Steven Saylor
PRÓFÉCIÁK KÖDE
(Tartalom)
Januarius (január, 29 napos)
Februarius (február, 28 napos)
Martius (március, 31 napos)
Aprilis (április, 29 napos)
Maius (május, 31 napos)
Junius (június, 29 napos)
Quinctilis (július, 31 napos)
Sextilis (augusztus, 29 napos)
September (szeptember, 29 napos)
October (október, 31 napos)
November (november, 29 napos)
December (december, 29 napos)
Kalendus: a hónap első napja
Nonus: az ötödik vagy a hetedik nap (idus előtt a kilencedik nap)
Idus: a tizenharmadik vagy a tizenötödik nap (martiusban, maiusban, quinctilisben és octoberben a 15. napra, a többi hónapban a 13. napra esett)
A történet a Kr. e. 48. év sextilisének 9. napján veszi kezdetét.
Az alant felsorolt dátumok némelyike csak feltevésen alapul. A Kasszandrát említő bejegyzések a képzelet szüleményei.
Kr. e. 82-80 Sulla diktátor uralkodik Róma felett
Kr. e. 73 Fabia Vesta-szüzet bíróság elé állítják fogadalma megszegésének vádjával, Catilina bűnrészessége mellett. Spartacus elindítja a nagy rabszolgafelkelést, amit a következő évben levernek.
Kr. e. 63 Cicerót consullá választják; felszámolja a Catilina-féle összeesküvést
Kr. e. 56 Aprilis: Marcus Caeliust bíróság elé állítják gyilkosság vádjával, védelmét Cicero látja el; az első számú vádló Clodia
Kr. e. 54 November 18. napja: Milo és Fausta összeházasodik
Kr. e. 52 Januarius 18. napja: Clodiust megölik
Aprilis: Milót bíróság elé állítják Clodius meggyilkolásának vádjával, védője Cicero, vádlója Marcus Antonius; az ítélet miatt Massiliába menekül
Kr. e. 49 Januarius 11. vagy 10. napja: Caesar átkel a Rubiconon
Martius 17. napja: a menekülő Pompeius átkel az Adriai-tengeren Hellászba
Maius 19. napja: Cicero lánya, Tullia gyermeknek ad életet, aki rövidesen meghal
Junius 7. napja: Cicero elhagyja Itáliát, hogy Pompeiushoz csatlakozzon Hellászban
Sextilis 2. napja: Pompeius seregei Hispániában megadják magukat Caesarnak
October: Massilia leteszi a fegyvert Caesar előtt, aki büntetlenséget hirdet az ott élő római száműzötteknek és menekülteknek, kivéve Milót. Caesar visszatér Rómába, hogy tizenegy napra elfogadja a diktátori címet, kifejezetten a választások lebonyolítására; Caeliust praetorrá választják.
November: Caesar Rómában értesül Curio Africában való elhalálozásáról
Kr. e. 48 Januarius 5. napja: Caesar átkel a Földközi-tengeren
Februarius vége: Caelius Trebonius mellett állítja fel szónoki emelvényét, és zendülést szít
Martius vége: Antonius átkel a Földközi-tengeren, hogy csatlakozzon Caesarhoz. Caelius másodszorra is lázadást szít.
Aprilis: Pompeius és Caesar hadműveleteket kezd Dürrakhionban. A szenátus megszavazza a szükségállapotot Caelius ellen. Milo megszökik Massiliából, és visszatér Itáliába.
Quinctilis 17. napja: Pompeius hada majdnem megveri Caesar seregét Dürrakhionnál. Caesar a visszavonulás mellett dönt. A hadszíntér a szárazföld belsejébe, Thesszáliába kerül át.
Sextilis 5. napja (nonusa): Kasszandrát megölik
Sextilis 9. napja: Kasszandrát eltemetik. Caesar és Pompeius seregei összecsapnak a thesszáliai Pharszalosz városa mellett.
Kasszandra:
Apolló, Apolló!
Útnyitó, elvesztőm nekem,
Ó jaj hová vezettél, mily fedél alá?
*
Karvezető:
Nem értem ezt sem: a rejtelmekre íme most
fehér-foltos jóslat jött, meg nem fejthetem.
Aiszkhülosz: Agamemnón 1080-82; 1112-13
(Devecseri Gábor fordítása)
Amikor utoljára láttam Kasszandrát...
Mondhatnám azt is, hogy a halála napján láttam utoljára Kasszandrát. De ez így nem lenne teljesen igaz. Utoljára a temetésén láttam, akkor néztem bele a ravatalon fekvő Kasszandra arcába, akkor simítottam végig búcsúzóul aranyszőke haját, és akkor érintettem meg utoljára aranyfényű orcáját.
Én végeztem minden előkészületet. Nem volt más, aki megtegye. Senki sem jelentkezett a holttestéért.
Kasszandrának hívom, pedig természetesen nem ez volt az igazi neve. Egyetlen szülő sem adna ilyen elátkozott nevet a gyerekének, ahogy Medúzának vagy Küklopsznak sem nevezi senki a csemetéjét. Sőt, ilyen rossz ómennek számító nevet még a rabszolgáikra sem aggatnak a gazdák. Az emberek azért nevezték el a lányt Kasszandrának, mert különleges képességeket tulajdonítottak neki. Úgy tűnt, akárcsak az eredeti Kasszandra, az ősi Trója balsorsú hercegnője, ő is előre látja a jövőt. Ez a kétes ajándék egyik Kasszandrának sem hozott semmi jót.
Ő is Kasszandrának hívta magát, és állította, hogy nem emlékszik az eredeti nevére, ahogy arra sem, hogy kik voltak a szülei, és honnan származik. Egyesek szerint az istenek azért adták neki a jövendőmondás képességét, mert ezzel akarták kárpótolni őt a múltja elvesztése miatt.
Valaki azonban a jelenétől is megfosztotta. Valaki elfújta a lelkében lobogó lángot, mely oly káprázatosan kiemelte őt a halandók közül. Valaki megölte Kasszandrát.
Mint mondtam, az én feladatom lett megszervezni a temetést. Egyetlen feldühödött barát vagy szerető, egyetlen gyásztól gyötört szülő vagy testvér sem bukkant fel. Rupa, a néma ifjú, akit egyedüli társaként tartott számon – magam sem tudom, hogy testőre, szolgája, rokona vagy szeretője volt-e –, nyomtalanul eltűnt a gyilkosság napján.
Ravatalra fektetett teste három napig hevert palatinusi házam előcsarnokában. A balzsamozók fehérbe öltöztették, és illatos fenyőágakkal terítették körbe. A gyilkosa nem tett kárt Kasszandra szépségében; méreg oltotta ki az életét. Hamvas orcájából és puha ajkából kiveszett minden szín, és helyette valami viasszerű, opálos derengés vonta be, olyan volt, mint egy áttetsző, fehér márványból faragott alak. Arcát keretező haját mintha aranyból kalapálták volna ki, hideg és kemény tapintású lett.
Nappal, amikor az átrium nyitott tetején beszűrődő napsugarak megvilágították, semmivel sem tűnt elevenebbnek egy fehér márványszobornál. Éjjelenként, amikor már mindenki más aludt a házban, kiszöktem az ágyamból, otthagytam a feleségemet, és kiosontam az előcsarnokba, hogy Kasszandra testét nézegessem. A félhomályban elvétve – azon különös pillanatokban, melyekhez hasonló csakis az éjszaka közepén adódhat, midőn az elme kimerült, és a mécses pislákoló fénye csalfa játékot űz egy öregember szemével – úgy tetszett, hogy a ravatalon fekvő test nem lehet igazán halott. Az apró láng meleg ragyogást kölcsönzött Kasszandra arcának, hajában vörös és sárga tincsek váltották egymást. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban kinyithatja a szemét és a száját, hogy hirtelen megelevenedve beszívja a levegőt. Egyszer nagy merészen még ajkaimat is a szájához érintettem, de rögvest borzongva visszahúzódtam, mintha egy rideg szobrot csókoltam volna meg.
Fekete koszorút akasztottam a házam bejárati ajtajára. Az ilyen koszorúk egyfelől figyelmeztetések, hogy a látogató legyen felkészülve a látványra, másfelől viszont meghívásnak is tekinthetők: gyertek, rójátok le tiszteleteteket a halott előtt. Kasszandra testére azonban senki sem volt kíváncsi. Még a kényszeres pletykálkodók sem jöttek minket zaklatni, holott azok abban lelik legfőbb szórakozásukat, hogy ajtókra függesztett koszorúkra vadásznak, és ismeretlen emberekhez kopognak be, csak hogy megnézhessék a legújabb holttestet, és véleményt formálhassanak a balzsamozók munkájáról. Egyes-egyedül én gyászoltam Kasszandrát.
Talán a halál és a temetés már annyira hétköznapi jelenség Rómában, hogy egy ismeretlen családból származó nő, akit a legtöbben őrültnek tartottak – éppoly őrültnek, mint a mondabeli Kasszandrát –, senkiben nem keltett érdeklődést. Az egész világot magába nyelte a polgárháború, amely mellett eltörpült a világtörténelem összes kisebb viszálykodása. Százával és ezrével estek el a katonák szárazföldön és vízen. Kétségbeesett feleségük jövője homályba veszett. Tönkrement adósokat találtak meg a szarufákon lógva, élettelenül. Kapzsi spekulánsokat szurkáltak halálra az éj leple alatt. Minden romokban hevert, és a jövő csak még több halált és szenvedést tartogatott, olyan mértékben, amelyhez hasonlót az emberiség korábban elképzelni sem tudott. A gyönyörű Kasszandra pedig, aki tébolyult jövendölésekkel sikította tele az utcákat, kiterítve feküdt, és senkit sem érdekelt annyira, hogy eljöjjön végső búcsút venni tőle.
Éppen csak annyira érdekelt valakit, hogy megölje.
Amikor letelt a gyászidőszak, összehívtam a legerősebb rabszolgáimat, hogy leemeljék a ravatalt az emelvényről. A házam lakóiból állt össze a temetési díszmenet, csak a hároméves unokám, Aulus nem volt jelen, illetve a feleségem, Bethesda, aki már egy jó ideje betegeskedett, és nem érezte magát elég jól ahhoz, hogy kimenjen az utcára. Helyette a lányom, Diana vonult mellettem, az ő oldalán pedig a férje, Davus. Mögöttünk jött a fiam, Eco, a feleségével, Meneniával, és az aranyhajú ikrekkel, akik tizenegy évesen már elég nagyok voltak ahhoz, hogy felfogják az esemény súlyát. A massiliai Hieronümosz is eljött, aki a házamban lakott azóta, hogy az előző évben Rómába érkezett. Sokat szenvedett az élete folyamán, és tudta, milyen számkivetettnek lenni, ezért gyanítottam, hogy ösztönösen átérzi Kasszandra fájdalmát is. Maroknyi rabszolgám követett minket, köztük a fivérek, Androcles és Mopsus, akik még Eco gyerekeinél is fiatalabbak voltak. Most az egyszer, az alkalom komolyságára való tekintettel, ők is visszafogták magukat.
A hagyományokra való tekintettel felbéreltem három muzsikust, akik a menet élén haladtak. Gyászéneket adtak elő, az egyik kürtön, a másik furulyán, a harmadik pedig egy bronzcsörgőt rázott hozzá. Hivalkodó házakban élő palatinusi szomszédjaim már messziről meghallották a zenebonát, és vagy bosszankodva becsukták a zsalugátereket, vagy kinyitották az ablakaikat, hogy kíváncsian megszemléljék a gyászmenetet.
A zenészeket a siratók követték. Mindössze négyet béreltem fel, mivel anyagi lehetőségeimből csak erre futotta, igaz, nem kértek túl magas árat. Könnyen lehetett Rómában olyan asszonyokat találni, akik a saját tragédiáikra gondolva könnyen sírva fakadnak, még egy számukra ismeretlen nő temetésén is. A négy asszony már korábban is vállalt sirató szerepet temetéseken, és mesterien végezte a feladatát. Reszkettek és zokogtak, csoszogtak és botladoztak, anélkül, hogy összeütköztek volna. Gubancos hajukat húzkodták, és felváltva szavalták a drámaíró Naevius híres sírfeliratának refrénjét: „Halandót halhatatlan ha megsirathatna, / siratnák a caménák Naeviust, a költőt. / Mert hogy csűrébe csukta őt is Orcus isten, / latin szót szólni szerte Rómában felednek.”[2]
Utánuk a némajátékos következett a sorban. Sokáig tipródtam, hogy felbéreljem-e, aztán úgy döntöttem, az alkalom megköveteli. Úgy hallottam, a férfi Alexandriából jött, és a legtöbben őt ajánlották ilyen feladatokra. Nőies maszkot viselt, szőke parókát, és ugyanolyan kék tunikát, amilyet Kasszandra is hordott. Én mutattam meg neki a jósnő tartását és viselkedését. Általánosságban véve eltúlzott, darabos mozdulatokkal utánozta, de olykor, talán véletlenül, talán kitervelten, sikerült oly mértékű hasonlatosságot felidéznie, hogy a hideg futkosott a hátamon.
A temetési némajátékban rendszerint megengedett a karikatúra, vagyis a jó ízlés határain belül kifigurázhatják az elhunytat, de én ezt megtiltottam. Az egy dolog, hogy egy pátriárka vagy egy közismert személy temetésére valaki kíméletes paródiát rendel, de Kasszandráról túl keveset tudtunk ahhoz, hogy tréfálkozhassunk vele kapcsolatban. Ennek ellenére a némajátékos nem utánozhatta Kasszandrát úgy, hogy kihagyja a rá leginkább jellemző vonást, ami mindenkiben emlékeket kelt: a rohamokat, melyek során a próféciák ködében bolyongott. A pantomimművész teste néha-néha váratlanul görcsbe rándult. Ilyenkor megpördült, majd hátrahajtotta a fejét, és furcsa, hátborzongató üvöltést hallatott. Nem sikerült pontosan utánoznia Kasszandra hangját, épp csak sugalmazta a lány rémisztő, földöntúli hangját, amely azokban a pillanatokban szakadt fel a torkából, amikor az istenség megszállta. Ahhoz azonban elegendő volt, hogy a bámészkodók, akik valaha is szemtanúi voltak Kasszandra valamelyik próféciájának a Forumon vagy egy piactéren, bólintsanak, és azt mondják magukban: Szóval ő fekszik azon a ravatalon! A némajátékos után maga Kasszandra következett a sorban, a magasba emelve, friss virágokkal és örökzöld ágakkal körülvéve, keresztbe tett kézzel, és behunyt szemmel, mintha csak aludna. Őt a családom tagjai és a rabszolgáim követték, és komor ünnepélyességgel búcsúztak egy olyan nőtől, akit egyikük sem ismert, csak én.
Lassan elvonultunk a Palatinus terebélyes épületei előtt, és lejutottunk a Subura negyedébe, melynek sikátoraiban nyüzsgött az élet. A járókelők még ezekben a hitetlen napokban is tisztelettel nézték a gyászmenetet – e vérzivataros időkben, amikor az emberek az isteneket kárhoztatják, az istenek pedig az embereket. Abbahagyták a veszekedést, a pletykálkodást és az alkudozást, becsukták a szájukat, és félreálltak, hogy a halott a gyászolókkal együtt elhaladhasson közöttük.
Az sem ritka, hogy a temetési menethez újabb emberek csatlakoznak Róma utcáin, olyanok, akiket valami különös ösztön arra sarkall, hogy a halott iránti tiszteletből beálljanak a rokonok mögé. Ez ugyanúgy megtörténik a híres és nagy hatalmú családok sarjainak temetésén, mint a szerényebb körökből származókén, ha közösségükben ismerték és szerették őket. Valahányszor hátranéztem, csupán egy hézagot láttam a sereghajtók mögött, aztán összezárult a tömeg az utcán. Az emberek hamar elterelték figyelmüket a menetről, és visszatértek hétköznapi teendőikhez.
Mégis akadtak, akik figyeltek és követtek minket – mint az rövidesen kiderült.
Végül elértünk az Esquilinus-kapuhoz, és alatta átvonulva kiléptünk az élők városából a holtakéba. Róma nyilvános nekropolisza a dombok lágy lankáit is beborította, ameddig csak a szem ellátott. Ezen a helyen szorosan összezsúfolódtak a rabszolgák jelöletlen sírjai a polgárok szerény sírboltjaival. Nem csak mi temettünk aznap. Innen-onnan halotti máglyák füstje tekergett az ég felé, és az égő fa és hús szagával töltötték be a halottak városát.
Kicsit arrébb az úttól, egy alacsony domb tetején már előkészítették a máglyát Kasszandrának. Miközben a ravatalt ráhelyezték a rakásra, és a tűz őrzői felszították a lángokat, bementem Venus Libitina templomába, ahol jegyzékbe vették a halottakat.
Amint a bent lévő tisztviselő meglátott, tüstént és mogorván a kettőnket elválasztó pultra csapta a jegyzéket. Mondtam neki, hogy szeretném, ha beiktatna egy halottat. A férfi kinyitotta a forgópánton csukódó, viaszbetétes kettős fatáblát, és kezébe vette az stylust.
– Polgár, rabszolga vagy idegen? – kérdezte kurtán.
– Nem tudom biztosan.
– Nem tudod biztosan?
Úgy nézett rám, mintha azzal az eltökélt szándékkal léptem volna be a templomba, hogy raboljam az idejét.
– Nem ismertem igazán. Azt hiszem, senki sem ismerte jól.
– A te házadban lakott?
– Nem. Csak azért veszek részt a temetésén, mert...
– Ezek szerint idegen, aki látogatóba érkezett Rómába?
– Nem tudom.
Nagy lendülettel becsukta a jegyzőkönyvet, és meglengette felém az íróvesszőjét.
– Ha így van, menj el, és csak akkor gyere vissza, ha már tudod.
Átnyúltam a pult fölött, és megragadtam a tunikája elejét.
– Négy napja halt meg, itt, Rómában, és igenis be fogod iktatni.
A tisztviselő elsápadt.
– Persze – vinnyogta.
Csak akkor vettem észre, milyen erősen markoltam a tunikáját, amikor lassan elengedtem. Teljesen vörös lett az arca, és eltartott pár percig, mire újból rendesen tudott lélegezni. Látványos mozdulatokkal állította vissza megjelenése méltóságát, kisimította a tunikáját, és kezével hátrafésülte a haját. Szertartásosan nyitotta ki ismét a jegyzőkönyvet, és belenyomta az íróvesszőt a viaszba.
– Az elhunyt neve? – kérdezte elcsukló hangon.
Köhögve igyekezett köszörülni a torkát.
– Nem tudom pontosan.
A férfi szája megrándult. Inkább elharapta a nyelvét. A könyvre szegezte a tekintetét.
– Akkor is be kell írnom valami nevet.
– Írj be Kasszandrát.
– Jól van. – Erősen véste bele a betűket a kemény viaszba. – Származási helye?
– Megmondtam, hogy nem tudom.
Csettintett a nyelvével.
– De nekem be kell írnom valamit. Ha római polgár volt, tudnom kell a családja nevét, ha férjnél volt, tudnom kell a férje nevét. Ha idegen volt, tudnom kell, honnan jött. Ha rabszolga volt...
– Akkor írd azt, hogy „származása ismeretlen”.
Már szólásra nyitotta a száját, de inkább meggondolta magát.
– Igencsak szabálytalan – motyogta, miközben leírta, amit mondtam. – Feltételezem, a születési idejét sem tudod.
Haragosan néztem rá.
– Értem. Ezek szerint „születési ideje ismeretlen”. Hát a halála időpontja? Azt mondtad, négy nappal ezelőtt?
– Igen. Sextilis ötödik napján halt meg.
– A halál oka?
– Mérgezés – szűrtem ki a fogaim közül. – Megmérgezték.
– Értem – felelte a tisztviselő, és a kapkodó írás közben igyekezett érzéketlen maradni. – Ilyen névvel, mint a Kasszandra – motyogta az orra alatt –, az ember azt hinné, előre láthatta volna. És mi a te neved? Ez is kell ahhoz, hogy teljes legyen a bejegyzés.
Kedvem lett volna odacsapni neki egyet, de ellenálltam a késztetésnek.
– Gordianus, akit Nyomozónak hívnak.
– Rendben van. Tessék, úgy írtam, ahogy kérted. „Az elhunyt neve: Kasszandra. Családja és státusza ismeretlen. Születési ideje ismeretlen. Megmérgezték sextilis nonusán, Róma 706. évében. Jelentette Gordianus, akit Nyomozónak hívnak.” Ez így kielégítő, polgár?
Nem feleltem semmit, csak elindultam kifelé, a bejáratot szegélyező oszlopok irányába. Hallottam, ahogy a hátam mögött tovább dohog.
– Nyomozó, mi? Talán inkább azzal foglalkozna, hogy előkeríti a gyilkost...
Lesétáltam a templom lépcsőjén, és odamentem a máglyához. Csak a földet bámultam, nem láttam semmit. Ahogy közeledtem, egyre erősebben éreztem a tűz forróságát. Amikor végül felemeltem a fejem, megpillantottam Kasszandrát a lángok között. A ravatalt felállították, hogy a temetésre egybegyűltek szemtanúi lehessenek testi valója elporladásának. A zenészek felgyorsították a tempót, és a gyászének helyett erőszakos, éles sirámba csaptak át. A fizetett siratók térdre borultak, öklükkel a földet csapkodták, sikoltoztak és jajgattak.
Egy váratlan fuvallat magasabbra korbácsolta a lángokat. A tűz moraját hangos reccsenések, roppanások és sistergő hangok szaggatták meg. Miközben a máglyát figyeltem, a lángok fokozatosan felemésztették Kasszandra testét, bekunkorították a haját, örökre elhervasztották, elszenesítették a bőrét, mindenét feketére kormozták, és örökre elpusztították a szépségét. A szél a szemembe fújta a füstöt, és a csípő érzésre a könnyeim is kibuggyantak. Megpróbáltam másfelé nézni – másfelé akartam nézni –, de nem tudtam. Ez a förtelmes látvány adott egy utolsó pillanatot, egy utolsót arra, hogy Kasszandra látványa belém ivódjon.
Benyúltam a tógám alá, és egy bőrből készült, rövid rudat vettem elő. Kasszandráé volt. Az összes hozzá tartozó tárgy közül ez az egy maradt meg. Egy darabig a kezemben szorongattam, aztán rádobtam a máglyára.
Éreztem, hogy Diana mellém lépett, majd meg is érintette a kezével a karomat.
– Papa, nézd!
Végre elszakítottam a tekintetemet a halotti máglyától. Kifejezéstelenül néztem a lányomra. Szeme – az az imádott, vibrálóan élő szempár – találkozott az enyémmel, aztán másfelé fordult. Követtem a pillantását. Már nem voltunk egyedül. Mások is eljöttek, hogy végignézzék Kasszandra megsemmisülését. Azalatt érkezhettek, amíg a templomban voltam, vagy amíg a tüzet bámultam. A különálló csoportok távol tartották magukat a máglyától, és félkör alakban szétszóródva álltak a hátunk mögött. Összesen hét csoportot számoltam össze. Egyenként fürkésztem végig őket, és nem akartam hinni a szememnek.
Heten jöttek el Róma leggazdagabb, leghatalmasabb, legkiemelkedőbb asszonyai közül a nekropoliszba, hogy végignézzék, ahogy Kasszandrát elhamvasztják. Nyilvánosan nem csatlakoztak a gyászmenethez, mégis ott voltak, hordszékükben meghúzódva, hozzátartozóikkal, testőreikkel és hordozó rabszolgáikkal körülvéve. Látszólag egyik sem vett tudomást a másik jelenlétéről, tisztes távolságot tartottak egymástól és tőlünk is. Egyenesen a halotti máglyát figyelték.
Szemügyre vettem őket, balról jobbra haladva.
Terentia volt az első, Cicero istenfélő, makulátlanul erkölcsös felesége. Férjét a polgárháború görög földre sodorta, Pompeius mellé, és ha a pletykáknak hinni lehet, a magára maradt Terentiának igen nehéz dolga volt a gazdálkodással. Ami azt illeti, az ő hordszéke volt a legszerényebb mind közül. A fülkét körülvevő, egykor vakító fehér függönyök piszkosszürkére fakultak, és itt-ott foltok csúfították el őket. De kétségtelenül az ő hordszéke volt a legnagyobb, és némi hunyorgás árán további két nőt fedeztem fel a belsejében. A lányát, Tulliát, Cicero szeme fényét is magával hozta. A másik nő elrejtőzött az árnyékban, de jellegzetes ruhájáról és hajviseletéről nyomban megállapítottam, hogy egy Vesta-szűz. Nem lehetett más, mint Fabia, Terentia lánytestvére, akit fiatalkorában hajszál híján élve eltemettek, miután megvádolták szüzességi fogadalma megszegésével.
A következő hordszékben Antoniát, Caesar jobbkezének, Marcus Antoniusnak unokatestvérét és feleségét pillantottam meg. Amikor Caesar Hispániába ment megütközni az ellenségeivel, Antoniusra bízta Itáliát. Most viszont mindketten Hellász északi részén tartózkodtak, ahol Pompeius ellen küzdöttek. Antoniát rendkívül vonzó asszonyként tartották számon. Engem soha nem mutattak be neki, így fel sem ismertem volna, ha nincs a hordszéke felső sarkain a két bronz oroszlánfej. Ez volt Antonius jelképe.
Jelenléte már csak a sorban rákövetkező asszony miatt is ámulatot ébresztett bennem. Bármelyik római felismerte volna a cifra, rózsaszín és aranyrojtokkal ékített, zöld hordszékről, mivel Cytheris, a színésznő felbukkanását mindig harsány pompa jelezte. Antonius szeretője volt, és az idő alatt, amíg a távol lévő Caesar megbízásából Antonius irányította Rómát, Cytheris nem is igyekezett titkolni a viszonyukat. Beutazta vele egész Itáliát. Az emberek „helyettes feleségnek” nevezték. A színésznőt a szépsége is híressé tette, noha én magam soha nem láttam elég közelről ahhoz, hogy megerősíthessem ezt a véleményt. Azok szerint, akik a korábbi gazdája, Volumnius bankár estélyein némajátékosként is látták, a színjátszáshoz is volt tehetsége, a legapróbb mozdulatokkal és leghalványabb arckifejezésekkel is egész érzelemsorozatot váltott ki a nézőkből – köztük nem kevés sóvárgást is. Antonia és ő rá sem néztek egymásra, talán meg is feledkeztek a másik jelenlétéről.
Azután a következő hordszékre esett a pillantásom, egy gyászos feketébe és sötétkékbe burkolt fülkére. Felismertem benne a kétszeresen is özvegy Fulviát. Először Clodius felesége volt, a radikális politikusé és népvezéré. Miután Clodiust négy évvel korábban a Via Appia mentén megölték, és ennek eredményeképpen káosz szabadult Rómára – visszatekintve ekkor kezdtek recsegni-ropogni a köztársaság meggyengült eresztékei –, Fulvia hamarosan ismét férjhez ment, és sorsát Caesar hőn szeretett ifjú hadvezérével, Gaius Curióval kötötte össze. Csak hónapok teltek el azóta, hogy Africából hír érkezett Curio szörnyűséges végzetéről; arról, hogy a feje Juba király trófeájaként végezte. Némelyek Róma legszerencsétlenebb asszonyának nevezték Fulviát, de én tudtam, hogy rettenthetetlen lélek lakozik benne, hiszen személyesen is ismertem. A hordszékben az anyja, Sempronia is mellette ült, akitől Fulvia azt a bizonyos hősiességet örökölte.
Ahogy pillantásom továbbsiklott a következő hordszékre, őszintén megrökönyödtem, mert úgy tűnt, a képtelenségek egyre csak sokasodnak. Jellegzetes, kéjsóvár testtartásáról könnyű volt felismerni Faustát, Sulla diktátor hírhedten buja lányát, aki temérdek díszpárnáján pihent. Harminc évvel a halála után a diktátor rövid, vérgőzös uralkodásának emléke még mindig ott kísértett Rómában. (Egyesek tudni vélték, hogy akárki is kerül ki győztesen a polgárháborúból, Caesar vagy Pompeius, Sulla könyörtelen példáját fogja követni, és az ellenségei levágott fejével fogja teletömni a Forumot.) Mialatt Sulla szelleme a Forumon bolyongott, a lánya a mendemondák szerint Róma legromlottabb köreiben forgott. Fausta még a száműzött bandavezér, Milo felesége volt, igaz, csupán névlegesen. Caesar – szándékosan – egyedül Milót hagyta ki a sorból, amikor Róma elhagyása előtt nagylelkűen közkegyelmet adott a politikai száműzötteknek. Milo megbocsáthatatlan bűne az volt, hogy négy évvel ezelőtt végzett gyűlölt riválisával, Clodiusszal a Via Appián. A bíróság ítélete szerint Fausta férje volt az, aki (először) özveggyé tette Fulviát. Vajon a két nő tudott egymás jelenlétéről? Ha tisztában is voltak vele, nem adták több jelét, mint Antonia és Cytheris. Ebben az időszakban mindenkit az tartott izgalomban, hogy Milo állítólag megszökött a száműzetésből, és felkelést szított vidéken. Mit tudott erről Fausta? Miért jött el Kasszandra temetésére?
A következő hordszék körül gyűlt össze a legnagyobb testőrcsoport: ragyogó, elefántcsont rudakból és aranyszállal teliszőtt fehér drapériákból álló kupolát vettek körbe, melyet bíborszínű szegély tarkított. A nagy Caesar felesége, Calpurnia ült a hordszékben. Miután Marcus Antonius távozott Rómából, hogy Caesar oldalán harcoljon, sokan úgy vélték, hogy Calpurnia a férje távollétében Caesar szeme és füle. Caesar tíz évvel korábban vette feleségül, egyesek szerint kizárólag a politikai haszonszerzés reményében, mivel Calpurniában önmagához hasonlóan törekvő társra talált. Azt pletykálták, hogy rendkívül keményfejű asszony, és túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy babonákkal foglalkozzon. Miért látogatott mégis el a nekropoliszba, az őrült jósnő temetésére?
Már csak egy hordszék maradt, kicsivel távolabb a többihez képest. Amikor pillantásom ráesett, egy szemvillanásnyi időre a szívem is megállt. A hordszék tulajdonosát nem lehetett látni, pusztán az egyik ujját, amely éppen csak annyira nyitotta szét a függönyt, hogy az asszony kiláthasson. De én nagyon is jól ismertem azt a hordszéket, a vörös-fehér csíkokat. Nyolc évvel korábban a benne ülő asszony volt Róma egyik legismertebb matrónája, aki csiricsáré ízléséről és léha felfogásáról vált hírhedtté. Aztán elkövette azt a hibát, hogy elhidegült ifjú szeretőjét bíróság elé rángatta, és így Cicero útját is keresztezte. Ennek következményeképpen rettenetes nyilvános megaláztatás lett az osztályrésze, amely után nem volt képes többé talpra állni. Nem sokkal később a fivére (és egyesek szerint szeretője), Clodius életét vesztette a Via Appián, és ekkor az asszonyban az elevenség utolsó lángja is kihunyt. Annyira elzárkózott az emberektől, hogy sokan halottnak hitték. Kasszandra előtt ő volt az egyetlen asszony Rómában, aki kis híján összetörte a szívem. De mit keresett a temetőben ezen a napon Clodia – a gyönyörű, talányos Clodia, Róma egykor legveszélyesebb némbere, akit mára elfeledtek? Miért osont be a nekropoliszba rejtőzködve, szinte settenkedve a többi asszony között?
Egyik hordszékről a másikra vándorolt a tekintetem, és szinte forgott velem a világ. Egyedülálló élmény volt ezt a sok kiemelkedő asszonyt egy helyen, egy időben látni; egészen elképedtem. Mégis, mind a heten megjelentek, szétszóródva az égő máglya körül, mint a csatára készülő seregek, amikor felállítják sátraikat a harcmezőn. Terentia, Antonia, Cytheris, Fulvia, Fausta, Calpurnia és Clodia – Kasszandra temetése összehozta őket. De miért nézték meg az elhamvasztását? Hogy meggyászolják? Hogy megátkozzák? Hogy kárörvendőn szórakozzanak a pusztulásán? Olyan távol voltak, hogy nem láthattam az arckifejezésüket.
A mellettem álló Diana karba fonta a kezét, és magára öltötte az anyjától örökölt fondorlatos, metsző pillantását.
– Biztos közülük volt valaki – jegyezte meg. – Biztos vagyok benne, papa, hogy valamelyik jelen lévő asszony gyilkolta meg.
Megborzongtam, noha a lángok forróságot leheltek rám. Szaporán pislogtam a szemembe sodródó füsttől és parázstól, majd ismét a máglya felé fordultam. A tűz időközben még többet megemésztett Kasszandrából, még többet vett el belőle tőlem, és nekem máris nagyon hiányzott. A mardosó füsttel dacolva még nagyobbra nyitottam a szemem. A felállított ravatalon feketéllő maradványokra meredtem: most már az egész egy izzó szénágyra emlékeztetett. A muzsikusok tovább játszották az éktelen gyászzenét. A siratók az ég felé sikoltoztak.
Fogalmam sincs, mennyi ideig néztem a lángokat, de amikor végül újra megfordultam, mind a hét asszonynak hűlt helyét találtam. A hordszékek és a kíséretek is úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna.
Kasszandrát utoljára a halála napján láttam – akkor valóban láttam, belenéztem a szemébe, és nemcsak halandó porhüvelye állt előttem, hanem a benne lakó szellem is.
Sextilis nonusán jártunk, nem sokkal múlt dél. A vásár napja volt, már amennyire abban az időben, a szűkösség és az őrült áremelkedések idején Rómában vásárt lehetett tartani. Bethesda aznap elég jól érezte magát ahhoz, hogy elhagyja a házat. Én is vele mentem, Dianával együtt. Sőt, a vejem, Davus is elkísért minket. Azokban a bizonytalan napokban csak hasznomra válhatott egy Davushoz hasonló izomkolosszus jelenléte, akárha testőröm lett volna.
Retket kerestünk a piacon. Bethesda, aki már jó ideje betegeskedett, úgy döntött, hogy a retek – és csakis a retek – fogja meggyógyítani.
Átmentünk a palatinusi házamtól a Capitolinus túlsó oldalán lévő piactérre, amely nem messze helyezkedett el a Tiberistől. Árustól árusig sétáltunk, de hiába kutattunk olyan retek után, amely kielégítette volna Bethesda puhatolózó, szőrszálhasogató tekintetét. Az egyiket fekete pöttyök borították, a másik túl hosszúkás volt és puha, a harmadikon egy arcot vélt felfedezni (hajat levelekből, szakállat kunkori gyökerekből), mely egy gátlástalan foltozóvargát juttatott eszébe a múltjából. Igaz, ami igaz, nekem sem nyerték el a tetszésemet. Még Caesar távozása előtt kinevezett magiszterek összes erőfeszítése ellenére állandósult a gazdasági zűrzavar, sőt végeérhetetlennek tűnt. Nem állítom, hogy tökéletesen kiismerem magam a római gazdaság útvesztőiben – az élelmiszer-előállítás, a piacra való szállítás, a leendő termésre felvett kölcsön, a rabszolgák ellátása és élelmezése, valamint a szökött rabszolgák pótlása (amire ezekben a napokban különösen égető szükség volt), a folyamatos, idegőrlő kötélhúzás hitelezők és adósok között – de annyit bizonyosan tudtam: a világot kettéhasító háború egyúttal a fogyasztásra alkalmas retkek hiányát is jelenti.
Azt javasoltam Bethesdának, hogy vegyünk inkább sárgarépát, mert abból legalább láttam egy-két vonzóbb darabot. Az asszony azonban makacsul állította, hogy az általa megálmodott levesbe nem lehet mást tenni, csak retket. Mivel ez gyógyító levesnek készült, és nem az én ízlésemnek kellett megfelelnie, hanem az ő állapotának, inkább becsuktam a számat. Bethesda hónapok óta szenvedett valami nehezen meghatározható, hosszúra nyúló betegségtől. Én ugyan kételkedtem benne, hogy egy leves javíthat a helyzetén, de nem tudtam jobb gyógymódot kitalálni.
Így hát sorra jártuk a kofákat, és tovább kerestük az eszményi retkeket. Még szerencse, hogy nem olajbogyó után kutattunk, mert azt az igazgyöngy árában mérték. Könnyebb volt penészes kenyeret találni, bár az is majdnem olyan sokba került.
A hátam mögül hallottam Davus gyomrának korgását. Tagbaszakadt fickó volt, csak annyi élelemtől lakott jól, mint két átlagos termetű férfi, és az utóbbi napokban nem kapta meg azt a mennyiséget. Arca megnyúlt, és a csípője is olyan vékony lett, mint egy kisfiúé. Diana sokat aggódott miatta, attól tartott, hogy kiszárad, vagy egyszer csak elfújja a szél, de megnyugtattam, mondván, hogy amíg olyanok a lábai, mint a fatörzsek, és olyan a válla, mint egy vízvezeték boltívét tartó oszlop, nem kell idegeskednünk.
– Heuréka! – kiáltott fel hirtelen Bethesda. A matematikus Arkhimédész híres mondatát idézte, bár kétlem, hogy valaha is hallotta az ő szájából. Odasiettem az asszony mellé. Valóban gyönyörű csokor retket tartott a kezében, kemény, vörös darabokat zöld levéllel és hosszú, tekergő gyökérrel. – Mennyi? – kérdezte, és lendületességével némileg rá is ijesztett az árusra.
A férfi gyorsan összeszedte magát, és szélesen elmosolyodott, mert hamar rájött, hogy elszánt vásárlóval áll szemben. Elképesztő összeget nevezett meg.
– De hiszen ez rablás! – csattantam fel.
– Nézd, milyen pompásak! – kínálgatta a portékáját, és odanyúlt a Bethesda kezében tartott retkekhez, hogy megsimogassa őket, mintha legalábbis színaranyból lennének. – Még láthatod rajtuk a jó etruszk termőföldet is. Szagold csak meg őket! Ez a forró etruszk napsütés illata!
– Ez csak retek! – tiltakoztam.
– Csak retek? Akkor menj csak, polgár, nézz körbe a piacon, keress hasonlóan szépet, majd meglátjuk, mekkora sikerrel jársz! Tessék, menj csak! Akár fogadhatunk is. Nekem csak várakoznom kell.
Azzal kikapta a retket Bethesda kezéből.
– Nem tudom kifizetni – közöltem. – És nem is akarom.
– Akkor valaki más majd kifizeti – vágta rá a kofa, élvezve helyzeti előnyét. – Az árból nem engedek. Ez a Rómában fellelhető legszebb retek, és a vevő vagy megfizeti az árát, vagy mehet tovább nélküle.
– Talán... – Bethesda összevonta sötét szemöldökét. – Talán kettő is elég lesz. Vagy csak egy. Igen, egy is elég, ebben biztos vagyok. Egyet meg tudnánk venni, igaz, uram?
Belenéztem a barna szempárba, és lelkiismeret-furdalás hasított belém. Bethesda több mint húsz éve volt a feleségem. Korábban az ágyasomként szolgált a házamban. Szinte még gyerek volt, amikor elhoztam Alexandriából, zabolátlanul szabad ifjúkorom derekán. Szépsége és tartózkodó modora – ó igen, rabszolga státusza ellenére roppant méltóságteljes és tartózkodó volt – szinte őrjítő szenvedélyt korbácsolt fel bennem. Később egy kislányt is szült nekem: egy szem gyermekünket, Dianát. Ez már azután történt, hogy felszabadítottam, és feleségül vettem, amit követően Bethesda hamar beletanult a római matróna szerepébe. Ezt a szerepet nem volt mindig könnyű eljátszani, különösen nem egy néhai rabszolgának, aki egy egyiptomi anyától és egy zsidó apától született Alexandriában, és nehezen barátkozott meg a római szokásokkal. De sohasem hozott szégyent rám, sohasem csalt meg, és nem adott okot rá, hogy megbánjam a döntésem. Rengeteg sorscsapást vészeltünk át közösen, sokszor álltunk egymás mellett a legnagyobb veszélyek közepette, ahogy a felhőtlen, örömteli időszakokat is egymással osztottuk meg. Lehet, hogy az utóbbi hónapokban kissé elhidegültünk egymástól, de ezt a nehéz körülményeknek róttam fel. Mintha a világ a varratainál készült volna szétszakadni. Némely családokban a fiúk fegyvert fogtak az apjuk ellen, másutt a feleségek hagyták cserben a férjüket, hogy a fivéreik oldalára álljanak. Ezekhez képest eltörpültek a Bethesda és énközöttem feszülő, hosszú hallgatások és az egyre hangosabb hétköznapi kis veszekedések. Egy olyan világban, ahol az ember már a retket sem engedhette meg magának, a türelem is ritka kincsnek számított.
Persze az sem segített a helyzeten, hogy örökösen szembetaláltuk magunkat lányunk és vejünk párosával, ami oly feltűnő ellentétben állt a miénkkel. Eleinte közöttük is hatalmas társadalmi különbségek voltak, hiszen Diana szabadnak született, Davus viszont rabszolgának, és számomra kezdettől fogva áthidalhatatlannak tűnt a szakadék Diana éles felfogása és Davus egyszerűsége között. De kettősük elválaszthatatlannak bizonyult. Folyton egymáshoz értek, örökké becéző szavakat suttogtak egymás fülébe, még a házasságuk negyedik évéhez közeledvén is. Azt sem állíthattam, hogy vonzalmuk kizárólag a testiségen alapul. Gyakran előfordult, hogy őszinte beszélgetésbe merülve találtam őket a házamban. Vajon miről tudtak ennyit beszélni? Feltehetőleg Diana szüleinek házasságáról, gondoltam magamban...
De a bűntudatot, ami ott, a piacon rám tört, nem a hosszú hallgatások és a nyavalyás kis marakodások szülték. Még az a nagy perpatvar sem okozta, ami a Massiliából való hazatérésem után tört ki közöttünk az előző év őszén. Akkor egy újabb éhes szájat hoztam a házamba – barátomat, Hieronümoszt –, és ezzel egy időben kitagadtam a fogadott fiamat, Metót. A bejelentés szinte szétrobbantotta a családot, ám idővel csillapodott a döbbenet és a bánat is. De nem, mégsem emiatt furdalt a lelkiismeret. Nem a háztartás szűkössége és nem is a családi viszonyok borzolták fel a kedélyemet. Kasszandra miatt vádoltam magam.
És ezek után Bethesda – aki mindennap rosszullétre panaszkodott, olyan kórság kerítette a hatalmába, amit egyetlen felcser sem tudott megnevezni – a fejébe vette, hogy retekre van szüksége; nyomorult férje pedig csapdába esett egy mohó kereskedő és a saját bűntudata között.
– Nem csak egy retket veszek neked, asszony – mondtam végül halkan. – Megveszem az egész csokrot. Davus, nálad van a pénzes erszény. Add oda Dianának, hadd fizesse ki!
Diana átvette az erszényt a férjétől, meglazította a száját összefogó szíjakat, és lassan belenyúlt, bár megszaporodtak a ráncok a homlokán.
– Biztos, ezt akarod, papa? Ez rengeteg pénz!
– Hát persze hogy biztos! Fizesd ki a gazembert!
Az árus kitörő lelkesedéssel figyelte, ahogy Diana az érméket számolja, majd beleejti őket türelmetlen markába. Végre lemondott a retkekről. Bethesda a melléhez szorította a zöldséget, és úgy nézett rám, hogy a szívem is elolvadt. Régen láthattunk az arcán olyan ragyogó mosolyt, amilyen ekkor kiült rá. Legalább húsz évvel fiatalabbnak nézett ki, illetve még annál is fiatalabbnak – hálás, bizalommal teli kisgyereknek látszott. Kisvártatva azonban valami árnyék suhant át az arcán, a mosoly lehervadt róla, és hirtelenjében tudtam, hogy megint rosszabbul érzi magát.
Megérintettem a karját, és belesuttogtam a fülébe:
– Hazamenjünk?
Ebben a pillanatban zűrzavar támadt a piac egy másik részén: fém ütődött egymáshoz, tárgyak gurultak végig az utcaköveken, cserépedények törtek ripityára. Egy férfi felordított, egy nő felsikoltott.
– Ez ő! Az őrült asszony!
Megfordultam. Kasszandra botorkált felém. Kék tunikája elszakadt a nyakánál, és lecsúszott az egyik vállán. Aranyszőke haja borzasan meredt az égnek. Arcán téboly tükröződött. Már többször láttam ilyennek, kivált amikor görcsök közt látomásai támadtak – de ahogy a szemembe nézett, kimondhatatlan rémületet láttam a pillantásában, és a vér is megfagyott az ereimben.
Széttárt karral rohant oda hozzám, és útközben majdnem megbotlott.
– Gordianus, segíts! – kiáltotta.
Rekedt, elgyötört hangon beszélt. Összeroskadt a karjaim között. A hátam mögött álló Bethesda riadtan ejtette el a retket. Kasszandra térdre esett, és engem is magával rántott.
– Kasszandra! – nyögtem. Próbáltam suttogni. – Ha ez valami színjáték...
Megszorította a karomat, és felüvöltött. Vonaglott a teste.
Diana letérdelt mellém.
– Papa, mi történt vele?
– Nem tudom.
– Beleköltözött az isten – hallatszott Bethesda félelemmel teli hangja a magasból, a hátam mögül. – Ugyanaz az isten, aki a próféciákat küldi belőle, most szét akarja szakítani.
Jókora tömeg gyűlt körénk, és egyre beljebb nyomakodott.
– Vissza, mindenki! – ordítottam rájuk.
Kasszandra megint belém markolt, ám egyre gyengült a szorítása. Szemhéja megrezzent, majd elernyedt. Mozgatta ugyan az ajkát, de nem mondott semmit.
– Mi a baj, Kasszandra? Mi történt? – suttogtam.
– Méreg – felelte, majd elcsuklott a hangja. Alig hallottam valamit a tömeg morajlásától. – Az a nő... megmérgezett!
– Ki? És mit adott neked?
Olyan közel került az arcunk egymáshoz, hogy éreztem erőtlen leheletét. Hatalmas volt a szeme, és fekete pupillái annyira kitágultak, hogy kék írisze szinte teljesen eltűnt.
– Valamit... tett... az italba... – motyogta bágyadtan.
Megint megvonaglott, aztán mozdulatlanná dermedt. Egy utolsó, elnyújtott, szokatlanul hűvös fuvalmat éreztem az ajkamon. A karomba markoló ujjak elernyedtek. Szeme nyitva maradt, de az élet szikrája kihunyt benne.
A sokadalom szinte megrohamozott minket. Nekem lökték Dianát, aki felsikoltott. Davus ráordított a bámészkodókra, hogy takarodjanak, és meglengette az öklét azok felé, akik nem távoztak elég gyorsan. Miközben az emberek elszállingóztak, beszélgetések foszlánya ütötte meg a fülemet.
– Láttad? Az öreg karjai közt halt meg!
– Kasszandra... így szólították.
– Úgy hallottam, háborús özvegy volt. Belebolondult a gyászba.
– Nem, nem, nem! Britannus volt, a messzi északról került ide. Azok mind féleszűek. Kékre festik a bőrűket.
– Nekem ő nem tűnt kéknek! Ami azt illeti, kifejezetten szép volt...
– Én azt hallottam, hogy egy Vesta-szűz volt, aki megszegte a fogadalmát, és ezért eltemették élve. Valahogy kikaparta magát a föld alól, de az elméje végleg megbomlott.
– Szamárság! Veled mindent meg lehet etetni?
– Én csak annyit tudok, hogy látta a jövendőt.
– Tényleg? Hát akkor ezt is előre kellett volna látnia.
Nagyot nyeltem. Meg akartam csókolni Kasszandrát, de magamon éreztem a feleségem és a lányom tekintetét. A mellettem térdelő Diana felé fordultam. Milyennek láthatta a lányom az arcomat, hogy ilyen heves szánalommal és zavarodottsággal nézett vissza rám? Felpillantottam Bethesdára. Egy hosszú pillanatig semmiféle érzelmet nem mutatott – aztán hirtelen rémülten vonta fel a szemöldökét.
– A retkek! – kiáltotta, és mindkét kezét az arcára csapta.
A nagy kavarodásban valaki ellopta a retkeket.
Először a Forumon láttam Kasszandrát. Januarius közepén jártunk, és utólag, ahogy az ujjaimon összeszámoltam, rá kellett döbbennem, hogy az első találkozástól az utolsóig alig hét hónap telt el. Milyen rövid ideig ismerhettem! Mégis, olykor úgy érzem, egész életemnek részese volt.
Azért emlékszem ilyen pontosan a napra, mert akkor érkezett a hír Rómába, hogy Caesar sikeresen átkelt a Földközi-tengeren Brundisiumból Hellász északi részének partjaira. A város napokig a lélegzetét visszafojtva várta, hogy milyen eredményt hoz ez a merész lépés. Az ősz szakállú önjelölt bölcsek, akik egész álló nap a Forumon pletykálkodtak és civakodtak, most kivételesen mind egyetértettek abban – akár Caesar, akár Pompeius oldalán álltak –, hogy őrültség volt télen megkockáztatni a tengeri átkelést, főleg mivel a Földközi-tengert köztudomásúlag Pompeius uralta, az erősebbik flotta irányítója. Egy váratlan vihar percek alatt a tenger fenekére száműzhette Caesart a katonáival együtt, tiszta időben pedig Pompeius jelentett fenyegetést, hiszen könnyedén bekeríthette a kisebb flottát, és akár el is pusztíthatta volna az egész sereget még a partraszállás előtt. Ennek ellenére Caesar, miután a saját szájíze szerint mindent elrendezett Rómában, eltökélte, hogy a hadszínteret átviszi Pompeiushoz, márpedig ehhez át kellett kelnie a vízen.
A megelőző év során, onnantól fogva, hogy átkelt a Rubiconon, és kiűzte a halálra vált Pompeiust Itáliából, Caesar minden lehetséges eszközzel igyekezett bebiztosítani uralmát a Nyugat fölött: gall erődítményeiből seregeket toborzott; megsemmisítette Pompeius alakulatait Hispániában; megostromolta Massiliát, melynek lakói Pompeius oldalára álltak; majd elérte, hogy átmenetileg diktátorrá válasszák, és így saját kénye-kedve szerint jelölhessen ki magisztereket Róma élére. Eközben Pompeius, aki összezavarodva, szétzilált haderővel menekült el a városból, a tenger túlsó partján, Hellászban próbált erőt gyűjteni, és továbbra is makacsul állította, hogy Róma igazi irányító testületét ő és száműzött társai képezik. Rávette a keleti uralkodókat, hogy rengeteg pénzt és jókora seregeket küldjenek neki, ráadásként egy óriási hadiflottát is felállított, amelyet azóta az Adriai-tengeren állomásoztatott, azzal a kifejezett szándékkal, hogy Caesart Itáliában tartsa, amíg fel nem készül az összecsapásra.
Melyikük lehetett előnyösebb helyzetben annak a végzetes évnek a kezdetén? Ezt a kérdést fejtegettük vég nélkül, mindnyájan, akik azokban a bizonytalan napokban rendszeresen megfordultunk a Forumon. A bágyadt téli napfényben vagy a kincstár lépcsőjén üldögéltünk (amit Caesar valósággal kifosztott a seregek felállításához), vagy – mint azon a napon is – egy széltől védett helyet kerestünk Vesta templomának közelében, hogy ott hányjuk-vessük meg a nap eseményeit. Többes számban kell említenem a résztvevőket, hiszen magamat is a fáradhatatlan szószátyárok közé sorolom, noha a többieknél kevesebbszer jártattam a szám.
Általában csak hallgattam őket, és arra gondoltam, mennyi semmirekellő félművelt okoskodik a Forumon, akik túl öregek, gyengék vagy nyomorékok ahhoz, hogy bármelyik oldal érdekében, leküzdhetetlen vágytól hajtva fegyvert ragadjanak. Ahhoz sem voltak elég gazdagok, hogy valamelyik oldal aranyat vagy gladiátorokat remélhessen tőlük. A hadurak tehát ránk sem hederítettek, ezért szabadon lebzselhettünk a Forumon, kifejthettük véleményünket a legutóbbi híresztelésekről, marakodhattunk, sértegethettük egymást, és csikorgathattuk a fogunkat, tehetetlenül várva, hogy az általunk ismert világ lassan darabjaira hulljon.
– Mit számít, hogy Caesaré a Nyugat, amikor Ázsia minden kincse és Egyiptom összes gabonája Pompeius rendelkezésére áll? – Ezt a kérdést egy szelídebb szavú férfi tette fel, akit Manliusnak hívtak, és akit egyformán aggasztott a pusztítás mértéke mindkét oldalon. Manlius nem bírta az erőszakot. – Nem értem, miért olyan fontos Caesarnak átkelni a tengeren. Egyenesen Pompeius csapdájába sétál bele. Irgalmatlan mészárlás lesz ebből!
– Miért olyan fontos neki az átkelés? Egyértelmű. Ha egyszer szemtől szemben állnak egymással, kard csattan kardnak, azonmód Caesar kerekedik felül – magyarázta a félkarú Canininus, aki, ha háborús történeteinek hinni lehetett, sokkal több tapasztalatot szerzett a harctéren, mint a többiek együttvéve. Jobb karját Caesar oldalán küzdve vesztette el Galliában, és hálás imperatora nagylelkű öregségi járadékot utalt ki neki. – Caesar embereit megedzette az állandó csatározás. Évekig tartott a galliai hódító hadjárat, aztán jött a bevonulás Rómába, és végül az őrült iramú üldözés Brundisiumba... Pompeiusnak csak hajszál híján sikerült egérutat nyernie! Legutóbb meg körbeportyázták Hispániát, hogy végleg leszámoljanak Caesar ottani ellenségeivel.
– Kifelejtetted Massilia ostromát!
Ezt Hieronümosz barátom tette hozzá, a görög származású massiliai, az egyetlen a csoportban, aki nem volt római polgár. A többiek csak azért tűrték el a jelenlétét, mert egyrészt én voltam a pártfogója, másrészt egy kicsit tartottak tőle. Caesar ostroma alatt az a kegyetlen sors jutott neki osztályrészül, hogy Massilia papjai őt választották feláldozandó bűnbaknak. Magára kellett vállalnia a város bűneit, majd a legkritikusabb helyzetben a halálával kellett volna megmentenie Massiliát a pusztulástól. A város csakugyan megmenekült, de a sors különös fintora folytán Hieronümosz is kikerült a halál torkából, és onnantól fogva az én római házamban tengette életét. Magas volt, kifejezetten megnyerő külsejű, habár egészen sajátságos modorú. Massilia egyik nagyobb hatalmú családjának sarjaként kezdte életét, de többnyire koldusként hányta-vetette a sors, ezért a bukott arisztokrata dölyfössége keveredett benne az alvilági életben jártas túlélő cseles gyakorlatiasságával. Gyakran játszotta a bíró szerepét a mi kis csoportunkban, mivel sem Caesar, sem Pompeius táborát nem erősítette.
Canininus felhorkantott.
– Massilia ostroma! Majdnem meg is feledkeztem róla! Massilia egy bosszantó kis pörsenés Gallia fenekén! Caesar egyszerűen odaküldte Treboniust, hogy felszúrja, mielőtt teljesen elfertőződne.
Hieronümosz felvonta az egyik szemöldökét. Mennyire megvetette a szülővárosát, amíg ott élt, és amíg a halálra készülődött! Amióta elhagyta Massiliát, egyetlen sóvárgó megjegyzést sem hallottam tőle, vagyis jelét sem adta honvágynak. Most mégis szíven ütötte a római megvető megjegyzése, a minősíthetetlen hangnem, amellyel görög ősei városát illette.
– Ha Massilia „felszúrása”, ahogy te mondod, tényleg egy jelentéktelen lépés volt – folytatta Hieronümosz szárazon, kissé mesterkélt latinsággal – akkor miért jutalmazta Caesar Treboniust azzal, hogy egy évre megtette a város praetorának, és miért bízta rá, hogy hajtsa végre a saját tervét a római gazdaság réseinek betömésére? Ilyen fontos feladatot egy Caesarhoz hasonló nagy ember csak olyannak ad, aki már bizonyította vitézségét. Ezek alapján úgy vélem, hogy Caesar sokkal jelentősebb teljesítménynek ítélte Massilia bevételét, mint te, barátom.
– Kezdjük ott, hogy Caesar nem „tette meg” a város praetorának Treboniust! – csattant fel Canininus. – A szavazók választották meg.
Erre a csoport Pompeius-párti része kifütyülte Canininust.
– Ostobaság! – mondta a hangadójuk, Volcatius, aki idős ember létére letaglózóan erős hanggal büszkélkedhetett. – Rómában most már csak a csőcselék maradt szavazónak, és ők mindig arra teszik a voksukat, akire Caesar rámutat. Pompeiusnak és az optimatáknak az életüket kellett menteniük, amikor Caesar átkelt a Rubiconon, csak az olyan erőtlenek nem tudtak velük tartani, mint én. Ilyen körülmények között hogyan is tükrözhetné egy választásnak gúnyolt színjáték az emberek igazi akaratát? A legutóbbi választás is jókora botrányba fulladt: idétlen némajáték volt, azzal a kizárólagos céllal, hogy Caesar kegyeltjeit uralmi pozícióba segítse. Törvénytelen, kusza cirkusz, nem több...
– Jaj, kérlek, Volcatius, ne kezdd már megint! – nyögött fel Canininus. – Még a következő választások idején is a legutóbbi választások miatt fogsz siránkozni.
– Ha a következő kör is olyan korrupt és céltalan lesz, mint az előző, bizony nem tartom majd féken a nyelvem!
– Korrupt, talán... – Canininus vállat vont, és elvigyorodott. – De céltalannak azért nem mondanám. Elérte a célját: Rómát egy irányító testület vezeti, akár tetszik neked, akár nem. Legjobb lesz, ha hozzászoksz, és továbblépsz! – Canininus rosszindulatúan felnevetett, és a caesari klikk vehemensebb része is követte a példáját. – De visszatérve arra a témára, amit még a kelletlen politikai kitérő előtt próbáltam kifejteni: katonai szempontból Caesar van előnyben, mert nála van a harcra kész seregek színe-java.
A szelíd Manlius, aki az elején felvetette a témát, kételkedésének adott hangot.
– Azt mondod, hogy Caesar seregei harcedzettek. De vajon nem fáradtak még bele a harcba? Egy részük fel is lázadt, amikor hazafelé tartottak Hispániából...
– Igen, és Caesar azonnal ki is végeztette a zendülés vezetőit, a többieket meg rávette, hogy álljanak ismét az ő oldalára – közölte Canininus. – Ő aztán tudja, hogyan kell leverni egy zendülést, hiszen született népvezér! Te soha nem voltál katona, Manlius, hogy is érthetnéd ezeket a dolgokat?
– Pompeiusnak csaknem egy éve volt arra, hogy összeszedje az erejét, és felkészüljön – jegyezte meg Manlius, elengedve a sértést a füle mellett. – Frissen, sértetlenül fognak fegyvert. Ez is jelenthet némi előnyt.
– Ha engem kérdezel, szerintem elpuhultak ettől a hosszú várakozástól – mondta Canininus.
– Pompeius seregei létszámban is nagyobbak! – vetette ellen Manlius. – Azt mondják, hogy a római légiókon túl Krétáról és Asszíriából is gyűjtött íjászokat, Thesszáliából is szerzett parittyásokat, és százával hozatta a lovasságot Alexandriából...
– Pompeius haderejéről mindössze kósza pletykák keringenek. Az emberek mindig eltúlozzák a valódi számokat – közölte Canininus.
– De Pompeius flottája nem a képzelet szüleménye – szólt közbe Hieronümosz. – Kétségtelen tény. Az emberek hónapok óta látnak gályákat az Adriai-tengeren, százával érkeznek a Földközi-tenger keleti részéből. Mindegy, hogy Caesar emberei harcedzettek vagy harcban megfáradtak, ha egyszer képtelenek lesznek átjutni a túlpartra.
– Az időzítés nem is lehetne rosszabb – mosolygott baljóslatúan a Pompeius-pártiak legharsányabbika, Volcatius. – Beköszöntött a tél. Boreas bármikor lehelhet egy olyan vihart északról, hogy bugyborékoló üstté változtatja a tengert, mielőtt a hajóskapitányok akár egy imát rebeghetnének Neptunushoz. Azt mondják, Caesar kikérte a jósok véleményét, mielőtt elhagyta Rómát, és csak szerencsétlen előjeleket kapott. A madarak dél helyett északnak repültek, és egy veréb megtámadott egy keselyűt... Rossz ómenek! Csakhogy Caesar hallgatásra kötelezte a jósokat, nehogy a seregei értesüljenek erről, és újabb zendülés törjön ki.
– Hazugság! – förmedt rá Canininus. – Gyalázatos hazugság!
Volcatius felé indult, de a többiek lefogták. Hieronümosz csodálkozva figyelte a megvadult, félkarú rómait, aki rá akarta vetni magát a csoport legöregebb, ősz szakállú tagjára.
Ezalatt én egy szót sem szóltam. Mind ez idáig sikerült – többé-kevésbé – semlegesnek maradnom a Pompeius és Caesar közötti torzsalkodásban. Mint csaknem az összes római polgárt – kivált azokat, akik szerepet játszottak a város közéletében –, engem is szoros szálak kötöttek mindkét oldalhoz. A hűség és az ellenségeskedés váltakozása páratlanul szövevényessé tette a hozzájuk fűződő viszonyomat, és ezt a munkám természetének köszönhettem. Vadászkopót játszottam Cicerónak, vagyis kiszimatoltam és kitúrtam a földből az igazságot a hatalmas és kevésbé hatalmas emberekről, akiket tucatnyi különböző váddal illettek – például azzal, hogy megrontottak egy Vesta-szüzet, vagy meggyilkolták a saját apjukat. Pompeiusszal és Caesarral is találkoztam, munkám során kapcsolatba is léptem velük, ahogy számtalan szövetségesükkel is. Láttam őket a pályájuk csúcsán és legmélyén is. A gondolat, hogy Róma sorsa elkerülhetetlenül valamelyikük kezébe kerül majd – hogy Caesar vagy Pompeius király lesz, vagy valami hasonló –, félelemmel töltött el. Nem éreztem nosztalgiát a régi világrend után, nem hiányoztak a római szenátus totyogó, kicsinyes, mohó és gyakran balga határozatai, meg a rakoncátlan köztársaság sem, amit megkíséreltek irányítani. Csak egyvalamiben voltam biztos: a római polgárok nem arra születtek, hogy egy király alattvalói legyenek – legalábbis az én generációm polgárai biztosan nem. A fiatalabb nemzedéknek már egészen más elképzelései voltak...
A gondolataim hamarosan – mint ebben az időben oly sokszor – Meto felé kanyarodtak.
Meto miatt mentem Massiliába az előző évben, hírek után kutatva az eltűnt fiamról. Névtelen forrásból ugyanis arról értesültem, hogy Caesar kémeként életét vesztette a városban. Mennyire szerette Meto Caesart, akit évek óta rendületlenül szolgált Galliában! Mivel rabszolgának született, soha nem válhatott olyan tisztté, mint Caesar többi hadnagya, ennek ellenére nélkülözhetetlenné tette magát az imperator mellett. Magántitkárként jegyezte le a visszaemlékezéseit, és Caesar megosztotta vele a szállását is – sőt egyesek szerint az ágyát is. Végül élve találtam meg Metót Massiliában, de az események fordulatai olyan visszatetszést keltettek bennem, hogy hátat fordítottam Caesarnak – és a fiamnak is. Olyan szavakat mondtam ki, amiket nem lehet visszaszívni. Nyilvánosan kitagadtam Metót, azaz kijelentettem, hogy ezentúl nem a fiam.
Hol járhatott most Meto? Azóta a sorsdöntő massiliai találkozás óta semmit sem hallottam felőle. Feltételeztem, hogy Caesar mellett maradt, visszatért vele Rómába, aztán követte Brundisiumba, hogy vele együtt kíséreljen meg átkelni az Adriai-tengeren. De hol lehetett ebben a pillanatban? Még azt sem lehetett kizárni, hogy a tenger mélyén fekszik, magával Caesarral együtt. Kisfiú korában, amikor először találkoztam vele Baiae tengerparti városa mellett, még nem tudott úszni. Valamikor megtanulhatott – talán hogy Caesar kedvében járjon –, mert az úszás mentette meg az életét Massiliában. Ám még a legerősebb úszó sem maradhat életben, ha a hajója elsüllyed az Adriai-tenger közepén. Elképzeltem Metót a vízben, sebesülten, rémülten, ahogy megpróbál a felszínen maradni, amíg a hideg tajték össze nem csap a feje fölött, és meg nem tölti sós vízzel a tüdejét...
Hieronümosz oldalba bökött a könyökével. Átnéztem a civódó Canininus és Volcatius feje fölött, és két rabszolgámat pillantottam meg a Forum túlsó végén. Felénk igyekeztek. A kis Androcles ment elöl, bátyja, Mopsus pedig futva próbált lépést tartani vele. Olyan felindultan beszéltek egymással, hogy rögtön rájöttem: valami rendkívüli esemény történhetett. Megérzések borzongattak. Egy isten suttoghatott a fülembe, ahogy a költő mondaná, mert tudtam, hogy azzal kapcsolatosan hoznak hírt nekem, ami legutoljára a fejemben motoszkált.
Canininus és Volcatius hirtelen elszakadt egymástól, és mindketten távolabb mentek, hogy összeszedjék magukat. Akárha egymás tükörképei lettek volna, egyformán simítgatták a tunikájukat, és hasonlóképpen szegték fel az állukat. A köztük feltáruló hézagon keresztül Mopsus felém indult. Most ő futott elöl, és Androcles követte. Mindenki ismerte a fiúkat, mert gyakran tartottak velem a Forumra. Az emberek szerették őket. Volcatius megpaskolta Androcles fejét, Canininus pedig játékosan üdvözölte Mopsust. A futástól kifulladt Mopsus rácsapott a mellkasára, és viszonozta az üdvözlést.
– Mi járatban vagytok, fiúk? – kérdeztem, és megpróbáltam nem figyelni a szívem kellemetlen verdesésére.
– Hír Caesarról! – kiáltotta Mopsus.
Csillogó szemmel ejtette ki száján az imperator nevét. Nemrég eldöntötte, hogy az ő hőse Caesar, míg kisöccse vele szemben elkötelezett Pompeius-hívő lett. Canininus és Volcatius ennek megfelelően álltak melléjük, és a játék kedvéért úgy bántak a fiúkkal, mint igazi szövetségessel, illetve ellenséggel.
– Miféle hír? – kérdeztem.
– Sikerült átkelnie! Épségben átért a túlpartra, és a katonái zöme megmaradt! – folytatta Mopsus.
– De nem mind. Baj történt – tette hozzá Androcles elsötétülő arccal.
Nagy levegőt vettem.
– Mopsus, hol hallottátok ezt?
– Egy hírvivő érkezett a Capena-kapuhoz egy órája. Azonnal észrevettem, és felismertem. Calpurnia egyik rabszolgája volt.
– Calpurnia pedig Caesar felesége! – egészítette ki Androcles, bár erre nem volt szükség.
– Követni kezdtem...
– Kezdtük! – javította ki Androcles.
– És bizony Caesar házához ment. Elrejtőztünk, és figyeltük, ahogy bekopog az ajtón. Az ajtót kinyitó rabszolga látványosan úgy tett, mintha ájuldozna, a mellére tette a kezét, és ezt mondta: „Áruld el most rögtön, mielőtt az úrnőt zargatnánk: jó vagy rossz hírrel érkezel?” Erre azt felelte a hírvivő: „Jó hírrel! Caesar átkelt, és épségben megérkezett a túlpartra.”
Megkönnyebbülten sóhajtottam, és szaporán pislogva igyekeztem visszaszorítani kibuggyanó könnyeimet. Az érzelemhullám teljesen váratlanul ért. Némi köhögés után sikerült megszólalnom, habár a csomó ott maradt a torkomban.
– De Androcles, valami bajt is említettél.
– Igen, baj is történt! – Mondatait legalább annyira címezte Volcatiusnak, mint nekem, mert felkeltette a figyelmét a Pompeius-párti szövetségese csipás szemében felcsillanó remény. – Caesar az éjszaka közepén ért partot, és azonnal leparancsolta a seregeit. Nyomban visszaküldte a hajókat Brundisiumba, a többiekért, például a lovasságért. De Pompeius néhány hajója egy részüket letérítette az útról, aztán fel is gyújtották őket. A nyílt vízen lettek a lángok martalékává, miközben a kapitány és a legénység még a fedélzeten volt! Elevenen égették meg őket, vagy ha sikerült kiugraniuk, Pompeius emberei végeztek velük a vízben. Lándzsával döfték át őket, mint a halakat.
– Elevenen megégették őket a tengeren! – hüledezett Manlius. – Micsoda iszonyú sors!
– Hány hajóról beszélsz? – kérdezte Volcatius lelkesen.
A sikeres átkelés híre szemlátomást megrendítette, ezért most abba a reménysugárba kapaszkodott, hogy mégiscsak hátráltatta valami Caesart.
– Harmincról. Harminc hajót fogtak el és gyújtottak fel Pompeius katonái! – jelentette ki Androcles büszkén.
– Csak harmincat! – horkantott a bátyja. – Ez semmi Caesar egész flottájához képest. A lovasságának így is sikerült átkelnie. Egyszerűen több embert és lovat kellett feltuszkolniuk a hajókra, és egyeseknek az egész út alatt lóháton kellett ülniük. Szerencséjük volt az időjárással... ezt mondta a hírvivő.
– Harminc hajó veszett oda – motyogtam, miközben megpróbáltam elképzelni a harminc kapitány legénységének halálos rémületét.
Lehet, hogy Meto is közöttük volt? Nem hinném. Katona volt, nem tengerész. Minden bizonnyal Caesar mellett maradt, biztonságban a túlparton. Amúgy pedig: mit érdekelt engem Meto sorsa?
Hirtelen mozgolódás és izgatottság támadt körös-körül a Forumon. A szomszédos tereken hírvivőket és küldöncöket láttam keresztülrohanni. A távolban egy csoportot vettem észre, akik Castor és Pollux templomának lépcsője előtt gyűltek össze, hogy meghallgassák, amit egy idősebb, tógába öltözött szenátor készül mondani nekik. A messzeség azonban csak bizonytalan visszhangfoszlányokat sodort felém. Valamelyik palatinusi ház irányából – a hangból ítélve a saját otthonom közeléből – harsány üdvrivalgás ütötte meg a fülemet, és cintányérok csörömpöltek. Egy perccel később egy polgár szaladt el mellettünk, és azt kiáltozta: „Hallottátok? Caesar partot ért! Átkelt a tengeren! Pompeiusnak vége!” A hír olyan gyorsan terjedt a városban, amilyen gyorsan csak az emberi hang terjedni képes.
Aztán egy másik hangot is hallani véltem, amely viszont sehogy sem illett az általános zűrzavarba, az izgatott férfihangok kavalkádjába. A közelből érkezett, a Vesta temploma előtti kisebb térről. Egy nő nyöszörgött és sikongott.
Jajveszékeléséből arra következtettem, hogy megtámadták. Elléptem a csoporttól, és megkerültem a templomot. Végül ott találtam magam előtte: az utcaköveken térdelt, a templom lépcsőjénél. Csak ekkor vettem észre, hogy a többiek is követtek engem.
– Ó, csak ő az! – mosolyodott el gúnyosan Canininus.
Csodálkozva néztem a nőt. Volt valami természetellenes abban, ahogy a vállát tekergette és a fejét forgatta. Felemelte a karját, és az ég felé fordította a tenyerét. A szeméből csak a fehérje látszódott. Siránkozása valójában egyfajta varázsige volt, de idővel, ahogy jobban odafigyeltem, szavakat is kihallottam a nyögések és visítások közül.
– Caesar... Pompeius... ez lesz a vége! – sikoltotta, majd elnyújtott, hátborzongató nyöszörgés után hozzátette: – Keselyűkként köröznek Róma hullája fölött... élvezettel tisztogatják a csontokat... köröznek és köröznek, amíg össze nem ütköznek!
– Ki ez, Canininus? – kérdeztem.
– Hádészra, honnan tudnám? – csattant fel a félkarú. – Csak annyit tudok, hogy az utóbbi napokban itt kóvályog a Forumon, és alamizsnáért könyörög. Épeszűnek látszik, de alkalmasint ez történik vele... valamiféle révületbe esik, és badarságokat beszél.
– De ki ő? Honnan jött?
A többiekre néztem. Manlius vállat vont. Volcatius felvonta egyik bozontos, ősz szemöldökét.
– Fogalmam sincs... de meg kell hagyni, étvágygerjesztő falat!
Visszanéztem a nőre. Közben talpra állt, de kék tunikája összegabalyodott a térdénél, és lejjebb húzta a kivágását, kivillantva a melle egy részét. Épelméjű asszony soha nem mutogatta volna magát ilyen szemérmetlenül a Forumon, főleg nem Vesta temploma előtt. Előre-hátra ingatta a fejét, és szabadjára engedett szőke fürtjeivel hasogatta a levegőt.
– Kasszandrának hívják – közölte Mopsus.
Miért is vesződtem azzal, hogy az ősz szakállúak gyülekezetét faggassam, amikor jelen volt Mopsus is?
– Létezik olyan dolog Rómában, amiről te nem tudsz, fiatalember?
Karba fonta a kezét, és elvigyorodott.
– Nem sok. Kasszandra... így nevezik, mivel állítólag előre látja a jövőt. Reggel róla pletykáltak a rabszolgák a húspiacon.
– És még mit tudsz róla?
– Hát... – Kis darabig mintha zavarban lett volna, aztán felderült az arca. – Nagyon szép.
– Ha római, akkor bizonyosan nem férjezett, hiszen ez esetben stólát viselne, nem tunikát – jegyezte meg Androcles.
A bátyján látszott, hogy bosszankodik, amiért nem ő jutott erre a következtetésre.
Miközben figyeltük, a nő hirtelen elvesztette egyensúlyát, és összeesett. Már-már odaugrottam volna hozzá, hogy segítsek neki, amikor egy lefelé haladó alakot pillantottam meg a templom lépcsőjén. Az egyik Vesta-szűz volt, a római állam szent tűzhelyét őrző papnői rend hagyományos viseletében. Dísztelen fehér stóla volt rajta, vállára egyszerű fehér köpenyt terített. Haját, amit egészen rövidre vágtak, szalagokkal ékes fehér pánt szorította le. Egy pillantás is elég volt az arcára, hogy felismerjem Fabiát, Cicero sógornőjét. Két fiatalabb Vesta-szűz futott ki utána a templomból.
A három papnő megállt a földön elterült Kasszandra körül. Összedugták a fejüket, és halkan pusmogtak valamit egymás között. Kasszandra magához tért, és karján támaszkodva feltérdelt. Úgy látszott, nagyon szédül. Szinte észre sem vette a Vesta-szüzeket, akik lassan talpra segítették. Láttam, hogy Fabia mindvégig beszél hozzá, feltehetőleg kérdezgeti, de Kasszandra nem válaszolt. Úgy pislogott, mintha rendkívül mély álomból ébredt volna fel, és csak lassan tudatosult benne, hogy három nő áll körülötte. Kisimította a tunikáját, és furcsa, szaggatott mozdulatokkal megigazította a haját is.
A Vesta-szüzek megfogták Kasszandra könyökét, és óvatosan felkísérték a lépcsőn, be egyenesen Vesta templomába.
– Nos – szólalt meg Canininus. – Mi a véleményetek erről?
– Lehet, hogy az aggszűz meg akarja tudni az őrült némbertől, milyen együtt hálni egy férfival – viccelődött Volcatius vigyorogva. – Fogadok, hogy ennek a tébolyultnak a kelleténél is többen fordultak meg a lábai között!
– Ki tudja, miről beszélgetnek a nők, amikor nincsenek a közelben férfiak? – tűnődött Manlius.
– Kit érdekel? – csattant fel Canininus. – Most, hogy Caesar jó alaposan ellátja Pompeius baját...
Ezzel visszaterelődött a téma a politikai nézeteltérésekre, és egy ideig senki sem foglalkozott az őrült nővel. Bőven volt mit taglalni Caesar tengeri átkelésével kapcsolatban.
*
Később a nap folyamán, amikor a vacsoránkat fogyasztottuk, megemlítettem a családomnak a tébolyult nő esetét. Mindnyájan az étkezőben ültünk. Az összes ablaktáblát becsuktuk, hogy kizárjuk a ház közepén lévő nyitott kert irányából érkező hideget. Egyetlen szénserpenyővel világítottunk és melegítettünk. A díványomat Bethesdával osztottam meg, bal felől Davus és Diana ült egy pamlagon, akik már lefektették a kis Aulust, jobb kéz felől pedig Hieronümosz foglalt helyet.
– Igen, igen, a nő, akit Kasszandrának neveznek – bólintott Bethesda, és letette a csicseriborsó-levessel teli tányérját. Ekkor még nem támadta meg a kórság, ezért jó étvággyal vacsorázott. A levesen érezni lehetett a fekete bors erős aromáját. – Láttam odalent a piacon.
– Tényleg? Mikor tűnt fel arrafelé?
Bethesda vállat vont.
– Nemrég. Talán egy hónapja.
– Láttátok már ilyen roham közepette?
– Ó, hogyne. Az első alkalommal kissé nyugtalanító. Miután elmúlik, nem is emlékszik rá, mi történt vele. Lassan kitisztul a tudata, és folytatja azt, amit korábban elkezdett. Általában tovább koldul.
– Senki sem segít rajta?
– Mit tehetnénk? Néhányan megijednek és elhúzódnak tőle. Mások hallani akarják, amit mond, és közelebb merészkednek. Állítólag amikor rátör ez a roham, próféciák hagyják el a száját, de én semmit sem értek abból a sok rémisztő hangból.
– Miért nem említettétek eddig?
– Miért érdekelne téged egy ilyen nyomorult teremtés, uram? – kérdezett vissza Bethesda, és ismét megemelte a tányérját, hogy kortyoljon a levesből.
– Honnan érkezett? Nincs családja? Mióta tapasztalja ezt a tudatvesztéses állapotot?
– Ha minden különös alak és titokzatos koldus után nyomozni akarnál, akit manapság a piacokon látni lehet, bizony egy szemernyi időd sem maradna, uram. Nehéz időket élünk. Megcsonkított katonák, özvegyek, földművesek és kereskedők, akiknek minden vagyonát elvitte valami mohó hitelező... koldusok és földönfutók végtelen sora. Kasszandra is csak egy a sok közül.
– Mamának igaza van – szólalt meg Diana. – Olykor egész családokat lehet látni az utakon, akiknek nincs hova menniük. A legtöbben a folyó mentén kóborolnak. Az ember persze sajnálja őket, de mit lehet tenni? Egyik-másik ráadásul veszélyes is. Legalábbis veszélyesnek látszik. Nem véletlen, hogy én is csak Davusszal merészkedek le a piacra.
– A háború áldozatai – mondtam fejcsóválva. – Akkor is ez volt, amikor annyi idős voltam, mint te, Diana, az első polgárháború alatt. Vidéki menekültek, szökött rabszolgák, utcagyerekké lett árvák. A háború után ráadásul még inkább romlott a helyzet. – Felidéztem magamban Sulla diktatúráját, és a Forumon karóra szúrt fejek garmadáját. – Egyébként ki nevezte el ezt a nőt Kasszandrának? – kérdeztem, mert már szívesen témát váltottam volna.
– Gondolom, valamelyik naplopó a piacon – felelte Bethesda.
– Az emberek az izgalmas figuráknak szoktak beceneveket adni – szólt közbe Davus. – Van egy férfi, akit Kerberosznak gúnyolnak, mert úgy ugat, mint egy kutya. Egy másik a Küklopsz nevet kapta, mert csak egy szeme van. Az egyik asszonyt pedig Gorgónak szokták szólítani, mert annyira csúf.
– Annyira azért nem csúf – tiltakozott Diana.
– Ó, dehogynem! – makacskodott Davus. – Annyira csúf, amennyire Kasszandra szép.
– És vannak olyanok – vette vissza a szót Diana, egyik szemöldökét felvonva, de közben közelebb húzódva a férjéhez –, akik a háta mögött „hatalmas Herculesnek” hívnak egy bizonyos embert.
– Nem! – csattant fel Davus.
– De igen, uram. Hallottam, ahogy ezt mondták, különféle rajongó asszonyok és irigy férfiak.
Diana megfogta és megszorította Davus egyik dagadó karizmát. A férfi elvörösödött, és a szokásosnál is balgább arckifejezést öltött magára.
Megköszörültem a torkomat.
– Az igazi Kasszandra egy trójai hercegnő volt, ha jól emlékszem.
– Igen, az volt – válaszolt Hieronümosz, mivel ő érezte magát igazán szakértőnek a témában.
Gyermekként igényes görög neveltetésben volt része, azon akadémiák egyikén, melyekről Massilia messze földön híressé vált. Hosszú részeket tudott szavalni az Iliászból, és számtalan görög tragédiát örökített meg a fejében.
– Kasszandra volt Priamosz király és Hekabé királyné legszebb lánya, annak a Párisz hercegnek a húga, akinek a háború kitörése köszönhető, hiszen megszöktette Helénát, és visszavitte Trójába. Kasszandra látta a jövendőt. Ez volt az ő szörnyű átka.
– De miért átok? – kérdezte Diana. – Nekem nagyon hasznos lenne, ha látnám a jövőt. Előre meg tudnám mondani, hogy találok-e valami szép árut a piacon, és nem kellene a kereskedők között tévelyegnem, hogy aztán üres kézzel térjek haza.
– Igen ám, de pont itt van a bökkenő! – emelte fel az ujját Hieronümosz. – Az, hogy ismered a jövendőt, nem jelenti azt, hogy meg is tudod változtatni. Képzeld csak el: reggel az a látomásod támad, hogy délután üres kézzel jössz haza a piacról. Az a végzeted, hogy lemenj a piacra, hiszen ezt láttad előre, de az is a sorsodhoz tartozik, hogy ne találj semmit.
– Az akkor kétszeres csalódás lenne – ismerte el Diana.
Hieronümosz bólintott.
– A jövő ismerete nagy átok. Tételezzük fel, hogy előre ismernéd a halálod körülményeit, ahogy Kasszandra is ismerte. Semmit sem tudnál ellene tenni, ahogy ő sem tudott.
Davus összevonta a szemöldökét.
– Azt is képzeld el, hogy előre látnád a legnagyobb boldogságodat. Ez elrontaná a mulatságot, nem? A kellemes meglepetéseket mindenki szereti, legyen akármilyen kicsi. Ha valaki elmesél neked egy történetet, nem akarod előre tudni, hogy mi lesz a vége, nem igaz? Meg akarsz lepődni. – Davus néha olyan megállapításokat tett, hogy komolyan kételkedtem észjárásának látszólagos egyszerűségében. – De hogyan tett szert a trójai Kasszandra erre az adományra, vagy inkább átokra? Már úgy született?
– Nem, de nagyon fiatalon kialakult nála – felelte Hieronümosz. – Amikor kisgyerek volt, a szülei egyszer otthagyták egy Apollón-szentélyben, egy Thümbra nevű helyen, Trója közelében. Amikor Priamosz és Hekabé visszatértek, két kígyó szorításában találták meg gyermeküket. A kígyók Kasszandra fülébe sziszegtek, és innentől fogva a lány képes volt megérteni a természet szent hangjait, főként a madarak énekét, amelyből kihallotta a jövőt. A kislány megtartotta magának ezt az ajándékot, nem beszélt róla senkinek, és nem is tudta pontosan, hogyan kell használni. Amikor felnőtt, önszántából tért vissza Thümbrába, és egyedül töltött egy éjszakát a szentélyben, remélve, hogy Apollón útbaigazítja.
– Az isten emberi formában jelent meg előtte – meséltem tovább. – Kasszandra gyönyörű volt, így felébresztette a vágyat Apollónban. Egyezséget kötöttek: az isten megtanítja rá, hogyan használja a jóslás tudományát, Kasszandra pedig elfogadja a közeledését, és gyermeket is szül neki. A lány beleegyezett. Azon az éjjelen Apollón bevezette a próféciák tudományába. Utána azonban, amikor megérintette volna, a lány elhúzódott. Meg akarta ölelni, de Kasszandra ellenállt, és ellökte magától. Ki tudja, miért? Lehet, hogy az isten megfélemlítette. Lehet, hogy rettegett attól a szenvedéstől, ami egy félisten megszülésével jár. Erre Apollón megsértődött, aztán feldühödött. Kasszandra pedig attól félt, hogy elveszíti a jóslás képességét, ám az isten még ennél is rosszabb sorsra kárhoztatta: úgy rendezte, hogy soha senki ne higgyen a jóslatainak.
Szegény Kasszandra! Tróját egyik csapás érte a másik után; ő mindet előre látta, és megpróbálta figyelmeztetni szeretteit, de senki sem hallgatott rá. Priamosz király azt hitte, hogy megőrült, és bezáratta. Lehet, hogy a végére tényleg megháborodott, annyira szétzilálta az elméjét az átok, amivel Apollón sújtotta.
Trója pusztulásának történetét mindenki ismeri. A görögök egy hatalmas falóban rejtőztek el, így jutottak be a városba, amit aztán felgyújtottak. A férfiakat megölték, a nőket elhurcolták rabszolgának. A város elpusztítása közben Kasszandra Athéna templomába menekült, és esdekelve ölelte át az istennő szobrát. Ez már nem sokat segített; Athéna nem szánta meg Tróját. Aiász betört a templomba, elragadta Kasszandrát a szobortól, elszakította ujjait a hideg márványról. Ott gyalázta meg a szentélyben.
Hadizsákmányként viszont nem ő, hanem Agamemnón tartott igényt Kasszandrára. Ezzel is megerősítette, hogy immár ő a görögök vezetője. Tébolyultan, vagy sem, Kasszandra volt Priamosz király legszebb lánya, és Agamemnón őszintén vágyott rá. Szemtelen módon azonnal hazavitte, és a felesége, Klütaimnésztra előtt is büszkélkedett vele. Az asszony éktelen haragra gerjedt, aztán alvás közben szúrta le mindkettőjüket.
Kasszandra persze a saját halálát is előre látta, ámde semmit sem tehetett ellene. Az is lehet, hogy addigra már annyira nyomorúságosnak érezte az életét, hogy örömmel fogadta az elmúlást, és meg sem akarta állítani Klütaimnésztrát. Végtére is az istent okolta a szenvedései miatt. Aiszkhülosz az Agamemnónról szóló drámájában így írja le Kasszandra siránkozását: „Apolló, Apolló! Útnyitó, elvesztőm nekem.”
Szegény Kasszandra, gondoltam magamban, először büntetést kapott azért, mert megőrizte tisztaságát egy istennel szemben, aztán annak a férfinak az ágyasa lett, aki megölte a családját! Vajon az a Kasszandra, akit aznap láttam, szintén a férfiak viaskodásának és az istenek kegyetlenségének esett áldozatul? Miféle csapás miatt bomlott meg az elméje? Vagy lehet, hogy nem is volt őrült, csak megátkozták, miképpen az eredeti Kasszandrát is, és tényleg előre látta a jövőt?
Ha megkérném, hogy jósoljon nekem, mit mondana a sorsomról és a szeretteim sorsáról? És ha meghallgatnám a válaszát, vajon megbánnám, hogy tudni akartam?
A Kasszandra temetését követő nap délelőttjét egyedül töltöttem a kertben. A felhőtlen ég határtalanná tette a forróságot is. Egy összecsukható széken ültem, széles karimájú fejfedőben, és figyeltem, ahogy az árnyékom elfogy, miközben a nap az ég tetejére kúszik.
Bethesda nem érezte jól magát, ezért ágyban töltötte a délelőttöt. Időnként hallottam lágy hortyogását, mivel a kert és a hálószoba között nyíló ablak tábláit nyitva tartottuk. Diana és Davus vásárolni mentek a piacra. Azt már feladták, hogy megfelelő retket találjanak, ezért inkább édesköményre vadásztak, mivel Bethesda most már csak annak a gyógyerejében bízott. Hieronümosz a Tiberishez ment le horgászni, és magával vitte Mopsust és Androclest is. Tőlem senki sem kérdezte meg, hogy velük tartanék-e, valószínűleg érezték, hogy szívesebben lennék egymagamban.
Egy idő után meghallottam Diana hangját. Visszatértek Davusszal a piacról. Láttam, ahogy Diana végigsiet az oszlopsor mentén a ház hátsó részébe, ahol az anyja feküdt. Miután megnézte, hogy van, kijött hozzám a kertbe, és leült mellém.
– A mama alszik. Nem szabad hangoskodnunk. Nem találtunk köményt, de akármilyen hihetetlen... a piac telis-tele volt retekkel! Olyan sok retek volt, hogy szinte ingyen kínálták. Junóra, milyen rekkenő hőség van itt! Ne ülj a tűző napon, papa, nem tesz jót.
– Miért ne? Kalap van rajtam.
– Az vajon a melegtől is megvédi az elmédet?
– Mit akarsz ezzel mondani?
Elhallgatott, és magára öltött egy arckifejezést, amit az anyjától örökölt, és amely egyszerre volt szánalommal teli és fennhéjázó. Mintha azt mondta volna: Pontosan látom, ahogy a te lomha, tekervényes gondolatfonalaid szép lassan elégnek, drága papa. Én előtted járok, de eltökéltem, hogy türelmes leszek. Megvárom, amíg utoléred a te saját elkerülhetetlen döntésedet.
Hangosan azonban egész mást mondott.
– Egész délelőtt rá gondoltál, ugye?
Sóhajtottam, és megigazítottam az összecsukható szék alját, ami hirtelenjében kényelmetlenné vált.
– A mamád nem érzi jól magát. Hát hogyne gondolkodnék ezen?...
– Ne légy ilyen szemérmes, papa. – A lányom hangjából most már szigorú élt lehetett kiérezni. – Tudod, mit akarok kérdezni. Őróla morfondíroztál egész délelőtt. Arról a nőről, Kasszandráról.
Nagy levegőt vettem. A kerti út túloldalán magasodó virágra néztem.
– Talán.
– Emészted magad.
– Igen.
– Abba kell hagynod. Szükségünk van rád, papa. Minden nappal egyre nehezebben tengődünk, a mama beteg, és bár Davus minden tőle telhetőt megtesz, néha én is kilátástalannak tartom a helyzetet...
Egyre komorabbá vált, de az önsajnálatnak semmi jelét nem mutatta. Diana mindig ugyanolyan keményfejű, gyakorlatias, előrelátó és leleményes volt, ráadásul soha nem esett kétségbe. Tényleg a mi vérünk csordogált az ereiben; a legjobb tulajdonságokat örökölte tőlem és Bethesdától is.
– Miről beszélsz, lányom?
– Arról beszélek, hogy most már túl kell lépned rajta. Meghalt. Nem szabad ilyen gyakran gondolnod rá. A családodnak szüksége van rád.
Hanghordozásában nem fedeztem fel neheztelést, csak józan megfontoltságot. Vajon mennyit tudott rólam és Kasszandráról? Egyáltalán tudott bármit is, vagy csak találgatott? Amennyiben találgatott, jó vagy rossz irányba tapogatózott?
– Azt mondod, lépjek túl rajta. Tegyük fel, hogy igazad van, és tényleg azért emésztem magam... mert arra a nőre gondolok... Szerinted hogyan kellene túllépnem rajta, lányom?
– Erre te is tudod a választ, papa. Csak egyetlen módja van. Meg kell találnod a gyilkosát.
Sokáig, rezzenéstelen arccal néztem a virágot.
– Mi haszna lenne annak?
– Ó, papa, annyira reményvesztettnek látszol. Ez nagyon nem tetszik nekem. Nem elég, hogy a mama beteg, még te is gyengélkedsz... úgy értem, a szíved gyengélkedik... Ráadásul ez azóta van így, hogy visszajöttél Massiliából. Mindnyájan tudjuk az okát. Nehezen teszed túl magad azon, ami közted és...
Felemeltem a kezem, úgy fojtottam belé a szót. Római paterfamiliasként, noha a törvény hatalmat adott nekem a házamban élők élete és halála fölött, rendszerint engedékeny voltam, és hagytam, hogy mindenki szabadon kimondja, amit gondol és érez. De ebben a témában, Meto kitagadásával kapcsolatban, nem tűrtem el a megjegyzéseket.
– Jól van, papa, nem beszélek erről. De nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. Úgy viselkedsz, mintha az istenek ellened fordultak volna.
És nem így van? – kérdeztem volna, ám az önsajnálat kifejezése túlságosan is fülsértő kontrasztot alkotott volna a lányom sztoikusságával, ami kettőnk közül nem rám vetett volna jó fényt. Ezenkívül semmi okom nem volt feltételezni, hogy az istenek pont engem szemeltek ki a bosszúállásra. Az utóbbi időben úgy éreztem, hogy az égi hatalmak ellene fordultak az egész emberiségnek, vagy csak egyszerűen hátat fordítottak nekünk, és hagyták, hogy a legkönyörtelenebbek, mint Caesar és Pompeius, mérhetetlen pusztítást végezzenek.
– Százával, ezrével, tízezrével fognak meghalni a férfiak... és a nők... mire ez a háború véget ér, Diana. Még a legnyughatatlanabb lemur sem találhat semmit, ami a legkisebb mértékben is hasonlít az igazságra, keresse akár ebben a világban, akár a következőben. Ha Kasszandrát megölték...
– Tudod, hogy megölték, papa. Megmérgezték. Ő maga mondta neked.
– Ha meg is gyilkolták, mi értelme lenne megtalálnom a gyilkosát? Egyetlen római bíróságot sem érdekelne egy ilyen bűncselekmény felderítése, még akkor sem, ha feltételezzük, hogy rövidesen a bírósági munka is helyreáll. Azt a nőt senki sem ismerte, senki sem törődött vele.
– Te törődtél vele annyira, hogy illő temetést rendezz neki.
– Az nem számít.
– Róma legtekintélyesebb asszonyai mentek el a temetésére, vagyis valamelyest ők is törődtek vele. Te is láttad őket, ott álltak a hátunk mögött, tisztes távolságot tartva a máglyától, nehogy a lángok megpörköljék őket... vagy megvilágítsák az arcukra kiülő bűntudatot. Közöttük van a gyilkos, nem igaz?
– Lehetséges.
Halála előtt a római társadalom legelőkelőbb körei keresték Kasszandra kegyeit, és számtalan gazdag és nagy hatalmú család meghívta az otthonába, amint tudomást szerzett a képességeiről. Vajon tisztában volt Kasszandra azzal, hogy milyen veszélynek teszi ki magát ezekben a körökben? Milyen múltbeli – vagy jövőbeli – sötét titok kerülhetett napvilágra, amely arra késztette valamelyik tekintélyes asszonyt, hogy végleg elhallgattassa a jósnőt?
– Megtegyem helyetted, papa?
– Mit?
– Megtegyem a nevedben... hogy kiderítem az igazságot a haláláról?
– Micsoda nevetséges ötlet!
– Nem annyira nevetséges. Ismerem a munkamódszereidet. Gyerekkorom óra figyelem, ahogy dolgozol. Unásig ismerem a Cicerónak végzett nyomozásaid történetét. Emlékszem a harciszekér-versenyre, amelynek eredményében előre megegyeztek, emlékszem azokra az esetekre, amikor Hispániában vagy Szürakuszaiban kellett megkeresned egy gyilkost valamelyik gazdag ember megbízásából. Miért gondolod, hogy én nem lennék képes ugyanerre?
– Úgy beszélsz, mintha csak egy lepény megsütéséről lenne szó, Diana. Keverd össze ezeket a hozzávalókat, süsd ennyi és ennyi ideig...
– A sütés nehezebb, mint ahogy most te lefested, papa. Készségre és tapasztalatra van hozzá szükség.
– Pontosan. Neked pedig egyik sincs, már ami ezt a munkát illeti, amiről az imént beszéltél.
– Csak azért mondod, mert nő vagyok, igaz? Azért nem tartasz rátermettnek, mert nő vagyok. Tényleg úgy gondolod, hogy nem lehetek olyan okos, mint egy férfi?
– Ennek semmi köze az okossághoz. Neked itt van a hároméves fiad, akit fel kell nevelned! Különben is, vannak helyek, ahova nők nem léphetnek be. Vannak kérdések, amiket nők nem tehetnek fel. És a veszélyről sem feledkezhetsz meg, Diana!
– De ott lenne mellettem Davus, aki megóvna! Ő nagy és erős. Mindenhova be tud jutni. Karokat facsar ki, ajtókat tör be...
– Diana, ne ragadtasd el magad! – Levettem a kalapomat, és azzal legyezgettem magam. A verőfény hirtelen hunyorgásra késztetett. – Régóta töröd ezen a fejed, igaz?
– Lehet.
– Hát akkor hagyj fel vele azonnal, és mondj le arról a tervedről, hogy ilyen irányban indulsz tovább... Még hogy Diana, a Nyomozó! Nevetséges.
– Nem. Diana és Davus, a Nyomozók. Többes számban.
– Akkor kétszeresen is nevetséges! Megtiltom nektek! Te az édesanyád példáját fogod követni. Ő sokszorosan hátrányos helyzetből indult, és tessék, nézd meg most: a római matróna mintapéldánya. Szerény, tiszteletre méltó, és felelősségteljesen irányítja a házban zajló munkát, mi több, összetartja a családot...
– Igaz mindez azokra a római matrónákra is, akik Kasszandra temetésén megjelentek?
Utánagondoltam, hogy mennyi botrány fűződik az előkelő asszonyok nevéhez, és igazat kellett adnom Dianának. Talán olyan időket éltünk, amikor a római asszony mintaképe is darabokra tört. Ez persze a férfiakra is ugyanúgy vonatkozott, mint a nőkre – az erényből bűn lett, a bűnből erény.
Felvettem a kalapomat, és felálltam. A térdem hangos reccsenéssel egyenesedett ki.
– Ha az volt a szándékod, hogy cselekvésre késztess, akkor elérted, amit akartál. Kerítsd elő nekem Davust, jó? Magammal viszem... arra az esetre, ha ajtókat kell betörni, vagy karokat kell kicsavarni. Te itthon maradsz, és betegeskedő édesanyáddal foglalkozol. Mire hazajövök, elvárom, hogy rotyogjon a tűzhelyen a retekleves!
*
A legkézenfekvőbb helyszín egyúttal a legközelebbi is volt: Cicero háza, amely ugyanabban az utcában állt, amelyikben az enyém.
Mopsus és Androcles segítségével felöltöttük a tógánkat, majd elindultunk a Palatinus tetejét körbeölelő peremúton, ahonnan kilátás nyílt az alant elterülő Forumra, valamint a távoli Capitolinus-dombra, tetején Jupiter templomával. Csodás nyári nap volt.
Miután megérkeztünk Cicero házához, Davus udvariasan bekopogott az ajtón a lábával. A kémlelőnyílásban egy szem jelent meg. Bemutatkoztam, és megmondtam, hogy a ház úrnőjével szeretnék beszélni. A kémlelőnyílás bezárult. Pár pillanattal később beengedtek minket.
Az évek során számtalan látogatást tettem Cicerónál. Legfényesebb időszakában, abban az évben, amikor consuli tisztet töltött be, és eltiporta Catilina úgynevezett összeesküvését, házát a római világ középpontjának tartották. Az idő tájt itt zajlottak a legfontosabb politikai gyűlések és a legkáprázatosabb kulturális találkozók. Írók és közszereplők jártak ki-be az ajtókon; bort kortyolgattak és egymás verseit, monográfiáit hallgatták a kertekben; a köztársaság jövőbeli sorsát formálgatták Cicero dolgozószobájában.
Amikor megítélése a mélypontra zuhant, a házát felgyújtotta Clodius a csőcselék bandájával. Cicero száműzetésbe kényszerült. Később visszatért Rómába, visszaszerezte polgári jogait, illetve szenátusbeli rangját, és ezzel együtt házát is újjáépítette a Palatinuson.
A ház ura azonban ismét egyfajta száműzetésbe vonult, hiszen görög földre utazott Pompeiusszal. Miután Caesar a seregével átlépte a Rubicont, Cicero hónapokig halogatta a döntést, nem tudván dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy melyik oldalra álljon. Gyötrelemként élte meg, hogy választásra kényszerül. Mindkét oldal igyekezett elnyerni a kegyeit, nem a katonai képességei okán, hanem politikai súlya miatt. Ha Cicero leteszi a voksát valamelyik fél mellett, azzal könnyedén megingathatja azoknak az érzelmeit, akik addig mereven támogatták a köztársaság eszményét. Elvben kezdettől fogva Pompeiust támogatta, mivel egyedül őt tartotta alkalmasnak arra, hogy megvédje a status quót. Ennek ellenére sokáig nem vallott színt, inkább Pompeiusszal és Caesarral is levelezgetett, és eltökélten próbált köztes utat keresni. De nem létezett köztes út, ezért amikor az előző év juniusában különféle túlzó hírek érkeztek Caesar átmeneti hispániai nehézségeiről, Cicero kibújt rejtekéből, és Marcus fiával együtt – aki alig volt annyi idős, hogy férfiúi tógát ölthessen – elhagyta Itáliát, hogy csatlakozzon Pompeiushoz. Azóta egy év telt el, és lassan megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon nem bánta meg a döntését Cicero?
Több mint harminc éve ismertem őt. Pályája kezdetén segítettem neki felgöngyölíteni azt a gyilkossági ügyet, ami a hírnevet meghozta számára, és ezzel én is megalapoztam a vagyonomat és elismertségemet. Nem sokkal az első találkozásunk után megnősült. Felesége, Terentia, aki tíz évvel volt fiatalabb nála, meglehetősen nagy tekintélyű családból származott, és szép hozománnyal gazdagította Cicerót. Azt tartották róla, hogy kiválóan vezeti a háztartást, emellett buzgó vallásos asszony. Megannyi más nagy hatalmú férfi feleségével ellentétben őt nem érdekelték a jogi esetek és az állam ügyei. Miközben a köztársaság sorsát ott hányta-vetette az apály és a dagály Cicero házában, és az általa képviselt gyanúsítottak sorsa forgott kockán, az asszony csak a kötelességeivel törődött, vagyis a család ősei előtt rótta le tiszteletét, áldozatokat mutatott be a házi istenek oltárán, és különféle kapcsolatok ápolása révén segítette két gyermekük pályafutását.
Bár sokszor jártam Cicerónál, a feleségével alig érintkeztem az évtizedek alatt. Azon ritka alkalmakkor, amikor a körülmények megengedték, váltott velem néhány szót, illemtudóan, de kissé gőgösen. Viselkedésével félreérthetetlenül azt sugallta, hogy társadalmi rangom túl jelentéktelen ahhoz, hogy az alapvető udvariaskodás szavain kívül egyebet is áldozzon rám. Valószínűleg kellemetlenül érintette, hogy a férje kénytelen egy hozzám hasonló ízléstelen alakkal üzletelni.
Legutóbb akkor jártam Cicero házában, amikor Caesar átkelt a Rubiconon. A szónok és a felesége lázasan csomagoltak, hiszen a ház ura Róma elhagyására készült. A titkároknak megparancsolta, hogy óvatosan pakolják össze a könyvtárban fellelhető tekercseket, a rabszolgáknak pedig még az utolsó pillanatokban is előadást tartott arról, hogy mit és hogyan tegyenek a távollétében. Ezen a napon viszont minden baljóslatúan csendes volt.
Davusszal egy darabig az előtérben vártuk, hogy Terentia előkerüljön, A ház asszonya egy egyszerű sárga stólát viselt, ékszereket nem aggatott magára. Őszes haját szoros kontyba kötötte, dísztelen megjelenése tökéletesen illett szigorú, de megnyerő vonásaihoz.
– Gordianus – mondta, és kurtán biccentett felém. – Ez itt a vejed?
– Igen, ő Davus.
Terentia hűvösen mérte végig Davust. Ő eddig hírhedten szerencsétlen volt a saját vejeivel. Lánya, Tullia, aki még mindig a húszas éveiben járt, egyszer már megözvegyült, aztán elvált, és most a harmadik házasságában élt egy roppant vonzó, ugyanakkor szélsőségesen kicsapongó ifjú arisztokratával, bizonyos Dolabellával. Az eljegyzésre akkor került sor, amikor Cicero egy távoli provinciát igazgatott, sőt még a beleegyezését sem adta a frigyhez. Dolabella azonban a jelek szerint a lányt és az anyját is levette a lábáról. Látván, hogy Terentia pillantása a kelleténél tovább időzik izmos vőm tagjain, egyértelművé vált számomra, hogy egyáltalán nem érzéketlen a férfiúi vonzerő iránt. Úgy hírlett, Cicero teljesen összetört a házasság hírének hallatán, mivel egyszer védte Dolabellát egy gyilkossági ügyben, és tisztában volt vele, milyen elvetemült figura. Cicero szégyenét és elkeseredettségét csak még inkább fokozta a tény, hogy Dolabella a közelmúltban Caesar oldalán ragadott fegyvert, sőt, Caesar rábízta az Adriai-tengerre induló flottáját – azt, amelyiket Pompeius hajói rendre kicseleztek és számban is felülmúltak. Ahogy az uralkodóosztály oly sok más családját, Cicero famíliáját is derékba törte a polgárháború. És ha ez nem lett volna elég, azt is pletykálták, hogy Dolabella lépten-nyomon csalta a feleségét; többek között Marcus Antonius feleségével, Antoniával is viszonyt folytatott.
– Remélem, nem azért jöttél, hogy Milo és Caelius ügyéről beszélj velem.
Arra a zendülésre célzott, amit a mendemondák szerint Cicero két régi szövetségese, Marcus Caelius és Titus Annius Milo készült szítani vidéken.
– Ami azt illeti, nem.
– Akkor jó! Ugyanis mindenki szerint véleményt kellene formálnom az ügyről, én pedig nem vagyok hajlandó állást foglalni. Azok az alakok csak gondot és bánatot okoztak a férjemnek az elmúlt években, ugyanakkor nem lehet őket hibáztatni azért, hogy elvesztették a türelmüket. Persze ott fogják hagyni a fogukat, a szerencsétlen bolondok... – Az asszony megcsóválta a fejét. – Akkor csakis Kasszandra ügyében jöhettél.
Ezzel a mondattal feleslegessé tette minden aggályomat azzal kapcsolatban, hogy egyenesen a tárgyra térjek. A férjével ellentétben, aki órákig tudott lényeges mondanivaló nélkül is beszélni, Terentia nem volt híve a szavak csűrésének-csavarásának.
Miután bólintottam, intett nekünk, hogy kövessük. Abba a szobába vezetett be, ahol Ciceróval is beszélgettem elutazása előtt: egy kis félreeső helyiségbe a központi kert mellett. A szoba most valahogy másnak tűnt, és furcsán üres is volt. Mit is mondott nekem Cicero? Ez az első szobák között volt, amiket Terentia berendezett, miután visszatértünk és újjáépítettük a házat, azt követően, hogy Clodius a bandájával felégette, és nekem száműzetésbe kellett vonulnom...
Cicero roppant büszke volt erre a szobára és a gyönyörű bútorokra, amelyeknek viszont most hűlt helyét láttam. Halványan emlékeztem egy geometrikus görög mintákkal díszített, pazar szőnyegre – most csupán a hideg kő terült el a lábunk alatt. Több terpentin-pisztácia fából készült, elefántcsont berakásos szék is élt az emlékezetemben, ezzel szemben most csupán néhány összecsukható, egyszerű szék fogadott. Annak idején többször megcsodáltam a mesterien megmunkált, griff-fejekkel ékesített bronz szénserpenyőt, ám mostanra az is eltűnt a helyiségből. Kizárólag azok a díszek maradtak a szobában, amiket nem lehetett elmozdítani: a vidéki idillt ábrázoló falfestmények, a bárányok között bóbiskoló pásztorokkal és a kis útszéli szentélyek mögül leskelődő szatírokkal.
Terentia nagyot sóhajtott.
– Ó, mennyire szerette Marcus ezt a szobát! Itt fogadta a legfontosabb vendégeit... szenátorokat, magisztereket, Tullia kérőit. A férjem téged is ide hivatott be, amikor utoljára meglátogattad, nemdebár? Élénken él bennem a nyüzsgés, ami megtöltötte ezt a szobát... az a rengeteg kétségbeesve szaladgáló titkár, a bizalmasan kezelendő iratok tömkelegével.
Valami rosszallást véltem kihallani a hangjából; feltehetőleg úgy gondolta, hogy túl jó az a helyiség a magamfajtának. Ezzel együtt úgy éreztem, már beletörődött az elkerülhetetlenbe. Most, hogy a szobát már megfosztották a pompázatos bútoroktól, és már csak árnyéka volt egykori fényűző önmagának, miért ne fogadhatott volna benne?
A hordozható bútorokat mind elszállították, és Terentia sem viselt ékszert. Vajon tényleg olyan szűkös helyzetbe került, hogy pénzzé kellett tennie a személyes tárgyait? Az elmúlt hónapok nehézségei közepette én is adósságok csapdájába kényszerültem, de döbbenettel fogadtam a tényt, hogy egy Terentiához hasonló nagyasszony is ilyesmi döntésekre kényszerül.
– Rokonod volt? – kérdezte.
– Tessék?
– A Kasszandra nevű nő. Rokonod volt?
– Nem.
– Mégis te intézted a temetését. Kellett lennie valami... kapcsolatnak... közöttetek.
Nem válaszoltam. Terentia sokatmondóan megvonta a vállát. Az önhittséggel teli mozdulat a férjét juttatta eszembe, és önkéntelenül is megbántódtam, amiért így átlátta Kasszandrához fűződő viszonyomat, annak ellenére, hogy az igazságra tapintott rá.
– Neked is ismerned kellett – vettem át a szót. – Különben miért mentél volna el megnézni az elhamvasztását?
– Igen, futólag ismertük egymást. Csak azért kérdeztem rá a közöttetek lévő kapcsolatra, mert meg akartam köszönni, hogy megfelelő temetési szertartást rendeztél neki. Örülök, hogy valaki vette a fáradságot, hogy illő búcsúztatásban részesítse, és az anyagi terheket is magára vállalta. Ráadásul jó ízlésről is tettél tanúbizonyságot. Nem volt túl sok zenész és sirató. Visszataszító, amikor az ilyen felbérelt személyek többen vannak, mint a család és a barátok köre.
– Azt a keveset is alig tudtam kifizetni.
– Ó, a pénz... – bólintott bölcsen. – Külön örültem, hogy elmaradt a bő lére eresztett beszéd a halotti máglya előtt. Mesterkéltnek tartom az ilyesmit, kiváltképp egy nő esetében. Az rendjén van, ha egy köztiszteletben álló férfi érdemeit felsorolják a temetésén, de ha egy asszony tisztességes életet élt, ugyan mit lehetne róla elmondani az elhamvasztásakor? Amennyiben pedig tisztességtelen életet élt, minél kevesebbet mondanak róla, annál jobb.
Megköszörültem a torkomat.
– Abból ítélve, hogy személyesen jöttél el a temetésére, nem csupán futó ismeretség kötött vele össze. Hogyan találkoztatok?
Terentia hátrafeszítette a vállát, és felszegte az állát. Nem volt hozzászokva, hogy kikérdezzék. Férje a bíróságon pontosan kíméletlen tanúkihallgatásairól vált híressé; Cicero támadássorozatnak beillő faggatózásától még a legerősebb emberek is megtörtek. De a mindennapi házaséletben, amikor Cicerónak oka volt kikérdezni a feleségét, Terentiának pedig oka volt hallgatni – vagyis amikor a faltörő kos vasfallal találkozott –, vajon melyikük makacssága kerekedett felül? Amikor kővé dermedt állkapcsára esett a pillantásom, megfogant bennem a gyanú, hogy Terentia kerülhetett ki győztesen a megmérettetésből.
Viselkedése csak apránként változott meg. Lassan elernyedt a válla, és fokozatosan egyre lejjebb eresztette a fejét. Úgy határozott, hogy felel a kérdéseimre.
– Nem kell ahhoz jól ismerni Kasszandrát, hogy az ember felmérje: élete utolsó hónapjaiban valóságos hírességgé nőtte ki magát a társadalomban. Persze itt a „társadalom” szó jelentése nem pontos, hiszen jelenleg nem is beszélhetünk társadalomról Rómában. Mindnyájan sodródunk, és várjuk a holnapot. A nővérem, Fabia „fedezte fel” őt, jobb szót nem tudok erre. Kasszandra egy nap szinte a semmiből bukkant fel Vesta temploma előtt. Aznap Fabia volt a rangidős a szolgálatban lévő Vesta-szüzek közül, vagyis neki kellett felügyelnie a szent lángot. Egy nő sírása ütötte meg a fülét, ezért kiment a templomból, hogy megnézze, mi történik. Mit lehet tudni manapság? Még az is előfordulhat, hogy egy asszonyt fényes nappal megerőszakolnak vagy megölnek egy templom lépcsőjén. Így talált rá Fabia Kasszandrára, akit éppen egy profetikus igézet kerített hatalmába.
– Igen, tudom.
Terentia érdeklődve nézett rám.
– Merő véletlenségből – magyaráztam – én is éppen Vesta templomának közelében tartózkodtam aznap. Én is hallottam Kasszandra jajgatását. Korábban sosem láttam. Fogalmam sem volt, mit kellene tenni. Miközben tétován álltam mellette, Fabia kijött a templomból két másik Vesta-szűzzel. Láttam, ahogy beviszik magukkal Kasszandrát. Ezek után mi történt?
Terentia hosszasan és metszőn nézett rám.
– A férjem becsületes embernek tart téged, Gordianus. Sőt, úgy hívott: „az utolsó becsületes ember Rómában”.
– Cicero tisztel engem.
– Attól, hogy hivatalosan nem állt módomban megköszönni, még nem felejtettem el azt a szívességet, amit a nővéremnek tettél évekkel ezelőtt, amikor kiderítetted az igazságot, és ezzel megmentetted az esküszegéssel vádolt Vesta-szüzeket. Fabiát élve eltemették volna, ha a vádlóinak sikerül meggyőzniük a bíróságot arról, hogy erkölcstelen viszonyt folytatott Catilinával. Élve temették volna el! Még most is belesajdul a szívem, ha rágondolok. Az én drága féltestvérem annyira fiatal volt még akkoriban! És olyan gyönyörű! Néhányan tényleg elhitték, hogy képes lett volna ilyen szörnyűséges bűnt elkövetni, de te megmentetted az életét. Cicero téged kért fel a nyomozásra, te pedig bebizonyítottad Fabia ártatlanságát.
Én nem pontosan így emlékeztem a történtekre. Akkortájt úgy láttam, hogy Catilina talán mégis elcsábíthatta a Vesta-szüzek házának börtönében élő félénk ifjú papnőt, elvégre ugyanolyan léha, megbízhatatlan, mégis magával ragadó újgazdag ifjú volt, mint Terentia veje, Dolabella. Ez viszont huszonöt évvel korábban történt, és azóta sok víz lefolyt a Tiberisen. Lehet, hogy Terentia fejében másképpen élt az eset, mint az enyémben, lehet, hogy ő más igazságban hitt, mint én, ám immáron csak az istenek voltak a megmondhatói, hogy mi történt igazából, esetleg maga Fabia vallhatta volna be.
Terentia hosszasan, puhatolózva méregetett, aztán mintha hirtelen döntésre jutott volna. Összeütötte a tenyerét. Egy rabszolga futott be a szobába. Terentia valamilyen utasítást súgott a fülébe, aztán útjára bocsátotta. Pár pillanattal később egy terjedelmes stóla anyagának suhogását hallottam, és hamarosan maga Fabia jelent meg az ajtóban.
A Vesta-szüzek öltözékét viselte, kifogástalanul, bámulatos kecsességgel. Haját, amelybe immár ősz szálak is vegyültek, egészen rövidre vágták. Homloka körül széles fehér pántot hordott, egyfajta szalagokkal ékesített diadémként. Egyszerű fehér stóláját úgy szabták, hogy temérdek redővel tagolva omoljon alá a földig, és ne mutasson semmit a testéből. Vállára a Vesta-szüzek fehér vászonköpenyét terítette.
– Nővérem, biztos emlékszel Gordianusra – mondta Terentia.
Fabia megöregedett, de szépsége vajmi keveset fakult az idők során. Elsősorban a modora változott. A válság idején ismertem meg, fiatalon és összezavartan, szörnyű veszéllyel a feje fölött – és minden valószínűség szerint bűnösként abban a kimondhatatlan vétségben, amivel megvádolták. Túlélte a krízist, és a meghurcoltatás csak erősebbé tette. Feltehetően a későbbiekben már betartotta esküjét, akár megszegte korábban Catilinával, akár nem; és ez a fajta fegyelem, az önmegtartóztatás évről-évre, és az ebből eredő gyermektelenség sajátságos erőt kölcsönzött a nőknek. Fabia kétségtelenül tiszteletet parancsolt a megjelenésével, ahogy ott állt az ajtóban, és szemügyre vette húga két látogatóját. Tekintete szünet nélkül suhant át Davuson, és rajtam állapodott meg. Józanul csillogó szemében nem láttam viszont a korábbi törékeny lányt, akit egykor Cicero megbízásából segítettem.
– Emlékszem rád, Gordianus – közölte érzelemmentes hangon.
– Gordianus azért jött, hogy Kasszandráról tegyen fel kérdéseket – mondta Terentia.
– Miért? – kérdezte a Vesta-szűz.
– Mert okom van feltételezni, hogy meggyilkolták.
Fabia lélegzete pár pillanatra elakadt.
– Mi azt hittük... mivel az elméje nagyon gyenge és esendő volt... hogy talán a teste sem bírt túl sokat. Azt gondoltuk, hogy... valamiképpen... természetes úton vesztette életét.
– Megmérgezték – vágtam rá, és megpróbáltam ugyanolyan szobormerevvé tenni az arcomat, mint Fabia, hogy elrejtsem a fájdalmat, amit a szavak kiejtése okozott.
– Megmérgezték – suttogta a Vesta-szűz. – Értem. De miért jöttél ide? Mit akarsz tőlem?
– Te voltál az egyik első római nő, aki összebarátkozott vele – feleltem.
– Összebarátkoztam? Hát ezt nem mondanám. Megláttam egy szenvedő asszonyt. Ahogy megközelítettem, tombolását hallván összeállt bennem a kép: az a nő a jövőből látott képeket. Bevittem Vesta templomába, hogy az istennő vigyázzon rá, amíg a rohamok tartanak. Papnőként cselekedtem, nem barátként. Vallásos kötelességtudatból tettem, nem szánalomból.
– Ki volt ő? Honnan jött?
– A földi származásáról semmit sem tudok. Ő maga sem emlékezett rá.
– De miből állapítottad meg, hogy rendelkezik a jövőbe látás képességével? Honnan tudtad, hogy nem egyszerűen tébolyult?
Fabia halványan elmosolyodott.
– Lehet, hogy a földi dolgokban bölcs vagy, Gordianus, főleg a férfiak ügyeiben, de itt földöntúli hatalmakról van szó... és a nők dolgairól.
– Azt akarod mondani, hogy férfiak nem férhetnek hozzá az isteni tudáshoz? A jósok...
– Igen, az augurok collegiuma férfiakból áll, és évszázadok óta örökítik egymásra a saját módszereiket az ómenek megolvasására: figyelik a madarak röptét, hallgatják a mennydörgést, és tanulmányozzák a villámok mozgását az égbolton. Az ég Jupiter birodalma, így az ilyen jelek egyenesen az istenek urától érkeznek. Igaz, a tizenötös bizottság megválasztott tagjai nemcsak az égből tájékozódnak, hanem az orákulumokkal is tanácskoznak, illetve alkalmasint útbaigazítást kérnek a Szibülla-könyvektől. Csakhogy vannak más, sokkal kifinomultabb és ezért nehezen érthető eszközök is arra, hogy az istenek tudassák velünk szándékukat, avagy megmutassák a jövőbe vezető ösvényeket. Az ilyen módszerek zöme kívül esik a férfiak látókörén. Ezeket csak nők ismerik, csak nők értik.
– És te megértetted, hogy Kasszandra valóban látja a jövendőt.
– Amikor révületbe esett, messze túllátott ennek a világnak a határain.
– A trójai Kasszandra üzeneteket hallott a másik világból.
– A mi Kasszandránk különleges tehetsége a látomásokban rejlett. Nem mindig értette, amit látott, és nem is mindig tudta megfogalmazni. Ő maga nem fűzött magyarázatot a képekhez, csak elmesélte, amit látott. Az is rendszeresen előfordult, hogy nem emlékezett rá.
– Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen képesség megbízhatatlan, és inkább talányokat eredményez, semmint válaszokat.
– Látomásait értelmezni kellett, ha erre célzol. Ez nem az augurok collegiumának való feladat! Ha viszont valaki alaposabban odafigyelt rá, egy olyan ember, aki egyébként is képes ráhangolódni az istenek világára...
– Olyasvalaki, mint te – szúrtam közbe.
– Igen, én ki tudtam hámozni Kasszandra látomásainak értelmét. Ezért intéztem úgy, hogy látogassa meg Terentiát, nem is egyszer.
– És ilyen alkalmakkor próféciákat mondott?
– Szinte mindig. Volt egy módszer, amivel elő lehetett segíteni a látomásait.
– Miféle módszer?
– Ha egy üres, sötét szobában leültünk, és sokáig néztünk egy lángba, szinte mindig elő tudtuk idézni a próféciákat.
– Előtte vagy utána adtatok neki enni vagy inni?
– Hogyne – bólintott Terentia. – Éppoly szívélyesen bántunk vele, mint bármely más vendéggel a házamban.
– Annak ellenére, hogy semmit sem tudtatok a valódi kilétéről és származásáról?
– Minket a képessége érdekelt – jelentette ki Fabia –, nem a családja históriája vagy a név, amit születésekor adtak neki.
– És mit derítettetek ki Kasszandra látomásaiból?
A két nővér biztatást keresve nézett egymásra, és némán egyeztették, hogy mennyit árulhatnak el nekem.
Végül Fabia adott választ.
– Kasszandrának rengeteg látomása volt, de akadt közöttük egy nagyon jellegzetes... többször is látott két oroszlánt, akik egy nőstény farkas teteme fölött civakodtak.
– Hogy értelmeztétek ezt a látomást?
– A nőstény farkas természetesen Rómát jelképezte. A két oroszlán pedig Pompeiust és Caesart.
– Melyikük ölte meg a másikat és ette meg a tetemet?
– Egyik sem.
– Nem értem. Elosztották maguk között a farkast? – Elképzeltem, hogy a római világ átmenetileg kettészakad, és Caesar uralkodik a nyugati, Pompeius a keleti része felett. – Két római birodalom osztaná meg maga között az egész világot? Fennmaradhat egy ilyen helyzet?
– Nem, nem, nem! – tiltakozott Terentia. – Félreérted. Magyarázd el neki, Fabia!
– A látomás vége egy csoda volt. A nőstény farkas életre kelt, és addig-addig nőtt, míg végül a két oroszlán fölé magasodott. Az oroszlánok feladták a küzdelmet, és meghunyászkodva kuporodtak le egymás mellé, sőt, egymás sebeit nyalogatták.
– Mit jelentett ez a prófécia?
Fabia már válaszolt volna, de Terentia túl izgatott volt, nem tudta szótlanul hallgatni.
– Hát nem érted? Ennél jobb nem is történhet! Mindenki azt feltételezi, hogy Caesar és Pompeius elmennek a végsőkig, aztán az egyik elpusztítja a másikat, és Róma lesz a zsákmány. De létezik más lehetőség is: hogy mindkét oldal észhez tér, mielőtt túl késő lenne. Mert hiszen egy dolog az, hogy a rómaiak a gallok vagy a párthusok ellen a vérüket áldozzák, és más dolog, hogy rómaiak rómaiakat öljenek. Az ilyesmi felfoghatatlan! Őrültség, az istenek megsértése! Ezt Cicero is tudja. Ezt próbálja megértetni mindkét oldallal a kezdetektől fogva. Módot kell találniuk a kiegyezésre és a békekötésre! Ezt jósolta Kasszandra látomása. Róma jelen pillanatban béna és tehetetlen, de a nőstényfarkas igazából csak alszik, és ha felébred, bebizonyítja, hogy nagyobb Caesarnál és Pompeiusnál is. Róma árnyéka jelentéktelenné teszi őket, és kénytelenek lesznek egyezségre jutni. – Terentia elmosolyodott. – Hiszem, hogy maga Cicero fogja vezetni az egyezkedést. Ez a valódi oka annak, amiért az istenek Pompeius táborába vezették. Nem harcolni ment oda, mindnyájan tudjuk, hogy az uram nem harcos alkat, hanem hogy ott legyen, amikor a két oldal végre szóba áll egymással. Neki kell beláttatnia velük, micsoda káoszhoz vezet a ténykedésük. Béke lesz, nem háború. Nap mint nap azt várom, hogy megérkezzen a hírvivő azzal a levéllel, amelyben a férjem a diadaláról számol be.
Fabia odasétált a húgához, és a vállára tette a kezét. Átszellemült arckifejezést öltöttek.
Nagy levegőt vettem.
– Hogyan értesültetek Kasszandra haláláról?
– A piacon halt meg, nem? – kérdezte a Vesta-szűz. – Sokan látták, és felismerték. Gyorsan terjednek a hírek a városban.
– Ennek ellenére egyikőtök sem jelent meg a házamban leróni a kegyeletét.
Mindketten másfelé néztek.
– Nos – szólalt meg Terentia –, ő nem volt a mi... Úgy értem, ahogy te magad is rámutattál, még a valódi nevét sem ismertük, a családját meg még kevésbé.
– A hamvasztásán viszont jelen voltatok.
– A vallásos kötelességtudat vezérelt oda – válaszolt Fabia. – A test elégetése szent rítus. Azért mentünk, hogy szemtanúi legyünk.
Lesütöttem a szemem, és csak akkor néztem fel, amikor egy harmadik hang ütötte meg a fülem az ajtó irányából.
– Fabia néném! El sem tudtam képzelni, hova tűntél. Ó... azt hittem, egyedül vagytok, anyám.
Cicero lányával, Tulliával szemben nem voltak túl bőkezűek az istenek: nem az anyja, hanem az apja külső tulajdonságait örökölte, és nyurga kislányból csúnyácska fiatal nővé érett. Utoljára a szülei formiae-i házában találkoztam vele az előző évben, amikor Cicero még csak latolgatta, melyik térfélre ugorjon ki rejtekéből. Lánya akkoriban várandós volt, a hasa éppen hogy elkezdett gömbölyödni. A gyermek túl korán jött a világra, és csak rövid ideig maradt életben. Most, egy évvel később Tullia a jelek szerint jó egészségnek örvendett, csak a karja látszott véznának, és az arca volt sápadt.
Az anyjával ellentétben Tullia rengeteg értékesnek tűnő ékszert viselt, például arany karpereceket és egy ezüstből készült, finoman megmunkált, lapisgyöngyökkel ékesített nyakláncot. Noha a háború Cicero családját is jócskán megszorongatta, gyanítottam, hogy Tullia lenne az utolsó, aki személyes áldozatokat hozna a pénzszűke miatt. Cicero és neje mindkét gyereküket elkényeztették, főleg Tulliát.
– Ami azt illeti – felelte Terentia –, a vendégeim éppen távozni készülnek. Kísérd vissza nagynénédet a varrószobába, Tullia, addig én kivezetem a látogatókat.
– Jól van, anyám.
Tullia megfogta a Vesta-szűz kezét, és mindketten elhagyták a szobát. Fabia búcsúszavak helyett még egyszer utoljára visszanézett rám. Tullia Davusra tekintett búcsúzóul, aki idegesen csoszogott a lábával, és megköszörülte a torkát.
Az ajtó felé indultam, de Terentia az alkaromra tette a kezét, és visszahúzott.
– Küldd ki a vejedet az előcsarnokba – mondta halkan –, és maradj még egy kicsit, Gordianus. Mutatni szeretnék neked valamit, de kizárólag csak neked.
Megtettem, amit kért, és miután ő is kiment, egymagamban várakoztam rá a szobában, a pásztori idilleket szemlélve a falakon. Terentia kisvártatva visszatért, kezében pergamentekerccsel. A kezembe adta.
– Olvasd el! Hallani akarom a véleményedet.
Cicero levele volt, amit junius havában keltezett, és ezzel a címmel látott el: Pompeius táborából Epiruszból.
ÖRÜLÖK, HOGY JOBBAN ÉRZED MAGAD. ÉN IS JÓL VAGYOK. TÉGY MEG MINDENT A FELÉPÜLÉSED ÉRDEKÉBEN. AMENNYIRE AZ IDŐ ÉS A KÖRÜLMÉNYEK ENGEDIK, GONDOSKODJ A HÁZ KÖRÜLI TEENDŐKRŐL, ÉS INTÉZD EL A SZÜKSÉGES ÜZLETI ÜGYEKET. ÉRTESÍTS ENGEM IS A FEJLEMÉNYEKRŐL, AMILYEN GYAKRAN CSAK LEHET. A VISZONTLÁTÁSRA.
Megfordítottam a levelet, de a hátoldalát üresen hagyták.
Megvontam a vállam, mivel fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem Terentia.
– Azt szeretné, ha mielőbb felépülnél. Ezek szerint beteg voltál?
– Jelentéktelen semmiség... egy láz, ami olyan gyorsan ment el, ahogy jött – magyarázta az asszony. – Azt azonban bizonyára te is észrevetted, hogy nem kíván nekem gyors gyógyulást, vagy az istenek segítségét, és semmi ehhez hasonlót. Csak ennyit ír: „Tégy meg mindent a felépülésed érdekében.” Mintha a kötelességemre figyelmeztetne!
– Ezenkívül megbíz, hogy végezd és végeztesd el a ház körüli feladatokat, valamint az üzleti ügyeket...
– Ha! Azt várja, hogy vezessem a házat, mi több, két házat, Tulliáét és a miénket, teljesen üres erszénnyel! Hogy valamiképpen kimászhassunk a gödörből, kénytelen vagyok eladni a legjobb bútorainkat és a legszebb ékszereimet, amiket még az anyámtól örököltem...
– Nem értem, miért mutatod meg nekem ezt a levelet, Terentia.
– Mert te ismered a férjemet, Gordianus. A veséjébe látsz. Nincsenek illúzióid vele kapcsolatban. Nem vagyok biztos benne, hogy kedveled... sőt még abban sem, hogy tiszteled-e egyáltalán... de ismered. Fel tudsz fedezni bármit ebben a levélben, ami szerelemre, ragaszkodásra vagy akár egy cseppnyi jóindulatra utal?
Lehet, hogy valami titkosírás... Ez volt a nyelvem hegyén, hiszen tudtam Ciceróról, hogy előszeretettel kódol egyéb üzeneteket a leveleiben. De Terentia nem volt vicces kedvében. Ha odáig jutott, hogy minden ellenérzését félresöpörve összegyűjtötte a bátorságot ahhoz, hogy minden ember közül pont előttem csupaszítsa le a lelkét, akkor tényleg el lehet keseredve.
– Nem hinném, hogy az én tisztem megmondani, mit érzett Cicero, amikor ezt a levelet írta.
Az asszony elvette tőlem a pergament, elfordult, eltakarva előlem az arcát.
– Akkora a feszültség ebben a házban... el sem tudod képzelni! Végtelennek tetsző hónapokon... sőt éveken át... folyton azzal küzdeni, hogy mi legyen az ifjú Marcusszal! Az apja tudósnak szánja, habár minden tanító reménytelennek bélyegzi. Most meg elment harcolni, pedig még a tógához sem elég idős. És ott van Dolabella, aki Caesar oldalára állt, és a hátunk mögött Antoniával folytat viszonyt! A férjem már akkor sem bírta elviselni a nevének említését, amikor még viszonylag békében éltünk. Mennyire irtózott ennek a házasságnak a gondolatától! Elviselhetetlen fájdalmat okozott, amikor Tullia elvesztette a kisbabát! De én bármit elviselnék, bármilyen megpróbáltatásnak elébe mennék, ha tudnám, hogy Marcus még mindig... – Megbicsaklott a hangja, és megrázta a fejét. – Bármilyen kegyetlen dolog is ezt bevallani, tény, hogy Marcus már nem szeret engem. Akkor sem szeretett, amikor összeházasodtunk, ezt egyetlen asszony sem várhatja el egy előre elrendezett frigy esetében, de idővel megszeretett, és az érzelem egyre fokozódott köztünk az évek során. Most viszont... már fogalmam sincs, mi van közöttünk. Nem tudom, hova tűnt a szerelem, és hogy kellene visszahozni. A sok szóváltás a pénz miatt, a sok civakodás a gyerekek miatt, ezek a sanyarú, rideg idők, amiket élünk...
– Miért mondod ezt el nekem, Terentia?
– Mert őt is jól ismerted, nem igaz? Azt a nőt. Jobban ismerted, mint amennyire bevallod. Közelebbről is ismerned kellett, ha egyszer temetést rendeztél neki.
– Igen, ismertem Kasszandrát.
– A prófécia, amiről Fabia mesélt... nem csak ennyit jelentett. Volt benne valami személyes is. Kasszandra egyszer megkettőzve is látta a nőstény farkast és a két oroszlánt, mintha egy távoli tükör megkétszerezte volna őket. Abban a tükörben a mi házunkat látta... mint a nagyvilág leképeződését. A nőstény farkas a mi családunk volt: az a gondoskodó erő, ami a legnehezebb időkben is táplált és fenntartott minket. A fenevadak pedig mi voltunk Marcusszal. Belemartunk egymás húsába, és a saját házasságunk teteme fölött marakodtunk. De ahogy Róma is nagyobb annál a két alaknál, akik fölötte pörlekednek, úgy a családunk is nagyobb a részeinél. Egyezségre kell jutnunk, ki kell békülnünk. Marcus... megint szeretni fog. Kasszandra ezt az üzenetet is hozta!
– Valóban?
– Fabia így értelmezte a képeket.
– Fabia nálam sokkal többet tud az ilyen dolgokról.
– Igen, de te ismerted Kasszandrát. Őszinte volt, Gordianus? Valóban a jövőt látta? Tényleg az volt, aminek tartották? Bízhatok a látomásaiban, a képességében?
Felcserélődött közöttünk a kikérdező és a kikérdezett szerepe. Most már Terentia akart többet tudni Kasszandráról rajtam keresztül.
– Nem tudom – feleltem, és szívemből beszéltem.
Ahogy a Kasszandrával való első találkozásomra is jól emlékszem – mivel aznap érkezett a hír Rómába Caesar sikeres átkeléséről a tenger túlpartjára –, úgy a második találkozásunk és az első beszélgetésünk is egy jeles esemény miatt maradt meg a fejemben. Azon a késő februariusi reggelen Marcus Caelius egy szónoki emelvényt állíttatott fel a városi praetor, Trebonius emelvénye mellett, és megkezdte Caesart gúnyoló és lejárató kampányát, hogy a továbbiakban Róma elnyomottainak radikális képviselője legyen.
Mielőtt elhagyta Rómát, Caesar különféle rendeletek hirdetésével és a szenátus akaratának megtörésével akart hozzáfogni a rozoga római gazdaság felvirágoztatásához. Számtalan ijesztő problémával kellett szembesülnie. A háború kitörésével egyre kevesebb lett a pénz, és egyre magasabbra szöktek az árak. Róma kincstárait kiürítették, hogy legyen anyagi fedezete Caesar katonai hadjáratainak. Az adókra sem lehetett számítani. Pompeius elvágta Rómát a keleti bevételektől és a létfontosságú egyiptomi gabonaszállítmányoktól. A kereskedelem holtpontra jutott: a hajókat, lovakat, sőt a taligákat is háborús célokra vették igénybe. Az üzletemberek el voltak keseredve, mivel semmiféle pénzt nem lehetett forgatni. A szabad munkások képtelenek voltak megbízást találni, és az éhes rabszolgák egyre kezelhetetlenebbé váltak. Az árusok és a bérlők nem tudták kifizetni a helyiségek és lakások díját. Azokat a családokat, amelyeknek feje elmenekült Itáliából vagy csatlakozott Caesar légióihoz, becsapták az intézők, akikre a családfő a ház vagy a birtok ügyeit bízta. A bankárok a régi adósságok rendezését követelték, és nem hajlottak az újabb hitelezésre. A gátlástalan nyerészkedők mindent kifacsartak Róma nyugtalan népétől, amit csak lehetett.
Én magam is – életemben először – alaposan eladósodtam. Úgy tűnt, csak maroknyi embernek van pénze a városban, nekik viszont rengeteg, így a többiek kénytelenek voltak kölcsönért könyörögni az ajtajuk előtt, és teljesíteni a feltételeiket, bármi is legyen az. Pusztán azért, hogy a hétköznapi költségeimet ki tudjam fizetni, eladósodtam a vagyonos Volumnius bankár irányába, méghozzá olyan mértékben, hogy már-már attól tartottam, soha nem fogom tudni neki visszafizetni.
Eme gazdasági problémákat orvosolandó Caesar elrendelte, hogy mindenféle tulajdontárgy értékének és mindenfajta bérleti díjnak vissza kell kerülnie a háború előtti szintre. Az adósoknak megengedte, hogy levonják az összes kamatot, amit az adósságuk tetejében a hitelezőnek fizetniük kellene. Döntőbírókat jelöltek ki az értékbecsléssel és fizetésképtelenséggel kapcsolatos vitás helyzetek kezelésére. Egy rendkívüli felhalmozási törvényt is meghirdettek: senki sem vehet ki a pénzkörforgásból, azaz nem tarthat magánál hatvanezer szeszterciuszt meghaladó értékű aranyat vagy ezüstöt.
Caesar óvatos intézkedéseket hozott, melyek csak mérsékelt sikert hozhattak. Lassacskán megindult a pénz körforgása. Újra kinyitottak a boltok, és az utcákon is megjelentek az árusok. Az egyre elviselhetetlenebbé fokozódó kétségbeesés hangyányit csillapodott, és helyét átvette az idegőrlő napi harc a megélhetésért.
Egyesek abban reménykedtek, hogy Caesar hamarosan radikálisabb eszközökhöz nyúl. Egy részük azért remélte ezt, mert őszintén megvetette és fel is akarta borítani a status quót, más részük azért, mert visszavonhatatlanul eladósodott, és vérszemet kapva kereste a kiutat. Azt akarták, hogy töröljön el minden adósságot, térítse vissza a bérleti díjakat, sőt, még az a követelés sem állt messze tőlük, hogy az összes gazdagtól kobozza el a vagyonát, és ossza szét a szegények között. Ezek a végsőkig elkeseredett emberek nem láttak más kiutat.
Caesar Gaius Treboniusra bízta a gazdasági intézkedések végrehajtatását. Az előző évben találkoztam először Treboniusszal egy Massilia melletti katonai táborban, ahonnan a város ostromát irányította parancsnokként. Maradéktalanul hozzáértő és leleményes katona volt, jó matematikai érzékkel és csalhatatlan megérzésekkel. Treboniusnak csak rá kellett néznie egy katapultra, és rögvest meg tudta mondani, miért nem lehet hasznát venni. Aztán fejben kiszámította a kilövéshez szükséges súlyt a röppályával együtt, majd végignézte a súlyt rárakó embereket, és azonnal kiválasztotta azt, aki a legalkalmasabb a többiek irányítására. Hatékony és sikeres ostromot vezényelt le, így Caesar légiói különösebb veszteségek nélkül leigázták Massiliát. Szakértelmének elismeréseként Caesar távollétében őt tette meg a város elöljárójának.
Sokan azt mondták, hogy Trebonius a korábbi szolgálataiért fizetségképpen kapta a magiszteri címet, ám én nem irigyeltem ezért a megbízásért. Kétségtelen, hogy Trebonius markába tekintélyes megvesztegetési összegeket csúsztattak a színe elé járuló peres felek, de én a helyében minden bizonnyal megháborodtam volna a végeláthatatlan értékbecslési ügyek és fizetésképtelenségi tárgyalások kavalkádjában.
Trebonius a Forumon, egy emelvényről irányította az ilyen egyezkedéseket. A hivatalos elöljárói székben ült, egy pazarul díszített ülőalkalmatosságon, ami eredetileg egy összecsukható tábori széket mintázott, ám temérdek arany- és elefántcsont berakás ékesítette, lábak helyett pedig elefántagyarak tartották. Titkárok és hivatalnokok nyüzsögtek a magiszter körül: iratokat hoztak-vittek, főkönyveket böngésztek, jegyzeteltek. Szinte mindennap pereskedők hosszú sora kígyózott a Forumon, akik mind azt várták, hogy Trebonius meghallgassa panaszaikat. A civakodó felek nehezen türtőztették magukat, főleg mivel elég magas összegekről folyt a vita. Nemritkán ökölharcra is sor került a sor egyes szakaszain. Fegyveres őrök rohantak oda lecsillapítani a feleket, hogy megelőzzék a patáliák továbbterjedését és a nagyobb mértékű zavargást.
Késő februarius egyik reggelén egy másik magiszter, Marcus Caelius is bevonult a Forumra, és magával hozta a saját elöljárói székét. Nyomában a saját titkárai és hivatalnokai haladtak, akik azon nyomban felállítottak egy emelvényt nem messze Treboniusétól. Caelius felment az emelvényre, és egy nagy ívű, jelentőségteljes mozdulattal szétnyitotta székét, ami sokkal egyszerűbb volt a város irányítójának trónusánál. Kevésbé díszes elefántcsont berakásokat készítettek rá, aranyozott minták nélkül, és a lábak nem elefántcsontból, hanem elefántagyar alakúra faragott fából készültek. Ülőalkalmatosságából ítélve Caelius a szigorú római erkölcs és a város elnyomottjainak zászlóvivőjeként igyekezett fellépni.
Bár Marcus Caelius még csak a harmincas éveit taposta, ugyanolyan vékony volt, mint sihederként, és vonzereje sem csappant meg, ráadásul már hosszú és változatos pályafutást tudhatott maga mögött. Leginkább Cicero rakoncátlan pártfogoltjaként élt az emlékezetemben, aki nappal kimért és pedáns mestere lábánál kuporogva tanulta a retorikát, éjszakánként pedig vég nélkül dorbézolt, és a legromlottabb körökkel tartott fenn viszonyt. Ezzel persze meglehetősen elkeserítette a rokonait, kiváltképp amikor korábbi szeretője, Clodia bíróság elé citálta, azzal a váddal, hogy bérgyilkosként végzett egy alexandriai filozófussal. Cicero habozás nélkül elvállalta a védelmét. A tárgyalásból végül hitvány személyeskedés és sárdobálás lett, és Cicerónak sikerült ráborítania az asztalt Clodiára azzal, hogy ledér nőnek, sőt, vérfertőző szajhának festette le, aki tönkre akar tenni egy ártatlan fiatalembert. A felmentett Caelius hátat fordított a csábító Clodiának, Clodia demagóg népvezér öccsének, Clodiusnak, és radikális csoportjuk többi tagjának is, hogy teljes vállszélességgel az úgynevezett optimaták, a Legjobb Emberek, azaz például Cicero és Pompeius ügyének szentelje magát. A többi éles eszű, törekvő római ifjúval együtt ő is ide-oda hánykolódott a két nagy ember között, aztán végül Caesarral kötötte össze a sorsát. Azon az estén, amikor Caesar eldöntötte, hogy átkel a Rubiconon, és végleg elkötelezte magát a polgárháború mellett, Caelius kilovagolt a városból, hogy csatlakozzon hozzá. Ezzel persze ismételten nagy fájdalmat okozott Cicerónak.
Caelius Caesar egyik helyettese lett, és példamutatóan szolgálta őt a hispániai hadjáratban. Amikor adósságoktól sújtva visszatért Rómába, egy jövedelmező praetori címben reménykedett, és nem is titkolta afeletti csalódottságát, hogy a posztra nem őt, hanem Gaius Treboniust választották meg. Be kellett érnie egy jelentéktelenebb praetori címmel, és azzal a feladattal, hogy a Rómában tartózkodó idegenek ügyeiben ítélkezzen. Caesar talán biztonságosabbnak érezte, hogy szűkebb mozgásteret biztosít Caeliusnak, ismervén céltudatosságát és szeszélyes elköteleződéseit, ezért adott neki egy huszadrangú címet a vele járó csekély feladatkörrel. De számolnia kellett volna azzal, hogy az így keletkezett szabad idejében Caelius ismét bebizonyítja: veszélyes alak.
Történetesen én is a Forumon tartózkodtam Hieronümosszal és a többi önjelölt bölcselővel, amikor Caelius felállította saját emelvényét Treboniusé mellett. Még a Trebonius arcára kiülő megrökönyödést is jól láttam.
Miben sántikál Caelius? Közelebb léptem a szószékéhez, sarkamban a többi ősz üstökű utcai filozófussal. Caelius elöljárói székében ült, és fejét lassan mozgatva végignézte a Trebonius emelvénye előtt kígyózó sort, illetve a kíváncsi tömeget, amely a saját széke előtt sereglett össze. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Útjaink sokszor keresztezték egymást a múltban. Biccentéssel jelezte, hogy felismert, majd felvillantotta káprázatos mosolyát – azt a mosolyt, melytől egy időben Clodia is elolvadt, és amely oly sok más csínytevését is megbocsáthatóvá tette mások szemében. Csak futólag találkozott a tekintetünk, de így is rossz előérzetem támadt: rengeteg bajt fog még hozni a saját fejére, és másokéra is.
Caelius felállt az elöljárói székből. A Trebonius elé járuló kérvényezők sorában és az összeverődött emberáradatban elhalkult a morajlás.
– Róma polgárai! – kiáltotta Caelius. A római szónokok közül ő büszkélkedhetett az egyik legkiválóbb orgánummal; hangja még távolról is tisztán hallatszott. – Miért álltok itt, mint az engedelmes bárányok, amiket karámba tereltek a nyíráshoz? A magiszter, akitől azt várjátok, hogy helyrehozza sérelmeiteket, nem segíthet rajtatok. Meg van kötve a keze. A jelenlegi törvény csak arra ad neki felhatalmazást, hogy még több kárt okozzon. Egy városi praetor csak annyit tehet, hogy megnézi a számokat, amiket elébe raktok, és alakít rajtuk itt-ott, mint azok a szélhámosok, akik a piacokat járva cseleznek ki titeket a bögrék alá rejtett dióval. Amikor pedig hazamentek, kevesebb van a tarsolyotokban, mint előtte volt. Róma irányítói nem gondoskodnak eléggé keményen dolgozó, régóta sínylődő polgáraik alapvető igényeiről! Nem gondoljátok?
Erre elszórtan kiáltások hangzottak fel a sorból. Egyesek gúnyolták és kifütyülték Caeliust, mások viszont egyetértően kurjongattak. Néhányan a sor végén inkább lemondtak a helyükről, és mivel nem hallották, amit Caelius mond, előrébb jöttek. Hamar elterjedt a hír, hogy Caelius valamiféle politikai jellegű tiltakozást tart, és hallgatósága rohamosan szaporodott, ahogy a Forum minden részéről odatódultak az emberek. Trebonius közben folytatta a munkáját, és úgy tett, mintha észre sem vette volna Caeliust.
– Róma polgárai! Gondoljatok vissza arra a helyzetre, ami alig egy éve állt fenn, amikor Caesar átlépte a Rubicont, és kiűzte azokat az önhitt, önelégült gazfickókat, akik a saját érdeküket szem előtt tartva parancsolgattak a városban. Benneteket is biztosan elfogott az izgalom, amit én éreztem, ti is biztosan lázas lelkesedéssel tekintettetek a jövőbe, ami egyszeriben fényesnek és dicsőségesnek látszott. Olyan lehetőségek csillantak fel előttünk, amelyekről egy nappal vagy akár pár órával korábban nem is álmodoztunk. Caesar átkelt a Rubiconon, és hirtelen jött a felismerés, mint derült égből a villámcsapás, hogy bármi megtörténhet! Hányszor fordul elő egy férfi életében, hogy határtalan reménysugarak világítják meg az arcát? Úgy éreztük, gyökeresen át fog alakulni az egész világ! Róma újjászületik! Végül a becsületes emberek kerekednek felül, a csalók pedig fülüket-farkukat behúzva iszkolnak el.
Ehelyett... nos, a szomorú valóságot ti is éppoly jól ismeritek, mint én, máskülönben nem lennétek itt ma, és nem könyörögnétek meghagyott morzsákért a város főmagisztere előtt. Semmi sem változott, legfeljebb rossz irányba. A haramiáknak megint sikerült irányító pozícióba kerülniük! Ezért hullatta vérét annyi férfi a harcmezőkön, hogy azoknak a földbirtokosoknak és uzsorásoknak a jogait erősítsék, akik összetaposnak minket? Miért nem vetett véget Caesar ezeknek a szégyenteljes állapotoknak? Polgárok, gondoljatok vissza arra, hogy milyen helyzetben voltatok egy évvel ezelőtt, és áruljátok el nekem: ma jobb körülmények között éltek? Ha a válaszotok igen, bizonyára gazdag birtokosok vagy bankárok vagytok, mert mindenki másnak sokkal-sokkal ínségesebb sors jutott. Felvágták a csuklónkat, és a vérszívók az utolsó csepp vérünket is bekebelezik. És bár szörnyű ezt kimondani, maga Caesar adta a kezükbe a kést!
A tömeg egy része, nyilvánvalóan a gazdagabbak, ismét kifütyülték, a kíséretükben lévő titkárok és testőrök pedig utánozták őket. Azonban a gúnyos hangokat elnyomták a másoktól érkező felindult, helyeslő bekiabálások. Lehet, hogy Caelius felbérelt néhány támogatót – az elsők között tanulta meg Cicerótól azt a leckét, hogy a tömegben el kell hinteni néhány lefizetett hívet –, ám az elégedetlenség, aminek felszínét megkapargatta, nagyon mélyen gyökerezett, és a hallgatóság java része őszintén helyeselt.
Trebonius még mindig nem volt hajlandó tudomást venni róla, végezte tovább a dolgát, habár még az orra előtt álló peres felek is csak fél füllel figyeltek rá, mert a másik fülükkel Caeliust hallgatták.
– Róma polgárai! Caesar mindnyájunknak nagy szolgálatot tett, amikor átkelt a Rubiconon. Ezzel a vakmerő lépéssel egy olyan forradalmat robbantott ki, mely az egész államot átalakíthatja. Magam is büszkén álltam az ő ügye mellé. Kivettem a részem a csatákból Hispániában Caesar oldalán. A hadviselés most egy új arénában folytatódik, ahol minden esélyünk megvan a győzelemre. De addig sem ülhetünk tétlenül, amíg a végső diadal hírét várjuk. Tovább kell haladunk itt, Rómában. Amíg Caesar távol van, végre kell hajtanunk, amit az ittléte alatt – valamely okból – elmulasztott végrehajtani. Új törvényeknek kell születniük, melyek végre igazi megkönnyebbülést hozhatnak azoknak, akiknek tényleg szükségük van rá!
A tömeg újult erővel ordítozott.
– Már minden el van rendezve! Fogd be a szád, és menj haza! – üvöltötte Caelius egyik kritikusa.
– Hurrá! Éljen Caelius! – vágta rá egy útonálló külsejű alak, akiről messze lerítt, hogy lefizették.
Az embertömeg olyan harsánnyá vált, hogy még Caeliusnak is nehezére esett túlkiabálni őket. Trebonius lemondott arról, hogy elintézheti az előtte álló peres felek ügyét, szorosan karba font kézzel, mérges ábrázattal hátradőlt díszes elöljárói székében.
– Ennek érdekében... – kiáltotta Caelius, harsonaként zengő, makacsul elszánt hangon. – Ennek érdekében meg is teszem a kezdőlépést azzal, hogy benyújtok egy törvényjavaslatot, amely arra irányul, hogy egy ideig függesszük fel az adósságok visszafizetését, és ez idő alatt kamatot se számoljanak fel! Azoknak, akiket az adósság térdre kényszerített, most lehetőségük lesz ismét talpra állni. Amikor pedig a vagyonos hitelezők éhínségre panaszkodnak, hadd egyék meg a viasztáblákat, amiken a kölcsönöket nyilvántartották!
Heves zúgolódás hallatszott a tömeg minden részéből. Caelius arca teljesen belevörösödött az izgalomba, hiszen – ha jól érzékeltem – a gyülevész népség sokkal jobban felduzzadt és fellelkesedett, mint amire számított. Végül mégiscsak sikerült túlkiabálnia a többieket.
– Hogy minél hamarabb megszülethessen egy ilyen törvény, a mai nappal elfoglalom ezt a helyet az elöljárói székemmel, a hivatalnokaim pedig feljegyzik az adósság csapdájába került polgárok nevét és körülményeit. Így mindenki rögtön megkönnyebbülhet, amint a törvény hatályba lép. Kérlek titeket, álljatok sorba a jobb kezem felől.
Azzal roppant elégedett arccal helyet foglalt elöljárói székén.
A kárrendezésre váró kérvényezők egy része otthagyta a Trebonius előtt kígyózó sort, és beállt Caelius elé. Miért kellene bármelyik adósnak is a városi praetorral huzakodnia, ha egyszer Caelius új törvénye – amennyiben elfogadásra kerül – felülírja Trebonius határozatait?
– Mennyi ostoba fajankó! – morogta a félkarú Canininus a fülembe. – A szenátus akkor sem fogadná el ezt a javaslatot, ha Caelius Hádészból kapna erősítést! Ha Caesar valóban ezt akarta volna, már létezne ilyen törvény. Ha pedig Caesarnak nincs ilyen szándéka, akkor a szenátus sem fogja fontolóra venni. Caelius csak bajt akar kavarni.
– De miért? – kérdeztem. – Mi értelme zendülést szítani?
Azért kérdeztem, mert már forradalmi hangulatot éreztem magam körül. Dühödt kiáltások és sértések töltötték meg a levegőt. Egyre több helyen dulakodtak és ütlegelték egymást. A vicsorgó testőrök védőfalat alkottak gazdag patrónusaik körül, akik igyekeztek elmenekülni a csőcselék elől. A kaotikus jelenetet a magaslatról figyelő Trebonius haragosan jelt adott, mire fegyveres őrei megpróbálták helyreállítani a rendet, habár nehezen döntötték el, hol kezdjék. A tömeg olyan volt, mint egy fortyogó üst, melyből minden irányba ömlött ki a sistergően forró víz.
De mire készült Caelius? Canininusnak igaza volt: amíg a szenátust Caesar irányítja, Caeliusnak esélye sem lehetett arra, hogy elfogadtassa saját radikális javaslatait. Az idegenből érkezett római lakosok ügyeiért felelős praetorként nem is állt jogában belekeveredni az adósságok elrendezésébe. Lehet, hogy egyszerűen merő rosszindulatból akarta megnehezíteni Trebonius dolgát? Vagy tényleg határozott politikai tervei voltak, és elszántan igyekezett megvalósítani a céljait?
Hieronümosszal attól tartottunk, hogy a tömeg előbb-utóbb megzavarodik, ezért elindultunk a szélső sorok felé. Útközben meg-megütött néhány könyök, de ezektől eltekintve épségben kecmeregtem ki a sokaságból. Végül sikerült egy nyugodtabb helyet találnunk Castor és Pollux temploma mellett, ahol kifújhattuk magunkat. Akkor pillantottam meg Kasszandrát másodjára.
Az épület oszlopos bejárata előtti lépcsőt kétoldalt vízszintes magaslati felületek szegélyezték – pont az egyik alatt álltunk. Véletlenül felnéztem, és megláttam a rajta álló jósnőt. Egymagában ácsorgott, és a forrongó tömeget figyelte. Minket észre sem vett.
Hieronümosz, látván az arckifejezésemet, követte a tekintetem.
– Gyönyörű! – suttogta.
A szó olyan ösztönösen siklott ki a száján, akár egy sóhaj.
Kasszandra valóban gyönyörű volt, főleg abból a szögből szemlélve. Mintha esdeklőként járultunk volna egy magas talapzaton álló istennőszobor színe elé. Ugyan semmi mennyei vagy királynői nem volt foszlott kék tunikájában és fésületlen hajában, de tartásából kiérződött valami ritka méltóságteljesség, amely bármelyik férfi figyelmét azonnal felkeltette volna – és rögvest tiszteletet is ébresztett volna benne. Rám még ennél is nagyobb hatást gyakorolt. Amikor felnéztem rá, elállt a lélegzetem. Egy rég elfeledett érzés lett úrrá rajtam, egy izgató, egyben fájdalmas nyilallás, amit utoljára ifjúkoromban éltem át, és egyszeriben újra húszévesnek éreztem magam. Korholtam magam az esztelenségemért. Házasember voltam, jócskán benne a korban, ő meg nemcsak hogy koldus volt, de még tébolyult is.
Egyszer véletlenül lejjebb vándorolt a tekintete, és megpillantott minket. Ekkor néztem bele először a szemébe, és láttam, hogy kék. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött – olyan volt, mint Athéné szobra, amit görög szobrászok álmodtak márványba –, amit annál is inkább furcsának tartottam, mivel éppen egy zendülés szemtanúja volt. Egy madár jutott róla eszembe, amely az égből szemléli az embereket, és fásultan fogadja az erőszak látványát.
Megrándult. Azt hittem, valahogy megrémítettük, és rögvest elmenekül. Ehelyett felakadt a szeme, és megroggyant a térde. Megszédült, a lába kifordult alóla, és ő előrebukott.
Ha azt állítanám, hogy Kasszandra szó szerint az ölembe hullott, igaz lenne, ámbár kissé félrevezető. A döbbenetes eset kívülről szemlélve egyfajta furcsa, kificamodott szerelmes jelenetre hasonlított. Amikor felfogtam, hogy le fog zuhanni, rémület futott végig rajtam – nem őmiatta, hanem saját magam miatt. Ha egy korombeli férfi egy nőt lát a magasból maga felé esni, nem a hősiesség jut eszébe, hanem a saját törékeny csontjai. Mégis úgy hiszem, hogy minden férfiban – legyen akármilyen korú – felébred az ösztön, hogy elkapjon egy nőt, ha az lezuhanni készül. Hieronümosz ugyanazt tette, amit én, így Kasszandra a kettőnk karjába érkezett.
Kínosan furcsa pillanat volt. Hieronümosszal először összeütköztünk, aztán Kasszandra ránk esett, és hajszál híján mindhárman egy jókora rakásként végeztük a földön. Ha Plautus egyik vígjátékát adtuk volna elő egy színpadon, akkor sem festhettünk volna mulatságosabban. Az egyensúly és ellenerő valami csodája folytán aztán mégis lábon maradtunk, és közös erővel sikerült talpra állítanunk szédült terhünket, akit a karjánál fogva tartottunk egyenesen.
Az ütéstől a lélegzetem is elakadt, és éles fájdalom szaladt fel a gerincemen. Fickándozó foltok homályosították el a látásomat. Ám mindezt azonmód elfelejtettem, amikor Kasszandra ájultan nekem hanyatlott, és én egyik kezemmel az arcánál, a másikkal a mellénél karoltam át.
Egy dolog a távolból figyelni egy gyönyörű nőt, és egészen más dolog váratlanul egy meleg, kézzel fogható, lélegző testet tartani szorosan a karunkban. Pontosan ezért teremtettek minket az istenek, hogy megtapasztaljuk az emberi érintkezés ilyen bensőséges pillanatait. Ezt éreztem abban a pillanatban, még akkor is, ha a tudatommal nem fogtam fel.
Kasszandra apránként magához tért, és elhúzódott tőlem, de éppen csak annyira, hogy még biztosan ölelésemben maradjon. A válla fölött összetalálkozott a tekintetem Hieronümosz leplezetlenül irigy pillantásával. Megint belenéztem Kasszandra szemébe, ismét láttam, hogy kék, de nem egészen olyan árnyalatú, amilyennek távolabbról hittem. Vegyült bele némi zöld is... vagy csak a fény játszott vele? Lenyűgözött az a szempár.
– Csak nem... tényleg... leestem? – kérdezte.
Idegenszerű kiejtést véltem kihallani a beszédéből, de képtelen voltam azonosítani.
– Igen. Onnan fentről – intettem a fejemmel a magaslat felé.
– És... te... elkaptál?
– Mi kaptunk el – helyesbített Hieronümosz, és sértődötten karba fonta a kezét.
Kasszandra hátranézett a massiliai férfira, és finoman elhúzódott tőlem.
– Jól érzed magad? – kérdeztem. – Állva tudsz maradni?
– Persze.
– Mi történt? Elájultál?
– Most már teljesen rendben vagyok. Mennem kellene.
Elfordult.
– Hova kellene menned? – Már karja felé nyúltam volna, de aztán inkább mozdulatlanná dermedtem. Nem tartozott rám, hogy hova megy. Talán neki is ez jutott eszébe, mert nem válaszolt. Mégis úgy éreztem, hogy ennyivel nem engedhetem útjára. – Hogy hívnak?
– Kasszandrának szoktak hívni.
Visszanézett rám. Arckifejezése, mely némileg felélénkült, amikor magához tért az eszméletlenségből, most ismét semmitmondó és távolságtartó lett. Megint egy istennőt vagy egy madarat juttatott eszembe – esetleg egy őrült nőt, akit hidegen hagyott minden érzelem.
– De ez biztos nem az igazi neved – akadékoskodtam. – Kell lennie egy másiknak.
– Valóban?
Kis darabig zavartnak látszott, aztán elfordult, és komótos, rendíthetetlen léptekkel, egyenes fejtartással és büszke vállal hagyott ott minket. Látszólag nem törődött a körülötte keresztül-kasul szaladgáló férfiakkal, akik a két rivális magiszter emelvénye előtt kialakult csetepatéból mentették az irhájukat.
– Micsoda káprázatos asszony! – ámult Hieronümosz.
Csak bólintani tudtam.
A Terentiával és Fabiával folytatott beszélgetésem, ha csekély mértékben is, de kiegészítette mindazt, amit Kasszandráról tudtam. Elhatároztam, hogy ezek után a kétszer megözvegyült Fulviát keresem fel. Régebben teljesítettem egy megbízását azzal, hogy felkutattam a férje, Clodius gyilkosát – a fizetés részeként kaptam Mopsust és Androclest is –, így legalábbis szívélyes fogadtatásra számítottam nála. Ezért miután hazamentem Cicero házából, elfogyasztottam szerény ebédemet, és a csapongó álmosságnak engedve átaludtam a nap legforróbb időszakát, majd napszállta előtt elindultam Róma leghíresebb özvegyéhez.
Ahogy korábban tettem, a biztonság kedvéért most is elvittem magammal Davust. Miközben végigmentünk a Palatinus ismerős utcáin, eszembe jutott az az időszak, amikor Davus rabszolgaként a házamba került. Nem sokkal később került sor első találkozásomra Fulviával, aki akkor megrendülten és megtörten gyászolt. Mintha egy egészen más történelmi korból integetett volna az emlék. Lehetséges, hogy csak négy év telt el azóta, hogy Clodius meghalt a Via Appián? Rómát szanaszét szaggatták a zendülések. Clodius radikális támogatói felgyújtották a szenátus házát. Pompeiust felkérték, hogy állítsa vissza a rendet, és szinte önkényuraknak járó hatalommal ruházták fel. Ő arra használta fel a helyzetet, hogy persorozatot indítson, és ellenségeinek java részét száműzesse Rómából. Egyszer s mindenkorra felborította a kényes alkotmányos egyensúlyt a saját érdekei és Caesar érdekei között. Utólag visszatekintve, Clodius meggyilkolása volt az a döntő mozzanat, ami elválasztotta azt az időszakot, amelyben a polgárháború még elképzelhetetlen volt, attól, amelyben már elkerülhetetlenné vált. Fulvia első férjének megölése jelentette a mi megtépázott köztársaságunk végromlásának kezdetét.
Az asszony mélyen és őszintén gyászolta Clodiust. Igazi szeretőkként éltek együtt, és a szó tágabb értelmében is társak voltak, hiszen Fulvia, mint politikusfeleség, éppen az ellentéte volt Cicero feleségének, Terentiának. Fulviának mindig saját nézetei, tervei és célkitűzései voltak, de külön szert tett szövetségesekre és ellenségekre is. Serényen és fondorlatosan intézte ügyeit férje oldalán, és tanácsokkal is rendszeresen ellátta. Amikor Clodius meghalt, Fulvia nemcsak az urát és két gyermeke apját veszítette el, hanem a politikai színtéren játszott szerepét is. Nőknek sem a szenátusban, sem a magiszteri pályákon nem volt helyük. Nők nem szavazhattak. A törvény szerint még saját vagyonuk sem lehetett, habár az okosabbak mindig megtalálták a módját, hogy megkerüljék a törvényt, és szert tegyenek saját tulajdontárgyakra, vagy közvetetten részt vegyenek az állam irányításában. Rendszerint a férjeiken keresztül befolyásolták a döntéshozókat. Amíg Clodius élt, Fulviát női mivolta ellenére Róma egyik legjelentősebb személyiségeként tartották számon. Amikor viszont Clodius meghalt, Fulvia hirtelen olyan lett, mint egy erős férfi, aki egy csapásra megbénult és megnémult.
Ám egy olyan értelmes, gazdag és becsvágyó nőnek, mint Fulvia – aki feltűnő jelenség volt, bár kifejezetten szépnek nem lehetett nevezni –, nem kellett sokáig tűrnie az özvegyi léttel járó tehetetlenséget. Bizonyos típusú férfiak szinte őrjítően vonzónak találták az ő tulajdonságainak egyvelegét. Amikor Fulvia Gaius Curiónak adta a kezét, sokan vélték úgy, hogy megtalálta a tökéletes párját. Hosszú évek óta ugyanabba a körbe tartoztak, a törekvő, éles elméjű, csillapíthatatlan étvágyú fiatal férfiakkal teli társaságba, akik lankadatlanul azon fáradoztak, hogy a saját képükre formálják a világot. Ezek között volt Dolabella, Clodius, Caelius és Marcus Antonius is. Egyesek szerint Fulvia szívesebben ment volna hozzá Marcus Antoniushoz, ha a férfi nem veszi már korábban feleségül az unokatestvérét, Antoniát. A pletyka szerint Fulvia kénytelen volt beérni Antonius gyerekkori pajtásával (egyes mendemondák szerint szeretőjével), Gaius Curióval, mint a második legjobb választással. Sokan azonban váltig állították, hogy Curióval jobban járt, hiszen Curio képlékenyebb személyiség volt Antoniusnál, ráadásul kevésbé züllött.
Antoniushoz hasonlóan Curio is hamar Caesar szövetségese lett, és iránta való elkötelezettsége soha nem ingott meg; hajthatatlanul hirdette eszméit. Sőt, Marcus Caelius is javarészt Curio hatására csatlakozott a nyájhoz. A háború kitörésének estéjén Caelius és Curio együtt lovagoltak ki a városból, hogy Caesar mellett legyenek, amikor a sereg átkel a Rubiconon. Ám míg Caelius csak egy jelentéktelenebb római praetor feladatkörét kapta jutalmul, addig Curio négy légió parancsnoka lett. Midőn pedig Caesar Hispániába indult, Curiót küldte hadba Szicíliába, Pompeius egyik serege ellen, amit Cato vezetett. Cato ugyanolyan rendezetlen és felkészületlen csürhét irányított, mint Pompeius többi parancsnoka, ezért jobbnak látta elhagyni a szigetet, még mielőtt Curio légiója odaér. A könnyű hódítástól megmámorosodott Curio két légióját hagyta Szicíliában, és két másik hadtestével továbbindult Africába. Ott kezdődtek csak az igazi nehézségek.
Sokan azt tartották, túl egyszerű feladat volt számára Szicília meghódítása, ezért elbízta magát, elkényelmesedett, és elhamarkodta következő döntéseit. Mások szerint fiatalsága és katonai tapasztalatának hiánya vezette Juba király csapdájába. Egyesek viszont makacsul állították, hogy mindössze a szerencse pártolt el tőle.
Curio africai hadjárata kedvezően indult. Azzal kezdte, hogy megindult Utica gazdag kikötővárosa ellen, amit Pompeius egyik parancsnoka, Varus tartott irányítása alatt. Juba király egy kisebb csapat numídiai katonát küldött a város segítségére, de Curio elűzte őket. A város melletti síkságra csalta Varust, hogy ott mérjék össze erejüket. Ott követte el az első hibát, ami csak Fortuna szeszélye folytán nem bizonyult végzetesnek. Egy mély szakadékba küldte le gyalogosait, ahol könnyen bekeríthette volna őket az ellenség, csakhogy közben lovagságának sikerült elsöpörnie Varus seregének bal szárnyát, akik – lemondva a győzelemmel kecsegtető harcról – visszamenekültek a városba. Curiónak magába kellett volna szállnia, ehelyett inkább vérszemet kapott. Azonnal készülődni kezdett Utica ostromára.
Időközben Juba király még nagyobb sereget toborzott, és elindult Utica felé, hogy felszabadítsa a várost. Jubát szoros szálak fűzték Pompeiushoz, hiszen már az apjának is patrónusa volt. De nemcsak ez állította szembe Curióval, hanem az is, hogy Curio régóta hirdette: Rómának erőszakkal kellene elfoglalnia Numídiát.
Curio értesült róla, hogy Juba király serege közeledik. Rémülten küldetett Szicíliába a másik két légiójáért. Ám néhány szökevény Juba seregéből azt mondta neki, hogy csupán egy maroknyi numídiai katonára számítson. Curio előreküldte lovas katonáit, akik összecsaptak Juba előőrsével. Kémei azt a hírt hozták, hogy ez az előőrs képezte az egész numídiai sereget. Curio minél előbb szerette volna megkezdeni a város ostromát, ezért úgy döntött, hogy maradék katonáival is megrohanja az előőrsöt A rekkenő hőségben szinte parázsló homokon kellett menetelniük a katonáknak, akik végül a teljes numídiai haderővel találták szemben magukat. Az africaiak körbevették és lemészárolták őket.
Curio seregéből csupán egy maroknyi katonának sikerült elmenekülnie. Curio is elszökhetett volna, de ő nem volt hajlandó magára hagyni embereit. Az egyik túlélő, aki a Hispániából hazatérő Caesarnak elvitte a tragédia hírét, így idézte fel Curio utolsó szavait: „Elveszejtettem a sereget, amit Caesar rám bízott. Hogy nézhetnék így szembe vele?”
Curio addig harcolt, amíg a numídiaiak meg nem ölték. A fejét levágták, és elküldték Juba királynak. Fulvia ismét megözvegyült.
Miután átrágtam magam a történteken, és elképzeltem, hogyan érezheti magát az asszony, már nem tartottam egyértelműen jó ötletnek a látogatást. Maga a ház is csüggesztően hatott rám. Az erődítményszerű kolosszust még Clodius emeltette a Palatinuson, és fényűző főhadiszállásnak is használta az irányítása alatt álló utcai bandák uraként. Rózsákkal benőtt, meredek teraszok és színesen csillogó márványburkolatok szegélyezték a hatalmas előkertet, ahol Clodius annak idején egybegyűlt támogatóit tüzelte fel beszédeivel. A vaskapu nyitva állt, és miközben Davusszal besétáltunk alatta a tágas udvarra, lábunk alatt a csikorgó kavicsok tengerével, tekintetem végigsiklott a széles bejárathoz vezető lépcsősoron, és egy fekete koszorút vettem észre a masszív bronzajtón. Fulvia már kilenc hónapja volt özvegy, de még mindig gyászolta Curiót.
Felmentünk a lépcsőn. Az ajtón lógó terebélyes bronzgyűrű kopogtatóként szolgált. Davus felemelte és leengedte, mire egy darabig tompa döngés visszhangzott. Vártunk. Amennyire meg tudtam állapítani, nem nyitottak ki kémlelőnyílást, de az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy figyelnek. Clodius híres volt arról, hogy otthonában titkos folyosókat, rejtekajtókat és cseles kémlelőnyílásokat alakíttatott ki.
Végül hallottam, amint valaki egy reteszt emel fel az ajtó belső felén, aztán lassan, a sarokvasaknál halkan nyikorogva feltárult a bejárat. Egy atletikus alkatú fiatal rabszolga engedett be minket, de gyorsan be is csukta mögöttünk az ajtót, és a biztonság kedvéért azonmód visszaejtette a reteszt.
Jártam már a ház előcsarnokában, a Clodius halálát követő órákban és napokban. Úgy láttam, hogy Curio, a ház következő ura nem sokat változtatott a berendezésen. A padló és a fal fényesre csiszolt márványból készült. Arannyal hímzett vörös faliszőnyegek díszítették az átriumba vezető folyosót, ahol a mennyezetet szédítő, háromemeletnyi magasságban fekete márványoszlopok tartották. Az átrium közepén sekély medencét alakítottak ki, amelynek alját kékesfekete és ezüst darabokból álló, az éjszakai eget és a csillagképeket mintázó mozaik ékesítette. A valódi ég, mely egy mennyezeti nyíláson át integetett a magasból, még csak éppen elkezdte magára teríteni a szürkület gazdag kék palástját.
Az ajtónyitó szolgához fordultam.
– Mondd meg az úrnődnek, hogy Gordianus...
– Az úrnőm tudja, hogy ki vagy, és miért jöttél ide – vágott közbe a rabszolga somolyogva. – Kövess!
Falfestményekkel és szobrokkal díszített termeken és folyosókon vezetett végig minket. A rabszolgák nesztelenül osontak ide-oda a házban, hogy tüzet gyújtsanak a szénserpenyőkben és a fali gyertyatartókon. Úgy éreztem, már jártam ezen az útvonalon, de az épület annyira szerteágazó volt, akár egy labirintus, ezért nem lehettem teljesen biztos benne. Végül felmentünk egy lépcsőn, és bejutottunk egy hatalmas ablakokkal tagolt falú szobába. Az ablaktáblákat szélesre tárták, hogy a nap legutolsó halvány sugarait is beengedjék. A falakat zöldre festették, és kék-fehér, görögösen geometrikus szegélycsíkkal díszítették. Az ablakokon keresztül láttam, ahogy a lebukó napkorong fénye bearanyozza a palatinusi háztetőket, és meleg ragyogásba öltözteti a távoli Capitolinus tetejéről nyugat felé néző templomokat. A visszaverődő fények lakályossá tették az egyébként ridegen magas mennyezetű és méltóságteljesen a város fölé tornyosuló szobát.
Fulvia és az anyja, Sempronia az egyik hosszú ablak előtt ültek, a kék legsötétebb árnyalatába öltözve. Egy parányi gyermek – Curio fia – próbálta első lépéseit a lábuk előtt leterített takarón. Fulvia másik két gyereke – Clodiustól származó lánya és fia – nem tartózkodott a helyiségben.
– A látogatóid, úrnőm – jelentett be minket a rabszolga.
– Köszönöm, Thraso. Elmehetsz.
Fulvia rám nézett, és közben felemelte az íróvesszőt a viasztábláról, amire éppen írt. Félretette a stylust és a táblát is. Egyre többször suttogták a törekvő Fulviáról: „Nem szövésre született.” Tényleg nehéz volt elképzelni őt valamilyen hagyományos női tevékenységbe merülve. Egy fontos közszereplő férfihoz hasonlatosan ő is tele volt tervekkel és feladatokkal, így sokkal inkább el lehetett képzelni viasztáblával és íróvesszővel, mint guzsallyal.
Kettejük közül Sempronia látszott anyáskodóbbnak, pedig keményebb arcvonásokkal rendelkezett. Ránk sem hederített, csak a nyelvét csettintgette és gügyögött a kisfiúnak. Karját kinyújtva bátorította, hogy próbáljon meg talpon maradni, és kíséreljen meg egy újabb ingatag lépést.
– Köszönöm, hogy fogadsz, Fulvia. De azért felettébb érdekelne... hogy honnan tudtál a látogatási szándékomról. Hiszen nem jelentettem be magam előre.
Az özvegy a fiára pillantott, aki egy hosszabb ideig tartó állás után az alfelére pottyant, majd visszanézett rám.
– Van egy rejtett kémlelőnyílás az előcsarnok egyik végében. Thraso alaposan megnézett magának, és részletes leírást adott rólad. Tudtam, hogy csak te lehetsz az, Gordianus. „Olyan orra van, mint egy ökölvívónak, a fejét vasszürke haj borítja, itt-ott ezüsttel tarkítva, bár a szeme úgy csillog, mintha csak feleannyi idős volna, a szakállát pedig egy feleség nyírta a saját ízlése szerint.”
– Igazság szerint mostanában a lányom, Diana vágja a szakállamat. Bevallom, attól tartottam, hogy elfelejtettél, Fulvia.
– Soha nem felejtek el senkit, aki még a hasznomra válhat. – Davusra vándorolt a pillantása. – Viszont ezt a másik férfit nem ismerem. „Válla, akár egy titáné.” Ezt mondta Thraso. „Az arca ellenben Narkisszoszé.”
– Ő Davus, a vejem. Thraso azt is mondta, hogy látogatásunk céljáról is tudomásod van. Ez igencsak meglepő, mivel a pontos célját még én sem ismerem.
Az özvegy elmosolyodott.
– Tényleg? Láttalak a temetésen. Te is biztosan láttál engem. Félig-meddig már vártam is, hogy jössz. Egyértelmű, hogy Kasszandráról van szó.
Sempronia hirtelen összecsapta a tenyerét. Egy rabszolgalány futott be a szobába. Az öregasszony csókot nyomott az unokája homlokára, aztán rábízta a rabszolgalányra. A pici gyermek elpityeredett, és miután kivitték, keservessé váló sírásának visszhangja mind messzebb járta be a folyosókat. Sempronia a mutatóujjába harapott, és fészkelődni kezdett a székén, de Fulvia arca rezzenéstelen maradt.
– Remélem, nem miattam küldted el a kisfiút – jegyeztem meg.
– Hát persze hogy nem – felelte az öregasszony, és csodálkozva emelte rám tekintetét. Valószínűleg nem tudta felfogni, miként érezheti magát egy magamfajta ember annyira fontosnak, hogy ez bármely döntésében befolyásolja az unokájával kapcsolatban. Amióta utoljára láttam, az egyik szeme ködösen fehér lett, mégis, azzal a szemével áthatóbban fürkészett, mint a másikkal. Kényelmetlenül éreztem magam tekintetének súlya alatt. Furcsálltam, hogy egy asszony ilyen gyengéd tud lenni egy gyerekkel, és ilyen megfélemlítő egy felnőtt férfival szemben. – Ha a boszorkányról fogunk beszélni, nem illő, hogy egy férfigyerek is jelen legyen – közölte.
– Annak tartjátok Kasszandrát? Boszorkány volt?
– Természetesen – felelte Sempronia. – Szerinted talán halandó nő volt?
– Igen, szerintem egyértelműen halandó... volt – jegyeztem meg halkan.
– Meggyilkolták, ugye? – kérdezte Fulvia.
Most, hogy mindketten engem néztek, rájöttem, hogy a lány tekintete semmivel sem kevésbé átható, mint az anyáé, ennek ellenére Fulvia tekintete mégsem szurkált olyan kellemetlenül. Sempronia pillantása szinte belém mart, csupaszra vetkőztetett. Fulvia tekintetében volt valami megtisztító, mintha az lett volna a célja, hogy leszaggassa a kettőnk között lebegő, zűrzavarból és félreértésekből szövődött hálókat. Értelmes, élénk, hívogató tekintete volt. Nem csoda, hogy sikerült magának helyet biztosítania Róma legjobb, legokosabb – igaz, egyszersmind legszerencsétlenebb – férfiúinak oldalán.
– Miért gondoljátok, hogy meggyilkolták Kasszandrát? – kérdeztem.
– Mert ismerem a halála rendhagyó körülményeit. Egyik pillanatról a másikra csak úgy meghalt... a piacon... a karjaid között. Megmérgezték, Gordianus? Állítólag görcsökben fetrengett.
– Kik állítják ezt?
– Az én szemeim és füleim.
– A kémeid?
Fulvia vállat vont.
– Kevés olyan dolog történik Rómában, amiről nekem nincs tudomásom.
– Mit tudsz még a gyilkosságról?
– Ha azt akarod kérdezni, hogy ki tehetett ilyesmit, hogyan és miért, akkor ki kell ábrándítsalak. Nem tudom. De egy Kasszandrához hasonló asszony számtalan ember fejére veszélyt hozhatott. Tudod, ő nem egyszerűen a holnapot látta, hanem az egészen távoli jövendőből is érkeztek hozzá látomások.
– Tényleg látta a jövőt?
– Boszorkány volt – szólt közbe Sempronia. Hanghordozása azt sugallta, hogy már megkaptam a választ erre a kérdésre, ezért nem ártana jobban figyelnem.
– Azt mondod, boszorkány? Varázsigéket mondott, átkokat szórt, betegeket gyógyított?
– Ebben a házban egyiket sem tette – jelentette ki az öregasszony. – De ki a megmondhatója, milyen hatalom birtokosa volt? Egészen bizonyos, hogy messzebb látott a jelen pillanatnál és a négy falnál, melyek körülvették.
– Honnan tudod ezt?
Sempronia már nyitotta a száját, hogy feleljen, de Fulvia a keze felemelésével elhallgattatta.
– Hadd mondjam el neki én, anyám.
Az öregasszony fújtatott.
– Miért mondanál el bármit is ennek az alaknak?
– Már elfelejtetted, anyám? Amikor Clodiust meggyilkolták, Gordianus az elsők között volt, akik idejöttek végső búcsút venni tőle. Őt érdekelte annyira, hogy kiderítse az igazságot.
– De hiszen Cicero egyik régi talpnyalója! – csattant fel Sempronia, és csak úgy köpte a szónok nevét.
Fulvia szeme összeszűkült. Ciceróval régóta esküdt ellenségei voltak egymásnak.
– Egy Cicerónak végzett munkád tett híressé, igaz, Gordianus?
– Ezt nem állítanám. Inkább úgy fogalmaznék, hogy Cicero szerzett önmagának hírnevet, miközben én egy megbízást teljesítettem neki. Soha nem voltam a talpnyalója. Az időközben eltelt hosszú-hosszú évek során hol jobb, hol rosszabb viszonyban voltunk. A közelmúltban minden kapcsolatot elveszítettem vele. Hónapok óta nem is hallottam felőle.
– Mégis, ma látogatást tettél a házában – jegyezte meg Fulvia. Felvontam az egyik szemöldökömet. – Mondtam, Gordianus: kevés dolog zajlik Rómában a tudtomon kívül.
– Igen, a szemeid és a füleid. De akkor hogy lehet, hogy Kasszandra gyilkosáról semmit sem tudsz?
Fulvia bánatosan elmosolyodott.
– Azért nem vagyok mindenható. Számomra is léteznek bizonyos... vakfoltok.
Bólintottam.
– Igen, ma már Cicero özvegyénél is látogatást tettem, és ugyanazt kérdeztem tőle, amit tőletek is. Ti is megjelentetek Kasszandra temetésén, ami arra utal, hogy több volt köztetek futó ismeretségnél. Ki volt ő? Honnan érkezett?
Fulviát kérdeztem, de az anyja válaszolt.
– Egyiptomi boszorkány volt! Ez a legvalószerűbb magyarázat. Manapság minden nagy hatalmú boszorkány Egyiptomból érkezik. Az ő ereikben görög vér csordogál, ami megmagyarázza Kasszandra szőke haját és kék szemét, ám a mai görögökkel ellentétben ők nem felejtették el az ősi mágiát. Egyiptomban még mindig elevenen élnek a hagyományok. Amuletteket készítenek, átkokat vésnek az emlékezetükbe, és jósolnak. Kasszandra egy egyiptomi boszorkány volt.
– Ezt nem tudhatjuk biztosan, anyám – tiltakozott Fulvia. – Puszta feltételezés.
– A szemeid és a füleid nem tudták kideríteni, honnan származott Kasszandra? – kérdeztem.
– Mindenben, ami vele kapcsolatos, süketen és vakon tapogatózom – ismerte be Fulvia. – Olyan, mintha Kasszandra egy üstökösről pottyant volna a földre... lehet, hogy így is volt.
– Mikor találkoztatok először?
– Hónapokkal ezelőtt.
– Hány hónappal ezelőtt?
– Tavaly novemberben.
Ha igazat beszélt, akkor jóval hamarabb megismerte, mint én, hiszen én januarius egyik napján láttam először, amikor Fabia, a Vesta-szűz bevitte a templomba.
– Biztos vagy benne?
– Hát persze! Hogy is felejthetném el azt a szörnyű napot? – Fulvia arca elsötétült. – Mennyit kellene elmondanom neked, Gordianus? Mindent? Végül is... miért ne. – Ismét felemelte a kezét, hogy csendre intse az anyját, aki tiltakozni akart. – Caesar még itt volt, Rómában, hispániai és massiliai győzelmeit ünnepelte. Az Adriai-tengerről ugyanakkor rossz hírek érkeztek: Dolabella dermedten nézett szembe Pompeius flottájával. Szicíliából ellenben... – Felsóhajtott, és egy pillanatra behunyta a szemét. – Szicíliából ragyogó híreket kaptunk: a férjem elfoglalta a szigetet, és később még csodálatosabb hírek követték az elsőt: Gaius továbbindult... Africába.
Lesütötte a szemét, és megköszörülte a torkát.
– Mindennap az előrehaladásáról szóló híreket vártuk ebben a házban. Egyik nap érkezett egy hírvivő, és azt mondta, hogy Gaius bevette Uticát. Boldogok voltunk. A következő hír viszont ellentmondott ennek. A második hírnök már csak annyit mondott, hogy a város ostrom alatt van, és bármelyik pillanatban Gaius kezére kerülhet. Akkor már csak visszafogottan mertünk örvendezni. Nagyszerű, diadalmas híreket vártunk. Az anyám azzal viccelt, hogy nemsokára... – Elcsuklott a hangja. – Azzal viccelt, hogy Gaiust újabb megtisztelő cím illeti majd, és meglátjuk, hamarosan Gaius Scribonius Curio Africanus családja leszünk... vagyis Africa hódítójáé! – Fulvia megrázta a fejét. – Cudar dolog így magunkra maradni. Egy asszonynak meg kellene engedni, hogy kövesse férjét a harcmezőre.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Pompeius felesége követte az urát, amikor az elmenekült Rómából. Ha jól tudom, azóta is mellette van.
– Nem úgy értettem... hogy csomagként követni! Egy igazságosabb világban jogom lett volna elkísérni Gaiust, nemcsak a feleségeként, hanem a parancsnoktársaként is! Igen, tudom, nevetséges gondolat, hiszen egyetlen centurio sem fogadna el parancsot egy asszonytól. De nekem is ott kellett volna lennem... hogy tanácsot adjak Gaiusnak, hogy segítsek neki mérlegelni az alattvalói tanácsait, értékelni a csatatérről érkező híreszteléseket, kitervelni a soron következő stratégiát. Ha ott lehettem volna...
Sempronia megérintette a lánya karját, hogy lecsillapítsa. Fulvia megmarkolta az öregasszony kezét, és folytatta.
– De mivel nem mehettem vele, itt kellett maradnom Rómában. Van annál nagyobb gyötrelem, ha az ember nem tud mást tenni, csak ülni és várni? Voltak napok, amikor úgy éreztem, egy viharban hánykolódó hajón ülök, a remény és a kétségbeesés hullámai lökdösnek, és szép lassan megtébolyodok. Voltak olyan napok is, amikor minden csendes és moccanatlan volt, mintha csapdába estem volna egy üres hajón a nyílt, nyugodt vízen... órák teltek el egy szó vagy jel nélkül, csak a végtelen várakozás, figyelés és rágódás maradt. Míg aztán...
Nagy levegőt vett, úgy folytatta.
– Mint mondtam, tavaly novemberben történt. Felkerestem Gaius egyik rokonát, hátha ők kaptak híreket róla, de ők sem tudtak többet, mint én. Hamar visszaindultam, és hazafelé átkeltem a Forumon a hordszékemmel. Behúztam a függönyt. Senki sem látott be, ám mivel verőfényes nap volt, és a függönyök kissé áttetszőek, én láttam ezt-azt a környező világból. Azt legalábbis megállapítottam, hogy Castor és Pollux temploma mellett haladunk el. Akkor is Gaiusra gondoltam, természetesen. És akkor egy furcsa hang ütötte meg a fülem.
Egy asszony hangja volt. Kívülről érkezett. De annyira-annyira szokatlannak találtam... ráadásul a szavak, amiket mondott... mintha a fejem belsejéből szűrődtek volna ki! Azt hallottam: Halott. Harc közben vesztette életét. Hősi halált halt.
Ezek a szavak úgy elborzasztottak, hogy azt hittem, elájulok. Egyszeriben sötét lett a hordszékben, mintha egy felhő nyelte volna el a napot. Rászóltam a rabszolgákra, hogy álljanak meg. A hangom olyan lehetett, mint egy sikoly, mert olyan hirtelen állt meg a hordszék, hogy kis híján beütöttem a fejem. Thraso ijedten dugta be a fejét a függönyök között. Megkérdezte, hogy mi baj van.
– „Nem hallottad?” – kérdeztem. Ő tanácstalanul nézett rám. – „Egy nő szólt hozzám, amikor elmentünk a templom mellett.”
Thraso visszanézett arra, amerről jöttünk. „Nincs ott senki, csak egy őrült nő megy fel a templom lépcsőjén, és közben motyog magában” – felelte.
– „Hozzátok ide!” – kiáltottam. Thraso odament az asszonyért. Rövidesen megint széthúzta a függönyt, és én megpillantottam Kasszandrát.
Koszos tunikát viselt, zavartnak és rémültnek látszott. Thrasónak erősen kellett fognia, mert el akart menekülni. „Az imént beszéltél hozzám – mondtam neki. – Amikor a hordszékem elhaladt a templom előtt.” Kasszandra megrázta a fejét, és úgy nézett rám, mintha én lennék az őrült kettőnk közül. „De igen! Beszéltél! – makacskodtam. – Mondd el újra! Ismételd el, amit az előbb mondtál!”
Amikor végre megszólalt, olyan túlvilági hang tört fel belőle, hogy még Thraso is megszédült. Az a hang sehogy sem illett a testéhez, túl öreg volt egy ilyen fiatal nőhöz képest. Úgy láttam, nem is a szájából érkezik, viszont nem érkezhetett máshonnan sem. Érthetetlen, nyugtalanító jelenség volt. „Halott – mondta. – Csatában vesztette életét. Hősi halált halt.”
Másodjára még jobban felzaklattak ezek a szavak. Teljesen összetörtem, reszkettem és sírtam. Utasítottam Thrasót, hogy hozzanak haza, amilyen gyorsan csak lehet. „Mit kezdjek vele?” – kérdezte tőlem. Láttam rajta, hogy meg akar szabadulni a nőtől, de megmondtam neki, hogy elhozzuk magunkkal. Fintorogva szorította meg a nő karját. Leengedte a függönyt, és ráordított a rabszolgákra, hogy vigyék tovább a hordszéket.
Amikor hazaértünk, mondtam Thrasónak, hogy hozza be a nőt ebbe a szobába. Sokkal koszosabb volt, mint amilyennek előtte láttam. Rongyos, foszlott ruhát viselt. Már erős szaga volt, mintha napok óta nem járt volna nyilvános fürdőben. Teljesen hétköznapi, emberi hangon bejelentette, hogy éhes. Akkor már semmi fenyegető, felfoghatatlan vagy furcsa nem volt benne. Kissé megszeppent ettől a nagy háztól, ezért meg is szántam. Meghagytam Thrasónak, hogy hozzon neki ételt és italt. Aztán megkérdeztem a nőtől, hogy mit értett azalatt, amit korábban mondott.
– És mit válaszolt?
– Azt, hogy nem emlékszik semmire, amit korábban mondott. Akkor már nagyon feldúlt voltam. Feldühödtem... összezavarodtam... erőszakosabb lettem. Kasszandra összekucorodott, és sírva fakadt. Aztán váratlanul megremegett, és rángatózni kezdett. Kifordult a szeme. Megint azon a különös, síri hangon szólalt meg, amely mintha egy másik világból érkezett volna a testébe. Egy sivatagos tájat festett le előttem, vakító napsütést és forró szelet. Férfiak ordítozását hallotta, kardok villódzását látta, és azt is észlelte, ahogy a kifröccsenő vér sisteregve a homokba hull. Meglátta Gaiust... csak Gaius lehetett, mert a leírás tökéletesen illett rá: a göndör fekete haj, a csillogó kék szem, a makacs áll, és az a jellegzetes félmosoly, mely akkor is ott tündökölt az arcán, amikor kutyaszorítóba került. Kasszandra azt mondta, hogy fényes páncélt viselt, noha a feje védtelen volt, mert elvesztette a sisakját. Egyedül volt, elvágták az embereitől, körbevették... Ide-oda csapdosott a kardjával, mígnem... elesett. Megrohanták. Aztán...
– Fulvia, ne!
Az anyja erősen, elfehéredő ujjpercekkel ragadta meg az özvegy karját, de Fulviát nem tántoríthatta el.
– Aztán... ismét látta Gaius arcát felemelkedni, mintha valami csoda folytán újból lábra állt volna a gyilkos raj támadásának kellős közepén. Ennek tetejébe még... mosolygott is. Vigyorgott, mint egy kisfiú, mondta a nő. De kisvártatva... kitisztult előtte a kép, és egyértelműen látszott, mi történt. A fej alatt nem volt test, a nyak összeroncsolódott, és ömlött belőle a vér. Az a numídiai emelte fel a fejét, aki levágta. Csak azért látszott úgy, hogy vigyorog, mert... a fekete fürtjeit markoló ököl széthúzta arcának merev izmait, ezért kinyílt a szája, és kivillantak a fogai...
Mialatt ezt a hosszú történetet előadta, Fulvia mindvégig farkasszemet nézett velem, mintha arra lenne kíváncsi, hogy meddig bírom. Végül lesütöttem a szemem, mert nehezen viseltem a tekintetében tükröződő fájdalmat. Nem az a fajta fájdalom volt, amely forró könnyekkel tölti meg a szemet, hanem kemény, száraz és hideg gyötrelem.
Fulvia nagy levegőt vett.
– Az igézet olyan gyorsan és váratlanul ért véget, ahogy elkezdődött. A nő visszavedlett szelíd és megalázkodó koldussá. Szédült az éhségtől, és semmire sem emlékezett, amit korábban mondott. Én teljesen megdöbbentem, kétségbeestem, szóhoz sem jutottam. Ételt hoztak neki. Néztem, ahogy eszik. Olyan volt, mint egy vadállat, aki jó modorról nem is hallott még. Sértett a szaga, ezért megparancsoltam, hogy fürdessék meg. Azt is meghagytam, hogy égessék el a ruháit, és szóltam az egyik rabszolgámnak, hogy keressen neki egy megfelelő öltözéket. Talált is egy régi kék tunikát, pont Kasszandrának valót. Amikor tisztán, rendesen viszontláttam, rájöttem, hogy gyönyörű. Mondtam Thrasónak, hogy keressenek neki fekvőhelyet, és ne hagyja őrizetlenül.
Hajnalban Thraso jelentette, hogy Kasszandra viszonylagos nyugalomban végigaludta az éjszakát. Én le sem hunytam a szemem. Megmondtam Thrasónak, hogy ne engedje ki a nőt a házból, adjon neki enni-inni, amikor csak kér, és ha kell, zárja be egy szobába. De valójában én viselkedtem úgy, mint egy rab. Ki sem mozdultam ebből a helyiségből. Nem fogadtam senkit, nem beszéltem senkivel, még az anyámmal sem. Csak vártam, és szinte belebetegedtem a félelembe. Ezekből az ablakokból követtem a nap járását az égen. Újabb éjszakát töltöttem el alvás nélkül.
Másnap, két nappal azután, hogy a nő elmesélte nekem a látomását, Caesar összehívta a belső köreit, és közölte, hogy friss híreket kapott Africából. Marcus Antoniust küldte hozzám. Ebben a szobában fogadtam, és olyan hevesen vert a szívem, hogy alig hallottam, amit mond. Tudta, hogy minden részletet ki fogok kényszeríteni belőle, ezért maradéktalanul elmesélt mindent, amit Caesar a hírvivőjétől hallott. A sivatagi csatát, Gaius elesésének történetét, sőt még azt is, hogy elvesztette a sisakját, mielőtt az ellenség lerohanta... minden apró részlet pontosan egybeesett azzal, amit a nő mesélt. Az volt a legkülönösebb az egészben, hogy a hírvivő szerint azt híresztelték Numídiában, hogy amikor Juba király megkapta Gaius fejét, nevetni kezdett, méghozzá nem kárörömből, hanem mert Gaius arcán is vigyort látott. Érted, Gordianus? A nő mindent látott... mindent... olyan tisztán, mintha jelen lett volna.
Amennyire tőlem tellett, elfojtottam az érzelmeimet, végtére is a legrosszabbra is fel voltam készülve, ennek ellenére elsírtam magam. Antonius mindent elkövetett, hogy megvigasztaljon. A legvégén alighanem már én vigasztaltam őt. Gaiusszal gyermekkoruk óta jó barátok voltak, olyan közel álltak egymáshoz, amennyire csak két férfi állhat, bizonyos szempontból talán még bensőségesebb is volt közöttük a viszony, mint a férjem és köztem.
Aztán elmeséltem Antoniusnak, hogy miféle nő került a házamba, és azt is elmondtam, hogy két nappal a hírek érkezése előtt már hallottam tőle, hogy mi történt. Antonius azt mondta, hogy ez lehetetlen... A hír elsőként Caesarhoz jutott el, és Caesar neki szokta elsőként továbbadni. Megpróbáltam elmesélni neki, milyen részleteket hallottam pontosan Kasszandrától, ám Antonius nem hallgatott meg. Akkor már a sokadik pohár bort itta, és eltompultak az érzékei. Nem bírt figyelni. Az egyik vendéglakosztályba kísértem, hogy lefeküdhessen, majd elindultam megkeresni a jósnőt.
Csakhogy sehol sem találtam. Valamiképpen nyoma veszett, pedig Thraso mindvégig őrködött fölötte. Rájöttem, hogy semmit sem tudok róla, még a nevét sem, azt sem, hogy hol lakik, már ha egyáltalán volt állandó fedél a feje fölött. Eszembe jutott, hogy utánaküldöm Thrasót, de nem láttam értelmét. Már elmondta, amit tudni akartam, és ez a tudás csak arra volt jó, hogy két álmatlan éjszakát okozzon nekem, mielőtt egy megbízhatóbb forrás is megerősítette, hogy mi történt. Emellett... az igazat megvallva... féltem is Kasszandrától. Csak boszorkányok képesek ilyenre. Ha látott olyan eseményeket, amik Africában történtek, akkor ki tudja, miféle hatalma volt még? Úgy tűnt, ő maga sem tudja felfogni ezt a képességet, még kevésbé használni. Veszélyesnek tartottam. Nem akartam, hogy a házamban legyen.
Miután minden szavát elkönyveltem magamban, bólintottam.
– Ezek szerint akkor láttad utoljára?
Valami megváltozott a tekintetében, mintha egy ajtó, mely addig nyitva volt, becsapódott volna. Ki akart bújni a kérdés alól.
– Thraso később azt mondta, hogy rendszeresen látják a nőt a Forumon és a piactereken. Akkoriban nevezték el Kasszandrának. Megkértem, hogy derítsen ki róla többet, de szinte csak annyit tudott meg, hogy mások is igyekeztek hasznukra fordítani Kasszandra tehetségét.
– Mások?
– Te is láttad őket... az asszonyokat, akik megjelentek a temetésén. Ha azt akarod tudni, mennyire ismerték Kasszandrát, tőlük kell megkérdezned. Ha valami érdekességre bukkansz... ha leleplezed a gyilkosát... gyere, és mondd el nekem, Gordianus. Busásan megfizetlek érte. Többet szeretnék tudni róla, puszta kíváncsiságból. Én teljesen nyílt voltam veled.
Mintha a saját szavainak akarna ellentmondani, halványan megint mosolyogni kezdett, pedig mialatt a Kasszandrával való ismeretségének történetét mesélte, teljesen komor volt az arca. Sehogy sem tudtam elhessegetni az érzést, hogy valamit titkol előlem.
– Többé soha nem találkoztál vele szemtől szemben?
Fulvia vállat vont.
– Talán futólag. De az szinte találkozásnak sem nevezhető. Semmi többet nem mondhatok neked, semmi olyat, ami jelentőséggel bír. – Sóhajtott. – Elfáradtam. Azt hiszem, ebéd előtt lepihenek egy kicsit. Sajnos el kell búcsúznom tőled, Gordianus, tőled és módfelett hallgatag, bár gusztusos megjelenésű vejedtől. Thraso majd kivezet titeket.
Az özvegy az ablak felé fordult, és az anyja ugyanezt tette. Együtt néztek egy távoli felhőt, melyet az alkony utolsó pírja festett rikító rózsaszínre a lapis lazuli égbolt színfala előtt. Bágyadtan pislákoló csillagok jelentek meg elszórtan az egyre sötétülő mennybolton.
A rabszolga levezetett minket a lépcsőn, majd végigvitt egy hosszú folyosón. Egy másik rabszolga követett minket futva, és amikor kiértünk a magasba nyúló átriumba, ránk szólt, hogy álljunk meg. Thraso felvonta egyik szemöldökét, aztán rájött, hogy ki tartóztat fel minket. A folyosó túlsó végében egy idős asszonyt pillantottunk meg, aki korához képest meglepően gyorsan közeledett. Sempronia volt az. Miközben egyre közelebb ért, le sem vette rólam a szemét, mintha nyúl lennék, akit egy vadászó sólyom vett célba.
Kurta intéssel elbocsátotta a rabszolgákat. A magasba vesző mennyezetet tartó egyik hatalmas, fekete márványoszlop tövében álltunk. Sempronia rekedten suttogva hajolt oda hozzám. Az óriás tér elnyelte a hangját, még visszhang sem kélt benne.
– A lányom nem volt teljesen őszinte veled, Gordianus.
Csodálkozva ráncoltam a homlokomat, és inkább nem szóltam, attól tartva, hogy elbátortalanítom. Valami titokzatos okból kifolyólag, kezdeti gyanakvását legyőzve úgy döntött, hogy megbízik bennem. De vajon mit akart mondani?
Összevonta a szemöldökét.
– A lányomnak rendkívül sok megpróbáltatásban volt része élete során. Ebben persze nem kis szerepet játszik a tény, hogy nagyra törő és tántoríthatatlan. Sokkal nagyra törőbb, mint amilyen én voltam az ő korában. – Vérszegény mosoly rajzolódott az arcára, amelyben nyoma sem volt melegségnek. – Néha azt kívánom magamban, bárcsak fiúnak született volna. De természetesen abban az esetben korán életét vesztette volna, mint Clodius és Curio... habár ki tudja. Fulvia okosabb mindkettőnél. Átkozott az a nő, aki okosabb a férjénél. Fulviát kétszer is sújtották ezzel az átokkal a sors istennői. Clodius és Curio... hát legalább a becsvágy méltó társsá tette őket Fulvia számára, még ha az észbeli képességeik hagytak is kívánnivalót maguk után. – Az öregasszony a fejét csóválta. – Most megint özvegy, mindkét házasságából csak a gyerekek maradtak meg... a gyerekek, akiknek a legjobb lehetőségeket kell megkapniuk... olyan lehetőségeket, amelyek talán ebben a pillanatban születnek egy távoli csatamezőn.
– És ha azt a csatát történetesen Pompeius nyeri meg? – kérdeztem.
Élesen szívta be a levegőt, orrlyuka egészen kitágult.
– Ilyen katasztrófára nem is szabad gondolnunk. Nem, Caesar fog győzni. Biztosan tudom.
– Ezt Kasszandra mondta neked?
Sempronia újabb fagyos mosollyal ajándékozott meg.
– Talán.
– És ha Caesar győzedelmeskedik, akkor mi lesz?
– Akkor a lányomnak ismét férjhez kell mennie. Ezúttal azonban a megfelelőt kell választania, egy olyan férfit, aki hozzá hasonlóan ravasz és kérlelhetetlen. Olyat, aki tudja, hogyan kell megragadni az alkalmakat, egy igazi túlélőt! Egy olyan férfira lesz szüksége, aki megadja az unokáimnak a hozzájuk méltó helyet ebben az újonnan felépülő világban!
Bólintottam.
– Fulvia nem csak egyszer beszélt Kasszandrával, igaz?
– Igaz.
– Mert Kasszandra révén belepillanthatott a jövőbe.
– Így van! A boszorkány ugyanis nemcsak a téren, hanem az időn is át tudott látni. De másodjára már nem Fulvia hozatta ide Kasszandrát. Én kérettem ide. Fulvia nem akarta beengedni a házba. Ő félt látni a jövőt, rettegett attól, hogy ugyanolyan kínkeserves lesz, mint amilyen a múltja volt. Ám én felvilágosítottam, hogy egy asszonynak minden lehetséges eszközt fel kell használnia a boldogulás, az előbbre jutás érdekében. Ha a boszorkány akár csak egy ködös pillantás erejéig megmutathatja nekünk, mi vár ránk, akkor meg kell ragadnunk az alkalmat, és fel kell használnunk az így megszerzett ismereteket!
– Mikor hozattad ide másodszor?
– Alig egy hónapja.
– És mit látott Kasszandra Fulvia jövőjéből?
– Dicsőséget! Hatalmat! Gazdagságot! A lányom hamarosan Róma legelső asszonya lesz!
– Még Calpurniát is megelőzi?
– Caesar győzni fog, de ő sem örök életű. Neki is lesz utódja.
A homlokomat ráncoltam.
– Arra célzol, hogy Caesar király lesz, és valaki másra örökíti a koronát? Ezt látta előre Kasszandra?
– Ennyire nem volt pontos a látomás. Amikor rátört a roham, nem mindig látta vagy értette tisztán, amit tapasztalt. Általában el is felejtette, mire magához tért. Márpedig ő csak úgy mondhatta el, ahogy átélte.
– Mit látott, amikor másodjára idehozattad?
Elragadtatás uralkodott el Sempronia vonásain, és nem ellágyította, hanem még szigorúbbá és félelmetesebbé tette őket.
– Aranycsíkos bíborstólában látta Fulviát, fején aranydiadémmal. Mellette, de az árnyékában ott állt egy férfi... egy jókora, izmos fenevad, vérfoltos harci díszben, véres karddal a kezében. Neki is diadém volt a fején. A boszorkány nem látta jól az arcát, csak a mellvértjét és a pajzsát díszítő mintát tudta kivenni... egy oroszlánfejet.
– Marcus Antonius – suttogtam.
– Ki más? Az ő sorsuk az, hogy összeházasodjanak. Ezt én magam is megmondhattam volna Fulviának a boszorkány segítsége nélkül.
Úgy tűnt, Sempronia teljességgel semmibe veszi a tényt, hogy Antonius már házasember.
– Mit látott még Kasszandra?
Az öregasszony arckifejezése láttán a hideg futkosott a hátamon.
– Antoniushoz hasonlóan Fulvia is egy véres kardot tartott az egyik kezében.
– És a másikban?
Sempronia vicsorogni kezdett.
– Egy fejet! Egy levágott, véres fejet!
– Olyan volt, mint Curióé?
– Hasonló, de nem Curio feje volt. Annak a férfinak a feje volt, akit a lányom mindenkinél jobban gyűlöl a világon.
Talán Milóról beszélt, akit Clodius meggyilkolásáért száműztek, és aki a pletyka szerint felkelést igyekezett szítani délen Marcus Caeliusszal együtt? Vagy Juba királyról, aki nevetett, amikor átadták neki Curio fejét? Suttogva mondtam ki a neveket, de Sempronia mindvégig a fejét rázta, és megvetően nézett rám.
– A boszorkány összetéveszthetetlen leírást adott róla. Nem úgy ábrázolta, ahogy egy festő vagy egy szobrász tette volna, hanem jelképekben. Azt mondta, hogy méz csorog az ajkáról, a nyelve egy kígyóé, a szeme egy vadászmenyété, az orra pedig hasadt, akár a csicseriborsó...
– Cicero – suttogtam. Az ő neve eredt a „csicseriborsó” szóból.
– Igen! Fulvia Cicero fejét tartotta a magasba!
Caesar győz, de meghal, Marcus Antonius király lesz, Fulvia királyné, Cicerót pedig lefejezik... hát ilyen jövő vár Rómára? Elszorult a szívem. Hirtelen rájöttem, miért ilyen bizalmaskodó velem Sempronia. Szó sincs róla, hogy valamiképpen a kegyeibe fogadott volna. Még mindig azzal gyanúsított, hogy Cicero talpnyalója vagyok, sőt talán a kéme. A következő pillanatban egyértelműen ki is fejtette, mit szeretne.
– Akkor hát menj, Gordianus! Menj vissza ahhoz a szukához, Terentiához, és mondd el neki, amit itt hallottál. A lányom rövidesen leveti a gyászruhát, és újra menyasszonyi stólát ölt. És akkor Terentia öltözik majd gyászba! Cicerót régóta ellenségnek tekintjük e falak között. Amíg Clodius élt, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy rágalmazza, és miután meghalt, még durvábban köszörülte rajta a nyelvét. Curiót is állandóan becsmérelte, noha úgy tett, mintha a barátja lenne... Azzal próbálta befeketíteni, hogy Marcus Antonius szeretője, azzal keverte bajba, hogy Pompeius előtt Caesar szövetségeseként állította be, és gyáva megalkuvónak nevezte... Miközben az igazság az, hogy Curio hősi halált halt, és a legvégsőkig hű volt a számára szent ügyhöz. De Cicero nemsokára megbánja, hogy szavaival ennyi szenvedést okozott a családunknak! A lányom majd gondoskodik róla!
Miután elérte célját, Sempronia hívatta Thrasót, és ráparancsolt, hogy vezessen ki minket.
A lépcsőn lefelé sétálva hallottuk, ahogy az irdatlan bronzajtó becsapódik a hátunk mögött. Davus elkerekedett szemmel, kérdőn nézett rám.
– Apósom, Kasszandra tényleg boszorkány volt?
– Nem tudom, Davus. De ha tényleg léteznek boszorkányok, akkor azt hiszem, éppen az imént találkoztunk eggyel.
Harmadszorra ismét a Forumon találkoztam Kasszandrával, egy nappal azután, hogy Isauricus consul összetörte Marcus Caelius elöljárói székét.
Pár nappal korábban az a hír érkezett Rómába, hogy Marcus Antonius, aki csaknem három hónapos késéssel indult Caesar után, úgyszintén sikeresen átkelt a tengeren, és a szárazföldre érve útra kelt, hogy csatlakozzon Caesarhoz, Már csak idő kérdése volt, hogy Caesar és Pompeius összecsapjon egy hatalmas ütközetben. Egész Róma zsongott a temérdek feltételezéstől.
Közben Marcus Caelius már több mint egy hónapja minden áldott nap felállította elöljárói székét Trebonius emelvényének szomszédságában. A zendüléshez hasonló hangulat, amit az első ilyen alkalom kiváltott, nem ismétlődött meg, mivel Caelius nem tüzelte tovább szavakkal a tömeget, hanem csendesen körmölte a neveket, és jegyzetelte, amit a sorban álló polgárok az életkörülményeikről mondtak. Többnyire adósok járultak elé, akik abban reménykedtek, hogy a törvény, amelyről Caelius azt ígérte, hogy hamarosan a szenátus elé terjeszti, és amely hat hónapos türelmi időt adott az adósságok behajtása előtt, leveszi majd a vállukról a terheik nagy részét. A tények sem tántorították el azt a rengeteg kétségbeesett embert, akik Caeliusba vetették bizodalmukat – holott tény volt, hogy egy ilyen javaslat nem emelkedhet törvényerőre, amíg Caesar irányítja a szenátust, és tény volt az is, hogy Caeliusnak nem volt joga kiülni a Forumra és nyilvántartást készíteni az adósokról. De kemény időket éltünk. Azok, akik Caeliushoz folyamodtak segítségért, akármilyen reménysugárral beérték.
Közben Trebonius folytatta törvényben előírt kötelességét: közvetített a peres felek, azaz a hitelezők és az adósok között, akik nap mint nap hosszú sorokat alkottak az emelvénye előtt. Néhány adós, miután befejezte dolgát Treboniusnál, beállt a Caelius előtt kígyózó sorba. Ezekben a bizonytalan időkben ki tudhatta volna biztosan, hogy a Trebonius által jóváhagyott egyezségek nem vesztik-e érvényüket. És melyik adós hagyta volna ki a büntetlenségnek azt a mézesmadzagját, amit Caelius húzott el az orra előtt, akármilyen kevés esély volt rá, hogy véghezvigye, amit akar?
A kezdeti felzúdulás után lecsillapodtak az események a Forumon, és a többi magiszter – köztük Trebonius is – semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy Caelius megszállottan halad kitűzött célja felé, legyen akármilyen megalapozatlan is. Úgy képzeltem, hogy egymás között kidolgozták a hivatalos álláspontjukat, Caesar talpnyalóinak javaslatai alapján, és ennek értelmében merő színjátéknak tekintették Caelius kezdeményezését, afféle utcai színháznak. Amíg nem tör ki erőszak, legjobb lesz, ha egyszerűen legyintenek rá.
Azon a bizonyos napon Caelius kicsit késve érkezett, ezért mire megjelent a szokásosnál nagyobb kíséretével, büszkén cipelve saját elöljárói székét, már jókora sokaság várta, és Trebonius emelvénye előtt is tekintélyes sor húzódott. Én is ott henyéltem a Forumon Davusszal és Hieronümosszal, valamint a többi önjelölt bölcselővel együtt. Caelius nagyon közel haladt el mellettem, és a tekintetünk is összetalálkozott. Felismert, és egy biccentéssel üdvözölt. Aztán felvonta egyik szemöldökét, és halványan elmosolyodott. Ebből azonnal rájöttem, hogy újabb csínytevés lapul a tarsolyában.
Felállították a hordozható emelvényt. A kavargó tömeg apránként sorrá alakult. Caelius felállt az emelvényre, és színpadias mozdulattal szétnyitotta a székét. Ezután viszont nem ült le, hanem állva maradt, és szembefordult a gyülekezettel. Izgalom hullámzott végig a tömegen; mindenkit megcsapott, mintha a nép egyszerre látott volna meg egy villámot. A Treboniusszal való egyezkedést váró peres felek is Caelius felé fordultak. A nyugtalan várakozás hangulata még a praetort is megcsapta: felemelte a fejét az előtte heverő főkönyvből, és Caeliusra nézett. A bosszankodás és a félelem keveréke suhant át az arcán. Odahívta magához az egyik hivatalnokát, és a fülébe súgott valamit. A férfi bólintott, majd elviharzott.
Caelius fel-alá járkált szűkös emelvényén, és csípőre tett kézzel fürkészte az embertömeget. Közben egy szót sem szólt. Feltehetőleg még inkább fel akarta zaklatni a sokaságot. A leghátul állók előrébb nyomakodtak. Az általános morajt hamarosan túlharsogták azoknak a – minden bizonnyal lefizetett – támogatóknak a kiáltásai, akik elszórva álltak a gyülekezet különböző részein.
– Beszélj, Marcus Caelius!
– Mit akarsz nekünk mondani, Marcus Caelius? Miért jöttél ide?
– Csend legyen! Csöndet! Mindenki fogja be a száját! Marcus Caelius beszélni akar!
Caelius továbbra is némán sétált ide-oda az emelvényen. Egyik öklét a szája elé emelte, és a homlokát ráncolta, mintha nem tudná eldönteni, belekezdjen-e. A tömeg még közelebb ment hozzá, és végül egészen összesűrűsödött az emelvény előtt. Egyre többen kiabáltak, mígnem az ordítások egybeolvadtak, és szinte skandálássá váltak.
– Beszélj, Caelius, beszélj! Beszélj, Caelius, beszélj! Beszélj, Caelius, beszélj!
Végül Caelius megállt, átnézett a tömeg feje fölött, és keze felemelésével elhallgattatta őket. A legmerészebb alakok tovább kiáltoztak, csak azért, hogy zajt keltsenek, de a körülöttük állók hamar csendre intették őket a könyökükkel vagy egy fültövön vágással.
– Polgárok! – szólalt meg Caelius. – Nemrégiben hallhattátok, ahogy erről az emelvényről előadtam nektek, milyen javaslatot terjesztettem be a szenátus elé, hogy elérjem a kölcsönök visszafizetésére vonatkozó hat hónapos türelmi idő bevezetését. Sajnálattal tudatom veletek, hogy a szenátus mind a mai napig elő sem vette a javaslatomat.
Erre fütyülések és gúnyos hangok töltötték meg a levegőt, ám Caelius megint felemelte a kezét, hogy csendet kérjen.
– Időközben egy elöljárótársam, a város irányításával megbízott magiszter – itt kezével a másik emelvény felé intett –, továbbra is a hitelezők és a földbirtokosok javát tartja szem előtt az ügyek elbírálásánál, továbbra is makacsul az ő érdekeiket védi.
Erre a tömeg jelentős része méltatlankodni kezdett. Caelius egészen eddig a pillanatig nem intézett közvetlen támadást Trebonius ellen. Most azonban csupaszon meredeztek éles szónoki karmai, és a hallgatóság is készen állt arra, hogy végignézze a vérontást. Caelius újra fel-alá lépegetett, de már nem tűnődve és tépelődve, hanem felszegett állal és hencegő járással. Gúnyos mosollyal, csillogó tekintettel sandított Trebonius irányába.
– Ami azt illeti, a város irányításával megbízott magiszter minden tőle telhetőt elkövet annak érdekében, hogy a szenátus még csak elő se vegye a javaslatomat, ezért jelen körülmények között nem várható, hogy a besúgóknak eme szolgalelkű testülete jóváhagyja a törvénytervezetet. Úgy tűnik, egyikük sem rendelkezik saját, önálló akarattal. Ők egytől egyig egy felettes elme végrehajtó eszközei, és a várost irányító magiszter sem kivétel ez alól. Nem csoda, hiszen elsősorban katona, és csak másodsorban közszolga. Gondolom, már azelőtt megkapta a parancsokat, mielőtt a parancsoló elhagyta Rómát, és most ész nélkül hajtja végre a megszabott feladatokat, fittyet hányva a körülötte tapasztalható szenvedésre és ínségre. Talán vak? Vagy süket?
Caelius Trebonius felé nézett, és úgy árnyékolta a szemét a tenyerével, mintha a magiszter nem egy kőhajításnyira, hanem többórányi járóföldre lenne tőle.
– Nos, vak nem lehet, ebben biztos vagyok, hiszen errefelé tekint. Igaz, hunyorog egy kissé. Gyanítom, hogy megerőltette a szemét azzal a sok nagy számmal, amit a hitelezők kedvéért még jobban felszoroz.
A tömeg, amely alig várta, hogy Treboniuson csúfolódhasson, őszintén nevetett Caelius tréfáján. A tér másik felén ülő magiszter szeme egészen keskenyre szűkült össze. A Caelius emelvénye előtt álló sereglet gurgulázott a nevetéstől.
– Ez mind arra utal, hogy nem teljesen vak. Akkor talán... süket? – vetette fel Caelius. – Mi lenne, ha megbizonyosodnánk róla? Segítsetek, polgárok! Kiáltsátok velem együtt a nevét. Így: Trebonius, nyisd ki a szemed! Trebonius, nyisd ki a szemed!
A sokaság lelkesen ismételte a mondatot Caeliusszal, és egyre hangosabban kiáltozott, mígnem a szavak bizarr, földöntúli mennydörgésként verődtek vissza a Forum templomainak és szentélyeinek kőfaláról. Biztos voltam benne, hogy ez a hang palatinusi házamig is felhallatszik. Elképzeltem, ahogy Bethesda és Diana a konyhában vagy a kertben szorgoskodnak, és azon töprengenek, hogy miért skandálja a tömeg: „Trebonius, nyisd ki a szemed! Trebonius, nyisd ki a szemed! Trebonius, nyisd ki a szemed!”
Ránéztem az emlegetett férfira, és láttam, hogy idegesen fészkelődik elöljárói székében, mintha égetnék az alfelét az ülőalkalmatosság elefántcsont berakásai. Habár maguk a szavak nem voltak kifejezetten fenyegetőek, Trebonius kedélyeit bizonyára felborzolta, hogy ennyiszer hallja a nevét ellenséges hangokon. Ahogy Caelius is mondta, több tapasztalatot szerzett a harcban, mint a politikában, és sokkal inkább hozzá volt szokva a rendezett sorokhoz, mint a római csőcselék szeszélyes lendületéhez.
Caelius végül felemelte a karját. A skandálás lecsillapodott, és a tömeg elhallgatott.
– Polgárok, azt hiszem, hallott benneteket!
A sokaság fülsértő hevességgel ujjongott és tapsolt. Körülnéztem, és kénytelen voltam elismerni magamban, hogy jócskán megszaporodott az emberek száma a Forumon. A mondat ismételgetése nemcsak arra volt jó, hogy Treboniusnak üzenjenek vele, hanem arra is, hogy harsonaszóként hívja magához a Forum távolabbi részein őgyelgőket, valamint a környező dombokon lakókat.
Caelius megint a kezével intette csendre a tömeget, mely azonmód elnémult.
– Trebonius, Trebonius, Trebonius! – mondta, és szemét forgatva teljes elkeseredést színlelt. – Benned láthatjuk, hogyan követhet el három isten egyetlen hibát!
Caelius immár olyan hangosan beszélt, hogy a tér legtávolabbi zugában is jól lehetett hallani. A gúny tárgya is tisztán hallott minden szót, ezért vörös fejjel felállt, és ökölbe szorította a kezét.
– De polgárok – folytatta Caelius nem azért jöttem ma ide, hogy magisztertársamat szidjam. Ő csak egy engedelmes katona, aki parancsokat teljesít. A szenátusban ülő hízelgők ellen sem akarlak titeket uszítani, ámbár ők kizárólag csak azzal foglalkoznak, hogy kedvére tegyenek távol lévő uruknak, illetve azzal, hogy a saját kincstárukat tömjék, ezért nincs idejük a ti szenvedésetekkel foglalkozni. Nem, azért jöttem ma ide, hogy jó hírt közöljek veletek! Igen, jó hírt, mert akármilyen hihetetlen számotokra, ezen a fölöttünk borongó szürkületen is át tud törni egy-egy reménysugár. Átgondoltam azt a törvénytervezetet, melyben hat hónapos moratóriumot javasoltam az adósságok visszafizetésére. Benyújtottam ugyan a szenátusnak, ám a szenátus szándékosan figyelmen kívül hagyja a létezését. Időközben azonban arra a megállapításra jutottam, hogy az a törvénytervezet nem elég bátor. Nem, parányi kis lépést jelent csupán egy nagy ugrás helyett! Róma jóravaló lakóinak ennél több segítségre van szükségük, ennél több súlyos terhet kell levenni a vállukról, hiszen nemcsak a hitelezők, hanem a birtokosok és a háztulajdonosok is sanyargatják őket, akik gyakran a vérüket követelik a hajlékért cserébe.
Ma, polgárok, egy új javaslatot fogok benyújtani. Januariustól kezdődően visszamenőleg minden háztulajdonosnak el kell engednie egy egész éves bérleti díjat az összes lakójának! Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy amit januarius óta fizettetek a lakásokért, azt visszatérítik nektek, és az év többi hónapjára elengedik a bérleti díjat. Azt jelenti, hogy Róma minden lakásbérlőjének lesz végre pénz a zsebében, lévén, hogy olyan háztulajdonosok fogják nekik visszaadni, akiknek úgy sincs rá szükségük! Azt a biztos tudatot is jelenti, hogy lesz fedél a fejetek fölött, lévén, hogy az év további részében sem lehet kirakni benneteket az utcára.
A hitelezők, a háztulajdonosok és az ő kegyenceik – itt Treboniusra sandított – azt fogják mondani, hogy egy ilyen törvény tönkretenné Róma gazdaságát. Ne higgyetek nekik! Ők ezután is csak a saját érdekeiket fogják szem előtt tartani. Egy szilárd gazdaság csak kölcsönös bizalomra és közös érdekekre épülhet, és ez a javaslat, akármilyen radikálisan hangzik, az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy helyreállítsuk a római nép bizodalmát a jövőben, illetve közös érdekeket teremtsünk köztük és a vagyonos osztályok között. Ti, a köznép tagjai rengeteg gyötrelmet elviseltetek az elmúlt év felfordulásai miatt. Nektek kellett a legnagyobb részt vállalnotok a szenvedésből. De most már elég belőle! Mindnyájunknak áldozatot kell hoznunk. Nemcsak Róma köznépének, hanem a gazdagoknak is, akik magas trónusaikról néznek le ránk, és közben csakis az jár a fejükben, hogy miként lehetnének még gazdagabbak. Hadd csípje meg az arcukat a változás szele!
A tömeg helyeslően felmorajlott. Néhányan újrakezdték a skandálást – „Trebonius, nyisd ki a szemed!”. A hangulat azonban inkább tűnt lázasnak, mint lobbanékonynak. Azzal, hogy közzétett egy ilyen javaslatot – akármilyen valószerűtlennek is tűnt, hogy törvényerőre emelkedik –, Caelius reményt adott a népnek, és feljavította a hangulatukat.
Aztán hirtelen minden megváltozott. A morajlás elhalt. A skandálás abbamaradt. Felháborodott kiáltások röppentek fel, sziszegést és méltatlankodó fütyüléseket hallottam a legszélső sorok felől. Lábujjhegyre álltam, és megpróbáltam áttekinteni a környező fejek fölött. Váratlanul a magasba emelkedtem: Davus hátulról megfogott, és olyan könnyedén emelt fel, mintha csak egy gyerek lennék. Ilyen előnyei vannak, ha az ember veje olyan erős, mint egy ökör.
Testőrök kordonját pillantottam meg távolabb. Egy fontos személy útját készítették elő, a jelek szerint valamelyik magas rangú magiszterét, hiszen a kíséretet a liktorok vezették, a legfőbb elöljáróknak járó szertartásos testőri gárda. Minden liktornak egy köteg nyírfavessző volt átvetve a vállán, amit fascesnek neveztek, és ami egy gondosan feldíszített fejsze tokjaként szolgált. A szertartásos fegyvereket hordó liktorok alkalmazása még abba az időbe nyúlt vissza, amikor Róma fölött királyok uralkodtak. A város határain belül a liktorok rendes körülmények között üresen hordták a fascest, azaz fejsze nélkül, de ebben az időben minden a feje tetejére állt. Jól láttam a bárd fényesre csiszolt fémjének villódzását az összekötött vesszők között.
Aztán megpillantottam a magas rangú személyt, akit a liktorok őriztek. Széles bíborcsík szegélyezte a tógáját. Tizenkét testőrt számoltam össze körülötte, és ebből rájöttem, hogy a jövevény csakis Caesar consultársa, Publius Servilius Isauricus lehet. Caesar távollétében Isauricus volt az állam feje. Caesar a két consul beiktatásával igyekezett ápolni az ősi hagyományokat, melyek megszabták, hogy amíg az egyik consul katonai műveleteket hajt végre valahol a városon kívül, addig a másik irányítja Rómát. Ennek ellenére mindenki tudta, hogy kizárólag Caesar hozhat törvényeket. Isauricus nem lehetett több egy névleges vezetőnél, egy gondnoknál, aki Caesar távollétében is az ő akaratát képviseli. Caesar tökéletesen megbízott régi barátjában, ami abból is látszott, hogy szerét ejtette annak, hogy consultársának válasszák meg egy teljes évre.
Eszembe jutott, hogy Trebonius egy üzenetet bízott az egyik hivatalnokára, mielőtt Caelius tüzelni kezdte a tömeget; Isauricus feltehetőleg ezen segélykiáltás miatt jelent meg. Caelius újfent zendülést akart szítani, és ezt valamiképpen meg kellett akadályozniuk.
A liktorok addig tolakodtak és lökdösődtek, míg utat nem törtek a consulnak Caelius emelvényéhez. Az örvénylő, feldühödött tömeg már a puszta létszámával is eltiporhatta volna őket, ám a fegyelmezett testőrgárdával szemben még zavarosabbá és rendezetlenebbé vált. A liktorok még egy szempontból előnyben voltak: a római polgár ösztönösen tisztel minden személyt, aki fascest hord, akármi is a véleménye róla, és ösztönösen felnéz azokra a magiszterekre, akiket likrorok kísérnek. Még abban a felhergelt tömegben is mélyen gyökerezett a római tekintély iránt érzett hazafias tisztelet.
A liktorok odaértek az emelvényhez, ahol Caelius csípőre tett kézzel várta őket. Isauricus végigsétált a fegyveres őrök sorfalai között, majd felment az emelvényre, hogy szembeállhasson Caeliusszal. Arca csaknem ugyanolyan bíborszínű volt, mint tógájának szegélye. Caelius mellett, aki amúgy is vonzó harmincas fiatalemberként még vonzóbbá tudta varázsolni magát a sikeres és hatásos szónokokra jellemző karizmatikus kisugárzással, Isauricus olyan volt, mint egy Plautus-komédiából kilépett, köpködve hadaró, határtalanul zord, vén nagyapó. A pillanat furcsa színpadiasságát még inkább felerősítette a tény, hogy az emelvény hordozható színpadra hasonlított. Már csak groteszk álarcok hiányoztak, meg egy kis háttérmuzsika, ahhoz, hogy két komikus színészt lássunk magunk előtt.
Isauricus az ujjával megfenyegette Caeliust, és feldúltan beszélt hozzá, de olyan halkan, hogy a tömeg nem értett belőle semmit. Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki színészekhez hasonlította őket, mert hamarosan az egyik álbölcs így kiáltott fel a sokaságból:
– Beszélj hangosabban! Nem hallunk semmit! Lenyeled a szövegedet!
Nevetés hullámzott végig a tömkelegen, és valaki új skandálásba kezdett:
– Isauricus, beszélj hangosabban! Isauricus, beszélj hangosabban!
A consul hirtelen a tömeg felé fordult, mert nem hitt a fülének. Nem hitte el, hogy ilyen nyersen és tiszteletlenül említik a nevét. Caelius, aki addig csak gúnyosan mosolygott, a jelek szerint szintén ebben a pillanatban vesztette el végleg a türelmét. Ordibálni kezdtek egymással. A sokaság felől érkező irdatlan kiáltások és röhögések mindent elnyomtak, amit kiejtettek a szájukon, ám könnyen kitalálhattuk, mit vágnak egymás fejéhez. Isauricus azt vetette oda Caeliusnak, hogy a törvény szerint nem állíttathat fel emelvényt, és azzal, hogy beleavatkozik egy másik magiszter munkájába, sőt gátolja őt kötelessége elvégzésében, már-már árulást követ el. Caelius feltehetőleg goromba személyeskedéssel válaszolt. Könnyen el tudtam képzelni, hogy egyfajta bábnak nevezi Isauricust, akinek gerincét Caesar keze alkotja.
Akármit is mondott Caelius a consulnak, minden bizonnyal az elevenére tapintott. Isauricusból kitört az indulat, felkapta az elöljárói széket, és a feje fölé emelte. Úgy látszott, mintha le akarná ütni vele a másikat, még a nyakas Caelius is meginogott egy kicsit. Ösztönösen hátralépett, és védekezően felemelte a kezét. Isauricus viszont csak maga előtt csapta le a széket, aztán megragadta a legközelebbi liktor vállán lévő fascest. Kihúzta a bárdot az összekötött vesszőkből, és a magasba emelte.
A tömegben mindenkinek egyszerre akadt el a lélegzete. Davus nem látott semmit, hiszen még mindig engem emelt a magasba, így csak megkérdezni tudta:
– Mi az, apósom? Mi folyik ott?
– Herculesre! – nyögtem. – A szemünk láttára fogja megölni!
A napfény megcsillant a fejsze fokán. A tömeg némán állt, csak páran sikoltottak. Megfagyott a vér az ereimben. A csőcselék napokig tombolt, és a szenátus házát is felgyújtotta, miután Clodiust meggyilkolták a Via Appián. Ezúttal Caelius öltötte magára a leigázottak bálványának szerepét. Mit tesznek a legnyomorultabbak, ha a saját szemükkel látják, hogy Róma consulja hidegvérrel lemészárolja őt?
Caelius hátratántorodott, száját kitátotta a rémülettől, és arca olyan fehér lett, akár egy Vesta-szűz ruhája.
Isauricus lesújtott a fejszével – de nem Caeliusra, hanem a díszes elöljárói székre. Az ülőalkalmatosság egyetlen hatalmas reccsenéssel darabjaira tört. A consul ismét felemelte a fejszét, és újra lecsapott vele. Újabb irdatlan roppanások hallatszottak, és fadarabok hullottak szerte minden irányba.
Caelius arcán megkönnyebbülés suhant át. Egy pillanattal korábban még Hádész torkába bámult bele. A megkönnyebbülést viszont ugyanilyen gyorsan követte az ingerültség. Az arca egy szívdobbanásnyi idő alatt vértelen fehérről mélyvörösre váltott. Felüvöltött, és a consul kezében tartott fejszével mit sem törődve nekirontott Isauricusnak.
A liktorok rögvest megrohamozták az emelvényt, előkapták fejszéiket, és beékelték magukat a két magiszter közé. A következő pillanatban a sokaságból is felugrottak néhányan az emelvényre, hogy megvédjék Caeliust. Isauricust és Caeliust elválasztották egymástól, sőt Caeliust le is húzta a tömeg a földre. Támogatói oltalmazni akarták, de számomra olybá tűnt, inkább ahhoz viszik közelebb, hogy több száz láb tapossa halálra.
– Elég, Davus! – kiáltottam. – Eleget láttam. Tegyél le! A legutóbbi zendülésbe is majdnem belekeveredtünk, ezt a hibát nem akarom újra elkövetni.
De már túl késő volt. Az emberekből álló örvény kavarogni kezdett körülöttünk. Férfiak sivítottak, üvöltöttek, röhögtek. Arcok villantak fel előttem: az egyik örömittas, a másik mérges, a harmadik rémült. A tömeg addig forgatott, míg teljesen el nem szédültem. Davust is hiába kerestem, nyoma veszett. Hieronümosz is eltűnt, a többi utcai bölccsel együtt. Célt tévesztve, összezavarodva tekintettem körbe, de semmi ismerősbe nem tudott megkapaszkodni a pillantásom. Az idegen arcok összemosódtak körülöttem, és a távolban ugyanolyan homályosan olvadtak egymásba a falak és az épületek. A testek tömkelege a levegőt is kiszorította belőlem, aztán felemelt a földről, és akaratom ellenére sodorni kezdett. Foltok jelentek meg a szemem előtt...
Egyszer csak a semmiből, sehogy sem illeszkedve a rettentő és visszatetsző káoszba, Kasszandra arca jelent meg előttem. Az ő szemében nem kétségbeesést láttam, hanem éppen az ellenkezőjét: mélységes nyugalmat. Mintha egyáltalán nem észlelte volna a körülöttünk tomboló tébolyt. Talán ez is az őrület jele volt, hogy ennyire higgadt tudott maradni a fejetlenség közepette?
Elvesztettem az eszméletemet.
*
Amikor magamhoz tértem, egy másik arc nézett vissza rám. Összezavarodtam, mert nagyon hasonlított Kasszandrára – ugyanaz az aranyszőke haj, ugyanaz a kék szem, ugyanaz az összeférhetetlenség a fiatal, szép arc, illetve a napégette bőr, a koszfoltok és a borzas haj között.
Felriadtam és kiáltottam egyet. A fölém hajoló ifjú szintén megriadt, és felmordult. A mögötte álló alak közelebb lépett, és így már én is láthattam. Kasszandra volt az.
– Ne ijesztgesd, Rupa. Nagy megrázkódtatás érte.
Felkönyököltem. Egy kopott szalmaágyon feküdtem egy mocskos padlójú kis szobában. Fény csak a fal magasabb részén lévő ablakon át szűrődött be, valamint az ajtón keresztül, ahol a függönyként szolgáló rongyot felkötötték, és így látni lehetett a mögötte nyíló árnyékos folyosót. A folyosóról a főtt káposzta, a vizelet és a mosdatlan testek émelyítő szaga kacskaringózott befelé. Az ablakon át veszekedést, gyereksírást és kutyaugatást lehetett hallani. A levegőt még valami szokatlan, állhatatos, csöppet sem kellemetlen csilingelés is megtöltötte. Fém ütődött fémnek a közelben, mint valami szélben játszó hangszer.
Elég sok ehhez hasonló helyen jártam már életem során ahhoz, hogy rájöjjek, hova is kerültem. Egy szegényes lakóházba vittek, valószínűleg a Suburába, ahol Róma aljanépe lakik egymás hegyén-hátán, szorosan összezsúfolt lakásokban és szobákban, kiszolgáltatva a gátlástalan háztulajdonosoknak és egymásnak.
A Rupa névre hallgató fiú kedvesen nézett rám, aztán felállt a priccsről. Termetes fiatalember volt, Davushoz hasonló – ez már abból is kiderült, hogy a Forumról egészen a Suburáig vitt a hátán. Így kellett történnie, mivel sem a tunikámon, sem a bőrömön nem fedeztem fel sérülést, tehát nem a földön vonszoltak magukkal.
Kasszandra előrébb lépett.
– Gondolom, tudni szeretnéd, hogy hol vagy – szólalt meg.
– Gyanítom, hogy a Suburában. Nem messze a Rézserlegek utcájától.
A nő felvonta az egyik szemöldökét.
– Azt hittem, nem voltál magadnál, amikor Rupa idehozott.
– Nem is voltam. Semmire sem emlékszem azóta, hogy összeestem a Forumon. De jól emlékszem a suburai lakások szagára, és ebből a csilingelésből ítélve nem lehetünk messze a Rézserlegek utcájától, mert ezt a hangot a felakasztott rézserlegek keltik, amikor egymásnak ütődnek. Más hangot adnak, mint a vasból vagy bronzból készült edények. A fény irányát és szögét, illetve a hang forrását tekintve azt mondanám, hogy két háztömbnyire vagyunk a Rézserlegek utcájától északi irányban. Mivel az épület földszintjén tartózkodunk...
– Ezt honnan tudod?
– A padló döngölt földből áll. Mégis, azon a parányi ablakon keresztül látni lehet a kék ég egy szeletkéjét, a szomszédos sárga épület teteje fölött. Ebből az következik, hogy a szomszéd épület nem lehet kétszintesnél magasabb. A Suburában ez viszonylag alacsonynak számít. Azt hiszem, tudom, melyik házról van szó. A mellette lévő vörös házban vagyunk, melynek bejárata mellett örökösen egy láncra vert kutya ugat?
– Pontosan! – A nő elmosolyodott. – Azt hittem, amikor magadhoz térsz, teljesen elveszett leszel, mint egy...
– Mint egy öregember, aki már attól elájul, hogy megforgatják egy kicsit? Nem, ismét fürge az észjárásom, már amennyire fürge az én koromban egyáltalán lehet.
Kasszandra újra elmosolyodott.
– Kedvellek téged – közölte, és szemlátomást fogalma sem volt arról, milyen melegséget kelt ezekkel a szavakkal, a mosolyával és a szépségével egy magamfajta férfiban.
Rupa a homlokát ráncolta, és egyik kezével mutatott valamit a nőnek.
– Rupa azt mondja, ő is kedvel. – Megremegett a szája széle. – Tudod, Rupa...
– Néma? Igen, észrevettem. Sok-sok évvel ezelőtt a nagyobbik fiam, Eco sem tudott beszélni... – Elharaptam a nyelvem. Amióta Massiliában kitagadtam Metót, már nem volt nagyobbik és kisebbik fiam. Csak egy fiam volt: Eco. Meto pedig... nos, Meto már nem létezett számomra.
Kasszandra borongósan fürkészte az arckifejezésemet.
– Elvesztettél egy gyermeket – mondta.
Meglepődve vontam fel a szemöldököm.
A nő vállat vont.
– Sajnálom, nem kellett volna ezt mondanom. De igaz, ugye?
Megköszörültem a torkomat.
– Igen, bizonyos értelemben. Elvesztettem az egyik fiamat. Vagyis eltaszítottam magamtól...
Látta, hogy nem akarok többet beszélni erről, ezért témát váltott.
– Éhes vagy?
Korgott a gyomrom, de nem akartam ételt elfogadni olyan emberektől, akik maguk sem igen tudtak mit tenni a tányérjukra. Megcsóváltam a fejem.
– Mennem kell. A családom már aggódik, nem tudják, mi lett velem.
Még mindig kóválygott a fejem, de feltápászkodtam.
– Biztos vagy benne, hogy elég erős vagy hozzá?
– Ahogy az ember öregszik, hozzá kell szoknia a kisebb panaszokhoz, ahogy egy gazdag embernek is hozzá kell szoknia a hívatlan rokonokhoz. Csak egy kicsit szédelgek. Semmiség ahhoz képest, amit neked kell elszenvedned a rohamok alatt, feltételezem...
Lesütötte a szemét.
– Arról beszélsz, amikor a karjaid közé estem. Nem hittem, hogy emlékszel rá.
– Nem mindennap zuhannak a karomba gyönyörű nők. Sőt, az eggyel korábbi találkozásunkat sem fogom egyhamar elfelejteni.
– Az eggyel korábbit?
– Vesta temploma előtt találtam rád. Az több is volt, mint ájulás.
– Tényleg? – Kasszandra a homlokát ráncolta. – Biztosan igazad van. Csak később tudtam meg, mi történt. Nem emlékszem igazán.
– Mindig voltak ilyen rohamaid?
Elfordult.
– Erről nem szeretnék beszélni.
– Bocsáss meg. Nincs jogom ilyeneket kérdezni. Csak éppen...
– Mi?
Megvontam a vállam.
– A karjaimba zuhantál. Most én zuhantam a te karjaidba... többé-kevésbé. Ez elég ahhoz, hogy egy férfi úgy gondolja: az istenek szándéka volt, hogy találkozzunk.
Kasszandra arcán csodálkozás tükröződött.
– Csak vicceltem! Nem vetheted egy öregember szemére, hogy udvarolni próbál egy kicsit.
Rupára néztem, aki láthatólag jól szórakozott. Abban a pillanatban nem tartottam valószínűnek, hogy szeretők lennének. De akkor kije volt Kasszandrának? A szolgája? A rokona? Egy barátja?
A nő arcára visszatért a mosoly.
– Azon a napon a jóságod vitt rá, hogy elkapj – mondta. – Ma a Forumon, amikor láttam, hogy bajba kerültél, viszonozni akartam a szívességet.
– Remek. Ezek szerint egyikünk sem tartozik a másiknak. Viszont jó lenne, ha bemutatkoznánk egymásnak, nem igaz? Engem Gordianusnak hívnak.
A nő bólintott.
– Engem pedig Kasszandrának szólítanak.
– Igen, tudom. Ne nézz ilyen meglepetten. Egészen híres lettél a Forumon. Az emberek... könnyen megjegyeznek maguknak egy... ilyen embert. Gondolom, a Kasszandra nem a valódi neved.
– Olyan valódi, mint bármely más név.
– Szemtelen voltam. Bocsánatot kérek. Most már tényleg mennem kell.
Elfordult. Vajon megsértődött? Zavarba jött? Abban reménykedtem, hogy még egyszer összetalálkozik a pillantásunk, mielőtt elhagyom a szobát, még egyszer belenézhetek az űzött, meggyötört kék szempárba, de ő továbbra is másfelé fordította az arcát.
Rupa kikísért a folyosóra, és én áthaladtam abból a világból, melyet Kasszandra csodaszép arca világított meg, abba a világba, melyet a főtt káposzta szaga és a kutyaugatás töltött be. A bejárati ajtónál, ahol egy nagy testű kutya méltatlankodott egy oszlophoz kötve, Rupa váratlanul magamra hagyott. Semmiféle jellel, még egy biccentéssel sem búcsúzott el tőlem. Irigység hasított belém. Ő visszatérhetett Kasszandrához.
Egyedül mentem haza, kissé tántorogva, bár ez a szédülés különbözött a korábbitól; bizonyos szempontból kifejezetten kellemesnek tűnt. Miközben végigmentem a Rézserlegek utcáján, a temérdek fémtárgy kolompolása mintha a fejemben tomboló zűrzavart visszhangozta volna. A szépséggel való váratlan találkozás boldoggá, gondtalanná és kelekótyává is teszi az embert.
*
– Többé nem őgyeleghetsz üres óráidban a Forumon! Túl veszélyes!
Ezt közölte velem Bethesda aznap este, amikor vacsoránkat költöttük el a kerttel szomszédos étkezőben. Azt, hogy épségben hazatértem, mindössze jéghideg tekintettel és fagyos csenddel fogadta, ám hamar kiderült, hogy dühe csak a látszatnak szól. Hieronümosz félrevont, és suttogva elárulta nekem, hogy Bethesda szinte őrjöngött és kis híján zokogásban tört ki, amikor ő és Davus nélkülem tértek haza.
Miután megkaptam az ítéletet, sóhajtottam, és mivel semmiféle ellenérv nem jutott eszembe, inkább felhajtottam egy pohár bort. Hiába ígértem, hogy a jövőben mindig magammal viszem Davust, Bethesda csak azt hajtogatta, hogy Davusnak ezen az ominózus napon sem sikerült megvédenie engem.
Nem elég, hogy sarokba szorítottak, csakhamar túlerővel is szembetaláltam magam.
– A mamának igaza van – jelentette ki Diana. – Davus mindent megtesz, hogy vigyázzon rád, papa... – Rajongva nézett a férjére, és megpaskolta a kezét. Davus egy időre abbahagyta a rágást, és elpirult. A lányom azután szigorúbb arccal fordult vissza felém. – De még Davust sem lehet felelősségre vonni azért, mert ájuldozni kezdesz, és ide-oda imbolyogsz a nagy fejetlenségben...
– Nem imbolyogtam sehova! Pár barátságos idegen vitt magával egy biztonságos helyre.
– De papa, ilyen erővel barátságtalan idegenek is magukkal vihettek volna! Azok ketten ki is rabolhattak volna, hogy aztán megöljenek, és a Tiberisbe dobják a tested. Soha nem tudtuk volna meg, hogy mi történt veled.
– Lányom, ne kísértsd a sors istennőit! – szólt rá Bethesda, és letépett egy darab lepényt, amit menten hátra is dobott, hogy elűzze az ártó (és minden bizonnyal éhes) szellemeket, akik a falnál lapulva hallgatóztak.
Hieronümosz köhécselni kezdett, és igyekezett megmenteni engem azzal, hogy témát váltott.
– Megdöbbentett Marcus Caelius mai vakmerő beszéde. Nem is az, amit mondott, hiszen tőle már megszokhattuk a radikális hangnemet, hanem ahogyan mondta. Hogy valaki ilyen nyíltan sértegesse Treboniust és a szenátust!
– Igen, most, hogy Marcus Antonius is elhagyta Itáliát, hogy csatlakozzon Caesarhoz, még merészebb lépéseket enged meg magának.
Bethesdára sandítottam, akinek figyelmét a kezében tartott lepény kötötte le. A politika mindig is untatta.
– Közel járt ahhoz, hogy magát Caesart is pocskondiázza – állapította meg Hieronümosz.
– Egyszer sem mondta ki Caesar nevét – vetettem ellen.
– Ez tény, de mindenki számára egyértelmű volt, kire célozgat. Caesar egykor a köznép hőse volt, mostanra viszont az ellensége lett. Eleinte szembeszállt Pompeiusszal és az optimatákkal, de most már bebizonyosodott, hogy ő is egy olyan politikus, aki a gazdagok érdekeit tartja szem előtt.
– Ami azt jelenti, hogy a népnek új vezér kell – tettem hozzá.
– És Marcus Caelius jelentkezik erre a szerepre.
Bólintottam.
– Ahhoz képest, hogy nemrég kerültél Rómába, meglepően jól átlátod az itteni ügyeket, Hieronümosz.
– Az itteni politika sokban különbözik a massiliaitól. Ott soha nem tűrték volna el a csőcselék nyilvános uszítását és a zendülést. A közszereplők azonban mindenütt ugyanolyanok. Kiszimatolják, hogy miként lehet hatalmat szerezni. Úgy megérzik, mint az éhes ember a kenyér illatát. Ha meglátnak egy gazdátlan veknit, odarohannak, és ráteszik a mancsukat. Ezt láthatjuk most Caelius esetében is. Körülnéz, látja, hogy hatalmas tömegek elégedetlenek, így hát kapva kap az alkalmon, hogy őket képviselje.
– Sokszor előfordult már ilyen – vettem át a szót. – Catilina és Clodius is ezt tette, sőt eleinte maga Caesar is. De úgy vélem, Caelius sem érhet el semmit, legfeljebb azt, hogy megöleti magát... Így járt Catilina és Clodius is. Nem nehéz megtalálni a leggyengébb pontját: nincs hadserege.
– Lehet, hogy szerezni akar magának egyet.
Arra készültem, hogy kortyolok a boromból, aztán félúton megálltam.
– Micsoda ötlet, Hieronümosz! Hogy egy harmadik hadsereg is harcba szálljon a világ irányításáért? – Megráztam a fejem. – Még a feltevés is nevetséges. Caeliusnak van némi katonai tapasztalata, de közel sem elegendő ahhoz, hogy megtámadja Caesart vagy Pompeiust.
– Hacsak azok le nem kaszabolják egymást – szólt közbe Diana. – Ki tudja, talán egyikük sem tér vissza élve görög földről. Lehet, hogy holnap azt a hírt hozza valaki Rómába: mindketten meghaltak. Akkor ki parancsolna a városban?
Letettem a poharam.
– Herculesre! Lányom, te olykor azt is látod, amit én nem látok, habár itt van a szemem előtt. Igazad van. Egy Caeliushoz hasonló szerencsejátékos nem úgy éli végig az életét, hogy a lehetséges bukások járnak a fejében. Addig-addig szűkíti a gondolkodását, amíg csak egyetlen utat lát maga előtt, a siker útját, és aztán minden akaraterejét arra az útra tereli, mit sem törődve a reá leselkedő veszélyekkel. Ha veszít, mindent elveszít. Ám ha győz...
– Övé lesz az egész világ – fejezte be a mondatot Hieronümosz.
A Terentiánál és Fulviánál tett látogatásom másnapján korán keltem, és elővigyázatosan, nehogy felriasszam Bethesdát, megettem könnyű reggelimet, majd szóltam Mopsusnak és Androclesnek, hogy segítsenek felvenni a legjobb tógámat. A tóga még mindig kissé poros volt az előző napi kiruccanás nyomán, ezért miután annak rendje és módja szerint rám igazították, mozdulatlanul álltam, és hagytam, hogy Mopsus alaposan lekefélje.
Androcles oldalról figyelte a műveletet.
– Egy foltot kihagytál – jegyezte meg.
– Nem igaz!
– De igen, ott az aljánál.
– Nem látok semmit.
– Mert vak vagy.
– Nem vagyok vak!
– Vakot mondtam volna? Úgy értettem, hogy ostoba.
Összeütöttem a tenyerem.
– Fiúk, elég legyen a marakodásból! Mopsus, folytasd a munkát!
Mopsus újra tisztogatni kezdte a tógát.
– Megint kihagytál egy részt – szólalt meg Androcles.
– Süket vagy? A gazda azt mondta, hogy fogd be a szád. Nem hallottad?
– Nem mondott ilyet! Csak neked mondta, hogy folytasd a munkát.
Elvettem Mopsustól az elefántcsont kefét, és nagyot csaptam vele Androcles fejére. Elsírta magát, és odanyúlt, hogy megdörgölje az ütés helyét. Mopsus az oldalát fogta, és szamárbőgésszerű röhögést hallatott. Ő is kapott egyet a fejére.
A civódás ellenére elégedett voltam, mivel ilyen külsővel már bárhol megjelenhettem. Meghagytam a fiúknak, hogy ébresszék fel Davust, amennyiben még nem kelt fel, és segítsenek neki is felöltözni. Közben én benéztem Bethesdához. Még aludt, habár kissé nyugtalanul, ide-oda forgolódva és motyogva, mintha lázas lenne. Rátettem a kezem a homlokára, de hűvösnek éreztem. Vajon a közérzete gyötörte, vagy csak egyszerűen rosszat álmodott? Úgy döntöttem, hogy nem ébresztem fel. Az alvás volt az egyetlen gyógyír arra a kegyetlen kórságra, ami eluralkodott rajta.
Davus a kertben várt rám. Szemlátomást feszengett a tógájában. Elhagytuk a házat, és elindultunk a Palatinus tetejét szegélyező úton.
Derűs reggel volt, már melegedett a levegő, de még nem csapott le ránk a hőség. Arany napsugarak furakodtak át a házam mellett magasodó tiszafa lombján. Madarak énekeltek és csapdostak szárnyukkal az ágak között. Kicsivel arrébb megálltam, hogy az alattunk elterülő Forum és a mögötte feltornyosuló dombok látványában gyönyörködjek. Jobb kéz felől a Subura húzódott, megannyi összezsúfolt, éktelen lakóházával. A város közepe felé, valamivel távolabb, a Pincius-domb tetején Pompeius lenyűgöző házának cserepein szikrázva bukdácsolt a nap fénye. Az épület üresen állt, és tulajdonosa visszatérését várta. Balra, a Capitolinus irányában egy magányos sas körözött Jupiter temploma fölött. A Capitolinuson túl pedig aranyszalagként ott csillámlott a Tiberis vize, két partján rakpartokkal és piacokkal. Egyetlen elnyúló pillantás az egész világot láttatta velem parányi változatában – paloták és nyomornegyedek, szajhák és papnők lakóhelyei, templomok, ahol az istenek előtt tisztelegtek, és piacok, ahol rabszolgákkal kereskedtek.
– Micsoda páratlan egy város ez! – sóhajtottam fel.
Davus csak bólintott. Róma a világ központja volt – mind jó, mind rossz értelemben. Annak ellenére, hogy a világ ezernyi sebből vérzett, és én is tele voltam gonddal – adósságok súlya alatt nyögtem, elvesztettem egy fiamat, a feleségemet titokzatos kór emésztette, és egy gyilkosság előtt álltam tanácstalanul –, egy ilyen kilátás egy ilyen reggelen elég volt ahhoz, hogy furcsa remény ébredjen a szívemben. Fiatal emberek éreznek ilyesfajta reményt, amikor egy verőfényes nyári reggelen úgy érzik, bármit elérhetnek, amit csak akarnak.
– Hová megyünk, apósom?
– Ma, Davus, felkeresem Marcus Antonius feleségét... és talán a szeretőjét is.
*
Soha nem találkoztam korábban Antoniával, csak a mendemondák alapján formálhattam képet róla. Antonius első unokatestvére és második felesége volt, mivel első ízben egy gazdag felszabadított lányával, egy Fadia nevű nővel házasodott össze. Az a frigy – amely a pletyka szerint szerelemből köttetett – a botrány árnyékát vetette Antonius családjára, mivel Fadia tekintélyes hozománya ellenére hatalmas társadalmi szakadékot próbált áthidalni. Csakhogy Fadia fiatalon meghalt, így Antonius a második házasságával helyrehozhatta azt a csorbát, amit a római arisztokrácia nem tudott megbocsátani neki. Antonia szemrevaló, vagyonos teremtés volt, és rangja pontosan egyezett Antoniuséval. Még abban is egyeztek, hogy mindketten előszeretettel szegték meg házastársi esküjüket. Míg Antonius az előző évben azzal borzolta fel a kedélyeket Rómában, hogy a szeretőjével, a színésznő Cytherisszel utazta be egész Itáliát, Antonia Cicero kicsapongó vejével, Dolabellával vigasztalódott. A Forumon lebzselő mindentudók szerint már csak hatéves lányuk tartotta össze Antoniust és Antoniát.
Ennek a gyermeknek a sikolyát hallottam a házból, amikor egy tagbaszakadt rabszolga kinyitotta nekünk Antonia otthonának bejárati ajtaját. A következő pillanatban egy kicsi, pucér emberke suhant el a rabszolga háta mögött, akit egy görbe, megviselt, bicegő dajka igyekezett elkapni.
– Nem akarok! Nem akarok! – kiáltozta a kislány, és megint felvisított.
Van-e még a világon olyan fülsértő hang, mint egy hatéves kislány sikítása? Befogtam a fülem. A gyerek kirohant a helyiségből.
Mielőtt az ajtónyitó szolga megkérdezhette volna, kik vagyunk és miért jöttünk, maga Antonia is megjelent. A gyereket és a dajkát próbálta utolérni. Még korán volt, ezért nem lepett meg, hogy egy egyszerű sárga stólát visel, ékszerek nélkül, sőt a haját sem tűzte fel, csaknem a derekáig lógott. Csecsebecsék nélkül is gyönyörű nő volt. Szegény csúnyácska Tulliára gondoltam, és ebben a pillanatban én is hitelt adtam a Dolabelláról és Antoniáról szóló szóbeszédnek.
Elnézett az ajtónyitó rabszolga izmos karja mellett, és miután észrevett minket Davusszal, csípőre tette a kezét, és felvonta az egyik szemöldökét.
– A férjem küldött benneteket?
– Nem. Az én nevem...
Az asszony összeszűkült szemmel közbevágott.
– Hát akkor Dolabella?
– Nem.
– Akkor miért kopogtattok az ajtómon ezen a korai órán? Várjunk csak... én ismerlek valahonnan, ha nem tévedek. Ó, igen, te temetted el Kasszandrát.
– Igen.
– Gordianus, ugye? Akit Nyomozónak hívnak. A férjem mesélt rólad. A te fiad jegyzeteli Caesar emlékiratait. Egy diktátor diktál neki!
Gorombán felnevetett. Meto említésére megrándult az arcom.
Mielőtt azonban válaszolhattam volna, a meztelen gyerek a másik irányból is keresztülrohant a szobán. Antonia lehajolt, és elkapta a kislányt, akit addig tartott kemény kézzel fogva, amíg a dajka meg nem érkezett. Miközben a sikító gyereket elvitték, Antonia megcsóválta a fejét.
– Akaratos, akár az apja. Az ő vérmérsékletét örökölte a kis szörnyeteg. És az én külső vonásaimat, nem igaz? Juno könyörüljön azon az emberen, aki majd feleségül veszi! – Az arcomra kiülő megrökönyödés láttán elnevette magát. Aztán leolvadt róla a derű. – Gondolom, azért jöttél, hogy Kasszandráról kérdezz. Nos, akkor gyertek velem. Van egy szép napos pontja a kertnek, onnan a pávákat is jól látni.
Három pávát is tartottak a kertben: az ékes madarak farktollazatukat széttárva, teljes pompájukban vonultak fel-alá. A rabszolgák székeket, valamint vízzel és borral teli kancsókat hoztak. Antonia még nem reggelizett, ezért megparancsolta a felszolgálóknak, hogy annyi ételt hozzanak, amennyi mindhármunknak elegendő lesz. Amikor elénk rakták az ínyencségekkel teli tálcákat, a lélegzetem is elakadt. Hónapok óta nem láttam mandulakrémmel töltött datolyát, Antonia asztalán viszont halmokban állt. Úgy látszott, hogy a hétköznapi polgárokat sújtó hiány egyáltalán nem érintette Caesar legjobb emberének házát.
Davus felfalt egy datolyát, majd megnyalta az ujját, és már egy újabb csemege után nyúlt volna, amikor egy pillantásommal megállítottam.
Antonia megint nevetett.
– Hadd egyen ez a nagydarab ember annyit, amennyi csak belefér. Olyan rengeteg datolya, füge és olajbogyó van ebben a házban, hogy azt sem tudom, mihez kezdjek velük. Mielőtt csatlakozott volna Caesarhoz, a férjem hónapokig utazgatott Itáliában, azzal a szajhával, hogy a világnak legyen min csámcsognia, és sikerült degeszre töltenie a kamráinkat. Mint egy mókus, ami makkot gyűjt télire. Látszólag az volt a célja, hogy megfélemlítse a helyieket, és számon kérje a nagy Caesar rendeleteit, de igazából mindenkiből kifacsart mindent, amit csak lehetett. Tudod, ő a szíve mélyén egy kalóz. Egy hazug, iszákos, szajhákkal mulató kalóz.
Csettintett az ujjával, és az üres poharára mutatott. Az egyik rabszolga bort töltött neki. Antonia a szájához emelte a nedűt, még mielőtt a szolga vízzel hígíthatta volna.
– Az igazság az, hogy a férjem már nem sokáig húzza – folytatta a ház úrnője. – Meg vannak számlálva a napjai. Nem hinném, hogy Caesarnak különösebben ínyére volt, ahogy Antonius a távollétében végigjárta Itáliát, mutogatta azt a szukát, és szívta a vidékiek vérét. Biztos nem tetszett neki, ahogy részegen tolmácsolta a kívánságait, persze a maga szájíze szerint. Ha Caesar megszabadul tőle, ismét a kezébe veszi majd az irányítást. Ha Milo és Marcus Caelius még mindig garázdálkodni fog, akkor annak a hajcihőnek is véget vet. Nem lesz szüksége ilyen botcsinálta helyettesekre. Antonius miatt sem akar majd többet szégyenkezni. – Antonia szeme újfent összeszűkült. – El kellett volna válnom tőle, mielőtt elhagyta Itáliát. Az lett volna a legokosabb megoldás. De talán, ha szerencsés vagyok, az istenek nemsokára özveggyé tesznek, és véget ér ez a kínlódás. Azt mondják, a csatatéren minden megtörténhet.
Szóáradata elapadt annyi időre, amíg kiürítette a poharát. Aztán újból eleredt.
– Csak azért mentem hozzá, mert az anyám így akarta. „Micsoda földöntúli szerencse! – hangoztatta. – Fadia, az a förtelmes kis jószág, aki a felesége volt, immár halott, és most itt az alkalom számodra, hogy helyreállítsd drága unokatestvéred tekintélyét. Te vagy a kiválasztott! Az egész család beléd helyezi bizodalmát. Gyerekként olyan jól kijöttetek egymással.” Haha! Arra emlékszem, hogy folyton a hajamat húzta, én meg jól sípcsonton rúgtam. Ha egy kicsivel is feljebb rúgok, és elég nagyot ahhoz, hogy összezúzzam a tojásait, mindenkinek nagy szívességet tettem volna. Mi a baj, izomkolosszus barátom? Nem szereted a savanyított fügét?
Davus teli szájjal, rajtakapott módjára fejezte be a rágást, és nagyot nyelt.
– Jobban ízlik a datolya – felelte.
– Ahogy tetszik. Hozzatok még datolyát! – kiáltott az asszony a legközelebbi rabszolgának. – Én meg bort kérek. Töltsd tele! Így már mindjárt jobb. Hol is tartottam? – Mogorván nézett rám. – Ti, férfiak, mind egyformák vagytok. Haszontalanok. Elválnék az unokafivéremtől, és hozzámennék Dolabellához, de ő sem jobb. Elrontanám a mulatságot. Ahogy a mondás tartja: „A jó szerető csapnivaló férj.” Szegény Tullia! Az a buta tyúk, hogy isteníti! Fogalma sincs... se lát, se hall. Dolabella színtiszta megvetéssel fordul feléje. De én azt mondom, meg is érdemli a kis nyomorék, habár az istenek már így is jókora átkot szórtak a fejére azzal a fajankó apjával. Hosszú távon Dolabella sem ígéretesebb Antoniusnál. Teljesen szétzilálta a flottát, amit Caesar rábízott. Úgy fogja végezni, mint az a nyavalyás Curio, fejével a karón... nekem még az is mindegy lenne. Ó, de feltételezem, nem azért jöttetek ide, hogy rólam essék szó, ugye?
Szeme sarkából kissé pityókásan nézett rám. Gyanítottam, hogy az első pohár bort már az érkezésünk előtt legurította a torkán. Korábban kifejezetten szépnek tartottam, nyíltsága pedig üdítőleg hatott rám, de minden újabb kimondott szóval és minden újabb korty borral egyre visszataszítóbb lett, mígnem elevensége közönségességbe csapott át. Unokafivérének is a bor vette el az eszét. Úgy tűnt, ezt a gyengeséget a vérükben hordozták.
– Azért jöttem, hogy Kasszandráról beszélgessek veled – mondtam halkan.
– Ó, igen, Kasszandra. Nos, ő legalább nem járt túl az eszemen. Soha, egy pillanatra sem.
Valami hidegség borzongatta végig a hátamat, egy felettébb kellemetlen előérzet. De végtére is azért mentem hozzá, hogy kiderítsem az igazságot, legalábbis Antonia igazságát.
– Hogy érted ezt?
– Az a sok trallala, ájulás, fröcsögés és szemforgatás... Rendkívül meggyőző volt, el kell ismernem.
– Azokról a rohamokról beszélsz, amikor próféciákat látott?
Antonia reszelősen fújta ki a levegőt.
– Még hogy próféciákat! Igen, azt akarta, hogy mindenki elhiggye. Hát engem nem tudott becsapni. Illetve eleinte talán igen. Bevallom, kíváncsi voltam. De ki nem volt az? Mindenki csak róla beszélt, és Róma legelőkelőbb házaiba hívták meg a „jóstehetsége” okán. Az én szerencsétlen uram is elhitte, hogy igazat beszél. Caesar után ő volt a második ember Rómában, aki értesült Curio haláláról, mégis, amikor felkereste Fulviát a rossz hírrel, Fulvia már mindent tudott, mert Kasszandra elmondta neki. Nos, lássuk be, ez elég felfoghatatlanul hangzott. – Egyszeriben tűnődni kezdett, mintha felülbírálná a korábbi ítéletét. Aztán megrázta a fejét. – De nem, az az asszony többnyire hazudott és színlelt. Talán nem teljes mértékben. Talán volt némi igazság abban, hogy belelátott a jövőbe. Szerintem kilenc részben színlelt, és egy részben tényleg jósolt. Mi a véleményed?
– Nem is tudom.
– Nem tudtad róla az igazságot, Nyomozó? Te temetted el.
– Elhiheted, hogy nem ülnék most itt, ha mindent tudtam volna Kasszandráról.
Antonia kihallotta a szavaimból a megvetést, és meg is ütközött rajta, de aztán elmosolyodott.
– Csak most jutnak eszembe azok a dolgok, amiket a férjem mesélt rólad és a te szorgalmasan körmölő fiadról. Elképesztő, hogy milyen arcátlan vagy. Észrevetted már? A férjem imádja, ha egy közember ilyen pimasz. – Sóhajtott. – Ez a szeszélye még fiatalkorából ered, amikor egy felszabadított lányának volt a férje, egy bizonyos Fadiának. Antonius Róma egyik legkiválóbb családjának sarja, ennek ellenére mindig szeretett a sárban dagonyázni. Gondolom, ebből előnye is származik, amikor meg kell magát kedveltetnie a katonáival. Az ilyen alakok méltányolják az útszéli viselkedést. Márpedig annál nincs is útszélibb, mint amikor a férjem felönt a garatra, böfög és szellent, és azt a színésznőcskét tapogatja. Cytheris! Tudod, hol látta meg először? A bankár Volumnius házában, ahol egy vacsora után pajzán némajátékot adott elő. Azóta elválaszthatatlanok, és együtt bohóckodják keresztbe-kasul Itáliát. Akkor is magával akarta vinni, amikor elhagyni készült a félszigetet, hogy csatlakozzon Caesarhoz. El tudod ezt képzelni? Felszólítottam, hogy vegye már észre magát. „Caesar élet-halál harcban igyekszik megszerezni magának a világ feletti uralmat, te pedig megjelensz a főhadiszállásán a kis játékszereddel, aki bűzlik a bortól és az illatszertől? Tudod, mit fog neked mondani Caesar? Hát ezt: Jupiter szerelmére, Antonius, most az egyszer dugd végre el a kardodat, és szabadulj meg attól a szajhától!”
Nagyon messze kalandozott az eredeti témától, ezért megköszörültem a torkom.
– Ó, de hiszen te arról a másik színésznőről akarsz beszélgetni, nemdebár?
– Színésznőről?
– Úgy értem, Kasszandráról. Inkább hívom színésznőnek, mint látnoknak. Már az is eszembe jutott, hogy talán tényleg színésznő volt. Olyan, mint Cytheris. Képzett komédiás. Ez megmagyarázná...
– Mit magyarázna meg?
Zord tekintettel nézett rám.
– Hát jól van, elmondom. Mindent elmondok neked. Hádészba, hol van már az a rabszolga? Ó, hát ott vagy! Ott bujkálsz az oszlop mögött. Gyere ki onnan, és tölts még nekem bort! Vigyázz, nehogy beléd kapjanak a pávák! És hozz még töltött datolyát ennek a nagydarab fickónak. Szórakoztat, ahogy fal. – Újabb pohár bort gurított le a torkán. – Na, így már sokkal jobb. Térjünk vissza Kasszandrához. Kasszandrához, a csalóhoz! Kasszandrához, a színésznőhöz... talán. Szóval annyit hallottam róla, hogy egy nap elhatároztam: megkeresem...
– Ez mikor volt?
Az asszony vállat vont.
– Martius vége felé, nem sokkal Antonius távozása után. Még semmi hír nem érkezett az átkelésről, arról, hogy épségben átért-e a túlpartra. Ebben az ügyben akartam beszélni Kasszandrával, ezzel a kérdéssel fordultam hozzá. Szóval, a folyó közelében, egy piacon bukkantam rá, egy rakparton ücsörgött, a lábát lóbálta, és magában motyogott. A maga közönséges módján szép volt, de rettentően elhanyagolt. – Antonia elfintorodott. – Általában nem bírok ilyen emberek közelében megmaradni, ám az ő esetében erőt vettem magamon. Elküldtem érte egy rabszolgát, és a hordszékembe hívtam. A rabszolga viszont azzal tért vissza, hogy Kasszandra nem válaszol. „Afféle révületbe esett” – mondta az az ostoba szolga. Így hát ki kellett szállnom a hordszékből, és oda kellett mennem hozzá. „Talpra! – szóltam rá. – Velem jössz. Nálam megmosdatnak, megetetnek, és aztán meglátjuk, mire vagy jó.” Kasszandra felnézett rám, de egy szót sem szólt. Már éppen ráripakodtam volna, amikor lassan mégis felállt, és követett a hordszékig. Hazafelé sem szólt semmit, csak ült ott velem szemben, bámult az arcomba, és hagyta, hogy csacsogjak, mint valami bolond.
– Azt el tudom képzelni – morogtam.
– Mint már említettem, Antonius ügyében kerestem meg, azért, hogy megtudjam: sikeresen átkelt-e a tengeren. Valahogy próbára kellett tennem, megérheted. Gondoltam, ha majd megérkezik a hírvivő a hírrel, meglátjuk, mennyit érnek az úgynevezett próféciái. De nem volt olyan könnyű fogást találni rajta.
– Hogyhogy?
Antonia arca elsötétült.
– Amikor megérkeztünk ide, ételt ajánlottam neki. Ő semmit sem fogadott el. Ez meglepett. Úgy hallottam, koldus. A koldusok pedig folyton éhesek, nem igaz? Talán nem elég jó neki, amit én kínálok? Tiszta ruhát is felajánlottam. Rá sem hederített. Aztán pénzt kínáltam neki. Azt sem fogadta el. Kezdtem azt hinni, hogy tényleg tébolyult. Megkérdeztem tőle, hogy mit kér. Rám nézett, és azt mondta: „Semmit. Te hívtál ide. Te vagy az, aki akar valamit.”
Majdnem megütöttem! Szemtelen volt, mint a piaci légy! Arról viszont nem tettem le, hogy próba elé állítom. „Azt mondják, te a dolgok mögé látsz – mondtam neki. – Ezek szerint beszélnem sem kell hozzád. Használd a képességedet, és rá fogsz jönni, miért hívtalak ide.” Erre azt felelte: „Ez nem így működik.” Mire megkérdeztem: „Hát akkor hogy működik?”
Elmagyarázta, hogy az idők folyamán kiderítette: a rohamok akarattal is előidézhetők, csak sokáig kell egy lángot néznie. Hozattam hát egy mécsest. Ő leült az egyik oldalára, én a másikra. Akkor végre elkezdte a kis előadását.
– Előadását?
– Hát mi másnak nevezzem? Hirtelen előrebukott, félrelökte a mécsest, és mindkét kezével megragadta az alkaromat. „Hogy merészelsz hozzám érni?” – kérdeztem. Csakhogy neki esze ágában sem volt elereszteni. Egyre erősebben szorongatott, mígnem felkiáltottam. Berohant néhány rabszolga, de amikor beértek a szobába, nem mertek közelebb menni. Féltek tőle... jobban féltek tőle, mint tőlem! De nem hibáztathatom őket. A nő púpos háttal kuporgott, a feje görcsösen hátrafeszült A szeme tágra nyílt, és csak a fehérjét lehetett látni. Reszketett, rángatózott, és úgy mozgatta a fejét, mintha eltört volna a nyaka, ám mindeközben fogva tartotta a karomat.
– Mondott is valamit?
– Ó, hogyne. Egy darabig zagyvaságokat hordott össze...
– Miféle zagyvaságokat?
Antonia felvonta az egyik szemöldökét.
– Miért akarod ennyire tudni, Nyomozó? És hogy lehet, hogy nem tudod, miket hordott össze? Te temetted el. Hát nem voltál a szövetségese?
– A szövetségese? Nem értem, mit akarsz ezzel.
– Biztosan többet tudsz róla, mint én. Szerinted miért engedtelek be a házamba? Mert azt gondoltam, hogy te fogod nekem elmondani, mi volt Kasszandra szándéka. Csak azért adta elő ezeket a jeleneteket, hogy behízelegje magát a legfelsőbb körökbe, élelmet szerezzen magának, amikor éhes, és szert tegyen néhány érmére, meg egy-két levetett ruhadarabra? Talán egy állandó patrónusra vadászott, aki a végtelenségig támogatja, legalábbis amíg ilyen ostobaságokat hord össze. Vagy lehet, hogy még sötétebb szándékok vezérelték? Kitervelte, hogy beférkőzik ebbe meg abba a nagynevű házba, hogy kilopja magának, ami megtetszik neki? Az ilyenekkel mindig vigyázni kell; én sem hagytam magára egy pillanatra sem! De az sem kizárt, hogy olyan dolgokat akart kideríteni, amiket aztán a saját céljai érdekében felhasználhat. El tudom képzelni, hogy a hiszékenyebb áldozatai, mindenekelőtt Cicero felesége, meg is nyíltak előtte, és mindenféle kínos titkokat bíztak rá, olyanokat, melyekkel később sarokba lehet valakit szorítani. Erről van szó? Zsarolta az embereket?
Eltöprengtem.
– Fogalmam sincs. Téged megpróbált megzsarolni?
– Nem. De én nem is voltam annyira ostoba, hogy eláruljak neki olyasmit, amit később nem szívesen hallok vissza.
– Miért vagy olyan biztos benne, hogy csak előadást rendezett?
Antonia sóhajtott.
– Hát tényleg nem tudod? Akkor nincs más választásom, mint felvilágosítani téged. Miután befejezte ezt a „jövendőmondást”, vagyis miután kidobtam, a nyomába eredtem. Van egy rabszolgám, aki nagyon ért az ilyesmihez, de nem számítottam rá, hogy bármi hasznosat kiderít nekem. Azt hittem, a nő egyszerűen visszamegy a rakpartra, ahol rátaláltam, vagy egy lebujba a Suburában, vagy valami hasonló helyre, ahonnan az ilyesfélék jönnek. De nem, ő a Circus Maximus környékére indult. Tudod, miféle söpredék lakik arrafelé... színészek, némajátékosok, kocsihajtók, akrobaták. Amikor Kasszandra elérte az úti célját, az én emberem azonnal rájött, hol van. Hányszor és hányszor követte a férjemet is ugyanarra a helyre!
– Kasszandra a te házadból egyenesen Cytheris házába ment? – kérdeztem meghökkenve.
– Pontosan. Állítólag egészen kedélyes lak. A korábbi gazdája, Volumnius vette neki, amikor felszabadította. Kétségem sincs felőle, hogy a töméntelen sok szolgálatáért cserébe kapta. Tudod, miért szabadította fel? Antonius kérésére... a jó szándékát akarta ezzel bizonyítani Caesar legfőbb helyettesének. Hogy megőrizzék a méltóság látszatát, Volumnius úgy állította be, mintha ő már eltelt volna a kis szajhával, és könnyedén lemondana róla Antonius javára. De én tudom, hogy nehezen tette túl magát a dolgon. Lehet, hogy még szívesen maga mellett tartotta volna, ám elkövette azt a baklövést, hogy megmutatta azon az estélyen, ahol Antonius volt az egyik vendég. Azt mondják, Cytheris minden eszközt elsajátított, amivel egy férfi kedvére lehet tenni, olyanokat, amiket valamirevaló asszony soha nem tenne meg. Még Alexandriában tanulta, ahonnan származott. Ott tanulta ki a színészmesterséget is, az első gazdájától, aki Volumnius előtt birtokolta. Ó, milyen könnyen ejtem ki a számon azt a szót, hogy „színésznő”, pedig nők hivatalosan nem szerepelhetnek színdarabokban, legfeljebb némajátékokban, az pedig bajosan nevezhető színészetnek, nem igaz? Csupa ízléstelen bohóckodás, félmeztelen tánc és trágár versike. Antonius odavan az ilyen alpári szórakozásokért!
– Ott tartottunk, hogy Kasszandra Cytheris házába ment tovább...
– Úgy van! El tudod képzelni, hogy véletlen egybeesés? Antonius feleségétől menten Antonius szeretőjéhez rohan. Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy „rohant jelenteni Antonius szeretőjének”.
– Lehet, hogy valaki mást látogatott meg Cytheris házában.
– Nem. A küldöttem felmászott a szomszéd ház tetejére, ahonnan belátott Cytheris kertjébe. Ezt már korábban is megtette, amikor az én megbízásomból rajta tartotta a szemét Antoniuson. Látta, hogy Cytheris úgy köszönti Kasszandrát, mint régi barátját. Leültek, és hosszú ideig borozgattak meg beszélgettek.
– Miről?
– Azt onnan nem lehetett hallani. Túl messze voltak, és halkan társalogtak. De azt hallotta az emberem, hogy olykor jókat nevettek... biztos vagyok benne, hogy rajtam! Úgy küldtem el azt a riherongyot, hogy egyetlen szeszterciuszt sem fizettem neki, és semmi olyat nem ejtettem ki a számon, amit felhasználhatna ellenem.
– Gondolod, hogy Kasszandra valahogy összeszövetkezett Cytherisszel?
– Hát persze! Még mindig nem fogtad fel? Mindketten színésznők! Ezért ismerik egymást ilyen jól. Biztos valami nyavalyás némajáték-bemutatón játszottak együtt, útban ide Alexandriából. Elvetemült kis görények! Cytherisnek sikerült a saját lábára állnia, hála Volumniusnak és a férjemnek. Közben Kasszandra is meghívatta magát a legelőkelőbb házakba, ahol aztán sorra előadta azt a némajátékot. Úgy tett, mintha az istenek próféciákat küldenének rajta keresztül, és közben ki tudja, miféle alattomos tervet igyekezett véghezvinni. Akárki is ölte meg, hatalmas szívességet tett Róma derék polgárainak. Ezért mentem el a temetésére... hogy lássam elégni! Bárcsak valaki azt az átkozott Cytherist is erre a sorsra juttatná, és láthatnám, ahogy az ő hullája is a lángok martalékává válik!
Dührohamában messzire dobta a poharát a kertbe. Az egyik szerencsétlen pávakakas felvisított, és arrébb menekült.
– Értem, miért veted meg annyira Cytherist – szólaltam meg. – De mit tett Kasszandra, amivel ilyen heves gyűlöletet váltott ki belőled? Milyen próféciát hallottál a szájából?
Antonia a szemembe nézett.
– Utoljára mondom: nem prófécia volt, hanem előadás. Ám ha mindenáron tudni akarod... legyen, elmesélem. Egy ideig forgatta a szemét, rángatózott, és mindenféle embertelen hangot adott ki. Aztán fokozatosan egyre több szót ki tudtam venni. Ó, Kasszandra remekül végezte a feladatát! Elérte, hogy nagyon figyelj arra, amit mond, és ezzel meggyőzött arról, hogy valami módfelett különleges dolgot fog bejelenteni. Azt mondta...
Az asszony belerévedt a semmibe, és olyan hosszú ideig nem folytatta, hogy már azt hittem, meggondolta magát. Végül azonban megköszörülte a torkát, és tovább beszélt.
– Azt mondta, hogy egy hím és egy nőstény oroszlánt látott, akik a kölykükkel laktak együtt egy barlangban. Szörnyűséges vihar tombolt, ám a barlangba sem a hideg, sem a víz nem jutott be, biztonságban voltak. Végül, a viharral dacolva a hím oroszlán elment élelmet keresni. Talált egy gazellát, ám az a gazella olyan gyönyörű és kecses teremtmény volt, hogy az oroszlán nem támadta meg, hanem párosodott vele. A nőstény oroszlán, hogy bosszút álljon a társán, egy másik hímet hívott a barlangba, és párosodott vele. Annak az oroszlánnak viszont szintén volt társa, ezért nemsokára magára hagyta. A kölyök apja pedig olyan jól érezte magát a gazellával, hogy végigszökellte vele a vidéket, és nem is tért vissza. Így hát a végén a nőstény oroszlán magára maradt... örökre. A kölyök mellette maradt, persze.
Abban a pillanatban a sikoltozós kislány ismét felbukkant, immár tunikába öltözve, de ugyanolyan rosszkedvűen. Átfutott a kerten, az anyjához, fülsiketítő visítást hallatott, és átkarolta Antonia derekát. Az asszony összes izma megfeszült. Egy pillanatra olyan heves düh és elkeseredés uralta el a vonásait, hogy attól féltem, megveri a gyereket. Ehelyett azonban csak nagy levegőt vett, és átfogta a kislányt, méghozzá olyan szorosan, hogy az rögtön menekülni akart. Amikor kiszabadult, visszarohant oda, ahonnan jött, és beosont az elcsigázott dajka mellett az ajtón.
Antonia a gyerek után nézett. Megkeményedett az arca.
– Ha már úgyis színjáték volt az egész, miért a legrosszabb sejtésemet igazolta? Miért nem talált ki valami hazugságot, hogy a kedvemben járjon? Ha valami boldog jelenetet festett volna le a jövőből, még pénzt is adtam volna neki, aztán elküldtem volna, hogy menjen, amerre akar, és meg is feledkeztem volna róla. Nem, ő szándékosan rendezett ilyen előadást, szándékosan mart a lelkembe, és utána rohant a barátnőjéhez, Cytherishez, hogy aztán jókat nevethessenek az én balsorsomon. Örülök neki, hogy meghalt! Ha másvalaki nem teszi meg, én vetettem volna véget az életének.
Negyedszerre akkor láttam Kasszandrát, amikor Marcus Caelius a legmerészebb – és legutolsó – felszólalását tette a Forumon.
Nemcsak azért kerültem el majdnem egy hónapon keresztül a főtér környékét, mert engedelmeskedtem Bethesda parancsának, hanem azért is, mert magam is tartottam az erőszak megnyilvánulásaitól azt követően, hogy Isauricus consul széttörte Marcus Caelius elöljárói székét. Aprilis havát javarészt a kertemben töltöttem, és az egyre növekvő adósságterheim miatt aggódtam, amelyek Volumnius bankárhoz kötöttek. El sem tudtam képzelni, hogyan fogom biztosítani a családom számára a betevő falatot anélkül, hogy még mélyebbre süllyednék az adósság mocsarába.
Egész életemben elkerültem a tartozásokat. Még némi pénzt is sikerült félreraknom, amit Volumnius biztonsági tartaléknak tekintett. Elismert bankár volt, Cicerótól Caesarig mindenki megbízott benne. Csakhogy a háború hiányállapotot okozott, a hiány elképesztő árakat eredményezett, még a legalapvetőbb szükségleti cikkek piacán is. Egész életem fáradságával félretett szerény kis vagyonomat hónapok alatt emésztették fel a hentesek és pékek. Volumnius – vagy inkább egy ügynöke, mivel magával a bankárral nem kerültem személyes kapcsolatba – látta, ahogy a biztonsági tartalékom is elfogy, és a hitel meghosszabbítását ajánlotta. Nem tehettem mást, el kellett fogadnom. Belesétáltam a csapdába, és megtanultam, amit minden adós tud: az adósság olyan, mint egy csecsemő, hiszen bár kezdetben aprócska, hihetetlenül gyorsan nő, és minél nagyobb, annál hangosabban követeli a táplálékot.
A kertemben borongva kénytelen-kelletlen be kellett vallanom magamnak, hogy hiányoznak a Forum ősz üstökű, önjelölt bölcselői. Lehet, hogy fontoskodók és csökönyösek voltak, de a panaszkodásuk legalább elvonta a figyelmemet a saját gondjaimról. Néhanapján egyik-másik még értelmes gondolatokat is megfogalmazott. Hiányzott, hogy nem olvashattam el a Forumon kifüggesztett napi híreket, amelyekben tudósítottak Caesar legutóbbi hadműveleteiről, holott tisztában voltam vele, hogy ezekben a beszámolókban nem lehet maradéktalanul megbízni, mert Isauricus consul diktálta le őket. Davus és Hieronümosz azért rendszeresen kirándulást tett a Forumra, így közvetíthették nekem a legfrissebb pletykákat. Az ilyen harmadkézből származó értesüléseknek azonban mindig volt valami áporodott és szűkös jellege. Római polgár vagyok, és a Forumon zajló közélet életem egyik alappillérét jelenti.
Egyik délután aztán nem bírtam tovább a tétlenséget és az elszigeteltséget. Bethesda, Diana és Davus a piacra ment, hogy elköltse a Volumniustól felvett legutóbbi kölcsönt. Hieronümosz a dolgozószobámban böngészte Naevius művét, a Pun háborúkat, amit évekkel korábban Cicerótól kaptam ajándékba. Az volt a legértékesebb tekercsem, de mindeddig meg tudtam állni, hogy ne adjam el, mivel nem remélhettem, hogy bármit is kaphatok érte, ami megközelítené az értékét. Unalmamban és nyughatatlanságomban olyasmit tettem, amire nagyon régóta nem volt példa: egyedül hagytam el a házamat, még Mopsust és Androclest sem vittem magammal.
Később persze megkérdeztem magamtól, hogy milyen sugallatnak engedve tettem ezt. Valahol az elmém egyik eldugott sarkában tudnom kellett, merre visz majd a lábam, ha egyszer elindulok. Mivel el akartam kerülni a Forumot, átmentem a Palatinuson, és a keleti oldalán ereszkedtem le. Elsétáltam a seniai fürdő mellett, majd egyre keskenyebb utakon és sikátorokon vonultam végig, mígnem végül beértem a Suburába.
Ha valaki megkérdezte volna, merre tartok, magam sem tudtam volna megmondani. Egyszerűen csak sétáltam, élveztem a kellemes időjárást, és egy időre megpróbáltam elfeledni a nehézségeimet. Mégis, minden lépéssel őhozzá közeledtem. Csak akkor eszméltem magamra, amikor meghallottam a bejárat mellé kikötött eb ugatását. Megálltam, egy darabig bambán bámultam a kutyát, majd ránéztem az ásatag lakóház vörösre festett homlokzatára. Ott lakott Kasszandra.
Közelebb léptem a bejárathoz. A kutya abbahagyta az ugatást. Vajon felismert? Emlékezett rá, hogy egy hónappal korábban már vendégeskedtem ebben a házban? Noha eszméletlen állapotban vittek be, de kifelé már a saját lábamon mentem, Rupa kíséretében. Az állat nem tiltakozott, amikor beléptem az ajtón, csak farkát csóválva vizslatott a szemével.
Ismerősként ölelt körbe a szagkavalkád – a főtt káposzta, a vizelet és a mosdatlan emberi testek kipárolgása. Az én emlékezetem rosszabb volt, mint a kutyáé, mert hirtelenjében el sem tudtam képzelni, melyik ajtó Kasszandráé. A bejáratokat elrongyolódott függönyök takarták, amelyek hajszálnyi bensőségességet ajándékoztak a nyomorúságos kis odúknak. Az egyik fakó kék függöny valamelyest ismerősnek tűnt. Sokáig álltam előtte, és hallgatóztam, de semmi nem szűrődött ki odabentről. Szólongathattam volna, de valamiért úgy éreztem, hogy üres a szobája. Félrehúztam a függönyt, és beléptem.
Pont olyan volt, amilyenre emlékeztem. Döngölt földpadló, magasan nyíló, keskeny ablak, az ég egy parányi szeletkéje, és a Rézserlegek utcájából érkező halvány csilingelés. A bútorzatot mindössze egy durván faragott összecsukható szék és egy ütött-kopott priccs alkotta, melyre hasonlóan ósdi párnákat helyeztek. A priccs mellett néhány takarosan összehajtogatott pokrócot lehetett látni. A pokrócok mellett valami furcsa tárgyat is észrevettem: egy rövid, bőrrel bevont rudat. Felemeltem. A felületén emberi fogak lenyomatát láttam, ezért magamban harapóbotnak neveztem el. Visszatettem a helyére.
Csupasz falak meredtek rám minden irányból. Egyetlen dobozt vagy erszényt sem láttam, amiben érméket vagy csecsebecséket lehetett volna tartani. Még mécses sem volt sehol az esti világításhoz. Kasszandra nem ijedt meg attól, hogy valaki a távollétében behatol a szobájába, hiszen semmit sem lehetett tőle ellopni.
Zajt hallottam, ezért megfordultam. Kasszandra állt a küszöbön. Rám nézett, és közben leengedte maga mögött a függönyt.
Haját kissé nyirkosnak láttam. Arca dörzsöléstől vörösödött ki. Rájöttem, hogy valószínűleg a nyilvános fürdőből érkezett. Rómában néhány érméért cserébe még a koldusok is élvezhetik a forró fürdő pazar élményét.
Egyáltalán nem látszott meglepettnek. Mi több, olyan volt, mintha számított volna az érkezésemre. Talán – gondoltam magamban – tényleg előre látja a jövőt.
– Szaglászol? – kérdezte. – Hát itt nem sok mindent találsz. Ha szeretnéd, felköthetem a függönyt, úgy több fény jön be.
– Nem, nem szükséges. – A priccs mellől a szoba közepére léptem. – Bocsáss meg, nem szaglászni akartam. A szokás hatalma, azt hiszem.
– Valaki küldött?
Hangjából nem éreztem ki indulatot, legfeljebb kíváncsiságot.
– Nem.
– Akkor miért jöttél ide?
Nem tudom. Ezt akartam mondani, de ezzel elferdítettem volna az igazságot.
– Azért jöttem, hogy lássalak.
Lassan bólintott.
– Ebben az esetben úgy hagyom a függönyt. Hogy ne zavarjanak. Bár a legtöbb lakó ebben az órában házon kívül tartózkodik, és megpróbál valami élelmet szerezni. – Karba fonta a kezét. – Hogy lehetnék biztos benne, hogy nem kémkedsz utánam? Elvégre ezért fizetnek téged, nem igaz? Ezért hívnak Nyomozónak.
– Nem emlékszem rá, hogy ezt említettem volna neked.
– Nem? Akkor biztos valaki más mondta.
– Ki?
Megint vállat vont.
– Mit is mondtál nekem utoljára? „Nem vagy teljesen ismeretlen a Forumon.” Hát te sem vagy az, Gordianus. Az emberek felismernek. Hírnevet szereztél. Talán érdeklődtem utánad egy kicsit, miután befogadtalak a szobámba. Talán kérdezősködtem rólad itt-ott. Elég sokat tudok már rólad, Gordianus, a Nyomozó. Azt hiszem, mi ketten sokban hasonlítunk egymásra.
Elnevettem magam.
– Valóban?
Belenéztem a kék szemébe, hamvas, fiatal, gyönyörű arcába, és el sem tudtam képzelni olyan embert, aki nála jobban különbözik tőlem.
– Igen – felelte. – Te az igazságot keresed, engem pedig az igazság talál meg. Végül mindketten találkozunk vele, csak másképpen. Mindkettőnknek van egy különleges képessége. Ezt a képességet nem választottuk, hanem ő választott ki minket. A miénk, akár akarjuk, akár nem, és muszáj élnünk vele. Az ilyen képesség sokszor átok is lehet.
– Nem értem pontosan, mire célzol. Az emberek azt mondják, neked jóstehetséged van. De mi az én különleges képességem?
Elmosolyodott.
– Valami, ami alighanem sokkal-sokkal értékesebb. Azt hallottam, hogy az emberek ösztönösen megbíznak benned, kitárulkoznak előtted, és elárulják a titkaikat, még akkor is, ha ezzel súlyos hibát követnek el. Van benned valami, ami kihúzza belőlük az igazságot. Ez szerintem rendkívül nagy hatalmat ad. Hát nem ennek köszönhetsz mindent, amid van? A vagyonodat, a családodat, a tekintélyes emberek megbecsülését?
– A vagyonomat, már ha volt olyan egyáltalán, felszippantotta egy mohó bankár. A családom széthullott. Ami a tekintélyes emberek megbecsülését illeti, kétlem, hogy az olyan értékes lenne. Ha megmutatod, hogyan lehet vele jóllakni, elkészítem vacsorára, és meghívlak, hogy te vegyél belőle elsőként.
– Keserű vagy, Gordianus.
– Nem. Csak kimerültem.
– Talán pihenned kellene.
Közelebb húzódott hozzám. Frissen megtisztult teste attól a jázminolajtól illatozott, amivel a hideg medencét szokták behinteni a fürdő női szakaszában. Bethesda olykor ugyanilyen illatot árasztott, amikor hazatért a fürdőből. Kasszandra keze hozzáért a kezemhez.
– Hol van Rupa?
Halkan kérdeztem, mivel időközben egészen közel ért egymáshoz a fejünk.
Ő is suttogva válaszolt.
– Kotorászik itt-ott, mint mindenki más. Nem hiszem, hogy egyhamar visszajönne.
Számtalan gondolat cikázott át az elmémen. Az jutott eszembe, mennyire együgyűek a férfiak, kivált az én koromban, amikor egy elragadó fiatal nővel kerülnek szembe. Azon tanakodtam, milyen következményei lehetnek annak, ha egy tébolyult rohamokkal küzdő asszonnyal gabalyodik össze az ember. Belenéztem Kasszandra szemébe, az őrület jeleit keresve, de színtiszta lángolást láttam benne, és hirtelen éjjeli lepke lettem, amely képtelen ellenállni a fénynek.
A vállára tettem a kezem, és arcomat az arcához közelítettem. Ajkam az ajkát érintette, karom pedig a derekára csúszott. Karcsú, meleg testét egészen közel préseltem a sajátomhoz. Olyasfajta elevenség, olyasfajta izgalom lett úrrá rajtam, amit évek óta nem éreztem.
Kasszandra viszont váratlanul megszakította a csókot, és kicsusszant a karomból. Összerándultam, és elvörösödtem. Ezek szerint mégis rosszul számítottam ki az időpontot. Bolondot csináltam magamból... vagy ő tett bolonddá engem?
Utána azonban egy szempillantás alatt – és meglehetősen riadtan – rájöttem, hogy Rupa lépett be.
Nem látta a csókot. Kasszandra füle hozzászokott a folyosóról beszűrődő neszekhez, ezért idejében meghallotta, hogy közeleg, és már egy pillanattal hamarabb elhúzódott tőlem, mint hogy Rupa fellibbentette volna a függönyt. A férfi zaklatottnak látszott, összevissza hadonászott a kezével. Ahogy annak idején a megszokás engem is megtanított arra, hogy avatottan értelmezzem Eco jelbeszédét, úgy Kasszandra is azonnal lefordította, amit Rupa mondott.
– Valami történik a Forumon – mondta.
– Ott mindig történik valami, nem?
– Nem, ez más. Valami nagyon fontos. Valami nagy esemény. Azt hiszem, azzal a magiszterrel kapcsolatos, aki bajt kevert a közelmúltban.
– Marcus Caeliusszal?
Rupára néztem, aki egy eltúlzott bólintással válaszolt. Aztán egy egyetemes jellel folytatta: a kezét pengeként húzta végig a nyakán.
– Caelius meghalt? – kérdeztem rémülten.
Rupa hevesen integetett.
– Nem, még nem – szólt közbe Kasszandra. – De talán nem sok van neki hátra.
Rupa megragadta a lány kezét, és kivonszolta a szobából. Bár az események hirtelen összekavarodása engem is megzavart, furcsálltam, hogy egy Kasszandrához hasonló koldust érdekelhet egy Caeliushoz hasonló politikus sorsa. A két előző alkalommal is jelen volt, amikor Caelius káoszt idézett elő a Forumon. Vajon véletlen egybeesés volt mindez?
Nem maradt túl sok időm ezen tépelődni, mert ahogy Kasszandrát és Rupát követtem, engem is egykettőre magával sodort a Forumon egybegyűlt tömeg lendülete.
Minél közelebb értünk a térhez, annál sűrűbb lett a sokaság. Igaza volt Rupának: valami rendkívüli dolog készülődött, mert olyan izgatottság söpört végig az utcákon, mely a város minden részéről odavonzotta az embereket. A hírek a tűznél is gyorsabban terjednek Rómában; tetőről tetőre, ablakból ablakba. Az emberek úgy özönlöttek bele a házakból és a mellékutcákból a főutakon hömpölygő áradatba, akár a folyóba torkolló patakocskák.
Ahol az utak elérték a Forumot, már egy tapodtat sem lehetett mozdulni. Mögöttünk is rohamléptekben duzzadt a tömkeleg, ezért se előre, se hátra nem volt menekvés. Belém hasított a félelem. Ha bárhol a tömegben erőszak tör ki, mindenki kétségbeesik, és halálra fogják tiporni egymást. Átkoztam a balszerencsémet. Egy hónapig a Forum közelébe sem mentem, éppen azért, mert egy ilyen kalamajkától tartottam. Amikor pedig újból erre merészkedem, szó szerint a sűrűjében találom magam.
A félelem mellett azonban valami más is borzongatott, egy másfajta, akár kellemesnek is nevezhető borzongás. A tömegben eleve nagyobb izgalom lett úrrá az emberen, de Kasszandra közelsége megtöbbszörözte azt. Egészen közel nyomtak hozzá, így ismét éreztem testének melegét és bőrének jázminillatát. Felém fordult, és rám nézett. A szemében ugyanazt a félelemmel vegyes izgalmat láttam, amit én is éreztem.
Körülnéztem, és észrevettem, hogy az egyik oldalsó sikátort meg lehet közelíteni. Onnan is érkeztek néhányan a térre, igyekeztek csatlakozni a tömeghez, de az ellenkező irányba senki sem ment. A Forum északi oldala egy kanyargós sikátorokból álló útvesztő volt, tele csupa kiszámíthatatlan kanyarral és zsákutcával. A homlokomat ráncolva próbáltam visszaemlékezni, hogy a keskeny kis utca, amit megpillantottam, hova vezethet.
– Gyertek! – szóltam hátra. – Kövessetek!
Rupa tétován ácsorgott, de Kasszandra megfogta a kezét, és magával húzta. A könyökömmel csapkodva és idegen lábujjakra hágva vágtam magunknak csapást a tömegben, míg végül kilyukadtunk a kiszemelt sikátornál, és megszabadultunk a tömkelegtől.
– Rosszul érzed magad, Gordianus? – kérdezte Kasszandra.
Felnevettem.
– Azt hiszed, ezért akartam kimenekülni a tömegből? Talán hihetetlen, de nem mindig ájulok el, ha sok ember van körülöttem.
Habár megérné – gondoltam magamban –, ha minden alkalommal a te arcod üdvözölne utána.
Végigvezettem őket a kígyóként tekergő sikátoron, amelyben mindig csak egy rövid távolságot láthattunk be, főleg amikor mindkét oldalon beljebb nyomakodtak a falak, sőt egyes helyeken széttárt karral meg is lehetett érinteni őket. Végül egy útelágazáshoz értünk, és én megálltam morfondírozni. Rupa egyre jobban kételkedett a szándékaimban: a fejét csóválta, és többször is intett Kasszandrának, hogy forduljanak meg. Most már a lány is elbizonytalanodott, és nem tudta eldönteni, hogy bízhat-e bennem.
Zsákutcához érkeztünk. Tömör falak vettek körül minket. A szemben lévőn keskeny ajtót mélyesztettek a téglák közé. Rupa felhorkantott, és megrángatta Kasszandra karját.
– Várjatok! – kértem, és bekopogtam.
Senki sem válaszolt. Ismét kopogtam, ezúttal erősebben. Végül megjelent egy kissé hályogos szem a kémlelőnyílásban.
– Gordianus!
Kisvártatva lassan, nyikorogva feltárult az ajtó, és egy idősebb, görnyedt férfit pillantottunk meg, aki mankóra támaszkodott. Régi jó ismerősöm, Didius boltjának hátsó ajtajánál álltunk. Az üzletnek a Forum északi oldalán volt a bejárata. Didius a közeli templomokban és állami hivatalokban dolgozó hivatalnokok számára árult különféle eszközöket: fogantyúkat és fonalat a tekercsek összegyűjtéséhez, egyiptomi pergament és tintát, íróvesszőket és viasztáblákat, valamint egyéb könyveléshez és jegyzőkönyvvezetéshez szükséges tárgyakat. Specialitása volt az iratmásolás: ezt az aprólékos munkát egy kisebb csoport írnok végezte nála éjjel-nappal. Didius boltjában különös gonddal kezelendő iratok is megfordultak, így a kereskedő sokkal több titokba nyert bepillantást, mint ahogy azt az átlagos vásárló feltételezte. Hasznos ismerősnek bizonyult az évek folyamán.
– Gordianus! – kiáltotta. – Hónapok óta nem láttalak. Azóta, hogy legutóbb bejöttél azzal a Pindarosz-másolattal, amit helyre kellett állítani, mert egy része elázott.
– Olyan régóta nem voltam itt? Didius, ezek itt... – Haboztam. Minek nevezzem őket? – Ezek itt a barátaim – jelentettem ki végül. – Kasszandra és Rupa. Azért jöttünk, mert a te boltodon keresztül talán kijuthatunk a Forumra.
– Ó, nem! – csóválta a fejét Didius. – Túlontúl zsúfolt. Téboly, ami odakint van! Becsuktam és bereteszeltem az ajtókat. De ha nézni akarjátok, akkor menjetek fel nyugodtan a tetőre, ahogy mindenki más teszi.
– Mindenki más?
– Az egész személyzetem. Nem tudnak dolgozni, amikor ilyen tombolás van odakint. A tetőről kitűnően lehet látni Caeliust, Treboniust, meg az emelvényeiket, legalábbis sejtésem szerint. Én már nem látok el olyan messze. Gyertek, mutatom az utat. Siessetek! Ki tudja, miről maradhatunk le egy-két perc alatt?
Átvezetett minket egy raktáron, aztán bementünk a boltjába. Tényleg elreteszelte az ajtókat és az ablakokat, ezért sötétség borult a helyiségre. Az egyik sarokban egy létra vezetett az emeletre. Didius félretette a mankóját, és előrement. Bicegett kissé, de meglepően fürgén mozgott. Abba a szobába jutottunk, ahol az írnokok végzik a munkájukat. Az alsó szint homálya után szinte belenyilallt a szemembe a hosszú ablakokon beáramló fény. Friss pergamen és tinta szaga töltötte meg a helyiséget.
Didius újabb létrát mászott meg. Követtem, Kasszandrával és Rupával a nyomomban. A fejünk fölött feltáruló nyíláson át az ég integetett le nekünk.
Az egyik rabszolga észrevette, hogy Didius próbál feljutni a tetőre, ezért lenyúlt, hogy segítsen neki. Amikor megvetettük lábunkat a cserepeken, az összegyűlt írnokok utat csináltak a gazdájuknak és a bolttulajdonos vendégeinek. Didius nem túlzott: onnan a tetőről valóban elsőrangú kilátás nyílt a riválisok emelvényeire és a Forumra.
– Caeliust látom – szólaltam meg –, de hol van Trebonius? Az ő emelvénye teljesen üres... sehol egy liktor, sehol egy hivatalnok... és Trebonius sincs sehol.
– Biztos elmenekült – csattant fel Didius. – Nem lennék meglepve. Caelius sistergő indulattal kelt ki ellene. Már-már rávette a tömeget, hogy rohanja meg Trebonius emelvényét, rángassa le onnan, és tépje szét elevenen. A praetornak valószínűleg volt annyi esze, hogy sietve odébbállt, amíg még lehetett.
Lenéztem a masszív, vonagló embertömegre, mely Caelius emelvényét körülvette. A magiszter vadul hadonászva szónokolt, de a csőcselék olyan hangosan zúgolódott, hogy egy szavát sem értettem.
– Miről beszél? – kérdeztem a boltostól.
– Minden határt túllépett.
– Hogy érted ezt?
– Caelius fejjel megy a falnak, legalábbis úgy tűnik. Nehéz elképzelni, hogy ennél tovább is tüzelhetné a tömeget. Le akarják ugyanis tartóztatni. Miért fogná magát vissza most?
– Letartóztatni? Honnan tudod?
– Tudom, mert tegnap eljött hozzám Isauricus, a consul, és megkért, hogy másoltassak egy nagy köteget a szükségállapot kihirdetéséből. Ez rendes körülmények között a szenátus házában dolgozó írnokok feladata lenne, de feltételezem, hogy Isauricusnak annyi példányra volt szüksége, és olyan rövid idő alatt, hogy a munka egy részével engem kellett megbíznia.
– Hm... kényes megbízás.
– Erre Isauricus is figyelmeztetett engem. Magas árat jelöltem meg, de cserébe megígértem, hogy tartom a szám.
Egy kezemen is meg tudom számolni, hogy életem során hányszor léptették életbe a szükségállapotot. A rendelet felhatalmazta a consulokat, hogy bármilyen szükséges eszközt bevessenek annak érdekében, hogy az államot megvédjék a közvetlen veszélytől. Cicero meggyőzte a szenátust, hogy léptesse életbe a szükségállapotot Catilina és úgynevezett összeesküvői ellen, és többször is igazolta vele fegyvertelen foglyok kivégzését (köztük Marcus Antonius apjáét is – még egy dolog, ami felszította a réges-régi ellenségeskedést Antonius és Cicero között). Nem is olyan régen Caesar ellen is bevezették a szükségállapotot, méghozzá Pompeius és klikkje, és így Caesarnak nem maradt más választása, mint seregével átlépni a Rubicont. Miért másoltatna Isauricus annyit ebből a rettegett rendeletből, ha nem azért, mert életbe akarja léptetni? És ki ellen vethetné be legyőzhetetlen fegyverként, ha nem Marcus Caelius ellen?
Didiusra néztem.
– És tartottad?
– Mit?
– Tartottad a szád?
Didius Kasszandrára és Rupára sandított. Mindkettőjük figyelmét lefoglalta a zsúfolt Forum látványa a magasból, ennek ellenére lehalkította a hangját. Vállat vont, majd Caeliusra mutatott.
– Mit mondhatnék? Mindig kedveltem Caeliust. Rengeteg könyvet rendelt tőlem az évek során! Szeret könyvet adni ajándékba a barátainak. Karcsú tekercsek erotikus versekkel, meg hasonlók. Kifogástalan ízlése van. A politikájával ritkán értek egyet, de kedvelem mint embert. Ez a legutóbbi kampánya a bankárok és a háztulajdonosok ellen... nagyobb a füstje, mint a lángja, ha engem kérdezel. Semmi sem lesz belőle, de csodálom a lelkesedését. Úgy döntöttem, teszek neki egy szívességet. Észrevétlenül suttogtam néhány szót a megfelelő fülbe. Caelius megkapta az üzenetet. Azt hittem, ma reggel mindnyájan arra ébredünk, hogy elmenekült a városból, erre tessék: még mindig itt van. A jelek szerint azt hiszi, hogy előnyére fordíthatja a helyzetet. Lehet, hogy van valami ravasz terve, ám ha az én véleményemre vagy kíváncsi, szerintem meg fogja égetni magát. Gyávasággal senki sem vádolhatja! Az viszont korántsem ennyire biztos, hogy megéri az estét.
– Pár perccel ezelőtt azt mondtad, hogy túlment minden határon. Mit értettél ez alatt?
– Megint új törvényekről beszélt. Azt mondta, elég a félmegoldásokból. Elérkezett az idő, hogy azonnal és végleg eltöröljünk minden adósságot. Töröljünk ki mindent a főkönyvekből! Induljon mindenki tiszta lappal! El tudod képzelni, micsoda káoszt okozna ez? De nincs hiány olyanokból, akiknek tetszik az ötlet. Nézz csak le oda, hogy örvénylenek Caelius körül, hogy skandálják a nevét, olyan hangosan, hogy nem is hallod, amit mond. A csőcselék rajong érte... ahogy annak idején Clodiusért is rajongott, és azelőtt Catilináért is.
– Meg Caesarért, nem is olyan régen – tettem hozzá.
Didius a fejét rázta.
– Az emberek félnek Caesartól. De szereti őt valaki a katonáin kívül? Ne értsd félre, én nem hibáztatom Caesart azért, mert vonakodik kedvére tenni a csőcseléknek. Az ilyen Caelius-félék mindig azt ígérik, hogy a csillagokat is lehozzák a népnek, aztán amikor feljutnak oda, ahova vágyakoztak, a megtöltésre váró kincstárral, a megvívásra váró háborúkkal, a kiosztásra váró gabonával, egyik napról a másikra megváltozik a hangnem.
Az odalent forrongó tömeg felé intettem a fejemmel.
– Mit folyik ott, Didius? Isauricus már kihirdette a szükségállapotot Caelius ellen?
– Még nem. A szenátus most tárgyal róla. Bármelyik pillanatban bejelenthetik. Szerintem Isauricus azt remélte, hogy senki sem lesz felkészülve rá, és így gond nélkül elvezethetik Caeliust. De miután elterjedt a hír, ezzel már elkéstek.
– De miért ma? Mi vette rá Isauricust, hogy ma cselekedjen? Előre tudta, hogy Caelius be akarja jelenteni az adósságok teljes eltörlésére vonatkozó javaslatát?
– Ki tudja, melyik játékos pislogott először, hogy a másik ugorhasson? Valami hasonlónak mindenképpen történnie kellett, hiszen már hónapok óta tart ez a kötélhúzás Caelius és a többi magiszter között. Ha engem kérdezel, szerintem Isauricus azért lépett most, mert sikerült valahogy szert tennie egy hadseregre. Pár napja érkeztek Róma mellé, útban vannak Caesar táborába. Isauricus meggyőzte őket, hogy maradjanak egy darabig. Most, hogy a katonák a rendelkezésére állnak, már elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy szükség esetén odacsapjon Caeliusnak. Most Isauricuson a sor, hogy ráharapjon egy botra, és kihúzza az oldalába fúródott tüskét. Ha a szenátus elfogadja a szükségállapotot, márpedig nincs ember, aki másképpen gondolná, Caeliusnak csupán pár órája van hátra, amit szabadon tölthet. Sőt, talán csak néhány perce. Ezért elvetette a kockát. Arra számít, hogy az adósságok teljes eltörlésére vonatkozó vad elképzelésével sikerül neki a Venus-dobás, és ezzel saját előnyére fordíthatja a játékot.
Miközben Didiust hallgattam, egy rövid ideig magam is izgatottan beleéltem magam, hogy megtörténik a lehetetlen. Mi van, ha Caeliusnak tényleg sikerül forradalmat kirobbantania Isauricus, Trebonius és a többi magiszter ellen, akiket Caesar hagyott meg a posztjukon? Mi van, ha minden reményt széttörve, Pompeius és Caesar helyett, ő lesz Róma egyeduralkodója? Mi van, ha egyetlen ember, kihasználva a tömeg felindultságát, hirtelen feje tetejére állítja a világot, kikergeti a gazdagokat a házaikból, és helyükbe emeli a nyomorgókat? Hogy ezt megvalósíthassa, Caeliusnak egész légiókat kell a saját oldalára állítania. De megtörténhet. Ha Caesar életét veszti egy csatában, és a seregei vezér nélkül maradnak, szükség lesz egy karizmatikus vezetőre, aki vakmerő elképzeléseket dédelget. Olyanra, mint Caelius...
Persze mindez a képzelet szüleménye volt, ijesztő és lenyűgöző, de végső soron felfoghatatlan. Habár... alig több mint egy éve még azt is felfoghatatlannak tartottam, hogy Caesar át merjen kelni a Rubiconon, és barbár megszálló módjára vonuljon be Rómába.
– Odanézz! – mutatott a távolba Didius. – Az én szemem már gyenge, Gordianus, de mintha emberek közelednének a szenátus háza felől.
– Így van, Didius. Fegyveresek, egy egész csapat. Szétszéled előttük a tömeg. Távolabb mintha liktorok védőgyűrűjét látnám, és középen ott áll Isauricus.
Nem tudtam megállapítani, sor került-e már vérontásra, de a katonák elől menekülő emberek sikoltoztak és ordítoztak, és hangjuk ereje túlszárnyalta a Marcus Caelius emelvénye előtt összegyűlt sokaság reszelős skandálását és ujjongását. Maga Caelius is hallotta a zajt, mert egyszer csak felemelte a kezét, és csendet kért. A következő pillanatban minden fej a szenátus házának irányába fordult. A halálra vált menekülők sikolyai keresztbe-kasul visszhangozták a teret, egy másik zajjal együtt: nem mindenki rohant el a katonák elől hanyatt-homlok, néhányan kövekkel dobálták a testőröket, akik erre teknősalakzatot vettek fel, és körbezárták magukat a pajzsaikkal. A pajzsokra repülő kövek olyan hangot hallattak, mint a cserepeket csapkodó jégeső. A csattanások még inkább feltüzelték a Caelius körül összegyűlt tömeget. Újra skandálni kezdtek: „Eltörölni minden adósságot! Menjenek csődbe a bankárok! Eltörölni minden adósságot! Menjenek csődbe a bankárok!”
Rémülten néztem a téren zajló eseményeket. Massiliában láttam hasonlót, a város ostromának legszörnyűbb pillanataiban – a polgárok a saját katonáikat hajigálták kővel. Rettenetes látvány, amikor egy városon ilyen mérhetetlen káosz uralkodik el. Róma esetében pedig végképp elborzasztott.
Váratlanul harsány röhögés tört ki a tömegben. Caelius a székét felemelve járkált fel-alá az emelvényén. Hunyorítottam, hogy jobban lássam, mi keltett ekkora derültséget. Ugyanaz a szándékosan leegyszerűsített, visszafogottan díszített elöljárói szék volt, amit Caelius korábban is használt, és amit Isauricus dührohamában szétvágott egy fejszével. Megjavították, de nem fával, hanem bőrszíjakkal. Aztán rájöttem, hogy mi Caelius viccének lényege. Jellegzetesen nyakatekert, kegyetlen és közönséges tréfát eszelt ki. Isauricusról csupán egyetlen anekdota forgott közszájon; az apja vérmérsékletéről szólt, illetve arról, hogy rendszeresen agyba-főbe verte a fiát gyerekkorában egy bőrszíjjal. Valahányszor ezzel piszkálták, Isauricus megpróbált erényt kovácsolni az apja bűnéből, és azzal érvelt, hogy ez a fegyelmezés legalább megkeményítette. Kemény feneket adott neki – suttogták az emberek Isauricus háta mögött. Caelius úgy állt bosszút a széke eltöréséért, hogy bőrszíjakkal erősíttette össze – és ezzel mindenkit emlékeztetett Isauricus apjának legendás durvaságára és a consul önnön zabolátlan dühkitöréseire. Miközben Isauricus és a fegyveres had egyre közelebb ért, a legutolsó pillanatig dacoló Caelius a felemelt székkel szórakoztatta közönségét – így fújta bele az orrát a szükségállapotba.
A hahotázást és a pajzsoknak ütődő kövek – még mindig távoli, de egyre közeledő – hangját is túlharsogta Caelius dörgedelmes búcsúzása:
– Szégyelljék magukat Caesar talpnyalói, akik megválasztott magisztereknek merik nevezni magukat! Lemondok a rangomról! Lemondok az elöljárói székemről! De vissza fogok térni!
Ezzel a felkiáltással feldobta a széket a tömeg irányába. Az emberek félreugrottak, de sokan azonnal odanyúltak egy-egy darabért, amit megőrizhetnek emlékbe. Szétcincálták a maradványokat, és a fejük fölött csattogtattak a bőrszíjakkal.
Mire visszanéztem az emelvényre, Caeliusnak már csak hűlt helyét láttam.
– De hova...? – suttogtam.
– Felszívódott a levegőbe – felelte Didius –, mint egy varázsló!
Pár pillanattal később a fegyveres katonák befurakodtak a tömegbe, és meg sem álltak az emelvényig. Isauricus is megérkezett mérges arccal, liktorai gyűrűjében.
– Eltörölni minden adósságot! Menjenek csődbe a bankárok! – üvöltötte a sokaság.
Caeliusnak híre-hamva nem volt sehol.
Kasszandrára néztem, aki ugyanolyan lenyűgözve figyelte a jelenetet, mint mi. Mintha egy halvány, érthetetlen mosolyt is láttam volna felvillanni a szája szegletében.
Dobtak még néhány követ, de miután Caelius eltűnt, a rajongóinak sem volt miért maradniuk, sőt a katonáknak sem, akik azért jöttek, hogy letartóztassák. A sokaság szétszéledt.
Mire legközelebb Kasszandrára néztem, már őt sem láttam sehol, és Rupát sem. Ugyanolyan nyomtalanul tűntek el, mint Marcus Caelius.
Egy-két szót még váltottam Didiusszal, aztán elköszöntem. Éreztem némi ösztönzést arra, hogy visszatérjek Kasszandra lakásába, de értelmes célja nemigen lett volna a látogatásomnak. Tudtam, hogy időközben a családom is észrevette az eltűnésemet, és a Forumon kitört újabb zendülésről is értesült. Gyanítottam, hogy Bethesda nagyon aggódik.
Hazasiettem, és közben felkészítettem magam arra, hogy szembenézzek a feleségemmel. Amikor viszont jócskán kifulladva felértem a Palatinus tetejére, nem Bethesda, hanem Diana szaladt elém. Homlokát ugyanaz az aggodalom felhőzte, amit az anyja arcán már megszokhattam.
– Gondolom, meglehetősen nagy bajt hoztam a fejemre – jegyeztem meg félénken. – A mamád...
– A mama lefeküdt – szólt közbe Diana halkan.
– A nap közepén?
– Szédelegni kezdett a piacon. Olyan rosszul érezte magát, hogy haza kellett jönnünk. – Diana összevonta a szemöldökét. – Remélem, semmi komoly.
Ekkor mutatkoztak meg először Bethesda makacs betegségének tünetei, annak a csapásnak, amely az elkövetkező hónapokban oly sötét árnyékot vetett a házam tájára.
– Gondolom, eleget ettél Antonia házában, ezért nem kell élelmet keresnünk a következő állomás előtt – jegyeztem meg Davusnak.
– Nagyon ízlettek a datolyák – vallotta be a vejem.
– Kénytelen vagyok elhinni neked. Az én étvágyam ugyanis elment a vendéglátónk hatására.
– Eléggé boldogtalan asszonynak tűnt.
– Davus, te megint túl szerényen fogalmazol. Szerintem, ha egy napra az ő bőrébe bújnánk, megértenénk, milyen mostoha dolog Marcus Antonius feleségének lenni.
– Boldogtalan – ismételte Davus elmélázva – és megkeseredett. Keményen beszélt Kasszandráról. Azt mondta, hogy ő maga végzett volna vele, ha valaki más nem öli meg.
– Igen, Davus, hallottam, amit mondott.
– Szóval akkor most hova megyünk, apósom?
– Azt hiszem, legfőbb ideje meglátogatnunk egy bizonyos színésznőt, akinek a Circus Maximus mellett van a háza.
Davus bólintott, majd belenyúlt a tógájába. Elővett egy töltött datolyát, és a szájába tömte.
Csak később vette észre, milyen megrökönyödve bámulom.
– Bocsáss meg, apósom. Kérsz egyet? Van még bőven.
– Mit műveltél, Davus? Belecsúsztattál néhányat a tógádba, amikor nem figyeltem oda?
– Antonia azt mondta, annyit vehetek, amennyit csak akarok – védekezett Davus.
– Valóban így volt. Neked ügyvédnek kellett volna menned, Davus. Maga Cicero sem tudna ilyen szabatosan szőrszálat hasogatni.
*
Nem volt nehéz megtalálni a keresett házat. Minden római tudta, ki Cytheris, és a Circus Maximus környékén élők azt is jól tudták, merre lakik. Egy idős asszony mutatta meg a helyes irányt, aki egyébiránt szilvákat árult egy kosárból – de az áruk alapján akár aranyszilvák is lehettek volna. Egy széles sugárúton mentünk tovább a circus déli fala mentén. Egy csoport akrobata mellett is elhaladtunk, akik az utcán gyakorlatoztak, rendkívüli derűt ébresztve a környékbeli gyerekekben. Ezután tetőtől talpig zöldet viselő kocsihajtók csapata ment el mellettünk. Por lepte őket, alkarjukra ostorok tekeredtek, fejükön pántot viseltek. Újabb, még pontosabb útbaigazítást kértem a vezetőjüktől.
Készségesen mutatta nekünk a további útirányt, ám miután elbúcsúztunk, még utánunk kiáltott:
– Vigyázzatok, nehogy Antonius elkapjon titeket!
– Vagy a hájas, öreg bankár... az sem kizárt – tette hozzá az egyik társa, és miközben a többiek goromba röhögést hallattak, csattintott egyet az ostorával a feje fölött.
Antonia tekintélyes külsejű háznak festette le Cytheris lakhelyét, és igaza is volt. Az egyik keskeny, csöndes mellékutcában megbújó épület mellett fel is fedeztem a fügefát, amin keresztül Antonia rabszolgája felmászhatott a szomszéd ház tetejére, hogy belessen a kertbe, ahol a színésznő Kasszandrát fogadta.
Davus bekopogott. Vártunk. Mondtam neki, hogy kopogjon újra. A nap már magasan járt, és a nagy csend és mozdulatlanság arra utalt, hogy a ház úrnője és a többi lakó késő éjjelig fent maradt. Nem csodálkoztam volna.
Végül egy duzzadt szemű fiatal nő nyitott nekünk ajtót. Megdöbbentően szép és megdöbbentően ápolatlan volt: vörösesbarna haja gubancosan csüngött, hálótunikája szabadon hagyta egyik vállát. Közvetlen fellépése sokat elárult a házról. Cytheris párját ritkította Rómában: idegen országból származó rabszolgaként indult, de ravaszságának és szépségének köszönhetően független, sikeres felszabadított nővé lett. Mivel nem voltak vérrokonai a városban, olyan rabszolgákkal vette körül magát, akik egyszersmind a barátai is voltak, illetve bizalmas társai, és akiknek sokkal nagyobb mozgásteret engedélyezett, mint amit a dölyfös Antonia (vagy Fulvia, esetleg Terentia) házában valaha is el lehetett képzelni. Az ilyen rabszolgák osztoztak úrnőjük hírhedten kicsapongó életvitelében, vagyis sokáig fent maradtak, és későn keltek fel, ezenfelül semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy pongyolában nyissanak ajtót idegeneknek.
A lány végigmért bennünket, és úgy legeltette a szemét Davuson, ahogy Davus legeltette a szemét a töltött datolyákon Antonia házában. Bár mogyoróbarna szeme végül rajtam állapodott meg, feltételezvén, hogy az idősebbik látogató a vezető, a másik csak a kísérője, mégis olybá tűnt, hogy észre sem vesz, legalábbis nem azzal a sokatmondó tekintettel, amivel Davust méregette. Mintha nem is egy önálló férfi lennék, csak egy másik férfi árnyéka. Így válunk mindinkább láthatatlanná, ahogy öregszünk, és végül az emberek már akkor sem vesznek észre minket, ha egyenesen a szemünkbe néznek.
Ennek ellenére... Kasszandra észrevett engem. Számára nem voltam láthatatlan, hanem eleven valóságként léteztem, hús-vér ember voltam. Ő életerősnek és robusztusnak látott, olyannak, aki a jelenben él, tele van élettel és érzékekkel. Nem csoda, hogy ennyire érzékenyen fogadtam a közelségét; nem csoda, hogy ilyen gyorsan áldozatul estem a belőle áradó bűbájnak...
Elkalandozott gondolataimat a kócos lány nevetése rántotta vissza a jelen pillanatba. Éles hangon kacagott, de nem kíméletlenül.
– Úgy nézel ki, mint akinek sürgősen italra van szüksége! – közölte, bizonyítva, hogy végeredményben mégis lát, pontosabban hogy egy ősz, komor képű öregember jelenlétét is érzékelte.
– Majd az úrnőd eldönti, hogy megkínál-e egy pohár nedűvel – csattantam fel.
– Az úrnőm?
A lány felvonta az egyik szemöldökét. Ekkor ébredtem rá, hogy magával Cytherisszel beszélek. Észrevette az arcomon a felismerést, és megint elnevette magát. Aztán fokozatosan egyre komolyabbá vált az arca.
– Te Gordianus vagy, igaz? Láttalak a temetésen. Őt is láttam...
– Ő a vejem, Davus.
– Ó, ezek szerint nős? – Úgy ejtette ki ezt a jelzőt, mintha nem is csalódás, hanem kihívás lenne számára. – Nos, jobb lenne, ha bejönnétek. A szomszédaim örökösen figyelik a házamba érkezőket. Feltehetőleg már meg is láttak titeket, és rohannak, hogy újabb pletykát terjesszenek el rólam. Szörnyen unalmas lehet a saját életük, nem igaz? Máskülönben nem izgatná őket annyira egy egyszerű alexandriai lány élete.
Betessékelt minket, becsukta maga mögött az ajtót, majd átvezetett bennünket egy kis átriumon és egy rövid folyosón. Kicsi, de pazarul berendezett szobákon vonultunk végig, aztán kiértünk egy kertbe, melynek közepén egy Venus-szobor magasodott, kicsivel kisebb egy élő embernél. A kert négy sarkában kőszatírokat rejtett el az aljnövényzet; mintha a feltűnően izgatott állapotban lévő hím teremtmények az élő bokrok mögül készültek volna rátörni a szerelem istennőjére. Vajon így látta saját magát és az udvarlóit Cytheris?
– Biztosan csodálkoztok, hogy én magam nyitottam ajtót – folytatta a ház úrnője fesztelenül. – Ti, rómaiak annyira szigorúan szemlélitek az ilyen dolgokat, annyira ragaszkodtok az illemhez! De ha tudnátok, minek tettem ki szegény rabszolgáimat az elmúlt két éjszakán! Az a legkevesebb, hogy ma reggel hagyom őket tovább aludni. Egyáltalán reggel van még?
Megállt a Venus-szobor mellett, és hunyorogva nézett fel az égre.
Körbelestem a kertben, és mindenütt a féktelen tivornyázás nyomait fedeztem fel: székek és kicsi háromlábú asztalok álltak szanaszét, egyik-másik az oldalára dőlve; borospoharak hevertek itt-ott, és legyek cikáztak a karmazsinvörös cseppek körül. Különféle hangszereket – tamburinokat, csörgőket, furulyákat és lírákat – állítottak a falhoz nagy összevisszaságban. Az egyik bokor mögött ólálkodó szatír alatt a földön egy szemrevaló ifjú rabszolga feküdt, és hangosan horkolt.
– Ő szokta kinyitni az ajtót – közölte Cytheris, mialatt megközelítette az alvó ifjút. Azt hittem, bele fog rúgni, ehelyett imádattal eltelve mosolygott le rá. – Édes kicsi faunom! Még a horkolása is zene a fülnek, nem igaz?
Aztán mégis belerúgott, de csak finoman. Addig noszogatta a lábával, amíg az ifjú felriadt, és imbolyogva lábra állt. Kisöpörte a leveleket göndör fekete hajából. Miután észrevette, hogy az úrnőjéhez vendégek érkeztek, kérés nélkül is tüstént hozott három széket, melyeket a kert egyik árnyékos részében tett le. Utána szaporán pislogva, szemét dörzsölgetve tűnt el a házban.
– A legjobb falernumit hozd, Chrysippus! – szólt utána Cytheris. – Ne azt az olcsó lőrét, amit múlt éjjel azoknak a senkiházi színészeknek és némajátékosoknak adtunk!
Újra elmosolyodott, és intett, hogy foglaljunk helyet. Most már alaposabban megnézett magának. Valamiért nem tudtam elengedni magam tekintetének súlya alatt.
– Igen... most már én is látom, amit Kasszandra látott benned. „A szeme, Cytheris – mondta nekem egyszer. – Egészen különleges szeme van... mint egy mondabeli bölcs öreg királynak.”
Lehet, hogy megmerevedtem, vagy elvörösödtem, mert Cytheris pillantása gyorsan Davusra suhant át. Aztán visszanézett rám, és lebiggyesztette a száját.
– Ó, kedvesem, csak nem voltam túl tolakodó? Most az elején el kell árulnod, mennyire lehetek nyílt és őszinte. Nem vagyok az a fajta, aki lakatot tesz a szájára, hacsak nem kéri valaki kifejezetten. A vejed nagyon ráncolja a homlokát, talán hallótávolságon kívülre kellene küldened egy időre... jóllehet igencsak sajnálnám.
– Nem, Davus maradhat. Semmit sem titkolok előtte Kasszandrával kapcsolatban... most, hogy már halott. Ezért is jöttem hozzád. Elég jól kellett ismerned, ha ilyeneket vallott be magáról neked... még velem kapcsolatban is.
Oldalvást sandított rám.
– Ahogy mondod: mivel már meghalt, nincs értelme titkolózni. Kivel beszéltél még róla?
– Meglátogattam azokat az asszonyokat, akik megjelentek a temetésén. Jártam Terentiánál, Fulviánál, Antoniánál...
– Ha! Semmi fontosat nem tudhatsz meg Kasszandráról azoktól a tyúkoktól, hacsak nem közöttük kell keresni a gyilkost.
Összeszorultak az ajkai, és csak akkor suhant át ismét rajtuk a derű, amikor Chrysippus megérkezett a kancsóval és a három kupával. Nem kívántam a bort, de bolond lettem volna, ha visszautasítok egy pohár kiváló falernumit, kivált amikor ilyen nehéz idők jártak ránk. A mélysötét íz a nyelvemen játszott, és meleg, enyhet nyújtó ködként telepedett az elmémre.
– Terentia és Fulvia elhiszik, hogy Kasszandra valóban tudott jósolni. Mindkettőjüket lenyűgözte.
– És Antoniát nem?
– Antonia gyökeresen más véleményen van. Szerinte Kasszandra csaló volt.
– Hát a próféciák, amik rajta keresztül érkeztek?
– Színészkedésnek tartotta.
Cytheris elmosolyodott.
– Antonia nem ostoba, akármit is mondjon róla az a süket férje.
– Netalán rátapintott az igazságra?
Cytheris átgondolta a válaszát, mielőtt kimondta.
– Bizonyos fokig.
A homlokomat ráncoltam, és ezzel újabb mosolyt csaltam ki Cytherisből. Mintha élvezte volna, hogy zavarban vagyok. Aztán ásított egyet, és karját kinyújtóztatta a feje fölött. Ezzel ösztönösen a laza tunikája alatt megbúvó felsőtestére irányította a figyelmet Még a leghétköznapibb mozdulatait is egy táncosnő kecsessége jellemezte. Ha nem lett volna olyan lehengerlően szép, sértőnek találom leereszkedő mosolyát. Ránéztem a sarkokban ólálkodó szatírokra, akik sóvárogva figyelték a számukra megérinthetetlen istennőt, és együttérzés hasított belém.
– Elmagyarázzam? – kérdezte a színésznő.
– Hálás lennék, ha megtennéd.
– Hol is kezdjem? Azt hiszem, legjobb lenne visszamenni Alexandriáig. Ott találkoztam vele először, amikor még mindketten szinte gyerekek voltunk. Egy rabszolga adott nekem életet. Valaki már nagyon korán meglátta bennem a tánc iránti fogékonyságot, ezért eladott egy némajátékos-csoport vezetőjének. Nem akármilyen csoportba kerültem: Alexandria legrégebbi és leghíresebb társulatába! A gazdám előszeretettel mondogatta, hogy az ősei magát Nagy Sándort szórakoztatták. Az alexandriaiak mindig ilyesmivel kérkednek. Az viszont biztos, hogy a színitársulat története több nemzedékre nyúlt vissza. Alexandria legkiválóbb előadói tanítottak táncolni, színészkedni és szavalni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a világ első számú művészei voltak a mestereim.
– És Kasszandra?
– A gazda szerezte valahonnan, és nem sokkal az én bekerülésem után csatlakozott a társulathoz. Nagyon féltékenyen fogadtam. Tudod, ez az első alkalom, hogy ezt nyíltan bevallom valakinek.
– Féltékeny voltál? Miért?
– Mert sokkal tehetségesebb volt nálam... minden téren! Bámulatos képességeket tudott felmutatni. Úgy szavalta Homéroszt, hogy a férfiak elsírták magukat, amikor meg Aiszóposz valamelyik meséjét adta elő, a nevetéstől könnyeztek. Úgy táncolt, ahogy egy fátyol libeg a levegőben. Úgy dalolt, mint egy énekesmadár, amilyen nyelven csak kérték... mert ő úgy szedte össze a nyelveket, ahogy mi, többiek összeszedtük a színpadra feldobott ékszereket. Ráadásul mindezt játszi könnyedséggel! Mellette úgy éreztem magam, mint egy esetlen, izzadós, sápítozó kis ripacs.
– Ezt nehezen tudom elképzelni, Cytheris.
– Csak azért, mert soha nem láttál minket együtt játszani.
– Biztos utáltad ezért.
– Hogy utáltam volna? – Cytheris sóhajtott. – Pont ellenkezőleg. Abban az időben nagyon-nagyon közel álltunk egymáshoz Kasszandrával. Ó, azok a csodás alexandriai napok...
– Te is Kasszandrának nevezed, pedig nyilvánvaló, hogy nem ez a valódi neve.
A színésznő megint elmosolyodott.
– Bármilyen különös, akkoriban már mi is így szólítottuk. De igazad van. Amikor először találkoztunk vele, más néven mutatkozott be, ám igazság szerint hamar elfelejtettem. Valami kiejthetetlen szarmata neve volt, mivel valahonnan messziről, a Fekete-tenger túlpartjáról származott. Nem sokkal azután, hogy bekerült a társulatba, a gazda ráosztotta Kasszandra szerepét az egyik saját darabjában. Trágár kis paródia volt, semmi több... El tudod képzelni Kasszandrát egy komédiában? Lenyűgözte a közönséget, ahogy ide-oda tántorgott és lejátszotta a többi szereplőt. Merész próféciái kétértelmű célzásokat tartalmaztak a város elöljáróira és Ptolemaiosz királyra. Az emberek annyira imádták a darabot, hogy minden fellépésünk alkalmával el kellett játszanunk. A szerep pedig olyannyira hozzánőtt Kasszandrához, hogy ez a név is ráragadt. Onnantól fogva mindenki így hívta.
Cytheris töprengve nézte a pohara alján maradt bort, és örvényként forgatta.
– Már a kezdetekkor eldől, mi lesz a sorsunk. Ez különösen igaz ránk, előadóművészekre. Ha szerencsénk van, már az elején testhezálló szerepet kapunk, és unásig játszhatjuk. Én a könnyűvérű nő lettem, a csábító. Nézzétek, hova juttatott ez a szerep! Kasszandra viszont... Kasszandrát játszotta. Szerintem te is keresztülmentél ezen, Gordianus. Bizonyos értelemben a Nyomozó is egy szerep, amit már nagyon korán eljátszottál, aztán fokozatosan csiszolgattad, tökéletesítetted, és most már mindvégig ezt fogod játszani.
– Lehet. De ha valóban szerepet játszom, hol van a drámaíró? Ha pedig létezik drámaíró, szeretnék nála panaszt tenni azért a sok kegyetlen meglepetésért, amit belecsempészett a darabba.
– Panaszt tenni? Hálásnak kellene lenned, hogy az életed teli van meglepetéssel! A meglepetések serénységre, állandó készenlétre ösztönöznek. Nem szeretnéd, ha a szereped íztelenné és szárazzá válna, vagy igen? – Elnevette magát, aztán sóhajtott. – Az imént Kasszandráról kezdtünk beszélgetni. Nos... kár, hogy a nők nem válhatnak valódi színésszé, nem játszhatnak görög tragédiákban, vagy akár bugyuta kis római komédiákban. Törvényesen csak férfiak léphetnek színpadra. Akár hencegő katonáról, akár szűz istennőről van szó, a maszk mögött minden esetben férfi bújik meg. A nők legfeljebb a háttérben táncolhatnak, vagy némajátékot adhatnak elő az utcán. Komisz dolog ez, mi több, bűn. Ha arra gondolok, hogy milyen magaslatokba juthatott volna el a mi Kasszandránk a nagy női szerepekben – Szophoklész Antigonéjaként vagy Euripidész Médeájaként! Esetleg Aiszkhülosz Klütaimnesztrájaként... képzeld csak el! Megfagyott volna az ereidben a vér. A legerősebb férfiak is nyüszítve menekültek volna a színházból! Talán ezért nem engedik a nőknek, hogy nőket játsszanak a színpadon: az eredmény túlzottan felkavarna titeket, férfiakat, és túlzottan befolyásolná a nők viselkedését.
Ennek dacára néha nekünk, színésznőknek is sikerül olyan szerepet találnunk, amely biztosítja az olyannyira óhajtott lehetőségeket. Nekünk kell megteremtenünk magunknak, és nap mint nap el kell játszanunk, csak éppen nem a színpadon. Ezt tettem én is. És ezt tette Kasszandra is.
– Amíg az a szerep meg nem ölte – szóltam közbe. – Azt mesélted, Alexandriában ismerted meg. Utána hogy ment tovább a sorotok?
– Felbukkant a drága öreg Volumnius. A kövér, édes, hihetetlenül gazdag Volumnius. Ez öt évvel ezelőtt történt... igen, talán napra pontosan öt éve. Volumnius üzleti ügyben utazott Alexandriába. Egyik nap a Rakotisz negyeden sétált át a kíséretével, és meglátta a bemutatónkat Szerapisz temploma előtt, az utcán. Azonnal kiszúrtam a közönségből, mivel feltűnő arany csecsebecséivel babrált, az ajkát harapdálta, és úgy figyelte a táncomat, ahogy a macska lesi a fák között repkedő verebet. Életem legjobb előadását nyújtottam aznap. A hét fátyol tánca volt az... szép sorjában levetettem magamról mind a hét fátylat... általában ezzel a kis kacérsággal fűszereztem meg két bohóckodás között a bemutatót. Persze egyébként csak hat fátylat szabad levenni; az a lényege, hogy a táncos felizgassa a közönséget, hogy mindenki felcsigázva várja, mikor veti le a hetediket, és ennek érdekében még vissza is tapsolja... De aznap nem álltam meg hatnál, hanem levettem a hetediket is.
Cytheris felkacagott.
– Volumniusnak kis híján kiesett a szeme! Ami szegény régi gazdámat illeti, azt hittem, ott helyben megüti a guta. Még Alexandriában sem szabad a nőknek meztelenül táncolniuk az utcán, és a városi hatóságok csak egy ürügyre várnak, hogy lecsukhassanak minket. De én akkor az utolsó fátylat is levettem, és ez a végső döfés hatott. Másnap már új gazdám volt. Amikor Volumnius visszaindult Rómába a saját hajóján, engem is magával hozott. És többé vissza se néztem.
– Azóta pedig fel is szabadított.
– Igen. Antonius közbenjárásával. Még mindig köt néhány... szerződéses kötelezettség... Volumniushoz, de ez a ház, minden élő és élettelen lakójával együtt kizárólag az enyém. – Fújtatott egyet. – Nem csoda, hogy az Antoniához hasonló asszonyok ennyire gyűlölnek engem. Elért ő valaha valamit is a saját erejéből? Mindene csak azért van, mert a családja és a neve révén jár neki. Még férjet is csak a családja berkeiben tudott találni magának! Egy szűk, zsúfolt csapdában tengeti az életét. Én viszont a saját utamon járhatok, annak köszönhetően, amivel az istenek megajándékoztak.
– Hát Kasszandra?
– Ez volt a legnehezebb része az Alexandriától való búcsúzásnak. Kasszandrától is el kellett válnom. Sírtam. Ő is sírt. Biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom. Amikor az ember fiatal, olyan hatalmas számára a világ, hogy úgy érzi, egykettőre eltévedhet benne. Aztán később rájövünk, hogy mégsem olyan hatalmas, nem igaz? Minden út Rómába vezet. Én az egyiken jöttem, Kasszandra egy másikon. Az év elején aztán hozzám is elértek az őrült asszonyról szóló pletykák. Arról, aki a Forumon adja elő próféciáit. Az emberek azt suttogták, hogy Kasszandrának hívják. Rögtön az jutott eszembe: lehet, hogy az én Kasszandrámról beszélnek? Felültem arra a csiricsáré hordszékre, amit Antoniustól kaptam, és elmentem, hogy megnézzem magamnak. És természetesen ő volt az: ő állt Vesta temploma előtt rongyos tunikában, és az orra alatt dünnyögve alamizsnáért könyörgött. Hádészra, mit akarhat ezzel? – kérdeztem magamban. Aztán elfogott az aggodalom. Mi van, ha tényleg megbolondult? Mi van, ha a fejébe vette, hogy tényleg olyan, mint a mondabeli Kasszandra? Lehet, hogy az istenek megbüntették... lenéztek, és látták, hogy azon a trójai hercegnőn gúnyolódik, akit Apolló így meggyötört, és önhittsége miatt tébollyal sújtották. A világ őrültjeinek és vallási fanatikusainak fele Rómába igyekszik, miért éppen Kasszandra ne tette volna, ha egyszer valóban megbomlott az elméje? Tudod...
Cytheris habozott. Kérdőn néztem rá.
– Még most, ennyi évvel később sem könnyű beszélni róla – vallotta be. – Amikor fiatalok voltunk, megígértem neki, hogy senkinek sem árulom el. Rettegett attól, hogy egyszer előadás közben történik, hogy kiderül, milyen csapástól szenved...
– Most már nincs szüksége a titoktartásodra – közöltem.
Cytheris bólintott.
– Igazad van; elmondom. Kasszandra egy betegségből adódóan olykor elvesztette az eszméletét. Amikor még Alexandriában voltunk, mindössze kétszer voltam szemtanúja ilyen esetnek. Ijesztő látványt nyújtott. Soha nem felejtem el az első alkalmat. Egyedül voltunk abban a szobában, ahova a gazda helyezett minket. Beszélgettünk, nevetgéltünk... aztán egyszer csak összeesett. Felfoghatatlan, bizarr élmény volt, mintha egy láthatatlan óriás keze lökte volna el, és lenyomva tartotta volna. Ide-oda dobálta magát, és vonaglott. A szeme kifordult, és habzott a szája. Érthetetlen motyogást hallatott. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy beledugjak valamit a szájába, így nem harapta le a nyelvét. Amennyire csak lehetett, lefogtam, nehogy kárt tegyen magában.
Amikor a roham véget ért, lassan magához tért. Nem emlékezett semmire. Elmondtam neki, mi történt. Azt felelte, hogy már korábban is megesett ilyen, és kérve kért, hogy ne áruljam el senkinek. Azt mondtam neki, hogy a gazdának tudnia kell róla, és különben is, előbb-utóbb rá fog jönni. Ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy tegyek lakatot a számra. Azt mondta, talán ez volt az utolsó alkalom, és nem lesz több ilyen. De lett... legalább egyszer megismétlődött, amíg még Alexandriában tartózkodtam. Akkor is a szobánkban voltunk, és csak én láttam.
Cytheris az arcomat fürkészte.
– Ismerős neked az a jelenet, amit lefestettem, ugye, Nyomozó? Te is láttál hasonlót, amikor Kasszandránál vendégeskedtél. Elmondta, hogy jártál nála. Tudom, hogy többször is meglátogattad.
Vettem egy nagy levegőt, és kikerültem a választ.
– Eszembe jutott valami, amit a fiam... – Megfékeztem a nyelvem, még mielőtt kiejtettem volna Meto nevét a számon. – Eszembe jutott valami, amit egyszer Caesarról hallottam. Fiatalkorában egy ideig ő is szenvedett ilyen rohamoktól. Ő is megpróbálta titokban tartani. Egy idő után aztán elmúltak, és soha többé nem tértek vissza. Egyszer egy pap azt mondta neki, hogy a rohamok arra utalnak: az istenek kegyeltje. Maga Caesar viszont abban hisz, hogy akkor alakultak ki, amikor leütötték és elrabolták a kalózok.
Cytheris tűnődve bólintott.
– Nem tudom, Kasszandra minek tudta be ezeket a rohamokat. De amikor viszontláttam itt, Rómában, akaratlanul is visszaemlékeztem rájuk. Mi van, ha minden szó igaz, amit a Forumon bóklászó őrült nőről hallottam? Mi van, ha nemcsak színleli, hogy látja a jövőt, mi van, ha nemcsak elképzeli ezeket a dolgokat, hanem tényleg isteni sugallatok szállják meg? Miért ne? Lehet, hogy az alexandriai rohamai csak előfutárai voltak annak a prófétai képességnek, ami azóta teljesen kifejlődött benne.
Vajon mi az igazság? Megrendezte ezeket az előadásokat, vagy megháborodott, és azt hitte, hogy ő a trójai hercegnő, akit korábban eljátszott? Vagy azalatt, amíg nem találkoztunk, valódi jósnő lett belőle, és a sors szeszélye folytán éppen Rómában kötött ki, egy koldus gúnyájában? Visszaemlékeztem arra a Kasszandrára, akit ismertem és szerettem Alexandriában, és ki kellett derítenem az igazságot.
Megmondtam a rabszolgáknak, hogy vigyék hozzá közelebb a hordszéket. Az áttetsző függönyökön keresztül megnéztem, olyan közelről, hogy meg is érinthettem volna, de ő biztosan nem látott engem... Tudod, milyenek ezek a függönyök. Igen ám, de még mielőtt széthúzhattam volna a függönyt, egyenesen felém fordult, és kimondta a nevemet. Nagyon megijedtem! Valami földöntúli borzongás járt át, és egy ideig nem mertem elhúzni a függönyt. Végül, bár reszkető kézzel, de megtettem. Amikor megpillantottam, egyszeriben minden idegességem elmúlt. Kasszandra mosolygott, sőt legszívesebben nevetett volna, de megpróbálta visszafojtani. Még kócos hajával és csatakos arcával is egyértelműen ugyanaz a Kasszandra volt, akit Alexandriában megismertem.
Én is elnevettem magam, és felhúztam magamhoz a hordszékbe. Összecsuktam a függönyöket, és szóltam a rabszolgáknak, hogy hozzanak haza. Azon az éjjelen, a kiváló falernumi bor társaságában, hajnalig beszélgettünk.
– És mit mesélt neked? – kérdeztem. – A reményeid vagy a félelmeid igazolódtak be Kasszandrával kapcsolatban? Őrült volt? Megzavarodott? Csak színlelt? Vagy valami más?
Cytheris elmosolyodott, de ugyanakkor össze is ráncolta a homlokát. Megrázta a fejét.
– Bárcsak tudnám!
– De ha ugyanaz a Kasszandra volt, akit régen ismertél... ha órákon át beszélgettetek...
– A régi időkről társalogtunk. Egyiptomról. Az én sorsomat taglaltuk, amióta Rómába kerültem. Szót ejtettünk Antoniustól és Antoniáról, Caesarról és Pompeiusról, valamint a világ helyzetéről. Amikor viszont felőle puhatolóztam... hogy hogyan és miért jött Rómába... titokzatos fátylat borított magára.
– Engedted neki?
– Tiszteletben tartottam. Meggyőződhettem róla, hogy nem őrült, legalábbis nem abban az értelemben, hogy elvesztette volna régi énjének szikráját. Ezt azonnal láttam. De nem lehettem biztos abban, hogy nem érintette-e meg egy isten, és nem ajándékozta-e meg a jövőbe látás képességével. Nem tudhattam, hogy mennyi a szerepjátszás a viselkedésében. Nem tudhattam, hogy önszántából jött-e Rómába, vagy valaki valamiért idehozta. Ezekre a kérdésekre neked sem tudok válaszolni. Legfeljebb egy-két bizonytalan sejtésem lehet. Faggattam Kasszandrát... hízelegtem neki, hergeltem, még könyörögtem is egy kicsit... de egy szót sem árult el magáról. Csak annyit mondott, hogy ha eljön az idő, talán majd minden kiderül, addig pedig az a legjobb nekem, ha semmit sem tudok az ő ügyeiről, és senkinek sem beszélek a múltjáról.
Végül beleegyeztem, hogy nem abajgatom ezzel tovább. Minden nőnek lehetnek titkai. Nekem is vannak, hát Kasszandrának miért ne lehetnének? Gyakran a titok az egyetlen hatalom, amit egy nő ezen a világon a kezében tarthat.
Lassan bólintottam.
– És azután a hosszú, átbeszélt éjszaka után találkoztatok még?
Cytheris habozott.
– Talán igen...
– Egy találkozásotokról tudok. Martius végén került rá sor. Rögtön idejött hozzád, amint elhagyta Antonia házát.
– Honnan tudod ezt, Nyomozó? Ne, inkább ne áruld el. Antonia Kasszandra után küldött valakit, igaz? A gyanakvó hárpia!
Megköszörültem a torkomat.
– Esetleg megkérhetnéd a szomszédodat, hogy vágja le a háza előtt álló fügefa ágait. Egy ügyesebb férfi könnyen felmászhat rajta az ő házának tetejére, ahonnan a te kertedbe nyílik kilátás.
Felnéztem a tetőre, és megállapíthattam, hogy a vörös, cakkozott cserépsor fölött valóban látható a szomszéd háztető egy darabja.
Cytheris bólintott.
– Értem. És egy ilyen szemlélődő vajon hallhatta is, amit mondtunk?
– Nem úgy tűnik.
– Hála Venusnak, végre valami jó hír!
– Miről beszélgettetek aznap, amikor idejött?
A színésznő a poharához ütötte egyik hosszú körmét, ezzel jelezvén a kert túlsó végében álló Chrysippusnak, hogy töltsön még neki a falernumiból. Belekortyolt a borba, és sokáig nem válaszolt. Aztán elmosolyodott.
– Hát jól van, elmondom. De meg kell esküdnöd Venusra, hogy nem fecseged ki Antoniának! Nézzetek a szobrára, és tegyetek fogadalmat mindketten!
Davus rám nézett, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Venusra esküszöm – mondtam, Davus pedig elismételte.
Cytheris ekkor ismét elnevette magát.
– Őszintén szólva már alig bírtam magamban tartani. Akár neked is elmondhatom, Nyomozó. Látod, habár Kasszandra nem árulta el nekem pontosan, mire készült, én arra gyanakodtam, hogy... hogy valami csínytevést készül elkövetni. Ezért egyezséget kötöttem vele.
– Egyezséget?
– Rábólintottam, hogy nem teszek fel neki több kérdést, és senkinek sem beszélek a származásáról, de cserébe meg kell tennie nekem egy apró szívességet. Vagy inkább úgy kellene fogalmaznom: adjon elő nekem egy kis szívességet.
– Milyen szívességről van szó?
– Antonia az a fajta nő, aki kínosan ügyel arra, hogy minden úrias divathullámhoz alkalmazkodjon, legyen szó akár egy újfajta kontyról vagy egy keletről származó ismeretlen istennő hódolatáról. Tudtam, hogy előbb-utóbb felkeresi Kasszandrát, és megkéri, hogy jósoljon neki. Szégyen, nem szégyen, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy borsor törjek az orra alá.
Bólintottam.
– Megkérted Kasszandrát, hogy hamis próféciákat mondjon Antoniának.
– Végül is igen. Olyan szörnyű vétket követtem el? Azt kértem Kasszandrától, hogy komor jóslatot közvetítsen. Mondja neki azt, hogy végül nemcsak Antonius fogja elhagyni, hanem Dolabella is, aztán fogatlan, magányos vén banya lesz belőle, akinek csak az utálatos kis porontya jelenti az egyetlen társaságot. Ezért jött Kasszandra hozzám, miután Antonia elküldte. Elmesélte, hogy zajlott le a jóslás, azaz hogyan teljesítette, amit kértem. Jót nevettünk az egészen.
– Világos. Sajnos azonban Kasszandrát követték, így Antonia rájött, hogy van némi köze hozzád és a némajátékosokhoz. Antonia tényleg nem ostoba, Cytheris. Attól tartok, hogy átlátott a csínytevésen, amit azért eszeltél ki, hogy elszomorítsd.
– Kár. De azért remélem, sikerült megrémítenünk, legalább egy jövendölés erejéig.
– Lehet. Csakhogy miután Antonia megsejtette, hogy Kasszandra színésznő, és az egész egy nagy csalás volt, újabb sejtelem körvonalazódott benne: úgy gondolja, hogy Kasszandra hivatásos zsaroló.
Cytheris csücsörített.
– Meglehet. Ez nekem is eszembe jutott, de nem tartottam valószínűnek. Annak a Kasszandrának, akit Alexandriában megismertem, nem volt olyan a vérmérséklete, hogy jó zsaroló vált volna belőle. Hiányzott belőle az ehhez szükséges érzéketlenség.
– Az ember változik.
– Nem, Gordianus, az ember soha nem változik meg, csak a szerepe alakul át. Kasszandrához egyáltalán nem illett a zsaroló szerep. Bár ettől még sok minden elképzelhető...
– Ha Antonia zsarolónak tartotta, akkor talán mások is annak tartották. Akár volt alapja ennek a feltételezésnek, akár nem, ez már okot adhatott valakinek arra, hogy megölje. Mit tudsz a haláláról, Cytheris?
– Csak azt, amit a jelek szerint mindenki más is: összeesett a Forumon, és a te karjaid közt halt meg. Zokogva fogadtam a hírt. Szegény Kasszandra! A szóbeszéd szerint megmérgezték. Vajon igaz lehet? Az alapján, amit a múltjáról tudok, még azt is hihetném, hogy egy nagy végső roham felemésztette az erejét. Nem lehet, hogy az önkívülettel járó betegség végzett vele?
Megcsóváltam a fejem.
– Nem, megmérgezték. Valaki meggyilkolta Kasszandrát. Van sejtésed róla, hogy ki lehetett a gyilkos, Cytheris?
– Antonián kívül? Nincs.
Bólintottam.
– Mi van Rupával? Róla mit tudsz mondani?
Most Cytheris mosolyodott el.
– Édes, drága Rupa! Azt hittem, eljön Kasszandra temetésére, de nem volt ott, ugye?
– Nem. És a holttestét sem jött megnézni. Minden jel arra mutat, hogy senki sem látta, amióta Kasszandra meghalt.
– Hát én nem láttam, az biztos – vágta rá a színésznő. – Talán bujdokol, mert fél attól, hogy ő is úgy végzi, mint Kasszandra. Szegénykém. Nehéz elképzelni, hogyan boldogul Kasszandra nélkül. Annyira szerették egymást!
Összevontam a szemöldököm.
– Kije volt ő Kasszandrának?
– Nem mondta meg neked?
A fejemet csóváltam.
– Rupa az öccse volt! Ki más lett volna? Nem vetted észre, mennyire hasonlítottak egymásra? Akkor is mellette volt, amikor Kasszandra beállt a némajátékos-társulatba Alexandriában. A gazda úgy látta jónak, ha együtt veszi meg őket. Bölcs döntés volt, mert Kasszandra egészen összetört volna, ha elveszti az öccsét. Rupa nem volt ingyenélő, még a színészetből is kivette a részét. Persze nem játszott semmi olyat, amihez igazi tehetség kellett, vagy amiben beszélni kellett. Már egészen kiskorában is nagy termetű volt, ezért többnyire hallgatag őröket, markos gladiátorokat és vicsorgó szörnyeket játszott. Nagyon meggyőző volt például Küklopsz szerepében, egy Ulüsszeszről szóló komédiában. Abban én játszottam Kirkét, és Kasszandra volt Kalüpszó...
Sóhajtottam.
– Mindig azt hittem, hogy Rupa a testőre.
– Így is volt. Ugyanakkor inkább Kasszandra védte őt. Szinte mindig. Lehet, hogy Rupa nagy és erős, de a világ túl bonyolult az ő számára, és a némasága is nagy hátrányt jelent. Gyerekkoruktól kezdve Kasszandra vigyázott rá. Gondoskodott az öccséről. Nem lepődtem meg, amikor elmondta, hogy Rómába is magával hozta. Nehéz elképzelni, hogy maradt volna életben egyedül Alexandriában. Azt is nehéz elképzelni, hogyan boldogul ezek után nélküle. Vagy gondolod, hogy...
– Mit?
– Talán már Rupa is meghalt – fejezte be halkan.
Az előtérből kopogás hallatszott be. Chrysippus kinyitotta az ajtót, aztán visszatért.
– Volumnius, úrnőm.
Cytheris sóhajában a beletörődés keveredett a bosszúsággal.
– Mondd meg neki, hogy hagyja odakint a testőrei hadát, és vezesd be.
Pár pillanattal később egy testes alak csoszogott ki a kertbe. Volumnius, a bankár arról volt híres, hogy folyton az ékszereit villogtatja, de ezúttal semmilyen ékítményt nem viselt, se karkötőt, se nyakláncot, se gyűrűt – a polgári státuszát jelző vasgyűrűt leszámítva. Ezekben a zűrzavaros időkben még egy Volumniushoz hasonló, hírhedten dicsekvő alak sem mert a kincseivel kérkedni az utcán.
– Cytheris, rózsabimbóm! – kiáltotta.
A lány üdvözlésképpen felállt, és hagyta, hogy a bankár húsos ajkaival csókot nyomjon az arcára.
– Ó, most látom csak, hogy vendégeid vannak.
Ferde szemmel végigmért minket Davusszal. Felálltam, és intettem Davusnak, hogy tegye ugyanezt.
– Gordianus és a veje már éppen indulni készültek – jelentette be Cytheris.
– Gordianus? Ismerem ezt a nevet. Találkoztunk már?
– Nem – feleltem. – Az egyik embereddel volt dolgom.
– Ó, igen. Te is azon derék polgárok közé tartozol, akiknek az elmúlt hónapokban segítő kezet nyújtottam. Boldoggá tesz, hogy ezekben az emberpróbáló időkben ilyen sok római polgártársamat segíthetem ki a bajból.
Számomra a Volumniustól felvett hitelek elviselhetetlen terhet jelentettek, de az ő könyvelésében jelentéktelen tételnek számítottak, ezért meg is lepődtem, hogy emlékszik a nevemre. Ezek szerint minden apró kölcsönről értesült, amit az emberei kiosztottak, akármilyen elenyésző összegek is legyenek? Lehetséges. Az emberek azt tartották róla, hogy minden szeszterciuszt, amit kiad a kezéből, láthatatlan fonál köt a tenyeréhez.
– Hálás vagyok a segítségedért, Volumnius – mondtam. – És még hálásabb vagyok a türelmedért. Olyan időket élünk, hogy még a legjóravalóbb emberek is képtelenek teljesíteni a kötelezettségeiket, legalábbis átmenetileg.
– Valóban, polgár, a türelem nagy erény... egy bizonyos határig. Az enyém pontosan addig fog tartani, amíg ezek a förtelmes ügyek le nem zárulnak Caeliusszal és Milóval. Utána, amint a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba... – Megvonta a vállát, megremegtetve felsőtestének hájrétegeit. – Végül minden kötelezettséget teljesíteni kell. Helyre kell állítani a rendet. Tiszteletben kell tartani a tulajdonhoz való jogot, és vissza kell fizetni a kölcsönöket. Maga a bölcs Caesar mondta ezt.
Elmosolyodott, megfogta Cytheris kezét, mely jóval kisebb volt a sajátjánál, és megcsókolta. Abban a pillanatban megértettem, miért volt hajlandó felszabadítani a színésznőt a fülig szerelmes Antonius kérésére. Ha kedvére tesz Caesar helyettesének, akkor magának Caesarnak tesz kedvére. A lány felszabadítása egy üzleti döntés eredménye volt, se több, se kevesebb.
– Ahogy Cytheris mondta az imént, Davusszal már indulni készültünk. Minden jót, Cytheris! Szép napot, Volumnius!
– Neked is szép napot, polgár. Légy bölcs, és gyarapodj... hogy ha eljön az elszámolás ideje, teljesíthesd a kötelezettségeidet.
Ötödik alkalommal maius vége felé találkoztam Kasszandrával. Már csaknem egy hónap telt el azóta, hogy Marcus Caeliust megkísérelték letartóztatni, és hajszál híján el is fogták. Róma azonban még mindig forrongott.
Egyik pletyka követte a másikat. Egyesek azt állították, hogy Caelius Caesarhoz menekült, ám én ezt nehezen tudtam elképzelni, hiszen folyton Caesar ellen uszított a beszédeiben. Annyira botor lett volna, hogy azt hitte: egyes-egyedül a személyes vonzerejével elnyeri Caesar bocsánatát? Mások azt vélték tudni, hogy nem is menekült el, hanem letartóztatták, és egy titkos helyen raboskodik, amíg Isauricus eldönti, mi legyen a sorsa. Megint mások úgy hitték, hogy Caeliusnak sikerült megszöknie, de még a városban tartózkodik, cinkosainak csoportjával, akik azt tervezik, hogy lemészárolják az összes magisztert és a szenátus nagy részét.
Némelyek váltig állították, hogy Caelius délre szökött, és a Vezúv-hegy környékén készül felszabadítani sok gladiátort azzal a szándékkal, hogy utána visszatérjen velük Rómába, és nagy vérfürdőt rendezzen. Mások szerint északra ment, és különféle városokat próbált meg a saját ügye mellé állítani, remélve, hogy szép sorjában megnyeri őket, amíg elég erősnek nem érzi magát ahhoz, hogy egy önkéntes haderővel bevonuljon Rómába. Hieronümosz egyszer azt a hírt hozta a Forumról, hogy az önjelölt vén bölcselők egyik Pompeius-párti vezéregyénisége, Volcatius ezt hangoztatja: „Ha Caelius egyszer rászabadul a városra, a római csürhe az utcákon fogja végigrugdosni a háztulajdonosok és a hitelezők levágott fejét!”
Az a mendemonda is szárnyra kelt, hogy Caelius régi barátjával, Milóval készül összefogni, hogy aztán együtt söpörjenek végig Itálián. Számomra ez volt a legelképesztőbb feltételezés. Caelius még Cicero pártfogoltjaként barátkozott össze Milóval, ám az utóbbi években homlokegyenest más politikai irányzatokat képviseltek, ezért semmi esélyt nem láttam az összeborulásukra egy közös ügy érdekében.
Mielőtt elhagyni kényszerült Rómát, Titus Annius Milo volt az, akit az optimaták a piszkos munka elvégzésével megbíztak. Clodius uralkodott az utcai bandák fölött a bal oldalon, Milo pedig ugyanezt tette a jobb oldalon. Amikor egy konzervatív elöljáró valamilyen tüntetést akart rendezni az ellenzéke ellen, vagy saját célja hirdetéséhez volt szüksége némi feltűnésre a Forumon, Milót kereste meg, hogy kerítsen felajzott tömeget, és intézze el, hogy legyenek véres öklök meg bezúzott koponyák.
Pompeius, aki szerette magát távol tartani a nyers politikai valóságtól és az utcai villongásoktól, afféle bérencként tekintett Milóra. Cicero egyenesen el volt ragadtatva tőle, és a saját vadállatias alteregóját látta benne: Cicero volt az agy, Milo pedig az izom. Szolgálataiért az optimaták bőkezűen meg is jutalmazták. Bebocsátást nyert legbelső köreikbe, így páratlan lehetőségek nyíltak meg előtte. Azzal, hogy feleségül vette Faustát, a néhai diktátor, Sulla lányát, bebiztosította felemelkedését Róma legelőkelőbb uralkodói köreibe.
Aztán minden egy csapásra összeomlott. Clodius összetűzésbe keveredett Milo kíséretével a Via Appián, pár órányi járóföldre Rómától, és életét vesztette. Milo és Fausta is jelen voltak, és akár beszennyezte a kezét Milo, akár nem, őt vádolták ellensége meggyilkolásával. Felbőszült zendülők felgyújtották a szenátus házát, és Milo fejét követelték. Pompeiust kérték fel a rend helyreállítására, aki rögvest bíróság elé állította Milót, és megtagadta tőle a segítségét. Az optimaták mosták kezeiket. A végsőkig lojális Cicero elvállalta a védelmét, csakhogy hiába fáradozott; alighogy elkezdte beszédjét, a csőcselék belefojtotta a szót. Milo még bűnössége kihirdetése előtt elhagyta Rómát egy csapat harcedzett gladiátorral, és Massiliába, a görög városállamba menekült, ahol oly sok római száműzött lelt menedékre.
Jelentős ingó és ingatlan vagyont hagyott hátra, amit az állam azonnal elkobzott; egy keserűen csalódott feleséget, aki mindentől eltekintve örült, hogy megszabadult tőle; és egy reménytelenül kettészakadt Rómát. Visszatekintve úgy láttam, a Clodius elleni merénylet és Milo pere volt a haldokló köztársaság utolsó sóhaja és a római alkotmány elsorvadásának kezdete. Milónak egyértelműen a végét jelentette – abban még a polgárháború fejetlensége közepette sem kételkedett senki, hogy Milo pályafutása örökre abbamaradt. Amikor Caesar elfoglalta Massiliát, büntetlenséget hirdetett az összes ottani római száműzöttnek, egyetlen feltűnő kivétellel: Milóval.
Miután Pompeius magára hagyta, Caesar elutasította, és Cicero sem tudott segíteni neki, Milo lett a római közélet elfeledett személyisége.
Ekkortájt azonban arról is pletykáltak az emberek, hogy Milónak sikerült megszöknie Massiliából, noha Caesar azzal bízta meg ottani helyőrségét, hogy minden eszközzel tartsák a városban. De Milo nemcsak hogy megszökött, hanem még azt a jókora gladiátorsereget is magával vitte, akik annak idején vele tartottak a száműzetésbe.
Még ennél is hajmeresztőbb feltételezés volt az, hogy Milo valamiképpen összeszűrte a levet Marcus Caeliusszal. Milo egész pályafutása arra épült, hogy a római elit legmerevebben konzervatív köreinek cinkosát játszotta. Az ötlet, hogy összeálljon Caeliusszal, aki egész tömegeket buzdított forradalomra, egyszerűen nevetséges volt. Vagy mégsem? Az ilyen időkben a régi barátságok és bizalmi kötelékek többet nyomtak a latba, mint az eltérő politikai felfogások, és az olyan elkeseredett emberek, mint Milo és Caelius, minden szövetségesbe belekapaszkodtak, akit csak a sors az útjukba sodort. Végtére is mivel tartozott Milo az optimatáknak vagy Pompeiusnak? A Clodius meggyilkolását követő válsághelyzetben úgy dobták félre, mint egy forró széndarabot.
*
A házamban minden mást beárnyékolt Bethesda betegsége. Jövőbeli lefolyását és gyógymódját illetően ugyanúgy sötétben tapogatóztunk, mint amikor Marcus Caelius terveit próbáltuk kitalálni. Hogy a felcsereket kifizethessem, újabb kölcsönt vettem fel Volumniustól. Megvizsgálták Bethesda nyelvét, székletét, megtapogatták és megbökdösték a különböző testrészeit. Számos orvosságot írtak elő, amelyek még mélyebbre nyomták a fejemet az adósságok posványában. Úgy látszott, semmi sem segít. Bethesdának voltak jobb és rosszabb napjai, de mind gyakrabban fel sem kelt az ágyból.
Tehetetlenül álltunk talányos tünetei előtt. Nem voltak éles fájdalmai, látható kiütései, nem hányt, és nem ürített a hétköznapinál kellemetlenebbet. Mindössze fáradtságra és szokatlan közérzetre panaszkodott. Ahogy ő fogalmazott, „kényelmetlenül érezte magát a bőrében”. Gyakran elszédült vagy kifulladt. Cseppet sem bízott a felcserekben és a gyógymódjaikban. A kuruzslót, akit megharapott, amiért túl erősen csípte össze a nyelvét, azzal bocsátottam el a házamból, hogy örülhet, amiért még mind a tíz ujja megvan. Úgy döntöttem, hogy nem hívok több sarlatánt.
Egy háztartás olyan, mint egy emberi test: van feje, szíve és közérzete is, amely a különböző részek összhangjától függ. A házam hangulatában Bethesda állapotától függően váltakozott az apály és a dagály. Az ő rossz napjai mindenki számára rossz napokat jelentettek, tele komorsággal és balsejtelemmel. A jobb napjain a ház összes lakójának óvatos remény ébredt a szívében. Ahogy telt-múlt az idő, és a rossz napok megsokszorozódtak a jó napokhoz képest, a remény is egyre fogyatkozott, így még az esetleges jobb napokat is elhomályosította a mélységes aggodalom.
Hogy Bethesda kedvében járjak, ritkán tettem ki a lábam a házból. Hosszú órákig csak ültem mellette a kertben, és a kezét fogva beszélgettem vele az emlékeinkről. Alexandriában találtam meg őt. Fiatalember voltam, kötetlenül kószáltam a világban. Ő rabszolga volt, szinte még gyerek. Első pillantásra reménytelenül beleszerettem, olyan esztelenül, ahogy csak az ifjak képesek. Eltökéltem, hogy megvásárolom és a magamévá teszem, és így is lett. Amikor visszatértem Rómába, Bethesdát is magammal hoztam. Csak akkor szabadítottam fel, amikor megtudtam, hogy a gyermekünket hordja a szíve alatt. Feleségül vettem, és így Diana már szabad embernek születhetett. Miért vártam ilyen sokáig? Részben azért, mert féltem, hogy Bethesda státuszának ilyen drasztikus megváltozása a kapcsolatunk egyensúlyát is felborítja. Már a rabszolgámként is éppen elég hatalmat gyakorolt felettem. Ám a házasságunk és a lányunk születése csak megerősítette közöttünk a köteléket, és a szabadság is minden szempontból megizmosította Bethesda egyéniségét. Előtte akaratos volt, utána erős akaratú lett; előtte ingerlékeny volt, utána szilajul elszánt lett. Azt ellenben nem tudtam eldönteni, hogy ezek a változások tényleg Bethesdában mentek-e végbe, vagy csak az én szememben változott meg. Fogalmam sem volt, és Bethesda lett volna az utolsó, akinek a véleményét megkérdezem erről. A paradoxon és az irónia egyáltalán nem vonzotta.
Visszaemlékezéseinkkor sem a lélek és az elme finom rezdüléseiről váltottunk szót, vagy arról, hogy hogyan változtak meg a dolgok, miközben mégis ugyanolyanok maradtak. Az ilyen beszélgetések általában arra szolgáltak, hogy felidézzük egymásban azt a rengeteg embert, helyet, tárgyat és eseményt, amikkel kapcsolatba kerültünk. Már azzal is rendkívüli örömöt szereztünk egymásnak, hogy megemlítettük a közös emlékeket.
– Emlékszel a jelzőtűzre a phároszi világítótorony tetején? – kérdezte Bethesda. – Emlékszel, amikor a hajó fedélzetén ültünk azon az éjjelen, amikor elhagytuk Alexandriát, és figyeltük, ahogy a jelzőtűz semmivé foszlik a távolban?
– Hát hogyne emlékeznék! Meleg éjszaka volt. Mégis reszkettél, ahogy magamhoz öleltelek.
– Reszkettem, mert féltem otthagyni Alexandriát Azt hittem, Róma el fog nyelni.
Elnevettem magam.
– Emlékszel, milyen förtelmes ételt adtak azon a hajón? A kenyér olyan volt, mint a tégla, az aszalt füge sós volt...
– Ó, igen, de semmi sem fogható az utolsó alexandriai vacsoránkhoz. Emlékszel...
– ...a kis boltra a sarkon, ahol mézbe és borba áztatott szezámos süteményt lehetett kapni? Még most is összefolyik a nyál a számban, ha rágondolok.
– És a mókás kis asszonykára, aki a boltot vezette? Az a temérdek macska! Alexandria összes macskája hozzá járt!
– Mert odacsalta őket – vágtam rá. – Tálkákban tejet rakott ki nekik. Egy nappal azelőtt, hogy elindultunk, kiscicákat mutatott, és te a fejedbe vetted, hogy felcsempészel egy vernyákoló kis nyavalyást a hajóra, annak ellenére, hogy kifejezetten megtiltottam neked.
– Muszáj volt valamit magammal hoznom Alexandriából. A rómaiak megköszönhették volna nekem, hogy egy új istenséget hoztam a városukba! Képzelheted, hogy meg voltam lepve, amikor egyetlen valamirevaló isten szobrával sem találkoztam sehol... se sólyomfejű Hórusz, se kutyafejű Anubisz... Csak hétköznapi férfiak és nők képmásai. Akkor már tudtam, hogy valóban egy példátlan helyre hoztál magaddal...
A beszélgetés valamelyik pontján általában mindketten egyszerre jöttünk rá, hogy ugyanezt a témát az eltelt évek során már jó párszor taglaltuk, szinte szó szerint ugyanígy. Olyan volt az egész, mint egy rituálé, amit ha egyszer elkezdtünk, folytatnunk kellett a legvégsőkig. Mint minden szertartásnál, már a puszta ismételgetés is valami furcsa megnyugvással töltött el. Az egyik emlék hozta magával a másikat, aztán a másik még egyet, mint a láncszemek, amelyek mindkettőnket sokszorosan, egyre hosszabban körbetekertek. Ezek a láncok odaszíjaztak minket az életünket körülölelő idő és hely közepébe.
Aztán... a betegség árnyéka ismét Bethesda fölé araszolt. Összeszorult a szája sarka, redők jelentek meg a homlokán. Keze ökölbe szorult, majd elernyedt az én kezemben, és ilyenkor rendszerint kijelentette, hogy elfáradt és szédül, ezért le kell feküdnie. Ennél a pontnál nagy levegőt vettem, és úgy éreztem, hogy maga a levegő is sűrű a nyugtalanságtól és nyűglődéstől.
*
Lassan kezdtem úgy érezni, mintha fogoly lennék a saját házamban. A legkisebb bosszúságot is elviselhetetlen gyötrelemként fogtam fel.
Androcles és Mopsus az őrületbe kergettek az örökös marakodásukkal. Egyik nap olyan élesen kiáltottam rájuk, hogy Androcles elsírta magát, mire Mopsus csak még hangosabban gúnyolódott rajta. Ettől olyan mérges lettem, hogy alig bírtam visszafogni ütésre emelt kezemet. Utána a rosszullét kerülgetett, ezért le kellett feküdnöm. Az is felmerült bennem, hogy esetleg én is áldozatul estem a Bethesdát gyötrő kórságnak.
Hieronümosz, akinek csípős humora mindig elszórakoztatott, most egyszeriben harsány bohócnak tűnt a szememben, aki folyton csak a római politikáról locsog, arról a témáról, amiről szinte semmit sem tud. Egyik este el is vesztettem a hidegvéremet, amikor valami különösen szarkasztikus megjegyzést tett, és szóvá tettem, hogy milyen bámulatos mennyiségű ennivalót képes befalni minden étkezésnél az én kontómra. Erre elsápadt, letette a tányérját, és kijelentette, hogy onnantól fogva egyedül fog enni, miután a család már jóllakott, és beéri a maradékkal is. Kivonult a helyiségből, és semmivel sem tudtam rávenni, hogy visszajöjjön. Azzal az emberrel tettem ezt, aki befogadott az otthonába Massiliában, és mindenét önzetlenül megosztotta velem.
Davus, aki az életemet mentette meg Massiliában, azzal váltotta ki a haragomat, hogy egyik nap feldöntött egy háromlábú mécsestartót. Miközben megpróbálta felvenni, elbotlott, rálépett, és még nagyobb kárt tett benne. Mire összeszedte magát, mindhárom griff-fej letört, és a tartórúd is elgörbült. Az volt – egészen a sérüléséig – az egyik legértékesebb tárgy, ami megmaradt a házamban, olyasvalami, amit reményeim szerint még el tudtam volna adni, ha az ínség rákényszerít. A fejéhez is vágtam, hogy egyhavi élelemtől fosztotta meg a házat az ügyetlenségével.
Még Diana is könnyen kihozott a béketűrésemből. Egyre-másra azon kaptam magam, hogy az anyja betegségéről veszekszem vele, illetve arról, hogy mit kellene tenni. Apróságokon kaptunk hajba – hogy hideg vagy meleg innivalót adjunk-e Bethesdának, hogy mennyi időt töltsön ébren napközben (én az ébrenlét pártján álltam, hogy éjszaka mélyebben aludhasson), illetve megfogadjuk-e annak a felcsernek a tanácsát, aki szerint fecskevért kellene vele itatnunk –, ám mindezt szokatlanul éles és keserű hangnemben tettük. Azzal vádoltam Dianát, hogy a legrosszabb tulajdonságokat örökölte az anyjától: a makacsságot és a fonák gondolkodást. Ő pedig egyik kegyetlen pillanatában hozzám vágta, hogy kevesebbet törődöm Bethesdával, mint ő. Ezzel alaposan beletaposott a lelkembe, ezért napokig alig szóltam hozzá.
Fiamhoz, Ecóhoz fordultam vigaszért. Metóhoz hasonlóan őt is örökbe fogadtam. Vele azonban soha nem kellett összevesznem, bár az évek során eltávolodtunk egymástól. Ebben nem is volt semmi meglepő, hiszen Eco már a saját házának feje volt. Mi több, saját maga kereste a kenyerét, az én nyomdokaimba lépve, és habár néhanapján felkerestük egymást tanácsért a munkánkkal kapcsolatos ügyekben, Eco egyre inkább függetlenedett tőlem, és mind jobban megtartotta magának a hivatalos és pénzügyi titkait. A házasságával feljebb került a ranglétrán, mert felesége egy régi, kissé megkopott hírű, de előkelő családból származott, a Meneniusoktól. Ez a família kétségbeesésében minden alkalmat megragadott egy kis vérfrissítésre. Eco felesége azonban soha nem találta meg a közös hangot Bethesdával.
Az a délután, melyen Ecót és a családját vendégül láttam a házamban, valóságos katasztrófába torkollott. Menenia valamivel megsértette Bethesdát – olyasmit mondott, hogy az ő családjának nőtagjai nem megadják magukat a betegségnek, hanem „lenéznek rá” –, Bethesda pedig nyomban elvonult lefeküdni. Eco aranyszőke, tizenegy éves ikrei, akik az anyjukra hasonlítottak, gátlástalanul kihasználták Mopsust és Androclest: mindenfélét hozattak velük csak úgy szórakozásból. Amikor Androcles valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy „egy nap majd ezek is elvesztik a fejüket” – afféle lobbanékony szófordulat, ami feltehetően a Forumon ragadt rá –, Eco megdöbbent, és követelte, hogy büntessem meg a fiút, ahogy egy rabszolgát kell. Megtagadtam, erre ő hazavitte a családját. A fivére nógatására Androcles kárörvendően hencegni kezdett a megmenekülésével, ezért végül úgy határoztam, hogy mégis rásuhintok néhányat a hátsó felére. Aznap éjjel mindenki nyomorúságos állapotban feküdt le.
A múltban mindig volt valakim, akihez a nehéz időszakokban fordulhattam, bár ritkán volt jelen. Valahányszor összezavarodtam, boldogtalan lettem, és vigasztalásra szomjaztam, bezárkóztam a dolgozószobámba, kezembe vettem az íróvesszőmet, kinyitottam egy tartalék viasztábla zárját, majd letisztítottam a felületet, és nekifogtam, hogy levelet írjak Metónak. Tudtam, hogy napokig nem fog hozzájutni az olvasáshoz – sőt titokban attól tartottam, hogy soha nem is olvassa el a leveleimet, hiszen katona lévén gyakran került veszélybe –, ennek ellenére leírtam a gondolataimat és az érzelmeimet, hogy megosszam őket szeretett fiammal, és miután a levél elkészült, nagy megkönnyebbülést éreztem, és a kedvem is megjavult. Most azonban ez az út is eltűnt előlem, és ezt csak a saját döntésemnek köszönhettem. Mennyire hiányzott az enyhet adó forrás azokban a kilátástalan napokban!
A világ bizonytalan helyzetének súlya alatt őrlődtem, az adósságaim sanyargattak, Bethesda betegsége és a házamban dúló háborúskodások miatt aggódtam, és a kitagadott fiam hiányával gyötrődtem – ilyen lelkiállapotban határoztam el egyik nap, hogy megszököm házam biztonságos rejtekéből, és elindulok a városba kódorogni.
Szinte ugyanezt tettem egy hónappal korábban is, aznap, amikor Kasszandra lakásán találtam magam, és később szemtanúja voltam Caelius csodaszámba menő eltűnésének a Forumon. De míg az előző alkalommal a lábam – akarva-akaratlanul – egyenesen Kasszandrához vitt, addig ezen a napon sokkal hosszabb sétát tettem, és ide-oda kanyarogva jártam keresztbe-kasul a várost. Olyan régóta éltem Rómában, és ösztöneimmel is olyan jól ismertem már, hogy jóformán lehetetlen volt eltévednem. Mindazonáltal egyfajta méla hangulat lett úrrá rajtam, és elfelejtettem, milyen irányba haladok, csak a közvetlen, állandóan változó környezetemre figyeltem, és az érzésekre, amiket keltettek bennem.
Elsőrangú nap volt egy ilyen nagy sétához, maius végére jellemző, napos, de nem forró. Róma varázsa belengett minden utcát. Jól megnéztem magamnak a házam közelében lévő, furcsa kutat, amelynek gorgószájából egy mély vályúba ömlött a víz, és a vályúban asszonyok merítették tele vödreiket. (Ha más nem is, víz legalább bőségesen állt rendelkezésre Rómában.) Nem messze, egy sarkon jókora bronzfallosz állt ki az egyik ajtó szemöldökfájából; bordélyházat hirdetett. A napfény pont olyan szögből esett rá, hogy lehetetlenül hatalmas árnyékot vetett a földön – önkéntelenül is elnevettem magam. Az ajtóban egy szokatlanul kövér szajha ücsörgött, és úgy sütkérezett a napon, ahogy a macskák szoktak. Amikor elmentem mellette, résnyire nyitotta a szemét, és szinte még a dorombolását is hallani véltem. Kicsivel távolabb egy roppant hosszú sikátorra bukkantam, melynek mindkét oldalát egybefüggő kőfalak alkották. A falakat szinte teljesen beborította a virágzó jázmin. A tömény illat annyira a fejembe szállt, hogy amikor elértem a sikátor végébe, megfordultam, és visszamentem ugyanazon az úton, hogy meggyőződjek róla: visszafelé is ugyanolyan édes és bódító-e.
Minden sarkon, ahol befordultam, emlékek jöttek szembe – kellemesek és kellemetlenek. Olyan régóta éltem Rómában, hogy néha azt éreztem, a város az én elmém térképe, részei és épületei pedig az én legmélyebbre fúródott emlékeim megtestesülései.
Az egyik egyszerű kis házban, amelyet nemrég sárgára festettek, de korábban élénkkék színű volt, egy gyászoló özvegy emlékével találtam szembe magam, aki azért hívott magához, hogy oldjam meg a férje halálának rejtélyét. Mint később kiderült, ő maga tette el láb alól...
Arrébb, ugyanazon az utcán egyszer egy tolvajbanda vett üldözőbe engem és rabszolgámat, Belbót. Feltett szándékuk volt elvágni a torkunkat... Mennyire hiányzott az én hű testőröm! Úgy menekültünk meg a tolvajok elől, hogy beugrottunk a kútba, és visszafojtottuk a lélegzetünket...
Egy magaslati pontról megpillantottam Pompeius palotájának teraszait és szárnyait a Pincianus-dombon, a városfalakon kívül. A messzeséget kitöltő forróság és por egyfajta földöntúli, lebegő jelleget kölcsönzött a helynek, mintha egy álombéli palota lenne. Vajon ilyennek látta álmában Pompeius ezt a helyet, amikor – mint most is – távol volt az otthonától? Amikor utoljára láttam Pompeiust, éppen hajóra készült szállni, hogy elmeneküljön Itáliából. Még utoljára megpróbált megfojtani a tulajdon puszta kezével. Már az emlékre is összeszorult a torkom. Fogalmam sem volt, hogy ebben a pillanatban, amikor eszembe jutott, élt-e még az úgynevezett Nagy Ember. Még azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy Caesar véres holtteste fölött áll, és hallja, ahogy a katonái a Világ Urának kiáltják ki. Vagy ő is csak egy halandó volt a sok közül, aki porrá enyészett, akinek kíméletlen törtetése semmit sem számított, ha egyszer Hádész kitátotta előtte a száját?
A Capitolinus sziklás aljában bementem egy családi temető kapuján. Évekkel korábban Clodiával találkoztam ott titokban – azon az estén, amikor gyilkosság vádjával bíróság elé állították Marcus Caeliust. Mennyire megbabonázott az a titokzatos, fennhéjázó, hitszegő szépség! Életem során mindössze egy nő tudott volna rávenni, hogy megcsaljam Bethesdát: Clodia. Egészen eddig a napig...
Akármilyen nyakatekert útvonalat jártam be, akármilyen nyugtalanító, mulatságos, izgató vagy visszataszító emlék ütközött nekem minden saroknál, a lábam tudta, hova vezet engem.
Amikor odaértem a ház bejáratához, szinte meg sem lepődtem azon, hogy a kaput őrző kutya nem ugat meg. Az az énem, amelyik őrülten vágyakozott Kasszandra után – áthatóan, kételyek és ész nélkül –, fortéllyal győzte le azt a józan énemet, amelyik tudta, hogy ez az egész lehetetlen, helytelen és abszurd. Az abszurditás talán még vissza is tarthatott volna. Egy jóval fiatalabb, gyönyörű nő után sóvárgó öregember mindenképpen ostoba és nevetséges látványt nyújt. Eszembe jutott az összes buja aggastyán, akit valaha is láttam a színpadon, és elborzasztott a gondolat, hogy én is hasonlóan komikus látványt nyújthatok. Annak ellenére is túl bonyolultnak éreztem a helyzetet, hogy volt okom feltételezni: a lány szívesen veszi a közeledésemet, és viszonozza is a sóvárgásomat. Többek között az sem könnyítette meg a helyzetem, hogy vágyaim tárgya talán tényleg őrült volt, ahogy sokan állították róla, és ebben az esetben talán én is ugyanolyan tébolyult voltam, hogy a nyomába szegődtem.
A legnagyobb bonyodalmat természetesen az okozta, hogy régi jó társam és feleségem egyedül feküdt otthon az ágyában, és szenvedett. Ezt a gondolatot alig bírtam elviselni. Végül aztán minden gondolatomat eleresztettem, és egy rejtélyes testi hajtóerőt követve felmentem a lépcsőn. Ekkor már magam mögött hagytam minden józanságomat.
Ha nem találtam volna ott a szobájában, vagy ha Rupa is jelen van, talán minden máshogy alakul. De Kasszandra ott volt, ráadásul egyedül. Elhúztam a függönyt, minden bejelentés és figyelmeztetés nélkül. Arra számítottam, hogy meg fog rémülni. Ám ő lassan felém fordította az arcát, felült a priccsen, majd lábra állt. Lassan odasétált hozzám, és tekintete közben egy pillanatra sem engedte el az enyémet. Ajka szétnyílt, karja előrenyúlt. Hagytam, hogy a függöny lehulljon a hátam mögött. Azt hiszem, amikor a szája a számra tapadt és beborította ajkaimat, még egy nyögésszerű kiáltást is hallattam, akár egy gyerek, aki soha nem tapasztalt érzést él át.
Az Antoniánál és Cytherisnél tett látogatásom másnapján megint korán keltem. Bethesda is felrezzent, és mondott egy-két szót, de ágyban maradt. Szinte már teljesen felhagyott az evéssel, és ez még a búskomorságánál is jobban aggasztott. Arca beesett lett, a tekintete kiüresedett. Az erőteljes akarat, amely oly sok évig uralta házamat, apránként szivárgott el belőle, és csak egy héjat hagyott maga után.
Már ilyen korán is meleg volt, mégis kirázott a hideg. Először életemben – eddig ugyanis sikerült elkerülnöm a gondolatot – belém hasított az érzés, hogy milyen lesz az élet nélküle. Persze Bethesda előtt is éltem, ám az olyan régen volt, hogy szinte valószerűtlennek látszott. Emlékeztettem magamat, hogy ezekbe a dolgokba nekünk, halandóknak nem sok beleszólásunk van, felcserek, retekleves és az isteneknek rebegett ima ide vagy oda.
Ettem egy keveset, aztán magamhoz hívtam Mopsust és Androclest, hogy segítsenek felvenni a tógámat. Később elküldtem őket Davushoz ugyanezzel a feladattal. A napom tehát pontosan úgy kezdődött, mint az előző kettő, és rájöttem – az öröm és a bűntudat keverékével küzdve –, hogy már-már élvezem ezt a rutint. Segített elterelni a gondolataimat Bethesdáról, az adósságaimról, illetve a házamban tomboló feszültségről. Furcsa módon, habár az egész tevékenységet miatta kezdtem el, Kasszandráról is meg tudtam feledkezni egy időre, vagy legalábbis találtam más táplálékot is a lelkemnek azon a függőségszerű vágyódáson túl, amit ő ébresztett fel bennem. A vágyam kiélését követő lelkiismeret-furdalás sem égetett annyira, sem a gyász, amit akkor éreztem, amikor Kasszandra meghalt a karjaimban.
Miközben felkészültem a napra, rádöbbentem, hogy ismét dolgozom – nem valaki más megbízásából, nem pénzért (fájdalom!), de mégis űzöm azt a szokatlannak számító ipart, ami egész életemben biztosította a fennmaradásomat. Az elmúlt években fokozatosan eltávolodtam a hivatásomtól, hagytam, hogy inkább Eco bontakoztassa ki magát. Először Gordianus lettem, a férj, aztán Gordianus, az apa, és végül Gordianus, az ősz hajú bölcselő a Forumon. Sőt, amire a legkevésbé sem számítottam: hajlott koromra még Gordianusszá, a titkos szeretővé is váltam. De nem voltam többé Gordianus, a Nyomozó. Most viszont azon kaptam magam, hogy megint azt a munkát végzem, amihez a legjobban értek, vagyis az igazságot kutatom egy olyan ügyben, amit senki más nem akar vagy nem mer megbolygatni. Egyszeriben megtaláltam a helyemet, mintha egy szekér kereke lennék, amely visszahuppan a kimélyített kerékvágásba. Noha temérdek okom lett volna szánandónak érezni magam, azt már legalább biztosan tudtam, hogy ki vagyok. Újra Gordianus vagyok, a Nyomozó, és azt a csapást követem, melyet az istenek kijelöltek nekem.
Davus kilépett a kertbe. Az arcára kiülő elégedett, bárgyú kifejezés arról árulkodott, hogy ő és a lányom az éjszaka valamely pontján szintén megtalálták a módját annak, hogy elszakadjanak a keserű hétköznapi valóságtól. Miért ne tették volna? Megpróbáltam elnyomni feltörni készülő irigységemet.
– Hogy van...?
Davus kérdését félbeszakította az ásítás. Közben a feje fölé nyújtóztatta a karját, és szétzilálta tógája gondosan elrendezett redőit.
– Bethesda nincs jobban... de rosszabbul sem – feleltem, és reméltem, hogy az igazat mondom.
– És ma reggel hova megyünk, apósom?
*
Amikor Milo elérte hatalmának csúcsát, és Clodiusszal versengve tekintélyes méretű utcai bandákat irányított, feleségével, Faustával együtt a város egyik leggrandiózusabb házában lakott. Méltó lakhelye volt ez Sulla diktátor lányának, és annak a férjnek, akitől rendkívül sokat vártak a felsőbb körök.
Azt a házat és a benne lévő tárgyakat elkobozta az állam, és nem sokkal Milo száműzetése után el is árverezte. Habár Fausta Milo felesége maradt, Massiliába nem volt hajlandó vele tartani. Ház nélkül pedig hol lakhatott és miből élhetett volna? Mint kiderült, egy törvény gondoskodott az elhagyott feleségekről: az elkobzott javakból származó első bevételből visszaigényelhették a hozományukat. Faustának jelentős hozománya volt, és az első árverés után zömét sikerült is visszakapnia. Azon a pénzen egy kisebb, szerényebb hajlékot vásárolt a Palatinusnak az én házammal ellentétes oldalán. Nem lehetett szegénynek nevezni, de jócskán lezuhant a világ szemében.
– Ez most milyen lesz? – kérdezte Davus, miután elindultunk.
– Hogy érted ezt?
– Eddig egyik nőt sem igazán tudtam hova tenni.
Elnevettem magam.
– Mit is mondhatnék Faustáról? Egyetlenegyszer találkoztam vele, nem sokkal azelőtt, hogy Milo száműzetésbe vonult, és akkor éppen két gladiátorral fürdött. Hívott, hogy tartsak velük. Ez a fajta viselkedés vetett véget az első házasságának, még Milo előtt. Két szeretőt is tartott, legalábbis a szóbeszéd szerint, és feslettségét nem is rejtette véka alá. Az egyikük egy kallós volt, aki gyapjú-ványoló üzemet tartott fenn. A másikat Maculának hívták, mert volt az arcán egy foltszerű anyajegy. Ikertestvére, Faustus, így köszörülte Faustán a nyelvét: „Látván, hogy egy ványoló személyes szolgálatait élvezi, igazán nem értem, miért nem szabadul meg attól a Folttól! A nővérem viselkedése nem éppen makulátlan.”
– Makulátlan – ismételte Davus lassan, miközben felfogta a viccet.
– Pontosan. Ám Fausta férje nem találta ilyen mókásnak a dolgot. Elvált tőle a csapodárságára hivatkozva. Fausta ezek után hozzáment Milóhoz. A férfinak ez jó nagy ugrást jelentett felfelé a ranglétrán, az asszonynak pedig valószínűleg derűsebb kilátásokat biztosított. Lehet, hogy Milo könyörtelensége tetszett neki, vagy talán az apjára emlékeztette. Ki sejthette, hogy Milo pályafutása pár évvel később gyilkosságba és száműzetésbe torkollik?
Már az esküvőjük másnapján kitört a botrány. Amikor Milo hazatért, egy Sallust nevű alakkal találta egy ágyban a feleségét. Alaposan helybenhagyta a fickót, amihez természetesen joga volt a törvény szerint – sőt, akkor sem nevezhették volna gyilkosnak, ha agyonveri –, és afféle fizetségként elkobozta a pénzes erszényét.
Fausta azonban javíthatatlan volt. Nem sokkal a Sallusttal történt összemelegedése után mindjárt két szeretőjét is felhívta magához egyik délután. Milo akkor is megjelent. Az egyik fickónak sikerült elbújnia egy szekrényben, ám a másikat elkapta, kivonszolta a hálószobából, és agyba-főbe verte. Közben a másik alak visszaosont Fausta ágyába, és ők ketten őrült szenvedélyes szeretkezést folytattak egymással a pórul járt alak sikoltozásától és könyörgésétől felajzva. Mielőtt rámutatnál a nyilvánvalóra, Davus, majd én kimondom az ítéletet: Fausta élvezi, ha rajtakapják.
Davus összevonta a szemöldökét.
– Talán Milo is élvezte, hogy rajtakapta. Máskülönben miért maradt volna a férje?
– Mert Fausta kapcsolatai túl értékesek voltak számára, politikai és társadalmi szempontból is. A hozománya után is mind a tíz ujját megnyalhatta. Nem minden házasság olyan, mint a tiétek Dianával, Davus. Nem minden frigy alapul a... – Majdnem azt mondtam, hogy vak vágyakon, de igazságtalan lettem volna velük szemben. – ...kölcsönös szerelmen, vágyon és tiszteleten. Némelyik házasság egész más alapokon nyugszik: hatalmon, pénzen és tekintélyen. Kiváltképp az optimaták között gyakori ez, akik mindenre hajlandóak a rangért. Ez persze nem azt jelenti, hogy Milo és Fausta ne találták volna egymást vonzónak. Biztos vagyok benne, hogy kipattant a szikra közöttük. Fausta gyömbérszőke hajával és igéző domborulataival bűvölte el a férfit, Milo pedig tagadhatatlanul forróvérű férfiú, akit erélyesen szőrös mellkassal áldottak meg az istenek.
Végül lecsillapodtak körülöttük az események. Lehet, hogy Milo elijesztette a felesége összes szeretőjét, de egyre inkább a politikai pályájával foglalkozott, Fausta pedig a kötelességtudó asszony szerepében tetszelgett mellette. Senki sem kételkedett benne, hogy Milóból egy nap consul lesz, Faustából pedig egy consul felesége. Aztán Clodiust váratlanul meggyilkolták, és Milo tervei egy csapásra füstbe mentek.
– Miért nem vált el tőle Fausta? Főleg ha nem akart vele száműzetésbe vonulni, és tudta, hogy a férje soha nem tér vissza?
– Nem tudom, Davus. Megkérdezzük tőle?
*
Az ajtót kinyitó rabszolga úgy nézett ki, mint egy túltáplált, túl férfias, kissé már ősz üstökű gladiátor. Ezáltal két lábon járó ellentmondás lett belőle, elvégre hány gladiátor maradt életben annyi ideig, hogy megőszülhessen? Egyetlen bozontos vonalnyi szemöldöke alól parázs szempárral vizslatott minket, de feltehetőleg okosabb volt, mint amilyennek látszott. Másképpen nem is élhetett volna olyan sokáig, hogy őszbe forduljon egy-két tincse, nem is beszélve a zsíros állásról, mely abból állt, hogy egy olyan előkelő matrónát szolgált ki, aki lelkesen fogadta a gladiátorok társaságát. Azon töprengtem, vajon mennyit gyilkolt azért, hogy ilyen ritka magaslatokba jusson fel? Karba font kézzel hallgatta, ahogy bemutatkozom, és engedélyt kérek, hogy az úrnője idejét raboljam. Sebhelyektől hemzsegő alkarja olyan vastag volt, mint a combom.
Az egész testem görcsbe rándult, amikor felismertem: Birria volt, Milo egyik legdédelgetettebb gladiátora. Ő is részt vett a Via Appia menti csetepatéban, ahol Clodius meghalt, és ő volt az egyik azok közül, akiket együtt találtam a fürdőben Faustával. Csodálkoztam azon, hogy Milo nem vitte magával Massiliába, hiszen tudtam, hogy Birria híresen avatott bérgyilkos. Lehet, hogy ő is része volt Fausta visszakapott hozományának, ezért vele maradt. Jelentős súlyt szedett magára azóta, hogy utoljára láttam, és ennek csak csekély része volt izom.
Birria az előtérben hagyott minket, miközben bejelentett az úrnőjének. A ház komorabb és dísztelenebb volt, mint amilyenre számítottam. Egy tulajdonsága azonban magára vonta a figyelmemet, sőt meg is riasztott.
A római nemesek körében szokás volt kiállítani kimagasló őseik mellszobrait a ház előcsarnokában, a falakba mélyesztett fülkékben. Fausta otthonában csupán egy fülkét és egy mellszobrot találtam. Miközben végigmentem a folyosón, hirtelen megpördültem a sarkamon, mert nem akartam hinni a szememnek. Lucius Cornelius Sullával, a diktátorral találtam szemben magam.
Egyszer találkoztam vele. Mint oly sok embert, engem is rabul ejtett – és megrémisztett. A kéjvágy és az irgalmatlanság úgy sugárzott belőle, mint a nap heve nyár közepén. A férfiak lesütötték a szemüket Sulla jelenlétében, mert attól tartottak, hogy megperzselődnek. Az ő példája – győztesként került ki egy véres polgárháborúból, megszerezte az abszolút hatalmat, melyet arra használt, hogy ellenségei fejét begyűjtse, átalakította az államot a saját szájíze szerint, végül teljesen visszavonult – két generáción keresztül kísértette Rómát. Attól függően, hogy az emberek milyen politikai nézeteket képviseltek, küldetését vagy az alkotmány szétzúzásának tartották, vagy úgy vélték, hogy nem dúcolta alá az állam alapjait elég keményen. Akárhogy is volt, katasztrófák sorozatát idézte elő, amely aztán egészen a jelen pillanatig húzódott, amikor is a köztársaság bénultan hevert, és visszafojtott lélegzettel várta egy második Sulla eljövetelét. Immár több mint harminc éve halott volt, de a szempártól, mely a Fausta házában elhelyezett márvány képmás arcából tekintett rám, még mindig a hideg futkosott a hátamon.
Valahonnan a ház belső részéből egy férfi kiáltását hallottam. A szavakat ugyan egybemosta a távolság, ám a hangszín egyértelműen dühösnek és megvetőnek tűnt. Ki ordítozott? És kire?
Birria nemsokára visszatért. Tényleg mogorvább volt most, mint amikor beengedett, vagy csak képzelődtem? Egy ilyen ocsmány arcnál nehéz ezt megállapítani.
– Az úrnő ma nem tud fogadni titeket – közölte.
– Nem? Talán...
– Megmondtam neki a neveteket. Tudja, kik vagytok. Most nincs ideje beszélni veletek.
– Akkor legjobb lesz, ha visszamész, és még egy nevet említesz neki.
Összeráncolta a homlokát.
– És mi lenne az?
– Kasszandra. Mondd meg neki, hogy Kasszandráról akarok vele beszélni.
– Az nem számít. Jobb lesz, ha elmentek.
Közelebb jött hozzám, és megfeszítette irdatlan vállát, hogy elállja az utamat, ha esetleg beljebb akarnék szökni. Nem is állt meg, hanem egyenesen nekem jött, és a testével arra kényszerített, hogy botladozva hátrafelé lépdeljek. A hátam mögött álló Davus fenyegető morgást hallatott. Hátranéztem, és arcán ugyanolyan elszánt és vadállatias kifejezést láttam, mint a gladiátorén. Olybá tűnt, mintha két ingerült bika közé kerültem volna.
Birria háta mögül aztán egy nő hangja hallatszott.
– Ne! Birria, hagyd ezt abba! A papa szobra előtt tilos verekedni! Úgy döntöttem, hogy fogadom a Nyomozót. Mégis... akarok vele beszélni.
Szomorúság csengett ki a hangjából, mintha ő kérne engedélyt.
Birria megállt, és lenézett rám, majd a fejem fölött Davusra. Fokhagymát éreztem ki a leheletéből – a gladiátorok ugyanis fokhagymával erősítették magukat –, és elfintorodtam. Ekkor végre hátralépett, és félreállt az utunkból.
– Ahogy kívánod, úrnőm – válaszolta, még mindig engem bámulva.
Davusszal elmentünk mellette, és Fausta nyomába szegődtünk, aki már hamarabb megfordult, és mutatni kezdte nekünk az utat a homályos folyosón keresztül.
– Erre. Kövessetek. Hol is kellene...? Nem hiszem, hogy a kert megfelelő lenne. Nem, a kert szóba sem jöhet. Inkább... a Baiae-szobában fogunk beszélgetni. Igen, az jó lesz.
Jó pár lépéssel előttünk haladt. Azon kaptam magam, hogy a feje búbján megtűzött sűrű, gyömbérszínű hajzuhatagot figyelem, és terebélyes alfelének ringatózását narancsszínű stólája alatt. Megrökönyödve észleltem azt, amit eddig sikerült elrejtenie előlünk: az egyik karját felkötve hordta, és enyhén bicegve járt. Balesetet szenvedett volna?
A helyiség, amit Baiae-szobának nevezett, alig volt nagyobb egy hálófülkénél. A folyosóról nyílt, és innen származott minden világossága is. Mécsesek függtek a mennyezetről, de egyiket sem gyújtották meg, ezért a szobát komor félhomály töltötte be. Ennek ellenére hamar rájöttem, miért kapta ezt a nevet. A padló mozaikja a kék és a zöld számtalan árnyalatával készült, itt-ott arany díszfestéssel. A tenger mélyének élőlényeit ábrázolta: polipokat, bálnákat, delfineket, halakat, szegélyét pedig kagylók alkották. A helyiség falait a Baiae melletti sziklák ormára épült pazar villák ékesítették. Közelebb léptem a festményhez, és szinte teljesen elvesztem benne. Fausta hangja rántott vissza a térbe és időbe.
– Üljetek le az átellenben lévő székekre! Én itt maradok az ajtónál.
– Lenyűgöző szoba lehet, amikor ki van világítva – jegyeztem meg, miközben leültem, és Davusnak is intettem, hogy csatlakozzon hozzám.
– Ó, igen. Ez a ház a fivéremé, Faustusé volt. Ő nem lakott itt, csak a vendégei elszállásolására használta. Itt kaptak szobát a látogatói és a barátai. Faustus akkoriban esztelenül szórta a pénzt. Rengeteget költött berendezési tárgyakra, kőművesmunkákra, meg hasonlókra. Ezért a kis szobáért szinte rajongott. A mozaikot és a falfestményeket úgy tervezte, hogy este, a mécsesek fényénél nyújtsák a legszebb látványt. Olyankor valóban varázslatos élményt jelentenek. Nappal meglehetősen szürke, nem igaz? Ráférne már egy kis felújítás is. Szerintem a festők nem igazán tudták, mit csinálnak. Sok helyen lepattogzott, lemállott a díszítés. Persze most már nem engedhetem meg magamnak, hogy megfelelően felújíttassam, és Faustus sem gondolhat ilyesmire. De ha egyszer véget ér a háború, az ő sorsa is jobbra fordul. Caesar gazdag támogatói nemcsak a fejüket, hanem a birtokaikat is el fogják veszteni, és az olyan emberek, mint Faustus, végre megkapják, ami jogosan megilleti őket. Az apám is így jutalmazta meg legeltökéltebb híveit: nekik adta a legzsírosabb falatokat az ellenségeitől elkobzott kincsből. Pompeius is ezt fogja tenni, ha van egy csöpp esze. Te nem így véled, Gordianus? Van Pompeius akár csak feleakkora, mint az apám volt?
Emberként kétszer akkora is megvan, de szörnyetegként csak feleakkora – akartam mondani, ám inkább elharaptam a nyelvem. Volt egy olyan érzésem, hogy próbára akar tenni, de az arcából semmit sem tudtam kiolvasni. Háttal ült az ajtónak, így a fény csak a körvonalait világította meg, az arca árnyékban maradt.
– Szóval szerinted Pompeius kerül ki győztesen a harcból? – kérdeztem vissza. – Azt is gondolhattam volna, a közelmúlt eseményeit tekintve, hogy...
– Arra az ügyre gondolsz Caeliusszal, amibe a férjemet is belekeverték? – Még mindig nem láttam az arcát, de a hangjából undor csengett ki. – Amint elért Rómába a hír, hogy Milo megszökött Massiliából, maga Isauricus jött el hozzám, hogy kifaggasson. Azt hitte, hogy mivel még mindig a felesége vagyok, pontosan tudom, mire készül Milo. Mit sem számított neki, hogy évek óta nem láttam, és hónapok óta egyetlen levelet sem váltottunk! „Azt hiszed, hogy tíznapnyi járóföld távolságból is meg tudom mondani, mire gondol Milo? – kérdeztem tőle. – Szerinted meg tudom jósolni, hogy mi lesz a következő lépése?” Kizavartam Isauricust a házamból, és azóta nem is mert visszajönni.
Bólintottam. A consul – látván a Fausta házában uralkodó állapotokat – feltehetőleg úgy határozott, hogy az asszony nem jelent fenyegetést, és egyik szemét sem érdemes rajta tartania. Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a székemen, és nagyon zavart, hogy nem láthatom tisztán Fausta arcát.
A ház úrnője felsóhajtott.
– Fortuna kegyetlenül elbánt Milóval. Mindkettőnkkel. Hogy teljesen őszinte legyek, és veled nyíltabban fogok beszélni, mint ahogy Isauricusszal tettem, egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy Milo megszökött Massiliából, és visszajött Itáliába. Azon sem ütköztem meg, hogy összeállt Marcus Caeliusszal. Ők ketten más vezért választottak, de mindkét vezér gátlástalanul cserbenhagyta őket. Pompeius magára hagyta Milót, Caesar eltaszította magától Caeliust. Ők most olyanok, mint két árva, akik azért keresik egymás társaságát, hogy ne legyenek egyedül. Biztos rengeteg hozzájuk hasonló ember van, nagyok és kicsik, akik úgy érzik, magára hagyta őket választott vezérük. Egytől egyig dühösek, és bármelyik vezér is győz, ők be lesznek csapva. Miért ne fordítanának hátat Pompeiusnak és Caesarnak is, miért ne keresnének egy harmadik lehetséges utat a jövőre nézve? Számomra ez tökéletesen elfogadhatónak tűnik... ha végig tudják vinni.
– És végig tudják?
– Honnan tudhatnám? Minek nézel te engem, Kasszandrának?
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
– Mennyire ismerted őt?
– Akadt olyan ember, aki valóban ismerte Kasszandrát? Végül is ezért jöttél hozzám, nem igaz? Nem Milo sorsa izgat, hanem az, hogy elmentem Kasszandra temetésére. Róla akarsz beszélgetni. Igazam van?
– Igen.
Fausta bólintott.
– Egyik nap megkerestem a piacon. Elhívtam a házamba. Belenézett egy lángba, és rohamot kapott. Végighallgattam, a kezébe nyomtam egy érmét, és elküldtem. Nincs ebben semmi különös. Minden római asszony kíváncsi, mit tud mondani nekik a jósnő.
– Neked mit mondott?
Fausta elnevette magát.
– Mindenféle mondvacsinált badarságot. Őszintén szólva, semmit sem értettem belőle. Szerintem én túl józan gondolkodású vagyok az ilyesmihez. Az egyértelmű szavakat szeretem. Miért kell az orákulumoknak és az előjeleknek mindig olyan kuszáknak lenniük? A szarvasgombát hívjuk szarvasgombának, én ezt vallom! Ugyanezért nem kedveltem soha a színdarabokat és a verseket sem. Nincs türelmem a metaforákhoz és a hasonlatokhoz.
– Kasszandra nem jövendölte azt, hogy Milo visszatér, szövetségben Caeliusszal?
Fausta vállat vont, de közben összerándult, és hallottam, ahogy halkan felszisszen. Megigazította felkötött karját.
– Valami medvéről meg egy kígyóról halandzsázott, ha jól emlékszem. És két sasról. Lehet, hogy a medve Milo volt. A kígyó pedig talán Caelius. A két sas szerintem Pompeius és Caesar lehetett. Vagy összekevertem volna? Attól tartok, egyre megy. – Felsóhajtott. – Milót mindig sokkal jobban érdekelték az ilyen jelképes és ködös dolgok, mint engem.
– Tényleg?
– Ó, persze. Nagyon komolyan vette az ómeneket. Most meg aztán halálosan komolyan veszi őket.
– Miért mondod ezt?
– Mert... – Ismét sóhajtott, ám ezúttal sokkal gondterheltebben. – Azon a végzetes napon, amikor Clodius meghalt, Milo mindenféle rossz előjeleket látott, mielőtt elindultunk a Via Appián. Látott egy fejjel lefelé repülő keselyűt, aztán állítólag egy háromlábú kacsa ment át előttünk az úton. Később, amikor az események kezdtek káoszba torkollani, egyre csak azt motyogta az orra alatt: „Figyelnem kellett volna a jelekre. Tudnom kellett volna, hogy baj lesz. Nem lett volna szabad elindulnunk. Otthon kellett volna maradnunk.” Te valószínűleg soha nem láttad ezt az arcát. A félelmeiről és a rossz előérzeteiről csak nekem tett említést, mert Cicero állandóan csúfolta a babonás természetéért. Igaz, ami igaz, Milo tényleg mindig baljós előjelekre vadászott. Aztán, látod, soha semmi haszna nem származott belőle! Mi a jó abban, hogy látsz egy hullócsillagot? Inkább el kell ugranod alóla, nehogy a fejedre pottyanjon!
Bólintottam.
– Azt mondtad az imént, hogy csak Kasszandráról akarok veled beszélni, nem rólad és Milóról, de ez nem teljesen igaz. Rossz néven vennéd, ha kérdeznék valami személyeset?
– Kérdezz, és megtudod.
– Miért maradtál Milo felesége? Nem mentél vele Massiliába, hanem itt maradtál, holott tudtad, hogy ő talán soha nem fog visszatérni hozzád. Miért nem váltál el tőle, hogy aztán újra férjhez mehess?
Felhorkantott, és egy pillanatra azt hittem, vérig sértettem. De ő nem rám haragudott, hanem a sorsára. Akik csordultig tele voltak sajnálkozással és megbánással, gyakorta szívesen öntötték ki szívüket egy idegennek.
– Mostanában szokássá vált, hogy csak egyszer válnak el az emberek. Úgy értem, a divatos körökben. Két válás... az már egyfajta hanyag viselkedést sugall, nemdebár? Az első férjem azért vált el tőlem, mert meg akart büntetni a felszarvazásért. Milónál ez nem jelentett gondot. Mi több, Milo talán még élvezte is, hogy megcsalom. Így legalább volt oka arra, hogy kiadja magából a mérgét. Ez... úgyszólván... ösztönözte. Soha nem volt olyan vad tigris az ágyban, mint miután rajtakapott egy másik férfival. Olyan erős volt... olyan erőszakos. Attól tartok, menthetetlenül rákaptam a dolog ízére.
Megint megigazította a kötését, és felszisszent.
– De eltértem a tárgytól. Azért maradtam Milo felesége, mert a tisztesség ezt diktálta. Akár hiszed, akár nem, ez még mindig fontos nekem. Elvégre Sulla lánya vagyok. Nem fogom eltűrni, hogy azt pletykálják: azért hagytam el a férjemet, mert egy kis bajba keveredett.
A gyilkosság vádját és az élethosszig tartó száműzetést aligha lehetett „kis bajnak” nevezni, de az én értékítéletem sok mindenben különbözött Faustáétól.
– Nem lehet, hogy az eltelt hosszú idő alatt elkezdtél hinni Milóban? – vetettem fel. – Nem lehet, hogy amikor a jövőre gondoltál, a győzedelmes visszatérését láttad, és az ellenségei levágott fejét egy nagy halomban? Nem lehet, hogy olyannak láttad, amilyen az apád volt? Nem remélted, hogy Róma első embere lesz, te pedig Róma első asszonya?
Borsódzott a hátam, amikor ráébredtem, hogy nem is beszélek olyan zagyvaságokat. Akár visszatér végül Caesar és Pompeius a háborúból, akár nem, Milo és Caelius közben végrehajthatják eszeveszett tervüket, és kikiálthatják magukat Róma uraivá. Ehhez viszont mindenképpen rengeteg vérnek kell folynia.
Fausta torkából gúnyos morgás tört fel.
– Ne hasonlítsd Milót az apámhoz! Ő tudta, hogyan kell térdre kényszeríteni ezt a nyavalyás kis várost, és nem engedte neki, hogy farkasszájával beleharapjon a hátsó felébe. Hozzá fogható férfi nem lesz több. Sem Caesar, sem Pompeius nem érhet a nyomába, Milót pedig el is felejthetjük! Mi a legtöbb, amiben reménykedhetek? – Szünetet tartott, de olyan erős érzelmek törtek fel belőle, hogy nem bírta őket visszatartani. – A legtöbb, amiben reménykedem, az, hogy Milo özvegye lehetek. Akkor végre szánni fognak az emberek. És tisztelni fognak! Azt fogják mondani: „Szegény Fausta! Mennyit szenvedett a második házasságában! Utóvégre a legvégsőkig ott állt a bolond férje mellett, nem igaz? Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot. Tényleg ízig-vérig Sulla lánya volt!”
Egy darabig tűnődtem ezen, és megint azt kívántam, bárcsak többet látnék az arcából. Ám a kívülről érkező fény egyre erősödött, ahogy a délelőtt eltelt, és még mélyebb árnyékba taszította az arcát.
– Nem igazán értem – vallottam be.
– Nem is vártam, hogy megérted. Te nem tartozol azok közé, akik számítanak... nem vagy közülünk való.
– Úgy érted, nem megfelelő a származásom?
Megrázta a fejét.
– Nem vagy asszony!
Azzal felállt, jelezvén, hogy véget ért a társalgásunk.
A folyosón visszahúzódott egy sötét sarokba. Megint rácsodálkoztam a bicegésére. Kisvártatva Birria is megjelent, hogy kiengedjen minket. Felhúzta a felső ajkát, és torzonborz szemöldöke alól úgy nézett rám, mint egy vérszomjas tébolyult. Aztán rájöttem, hogy valójában bujaság tükröződik benne. Faustára néztem. Az árnyék ellenére ekkor végre megvilágosodott előttem, mit rejtegetett, amikor háttal ült a fénynek: az egyik szeme alatti árok fekete lett egy ütéstől.
Visszanéztem Birriára, sőt farkasszemet néztem vele.
– Fausta, szükséged van a segítségünkre? – kérdeztem.
– Mire célzol ezzel?
– Sántítasz. Fel van kötve a karod.
Az asszony megvonta a vállát.
– Semmiség. Illetve semmi olyan, ami rád tartozna. Csak egy kis baleset. Néha módfelett ügyetlen tudok lenni.
– Ezt nehezen hiszem el Sulla lányáról.
– Nem számít, hogy mit hiszel, Nyomozó. Most menj el. Birria, te pedig, miután kiengedted őket... gyere egyenesen hozzám.
A rabszolga rávicsorgott az úrnőjére, de nem is ettől borzadtam el, hanem attól a csálé mosolytól, amivel Fausta nézett vissza az egykori gladiátorra. Megfordultam, és az ajtóhoz siettem. Meg sem vártam, hogy Birria kivezessen az előcsarnokba. Egy pillanatra megálltam, és szembenéztem Sulla mellszobrával. Vajon mit szólt azokhoz a hajmeresztő dolgokhoz, amiknek ebben a házban szemtanúja volt?
Amikor hatodszorra láttam Kasszandrát... és hetedszerre és nyolcadszorra és kilencedszerre, meg az összes többi alkalommal a halálát megelőzően... mindez teljesen összekavarodott a fejemben. Azt sem tudom pontosan, hányszor találkoztam vele. Az emlékek egybeolvadtak, ahogy a szeretők teste is egybeolvad a szeretkezés hevében, midőn az ember már azt sem tudja megmondani, hol ér véget a saját teste, és hol kezdődik a másiké.
Miután először egymáséi lettünk, megegyeztünk, hogy ismét találkozni fogunk a suburai szobájában, egy bizonyos időpontban, egy bizonyos napon. Így alakítottuk ki közös reggeli szertartásunkat, illetve igazából Kasszandra alakította így, részben azért, hogy mindig akkorra érjek oda, amikor ő is visszatér reggeli mosdásából a nyilvános fürdőből. Frissessége és tisztasága legalábbis erre engedett következtetni. Ugyanakkor ebben az időpontban Rupa sem zavart minket, talán ott maradt a fürdőben. Még mindig nem tudtam, ki ő. A szeretője? A rabszolgája? Egy rokona? Soha nem árulta el, és én sem kérdeztem.
Miről beszélgettünk a szeretkezések közti, igézettel teli szünetekben? Semmi olyat, aminek bármi köze lett volna bonyolult körülményeinkhez, semmi olyanról, ami befolyásolhatta volna a kettőnk – parányi szobára korlátozódó – titkos világát. Úgy rémlik, hébe-hóba említést tettem Dianáról, Davusról, Hieronümoszról, Androclesről és Mopsusról is, főleg ha valamelyikük felidegesített vagy megnevettetett. Metóról is meséltem neki, és arról, milyen feldolgozhatatlan fájdalmat okozott az elvesztése. Bethesdáról és az ő betegségéről azonban egy szót sem ejtettem. Kasszandra sem beszélt Rupáról, illetve az előkelő és gazdag római asszonyok házában tett látogatásairól. Azt sem árulta el, honnan jött.
Nem is érdekelt. Nem akartam ismerni a történetét, ahogy a jövőt sem akartam előre látni. Pontosan azt akartam tőle, amit abban a szobában adott nekem. A két test összekapaszkodása csodálatos tökéletességgel töltötte be a jelen pillanatot. Semmi mást nem vártam el tőle. Úgy tűnt, ő sem vár semmi mást tőlem.
Szinte már elfeledett fiatalkori emlékeket ébresztett fel bennem. Pillanatokra forrófejű, kósza ifjúként tértem vissza Alexandria utcáira, mi több, eggyé lettem akkori önmagammal, beleszerelmesedve a fiatal test erejébe. Átéltem az első alkalmat, amikor az a test eggyé vált egy másik testtel, és bűvöletbe ejtett az a mérhetetlen gyönyör, amit két test kicsiholhat egymásból. Naivan azt gondoltam, hogy rajtam kívül senki nem részesül ilyen maradéktalan örömben a világon. Kasszandra szobájában az idő és a tér elvesztette minden jelentését. Együtt merültünk el a szédítő varázslatban.
Mit láthatott bennem Kasszandra? Réges-rég elfogadtam, hogy a nők vonzalmai örök rejtélyt jelentenek számomra, és legjobb, ha fenntartások nélkül elfogadom őket, kivált ha nekem kedveznek. Mégis, amikor egy nap belenéztem az ezüstből csiszolt tükörbe – utoljára, ami azt illeti, ugyanis nem sokkal később el kellett adnom, hogy pár szeszterciusszal gazdagítsam a háztartásomat –, egy ősz szakállú férfit láttam, akinek arcát mélységes aggodalom redőzte. Sehogy sem értettem, mit találhat olyan vonzónak Kasszandra ebben a fonnyadó, megpatinásodott ábrázatban. Sokáig bámultam abba a tükörbe. Hunyorogtam, elhomályosítottam a látásom, oldalvást sandítottam az ezüstfelületre, de még egy futó pillantásra sem sikerült találkoznom azzal a férfival, akivé az ő oldalán váltam.
De azért volt előnye is annak, hogy ennyire nehéz volt elképzelnem magamat szeretőként. Senki sem fogott gyanút a házamban. Amikor hosszú órák után ismét hazatértem, Diana, ha egyáltalán észrevett bármit is, leszidott, amiért Davust nem vittem magammal. Hieronümosz csak annyit kérdezett, hogy mit okoskodnak az önjelölt filozófusok a Forumon. Bethesda az ágyából kiáltott ki néhanapján, hogy megkérdezze: megtaláltam-e azt az újabb fellelhetetlen dolgot, amiről éppen eldöntötte, hogy meg fogja gyógyítani. Leszidtak, kérdezősködtek vagy panaszkodtak, de nem fogtak gyanút.
Ennek ellenére mindnyájan észrevették a bennem végbement változást. Türelmesebb lettem, dúvadságom eltűnt. Már nem förmedtem rá annyiszor Hieronümoszra, sőt ismét fel tudott vidítani szellemességével, és végre sikerült rávennem, hogy megint étkezzen együtt a családdal. Mopsus és Androcles bohóckodása sem bosszantott, inkább szórakoztatott. Davus lassú felfogását megint szerethetőnek találtam, és gyakran gondoltam magamban: Nem csoda, hogy Diana szerelembe esett ezzel a fickóval! A lányom is szebb és okosabb volt, mint valaha. Bethesda pedig...
Bethesda pedig tovább gyengélkedett. A kórság, amely hívatlan, áskálódó vándorként sajátította ki magának a házat, nagyon vigyázott rá, hogy soha ne csípjük el, viszont mindenütt maga után hagyta jelenlétének idegesítő jeleit. Bethesdának az első időben harapós és követelődző kedve lett tőle. Aztán egyre jobban visszahúzódott, egyre csendesebb lett, ami annál is inkább nyugtalanított, mert teljesen idegen viselkedés volt tőle. Ahogy az én kedvem javult, úgy romlott az övé.
A társaságában bűntudat marcangolt, nem is annyira azért, mert egy másik nő oldalán kerestem a boldogságot – a szexualitás nem ébresztett bennem szégyenérzetet –, hanem inkább azért, mert valami egyszeri, káprázatos, és teljességgel váratlan dologba botlottam, míg Bethesdát valami förtelmes, bizonytalan, elhúzódó csapás sújtotta. Életünk során mindenben osztoztunk Bethesdával, amennyire csak két ember osztozni tud. Most azonban mindketten olyan ösvényre tévedtünk, ahova a másik nem tarthatott velünk, ráadásul ellenkező irányban. Az én élményem mágikus volt, az övé sanyargató. Olyasfajta bűntudat lett úrrá rajtam, mint a jóllakott emberé, aki látja, hogy szeretett asszonya port és csontokat rágcsál.
*
Közben újabb hírek érkeztek a Hellászban zajló háborúról. Ellentmondásos pletykák feszültek egymásnak. Némelyek szerint Caesar kerekedett felül, mások szerint Pompeius. Egy ideig, aprilistól quinctilis közepéig mindkét vezér Dürrakhion környékén vert tábort és épített erődítményeket. Ez a város volt az Adriai-tenger keleti partjának első számú kikötője. Úgy tűnt, mindkét fél megfelelő színtérnek találja a zegzugos, labirintusszerű part menti hegységet és a temérdek szurdokot a döntő csatához. Csakhogy miután egy ütközetben Pompeius szinte maga alá gyűrte ellenfelét, Caesar jobbnak látta beljebb húzódni a szárazföldön, Thesszália környéke felé. A döntő összecsapás még mindig váratott magára.
*
A Kasszandránál tett látogatásaim egybemosódnak, de két esemény mégis megmaradt az emlékezetemben.
Ahogy a magas rangú asszonyoknál tett látogatásairól nem beszélt, úgy arról sem tett említést, hogy miért hívják a házukba. Egyetlen szót sem szólt jövendőmondó képességéről. Egyszer ugyan kérdezősködni kezdtem, de ő mutatóujját a számra téve elhallgattatott, és sietve elterelte a figyelmemet. Hogy miért nem faggattam tovább a részletekért? Értem az indokaimat, bár csak utólag visszatekintve. Ha csaló volt, nem akartam megbizonyosodni róla. Ha tényleg jósnő volt, és a lángba tekintve képeket látott a jövőből, nem akartam a próféciáival szembesülni. Miért is akartam volna bepillantást nyerni a jövőbe, ha egyszer tudtam, hogy csak sötétséget tartogat számomra? Kasszandra segítségével pont arra találtam módot, hogy élvezettel éljek a jelenben.
De azért egyszer magam is szemtanúja voltam, amikor megszállta egy isten.
Egymás mellett feküdtünk a priccsén, síkos lett a bőrünk az izzadságtól, ahol összesimultunk. Egy légy röptét figyeltem a falon, a magas ablakon át beérkező napfénytől szivárványszínű rovarszárnyakat. Kasszandra behunyt szemmel dúdolgatott. Egy pillanatra azt hittem, ismerem a dalt – az alexandriai altatódal, amit Bethesda énekelt Dianának, nagyon hasonlított rá –, aztán elhessegettem a gondolatot. Csak emlékeztetett rá, nem lehetett ugyanaz...
Aztán abbamaradt a dúdolás. Pusztán a légy zümmögése hallatszott a szobában.
Kasszandra teste olyan erősen megrándult, hogy majdnem leestem a keskeny ágyról. Közben a könyökével is orrba vágott.
Arcomat eltakarva ellöktem magam tőle, felpattantam, és visszanéztem rá. Kasszandra fekve maradt, de a feje ide-oda gördült, a felsőteste rángatózott, és a végtagjai remegtek. Félelmetes látvány volt, mintha minden testrésze egy-egy állatként elevenedett volna meg, saját külön akarattal. Kifordult a szeme, csak a fehérje látszódott.
Váratlanul felült. Azt hittem, véget ért a rémületes igézet. Ekkor azonban visszazuhant a priccsre, a gerince felívelt, és az egész teste görcsösen vonaglani kezdett. Soha nem láttam még hasonlót. Az a roham, amely Vesta temploma előtt tört rá, meg sem közelítette ezt.
Eszembe ötlött, amit egyszer Metótól hallottam: Mindig attól félt, hogy lenyeli a nyelvét. Megmondta nekem, hogy fel kell készülnöm egy ilyen esetre, és be kell valamit tennem a szájába, ha visszatérnek a rohamai...
Meto Caesarról beszélt. Az ő hangja visszhangzott a fejemben: „Tégy valamit a szájába!” Megriadva hátranéztem, mert egy darabig úgy éreztem, Meto tényleg ott van a szobában. Bármi elképzelhetőnek tűnt. Egy isten szállta meg Kasszandrát. Körülöttem a levegő is természetfeletti erővel remegett és szikrázott.
Aztán eszembe jutott a bőrrel bevont rúd, amit az első látogatásomkor fedeztem fel Kasszandránál. Benyúltam a matrac alá, és szinte azonnal megtaláltam, mintha egy láthatatlan kéz vezette volna a kezemet.
Szó szerint rámásztam Kasszandrára, és a súlyommal szorítottam le a priccsre. Az egyik kezemmel megpróbáltam lefogni a csuklóját, hogy bedughassam a harapórudat a szájába, de meglepően erősen ellenállt. Amint az egyik testrészét sikerült lefognom, egy másik elszabadult. Mintha még az ágy is életre kelt volna, fel-le hánykolódott, és neki-nekicsapódott a falnak. Kiáltást hallottam a folyosóról:
– Venus szerelmére, halkabban duhajkodjatok, ti ketten odalent!
A roham olyan hirtelen ért véget, ahogyan elkezdődött. Kasszandra tagjai szinte megbénultak a testem szorításában. A váltás olyan váratlanul ért, hogy egy pillanatra azt hittem, meghalt. Felkászálódtam, és a torkomban dobogó szívvel lenéztem rá. Aztán láttam, hogy felemelkedik és lesüllyed a mellkasa. Nagy levegőt vett. Megremegett a szemhéja. Olybá tűnt, az istenség kitaszította a testéből a szellemét, és miután elhagyta a megszállott porhüvelyt, egy cseppnyi elevenséget sem hagyott benne. Aztán amikor a szelleme végre lassú fokozatossággal visszatért a tagjaiba, zavartnak tetszett, mintha nem tudná biztosan, hogy jó testbe került-e.
Kasszandra pislogott néhányat, majd kinyitotta a szemét. Nem ismert meg.
– Kasszandra – suttogtam, és odanyúltam a szájához, hogy letöröljem róla a maradék habot.
Végigsimítottam az ujjammal az arcát. Felnyúlt, és rátette a kezét a kezemre. Olyan gyenge volt a fogása, mint egy kisgyereké.
– Gordianus? – kérdezte.
– Itt vagyok, Kasszandra. Jól érzed magad? Szükséged van valamire?
Behunyta a szemét. Megint belém hasított a félelem, de rájöttem, hogy csak pihen. A másik karjával is felém nyúlt, magára húzott, átölelt, és ugyanazt az altatódalt énekelte, amit korábban, lágyan ringatva a testemet, mintha én lennék az, akit vigasztalni kell.
Hol járt? Kit látott? Azon a napon megértettem, miért babonázza meg annyira a gazdag és előkelő asszonyokat, akik azt hitték, hogy a saját céljaikra használhatják fel a Kasszandra testébe költöző hatalmat.
Később, amikor aznap hazatértem, mindenki észrevette felhasadt ajkamat, még Bethesda is, aki az ebédnél sokkal jobb hangulatban volt, mint bármikor a közelmúltban, és kedve támadt rám pirítani egy kicsit.
– Útonállók támadtak rád a Forumon, uram? – kérdezte.
– Nem, asszony.
– Akkor valami otromba alak egy homályos tavernában?
– Nem, dehogy.
Ekkor már felvonta az egyik szemöldökét.
– Esetleg egy gyönyörű asszony csapott arcul, amiért incselkedni kezdtél vele?
Ettől már lángra gyúlt az arcom.
– Hát, valami olyasmi.
Bethesda elmosolyodott, és rászólt Mopsusra, hogy hozzon még neki főtt póréhagymát. Legutoljára ugyanis ebbe a zöldségbe vetette minden bizodalmát. Úgy látszott, Bethesda megelégedett rejtélyes magyarázatommal, de észrevettem, hogy Diana, aki egyik könyökére támaszkodva pihent Davus mellett, sötéten kérdő tekintettel vizslatott.
*
Az egybemosódó találkozások közül még egy eseményt őrzött meg az emlékezetem, talán azért, mert akkor történt, amikor utoljára léptem be Kasszandra suburai szobájába. Utoljára maradtunk akkor kettesben, az volt az utolsó szeretkezésünk.
Persze ezt akkor még nem tudhattam. Ha tudtam volna, talán szorosabban ölelem vagy szenvedélyesebben teszem magamévá? Aligha. Sőt, valószínűleg pont ellenkezőleg: távolságot tartottam volna tőle minden téren – ahogy a férfiak többsége szokta, amikor megtudja, hogy el fogja veszíteni a szeretett nőt, és valami rövidített útvonalat keres a szenvedésen keresztül. Ellökik maguktól a szeretett lényt, mielőtt elragadhatnák tőlük.
Nekem soha nem kellett ezzel a dilemmával szembesülnöm, mivel fogalmam sem volt, mi vár ránk.
Meleg kora délután volt, a sextilis ötödik napja előtti nap. Lágy szellő sem motoszkált Rómában. Fullasztó köd telepedett a városra. Kasszandra szobája is olyan fülledt volt, mint egy felhevített kabin a fürdőben. A falak forróságot sugároztak magukból. A napfény vékony sávban hatolt be a magasan lévő ablakon, és szinte tárgyként ütközött bele a szemközti falba, mivel olyan sűrűn betöltötte a por, hogy szilárd tárgynak tűnt: egy furcsán ragyogó gerendának, mely a fejünk fölött fúródott bele a falba.
Azt hittem, a hőség elfojtja majd szerelmi vágyódásunkat is, de éppen ellenkező hatást gyakorolt ránk. Mintha serkentő főzetet ittunk volna. Testem átlépte megszokott határait, egész lényem túlhaladt saját magán. A teljes elragadtatás állapotába zuhantam, abba a káoszba, amelyben már nem tudtam, hol vagyok és ki vagyok. Utána is olyan könnyűnek és testetlennek éreztem magam, mint azok a porszemcsék, melyek a fejünk fölött táncoltak a fénynyalábban.
Valami kellemes letargia gyűrt maga alá. Nehéznek, tömörnek és tunyának éreztem magam. Mintha ólomból lettek volna a végtagjaim. Még az ujjamat is alig bírtam megmozdítani. Olyan volt, mintha álmodnék, mégis, a képek, melyeket Somnus elém varázsolt, tovalibbentek, mielőtt megnézhettem volna őket – akár az árnyékok, amelyeket csak az egyik szeme sarkából lát az ember. Nem aludtam, de nem is voltam ébren.
Aztán lassan halk hangokra lettem figyelmes.
Valahonnan a magasból érkeztek, de a távolság eltompította őket. Két férfi beszélgetett. Alig értettem a szavaikat, de tisztán érzékeltem, hogy veszekszenek.
– Csendesebben! – mondta az egyikük, éppen elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.
Ismertem azt a hangot.
Összerezzentem. Ebben a pillanatban mégis úgy tűnt, álomból ébredek, és a hangok még onnan kúsznak vissza a fejembe. Aztán megint hallottam őket. A felettünk lévő szobából érkeztek. Részben a padlón keresztül hallatszottak át, de inkább a magasan lévő ablak engedte be őket, mert feltehetőleg a felettünk lévő szoba ablaka is ugyanabba a vonalba esett.
Még mielőtt tapogatózni kezdtem volna, megéreztem, hogy Kasszandra nincs mellettem. A priccs másik, üres fele még őrizte teste melegét.
A két férfi még jobban lehalkította a hangját, beszédük érthetetlen mormogássá vált. Biztos csak képzeltem, hogy felismertem valamelyiküket...
Felkeltem az ágyból, magamhoz vettem az ágyékkötőmet, és belebújtam. Aztán a tunikámat is felöltöttem. Kiléptem a Kasszandra szobáját határoló függönyök között a folyosóra. Bekanyarodtam, elmentem egy másik lefüggönyözött ajtó előtt, majd egy falépcsőhöz jutottam. Lassan, óvatosan mentem fel, nehogy zajt csapjak. Még így sem sikerült megakadályoznom, hogy az utolsó lépcsőfok meg ne nyikorduljon. A hangok, melyek addig a folyosó végében nyíló szobából érkeztek, egyszeriben elnémultak.
Újabb lépést tettem előre. A fából készült padló is recsegett. A folyosó végében nyíló szoba még mindig néma csenddel válaszolt. Sokáig álltam teljesen mozdulatlanul. Aztán újra hangot hallottam, méghozzá azt, amelyiket korábban felismertem. Jól hallhatóan ezt kérdezte:
– Gondolod, hogy ő az?
– Nem lehet más – felelte a másik férfi.
Megrökönyödtem, mert most már őt is azonosítani véltem.
Bizonyára tévedek. A képzeletem játszik velem. Hogy ezt bebizonyítsam, végig is mentem a folyosón, mit sem törődve a lábam alatt nyikorgó deszkákkal. Végül egy ugyanolyan függönnyel találtam szembe magam, mint amilyen Kasszandra lakását is határolta.
Csak bámultam a függönyt. Odabent néma csend... illetve nem is annyira csend, mint inkább két férfi lélegzése. Lehet, hogy csak képzelődtem, de biztos voltam benne, hogy az én légzésem nesze is beszűrődik.
Felemeltem a kezem, és megragadtam a függöny szélét. A képzeletem lefestette előttem, ahogy a túloldalon valaki más is ugyanezt teszi. Lehet, hogy közben egy tőrt szorongat?
Félrerántottam a függönyt. Felkészültem rá, hogy szemtől szembe találom magam egy arccal, és szinte az orrunk is összeér. De egyedül álltam a küszöbön. A szoba közepén két férfi ült, testőrök sehol. Amikor megláttak, felálltak a székükből. A folyosó félhomálya után egy pillanatra elvakított az ablakon beömlő világosság. Csupán két nagyon különböző test körvonalait láttam: az egyik széles volt és köpcös, a másik magas és elegánsan karcsú. Aztán apránként az arcuk is kiélesedett.
– Látod? – kérdezte Marcus Caelius a társától. – Gordianus az, előre megmondtam.
– Valóban – hagyta helyben Milo, és keresztbe tette izmos karját. – Na ne bámészkodj ott, Nyomozó! Engedd el a függönyt, és gyere beljebb! De halkan beszélj!
A Faustával való beszélgetésem után siralmas hangulatba kerültem. Majdnem úgy döntöttem, hogy aznapra abbahagyom a kutakodást, és hazamegyek. De mi várt volna rám otthon a bánatos merengésen túl? Több okom is volt szomorkodni: Kasszandra meghalt, a szimatolásom egy lépéssel sem vitt közelebb a halála rejtélyének megoldásához; Bethesda beteg volt, egyre gyengült, és sehol egy gyógymód a láthatáron; Róma egy keskeny sziklameredélyen egyensúlyozott, és mindkét oldalról szakadék vette körül – az egyiket Caesarnak, a másikat Pompeiusnak hívták; mindeközben Róma bokáját két hatalmas eb harapdálta, egy Milo és egy Caelius nevű...
Az időjárás fényes ellenpontja volt a kedvemnek. A nap meleget árasztva ragyogott, csak az egymást követő fenséges felhők enyhítették erejét. A fellegek komótosan kúsztak végig az azúrkék égbolton, olyan egyforma távolságra egymástól, mint az elefántok a felvonuláson, melyeknek mozgását gondosan megtervezték egy imperator győzelmi menetére.
– Az ott olyan, mint egy maszk egy tragédiából. Még a szemnek és a szájnak kivágott lyukakat is látni lehet – jegyezte meg Davus.
– Tessék?
– Az a felhő, ott fent. Nem azt nézed?
Egy kőpadon ültünk egy pöttömnyi téren, nem messze Fausta házától. Mondtam Davusnak, hogy némi pihenőre van szükségem. Igazából az elmém merült ki, ezért muszáj volt teljesen leállítanom a gondolkodásomat. Ebben segített a felhők látványa, hiszen minden felbukkanó felhővel sikerült egy-egy gondolatot kisöpörnöm a fejemből.
– Igen, Davus, mint egy maszk egy tragédiából.
– De folyamatosan alakul. Látod, hogy hajlik el a szája? Most már inkább egy komédiába való.
– Látom. Csakhogy az egész alakja változik. Immár egyáltalán nem hasonlít maszkra, inkább... tulajdonképpen semmire. Egyszerűen egy felhő...
Olyan, mint a Kasszandra halála ügyében folytatott nyomozásom – gondoltam magamban. A beszélgetéseim csupán érzelmi színezetű képeket alakítottak ki bennem a jósnőről, melyek aztán egybefolytak. Mind kicsit más volt, mind valamiképpen ferde, és egyikben sem ismertem fel azt a Kasszandrát, akihez közel kerültem. Az igazság éppoly megfoghatatlan volt, mint egy felhő, amely csak addig tartja meg az alakját, míg a következő beszélgetés meg nem változtatja.
– Már csak kettő van hátra – közöltem.
– Felhő? – kérdezte Davus.
– Nem! Már csak két asszonnyal kell beszélnünk azok közül, akik eljöttek megnézni Kasszandra elhamvasztását. Calpurnia és Clodia.
– Elindulunk most az egyikükhöz, apósom?
– Miért ne? Tudom is, hogy merre találjuk Clodiát egy ilyen tündöklő napon.
*
Átmentünk a hídon a Tiberis túlpartjára, és jobbra fordultunk, olyan közel haladva a folyóhoz, amennyire csak lehetett. Róma legvagyonosabb családjai építtettek ide kisebb kertes villákat, jó távol a város nyüzsgő központjától. Ezeket a vízparti birtokokat – félúton a park és a kert között – hortiknak nevezték. Clodia hortija nemzedékek óta a családja tulajdonában volt. Ott találkoztam vele először, nyolc évvel korábban, amikor azért hívott magához, hogy egy Dio nevű egyiptomi filozófus halála ügyében nyomozzak. Marcus Caelius a szeretője volt, de összevesztek, és Clodia úgy akart bosszút állni a férfin, hogy Dio meggyilkolásának vádjával bíróság elé állíttatta.
Az utolsó találkozásunkra is ebben a kertben került sor, miután imádott fivérét megölték a Via Appián. Fulvia volt Clodius felesége, ám sokan úgy vélték, a valódi özvegy Clodia, annak ellenére, hogy a nővére volt Clodiusnak.
Miközben Davusszal végigmentünk az úton, csak egy-egy pillanatra sejlett fel a jobb kéz felől csörgedező folyó. Egyre több magas fal takarta el a kilátást. Régebben bárki szabadon lesétálhatott a partra, de az utóbbi években a villatulajdonosok kerítésekkel és falakkal tartották távol az idegeneket. Amikor végre egy fal nélküli birtok mellett sétáltunk el, a partig lejtő lankán facsoportokat és magas füvű réteket láttam váltakozni gondosan művelt kertekkel. A fák lombjain át rusztikus viskók és bájos kis vendégházak tűntek fel, ezenkívül árnyékkal pettyezett halastavak, csobogó kutak, kövezett kerti ösvények, szobrokkal szegélyezve, valamint stégek, amelyek mélyen benyúltak a csillámló folyóba.
Clodia hortija elég messze volt Róma középpontjától, így az ember kellemesen elszigeteltnek érezte benne magát, ugyanakkor rövid sétával a városban teremhetett – irigylésre méltó szeglete volt ez a világ fővárosának egy folyóparti ház számára. Cicero, aki mindent megtett azért, hogy sárba tiporja Clodia hírnevét, miközben Caeliust védte a bíróságon, néhány évvel később pimasz módon ajánlatot tett a hortira. Clodia szóba sem állt az emberével.
Számos szomszédjával ellentétben Clodia ellenállt annak a divathullámnak, hogy magas falakkal vegye körbe birtokát. A főútról lefordulva egy keskeny ösvényen át jutottunk a kertjébe, és közben úgy éreztem, nagyon messze kerültem a város bűneitől és zendüléseitől. A kerti utat bogyós gyümölcsök terebélyes bokrai szegélyezték, amelyek a fejünk fölött értek össze, és hűs árnyékot nyújtottak. Ez az alagútszerű ösvény egy széles tisztásba torkollott, ahol magasra nőtt a fű. Emlékeimben úgy élt ez a hely, hogy két kecske legelte – és ezáltal nyírta – folyamatosan a füvet. De most nem voltak sehol. A pázsit teljesen elvadult.
A réttel szemközt, merőlegesen a folyóra, melyet szinte teljesen eltakart a sűrű fák sorfala, egy hosszú, keskeny épület állt, elején oszlopos tornáccal. Nem ilyen házra emlékeztem. Rengeteg cserép hiányzott a tetőről, egyik-másik ablaktábla kificamodott a helyéről, és törött sarokvasakon függött. A bejáratot övező bokrok, melyeket annak előtte oly gondosan nyírtak, most elburjánzottak, és a fojtogató gyomok felülkerekedtek rajtuk.
Úgy emlékeztem Clodia hortijára, hogy mindenütt zene visszhangzik, és meztelen fürdőzők nevetgélnek a folyó partján. Ezen a napon viszont csak a kabócák ciripelése harsogott a magas fűben. A birtok teljességgel elhagyatottnak tűnt, még egy intézőt sem láttam sehol.
– Szerintem nincs itt senki – mondta Davus.
– Lehet. De nehéz elképzelni, hogy egy ilyen csodás napon Clodia máshol töltené az idejét. Annyira szerette ezt a helyet! Végtére is változnak az idők. Az emberek is változnak. Megöregszik a világ. – Sóhajtottam. – Azért nézzünk szét a folyó partján!
Megkerültük a magas fűrengeteget, és inkább az oszlopos bejárat felé vettük az irányt. Belestem a sarokpántokon fityegő ablaktáblák mellett támadt réseken. Sötét szobákat láttam, melyek egy részét teljesen kiürítették. Mindent belengett a por és a penész szaga.
Odaértünk a tornác másik végére, ahonnan egy kanyargós kis csapás indult útjára pompázatos tiszafák és ciprusok között. A vízpartra vezetett. Már feladtam, hogy ott találom Clodiát, de a nosztalgia arra késztetett, hogy ismét megálljak azon a helyen, ahol először megpillantottam. Akkor egy magas heverőn pihent vörös-fehér csíkos sátrában, a létező legfinomabb selyemfátyol ruhában, és az ifjakat figyelte – köztük a fivérét, Clodiust is –, akik az ő szórakoztatására pancsoltak meztelenül a folyóban.
Átvágtunk a fák között. Legnagyobb meglepetésemre egy magányos figura tűnt fel a folyóparton, egy összecsukható széken. Az asszony stólája inkább a hideg téli napokhoz illett volna: a sötétszürke gyapjúöltözék hosszú ujja teljesen betakarta a karját. Kontyba tűzött, sötét hajába ősz szálak vegyültek. Mit keresett itt? Nem igazán úgy festett, mint Clodia egyik barátnője.
Valószínűleg meghallotta a lépteinket, mert megfordult a székén, és felnézett ránk. Tenyerével beárnyékolta az arcát, ezért nem láttam a vonásait.
– Clodia tudja, hogy itt vagy? – kérdeztem.
Az asszony elnevette magát. A nevetését ismertem fel – azt a ravaszkás, elnéző, kimondatlan titkoktól karcos nevetést.
– Tényleg ennyire eltorzultam volna, Gordianus? Te semmit sem változtál.
– Clodia! – suttogtam.
Leengedte a kezét, mire kivilágosodott az arca. A szeme a régi maradt: smaragdzöld és olyan fénylő, mint a napfény a Tiberis zöld vizén. A többi testrészén azonban kérlelhetetlenül nyomott hagyott az idő. Csak négy év telt el azóta, hogy legutoljára láttam. Hogyan öregedhetett ennyit ilyen kevés idő alatt?
Igaz, ami igaz, nem is követett el mindent, hogy a legjobb formáját mutassa. Már ez is szokatlan volt, mivel Clodia mindig hiún ügyelt a megjelenésére. Ezen a délelőttön viszont nem hangsúlyozta festékkel a szemét és a száját, nem díszítette ékszerrel a fülét és a nyakát, és színtelen stólája sem éppen az előnyös vonásait emelte ki. Haját, melyet rendszerint gondosan fésült és hennával színezett, most egyszerű kontyba kötötte, és nem leplezte temérdek ősz hajszálát sem. A legfinomabb és legárulkodóbb különbség az volt, hogy nem árasztott semmiféle illatot. Clodia illata, a nárdus- és krókuszolajból készült keverék évekig kísértett engem. Képtelen voltam úgy gondolni vissza rá, hogy fel ne idézzem azt az illatot. Mégis, ezen a napon, ahogy ott álltam a közvetlen közelében, mindössze a folyópart nyirkos zöld illatát éreztem.
Elmosolyodott.
– Kire számítottál ezen a helyen?
– Senkire. Elhagyatottnak tűnt a ház.
– Az is.
– Nincs itt senki más? – kérdeztem. – Egy lélek sem?
Clodiát mindig sokan vették körül. Rajongó talpnyalók, akik verseket szavaltak neki, gyönyörű rabszolgák mindkét nemből, és szeretők valóságos hadserege – köztük eldobott szeretőkkel, dédelgetett szeretőkkel, és leendő szeretőkkel, akik még csak a sorukra vártak.
– Egyedül vagyok itt – közölte az asszony. – Hordszéken hoztak ide kora reggel, de a rabszolgákat visszaküldtem a palatinusi házamba. Mostanában ritkán jövök ide, de ha mégis, jobban szeretek egyedül lenni. A rabszolgák olyan fárasztóak tudnak lenni, csak ácsorognak és a parancsaimat lesik. Ráadásul már senki sincs Rómában, akit érdemes lenne elhívni egy fürdőzéses mulatságra. Az összes gyönyörű ifjú megöletni készül magát valahol. Vagy már meg is halt... – Davusra nézett a vállam fölött. – Kivéve őt. Ki ez, Gordianus?
Elmosolyodtam, annak dacára, hogy a féltékenység is belém hasított.
– Davus, a vejem.
– Létezik, hogy a lányod időközben férjes asszonnyá érett? A férje egy valóságos izomkolosszus! Szerencsés kis Diana! Lehet, hogy a vejed szívesen megmártózna a folyóban.
Éhes tigrisként bámulta Davust. Talán mégsem változott meg teljesen.
Felvontam az egyik szemöldököm.
– Nem hinném.
Davus a sziporkázó vizet nézte.
– Őszintén szólva, apósom, ebben a rekkenő hőségben...
– Igen, persze, mindenképpen fürdened kellene egyet – vágott közbe Clodia. – Ragaszkodom hozzá! Vedd le azt az ostoba tógát... és amit alatta viselsz. Ráakaszthatod a holmidat arra a faágra. Így tett az a sok-sok ifjú is régebben... Emlékszem, hogy roskadozott az a faág a levetett ruhadaraboktól...
Davus rám nézett. Homloka izzadságtól gyöngyözött.
– Rendben van, nem bánom – mondtam végül.
Clodia rám nézett.
– Ne morogj már, Gordianus! Hacsak nem szeretnél te is pancsolni egy kicsit, találsz még szétnyitható széket abban a kis fészerben. Van ott egy doboz is étellel és egy kis borral.
Amikor visszatértem a székkel és a dobozzal, Davus már a folyó felé sétált, mezítláb, ágyékkötőben.
– Fiatalember! – kiáltott utána Clodia.
Davus hátranézett.
– Gyere csak ide, fiatalember!
Davus, arcán kérdő tekintettel, visszajött hozzánk. Alighogy elég közel ért Clodiához, az asszony előrenyúlt, megragadta az ágyékkötőjét, és fürgén letépte róla. Hátradőlt a székén, egy darabig a mutatóujja körül forgatta az ágyékkötőt, majd megcélozta a ruhafogasnak használt faágat, és tökéletesen célba is talált.
– Tessék, így már jobb. Egy hozzád hasonló vonzó férfinak úgy kell bemennie a vízbe, ahogy az istenek megteremtették.
Arra számítottam, hogy Davus elvörösödik és makogni kezd, de ehelyett bután elvigyorodott, izgatottan huhogott egyet, és elindult a víz felé.
Felsóhajtottam.
– Látom, te még mindig képes vagy kisfiút varázsolni a felnőtt férfiakból.
– Mindenkiből, leszámítva téged, Gordianus. Herculesre, nézd a combjait ennek a fickónak! És ami köztük van! Ez egy valóságos csődör! Biztos vagy benne, hogy Diana elbír ezzel a teremtéssel?
Megköszörültem a torkomat.
– Talán inkább másról kellene beszélnünk.
– Ó, tényleg? Pedig milyen kellemes lenne egész álló nap csak a fiatalságról, a szépségről és a szerelemről csacsogni! De ismerve téged, Gordianus, biztos vagyok benne, hogy szenvedésről, gyilkosságról és halálról akarsz beszélni.
– Egy halálról mindenekelőtt.
– A jósnő?
– Kasszandrának hívták.
– Igen, tudom.
– Eljöttél megnézni a hamvasztását.
Clodia egy darabig hallgatott, és nézte, ahogy Davus a hullámok közt fickándozik.
– Azt hittem... másféle híreket hozol nekem.
– Mivel kapcsolatban?
– Azzal a szörnyeteg Milóval... és Marcus Caeliusszal. A kettejük esztelen, bukásra ítélt lázadásával kapcsolatban.
– Miért érdekel az téged?
– Mindketten a halálba rohannak.
– Valószínűleg.
– Caelius... – Gondolataiba merülve figyelte a vizet. – Réges-rég, amikor szeretők voltunk, Caelius is ott úszkált, én meg néztem. Csak ketten voltunk a folyópartnak ezen a szakaszán. Senkire nem volt szükségünk. Emlékszem, pontosan ott állt, ahol most a vejed áll, meztelenül, háttal nekem... Caeliusnak pazar hátsó fele volt... aztán megfordult, hogy rám villantsa mosolyát, és megmutassa, hogy készen áll... a szerelemre.
– Azóta biztos számtalan férfit láttál meztelenül fürödni.
– Caeliushoz foghatót soha.
– Mégis meggyűlölted.
– Elhagyott.
– Megpróbáltad tönkretenni.
– De nem sikerült. Csak magamnak ártottam vele. Most pedig, az én közbenjárásom nélkül is a pusztulás felé tart. – Behunyta a szemét. – Elment – suttogta. – Mind elmentek. Az én édes, drága fivérem, Fulvia szeretett Curiója, az a rengeteg gyönyörű ifjú, akik régen idejártak gondtalanul úszkálni a habok között. Még az az istencsapása Catullus is, a förtelmes verseivel. Kit visznek el legközelebb a sors istennői? Gondolom, Marcus Caeliust. Azok után, hogy évekig csak nevetett az arcukba, a Párkák most könyörtelenül elkapják, és egyenesen Hádész szájába hajítják.
– Végre bosszút állhatsz rajta.
Clodia bólintott.
– Vehetjük így is.
– Én Kasszandráról akarok beszélgetni, nem Caeliusról.
– Ó, igen. A jósnő.
– Iróniát érzek a hangodban, amikor ezt mondod. Netán jövendölt neked?
– Miért kérdezed, Gordianus?
– Megölték. Ki akarom deríteni, miért halt meg, és ki végzett vele.
– Miért? Ezzel nem tudod visszahozni. – Félrebillentette a fejét, és felcsillanó szemmel nézett rám. Aztán elfintorodott. – Ó, drágám, hát erről van szó? Most már értem. Nahát, nahát. Kasszandrának sikerült az, ami Clodiának nem.
– Ha arra gondolsz...
– Szerelmes voltál belé, igaz?
Soha nem ejtettem ki ezt a szót a számon, még Kasszandra előtt sem.
– Talán.
– Mindenesetre szeretők voltatok.
– Igen.
Sóhajában az elkeseredettség és a pajkosság keveredett.
– Fortuna kereke egyre csak forog és forog! Most Clodia szűkölködik szeretőkben... a mindig hű Gordianus viszont... házasságtörő lett! Ki hitte volna? Az istenek biztos jót kacagnak.
– Régóta ezt érzem.
Szórakozottan figyelte a napsugarak táncát a vízen, és a körmét rágcsálta.
– Gorombaság volt, hogy így eleredt a nyelvem. Biztosan letaglózott a halála.
– Kasszandra halála valóban nagy csapást jelentett nekem, sok más sajnálatos esettel együtt, ami a közelmúltban történt.
– Ó, a sztoikus Gordianus! Meg kellene tanulnod szabad utat engedni az érzelmeidnek. Idd magad eszméletlenre. Törj szét dühödben egy pótolhatatlan tárgyat. Kínozd valamelyik rabszolgádat egy-két órán keresztül. Meg fogsz könnyebbülni.
– Inkább azt szeretném megtudni, hogy ki ölte meg Kasszandrát, és miért.
– És aztán mi lesz? Láttam a többi asszonyt, aki eljött megnézni Kasszandra máglyáját. Ha közülük volt valaki, mivel büntethetnéd meg? A bíróság romokban hever. Egyetlen magisztert sem fog érdekelni egy Kasszandrához hasonló senki halála. Azok a matrónák pedig kivétel nélkül olyan hatalommal bírnak, hogy porszem vagy mellettük. Soha nem szolgáltathatsz igazságot.
– Akkor megelégszem annyival, hogy kiderítem.
– Különös egy alak vagy te, Gordianus! Azt mondják, minden halandónak van egy vezérlő szenvedélye. Az öröm hajkurászása számomra sokkal értelmesebb hajtóerőnek tűnik, de tudomásul kell vennem, hogy a tiéd az igazság keresése.
Clodia vállat vont. Bár mozdulatát szinte elnyelte a terebélyes stóla, a kor és a sok szenvedés pedig sokat változtatott a külsején, vállának elnyújtott rándulásából nyomban felismertem a régi Clodiát. Az a vállvonás összefoglalta az egész lényét. Sokkal sűrűbb életet élt, mint amilyenről a legtöbben csak álmodnak, mindent maradéktalanul kiélvezett, amit csak az emberi test nyújthatott, és a legszélsőségesebb érzelmeit is gátlástalanul kiélte – aztán csak megvonta a vállát.
Abban a pillanatban arra is rájöttem, hogy miért adtam meg magam a Kasszandra iránt érzett vágynak, és miért nem tettem meg ugyanezt Clodiával. Kasszandráról nem lehetett elképzelni, hogy így megvonja a vállát. Olyan hevesen élt a jelenben, hogy képtelen lett volna ilyen közömbösséget mutatni. Clodia egykor a legélettelibb nőnek tűnt számomra Rómában, de csak azért, mert félreértelmeztem a mohó étvágyat, amellyel a szerelemre és az életre vetette magát, és amíg nem találkoztam Kasszandrával, senki sem mutatta meg nekem a különbséget.
– Nincs olyan mondanivalód, aminek talán hasznát venném? – kérdeztem.
– Kasszandráról? Mondd el, mit derítettél ki róla eddig.
Úgy éreztem, Clodia szándékosan tér ki a válasz elől.
– Tudom, hogy sok nagy hatalmú asszony hívta meg a házába. Egyik-másik hisz benne, hogy valóban látta a jövőt. Mások szerint csaló volt. Annyit tudok, hogy Alexandriából jött, ahol némajátékosként kereste a betevőt. A rohamai viszont, legalábbis részben, valódiak voltak.
– Mit tudsz még?
Nagy levegőt vettem.
– Azt hiszem, valamilyen formában... habár nem tudom, hogyan... részese volt annak a tervnek, amit Milo és Caelius szőtt.
Clodia felvonta az egyik szemöldökét.
– Úgy? És miért gondolod ezt?
– Megvan rá az okom.
Clodia Davusra nézett, aki időközben jóval feljebb úszott a folyón, és már visszafelé tartott.
– Micsoda vállak! – motyogta. – Remélem, a lányod méltányolja őket.
– Szerintem igen.
– Éhes lesz, amikor kijön a vízből. Jó, hogy a szakácsom mindig több ételt pakol be nekem, mint amennyit meg tudok enni. Mit derítettél még ki Kasszandráról? Van egy olyan érzésem, Gordianus, hogy valamit szándékosan kihagysz.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Tényleg? A legfontosabb dologról. Szeretted. Reménytelenül szerelmes voltál belé, látom az arcodon. De ő szeretett téged? Ó, látnod kellene magad a víztükörben, Gordianus. Egy olyan férfi arcát látnád, akinek most léptek a tyúkszemére. Ez itt a lényeg. Nem az a fontos, hogy ki ölte meg Kasszandrát, hanem hogy ki volt Kasszandra. Mire készült? És ami még lényegesebb: mit akart valójában?... Nemcsak azoktól a gőgös római matrónáktól, hanem ettől a szerény fickótól, akit Nyomozónak hívnak. Ha azonban erre nem tudsz felelni, akkor soha nem is fogod tudni a választ.
Davus kijött a vízből, és csillámlóan nedves testtel megrázta a haját.
– Bámulatosan izmos karok! – morgott Clodia halkan, akár egy tigris. – A háború az aggastyánok és kisfiúk városává változtatta Rómát. Azt hittem, Pompeius és Caesar az összes értékes példányt elvitte, hogy lenyomja őket Mars torkán, de ezt az egyet valamiért mégis itthagyták.
Davus magához vette az ágyékkötőjét, és a csípőjére tekerte. Természetes, esetlen mozdulatai előnyére váltak, pedig még a megszokottnál is sutábbnak érezhette magát, hiszen Clodia minden apró mozdulatát figyelte. Az asszony előhozatott vele egy harmadik összecsukható széket, majd felajánlotta neki a doboz tartalmát. Elbűvölve figyelte, mintha nem is létezne a világon más élvezet egy éhes fiatalember látványán kívül, amint a sült csirkét falja, és a szaftot nyalogatja az ujjairól.
Éreztem, hogy többet nem fogok tőle megtudni Kasszandráról, legalábbis nem ezen a napon, ezért úgy döntöttem, hogy nem is erőltetem. Csak utólag jöttem rá, milyen kapkodva kerülte meg a lényeges kérdéseimet, és mennyire lefegyverzett azzal a vonzerővel, ami még mindig hatást gyakorolt rám.
– Szóval úgy gondolod – tértem el a tárgytól –, hogy Milo és Caelius próbálkozásai eleve kudarcra vannak ítélve?
Árnyék suhant át Clodia arcán.
– Elképzelhetetlen, hogy sikerüljön.
– A fivéred régi ellensége, és az a férfi, akit a legjobban gyűlölsz a világon, egyszer s mindenkorra megsemmisül. Ettől fel kellene vidulnod.
Clodia nem válaszolt. Tovább figyelte a lakmározó Davust, ám az élvezet, ami korábban kiült az arcára, tovatűnt, és egy megfejthetetlen kifejezés vette át a helyét.
Egy rózsa alatt társalogtak.
Egyik arcról a másikra néztem, és alig akartam hinni a szememnek: Itália két legveszélyesebb alakja, akiknek vélt hollétéről és szándékáról pusmogott mindenki, egyszer csak egy rozoga lakóház csupasz szobájában bukkan fel Róma szívében. Az a két szék alkotta a teljes berendezést, amiken éppen ültek, valamint egy szekrény az egyik falnál, és egyetlen díszként egy aprócska terrakottaváza a fejük fölé akasztva, benne egy szál vörös rózsával.
Sub rosa találkoztak, felelevenítve azt az ősi szokást, hogy a rózsa alatt elhangzó dolgokat szigorúan titokban kell tartani. Marcus Caelius követte a tekintetemet felfelé, a virágra.
– Milo ötlete volt – közölte. – Ő nagyon komolyan veszi az ilyesmit... tudod, előjelek, csodák, eskük, ómenek. A rózsa a titoktartási kötelezettséget jelzi... nem mintha bármelyikünknek is haszna származhatna abból, hogy elárulja a másikat. De most már természetesen rád is vonatkozik ez a szabály, Gordianus. Mi történt? Úgy nézel, mintha Medusát pillantottad volna meg. Gyere be! Sajnos csak két székünk van, úgyhogy alighanem állva kell eszmét cserélnünk.
Hagytam, hogy a függöny lehulljon mögöttem, és a pillanat felfoghatatlanságától letaglózva beléptem a szobába. Mit keresnek itt, a Suburában? És ami még lényegesebb: mit művelnek ebben a szobában, pontosan Kasszandra szobája fölött, éppen azon a napon, amikor Kasszandra tudta, hogy jövök?
Hozzáöltöztek a szobához és a környékhez: szakadt tunikát és foszladozó lábbelit viseltek. Milo haja hosszabb volt, mint amilyennek bármikor életemben láttam, és hátrasimítva hordta bozontos sörényét. A szakállát sem nyírta. Caelius arcát koszfolt csúfította el, akár egy közönséges munkásét. Az egyik véres zendülés során, Clodius halálát követően, a feldühödött tömeg üldözőbe vette őket, és ők úgy menekültek meg, hogy eldobták polgári státusukat jelző gyűrűiket, és rabszolgának adták ki magukat. Ez alkalommal Caelius ujján rajta volt a gyűrű, Milóén viszont nem. Amikor száműzték Rómából, megfosztották polgári jogaitól és a gyűrűtől.
– Így álcázzátok magatokat a városban? – kérdeztem. – Te lennél a szegény gazda, Caelius? Te meg a rabszolgája, Milo?
Caelius elmosolyodott.
– Mondtam, hogy vág az esze, Milo. Nem sok minden kerülheti el a Nyomozó figyelmét.
Milo felmordult, és alig leplezett ellenséges érzelmekkel mért végig. Már nem az a kövér, kicsapongó uraság volt, akinek Massiliában látszott. Száműzöttsége részeges kábulatba hajszolta. Menekülésének és Rómába való visszatérésének temérdek veszélye még mindig ott tükröződött elnyűtt arcán. A férfi, aki korábban úgy nézett ki, mint egy elpuhult birkózó, most ismét versenysúlyánál volt. Kemény, elszánt csillogás honolt a szemében.
– Azt mondtad, a Nyomozó szívesen találkozik velünk, Caelius. Én nem látom, hogy örülne. Inkább lehangoltnak tűnik.
– Csak azért, mert megleptük – vágta rá Caelius. – De másként hogy juthattunk volna a közeledbe, Gordianus? A házadba nem kopogtathattunk be, nem igaz? Azzal nagy veszélyt hoztunk volna rád és a családod tagjaira. Ami azt illeti, te is eléggé megleptél minket. Úgy terveztük, hogy ha befejezted a szunyókálást, leküldünk valakit érted. Erre tessék, magadtól jöttél fel.
– Hallottam, hogy beszélgettek – vallottam be. – Felismertem Milo hangját.
– Tessék! Pedig ő intett csendre engem – csattant fel Caelius. – De ilyen a mi Milónk. Soha nem tudta felmérni a saját erejét, akár két fej összeloccsantásáról van szó, akár a saját hangerejéről.
Megráztam a fejem.
– Nem értem. Mit csináltok itt?
Caelius felvonta az egyik szemöldökét.
– Egy forradalmat szervezünk, mi mást?
– Nem, úgy értem... itt, Rómában. Mindenki azt hiszi, hogy rég elhagytad a várost.
– El is hagytam. Sőt, el is fogom hagyni. Úgy jövök és megyek, akár egy füstpamacs! Most viszont történetesen éppen itt vagyok, Rómában. Nagyon bonyolult dolog megszervezni egy forradalmat, Gordianus. Kimerítő is... és tudod, hogy soha nem állhattam a kemény munkát. El sem tudod képzelni, mennyit kell szervezkedni. Mindenütt egyszerre kell ott lennem, bátorítanom kell a partizánjaimat, vigaszt kell suttognom a kétkedők fülébe, fognom kell a rettegők kezét, érméket kell nyomnom a kapzsi tenyerekbe. Nem utolsósorban pedig: közel kell kerülnöm egykori barátokhoz és ismerősökhöz, hogy a támogatásukat kérjem.
Átható tekintettel méregetett.
– És te, Milo? – kérdeztem. – Elképesztő, hogy vissza mertél jönni Rómába. Caesar nagy kegyet gyakorolt, amikor meghagyta a fejed, és megengedte, hogy Massiliában maradj. Ezt viszont soha nem fogja megbocsátani neked. A feleséged tudja, hogy itt vagy?
– Faustát hagyd ki ebből! – fortyant fel Milo.
Megcsóváltam a fejem.
– Mindketten őrültek vagytok, hogy így találkoztok a Suburában. Biztos, hogy felismernek és kihallgatnak titeket. Ha Isauricus és Trebonius rátok talál...
– Nem fognak – vágott közbe Caelius. – Eddig sem tették. Én úgy járhatok-kelhetek a városban, ahogy nekem tetszik. Rengeteg támogatót szereztem, Gordianus. Szerintem sokkal többet, mint amennyit hinnél.
– Eleget ahhoz, hogy sikeres felkelést szíts, itt és most?
Megremegett a mosolya.
– Nem mondhatnám. A zsenge gyökereket még erősíteni kell. Milóval elhatároztuk, hogy az lesz a legjobb megoldás, ha fegyveres erőket gyűjtünk vidéken, és erőszakkal foglaljuk el a várost.
– Fegyveres erőket? Hogyan? Honnan? Caesar és Pompeius már minden harcképes férfit besorozott.
– De nem mindegyikük elégedett. Itália-szerte állomásoznak olyan katonák, akik kényszerből álltak Caesar szolgálatába. Unják magukat, elégedetlenek, és készek a lázadásra. Irigyek azokra a bajtársaikra, akik átkeltek a tengeren Caesarral és Pompeiusszal, mert azok a katonák fognak osztozni a győzelmi ünneplésben, nem a hátrahagyottak. Számukra csak annyi marad, hogy erőszakoskodhatnak egy kicsit a vidéki városok rettegő lakosságával, meg elvethetik magvaikat a helybeli lányok méhében.
– És ti különbet ígértek nekik? Magát Rómát akarjátok megtámadni... ami a győztesek martaléka lesz? Engedni fogod, hogy kifosszák, Caelius? Ezzel állsz bosszút Rómán, Milo?
Caelius a fejét rázta.
– Mesés zsákmány üti majd a katonák markát, de nem a hozzád hasonló hétköznapi polgárok kincseskamrájából, Gordianus. A mohó birtokosok és hitelezők vagyonát orozzák majd el, akik tavaly úgy megszedték magukat, mint Croesus. Visszaveszik és újra elosztják az ellopott és felhalmozott javakat, és az első falatot a forradalomhoz hű katonák kapják.
– Úgy érted, a hozzád hű katonák.
Caelius vállat vont.
– Valakinek irányítania kell a harcot.
– Becsapod magad, Caelius. Ha erőszakkal elfoglalod Rómát, nem tudod majd ellenőrzésed alatt tartani a rákövetkező eseményeket. Azt mondod, csak a birtokosokat és a hitelezőket fogjátok kifosztani, de erről senki sem kezeskedhet. Még Caesar emberei is kicsúsztak az irányítás alól, nem is egyszer az elmúlt évek során, és akkor is fosztogattak meg gyújtogattak, amikor kifejezetten megtiltotta nekik. Te pedig nem vagy Caesar, Caelius.
– Róma beteg, Gordianus. Drasztikus gyógymódra van szüksége.
– Akkor is, ha megöli?
– Talán az újjászületéshez először meg kell halnia. A hamvaiból egy jobb város kel életre, mint a főnixmadár.
Megcsóváltam a fejem.
– Az egész érvelésed téves következtetésekre alapul. Azt hiszed, hogy elég katonát át tudsz csábítani Caesar seregéből ahhoz, hogy lerohand a várost. Én viszont nem hiszek ebben. Lehet, hogy némelyik katona ennyire elkeseredett... de a többség hű marad Caesarhoz. Összeverődnek, és elpusztítanak, mielőtt elérnéd a várost.
– Alábecsülöd az elharapózott elégedetlenséget, Gordianus. Én tudom, miről beszélek. Antonius nem tartotta szem előtt Caesar érdekét, amikor átcikázott Itálián, mielőtt görög földre indult volna. Hetvenkedésével egyik várost a másik után fordította ellene, ahogy keleti önkényúrként végigutazott a félszigeten, talpnyalói egész garmadájával, aranyozott hordszékében, azzal a szajha Cytherisszel az oldalán. A katonákat éppúgy taszította a látvány, mint a városatyákat. Lehet, hogy most még hűek Caesarhoz, de nem maradnak azok, ha továbbra is olyan alakokat bíz meg a félsziget irányításával, mint Antonius.
Milo szót kért.
– És nem csak a helyőrségekre támaszkodhatunk. Egy rakás másfajta harcos is rendelkezésre áll. – Caelius felemelte a kezét, és lesújtóan nézett Milóra, ám a szakállas férfi tovább hencegett. – A gladiátorképző táborokról beszélek odalent, délen! Itália legnagyobb, legerősebb, legvérszomjasabb rabszolgái kerülnek oda, akiket aztán könyörtelen öldöklésre tanítanak. Ha gyilkolásról van szó, egy gladiátor egy egész centuriányi katonával felér! Azokban a táborokban mindenre elszánt rabszolgák élnek... tudják, hogy korai és fájdalmas halál vár rájuk, és sem Pompeius, sem Caesar nem ígér nekik semmiféle reményt a jövőre nézve. Ellenben ha mi felszabadítjuk őket, kizárólag hozzánk lesznek hűségesek!
Milo évekig a saját seregével járt-kelt, amely gladiátorokból állt. Rómát is velük együtt hagyta el, ők védelmezték Massiliában, ők segítettek neki Caesar ostromának idején, és Itáliába is visszatértek Milóval. Annyira hozzászokott a gladiátorok társaságához, hogy nem is fogta fel, milyen szörnyű lenne, ha ilyen barbár vadállatok dúlnák fel a szenátust és kaszabolnák le Róma magisztereit. Jóllehet, az első ilyen példát Caesar szolgáltatta, amikor felszabadította a saját rabszolgáit, és katonát csinált belőlük. De benne volt annyi előrelátás, hogy különböző légiókba osztotta be és Itálián kívülre helyezte őket. Milo azonban valami egészen másra célzott. Csapatostul akarta felszabadítani a gladiátorokat, és velük akarta megostromoltatni Rómát. Az ilyen alakok voltak az aljanép alja: mindenre elszánt, kegyetlenséghez edződött rabszolgák, akiket kizárólag gyilkolásra képeztek ki, de hírből sem ismerték a katonás fegyelmet és a családi összetartozást, így semmi érdekük nem fűződött Róma jövőjéhez és intézményeihez. Ha a katonákat nem lehetett visszatartani a fosztogatástól és a gyújtogatástól, akkor mi történne, ha Rómát gladiátorok rohannák le?
– Egy második Spartacusnak képzeled magad, Milo? Ezt a küldetést hagyod a világra örökségül? Milo, aki az optimaták éber őreként vált ismertté, végül vérszomjas rabszolgákat szabadít Rómára? A Párkák furcsa útra tereltek téged, Milo.
– Milo kissé elhamarkodottan beszél – szólt közbe Caelius megránduló arccal. – Csak akkor folyamodunk a gladiátorokhoz, ha már nincs más választásunk.
– Nos, ez a gyógymód biztosan végez a beteggel! A gladiátorokat ölésre képzik, nem parancsok végrehajtására. Pandorát játszotok, ha szabadjára engeditek őket.
Egyikük sem válaszolt. Sokáig néztek rám, aztán egymással váltottak egy pillantást. Milo legyőzöttnek látszott, Caelius pedig csalódottnak. A jelek szerint pontosan úgy viselkedtem, ahogy Milo megjósolta, de Caelius abban reménykedett, hogy másként reagálok majd.
– Mit akartok tőlem? – kérdeztem.
Caelius sóhajtott.
– Csak azt, hogy a saját érdekeidnek megfelelően cselekedj, Gordianus. Sikerült megmérgezned a Pompeiushoz fűződő kapcsolatodat. Nem tudom pontosan, mi történt közöttetek, csak annyit tudok, hogy a puszta kezével próbált megfojtani, mielőtt elhajózott Brundisiumból. Alig élted túl! Mihez kezdesz, ha Pompeius győztesként tér vissza Rómába? A Caesarral való kapcsolatod sem kecsegtet túl sok jóval. Örökbe fogadott fiad, Meto még mindig közel áll Caesarhoz, ám te kitagadtad Metót, és eközben Caesart is sikerült vérig sértened. Hova fogsz állni, ha Caesar győz, és Róma királya lesz belőle? Én is hűséges voltam Caesarhoz... Curióval együtt szöktem ki Rómából, hogy vele együtt keljek át a Rubiconon, az oldalán harcoltam Hispániában... és látod, mi lett a jutalmam: morzsák! Hát te milyen jutalmat remélsz Caesartól?
De felejtsük el Pompeiust, felejtsük el Caesart és azt a sötétséget, amely bármelyikük győzelme esetén Rómára telepedne! Okom van feltételezni, Gordianus, hogy a beszédek, melyeket a közelmúltban a Forumon tartottam, benned is megpendítettek egy húrt. Tudok egyet s mást az anyagi helyzetedről. A fejed búbjáig belemerültél az adósságokba, hozzáláncoltad magad ahhoz az emberevő Volumniushoz. Ő soha nem engedi el az adósságokat. Kielégíthetetlen! Úgy fogja kiszívni belőled az életet, mint csontból a velőt. A családod tagjaiból koldusok lesznek, sőt talán rabszolgák. Pompeius a kisujját sem fogja értetek mozdítani, és Caesar sem. Caesar tehet róla, hogy az ilyen Volumnius-féle alakok szabadon garázdálkodhatnak, és mások gyötrelmein híznak. Csak én menthetlek meg téged a bankártól, Gordianus. Csak én ígérhetek neked jóvátételt. Állj mellém! Ez az egyetlen választásod.
– Miért én, Caelius? Nekem nincs hatalmam. Nincsenek kapcsolataim. Miért olyan fontos neked, hogy csatlakozzak hozzád?
– Ó, neked olyasmi van a birtokodban, ami mindezeknél sokkal-sokkal többet ér, Gordianus. – Caelius a koponyájára csapott. – Te okos vagy! Olyannak látod a világot, amilyen. Ismered az embereket. A nagyokat és a kicsiket is, hiszen mindenféle körökben forogtál már. Ami pedig még fontosabb: szomjazod az igazságot, és méltányosságot szeretnél. Cicero egyszer azt mondta, hogy te vagy az utolsó becsületes ember Rómában. Te pontosan az a fajta ember vagy, aki még számítani fog, ha minden a feje tetejére áll. Végül eljön a te napod, és semmi sem állhat felemelkedésed útjába. Szükséged van ránk, Gordianus. És nekünk is szükségünk van rád.
Olyan őszintén beszélt – a szemembe nézve, érzelmekre ható hanghordozással –, hogy kénytelen voltam végighallgatni. Felismertem az egyik szónoki trükköt, amit Cicerótól tanult: először kelts félelmet (Pompeiustól, Caesartól és Volumniustól), majd ébressz reményt (megszabadulás az adósságoktól, igazságosztás, a saját erényeim elismerése és az értük kapott jutalom). Választ várva nézett rám.
Nagy levegőt vettem.
– Ezen a helyen nem lehetünk biztonságban. Isauricus bármelyik pillanatban ráküldheti az embereit az épületre. Semmi esélyetek ellene.
Milo durva, ugatásszerű hangot hallatott, amit akár nevetésnek is elkönyvelhettem.
– Azt hiszed, nem tettünk óvintézkedéseket? Ezt a házat minden irányból őrzik. Nem vetted észre a fegyvereseket odakint és a háztetőn? Remek. Ez azt jelenti, hogy jól végzik a dolgukat, hiszen láthatatlanok. De csak csettintenem kell az ujjaimmal, és te a következő pillanatban az ajtónak leszel szegezve, felhasított nyakkal.
Megvillant a szeme.
– Hát a lakók? Ha én meghallottalak titeket, akkor mások is...
– Ez a ház Caelius egyik barátjáé. Apránként kirúgott minden olyan lakót, akikben nem lehetett megbízni, és tántoríthatatlan partizánokat költöztetett a helyükre.
– A ház összes lakója Caelius tántoríthatatlan híve? – kérdeztem, és közben megpróbáltam elképzelni Kasszandra szerepét ebben az egészben.
– Beleszámítva, remélem, az előttem álló lakót is. – Caelius elmosolyodott. – Mit mondasz, Gordianus? A mi oldalunkon állsz? Nehéz lesz az út, de olyan jutalom vár rád, amiben eddig nem is mertél reménykedni.
– Mit akartok tőlem?
– Egyelőre semmit. De eljön majd az idő, amikor szükségem lesz a találékonyságodra, a ravaszságodra, a becsületességedre és a bölcsességedre... márpedig ha eljön, kételyek nélkül akarok bízni a hűségedben.
– Neked annyi is elég a bizalomhoz, hogy a szavamat adom?
– Nem. – Odament a fal mellé állított szekrényhez, és egy pergamennel tért vissza. – Alá kell írnod ezt.
Távolabb tartottam magamtól az írást, mert csak így tudtam elolvasni a parányi betűket:
MA, A SEXTILIS KILENCEDIK NAPJA ELŐTTI NAPON, A RÓMA ALAPÍTÁSÁTÓL SZÁMÍTOTT DCCVI. ÉVBEN MARCUS CAELIUS RUFUS ÉS TITUS ANNIUS MILO ÜGYÉNEK AJÁNLOM ÉLETEMET ÉS SORSOMAT. ELFOGADOM FENNHATÓSÁGUKAT, ÉS ENGEDELMESKEDEM PARANCSAIKNAK. ELUTASÍTOM RÓMA SZENÁTUSÁNAK ÉS MAGISZTEREINEK LEGITIMITÁSÁT, MERT GAIUS JULIUS CAESAR UTASÍTÁSÁRA IKTATTÁK BE ŐKET. HASONLÓKÉPPEN ELUTASÍTOM AZOKNAK A SZENÁTOROKNAK ÉS MAGISZTEREKNEK A LEGITIMITÁSÁT, AKIK ELMENEKÜLTEK RÓMÁBÓL, ÉS GNAEUS POMPEIUS MAGNUS ZÁSZLAJA ALATT HARCOLNAK. MINDNYÁJAN SZÉLHÁMOSOK, AKIK TETTEIKKEL LEMONDTAK ARRÓL A JOGUKRÓL, HOGY TAGJAI LEGYENEK RÓMA TÖRVÉNYES IRÁNYÍTÓ TESTÜLETÉNEK. MARCUS CAELIUS RUFUS ÉS TITUS ANNIUS MILO VEZETÉSÉVEL A RÓMAI ÁLLAM A RÓMAI NÉP AKARATÁVAL ÖSSZHANGBAN ÉPÜL ÚJJÁ. CSAK ÉS KIZÁRÓLAG AZ ÁLTALUK LÉTREHOZOTT IRÁNYÍTÓ TESTÜLETNEK VAN TÖRVÉNYES JOGA AHHOZ, HOGY AZ ÁLLAM ÜGYEIT INTÉZZE. MARCUS CAELIUS RUFUS ÉS TITUS ANNIUS MILO NEVE MELLÉ ÍRT ALÁÍRÁSOMMAL, ILLETVE POLGÁRI GYŰRŰM VIASZLENYOMATÁVAL TANÚSKODOM ARRÓL, HOGY SZABAD AKARATOMBÓL TESZEM EME ESKÜT ÉS UTASÍTOK EL MINDEN MÁS KEZDEMÉNYEZÉST.
Felnéztem.
– Ez csak valami tréfa lehet. Szerződés az állam elleni összeesküvésre? Nem vagyok Cicero, de még én is tudom, hogy a törvény előtt ennek semmiféle kötelező ereje nincs.
– A jelenlegi irányítás alatt talán nincs – vetette ellen Caelius.
– Egy ilyen terhelő erejű iratnak egyetlen célja lehet: a zsarolás.
– Te zsarolásnak nevezed, én biztosítéknak – közölte Milo szárazon. – Ha el akarod hagyni ezt a szobát, alá kell írnod.
– És ha visszautasítom?
Caelius felsóhajtott.
– Azt reméltem, hogy készségesen, sőt lelkesen alá fogod írni. Pompeius a halálodat akarja. Caesar bemocskolta a fiadat. Volumnius koldussá fog tenni. Miért ne írnád alá?
A pergamenre néztem. Ha nem írom alá, végeznek velem? Milóra pillantva kétségem sem volt efelől, mert ő már régóta baljós tekintettel fürkészett. Az aláírással az irhámat mentettem volna. De mi lesz, ha Caelius és Milo meghal, és Caesar vagy Pompeius visszatér Rómába? Az aláírásom egy ilyen iraton nemcsak az én pusztulásomat jelentené, de a hozzám közel állókét is. Persze a háború káoszában az irat is megsemmisülhet vagy elveszhet örökre. De... mi van, ha...?
Egy pillanatra elképzeltem az elképzelhetetlent. Mi van, ha Milo és Caelius végül mégis győz? Ha ez a lehetetlen esemény bekövetkezne, azzal, hogy aláírtam az orrom alá dugott esküt, olyan státust érhetnék el, amelyhez hasonlóról még csak nem is álmodtam. Mindig az oldalvonalról figyeltem a nagy játékot, tisztes távolságból, de talán ezúttal a Gordianusok is főszerepet játszhatnának egy új köztársaság születésében. Gordianus szenátor? Számomra ez semmit sem jelentett, de a családomra is gondolnom kellett. Rájuk milyen jövő várna? A sors fintora folytán talán Diana is olyan rangra emelkedhetne, mint Fausta, Clodia vagy Fulvia. Miért ne kaphatnának Eco gyerekei is lehetőséget arra, hogy a saját szájízük szerint formálják a világot, és ne folyton mások elgondolásainak legyenek kiszolgáltatva? Minden hatalmas vagyon és tekintélyes família egyetlen merész lépésre, egyetlen vakmerő kockáztatásra vezethető vissza.
Caelius és Milo mindenre kiterjedő forradalmat ígért. A forradalom pedig mindig arra ösztökélte a reményvesztett embereket, hogy a lehetetlenről ábrándozzanak.
De mit számít, hogy Volumnius kénytelen elengedni az adósságaimat, ha Róma – a házammal együtt – a lángok martalékává válik egy mindent elemésztő tűzben? Mit számít, hogy a szenátust kiürítik, és hozzám hasonló új emberekkel töltik meg, ha ámokfutó gladiátorok tombolnak az utcákon, és azt tesznek a lányainkkal, amit csak akarnak? Caelius azt ígérte, hogy egy igazságosabb világ fog megszületni, de végső soron ő is csak hatalomra áhítozik. Ezt bizonyította Milóval kötött szövetsége és az a terve, hogy gladiátorokkal támad Rómára.
Összegyűrtem a pergament, és áthajítottam a szobán.
– Mondtam! – csattant fel Milo. – Megmondtam, hogy soha nem írná alá.
Caelius újfent sóhajtott. Összeütötte a kezét. Hangokat hallottam a hátam mögül, ahol éppen két tagbaszakadt alak lépett be az ajtón. A folyosón várakozhattak. Úgy festettek, mint a felbérelt orgyilkosok.
– Néhány leendő szenátortársam? – kérdeztem.
Caelius a szekrényhez lépett. Pár pillanattal később odajött hozzám, és az orrom elé tartott egy kupát.
– Idd meg!
Belenéztem a pohárba.
– Bor?
– Olcsó fajta. Sajnálom, hogy nincs jobb, de a Volumniushoz hasonló alakok bekebelezték a javát. Igyál, Gordianus. Nyelj le minden cseppet.
Továbbra is a kupát bámultam.
– Bor... és még mi?
– Idd meg! – rivallt rám Milo.
A két fogdmeg olyan közel jött, hogy a vállam fölött hallottam a légzésüket. Egy fémes hangot is hallottam: előhúzták a tőrüket.
– Tedd, amit mond – suttogta az egyikük. – Igyál!
– Vagy megteszed... – vette át a szót a másik – vagy...
Éreztem, ahogy a tőr hegye a bordámhoz nyomódik, és a párja a másik oldalon ugyanezt teszi.
Miért mérgeznének meg? Azért, mert ha egy korombeli férfit különösebb gyanús jel nélkül holtan találnak, senki sem tesz fel kérdéseket. Akár az utcán is hagyhatják a testemet, mindenki azt hinné, hogy természetes halállal haltam meg.
Vagy talán levisznek a lépcsőn, és betesznek Kasszandra ágyába? Neki is szerepe volt ebben az összeesküvésben... vagy ő is csak egy áldozat volt? Mi van, ha őt is megölték, és úgy fogják rendezni, hogy egyszerre találják meg a holttestünket, a méreggel együtt? Elképzeltem, milyen szégyen és megdöbbenés lenne úrrá a családomon. Megremegett a kezemben a kupa.
– Kasszandra... – nyögtem ki.
– Hallgass és igyál! – kiáltott rám Caelius.
Egy szempillantás alatt megváltozott az arca, mintha egy maszk hullott volna le róla. Előtte ő volt a magával ragadó, rendíthetetlen nyugalmú szónok, ám ekkor elvetemült, elkeseredett szökevénnyé változott, aki nemcsak gyilkosságra, hanem annál rettenetesebb bűntényekre is hajlandó. Mindeddig Milótól féltem, holott Caeliustól kellett volna.
A tőrök belefúródtak a húsomba. Caelius és Milo közelebb lépett.
– Nem akarsz tőrdöféstől meghalni – vicsorgott Milo. – Gondolj csak bele! A fém beleváj a testedbe, aztán kihúzzák, és újra beléd döfik. Mindenhol ömlik a vér. Kihűlnek a végtagjaid. A halál hosszadalmas, gyötrelmes válfaja. Igyál, te bolond!
Megragadta a csuklómat, és arra kényszerített, hogy felemeljem a kupát. A bor nekiloccsant a számnak, de nem voltam hajlandó szétnyitni az ajkaimat.
– Hagyjátok a tőröket! Fogjátok le a karját! – őrjöngött Milo, és elvette tőlem a poharat.
A két férfi hátraszorította a karomat, Caelius pedig szétfeszítette az állkapcsomat. A bor beleömlött a számba, és legurult a torkomon. Keserű ízt éreztem. Azért nyeltem le, nehogy a tüdőmbe kerüljön.
– Mindet! – suttogta Milo. – Minden cseppet!
Köhögtem és fulladoztam. A bor lecsorgott az államon és az orcámon, de a legtöbb a gyomromban kötött ki. Caelius addig öntötte, amíg a kupa ki nem ürült.
Aztán mindketten hátrébb léptek. A szolgáik elengedték a karomat. Szédülten előretántorodtam. Térdre estem. Caelius és Milo forogni kezdett körülöttem, és ahogy pislogtam, hol élesebben, hol homályosabban látszódtak. A szoba elsötétült, mintha leszállt volna az éj.
Furcsán visszhangoztak a mondataik, úgy tűnt, roppant távolságból érkeznek.
– Bürköt kellett volna tennünk a borba, nem azt a másikat – jegyezte meg Milo. – Le kellene nyisszantani a fejét, itt és most.
– Nem! – felelte Caelius. – A szavamat adtam neki. Megígértem, és te is beleegyeztél...
– Egy boszorkánynak tett ígéret!
– Nevezd, aminek akarod, még arra sem vagy méltó, hogy a szádra vedd a nevét! Szavamat adtam neki, és az én szavam még jelent valamit, Milo. Hát a tied?
– Ne kínozz, Caelius!
– Akkor ne mondd többet, hogy meg kellene ölnünk!
– A te tébolyult ötleted volt, hogy meg kellene nyernünk az ügyünknek.
– Egy pillanatra azt hittem, sikerült is. Micsoda fajankó! De mindegy. Mire felébred...
Caelius hangja elhalt. A padló nekicsapódott az arcomnak, és a szoba feketeségbe borult.
Mint egy álomban, hirtelen magam előtt láttam Kasszandrát. Ott állt előttem, ajkai érthetetlen szavakat formáltak. Kinyújtotta a karját, és integetett, miközben egyre messzebb került tőlem, szinte elérhetetlen távolságba, és végül eltűnt.
*
Kinyitottam a szememet.
Dübörgött a fejem, minden tagom megmerevedett. A legkisebb mozgás is nyögésre késztetett. Valami idegen, kellemetlen ízt éreztem a számban. A hólyagom is kínzóan megtelt. Háborgott a gyomrom.
A kemény, csupasz padlón feküdtem. Miután megmoccantam, nagy nehezen sikerült feltámaszkodnom. A nap ugyanolyan szögben sütött be a szobába az ablakon keresztül, mint korábban – olybá tűnt, eszméletlenségem alatt az idő is megállt. Ahogy jobban megszemléltem, megint csak azt állapítottam meg, hogy alig telhetett el egy-két óránál több. Zavartan pislogtam.
Az egyik széket a falhoz lökték, a másik az oldalára dőlve hevert. A szekrény ajtaját nyitva hagyták. A földről is láttam, hogy minden polcát kiürítették.
Felnéztem a felakasztott kis cserépre. A rózsa egészen lekonyult. Szirmainak fele már lehullott a padlóra.
Csaknem egy teljes napon keresztül nem voltam magamnál.
Kínlódva felálltam. Egy darabig azt hittem, minden rendben van, aztán szédülni kezdtem. Odatántorodtam a szekrényhez, és belekapaszkodtam. Olajos foltok úszkáltak a szemem előtt. Aztán lassan alábbhagyott a szédelgés.
Az ajtó felé fordultam, és megrémültem. Nem voltam egyedül a szobában.
A küszöbön belül, az összezárt függöny előtt egy férfi hevert arccal lefelé. Nagy termetű alak volt, masszív végtagokkal és fatörzsszerű nyakkal. Látván, ahogy feküdt, és amilyen furcsán a nyaka kitekeredett, biztos voltam benne, hogy már nem él.
Ennek ellenére óvatosan, ingatag léptekkel közelítettem meg. Lenyúltam, és a hajánál fogva felemeltem a fejét. Förtelmes reccsenést hallottam. Eltörték a nyakát.
Ránéztem az arcára. Nem azok közül való volt, akik fogva tartottak, miközben Caelius és Milo a bor megivására kényszerített.
Ki volt az, aki vele végzett, engem meg életben hagyott?
Átléptem a test fölött, és szétnyitottam a függönyt. Üresen találtam a folyosót. Odamentem a lépcsőhöz, és elővigyázatosan egy szinttel lejjebb sétáltam. Amikor leértem, átbotorkáltam a folyosón, és egyenesen Kasszandra szobájához mentem.
A nevét suttogtam, rekedten és gyengén. Aztán hangosabban is megismételtem. Senki sem felelt.
Félrehúztam a függönyt. A szoba teljesen üresen fogadott. Még a priccset is elvitték.
Sokáig álltam az ajtóban, nem éreztem semmit, csak vártam, hogy kitisztuljon a fejem. Hirtelen nagyon szomjas lettem. Megfordultam, és kiléptem a folyosóra, ám közben megbotlottam valamiben a függöny redői között. Lehajoltam a tárgyért. Kasszandra bőrből készült harapórúdja volt.
A nagy kapkodásban ejtette volna el? Vagy valaki más ürítette ki a szobát? Kasszandrának annyira kevés holmija volt; nehezen tudtam elképzelni, hogy egy ilyen személyes tárgyat hátrahagy. Ha meg is feledkezett róla, biztos észrevette volna a hiányát, és visszafordult volna érte.
Egyáltalán: hova tűnt Kasszandra?
Kimentem az épületből, és végigsétáltam az utcán. Kezemmel óvtam a szemem az erős napfénytől. Az a valótlanság-érzés lett úrrá rajtam, amit az ember egy hosszú alvás után érez, ha valamikor a nap közepén ébred fel. Végigmentem a Rézserlegek utcáján, és minden egyes kolompolásnál összerezzentem. Egy nyilvános illemhelynél végre kiürítettem a hólyagomat. Aztán találtam egy köztéri kutat, ahol megmostam az arcomat, és annyit ittam, amennyi csak belém fért. Éhes is voltam, de azzal könnyebben megbirkóztam.
A legrövidebb úton mentem haza. Átvágtam a Forumon. A hivatalos terek és díszes templomok között csak még inkább elmélyült bennem a valóságidegenség érzése. Mintha egy álomban jártam volna.
– Gordianus!
Megfordultam, és a félkarú Canininusszal találtam szembe magam. A többi utcai bölcselő is ott állt nem messze, egy csoportba verődve. Egyenként néztek fel a felhevült vitatkozásból.
– Tehát mégis élsz – folytatta Canininus. – Habár eléggé élettelenül festesz.
A visszafogottabb Manlius is közelebb lépett, és lassan a többiek is követték.
– Gordianus! A családod már betegre aggódta magát miattad. A vejed és az az őrült massiliai többször átfésülte az egész várost. Azt mondták, egyedül indultál el otthonról tegnap, és vacsorára sem értél haza. Alig egy órája jártak itt azzal a két kis bajkeverővel, és megint kifaggattak, hogy nem láttunk-e. Hol voltál?
Volcatius, az öreg Pompeius-párti, kéjsóváran vigyorogni kezdett.
– Fogadjunk, hogy kitalálom. Ismeritek a régi etruszk mondást: ha egy férfi eltűnik, egy fehérszemély feltűnik. Jól mondom, Gordianus? Legalább megérte azt a fejmosást, amit az eltűnésedért kapni fogsz? – kuncogott.
– Közben lemaradtál a legdöbbenetesebb pletykáról – szólt közbe Canininus. – Milót és Caeliust látták ma reggel itt, a városban, méghozzá együtt!
– Ez tény! – erősítette meg Manlius. – Valaki látta, ahogy a Suburából a Capena-kapu felé tartanak egy hátborzongató külsejű csapattal... köztük feltehetőleg Milo hírhedt gladiátoraival. Úgy tettek, mintha gazda és rabszolgája lennének...
– Persze Caelius játszotta a gazdát, mivel neki van esze kettőjük közül – magyarázta Canininus. – Alighogy kiértek a kapun, felültek a rájuk váró lovakra, és villámgyorsan elvágtattak dél felé. Hát ehhez mit szólsz?
Megvontam a vállam.
– Más vad pletyka? – nyögtem ki.
Annak ellenére, hogy nemrég ittam, most megint olyan száraz volt a torkom, mint a kiszáradt tűzhely.
– Kit érdekel Caelius és Milo? – legyintett Volcatius. – Gordianus nem válaszolt a kérdésemre. Ki a lány, Gordianus? Egy olcsó szajha a Suburában? Vagy valamelyik nagyságos asszony, akivel olykor a munkád hoz össze? Maratoni távon hajszolhatott végig, ha csak most tántorogsz haza.
Ellöktem az útból, és továbbsiettem. Amikor megbotlottam egy kiálló utcakőben, röhögés harsant a hátam mögött.
– Megnyomorította! – kiáltott fel Volcatius. – Én is szeretnék találkozni azzal az amazonnal!
– Nem kellene ilyen gorombának lenned – rivallt rá Manlius.
– Gordianus úgy véli, nem vagyunk méltóak a társaságára – világosította fel Canininus. – Már csak elvétve jár erre. Ha mégis idehozza a lába, olyan sértődötten vonul el előttünk, mint egy...
Lassan elhalkult a hangja a hátam mögött. Olyan gyorsan haladtam, amennyire csak tőlem tellett, a Forum túloldalán kezdődő meredek utca felé, amely egyenesen hazavitt. Tunikám redői között Kasszandra harapórúdját szorongattam.
*
– Talán Hádészba vetett a sors?
A hanghordozás – az a dühöngő, konok, egyszersmind megkönnyebbült kiáltás, melyben benne volt a figyelmeztetés is, hogy ne merjek többé ilyet tenni – Bethesdáéra emlékeztetett. Hányszor és hányszor hallgattam az eltelt évek során ugyanezt a hangszínt, amikor valami kalamajkából kikeveredve végre hazaértem! De most már nem Bethesda szaladt ki az előtérbe őrjöngő bolondként, hanem Diana.
Megmondtam a lányomnak az igazat – legalábbis egy részét. Bevallottam, hogy előző nap a Suburában váratlanul (pontosabban számomra váratlanul) találkoztam Milóval és Caeliusszal, akik egy indítványt dugtak az orrom alá. Én visszautasítottam, mire rákényszerítettek, hogy igyak meg valami altatószert. Csak nemrég tértem magamhoz, és rögvest hazaindultam.
– Először is: mit kerestél a Suburában? – vonta össze a szemöldökét Diana. – Hogy lehetséges, hogy Milo és Caelius rád találtak? Utánad küldtek valakit, vagy egyszerűen csak beléd botlottak? Milyen szert adtak neked?
Diana az én kutakodó természetemet örökölte, de még meg kellett tanulnia a hatékony faggatózás szabályait. Ha túl sok kérdést zúdítunk a másik félre, akkor csak azt érjük el, hogy vállat von, és inkább hallgat. Én is pontosan ezt tettem.
– Mindenki elment itthonról, hogy téged keressen – folytatta Diana. – Davus lent van a halpiacon. Hieronümosz a seniai fürdőhöz ment. Mopsust és Androclest Eco házába küldtem, hátha neki sikerült kiderítenie valamit. Mindenki tajtékzott az aggodalomtól!
– Mi van édesanyáddal? Neki lehetett a legnehezebb.
Diana sóhajtott.
– Sikerült titokban tartanom előtte. Tegnap egyszer sem jött ki a szobájából, ezért nem látta, ahogy mi fejvesztve rohangálunk fel-alá, mivel te még a vacsoránál sem jelentél meg. Később kérdezősködött felőled, ezért ki kellett valamit találnom... azt hazudtam neki, hogy nem töltötted a városban az éjszakát, mert egy régi ügyfeleddel egy pár évvel ezelőtti bírósági tárgyalást kellett felelevenítenetek. Ha nem lenne ilyen rossz állapotban, biztos nem tudtam volna becsapni. Így viszont csak bólintott, elfordult, és felhúzta a takarót a nyakáig. Nem értem, hogy fázhat ilyen borzasztó hőségben! De legalább nem fogta fel, hogy eltűntél, ezért az aggodalom nem súlyosbította a betegségét.
– Ma hogy van?
– Jobban, azt hiszem, legalábbis elhatározta, hogy elmegy itthonról. Nemrég szólt az egyik rabszolgalánynak, hogy segítsen neki felöltözni. Azt mondja, a piacra akar menni, mert eszébe jutott, hogy a retek meg fogja gyógyítani. Muszáj retket szereznie.
Kisvártatva Davus is hazatért. Annyira megörült, amikor meglátott, hogy felordított, és felemelt, szinte a levegőt is kiszorítva belőlem. Diana csitította, és rászólt, hogy tegyen le, mert ha Bethesda kijön, furcsállni fogja, hogy ekkora felhajtást csap körülöttem. Davus engedelmeskedett, de továbbra is egyfolytában vigyorgott rám.
Bethesda belépett a szobába. Frissen mosott stólát öltött, haját kifésülte és feltűzte, és éppen csak egy hajszálnyival lett sápadtabb az utóbbi időben. Szeme sarkából Davusra nézett, de nem szólt semmit, csak keserű arccal csóválta a fejét. Valószínűleg újfent azon csodálkozott, hogy hogyan tudott Diana hozzámenni egy ilyen vigyorgó együgyűhöz.
– Retek! – jelentette ki.
Reszelős, de meglepően erős hangon beszélt.
Így hát elindultunk a piacra, lassú léptekkel, Bethesda iramát követve, hogy megkeressük azt a csodálatos gyógyírt, amibe beteg feleségem minden bizodalmát vetette.
Egyik árustól a másikig mentünk, de nem találtunk olyan retket, ami Bethesda bíráló tekintetének megfelelt volna. Javasoltam, hogy keressen inkább répát. Közölte velem, hogy az általa elképzelt levesbe nem lehet mást tenni.
Végül kiáltást hallottam.
– Heuréka!
Igaz, ami igaz, gyönyörű csokor retket tartott a kezében. Kemény, vörös példányokat friss, zöld levelekkel és hosszan kígyózó gyökerekkel.
Az ártól, amit a kereskedő megnevezett, majdnem elájultam.
– Talán... – szólalt meg Bethesda. – Talán kettő is elég lesz. Vagy csak egy. Igen, egy is elég, ebben biztos vagyok. Egyet meg tudnánk venni, igaz, uram?
Belenéztem barna szemébe, és bűntudatot éreztem: Bethesda szenvedése miatt, és azért, mert eszembe jutott Kasszandra...
– Nem csak egy retket veszek neked, asszony. Megveszem az egész csokrot. Davus, nálad van a pénzes erszény. Add oda Dianának, hadd fizesse ki!
– Biztos ezt akarod, papa? – kérdezte Diana. – Ez rengeteg pénz!
– Hát persze hogy biztos! Fizesd ki a gazembert!
Az árus egészen megmámorosodott. Bethesda a melléhez szorította a retket, és úgy nézett rám, hogy a szívem is elolvadt. A következő pillanatban viszont árnyék suhant át az arcán, és hirtelenjében tudtam, hogy megint rosszul érzi magát. Megérintettem a karját.
– Hazamenjünk, asszony?
Abban a pillanatban nyugtalanság támadt a piac egy másik részén. Egy férfi felkiáltott. Egy asszony felsikoltott.
– Ez ő! Az őrült asszony!
Megfordultam. Kasszandra botorkált felém. Kék tunikája elszakadt a nyakánál, és lecsúszott az egyik vállán. Aranyszőke haja borzasan meredt az égnek. Arcán téboly tükröződött, szemében kimondhatatlan rémület honolt.
Széttárt karral rohant oda hozzám, és útközben majdnem megbotlott.
– Gordianus, segíts!
A karjaimba roskadt, és engem is magával rántott.
– Kasszandra! – nyögtem. Próbáltam suttogni. – Ha ez valami színjáték...
Megszorította a karomat, és felüvöltött. Vonaglott a teste.
Diana letérdelt mellém.
– Papa, mi történt vele?
– Nem tudom.
– Beleköltözött az isten – közölte Bethesda. – Ugyanaz az isten, aki a próféciákat küldi belőle, most szét akarja szakítani.
Jókora tömeg gyűlt körénk.
– Vissza, mindenki! – ordítottam rájuk.
Kasszandra megint belém markolt, ám egyre gyengült a szorítása. Szemhéja megrezzent, majd elernyedt.
– Mi a baj, Kasszandra? Mi történt? – suttogtam.
– Méreg – felelte. – Az a nő... megmérgezett!
– Ki? És mit adott neked?
Olyan közel került egymáshoz az arcunk, hogy éreztem erőtlen leheletét. Hatalmasnak látszott a szeme, és fekete pupillái annyira kitágultak, hogy kék írisze szinte teljesen eltűnt.
– Valamit... tett... az italba... – motyogta bágyadtan.
A következő pillanatban már halott volt.
Davusszal otthagytuk Clodiát a Tiberis partján, hogy tovább nézze a napfényben fürdő vizet, és merengjen az emlékein. Ugyanazt az utat jártuk be visszafelé, ami Clodia hortijára vezetett a gazdagok birtokai között, aztán visszasétáltunk a városba.
Davust felfrissítette az úszás, engem viszont letaglózott a hőség. Elmém és testem is elcsigázott lett. Mire felértünk a palatinusi kaptatón a házamig, már semmi mást nem akartam, csak pár nyugodt órát a kertem egyik árnyékos zugában.
Mostanra már mindnyájukkal beszéltem – az összes asszonnyal, akik eljöttek megnézni Kasszandra elhamvasztását –, leszámítva egyet.
Vajon Caesar felesége hajlandó lesz leereszkedni hozzám? Minél többször gondoltam erre, annál kevésbé tartottam valószínűnek. Calpurniát tanácsadók, szolgák és testőrök serege fogja közre, és óvja meg azoktól, akik a férje kegyeit keresik, illetve azoktól, akik a férje elpusztítására törekszenek. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy akár engem is ellenségnek tekinthetett azóta, hogy Massiliában hátat fordítottam Caesarnak és Metónak.
Abból, amennyit Calpurniáról megtudtam, arra következtettem, hogy nem az a fajta, aki bármikor is hirtelen szeszélyből, érzelmi felindulásból vagy buja kíváncsiságból cselekszik. Jó eszű, tapintatos és feltétlen tiszteletre méltó asszony volt – pontosan ezek a tulajdonságai bírták rá Caesart, hogy feleségül vegye. Közismertté vált a mondás, amely Caesar száját hagyta el, miután elvált az előző feleségétől, aki pletykálásra adott okot a viselkedésével: „Caesar feleségének minden gyanú fölött kell állnia.” Calpurnia állítólag a legjelentéktelenebb vétségeket sem követte el, ennélfogva semmiféle botrányhoz nem szolgáltatott alapot. Úgy véltem, egy ilyen típusú asszony soha nem engedné be a magamfajtát a belső köreibe, még egy hivatalos látogatás erejéig sem. Esetleg pletykálnának.
Ennek dacára végignézte, ahogy Kasszandra teste elég.
Ott ültem az összecsukható székemen az árnyékban, és egy oszlopnak döntöttem a hátam. Összeszűkült szemmel figyeltem, ahogy egy kis madárka virágról virágra repked. Behunytam a szemem, és hallgattam a szárnya zümmögését, miközben körbecikázott a kerten és átlibbent a fejem fölött. Elszundíthattam, mert a következő emlékem az, hogy Androcles belemarkol a karomba, és vadul rázza.
– Gazdám, gazdám! Egy ember van az ajtónál, téged keres, és egy nagy hordszék is van odakint, meg testőrök... rengeteg testőr... és...
– Tessék? Miről beszélsz?
– Jött hozzád valaki, gazdám.
Pislogtam, megköszörültem a torkomat, és ujjaimmal átfésültem a hajam. – Jól van, küldd be.
– Nem, azt mondja, hogy neked kell kimenned az ajtóhoz.
Megborzongtam. Egy nagy hordszék, egy testőrcsapat, és az önkényes követelődzés, hogy én menjek ki az ajtóhoz... ki lehet ez? Csak egy ember lehet ilyen merész és önhitt, gondoltam magamban: az a férfi, aki nemsokára az én házamat is birtokolni fogja, amikor majd vissza kell fizetnem a tartozásaimat, és nem lesz egy árva vasam sem. De miért pont ezen a napon dörömböl az ajtómon Volumnius, hogy zaklasson?
– Hol van Davus? – kérdeztem.
– Dianával, a szobájukban – felelte Androcles.
– Alszanak?
– Nem hinném. Az ajtó zárva van, de biztos vagyok benne, hogy nem alszanak.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy hangoskodnak! Csodálom, hogy nem hallatszik ki a kertbe. Davus úgy hörög és visít, mint egy leszúrt vaddisznó, Diana meg...
– Elég, Mopsus! Hagyd békén Davust, nincs szükség rá. Még Volumniusról sem hinném, hogy megveret egy római polgárt a saját házának küszöbén – jelentettem ki, de miközben felálltam, és kinyújtóztattam merev térdemet, én is kételkedtem.
Átmentem a kerten és az átriumon, sarkamban az izgatott Androclesszel. Az előtérben álló férfi nem úgy festett, mint egy adósságbehajtó, ahhoz túl öreg és törékeny volt. Úgy viselkedett, mint azok a magabiztos, kifinomult rabszolgák, akiket egy vagyonos és kényes ízlésű polgár személyi titkárnak választ. Fellélegezve könyveltem el magamban, hogy mégsem Volumnius látogatott meg. Hát akkor ki? Volt valami a rabszolga modorában, ami arra utalt, hogy nem férfi a gazdája, hanem nő. Egy fényűző hordszékben utazó matróna, temérdek testőrrel körülvéve...
Régi tapasztalatom, hogy az istenek bolondériája néhanapján úgy alakítja a világot, hogy pont a leglehetetlenebb dolog válik valósággá. Azonnal rájöttem, méghozzá teljes bizonyossággal, hogy kit képvisel a rabszolga.
– Megtisztelne azzal az úrnőd, hogy belép a házamba? – kérdeztem.
A rabszolga felvonta az egyik szemöldökét.
– Sajnos nem. Noha úrnőm szívesen megtisztelné házadat jelenlétével, ma oly sok kötelezettségének kell eleget tennie, hogy nincs rá ideje. De nagyon szeretne beszélni veled. Méltóztass követni, elvezetlek a rád váró hordszékhez. Úgy lenne a legjobb számunkra, ha egymagad jönnél.
– Persze. Androcles, ha Davus és Diana... előjönnek... mondd meg nekik, hogy elmentem itthonról Caesar feleségének társaságában. Majd visszatérek úgy...
Kérdőn a rabszolgára néztem.
– Nem hinném, hogy nagyon elhúzódna a megbeszélés – közölte az öreg. – Az úrnőmnek nincs túl sok ideje. Szabad?
Kinyújtotta széttárt tenyerét, mire rádöbbentem, hogy meg akar motozni. Bólintottam, és megengedtem, hogy végigfuttassa kezét a tunikámon. Mivel nem talált fegyvert nálam, elégedetten lépett hátra, és előreengedett.
Két egyforma hordszék várt az utcán, mindkettőt egyformán díszes, elefántcsont oszlopokból és aranyszálaktól fénylő, bíborcsíkkal szegélyezett fehér drapériából készült kupola fedte. Az első hordszék függönyét összezárták, hogy elrejtsék a benne utazót. Engem a mögötte várakozóba tereltek. Az idős rabszolga csatlakozott hozzám, behúzta a függönyt, és hátradőlt a felhalmozott párnákon.
A méltóságteljes gazdához illő egyenletes kecsességgel emelkedett meg a hordszék, majd finoman elindultunk.
– Hova megyünk? – kérdeztem.
A rabszolga elmosolyodott.
– Nagyon hamar kiderül.
Éreztem, ahogy a hordszék többször is éles kanyart vesz, de egyszer sem indult hegynek lefelé. Ez azt jelentette, hogy még mindig a Palatinuson voltunk, amikor megálltunk. Hallottam, ahogy egy nehéz, sarokvasakkal rögzített keresztpánt felemelkedik, majd egy kapu is kitárul. Egy kavicsos udvarra vittek be minket; tisztán hallatszott a kövek csikorgása a rabszolgák lába alatt. Rövidesen megálltunk. A kapu bezárult, a keresztpánt a helyére zuhant. A rabszolga mutatóujjával szétnyitotta a függönyt, és valami jelre várva kinézett. Végül elhúzta a drapériát, és intett, hogy hagyjam el a hordszéket.
Alighogy a lábam leért a kavicsos talajra, két testőr penderült mellém, akik végigkísértek a keskeny udvaron, majd egy rövid lépcsőn át egy kicsi, de elegánsan kialakított előtérbe. A fehér falakat kék és aranysávok szegélyezték. Venus apró bronzszobra villant ki az egyik csipkézett szélű falifülkéből. A padlót díszítő mozaikon is Venus köszönt vissza: meztelenül emelkedett ki a habokból. Eszembe jutott, hogy Caesar az egyik őseként tiszteli az istennőt. A katonái is Venushoz fohászkodtak csaták előtt.
Az őrök átvezettek egy átriumon, ahol aranyhalak úszkáltak a padlóba süllyesztett medencében. Elöl egy napfényben fürdő, oszlopsorral körülvett kert részlete kandikált ki, ám az őrök másfelé kanyarodtak, és egy rövid folyosón át kísértek be egy kisebb könyvtárszobába. A szemközti falat magas könyvszekrény takarta, tekercseknek kialakított rekeszek tömkelegével. Kétoldalt csatajeleneteket ábrázoló festmények fogadtak. Jobb kéz felé az ősi görögök rohamoztak Nagy Sándorral az élen, akit azonnal fel lehetett ismerni szoborszerű arcvonásairól és aranysörényéről. Bal kéz felől a perzsa sereg sorakozott fel Dareiosz királlyal. Őt győzte le Nagy Sándor, hogy a világ ura legyen.
A könyvszekrény előtt ott ült Calpurnia, aki a két drámai hatású csatajelenet ellenére is uralta a helyiséget. Figyelemre méltó jelenség volt, ha nem is kifejezetten szép. Szemlátomást ügyet sem vetett a legújabb divatra, a keleti és egyiptomi áramlatokra, mert ruhája, ékszerei és hajviselete olyan érzést keltett, mintha egy évszázadot léptünk volna vissza az időben. Az arckifejezése éppoly morózus volt, mint a ruházata; úgy festett, mintha egy szökött rabszolgát készülne ráncba szedni, így én is minden támadásra felkészültem. Ám mielőtt megszólalhattam volna, az asszony elmosolyodott, és ezzel bennem is oldotta némileg a feszültséget – vagy az óvatosságot? Észrevettem benne valami lehengerlő vonzerőt; olyasfélét, ami a férjére is jellemző volt. Vajon már lánykorában is ilyen volt, vagy Caesar mellett tett szert rá?
– Ülj le! – mondta.
Megfordultam. Valaki közben egy széket tett mögém. Az őrök közben csendben kioldalogtak a szobából, és megálltak az ajtón kívül.
Calpurnia megvárta, amíg leülök, aztán hallgatott egy darabig. Ez is Caesarra vallott: soha nem keltette azt a benyomást, hogy siet.
– Mi még nem találkoztunk, Gordianus, de a hírneved elért hozzám, és tudom, hogy a férjem nagy becsben tart. Hosszú és érdekfeszítő pályafutást tudhatsz magad mögött ebben a városban. Azt hittem, visszavonultál, de értesültem róla, hogy az utóbbi napokban ismét nagyon tevékeny vagy. Keresztbe-kasul járod Rómát jól megtermett vejeddel.
– Utánunk küldtél valakit?
A nyers modor váratlanul érte.
– Mondjuk inkább úgy, hogy nem tévesztelek szem elől. Egyenként kerested fel azokat az asszonyokat, akik elmentek Kasszandra temetésére. Én is ott voltam. Bizonyára láttad a hordszékemet. De engem nem látogattál meg.
– Szándékomban állt.
– Miért nem hozzám jöttél először?
Megköszörültem a torkomat.
– Azt hiszem, tiszteletből. A nagy Caesar felesége roppant elfoglalt asszony lehet, nincs ideje arra, hogy egy magamfajta szerény polgár kérdéseire válaszoljon. Legalábbis így gondoltam. Megkérdezhetem, hol vagyunk?
– Egy félreeső kis zsákutcában a Palatinuson. A pontos helyet nem kell ismerned. Ez a ház már évek óta a férjem birtokában van, de csak nagyon kevés kiválasztott tehette be ide a lábát. Még a legbizalmasabb tanácsadói közül sem mindenki tud a létezéséről. Úgy ítéltem meg, hogy ez a hely ideális a mi találkozásunkhoz, hiszen itt lakott Kasszandra is.
Összevontam a szemöldököm.
– Itt? Én azt hittem...
– Hogy abban a koszfészekben lakott a Suburában? Az csak álca volt, az általa eljátszott szerep része. Igazából itt tartotta a holmiját. Ide húzódott vissza, valahányszor úgy érezte, hogy veszélyben van, vagy megcsömörlött a koldus-szereptől, és egy kis fényűzésre vágyott. Feltételezem, téged is szívesen elhozott volna ide, Gordianus, de ez szóba sem jöhetett. Az ő szobája a kert túlsó felére nyílt. Ebben a helyiségben beszélgettünk. Én itt ültem, ő meg ott, ahol te ülsz, ugyanabban a székben.
– Találkoztál Kasszandrával?
– Rendszeresen utasításokkal láttam el. Minden értékes új ismeretet továbbítania kellett nekem, amit a legutolsó találkozásunk óta megszerzett.
Egy darabig rágódtam a szavain.
– Kasszandra a te kémed volt?
– A férjemé, hogy pontosak legyünk. Caesar alkalmazta őt, el is mondta neki pontosan, hogy mit vár tőle, mondhatni, ő képezte ki... kémnek, úgy értem. Igaz, hogy Kasszandra jó hírű színésznő volt, de a kémkedéshez sokkal egyedibb képességek szükségeltetnek. – Fürkészőn nézett rám. – A fogadat csikorgatod, Nyomozó?
– Mindig Caesar! – mondtam, és először Nagy Sándor, majd Dareiosz király arcába néztem fel.
Vajon melyikükre fog jobban hasonlítani, miután elhalálozott? Az istenek és mesemondók által oly hőn szeretett hódítóra, vagy a gőgös császárra, akinek kiejtette kezéből a világ feletti hatalmat? Caesar is felkavarta lépteivel a világot a végzete felé vezető úton. Az egész mindenség fölé tornyosult, és árnyéka nemcsak hadseregekre és királyokra vetült, hanem a hozzám tartozó dolgokra és emberekre is. Ezek szerint Kasszandrát is beterítette az árnyéka.
Calpurnia hidegen nézett rám.
– Úgy tudom, neheztelsz a férjemre, amiért magának igényelte a fiad hűségét és szeretetét...
– Meto már nem a fiam!
Az asszony bólintott.
– Mindenesetre Caesar nem haragszik rád, Gordianus. Mi több, azt reméli, hogy idővel megint a barátai között tudhat majd téged.
Caesar mindig így járt el: megpróbálta összeforrasztani a töréseket, visszaédesgetni az ellenségeit, és mindenkit a saját körébe akart vonni, még akkor is, ha később el kellett pusztítania őket.
– De az imént Kasszandráról beszéltünk – folytatta a ház úrnője. – Tudom, hogy nagyon megviselt a halála. Alighanem Caesar is azt szeretné, hogy fedjem fel előtted Kasszandra kilétét, és meséljem el, hogyan és miért került Rómába. Mit tudsz róla?
Azt, hogy gyönyörű volt, tragikus sorsú és elátkozott – gondoltam magamban. – Hogy beleszerettem, vagy legalábbis azt hittem, holott semmit sem tudtam róla.
– Azt, hogy Alexandriából származott. Ott némajátékokban szerepelt, és ismerte Cytherist. Tudom, hogy rohamoktól szenvedett, és időnként elvesztette az eszméletét... hacsak nem volt az is színjáték. Tudom, hogy birtokában volt a jövőbelátás képességének. Vagy azt is csak színlelte. Azt is tudom, hogy jósnőként szerzett hírnevét arra is felhasználta, hogy kegyetlen tréfát űzzön Antoniával, Cytheris kérésére. Feltételezem, hogy más nagy hatalmú római asszonyokat is megtréfált ily módon... de az is lehet, hogy zsarolta őket. Vagy kémkedett utánuk.
Calpurnia bólintott.
– Az igazság az, hogy a férjemnek sok ügynöke van, akik különböző értesüléseket szereznek neki. Gondolom, ez nem lep meg téged. Mindenféle ügynököt felbérelt, magasabb és alacsonyabb rendű embereket... árva utcagyerekektől kezdve fogadósokon keresztül centuriókig és szenátorokig. Soha nem lehet tudni, kinek a fülét ütheti meg valami lényeges hír. Ahhoz azonban, hogy értelmezni lehessen a sok benyomást, készség, türelem és tapasztalat kell. Tüzetesen meg kell vizsgálni a forrásokat, ki kell szűrni az ellenség által elszórt hazugságokat, választani kell két eltérő beszámoló között. Ezek a különféle ismeretek olyanok, akár egy mozaik darabjai; külön-külön semmit sem jelentenek, de egymás mellett, megfelelő szemszögből nézve, egységes képpé állnak össze.
Bonyolult tevékenység, annál is inkább, mert nagy része árnyékban zajlik. Így hívja az uram is: árnyékháború dúl közte és az ellenségei között. Azok a csaták, amikről mindenki tud, fényes nappal zajlanak kardokat és lándzsákat forgató katonák között. De vannak olyan ütközetek, amikre az árnyékban kerül sor, amiket senki sem lát, sőt nem is tudnak róla... de azokban a csatákban is meghalnak emberek. Azt hiszem, Kasszandrát lehetne afféle amazonnak is nevezni. Női harcos volt. Feltehetően ez az egyetlen módja annak, hogy egy nő harcoljon. Az árnyékháborúban való részvétel.
– Miért küzdött Caesar oldalán?
– Miért küzd érte a többi katonája? Fizetségért, természetesen. A megállapodás részeként szabad nő lett, és rendszeresen takaros kis összegek ütötték a markát. Én gyűjtöttem és őriztem a pénzét. Kasszandra veszélyes munkát végzett, de olyan fizetséget kapott érte, amiért örömmel vállalta. Gazdag nőként térhetett volna vissza Alexandriába... ha túléli.
– Hol talált rá Caesar?
– Nem sokkal azután, hogy Pompeiust kiüldözte Itáliából, Caesar hozzáfogott, hogy újraszervezze a szenátust itt, Rómában, és eldöntötte, hogy ki lesz a megbízottja a távollétében. Mint hamarosan kiderült, Marcus Antoniust választotta. Miután Pompeius távozott, egyik napról a másikra mindenki Caesar híve lett... de kiben bízhatott Caesar igazán? Honnan tudhatta volna, milyen összeesküvések készülnek ellene? Muszáj volt egy ügynökhálózatot felépítenie ahhoz, hogy megbízható értesüléseket szerezzen. Akkor már volt neki néhány beépített embere, de újabbakat kellett keresnie. Én világosítottam fel arról, hogy a legnehezebb dolga a tekintélyes római asszonyokkal lesz, azokkal a feleségekkel, anyákkal, lányokkal és nővérekkel, akiket a szövetségesek és az ellenségek otthon hagytak. Az ilyen asszonyok mindig sokkal többet tudnak, mint hinnénk, sőt olykor többet, mint ők maguk hinnék. Ismerik a hozzájuk tartozó férfiak titkos vágyait és leghőbb elkötelezettségeit. Egy hétköznapi szófordulat valamelyik levélben utalhat egy rejtekhelyre, egy titkos fegyverkészletre vagy egy eltemetett csupor aranyra is. De miféle ember lehetne alkalmas arra, hogy bebocsátást nyerjen ezeknek az asszonyoknak az otthonába, és értékes ismereteket szedjen ki belőlük?
Caesar találta ki, hogy egy színésznőt kellene felbérelnünk, aki eljátssza az őrült jósnőt. Én azt mondtam, hogy nem létezik ilyen hiszékeny római matróna, és nem létezik ilyen tehetséges színésznő. Mindkettőben tévedtem. Caesar egy ügynököt küldött Alexandriába, hogy megkeresse a megfelelő színésznőt. Miért pont Alexandriába? Mert az ottani némajátékosok híresek arról, hogy tökéletesen játsszák el a szerepeiket, és Alexandria elég messze van Rómától ahhoz, hogy az ottani színésznőket itt senki se ismerje. Az ügynök csak hónapok múltán tért vissza, de magával hozta Kasszandrát. Egy fedett hordszékben jöttek be a városba, és az ügynök észrevétlenül ebben a házban szállásolta el őt.
Pár nappal később Caesar visszatért Rómába, miután bebiztosította Hispániát és Massiliát. Amint akadt egy kis ideje a választások felügyelete során, idejött, hogy megismerkedjen Kasszandrával. Ebben a szobában találkoztak. Én is itt voltam. Azt mondta, érdekli a véleményem, de biztos vagyok benne, hogy meghozta a döntést, mielőtt egy szót szóltam volna.
– Bemutatót tartott Caesarnak, ahogy a színésznők szoktak, amikor felvételt kérnek egy csoportba?
– Hát így is mondhatjuk. Annyi bizonyos, hogy gyönyörű volt. Láttam, hogy nagy hatást gyakorol Caesarra. De ő nem a szépséget kereste benne. A lány kiválóan beszélt latinul, szinte észre sem lehetett venni, hogy idegen. Azt hiszem, az ilyet nevezik többnyelvűnek. Ennek ellenére idegesnek látszott. Ez persze érthető egy fiatal lánynál, aki első alkalommal találkozik Caesarral, de nekem voltak fenntartásaim. Végül is az volt a feladata, hogy hideg fejjel becsapja Róma legravaszabb asszonyait. Caesar elmagyarázta neki, hogy miért hívattuk. Úgy tűnt, nem is figyel, viszont egyre idegesebb lesz. Hirtelen összeesett, vonaglani kezdett a padlón, és habzott a szája. Az ügynök figyelmeztetett minket, hogy ájulásos rohamai vannak. Caesar azonnal a segítségére sietett. Talált a ruhájában egy bőrből készült harapórudat, a foga közé tette, aztán addig fogta szorosan, amíg a roham el nem múlt. Láttam, hogy megindította a lány szenvedése, főleg mivel Caesarnak is voltak ilyen rohamai, de egyre azon tanakodtam, vajon ez a betegség nem fosztja-e meg a józanságától, és nem hiúsítja-e meg a küldetését. Éppen meg akartam mondani ezt Caesarnak, amikor Kasszandra váratlanul felpattant, és felnevetett.
Színészkedett. Ez is az előadás része volt... az idegesség, a fészkelődés, a roham. Először nagyon dühös lettem. Caesar viszont jól szórakozott. Abban a percben megnyerte magának. Ha mindkettőnket meg tudott téveszteni, akkor másnál is sikerülni fog.
– Nem értem. Voltak valódi ájulásos rohamai is?
– Ó, igen, hogyne. Néhányat ebben a házban is végigszenvedett. De mímelni is megtanulta a rohamokat, méghozzá olyan meggyőzően, hogy senki sem tudta megállapítani a különbséget. Többek között ez a képessége... no meg az értelme, mivel soha nem találkoztam Kasszandránál értelmesebb nővel... győzte meg Caesart, aki végül alkalmazta.
Mielőtt görög földre ment, eligazítást tartott neki, méghozzá sokkal hosszabb ideig, mint ahogy más ügynökeivel szokott. Kasszandra megismerte az összes fontos római asszony nevét és családi hátterét, sőt minden olyat is megtudott Caesartól, amit a személyes szokásaikról kiderítettünk, beleértve a hóbortjaikat, babonáikat, álmaikat és félelmeiket. Szorgalmasan jegyzetelt viasztáblákra, de csak addig tartotta meg az írást, amíg a fejébe nem vésett minden részletet, aztán tisztára törölte a táblákat. Mindent a fejében őrzött.
Amikor Caesar már elégedett volt, Kasszandra elhagyta a házat, hogy első ízben felbukkanjon a városban. Ekkor még senki sem pletykált a Forumon keringő őrült nőről. Emlékszem, éppen egy vacsorán voltam vendégként, amikor először említették, és alig bírtam elnyomni egy mosolyt. Másnapra már mindenki tudott Rómában a titokzatos nőről, aki látja a jövőt, bár arról senkinek sem volt sejtelme, hogy ki ő, és honnan jött. Azt is híresztelték, hogy ha sokáig nézi a tüzet, akarattal is elő tudja csalni a próféciákat.
Egyszerű módszert használt. Várta, hogy valamelyik asszony meghívja magához, de olyan is előfordult, hogy szabályosan elrabolták. Különféle dolgokat ajánlottak neki... pénzt, ételt, szállást. Valahol egy mécses is előkerült. Kasszandra engedelmesen nézte a lángot, majd rohamot kapott, révületbe esett, és talányos, de nagyon is átlátszó próféciákat mondott az alapján, amit a vendéglátójáról megtudott. Kasszandra minden matrónának azt mondta, amit azok hallani akartak. Nincs ennél biztosabb módja annak, hogy közel férkőzzünk valakihez. Kasszandra társaságában megnyíltak, lecsupaszodtak az asszonyok. Védtelenek, rémültek, törtetők és dicsekvők lettek. Olyan dolgokat mondtak, amiket másnak biztosan nem mondtak volna el. Sokkal több asszony hívatta a házába, mint ahányan elmentek a temetésére. Minden második római szenátor felesége magához kérette.
Végiggondoltam, kikkel beszéltem az elmúlt napokban. Terentia, Tullia és Fabia, a Vesta-szűz gyanakvás nélkül elfogadták Kasszandra látomásait. Vajon mit árultak el akaratlanul is Kasszandra jelenlétében Ciceróról és Dolabelláról, nem is beszélve a Vesta-szüzek titkos belső világáról?
– Hát Fulvia? – kérdeztem. – Kasszandra részletesen lefestette Curio halálát Fulviának... a csatát a sivatagban, a lefejezést. Ez még azelőtt történt, hogy Rómában bárki is értesült volna Curio haláláról.
– Kivéve Caesart.
– Hogy érted ezt?
– Amikor a hírnök megérkezett Africából, egyenesen Caesarhoz ment, nem máshoz. Természetesen Caesar is nagyon elkeseredett. Curiót saját fiaként szerette. Nagy reményeket fűzött hozzá, ezért bízta rá az africai parancsnokságot is. De ahogy Caesar szokta mondani: az értesülés olyan, mint az arany. Bölcsen kell elkölteni. Titokban találkozott Kasszandrával ebben a szobában, és elmesélte neki a részleteket. Másnap reggel a Fulvia házában élő szövetségeseink közölték, hogy mely barátait készül Fulvia aznap meglátogatni, és meghatároztuk, hogy milyen útvonalon fog haladni. Kasszandra annak az útvonalnak egy pontján várakozott. Fulvia elhaladt mellette a hordszékével, Kasszandra pedig magas hangú suttogásba kezdett, éppen elég hangosan ahhoz, hogy Fulvia meghallja. Azt mondta...
Eszembe jutott, amit Fulvia mesélt nekem, és szó szerint visszaidéztem Calpurniának:
– Halott. Harc közben vesztette életét. Hősi halált halt.
A ház úrnője bólintott.
– Pontosan. Ezeket a szavakat Caesar adta a szájába. Fulvia persze megállt. Hazavitte magával Kasszandrát. Amikor a lány lefestette előtte Curio halálát, amit később a hivatalos beszámolók is megerősítettek, tényleg azt lehetett hinni, hogy az istenektől származnak a látomásai. Kasszandra így elnyerte Fulvia feltétlen bizalmát, s vele együtt az anyjáét, Semproniáét is.
– Közben Caesar megtartotta magának azt, amit Curio haláláról megtudott?
– Titoktartásra kötelezte a hírnököt, és két teljes napig senkinek sem mondta el, még Marcus Antoniusnak sem, sőt nekem sem. Az értesülés olyan, mint az arany. Határtalan fegyelemmel mindössze egyetlen aranyrögöt vetett oda Fulviának, de ezzel meg is vásárolta Fulvia hitét Kasszandrában.
– De Curio Caesar oldalán harcolt. Miért küldött kémet az özvegye házába?
– Miért ne? Meg akartuk tudni, milyen hangulat uralkodik a házban, és mire készül a két asszony titokban. Ne tévesszen meg a gyásza, Gordianus. Fulvia még mindig őrülten becsvágyó. Akárcsak Sempronia. Sokszor mondtam Caesarnak is: „Szemmel kell tartanunk azt a két nőt, főleg a lányt. Lehet, hogy most még Curio felesége, lehet, hogy Marcus Antonius az unokatestvérével él házasságban, de jól jegyezd meg, amit mondok: Fulvia szemet vetett Antoniusra, és ha ők ketten egyesítik erejüket... Vigyázz!”
Megráztam a fejem.
– Antonius viszont még mindig Antonia férje. Antonia pedig átlátott Kasszandra álcáján.
– Igen, Antonia esetében Kasszandra súlyosan elszámította magát. A saját elhatározásából ment Antonia házába, Caesar nem utasította erre.
– Nem egészen a saját elhatározásából ment oda. Cytheris vette rá, hogy keserítse el Antoniát egy komor jóslattal.
– Tudom. Kasszandra nekem is bevallotta ezt, amikor nyaggatni kezdtem. Elmondta, hogy még Alexandriából ismerte Cytherist, aki megfenyegette, hogy felfedi a valódi kilétét, ha nem tesz meg neki egy szívességet. Kasszandra azzal érvelt, hogy az Antoniának szóló próféciája semmit sem számít. Nem értettem egyet vele, és komolyan megbüntettem azért, hogy eljátszotta az Antoniával való bizalmas kapcsolat lehetőségét. Ostoba lépés volt Kasszandra részéről, de ez nem tartozott Caesar tervéhez. Akkor vettem észre az első jelét annak, hogy Kasszandra esetleg kicsúszik az irányításunk alól.
– Az első jelét?
– A veled való viszonya volt a másik. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Kasszandra kezdettől fogva tudta, hogy amíg Caesar alkalmazásában áll, egyetlen férfival sem szabad kapcsolatba kerülnie.
– Ezek szerint velem nem Caesar megbízásából került kapcsolatba?
Calpurnia ravaszkásan nézett rám.
– Attól tartottál, hogy másképpen van? Hogy Kasszandra számításból hálózott be téged, így akarva elnyerni a bizalmadat? Nem. Legalábbis nem Caesar ügynökeként. Szintén a saját kezdeményezése volt az is, hogy veled valamiféle kapcsolatot teremtsen.
– Akkor te honnét tudsz róla?
Az asszony elmosolyodott.
– Puszta vélekedés. Mi másért mutatnál ennyi érdeklődést Kasszandra iránt a halála után is, ha nem azért, mert a szeretője voltál?
Nem válaszoltam.
Calpurnia megvonta a vállát.
– Ki tudná megfejteni Venus rejtélyeit? Kasszandrának sikerült titokban tartania előttem a kettőtök románcát, és ez a magyarázat arra, hogy miért nem hozott téged ide soha, holott itt sokkal kényelmesebb lett volna, mint abban a suburai kalyibában. Te voltál az ő kis titka, ahogy ő is a tied. – Calpurnia elmerengve nézett rám. – Igaz, Kasszandrának már lehetett fogalma arról, hogy ki vagy, mert Caesar maradéktalanul alapos eligazításaiban te is szerepeltél. És persze ismerte a fiadat is... úgy értem, Metót. Néhány ilyen tanácskozás alkalmával ő is jelen volt. Az ifjúnak jó orra van az ilyesmihez... színészkedés, titkos kódok, szervezkedés a rózsa alatt.
– Kasszandra ismerte Metót? Soha nem mondta.
– Hogyan mondhatta volna el anélkül, hogy fény derüljön Caesarral való kapcsolatára? Ha beavat, téged is ugyanazoknak a veszélyeknek tesz ki, amikkel neki is számolnia kellett. Lehet, hogy te is osztoztál volna a sorsában.
– A sorsában. – Már a szónak olyan íze volt a számban, mint az ürömnek. – Tudod, hogy ki ölte meg? – kérdeztem, bár félig-meddig őrá gyanakodtam.
Olvasott az arckifejezésemből.
– Semmi közöm a halálához. Nem tudom, ki ölte meg, és miért. Bármelyik asszony lehetett azok közül, akik eljöttek a temetésére. Persze valaki más is tehette, de...
– Igen?
Felállt a székéből, odasétált Nagy Sándor képmásához, és áthatóan nézte, annak ellenére, hogy már ezerszer láthatta.
– Amikor Caesar eligazítást tartott Kasszandrának a különböző római matrónákkal kapcsolatban, ő maga javasolt neki bizonyos próféciákat, amelyekkel egy-egy asszony bizalmába lehetett férkőzni, amikkel el lehetett riasztani, amikkel rá lehetett venni, hogy beszéljen őszintén. Fulvia esetében is ez történt, mint említettem. Ám minden eshetőségre Caesar sem gondolhatott. Miután ő elhagyta Rómát, Kasszandrának a saját belátása szerint kellett rögtönöznie, valahányszor egy asszony felkereste. Csak a saját tehetségére támaszkodhatott, illetve arra, amit arról a nőről megtudott.
A körülmények folyton változtak. Kasszandrát minden új fejleményről értesítenünk kellett. Rám hárult ez a feladat, és ebben a házban tartottam neki az eligazításokat. Az egyik ilyen fejlemény a Marcus Caeliusszal és Milóval kapcsolatos eset volt. Még Caesar sem látta előre, hogy Caelius ellene fog fordulni, vagy hogy Milo vissza mer térni Itáliába... azt pedig végképp senki sem gondolta, hogy ők ketten összefognak! Trebonius és Isauricus... két kontár senkiházi! Azonnal véget kellett volna vetniük Caelius ámokfutásának, abban a pillanatban, amikor felállította a székét a Forumon, és elkezdte feltüzelni a csőcseléket. Most már lehetetlen megfékezni az eseményeket. – Metszőn nézett rám. – Tudtad, hogy Caelius és Milo mindketten a városban voltak, amikor Kasszandra meghalt?
Óvatosan fogalmaztam meg a választ.
– Hallottam a pletykát a Forumon kettőjükről. Mondták, hogy együtt lovagoltak ki a városból aznap reggel, dél felé.
– Igaz volt a pletyka. Az a nap volt az utolsó lehetőség arra, hogy elejét vegyük annak a felkelésnek, amit Caelius és Milo akar szítani délen. Kasszandrát akartam felhasználni erre a célra.
– Hogyan állíthatta volna meg őket Kasszandra?
– A képességeivel, természetesen.
– Miért hallgatott volna bármelyikük is Kasszandrára?
– Lehet, hogy Caelius nem vette volna komolyan, de a forrásaim szerint Milo megszívlelte volna a próféciáit. Úgy hallottam, hogy az utóbbi években egyre babonásabb. Mindenütt ómeneket és jelképeket keres. Ha Kasszandra meggyőzte volna Milót arról, hogy el kell állniuk ettől az őrült tervtől, talán Caelius sem fogott volna neki egyedül.
– De még ha Caelius és Milo titokban vissza is jöttek a városba, hogyan közelíthette volna meg őket Kasszandra?
– Az épület, ahol szobát bérelt, Caelius egyik erődítménye Rómában. Ezért is küldtem oda, hogy valamiképpen Caeliust is nyomon követhessem. Így kéznél lehetett volna, ha Caelius úgy dönt, hogy igénybe veszi a szolgálatait. Kasszandra is megközelíthette volna a két férfit a hozzájuk legközelebb álló asszonyokon, Faustán és Clodián keresztül.
Megcsóváltam a fejem.
– Lehet, hogy Fausta még Milo felesége, de szívből megveti őt. A halálát kívánja. Ő maga mondta nekem. Miért vesződne Milo azzal, hogy kapcsolatba lép a feleségével, amíg a városban van? Ami pedig Clodiát illeti, senkit sem gyűlöl jobban Caeliusnál... legfeljebb Milót. Habár Clodia és Caelius egykor szeretők voltak, elképzelni sem tudom, hogy Clodia szóba állt volna Caeliusszal a botrányos tárgyalás óta.
– Lehet, hogy ez ésszerűen hangzik, Gordianus, de tévedés. Az én forrásaim szerint Milo igenis kapcsolatba lépett Faustával, mialatt Rómában volt. Ami Clodiát illeti, ő rendszeresen fogadta Caeliust a palatinusi házában és a Tiberis menti hortijában az elmúlt hónapokban, azóta, hogy Caelius visszatért Hispániából Caesarral.
– Nem hiszem el!
– Akkor ne hidd el, Gordianus. Az én forrásaim nagyon megbízhatóak.
– Arra célzol, hogy Clodia és Caelius újrakezdték a viszonyukat, ennyi év, ennyi torzsalkodás után? Lehetetlen!
– Valóban? Én úgy látom, hogy egy Clodiához hasonló gyenge akaratú nőtől pont ezt lehetett várni. Ő az a fajta, aki hagyja, hogy a szeszélyek és érzelmek vezessék. Mi, rómaiak úgy hisszük, hogy egy férfinak uralkodnia kell a vágyain, máskülönben nem férfi. Egy nőnél viszont elnézzük ezt a hibát. Az őseink idejében persze másképpen volt. Akkoriban mindenki lenézte volna a Clodiához hasonló asszonyokat, akik nem tudnak parancsolni a bujaságuknak. Manapság viszont bámulatosnak nevezik, és a hozzá hasonlóan gyenge férfiak még verseket is írnak hozzá.
Undor ült ki Calpurnia arcára. Eszembe jutott, hogy róla valószínűleg senkinek sem jutna eszébe verset írni.
– Ami Caeliust illeti – folytatta –, az ő Clodia iránti vonzalma talán soha nem csitult, annak ellenére, hogy összevesztek, és megpróbálta tönkretenni. De az is meglehet, hogy merő gyakorlatiasságból úgy döntött, hasznát veszi még az asszonynak a csőcselék megnyeréséért és a hatalom megszerzéséért vívott harcában. Ki tudja, mi vezérel egy ilyen alakot? Olyan, akár a higany.
Megráztam a fejem, mert nehezemre esett értelmet találni a szavaiban.
– Ha Kasszandra a te kérésedre megpróbálta lebeszélni Caeliust és Milót a fegyveres felkelés megszervezéséről, akkor a jelek szerint nem járt sikerrel.
– Fogalmam sincs, mi történt. Amikor utoljára beszéltem Kasszandrával, napokkal a halála előtt, azt mondta, hogy Clodiával és Faustával is sikerült megismerkednie. Faustától azt tudta meg, hogy Milo már értesült a jósnő képességeiről, bár az nem derült ki a szavaiból, hogy a férje a városban tartózkodott-e, vagy sem, és szándékában áll útmutatást kérni tőle. Mint már mondtam, Kasszandra egy olyan házban lakott, melyről tudom, hogy Caelius egyik búvóhelye. Mondtam neki, hogy maradjon ott, hogy Caelius és Milo megtalálhassák, ha szükségük lenne rá. Ha ez megtörténne, vessen be mindent, hogy visszafogja őket. „Zökkentsd ki őket, tartsd őket a városban, és azonnal küldd ide Rupát! – mondtam neki. – Ha mindenképpen jósolnod kell nekik, akkor sugalld azt, hogy a felkelésük kudarcra van ítélve, és az egyetlen megoldás az, ha most feladják magukat, és Caesar határtalan kegyére bízzák a sorsukat.” Akkor láttam Kasszandrát utoljára. Pár nappal később hallottam, hogy Caelius és Milo már tovább is mentek, Kasszandra pedig meghalt. Amennyire össze tudtam állítani a fejemben az eseményeket, valószínűsítettem, hogy egy-két órával a városból való távozásuk után halt meg.
– És Rupa?
– Ő is itt volt Kasszandrával az utolsó beszélgetés idején. Onnantól fogva nem láttam többé. Azt sem tudom, hogy életben van-e még.
– De feltételezed, hogy van összefüggés Caelius és Milo összeesküvése, illetve Kasszandra halála között.
– Igen, ez nagyon valószínű. Ám hogy pontosan milyen kapcsolat lehetett, arról elképzelésem sincs. Jelenleg minden figyelmemet a Caelius- és Milo-féle felkelésre összpontosítom, és azon vagyok, hogy legközelebb már csak a fejük térjen vissza Rómába, karóra húzva. Kasszandra meghalt. Már nem látom hasznát. Nincs időm azzal foglalkozni, hogy ki ölte meg, és miért. Ezt meghagyom neked. Úgy tudom, neked jó szimatod van az ilyesmihez. Ha sikerül kiszagolnod az igazságot, gyere ide, és mondd el nekem is. Ha Caesar szolgálatában vesztette életét, a gyilkosának Caesar ítéletével kell szembenéznie.
Éjszaka Bethesda magánkívül volt a láztól.
Reszketett a gyapjútakarója alatt, és közben összefüggéstelenül motyogott. Diana fűzfakéregből és egy enyhe altatóból főzött neki gyógyszert, ami némileg segített rajta. A láza csillapodott, és mély álomba merült. Mellette maradtam, fogtam a kezét, törölgettem a homlokát, és alig hunytam le a szemem.
Betegsége korábban soha nem járt lázzal. Attól tartottam, hogy ezzel egy új szakasz köszönt be. Butának és tehetetlennek éreztem magam.
Aznap Diana is megbetegedett. A kert egyik sarkában találtam rá, ahol térdelve hányta ki a reggelit. Később azt mondta, hogy tökéletesen jól érzi magát, de nekem a hideg futkosott a hátamon, mert azt gyanítottam, hogy a rosszulléte kapcsolatban van az anyja állapotával. Mi lesz, ha mindketten ugyanannak a titokzatos betegségnek esnek áldozatul? Nem maradt pénzem felcserekre. Különben is haszontalannak bizonyultak.
Mi lesz a házammal, ha Bethesda és Diana is ágynak esik? Mi lesz, ha Volumnius úgy dönt, hogy behajtja a tartozásaimat? Az első részletre napokon belül sort kellene keríteni.
Visszazuhantam a gyászos kedélyállapotba, és ki sem dugtam az orrom a házból.
*
Teltek-múltak a napok. Azután a rémisztő éjjel után egyre csillapodott Bethesda láza, míg végül meg is szűnt. Diana sem látszott betegnek, de furcsán viselkedett, mintha titkolna valamit előlem.
Folytathattam volna a nyomozásomat Kasszandra halálának ügyében, de valamiért hiányzott belőlem az elszántság. Magát Rómát is egyfajta révült bénultság kerítette hatalmába; mindenki Hellászból várta a híreket Caesarról és Pompeiusról, illetve délről, Caeliusról és Milóról. Úgy éreztem, valami elkerülhetetlen katasztrófa lebeg a város fölött, a házam fölött, a lelkem fölött. Homályba borított minden pillanatot, megmérgezett minden lélegzetvételt.
De nem csak ezért hagytam félbe Kasszandra gyilkosának keresését. Azzal, hogy elárult mindent, amit tudott, azzal, hogy megbízott az igazság kiderítésével, és azzal, hogy igazságos ítéletet ígért Caesar szájából, Calpurnia sikeresen beépített kémeinek hálózatába. Annak idején szándékosan vágtam el minden Caesarhoz fűződő kötelékemet, még Metót is kitagadtam. Mégis, ha végére akartam járni a titokzatos ügynek, elkerülhetetlen volt, hogy magam is Caesar ügynökévé váljak.
*
Hieronümosz hozta a hírt.
Egyik reggel, amikor a kertben borongtam magamban, kirohant hozzám, csillogó szemmel, zihálva. Azonnal tudtam, hogy valami szörnyűség történt... legalábbis valaki számára szörnyűség, még ha Hieronümosznak nem is az. Ő rendszerint izgalmasnak találta a kínzást, a gyilkosságot és mások szenvedését.
– Vége van! – jelentette be.
– Minek?
– Halottak. Mindketten meghaltak, az összes követőjükkel együtt.
Egy pillanatra azt hittem, Caesarról és Pompeiusról beszél, és megpróbáltam elképzelni azt a mérhetetlen összeomlást, ami mindkettőjüket és mindkettőjük hadseregét lesöpörhette a föld színéről. Maga Jupiter sújtott le a villámaival? Neptunus árasztotta el vízzel a hegyeket? Hádész torka nyílt meg a lábuk alatt? Éreztem, hogy szívemnek az a pontja, ahol korábban a Meto iránti szeretetem honolt, hirtelen teljesen kihűl.
Aztán rájöttem, miről beszél.
– Hol? – kérdeztem. – Hogyan?
– Sokan összevissza beszélnek, de a Forum megbízható forrásai szerint...
Davus is kirontott a kertbe.
– Milo és Caelius halott! – rikoltotta. – Mindketten meghaltak! Hatalmas tömeg gyűlt össze a Forumon. Egyesek ünnepelnek, mások zokognak és a hajukat tépik. Azt mondják, vége az egésznek. A felkelést leverték, még mielőtt kitört volna.
Hieronümosz savanyú arccal nézett Davusra.
– Éppen azt akartam elmondani... hogyan történt. Milo és Caelius délnek indultak Rómából, aztán különváltak. Milo városról városra járt, és azt hirdette, hogy Pompeius megbízásából cselekszik. Mindenféle eszement ígéreteket tett, és megpróbálta a saját oldalára állítani a városvezetőket. De semmit sem sikerült elérnie. Ezért arra használta fel a gladiátorait, hogy segítsenek felszabadítani a földműves rabszolgákat, azokat, akik korbácsütésre dolgoznak, és olyan karámban élnek, mint az állatok... szóval a legsanyarúbb sorsúakat. Milo söpredék bandája tombolni kezdett, kifosztotta a templomokat, a szentélyeket és a tanyaházakat. Háborús kincsesládát állítottak össze, ahogy Milo fogalmazott. Rengeteg rabszolgát összegyűjthetett, több százat, sőt talán több ezret is, mert még egy Compsa nevű várost is megostromoltatott velük, pedig ott egy egész légiónyi helyőrség állomásozott. Akkor fordult a kocka, amikor egy töltésről egy kővel eltalálták Milót. Egyenesen a homlokát célozták meg, és a kő bezúzta a koponyáját. Azonnal meghalt. A vezér nélkül maradt rabszolgák kétségbeestek, és elmenekültek.
– És Caelius?
– Caelius először a neapolisi gladiátorokat kísérelte meg zendülésre bírni. Csakhogy a város magiszterei megneszelték, mire készül, és láncra verték a főkolompos gladiátorokat, mielőtt feltüzelhették volna a többieket. A magiszterek Caeliust is megpróbálták letartóztatni, de ő kicsúszott a markukból. Már megelőzte a hír, hogy törvényen kívülivé vált, ezért egyetlen város sem nyitotta meg kapuit előtte. Ekkor Compsa felé indult, hogy csatlakozzon Milóhoz, és az onnan menekülő rabszolgáktól értesült Milo haláláról. Caelius megpróbálta felbujtani a rabszolgákat, de ők nem hallgattak rá, hanem elszaladtak a szélrózsa minden irányába. Hogy is mondta a félkarú Canininus? „A sok-sok évnyi korbáccsal való fenyítés és birkákkal való közösülés érzéketlenné tette őket Caelius retorikájára.” Caelius még délebbre indult, gyakorlatilag egyedül. Úgy hírlik, csupán egy maroknyi támogatója maradt mellette, öt vagy hat ember. Meg sem álltak a tengerpartig. Van egy Thurii nevű város Itália lábfejének felső részén. Ott kapták el Caeliust.
Szegény Caelius! – gondoltam magamban. – Hiú, becsvágyó, nyughatatlan, higanytermészetű Caelius! Miután Milo meghalt, az összes város bezárta előtte kapuit, serege sem maradt, még földműves rabszolgák sem maradtak mellette, így tudnia kellett, hogy vége, halálra van ítélve. Thurii volt az út vége, a világ vége, az ifjú szónok üstököshöz hasonló pályájának végső állomása – az ifjú szónoké, aki egykor Cicero sziporkázó pártfogoltja volt, emellett Milo elszánt védelmezője, Caesar bátor tisztje, Clodia hűtlen szeretője, és Róma háborgó, nincstelen tömegeinek utolsó reménysugara.
– Mi történt vele? – kérdeztem.
– Hát, ahogy én hallottam...
Hieronümosz lehalkította a hangját. Szemében izgatottság villogott, mert egészen fellelkesítette a lehetőség, hogy egy szűz fülnek mondhatja el a részleteket. Davus azonban kevésbé bírta visszafogni a nyelvét, és közbevágott.
– Lemészárolták! Amikor odaért Thuriiba, egyenesen belovagolt a város nyitott kapuján... Oda még nem jutott el a hír, hogy óvakodni kell Caeliustól. A piacon átvágva azonnal a főtérre ment, majd fel a városi szenátus házának lépcsőjén. Összeütötte a tenyerét, és odakiáltott egy csapat katonának, hogy hívják a társaikat, mert beszédet kíván intézni hozzájuk. Kisebb tömeg gyűlt össze. Caelius belefogott a szónoklatba. Állítólag túl hangos volt Thurii aprócska forumához képest, ezért nemcsak a városban, hanem a városfalakon kívül is hallani lehetett a hangját, sőt a halászhajókon is. Tovább gyűltek köré a városlakók és a katonák, míg végül zsúfolásig megtelt a tér.
Feltehetőleg a Thuriiban állomásozó katonák zöme hispán volt, meg néhány gall Caesar lovasságából. Caelius azzal próbálta feltüzelni őket, hogy emlékeztetett rá, milyen irtózatos pusztítást vitt véghez Caesar a szülőföldjükön. A katonák azonban nem kértek ebből a beszédből. Nem voltak hajlandók Caesar pocskondiázását hallgatni. Fütyültek, sziszegtek, trappoltak a lábukkal, de Caelius egyre hangosabban folytatta. Azt mondta nekik, hogy Caesar elárulta Róma népét, és csak idő kérdése, mikor árulja el őket is. Erre a katonák kövekkel kezdték hajigálni Caeliust, aki hajthatatlanul szónokolt tovább, mit sem törődve az arcán folyó vérrel. Végül megrohamozták a lépcsőt. A végtagjainál fogva tépték szét Caeliust. Ráüvöltött a katonákra, bolondnak és csatlósoknak nevezte őket. Csak akkor hallgatott el, amikor a földre lökték, és a torkára ugorva összezúzták a légcsövét.
Milo koponyáját betörték, Caeliust széttépték. Mi lett a fejükkel, amit Calpurnia annyira szeretett volna megkapni? Csak az bizonyította volna számára egyértelműen, hogy véget ért a fenyegetés, ha a saját kezében tarthatja a fejüket, csak ezután merte volna megírni Caesarnak a jó hírt, úgy, hogy ne tartson közben a kémei tévedésétől. Persze az is valószínű, hogy római matrónához nem illő módon szeretett volna dagonyázni a kárörömben a fejek láttán.
– ...keresztre feszítették – mondta Davus, visszazökkentve engem a jelenbe.
– Mi?
– A neapolisi gladiátorokat és a Milo oldalán harcoló földműves rabszolgákat. Keresztre feszítették. A gladiátorok már amúgy is fogságban voltak. Ami a földműveseket illeti, a compsai helyőrség vadászta le őket. Néhányan harc közben vesztették életüket, ám a többséget begyűjtötték, és keresztre feszítették az utak mentén. Azt mondják, azóta nem feszítettek meg ennyi gladiátort egyszerre, hogy Crassus leverte a Spartacus-féle felkelést, és megfeszített rabszolgákkal szegélyezte az egész Via Appiát.
Csend borult a kertre. Hieronümosz érzékelte a szünetet, és gúnyos arckifejezéssel beszélni kezdett, ám én felemeltem a kezem, és megállítottam.
– Eleget hallottam – közöltem. – Most szeretnék egyedül maradni egy időre. Davus, menj Dianához. Azt hiszem, az anyjával van. Hieronümosz, nemrég valami zajt hallottam a konyhából. Valószínűleg Androcles és Mopsus keze van a dologban. Megnéznéd, ha megkérlek?
Két különböző irányban hagyták el a kertet, és én ott maradtam a gondolataimmal.
Magam is meglepődtem, milyen mélyen lesújtottak a hírek. Pedig Milo egy forrófejű vadállat volt, és soha nem barátkoztam vele. Caelius vagy őrült képzelgő volt, vagy egy csökönyös opportunista... de már nem számított. Együtt próbáltak rávenni, hogy álljak melléjük. Miután visszautasítottam, életben hagytak – de mint kiderült, csak azért, mert Kasszandra valahogy erre kényszerítette őket. Miféle kapcsolat lehetett közöttük? Most, hogy már mindhárman meghaltak, visszamenőleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ilyen tébolyult összeesküvés ötlete egyáltalán megszülethetett.
Kasszandrát meggyilkolták. De miért? És ki tette?
Ekkor eszembe jutott valami. Hogyhogy nem gondoltam rá korábban? Annyira nyilvánvaló volt, mégis úgy csűrtem-csavartam a dolgokat, hogy fel sem ötlött bennem. A megvilágosodás olyan erővel érkezett, hogy szinte kézzelfoghatónak éreztem, mintha egy rugó pattant volna ki hirtelen a fejemből. Fel is kiálthattam, mert Davus ismét kiszaladt a kertbe, és nyomában Hieronümosz is ott loholt a két fiúval.
– Apósom! – kiáltott fel Davus. – De hiszen te sírsz!
– Nem hittem volna, hogy ennyire mélyen érintik a hírek – suttogta a massiliai.
Androcles és Mopsus megdöbbenve néztek rám. Még soha nem láttak ennyire összetörtnek, talán Kasszandra temetésén sem.
– Hozzátok a tógámat – szóltam rájuk. – Hivatalos látogatást kell tennem.
– Hova mész, apósom? Én is felveszem a tógámat...
– Nem, Davus, egyedül megyek.
– Pont egy ilyen napon? – akadékoskodott Davus. – Fogalmad sincs, mi folyik a Forumon!
– Az ifjúnak igaza van – helyeselt Hieronümosz. – Nem biztonságos az utcán járni. Ha Caelius hívei zendülésbe kezdenek, és Isauricus szól a saját haramiáinak, hogy tegyenek rendet...
– Egyedül megyek – jelentettem ki. – Csak a közelben van dolgom.
*
Nem tudtam elképzelni, hogy a hortiján legyen, akkor, amikor a városban a bizonytalanság és az erőszak légköre uralkodik. Biztos voltam benne, hogy bezárkózott biztonságos palatinusi otthonába, mindössze egy rövid sétányira az én házamtól. Inkább a kisebb utcákat választottam, és alig találkoztam valakivel. Időnként visszhangok ütötték meg a fülemet a Forum felől – ujjongás, amennyire meg tudtam állapítani. Isauricus valószínűleg minden eltökélt hívét odacsődítette, hogy megünnepelje a délről érkezett híreket.
Az asszony háza egy csendes sétány végén állt. Az utóbbi években az volt a divat a gazdag és nagy hatalmú körökben, hogy masszív, hivalkodó házakat építtettek, melyek gátlástalanul hirdették tulajdonosaik státusát. Az ő otthona azonban a régi patríciushagyományokat követve semmitmondó falfelülettel nézett az utcára. Az ablaktalan homlokzatot tompa sárga színre festették, a bejárat lépcsőit vörös és fekete csempékkel rakták ki. Észrevettem, hogy a falra már ráférne egy utánfestés, és egyik-másik csempe is elrepedt vagy kiesett. A rusztikus tölgyfa ajtó mellett két magas ciprusfa állt őrt. Azokat sem gondozták; halott, barna levelektől rozsdult meg pókhálós lombjuk. Azt a két fát a saját házam hátsó teraszáról is láttam. Nem tudtam úgy rájuk nézni, hogy ne Clodia jusson az eszembe.
Arra számítottam, hogy egy csinos rabszolgafiú vagy -lány fog ajtót nyitni, mivel Clodia mindig szép dolgokkal és emberekkel vette körül magát, de ezúttal egy idős szolga üdvözölt. Pár percre eltűnt, hogy bejelentsen, aztán visszajött, és bevezetett a házba. Clodia háza egykor Róma egyik legfényűzőbben berendezett otthona volt, de most üresen találtam a szobortalapzatokat, a festmények helyét a falon, valamint a szőnyegektől megfosztott hideg padlóburkoló köveket. Mint oly sok római, akinek magas pozíciója megrendíthetetlennek tűnt, Clodia is nagyot zuhant a világ szemében ezekben a nehéz időkben.
A kertjében fogadott, a halastó mellett felállított heverőn. Ételdarabokat dobált a vízbe, és figyelte, ahogy a halak felszökkennek, napfénytől csillámló nedves pikkelyeikkel. Évekkel korábban magam is hivatalos voltam híres-hírhedt rendezvényeinek egyikére. Catullus a szenvedélyről és a bánatról szavalt, miközben párok szeretkeztek az árnyékban. Most minden csendes volt és üres, csak Clodia és a halai moccantak.
Felnézett a tóról. A felszínről visszaverődő napfény hízelgő színben tüntette fel az arcát; egy pillanatra úgy láttam őt, ahogy évekkel azelőtt először megpillantottam, szépsége virágzásának legvégén.
– Máris újabb látogatás? – kérdezte. – Évekre megfeledkezel rólam, aztán megjelensz a hortimon, és most a házamba is bekopogsz? Nem félsz, hogy elkényeztetsz ennyi figyelmességgel, Gordianus?
Színtelenül kérdezte ezt, mintha szokása lenne; a hangja dallamosan csengett ugyan, ám hiányzott a tekintetéből a szikra.
– Hallottad a híreket? – kérdeztem vissza.
– Hát persze. Róma ismét megmenekült, és minden jó rómainak azonnal a Forumra kell mennie, hogy azt kiáltsa: „Ave!” A szenátus hamarosan jóváhagy egy határozatot, melyben gratulál a consulnak. A consul egy kiáltványban gratulálni fog a szenátusnak. A compsai helyőrség parancsnokát előléptetik. A thurii katonák...
Hirtelen elhallgatott. Lenézett a halakra, akik összeverődtek, és éhesen bámultak vissza rá.
– Hónapok óta találkozgattál Marcus Caeliusszal – közöltem. – Azóta, hogy Caesarral hazatért Hispániából. Tavasszal és nyáron, mindaz idő alatt, amíg a Forumon hőzöngött, titokban idejárt hozzád.
– Honnan tudod te ezt, Gordianus?
– Calpurnia mondta. Neki mindenhol vannak kémei.
– Azt hiszi, hogy Caelius szövetségese voltam?
– És nem?
Clodia arca megfeszült. A hízelgő pillanat tovaszállt, és immár pontosan annyi idősnek nézett ki, amennyi volt.
– Az olyan emberek számára, mint Calpurnia, a világ rendkívül egyszerű helynek tűnik. Mások támogatják őket, vagy nem, szövetségesek vagy ellenségek, megbízhatóak, vagy nem. Úgy gondolkodik, mint egy férfi. Lehet, hogy nem is nő.
– Érdekes – vágtam rá.
– Mi?
– Calpurnia éppoly lekezelően beszél rólad, mint te róla, de ellentétes szemszögből. Azt mondja, téged csak a szeszélyeid és az érzelmeid irányítanak. Azt állítja, gyenge vagy, és nincs önfegyelmed.
Clodia örömtelenül felkacagott.
– Meglátjuk, meddig tudja ébren tartani a férje érdeklődését egy olyan nő, mint Calpurnia, miután Caesar a világ ura lesz. Ha az lesz. El tudod képzelni, hogy egy ilyen farakással szerelmeskedsz?
– Eltértél a tárgytól. Szövetségese voltál Caeliusnak?
– Szövetségese? Nem. A szeretője... – Elcsuklott a hangja. Behunyta a szemét. – Az igen.
Megráztam a fejem.
– Nem hiszek neked. Egykoron szeretők voltatok, de az évekkel ezelőtt volt. Te bíróság elé állíttattad gyilkosság vádjával. Mindent elkövettél, hogy tönkretedd, még Rómából is kiűzted. Cserébe ő megalázott a bíróság előtt. A fivéred halála után ráadásul Milo pártjára állt. Ezek után nem állíthatod, hogy...
– Honnan tudod, mire vagyok képes, Gordianus?
Váratlan, jéghideg harag gyűlt össze a mellkasomban.
– Attól tartok, pontosan tudom, mire vagy képes.
– Mire célzol ezzel?
– Nem hiszem el, hogy újra beleszerettél Caeliusba. Akkor tényleg olyan léha és ostoba lennél, amilyennek Calpurnia lefestett. Én viszont tudom, hogy nem vagy bolond. Te egy kemény, ravasz és végtelenül számító asszony vagy. Szerintem amikor Caelius visszatért Hispániából Caesarral, jobban gyűlölted, mint valaha. A férfi, akit leginkább megvetettél mind közül, élt és virult, ott tündökölt Caesar oldalán, jutalomként magiszteri címet kapott, és még mindig fontos szerepet töltött be a nagy játékban, akárhogy is próbáltad elpusztítani... Közben te a feledés homályába vesztél, vagyonod szertehullott, hírneved nevetség tárgyává vált, és imádott fivéred is itthagyott. Mindvégig a bosszú hajtotta a gondolataidat. Mi más is maradhatna neked, miután mindent elvesztettél, ami egykor örömöt okozott neked, többek között a szépségedet is?
Fásultan nézett rám.
– Nincs szükség erre a kegyetlenkedésre, Gordianus.
– Engem nevezel kegyetlennek, amikor te voltál az, aki másodszor is megfontoltan csapdába csaltad Marcus Caeliust? Az elejétől fogva meg akartad semmisíteni. Azt mondtam, hogy elvesztetted a szépségedet, és ez igaz is. De Caelius akkor is ismert, amikor még nagyon szép voltál. Egyszer elbűvölted, és ezt soha nem felejtette el. Emlékezett rá, milyen voltál régen, ahogy én is emlékszem. Megkerested, és másodszor is elcsábítottad. Sikerült elérned, hogy újra beléd habarodjon. Ismét megbízott benned. És aztán? Hogy ültetted el az elégedetlenséget a szívében? Gondolom, körmönfontan, egy-egy megfelelően elejtett szóval. Utalgattál néha Caesarra... először csak finoman, aztán egyre csípősebben. Emlékeztetted Caeliust a római csőcselék erejére, és arra a tényre, hogy a fivéred óta senkinek sem sikerült igába hajtani ezt a roppant hatalmat. Hallom, amint azt mondod neki: „Caesar nem tudja, milyen értékes vagy, Marcus. Elfecsérli a tehetségedet! Miért jutalmazza bőkezűbben az olyan középszerű alakokat, mint Trebonius? Mert irigy rád, azért! Mert titokban fél tőled! Bárcsak élne még az én drága bátyám! Milyen ügyesen az előnyére fordítaná ezt a helyzetet! Az emberek nyomorognak, elvesztették hitüket Caesarban, megvetik őt... egy olyan vezetőre van szükségük, aki mederbe tereli az indulataikat, aki bámulatos szónok, és aki nem fél az ölebektől, akikre Caesar a várost bízta. Egy ilyen férfi könnyen Róma urává válhatna!”
Clodia villogó szemmel nézett rám, de nem mondott semmit.
– Folytassam? Jól van. Bátorítottad, hogy egyre vadabb és vadabb ígéreteket tegyen a tömegnek, hogy gyötörje a többi magisztert, hogy sértegesse a szenátust, és végül Caesar-ellenes zendülésre szítson. Amikor aztán túl messzire ment, és Isauricus megpróbálta letartóztatni, te végre összedörzsölhetted a tenyered! De Caeliusnak sikerült elmenekülnie. Elbujdosott. Aztán összeszűrte a levet Milóval, akit a fivéred meggyilkolása miatt ítéltek el, és te bizonyára felháborodtál. Tovább tervezgetted Caelius pusztulását. Feltételezem, még mindig kapcsolatban álltál vele, még mindig egyengetted az útját a végzete felé. Talán noszogattad is, mondván, hogy az istenek az ő pártján állnak? Talán a férfiasságát is rágalmaztad? Azt mondtad neki, hogy csak a gyáva férgek állnak meg félúton? És amikor Milo, a babonás, mindenhol ómeneket látó Milo, egy jósnőt keresett, hogy belepillantson a jövőbe, akkor mit tettél, Clodia?
Vártam, hogy válaszoljon, mert az ő szájából akartam hallani az igazságot, de továbbra is némán, űzött arckifejezéssel meredt rám.
– Kasszandra Calpurnia kéme volt – közöltem. – Tudtad?
A homlokát ráncolta, és végre megszólalt.
– Nem. De nem vagyok meglepve.
– Milo akarta hallani Kasszandra próféciáit. Ezt tudtad?
– Igen.
– Szóval még azután is kapcsolatban álltál Caeliusszal, hogy elrejtőzött?
– Igen. Miután megszökött Isauricus elől, eljött ide néhányszor, mindig álruhában. Álszakállt viselt! – Mosoly bujkált a szája szegletében, akárhogy küzdött ellene. – Imádta az ilyesmit... álruhában járkálni. Örült volt, javíthatatlan őrült, attól a naptól fogva, hogy megismertem. Az ember azt hihette volna, hogy csak valami kamaszos csínytevésen töri a fejét, nem az állam összetiprásán. Bevallotta, hogy kapcsolatban áll Milóval, és Milo kész rá, hogy egyesítse haderejét az övével. „Tudom, mennyire gyűlölöd – mondta. – De nincs más megoldás. Együtt sikerülni fog!” Nem maradt sok választásom. Milo hallott egy nőről, akiről csak annyit tudott: „a félőrült jósnő, akit Kasszandrának hívnak”... Fausta hívta fel rá a figyelmét. Feltett szándéka volt meghallgatni, mit lát a jövőjében Kasszandra. Sőt, idővel rögeszméjévé vált, hogy csakis Kasszandra adhat neki útbaigazítást. Nem lehetett ettől eltántorítani. Azt mondta, egy tapodtat sem mozdul, amíg Kasszandra ajkáról nem hallja, hogy az erőfeszítéseik sikerrel fognak járni.
Megcsóváltam a fejem.
– Csakhogy Calpurnia megtiltotta Kasszandrának, hogy ilyet mondjon – jegyeztem meg. – Kizárólag balsorsot jósolhatott a felkelésre nézve. Az volt a feladata, hogy elérje: Milo és Caelius térden csúszva könyörögjenek Caesar kegyelméért. Abból ítélve, amit te mondtál nekem az imént, ha Kasszandrának sikerül Calpurnia utasításait végrehajtania, akkor Milo nem indult volna délnek aznap Caeliusszal. Valakinek meg kellett akadályoznia, hogy ilyen próféciákat mondjon, olyasvalakinek, aki akarta ezt a zendülést, holott tudta, hogy ez Milo és Caelius pusztulásával jár. Neked pedig ez volt a legfontosabb, nem igaz, Clodia? – Megint megráztam a fejem. – Megértem, hogy mindkét férfit szívedből gyűlölted. Nem kétlem, hogy megalázva, sőt holtan akartad őket látni, sárba akartad tiporni az emléküket, és azt akartad, hogy a fejük trófeaként érkezzen vissza Calpurniához. De miért kellett Kasszandrának is meghalnia? Nem volt más út?
Clodia szeme megtelt könnyekkel.
– Hát ezt gondolod? Hogy Caelius halálát akartam? Hogy megöltem Kasszandrát? Azt hiszed, mindent tudsz, Gordianus, pedig az égvilágon semmit sem tudsz!
Még soha nem láttam ennyire gyámoltalannak, nem emlékeztem rá, hogy valaha is ennyire felzaklatták volna az érzelmei, sőt elképzelni sem tudtam róla, hogy ilyen sérülékeny lehet. Az arcán lepatakzó könnyek különös szépséggel ruházták fel, amely még fiatalkori szépségét is túlszárnyalta. Csodálkozva meredtem Clodiára.
– Akkor mondd el. Mondd el, hogy mit nem tudok – kértem.
Szipogva próbálta összeszedni magát. Egy kis időre eltakarta az arcát a kezével, és mire letette, már nyoma sem volt a könnyeknek. Visszarendeződtek a vonásai. A tóban fickándozó halakat nézve beszélt tovább.
– Évekig gyűlöltem Marcus Caeliust. Egy részemet valóban ez a gyűlölet éltette, úgy, ahogy a szerelem is éltetni tud egy embert. Mindig ehhez a gyűlölethez fordultam, amikor már nem találtam más okot a létezésre abban a világban, ahol az arany is ólommá változott. Talán érthetetlen, de ebből a gyűlöletből táplálkoztam. Micsoda vershez adhattam volna ihletet Catullusnak! Catullus tudta, hogy a szenvedély szenvedély, akár a szerelem, akár a gyűlölet űzi a lelket. A Caelius iránt érzett gyűlöletem vitt rá a következő lélegzetvételre.
– Mint kiderült, Caelius sem felejtett el engem – folytatta. – A férfiaknak több tennivaló áll rendelkezésükre, hogy eltereljék a figyelmüket az ilyen szenvedélyekről, mint nekünk, nőknek. Politikai karrierjüket építik, utaznak, csatában küzdenek. Amikor viszont Caelius visszatért Hispániából Caesarral, valami megmoccant benne, és rávette, hogy felkeressen engem. Azt hiszem, egyszeriben rádöbbent, milyen hiábavaló a pénzért és hatalomért folytatott bősz harc. Caesar a feje tetejére állította a világot, és egy darabig úgy tűnt, minden lehetséges. A színtiszta lelkesültség vitte előre Caeliust, mígnem végül rájött, hogy semmi sem fog változni, legfeljebb rossz irányba. Megint itt találta magát Rómában, azzal az értéktelen magiszteri címmel a kezében, feneketlen unalomba süppedve. Csalódott volt, csüggedt és mérges. Aztán egyik délután valami szeszély idehozta a házamba. Itt ültem a kertben. Amikor a rabszolga bejelentette, azt hittem, rosszul hallok, vagy valaki tréfát űz velem. „Vezesd be!” – mondtam, és pár pillanattal később megjelent Caelius. Ezer gondolat futott végig a fejemen, többek között az is, hogy megölöm. Elképzeltem, ahogy leszúrom, és beledobom ebbe a halastóba. Ettől sokkal jobban éreztem magam. Fogalmam sincs, hogy jutottunk odáig, hogy egyszer csak itt ült mellettem, ezen a padon. Azt sem tudom, hogyan került a szája a számra, hogy ölelhettük meg egymást, és miért zokogtunk mindketten.
Te azt hiszed, hogy valami bosszúhadjáratot folytattam ellene, Gordianus, hogy ártó szándékkal behálóztam. De Caelius keresett fel engem, és ami közöttünk történt, az teljesen ösztönös és kölcsönös volt. Évekkel ezelőtt, mielőtt elmérgesedett köztünk a viszony, azt hittem, szerelmes vagyok belé. De az a vonzalom semmi sem volt ahhoz képest, mint ami ekkor tört fel belőlem. Mindketten kaptunk hatalmas pofonokat. Tanultunk egyet s mást az alázatról és a túlélésről, meg az egyéb igazán fontos dolgokról. Az a Caelius, aki aznap délután meglátogatott, nem az a Caelius volt, akit korábban szerettem, nem is az, akit gyűlöltem, hanem egy egészen más ember, sokkal nagyobb az előző kettőnél, és sokkal mélyebb érzésű. Én sem voltam már ugyanaz az asszony, aki szerette, majd gyűlölte Caeliust, habár ez csak akkor tudatosult bennem, amikor ismét egymáséi lettünk.
– Hogy lehet, hogy egyetlen pletykát sem hallottam rólatok? – kérdeztem. – Az ilyen történetek izgatják fel leginkább a Forumon lézengő okoskodókat.
– Nem mutattuk ki, hogy történt közöttünk valami. Óvatosak voltunk. Mások nem értették volna. Nem is tartozott másra.
– Calpurnia mégis tudta, hogy Caelius jár hozzád.
– Te mondtad, hogy a kémei mindenütt ott vannak. Lehet, hogy követték Caeliust, vagy az egyik ügynöke látta, hogy gyakran eljön hozzám. Bár kíváncsivá tehette az újjáéledő románcunk, sokkal sürgősebb és lényegesebb kérdésekkel kellett foglalkoznia.
– Caelius végül jócskán tetézte a gondjait. Miután Caesar elhagyta Rómát, Caelius kihirdette radikális törvényjavaslatait, meg a Forumon szította a nyugtalanságot... Ebben milyen szerepet játszottál te?
– Azt hiszed, hogy én adtam neki az ötletet, hogy én bátorítottam, és én ösztökéltem a folytatásra. Mi sem áll messzebb a valóságtól! Azt hiszed, hogy miután láttam, mi lett a fivérem sorsa, még egyszer végig akartam élni ugyanazt Caeliusszal? „A római csőcselék ingatag – figyelmeztettem Caeliust. – Könnyű feltüzelni őket, de ha vér fröccsen a földre, szétszóródnak, mint a por. Jelenleg a hitelezők és a birtokosok tartják a kezükben Caesart és a szenátust. Volumnius és társai megrázták a kockákat, és sikerült nekik a Venus-dobás. Nem verhetjük meg őket a saját játékukban.” Ám Caelius nem hallgatott rám. Azzal, hogy végül rám talált, arra a szenvedélyre, amit évek óta hiába keresett, azt hitte, egyszersmind a politikában is mellészegődik a szerencse. Elvégre nem volt többé Cicero megtévedt kegyence, nem volt többé Milo lázas hitvédője. Nem akart többé Caesar alulbecsült alattvalója lenni, akire egy biztonságos, de haszontalan kormányzati posztot sóztak rá. Caelius a saját lábára állt, és a saját álmát álmodta. Féltettem őt. Meg is mondtam neki. Könyörögtem, hogy hagyja abba, béküljön ki Isauricusszal és Treboniusszal, de nem hallgatott rám. Hitt benne, hogy most megtalálta a sorsát. Nem lehetett megállítani.
Végül túl messzire ment. A szenátus kihirdette ellene a szükségállapotot. Törvényen kívül helyezték, ezért nem maradt más választása, mint fejest ugrani a szakadékba. Egy ideje már kapcsolatban állt Milóval, bátorította, hogy szökjön meg Massiliából, és hozza vissza gladiátorseregét Itáliába. Azt hiszem, Caelius kezdettől fogva fegyveres felkelést fontolgatott. Rómában akarta elkezdeni, majd úgy tervezte, hogy végigsöpör a vidéken, ám még az ő meggyőző ereje sem volt elég ahhoz, hogy a söpredék feláldozza magát egy ilyen reménytelen ügyért.
Így kénytelen volt a föld alatt folytatni. Árnyékként járkált ki-be Rómából, gyakran álruhában tartotta a lelket a támogatóiban, és igyekezett szövetségeseket szerezni. Ahogy ő fogalmazott: „lefektette a forradalom alapjait”. De nem hinném, hogy nagy sikerrel járt volna. Végül aztán szervezett egy titkos találkozót Milóval, itt, Rómában. Volt olyan vakmerő, hogy megkérdezze tőlem, idehívhatja-e Milót a házamba. Mondtam neki, hogy szó sem lehet róla. Még a felvetés is sértette fivérem emlékét Ezért abban a suburai házban találkoztak, ahol Kasszandrának is szobája volt. Gondolom, Calpurnia intézte úgy, hogy ott béreljen szobát a lány, hogy szemmel tarthassa Caeliust és a támogatóit az épületben.
– Igen, én is így gondolom.
Clodia bólintott.
– Caelius gyanakodott Kasszandrára, de semmi biztosat nem tudott róla. Nem tudta, őszinte-e, vagy csaló, esetleg kém, vagy egy szánalmas kis cselszövő. Azt hiszem, ő is örült neki, hogy Kasszandra abban a házban lakik, de pont ellentétes okból: hogy ő is rajta tarthassa a szemét a lányon és néma társán, Rupán. Én is így tudtam meg, hogy viszonyod van Kasszandrával. Caelius ügynökei látták, hogy be-betérsz a házba, úgy, ahogy a titkos szeretők szoktak. Képzelheted, mennyire meglepődtem! Gordianus, a becsületesség és a mértékletesség mintaszobra, végre kiéli állatias ösztöneit! Mulatságosnak találtam, hogy minden férfi közül pont téged talált el Cupido nyila. Persze örültem is. Elvégre én is szerelmes voltam, és azt kívántam, bárcsak az egész világ szerelmes lenne, beleértve téged is. Miért is ne?
Caelius két nap leforgása alatt kétszer is találkozott Milóval. Az első megbeszélésüket követő este Caelius megint idejött. Nagyon izgatott volt és módfelett beszédes. Tudtam, hogy talán utoljára látom. Hadd mondjon el mindent, amit akar, gondoltam magamban. Lehet, hogy soha többé nem hallom a hangját.
Elmesélte, milyen izgalomban tartja Kasszandra Milót. Fausta tett említést Milónak a jósnőről, és Milo tűkön ült, hogy végre hallhassa a próféciáit. Aznap nem kerülhetett rá sor... Kasszandra nem volt ott, valahol máshol kószált. Caelius remélte, hogy másnap visszatér, mert Milo nem nyugodott addig, amíg a lány jóslatait meg nem hallgatta, és csak utána lett volna hajlandó teljes vállszélességgel a forradalom ügye mellé állni. Ez annyira Milóra vall, nem igaz? Makacs, oktondi és babonás. Caelius szinte biztos volt benne, hogy Kasszandra másnap a szobájában lesz, mert az ügynökei felfedeztek valami szabályosságot a kimozdulásaiban... azon napok egyike volt, amikor te is felmentél hozzá. Caelius a fejébe vette, hogy ha már úgyis kapcsolatba lépnek Kasszandrával, téged is megpróbál a saját oldalára állítani. Megmondtam neki, hogy soha nem társulnál vele. „Mi lesz, ha megkörnyékezed Gordianust, ő meg visszautasít?” – kérdeztem tőle. – „Akkor nem marad más választásunk, mint megölni” – felelte Caelius. Ezt határozottan megtiltottam neki. Nem eresztettem addig, amíg szavát nem adta, hogy hajszálad sem fog görbülni, akármit is felelsz, amikor Milóval megpróbálnak meggyőzni.
Élesen szívtam be a levegőt.
– Ezek szerint neked tett ígéretet Caelius! Azt hittem...
Megpróbáltam szó szerint visszaemlékezni a Caelius és Milo közötti beszélgetésre abban a pár percben, amíg elhomályosult előttem a világ...
– Bürköt kellett volna tennünk a borba, nem azt a másikat – jegyezte meg Milo. – Le kellene nyisszantani a fejét, itt és most.
– Nem! – felelte Caelius. – A szavamat adtam neki. Megígértem, és te is beleegyeztél...
– Egy boszorkánynak tett ígéret!
– Nevezd, aminek akarod, még arra sem vagy méltó, hogy a szádra vedd a nevét! Szavamat adtam neki, és az én szavam még jelent valamit, Milo. Hát a tied?
Abban a hitben éltem, hogy Caelius Kasszandrának tett ígéretet – pedig Clodiának tette.
– Mi lett Kasszandrával? – kérdeztem. – Amikor másnap magamhoz tértem, már nem volt sehol, és Rupa is eltűnt. Üresen találtam a szobájukat, mintha nem is laktak volna ott soha.
– Nem tudom pontosan, mi történt. Caeliust sem láttam többet, csak egy üzenetet küldött... sietve lefirkált mondatokat. Valószínűleg akkor adta át egy hírvivőnek, amikor elhagyta Rómát. Kasszandrát is említette benne, bár nem név szerint; nagyon vigyázott rá, hogy ne szerepeljenek nevek az üzenetben, Így akarhatott megvédeni engem, ha illetéktelenek kezébe kerülne a levél. A végén arra is figyelmeztetett, hogy égessem el a pergament.
– És elégetted?
Valami ösztönös irónia rajzolta a szájára a mosolyt, hiszen csak ilyen válasza lehetett erre a buta kérdésre. Reszkető kézzel nyúlt bele a stólája mellrészébe, és egy apró, összetekert pergament vett elő. Amikor átadta nekem, még éreztem rajta a teste melegét. Széthajtottam, és elolvastam, bár egyik-másik sietve lekapart szónál erőltetnem kellett a szememet.
KICSI VEREBEM, MOST TÁVOZOM. KÍVÁND NEKEM AZ ISTENEK KEGYELMÉT. NE MONDD AZT, HOGY LEHETETLEN KÜLDETÉST VÁLLALTAM. EGY ÉVVEL EZELŐTT NEM MONDTAD VOLNA UGYANEZT ARRA, HOGY MI KETTEN ÚJRA FELFEDEZZÜK AZ ELVESZTETT ÖRÖMÖKET? KELEKÓTYA TÁRSAM MOST KICSATTAN A MAGABIZTOSSÁGTÓL A TRÓJAI HERCEGNŐ SZAVAINAK KÖSZÖNHETŐEN. SOKKAL NAGYOBB SIKERT ÍGÉRT NEKÜNK, MINT AMEKKORÁRÓL ÁLMODNI MERTÜNK! AZT HISZEM, TÉNYLEG LÁTJA A JÖVENDŐT, ÉS MAGA APOLLÓ MUTATTA MEG NEKI DICSŐSÉGES JÖVŐNKET. HA VALAMI HASZNOSAT SZERETNÉL TENNI, MUTASS BE ÁLDOZATOT APOLLÓNAK. VAGY AMI MÉG JOBB: KEZDD EL AZT A LISTÁT, ÉS IGYEKEZZ MINÉL HOSSZABBRA NYÚJTANI. KÖZBEN VÁRD A JÓ HÍREKET DÉLRŐL. AMIKOR LEGKÖZELEBB TALÁLKOZUNK, MINDEN EGÉSZEN MÁS LESZ!
Visszaadtam Clodiának a pergament.
– Egy listát említ – jegyeztem meg.
– Ez csak a kettőnk kis tréfája volt. „Készíts egy listát azokról, akiknek a fejét akarod, Kicsi Veréb, és én meg is szerzem őket neked, amint átvettem az uralmat a város fölött.”
Elborzadtam. Ez a tréfa fordítva sült el.
– De nem értem, amit a jósnőről ír. Azt sugallja, mintha Kasszandra ígéretes próféciát mondott volna Milónak.
– Ezek szerint igen. „Nagyobb sikert ígért, mint amekkoráról álmodni mertünk.”
– De Calpurnia pont az ellenkezőjét parancsolta neki! Kasszandrának mindent el kellett követnie annak érdekében, hogy visszatartsa őket a zendüléstől. Miért nem engedelmeskedett Calpurniának?
– Lehet, hogy valaki megvesztegette. Ha Calpurnia pénzét elfogadta, miért ne fogadta volna el másét is? Pláne, ha esetleg többet kínált neki.
Összeráncoltam a homlokomat. Kasszandra megkerülte Calpurnia utasításait, amikor régi barátja, Cytheris sarokba szorította. Akkor is ellentmondott neki, amikor velem viszonyt kezdett. Ezek jelentéktelen kis áthágások voltak. De vajon lett volna mersze ilyen nagy horderejű kérdésekben is szembeszegülni Calpurniával? Amikor ennyi élet a tét? Ki bátoríthatta erre? Ki fenyegethette meg?
– Ki tudhatta, hogy mennyi minden függ Milo döntésétől? – töprengtem. – Ki akarta ilyen megveszekedetten, hogy belevesse magát a forradalomba? Első körben persze Caelius...
Clodia megcsóválta a fejét.
– Caelius nem vesztegette meg Kasszandrát. Olvastad az üzenetét, Gordianus. Őt magát is meggyőzte a jóslatával. Elhitte, hogy tényleg látja a jövőt.
– Akkor csak egyvalaki lehetett.
*
Fekete koszorú függött a háza ajtaján. Eszembe jutott az a koszorú, amit a saját otthonom bejáratára tettem Kasszandra halála után, és eszembe jutott a gyászkoszorú, amit hónapokig lehetett látni Fulvia ajtaján. Ez a koszorú mindegyikből gúnyt űzött. Kétségem sem volt felőle, hogy fekete ruhában fogad majd, leengedett hajjal. Élvezte vajon a megtört özvegy szerepét? Talán úgy vélte, hogy megérdemli végre a méltó özvegységet?
Még az ajtót kinyitó, őszes halántékú rabszolga is feketét viselt.
– Üdv, Birria! – köszöntöttem. – Jól áll neked ez a szín. Nem látszol benne olyan kövérnek.
Rám vicsorgott, aztán észrevette, hogy nem vagyok egyedül. Nem Davus állt a hátam mögött, hanem Calpurnia testőreinek egy csoportja. Clodia házából egyenesen Calpurniához mentem, és miután rövid ideig beszélgettem vele, továbbindultam a frissensült özvegyhez.
– Megmondom az úrnőnek, hogy idejöttél – közölte Birria, és beljebb osont.
Kisvártatva visszatért, és hívott, hogy kövessem. A testőrök kint maradtak, de amikor Birria megpróbálta becsukni az ajtót az orruk előtt, egyikük bedugta a lábát az ajtórésbe. A fickó legalább olyan nagydarab volt, mint az egykori gladiátor, és még tíz hasonló vette körül. Rövid ideig farkasszemet néztek, aztán Birria visszavonulót fujt, és hátralépett. Az ajtó nyitva maradt, és a testőrök ugrásra készen várhattak a küszöbön kívül.
A rabszolga a Baiae-ról elnevezett szobába vezetett, majd a folyosón át kilépett a kertbe. Idegesnek látszott. Fausta fekete ruhában ült a mozaikokkal díszített helyiségben. Gyömbérszínű haja szabadon omlott a vállára. Egy háromlábú kis asztal állt mellette, rajta boroskancsó és egyetlen pohár. Akárcsak a korábbi látogatásom alkalmával, most is intett, hogy foglaljak helyet a szoba túlsó végében lévő széken.
– Inkább állva maradnék – mondtam. – És inkább itt állnék, ahol látok is belőled valamit. Illik hozzád a fekete, Fausta. jól megy a szemed alatti fekete karikához.
Gorombaságom hallatán elfintorodott, és kissé szégyenlősen érintette meg az arcát.
– Nem hoztad magaddal a csábító vejedet, Gordianus?
– Nem volt időm hazamenni érte. Egyenesen idejöttem Calpurniától. Nagy érdeklődéssel fogadta a beszámolómat. Néhány emberét mellém is adta, hogy elkísérjenek.
– Igen, Birria mondta. Rám akar ijeszteni? Elképzelni sem tudom, miért tenné ezt. A férjem meghalt. Szegény Milo! Soha nem jelentett komoly fenyegetést az államra nézve.
– Rengeteg rabszolgát bujtott felkelésre. A gladiátoraival együtt jelentős felfordulást okoztak Compsa környékén.
– Igen, ez szerencsétlenül alakult. De most már Milo összes gladiátora halott, akárcsak a rabszolgák, nem igaz?
– Igen. Vagy harc közben vesztek oda, vagy keresztre feszítették őket, Milónak és az általa hirdetett hamis reménynek köszönhetően.
– Borzasztó sok emberi munkaerő veszhetett kárba.
– És borzasztó sok volt a szenvedés!
– Vajon a rabszolgák tényleg ugyanúgy szenvednek, mint mi? Úgy tudom, ebben még a filozófusok sem értenek egyet, Gordianus. Kétségtelen, hogy Milo sok mindenért felelős: semmivé foszlott, elpocsékolt életek, odaveszett rabszolgák, nem is beszélve a rémületről, amit az embereknek okozott! De megfizette az árát, nem igaz? Elvetette a kockát, nem dobott szerencsésen, és most fej nélkül bolyong a lemurja Hádészban. Azt viszont nem értem, hogy mi köze ennek az egésznek hozzám. Mióta von kérdőre egy özvegyet a római törvény a férje cselekedeteiért?
– Az állam ellen szövetkeztél Milóval.
– Sületlenség!
– Zendülésre buzdítottad. Ő visszakozott volna, de a te közbeavatkozásodra folytatta.
Ridegen nézett rám.
– Erre nincs bizonyítékod.
– Calpurniának nem kellett bizonyíték. Csak meg kellett győznöm. Elmondtam neki, amit megtudtam, és ő ragaszkodott hozzá, hogy velem jöjjenek a testőrei, nehogy elszökhess, mielőtt Isauricus és a liktorai ideérnek. A Róma elleni összeesküvést halállal büntetik.
Fausta éles hangon felnevetett.
– Ezek szerint bíróság elé akarnak állítani?
– Nem lesz rá szükség. A szükségállapot még mindig érvényben van. Isauricus consulnak joga van megtenni minden szükséges óvintézkedést az állam megvédése érdekében. Ebben benne foglaltatik az árulók kivégzése is.
Rémület csillant a szemében.
– Légy átkozott, Gordianus! Miért teszed ezt velem?
– Te magad tetted ezt, Fausta. Miért kellett beleavatkoznod Milo dolgába?
– Mert ő egy utolsó semmirekellő volt, egy gyáva félnótás! – kiáltotta. – Ha nem lép közbe valaki, még mindig a Suburában bujkálna, a megfelelő ómenre várva. Szüksége volt a kezdő lökésre... vagy inkább rúgásra a hátsó felébe... hogy elinduljon.
– És te megadtad neki azt a rúgást. Rávetted Kasszandrát, hogy jósoljon nekik sikert.
– Igen! És varázsigeként hatott! Micsoda színésznő volt! Még Caeliust is sikerült meggyőznie a mutatványával. Lenyűgöző lehetett. Bárcsak ott lehettem volna, hogy lássam! Ámbár valószínűleg a nevetés leleplezett volna.
– Hol történt? És mikor?
– Abban a kis koszos suburai szobában. Kasszandra estig húzta az időt, azt mondta, hogy a látomásai mindig hatásosabbak egy mécses fényénél, aztán bemutatta élete utolsó előadását. Mialatt te fent voltál, és az altató hatása alatt álltál, ő a földön fetrengett, és habzó szájjal motyogta azt, amit Milo hallani akart. Persze én mondtam meg neki, hogy mi legyen a prófécia. Tudtam jól, milyen jelenetek mozgatják meg Milo állatias fantáziáját. Ezt a jelenetet adtam a szájába: egy végtelen győzelmi menetet lát, élén Milóval és Caeliusszal, akiknek mennydörgésszerűen hatol a fülükbe a közönség éljenzése. Trebonius, Isauricus és a többi ellenségük láncra verve botorkál utánuk, és a Forumon az ő képükre formált színarany szobrok fénylenek. Valahol a távoli, szürke semmiben a törpévé zsugorodott Pompeius és Caesar látható, akik a fogaikkal szakítják fel egymás hasát. Végtelen körökben falják egymás zsigereit, mint a féreg, amelyik a saját farkát rágja. Képzelheted, milyen álmai lettek ettől Milónak! Másnap reggel alig várta, hogy elinduljanak. Caelius is legalább ilyen lelkes volt. Találkoztak a leghűbb támogatóikkal, párat magukkal vittek, és egyes kiválasztottakra bízták a városi ügyeik intézését. Abban a tudatban vágtak neki az útnak, hogy Fortuna és a Párkák is az ő oldalukon állnak.
– Amíg én egyedül aludtam – suttogtam –, egy emelettel feljebb.
– Nem egyedül. Mielőtt elindultak, Caelius elmondta Kasszandrának, mit tettek veled. Benézett a szobába, majd otthagyta Rupát, hogy vigyázzon rád.
– Hova ment?
– Idejött, természetesen, hogy megkapja a pénzt.
– A pénzt – ismételtem fakó hangon. – Hát így győzted meg, hogy az ellenkezőjét csinálja annak, amire Calpurnia utasította. Csak egy kis arany kellett hozzá?
– Nem. Sokat fáradoztam a meggyőzésével. Amikor elmondtam neki, mire készülök, hogy nevezetesen rá akarom venni Milót a zendülés szervezésének folytatására, eleinte ellenállt. Egy darabig színészkedett, de én megmondtam neki, hogy hiába próbál túljárni az eszemen. Akármennyit is fizetett neki Calpurnia, tőlem többet fog kapni. Meglepően okos következtetés volt a részemről, hogy Calpurnia ügynökének tartottam, nem igaz? Addig zaklattam, addig emeltem az összeget, míg végül megtört az ellenállása. Képzeld magad a helyébe, Gordianus. Itt, Rómában, a háborút övező sötét ügyletek közepette, Kasszandra hirtelen abban a helyzetben találta magát, hogy rengeteg pénz üti a markát... Mi több, talán ez volt az egyedüli alkalom arra, hogy ilyen rengeteg aranyat gyűjtsön össze. Nem hibáztathatjuk azért, mert nem hagyta, hogy egy valóságos vagyon kicsússzon a kezei közül. „Mit veszíthetsz? – kérdeztem tőle. – Ha Milo győz, rengeteg pénzre és tekintélyre teszel szert. Ha meghal, örökké hallgatni fog. Történjék bármi, te megkapod a fizetséged mindkettőnktől, Calpurnia eszén meg túljárunk.”
Megráztam a fejem.
– Pont úgy van, ahogy mondtam. Mindent egy maroknyi aranyért...
– Nem egy maroknyi aranyért, Gordianus, hanem temérdek aranyért! Mert azt ajánlottam neki. És neki nem csak maga miatt volt rá szüksége. Azt mondta... miattad is kell neki a pénz.
– Miattam?
– Igen, ezt állította. Amikor idejött a pénzért, úgy vélte, mentegetőznie kell előttem... mintha számított volna az igazságérzete. „Soha nem tettem volna ilyet – mondta –, ha nem lenne szükségem még több pénzre. Annak a férfinak kell, akit szeretek. Nagyon komoly bajba került. Hatalmas adósságot halmozott fel. Összeroppan alatta. Ha meg tudom szabadítani tőle, meg is fogom tenni.” Nem tudtad, Gordianus? Kasszandra akkor is rád gondolt.
Mintha tűz gyulladt volna a fejemben.
– De te nem fizetted ki, hanem megmérgezted. Miért, Fausta?
– Mert már nem volt pénzem! Csak annyi maradt, amennyit előlegként odaadtam neki. Azért jött, hogy behajtsa a maradékot, de én semmit sem tudtam adni neki, még zálogba sem. Feltartóztattam, amíg csak tudtam. Azt mondtam neki, hogy elküldök egy rabszolgát a pénzért. Valójában a Suburába küldtem valakit, hogy végezzen Rupával. Jókora, izmos alak volt, néhai gladiátor, mint Birria. Azt hittem, könnyen elintézi, ám a jelek szerint Rupa felülkerekedett.
– Hát ennek a fickónak találtam meg a holttestét a szobában! Rupa megölte... ott bent, amíg én aludtam. Kasszandra otthagyta a fivérét, hogy vigyázzon rám. Amikor a rabszolgád megérkezett, gondolom, dulakodni kezdtek, és Rupa eltörte a fickó nyakát. Utána megrémülhetett. Mindent összeszedett Kasszandra szobájából, és elrohant.
Mindent, kivéve a harapórúdját, tettem hozzá magamban. Azt elejthette, vagy ott is felejthette.
– Ha jól tudom, a néma fiú most is bujkál – mondta Fausta.
– Amikor magamhoz tértem, Kasszandra még mindig itt volt, nálad...
– Igen, a kertben várt velem együtt. Amikor az egyik rabszolga hideg zabkását hozott ki nekünk ebédre, Kasszandra még nem sejtett semmit.
– Milyen mérget használtál?
– Fogalmam sincs. Egy olyan alaktól vettem, aki időtlen idők óta mérgekkel foglalkozik. Olykor Milo is vásárolt tőle. Azt kérdezte, okozzon-e fájdalmat. Azt mondtam neki, hogy nem érdekes, csak az a lényeg, hogy gyorsan hasson. De nem hatott gyorsan. Nagyon lassan ölte meg. Megettük a kását, és félretettük a tányért. Semmi sem történt. Már kezdtem azt hinni, hogy az árus rosszul számította ki az adagot, vagy nem a saját tányérját adtam neki. Magamat mérgeztem volna meg? Égett a gyomrom, és csak lestem, képtelen voltam levenni róla a szemem, vártam, hogy meglássam a kín első jeleit az arcán. Aztán lassan... végre... hatni kezdett a méreg. Eleinte csak rosszul érezte magát. Azt mondta, lehetett valami a kásában, amire érzékeny. Aztán megcsillant valami a szemében... a döbbent felismerés... amikor ráeszmélt, hogy mi történik. Felsikoltott, és hozzám vágta az üres tányért. Kirohant a kertből. Megpróbáltam megállítani. Birkóztunk egymással. Elszakítottam a tunikáját, de elszökött, és elhagyta a házamat. Birria utánaeredt, ám később nyomát vesztette. Azt sem tudta, melyik irányba futott.
Őrjöngtem a bizonytalanságtól. Mi lesz, ha valaki meglátja, még mielőtt a méreg végezne vele? Mit fog elárulni? Aznap később hallottam a haláláról szóló beszámolókat a piactérről. Mondták, hogy a te karjaid közt végezte be. Elmondta neked, hogy mi történt? Biztosan nem, mert teltek az órák, majd a napok is, és semmit nem tettél. Mégis kétségek közt őrlődtem. Ezért merészkedtem oda a halotti máglyához is. Te is ott voltál, akárcsak Calpurnia és a többi asszony, aki ismerte Kasszandrát. Mindenki látott, de senki sem nézett rám ellenségesen. Akkor megbizonyosodtam róla, hogy nem gyanúsítanak. Végignéztem, ahogy elég, és megkönnyebbültem a tudattól, hogy megúsztam. Végre ismét Milóval foglalkozhattam, és nem maradt más dolgom, mint a haláláról szóló örömhírt várni.
Megcsóváltam a fejem.
– És én azt hittem, hogy Clodia volt! Azt hittem, hogy semmi sem tarthatja vissza Clodiát Marcus Caelius elpusztításától! Aztán kiderül, hogy minden eszközzel megpróbálta megmenteni... saját magától! Rólad pedig azt feltételeztem, hogy megállítani próbálod Milót, nehogy belemenjen egy ilyen őrültségbe, holott pont azt akartad, hogy a halálba lovagoljon.
– Örömödet leled az ellentmondásokban, igaz, Nyomozó? Mondtam neked, hogy nincs türelmem a drámaírók fordulataihoz, a hasonlatokhoz, a metaforákhoz, és így tovább. Az irónia és a rejtély még jobban bosszant. De azt tudom, hogy mikor van vége az utolsó felvonásnak. – Fausta az asztalon lévő boroskancsó után nyúlt, és teletöltötte a poharát. – Remélem, megbocsátod nekem, hogy nem kínállak meg – mondta, és a szájához emelte.
Riadtan odaugrottam hozzá, de már túl késő volt. Egyetlen mozdulattal felhajtotta az egészet.
Aztán letette a poharat. Sziporkázott a szeme. Pislogott néhányat, és kissé megszédült.
– A méregkereskedő megígérte, hogy ez sokkal gyorsabban fog hatni, és nem fog... nagyon... fájni. – Eltorzult az arca. – A hazug! Úgy mar, mint Hádész! – A hasát fogva kivánszorgott a szobából, az oszlopsoron keresztül a kertbe. – Azt fogják mondani, a bánat miatt tettem. Tiszteletre méltó dolog egy özvegytől, hogy kioltja a saját életét... miután a férje meghalt a csatában. Sulla lánya nem fog szégyent hozni a családja nevére!
Fausta összerogyott. Birria, aki addig fel-alá járkált a kertben, ordítva odarohant hozzá. Letérdelt, és felnyalábolta. Az asszony szeme nyitva volt, de élettelen teste olyan bénultan hevert a férfi karján, akár egy zsák gabona. A rabszolga hátraszegte a fejét, és felüvöltött. Könnyek csorogtak le az arcán.
– Nem! – vonította. Rám villant a tekintete. – Mit tettél vele?
– Saját magával tette – közöltem, és az ajtó felé mutattam, amin keresztül éppen látszódott a kis háromlábú asztal.
Birria észrevette a kancsót és a poharat. Hosszú ideig meredt Fausta üveges szemébe. Aztán elengedte. Hallottam, ahogy a kardja fémes hanggal kicsusszan a hüvelyéből. Hátrahőköltem, de ő nem támadt rám a fegyverrel. Fausta fölé térdelt, maga ellen fordította a pengét, és megfeszítette a tagjait. Az a kifejezés uralta el az ábrázatát, ami a gladiátorok arcán szokott lenni, amikor a végzetükkel találkoznak az arénában – egyszerre lemondó és dacos, az életet is lekicsinylő.
Birria vett egy utolsó lélegzetet, és beledőlt a kardjába. Szeme kifordult, ajkát nyögés hagyta el. Vér ömlött ki a sebéből, és a száján át is szivárogni kezdett. Még egyszer felemelkedett, aztán előrecsuklott, és ráesett úrnője holttestére.
– Egyiptom!
Bethesda úgy jelentette be ezt a gyógymódot, ahogy az összes korábbit. Hirtelen jutott eszébe, és makacsul hitt benne, hogy talpra áll tőle. Én el sem tudtam képzelni, honnan jönnek ezek az ötletek, miféle ihlet szállja meg ilyenkor, és miért bízik ennyire ezekben a sugallatokban. Csak annyit tudtam, hogy amint kiejtette a száján, hogy „Retek!”, az egész család rohant a piacra, és most újabb parancsszó következett: „Egyiptom!”
Egy egyiptomi utazás gyógyítaná meg – csak az, és semmi más.
– Miért pont Egyiptom? – kérdeztem.
– Mert onnan származom. Mindnyájan Egyiptomból származunk. Egyiptomban kezdődött az élet.
Megkérdőjelezhetetlen igazságként hangoztatta ezt, mintha legalábbis azt jelentette volna ki: „A tárgyak lefelé hullanak, nem felfelé” vagy „A nap nappal süt, és nem éjszaka”.
Én inkább ilyesféle magyarázatot vártam: Mert Egyiptomban találkoztunk, uram. Egyiptomban találtál rám, és ott szerettél belém, ezért Egyiptomban akarlak visszaszerezni, és megtisztítani attól a bűntől, amit egy másik nővel követtél el. De természetesen nem ezt mondta. Tudott egyáltalán Kasszandráról? Nem valószínű, hiszen annyira el volt foglalva a betegségével.
És Diana tudta? Nem lehetett biztos benne, de kétségtelenül gyanított valamit. Eddig nem állt elém, és nem vont kérdőre. Ha gyanakodott is, megtartotta magának a sejtelmeit, ám feltehetően inkább az anyja érdekében, mint az én kedvemért. Ami megtörtént, megtörtént, és most már csak az számított, hogy béke legyen a házban, legalábbis amíg az anyja fel nem épül.
– Vissza kell térnem Alexandriába – közölte Bethesda egyik nap reggelinél, és nem ez volt az első alkalom. – Meg kell mártóznom még egyszer a Nílusban, az élet folyójában. Egyiptomban vagy gyógyírt találok, vagy a végső nyugalmat.
– Ne mondj ilyet, anyám! – Diana lerakta vizes kásájával teli tálkáját, és a hasára tette a kezét.
Az anyja szavai kavarták fel a gyomrát, vagy ő is áldozatul esett valami kórságnak? Szinte minden második reggel rosszullét gyötörte. Már-már úgy éreztem, hogy a házamban lakó összes nőt megátkozták.
Ez volt az első alkalom, hogy Bethesda kijelentette: Egyiptomban akar meghalni. De mi lett volna az utazás valódi célja? Lehet, hogy a gyógyulást csak kifogásként hozta fel? Biztosan érezte, hogy meg fog halni, és vissza akart térni Alexandriába, ahol az élete elkezdődött?
– Nem engedhetjük meg magunknak – közöltem bénultan. – Bárcsak megtehetnénk, de...
Valami zaj érkezett a bejárati ajtótól; nem barátságos és nem tisztelettudó, hanem hangos, türelmetlen döngetés. Davus összevonta a szemöldökét, óvakodó pillantást váltott velem, aztán kiment az ajtóhoz.
Pár pillanattal később visszatért, és a fülembe suttogott.
– Baj van.
– Maradjatok itt! – szóltam rá a többiekre, és követtem Davust az előtérbe.
Kinéztem a kémlelőnyíláson. Két ormótlan behemót állt az ajtó előtt, és közöttük egy menyétszerű, alacsony alak tógában. A görény észrevette, hogy nézem, és megszólalt:
– Nem lesz jó vége, ha az ajtód mögé rejtőzöl, Gordianus, a Nyomozó! Az ember nem halogathatja ilyen sokáig az elszámolás napját.
– Ki vagy te, és mit keresel az ajtóm előtt? – kérdeztem, de már sejtettem a választ.
Caelius és Milo megsemmisülése óta a hitelezők és a birtokosok abszolút uralomra tettek szert Rómában. Minden szervezett ellenállás szertefoszlott velük szemben. Trebonius állítólag szégyenletes nyíltsággal kereste a hitelezők kegyeit a tárgyalások és viták során. Azok, akik a halva született zendülés előtt kértek segítséget az adósságok rendezéséhez, sokkal jobban jártak, mint azok, akik utána folyamodtak könnyítésért.
– Volumnius megbízásából jöttem – közölte a görény. – Aki felé a tartozásod eléri a...
– Pontosan tudom, mennyivel tartozom Volumniusnak.
– Valóban? A többségnek gondjai vannak a szaporodó kamatok fejben tartásával. Szinte mindig alulbecsülik az összeget. Nem fogják fel, hogy ha elmulasztják a fizetést...
– Én nem mulasztottam el a fizetést. A Volumniusszal kötött egyezségem értelmében az első részlet...
– Holnap esedékes. Ez csak egy udvariassági látogatás emlékeztetés céljából. Feltételezem, hogy holnap reggel átvehetem az első részletet.
A kémlelőnyíláson át a két óriás arcát fürkésztem. Mindkettőjüknek kisebbfajta sonkára emlékeztetett a keze, arcukba pedig apró gombszemek mélyedtek. Túl lassúnak és ostobának néztek ki ahhoz, hogy gladiátorok legyenek. Ez a típus csak egyetlen dologra volt jó: hogy felülkerekedjen a kisebbeken és gyengébbeken, és megfélemlítse őket. Szellemi képességeik összeadva sem tettek túl egy átlagos öszvérén, legfeljebb a görény utasításait tudták felfogni, amikor rájuk böfögött, hogy „Törjétek el az ujját!” vagy „Csavarjátok ki a karját!”, avagy „Törjétek el mindkét karját!”
– Menj el! – förmedtem rá. – A fizetés csak holnap esedékes. Ma nincs jogod idejönni, és zaklatni engem.
– Zaklatni? – kérdezte a menyét elvetemült mosollyal. – Ha te ezt zaklatásnak nevezed, polgár, várd csak ki, amíg...
Egy hirtelen mozdulattal becsuktam a kémlelőnyílás fedelét. A zaj éppoly gyenge volt, amilyen gyengének én éreztem magam abban a pillanatban.
– Hádészba veled! – kiáltottam ki a zárt ajtón keresztül.
Hallottam, ahogy a görény felröhög, majd ráugat a testőreire, hogy menjenek tovább. Aztán lassan elhalt a lépteik hangja.
Davus a homlokát ráncolta.
– Mihez kezdünk, ha holnap visszajönnek?
– Ha visszajönnek, Davus? Miért, van más eshetőség is?
Visszamentünk az étkezőbe. Bethesda várakozóan nézett rám. Észrevettem, hogy Diana először Davus arckifejezését fürkészi, és csak másodszorra néz rám. Ez is azt bizonyította – ha még egyáltalán kellett bizonyítani –, hogy inkább volt már Davus felesége, mint az én lányom. Ebben nem lehetett mit kifogásolni, mégis bosszantott. Hieronümosz a kásája maradékát kanalazta komótosan, borús arccal. Androcles és Mopsus, akik mindenkinél hamarabb keltek és reggeliztek, a kertben bóklásztak, és azokkal a feladatokkal foglalkoztak, amit azért találtam ki nekik, hogy lekössem túlburjánzó energiájukat. Az ablakon keresztül láttam, ahogy marakodnak, és kitépett gyomokkal dobálják egymást, mit sem törődve a ház fölött gyülekező viharfelhőkkel.
Szólásra nyitottam a számat, de mit mondhattam volna? Hamis biztatást? El kellett volna terelnem a figyelmüket? Vagy vissza kellett volna térnem a korábbi témára, Bethesda reménytelen vágyakozására egy egyiptomi utazás iránt? Abban a percben semmi sem elégített volna ki annyira, mint egy Alexandriába tett látogatás, vagy bármely olyan helyre, ami a lehető legmesszebb van Rómától.
Megmenekültem attól, hogy beszélnem kelljen, mert ismét kopogtak az ajtón.
– Már megint? – motyogtam elgyötörten, és visszamentem az előtérbe.
Ezúttal nem babráltam a kémlelőnyílással, csak elhúztam a tolózárat, és kinyitottam az ajtót. Még egy görény sem meri egy római polgárra uszítani az óriásfogdmegjeit, mielőtt lejár a kölcsön visszafizetésének határideje. Vagy mégis? Azon töprengtem, hogy ki tudnám-e nyomni a görény szemét, mielőtt a behemótok ártalmatlanná tesznek...
– Minek jöttél vissza? – kérdeztem. – Megmondtam...
Az ajtó előtt álló ősz férfi értetlenül nézett rám. Én is éppoly tanácstalanul méregettem, amíg fel nem ismertem. Calpurnia személyi titkára volt, aki korábban már járt nálam.
– Mit keresel itt? – kérdeztem más hangnemben.
– Az úrnőm küldött. Beszélni akar veled.
– Most?
– A lehető leghamarabb. Mielőtt...
– Mielőtt?
– Kérlek, kövess, és ne kérdezz többet.
Lenéztem a rajtam lógó ósdi tunikára.
– Át kell öltöznöm.
– Nem szükséges. Kérlek, gyere azonnal. És esetleg hozz magaddal egy testőrt is, később elkelhet.
– Később?
– Hogy biztonságban hazajöhess. Az utcák most... nos, majd meglátod.
Elmosolyodott, mire felvillant bennem egy előérzet. Megsejtettem, hogy mit akar nekem mondani, pontosabban, hogy mit nem akar elárulni.
– Gyere velem, Davus – szóltam hátra. – Róma első asszonya hívott minket magához.
*
A rabszolga átvezetett minket a Palatinuson álló jókora házhoz, ahol Calpurnia a férje távollétében tartózkodott. Már messziről észrevettem a ház körüli nyüzsgést. Hírnökök osontak ki az ajtón, és tógát viselő férfiak csoportosultak a bejárat elé. Izgalom lengett be mindent, mintha a levegő láthatatlan villámokkal telt volna meg. A ház elülső udvarában még erősebb lett ez az érzés, mert a kisebb csoportokba összeverődött emberek halkan beszélgettek, és rabszolgák szaladgáltak közöttük fel-alá. Trebonius és Isauricus az udvar szélére húzódva álltak, liktoraik gyűrűjében. Valami fontos dolog történhetett. Róma összes szeme Calpurnia házára szegeződött, összes fülét arrafelé hegyezte.
A rabszolga végigterelt minket az elülső udvaron, majd a lépcsőn át a házba. Az őrök felismerték, és akadékoskodás nélkül továbbengedtek minket.
A kinti nyüzsgés alapján arra számítottam, hogy odabent valóságos méhkas fogad majd, ám a folyosó, melyen végigmentünk, meglepően üres és csendes volt. Kiléptünk a napfényben fürdő kertbe, ahol Calpurnia ült egy támla nélküli széken. Éppen egy írnoknak mondta tollba halk szavait. Közeledésünkre felnézett, és intett az írnoknak, hogy távozzon. A második elbocsátó jelzés a rabszolgának szólt, aki odakísért minket.
– Gordianus, nagyon gyorsan ideértél.
Felvonta a szemöldökét, amikor pillantása rongyos tunikámra esett, és abban a pillanatban megbántam, hogy nem szántam időt a tógám felöltésére, akármit is mondott a rabszolga.
– A titkárod azt mondta, sürgős.
– Csak azért, mert perceken belül egész Róma megtudja. Ha egyszer elterjed a hír, megjósolhatatlan dolgok történhetnek. Feltételezem, hogy a legtöbb ember ugyanúgy fog örülni, mint én... vagy legalábbis úgy tesz majd.
– Jó híreket kaptál, Calpurnia?
Nagy levegőt vett, és kis időre lehunyta a szemét. Még nem ismételte el annyiszor a hírt, hogy közömbös legyen. Amikor kinyitotta a szemét, könnyek csillogtak benne. Remegett a hangja.
– Caesar győzött! Hatalmas csata zajlott le Thesszáliában, egy Pharszalosz nevű hely környékén. Pompeius első sorai utat engedtek, aztán a lovassága is megtört, és elmenekült. Megfutamodtak. Maga Caesar vezette a sereget, amikor lerohanták az ellenség táborát. Egyik-másik vezér elmenekült, de az ütközet mindent eldöntött. Csaknem tizenötezer ellenséges katonát kaszaboltak le aznap, és több mint huszonnégyezren adták meg magukat. Caesar alig kétszáz embert veszített. Diadalmaskodtunk!
– És Pompeius?
Calpurnia arca elsötétült.
– Miközben Caesar az ellenséges tábor sáncán próbálta átvezetni seregét, Pompeius kiszökött a sátrából, ledobta skarlátvörös köpenyét, hogy ne keltsen gyanút, felszállt az első lóra, amit talált, és kimenekült a hátsó kapun. A partra ment, ahol felszökött egy hajóra. Úgy tűnik, Egyiptom felé tart. Caesar most a nyomában van. Az egyetlen rossz hír tehát az, hogy Caesar még nem tér vissza Rómába. De erre számítani lehetett. Rendeznie kell Róma sorsát Egyiptomban és másutt, mielőtt hazatér megpihenni.
Sokáig emésztettem a felfoghatatlan jelentőségű hírt. Különféle érzelmek hullámzottak át rajtam. Az én torkomban is remegett valami, az én szemem is megtelt könnyel. Aztán kétségek és kérdések is felmerültek bennem.
Tényleg véget ért volna? Egyetlen összecsapással abbamaradt volna a háború? Mi van Pompeius tengeri flottájával, amely mindig túlszárnyalta Caesar tengeri haderejét, és még mindig sértetlenül várakozott a vízen? Ki élte még túl Pompeiuson kívül, és mennyire könnyen adják majd meg magukat? Mi lesz Róma ellenségeivel, például Juba királlyal, aki megölte Curiót, és véget vetett az africai hadjáratnak? Mi lesz Egyiptommal, amely a saját dinasztikus polgárháborúját vívja? Calpurnia úgy említette Róma sorsának rendezését Egyiptomban, mintha az ilyesmit egy seprűvel és egy szemétlapáttal el lehetne intézni, de volt már példa arra, hogy Egyiptom megkönnyítette Róma dolgát? Tényleg ennyire egyszerű lesz levadászni Pompeiust, mintha csak egy szökött rabszolga lenne? Ha Caesarnak sikerül a nyomára bukkannia, hidegvérrel leöli majd? Vagy fogolyként hozza vissza Rómába, és láncra verve húzza majd harci szekerével a győzelmi menetén, ahogy a gall Vercingetorixszal is tette? Máris kétségek vetettek árnyékot a jó hírekre, amiket Calpurnia közölt velem, de inkább említést sem tettem róluk. Hány ember tette fel magában ugyanezeket a kérdéseket az elülső udvaron? Hányan színlelik majd az önfeledten ünneplést? Hányan fojtják magukba az aggályaikat... egy időre?
– Lenyűgöző hírek.
– Nem akarsz kérdezni semmit? Senki után nem érdeklődsz?
Elgondolkodtam.
– Mi lett Domitius Ahenobarbusszal?
Ő Caesar egyik megveszekedett ellenfele volt. A háború kezdetén Caesar elhódította tőle Itália Corfinium nevű városát, majd miután öngyilkossági kísérlete kudarcot vallott, fogságba esett. Megalázónak érezte Caesar kegyelmét, ezért Massiliába szökött – ahol én is találkoztam vele – és átvette a parancsnokságot a Caesar ostromának ellenálló sereg fölött. Amikor Caesar és Trebonius elfoglalta Massiliát, Domitius Ahenobarbus megint elmenekült, és csatlakozott Pompeiushoz.
– Rőtszakállú már nem él – közölte Calpurnia, és elégedettség villant a szemében. – Amikor a tábort lerohanták, Domitius gyalog kezdett menekülni, hegynek felfelé. Antonius lovassága úgy vadászta le, mint szarvast az erdőben. A félelemtől és a kimerültségtől összeesett. A teste még meleg volt, amikor Antonius rátalált. Egy seb sem volt rajta, amikor meghalt.
– Faustus Sulla?
– Fausta fivére állítólag elmenekült. Azt pletykálják róla, hogy Africa felé ment.
– Cato?
– Ő is megmenekült a fogságból. Talán ő is Africa felé tart.
– Cicero?
– Cicero is életben van. Emésztési bántalmaira hivatkozva teljesen kimaradt a csatából. Úgy hírlik, visszaindult Rómába. A férjem híresen nagylelkű. Ki tudja? Talán még meg is bocsátja Cicerónak, hogy Pompeius mellé állt. – Az asszony sokáig nézett a szemembe. – Miért nem kérdezed meg, amire a leginkább kíváncsi vagy, Nyomozó?
Tényleg, miért nem? Lehajtottam a fejem, és sóhajtottam. Megpróbáltam visszafogni a hangom remegését.
– Metóról mi hír?
Calpurnia bólintott, és elmosolyodott, a kelleténél kissé önelégültebben.
– Meto jól van. A férjem szerint kiemelkedően teljesítette kötelességét a hadjárat során, legfőképpen a pharszaloszi csatában. Caesar mellett marad, vele utazik Egyiptomba.
Becsuktam a szemem, és úgy is maradt, nehogy kicsorduljanak a könnyeim.
– Mikor volt ez a csata?
– Négy nappal sextilis ötödik napja után.
Nagy levegőt vettem.
– Kasszandra temetésének napján!
– Tényleg. Ez nem is jutott eszembe.
Aznap, amikor Kasszandra teste hamuvá égett a máglyán, Róma sorsa is eldőlt. Belegondoltam, mennyi minden történt, és mennyi mindent derítettem ki az idő alatt, amíg a győzelem híre elért Pharszaloszból Rómába. Az asszonyokra gondoltam, akik megosztották velem a titkaikat, mit sem sejtve arról, hogy mialatt a múlton rágódunk és a jövő miatt aggódunk, a titánok háborúja már befejeződött.
– Miért hívtál ide, Calpurnia? Mi volt ilyen sürgős? Azt hinném, hogy az összes kint várakozó ember érdemesebb arra, hogy a lehető leghamarabb értesüljön a hírekről.
Az asszony felnevetett.
– Hadd csikorgassák a fogukat a szenátorok és a magiszterek, hadd csámcsogjanak még egy kicsit tűkön ülve! Téged egészen más ügyben hívattalak ma ide. Rupa, lépj előre!
A férfi addig az árnyékban várakozott. Amikor kilépett a fénybe, láttam az arcán, hogy fájdalma mindennél erősebb. A vállamra tette a kezét, és mereven átölelt.
– Tehát még életben vagy – mondtam. – Hol voltál idáig?
Egyik kezét rátette a másikra. Bujdostam. Nem volt min csodálkozni. Fausta utánaküldött egy rabszolgát, hogy végezzen vele. Amikor értesült Kasszandra haláláról, bizonyára éppúgy összetört, mint én, és nem tudta, kit hibáztasson, és kitől féljen.
– Elsőként ide kellett volna jönnie – vette át a szót Calpurnia –, de gondolom, tőlem is félt. Attól tartott, hogy közöm van Kasszandra halálához. De azóta, hogy Fausta is meghalt, mindenféle pletykák keringenek arról, hogy milyen szerepet játszhatott a felkelésben, és azt is gyanítják, hogy ő mérgezte meg Kasszandrát. Rupa hallotta a hírt, és úgy döntött, a kockázatot vállalva idejön, hogy kiderítse az igazságot. Elmeséltem neki, milyen kitartóan kerested a húga gyilkosát, és azt is elmondtam neki, milyen gonddal intézted a hamvasztását.
Rupa a szemembe nézett, és megint átkarolt, de most már kevésbé mereven. Abban a pillanatban nagyon hasonlított Kasszandrára.
– Azért is jött, hogy átvegye Kasszandra fizetségét, amit megőriztem számára. Jelentős összeg. Csakhogy felmerült egy kis probléma. Veled kapcsolatos, Nyomozó.
– Kérlek, magyarázd ezt meg.
– Valamikor Kasszandra a fivére kezébe nyomott egy levelet, amit nekem címzett, arra az esetre, ha meghalna vagy eltűnne. Rupa nem tud olvasni, és természetesen rajtam kívül senkinek sem merte megmutatni a levelet, ezért fogalma sem volt, miről szól, amíg ide nem hozta nekem ma reggel. Felolvastam neki, és elmagyaráztam, mit jelent. Beleegyezett a benne foglaltakba, abban viszont nem lehettünk biztosak, hogy te is bele fogsz egyezni.
– Nem értem. Engem is említ a levélben?
– Igen. Felolvassam neked is?
Nem is várta meg a válaszomat, hanem elővett egy pergament, és olvasni kezdett.
CALPURNIÁNAK, GAIUS JULIUS CAESAR FELESÉGÉNEK:
AZ UTÓBBI NAPOKBAN EGYRE TÖBBSZÖR GONDOLOK ARRA, HOGY MEG FOGOK HALNI. HA TÉNYLEG BIRTOKOMBAN LENNE A JÖVŐBELÁTÁS KÉPESSÉGE, AZT IS MONDHATNÁM, HOGY PRÓFÉCIÁK ÉRKEZNEK HOZZÁM A SAJÁT HALÁLOMRÓL. LEHET, HOGY EZ CSAK AZ ÉRTHETŐ SZORONGÁS, AMI A NEKED VÉGZETT MUNKÁM VESZÉLYESSÉGÉBŐL FAKAD.
DE HA EZEKET A SOROKAT OLVASOD, AKKOR MÁR TÉNYLEG HALOTT VAGYOK, MERT ARRA UTASÍTOTTAM RUPÁT, HOGY CSAK A HALÁLOM ESETÉN ADJA ÁT NEKED EZT A LEVELET, VAGY AKKOR, HA OLYAN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT TŰNNÉK EL, MELYEK A HALÁLOMAT VALÓSZÍNŰSÍTIK.
HA EZ MEGTÖRTÉNNE, TUDATOM VELED, MI A SZÁNDÉKOM AZZAL A PÉNZZEL, AMIT NEKEM HELYEZTÉL LETÉTBE. MIVEL RUPA NEM ALKALMAS RÁ, HOGY EGY EKKORA ÖSSZEGET KEZELJEN, AZ EGÉSZET GORDIANUSRA SZERETNÉM BÍZNI, A NYOMOZÓRA, EGY ÁLTALAD ÉS A FÉRJED ÁLTAL IS ISMERT EMBERRE, A KÖVETKEZŐ FELTÉTELEKKEL: VEGYE MAGÁHOZ RUPÁT, ÉS FOGADJA ÖRÖKBE MINT FIÁT. CSERÉBE AZÉRT, HOGY VÁLLALJA AZ APASÁGGAL JÁRÓ FELELŐSSÉGET, SAJÁT BELÁTÁSA SZERINT GAZDÁLKODHAT A PÉNZZEL. TUDOM, HOGY NAGY SZÜKSÉGE VAN RÁ. REMÉLEM, ÁLDÁS LESZ NEKI ÉS A CSALÁDJA SZÁMÁRA.
EZ A KÍVÁNSÁGA HŰSÉGES ÜGYNÖKÖDNEK, KASSZANDRÁNAK.
Calpurnia letette a levelet.
– Nos, erről nem vagyok igazán meggyőződve... mármint a hűségéről. Összeszövetkezett Faustával, hogy Milo fegyvert fogjon az állam ellen. Így utólag akár árulónak is nevezhetnénk, és talán jogom is lenne arra, hogy lefoglaljam a tulajdontárgyait... és visszatartsam a pénzt, amit megőriztem számára. De én azt kérdeztem magamtól: mit tenne Caesar ebben a helyzetben? A válasz nyilvánvaló, hiszen Rómának még soha nem volt olyan könyörületes vezetője, mint Caesar. Nem hagyhatom, hogy Kasszandra még többet szenvedjen a Faustával való összejátszása miatt. Az életével fizetett ezért a vétségért. Rupa szenvedésének sem látom értelmét, és tőled sem akarom elvenni azt a pénzt, amit Kasszandra neked ajánlott, Gordianus. Nagy szívességet tettél nekem, amikor fényt derítettél Fausta álnokságára, és gondolom, ezért nem is állt szándékodban pénzt kérni... elvégre akkor az ügynököm lennél, nem igaz? Remélem, hogy ez a beszélgetés és a következménye lesz az első lépés a teljes kibékülés felé közted és a férjem között, illetve közted és azok között, akik a férjem szolgálatában állnak... beleértve az ifjú Metót is.
Csak néztem rá, és nem tudtam mit válaszolni.
– Mekkora összeget helyeztél letétbe Kasszandrának? – kérdeztem.
Megnevezte. Annyira meglepődtem, hogy megismételtettem vele.
Óvakodva pillantottam Rupára.
– Fel tudod mérni, mennyi pénzt keresett a húgod?
Rupa bólintott.
– Mégis elfogadod a levélben leírtakat? Hogy te semmit sem kapsz a pénzből, hanem az én fogadott fiam leszel?
Újfent bólintott, és harmadszor is megölelt volna, ha nem lépek hátra. Calpurniára néztem.
– Talán igazságosabb lenne, ha megosztoznánk Rupával.
Calpurnia vállat vont.
– Ha egyszer átadtam neked az összeget, Gordianus, azt kezdesz vele, amit akarsz. De csak akkor adhatom át, ha elfogadod a levélben leírt feltételeket, vagyis örökbe fogadod Rupát, ahogy Kasszandra kérte. Úgy látom, megdöbbent a bőkezűsége, de én felettébb bölcsnek találom a döntését. Rupa erős fiatalember, valószínűleg elsőrangú testőr válik belőle, aki akármilyen harcban megvédi magát. Azt a gladiátort is könnyűszerrel legyőzte, akit Fausta utánaküldött. Sok tekintetben azonban nem képes magáról gondoskodni. Mindig Kasszandra gondoskodott róla. Most, hogy ő már nem él, neked kell átvenned ezt a feladatot. Miért ne? Te úgyis gyakran hajlasz arra, hogy kóbor lelkeket fogadj a házadba... két fiút fogadtál örökbe, meg két csirkefogó rabszolgafiút, akiket Fulviától szereztél. Szintén Kasszandra kívánsága volt, hogy az általa keresett pénzzel kimássz abból a gödörből, amit magad alá ástál. Úgy tudom, sok adósságot halmoztál fel. Kasszandra pénzéből viszont rendezni tudod ezeket, és még marad is... Elég lesz arra, hogy egy ideig gondoskodj Rupáról és a többi családtagodról.
Elmerengtem, majd nagy levegőt vettem. Hátranéztem Davusra, aki némán hallgatta végig a beszélgetésünket. Összevont szemöldökkel nézett vissza rám, és ráébresztett, milyen nehéz lesz elmagyaráznom a helyzetet Bethesdának és Dianának. Hogy mondom el nekik, hogy egy egész vagyonra tettem szert, viszont hoztam magammal még egy éhes szájat?
De miért kellene aggódnom amiatt, hogy miként mondom el nekik? Római paterfamilias vagyok, a saját házam legfőbb ura, aki a római törvények értelmében élet és halál kérdésében is dönt. Egy paterfamiliasnak soha nem kell mentegetőznie. A hagyomány legalábbis így diktálta, bár a való életben nem mindig sikerült az ősök példáját követni. Ha a feleségem és a lányom kellemetlen kérdéseket zúdít rám Kasszandráról, Rupáról, a váratlan szerencsémről, vagy a kölcsönök bámulatos törlesztéséről, elég csak a paterfamilias előjogaira hivatkoznom, és egyszerűen megtagadhatom a választ... legalábbis egy darabig.
– Elfogadod Kasszandra feltételeit? – kérdezte Calpurnia, aki már nagyon szerette volna lezárni a beszélgetést.
– Igen.
– Jól van. Ma délután elküldöm neked a pénzt. Vidd magaddal Rupát is. Ha gondolod, egy ideig az előkertben maradhatsz, és meghallgathatod a hivatalos bejelentést.
Elbocsátásképpen intett egyet. Az árnyékból őrök léptek elő, és kivezettek minket.
Csak rövid ideig lézengtünk az elülső udvaron, mert Calpurnia hamar megjelent a lépcső tetején. Mindenki elhallgatott, és az összes tekintet rászegeződött.
– Polgárok! Csodálatos híreket hoztam nektek. Caesar győzött! Hatalmas csata zajlott le Thesszáliában, egy Pharszalosz nevű hely környékén...
Szóról szóra ugyanúgy adta elő a hírt, mint korábban. Amikor befejezte, furcsa csend telepedett az előkertre. Mindenki megpróbálta megemészteni az új helyzetet. Elsőként Isauricus és Trebonius kezdett éljenezni. Aztán mások is csatlakoztak hozzájuk, mígnem az egész elülső udvar Caesart és Venust éltető kiáltásokkal telt meg.
Így hát két tagbaszakadt fiatalemberrel tértem haza, mintha két félelmetes testőrt szereztem volna. Rögtön tudtam, hogy jól döntöttem, mert a Palatinus utcái hirtelenjében megteltek ujjongó, zokogó, csókolózó és őrülten ugrándozó emberekkel. Egyesek csendben örültek, mások őszinte eksztázisban törtek ki. Hány emberen uralkodott el a mérhetetlen megkönnyebbülés érzelemhulláma, miután megszabadultunk a hónapok óta gyülemlő feszültségtől? És hányan éreztek belül szomorúságot, miközben belevegyültek a nevető, kurjongató tömegbe?
Ahogy lassan utat törtünk magunknak a sokaságban, megrökönyödve vettem észre egy ismerős arcot a távolban. Az öreg Volcatius volt az, Pompeius legelkötelezettebb híve a Forumról. Felemelte a karját, és nyitott szájjal hátravetette a fejét. A nagy hangzavarban is jól hallottam reszelős ordítozását:
– Éljen Caesar! Venus a győzedelmes!
– Most már mindnyájan Caesar pártján állunk – morogtam az orrom alatt.
– Mit szólsz ehhez? – kérdezte Diana, feltartva az egyik legjobb ruhámat, egy sárga színű görög mintával szegélyezett zöld tunikát.
– Most már elég göncöt pakoltam be – tiltakoztam. – A hajómester a poggyász súlya szerint állapítja meg az útiköltséget, ezért csak a legszükségesebbeket visszük magunkkal. Jobban járunk, ha a többi holmit ott vesszük meg.
– Ez tetszeni fog a mamának. Bevásárló körút!
Diana mosolyt erőltetett az arcára, holott valójában cseppet sem örült annak, hogy az anyja Alexandriába utazik. Minden eszközzel megpróbálta eltántorítani az úttól. Többször hangoztatta, hogy a világnak az a része már így is felbolydult és veszélyessé vált, és ha Pompeius odaér, nyomában Caesarral, még nagyobb lesz a káosz. Nem is beszélve arról, hogy egy tengeri utazás mindig kockázatos, főleg az ősz közeledtével; ha a vitorlázási időszak után akarnánk visszatérni, hónapokra ott ragadhatunk Egyiptomban, és nem fogunk olyan hajót találni, amely rámerészkedne a viharos tengerre. Bethesda azonban nem tágított: ahhoz, hogy meggyógyuljon, vissza kell térnie Egyiptomba, és meg kell fürödnie a Nílusban.
Diana nem adott hangot a legnagyobb félelmének: hogy soha többé nem látja az anyját, ha túl megterhelő lesz számára az út, vagy tényleg meghalni tér vissza Egyiptomba.
– Talán... talán nekem is veletek kellene tartanom – jegyezte meg.
– Eszedbe ne jusson, Diana! Ezt már megtárgyaltuk.
– De...
– Nem! Elfogadhatatlan, hogy egy fiatalasszony a te állapotodban egy ilyen hosszú és bizonytalan utazásra vállalkozzon.
– Nem kellett volna elmondanom neked.
– Azt, hogy gyermeket vársz? Nem titkolhattad volna már tovább. Fogalmad sincs, mennyire megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy a reggeli rosszulléteid a terhesség miatt vannak, és nem valami más miatt. Nem, te itt maradsz Rómában, felügyeled a háztartást. Davus majd vigyáz rád. Ne aggódj... Édesanyád és én nem maradunk sokáig, mert itt akarunk lenni az unokánk születésekor. Gondolod, hogy Bethesda távol tudna maradni?
Diana ismét erőltetetten elmosolyodott, és úgy terelte el a figyelmét, hogy ellenőrizte az utazóládám tartalmát.
– Mi ez? – kérdezte, és kiemelt egy lepecsételt bronzurnát.
Elvettem tőle, és visszatettem a ládába.
– Hamu.
– Ó... az ő hamvai.
– Kiejtheted a nevét: Kasszandra.
– De miért viszed magaddal Egyiptomba?
– Rupa ötlete volt. Kasszandra élete java részét Alexandriában töltötte. A Nílusba akarja szórni a hamvait.
– Nem biztos, hogy helyénvaló, hogy ő is a mamával utazik.
– Ne felejtsd el, hogy az ő küldetése révén tudjuk kifizetni ezt az utat.
– Milyen ironikus, nem? – kérdezte Diana metsző hangon. – Ha ez az utazás tényleg meggyógyítja a mamát, akkor az a nő fizette ki a gyógyulását, akivel... – Az arckifejezésemet látván inkább befejezetlenül hagyta a mondatot. – Annak viszont örülök, hogy Rupát is magaddal viszed, mert Davus nem tud megvédeni titeket. Rupa legalább kiismeri magát a városban.
– Elfelejted, hogy én is éltem egy darabig Alexandriában.
– De papa, az már nagyon régen volt! Azóta sokat változott.
Fiatalkorom Alexandriája változatlan maradt az emlékezetemben, és a nosztalgia úgy vette körül, mint a biztonságot nyújtó városfalak. Nem tudtam elképzelni, hogy megváltozott. De miért nem? A világon minden változott, és csak elvétve jó irányba.
Diana csettintett a nyelvével.
– Nem biztos, hogy jó ötlet magaddal vinned Mopsust és Androclest is.
– Én már öregember vagyok, Diana. Fürge lábakra van szükségem az ügyeim intézéséhez.
– Nekem is szükségem lesz rájuk, ha a hasam megnő.
– Akkor csak az egyiküket viszem magammal, a másikat itt hagyom...
– Nem, nem lehet szétválasztani őket. Csak arra vigyázz, hogy ha úgy viselkednek, mint itthon, könnyen a tengerbe pottyanhatnak a hajóról. Nehezen kezelhető az a két kis... – Elakadt a hangja. Megköszörülte a torkát, szipogott egyet, és halkabban folytatta. – Kár, hogy nem viszed magaddal Hieronümoszt. Sokszor célzott arra, hogy szeretne menni. Egész életét Massiliában töltötte, másra is kíváncsi a világból.
– Az én költségemen? Nem, Hieronümosz itt marad. Rómában is rengeteg felfedezni való érdekesség vár rá.
Leültem az ágyra. Diana mellém telepedett, és a kezébe vette a kezemet.
– Egyvalamiről még nem beszéltünk – mondta.
– A mamádról? Szerintem komolyan gondolja, hogy Egyiptomban meggyógyul. Nem kell aggódnod...
– Nem, nem erről.
Sóhajtottam.
– Ha be akarod fejezni, amit az előbb mondtál... Kasszandrával kapcsolatban...
Diana megrázta a fejét.
– Nem. Tudom, hogy a Párkák egyengették a te utadat, és az övét is, egy olyan végzet felé, amit egyikőtök sem láthatott előre.
– Hát akkor miről akarsz beszélni?
Diana habozott.
– Már beszéltünk róla, milyen veszélyes most a világnak azon a felén...
– Nem veszélyesebb, mint Rómában!
– Valóban? Ptolemaiosz király halála óta az egyiptomiak éppoly megosztottak, mint a rómaiak. Az ifjú Ptolemaiosz a saját lánytestvérével háborúzik... hogy is hívják?
– Azt hiszem, Kleopátra a neve. Marcus Antonius egy ízben említette nekem, hogy találkozott vele. Furcsa dolgot mondott...
– Mit?
– Hogy az a nő Caesarra emlékeztette. Még ilyet! Kleopátra nem lehetett több tizennégy évesnél, amikor Antonius látta. Most huszonkét éves... igen, pont egyidős veled, Diana.
– Csodálatos! Odamentek Alexandriába, a végsőkig elkeseredett Pompeiushoz, a királyi polgárháború helyszínére, egy acsarkodó nőnemű Caesarhoz... már ha ilyen teremtmény egyáltalán elképzelhető!
Elnevettem magam.
– Legalább nem fogunk unatkozni.
– Én viszont... nem erről akartam beszélni.
– Akkor térj a lényegre!
Diana felsóhajtott.
– Caesar is ott lesz, ugye?
– Nagyon valószínű.
– Ha pedig Caesar ott van, akkor...
– Már értem, mire akarsz kilyukadni.
– Így is annyi teher nyomja a válladat... és itt nem Pompeiusra, Kleopátrára meg a többiekre gondolok. Ott van a mama, hogy meggyógyul-e... vagy sem. Ott vannak a hamvak az urnában, hogy mit fogsz érezni, amikor majd a Nílusba szórod őket. És tudom, hogy miattam is aggódni fogsz, meg a gyermek miatt, akit a szívem alatt hordok... itt, Rómában. És mindennek tetejébe lehetséges, hogy találkozol Metóval...
– Lányom, lányom! Azt hiszed, én nem tépelődöm ezeken? Le sem hunytam a szemem az éjjel, csak az utazáson rágódtam, és magam előtt láttam a helyeket, ahol megfordulunk majd. De semmi hasznunk nem származik abból, ha megpróbáljuk kifürkészni a jövőt. Ahogy te mondtad az előbb: a Párkák egy láthatatlan végzet felé irányítanak minket. Eddig, mindent összevetve, azt mondhatom, hogy kegyesek voltak hozzám.
Neszt hallottunk az ajtó felől. Felnéztünk a belépő Bethesdára. Sápadtnak és törékenynek látszott, de a szemében a remény kiolthatatlan tüze lobogott. Immár minden bizodalmát az egyiptomi utazásba helyezte.
– Befejezted a pakolást, uram?
– Igen.
– Jól van. Hajnalban indulunk. Diana, ha már nem segítesz az apádnak, segíts nekem a csomagolásban.
– Persze. – Diana felállt, és követte az anyját. Az ajtóban megtorpant, és visszanézett. Szemében könnyek csillogtak. – Lehetséges, hogy hajnalban már indultok is, papa? Most ugyanazt érzem, mint Hieronümosz: irigyellek! Látni fogod a Nílust, a piramisokat, az óriás Szfinxet...
– És a hatalmas könyvtárat – folytattam –, meg a híres pharoszi világítótornyot...
– És lehet, hogy még vele is találkozol...
Mindketten nevettünk, mert ugyanaz jutott eszünkbe.
– Kleopátrával! – böktem ki.
– Igen, Kleopátrával! – ismételte Diana, mert ez az idegen hangzású név egyfajta kód volt számunkra, amit csak mi ketten értettünk, akár kiejtettük a szánkon, akár nem.
Miután kimentek, felkeltem az ágyról, és a ládához léptem. Kiemeltem belőle a bronzurnát. Sokáig tartottam a kezemben, érezve a fém hideg merevségét és a benne lévő hamu súlyát. Végül visszatettem a ládába, és lassan, óvatosan lecsuktam a fedelet.
Két olyan regény után, melyekben a római polgárháború politikai szövevényeit és katonai hadműveleteit taglaltam – azaz a Rubicon és az Eltűnt Massiliában után –, kedvem támadt visszatérni Rómába, és megnézni, mire készültek az ostromlott város polgárai, főképpen az asszonyok.
Kétség sem férhet hozzá, hogy míg Caesar és Pompeius nyílt háborút folytattak egymással a mostani Görögország északi részén, egy ugyanolyan dühödt, de a „föld alatt” zajló háború is dúlt Rómában. Nem nehéz elképzelni a hétköznapivá vált kémkedést, megvesztegetést, árulást, nyerészkedést, és egyéb hasonló sötét üzelmeket, ám ha szemtanúk leírásai vagy akár másodkézből való beszámolók után kutatunk ezzel az időszakkal (azaz a Kr. e. 48. év Rómájával) kapcsolatban, alig találunk valamit.
Marcus Cealius próbálkozásait a status quo megdöntésére, illetve az események végkifejletét számtalan ókori forrás ecseteli, például Velleius Paterculus, Livius, Cassius Dio művei, vagy Caesar A polgárháború című munkája. Sajnos azonban ezek a szerzők ellentmondásos és töredékes képet adnak a korszakról, és még kevesebb segítséget nyújtanak ahhoz, hogy egy megközelítőleg pontos időszalagot lehessen készíteni. Ám ugyanez a kronológiai bizonytalanság és a részletesség hiánya, mely a történészt hátráltatja munkájában, rugalmasságot tesz lehetővé a regényíró számára, és én ennek nagy hasznát vettem.
A Kr. e. 48-as év politikai helyzetének és közhangulatának tanulmányozása közben gyakran fordultam Jack Lindsay könyvéhez „Marcus Antonius és kortársai világa” (Marc Antony. His World and His Contemporaries, London, George Rourledge & Sons Ltd., 1936) címmel. Lindsay sokkal összetettebben értelmezi azokat az ideológiákat, melyek megalapozták Marcus Caelius törekvéseit, mint a legtöbb történész, akik egyszerű opportunistának könyvelik el Caeliust. T. Rice Holmes gondosan felépített, rengeteg jegyzettel ellátott műve, „A Római Köztársaság és a Birodalom alapítója” (The Roman Republic and the Founder of the Empire, Oxford: The Clarendon Press, 1923) eleven részletességgel idézi fel a Pompeius és Caesar közötti konfliktust. Cicero levelezésén keresztül is izgalmas bepillantást nyerhetünk az események láncolatába. Sokat böngésztem Evelyn S. Shuckburgh művét, a „Cicero levelei”-t (The Letters of Cicero, London, George Bell and Sons, 1909) is, a cambridge-i Emmanuel College-ban. A kiváló kutatónő nemcsak lefordította a leveleket latinról angolra, hanem tárgymutatójában időrendi sorba is rendezte őket.
Mit mondhatunk el Titus Annius Milóról és az ő végzetéről? Régi szövetségese, Cicero vajon meggyászolta a halálát? Nem valószínű. Ne feledjük, hogy Titus Annius azért vette fel a „Milo” nevet, mert a legendás olimpiai atlétához, a krotóni Milóhoz akart hasonlítani. Ehhez tegyük hozzá azt, hogy Cicerót feltehetően bűntudat gyötörte, amiért elfuserálta Milo védőbeszédét a tárgyaláson, ahol Clodius megölését akarták rábizonyítani. Az is bizonyos, hogy Milo a köztársaság haldoklása idején azt a „lecsúszott” férfit testesítette meg, aki nem tűrte a száműzetést. Ha mindez összeállt a fejünkben, olvassuk el a következő, igencsak rosszmájú bekezdést Cicerótól, melyet Az öregségről című értekezésében tett közzé, és amit Kr. e. 44-ben írt, négy évvel Milo halála után.
„Azt kell felhasználnod, amid van, s akármit teszel, tedd erődhöz mérten. Mert lehet-e visszataszítóbb beszéd, mint a krotóni Milóé? Amikor már megöregedett s látta a pályán edző atlétákat, ránézett a karjára, és amint mondják, könnyezve így szólt: »Ezek pedig már meghaltak.« De nem annyira ezek, mint te, semmirekellő! Mert sohasem személyed miatt lettél híres, hanem mell- és karizmaid révén. [...] Mondják, hogy Olümpiában Milo úgy lépett a versenypályára, hogy egy élő ökröt cipelt a vállán; azt szeretnéd-e inkább, ha ez a testi erő lenne osztályrészed, vagy inkább Püthagorasz szellemi képessége?
Egyszóval ezt az adottságot addig használd fel, amíg megvan; amikor már nincs meg, ne sajnáld, mert akkor az ifjaknak sajnálniok kellene a gyermekkort, valamivel idősebb korba lépve pedig az ifjúságot. Az életnek megvan a maga törvényszerű menete; a természetnek csak egy útja van, és az is egyszerű.”[3]
Talán Cicero így akarta tudatni a világgal, hogy Milo saját magán kívül senkit sem hibáztathatott a sorsáért?
Hát a római asszonyok, akik benépesítik ezt a könyvet? Terentia, Tullia, Fabia, Fulvia, Sempronia, Antonia, Cytheris, Fausta, Clodia és Calpurnia mind-mind élő személyek voltak. Gordianus már találkozott egyikkel-másikkal a Roma sub rosa-sorozat köteteiben – Clodiával a Venus kezében és a Gyilkosság a Via Appián című részekben; Fulviával, Semproniával és Faustával a Gyilkosság a Via Appián című részben; Fabiával pedig A Vesta-szüzek házának egyik novellájában.
Terentia és Cicero házassága zátonyra futott, Cicero ugyanis egy fiatalabb nő kedvéért elvált a feleségétől, valószínűleg Kr. e. 46-ben. Tullia és Dolabella útjai is ez idő tájt váltak ketté. Tullia a következő évben meghalt, ami nagyon megrázta Cicerót, de Plinius szerint Terentia egészen 103 éves koráig élt.
Minden bizonnyal Fulvia gyakorolta a legnagyobb hatást a történelemre, kiváltképp azután, hogy feleségül ment Marcus Antoniushoz Kr. e. 47-ben, miután Antonius elvált Antoniától. Antonius még Cytherisszel is megszakította kapcsolatát Fulvia kedvéért. De sem Fulvia, sem a többi asszony nem beszélhet hozzánk a saját hangján, a saját szemszögéből az évezredek ködén keresztül. Pompeius, Antonius és Caelius leveleket hagyott hátra, Caesar és Cicero könyveket írt, de ezekről a nőkről csak másodkézből kaphatunk képet, és többnyire olyan forrásokból, melyeknek szerzői nem rokonszenveztek velük. (Velleius Paterculus például nem tudta megérteni Fulvia könyörtelenségét és becsvágyát, ezért azt írta róla: „ő csak a neme miatt asszony”.)
Akármilyen kimagasló személyiségek voltak ezek a nők, egyetlen ókori történetíró sem tartotta őket méltónak arra, hogy életrajzot készítsen róluk. Még Plutarkhosz sem tudta elképzelni, hogy egy nő élettörténetét írja meg. Azoknak az olvasóimnak, akik többet szeretnének róluk kideríteni, meg kell elégedniük az elszórt morzsákkal – ellentétben azokkal, akik Pompeiusra, Caesarra vagy az ókor bármelyik nagynevű férfiújára éhesek, ők ugyanis gazdagon terített asztalról lakomázhatnak. A modern kori történetíró, aki mégis megkísérel az említett asszonyok után kutatni a szedett-vedett forrásokból, olyan akadályok előtt találja magát, melyek egy idő után áthághatatlannak tűnnek. Pontosan ezért gondoltam úgy, hogy a Roma sub rosában előkelő helyet biztosítok nekik, hiszen ez a sorozat Róma titkos történelméről, avagy Róma titkainak történetéről szól, Gordianus szemén keresztül.
Hálás köszönetem Keith Kahlának, szerkesztőmnek a St. Martin’s Pressnél, törődéséért és türelméért; ügynökömnek, Alan Nevinsnek, aki gondoskodott róla, hogy túl elfoglalt legyek ahhoz, hogy bajba keveredjek; Penni Kimmelnek és Rick Solomonnak az első piszkozathoz fűzött megjegyzéseikért; és jó szomszédaimnak a Berkeley Repertory Theatre-nél, akik 2001 tavaszán bámulatos tehetséggel színpadra állították Aiszkhülosz teljes Oreszteiáját, és ezzel adva ihletet nekem Gordianus Kasszandrájának megalkotásához.
1. A magyar kiadásból hiányoznak az évszámok, így a kronológia kissé követhetetlen. A vastagon szedett évszámokat utólag írtam be. (E)