso alig merte feltenni a kérdést.
– Mi lett Scipióval?
Quintus elmosolyodott.
– El se hinnéd. Megint vitézségéről tett tanúbizonyságot, ahogy korábban a Ticinusnál is. Ha volt olyan férfi, aki hősként került ki a cannae-i csatából, akkor az csak Scipio lehet.
– Mesélj!
– A korcsok bekerítettek minket. A vérengzés sehogy sem akart véget érni. Kevés katonának sikerült onnan kiverekednie magát, velem együtt csak egy maroknyian menekültünk meg. Elszakadtunk egymástól, sebesülten, attól rettegve, hogy bármelyik pillanatban fogságba eshetünk. Napokba tellett, hogy megtaláljuk egymást, egyenként, mert szüntelenül bujdosnunk kellett Hannibal zsoldosai elől. Amikor végre ismét összetalálkoztunk, és sikerült elég távol kerülnünk az ellenségtől, elkeseredett vita tört ki közöttünk. Nem tudtuk eldönteni, merre menjünk, és ki vezessen minket. Bevallom, én azok között voltam, akiken úrrá lett a kétségbeesés, és azt szerettem volna, ha egész Itáliát elhagyjuk. Feltételeztük, hogy Hannibal azonnal Róma ellen indul, felégeti a várost, és rabszolgasorba hajtja a lakosságot. Ha hazajövünk, gyilkos kelepcébe sétálunk bele. Hispániában viszont van római légió, és a tengeren is harcolnak katonáink. Én azokhoz a távoli csapatokhoz akartam csatlakozni, aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő... mert Rómának végleg vége, többé nincs hova hazatérni.
Csakhogy Scipio hallani sem akart erről. Habár az apja és a nagybátyja is Hispániában harcol, azt mondta, addig nem hajlandó hozzájuk csatlakozni, amíg Rómának védelemre van szüksége. Kigúnyolt minket, reményvesztetteket. Azt mondta, szégyelljük magunkat. Rávett minket, hogy esküdjünk meg Jupiterre: soha nem hagyjuk magára a várost, és inkább meghalunk a harcban, semminthogy megadjuk magunkat Hannibalnak. Miután letettük az esküt, nagy kő esett le a szívünkről. Tudtuk, hogy immár bármit elviselünk, mert Scipio visszaadta a becsületünket.
Aztán csak figyeltünk és vártunk. Teltek-múltak a napok, de Hannibal nem indult meg a város ellen. Eleinte nem értettük, aztán egyre jobb kedvünk lett. Elindultunk visszafelé, Rómába, olyan félreeső utakon, amiken nem érhetnek utol a karthágói lovas felderítők. Lassan haladtunk. Néhányan alig bírtak menni a sebesüléseik miatt, és Scipio senkit sem akart hátrahagyni. Végül elértünk a Via Appiához, és én kerültem a lovammal a menet élére. Én érkeztem meg elsőként.
– És Scipio?
– Holnap már itt lesz, de legkésőbb holnapután.
– Ezek szerint életben van?
– Igen.
– Biztos vagy benne?
– Hát persze.
Kaeso sírva fakadt, és nem szégyellte magát azért, hogy az örömkönnyek éppoly könnyen feltörnek belőle, mint a gyász könnyei Hilarion miatt. Az igazat megvallva annyira megkönnyebbült, hogy szinte meg is feledkezett Hilarionról. A cannae-i iszonyatból kikerült Quintus, aki már-már lemondott arról, hogy visszatérjen Rómába szintén könnyeket hullatott.
Együtt indultak el, hogy felkeressék Maximust.

A Római Játékok előestéjén újabb katasztrófa terítette árnyát a városra.
Hannibal egyik küldötte bukkant fel a városkapunál, egy Carthalo nevű karthágói nemes. Felajánlotta, hogy egy arcátlanul magas váltságdíj fejében elengedik a római foglyok egy részét. A foglyok néhány képviselője is vele jött, hogy nyomatékosítsa a kérést, mivel Rómában ősidők óta hagyománya volt annak, hogy hátat fordítanak azoknak, akik megadták magukat az ellenségnek. A tiltás ellenére rengeteg asszony gyűlt össze a fórumon, hogy könyörögjenek a férjeik, apáik, fiaik szabadságáért és életéért.
A szenátus zárt ajtók mögött gyűlt össze megvitatni a kérdést.
A foglyok küldöttei megmagyarázták, miért alakult így a sorsuk. Addig maradtak a cannae-i harcmezőn, amíg tengernyi holttest rekesztette el az útjukat, aztán nagy nehezen áttörtek az ellenség gyűrűjén, és a római táborba menekültek. Reggel sem a halált választották, hanem megadták magukat. Igaz, hogy nem haltak hősi halált, és nem voltak elég ügyesek a szökéshez, de azzal érveltek, hogy még mindig jobb a valódi római katonákért fizetni, mint még több rabszolgát besorozni a város védelmére.
Azok, akik ellenezték a váltságdíj kifizetését, arra hivatkoztak, hogy a foglyok gyávának bizonyultak, mivel inkább megadták magukat, mintsem harcban essenek el. Nem érdemelnek jobb sorsot annál, mint hogy a fogvatartóik eladják őket rabszolgának. Már csak azt kellett eldönteni, melyik rosszabb: rabszolgákat besorozni a seregbe, vagy váltságdíjat fizetni olyan harcosokért, akik egy fikarcnyival sem különbek a rabszolgáknál. Nem feledkezhettek meg arról sem, hogy a nagy összeg kifizetése jóval szegényebbé teszi Rómát, és jóval gazdagabbá teszi Hannibalt, aki ezáltal még több zsoldost toborozhat a seregébe.
Végül úgy határoztak, hogy nem fizetik ki a váltságdíjat. A foglyokat sorsukra hagyták. Többségük Karthágóba került rabszolgaként. A rokonaik soha többé nem látták őket.
A város ismét mély gyászba borult. Maximus liktorokat küldött mindenfelé, hogy fenntartsa a rendet, az emberek pedig fejet hajtottak a szenátus könyörtelen bölcsessége előtt.
Ebben a légkörben került sor a Római Játékok megrendezésére. A Capitolinuson végzett Jupiter-szertartást is elkeseredett hangulat lengte be. Az átvonulás Jupiter templomától a Circus Maximushoz afféle gyászmenetnek tűnt; számos olyan szenátor és magiszter maradt távol, aki egyébként a sereglet elején vonult volna. Jupiter ünnepe ezúttal mindössze néhány sótlan szórakozás-morzsából állt, mert a diktátor a válsághelyzet miatt visszafogta a tivornyázást.
Plautus társulata előadta A ládikát. Zaklatottan, kaotikusan próbálták el a darabot, mert Hilarion szörnyű sorsa nem hagyta őket nyugodni. Az előadás csúfos kudarcba fúlt. Plautust csak az vigasztalta, hogy a komédia nézői legalább olyan nyomott hangulatban voltak, mint a színészek. Alig vették észre a késedelmes belépéseket, a kihagyott sorokat és a baklövéseket. Senki sem sziszegett, senki sem fütyült... és senki sem nevetett.
Az atlétikai versenyekből szintúgy hiányzott a csillogás. Róma legjobb futói és ökölvívói közül sokan odavesztek Cannae-nál, és azokat az alaposan felkészült rabszolgákat is behívták katonai szolgálatra, akik mindig a leggyorsabbak között voltak a szekérhajtó-versenyen.
A Római Játékokon részt vevő polgárok szinte élettelen bábként vettek részt a rendezvényeken, komoran tettek eleget hazafias kötelességüknek azzal, hogy megjelentek az éves fesztiválon, amelynek gyökere még a királyok idejébe nyúlt vissza. Érzéketlenné tette őket a cannae-i mészárlás, a Vesta-szüzekkel kapcsolatos botrány, valamint a foglyok váltságdíjért való könyörgésének visszautasítása.
Rómát megbénította a bánat és az aggodalom. A város egész jövője kétesnek látszott.

KR. E. 212

Négy évvel később még mindig folyt a Karthágóval folytatott, beláthatatlan hosszúságú háború.
Hannibal soha nem vonult be Rómába. Ez az érdekes tény a legenda részévé, történelmének egyik misztikus pontjává vált: akkor, amikor a város a legsebezhetőbb volt, megmenekült attól a támadástól, ami a végleges pusztulását jelenthette volna. De hogyan és miért maradt fenn Róma? Fabius Maximust éltették, mert úgy hitték, hogy az ő vasmarka mentette meg a várost, amikor a káosz fenyegetett, és Scipiót is sokan dicsérték azért, mert lelkesítő példát mutatott a fiatalabb generációnak. A rómaiak zöme azonban a papokkal értett egyet, és abban hitt, hogy maga Jupiter térítette el a várostól Hannibal dühét, engedve Rómának, hogy erőt gyűjtsön. Most már a polgárokon volt a sor, hogy bebizonyítsák: kiérdemelték az isteni közbeavatkozást.
Hannibal Itáliában maradt portyázó seregével. Egyértelmű stratégiája – hogy elzárja Rómát a külvilágtól, és a szövetségesei megnyerésével aláássa dominanciáját a félszigeten, akár erőszak, akár meggyőzés útján – kevés sikert hozott. A rómaiak mindent megtettek, hogy elkerüljék a további összecsapásokat Hanniballal, de kegyetlen bosszút álltak az őket eláruló szövetségeseiken. Meglepő rugalmassággal csoportosították újra erejüket, rendezték újra tartalékaikat, és nyerték vissza tartásukat.
Közben a hadszíntér Hispániáról, Szicíliáról és a tengerről mindinkább keletre nyújtózkodott. A makedón V. Fülöp, Nagy Sándor hazájának örököse szövetkezett Karthágóval. Hogy ellensúlyozza a Fülöp felől érkező fenyegetést, Róma követeket küldött új szövetségesek felkutatására görög földre és Ázsiába.
Miközben a két város közötti háború végigterjedt a Földközi-tengeren, Hercules oszlopaitól a Hellészpontoszi-szorosig, a rómaiak egyre inkább más birodalmak felé irányították a figyelmüket. A szenátus ábrándosabb tagjai mindinkább egy olyan Rómát képzeltek el, amelynek határai messze túlnyúlnak Itália határain. Róma olyan volt, mint a legendabeli főnixmadár, amelyik új életre kel a saját hamvaiból.

Kaeso sorsa váratlan és szerencsés fordulatot vett. Bénasága és politikai kilátásainak hiánya miatt folyton azért aggódtak a szülei, hogy nem fognak tudni megfelelő házastársat találni neki. A cannae-i vérfürdő után azonban olyan kevés fiatal, nőtlen férfi maradt a városban, hogy Kaeso anyja egykettőre talált a fiának egy ígéretesnek tűnő patrícius menyasszonyt.
Sestia nem volt gyönyörű. Az emberek férfiasnak tartották a vonásait, de Kaeso szívesen legeltette rajta a szemét. Kaesóhoz hasonlóan a lány sem reménykedhetett abban, hogy meg tud házasodni, és örült neki, hogy Fortuna szeszélyéből felemelkedhet a matróna státuszba. Megelégedett azzal, hogy a háztartást irányította, és nem követelt több figyelmet Kaesótól, mint amennyit a férfi igényelt tőle. Soha nem faggatta a kiadásokról és az üzleti ügyekről, hirtelen támadt feladatairól, éjjeli kimaradásairól, vagy az egzotikus illatszerekről, amelyek gyakran kerültek a ruhájára. Kaeso elégedett volt felesége egyszerű igényeivel és jóindulatúan közömbös természetével.
Az elején mindketten elfogadták, hogy házasságuk elsőszámú célja egy utód létrehozása. Kezdettől fogva rendszeresen háltak együtt, habár egyikük sem ölelkezett a másikkal túl lelkesen. Azért ez a kötelességtudó hozzáállás is meghozta gyümölcsét. Egy évvel azután, hogy összekötötték életüket, Sestia kislányt szült.
Kaeso nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy a kis Fabiának nincs semmiféle testi fogyatékossága. Tartott tőle, hogy valami szörnyeteg születik majd csecsemő helyett, mint azok az újszülöttek, akik az anyja méhéből kerültek elő, mielőtt ő megszületett, vagy legalábbis olyan hibás és esetlen poronty lesz, mint ő maga volt. De Fabia minden tekintetben tökéletesnek bizonyult. Akkor és ott, az isteneknek rebegett hálálkodások közepette Kaeso megfogadta, hogy nem lesz több gyereke.
Egy igazi római azonban nem elégedhetett meg egy lánygyermekkel. Kaeso feszült hozzátartozói egytől egyig azt javasolták neki, hogy próbálják meg még egyszer, hátha most fiuk születik. De Kaeso nem akarta a Párkákat kísérteni, és amúgy is vonakodott ágyba bújni a feleségével, ezért konokul ragaszkodott ahhoz, hogy nem lesz több gyereke Fabia után. A kislány időközben már a három évet is betöltötte.
Sestia csekély, de hasznos hozománnyal érkezett a házasságba. Kaeso kivásárolhatta a többi befektetőt Plautus színitársulatából. Egymaga lett egy olyan komédiáscsoport tulajdonosa, amelytől soha nem remélhetett valódi gazdagságot, és azt sem, hogy elnyeri vele patrícius családtagjai tiszteletét. Kaeso viszont lubickolt a mecénás szerepében, és tevőlegesen is részt vett a társulat irányításában. Egyeztetett Plautusszal a drámák görög forrásairól, alkudozott a magiszterekkel a költségvetésről és az ünnepi juttatásokról, és különösképp élvezte a fiatal rabszolgák meghallgatását, akiket Plautus hozott elé tehetséges színészjelöltekként.

Elérkezett a cannae-i mészárlás negyedik évfordulója, és felkavarta a feledhetetlenül keserű emlékeket a csatával és az utána következő eseményekkel kapcsolatban. Ugyanakkor a megfiatalodás és a remény szele is felfrissítette a várost. A négy évvel korábbi napok kimondhatatlan fájdalma most már távolinak tetszett, sőt rémálomhoz hasonlóan túlviláginak. Sextilist felváltotta september, és Kaeso szokatlan izgatottsággal készülődött az az évi Római Játékokra, hiszen ezúttal szeretett barátja, az aedilis curulisnak választott Scipio szervezte az ünnepséget.
A törvény értelmében Scipio túl fiatal lett volna egy magiszteri címhez, de a választások napján a rajongó tömeg a vállára vette, és végigvitte a városon. Kántálva, énekelve, fülsiketítő ujjongással követelték, hogy válasszák meg Scipiót. A tömeg akkorára nőtt, és olyan zabolátlannak látszott, hogy a választást felügyelő tisztek nem mertek ellenállni. Egy sietős tanácskozás után megengedték a huszonnégy éves ifjúnak, hogy induljon az aedilis curulis címért.
Később Scipio kacsintva és nevetgélve tagadta, hogy bármi felelőssége lett volna a „spontán” felhevülésben, ami majdnem zendülésbe torkollott az utcákon. „Ha egész Róma azt akarja, hogy aedilis curulis legyek – mondta –, akkor... ezek szerint elég érett vagyok hozzá!” Akár meglepte a választás eredménye, akár nem, készséggel elfoglalta a posztot. Aznap, amikor aedilis lett, részletesen ismertette az emberekkel a nemsokára megrendezésre kerülő, és minden korábbinál látványosabb Római Játékok terveit. „A város most már ünnepelni akar! – közölte. – Ki akar szabadulni a hónapok, sőt évek óta tartó folyamatos gyötrelemből. Az idei évben ne csak hazafias kötelesség legyen az ünnep, hanem színtiszta élvezet!”
Néhány zsörtölődő nem tudott belenyugodni, hogy a választási törvényeket, amelyek évszázadok óta szolgálták Rómát, ilyen könnyen semmibe vették egy törtető ifjú kedvéért. Nem nézték jó szemmel, hogy Scipio olyan nyájasan letagadta a saját érdekében elkövetett mesterkedését, mert ezzel ármányosnak és hamisnak bizonyult. Végtére is melyik politikus nem az? – gondolta magában Kaeso. Ha volt olyasvalaki, aki megérdemelte azt, hogy a törvényeket az ő javára alakítgassák, akkor éppen Ticinus és Cannae hőse volt az. Kaesót lenyűgözte barátja lankadatlan lendülete és becsvágya, és nem lepte meg eget verdeső népszerűsége sem. Kaeso úgy érezte, Scipiónál senki sem érdemli meg jobban a római polgárok szeretetét.
A színházi előadások idejére Scipio természetesen egy komédiát rendelt Kaeso társulatától. Kaeso egyeztetett Plautusszal, és úgy döntöttek, hogy színpadra állítják A hetvenkedő katonát.
Merész kockáztatás volt részükről. A cannae-i vereség után Gracchus nem engedte nekik bemutatni a darabot, mert attól tartott, hogy a hiú, kicsapongó katona ízléstelen módon figurázná ki Róma legyőzött hadvezéreit. De most, néhány új szóvicc és a jelmezekre vonatkozó bejegyzés beszúrásával – „a fél szemet letakaró kötés túl nyilvánvaló lenne?” – A hetvenkedő katona főhősét akár a legrátartibb harcossal is lehetett azonosítani, magával Hanniballal. Mindaddig a rómaiak túlzottan féltek a karthágóiaktól ahhoz, hogy kedvüket leljék az ilyesféle szatírában, de a Cannae óta eltelt években az ellenség vezére határozatlannak és egyre esendőbbnek mutatta magát. A rómaiak még mindig utálták és megvetették Hannibalt, de a társulat reménykedett benne, hogy immár nevetni is képesek rajta.
Amikor Scipio felkereste Kaesót, hogy elkérje a darab egyik másolatát, Kaeso azt hitte, elviszi, és szabadidejében majd elolvassa. Scipio azonban ott helyben olvasni kezdte. Kaeso magára hagyta a dolgozószobában, és egy ideig idegesen járkált fel-alá a kertben. Aztán meghallotta Scipio nevetését. A következő egy órában a nevetés szinte szünet nélkül folytatódott. Végül Scipio kilépett a kertbe, egyik kezében a tekercset szorongatva, másik kezével egy könnyet morzsolva ki a szeméből. Huncut vigyorral nézett vendéglátójára, és olyan gondtalannak tűnt, mint egy fiú, aki még soha nem öltött fel tógát.
– Hihetetlenül szórakoztató! Elragadó! Tömény szórakozás! A szerelmesek egymáséi lesznek, a hetvenkedő katona megkapja méltó büntetését: egy kiadós korbácsolást a szemünk láttára a színpadon! „De bár minden csábító / így megjárná, nagyon helyes, legalább nem lenne sok.”[6] Milyen igaz! Eszményi darab egy eszményi alkalomra. Herculesre, már nagy szükségem volt erre a nevetésre... és Róma többi lakója is így van ezzel. Imádni fogják... és engem is imádni fognak, amiért színpadra állíttatom nekik ezt a komédiát! – Megtapogatta Kaeso mellkasát a tekerccsel. – Helyén van az eszed, Kaeso Fabius Dorso.
Kaeso lesütötte a szemét.
– Plautusnak van helyén az esze.
– Ó, hát persze! De ha te nem pénzeled a társulatot, a színműírónak nem lenne színpada, és színpad nélkül minden okos sora elszállna a szél hátán. Ne becsüld le az érdemeidet, Kaeso. Neked érzéked van a tehetséghez, ahogy egy jó hadvezérnek érzéke van a bátorsághoz. Értékes ismeretség vagy nekem.
A darab olvasásától Scipio olyan bohókás hangulatba került, hogy megborzolta Kaeso üstökét, aztán játékosan rácsapott a hátsó felére a pergamentekerccsel.
Kaeso annyira elvörösödött, hogy Scipio elhúzódott, és csodálkozva nézett rá. Utána ismét rácsapott a fenekére, és harsányan felnevetett. Kaeso nagy levegőt vett, ám aztán ő is nevetni kezdett. Saját magán nevetett, a világ lehetetlen mivoltán, és a hetvenkedő katona komikus hiúságán. Addig nevetett, amíg végül megfájdult az oldala, és patakzott a könny a szeméből. Időtlen idők óta nem nevetett ilyen jóízűen.

Abban az évben valóban olyan káprázatosra sikeredett a Római Játékok, hogy minden addigi látványosságot felülmúlt. A Capitolinuson bemutatott rituálék lelkesedést és derűlátást sugároztak magukból; a férfiak mosolyogva szavalták az ősi versszakokat, amelyekkel az istenek Istenének, Jupiternek ajánlották az elkövetkező napokat. A Circus Maximusba is örömteli felvonulással érkeztek meg a vendégek: a szekérhajtók ragyogó színű öltözékben lovagoltak be a versenypályára, az ökölvívók peckesen lépkedtek szegényes ágyékkötőjükben, a táncosok pedig botokat forgattak a furulyákból, lírákból és tamburinokból származó zenére. Szatírjelmezbe öltözött némajátékosok settenkedtek a tömegben, belecsíptek a nézők fenekébe, és sikolyszerű kacagást csaltak ki a lányokból és asszonyokból. Griffmadárfejű tömjénezőket lóbáltak rudakon, és illatos füstfelhőkkel töltötték meg a levegőt.
A Circus Maximus közelében a tömjénezők szaga eltompult, és helyet adott a szabadtéren sütött hús és a kemencéből frissen kikerült kenyér illatának, a savanyított hal pikáns szagának, illetve az olajban kínált, sózott olajbogyók ínycsiklandó kipárolgásának. Korábban egyetlen aedilis curulis sem kényeztette ilyen bőséges ételkínálattal Róma polgárait. Olyan sok ételt készítettek, és olyan sok helyen, hogy jóformán senkinek sem kellett sorba állnia, és mindenki annyiszor mehetett vissza a pulthoz, ahányszor akart. Jupiter ünnepe egész álló nap tartott, sőt a következő napon is. Pár nap erejéig mindenki gazdagnak érezhette magát, degeszre tömhette a hasát, kedvére szórakozhatott, és az istenek áldásainak megannyi kényelmében részesülhetett.
Az ünnepség derekán egy üde arcú ifjú lépett fel egy ládára, és harsány hangon szólította meg a tömeget. Plautus egyik színészpalántája volt, jártas a drámai hanghordozásban.
– Polgárok! Ne tömjétek tovább a fejeteket, hanem gyertek, és egy órácska erejéig tekintsétek meg A hetvenkedő katonát! Ez Plautus legújabb komédiája... igen, a lúdtalpas umbriai drámaíróé, aki úgy megnevettet titeket, hogy levizelitek a lábatokat! Gyertek, lássátok magát a hetvenkedő katonát, Pyrgopolynicest, amint megpróbálja becserkészni elbűvölő ágyasát, Philocomasiumot!
Az emberek egy része már azt is mulatságosnak találta, ahogy a fiú nyelve belebicsaklott a nyakatekert görög nevekbe.
– Gyertek, polgárok, és lássátok a sóvárgó Pleusiclest, az összetört szívű ifjút, amint megpróbálja kiszabadítani a katona ágyasát! Gyertek, nézzétek meg a dühöngő öregembert, Periplectomenust... – Az ifjú felvonta a szemöldökét, és a szájához nyomta a mutatóujját. – És bármit is tesztek, nehogy eláruljátok Periplectomenusnak, hogy az ő otthona és a katona háza között egy titkos átjáró van, mert elrontjátok a mulatságot! Gyertek, találkozzatok a minden hájjal megkent rabszolgákkal, Palaestrióval, Scelednisszal és Lurcióval, akik mindig többet tudnak, mint amennyit sejtetni engednek!
A fiú leugrott a ládáról, elővett egy furulyát, és vidám dallammal kísérelte meg becsalogatni a nézőket a Circus Maximusba.
Kaeso a színpad alatt állt, nem messze a csapóajtótól – amit Plautus számtalan zseniális trükkhöz használt az előadás során –, és egy kémlelőnyíláson át figyelte, ahogy a lelátó megtelik emberekkel. Észrevette, hogy Scipio az elsők között érkezett meg és barátaival, illetve magisztertársaival együtt a magas méltóságoknak fenntartott üléseken foglalt helyet. Enyhe időjárás volt, az ég tisztán, esőfelhők függönye nélkül tekintett le a földre. Az ünnep jókedvre hangolta a tömeget, akik készen álltak az újabb mulatságra. Még az a veszély is fenyegetett, hogy elalszanak, hiszen tele volt a hasuk és napfény melengette a bőrüket.
Mint kiderült, ettől nem kellett tartani. Ha valamelyik néző el is bóbiskolt volna, a következő pillanatban biztosan felébreszti az orkánszerű nevetés. A színészek remek alakítást nyújtottak. A próbák során Kaeso soha nem hallotta őket ilyen átéléssel előadni Plautus sorait; kétségkívül a közönség hahotázása ösztönözte őket arra, hogy felülmúlják saját magukat. Aznap Kaeso is meggyőződött arról, amit Plautus egyik este jó néhány pohár bor után elmondott neki: „Mikor válik a komédia magasztossá? Akkor, amikor egyformán részt vesz benne az író, az összes színész és a közönség, és összhangban dolgoznak együtt azon, hogy emberi kacagással örvendeztessék meg az isteneket. Amikor az ember nevet, az istenek is nevetnek, és ez a szánalmas világ rövid időre nemcsak elviselhetővé, hanem gyönyörűségessé válik.”
Földrengésszerű taps tört ki az előadás végén. A nézők a színészeket éltették, kiváltképp azt, aki a hetvenkedő Pyrgopolynicest megszemélyesítette. Plautus többször is felrohant a színpadra meghajolni. Végül a társai ismét a vállukra vették Scipiót, aki ezúttal gyanútlanul nevetgélt, amikor felkapták, de aztán a magasból fogadhatta a rajongó tömeg hálás üdvrivalgását.
Kaeso a színpad alatt maradt, és továbbra is a résen keresztül szemlélte a sokadalmat. Abban a percben nagyon szeretett volna közel lenni Scipióhoz, de a tolongásban lehetetlenség lett volna odamenni hozzá. Még mindig csak bátortalanul és lemondóan figyelt, amikor Scipio egy ifjú rabszolgát küldött a színpad alá. A rabszolga ügyesen átverekedte magát a népsokaságon.
Amikor megtalálta Kaesót, zihálva adta át az üzenetet.
– A gazdám, Publius Cornelius Scipio, közölni kívánja veled, hogy személyesen szeretne gratulálni neked, de olyan sok elfoglaltsága van a nap folyamán, hogy egyetlen pillanatra sem állhat meg. Ellenben három nap múlva, amikor véget érnek a játékok, és maga mögött tudja minden kötelességét, megtiszteltetésnek veszi, ha elfogadod vacsorameghívását.
– Természetesen – felelte Kaeso. – El fogunk menni. Plautus nagyon boldog lesz.
A rabszolga elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
– A gazdám szeretné, ha egyedül jönnél. Azt mondta, a drámaírót majd egy másik estén látja vendégül, de a játékok végeztével inkább egy vigasztaló régi barát társaságát óhajtja.
Nem volt olyan földi hatalom, amely visszatarthatta volna Kaesót attól, hogy a megjelölt estén csatlakozzon Scipióhoz.

– Micsoda forgatag! Bárcsak az apám is itt lett volna, hogy lássa!
Scipio a pohara fenekét bámulta, és körkörösen lötykölte benne bort. Kaesónak úgy tűnt, a barátja nagyon keveset ivott azon az estén. Talán a játékok sikere is elég volt ahhoz, hogy mámoros hangulatba kerüljön.
– Az apád ott van, ahol Rómának a legnagyobb szüksége van rá, a nagybátyáddal együtt: a hispániai légiókat irányítják – válaszolta Kaeso. – Hallottál róluk mostanában?
Scipio a homlokát ráncolta.
– Már csaknem két hónapja, hogy megkaptam az apám legutóbbi levelét. Gnaeus nagybátyámét pár nappal később. Azóta semmi. Semmi hír Hispániából. Csak a hosszúra nyúlt hallgatás.
Kaeso vállat vont.
– Biztos vagyok benne, hogy ez még nem jelent semmit. A hírvivők is eltévedhetnek. Az apádnak és a nagybátyádnak szusszanásnyi ideje sincs, csodálom, hogy egy levelet is meg tudtak fogalmazni. Hispániát viperafészeknek is nevezik, nem igaz? Méghozzá azért, mert Hannibal eredetileg onnan indította a hadjáratait. Mindenki egyetért abban, hogy nincs még egy ilyen fontos hadszíntér.
– Vagy még több áldozatot követelő. Évek óta ott harcolnak, próbálják kiszorítani a karthágóiakat. Az apám szerint, ha van ember, aki még Hannibalnál is jobban gyűlöl minket, az a fivére, Hasdrubal, a Hispániában állomásozó karthágói sereg parancsnoka.
Kaeso bólintott, de semmi egyebet nem tudott mondani. Szeretett volna még bort, de faragatlanságnak számított többet inni a ház uránál. Scipio csak arra használta teli poharát, hogy tűnődve bámulja a saját arcát, akár egy sötét tükörben.
– Apám a legutolsó levelében a helybeliek gyávaságára panaszkodott – folytatta Scipio. – A keltibériai szövetségesek egy éjszaka leforgása alatt elhagyták a római tábort. Azt mondták, van valami törzsi tanácskozásuk a félsziget túlsó felén, muszáj részt venniük rajta. De nyilvánvaló, hogy azért menekültek el, mert hírt kaptak arról, hogy egy suession sereg közeledik Galliából, az ellenséget megerősítendő. – Scipio felsóhajtott. – Apám már addig is úgy érezte, hogy a karthágói és numídiai had létszámban messze felülmúlja a seregét. Sajnos mindnyájan megtanultuk Cannae-nál, mire képes az a nyomorult afrikai lovasság! A numídiaiak lóháton születnek. Apám szerint nagyon erős vezérük van Hispániában, egy Masinissa nevű merész ifjú herceg, szinte még fiú, de felháborítóan magabiztos. Masinissát apám még Hasdrubalnál is veszélyesebbnek tartja.
Scipio ismét sóhajtott.
– Lehet, hogy A hetvenkedő katonát igazából Masinissáról mintázták – jegyezte meg Kaeso, és megkönnyebbült, amikor Scipio elnevette magát.
– Milyen szórakoztató volt az a darab! A társulatod igazán kitett magáért, Kaeso Nagyon büszke voltam rájuk. A többi komédiát is végigültem, de egyiken sem nevettem annyit, mint a tiéteken.
– Plautus érdemel dicséretet. Az ő nevében fogadom hálásan az elismerésedet. Igyunk Plautusra!
Kaeso felemelte a poharát. Scipio is ezt tette, és Kaeso elégedetten figyelte, ahogy ki is üríti.
A bor szinte azonnal hatást gyakorolt Scipióra. Mivel általában tartózkodott az ilyen nedűktől, sokkal könnyebben a fejébe szállt, mint egy Kaesóhoz hasonló, tapasztalt ivónak.
– Csodálatos komédia! – ábrándozott Scipio. – És az atlétikai versenyek is legalább olyan ragyogóan sikerültek. Magával ragadó szekérhajtóversenyek! Kitűnő ökölvívómérkőzések, futóversenyek és gerelyhajítások! Különösen élveztem a görög stílusú birkózást... habár nálunk a versenyzők nem teljesen csupaszok, mint a görögöknél. – Elvigyorodott. – Talán te is jobban élvezted volna, ha meztelenek, vagy tévedek?
Kaeso egy darabig csak habogott, ám Scipio nem is várt választ tőle. Egészen felizgatta, hogy a játékokról áradozhatott.
– Mi volt a véleményed Jupiter ünnepéről?
– Ez volt a legjobb népi lakoma, amin valaha részt vettem. Nagyra értékeltem, hogy minden résztvevő olívaolajos csuprot kapott. A második nap fogásai pedig még az első nap ételeit is túlszárnyalták.
– Én is így gondolom. Disznósült és szárnyas, ízletes hagyma apró nyársakon, és csicseriborsós garum. Szereted a garumot, ugye, Kaeso? Úgy értem, az igazán jó garumot, ami nem túl édes, nem túl sós... nem az olcsó savanyított hal, amit a Suburában árulnak, hanem az, amit rendesen erjesztenek, és olyan csípős, hogy szinte lángol a fejed. Fogadni mernék, hogy a legtöbb ember, aki részt vett idén Jupiter ünnepén, még soha életében nem evett olyan jó garumot, mint amilyet én adtam neki. Ha majd felidézik életük legjobb garumját, én fogok eszükbe jutni.
– És rád szavaznak?
– Pontosan!
Scipio úgy kuncogott, mint egy gyerek, és közben felemelte izmos karját, hogy hátrasimítsa gesztenyebarna sörényét.
Kaeso pislogva próbált keresni valami újabb témát.
– A játékok megrendezése biztosan egy vagyonba került.
– Hát persze. A pénz nagy részét apámtól kaptam, de nem volt elég. El sem tudod képzelni, mennyi költség merült fel! Olyan volt, mint egy hadjárat megszervezése... szállítás, ellátás, utánpótlás. Sajnos jelentős kölcsönöket kellett felvennem.
– Scipio! Bűntudatot érzek, amiért elkérem a fizetést, amiben megegyeztünk.
– Ugyan már! Minden politikus adósságokba veri magát, amikor nyilvános szórakozási lehetőséget biztosít a szavazóknak. Ezért vannak a világon a hitelezők. Tudod, mit? Én még iszom ebből a csodálatos borból. Elvégre ezt is a játékokra felvett pénzből fizettem.
Scipio mindkettőjük poharát teletöltötte.
– Igyunk a barátságunkra!
– A barátságunkra! – suttogta Kaeso, azzal mindketten belemerültek az ivásba.
Scipio szeme csillogott a mécses fényében.
– Fontos nekem a barátságunk, Kaeso. Te annyira más vagy, mint a többi férfi, akikkel mostanában beszélgetek. Ők mind gátlástalan törtetők, folyton az előmenetelük foglalkoztatja őket, semmire sem tudnak gondolni a háborún és a politikán kívül. Nincs más síkja az életüknek – a hivatali előremenetel, és semmi más. A feleségüket is azért vették el, hogy közelebb kerüljenek a céljaikhoz, sőt a barátaikat is eszerint válogatják meg. Ugyanez vonatkozik a műveltségükre is. Tökéletesen a fejükbe vésnek néhány hasznos sort, amivel időről időre lenyűgözhetik a hallgatóságukat, de nem tudják értékelni a gyönyörű írásműveket és a fennkölt gondolatokat... Elképzelésük sincs Enniusról vagy az Iliászról. Még az istenek tisztelete sem jelent sokat számukra, csak akkor emlegetik őket, ha politikai érdekük fűződik hozzá.
Scipio sóhajtott.
– Gondolom, mindenhol így van ez, de mi ketten tudjuk, hogy más értelme is lehet az életnek a pénz és rang utáni hajszán kívül. Bennünk van valami szikrája az életnek, amely egyedülálló, és megkülönböztet minket mindenki mástól; valami titkos láng, amit őrizni és táplálni kell, ahogy a Vesta-szüzek gondozzák a szent tűzhelyet. Alkalmasint könnyen megfeledkezem erről... és néha irigyellek, Kaeso, mert te kívül maradhatsz a rangokért vívott háborún.
Kaeso nehézkes nevetést csikart ki magából.
– Biztosan csak tréfálsz, Scipio.
Ránézett a barátjára. Önkéntelenül is megcsodálta szép vonásait, teljes tudatában annak, hogy milyen páratlan eredményeket ért el, és milyen rengetegen rajonganak érte. El sem tudta képzelni, hogy Scipio bárkit is irigyeljen.
A házigazda arca elkomorult. Rátette a kezét Kaeso kezére, és belenézett a szemébe.
– Nem, Kaeso, nem tréfálok. A te barátságod semelyik másikhoz nem hasonlítható. Nagyon sokat jelent nekem. Te jelentesz nekem nagyon sokat.
Kaeso ránézett Scipio kezére, amely még mindig az ő kezén pihent. Ha meg merte volna mozdítani a mutatóujját, azzal megsimította volna Scipio mutatóujját, ami a bizalmasság félreérthetetlen jele lett volna.
– Talán csak a bor beszél belőled – suttogta.
– Talán. De ahogy a mondás tartja: borban az igazság. Te nem így érzel velem kapcsolatban?
Kaeso szíve szaporábban kezdett verni. Megszédült. Hirtelen kiszáradt a szája. Nemes bor, adj nekem erőt, hogy kimondhassam! – gondolta magában. De valóban be merte volna vallani, mit érez Scipio iránt? Attól nem félt, hogy a barátja kigúnyolja vagy kineveti, ám ha a szánalom vagy a megvetés legkisebb jele is megjelenik az arcán, ő azon nyomban megsemmisül.
Kaeso szólásra nyitotta a száját. Felnézett, elszántan mélyesztette tekintetét Scipio szemébe, de vendéglátója már nem rá figyelt, hanem a rabszolgára, aki Kaeso háta mögött belépett az ajtón.
– Mi az, Daphnis?
– Egy hírvivő, gazdám. Azt mondja, nagyon sürgős.
Scipio felhorkantott.
– Biztos az egyik mester, akiket a játékok előkészítésénél bíztam meg. Fizetségért jött.
– Nem, gazdám. Egy centurio. A nagybátyád üzenetét hozta Hispániából.
Scipio levette a kezét Kaeso kezéről. Mereven kihúzta magát, és nagy levegőt vett. A részegség összes nyoma elillant az arcáról.
– Vezesd be.
A centurio komor arccal lépett a helyiségbe. Egy kisebb viasztáblát nyújtott át Scipiónak, olyasfélét, amire rövid leveleket és válaszokat szoktak írni. Scipio nézte egy darabig, majd megrázta a fejét.
– Nem, olvasd fel nekem.
A centurio megdöbbent.
– Biztosan ezt akarod, aedilis?
– Olvasd fel!
A tiszt kikötötte a zsinórokat, és felnyitotta a forgópántos táblát. Sokáig nézte az apró, zaklatottan viaszba rótt betűket, aztán megköszörülte a torkát.
– Unokaöcsémnek, Publiusnak küldöm eme tragikus hírt. Apád, szeretett fivérem... – A katona habozott egy ideig, majd előretolta az állkapcsát, és folytatta. – Apád, szeretett fivérem, életét vesztette. Az első sorban lovagolt ki, hogy megütközzön a suession sereggel, mielőtt azok megerősítik a karthágóiakat és a numídiaiakat. Váratlanul három ellenséggel találta szemben magát, egyikkel a másik után. Bekerítették. A csata sűrűjében, harc közben, sorait összeszedve, a legerősebb támadás irányából a legvédtelenebbül, lándzsát kapott a jobb oldalába...
Scipio felkiáltott, és ráharapott az öklére. Kisvártatva intett a centuriónak, hogy folytassa.
– Leesett a lováról. A rómaiak megrémültek, és el akartak menekülni, de a numídiai sereg vonalain nem törhettek át. Csak két katona maradt életben alkonyatig, amikor a sötétség véget vetett a csatának. Akkor sikerült elszökniük a harcmezőről.
Unokaöcsém, osztozom gyászodban, de most nem írhatok többet. Apád hősi halála minden eddiginél merészebbé tette Hasdrubalt és Masinissát. Egyre jobban szorongatnak minket. Hispán kiegészítő seregünk köddé foszlott. Szinte reménytelen a helyzetünk. Jupiter, légy pajzsom! Mars, légy kardom! Az istenek áldása rád, öcsém. Nagybátyád, Gnaeus.
Miután felolvasta a levelet, a centurio ismét felajánlotta Scipiónak a táblát, aki át is vette, de hiába bámulta a viaszt, képtelen volt elolvasni a betűket. Félretette a táblát. Amikor megszólalt, hangja szinte üresen kongott.
– Csak ennyit küldött a nagybátyám? Semmi emléket az apámtól? A vértje egy darabját?
– A nagybátyád...
– Igen? Beszélj!
– A nagybátyád is meghalt, aedilis. A viharok miatt napokat kellett várnom egy Hispániából induló hajóra. Miközben felszálltam a fedélzetre, újabb hírvivő érkezett. Arról a csatáról hozott hírt, amelyben Gnaeus Cornelius Scipio is odaveszett. Az ellenség megtámadta a táborukat, és ledöntötte erődítményeiket. Egy kilátótoronyban keresett menedéket. A tornyot felgyújtották. A parancsnok az embereivel előjött, és harc közben halt meg. Több részletet nem tudok, de biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan hősies halált halt, mint a fivére.
Scipio belebámult a szobát megvilágító egyetlen mécses táncoló lángjába. Hangja szokatlanul távolinak tetszett.
– Az apám... és a nagybátyám... mindketten meghaltak?
– Igen, aedilis.
– Lehetetlen!
– Biztosíthatlak róla, aedilis...
– De ki parancsol most a légióknak Hispániában?
– Nem... nem tudom pontosan, aedilis.
Scipio sokáig meredt a lángra. A centurio hozzá volt szokva, hogy parancsra várakozzon, ezért némán, mozdulatlanul ácsorgott. Kaeso alig mert ránézni a barátja arcára, rettegett attól, hogy szemtanúja legyen kétségbeesésének. De Scipio, hosszú hajával és szépséges vonásaival még mindig úgy festett, mint Nagy Sándor szobra. Kővé dermedve, kifejezéstelen arccal bámulta az izgágán fickándozó lángot.
Végül megmozdult. Felállt, és kábultan nézett végig a végtagjain, mintha elfelejtette volna, kicsoda, és emlékeztetnie kellett volna magát testi valójára. Utána eltökélten kivonult a szobából.
Kaeso követte.
– Hova mész, Scipio?
– Ahova isten szólít – felelte Scipio talányosan.
Az előcsarnokban egy pillanatra megállt ősei viasz mellszobrainál. Aztán abban az öltözékben, amiben volt – könnyű tunikában és vékony lábbeliben –, kinyitotta a bejárati ajtót, és elhagyta házát.
Egyenletes ütemben sétált végig a sötét, néptelen utcákon, lement a fórumra, és onnan elindult felfelé a Capitolinus tetejére vezető ösvényen. Kaeso tisztes távolságból követte. Olvasott olyan verseket és látott olyan színdarabokat, amelyekben valakit megszáll egy isten, de a valóságban még soha nem látott ilyet. Vajon Scipióba is beleköltözött egy isten? Olyan különösen fogadta a szörnyű híreket, és olyan megfontoltan, hajthatatlanul vonult, ahogy szabad akaratából képtelen lett volna – legalábbis Kaeso így vélte.
A Capitolinusra érve Scipio bement Jupiter templomába. Kaeso megállt a lépcső aljánál. Valahogy nem érezte helyénvalónak, hogy a templom belsejébe is kövesse.
Kaeso várt. Azon az éjjelen ismeretlennek érezte a környéket, mintha nem is földi városban járt volna. A templomok szent övezete és a toronymagas szobrok túlvilági némaságba burkolóztak, talán még maguk az istenek is aludtak.
De nem sokáig. Fáklyafény imbolygására lett figyelmes. Egy csoport magiszter közeledett, élükön a pontifex maximusszal.
A pap gyanakodva méregette, majd amikor felismerte, biccentett.
– Te Maximus ifjú unokatestvére vagy.
– Igen. Kaeso Fabius Dorso.
– Hallottad? Katasztrófa! A legiszonytatóbb vereség Cannae óta!
– Éppen az aedilis curulis társaságában voltam, amikor megkapta a hírt – felelte Kaeso halkan. – Követtem őt idáig.
– Az ifjú Scipio a templomban van?
– Jupiter szólította.
– Szólította?
– Ő ezt mondta.
A pontifex maximus kétkedő tekintettel nézett fel a templom kapujára. Kaesóhoz hasonlóan ő és a társai is jobbnak látták a lépcső alján várakozni. Nemsokára még többen csatlakoztak hozzájuk, mivel a borzalom híre gyorsan terjedt a városban, ahogy Scipio magányos templomi virrasztásáról is egyre többen hallottak. Apránként jókora tömeg sereglett össze. A tér megtelt halk mormogással, siránkozással és jajveszékeléssel. A számtalan fáklya fénye nappallá változtatta az éjszakát. Ha eddig aludtak az istenek, gondolta magában Kaeso, erre bizonyosan felébredtek...
Végül Scipio kijött a templomból. Az emberek a nevét kiáltozták, sokan az apja és a nagybátyja nevét is, és Jupiterhez fohászkodtak védelemért és megmentésért. Az ideges, gyászoló tömegben többen is úgy hitték, hogy Scipio az istennel tanácskozott, és egy jelet várt.
Scipio olyan sokáig állt mozdulatlanul a templom oszlopos timpanonja alatt, és olyan sokáig nem figyelt fel a tekintélyes tömegre, hogy Kaeso lassan attól félt, barátjának elment az esze.
Scipio hirtelen előrelépett, felemelte a karját, és elkiáltotta magát.
– Polgárok! Maradjatok csendben! Nem halljátok, hogy Jupiter beszél hozzánk? Hallgassatok!
A sokadalom elcsendesült. Minden tekintet Scipióra szegeződött. Ő felszegte a fejét, és némi zavarodottsággal viszonozta a tömeg pillantását. Végül mintha egy rejtvényt oldott volna meg magában, felvonta a szemöldökét, és bólintott.
– Nem, hát persze, hogy egyikőtök sem hallhatja, amit én hallok... de az én hangomat halljátok, ezért arra figyeljetek, amit én mondok. Polgárok! Egyszer megmentettem az apám életét egy csatában, réges-rég, a Ticinus folyó mellett. Ám amikor ellenségeink egyesített indulata bekerítette őt Hispániában, nem lehettem ott, és nem menthettem meg. Amikor a fivére, Gnaeus ellen fordították haragjukat, az apám már nem siethetett a segítségére, és én sem.
Az apám meghalt. A nagybátyám meghalt. Hispániai légióink fejvesztve széthullottak. Róma védtelen nyugati ellenségeivel szemben. Ha Hasdrubal idejönne, hogy csatlakozzon fivéréhez, Hannibalhoz Itáliában... mi maradna Rómából?
Rémült sikolyok hallatszottak a tömkelegből.
– Ennek soha nem szabad megtörténnie! – kiáltotta Scipio. – Össze kell varrnunk a vérző sebet Hispániában. Hasdrubalt és Masinissát ki kell onnan űznünk. A suessionokat meg kell büntetnünk. Ma éjjel, itt előttetek, az isten lakóhelyének lépcsőjén leteszem azt az esküt, amit Jupiter követel tőlem. Megfogadom, hogy elfoglalom apám helyét... ha Róma lakói felhatalmaznak a parancsnoki feladatok ellátásával. Megfogadom, hogy megbosszulom a halálát. Megesküszöm, hogy kiűzöm a gyilkosait Hispániából, és miután elvégeztem a feladatot, visszajövök, hogy azt a félszemű szörnyeteget is elkergessem Itáliából az összes elfajzott zsoldosával együtt. Utána keletnek fordulok, és megbüntetem Fülöpöt, amiért ellenségeinkkel szövetkezett. Átvisszük a háborút Karthágóba! Gondoskodom róla, hogy a punok megbánják, amiért valaha is szembeszegültek Róma akaratával.
Ez több évig tarthat... talán életem végéig is... de mire véget ér a háború, egyetlen eszközt sem hagyok Karthágónak ahhoz, hogy ismét veszélyeztethessen minket. Megesküszöm nektek, és megesküszöm Jupiternek, az istenek legnagyobbikának. Jupiterhez imádkozom erőért. Tőletek pedig azt kérem, adjátok nekem apám tisztségét.
A tömeg válaszolt neki. A nyöszörgésből és sírásból diadalittas ujjongás lett. Az emberek azt ismételgették: „Küldjük a fiút Hispániába! Küldjük a fiút Hispániába! Küldjük a fiút Hispániába!”
Kaeso a tömeg első soraiban álló magiszterek és papok arcára nézett. Ők nem csatlakoztak az üdvrivalgáshoz, de nem is merték elhallgattatni a népet. A bölcsek valószínűleg azt vallották, hogy Scipio túl fiatal és tapasztalatlan egy ilyen poszt betöltéséhez, ahogy az aedilis curulis rangjához is túl fiatal. De Scipio egyenesen a népet kérte, hogy adja át neki a parancsnokságot Hispániában, és ki merte volna kétségbe vonni, hogy meg fogja kapni?
Kaeso lehajtotta a fejét, és elcsodálkozott a saját vakmerőségén. Hogy is gondolhatta, akár egy röpke pillanatig is, hogy elnyerheti magának egy ennyire közkedvelt ember szerelmét? Akár győzelemre, akár vereségre volt ítélve, Scipio egy olyan útra lépett, amelyen Kaeso nem volt képes követni.

– Azt hiszem, csak Nagy Sándor jelenlétében éreztem volna így magam – vallotta be Kaeso.
Plautus kaján arccal nézett rá.
– Egyszerűen őrülten szerelmes vagy a fickóba.
Kaeso szája csálé mosolyra húzódott.
– Micsoda képtelen gondolat!
Még a színműíró szabad szellemű házában sem mert nyíltan beszélni Scipióhoz fűződő érzelmeiről.
– Tényleg olyan képtelen? – kérdezte Plautus. – Nagy Sándorba az összes katonája szerelmes volt... miért is ne lett volna? Úgy tartják, soha nem született nála szebb és tüzesebb férfi... szent tűz lobogott benne, az istenek szikrája. Nagy Sándor pedig az egyiküknek viszonozta is az érzelmeit: Hephaesztionnak, aki mindvégig hű társa volt Azt mondják, megőrült vagy meghasadt a szíve, amikor Hephaesztion meghalt, és sietett is hamar a szeretője után Hádészba. Ki tudja? Lehet, hogy Scipio az új Nagy Sándor, és te vagy az ő Hephaesztionja.
– Ne légy nevetséges! Először is, Hephaesztion atlétaként és harcosként is felért Nagy Sándorral. Másodszor, a görögök görögök, a rómaiak meg rómaiak.
Plautus megcsóválta a fejét.
– Az emberek mindenütt ugyanolyanok. Ezért nevetnek mindenhol a komédiákon. Hála az isteneknek! A nevetés Korinthuszban is ugyanaz, mint Korzikán... sőt lefogadom, hogy Karthágóban sem más. Mindenki szeret nevetni, enni, a magját ontani, és jót aludni éjszaka... általában ebben a sorrendben.
Kaeso vállat vont, és belekortyolt a borba.
A drámaíró elmosolyodott.
– Akár isteni szikra mozgatja, akár nem, a te Scipio barátod nem veszi túl komolyan a társadalmi kötelezettségeit. Mintha azt mondtad volna, hogy át akart hívni magához engem, és együtt ünnepeljük meg közös sikerünket. Már majdnem egy hónap eltelt a Római Játékok óta, és még mindig várom az én vacsorameghívásomat.
– Ne tréfálj, Plautus. Képzelheted, mennyi dolga van Scipiónak most, hogy hamarosan a hispániai légiók parancsnoka lesz! Nincs ideje baráti vacsorákra. Feltehetőleg én voltam az utolsó ember, akivel asztalhoz ült, hogy kedvére falatozzon.
– Akkor hát szerencsésnek érezheted magad, igazán megtisztelt vele.
– Úgy van. Gyanítom, hogy nagyon hosszú idő el fog telni, mire Scipio újra úgy mosolyog majd, ahogy akkor este mosolygott... nyugodtan, elégedetten, emésztő gondok nélkül. Most a végzet roppant súlya nehezedik a vállára.
Plautus bólintott.
– Irdatlan nagy fába vágta a fejszéjét. Hőssé válik, vagy eltiporják.
– Majd idővel kiderül – suttogta Kaeso.
Néma imát rebegett Jupiterhez, és megkérte, hogy őrködjön a barátja felett.

KR. E. 201

Tizenegy évvel később Scipio teljesítette az összes fogadalmát, amit Jupiternek, az apja és a nagybátyja szellemének, illetve Róma népének tett.
Sorsdöntő hispániai győzelmek után Scipio Africába vitte át a háborút, és Karthágó ellen fordította fenyegető erejét. Fabius Maximus mindvégig tiltakozott a hadjárat ellen, és azt mondta a szenátusban, hogy Hannibalra inkább megsemmisítő győzelmet kellene mérni, mintsem elkergetni Itáliából, aztán bizonytalan veszélyekbe bonyolódni Africában. Ám Scipio stratégiája feltűnően sikeresnek bizonyult. A punok rémülten hívták vissza Hannibalt Itáliából, hogy legyen, aki megvédi a várost. Karthágót éppúgy cserbenhagyták cselszövő szomszédai, ahogy Rómát is elárulták irigy szövetségesei és alávetettjei. Scipio kihasználta ezt az előnyt. A hosszú háború a Zama melletti csatában, úgy száz mérföldnyire Karthágótól, a szárazföld belseje felé, végre elérte tetőpontját.
Az ütközet előtt Hannibal még egyszer tárgyalni próbált; szemtől szemben akart találkozni Scipióval. A találkozóra Scipio sátrában kerítettek sort. A két férfi sokáig nem tudott megszólalni, mert megnémultak a kölcsönös utálattól és csodálattól. Aztán elsőként Hannibal beszélt, és békét kért, noha szájában megkeseredtek a szavak. Róma számára előnyös feltételeket ajánlott – de semmi sem lehetett eléggé előnyös. Scipio győzelemre áhítozott, nem egyezségre. Semmi mással nem teljesíthette Jupiternek tett esküjét.
Hannibal egy utolsó felajánlással próbálkozott.
– Kisfiú voltál, amikor megindultam Róma ellen. Mára felnőttél. Én megöregedtem. Neked felkelőben van a napod. Én már látom az alkonyt. A korral eljön a fáradtság, de a bölcsesség is. Hallgass rám, Scipio: minél sikeresebb az ember, annál rövidebb ideig tart a sikere. Fortuna egy szempillantás alatt hátat fordít nekünk. Azt hiszed, te irányítod az eseményeket, amikor belebonyolódsz ebbe a csatába, de ha elkezdődik a vérontás és a téboly, mindez semmit sem fog számítani. Kockára tennéd azt a rengeteg véráldozatot és azt a sokéves küzdelmet egyetlen óra kimeneteléért?
Scipiót nem hatották meg ellenfele szavai. Hangsúlyozta, hogy Róma sokszor tett békejavaslatot, ami minden alkalommal süket fülekre talált Karthágóban. A tárgyalás immár nem nyújtott megoldást. Ami Fortunát illeti, Scipio nagyon is tisztában volt a hóbortosságával. Elvette tőle a szívének legkedvesebbeket, de lehetőséget adott neki arra, hogy bosszút álljon értük.
Hannibal sértetlenül térhetett vissza a karthágói táborba.
Másnap a két leghíresebb hadvezér a két leggazdagabb város leghatalmasabb seregeinek élén megütközött egymással. Egyik sem akart lemaradni a hátborzongató versenyben, a küzdelem tétje az volt, hogy ki bír tovább talpon maradni. Bár Scipio megsemmisítő győzelemért imádkozott, csak egy hajszállal maradt felül – de azért a kis diadal is diadal volt. Hannibal legyőzve, kimerülve, Fortuna kegyeiből kiesve menekült vissza Karthágóba.
A rómaiak szigorú feltételeket szabtak. Karthágónak – amelyet megfosztottak csataeszközeitől és hadikészleteitől – hatalmas jóvátételt kellett fizetnie, és végeredményben Róma csatlósává vált. A háború, amely tizenhét éven keresztül tombolt a Földközi-tenger vizein, befejeződött, és Róma erősebben került ki belőle, mint bármelyik korábbi háborúból. Hatalma a régmúlt félelmetes Egyiptomának és a legendák Perzsiájának dicsőségét idézte. A háborúban harcoló és a csatákat túlélő katonák nem véletlenül tartották magukat a római történelem legkiválóbb generációjának, és a legnagyobb közülük kétségtelenül Publius Cornelius Scipio volt, akit innentől fogva örökké csak Africanusnak – azaz Africa Hódítójának – hívtak.

– Rövidre vágta a haját! Mikor történt ez? Soha nem láttam még a gesztenyeszín sörénye nélkül.
Kaeso epekedő hangon beszélt. A színpad alatti kémlelőnyíláson át figyelte a Circus Maximus zsúfolásig megtelt, ponyvával fedett nézőterét, ahol végre Scipio is elfoglalta az őt megillető díszhelyet. A tömeg sokáig állva ünnepelte, ráaggatott nevét ismételgetve: – „Africanus! Africanus!” Aztán a nézők lassan lecsillapodtak, és Kaeso is jobban szemügyre vehette azt, akit hangosan üdvözölt.
– Csalódott vagy, megbízóm? – kérdezte Plautus, aki az utolsó percben még megszemlélte a csapóajtót. Már ettől az egyszerű feladattól is szuszogott és lihegett, mivel az elmúlt évek során vaskosra hizlalta a siker. – Nem áll jól neki a rövid haj?
– Épp ellenkezőleg! Nagyon jól áll neki. – Kaeso enyhén hunyorgott, lévén hogy az ő látása sem volt már a régi. – Persze már nem siheder...
– Még jó...! Legalább harmincöt éves.
– De vonzóbb, mint valaha. Már nem hasonlít annyira Nagy Sándorra, talán valamelyest inkább Herculesre. Annak idején szinte túlságosan is szemrevaló volt. Most olyan megviselt, olyan...
– Venusra és Marsra, fejezd már be az ájuldozást! – nevetett fel Plautus. – Ő is csak egy férfi.
– Tényleg? Láttad a győzelmi felvonulását?
– Egy részét. Túl hosszadalmas volt ahhoz, hogy végignézzem.
– Az a rengeteg fogoly, az a temérdek kincs! Az a pompás harci szekér, az a tündöklő vértezet! Az az irdatlan tömeg, amely csak az ő nevét skandálta...
– Örülök, hogy beiktatott egy komédiás délutánt az ünnepségek sorába... habár, be kell vallanom, kissé meglepődtem, amikor A hetvenkedő katona felelevenítését kérte tőlünk erre az alkalomra.
– Miért csodálkozol ezen? Azt a hivatalt juttatja eszébe, amire legelőször megválasztották. Az emberek még mindig azokról a Római Játékokról beszélnek. Okos dolog megmutatni a választóinak, hogy nem veszi magát túl komolyan. A közönség úgy fogja értékelni a darabot, mint egy szeretetteljes bohóckodást Róma kedvenc katonájáról, arról az emberről, akinek már hetvenkedni is van joga, a legyőzhetetlen Scipio Africanusról. Ha a saját költségén megnevetteti a népet, csak még jobban fognak csüngeni rajta.
– Te viszont, drága megbízóm, már egy hajszálnyival sem szerethetnéd jobban Scipiót.
Kaeso nem válaszolt. Mélyen elmerült a gondolataiban, amelyek Scipio bámulatos sikerei körül forogtak. A saját élete reménytelenül egyhangúnak és fakónak tűnt mellette – egy kényelmes házassággal, egy leánygyermekkel, akit soha nem érzett magához igazán közel, a végeérhetetlenül ismétlődő románcokkal a színészekkel és rabszolgafiúkkal, és éppen csak elégséges jövedelemmel, amit a színitársulat biztosított neki, illetve az írnokok csoportja, akik az olvasott felső osztályok körében kelendő görög könyvek másolására szakosodtak.
Plautus megpaskolta Kaeso vállát.
– Bökd csak ki, megbízóm! Úgy érzed, egész életedben Scipio árnyéka voltál. Rajongtál érte, vágytál rá, eszményítetted, irigyelted... mindent éreztél vele kapcsolatban, kivéve gyűlöletet.
– Azt soha nem tudnék!
– Ó, látod, ebben különbözöl minden más polgártól. Most ők is rajonganak érte... imádják, mint egy istenséget... de egy nap majd hátat fordítanak Scipiónak.
– Lehetetlen!
– Elkerülhetetlen. A közönség hóbortos, Kaeso. Csak te vagy hűséges, akár egy szentély őrzője. Scipio jobban is értékelhetne téged, ami azt illeti! Meghívott a házába vacsorázni akár egyszer is azóta, hogy a darab színpadra állításáról beszélgettünk?
– Nagyon elfoglalt volt.
Kaeso összevonta a szemöldökét. Hirtelen valami mozgásra lett figyelmes: az egyik színész elfelejtette, melyik bejáraton kell a színpadra mennie, és a színpad alatti csapóajtót használta. Újonnan került a társulatba, és elég fiatal volt. Kaeso számára úgy tűnt, egyre fiatalodik a társaság. Ez az ifjú ráadásul hosszú hajával és széles vállával feltűnően csinos is volt. Rávigyorgott Kaesóra, miközben elsietett mellette.
Plautus hátranézett, majd visszafordult a társulat tulajdonosához, és elmosolyodott.
– Ó, igen, az új fiú Massiliából. Lehet, hogy Scipio rövid haja is tetszik neked, de ahogy látom, még mindig nagyra értékeled a hosszú sörényű szépségeket.
– Hát ebben igazad lehet – ismerte el Kaeso csálé mosollyal.
A színdarab megkezdődött a fejük fölött. A színészek lábának topogása megremegtette dobhártyájukat, de közel sem volt olyan hangos, mint a közönség első nevetésorkánja. Kaeso a nagy zajban is hallani vélte Scipio nevetését, amely sokkal hangosabban és keményebben harsant, mint bárki másé.

KR. E. 191

– Úgy tűnik, a színházat leszámítva már nem is igen botlunk egymásba – közölte Scipio. – Mikor láttalak utoljára, Kaeso? Legalább néhány évnek el kellett telnie azóta...
Az ünnepre egy rendkívüli alkalom, egy új palatinusi templom felszentelése kapcsán került sor. Az új épületet az új római istennőnek, Kübelének ajánlották, a nagy anyaistennőnek, akit a rómaiak csak Magna Maternak hívtak. Kultusza állítólag még a történelem előtti időkbe nyúlt vissza, de Rómába korábban nem ért el, sőt magát Itáliát sem érintette. Róma egyik legújabb ázsiai szövetségesétől származott: Frígia királyságából. Karthágó bukása után Róma egyre izmosodó befolyása új bevándorlókat csalogatott a félszigetre, és velük együtt új nyelvek, új eszmék jelentek meg – valamint új istenségek. Kübelé nem hasonlított egyetlen korábbi római istennőre sem. Az új templomban felállított szobor egzotikus öltözetben, tetőtől-talpig bikaherével teleaggatva ábrázolta. A szoborral együtt Kübelé papjait is elhozták Frígiából. Ezek az úgynevezett gallusok szintén újdonságszámba mentek Rómában: eunuchok voltak.
Játékok koronázták meg a nagy alkalmat, amelyeknek keretében egy ideiglenes színházat állítottak fel az új templom előtt. Plautus társulatának egy új komédiát kellett bemutatnia. Kaeso ezúttal úgy döntött, hogy inkább a közönségben foglal helyet, és nem a színfalak mögött. Scipiót is meghívta a szomszédos ülésbe. Mielőtt válaszolhatott volna barátja kérdésére, némi izgatott mozgolódás vonta magára a figyelmüket a nézőtér egy másik részéről. Megérkezett a gallusok csoportja, és megpróbáltak helyet foglalni a számukra kijelölt székeken, nem messze Kaesótól és Scipiótól. A papok harsány vörös turbánt és sárga köpenyt viseltek, csuklójukon karperecet hordtak, orcájukat festékkel pirosították.
– El tudtad volna képzelni, hogy nagyapáink idegen születésű eunuchokat vesznek szent alkalmazásba? – kérdezte Scipio. – Az őseink csak annyit tudtak az eunuchokról, ha egyáltalán tudtak valamit, hogy bizonyos királyok besúgói, félemberek, akik nem szaporodhatnak, és ezért az utódaik soha nem kerülhetnek előnyösebb helyzetbe a király örököseinél. Egy köztársaságban nincs király, így nincs szükség eunuchokra sem. Lám, most mégis vannak eunuchok Rómában, hála Kübelének! Lenyűgözőek, nem? Úgy hallottam, saját maguk vágják le a heréjüket. Olyan révületbe ringatják magukat, hogy nem is érzik. Elképesztő, hogy mire vihet rá a vallásos buzgalom egy férfiembert!
Kaeso elborzadt a gondolatra, hogy egy férfi kasztrálja magát, mégsem tudta levenni a szemét az egyik sötét szemű, telt ajkú, márványfehér bőrű, kivételesen vonzó külsejű papról. Azt hallotta, hogy a felnőttként kasztrált férfiak nem veszítik el nemi vágyukat. Miféle hajlamai lehetnek egy ilyen ifjúnak, aki egy istennő kedvéért megteszi magával ezt a szörnyűséget? Kaesót egyre jobban feszegette a kíváncsiság.
Hangosan csak ennyit jegyzett meg:
– Neked kell a legtöbbet tudnod a nagy anyaistennőről és a gallusokról, Scipio. Végül is te üdvözölted őket ünnepélyesen a városban, és te fogadtad az ajándékba hozott fekete követ.
Igazából nem az istennő szobra, hanem a fekete kő alkotta az új templom középpontját. Úgy hitték, az égből zuhant le, és formája az istennő kezdetlegesebb alakját mintázta, bár az alaktalan tömb legfeljebb egy terhességében elterebélyesedett nőt ábrázolhatott, különösebb jellegzetességek nélkül. A fekete kő is nagyon eltért bármitől, amit korábban Rómában isteni tárgyként tiszteltek, de a frígiai Pessinusból érkezett papok szent ajándékként hozták magukkal, azzal a kéréssel, hogy Rómában is megalapíthassák Kübelé kultuszát. A Szibülla-könyvekben találtak is egy verset, ami arra szólította fel a római népet, hogy fogadja el az ajándékot, és vele együtt az új istennőt is.
Akármi is volt a vallási szerepe, Kübelé fontossága a politikai síkra is átterjedt. Az olyan előrelátó és éles szemű emberek, mint Scipio, úgy hitték, hogy Róma jövőjét immár a mesés Kelet jelenti. Miután leszámoltak Hanniballal, minden erejüket a makedón V. Fülöp legyőzésére fordították, és Frígia ebben a harcban segítő kezet nyújtott nekik. Azzal, hogy Róma felkarolta a nagy anyaistennőt, az új szövetségessel való kapcsolatot is sikerült megszilárdítania. A Szibülla-vers azt is meghatározta, hogy amikor a követ szállító hajó megérkezik Ostia kikötővárosába, a legnagyobb rómaiaknak kell ott lenniük, hogy átvegyék. Természetesen Publius Cornelius Scipio Africanus kapta ezt a kitüntető feladatot.
Kaeso önkéntelenül is megérintette a nyakában lógó aranyfascinumot, talán a gallusok áldozatára gondolva. Évekkel korábban félretette a családi örökséget, és jóformán meg is feledkezett róla, amíg véletlenül rá nem akadt egy régi ládában való kutakodás közben. Az arany csillogása keltette fel a figyelmét, és valami kis szeszélytől hajtva úgy határozott, hogy ezentúl minden ünnepélyes alkalommal viselni fogja, ahogy korábban generációkon keresztül szokás volt a családjában.
Amikor a fascinumot megérintette, egy másik gondolat is felötlött benne. Megköszörülte a torkát, és rögtönzöttnek tűnő könnyedséggel vetette oda Scipiónak:
– Ezek az új vallások, amik Rómába áramlanak... némelyik hivatalos, némelyik... nem annyira. Mit szólsz ahhoz, amit Bacchus kultuszának hívnak? A hívek állítólag olyan titkos rítusokba nyerhetnek beavatást, amelyek eksztatikus elszabadulást ígérnek az anyagi világból.
Scipio oldalvást nézett barátjára, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Bacchus kultusza meglehetősen vitatott... és ez talán túl enyhe kifejezés rá. Természetesen én is hallottam róla. Ki nem? Úgy tűnik, egy görög kultusz maradványa, amelynek követői a bor és a téboly istenének hódoltak. Fogalmam sincs, mennyi hihető abból, amit hallottam, vagy hogy mennyire népszerű ez a kultusz. Csak annyit tudok biztosan, hogy az állam nem fogadja el hivatalosan.
– De azért nem törvénytelen?
– A szó szoros értelmében nem hinném. De az alapján, amit hallottam, ezek az „eksztatikus” szertartások közönséges részeges orgiák, ahol mindenféle kéjelgés megengedett. Ennek tetejébe... – Scipio lehalkította a hangját. – A kultuszba úgy kerülhetnek be az ifjak, hogy átesnek az úgynevezett hátulsó behatoláson... mintha rabszolgafiúk lennének! Azt is hallottam, hogy az említett vallás hívei valójában könyörtelen bűnözők. Az úgynevezett papok és papnők igazából hamisítók, zsarolók, sőt gyilkosok. – Scipio nagy levegőt vett. – Azt tanácsolom neked, Kaeso, hogy tartsd magad távol minden vallási irányzattól, amit nem iktattak be hivatalosan, kiváltképp Bacchus kultuszától!
– Igen, persze – motyogta Kaeso. Sietve elterelte a témát. – Tudtad, hogy nagyapa lettem?
Scipio elmosolyodott.
– Igen, hallottam. Gratulálok neked.
– A lányom szerencsés házasságot kötött, amikor az ifjú Menenius őt választotta Senki sem ajándékozhatta volna meg szebb kisbabával. Bárcsak élne még a feleségem, és láthatná a kicsi Meneniát!
– Nagyon elszomorított Sestia halálhíre.
Kaeso vállat vont.
– Hogy őszinte legyek, sosem voltam igazi férje. Fabiának sem voltam igazi apja. De úgy érzem, a nagyapa szerepe illik hozzám. Szégyentelenül imádom Meneniát. Az anyját és a nagyanyját képtelen voltam így szeretni. Ha jól hallom, nálad is van ok az örömre, Scipio. Lányod született, nemde?
– Igen! Ha úgy véled, imádod Meneniát, látnod kellene engem a cseppnyi Corneliával.
Kaeso bólintott.
– Különös, hogy a lányod és az én unokám megközelítőleg ugyanannyi idősek.
– Ha felnőnek, talán barátnők lesznek, ahogy mi is mindig barátok voltunk, Kaeso.
– Nem lenne ellenemre – ismerte el Kaeso. – Nagyon is örülnék neki.
Egyenesen Scipio szemébe nézett. A nagy vezér gesztenyebarna, rövidre nyírt hajába immár ezüstszálak vegyültek. Törődött vonásaiból minden kisfiús hamvasság eltűnt, csak a szemében maradt még ifjúi derű, és tekintete izzott fel olykor a régi, túláradóan fiatalos csillogással. Ez volt az egyik ok, amiért Kaeso mellette szeretett volna ülni a színházi előadás alatt; élvezettel töltötte el, amikor Scipio nevetett.
Ezúttal taps és izgatott mozgás vonta magára a figyelmüket. A közönségből néhányan ösztönösen felálltak. Plautus épp ekkor lépett be a színházba, és elindult a Kaeso melletti üres szék felé. Hatvanhárom évesen az umbriai színműíró a római színpad nagy öregjének számított. A nézők messziről felismerték, és álló tiszteletadással üdvözölték még az előadás kezdete előtt.
Csak a gallusok nem ismerték fel. Zavartan pislogtak egymásra, aztán felálltak, és bizonytalanul csatlakoztak a tapsolókhoz.
Plautus átölelte Kaesót, majd Scipiót is üdvözölte. Mindhárman leültek, aztán a taps is abbamaradt.
– Nos, lapos talpú barátom, mit látunk ma? – kérdezte Scipio.
Plautus vállat vont.
– Ó, semmi különöset. Ezt a darabot a főszereplőről, egy felvágott nyelvű rabszolgáról neveztem el. Pseudolus a címe.
– Semmi különöset? Ez a mesterműved! – tiltakozott Kaeso.
– Ilyen lelkesedéssel is csak a társulat tulajdonosa beszélhet róla! – nevetett Plautus. – Hát igen, tény, hogy a párbeszédek itt-ott valóban sziporkáznak, de feleannyira sem, amennyire a valódi szavak sistereghetnek. Itt arra a párbeszédre célzok, Scipio, amit régi ellenségeddel, Hanniballal folytattál, amikor szemtől szemben találkoztatok legutóbbi keleti hadjáratod során... ha hitelt adhatunk a pletykáknak. Érdemes egyáltalán figyelni rájuk?
Scipio már elmesélte az anekdotát Kaesónak, amikor a színház előtt találkoztak, de kötelességtudóan elismételte a drámaírónak is.
– Igaz. Amikor Epheszoszban jártam, hallottam, hogy történetesen Hannibal is éppen ott van, és mindenképp találkozni akartam vele. A kémeink szerint évek óta Keleten szaglászott, és minden királynak felajánlotta a szolgálatait, akikből kinézte, hogy Róma ellen fordulnának. Még mindig köti az apjának tett, átkozott eskü. Amíg lélegezni bír, kényszeresen tervezgeti a bukásunkat. Eddig senki sem állt kötélnek. Tulajdonképpen szánalmas figura lett belőle.
– És miről beszéltetek ti ketten? – kérdezte Plautus.
– Hát mindenféléről. Egy ponton megkérdeztem tőle, hogy meglátása szerint ki volt minden idők legnagyobb hadvezére.
– Perdöntő kérdés! – szólt közbe Plautus. – Mit válaszolt?
– „Nagy Sándor” – felelte. „És ki lenne a második a sorban?” – tettem fel a következő kérdést. „Pürrhosz” – válaszolta Hannibal. Nos, erre már nem bírtam visszatartani a nevetést. „És mit mondanál, ha sikerült volna legyőznöd engem?” Hannibal a szemembe nézett, és ezt felelte: „Abban az esetben magamat Pürrhosz elé, és Nagy Sándor mögé helyezném... vagyis minden más hadvezér elé, aki valaha is élt!”
Plautus a térdét csapkodta.
– Felháborító! Én tényleg soha nem tudtam volna ilyen sort leírni... és olyan karakter sem pattanhatott volna ki a fejemből, mint Hannibal.
– Karthágói hízelgés, hát nem érted? – kérdezte Scipio. – Körmönfont és hátulról jövő. De azért... hízelgőnek éreztem. – Scipio felsóhajtott. – Biztos vagyok benne, hogy egy nap megölik vagy öngyilkosságra késztetik Hannibalt. Persze nem én, hanem azok, akik utánam jönnek.
Kaeso megrázta a fejét.
– Soha többé nem születik olyan nagy ember, aki elfoglalhatja a te helyed.
Scipio elnevette magát, kissé szomorúan és kissé keserűen.
– Kedves tőled, hogy ezt mondod, barátom, de sajnos napról napra töpörödöm össze, és egyre könnyebb betölteni a helyemet. Kiszorulok belőle, gyengül a hatalmam. A világnak is elege van belőlem, ahogy Hannibalból is elege lett. Már nem remegnek az emberek, ha meghallják a nevét. Gúnyosan mosolyognak. Ha az én nevemet hallják, megvonják a vállukat. Politikai ellenfeleim úgy kerülgetnek, mint a farkasok, és csak arra várnak, hogy egy koholt vád alapján elítéltethessenek. Ugyanazok a szűk látókörű alakok, akik megölik majd Hannibalt, engem is előbb-utóbb száműzetésbe kényszerítenek, ha tudnak.
Kaeso egészen elcsüggedt.
– Nem! Nem hiszek neked. A hatalmad csúcsán vagy. Te lettél kiválasztva arra is, hogy fogadd Kübelé fekete kövét. Egy csodálatos diadalívet építenek a tiszteletedre, amelyet majd átjáróként használunk a Capitolinus-domb lábánál. Scipio Africanus Diadalíve örök emlékművet állít dicsőségednek.
– Lehet. Az emlékművek sokáig fennmaradnak. Az emberek nem. Ami a dicsőséget illeti... – Scipio megcsóválta a fejét. – Amikor először találkoztam Hanniballal a zamai csata előtt, mondott nekem valamit, amit soha nem fogok elfelejteni: „Minél sikeresebb az ember, annál rövidebb ideig tart a sikere.” Mindkettőnket félre fog söpörni a történelem sodrása, Hannibalt és engem is. Látni akarjátok a jövőt? Nézzetek oda.
Egy szenátorra mutatott a nézőtéren. A férfi a negyvenes éveit taposhatta, talán valamivel fiatalabb volt Scipiónál. Vékony arcának jellegét oldalnézetből a csőrszerű orr határozta meg. Feszült testtartással hajolt előre, és ragadozó madarat idéző tekintettel vizslatta a tömeget.
– Ő a legfélelmetesebb ellenségem: Marcus Porcius Cato – közölte Scipio. – Az úgynevezett Új Ember, az első a családjából, aki hivatalos címet szerzett – tette hozzá némi megvetéssel a hangjában. – Eme frissen szerzett státusza azonban nem akadályozza meg abban, hogy minden adandó alkalommal megrágalmazzon, és a hátam mögött arról sutyorogjon, hogy „illene befejezni” a háborút Karthágóval, mintha bármi okunk is lenne megtámadni azt a rommá lett kikötővárost amely nemcsak legnagyobb hősét vesztette el, hanem hadiflottáját és gyarmatait is. Azt híreszteli, hogy a zamai csatát követő megegyezésünk „félresikerült, szinte hozzá nem értésről tanúskodik”. Szerinte hosszú távon semmilyen eredményt nem sikerült elérni, mert nem fejeztettem le Hannibalt, és nem égettem porig Karthágót. Személyes témákat is felhasznál a rágalmaihoz: azt mondja, „elgörögösödtem”, mert történetesen szeretem a fürdőt és a színházat. Tekintve, hogy Cato undorodik mindentől, ami nem római, elég meglepő, hogy ma itt látjuk. Hádészra, mi a fenét keres itt?
Mintha meghallotta volna, Cato felállt a székéből.
– Polgárok! Polgárok! Hallgassatok ide! – kiáltotta olyan erőteljes, metsző hangon, hogy egy csapásra magára vonta az összes néző figyelmét. – Polgárok, jól ismertek engem. Marcus Porcius Cato vagyok. Tizenhét évesen álltam Róma szolgálatába, katonai szolgálatra jelentkezvén, még abban az időben, amikor a gaz Hannibalnak kedvezett a szerencse, és végigégette egész Itáliát. Azóta az egész életemet annak szenteltem, hogy megmentsem a várost és a római életformát. Négy évvel ezelőtt megtiszteltetek azzal, hogy konzullá választottatok, és Hispániába küldtetek; ott nem sokkal később sikeresen lecsillapítottam a lázongókat. Ha további zendülések törtek ki a távozásom után, alighanem joggal mondhatjuk, hogy az utódom hibájából történt.
Scipio a bajsza alatt elnyomott egy szitkozódást, amely valószínűleg Catót és az anyját érintette. Elvégre ő volt az, aki átvette az irányítást Hispániában Cato távozása után.
– Ami a hivatalos címek betöltését illeti, sokan „Új Embernek” neveznek engem – folytatta Cato. – De biztosíthatlak benneteket, hogy az őseim bátorságát és vitézségét tekintve legalább olyan öreg vagyok, mint bárki itt közöttünk! Ezért remélem, hogy pár percnyi figyelmet szántok rám, és elgondolkodtok szavaimon.
– Polgárok! Miért vagyunk ma itt? Mi ez a dekadens látványosság, amelyet szabad döntésünk szerint megtekintünk? Gondoljatok bele: itt vagyunk, hogy megnézzük egy görög dráma átírt változatát, amit egy ázsiai istennő tiszteletére adnak elő. Ez az ázsiai istennő egy király birodalmából érkezett, egy csoport idegen eunuch kíséretében akiknek most is a kedvében kell járnunk. Minderre én csak annyit mondok: nem, nem és nem!
Honnan ered bennem ez az utálat? Elmondom nektek. A vagyon és az összes vagyonból eredő bűn, a mohóság, a fényűzés imádata, a durva opportunizmus, kanyargós tévútra vezetnek minket az erénynek ama egyenes útjáról, amelyen elődeink haladtak. Körülnézek, és mindenütt laza erkölcsöket, féktelen életformát és zabolátlan gondolkodást észlelek. Elérkezett az a kor, amikor szándékosan szennyezzük be vallásos áhítatunk tárgyait, amikor felhígítjuk és lealacsonyítjuk azon ősi istenek tiszteletét, akik évszázadokon keresztül megóvtak minket!
A rossz dolgok is még rosszabbra fordulnak. Nem elég, hogy eunuchok papságát fogadjuk be idegen földről, de még idegenebb és még ármányosabban terjedő kultuszokról is hallani lehet. Merem állítani, hogy a ma szemünk elé kerülő színdarab is elég csúfos, elvégre a görög trágárságok újabb égbekiáltó kivonata, de ennél is aggasztóbb, hogy nemrég néhány szenátor, akiknek több eszük is lehetne, egy állandó római kőszínház felállításáról értekezett. Ez azt jelenti, hogy mi, rómaiak is olyan henye, élvhajhász népség leszünk, mint a görögök?
Te ott, Marcus Junius Brutus! – Cato arra a praetorra mutatott, aki az ünnepi játékokat fizette. – Mit gondolsz, mi hozzáfűznivalója lenne ehhez a szomorú látványhoz hős elődödnek, aki megbosszulta Lucretia meggyalázását, és elűzte a trónról az utolsó királyt, Tarquiniust? Vajon azért emelkedett a mi szeretett Rómánk olyan páratlanul dicsőséges magasságokba, hogy aztán a szégyen mély szakadékába zuhanjon?
Polgárok, esdekelve kérlek titeket! Ha a szavaim a Róma iránt érzett szeretet egy apró szikráját is fellobbantották szívetekben, kövessétek példámat, és azonnal hagyjátok el ezt a helyet!
Cato feltűnést hajhászó mozdulatokkal fogta össze tógájának redőit. Pár lépés után megállt, és visszafordult.
– Ó, és még valami: Karthágót el kell pusztítani!
Azzal kivonult a színházból, népes kísérete pedig követte.
Egy maroknyi embert sikerült maga mellé állítania a nézőtér különböző részeiről, ám a többség kifütyülte Catót, aki nem nézett vissza többször, hanem eltűnt a kijáratnál. Az emberek kényelmetlenül feszengtek a székeiken, és mormogás terjedt ide-oda.
Scipio felállt a székéről. Semmivel sem vonta magára a tömeg figyelmét, mégis apránként minden tekintet rászegeződött. Csend borult a nézőtérre.
– Polgárok! Ha a szenátor, aki az imént visszaélt a türelmetekkel, és megpróbálta tönkretenni ennek az eseménynek az örömteli légkörét, nem támadott volna meg személyemben, mint ahogy rendszerint olyasféle kényszerrel teszi, miként a görcs feszíti a visszafojthatatlan rángatózásban szenvedő embert, én sem merészelnélek tovább terhelni titeket a saját mondandómmal. Így azonban kénytelen vagyok közölni először is azt, hogy az olyan ember, aki zűrzavart hagy maga után, nem becsmérelheti az utána következőt. Ahogy a Hannibal elefántjai által hátrahagyott szemetet el kellett takarítanom, piszkos munka volt, de valakinek el kellett végeznie, úgy a temérdek hulladékkal is kezdenem kellett valamit, amit Cato Hispániában szórt szét.
A közönség nevetésben tört ki. A Cato távozásával keltett feszültség azonnal elpárolgott.
– Másodszor: ha azután a sokévnyi szolgálat után, amit a római népnek végeztem megengeditek nekem, hogy felszólaljak a ti nevetekben, hadd kérjek bocsánatot nagyra becsült vendégeinktől, Kübelé istennő papjaitól, azokért a rágalmakért, amiket a szenátor szájából hallaniuk kellett. Biztosíthatlak benneteket felőle, hogy nem minden római ilyen faragatlan és barátságtalan.
A papok, akik kővé dermedt arccal hallgatták végig Cato kirohanását, most elmosolyodtak, és biccentéssel fogadták Scipio udvarias szavait.
– Emellett elnézéseteket kérem a durva szavakért, amikkel a szenátor másik szenátortársamat, Marcus Junius Brutust illette, jelen ünnepségek nagylelkű támogatóját. Én nem vetemedem arra, hogy a te nagynevű ősödet használjam fel kétes értékű retorikai ujjgyakorlatomhoz, Brutus, hanem inkább az ő híres felmenői közül keresnék valakit. Ó, de hiszen el is felejtettem... Catónak nincsenek híres elődei!
Brutus felnevetett, és elkiáltotta magát:
– Így van, remek! Jól beszélsz, Africanus!
– Ami a szenátor többi ostobaságát illeti, nem nagyon lehet mit hozzáfűzni. – Scipio Plautus felé intett. – Cannae szörnyűséges évében Hannibal összes ereje sem akadályozhatta meg, hogy ennek a színműírónak a darabját bemutassák. Ezek után Cato mérsékelt dühkitörése már igazán nem jelenthet buktatót. Az előadásnak folytatódnia kell!
A nézők nevetve, tapsolva ugrottak fel a székekről, és örömittas ovációban részesítették Scipiót.
A sokadalom válasza megnyugtatta Kaesót. Itt a bizonyítéka annak, gondolta magában, hogy Scipio sötét látomásai a jövőről minden alapot nélkülöznek. De milyen roppant terhet jelentettek a barátja vállán az ilyen Cato-félék mocskolódásai! Lehet, hogy Kaesónak is megvoltak a maga hétköznapi problémái, de legalább a megbuktatását tervezgető gátlástalan riválisoktól nem kellett tartania. Talán érdemes lett volna egyszer szónoklatot tartani a jelentéktelen élet előnyeiről is. Eszébe jutottak Hannibal Scipióhoz címzett szavai, de megfordította a jelentésüket. Hangosan azt motyogta az orra alatt: „Minél sikeresebb az ember, annál hosszabb ideig tart a sikere.”
– Mondtál valamit? – kérdezte Plautus, amint az ujjongás alábbhagyott.
– Semmit – felelte Kaeso. – Az égvilágon semmit.

A színdarab átütő sikert aratott.
Az előadás után Kaeso visszautasította Plautus meghívását a házában tartandó dínomdánomra. Enyhén bicegve, de egyedül hagyta ott az ideiglenes színházat. A nap hivatalos ünnepségei véget értek, ám még rengeteg ember nyüzsgött az utcán. Kaesót ide-oda taszigálta a tömeg. Többször is ki kellett kerülnie egy-egy hányadéktócsát, amiket a dorbézolástól túlcsordult polgárok hagytak ott maguk után. Ám alig észlelte az ilyen kellemetlenségeket, mert – mint az összes, Scipióval való találkozás után, most is – izgatott és nyugtalan volt. Azon töprengett, hogy miként alakult volna az élete, ha más embernek születik, más sorssal, például olyannak, mint Scipio, vagy olyannak, aki alkalmas arra, hogy Scipio bajtársa legyen a harcmezőn, akivel megosztja a kalandjait, a dicsőségét, a sátrát...
Ahogy egyre közelebb ért Aventinus-dombi házhoz, egyre gyérült a tömkeleg. Csaknem üresen kongtak az utcák. Kaeso megkönnyebbülten sóhajtott, mert örült, hogy kikeveredett a tolongásból, és tudta, hogy a hely, ahova igyekszik, minden földi nyűgtől megszabadítja.
Az előkelő utcán, csupa előkelő ház közül ő éppen azt választotta ki, amelyiknek az összes ablakát szorosra zárt tábla fedte. Bekopogott az ajtón, mire feltárult a kémlelőnyílás. Egy pillanatra elfelejtette a jelszót, aztán hirtelen eszébe jutott: „A campaniai Falernus-hegyen nő a szőlő, amelyből a falernumi bor készül.” A titkos mondat gyakran változott, ám mindig köze volt a borhoz, mert a bort az emberek Bacchustól kapták ajándékba, és központi szerepet játszott az isten kultuszában. A legenda szerint a falernumi volt Bacchus kedvenc bora.
Kitárult az ajtó, majd gyorsan be is zárult Kaeso mögött. A ház közepén nyíló kertet lezárták, ahogy az összes ablakot is betáblázták, és nehéz függönyökkel rekesztették el a hang útját, nehogy a szomszédok megneszeljenek valamit. Ebből következően a ház belső terére szinte teljes sötétség borult, leszámítva a mécsesek gyenge fényét. Az épületben mindenütt sajátságos, fojtott hangokat lehetett hallani.
A hangok közé egzotikus tamburin- és furulyaszó vegyült, amely hol bágyadtan és epekedőn, hol gyorsan és hevesen hullámzott a helyiségeken át. Ismerős férfi- és női arcok tűntek elő az árnyékból. Mosolyogtak, és tiszteletteljesen meghajtották a fejüket Kaeso előtt.
– Légy üdvözölve, főpap – mondták egyszerre.
Az egyikük belesuttogott a fülébe:
– Egy beavatásra váró van odabent.
Kaeso felemelte a karját a két oldalán, hogy azok párhuzamosak legyenek a padlóval. A férfiak és nők levetkőztették, és tetőtől talpig édes illatú olajjal kenték be testét. Egy borral teli kupát nyomtak a szájához. Kaeso hátraszegte a fejét, és legurította torkán a bort. A bor kiömlött a száján, és lecsurgott a mellkasán, ahonnan mohó nyelvek azonmód feltakarították. Kezek simítottak végig a vállán, a mellén, a csípőjén és a fenekén, cirógatták, becézgették, izgatták.
Mindkét kezét megfogták, és bevezették egy verejtékszaggal és tömjénfüsttel teli szobába. Itt hangosabb volt a zene, és azt a hangos, állhatatos kórust is kivehette, ami szüntelenül Bacchus nevét ismételgette. A levegőt elködösítette a tömjén, és bepárásította a szorosan összetapadt forró, csupasz testek tömege. Egy magas emelvényről az isten szobra nézett le az egybegyűltekre: Bacchusnak, a bor és az eufória istenének szőlőlevelek díszítették a haját, és szakállas arcán soha le nem konyuló vigyor ült.
Kaeso áhítattal és hálával tekintett fel az istenségre. Amikor Bacchus kultusza megérkezett Rómába, új fejezet kezdődött az életében. Az isten meleg, titkos ölelésében Kaeso végre megtalálta létezése célját és értelmét.
Kaeso fejében egyszer csak lobogni kezdett valami, mint ahogy a görcsrohamai előtt szokott, de ezúttal nem társult hozzá idegesség. Bacchus papjai és papnői elmagyarázták neki, hogy furcsa hajlama nem csapás vagy átok, hanem egyfajta kiváltságosoknak járó ajándék az istentől. Míg Scipio Jupiterrel ápolt különlegesen meghitt kapcsolatot, Kaeso a nagy Bacchusszal fedezett fel sajátságos lelki összetartozást.
Aztán lecsillapodott a fejében a lobogás. Ez alkalommal az isten elegendőnek tartotta, ha csak pár pillanatra beleköltözik, és nem taszítja eszméletlen állapotba.
Valaki ismét belesúgott a fülébe:
– Főpap, a beavatandó készen áll a rituáléra.
Merev hímtagját valaki erélyesen megfogta, és másik fülébe egy harmadik hang is belebúgott:
– És a jelek szerint te is készen állsz a beavatásra!
Kaeso megérintette a meztelen mellkasán lógó fascinumot. Szorosan behunyta a szemét. Lépésről lépésre kísérték a papok előbbre, míg szerszáma valami kerekkel és ellenállóval nem találkozott, amely aztán görcsösen mégis magába engedte. Hallotta az újonc fojtott kiáltását, majd nyögését és sóhajtását. Kaeso átadta magát a kéjes érzéseknek.
Ki volt az újonc, akit be kellett avatnia? Férfi? Nő? Fiatal? Idős? Nem tudta. Csukott szemével Scipiót látta maga előtt: a régi, hosszú hajú Scipiót, akinek tökéletes szépségű arcát még egyetlen harci sebhely sem csúfította el. Képzeletében Scipióba taszította bele az összes felgyülemlett szerelmét és vágyakozását.
Még a mámor bódító pillanataiban is tisztában volt vele, hogy a Scipióval való ölelkezés csak álomkép. Ennek ellenére nagyon is valódi öröm- és kéjérzés hullámzott végig rajta. Mindent összevetve mi volt még igazán valóságos és lényeges az életben azon röpke, gyönyörteljes pillanatokon kívül, amikor megszabadulhatott belső feszültségétől? Minden mást illúziónak lehetett nevezni. A földi dicsőség értelmetlennek tűnt; ezt maga Scipio is elismerte. Scipio az emberi nagyságnak olyan magaslataiba emelkedett, amiről másoknak sejtelmük sem lehetett – de vajon megtapasztalta a kimondhatatlan örömöknek azon csúcsait, amiknek Kaeso részese lehetett azóta, hogy csatlakozott a Bacchust imádók vallásához?

KR. E. 183

Kaeso beletúrt őszülő hajába, és behunyta a szemét, hogy pihentesse egy kicsit. Milyen sokat romlott a látása az elmúlt években! Fiatalabb korában, még a negyvenes éveit taposva is, erőfeszítés nélkül el tudta olvasni Ennius verseit és Plautus színműveit, akármilyen apró betűkkel rótták őket pergamenre. Most viszont akárhogy hunyorgott, szinte képtelen volt értelmezni az előtte heverő iratokat. Az olvasást általában a titkárára bízta, ám arról azért maga akart megbizonyosodni, hogy az ifjú nem vét hibát olvasás közben.
Úgy határozott, hogy minden vagyontárgyától megszabadul. Talált egy kereskedőcsoportot, akik megvették a színtársulatot, és az írnokait is darabonként bocsátotta áruba. Átnézte a végrendeletét, habár abban igazán nem volt semmi bonyolult: összes ingóságát, valamint házát az unokája, Menenia gondjaira bízta.
Kaeso kinyitotta a szemét, és körülnézett a dolgozószobájában, amelynek falait tekercsekkel teletömött rekeszek lepték el. Az évek során tekintélyes könyvtárat gyűjtött össze, mert arra készült, hogy hosszúra nyúló öregségét vég nélküli, kedélyes olvasgatással tölti majd.
A rekeszek között egy apró szentély is akadt, egy kis kőoltár, rajta Bacchus miniatűr képmásával. Kaeso egy darabig az isten mosolygó szempárját nézte, majd elfordult.
– Azt hiszem, végeztünk. Most már elmehetsz – mondta a titkárának. – Küldd be Cletust.
A titkár kiment. Pár pillanattal később egy szemrevaló fiatal rabszolga lépett be. Hosszú haja és széles válla volt.
– Cletus, ma szeretnék sétálni egyet.
– Igenis, gazdám. Kellemes az idő odakint.
A rabszolga odanyújtotta izmoktól vaskos alkarját Kaesónak, aki rátámaszkodott. A házigazdának nem volt igazán szüksége támogatásra, de élvezte, hogy belekapaszkodhat Cletusba.
Együtt sétálgattak a városban.
Kaeso elsőként a diadalívet látogatta meg, amit Scipio győzelmeinek emlékére építettek, és talán valamilyen célzattal pont a Capitolinusra vezető út elején állítottak fel. Az Africanus győzelmeit ábrázoló domborművek valóban olyan lenyűgözőek voltak, ahogy emlékezett rájuk. Az emlékmű méltó volt barátjához.
Utána az esquilinusi kapun kívül elhelyezkedő holtak városát keresték fel, ahol virágokat helyeztek el Plautus szerény sírboltján. Ez a nap volt a drámaíró halálának első évfordulója. Kaeso nagyon hiányolta az öreget – találó megjegyzéseit, éles humorát, rendíthetetlen baráti hűségét. Annyi reménye maradt, hogy Plautus színműveit az utódok hosszú sora is értékelni fogja, hiszen ő maga gondoskodott elegendő számú másolatról.
Cletus karjára támaszkodva – mivel immár tényleg kezdett kifáradni – Kaeso az Aventinus-domb irányába indult, kirándulásának végcélja felé. A Circus Maximus közelében egy harsány, élénk társaságra lett figyelmes. Szinte mindegyikük egyszerre akart beszélni, és Kaeso ebből arra következtetett, hogy valami friss és fontos hírt vitatnak meg. Ijesztő vagy örömteli hírről van szó? Az arcukról Kaeso nem tudta leolvasni a választ.
A csoport tagjai között rábukkant egyik régi ismerősére, Lucius Pinariusra, és odaküldte hozzá Cletust, hogy hívja magához.
– Mi folyik itt, Lucius?
– Hát nem hallottad?
– Kérdezném, ha hallottam volna?
– Hannibal halott.
Kaeso élesen szívta be a levegőt. Hát ennyire egyszerű: Hannibal halott. Akár azt is mondhatták volna: kiszáradt a tenger, vagy lezuhant a hold az égről. És mégis igaz lehet. Egyszerű, mi több elkerülhetetlen. Hannibalnak is meg kellett halnia egyszer.
– Hogy történt?
– Öngyilkos lett. Hatvannégy éves volt, és még mindig ellenünk áskálódott. Megpróbált szövetségeseket találni magának a görögök között és Ázsiában. A szenátusnak elege lett az árulóból, és katonákat küldött a térségbe, hogy a kiadatását követeljék. Gondolom, nem bírta volna elviselni a megaláztatást, ami egy tárgyalással és egy kivégzéssel jár. Mérget vett be. Ám mielőtt meghalt, egy írnoknak tollba mondta utolsó szavait: „Vessünk véget most már a nagy riadalomnak a rómaiak között, akik túl hosszúnak és keservesnek találták a várakozást, amíg ez a gyűlölt vénember kilehelte volna a lelkét.”
– Sanyarú végzet.
– Már rég itt volt az ideje. Scipio Africanus...
– Igen, tudom: Scipiónak meg kellett volna ölnie, amikor alkalma nyílt rá, és porig kellett volna égetnie Karthágót is. De én egy szót sem akarok hallani, ami beszennyezné drága eltávozott barátom emlékét, ezen a napon legalábbis biztosan nem!
Kaeso elfordult Pinariustól. Odaszólt Cletusnak, hogy nyújtsa a karját, és menjenek tovább.
Micsoda jóstehetség volt Scipio! Minden úgy zajlott le, ahogy megjövendölte. És micsoda sorscsapás, hogy a két nagy hadvezér, akik egykor titánokként lépkedtek a világban, mindketten ugyanabban az évben haltak meg!
Cletus segítségével Kaeso nagy nehezen felvánszorgott az Aventinus-domb oldalán, és végül elérkezett Ennius dísztelen házához. A költő egyedül lakott, csak egy rabszolganőt tartott maga mellett. Az asszony ajtót nyitott Kaesónak, és bevezette Ennius dolgozószobájába. Cletus az előtérben várakozott.
– Feltételezem, hallottad a hírt – szólalt meg a látogató.
– Hannibalról? Igen. – A költő, aki mit sem törődött rendezetlen öltözékével, borzas hajával és borostás arcával, a szokásosnál is ziláltabbnak és rongyosabbnak tűnt. – Nem hinném, hogy sírfelirat kellene Hannibal sírjára. Ha jól tudom, utolsó leheletével lediktálta a saját sírfeliratát.
Kaeso elmosolyodott.
– És Scipio sírfeliratával mi lesz? Befejezted?
– Igen. Már fel is lehet vésni komor síremlékére. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy a végrendeletében engem kért fel a vers megírására.
– Ki mást kért volna? Mindig is te voltál a kedvenc költője. Nos?
Ennius átadott Kaesónak egy pergamendarabot.
Kaeso elfintorodott.
– Tudod, hogy ilyen parányi betűket nem bírok elolvasni. Olvasd fel nekem hangosan.
Ennius megköszörülte a torkát.

„Midőn a nap Maeotis legkeletibb lápjainál derül
Sugara hőstettek után tapogatózik, de rajtam kívül
Oly vitéz halandót nem talál, ki társulhat az égiekkel
Mert az istenek óriás kapuja csak énelőttem tárul fel.”[7]

Kaeso csálé mosolyt erőltetett magára.
– Az én ízlésemnek kissé grandiózus, de Scipio pont ilyesmit szeretett volna. Hol van egyáltalán az a Maeotis?
Ennius felvonta a szemöldökét.
– Hát azon a földön, ahol felkel a nap. A Fekete-tengeren túl. Ebből az életből nincsenek róla emlékeim, de azt hiszem, első életemben járhattam ott; persze a napot felkelni még én sem láthattam, hiszen abban a megtestesülésemben vak voltam...
Kaeso bólintott. Azóta, hogy Ennius a nagy görög filozófus, Püthagorasz tanainak követője lett, meggyőződésesen hitt a lélekvándorlásban. Biztos volt benne, hogy az Iliász szerzőjének, Homérosznak testében kezdte annak idején földi vándorútját. Azóta többek között pávakakasként is újjászületett, valamint számos nagy harcos testében, és persze ő volt maga Püthagorasz is.
Ennius még mindig beszélt, ám Kaeso, aki fárasztónak találta az elméleteit, hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai. Ismét Scipio járt a fejében. Milyen lélegzetelállító pontossággal látta előre a barátja a végzetét! Az ellenségei végül tényleg legyőzték. Learatott még egy nagy katonai diadalt, amikor sikeres hadjáratot vezetett Antiokhosz király ellen, aki le akarta törni Róma görög hegemóniáját. Csakhogy ez végül pürrhoszi győzelemnek bizonyult; midőn Scipio visszatért Rómába, azzal vádolták, hogy Antiokhosz megvesztegette: enyhe feltételekkel kössenek békét. Természetesen Cato állt a vádak hátterében, ő tervezte el a bűnvádi eljárást is. Scipio azonban nem állt ki a bíróság elé, hanem visszavonult liternumi birtokára, ami Rómától délre, a tengerparton feküdt. A masszív falak mögött, az őt védelmező hűséges veteránokkal együtt tengődött, és távol tartotta magát a háborútól, a politikától és az élettől is. Megkeseredett, szinte összetört a szíve, ezért nemsokára meg is betegedett, és ötvenkét évesen meghalt. És most, egy éven belül Hannibal is élettelenül hevert.
– Két óriás, akiket jöttmentek űztek a halálba – motyogta Kaeso.
– Ha engem kérdezel, Scipio szerencsés, hogy kikerült ebből az egészből – szólalt meg Ennius. – Róma reményvesztett hely lett. A levegője is mérgező. Catóhoz hasonló, beszűkült elméjű, maradi alakok szerezték meg az irányítást.
Kaeso bólintott.
– Az emberek ízlése sem ugyanolyan. Látom a színházban. Plautus komédiáiért már nem lelkesednek. Most Ennius tragédiáit akarják látni. Komor hangulatban hagyják el a színházat, ahogy ezekben a komor időkben illik.
Ennius felmordult.
– Szíves örömest írnék komédiát, ha találnék bármi nevetnivalót. Hogyan juthattunk idáig? Emlékszel, mennyire felszabadultak az emberek, amikor végre legyőztük Karthágót? Milyen határtalan jóérzés és bajtársiasság töltötte el a lelkeket! Aztán jöttek a keleti diadalok... mámorító napok voltak, a feneketlen kincsesládák és az izgalmas új eszmék csak úgy áramlottak be Rómába. De túl gyorsan alakultak át a dolgok. Az emberek nyugtalanná, bizonytalanná váltak. A Cato-félék ezt használták ki, és rút visszahatás lett az eredménye. – Ennius felsóhajtott. – Szerintem ennek a visszahatásnak a legéktelenebb megnyilvánulása Bacchus kultuszának utálatos elfojtása volt.
Kaeso megmerevedett. Már nyitotta a száját, hogy témát váltson, de Ennius még csak most jött igazán lendületbe.
– Förtelmes napok voltak... Azok a nyilvános kutakodások, azok az ingatag vádak az államellenes bűnökről és összeesküvésekről, a kultusz és a hívek törvényen kívül helyezése! Több ezer férfit és nőt végeztek ki, kényszerítettek száműzetésbe vagy öngyilkosságra! Gyomorforgató gyűlölettel támadtak azokra a szerencsétlenekre, és semmivel sem lehetett megállítani őket. Ha egy szót is szóltál az úgynevezett nyomozás ellen, szimpatizánsnak minősítettek, és téged is üldözni kezdtek. Én soha nem kötődtem ahhoz a valláshoz, de ismerek olyanokat, akik igen, és még ez a gyenge kötelék is elég volt ahhoz, hogy a gyanú árnyéka rám vetődjön. Rettegésben teltek a napjaim.
És képzeld – élénkült fel a költő arca –, lehet, hogy nyomokban fennmaradt a kultusz! Újabban megint elfogtak néhány gyanúsítottat. A minap szemtanúja voltam egy ilyen esetnek itt az utcán. Ismerős jelenet volt sajnos: a vádlottat, aki szédelgett és remegett a félelemtől, kivonszolták a házából a rideg képű liktorok. Közben a rabszolga, aki elárulta a saját szerencsétlen urát, félreállt, és megpróbált ártatlan képet vágni. A szőr is felállt a hátamon!
Kaeso nem bírta tovább hallgatni. Váratlanul felállt, és közölte Enniusszal, hogy távoznia kell.
– Ilyen hamar? Azt reméltem...
– Sajnos nincs több időm. Csak hallani akartam Scipio sírfeliratát. Köszönöm. Most tényleg el kell búcsúznom. A mai nap folyamán még látogatókat várok.
– Vacsoravendégeket?
– Nem egészen.

Odahaza, a hosszú sétától elcsigázottan, Kaeso egyedül ücsörgött a dolgozószobájában, és a könyvtárát megtöltő töméntelen tekercset szemlélte. A tekercsek olyanok voltak, mint a régi barátok – fájdalmas búcsút kellett venni tőlük. Meggyőződött róla, hogy a végrendeletét a megfelelő helyre rakta. Noha nem tudta elolvasni, megtalálta benne a bekezdést, amit a titkárával aznap reggel aláhúzatott. Nagy hangsúlyt fektetett a fascinumra, és arra az óhajára, hogy Menenia viselje a családi örökséget különleges alkalmakkor. Ez majd minden esetben szerető nagyapját fogja eszébe juttatni. Kaeso levette a talizmánt a nyakáról, és rátette a végrendeletre.
A kancsóért nyúlt, ízletes falernumi bort töltött magának, majd valamiféle port kevert a nedűbe. Poharát feltartva letérdelt Bacchus szentélye elé. Megcsókolta az isten szobrát, és várt.
Rövidesen hangos dörömbölést hallott a bejárati ajtó felől, és Cletus szinte azon nyomban berohant a dolgozószobába.
– Fegyveresek, gazdám. Bebocsátást követelnek.
– Tudom. Már vártam őket.
– Gazdám? – értetlenkedett Cletus falfehérré vált arccal.
– Nem most érkezett el az az óra, amikorra idehívtad őket? Hallottam, amit tegnap azzal az alakkal beszéltél a fórumon, Cletus. Miért árultál el engem?
Mozgolódás hallatszott az előtérből. A liktorok nem maradtak tovább az ajtón kívül. Cletus elfordította az arcát, mert már nem bírta leplezni bűntudatát.
Kaeso sietve kiitta a mérget. Úgy halt meg, hogy istene kedvenc borának ízét érezte az ajkán.

IX. A Gracchusok barátja
(Térkép)

KR. E. 146

– Leány, anya, feleség, özvegy...
Miközben a szavakat sorolta, Cornelia egyenként összepárosította két kezének ujjait – ezt a szónoki mozdulatsort még az apjától leste el. Cornelia nagyon fiatal volt még, amikor Scipio meghalt, ennek ellenére nagy hatást gyakorolt rá az apja, és tovább is vitte jó néhány gesztusát, arckifejezését, sőt egyes szófordulatait is. Mi több, apja legendás szépségét is örökölte. Még most is megcsodálták vonzó külsejét, pedig már a harmincas évei vége felé járt. Gesztenyebarna haja ezernyi vöröses és aranyos árnyalatban tükrözte vissza a kert ragyogó, pettyegetett fényeit.
– Leány, anya, feleség, özvegy – ismételte. – Melyik a legnagyszerűbb női szerep az életben? Te mit gondolsz, Menenia?
– Szerintem... – Barátnője szégyenlősen mosolyodott el. Egyidős volt Corneliával, és hozzá hasonlóan már megözvegyült. Bár nem volt annyira szép, mint ő, méltóságteljes és kecses viselkedésével éppoly könnyedén magára vonzotta a tekinteteket, mint Cornelia a külső megjelenésével. – Szerintem egy szakaszt kihagytál, Cornelia.
– Igen? És melyik lenne az?
– A szerelmes nő.
Menenia egyik kezével megérintette a nyakában lógó talizmánt, az ősrégi fascinumot, amit még a nagyapja hagyományozott rá. Másik kezét gyengéden rátette a mellette ülő férfi karjára, akivel hosszú, jelentőségteljes pillantást váltottak egymással.
Blossius itáliai filozófus volt, Kümében született. Hosszú, őszülő hajával és gondosan nyírt körszakállával hasonló magasztosságot és kellemet sugárzott, mint Menenia. Corneliát meghatotta, hogy ilyen heves szikra gyúlt a legjobb barátnője és a gyermekei tanítója között. Ott ült előtte két felnőtt ember, akik már rég túl voltak a részegítő románcok időszakán, ennek ellenére nemcsak egyszerűen egy társat találtak egymásban, hanem a saját kiegészítő felüket is.
– Miért tetted fel ezt a kérdést? – szólalt meg Blossius.
Mint a sztoikus iskola egyik tanítója, gyakrabban felelt a kérdésekre kérdéssel, mint válasszal.
Cornelia behunyta a szemét, és a meleg napfény felé emelte az arcát. Csendes nap volt ez a Palatinuson, csak a madarak énekét lehetett hallani a háztetőkről.
– Csak tűnődöm. Az jutott eszembe, hogy Meneniával együtt nagyon fiatalon elvesztettük az apánkat. Ráadásul mindketten özvegyek vagyunk, hátunk mögött egy házassággal, és egy eltemetett férjjel, aki jóval idősebb volt nálunk. Az apám halála után a rokonaim úgy rendelkeztek, hogy hozzá kell mennem a drága jó öreg Tiberius Gracchushoz. Te pedig Lucius Pinarius második felesége voltál, nem igaz?
– Nem, a harmadik – felelte Menenia. – A szegény öreg inkább egy gondviselőt keresett, mintsem egy újabb házastársat.
– Azért szültél neki egy csodálatos fiút, az ifjú Luciust.
– Igen. Ellenben te sok gyereket szültél Tiberiusnak.
– Egész pontosan tizenkettőt. Mindnyájan nagyon becsesek voltak számomra. Sajnos csak három maradt életben.
– Arra a háromra viszont méltán büszke lehetsz – vetette közbe Menenia. – Ezt persze nem utolsósorban Blossius nevelésének köszönhetik. – Megszorongatta szerelmese kezét. – A lányod, Sempronia már boldog feleség, és a világ nagy elvárásokkal fordul a fiaid, Tiberius és Gaius felé.
Cornelia bólintott.
– Úgy hiszem, megválaszoltuk a feltett kérdést, legalábbis részemről. Mivel az apám és a férjem már nem él, szerelemre pedig nincs időm, azzal a meggyőződéssel élem tovább az életemet, hogy az anyaság a legfontosabb női szerep. Az én nagy teljesítményem a fiaim felnevelése. Azt akarom, hogy az eredményeik és sikereik fényében az utókor engem ne csak Scipio Africanus lányaként, hanem Tiberius és Gaius Gracchus anyjaként is ismerjen.
Blossius lebiggyesztette a száját.
– Nemes törekvés, annyi bizonyos. De vajon egy asszony létének tényleg csak a mellette élő férfiak adhatnak értelmet? Az apja, a férje, a fiai... és a szeretője? – Rajongó tekintettel nézett a mellette ülő Meneniára. – A sztoikusok azt vallják, hogy a férfiemberek önmagukban is értékesek, legyenek akármilyen rendűek-rangúak. Polgár vagy rabszolga, konzul vagy gyalogos katona... mindnyájukban itt van az isteni lényeg egy-egy szikrája. De mi a helyzet a nőkkel? Bennük nincs meg az a magától értetődő érték, az az égi szikra, függetlenül attól, hogy milyen szerepet játszanak egy-egy férfival való kapcsolatukban?
Cornelia felnevetett.
– Kedves Blossius, csak egy sztoikusnak van bátorsága ilyen merész felvetésekkel előhozakodni! Egynemzedéknyi idővel ezelőtt azért is száműztek volna, hogy egyáltalán ilyesmi eszedbe jutott.
– Meglehet – bólintott Blossius. – De egynemzedéknyi idővel ezelőtt aligha fordulhatott volna elő, hogy két nő felvigyázó és dajka nélkül értekezzen egy kertben egy filozófussal.
– Még most is sok régimódi római polgár elítélne minket, ha hallaná ezt a beszélgetést – jegyezte meg Menenia. – Mégis itt ülünk. A világ megváltozott.
– A világ folyamatosan változik – helyeselt Blossius. – Néha jobb, néha rosszabb irányba.
– Akkor hát a gyerekeink dolga lesz jobb irányba kormányozni – jelentette ki Cornelia.
Menenia elmosolyodott.
– És melyik fiad tesz majd többet azért, hogy a világ megváltozzon?
– Nehéz lenne megmondani. Annyira különbözőek. Tiberius roppant komoly és határozott ahhoz képest, hogy még csak tizennyolc éves. Koraérett gyerek. Most, hogy katonának állt, és megindult a szerencsétlen karthágóiak ellen, vagyis azok ellen, akik még megmaradtak a pun seregből, remélem, nem komorodik el még jobban a természete. A kis Gaius még csak kilencéves, de mintha a bátyja ellentéte lenne! Attól tartok, túl lobbanékony és forrófejű.
– De módfelett magabiztos – emelte fel az ujját Blossius –, kivált a korához képest. Mint a tanítójuk, bízvást mondhatom, hogy mindkét fivér rendkívül öntudatos, és ezt a vonást kétségtelenül az anyjuktól örökölték.
– Szerintem a nagyapjuktól örökölték, habár rég halott volt, amikor ők megszülettek. Bárcsak találkozhatott volna a fiaimmal! Bárcsak én is több időt tölthettem volna vele! Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a fiúkban mély tiszteletet ébresszek a nagyapjuk teljesítményei iránt. Büszkén viselik a Gracchus nevet, ami rendjén is van így, ám emellett kötelességüknek érzik megközelíteni a nagyapjuk, Scipio Africanus által felállított magas mércét.
Menenia sóhajtott.
– Hát, ami az én Luciusomat illeti, csak reménykedhetek abban, hogy élve és sértetlenül tér vissza a Cato-féle háborúból.
A rómaiak egy része így nevezte a Karthágó ellen újonnan indított hadjáratot. Maga Cato már nem érhette meg az újabb háború kitörését, de élete végéig szította a rómaiakat a punok ellen. Éveken keresztül ugyanazzal zárta le a beszédeit, akármiről is értekezett – útépítésről, katonai parancsokról, csatornafelújításokról: „Végezetül pedig... Karthágónak el kell pusztulnia!” Az emberek csak nevettek vak megszállottságán, ám Cato meggyőződései még a síron túlról is befolyásolták őket. Egy idő után elkerülhetetlennek tűnt, hogy megvalósítsák az álmát. Az Africából érkezett legutóbbi jelentések szerint a római seregek megostromolták Karthágót, amelynek védői nem sokáig vehették fel a harcot a túlerővel szemben.
Cornelia pislogni kezdett, és kezével beárnyékolta a szemét. A kertben hirtelen túl meleg lett, a nap immár nem ismert könyörületet. A madarak torka is megbicsaklott.
– Azt mondják, már nem az a kérdés, hogy Karthágó elpusztul-e...
– Hanem, hogy mikor – fejezte be a mondatot Blossius.
– És ha ez bekövetkezik...
– Karthágó lesz a második város néhány hónap leforgása alatt, amely ilyen sorsra jut Róma kezétől. – A filozófus Cornelia házában lakott, és ők ketten szinte naponta találkoztak, ezért gyakran egyszerre gondolták ugyanazokat a gondolatokat, akár az egymáshoz kötözött lovak. – Amikor Mummius parancsnok elfoglalta Korinthoszt, Róma utcáin ünnepelt a nép.
– Korinthosz utcáin pedig zokogott! – Cornelia megcsóválta a fejét. – Minden férfi lakost megöltek, és az összes nőt rabszolgasorba kényszerítették. Rútul elbántak az egyik legkifinomultabb és leggazdagabb görög várossal... A római katonák szinte eltörölték a föld színéről.
Blossius felvonta a szemöldökét.
– Mummius úgy fogalmazott: „Legyen ez elrettentő példa mindazoknak, akik a mi fennhatóságunkra törnek!”
– A templomokat felelőtlenül megszentségtelenítették. Felbecsülhetetlen értékű műalkotások pusztultak el a tomboló katonák keze alatt. Még a görögök legádázabb római ellenlábasait is megdöbbentette Mummius seregének barbár viselkedése...
Cornelia hamarjában csendbe burkolózott. Egyik fülét az ég felé emelte. Már nem madárdalt, hanem valami másféle hangot hallott a levegőben.
– Halljátok? Valami nyugtalanság támadt.
– A fórumon? – kérdezte Menenia.
– Szerintem közelebb. Müron!
A fiatal rabszolga, aki eddig nem messze tőlük, a földön ücsörgött, úrnője hívására talpra szökkent. Cornelia elküldte, hogy derítse ki, honnan jön a zaj. Mindhárman néma csendben, egyformán feszült hangulatban várták a visszatérését. A tolongás, a nyugtalan lárma sokszor új hírek érkezését jelenti. A hírek pedig lehetnek jók és rosszak is...
Müron végül visszatért, kifulladva, ám szája szegletében őszinte mosollyal.
– Úrnőm, csodás hírek Africából! Karthágót elfoglalták. A háborúnak vége! Ma reggel egy hajó kötött ki Ostiában, és a hírvivők épp az imént érkeztek meg Rómába. Eddig csak ennyit sikerült kiderítenem, de ha kívánod, leszaladhatok a fórumra.
Menenia sírva fakadt. Blossius átkarolta, és egy időre mintha megfeledkeztek volna Corneliáról. A ház úrnője hirtelen nagyon magányosnak érezte magát, miközben őket nézte. Olyan sűrű forróság gyűlt össze a kertben, hogy majdnem elájult. A verőfény könnyeket csalt a szemébe.
– Igen, Müron, menj, és derítsd ki, amit lehet. Lehet, hogy érkeztek hírek a... római sebesültekről.
– Azonnal, úrnőm.
Müron sarkon fordult, és váratlanul egy férfiba ütközött, aki éppen akkor lépett ki a kertbe.
Cornelia ismét a kezével árnyékolta be a szemét, hogy lásson. Hunyorogva nézett a jövevényre, aztán felkiáltott.
– Nikomédész! Tényleg te vagy az?
A férfi Tiberius egyik rabszolgája volt. Elkísérte a gazdáját Karthágóba.
– De Nikomédész, mit keresel te itt? Miért nem vagy Tiberius mellett?
Cornelia a hőség ellenére is megborzongott.
– Ahelyett, hogy a gazdám nevében beszélnék, inkább hagyom, hogy a gazdám beszéljen a saját nevében – közölte, és mosolyogva átnyújtott egy fedett viasztáblát, amit az oldalán lógó tarisznyából vett elő.
– Egy levél? Tiberiustól?
– Saját kezemmel róttam a viaszba Karthágó füstölgő romjai között, hűen követve a fiad szavait, úrnőm, aki nemcsak él és virul, de a római légiók hősévé nőtte ki magát.
– Hőssé?
– Te is megérted, ha elolvasod ezt a levelet.
Cornelia bólintott. Egyszerre árasztotta el a megsemmisülés és a megnyugvás érzése.
– Müron, menj és kerítsd elő Gaiust. Neki is jelen kell lennie, amikor hangosan felolvassuk a bátyja levelét. Blossius, megtennéd, hogy felolvasod? – Átnyújtotta a viasztáblát a tanítónak. – Az én kezem remeg, és nem hiszem, hogy értelmezni tudnám a betűket.
Kisvártatva Gaius is megjelent, futva hagyta maga mögött Müront. Kellemes arcú fiú volt, nagyon hasonlított a nagyapjára.
– Igaz a hír, anyám? Karthágó elesett, és levelet kaptunk Tiberiustól?
– Igen, Gaius. Ülj ide mellém, amíg Blossius felolvassa.
A filozófus megköszörülte a torkát.
– „Szeretett anyámnak, a nagy Africanus leányának: abból a városból írok neked, amit egyszer a nagyapám is leigázott, és amit az imént újfent meghódított a római sereg. Harmadszorra már senki sem fogja megostromolni. Ettől a naptól fogva Karthágó megszűnik létezni.
Ezzel a levéllel együtt Nikomédész egy emléket is átad neked tőlem. Ezt a fal koszorút kaptam, amiért elsőként felértem az ellenséges falak tetejére.”
A rabszolga egy ezüstből készült koronát vett elő a tarisznyájából, amelyet úgy kovácsoltak, hogy egy lőrésekkel teli, tornyokkal tűzdelt falat mintázzon, vagyis leginkább egy városfalhoz hasonlítson. Nikomédész átadta a koronát Corneliának.
– A fiad egy nyilvános ceremónia keretében kapta meg ezt a koronát, és a kitüntetett ülőhelyen viselte a győzelmi lakomán. Hazaküldte velem, hogy először az édesanyja lássa Rómában.
– Elsőként mászta meg a falat! – suttogta Gaius, és megbabonázva nézte a koronát az anyja kezében. – Az első római, aki bejutott Karthágóba! El tudod képzelni, milyen veszélynek tette ki magát?
Cornelia nagyon is jól el tudta képzelni, és már a gondolatra is megszédült. Azért a mosolya nem remegett meg, miközben Gaius fejére tette a koronát. Túl nagy volt rá, egészen a szeméig lecsúszott. Mindenki nevetett, Gaius viszont dühösen szedte le magáról a díszes tárgyat, és a földre dobta. A korona csörömpölve ütődött a járóköveknek.
– Ez nem vicces, anyám! A korona nem engem illet!
– Csillapodj, Gaius! – Cornelia sóhajtva hajolt le a koronáért, és ezúttal az ölébe rakta. – Hallgassuk végig a bátyád levelét. Blossius, kérlek, folytasd.
– „A barátnőd, Menenia számára is jó hírem van: fia, Lucius bátran harcolt a csatában, számtalan ellenséggel végzett, és nem szerzett komoly sérüléseket.”
– Lucius! Hála az isteneknek! – kiáltott fel Menenia.
Blossius keze után nyúlt, ám a filozófust túlzottan lefoglalta az olvasás. Fürkésző tekintetét a viasztáblára szegezte, és komor arccal tovább olvasott.
– Folytasd, Blossius – kérte ismét Cornelia. – Mit ír még Tiberius?
– Csak... némi leírás... magáról a csatáról. Semmi személyes jellegű üzenet.
– Remek. Hadd halljuk.
– Talán nem kellene a fiú füle hallatára. Sőt, az igazat megvallva, szerintem neked sem kellene hallanod. Gyanítom, hogy Tiberius az irántad érzett mély tiszteletét akarja kifejezni azzal, hogy olyan nyíltan ír a csata részleteiről, mintha legalábbis megboldogult apjának számolna be róla...
– Mintha mondtál volna valamit az imént az asszonyok értékéről, Blossius...
– Itt nem az értékről, hanem a... tapintatról van szó.
– Badarság, Blossius. Ha te nem olvasod fel, majd én felolvasom.
Cornelia félretette a falkoszorút, felállt, kivette a táblát a filozófus kezéből, és olvasni kezdett.
– „Ami Karthágót illeti, Cato lemurja végre megnyugvást találhat: a város, amely éppoly régi, mint Róma, teljességgel megsemmisült. A kikötőt leromboltuk, a házakat felégettük, az emberi áldozatok vérétől foltos oltárokból törmelék lett. A kertekben minden gyökeret kiforgattunk. A nyílt terek hatalmas mozaikjait vértócsák festették át.
A férfiakat lemészároltuk, amíg volt hozzá erőnk, a maradék rabszolgává lett. Amennyire tudom, az összes nőt, tekintet nélkül a rangjára, megbecstelenítették. Sokat közülük meg is öltek, noha kegyelemért könyörögtek; ilyen féktelen rombolásra késztette az átütő győzelem a katonákat. A túlélő férfiakat és nőket nemük szerint kettéválasztottuk, és többnapnyi járóföldre a várostól áruba bocsátottuk a rabszolgapiacokon. Ez azt jelenti, hogy karthágói nő és férfi soha többé nem párosodhat egymással, így a faj is kihalásra van ítélve. Mielőtt eladják őket, kivágják a nyelvüket, hogy sem a szavaik, sem a neveik ne maradhassanak fenn.
Magát a talajt is terméketlenné tesszük. Sót szórunk a földbe a város körül, hogy legalább egynemzedéknyi ideig senki se termelhessen rajta semmit. A só értékes anyag, annak idején a só adott életet Rómának, legalábbis így tanultam Blossiustól, ezért helyénvaló, hogy sóval pecsételjük meg Karthágó temetését.
Amikor Nagy Sándor meghódította Perzsiát, úgy döntött, hogy érintetlenül hagyja Babilón városát, és mindössze alattvalóivá teszi annak népét. Irgalmasságáért istenek és emberek egyaránt magasztalták. Mi egy régebbi példát követtünk, azokét a könyörtelen görögökét, akik kifosztották Trója városát, és csak romokat hagytak maguk után. A görög drámaírók számtalan szerencsétlenségről beszámolnak, ami ezek után a győztes görögöket sújtotta: Ajaxot, Ulisszeszt, Agamemnónt és a többieket. Remélem, ezúttal az istenek jó szemmel nézik azt, amit Karthágóban tettünk, és igazságos sorsot szánnak a római népnek, akik Jupiter dicsőségére hajtották végre ezt az iszonytató feladatot.”
Cornelia remegő kézzel tette le a táblát.
– Bárcsak ott lehettem volna! – sóvárgott Gaius, akinek csillogott a szeme az izgatottságtól. – Milyen dicsőséges nap lehetett! És többször nem lesz rá példa, mert Karthágó örökre elpusztult, én meg túl fiatal vagyok még a harchoz. Soha nem vehetek részt egy Karthágó elleni hadjáratban. Alig várom, hogy Tiberius hazajöjjön, és még többet meséljen az ostromról.
Menenia lesütötte a szemét.
– A háború az élet szerves része. Mindig így volt, és örökké így is lesz – jegyezte meg Blossius. – A jelek szerint Róma istenei erősebbek voltak Karthágó isteneinél. Ezért hálásnak kell lennünk. Mégis... aggódom Róma jövőéért. Milyen ravasz Tiberius, hogy a görögök és Trója példáját hozza fel hasonlatként! Eszünkbe juttatja a nagy görög hőst, Akhilleuszt, aki csaknem legyőzhetetlen volt; mégis, amikor megszentségtelenítette a trójai Hektor holttestét, az istenek haragosan szemlélték önhittségét, ezért kiesett a kegyeikből. Akhilleusz is úgy halt meg a csatamezőn, mint bármely más földi halandó.
Róma új korszakba lépett. Korinthosz lerombolásával a rómaiak bebizonyították, hogy már nem tisztelik a görög kultúrát, és megengedték maguknak a könnyelmű fosztogatást. Karthágó elpusztításával a város elérte, hogy immár nincs hasonló erejű ellenlábasa a Földközi-tenger vidékén. De hogyan fog megbirkózni Róma ezzel a felelősséggel? Mit kezd az ellenőrizetlen hatalommal és a korlátlan vagyonnal, amely eddig még egyetlen népnek sem állt rendelkezésére a történelem során? Csak imádkozhatunk, hogy az istenek bölcs vezetőket ültessenek a szenátus élére... és bölcs anyák neveljék fel a jövő vezéreit!
Blossius, Menenia és Cornelia egyszerre nézett az ifjú Gaiusra. A fiút annyira magával ragadta a karthágói vérfürdő hangulata, hogy mégis felvette és felpróbálta a falkoszorút. Mintha nem is figyelte volna senki.

KR. E. 133

– Tiberius ingoványos úton jár, anyám. Komoly bajba fogja sodorni magát. Fogalma sincs, milyen súlyos helyzetet alakít ki. Én ebben nem akarok részt venni.
Lucius Pinarius, akinek a Pinariusok zöméhez hasonlóan aranybarna haja és élénkzöld szeme volt, beleharapott a garumban marinált párolt káposztába. A hidegen tálalt étel a család kedvencei közé tartozott a tikkasztó nyári napokon.
Blossius is vett magának a káposztából, noha ez a zöldség gyakorta felfordulást okozott a hasában. Bár mostanra Cornelia összes gyereke felnőtt, a bölcselő még mindig a házukban lakott, ugyanakkor Meneniánál is sokszor vendégeskedett, hiszen az ő háza csak néhány lépéssel arrébb állt a Palatinuson. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Menenia és Blossius – egy római patrícius és a Küméből származó filozófus – valaha is házasságot kössön, ám kapcsolatuk kiállta az idő próbáját. Az özvegy és a sztoikus egymás mellett őszültek meg.
Menenia nem evett a káposztából. A forróságban nem volt étvágya, és legnagyobb bánatára sextilis egész havában jóformán egy falat sem ment le a torkán. A háta mögött álló rabszolga pávatoll-legyezővel próbálta felkavarni a kert bágyadt levegőjét.
– Tiberius Gracchus mindig jó barátod volt, Lucius – vetette ellen az ifjú anyja. – Örülnöd kellene a sikerének. Tribunussá válását te is felhasználhattad volna a felemelkedéshez. Ehelyett az utóbbi egy évben szándékosan kerülöd őt. Nem látsz lehetőséget abban a törvényben, amit elfogadtatott, és amelynek értelmében bizottság alakul a földek újrafelosztására? Talán te is kaptál volna benne feladatot...
– Igen, amennyiben véget akarnék vetni a pályafutásomnak, még mielőtt az elkezdődött volna! Ez az egész elképzelés a végromlás útjára visz.
– Nem feltétlenül – ellenkezett Blossius. – Az biztos, hogy Tiberius nagy kockázatot vállal. Hogy őszinte legyek, meglep a vakmerősége, habár nincs okom meglepődni: végtére is a nagyapja vére folyik benne, és az anyja nevelte.
– Ráadásul Blossius tanítványa! – csattant fel Lucius. – Ti, sztoikusok mindig azt hangoztatjátok, hogy a legjobb államforma nem a köztársaság, hanem az igazságos királyság. Mindenféle gyúlékony gondolatot ültettél el Tiberius fejében.
Blossius visszafogta magát, de a káposzta már éreztette, viharos hatását a beleiben.
– Tiberius egy látnok. Ha a tanításaim ösztönözték, akkor büszkén fogadom ennek eredményét.
– De a következményeket is vele együtt vállalod, amikor majd az egész légvár összeomlik?
– Tiberius a legnépszerűbb ember Rómában – jelentette ki Blossius.
– Egyúttal a legnépszerűtlenebb is – tiltakozott Lucius.
– Lucius! Blossius! Hagyjátok abba az acsarkodást! Túl meleg van ehhez. – Menenia sóhajtott. – Most szeretném, ha mindketten elmagyaráznátok nekem még egyszer, a saját szemszögötökből, hogy pontosan mire készül Tiberius Gracchus, és miért kecsegtet akkora sikerrel, esetleg akkora bukással, ez a vállalkozás.
Blossius felvonta az egyik szemöldökét.
– Azért mímelsz tudatlanságot, kedvesem, mert azt akarod, hogy inkább logikával, mintsem érzelmekkel támasszuk alá a meggyőződésünket. Te is éppen olyan jól összefoglalhatnád a helyzetet, mint bármelyikünk.
Menenia felnevetett.
– Ha így végre csend lesz, akkor szívesen! Régen, amikor az őseink apránként elfoglalták Itáliát, Róma hatalmas földdarabokra tett szert. Később azokra a földekre is rátették a kezüket, amelyeket Hannibal orozott el itáliai tulajdonosaiktól. Az volt a hivatalos irányelv, hogy ezeket római polgárok, valamint az itáliai szövetségesek között kell szétosztani, a katonai szolgálatuk után járó jutalomként. A kisebb birtokok egyensúlyban tartják a gazdaságot, és több katonát biztosítanak, mivel a birtokosok számára kötelező a katonai szolgálat. Hogy a vagyonrészek korlátozottak maradjanak, és az elosztás igazságos maradjon, meg kellett határozni, hogy mennyi birtoka lehet egyetlen embernek.
– De ahogy az etruszk mondás tartja: a pénz mindent megváltoztat. Amióta megszülettem, megdöbbentő mennyiségű arany és ezüst áramlott be Rómába a meghódított városokból és provinciákból, és ennek eredményeként a polgárok egy szűk rétege felfoghatatlanul gazdag lett. Közülük néhányan megtalálták a módját annak, hogy megkerüljék a törvényes kereteket, és irdatlan méretű közösségi földeket vásároltak fel, rabszolgák seregével együtt, hogy legyen, aki megműveli azokat a roppant földeket. Ennek az lett a következménye, hogy az Itáliában élő szabad emberek elhagyni kényszerültek a földjüket, és felköltöztek a városokba, ahol a túlélésért kell küzdeniük. Nem csoda, hogy nem alapítanak családot, sőt a katonai szolgálatra vonatkozó kötelezettség sem vonatkozik rájuk. Ez a helyzet nem kedvez senkinek, csak a gazdag birtokosok kicsiny csoportjának. Itália szegény néptömegeit megfosztották a földjüktől, és egyre fogyatkozik a római légiókba besorozható emberek száma. Tenni kell valamit annak érdekében, hogy vissza lehessen szerezni a törvénytelenül lefoglalt földeket a nagypénzű tulajdonosoktól, és újra szét lehessen osztani a nép fiai között. – Úgy látszott, Menenia rendkívül elégedett magával. – Tessék. Hűen festettem le az általános helyzetet?
– Én sem tudtam volna jobban vázolni – ismerte el Blossius –, habár hozzá kell tenni, hogy ennek a helyzetnek hosszabb nyúlványai vannak, amelyek messze túlmutatnak a földkérdésen. Hispániában épp háború zajlik, egy indokolatlan, elhúzódó, rettenetes mészárlás, amit többször is elkontárkodott a szenátus uralkodó érdekcsoportja. Ez állandó elégedetlenséghez vezetett a sereg soraiban, amit csak kemény és megalázó fegyelmezéssel lehetett ellensúlyozni. Gondolok itt arra a példára, amikor a hispániai hadjáratban fellázadt katonákat elfogták, megkorbácsolták, és eladták rabszolgának.
Sóvárogva nézett a káposztára, de úgy döntött, hogy ellenáll egy újabb harapásnak.
– A rengeteg rabszolga beözönlése is természetesen gondokat okozott, például az elhúzódó felkelést Szicíliában, aminek még mindig nincs vége. A rabszolgák hada azzal fenyeget, hogy az egész sziget fölött átveszi az irányítást! És ez csak a legutóbbi, legnagyobb felkelés, amit szökevény rabszolgák robbantottak ki. Létszámuk ijesztő mértékben megnőtt egész Itáliában, és nagy részük fékevesztetten brutális. A helyzet napról napra egyre veszélyesebbé válik. A birtokosokat kiszorítják a földjükről; a közkatonák vajmi kevés megbecsülést és fizetséget kapnak; és túl sok a nyomorúságos, mindenre elszánt rabszolga. Róma polgárai határozott lépéseket követelnek. Tiberius Gracchus kijelentette, hogy ő a legalkalmasabb eme radikális lépések megtételére.
– Csak huszonkilenc éves, és már tribunus! – vetette közbe Menenia. – Cornelia biztos nagyon büszke rá.
Lucius némileg megbántódott ezen a megjegyzésen. Gúnyos mosoly ült ki elragadó vonásaira.
– Sokat segít, ha valakinek fontos személy az apósa! Appius Claudius feltehetőleg a legnagyobb hatalommal bíró ember a szenátusban.
– Ó, a Claudiusok mindig velünk vannak! És a politikájuk minden generációval egyre radikálisabbá válik – közölte Blossius. – Igen, Tiberius nagy hatalmú szövetségesre lelt Claudiusban. De az ellenségei sem épp elhanyagolható erőt képviselnek, és ha a nagybirtokosok meg akarják védeni a földjüket, semmi sem tarthatja őket vissza. Jól tudjuk, hogyan zajlik egy ilyen játszma. Hiába hozakodott elő Tiberius azzal, hogy osszák fel újra a földeket... elég, ha a kilenc közül egy tribunus megvétózza a javaslatot. A birtokosok könnyen rá tudták venni Marcus Octavius néptribunust, hogy álljon az oldalukra. Sunyi alak, ha engem kérdeztek.
Luciusban egyre gyűlt a feszültség.
– Most érkezünk el a döntő érvhez, amiért minden köteléket el akarok tépni, ami Tiberiushoz és a politikájához kötött. Amikor Octavius bejelentette a vétót, Tiberius felvetette, hogy Octaviust a nép szavazataival távolítsák el posztjáról, és lépjen ki a hivatalából. Csakhogy Octavius ragaszkodott a hivatalához, mire Tiberius egyik felszabadítottja erőszakkal rángatta le a szónoki emelvényről, és a nagy dulakodás közepette Octavius egyik szolgája meg is vakult. A becsmérlői most a nép ellenségének kiáltották ki Tiberiust, mivel elkövette azt, ami még Coriolanusnak sem sikerült: erőszakkal kitaszított a helyéről egy tribunust!
– Tiberius cselekedete nem törvénybe ütköző...
– Nem tudom, hogy Octavius kiutasítása mennyire volt törvényes. Csak azt tudom, hogy Tiberius erőszakhoz folyamodott. Igen, végül elérte, amit akart: a javaslatából törvény lett. Egy bizottságot hatalmaznak fel azzal, hogy újra felossza a földet. De kikre ruházza ezt az elképesztő hatalmat Tiberius? Saját magára, az apósára, Appius Claudiusra, és az öccsére, a mindössze huszonegy éves Gaiusra!
– Tiberiusnak olyan emberek kellenek, akikben megbízhat – magyarázta Blossius.
– Ezt nevezik nepotizmusnak. Atyafiságpártolás! – ítélkezett Lucius. – Anyám, az imént azt mondtad, hogy nekem is biztos helyem lehetne a Tiberius-féle bizottságban. Hát nem. Engem semmilyen földi hatalom nem tudna rávenni, hogy csatlakozzak hozzájuk!
És mindennek tetejébe jön Tiberius legújabb húzása. Ahogy már rávilágítottál, anyám, a pénz mindent megváltoztat. A pergamumi Attalus király meghalt, és végrendeletében az egész birodalmát Rómára hagyta. Azok a földek, amik az ősi időkben Trója részét képezték, most hozzánk fognak tartozni. Felbecsülhetetlen vagyon özönlik majd be. Rendes körülmények között az a rengeteg arany és műkincs egyenesen a szenátus ládáiba vándorolna, de Tiberiusnak más elképzelése van. Szerinte a kincsnek közvetlenül a nép kezébe kell áramlania, a kiutalt földekkel együtt kell szétosztani, hogy aztán földművelési eszközöket és kiinduló készleteket lehessen belőle vásárolni. Az ellenségei olyan súlyos nyílt megvesztegetéssel vádolják, amelyre még nem volt példa. Szerintük Tiberius végső célja az, hogy királlyá koronáztassa magát.
– Soha! – csattant fel Blossius.
– El tudom képzelni, hogy Tiberius a legalsó néprétegekre támaszkodva akar változtatásokat kicsikarni. Azzal fenyegeti a szenátus fensőbbségét, hogy tribunusi hatalmát kiterjesztve olyan dolgokat is megenged magának, amiket néptribunus még soha nem merészelt megtenni.
– Szerintem ez végtelenül izgalmas – vetette közbe Menenia. – Miért vagy ennyire biztos benne, hogy Tiberius elbukik?
– Azért, anyám, mert napról napra egyre csökken a támogatottsága. A köznép, akármi is legyen az érdeke, egyre inkább úgy gondolja, hogy Tiberius az ő befolyásukat ingatta meg, amikor elűzte az előző tribunust a hivatalából. És ha azt hiszi, hogy a saját politikai céljaira használhatja fel Pergamum összes kincsét, megkerülve a szenátust, akkor tényleg a tűzzel játszik. Valóban király akar lenni, ahogy az ellenségei rebesgetik? – Lucius Blossiusra emelte a tekintetét. – Már most is olyan meghallgatásokat tart, mint egy király, és egy görög filozófus a tanácsnoka.
Blossius dühösen és sértve nézett vissza rá.
– A filozófiám ugyan görög, ám én született itáliai vagyok, és nemes campaniai vér folyik az ereimben. Igen, fiúkorában én tanítottam Tiberiust. Miért ne kérhetné a tanácsomat felnőtt férfiként is?
– Mert a római magiszterek nem kérik görög filozófusok tanácsát államigazgatási ügyekben – feltéve, hogy nem akarnak olyanok lenni, mint a görög türannoszok. Csak azt ismétlem, amit Tiberius ellenségei hangoztatnak. Az is felmerült bennük, hogy amikor megérkezett Rómába a pergamumi nagykövet, kihez vitte a megboldogult Attalus király uralkodói végrendeletét, diadémjét és bíborpalástját? A szenátushoz? Nem! Egyenesen Tiberius házába sietett.
– Nem azért, hogy felkenje királynak! – tiltakozott Blossius. – A nagykövet mindössze az udvariasság kedvéért látogatta meg elsőként Tiberiust. A Gracchusok már az előző generáció idején megteremtették a diplomáciai kapcsolatot az Attalus-házzal. Harminc évvel ezelőtt Tiberius apja egy római küldöttséget vezetett Pergamumba, hogy kivizsgálja azt az ügyet, amelyben zendülés szításával vádolták a néhai király apját. Sikerült felmenteniük. A pergamumi uralkodóház azóta is különleges kapcsolatot tart fenn a Gracchusokkal.
– Akármi is legyen a magyarázata, módfelett gyanús.
Blossius megcsóválta a fejét.
– Ostobaság! Tiberius ellenségei a legrémisztőbb rágalmakat találják ki, hogy eltegyék őt az útból. Kiáll a népért, és a földbitorlók máris azt hiszik, hogy királyi koronára pályázik. A választóknak több eszük van, mintsemhogy elhiggyenek egy ilyen hazugságot.
– Nemsokára meglátjuk, mi a választók igazi véleménye – közölte Lucius. – Tiberius másodszor indul a néptribunusi címért. Más magiszterek számára persze törvénytelen lenne két egymást követő évben indulni a választásokon, de...
– De ez a néptribunusi tisztségre nem vonatkozik – vágott közbe Blossius. – Volt már példa arra, hogy egy tribunus több évig is hivatalban maradt. Ha egy adott évben nincs elég új jelölt a tíz posztra...
– Hát erre készül Tiberius? Meg akarja vesztegetni vagy félemlíteni a többi jelöltet, nehogy az ő ellenében induljanak?
– A többiek azért nem indulnak, mert a nép nem akarja, hogy induljanak.
Lucius elszörnyedve nyögött fel.
– Hát nem látod, hogy mi a célja ezzel az egésszel? Ha Tiberius a törvény valamely bekezdésének kicsavarásával ismét felhatalmazást kap arra, hogy induljon a posztért és még győz is, az ellenségei is elszántabban lépnek majd fel ellene. Az pedig még több erőszakot jelent. Ha veszít, támadhatóbbá válik a posztja, és az ellenségei egykettőre bíróság elé citálják valamilyen koholt váddal, hogy aztán száműzzék. Történjék bármi, Tiberius helyzete nagyon kényes és roppant veszélyes.
Hosszú csend állt be, amit végül Lucius sóhaja tört meg.
– Nem arról van szó, hogy nem értek egyet Tiberius javaslatával a föld újrafelosztásáról. Ez nemes célkitűzés. Meg is kell valósítani, és meg is fog történni... valamikor. Bárcsak Tiberius lassabb, fokozatosabb módját választotta volna...
– A mohó birtokosok így is, úgy is tiltakoznának – jegyezte meg egy rekedt hang.
– Tiberius! – kiáltott fel Menenia. Felugrott a székéről, átölelte a jövevényt, és csókot nyomott az arcára. – Honnan jössz?
– Beszédet tartottam a fórumon, természetesen. Közeledik a választás napja. Gondoltam, biztosan itt találom Blossiust.
Tiberius Gracchus feltűnően vonzó fiatalemberré érett; sokan hasonlították össze nagyapja mellszobrával, sőt hozzátették, hogy még nála is szemrevalóbb. Ezen a napon kissé nyúzottnak tűnt, az újraválasztásával járó végeláthatatlan kötelezettségek jelentős áldozatokat követeltek tőle. A fáradtság ellenére kisugárzásának ereje messze meghaladta azt a hatást, amit a testi megjelenésével keltett – az a meghatározhatatlan bűbáj vette körül, amit a görögök után karizmának neveznek. Menenia kertjének meghitt kis környezete szinte nem is volt elegendő ahhoz, hogy befogadja az ő túláradó lényét.
Blossius is felállt, hogy üdvözölje. Halkan váltottak néhány szót, aztán Tiberius Luciushoz fordult, aki ülve maradt, és meg sem mukkant.
– Óhatatlanul is hallottam néhány megjegyzésedet, Lucius. Ahhoz már hozzászoktam, hogy megvédjem magam az ellenségeimmel szemben, de talán több időt kellene töltenem azzal, hogy megmagyarázom a lépéseim hátterét a barátaimnak.
Lucius felállt, és mereven kihúzta magát.
– Nem sértegetni akartalak, Tiberius, de itt, az anyám házában nem fogom eltitkolni a kételyeimet. Feltételezem, Blossius jelenlétében is zavartalanul beszélhetek.
– Blossius pedig megvéd engem, ebben biztos vagyok. De még Blossius sem tud úgy beszélni, ahogy én beszélnék, a szívemből, mert Blossius sem élte végig mindazt, amit én átéltem az elmúlt év során. Menenia, kaphatnék egy kis bort? Kiszáradt a torkom a sok beszédtől.
Az egyik rabszolga nyomban hozott neki egy poharat. Tiberius mohón felhörpintette a nedűt, de hangja továbbra is ugyanolyan reszelős maradt.
– Lucius, egy évvel ezelőtt, amikor először szálltam versenybe a tribunusi címért, vajmi kevéssé különböztem a többi jelölttől. Politikai előrelépésre vágytam, reméltem, hogy nevet szerezhetek magamnak ezzel a poszttal. Igen, mindenben őszintén hittem, amit a szónoklataimban elmondtam, helyesebben, amit Blossius beleírt a szónoklataimba: a föld újraelosztásának szükségességét, a katonák helyzetének javítását és így tovább. Csakhogy ezeknek a céloknak a képviselete részben eszköz volt ahhoz, hogy találjak egy választókerületet, és megkezdhessem felemelkedésem a hivatali előremenetel létráján, ahogy az őseim tették előttem.
Aztán keresztül-kasul utazgattam Itáliában, hogy a saját szememmel lássam a vidéki helyzetet. Rettenetes állapotoknak voltam szemtanúja. A vidéki területeket gyakorlatilag megtisztították a szabad emberektől és azok családtagjaitól. Mintha az egész félszigetet egy Titán döntötte volna meg, és ennek hatására ezek az emberek begurultak volna Rómába, ahol egymásra halmozódva tengődnek. Mostanság szinte nem is lehet végigmenni a Subura utcáin, annyira sűrű a tömeg.
Miután eltűntek vidékről a szabad emberek, ismét benépesült, ám ezúttal rabszolgákkal. Szántják a dús termőföldet, verejtékükkel öntözik a szőlőültetvényeket... idegenben született rabszolgák egész hada húzza az igát, amíg össze nem esnek, és az összes haszon egy maroknyi gazdag ember kezében gyűlik össze, mivel ők kaparintották meg az összes földet. Szó szerint értem, hogy összeesnek, mert legtöbbször munka közben halnak meg. Már nem csodálkozom azon, hogy annyi halott rabszolga fekszik a földön, a többiek meg folytatják körülöttük a munkát a könyörtelen felügyelő ostorcsapásaitól rettegve. A rabszolga ma már annyira olcsó, és annyira könnyen feláldozható, hogy rosszabbul bánnak velük, mint a marhákkal.
Tiberius megrázta a fejét.
– Mindnyájan tudjuk, hogy ez a valódi helyzet. Ennek ellenére csupán elvontan beszélünk a „földproblémáról”, és a politikai érvek mentén tanakodunk, hogy mit tehetnénk. Amikor az ember első kézből, a saját szemével látja a valóságot utazgatás közben, hátborzongató élményben lesz része. Soha nem felejtem el, amit láttam.
De nem is ez változtatott meg igazán. Bár azt mondtam, hogy a vidéket elhagyták a szabad emberek, azért maradt néhány. Itt-ott rábukkanhatunk egy kisbirtokosra, akinek valahogy sikerült megtartania a földjét, és továbbra is a hagyományos módon szánt, vet és arat. Ott a családtagok együtt dolgoznak a rabszolgákkal, és mindenki együtt húzza az igát. Az ilyen kis területeket gyakran teljesen körbeveszik a gazdagok vagyonát gyarapító hatalmas ültetvények és mezők. Olyan, mintha csak szigetecskék maradtak volna az egykori római vidék tengeréből. És mivel azok a kisbirtokosok a katonai szolgálatukért kapták a földjüket, vagy fiaikat frissen sorozták be a légiókba, a büszke tulajdonosok általában egy értékes vértdarabot, egy csatából hozott emléket, vagy egy légió lobogóját tűzik ki a kapujukra. Egy villanás erejéig összekapcsolódik lelki szemeid előtt a kisbirtokosok virágzó közössége, egy erős hadsereg és egy vibrálóan egészséges Róma.
Egyszer, amikor egy ilyen kis ültetvény mellett mentem el odafent, Etruriában, egy díszes táblát láttam a kapu fölött. Az volt ráírva: „Tiberius Gracchus, segíts megtartanunk a földünket!” – Bánatosan elmosolyodott. – Helytelenül írta le a nevemet, és esetlen betűkkel véste a táblára, de én úgy éreztem, mintha egy isten rótta volna oda azt a jelet. Teljesen kizökkentem mindenből. Ez volt az első jel, amit láttam. Később minden ilyen kisebb birtok kapuján, még a főúttól távolabb is ugyanilyen táblákat vettem észre. „Tiberius Gracchus, add vissza a közföldeket a szegényeknek!” „Tiberius Gracchus, állítsd meg a rabszolgák özönét!” „Tiberius Gracchus, add vissza nekünk a földünket és a munkánkat!” „Tiberius Gracchus, segíts!” Úgy látszik, az utazásom híre birtokról birtokra, szájról szájra terjedt. Mire visszatértem Rómába...
Tiberius hangja elcsuklott az érzelmektől, és annyira berekedt, hogy szinte egy hang sem jött ki a torkán. Menenia még több bort hozatott neki. A vendég megitta, majd folytatta a beszédet.
– A küldetés, amit elvállaltam, messze túlnő rajtam. Politikusok jönnek-mennek, szánalmasan civakodnak és rágalmazzák egymást, miközben szégyentelenül könyökölnek még több hatalomért. De igazából Róma sorsa számít, és a római emberek sorsa, kivált azoké, akik élelemmel látják el a várost, akik harcolnak érte, akik verejtéküket, vérüket, és saját fiaikat adják Róma dicsőségéért.
Elnyúló csend állt be. Végül Blossius lépett előrébb, könnyekkel a szemében.
– Drága fiam! Folyton azzal büszkélkedem, hogy én voltam a tanítód, de be kell látnom, hogy a tanítvány messze túlszárnyalta mesterét! Mindig jól vágott az eszed, mindig komoly és fegyelmezett voltál... mégsem hittem volna soha, hogy Cornelia kicsi fia ilyen hatalmas árnyékot fog ránk vetni, ha felnő.
Tiberius arcára fakó mosoly rajzolódott.
– Blossius, azt hiszem, nem pontosan érted, miről van szó. Amikor azt mondom, hogy politikusok jönnek-mennek, miközben a nép sorsa változatlanul fontos marad, minden szavamat komolyan gondolom. Nincsenek tévképzeteim a saját jelentőségemről vagy a hivatalban töltött időm hosszúságáról, legfeljebb addig szándékozom ezt a címet birtokolni, amíg a hatalom csatornája lehetek a nép számára, a nép érdekében, Róma mind nagyobb dicsőségére.
– Hát persze! Jól beszélsz! – Blossius a tunikája ujjával törölte meg nedves szemét. – De mintha azt mondtad volna, hogy miattam jöttél ide.
– Igen. Néhány színtisztán gyakorlati kérdést szeretnék tisztázni. Appius Claudius úgy hiszi, hogy még a választások előtt síkra kellene szállnom a katonai szolgálat idejének csökkentéséért. Azt is felvetette nekem, hogy a bírói rangot meg kellene nyitni azok előtt is, akik nem a szenátus tagjai.
– Ezt nagyon komolyan meg kell vitatni. Menjünk át az édesanyád házába?
– Az lenne a legjobb. Meneniának és Luciusnak biztos elege van már a szócséplésemből.
– Balgaság! – tiltakozott Menenia. – Bármikor szívesen látunk ebben a házban, Tiberius. Tudod, hogy imádom hallgatni, amint beszélsz. De ez ellen a rekedtség ellen tenned kell valamit. A mézzel ízesített forró mentafőzet csodákat tesz.
– Kipróbálom – ígérte Tiberius. – Szép napot neked, Menenia. És neked is, Lucius.
Elmosolyodott, de Lucius csak bólintott a jókívánságra. Tiberius és Blossius elhagyták a házat.
A kert hirtelenjében elnémult és mozdulatlanná dermedt. Mintha kiürült volna. Anya és fia egymástól távol ültek, és egész máson gondolkodtak.
Hiába jött szívből Tiberius története a vidéken látott táblákról, Luciust nem sikerült vele meghatnia. Számára még mindig úgy tűnt, hogy Tiberius vagy egy megszállott politikus, aki nem bírja abbahagyni a csalárd érzelgősködést, és még egy barát kertjében is szónoklatot tart, vagy egy született idealista, akit elvakítanak a saját kiválóságáról alkotott képzetei, és egyáltalán nem érzékeli a szörnyű veszélyeket, amelyek felé száguld. Akárhogy is volt, Tiberius szenvedélyes mondatainak hatására Lucius még feldúltabb lett, mint amilyen előtte volt.
Menenia a barátnőjére, Corneliára gondolt, és arra, hogy mennyire különböző férfiakká lettek a fiaik. Vajon melyik volt jobb: az a fiú, aki fényes üstökösként valóságos lángcsóvát húzott maga után, és a mennyei tűz tünékeny izzásával suhant tova, vagy az a fiú, aki oly egykedvű és kiszámítható volt, mint a föld göröngye? Menenia bevallotta magának, hogy irigyli Corneliát, legalábbis egyelőre. Lehet, hogy valamikor a jövőben még szánni fogja?

– Bárcsak ne nyár közepén tartanák a néptribunus-választásokat! – sóhajtott fel Tiberius. – A legeltökéltebb támogatóim akkor pont távol vannak Rómától, mert vidéken keresnek maguknak munkát valamelyik aratáson. Blossius, meg tudnád ezt...?
Tiberius tógájának egyik redője sehogy sem akart megfelelően lelógni az egyik válláról. Blossius megigazította.
– Nem véletlenül vannak éppen akkor a választások – jegyezte meg a filozófus. – Róma uralkodócsaládjai mindig úgy választották meg a szavazások körülményeit, hogy ők legyenek a legelőnyösebb helyzetben, gyengítve a köznép esélyeit. De ha igaz ügyről van szó, és a jelölt elég kitartó, a nép akaratával nem lehet szembeszegülni.
Cornelia lépett be a szobába.
– Hadd nézzelek, Tiberius. – Fia szófogadóan hátrébb állt, és dicsőséges pózba vágta magát, egyik kezébe markolva tógája leomló redőit. – Csodálatosan festesz! Apád és nagyapád nagyon büszke lenne rád. Már csak azt kívánom, bárcsak az öcséd is itt lenne, és láthatna.
Gaiust vidékre küldték, hogy támogatókat keresve fésülje át az egyes területeket, és vegye rá őket, hogy a választás idejére térjenek vissza Rómába.
Cornelia megcsókolta a fia arcát.
– Akkor indulhatunk is. A jós épp az imént érkezett meg. A kertben vár ránk. Ne forgasd a szemed, Blossius! Tudom, mi a véleményed a vallásos formaságokról, de a hagyomány kedvéért muszáj bemutatnunk ezt a rituálét. Tiberius apja és nagyapja soha nem jelent volna meg a választók előtt a szavazás napján egy látnok útmutatásai nélkül.
A kertben a jövendőmondó egy ketrecet helyezett a földre, amiben három csirke volt. Háromszor körbejárta, összehívta az isteneket, és megidézte Tiberius Gracchus őseinek szellemét. Gabonát szórt a talajra, egy részét a ketrec jobb, más részét a ketrec bal részére, majd kinyitotta a reteszt. A jósjeleket a madarak mozgásából olvasta meg, például az alapján, hogy csoportban járnak-e, vagy inkább külön, illetve milyen irányba lépkednek. A jobb irány az istenek pártfogását jelezte, a bal kegyvesztettséget mutatott.
Csakhogy a csirkék el sem hagyták a ketrecet. Kotkodálva ütköztek egymásba, és rá sem hederítettek a nyitott ajtóra. A jós toppantott a lábával, és hessegetni kezdte őket. Végül megragadta a ketrec tetejét, és alaposan megrázta. Ezután az egyik csirke kisétált. A gabonaszemeket teljességgel figyelmen kívül hagyta, mindkét oldalon. Felemelte a bal szárnyát, aztán megfordult, és visszasietett a ketrecbe.
A látnok őszintén megdöbbent, és zavarba jött.
– Az előjelek... nem túl meggyőzőek – jelentette ki.
Cornelia összevonta a szemöldökét.
– A bal szárny – suttogta.
Félelem hullámzott végig rajta. Már-már megkérte Tiberiust, hogy maradjon otthon, ám a fia előbb szólalt meg.
– Nem túl meggyőző, ahogy a jós mondja. Sajnos a jövőbelátás tudománya nem mindig olyan pontos, amilyennek szeretnénk. A jövendőt fátyol takarja. Előbb-utóbb azonban úgyis elérkezik, ezért akár elébe is mehetünk.
Anya és fia sokáig néztek egymás szemébe. Cornelia látta, hogy Tiberius éppoly zaklatott, mint ő, de inkább nem mondott semmit.
Tiberius kiment az előcsarnokba. Megállt az ősei viaszmaszkjai előtt, és végignézett rajtuk. Megérintette a nagy Africanus homlokát, aztán biccentett a közelben álló rabszolgának, hogy nyissa ki az ajtót.
Odakint az utcán híveinek tömkelege várta. Sokan a háza előtt töltötték az egész éjszakát, ahol felváltva aludtak és őrködtek. A kampány utolsó napjaiban mindkét oldalon olyan parázslóvá vált a retorika, és oly erőszakos utcai dulakodások törtek ki, hogy egyesek aggódtak Tiberius biztonságáért. Még az a pletyka is szárnyra kelt, hogy az ellenségei összeesküvést szőttek ellene, és még a választás előtt meg akarják gyilkolni. Az ellenfelei azonban azt állították, mindezt maga Tiberius találta ki, hogy feltüzelje a támogatóit. Akármi is volt a valóság, hatalmas tömeg várt rá az utcán, és amikor meglátták, ujjongásban törtek ki.
Tiberius széles mosollyal lépett ki a házból, ám közben megbotlott a küszöbön, és elvesztette az egyensúlyát. Előrebukdácsolt, és beleütötte bal nagylábujját egy járókőbe, méghozzá olyan erővel, hogy szinte hallotta is a csont reccsenését. Ha más nem is történt, a lábkörme biztosan leszakadt, gondolta magában. Sarujának orrát átáztatta a vér, és megsötétítette a nemes bőranyagot. Tiberius megszédült, és émelyegni kezdett. Támaszért nyúlt, megkapaszkodott Blossius karjában, és szorosan megmarkolta azt.
– Megsérültél? – kérdezte a filozófus.
– Látták? – Tiberius lehajtott fejjel szűrte ki a szót a fogai közül.
Blossius végignézett az örvendező sokadalmon.
– Úgy látom, senki sem vette észre.
– Jó. Akkor haladjunk tovább, mintha mi sem történt volna.
– De tudsz egyáltalán járni?
– Ha erősen fogom a kezed. Először mindenképpen szólnom kell hozzájuk. Ezek az emberek egész éjjel itt voltak, és erre a pillanatra vártak.
Tiberius felnézett a tömegre, és nagy nehezen elmosolyodott. Keze felemelésével csendre intette az egybegyűlteket.
– Hű támogatóim, drága barátaim, római honfitársaim: a hosszú éjszaka is véget ért, és bármilyen csínytevésen törik a fejüket ellenségeink, mi még mindnyájan életben vagyunk!
Szavait harsány üdvrivalgás és nevetés fogadta.
– Egész éjjel vigyáztatok rám. Fogadjátok ezért hálás köszönetemet. Viszonzásul néptribunusi szolgálatom második esztendejében megígérem, hogy én is jobban fogok vigyázni rátok. Gondoskodom róla, hogy visszakapjátok a földeket, amelyek jogosan illetnek titeket, megóvlak benneteket a kapzsi földbitorlóktól és alávaló bandáiktól, és gyerekeitek Rómáját egy igazságosabb, gazdagabb, jobb hellyé teszem az összes keményen dolgozó polgár számára.
Hogy ezt az ígéretet betarthassam, meg kell nyernem a mai választást. És ahhoz, hogy megnyerjem ezt a választást, mindenekelőtt életben kell maradnom. Az ellenségeinktől érkező fenyegetés nagyon is valóságos. Bárhol és bármikor rám támadhatnak. Én nem félek a harctól; bőségesen kivettem a részem belőle a csatamezőn! Én másztam meg elsőként Karthágó falait, és én kaptam a falkoszorút. Hispániában is küzdöttem, ahol számos bátor polgár ott volt közületek is. Nincs nálam fegyver. Ti lesztek a védelmezőim. Az oltalmatok nélkül teljességgel védtelen vagyok.
– Megvédünk téged! – kiáltott fel egy férfi az első sorban. – Ha kell, meg is halunk érted, Tiberius Gracchus!
Sokan csatlakoztak az esküdözőhöz.
– Imádkozom Jupiterhez, hogy ilyesmire soha ne kerüljön sor. Ha viszont közvetlen veszélyt érzek, és szükségem lesz egy bátor polgárokból álló gyűrűre magam körül, lehet, hogy nem fogok tudni kiáltani nektek. Berekedtem, és a nagy lármában talán nem halljátok majd a hangom. Ezért így fogok jelezni.
Tiberius mindkét kezét az ég felé emelte, majd behajlította a karját, úgy, hogy mutatóujja a feje felé irányuljon. A mozdulat egyértelmű üzenetet hordozott: „gyűljetek ide, a fejemhez”.
A sokaság tapsolni kezdett, és Tiberius nevét skandálta. Tiberius egyik kezével belekarolt Blossiusba, a másikkal integetett nekik. Elindult, miközben próbálta elnyomni a fájdalom miatt rátörő fintort.
– Lehet, hogy jól jött ez a megbotlás – suttogta Blossius fülébe. – Az előjelek nem voltak túl kedvezőek. Most viszont már magam mögött tudhatom a balszerencsés kezdetet, és gond nélkül folytathatjuk a napot.
Annak ellenére, hogy bölcselő tanítója segített neki, Tiberius enyhén bicegve indult el a Capitolinus felé, ahol a hagyományok szellemében a szavazást lebonyolították. A Palatinus lejtőjén lefelé haladva még több támogató csatlakozott a kíséretéhez, és még annál is többen várták a fórumon. Utat nyitottak neki, és ujjongva nyúlkáltak felé, ahogy elhaladt a sorfalaik között. Utána beálltak a mögötte összezáródó sűrű tömegbe.
A Capitolinusra felvezető lépcsőn Tiberius megállt Scipio Africanus diadalíve előtt. Az emlékművet a nagyapja africai és ázsiai győzelmeit ábrázoló domborművek ékesítették. Scipio túlélte a cannae-i ütközetet, és bátorságával megszégyenítette katonatársait. Miután elvesztette apját, akinek életét korábban ő mentette meg a csatában, összemérte erejét Hanniballal, és hatalmas csapást mért rá. Tiberius hangosan felnevetett, annyira nevetségesnek tűnt számára, hogy egy kis botlás miatt akár egy percig is habozott. Néma esküt tett magában, hogy bicegés nélkül felmegy a lépcsőn, sőt Blossiusra sem támaszkodik, és a kínnak sem mutatja jelét.
Átment a diadalív alatt, és be is járt egy rövid útszakaszt, amikor valami zajt hallott fentről. Két holló marakodott rikoltozva, szárnycsattogtatva az egyik épület tetején, a lépcsőtől balra. Civódásuk közben kilazítottak egy tetőcserepet. A cserép egyenesen Tiberius elé pottyant, és nagy csörömpöléssel összetört. Tiberius összerezzent, és hátraugrott.
– A jóslat, a botlás... és most ez! – suttogta. – Egyik rossz ómen a másik után...
– Szamárság! – súgta a fülébe Blossius. – A csirkék csirkemód viselkednek. Az emberek mindennap beütik a lábujjukat. A hollók torzsalkodnak. Tiberius, ha minden apróságban és véletlenszerűségben rossz óment látsz, tényleg olyan leszel, mint egy önkényúr, az a fajta megalomániás, aki azt képzeli, hogy az egész világmindenség körülötte forog. Egy holló kilazított egy cserepet... semmi több!
Tiberius bólintott, megigazította a tógáját, és folytatta a lépcsőmászást.
A Jupiter temploma előtt elterülő hatalmas tér már megtelt emberekkel, mire Tiberius felért a kíséretével. A tribunusokra csak plebejusok szavazhattak, és ehhez először törzseknek nevezett szavazócsoportokba kellett rendeződniük. A megbízott tisztviselőknek még a legbékésebb választási napokon is kemény kézzel kellett rendet tartaniuk közöttük; a saját maguk védelmére és a tömeg visszaszorítására egy fémhegy nélküli lándzsanyelet tarthattak maguknál. Ez nem ígérkezett békés alkalomnak. Tiberius érkezésének hírére egyszerre tört ki a fülsiketítő ujjongás és füttyszó. Sokan megelégelték az ide-oda taszigálódást, és megtorlásként visszalökték a körülöttük állókat. Néhány helyen ökölharc tört ki. A tisztviselők a lándzsanyeleikkel hadonászva igyekeztek fenntartani a viszonylagos rendet.
Az évszázadok során a gyülekezésre használt teret annyira megtöltötték a szentélyek és szobrok, és olyannyira megszaporodott a szavazók száma, hogy már a törzsekbe való felsorakozás is rendkívül ügyes szervezést igényelt. Posztokat lehetett megnyerni és elveszíteni attól függően, hogy a jelölt támogatóinak sikerült-e a felhívást követően egy központi helyen összegyűlniük. Tiberius hívei korán érkeztek, ráadásul meglehetősen nagy számban, ezért hamar lefoglalták példaképüknek a legjobb szónoklati emelvényeket, és folyamatosan szabad utat biztosítottak neki. Ha az ellenfelek támogatóit sikerül a periférián tartani, vagy akár teljesen kiszorítani, Tiberius esélye a győzelemre nagyságrendekkel megnőtt volna.
Blossiusszal az oldalán, legtántoríthatatlanabb híveinek gyűrűjében Tiberius átvágott az irdatlan tömegen, és felment Jupiter templomának lépcsőjén, egy olyan pontra, ahonnan jól láthatták és hallhatták. Amikor szembefordult a sokasággal, felerősödött a tömeg közepéből érkező üdvrivalgás, és a pereméről érkező fülsértő fütyülés és hurrogás is.
Remélte, hogy megszólíthatja a szavazókat, ám a szüntelen zajban képtelen volt hallatni a hangját. Még soha nem látott ilyen harsányan és vadul tülekedő választóseregletet. A résztvevők szakadatlanul mozgolódtak, mindenki folyamatosan kiabált és hadonászott. Itt-ott, főként a periférián, illetve a szobrok és szentélyek körül, ahol a tömeg összesűrűsödött, ezért nehezebben mozdult, még jobban elvadult a hangulat, és nemritkán dulakodásra is sor került. Tiberius úgy érezte magát, mintha egy csatát nézne fentről.
Néhány választási tisztnek elege lett a fejetlenségből, ezért csapkodni kezdett lándzsanyelével a földön, rendet, illetve a törzsek összehívását követelve. A szavazók vagy nem akartak együttműködni, vagy egyszerűen nem hallották a tisztek kiáltásait. Lassan mindenen úrrá lett a káosz.
A tömeg hirtelen utat nyitott Tiberius egyik hívének, Fluvius Flaccus szenátornak, aki odaszaladt néptribunusjelöltjéhez. Idegesen zihált.
– Hádészra, mi történt, Flaccus?
– Most jövök a szenátus soron kívüli üléséről. Az ellenfeleid egész délelőtt azt követelték, hogy Scaevola konzul nyilvánítsa törvénytelen gyülekezésnek a mai választást...
– Törvénytelennek? A népnek joga van tribunusokat választani...
– Azt állítják, hogy a nagy felfordulás veszélyezteti a közbiztonságot... de nem ez a legrosszabb.
– Nem?
– Unokafivéred, Scipio Nasica szerint arra akarod felszítani a csőcseléket, hogy rohanja le a szenátust. Miután lemészárolták ellenfeleidet a szenátusban, királlyá koronáztatod magad...
– Nasica!
Tiberius úgy köpte a nevet, mint egy lealacsonyító jelzőt. Bár az unokatestvérek mindketten Africanus vérvonalát vitték tovább, hallatlan megvetést éreztek egymás iránt. A szenátusban nem volt Nasicánál vaskalaposabb ember. Míg Tiberius a köznép hősévé nőtte ki magát, Nasica nem csinált titkot abból, mennyire lenézi őket. Még akkor is sértegette őket, amikor a szavazataikért szállt síkra. „Én jobban tudom nálatok, gyülevész népség, hogy mi szolgálja az állam érdekeit!” – ordította egyszer egy rendetlen hallgatóságnak. Az ellenfelei azzal viccelődtek, hogy Nasica akár választási szlogent is faraghatna ebből a mondatából. Olyan is előfordult, hogy amikor kezet fogott egy megkérgesedett tenyerű földművessel, rosszindulatúan megkérdezte: „Hogy kerül ilyen szaruréteg egy ember kezére? Csak nem a tenyereden jársz?”
Blossius átvette a szót.
– Scaevola konzul jóravaló ember.
– Valóban – bólintott Flaccus. – Nem egyezett bele, hogy bármilyen határozattal eltörölje a választást. Ám Nasica ettől még nem hátrált meg. „Ha a konzul nem cselekszik a szenátus megmentése érdekében, akkor a magánembereknek kell megoldaniuk a helyzetet.” Ezt mondta Nasica. Pár szenátortársával együtt összegyűlt a szenátus épülete előtt, aztán csatlakozott hozzájuk néhány véreskezű banda. A legbrutálisabb alakok, akiket el tudtok képzelni. Eleve husángokkal érkeztek.
– Idejekorán megtervezték – állapította meg Blossius.
– Nyilvánvaló! – kiáltott fel Flaccus. – És most errefelé tartanak, Nasicával az élen. Meg akarnak ölni téged, Tiberius! Úgy hiszik, szent küldetés vezérli őket; a szenátorok a homlokukra kötötték a tógájuk vörös szegélyét, mint az áldozatbemutatásra készülő papok!
Tiberiusnak a vér is megfagyott az ereiben. Végignézett a gyanútlan tömegen.
– A jel! – rikoltotta Blossius. – Mutasd a jelet!
Tiberius felemelte a karját. A mozdulattal magára vonta a sokaság figyelmét. Amikor minden pillantást magán érzett, a fejére mutatott.
Hívei azonnal megértették az üzenetet. Kitépték a lándzsanyeleket a választási tisztek kezéből, és darabokra törve továbbadták őket egymás között; a hosszabb darabokat botként, a kisebb, éles forgácsokat tőrökként használták. A gyülekezésre használt téren elszórva található fapadokat is felaprították, hogy még több fegyvert kerítsenek.
Tiberius jelen lévő ellenlábasai egészen mást olvastak ki a jelzésből.
– A fejére mutatott... koronát követel! – kiáltottak fel. – Nézzétek a híveit, fegyvereket gyűjtenek... erőszakkal akarják elfoglalni a Capitolinust. Királlyá fogják kikiáltani Tiberiust!
Még az egyre jobban elvaduló fejetlenségből is kitűnt a gyűléstér bejáratánál keletkezett dulakodás. Nasica érkezett meg a szenátortársaival és a mindenre elszánt orgyilkosaival.
Pokoli zűrzavar és kétségbeesés lett úrrá a szavazópolgárokon. A Capitolinus tetején zajló csetepaté hangját még a Palatinuson, a fórumon, sőt a Tiberis túlpartján is tisztán lehetett hallani.
Az ordítozás és vérontás közepette Tiberiust számtalan híve vette körbe, és felajánlották neki fegyvereiket, de a tribunus egyiket sem fogadta el. Inkább hátat fordított a villongásnak, szembefordult Jupiter templomával, és imára emelte kezét.
– Jupiter, te Leghatalmasabb Isten, nagyapám védelmezője a harcban...
Blossius megrángatta Tiberius tógájának redőit, és rákiáltott.
– Menj be a templomba! Rohanj! Ha bemennek utánad, kérd Jupiter oltalmát...
Blossiust ebben a pillanatban hasba vágták egy bottal. Elakadó lélegzettel rogyott térdre.
Egyre több kéz nyúlt Tiberius felé. Megfogták a tógáját, és lerángatták róla. Alsó tunikájában szaladt fel a templom lépcsőjén. Villámként hasított sérült lábujjába a fájdalom, ezért megbotlott az egyik lépcsőfokban, és orra bukott. Mielőtt feltápászkodhatott volna, egy bot sújtott le a fejére. Megtántorodott. Vaksin felegyenesedett, és egy darabig ingatagon ácsorgott. A következő furkósbot már akkora erővel támadt rá, hogy émelyítő reccsenés kíséretében szét is zúzta a koponyáját.
Blossiusnak sikerült lábra állnia. Vér és agyvelő fröccsent a köpenyére. Rémült döbbenettel meredt a véres maradványokra, amelyek élettelen kupacként hevertek a lépcsőn.
Az egyik gyilkos felismerte.
– Ez a görög filozófus! Ő lett volna a király tanácsadója!
– Csapjuk szét a fejét!
– Én nem koszolom össze magam a mocskos agyával. Lökjük le a Tarpeii-szikláról!
Rikoltozva és röhögve ragadták meg Blossius kezét és lábát, majd levitték a lépcsőn. A szikla felé indultak, botjaikat lóbálva, és átugrálva az utat beszennyező holttestek felett.
Amikor felértek a szakadék csúcsára, nem dobták le rögtön a filozófust, hanem sokáig ide-oda lendítették, hogy minél távolabbra repüljön.
– Háromra dobjuk! Egy... kettő... három!
Elengedték, mire a bölcselő belezuhant a mélységbe.
Rövid ideig úgy tűnt, hogy Blossius dacol a föld vonzásával. Mintha felfelé szállt volna. Aztán hirtelen torz szögben elfordult a dereka, és zuhanni kezdett.
Mivel jó nagy lendülettel dobták le, könnyedén a Capitolinus lábánál köthetett volna ki összetörve, ám ezen a napon rengeteg embert taszítottak már le előtte a Tarpeii-szikláról. Néhányuknak sikerült megkapaszkodniuk egy kiálló sziklában, amelyből elég kevés akadt a meredek sziklafalon. Az eszeveszett kapálózás közben Blossius el tudta kapni az egyik férfi ruháját, és így megszakította a zuhanást. Szinte azonnal le is csúszott a keze a tógáról, és ráesett a következő halálra ítélt kapaszkodóra. Ily módon bukdácsolt egyre lejjebb, egyik kétségbeesett embertől a másikig, meg-megszakadó lendülettel. Többször is előfordult, hogy valamelyik felette kapaszkodónak lecsúszott a keze, és sikoltva zuhant le mellette.
Végül akaraterejének utolsó foszlánya is elillant, és eluralkodott rajta a halálos rémület. Már nem volt miben megkapaszkodnia, ezért valóban megindult a mélység felé.
Nem a kemény földre ért le, hanem egy irdatlan halomnyi testre. Még több test zuhant rá, mintha jégeső csapdosta volna a talajt.

Amikor leszállt az éj, az orgyilkosok összeszedték a holttesteket, és jókora talicskákra rakva letolták őket a Tiberishez, hogy bedobják őket a vízbe.
Blossius nehezen tért magához. Először azt hitte, hogy élve temették el, ám a körös-körül tapintható tömeg nem föld volt, hanem emberi testek sokasága. Érezte, ahogy a talicska zötykölődik alatta, és tagjai minden rázkódásnál kínzóan megsajdultak. Nyögni akart, de alig jutott levegő a tüdejébe. Fulladozott a mellkasára nehezedő nyomástól.
Valahonnan fojtott neszt hallott – asszonyok zokogtak és sivalkodtak. Az egyikük felkiáltott:
– Adjátok ide a férjem testét! Legalább a testét hadd kapjam meg!
Egy éles férfihang rárivallt, hogy tartsa magát távol a testektől.
A taliga megállt, és az egész világ felborult. Blossius körül hegyomlásként mozdultak meg a hullák. A filozófus tehetetlenül bukdácsolt előre.
Váratlanul víz alatt találta magát. A megrázkódtatás kitisztította érzékeit, és hirtelenjében tökéletesen tudatánál volt. Köpködve, karjával csapkodva felküzdötte magát a felszínre, és végre megtöltötte a tüdejét levegővel.
Sok ezer csillag pislogott le rá a sötét égboltról. A komótosan hömpölygő áramlat temérdek testet sodort. Szédült állapotában valahogy rájött, hogy melyik a közelebbi part, és arrafelé úszott. Újra és újra beleütközött a körülötte lebegő tetemekbe. Az egyik mintha átkarolta volna. Blossius iszonyodva próbálta kiszabadítani magát a halálos ölelésből. A férfi már nem élt; ez egyértelműen látszott az összezúzódott koponyából.
Blossius lefejtette magáról a kart, és belenézett a halott férfi arcába.
Tiberius volt az.
Ösztönösen a test után nyúlt, de most éppolyan nehezére esett elkapni, amennyire nehezére esett korábban megszabadulni tőle. Elvitte az áramlat, testének torzója megpördült egy örvényben, és végtagjai egymásnak ütődtek, olyan mereven, akár a vízbe vetett faágak.
Blossius minden reményétől megfosztottan, teljesen elgyötörten, sírással küszködve húzta fel magát a partra, aztán eszméletlenül csuklott össze.

– Ha a te tanácsaidat követem, drága anyám... ha összekötöm a sorsomat Tiberiusszal... képzelheted, mi lett volna az eredménye! – Lucius Pinarius idegesen járkált fel-alá a kertben. – Most neked kell követned az én tanácsaimat. Kergesd ki a házunkból ezt a veszélyes őrültet!
Blossiusra mutatott, aki meztelen felsőtesttel ült az egyik széken, és türelmesen tűrte, hogy Menenia kenőccsel kenegesse, és friss kötszerrel borítsa be számtalan sebesülését. Három nap telt el azóta, hogy farkasszemet nézett a halállal, de még mindig nem tért magához a megrázkódtatásból.
Még az egész város a Capitolinuson történt mészárlás hatása alatt állt. Legalább háromszáz ember vesztette ott életét. Nem élt már olyan ember, aki emlékezhetett hasonló vérontásra, mivel Tarquinius bukása és a köztársaság első bizonytalan időszaka óta először került sor politikai okokból kiinduló nyílt, tömeges vérontásra, amelyben rómaiak öltek rómaiakat. A holttestek méltánytalan, figyelmetlen kezelése még Tiberius ellenlábasai közül is sokakat megbotránkoztatott, és a harag mind jobban gyülemlett az emberekben. Csakhogy annak a Scipio Nasica által vezetett szenátorcsoportnak, amelyik félreállította az útból Tiberiust, esze ágában sem volt megbánni, amit tett. A megfélemlítés útján megszerezték az irányítást, és folytatták a letartóztatások, kifaggatások és kivégzések sorozatát, méghozzá tárgyalások nélkül. Mindenkire lecsaptak, akit a „Gracchus-féle zendülésben” való részvétellel vádoltak. Folytonosan új nevek kerültek a gyanúsítottak listájára, és az elfogottakat addig kínozták, amíg be nem árultak másokat is. A pletyka és a pánik uralta el a város légkörét. Egész családok hajóztak le a Tiberisen Ostiába, ahol reményeik szerint felszállhattak egy nagyobb, messzi száműzetésbe induló hajóra.
Blossius arca megrándult, amikor Menenia tapogató mozdulatokkal belekente a csípős kenőcsöt az egyik vállán éktelenkedő vágásba. Aztán megfogta és megcsókolta a nő kezét.
– A fiadnak igaza van – jegyezte meg. – Megmenekültem a capitolinusi vérontásból, és rejtélyes módon eddig Nasica vadászkopói sem találtak rám. De nemsokára letartóztatnak, vagy teketóriázás nélkül agyonütnek...
Dörömbölés hallatszott az ajtó felől. Blossius megmerevedett, majd felállt, és eltakarta magát.
Felfegyverzett liktorok vonultak ki a kertbe. A legidősebb épp csak egy pillantást vetett Luciusra és az anyjára, aztán Blossiusra nézett, és gúnyosan elvigyorodott.
– Hát itt vagy, filozófus! Először a királyi címre áhítozó házában kerestünk. Elvégre az a hivatalos lakhelyed itt, Rómában, nem igaz? Ott ingyenélősködsz Africanus lányánál. Azt hitted, hogy itt elrejtőzhetsz előlünk? Vagy így szerzitek ti, filozófusok a mindennapi betevőt, hogy egyik magányos római özvegy házától a másikig jártok, a borukat isszátok, és az ágyukat öntözitek magotokkal?
Lucius mérgesen előrelépett, de a liktor felemelte a botját, ezért kénytelen volt meghunyászkodni. Az anyja már vakmerőbbnek bizonyult. Belemártotta ujját a kenőcsös edénybe, és belefröcskölte a csípős szert a testőr arcába. A liktor eldobta a botját, és kitörölte a szeméből a maró anyagot.
– Szuka! – üvöltötte. – Ha nem közönséges asszonyállat lennél, ez zendülésnek számítana, és gondoskodnék róla, hogy levetkőztessenek és megkorbácsoljanak!
A férfi lehajolt a botjáért, és amikor felegyenesedett, nagy erővel belecsapott Blossius hasába. A filozófus hétrét görnyedt a fájdalomtól. Két liktor azon nyomban megragadta a karját, és durva lökdösésekkel kikísérte a kertből.
Menenia eltakarta az arcát, és sírva fakadt. A liktor vigyorogva nézett rá.
– Csak nem fog hiányozni neked az a vén sztoikus? Kissé rokkant ménnek látszik. Te viszont még elég takaros kancának látszol. Biztos találsz egy jóképű fiatal rómait, aki meghág téged!
A férfi Luciusra nézett a szeme sarkából. A sértés legalább annyira szólt neki, mint az anyjának, és arra szólította fel, hogy üssön, ha mer. Lucius keze ökölbe szorult, feje előrebukott, dühtől és szégyentől forrongva.
Alighogy a testőrök távoztak, Menenia belekarolt a fiába.
– Kövesd őket! – rimánkodott neki. – Tégy meg mindent Blossius érdekében!
– Anyám, senki nem tehet semmit.
– Akkor legalább nézd meg, hogy hova viszik, és mit tesznek vele. Nem fogom kibírni, ha csak úgy egyszerűen nyoma vész, és soha nem értesülök a sorsáról. Kérlek Lucius, könyörgöm!
Lucius nem bírta hallgatni anyja zokogását, ezért kifutott a házból. Zaklatottan, biztonságos távolságból követte a liktorokat, és figyelte, ahogy egyik ház után a másikba rontottak be a Palatinuson, és sorozatban fogták le a kiszemelt áldozatokat. A foglyokat összekötözték, és libasorban vezették le egy kanyargós úton a fórumra.
A foglyok útját követve Luciusnak olyan élményben volt része, amely sokkal inkább illett egy rémálomba, semmint a nappali fényben fürdő fórumra. Jól öltözött férfiak egy csoportja, köztük néhány szenátor, gúnykacajokat hallatva nézte végig, ahogy a liktorok egy szűkös faládába gyömöszölnek egy tépett, véres göncöt viselő férfit. Mielőtt lezárták a láda tetejét, egy kasból tekergő viperákat szórtak az áldozat fejére. Még a láda faanyagán is olyan élesen hatolt át a férfi sikoltozása, hogy a visszhang az egész fórumot beterítette. A bámészkodók botokkal csapkodták a ládát, és röhögtek.
A többi foglyot a bíróság elé vezették. Lucius csatlakozott a szemlélődők tömegéhez, de inkább a hátsó fertályon, ahol nem vonta magára senkinek a figyelmét.
Az emelvényen ülő bírák között Scipio Nasicát is felismerte; ő irányította a kikérdezést. Az elfogottak közül elsőként Blossiust faggatták ki.
– Te vagy Blossius Küméből, a sztoikus filozófus? – kérdezte Nasica.
– Tudod, hogy én vagyok.
– Csak felelj a kérdésre. Külön előírás van arra, hogy miként kell polgárokat kikérdezni, és külön előírás vonatkozik az idegenekre. Te vagy Blossius Küméből?
– Én vagyok. Hívhatsz idegennek, de én is Itáliában születtem.
– Itália nem Róma.
– Ettől függetlenül nemes campaniai vér folyik az ereimben.
Nasica felvonta az egyik szemöldökét.
– Igen, a bíróság tökéletesen tisztában van azzal, hogy őseid közül több Blossius is elárulta Rómát, és a Hannibalhoz való csatlakozásra bujtogatta a campaniaiakat.
Blossius felsóhajtott.
– Az nagyon régen volt.
– Meglehet. Akkor hát Küméből származol, igaz?
– Igen.
– Mint mondtam, Itália nem Róma... és Kümét gyakorlatilag még Itália részének sem lehet tekinteni. Kümé lakossága görögül beszél. Görög kicsapongások jellemzőek rájuk. Romlott görög ideákkal teletömött fejű filozófusokat küldenek ide, Rómába.
– Amikor Tiberius Gracchus kisfiú volt, erényeket tanult tőlem, nem kicsapongást. Amikor felnőtté érett, tanácsot és útmutatást ajánlottam neki...
– A bíróságot nem érdekli a te ködös pályafutásod. Mi egy nagyon is valós zendülési esetet vizsgálunk ki, nem képzelgésekkel teli filozófiákat. Elsősorban azt akarjuk tudni, hogy milyen ismereteid vannak a királyi címre áhítozó Tiberius Gracchus kísérleteiről, amelyekkel meg akarta dönteni köztársaságunkat.
– Ez nevetséges! Nem kísérletezett ilyesmivel.
– Jelen voltál, amikor Tiberius Gracchus találkozott a pergamumi nagykövettel, aki elvitte neki Attalus király uralkodói végrendeletét?
– Igen.
– És szemtanúja voltál annak, amikor Tiberius Gracchus átvette a diadémot és a bíborszínű királyi palástot?
– Igen, de...
– Nem tette fel a diadémot a fejére?
– Talán egy pillanatra igen, viccből...
– Tagadod, hogy Tiberius Gracchus parancsára egy listát állítottál össze az Attalus király által Rómára hagyományozott kincsek értékéről?
– Ez csak elméletben született meg, és attól függött, hogy...
– Úgy látom, Blossius, hogy nem vagy egyenes válaszokhoz szokva. Igen vagy nem? Mennyire szeretitek ti, filozófusok a saját hangotokat hallgatni! Talán ki kellene vágatnom a nyelved, hogy meggyorsítsam ezt a kihallgatást. Akkor a lábad toppantásával válaszolhatnál. Egy jelentené az igent, kettő a nemet.
Blossius elfehéredett. A nézők, akik egyhangúan a bíróság oldalán álltak, nevetésben törtek ki. A közöttük toporgó Lucius igyekezett minél inkább láthatatlanná válni.
Ahogy a kihallgatás folytatódott, egyre világosabbá vált, hogy Nasica célja nem is annyira Blossius befeketítése volt, mint inkább a saját ésszerű okfejtésével való kérkedés, amelynek alapján korábban intézkedni kezdett Tiberius ellen. Egymás után sorolta a lényegbevágó kérdéseket, és arra kényszerítette Blossiust, hogy igennel vagy nemmel válaszoljon.
– A válaszaid alapján a bíróságnak arra kell következtetnie, hogy bármely és minden egyes, a római állam ellen irányuló bűncselekményt Tiberius Gracchus parancsára követtél el. Így volt?
Blossius sóhajtott.
– Hogy lehet egy ilyen kérdésre felelni?
– Akkor máshogy fogalmazom meg. Az összes lépésedet, amelyben a római állam sorsa is érintett volt, Tiberius Gracchus kérésére, illetve parancsára tetted meg? Igen vagy nem?
– Igen.
– Jól van. Még egy utolsó kérdés: ha Tiberius Gracchus azt mondja neked, hogy gyújtsd fel a Capitolinus-dombot, megteszed?
– Ez őrültség! Tiberius soha nem adott volna ilyen utasítást.
– Felelj a kérdésre. Önszántadból, különben kényszeríteni fogunk rá!
Blossius a fogát csikorgatta.
– Rendben van. Ha Tiberius ilyesmire utasított volna, akkor minden bizonnyal meglett volna a jó oka rá, és ez nekem is felhatalmazást adott volna, mert Tiberius soha nem adott ki olyan parancsot, ami nem a nép érdekeit szolgálja!
Nasica hátradőlt a székén, és undorodó arckifejezéssel karba fonta a kezét.
– Tessék... a filozófus megint ontja a szót, és mindenki hallhatja, milyen romlott és ármányos a gondolkodása. Befejeztem a kikérdezést. Van köztetek olyan, aki a vádlott védelmében akar tanúvallomást tenni?
A bámészkodókra nézett. Lucius lehajtotta a fejét, és elbújt a tömkelegben.
A bírák rövid tanácskozást folytattak az emelvényen, aztán Nasica felállt, és megszólította az egybegyűlteket.
– Kijelentjük, hogy Blossius Küméből szabadon és őszintén vallott a jelenleg taglalt, Tiberius Gracchus nevéhez fűződő zendülés kapcsán. Azt is megállapítjuk, hogy Blossius a saját szavaival fosztotta meg magát, filozófiáját és tanításait a hitelességétől, egyszersmind azokat is, akiket valaha tanított. Ha polgár lenne, árulásért ítélnénk halálra, de mivel idegen, életfogytiglani száműzetés lesz a sorsa. Szabadon távozhat a bíróság színe elől. Napkelte előtt el kell hagynia Rómát, különben azonnali halálbüntetéssel lakol. Hozzátok elő a következő foglyot!

– Egy kérdést sem tettek fel az elveimről! Még csak nem is vádoltak azzal, hogy közöm van a sztoicizmushoz, és hogy ilyen értékeket adtam át Tiberiusnak! Micsoda arrogáns emberek! Az ő felfogásukba nem fér bele, hogy egy egyszerű bölcselő hatást gyakorolhat egy tetterős római férfira. Én, Blossius Küméből, még ahhoz is túl jelentéktelen vagyok, hogy kivégezzenek!
A filozófus becsomagolta néhány holmiját Cornelia házában, majd átment Meneniához elbúcsúzni.
– Én is veled tartok. Itt már nincs maradásom.
Menenia hangja tompán, élettelenül kongott. A Blossius letartóztatásával járó megrázkódtatás, a szabadon engedését követő megkönnyebbülés, és végül száműzetésének kegyetlen híre teljesen felforgatta addigi világát.
– Esztelenség – közölte Blossius. – Itt van a fiad. Emlékszel, amikor évekkel ezelőtt egy filozófiai eszmecsere során arra jutottunk, hogy egy asszony legnagyobb és legfontosabb szerepe az anyai szerep?
– Ez Cornelia következtetése volt, nem az enyém.
– Corneliának most nagyobb szüksége van a barátságodra, mint bármikor korábban. Valósággal belebolondult Tiberius elvesztésébe.
Menenia megrázta a fejét.
– Veled kell mennem.
– Nem, kedvesem. A száműzetés nem neked való.
Lucius szótlanul állt a közelükben. Mindvégig igaza volt, és most ott látta maga előtt ennek bizonyítékát: Tiberius radikális politikai nézetei katasztrófát okoztak saját maga és a hozzátartozói számára is. De nem érzett kielégülést amiatt, hogy igaza volt. Szégyen és keserű kudarcérzés fojtogatta.
– Hova fogsz menni, Blossius? – kérdezte Menenia.
– Először egy csónakon lemegyek Ostiába...
– Az éjszaka közepén?
Blossius felmordult.
– Mostanság az éjszaka közepén a legsűrűbb a forgalom a folyón. Nem csak én menekülök a városból ma éjjel! Ostiában felszállok az első keletre induló hajóra. Biztos akad majd egy uralkodó, valahol görög földön vagy Ázsiában, aki menedéket biztosít nekem... valaki, aki rokonszenvez a sztoikus eszmékkel... aki nem fél Rómától...
Úgy érted, egy hozzád hasonló bolond, gondolta magában Lucius, de elharapta a nyelvét, és inkább nem szólt semmit.

KR. E. 129

Lucius Pinarius kivette a levelet anyja remegő kezéből. Görögül írták, a legjobb minőségű pergamenre. Lucius lassan olvasott, minden szóra külön hangsúlyt fektetett.

Blossiustól Meneniának, Üdvözletem és Töretlen Odaadásom:

Leveleid oly csillapítólag hatnak rám, mint gyógyír a sebre. Minden nap ünnep számomra, amikor egy hírvivő levelet hoz tőled.
Örömmel hallom, hogy Luciusszal együtt mindketten jó egészségnek örvendtek. Boldoggá tesz az is, hogy a fiad vállalkozása egyre virágzik. Bizonyára sok pénzt lehet keresni a nagy építkezéseknél.
Köszönöm, hogy hírt adtál Corneliáról. Semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy három évvel Tiberius halála után még mindig gyászt visel – akármit is suttognak a pletykás hárpiák! A fia halálának körülményei, a testének meggyalázása, és az utána következő felháborító események mind okot adnak neki arra, hogy hosszabban gyászoljon, mint ahogy a hagyomány szerint illendőnek számít.
De ha jól olvasom ki szavaidból, Tiberius fivére már nem visel feketét. Nos, Gaius életerős fiatalember, tovább kell lépnie. Vegyes érzelmekkel fogadtam a hírt, hogy a jelek szerint teljesen visszavonul a politikai élettől, és (Luciushoz hasonlóan) a pénzkeresésnek szenteli képességeit. Bizonyos tekintetben, vezetői tehetség terén Gaius még a fivérét is túlszárnyalja. Micsoda könnyelműség hogy távol marad a hivatali előremenetel útjától! Ugyanakkor látván mindazt, ami Tiberiusszal történt, ki ítélhetné el azért, hogy másféle sorsot szán magának?
Néha egészen biztosan érzem, hogy Gaius valamikor mégis vissza fog térni a nyilvános életbe. Oly erős a vérében a politika iránti vonzalom!
Ami az én pályafutásomat illeti, büszkén jelentem, hogy Arisztonikosz király minden nappal egyre inkább a bizalmába fogad. Igen, bátran nevezem királynak, annak dacára, hogy a rómaiak nem fogadják el a rangját, és lázadónak tartják. Attalus király végrendeletét semmisnek és érvénytelennek minősítették, amikor Arisztonikosz fővezér katonai erővel és erkölcsi felhatalmazással elfoglalta Pergamum trónját. Hogy bosszankodhatnak most a római szenátorok, látván, hogy esélyük sem marad a pergamumi kincs megszerzésére! Részben azért is ölték meg Tiberiust, mert gyilkos mohóságot ébresztett bennük a kincs létezése.
Arisztonikosz király kiváló ember. Okkal bízom benne, hogy a tanácsaim követésével előbb-utóbb ő fogja megtestesíteni a sztoikus ideálnak megfelelő, igazságos királyt. Gyakran beszélünk az általa megálmodott új fővárosról – Heliopolisznak fogjuk nevezni, a Nap Városának –, amelyben mindenféle rendű és rangú ember, még a rabszolga is, szabadon fog élni.
Arisztonikosz ugyanakkor valóságos katonai géniusz – hála az isteneknek! Bátran védelmezi majd a pergamumi trónra vonatkozó jogát a római seregekkel szemben. Ha sikerül uralmát megerősítenie, elülteti szívünkben a reményt, hogy a többi ázsiai és görög vezető is felkel majd vele együtt, és megdöntik a zsarnok római hegemóniát. Teljesen szembefordultam Rómával, azzal a korrupt köztársasággal. A világ többi része csak úgy maradhat fenn, ha minden egyes támadásnál ellen tud állni Róma uralmi követeléseinek.
De tessék, már megint messzire eveztem a politika vizein! Bocsáss meg szerelmem. Ha mellettem lennél, szinte semmi másra nem tudnék gondolni. Így viszont felborult életem egyensúlya, és az a részem, amelyik a legelevenebb volt – az a nagyon is érzéki természetű férfi, aki képes volt a szerelemre, a szenvedélyre, a sírásra és a nevetésre – elsorvadt és elhervadt, mint egy masszív szőlőtőke, amit kiszakítottak a dús, nedves földből. Roppantul hiányzol nekem! Sóvárgok a szavaid és az arcod után, hiányzik a hangod muzsikája és a tested melege. Talán egy nap – esetleg Heliopoliszban – ismét együtt leszünk. De – fájdalom! – az a nap még nagyon messze van!
Mint mindig most is ragaszkodom hozzá, hogy semmisítsd meg ezt a levelet, rögtön az elolvasása után. Állj ellen minden kísértésnek, hogy érzelmi okokból megőrizd ezt a darab pergament. Égesd el! Én is ezt teszem minden tőled kapott levéllel, jóllehet, a könnyeim áztatják a hamvaikat. A te biztonságod, nem a sajátom miatt kérem. Mindkettőnknek szomorúan kellett látnunk, milyen gátlástalanok lettek az erény ellenségei, és hogyan fordítják az erényesek ellen a saját szavaikat.
Minden szerelmem a tied...

Lucius borzongva eresztette lejjebb a pergament. Nem tudta eldönteni, melyik sérti igazán: a sztoikus filozófus rosszindulatú, fonák dicsérete az ő pénzszerző módszereit illetően, a jellegzetes önelégült talpnyalás, amivel a felfelé törekvő Arisztonikoszt emlegeti, vagy a pikáns metaforák, amikkel az anyja iránti szerelmét idézi fel. Hát persze, a masszív szőlőtőke, amit kiszakítottak a dús, nedves földből!
– Esküdj meg, anyám, hogy hűen követted az utasításait, és elégetted az összes levelét.
Menenia könnyes szemmel nézett fel a fiára. Összevonta a szemöldökét, majd megrándította az egyik vállát.
– Hercules és Hádész! Nem égetted el a leveleket, ugye? Megtartottad őket.
– Nem mindet! Csak párat – suttogta Menenia. – Csak a leg... legszemélyesebbeket. Semmi sem volt a megtartott levelekben, ami bármilyen tekintetben...
– Minden Blossiustól érkező levél veszélyes, anyám! Hát nem érted? El kell pusztítanunk az összes kapcsot, ami arra enged következtetni, hogy a száműzetése óta is követjük a sorsát, azóta pedig végképp, hogy csatlakozott Arisztonikosz királyhoz! A tartalom nem számít... Habár ez utóbbi alapján azonnal el is ítélnének! Hol vannak a megőrzött levelek? Hozd ide őket! Most azonnal! Égesd el őket magad, ne bízd rá egyik rabszolgádra sem. Ne késlekedj! Én felszítom a tüzet a szénserpenyőben.
Amikor Lucius rövid időre egyedül maradt a kertben, lehajtotta a fejét, és engedte, hogy a karja lehulljon az oldalán. A térde szinte kocsonyássá vált, és egy röpke pillanatig úgy érezte, összeesik. Az anyja kedvéért bátor maszkot öltött magára, dühöt és riadalmat mutatott, és elrejtette a vakrémületet, ami azóta erősödött benne, hogy aznap reggel átkelt a fórumon, és hallotta a Pergamumból érkezett híreket.
Arisztonikoszt, a trónbitorlót elfogták. Hadseregét megsemmisítették. A néhai Attalus birodalmát és felmérhetetlen vagyonát végül teljes egészében elkobozta a római haderő. Marcus Perperna római parancsnok már azzal kérkedett, hogy rövidesen megrendezésre kerülő diadalmenetén körbehordozza Arisztonikosz pucér testét Rómában, és addig korbácsoltatja, amíg halálért nem könyörög, aztán a Tullianum nyirkos föld alatti börtöncellájában megfojtják.
A hírek hallatán Lucius azonnal hazaszaladt, nyersen közölte az anyjával, hogy Arisztonikoszt legyőzték, és követelte, hogy láthassa az összes Blossiustól érkezett levelet, legyen akármilyen apró pergamenfecni. Blossius sorsáról még nem tájékoztatta. Eddig az anyja sem kérdezett rá, talán döbbenetében és rémületében még nem merte megtenni. Mennyire rettegett attól a kérdéstől Lucius!
Menenia néhány pergamendarabbal tért vissza. Annyiszor olvasta újra őket, hogy egészen gyűröttek és foltosak lettek. Lucius sóhajtva vette el a leveleket az anyjától.
– Biztos vagy benne, hogy ez az összes levél? Itt van mind?
– Igen, Lucius.
– Imádkozzunk az istenekhez, hogy Blossius is megtette, amit tőled kért, vagyis elégette a tőled érkezett leveleket.
A férfi egyenként taszította a tűzbe a pergamendarabokat. Az anyjával együtt figyelte, ahogy a lángok martalékává lesznek, és miután felemésztődtek, hamuvá porladnak.
– A levelei... a szavai... mind odavesztek – suttogta Menenia, aztán erőt vett magát. – És Blossius?
– Blossius is odavan, anyám. Bölcsen döntött, helyesen cselekedett. Ha elfogták volna... – Lucius vonakodott kiejteni olyan szavakat, mint a kínzás, a megaláztatás, vagy az elnyújtott halál. Megköszörülte a torkát. – Nem vállalta a fogságot, inkább végzett magával. Igazi római módjára halt meg.
– Inkább sztoikus módjára. – Menenia behunyta a szemét.
Az égő levelek melege felhevítette az arcán végigcsurgó könnyeket. Felmelegítette az, ami Blossius földi létezéséből utolsónak maradt.
Lucius az anyjára nézett. Akármit is gondolt Blossiusról, megindította az anyja fájdalma. Ahogy Blossius távozásának napján, most sem érzett kielégültséget, csak mély szégyent és szomorúságot.

KR. E. 124

– Gyerekkoromban idős tanítómesterem, Blossius Euripidész összes sorát elolvastatta velem – mondta Gaius Gracchus, és rámosolygott hallgatóságára. – Drága öreg Blossius! Sajnos már nem sok mindenre emlékszem Euripidészből, de néhány sort megjegyeztem a Bakkhánsnőkből:

„Sok alakja van az isteninek,
sok nemreméltet is végre segít;
és mire várunk, az sose jő el,
míg a sosemvártnak utat nyitott a sors:
így ért ez is, íme célhoz.”[8]

Nos, kedves barátaim, a mi történetünk még messze van a „céltól”. Éppen csak elkezdődött! Ám az istenek már találtak módot a „sosemvártra”. Kilenc évvel ezelőtt, amikor Tiberius bátyám meghalt, melyikünk mert volna megjósolni egy ehhez hasonló napot?
Gaius szünetet tartott, hogy a szavai leülepedhessenek. Tízig számolt magában. Ezt az átgondolt, jól időzített szónoki fogást még Tiberiustól tanulta: Túl gyors vagy, öcsém. Néha-néha állj meg főleg akkor, ha valami okosat vagy elgondolkodtatót mondtál. Végy nagy levegőt... számolj tízig... hagyd, hogy a hallgatóságod eltöprengjen, és utat engedjen érzelmeinek...
Gaius ezúttal nem a fórumon próbált támogatókat találni valami szedett-vedett csoportosulásból, hanem anyja palatinusi házának mécsesekkel megvilágított kertjében szólította meg legelszántabb követőinek belterjes kis körét. Győzelmet ünnepeltek. Gaius Gracchust, aki a fivére halála után megesküdött, hogy soha nem foglalkozik politikával, éppen az imént választották meg a plebs néptribunusának, így Tiberius nyomdokaiba léphetett.
– Bár lehet, hogy az anyám megjósolhatta volna. – Gaius az egyik közeli heverőn ülő Cornelia felé biccentett. – Gyermekkorom egyetlen napja sem telhetett el úgy, hogy ne buzdítottak volna a nagyapám példájának követésére. Mégis, engem leginkább az anyám példája ösztönöz, ő állította elém a legnagyobb kihívást. Élt valaha a földön bárminemű halandó, aki ilyen töméntelen erőt és bátorságot testesített meg? Köszöntsétek velem együtt Corneliát, Africanus lányát, Tiberius Gracchus feleségét, azét a néhai Tiberius Gracchusét, aki kétszer volt konzul, és akinek szobra ott áll a fórumon. És köszöntsük a mártír Tiberius édesanyját is!
Cornelia olyan szerényen mosolyodott el, hogy egy külső szemlélő azt hihette volna: még soha nem dicsérték így. Pedig számtalanszor megjelent Gaius oldalán a büszke anya szerepében a választási kampány során, Róma különböző kerületeiben és több vidéki helyszínen is, sugárzó arccal fogadva a fiának járó mérhetetlen elismerést. Gaius hívei imádták Corneliát, és még jobban rajongtak bálványukért az anyja iránt érzett rajongása miatt.
A kampány utolsó napjaiban szinte végtelenné duzzadt Gaius hallgatósága. Még a népszerűségének csúcsán lévő Tiberius sem gyűjtött maga köré ennyi támogatót és kíváncsiskodót. A választás napján olyan sokadalom csődült fel Rómába szavazni, hogy nem volt elég fogadó, ami elszállásolhatta volna őket. Az emberek a fák alatt, az út mellett vagy a háztetőkön töltötték az éjszakát.
A Gracchus-mészárlás egyik következményeként a szavazás helyszínét áthelyezték a zsúfolt Capitolinus-dombról a városfalon kívülre, a Mars-mezőre. Itt bőséggel akadt hely a törzsek számára a gyülekezéshez. A karámokra emlékeztető szerkezeteket úgy építették meg, hogy a választók libasorban mehessenek végig rajtuk, és szigorúan egyenként adhassák le szavazataikat. Csakhogy ezúttal még ez a hatalmas tér is szűkösnek bizonyult – annyian érkeztek Gaiusra szavazni. Többször is zendülés szagát lehetett érezni a levegőben, de végül vérontás nélkül sikerült lebonyolítani a választást. Gaius vitathatatlanul győztesként került ki a megmérettetésből, és ezzel felhatalmazást kapott arra, hogy véghezvigye reformprogramját, amely még a fivére elképzelésénél is radikálisabb volt.
Cornelia köszöntése után Gaius egy másik jelenlévő felé fordult.
– Ne feledkezzünk meg hű barátunkról, Lucius Pinariusról sem. Még ő sem merte volna hinni, hogy visszatérek a politikába. Amikor azonban elindultam a tribunusi címért, habozás nélkül az én ügyemnek szentelte magát és tekintélyes vagyonát. Lucius egy új és hatalmas erőt képvisel ebben a városban: a lovagok osztályát. Ősapáink vezették be azt a hagyományt, hogy a közvagyon terhére tekintélyes lovagi címmel jutalmazzák a legkiválóbb katonákat. Ma már a cenzorok határozzák meg, hogy kik kerülnek be az equestriánus osztályba, de nem lovas katonaként szerzett érdemeik vagy vitézségük alapján, hanem az összegyűjtött vagyonuk szerint. Ők úgy döntöttek, hogy megkerülik a hivatali előremenetel útját, így egy különálló, a szenátustól független, előkelő osztályt képeznek. Lucius Pinariusnak valósággal a vérében van az üzlet, ahogy nekem a politika. Nem kerülhetjük el a sorsunkat. A jövőt Róma lovagi osztálya jelenti, akik keményen dolgoznak, és a vagyonukat kockáztatják azért, hogy városunk virágozzék. A tunya szenátorok, akik több vagyont emésztenek fel, mint amennyit létrehoznak, és akik magasról lenézik az összes többi embert, a holt múltat jelképezik.
– Lucius építészként a város számtalan hatalmas építkezéséért felel. Odaadó felesége fiút szült neki, és minden egyéb földi sikert is elért, amire ember csak áhítozhat. Hosszú évek óta társak vagyunk az üzletben. Olyan jól ismerjük egymást, hogy...
– Befejezzük egymás mondatait? – vágott közbe Lucius.
– Úgy van! Ennek ellenére, amikor úgy döntöttem, hogy indulok a tribunusi címért, Lucius lepődött meg a legjobban. És senki sem lepődött meg nálam jobban, amikor Lucius azonmód fejest ugrott a politikába az oldalamon, vagy inkább mögöttem, mivel jobban szereti a színpad mögötti árnyékjátékos szerepét, akit a szavazók soha egy pillanatra sem látnak, de aki titkon mozgatja a szereplőket, és fel-felrázza őket. Köszöntsétek velem együtt mindnyájan Lucius Pinariust, a kiváló lovagot, barátomat, támogatómat és leghűbb bizalmasomat!
Corneliával ellentétben Lucius nem volt hozzászokva a nyilvános dicséretekhez. Már betöltötte a negyvenet, mégis úgy vörösödött el, mint egy kisfiú.
Mindenki ismerte Gaius történetét: az iszonyatot, amit Tiberius meggyilkolásakor át kellett élnie, az utána következő visszavonulást a nyilvánosságtól, és végül a – diadalmas – visszatérést a politikába. Lucius igaz történetét viszont Luciuson kívül senki sem ismerte. Csak ő volt tisztában azokkal a kusza érzelmekkel, amelyek ehhez az estéhez elvezettek. Soha nem tudta megbocsátani magának, hogy tétlen maradt a Tiberius elleni merénylet idején. Pályafutása számtalan lehetőséget biztosított neki a figyelme elterelésére; családja kifogyhatatlan örömforrást jelentett számára; lovagi státusza is nagy elégedettséggel töltötte el. Ám ezek az eredmények sem feledtették el vele végzetes kudarcát. Lelkiismerete tombolása csak úgy csillapodott, hogy beállt Gaius mögé, félredobta minden óvatosságát, és fittyet hányt azokra az erőkre, amelyek tönkretették az anyja boldogságát és a saját önbecsülését.
– Lucius mellett ott ül az anyja, az erényes Menenia. Őmellette pedig az én gyönyörű feleségem foglal helyet, Licinia – folytatta Gaius. – Mindkettőtöknek köszönöm, hogy fent maradtatok az anyámmal azokon az éjjeleken, amikor én későn értem haza, mert minden szavazómnak kellett fizetnem egy kört a kocsmában.
A felesége kissé bátortalanul szegte fel a fejét.
– De Gaius, szerelmem, valóban minden éjjel, minden szavazónak kellett fizetned egy kört, minden kocsmában?
A vendégekből őszinte nevetés tört ki, és még több bort kértek.
– Barátaim! Az egész éjszakát eltölthetném azzal, hogy egyenként végigdicsérem mindnyájatokat, és az összes szavazómnak név szerint mondok köszönetet, de ez egy győzelmi ünnepség, ezért győzelmi beszédet kell tartanom! Azt is tudom, hogy már minden ígéretemet és eskümet hallottátok, csakhogy ezúttal lesz egy kis különbség is: korábban pusztán egy jelölt szájából hallhattátok őket, most már a plebs újonnan megválasztott néptribunusától halljátok!
Gaius megvárta, amíg a buzgó éljenzés alábbhagy.
– Először: nézzük a hadsereget. Azt javaslom, hogy az állam fizessen a katonák ruházatáért, és ne saját maguknak kelljen ezt a költséget állniuk. Továbbá javaslom, hogy tizenhét év alattiaknak ne kelljen bevonulniuk a seregbe. Ami még fontosabb: új kolóniákat kell alapítanunk, hogy új földeket jelölhessünk ki a veteránjainknak. A bátor vitézek céltalanul kódorognak az utcákon, olyanok, akik éveken keresztül szolgálták a várost, és kockáztatták az életüket egy jobb élet reményében. Ezt a reményt be kell váltanunk!
Másodszor: a közjó érdekében javaslom, hogy az állam határozza meg a gabona árát. Az ellenfeleim állításával ellentétben nem az ingyengabonáért szállok síkra, hanem a megfizethető gabonáért. Az árat a kincstár támogatásával stabilizáljuk, amit az tesz majd lehetővé, hogy egy bizonyos mennyiségű feleslegnek városi magtárakat építünk. Ha az állam nem biztosít megfizethető élelmet a dolgozó embereknek és családjaiknak, akkor mire jó az állam?
Harmadszor: egy kiterjedt útépítési programot javaslok, amit képzett lovagok felügyelnének, és amelyen rátermett polgárok dolgoznának rabszolgák helyett. A külhoni hódítások révén valósággal duzzadnak a kincstáraink. Miért hagynánk, hogy a pénz céltalanul heverjen bennük, ha munkások kezébe is folyhat, és cserébe új, jobb utakat kapunk?
A bíróságot is meg kell újítani. A szenátorok időtlen idők óta maguknak tartják fenn a jogot, hogy bíráskodjanak a többi polgár felett. A polgári és a bűnügyekben is ők döntenek. Még maguk felett is ők bíráskodnak; ha valamelyik provincia helytartóját zsarolással vádolják, szenátortársai határozzák meg, hogy bűnös vagy ártatlan. Én azt javaslom, hogy a háromszáz szenátor mellé, akik bírói szerepet is betölthetnek, adjunk még háromszáz lovagot. A bíróság rendszerét sürgősen rendbe kell tenni, fel kell rázni, és talán így végre igazi elszámolási kötelezettségük is lesz!
Barátaim, ekképpen lehetne röviden összefoglalni a programot, amit ma a választók elsöprő többséggel támogattak. A gabonatámogatással, az állami foglalkoztatással és az új kolóniák létrehozásával a szegényebb polgárokat is megnyerjük magunknak. A vagyonos lovagrendieket pedig jövedelmező, nyílt egyezményekkel és új bírói előjogokkal állítjuk az oldalunkra. Szegény, nyomorult szenátorok! Nekik semmi nem marad, csak a méltóságuk!
A vendégek heves tapssal fogadták Gaius szavait. Valaki közbekiáltott:
– Mi lesz a földreformmal?
Gaius elfintorodott, aztán tétova mosolyt erőltetett magára.
– Igen, mi lesz a földreformmal? Nos, az elmúlt kilenc évben javarészt lezajlott a föld szükséges újraelosztása. Milyen ironikus, nem? Tiberius fivérem ragaszkodott leginkább a reformokhoz. Bátran kiállt az ügy mellett, erőltette, és pont ezért kellett meghalnia. Aztán a gyilkosai is rádöbbentek, hogy a reform megkerülhetetlen, máskülönben lázadás lesz. Ami ezután következett, arról mindnyájan tudtok: a cinikus viperák álnok módon zászlajukra tűzték Tiberius céljait, felhígították az általa kitalált törvényeket, rájuk aggatták a saját nevüket, majd vállon veregették magukat, és gratuláltak egymásnak a köztársaság megmentéséért!
Gaius hangja időközben egészen fülsértő éllel csengett. A mögötte álló szolga felemelt egy furulyát, és halk, mély dallamot kezdett játszani rajta. A helyiségben elhatalmasodott feszültséget nevetés és elszórt taps váltotta fel. Gaius láthatólag lecsillapodott. Elmosolyodott, megfordult, és átkarolta a köpcös, kopaszodó furulyást.
– Biztos nem ismeretlen előttetek Licinius: ő a feleségem egyik felszabadítottja. Licinius egy szónoki fogást segít nekem gyakorolni, amit még a bátyámtól tanultam. Valahányszor kissé elszáll velem a ló, túl érzelgőssé válok, vagy elragadtatom magam, Licinius furulyázni kezd, és én tudom, hogy meg kell húzni a gyeplőt. Jól betanított, igaz?
Gaius csókot nyomott a férfi fényes homlokára. A hallgatóság gurgulázva nevetett.
– Jól van, akár vissza is térhetek a beszédemhez. Sarokkőhöz érkeztünk, vagyis a legfontosabb kezdeményezéshez: teljes polgárjogot kell adni Róma összes itáliai szövetségesének. Éveken keresztül lehettünk szemtanúi annak, milyen felháborító visszaéléseket követtek el római magiszterek Itália alávetett népeivel szemben, akik adót fizetnek, és mellettünk harcolnak a légiókban, ugyanakkor nem élvezhetik a teljes értékű polgár státuszával járó kiváltságokat. Adjuk oda nekik ezt az ajándékot, és hűséges új polgárok hada fog bevándorolni Rómába. Ezek az új szavazók persze a választások napján sem fognak megfeledkezni arról a néptribunusról, aki polgárjogot adott nekik. Ez a tribunus, aki ilyen hatalmas erőt tudhat a háta mögött, sorsa ékes csúcsára kormányozhatja fel Rómát.
Gaius lesütötte a szemét, és tízig számolt magában.
– Kiskoromban sokat tanultam Blossiustól Athén aranykoráról, és arról a nagy vezetőről, akinek ezt az aranykort köszönhették: a lenyűgöző éleslátással bíró Periklészről. Róma hatalmas eredményeket tudhat maga mögött, de az aranykora még várat magára. Én imádkozom az istenekhez, hogy ezzel a választással népünk egy római Periklész kezébe adja sorsát.
Lucius élesen szívta be a levegőt, miközben Gaius szavait hallgatta. Ez egy új szónoki cifrázat volt. Gaius még soha nem beszélt az aranykorról, és soha nem hasonlította magát Periklészhez. A részegítő elképzelés is azt mutatta, hogy Gaius törekvései messze túlszárnyalják a megboldogult Tiberius ambícióit. Lucius testén nemcsak az izgatottság, hanem a félelem is végighullámzott. Ránézett az anyjára, Meneniára, majd Liciniára és Corneliára is, és mindhármuk arcán ugyanolyan vegyes érzelmeket látott tükröződni.
Gaius valamivel komorabb hangfekvésben fejezte be mondandóját.
– Akármerre jártam a tribunusi kampányom során, az emberek mindenütt két kérdést tettek fel nekem: „Miért indultál ezért a címért?” és „Nem félsz, hogy ugyanaz lesz a sorsod, mint a fivéredé volt?”
Azoknak az embereknek, és nektek is csak ugyanazt tudom mondani: egy álom vett rá, hogy félretaszítsam a félelmet és a henyeséget, és előbújjak a vackomból. Abban az álomban Tiberius a nevemen szólított. Azt mondta nekem: „Öcsém, miért késlekedsz? A sorsodat te sem kerülheted el. Mindkettőnknek csak egy életet és egy halált jelöltek ki: a nép szolgálatában kell eltöltenünk az előbbit, és találkoznunk az utóbbival.”
Az összes vendég hallotta már ezt a történetet a választási hadjárat során, többségük nem is egyszer. Ennek ellenére szívesen fogadták, mert felderítette a szívüket. Tapsviharban törtek ki, többen könnyezni kezdtek.
Miután befejezte győzelmi beszédét, Gaius besétált a vendégek közé, és egyenként köszönetet mondott nekik. Aztán feleségével, anyjával, Meneniával és Luciusszal visszavonult egy csendes sarokba.
– Milyen avatott szónok lettél! – áradozott Menenia. – Kezdem úgy érezni, hogy ilyen téren már utolérted Tiberiust. Bárcsak Blossius is hallhatott volna téged! Kedves tőled, hogy megemlékezel róla a beszédeidben.
– Én minden alkalommal megborzongok, ha arról az álomról mesélsz, amelyben Tiberius is megjelent – vallotta be Cornelia. – Ilyen fölényesen beszélni a halálról...
– Ez egy pompás történet, anyám. Láttad, mennyire tetszik az embereknek; minden alkalommal ugyanolyan lelkesen fogadják. Ennek tetejébe még igaz is. Tényleg ezt álmodtam, és ez az álom megváltoztatta az életemet.
– De miért kellett ebben a jóslatban a saját halálodnak is szerepelnie?
– Semmiféle jóslat nem volt benne, csak józan gondolatmenet. Hát persze, hogy a nép szolgálatában fogok meghalni! Lehet, hogy akkor, amikor éppen beszédet tartok a fórumon, lehet, hogy egy sereg vezetése közben a harcmezőn, de lehet, hogy a saját ágyamban, miközben álmodom. Lehet, hogy holnap, de lehet, hogy ötven év múlva. Én is hazafi vagyok, és politikus, mint Tiberius volt. Másként nem is halhatnék meg, csak Róma szolgálatában.
– Ó, Gaius, ne légy ilyen cinikus!
Cornelia elhúzta a száját, de szemlátomást megnyugtatta a könnyelmű válasz.
Titkon Lucius is megkönnyebbült. Lehet, hogy pont a cinizmusa fogja életben tartani Gaiust.

KR. E. 122

– De hol vannak az emberek?
Lucius körbejárt az oszlopsorral szegélyezett kerti úton, amely a gazzal benőtt udvart övezte. Hol a gyomtengert, hol a szomszédos helyiségeket fürkészte.
Gaius új háza a Suburában nagyobb volt a Gracchusok ősi palatinusi fészkénél, de feleannyira sem volt otthonos vagy elragadó. Másodszorra választották meg néptribunusnak, és ezúttal önszántából döntött úgy, hogy elköltözik az anyjától, sőt a fényűző házakkal teli Palatinusról is. Új otthonának egy impozáns, de omladékos épületet választott a kopottas Subura városnegyedben, hogy azon hétköznapi emberek közé helyezze magát és főhadiszállását, akik közül a legeltökéltebb támogatói kerültek ki.
Lucius megértette az elhatározás mögött rejlő politikai indíttatást, mégis lehangolónak érezte a környéket, ahol minden sarkon szajhák álltak, nyomorék háborús veteránok koldultak, és a kellemetlen szagok átható miazmája szinte még a falakon is átszüremkedett. És miért kongott olyan üresen a ház? Hol maradtak a mesterek, a mérnökök, a külföldi nagykövetek, a magiszterek, a katonák és a tudósok, akik Gaius első néptribunusi megbízatásának idején szüntelenül ott hemzsegtek a palatinusi házban – abban az időben, amikor Gaius kérlelhetetlen törvénykezési programjával és elapadhatatlan energiájával az állam legnagyobb erejévé nőtte ki magát?
– Hol vannak az emberek? – ismételte meg Lucius.
– Nemsokára visszajönnek – felelte Gaius, aki éppen akkor bújt elő az egyik oszlop mögül.
Nyugtalannak és fáradtnak látszott. Nemrég érkezett haza egy többhetes karthágói kiküldetésből, amelynek során egy új római kolónia alapjait fektették le. Már egy nemzedéknyi idő telt el azóta, hogy Tiberius megmászta az ellenséges falakat, és megszerezte a falkoszorút; a porig égetett város körüli lesózott földek ismét termőre fordultak. Az új római kolóniát Junoniának nevezték.
– Hogy haladnak a dolgok... Junoniában? – faggatózott Lucius.
– Kissé óvatosnak tűnsz, Lucius. Mit hallottál?
Lucius vállat vont.
– Mendemondákat.
– Fogadok, hogy nem kellemeseket. – Gaius sóhajtott. – Be kell ismernem, az új kolónia megalapításakor a jóslatok megolvasása nem ment éppen zökkenőmentesen. Az erős szél eltörte a zászlót, és elfújta az oltárokra helyezett áldozatokat. Az az átkozott szél! A pap azt mondta, hogy Hannibal nevetését hallja benne.
– És... azt is hallani, hogy farkasok lopkodják a város határjelzőit – tette hozzá Lucius.
– Ez szemenszedett hazugság! Az ellenségeim találták ki! – csattant fel Gaius bőszen. Behunyta a szemét, és nagy levegőt vett. – Hol van Licinius a furulyájával, hogy megnyugtasson?... Az a lényeg, hogy minden akadály ellenére Karthágó Róma egyik kolóniájaként fog újjászületni. – Gaius elmosolyodott. – Temérdek munka vár rád odalent, Lucius, ha majd egyszer kifogysz az itáliai útépítési tervekből. Mivel foglalkoztál a távollétemben?
Lucius elgondolkodott, aztán hangosan felnevetett, örülve a hirtelen témaváltásnak.
– Ha van okod nevetni, akkor Herculesre kérlek, oszd meg velem! – rimánkodott Gaius.
– Jól van. Pár nappal ezelőtt lent jártam a Forum Boariumon. Férfiak és nők álltak sorba gabonajegyekkel, hogy megvásárolják a fejadagjukat az államtól. Nem fogod elhinni, kit láttam a sorban állók között! Piso Frugit, a vén varangyot!
– Piso Frugit? El sem hiszem!
– De igen, pont azt a szenátort, aki a leghevesebben tiltakozott a gabona árának állami támogatása ellen! Egy darabig ott álltam mellette tátott szájjal, aztán megkérdeztem: „Hogy mersz haszonélvezője lenni annak a törvénynek, amely ellen oly vadul tiltakoztál?”
– És mit válaszolt?
– A vén kapzsi rám nézett, majd felhúzta az orrát. „Ha az a tolvaj Gaius Gracchus ellopná az összes lábbelimet, szétosztaná a polgárok közt, és csak úgy szerezhetnék vissza akár egyet is, hogy a többiekkel együtt sorba állok, akkor már csak elvből is megtenném. De ő nem sarut lopott, hanem a kincstárat fosztja ki, hogy gabonát vegyen a kegyenceinek. Így hát igen, én is beállok a sorba, mert így legalább egy részét vissza tudom szerezni annak, ami engem illet!”
Gaius megcsóválta a fejét.
– Hihetetlen! Észrevetted, hogy azok törnek utat a könyökükkel a sor elejére, amikor osztás van, akik a leghangosabban tiltakoznak a nép támogatása ellen?
– Igen, pont ez jutott eszembe.
– Mi történt még Rómában, amíg távol voltam? – Gaius könnyed hangon beszélt, ám a szemében honoló kifejezés sokkal nagyobb súlyt adott a kérdésnek. Lucius eleinte habozott a válasszal, ezért sürgetően felmordult. – Ugyan már, Lucius, kezdd a legrosszabbal! Livius Drususról van szó, igaz? Miben sántikál az a sunyi, elvetemült alak?
A Gaius tribunustársával kapcsolatos bajok már azelőtt elkezdődtek, hogy Gaius Africába utazott. A távozása lehetett volna akár diadalmas is, ha a népgyűlés elfogadja azt a javaslatot, hogy Róma itáliai szövetségesei is kapjanak római polgárjogot. Ám az utolsó pillanatban Livius Drusus néptribunus, aki korábban támogatta Gaius reformjait, szónoklataiban az új javaslat ellen kezdett hadakozni, méghozzá egy alantas módszerrel: a csőcselék önös érdekeire hatva. „Úgy gondoljátok, nehéz jó ülőhelyet találni a színházban? – kérdezte az egybegyűltektől. – Csak várjátok ki, amíg az itáliaiak is feljönnek élvezni az ünnepeinket! Szerettek hosszú sorokban állni a nyilvános lakomák alkalmával? Szerettek sorban állni a támogatott gabona osztásánál? Mert ha igen, akkor rendkívül elégedettek lesztek, ha beáll elétek egy itáliai! Szeretnétek, ha minden előjogotok felhígulna, csak azért, hogy Gaius Gracchus az új barátai kedvére tehessen?” Drusus ezek után a nép támogatásával vétózta meg a törvényjavaslatot. Gaius a távozása napján csúfosan megbukott.
– Drusus nem tétlenkedett a távollétedben – ismerte el Lucius. – Ami azt illeti, fáradhatatlanul törekszik a támogatóid meggyengítésére. Azt mondják, „Gracchusabb Gaius Gracchusnál is.”
– Ezt fejtsd ki bővebben.
– Először előadta a te javaslatodat a veteránoknak járó földosztásról, csak épp sokkal kedvezőbb feltételekkel. Aztán megvádolt, hogy kifosztod a szegényeket...
– Hogy mi?!
– ...mert az elképzeléseid alapján bérleti díjat kellene fizetniük az állami föld megműveléséért.
– Az a díj névleges! Ennyi engedményt muszáj volt tennem, hogy szélesebb támogatást nyerjek a javaslatnak.
– Drusus olyan törvényt tervez, amely megengedi, hogy a szegények díjtalanul dolgozhassanak az állami földeken.
– És mit mondanak erre a szenátus maradi reakciósai?
– Drusus minden lépését támogatják. Hát nem érted? Drusus az ő szalmabábjuk. Teljesen eladta magát nekik. Azzal, hogy „Gracchusabb, mint te”, elorozza tőled a saját híveidet is. Átmeneti időre még az ellenségeid is hajlandóak a saját érdekeik ellen szavazni, hogy odadobhassanak néhány csontot a közembereknek.
– De miután irányomban közönyösen viseltetnek, szabadon arcul köphetem a közembereket, és folytathatom a reformokat.
– Pontosan. Csak sajnos a közemberek nem látnak be Drusus színfalai mögé. Megnyerte őket magának az otromba fondorlataival.
Gaius válla megereszkedett. Végtelenül kimerültnek tűnt.
– Tribunusi szolgálatom első évében semmi sem állhatott az utamba. A második évben viszont eddig még minden lépésnél megbotlottam. Csak remélni tudom, hogy a harmadik évben...
– A harmadik évben? Gaius, ez képtelenség! Kizárólag azért indulhattál másodszorra is, mert van egy kiskapu a törvényben, amit már Tiberius is ki akart használni: nincs elég ember ahhoz, hogy mind a tíz posztot elfoglalják. Ehhez nem volt elég a nép támogatása; ehhez olyan emberek együttműködése is kellett, akik egyébként a riválisaid voltak. Neked megadatott az, amit Tiberius nem tudott elérni.
– És ugyanez idén is meg fog történni, mert a nép követelni fogja!
Lucius más véleményen volt, de inkább elharapta a nyelvét.

KR. E. 121

– Ki akarják hozni belőlem a vadállatot. Ez a céljuk: sarokba szorítani és meggyalázni engem, olyan fokú kétségbeesésbe kergetni, hogy végül visszaüssek. Akkor aztán elpusztíthatnak, arra hivatkozva, hogy Róma érdekében cselekedtek.
Gaius idegesen járkált az oszlopcsarnok alatt, suburai házának elburjánzott kertje körül. Azóta, hogy a harmadik nekifutásra elvesztette a tribunusi címet, helyzete egyre ingatagabbá vált.
– Az egész választás egy nagy csalás volt – dühöngött. – Egyik törvénytelenség érte a másikat.
– Nincs új a nap alatt, Gaius. Ez már számtalanszor megtörtént. A múltat pedig nem lehet eltörölni.
Luciusnak nem volt szokása körbe-körbe járkálni, így hosszú idő óta ugyanannak az oszlopnak támaszkodva állt. Minden idegességét magába nyelte.
Szerette volna, ha Gaius nem háborog többet az „ellopott választásokról”. El kellett volna már fogadnia a tényt, hogy a támogatása addigra már alaposan megcsappant, és az ellenségei sikeresen aláásták a pályafutását. A választás után, amikor utolsó napjait töltötte néptribunusként, napról napra egyre több jelét láthatták befolyása rohamos csökkenésének. Elkeseredettségében egyre vakmerőbbé vált.
– Bevallom, hiba volt...
– Végzetes hiba.
– ...arra utasítani a híveimet, hogy törjék szét a gladiátormérkőzésre felállított faüléseket. De jó okom volt rá. A gazdagoknak fenntartott fizetős ülőhely eltakarja a kilátást a szegények elől...
– De erőszakhoz folyamodtál.
– Tárgyak mentek tönkre. Senki sem sérült meg... legalábbis komolyan nem.
– Ez zendülésnek számít, Gaius. Az ellenségeid kezére játszottál. Veszélyes csőcselékszítónak tartanak, erőszakos demagógnak.
Lucius sóhajtott. Annyiszor beszélték már ezt át!
Most, hogy Gaiust nem választották újra, ellenségei módszeresen hatálytalanították az összes általa elfogadtatott törvényt, ezzel eltörölték az eredményeit. Ez a nap hozta a legszörnyűbb hírt mind közül. A szenátus tervbe vette, hogy megvitatja a Junonia megalapítására vonatkozó tervezet visszavonását. Ez a kolónia jelentette volna Gaius legmaradandóbb életművét – örökös kapcsot jelentett volna a nagyapjához, Hannibal legyőzőjéhez, és a fivéréhez, aki elsőként mászta meg Karthágó falait. Úgy tűnt, elveszhet a remény, hogy ő Junonia alapítójaként kövesse a sorban családjának nagynevű alakjait.
Gaius gyászos hangulatba került, és félt is. Meggyőződéssel vallotta, hogy az ellenségei csak a fejével elégednének meg.
– Igaz, amit az emberek Cornelia... jótékonyságáról beszélnek? – kérdezte Lucius.
– Mit beszélnek róla?
– A pletyka szerint az édesanyád azért hozatott fel munkanélküli aratókat vidékről, hogy esetleg Rómában foglalkoztatni lehessen őket.
– Ezt mindenki tudja. Még Piso Frugi sem tiltakozott. Az aratók olcsó munkaerőt jelentenek.
– Igaz, de sokak szerint a program csak ürügy ahhoz, hogy a családotokhoz hű támogatókat lehessen hozni a városba... szükség esetére.
– Milyen szükség esetére?
– Az erőszak miatt, amire mindkét oldal készül. – Lucius hátranézett. Néhány arató ebben a pillanatban is Gaius házában tartózkodott, és nyugtalanul ténferegtek, lécekkel és sarlókkal a kezükben. – Mi lesz ebből, Gaius?
– Akármi is lesz, te kimaradsz belőle, Lucius.
– Mostanában már nem avatsz be a terveidbe. Azóta, hogy visszatértél Junoniából, kizártál az életedből. Nélkülem bonyolítod le a találkozókat, gyűléseket. Úgy romboltattad le az üléseket a gladiátormérkőzés előtt, hogy egy szót sem szóltál róla. Arról is csak nemrég értesültem, hogy Cornelia segíteni akar az aratókon.
– Ha kizárlak a tanácskozásaimról, Lucius, azt csak a te érdekedben teszem. Az emberek már nem úgy tekintenek ránk, mint régen. Ha szerencsés vagy, elfelejtik, hogy egykor te voltál a legelszántabb támogatóm az equestriánusok közül. Te üzletember vagy, nem politikus, Lucius. Nem jelentesz komoly fenyegetést az ellenségeim számára a szenátusban. Miért kellene osztoznod a sorsomban?
– A barátod vagyok, Gaius.
– Tiberiusnak is barátja voltál, mégsem emelted meg a kisujjadat sem érte, ahogy Blossiusért sem, legyünk őszinték.
Lucius nagy levegőt vett. A kétségbeesés mindig kicsinyessé és utálatossá tette Gaiust.
– Úgy látszik, a te barátságodat addig élvezhettem, amíg Fortuna az oldaladon állt, Gaius. Lehet, hogy az ő kegyeiből kiestél, de én soha nem fordítok hátat neked.
Gaius vállat vont.
– Akkor gyere velem most.
– Hova?
– A fórumra. Tiltakozást szervezünk Junonia megalapításának elvetése ellen. – Gaiusba hirtelenjében mintha friss életerőt öntöttek volna. Végigvonult a házán, és közben kiáltozva gyűjtötte maga köré kíséretét. – Talpra, mindenki! Mire vártok? Elég a henyélésből! Induljunk a szenátus házához!
Lucius valami ismeretlen ösztöntől hajtva besietett Gaius dolgozószobájába, ahol egy viasztáblát és egy íróvesszőt vett magához. Gaius még mindig nemzedékének legnagyobb szónoka volt. Talán ez alkalommal is mond majd valamit, aminek nem szabadna feledésbe merülnie. A fémből készült íróvesszővel ráadásul félelmet is lehetett kelteni – elegáns formája ellenére meglehetősen kemény és nehéz volt, ráadásul szúrós csúcsban végződött.

Letaglózóan forró és párás nap volt, a vihar ott lógott a levegőben.
Miközben Gaius a kíséretével együtt megközelítette a szenátus házát, megpillantottak egy magas, szögletes alkatú férfit, aki épp egy oldalsó ajtón át távozott egy lapos edénnyel a kezében. Quintus Antyllius volt az, Opimius konzul titkára. A nála lévő edény tele volt kecskebelsőségekkel. Minden munkanap elején bemutattak egy rituális áldozatot, amelynek során egy látnok olvasta meg az állat belsőségeit. Megtörtént a jóslás, és Antyllius feladata volt szabadulni a belektől.
A titkár gúnyosan rámosolygott Gaiusra és a követőire.
– El az utamból, söpredék! Ne hátráltassatok egy rendes polgárt!
Ez a sértés felszította az indulatot, amit Luciusnak addig sikerült ellenőrzése alatt tartania. A vér a halántékába tódult, és felforrósodott az arca.
– Kit merészelsz söpredéknek nevezni? – rivallt rá a titkárra.
– Ezt a trágyahalmot itt – mutatott Antyllius Gaius felé az edénnyel.
A belsőségek egy része kilöttyent, és beszennyezte Gaius tógáját. Gaius fintorogva ugrott hátrébb, mire Antyllius szinte sikoltozva nevetett.
Lucius gondolkodás nélkül előrelendült, valami állatias ösztönöktől vezérelve. A titkár mellkasa felé döfte a fém íróvesszőt.
Mindenkinek elakadt a lélegzete. Antyllius leejtette az edényt. A belek szanaszét fröccsentek, a bámészkodók sietve hátráltak. A konzul titkára megragadta az íróvesszőt, és megpróbálta kihúzni a mellkasából, de a csiszolt fém túlzottan csúszós lett a vértől. Tógájának elején egyre nőtt a vörös folt. Görcsösen hátrahanyatlott, majd az utcakövekre esve összetörte a fejét.
Gaius tátott szájjal nézett a holttestre, aztán Luciusra. Nem akart hinni a szemének.
Egy járókelő máris elrohant, hogy értesítse a szenátorokat a gyilkosságról. A házban tartózkodók egy része a főbejáraton, más részük az oldalsó ajtókon futott ki, aztán összegyűltek Gaius kísérete körül. Opimius konzul állt a menet élére. Amikor meglátta Antyllius tetemét, először teljesen kikelt magából. Aztán alig leplezett megkönnyebbülés suhant át az arcán.
– Gyilkos! – kiáltotta, Gaiusra meredve. – Megölted a szenátus egyik szolgáját, miközben szent kötelességét végezte.
– Ez az ember véres belsőségeket dobott a plebs tribunusára! – förmedt rá Gaius. – Te bujtottad fel erre?
– Te már nem vagy néptribunus. Te csak egy őrült vagy... egy őrült gyilkos!
Mindkét oldal sértéseket kezdett vagdosni egymáshoz. Gaius egyik híve elszaladt, hogy közelebb hívja azokat a támogatókat, akik már gyülekezni kezdtek a szenátus háza előtt. Amikor megérkezett az erősítés, a szenátorok egy része azt hitte, hogy valamilyen előzetes terv szerint éppen bekerítik őket. Kétségbeestek. Ökölharc tört ki.
Az eget kettéhasító villám fehér fénnyel árasztotta el a teret. Gaius ráüvöltött az embereire, hogy ne engedjenek az erőszaknak, ám hangját fülsiketítő mennydörgés nyelte el. A következő pillanatban megnyílt az ég, és szuronyszerű esőcseppek támadtak a csődületre. Dühödt szelek hasították keresztül-kasul a fórumot. A zendülők megtántorodtak, és szétszóródtak.
Luciusnak, aki jóformán történelemkönyveken nőtt fel, eszébe jutott egy legenda a város legelső napjaiból, és rémület hullámzott végig rajta. Romulus, az első király, egy átokszerű viharban tűnt el. Gaiust is azzal vádolták, hogy koronára áhítozik, és hirtelen olyan vihar szakadt a nyakukba, amelyhez hasonlót Lucius soha nem látott azelőtt. Fogalma sem lehetett róla, milyen szerepet játszott egy korábbi Pinarius, egy korai őse, Romulus halálában, de tisztában volt vele, hogy a tébolyult ösztöntől hajtott szúrásával megpecsételte Gaius Gracchus sorsát.

Másnap Lucius valami olyasmit tett, amit addig csak egyszer az életében. Felvette a fascinumot, a családi örökséget.
Gyerekkorában néha látta az anyja nyakában. Amikor Lucius apa lett, Menenia ünnepélyesen átnyújtotta neki az ereklyét, és elmesélte neki, milyen ősrégi ékszer, és milyen keveset lehet tudni az eredetéről. Azt is elmondta, hogy a talizmán távol tartja a gonosz erőket. Azon a napon, amikor hozzá került, az anyja kedvéért felvette, ám később elrakta, és elfeledkezett róla.
Ezen az éjjelen viszont, miközben a vihar szakadatlanul tombolt odakint, a fascinumról álmodott. Az amulett egy nagy tűzrakás fölött jelent meg. Amikor felébredt, azonnal megkereste egy használaton kívüli ékszerekkel és díszekkel teli ládában. A nyakába akasztotta a láncot. A talizmán hidegen érintette a bőrét a tunikája és a tógája alatt. Lucius nem volt különösebben vallásos ember, de ha a fascinumnak tényleg volt bármi védelmező ereje, az élete összes napja közül ezen a napon volt a legnagyobb szüksége rá.
Ahhoz, hogy eljusson Gaius suburai házához, Luciusnak át kellett kelnie a fórumon. A szenátus házának irányából kiabálás és sírás visszhangjait hallotta. Egy egész tömeg gyászolta Quintus Antylliust.
Gaius háza zsúfoltabb volt, mint bármikor korábban. Éktelen zűrzavar fenyegetett kitöréssel. A legszokatlanabb az volt, hogy valami megmagyarázhatatlan reményt érzett: a férfiak ünnepélyes izgatottsággal szaladgáltak fel-alá. Lucius utoljára akkor tartózkodott ilyen félelemmel és várakozással teli bajtársias légkörben, amikor ott állt Karthágó falai előtt Tiberiusszal, az utolsó ostrom előtt. Megint minden azt sugallta hogy hamarosan egy új világ fog megszületni, jobb vagy rosszabb az eddiginél, de sokan biztosan tudták, hogy nem érik meg a következő napot.
Gaius, aki egy sarlókkal felfegyverzett aratócsoport közepén állt, megpillantotta Luciust, és odahívta magához.
– A fórum felől jössz?
– Igen, de messziről elkerültem a szenátus házát. Kiabálást hallottam, de nem láttam...
– Oda se neki. – Gaius furcsa zárkózottsággal beszélt. – Azok, akik a szemem és a fülem meghosszabbítását jelentik, szinte percenként hoznak új híreket. Quintus Antylliust felrakták egy ravatalra a Rostra előtt. Különféle szenátorok versengenek azért, hogy elmondhassák a dicsérő gyászbeszédet. A gyászolók zokognak, és a hajukat tépik. Közben viszont alighanem az én lelkes híveim is gyülekeznek a tér szélén. Még nem tört ki az erőszak, csak neveket kiáltoznak. Valahányszor a gyászolók felvonítanak: „Antyllius!”, az én embereim visszaüvöltenek: „Tiberius!” Ne feledkezzünk meg arról, hogy a bátyám holttestét végigvonszolták az utcákon, aztán beledobták a folyóba. Minket senki sem vádolhat azzal, hogy így megbecstelenítettük volna Antylliust.
– Gaius, amit tegnap tettem... teljességgel megbocsáthatatlan.
– És egyáltalán nem vall rád! – Gaius mosolygott, de a szeme fájdalmat tükrözött. – Maguk a Párkák élesztették fel benned az indulatot... ki sejtette, hogy ennyi dühödt erőt rejtegetsz? Nos, Quintus Antyllius nem jelent nagy veszteséget a világnak. De Opimius kapva kap az alkalmon, hogy gyilkossággal vádoljon engem. Ebben a pillanatban is válogatott koholmányokkal szítja ellenem a többi szenátort. Még azt sem átallja felvetni, hogy mindegyiküket meg akartam gyilkoltatni. „Gracchus hívei vérfürdőt akarnak!” Egyre csak ezt ordibálja. Érdekes, hogy az ő fajtája mindig az ellenfelét vádolja azzal, amit saját maga tervez.
– Odáig is elfajulhat, Gaius? Vérfürdő?
– Opimiust kérdezd. Mindent bevet, hogy az őrületig korbácsolja a szenátorok indulatait. Előterjesztett egy olyan törvényjavaslatot, amely szükségállapotot tesz lehetővé. Fenyegetően hangzik, mi? Ez felhatalmazná a konzulokat arra, hogy „minden szükséges lépést megtegyenek az állam védelme érdekében”. Más szóval, lehetőséget kapnak arra, hogy bármely polgárral végezzenek ott helyben, tárgyalás nélkül.
– Gaius, ilyesmi nem történhet meg!
– Az istenek mégis megengedik. Ez az ostoba Opimius képtelen felfogni, hogy egy ilyen vakmerő mutatványt, mint ez a bizonyos szükségállapot, nem csak egyszer fognak felhasználni. Kinyitják vele Pandora szelencéjét. Ha egyszer megengedik az államnak, hogy polgárokat öldököljön, számtalanszor meg fog ismétlődni, újra és újra. – Gaius könnyed hanghordozása hirtelen megingott, és elcsuklott a hangja. – Jaj nekünk, Lucius! Mi lesz a mi imádott köztársaságunkkal? A mi nyomorult, rongyos, reményvesztett köztársaságunkkal?
Egy pillanatra megfogta Lucius kezét, aztán visszahúzódott, hogy megszólítsa a körülötte álló aratókat és híveket.
– Gyűjtsetek össze minden fegyvert, amit csak tudtok! Philokratész, hozd a kardomat! Nem fogom megvárni, hogy a saját házamban támadjanak rám. Kimegyek a fórumra, és elmondok egy imát az apám szobra előtt.
Licinia szaladt ki a kertbe. Megragadta Gaius tógáját.
– Nem, uram! Ebben a házban biztonságban vagy, itt meg tudnak védeni a híveid...
– Most már csak az istenek védhetnek meg.
– Ha karddal mész, és felfegyverzett kísérettel, biztosan erőszak lesz a vége, és téged fognak hibáztatni.
– Inkább halok meg harc közben, mint áldozati bárányként az oltáron. – Csálé mosolyt villantott fel. – Ha harcban esek el, legalább felajánlhatják neked a testemet, és fegyverszünetet lehet kötni.
– Gaius, ez nem tréfadolog! Ugyanazok az emberek akarnak végezni veled, akik megölték Tiberiust.
– Amíg lélegzem, szabad vagyok; szabad római polgár. Nem vagyok hajlandó fogolyként élni a saját házamban.
Gaius elhúzódott a feleségétől, és elindult az ajtó felé.
Licinia zokogva görnyedt össze. Lucius megpróbálta átkarolni, ám az asszony lerázta magáról a kezét, elutasítva a vigasztalást. Amikor Gaius kíséretének utolsó tagja is eltűnt az előcsarnokból, Lucius utánuk szaladt.
Miközben Gaius a Subura utcáit rótta, egymás után nyíltak ki az ablaktáblák. A legtöbb ember éltette, de kevesen mertek beállni a kíséretébe. Lucius idegesen nézett körül. Hol voltak az irdatlan tömegek, amelyek egykor esküdöztek, hogy az utolsó vérükkel is Gaiust fogják oltalmazni? Mintha semmivé olvadtak volna. A kis csapat befordult a fórumra. Az ott lebzselő és bámészkodó járókelők először kíváncsian figyelték őket, aztán bajt szimatolva eliszkoltak.
Az apja szobra előtt Gaius hosszabban időzött. Felnézett az idősebb Tiberius arcába. Hű, ifjú rabszolgája, Philokratész a bal oldalán állt, Lucius a jobb oldalán. Gaius ábrándos hangon szólalt meg, mintha csak magában beszélne.
– A nagyapám hosszabb árnyékot vetett nála; engem is leginkább Scipio Africanus unokájaként ismernek az emberek, nem Tiberius Gracchus fiaként. De az apám is kiváló ember volt. Hispániai győzelmeivel negyed évszázados békét alapozott meg. Ázsiai kiküldetései során királyok bizalmasa lett. Kétszer választották konzullá, kétszer rendeztek neki diadalmenetet, és cenzorként is szolgált. Elsőrangú római volt. A bátyám is ilyen sokra vitte volna, ha életben marad. Azt reméltem, hogy majd én. – Elcsuklott a hangja. Könnyek buggyantak ki a szeméből, és végigcsurogtak az orcáján. – A semmiért éltünk és haltunk meg?
Lucius ismét üvöltözést hallott a szenátus háza felől, aztán dulakodás hangjait. A baljóslatú morajlás egyre közeledett.
– Gaius, vissza kell mennünk a házadba. Nem vagyunk elegen ahhoz, hogy felvegyük a harcot.
Gaius mintha megriadt volna. Hegyezni kezdte a fülét, de utána csak a fejét ingatta.
– Már nem arrafelé verekszenek, hanem a Subura és a fórum között. Elzárták az utat. Nem mehetünk haza. Itt fogok lecövekelni. Itt fogok elbukni.
Lucius legbelül összeomlott, de ennek mindössze annyi jelét mutatta, hogy nagy levegőt vett.
– Nem hagylak magadra, Gaius.
– Igaz barát vagy, Lucius.
Fegyveres férfiak bukkantak fel a távolban. Azonnal észrevették Gaiust, és éktelen kurjantgatással rohanni kezdtek felé. Gaius kísérete eltörpült a támadók tömege mellett. Az emberek a vezetőjükre néztek, parancsra várva, ám Gaius olyan mereven és némán állt, akár az apja szobra. Néhány támogatóján úrrá lett a kétségbeesés, így a csapat egy része elmenekült.
Végül Gaius elkeseredetten felkiáltott:
– Lucius! Philokratész! Ti is, többiek, mindnyájan kövessetek!
Ledobta tógáját, ahogy mindenki más is körülötte, aki erre a napra tógát öltött. Jobban tudtak futni az alsó tunikájukban.
A csőcselékkel a sarkukban kitörtek a fórumról. Körbefutották a Palatinus nyugati lejtőjének alsó peremét, és végigrohantak a Circus Maximuson. Végül az Aventinus-domb keskeny sikátoraiban sikerült megszabadulniuk az üldözőiktől. A hegy csúcsának környékén Diana templomába botlottak.
Gaius bemenekült a templomba. Követői, immár mindössze egy maroknyi csapat, végignézték, ahogy térdre esik az istennő szobra előtt.
– Vadászat királynője! – kiáltotta Gaius zihálva. – Jupiter lánya, Apolló húga! Fogadd el ezt az áldozatot!
Azzal megtámasztotta a kardja markolatát a földön, és a mellkasának szegezte a fegyver hegyét. Mielőtt beledőlhetett volna, két híve odarohant hozzá, hogy megállítsa. Az egyik megragadta a vállát, és hátrahúzta. A másik kihúzta alóla a kardot, és átadta Philokratésznak.
Gaius elsírta magát, és öklével csapkodni kezdte a padlót.
– Hálátlan, áruló rómaiak, megátkozlak benneteket! – üvöltötte. – Megmutattam a szabadságba vezető utat, és ti ellenem fordultatok. Mindent kockára tettem értetek, és most elhagytok. Maradjatok hát rabszolgák mindörökké! Addig szolgáljátok a gyilkos szenátorokat, amíg mérhetetlen mohóságuk kitart!
Lucius biztos volt benne, hogy a barátja megháborodott; valami téboly fosztotta meg érzékeitől, és fordította ki természetét. Gaius mindig bátor harcos volt, most mégis a saját kezével akart véget vetni életének, megkerülve a küzdelmet. Gaius annyira hitt az általa képviselt ügyben – és mégis megtagadta; annyira elkötelezett segítője volt Róma közembereinek – most mégis megátkozta őket! Lucius megrökönyödött, de nem tudta elítélni Gaiust. Őt is megkörnyékezte az őrület az előző napon, amikor gondolkodás nélkül leszúrta Antylliust.
A kíséret egyik lemaradt tagja ekkor futott be a templomba.
– Itt vannak mögöttem! – jajgatott. – Erre jönnek!
Lucius és Philokratész talpra rántották Gaiust. A bejárat felé fordították. Gaius szédülten, szinte önkívületben rohant ki az utcára. Üldözői üvöltözni kezdtek, amikor meglátták. Folytatódott a hajsza.
Lucius számára rémálomnak tűnt ez a hanyatt-homlok menekülés. Az Aventinus kanyargós utcái, a régi kút az Aqueductus Appiae torkolatánál, a sóraktárak a Tiberis mentén, a Forum Boariumon tolongó tömeg – csupa ismerős, mégis furcsamód ismeretlen helyszín. Mintha valami földöntúli fény világította volna meg őket, olyasféle, ami néhanapján egy pusztító vihar érkezését szokta jelezni. Az emberek nevetve és ujjongva fogadták a közeledésüket, mint a futóversenyen szórakozó nézők. Mások kifütyülték a reményvesztett kis csapatot – amely immár Gaius leghűségesebb barátaira apadt –, mintha a puszta tény, hogy valaki végzetesen szorult helyzetben van, elég lett volna ahhoz, hogy megvessék, és mindenféle piaci hulladékkal dobálják: retekkel, fehérrépával, csontdarabokkal.
A Tiberisen átívelő hídon a csoport egy része megállt, és megfordult; ott akartak megütközni az ellenféllel. Könyörögtek Gaiusnak, hogy fusson tovább, és megesküdtek, hogy ameddig csak bírják, tartani fogják a hidat. Gaius, aki mellett már csak Philokratész és Lucius maradt, akkor ért át a Tiberis túlsó partjára, amikor az üldözők eljutottak a hídhoz. A csetepaté hangjait a folyó túlpartján is tisztán lehetett hallani.
A Tiberis nyugati partján kiépítetlen vadon fogadta őket. A három menekülő letért az útról, és úgy vélte, jobb lesz elrejtőznie a sűrű bozótban. Egy keskeny csapáson át magas fákhoz jutottak. A puha föld mintha elnyelte volna lépteik neszét. A napfény váratlanul megcsillant egy kőoltáron a levelekkel cirádázott árnyak között. Lucius most érezte úgy igazán, hogy egy lidérces álombirodalomban jár.
– Miféle hely ez? – suttogta.
– A Fúriák ligete – felelte Gaius fakó hangon. – Tisziphoné, Megaira és Allekto: a bosszúszomjas nővérek, akik tébollyal büntetik a vétkező halandókat. Csak fekete bárányt lehet áldozni nekik. Látod a képüket az oltáron? Korbácsot és fáklyát hordanak maguknál. Hajuk kígyók tömkelege. Jupiternél is idősebbek. Uranus véréből születtek meg, ami akkor csordult ki, amikor Cronus, a Titán kasztrálta az apját. Abból a bűnből keltek életre, amit fiú követett el az apja ellen. Én mindig megbecsültem az apámat és a nagyapámat! Miért vezettek ide engem a Fúriák?
Térdre esett az oltár előtt. Kiáltások visszhangoztak a fák lombjai között. Az üldözők egyre közelebb értek.
– Philokratész, nálad van a kardom?
Az ifjú rabszolga elcsüggedt.
– Gazdám, kérlek...
– Végezz velem, Philokratész. Diana templománál elszállt az erőm. Hagytam, hogy megállítsatok. Tedd meg értem, Philokratész. Tedd, amit mondtam!
Hátravetette a fejét, és kidüllesztette a mellkasát.
– Gazdám, én nem tudom megtenni.
– Megparancsolom, Philokratész!
A remegve zokogó rabszolga maga ellen fordította a pengét, és előrezuhant. Halálsikolya százszorosan verődött vissza a liget fáiról. Az ellenség is meghallotta, és ordítozni kezdett. Már egészen a sarkukban voltak.
Gaius odatérdelt a rabszolga mellé. Kis darabig az ifjú haját simogatta, aztán kihúzta a kardot a mellkasából. Felnézett Luciusra, és odanyújtotta neki a fegyver markolatát.
– A Fúriák ezt akarják – suttogta Gaius. – Ezt követelik tőled, Lucius. Te indítottál el mindent a lejtőn, amikor megölted Antylliust. Rajtad a sor, hogy véget vess neki.
– Azzal, hogy olyat teszek, amit minden porcikám ellenez? – kiáltotta Lucius elkeseredve.
– Engednéd, hogy azok kínozzanak meg és tépjenek darabokra, akik annyira megvetnek engem?
Lucius elvette a kardot. Nem bírt Gaius szemébe nézni. Megkerülte, letérdelt a háta mögött, és egyik karjával szorosan átfogta. Gaius torkához emelte a pengét.
Gaius utolsó leheletével még egy átkot szórt.
– Róma, légy örökre a szenátus rabszolgája!
Lucius átszúrta Gaius torkát. Gaius teste görcsbe rándult. Vére melegen, sikamlósan csúszott végig Lucius ölelő karján. Lucius elhúzódott a barátjától, és szédelegve felállt. Gaius teste, még mindig rángatózva a halott rabszolga mellé zuhant. Lucius közéjük ejtette a kardot.
Behúzódott a sűrű árnyékba, és éppen akkor bújt el a bozótban, amikor az ellenség kiért a tisztásra.
– Numa golyóira! Már halottak! – rikoltotta az egyikük. – Nézz rájuk: hagyta, hogy a rabszolga végezzen vele, aztán a rabszolga is megölte magát. A gyáva nyúl a bolondját járatta velünk.
– Mit számít? – kérdezte egy másik. – Így is fejedelmi zsákmány, akárki ölte meg. Opimius konzul bőséges fizetséget ígért minden felsorolt polgár fejéért, és a legzsírosabb jutalom Gaius Gracchus fejéért jár. Magamhoz veszem!
A férfi vicsorogva lökte el a társait, kardot rántott, és addig nyiszálta Gaius nyakát, amíg le nem választotta a fejét a testéről. A hajánál fogva felemelte, és nyihogásszerű diadalüvöltéssel pörgette a feje fölött. Vércseppek és húscafatok hullottak a körülötte állókra és a kőoltárra. Néhány csepp a bozóton is áthatolt, és arcul csapta Luciust, akinek azonban meg sem rezdült az arca.
– Mi lesz a rabszolgával? – kérdezte valaki, és belerúgott a holttestbe.
– Értéktelen. Egyelőre hagyjátok itt. Menjünk vissza a városba, barátaim, még rengeteg gyilkolás vár ránk!
Lucius némán küzdött a hányingerrel, a tombolva fortyogó dühvel és a bénító félelemmel. Miután a megvadult csoport elment, felnyúlt a mellkasához, és megérintette a tunikája alatt lapuló fascinumot. El sem tudta hinni, hogy életben maradt, és imát rebegett annak az ismeretlen hatalomnak, amely megoltalmazta.

A következő napokban a szenátus által kihirdetett szükségállapotra hivatkozva több mint háromezer rómait végeztek ki. A Gracchus-féle mozgalom írmagját is kioltották.
Megdöbbentő módon Luciusnak a haja szála sem görbült a vérengzés során. Napokig ki sem mozdult a házából, csak várta, hogy dörömböljenek az ajtaján. De nem tették. A neve sem szerepelt az állam ellenségeinek hivatalos listáján. Nem értette, miért hagyták ki. Igaz, hogy a vége felé egyre kevésbé tárták a nyilvánosság elé barátságukat Gaiusszal, leginkább zárt körben, négyszemközt találkoztak. Gaius ellenségeinek figyelme valami titokzatos okból elsiklott fölötte, és Lucius nem győzött csodálkozni rajta, miért dédelgeti így a jó szerencse.
Úgy tűnt, sorsából hiányzik minden mintázat, minden ésszerűség. Tiberiust és Blossiust kerülte annak idején, ezért túlélte a könnyelműségüket, bár a szégyentől és a megbánástól nem tudott szabadulni. Noha később bátran felkarolta Gaius ügyét, az ő bukását is túlélte, és ez csak még inkább növelte szégyenét és bűntudatát. Lucius mindebből arra következtetett, hogy az élete valami igézet alatt áll, és meghökkentő módon, a szerencse minden forgandósága ellenére sértetlen marad. Hátralévő éveiben teljesen elfordult a politikától, és a pályafutásának szentelte magát, ami ideje java részét lefoglalta; új utakra mindig szükség volt. Közben egyre közelebb került a valláshoz. Esténként lefekvés előtt hálaadó imát mondott a fascinum istenének, aki megvédte, valahányszor a halál vadászott rá. Az ágyában halt meg, sok-sok évvel később, szeretett férjként és apaként, az utak avatott és megbecsült építőjeként, és a lovagi rend köztiszteletben álló tagjaként.
Opimius konzult végül bíróság elé állították római polgárok tömeges meggyilkolásának elrendeléséért, aztán mégis felmentették; a szükségállapotot törvényes intézkedésnek könyvelték el, így Opimius is megmenekült a büntetéstől. Később egy másik perben ítélték el, amiért a numídiai Jugurtha király nagyköveteként megvesztegetési pénzt fogadott el. Opimiusból megkeseredett és utálattal övezett öregember lett, és kegyvesztetten nézett szembe a halállal. Róma történetében az volt a küldetése, hogy létrehozza a szükségállapot törvényét, amit – ahogy annak idején Gaius is megjósolta – sokszor alkalmaztak a rákövetkező egyre kaotikusabb és véresebb években.
Cornelia élete alkonyán apja példáját követve maga mögött hagyta Rómát, és egy tengerparti villába költözött, egy Misenumnak nevezett hegyfok közelébe. Meneniát is magával vitte, hogy ne legyen egyedül. Misenumnál különféle közméltóságokat és filozófusokat látott vendégül, és legendás hírre tett szert sztoikus bölcsessége révén ami még a végeláthatatlan tragédiák idején sem hagyta el. Az érdeklődőknek örömmel mesélt az apjához fűződő emlékeiről, de még szívesebben tekintett vissza a fiai életére. Gyötrelem és könnyek nélkül beszélt Tiberiusról és Gaiusról, mintha a köztársaság legkorábbi időszakában élt hősök példáját elevenítette volna fel. Halála után szobrot állítottak neki a városban, amely kedvelt szentélye lett Róma asszonyainak.
Cornelia gyakran hangoztatta, hogy nem Africanus lányaként szeretne megmaradni az utókor emlékezetében, hanem a Gracchusok anyjaként. Így is történt. A két fiú holtában pont olyan heves imádatnak és gyűlöletnek örvendett, mint életében, és haláluk kettős tragédiája legendás alakokká nemesítette őket. Anyjukhoz hasonlóan őket is szobrokkal tették halhatatlanná, és oltárokat emeltek nekik azokon a helyeken, ahol bevégezték földi pályafutásukat.
A későbbi köztársaságkori szónoklatokban és vitákban éppúgy emlegették Tiberius és Gaius Gracchust elrettentő példaként, mint az erény bajnokaiként.

X. Fejek a fórumon
(Térkép)

KR. E. 81

– Hogy fajulhatott idáig a helyzet? – motyogta Lucius Pinarius, aki azért beszélt magában, hogy ne szálljon inába a bátorsága, miközben keresztülsiet a fórumon.
Az enyhe tavaszi idő ellenére köpenye kámzsáját is a fejére húzta. Idegesen babrált a nyakában lógó fascinummal – a néhai nagyapjától kapott családi örökséggel –, és suttogva kérte az isteneket, hogy hagyják meg életét.
Az egyre lejjebb ereszkedő, késő délutáni napkorong vérvörös derengést vont a háztetők köré, és hosszú árnyékokat vetett. Lucius meggyorsította lépteit, és elhaladt a Rostra előtt. Most már nem csak az elfogott ellenséges hajók orrát helyezték trófeaként a szónokok emelvénye köré. Lucius megpróbálta kerülni a tekintetével, de képtelen volt parancsolni magának, és lopva mégis odasandított az összeroncsolódott fejekre, amelyek magas karókra szúrva vették körbe az emelvényt. Némelyik fej már legalább egy hónapja ott éktelenkedett a Rostra körül, és kisebb-nagyobb mértékben oszlásnak is indult, immár felismerhetetlenné bomló vonásokkal. Olyan is akadt azonban, amelyikről még csöpögött a vér, és a rajta lévő tátott száj és kidülledt szem még őrizte a halál előtt átélt döbbenetet és rémületet.
Lucius gyorsan nézte végig az arcokat. Megköszönte az isteneknek, hogy senkit sem ismert fel közöttük.
A Rostra fölött és mögött magasodott a fórum legújabb, emelvényre helyezett látványossága: egy hadvezér lovas szobra. Az aranyozott műalkotás lángvörösen izzott a lenyugvó nap fényében, és olyan vakítóan tükrözte vissza a sugarakat, hogy Lucius nézni sem bírta. A szobrász tökéletesen örökítette meg a diktátor, Lucius Cornelius Sulla magabiztos testtartását és kevély arcát. A figura mintha nyugodt, önelégült mosollyal tekintett volna le a levágott fejek sorára.
Sulla szobra mögött egy másik szívfájdító látvány magasodott az ég felé, szintén arra a sanyarú sorsra emlékeztetve a járókelőt, amelynek Róma részese lett: a Capitolinus-domb sziklás tetején füstöt eregettek az ősi templomok üszkös omladékai. Két évvel korábban hatalmas tűzvész pusztított a Capitolinuson, és mindent kiirtott, ami az útjába került, még a patinás Jupiter-templomot is. A tűz rossz ómen volt: előrevetítette azoknak a kimondhatatlan szörnyűségeknek az árnyékát, amelyeket a polgárháború, majd a győztes könyörtelen bosszúhadjárata hozott.
Lucius elfordult a Rostrától. Legközelebb csak az üzenőfalnál állt meg, ahol már összegyűlt egy csoport a halálra ítéltek legújabb listáit böngészni. Azoknak a személyeknek a neveit tartalmazták, akiket nyilvánosan is Sulla diktátor ellenségeinek kiáltottak ki. Azokat, akik a listán szerepeltek, bárhol büntetlenül meg lehetett ölni, még a saját házukban is. Fejükért jutalom járt. Vagyonukat rövid úton elkobozták, és az állam árverésre bocsátotta.
Az új listákat olvasva néhányan megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mások kétségbeesetten jajgatni kezdtek. A legtöbben eltakarták az arcukat. Lucius is így tett; kámzsáját mélyen a szemébe húzva nyomult előre, hogy közelebbről is megnézze a listákat.
A név, amelynek megjelenésétől annyira félt – felesége öccsének neve –, nem szerepelt rajtuk. Lucius megfogta a fascinumot, és hálaadó imát rebegett. Szinte szédült a megkönnyebbüléstől.
– Mi ez? – A mögötte álló ember előrébb dőlt, és hunyorogva meredt a listára Lucius válla fölött. Harsány hangja természetellenesnek tűnt. – Lehetséges lenne? Úgy látom, kitették egy bizonyos... Lucius Pinarius nevét!
Lucius dübörgő szívveréssel fordult meg. Felismerte a férfit, bár a nevét nem tudta volna megmondani – egy barátja barátja volt, és már arra sem emlékezett, mikor mutatták be neki. Amikor a férfi meglátta Lucius ábrázatát, rettentő kacajt hallatott.
– Csak vicceltem! – folytatta.
– Nem volt vicces! Cseppet sem! – fortyant fel Lucius elcsukló hangon. – Ilyesmivel nem lehet tréfálkozni... meg is ölhetett volna itt valaki, ostoba fajankó! Itt, ahol állok, még mielőtt egy szót szólhatnék!
Nem túlzott: az ilyen támadások immár mindennapossá váltak. Sokszor előfordult, hogy valaki odament a listákhoz ellenőrizni, szerepel-e rajtuk a neve, és amikor legnagyobb megrökönyödésére felfedezte a saját nevét, önkéntelen hörgésével elárulta magát, és a közelben ólálkodó orgyilkosok, akik alig várták, hogy a jutalom fejében megölhessék a diktátor egyik ellenségét, pillanatokon belül leteperték.
Lucius a könyökével tört magának utat kifelé a tömegből, aztán átsietett a fórumon, amilyen gyorsan csak mert – nem futva, nehogy magára vonja a leselkedők figyelmét. A Castor és Pollux temploma mögött kezdődő egyenes, meredek utcácskán hamar feljutott a Palatinus tetejére. Onnan már szinte csak egy macskaugrásnyira volt a háza.
Amikor befordult egy keskeny sikátorba, mintha jeges vizet öntöttek volna az arcába. Az egyik szomszédját egy toprongyos csapat vonszolta kifelé a házából. A férfi megpróbált ellenállni – belekapaszkodott az ajtófélfába, és addig markolta, amíg a gyilkosok csoportja le nem rántotta róla, és az utca közepére nem hajította. A házából a családja sikoltozása hallatszott.
Az utcán lévő maroknyi bámészkodó hirtelen sarkon fordult, és elmenekült – kivéve Luciust, akinek földbe gyökerezett a lába. Elborzadva nézte, ahogy az orgyilkosok halálra szurkálják a szomszédját. Felfordult a gyomra a hangtól, amit a húsba belehasító fém keltett. A férfi felesége és gyerekei épp akkor szaladtak ki az utcára, amikor a támadók levágták a családfő fejét.
A csapat vezetője felemelte a véres fejet. Lucius felismerte a gyilkost: Sulla egyik hírhedt bérence, Cornelius Phagites volt az.
– Hinnétek? – kérdezte Phagites a társaitól. – Ez itt már több mint egy hónapja rajta volt a listán. Eddig bujkált, és csak ma merészkedett vissza a házába. A nyomorult féreg azt hitte, elsurranhat Phagites mellett! Külön jutalom jár azoknak, akik régóta keresett személlyel végeznek. Ez a fej egy kisebb vagyont ér Sulla szemében!
Phagites elvigyorodott, mire kivillant csálé fogsora, középen egy jókora hézaggal. Ekkor látta meg a bámészkodó Luciust, és vicsorogni kezdett. Arcában annyi aljasság gyülemlett fel, hogy Lucius azt hitte, menten levizeli a lábát.
– Mit nézel, polgár?
Lucius nem felelt, csak továbbsietett.
Teljesen összetörve ért haza. A rabszolga, aki beengedte, gyorsan bereteszelte mögötte az ajtót. Lucius felesége az előcsarnok mögötti átriumban állt, és a melléhez szorította nemrég született kisfiát. A gyerek dajkája is a közelben őgyelgett; várta, hogy lefektethesse a csecsemőt. Amikor Julia megpillantotta a férjét, és az arcára fagyott iszonyatot, lefejtette a gyereket a melléről. Csókot nyomott a homlokára, és átadta a rabszolgalánynak. Megvárta, amíg a lány eltűnik, és csak utána szólalt meg.
– Rossz híreket kaptál, ugye? Lucius, kérlek, mondd el azonnal!
– Nem az, amire gondolsz. – Odaszaladt az asszonyhoz, és átölelte, legalább annyira a saját megnyugtatására, mint Julia vigasztalására. – Valami... szörnyűséget láttam... hazafelé. Képtelenség elmondani... De az új listán...
– Rajta volt Gaius, vagy sem?
Julia kiszakította magát férje öleléséből. Ujjai fájdalmasan mélyedtek bele Lucius karjába.
– Nem, Julia, nem! Nyugodj meg. Nem volt rajta a neve.
– Még nem – szólalt meg egy reszelős hang az árnyékban. – De most már bármelyik nap felkerülhet. Kiderítették az embereim.
Julia elengedte Luciust, és odaszaladt a homályban görnyedő alakhoz.
– Öcsém, miért keltél fel az ágyból? Túl beteg vagy ahhoz, hogy felkelj.
Gaius Julius Caesar még csak tizennyolc éves volt, de nyúzott arca egy merev, hajlott hátú öregembert juttatott az emberek eszébe.
– Sokkal jobban érzem magam, nővérem. Komolyan mondom. Elmúlt a borzongás.
– Vissza fog jönni. A négynapos mocsárláz ilyen betegség. Négynaponta elmúlik és kiújul, amíg ki nem tombolta magát teljesen.
– Most már a gyógyítóm is vagy, nem csak a nővérem?
Julia csókot nyomott az öccse homlokára.
– Tényleg hűvösebb már a homlokod. Nem próbálnál meg egy kis húslevest enni? Meg kell őrizned az erődet.

Az étkezőben Lucius két kezébe fogott egy ezüsttálat, és felemelte. Fejét meghajtva imádkozott.
– Asylaeus, ételünk legízletesebb morzsáit neked ajánljuk fel, neked, akit Romulus atyánk minden más istennél jobban tisztelt. Neked, aki a vándorok, a kóborlók és a száműzöttek védőszentje vagy; neked, akinek ősi oltára a Capitolinuson menedékhelyül szolgált a mindenhonnan elüldözöttek számára. Oltalmazd meg szeretett vendégünket, aki házasságom által az én fivérem is lett: az ifjú Gaiust. Védd meg mindenkitől, aki ártani akar neki. Adj neki menedéket az én hajlékomban. Hozzád fohászkodom, Asylaeus.
– Asylaeus, védd meg az öcsémet! – könyörgött Julia is.
– Védj meg mindnyájunkat – suttogta Gaius.
Lucius leheveredett Julia mellé a heverőre. Belecsipegetett az ezüsttálon heverő sült disznóhúsba. Üres volt a gyomra, de a borzalmak után, amiknek aznap szemtanúja volt, a sült hús látványa is taszította. Juliának sem volt étvágya, ám Gaius gyorsan bekanalazta a húslevesét, és rávetette magát egy újabb tányér levesre.
Gaius észrevette, hogy Lucius őt nézi. Gyenge mosolyt erőltetett magára.
– Nagy bátorságról tettél ma bizonyságot, sógorom, azzal, hogy lementél a fórumra megtekinteni a listát. Köszönettel tartozom érte.
Lucius vállat vont.
– A magam megnyugtatására is tettem. Amíg nem vagy rajta a hivatalos listán, Juliát és engem sem lehet megbüntetni azért, mert egy üldözött embert rejtegetünk a házunkban.
– Holnap továbbmegyek, megígérem.
– Őrültség! – csattant fel Julia. – Addig maradsz itt, amíg akarsz.
Lucius dohogott magában, ám Gaius szerencsére megkímélte attól a kellemetlenségtől, hogy érzelmeinek ellentmondva tiltakozzon.
– Köszönöm, nővérem, de a saját biztonságom érdekében tovább kell mennem. Amíg képes vagyok rá, el kell hagynom a várost, és a lehető legmesszebb kell kerülnöm Itáliától. Ha nem dönt le a lábamról ez a nyamvadt mocsárláz, már el is indultam volna. Sulla holtan akar látni.
Lucius megrázta a fejét, és megismételte a kérdést, amit korábban a fórumon motyogott magában.
– Hogyan fajulhatott idáig a helyzet? A nagyapáink idejében is előfordult ilyen... Gaius Gracchust is lefejezték, és a gyilkosa jutalmat kapott érte, de a tisztességes rómaiak felháborodtak. Most nap mint nap temérdek fejet húznak karóra a Rostra körül, és az emberek tétlenül szemlélik. Amikor a Gracchusok testét beledobták a Tiberisbe, rendes temetés nélkül, még az ellenségeik is istenkáromlásnak minősítették a gyalázatos tettet. Most gondolkodás nélkül dobálják a fej nélküli hullákat a folyóba, éjjel-nappal, mintha a halpiac hulladékától szabadulnának meg. Hallottátok, mi történt legutóbb? Sulla kiásatta és szándékosan meggyalázta a nagybátyád, Marius holttestét, az egyetlen emberét, aki megállíthatta volna tébolyult ámokfutását. Darabokra vágta a testet, széklettel mocskolta be, kivájta a szemeket, és kivágta a nyelvet is. Micsoda időket élünk! Az erős emberek már az istenektől sem félnek. A gonoszságnak immár nincs határa.
Gaius elsápadt.
– Igaz hát, amit Marius testéről beszélnek? Ezt még Sulláról sem feltételeztem.
– Mindenki erről sutyorog. Miért ne lenne igaz? Sullát semmi sem állíthatja meg az ellenségei megbüntetésében. Amíg élnek, kínozza őket. Ha már meghaltak, meggyalázza a holttestüket.
Gaius a feltálalt húslevesét nézte. Arca semmitmondónak tűnt, ám Lucius tudta, hogy sógora elmerült a gondolataiban. Gaius elemző és tárgyilagos természetű ifjú volt. Noha legyengítette a betegség, és roppant veszélyes helyzetbe került, még mindig ellenőrzése alatt tartotta érzelmeit. Lucius irigyelte az önuralmát.
– Azt kérdezed, hogy fajulhatott idáig a helyzet, Lucius. Aztán rögtön a válaszra célzol, amikor a következő mondatoddal nyomban a Gracchusokat idézed fel. Nagyapáink idejében Róma sorsa két ösvényen futhatott tovább: a Gracchusokén, vagy az ő ellenségeikén. Az ellenségeik győztek. Rossz úton haladtunk tovább. Azóta nem is hozhattunk helyre semmit.
– Gaius Gracchus megpróbálta bővíteni a köznép jogait, és ezeket a jogokat a szövetségeseinkre is ki akarta terjeszteni. Önző, rövidlátó ellenségei megakadályozták eme javaslatok törvénybe iktatását, ám az igazságtalanságból és egyenlőtlenségből adódó problémák ettől még nem tűntek el. Hosszas, véres háborúba bonyolódtunk itáliai szövetségeseinkkel. Amit a Gracchusok békésen elérhettek volna, azt mészárlással és közönséges erőszakkal kellett megoldani. Milyen hatalmas veszteség!
– A Gracchusoknak azért kellett meghalniuk, mert jobb jövőt képzeltek el Rómának. Az ellenségeik felszabadultak a gyilkosság vádja alól, és a hatalmasságok azóta is előszeretettel folyamodnak erőszakhoz. Amikor a Gracchus fivéreket megölték, az embereket még megrémítette, hogy rómaiak gyilkolnak rómaiakat. Mostanra egész polgárháború bontakozott ki, mi több, olyan szörnyűségre is sor került, ami az őseink korában elképzelhetetlen lett volna: egy római hadsereg ostromolta meg Rómát!
Így visszatekintve a Gaius által említett polgárháború elkerülhetetlennek látszott. Róma egyre messzebbre terjeszkedő területszerző háborúi miatt mind nagyobb hadsereget kellett toborozni, és a növekvő hatalmú katonai parancsnokok vagyona is soha nem látott mértékben gyarapodott. A hódítás korszaka után beköszöntött az az időszak, amikor a hadurak új generációja erőben és hatalomban túlnőtte a szenátust. Mivel sokkal inkább a személyes törekvések és a közös gyanakodás vezérelte őket, semmint a politika, végül egymás ellen fordultak. A kitörő rövid, ám annál elkeseredettebb polgárháborúban Sullának sikerült felülkerekednie riválisain, Mariuson és Cinnán, és egyedül ő maradt talpon. Sulla bevonult Rómába, aztán rákényszerítette a szenátorokat, hogy diktátorrá válasszák.
– És a győztes most a markában tartja a várost – jelentette ki Gaius. – Nagy jámboran azt ígérgeti, hogy helyreállítja a köztársaságot és a szenátus törvényes uralmát, de előtte még megtisztítja az államot minden ellenségétől és lehetséges ellenfelétől, akiknek vagyonát a bérencei és talpnyalói között osztja szét.
Gaius lesütötte a szemét, és belenézett a húslevesbe. Biztos volt benne, hogy ő is Sulla ellenségei közé kerül, mivel Marius a nagybátyja volt, és ő maga nemrég vette feleségül Corneliát, akinek apja, Cinna, Sulla másik legnagyobb riválisa volt.
– Az, hogy egy ilyen szörnyeteg dönthet a sorsunk felett, szintén a város romlottságát jelzi – közölte Julia. – Az istenek megharagudtak ránk, és most megbüntetnek minket. A régi időkben a „diktátor” cím nagy megbecsülést jelentett, az ilyen emberek köztiszteletben álltak. Őseink áldásnak vélték, hogy egy olyan diktátor irányítása alá kerültek, mint Cincinnatus; ő csak akkor fogott fegyvert, amikor meg kellett menteni az államot, aztán visszavonult. Azzal, hogy Sulla teljhatalmat kapott, a „diktátor” szó örökre bemocskolódott.
– Szörnyeteg, ahogy mondod – morgott Lucius, idegesen rágcsálva a hüvelykujja körmét. – Őrült! Emlékeztek arra, amikor az első halállistát kitették? Sokan gyűltek össze az üzenőfal körül, hogy megnézzék a neveket. Mennyire megdöbbentünk amikor nyolcvan nevet láttunk a listán. Nyolcvanat! Nyolcvan polgár, akiket megfosztottak minden védelemtől, nyolcvan jó római, akiket állattá silányítottak, és így bárki szabadon levághatta őket. Felháborodtunk Sulla gátlástalanságán, és az elítéltek irdatlan számán. Másnap azonban egy csatolmányt is hozzáraktak a listához további kétszáz névvel. Harmadnap újabb kétszáz következett! Negyedik nap Sulla a törvény és a rend helyreállításáról szónokolt. Valaki meg merte kérdezni tőle, hogy mennyi embert akar még felírni, és ő szinte bocsánatkérő hangon válaszolt, mint egy magiszter, aki nem teljesítette a kötelességét: „Eddig annyi ellenségem nevét gyűjtöttem össze, amennyi eszembe jutott, de biztos, hogy néhányukat kifelejtettem. Ígérem, hogy amint fel tudom idézni őket, pótolom a hiányosságokat.”
– Viccelődött – állapította meg Gaius szomorúan. – El kell ismernünk, elvetemült humorérzéke van.
– Őrült, mint Kasszandra! – csattant fel Lucius. – Ez a vérengzés soha nem ér véget. Mindennap újabb listát függesztenek ki. És azokat is felírják, akik a házukban bújtatnak halálra ítélteket, még akkor is, ha az illető szüleiről van szó. Az összeírtak fiait és unokáit megfosztják polgári státuszuktól, és elkobozzák tőlük a vagyonukat. Nemcsak Rómában folyik ez a szörnyűség, hanem szinte az összes itáliai városban. Mindennap, minden percben megölnek valakit, és az összes gyilkos jutalmat kap, még a gazdáját megölő rabszolga is, még az apját meggyilkoló fiú is... Téboly... vétség az őseink ellen... az istenek ellen elkövetett bűn.
– Sulla és a barátai csak így juthatnak felmérhetetlen vagyonhoz – tette hozzá Gaius. – Az első listán még valóban azok szerepeltek, akiket az ellenségeinek tekintett. Olyanok, akik ellene harcoltak a polgárháborúban. Aztán más neveket is észrevettünk... kétes hírű lovagokat, akiknek a politikában is érdekeltségük volt, vagy gazdag földműveseket, akik be sem tették a lábukat a városba. Miért írták fel őket? Hogy Sulla lefoglalhassa a vagyonukat. Az állam elméletben nyilvános árverésre bocsátja a vagyontárgyakat, házakat és földeket... de csak a diktátor barátai mernek ajánlatokat tenni.
– Ennyire egyszerű – bólintott Lucius. – Az embereket megölik a vagyonuk miatt.
– Az embereket a saját vagyonuk öli meg – helyesbített Gaius. – A minap lent jártam az Alba-hegynél. Egy gyönyörű vidéki villa mellett mentem el, amit kertek és szőlőültetvények vettek körül. Az útitársam azt mondta: „Ez a birtok ölte meg Quintus Aureliust.”
Julia felmordult.
– Gaius, ez nem tréfadolog!
– Akkor talán azon sem fogtok nevetni, hogy a gyilkosok egy része visszamenőleg akar felírni különféle áldozatokat a listára. Ezt állítólag Lucius Sergius Catilina kezdte, miután elvágta a sógora torkát. Nem elég, hogy utólag törvényesítették a gyilkosságot, de Catilina még jutalmat is kapott érte!
A komor hangulatú beszélgetés egy időre elcsendesült. Gaius még több levest kortyolgatott. Lucius a tányérján érintetlenül maradt étel felett tűnődött. Végül Julia szólalt meg ismét.
– Gondoljátok, hogy szaván foghatjuk Sullát? Tényleg le fog mondani a diktátori címről, és visszavonul a közélettől? Azt mondja, egy, de legfeljebb két éven belül megteszi.
– Csak imádkozhatunk azért, hogy komolyan gondolja – közölte Lucius zordan.
– És mi van, ha komolyan gondolja? – csattant fel Gaius. – Mi fog változni, ha Sulla lemond? Választásokat írnak ki, és megint a szenátus irányítja majd a várost. Marius embereiből addigra egy sem marad, átveszik a helyüket Sulla kegyencei. Rómát addigra teljesen megnyomorítják. Azok a dolgok, amik már a polgárháború előtt tönkrementek, nem javulnak meg addigra, hacsak nem szedett-vedett módszerekkel fogják összefoltozni az egészet. Ha Gaius Gracchusnak alkalma lett volna rá, rendbe hozta volna a dolgokat, és új életet lehel a köztársaságba, ám helyette egy ilyen szánalmas, kicsinyesen bosszúálló zsarnok került a nyakunkra, mint Sulla. Ő semmit sem fog felépíteni vagy rendbehozni. Valaki másnak kell megmentenie Rómát, olyasvalakinek, aki magában hordozza a Gracchusok politikai éleslátását, Scipio Africanus katonai rátermettségét, és ami azt illeti, Sulla könyörtelenségét is.
Valami álmodozó fény honolt Gaius szemében, mintha a saját jövőbeli elhatározásairól beszélt volna. Lucius nevetségesnek tartotta a viselkedését. Úgy gondolta, hogy a mocsárláz kelti ezeket a nagyravágyó látomásokat a sógora elméjében. Gaiusnak inkább arra kellene törekednie, hogy megtartsa a fejét, nem a köztársaság megmentéséről kellene ábrándoznia.
– Lehet, hogy az ember, akire gondolsz, Pompeius Magnus – vetette fel Lucius.
Sulla egyik pártfogoltjára célzott, egy csodagyerekből lett katonára, aki mindössze hat évvel volt idősebb Gaiusnál. Sulla, aki igencsak kedvelte a beceneveket – önmagát Felixnek, azaz „Szerencsésnek” nevezte –, egy idő után félig mókásan, félig komolyan Magnusnak, azaz „Nagynak” szólította az ifjú Gnaeus Pompeiust. A név hamarosan rajta ragadt.
– Még hogy Pompeius! – dohogott Gaius. – Alig hinném! Az ő személye nem elég erős ahhoz, hogy valódi vezető váljék belőle.
– Nos...
Lucius felvonta az egyik szemöldökét. Nem kedvelte Pompeiust, de úgy vélte Gaius nem eléggé e világi felfogású ahhoz, hogy ilyen keményen ítélkezzen felette. Gaius olvasott az arcában.
– Elmagyarázzam, miért gondolom így? Hát jól van, végül is elég egy példát felhozni, hogy szembesüljetek Pompeius karakterének egyik alapvető hibájával. A fejek levágásán túl milyen despotikus jellegű tevékenységet végez még Sulla előszeretettel? Összeházasítja a környezetében élőket. És ez nem csak egyszerű kerítőtevékenység. Számtalan nőt rákényszerített már, hogy menjen hozzá valamelyik kegyencéhez; így a házasságból nemi erőszak lesz, istenek ellen való vétség. Már meglévő frigyeket is feldúlt: addig ügyeskedett, míg a felek elváltak egymástól, és új házastársakhoz kötötték életüket, persze az ő szájíze szerint.
– Újabb bizonyítéka Sulla őrültségének – vágta közbe Lucius.
– Meglehet. Lehet, hogy Pompeius is így gondolja, mindenesetre ez a Nagynak nevezett géniusz nem mert szembeszegülni a mesterével. Sulla megparancsolta neki, hogy váljon el Antistiától, a minden szempontból elkötelezett feleségétől, és vegye el az ő mostohalányát, Aemiliát, habár Aemilia már gyermeket várt a férjétől! Pompeius, mint valami ázsiai király talpnyalója, zokszó nélkül engedelmeskedett. Ez az alak vezetné ki Rómát a zűrzavarból? Alig hinném! – Gaius megcsóválta a fejét. – Én soha nem lennék hajlandó ilyen becstelen, szégyenteljes viselkedésre azért, hogy egy másik ember kegyeit keressem, leselkedjen rám bármilyen veszély. Soha!
– Nos, reménykedjünk benne, hogy soha nem kell majd ilyen rettenetes válaszút elé kerülnöd – mondta Julia, aki némileg enyhíteni akarta a helyiségben eluralkodott feszültséget. – Házasságod Corneliával legyen hosszú és gyümölcsöző! – Halványan elmosolyodott. – Valahányszor azt mondom, hogy „jó házasság”, mindig a szüleink jutnak eszembe, Gaius. Neked nem? Mindvégig olyan boldognak látszottak együtt. Bárcsak az istenek adtak volna még időt apánknak, és ne ragadták volna el olyan gyorsan és váratlanul...
Julia és Gaius három évvel korábban vesztették el az apjukat. Ránézésre mindenki egészségesnek tartotta az idősebb Gaiust, úgy gondolták, élete teljében van, ám egy nap, miközben saruját fűzte, megtántorodott, és holtan esett össze. Az ő apja is korán és hasonló hirtelenséggel hunyt el. A testvérek azóta sem heverték ki az elvesztését, és a halála még inkább összekovácsolta őket.
Gaius, látván a szomorúságot nővére arcán, előredőlt, és gyengéden megérintette az asszony vállát.
Egyszer csak valami zaj érkezett az előcsarnokból, olyan hangos, hogy mindhárman riadtan ugrottak fel a helyükről. Valaki dörömbölt az ajtón, ám nem elégedett meg ennyivel: be is akarta törni. Fa reccsenését lehetett hallani, és a sarokvasak éktelen nyikorgással adták meg magukat.
Gaius sarkon fordult, hogy meneküljön, de csak néhány lépést sikerült eltávolodnia. Túl gyenge volt, és szédült. El is esett volna, ha Julia nem siet oda hozzá, hogy elkapja.
Egy rabszolga lépett be, lázas figyelmeztetést rebegett, aztán behúzta a fejét, és eliszkolt, mert egy fegyveres csoport rontott be a helyiségbe. Lucius holtsápadt arccal ismerte fel vezetőjüket: Cornelius Phagitest.
Phagites elmosolyodott, és felvillantotta a hézagot csálé fogai között.
– Ó, hát itt van, akit keresek... az ifjú Caesar!
Julia úgy állt Gaius elé, mint egy anya, aki a testével védi a gyermekét. Bár remegett a térde, Lucius odalépett a sokkal magasabb Phagiteshez, és felszegte az állát.
– Hibát követtél el. Ez itt a feleségem fivére, Gaius Julius Caesar. Az ő neve nem szerepel a listákon.
Phagites hahotázott.
– „A neve nem szerepel a listákon!” – gúnyolódott. – Hányszor hallottam már ezt?
– Ez az igazság! Én magam ellenőriztem az új listákat ma délután. Láttál is engem, amikor visszafelé jöttem a fórumról. Nem emlékszel?
Phagites rásandított a ház urára.
– Nos... ha még nem szerepel rajta a neve, akkor majd később hozzáírjuk – jelentette ki, habár a hangjában bujkált némi bizonytalanság.
Lucius megpróbálta előnyére fordítani a helyzetet.
– Levadászni a listán szereplő embereket, az egy dolog, Phagites. Ellenben olyanokat öldökölni, akik nincsenek rajta a listán, egészen más dolog. Lucius Cornelius Sulla előbb vagy utóbb, a saját ígéretének megfelelően, lemond a diktátori címről. Saját magának egy életre szóló büntetlenséget rendelt el, de kétlem, hogy ugyanez a védelem rád is kiterjedne. Vagy mégis?
Phagites a homlokát ráncolta.
– Nem.
– Ami azt jelenti, hogy eljön az a nap, amikor... felelned kell a hibáidért. Ez egy ilyen hiba, Phagites. Gaius Julius Caesar nem szerepel a listán. Őt minden jog megilleti, ami egy polgárnak jár, ő nem az állam ellensége. Nem áll hatalmadban ártani neki.
Phagites az egyik orgyilkosához fordult, aki egy pergamendarabot vett elő. Együtt nézegették egy darabig, eszelősen vicsorogva. Végül Phagites hencegő ábrázatot öltött. Csúfolódva nézett le Luciusra, mintha le akarná köpni.
– És mondd csak, mennyit fizetsz nekem azért, hogy ne kövessem el azt a... hibát?
Lucius beharapta az ajkát. Kis darabig tépelődött, aztán suttogva megnevezett egy összeget.
Phagites elnevette magát.
– Nem csodálkozom, hogy suttogsz! Szégyellhetnéd magad, amiért ilyen keveset vagy hajlandó áldozni e nemes ügy érdekében. Csak ennyit ér neked a feleséged drágalátos öccse? Szorozd meg néggyel, és talán megfontolom az ajánlatodat.
Lucius lenyelte a torkában lévő nagy gombócot.
– Legyen.
Phagites bólintott.
– Ezt már szeretem. Most már csak könyörögnöd kell nekem, hogy tegyem el a pénzedet, és már indulok is tovább.
– Hogyan?!
– Könyörögj. Nekem is jár valami szórakozás ma este, nem igaz? Térdelj le, polgár és esedezz, hogy fogadjam el a felajánlásodat.
Lucius Juliára nézett, aki elfordította az arcát. Úgy tűnt, Gaius testéből a hirtelen rémület hatására az utolsó leheletnyi erő is kiszállt, és csak a nővére segítségével bírt talpon maradni. Lucius térdre rogyott.
– Esedezve kérlek, Cornelius Phagites, fogadd el a pénzt, amit ajánlok, és hagyj minket békén!
Phagites megint kinevette, és beletúrt Lucius hajába.
– Így sokkal jobb, kisember. Rendben van, hozd ide a pénzemet. Én csak annyit mondhatok, hogy rossz üzletet kötöttél. A sógorod nem éri meg a következő év idusát. Ó, most persze elfogadom a pénzedet, és meghagyom az ifjú Caesar fejét, de később, amikor majd levágom, Sullától is kielégítő fizetséget kapok. Kétszer fizetnek meg ugyanazért a fejért... egyszer, amíg az ifjú feje ott van a nyakán, és egyszer akkor, ha lehullik róla!
Lucius előhozta az összeget. Phagites és az emberei szó nélkül távoztak. Julia annyira nekikeseredett, hogy képtelen volt megszólalni. Gaius odabotorkált a heverőjéhez, amin vacsorázott, és ráhanyatlott.
Lucius megfogta Gaius homlokát. Az ifjú testében tombolt a láz.

Gaius betegsége ellenére éjszaka Lucius és Julia egy hordszéket hívatott, és egy másik menedékhelyre vitték az ifjút. Ha Phagitesnek sikerült megtalálnia Gaiust, akkor más is megtalálhatja. Semmiféle védelmet nem jelentett a tény, hogy Gaius neve még nem szerepel a halállistán.
A következő napokban – a mocsárláz visszatérő tünetei ellenére – Gaius egyik búvóhelyről a másikra menekült. Közben a Julius család idősebb tagjai lázasan tárgyaltak Sulla legbelső köreivel, hogy elhárítsák az életveszélyt Gaius feje fölül. Lucius naponta találkozott a Juliusokkal, jó hírekben reménykedve.
Az összeírások folytatódtak. Mindennap új nevek kerültek a listákra. Lucius már attól kezdett tartani, hogy a saját nevét is viszontlátja rajtuk. Gondoskodott róla, hogy mihamarabb megjavítsák az ajtót, amit Phagites az embereivel együtt szétrombolt, és erősebb legyen, mint valaha. Állandóan magánál hordta a tőrét. Még egy gyorsan ható mérget is beszerzett valamelyik kétes hírű kereskedőtől a folyóparton, és átadta Juliának megőrzésre. A lefejezés irtóztató halál lenne, de legalább gyors, ám abba bele sem mert gondolni, hogy mit művelnének a feleségével, miután vele végeztek. Adni akart neki valamit, amivel sietve távozhat ebből az árnyékvilágból. Micsoda időket éltek, hogy egy férfinak erre is fel kellett készülnie!
Egyik nap egy látogató érkezett a házához, számos testőr kíséretében. Gyönyörű fiatal férfi volt, fényes aranyszínű hajzuhataggal. Lucius felismerte: Chrysogonus, egy színész, aki Sulla egyik kedvencévé nőtte ki magát. Sullának a színészek voltak a gyengéi, kiváltképp a szőkék. Chrysogonus pazar zöld kelméből varrt, ezüstszálakkal hímzett tunikát viselt. Ez az öltözék egy kisebb vagyonba kerülhetett, gondolta magában Lucius. Egy pillanatra átfutott rajta a kérdés: vajon kinek kellett meghalnia ahhoz, hogy Sulla ágyasa hordhassa?
– Nem maradok sokáig – közölte Chrysogonus, és gyakorlott szemmel nézett körül az előcsarnokban, mintha felmérné a vagyontárgyakat, amik idővel majd hozzá fognak kerülni. – A barátom, Felix üzenetét hoztam el neked.
Lucius alig bírta visszafojtani az undort, hallván, hogy egy korábbi rabszolga és csepűrágó ilyen bizalmas stílusban beszél Róma leghatalmasabb emberéről. Chrysogonus megérezte a viszolygását, és ridegen nézett rá. Luciusnak kiszáradt a szája, és a szavak mintha beleragadtak volna a torkába.
– Mit üzen nekem Sulla?
– Meghagyja a feleséged fivérének életét...
– Biztos vagy benne?
Julia, aki eddig nem mert előjönni, most odarohant a férjéhez.
– Ha megengednéd, hogy befejezzem... – Chrysogonus felvonta az egyik szemöldökét. – Gaius Julius Caesar megmenekül... de csak azzal a feltétellel, hogy barátom, Felix, személyesen találkozhasson vele.
– Hogy a saját szemével lássa a fiú lefejezését? – csattant fel Lucius.
Chrysogonus baljós arccal nézett rá.
– A diktátor ma este meglátogat téged. Ha őszintén áhítja a diktátor bocsánatát, az ifjú Caesarnak is itt kell lennie.
Chrysogonus színpadias mozdulattal fordult meg, és a testőrei kíséretében elhagyta a házat.

Az ünnepélyes sereglet, amely aznap este Lucius háza előtt összegyűlt, akár egy ázsiai despotához vagy egy egyiptomi fáraóhoz is tartozhatott volna. Chrysogonus is ott volt közöttük, számtalan másik színésszel és némajátékossal. A férfiak és nők nevettek és viccelődtek, mintha csak gondtalan, fáklyafényes esti sétára indultak volna. A testőrök is jobban hasonlítottak részeges, rosszban sántikáló városi útonállókra, mint megfontolt, fegyelmezett liktorokra. Alig akadt a csődületben józan ember. Néhányan szinte már dülöngéltek az utcán.
Lucius a bejárati ajtó kémlelőnyílásán keresztül szemrevételezte a csoportot, majd megcsóválta a fejét.
Maga Sulla is megérkezett egy lefüggönyzött vörös hordszéken, amit termetes rabszolgák hada cipelt. Az egyikük négykézlábra ereszkedett, hogy a diktátor lépcsőnek használhassa kiszálláskor. Amikor Lucius megpillantotta Sullát, a lélegzete is elakadt. Elborzasztotta a tény, hogy a köztársaság és a nép sorsa egy ilyen romlott fajzat kezébe került. Az egykor olyan deltás és izmos férfi, a római hadvezér mintapéldánya mostanra tokát eresztett és elhízott. Arca mindig foltos volt – zabkásával leöntött szederhez hasonlított, ahogy valaki elmésen megjegyezte –, ám most már pókhálószerű visszataszító vörös erek is tarkították.
Maga a diktátor kopogott be az öklével az ajtón. Lucius hátrébb lépett, és a fejével intett a rabszolgának, hogy nyissa ki. Utána kihúzta magát, és felkészült rá, hogy üdvözölje a látogatót. Sulla viszont elment mellette, és egy szó nélkül belépett az előcsarnokba. Egyedül haladt tovább, testőrök nélkül. Vajon azt hitte, sérthetetlen? Végtére is Felixnek hívta magát. Vagy egyszerűen megháborodott?
Gaius az átriumban várt rá. Testi felépítését tekintve szinte pontosan az ellentéte volt a diktátornak. Természettől fogva is vékony volt, hosszúkás arcú, ám most a betegség még ösztövérebbé tette, és ragyogó szeme még jobban csillogott a láztól. Gyengesége ellenére rettenthetetlen testtartással nézett szembe az önkényúrral. Hátrafeszítette a vállát, és magasra emelte az állát. Erre az alkalomra Lucius kölcsönadta neki az egyik tógáját. Bár Julia sok helyen összecsíptette és összefércelte, még így is lógott rajta.
Míg Lucius némán félreállt, Sulla hosszasan, elismerően végigmérte Gaiust. Közelebb lépett hozzá.
– Szóval ez itt az ifjú Caesar – szólalt meg végül. – Nézlek, és te visszanézel rám. Összevonom a szemöldököm, de te nem sápadsz el. Mégis, kinek hiszed te magad, fiatalember?
– Gaius Julius Caesar vagyok. Apámnak, a praetornak a fia, a Juliusok leszármazottja, egy ősi patríciuscsalád sarja. Mi Venusig vezetjük vissza a vérvonalunkat.
– Lehetséges. De amikor rád nézek, fiatalember, én egy újabb Mariust látok.
Lucius levegőt sem mert venni. Szíve dörömbölt a mellkasában. Sulla a puszta kezével akarta megölni Gaiust?
A diktátor elnevette magát.
– Akárhogy is, a tanácsnokaim meggyőztek róla, hogy hagyjalak életben, és én így is teszek... amíg a feltételeim teljesülnek.
Lucius előrelépett.
– Diktátor, azt kérted, hogy az ifjú Caesar szemtől szemben találkozzon veled, és íme, itt van. Milyen feltételt...
– Mindenekelőtt – vágott közbe Sulla, szavait Gaiusnak címezve – el kell válnod a feleségedtől, Corneliától. Aztán...
– Soha.
Gaius egyenesen állt. Arca nem tükrözött érzelmet, de hangja eltökélten csengett.
Sulla felvonta az egyik szemöldökét. Húsos homloka vastag barázdákra osztódott.
– Megismétlem: el kell válnod Corneliától. A házasságodban egyesülnek az ellenségeim: Marius és Cinna. Egy ilyen frigyet nem tűrhetek magam körül...
– Elutasítom.
– Hogy mit teszel?
– Elutasítom. Még egy diktátor sem követelhet ilyet egy római polgártól.
Sulla szájtátva nézett az ifjúra. Vörhenyes arca még lángolóbbá vált. Lassan bólintott.
– Értem. Igen, értem.
Lucius minden igyekezetével tartotta magát. Kitapogatta a tőrt a tógája alatt, és azon töprengett, vajon lenne-e bátorsága használni. Mit képzelt Gaius, hogy így beszélt Sullával? Biztos a láztól zápult meg az elméje.
Aztán a diktátor elnevette magát. Hosszan és harsányan nevetett.
Végül abbahagyta a nevetést, és csodálkozó hangon szólalt meg.
– Mariust látom benned, fiatalember... vagy magamat? Jó kérdés! Hát rendben van, legyen, ahogy akarod: megtarthatod a fejedet és a feleségedet is. De viszonoznod kell nekem ezt a szívességet... és el kell ismerned, hogy kedvező engedményt teszek... úgy igazságos, hogy a családod valamelyik tagja újraházasodjon a kedvemért. – Sulla hátranézett. Most vette észre Luciust először azóta, hogy belépett a házába. – Mondjuk te.
– Én, diktátor?
– Igen, te. Kije vagy te ennek az ifjúnak? A sógora?
– Igen, diktátor.
– És hol a fiú nővére, a feleséged? Gondolom, valahol itt settenkedik; ez a feleségek rossz szokása. Gyere elő, asszony! Lépj ki az átriumba, hogy lássalak.
Julia előjött az egyik sarokból, a lehető legszelídebb arckifejezéssel.
– Nézzenek oda, pont úgy néz ki, mint az öccse! Nos jól van, te is megteheted az öcséd helyett. Te és ez az alak itt... mi is a neved?
– Lucius Pinarius, diktátor.
– Te és Lucius Pinarius azon nyomban elváltok egymástól. Mivel ez egy patrícius házasság, muszáj bizonyos formalitásokat követni. Két napot adok nektek, többet nem. Megértettétek?
– Diktátor, kérlek! – suttogta Lucius. – Könyörgöm...
– Miután a házasságotokat érvénytelenítették, a te sorsod nem érdekel többé, Pinarius. De neked, Julia, rögtön férjhez kell menned újra. Te Marius unokahúga vagy, ahogy az öcséd az unokaöccse... ezért rajtatok tartom a szemem, Juliusok. De kihez menj hozzá? Lássuk csak! – A halántékát tapogatta, aztán csettintett egyet az ujjaival. – Quintus Pedius! Igen, ő pont megfelelő lesz.
– Hiszen nem is ismerem! – kiáltott fel Julia, a sírással küszködve.
– Hát rövidesen egészen közelről fogjátok ismerni egymást! – Sulla szélesen elvigyorodott. – Tessék, el is intéztük. Az ifjú Caesar nevét levesszük a készülő listáról. De így is azt tanácsolom, hogy egy időre menj el a városból, mert még a leggondosabb felügyelet mellett is történhetnek balesetek. Az ifjú Caesar tehát megtarthatja a feleségét, ti ketten viszont elváltok...
– Diktátor...
– Kérlek, szólíts Felixnek.
– Lucius Cornelius Sulla... Felix... kérlek, gondold át ezt még egyszer. A feleségemmel nagyon ragaszkodunk egymáshoz. A házasságunk... – Majdnem kimondta hogy a házasságuk valódi szerelmen alapul, de úgy érezte, Sulla számára ez a szó is csak valami trágárságot jelenthet. – Van egy kisfiunk. Az anyja még szoptatja...
Sulla vállat vont.
– Akkor maradjon a gyerek az anyjával. Mondj le minden igényedről vele kapcsolatban. Quintus Pedius majd örökbe fogadja.
Lucius csak levegő után kapkodott, képtelen volt beszélni. Julia sírva fakadt.
Gaius imbolyogva előrébb lépett. Arca most krétafehér volt.
– Diktátor, tudom, hogy hibáztam, amikor ellenkeztem veled. Megteszem, amit parancsoltál. Elválok Corneliától...
– Nem fogsz ilyet tenni!
– Diktátor, nem állt szándékomban...
– Kit érdekel a szándékod? A te akaratod semmit sem számít itt. Csak az számít, amit én akarok. Meghagyom az életed. Meghagyom a házasságod. De a nővérednek és a férjének el kell búcsúznia egymástól. – Luciushoz fordult. – Vagy elválnak, vagy gondoskodom róla, hogy Pinarius neve is felkerüljön a listára, a feje meg egy karóra!
Azzal éppoly színpadiasan, mint korábban Chrysogonus, Sulla is sarkon fordult, és elhagyta a házat. Kísérete részeges üdvrivalgással és röhögéssel fogadta. Az egyik rabszolga kapkodva becsukta az ajtót, hogy mihamarabb kizárja a fülsértően durva hangokat.
Lucius a padlót bámulta.
– A sok erőfeszítésünk után... a sok áldozat után, amit hoztunk... a sok álmatlan éjszaka után... azután, hogy akkora összeget fizettem Phagitesnek... a megaláztatások után...
– Sógorom – suttogta Gaius –, soha nem hittem, hogy...
– Ne nevezz így! Én már nem vagyok a sógorod!
A csecsemő sírni kezdett a szobájában. Julia térdre esett, és hevesen rázta a sírógörcs.
Lucius Gaiusra nézett.
– Most Juliának és nekem kell megfizetnünk a büszkeséged árát. Azért, hogy a fejedet mentsd és megőrizd a drága méltóságodat, nekünk mindent fel kell adnunk. Mindent!
Gaius kinyitotta a száját, de képtelen volt bármit is mondani.
– Sokkal tartozol nekünk! – kiáltotta Lucius, és Gaiusra mutatott. – Ezt vésd jól az eszedbe! Ne feledd: örök életedre adósa leszel a fiamnak, és a fiam fiainak!

Lassan, fokozatosan, miközben ezrek haltak meg vagy menekültek el, Sulla összeírásainak dühöngő üteme csillapodni kezdett. A diktátor azonban továbbra is vasmarokkal uralkodott Róma felett.
Válása után Lucius Pinarius megkeseredett, összetört emberként folytatta életét. Senki sem hibáztatta a szerencsétlensége miatt. Sok barátjának kellett átélnie hasonló szenvedést, ezért igyekeztek vigasztalni egymást, és sokan dicsérték Luciust az önfeláldozásáért.
– Mindent megtettél, amit csak lehetett, hogy megmentsd egy másik ember életét – hangoztatták. – A fiad és a feleséged érdekében cselekedtél –, ha nem engedelmeskedsz, Sulla téged is felír a listára, és nyomorba taszítja a családodat.
Lucius gyötrelmét és bűntudatát azonban semmivel sem tudták enyhíteni. Azért, hogy megmenthesse a szeretteit, el kellett veszítenie a családját. Azért, hogy megtarthassa a fejét, le kellett mondania a méltóságáról.
Julia új férje, Quintus Pedius, nem akadályozta meg, hogy láthassa a fiát, vagy akár Juliát is, de Lucius túlzottan restellte magát ahhoz, hogy a szemük elé kerüljön. Aki fejet hajtott egy diktátor akarata előtt, az semmivel sem volt különb egy rabszolgánál; egy római mit sem ér a becsülete nélkül.
Lucius úgy döntött, legjobb lesz, ha a szerettei halott emberként gondolnak rá. Legyen Julia özvegy, aki újraházasodott. A fia pedig legyen árva. Mennyivel jobb lett volna, ha meghal! Bárcsak elkapta volna a mocsárlázat Gaiustól, és az vitte volna magával!
Így, halott ember módjára, idő előtt átörökítette a fiára az értékes családi örökséget: az aranyfascinumot, amit a családja megszámlálhatatlan generáció óta őrzött. Az amulett már nagyon kopott volt, a formáját is alig lehetett felismerni. Ennek ellenére Lucius heves imádkozások közepette küldte el Juliának, nehogy a fiának olyan szörnyű sors jusson osztályrészül, mint amilyet neki kellett elszenvednie. A talizmán átkerült a következő nemzedékhez.
Lucius nem akart újranősülni, csak csüggedten és elhagyatottan tengette tovább magányos életét palatinusi házában.
Ami Gaiust illeti, megfogadta Sulla tanácsát, és amint elég ereje volt az utazáshoz, elhagyta Rómát. Elfogadott egy katonai megbízatást az Égei-tenger térségében, és Minucius Thermus praetor szolgálatában tette magát hasznossá.
Lucius igyekezett minél kevesebbet gondolni Gaiusra, de egyik nap, amikor éppen átsétált a fórumon, elhaladt egy csoport mellett, és meghallotta, hogy egy idegen az ő nevét említi. Lucius megállt, és hallgatózott.
– Igen, Gaius Julius Caesar – ismételte a férfi. – Az, akinek pár éve holtan esett össze az apja.
– Szánalmas! Gondolom, Nikomédész király kiváló apafigura, de egy rómainak soha nem szabad előrehajolnia, hogy egy másik férfi kedvét lelje benne, még ha király is az illető.
– Főleg akkor nem, ha király!
Otromba röhögés követte a megjegyzést. Lucius odalépett a csoportosuláshoz.
– Miről beszéltek?
– Az ifjú Caesar ázsiai kalandjairól – felelte az egyik pletykálkodó. – Thermus praetor Bitíniába küldte, Nikomédész királyhoz. Miután megérkezett, többé el sem akart jönni onnan. Úgy tűnik, a kelleténél jobban megértik egymást a királlyal, már ha érted, mire gondolok. Az a fényűző élet a királyi udvarban megszédítette a fiút... és végül is Nikomédész tetszetős férfi, legalábbis az érméken látható képmása szerint. Thermus közben úgy viselkedik, mint egy felszarvazott férj, egyik hírvivőt küldi oda a másik után, Caesar visszatérését követelve, de Caesarnak nem akaródzik kibújnia a király ágyából!
– Honnan tudhatnátok ti ezt? – fortyant fel Lucius. – Ha Caesar kiküldetése hosszabbra nyúlik, annak ezernyi más oka lehet...
– Jaj, kérlek! – A pletykafészek a szemét forgatta. – Mindenki erről beszél. Nem hallottad a legújabb viccet? Sulla nem vágta le a fejét, de Nikomédész az ágyékához kötötte!
A csődület ismét röhögött. Lucius émelyegve, a fogát csikorgatva vonult arrébb. Ökölbe szorult a keze, és könnyek serkentek ki a szeméből. Hát ezért áldozott fel mindent? Hogy egy ostoba és önelégült fiatalember elhagyja katonai posztját, és fényűző léhaságban éljen Bitíniában? Miféle római Caesar? Miféle római képes arra, hogy miközben Gaius Gracchusért rajong, és a római állam újjáépítéséről álmodozik, Ázsiába iszkoljon, és egy ottani király szeretője legyen? Nem lett volna szabad hagynia, hogy tönkremenjen az élete. Inkább engedte volna, hogy Sulla magával vigye azt a kötözni való bolondot, és azt tegyen vele, amit akar!

KR. E. 78

Sulla nem tette meg azt, amitől az ellenségei – legalábbis azok, akik életben maradtak – a legjobban tartottak: két év letelte után nem tartotta meg tovább a diktátori címet.
Kijelentette, hogy elvégezte a munkáját, és visszaállította a szenátus és a magiszterek teljhatalmát. Visszavonulása után hosszú ideig mondta tollba az emlékeit. Folyton azzal büszkélkedett, hogy megszabadította Rómát a legrosszabb „bajkeverőktől” (így hívta az ellene szegülőket), és ezzel együtt olyan reformokat vezetett be, amelyek „a köztársaságnak azon aranykorát idézik, ami a Gracchusok felforgató tevékenysége, és az abból fakadó zűrzavar előtti időt jellemezte”.
Ám az idő kerekét még Sulla sem fordíthatta vissza. Karthágó pusztulása óta a római politikát a megátalkodott vagyongyűjtés és a fejetlen területszerzés mozgatta, illetve az ezekből fakadó mind kegyetlenebb igazságtalanság és egyenlőtlenség. Rómának nagy hatalmú katonai parancsnokokra volt szüksége az új területek meghódításához és az új népek leigázásához; máshogy nem lehetett volna gyarapítani a kincseket. De mit lehetett tenni, amikor ezek a hadurak iriggyé és gyanakvóvá váltak egymással szemben, és a mohóságtól és haragtól fűtött polgárságnak választania kellett közöttük? Rövid úton polgárháború tört ki, és Sulla reformjai sem tudták megakadályozni, hogy még egyszer megtörténjen. Az ő példáján bátorodtak fel a katonai dicsőségről és teljhatalomról ábrándozó férfiak. Sulla megmutatta, hogy gátlástalanul ki lehet irtani az ellenfeleket, törvényesnek lehet nyilvánítani a vérengzést, aztán vissza lehet vonulni a kényelmes és nyugalmas magánbirtokra, ahol az ő nagylelkűsége révén meggazdagodott barátok és támogatók keresik a kegyeit.
Martius havában, a Neapolis melletti öböl partján álló villájában, hatvanéves korában ragadta el Sullát a – természetes – halál. Természetes volt ugyan, de korántsem könnyű, és a visszataszító tünetekben, amelyek utolsó napjaiban gyötörték, sokan Nemesis istennő kezét látták, aki visszaállítja a természetes rend egyensúlyát, ha valakivel szörnyű igazságtalanság történik.
A betegség a belek kifekélyesedésével kezdődött, amit a túlzott italozás és a zabolátlan életforma csak súlyosbított. A rothadás aztán egyre csak terjedt, és végül férgek lepték el az egykori diktátor testét. A felcserek éjjel-nappal szedegették róla és belőle a férgeket, ám minduntalan újak foglalták el a helyüket. Aztán a bőre pórusaiból valami förtelmes folyadék kezdett szivárogni, méghozzá olyan sok, hogy teljesen átáztatta a ruháját és az ágyát. Akármennyit fürösztötték és sikálták, a váladékozás nem állt el.
Sulla még ebben a nyomorúságos állapotában is hivatalos ügyeket bonyolított. Élete utolsó teljes egy napját a visszaemlékezései utolsó fejezetének lediktálásával töltötte, amit ezzel a kérkedéssel fejezett be: „Fiatalkoromban egy káldeus jós azt jövendölte nekem, hogy köztiszteletben álló, magas rangú személy leszek, és jólétem tündöklésének csúcsán ér a halál. Igazat mondott.”
A titkára később emlékeztette arra, hogy véget kell vetnie egy vitának a közeli Dicaearchia városának különböző érdekcsoportjai között. Bizonyítékot találtak arra, hogy az egyik városi magiszter közpénzeket sikkasztott el. A magiszter, aki meg akarta védeni magát a váddal szemben, ott várakozott a ház előcsarnokában, és meghallgatást kért. Sulla fogadta őt.
A férfi belépett a szobába. Mielőtt azonban egy szót szólhatott volna, Sulla megparancsolta a rabszolgáinak, hogy ott helyben fojtsák meg. A rabszolgák Sulla személyes szolgái voltak, nem képzett orgyilkosok, ezért eleinte vonakodtak. Sulla viszont feldühödött, és rájuk ordított. A torka megfeszülésétől kifakadt egy tályog a nyakán, és töméntelen vér kezdett folyni belőle. A beálló zűrzavarban a magiszter az életét próbálta menteni.
A gyógyítók odaszaladtak, hogy elállítsák a vérzést, de Sulla számára elérkezett a vég. Megzavarodott, és elvesztette az öntudatát. Az éjjelt még túlélte, ám másnap reggel meghalt.

Valami perverz, de ellenállhatatlan ösztönzés – az, hogy egy rettenetes időszak keserű végét a saját szemével láthassa, vagy hogy teljesen megbizonyosodjon az irgalmatlan teremtmény végleges és visszavonhatatlan haláláról – hajtotta ki a házából Lucius Pinariust az utcára végignézni Sulla temetését.
Az egész város látni akarta a temetési menetet. Lucius talált magának egy helyet ahonnan jó kilátás nyílt, és csodálkozott is a szerencséjén, amíg rá nem jött, hogy miért olyan üres a környék. Egy foszlott öltözékű koldus állt a közelben, és olyan bűzt árasztott, hogy mindenkit elüldözött magától. Lucius csak legyintett a szagra. Ha Sulla látványát kibírja a ravatalon, mondogatta magában, akkor egy embertársa éktelen bűzét is ki fogja bírni.
A menet élén Sulla képmása haladt: a fórumon álló lovas szobor másolata. A műalkotás fűszerek szagát lehelte magából, méghozzá olyan erősen, hogy a koldus bűzét is elnyomta. A férfi Luciusra nézett, és felvillantotta foghíjas mosolyát.
– Azt mondják, az a szobor tömjénből, fahéjból és egy sereg más drága fűszerből készült. Róma összes gazdag asszonyától begyűjtötték a füveket, hogy megformálhassák belőle. Sullával együtt fogják elégetni a máglyán. A füst belengi majd az egész várost!
Lucius a homlokát ráncolta.
– Sullát elhamvasztják? Őseit, a Corneliusokat mindig elhantolták.
– Lehet, de a diktátor a végakaratában kijelentette, hogy maradványait el kell hamvasztani – felelte a koldus. A hozzá hasonló alakok, akik szinte az egész napjukat hallgatózással és pletykagyűjtéssel töltötték, általában tudták, miről beszélnek. – Nem nehéz kitalálni, miért.
– Talán mégis...
– Csak gondolj utána! Mi történt Mariusszal, Sulla ellenfelével, miután meghalt? Sulla felnyitotta a kriptát, és ürülékkel mocskolta be a holttestét! Vannak, akik alig várják, hogy bosszúból ugyanazt tehessék Sullával, ebben biztos lehetsz. Az ilyeneknek nem akar esélyt adni, ezért inkább elhamvasztatja magát.
Lucius a koldusra sandított a szeme sarkából. A férfinak hiányzott a bal karja, és jobb hónaljával egy mankóra támaszkodott. Mély sebhely húzódott végig az arcán, és úgy látszott, félig meg is vakította.
A szobor után a konzulok és más magiszterek vonultak, aztán a szenátus összes tagja, egytől egyig fekete ruhában. Utánuk következtek a vezető lovagok, majd a pontifex maximus és a Vesta-szüzek. A hátuk mögött százával vonultak fel Sulla veteránjai, legjobb vértezetükben, élükön az ifjú Pompeius Magnusszal.
A katonák után zenészek következtek, és egy nőkből álló gyászkórus. A muzsikusok komor dallamot játszottak furulyáikon és lantjaikon, a kórus pedig Sullát dicsőítő szövegeket énekelt rá.
A zenészek után a szokásnak megfelelően a némajátékosok hada következett. Bohóckodással, gúnyos jelenetekkel oldották a zord hangulatot. A gazdag emberek temetésén mindig megjelentek a némajátékosok, és Sulla temetésén Róma leghíresebb színészei is közéjük vegyültek – azok az emberek, akik ifjúkora óta Sulla legbelső köreihez tartoztak. A koldus kényszert érzett rá, hogy arrafelé mutasson.
– Nézd, ott van Roscius, a komédiás! Láttam egyszer A hetvenkedő katonában! Azt mondják, gazdagabb a legtöbb szenátornál is. És ott az öreg Metrobius, aki a női szerepekben domborított legjobban. Úgy hírlik, Sulla ágyában is ő volt a női főhős évekig, amíg a csábos Chrysogonus el nem foglalta a helyét. Öregszik, ahogy látom, de még mindig jól áll neki a női ruha. Az pedig ott ki lenne más, mint Sorex, aki, ha nem tévedek, ma a főszerepet játssza. Sullának öltözött, és a halott embert kelti életre. Tökéletesen utánozza a járását és a kézmozdulatait, nem? Reméljük, nem éli bele magát túlzottan a szerepébe, és nem kezd fejeket levagdosni!
A némajátékosokat Sulla őseinek felvonultatása követte. Férfiak öltötték magukra a halottak arcát ábrázoló viaszmaszkokat, és azokba a köpenyekbe bújtak, amiket a dicső elődök viseltek annak idején a különféle szertartásokon. Azokat a virágfüzéreket, koronákat és egyéb katonai ajándékokat vitték a kezükben, amiket Sulla gyűjtött össze hosszú, diadalmas pályafutása során.
Végül megérkezett a díszőrség is a ravatallal. Sulla teste egy elefántcsonttal kirakott, arannyal díszített fekhelyen nyugodott, amit bíborszínű kelmével burkoltak be, és cipruskoszorúkkal vettek körül. Az özvegy, Valeria, és az öt házasságból származó gyerekhad járt a ravatal nyomában.
A temetési menet szokatlan módon nem az esquilinusi kapun túli temetőbe tartott, hanem az ellenkező irányba.
– Hova viszik? – motyogta Lucius.
– Hát nem tudod? – kérdezte a koldus. – Sulla halotti máglyáját Mars mezején állították fel. Ott lesz a síremléke is. Már elkészültek vele.
– A Mars-mezőn? De hiszen oda csak a királyokat temették a régmúltban!
A koldus vállat vont.
– Sulla mégis úgy rendelkezett, hogy az emlékművét Mars mezején állítsák fel.
Végül a temetési menet utolsó szakasza is elvonult. A bámészkodók hatalmas hullámokban csapódtak össze mögötte. Lucius makacsul elhatározta, hogy megnézi az égő holttestet, ezért csatlakozott a sokadalomhoz. A koldus is követte, szorosan mögötte maradva. Valahányszor Sulla temetésére gondolt, Luciusban egész hátralévő életében felidéződött a nyomorult ember szaga.
Alighogy a tömeg kiözönlött Mars mezejére, viharfelhők tornyosultak fel az égen. Úgy elsötétült az ég, hogy a máglya körül ácsorgó férfiak idegesen sutyorogni kezdtek. El sem tudták képzelni, hogyan őrzik majd a tüzet, ha meghasadnak a felhők. Ám amilyen gyorsan összegyűltek, olyan gyorsan szét is széledtek a fellegek, és ismét napsugár aranyozta be a máglyára helyezett ravatalt.
– Tudom, mit fognak mondani – suttogta a koldus, közelebb húzódva Luciushoz. A szaga mindenkit messzire tántorított, ezért egészen az első sorokig eljutottak. – Azt fogják mondani, hogy a jó szerencséje még a máglyára is követte Sullát. Maga Fortuna űzte el az esőfelhőket!
Halotti beszédek következtek. Sullát a köztársaság megmentőjeként magasztalták. Számtalan történettel igyekeztek igazolni feddhetetlenségét és éleslátását. A szavak pusztán sáskaneszezésként értek el Lucius fülébe.
Meggyújtották a halotti máglyát. A lángok egymással versengve nyújtóztak egyre magasabbra. Lucius olyan közel állt a tűzhöz, hogy a forróság megcsapta az arcát, és a zsarátnok körülötte kavargott. A koldus a közelben álló síremlékre mutatott, egy tiszteletet parancsoló, kisebb templomnak megfelelő méretű kriptára. Mondott valamit, ám a faágak pattogásától Lucius egy szót sem hallott. Összevonta a szemöldökét és megcsóválta a fejét. A koldus megemelte a hangját, szinte már kiabált.
– Mi van odaírva? A vésett szöveg a templom timpanonján. Azt mondják, Sulla maga költötte a saját sírversét.
A forró levegő hullámai elhomályosították a látványt, de Lucius hosszas hunyorgás árán mégiscsak ki tudta venni a betűket. Felolvasta a szöveget:
– „Egyetlen barát sem tehetett neki szívességet, és egyetlen ellenség sem árthatott neki, hogy vissza ne fizette volna.”
A koldus reszelős hangon felröhögött. Lucius szánakozva és undorodva nézett rá.
– Ki vagy te?
– Én? Senki. Mindenki. Sulla egyik ellensége, aki, feltételezem, megkapta a jussát. Katona voltam. Először Cinna oldalán harcoltam, aztán Mariusén... mindig Sulla ellen, magam sem tudom, miért. És most nézz rám! Sulla maradéktalanul megbosszulta. Hát te, polgár? Finom ruhát viselsz, fényes és ünnepélyes a külsőd, érintetlenek a tagjaid. Felteszem, a barátja voltál. Megkaptad Sullától a neked járó nyalánkságokat?
Volt egy kisebb erszény Luciusnál. Belenyúlt, de meggondolta magát, és az egészet a koldusnak adta. Mielőtt a férfi megköszönhette volna neki, Lucius felszívódott a tömegben. Átverekedte magát a csődületen, és visszatért a városba.
A fórumot üresen találta, mintha elnéptelenedett volna a város. Léptei visszhangoztak, amint sietősen rótta az utcaköveket. Amikor elhaladt a Rostra mellett, hirtelen megborzongott. Felnézett, és hunyorogva vette szemügyre Sulla aranyozott szobrának körvonalait. A nap hátulról vakító glóriát vont a feje köré. A diktátor még holtában is hideg árnyékot vetett Lucius életére.

KR. E. 74

Abban az évben szokatlanul kemény telük volt. A várost egyik vihar tépázta a másik után, jégesők hada követte egymást. Reggelenként gyakorta hideg, fehér köd ereszkedett a völgyekre, és úgy kavargott bennük, mint a tej az edényben. A hegyeket zúzmara vonta be, és a szerpentines, kövezett hegyi utak életveszélyessé váltak.
Lucius Pinarius már a tél elején megfázott, és úgy tűnt, képtelen meggyógyulni. A nyavalya egyik testrészéről a másikra vándorolt, de nem akart távozni. Lucius ritkán mozdult ki, és kevés látogatót fogadott. Így csak késve értesült az új hírekről; egyik alkalommal egy beszédes tetőfedőtől tudta meg, hogy mi az, amiről napok óta beszélnek az emberek a fórumon – Gaius Julius Caesart kalózok rabolták el, amikor éppen az Égei-tengeren hajózott.
Lucius hónapok óta nem látta Juliát és a kisfiát. Túlzottan szívfájdító volt velük találkozni, és minden jelenlévő kínosnak érezte. Amikor azonban értesült Gaius balsorsáról, tudta, hogy Juliának szüksége van vigaszra, és nem állhatta meg, hogy meglátogassa.
Heves köhögés rázta, miközben magára öltötte nehéz gyapjúköpenyét. Egyetlen rabszolga kísérte el a nyirkos, jeges utcákon a Palatinus túloldalára, ahol Julia élt a férjével, Quintus Pediusszal.
A házasság szemlátomást jót tett az asszonynak. Már az elején rájött, hogy akármilyen boldogtalan, az lesz a legjobb, ha inkább a frigy előnyeit igyekszik kihasználni, mivel senki sem tudhatja, meddig lesz Sulla diktátor. Julia egykettőre alkalmazkodott az új körülményekhez; ebben a tekintetben az öccsére hasonlított, könyvelte el magában Lucius keserűen: azonnal kipuhatolta, mi szolgálja az érdekét. A maga módján Lucius is alkalmazkodott a helyzethez. Nem akart megtébolyodni, ezért már az elején száműzött a fejéből minden gondolatot, ami Julia esetleges válásához és az ő újraegyesülésükhöz kapcsolódott. Sulla halála után egyre többször tűnődött ezen a lehetőségen, önkéntelenül, főleg a legmagányosabb óráiban. Ám amikor fejet hajtott Sulla előtt, elvesztette a méltóságát, ami római polgárrá tette, és méltóság nélkül sem joga, sem akaratereje nem volt ahhoz, hogy visszaszerezze azt, ami egykor az övé volt. Hasztalan hibáztatta az isteneket, vagy Gaiust, vagy akár Sullát. Ő maga határozta meg a sorsát, és egyes-egyedül neki kellett viselnie a következményeket.
Az ajtónyitó szolga beengedte Pedius házába. A meglepett és óvatos Julia a kerten túli kis szobában fogadta, ahol egy szénserpenyő szolgáltatott fényt, és ablaktáblák zárták ki a hideget.
Az asszony látványa késként döfte szíven Luciust. Még stólájának laza redői sem takarták el gömbölyödő hasát. Julia észrevette, hogy a férfi a hasát nézi, és lesütötte a szemét.
A váladék szinte zörgött Lucius mellkasában. Fojtogatta a köhögés, de nem engedte feltörni.
– Azért jöttem, mert hallottam a híreket az öcsédről.
Julia élesen szívta be a levegőt.
– Mit hallottál?
– Hogy kalózok ejtették foglyul.
– És?
– Csak ennyit.
Julia a homlokát ráncolta. Ez már régi hír volt. Azért riadt meg annyira, mert azt hitte, a volt férje hallott valamit, amiről ő még nem értesült. Kissé felbosszantotta magát.
– Ha tehetek valamit... – folytatta Lucius sután.
– Kedves tőled, Lucius, de Quintusszal már sikerült előteremtenünk a váltságdíjat. El is küldtük. Most már csak várnunk kell.
– Értem.
Julia halványan elmosolyodott.
– Talán Gaius csak színleli a bátorságot, de lehet, hogy valóban nem olyan rossz a dolga a fogságban. Gyanítom, hogy a kalózok nem tudnak írni. Ha elolvasták volna miket ír róluk a leveleiben, soha nem engednék, hogy elküldje őket.
– A leveleiben?
– Azokból értesültünk a helyzetéről. „Drága nővérem, fogságba estem – írta, méghozzá ilyen tárgyilagosan! – Lennél olyan kedves, és előteremtenéd értem a váltságdíjat?” Aztán mindenféle sértő és gúnyos dolgokat írt a fogvatartóiról: hogy mennyire közönségesek és ostobák. Gaius mondataiból ítélve az ember azt hinné, mintha ő uralkodna felettük. Parancsokat osztogat, rendes ételt és kényelmesebb fekhelyet követel, sőt még némi jó modorra is megpróbálja megtanítani őket. „Az embernek olyan szigorúan kell viselkednie velük, mint egy kutyával.” Mintha ez az egész tapasztalat csak egy gyakorlat lenne számára... hogyan kell kezelni egy egész hajónyi kalózt! – Julia lesütötte a szemét. – Biztos csak hősködik, mert nem akar még jobban megijeszteni, és ő sem akar elcsüggedni. Végtére is rablógyilkosok keze közé került. Amit azok a foglyaikkal művelnek... az ember iszonyatos dolgokat hall...
Julia megremegett, és a hangja is elcsuklott. Lucius nehezen fogta vissza magát, mert legszívesebben odalépett volna hozzá, hogy megölelje. Mégsem tette, mert nem volt joga hozzá, és nem is bírta volna elviselni, ha egykori felesége ellöki magától.
– Gaius egy túlélő – összegezte Lucius; mint a nővére, tette hozzá gondolatban. – Biztos vagyok benne, hogy semmi baja – folytatta, majd beleköhögött a köpenye ujjába.
– Lucius, te beteg vagy.
– Nem olyan súlyos, mint amilyennek tűnik. Azt hiszem, most inkább hazamegyek. Csak azért jöttem, hogy felajánljam... – Vállat vont. – Nem tudom, miért jöttem.
Julia belenézett a szénserpenyőben táncoló lángokba.
– Nem akartad látni...?
– Talán jobb, ha nem látom.
– Nagyon gyorsan fejlődik. Még csak hatéves, de már tud olvasni! A nagybátyjáról is tud. Rémálmai vannak a kalózokról. Pont olyan, mint te vagy.
Lucius valami nagy súlyt érzett a mellkasán, mintha egy szikla akarná agyonnyomni. Hibázott, amikor meglátogatta Juliát. Már éppen az ajtó felé indult, amikor egy rabszolga szaladt be a szobába. Egy szorosan összetekert, viasszal lepecsételt pergamendarabot hozott. Amikor Julia meglátta a levelet, tágra nyílt a szeme.
– Csak nem...?
– De, úrnőm. A fivéredtől jött!
Julia kitépte a kezéből a pergament, és széthajtotta. Átfutotta a sorokat, aztán sírva fakadt. Lucius felkészült a legrosszabbra, mert azt hitte, tragédia történt. A következő pillanatban azonban Julia hátrahajtotta a fejét, és felszabadultan nevetett.
– Szabad! Gaius él, jól van, és szabad! Ó milyen csodálatos! Lucius, ezt meg kell hallgatnod: „Drága nővérem, negyven napig tartottak fogva akaratom ellenére. Az általad küldött váltságdíjnak köszönhetően visszakaptam a szabadságomat. Nyomasztó élmény volt, de szerencsére semmilyen következményét nem kell viselnem. A fogvatartóim rosszabbul jártak. Amint elengedtek, csapatot szerveztem a levadászásukra. Nem kellett sokat vesződnünk: a tökfilkók alig várták, hogy elkölthessék ebül szerzett vagyonukat, és azonmód a legközelebbi kikötőbe siklottak, hogy a tavernák és bordélyházak szolgáltatásait élvezzék. Gyorsan elkaptuk őket, és a váltságdíj nagy részét visszaszereztük. Amennyit tudok, visszajuttatok neked, és később majd pótolom a hiányzó összeget. Ami a kalózokat illeti, kereszteket állítottunk fel a hegyoldalakon, hogy minden hajóról jól lehessen látni a megfeszített bitangokat. Egyenként néztem végig a halálukat. Fogva tartásom idején figyelmeztettem őket, hogy csúfos véget fognak érni, és így is lett. Mindenesetre terjeszd a hírt Rómában. Köztünk legyen mondva: büszke vagyok arra, amit véghezvittünk. Igazságot szolgáltattunk, és megőriztük Róma tekintélyét.”
Julia felkacagott.
– Drága Gaius... mindig a jövő felé kacsingat! Szerintem egy nap még konzul lesz. Nem gondolod?
Lucius szája teljesen kiszáradt. Mellkasa fájt a köhögéstől.
– Talán ő lesz a következő Sulla – jegyezte meg.
– Lucius! Hogy mondhatsz ilyen szörnyűséget?
– Vagy a következő Gracchus... Bár valószínű, hogy az öcsédnek sikerülni fog, amibe a Gracchusoknak beletört a foguk.
Mielőtt Julia válaszolhatott volna erre, a kisfiuk rohant be a szobába. Idős görög tanítója zaklatottan igyekezett lépést tartani vele.
– Úrnőm, nem tudtam megállítani – szabadkozott. – Elterjedt a házban a hír, hogy levelet kaptál a fivéredtől. A kis Lucius tudni akarja, hogy...
– Hol van Gaius bácsi? – kurjantotta a gyerek. Lucius észrevette, hogy a gyerek a nyakában hordja a fascinumot. Az amulett látványára egyszerre hasított bele az öröm és a fájdalom. – Hol van Gaius bácsi? Még mindig a kalózoknál?
Julia keze közé fogta a kisfiú arcát.
– Nem! A te bátor Gaius bácsikád kiszabadult.
– Kiszabadult?
– Igen. És tudod, mit tett utána? Megkereste, és megölte őket.
– Az összes kalózt?
– Igen! Minden egyes kalózt! Gaius nagybátyád keresztekre kötöztette őket, és olyan halált szabott ki rájuk, amilyet megérdemeltek. Azok a hitvány naplopók többé nem kínoznak senkit!
– Mert Gaius bácsi megölte őket!
– Így van. Ezek után már nem lesznek rémálmaid. Nézd csak, van itt valaki, akit üdvözölnöd kell...
Julia felnézett, ám Lucius már nem volt a szobában.
Odakint az utcán kínzó köhögés vett erőt rajta. Lehelete szalagokat formált a köddel terhes, hideg levegőben. Meggyorsította a lépteit, bár összekuszálódott gondolatai még céltalanabbá tették. A rabszolgájának szinte futnia kellett, hogy mellette maradhasson. Könnyek gyűltek Lucius szemébe, és forrón csurogtak le az arcán. Elmosták az előtte kígyózó utcát. Nem látta a jégtükröt, ami az előtte heverő, egyenetlen utcaköveket fedte. A rabszolga hamarabb észrevette, de túl későn figyelmeztette.
Lucius rálépett a jégtakaróra. Kapálózó végtagokkal esett hanyatt. Beverte a fejét egy kőbe. Megremegett, görcsösen rángatózott néhányat, aztán mozdulatlanná dermedt. Vér patakzott a koponyájából.
Gazdája elkerekedett szemének üres kifejezését és furcsán kitekeredett nyakát látva a rabszolga felsikoltott, de már semmit sem tehetett érte. Lucius örök álomba szenderült.

XI. Caesar örököse
(Térkép)

KR. E. 44

Beköszöntött februarius idusa. Mint Romulus király uralkodása óta mindig, a rómaiak most is a Lupercalia nevű ünnepre készültek.
A Lupercalia – a féktelen tombolás, amit a zsenge korú Romulus és Remus, illetve a barátjuk, Potitius talált ki, amint mezítelenül futkároztak a dombok környékén – eredete már réges-rég feledésbe merült, mint oly sok más római ünnep esetében. Ám a rómaiak mindenekfelett tisztelték az őseik által rájuk hagyományozott szokásokat. A legapróbb részletekre is gondosan ügyeltek, miközben bemutatták a misztikus szertartásokat, áldozatokat, ezenkívül alázatosan követték az ünnepek rendjét, odaadóan engesztelték ki az isteneket, még jóval azután is, hogy a rítusok gyökere homályba veszett.
A római naptár zsúfolásig megtelt ilyen talányos ceremóniákkal, és számtalan papi rendet alapítottak ezek irányítására. Mivel a vallás meghatározta, vagy legalábbis igazolta az állam ténykedését, a szenátus bizottságai elmélyülten tanulmányozták a bevett szokásokat, hogy a legmegfelelőbb napokat jelölhessék ki a különféle törvényalkotó gyűlésekre.
Miért ragaszkodtak a rómaiak ilyen hűen a valláshoz? Meglehet, hogy a természetükben rejlett, de az elkötelezettség mélyén józan érvek is lapultak. Az elődeik bemutattak bizonyos rituálékat, és cserébe több isteni kegyelemben részesültek, mint más népek. Egyértelműnek tűnt, hogy az élő rómaiaknak, akik az őseik nagyságának letéteményesei voltak, mindig pontosan követniük kellett az ősi szertartásokat, akármilyen érthetetlennek látszottak. Ha másképp tesznek, kivívják a Párkák haragját. Ilyen alapokon nyugodott a római konzervativizmus.
Ezért a Lupercalia napján a város előkelőségei – több évszázados hagyományt követve – a nemes famíliák fiataljaival együtt pucérra vetkőztek, és nevetve-vonítva futkároztak Róma utcáin. A gyermeket váró fiatal nők, és azok, akik szerettek volna várandósak lenni, odaszaladtak hozzájuk, és a kezüket nyújtották egy-egy csapás erejéig, hiszen hitük szerint ezzel a mágikus áldással javult a termékenységük, és könnyebbé vált a rájuk váró szülés. Senki sem tudta, hogy honnan ered ez a meggyőződés, ám mivel ez is része volt az ősöktől örökölt hitrendszernek, hűen követték.
Az ünnepségeket a Rostrára helyezett aranytrónon ülő, csodálatos bíborpalástot viselő, hű írnokaival, testőreivel, parancsnokaival és válogatott talpnyalóival körülvett Gaius Julius Caesar felügyelte.
Caesar ötvenhat évesen még mindig vonzó férfi volt. Alakja vékony maradt, bár hajából sokat elvesztett, főképp a feje búbján és a halántékánál; a maradékot a homlokára fésülte, így próbálta hiú módon palástolni a kopaszságát. Környezete minden szaván csüngött. A Lupercaliára összegyűlt polgárok hol félve, hol tisztelettel, hol gyűlölettel, hol szeretettel néztek fel rá, de közömbös senki sem volt iránta. Egy kívülálló akár királynak is láthatta volna Caesart, végtére is az alattvalói fölött uralkodott, csak éppen koronát nem viselt.
Caesar az egész életén át tartó politikai manőverezés és számtalan hódító hadjárat révén jutott ilyen magasságokba. Már pályafutása elején megmutatkozott rendkívüli érzéke a politikai folyamatok iránt; senki más nem tudta úgy manipulálni a szenátus nyakatekert szabályait, mint ő, és sokszor egy elfeledett, zavaros rendszabály felidézésével lökte félre az útból az ellenlábasait. Katonai géniuszát is korán megcsillantotta: kevesebb mint tíz év alatt egész Galliát meghódította, milliókat hajtott rabszolgaságba, és mérhetetlen vagyont halmozott fel magának. Amikor az irigy szenátorok, a félelemtől megvadult ellenfelei megkísérelték megfosztani a légióitól és a hatalmától, Caesar bevonult Rómába. Ezzel kezdődött meg a második polgárháború, amitől a rómaiak Sulla kora óta rettegtek.
Pompeius Magnus, aki korábban hol Caesar segítőtársa, hol riválisa volt, az ellene szövetkezett csoportosulás élére állt. A görög Pharszalosznál Pompeius serege megsemmisült. Pompeius Egyiptomba menekült, ahol a gyermek-király Ptolemaiosz kegyencei végeztek vele. A fejét ajándékként vitték el Caesarnak.
Caesar körbehajózta a Földközi-tengert, és minden ellenálló erőt elpusztított. Rendet teremtett a Rómának alárendelt országokban, megerősítette parancsolóik iránta tanúsított hűségét, és gondoskodott róla, hogy csak neki tartozzanak elszámolással. Egyiptom, a világ nagy gabonatermelője, független maradt, de Caesar megszabadult Ptolemaiosz királytól is, és a fiú valamivel idősebb nővérét, Kleopátrát ültette a trónra. Caesar politikai és személyes természetű viszonyt is ápolt az ifjú királynővel; a pletykák szerint Kleopátra fiúgyermeket is szült neki. Ebben az időszakban ő és a gyermek is Róma mellett tartózkodott, a Tiberis túlsó partján, egy nagy és fényűző házban, amit a hozzá hasonló külhoni uralkodók elszállásolására építettek.
Amikor visszatért Rómába, Caesar egyeduralma immár megkérdőjelezhetetlen volt. Akárcsak korábban Sulla, ő is büszkén vette magára a diktátori címet. Sullával ellentétben azonban nem mutatott hajlandóságot rá, hogy valaha is lemondjon erről a posztról. Épp ellenkezőleg: nyilvánosan kijelentette, hogy élete végéig diktátorként kíván uralkodni. A „király” ugyan tiltott szó volt Rómában, ám Caesar csak megszólításban különbözött egy királytól. Eltörölte a választásokat, és hosszú éveken át saját maga jelölte ki a magisztereket, akiket jobbkeze, Marcus Antonius konzul irányítása alá helyezett. A szenátus sorait megritkította a polgárháború, ezért Caesar új tagokat helyezett a testületbe. Az új szenátorok közé, sokak felháborodására, gallok is kerültek, akik inkább Caesarnak esküdtek hűséget, mint Rómának. Innentől kezdve nem volt egészen világos, hogy milyen célt szolgál a szenátus, csak az volt biztos, hogy jóváhagyja Caesar döntéseit. A pénzverdék és az állami kincstár felügyeletét a saját rabszolgáira és felszabadítottjaira bízta. A törvényhozás és a külföldi pénzek kezelése kizárólag az ő ellenőrzése alá tartozott. Személyes vagyona, amit sok-sok év hódításai során gyűjtött össze, szinte határtalanná nőtte ki magát. Mellette Róma leggazdagabb emberei is koldusoknak tűntek.
Akárhogy is nevezte magát, mindenki tisztában volt vele, hogy Caesar győzelme a köztársaság végét jelenti. Rómát immár nem az egyenrangú versenytársakból álló szenátus irányította, hanem egy teljhatalommal felruházott ember, aki egyszersmind élet és halál ura is volt.
Az elnyúló polgárháború sok hagyományt felőrölt. Mivel már minden hatalom az élethosszig választott diktátor kezében összpontosult, neki kellett gondoskodnia róla, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. Így hát februarius idusán Caesar felült a trónjára a Rostrán, és végignézte a parancsára ismét megrendezett Lupercaliát.
A fórumon összegyűlt fiatalok között, akik a futásra készülve éppen lábukat nyújtóztatták, ott volt egy Lucius Pinarius nevű ifjú is. Nagyanyja, a néhai Julia, Caesar egyik lánytestvére volt. Nagyapját, Lucius Pinariust Infelixnek, azaz Szerencsétlennek, is nevezték, méghozzá azért – legalábbis az ifjú Lucius így hallotta –, mert korai halálát egy jeges, csúszós utca okozta. A tizenhét éves Lucius nem először vett részt a Lupercalián, de ezen a napon különösen izgatottan készült rá, mert a nagyanyja testvére felügyelte az ünnepet.
Egy széles, szőrös mellkasú, izmos lábú, tagbaszakadt férfi ment oda hozzá hencegő járással. A férfiak egy része harminchat éves korára már elpuhult és hízásnak indult, nem így Marcus Antonius. Roppant önbizalommal mozgott, és egyáltalán nem zavarta, hogy sokan látják meztelenül – sőt még talán szórakoztatta is. Luciusnak vékony, sima teste volt, alig nőtt ki a gyerekkorból, ezért irigyen nézte Antonius atlétikus testfelépítését. Luciust lenyűgözte a férfi, dagadó izmú felkarjával és combjával. A konzul hírneve is ámulatba ejtette: állítólag senki sem volt elszántabb a szerencsejátékban, féktelenebb az ivásban, és hevesebb a szajhák látogatásában Antoniusnál. Ennek ellenére olyan barátságosan viselkedett, hogy Lucius soha nem vált szégyenlőssé a társaságában, ami a nagybátyja közelében oly gyakran előfordult.
– Hát ez mi? – kérdezte Antonius, és megtapogatta a Lucius nyakában lógó talizmánt.
– Szerencsehozó amulett, konzul – felelte Lucius.
Antonius felhorkantott.
– Kérlek, hívj Marcusnak. Ha valaha akkorára fújódnék, hogy a barátaimnak is a címemen kellene megszólítaniuk, nyugodtan döfj belém egy tűt.
Lucius elmosolyodott.
– Rendben van, Marcus.
– Honnan szerezted? – kérdezte Antonius a medál felé intve a fejével. – Caesar ajándéka?
– Ó, nem, családi örökségem apai ágról. Tavaly kaptam apámtól a tógaünnepemre.
Antonius az amulettre nézett. Szeme még mindig kissé véreres volt az előző éjszaka tivornyázásától.
– Nem tudom azonosítani a formáját.
– Senki sem tudja. Nem tudjuk biztosan, mi volt azelőtt. Apám szerint elkoptatta az idő vasfoga. Azt mondja, nagyon-nagyon régi, talán még a királyok idejéből való, vagy még ősibb.
Antonius bólintott.
– „A királyok idejéből”... ezt akkor szokták mondani, amikor az elképzelhetetlen régmúltra céloznak. Mintha a királyok korszaka nem térhetne vissza.
Felnézett a Rostrára, és Caesar felé biccentett. A diktátor visszanézett rá, majd felállt, hogy megszólítsa a tömeget.
– Polgárok! – kiáltotta.
Ez az egy szó elég volt ahhoz, hogy a sokaság elcsendesüljön, és minden tekintet az emelvényre szegeződjön. Egyéb érdemei mellett Caesar volt Róma egyik legkiválóbb szónoka is, nagy távolságra tudta kiterjeszteni a hangját, és bármilyen témáról képes volt bámulatos ékesszólással rögtönözni. Ezúttal rövid és lényegre törő beszédet tartott.
– Polgárok, azért gyűltünk itt össze, hogy az egyik legrégebbi és leginkább becsben tartott szertartást, a Lupercalia-futást megtekintsük. A résztvevők az állam legmagasabb rangú szolgái és a legősibb családok fiai. A Lupercalia elődeink pásztori napjaiba repít vissza minket, amikor a rómaiak még természetközelibb életet éltek, közel voltak a nyájaikhoz, valamint az istenekhez, akik termékenységgel és bőséggel ajándékozták meg Rómát.
Polgárok! Az elmúlt években a háború fellángolásai miatt sok szertartás és ünnep maradt el, vagy csak felületesen kerültek megrendezésre. A Lupercaliát is kevesen futották, és vajmi kevés beleéléssel. Ám ha vallási kötelességeinket hanyagoljuk, akkor az őseinkről feledkezünk meg. Ha létfontosságú rituáléinkat hányaveti módon mutatjuk be, az olyan, mintha félvállról tisztelnénk az isteneket. A mai napon, örömmel jelentem, egy nagy és erős csapat gyűlt össze, hogy Lupercaliát fusson. Szeretett városunk lakosságát megtizedelte a háború, és sok elsőrangú férfi hullott ki a sorból. De ma a szent szíjak csattogtatásával ezek az ifjak mozgásba lendítik Rómát, hogy mihamarabb ismét benépesülhessen! Tartsa ide a csuklóját az összes szülő korban lévő asszony! Örvendezzünk és sokasodjunk!
Polgárok! A jövendőmondók megolvasták a jósjeleket a mai napra. Kedvezőek voltak. Ezért a kezem felemelésével én, Gaius Julius Caesar, a ti diktátorotok, bejelentem, hogy kezdődhet a Lupercalia!
A tömegből érkező tapsra megindultak a futók. Útvonaluk a város számos különböző pontját érintette.
Lucius nem távolodott el nagyon Antoniustól. Örült neki, hogy ilyen barátságosan viselkedik vele, mintha régi ivócimborák vagy bajtársak lennének, akik olykor összehajolnak, hogy valamelyik részt vevő magiszter lógó fenekéről viccelődjenek, vagy dévaj megjegyzéseket tegyenek az út szélén álldogáló asszonyokra. Antonius láttán a nők összesúgtak és kuncogtak, majd egymást nógatva léptek előre, hogy korbácsolásra nyújtsák a csuklójukat. Antoniusnak még rájuk sem kellett néznie ahhoz, hogy körülötte legyeskedjenek!
Amikor Antonius észrevette, hogy Lucius visszahúzódott, igyekezett bátorságot önteni belé.
– Üldözd őket körbe-körbe! Ne félj belenézni a szemükbe, sőt mérd végig őket. Képzeld magad farkasnak, aki épp a legkövérebb bárányt keresi.
– De Marcus, én nem hinném, hogy...
– Ostobaság! Hallottad, amit a nagybátyád mondott, fiatalember... ez vallási kötelességed! Csak kövess, és utánozz engem. Kérd meg az amulettet a nyakadban, hogy adjon bátorságot!
Lucius nagy levegőt vett, és követte az utasításokat. Antonius példáját látva nem volt nehéz dolga. Érezte a lába erejét, ahogy előrébb vitte, hallotta a tomboló zihálást a mellkasában. Látta az útvonal mentén összegyűlt lányok vigyorgó arcát, és visszavigyorgott rájuk. Ostorával a levegőben csattogtatott, és valami euforikus érzés lett rajta úrrá. Abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált számára a szertartás szentsége. Korábban csak a külső szabályok szerint futotta végig a Lupercaliát, de nem adta át magát az esemény átható szellemének. Mi volt annyira más ezen a napon? Egyrészt már férfivá érett, másrészt Antonius is mellette volt, harmadrészt nagyanyjának öccse, Gaius volt Róma megkérdőjelezhetetlen egyeduralkodója, aki a világ újjászületése fölött őrködött. A föld termékenységének hatalmas kútjának vize, amely a Lupercaliában fejeződött ki, teljesen átmosta Luciust. Amikor megcsapta egy szeles, gurgulászva kacagó leány csuklóját az ostorával, valami olyan isteni dologhoz kapcsolódott, aminek korábban jelét sem tapasztalta. Az élmény testi szinten is megmutatkozott. Időről időre valami kellemes bizsergést és dagadó súlyt érzett a lába között. Lopva rásandított Antonius férfiasságára, és látta, hogy barátja is enyhe izgalomban fut.
Antonius észrevette a változást Lucius arcán, és elnevette magát.
– Remekül csinálod, fiatalember! Így kell ezt!
Befejezték az első kört, és visszafutottak a fórumra, ahol addigra még nagyobbra duzzadt a tömeg a Rostra előtt. Az emberek jelen akartak lenni a szertartásos futás végén, illetve a nyilvános lakomán, ami utána következett. Amikor elrohantak a díszes emelvény előtt, Caesar ülve maradt, csak a karját emelte üdvözlésre.
– Itt várj rám! – mondta Antonius Luciusnak.
Kivált a falkából, és óriás léptekkel felsietett a Rostrára. Egy aranyból készült, babérkoszorúkkal övezett fejdíszt vett elő valahonnan, és felemelte, hogy mindenki láthassa. Letérdelt Caesar elé, majd felállt, és a diktátor feje fölé tartotta a diadémot.
A sokadalom meglepődött. Semmiféle koronázás nem tartozott a Lupercalia szertartásai közé. Egyesek nevettek, mások ujjongtak, de csak kevesen mertek helytelenítően zúgolódni.
Caesar elnyomott egy mosolyt. Sikerült továbbra is komoly arcot vágnia, miközben felemelte a kezét, és megakadályozta, hogy Antonius a fejére tegye a koronát.
A tömeg tapsolva ünnepelte. Caesar mozdulatlanul ült, csak a szeme mozgott amivel a sokaságot fürkészte, hogy alaposan megfigyelje az érzelmeiket. Felemelt kezével jól láthatóan elbocsátotta Antoniust, arra utasítva legkedvesebb emberét, hogy térjen vissza a futók közé.
– Mi történt az előbb? – kérdezte Lucius, amikor Antonius ismét csatlakozott a falkához.
Az egyik kezében még mindig a fejdíszt tartotta, a másikban a szíjakat. Vállat vont.
– A nagybátyád kopasz üstöke szinte vakította a szememet. Úgy éreztem, le kell takarnom valamivel.
– Marcus, komolyan kérdeztem.
– Egy Caesar-korú ember számára a kopaszság az egyik legkomolyabb dolog.
– Marcus!
Antonius azonban nem akart többet mondani. Morogva ugrott neki egy fiatal lányokból álló csoportnak, ami sikoltozva rebbent szét. Lucius követte a példáját, és alig várta, hogy visszatérjen a mámoros érzés, ami az első kör során elhatalmasodott benne.
Amikor másodjára futottak végig a fórumon, megdöbbenve észlelték, hogy a sokadalom még nagyobbra nőtt. Antonius megint elszakadt a többiektől, hogy felrohanjon a Rostrára. Ismét megmutatta az embereknek a diadémot. Néhányan kórusban kiáltoztak:
– Koronát rá! Koronát rá!
Mások épp az ellenkezőjét ordítozták:
– Soha többé királyt, soha többé koronát! Soha többé királyt, soha többé koronát!
Mint egy némajátékos egy színpadon, Antonius újból feltűnő mozdulatokkal közelítette a babérkoszorút Caesar fejéhez. A diktátor megint finoman elutasította, és úgy legyezgetett a kezével, mintha egy zümmögő rovart akarna elkergetni. A tömeg ezúttal még lelkesebben fogadta a látványt. Lábukkal topogva ujjongtak.
Antonius visszavonult, és futásnak eredt a többiekkel együtt.
– Marcus, mi folyik itt? – faggatta Lucius.
Antonius felmordult.
– Caesar a parancsolóm. Arra gondoltam, hogy jobb lenne befedni valamivel azt a sebezhető pontot a feje tetején.
– Marcus, ez nem vicces!
Antonius nevetve rázta meg a fejét.
– Hát, a nagybátyád kopasz búbjánál kevés viccesebb látvány van!
Azzal megint elnémult.
Végigfutották az utolsó, harmadik kört is. Ekkor már végeláthatatlan tömeg tülekedett a Rostra előtt. Nemcsak a buzgó vallásosok gyűltek ott össze, vagy a lakomára ácsingózók, hanem sok más ember is, hiszen addigra már elterjedt a városban a hír, hogy Caesar visszautasította a koronát. Amikor Antonius harmadszor is felszaladt a Rostrára, elragadtatott sivalkodások és felbőszült üvöltések versengtek egymással.
– Koronát rá! Koronát rá!
– Soha többé királyt, soha többé koronát! Soha többé királyt, soha többé koronát!
Antonius harmadjára is Caesar feje fölé emelte a diadémot, és a diktátor harmadszor is elutasította.
Mennydörgésszerű taps remegtette meg a tér köveit.
Caesar felállt, és kezével csendre intette a tömkeleget. Elvette a fejdíszt Antoniustól, és magasan a feje fölé emelte. A tömeg feszülten figyelte. Egy darabig úgy tűnt, Caesar akár királlyá is koronázhatja magát.
– Polgárok! – kiáltotta. – Mi, rómaiak, csak egyetlen királyt ismerünk: Jupitert, az istenek királyát. Marcus Antonius, vedd vissza a koronát, és vidd el Jupiter templomába. Ajánld fel neki Gaius Julius Caesar és Róma népének nevében.
Az ujjongástól szinte meg lehetett süketülni. Caesar csendre intette a népet.
– Kijelentem, hogy a Lupercaliát megfelelően és valóban lefutották. Kezdődjön hát a lakoma!
Lucius megállt a Rostra előtt a zsibongó tömegben, és felnézett nagy-nagybátyjára. Nem tudta, mit gondoljon az előbbi színjátékról, vagy akár a tömeg elragadtatott tombolásáról. A koronázás hívei üvöltöttek a legharsányabban, amikor Caesar visszautasította a koronát, mintha a szimbólum nagylelkű eltaszítása máris feljogosítaná őt a jelképes hatalom átvételére. Azok is ünnepeltek, akik korábban azt kiáltozták: „Soha többé királyt, soha többé koronát!” Vajon annyira suták, hogy azt hiszik: a korona nélkül Caesar nem király? „A politikában minden a látszatról szól” – mondta egyszer Antonius, ám Lucius így összezavarodott.
Nem tudta, mit gondoljon Caesarról. Minden római férfi, nő és gyermek egyforma hévvel tisztelte vagy utálta, ám Lucius számára ő továbbra Gaius bácsi maradt: a kissé pöffeszkedő, de mégis nagyon emberi, gondolataiba merülő, előrefésült hajú nagy-nagybácsi, akinek az volt az egyik hóbortja, hogy kívülállóként beszélt saját magáról. Caesar egész életében ott volt Lucius mellett, mégis mindig kissé távolinak és zárkózottnak tetszett. Valahányszor kettesben maradtak, Lucius feszélyezettséget érzékelt nagyanyja öccse felől. Caesar néha inkább lesütötte a szemét, semmint hogy Luciusra nézzen. Vajon mi oka volt erre?
Lucius apja egyszer-kétszer említette, hogy Caesar adósa a családnak, de ezt sohasem fejtette ki bővebben. Lucius úgy érezte, talán valami tragikus vagy szégyenletes dolog történt a múltban, olyasmi, amiről a felnőttek csak suttognak, de hangosan nem taglalják a gyerekek jelenlétében. Luciusnak volt egy olyan megmagyarázhatatlan érzése, hogy a rejtélyes emlék a nagyszüleivel, Juliával és Szerencsétlen Luciusszal kapcsolatos. Mit követett el ellenük Caesar, vagy mit nem tett meg értük? Valószínűleg a pénzzel is összefüggésben volt, vagy valakinek a méltósága sérült, esetleg mindkettő. Bár ez a botlás vagy vétek jelentőségében jócskán eltörpült Gallia leigázása vagy a polgárháború vérengzése mellett, Lucius kíváncsi maradt. Most, hogy férfi lett, előbb-utóbb vajon elmesélik neki, mi történt a születése előtti titokzatos időszakban?

Egy hónappal később – martius idusa előtti napon – Lucius Pinarius egy vacsorán vett részt Marcus Lepidus palatinusi házában. Lepidus Caesar seregében harcolt, és utána a diktátor lovassági parancsnokaként lépett szolgálatba. Maga Caesar is részt vett a lakomán, akárcsak Marcus Antonius, és a diktátor sok más bizalmas tisztje.
Antonius mindenki másnál többet ivott. Nem mutatta a részegség egyértelmű jeleit – nem mosódtak össze a szavai, ellenőrzése alatt tartotta a mozdulatait –, ám szemében csintalan fény villódzott.
– Szóval, parancsnok, mi lenne az a fontos bejelentés, ami miatt idehívtál minket ma este?
Caesar elmosolyodott. A hal- és a vadétel elfogyasztása alatt feszültségben tartotta a vendégsereget, de úgy tűnt, Antonius nem hajlandó addig hozzányúlni a felfújthoz, amíg Caesar bele nem kezd a mondókájába.
– Szerfölött gyorsan elunod magad, és türelmetlenné válsz, Antonius. Igaz, mostanában én is az unalom jeleit tapasztalom, ezért is kértem meg Lepidust, hogy hívja meg ezt a társaságot vacsorára. Néhányan közületek Galliában is szolgáltak engem, és látták, amikor Vercingetorix megadta magát. Néhányan ott voltatok velem Pharszalosznál, ahol legyőztük Pompeiust. Egyesek közületek Alexandriába is velem tartottak, ahová békét és rendet vittünk magunkkal, az egyiptomiak álnokságával és ravaszságával dacolva. Akadnak közöttetek olyanok is, akik mellettem voltak Thapszoszban, ahol Cato bevégezte földi pályafutását. Mindnyájan kipróbáltátok magatokat a csatában, vagy nemsokára ki fogjátok próbálni. – Elmosolyodott, és Luciusra pillantott. – Válogatott csapat vagytok, Róma harcosainak krémje. Ti vagytok a legmegbízhatóbb katonáim. Ezért akartam veletek találkozni ma este, még mielőtt a holnapi napon hivatalos bejelentést teszek a népnek.
– Igen! – suttogta Antonius. – Meghódítjuk...
– Párthiát – vágott közbe Caesar, aki még Antoniusnak sem engedte meg, hogy előtte ejtse ki a szót. – Úgy döntöttem, hogy a párthusok elleni hadjárat most már megvalósítható.
A helyiségben lévők egy része nyugtalanul fészkelődött. Mindenki tudta, milyen bejelentésre készül Caesar, de az egész képtelenségnek tűnt addig, amíg ki nem mondta a szavakat.
– És? – kérdezte Antonius kisfiús izgatottsággal.
Caesar elnevette magát.
– Türelem, Antonius! Türelem! Most megkóstoljuk a felfújtat. Lágy szárnyas- és disznóhúsdarabokat élvezhetünk a garummal ízesített tojásos felfújtban... igaz, Lepidus? Lepidusé az egyik legkiválóbb szakács a Palatinuson...
– Parancsnok, kérlek!
– Hát jól van, a felfújt várhat még egy kicsit. – Caesar megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, ehhez inkább fel kellene állnom, és mindnyájunknak poharat kellene a kezünkbe vennünk. Kedves barátaim: holnap Caesar kérvényt terjeszt be a szenátushoz... a szenátus pedig... biztos vagyok benne, áldását fogja adni rá. – Halk nevetés hallatszott. – Caesar új parancsnoki megbízást kér. Ennek a megbízásnak az lesz a lényege, hogy katonai hadjárat indulhasson... Antonius, mindjárt kipukkadsz... – Ismét kacagás fogadta a szavait, de Caesar végül kimondta a szót, amit mindenki hallani akart. – Párthiába!
– Párthiába! – kiáltották az egybegyűltek felemelt poharakkal.
Szóval igaz a pletyka, gondolta magában Lucius, aki a többiekkel együtt hajtotta fel a bort. Nagyanyja öccse nem elégedett meg annyival, hogy leigázta a Földközi-tenger összes partvidékét, újabb célpontot választott: a párthusok ősi földjét, amit Nagy Sándor hódításától fogva Párthus Királyságként emlegettek.
Az egész ismert világban Párthia volt az egyetlen hatalom, amely szembeszegülhetett Rómával. Amikor Lucius kilencéves volt, egy Marcus Licinius Crassus nevű férfi, aki egyébként a Spartacus vezette nagy rabszolgafelkelés leverésével szerzett hírnevet magának, egy római sereget vezetett a párthusok ellen, és Szíriát tette meg a hadműveletek kiindulópontjának. Crassus volt Róma leggazdagabb embere, a politikában Pompeiusszal és Caesarral egyenrangú; egy ideig ők hárman alkották az úgynevezett Triumvirátust, amely átmenetileg megszüntette közöttük a rivalizálást. Legfeljebb mind nagyobb szeleteket igyekeztek elnyerni maguknak a hatalomból egymás kárára. Crassus akkor vállalta a legnagyobb kockázatot élete során, amikor Párthiát akarta megszállni. Ugyanakkora vagyont akart megszerezni, és ugyanakkora dicsőséget akart learatni ott, mint Caesar a galliai hadjáratokban – azzal a különbséggel, hogy Párthia mesés kincsei messze felülmúltak mindent, amit Galliában szerezni lehetett.
Crassus diadal helyett a végzetével találkozott. A carrhae-i csatában seregét körülvette és térdre kényszerítette a páncélon is áthatoló párthus nyilak könyörtelen össztüze. Crassus fia, Publius életével fizetett azért, mert egy lovascsapat élén megpróbált áttörni a párthus sorokon; levágott fejével hergelték megtört apját. Miután húszezer római katona odaveszett, és több mint tízezer fogságba esett, a párthusok fegyverszünetet ajánlottak Crassusnak, de aztán elárulták, és ugyanúgy lefejezték, mint a fiát. A párthusok nagy hivalkodással ünnepelték a megszálló római seregek fölött aratott győzelmüket, és Crassus fejét egyik szövetségesüknek, Armenia királyának ajándékozták, aki a szóbeszéd szerint Euripidész Bacchánsnők című drámájához használta fel kelléknek. Crassus abban reménykedett, hogy a világ feje lesz, ehelyett színpadi díszlet lett a fejéből.
Crassus vereségének árnyéka azóta is kísértette a rómaiakat. A párthusok egy hatalmas, leigázatlan ellenséget jelentettek kelet felé. Most, hogy a polgárháború visszaállította a széttöredezett köztársaság belső erőinek egyensúlyát, érthetően az a lépés következett, hogy Róma ura Párthia felé fordítja figyelmét.
– Hadd mondjam el előre, hogy a párthusok harci rátermettségét nem lehet lebecsülni – emelte fel Caesar az ujját. – Persze túlbecsülni sem szabad. Nem engedhetjük, hogy Crassus bukása elbizonytalanítson minket. Ne áltassuk magunkat, parancsnokként bármelyikőtök sikerrel vette volna fel vele a versenyt, még te is, Lucius, akármilyen tapasztalatlan vagy a harctéren. Pályakezdő tiszt korában Crassus remekül szolgálta Sullát, ám mindig Pompeius árnyékában élt. Igaz, hogy leverte a Spartacus-féle rabszolgafelkelést, de később a szenátus megtagadta tőle a diadalmenetet, és nem ok nélkül; nem lett volna helyénvaló egy rómainak egy rabszolgahad fölött aratott győzelmét ünnepelnie. Az elkeseredett Crassus a párthusok elleni hadjárattal próbálta bizonyítani, hogy katonaként is megállja a helyét. Hát túlbecsülte a képességeit.
– Mindazonáltal, ha valóban megtámadjuk a párthusokat – szólt közbe Antonius – arról azért gondoskodni fogok, hogy a végrendeletem rendben legyen.
Antonius jellegzetes, sötét humora főleg ivás közben mutatkozott meg. Megjegyzését kedélyes huhogás követte a vendégseregből. Caesar elengedte a füle mellett a csipkelődő hangokat.
– Antonius bölcsen beszél. Az én végrendeletemet a Vesta-szüzek őrzik. Egy férfinak már jó előre gondolnia kell arra a napra, amikor távozik ebből a világból, és csak a nevét hagyja hátra. Amíg az emberek emlegetik, addig a dicsősége is él. Ami a világi javakat illeti, akármennyi kincse is legyen, gondoskodnia kell róla, hogy oda kerüljenek, ahova ő szánta.
Caesar Luciusra pillantott, aztán Antoniusra, de nehéz lett volna kifürkészni, mire gondol.
Vajon kiket nevezett meg a végrendeletében örökösnek? Senki sem tudta. Caesar csak a nevében nem volt király, de valójában örökös nélküli királyként élte életét. Soha nem ismerte el sajátjának Kleopátrától született fiát. Azt is pletykálták, hogy részben azért bocsátott meg a korábban ellene harcoló Marcus Junius Brutusnak, mert a saját törvénytelen gyereke volt, habár Caesar soha nem tett utalást erre az eshetőségre. Caesar legközelebbi férfi rokonai a lánytestvérei leszármazottai voltak: unokaöccse, Quintus Pedius, aki Galliában szolgált mellette, és másik két unokaöccsének fiai: Gaius Octavius és Lucius Pinarius. A három férfi közül csak Lucius volt jelen ezen a lakomán, mert a másik kettőt katonai küldetésük szólította el Rómából.
Antonius meg is jegyezte, hogy hiányoznak.
– Kár, hogy a másik két unokaöcséd nincs itt ma este.
– Igen. De mindhármuknak lesz alkalmuk dicsőséget szerezni a párthusok elleni hadjáratban. Quintus már kipróbálta magát a harcban. Ami Gaiust illeti... – Caesar szeme felcsillant; nagyon szerette Gaius Octaviust. – Még csak tizennyolc éves, de erőteljes tűz lobog benne. Saját ifjúkori önmagamra emlékeztet. A tavalyi év sorozatos sorscsapásai ellenére, betegség után hajótörés, részt vett Pompeius utolsó hispániai seregeinek felszámolásában, és sikerült leráznia magáról minden nyűgöt. Mindössze négyéves volt, amikor meghalt az apja. Én is egészen fiatalon vesztettem el az apámat, ezért az övét megpróbáltam pótolni. Ráadásul remek szónok.
– A lehető legjobb tanártól tanult – közölte Antonius.
Caesar megcsóválta a fejét.
– Tőlem ugyan nem. Belőle természetesen jön. Még emlékszem a búcsúbeszédre, amit a nagyanyja temetésén mondott, csupán tizenkét évesen.
– És ez a fickó itt? – kérdezte Antonius, rámosolyogva Luciusra.
Lucius egy darabig attól félt, hogy a katona a fejéhez nyúl, és összeborzolja a haját, mintha még mindig kisgyerek lenne. Azt hallva, milyen rajongással beszél Caesar Gaiusról, Luciusba élesen hasított bele az érzés, milyen kevés dologhoz van tehetsége.
– Lucius még csak most indul a pályán – mondta Caesar. – De rajta tartom a szemem. Párthiában lehetőséget kap majd arra, hogy megmutassa, milyen fából faragták.
– Akkor hát igyunk a párthiai hadjáratra! – kurjantott Lucius, és ösztönösen magasra emelte a poharát.
– A párthiai hadjáratra! – ismételte Antonius.
A többiek is csatlakoztak az áldomáshoz, és Caesar is helyeslően bólintott.
Még több ételt és bort hoztak. Másra terelődött a szó. Lepidus megjegyezte, hogy Caesar újra fel akarja állíttatni Sulla és Pompeius szobrát, amiket Caesar győzelmének idején döntött le és zúzott össze a városi csőcselék. Miért ragaszkodik Caesar az ellenségei szobrához?
– Lepidus, tudod, hogy Caesar politikájának mindig a könyörületesség volt az egyik vezérfonala. A haragtartás és a gyűlölet hosszú távon nem válik az ember hasznára. Sulla is, bűnei ellenére, és Pompeius is, végzetes hibái ellenére, nagy rómaiak voltak. Megérdemlik, hogy emlékezzenek rájuk. Ezért, Caesar parancsára, Sulla aranyozott lovas szobra nemsokára visszakerül a talapzatára a Rostra mellett. Pompeius szobra immár újból az őt megillető helyen áll, a gyűlésteremben, a Pompeius által építtetett színház mellett, a Mars-mezőn. Ott tanácskozik holnap a szenátus is. Pompeius szobra lesz a szemtanúja annak, amikor a párthusok elleni hadjárat parancsnoki megbízatását kérvényezem.
Belekóstolt a felfújtba, és elmosolyodott.
– Remek ötlet volt Pompeiustól, hogy felállította Róma első állandó színházát. Ha másért nem is, ezért biztosan megőrizzük emlékezetünkben. Ami Sullát illeti, jókora politikai baklövés volt feladnia a diktátori címét. De ha nem tette volna, hol lenne most Caesar?
– Hol lennénk mi mindnyájan? – kérdezte Antonius, akinek újabb áldomás jutott eszébe.
Lucius úgy érezte, végre eléggé felbátorította a bor és a többiek bajtársiassága, így bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– Bácsikám! – szólalt meg. – Lehet valaki annyira bátor, hogy megkérdezze: mi a szándékod Rómával?
– Mire célzol, fiatalember?
– Úgy értem: mihez akarsz kezdeni a várossal? Az a mendemonda járja, hogy Trója ősi helyére akarnád költöztetni a fővárost, vagy akár Alexandriába.
Caesar hamiskásan nézett rá.
– Vajon honnan erednek az ilyen mendemondák? És miért pont Trójába?
Lucius vállat vont.
– A tanítóim szerint ősi kötelék fűzi össze Tróját és Rómát. Réges-rég, még Romulus és Remus kora előtt, a trójai harcos, Aeneas túlélte a város bukását, átmenekült a tengeren, és a Tiberis közelében telepedett le. Az ő vérvonala folytatódik a rómaiakban.
– És mi okból hagynám én el a szülővárosomat, hogy Trójában építsek fővárost? – kérdezte Caesar. – Kétségtelen, hogy elhelyezkedése az ázsiai tengerparton egyfajta központtá teszi Kelet és Nyugat között, ami még nyilvánvalóbb lesz, ha birtokaink Párthián is túlnyúlnak majd. De nem, nem építek új fővárost Trójánál. És miért költöztetném a várost Alexandriába? Persze, egyértelmű, honnan ered ez a pletyka. Mondjuk úgy, hogy Róma és Egyiptom között most már különleges kapcsolat van.
– Azt azért ugye nem tagadod, hogy szobrot állíttattál Kleopátrának az új Venus-templomban, közvetlenül az istennő képmása mellett? – kérdezte Antonius.
– Igen. Illő gesztusnak találtam a látogatásáról való megemlékezéshez. Ami Alexandriát illeti, nagyon régi, nagyon kifinomult város...
– Egy hódító által alapított város, ami királyok uralmához van szokva – jegyezte meg Antonius.
– Ennek ellenére nem áll szándékomban a világ fővárosává tenni.
– Azt azért bizonyára érted, bácsikám, miért zaklatja fel ennyire az embereket egy ilyen hír – vetette fel Lucius. – Attól félnek, hogy ha elviszed a kincstárat és az állami hivatalokat, Róma félreeső porfészek lesz, és a szenátus is jelentéktelen kis városi tanáccsá válik.
Caesar elnevette magát.
– Bár mókásnak tűnik ez a kijelentés, muszáj leszögeznem, hogy nem áll szándékomban máshova helyezni a fővárost. Ezt tisztázni fogom a szenátus előtt is holnap, hogy eloszlassam az aggodalmaikat. Maguk az istenek határozták el, hogy Róma lesz a világ középpontja, és ez így is marad. Nemcsak hogy megmarad a város, de még szélesíteni és gazdagítani is szeretném. A mérnökeim most is dolgoznak egy terven, ami a Tiberis folyásának újraszabályozására irányul. Emellett hullámtörőket is akarok építeni a tengerpartra, hogy Ostiát olyan hatalmas kikötővárossá tegyem, mint amilyen Karthágó volt. Gondoljatok csak bele, hogy fellendíti majd egy ilyen kikötő Róma kereskedelmét!
– Ha már szóba került Karthágó... – szólalt meg Antonius.
Caesar bólintott.
– Igen, már megkezdtem az új települések építését Karthágó és Korinthosz területén, annak a két nagy városnak a helyén, amit ősapáink egyetlen év leforgása alatt döntöttek romba. A görögök nem győznek majd dicsérni minket azért, hogy újjáépítjük Korinthoszt, a karthágói kolónia pedig beteljesíti Gaius Gracchus régi, meghiúsult álmát. Igen, hatalmas tervekkel készülök. Nagyszabású tervekkel...
A beszélgetés még oldottabbá vált, ahogy fogyott a bor. Lucius észrevette, hogy Caesar lényegesen kevesebbet iszik, mint a többiek, Antonius pedig lényegesen többet.
Lepidus hozta fel a halál témáját.
– Mindnyájan tudjuk, hogy halt meg Sulla. Ágyban, egy förtelmes betegség szorításában. Ugyanakkor még a legutolsó pillanatig is kegyetlen önkényúrként viselkedett, hiszen egy másik ember meggyilkolására adott utasítást. Crassus gyalázatos véget ért; látta, ahogy a légióit lekaszabolják, látta a fia fejét karóra szúrva, aztán őt is megölték és lefejezték a párthus fogvatartói. Pharszalosz után Pompeius Egyiptomba hajózott, az utolsó menedékhelyre, ahonnan még ellenállhat, csakhogy Ptolemaiosz király áruló orgyilkosai még azelőtt leszúrták, hogy partra szállt volna. Fejét trófeaként vitték el Caesarnak. A thapszoszi csata után Cato a kardjába dőlt, ám a hűséges szolgái megtalálták, és összevarrták a hasát; meg kellett várnia, amíg a szolgák elaludtak, hogy széttéphesse a varratokat, és befejezhesse a saját kibelezését.
– Miért eleveníted fel ezt az iszonyú történetet, Lepidus? – kérdezte Antonius.
– A halál számtalan formában érkezhet. Ha választhatnánk, melyik lenne a legvonzóbb?
Caesar azonnal közbeszólt.
– A hirtelen és váratlan, még akkor is, ha véres és fájdalmas. Az sokkal jobb lenne, mint egy elhúzódó halál. Az összes példa közül, amit említettél, Lepidus, Pompeius halála a legvonzóbb. A többiek mind jóval a vég előtt látták a halál árnyékát, és birkózniuk kellett a félelemmel, de Pompeius az utolsó pillanatig őrizte a reménysugarat, akármilyen halovány is volt. A halál, akármilyen rémisztő is volt, meglepetésként érte. Igaz, a holttestét meggyalázták, de amikor a maradványai hozzám kerültek, gondoskodtam róla, hogy megtisztítsák őket, és a megfelelő rítusokkal elbúcsúztassuk a halottat. Lemurja békében nyugodhat.

A vacsora befejeződött, és a vendégek távoztak. Caesar kijelentette, hogy szeretné gyalog hazakísérni Luciust a szülei házába.
– Egy személyes ügyről kell beszélnem az unokaöcsémmel – közölte, és egy pillanatra ránézett Luciusra, de nyomban lesütötte a szemét.
– Egyedül? Csak ketten mentek? – kérdezte Antonius.
– Miért ne?
– Legalább néhányan veletek mehetnénk. A biztonságotok érdekében. Ha háborítatlanságra van szükségetek, pár lépéssel lemaradhatunk.
Caesar a fejét ingatta.
– Mi végre tett annyi mindent Caesar a római nép érdekében, a temérdek nyilvános lakomával és játékkal, ha nem azért, hogy testőr nélkül is biztonságban sétálhasson a városban?
– Szép elgondolás, de a valóságban...
– Nem, Antonius. Nem fogok halálfélelemtől rettegve járni a város utcáin. Az ember csak egyszer halhat meg. A halálfélelem sokkal több szenvedést okoz, mint maga a halál, és én nem adom meg magam neki. Lucius otthona nagyon közel van, és az én házam onnan csak egy macskaugrásnyira. Tökéletes biztonságban leszek.
Antonius megint tiltakozott volna, ám Caesar egyetlen pillantással elhallgattatta.
Miközben a hold fényénél kettesben átkeltek a Palatinus-domb tetején, Lucius szokás szerint kissé kényelmetlenül érezte magát a nagy-nagybátyja társaságában Caesart pedig a szokásosnál is zavartabbnak látta. Többször belefogott mondandójába aztán mindig elhallgatott. A világ legnagyobb hadvezére és második legnagyobb szónoka – mivel még Caesar sem szoríthatta ki az első helyről az ékes beszédű Cicerót – szinte képtelen volt kifejezni magát.
– Hádészba az egésszel! – motyogta végül. – A lehető legegyszerűbben mondom el. Lucius, a nagyapád...
– Az, akit Szerencsétlennek neveztek?
– Igen. Egyszer nagyon nagy szívességet tett nekem. Megmentette az életemet.
– Hogyan, bácsikám?
– Nehéz erről beszélni. Ezt a történetet tulajdonképpen még senkinek sem meséltem el. De te megérdemled, hogy megtudd az igazat a nagyszüleidről, Lucius, meg arról az áldozatról, amit értem hoztak. Sulla diktátorsága alatt történt, amikor a leghevesebben folytak az összeírások. Még nagyon fiatal voltam, alig egy-két évvel idősebb nálad. Halálos veszély leselkedett rám, ráadásul le is betegedtem, legyengített a mocsárláz. – Caesar felnézett a holdra. A lágy fényben Lucius megpillantotta az ifjút, aki Caesar egykoron volt. – Talán ezért sem vagyok hajlandó most rettegni a haláltól; túl hosszú ideig nyögtem miatta fiatalkoromban. Szóval akkoriban egyik házból a másikba menekültem, bujkáltam Sulla fogdmegjei elől. Aztán egy nap a nagyszüleid házában egy Phagites nevű alak rám talált...
Mesélt Luciusnak a kizsarolt pénzről, amit Lucius nagyapja kifizetett a gyilkosnak, hogy megmentse őt, és azt is elmondta, hogy később, Sulla jelenlétében, Juliának és a Szerencsétlen Luciusnak borzasztó áldozatot kellett hoznia: fel kellett bontaniuk házasságukat, mert Caesar nem volt hajlandó Sulla szeszélye miatt elválni a feleségétől.
– A nagyanyádnak majdnem meghasadt a szíve, de gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez. Ilyen volt a természete. A nagyapád viszont soha többé nem volt önmaga. Megtört ember lett. Becsületesen cselekedett, mégis becstelennek érezte magát. Nem talált módot rá, hogy helyrehozza azt a rosszat, amit ellene követtek el. Ha tovább él, talán végül valahogy ellensúlyozhatta volna azt az igazságtalanságot, és visszanyerhette volna a méltóságát. De meghalt, amikor én még siheder voltam, és el sem indultam a pályámon.
Lassan bandukoltak. Caesar hirtelen megállt.
– Tudod, hogyan halt meg?
– Elcsúszott a jeges utcán.
– Igen. És tudod, hol?
Lucius vállat vont.
– Valahol itt, a Palatinuson, ha jól emlékszem.
– Pontosan itt, ahol most állunk.
Az ezüstös holdfényben nem volt nehéz elképzelni a jégtakaróval borított utcaköveket. Lucius megborzongott.
– Az alapján, amit a vacsoránál mondtál, bácsikám, neki jó halála volt. Gyors és megjósolhatatlan. Az istenek talán irgalomból ajándékozták meg a korai halállal.
– Lehet. De az adósság súlya azóta is nyomja a lelkemet. Még az istenek sem változtathatják meg a múltat, a halottakhoz pedig nem férhetünk hozzá. De téged biztosíthatlak arról, Lucius, hogy minden lehetőséget meg fogsz kapni tőlem a legnagyobb tekintély megszerzésére. Amúgy is ez lenne a kötelességem, hiszen a rokonom vagy, de azt akartam, hogy tudj a nagyapád áldozathozataláról, és mi ketten pontosan értsük azt, ami a múltban történt. Szeretném látni, hogy te megszerzed magadnak azt a méltóságot, amit a nagyapád érzése szerint elveszített.
Lucius eltöprengett ezen.
– Köszönöm, hogy elmondtad ezt, bácsikám. Nem tudom, mit fűzhetnék még hozzá.
Némán rágódott a szavakon, amelyek súlyos sziklaként gördültek ki Caesar szájából. Mit jelentett a „becsület” és a „méltóság” ezekben az időkben? A király világában a hivatali előremenetel ősi módja, amely egyenrangú férfiak nemes küzdelmét jelentette az állam csúcsára való feljutásért, immár jelentőségét vesztette.
Caesar mintha olvasott volna a gondolataiban.
– A jövőben ez egy kicsit mást fog jelenteni, mint az elődeink idejében. Ám a törekvő férfiaknak továbbra is lesz lehetőségük arra, hogy megszerezzék Róma elismerését, vagyont gyűjtsenek, és vitézségüket bizonyítsák a harcmezőn. Eláruljak neked egy titkot, Lucius? Valamit, amit még Antoniusnak sem mondtam el.
Caesar újból elindult, és Lucius otthona felé sétált tovább.
– Az én katonai céljaim és a Rómával kapcsolatos terveim sokkal merészebbek, mint azt Antonius és a többiek gondolják. Láthattad, milyen izgatottan fogadták a hírt, miszerint hamarosan megindulunk Párthia ellen. De fantáziájuk legfeljebb idáig terjed. Caesar nem csak Párthiáig képes gondolkodni, hanem sokkal nagyobb távlatokban is. Az álmom az, hogy miután megszereztem Párthiát, átkelek a Földközi-tengeren, és a partot körbejárva visszajövök, hogy leigázzam Szkítiát és Germániát, meg az összes velük határos területet. A következő lépés az lesz, hogy átkelek a csatornán Britanniába, és Gallián keresztül térek vissza Itáliába, a kiindulási pontra. Mire Caesar a hadjáratok végére ér, Róma uralma egy egész világbirodalomra kiterjed majd, és minden oldalról óceán fogja szegélyezni.
Luciust lenyűgözte ez a nagyravágyó elképzelés, és hízelgőnek érezte, hogy Caesar csak őt avatja be terveibe. Ámde Caesar még nem tartott a végén.
– Ilyen birodalom még soha nem létezett. Nagy Sándor sem tört ilyen babérokra. És hozzá kell tenni, hogy halála után nem is maradt egyben a birodalma, mert az örökösei rengeteg civakodás és vérontás árán felosztották egymás között. Nagy Sándor parancsnoka, Ptolemaiosz volt a legokosabb, amikor elfoglalta Egyiptomot: leányát, Kleopátra királynőt ültette a trónra. De mi történik Rómával, ha én meghalok, Lucius? Egyetlen királyság lesz, egyetlen uralkodóval? Vagy gondosan felosztják szoros szövetségben álló királyságokra? Esetleg ellenséges birodalmakra hullik szét, amelyek örökké csatározni fognak egymással?
– Nem térhet vissza a köztársaság, bácsikám?
Caesar elmosolyodott, mintha az unokaöccse valami butaságot kérdezett volna.
– Minden lehetséges, gondolom... még akár ez is. Az én nemzedékemben senki sem tudta fenntartani a köztársaság kényes egyensúlyát, de talán a jövőben másképp lesz. Én addig is folyamatosan előre gondolkodom. A saját belátásom szerint szeretném alakítani a jövendőt. Lehet, hogy nagyon sokáig fogok élni, és ha sikerül, maradéktalanul ráhagyhatom valakire a küldetésemet. De váratlanul is meghalhatok, ahogy az apám és az ő apja, akikre figyelmeztetés nélkül sújtottak le az istenek. Csak annyit tehetek, hogy végrendeletben gondoskodom az örököseimről, akik között természetesen te is ott vagy, Lucius. Ha viszont hatalomban maradok, és erőfeszítéseim meghozzák gyümölcsüket, sokkal bonyolultabb eljárásokra lesz szükség.
Mindezt azért mondom el neked, Lucius, mert lehet, hogy az istenek valami nagyon különleges sorsot szántak neked. A Juliusok révén Venus leszármazottja vagy, akárcsak én. Az apád vérvonalán keresztül Róma egyik legrégibb családjához tartozol. A Pinarius ősi név... te azonban nagyon fiatal vagy, Lucius. Még semmit sem értél el, de nem is vétettél hibákat. Készítsd fel magad. Légy hűséges hozzám. Bizonyítsd képességeidet a harcban. Figyeld meg más férfiak viselkedését; erényeiket tedd magadévá, hibáikat messziről kerüld. Elsősorban Antoniusra célzok. Tudom, hogy közel áll hozzád. Benned azonban olyan lehetőségek vannak, amelyeknek ő híján van.
Lucius a homlokát ráncolta.
– Nagyon bízol Antoniusban.
– Igen. De a hibáival is tisztában vagyok.
Luciust felbátorította, hogy Caesar ilyen mélyen a bizalmába fogadta, ezért elő mert hozakodni a kérdéssel, ami a Lupercalia óta, vagyis egy hónapja nyugtalanította. Még mindig sokat rágódott azon, hogy miért ajánlotta fel a koronát Antonius háromszor is Caesarnak.
– Ott voltál – felelte Caesar. – Láttad, mi történt. Hogyan vélekedsz róla?
– Szerintem megrendezett jelenet volt. Mint egy színjáték. Hogy megfigyeld, milyen szemmel nézi a tömeg a koronát. Amikor láttad, mekkora az ellenállás, biztosítottad őket róla, hogy nem akarsz király lenni.
Caesar bólintott.
– A politikában a valóság és a látszat egyformán lényeges. Nem lehet az egyiket a másik kárára előtérbe helyezni. Az embernek meg kell határoznia, hogy kicsoda, és azt is, hogy mások kinek gondolják. Ingoványos talaj ez... koronák és címek. Eláruljak még egy titkot?
Lucius bólintott.
– Holnap, mielőtt megkezdődik a vita a szenátusban a párthusok elleni hadjáratról, az egyik hozzám hű szenátor bejelentést tesz a Szibülla-könyvekkel kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy a versek értelmezéséért felelős papok egy felettébb érdekes bekezdésre bukkantak, amely szerint a párthusokat csak egy király győzheti le. Amikor visszautasítottam a Lupercalián felajánlott diadémot, az emberek megtapsolták. De vajon mi lesz, ha a szenátus ragaszkodik hozzá, hogy Caesar elfogadja a királyi címet, és így biztosítva legyen Párthia meghódítása?
– Akkor hát mégis király leszel? – kérdezte Lucius. – És ez holnap fog történni?
Caesar kesernyésen elmosolyodott.
– A tervem a következő: a szenátus kijelenti, hogy Caesar az összes, Itálián kívül eső római provincia királya, aki Itálián kívül bárhol viselheti a koronát, szárazföldön és vízen is. Ez az ügyes kis megoldás kielégíti Caesar hatalomigényét, egyszersmind a szenátus meg a polgárok igényét is arra, hogy ne egy király alattvalói legyenek. Caesar a világ többi részének királya lesz, Róma nevében.
Lucius a homlokát ráncolta.
– Jóslatok és ómenek, meg a Szibülla-könyvek... vajon csak eszközök az emberek számára? Vagy valóban az istenek akaratát fejezik ki?
– Talán mindkét feltételezés igaz. A jóslatok és a többi eszközök, igen, de az, aki a legleleményesebben használja ezeket az eszközöket, csakis az istenek kegyelméből teheti ezt meg. Meglepően gyakran cseng egybe az isteni szándék a halandó emberek terveivel. – Caesar elmosolyodott. – Persze nem minden előjel kedvező. Ha Róma összes látnokának összes figyelmeztetésére figyelnék, a házamat sem merném elhagyni, és biztos, hogy nem merészkednék holnap a szenátus színe elé!
– Valami szokatlan figyelmeztetést kaptál?
– Túl sokat is! Hullócsillagok, kétfejű kecskék, könnyező szobrok, homokból kirajzolódó betűk... szinte az összes létező óment figyelmembe ajánlották az elmúlt hónapban. Egyik-másik jelzés arra utal, hogy martius idusa kedvezőtlen nap lesz. Ez az egyik oka annak, hogy Antonius mostanában tyúkanyót játszik mellettem. Úgy véli, testőr nélkül egy lépést sem tehetek. Ám Caesar eltökélte, hogy legyint ezekre az úgynevezett ómenekre, és kedve szerint jár-kel.
Halk beszélgetésüket éktelen hangzavar szakította félbe az egyik mellékutcából. Egy csoportosulás pont feléjük közeledett. Caesar megfogta Lucius karját, és behúzta egy kapualjba.
A férfiak harsányan és hamisan énekelni kezdtek. Szemlátomást részegek voltak. Az egyikük felfedezte az árnyékban bujkáló alakokat, és hunyorogva odament hozzájuk.
– Numa golyóira! Ez itt Venus ivadéka személyesen... a mi szeretett diktátorunk!
– Ki? – rikkantotta az egyik társa.
– Gaius Julius Caesar!
– Hazudsz!
– Nem, esküszöm! Gyertek, nézzétek meg!
A férfiak a kapualj köré csoportosultak. Miután felismerték Caesart, egy darabig némán ámuldoztak, majd bohóckodva meghajoltak és leborultak a diktátor előtt.
– Caesar király! – kiáltoztak. – Éljen a király!
Caesar nem mutatott félelmet, csak mosolygott, és biccentéssel fogadta az üdvözléseket.
Az egyik részeg hátratántorodott, és széttárta a karját, mintha keresztre feszítették volna.
– Nézz rám! Kalóz vagyok! Ó, nagy Caesar, könyörülj rajtam!
Egy másik felhúzta a tunikáját, hogy eltakarja a fejét.
– Nézz rám! Én vagyok Pompeius, most szálltam partra Egyiptomban! Irgalmas Caesar, add vissza a fejemet!
– És én vagyok a Nílus királynője! – csatlakozott egy harmadik is, kényeskedő hangon, öklét a tunikája alá dugva, és azzal jókora kebleket formálva. – Ragadj magadhoz, Caesar! A mi gyermekünk lesz Egyiptom következő királya!
Egy darabig folytatták a bohóckodást, aztán úgy látszott, elfelejtették, mit akartak mondani. Búcsút intettek, és továbbindultak. Nemsokára újabb nótára gyújtottak. Caesar csak akkor engedte el Lucius karját, amikor már felszívódtak a távolban.
Lucius ránézett nagyanyja öccsének holdfényben fürdő arcára. Caesar szemében szokatlan izgatottság csillogott. Néhány röpke pillanat erejéig valódi félelmet érzett, és miután elmúlt, nem harag vagy zaklatottság vett erőt rajta, hanem felüdülés.

Másnap martius idusára ébredtek.
Lucius verejtéke szinte az ágyát is átáztatta. Sötét volt a szobájában. A hajnalt megelőző haloványkék derengés beszüremkedett, és körbevonta a bezárt ablaktáblákat. Valahol a távolban egy kakas kukorékolt.
Azon furcsa álmok egyikében volt része, amikben az álmodó belső szereplőként és külső szemlélőként is részt vesz, vagyis bizonyos szinten tisztában van vele, hogy álmodik, mégsem tudja megszakítani. Álmában Caesar meghalt. Hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy meghallgassa a végrendelet felolvasását. Az egyik templom lépcsőjén álló Vesta-szűz elővett egy tekercset, és átadta Marcus Antoniusnak. Antonius kinyitotta az iratot, és olvasni kezdett. Lucius az első sorok egyikében állt, ám akárhogy hegyezte a fülét, nem hallotta a végakaratban szereplő neveket. Túl harsányan tombolt a tömeg. Csendre akarta inteni a többieket, de még a száját sem tudta kinyitni. Egyetlen tagja sem moccant. Antonius tovább olvasott, ám Lucius nem hallott, nem beszélt, nem mozdult.
Nem lehetett valódi rémálomnak nevezni, mégis összetörten, izzadtan ébredt. Kitámolygott az ágyból, és széttárta az ablaktáblákat. Megint kukorékolt a kakas. Az ablakából háztetők kavalkádjára és ciprusfák szabálytalan süvegeire nyílt kilátás. A Sulla idejében porig égett, ám nemrég újjáépített, capitolinusi Jupiter-templomot is meg lehetett pillantani onnan, ahol állt. Minden lágy kék fényben fürdött, mintha a világot valami ősi, kopott márványból faragták volna, színek és éles peremek nélkül.
Lucius teleszívta a tüdejét az üdítően hűvös levegővel. A verejtékréteg elpárolgott róla, és a helyén libabőrös lett. Nyomasztó, felzaklató álmot élt át, de immár teljesen ébren volt. A világot épp olyannak látta viszont, amilyennek otthagyta, és a háztetők között átszökkenő első napsugár egy újabb, szokványos nap születését jelezte.
Aztán eszébe jutott, hogy mégsem lesz annyira szokványos ez a nap. Caesar megkapja a szenátus felhatalmazását a Párthia elleni hadjárathoz. Ezen a napon kiáltják ki az összes, Itálián kívüli provincia királyává. A köztársaság korszakának ezzel végleg leáldozik, és új éra veszi kezdetét.
Alig várta, hogy elhagyhassa a szobáját, és vele együtt a lidérces álmot, ezért sietve felöltözött. A legjobb tunikáját vette fel, a világoskéket a sárga szegéllyel, és a legkitűnőbb pár lábbelijét fűzte a lábára. Tógát ugyan nem volt oka magára ölteni ezen a napon, de ha majd az emberek ünnepelni kezdenek, hallván, hogy Caesar megindul a párthusok ellen, ifjú hozzátartozójaként ő is csak a legjobb viseletében mutatkozhat.
Kiment a házból, és egy darabig céltalanul bóklászott az utcákon, figyelve, hogyan ébredezik a város. A rabszolgák kinyitották a Palatinus terebélyes házainak bejárati ajtaját, hogy kiszellőztessék az előcsarnokokat. Eloltották az egész éjjel égő mécseseket, és lesöpörték a küszöböt. Két ház között Lucius megpillantotta a Forum Boarium messzi látképét és a Tiberis partvonalát. Odalent a piacon az árusok már felállították a bódéikat. Sokan nagy gonddal elrendezett kosarakban rakták ki az élelmiszereket, és egész sornyi vásárlót vonzottak magukhoz. Luciusban csak most ötlött fel, hogy ez a nap Anna Perenna ünnepe, amit kizárólag plebejusok tartottak meg.
Anna Perennát, a vénasszony-istennőt mindig ősz hajjal, ráncos arccal és görbe háttal ábrázolták. Rendszerint utazóköpenyt viselt, és élelemmel teli kosarat vitt a kezében. Mítosza még a köztársaság legkorábbi idejéből maradt fenn, amikor a plebejusok megrendezték az első úgynevezett „kivonulásukat”; vagyis amikor tömegesen hagyták el a várost, hogy tiltakozzanak a patríciusok előjogai ellen, és néptribunusok megválasztását követeljék a saját védelmükben. Amikor elfogyott az élelmük, egy öregasszony jelent meg, aki önmagát Anna Perennának nevezte, és élelemmel telezsúfolt kosarakat hozott nekik. Akármennyi élelmet vettek ki az emberek a kosarakból, csodás módon mindig maradt, ezért a plebsnek soha nem kellett éheznie.
A városba való visszatérésükkor Anna Perenna eltűnt, és soha többé nem látták. A neki szentelt napon, martius idusán, a plebejuscsaládok elhagyták a várost, hogy a Tiberis partján telepedjenek le lakmározni. Vagy otthon töltötték meg élelemmel a kosaraikat, vagy készen kapható elemózsiás kosarakat vettek a piacon. Kis sátrakat állítottak fel a folyóparton, és pokrócokat terítettek le. A gyerekek labdákkal és botokkal játszottak a fűben. A sűrű bozót búvóhelyein fiatal párok enyelegtek. Mindenki degeszre tömte magát étellel és itallal, majd a legtöbben elszundítottak. Alkonyatkor indultak vissza a városba, afféle keresetlen felvonulás résztvevőiként, és Anna Perennát éltető dalokat énekeltek.
Lucius számára vajmi keveset jelentett ez az ünnep. Patrícius volt, ezért soha nem vett részt benne. Mégis most, ahogy a fórumon sétálgatott, és elment a folyó felé igyekvő, kosarakat, pokrócokat és játékokat cipelő családok mellett, rá is átragadt az emelkedett hangulat. Még izgatottabb lett, amikor arra gondolt, hogy az utcán hemzsegő emberek közül egyes-egyedül ő tudja, milyen emlékezetes és jelentős nap lesz ez a mai, annak az egyedülálló kérvénynek köszönhetően, amit Caesar a szenátus elé beterjeszt.
Miután eszébe jutott Caesar, Lucius az ősi fórumtól északra fekvő terület felé vette az irányt, amit nagyanyja öccse az előző években teljesen leromboltatott és átépíttetett, hogy azután saját magáról nevezzen el. A Forum Julianumot egy gigantikus négyszögletű tabernasor vette körül, amely fényesen ragyogó oszlopokból állt. Egyik végében a Venusnak szentelt, tömör márványból emelt új templom állt, annak az eskünek a beteljesüléseként, amit Caesar a pharszaloszi győzelem előtt tett az istennőnek. A templom előtt egy nimfákkal ékes kút helyezkedett el. A nyitott tér közepén a kőből faragott, óriási diktátor harci díszben ült fehér paripáján.
Az új tér munkálatai még nem fejeződtek be. Úgy tervezték meg, hogy a tabernasorról különféle bírósági és törvényhozó helyiségbe lehessen bemenni, és a szobor árnyékában egész nap írnokok, titkárok és ügyvédek talpaljanak. A Forum Julianum ezáltal Róma egyik leglüktetőbb pontjává válik majd. Most azonban Luciuson kívül még senki sem tartózkodott ezen a helyen. Lucius elsétált Caesar szobra alatt, megmosolyogta nagy-nagybátyja roppant komor arckifejezését, aztán elhaladt a kút mellett, ami tele volt ugyan vízzel, de még nem csobogott. A moccanatlan vízfelszín visszatükrözte Venus templomának tökéletes arányait és káprázatos márványhomlokzatát.
Lucius felment a lépcsőn. A bejárat mellett bóbiskoló templomszolga felriadt a közeledésére. Felismerte, hiszen a diktátor rokonai gyakran látogatták az ősüknek tartott istennő szentélyét, és rögvest ki is nyitotta neki az ajtót.
Lucius úgy gondolta, hogy a templom belseje a leggyönyörűbb belső tér, amit Rómában, sőt az egész világon valaha is látott. A padló, a fal, a mennyezet és az összes oszlop véges-végig tömör márványból készült, szédületesen sokféle színben. Az egész csak nemrég készült el, ezért minden felület tükörszerűen fénylett. A rövidke előtér átellenes falait a világ leghíresebb festményei közé tartozó alkotásokkal díszítették: a híres művész, Timomakhosz képeivel, az Ajaxszal és a Médeával. A szentély hat kis fülkéjében meg lehetett csodálni azokat a pazar ékszereket és drágaköveket, amiket Caesar az utazásai során szerzett. Lucius leginkább a Britannia szigetéről származó, parányi gyöngyökkel kirakott, barbár mellvértet csodálta.
A fülke túloldalán, egy felséges talapzaton maga Venus állt. A szobrot Arcesilaus, a világ legjobban fizetett szobrászművésze álmodta márványba. Az istennő egyik kezével a vállát érintette, a másik karját enyhén kinyújtotta, kivillantva egyik mellét. Békés arcvonásait és leheletvékony ruhájának redőit a mester elképesztően finoman munkálta meg.
Venus képmása mellett állt az éppoly elragadó Kleopátra-szobor, amit arannyal futtatott bronzból formáltak meg. A királynőt nem a fáraók idegenszerű öltözékében örökítették meg, amit Egyiptom meghódításakor a Ptolemaioszok is magukévá fogadtak, hanem előkelő görög ruhában, Venusnál szemérmesebb megjelenéssel, mindössze egy egyszerű diadémmal a homlokán. Lucius nem találta különösebben szépnek Kleopátrát, kiváltképp a mellette álló, idealizált Venus-szobor mellett, de el kellett ismernie, hogy a művésznek sikerült kifejeznie azt a titokzatos vonzerőt, ami Caesart is foglyul ejtette. Miután Caesar úgy döntött, hogy Venus templomában helyezi el az egyiptomi királynő szobrát, egymást érték a vad találgatások. Ha a templomot azért építtette, hogy istennő őse előtt tisztelegjen, mi szerepe lehetett benne a királynőnek, hacsak az nem, hogy a saját utódai anyjává akarja tenni?
Lucius csak egyszer találkozott a királynővel, amikor Kleopátra első hivatalos látogatására érkezett Rómába. Azon a napon, amikor kíséretével átvonult a fórumon, nagy dínomdánomtól és izgalmas látványosságoktól övezve, futólag Luciust is bemutatták neki, mint Caesar egyik fiatal rokonát. A királynő szívélyes volt, bár tartózkodó; Lucius teljesen megkukult a jelenlétében. Caesar a Tiberis túlpartján, egy fényűző kertes villában szállásolta el Kleopátrát, aki már számtalan kiadós lakomára látta vendégül a város kiválóságait.
Most, hogy a szobrát nézte, Luciusban hirtelen felébredt a vágy, hogy meglátogassa a királynőt. Miért ne tehetné? Caesar előző esti barátságos közeledése felbátorította. Lucius nemcsak az egyik örököse volt a nagy embernek, hanem immáron a bizalmasa is. Ugyanannyi joga volt baráti látogatást tenni Egyiptom királynőjénél, mint bármelyik más rómainak. Igaz, hogy nem viselt tógát, de a legjobb tunikájában sem volt miért szégyenkeznie. Megfordult, elhagyta a templomot, és a Tiberisen átívelő híd felé indult.
A Forum Boarium piacán is temérdek plebejusba botlott, akik egytől egyig Anna Perenna ünnepére készülődtek. Olyan sokan akartak kimenni a városból, hogy a hídnál egész sor keletkezett. A túlpartra átérő plebejusok végigmentek a Fúriák ligetén, és pihenőhelyet kerestek a folyó menti mezőkön. Lucius előrébb verekedte magát, de a hídon átérve másfelé fordult: az elegáns magánvillák felé, amelyek a Tiberis partjának legkellemesebb szakaszán sorakoztak. Itt hozták létre Róma leggazdagabb emberei a második otthonukat a városon kívül, itt pihengettek a kertjükben, és itt hódoltak az olyan divatos szenvedélyeknek, mint a méhészet, a csónakázás vagy a folyóban való úszkálás.
Kleopátra az egyik legrégebbi és legimpozánsabb házba költözött be, amelynek tulajdonosa Caesar volt. Amikor Lucius bekopogott a kapun, egy fekete festékkel kihúzott szem lesett ki a kémlelőnyíláson: egy egyiptomi rabszolga szeme. Lucius bemutatkozott – „Lucius Pinarius, Gaius Julius Caesar unokaöccsének fia” –, és alig pár pillanat elteltével már bebocsátást is nyert.
Az öles termetű férfi a háta mögé lesett.
– Egymagadban? – kérdezte görögül.
Lucius elnevette magát.
– Gondolom, kevés látogató érkezik kíséret nélkül a királynőhöz, gyalog meg végképp senki. De igen, egyedül jöttem. Különben is, a nagybátyámnak máshol van ma dolga, ezt biztosan tudja az úrnőd is.
A rabszolga egy verőfényes kertbe vezette ki, ahonnan látni lehetett a folyót. A kert a szabályok szerint épült, az ösvényeket mindenütt kavics borította, a bokrokat gondosan nyírták, a rózsalugast aprólékosan metszették. A bokrok között különös görög szobrok bújtak meg. Lucius egy szárnyas Erószt is észrevett, aki egy pillangót akart megérinteni a földön, és egy fiatal fiút is látott, aki egy tüskét akart kihúzni a lábából. Végül egy kőpadon foglalt helyet, és a folyó vizén csillogó reggeli napsugarakban gyönyörködött.
– Oly szép vagy, mint egy szobor.
Lucius felállt, és a közelében álló királynő felé fordult.
– Kérlek, maradj ülve – folytatta Kleopátra. – Élvezettel nézlek. Úgy ültél az előbb, mintha te is egy szobor lennél a kertben. „A Tiberist figyelő római fiú.”
– Én már nem vagyok fiú, királynőm – helyesbített Lucius kissé borzongva. – Tógát akartam ölteni, de...
– Ó, az a sok buzgó tógás! Nem tehetek róla, az én szememben mindig olyan nevetségesek.
– Az emberek vagy a tógájuk?
Kleopátra elmosolyodott.
– Vág az eszed – ismerte el. – Természetesen nem vagy már fiú. Nem is akartalak megsérteni. Tudom, mennyire bosszantó, amikor egy fiatalembert nem vesznek komolyan, akármennyire szeretné.
Maga Kleopátra sem volt huszonöt évesnél idősebb. A templomban felállított szobor öregebbnek mutatta, ahogy a királynői viselet is, amiben Lucius először látta. Ezen a napon dísztelen, ujjatlan vászonruhát viselt, amit arannyal hímzett selyemöv fogott össze a derekánál. Haja, amit rendszerint tűvel fogott össze a feje tetején, most zuhatagként keretezte arcát. Hiányzott róla a diadém is. Olyan korán volt, hogy a királynő még nem készült fel jeles vendégek érkezésére.
– Köszönöm, hogy fogadtál – jegyezte meg Lucius.
– Hogyan utasíthatnám el Caesar rokonait? Valami ünnepségre készültök? Az őrszemeim szerint mindenféle népek táboroztak le a folyó partján. Talán összefügg azzal a bejelentéssel, amit Caesar készül ma tenni a szenátusban?
Lucius elnézően mosolygott.
– Anna Perenna ünnepe egy ősi plebejus ceremónia. Nekem semmi közöm hozzá, ahogy Caesarnak sem. Különben is, csak a délelőtt későbbi részében tartja meg a beszédét.
– Értem. Hát sokat kell még tanulnom a római szokásokról. Talán te taníthatnál engem.
– Én, királynő?
– Ezt a feladatot igazából Caesarnak kellene felvállalnia. Amikor Alexandriában tartózkodott, én világosítottam fel az egyiptomi udvari előírásokról. De Caesar túlzottan elfoglalt, és olyan kevés ember van ebben a városban, akiben megbízhatok!
– Érkezésed óta rengeteg emberrel találkozhattál. Róma legjobbjai egytől egyig megfordultak már a villádban.
– Igen, és amikor távoznak, el vannak ragadtatva Egyiptom királynőjétől... vagy legalábbis úgy tesznek, nehogy kiessenek Caesar kegyeiből. Alkalmanként mégis a fülembe jut az igazi véleményük. Vegyük példának azt a bizonyos Cicerót. A híres ügyvéd szemtől szemben fülig érő mosollyal hízelgett. A hátam mögött viszont, az egyik barátjának írt levelében arra panaszkodott, hogy alig bírt egy szobában maradni velem.
– Honnan tudod ezt?
A királynő vállat vont.
– Nem maradhattam volna Alexandria hercegnője sem, ha nem tanulom meg kideríteni az igazságot. Őszintén szólva nem értem, miért nem fejezteti le Caesar azt az alakot. Ha jól tudom, Cicero a polgárháborúban az ellenséges oldalon állt, és Pompeiust támogatta.
– Igen. Akárcsak Brutus. De Pharszalosz után Caesar mindkettőjüknek megbocsátott. Caesar a könyörületességéről is híres.
A királynő szeme összeszűkült.
– Feltételezem, hogy egy köztársaságban az irgalom hasznos eszköz volt az állam irányításához. De Caesarnak új módszereket kell majd elsajátítania az ellenségeivel való leszámoláshoz, ha végre elpusztítja ennek a fejletlen államszervezetnek az utolsó csökevényeit is.
– Fejletlen? – Lucius válla kissé megereszkedett. Ebben a pillanatban nagyon bánta, hogy nincs rajta a tógája, mert abban méltóságteljesebbnek érezte volna magát. – Róma sokkal-sokkal régebbi állam, mint Alexandria. Én hiszek benne, hogy a római köztársaság megalakulása is legalább kétszáz évvel megelőzi a te dinasztiád megalapítását.
– Lehet. De amikor az ősöm, Ptolemaiosz megörökölte Egyiptomot Nagy Sándortól, magára vette azt a címet, azokat az uralkodói felségjeleket, és azt a szent rangot, ami jóval korábban a fáraókat illette meg. Az ő dinasztiáik évezredes múltba nyúlnak vissza, talán az idők kezdetéig. Egyiptomhoz képest Róma nagyon fiatal, szinte még kisded. A nagy piramisok több évszázaddal azelőtt épültek, hogy a görögök megostromolták Tróját, és Rómát több száz évvel Trója bukása után alapították.
A királynő a homlokát ráncolta.
– Nemrégiben egy csapat római tudóst láttam vendégül, és az alexandriai könyvtár értékeiről beszélgettünk. Róma eredete is felmerült, és egy felettébb újszerű elmélettel álltak elő. Szerintük egy trójai harcos, Aeneas szökött meg az ostromlott városból, áthajózott Itáliába, és letelepedett a Tiberis partján. Tőle erednek a rómaiak, vagyis vér szerint kötődnek a trójaiakhoz. Ám bizonyítékként semmit sem tudtak felhozni. Úgy vélem, a ti tudósaitok meglehetősen szabadon értelmezik Róma és Trója kapcsolatát.
– Egyesek szerint a történelmet a történészek találták ki – vetette fel Lucius.
Kleopátra elmosolyodott.
– Én inkább a jövőt szeretném kitalálni.
Átsétált egy olyan helyre, ahonnan sokkal jobban lehetett látni a folyót. A lentebbi szakaszon a messzeségtől egészen parányira zsugorodott alakok lebzseltek.
– Annyira keveset tudunk az őseinkről... még mi is, akik sok-sok előző generáció tagjait meg tudjuk nevezni. Gondolom, a Pinarius is ősi név.
– Már akkor is élt egy Pinarius Rómában, amikor Hercules felbukkant, és megölte a Cacus nevű szörnyeteget. A Juliusok is legalább ilyen réginek számítanak. Caesar szerint az első Julius magától Venustól született meg.
– Ami azt jelenti, hogy Caesar majdnem olyan isteni, mint én vagyok. Szó ami szó, úgy viselkedik, mint egy isten. – A királynő elmosolyodott, aztán elfelhősödött az arca. – Amíg az istenek a földön vannak, nagyszerű dolgokat hoznak létre; miután azonban elhagyják ezt a világot, oly némák lesznek, mint a halottak. Én gyakran imádkozom az első Ptolemaioszhoz, aki egészen bizonyosan isten volt. Én beszélek hozzá, de ő nem válaszol. Nagy Sándor mellett harcolt, mellette fürdött, mellette evett. Ezernyi kérdést fel tudnék neki tenni... Milyen volt Nagy Sándor nevetése? Horkolt? Milyen szaga volt?... De ezekre a kérdésekre nincs felelet, és nem is lesz soha. A halottak mind porrá enyésznek. A múlt éppoly megismerhetetlen, mint a jövő. Ha Caesar és én is porrá leszünk, vajon a jövő emberei csak a nevünket ismerik majd, kizárólag azt, és semmi mást?
Luciusnak nem jutottak eszébe vigasztaló gondolatok. Még soha nem hallott nőt – és ami azt illeti, férfit sem – így beszélni. Még Caesar is többet elmélkedett azon, hogy mivel etesse a seregeit, mint az örökkévalóság mardosó kétségein.
Kleopátra arcára visszatért a mosoly.
– Érdekes, én annyira fiatal vagyok, Caesar pedig oly öreg... kétszer annyi idős, mint én, és még annál is több... de a birodalmaink esetében ez pont fordítva van. Egyiptom olyan, mint egy idős királynő: gazdag, temérdek ékszert visel, két lábbal áll a földön, és az ujjai hegyéig kifinomult. Róma pedig egy izmos, szemtelen, erőszakos, újgazdag ifjú. Ettől függetlenül a kettőnek nem kellene civakodnia. Szövetségük bizonyos értelemben természetes, ahogy Caesar és én is természetes szövetségesek vagyunk.
– Azok vagytok? Szövetségesek?
– Párthia meghódításához Caesarnak szüksége lesz Egyiptom segítségére.
– Biztos vagyok benne, hogy ennél több van közöttetek.
Ebben az utolsó néhány percben, miközben Kleopátra kecses mozdulatait figyelte, és roppant értelmes mondatait hallgatta, Lucius kezdte átérezni, mi vonzotta benne annyira Caesart. Ugyanakkor azokat a vonásokat is látta, amikkel eltaszította magától a férfit, hiszen Caesar női eszményképe a római nőideál volt: a nyugodt, hallgatag, erényes matróna.
Most először érezte lehetségesnek, mi több, valószínűnek azt, hogy Caesar Kleopátra kedvéért elválik római feleségétől. Lett volna mire hivatkoznia, elvégre Calpurnia nem ajándékozta meg fiúgyermekkel. Ha Róma királya feleségül venné Egyiptom királynőjét, Párthusföldet a fiukra hagynák örökül? És ha ez történne, milyen sors jutna Caesar többi rokonának és örökösének?
Gyerekhang visított fel a kert másik felén. Két női szolgáló jelent meg, kissé bosszús arccal. Kettejük között egy kisfiú állt felemelt karral. A két nő a kezét fogta, vagy inkább megfékezte, mert a gyermek elszakadni igyekezett tőlük, hogy odaszaladhasson az anyjához.
Kleopátra kacagva ütötte össze a tenyerét.
– Gyere ide hozzám, Caesarion!
A gyermek odafutott. Lucius többször is azt hitte, hogy el fog esni, de Caesarion mindvégig talpon maradt. Rávetette magát az anyjára, átölelte a lábát, aztán félénken felnézett Luciusra. Nem sokban különbözött más gyerekektől.
– Hány éves? – kérdezte Lucius.
– Három.
– Elég nagy a korához képest.
– Ez így van rendjén. Hamar fel kell nőnie. – A királynő intett a szolgáknak, akik ismét megragadták a gyereket, és elindultak vele a kert távolabbi részébe, hogy lefoglalják valami játékkal. – Most elnézésedet kell kérnem, Lucius Pinarius. Caesar ma meglátogat engem, miután megtette bejelentését a szenátusban. Fel kell készülnöm. Örülök, hogy eljöttél. Nekünk kettőnknek jobban meg kellene ismerkednünk egymással.

Lucius elindult vissza a városba.
Egy rövidebb útvonalon sétált keresztül a Fúriák ligetén. A félreeső szent hely elhagyatottan és csendesen fogadta, csak a mulatozók énekét sodorta be a szél a folyópartról a fák közé. Amikor elment az oltár mellett, Luciusnak eszébe jutott Gaius Gracchus története, és a szörnyű végzet, ami éppen azon a helyen sújtott le rá. Mielőtt az ellenségei utolérték volna, az egyik hű rabszolgája megölte, aztán magával is végzett. Lucius ükapja Gaius Gracchus egyik barátja volt, legalábbis Luciusnak ezt mesélték; hogy valójában mi mindent tettek ők együtt, arról legfeljebb elképzelései lehettek.
Eszébe jutott valami, amit Kleopátrától hallott: Annyira keveset tudunk az őseinkről... még mi is, akik sok-sok előző generáció tagjait meg tudjuk nevezni. Milyen igaz! Mit tudott Lucius azokról, akiktől a vérét örökölte? Ismerte a nevüket a listákról, amikre a családja a házasságokat és a születéseket jegyezte fel, valamint azokból a hivatalos nyilvántartásokból, amiket annak idején a köztársaság magisztereiről vezettek. Néhányukról egy-két anekdotát is hallott, bár a részletek az elmesélő kénye-kedve szerint változtak. Az apja házának előcsarnokában megfigyelhette az ősök egy részének viaszmaszkjait, ezért még arról is volt fogalma, hogyan nézhettek ki. De a hús-vér férfiakról és nőkről – az álmaikról, a vágyaikról, a vétkeikről és a diadalaikról – vajmi keveset tudott. Az ősei idegenek voltak számára.
Csak az előző estén értesült róla, milyen szörnyű áldozatot kellett hoznia a nagyszüleinek, hogy megmentsék Caesar életét. Vajon mit titkolnak még előle? Annyira tudatlannak érezte magát, hogy egészen összeroskadt... Mennyi élet, mennyi esemény és érzés – mindörökre kitörölve az emberek tudatából! Mit is mondott Kleopátra? A múlt éppoly megismerhetetlen, mint a jövő. Hirtelen a saját létezése is apró pontnak tűnt, amit csupán egy vékonyka fénysugár világít meg – a most –, de mindvégig két feneketlen sötétség között lebeg: az előtte és az utána között.
Elhagyta a ligetet, átkelt a hídon, és keresztezte a Forum Boariumot. Hercules templomának közelében megtalálta az Ara Maximát, Róma legrégebbi oltárát, amit Herculesnek, a nép megmentőjének ajánlottak. Vajon tényleg élt Hercules és Cacus, a hős és a szörnyeteg? A papok ezt vallották, a történészek is egyetértettek velük, és az emlékmű létezése is ezt bizonyította. Ha hinni lehet a mítosznak, már akkoriban is élt egy Pinarius Rómában, és egészen a köztársaság legkorábbi korszakáig a Pinariusok végezték az Ara Maxima gondozásának és a Hercules-lakoma megrendezésének szent feladatát. Egy Potitius nevű famíliával osztoztak a kötelességekben, de ők már kihaltak. Miért adták át a feladatot másnak a Pinariusok? Mi lett a Potitiusokkal? Luciusnak sejtelme sem volt minderről.
Hercules templomából egy férfi kiáltozását hallotta.
– Hess! Hess!
Egy templomszolga jelent meg a nyitott ajtóban, és egy lófarokból készült legyezővel kergetett ki egy legyet a szent épületből. Legyek köztudomásúlag nem tartózkodhattak a templomban, mert annak idején legyek gyűltek Hercules köré, miközben Cacusszal küzdött, és elhomályosították a látását. Kutyák sem mehettek a templom közelébe, mert Hercules kutyája nem figyelmeztette gazdáját a szörnyeteg közeledésére. Mindez bizonyára megtörtént, hiszen máskülönben azok a szertartások sem alakultak volna ki, amikről sok nemzedékkel később is megemlékeztek.
Lucius felelevenítette magában a Capitolinus-domb tetején rekedt rómaiak történetét a gall ostrom idejéből. A libák riadót fújtak, a kutyák azonban nem ugattak. Ennek emlékére minden évben egy kutyát húztak karóba, hogy végigvonuljanak vele a városon. Mögötte díszes hordszékben vitték Juno szent libáit. Amikor Lucius gyerekfejjel először vett részt egy ilyen szertartáson, összezavarta és elborzasztotta a jelenet, de aztán az apja megmagyarázta neki a jelentését. Most már úgy nézte végig az éves rituálét, hogy inkább valamiféle megnyugvást érzett. A felvonulás a város múltjára emlékeztette, és a saját gyerekkorára, midőn először volt szemtanúja az eseményeknek.
Luciusra valamiképp vigasztalóan hatott az emlékezés, akár a nemsokára megrendezendő ünnepségekre gondolt, akár az ősei hagyományaira, amiket évszázadok óta olyan hűen követtek. Elvégre ez volt a vallás feladata. Nemcsak tisztelegnie kellett az istenek előtt, nemcsak megbékítenie kellett őket, hanem a halandóknak is megnyugvást kellett nyújtania azáltal, hogy a múltat és a jövőt egy kicsit kevésbé titokzatossá, egyúttal kevésbé riasztóvá teszi.

Lucius gondolataiba merülve sétált haza. Miután befordult egy sarkon, rájött, hogy nagyon közel jár Brutus házához. Korábban valami megmagyarázhatatlan késztetés vitte rá, hogy meglátogassa Kleopátrát, és most egy ugyanolyan erős ösztönzés vezérelte Brutushoz, aki a mendemondák szerint Caesar egyik lehetséges örököse volt.
Nyílt titok volt, hogy Caesar régóta bensőséges viszonyt ápol Brutus anyjával, Serviliával. A tény már Lucius születése előtt napvilágra került, és még a szenátusban is sokat beszéltek róla. Servilia Catónak, a Karthágó elpusztításáért síkra szálló Cato unokájának a féltestvére volt. Cato Caesar egyik legelszántabb ellenségének számított. Húsz évvel korábban, mialatt a szenátusban heves vita folyt arról az összeesküvésről, amivel a populista Catilinát gyanúsították, Caesarnak üzenetet hozott egy hírvivő. Cato azt hitte, a titkos üzenettel talán leleplezheti Caesart, mint az összeesküvés egyik résztvevőjét, ezért követelte, hogy olvassa fel hangosan a levelet. Caesar visszautasította. Cato még gyanakvóbban és még dühödtebben követelőzött, mire Caesar végül megadta magát, és felolvasta az üzenetet. Servilia, Cato húga írt neki szerelmes levelet. Cato szinte megsemmisült. Caesar viszont remekül szórakozott. Attól a naptól fogva mindenki tudott Servilia és Caesar románcáról, és az emberekben az is felmerült, hogy esetleg Caesar a vér szerinti apja az asszony fiának, Marcus Junius Brutusnak. Ezt a feltevést csak megerősítette Caesar odaadása Brutus iránt, amit még az sem ölt ki belőle, hogy Brutus Pompeius mellé állt.
Akármilyen kapcsolat is fűzte össze őket valójában, Brutus azok között volt, akiket Caesar a különféle posztok betöltésére kiválasztott az újjáalakuló államirányításban. Brutus jelenleg a városért felelős praetor címét tudhatta magáénak, de arra készült, hogy Makedóniában lépjen szolgálatba a tartomány helytartójaként. Mivel Caesar párthiai hadjárata miatt bizonytalan ideig távol marad Rómától, kinevezése sem a szokásos egy, hanem öt évre szólt.
Brutus a szenátusban is kulcsszerepet töltött be, és Luciusnak csak később jutott eszébe, hogy talán már elment otthonról, elvégre ő is részt vesz Mars mezején, Pompeius színházában a testület gyűlésén. Ám ahogy Brutus házához közeledett, egy sereg vörös csíkos szenátori tógát viselő férfit látott a bejáratnál, így egyértelművé vált, hogy a ház ura is otthon van. Lucius feltételezte, hogy Brutusnál találkoznak, mielőtt együtt elindulnak a gyűlésterembe. Nyilvánvalóan nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy meglátogassa Brutust. Ennek ellenére irányváltás nélkül folytatta útját.
Váratlanul lépteket hallott a háta mögül. Egy nagy, férfiakból álló csoport érte utol, és el is viharzott mellette. Lucius szeme előtt összemosódtak a tógák, ám a kavalkádban több ismerős arcot is megpillantott. Néhány szenátor őt is felismerte, de egyikük sem üdvözölte, még csak nem is biccentettek. Mi több, mintha szándékosan kerülték volna a tekintetükkel. Sutyorgásukból viszont kihallotta a saját nevét, ezért nem tudta mire vélni a jelenetet.
A szenátorok odaértek Brutus házához, bekopogtak az ajtón, és azonnal bebocsátást nyertek.
Lucius is odaért a küszöb elé, de egy darabig csak bambán meredt az ajtóra. Mire készülődnek Brutus hajlékában? Kellemetlen előérzete támadt. Talán rossz híreket kaptak – lehet, hogy éppen Caesarral kapcsolatban. Lucius összeszedte minden bátorságát, és bekopogtatott.
Kinyílt a kémlelőnyílás. Lucius megmondta a nevét. A kileső szem rezzenéstelenül vette szemügyre. Aztán bezárult a nyílás. Olyan sokáig hagyták várni, hogy már-már azt hitte, meg is feledkeztek róla, és sarkon fordult. Abban a pillanatban viszont feltárult az ajtó. Egy komor arcú rabszolga engedte be az előtérbe.
– Itt várj – mondta neki, majd eltűnt.
Lucius lassan sétálgatott fel-alá. Végignézte a fülkékben sorakozó viasz mellszobrokat, de egészen addig semmitmondónak érezte őket, amíg fel nem fedezte a legnagyobb megbecsülésnek örvendő őst. Azt az elődöt nagyobb és díszesebb fülkébe helyezték, és a körülötte lévő fali gyertyatartókba is fogadalmi gyertyákat helyeztek. A maszk mérhetetlenül réginek látszott. Híres ábrázat volt, amit minden római ismert a város számos pontján álló szobrokról.
– Ez csak egy másolat, természetesen – mondta egy hang. – A viaszmaszkok nem tartanak örökké, és a család több ága is kinyilvánította rá igényét, ezért másolatokat készítettek. Ennek ellenére a maszk elképzelhetetlenül ősi, és szent. A gyertyák folyton égnek, éjjel-nappal.
Brutus állt előtte. Lucius hol a vendéglátójára, hol híres ősére és névrokonára nézett, hátha felfedezi, miben hasonlít a ház ura az utolsó király, Tarquinius unokaöccsére, aki segített megbuktatni a monarchiát, és aki az egyik első konzulként azt is végignézte, ahogy saját fiait a köztársaság elleni árulásért kivégzik.
Lucius összevonta a szemöldökét.
– Én semmiféle hasonlóságot nem tudok felfedezni.
– Nem? Hát lehet, de a sorsunk módfelett hasonló. Akárhogy is van, az ő példája engem is ösztökél, főként a mai napon.
Valami láz gyötörte volna Brutust? Lucius úgy észlelte, hogy természetellenesen csillog a szeme.
– Miért jöttél ide? – kérdezte a ház ura.
– Nem is tudom. Csak erre jártam. Láttam, hogy vendégek érkeznek hozzád. Valahogy az volt az érzésem, hogy... hogy talán valami nagy baj történt...
Elhalt a hangja, mert egy másik férfi is felbukkant Brutus háta mögött. Gaius Cassius Longinus a ház urának sógora volt, lánytestvére férje. Ő is azok közé tartozott, akik szinte elsüvítettek Lucius mellett az utcán. Lucius biccentéssel fogadta.
– Szép napot, Cassius.
Cassius nem viszonozta az üdvözlést. Inkább Brutus fülébe súgott valamit. Feszültnek és sápadtnak tűnt.
Egy darabig sugdolóztak, és néha lopva Luciusra pillantottak. Valószínűleg vitatkoztak, és megpróbáltak megegyezésre jutni. Fürkésző tekintetük lassan egyre idegesebbé tette Luciust.
Brutus belekarolt Cassiusba, és a helyiség túlsó végébe húzta. Közben olyan hangosan suttogott, hogy Lucius minden szavát hallotta.
– Nem! Már megegyeztünk... Caesar, és csak Caesar. Senki más! Különben hajszállal sem leszünk jobbak, mint...
Cassius rideg pillantást vetett Luciusra, egy sziszegéssel elhallgattatta Brutust, aztán átrángatta egy másik szobába.
Lehet, hogy még mindig suttogtak, de Lucius fülét egyetlen nesz sem ütötte meg. A szíve hirtelenjében olyan hangosan dübörgött a mellkasában, hogy mást nem is hallott. A bejárati ajtó felé nézett, amit egy zord képű rabszolga őrzött. Az átrium felől még több rabszolga érkezett, a nyomukban Brutusszal.
– Ne bántsátok! – rivallt rájuk. – Csak fogjátok le. Itt tartjuk, amíg...
Luciusnak nem volt ideje gondolkodni. A kétségbeesés jegesen hullámzott végig rajta, és innentől fogva csak a legmélyebb ösztönei vezérelték. Az ajtó felé rohant, de a karjánál és vállánál fogva elkapták hátulról. Megpróbálta lerázni őket, ám az ujjak csak még erősebben mélyedtek bele. Minden erejét összeszedve kiszakította magát a szorításból, megfordult, és ütésre lendítette az öklét. Kézcsontjai az egyik rabszolga kemény állkapcsának csapódtak, irtózatos reccsenést hallattak, és karján fájdalmas villám hasított végig. Egy másik rabszolga viszonozta az ütést, de nem találta el Lucius vállát. Luciusnak ellenben sikerült beleöklöznie az arcába. A rabszolga megtántorodott, és odakapott az orrához, amelyből ömlött a vér.
Most már csak az a rabszolga állt az útjában, aki eltorlaszolta az ajtó felé vezető utat. Lucius leszegett fejjel rontott neki a hasának. Az ajtónálló gyötrelmesen kiáltott fel, és a gyomrát markolászta. Lucius félrelökte, és az ajtórésen át kiszökött az utcára.
Caesar háza felé akart menekülni, ám abban az irányban már újabb csoportosulás zárta el az utat. Megfordult, és az ellenkező irányba futott, minél messzebb a fórumtól, Mars mezejétől és Pompeius színházától. Kisebb lavinaként száguldott le a hegyoldalon. Alatta a Circus Maximus terült el, fölötte az Aventinus-domb magasodott.
Ilyen rémületet érezhetett Gaius Gracchus is, amikor nyúlként futott az őt kopóként üldöző ellenfelei elől?
Lucius fiatal és fürge volt, ráadásul jól ismerte az utcákat, ezért jelentős előnyre tett szert. Egyik sarkon fordult be a másik után, de egyetlen ellenfél sem bukkant fel a háta mögött. Közben egyre inkább érezte, hogy fárad, és hamarosan menedékhelyre lesz szüksége. Rájött, hogy Publius Servilius Casca házának közelében jár. Úgy vélte, Cascában feltétel nélkül megbízhat, mert lekötelezettje Caesarnak. A gömbölyded, pirospozsgás Casca pipogya alak volt, tele gátlásokkal; szinte a létezéséért is bocsánatot kért. Aligha jelenthetett fenyegetést bárkire.
Lucius megállt egy pillanatra, hogy tájékozódjon, aztán elrohant az utca végéig, és befordult egy sarkon. Megérkezett Casca házához – és azonnal szembe is találkozott vele, mert éppen a bejárati ajtóban állt, és azon töprengett, nem felejtett-e valamit odabent. Zavarodott arccal kotorászott terjedelmes tógájában. Micsoda pojáca volt az az ember!
Luciust felkavarta, egyszersmind felszabadította a szerencsés szökés és a futás, ezért nagy levegőt vett, és elnevette magát. Casca megriadt a hangtól, és remegve esett neki az ajtófélfának.
– Mit keresel? – kérdezte Lucius zihálva és vigyorogva. – Jó lenne, ha engem is el tudnál így rejteni...
Lucius még javában beszélt, amikor Casca megtalálta a keresett tárgyat. Egy rövid, ámde roppant éles tőrt tartott a kezében. A fegyver láttán Lucius hátán felállt a szőr.
Kiáltásokat hallott a háta mögül. Ezek szerint mégsem sikerült leráznia az üldözőit. Már továbbinalt volna, de Casca megragadta a karját. Sokkal erősebb volt, mint amilyennek látszott. Segítségül hívta a rabszolgáit is. Lucius megveszekedve küzdött ellene. Miközben kirángatta magát Casca szorításából, éktelen fájdalom hasított az alkarjába. Casca pengéje megkarcolta, épp csak annyira mélyen, hogy véres csíkot rajzoljon a bőrére. Lucius megszédült, és émelyegni kezdett, de muszáj volt eliszkolnia.
Végigüldözték a Circus Maximus völgyén, majd az Aventinus-domb kanyargós utcáin is. Juno templománál Lucius végre biztosan érezte, hogy lerázta őket. Elbújt egy kapualjban, és megvárta, amíg szíve tombolása és tüdeje izzása némileg csillapodik. A vércsík egyre vastagodott a karján. A sekély sebhely úgy égett, mintha billogot nyomtak volna rá.
Azon töprengett, merre lehet Caesar. Biztos elindult már a szenátus gyűlésére. Feltehetően Antonius is mellette van, a többi védelmezőjével együtt. De vajon Antoniusban maradéktalanul meg lehet bízni? Mi van, ha Caesar megint úgy dönt, hogy maga mögött hagyja a testőreit? Luciusnak eszébe jutott, hogy előző éjjelen mekkora kockázatot vállaltak, amikor őrség nélkül sétálgattak a Palatinuson, és elborzadt.
Valahogy figyelmeztetnie kell Caesart. De hogyan? Lucius gyors futó volt, de még akkor sem érhetett volna előbb Pompeius színházába, ha szárnyakat növeszt, és a levegőben teszi meg az utat. Pedig a színháznál Brutus és a bandája vár Caesarra...
Meg kellett próbálnia. Nagy levegőt vett, és megint nekiiramodott.
Leszaladt az Aventinusról, megkerülte az Aquaductus Appiae-t, és elrohant az Ara Maxima előtt. A piactér nem volt annyira zsúfolt, mint ahogy előre képzelte. A saját ereje és lendülete nagyobb akadályt jelentett számára. Lába ólomsúlyúvá vált, mellkasát mintha egy nagy vaspánt szorította volna össze. A talpa felhólyagosodott. A lábbelit, amit reggel vett fel, nem futásra találták ki.
Mégis tovább futott, olyan tempóban, amilyet korábban el sem tudott képzelni.
Végül felbukkant a színház hatalmas, széles homlokzata. Pompeius nem színházként, hanem templomként szenteltette fel az épületet, nehogy dekadenciával vádolják. Egy ügyes építészeti csellel elérték, hogy a színház nézőterének sorai egyszersmind lépcsők is legyenek, amelyek Venus szentélyéhez vezetnek fel. A színház épületéből számtalan, több száz lélegzetelállító szoborral ékesített szárny ágazott ki. Ezek az árkádok szentélyekhez, kertekhez, boltokhoz és nyilvános helyiségekhez vezettek, mint amilyen a szenátus által használt gyűlésterem is volt.
Az épület előtti teret és a főbejárathoz vezető széles lépcsősort Lucius üresen találta. Remélte, hogy vörös és fehér foltok tarkítják majd a területet, mert a szenátorok általában sokáig zsibongtak a gyűlésterem előtt, mielőtt bevonultak. Most viszont már senki sem tartózkodott odakint.
Legalábbis úgy tűnt... amíg Lucius meg nem pillantott két alakot a lépcső tetején. Egymáshoz közel álldogáltak, és szemlátomást komoly beszélgetésbe merültek. Lucius átsietett a téren, és megállt a lépcső aljánál. Felnézett a bejárat irányába, és az egyik férfiban felismerte Antoniust. A másik szenátort csak messziről, látásból ismerte. Annyit tudott, hogy Treboniusnak hívják.
Lucius felnyargalt a lépcsőn. A két férfi észrevette a közeledését, és abbahagyta az eszmecserét. Az ifjú levegő után kapkodva, szédelegve érkezett meg hozzájuk. A lépcső tetején elvesztette az egyensúlyát, és csak azért nem bukdácsolt le, mert Antonius megfogta a karját.
– Herculesre, te nagyon meg vagy rémülve! – A jelek szerint inkább mókásnak találta Lucius ijedtségét, mint riasztónak. – Mi történt, fiatalember?
Lucius alig kapott levegőt, ezért nagyon nehezen formálta a szavakat.
– Caesar... – bökte ki végül.
– Odabent van, a többiekkel együtt – vágta rá Antonius.
– De miért... miért nem vagy vele?
Antonius felvonta az egyik szemöldökét.
– Trebonius félrevont engem...
– Hogy valami fontosat tárgyaljon meg veled... négyszemközt.
Trebonius szigorúan, szinte fenyegetően nézett Luciusra.
– Már befejeztük, nem, Trebonius? Akár mehetünk is. Nem zárták be az ajtókat, ugye?
Antonius hátranézett, a gyűlésterem bejáratára. A masszív bronzajtók előtt a papok vért és belsőségeket takarítottak le a kőoltárról, amin a rendszeres reggeli jóslást végezték. Antonius derűs hangulatát nem lehetett megzavarni. Mosolygott, sőt nevetett.
– El sem hinnéd, milyen mészárlást végeztek azok ott – mondta Luciusnak. – Egyik szerencsétlen párát áldozták fel a másik után, felnyitották őket, és megolvasták az előjeleket. Az első csirkének nem volt szíve, ami eléggé megrémisztette a papokat. Caesar újabb áldozatot rendelt el, aztán még egyet, ám a papok egyre csak azt hajtogatták, hogy a belek összevissza tekerednek, és ellentmondásosak az ómenek. Végül Caesar azt mondta: „Hádészba ezzel a badarsággal, Pharszalosz előtt is éppen ilyen rossz jeleket kaptunk. Folytatódjon a szenátus munkája!”
Antonius elvigyorodott. Vajon miért volt ilyen vidám? Lucius távolabb lépett a két férfitól. Talán már Antoniusban sem lehet megbízni?
Lucius ismét megtántorodott. Foltok homályosították el a látását. Az egész pillanat, és minden, ami idáig vezetett, furcsamód valótlannak és álomszerűnek tetszett. Ránézett a közeli oltárra, amelyről a papok a véres maradványokat tisztították le. A vérrel átitatott, cafatoktól szennyes rongy látványa iszonyatot váltott ki belőle. Otthagyta a két szenátort, és berohant a bejáraton.
A terem olyan volt, mint egy ovális kút, amelyben a padsorok minden oldalról fokozatosan ereszkedtek lefelé a legalsó, legfőbb szintig. A gyűlés még nem kezdődött el, csak morajlás burkolta be a padsorokat. A szenátorok többsége már elfoglalta a helyét, mások azonban még ott őgyelegtek a legalsó szinten, azon szék előtt, amit még senki sem mert trónnak nevezni, és ahol Caesar foglalt helyet. Milyen nyugodtnak és magabiztosnak látszott a diktátor! Egyik kezében íróvesszőt tartott, amellyel iratokat látott el a kézjegyével. Ide-oda forgatta a stylust; talán ez volt az egyetlen jele az idegességének. Elvégre sorsdöntő napnak nézett elébe.
Az egyik szenátor, Tillius Cimber odalépett hozzá, mintha valami szívesség miatt járt volna a nyakára. Caesar a jelek szerint helytelenítette a kérést. Megrázta a fejét, és távozásra intette a szenátort az íróvesszővel. Cimber azonban nem vonult vissza, sőt közelebb ment hozzá, és megragadta Caesar tógáját a vállánál.
– Ne! – kiáltott fel Lucius.
Hangja magasan és élesen harsant, mint egy kisfiúé. A jelenlévők tekintete azonnal rávillant. Caesar felnézett, meglátta, és összeráncolta a homlokát. Aztán rögtön újra Cimber felé fordult.
Összeszorított fogak mögül szűrte ki a szavakat.
– Vedd le rólam a kezed, Cimber!
A másik férfi viszont nem engedte el a tógáját, hanem olyan erővel rántotta meg, hogy Caesar félig leesett a székéről. Elferdült rajta az öltözéke, és láthatóvá vált csupasz válla.
A Caesar tógáját szorongató Cimber a körülötte állókra nézett. Amikor a diktátor ismét megpróbált megszabadulni tőle, Cimber őrjöngő arccal ripakodott a bámészkodókra.
– Mire vártok?! Gyerünk! Cselekedni!
Casca gyöngyöző homlokkal előrelépett, és ínyét kivillantva vicsorgott. Magasra emelte a tőrét.
A váratlan látvány nyögéseket és kiáltásokat csalt ki a terem minden részéből. Csak Caesar nem vette észre, mi készülődik; még mindig Cimbert nézte mérgesen és összezavarodva. Éppen akkor fordult Casca felé, amikor a támadó lesújtott rá a fegyverrel. Arca leírhatatlan döbbenetet sugárzott, miközben a tőr belemélyedt a nyaka alatt védtelenné vált területbe. Hallatszott a húst áthasító fém gyomorforgató hangja.
Caesar hörögni kezdett, és egyik kezével megfogta Casca csuklóját. A másik kezével mélyen a támadója alkarjába döfte íróvesszőjét. Casca bégetni kezdett a fájdalomtól, majd sietve visszahúzta a véres tőrt, és eloldalgott onnan.
Mások viszont a saját tőreiket előrántva léptek előrébb.
Caesar kirángatta magát Cimber szorításából. Tógája annyira összezilálódott, hogy megbotlott benne. A nyakán ejtett sebből zubogott a vér, de úgy tűnt, alig érez fájdalmat. Arca felháborodást és hitetlenséget tükrözött.
Lucius még ekkor is azt hitte, hogy a tragédia elkerülhető. Caesar megsebesült ugyan, de mégis talpon maradt. Végtére is volt nála valamiféle fegyver – a stylusa. Ha elég sokáig kordában tartja a felhergelt orgyilkosokat, és a többi szenátor a segítségére siet, akár még győztesen is kikerülhetnek a helyzetből. Lucius mindent megadott volna egy fegyverért.
De hol marad Antonius?
Lucius a bejárat felé nézett. Antonius éppen ekkor lépett be. Zavarodott arccal állt meg az ajtóban, és a meglepetésszerű tombolásból rájött, hogy valami komoly baj történt.
Lucius odakiáltott neki.
– Antonius! Siess! Gyere gyorsan!
Ám amikor Lucius visszanézett Caesarra, rádöbbent, hogy minden remény elveszett. Az orgyilkosok megrohanták és körbevették a diktátort, aki felemelt karral, kétségbeesve próbálta védeni magát. A tőrök újra és újra lesújtottak rá. A nagy zűrzavarban sokan még egymást is megsebezték.
Vér lepett mindent. Caesar tógáját is átitatta, és a szenátorok öltözékét is vörös foltok csúfították el. Annyi vér folyt a padlóra, hogy Casca is elcsúszott, és hanyatt vágódott.
A villódzó tőrök között Lucius megpillantotta Caesar arcát. Alig lehetett felismerni, a haláltusa teljesen eltorzította a vonásait. Lehet, hogy az első szúrást még nem érezte, de most mindent tisztán érzett. Üvöltése leginkább egy állat halálsikolyára emlékeztetett. A hang hallatán Lucius ereiben szinte megfagyott a vér.
Caesar kiszabadította magát a gyilkosok gyűrűjéből. Hátratántorodott, megbotlott a tógájában, és egy nagy toppantással igyekezett visszanyerni egyensúlyát. Darabos mozgással hagyta ott a székét, és megindult a fal felé, ahol a gyűlésterem alapítója állt a neki kialakított díszhelyen. Caesar nekiesett a Pompeius-szobor talapzatának. Miközben lefelé csúszott, összekente vérével a bevésett írást. Végül összeesett, és kinyújtott lábbal a talapzatnak támasztotta a hátát.
Addigra teljesen összekuszálódott az öltözéke: alsó tunikája elcsavarodott és félrehúzódott az ágyéka tájékán, fedetlenül hagyva bőrét. Görcsös rohamok törtek rá, lehetetlen mozdulatokkal kapálózott. Úgy tűnt, egyik kezével a tógája szélét közelítette az arcához, a másikkal a pőreségét próbálta takargatni. Caesar haldoklott, de még közben is igyekezett megőrizni a méltóságát.
Az orgyilkosok egy része megrémült a látványtól. Mások egészen fellelkesültek, sőt ünnepi hangulatba kerültek. A vérrel beszennyezett Cassius is az utóbbiak között volt. Odament Brutushoz, aki a csoportosulás szélén állt, és eddig nem mocskolta be magát. Még a kezében tartott tőrre sem került vér.
– Gyerünk, Brutus! – szólalt meg Cassius.
Brutus mintha megbénult volna, moccanni sem bírt.
– Te sem vonhatod ki magad – erősködött Cassius. – Mindenkinek le kell sújtania rá. Huszonhárom bátor ember, huszonhárom döfés a szabadságért. Mire vársz?
Brutus lassan odasétált a Pompeius szobrának tövében rángatózó véres alakhoz. Elborzasztotta Caesar külseje. Nagyot nyelt, megmarkolta a tőrét, és letérdelt a diktátor mellé.
A Caesar szájából csorgó vér végigfolyt az állán is, de sikerült kinyögnie egy utolsó mondatot.
– Te is... fiam?
Brutust mintha felbátorították volna ezek a szavak. Fogcsikorgatva emelte fel a fegyvert, és belevágta abba a csupasz területbe, ahol Caesar combja az ágyékával találkozott. A diktátor tébolyultan vonaglott, és még több vér buggyant ki a száján. Megdermedve egy végső, szörnyű nyögést hallatott, aztán nem mozdult többé.
A távolból figyelő Lucius mindennek szemtanúja volt. Megbénította a félelem, azt sem vette észre, hogy a szenátorok zaklatottan sietnek a kijárat felé. Egy kéz érintette meg a vállát, mire megriadt. Antonius volt az. Az arcából minden szín kiveszett, és a hangja is remegett.
– Gyere velem, Lucius. Itt nem vagy biztonságban.
Lucius megrázta a fejét. Szinte gyökeret eresztett azon a helyen, nem tudott moccanni. Azért rohant, hogy figyelmeztesse Caesart. Nem sikerült.
Brutus komótosan, higgadtan ment oda hozzájuk. Eltűnt a szeméből a lázas csillogás. Megfeszítette a vállát, felszegte az állát. Úgy festett, mint akire borzasztó nehéz feladatot bíztak, és nem vallott kudarcot.
– Senki sem fog bántani, Lucius Pinarius. Nincs félnivalód. Neked sem, Antonius, amíg nem emelsz fegyvert ellenünk.
A terem addigra már szinte kiürült. Csak azok a szenátorok maradtak benn, akik koruknál fogva nem tudtak szaladni.
Brutus undorodva ingatta a fejét.
– Nem egészen erre számítottam. Beszédet akartam tartani utána, hogy mindent megmagyarázzak a többieknek. De elmenekültek, mint a rémült libák.
– Beszédet? – kérdezte Antonius megrökönyödve.
Brutus benyúlt a tógájába, és egy pergamendarabot vett elő. Ujjai vérrel maszatolták össze az iratot. Összevonta a szemöldökét; láthatólag nem volt ínyére, hogy beszennyeződött.
– Egész éjjel ezen dolgoztam. Nos, ha ma nem sikerült megtartanom a szónoklatot, majd megtartom holnap, amikor a szenátus munkája visszatér a megszokott kerékvágásba.
– A megszokott kerékvágásba? – rázta a fejét Antonius még mindig hitetlenkedve.
– Igen. Abba a megszokott kerékvágásba, amelyben Róma szenátusának haladnia kell, miután megszabadult a zsarnoktól. Helyreállítjuk a köztársaságot. A nép ünnepelni fog. Ötszáz évvel ezelőtt az ősöm, Brutus, megszabadította Rómát egy elvetemült királytól. Ma az ő példáját követtük...
– Másnak szónokolj! – kiáltott rá Lucius.
Félrelökte Brutust, és sírva rohant a kijárat felé.
Antonius a nyomába szegődött, és hamar utol is érte.
– Gyere velem, Lucius. Akármit mond Brutus, nem vagyunk biztonságban. Az én házamnak erős ajtói és magas falai vannak...
Lassan leereszkedtek a lépcsőkön a nyílt térre. Egyetlen élő lelket sem láttak sehol.
– De... a teste – szólalt meg Lucius. – Mi lesz, ha bedobják a Tiberisbe, ahogy a Gracchusokkal tették?
– Az nem történhet meg – közölte Antonius zordan. – Nem engedem. Caesarnak tisztességes temetés jár. Római becsületszavamra esküszöm neked!

Amikor ideges volt, Gaius Octavius hangja egészen fülsértően csengett. Lucius úgy gondolta, nem ártana neki némi szónoki képzés, hogy levetkőzze ezt a rossz szokását. Azóta, hogy Caesart meggyilkolták, és Gaius Octavius visszatért Rómába, Lucius feje valósággal megtelt unokatestvérének rikácsolásával.
– A mai naptól fogva Caesarnak kell szólítanod, Antonius – közölte, és hangja még a szokásosnál is hajmeresztőbb volt. – Ezt nem kérem, hanem megparancsolom!
– Megparancsolod? Te parancsolsz nekem? – Antonius hátradőlt a székén, és karba fonta a kezét. Megvetően fintorgott. – Először is, fiatalember, ez itt az én házam; itt én parancsolok. Caesar utasításait azért teljesítettem, mert a parancsnokom volt, ám Caesar halott. Ő volt az utolsó ember, akitől elfogadtam utasításokat. Senki nem vehet rá semmivel, hogy az unokaöccse porontyának engedelmeskedjek... és soha nem foglak az ő nevén szólítani! Ha már a címeknél tartunk, neked konzulnak kellene szólítanod engem, mivel hármunk közül én vagyok az egyetlen, aki magiszteri rangra emelkedett.
– Csak azért, mert Caesar helyénvalónak látta a kinevezésedet... éppúgy, ahogy helyénvalónak látta, hogy engem nevezzen meg fiának és örökösének! – csattant fel Octavius.
Antonius kezdett komolyan haragra gerjedni.
– Ez az én házam, Octavius. Te csak a vendégem vagy...
Lucius felállt a székéből.
– Marcus! Gaius fivérem! Muszáj folyton pörlekednetek? Az egész város egy óriási viperafészek. Ha gonosz megjegyzéseket és gyűlölködő mondatokat akarok hallani, csak ki kell lépnem az utcára. Nem beszélhetnénk egymással az illendőség szabályai szerint?
– Jó ötlet, fivérem – hagyta helyben Octavius. – Az illendőség ott kezdődik, hogy az őt megillető néven szólítjuk a másikat. Caesar a végrendeletében a fiává fogadott, ezért felvettem a nevét. Most már Gaius Julius Caesar Octavianusnak hívnak.
– Világos – bólintott Lucius. – De miért bőszít fel ennyire, ha Antonius történetesen a korábbi neveden szólít meg? Az Octavius tekintélyes patrícius név, és amikor kiejti a száján, előtted és az őseid előtt is tiszteleg. Antonius a barátunk, fivérem. Szükségünk van rá. Ő a pajzs, ami megvéd minket Caesar gyilkosaitól. Hát nem vagyunk szövetségesek? Nem közös a célunk? Nincs olyan szoros kötelék közöttünk, hogy az első nevünkön szólítsuk meg egymást, vagy a családnevünkön, vagy amilyen néven csak akarjuk? Nem válthatnánk végre témát, Gaius fivérem? Most nem az a fő kérdés, hogy miként szólítjuk egymást, sőt nem is Caesar végrendeletéről vitázunk, hanem a fejünket akarjuk megtartani!
Octaviust egy időre sikerült elhallgattatni, akárcsak Antoniust. Luciust még mindig meglepte, milyen könnyen magára vonja a figyelmüket, és milyen magabiztosan tud érvelni előttük. Miután a Caesar elleni merényletet követő első megrázkódtatáson túltette magát, szinte már másnap új emberként ébredt. Nem volt többé az az éretlen siheder, aki meghunyászkodott az idősebbek társaságában. Caesar egyik örököse lett, és elkeseredett harcot kellett folytatnia a túlélésért.
Ami azt illeti, Octavius csupán néhány évvel volt idősebb nála, és alig gyűjtött több tapasztalatot. Igaz, hogy kipróbálta már magát a csatában, de egyelőre nem bizonyult áldott tehetségű stratégának, még kevésbé hősnek. Túlzott büszkesége a hiúságából fakadt, nem az eredményei okán. Bizonyos értelemben, legalábbis Lucius meglátása szerint, kifejezetten ügyefogyott volt. Szónoki képességeivel például senkit sem nyűgözött le, akármit is tartott felőle Caesar.
Antonius sokkal csiszoltabb és meggyőzőbb szónoki készségekkel büszkélkedhetett, ahogy azt Caesar temetésén is bizonyította a végtelennek tűnő tömeg füle hallatára. Izzó drámaisággal, mégis kifinomultan beszélt. Egy szóval sem támadta a gyilkosokat, de Caesar őszinte dicséretével könnyeket, sőt felhergelt kiáltásokat csalt ki a hallgatóságából. Nem mondta ki, de éreztette, hogy a nagy vezető meggyilkolásával nem egy zsarnoktól szabadították meg Rómát, hanem egyszerűen meggyalázták. Caesar végrendeletéből is idézett: felmérhetetlen személyes vagyonából nagylelkű, hetvenöt attikai drachmának megfelelő összegű felajánlást tett Róma összes élő polgárának. Ezzel az érvvel jócskán az orgyilkosok ellen hangolta a tömeget.
Persze Antoniusnak is megvoltak a maga hibái, és ezek különös élességgel mutatkoztak meg Lucius számára az utóbbi napokban. Először is, túl sokat ivott. Boldogabb időszakában a dorbézolás iránti csillapíthatatlan vágya még lenyűgözte Luciust. Most már inkább vakmerőnek tartotta; kényes helyzetük tiszta gondolkodást követelt mindnyájuktól. Emellett Antonius gyakran kicsinyesnek mutatta magát. Talán érthető, hogy nem volt hajlandó Caesarnak szólítani Octaviust, hiszen ezzel feltépett volna egy alig begyógyult sebet: Octavius lett a legfőbb haszonélvezője Caesar végakaratának, míg Antonius – mindenki megrökönyödésére – kimaradt belőle. Mindazonáltal Octavius szakadatlan szidalmazása senkinek sem vált hasznára.
A végrendelet körül forgott minden. Caesar ebben az írásban posztumusz módon örökbe fogadta Octaviust, és vagyonának felét rá hagyományozta. A másik felét egyenlően elosztotta az unokaöccse, a távol lévő Quintus Pedius, és nővérének unokája, Lucius Pinarius között. Hát ennyit a különleges tartozásról, ami Caesart Luciushoz kötötte a nagyapja önfeláldozása miatt; Octavius megérdemelte az örökbe fogadást, Lucius nem! Luciusnak is lett volna oka neheztelni Octaviusra, de úgy döntött, nem enged az ilyen késztetéseknek.
A politikai színtéren régi alattvalóira, Antoniusra és Lepidusra hagyta örökül a rendeletei végrehajtását és az általa bevezetett rend megőrzését, ám diktátori hatalmát nem örökítette rájuk. Caesar küldetésének letéteményesei csak akkor járhattak sikerrel, ha összefogtak. Mindhárom unokafivér, akiknek egyébiránt irdatlan vagyon ütötte a markát, erős érzelmi hatást tudott gyakorolni Caesar most megtörten gyászoló támogatóira. Cserébe viszont az örökösöknek szükségük volt arra a védelemre és temérdek tapasztalattal alátámasztott tanácsra, amit Lepidus, és főként Antonius adhatott nekik. A szükségből létrejött szövetséget már a kezdetekkor viszálykodás jellemezte, mert a benne lévők kölcsönösen gyanakodtak és nehezteltek egymásra, mindenekelőtt Octavius és Antonius.
Caesar meggyilkolása után Róma intrikáktól fortyogó üstté változott. Mint kiderült, legalább hatvan férfi vett részt a diktátor elleni merényletben; néhányan megmártóztak a vérben, mások a háttérből támogatták őket. Még nem dőlt el, hogy gyilkosokként bíróság elé állnak-e majd, vagy a köztársaság megmentőiként fogják őket ünnepelni. Három nappal martius idusa után a szenátus büntetlenséget szavazott meg az orgyilkosoknak, méghozzá olyan furfangos nyelvezettel, hogy sem a bűnösségüket nem ismerték el, sem a hazafiságukat nem dicsérték.
Az amnesztia ellenére a két oldal megveszekedett hívei erőszakhoz folyamodtak. Egy Cinna nevű néptribunus olyan szerencsétlenül járt, hogy ártatlanul összeesküvőnek hitték, és a feldühödött tömeg szó szerint darabokra tépte. Testének cafatjai szétszórva hevertek a fórumon. Miután egyes csoportok azzal fenyegetőztek, hogy felgyújtják Cassius és Brutus házát, a két férfi úgy döntött, elhagyja Rómát, és idő előtt igényt nyújt be a helytartói címre, amit még Caesar irányozott elő nekik.
Ez további kérdéseket vetett fel. Érvényesek még Caesar kinevezései és döntései? Brutus és Cassius azt hangoztatták, hogy Caesar önkényúr volt, és trónbitorló. Ha így volt, a rendeletei sem maradhattak érvényben, és őket sem lehetett helytartónak kinevezni.
Innentől fogva az egyik vagy a másik oldal fanatikus hívei az összes magiszter összes javaslatát és cselekedetét megkérdőjelezték. Kinek volt törvényes hatalma, és milyen jogcímen? Azok, akik abban reménykedtek, hogy Caesar halála után a szenátus tekintélye gyorsan és zökkenőmentesen helyreáll, keserűen csalódtak. Róma kardélen egyensúlyozott, és bármikor belezuhanhatott a káoszba. Annyi halál és pusztítás után az emberek nem tudták elviselni egy újabb lehetséges polgárháború gondolatát, holott erre minden esély adott volt.
A jövőt a bizonytalanság köde árnyékolta be. Lucius és az unokatestvére pont azért találkoztak Antonius házában, hogy megvitassák, mi vár rájuk. Ennek ellenére örökösen a múltba kanyarodtak vissza, és idejétmúlt sérelmeket vágtak egymás fejéhez.
Végül Octavius törte meg a feszült csendet.
– Az összeesküvőkkel azonnal le kellett volna számolni, közvetlenül a gyilkosság után. Neked, Antonius, konzulként hatalmadban állt volna elfogni őket. Ott van a szükségállapot törvénye...
– Egyetlen szenátor sem maradt a teremben, aki megszavazhatta volna!
– Akkor sem lett volna szabad hazamenekülnöd, hanem azonnal megtorló intézkedéseket kellett volna bevezetned azok ellen, akik megölték az apámat...
– Ha azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű, naivabb vagy, mint gondoltam, fiatalember... és a legkevésbé sem ütöttél az apádra!
– Elég legyen! – rivallt rájuk Lucius. – Hagyjátok abba a marakodást, és térjünk vissza a legfontosabb témánkhoz. Mit kezdjünk Cassiusszal és Brutusszal? Elképzelhető, hogy Caesar meggyilkolása nem számít bűncselekménynek. Pontosabban, talán nem tudjuk meggyőzni a szenátust, hogy állást foglaljon ebben az ügyben. A tagok többsége ugyanis Cicerót majmolja. Amíg csak lehetséges, vonakodnak állást foglalni, inkább megvárják, milyen fordulatot vesznek az események. A gyilkosokat egyelőre védi a szenátus amnesztiarendelete.
– Ugyanakkor egyértelműnek tűnik számomra, hogy Cassius és Brutus törvénytelenül és idő előtt foglalja el a provinciákat. Államellenes cselekménynek kellene nyilvánítani, és így megnyílna az út a katonai lépések számára, amiket konzulként te irányíthatnál, Antonius.
– Ha katonai lépésre kerül sor, abban Caesarnak is részt kell vennie – közölte Octavius, átvéve nagybátyja azon szokását, hogy egyes szám harmadik személyben beszélt magáról. Antonius undorodva hallgatta, sőt a fogát is csikorgatni kezdte. – Csak Caesar vagyonából lehet sereget toborozni. Caesar nevére esküsznek hűséget a veteránok. Ha pedig én parancsolok a seregnek a mezőn, akkor nekem is konzuli hatalmat kell kapnom.
– Képtelenség! – kiáltott fel Antonius. – Te túl fiatal vagy.
– Milyen értelemben? A nagybátyám sok olyan embert kinevezett magiszternek, akik még nem érték el a kívánt kort. Vagyis létezik törvényes precedens...
– Ez nagyon fontos, fivérem – szólt közbe Lucius. – Látniuk kell, hogy mi betartjuk a törvényt. Minden esetleges katonai lépésünk tűnjön igazságosnak és szükségesnek. Senki se vádolhasson minket azzal, hogy elindítottunk egy... – Habozott kimondani a rettegett szót. – Hogy elindítottunk egy polgárháborút, személyes mohóságtól és bosszúvágytól hajtva. Meg kell nyernünk a szenátus, a légiók és a nép támogatását. De hogyan? Gaius bácsikánk éppen az ilyen kihívások leküzdésében volt a legtehetségesebb...
Lucius mély levegőt vett, és egyik férfiról a másikra nézett. Nem gondolta, hogy magára öltheti Caesar vezéri palástját, de egyre inkább úgy érezte, sem Antonius, sem Octavius nem alkalmas arra, hogy átvegye a helyét, akkor sem, ha az egyikük annak idején Caesar jobbkeze volt, a másik meg az örökbe fogadott fia. Még egymással sem tudnak békét kötni.
Mintha igazolni akarnák a véleményét, mindketten egyszerre kezdtek beszélni. Egyik sem volt hajlandó megadni magát, mi több, még hangosabban folytatták. Lucius befogta a fülét.
– Marcus! Gaius fivérem! Maradjatok csöndben, és hallgassátok meg, amit mondani akarok. Mindketten becsvágyó férfiak vagytok. Az egész államot irányítani akarjátok. Ezzel nincs is baj! Az istenek csodálják a törekvő halandókat, főleg, ha rómaiak. Engem azonban nem fűt ilyesféle vágy. Az én célom, az egyetlen célom, megbosszulni Caesar halálát. Az összes orgyilkost törvényen kívül kell helyezni. Le kell őket vadászni. Le kell őket kaszabolni. Mindenekelőtt Brutusszal és Cassiusszal kell végeznünk. Alig várom, hogy fegyvert foghassak ellenük. Adjatok kardot a kezembe, és én készségesen szolgállak akármelyikőtöket. Téged, Gaius, vagy téged, Marcus, mit bánom én! De meggyőződésem, hogy egyikőtök sem tudja a másik nélkül elvégezni ezt a nagy feladatot. Könyörgöm, fejezzétek be a viaskodást, és hajoljatok meg a közös cél előtt!
Antoniusra nézett, aki végül vállat vont, és bólintott.
Aztán Octaviusra pillantott. Unokatestvére felvonta az egyik szemöldökét.
– Természetesen igazad van. Köszönöm, Lucius fivérem. Pontosan erre a tiszta céltudatosságra van szükségünk ahhoz, hogy ne térjünk le az útról. Nos, Antonius? Visszakanyarodunk a feladatunkhoz?
Ezek után végre gyümölcsöző egyeztetés következett. Lucius örült, hogy hangot adott a véleményének. Ám miközben hol az egyik, hol a másik férfira nézett, be kellett vallania magának, hogy nem mondott igazat. Azt mondta, mindegy neki, melyiküket szolgálja, de a szíve mélyén nem volt kérdéses, melyiküket kedveli jobban: a forróvérű, cicomátlan beszédű, élvhajhász, néha túlzottan is nyers Antoniust. Azért is kötődött hozzá jobban, mert kölcsönösen barátoknak tekintették egymást. Ezenközben az unokafivére, Gaius túlzott hiúságról és érzéketlenségről tett tanúbizonyságot. Antoniust lelkesen tudta volna szolgálni. Octaviust csak akkor, ha muszáj.
Lucius azért imádkozott az istenekhez, hogy soha ne kelljen választania közöttük.

KR. E. 1

Lucius Pinariust egy régi visszatérő álom kísértette. A lidércnyomás először a régmúltba vesző fiatalkorában, martius idusán tört rá.
Szereplőként és megfigyelőként is részt vett az álmában; tudta, hogy álmodik, de képtelen volt véget vetni a látomások sorozatának. Caesar meghalt, és hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy meghallgassa a végrendeletét. Az egyik Vesta-szűz egy pergamentekercset hozott elő, amit Marcus Antonius széttekert, és felolvasott. Habár Lucius az első sorban állt, nem hallotta a végrendeletben szereplő neveket. A tömeg morajlása olyan hangossá vált a fülében, mint valami roppant tenger zúgása. Csendre akarta inteni a többieket, de képtelen volt kinyitni a száját. Meg sem bírt mozdulni. Antonius folytatta az olvasást, ám Lucius nem hallott, nem beszélt, és nem mozdult.
Elborzadva riadt fel álmából. Minden tagja reszketett, és verejtéktől volt nyirkos. Az álom régi ellenségként vadászott rá, unos-untalan, megannyi éven keresztül, és felkorbácsolta a fiatalkora keserű emlékeit, felidézve a mesés kilátásokat, amiket Caesar halála maradéktalanul összezúzott. Ugyanakkor olyan régóta ismerte az álmot, hogy akár régi barátnak is tekinthette volna. Elvégre Antonius arcát sehol máshol nem látta ilyen elevenen és fiatalosan, mint ebben az álomban.
Miután az álom utolsó foszlányait is kitörölte a szeméből, lassan magához tért.
Minden hányattatás ellenére Lucius Pinarius magas kort élt meg. A hatvan évet is betöltötte, miközben oly rengetegen haltak meg a nemzedékéből a Caesar halálát követő polgárháborúkban. Ha túl is élték ezeket, valami baleset vagy betegség folytán kerültek Hádészba. Lucius azonban még mindig életben volt.
Felkelt az ágyából, az éjjeliedénybe ürítette hólyagja tartalmát, és belebújt egy tunikába. Később szenátori tógáját is fel akarta venni, hiszen fontos napra ébredt. Egyelőre azonban megelégedett a tunikával is.
A szakácsa egyszerű reggelit készített neki egy kis tejjel és vízzel főzött, csöppnyi mézzel édesített gabonából. Lucius még mindig erős fogakkal büszkélkedhetett, de az emésztése már nem volt a régi. Inkább egyszerű ételeket fogyasztott. Egy falat lisztes kása majszolása közben is a végeérhetetlen alexandriai lakomák jutottak eszébe, meg a görög borok, a párthiai datolyák, a nílusikrokodil-tojások, a núbiai felszolgálólányok, az etióp táncosnők és az antiókhiai kurtizánok. Akármit is mondtak az emberek Antoniusról és Kleopátráról, ők tudták, hogyan kell dínomdánomot rendezni – kivált az utolsó hónapokban és napokban, a vég közeledtével...
Az álom tehetett arról, hogy ismét eszébe jutott Antonius. Az emlékek hatására elszomorodott. A kása is olyan ízetlen lett a szájában, mint a habarcs.
Ez a nap viszont nem a múltról szólt, hanem a jövőről. Az unokája jöttét várta.
Éppen ezen mélázott, amikor az ajtónyitó szolga bejelentette, hogy az ifjú Lucius Pinarius megérkezett, és az előtérben várakozik.
– Ilyen hamar? – kérdezte Lucius. – Nagyon korán elindult. Nos, talán nem is baj, ha tűnődik egy kicsit az ősei viaszmásai előtt, amíg én lenyomok a torkomon még egy kis kását. Közben mondd meg a hordozóknak, hogy vigyék a hordszékemet a bejárati ajtó elé.
– Melyik hordszéket, gazdám?
– Ó, a szebbiket a sárga függönyökkel, a hímzett párnákkal, és a körben lógó bronzgyöngyökkel. Különleges nap a mai!

– Valamikor régen, mielőtt ez a nyavalyás merevség beleállt a térdembe, sétálva tettük meg az utat Agrippa fürdőjéig, akármilyen messze kellett gyalogolnunk a Mars-mezőn túlra. Most meg itt vagyunk, két római férfiú, akik hordszéken vitetik át magukat a mezőn! Elpirulok, ha arra gondolok, mit szólnának az őseink az ilyen önkényeztetéshez!
Lucius az unokájára mosolygott, aki mellette ült, és szemlátomást élvezte az utazást. Néha előredőlt, jobbra-balra fordult, hogy a tízéves fiúk csillapíthatatlan kíváncsiságával szívja magába a körülöttük elsuhanó látványosságokat. Lucius sokáig úgy látta jónak, ha az unokája tógaünnepére tartogatja ezt a jelentőségteljes aktust, de arra még hosszú éveket kellett volna várnia. Talán meg sem éri. Úgy érezte, mihamarabb teljesítenie kell kötelességét, amíg megvan a józan esze, és a szíve is ver.
– Miért hívják ezt Mars mezejének, nagypapa?
– Hadd gondolkozzam. Nagyon-nagyon régen, ha jól emlékszem, Mavors mezejének nevezték, mert az ősi időkben így szólították Marsot. Gondolom, valaki épített neki egy oltárt azon a területen, és ebből eredően csak róla nevezhették el a területet...
– Igen, de miért mező? Itt nincs semmiféle mező. Én csak utcákat és épületeket látok.
– Ó, már értem, mire gondolsz. Igen, mostanra beépítették az egészet. De ez nem volt mindig így. Emlékszem még arra az időre, amikor a Mars-mező, legalábbis egy jó része, még nyitott volt az ég felé, katonák gyakorlatoztak rajta, és nagy tömegek használták gyülekezésre. A város azóta annyira túlterjedt a határain, hogy minden talpalatnyi helyet beterít az ősi falak és a Tiberis között. Nézd csak, most haladunk el Pompeius színháza mellett. Annyi idős lehettem, mint te, amikor megnyílt.
Lucius tekintete felsuhant az oszlopos főbejáratig vezető lépcsőn. Bár nem tudott úgy elmenni a színház mellett, hogy ne jutott volna eszébe, amit odabent átélt, most nem volt olyan hangulatban, hogy beszéljen róla, és hálás volt a fiúnak, amiért nem kérdezősködik.
– Előttünk a Pantheon van, természetesen, amit a császár jobbkeze, Marcus Agrippa épített. A Pantheon mögött áll a fürdő, amit Agrippa ugyanabban az időszakban épített. A fürdő látványos ünnepségek keretében nyílt meg húsz évvel ezelőtt, mert korábban soha senki nem látott ahhoz hasonlót Rómában. És miután a fürdő megnyílt, a közelében gombamód szaporodásnak indultak a boltok és árkádsorok.
A fiú összeráncolta a homlokát.
– Ezek szerint Agrippa fürdője volt az első fürdő Rómában, és azelőtt soha senki nem fürdött?
Lucius elmosolyodott. Legalább érdekelte a fiút a történelem. A fiatalok többnyire közömbösen viseltettek a múlt iránt, mintha Róma mindig is egy békés, császár uralta város lett volna – mintha soha nem létezett volna köztársaság, soha nem dúltak volna polgárháborúk, és Antonius sem élt volna soha. Tessék, már megint Antoniuson járt az esze...
– Nem Agrippa fürdője volt az első fürdő Rómában, de ez sokkal nagyobbra és szebbre sikeredett a korábbiaknál. Abban is megtörte a hagyományt, hogy a császár újabb ajándékaként mindenki ingyen bemehetett, és ennek köszönhetően hamar népszerűvé vált. Részben azért mennek az emberek a fürdőbe, hogy szemügyre vegyék egymást, és a saját osztályukon kívüliekkel is keveredjenek. A polgárok közötti gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek egykettőre eltűnnek, ha mindenki pucér és vizes.
Az ifjú Lucius felkacagott.
– Olyan mókás dolgokat mondasz, nagypapa!
– Igyekszem. Ha már a fürdőknél tartunk, meg is érkeztünk.

Lucius nagyon élvezte a délelőttöt. Mindig értékes volt számára az unokájával töltött idő, és a fürdőhely által kínált szórakozási lehetőségek az élete legnagyobb örömforrásai közé tartoztak. Ez a napja is úgy kezdődött, mint a többi: legbizalmasabb rabszolgája megborotválta. Az ifjú Lucius érdeklődve figyelte a kényes műveletet. Apja szakállt viselt ez idő tájt, ezért a fiú nem volt hozzászokva, hogy egy éles pengét táncoltassanak egy másik ember arcán.
A borotválkozás után kimentek a szabadtéri medencéhez – egy emberkéz alkotta tóhoz, ahogy sokan hívták a mérete miatt –, és végeztek néhány karcsapást egymás mellett. A fiú zaklatottan csapdosott, de avatottan lélegzett. Nagy esély volt rá, hogy hajóra száll majd valamikor életében, ezért meg kellett tanulnia úszni. Hány katona fulladt meg Antonius seregéből a döntő actiumi tengeri csata után, nem is a nehéz vért miatt, hanem egyszerűen, mert nem tudtak úszni!
Már megint Antoniuson jár az esze...
Egy tornamester versenyeket rendezett a medence melletti hosszú pályákon. Lucius rávette az unokáját, hogy méresse meg magát. Boldog volt, hogy a fiú megnyerte az első két futamot, és hogy a harmadiknál is csak egy orrhosszal verték meg. Kiváló futó volt az unokája.
Egy másik tornamester birkózómérkőzéseket rendezett. A versenyzők mind idősebbek és nagyobbak voltak Luciusnál, aki ezúttal a nézők között foglalt helyet a nagyapjával. A birkózók a görög divatot követték, vagyis beolajozott, csupasz testtel estek egymásnak. Lucius kissé dekadensnek érezte ezt is, akárcsak a hordszéken való utazást. Mit szólnának ehhez az ősei? Az igazi rómaiak jobban szerettek vérre menő gladiátorviadalokat nézni.
Lucius visszaemlékezett rá, mennyire kikelt magából a császár az Antonius és Kleopátra elleni rágalomhadjáratban, és mennyire tiltakozott a külhoni kilengések veszélyes beáramlása ellen, mondván, a görög származású királynő kielégíthetetlen sóvárgást ültetett el Antonius lelkében a fényűző Kelet iránt. Mégis, miután legyűrte ellenfeleit, a császár olyan világvárossá tette Rómát, amilyenről korábban egyetlen római sem álmodott. Agrippa megépíthette a fürdőt. Különféle egzotikus istenségeknek lehetett hódolni. Az uralkodó szüntelenül táplálta az élvezetekre és kéjelgésre éhes polgárokat.
Miután elvégezték a reggeli testmozgást, nagyapa és unokája megfürödtek. Először egy strigilisszel kaparták le az izzadtságot a testükről, miközben Lüszipposz híres szobra vetett rájuk árnyékot. A műalkotás egy meztelen atlétát ábrázolt, aki ugyanígy tisztálkodott: egyik izmos karját behajlította, hogy a strigilisszel végigsúrolhassa a másik, kinyújtott karját. Agrippa nagy harsonaszó közepette állíttatta fel a szobrot a fürdő területén. Lüszipposz egykoron Nagy Sándor udvari szobrásza volt. Noha a görögül Apoxümenosznak nevezett, Magát tisztogató atlétáról számtalan másolat készült, az eredeti bronzszobor felbecsülhetetlen értéket képviselt. A szobor a császár újabb bőkezű ajándéka volt Róma népének.
Lucius és a fiú ide-oda járkáltak a különböző hőmérsékletű medencék között. A leghidegebb medence vize szinte lehorzsolta a bőrüket a testmozgás után. A legmelegebb vizűt ködfüggöny takarta, és csak nagyon lassan, fokozatosan lehetett beleereszkedni. Még a padlót is fűtötték a burkolat alatt elhelyezett vízcsövek segítségével. Agrippa díszítőmunkásai a márványfalak víz alatti részeire is csodás festményeket készítettek: a műalkotások isteneket, istennőket és hősöket örökítettek meg. A legendás jelenetek imbolyogtak a ködben.
Fürdés után vászondarabokba csavarták magukat, és a szomszédos árkádsoron elköltötték könnyű ebédjüket. A fiú garummal megkent kenyérszeleteket evett, Lucius viszont tartózkodott a csípős halszósztól, és inkább fügekrémet kent a kenyerére.
Ebéd közben a fiú tanulmányairól beszélgettek. Éppen az Aeneist olvasta a nemrég elhunyt Vergiliustól, a császár kedvenc költőjétől. Amikor az uralkodó megkérte Vergiliust, hogy alkosson egy olyan római elbeszélő költeményt, amely a görögök Iliászához és Odüsszeiájához fogható, a művész az Aeneist adta át neki. A hosszú vers Aeneas kalandjairól szólt, és a trójai harcost úgy mutatta be, mint Venus fiát, illetve a római faj nemzőjét. Aeneas, amint a költeményből kiderül, nemcsak a császárnak és a nagybátyjának, hanem az Isteni Juliusnak, sőt Romulusnak és Remusnak is ősatyja volt. Lucius ugyan táplált kétségeket az Aeneis történelmi hitelességével kapcsolatban, de ezeknek nem adott hangot a fiú társaságában. Senki sem tagadhatta, hogy Vergilius remekelt, és műalkotása nagyon is ínyére volt az uralkodónak.
Az ebédet követően lepihentek. Néhány régi barát és munkatárs rájuk köszönt, és Lucius büszkén mutatta be nekik az unokáját. A társalgás témája hamarosan a külfölddel való kereskedelemre, a rabszolgákkal kapcsolatos költségekre, a szárazföldi és tengeri közlekedés előnyeire és hátrányaira terelődött, valamint arra, hogy kik kaptak megbízást különféle építkezésekre a városban.
– Amint látod, fiam, manapság több üzlet köttetik meg a fürdőben, mint a fórumon – jegyezte meg Lucius.
A régi időkben mindenki a politikáról és a háborúról beszélt volna. Mostanra a harcok a távoli határvonalakra húzódtak vissza, és csak elvétve érintették a kereskedelmet. Az a fajta politika pedig, ami régebben létezett, ahol mindenki szabadon hangoztathatta véleményét és kiáltozhatta érveit, nem létezett többé. Az uralkodócsaládon belüli intrikákról persze lehetett pletykálni, és lehetett találgatni, hogy a császár közvetlen környezetéből kinek mekkora beleszólása van a döntésekbe – ám szigorúan csak suttogva.
A torna, fürdés és evés után a nagyapa és az unokája visszamentek az öltözőbe. Az ifjú Lucius magára vette a korábban viselt tunikáját, a nagyapja azonban – annak a rabszolgának a segédletével, aki megborotválta – tógát öltött. Miközben a fiú árgus szemmel figyelte, fellengzős előadást tartott arról, hogyan kell szabályosan hordani a tógát.
– Az nem úgy van, hogy az embert egyszerűen csak belecsavarják a tógájába – magyarázta. – Viselni kell, ahogy önmagadat is, feltűnő méltósággal és büszkeséggel. Vállakat hátrafeszítve, felemelt fejjel. A redőknek pontosan így kell esniük. Ha túl kevés a redő, úgy nézel ki, mint aki a lepedőt vette magára reggel. Ha túl sok a redő, úgy festesz, mintha egy rakás szennyest vinnél a kallóshoz.
A fiú nevetése Luciust is jókedvre derítette. Azt mutatta, hogy minden szavát figyeli. Nézett, hallgatott és tanult.
A rabszolga egy aranyláncot adott át a gazdájának, amin fényes amulett függött. Lucius a nyakába akasztotta, és a tógája alá rejtette.
– Mi az, nagypapa? Valamiféle amulett?
– Ez sokkal több egy amulettnél, fiam. Nagyon régi és nagyon fontos. Ez az utolsó nap, amin viselem. De erről majd később beszélünk. Először mutatok neked ezt-azt a városban. Szeretném, ha bizonyos helyeket a saját szemeddel látnál.
– Hívjam a hordszéket? – kérdezte a rabszolga.
– Nem, azt hiszem, nincs rá szükség. A forró fürdő kilazította a térdemet, alighanem most egy jó darabig nem jelent gondot a gyaloglás. De türelmesnek kell lenned, ifjú Lucius, nem szaladhatsz nagyon előre.
– Melletted maradok, nagypapa.
Lucius bólintott. Roppant udvarias volt az unokája; egy percig sem tévesztette szem elől a jó modort. Szorgalmáról is tanúbizonyságot tett, ráadásul tisztán tartotta magát, és rendesen hordta a ruháit. Az új kor gyermeke volt. Ez az új kor sokkal tisztább, rendesebb, békésebb, nyugalmasabb világot jelentett a polgárháborúk régi világához képest. Az ifjú Lucius az őseire sem hozott volna szégyent. Büszkék lettek volna a leszármazottaik háborítatlan világára, olyannyi vérengzés és vesződség után.
Miközben kimentek a fürdőből, az ifjú Lucius arcán valami izgalomféle suhant át, aztán inkább aggodalmasan beharapta az ajkát.
– Mi az, fiam?
– Az jutott eszembe, nagypapa, hogy miközben sétálunk, olyan sok mindent elárulunk egymásnak... De apámtól hallottam, hogy van valami, amiről nem szeretsz beszélni... hogy ott voltál, amikor megtörtént...
– Ó, igen. Tudom, mire célzol. Ez lesz az első hely, ahol megállunk. De figyelmeztetlek: nem lesz ott semmi látnivaló.
– Semmi?
– Mindjárt meglátod.
Beléptek Pompeius színházába. Lucius lassan ment fel a lépcsőn, de nem a térde miatt. Amikor felértek a tetejére, észlelte, hogy a szíve hevesen dübörög a mellkasában. A bőre is bizseregni kezdett, és csak úgy kapkodott levegő után. Még ennyi év elteltével is belehasított a félelem, amint a gyilkosság színhelye felé közelített.
Egy téglafalhoz értek.
– Itt történt – közölte. – Ez az a hely, ahol az Isteni Julius, a te nagy-nagy-nagybátyád halandóként szembetalálkozott a végzetével.
A fiú összevonta a szemöldökét.
– Úgy tudtam, valami gyűlésteremben történt, Pompeius szobrának tövében.
– Igen. Itt volt a terem bejárata, a hely pedig, ahol Caesar összeesett, úgy ötven lépésnyivel beljebb. De a termet lepecsételték. A császár pár éve úgy határozott, pontosabban megszavaztatta a szenátussal, hogy ezt a helyet átkozott helyiségnek kell nyilvánítani, ahova benézni sem szabad, nemhogy betenni a lábunkat. Pompeius szobrát eltávolították, és a színház épületcsoportjának egy másik pontjára helyezték. A terem bejáratát befalazták, mint egy sírboltot. Martius idusát a becstelenség napjának kiáltották ki, és erre a napra megtiltották a szenátusnak az ülésezést. Amint mondtam, itt nincs látnivaló.
– Igaz, hogy itt voltál, nagypapa? Hogy láttad, amikor megtörtént?
– Igen. Igaz. Láttam, amikor az orgyilkosok lesújtottak. Láttam Caesart elesni. Hallottam az utolsó szavait, amit a hírhedt Brutushoz intézett. Antonius is ott volt, bár utánam érkezett. Szándékosan tartották fel odakint, részben azért, hogy ne tudja megvédeni Caesart, de szerintem azért is, mert őt nem akarták megölni. A gyilkosokban azért mégis maradt egy szemernyi tisztesség. Tényleg hittek benne, hogy amit tesznek, azt Róma érdekében teszik.
– De mégis hogy gondolták ezt? Vérszomjas gyilkosok voltak.
– Ez is igaz.
A fiú a homlokát ráncolta.
– És Antonius... azt hittem, ő...
– Ne beszéljünk többet erről – kérte Lucius. – Olyan sok mindent akarok még mutatni neked!
Visszasétáltak a város régebbi kerületeibe. A Forum Boariumon Lucius megmutatta a fiúnak az Ara Maximát, és elmondta neki, milyen fontos szerepet játszottak a Pinariusok Hercules kultuszának fenntartásában. A família réges-régen lemondott erről a szerepről, de a történelembe mindenképp bekerültek, és erről a későbbi generációk sem feledkeztek meg. Egy másik családdal, a Potitiusokkal osztoztak ebben a kötelezettségben, ám ők számos más patríciusfamíliával együtt kihaltak, és nevük már csak az annalesekben és a vésett feliratokon maradt meg.
A Palatinusra az ősi Cacus lépcsőjén kapaszkodtak fel szép lassan, egészen addig a barlangig, amelyben a hiedelem szerint egykor a szörnyeteg lakott. Pihentek kicsit a fügefa alatt, amely állítólag a legendás ruminalis leszármazottja volt, azé a fáé, amely alatt Acca Larentia a csecsemő Romulust és Remust szoptatta. Meglátogatták Romulus kunyhóját is, ami még egy gyerek szemében is túlzottan új volt ahhoz, hogy a városalapító eredeti viskója lehessen. A látványosságot az évszázadok során számtalanszor átépítették.
Leereszkedtek a fórumra. A tér az utóbbi években még sűrűbben megtelt emlékművekkel és templomokkal.
– Egyszer régen ez az egész terület egy tó volt – jegyezte meg Lucius. – Nehéz elképzelni, ugye? Az első templomok még fából épültek.
– Itt minden, amit csak látok, márványból készült – állapította meg a fiú.
Lucius bólintott.
– Nem véletlenül kérkedik a császár azzal, hogy „téglavárosként vettem át Rómát, de márványvárosként fogom itthagyni.” Uralkodása alatt rengeteg épületet felújítottak, sőt az alapjaitól újjáépítettek. A furcsa kis szentélyeket leporolták, az ősi dicsőséget kifényesítették, mindent nagyobbá és szebbé varázsoltak. A császár békét és bőséget hozott nekünk. Az uralkodónak köszönhetően Róma a valaha létezett városok legragyogóbbika, sőt vitathatatlanul a világ központja lett.
Odaértek a császár szobrához, a városban található számtalan képmás egyikéhez. Ez a műalkotás jóképű, daliás, csatához öltözött ifjú harcosként ábrázolta. A felirat a makedóniai Philippinél aratott nagy győzelmét idézte fel, amire mindössze huszonegy évesen vezette seregét: „Száműztem apám gyilkosait, és amikor megtámadták a köztársaságot, megvertem őket csatában.” Lucius úgy látta, hogy a szobrász hízelegni akart az unokatestvérének. Octavius soha nem volt ilyen szemrevaló, és még kevésbé izmos vagy széles vállú.
A fiú kevésbé kritikus szemmel pillantott fel a szoborra.
– Apám azt mondta, hogy Philippinél is ott voltál, nagypapa, amikor végre igazságot szolgáltattak Brutusszal és Cassiusszal szemben. Szerinte a császár mellett harcoltál.
Lucius felvonta a szemöldökét.
– Nem egészen. – Octavius emlékei szerint mindvégig betegen feküdt az ágyában, leszámítva azt az időszakot, amit a mocsárban bujdokolva töltött, miután Brutus lerohanta a táborát. – Én személy szerint nem ontottam vért Philippinél. A Marcus Antonius vezette légiók utánpótlásáért feleltem.
– Antonius? – A fiú homlokán megint barázdák jelentek meg. – De hiszen ő a császár ellensége volt, nem? Önszántából lett egy egyiptomi szajha rabszolgája.
Lucius arca megrándult.
– Az sokkal-sokkal később történt. Philippinél Octavius és Antonius...
– Octavius?
– Rosszul fogalmaztam. A császár az Octavius nevet kapta a születésénél. Attól fogva persze, hogy az Isteni Julius örökbe fogadta, a Caesar nevet viseli. Később a magasztos Augustus nevet is felvette, ezért hívjuk Caesar Augustusnak. De eltértem a tárgytól. Mint mondtam, Philippinél a császár és Marcus Antonius még szövetségesek voltak. Együtt küzdöttek, hogy megtorolhassák az Isteni Caesar halálát. A legyőzött Cassius és Brutus végzett magával. De Philippi csak a kezdet volt. Körülbelül hatvan szenátor vett részt a Caesar elleni összeesküvésben, és pár év alatt mindnyájan meghaltak. Néhányan hajótörésben, mások csatában, megint mások a saját életüket oltották ki, méghozzá ugyanazzal a tőrrel, amit Caesar testében is megmártottak. Még olyanok is életüket vesztették, akik nem ármánykodtak Caesar ellen, például Cicero. Ő Antonius ellenségévé tette magát, ezért a fejével és a kezével fizetett.
– A kezével?
– Cicero aljas beszédeket intézett Antonius ellen, ezért amikor Antonius parancsot adott a megölésére, azt is utasításba adta, hogy a fejével együtt a kezét is le kell vágni, amiért ilyen sértő szavakat írt róla. Mi tagadás, Antonius meglehetősen bosszúszomjas természetű volt.
– Azért ölette meg a császár Antoniust, mert ilyen csúnyán bosszút állt Cicerón?
– Nem. – Lucius sóhajtott. Annyira bonyolult volt az igazság! Főleg mivel sok mindenről nem lehetett hangosan beszélni. – A csatát követő években barátok... vagyis inkább szövetségesek maradtak. Aztán Antonius összeszűrte a levet Kleopátrával, és sokan úgy vélték, ők együtt akarnak uralkodni Egyiptom és a Kelet fölött, míg a császár fenntartja magának Rómát és a Nyugatot. De amint azt a filozófusoktól tudjuk, éppúgy, ahogy az ég Jupiter uralma alatt egyesül, úgy a földnek is egy császár alatt kell egyesülnie. Antonius álma darabokra tört.
– Az egyiptomi szajha miatt?
Luciusnak megint megrándult az arca.
– Gyere velem, fiatalember. Még valamit akarok neked mutatni.
Átmentek a Forum Julianumra. Amit Caesar nem tudott befejezni, azt befejezte a császár: a bírósági helyiségekbe vezető árkádsorokat és a hivatali helyiségeket. A lóháton ülő Caesar csodálatos szobra még mindig ott magasodott a nyílt tér közepén. Lucius arra gondolt, mennyivel jobban állt a vértezet az Isteni Juliusnak, mint az utódjának.
A tér megtelt az ide-oda sürgölődő emberekkel, akik egymással beszélgettek, és iratokat hordoztak. A császár uralma alatt a törvényi szabályozás is bonyolultabbá vált, mint bármikor korábban, és az ügyvédeknek is sokkal több dolguk volt, mint a köztársaság idejében. Alig győzték elsimítani a személyes vitákat, határozatokat hozni csődeljárásokban és tető alá hozni megegyezéseket.
Lucius a fiú társaságában elsétált a csobogó kút mellett, egyenesen Venus templomáig. Még mindig ennek a templomnak a belső terét tartotta a legszebb épületbelsőnek Rómában; még a császár legpompásabb építményeit is felülmúlta. Ugyanolyan lenyűgözőnek látta Timomakhosz két festményét, az Ajaxot és a Medeát, és ugyanúgy belekáprázott a szeme azoknak a mesés ékszereknek és drágaköveknek a csillogásába, amiket Caesar az utazásai során gyűjtött.
A fiú kezét fogva Lucius besétált a szentély túlsó végében álló két szoborig. Arcesilaus Venusát továbbra sem múlhatta felül semmi. A Venus mellett pedig, az összes sorscsapás ellenére, ami a hús-vér királynőt érte, még mindig ott tündöklött Kleopátra aranyozott szobra, azé a királynőé, aki a Nagy Sándor ideje óta Egyiptom felett uralkodó Ptolemaioszok utolsó leszármazottja volt. Sokan azt hitték, hogy a császár el fogja vitetni a templomból, ám végül egy tapodtat sem mozdították onnan, ahova maga Julius Caesar állíttatta.
– Akármit is hallottál róla, nem volt szajha – jegyezte meg Lucius halkan. – Amennyire én tudom, egész életében mindössze két férfival bújt ágyba: az Isteni Juliusszal és Marcus Antoniusszal. Mindkettőjüknek szült gyereket. A császár úgy látta jónak, ha kivégezteti Caesariont, ám az Antoniustól született gyermekeit életben hagyta.
– De mindenki azt mondja, hogy...
– Amit mindenki mond, az nem mindig az igazság. A császár a saját érdekei miatt terjesztette el, hogy gaz csábító és szajha, de ő sokkal több volt ennél. Kleopátra istennőnek tartotta magát. És akármi is történt vele, mindvégig istennőként viselkedett.
A fiú összevonta a szemöldökét.
– De amikor rávette Antoniust, hogy csatlakozzon hozzá, te a császár mellé álltál, hogy ellenük harcolj, nem igaz?
– Nem. Az elején még nem. Amikor elkezdődött a háborúskodás, én még Antonius oldalán küzdöttem.
– Antonius oldalán? Kleopátrával? A császár ellen? – kérdezte a fiú hitetlenkedve.
– Antonius a barátom volt. Fiatalkoromban, abban az időben, amikor Caesart meggyilkolták, ő vett oltalmazó szárnyai alá. Mindig hű maradt Caesarhoz, és én is kötelességemnek éreztem hűnek maradni hozzá. Ezért szolgáltam őt Philippinél, és utána is mellette maradtam, még akkor is, amikor újabb polgárháború tört ki, és a császár Róma ellenségévé nyilvánította őt. Engem Antonius Küréné városába helyeztetett, hogy hadseregének nyugati szárnyát felügyeljem. Tudod, hol van Küréné?
Unokája a homlokát ráncolta.
– Azt hiszem, nem.
– A líbiai partvidéken, nyugati irányban Alexandriától, Kleopátra birodalmának fővárosától. Ha ő és Antonius győznek, fiam, Alexandria lett volna a világ fővárosa, nem Róma. Lehet, hogy Róma egy vidéki holtággá válik, amely a kiszáradás szélén tengődik.
– Képtelenség!
– Persze, igazad van. A saját fülemmel hallottam, amint az Isteni Julius azt mondta: az istenek választották ki Rómát arra, hogy a világ felett uralkodjon. Hogyan is felejthetném el? De azokban a forrófejű időkben, amikor zöldfülű ifjú voltam, Antonius és Kleopátra pedig mindenhatónak hitte magát, bármi lehetségesnek tűnt. Bármi! – Felsóhajtott. – Nos, ott tartottunk, hogy Kürénében állomásoztam. Figyelnem kellett, hogy Antonius ellenségei nem próbálnak-e áthajózni Egyiptomba szorosan a líbiai part mentén. Miközben ügyeltem, várakoztam, és gyakorlatoztattam a katonáimat, érméket vertem Antoniusnak, hogy ki tudja fizetni az adósságait. A háború nagyon költséges dolog! Erről jut eszembe, van számodra egy ezüstdenariusom abból a készletből, amit odalent Antoniusnak verettem. – Lucius benyúlt a tógájába. – Ez ritka kincs manapság. Az érmék nagy részét beolvasztották, és újraöntötték a császár képmásával.
A fiú elfogadta a nehéz érmét, és heves érdeklődéssel vette szemügyre.
– Victoriát felismerem, oldalról látni fedetlen kebellel, háta mögött a szárnyaival, kezében a koszorúval... de a többi részét nem tudom kivenni...
– Egy pálmalevél – segítette ki Lucius. – A pálmák vadon nőnek a Nílus mentén.
A fiú megfordította az érmét.
– És ki ez a hosszú szakállú alak?
– Nem más, mint az istenek királya, Jupiter.
– De miért van kosszarva?
– Azért, mert ez valójában Jupiter Ammon, az istenek királyának egyiptomi megnyilvánulása, akit a görögül beszélő alexandriaiak Zeusz Ammonnak neveznek. Nagy Sándor mindvégig hódolt Zeusz Ammonnak, sőt az egész Ptolemaiosz klán is, akik megörökölték Egyiptomot. Ptolemaiosz alapította meg azt a dinasztiát, amely majdnem háromszáz évig uralkodott Egyiptom fölött. A királyi család végül Kleopátrával halt ki.
– Azt mondod... nem volt szajha? – kérdezte a fiú kétkedő arccal.
– Római ellenségei terjesztették el ezt róla, még életében. Ezért gondolnak vissza rá így az emberek még most is, jóval a halála után. De Caesar más véleményen volt, ahogy Antonius is. Kleopátra Ízisz istennő megtestesülésének tartotta magát. Egy nő nagyon komolyan veszi a gyereknemzést, ha úgy hiszi, hogy a testi érintkezés folytán egy isten vagy istennő foganhat meg a méhében!
– Akármi is volt, mindent elvesztett, és magával rántotta Antoniust a szakadékba, nem igaz?
Lucius bólintott.
– Antonius és Kleopátra hatalmas tengeri hadsereget gyűjtött, és áthajózott a görög partokhoz, hogy megütközzön a császárral. Én Kürénében maradtam, és vártam a híreket. A tengeri csatára Actiumnál került sor. A császár flottája, Marcus Agrippa parancsnoksága alatt megsemmisítette Antonius és Kleopátra tengeri haderejét. Mindnyájan tisztában voltunk vele, hogy akkor ott összeomlott minden. Antonius kétségbeesett üzenetet küldött nekem; azt üzente, hogy eljön Kürénébe a seregeimért.
– És mi történt azután?
Lucius arca elsötétült.
– Megölettem a hírvivőket. Megüzentem Antoniusnak, hogy nem fogadjuk szívesen Kürénében. Végre kinyílt a szemem. Tudatosult bennem, hogy az istenek a császár oldalán állnak, sőt mindvégig ott álltak, és csak egy istentelen ember harcolna továbbra is ellene.
A fiú komoran bólintott, mint egy erkölcsi példabeszéd végén. Örült annak, hogy a nagyapja végül észhez tért. Lucius arca azonban továbbra is komoly maradt.
– Antonius és Kleopátra visszavonult Alexandriába, hogy bevárják a végzetüket. Egyesek szerint az összes elképzelhető földi bűnbe belevetették magukat azokban az utolsó hónapokban, és az öröm utolsó cseppjeit is kifacsarták az életükből. Lehet, hogy ez is csak egy rágalom, ám én úgy érzem, lehet benne valami igazság. Szerfölött kedvelték az ivást és a dorbézolást! Kleopátra akkoriban már különféle mérgeket próbált ki a rabszolgáin, hogy megállapítsa, melyik okozza a legkisebb fájdalommal járó halált. Amikor a császár és a légiói megérkeztek Egyiptomba, és az utolsó reménysugár is elillant, Antonius a kardjába dőlt. Kleopátra viszont...
– Igen, nagypapa? Mi történt Kleopátrával? – A fiú a nagyapja arcát vizslatta, és közben egészen elkerekedett a szeme. – Ott voltál, nagypapa? Ott voltál Alexandriában, amikor...?
– Igen, ott voltam. Octavius, a császár, ragaszkodott hozzá, hogy kísérjem el. Élve akarta elfogni Kleopátrát. Rómába akarta hozni, hogy felvonultassa a győzelmi menetén. Ám a királynőnek más tervei voltak.
Mennyit áruljon el a fiúnak? Mindent nem mesélhet el neki. Még soha senkinek nem mesélte el az egész történetet...

Antonius meghalt. Kleopátra hadserege szertefoszlott, mint a füst a szélben. Octavius seregeinek szorításában Alexandria még a lélegzetét is visszafojtotta. A királynő a palotában maradt, és két szolgálójával egy lepecsételt szobában bujkált, ahova csak egy kötélen lehetett felmászni egy csapóajtón át az alatta lévő helyiségből. Nem szökhetett el, de erőszakkal sem lehetett kivinni.
A palota erkélyén, amelyről csodálatos kilátás nyílt a kikötőre és a híres világítótoronyra, Octavius emlékeztette Luciust arra, milyen tartós szövetségben állt a királynővel.
– Ismer téged, unokafivérem. Megbízik benned.
– Már nem. Elárultam őt.
– Mégis, én úgy gondolom, hogy te nagyobb eséllyel tudnád kicsalni a rejtekhelyéről, mint én. Élve akarom Kleopátrát, nem holtan. Menj fel hozzá. Beszélj Antoniusról és a régi szép időkről, és mindarról, amit elérhettek volna. Hízelegj neki. Vedd le a lábáról. Ha visszanyerted a bizalmát, használj fel minden elképzelhető eszközt, hogy rávedd a megadásra. Biztosítsd róla, hogy azzal a tisztelettel fogom körülvenni, ami a rangjának és a vérvonalának kijár. Ott kell lennie a győzelmi menetemen, de nem fogok méltatlanul bánni vele.
– Ez igaz?
Octavius elnevette magát.
– Már hogy lenne igaz? Azt akarom, hogy a halála előtt összeroppanjon, és egyik megaláztatásból a másikba kerüljön. Róma csak akkor lesz elégedett, ha az egyiptomi szajha tökéletesen felmorzsolódik. Megerőszakolják és megkorbácsolják, láncra verik, éheztetik és kínozzák. Ha az emberek meztelenül látják csúszni-mászni a diadalszekerem mögött, csodálkozni fognak, hogy egy ilyen nyomorult boszorkány valaha is el tudta csábítani Antoniust. Aztán megfojtják a Tullianumban, de előbb végig kell néznie, ahogy a fiát, Caesariont megölik.
– Hiszen ő csak tizennégy éves! – tiltakozott Lucius.
– A tizenötöt már nem fogja megérni.
Luciusnak nem maradt választása. Beleegyezett, hogy Octavius követe legyen.
A csapóajtón keresztül, suttogva folytatott beszélgetést a királynő szolgálóival, Charmionnal és Irasszal. Kleopátra rábólintott, hogy másnap találkozzon vele, de csak azzal a feltétellel, hogy egyedül jön, és nem lesz más római a közelben.
A következő napon Lucius odament a megbeszélt időpontban. Ajándékot is vitt a királynőnek. Az asszony füge után sóvárgott, ezért Lucius egy érett, kövér fügékkel teli kosarat vitt neki, amit fügelevelekkel bélelt ki. A kosarat felnyújtotta a nyíláson, Irasz pedig elvette tőle. Kicsivel később Charmion leeresztette a kötelet, és megengedték Luciusnak, hogy felmásszon.
Arra számított, hogy egy hitvány kis lyukban találja a három nőt, ehelyett egy varázslatos terembe lépett. A falak keskeny kis nyílásai beengedték a nap sugarait. A padló fekete márványból készült, az oszlopok pedig vörös gránitból. A falakat bámulatosan ragyogó színekkel festették ki. Kleopátra egy álomszép, arannyal, ezüsttel és lapisszal díszített trónon ült, amelynek formája egy szétterjesztett szárnyú keselyűre emlékeztetett. Kobrafejdiadém ékesítette a fejét, és drágakővel kirakott palástot viselt. Irasz ott ült a lábánál, kezében a fügével teli kosárral.
– Nem gondoltad meg magad, felség? – kérdezte Lucius.
– Ahhoz már túl késő – közölte a királynő. Egyik kezében egy fügét tartott. Lucius két szúrásnyomot látott a csuklóján – pontosabban harapásnyomokat, egy áspiskígyó fogainak nyomát. Lucius maga szereztette meg a kígyót a királynő egyik küldöncével, és gondosan a fügelevelek közé rejtette. – Köszönöm, Lucius Pinarius. Ha találkozom Antoniusszal Élüszionban, elmondom neki, mekkora szívességet tettél nekem.
Szemhéja megremegett, majd lezárult. A feje félrebillent, és a füge kigurult a kezéből.
Lucius szeme megtelt könnyekkel.
– Ilyen véget kellett érnie? Méltó volt ez a halál az úrnőtökhöz? – kérdezte az szolgálóitól.
Irasz hallgatott. Már ő is eltávozott, akárcsak a parancsolója. Charmion is megtántorodott, és utolsó szédült pillanatait arra használta fel, hogy megigazítsa a királynő koronáját. Gondoskodnia kellett róla, hogy halálában is tökéletesen mutasson.
– Nagyon is méltó volt – suttogta. – A legutolsó fáraóhoz illő.
Lucius sírt, de csak rövid ideig. Fel kellett készülnie rá, hogy elmondja a rossz hírt Octaviusnak...

Az unokájának csak annyit mondott:
– A királynő megmaratta magát egy áspiskígyóval. A császár azt akarta, hogy részt vegyen a győzelmi menetén, de a királynő megfosztotta ettől az örömtől.
– Azért azt mondják, az a diadalmenet volt a leglátványosabb a történelem során.
– Így van. A város a győzelem mámorában égett. Aznap az unokatestvérem, Gaius, aki Octaviusként született, és később, immár Caesarként, felvette az Augustus nevet, az isteni sorba való felemelkedését ünnepelte. Az egész világnak megmutatta, hogy érdemes a tiszteletre, mert nemcsak nagyszerű uralkodó, hanem földre szállt istenség is.
Lucius még egy jó darabig nézegette Kleopátra szobrát, majd megfogta a fiú kezét, és kivezette a templomból.
Miközben elhagyták az épületet, valami izgalomhullám söpört végig a téren.
– A császár! A császár! – kiáltozták az emberek.
Egy ragyogó, bíborba és aranyba burkolt hordszék jelent meg a tér szélénél, kísérők valóságos hadseregével körülvéve. A bámészkodók térde remegett az áhítattól. A bíborpárnákon pihenő Augustust tisztán lehetett látni a hordszéken. Lucius szemében – a toka, a ráncok és a kor rombolásának minden egyéb jele ellenére – Octavius még mindig az az éretlen suhanc volt, aki mindenáron tovább akarta vinni Caesar küldetését, és forgószélhez hasonlóan lovagolt bele a dicsőségbe, hogy elpusztítsa összes ellenségét, és soha többé vissza ne nézzen.
Luciusnak az jutott eszébe, hogy az istenek szeszélyessége és kiszámíthatatlansága, sőt őrjítő titokzatossága ellenére az emberiség története lassan, de biztosan mégis folytatódik. Annyi görcsös roham után végre valami békés egyensúly állt be a világban, amit talán még tökéletességnek is lehetett nevezni: egy szakadatlanul terjeszkedő, egységes birodalom fölött uralkodott a császár, Róma ura.
Az olyan emberek, mint Romulus, Nagy Sándor vagy Caesar, látszólag a semmiből bukkantak elő, és mindent megváltoztattak. Számukra minden lehetséges volt. Ha egy ember istenné válik, vajon riválisává teszi a többi istent? És az öregebb istenek egyszer a halandókhoz hasonlóan örökre odavesznek? Senki sem tudhatta, hogy mi történik abban a pillanatban a világ egy másik pontján – talán a birodalom peremvidékének egyik félreeső szegletében –, ahol egy bizonyos ember születése vagy bármely más apró mozzanat ismét megváltoztathatja a világ folyásának irányát. Talán magát Jupitert is letaszítják egyszer a trónjáról, és valaki más lesz a mennyek királya! Nemcsak birodalomból és császárból lesz egy, hanem istenből is: lehet, hogy az a világ visz majd közelebb a tökéletességhez.
Ez a feltevés még kimondatlanul is eget verő istenkáromlásnak minősült. Lucius el is vetette gyorsan, és inkább arra a nagyon is földi pompára figyelt, ami Róma császárának távozó kíséretét körüllengte. Caesar Augustus kétségtelenül a legnagyobb ember volt, aki valaha élt – és valaha élni fog – az emberek világában.
De Lucius közben majdnem elfeledkezett egy hallatlanul fontos dologról! Benyúlt a tógája alá, és levette az aranymedált.
– Ez téged illet, fiam. Meg akartam várni a tógaünnepedet ezzel az ajándékkal, de azt hiszem, már készen állsz rá, hogy átvedd.
– Mi ez, nagypapa? – kérdezte a fiú, és megbabonázva nézte a kezében tartott amulettet.
– Az eredete bizonytalan. Már annak az istennek a nevére sem emlékszem, akit jelképez. De amikor én megkaptam, azt mondták, hogy ez a talizmán Rómánál is régebbi. Számtalan generáció óta öröklődik a családunkban, a Romulus előtti időktől kezdve.
Az ifjú Lucius érdeklődve szemlélte a tárgyat, de képtelen volt azonosítani a formáját. Olyan ősi volt, és rengeteg viselője úgy elkoptatta már, hogy a szárnyas fallosz minden részlete elmosódott. Körvonalait tekintve inkább egy egyszerű keresztre emlékeztetett – a fiúban azokat a kereszteket idézte fel, amiken a rómaiak a bűnösöket feszítették meg.
– Ahogy rám hagyományozták egykor, úgy hagyományozom rád ezt az amulettet, Lucius. Esküdj meg rá, hogy ugyanezt teszed majd a saját utódaiddal, az eljövendő nemzedékkel.
A fiú ránézett a medálra, majd méltóságteljes mozdulattal a nyakába akasztotta.

A szerző utószava

Róma eredete és fejlődésének legkorábbi szakasza a mai történelemtudomány egyik legizgalmasabb területe. A XX. század divatjának megfelelően a kutatók többnyire kitalációnak és hamisítványnak bélyegezték a város alapításáról szóló ősi forrásokat, de a legújabb régészeti leletek fényében újra hitelt adhatunk a korábban legendának tartott történeteknek. Így Alexandre Grandazzi megfigyelése is új értelmet nyer, amely a „Róma alapítása: mítosz és történelem” (The Foundation of Rome: Myth and History) című művében jelent meg, és amely ennek a könyvnek is mottója lett: „A legenda történelem, éppúgy, ahogy a történelem legenda.”
Személyes kutatómunkámat azzal kezdtem, hogy elolvastam, majd újraolvastam T. J. Cornell munkáját, a „Róma kezdetei: Itália és Róma a bronzkortól a pun háborúkig (Kr. e. kb. 1000 és 264 között)” (The Beginnings of Rome: Italy and Rome from the Bronz Age to the Punic Wars [c. 1000 to 264 B.C.]) című könyvet (Routledge, 1995). Ha az Olvasót érdeklik a korszakkal kapcsolatos különféle forrásanyagok, és meg akarja érteni a jelenkori régészeti felfedezések hátterét, mindenképp olvassa el Cornell munkáját.
Amikor először kinyitottam a könyvet, megdöbbentem Cornell megjegyzésén, amely szerint „minden történelemben vannak fikciós elemek”, és elgondolkodtatott az a megfigyelése is, hogy az ősi történészek, mai követőikkel ellentétben, nyíltan gyakoroltak bizonyos regényírói technikákat, amiket ma csak a történelmi regények szerzői használnak. Cornell így ír történelmi regényében: „Az újkor előtti történetírásban (...) az íróknak szabad a saját képzeletük szerint újraértelmezniük hőseik és karaktercsoportjaik érzelmeit, vágyait és motivációit, és akár a semmiből is elővarázsolhatnak hihető jeleneteket – a csatamezőn, az utcán vagy a hálószobában –, mi több, saját szavaikat is a dráma szereplőinek szájába adhatják. Az ókorban megkérdőjelezés nélkül elfogadták ezt a hagyományt, akkor ugyanis a történelem legalább részben afféle retorikai gyakorlat volt.”
R. M. Ogilvie (akit Betty Radice idéz „Livius: Háború Hannibal ellen” [Livy: The War with Hannibal] című művének bevezetőjében) kifejezetten egy regényíróhoz hasonlítja a nagy római történészt: „Livius regényíróhoz hasonlóan alárendeli a történelmi hűséget a karakter és a cselekmény követelményeinek. Szabadon beveti képzeletét és feltalálókedvét, hogy minél elevenebb képet mutathasson.” Radice ugyanakkor hozzáteszi, hogy Livius „soha nem esik az útikönyveket követő történetvezetés csapdájába, mint George Eliot és Lord Lytton, akik őszintén törekedtek a legjobb teljesítményre Firenzével és Pompeiivel kapcsolatban, de a holt kövek náluk sajnos nem szólaltak meg. Livius minimálisra szorította a leírásokat, és azzal teremtette újra Róma szellemét, hogy bepillantást engedett a korabeli emberek lelkivilágába...”
Titus Livius Augustus császár uralkodása idején élt és alkotott. Monumentális történelmi műve, amelynek A római nép története a város alapításától címet adta, a leghitelesebb forrásunk a római történelem első pár száz évéről, a mitikus gyökerektől a földközi-tengeri uralom kezdetéig. Ha az ember csak az élvezet és a valóságból való kiszabadulás kedvéért olvassa Liviust, az első betűtől az utolsóig olyan élményben lesz része, mintha Tolkient, Tolsztojt vagy Gibbont olvasna; életünk egyik legmeghatározóbb olvasmányává válhat.
Léteznek más ókori források is a legkorábbi római történelemről, például Plutarkhosz Párhuzamos életrajzai, Cicero De Republicája, Strabon Geographikája, Dionysius és Halicarnassus történetei, Diodorus Siculus, Cassius Dio, Polybius és Plautus színművei, valamint Ovidius Római naptára, a nagy latin költő egyik kevésbé ismert alkotása, amely lenyűgöző részletességgel mutatja be a különféle római szokások és vallási rítusok eredetét és gyakorlatát. A későbbi köztársaságról szóló forrásaink között szerepel Julius Caesar életrajza Appianus és Seutonius tollából.
Legújabb kori írók műveiből is találtam bőven szemezgetnivalót. Ilyen Augusto Fraschetti „Róma alapítása” (The Foundation of Rome, Edinburgh University Press, 2005, a 2002-ben megjelent olasz eredeti, Romolo Il Fondatore, alapján), T. P. Wiseman „Remus: Egy római mítosz” című könyve (Remus: A Roman Myth, Cambridge University Press, 1995), Jacques Heurgon „Róma felemelkedése Kr. e. 264-ig” című írása (The Rise of Rome to 264 B.C., University of California Press, 1973), Nigel Bagnall „A pun háborúk Kr. e. 264-146 között” című munkája (The Punic Wars 264-146 B.C., Osprey, 2002), és Keith Richardson alkotása, a „Tőrök a Forumon: a Gracchus fivérek rendhagyó élete és erőszakos halála” (Daggers in the Forum: The Revolutionary Lives and Violent Deaths of the Gracchus Brothers, Cassell, 1976).
A XIX. századi Thomas Babington Macaulay is sok ihletet adott nekem „Az ókori Róma dalai” (Lays of Ancient Rome) című művével, amellyel képzeletben rekonstruálta Shakespeare Coriolanus című tragédiáját, illetve „Lucretia meggyalázása” című hosszú elbeszélő költeményét.
Naponta forgattam „A görög és római régiségek szótárá”-t (Dictionary of Greek and Roman Antiquities) William Smithtől (birtokomban van egy 1869-es kiadás, illetve Smith háromkötetes műve, a „Görög és római életrajzok és mitológia szótára” [Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology] 1870-ből), és „Az ókori Róma topográfiai szótárá”-t (A Topographical Dictionary of Ancient Rome) Samuel Ball Platnertől (nekem az 1928-as kiadás van meg). Mindkét könyv megtalálható az interneten, számos egyéb szöveggel, térképpel és információval együtt, egy LacusCurtius nevezetű honlapon, amit Bill Thayer üzemeltet. Miközben a Rómához kutattam és a könyvet írtam, megszámlálhatatlanul sokszor vettem igénybe ezt a szinte kifogyhatatlan bőségszarut a világhálón. Amikor „valódi” könyvre volt szükségem, meglátogattam a Kaliforniai Egyetem könyvtárait Berkeleyben.
Azon olvasók, akik pontosan szeretnék tudni a fontosabb látnivalók pontos helyét, forgassák a Pennsylvaniai Egyetem kutatói által összeállított „Augustus Rómájának feltérképezésé”-t (Mapping Augustan Rome, Journal of Roman Archeology Supplementary Series, 2002). A könyvüket kísérő nagy felbontású, rendkívül szép kivitelű térképek komoly kutatómunka eredményeként születtek meg. Hallatlan nagy örömet találhat az érdeklődő olvasó a Roma Arcaiaca (a Museo della Civilità Romana gondozásában) című térképben, amely madártávlatból mutatja be, hogyan is nézhetett ki a város a fiatal köztársaság korában.
Ez a regény a legnagyobb és legbonyolultabb vállalkozás, amibe valaha is belefogtam, és hálás vagyok azoknak, akik segítettek végigmenni a hosszú úton. A Róma című könyv eredete angol kiadómhoz (Constable) fűződik, egész pontosan Nick Robinsonhoz, akinek javaslatára át mertem lépni a Roma Sub Rosa sorozat időbeli korlátait. Nick londoni lakásában rukkoltam elő ennek a könyvnek az ötletével. Az austini Barton Creekben egy séta során vitattam meg a javaslatot Keith Kahlával, szerkesztőmmel a St. Martin’s Pressnél. Ő azonnal megértette, milyen nagy kísérletet készülök végrehajtani. Pár évvel (és durván 200 000 szóval) később hálásan fogadtam Keith éleslátásról tanúskodó megjegyzéseit az első változat kapcsán. Krystyna Green, az angol Constable kiadó szerkesztője szintén tevékeny szerepet játszott a könyv fejlődésében. Hálás vagyok még Gaylan DuBose latintanárnak, a Farrago Latina szerzőjének, aki olvasta a kéziratot, és jó tanácsokkal látott el.
Külön köszönettel tartozom társamnak, Rick Solomonnak, és ügynökömnek, Alan Nevinsnek, akik mindig mentőövet dobnak utánam, ha épp elmerülnék.

A Rómában fellelhető, néha követhetetlen és hihetetlen politikai küzdelmeket és partizánintrikákat nem én találtam ki, és nem is próbáltam modernizálni a vitázó ellenfelek érveit. A patríciusok és plebejusok hosszú kötélhúzása, a harcra éhes uralkodóosztály cinikus taktikái, és az azok érdekében bevetett vallásos retorika, a kívülről jövő fenyegetés önös célokra való felhasználása, az előkelő születésű Gracchusok hízelgése a szavazójoguktól megfosztott csőcseléknek, Appius Claudius leszármazottainak politikai színeváltozása jobbról balra, a boszorkányüldözés, amely felszámolta Bacchus „romlott” kultuszát – ezek az események megragadó részletességgel szerepelnek ókori forrásainkban. A rómaiak köztársasága legalább kétszer olyan hosszú ideig állt fenn, mint a miénk (eleddig), és sokkal korábban szembesültek a társadalmi osztályok küzdelmének paradoxonjaival és paradigmáival, mint mi. Csak azt nem látjuk még előre, hogy az amerikai köztársaság a végén szintén olyan teljhatalmú végrehajtó hatalommá fogja-e kinőni magát, mint Róma.
Vajon Fascinus tényleg a rómaiak első istene volt, ahogy ebből a könyvből kitűnik? Plinius A természet históriája című műve szerint Fascinus annak az istenségnek a neve volt, akinek a Vesta-szüzek hódoltak, és akinek képmását (egy fascinumot, azaz falloszamulettet) a szekérhajtóversenyekben győztes szekerek alá helyezték, nehogy „fascinatio” (egyfajta szemmelverés) áldozatai legyenek. Varrotól tudhatjuk, hogy a rómaiak gyakran akasztottak a gyermekeik nyakába védelmező erővel felruházott falloszamuletteket, de a kertjeikbe, a tűzhelyeikre és a kovácsműhelyeikbe is raktak ilyeneket. Sokan megnézik a fallikus falrajzokat és szobrokat Pompeii romjainál, de csak kevesen tudják, hogy ami a mai ember szemében obszcén, az az ókoriak szemében szent szimbólum lehetett.
A tűzhelyből életre kelő misztikus fallosz Servius Tullius római király eredetmítoszában is megjelenik, sőt még korábban is, Romulus eredetmondájának egyik változatában, amit a történész Promathion jegyzett le. A Promathionhoz hasonló korai görög írók kezdtek elsőként foglalkozni Róma eredetével, hogy annak talapzatára építhessék fel saját mítoszaikat. Később maguk a rómaiak is egy görög legendához, Trója bukásához kötötték városuk alapítását (erről Vergilius Aeneis című művében olvashatunk). „Az a lenyűgöző Promathionban – írja T. P. Wiseman Remus című művében –, hogy ez a korai görög szerző nyilvánvalóan az ősi Róma történetét írja le. A fantomfallosz teljességgel idegen a görög felfogástól. A görög istenek soha nem mutatkoztak ilyen formában.”
Ha Promathion tényleg hiteles és nagyon korai római mítoszokból merített ihletet a szent fallosz leírásához, és ha az a tűzhelyből született fallosz ugyanaz az istenség, aki később a Fascinus nevet kapta, akkor talán tényleg Fascinus volt az első római isten. Gyanítom, hogy Livius megértené, miért lett ilyen fontos ez a szereplő a Rómában.

A regény és a történetírás

A körülmények kedvező alakulása? A szerencsés véletlen? A vezetők bölcsessége? Az emberek kitartása? Vajon mi dönti el, hogy egy nép a többi fölé tud kerekedni?
A világbirodalmak kialakulása régóta foglalkoztatja a történészeket is, Steven Saylor új regénye pedig egy ókori historikus, Titus Livius emlékének ajánlva indítja a római nép történetét. Livius életéről nem sokat tudunk: a mai Padovában született, ifjúkorában alapos képzést kapott, Görögországban is járt tanulmányúton. Nagy műve – A római nép története a város alapításától –, amelyen egész életében dolgozott, az egyik legnépszerűbb szerzők közé emelte. Ugyanakkor Livius elsősorban író volt, nem pedig történetíró, az elődök tévedéseit csak akkor javította ki, ha azok már-már a hiteltelenség látszatát keltették az olvasóban. Livius történetek, vagy ha modern szóval akarjuk érzékeltetni „sztorik” segítségével mutatta be a rómaiak múltját. Igaz, hogy a szakképzett történészek megkérdőjelezték ezek hitelességét, de el tudnánk képzelni Rómát Horatius, Lucretia, Cicero és Coriolanus nélkül?
Egy alig 50 éves szerző, Steven Saylor szerint nem, így az austini Texas Egyetem történészi diplomájának megszerzése után, gondos és hosszantartó kutatások után megpróbálkozott a klasszikus történelem életre keltésével. Első, kortárs témákkal foglalkozó írói szárnypróbálgatásai után hamar rájött arra, hogy az ókori Róma világát színesebben és érdekesebben be tudná mutatni, mint a későbbi Amerika regényét. Egy fiktív nyomozó, Gordianus megalkotásával hamarosan alámerült Sulla polgárháborújának alvilágába, és egy titokzatos gyilkosságot kibogozva a kor szinte minden jelentős római politikusát felélesztette. A munka hamar siker lett, így nem meglepő, ha a szerző már 11 kötetet jegyez a témában.
A köztársaság utolsó évtizedeiben játszódó sorozat komoly olvasói és kritikai sikere után szánta el magát, hogy a mediterrán városállam történetének ezer évét a terület első lakóitól egészen Augustus felemelkedéséig és a principátus kiteljesedéséig bemutassa. A fejében élénken élt az Amerikai Egyesült Államok története, amely – saját elmondása szerint is – igen sok párhuzammal bír az ókori Rómával.
Saylor művei a történelmi regény legnemesebb hagyományait követik, amelyek a képzelőerő és a tények helyes egyensúlyára építik fel az adott korok világát, és minden azon múlhat, hogy sikerül-e élettel kitölteni a száraz adatok közötti űrt. Így a szerzőé minden ezzel járó felelősség is: ha népszerű a munkája, akkor generációkban tud helyes vagy hamis képet kialakítani.
A szerző mindvégig csupán alapanyagként és útikalauzként, mintegy viszonyítási alapként használja Liviust. Mivel az ókori auktor munkájában a mindenki által ismert, mára ikonikussá vált eseményeket sokszor csupán alig pár mondatban hagyta az utókorra, ezért Saylor megpróbált mindenki számára átélhető filmet varázsolni a száraz tényekből.
Ilyen az alapítás testvérgyilkossága is, amelyről Livius a következőképpen ír:

Azt mondják, először Remusnak jelent meg jósjel: hat saskeselyű. Már-már ki akarta hirdetni, amikor kétszer annyi jelent meg Romulusnak, így mindkettejüket királyként üdvözölték a maguk hívei, s az egyik csoport a jósjel korábbi megjelenése, a másik a madarak száma alapján követelte a királyságot. Ebből vita, majd dulakodás támadt, s a harag gyilkossággá fajult: a verekedés közben Remust halálos ütés érte. Egy másik, ismertebb hagyomány szerint Remus kigúnyolta bátyját, állítólag átugrotta az új falakat, emiatt Romulus haragra lobbant, s e szavak kíséretében: „Így jár ezután, aki átugorja falaimat!” megölte.[9]

A Livius által szűkszavúan elbeszélt eseménysor Saylor munkájában kel igazán életre, színesen és impulzívan tárul fel a testvérek küzdelmének minden álnok keserűsége. A Rómában ugyanis a szerző a korábban látott kettő helyett egy cselekményszálat emel ki, és a fivérek közötti végső összecsapás akkor robbant ki, amikor Remus átugrotta a ledőlt falat és kigúnyolta testvérét. A fejét vesztett Romulus végül megöli Remust, és ekkor kiáltja el az „Ez történik azzal, aki át merészel ugrani az én falam fölött!” történelmi mondatot. Majd rádöbbenve tettének súlyára, összeomlik. Igen, így is történhetett – gondolhatja a történész. Lehet, hogy ez a tragédia alapozta meg Róma nagyságát?
A könyvben két család, a Liviusnál legősibb múltra visszatekintő Potitiusok és Pinariusok ezeréves eposza forr össze, végigvezetve az olvasót a köztársaság korának buktatóin. Kapunk a könyvben rabszolgának született családfőt, megkísértett Vesta-szüzet, megerőszakolt Lukrétiát, tömeggyilkos politikust, gall-inváziót, kezét tűzbe tartó Coriolanust és Julius Caesar hidegfejű örökösét. Masírozó légiók, Alpokon átkelő elefántok, valamint a városban küzdő patríciusok és plebejusok színesítik a cselekményt, akik egytől egyig azt érzékeltetik, ahogy a családok sorsa és Róma története elválaszthatatlanok.
Mivel a szerző regényt írt, így talán nem is lehet rajta számon kérni az apró eltéréseket Liviustól, hiszen a változtatások száma igen csekély, és a legtöbb esetben (ld. az alapítás mítosza) dramaturgiailag is megindokolhatók. Ilyen például Veii bevétele, amely Liviusnál még a kiéhezett védők önfeladásának köszönhető, ám Saylor kalandos-romantikus megoldásként alagutat ásat a rómaiakkal, akik ezáltal tudják a várost bevenni (a földalatti alagutak borzalmaival pedig már Saylor egy korábbi munkájában, a Rubiconban is találkoztunk). Alig két esetet találunk, amikor nem értjük, hogy miért tért el Saylor Liviustól, ám ha történészként akár nem is fogadnánk el ezeket, az apró változtatások a műnek nem váltak kárára, sőt sok esetben a történet gördülékenységét segítették.
Az ókori mindennapok, és a lüktető város pedig minden történésznek és a kor iránt lelkesedő laikusnak megdobogtatja a szívét, hiszen egy pillanatra élővé változik egy több ezer éve halott város és annak minden lakója.
„Mi következhet ezután?” – tették fel a kérdést a szerzőnek egy vele készített interjúban, finoman puhatolózva a császárkori Róma szintén átfogó története felől. Saylor azonban már máson töri a fejét, és visszatér gyökereihez: harmadik, Texas történetéről íródó könyve után Amerika alig ismert fejezeteit szeretné papírra vetni.

A Múlt-kor szerkesztői
(www.mult-kor.hu)

Családfa

Térképek

A Római világ a Köztársaság korában

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

11. fejezet

Jegyzetek:

1. Alba vidéke valójában Rómától délkeletre volt. Valószínűleg fordítói elírás. (E)

2. Valójában a keleti oldalon a Quirinalis-domb lábánál. (E)

3. Itt eredetileg „kisded” volt, de ez logikailag nem felel meg a történet későbbi fordulatainak, így vettem a bátorságot és átírtam. (E)

4. Nyilvánvaló félrefordítása az „elder slave” kifejezésnek, ami - Pennatus életkorát figyelembe véve - itt inkább rangidős vagy elöljáró rabszolgát jelent. (E)

5. A IV. fejezet szerint - valószínűleg egykoron ténylegesen is - a quadrigás Jupiter szobor a timpanon tetején volt. (E)

6. Devecseri Gábor fordítása

7. Tótfalusi István fordítása

8. Devecseri Gábor fordítása

9. Kiss Ferencné fordítása