Steven Saylor
ELTŰNT MASSILIÁBAN
Ezt a könyvet a testvéremnek, Gwynnek ajánlom
Ubi tu es qui colere mores Massiliensis postulas?
Nunc tu si uis subigitare me, probast, occasio.
Plautus: Casina (963-964)
– Téboly! – motyogtam. – Tudtam, hogy nem lett volna szabad letérni az útról, Davus. Még hogy rövidebb útvonal!
– De apósom, te is hallottad, amit az a férfi mondott a tavernában. A Massiliába vezető út nem biztonságos. A városlakók be vannak zárva a falakon belülre, mert ostrom van. Caesar seregei az ostrommal foglalkoznak, ezért nem tudnak őrjáratozni az úton. Gall banditák garázdálkodnak mindenfelé, és feltartóztatnak mindenkit, aki az útra merészkedik.
– Ami azt illeti, most örömmel fogadnék egy gall banditát. Legalább útbaigazítana minket.
Körbenéztem a zavarba ejtően idegen és szilaj tájon. Fokozatosan bekeveredtünk egy hosszú, keskeny völgybe, amelynek sziklafalai mindkét oldalon felfoghatatlanul éles szögben magasodtak fölénk, mintha kőóriások emelték volna fel a fejüket. Egy idő után pedig arra eszméltünk, hogy minden irányból sivár, világos mészkőfalak zárják el az utunkat. A hegyszoros aljában patak csörgedezett, ám a hosszú, tikkasztó nyár szinte teljesen kiszárította. Apró fák vetettek árnyékot sziklás medrére. A lovaink óvatosan emelgették a lábukat az élesen fogazott sziklatömbök és a göcsörtös, férfikar vastagságú fagyökerek között. Nehézkesen haladtunk.
Aznap korán reggel indultunk el a tavernából. Megfogadtuk a fogadós tanácsát, és letértünk a sík, széles, római pontossággal megépített útról. A férfi azt mondta, hogy ha a nap segítségével állandóan déli irányba tartunk, és egyenletesen lefelé megyünk a hegyről a tenger felé, mindenképp Massiliába jutunk, és már csak azért sem téveszthetjük el, mert Caesar seregének nagy része körülötte táborozik. Most, hogy a nap lebukott a völgyet nyugatról határoló hegyek mögött, kezdtem úgy érezni, hogy a fickó a bolondját járatta velünk.
Egyre mélyültek az árnyak a sziklák között. A fák gyökerei, amelyek legyezőszerűen terültek el a köves talajon, mintha gyorsabban nőttek és vastagodtak volna a félhomályban. A szemem sarkából többször úgy láttam, mintha egy-egy rakás kígyó hemzsegne a kövek körül. A lovaknak is hasonló látomásaik támadhattak, mert újra meg újra felhorkantak, megbokrosodtak, és hozzácsapták a patáikat a rücskös ágakhoz.
Mivel fogalmam sem volt, hogy jutottunk be a völgybe, azt sem tudhattam, hogyan lehetne kikeveredni onnan. Jobb híján magamat próbáltam bátorítgatni. A nap jobb kéz felé bukott le a hegyek mögött, vagyis még mindig délnek tartottunk. Ugyanakkor a patak folyását is követtük, ami arra utalt, hogy a tenger felé haladunk. Délnek, a tenger felé, ahogy a fogadós tanácsolta. De hol a Hádészban járunk? Hol van Massilia, és hol vannak Caesar seregei? Mindenekelőtt pedig hogy juthatunk ki ebből a kőcsarnokból?
A napfény keskeny szalagja még mindig megvilágította a bal kéz felé eső keleti hegycsúcsokat, és vérvörösre festette a krétafehér kőzetet. A sugárzás szinte elvakított. Mire visszanéztem a völgyre, az árnyékok még százszor sötétebbnek látszottak. A mederben csörgedező víz koromfekete volt.
Meleg szél sóhajtott végig a sziklamedencében. A hangok és a látvány egyre inkább csalókává és bizonytalanná váltak; a levelek zizegésében emberek nyögését és kígyók sziszegését véltem hallani. Furcsa kísértetek imbolyogtak a sziklák között – eltorzult arcok, megkínzott testek, lehetetlen szörnyalakok –, aztán egy-kettőre beleolvadtak a kőfalba. Megborzongtam, habár a szél tényleg melegen fújt.
A mögöttem lovagoló Davus egy dallamot fütyörészett, amit egy gall vándorénekes adott elő a fogadóban, ahol előző éjjel megszálltunk. Legalább húsz nap telt el azóta, hogy elhagytuk Rómát, és én nem először töprengtem el azon, hogy a rendíthetetlen vejem vajon tényleg nem fél-e semmitől, vagy csak egyszerűen szegényes a fantáziája.
Hirtelen megrémültem. Valószínűleg megrántottam a gyeplőt, és valami kiáltásféle is kiszökhetett a torkomon, mert a lovam azonnal megtorpant, és Davus is előrántotta a rövidkardját.
– Mi történt, apósom?
Pislogtam egyet.
– Semmi...
– De apósom...
– Tényleg nem volt semmi.
Belebámultam a sziklákkal és alacsony ágakkal szerteszabdalt sötétségbe. A lebegő kísértetek között mintha egy arcot láttam volna, egy valódi emberi arcot, amelyből eleven szempár pillantott vissza rám – ráadásul ismerős szempár.
– Mit láttál, apósom?
– Azt hittem, hogy láttam egy... embert.
Davus is a homály felé meresztgette a szemét.
– Egy útonállót?
– Nem. Egy férfit, akit egykor ismertem... De ez képtelenség.
– Ki volt az?
– Catilinának hívták.
– A lázadó? Hiszen őt réges-rég lefejezték, amikor én még gyerek voltam.
– Nem olyan régen. Tizenhárom éve. – Felsóhajtottam. – De igazad van, Catilina életét vesztette egy csatában. Én magam is láttam a fejét... egy karóra tűzve annak a hadvezérnek a sátra előtt, aki legyőzte.
– Ezek szerint mégsem lehetett Catilina, akit az imént láttál, igaz?
Davus hangja alig észrevehetően megremegett.
– Persze hogy nem. Csak a fény játéka... levelek árnyéka volt az egyik sziklán... egy vénember képzelgése. – Megköszörültem a torkomat. – Catilina sokszor eszembe jutott az utóbbi napokban, ahogy közeledtünk Massilia felé. Tudod, amikor úgy döntött, hogy elmenekül Rómából, az ellenségei elől, ide akart jönni... úgy értem, Massiliába. Massilia maga a világ vége, legalábbis a Rómából száműzöttek számára. Biztonságos menedéke azoknak a megkeseredett veszteseknek és pórul járt cselszövőknek, akiknek szertefoszlott Rómában az összes reményük. Massiliában örömmel fogadják őket, feltéve hogy elég arannyal érkeznek a bebocsáttatáshoz. Catilina viszont nem ezt az utat választotta. Megfordult, és szembenézett az ellenségeivel. Az ütközetben aztán ott is hagyta a fogát. – Megborzongtam. – Irtózom ettől a helytől! Csupa kopár szikla és elsatnyult fa!
Davus vállat vont.
– Nem tudom. Szerintem szép táj.
Oldalba rugdostam a lovamat, és továbbindultunk.
Furcsa tréfát űzött velünk az idő, mert mintha a körülöttünk borongó félhomály nem mélyült volna jobban. Nem lett sötétebb, bár nem lett világosabb sem. Egy szürkületi világba érkeztünk, ahol testetlen fantomok suttogtak és röpködtek a fák között.
A legidegesítőbb mégis az volt, hogy a hátam mögött haladó Davus egyfolytában fütyörészett, mintha meg sem érezné a kísértetek jelenlétét. Olyanok voltunk, mint két alvó, akik különböző álmot álmodnak.
– Nézd, apósom, ott feljebb! Valamiféle templomnak tűnik...
Az is volt. Váratlanul kikeveredtünk a sziklák labirintusából. A patak bal kéz felé elkanyarodott. A jobb kéz felé magasodó sziklafal nagy ívben eltávolodott tőlünk, és helyet adott egy félkör alakú tisztásnak, amely egy hatalmas mészkőből emelt amfiteátrumra hasonlított. A párkányszerű magaslatokról gyenge kis vízesés hullott alá. A falból számtalan forrás fakadt, a repedéseken páfrányok és mohatelepek kandikáltak ki.
Sík volt előttünk a talaj. Valamikor, az ősi időkben megtisztították ezt a teret, hogy szőlőt termesszenek rajta. Ferde póznák jelezték az egymástól szabályos távolságban elhelyezett sorokat, ám mostanra temérdek gaz nőtte be a levelektől és sötét szőlőfürtöktől roskadozó tőkéket.
Szokatlan kerítés vette körül ezt a szőlőültetvényt. Amikor közelebb értünk, rájöttem, hogy csontokból készült – nem állati, hanem emberi csontokból. Emberi kar- és lábszárcsontokat szögeltek össze és fúrtak bele a földbe. A csontok egy része már elrothadt és szétporladt; erre utalt sötétbarna és fekete színük. De voltak olyanok is, amiket kifehérítettek, és teljes épségben őriztek meg. Két mészkő oszlop jelezte a bejáratot a kerítésen. A pülónokra csatajeleneteket ábrázoló domborműveket véstek. A győztesek olyan páncélt és tarajos sisakot viseltek, amilyet a görög tengerészek szoktak; a vesztesek gallok voltak bőrnadrágban és szárnyas fejfedőben. A kaputól egy kövezett ösvény vezetett az ültetvény közepére, ám a kőlapokat szinte már megfojtották a gyomok. Az ösvény túlsó végén magasodott az aprócska templom. Teljesen áthatott a hely fonák idegensége. A szürkület is felderült kissé, mintha a kis templom halványan derengene, mintha a sápadt márványfalak elvörösödtek volna az alkonyatban.
Hallottam, hogy Davusnak is elakad a lélegzete.
– Apósom, én ismerem ezt a helyet!
– Hogy lehet az, Davus? Álmodtál róla?
– Nem, a fogadóból, ahol legutóbb megszálltunk. Erről a helyről énekelt!
– Ki?
– A vándor dalnok. Miután lefeküdtél, én még fent maradtam, és hallgattam. Erről a templomról énekelt.
– És miről szólt az ének?
– Egyszer régen görög hajósok érkeztek ide. Miután elhajóztak Itália és Szicília mellett, itt kötöttek ki, Gallia déli partján. Várost alapítottak, és Massiliának nevezték el. A gallok először szívesen fogadták őket, de aztán bekövetkezett a baj... csaták... háború. Az egyik csata egy szűk völgyben zajlott, ahol a massiliaiak csapdába ejtették a gallokat, és ezrével mészárolták le őket. Olyan sok vér szivárgott a talajba, hogy másnapra rengeteg szőlő hajtott ki. A massiliaiak a legyilkolt gallok csontjából építettek kerítést a szőlőskert köré. A gallok még mindig szoktak énekelni erről. Ezt a dalt fütyültem egész nap. És tessék, most itt vagyunk!
– És a templom?
– Arról nem tudok semmit. Gondolom, a massiliaiak építették.
– Megnézzük? Talán ha feláldozok valamit egy helyi istenségnek, kijutunk végre erről az átkozott helyről.
Leszálltunk a lovakról, és hozzákötöttük őket a pülónokból kiálló vaskarikákhoz. Utána megindultunk a töredezett ösvényen. A szőlőtőkék remegtek körülöttünk a meleg fuvalmaktól. Olyan kék volt az ég, mint a tenger mélye; korallszín és sárga sávok húzódtak végig rajta. Odaértünk a templom lépcsőjéhez, majd felnéztünk. Domborművek díszítették a koronapárkányzatot, amely a tetőt szegélyezte, ám a festék annyira lekopott a márványról, hogy nem tudtam kivenni a jeleneteket. Felmentünk a lépcsőn. A bronzajtó kimerevedett pántokon függött, félig nyitva. Oldalvást surrantam be az ajtótáblák között. Davusnak nem volt sok választása: erőszakkal préselte be magát.
A mennyezetnél lévő apró repedések ugyan engedtek be némi fényt, ám mégis sötét volt odabenn. Az összes fal belevegyült a feketeségbe. Kényelmetlen érzés lett úrrá rajtam: mintha egy határok nélküli, lidérces világba csöppentem volna. Aztán kisvártatva egy emelvény vonta magára a figyelmemet a helyiség közepén. Volt valami az emelvényen, valami formátlan, idegenszerű dolog. Közelebb léptem, hogy közelebbről megnézzem.
Egy kéz markolta meg a vállamat, és hallottam, ahogy az acélpenge kicsúszik a kardhüvelyből. Összerezzentem, ám aztán éreztem a fülemen a meleg lélegzetet. Csak Davus volt az.
– Mi van azon az emelvényen? – kérdezte. – Egy ember? Vagy...
Ugyanolyan tanácstalan voltam, mint ő. A kőállványon lévő alak nem lehetett egy álló istenség. Talán egy négykézláb kuporgó ember volt, aki minket nézett. Vagy talán egy Gorgó. A fantáziámban rémségesnél rémségesebb lények születtek meg.
Aztán hirtelen egy zaj visszhangzott végig a helyiségen – egy köpködő, kuncogó, sziszegő hang.
Az ajtó felől, a hátunk mögül érkezett. Megpördültem. Mivel a fény is az ajtóból jött, csak egy körvonalat láttam. Egy pillanatra elképzeltem, hogy egy kétfejű szörny mered ránk karmos végtagokkal, és vicsorogva figyel minket az ajtóból. Hamar rájöttem azonban, hogy az ugató hang visszafogott nevetés, és azért látok két fejet, mert két férfi jött be a templomba. A tompán fénylő páncél, a láncing és a kivont kardok azonnal elárulták, hogy katonákkal van dolgunk. Mindketten egyszerre préselték át magukat az ajtón, ezért egymásba kapaszkodtak, és kuncogtak.
Davus elém lépett, és felemelte a kardját. Visszahúztam magam mellé.
Az egyik katona megszólalt.
– Szép, ugye?... Az a valami ott az oltáron.
– Ki...? – hebegtem. – Mi...?
– Hallgasd csak, Marcus, az öreg latinul beszél! – kurjantott a másik katona. – Akkor hát nem gall vagy? Vagy egy massiliai, aki megmenekült az akasztástól?
Nagy levegőt vettem, és kihúztam magam.
– Római polgár vagyok. A nevem Gordianus.
A harcosok abbahagyták a nevetgélést, és elengedték egymást.
– És az a nagydarab... a rabszolgád?
– Davus a vejem. Ti kik vagytok?
Az egyik katona vállával nekifeszült az ajtónak, és egy arasznyival szélesebbre tárta. Az ajtópánt úgy nyikorgott, hogy a fogam is belesajdult. A másik katona, aki velünk beszélt, karba fonta a kezét.
– Mi Caesar katonái vagyunk, és itt mi teszünk fel kérdéseket. Kell ennél többet tudnod, Gordianus polgár?
– Attól függ. Legközelebb, amikor Gaius Juliusszal beszélek, talán nem árt, ha a neveteket is tudom.
Nem láttam az arcukat, de a beálló csendből arra következtettem, hogy sikerült megfognom őket. Tényleg ismertem annyira a vezérüket, hogy az első neveit használjam? Tisztában voltak vele, hogy akár hazudhatok is – vagy mégsem. Egy polgárháborútól feje tetejére állított világban nehéz eldönteni, mennyire hihetünk egy idegennek egy szokatlan helyen – márpedig ennél szokatlanabb helyet keveset láttam életemben.
Az egyik katona megköszörülte a torkát.
– Nos, Gordianus polgár, elsőként tegyük azt, hogy rászólsz a vejedre: tegye el a kardját.
Biccentettem Davus felé, aki morogva elrakta a fegyverét.
– Nem nektek akart ártani – közöltem.
Hátranéztem az emelvényre a terem közepén. Most már több fény érkezett az ajtó felől, ezért ki lehetett venni a furcsa alakot, de még így is zavarba ejtett.
– Ó, őmiatta! – kiáltott fel a harcos. – Tőle nem kell félnetek, az csak Artemisz.
Összevont szemöldökkel tanulmányoztam a szobrot.
– Artemisz a vadászat és a vadon istennője. Íjat hord magánál, és egy szarvasbika hátán szokott ülni. Egyébiránt gyönyörű.
– Ezek szerint a massiliaiak sajátos módon értelmezik a szépséget. Ugyanis ez tényleg Artemisz temploma, és az... bármi is legyen ott az emelvényen... maga az istennő. Hinnétek, hogy Ióniából hozták magukkal ötszáz évvel ezelőtt, amikor áttelepültek ide? Még azelőtt történt, hogy a nőstényfarkas rátalált Romulusra és Remusra; legalábbis a massiliaiak ezt állítják.
– Azt akarod mondani, hogy ez egy görög szobrász műve? Nem tudom elhinni.
– Szobrász? Ki mondta azt, hogy ez egy szobor? Ki mondta, hogy bárkinek a műve? Ez a tárgy az égből esett le tűzesővel és füstfelhőkkel... a massiliaiak elmondása szerint. A papjaik kijelentették, hogy ez Artemisz. Hát ha az ember egy bizonyos szögből nézi, akár láthatja is... – Megrázta a fejét. – Mindegy, a lényeg az, hogy Massilia lakói Artemiszt tisztelik legjobban az összes isten közül. Ez az Artemisz pedig egyes-egyedül hozzájuk tartozik. Fából is gyakran kifaragják ennek a figurának a mását, és az otthonaikban tartják, ahogy a rómaiak Hermészt vagy Apollónt.
Újból szemügyre vettem az emelvényre helyezett figurát, és félrebillentett fejjel mintha tényleg sikerült volna kivennem valami nőies formát. Mellek csüngtek róla – sokkal több, mint kettő –, és a hasa is jócskán fel volt dagadva. Semmi kifinomultságról, semmi kézművesügyességről nem árulkodott. Durva, primitív, ősi tárgy volt.
– Honnan tudod mindezt? – kérdeztem.
A katona kidüllesztette a mellkasát.
– Mi ketten Marcus bajtársammal tudjuk, mert mi kaptuk azt a feladatot, hogy őrizzük a templomot. Mialatt az ostrom zajlik, nekünk kell távol tartanunk az útonállókat és a fosztogatókat ettől az épülettől és a környező ligettől. Bár fogalmam sincs, mit tudnának elvinni, hiszen ti is láthatjátok, mennyire elhanyagolták ezt a helyet a massiliaiak. De ha vége lesz az ostromnak, Caesar nem akarja, hogy Pompeius vagy bárki más azzal vádolja: tiszteletlenül bánt a helyi szentélyekkel és templomokkal. Caesar minden istenség előtt lerója tiszteletét, legyen az akár egy égből hullott kő is.
Ránéztem a katona rút képére.
– Te nem sokra becsülöd az isteneket, ugye?
Elvigyorodott.
– Imádkozom, ha szükséges. Marshoz a csaták előtt. Venushoz, amikor elvetem a kockát. De máskülönben nem hinném, hogy az istenek túl sokat törődnének velem.
Összeszedtem a bátorságomat, és megérintettem a szobrot az emelvényen. Sötét, márványos felületű kőből készült, egyes helyeken fényes és áthatolhatatlan volt, más helyeken viszont apró lyukacskák pettyezték. A völgyön átlovagolva sok fantomalakzatot láttam, a fény és az árnyék ezerféle gúnyos játékot űzött a szememmel, ám egyik sem volt olyan furcsa, mint ez.
– Neve is van ennek az égi kőnek – szólalt meg ismét a katona. – De görögnek kell születned ahhoz, hogy képes legyél kiejteni. Egy rómainak lehetetlenség...
– Xoanon.
A hang valahonnan a templom belsejéből érkezett. A különös szó – már ha tényleg szó volt, és nem pusztán egy köhögés vagy tüsszentés – valósággal belerobbant a helyiség csendjébe, és visszhangzott a falak között. A katonák éppúgy megriadtak, mint én. Magukhoz szorították a sisakjukat, forgatták a szemüket, és közben a kardjukat csörgették.
Egy kámzsás alak lépett elő az árnyékból. Akkor is ott kellett lennie, amikor Davusszal beléptünk az ajtón, de egyikünk sem vette észre a sűrű homályban.
A férfi rekedt, nyers suttogással beszélt.
– Az égi kőnek xoanon a neve, és xoanonnak hívják Massilia lakói azokat a kis Artemisz-szobrokat is, amiket fából faragnak ki.
A harcosok hirtelen látványosan megkönnyebbültek.
– Csak te vagy az! – mondta a beszédesebbik. – Azt hittem... Azt sem tudtam, mit gondoljak. Alaposan megijesztettél minket.
– Ki vagy te? – kérdeztem. A férfi arcát eltakarta a csuklya. – Te vagy a templom papja?
– Pap? – A katona felnevetett. – Ki látott már ilyen rongyokba öltözött papot? – A kámzsás alak nem válaszolt, csak elment a harcosok mellett, és kisétált az ajtón. A katona a saját fejéhez mutatott, ezzel jelezve, hogy az idegennek megbomlott az elméje. Halkabban folytatta. – Úgy hívjuk: „Rabidus.” Nem mintha veszélyes lenne, csak az agya megzápult egy kissé.
– Itt él?
– Ki tudja? Nem sokkal azután jelent meg a táborban, hogy Caesar megkezdte az ostromot. A vezéreink köréből kaptuk a parancsot, hogy hagyjuk békén. Itt jár-kel közöttünk, ahogy kedve tartja. Néha eltűnik, aztán megint felbukkan. Azt mondják, jövendőmondó, bár alig mond valamit. Pontosan olyan furcsa, mint ez a hely, de ártalmatlan, efelől biztosíthatlak.
– Massiliából való?
– Lehet. De lehet, hogy gall. Sőt, akár még római is lehet, hiszen beszél latinul. Annyi bizonyos, hogy ismeri ezt a helyet, ahogy az imént te is hallhattad. Minek is nevezte azt a rakást az emelvényen? – A katona megpróbálta utánamondani a szót, de nem sikerült neki. – Miért nem jöttök már ki ebből a nyavalyás templomból a vejeddel együtt? Olyan sötét van idebent, hogy az orrotokig sem láttok.
Követtük a katonákat a tornácra, majd lementünk a lépcsőn. A látnok a kapunál állt, ahol immár öt ló várakozott az oszlopokhoz kötve.
– Nos hát, Gordianus Rómából, mi keresnivalód van neked itt? – kérdezte a katona.
– A legfőbb keresnivalóm egy kivezető út ebből a völgyből.
A harcos nevetett.
– Mi sem könnyebb ennél! Marcusszal ki tudunk vezetni titeket. Sőt, elvezetünk benneteket egészen a parancsnokom sátráig. Mivel te olyan viszonyban vagy a vezérrel, hogy „Gaius Juliusnak” szólítod, talán szívesebben adod elő egy tisztnek, hogy mi járatban vagy. – A szeme sarkából sandított ránk. – Akárkik is vagytok, be kell vallanom, örülök neki, hogy idetévedtetek. Itt nem történik semmi, távol vagyunk az események sűrűjétől. Ti vagytok az első látogatók a templomban, amióta itt őrködünk. Biztos, hogy nem fosztogatni jöttetek? Vagy kémkedni?... Csak tréfáltam!
Felkészítettük a lovainkat. A katonák is ezt tették. A jövendőmondó egy darabig beszélgetett velük. A katona felénk fordult.
– Rabidus azt mondja, hogy egy darabig velünk akar lovagolni. Nem bánjátok?
Néztem, ahogy a kámzsás alak felszáll billegő hátú lovára, aztán vállat vontam.
A katonák egy keskeny hasadékhoz vezettek, ami eddig teljesen láthatatlan maradt előttünk, mert csak akkor lehetett felfedezni, ha közvetlenül előtte álltunk. Kétlem, hogy Davusszal valaha is rátaláltunk volna, sőt még fényes nappal is elmentünk volna mellette. Egy sziklás ösvény futott végig a meredek mészkőfalak között, olyan közel, hogy ha széttárom a karom, mindkettőt elérhettem volna. Az átjáró mély sötétségbe burkolózott; úgy éreztem magam rajta, mint a templom belsejében. A lovam rángatózással mutatta ki tiltakozását, amiért ennyire durva felszínre kellett jönnünk, vadidegen tájon, szinte vaksötétben. Végül egy sápadt, függőleges fénycsík jelent meg előttünk. Az ösvény lejteni kezdett, egyre élesebb szögben, míg végül szinte lépcső lett belőle.
Olyan hirtelen jöttünk elő a hasadékból, amilyen hirtelen belekerültünk. Mögöttünk megint csak egy tömör sziklafalat lehetett látni. Előttünk sötét és sűrű erdőség borongott.
– Hogy fogunk átmenni ezen a vadonon késő éjjel? – kérdeztem halkan Davustól. – Több órába kerül, mire átjutunk rajta.
A hangra, ami válaszolt, összerezzentem. Rájöttem, hogy a jós beszél. Azt hittem, elöl lovagol a katonákkal, ám ő váratlanul mellettem termett.
– Ezen a helyen semmi sem az, aminek látszik – suttogta rekedten. – Semmi!
Mielőtt felelhettem volna, a harcosok megfordultak, visszaügettek hozzánk, és két oldalról körbevettek minket, akár egy terelni való nyájat. Tényleg azt képzelték, hogy belemenekülnénk abba a sötét, feneketlen erdőbe?
Ám mint kiderült, a vadon mégsem volt olyan hatalmas. Csak pár percig lovagoltunk a mindent beburkoló sötétségben, és máris egy széles tisztáson kötöttünk ki. Az alkony utolsó fénysugarai még gyéren megvilágították a fűből kiálló facsonkokat. Az erdőt kiirtották.
A beszédesebb katona észrevette, hogy zavarban vagyok, és elnevette magát.
– Caesar műve! – közölte. – Amikor a massiliaiak nem akarták megnyitni előtte a kapuikat, ránézett a vaskos városfalakra, és úgy döntött, hogy legjobb lenne a tenger felől rohamozni. Csakhogy akadt egy kis gond: nem voltak hajói! A következő döntése az volt, hogy másnapra egy flottát kellett építeni. Ám a hajóépítéshez nagy fák kellenek: ciprusok, kőrisek, tölgyek. Ezen a vidéken ritka az ilyen erdő, ezért is tartották szentnek Massilia lakói ezt a vadont, és évszázadok óta, amióta csak letelepedtek, egy ujjal sem nyúltak hozzá. Úgy hiszik, istenek laktak ebben az erdőben, olyan istenek, akik jóval korábban választották lakóhelyül ezt a tájat a massiliaiaknál; olyan vénséges és homályba veszett istenek, akiknek a gallok még nevet sem adtak. Buja és vad volt ez a sűrű rengeteg, a sokéves avar csak úgy porlott az ember lába alatt, és a lombok között házméretű pókhálók lengtek. Massilia lakói szentélyeket építettek, bárányokat és kecskéket áldoztak az oltárokon az erdő ismeretlen istenei számára. Soha nem értek a fákhoz, mert féltek tőle, hogy ezek a túlvilági hatalmak valahogy megtorolják.
– Csakhogy Caesar nem ijed meg az ilyesmitől. Ó, dehogy! „Vágjátok ki azokat a fákat, és építsétek meg a hajóimat!” – parancsolta. Az embereinek viszont inába szállt a bátorsága, megdermedtek, és nem mertek lecsapni a fejszéikkel. Ott álltak, és remegve bámulták egymást, mint holmi gyerekek. Férfiak, akik városokat égettek fel, ezrével ölték a gallokat, és még magát Pompeiust is kiűzték Itáliából... féltek megtámadni egy erdőt. Caesar nagyon haragudott. Kivett egy kétfejű fejszét az egyik embere kezéből, félretolta a katonát, és lesújtott a legnagyobb tölgyfára, amit a környéken látott. Forgácsok repültek szét a levegőben. Az öreg tölgy nyikorgott és nyögdösött. Caesar viszont nem állt meg addig, amíg a fa a földön nem hevert. Utána már mindenki hozzálátott a favágáshoz. Féltek, hogy Caesar rájuk is lesújt azzal a fejszével!
A katona harsányan felröhögött.
Bólintottam. A lovam megkönnyebbült, amióta elhagytuk a sziklás szorost. A fatönkök között már magabiztosabban lépdelt.
– De ha ez az erdő szent volt... Mintha azt mondtad volna, hogy Caesar tiszteli a massiliaiak szent helyeit.
A katona horkantott egyet.
– Amikor az az érdeke!
– Nem fél, hogy szentségsértést követ el?
– Szentségsértés volt kivágni egy pókhálóval és vastag talajtakaróval teli öreg erdőt? Nem is tudom. Talán a jós el tudja dönteni. Te mit mondasz, Rabidus?
A jövendőmondó nem nagyon osztozott a társaságunkban; arrébb lovagolt. Kámzsás fejét a katona felé fordította, és rekedten, megfeszített hangon szólította meg.
– Tudom, miért jött ide a római.
– Mi? – A katona megrökönyödött, de hamar visszaült az arcára a vigyor. – Hát akkor áruld el! Legalább nem kell megkínoznunk azért, hogy kivallassuk. Csak vicceltem! Tessék, jövendőmondó, hallgatunk!
– A fiát keresi.
A vérem is megfagyott az arctalan csuklya alól érkező különös hang hallatán. Mintha szárnyak repkedtek volna a gyomromban. A fiam nevét suttogtam: Meto!
A jövendőmondó meghúzta a lova kantárszárát, és megfordult.
– Mondjátok meg a rómainak, hogy menjen haza. Nincs dolga itt. Semmit sem tud tenni, hogy megmentse a fiát.
Lassan visszaügetett abba az irányba, ahonnan jött, az erdő utolsó megmaradt sánca felé.
A katona elfintorította az arcát, és összerezzent, mint amikor a kutya a vizet rázza le magáról.
– Fura egy alak! Örülök, hogy végre csak a hátát mutatja felém.
Davus megrángatta a tunikám ujját.
– Apósom, ez az ember tényleg látnok! Különben honnan tudhatta volna, hogy...
Rásziszegtem, hogy elhallgattassam. Egy őrült pillanatig úgy éreztem, muszáj visszafordulnom és a csuklyás figura után mennem, hogy meghallgassam, mit tud még mondani. De tudtam, hogy a katonák, akármennyit is viccelődnek, soha nem engedték volna meg. Be kellett vallanom magamnak: a foglyaik voltunk.
Felmentünk egy alacsony dombra. A csúcsán a katona megállt, és egyenesen előre mutatott, egy másik dombtetőre, ahol tábortüzek égtek.
– Látjátok? Az ott Caesar tábora. Mögötte pedig Massilia terül el, háttal a tenger felé. Előbb-utóbb megnyitja előttünk a kapuit. Mert Caesar így akarja!
Hátranéztem. A fatönkök tengere fehéren világított a holdfényben. A rejtélyes jós beleveszett az éjszakába.
– Azt mondja, Gordianusnak hívják, és római polgár. „Gaius Juliusnak” nevezi az imperatort, mintha közelről ismerné. Kijelentette, hogy többet nem mond, kizárólag Treboniusnak személyesen. Mit gondolsz erről, uram?
A katona továbbadott a centuriójának, a centurio a parancsnokának, aki most a sorban felette álló tiszttel beszélgetett. Vacsoraidő volt a táborban. Onnan, ahol álltam, a sátor nyitott bejáratán keresztül láttam a sorban álló katonákat, akik egyenletes csoszogással haladtak előre, fémedénnyel a kezükben. A sátrak közötti ösvényhálózat legközelebbi kereszteződésében egy póznát állítottak fel, amelyre egy fáklyát helyeztek; a fény kimerült, mosolygó férfiarcokra esett. A harcosok örültek, hogy vége a napnak, habár néhányan szó szerint állva elaludtak. Többen közülük mocskosak lettek, sőt, egyesek úgy festettek, mintha sárban hemperegtek volna. Egy ostrom idején katonának lenni annyit jelent, hogy az ember vég nélkül ás: árkokat, latrinákat, alagutakat az ellenség falai alatt.
A sor vége felől tompa csörömpölést hallottam: valaki fakanállal ütögetett egy fémedényt. Húsleves illatát hozta a szél – talán disznóhúsból készült. Davusszal csak egy marék kenyeret ettünk azóta, hogy reggel elindultunk a fogadóból. Nemcsak a saját gyomrom korgását hallottam, hanem Davusét is.
A tiszt lesújtóan méregetett minket összecsukható székén ülve. Miattunk nem mehetett be a tisztek sátrába vacsorázni.
– Ugyan már, miért nem lehetett ezzel reggelig várni?
– De uram, mit tegyek addig ezzel a kettővel? Bánjak velük úgy, mint tiszteletbeli vendégekkel? Vagy úgy, mint a foglyokkal? Vagy engedjem el őket, és hagyjam, hogy elmenjenek a táborból? Való igaz, hogy az idősebb ártalmatlannak néz ki, de a nagyobbik, akit a vejének nevez...
– Te tényleg olyan ostoba lehetsz, amilyennek kinézel, bár úgysem sokáig húzod a ténfergőkkel és betolakodókkal szemben, ha a külsejük alapján ítéled meg, hogyan kell bánni velük. Nemsokára a hátadba mártja a kését egy massiliai kém.
– Én nem vagyok massiliai kém – tiltakoztam.
A gyomrom is korogni kezdett, mintegy hangsúlyozva a kijelentésemet.
– Hát persze, hogy nem – csattant fel a tiszt. – Egy Gordianus nevű római polgár vagy – legalábbis állításod szerint. Mi keresnivalód volt Artemisz templománál?
– Massilia felé tartottunk. Eltévedtünk.
– Miért tértetek le az útról?
– A fogadós azt mondta, hogy útonállók garázdálkodnak azon a szakaszon. Megpróbáltunk valami kerülő utat keresni.
– Először is, miért akartatok Massiliába menni? Rokonotok él ott, vagy üzleti ügyben jöttetek? Vagy a táborban kerestek valakit?
Lehajtottam a fejem.
A seregparancsnok felemelte a kezét.
– Ennél a pontnál szokott elhallgatni, uram. Egyértelmű, hogy titkol valamit.
A tiszt felszegte a fejét.
– Várjunk csak egy percet! Gordianus... ezt a nevet már hallottam valahol. Te elmehetsz – szólt a katonának.
– Hogy mondtad, uram?
– Távozz! Most, még mielőtt a szakácsok kimérik az utolsó adagot is abból a moslékból, amit ma a tányérokba löttyintenek.
A katona tisztelgett, majd kiment, de előtte még egy utolsó gyanakvó pillantást vetett rám.
A tiszt felállt az összecsukható székből.
– Nem tudom, mi a helyzet veletek, de én éhen halok. Kövessetek!
– Hova megyünk? – kérdeztem.
– Azt mondtad, magával Caesarral akarsz beszélni, nem igaz? Ha vele nem tudsz, akkor az ostromot irányító tiszttel. Tarts hát velem. Gaius Trebonius soha nem mulaszt el a sátrában vacsorázni. – Összecsapta, majd megdörzsölte a tenyerét. – Ha szerencsém van, engem is meghív, hogy csatlakozzak hozzá.
•
A tisztnek nem volt szerencséje. Alig jelentette be Treboniusnak, hogy ki vagyok, és milyen körülmények között találtak rám, a vezér máris elbocsátotta, és tovább rágcsálta a disznólábszárat. A tiszt utoljára nem rám vetett sóvárgó pillantást, hanem a húsdarabra.
Marcus Antoniushoz hasonlóan Trebonius is abba a fiatal generációból álló csoportba tartozott, akik már kezdettől fogva Caesar üstökösének csóvájához csatlakoztak, és most készen álltak arra, hogy továbbsuhanjanak vele a dicsőség vagy a megsemmisülés felé. Politikai téren Trebonius mindig a néptribunus Caesar vitorlájába fújta a szelet, és az alkotmányos kereteken belül segített kiterjeszteni Caesar hatalmát Galliában. Katonai téren Caesar egyik tisztjeként szolgált Galliában, és hozzájárult a helyi lakosok leigázásához. Miután a polgárháború megkezdődött, újfent Caesar oldalára állt. Ha az étvágyából meg lehetett ítélni, nem bánta meg egyik döntését sem, mert a disznóhúst maradéktalanul lerágta a csontról.
Halványan emlékeztem rá azokból a futó találkozásokból, amikor a fiamat, Metót látogattam meg Caesar táborában. Felidéződött bennem, amikor egyszer elment mellettünk, és Meto megjegyezte: Trebonius rendszeresen felírja Caesar szellemes megjegyzéseit, és sokszorosítva kiadja a barátainak. Ezek szerint Treboniusnak volt humorérzéke; vagy legalábbis értékelte az iróniát.
Kíváncsian nézett rám. Arcról nem ismert fel, ám a nevem alapján hamar beazonosított.
– Te vagy Meto apja – állapította meg, és kihúzott egy hosszúkás darab húst a fogai közül.
– Igen.
– Nem hasonlít rád. Ó, de hiszen örökbe fogadtad, nem igaz?
Bólintottam.
– És ez a másik?
– A vejem.
– Öles egy ember.
– Akkor érzem magam biztonságban, ha vele utazom.
– Mondd meg neki, hogy menjen ki a sátorból.
Ismét bólintottam. Davus a homlokát ráncolta.
– De apósom...
– Talán ezek a katonák elkísérhetnék Davust a tisztek konyhájához – javasoltam, és a sátorban ücsörgő, vacsorájukat fogyasztó harcosok felé intettem a fejemmel. – Akkor nem kellene a gyomra korgását hallgatnunk a sátor bejárata felől.
– Jó ötlet – hagyta helyben Trebonius. – Mindenki kifelé!
Nem volt ellenvetés. Kisvártatva kettesben maradtam Treboniusszal.
– Reméltem, hogy Caesar még itt lesz – vallottam be.
Trebonius a fejét csóválta.
– Hónapokkal ezelőtt elment. Fontosabb dolga is van, mint hogy itt üljön, és kiéheztessen néhány koszlott görögöt. Nem hallottad a hírt Rómában?
– A Forumon keringő pletykáknak nem mindig lehet hinni.
– Caesar itt volt, amikor elkezdtük, igen. Udvariasan megkérte a massiliaiakat, hogy nyissák meg kapuikat. Ők csak hímeztek-hámoztak. Aztán Caesar követelte, hogy nyissák ki a kapukat. Visszautasították. Ezt követően Caesar megkezdte az alapozást az ostromhoz. Tárgyalt a mérnökökkel a stratégiáról, amivel le lehet omlasztani a falakat, felügyelte a hajók építését, utasításokat adott a tiszteknek, beszédet tartott az osztagoknak. Aztán továbbsietett. Sürgős dolga van Hispániában. – Trebonius kesernyésen elmosolyodott. – De amint megszabadul Pompeius légióitól, vissza fog térni... és engem ér majd a megtiszteltetés, hogy átadhatom neki Massiliát, feltörve, mint egy tojást.
– Odalent Rómában azt hallottam, hogy a massiliaiak egyszerűen semlegesek akarnak maradni.
– Hazugság. Amikor Pompeius keletre hajózott, a szövetségese, Lucius Domitius Ahenobarbus idejött a tengeren át. Még Caesar előtt érkezett. Meggyőzte a város lakóit, hogy álljanak Pompeius oldalára, és zárják be kapuikat Caesar előtt. Az ostobák hallgattak rá.
Felvontam az egyik szemöldököm.
– Közben jóformán eltelt az egész nyár. Massilia kapui még mindig zárva vannak, és gondolom, a falak is állnak.
Trebonius a fogát csikorgatta.
– Már nem sokáig. De gondolom, nem azért tetted meg ezt a hosszú utat, hogy katonai műveletekről kérdezgess. Caesarral akarsz találkozni, nemde? Ezzel mindnyájan így vagyunk. De velem kell beérned helyette. Mit keresel itt, Gordianus?
A sátor üres volt. Csak Trebonius hallhatta, amit mondtam.
– A fiamat, Metót.
A vezér arca megdermedt.
– A fiad elárulta Caesart. Merényletet szervezett ellene, már azelőtt, hogy Caesar a seregeivel átkelt a Rubiconon. De mindez csak azután derült ki, hogy Pompeius elmenekült Itáliából, Caesar pedig elfoglalta Rómát. Akkor láttuk őt utoljára. Ha a fiad most jönne Massiliába, egyedül érkezne. Ha bent van a városban, nem érintkezhetsz vele, amíg le nem romboltuk a falakat. Ha pedig ez megtörténik, ha csakugyan megtaláljuk Metót, elfogjuk, és átadjuk Caesarnak.
Vajon elhitte, amit mondott? Nem tudott róla, mi az igazság? Még velem is sikeresen elhitették egy ideig, hogy Meto elárulta Caesart – Meto, aki Caesarral harcolt Galliában, aki leírta a nagy ember visszaemlékezéseit, és akivel a vezér megosztotta a sátrát. Ám az igazság sokkal bonyolultabb volt ennél. Meto árulása egy gondosan megtervezett csel volt, egy fortély, amellyel Caesar ellenlábasait rábírhatták, hogy bízzanak Metóban, és fogadják be maguk közé. Meto nem árulta el Caesart; Meto Caesar kéme volt.
Ezért akartam megtalálni a néptribunust. Caesar maga találta ki a hadicselt, hogy Metót árulóvá kiáltsák ki. Caesarral teljesen szabadon beszélhettem volna, de arról fogalmam sem volt, hogy Treboniust mennyire avatták be. Ha Caesar őt nem fogadta a bizalmába, soha nem fogom tudni meggyőzni arról, mi az igazság. Sőt, ami azt illeti, még veszélyes is lehet – veszélyt hozhat Meto fejére, ha egyáltalán még életben van...
Trebonius színtelen hangon beszélt, és acélos tekintettel nézett rám; mindebből arra következtettem, hogy nincs mögöttes értelme annak, amit mond. Amennyire meg tudtam állapítani, valóban azt mondta Meto „árulásával” kapcsolatban, amit igaznak hitt. De vajon csak azért viselkedett így, mert azt hitte, nem ismerem az igazságot? Árnybábok színdarabját játszottuk, ahol mindkét figura tudja az igazat, de nem meri felfedni a másik előtt?
Megpróbáltam kiugrasztani a nyulat a bokorból.
– Trebonius, mielőtt Meto elhagyta Rómát, találkoztam vele, és beszélgettünk. A látszat ellenére nem hiszem el, hogy elárulta volna Caesart. Tudom, hogy nem tett ilyet. És mivel te legalább annyira jól ismered Metót, mint én, márpedig te Caesart és őt is egyformán jól ismered, neked is érezned kell. Vagy tévednék?
Kurtán megrázta a fejét. Az arca egyszeriben még komorabb lett.
– Figyelj, Gordianus. A fiad a barátom volt. Az elpártolása úgy ért, mint egy tőrdöfés. Nemcsak Caesart szúrta hátba, hanem engem is, és mindenkit, aki Caesar oldalán harcol. Ennek ellenére, bár magam sem értem, miért, nem mondhatnám, hogy haragszom rá. Szörnyű időket élünk. Családok hasadnak szét, fivér fordult fivér ellen, férj a feleség ellen, sőt fiú az apja ellen. Még rágondolni is undorító. Meto választott, rosszul, ám amennyire én tudom, becsülettel vállalta tettét. Most már az ellenségem, de nem gyűlölöm. Ami téged illet, nem hibáztatlak azért, mert a fiad ellenünk fordult. Szabadon távozhatsz. Ha viszont azért jöttél, hogy segíts Metónak Caesar ellenében, ugyanolyan könyörtelenül bánok el veled, mint bármelyik másik árulóval. Gondoskodom róla, hogy keresztre feszítsenek.
Hát ennyit a nyúl kiugrasztásáról. Lehet, hogy Trebonius tisztában volt az igazsággal, de esze ágában nem volt felfedni magát előttem.
Rávetette magát az utolsó pár morzsányi disznóhúsra, ami a lábszárcsonton maradt, azután folytatta.
– Én azt tanácsolom neked, Gordianus, hogy aludj egy jót, aztán fordulj vissza, és meg se állj Rómáig. Ha találkozol Metóval, mondd meg neki, hogy Caesar hamarosan megszerzi a fejét egy tálcán. Ha nem hallasz semmit, várj a hírekre. Tudom, hogy nehéz a várakozás, de előbb vagy utóbb értesülni fogsz Meto sorsáról. Ismered az etruszk mondást: „Ha egyszer elkezdesz gyászolni, soha nem lesz vége, így hát miért kezdenéd egy órával is korábban, mint ahogy muszáj?”
Megköszörültem a torkomat.
– Tudod, épp ez a probléma. Mielőtt elhagytam Rómát, kaptam egy üzenetet valakitől Massiliából. Az üzenetben az volt... hogy Metót megölték. Ezért jöttem el ide, hogy kiderítsem, igaz-e a hír. Vagy még életben van-e...
Trebonius hátradőlt.
– Ki küldte neked ezt az üzenetet?
– Nem írták alá.
– Hogy jutott el hozzád?
– A palatinusi házam küszöbére rakták le.
– Magaddal hoztad?
– Igen.
Benyúltam az övemről lelógó erszénybe, és egy apró fahengert vettem elő. A kisujjammal kihúztam belőle a pici pergamentekercset. Trebonius úgy kapta ki a kezemből, mintha egy hírnök hozott volna neki egy sürgönyt.
Hangosan olvasta fel:
– „Gordianus, rossz hírt küldök neked Massiliából. A fiad, Meto halott. Nézd el nekem, hogy ilyen nyersen írok, de nincs sok időm. Tudd meg, hogy Meto haláláig hűséges volt az ügyhöz, amit szolgált, és Rómáért cselekedett. Halála hősi halál volt. Bátor ifjú volt, és bár nem csatában vesztette életét, hősiesen nézett szembe a halállal itt, Massiliában.” – Trebonius visszaadta nekem az üzenetet. – Azt mondod, nem volt hozzá név?
– Nem volt.
– Akkor azt sem tudhatod, hogy valóban Massiliából érkezett-e. Lehet, hogy egy római próbált megtéveszteni téged.
– Talán. De szerinted lehetséges, hogy tényleg Massiliából érkezett az üzenet?
– Úgy érted, kijuthatott egy massiliai hajó a blokád alól? Hivatalosan nem.
– És a valóságban?
– Talán... előfordulhatott... néhányszor. Főleg éjjel. A massiliaiak avatott tengerészek, és éjszakánként a szél is azoknak kedvez, akik ki akarnak jutni az öbölből. Caesar hajói a kikötő bejáratánál lévő nagy szigetek mögött horgonyoztak le, így el tudom képzelni, hogy a kisebb hajók észrevétlenül elsiklanak mellettük. De miért lenne ez fontos? Mi van akkor, ha az üzenet tényleg Massiliából jött? Miért nem írta alá az írója, ha egyszer igaz a hír?
– Nem tudom. Attól a naptól fogva, hogy Caesar átkelt a Rubiconon, mindenki maszkot visel. Csupa ármány és csalás... titkolózás a titkolózás kedvéért...
– Ha Meto tényleg halott, a levél írójának valami kézzelfogható bizonyítékot is kellett volna küldenie. Mondjuk Meto polgári gyűrűjét.
– Lehet, hogy vízbe fulladt, és nem találták meg a testét. Vagy esetleg... – A képzeletemben hatalmas lángok csaptak fel, és teljesen elfehéredtem a gondolatra. – Nem gondolod, hogy már ezerszer átrágtam magamban az összes lehetőséget, Trebonius? Ez az első gondolatom, amikor felébredek, és az utolsó is, mielőtt elalszom. Ki küldte ezt az üzenetet, miért és honnan, és vajon igaz-e, amit ír? Mi lett a fiammal?
Trebonius szemébe néztem, és hagytam, hogy a kétségbeesés kiüljön az arcomra. Ha tudná, mi az igazság Metóval kapcsolatban, megmondaná, csak hogy enyhítse egy apa szenvedéseit. Ám a komor ábrázat olyan merev maradt, mint egy szoboré.
– Látom, milyen nehéz helyzetben vagy – szólalt meg végül. – Csúnya egy ügy, kétségtelen. Együtt érzek veled. De nem segíthetek. Először is, ha Meto él és Massiliában van, az azt jelenti, hogy átállt Domitius oldalára, és elárulta Caesart. Nem tudsz bejutni a városba, hogy találkozz vele, és ha be tudnál, akkor sem engedném meg neked. Meg kell várnod, amíg a massiliaiak megadják magukat, vagy amíg leromboljuk a falakat. Aztán ha megtaláljuk Metót... Tényleg itt akarsz lenni, amikor az megtörténik, és Meto szembenéz az árulók sorsával? Másfelől, ha Meto valóban halott, akkor sem nyerhetsz bebocsátást a városba, hogy kiderítsd, mi történt, vagy ki küldte az üzenetet. Figyelj rám: egy dolgot megígérhetek: ha elfoglaljuk Massiliát, és híreket hallok Metóról, azonnal továbbítom őket neked. Ha Metót is elfogják, tudatom veled, Caesar hogyan szándékozik megbüntetni őt. Többet nem ígérhetek. Tessék, teljesítetted a feladatod. Most már visszamehetsz Rómába, abban a tudatban, hogy megtettél mindent, amit egy apa megtehet a fiáért. Kerítünk neked egy ágyat a táborban ma éjjelre. Reggel kelj útra.
Az utolsó mondata összetéveszthetetlenül parancsnak hangzott.
Trebonius a hústól megfosztott csontot nézte a kezében.
– De hova lett a jó modorom? Biztos nagyon éhes vagy, Gordianus. Menj, és csatlakozz a vejedhez a tisztek konyhájánál. Az a leves nem olyan rossz, mint amilyennek látszik.
Kimentem a sátorból, és hagytam, hogy az orrom vezessen. Bár a gyomrom még mindig korgott, éhséget már egyáltalán nem éreztem.
Nem messze a vezér sátrától, a tisztek hálóhelyén kaptunk két priccset. Ha Trebonius tényleg árulónak hitte Metót, nagylelkűségét bizonyította azzal, hogy szállást adott egy áruló apjának. De inkább azt gyanítottam, hogy szeretne a közelében tudni, és megbizonyosodni róla: másnap valóban elhagyom a tábort.
Sokáig ébren voltam, még akkor is, amikor az összes tiszt már aludt a sátorban, és Davus is elmélyülten hortyogott. Egyszer-kétszer ugyan elszundítottam, de nehezen tudtam volna megállapítani, hogy a fejemben kavargó képek álmok-e vagy éber képzelgések. Láttam a szurdokot, ahol aznap délután eltévedtünk, a csontból készült kerítést, a sötét templomot, az Artemisznek nevezett, zömök, primitív égi követ, a letarolt erdőt, és a jóst, aki pontosan tudta, hogy miért jöttem...
Miféle helyre jutottam? Másnap, ha Trebonius szabad kezet kap, ismét útra kell kelnünk, és soha nem fogom kideríteni.
Végül ledobtam magamról a takarót, és halkan kisétáltam a sátorból. A telihold már megindult a láthatár felé, és hosszú, fekete árnyékokat vetett. A sátrak közötti ösvényeket megvilágító fáklyák már alig-alig pislákoltak. Céltalanul bolyongtam, fokozatosan egyre magasodó talajon, mígnem egy tisztáson találtam magam, Trebonius sátrának közelében. A sziklás dombtetőn jártam, ahonnan kilátás nyílt a városra.
A sötétben úgy képzeltem el Massiliát, mint egy behemót, háton úszó szörnyeteget, amely a tengerből vonszolta ki magát, aztán arccal lefelé összerogyott, és azon kapta magát, hogy mészkőfalakat emeltek köré. Egy cikcakkos hegyvonulat mintha a szörny gerince mentén húzódott volna végig. A testét övező falak kéken derengtek a holdfényben. A tornyok tövében áthatolhatatlan sötétség gyűlt össze. Az oromzat mentén szabályos térközönként fáklyák égtek, de csupán apró narancspöttyöknek látszódtak a távolból. Mindkét oldalon öblök vették körül a települést, beletorkollva a mögötte borongó tengerbe – közülük a bal oldali volt a fő kikötő. A vízfelszín mindenhol feketén tükrözte az eget, kivéve ahol a holdfény ezüstté polírozta. Pusztán idomtalan szürke körvonalak látszódtak a város mögötti szigetekből, amelyeken túl Caesar hajói horgonyoztak.
A kilátóhelyem és a legközelebbi városfal között jókora völgy terült el, telis-tele árnyakkal. Ezen a levegőöblön keresztül zavarba ejtően közelinek látszott a fal; tisztán láttam két őrjáratozó massiliai őrszemet az oromzaton, akiknek sisakja fel-felvillant a fáklyák fényében. Mögöttük sötét hegy magasodott: az általam elképzelt vízi szörny tarajos háta.
Valahol a holdsütötte falak mögötti sötétség-rengetegben meghalt a fiam, elnyelte a behemót szörny tunyán fekvő teste. De lehet, hogy még mindig él, és olyan sötét üzelmekkel foglalkozik, mint maga az éjszaka.
Lépteket hallottam, és hirtelen egy ember jelenlétét éreztem a hátam mögött. Egy őrszem, gondoltam magamban, akit azért küldtek, hogy visszavigyen a sátorba. Csakhogy amikor megfordultam, egy alvótunikás férfival találtam szemben magam. Elég alacsony volt, és szakállát gondosan nyírta.
Kicsivel arrébb fellépett a sziklapárkányra, karba fonta a kezét, és belemélyedt a kilátásba.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte, rám se nézve.
– Nem.
– Én sem. Túl izgatott vagyok a holnap miatt.
– A holnap miatt?
Felém fordította a fejét, egy darabig vizsgálgatott, majd összevonta a szemöldökét.
– Nem ismerlek én téged?
– Rómából jöttem. Kora este érkeztem.
– Ó! Azt hittem, Trebonius egyik tisztje vagy. Tévedtem.
Most én vettem szemügyre őt. Elmosolyodtam.
– De én ismerlek téged.
– Tényleg? – Tanácstalanul pislogott. – Biztos a sötétség teszi. Nem tudom...
– Brundisiumban találkoztunk néhány hónapja, nagyon hasonló körülmények között. Caesar akkor azt a várost ostromolta. Pompeius fogságba esett a városban, és kétségbeesetten próbált keletre menekülni. Caesar elképesztő földműveket és hullámtörőket építtetett az öböl bejáratához, megpróbálva bezárni a kikötőt, és csapdába ejteni Pompeius hajóit. Te mutattad meg nekem a szerkezeteket, te magyaráztad el nekem a stratégiát, Vitruvius mérnök.
Csettintett a nyelvével, a homlokát ráncolgatta, de aztán elkerekedett a szeme.
– Hát persze! Marcus Antoniusszal érkeztél, még mielőtt Hádész elszabadult volna a városban. – Bólintott. – Gordianus, ugye? Igen, már emlékszem. Te vagy... te vagy annak a Meto nevű ifjúnak az apja.
– Igen.
A beálló csend kettőnk közül engem érintett igazán kényelmetlenül. Mindketten a holdfényben fürdő tájat szemlélgettük inkább.
– Mit tudsz a fiamról? – kérdeztem végül.
Vitruvius vállat vont.
– Soha nem volt alkalmam találkozni vele. Mérnökként mindig másfajta tisztekkel kellett tárgyalnom Caesar táborában. Látásból persze ismerem. Láttam, ahogy az imperator mellett lovagolt, és lejegyezte a szavait. Ha jól tudom, ez a feladata, segít Caesarnak megírni a leveleit és a visszaemlékezéseit.
– Mit tudsz még Metóról? Biztos pletykálnak róla.
A mérnök felhorkantott.
– Nem foglalkozom a táborban keringő pletykákkal. Én mérnök és építőmester vagyok. Abban hiszek, amit látok, és meg tudok mérni. Mendemondából nem lehet hidat építeni.
Töprengve bólintottam.
– Ezek szerint itt van a táborban... a fiad? – kérdezte Vitruvius. – Azért jöttél Rómából egészen idáig, hogy meglátogasd? De az első találkozásunk alkalmával is őt akartad látni Brundisiumban, nem igaz? Az istenek valószínűleg keményebb üleppel áldottak meg, hogy ennyit tudsz utazni. Én nem bírnám!
Semmitmondó arccal néztem rá. Ezek szerint Vitruvius teljességgel tájékozatlan – vagyis Meto állítólagos árulásáról csak a felsőbb körök, illetve Caesar bizalmasai tudtak. Nagy levegőt vettem.
– Trebonius azt mondja, hogy nem lehet bejutni Massiliába – váltottam hirtelen témát, elejtve az ostromot vezető tiszt nevét.
A mérnök felvonta az egyik szemöldökét.
– Az a város egy igazi erődítmény. A városfal egyetlen egybefüggő falrendszer, amely végighúzódik a mezőn, a tenger mentén, és a kikötő homokos partja mentén is. A fal tömör mészkőtáblákból épült, és helyenként bástyák erősítik meg. Lenyűgöző jártassággal építették meg: a tömböket tökéletesen összeillesztették, külön kötőanyagot és fémkampókat sem használtak. Az alacsonyabb részeken csak vékony rések vannak a nyilazáshoz, a felső oromzaton viszont van hely a balliszták és a kővetők számára. Ez nem olyan, mint egy farönkökből összetákolt gall erődöt megtámadni, én mondom neked! Ebbe soha nem fogunk faltörő kossal behatolni, és kővetőkkel sem tudjuk leomlasztani a falakat.
– De azért valahogy meg lehet törni őket...
Vitruvius elmosolyodott.
– Mennyire értesz az ostromokhoz, Gordianus? A fiad alaposan belekóstolhatott ebbe a művészetbe északon, amikor Caesarral hadjáratozott és leírta a visszaemlékezéseit.
– A fiammal általában más dolgokról beszélgetünk, ha találkozunk.
A mérnök bólintott.
– Akkor mesélek neked néhány dolgot az ostromokról. Az ostromló legfőbb erényei a türelem és a kitartás. Ha nem tudod ledönteni vagy felégetni a falakat, termesz módra be kell ásnod magad a földbe. Az árkászoké minden dicsőség ebben az ostromban. Ők ássák be a vakondjáratokat a falak alá. Ha elég hosszan ásnak, alagutat fúrhatnak a város alá. Ha elég nagy szélességben és mélységben ásnak, a falak megroggyannak a saját súlyuktól.
– Szinte túl egyszerűnek hangzik.
– Közel sem az! Lerombolni egy várost éppen annyi átgondolt mérnöki tervezést és kemény munkát jelent, mint felépíteni azt! Vegyük példának ezt a helyzetet. Caesar azért választotta ezt a helyszínt a tábornak, mert magaslaton van. Innen nemcsak a várost és a mögötte elterülő tengert láthatjuk, de figyelemmel kísérhetjük az ostromhoz szükséges szerkezetek létrehozását is odalent a völgyben. Ott zajlanak az igazán fontos dolgok. Most túl sötét van, az egész völgy árnyékba borul, de ha eljön a hajnal, látni fogod, milyen nagy eredményeket értünk el.
– Az első dolgunk az volt, hogy ástunk egy hatalmas árkot a városfal mentén, amit ellenzőkkel takartunk el. Ebben zavartalanul közlekedhetnek az emberek, és vihetik ide-oda az eszközöket. A mi árkunk végigfut a völgyön odalent a mélyben, eléri a bal oldali nagyobb öblöt, aztán átvezet a jobb oldali kisebb öbölhöz, a város másik oldalára. Ez a nagy árok a tábort is megvédi a várostól; megakadályozza, hogy a kapun esetlegesen kiözönlő katonák ellentámadást indítsanak. Ugyanakkor azt is lehetetlenné teszi, hogy valaki a táborból odarohanjon a városhoz, és friss utánpótlást biztosítson valamiből. Ez fontos. Minden embernek az éhség a gyenge pontja. – Az ujjai segítségével számolni kezdett. – Elszigeteltség, nélkülözés, kétségbeesés, éhezés; egyetlen faltörő kos sem versenghet ezekkel a fegyverekkel.
A támadáshoz viszont oda kell gurítanod kővető tornyaidat és az ostromszerkezeteidet a falhoz – folytatta. – Ha a talaj nem egyenletes, márpedig abban a völgyben a legkevésbé sem az, neked kell elegyengetned. Ezért parancsolta meg Caesar, hogy építsünk egy töltést a falak mentén, a megfelelő szögben, afféle emelt útként. Sokáig kellett egyengetni a talajt, mire megkezdhettük az alapozást; ha láttad volna, azt mondanád, a kiásott földből egy egész egyiptomi piramist fel lehetett volna építeni. A töltésút nagyrészt farönkökből állt, amiknek minden szintjét merőlegesen halmoztuk egymásra. Földdel és törmelékkel töltöttük ki a hézagokat, hogy minél szilárdabb legyen. A völgy legmélyebb részén ez a töltésút vagy 15 ember magasságú az alapjától a tetejéig.
Természetesen amíg a töltésutat építettük, a massiliaiak egyfolytában lőttek ránk. Caesar emberei már hozzászoktak a gallokkal folytatott csatákhoz, azoknak különben sincs komolyabb fegyverük a lándzsáknál, nyilaknál és parittyáknál. Ezekkel a massiliaiakkal azonban más a helyzet. Akármilyen kellemetlen bevallani, el kell ismernem, hogy lövészet dolgában ők felettünk állnak. A kővetőik és a ballisztáik messzebbre és erősebbet lőnek. Kétembernyi hosszú, tollas végű gerelyekről beszélek, amik százszámra záporoznak a súlyos rönköket cipelő embereinkre. A szokásos védőfelszereléseink, a mozgatható és álló pajzsok elégtelennek bizonyultak. Félnyeregtetőket kellett építenünk a töltésút mentén, hogy megvédjük a dolgozó katonákat; olyan erőseket, amilyeneket még soha nem alkalmaztunk. Ezt szeretem annyira a hadi tervezésben: mindig van új, megoldandó probléma! A félnyeregtetőt az itt található legszilárdabb fából raktuk össze, lábnyi vastag gerendával fedtük le, és az egészet tűzálló agyaggal burkoltuk. A sziklák úgy pattannak le róla, mint a jégeső szemei. Az óriás gerelyek úgy csapódnak vissza róla, mintha tömör vasra dobták volna őket. De olyan zörej van a tető alatt, amikor a lövedékek és a kövek záporoznak rá, hogy az ember hátán feláll a szőr! Én már csak tudom, épp elég időt töltöttem odalent a munkálatok felügyeletével.
Miután a töltésút elkészült, hozzáláttunk egy kerekeken guruló ostromtorony építéséhez, amelynek az alsó felébe egy faltörő kost is terveztünk. Most ott van lent, a töltésút innenső végén. Holnap majd kiront az út mentén, és a massiliaiak sehogy sem állíthatják meg. A torony felső részén egy kenderfonat védi a katonákat, amely olyan vastag, hogy felfog mindenféle lövedéket. Miután a torony egy szintre kerül a városfallal, az emelvényen lévő emberek megcélozhatják az összes massiliait, aki kimerészkedik a városból, hogy megpróbálja megakadályozni a műveletet. Közben az alsó részben lévők zavartalanul lengethetik a faltörő kost. Tudod, milyen az, amikor a kétségbeesés futótűzként terjed szét az ostromlott városban? El tudod képzelni, milyen lehet belülről hallgatni azt, hogy: bumm, bumm, bumm? Jóval arrébb is hallani lehet majd a faltörő kos dübörgését.
Lenéztem a völgybe. A szürke és fekete foltok rengetegében jól ki tudtam venni a töltésút egyenes vonalát, amely pont a lábunk alól indulva szelte át a völgyet a városfalig. Az ostromtorony irdatlan testét is jól láttam az út felénk eső végén.
– De mintha az imént azt mondtad volna, hogy ballisztákkal és faltörő kosokkal soha nem lehet betörni Massilia falait.
– Így van – felelte Vitruvius, és elvigyorodott. – Többet már tényleg nem szabad mondanom.
Felvontam az egyik szemöldököm.
– A faltörő kos csak eltereli a figyelmet valamiről?
Túl büszke volt a hadicselre ahhoz, hogy tagadó választ adjon.
– Mint mondtam, az árkászoké minden dicsőség. Megveszekedetten ásnak azóta, hogy az első napon tábort ütöttünk itt. Mostanra egész alagúthálózatot hoztak létre, amely ide-oda kanyarog a falak alatt. A leghosszabb arra van. – Balra mutatott, a város fő kapuja és a mögötte elterülő öböl irányába. – Az összes számításunk arra enged következtetni, hogy holnap felszínre jutnak a túloldalon. Egy szempillantás alatt megnyílik számunkra a közvetlen bejárat a városba. Az árkászok mögött ott fognak várakozni a seregek, és úgy özönlenek majd ki a megnyíló lyukból, mint a hangyák egy megzavart bolyból. Massilián belül aztán megrohamozzák a fő kaput. A városlakók addigra az összes kéznél levő embert máshova csoportosítják: oda, ahol a faltörő kos döngeti a falat. A kaput érő támadás, amely a városon belülről érkezik, teljesen felkészületlenül éri majd őket. Elfoglaljuk a kaput, és miután az embereink kinyitják, maga Trebonius vezeti majd a rohamot a városba. Abban a pillanatban véget ér az ostrom. A massiliaiaknak nem marad más választásuk, mint megadni magukat, és kegyelemért könyörögni.
– És Trebonius meghallgatja majd a könyörgésüket?
– Caesar azt parancsolta neki, hogy foglalja el a várost, és tartsa meg, amíg vissza nem tér. Ő maga akarja diktálni a feltételeket a massiliaiaknak.
– Szóval nem lesz mészárlás?
– Nem. Hacsak a massiliaiak nem olyan ostobák, hogy a végsőkig harcoljanak. Nem tartom valószínűnek, hiszen született kereskedőkről van szó, de az ember soha nem tudhatja. Ugyanakkor azt is meg kell hagyni, hogy...
– Mit?
– Bármelyik oldal kikerülhet az irányítás alól.
Abból, ahogy a hangja elcsuklott, arra következtettem, hogy már tapasztalt ilyet. Meto annak idején mesélt gall városokról, amiket ámokfutás közepette foglaltak el és fosztottak ki a rómaiak. El sem tudtam képzelni, hogy a katonák ilyen szörnyűséget követnének el Massilia, Róma ősi szövetségese ellen, de végtére is háború dúlt.
Vitruvius elmosolyodott.
– Most már megértheted, miért nem tudok aludni, és miért várom ennyire a holnapot.
Mogorván bólintottam.
– Azt hittem, egy séta és egy kis friss levegő segíteni fog, de ezek után... nem hiszem, hogy képes lennék elaludni.
Ha Vitruvius igazat beszél, holnap megnyílnak Massilia kapui. De akkor miért akar Trebonius annyira visszaküldeni Rómába? Mit tudott Metóról, amit én nem tudtam? Meg akart kímélni attól, hogy szemtanúja legyek a fiam kivégzésének? Vagy valami még rémségesebb sors jutott Metónak osztályrészül, és attól akart megkímélni? Csüggedt képzeletem immár nem ismert határokat.
– Van egy ötletem – mondta Vitruvius sugárzó arccal. – Láttam néhány összecsukható széket Trebonius sátra mellett. Idehozom őket. Üljünk le itt, és nézzük meg, ahogy felkel a nap. Felidézhetjük Brundisium ostromát, vagy amihez kedved van. Biztos hoztál izgalmas híreket Rómából. El sem tudom képzelni, mi a helyzet a városban, miután Caesar a barátjára, Marcus Antoniusra bízta az ellenőrzését. Lefogadom, hogy egy nagy orgia az egész. Maradj itt.
Elment, hogy elhozza a székeket, és hamar visszatért néhány pokróccal együtt.
Megvitattuk, hogy vajon mennyi esélye van Caesarnak megverni hispániai ellenségeit, illetve mennyi esélye van Pompeiusnak számottevő sereget verbuválni keleten, hogy szembeszállhasson Caesarral, és arról is beszéltünk, hogy milyen részeges tivornyázó hírében áll Marcus Antonius. Akár józan volt, akár nem, Antonius fenntartotta a rendet. Biztosítottam Vitruviust afelől, hogy a római állapotok egyáltalán nem hasonlítanak egy orgiára. Rómát megdöbbentették az elmúlt hónapokban lezajlott események, és aggódott a jövője miatt, ezért szinte a lélegzetét is visszafojtotta, és lábujjhegyen, tágra nyílt szemmel járt, akár egy szűz lány a vadonban.
Beszélgettünk a híres száműzött rómaiakról, akik az elmúlt években Massiliában telepedtek le. Gaius Verres volt a leghírhedtebb mind közül. Szicília kormányzójaként olyan szélsőségesen kapzsivá vált, hogy Cicerónak sikerült elítéltetnie jogellenes magatartásért, és Verresnek Massiliába kellett költöznie. Fosztogatással szerzett vagyonát persze magával vitte. Az ellenállást vezető bandavezérnek, Milónak is Massiliába kellett távoznia, miután elítélték a radikális bandavezér, Clodius meggyilkolásáért. Neki vajon mi lesz a sorsa, ha Caesar elfoglalja a várost? Rengeteg hasonló száműzött rendezkedett be Massiliában, köztük sok olyan férfi, akit különféle politikai bűncselekményekért ítéltek el Pompeius „szenátustisztító hadjárata” során. Kétségtelen, hogy sokan rászolgáltak a büntetésre, de a száműzöttek jelentős hányada csak azért jutott ilyen sorsra, mert útjában állt Pompeiusnak és azoknak a Caesar-ellenes erőknek, akik az elmúlt években a szenátust uralták. Massilia falain belül biztosan megbújik még Catilina néhány öreg híve is, lázadók, akik inkább száműzetésbe menekültek, mint hogy a vezetőjük oldalán menjenek csatába.
Elnéztem Massilia falait és a sötéten kuporgó behemót városszörnyet mögötte, és azon töprengtem, vajon Verres, Milo és a többiek alszanak-e. Milyen érzés lehetett római száműzöttnek lenni abban a Massiliában, amelynek ajtaján Róma új ura dörömböl? Egyesek biztos halálra vannak rémülve, mások viszont ünneplik Caesart.
Vitruvius mesélt még néhány dolgot az ostromról. Az első komolyabb ütközet a tengeren zajlott le. Egy meglepően kicsi, mindössze tizenhét hajóból álló massiliai flotta merészkedett ki az öbölből a nyílt tengerre. Caesar tizenkét hajója elővitorlázott a szigetek mögül. A városlakók a falakról, a rómaiak pedig arról a dombról nézték a csatát, ahol most mi ültünk.
– Alig lehetett csatának nevezni – közölte Vitruvius a saját oldalát becsmérelve. – Zöld fából kapkodva összetákolt hajók, otrombán mozogva a vízen, olyan emberekkel a fedélzeten, akik korábban soha nem vitorláztak. Még csak meg sem próbáltak túljárni a massiliaiak eszén, csak mentek egyenesen előre, horgas kampókkal elfogták az ellenséges hajókat, átmásztak a fedélzetre, és közelharcot vívtak a helyiekkel, mintha legalábbis szárazföldön küzdenének. A tenger vörös lett a rengeteg vértől. Innen fentről is hatalmas vörös foltokat lehetett látni, mert a karmazsinvörös élénken elütött a víz kékjétől.
Az a csata tragikusan zárult a massiliaiak számára. Tizenhét hajójuk közül kilencet elfogtak vagy elsüllyesztettek a rómaiak, a többi visszamenekült az öbölbe. Caesar hajói csak azért nem tudták üldözőbe venni őket, mert feltámadt az erőteljes szél, amiről Gallia déli partja híressé vált. A vad ellenszélben csak a legedzettebb massiliai tengerészek tudtak visszaevickélni a szoroson át a kikötőbe. Az ütközet azonban csak ráerősített a blokádra. Massiliát mind a földtől, mind a tengertől elvágták.
Sor kerülhetett volna egy másik tengeri csatára is, ha Pompeiusnak sikerül időben pár flottányi erősítést küldenie Massiliának. Ám Vitruvius továbbra is meg volt győződve arról, hogy a küzdelem nem vízen, hanem földön fog eldőlni, és inkább előbb, mint később.
– Holnap – ismételte suttogva, miközben én feszült álomba merültem a pokrócom alatt, mert az elcsigázottság hirtelen az aggodalmaimnál is jobban eluralkodott rajtam.
A hajnalhasadás előtti órában lassan magamhoz tértem. Felfoghatatlan átalakulás vette kezdetét, és az éjszaka fokozatosan átadta a helyét a nappalnak. Az én álmom is csak vonakodva illant el: valami ködös, álomszerű kép itatta át az éber világot is. A szürkeségből apródonként a Vitruvius által lefestett csatamező bontakozott ki előttem.
Ott kuporogtam az összecsukható székemben, beburkolózva a pokrócba, amely a fejemet is csuklyaként fedte, és bambán figyeltem Massilia tejfehér falait, amiket az erősödő pirkadati fény halványan rózsássá színezett. A falak mögött megbújó fekete behemót fokról fokra szilárd alakot nyert, és hegygerinc lett belőle, amelynek lejtőit zsúfolt házrengeteg fedte, tetejét pedig templomokból és tornyokból álló korona ékesítette. A város mögött a végtelenbe húzódó tenger fekete obszidiánról lassan ólmos kékre változott. Az öblön túli szigetek is szilárdságot és éles körvonalú testet nyertek.
Az alant elterülő, ezernyi lábbal taposott völgyben sebhelyként húzódott végig az árok, amely a várost is szegélyezte. Mellette a töltésút, amiről a mérnök beszélt, inkább valami duzzasztógátra emlékeztetett. A mozgatható ostromtorony még mindig a domb lábánál várakozott. A Vitruvius által említett alagutaknak semmi jelét nem láttam, de bal kéz felé, ahol a szárazföld irányában néző városfal élesen kikanyarodott az öböl irányába, megpillantottam a masszív tornyokat, amelyek Massilia fő városkapuját őrizték. Valahol annak közelében akartak Caesar katonái felbukkanni a felszínre ezen a napon.
Lassan, de biztosan – olyan lassan és biztosan, ahogy ezek a képek előviláglottak a sötétségből – elhatározásra jutottam.
Úgy éreztem, fiatalabb koromban mindig módszeresen és óvatosan jártam el, csak elvétve voltam hajlandó visszavonhatatlan lépéseket megtenni, és rettegtem attól, hogy az esetlegesen elkövetett hibák a lehető legrosszabb következményt vonják maguk után. Milyen ironikus, hogy nehezen megszerzett bölcsességem birtokában, idősebb éveimre, ösztönből cselekvő, vad kockázatokat vállaló ember lettem. De lehet, hogy mégis a bölcsesség diktálta, hogy fordítsak hátat a félelemnek és a kétségnek, és helyezzem a bizalmamat az istenekbe, akik úgyis megóvnak, ha úgy ítélik helyesnek.
– Vitruvius! – szólítottam meg a mérnököt.
Megmoccant a székén, szaporán pislogott, és megköszörülte a torkát.
– Igen, Gordianus?
– Hol kezdődik az alagút... az, amiből ma fognak kibukkanni a városon belül?
Megint krákogott egyet, aztán nagyot ásított.
– Ott, balra. Látod azt a tölgyfacsoportot abban a domboldalba beívelő üregben? Tulajdonképpen éppen csak a lombok tetejét lehet látni innen. Ott van az alagút bejárata, szinte pont átellenben a város fő kapujával, mégsem lehet látni a városfalról. Az árkászok valószínűleg már odalent vannak, egymásnak továbbítják az ásófelszerelést, és ellenőrzik a méréseket. A katonák, akik a támadásban részt fognak venni, feltehetőleg egy óra múlva kezdenek gyülekezni.
Bólintottam.
– Milyen fegyverzetük lesz?
– Rövidkardok, sisakok, könnyűfegyverzet. Semmi nehéz. Gyorsan kell szedniük a lábukat, ezért minél kevesebb a hátráltató tényező, annál jobb. Nem akarjuk, hogy megbotoljanak, vagy megszúrják egymást, amikor végigverekszik magukat az alagúton, és az sem lenne jó, ha lehúzná őket a felszerelés súlya, amikor a végén kimásznak.
– Egy bizonyos hadtest katonái?
– Nem. Ők többféle hadtestből összeválogatott önkéntesek, kifejezetten ehhez a küldetéshez. Nem mindenki alkalmas egy ilyen feladatra. Senkit sem lehet kiképezni arra, hogy ne féljen a sötétben, vagy hogy ne szorongjon egy szűkös, zárt helyen. Ha csak egy szedett-vedett csoportot küldenénk az alagútba, biztosan akadnának olyan fajták közöttük, akik egyébként talán nagyon bátrak, de odalent azonnal bevizelnek, ha az első kanyar után elvesztik szem elől a napfényt. Nem szeretnék egy ilyen alak mellett állni, amikor ez bekövetkezik! Az árkászoknak persze lételemük a föld mélye, de hát végtére ők árkászok, és nem katonák. Szóval harcosokra van szükség, akik nem félnek alkalomadtán rálépni egy-egy föld alatti féregre. A hadműveletben részt vevő önkéntesek napok óta gyakorolnak az alagútban. Megtanulták, hogy kell odalent égő fáklyát vinni úgy, hogy ne aludjon ki; hogyan kell úgy rohamozni, hogy akkor se tiporják le egymást, amikor az orruk hegyéig sem látnak; megtanulták a rohamra és a visszavonulásra vonatkozó jelzéseket, és így tovább.
– Bonyolultan hangzik.
Vitruvius felhorkantott.
– Dehogy! Ezek az alakok nem mérnökök. Egyszerű emberek. Csak szükségük volt egy kis gyakorlatozásra, hogy ne bukjanak el a saját lábukban a hadművelet során.
Töprengőn bólintottam.
– Szerintem akinek van egy kis esze, feltalálja magát a föld alatt is.
– Hát persze. Bármilyen félnótás. És ha valami végzetesen balul sül el, úgyis éppoly gyorsan meghal, mint azok, akiket kifejezetten erre a feladatra képeztek ki.
Fészkelődött egy kicsit a pokróca alatt, behunyta a szemét, és sóhajtott egyet.
Vörös izzás jelent meg keleten, a hegykaréj fogazatával szegélyezett láthatáron. Leráztam magamról a takarót, és megmondtam Vitruviusnak, hogy egyedül kell végignéznie a napfelkeltét. Nem válaszolt. Halk horkolás közben osontam el arról a helyről.
•
A tisztek sátrában sikerült felébresztenem Davust, és úgy rángattam ki az ágyból, hogy senkit sem zavartam fel vele. Félálomban, összezavartan bólogatott, miközben elmagyaráztam neki, hogy mi a szándékom.
Meto révén már régebben megismertem Caesar táborának alaprajzát, és tudtam, hol lehet a tartalék felszereléshez hozzájutni. A keresett sátor pont Trebonius hálóhelye mögött állt, és nem őrizte senki. Milyen büntetést szabna ki egy parancsnok, ha megtudná, hogy két kívülálló fegyvereket lopott az ostrom ideje alatt? Megpróbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, miközben a horpadt sisakok, kicsorbult kardok és össze nem illeszthető vértdarabok között kotorásztunk a félhomályban.
– Ez tökéletesen megfelel, apósom. Nem találtam rajta sérülést sem.
Felnéztem, és láttam, hogy Davus egy sisakot próbál fel. Megráztam a fejem.
– Nem, Davus, félreértettél. Az én hibám: nem vártam meg, hogy rendesen felébredj. Én megyek át az alagúton, nem te.
– De hát én veled tartok, ez magától értetődik.
– Semmi szükség rá. Ha Vitruvius becslései helyesek, a város pár órán belül megnyílik. Holnap újra találkozhatunk, sőt talán már ma este.
– És mi van, ha a mérnök téved? Emlékszel, mit mondott Meto: a dolgok soha nem úgy alakulnak a csatában, ahogy az ember várná.
Végigsimítottam az ujjammal az egyik tompa, rozsdás kard pengéjét.
– Davus, emlékszel, mi történt azelőtt, hogy elindultunk Rómából? A feleséged... a lányom... nagyon-nagyon szomorú volt.
– Nem volt szomorúbb a te feleségednél! Bethesda szinte őrjöngött, és olyan átkokat szórt rád, hogy a hajam is égnek állt, pedig én nem értek egyiptomi nyelven!
– Igen, Diana és Bethesda egyaránt kétségbe voltak esve. De az indulásunk előtti éjszakán kibékítettem Bethesdát. Megértette, hogy miért kell idejönnöm, és miért nem ücsöröghetek tétlenül Rómában, Meto sorsa miatt emésztve magam, azt sem tudva, hogy életben van-e még, vagy meghalt. Diana más téma.
– Végül ő is elfogadta.
– Tényleg? Még most is hallom, amit mondott: „Papa, hogy képzeled ezt az egészet? Megint magaddal viszed Davust? Hát nem most tetted meg azt a hosszú utat Brundisiumig, meg vissza, hogy kimentsd őt Pompeius karmai közül? Máris egy újabb csatamezőre akarod vinni, ahol ismét halálos veszélybe kerülhet?” Volt abban valami, amit mondott.
– Apósom, nem utazhattál volna idáig egymagadban. Egy ilyen idős férfi...
– És ezt Diana előtt is nyilvánvalóvá tetted. Gratulálok, Davus... Erősebb befolyásod van a lányomra, mint nekem valaha is! Csakhogy mielőtt elindultunk, megígértette velem, hogy ha csak egy mód van rá, nem teszlek ki téged veszélynek.
– Vagyis... azt mondod, hogy ez az alagutas kaland veszélyes.
– Hogyne lenne az! Az embert nem arra találták ki, hogy vakond módra túrja a földet, ahogy repülni és vízben lélegezni sem tud. Ezért az emberek azt is nehezen viselik, amikor egyszeriben egy egész hadsereg bukkan elő a föld alól.
– Megölhetnek, apósom.
Egy másik pengén is végigfuttattam az ujjam, és visszafojtottam a lélegzetem, amikor megvágott. A számba vettem vérző ujjamat.
– Lehetséges.
– Akkor veled megyek.
Megráztam a fejem.
– Nem, Davus...
– Megegyeztük abban, hogy szükséged van védelemre, ezért vagyok melletted. Eddig nem volt túl sokszor szükség rá, hogy megóvjalak.
– Nem, Davus. Megígértem a feleségednek, hogy élve hazaviszlek.
– Én pedig a te feleségednek ígértem ugyanezt!
Gyámoltalan arccal néztünk egymásra, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés.
– Akkor, azt hiszem, csak azt kell eldöntenünk, melyiküktől félünk jobban – közöltem. Egy szívdobbanásnyi idő telt csak el, és egyszerre vágtuk rá: – Bethesdától!
Sóhajtottam.
– Na, jól van, Davus. Mintha láttam volna egy láncinget ott a sarokban, ami elég nagy ahhoz, hogy jó legyen rád.
•
Az új felszerelésünk elég meggyőző volt, mert a konyhamesternek semmi sem tűnt fel. Bár igaz, ami igaz, nem is nagyon nézett ránk, miközben kimerte a köleskását a feléje nyújtott tálkákba. A méretbeli különbséget azért észlelte, mert Davusnak kétszer akkora adagot mert, mint nekem.
Sietve reggeliztünk, aztán elindultunk. A tábor, ami a hajnal előtti órában még oly csendes és mozdulatlan volt, most szinte sistergett az izgatottságtól. Hírnökök szaladgáltak ide-oda, tisztek kiáltoztak, csillogó szemű katonák suttogtak egymás fülébe, miközben rendezett sorokat formáltak. Mindenki érezte, hogy ez egy különleges nap lesz.
Leereszkedtünk a domboldalon. A városfal és a nagy árok mindvégig jobb kéz felé húzódott. Előttünk és alattunk, a városfalról szemlélődők elől elrejtve, ott várt minket a félkör alakú bemélyedés a kaptatón, körülötte a tölgyfákkal – pont ahogy Vitruvius leírta. A kis üreget már megtöltötték a katonák, sisakjuk visszacsillant ránk az ágak között, mialatt lefelé ereszkedtünk.
Egy jócskán kitaposott ösvény vezetett le a mélyedésbe. A katonák egymást lökdösve arrébb léptek, hogy helyet csináljanak nekünk. Elég volt körbenéznem az alagútba készülő önkénteseken, máris megállapíthattam, hogy nem választottuk meg rosszul a felszerelésünket. Nem lógtunk ki a sorból, így nem keltettünk gyanakvást – legalábbis ebből a szempontból nem.
A férfiak halkan beszélgettek. A hátam mögül jól hallottam egyikük mondatait.
– Hány éves lehet az az alak? Nem sok őszes borostát lehet látni ilyen küldetéseken.
Egy másik katona csendre intette.
– Mi jut eszedbe, hogy pont egy ilyen napon nézed le az idősebbet? Vagy te nem szeretnéd megérni, hogy megőszülj?
– Nem sértegetésből mondtam – védekezett az első megszólaló.
– Akkor fogd be a szádat. Ha egy katona ilyen sokáig harcolhat Caesar oldalán, akkor az istenek nagyon a szívükön viselik a sorsát.
Az első katona felhorkantott.
– Hát az a nagydarab ott mellette? Nem rémlik, hogy láttam volna a gyakorlatozáson. Úgy emlékszem, hogy a felhívásban szigorúan csak alacsony fickókat kerestek, amilyenek mi vagyunk. Ez a nagy ökör be fog akadni az alagútban, mint a dugó a palack nyakában!
– Elhallgass! Tessék, már itt is van a parancsnok.
Trebonius jelent meg fölöttünk a domboldalon, tisztek kíséretében. Az összes díszes katonai öltözékét felöltötte erre a jeles napra: a tarajos sisakját és domborműves mellvértjét is, amely sziporkázóan verte vissza a nap lombokon átszüremkedő sugarait. Megrángattam Davus karját.
– Hajtsd le a fejed. És rogyaszd be a térded, amennyire csak tudod.
Trebonius kieresztette szónoki hangját, amely elég hangos volt, hogy betöltse az egész mélyedést, de ne szárnyaljon messzebbre.
– Katonák! Az előjelek nekünk kedveznek. A jósok kinyilatkoztatták, hogy a mai nap megfelel a csatához, és nemcsak hogy megfelel, de kifejezetten kedvez Caesarnak és Caesar seregének. Ma, ha az istenek is úgy akarják, a ti erőfeszítéseiteknek köszönhetően Massilia kapui megnyílnak. Caesar nagyon elégedett lesz veletek, és érdemetek szerint fog megjutalmazni benneteket. De hadd ismételjem meg újra, amit az ostrom kezdete óta hangoztatok: ha Massilia elbukik, Caesar, és egyedül csak Caesar, fogja meghatározni a város sorsát. Nincs fosztogatás, nincs erőszak, nincs gyújtogatás. Tudom, hogy megértettétek, amit mondtam. Emlékezzetek arra, amit a kiképzésen tanultatok. Kövessétek a küldetésvezető parancsnok utasításait. Most elkezdődik a hadművelet. Csak semmi ujjongás! Csend legyen! Tartogassátok az ujjongást későbbre, amikor Massilia falain belül ereszthetitek ki a hangotokat.
Trebonius tisztelgett előttünk. Egy testként tisztelegtünk vissza neki.
– Sorakozz! – kiáltotta az egyik tiszt.
Körülöttünk mindenki elindult, de hogy merre, azt nem tudtam volna megmondani. Davus szorosan a nyomomban haladt, és próbált minél jobban összegörnyedni. Úgy haladtunk az áramlattal, mint a homokszemek a homokórában. Az üregből egyre csak fogytak az emberek. Úgy tűntek el, mintha a föld nyelte volna el őket. Olyan volt, mintha nem is pontos rend szerint követték volna egymást; mintha egyszerűen csak beálltak volna a sorba, olyan gyorsan és hatékonyan, amennyire csak tőlük tellett. Én is előrébb csoszogtam.
Hirtelen az alagút bejárata előtt találtam magam. Zömök gerendák határolták a domboldalban nyíló fekete lyukat. Egy pillanatra megdermedtem. Miféle őrültség juttatott ide engem? De most már nem lehetett meghátrálni. Trebonius figyelt. Davus hátulról lökdösött.
– Vegyétek el! – Ugyanaz a hang rikoltott, amelyik sorakozást parancsolt. Oldalra nyúltam, mire valaki egy vékony fáklyát nyomott a kezembe. – Emlékezzetek arra, amit gyakoroltunk – folytatta a tiszt. – Ne aludjon el a láng!
Továbbmentem, a fejemet lehajtva, olyan szilárdan tartva a fáklyát, amennyire csak tudtam, a kezem remegése ellenére. Beléptem az alagút bejáratán. A hátam mögül fémes csattanást és egy morgást hallottam: Davus lefejelte a szemöldökfát.
Egyenletes iramban haladtunk előre. Az alagút eleinte vízszintesen haladt, aztán fokozatosan lejteni kezdett. Gerendaszerkezet tartotta a falakat és a tetőt. A legtöbb helyen alig volt elég széles a járat ahhoz, hogy két ember egymás mellett haladhasson benne, néhány helyen pedig, ahol két szikla találkozott egymással, még keskenyebbé vált. A tető még számomra is túl alacsony volt, alig tudtam kiegyenesedni. Kissé görnyedten kellett menetelnem. Szegény Davusnak szinte szó szerint ketté kellett magát hajtania.
Az alagút egy idő után már nem lejtett tovább, hanem vízszintessé vált. Egyre lazábban meneteltünk, aztán hirtelen meg kellett állnunk. Az emberek egymásra torlódtak. Egyesek elejtették a fáklyát, némelyik láng kialudt, ám gyorsan ismét meggyújtották egy másikról. A fáklyák nélkül feneketlen lett volna a sötétség.
Megálltunk, majd továbbcsoszogtunk előre. Megint megálltunk, majd újra tovább-botorkáltunk. Nedves és áporodott volt a levegő. A fáklyákból előkígyózó füst csípte a szememet. Valami hideg nyirkosság telepedett rám. Mintha részben vizet lélegeztem volna be a tüdőmbe.
Az alagút szinte érzékelhetetlen szögben emelkedni kezdett. Újra meg kellett állnunk. Telt-múlt az idő. Senki nem szólt egy szót sem.
Végül, mivel nem érkezett parancs, és nem is mozdultunk, a katonák egy része sugdolózni kezdett. Olyan volt a hangjuk, mint egy hallócsövön keresztül érkező sziszegés. Néha-néha komor nevetést hallottam az előttem és mögöttem végighúzódó, gyéren megvilágított szakaszokból. Vajon milyen hátborzongató dolgokkal heccelték egymást a katonák? Meto humorérzéke is sokat változott azóta, hogy katona lett: közönségesebbé és kegyetlenebbé vált, többször gúnyolta az isteneket és az embereket. Ő úgy mondta: Mars képébe nevet, és fütyörészik Hádész közelségében. Azt vallotta, hogy amikor a halál lebeg a sereg feje felett – legyen az Caesar hada vagy az ellenség –, az embernek nem marad más választása, mint sikoltani vagy nevetni. Mi történne, ha akár csak egyetlen ember is rémülten sikoltozni kezdene az alagútban? Erre gondoltam, és máris hálás voltam azért, hogy alkalmanként durva nevetés harsan.
Újabb suttogások érkeztek a sor elejéről. Az előttem álló fiatal katona megfordult.
– Itt fogunk várni, amíg az árkászok ki nem ássák az alagút utolsó szakaszát. Add tovább!
Továbbítottam az üzenetet Davusnak. Amikor visszafordultam a menet eleje felé, észrevettem, hogy az ifjú harcos még mindig engem néz. Ismerős volt a hangja; egyszeriben rájöttem, hogy ő volt az, aki rólam suttogott odakint az üregben. Fáklyája imbolygó fényében alig tűnt idősebbnek egy gyereknél.
Átható tekintettel, de nem barátságtalanul méregetett. A szeme természetellenesen nagyra nyílt. Idegesnek tűnt.
Elmosolyodtam.
– Mivel már tanakodtál ezen, elárulom, hogy hatvanegy éves vagyok.
– Mi?
– Hallottam, ahogy megkérdezted a barátodat, mielőtt beléptünk az alagútba. „Hány éves lehet az az alak?” – kérdezted.
– Tényleg? – Egyszeriben bosszús lett az arca. – Nos, ezek szerint te a nagyapám lehetnél. Sőt, akár a déd...
– Elég legyen ebből, fiatalember!
Kajlán elvigyorodott.
– Lehet, hogy Fortuna helyezett minket egymás mellé. Marcus azt mondta, hogy az istenek biztos nagyon szeretnek téged, ha sikerült a kardoddal megkeresned a kenyeredet, és még mindig itt vagy, ennyi idős korodban. Mit gondolsz? Lehetséges, hogy a te jó szerencséd egy nap majd rám is átragadjon?
Elmosolyodtam.
– Szerintem ebben a pillanatban nem sok jó szerencsét tudok másokra ragasztani.
Váratlanul egy mély, tompa bumm remegtette meg az alagutat, mintha villám csapódott volna a földbe a közelben. Nemcsak a fülemben, hanem a lábujjamban és a fogamban is éreztem. Újabb robaj hallatszott, aztán még egy.
– Mi... mi ez? – kérdezte az ifjú katona elcsukló hangon. Felfelé nézett. – Honnan jön?
– Ez egy faltörő kos – magyaráztam, próbálva egyenletesen tartani a hangomat. – Valószínűleg pont a városfal alatt vagyunk.
A katona felszegte a fejét.
– Igen, erre figyelmeztettek. Csak nem gondoltam, hogy... ennyire...
Bumm! Homok kezdett csörgedezni vékony sugárban a fejünk feletti szarufák felől. A katona megragadta a karom.
– Messze van – vigasztaltam. – Nagyon messzire innen. Csak a remegést adják tovább a kövek. Ezért tűnik úgy, hogy közelről érkezik.
– Persze. Messze van.
Az ifjú enyhített a szorításán, aztán elengedett. Annyira erősen markolt bele az alkaromba, hogy feltehetően a körmei nyomát is ott hagyta.
A robaj elhallgatott, majd megismétlődött, elhallgatott, majd megismétlődött, és ez így ment egy darabig. A fejem feletti tetőgerendákat mintha a többinél is jobban meggyötörte volna. Először csak szivárgott a por, aztán rögök hullottak, és végül egész földdarabok gurultak rám. A fiatal katona olykor belém kapaszkodott.
A levegő még nyirkosabb, piszkosabb és füstösebb lett. A fáklyáink jóformán mindnyájunknak kialudtak. Az alagút bejáratától új fáklyákat küldtek le nekünk, az árkászok pedig földdel és kövekkel teli vödröket küldtek vissza.
– Azt mondták, nekünk nem kell beszennyeznünk a kezünket – viccelődött a Davus mögött álló katona, ám félig komolyan gondolta.
A fiatal katona idegesen kuncogott. Úgy éreztem, órák telnek el.
Végül az árkászok lapátokat és egyéb ásóeszközöket küldtek vissza. Aztán ők maguk is megkezdték a visszavonulást az alagút bejárata felé. Mellettem könnyen utat törtek maguknak, de Davus mellett már nehezebben mentek el.
– Hádészra, mi a fenét keres itt ez az óriás? – motyogta az egyikük.
Davus a fülembe suttogott.
– Most már nemsokára kimegyünk, ugye, apósom?
– Azt hiszem.
Megpróbáltam felvértezni magam mindazzal szemben, ami ezután következik. Soha nem voltam katona, de évekkel korábban harcoltam egy csatában Pistoriánál, Metóval együtt. Abban a csatában halt meg Catilina. Épp csak hónapokkal korábban Brundisium ostrománál is jelen voltam, és majdnem otthagytam a fogamat. El tudtam tehát képzelni, milyen veszélyek és rémségek várnak ránk, miután kijutunk a felszínre. De mint minden katona körülöttem, én is másképp akartam elképzelni. Lehet, hogy minden simán fog menni. Támadásunk felkészületlenül éri majd a massiliaiakat, mert figyelmüket a faltörő kos köti majd le, pontosan Vitruvius stratégiája szerint. Gyakorlatilag semmiféle ellenállásba nem fogunk ütközni, és a legkisebb dulakodás nélkül ki tudjuk nyitni a városkaput. Trebonius vérontás nélkül, ünnepélyesen vonul majd be Massiliába. A városlakók belátják majd, hogy semmi értelme az ellenállásnak, és leteszik a fegyvereiket. Davusszal kibújunk a páncélból, elszökünk, és addig kutatunk a városban, amíg meg nem találjuk Metót, élve, épségben és alaposan meglepődve. Ha a várost elfoglalják, Meto titkos küldetése is véget ér, és át kell adnia magát Treboniusnak, hogy bizonyítsa Caesar iránti hűségét. Minden rendben lesz.
Hány katona nyugtatta még magát hasonló derűlátó képzelgésekkel akkor és ott, az alagút mélyén az elkövetkező órákról?
Bumm, bumm, bumm! Egy kemény, súlyos földdarab esett a fejemre, mire az előttem álló fiatal katona felé tántorodtam. Davus megfogta a vállamat, hogy talpra segítsen.
Aztán a sor eleje felől újabb zaj érkezett. Ez már egyáltalán nem hasonlított a faltörő kos hangjára. Folyamatos, végeérhetetlen, egyre erősödő robaj volt. Morajlás.
Csengett a fülem. Mintha sikolyokat hallottam volna, ám a szüntelen döngetés elnyomta, a váratlan moraj pedig elnyelte őket.
Hideg szél csapta meg az arcomat. Eloltotta a kezemben tartott fáklya lángját, és a körülöttem állók fáklyáit is egytől egyig. Belecsobbantunk a sötétségbe. A fuvallatok egymás hegyén-hátán érkeztek, víz szagát sodorva.
Most már egyértelműen lehetett azonosítani, hogy milyen sikolyok érkeznek, bár az alagút eltorzított minden hangot, ezért egyetlen szörnyeteg jajongásának tűnt az egész. A cirkuszban hallottam hasonlót. A szarufák irdatlan reccsenéssel szilánkokra törtek.
Felforrósodott a bőröm. A szívem dörömbölt a mellkasomban. Ösztönösen megacéloztam az akaratomat, habár egy részem tudta, hogy semmit sem számít.
Egy hatalmas, vízből álló fal omlott ránk.
A következő pillanatban a gondolatnál is gyorsabban az ifjú katona hozzám csapódott, mint egy katapultból kilőtt kő, és a szuszt is kiszorította belőlem.
Aztán a káosz és zűrzavar összes fülsiketítő moraja egybemosódott. Úgy éreztem, mintha eddig egy csapóajtón álltam volna, ami hirtelen megnyílt, de ahelyett, hogy lezuhantam volna, felfelé estem. A hátam mögül valami körbeölelt, és felemelt. Az alagút tetejénél egy üregféleségbe szorultam be, a rohanó vízözön fölött, arccal lefelé. A sötétség nem volt teljesen parttalan; egy lángocska még mindig imbolygott valamerre.
Belenéztem az alattam lévő fiatal katona rémülten villogó, sötét szemébe. Belém csimpaszkodott, miközben a víz kisebb örvényeket keltve zubogott körülötte. Megpróbáltam feljebb húzni, de túl erősen vonta magával a hullámok, testek és törmelékek áradata. Valami nekicsapódott a fejének, mire az egész teste hatalmasat rándult. Felakadt a szeme. Miután a keze kicsúszott a markomból, nyoma veszett; elnyelte a habzó zuhatag.
Képtelen módon úgy éreztem, mintha szitakötőként lebegnék a víz felszíne fölött. A hullámok mélyén kezeket, lábakat, csillogó kardokat, páncéldarabokat és gerendák szilánkjait láttam tovasodródni. Mindegyik csupán egy pillanatra tűnt fel, aztán elillant a szemem elől.
Az ár egyre csak robajlott és őrjöngött alattunk. Aztán elcsendesült a zaj. Az áradás lelassult, és végül megállt. Gurgulázó hangokat hallottam, kisebb hullámok nyaldosták egymást, és megmagyarázhatatlan nyikorgások, pattogások és nyögések visszhangzottak az alagútban. Újra hallottam a távoli dübörgést – bár ezúttal tompább és mélyebb volt. A faltörő kos még mindig Massilia falait döngette.
Aztán egy másik hang is megütötte a fülemet, olyan közelről, mintha saját magamból eredt volna. Davus adta ki a hátam mögött, jobban mondva felettem. Úgy lihegett a fülembe, mint egy futó, akinek kis híján szétpattan a szíve a megerőltetéstől.
•
Miközben ezek az események követték egymást, mindenütt eluralkodott a káosz, minden rejtélyessé vált – és a legrejtélyesebb minden dolog közül az volt, hogy életben maradtam. Lassan, fokozatosan rájöttem, hogy mi történt.
Mielőtt az áradat elért volna minket, Davus az utolsó pillanatban átfogott hátulról az egyik karjával. Amikor nekünk csapódott a víz, elsodorta alólunk a lábunkat, ám Davus megragadta a fejünk feletti szarufát, így sikerült fellendülnünk a tetőre. Olyan sok földet mozgatott meg a faltörő kos mozgásából eredő remegés, hogy egy üreg keletkezett a fölöttünk lévő földrétegben. Davus beakasztotta a kezét és a lábát az üreg sarkaiba, szorosan magához húzott, és ennek tetejébe még az égve maradt fáklyáját is sikerült megtartania.
Davus már korábban is tanújelét adta hatalmas testi erejének és kitűnő reflexeinek. Mégis úgy éreztem, hogy szinte emberfölötti tettet hajtott végre azzal, hogy ilyen gyorsan és biztosan védte ki a mindent elsöprő katasztrófát. Ezúttal melyik isten tartott méltónak arra, hogy folytassam az életemet?
Amikor végre összeszedte magát annyira, hogy megszólaljon, Davus belesuttogott a fülembe.
– Élünk. El sem tudom hinni.
De még meddig?, kérdeztem magamban, és belenéztem az alattunk hullámzó, sötét, zavaros vízbe.
– Davus, azt hiszem, most már elengedhetsz.
Engedett a szorítása. Lágyan belecsobbantam a vízbe. A lábam leért a fenekére. Lábujjhegyen állva, felemelt állal képes voltam a felszín felett tartani az arcomat. Csak a tetőn keletkezett üregnek köszönhettük, hogy nem fulladtunk bele az áradatba. A víz megtalálta a saját útját, és meghagyta nekünk ezt a kis elszigetelt levegőtárolót.
Valami szilárd, de rugalmas ütődött a bokámhoz. Megborzongtam, mert tudtam, hogy csak egy emberi holttest lehet.
Davus lassan és óvatosan kiszabadította magát az üregből. Nem volt könnyű dolga, mert továbbra sem akarta, hogy a fáklyája lángja kialudjon. Amikor a lába belecsobbant a hullámokba, a víz belefröccsent az orromba. Prüszkölni és pislogni kezdtem. A következő pillanatban Davus már mellettem állt, és a felszín fölé tartotta a fáklyáját. A sisakja az üreg tetejét súrolta.
Ahogy a megrázkódtatás ereje kissé lecsillapodott bennünk, a túlélés okozta izgalommal együtt, rájöttem, hogy egy szörnyű útelágazáshoz érkeztünk. Csak azért menekültünk meg az egyik halál elől, hogy egy másik, még irtózatosabb halállal nézzünk szembe. A katonák, akiket az ár magával sodort, legalább hirtelen és rettegés nélkül haltak meg.
Átkoztam magamat. Miért jöttem ide? Már akkor tudtam, hogy őrültség, amikor megláttam magam előtt az alagút bejáratát. Miért engedtem meg Davusnak, hogy velem tartson? Özveggyé tettem egyetlen leányomat. Massilia már bekebelezte Metót. Most minket is fel fog falni.
– Vizes lett a fáklya alja – közölte Davus. – Nem sokáig fog már égni.
Az lenne csak az igazán rémes: belecsobbanni a totális sötétségbe, élve eltemetve, mint egy elítélt Vesta-szűz, akinek semmi reménye a menekülésre.
Hirtelen észrevettem, hogy a faltörő kos már nem dübörög. Trebonius valószínűleg értesült az áradásról. Az alagúton keresztül lebonyolított megszállás terve csődöt mondott. A hadműveletet félbehagyták. Az ostromtornyot a faltörő kossal együtt távolabb gurították a falaktól. A fölöttünk elterülő világban véget ért az ostrom.
– Mi történt, apósom? Akarom mondani, mi volt ez a víz?
– Nem tudom. A massiliaiak valószínűleg megtudták, hogy egy alagút készül, vagy legalábbis megsejtették. Lehet, hogy egy víztározót építettek a falon belül, vagy egy belső árkot. Az öbölből kellett felpumpálniuk a vizet, hogy megtöltsék, de megvannak a maguk mérnökei, akik semmivel sem butábbak Vitruviusnál. Amikor az árkászok végre elértek a célhoz, betört a víz. Gondolom, minden katonát megölt az alagútban.
– Kivéve téged és engem.
– Igen – hagytam helyben mogorván.
– Most mit fogunk tenni, apósom?
Meghalunk, gondoltam magamban. Aztán belenéztem Davus szemébe, és megrökönyödtem. Ez nem csak költői kérdés volt. Davus tényleg választ akart kapni tőlem. Félt, de nem esett kétségbe. Valóban arra számított, hogy tovább fogunk élni, mert a bölcs öreg apósa most is kitalál majd valamit, mint mindig. Davus ereje és gyors reflexe az imént megmentette az én életemet is. Most rajtam volt a sor, hogy viszonozzam a szívességet.
– Meddig tudod visszatartani a lélegzeted? – kérdeztem.
– Nem tudom.
– Elég hosszú ideig ahhoz, hogy elússz innen az alagút végéig?
– Ki fogunk úszni?
– Nem sétálhatunk.
– Vissza abba az irányba, ahonnan jöttünk?
Megráztam a fejem.
– Az túl messze van. A Massiliába nyíló kijárat közelebb van.
– De mi van, ha elzárja valami? Mintha széttörő gerendák hangját hallottam volna. Ha beomlott a föld...
– Ha van ott valami akadály, egyszerűen át kell jutnunk rajta, nem igaz?
Davus végiggondolta, amit mondtam, majd bólintott. Az imbolygó fáklyafényben szemügyre vettem tökéletes formájú orrát, ragyogó szemét és erőteljes állát. A lányom az egyszerűsége ellenére is beleszeretett, és a jóváhagyásom nélkül egy-kettőre az unokám apjává tette. Milyen furcsa, gondoltam magamban, hogy ez lesz a legutolsó arc, amit ezen a világon látok. Ám ennél még különösebb, hogy egy föld alatti üregben fogok megfulladni. Egész életemben attól féltem a legjobban, hogy a fulladás végez velem, és ez volt a legutolsó eshetőség, ami eszembe jutott ezen a napon, ezen a helyen.
Nem igazán tudtam úszni. Davus talán elég erős és nagy tüdejű ahhoz, hogy kiérjen valami biztonságos helyre, de én...
– Mikor próbáljuk meg? – kérdezte.
Nehéz lenne otthagyni az üreg biztonságát, amíg a fáklya még világít. Ám ha addig várunk, amíg a fáklya kialszik, és a koromsötétség ránk telepszik, talán elveszítem minden maradék bátorságomat, és azzal együtt az irányérzékemet is.
– „Csakúgy, mint kihúzni egy tüskét...” – idéztem.
– „Minél hamarább, annál jobb” – fejezte be a mondást Davus. – Nekem kellene előremennem, hátha valami elzárja az utat.
– Jó ötlet – morogtam. Ha én mennék előre, és elfogyna a levegőm vagy az erőm, én is csak újabb akadályt jelentenék Davus útjában. – Le kell vennünk a páncélunkat. Túl nehéz. Add ide a fáklyát, tartom, amíg kibújsz a tiedből. Fordulj meg. Segítek kioldani a szíjakat.
Amikor végeztem az ő páncéljával, visszaadtam neki a fáklyát, és hozzáláttam saját magam kiszabadításához. Az volt a legnehezebb, hogy szétnyissam a lábszárvédőimet, és közben a víz fölött tartsam a fejemet. Davus egy karral tartotta a vállamat.
– Mi lesz a kardjainkkal? – kérdezte.
Megérintettem a kardhüvelyt a csípőmnél.
– Még szükségünk lehet rájuk. Hogy átvágjunk valamit – tettem hozzá, bár maga a gondolat is elborzasztott.
– És a sisakunk?
– Azt is tartsuk a fejünkön. Védenünk kell, mert a végén még beleúszunk valamibe.
Davus bólintott. A fáklya fénye egyre halványult.
Összeszorult a torkom.
– Davus, sok mindenen mentünk keresztül mi ketten. Brundisiumnál megmentetted az életemet...
– Nem, te mentetted meg az enyémet! – tiltakozott, és elvigyorodott.
Davushoz nem illett az utolsó pillanatokban elrebegett, érzelmes búcsúzás.
– Majd később megbeszéljük – sóhajtottam. – Ha kikerülünk ebből a fertőből. Gondolod, hogy maradt még bor a massiliai tavernákban? Vagy kifogytak belőle az ostrom miatt? Szomjas vagyok.
Davus mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. Előrenyomta az állkapcsát, és összehúzta a szemét.
– Készen állsz, apósom?
Mély levegőt próbáltam venni, de túl szűknek éreztem a mellkasom, mintha egy fémpánt szorította volna össze. Nagyot nyeltem.
– Készen.
Átadta nekem a fáklyát. A tekintetünk találkozott egy pillanatra, majd Davus elfordult, és lebukott a víz alá. Mielőtt meggondolhattam volna magam, beszívtam a levegőt, és bedobtam a fáklyát a vízbe.
Rövid szisszenés hallatszott, aztán azonnal beköszöntött a teljes, feneketlen sötétség. Behunytam a szemem, és lebuktam a felszín alá. Karcsapásokat végeztem, a lábammal pedig rugdostam. Néhány pillanatig azt éreztem, mintha egy rémisztő, végtelen űrbe hajtanám magam. Amikor viszont kinyújtottam az ujjaimat, azok végigsúrolták az alagút falait. Vakon úsztam előre, és az alagút oldalával irányítottam magam.
Valami hideg ért az arcomhoz, aztán siklószerűen végigsimította a mellkasomat és a hasamat. Megragadtam, hogy arrébb taszítsam magamtól, de ehelyett sikerült még jobban belegabalyodnom a fémtárgyakba és a rugalmas húsba. Eleinte összezavarodtam, aztán iszonyodva rájöttem, hogy egy katona testéhez úsztam oda. Meghátráltam, de a halott végtagjai körém fonódtak. Addig küzdöttem vele, amíg végül elengedett, és eszelős gyorsasággal tovább tudtam úszni.
Ezek után tiszta volt az út. A fülemben vér dübörgött, a tüdőm szét akart robbanni, de könnyedén, erőlködés nélkül úsztam. A karommal diktáltam az ütemet, a lábammal rúgtam, és lassan kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis megmenekülhetünk.
Aztán a sisakom valami keménybe ütközött. Megszédültem. Felemeltem a kezem, és kitapogattam a törött szarufát a fejem fölött, amely olyan élesen állt ki, akár egy gerely. Mi van, ha az előttünk lévő szakasz tele van törött gerendákkal? Elképzeltem Davust, aki sokkal nagyobb nálam és sokkal sebezhetőbb, felnyársalva egy karóra, hadonászva, vérezve, tehetetlenül, elzárva a továbbvezető utat és ellehetetlenítve az én menekülésemet. A kép olyan élénken jelent meg előttem, hogy egy pillanatig vissza akartam fordulni. De nem tehettem. Nem remélhettem, hogy valaha is visszatalálok a levegővel teli üreghez, főleg hogy mindent elárasztott a teljes sötétség.
Megdermedtem. Nem mertem továbbúszni, de visszamenni sem. Elvesztettem a maradék hidegvéremet is. Fényfoltok táncoltak a szemem előtt, és arcokká váltak a sötétben. A holtak névtelen szellemei voltak, amelyek a körülöttem felhalmozódott testekből röppentek ki, és a végtelen felé imbolyogtak.
Megállt az idő. A tüdőmet feszítő nyomás minden másnál erősebbé vált, még a kétségbeesésnél is. Tovább lökdöstem a vizet a lábammal, tempóztam a karommal, és vakon úsztam tovább, olyan erősen, ahogy csak tudtam, mit sem törődve a veszéllyel. Olyan gyorsan haladtam, hogy utolértem Davust. A lábával megrúgta a sisakomat. Elgyötörtségemben elképzeltem, hogy megfogom a lábát, és melléhúzom magam, hogy megelőzhessem, és azzal a lendülettel feljuthassak a felszínre.
A következő karcsapásnál, ahol az ujjaimnak a támaszfalat kellett volna érinteniük, nem éreztem semmit. Az alagút falai egyszeriben eltűntek.
Kinyitottam a szemem. Valahol fent halvány, vizes fényfoltot láttam. Közöttem és a fény között ott lebegett Davus tértől és víztől eltorzult arányú alakja. Láttam, ahogy megáll, és visszafordul, mint a szárnyas lábú Mercurius a levegőben. Visszanyúlt értem. Előretartottam a kezem, és ő megragadta.
Elfogyott az erőm. Davus valahonnan megsejtette ezt. Egyik karjával csapdosva egyre feljebb, feljebb és feljebb húzott az egyre növekvő fénykör felé. Egy pillanatra úgy láttam a fény és a levegő világát, ahogy egy hal láthatja egy tó mélyéről. A hullámokon keresztül nézve a parton álló emberek alakja elmosódottan, elnyújtottan kígyózott. Élénk színű ruhájuk úgy villogott, mint valami színes tűz.
A következő pillanatban áttörtük a felszínt. A fény bántotta a szememet. Hosszú, befelé sikító levegőt nyeltem magamba. Davus összerogyott előttem, félig a vízben, félig kint, görcsösen ziháló testtel. Én is kimásztam utána, és kétségbeesetten próbáltam megszabadulni a víztől. A hátamra gördültem, behunytam a szemem, és megéreztem a napsütés erejét a bőrömön.
Elvesztettem az eszméletemet, de csak pár pillanatra. Lassan valamiféle zsivaj térített magamhoz. A körülöttem lévők görögül beszéltek. Férfiak voltak, idős férfiak, akik egymás szavába vágva vitatkoztak. A karattyolás fokozatosan egyre vérszegényebb lett, és végül két ember közötti párbeszéddé olvadt.
– De honnan a Hádészból jött ez a kettő?
– Én mondom neked, átúsztak egy alagúton. Láttam, amikor történt: hatalmas buborékok keletkeztek az árokban, valami furcsa cuppanó hangot lehetett hallani, aztán egy nagy örvény... Nézd, milyen messze ért földet a víz!
– Lehetetlen! Ha az alagút átért ide, és a víztározó elárasztotta, hogyan úszhatott ez a kettő az áramlattal szemben? Ennek semmi értelme. Földöntúli dolog lehet, hogy ezek ketten idáig evickélhettek a hullámokkal szemben.
– Te mindig vallásos magyarázatot keresel! Még a végén azt fogod szajkózni, hogy maga Artemisz köhögte fel őket. Én mondom neked, ezek a fal alatt ástak.
– Nem úgy néznek ki, mint az árkászok. Igaz, katonának sem látszanak.
– Ó, valóban? Ezek itt rajtuk nem sisakok véletlenül? Én azt mondom, öljük meg őket!
– Hallgass, vén kakadu! Átadjuk őket a katonáknak, ha ideérnek.
– Miért várnánk addig? Gondolod, hogy ezek ketten egy percig is haboznának elvágni egy csapat öreg massiliai kofa torkát?
– Szerintem ártalmatlanok.
– Ártalmatlanok? Kard lóg az oldalukon, te félkegyelmű! Gyertek, segítsetek elvenni a fegyverüket. Vegyétek le a sisakjukat is.
Éreztem, ahogy ide-oda taszigálnak a homokon, és hallottam a víz csobbanásait.
– Nézzétek, az idősebb mindjárt magához tér. Kinyitja a szemét.
Szaporán pislogtam, majd felnéztem a körülöttem összesereglett öregemberekre. Némelyik riadtan lépett hátrébb. Rémületük láttán majdnem elnevettem magam. Már attól kellemes szédülés fogott el, hogy tudtam: életben maradtam.
– Veszekedjetek csak – mondtam nekik, összeszedve a legjobb görögtudásom. – Csak ne dobjatok vissza.
Lehet, hogy berozsdásodott már a nyelvismeretem, vagy túlságosan nyersen fejeztem ki magam, de nem éreztem, hogy okot adtam volna a támadásra.
A legellenségesebb öreg férfi – aki ragaszkodott hozzá, hogy ott helyben végezzenek velem – egy pálcával ütlegelni kezdett. Vézna, csontos alak volt, de meglepő erő szorult a testébe. A karommal védtem a fejem. Szándékosan a könyökömet vette célba.
– Állj! Hagyjátok abba azonnal! – Egy új hang kiáltott rájuk, egy férfi hangja. Kissé távolabbról érkezett. – Rabszolgák! Fogjátok le azt az őrült vénembert!
A támadóm meghátrált, és megpróbálta távol tartani magától a pálcájával a két félmeztelen óriást. A rabszolgák fölém tornyosultak. Az öregember dühöngött.
– Hádészba veled, átkozott bűnbak! Ha a rabszolgáid egy ujjal is hozzám érnek, jelentem a Timukhoinak.
– Csak nem? Elfelejted, hogy én vagyok az érinthetetlen, öreg?
Magas, durva, reszelős hang korholta a vénembert.
– Most talán igen. De mi lesz később? He, bűnbak? Ha eljön a vég számodra, esküszöm, én magam rúglak le az Áldozati Szikláról!
Az öregemberek egy része hangosan felhördült erre.
– Kalamitosz, túl messzire mész! – mondta az, amelyik korábban veszekedett vele. – Az istennő...
– Artemisz hátat fordított Massiliának, ha még nem vetted volna észre... Nem is csoda, ha azt nézzük, milyen szentségtörő lett ez az átkozott város! Caesar satuba szorított minket, és erre milyen megoldást talál ki a Timukhoi? Kineveznek egy bűnbakot, aki magára veszi a város bűneit! Most, hogy mi, éhező városlakók madárijesztővé aszunk, ez az igazi madárijesztő egyre kövérebb és zsírosabb lesz.
Az öregember olyan erővel vágta földhöz a pálcáját, hogy az kettétört. Mérgesen vonult el a vízpartról.
– Áldott legyen Artemisz neve! Lehet, hogy a vén kakadu csúf és modortalan, de ez nem ok arra, hogy az isteneket káromoljuk. – Felemeltem a fejem, és a nyakamat erőltetve végre megláttam a megmentőmet, aki egy hordszéken érkezett, jókora csapat kísérővel. – Rabszolgák! Segítsétek fel onnan azt a két férfit, és tegyétek őket be mellém a hordszékbe.
A rabszolgák kétkedve vettek szemügyre minket. Az egyikük vállat vont.
– Gazda, én nem hinném, hogy a szállítók mindhármatokat elbírnak a hordszékben. Az a nagydarab borzasztó nehéznek tűnik. Abban sem vagyok biztos, hogy túlélte.
Ijedten Davus felé gördültem. Mozdulatlanul feküdt a hátán, behunyt szemmel, sápadt arccal. A következő pillanatban, legnagyobb megkönnyebbülésemre, felköhögött, és a szemhéja is megremegett.
– Ha túl nagy a súly, akkor egyszerűen rohanjatok haza, és hozzatok még rabszolgákat – utasított a titokzatos védelmezőnk, akinek a határozottság még reszelősebbé tette a hangját.
– Várj, bűnbak! – A hidegebb fejű öregember, aki korábban Kalamitosszal vitázott, most előrelépett. – Nem viheted csak úgy el ezeket az embereket. Odakintről jöttek. A kisebbik római kiejtéssel beszéli a görögöt. Lehet, hogy Kalamitosz istenkáromló, de egyvalamiben igaza volt: talán veszélyesek. Ki mondhatja meg biztosan, hogy nem orgyilkosok vagy kémek? Át kell adnunk őket a katonáknak.
– Badarság! Hát nem én vagyok a bűnbak, akit Artemisz papjai annak rendje és módja szerint kiválasztottak, és akit a Timukhoi beiktatott? Amíg ez a válsághelyzet tart, minden az enyém, amit az istenek küldenek. Nekem kell megszabadulnom tőlük, úgy, ahogy én jónak látom. Ebbe beletartoznak a halak is, amiket Massilia partjainál vet ki a tenger... Én ezennel magamnak követelem ezt a két halat. Kétségtelen, hogy maga Artemisz hajította őket erre az emberkéz építette partszakaszra. Az a nagydarab úgy néz ki, mint egy partra vetett bálna.
– Ez az alak megőrült! – motyogta az egyik öregember.
– De a törvény szerint valószínűleg igaza van – vágta rá egy másik. – Az istenek által küldött dolgok tényleg a bűnbakhoz kerülnek...
Miközben az idős férfiak marakodtak, erős karok nyaláboltak fel a földről, és fordítottak meg. Nem voltam olyan állapotban, hogy tiltakozzam vagy akár segítsek nekik. Úgy cipeltek, mint valami élettelen súlyt. Csak villanásokat láttam a környezetemből. A város egyik sarkába kerültünk. Massilia falai közvetlenül mellettünk magasodtak; belülről egész más látványt nyújtottak, mint kívülről, mivel állványok húzódtak végig rajtuk, itt-ott lépcsőkkel összekötve. A lábuknál a félig leeresztett vízgyűjtő medencét láttam – azt, amelyikből épp az imént felbukkantunk. Kicsivel arrébb az ikertornyok is megjelentek, amelyek a városba vezető fő kaput szegélyezték. A kapu mellett a fal élesen visszakanyarodott, hogy szembenézhessen az öböllel – láttam is a mögötte horgonyzó hajók árbocainak tetejét.
Egy hordszékhez vittek, ami a fő kapu előtt nyíló nagy téren várakozott. Az összes épület, amely erre a térre nézett, üresnek látszott. Az ablaktáblákat és a boltokat is bezárták. A hordszéket cipelő rabszolgákon kívül szinte senkit sem lehetett látni.
Az utazókabint takaró zöld függönyök szétnyíltak. A szolgák óvatosan tettek le a zöld párnákra. Velem szemben ült a megmentőm, szintén zöld párnákra dőlve. Zöld tógája illett a párnák és a függönyök színéhez. Bele is káprázott a szemem ennyi zöldbe. Nyurga lába alig fért el a hordszékben; magasra fel kellett húznia a térdét, hogy nekem is helyet csináljon. Testének közepe kiszélesedett, ám az arca ismét ösztövér, beesett volt. Fakó, ritkás haja alig fedte a koponyáját. Leheletvékony szakáll keretezte kiszögellő állát.
Nem sokkal később a két rabszolga, aki engem is betett a hordszékbe, Davust is sikeresen felrakta a gazdájukkal szemben lévő ülésre. Arrébb húzódtam, hogy őt is be tudják tenni mellém. Davus szinte leragadó szemmel nézett körbe.
Az idegen láthatólag szórakoztatónak találta a társaságunkat. Vékony ajka mosolyra húzódott, és jellegtelen szürke szemében is derű bujkált.
– Legyetek üdvözölve Massiliában, akárkik is vagytok!
Tapsolt egyet, mire a rabszolgák felemelték a hordszéket. Émelyegni kezdett a gyomrom. Vendéglátónk észrevette, hogy rosszul érzem magam.
– Tessék, ürítsd ki a gyomrod, ha utána jobban érzed magad – biztatott. – Próbáld meg a hordszéken kívül megtenni, de ha nem sikerül, annyi baj legyen. Ha bepiszkítod a párnákat, egyszerűen eldobom őket.
Nagyot nyeltem.
– Majd elmúlik.
– Nehogy bent tartsd! Egy férfinak soha nem szabad visszafognia ösztönös késztetéseit. Ha mást nem, annyit biztosan megtanultam az elmúlt hónapokban.
Davus lassan teljesen magához tért mellettem. Fészkelődött egy kicsit, aztán kiegyenesedett.
– Hol vagyunk, apósom?
A vendéglátónk válaszolt helyettem.
– A világ legromlottabb városában vagytok, fiatalember, és a romlott város legszörnyűbb napjaiban érkeztetek. Én már csak tudom: itt születtem. És itt is fogok meghalni. A kettő között belekóstoltam a gazdagságba és a szegénységbe is, az örömbe és a bánatba is. Hogy őszinte legyek, főleg a szegénységbe és a bánatba. De most, a város az utolsó óráiban megbocsát nekem, és én is megbocsátok neki. Kicseréljük azt, ami még megmaradt nekünk: ő rám ruházza utolsó adományait, én pedig átadom neki utolsó napjaimat.
– Tán filozófus vagy? – kérdezte Davus a homlokát ráncolva.
A férfi elnevette magát. Olyan hangja volt, mint amikor a kasza átvágja a sűrű szénát.
– Hieronümosznak hívnak – felelte, némileg eltérve a tárgytól. – Hát titeket?
– Gordianus – bólintottam.
– Ó, valóban egy római, ahogy a vénember gyanította.
– Ez meg itt Davus.
– Amolyan rabszolganév.
– Felszabadítottam. Most már a vejem. Hova viszel minket?
– A síromhoz.
– A sírodhoz? – kérdeztem vissza, mert azt hittem, rosszul értettem a görögöt.
– Azt mondtam volna? Nem, azt akartam mondani, hogy a házamhoz, természetesen. Most feküdjetek csendben, és pihenjetek. Mellettem biztonságban vagytok.
•
Néha-néha kilestem a hordszéket elleplező függönyök között. Először egy széles főúton vittek végig minket. Egyetlen boltot sem találtam nyitva, az utca kiürült, így a rabszolgák viszonylag gyorsan haladhattak. Aztán lefordultunk a főútról, és belekeveredtünk a kisebb sikátorok labirintusába, amelyek egyre keskenyebbé váltak. Az út emelkedni kezdett – eleinte csak apránként, aztán egyre élesebb szögben. A rabszolgák roppant ügyesen tartották vízszintben a hordszéket, ám így sem tudták becsapni az érzékeimet: tudtam, hogy egy zegzugos hegyoldali utcán kanyargunk, egyre magasabban és magasabban.
Végül hirtelen zökkenéssel megálltunk.
– Hazaértünk! – jelentette ki Hieronümosz. Kinyújtóztatta hosszú végtagjait, majd egy botsáska kecsességével lomhán kilépett a hordszékből. – Ki tudtok szállni egyedül? – kérdezte hátrafordulva.
– Igen – feleltem, és rogyadozó lábbal én is elhagytam a hordszéket.
Davus is leszállt utánam, aztán a vállamra tette a kezét, hogy mindketten visszanyerjük az egyensúlyunkat.
– Akárhogy is kerültetek be a városba, szörnyű megpróbáltatás lehetett mindkettőtöknek – közölte vendéglátónk, mialatt tetőtől talpig végigmért minket. – Mire lenne szükségetek? Ételre? Borra? Ó, az arcotokon már látom, hogy inkább az utóbbira vágytok. Gyertek, igyunk együtt. És nem a helyi löttyökből! Azt fogjuk inni, amit Rómában isznak. Szerintem maradt még abból a remek falernumiból.
A ház római alapokra épült, aprócska előtérrel és egy átriummal, amelyből az épület további része is nyílt. Egy gazdag ember háza volt, bőkezűen díszített falakkal és egy pazar Neptunus-mozaikkal (illetve mivel görög városban tartózkodtunk: Poszeidón-mozaikkal) az átrium medencéjében. A megszokott fogadóhelyiségen túl bepillantást nyerhettünk a ház szívébe, a kertbe, amelyet kék és vörös oszlopokból álló oszlopsor vett körül.
– Kivigyük a bort a kertbe? – kérdezte Hieronümosz. – Nem, inkább vigyük fel a tetőre. Imádok a kilátással büszkélkedni.
Utánamentünk, és egy lépcsőn keresztül a tetőre jutottunk. A ház mellett kétoldalt magas fák őrködtek, és árnyékot, valamint némi takarást biztosítottak. A tenger felé viszont zavartalan kilátás nyílt. Az épület a város közepén végighúzódó hegygerincen állt. Alattunk szakadékszerűen futott le a mélybe a hegyoldal, és a rajta lévő házak teteje mintegy lépcsőt alkotott lefelé, egészen a városfalig. A falakon túl a végtelen láthatár felé nyújtózott a tenger, összecsókolózva a száguldó kék felhőkkel. Bal kéz felé láthattuk az öböl egy részét és a túloldali szaggatott partvonalat. Az öböl szájával átellenben azok a szigetek emelkedtek ki a vízből, amelyek mögött Caesar hadihajói várakoztak lehorgonyozva. A kezemmel beárnyékoltam a szememet, hogy ne tűzzön bele a lassan lenyugodni készülő nap fénye, és amikor nagyon figyeltem, még Caesar egyik hajójának orrát is kivehettem, ahogy kikandikált a legtávolabbi sziget mögül. Ebből a távolságból egészen parányinak látszott, de olyan tiszta volt a levegő, hogy még a fedélzeten mozgó tengerészek hosszúkás árnyékát is meg tudtam figyelni.
Hieronümosz követte a tekintetemet.
– Igen, ott van Caesar flottája. Azt hiszik, hogy elrejtőzhetnek a szigetek mögött, de mi jól látjuk őket, nem igaz? Megvagytok! – kiáltotta, és közben vigyorogva integetett, tudván, hogy milyen nevetséges látványt kelt. Tisztában volt vele, mennyire nem illik ez a gyerekes viselkedés az arcát redőző évtizedes szenvedéssel. – Itt voltatok a közelben, amikor nemrég lezajlott az a tengeri csata? Nem? Pedig nagy látványosság volt, én mondom! Odalent a falon végig álltak az emberek, de innen nyílt a legjobb kilátás. A kővetőkből csak úgy záporoztak a lövedékek! A tűz elnyelte a hajók fedélzetét! Vérrel telt meg a víz! Kilenc hajónk veszett el. Kilenc a tizenhétből... Katasztrófa! Némelyik elsüllyedt, a többit Caesar foglalta el. Micsoda megalázó nap volt az Massilia számára! El sem tudom mondani, mennyire élveztem. – Komor arccal figyelte a mostanra békéssé vált helyszínt, ahol korábban a csata zajlott, majd felderülve felém fordult. – De hiszen bort ígértem nektek! Tessék, üljetek le! Ezek a székek idegen országból behozott pisztáciafából készültek. Azt mondták, csak a házon belül szabad tartani őket, de mit érdekel engem?
Leültünk a melengető napra. Egy rabszolga bort hozott. Megdicsértem az összetéveszthetetlenül falernumi nedű évjáratát. Hieronümosz ragaszkodott hozzá, hogy igyak még. Bár az eszem azt súgta, nem kellene, mégis elfogadtam egy újabb pohárral. Davus is kétszer ivott, aztán elnyomta az álom a székében.
– Szegény pára nagyon kimerülhetett – állapította meg a vendéglátónk.
– Hajszálon múlt az életünk.
– Kész szerencse, máskülönben egyedül kellene innom.
Kíváncsian néztem rá – legalábbis amennyire tőlem tellett a harmadik pohár falernumi bor után. Eddig egyetlen kérdést sem tett fel nekünk. Nem érdekelte, kik vagyunk, hogyan jöttünk be a városba, és miért voltunk ott. Zavarba ejtett az érdeklődés teljes hiánya. Azt gondoltam magamban, hogy talán csak türelmesen kivárja, hogy magunkhoz térjünk, és megint erőt gyűjtsünk.
– Miért mentettél meg minket? – kérdeztem végül.
– Főleg azért, hogy bosszantsam azokat a vénembereket, akik a piacon rugdostak titeket, és úgy beszéltek rólatok, mint holmi kibelezésre váró halakról.
– Ismered őket?
Keserűen elmosolyodott.
– Ó, hogyne. Ismerem őket, amióta élek. Gyerekkoromban még életerős férfiak voltak, határtalanul magabiztosak, eltelve meggyőződéssel a saját fontosságukról. Most én vagyok a felnőtt férfi, ők pedig öregek, és nincs más dolguk, mint egész álló nap a téren lézengeni, rágalmakat szórni és belekontárkodni mások ügyeibe. A piacot most bezárták, az árusoknak már nincs mit eladniuk, de ők még mindig ott kísértenek nap mint nap. – Vigyorra húzta a száját. – Szeretek néha elhaladni ott a hordszékemmel, csak hogy gúnyolódjak rajtuk.
– Hogy gúnyolódj rajtuk?
– Tudod, nem bántak velem valami szépen. Én is sok időt töltöttem régen azon a piacon... amikor még nem volt fedél a fejem fölött. A vén kakadu Kalamitosz volt a legrosszabb mind közül. Még tébolyultabb lett, amióta élelmiszerhiány van a városban. Micsoda öröm volt úgy felidegesíteni, hogy eltörte a pálcáját! Ha visszagondolok, hányszor ütlegelt vele...
– Nem értem. Ki vagy te? Hallottam, hogy úgy szólítanak: bűnbak. Azt is hallottam, amikor az öregember megfenyegetett, hogy jelenteni fog a Timukhoinak. Ők kicsodák?
Sokáig mogorván bámulta a tengert, aztán összecsapta a tenyerét.
– Rabszolga! Ha el kell mesélnem a történetemet, és újdonsült barátom, Gordianus végig akarja hallgatni, még több borra lesz szükségünk.
– Mit tudsz Massiliáról? – kérdezte Hieronümosz.
– Nagyon-nagyon távol van Rómától – feleltem, miközben belém hasított a honvágy.
Eszembe jutott Bethesda, Diana és a Palatinus-dombon álló otthonom.
– Nincs elég távol! – tiltakozott vendéglátóm. – Caesar és Pompeius összemarakodtak, és Massilia nincs elég messze Rómától ahhoz, hogy ne érje el a civódásuk szele. Nem, én nem ezt akartam tudni. Mennyire ismered magát a várost? A szerkezetét, az irányítását...
– Egyáltalán nem ismerem. Ősi görög kolónia, nem igaz? Egy városállam. Hannibál ideje óta megvan.
– Már sokkal korábban megvolt! Massilia már akkor nyüzsgő tengeri kikötő volt, amikor Romulus még a Tiberis partján éldegélt egy kunyhóban.
– Ősi történelem – vontam vállat. – Annyit tudok, hogy Massilia Rómával együtt harcolt Karthágó ellen, és azóta szövetségben álltak egymással. – Összevontam a szemöldököm. – Tudom, hogy nincs királyotok. Ha jól értesültem, a várost egy megválasztott tagokból álló tanácsféle irányítja. Ti, görögök találtátok fel a demokráciát, nem igaz?
– Igen, feltaláltuk, de aztán gyorsan sutba is dobtuk, javarészt. Ami Massiliában van, azt timokráciának hívják. Tudod, hogy ez mit jelent?
– A gazdagok kormányoznak.
A görögtudásom cseppenként szivárgott elő az emlékezetemből.
– A gazdagok irányítanak a gazdagok érdekében. A pénz arisztokráciája, nem a születési előjogoké. Mi mást is várhatnál egy kereskedők által alapított városban?
– Itt nem lehet jó szegénynek lenni – jegyeztem meg.
– Nem jó – vágta rá Hieronümosz sötét arccal. A boros pohara alját bámulta. – Massiliát a Timukhoi kormányozza, egy hatszáz tagú testület, akik életük végéig megtartják a posztjukat. Ha valaki meghal, a helye nyitott lesz, de a Timukhoi maga jelöli ki az utódját, és meg is szavazza, hogy ki kerüljön be a megüresedett helyre.
– Önmagukat állandósítják – bólintottam. – Meglehetősen korlátolt.
– Ó igen, a Timukhoin belül az a hozzáállás uralkodik, hogy „vagyunk mi, és vannak ők”, azaz a belső kör és a külvilág. Annak, aki be akar kerülni a tanácsba, gazdagnak kell lennie, ám a pénz nem minden. Feltétel, hogy a családja legalább három nemzedék óta massiliai polgár legyen, és feltétel, hogy neki is legyenek már gyerekei. Gyökerek a múltban, érdekeltség a jövőben, és itt, a jelenben egy halom pénz.
– Régimódi felfogás – állapítottam meg. – Nem csoda, hogy Cicero olyan nyíltan dicséri a massiliai rendszert. Rómával ellentétben viszont itt nincs népgyűlés, ahol a közember is hallathatná a hangját. A hétköznapi tömegek semmilyen módon nem fejezhetik ki, hogy mivel elégedetlenek?
Hieronümosz megrázta a fejét.
– Massiliát csak és kizárólag a Timukhoi irányítja. A hatszázból egy állandóan változó összetételű Tizenötök Tanácsa foglalkozik az általános kormányzással. A tizenötből hárman felelősek a város hétköznapi ügyeiért. A három közül egyet kiválasztanak Első Timukhosznak, ami leginkább a ti konzuljaitokhoz hasonlítható: ő a fő végrehajtó hatalom békeidőben, és első számú katonai parancsnok háború idején. A Timukhoi alkotja meg a törvényeket, tartja fenn a rendet, szervezi a vásárokat, szabályozza a bankok tevékenységét, vezeti a bírósági tárgyalásokat, bérel zsoldosokat, és ez a testület szereli fel a tengeri flottát. Abszolút teljhatalmuk van a város fölött.
Hogy érzékeltesse a mondandóját, olyan erősen megszorította a kezében tartott poharat, hogy kifehéredtek az ujjcsontjai. Kényelmetlenül fészkelődtem az arckifejezése láttán.
– És mi a te szereped ebben a rendszerben? – kérdeztem.
– Egy hozzám hasonló alaknak semmi szerepe nincs – felelte mogorván. – Illetve most kivételesen van. Én vagyok a bűnbak.
Elmosolyodott, bár a hangja keserűen csengett. Újabb kancsó bort kért. A rabszolga hozott még a falernumiból. Ez a bőkezűség egy ostrom alatt sínylődő városban valóságos kicsapongás volt.
– Hadd magyarázzam el – folytatta Hieronümosz. – Az apám a Timukhoi egyik tagja volt, az első ember a családomból, akinek ilyen magasra sikerült emelkednie. Nem sokkal a születésem után került be a testületbe. Pár évvel később a Tizenötök Tanácsába is beválasztották; ő volt az egyik legfiatalabb a valaha élt tagok között. Hatalmas becsvágy lehetett benne, ha ilyen gyorsan ilyen magasra jutott, szinte bakugrásokkal megelőzve a régebbi tagokat, akik a miénknél gazdagabb és patinásabb családból származtak. Képzelheted, hányan voltak féltékenyek rá a Timukhoiból, és hányan gondolták úgy: ellopta tőlük a nekik járó megtiszteltetést is.
– Én voltam az egyetlen gyermeke – mesélte tovább. – Egy ehhez hasonló házban nevelt fel, ezen a hegygerincen, ahol régen a legvagyonosabbak éltek. A házunk tetejéről még ennél is bámulatosabb kilátás nyílt; vagy talán az emlékeim szépítik meg. Egész Massiliát láthattuk a lábunk alatt, a hajókkal teli öblöt, a láthatárig nyúló hatalmas, kék tengert. „Ez mind a tied lesz” – mondta nekem egyszer. Nagyon kicsi lehettem még, mert emlékszem, hogy felkapott, a vállára ültetett, és lassan körbeforgott velem. – „Ez mind a tied lesz.”
– Honnan szerezte a pénzét? – kérdeztem.
– A kereskedelemből.
– A kereskedelemből?
– Massilia összes vagyona a rabszolga- és borkereskedelemből származik. A gallok rabszolgákat szállítanak le a Rhodanus-folyón, hogy Itáliában eladják őket, a rómaiak pedig bort küldenek fel Ostiából és Neapolisból, és azt adják el a galloknak. Rabszolgát borért, bort rabszolgáért, Massilia pedig ott van középen, hajókat biztosít, és lefölözi a saját részét. Innen származik minden pénz Massiliában. A mi vagyonunkat a dédapám alapozta meg. A nagyapám később tovább növelte. Neki sok hajója volt.
Aztán fordult a szerencsénk. Még mindig elég fiatal voltam... túl fiatal ahhoz, hogy igazából ráláthassak az apám ügyleteire. Az anyámnak azt mondta, hogy mások árulták el, hogy a Timukhoi egyes tagjai csapták be, akiket barátjának hitt. Egymás után kellett eladnia a hajóit, hogy kifizesse a hitelezőit. Ez sem volt elég. Aztán egyszer az öböl partján lévő raktárépületünk porig égett. Az apámat azzal vádolták az ellenségei, hogy maga gyújtotta fel, mert meg akarta semmisíteni az okmányokat, és el akarta törölni az adósságait. Az apám tagadta ezt. – Hieronümosz sokáig hallgatott. – Bárcsak idősebb lettem volna, hogy megérthessem, mi történik. Már soha nem fogom kideríteni az igazságot... hogy az apám volt-e a felelős a saját sorsáért, vagy mások tették tönkre. Fájdalmas dolog elfogadni a tényt, hogy soha nem fogod megtudni pontosan, mi történt.
– Mi lett vele?
– Felfüggesztették a Tizenötök Tanácsában betöltött posztjából. A Timukhoi mindenféle eljárásokat indított ellene, hogy elkergethesse.
– Bűncselekménnyel is vádolták?
– Nem! Még az is jobb lett volna. Minden pénzét elvesztette. Hát nem érted? Massiliában ennél nincs nagyobb csapás. Egy római számára mi a legértékesebb?
– A méltósága, azt hiszem.
– Akkor képzeld el, hogy egy rómait teljesen megfosztanak a méltóságától, és akkor talán fel tudod fogni. Vagyon nélkül egy massiliai gyakorlatilag megsemmisül. Az, hogy valakinek volt vagyona és elvesztette... az csak a legalávalóbb alakkal történhet meg, aki megsérti az isteneket. Az ilyen embert el kell kerülni, meg kell vetni, le kell köpni.
– De mi lett vele?
– Van egy törvény Massiliában. Ha nem tévedek, épp az olyan emberekre találták ki, mint az apám. Az öngyilkosság tiltott, és ha valaki mégis megteszi, a büntetést a családján hajtják végre... hacsak az illető nem folyamodik kérvénnyel a Timukhoi felé.
– Kérvényezi, hogy megölhesse magát?
– Igen. Az apám kérvényezte. A Timukhoi úgy fogadta el az okmányt, mintha egy kereskedelmi számlát nyújtottak volna be hozzá. Így legalább nem kellett azzal vesződniük, hogy valamiképp kitiltsák a tanácsból. Egyhangúlag szavaztak. Sőt voltak olyan kegyesek, és adtak neki egy adag bürköt. De nem fogadta el.
– Hanem?
– A nehezebb utat választotta. Látod azt a sziklát odalent a tengerparton, ami úgy néz ki, mint egy felfelé tartott ujj? Olyan nagy, hogy a városfalat is köré kellett építeni.
– Igen.
A sziklán semmilyen növény nem zöldellt: hófehéren magasodott a kék tenger előtt.
– Hivatalosan Áldozati Sziklának hívják. Máskor Öngyilkosok Sziklájaként vagy Bűnbak-sziklaként is emlegetik. Ha elég ügyes vagy, átmászhatsz rá a városfal oromzatáról. Ha elég erős vagy, felmászhatsz az aljától anélkül is, hogy a falra támaszkodnál. Nem olyan meredek, amilyennek tűnik, és az ember sok helyen meg tudja vetni rajta a lábát. De miután felértél a csúcsra, egy-kettőre erőt vesz rajtad a félelem. Szédítő mélység tátong alattad: a hosszú, meredek hegyoldal szinte belezuhan a tengerbe. Amikor viharos szél fújja a hátadat, nem könnyű fent maradni a csúcsán.
– Az apád leugrott onnan?
– Élénken emlékszem arra a napra. Egy nappal azután volt, hogy a Timukhoi jóváhagyta a kérvényét. Feketébe öltözött, és egy szó nélkül elment otthonról. Az anyám sírt és a haját tépte, de nem próbált meg utána menni. Tudtam, hogy merre tart. Felmásztam a tetőre, és végignéztem. Láttam, amikor odaért az aljához. Egész tömeg gyűlt össze ott, és figyelték, ahogy felmászik. Olyan aprónak tűnt a tetőnkről... egy fekete kis törpe, aki felmászik egy óriás fehér ujjra. Amikor felért, egy pillanatig sem tétovázott. Lelépett a szikla széléről, és eltűnt. Egyik pillanatban még ott volt, a másikban már... sehol. Az anyám a legfelső emeletről nézte, egy ablakon keresztül. Felsikoltott, amikor eltűnt.
– Rettenetes – sóhajtottam. Régi szokásomhoz híven fényt akartam deríteni a történet többi szálára is. – Mi lett a bürökkel?
Amint kimondtam, már tudtam is a választ.
– Másnap jöttek a hitelezők, és kiüldöztek minket a házunkból. Az anyám ezt már nem tudta elviselni. Az ágyában találtak rá; olyan békésen feküdt, mintha csak aludna. Megszegte a törvényt azzal, hogy megitta a bürköt, amit az apámnak adtak, és még többet rontott a helyzeten azzal, hogy borba keverte, ugyanis a massiliai nőknek szigorúan tilos bort inniuk. De senki sem akarta meghurcolni. Már nem volt mit lefoglalni, és nem volt kit megbüntetni rajtam kívül. Alighanem úgy vélhették, hogy már így is eleget vezekeltem a szüleim bűnei miatt. – Nagyot sóhajtott. – Néha persze neheztelek az anyámra, amiért nem maradt velem. És neheztelek az apámra is. De nem hibáztathatom őket. Akkor ért véget az életük, és kész.
– Veled mi lett?
– Egy ideig kelletlenül adtak kézről kézre a rokonok, de mind úgy viszonyultak hozzám, mintha meg lennék átkozva. Nem akartak az otthonukban látni, mert attól féltek, hogy az átok rájuk is átszáll. Az első kellemetlenségre, apró tűz a konyhában, beteg gyermek, pangás a családi üzletben, kidobtak. Végül nem maradt több rokonom. Munkát kerestem. Az apám kitűnő tanárokat fizetett nekem. Tanultam filozófiát, matematikát és latint is. Mint kiderült, a kereskedelemről is tudtam egyet s mást; valószínűleg az apámtól ragadt rám. Csakhogy a Timukhoi egyik tagja sem akart alkalmazni. Azt hinnéd, hogy a száműzött rómaiak, akik időről időre felbukkannak Massiliában, hasznomat vehették volna, de nem: tartottak attól, hogy megsértik a Timukhoit.
Alkalmanként találtam munkát sima kétkezi munkásként. Nem könnyű egy szabad embernek fizikai munkából megélnie... túl sok a rabszolga, aki ingyen is végrehajtja a feladatot. Nem mondhatom, hogy valaha is sikeres voltam valamiben, leszámítva azt, hogy sikerült életben maradnom. Voltak olyan évek, amikor ez is csak egy hajszálon múlott. A mások által levetett rongyokat hordtam, mások hulladékát ettem. Lenyeltem a szégyent, és alamizsnáért könyörögtem. Hosszú ideig fedél sem volt a fejem fölött. A naptól és a széltől cserzett lett a bőröm. Nem is baj: a vastag bőr védett meg, amikor a Kalamitoszhoz hasonló vén kakaduk rám emelték a botjukat, csavargónak, semmirekellőnek, élősködőnek neveztek, és azt kiáltozták, hogy egy megátkozott apa és egy istenkáromló anya fia vagyok.
– Kalamitosz... ő is a Timukhoi tagja?
– Artemiszre, dehogyis! Az a banda csupa ágrólszakadt vénemberből áll. Az apám kortársai, akik soha nem vitték sokra. Gyerekkoromban is becsvágyóak voltak, és szinte lángolt bennük az apám sikerei miatt érzett irigység, főleg Kalamitoszban. Miután az apám meghalt, élvezettel csámcsogtak a nyomorúságomon, és rendszeresen kitöltötték rajtam a kegyetlenségüket. A nyomorultakat semmi sem nyugtatja meg annyira, mint lenézni egy náluk is nyomorultabbat.
A nap egyre lejjebb süllyedt az égbolton, és erősebb szél kerekedett. A magas fák mindkét oldalon remegtek és hajladoztak, az árnyékuk pedig egyre hosszabbra nyúlt.
– Iszonyú történet – jegyeztem meg halkan.
– Egyszerűen csak igaz.
– Ahogy leírtad az Áldozati Sziklát... mintha már te magad is megmásztad volna.
– Jó párszor. Először csak a kíváncsiság vitt fel. Látni akartam, amit az apám látott utoljára, meg akartam ismerni a helyet, ahol bevégezte.
– És utána?
– Követni akartam, ha eljön a megfelelő pillanat. De soha nem hallottam a hívást.
– A hívást?
– Máshogy nem tudom elmagyarázni. Valahányszor felmásztam, komolyan elhatároztam, hogy leugrok. Mi tarthatott volna itt, ezen az átkozott világon? Miután azonban felértem a csúcsra, mégsem éreztem alkalmasnak az időpontot. Azt hiszem, arra vártam, hogy meghallom az apám vagy az anyám hívását, de egyszer sem hallottam. Most viszont már nem sok van hátra... nagyon rövid idő...
– Mire célzott Kalamitosz, amikor „bűnbaknak” nevezett?
Fanyarul elmosolyodott.
– Ez is egy bájos ősi hagyományunk. A nagy válságok idején, például amikor járvány dúl, éhínség, ostrom vagy tengeri blokád van, Artemisz papjai választanak egy bűnbakot, akit persze a Timukhoinak is jóvá kell hagynia. Elméletileg a legnyomorultabb városlakót kell kiválasztaniuk, aki csak létezik; egy névtelen senkit, aki egyáltalán nem fog hiányozni. Ki lehetett volna jobb választás az öngyilkos szülők gyerekénél, a legalávalóbbnál az alávalók közül, annál a bosszantó koldusnál, aki folyton ott ólálkodik a piacon, és akitől mindenki szívesen megszabadulna? Tartanak egy afféle ünnepséget, Artemisz a xoanon formájában tömjénfelhőkbe burkolózva, kántáló papok meg ilyesmi... A bűnbakot zöldbe öltöztetik, zöld fátylat adnak rá; az istennő ugyanis nem kívánja látni az arcát. Aztán a papok végigvonulnak a bűnbakkal a városon, miközben a szemlélődők egytől egyig feketébe öltöznek, és az asszonyok siratódalt énekelnek. Csakhogy a felvonulás végén a bűnbak nem egy sírbolthoz érkezik, hanem egy pompás házhoz, amit kifejezetten az ő számára készítettek elő. A rabszolgák megfürdetik, és olajjal kenik be a testét, majd finom kelmékbe öltöztetik. Minden ruhadarab ugyanolyan zöld árnyalatú; ez a bűnbak színe. Más rabszolgák a legdrágább bort töltik a poharába, és nyalánkságokkal etetik. Szabadon járhat-kelhet a városban, és egy hordszéket is a rendelkezésére bocsátanak – természetesen ugyanolyan zöld színűt. Az egyetlen gond az, hogy akár el is temethették volna. Senki sem áll szóba vele. Rá se néznek. Még a rabszolgái is kerülik a tekintetét, és csak annyit beszélnek vele, amennyit muszáj. Az összes fényűzés és kiváltság... pusztán színjáték, csalás. A bűnbak olyan életet él, mintha már meghalt volna. Még ha bele is veti magát minden elképzelhető élvezetbe, előbb-utóbb szörnyen magányosnak érzi magát. Egy kissé... valótlannak. Jóformán láthatatlannak. Talán ezt is várják tőle. Ez alatt az idő alatt ugyanis, ha hinni lehet Artemisz papjainak, valami titokzatos módon ő veszi magára a város összes bűnét. Nos, ettől mindenki egy kissé különösnek érezné magát.
– És hol ér véget ez az egész?
– Ó, nagyot akarsz előre ugrani. Jobb lenne elfeledni a jövőt, és a jelenben élni! De ha már így rákérdeztél: amikor eljön a megfelelő pillanat... megjegyzem, fogalmam sincs, hogyan határozzák meg a papok ezt a pillanatot, de gondolom, a Tizenötök Tanácsának van döntő szava ez ügyben... szóval a kijelölt pillanatban, amikor a város összes bűne átszállt a kényeztetett, kigömbölyödött, kielégült bűnbakra, akkor kezdetét veszi egy újabb ceremónia. Megint a tömjénfüst és kántálás, megint a feketébe öltözött bámészkodók, megint a siránkozó gyászolók. Csakhogy ezúttal az ünnepség... odalent ér véget. – Rámutatott az ujjformájú sziklára. – Öngyilkosok Sziklája, Áldozati Szikla, Bűnbak-szikla. Mit sem számít a neve. Ott kezdődött a szenvedésem, és ott is fog véget érni.
Elnyújtottan sóhajtott, majd halvány mosollyal nézett rám.
– Biztos csodálkozol rajta, barátom, hogy miért nem kérdeztem eddig rólad, és miért tűnök olyan furcsán érdektelennek két rómaival szemben, akiket a víz váratlanul kivetett magából a belső árokban. Íme, a válasz: nem érdekel, hogy kik vagytok, és honnan jöttetek. Nem érdekel, hogy a Timukhoi vezetőjét akarjátok megölni, vagy el akarjátok adni Caesar titkait annak a bohóctársaságnak, akik római száműzöttként érkeztek Massiliába. Egyszerűen örülök a társaságotoknak! El sem tudod képzelni, mit jelent ez nekem, Gordianus, hogy itt ülhetek a tetőn, nézhetem a naplementét, és egy másik emberrel oszthatom meg a csodálatos kilátást és a remek bort, kellemesen társalogva! Nem érzem magam... annyira magányosnak és láthatatlannak. Mintha most minden valós lenne, és nem csak egy színjáték.
Kimerítettek a nap megpróbáltatásai, és lehangolt a bűnbak élettörténete. A szemem sarkából Davusra néztem, aki halkan hortyogott. Irigyeltem őt.
Mialatt beszélgettünk, a nap lebukott a láthatár mögé, a tenger hullámai mögött. Egy csapásra szürkület lett. A víztömeg és az égbolt között elmosódott a határvonal, és ezüstfényből álló éteri foltok táncoltak itt-ott a vízfelszínen. Közelebb a városhoz elmélyültek az árnyak. A lábunk alatt lévő utcakövek még mindig meleg levegőt leheltek, de a kétoldalt álló magas fák felől hűvös légörvények érkeztek. A lombok a saját árnyaikból álló köpönyegbe burkolóztak.
– Mi az? – kérdezte Hieronümosz türelmetlen hangon, és előredőlt a székén. – Ott lent... a sziklán!
Minden előzmény nélkül két figura jelent meg az Áldozati Szikla oldalán. Mindketten felfelé másztak; az egyik ugyan jóval előrébb tartott, ám a másik egyre közelebb ért hozzá.
– Az ott egy asszony... ugye, te is úgy látod? – suttogta vendéglátónk.
A feljebb mászó alakra mutatott, aki egy sötét, bő, csuklyás köpenyt viselt. A köpenyt ide-oda cibálta a szél, és látni engedte az alatta megbúvó női ruhát. Meg-megállt és bizonytalanul mozgott, mintha gyenge vagy zavarodott lenne. A tétovázása lehetővé tette, hogy az alacsonyabban lévő figura egyre csökkentse a kettőjük közötti távolságot. Az üldözője kétségtelenül férfi volt, hiszen páncélt viselt, bár a sisakját elhagyta valahol. Sötét haját rövidre vágták, és a végtagjai is sötétnek tűntek a fehér sziklafelület és a rajta lévő halványkék köpeny mellett, ami lobogott a szélben.
Mellettem Davus is megrezzent, és kinyitotta a szemét.
– Mi...?
– Üldözi – suttogtam.
– Nem, megpróbálja visszatartani – rázta meg a fejét Hieronümosz.
Az alkony fényei szeszélyes játékot űztek a szememmel. Minél jobban erőlködtem, hogy figyelemmel kövessem a sziklán zajló drámát, annál nehezebben bontakozott ki előttem a két figura zaklatott mozgása. A szemem sarkából nézve valamivel többet láthattam.
Davus előrehajolt; a látvány felkeltette az érdeklődését.
– Veszélyes helyzetnek látszik – állapította meg.
Az asszony megállt, és visszanézett a mélybe. A férfi nagyon közel járt hozzá, már-már el tudta kapni a bokáját.
– Hallottad? – kérdezte Hieronümosz.
– Mit? – kaptam oda a fejem.
– A nő sikoltott – bólogatott Davus.
– Egy sirály is lehetett – ellenkeztem.
Az asszony hirtelen gyorsabban kezdett mászni. Végül felért a szikla csúcsára. Köpenye vadul rángatózott a szélben. A férfi elvesztette a lába alatti támaszt, épp akkor, amikor felért a sziklaperemre, de aztán talált egy új kapaszkodót, és felhúzta magát. Egy pillanatra egyetlen figurává olvadtak össze, kisvártatva viszont az asszony eltűnt, és csak a férfi maradt; testének körvonala élesen kirajzolódott az ólomszínű tenger előtt.
Davusnak a lélegzete is elakadt.
– Láttátok? Lelökte!
– Nem! – tiltakozott Hieronümosz. – Megpróbálta megállítani. De ő leugrott.
A távoli alak letérdelt, és sokáig meresztette a szemét a szakadékba. Világoskék köpenye szárnyként csapdosott a szélben. Pár perc múlva megfordult, és lemászott a szikláról, de nem azon az úton, ahol felment, hanem a városfal legközelebbi része felé, ahova könnyedén átjuthatott. Amint elég közel ért, átugrott a szikláról a városfal oromzatára. Az ugrás végén megbotlott, talán még meg is sérült. Futásnak eredt, habár bicegett kissé, és inkább a bal lábát tudta használni. Senki sem tartózkodott azon a falszakaszon, lévénhogy a massiliaiak már korábban átcsoportosították erőiket az ellenkező oldali városfalra, hogy visszavethessék Trebonius és a faltörő kos támadását.
A bicegő alak elérte a legközelebbi bástyatornyot, és eltűnt a csigalépcsőn. A torony alját nem láthattuk. Tanácstalanul néztük a mozdulatlan látképet.
– Lelökte – kötötte az ebet a karóhoz Davus. – Láttam, hogy lelökte. Apósom, tudod, mennyire éles a látásom. Az asszony megpróbált belekapaszkodni. A férfi viszont letaszította a szikla pereméről.
– Nem tudod, mit beszélsz – közölte a bűnbak. – Aludtál, amikor elmagyaráztam a dolgokat Gordianusnak. Az ott az Áldozati Szikla, amit Öngyilkosok Sziklájának is neveznek. A férfi nem üldözte a nőt felfelé a sziklafalon. A nő azért ment oda, hogy megölje magát, és a férfi megpróbálta megakadályozni. Majdnem sikerült is neki... de aztán mégsem. – A száját övező kemény vonalak kissé meglágyultak. Tenyerébe temette az arcát. – Apám! – nyögte. – Anyám!
Davus homlokát ráncolva, értetlenül nézett rám. Hogy tudtam volna elmagyarázni neki, mit érez most a vendéglátónk?
Szerencsére nem kellett megpróbálnom, mert egy kifulladt rabszolga érkezett. A fiatal gallnak, akinek bozontos, szalmaszínű haja volt, egészen kivörösödött az arca.
– Gazdám! – szólította meg Hieronümoszt. – Emberek vannak a bejáratnál! Az Első Timukhosz személyesen, és a római proconsul! Követelik, hogy láthassák... a vendégeidet.
A rabszolga óvakodva pillantott rám és Davusra.
Csak ennyi figyelmeztetésben részesültünk. A következő pillanatban robajló lábdobogás jelezte, hogy a katonák felértek a lépcsőn a tetőteraszra, és nemsokára körülvettek minket az alkonyi fényekben villódzó, kivont kardjaikkal.
Davus azonnal talpra szökkent, engem is felrántott a székről, és a terasz ellenkező végébe tolt, hogy megvethesse előttem a lábát. Nem volt nála fegyver, csak az öklét tudta felemelni. Régen, rabszolgakorában testőrnek képezték ki. Elsőrangú munkát végeztek.
– Nézz hátra, apósom! – suttogta. – Le tudunk valahogy ugrani a tetőről?
Átnéztem a teraszt határoló alacsony korlát fölött. Az alattunk elterülő udvarban újabb katonák bukkantak fel kivont karddal.
– Lehetetlen – közöltem. Rátettem a kezem a vállára. – Lépj hátrébb, Davus, és hagyd ezt a birkózóbeállást. Nincs értelme szembeszállni velük. Mi itt betolakodók vagyunk. Bíznunk kell a könyörületességükben.
Nagy levegőt vettem. Hieronümosz bőségesen adott nekem innivalót, de élelmet nem. Kissé a fejembe szállt a bor.
A katonák nem adták jelét, hogy meg akarnának támadni. Sorfalat álltak, még mindig kivont, bár enyhén leeresztett karddal, és csak néztek bennünket. Hieronümosz kikelt magából.
– Mit kerestek itt? Ez a bűnbak szent lakóhelye! Ide nem lehet fegyverrel betörni! Egyáltalán nem léphettek be Artemisz papjainak engedélye nélkül!
– Hogy mered a szádra venni az istennő nevét, te szégyentelen kutya?
A mennydörgő hang attól a férfitól érkezett, aki felküldte a katonákat a lépcsőn, és aki most feljött utánuk a teraszra. Csodálatos páncél fedte a testét; olyan csillogó, mint egy frissen vert pénzérme. Halványkék köpenye lobogott a nyomában. A hóna alatt hordott sisakja lósörényből készült díszét is hasonló világoskékre festették. Az árnyalat illett a szeméhez, amely a vékony orral és a keskeny szájjal együtt furcsa kontrasztot alkotott a széles homlokkal és a még szélesebb állkapoccsal. Úgy csapta hátra hosszú, ezüstös haját, mintha neki is sörénye lenne.
– Apollónidész! – ejtette ki a nevét a száján a házigazda, de inkább köpésnek hangzott. Fogcsikorgatva hozzátette, hogy csak én halljam: – Az Első Timukhosz.
Egy másik férfi is követte Apollónidészt, méghozzá egy római parancsnok egyenruhájában. A mellkasát védő vérten egy oroszlánfej díszelgett. Azonnal felismertem, de nem volt okom meglepődni, hiszen régóta tudtam, hogy Massiliában él. Vajon ő is felismert engem? Csak egyszer találkoztunk futólag, pár hónappal korábban.
– Az istenekre! – kiáltotta Lucius Domitius Ahenobarbus, és csípőre tett kézzel nézett rám. – El sem hiszem! Gordianus, a Nyomozó. Hát ez a tagbaszakadt fickó kicsoda?
– A vejem, Davus.
Domitius bólintott, és töprengve húzogatta vörös szakállkáját.
– Mikor is láttalak utoljára? Várj, ne áruld el... Cicero házában, Formiae-ben, martius havában. Brundisiumba tartottál éppen. Én meg Massilia felé igyekeztem. Ha! Amikor a piacon lézengő vénemberek elmondták Apollónidésznek, hogy két római mászott ki a vizesárokból, meg akart győződni róla, hogy nem az én elkóborolt embereim, mielőtt levágja a fejüket. Még jó, hogy én is eljöttem, és azonosíthatlak! Ki gondolta volna...
Elfelhősödött a homloka. Olyan tisztán tudtam olvasni a vonásai változásában, mintha hangosan gondolkodott volna. Végre nemcsak a nevem jutott eszébe, és az, hogy ismerem Cicerót, hanem arra is emlékezett, hogy én vagyok Meto apja. Ha Meto csakugyan Massiliába jött volna, titkon Caesarnak felesküdve, ám a felszínen Caesar ellenségeinek szövetségét keresve, elsőként Domitiusnak ajánlotta volna fel a szolgálatait. Találkoztak már? Mi történt közöttük? Mennyit tudott Domitius Meto hollétéről? Miért sötétült el olyan hirtelen az arca?
– Ki ez az alak? – kérdezte Apollónidész türelmetlenül.
A viselkedésükből egyértelműen látszott, hogy egyenrangúnak tekintik egymást – az egyik a massiliai seregek főparancsnoka, a másik a Massiliában állomásozó, Pompeiushoz és a római szenátushoz hű alakulatok vezére.
– A neve Gordianus, de Nyomozónak is hívják. Római polgár. Egyszer már találkoztunk.
Domitius hunyorogva vizsgálgatott, mint egy fejjel lefelé függő térképet.
– Caesarhoz vagy Pompeiushoz hűségesek?
Apollónidész inkább úgy nézett rám, mint egy különös állatra, amiről nem tudja eldönteni, hogy szelíd-e vagy vad.
– Ez nagyon jó kérdés – felelte Domitius.
– És hogy került be a városba?
– Ez még jobb kérdés.
Egyformán követelőző tekintettel néztek rám.
Karba fontam a kezemet, és nagyot sóhajtottam.
– Igazán nem szeretnék eltérni a tárgytól – szólaltam meg lassan –, de épp az imént voltunk valami szörnyűség szemtanúi. Ott... lent.
Az Áldozati Sziklára mutattam.
– Miről beszélsz? – bámult rám Apollónidész. – Felelj a kérdésemre! Hogy jutottatok be a városba?
– Egy nő és egy férfi... egy katona, a ruházatából ítélve... felmászott az előbb a sziklára. Itt ültünk hárman, és láttunk mindent. Az egyikük leugrott, a másik lemászott, és elszaladt.
A Timukhoi vezetője végre teljesen rám figyelt.
– Mi? Valaki leugrott az Áldozati Szikláról?
– Egy asszony.
– Senkinek sem szabad felmásznia az Áldozati Sziklára. Az engedély nélküli öngyilkosság pedig szigorúan tilos Massiliában! – fortyant fel Apollónidész.
– Akárcsak a gyilkosság, feltételezem.
– Tessék?
– A férfi lelökte a nőt! – magyarázta Davus.
Megköszörültem a torkomat.
– Nos, ebben a kérdésben nincs teljes egyetértés közöttünk.
Az Első Timukhosz összeszűkült szemmel nézett ránk, majd intett az egyik katonának.
– Te ott, néhány társaddal menj le az Áldozati Sziklához. Ne másszatok fel rá, csak fésüljétek át a környékét. Keressetek arra utaló nyomokat, hogy valaki felmerészkedett a sziklára. Kérdezősködjetek, hátha látott valaki egy nőt és egy férfit felmászni.
– Az asszony sötét köpenyt viselt – tettem hozzá. – A férfi páncélban volt, sisak nélkül. Világoskék köpeny is volt rajta, olyan, mint a tied, Timukhosz.
Apollónidész teljesen megrökönyödött.
– Az én egyik tisztem? Ezt nem tudom elhinni. Azért találtad ki az egészet, Hogy ne kelljen válaszolnod a kérdésemre.
– Nem, Timukhosz.
– Első Timukhosz! – javított ki ingerülten.
Vörös arca élesen elütött a köpenye halvány színétől. Egy elrongyolódott férfit láttam magam előtt egy megerőltető nap végén, akiben immár egy porszemnyi türelem sem maradt.
– Persze, Első Timukhosz. Azt kérdezted, hogy jutottunk be a városba. Az igazság az, hogy Trebonius egy alagutat ásatott a városfal alá. A főkapu közelében kellett volna felszínre törnie...
– Tudtam! – Apollónidész beleütött az öklével az üres tenyerébe. – Mondtam neked, Domitius, hogy a faltörő kos ütései csak a figyelmet akarták elterelni. Trebonius nem annyira ostoba, hogy elhiggye: egy ilyen játékszerrel le tudja dönteni Massilia falait. Mialatt lefoglalja a katonákat a kossal, egy kisebb alakulatot akart beküldeni az alagúton keresztül, hogy nyissák ki neki a főkaput. Ezt akartad mondani, Nyomozó?
– Pontosan, Első Timukhosz.
– Az örvény, amit látni lehetett, a belső vizesárok vízszintjének csökkenése... azt mondtad, biztos egy szivárgás miatt történt, mert valami hibát vétettetek a földmunkák során, Domitius!
Most Domitius arca vörösödött el, de orcája egészen másféle vörös lett, mint a szakálla.
– Én nem vagyok mérnök. Én csak úgy javasoltam az ötletet, mert eszembe jutott...
– És lám-lám, nekem volt igazam... Trebonius régóta tervezte az alagutat, amin keresztül bejuthatnak a katonái. Tudtam! Pontosan azért ásattam azt az árkot, és azért szivattyúztuk tele vízzel, hogy elhárítsunk egy ilyen behatolást. És sikerrel jártunk! Mondd, hogy nekem volt igazam, Nyomozó.
Sugárzó arccal nézett rám. Egyszeriben a barátja lettem, a jó hír hozója.
Megpróbáltam lenyelni a gombócot a torkomban.
– Az alagútban hemzsegtek a katonák, arra várva, hogy kirohanhassanak, amint az árkászok felszínre törnek. Órákig vártunk. Hallottuk, ahogy a faltörő kos a távolban döngeti a falat... – Lesütöttem a szemem. – Váratlanul elárasztotta a víz az alagutat. Az áradat feltartóztathatatlanul végigmosta az alagutat, és magával sodort mindenkit.
– Tökéletes! – csettintett Apollónidész. – Az összes katonát kimosta az alagútból, mintha patkányok lettek volna a római csatornában. – Domitius erre mérgesen összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. – És te, Nyomozó, te hogy élted túl?
– A vejem felhúzott egy üregbe, ami pont a fejünk fölött volt az alagútban. Megvártuk, amíg a sodrás lecsillapodik, aztán kiúsztunk. Ha jól tudom, csak mi éltük túl.
– Az istenek alighanem kedvelnek téged, Nyomozó. – Apollónidész a szeme sarkából Hieronümoszra pillantott. – Nem csoda, hogy a nyomorult bűnbak összeszedett titeket, és felhozott a házába. Azt hiszi, szerencsét hoztok neki.
– Nektek nincs jogotok itt lenni! – tiltakozott a házigazda. – A bűnbak otthona szent hely. A jelenlétetek istenkáromlás, Apollónidész.
– Ostoba! Fogalmad sincs, miről beszélsz. Nekem minden házba jogom van bemenni, ahol a feltételezések szerint Massilia ellenségeit bújtatják. – Az Első Timukhosz visszanézett rám. – Itt is erről van szó, Nyomozó? Mit kerestél abban az alagútban Trebonius katonáival, ha nem a város elleni fegyveres támadás résztvevője voltál?
– Első Timukhosz, nézz csak rám. Öregember vagyok. Nem katona! Egyik oldalnak sem vagyok elkötelezett híve, ahogy Davus sem. A szárazföldön át jöttünk ide Rómából. Egy éjszakát töltöttünk Trebonius táborában. Be akartam jutni a városba, és ez az egyetlen lehetőség kínálkozott. Davusszal álcáztuk magunkat, és Trebonius tudtán kívül beálltunk a katonák közé. Éktelen haragra gerjedt volna, ha megtudja. Nem katonai és nem is politikai ügyben járok Massiliában. Személyes ügyben.
– És pontosan mi ez a „személyes ügy”?
– A fiam, Meto, Massiliában tűnt el. – Domitiusra sandítottam, akinek továbbra sem lehetett olvasni a vonásaiból. – Azért jöttem, hogy megkeressem.
– Egy elveszett gyermek? – Valószínűleg sikerült felébresztenem az együttérzést Apollónidészben, mert lassan bólintott. – Mit gondolsz, Domitius? Te ismered ezt a fickót.
– Annyira nem.
Domitius zárkózottan karba fonta a kezét.
– Proconsul – szólítottam meg a hivatalos, és számára igencsak hízelgő címen, tudván, hogy nem Caesart, hanem saját magát tartotta Gallia kormányzójának, élvezvén a római szenátus támogatását. – Ha Cicero itt lenne, kezeskedne értem. Te és én együtt ettünk az ő asztalánál Formiae-ben, és ott is éjszakáztunk. Tudtad, hogy egyszer „Róma legbecsületesebb emberének” nevezett?
Pontosan idéztem Cicero szavait. Nem láttam szükségét hozzátenni, hogy nem feltétlenül bóknak szánta, amit mondott.
Domitius felszegte a fejét, és élesen szívta be a levegőt az orrlyukán.
– Felelősséget vállalok ezért a kettőért, Apollónidész.
– Biztos vagy benne?
Domitius csupán egy szívdobbanásnyi ideig habozott.
– Igen.
– Jó. Akkor ebben megállapodtunk. – Apollónidész sóhajtott, kivillantva a nílusi krokodilokat is megszégyenítő őrlőfogait. – Hüpnoszra, de elfáradtam! És éhes is vagyok! Ez az átkozott nap már soha nem ér véget? Reméltem, hogy egy kis ideig nyugtom lesz, de most mehetek a belső árokhoz, hogy ellenőrizzem, maradt-e benne elég víz.
Megfordult, hogy távozzon. Néhány katona kilépett a sorból, hogy megelőzze a lépcsőn. Két lépés után az Első Timukhosz visszafordult, és rám nézett.
– Ó, Nyomozó... ha igaz a történet, amit elmeséltél, akkor sikerült nevetségessé tenned Treboniust a mai napon. Beférkőztél a katonái közé, és élve kijutottál az alagútból. De legutoljára és leghangosabban mi nevettünk! Faltörő kossal akarta leomlasztani Massilia falait? Hát pórul járt. A katonáink egy kötélhurokkal elkapták a faltörő kos fejét, és fel is húzták. Még szerencse, ugyanis a sok dörömböléstől már megfájdult a fejem. Látnod kellett volna, mit műveltek a szemközti hegyoldalon, ahol Trebonius tanyázik a mérnökeivel. Fortyogtak a dühtől! Pompás trófea lesz abból a kosból. Miután véget vetünk az ostromnak, és Trebonius végre szedi a sátorfáját, talán ki is állíttatom egy emelvényre a piactéren.
Megfordult, és továbbment.
– Első Timukhosz! – kiáltottam utána. – Ami az Áldozati Sziklán történt... A katona és az asszony...
– A gyilkosság! – szólt közbe Davus.
– Hallottátok a parancsot, amit a katonáimnak adtam – csattant fel Apollónidész ismét megállva. – Majd megvizsgálom az ügyet. Nektek nem kell foglalkoznotok vele.
– De azt mondtad az embereidnek, hogy ne másszanak fel a sziklára. Ha nem engeded meg nekik, hogy fogják kinyomozni a történteket...
– Senkinek sem szabad felmásznia az Áldozati Sziklára! Neked sem, Nyomozó. – Átható tekintettel nézett rám. – Artemisz papjai felszentelték, amikor a bűnbakot kijelölték. Onnantól fogva, hogy a bűnbakot kiválasztják, egészen addig, amíg be nem teljesíti a sorsát, az Áldozati Szikla szent helynek számít, ahova tilos belépni. A következő személy, aki fel fog mászni rá, mégpedig akkor, amikor Artemisz papjai megparancsolják, az itt álló barátod, Hieronümosz lesz. Akkor mászik fel oda utoljára.
Cinikus arccal nézett a vendéglátónkra, majd újból megfordult, és ezúttal végleg lesietett a lépcsőn. A katonái követték.
– Ahhoz képest, hogy görög, rátermett fickó – ismerte el Domitius.
– Hol vannak a te katonáid, proconsul? – kérdezte Hieronümosz gyanakodva.
– A testőreim a ház előtt várnak. Apollónidész nem engedte, hogy behozzam őket. Ennyi istenfélés legalább van benne: fegyveres idegenek nem léphetik át a bűnbak küszöbét. Ne aggódjatok. Ott maradnak, ahol vannak, amíg másként nem rendelkezem. Herkulesre, szörnyen megéheztem! Gondolom, egy kis vendégszeretet nem fog...
A bűnbak egy darabig komoran nézett a hívatlan vendégre, aztán összecsapta a tenyerét, és szólt az egyik rabszolgának, hogy hozzon ételt. Utána dohogva visszavonult a házba.
– Itt sokkal jobban fog esni az ennivaló, mint Apollónidész házában – jegyezte meg Domitius. – Ez a fickó mindenből a legjobbat kapja. Artemisz egyik papja ügyel rá. A város súlyos élelemhiánnyal küzd, de abból ítélve, ahogy ezt a libát tömik, soha nem gondolnád.
A rabszolgák mécseseket, háromlábú asztalokat és többtálcányi ételt hoztak a teraszra. Amint megpillantottam az ételeket, megszédültem az éhségtől. A gőzölgő disznóhúst ánizsos-mézes mártással öntötték le, a borjúmirigy-pástétomot sajtraguval kínálták, a lóbabpürét gyömbérrel ízesítették, az árpalevest kaporral és egész hagymával, végezetül pedig mustos süteményt kaptunk mazsolával díszítve.
Domitius úgy vetette rá magát az ételre, mint valami éhező: az ujját is a szájába dugta, és alaposan leszopogatta. Davus, szembesülvén az illem teljes hiányával, szintén sutba dobta a jó modort, és követte a proconsul példáját. Engem is gyötört az éhség, de alig tudtam enni, mert a gyomromat hirtelen görcsbe rántotta a Meto iránt érzett aggodalom. Mit tudott Domitius? Néhányszor megpróbáltam felvetni a témát, ám ő nem volt hajlandó válaszolni addig, amíg jól nem lakott. Miféle játékot űzött velem?
Végül hátradőlt, nagyot kortyolt a borából, és böfögött egyet.
– Hónapok óta nem ettem ilyen jót! – közölte. – Ezért már-már érdemes volt megtenni a hosszú és gyötrelmes utat ebbe a gyalázatos városba, nem gondoljatok?
– Én azért jöttem...
– Igen, tudom. Nem az ételért. A fiadat keresed.
– Ismered Metót? – kérdeztem halkan.
– Ó, hogyne. – Domitius pár percig némán simogatta vörös szakállát, és elégedetten figyelte feszengésemet. Miért volt olyan rátarti? – Miért éppen ebben a városban keresed őt, Gordianus?
– Kaptam egy névtelen üzenetet Rómában, amiben azt javasolták, hogy jöjjek Massiliába. – Megérintettem az övemen függő erszényt, és éreztem benne az apró fahengert. Vajon a pergamen átvészelte az árvizet az alagútban? – Az üzenet szerint Meto... halott. Massiliában halt meg.
– Egy névtelen üzenet? Különös.
– Kérlek, proconsul... Mit tudsz a fiamról?
Kortyolgatni kezdte a borát.
– Meto jó pár nappal korábban érkezett ide, mint Caesar serege. Azt mondta, kiábrándult Caesarból, és a mi oldalunkhoz akar csatlakozni. Én persze gyanúsnak találtam, de azért befogadtam. Elszállásoltam, és kisebb feladatokat adtam neki. Nyugodj meg, semmi olyat, ami érzékenyen érintette volna a helyi lakosokat vagy aggályokat ébreszt bennük. Rajta tartottam a szemem. Aztán érkezett egy hajó Pompeiustól, a legutolsó hajó, ami kikötött itt, mielőtt Caesar blokád alá vette az öblöt. Pompeius rengeteg üzenetet küldött: az emberei elmesélték, hogyan menekült meg hajszál híján Brundisiumból, hogyan rendezkedett be Dyrrhakhionban, és hogyan viselkednek a szenátorok a száműzetésben. A fiadat külön megemlítette. Azt üzente, hogy „kétségbevonhatatlan bizonyítékok” támasztják alá: Meto valóban elárulta Caesart, és nyugodtan bízhatunk benne. Ezzel el is dőlt a kérdés. Amikor legutoljára ellenálltam Pompeiusnak, alaposan megbántam... bár volt is okuk szemrehányást tenni.
Arra a megaláztatásra célzott, amit Itáliában kellett elszenvednie Caesartól, miután Pompeius megparancsolta neki, hogy vonuljon vissza még Caesar érkezése előtt, és csatlakozzon az ő seregeihez, ám Domitius ragaszkodott hozzá, hogy kitart Corfiniumnál. Caesar elfogta, mire öngyilkosságot kísérelt meg (sikertelenül), majd kegyelmet kapott Caesartól, és elengedték. Massiliába menekült egy gladiátorokból álló csőcselékkel, valamint hatmillió szeszterciusszal.
– Ugyanakkor akármit is üzent Pompeius – folytatta –, én még mindig nem bíztam a te híresen jó eszű fiadban. Milo is óva intett tőle. Biztosan emlékszel Titus Annius Milóra, akit azután száműztek, hogy néhány éve megölette Clodiust a Via Appián.
– Persze. Én nyomoztam az ügyben Pompeius megbízásából.
– Igen, igen. Ezt már el is felejtettem. Valahogy... megsértetted... Milót?
– Tudtommal nem.
– Nem? Nos bármilyen oka legyen is, attól tartok, Milo nem igazán kedvelte a fiadat. Azonnal gyanakodni kezdett rá. „Az ifjú rosszban sántikál”, mondta nekem. Egyébként rá sem hederítettem volna, hiszen mikor lehetett megbízni Milo ítélőképességében? Csakhogy az ő véleménye egybecsengett azzal, amit az én ösztöneim súgtak. Továbbra is nagyon figyeltem a fiad minden lépését. De soha nem kaptam rajta semmilyen kétes pillanatban. Mígnem...
Domitius elfordította a fejét, és kortyolgatás közben a kilátást nézte. Olyan sokáig ült csendben, hogy azt hittem, már el is felejtette, mit akart mondani.
– Mígnem...? – kérdeztem végül, próbálva visszafogni a hangom remegését.
– Tudod... Ezt talán inkább Milónak kellene elmondania. Igen, azt hiszem, így lesz a legjobb. Elmegyünk, és meglátogatjuk most rögtön. Legalább elbüszkélkedhetünk, milyen pompás lakomában volt részünk, miközben ő száraz kenyeret majszol, és megeszi az utolsó adag Rómából hozott savanyított halat.
Amikor pár hónappal korábban először találkoztam Domitiusszal Cicero házában, azonmód fellengzős és betegesen hiú alaknak könyveltem el. Most rájöttem, hogy legalább annyira szánalmas és bosszúvágyó is. Észre sem vette, mennyire szenvedek.
Elköszöntünk a bűnbaktól. Hieronümosz felajánlotta, hogy Davusszal térjünk vissza később a házába, és töltsük nála az éjszakát. Megígértem neki, de magam sem tudtam, hogy be tudom-e majd tartani a szavamat. Aznap ugyan már kétszer szöktünk meg a halál elől, mégsem volt kőbe vésve, hogy nem jöhet el értünk harmadszor is.
Vajon Metóért már eljött? Domitius mindeddig nem árulta el, de a fülemben csengtek a szavai: Milo nem kedvelte a fiadat. Miért beszélt múlt időben?
Milo otthonához egy nagy, méltóságteljes házakból álló övezeten kellett átvágnunk. Többnek közülük – legnagyobb meglepetésemre – zsúpteteje volt, és ez emlékeztetett rá, hogy nem Rómában vagyunk, ahol a legszegényebbek is agyagtetős viskókban alszanak.
Olyan erősen sütött a hold, hogy nem volt szükség fáklyákra. Hang csak Domitius katonáinak dübörgéséből származott, egyébként csend honolt. Massilia keskeny utcái, amelyek nappal olyan kihaltnak tűntek, éjszaka szinte egy halott város benyomását keltették.
– Statárium – közölte Domitius. – Szigorú kijárási tilalom. Sötétedés után csak az állam fontos ügyeiben eljáróknak szabad elhagyniuk a házukat. Mindenki más rosszban sántikál.
– Kémek? – kérdeztem.
A vörös szakállú felhorkantott.
– Inkább tolvajok és feketepiacozók. Apollónidész most már nem Trebonius alagútjaitól és faltörő kosaitól fél, hanem az éhínségtől és a betegségektől. Már a bőrünkön érezzük a hiányt. Amíg a blokád fennáll, a helyzet egyre csak romlik majd. Ha az emberek nagyon éhessé válnak, hajlamosak betörni a nyilvános magtárakba. Akkor aztán rájönnek, hogy sokkal-sokkal égetőbb a hiány. A Timukhoi felkelésektől tart.
– A hatóságok nem halmoztak fel elég gabonát az ostrom idejére?
– Ó, nem a mennyiség a gond. Elég sok gabona maradt még... de a fele megpenészedett. A vésztartalékot is rendszeresen cserélni kell; a legtöbb városban az a szabály, hogy háromévente egyszer. Apollónidész viszont már meg sem tudja mondani, mikor frissítették utoljára a készletet. A Tizenötök Tanácsa úgy vélte, pazarlás erre költeni. Most megisszák a zsugoriságuk levét, ráadásul az én embereimnek is csak fél adag jut.
Emlékeim szerint Domitius hatmillió szeszterciusszal hagyta el Itáliát; akárhogy számoltam, ez elég volt arra, hogy elhajózzon Massiliába, és gyűjtsön maga köré egy gall zsoldossereget, sőt még tartaléka is maradjon bőven. Csakhogy semmilyen vagyon nem elég ahhoz, hogy egy sereget élelmezzen, ha egyszer nincs élelem, amit meg lehetne venni.
– Ne érts félre – folytatta Domitius. – Apollónidész jó ember, és vezérnek sem utolsó. Mindent tud a hajókról és a csatában használatos eszközökről, amit tudni lehet. De mint minden massiliai, a szíve mélyén kereskedő, aki folyton számol és a hasznot lesi. Ezek a görögök okosak, csak szűk a látókörük. Nem olyanok, mint mi, rómaiak. Hiányzik belőlük valami belső tűz, valami magasabb látószög. Soha nem lesznek mások, csak parányi, jelentéktelen szereplők ebben az óriási színjátékban.
– Apollónidésznek vannak gyerekei? – kérdeztem.
Eszembe jutott, mennyire ellágyult az arca, amikor elmondtam neki, hogy az eltűnt fiamat keresem Massiliában.
– Persze. Olyan ember nem csatlakozhat a Timukhoihoz, akinek nincs ivadéka.
– Ó, igen. Ezt a bűnbak is mesélte.
– De Apollónidész esetében ez egy kissé kényes kérdés. Majd meglátod. Vagy inkább remélem, nem látod meg.
Elmosolyodott, hiszen egyelőre csak ő tudta, mi ebben a vicces.
– Nem értem.
– Apollónidésznek csak egy szem gyermeke van, egy Küdimakhé nevű lány. Legendásan csúnya szegény. Sőt a csúnya nem is elég kifejező: egy valóságos szörnyeteg. Förtelmes. Nyúlszájjal született, és az egész arca úgy el van torzulva, mint egy megolvadt viaszgolyó. Az egyik szemére vak, és púpos a háta.
– Az ilyen csecsemőket általában nem hagyják felnőni – jegyeztem meg. – Az éj leple alatt lopva megszabadulnak tőlük.
– Igen. De Apollónidész felesége már kétszer elvetélt, és a férfi nagyon szeretett volna bekerülni a testületbe, ezért utódra volt szüksége. Ezért megtartották Küdimakhét, és a következő ülésen az apja be is választatta magát a Timukhoiba.
– Több gyereke nem is született?
– Nem. Egyesek szerint Küdimakhé születése után a felesége meddő lett. Mások szerint Apollónidész félt attól, hogy újból valami szörnyeteg jön a világra. Mindenesetre az asszony pár évvel ezelőtt meghalt, és Apollónidész nem is nősült meg többször. Azt rebesgetik, hogy a torzsága ellenére nagyon szereti a lányát, ahogy egy apa csak szerethet egy gyermeket.
– Te láttad a lányt?
– Apollónidész nem rejtegeti őt. Ritkán jön ki a házból, de együtt eszik a vendégeivel. Fátylakkal takarja az arcát, és ritkán szólal meg. Amikor mégis beszél, alig lehet érteni, amit mond, valószínűleg a nyúlszája miatt. Egyszer megpillantottam az arcát. Éppen átsétáltam Apollónidész kertjén. Küdimakhé ott állt egy rózsabokor mellett. Félrehúzta a fátylát, hogy megszagolhasson egy virágot, én pedig megleptem. Az arca olyan látványt nyújtott, amitől bármelyik férfinak megállhat a szíve.
– Vagy összetörik.
– Nem, Nyomozó. Egy férfi szívét a szépség töri össze, nem a csúfság. – Domitius elnevette magát. – Egy bizonyos: Küdimakhé arca olyan élmény, amit soha többé nem akarok megtapasztalni. Nem is tudom, melyikünk ijedt meg jobban. A lány is elszaladt, meg én is. – Megrázta a fejét. – Ki gondolta volna, hogy egy ilyen teremtmény valaha férjet talál magának?
– Elvette valaki?
– Nem sokkal azelőtt tartották az esküvőt, hogy én Massiliába jöttem. A fiatalembert Zenónak hívják. Pont a felesége ellentéte: kifejezetten jóképű. Nem mintha a fiúk vonzanának, de ha választani kellene Küdimakhé és a férje között... – Elnevette magát. – Egyesek szerint beleszerettek egymásba, de szerintem ez csak a massiliai humor. Zeno egy szerény, de becsületes családból származik, és természetesen a pénz és a pozíció miatt vette el a lányt. Ő is bekerülhet a Timukhoiba... már ha sikerül teherbe ejtenie Küdimakhét.
– Apollónidész elégedett a friggyel?
– Nem hiszem, hogy akad még egy szépreményű fiatalember, akinek lett volna gyomra a lányának udvarolni, még akkor sem, ha az Első Timukhosz gyermeke. – Domitius vállat vont. – De úgy tűnik, jó választás volt. Zeno és Küdimakhé minden vacsoránál ott ülnek Apollónidész jobbján. Az ifjú nagy tisztelettel bánik az asszonyával. Olykor halkan beszélgetnek, és együtt nevetgélnek. Ha az ember nem tudná, mi rejlik a fátyol mögött... – Domitius borzongva elfintorodott – ...azt is hihetné, hogy olyan szerelmesek, mint bármelyik frissen házasodott fiatal pár.
•
Milo házánál egy gall rabszolgalány nyitott ajtót, aki copfokba fonva hordta szőke haját. Mivel meleg volt az éjszaka, feltűnően hiányos öltözékben fogadott minket. Gyatrán, borzalmas kiejtéssel beszélte a görögöt, bár minden jel arra utalt, hogy nem a görögtudásáért vásárolták. Szüntelenül kuncogott, miközben bekísért minket Domitiusszal és Davusszal az előtérbe. Csak a kezében tartott mécsesből szűrődött ki némi fény, a bűnbak házán kívül ugyanis fűtőanyagot éppúgy csak jegyre lehetett kapni, mint élelmet. Az olaj is silány minőségűnek tetszett. Avas szagával viszont legalább elfedte a házban terjengő bűzt, ami a mosdatlan emberi testekből származott. A lány nem ment el, hogy szóljon a gazdájának, hanem egyszerűen hátat fordított nekünk, és odakiáltott neki.
– Azt hittem, egy testőr fog ajtót nyitni – motyogtam az orrom alatt Domitius felé. – Úgy rémlik, Milo rengeteg gladiátort hozott magával, amikor száműzték.
Domitius bólintott.
– A legtöbb gladiátorát bérbe adta a massiliótáknak zsoldosként. Szerintem csak egyet-kettőt tartott meg. Ők is biztos itt vannak valahol, de legalább olyan részegek, mint a gazdájuk. Attól tartok, Milo kissé túlzottan is elengedte magát. Talán másképp alakult volna, ha Fausta is elkíséri a száműzetésbe. – Milo feleségére célzott, a régen meghalt diktátor, Sulla lányára. – Az asszony gondoskodott volna róla, hogy legalább a látszatot fenntartsák. De Milo így magára utalva...
Domitiust az emlegetett személy érkezése szakította félbe, aki egyik kezében egy mécsessel, a másikban egy ezüst boros kancsóval csoszogott ki az előtérbe. Mezítláb jött, és egy ágyékkötőn kívül semmit sem viselt.
Három év telt el azóta, hogy utoljára láttam Titus Annius Milót, méghozzá azon a tárgyaláson, ahol a rivális bandavezér Clodius meggyilkolásával vádolták. Cicero tanácsára és az évszázados hagyományra fittyet hányva nem rongyokban, nyomorúságos külsővel jelent meg, ahogy a vádlottak szoktak, a büszkesége ugyanis többet számított neki, mint az, hogy együttérzést csikarjon ki az egybegyűltekből. A végsőkig dacosan, az ellenségeit felháborítva, kifogástalan külsővel jelent meg a saját tárgyalásán.
Azóta jócskán megváltozott a megjelenése. A haja és a szakálla őszebb volt, mint ahogy emlékeimben élt, és egyiket sem ápolta. A szeme véreres, az arca püffedt lett. Rajta még kevesebb ruha volt, mint a rabszolgalányon – kapkodva magára öltött ágyékkötője úgy festett, mintha bármelyik pillanatban leoldódhatna róla –, ugyanakkor kétségtelenül visszataszítóbb látványt nyújtott. Nyers birkózótermete elvesztette a formáját, akárcsak egy agyagszobor, amit meglágyított a hőség. Ráfért volna egy fürdés.
– Lucius Domitius! Az öreg Rőtszakállú személyesen! Micsoda megtiszteltetés! – A Milo szájából áradó borszag még teste orrfacsaró bűzét is elnyomta, Átadta a mécsesét a rabszolgalánynak, és rácsapott a fenekére. A lány kuncogott. – Remélem, nem azért jöttetek, hogy nálam vacsorázzatok. Már délelőtt megettük a napi adagunkat. Nekünk ivással kell pótolnunk a vacsoránkat, nem igaz, galambocskám? – A lány kissé tébolyult módon kacagott. – De kik ezek, akiket magaddal hoztál, Rőtszakállú? A nagydarabot biztos nem ismerem, de takaros egy jószág. Viszont ez a másik, az öregebb... Jóságos Jupiter! – A szeme szikrázott egyet, és én egy pillanatra felismertem a régi, minden hájjal megkent Milót. – Nem ez az a kopó, aki Ciceróra vadászott, amikor éppen nem úgy táncolt, ahogy Cicero fütyült? Gordianus, a Nyomozó! Hádészra, mi dolgod van neked ebben az istenverte városban?
– Gordianus azért jött, hogy megkeresse a fiát – magyarázta Domitius fakó hangon. – Mondtam neki, hogy ez ügyben veled kellene tanácskoznia.
– A fiát? Ó, igen, úgy érted... – Milón erős csuklás lett úrrá. – Metót.
– Igen. Úgy tűnik, Gordianus kapott egy névtelen üzenetet, amiben azt tanácsolták neki, hogy jöjjön Massiliába, és egyben értesítették Meto halálhíréről. Eljött idáig, még a városba is sikerült bejutnia a nagy veszedelem ellenére, csak hogy kiderítse az igazságot.
– Az igazságot – ismételte Milo szédelgősen. – Nekem soha nem származott hasznom az igazságból.
– A fiammal kapcsolatban... – szóltam közbe türelmetlenül – ...mit tudsz nekem mondani?
– Meto. Nos, igen... – Milo kerülte a tekintetemet. – Szomorú történet. Nagyon szomorú.
Borzasztóan kimerültem, összezavarodtam, és egyre rosszabbul éreztem magam távol az otthonomtól. Egyetlenegy okból jöttem Massiliába: hogy kiderítsem, mi lett Meto sorsa. Domitius meglehetősen felingerelt azzal, hogy szemérmesen Milóra hárította az elmesélés feladatát; csakhogy most Milo is képtelen volt egy értelmes mondatot összerakni.
– Proconsul! – szólítottam meg Domitiust fogcsikorgatva. – Miért nem tudod te magad elmondani, hogy mi történt Metóval?
Domitius vállat vont.
– Azt hittem, Milo magának tartja fenn a kiváltságot, hogy elmesélhesse a történetet. Folyton henceg, nem értem, hogy most miért...
– Nyavalyás! – Milo falhoz vágta a poharát. Davus kitért a szétfröccsenő bor elől. A rabszolgalány furcsa hangot hallatott, ami egyaránt lehetett sikoly és kuncogás is. – Ez arcátlanság, Rőtszakállú! Arcátlanság! Idehozni a házamba az ifjú apját, és így gúnyolódni mindkettőnkön!
Domitiust nem lehetett zavarba hozni.
– Mondd el neki, Milo! Különben én fogom.
Milo elsápadt. Arcából teljesen kiszökött a vér. Izzadságréteg tette fényessé csupasz bőrét. Válla zaklatottan emelkedett és süllyedt. Megmarkolta a nyakát.
– Galambocskám! Hozd ide nekem a vizes kancsómat! Gyorsan!
A mániákusan vihorászó szőke rabszolgalány letette a mécseseket, keresztülsietett a szobán, eltűnt egy pillanatra, majd egy hosszúkás, széles szájú agyagkorsóval tért vissza. Milo térdre rogyott, megragadta a kancsó fogantyúit, és hangosan belehányt az edénybe.
– Az ég szerelmére, Milo! – ráncolta az orrát undorodva Domitius.
Davus szinte észre sem vette, mi történik, annyira lefoglalta a látvány, amit a gazdájának segédkező rabszolgalány nyújtott. Ahogy előrehajolt, akaratlanul is felfedte altestének eddig eltakart részeit a vendégek előtt. Maga Plautus sem képzelhetett volna színpadra ennél idétlenebb csoportképet. Üvölteni tudtam volna a csalódottságtól.
Milo lassanként megint képes volt talpra állni. A rabszolgalány megtörölgette az állát. Immár kevésbé tűnt részegnek, bár józannak sem lehetett nevezni. Leginkább a „nyomorult” szó illett rá.
Amint ez eszembe ötlött, képtelen voltam tovább ellenállni a kísértésnek.
– Kár, hogy a tárgyalásodon a bírók nem láthattak ilyen állapotban. Akkor talán soha nem kellett volna elhagynod Rómát.
– Mi? – kérdezte Milo sűrű pislogás közepette, és szédelegve körülnézett.
– Meto – mondtam fáradtan. – Mondd el, hogy mi lett Metóval.
Megereszkedett a válla.
– Rendben van. Gyertek, leülünk a dolgozószobámban. Galambocskám, add ide az egyik mécsest.
Az egész házban zsúfoltság és rendetlenség uralkodott. Szanaszét hajigált ruhákba botlottunk, a szobrokon is levetett gúnyákat láttunk, mocskos edények, poharak és tányérok éktelenkedtek minden sarokban, nyitott pergamentekercsek hullottak le az asztalokról a padlóra. Az egyik helyiség sarkában egy alakot láttunk feküdni: feltehetőleg az egyik testőr horkolt ott zavartalanul.
Milo dolgozószobájában találtuk szembe magunkat a legnagyobb káosszal. Mind a négyünknek jutott szék, de Milónak előbb le kellett róluk söpörnie az összes pergament, ruhadarabot (köztük egy drágának látszó, de borral összevissza pecsételt tógát) és egy vinnyogó macskát is. Minden tárgy a padlón kötött ki, a macska pedig kimenekült a szobából.
– Üljetek le – szólt ránk a házigazda. Egy gyűrött tunikát húzott magára, hogy megkíméljen minket izzadt, hájas felsőtestének látványától. – Szóval tudni akarod, hogy mi lett a fiaddal. – Milo sóhajtott, és elfordította a tekintetét. – Végül is nem látom akadályát annak, hogy elmeséljem neked az egész kínkeserves történetet...
– Mondd csak, Gordianus, volt fogalmad arról, hogy igazából miben sántikált a fiad az elmúlt hónapokban?
Milo a tunikája ujjával törölgette a maradék hányadékot az álláról.
– Nem tudom, mire gondolsz.
– Beavatott a kis játékába, vagy nem? Ebbe a pantomimjátékba, amit azért talált ki, hogy elhitesse velünk: elárulta Caesart.
Egyenesen a szemébe néztem. Soha nem tudtam szemrebbenés nélkül hazudni, de ismertem más, kifinomultabb módjait az igazság enyhe elferdítésének.
– Tudom, hogy Meto és Caesar útjai elváltak egymástól, amikor legutoljára Rómában jártak. Ez aprilis havában történt, miután Caesar elűzte Pompeiust Itáliából, Domitius pedig errefelé igyekezett, Massiliába. Mindenféle pletykát lehetett hallani egy Caesar-ellenes összeesküvésről, ami ráadásul a hozzá legközelebb álló tisztektől eredt. Azt híresztelték, hogy Meto is az összeesküvők közé tartozik. A jelek szerint lelepleződtek, ezért Metónak sem maradt más választása, mint menekülni.
Milo bólintott.
– A fiad ezt akarta elhitetni mindnyájunkkal. Talán téged sikerült is meggyőznie. – Hamiskásan felvonta az egyik szemöldökét. Ahogy a borgőz lassan elpárolgott belőle, egyre inkább a régi Milo került az előtérbe: a csőcseléket szító bandavezér, az erőszaktól sem visszariadó politikus, egy hozzá hasonlóan gátlástalan jogrendszer hetvenkedő, önmagát védeni sem igyekvő áldozata. Nyomorúságos körülményei és testi erejének hanyatlása ellenére Milo még mindig nagyon veszélyes ember volt. Már nem kerülte a tekintetemet. – Te elhitted, hogy a fiad áruló, Gordianus?
Óvatosan formáltam a szavakat, mert Domitius tekintetét is magamon éreztem.
– Eleinte képtelenségnek tűnt, hogy Meto Caesar ellen forduljon. Mindig is szoros kötelék tartotta össze őket, igazán közel álltak egymáshoz...
– Igen, azokat a pletykákat is hallottuk! – szólt közbe Milo.
Alig visszafojtott böfögése emlékeztetett rá, hogy még feleannyira sem józanodott ki, mint szeretett volna.
Elhessegettem a gyanúsítgató célzást, és folytattam.
– Hát nem érted? Pont emiatt a közelség miatt hittem el, hogy Meto valóban képes volt elárulni Caesart. A közelség gyakran szül megvetést. Az tudja igazán gyűlölni a másikat, aki elég behatóan ismeri, és nagyon is szereti. Kit taszíthatna jobban Caesar otromba törtetése és a közöny, amivel romba dönti a köztársaságot, annál az embernél, aki nap nap után a sátrát osztotta meg vele, aki segített megírni a visszaemlékezéseit, aki a legjobban belelátott a fejébe, ahol a gondolatai születnek?
Valóban ezzel érveltem magamban, amikor barátkozni próbáltam a gondolattal, hogy Meto elárulta Caesart.
Milo a fejét rázta.
– Ha nem ismered az igazságot, akkor őszintén sajnállak téged. Rőtszakállút is sikerült megtévesztenie – intett a vállával Domitius felé. – És a jelek szerint Pompeiust is. De engem nem. Egyetlen pillanatra sem!
– A hetvenkedő végül erősebbnek bizonyul a részegnél – állapította meg Domitius szárazon.
Fagyos pillantást váltottak egymással.
Milo folytatta.
– Az összes mendemonda Meto köpönyegforgatásáról merő badarság. Én átlátok az emberek ravaszságain. Ne feledd, hogy évekig én voltam az utcák ura Rómában. Az én bandám végezte el a piszkos munkát Pompeiusnak, hogy az ő keze tiszta maradhasson. Az egyik szenátor barátjának népes gyülekezetre volt szüksége a beszédéhez? A bandám teljes létszámban képviseltette magát. Clodius csapata megfélemlített egy szenátort a Forumon? A bandám pár perc alatt ott termett a helyszínen, és rendet csinált. El kellett halasztani egy választást? Az embereim készen álltak, hogy betörjenek néhány koponyát a szavazófülkéknél. Csak egyet kellett csettintenem az ujjammal.
Megkísérelte bemutatni a mozdulatot, de az ujjai nem engedelmeskedtek, és semmilyen hang sem hallatszott.
– Az erszényedben lévő érmék még hangosabban csilingeltek – jegyezte meg Domitius.
Milo a homlokát ráncolta.
– A lényeg az, hogy bandavezér csak az lehet, aki jó emberismerettel rendelkezik. Tudnia kell, hogy kit és hogyan lehet a leghamarabb meggyőzni, kinek hol vannak a korlátai, ki mit fog megtenni, és mire nem lesz hajlandó. Valósággal bele kell bújni a másik bőrébe. Abban a pillanatban, amikor megláttam Metót itt, Massiliában, azonnal tudtam, hogy nem áruló. Nem elég cseles ahhoz. Nem olyan volt a szaga, mint a magányos farkasoknak. És ugyan mi oka lehetett volna Caesar ellen fordulni? Az, amit itt a szeretetről és a gyűlöletről összehordtál, nem több egy adag tehéntrágyánál, Gordianus.
– Egyesek jobban szeretik a köztársaságot, mint az imperatorukat – vetettem ellen.
– Mutass egyet! Gyerünk, mutass nekem egyet! – rivallt rám, aztán köhögni kezdett. A homlokán újabb izzadtságcseppek jelentek meg. – Innom kell – motyogta.
Én is szomjas lettem. Úgy kiszáradt a torkom, hogy nyelni is alig bírtam.
– Folytasd – kértem rekedten.
Milo hátradőlt a székén, elvesztette az egyensúlyát, és kis híján leesett. Domitius kuncogott, Davus pedig a szemét forgatta.
Milo összeszedte magát, és zavartalanul folytatta a mondókáját.
– Vegyük az én helyzetemet. Én Rómában teljesen ellehetetlenültem. A tárgyalásom egy nevetséges komédia volt. Clodius csőcseléke felgyújtotta a szenátus házát! Még azt sem engedték, hogy Cicero befejezze a védőbeszédemet. Belé fojtották a szót, és a fejemet követelték. Az ítélethozatalnál elmaradt minden következtetés. Csak egyetlen ember menthetett volna meg engem, ámde Gnaeus Pompeius, a Nagy Ember, hátat fordított nekem! Azok után, amit érte tettem...
Felvett egy eldobott ágyékkötőt a földről, és megtörölgette a homlokát.
– Még Fausta sem volt hajlandó velem tartani a száműzetésbe. A szuka! Azért jött hozzám, mert azt hitte, emelkedőben van a csillagzatom, aztán amikor rosszra fordultak a dolgok, gyorsabban leugrott rólam, mint egy bolha egy fuldokló kutyáról. Szóval itt kötöttem ki, Massiliában, haza, család és barátok nélküli emberként, elhagyatva, elfeledve. „Ne nyugtalankodj, Titus!” – mondta nekem Cicero. – „Massilia civilizált hely, tele kultúrával és bölcsességgel... példaértékű a kormányzata... kellemes az éghajlata... elsőrangú a konyhája.” Cicero könnyen beszél; ő soha nem tette be a lábát ebbe a földi Hádészba! A távolból imádja Massiliát, miközben élvezi a fényűző életet palatinusi házában vagy valamelyik vidéki nyári villájában. Nekem is voltak nyári villáim...
Egy pillanatra behunyta a szemét, felsóhajtott, és csak azután folytatta.
– Mostanra viszont az egész világ a feje tetejére állt. Caesar irányítja Rómát a törvényen kívüli seregével. Pompeius a szenátussal együtt vízen menekült el Itáliából. Még Róma legrégebbi szövetségese, ez a nyomorult Massilia sincs biztonságban. És én hogy maradtam meg az emberek emlékezetében? Milo, aki mindig hűséges volt, még akkor is, amikor ez a hűség a saját érdekeit is sértette. Milo, akinek hátat fordítottak a barátai, még a Nagy Vezér is, amiatt a mérhetetlenül ostoba összetűzés miatt a Via Appián.
Most, hogy ekkora a zűrzavar, az ember azt hinné, Pompeius készen áll rá, hogy visszafogadjon, és jóvátegye, amit elkövetett. De nem! Egy üzenetet küld helyette. – A maga esetlen módján megpróbálta utánozni a gőgös hangulatban beszélő Pompeiust: – „Maradj Massiliában, jó Milo. Maradj ott, ahol vagy! Az ítéleted még mindig érvényes, és a törvényt tiszteletben kell tartanunk. Most is ugyanaz a két választásod van: száműzetés vagy halál. Caesar és a hasonszőrűek hangoztatják, hogy a politikai okból száműzötteknek meg kell engedni, hogy visszatérjenek Rómába; én nem hozhatok ilyen döntést, még egy olyan baráttal kapcsolatban sem, mint te, legkevésbé egy hozzád hasonló baráttal kapcsolatban. A jelenlegi válság ellenére, sőt pontosan emiatt a válság miatt, nem tehetünk olyan kivételeket, amik ellentmondanak a római törvények szigorú fensőbbségének.” Egyszerűbben fogalmazva: „Ásd el magad Massiliában, Milo, és rohadj meg ott, ahol vagy!”
A gyér fényben láttam, ahogy könnyek csillognak a szemében. Titokban arra kértem az isteneket, hogy kíméljenek meg a síró Milo látványától.
Nagy levegőt vett, és tovább mesélt.
– Szóval mint láthatjátok, muszáj volt visszanyernem Pompeius kegyeit, valamiképp nagy hatást kellett gyakorolnom rá... sőt, ha lehetséges, az adósommá kellett tennem. De hogyan? Elzárva Massiliába, egy maroknyi gladiátorral, akiket már zsoldosként bérbe adtam a massiliaiaknak? Aztán eszembe jutott a megoldás: le kell lepleznem egy veszélyes kémet. Nem egy egyszerű kémet, hanem egy olyan kémet, akit maga Caesar küldött közénk, egy olyan kémet, akivel kapcsolatban még Pompeius is azt mondta: meg kell bíznunk benne. Az nem lenne kis eredmény! Egy nagy lépés Milo jogainak visszaállítása felé!
Először Meto bizalmába kellett férkőznöm. Ez volt a könnyebbik feladat. Nézzetek csak rám! Én is jól tudom, milyen állapotban vagyok, tisztában vagyok vele, milyen mélyre süllyedtem. Egész nap meztelenül járkálok, a házam vizelettől bűzlik. Egy Rómából száműzött római vagyok, egy reményvesztett ember, akinek méltósága sem maradt, egy végletekig elkeseredett alak, akit könnyedén meg lehet nyerni egy ilyen veszélyes játéknak. Ó, igen, Meto idejött hozzám, elsőként engem keresett fel. Azt hitte, jól játssza a szerepét, de én úgy olvastam a gondolataiban, mintha hangosan mondta volna őket ki. A szegény öreg Milót, akit mindenki magára hagyott, könnyű lesz átcsalogatni Caesar oldalára. Bármikor kész kést döfni egykori barátja, Pompeius hátába. Belementem a játékba: látszólag hagytam, hogy elcsábítson. Lassan, de biztosan elnyertem a bizalmát. Olyannyira sikeres volt a cselszövés, hogy aznap, amikor Pompeius üzenete megérkezett, meg is mutattam neki. Valódi könnyeket sírtam, amikor felolvastam neki a Nagy Vezér utasítását: maradjak a helyemen elásva. Akkor nem színészkedtem.
Innentől fogva már csak idő kérdése volt minden. Éreztem, hogy közeledik a döntő nap. Mielőtt megtörtént volna, már tudtam, hogy melyik órában fog színt vallani Meto, ahogy a földművesek is megérzik az eső szagát a szélben. Ebben a szobában történt. Felkészülten vártam. Felállítottam neki a csapdát. Látod azt a fából készült térelválasztó falat a sarokban? Rőtszakállú, aki itt ül melletted, mindvégig ott volt a térelválasztó mögött. Gyerünk, Rőtszakállú, miért nem mutatod meg a vendégednek, hogy miként bujkáltál és hallgatóztál ott? El is játszhatnánk a történteket.
– Folytasd! – csattant fel Domitius.
– Gyönyörű térelválasztó, nem igaz? Líbiai pisztáciafából faragták, ha jól tudom. Aranyozott levelek díszítik a szélét. Még Fausta apjáé volt; képzelheted, milyen őrült játékokra használta fel a ravasz vén Sulla azt a búvóhelyet! Magammal hoztam, amikor eljöttem Rómából. Fausta meg akarta tartani, de én kicsempésztem a házból. Kíváncsi vagyok, vajon hiányzott-e neki egy pillanatra is.
– Mondd tovább a történetet, Milo! – suttogtam rekedten.
Milo lesütötte a szemét.
– Nem fog tetszeni a vége.
– Mondd el!
– Rendben van. Tudnod kell, hogy Rőtszakállú azt hitte, Metónak sikerült rászednie engem. Azt mondta, hogy a sok massiliai bortól megzápult az agyam. „Tévedsz Metót illetően – közölte. – Megbízhatunk benne; maga Pompeius üzente. Egy egész könyvet meg lehetne tölteni azzal, amit Meto tud Caesarról és az esze járásáról. Felbecsülhetetlen az értéke számunkra.” Ha! Ne nézz így rám, Rőtszakállú! Te ragaszkodtál hozzá, hogy Gordianus eljöjjön az én házamba. Ha netalántán szurkállak téged, most már azt is el kell viselned.
Szóval Rőtszakáll ott hallgatózott a térelválasztó mögött, a szomszédos raktárszobába pedig sikerült összeszednie tíz-tizenkét katonát... valószínűleg ugyanazokat a testőröket, akik ma is elkísérték ide. Meto nem gyanított semmit. Az egyik pillanatban azonban Rőtszakáll valami csoszogó hangot adott ki. Meto odanézett a térelválasztó felé. Azt mondtam neki, biztos egy patkány volt. És nem is tévedtem!
Milo elnevette magát. Domitius ridegen nézett rá.
– Metóval egyre csak kerülgettük a forró kását. A galambocskám bort hozott, és én úgy tettem, mintha berúgtam volna. Az igazat megvallva, nem is kellett annyira színlelnem... Részegen vagy sem, legalább olyan meggyőző színészi alakítást nyújtottam, mint Roscius, a színész. Eljátszottam az úszót, aki a szakadék szélén áll, és elég egy kis fuvallat a hátába, hogy leugorjon a mélyben hullámzó víztömegbe; eljátszottam a gyávát, aki nagy nehezen összeszedi az utolsó csepp bátorságát, hogy átbillenjen a cselekvés és tunyaság közti holtponton; az érzelemtől túlfűtött szeretőt, aki nem bírja magát rávenni, hogy elsőként mondja ki: „Szeretlek.” Fecsegtünk és fecsegtünk, a fiad és én, miközben Rőtszakáll ott fészkelődött a térelválasztó mögött, és ki tudja, talán a tüsszentéssel küzdött. Irdatlan volt a feszültség. Lehet, hogy ettől még meggyőzőbb lett az alakításom.
Végül Meto rátért a lényegre. Azt mondta: „Milo, te el vagy zárva itt, Massiliában. Domitius úgy bánik veled, mint egy rabszolgával. Reményed sem lehet, hogy valaha kibékülj Pompeiusszal. Reménytelen időkben reménytelen tettekre van szükség. El kellene gondolkodnod egy radikális lépésen.” „De hova mehetnék még? – kérdeztem. – Massilia után a következő kikötő már Hádész.” Meto a fejét csóválta. „Van más választásod is.” „Úgy érted, Caesar? Ugyan már, Caesar soha nem fogadna el engem. Túlzottan is bízik Clodius híveinek jóindulatában. Az a csőcselék azonnal ellene fordulna, ha a szárnyai alá venne.” „Caesar nem szorul rá Clodius híveinek támogatására – ellenkezett Meto. – Immár nagyobb hatalma van, mint nekik. Hatalmasabb, mint Róma. Azzal köt szövetséget, akivel csak akar.” „De te hátat fordítottál Caesarnak” – ellenkeztem. Meto őszinte arccal nézett rám. „Talán mégsem” – felelte. Akkor azt mondtam neki: „Nem tagadom, hogy már magam is gondolkodtam ezen a lépésen. Úgy tűnik, ez maradt az utolsó lehetőségem. De szükségem lenne egy közvetítőre, valakire, aki segít átállni a másik oldalra. Mondd csak, Meto, lennél te az az ember?” Meto bólintott. Fogalmam sincs, hogy ebben a pillanatban miért érzett Rőtszakállú akkora kényszert arra, hogy feldöntse a térelválasztót, de az egész eldőlt úgy, ahogy volt. A szívem szinte kiugrott a torkomból. Meto azonnal talpra szökkent, és már ki is rántotta a tőrét. Először Rőtszakállra nézett, aztán az én arcomra, és a következő pillanatban az első katonák kitörtek a szomszédos szobából. Egy szempillantás alatt itt kellett volna teremniük, de ehelyett...
Milo elhallgatott, és megivott egy pohár bort.
– Mondd tovább!
– Nem kell kiabálnod, Gordianus. Majd Rőtszakállú elmeséli a végét. Innentől fogva az ő története.
Domitius hűvösen nézett rám.
– Parancsot adtam az embereimnek, hogy fogják el Metót, de ha egy mód van rá, hagyják életben. Túl óvatosak voltak.
– Túl ügyetlenek! – ellenkezett Milo.
– Nagyon gyorsan történt minden – folytatta Domitius. – Meto kirohant a szobából, mielőtt az embereim elkaphatták volna. A bejárati ajtónál is őrködtek testőreim, de Meto mindnyájunkat meglepett azzal, hogy kiszaladt a kertbe, és felmászott a tetőre. Leugrott a mellettünk lévő sikátorba, és a ház végébe szaladt. Ott is álltak embereim, de ő egyszerűen elrohant mellettük. Üldözőbe vették, de nagyon gyorsan szedte a lábát. Könnyen le is rázta volna őket, csakhogy az egyik katonám utána hajított egy lándzsát, ami meghorzsolta a csípőjét. Ez lelassította. Mégis sikerült elérnie a városfalig, azon a részen, ahol a tengerrel határos. Felmászott a lépcsőn az oromzatra, nem messze az Áldozati Sziklától...
– Az Áldozati Szikla! – suttogtam rémülten, mert még élénken élt bennem a jelenet, aminek alkonyatkor szemtanúja voltam.
– Nem volt annyira őrült, hogy leugorjon a szikláról – mesélt tovább Domitius. – A tajték és a vízben lévő sziklák egy pillanat alatt végeznek bárkivel. Meto viszont továbbfutott, egy kanyarra a hegycsúcson, ahol a meredek fal egyenesen a mély vízbe vezet le. Lehet, hogy végig az volt az úti célja; talán előre kiszemelte magának azt a helyet, pontosan egy ilyen vészhelyzet esetére. Nem hinném, hogy lehetséges leugrani arról a sziklafalról, és elúszni egészen addig a szigetcsoportig, ahol Caesar hajói horgonyoznak.
– Meto nem tanult meg úszni kiskorában – suttogtam. – Vajon katonaként megtanult?
– Nos, ha tudott volna úszni, esetleg megmenekülhetett volna...
A szívem dübörgött a mellkasomban.
– De...?
– De nem az történt. Az embereim ott maradtak szorosan a sarkában. Hajszál híján el is kapták, amikor leugrott. Az egyikük esküszik rá, hogy sikerült meglőnie egy nyíllal, de lehet, hogy ez csak üres hencegés. Maga a zuhanás is megölhette. Eltűnt a víz alatt. Amikor a katonáim látták, hogy a teste belemerül a vízbe, rengeteg nyilat lőttek ki rá. A nap elvakította őket, a fény visszacsillant a vízfelszínről, és ettől alig láttak, de egyik-másik esküszik rá, hogy vért látott a vízen. Mindannyian látták, ahogy a testét kisodorják a hullámok a tengerre. Azt mondják nem rugdosott a lábával, és nem csapkodott a karjával, ahogy egy öntudatánál lévő ember tette volna. Egy darabig csak lebegett, mint egy dugó, majd eltűnt a mélyben.
Domitius karba font kézzel hátradőlt, és elégedettnek tűnt magával.
– Nos, Gordianus, ezt akartad tudni? Ezért jöttél el ilyen messzire? A fiad törvényszegőként halt meg, miközben Gallia meghatalmazott kormányzójának testőrei üldözték. De feltételezem, valamelyest megnyugtat a tudat, hogy a fiad a végsőkig hűséges volt az imperatorjához, ha Rómához nem is.
Az egész világ összezsugorodott, és nem létezett más, csak az a hitvány, homályos szoba. Milo arcára árnyék esett, képtelen voltam olvasni belőle. Domitius vonásai továbbra is gőgös önelégültséget sugároztak. Soha nem osztoztam a fiammal a Caesar iránti rajongásában, de mennyire törpének tűnt ez a két alak az imperatorral szemben!
Valaki lágyan a vállamra tette a kezét.
– Apósom, kimerültél. A bűnbak ígért nekünk szállást éjszakára. Mennünk kellene.
Szótlanul felálltam, és kisétáltam Milo dolgozószobájából. A házigazda utánunk sietett, olyan lendülettel, hogy majdnem elbotlott.
– A kis galamb majd kikísér titeket. És elküldöm veletek az egyik gladiátoromat is, hogy mutassa az utat. Kijárási tilalom van, de ezen a környéken senki sem fog kérdőre vonni benneteket. Ha mégis ez történne, hivatkozzatok Rőtszakállúra. – Lehalkította a hangját, és a vállamra tette a kezét. – Gordianus, egyáltalán nem leltem örömömet abban, hogy fényt derítettem Meto valódi szándékaira. Meto nem volt őszintébb velem, mint én vele. Caesar soha nem tudna rászedni engem. Soha! Meto megpróbált becsapni, ezért én is túl akartam járni az eszén. – Le akartam rázni magamról a kezét, de Milo belemarkolt a karomba, és még halkabban folytatta. – Nem vagyok büszke magamra, Gordianus. Csak azt tettem, amit meg kellett tennem.
A szemem egészen forró lett a könnyektől. Kirántottam a karom a szorításából. Ahogy továbbsiettem, a hátam mögül hallottam, hogy Domitius az üres szobához beszél.
– De ki hívta Gordianust Massiliába abban a névtelen üzenetben? Én ezt szeretném kideríteni...
A holdvilágos utcákon való visszatérés a bűnbak házába alig maradt meg az emlékeimben. Hieronümosz csak ránézett az arcomra, és komoran bólintott.
– Rossz hírt kaptál – jegyezte meg halkan.
Többet nem szólt, csak bevezetett minket egy szobába, ahol Davusnak és nekem is jutott fekvőhely. Olyan zűrzavar uralkodott a fejemben, hogy nem is reménykedtem az enyhet adó álomban. Mégis elaludtam, és egy-kettőre mélységes mélyre süllyedtem, mintha valami főzettel kábítottak volna el.
Álmodtam is. Lövedékek repültek ki kővetőkből. Lángoló testek zuhantak le ostromtornyokról. A mellettem ülő Vitruvius mérnök gondtalanul locsogott a gyilkos szerkezetekről. Egy csuklyás jövendőmondó szakította félbe azzal, hogy megrángatta a ruhája ujját, és belesuttogott a fülébe: „Mondd meg a rómainak, hogy semmi dolga itt.” Egy lobogó halványkék köpenyt viselő katona bicegett el mellettünk, majd eltűnt egy földbe ásott lyukban. Megfogtam Davus kezét, és mondtam neki, hogy követnünk kell a harcost. A lyuk egyenesen Hádészba vezetett. Egy test nélküli fejet láttunk lebegni gőzfelhők és lángcsóvák között, és a roncsolt nyakat véres körgyűrű övezte. „Catilina!” – kiáltottam fel. A fej gúnyosan elmosolyodott, aztán eltűnt. Egy köpenyes alak lépett elő a ködből. Félrehúzta a fátylait, mire szembe találtam magam a xoanon Artemisz eltorzult alakjával. „Vegyél feleségül!” – kérlelt, de én rémülten hátráltam. Hirtelen egész Hádészt elöntötte az ár. Testek iramlottak el mellettem. Lángok szisszentek, mielőtt kialudtak volna. Mindent beborított a sötétség. A víz szintje egyre csak emelkedett. Beszippantottam, mire az orromat és a torkomat csípni kezdte a sós víz. A megkönnyebbülés és a félelem különös elegyét éreztem, és valami szomorúságot, ami maga alá gyűrt, akár egy óriási szikla. Vajon a saját fulladásos halálomat álmodtam meg, vagy Metóét?
Töprengve ébredtem fel: a fiam még álmaimban sem jelenik meg előttem. Aztán rájöttem, hogy Davus fölöttem áll, kezét a vállamon tartva, aggodalmas arccal.
– Hol vagyunk? – kérdeztem.
Zihálva ejtettem ki a szavakat. Álmomban zokoghattam.
– A bűnbak házában. Massiliában.
Pislogva bólintottam.
– Mennyi az idő?
– Besötétedett.
– De hiszen már sötét volt, amikor lefeküdtünk. Csak nem...
– Azóta eltelt egy nap. Megint éjfél van. Átaludtad a napot. Szükséged volt rá.
Nyöszörögve ültem fel. Elmacskásodtak az ízületeim, és az összes izmom sajgott. Az utazás, az elöntött alagútban átélt szenvedés, az előző este hallott iszonyú történet felhasználta a teljes erőtartalékomat. Olyan üresnek éreztem magam, mint egy nádszál.
– Biztos éhes vagy – mondta Davus.
– Nem.
– Akkor aludj még.
Finoman visszanyomott az ágyra.
– Lehetetlen – tiltakoztam, mert a rémálmok gondolatára is összeborzadtam.
De mindössze ennyi maradt meg az emlékeimben, mert legközelebb reggel tértem magamhoz.
•
Ha nem tudtam volna, hogy egy ostrom alatt álló városban vagyunk, amit a víz és a szárazföld felől is blokád vesz körül, és egyre inkább fenyeget az éhínség és a járványveszély, soha nem éreztem volna meg a bűnbak házában elfogyasztott reggeli közben. Gránátalmával és mézzel ízesített krémet kaptunk, mellé tört mandulával töltött datolyát és temérdek friss fügét.
Kipihenten és jóllakottam ültem le a ház tetőteraszán, és lassan kezdtem felfogni, milyen kínos helyzetbe sodortam magamat és Davust. Attól a pillanattól fogva, hogy megkaptam az üzenetet Metóról, csak arra tudtam gondolni, hogy Massiliába kell jönnöm kideríteni az igazságot, és a továbbiakkal nem törődtem. Mindvégig arra számítottam, hogy élve találom meg Metót; a legrosszabb sejtelmem az volt, hogy esetleg nyoma veszett. Ehelyett bebizonyosodott, hogy a névtelen üzenet küldőjének igaza van. A fiam meghalt, a teste pedig elveszett. Már nem volt több keresnivalóm Massiliában, de a saját állhatatosságomnak és sziporkázó ötleteimnek köszönhetően csapdába estem az idegen városban.
Vajon az istenek ezért mentettek meg, amikor az alagútba betört a víz? Akkor megköszöntem nekik, hogy életben hagytak, és elfelejtettem, hogy mindig ők nevetnek utoljára.
Rómában legalább megoszthattam volna a bánatomat Bethesdával, Dianával és a másik fiammal, Ecóval, ráadásul a város napi lüktetése segített volna elterelni a figyelmemet. Massiliában semmi más dolgom nem akadt, csak gyászolni.
Nem voltak barátaim ebben a városban. Milo gyakorlatilag megölte a fiamat. Domitius megvetett, és én is megvetettem őt. Apollónidész rövid úton éreztette velem, hogy túl jelentéktelen vagyok az ő érdeklődési köréhez képest. Csak Hieronümosz fogadott őszinte vendégszeretettel, csakhogy az ő feje felett ott lebegett a romlás és a halál kaszája, amitől még jobban lehangolódtam. Azt éreztem, amit valószínűleg sok-sok Massiliába száműzött római érezhet: tehetetlenségbe és reménytelenségbe süppedtem, elvágva mindattól, amiért érdemes élni. Még ha Hieronümosz továbbra is ellát élelemmel és szállással, akkor sem tudom, hogyan lehet tovább tengődni ebben az állapotban, egyik napról a másikra.
A keserű érzelmek egész skálája futott végig a lelkemben. Magamat hibáztattam azért, hogy Massiliába jöttem. Milót hibáztattam azért, hogy bedobta a vízbe a csalit, amire Meto aztán ráharapott. Metót hibáztattam azért, hogy felvállalt egy ilyen életveszélyes küldetést. Caesart pedig ezernyi bűnért hibáztattam: azért, hogy elcsábította a fiamat (minden értelemben, ha a fülemhez eljutott pletykáknak hinni lehet); azért, hogy elküldte erre a kilátástalan útra, amely a biztos halálban ért véget; és mindenekelőtt azért, hogy átkelt a Rubiconon. Micsoda önhittség azt hinni, hogy minden más elhalványul az ő sorsa mellett, hogy az egész világ remegve kucorodik bele az ő árnyékába! Mennyi szenvedést okozott már eddig is! Hány fiú hullatja még vérét, mire eléri a célját? Meto szerette azt az embert, és odaadta érte az életét is. Emiatt gyűlöltem Caesart.
Amikor becsuktam a szemem, tisztán láttam magam előtt Metót. Nem egy Metót, hanem sokat: kisfiúként Crassus baiae-i villájában, ahol rabszolgaként látta meg a napvilágot, és ahol először találkoztam vele; büszkén, bár kissé bizonytalanul vonulva a Forumon a tizenhatodik születésnapján, amikor először öltötte magára férfiúi tógáját; katonai viseletben – amikor első alkalommal, legnagyobb megrökönyödésemre, páncélban láttam – Catilina sátrában, a pistoriai ütközet előtt. Okos, szép kisgyerek volt, aki szinte mindig kacagott. Izmos, jóképű fiatalemberré serdült, aki büszkén mutogatta csatában szerzett sebeit. Valahányszor hazajött egy-egy sikeres galliai hadjárat után, félelemmel vegyes örömmel fogadtam – boldog voltam, hogy élve viszontlátom, de rettegtem attól, hogy megcsonkították, eltorzították vagy megnyomorították. Ám az istenek úgy határoztak, hogy élve és egy darabban kell kikerülnie minden csatából. Mostanáig.
Egy erőtlen kis hang suttogott a fejemben: De Meto testét nem találták meg. Lehet, hogy még mindig életben van... elmenekült... valahogy... valahová. Nem akartam hallgatni rá. Az ilyen káprázat csak a gyengeség jele. Csalódáshoz és még nagyobb szenvedéshez vezet.
Ezért inkább folytattam a végtelen köröket, engedtem, hogy újra és újra átmossanak a keserű érzelmek. A gyászból harag lett, a szomorkás emlékekből kétség, az ábrándos reményből kemény, hideg józanság, majd ismét jött a bánat, és közben nem oldódott meg semmi. Tovább ültem a teraszon a bűnbak házának tetején, és órákig bámultam az Áldozati Sziklát a távolban, valamint azon túl a közönyös, irdatlan tengert.
•
Így telt el egy-két nap, sőt talán még több, akár három-négy is. Ködösen maradt meg ez az időszak az emlékeimben. Davus és Hieronümosz rendszerint hagyták, hogy egymagamban borongjak. Alkalmanként ételt hoztak fel nekem, és feltételezem, meg is ettem. Minden este megvetették az ágyamat, és gondolom, aludtam is benne. Tompának éreztem magam, mintha a lelkem messze kóborolna, és olyan testetlenül léteztem abban a házban, mint Catilina feje a lidérces álmomban.
•
Aztán egyik reggel Hieronümosz azt mondta, hogy látogatóm érkezett, és az átriumban várja, hogy beszélhessen velem.
– Egy látogató? – kérdeztem.
– Egy gall kereskedő. Azt mondja, Arausiónak hívják.
– Egy gall?
– Sok gall él Massiliában.
– Mit akar tőlem?
– Nem árulta el.
– Biztos vagy benne, hogy velem akar találkozni?
– Név szerint téged említett. Nem hinném, hogy akad még egy Gordianus, a Nyomozó Massilia területén.
– El sem tudom képzelni, mit akarhat.
– Csak egyféleképpen derítheted ki.
A bűnbak felvonta az egyik szemöldökét, és reménykedve nézett rám – úgy, ahogy egy gondterhelt anya nézhet a lázból lassan felgyógyuló gyermekére.
– Akkor, gondolom, az lesz a legjobb, ha beszélek vele – állapítottam meg lanyhán.
– Ez az! Bátorság!
Hieronümosz összecsapta a kezét, és elküldte az egyik rabszolgáját, hogy kísérje be a látogatót.
Arausio középkorú férfi volt ritkuló barna hajjal, pirospozsgás arccal és lefelé konyuló bajusszal. Egyszerű fehér tunikát viselt, ám a lábán lévő, remekbe szabott saruból ítélve volt mit aprítania a tejbe, ráadásul az arany nyakláncból és karperecekből ítélve nem is vonakodott megmutatni, mije van. Kissé mesterkélten és idegesen viselkedett, gondosan elkerülte a bűnbakot, aki ott maradt a teraszon. Rájöttem, hogy a gall babonásan fél Hieronümosztól, mintha fertőző beteg lenne. De akkor mégis mi vette rá, hogy betegye a lábát a házába?
Alaposan körülnézett. Vajon képzelődtem, vagy tényleg megijedt, amikor megpillantotta a távolban az Áldozati Sziklát?
– A nevem Arausio – mutatkozott be. – Te vagy Gordianus, akit „a Nyomozóként” is emlegetnek?
– Én vagyok. Nem gondoltam, hogy bárki is ismeri a nevemet Massiliában.
Arausio kelletlenül elmosolyodott.
– Ó, közel sem vagyunk annyira tudatlanok ebben az elrekesztett városban, mint hiszitek. Lehet, hogy Massilia nem Athén vagy Alexandria, de mi is megpróbálunk lépést tartani a világ folyásával, egyszersmind tájékozottak maradni.
– Sajnálom. Nem akartam azt sugallni...
– Ó, semmi baj, tényleg. Hozzászoktunk már, hogy a rómaiak fent hordják az orrukat, amikor itt vannak. Hiszen mi csak a másodrangú görögök egyik előörse vagyunk, vegyítve alig civilizált gallokkal, a világ végére vezető út mentén.
– De én nem mondtam, hogy...
– Akkor ne is mondj többet. – A férfi felemelte a kezét. – Elmondom, milyen ügyben járok, aztán méltóztass eldönteni, hogy érdekel-e vagy sem. Amint mondtam, a nevem Arausio, és kereskedő vagyok.
– Rabszolgával vagy borral kereskedsz? – kérdeztem. Arausio felvonta az egyik szemöldökét. – Úgy hallottam, itt Massiliában ez a két üzlet virágzik.
A gall vállat vont.
– Egy kicsit mindkettőbe beleütöm az orrom. A nagyapám mindig azt mondta: „A rómaiak könnyen ellustulnak, a gallok pedig megszomjaznak. Küldj rabszolgákat az egyik irányba, és bort a másikba.” Jól is éltünk ebből. Bár nem olyan jól, mint ez, itt.
Körbemutatott a házon. Szeme ismét beitta a látnivalókat. Megint észrevettem, hogy a pillantása az Áldozati Sziklára tapad, de aztán levált róla.
Váratlanul félredobta szurkálós modorát, akár egy pajzsot, amit már nincs ereje vinni.
– Azt mondják... te láttad, amikor megtörtént – suttogta. – Mindketten láttátok.
Vonakodva Hieronümoszra pillantott.
– Mit láttunk? – kérdeztem, holott közben már rájöttem, hogy csak egy dologra célozhat.
– A lányt... aki lezuhant a szikláról.
Feszült volt a hangja.
Hieronümosz keresztbe fonta a karját.
– Nem zuhant le. Leugrott.
– Lelökték! – szólt közbe Davus, aki eddig csendben ácsorgott az ajtó közelében, de most kötelességének érezte, hogy előlépjen.
Én is az Áldozati Szikla felé néztem.
– Azt mondod, „lány”. De miért „lány”, miért nem „asszony”? Mi, hárman egy asszonyi ruhába és csuklyás köpenybe öltözött alakot láttunk, az arcát és a hajszínét nem. Elég erős volt ahhoz, hogy felmásszon a sziklára, de időnként meg kellett állnia. Fiatal is lehetett, meg idősebb is. – Arausióra néztem. – Hacsak te nem tudsz többet róla.
Kidugta az állkapcsát, hogy ne remegjen annyira.
– Azt hiszem... talán tudom, hogy ki volt.
Hieronümosz és Davus közelebb léptek.
– Azt hiszem... a nő, aki leesett... a lányom volt.
A homlokomat ráncoltam.
Arausio hangja hirtelen fojtott és keserű lett.
– Az orránál fogva vezette, értitek? Egészen addig a napig, amíg feleségül nem vette azt a szörnyeteget, azzal hitegette Rindelt, hogy őt veszi el.
– Rindelt? – kérdeztem.
– A lányomat. Ez a neve. Ez volt a neve.
– Ki vezette az orránál fogva?
– Zeno! Az a fattyú elhitette vele, hogy szereti. De mint az összes többi hazug görögnek, neki is csak az járt a fejében, hogy feljebb emelkedjen.
Zeno. Hol hallottam nemrég ezt a nevet? Rájöttem, hogy Domitius említette amikor Apollónidészről és a förtelmesen eltorzult lányáról, Küdimakhéról mesélt. A fiatalembert, aki a közelmúltban feleségül vette Küdimakhét, Zenónak hívták.
– Az Első Timukhosz vejéről beszélsz?
– Igen, arról. Mi nem voltunk elég jók számára. Az sem érdekelte, hogy könnyedén megvehetném és eladhatnám az apját, ha akarnám. Legyintett arra is, hogy Rindel volt az egyik legszebb lány Massiliában. De ugyebár, mi gallok vagyunk, nem görögök, és a mi családunkból még senkit sem választottak be a Timukhoiba. Ebben a városban ez annyit jelent, hogy csak hajszállal vagyunk különbek az erdőlakó barbároknál. Ennek ellenére Zeno elvehette volna Rindelt. Gallok és görögök gyakran kötnek házasságot. Csakhogy Zeno felette állt egy ilyen frigynek. Gáncsolják el minden lépésénél! Meglátta a kínálkozó alkalmat, hogy feljebb mászhasson a ranglétrán, és fel is ugrott rá, az én szegény Rindelem feje fölött!
Egy részem, amely még mindig mélyen belesüppedt a Meto feletti gyászba, egyszerűen azt akarta, hogy a férfi távozzon. Ám egy másik részem haraggal telve éledt fel, a kíváncsiságommal együtt. Ránéztem Arausio arcára, amely most pőrén tükrözte mélységes szívfájdalmát, és belém hasított az együttérzés is. Hiszen nem gyászoló apák voltunk mindketten, akik nem tudták magukat túltenni gyermekük elvesztésén? Ha jól értettem, az ő lánya és az én fiam szinte karnyújtásnyira egymástól vetették le magukat a szakadékba, ugyanarról a falról, belecsobbanva ugyanabba a könyörtelen hullámsírba.
– A lányom halálosan szerelmes volt belé – folytatta Arausio. – Miért ne lett volna? Zeno jóképű és elbűvölő modorú ifjú. Megszédítette. A fiatalok nem látnak be a felszín alá. Amikor Zeno azt mondta a lányomnak, hogy viszonozza az érzelmeit, Rindel azt hitte, ezzel minden el is van boronálva. Eltöltötte az öröm, és semmi sem szeghette kedvét. Nem tagadom, én is elégedett lettem volna a friggyel, hiszen szép pár voltak. Csakhogy Zeno egyre ritkábban látogatta. Aztán csak annyit hallottunk, hogy elvette Küdimakhét. Rindelnek szinte megszakadt a szíve. Zokogott, és tépte a haját. Bezárkózott, visszautasította az ételt, és még az anyjával sem volt hajlandó beszélni. Aztán egyre gyakrabban kiszökött a házból, és egy-egy alkalommal órákig távol volt. Dühöngtem, de mindhiába. Rindel azt mondta, jobban érzi magát, ha hosszú sétákat tesz. Képzeld csak el: egy fiatal lány, aki kísérő nélkül, egyedül rója az utcákat fényes nappal! Azt mondtam neki: „Az emberek őrültnek fognak bélyegezni.” Lehet, hogy tényleg kezdett megőrülni. Jobban rajta kellett volna tartanom a szemem, de most, hogy ekkora káosz uralkodik a városban...
Arausio megrázta a fejét.
– Miből gondolod, hogy Rindelt láttuk leugrani a szikláról? – kérdeztem. – És honnan értesültél erről? Honnan tudtad, hogy mi láttuk?
– Massilia kisváros, Gordianus. Mindenki erről beszél. „A bűnbak házában két római vendégeskedik, és el sem fogjátok hinni, mit láttak: egy férfi felűzött egy nőt az Áldozati Sziklára, az meg lezuhant. Az egyik rómait, akinek egyébként Gordianus a neve, „Nyomozóként” emlegetik, mert Cicerónak és Pompeiusnak is segített már bűntényeket kinyomozni. Folyton botrányok nyomában lohol, és az emberek lepedője alatt szimatol.”
Én nem egészen így festettem volna le a foglalkozásomat, furcsamód mégis büszkeséggel töltött el, hogy a nevemet még ebben a számomra ismeretlen városban is elég jól megismerték ahhoz, hogy pletykáljanak rólam. Persze a helyieket minden érdekli, ami a bűnbakkal kapcsolatos, és minden eset felborzolja a kedélyeket, amikor valaki leugrik az Áldozati Szikláról.
– Ha azt kérdezed, miből gondolom, hogy Rindel volt az... – Arausio hangja elcsuklott egy pillanatra. Megköszörülte a torkát, majd folytatta. – Aznap reggel megint eltűnt. Azt hittem, tesz egy hosszú sétát, ahogy szokott. De volt más gondom is. Aznap jelentek meg a rómaiak a faltörő kossal. Senki sem tudhatta biztosan, hogy meddig tart ki a városfal. A fal azonban nagyon is erősnek bizonyult, sőt a katonáinknak sikerült trófeaként elfogniuk a faltörő kost. De Rindel... – Ismét krákogott egyet. – Rindel nem jött haza többé. Leszállt az éj, elérkezett a kijárási tilalom ideje, és neki még mindig nyoma sem volt. Először haragudtam, aztán aggódni kezdtem, és végül már őrjöngtem. Rabszolgákat küldtem ki, hogy keressék meg. Az egyikük egy pletykával jött vissza, mely szerint láttak egy katonát az Áldozati Sziklánál, aki egy lányt üldözött... egy kék köpenyes tiszt volt. – A tekintete belefúródott az enyémbe. – Igaz ez? Ezt láttátok?
– A férfi halványkék köpenyt viselt – helyeseltem.
Élénken élt az emlékeimben, ahogy a szél cibálta a ruhadarabot.
– Zeno! Biztosan ő volt. Tudtam! Rindel valószínűleg rátalált, és szembesítette azzal, amit tett. Az orránál fogva vezette, elárulta, és összetörte a szívét... azt a szörnyeteget vette el helyette. Ki tudja, mit mondott neki Rindel, vagy milyen válaszokat kapott? A lényeg, hogy végül felűzte a sziklára, és...
– Senki sem űzött fel senkit – tiltakozott Hieronümosz. – Mi azt láttuk, hogy a nő mászott elöl, a férfi pedig követte. Minden jel szerint megpróbálta megállítani. Az a tragédia, hogy nem sikerült neki. A nő leugrott.
– Nem, Arausiónak van igaza – ellenkezett Davus. – A nő nem akarta, hogy a férfi elkapja. A férfi viszont utolérte, és lelökte.
A gall kereskedő rám nézett.
– Te mit gondolsz, Gordianus?
Hieronümosz és Davus is azért nézett rám, hogy megerősítsem az álláspontjukat. Az Áldozati Szikla irányába fordultam.
– Nem is tudom. Egy bizonyos: csak az egyik változat lehet igaz.
– Ez nagyon sokat számít, nem érted? – hajolt előrébb Arausio. – Ha Zeno lelökte Rindelt, gyilkosság történt. A szívtelen vadállat!
– Amennyiben a nő Rindel, és amennyiben a férfi Zeno volt.
– Biztosan ők voltak! Értsd meg, Rindel nem jött haza! Nem tűnhetett el nyom nélkül, legalábbis egy ilyen kicsi és elzárt városban, mint Massilia, biztosan nem. Őt láttátok a sziklán. Tudom, hogy ő volt az! A férfi pedig csak Zeno lehetett, kék tiszti köpenyében. Ti magatok írtátok így le.
– Tegyük fel, hogy valóban a lányodat és Zenót láttuk. Hármunkon kívül, akik ezen a teraszon ültünk, egyetlen szemtanú sem volt, márpedig itt két teljesen eltérő álláspontot hallhattál. Össze sem lehet egyeztetni őket.
– Már hogyne lehetne? – kérdezte Arausio. – Van valaki, aki ismeri az igazságot. Zeno!
Lassan bólintottam.
– Igen. Ha tényleg Zeno volt az a kék köpenyes, egyedül csak ő mondhatja el neked, hogy mi történt, és miért.
– Csakhogy ő nem fogja bevallani! A lányomnak is hazudott, amikor azt mondta, hogy szereti. Ezzel kapcsolatban is hazudni fog.
– Hacsak nem kényszerítjük rá, hogy mondja el az igazat.
– Ki kényszeríthetné? Az apósa, az Első Timukhosz? Apollónidész tartja irányítása alatt a katonaságot és a bíróságokat is. Mindent meg fog tenni, hogy megvédje a vejét, és elkerüljön egy botrányt. – Arausio lesütötte a szemét. – De a botrány már kitört. A pletyka már terjed. Mindenki tudja, hogy valaki meghalt az Áldozati Sziklánál. Még nem sejtik, ki volt az, de csak idő kérdése, hogy erről is találgatni kezdjenek. „Úgy hallottam, hogy annak a gall kereskedőnek, Arausiónak a lánya volt – mondják majd. – Rindelnek hívták. Megtébolyodott, mert Zeno elutasította. Az apjának előre kellett volna látnia.” És igazuk lesz! Be kellett volna zárnom a szobájába! Hogy hozhatott ilyen szégyent a családja fejére? Ha nem tudom bebizonyítani, hogy Zeno lelökte, mindenki azt fogja hinni, hogy öngyilkos lett. Egy törvénytelen öngyilkosság, amit a Timukhoi nem hagyott jóvá... az istenek ellen való vétség pont abban a pillanatban, amikor odafenn ítéletet hoznak a város felett, és eldöntik, hogy Massilia megmarad, vagy pusztulnia kell! Hogy fogom ezt elviselni? Tönkremegyek!
Valami hidegség járt át a szavai hallatán. Bánattól sújtva jelent meg a házban, a lánya eltűnése miatt kesergett, ám a végére jobban aggódott a saját nevének besározódása miatt. Hieronümosz viszont egész máshogy tekintett rá. Ő tudta, milyen az, amikor valaki nyilvános megaláztatás áldozata lesz, és tönkremegy Massiliában, sőt mások bűnei miatt válik földönfutóvá. Könnyes szemmel nézett Arausióra.
– Ezért jöttem el hozzád, Nyomozó – mondta a gall kereskedő. – Nemcsak azért, mert szemtanúja voltál a szörnyű esetnek, hanem azért is, amit rólad híresztelnek. Te kideríted az igazságot. Az istenek vezérelnek utadon. Én tudom az igazságot... a lányom nem ugrott le... biztos, hogy lelökték... csak képtelen vagyok bebizonyítani. Apollónidész kifacsarhatná az igazságot Zenóból, de nem lesz hajlandó megtenni. Talán valami más mód is van az igazság kiderítésére, és ha valóban van, csak te bukkanhatsz rá. Nevezz meg egy összeget. Ki tudom fizetni.
Bizonyítékképpen levette az egyik vaskos karperecet a csuklójáról, és a kezembe adta.
A színarany ékszerbe egy vadászat jeleneteit vésték. Íjászok és kopók űztek rajta egy antilopot, és Artemisz felügyelte a vadászatot – nem a massilióták által kedvelt, bizarr xoanon formában, hanem a hagyományos izmos fiatal nő képében, kecses végtagokkal, íjjal és nyilakkal. Káprázatos mestermunka volt.
– Hogy nézett ki a lányod? – kérdeztem halkan.
Arausio halványan elmosolyodott.
– Rindel haja szőke volt. Copfba fonva viselte, akárcsak az anyja. Néha leengedte a fonatokat, máskor kontyot kötött belőlük. Úgy csillogtak azok a copfok, mint az aranyból font kötelek, vagy mint az a karperec a kezedben. A bőre fehér volt, és olyan lágy, mint a rózsaszirom. A szeme kék volt, amilyen a tenger szokott lenni a délelőtt közepén. Amikor elmosolyodott... – Reszketve szívta be a levegőt. – Amikor Rindel elmosolyodott, úgy éreztem magam, mintha egy virágos mezőn feküdnék egy meleg tavaszi napon.
Bólintottam.
– Én is elvesztettem az egyik gyermekemet, Arausio.
– Egy lányt?
Könnyes szemmel nézett rám.
– Egy fiút. Meto ugyan rabszolgának született, tehát nem volt a vér szerinti fiam, de én örökbe fogadtam, és római polgárt neveltem belőle. Kisfiúkorában folyton csínytevéseken törte a fejét, és örökké csak nevetett. Roppant okos volt, és ahogy nőtt, egyre csendesebbé vált, komolyabb és visszahúzódóbb lett, legalábbis az én jelenlétemben. Néha azt gondoltam, hogy szerényebb és józanabb, mint más normális ifjak az ő korában. De olykor-olykor nevetett, és felidézte a vidám kisfiút. Mit nem adnék, hogy ismét hallhassam Meto nevetését! Őt is a tenger nyelte magába Massilia falai alatt, ahogy a te lányodat is. Szárazföldön utaztam idáig Rómából, hogy megtaláljam, de meghalt, mielőtt ideértem volna. Most már nem segíthetek rajta...
– Akkor segíts a lányomon! – könyörgött Arausio. – Mentsd meg a jó hírnevét! Segíts bebizonyítani, hogy nem ugrott le az Áldozati Szikláról! Bizonyítsd be, hogy Zeno ölte meg!
Davus megköszörülte a torkát.
– Amíg itt raboskodunk Massiliában, apósom, hasznát tudjuk venni a pénznek...
– Nem beszélve arról – tette hozzá Hieronümosz –, hogy szükséged van valamire, amivel elfoglalhatod magad, Gordianus. Nem ülhetsz és boronghatsz továbbra is itt, ezen a teraszon, napkeltétől napnyugtáig.
A tanácsaik nem voltak rám hatással. Már meghoztam a döntést.
– Azóta töprengek valamin, amióta láttuk a tragédiát az Áldozati Sziklán – vallottam be. Kimérten beszéltem, óvatosan válogattam a szavak között, bár tudtam, hogy ezzel a témával kapcsolatban nem lehet finoman fogalmazni. – Mások is lezuhantak már az Áldozati Szikláról. Bűnbakok, öngyilkosok... Megtalálták valaha a maradványaikat? Nekem ésszerűnek tűnik, hogy a tenger előbb-utóbb kimossa őket a partra.
Nemcsak a sziklán látott nőre, hanem Metóra is gondoltam.
Hieronümosz lesütötte a szemét.
– Az én szüleimet soha nem találták meg – suttogta.
Most Arausio krákogott zavartan.
– Az áramlat néha nagyon erős. Ez az évszaktól és a napszaktól is függ. Olykor valóban előfordul, hogy testeket mos partra a víz, de az öbölbe nem sodródnak be, mert az áramlatok nem engedik. A holttesteket rendszerint mérföldekkel arrébb találják meg, vagy örökre eltűnnek. A part mentén ugyanis zömében meredek, éles fogú sziklák sorakoznak. Egy part felé lebegő holttestet óhatatlanul is darabokra tépnek a sziklák. Olyan is előfordul, hogy egy hozzáférhetetlen üreg vagy tengeri barlang beszippantja őket. Oda még az istenek szeme sem lát el.
– A Caesarral folytatott tengeri csata után biztosan ezerszám sodródtak ki a holttestek a partra.
Arausio bólintott.
– Igen, de mi egyet sem szerezhettünk meg. Ha kisodródnak a partra, ha láthatóvá és elérhetővé válnak, a rómaiak teszik rájuk a kezüket, nem mi. A partot a rómaiak uralják.
– Szóval még ha az általunk látott nőt ki is sodorták a hullámok...
– Ha megtalálta valaki egyáltalán, azok csak a rómaiak lehettek. Itt, Massiliában nem is értesülhetünk róla.
– Értem. Szóval arról teljesen le kell mondanunk, hogy esetleg... a maradványai alapján azonosíthatjuk a lányt.
A gondolataim visszakalandoztak Metóhoz. Mi lett a testével? Biztos voltam benne, hogy ha megtalálták volna Caesar emberei, Trebonius is megtudta volna, és rajta keresztül én is. Minden jel arra mutatott tehát, hogy Metót, akárcsak Rindelt – már ha a sziklán látott nő valóban Rindel volt – magával vitte a tenger olyan messzeségbe, ahonnan már nem hozhattuk őket vissza. Neptunus örökre elnyelte a testüket.
Sóhajtottam.
– Akkor máshogyan kell fényt derítenünk a nő kilétére. Kezdjük néhány gyakorlati megfontolással. Például: mit viselt a nő az Áldozati Sziklán aznap reggel, amikor láttuk? Ugyanazt a ruhát, amelyben utoljára elhagyta a házadat?
Hieronümosz magabiztosan állította, hogy a nő egy sötétszürke köpenyt viselt, Davus viszont megesküdött rá, hogy sötétkék volt. Én azonban zöldes árnyalatra emlékeztem. Arausio emlékei szerint a lányának semmilyen hasonló árnyalatú köpenye nem volt, mert jobban szerette a világos, élénk színeket, bár apaként nem ismerte igazán a ruhatárát. A felesége és a házi rabszolgák sokkal behatóbban ismerik Rindel öltözködését; talán az egyikük fel tudja idézni, mit vett fel aznap, vagy ki tudja következtetni a hiányzó ruhadarabokból.
Beszélgettünk még egy darabig, de Arausio egyre elgyötörtebb lett, és már nem tudott tisztán gondolkodni. Mondtam neki, hogy menjen haza, és tájékozódjon a legapróbb részletekről is a feleségétől és a rabszolgáitól.
Miután elment, leültem a teraszon, henyén eljátszadoztam az arany karpereccel, és az Áldozati Szikla felületén táncoló fényeket figyeltem, amelyek megismétlődtek a mögötte elterülő vízfelszínen is. Hirtelen észrevettem, hogy Davus a szeme sarkából engem les, és arcára megkönnyebbült mosoly rajzolódik ki.
Mint kiderült, ez a nap a látogatókról szólt. Alighogy Arausio kitette a lábát a házból, egy rabszolga rohant be, és bejelentette Hieronümosznak, hogy két újabb látogató érkezett, akik szintén Gordianust, a Nyomozót keresik.
– Görögök vagy gallok? – kérdezte a bűnbak.
– Egyik sem, gazdám. Rómaiak. Azt mondták, a nevük Publicius és Minucius.
A házigazda felvonta az egyik szemöldökét.
– Azt hittem, nincsenek barátaid Massiliában, Gordianus.
– Fogalmam sincs, kik lehetnek ezek. Lehet, hogy ők is azt akarják tudni, mi történt az Áldozati Sziklán.
– Lehet. Fogadod őket?
– Miért ne?
Pár perccel később két férfit vezettek ki a teraszra, akik csak egy kicsivel voltak fiatalabbak nálam. A magasabb, kopasz embert hívták Publiciusnak, az alacsonyabb, göndör hajút Minuciusnak. Ha nem mutatkoznak be, az öltözékük alapján akkor is azonnal tudtam volna róluk, hogy rómaiak. A massiliai görögök térdig érő khitónt vagy fekete posztóval bevont khlamüszt viseltek, az itt élő gallok tunikát és néha nadrágot. Ezek a férfiak viszont földig érő tógába öltöztek, mintha valami hivatalos eseményre készülődnének, amit a római Forumon tartanak. De vajon miféle ember ölt magára tógát egy ilyen meleg napon egy ostrom alatt sínylődő városban – még ha római is?
A tógájuk frissen mosottnak látszott, a redőket tökéletesen sikerült elrendezni a vállukon és a karjukon. Gyanítottam, hogy egymásnak segítettek az öltözködésben, hiszen ilyen messze Rómától aligha találhattak olyan rabszolgát, aki ért a tóga elrendezéséhez. A komolyságuk ellenére volt bennük valami komikus; úgy festettek, mint két ámuldozó szemű földműves, akik azért jöttek a városba, hogy kérvényt nyújtsanak be a magisztereknek a Forumon. Képtelenség, hogy a massiliai állapotok közepette csak azért öltöttek magukra ünnepi ruhát, mert felkeresték Gordianust, a Nyomozót.
Merev modorban köszöntöttek. Amikor Hieronümosz bemutatott nekik, megfeszítették az állkapcsukat, és egyszerre ütötték az öklüket a mellkasukhoz, ahogy a katonák szokták üdvözölni egymást.
Biztosan összetévesztettek valakivel. Már a nyelvem hegyén volt ez a megjegyzés, amikor Publicius megelőzött. A hangjába hirtelen annyi érzelem vegyült, hogy egy pillanat alatt elfeledtük a merev viselkedést, és csak a habogását hallgattuk.
– Tényleg... te vagy... vagyis hogy tényleg személyesen... te vagy... az a Gordianus?
– Bizonyára. Ha nem tévedek, ez elég ritka név.
Az alacsonyabb férfi oldalba bökte Publiciust.
– Ki más lenne? Gordianusból, a Nyomozóból csak egy van.
– Azért ne vegyetek rá mérget – szóltam közbe. – Egyes filozófusok azt tanítják, hogy minden ember egyszeri és megismételhetetlen, mások viszont úgy hiszik, hogy mindnyájunknak van egy hasonmásunk.
Publicius hangosan felnevetett.
– És humora is van! Hát ki más lehetne? Híresen agyafúrt és éles szemű. – Sugárzó arccal csóválta meg a fejét. – El sem tudom hinni! Tényleg szemtől szemben találkozunk!
Úgy csillogott a szeme, mintha ő lenne Iaszón, én meg a gyapjú. Kezdtem rosszul érezni magam fürkésző pillantása alatt.
Minucius látta a feszengésemet.
– Óvatos vagy, Nyomozó – jegyezte meg. – Nem is ok nélkül... ebben az istenverte városban. – Halkabban folytatta. – Mindenütt kémek lapulnak. És kétszínű alakok.
– Kétszínű alakok?
– Szélhámosok. Csalók. Hazugok és gazfickók. Akik becsapják a hiszékeny embereket.
– Ha úgy vesszük, akár Rómáról is beszélhetnél.
Komolyan beszéltem, de ők megint azt hitték, hogy viccelek, és hangosan felnevettek. Kivel tévesztettek össze? Valami népszerű színpadi komédiással? Valami vándor filozófussal, akinek követői egész kultuszt alapítottak?
– Van egy olyan érzésem, polgárok, hogy összekevertek egy másik Gordianusszal.
– Már hogy kevernénk? – kérdezte Publicius. – Hát nem te vagy az apja Metónak, Caesar bizalmas társának?
Élesen szívtam be a levegőt.
– De. Én vagyok.
– Az a Gordianus, aki a fiával, Metóval együtt harcolt, amikor az ifjú még alig érett meg a férfiúi tógájára, a nagy Lucius Sergius Catilina zászlaja alatt...
– Catilina, a Megszabadító! – kiáltott fel hirtelen Municius, kezét imára kulcsolva, szemét az égre szegezve.
– ...a pistoriai csatában – fejezte be Publicius.
– Igen – feleltem halkan. – Ott harcoltam Pistoriánál... Metóval. És Catilinával. Évekkel ezelőtt.
– A legutóbbi januariusban múlt tizenhárom éve – helyesbített Municius. – A tizenhárom rejtélyes szám!
– Catilina támogatói közül csak ti ketten éltétek túl a csatát Metóval – folytatta Publicius. – Az összes többi hős odaveszett a nagy Megszabadítóval együtt. A világmindenségben semmi sem történik ok nélkül. Mindnyájan egy isteni terv résztvevői vagyunk. Az istenek téged választottak ki, Gordianus, a fiaddal együtt, hogy elmeséljétek az utókornak Catilina utolsó perceinek emlékét.
– Valóban? Én csak hatalmas zajra, zűrzavarra és sikoltozásra emlékszem, meg arra, hogy vér borított mindent. – Meg a félelemre, tettem hozzá gondolatban. Soha nem éltem át olyan félelmet, mint akkor és ott Itália északi részén, amikor a Catilina ellen összegyűlt római seregek megindultak felénk a csatamezőn. Ott voltam, szedett-vedett páncélban, kezemben karddal, de csak egyetlen okom volt rá: a fiam, aki egy tizenhat éves ifjú forrófejű lelkesedésével osztozott a vereségre ítélt forradalom vereségre ítélt vezérének sorsában. Ha már nem tudtam rábeszélni, hogy fordítson hátat Catilinának, eltökéltem, hogy én is vele együtt halok meg a harcmezőn. Csakhogy végül az én életemet is Meto mentette meg, amikor elhagyta a csatateret, biztonságos búvóhelyre vonszolva eszméletlen testemet, ahol végül mi ketten túléltük a csatát, miközben az összes többi Catilina oldalán harcoló katona elesett. Másnap a győztesek táborában láttam Catilina fejét egy karóra szúrva. Éltében elbűvölő, vonzó és szellemes férfi volt, aki ráadásul ragályos érzékiséget sugárzott. Semmi sem érzékeltethette annyira megsemmisülésének súlyát, mint a karóra szúrt, élettelen fej tátott szájjal és üres szemmel. Rémálmaimban még mindig kísértett. Ennyit a forradalomról, amit Catilina a követőinek ígért; ennyit a vezérről, akit ezek az emberek még mindig megmagyarázhatatlan módon „Megszabadítónak” neveztek.
– Pistoria! – ismételte Publicius, úgy ejtve ki a nevet a száján, mintha egy áldott szentély lenne. – Tényleg ott voltál a Megszabadító oldalán? Hallottad az utolsó szavait?
– Csak azt a beszédet hallottam, amit a seregeinek tartott.
Kényszeredett és ironikus szónoklat volt, hiányzott belőle a félelem és az illúzió is. Catilina tágra nyílt szemmel rohant bele a végzetébe, és perverz módon kitartott az utolsó pillanatig.
– Szemtanúja voltál a halálának?
Sóhajtottam.
– Metóval Catilina közelében voltunk, amikor megkezdődött a harc. A földbe döfte a sassal díszített rudat. Ott találkozott szembe a végzetével. Láttam, ahogy a pózna eldőlt...
– A sasfejű rúd! – ámult Publicius. – A nagy Marius sassal ékes rúdja, amit Catilina őrzött, amíg a következő Megszabadító el nem jön.
Publicius és Municius felemelték a kezüket, és egyszerre kántálták:
– A sasfejű rúd! A sasfejű rúd!
– Igen, nos... – Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a halott Megszabadító két hajlongó oltárszolgájának társaságában. – Ha ennyire rendíthetetlen támogatói vagytok Catilinának, ti miért nem voltatok ott a pistoriai csatában?
Ahogy egyszerre kántáltak, egyszerre is futott ki a vér az arcukból. Publicius megköszörülte a torkát.
– Mi néhány társunkkal hamarabb idejöttünk Massiliába, mint Catilina, hogy előkészítsük a terepet az érkezéséhez. Szinte a legvégső pillanatig az volt a terve, hogy Massiliába menekül, és itt készül fel arra, hogy győzedelmesen visszatérjen Rómába. De végül, fájdalom, nem tudta magára hagyni a földet és az embereket, akiket meg akart szabadítani a szenátus zsarnoki uralmától. Catilina nem a száműzetést, hanem a mártírhalált választotta. Szembeszállt az ellenséggel Pistoriánál, és elesett. Ránk hárul a feladat, a Massiliában maradt maroknyi követőjére, hogy az emlékét őrizzük.
– Hogy az álmát őrizzük! – tette hozzá Municius.
– És most az istenek idevezettek téged, Gordianus, a Nyomozó! Téged és a fiadat is Massiliába hoztak! Ez nem lehet más, mint annak a jele, hogy a hit, amit egész eddig hűen őrizgettünk magunkban, igazolást nyert. Az istenek végre lenéznek ránk, és áldásukat adják.
– A fiam... honnan tudtátok meg, hogy itt van?
– Mert eljött hozzánk, természetesen. Titokban keresett fel minket. Amikor elmondta, hogy kicsoda...
– Nem más, mint Meto, aki Catilina oldalán harcolt Pistoriánál, aki átkelt a Rubiconon Caesarral...
– Alig hittünk a fülünknek. De persze ez is egy jel volt. Az istenek kegyének jele...
– Kegy? – csattantam fel. – Ostobák! Hiszen a fiam halott!
Különös csend állt be. Két látogatóm a szeme sarkából egymásra nézett. Nem ejtettek ugyan ki több szót a szájukon, de a szemöldökük és az ajkuk mozgott, mintha a vonásaikkal titkos üzeneteket cserélnének. Végül Publicius előrelépett. Megfogta a kezemet, ami az oldalamnál lógott.
– Gyere velünk, Gordianus! Valamit mutatnunk kell neked. És valamit el kell mondanunk.
– Akkor mondjátok el most.
Komoran rázta meg a fejét.
– Nem, itt nem lehet. – Hieronümoszra sandított, és halkabban folytatta. – Ez a hely... nem megfelelő. – Arra gondolt, hogy tisztátalan, mert beszennyezi a bűnbak jelenléte. – Gyere, Gordianus! Meg kell nézned, amit mutatni akarunk neked. Meg kell hallgatnod, amit mondani akarunk.
Nagyot nyeltem. A gall kereskedő látogatása összezavart, mert egy rejtéllyel csábított, amivel kimozdulhatok a holtpontról, és elterelhetem a figyelmemet. Catilina két kései követőjének megjelenése viszont visszarántott a boldogtalan múltba és a még nyomorúságosabb jelenbe. Miféle érdekes dolgot mutathatnának még nekem? Mit mondhatnának, amit még nem tudtam? Davusra néztem, aki elnyújtottan megvonta a vállát, mintha azt mondaná: Miért ne? Mi vesztenivalónk van, apósom, itt a semmi közepén elzárva?
– Hát jól van – sóhajtottam végül. – Davus és én veletek megyünk.
– Hova viszitek a vendégeimet? – kérdezte Hieronümosz, aki szemmel láthatólag ugyanannyira megvetette a két rómait, mint én.
– Annak titokban kell maradnia, bűnbak – közölte Publicius felhúzott orral.
– De ennek az embernek én vagyok a szállásadója, és gondoskodnom kell a biztonságáról. Mielőtt kiteszi a lábát a házamból, el kell mondanotok, hová viszitek.
Publicius és Municius suttogva megbeszéltek valamit. Végül a kopasz felnézett.
– Végül is abból nem származhat bajunk, ha neked elmondjuk – közölte, nem is olyan finoman utalva arra, hogy a bűnbak napjai meg vannak számlálva. – Gaius Verres házába visszük Gordianust.
•
Verres! A név egyet jelentett a korrupcióval, zsarolással, határtalan mohósággal, és a romlott kormányzás legrosszabb fajtájával. Miközben a két látogató végigvezetett minket Massilia utcáin, eltöprengtem, hogy vajon mi fűzheti össze Catilina nyájának utolsó szánalmas tagjait a leghírhedtebb római száműzöttel.
Cicero képviselte a vádat Verres ellen több mint húsz évvel korábban. Hatalmas botrány övezte a tárgyalást, Cicero pedig ezen per által vált az egyik legkiválóbb ügyvéddé Rómában, annak ellenére, hogy Verres még az elmarasztaló ítélet előtt Massiliába menekült. A vád zsarolás és Szicília lakosainak gátlástalan elnyomása volt, ami abban a három évben jellemezte Verrest, amíg a sziget provinciai kormányzójának tisztét töltötte be. A római kormányzók mindig hírhedtek voltak arról, hogy a végletekig kizsákmányolják a provinciájukat, és a kormányzottak kárára hizlalják fel pénzes erszényüket, miközben a szenátus, amelynek tagjai abban reménykedtek, hogy majd egyszer valamikor ugyanebbe a helyzetbe kerülhetnek, elnézett az ilyen kilengések felett. Ennek fényében el lehet képzelni, milyen szörnyű bűnöket követett el Verres, ha még bíróság elé is került Rómában a vétségei miatt.
Cicero szerint, aki maga is volt egy ideig Szicília kormányzója, Verres nemcsak kizsigerelte a helyi lakosságot, megfosztva őket magánvagyonukról, hanem besöpört jóformán minden gyönyörű, emberkéz alkotta tárgyat, amit csak fel lehetett lelni a szigeten. Verres műtárgyimádata hamar mániává fajult. Mindenekelőtt a beégetéses technikával – vagyis viasszal fafelületre készített – festményeket szerette, és ebben a rajongásban nem kis szerepet játszott a tény, hogy ezeket a műtárgyakat könnyen lehetett szállítani, márpedig ő szorgalmasan építette ki hatalmas gyűjteményét a legjobb képekből, amiket Szicília nyilvános intézményeiből és magángyűjteményeiből össze tudott szedni. Igazi szenvedély azonban a szobrokhoz fűzte. Verres kormányzása előtt az összes szicíliai város főtere, még a legszerényebbé is, egy helyi hős vagy egy különösen tisztelt istenség szobrával volt feldíszítve. Verres után az összes talapzat üresen állt – leszámítva azokat a helységeket, amelyeknek lakóit a gazfickó rákényszerítette, hogy neki állítsanak szobrot, mi több, felháborítóan magas összegeket számolt fel nekik a kiváltságért. Attól, aki ellenállni merészelt neki, akár szicíliai volt, akár római, könyörtelenül megszabadult. A sziget ellenőrzésével töltött időszak alatt inkább kalózként viselkedett, semmint egy provincia kormányzójaként.
Amint lejárt az ideje, és visszatért Rómába, a szicíliaiak kárpótlásért folyamodtak a szenátushoz, és nem nyugodtak addig, amíg bíróság elé nem citálták a férfit, aki kirabolta őket. Cicero elvállalta az ügyüket, és Verres minden jogi szélhámoskodása ellenére, dacolva a maguk közül valót elítéltetni nem akaró szenátus vonakodásával, Cicero és a szicíliaiak végül győzedelmeskedtek. Olyan döbbenetes bizonyítékokat sikerült Verres ellen felsorakoztatni, hogy még a szenátusnak is cselekednie kellett; és ahogy a tárgyalások haladtak, Verres lába alatt egyre forróbb lett a talaj. Úgy döntött, még az ítélethozatal előtt elmenekül Rómából. A szépművészet műértője az úti célja kiválasztásával is divatot teremtett. Massiliába ment, és a rákövetkező húszévnyi belpolitikai viharok során szinte hullámokban vonultak a római száműzöttek Massiliába.
Természetesen tudtam, kicsoda Gaius Verres, ahogy minden római tudta, de soha nem láttam őt a saját szememmel. Azzal is tisztában voltam, hogy itt van, Massiliában, de nem számítottam rá, hogy az útjaink keresztezik egymást. Ám be kellett vallanom, hogy amióta kiszabadultunk az elárasztott alagútból a városba, egyetlen kiszámítható vagy megjósolható dolog sem történt. Egyre inkább úgy tűnt nekem, hogy Massilia egy idegen világ, a maga sajátságos logikájával, amely előtt meg kell hajolnom, akár akarom, akár nem.
Verres otthona nem volt messze a bűnbak házától, valahol a Milo házához vezető út mentén. A városfalak keretein belül Massilia kicsi településnek tűnt, a legdivatosabb negyedei pedig egészen összetömörödtek.
Az épületből áradó jólét elkápráztatott. Az emberek többsége azt hiszi, hogy a száműzöttek romos házakban laknak, vagy legalábbis szerény körülmények között élnek. Ám Verres háza még hivalkodóbb volt, mint a bűnbaké: homlokzatát rózsaszín és sárga árnyalatok élénkítették, és csodálatos oszlopok szegélyezték a bejáratot. Az ajtónyitó rabszolga azonnal bebocsátott minket; Catilina kései hívei nyilvánvalóan gyakori vendégek voltak Verresnél. Az előcsarnokot sárgás márványpadlóval burkolták, amit örvényszerű vörös erezet tett különlegessé, és akárcsak a római házakban, itt is fülkék sorakoztak kétoldalt a falban, bennük Verres őseinek mellszobrával. Legalábbis első pillantásra így tűnt. Miután a szemem hozzászokott a homályhoz, rájöttem, hogy a szobrok mégsem ősöket ábrázolnak, feltéve hogy Verres nem olyanokat tartott őseinek, mint Periklész, Aiszkülosz és Homérosz. Arra használta az előcsarnok fülkéit, hogy kiállítsa bennük értékes mellszoborgyűjteményét.
Egy rabszolga beljebb vezetett minket. Mindenütt szobrokat és festményeket láttunk. A festmények egy részét felakasztották a falra, meglehetős zsúfoltságban, a többit viszont beállították a falak és a szobortalapzatok közötti szűk helyre, sőt itt-ott egymásra halmozták őket a sarkokban. Csakhogy a festmények, akármilyen feltűnőek is voltak – portrék, pásztori idillek, jelenetek az Iliászból és az Odüsszeiából, valamint erotikus csoportképek –, beleolvadtak a háttérbe. A házban ugyanis a szobrok uralkodtak, és nemcsak a fülkékben meg a szokásos helyeken, például oszlopok előtt és boltívsorok alatt. Irdatlan mennyiségű szobor halmozódott fel a helyiségek közepén is, talán több száz, és egyes termekben csupán egy keskeny ösvény maradt közöttük szabadon az emberek számára. Az elrendezésük nem követett semmiféle logikát. Az íjat és nyilat tartó Diana belebökött a könyökével egy múltbéli szicíliai államférfi orrába, és fegyverével mintha Jupitert vette volna célba, aki valamivel arrébb egy trónuson ült. A főisten két felágaskodó, életnagyságú, márványból készült szarvasbikára szegezte szigorú tekintetét, amelyeket hibátlanul festettek ki: még a fehér foltok is látszódtak a horpaszukon. A ház hatalmas volt, tágas termekkel, mégsem lehetett palotának nevezni, holott ennyi műremeket inkább egy palotában kellett volna elhelyezni. Úgy éreztem magam, mintha egy bizarr mulatságba csöppentem volna, számtalan néma és mozdulatlan vendéggel együtt, akik mind bronzból és márványból készültek – voltak ott istenek, állatok, haldokló gallok és fickándozó szatírok, meztelen atléták és régóta halott színműírók egyaránt.
Valóságos szentségtörés volt így kezelni az értékes műremekeket, kiváltképp azokat, amik isteneket ábrázoltak, teljességgel semmibe véve egyedülálló nagyságukat. Elborzadtam.
– Hádészra, miért hoztatok ide engem? – kérdeztem Publiciustól.
– Majd meglátod – felelte halkan. – Majd meglátod!
Végre kivezettek minket a ház közepén nyíló kertbe, ahol egy elképesztően kövér, vörös tunikát viselő férfi kelt fel az egyik padról, hogy üdvözöljön minket. Néhány fehér tincs keretezte tökéletesen gömbölyű fejét. Apró gyöngyökből és lapis lazuli kövekből álló nyakék kandikált ki a nyakát borító hájrétegek közül. Ezüst- és aranygyűrűk csillogtak az ujjain. Köztük egy polgár vasgyűrűjét is felfedeztem. Verresnek nem lett volna joga viselni, mert a bíróság ítélete megfosztotta a polgári címtől.
– Publicius! Municius! Milyen jó titeket újra látni! Legyetek üdvözölve a házamban!
– Artemiszre esküszöm, minden találkozásunk alkalmával egyre kövérebb – motyogta Publicius az orra alatt, de hangjában több volt a csodálkozás, mint a megvetés. Hangosabban folytatta: – Gaius Verres! Lekötelezel, hogy fogadsz minket. Két vendéget hozunk, akik most érkeztek Rómából.
– Ó, Rómából! – ismételte Verres, és gombszeme felcsillant. – Oly közel van, és mégis oly távol! Egy nap...
– Igen, egy nap – vágott közbe Publicius. – És talán már nem is kell olyan sokat várni arra a napra, a dolgok állásából kiindulva. A világ a feje tetejére állt.
– És kirázta magából ezt a két embert – mért minket végig Verres.
– Ó, igen, hadd mutassalak be titeket. Gaius Verres, ez itt Gordianus, a Nyomozó. Meto apja – tette hozzá valamivel halkabban.
Ha Publicius arra számított, hogy a házigazdát lenyűgözi, amit mond, csalódnia kellett. Verres úgy mért végig tetőtől talpig, mintha valami új műtárgyat szereztek volna neki. Tiszteletlensége szinte felfrissülést jelentett a Catilina-hívek vég nélküli hajlongása után.
– Amikor legutoljára Rómában jártam, téged úgy emlegettek, mint Cicero vadászkopóját – közölte mogorván.
Úgy köpte Cicero nevét, mintha csak egy szitokszó lenne.
– Lehet – feleltem, és hűvösen néztem vissza rá. – De nagyon régóta nem jártál Rómában, Gaius Verres. – Catilina híveinek megrándult az arca. – Mindenesetre a te büntetőperedhez nem volt semmi közöm.
Verres felmordult. Davus felé fordította a figyelmét, és felvonta az egyik szemöldökét.
– És ez a nagydarab fickó?
– Davus a vejem.
Verres karba fonta a kezét, és az ujjaival számos tokáját simogatta.
– Még a nagy Müron számára is kiváló modell lenne. Szeretném meztelenül látni. De milyen jelmezbe kellene öltöztetni? Mercuriusnak túl robusztus. A vonásai nem sugároznak annyi értelmet, hogy Apollón lehessen belőle. Nem annyira nyers, mint Vulcanus, nem annyira öreg és meggyötört, mint Herkules. Bár talán később... Nem, megvan, tudom már! Adjatok rá sisakot, nyomjatok a kezébe kardot, és rögvest Mars lesz belőle! Igen, főleg amikor így ráncolja a homlokát...
Publicius haragnak hitte Davus megrökönyödését, ezért gyorsan közbevágott.
– Gordianus és Davus csak pár napja érkeztek a városba. Akkor, amikor a faltörő kos...
– Igen, igen, tudom – szakította félbe Verres. – Mostanra már mindenki értesült róla Massiliában. Két római beúszott a belső árokba egy elöntött patkánylyukon keresztül, szárnyai alá vette őket a bűnbak, aki most fel is hizlalja őket... bár senki sem tudja elképzelni, hogy miért, hiszen nemsokára a bűnbak lesz az, akit főfogásként felszolgálnak.
A nyegle istenkáromlás kényelmetlen hallgatásba süllyesztette Catilina híveit. Publicius beharapta az ajkát. Minucius lesütötte a szemét. Egyértelműnek tűnt, hogy hármuk közül Verresnek van a legerősebb személyisége. Zsarnok volt egykor, és utána is zsarnok maradt, annak ellenére, hogy összezsugorodott birodalma most már nem terjedt túl háza falain.
– Nos hát – folytatta Verres –, azt hiszem, ki tudom találni, mi járatban vagytok. Nem azért, hogy megnézzétek Küzikosz elefántcsont Jupiter-szobrát vagy a Szürakuszaiból hozott Apollónomat. Sőt az ephesai Nagy Sándor-képmásra sem vagytok kíváncsiak, és nem is azért jöttetek, hogy megcsodáljátok igazi ritkaságomat, a miniatűr Medusát, amit Praxitelész egyik tehetséges tanítványa készített. Tudtátok, hogy a fején lévő kígyókat színtiszta karneolból faragta ki? Hihetetlenül finom alkotás! A legnagyobb kígyó sem vastagabb a kisujjamnál. A szürakuszaiak azt mondták, hogy biztosan el fognak törni, ha elmozdítom a szobrot, de egyikük sem csorbult meg, mialatt Rómába szállíttattam őket... aztán onnan ide, Massiliába.
– Bámulatos, Gaius Verres – ismerte el Publicius, és a hangján érződött, hogy már nemegyszer végig kellett hallgatnia ezt a történetet. – De mi igazából azért jöttünk... illetve azért hoztuk ide Gordianust, hogy megmutassuk neki... hogy a saját szemével is megnézhesse...
– Igen, igen, tudom, miért jöttetek. Azért, amiért mindig jöttök.
Verres magához hívott egy rabszolgát, suttogva beszélt neki, majd beküldte a házba. A rabszolga egy bronzkulccsal tért vissza: egy terjedelmes tárggyal, amit számtalan rovátka díszített. Másik kezében egy pislákoló mécsest hozott. De minek kellett a mécses, amikor a nap még magasan járt? Verres elvette a kulcsot és a mécsest, aztán elbocsátotta a rabszolgát.
– Kövessetek – szólt ránk.
Elhagytuk a kertet. Hosszú folyosó vezetett a ház végébe, ahol egy meredek lépcső futott le egy föld alatti szintre.
A földbe ásott járat olyan keskeny volt, hogy libasorban kellett haladnunk. Verres és Catilina hívei előttem mentek, Davus pedig utánam. Szeszélyes és egyenetlen padlón jártunk. Verres mécsesének fénye nem volt elég erős ahhoz, hogy megvilágítsa a lábunkat, ellenben megvilágította a fejünk fölött terpeszkedő pókhálókat. Néhol megereszkedett a mennyezet, és ilyenkor Publiciusnak és Davusnak meg kellett görnyednie.
A kanyargós föld alatti folyosó végül egy bronzajtóba torkollott. Valami kaparászó hangot hallottunk, miközben Verres bedugta a kulcsot a zárba, és ide-oda forgatta. Az ajtóhoz vezető sétát nem lehetett kimerítőnek nevezni, Publicius és Municius azonban zihálva kapkodták a levegőt. Az imbolygó mécsfényben láttam, hogy reszketnek.
Davus megragadta a karomat, és belesuttogott a fülembe.
– Apósom, ez nem tetszik nekem. Ki tudja, mi van abban a szobában? Lehet, hogy börtön. Vagy kínzókamra. Vagy...
Vagy egy búvóhely, gondoltam magamban. Catilina követői Metóról beszéltek. Azt mondták, a fiam megkereste őket, eljött hozzájuk. Azt mondták, mutatniuk kell nekem valamit; valamit, amit csak Verres házában láthatok. Hirtelen megmagyarázhatatlan öröm hullámzott át rajtam, és azon kaptam magam, hogy ugyanolyan zaklatottan lélegzem, mint a másik kettő.
Az ajtó nyikorogva nyílt ki. Verres belépett, mire sötétség borult ránk.
– Nos, akkor gyertek velem – mondta.
Publicius és Municius szemlátomást remegve léptek be utána. Davus ragaszkodott hozzá, hogy előttem lépje át a küszöböt. Én voltam az utolsó, aki betette a lábát a hosszú, keskeny helyiségbe.
Nem börtön volt, nem is kínzókamra, hanem a legésszerűbb dolog, amire egy gazdag ember házában, egy bronzajtó mögött számítani lehet: egy házi kincstár. A helyiséget pazar ékszeres dobozok és érmékkel púposra tömött urnák töltötték meg, de volt ott temérdek apró ezüstszobor és drágakőből csiszolt talizmán is. A falakat fegyverek és ünnepi katonai felszerelések ékesítették, olyasfélék, amiket elsősorban a gyűjtők részesítenek előnyben. A nagy káosz közepette valami magára vonta a figyelmemet a kamra túlsó végéből. Külön állt a többi tárgytól, és még a környezetét is megtisztították, hogy jól lehessen látni.
Azonnal felismertem, és hirtelen fájdalmasan belém hasítottak az emlékek. Első alkalommal is egy ehhez hasonló sötét helyen láttam, mindössze egy mécses imbolygó fénye világította meg. Egy barlangban történt, Rómától északra, ahol Catilina bujkált a legbelső körével. A tárgy ezüstből készült, és egy vörösarany szalaggal együtt egy hosszú bot végére erősítették. Felpillantottam a homályban borongó sasra, amely magasra tartotta a csőrét, és szétterjesztette a szárnyát. Ezüstje úgy csillogott, hogy akár élő madár is lehetett volna, belefagyva a dicsőségbe.
– Catilina sasfejű rúdja – suttogtam.
– Emlékszel rá! – kiáltott fel Publicius.
Persze, hogy emlékeztem. Hogy feledhettem volna el? Utoljára akkor láttam, amikor lezuhant a földre Pistoriánál, beleveszett a csata forgatagába, és megjelölte a helyet, ahol Catilina elesett.
Publicius megérintette a karomat, és belesuttogott a fülembe.
– Ezt kereste itt a fiad. Igazából ezért jött Massiliába!
Tátott szájjal bámultam az ezüstsast; teljesen lenyűgözött a fény és az árnyék játéka a széttárt szárnyakon.
– Mit mondasz? Nem értem.
– Catilina előtt Mariusnál volt a sasfejű rúd... Mariusnál, Caesar mentoránál és eszményképénél... a teuton és a kimbroi törzsek elleni harcban használta, itt, Galliában.
– Az már nagyon régen volt – tettem hozzá.
– Igen, még Caesar születése előtt. Marius legyőzte a teutonokat és a kimbroikat. Győzedelmesen tért vissza Rómába a sasfejű rúddal. Évekkel később ismét felkészült rá, hogy háborúba vigye, keletre, Mithriádész ellen. Csakhogy akkor Sulla ellene fordult, és polgárháborút robbantott ki. Sulla nem érte be kevesebbel: lerohanta Rómát! Végül Mariust megölték, és a sasfejű rúd Sulla véres kezébe került. Diktátorrá választatta magát. Nem örülhetett sokáig, mert nemsokára meghalt; felfalták a saját testéből kikelt férgek. Szörnyű halála volt, de nem érdemelt jobbat. Az istenek igazságosan büntették meg. Ezek után, senki sem tudja, pontosan milyen úton, a sassal ékes rúd Catilina birtokába került.
– A Megszabadítóhoz! – kiáltott fel Minucius, és keresztezve rátette a kezét a mellkasára.
– Catilina évekig titokban őrizgette, és kivárta a megfelelő pillanatot – folytatta Publicius.
Bólintottam.
– Cicerótól hallottam, hogy Catilina egy titkos szobában tartotta Marius sassal ékes rúdját, és mielőtt kitervelte bűnös összeesküvését, leborulva imádkozott előtte.
– Cicero a valódi bűnös! – vágta rá Publicius hevesen. – Egy ilyen ember soha nem lesz képes felfogni, mit is jelent valójában a sasfejű rúd. Catilina gondosan őrizte egészen addig, amíg újra harcba nem vonult vele azok ellen, akikkel Marius is harcolt: a gyengék elnyomói ellen, a tiszták meggyalázói ellen, a képmutatók ellen, akik megtöltik a szenátust, és azokon az erényeken gúnyolódnak, amelyek egykor naggyá tették Rómát.
Minucius ziháló, türelmetlen hangon vette fel a történet fonalát.
– De az idő igazából még nem érkezett el... Catilina még nem volt elég érett, ezért az ügye eleve bukásra ítéltetett. Csak mi néhányan, a Massiliába menekült hívek... csak mi maradtunk, hogy őrizzük az emlékét, az istenek pedig még egy darabig engedték, hogy a szenátust uraló kígyók sanyargassák a népet. Catilina gyilkosai levágták a Megszabadító fejét, és trófeaként mutogatták... csakhogy a sassal ékes rudat soha nem találták meg! Ha megtalálják, bizonyosan elpusztítják, beolvasztják, formátlan tömbbé zúzzák szét, vagy bedobják a tengerbe. Ámde a sas egérutat nyert.
– Évekig kutattunk utána – vette át a szót Publicius, félretolva a társát. Belém karolt, és egészen közel tartotta az arcát az arcomhoz. – A megbízottjainkkal kerestettük, jutalmakat ígértünk, rossz nyomokat követtünk...
– Akik viszont megpróbáltak rászedni vagy félrevezetni minket, alaposan megbűnhődtek! – szólt közbe Minucius.
– A sassal ékes rúdnak azonban nyoma veszett. Kétségbeestünk...
– Egyesek már minden reményüket elvesztették...
– Attól féltünk, hogy az ellenség megtalálta, és elpusztította. – Publicius izgatottan vette a levegőt, és felpillantott a széttárt szárnyú ezüstsasra. – És közben mindvégig itt volt! Itt, Massiliában, épségben, ebben a kamrában. A föld alatt, sötétben, egy bronzajtó mögött. Mintha a sasfejű rúd tudta volna, hol találkozhat a következő tulajdonosával.
Én is felnéztem a sasra, aztán Publicius és Minucius válla fölött Verresre, aki lebiggyesztette az ajkát, de nem szólt semmit.
– Ezek szerint most Gaius Verres a vezetőtök? – kérdeztem.
– Nem, dehogy! – tiltakozott Publicius. – Verres csupán a rúd őrzője, aki gondját viseli addig, amíg a következő valódi gazdája rá nem lel. Hol is lehetne ennél jobb helyen, legalábbis átmenetileg? A világ nagy része megfeledkezett róla, és az ellenségek sem találhatják meg.
Bólintottam.
– És ki a következő valódi gazdája?
– De hát ez egyértelmű! Caesar! Ki más? Caesar majd befejezi, amit Marius és Catilina elkezdett. Caesar eltörli a szenátust a föld színéről. Már sikerült őket száműzetnie. Caesar újjáépíti a római államot...
– Újjáépíti az egész világot! – kurjantott Minucius.
– Ez a sorsa. És ez alatt a rúd alatt fogja betölteni a sorsát. Ha Massilia fala leomlik, és a város megnyitja kapuit Caesar előtt, maga az imperator fog bevonulni, dicsfénnyel övezve, a sas pedig itt vár majd rá. Gondolod, hogy véletlenül választotta következő úti céljául Massiliát, miután elfoglalta Rómát? Ó, dehogy! Már hozzá is elértek a pletykák arról, hogy itt őrzik a sasfejű rudat. Azért jött ide, hogy megkeresse. Csakhogy a Timukhoi közben összeszövetkezett Pompeiusszal, és bezárta a kapuit Caesar előtt. Az ostobák! Caesar kénytelen volt ostrom alá venni a várost, hogy megkapja azt, ami jogosan megilleti. Azonban a Caesarhoz hasonló ragyogó elméknek kifinomultabb eszközeik is vannak a kővetőknél és az ostromtornyoknál. Ideküldte a fiadat, Metót, aki egykor Catilina oldalán is harcolt, hogy megzavarja Caesar ellenségeit, és megkeresse a hőn áhított sassal ékes rudat.
– És most te is eljöttél – suttogta Minucius. – Meto apja! Te is a Megszabadító oldalán vonultál csatába. Amikor Caesar majd visszatér, hogy átvegye Massilia irányítását, te is szemtanúja leszel annak a pillanatnak, amikor átveszi a sasfejű rudat. Látod, hogy miként jutnak dűlőre az istenek egy kérdésben? A fonalak, amelyekből összeállítják életünk szövevényét, olyan mintát alkotnak, ami csak fentről, az égből látszik; mi itt, lent a földön csak találgathatjuk, hogy miként festhetnek.
Megrázta a fejét, és elmosolyodott, hirtelen elámulva mindazon, amit mondott.
A keskeny helyiség hirtelen levegőtlen és zsúfolt lett, a benne felhalmozott összes kincs éktelen csiricsáré, akárcsak a szobrokkal teletömött belső terek a fejünk felett. Még a sassal ékes rúd is csak egy egyszerű tárgynak látszott, akármilyen mágikusnak tűnt az oltárszolgák lelkesedését hallva. Gyönyörű volt és értékes, de emberkéz alkotta nagyon is emberi célból, most pedig egy szégyentelenül mohó és fösvény alak házi kincstárát gyarapította.
Megráztam a fejem.
– Miért érdekelne ez az egész engem? Az én fiam halott.
Publicius és Minucius jelentőségteljes pillantást váltott egymással, majd a magas, kopasz férfi megköszörülte a torkát.
– Az az igazság, Gordianus, hogy ebben tévedsz. A fiad nem halott.
Értetlen arccal néztem rá. A szemem sarkából láttam, ahogy a sasmadáron megcsillan a fény, azt az érzetet keltve, mintha a szobor megelevenedett volna.
– Mit mondtál?
– Meto nem halt meg. Ó, igen, mindenki azt hiszi, hogy meghalt, leszámítva minket. Mi ismerjük az igazságot. Mert mi láttuk őt.
– Láttátok? Élve? Hol? Mikor?
Minucius vállat vont.
– Többször is láttuk azóta, hogy állítólag meghalt. Mindig akkor tűnik fel, amikor a legkevésbé számítunk rá. Küldetésének része, hogy előkészítse a terepet Caesar érkezéséhez, és ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy a sasfejű rúdnak is készen kell állnia...
– Hádészba a sasfejű rúddal! – kiáltottam. Davus megfogta a karomat, hogy némileg lecsillapítson. – És Hádészba Caesarral! Ott csatlakozhat Catilinához is! Engem teljesen hidegen hagynak! Hol van Meto? Hol tudok találkozni vele?
Úgy borzadtak el, mintha arcul csaptam volna őket. Feltekintettek az ezüstsasra, aztán lesütötték a szemüket, mintha szégyellenék, hogy egy istenkáromlót hoztak be a föld alatti szentélybe.
– Sokat szenvedtél, Gordianus – mondta Publicius összeszorított fogakkal. – Elismerjük, mekkora áldozatokat hoztál. Mindazonáltal az ilyen szentségtörésre nincs mentség.
– Szentségtörés? Ti hoztatok el ebbe... – nem jutott eszembe egyetlen szó sem, amivel Gaius Verres házát találóan jellemezhettem volna – ...és ti vádoltok engem szentségtöréssel? A fiamat akarom látni! Hol van?
– Nem tudjuk – vallotta be Minucius szelíden. – Saját maga választja meg, hogy mikor és hol keres fel minket. Ahogy Catilina is...
– Tessék?!
– Ó, igen, Catilinát is gyakran látjuk itt, Massilia utcáin. – Minucius megrázta a fejét. – Azt mondod, Hádészban van, de tévedsz. A lemurja soha nem pihent meg, és egy pillanatra sem hagyta el a földet a pistoriai csata óta. Életében azt tervezte, hogy idejön Massiliába, és holtában meg is tette. Néha egy jövőlátó jelmezét veszi magára, sötét köpenyt és csuklyát ölt, így senki sem láthatja az arcát, illetve a borzalmas sebhelyet, ami hiányzó feje helyén maradt...
Felidéztem magamban a jövendőmondót, aki a semmiből bukkant elő a xoanon Artemisz templománál, és egészen a Massilia határában lévő letarolt erdőig ellovagolt velünk. A római katonák viccesen Rabidusnak nevezték. A kámzsás alak azt mondta nekem: Ezen a helyen semmi sem az, aminek látszik! Semmi! Később pedig ezt súgta a katonáknak: Tudom, miért jött ide a római. A fiát keresi. Mondjátok meg a rómainak, hogy menjen haza. Nincs dolga itt. Semmit sem tud tenni, hogy megmentse a fiát...
A kamrában egyszeriben olyan hideg lett, mint egy kriptában. Megborzongtam, és a fogamat is összeszorítottam, hogy ne vacogjon annyira.
– Ezek szerint amikor eljön hozzátok, Meto... – valami gombóc volt a torkomban, ami nehézkessé tette a beszédet – ...lemur formájában jön? Mint Catilina?
Publicius vállat vont. Most már halkan beszélt, és minden neheztelés kiveszett a hangjából.
– Ki tudja? Mit számít egyáltalán? Meto is eljátszotta a szerepét a sasfejű rúd történetében, ahogy Catilina is előtte; és most talán te is, Gordianus. Mi másért küldtek volna Massiliába az istenek?
– Tényleg, miért? – morogtam az orrom alatt.
Üresnek éreztem magam, annyira üresnek, mint a bűnbak házában töltött legbánatosabb időszakomban. Már nem volt erőm sem az indulatokhoz, sem a reménykedéshez, sőt már megvetni sem tudtam ezeket a vihorászó Catilina-követőket a furcsa kultuszukkal együtt. A válluk fölött ismét Verresre néztem, aki gúnyos arccal viszonozta a pillantásomat, és alig tudta visszafogni cinikus mosolyát. Már annyi erőm sem volt, hogy undorodjak tőle. Nem éreztem semmit.
– Vigyél el innen, Davus – suttogtam. – Levegőre van szükségem.
Kiléptünk a kamrából, ám a mécses Verresnél volt, és fény nélkül az orrunkig sem láttunk a szurokfekete folyosón. Az elöntött alagút jutott eszembe és szédülni kezdtem. Megvártuk, amíg Verres bezárja a bronzajtót, aztán a falhoz lapultunk, amíg a kövér házigazda döcögve a csapat elejére vonult hogy kivezessen minket. Undor töltött el, amikor hájas teste hozzám ért. Hányingerem támadt az illatszerétől, amibe belekeveredett a verejtékének és a mécses füstjének a szaga.
Felmentünk a lépcsőn, kiléptünk a házba, ahonnan kivonultunk a kertbe, és szótlanul átsétáltunk az előcsarnokba. Az ajtónál Catilina hívei megtorpantak. Talán még lett volna mondanivalójuk, de én nem voltam rá kíváncsi.
– Nem kell visszakísérnetek Hieronümosz házába – közöltem. – Davusszal megtaláljuk.
– Akkor most magadra hagyunk – mondta Minucius.
A társával együtt megfogták egy-egy kezemet, és a szemembe néztek.
– Légy erős, Gordianus – mondta Publicius. – A megszabadításunk pillanata egyre közeleg. Minden kérdésre választ kapunk.
Aztán mindketten kimentek az ajtón.
Szédelegve meginogtam. Davus belém karolt.
A hátam mögött Verres felkacagott.
– Semmi kétség, mindkettő őrült – jegyezte meg. – És nem csak ők ketten. Sok hasonló fanatikus él Massiliában, akik még mindig hűek Catilinához és az ő úgynevezett álmához. El tudod ezt képzelni? Teljesen őrültek, mind egy szálig.
Szembefordultam vele.
– És te, Gaius Verres? Hogy jellemeznéd saját magadat?
Verres vállat vont.
– Tudom, hogy kapzsi vagyok. És agyafúrt is... remélem. Tíz évvel ezelőtt, amikor az egyik itáliai üzletfelem vételre ajánlotta nekem azt a sasfejű rudat, úgy gondoltam, hogy jó befektetés lesz... végtére is egyedülálló lelet... de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy egy nap majd ezzel fogom megvásárolni a visszatérésemet Rómába.
– Miről beszélsz?
– Lehet, hogy a barátaink őrültek, de egyvalamiben igazuk van: Caesarnak kell a sasfejű rúd. Ó, nem valami misztikus cél érdekében, dehogy. Sőt, nem is politikai okból, hiszen Marius összes egykori híve átállt már az ő oldalára. Nem, neki érzelmi okokból van szüksége rá. Marius végül is a mentora volt, ráadásul a rokona is; Catilinát pedig a barátai között tartotta számon. Mindig gyanítottam, hogy Caesar nyíltan is támogatta volna Catilinát, ha a körülmények lehetővé teszik.
– Ezek ketten azt hiszik, hogy Caesar egyenesen Massiliába tart a sasfejű rúd miatt.
Verres megint nevetett.
– Mindenki, aki egy kicsit is ismeri a térképet, tudja, hogy Caesar miért került erre: Massilia pont útba esik Hispánia felé, ahol meg kell semmisítenie Pompeius seregeit, és csak utána léphet tovább. Mindamellett a sasfejű rúd kétségtelenül kell neki... és az történetesen nálam van. Gondolom, nem lesz túl nagy ár érte egyetlenegy hozzám hasonló ártalmatlan száműzött felmentése.
– Azt várod Caesartól, hogy a rúdért cserébe visszaadja polgári státuszodat?
– Szerintem méltányos üzlet.
– Vagyis Catilina követőit csupán felhasználod?
– Ahogy reményeik szerint ők is csak felhasználnak engem. Undorodom tőlük. Feltételezem, ők is undorodnak tőlem. De egyvalami közös bennünk: mindnyájan honvágyat érzünk. Vissza akarunk menni Rómába. Haza akarunk menni.
– Akárcsak én, Gaius Verres – suttogtam. – Akárcsak én.
•
Davusszal visszaindultunk a bűnbak házába. A fejemben háborgott minden. Catilina követői kegyetlen módon felkeltették bennem a reményt azzal, hogy állítólag többször is látták Metót felbukkanni a városban, amióta belezuhant a tengerbe. Aztán egy szempillantás alatt szétzúzták ezt a reményt. Verresnek igaza van: őrültek. Mégis... egy részem még ebbe a reménycafatba is belekapaszkodott, hiszen arról volt szó, hogy Meto esetleg életben van. Talán azért nem tudtam elfogadni halálának irtóztató tényét, mert nem láttam a holttestét a saját szememmel? A bizonytalanságban gyökerezett a kétség, a kétségben pedig a remény; csakhogy a hiú remény kegyetlenebb a legmeggyőzőbb bizonyítékoknál is.
Vajon jelent valamit, hogy Catilina követői állítólag többször is láttak egy csuklyás alakot, akit eszményképük nyugodni nem tudó szellemének tartottak? Jelent valamit, hogy a leírás szerint hasonlít arra a kámzsás látnokra, akit a római őrök Rabidusnak neveztek el? Lehet, hogy tényleg Catilina kísértetével találkoztam a Massilia körüli vadonban? Vajon Catilina visszafordulásra ösztökélt volna, tudván, hogy a fiam már halott?
Lelki szemem előtt újra meg újra megjelent Meto, ahogy lebucskázik a sziklafalról a tengerbe. Az emlékkép összekavarodott a nő alakjával, akit felmászni láttunk az ujjformájú sziklára, és aki utána eltűnt – lelökték, leugrott, vagy egyszerűen lezuhant...
Bódultan jártam Massilia utcáit, alig észleltem a környezetemet. Hagytam, hogy Davus vezessen. Össze is rezzentem, amikor megragadta a karomat, és belesuttogott a fülembe.
– Nem vagyok biztos benne, apósom, de úgy tűnik, mintha követnének.
Pislogtam néhányat, majd körülnéztem. Először vettem észre, hogy mások is vannak rajtunk kívül az utcán. Nem is számítottam rá, hogy ilyen sokan járnak odakint. Az élet az ostrom ellenére is folytatódott Massiliában.
– Követnek? Honnan veszed ezt?
– Látok két fickót, akik mindig úgy százlépésnyi távolságban vannak mögöttünk. Épp most jártuk körbe Verres házának környékét, és még mindig a nyomunkban vannak.
Ismét körülnéztem, és észrevettem, hogy csakugyan újból Verres házának bejárata előtt állunk. Úgy eltompultak az érzékeim, hogy nem is észleltem: Davus csak körbe-körbe járkál.
– Utol akarnak érni?
– Nem, tartják a távolságot. És azt hiszem...
– Igen?
– Azt hiszem, már korábban is követtek minket, amikor elhagytuk a bűnbak házát. Akkor még nem voltam biztos benne. De csak ez a kettő lehetett.
– Talán a Timukhoi emberei, akik szemmel tartják a bűnbak római vendégeit – feleltem. – Ha a hatóságok figyeltetnek minket, nincs más választásunk, bele kell törődnünk. Felismered azt a két embert? Láthattad már őket korábban, talán Apollónidész katonái között?
Davus megcsóválta a fejét.
– Túl messze vannak ahhoz, hogy megfigyeljem az arcukat. – Összevonta a szemöldökét. – Mi van, ha nem a Timukhoinak dolgoznak? Mi van, ha valaki más követ minket?
– Nem valószínű.
Vagy mégis? Egyvalamit bőven volt alkalmam megtanulni azóta, hogy megérkeztem Massiliába: itt a legvalószínűtlenebbre is fel kell készülni.
A hátunk mögé pillantottam, igyekezvén azt a látszatot kelteni, mintha csak véletlenül néznék körül.
– Melyik kettő az?
Davus megrázta a fejét.
– Most nem lehet őket látni. Arrébb léptek, eltakarja őket egy fal. De apósom... Őt nem láttuk már korábban?
Visszafordultam, és követtem Davus tekintetét egy keskeny utcán, ahol körülbelül húsz asszony ácsorgott üres kosárral a kezében egy bezárt üzlet ajtaja előtt. Dühösek voltak, és egymás között sugdostak. Nyilvánvalónak tűnt, hogy egy feketekereskedő azzal áltatta őket, hogy a fejadagon túl némi csempészáruhoz is hozzájuthatnak egy bizonyos helyen, egy bizonyos időpontban. Mit szólna ehhez a Timukhoi?
– Temérdek asszonyt látok, Davus, de férfit egyet sem.
– Ott, nem sokkal az asszonyok mögött. Egy csuklyás alak. A jós, akivel a Massilia melletti erdőnél találkoztunk!
A lélegzetem is elakadt egy pillanatra. A sötét köpenyes csak időnként villant elő a csoport mögül, de ez is elég volt ahhoz, hogy kétséget kizáróan helyt adjak Davus szavainak. De hiszen ez lehetetlen! Hogy juthatott be a városba? Az elménk bizonyosan csúf játékot űzött velünk: Catilina követői egy csuklyás látogatóról meséltek, és ezért jelent meg ennyiszer lelki szemeink előtt a titokzatos jövendőmondó. A távoli alak feltehetőleg nem is férfi volt, hanem egy nő a sok közül, aki visszahúzódott a csoport mögé. De akkor is...
Rátértem a mellékutcára, és odamentem a csoporthoz. Davus követett. Vajon csak képzelődtem, vagy tényleg megriadt a nők mögött álló csuklyás figura?
Davus megragadta a karomat. Megpróbáltam lerázni magamról, ám ő egyre szorosabban fogott.
– Apósom, megint itt vannak... az a kettő, aki követ minket. Ott, a jövendőmondó mögött. Biztosan megkerülték az utcát.
Most már én is láttam a két férfit, akikről Davus beszélt. Távolról én sem láttam az arcukat, csak annyit észleltem, hogy egyszerű barna khitónt viselnek, és szinte semmivel sem lehet megkülönböztetni őket. A csuklyás megfordult, és amikor észrevette a két férfit, újfent megijedt. Megpróbáltam az asszonyok csoportján keresztül odajutni hozzá. A nőket szemlátomást megzavarta elszánt arckifejezésem. Egyesek görögül kiáltottak fel, de túlzottan hadartak ahhoz, hogy megérthessem. Aztán rémült madarakként rebbentek szét. Azt hitték, hogy Davusszal a Timukhoi emberei vagyunk, és azért jöttünk, hogy leleplezzük a feketepiaci tevékenységet.
Egy pillanatra tökéletes káosz alakult ki, aztán a keskeny kis sikátor hirtelen kiürült. A nők mind egy szálig eltűntek. Akárcsak a két férfi az utca túlsó végéből. A csuklyás figura pedig... mintha soha nem is lett volna ott.
Azon az éjjelen Meto tógaünnepéről álmodtam. Aznap lett tizenhat éves, és először öltötte fel férfiúi tógáját, hogy abban vonuljon végig a római Forumon. Előző éjjel kétségbeesve riadt fel álmából, és megbénította a kétség; válhat valaha római polgárrá egy rabszolgának született fiú? Sikerült megvigasztalnom, és másnap büszkeségtől dagadó kebellel néztem, ahogy a többi polgárral együtt sétál a Forumon.
Álmomban minden pontosan úgy történt, mint azon a napon, azt leszámítva, hogy Meto arca eltűnt. Furcsa módon egyáltalán nem láttam, mert ahol az arcának kellett volna lennie, valami űr tátongott – semmi, csak egy homályos folt. Az álombéli Forum ugyanakkor sokkal életszerűbbnek tűnt, mint a valóságban. Ahogy kis csoportunk végigparádézott rajta, szinte természetfeletti módon harsogtak a színek és a hangok. Elmentünk a nagy templomok előtt, és átkeltünk a házak közötti nyílt tereken. Megmásztuk a hosszú lépcsőt, amely a Capitolinus-domb tetejére vezetett, és útközben nem kisebb méltósággal találkoztunk, mint magával Caesarral, más szenátorok gyűrűjében. Mivel politikusként sem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy megkedveltesse magát a lehetséges választókkal, gratulált Metónak a tógaünnepéhez, bár alig pillantott rá. Vajon akkor találkoztak először személyesen? Nem történhetett máshogy. Ki gondolta volna akkor, hogy ilyen szorosan összefonódik majd a sorsuk?
Álmomban Caesar alakja feltűnően elevenen szerepelt. Arca mintha a saját karikatúrája lett volna: kissé eltúlzottan magas arccsontok és büszke homlok, lázasan csillogó szempár, jellegzetes mosolyra húzódó vékony ajkak – mint aki egy titkos viccen nevet, amit csak ő és az istenek hallanak.
A szenátorok továbbmentek. Mi folytattuk utunkat felfelé a dombra. A Capitolinus csúcsán régi barátom, Rufus értelmezte a jeleket, azaz megfigyelte, hogy vannak-e madarak az égen, és mit jelez röptük az istenek akaratáról. Sokáig hiába vártunk, egyetlen madár sem jelent meg. Végül egy hatalmas, szárnyas alak suhant át az égen, és a lábunknál szállt le. A sas ránk nézett, és mi visszanéztünk rá. Soha nem láttam sast ilyen közelről azelőtt. Ha lett volna annyi bátorságom, kinyújthattam volna a kezemet, hogy megérintsem. Aztán hirtelen, hatalmas szárnycsapkodás közepette otthagyott minket. Mit jelentett ez? A sas volt Jupiter kedvenc madara, a legmagasztosabb mind közül. Rufus szerint már a felbukkanása is kedvező jel volt Meto tóganapján, ám az, hogy le is szállt a lábunknál, roppant jelentős pályafutást jelzett. Már akkor is nyugtalanság fogott el. Aztán később, amikor Meto látta eldőlni Catilina sasfejű rúdját, és úgy érezte, újabb jelet küldtek neki az égiek, a rúd sorsa az ő sorsát is eldöntötte. Szerintem abban a pillanatban vált igazán férfivá, azaz visszavonhatatlanul kikerült az ellenőrzésem alól, és magukkal ragadták a veszélyek, amelyekkel szemben már nem védhettem meg.
Ahogy az álmokban gyakran történni szokott, váratlanul egy másik helyen találtam magam. A Gaius Verres háza alatti kincseskamrában termettem, a csillogó-villogó pénzérmék és drágakővel kirakott dísztárgyak forgatagában. Úgy éreztem, hogy Meto is a szobában van, csak éppen láthatatlanul. A sassal ékes rúd fölénk tornyosult, és hátborzongatóan élőnek látszott – és ebben a pillanatban a sas valóban életre kelt! Felsikoltott, csapdosott a szárnyaival, megpróbált felrepülni azon a szűkös helyen, őrülten verdesett, s közben a levegőt tépdeste csőrével és pengeéles karmaival. Befogtam a szemem. Az álomból sikolyokkal, vérrel és káosszal teli lidércnyomás lett.
Aztán felébredtem.
Davus finoman rázogatta a vállamat.
– Apósom, ébredj fel! Valami fontos történik.
– Mi? – kérdeztem zavartan, és megráztam a fejem, mert hirtelenjében azt sem tudtam, hol vagyok.
– Egy hajó érkezett az éjjel folyamán.
– Egy hajó?
– Sikerült átjutnia a rómaiak blokádján. Egy előfutár! Jön az erősítés... katonákkal teli hajók... Pompeius küldi őket!
A rémálmom még mindig úgy csüngött rajtam, mint valami pókháló. Felültem, vakon az ágy melletti vizeskancsó felé nyúltam, és lefröcsköltem az arcomat. A szobát mély árnyak ülték meg, de már nem volt teljesen sötét: bekúszott a hajnalt megelőző szürkület. Egy röpke pillanatig újra egyértelműen éreztem, hogy Meto a helyiségben van. Körülnéztem, és nem láttam, ennek ellenére biztosan éreztem, hogy ott van valahol, csak láthatatlanul. Davus látta, hogy a semmibe meredek, és a homlokát ráncolta.
– Apósom, beteg vagy?
Hosszú időbe telt, míg válaszolni tudtam.
– Nem, Davus, nem vagyok beteg. Csak fáj a szívem...
Erre végre némileg megnyugodott.
– Akkor jobb lesz, ha felkelsz. Az egész város talpon van, bár még nem kelt fel a nap. Az emberek kint vannak az utcákon, a tetőkön, kihajolnak az ablakokból, és kiabálnak egymásnak. Én nem értek görögül, de Hieronümosz azt mondja, hogy...
– Hieronümosz azt mondja, hogy rohadjanak el a gerendáik, és nyelje el őket Poszeidón!
A vendéglátónk az ajtóban állt, keserű arckifejezéssel.
Megköszörültem a torkomat.
– Igaz, amit Davus mond? Érkezett az éjjel egy hajó?
– Egy gyors futárhajó. A jelek szerint átsiklott a blokádon, és úgy jutott be az öbölbe, hogy a rómaiak észre sem vették. Elképesztő, milyen gyorsan terjed a pletyka a városban, akárcsak a futótűz: egyik tetőről átugrik a másikra.
– És több hajó is úton van?
– A mendemonda szerint igen. Pompeius egyik admirálisa nemrég érte el Massilia egyik előőrsét, amit Tauroisnak hívnak. Csak pár mérföldre van a parttól. Azt mondják, tizennyolc gályával közeleg... még Caesar számára is tekintélyes ellenfél! – Komoran felsóhajtott. – Gyere, Gordianus. Öltözz fel, és reggelizz velem.
Megdörzsöltem a szemem, és azon töprengtem, vajon melyik a fenyegetőbb: a rémálom, amiből az imént felébredtem, vagy az a lidércnyomás, amiben hirtelen találtam magam. Vajon mikor jön el ismét az idő, amikor úgy ébredek fel reggel, hogy tudom – mert az áldott, unott megjósolhatóság megsúgja nekem –, melyik óra mit fog hozni?
•
A tetőteraszon fogyasztottuk el a reggelinket. A kivételezett városlakó otthona magasan a többi ház fölött állt, nyugodt elszigeteltségben, bámulatos kilátással, ennek ellenére a tetőteraszra is felbodorodott Massilia nyugtalansága, sőt az izgalom szinte tapintható volt a levegőben. Az utcáról beszélgetések foszlányait hozta fel a szél; a járókelők arról tanakodtak, hogy mekkora és milyen felszereltségű sereget küld Pompeius erősítésképpen. Sokan azt jósolták, hogy a blokádot fenntartó alakulatok meg fognak semmisülni, és többen azt remélték, hogy az érkező katonák iszonyú bosszút állnak majd Caesar megszálló seregén. Egy kürtös belefújt hangszerébe az utcán, és egy kikiáltó bejelentette, hogy a Timukhoi utasítása értelmében minden rabszolgának vissza kell mennie a gazdája házába, és az összes katonai szolgálatra alkalmas férfinak jelentkeznie kell a dokkoknál. A közeli templomokból kántálás hangja szűrődött ki: a massilióták által imádott xoanon Artemiszt dicsérték, illetve a fivérét, Árészt. A tengerpart felőli városfalnál asszonyok, gyerekek és öregemberek sereglettek be a bástyatornyokba, felvonultak a csigalépcsőkön, és kiözönlöttek az oromzatra.
– Aznap is ezt lehetett látni, amikor a massiliai flotta kivitorlázott, hogy megtámadja Caesar hajóit? – kérdeztem a házigazdától.
Követte pillantásomat a városfal felé.
– Pontosan. Mindenki kiment a falra, aki nem vett részt a csatában, és nézte. Úgy álltak ott, mint a szobrok, és bámulták a tengert, vagy kisebb csoportokba verődtek, némelyek meg idegesen járkáltak fel-alá. Reménykedtek, ugyanakkor gyötörte őket a félelem is, hiszen azzal a csatával a város mindent kockára tett. El is vesztették a csatát. – Halvány, ironikus mosolyra kanyarította a száját. – Látod? Néhányan pokrócokat, napernyőket és kicsi, összecsukható székeket vittek ki. Felkészültek rá, hogy talán egész nap ott lesznek. Múltkor ugyanezek a nézők többkosárnyi élelmet is vittek magukkal. Könnyen megéhezik az ember, amikor egymást öldöklő katonákat néz, nem igaz? De ma senkinél sem látok kosarat. Gondolom, nem telik rá a fejadagból. Kérsz még egy darab kenyeret, Gordianus? Esetleg töltött datolyát?
Ferde napfénysáv csillant meg az Áldozati Szikla hosszúkás tömegén. Bár úgy látszott, hogy arról a csúcsról nyílik a legpompásabb kilátás az öbölre és a végtelennek tűnő tengerre, a bámészkodók természetesen messziről elkerülték, és maradtak inkább az emberkéz alkotta városfal oromzatán.
– Tudod, Davus, most hirtelen nagy kedvem lenne felmenni az Áldozati Sziklára – közöltem.
– Innen is jól látjuk.
– Igen, ez igaz. Én mégis szeretném közelebbről megnézni.
Davus összevonta a szemöldökét.
– Apollónidész azt mondta, hogy most tilos felmenni a sziklára. Megszentelt hely, és senki sem teheti rá a lábát, amíg a bűnbak...
Davus rájött, hogy Hieronümosz is jelen van, és gyorsan elfordította a fejét.
Bólintottam.
– És mi engedelmesen megtartottuk a távolságot. Eddig. Bármelyik másik napon azonnal magunkra vonnánk a figyelmet, ha a fal és az Áldozati Szikla körül szimatolnánk. Ránk parancsolnának, hogy maradjunk távol, akár még le is tartoztatnának. De ma, amikor a hivatalos szervek mással foglalkoznak, és ilyen rengetegen vannak a falakon, talán kihasználhatjuk a tömeget és a zűrzavart. – Újabb töltött datolyát vettem a számba, és ízlelgettem. – Egyél bőven, Davus. Lehet, hogy egy darabig nem fogunk ennivalóhoz jutni; nem lenne helyénvaló élelmet vinni magunkkal olyan emberek közé, akik éheznek az ostrom miatt.
•
Odakint az utcán engem jóformán senki sem vett észre, ám Davusra furcsán néztek az emberek. A rabszolgáknak a gazdáik házában kellett maradniuk, és minden katonai szolgálatra alkalmas polgárt kivezényeltek a hajókikötőbe. Leszámítva azt a maroknyi katonát, akik itt-ott felügyeltek a rendre, egyetlen fiatalembert sem lehetett látni a temérdek asszony, gyerek és öregember között, akik az oromzatra igyekeztek. Davus széles vállával és magasságával jócskán kilógott a sorból.
Ennek ellenére senki sem akadályozhatta meg, hogy belevegyüljünk a tömegbe, amely a legközelebbi bástya felé kígyózott, hogy a lépcsőn át feljusson a magaslatra. Ebben a toronyban tűnt el a világoskék köpenyt viselő katona, miután a nő lezuhant a szikláról a szakadékba. Ezeken a lépcsőkön menekült a saját bűne elől – már ha tényleg ő volt a felelős a nő haláláért. Mi azonban az ellenkező irányban jártuk végig az útját. Minden lépéssel egyre közelebb kerültünk az Áldozati Sziklához.
Félúton felfelé megálltam, hogy kifújjam magam. Davus megállt mellettem, és várt, miközben a tömeg tovább áradt mellette.
– Nem látod azokat az árnyakat, akik tegnap követtek minket? – kérdeztem, és lepillantottam a csigalépcső közepén nyíló űrbe.
– Én nem láttam őket. Különben is, szerintem az a két férfi éppen annyira feltűnő lenne ebben a tömegben, mint én.
Továbbmásztunk, és hamarosan kibukkantunk a bástyáról arra az emelvényre, ami az oromzat mentén futott végig. Jobb kéz felé, a tenger irányába, zsúfolásig megtöltötték az emberek a mellvéd vonalát, és egymást lökdösték, hogy minél jobb kilátást nyerjenek. Megfordultam, és az ellentétes irányba néztem, a várost kettészelő hegygerinc és a rajta csoportosuló háztetők felé. Próbáltam megkeresni a bűnbak házát, de hiába. Végül Davus mutatta meg nekem. Utána már Hieronümosz zöldbe öltözött alakját is észrevettem, amint a magas fákkal szegélyezett tetőteraszon üldögélt. Ha látott is minket, nem adta jelét. A város távlati körvonalai fölött azt a dombtetőt is láttam, amin Trebonius felállította a táborát, és ahonnan a parancsnok kétségtelenül most is figyelte a várost és a városon túl elterülő tengert.
Visszafordultam az öböl felé, de a vizet csak kék villanások formájában láttam, annyira sűrű volt a tömeg. Davus átlátott az emberek feje fölött, és azt mondta nekem, hogy az öböl száját és a távolabbi szigeteket is látja, sőt még a láthatár kék vonalát is. A faltól távolabb elég helyünk maradt ahhoz, hogy elinduljunk az Áldozati Szikla felé, amely egyre közelebbről nézett farkasszemet velünk. Az időjárás csapzottá tette az óriási mészkőujjat, amelyen fehér és szürke foltok váltakoztak, és néhány fekete vonal is kirajzolódott a lágy, lekerekített üregek és a hullámos kontúrok mentén. Magasabb volt a falnál, és messzebbre nyúlt a tenger felé, akárcsak egy hajó büszke orra. Ahogy közelebb értünk a sziklához, a tömeg egyre gyérebbé vált, a sziklával határos falszakaszon pedig szinte már nem állt senki. Kétségtelen, hogy a massiliaiakat a vallásos, félelemmel teljes áhítat és tisztelet is távol tartotta a szent sziklától, de gyakorlatiasabb oka is volt a távolságtartásnak: egy bizonyos ponton túl a kiugró sziklatömb eltakarta a kilátást, legalábbis az öblön túli szigeteket és magának az öbölnek a bejáratát.
Ahol a városfal összeért a sziklával, az építőköveket szakavatottan vágták olyan formájúra, hogy szinte hézag nélkül illeszkedjenek a természeti képződményhez. A derengő szikla kidomborodott az oromzat fölött, egyfajta sekély barlangot alkotva. Annak a tetejéről ugrott le a menekülő, világoskék köpenyes katona az oromzatra. Megkerestem azt a pontot, ahol leérhetett a falra, majd felnéztem a kiszögellő sziklára. Legalább tíz láb választotta el a falat a sziklától. Emlékeimben felötlött, hogy a férfi el is esett, amikor leugrott, és bicegve futott tovább, inkább a sértetlen bal lábát használva.
Eleinte úgy tűnt, hogy arról a pontról nem lehet továbbhaladni: a fejünk fölött lógó sziklaperem túl magasan volt ahhoz, hogy felmásszunk rá, és onnan sem látszott könnyűnek átjutni a következő városfalszakaszig. De szerencsére nem volt ilyen reménytelen a helyzet. A bal kéz felőli sarokban, ahol a város felőli oldalon a fal magasabbra nyúlt a sziklánál, a kiálló rész meredeken futott lefelé, és jelentősen hátrafelé hajlott. A kőfelületből sekély lépcsőfokokat vájtak ki, éppen csak egy-egy lábujj fért el rajtuk. Hatalmas nagy lépésre lett volna szükség, ráadásul egy meredek sziklafalon fölfelé, hogy az ember elérje az első, durván kifaragott lépcsőfokot. A többi fok ráadásul kiszámíthatatlan vonalban követte az elsőt, mintha egy hullámos utat rajzolt volna, nem egy ember lépéseihez, hanem sokkal inkább a sziklatömb szeszélyes körvonalaihoz igazodva. Tekintélyes testi erő és ügyesség kellett ahhoz, hogy valaki felmásszon a sziklára ezeknek a kezdetleges lépcsőfokoknak a segítségével, vagy lemásszon róla, nem is beszélve az elengedhetetlen bátorságról és a türelemről. Valószínű, hogy a világoskék köpenyes alak is ezért kerülte meg őket, és ezért választotta inkább a nagy és kockázatos ugrást a városfalra.
Davus rám nézett, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Menjek előre, apósom? Én könnyebben fel tudok lépni arra az első fokra. Aztán visszafordulok, és lenyújtom a kezem érted, ha segítségre van szükséged.
– Ha segítségre van szükségem? Nagyon tapintatos vagy, Davus. Én még a te korodban is meggondoltam volna, hogy fel merjek-e rugaszkodni egy ilyen sziklára. Siess, ember, amíg senki sem figyel ránk.
Hátranéztem a tömegre, és visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy Davus mindkét kezével felnyúl a sziklára, aztán a bal lábát is felhúzza, hogy beleakassza az első rovátkába. Fellendítette a testét, és egy kicsit kifelé is, s ezzel a szikla és a városfal közötti üres térbe került. Megállt, ellenőrizte az egyensúlyát, és kiszámította, hogy merre lépjen tovább. Az újabb lendülettel megint egy időre a semmibe látszott lendülni, aztán felemelte a jobb lábát, hogy feltegye a következő lépcsőfokra. Ettől a mozdulattól átmenetileg jócskán visszaesett a súlypontja a sziklafelület fölött, de végül egy pillanattal előbb sóhajtott fel megkönnyebbülésében, mint én.
– Most te jössz – mondta.
Kinyújtotta a kezét. Ha rövidebb a karja, nem is értem volna el.
Erősen szorított. A másik kezemmel megragadtam egy kiszögellést, és a lehető legmagasabbra emeltem a bal lábamat. Egy hajszálon múlott ugyan, de nem értem el a bemélyedést... Aztán Davus hirtelen erősen megrántott, és olyan magasra húzott, hogy bele tudtam illeszteni a lábamat a rovátkába. Felfelé lendítettem magam, és én is kilendültem az üres térbe. Hirtelen émelyegni kezdtem, és képtelen voltam irányítani a mozgásomat.
– Nyugalom – suttogta Davus. – Tartsd a szemed a sziklán, és ne nézz le! Látod a következő lépcsőfokot?
– Igen.
– Közelebb van, mint ahogy látszik.
– Valahogy nem találom túl biztatónak a gondolatot.
Davus továbbra is erősen tartott. Felemeltem a jobb lábamat is, ügyetlenül matattam a következő lépcsőfok után, mire végre megtaláltam. Megint kilengtem a semmibe, és egy szédítő pillanatig egészen biztosan éreztem, hogyha Davus nem fogna, elveszteném az egyensúlyomat, és lezuhannék. Lenéztem a mélybe. Semmit sem láttam, csak egy halálosan meredek sziklafalat. Egy zuhanó test mindenképpen nekiütődne a városfalnak vagy a sziklának, aztán a kettő között hánykolódna. Behunytam a szemem, és nagyot nyeltem.
A következő pillanatban ott találtam magam az Áldozati Szikla csúcsán, visszanyerve az egyensúlyomat. Még egy könnyed lépést tettem előre, és már ott is voltam a kiugró sziklaperemen, amely viszonylag sík terepet nyújtott. Davus elengedte a kezem, és négykézláb botladozott tovább. Követtem a példáját.
Az Áldozati Szikláról akadálytalan kilátás nyílt minden irányba, ám mivel a csúcsa kissé be volt lapítva középen, mintha az egész egy óriás, barázdált nyelv lenne, guggolva elbújhattunk a mindkét oldalt húzódó városfal oromzatán összegyűlt nézősereg szeme elől. Minket azonban a mögöttünk sorakozó házak bármelyikéből tisztán lehetett volna látni. Amikor megfordultam, hogy megnézzem a bűnbak házát, észrevettem, hogy Hieronümosz felállt a helyéről, és odasétált a terasz egyik sarkába, és onnan figyelt minket a korlátra támaszkodva.
A szikla túlsó vége fölött átlestem a mögötte folytatódó falszakaszra. Az oromzatnak azon a szakaszán még sűrűbb tömeg gyűlt össze, de akárcsak az átellenes szakaszon, az emberek annak ellenére távol tartották magukat a sziklától, hogy semmi látható határ nem választotta el őket tőle. Kerestem valami utat, amin keresztül lejuthatunk a következő falszakaszra, ám ott még kisebb esélyünk volt átugrani, mint azon a részen, ahol felmásztunk. Ott ugyanis még durván kifaragott lépcsőfokok sem segítettek volna a mozgásban.
Összegörnyedve maradtam, és a tenger felé indultam, hogy lepillantsak a szakadékba. A szikla egyfajta párkányt képezett jóval a városfal vonalán kívül, aztán hirtelen véget ért. Lehasaltam a sziklára, és a nyakamat nyújtóztatva lenéztem a mélybe. Jóval lejjebb alacsony, tűhegyes fogakként kiálló sziklákat láttam, amelyeket összenyaldostak a tenger hullámai, aranyosan fénylő zöldeskék színben csillogva a lágy reggeli fényben.
Davus is odamászott, ahol én feküdtem, és lenézett a szakadékba.
– Mit gondolsz, Davus? Túlélhet valaki egy ilyen zuhanást?
– Lehetetlen! Persze ha nem lennének a sziklák...
Átnéztem Davus feje fölött, arra a pontra, ahonnan Meto leugrott. Ott a szakadék egyenesen a tengerbe bukott le, éles kövek nélkül. Ha nem lennének a sziklák... Mi lenne akkor? Az emberek belecsapódnának a tengerbe, és túlélnék? Semmi értelme nem volt ilyen gondolatokon rágódni, mégis azon kaptam magam, hogy a kékeszöld mélységet bámulom, mintha valami titkot tartogatna számomra, amit elég kitartó és hosszú nézéssel kicsalhatok belőle.
Davus hirtelen megtapogatta a vállamat, és a távolba mutatott.
– Apósom, nézd!
Egy massiliai gálya jelent meg az öböl szájánál: az evezők kifelé hajtották, a nyílt tenger felé. A fedélzete zsúfolásig tele volt íjászokkal és ballisztákkal. Az elsőt újabb hajó követte, majd még egy; a napfényben csak úgy sziporkáztak a vizes evezők. Minden egyes árboc tetején halványkék zászló lobogott.
Amint a hajók láthatóvá váltak, ujjongás tört fel a nézőkből. Az üdvrivalgás először az öböl kijáratához legközelebb magasodó városfal irányából érkezett, aztán fokozatosan terjedt felénk. Úgy éreztük magunkat, mintha kiáltásokból álló hullámok csapnának felénk szoros egymásutánban. A nézők a pokrócaikkal integettek, a napernyőiket forgatták, vagy ruhadarabokat kerítettek, és azokkal integettek. A kifelé igyekvő hajók fedélzetéről nézve Massilia falai nyüzsöghettek a színek és érzelmek kavalkádjától.
– Azt hittem, elpusztult a massiliai flotta – jegyezte meg Davus.
– Nem pusztult el, csak megcsonkították. Túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy fenyegetést jelentsen Caesar itt horgonyzó hajói számára. A hajójavítók bizonyára azóta is azon fáradoztak, hogy rendbe hozzák az összeroncsolt gályákat, és felkészítsék a régi hajókat a harcra... Nézd, az a hajó például alig nagyobb egy halászcsónaknál, de paravánokat erősítettek rá, hogy megvédjék az evezőket, és egy katapultot is építettek rá.
Még több hajó jelent meg, halványkéken lobogó zászlókkal. Az első, amelyik kijutott az öbölből, felhúzta az evezőit, és vitorlát bontott. Elfordult abba az irányba, ahonnan az erős szél fújt. A fuvallatok szépen besodorták a szárazföld és a szigetek között nyíló csatornába. A többi hajó is követte a példáját, ügyesen lavírozva a partvonal mentén. Végül eltűntek a kikötő túlsó felén magasodó dombok mögött.
– Merre tartanak ezek? – kérdezte Davus.
– Hieronümosz azt mondta, hogy az erősítés pár mérföldre horgonyozik a várostól, egy Taurois nevű helyen. A massiliai hajók valószínűleg csatlakozni akarnak hozzájuk, hogy együtt támadhassák meg Caesar flottáját.
– Ha már erről beszélünk...
Davus a szemközti szigetek felé mutatott. A túlsó oldalon megbúvó, rejtett kis öbölből egy gálya került elő, aztán követték a társai is. Caesar flottája vitorlát bontott, hogy a massiliai hajók nyomába eredhessen. Miért vártak ennyit? Hieronümosz elmondása szerint a Pompeius által küldött előfutár úgy jutott át a blokádon, hogy nem vették észre Caesar katonái. Tényleg úgy látszott, hogy a felújított, megerősített massiliai flotta látványa felkészületlenül érte az ostromlókat. Alig győzték összekapni magukat.
Az utolsó massiliai hajónak még azelőtt sikerült elhagynia az öblöt és keletnek indulnia, mielőtt Caesar első gályája kikeveredett a szigetek közül, és utánairamodott. Egyértelműnek tűnt, hogy a massiliai gályák gyorsabbak, és a legénységük is rátermettebb.
– Ha csak egy versenyről lenne szó, a massiliaiak megnyernék – jegyezte meg Davus.
– Lehet, hogy jobbak a hajóik és a tengerészeik, de mi lesz, ha megfordulnak, és harcolni kezdenek? – töprengtem.
Egy harmadik hang válaszolt.
– Bárcsak nekünk, massiliaiaknak is lenne egy Kasszandránk, mint a trójaiaknak, és választ adna az ilyen kérdésekre!
Davusszal mindketten riadtan néztünk hátra. Hieronümosz állt fölöttünk, csípőre tett kézzel, és arcát élesen megvilágította az egyre erősebbé váló napfény.
– Mit keresel itt? – kérdeztem.
Hieronümosz elmosolyodott.
– Azt hiszem, nekem több jogom van itt lenni, mint neked, Gordianus.
– De hogy...
– Egyszerűen. Felmásztam a szikla oldalán a talajról, ugyanazon az útvonalon, ahol a katona és a nő is feljött. Láttalak titeket, ahogy átlendültetek a falról a sziklára. Nagyon szerencsések vagytok, hogy nem estetek le, és nem törtétek ki a nyakatokat.
Meglepett és riadt sikoltásokat hallottam, ezért felemeltem a fejem, hogy lenézzek a kétoldalt összegyűlt nézőseregre.
– Megláttak az emberek, Hieronümosz. Biztosan felismertek a zöld ruhádról. Erre néznek... mutogatnak... sugdolóznak.
– És? Hadd tegyék! Biztos azt hiszik, hogy véget akarok vetni az életemnek. Gondolom, örülnének neki; jó szerencsét hozna a flottának. De én nem akarok leugrani. Túl korai lenne. Artemisz papjainak kell kijelölniük az időpontot. – Odasétált a szakadékhoz, és lenézett a mélybe. Davusszal fekve maradtunk, csak kicsit mozdultunk arrébb, hogy elférjen. – Régóta nem jártam idefent. Roppant különös érzés.
Erőteljes széllökés csapódott a sziklának. A bűnbak megtántorodott. Davusszal mindketten visszafojtottuk a lélegzetünket, és előrenyúltunk, hogy megragadjuk a bokáját. Hieronümosz megingott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A kétségbeesés felvillant a szemében, ám hamarosan ridegen kacagott fel.
– A mi híres szelünk! Ma korán kezdi. Vajon hogy fogja befolyásolni a csatát?
– Hieronümosz, ülj le! Nem biztonságos állni.
– Igen, azt hiszem, le fogok ülni. De nem fekszem le, mint ti. Nincs okom bujkálni. Nektek sincs. Most velem vagytok. Ti a bűnbak vendégei vagytok, márpedig ha a bűnbaknak ahhoz van kedve, hogy keresztbe tett lábbal üljön a sziklán, és a barátaival együtt nézze a tengert, várva a csatáról érkező híreket, senki sem tilthatja meg neki!
– Ha emlékeim nem csalnak, az Első Timukhosz megtiltotta, méghozzá egyértelműen!
– Apollónidész! – horkantott fel Hieronümosz, és a kezével intett egyet, mintha az Első Timukhosz parancsa számára nem jelentene többet egy bosszantó légynél.
A bűnbak megjelenése az Áldozati Sziklán tovább szította a kedélyeket az oromzaton összegyűlt városlakók körében, de csak egy darabig. Az emberek végül megunták a mutogatást és a sugdolózást. Tudták, hogy a Bűnbak Sziklája megszentelt hely, ahova senki nem teheti be a lábát, de gyanítom, hogy mint általában a hétköznapi emberek, ők is a hatóságokra hagyták az ítélkezést a vallásos ügyek aprólékos részleteiben. A bűnbak megjelenését is annyiban hagyták: ha egyszer ott van a sziklán, akkor nyilvánvalóan ott is kell lennie. Elfogadták a látványt, mint a nap érdekességeinek egyikét, mint egy újabb rituálét, amely a csatához tartozik – akárcsak a templomokból kihallatszó kántálás –, aztán visszafordultak a tenger irányába.
Ott viszont immár semmi látnivaló nem akadt. Az utolsó massiliai hajó is eltűnt, kelet felé vitorlázva a part mentén. A római flotta utánuk eredt, és már nekik sem maradt nyomuk. Egyértelműnek látszott, hogy ha lesz tengeri csata, máshol kerül rá sor, feltehetőleg Taurois környékén, ahol Pompeius felmentő flottája horgonyoz. Noha a nézősereg csupán az üres tengert bámulhatta, senki sem akarta elhagyni nehezen kivívott helyét az oromzat mentén. Előbb-utóbb meg fog jelenni egy hajó. Vajon massiliai lesz, vagy római? Massilia szeme ott figyelt a városfalakon, mit sem törődve a hullámokról visszaverődő, vakító napsugarakkal. Az emberek várakoztak.
A hátunk mögül a kántálás szűnni nem akaró moraja érkezett: a szél hóbortos mozgását követve hol erősödött, hol gyengült. Néha hosszú ideig észre sem vettem, sőt már meg is feledkeztem róla; aztán hirtelen meghallottam, és rájöttem, hogy nem halt el egy pillanatra sem. Artemisz, Árész és egyéb istenek kegyeit kereső imák versengtek az Olümposzon lakozók figyelméért. Különféle énekek harsogtak egy időben a város fölött keresztbe-kasul. Néha fülsértően rezegtek egymás hegyén-hátán, máskor viszont, ritka és tünékeny pillanatokban, összeillő szólamokként, földöntúli szépségű harmóniában bontakoztak ki együtt.
Mint mindenki más a városfalakon, mi is arról kezdtünk beszélni, hogy mi történhet közben a tengeren, és mi lesz a következő lépés.
– Erre várt Apollónidész és a Timukhoi, ezért imádkoztak... hogy Pompeius hajókat küldjön végre – mondta Hieronümosz. – Ha a blokád fennmarad, csak idő kérdése, mikor esik el a város. Még ha Trebonius nem is tud áttörni a falakon, az éhség két vállra fekteti a lakosságot. Egyre több jel utal erre. Tudjátok, már arról is suttognak, hogy lopnak az én fejadagomból. Az én fejadagomból, a bűnbak fejadagjából! Ebből egyértelműen látszik, milyen siralmas a helyzet. – Valahol messzebb a falon egy gyermek sírt állhatatosan, valószínűleg az éhség gyötörte. – Te láttad, amikor a flotta elvitorlázott innen, Gordianus. Hány massiliai gályát számoltál össze?
– Tizennyolcat, és még néhány kisebb csónakot.
– És Caesar gályái? Abból hány volt?
– Abból is tizennyolc.
– És ha hinni lehet a pletykáknak, Pompeius is tizennyolc hajót küldött. A papok biztos megmagyarázzák majd, hogy miért fordul elő újra és újra ez a bűvös tizennyolcas szám. De ami igazán számít: Massilia és Pompeius flottája együttvéve kétszer erősebb Caesar hajóinál. Bármely szerencsejátékos örömmel venne egy ilyen fogadást! Csakhogy mi már szemtanúi voltunk egy esetnek, amikor a massiliai gályák nekirohantak Caesar hajóinak... Lehet, hogy Caesar hajóit kapkodva és hevenyészetten építették meg, a fedélzetre pedig csak gyalogságot vezényeltek... akkor is megsemmisítő csapást mértek a massiliai gályákra! Igaz, hogy a Pompeius által küldött erősítés kiegyenlíti az erőviszonyokat... de miért pont Tauroisnál horgonyzott le a parancsnokuk? Miért nem jött egyenesen Massilia kikötőjébe, ha egyszer az a célja, hogy megtörje a blokádot? Valahol sántít ez az úgynevezett „erősítés”. Tudjátok, mit gondolok? Szerintem Hispánia felé tartanak, hogy csatlakozzanak Pompeius ottani flottájához, és csak udvariasságból álltak meg Massilia mellett, illetve azért, hogy meggyőződjenek róla, merről fúj a szél. Ó, segíteni fognak Massiliának... amíg nem jár túl nagy áldozattal. De vajon miféle harcra lesznek készek, ha meglátják az ellenfeleiket és a saját vérüket a tengerben? Hát ez meg mi?
Egy újabb töltött datolyát vett elő a zsebéből, undorodva forgatta a kezében, aztán bedobta a tengerbe. Davus halkan felnyögött, és közben a gyomra tiltakozva is korgott.
– Talán igazad van, Hieronümosz – jegyeztem meg. – De az is lehet, hogy tévedsz. Én egy másfajta tervet is el tudok képzelni. A flották összecsapnak, és Caesar serege vereséget szenved. Miért ne? Pompeius tisztjei semmivel sem butábbak Caesar tisztjeinél, a katonái pedig semmivel sem gyávábbak. Megtörték a blokádot. Újra a Timukhoi kezébe kerül az ellenőrzés a tenger és a part fölött. Jöhetnek-mehetnek a kereskedőhajók. Feltöltik a város élelmiszerkészletét, véget vetnek az éhezésnek. Amíg a falak kitartanak, Massilia akár a végsőkig is ellenállhat Treboniusnak. Vagy ami még jobb: ha Pompeius tizennyolc, katonákkal teli hajója csatlakozik a massiliai flottához, Domitius és Apollónidész akár még ellentámadást is indíthat Treboniusszal szemben, akinek majd vissza kell vonulnia, sőt akár el is pusztulhat a seregével együtt. Ha Pompeius biztonságos erődítménnyé tudja tenni Massiliát, akkor elzárja a visszatérés útját Caesar számára Hispániából. Csapdába esik a félszigeten. Közben Pompeius összegyűjtheti a seregeit Görögországban és Ázsiában, aztán visszahajózik Itáliába Marcus Antoniushoz...
– Csupa „lehet”... meg „talán”... – Hieronümosz a fejét rázta. – Egy ilyen, szeszélyes istenek uralta világban bármi lehetséges. De hunyd csak be a szemed. Mit hallasz? Egy éhes gyermek sírását. Ezért Apollónidész és a Timukhoi a felelősek. Amikor Caesar idejött, és a bekopogott a kapunkon, a városvezetők döntést hoztak... és rosszul döntöttek. Akkor kellett volna az istenek bölcsességét keresni. Most már túl késő...
Jóformán az egész napot azzal töltöttük, hogy politikáról és hadviselésről beszélgettünk. Amikor kimerítettük ezeket a témákat, másra tereltük a szót – a kedvenc görög drámáinkat és római komédiáinkat elemeztük, különféle filozófusok erényeit vitattuk meg, és összehasonlítottuk Caesar prózáját Ciceróéval. Hieronümosz szinte lubickolt az érvelésben. Akármelyik oldalon álltam, ő mindig az ellentétes nézőpontba helyezkedett, és rendszerint le is győzött. Módfelett járatosnak tűnt minden felmerülő témában, és ismeretei frissek voltak, mintha vizsgákra készülő iskolás fiú lenne. Bűnbakként az összes kívánságát kielégítették; könyveket is kapott, amiket koldus korában megtagadtak tőle, így élvezettel merült el az olvasásban. Massilia híres volt az akadémiáiról (academies), és soha nem szenvedett hiányt szellemi táplálékban. Roskadásig pakolt talicskákon vitték a bűnbak házába az írott műveket, és ő ugyanúgy teletömte magát tekercsekkel, mint étellel.
Teltek az órák. A templomokban fáradhatatlanul kántáltak az imádkozók.
Davus nemigen vett részt a beszélgetésben, csak a gyomra korgását lehetett gyakran hallani. Én is megéheztem – már ha egyáltalán lehet éhségnek nevezni azt, amikor egy jól táplált ember néhány étlen eltöltött óra után megkíván valami harapnivalót. Össze sem hasonlíthattam az állapotomat az éhező tömegekével, akik a városfal oromzatát megtöltötték. Egy ostromlott városban azok, akik nem harcolnak, mindig kisebb fejadagot kapnak, mint a védők. Az asszonyok, a gyermekek és az idős emberek rendszerint az éhínség legelső áldozatai közé tartoznak, mert ők bírják a legrövidebb ideig. Vajon milyen szintekre jutottak a napi vagy akár óránként jelentkező, kielégíthetetlen epekedés fokozataiban? Milyen vékonyra aszódik még a testük, és meddig kell még kitartaniuk? Az igazán éhező emberek bármit megesznek, amivel megtölthetik a gyomrukat – faforgácsot, párnák bélését, még a koszt is. Az éhség az utolsó csepp méltóságától is megfosztja az embereket, mielőtt kioltja az életüket. Azoknak a feje felett pedig, akik túlélik az éhínséget, újabb fenyegetés lebeg: a járvány. Utána sokszor meg kell adniuk magukat az ostromlóknak, és jön a fosztogatás, erőszak, rabszolgaság...
Akárcsak a városfalon tolongó bámészkodók, én is idegesen figyeltem a tengert.
– Ismered az Enkekalümmenosz Megtévesztéseit? – kérdezte váratlanul Hieronümosz.
Davus összevonta a szemöldökét a hosszú görög szó hallatán.
– A „fátylas alak talányát” – fordítottam le neki.
– Igen. Megpróbálom felidézni: „Felismered az anyádat?” „Hát persze.” „Felismered ezt a fátylas alakot?” „Nem.” „Pedig ez a fátylas alak a te anyád. Vagyis felismered az anyádat... és mégsem ismered fel őt.”
A homlokomat ráncoltam.
– Miért jutott most ez eszedbe?
– Nem tudom. Olvastam valahol nemrég. Arisztotelésznél. Vagy Platónnál?
Davus tűnődni látszott.
– Nem értem. Ha ráteríthetsz egy fátylat egy asszonyra, a gyereke talán nem fogja megismerni. De... ez nem minden esetben igaz. – Felvonta az egyik szemöldökét, és szokatlanul agyafúrtnak látszott. – Mi van, ha a gyerek felismeri az anyja illatszerét?
– Gyanítom, hogy a fátyol jelen esetben egy metafora, Davus.
– A misztérium egy episztemológiai allegória – vágott közbe a bűnbak, de Davus számára ez is túl görög volt.
Megköszörültem a torkomat, és puszta unalomból fejest ugrottam a talány értelmezésébe.
– Honnan tudjuk, amit tudunk? Hogy ismerhetjük azt, akit ismerünk? Hogy lehetünk biztosak abban, amit tudunk vagy ismerünk? És egyáltalán: mit értünk az „ismeret” alatt? Gyakran mondjuk azt, hogy ismerünk valamit vagy valakit, pedig közben csak a külsejét ismerjük. Igazán ismerni egy dolgot, ismerni az esszenciáját, egészen más rendbeli tudás.
Hieronümosz megrázta a fejét.
– De nem ez a misztérium lényege. A legfontosabb az, hogy lehetséges egyszerre ismerni és nem ismerni valamit. Létezik olyan, hogy egyidejűleg benne vagy a tudás és a nem tudás állapotában is.
Vállat vontam.
– A legtöbb embert a legtöbb téren általában bátran lehet így jellemezni.
– Nézzétek! – kiáltott fel Davus. – Nézzetek oda!
Egy hajó jelent meg: Taurois irányából vitorlázta körül az előhegységet. Az árboca tetején lengedező világoskék zászló láttán azonnal tudtuk, hogy az egyik massiliai gálya jött vissza.
A bámészkodók hangos ujjongásban törtek ki, az öregemberek a lábukkal topogtak. A gyerekek éles hangon sikoltoztak. Némelyik asszony annyira elgyengült az órákig tartó álldogálástól, hogy megszédült, és elájult. Noha a hajó még messze volt ahhoz, hogy a fedélzetén bármit is lássanak a partból, a nézők hevesen integetni kezdtek a náluk lévő ruhadarabokkal.
Az ujjongás egyre fergetegesebb lett, ahogy a hajó az öböl bejáratához közeledett. Csakhogy nem követte újabb hajó, ezért a lelkesült tömeg hamar elcsendesedett. Persze a tényt, hogy a gálya egymaga jött vissza, még nem lehetett baljós előjelnek tekinteni; talán csak egy előfutár volt, amit azért küldtek, hogy hírt hozzon a győzelemről. Mégis volt valami zavaró abban, ahogy a gálya közelített. Nem egyenesen haladt, hanem akadozva és ide-oda kóvályogva, mintha a legénység alkalmatlan vagy túlzottan kimerült lenne. Amikor közelebb ért, már látni is lehetett rajta, hogy jókora károsodást szenvedett. A csőr alakú hajóorr szinte szilánkokra szakadt. Az evezők nagy része is eltörött vagy elveszett, így a vízfelszín közelében fogatlan, tébolyult vigyorra húzódott a hajó szája. A megmaradt evezők nem egyszerre mozogtak, mintha hiányozna a dobos, aki az ütemet diktálja a rabszolgáknak. A fedélzetből is csak egy romhalmaz maradt felborított katapultokkal és törött gerendákkal, amelyek között emberi holttestek hevertek arccal lefelé. A vitorlát mozgató tengerészek nem integettek, miközben a kikötő felé tartottak, inkább leszegett fejjel elfordították a tekintetüket. Az egyik figura feltűnőbb volt a többinél: egy világoskék köpenyt viselő tiszt. Egyedül állt a hajóorrban, de nem a város felé fordult, hanem a hátát mutatta nekünk, mintha Massilia látványát sem tudná elviselni.
Nemsokára az utolsó ujjongó hangok is elhaltak. Fagyos csend telepedett a bámészkodók tömegére.
Minden szempár az előhegyre szegeződött, hátha megjelenik egy következő hajó is. Csakhogy amikor végül megjelentek a hajók – több hajó, sőt egy egész flotta harci felállásban –, nem ott bukkantak fel, ahol az emberek várták volna. Kint voltak a nyílt tengeren, jóval a szigeteken túl, összetöpörödve a távolságtól. Teljes sebességgel nyugatra tartottak, és sebesen maguk mögött hagyták a csata helyszínét és Massiliát.
– Davus, te mindig a sasszemeddel kérkedsz. Nézd meg, hogy mi van odakint a tengeren! – kértem, bár már előre tudtam, mi lesz a válasz.
A kezével árnyékolta be a szemét, és hunyorogva nézett a messzeségbe.
– Nem massiliai hajók. Nincsenek rajtuk világoskék zászlók. De nem is Caesar hevenyészett gályái. Mindenesetre római hadihajók, annyi bizonyos.
– Mennyi?
Davus vállat vont.
– Elég sok.
– Számold meg őket!
Láttam, hogy mozognak az ajkai.
– Tizennyolc – mondta végül. – Tizennyolc római gálya.
– Pompeius úgynevezett felmentő serege! Mind együtt, sértetlenül. Hispánia felé vitorláznak. Részt sem vettek a csatában! Biztos a háttérben várakoztak és figyeltek. Ha a massiliai flotta méltó ellenfele lett volna Caesar flottájának, talán ők is csatlakoznak. Ezek szerint...
Egy furcsa, reménytelenséget sugárzó hang szakított félbe. Szinte a vér is megfagyott az ereimben. A visszatérő sérült hajó beért a kikötőbe, és az izgatottan várakozók egy része már fel is ment a fedélzetre. A legénység elmondta a híreket. Az emberek felnyögtek. Akik mögöttük álltak, hallották a nyögést, és maguk is elszörnyedve nyögtek fel. A siránkozó nyöszörgés egy szavak nélküli üzenet volt; sokkal megsemmisítőbb, mint bármely szó lehetett volna. Úgy terjedt szét a városban, mint a tűz az erdőben, s közben egyre hangosabbá és hangosabbá vált. Elért a templomban imádkozók fülébe is, akik hirtelen abbahagyták a kántálást, és sikoltozni, üvöltözni kezdtek.
Az egész város egyesült egyetlen hatalmas, hátborzongató nyögésben. Még soha nem hallottam ehhez foghatót. Biztosan elért az istenek füléig is, de az ég nem adott választ: a kékség üresen tekintett le ránk. A legkérgesebb szívű embert is meg tudja hatni egy kisbárány bégetése vagy egy kiskutya nyüszítése. Ennyivel mostohábbak nálunk az istenek, hogy egy egész város jajveszékelését hallják, mégsem éreznek semmit?
Valami téboly söpört végig az oromzat mentén álló embereken. Az asszonyok térdre borultak, és a hajukat tépték. Egy öregember felmászott a mellvédre, és beugrott a tengerbe. Sokan az Áldozati Szikla felé fordultak, a bűnbakra mutogattak, és görögül káromolták – olyan gyorsan és felhevülten, hogy egy szót sem értettem belőle.
– Alighanem elérkezett az ideje, hogy hazamenjek – közölte Hieronümosz.
Egyenletes hangon beszélt, ám az arca nagyon sápadt volt. Amikor keresztezett lábbal kiült a sziklára, kibújt a sarujából. Most lehajolt, és felvette a sarut, ám közben felkiáltott. Rálépett valamire, és lenyúlt érte a földre.
– Szép.
Csak ennyit mondott, miközben felemelte a tárgyat a nap felé. Az ezüstből készült apró gyűrű sziporkázott a fényben. Az ékszert, amely leginkább egy nő ujjára illett volna, egyetlen sötét, fényes kő díszítette. Hieronümosz a zsebébe csúsztatta a gyűrűt, a töltött datolyák közé. Szerettem volna én is szemügyre venni az ékszert, de a bűnbak sietett. Az emberek egyre vadabbul szórták az átkokat a fejére. A városfalon állók mindkét oldalról megindultak az Áldozati Szikla felé.
Az egyszerű sziklafal sokkal kényelmesebb útvonalnak bizonyult, mint az, amelyiken Davusszal felmásztunk. Gyorsabban haladtunk, mint ahogy nekem megfelelt volna, de egyszer sem éreztem azt a félelmet, amit felfelé jövet, amikor kilengtem a semmi fölé, és csak Davus tartott a kezemnél fogva. Az egyetemes nyögés nem akart szűnni fölöttünk és körülöttünk. Minél lejjebb értünk, annál hangosabban hallottuk, hiszen a földöntúli morajlást immár a városfal is visszaverte minden irányból.
A szikla aljánál meredekebbé vált az út, így háttal kellett tovább ereszkednünk, szembefordulva a kőfelülettel. Az aljához közeledve hátranéztem, és megkönnyebbülten észleltem, hogy a szikla melletti tér üres. Már attól féltem, hogy feldühödött tömeg várja majd a bűnbakot. De hova tűnt a zöld hordszék, amivel hozták? Úgy látszott, a hordszéket cipelő rabszolgák megijedtek, és elmenekültek.
Aztán észrevettem egy alakot egy közeli ház mellett, az árnyékban, és majdnem rossz helyre léptem. Davus éppen mellettem volt, így belekapaszkodtam a karjába.
– Odanézz! – suttogtam. – Látod?
– Hova? Mit?
Ugyanaz a csuklyás figura volt, akit először a városon kívül láttunk, és később akkor, amikor Verres házától visszamentünk a bűnbakhoz.
– Enkekalümmenosz – suttogtam.
– Tessék?
– A fátylas...
Az alak tétován kilépett az árnyékból, és odament a szikla aljához, hogy találkozzon velünk. Felemelte a kezét. Egy pillanatig azt hittem, hogy hátra akarja vetni a csuklyáját, és megmutatja végre az arcát.
Ám hirtelen megdermedt, és hátranézett arrafelé, ahonnan jött. Aztán elindult az ellentétes irányba. Egy-kettőre szem elől vesztettük vadul lobogó köpenyét.
Pár pillanattal később megtudtuk, mi elől iszkolt el olyan gyorsan. Egy csapat katona bukkant ki az árnyékból, és egyenesen az Áldozati Szikla lábához vonultak.
A parancsnokuk intett nekik, hogy álljanak meg, majd karba fonta a kezét, és felnézett ránk.
– Bűnbak! Az Első Timukhoszt értesítették, hogy láttak téged az Áldozati Sziklán, vagyis beléptél a tiltott szent területre. Az Első Timukhosz utasítására megparancsolom, hogy azonnal hagyd el a szikla területét. Ugyanez érvényes a két társadra is.
– Nicsak, tényleg! – vágta rá Hieronümosz ingerülten zihálva.
A szikla alja lényegesen laposabb volt, ezért az utolsó lépéseket már úgy tette meg, hogy felegyenesedve és szemben haladt a parancsnokkal. Davus követte, bár lemaradt kissé, hogy engem is biztonságban lesegítsen a kövekről.
– Tessék, lejöttünk a szikláról – közölte a bűnbak. – Most, hogy teljesítettétek a feladatot, akár mehettek is. – Hieronümosz pimaszul nézett a parancsnok szemébe. – Hacsak nem maradtok, hogy hazakísérjetek. A hordszékem ugyanis eltűnt, és csúnya, ingerült tömeg eredt a nyomomba...
– Valóban azért jöttünk, hogy elkísérjünk, de nem az otthonodba – vigyorodott el a tiszt.
Hieronümoszt egyszeriben elhagyta gúnyos jókedve. A háta mögül láttam, hogy remegnek az ujjai. Ökölbe szorította a kezét, hogy leplezze. Megtántorodott, mintha szédülne.
Ha a katonák nem a házához akarták kísérni, akkor hova?
Massilia elveszítette a flottáját. Pompeius elárulta Massiliát. A városlakók már így is az éhínséggel és a járványokkal küzdöttek, de még szörnyűbb csapás várt rájuk: meg kellett adniuk magukat Caesarnak, ami a teljes katasztrófát jelentette. Massiliát még ősi szövetségesénél, Rómánál is régebben alapították, és öregebb volt közös ellenségüknél, Karthágónál is. Ám Karthágó elpusztult; az egykor hatalmas várost úgy eltörölték a föld színéről, hogy sem az épületeknek, sem a büszke lakosoknak nem maradt nyoma. Massiliát is nyom nélkül felemészthetik. A remény eddig egyre távolabb és távolabb sodorta ezt a lehetőséget. Ám most elillant a remény. Talán most jött el a pillanat, amikor a bűnbak kiérdemli a nevét? Talán úgy döntöttek a xoanon Artemisz papjai, hogy most, ebben a sötét órában kell a vállára vennie a város összes bűnét, hogy magával vigye a megsemmisülésbe? Azért jöttek a katonák, hogy visszakísérjék a szikla tetejére, a szakadék szélére, a párkány peremére, hogy onnan ugorjon le – immár nem betolakodóként, hanem a végzete beteljesítőjeként – Massilia átkozódó lakóinak szeme láttára?
A lélegzetemet is visszafojtottam. Végül a tiszt megszólalt.
– Nem a saját házadba fogsz visszatérni, bűnbak. Egyenesen az Első Timukhosz házába viszünk. A parancs része, hogy a két társadat is oda kell vinnünk. – Szemügyre vette Davust, aztán engem is. – Gyertek velem!
Alázatosan engedelmeskedtünk. A katonák kivonták a kardjaikat, és szoros falat alkottak körülöttünk. Sietős iramban hagytuk magunk mögött az Áldozati Sziklát, és Apollónidész háza felé tartottunk.
Átvágtunk a város központján. Időközben hálás lettem a fegyveres kíséretért.
Az utcák zsúfolásig megteltek férfiakkal és nőkkel, akik céltalanul és kétségbeesetten szaladgáltak ide-oda. Hamar felismerték a zöld köpenyt viselő Hieronümoszt. Mindenhol kiabálás fogadott minket: „A bűnbak! A bűnbak!” A járókelők, akik elhaladtak mellettünk, eleinte megelégedtek azzal, hogy átkokat szórjanak, az öklüket rázzák vagy a földre köpjenek. Aztán a nyomunkba eredtek, és mellettünk rohantak a karjukkal hadonászva, hisztérikusan üvöltözve, gyűlölettől eltorzult arccal. Hamarosan már dühöngő tömeg vett körül minket. A társaiktól feltüzelve néhány férfi, sőt néhány nő is nekirohant a katonák szoros falának, akik durván visszalökték őket a pajzsaikkal, de többnek sikerült benyúlnia az őrök közé. A bűnbak felé kapkodtak, ám mivel nem sikerült elérniük, trágár mozdulatokkal fejezték ki indulataikat. Mielőtt visszalökték volna őket a tömegbe, beleköptek Hieronümosz arcába.
Végül a parancsnok azt az utasítást adta az embereinek, hogy szükség esetén használják a kardjukat. A legközelebbi támadásnál acélpenge villant, és velőtrázó sikoly harsant. Meleg cseppek fröccsentek az arcomra. Letöröltem őket. Vérrel borított ujjaimon túl megpillantottam a sebesült férfit, aki szűkölve, a karját markolászva hátrált.
A csőcselék ezek után megtartotta a tiszteletteljes távolságot, de az emberek különféle tárgyakkal dobálóztak; mindent felkaptak, ami csak a kezük ügyébe akadt: maroknyi kavicsot és kisebb követ, utcakövek és tetőcserepek darabjait, fatörmeléket és kisebb háztartási eszközöket is, például kisebb agyagkorsókat, amelyek hangos pukkanással törtek szét, amikor hozzácsapódtak a katonák pajzsaihoz és sisakjaihoz. A tárgyak hamarosan olyan sűrűn záporoztak ránk, hogy a vezér teknősalakzatba parancsolta a harcosait. Pajzsokból álló tető záródott össze a fejünk fölött, és masszív pajzsfalak vettek körül minket, amelyeknek résein kardok hegye állt ki.
Sötét volt a teknős közepén. Miközben előrebotladoztunk, minden oldalról lökdöstek, és a katonák izzadságszaga belefészkelte magát az orromba. A ránk hajigált szemét olyan hangokat adott, mintha jégeső verné a fedelet a fejünk fölött.
– Istentelen bolondok! Álszentek! Idióták! – ordítozta Hieronümosz teli torokból, és közben ökölbe szorította a kezét. – A bűnbak személye szent és sérthetetlen! Ha kárt tesztek bennem, átkot szórtok a saját fejetekre!
Ám kiáltásait elnyomta a zörej és a tömeg rikoltozása.
Végül elértük az úti célunkat. A parancsnok utasításokat osztogatott, a katonák pedig még szorosabb alakzatba rendeződtek. Valamiféle kapun mentünk keresztül. Aztán bronzajtók csapódtak be mögöttünk, és eltompították a tömeg zúgolódását. A katonák megtörték az alakzatot.
Egy apró, kaviccsal borított udvaron találtuk magunkat. Megkönnyebbültem, hogy végre megszabadulhattam a rám záródó teknőstől és a csőcseléktől. Egy pillanatra felnéztem az égre, és megmagyarázhatatlan módon azon kezdtem csodálkozni, milyen gyönyörű. Alkonyodott. A mennybolt a zenitjén sötétkék volt, a láthatár felé viszont világosabbá vált, és hol kékeszöldben, hol lehetetlenül narancsszínben játszott. Ritka, hosszan elnyúló felhők csíkozták, amelyeket átitatott a halódó nap vérvörös fénye.
Újabb éles zörej térített vissza a valóságba: kintről valami szemetet dobtak neki a hátunk mögött magasodó, zárt kapunak. A tömeg nem oszlott szét, ezért a katonák meggyőződtek róla, hogy a keresztpántok erősen tartják-e a kaput. Idegesnek tűnő parancsnokuk közben felment egy rövid lépcsőn, amely egy impozáns ház bejáratához vezetett. Az ajtó tárva-nyitva állt, és a küszöbön ott állt Apollónidész karba font kézzel. Minket nézett.
– Első Timukhosz! – ugatta a parancsnok tisztelegve. – Utasításodat követve elhoztam a bűnbakot, két társával együtt, akikkel belépett az Áldozati Szikla tiltott területére.
– Elég sokáig tartott.
– A legrövidebb utat választottam, Első Timukhosz. Nehezen... haladtunk.
Valami – talán egy méretes agyagkorsó – hozzácsapódott a kapuhoz, és jókora csörrenéssel szilánkokra tört.
– Azt akarom, hogy azonnal szétszéledjen a tömeg – közölte Apollónidész.
– Első Timukhosz, ez a zaj félrevezető. Nem olyan veszélyesek, amilyennek tűnnek. Minden szervezettség hiányzik belőlük. Hangosak, de nincsenek fegyvereik...
– Akkor könnyen szét lehet oszlatni őket.
A tiszt előre-hátra mozgatta az állkapcsát.
– A bűnbak látványa zaklatta fel őket. Talán ha adunk nekik egy kis időt, lecsillapodnak...
– Azt mondtam, hogy azonnal! Hívjatok íjászokat. Ontsatok vért, ha másképp nem megy, de tüstént tisztítsátok meg az utcákat. Értettétek?
A parancsnok megint tisztelgett, és visszavonult a lépcsőn. Apollónidész felénk fordult. Először Davusra és rám nézett, aztán Hieronümoszra, aki komoran nézett farkasszemet a város vezetőjével.
– Szerencséd van, hogy egyáltalán életben maradtál – mondta végül Apollónidész.
– Az istennő védelmez engem – felelte a bűnbak egyenletes, ám a kiabálástól rekedt hangon. – Nekem magasztos célom van.
Apollónidész világoskék szeme felvillant. Halvány mosoly suhant át a száján, amely túl kicsi volt erőteljes állkapcsához viszonyítva.
– Nevezd, aminek akarod. Az a bizonyos magasztos cél így is, úgy is a Hádészba visz téged. Add át üdvözletemet a szüleidnek odalent, ha találkozol velük.
Hieronümosz teste megfeszült, és egy pillanatig azt hittem, fel fog rohanni a lépcsőn, hogy rávesse magát az Első Timukhoszra. Apollónidész viszont meg sem rezdült; valószínűleg sokkal jobban ismerte nálunk a bűnbakot.
– Akkor hát őrizetbe vettetek? – kérdezte Hieronümosz.
A város vezetője felhorkantott.
– Ne légy nevetséges. A saját biztonságod érdekében hozattalak ide. Hálásnak kellene lenned a gondosságomért.
– És a barátaimat? Őket sem vetted őrizetbe?
Apollónidész dühösen nézett ránk.
– Azt még nem tudom. Nem hoztam döntést. Lehet, hogy nem hiszed el, de más dolgom is volt a mai napon. Addig is a legjobb lesz, ha a házamban töltitek az éjszakát... itt legalább rajtatok tarthatom a szemem.
•
Apollónidész nem szólt többet, hanem bement a házba. Minket is bevezettek a rabszolgák az épületbe, és megmutatták a szállásunkat. Útközben áthaladtunk a központi udvaron, ahol szemlátomást egy grandiózus vacsorára készültek. Rabszolgák valóságos áradata zsongott mindenütt, heverőket, kisasztalokat, mécseseket és üres tálcák halmait cipelték. Ünnepi lakoma lehetne, gondoltam magamban, csakhogy akármennyire szépítettük a dolgot, ünneplésre semmi ok nem volt ebben a városban.
Miközben Hieronümoszt bekísérték a szállására, Davusszal ugyanazon a folyosón vezettek végig minket, csak épp az ellenkező irányba. Lementünk egy rövid lépcsőn. A folyosó keskenyebbé vált, a mennyezet alacsonyabb lett, a világítás sokkal gyérebb, míg végül egy parányi, ablaktalan szobába értünk a folyosó végén. Két szűkös priccset találtunk benne, amelyek között csak úgy fértünk el, ha oldalvást fordultunk. A kevéske fény egy mécsesből származott, ami avas olajszagot lehelt magából. Leroskadtam a priccsemre, és hosszú sóhaj után rádöbbentem, mennyire kifáradtam. Elaludni azonban nem voltam képes. Valahányszor behunytam a szemem, torz arcok néztek rám a tömegből.
Léptek neszét hallottam, és felültem. Hieronümosz jelent meg az ajtóban. Szemügyre vette a szállásunkat, majd felvonta a szemöldökét.
– Lakályos – jegyezte meg tömören.
– Feltételezem, a te szobád sokkal nagyobb.
A bűnbak vállat vont.
– Van egy előtér, egy hálószoba, és egy másik szoba egy külön terasszal. Ha gyatrább szállást adnának, az istennő ellen vétenének.
A mécses imbolygó fényében egy csillogó tárgyat vettem észre a bal kezének kisujján. Az Áldozati Sziklán talált, fekete kővel kirakott gyűrűt vette fel. Az események zűrzavarában meg is feledkeztem róla. Követte a pillantásomat, aztán felemelte az ujját, és ingatni kezdte, hogy a kő minél jobban villogjon a fényben.
– Még a kisujjamra is szűkösen megy fel. Mire következtetsz ebből, Gordianus?
– Kétségtelenül egy nő gyűrűje. Az biztos, hogy soha nem láttam ehhez hasonló követ.
– Nem? Ha jól tudom, Massiliában nagyobb kereslet van rá, mint máshol, méghozzá valószínűleg a xoanon Artemisz miatt. Ugyanaz az égi kő, amelyből a mennyből hullott xoanon Artemisz is készült. Az égi kövek nem feltétlenül szépek. Sőt néha kifejezetten csúfak, de ez a darab érdekesebb a többinél; ha jobban megnézed, nem egyszínű fekete, hanem ködös, örvényszerű ezüstfoltok vannak benne, ugyanakkor sima és fényes, mint a csiszolt márvány. Biztos vagyok benne, hogy értékes.
– Ilyesféle gyűrűt adhat egy szerelmes massiliai a szíve hölgyének?
– Feltéve, hogy a szerelmes ifjú elég gazdag, a szíve hölgye pedig elég szép ahhoz, hogy ilyen ékszert viseljen.
Némi erőlködés árán lecsavarta a kisujjáról, és átadta nekem.
– Mit keresett ez a gyűrű az Áldozati Sziklán? – kérdeztem. – Mindnyájan tudjuk, milyen nehéz feljutni a csúcsra. Véletlenül senki sem téved fel oda, kiváltképp nem most, amikor tiltott övezetnek számít. Szóval, hogyan kerülhetett oda ez a gyűrű?
Hieronümosz lebiggyesztette a száját.
– Tudjuk, hogy nemrég két ember a sziklán járt. A világoskék köpenyes tiszt és a nő, aki leugrott onnan.
– Akit lelöktek – helyesbített Davus.
Bólintottam.
– Apollónidész elküldte az embereit, hogy nézzenek körül az Áldozati Szikla környékén, de megtiltotta nekik, hogy felmásszanak rá. Feltételezhetjük tehát, hogy a csúcsát nem fésülték át. Ez a gyűrű a tragikus eset óta érintetlenül heverhetett ott.
– Lehet – hagyta jóvá Hieronümosz. – De hogy került oda? Nem tudom elképzelni, hogy véletlenül csúszott le a nő ujjáról, hacsak nem volt szokatlanul satnya kis keze.
– Talán ő maga húzta le a gyűrűjét, mielőtt... lezuhant arról a szikláról – töprengtem hangosan.
– Vagy a férfi rángatta le az ujjáról – vetette közbe Davus. – Láttuk, hogy dulakodtak egy darabig, nem emlékeztek? Lehet, hogy a férfi lehúzta a nő ujjáról, és eldobta, amikor belelökte a tengerbe...
– Amikor leugrott – javította ki Hieronümosz.
– Bárhogy is történt, amennyiben ez a gyűrű tényleg a nő ujjáról származik... – Nem fejeztem be a gondolatot. – Nem bánod, ha nálam marad egy darabig, Hieronümosz?
– Felőlem akár bele is dobhatod a tengerbe. Számomra hasznavehetetlen. – A hasára szorította az egyik kezét. – Gondoljátok, hogy számíthatunk valamiféle vacsorára ma este?
Davus gyomra is egyetértően korogni kezdett.
Mintegy végszóra egy fiatal rabszolga jelent meg a bűnbak mögött a homályos folyosón.
– A vacsorát a kertben tálaltuk fel – jelentette be.
– Vacsora a csillagok alatt... varázslatos! – fordult a rabszolga felé Hieronümosz mosolyogva.
A mécses reszkető fényében láttam, ahogy a fiú megrökönyödik a bűnbak láttán. A szeme kikerekedett, aztán hátralépett, és elfordította az arcát.
– Nem... nem neked – nyögte ki végül. – A két római vacsorájáról beszéltem.
– És én hol fogok enni? – kérdezte Hieronümosz.
– A... szobádban – motyogta a rabszolga, szinte suttogó hangon, még mindig kerülve a bűnbak tekintetét.
– Hát persze – vágta rá Hieronümosz szárazan. – Mit is képzeltem? A bűnbak egyedül eszik.
•
A kertet gyéren világították meg; az elszórtan elhelyezett mécsesekbe kevés olaj jutott. Az olaj ugyanúgy hiánycikknek számított Massiliában, mint az étel.
Olyan bizonytalan volt a fény az udvaron, hogy hirtelenjében fel sem tudtam mérni, hány ember gyűlt össze – talán ötven, vagy még több. Ha valóban ünnepelni akartak a vacsorával, vajon kiket hívhatott meg az Első Timukhosz? A várost vezető testület egyéb magas rangú tagjait, Artemisz papjait, tiszteket, talán néhány fontosabb római száműzöttet, és persze a római katonai parancsnokot. Domitiust nemsokára magam is megtaláltam. Az egyik heverőn ült, a fél könyökére támaszkodott, és egy pohár bort szürcsölgetett. A rabszolga odavezetett minket a mellette lévő üres heverőhöz.
Domitius bágyadtan nézett ránk. Senki sem érezhette magát annyira becsapottnak a nap eseményei után, mint ő. Itáliában csak legyintett Pompeius tanácsára, és szembenézett Caesarral Corfiniumnál. Ám még mielőtt az ostrom megkezdődött volna, a saját katonái jóvoltából Caesar kezére került. Most ismét csapdába esett egy városban, amit Caesar harcosai ostromoltak, és kétségbeesetten várta Pompeius felmentő seregét – a hajók viszont elsiklottak Massilia mellett, és folytatták útjukat napnyugat felé.
A szavai szinte összemosódtak.
– Hát itt vagy, bajkeverő. Gondolom, sejted, mennyi kellemetlenséget okoztál nekem a mai napon. Egy római honfitársam... akiért felelősséget kellett vállalnom... belépett a megszentelt területre! Mit forgattál a fejedben, Gordianus?
– Davusszal meg akartuk nézni, ahogy a flotta elhagyja az öblöt – feleltem tompán. – A falak zsúfolásig megteltek. Az Áldozati Szikláról nyílt a legjobb kilátás.
– De tudtad, hogy tilos oda felmenni.
– Egy látogatónak minden helyi szokást azonnal meg kell jegyeznie?
Domitius csak annyira vette komolyan a válaszomat, amennyire komolynak szántam. Cinikus arccal nézett rám.
– Felőlem azért is felmászhatsz az Áldozati Sziklára, hogy belehugyozz a tengerbe. Vagy ami még jobb, bele is ugorhatsz. Talán az az egyetlen kivezető út erről az istenverte helyről. – Felemelte az üres poharát. Egy rabszolga került elő az árnyékból, és teletöltötte. – Ezt az egy dolgot raktározták el elegendő mennyiségben... jóféle itáliai bort. És rabszolgákat, hogy legyen, aki tölt belőle! Micsoda szánalmas porfészek!
Meg sem próbált halkabban beszélni. Körülnéztem. Még mindig érkeztek újabb vendégek. Gyászos hangulat uralkodott az udvaron, a társalgások moraját csak fojtottan lehetett hallani. Domitius kitörését követően sokan felénk fordultak.
– Ha nem vigyázol – szólaltam meg halkan –, a saját nyelved sokkal több kellemetlenséget okoz neked, mint én valaha is.
Domitius keserűen felvihogott.
– Én római vagyok, Gordianus. Nincs modorom, és nincs bennem félelem. Ezzel sikerült meghódítanunk az egész világot. Legalábbis néhány rómait ez segített a győzelemhez. Ó, de itt egy újabb dicsőséges vesztes... Milo! Gyere csak ide!
A homályba burkolózott tömegből hamarosan Milo lépett elő, aki ugyanolyan megrendültnek és ittasnak tűnt, mint Domitius. Lerogyott a parancsnok másik oldalán elhelyezett díványra, és csettintett az ujjával. Amikor a rabszolga mellettem is megállt, hogy bort töltsön a poharamba, elutasítottam. Úgy ítéltem meg, jobban teszem, ha ezen az estén józan maradok.
A kert egy oszlopsorral körbevett tér volt. Középen egy kiszáradt szökőkút állt, Artemisz elmaradhatatlan szobrával. U alakban rendezték el a díványokat, amelyek felváltva hol szembenéztek, hol hátat fordítottak az udvar közepének, így a sor a görög khitónok szegélyén látható mintára emlékeztetett. Ily módon a vendégek mind a négy irányba néztek, és a társaságnak nem volt semmiféle középpontja vagy tengelye; sőt ez az alakzat lehetővé tette, hogy az ember ne csak a saját társalgását kövesse figyelemmel, hanem a szomszédos, más irányba forduló csoportok beszélgetését is hallja. A közvetlen közelünkbe mintha szándékosan csak rómaiakat ültettek volna. Halk latin mormogást hallottam mindenfelől. Nem messze megpillantottam Gaiust Verrest is, aki egy heverőn támaszkodva hátrafelé nézett, egyenesen rám. Vakmerőségében még rám is kacsintott.
Mindkét nem képviseltette magát a vacsorán, bár sokkal több férfi volt jelen, mint nő. Észrevettem, hogy a nők a massiliai szokást követve tartózkodtak a bor élvezetétől, amit a római matrónák soha nem tennének meg.
Utoljára Apollónidész érkezett a kíséretével. Amikor az Első Timukhosz kilépett a kertbe, mindenki felállt (noha páran dülöngélve, mint például Domitius és Milo). A vezetőt körülvevő komor arcú emberek nyilvánvalóan a legközelebbi tanácsadói voltak. Rajtuk kívül egy fiatal pár is a kísérethez tartozott. Róluk már sokat hallottam. Most végre a valóságban is láttam őket, méghozzá együtt. Apollónidész egyetlen gyermeke, Küdimakhé, és a férje, Zeno is követte az Első Timukhoszt.
A lány előkelő kelméből készült, terjedelmes ruhát viselt, amit arany- és ezüstszálakkal hímeztek ki. Fejét finom, színes fátyolszövetekkel leplezte. Ha egy másik asszonyon láttuk volna ezeket a ruhadarabokat, azonnal a vagyona és az előkelő származása jutott volna eszünkbe, ám Küdimakhéra pillantva semmi másra nem gondolhattunk, csak az álca alatt rejtegetett formátlan, púpos testre. Még a kezét is eltakarták. Mivel egyetlen emberi részletet sem pillanthattunk meg rajta, olyan benyomást keltett, mintha a temérdek fátyol alatt valami bizarr állatféle lopózott volna ki a kertbe.
Egyenetlen léptekkel cammogott az apja mögött. A kíséret többi tagja igyekezett lassan lépkedni, hogy egyikük se előzze meg. Volt valami mélységesen nyugtalanító a látványban, ahogy Massilia leghatalmasabb embere, a magas, erőteljes állkapcsú Apollónidész óvakodva lépdel előre, mert mögötte botladozik lánya, a torzszülött Küdimakhé. Egyedülállóan különleges perceknek lehettünk részesei; rájöttem, hogy még soha nem láttam ilyen alaktalan halandót ehhez hasonló emelkedett környezetben, pompásan felékesítve a vacsorához, amelynek során díszhelyen ül majd a hatalmasságok és a vagyonosok között. Torzszülöttekkel általában csak nyomorúságos körülmények között lehetett találkozni. Rongyokba öltöznek, csatornákban alszanak, és a városok szegénynegyedeiben koldulnak. Senki sem tudja, honnan származnak; és senki sem tudja elképzelni, hogyan élik túl a mindennapjaikat. A tekintélyes római családok soha nem hagynak életben ilyen szörnyetegeket, és ha mégis megteszik, elrejtik a világ elől, hogy soha senki ne találhassa meg őket. Ám Apollónidész nem rejthette el a lányát, mert ahhoz, hogy Első Timukhosz lehessen, apává kellett válnia, és Küdimakhén kívül nem született gyermeke. Még az is lehet, hogy Milónak van igaza, és Apollónidész tényleg szereti őt, ahogy más apák szeretik a lányukat. A saját lányomra gondoltam, akit Rómában hagytam – a gyönyörű és okos Dianára –, és egyszeriben sajnálat ébredt bennem Apollónidész iránt.
Aztán szemügyre vettem a fiatalembert, aki Küdimakhé mellett sétált, és féltő gondossággal tartotta a karját, annak ellenére, hogy semmit sem tehetett irgalmatlanul görbe tartása ellen. Hallottam róla, hogy Zeno jóvágású ifjú, és most meg is győződhettem róla. Az a fajta sötét, komoly szépség sugárzott belőle, amit az emberek rendszerint a vad, fiatal költőknek tulajdonítanak. A haját kócosnak, a tekintetét űzöttnek láttam. A harci páncélzatát már levette de magán hagyta halványkék tiszti köpenyét. Volt valami a legyőzött tartásában, ami felidézett bennem egy emléket, és hirtelen rájöttem, hogy ő volt az a tiszt, aki az egyetlen visszatérő massiliai hajó orrában ácsorgott az öböl bejáratánál, és hátat fordított a városfalon tülekedő tömegnek.
Valami mást is észrevettem rajta. Eleinte nem volt annyira feltűnő, hiszen Küdimakhé szemet bántóan göcsörtös léptei diktálták az ütemet, de Zeno is bicegett egy kicsit, és igyekezett inkább a bal lábát használni.
Nem hangzottak el beszédek a vacsora kezdetén, még Apollónidész sem üdvözölte az egybegyűlteket. Ha máshogy alakul a nap – azaz ha Massilia fényes győzelmet arat –, mindenki boldogan hallgatta volna a beszédeket és köszöntőket, a végtelenségig ismételgették volna azt, amit már mindenki tudott; sőt nemcsak megengedett lett volna a kérkedés és a kárörvendés, hanem egyenesen kötelező. Ehelyett az, ami ünneplésnek indult, inkább gyászszertartáshoz kezdett hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy a vendégek még egy temetés után is sokkal derűsebbek.
Furcsálltam, hogy Apollónidésznek sikerült egy ilyen lakomát rendeznie a várost sújtó éhínség közepette. Dicséretes tudású szakácsokat alkalmazott. Soha nem láttam még ilyen parádésan elkészített és feltálalt fogásokat, ilyen apró adagokban, illetve ilyen nagy időkülönbséggel felszolgálva. Más körülmények között jót kacaghattunk volna azon, ha valaki fogásnak nevezi az egyetlen szem olívabogyóból (méghozzá nem is nagyból) álló étket, egy szál édesköményhajtásból álló körítéssel. Mindezt egy parányi ezüsttányéron hozták ki, talán azért, hogy a tükörképe miatt kétszer annyinak tűnjön. Milo felmordult, amikor meglátta.
– Nos, mit szólsz az új massiliai konyhaművészethez, Gordianus? Nem hinném, hogy ez a divat gyorsan elterjedne Rómában – jegyezte meg, de senki sem nevetett.
A díványunkat úgy helyezték el, hogy Davusszal nemcsak Domitiust és Milót láttuk, hanem az ő válluk fölött, a közelben elhelyezett U alakú heverő-csoporton Apollónidészt és a kíséretét is. A gyér fény miatt alig láttam valamit az arcukból, még kevésbé tudtam leolvasni akár az arckifejezésüket, de már bizonytalan körvonaluk is mélységes levertségről tanúskodott. Amikor a körülöttem folyó latin beszélgetés elhalkult, a társalgásukból is elcsíptem egy-egy szót. Ahogy egyre több bort szolgáltak fel, egyre erősebben emelkedett egy erős, dallamos hang a többi fölé. Zeno hangja volt.
Közben Domitius és Milo gyűlölettől fröcsögve, a témákat összevissza vegyítve fecsegtek egymással. Kiderült, hogy az úgynevezett felmentő flotta vezetésével Pompeius egy bizonyos Lucius Nasidiust bízott meg. Én nem ismertem, ellenben a két száműzött látszólag nagyon is, és nem rejtették véka alá a véleményüket. Egyikük sem csodálkozott rajta, hogy Nasidius távolról figyelte a csatát, és amikor látta, hogy a massiliaiak szénája rosszul áll, gyorsan kereket oldott. Ha ott lettek volna Pompeius mellett, óva intik tőle, hogy egy ilyen széltolóra bízza ezt a létfontosságú küldetést. Ez a katasztrófa csak a legutóbbi volt Pompeius rossz döntéseinek sorában, bezzeg ha Domitiust vagy Milót bízta volna meg... és így tovább.
Alkalmanként engem is megpróbáltak bevonni a társalgásba. Csak szórakozottan vetettem oda néhány szót, mert közben Apollónidész kis társaságának eszmecseréjére figyeltem. Azok a részletek, amiket sikerült elcsípnem, csak megerősítették a gyanúmat: Zeno volt a parancsnoka annak a hajónak, ami a megsemmisítő vereség hírével visszavitorlázott az öbölbe. Amikor Zeno a csatáról kezdett mesélni, körülöttem is elcsitult a latin nyelvű beszélgetés. Még Domitius és Milo is elhallgatott. Egyenesen előre néztek, de akárcsak mindenki más, aki hallótávolságon belül ült, ők is a hadibeszámolót hallgatták.
– Nem úgy harcolnak, mint a hétköznapi emberek – közölte Zeno.
– És miféle hatalmas élménytárházra alapozod ezt a kijelentésedet, vőm? – csattant fel Apollónidész élesen. – Hány csatában vettél már részt?
– Ebben részt vettem! És ha ott lettél volna, tudnád, miről beszélek. Volt valami természetfeletti azokban a katonákban. Az ember folyton azt hallja, hogy az istenek figyelik a csatákat az égből, felemelik az elesett harcosokat, és folytatásra ösztökélik őket; de szerintem ma odakint a vízen nem az istenek vezérelték a győzteseket. Caesar hajtotta őket, vagyis Caesar szelleme. Az ő nevét kiáltozzák, hogy fenntartsák egymásban a lelkesedést, hogy felrázzák a tunyákat, és elriasszák az ellenséget. Olyasminek voltam szemtanúja a mai napon, amit máskülönben soha nem hinnék el, amiről csak dalokban lehet hallani... Szörnyűség.
A félhomályban láttam, ahogy a lefátyolozott Küdimakhé közelebb húzódik a férjéhez a heverőn; alig ért hozzá, csak a közelségével akarta vigasztalni. Jól láttam, hogy a szemben ülő Apollónidész haragosan összevonta a szemöldökét? A szürkületben csak egyenesen és mereven ülő sziluettjét láttam, valamint karba font kézét, dermedt vállát, előretolt állkapcsát.
Zeno halkan, de jól érthetően folytatta. Néha elvékonyodott a hangja az érzelmektől, ám ilyenkor csak nyelt egyet, és tovább beszélt.
– Micsoda dolgokat láttam ma! Vért... tüzet... halált... Volt ott... volt ott két római, szinte teljesen egyformák, minden bizonnyal ikrek. Az egyik római gályán álltak, amely megpróbált beérni minket, hogy a legénység átmászhasson a mi hajónkra. A rómaiak horgokat és kampókat hajigáltak felénk, de nem elég hosszúakat. Tovább próbálták csökkenteni a távolságot. Mi igyekeztünk kitérni előlük. Sokkal többen voltak, mint mi; azonnal felemésztettek volna minket. Csak abban reménykedhettünk, hogy elég távol tudunk kerülni tőlük ahhoz, hogy a katapultokkal célba vehessük őket, vagy ha lehetséges, olyan pozícióba fordulhassunk, hogy fel tudjuk szakítani a hajóik oldalát. Csakhogy a római parancsnok a sarkunkban volt, mint egy szuka után loholó kan. Az egyik pillanatban olyan közel kerültek, hogy néhány katona át is ugrott a mi fedélzetünkre. Mindössze egy maroknyi csapat, nyolcan vagy tízen, nem elegen ahhoz, hogy átvegyék a hajó irányítását. Ilyen vakmerőséget, szinte már őrültség! A dicsőség miatt tették, természetesen... Ha a rómaiaknak sikerül elkapniuk minket a horgaikkal és a kampóikkal, és átjönnek a mi fedélzetünkre, ez az első csoport büszkén verhette volna a mellét, hogy ők merészkedtek át elsőnek.
Egy ikerpár vezette a csapatot, amelyik átugrott a hajónkra. Nagyon közelről láttam őket, és meggyőződhettem róla, hogy szinte tökéletesen egyformák. Nyugtalanító látvány volt, mint egy jelenés vagy egy csoda, amit az istenek küldtek, hogy összezavarjanak minket. A csatában a zavarodottság sokkal gyorsabban öl, mint bármi más. Egy pillanatnyi bizonytalanság... egy villanás, egy pillantás, megint egy villanás... és már holtan heversz! Fiatalok voltak, az a kettő... fiatalok és jóvágásúak... ott vigyorogtak és üvöltöztek, és suhintgatták a kardjukat a levegőben.
Ám az egyikük túl óvatlan volt. Túlzottan előresietett, és kitette magát a hajónk oldalából érkező támadásnak. Az egyik emberem egy lesújtó erejű vágással támadt rá: lecsapta a római jobb kezét, amelyben a kardot tartotta. A római viszont nem hagyta abba a vigyorgást ! Nem, ez csak félig igaz; valahogy megváltozott az arca, de mégis valahogy úgy tűnt, mintha a vigyor kísértetiesen ráfagyott volna. A vér úgy fröcskölt ki a csuklójából, akár egy szökőkútból. Döbbenten, lebénulva figyelte a keze helyét, ám az őrült vigyor csak nem akart eltűnni az arcáról. Az ember azt hinné, hogy azonnal meghal, de még csak meg sem tántorodott. Tudjátok, mit csinált? Lehajolt, és a bal kezével felvette a kardot, amit a jobb keze még mindig marokra fogott. Tudom, hogy hihetetlen, de a saját szememmel láttam! Sikerült megkaparintania a kardot, és folytatta a küzdelmet. A bátyját védelmezte a testével, és egyáltalán nem érdekelte a saját épsége. Tudnia kellett, hogy neki befellegzett, hiszen nem élhet túl ennyi vérveszteséget. Veszettül kapálózott a karjaival... ingatta a kardját, és hadonászott a sebesült csuklójával, amiből vastag sugárban lövellt ki a vér mindenfelé.
A katonáim rémülten hátráltak, viszolyogva a vér látványától. Sikerült összevonnom őket, és együtt rohantuk le a rómait. A sebesült magasra emelte a bal karját. A kardja vége pont az én fejem felé mutatott. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy meg fogok halni... de végül nem sújtott le a fegyverével. Az egyik emberem oldalról meglepte, és két kézzel hatalmas csapást mért a bal karjára. A könyökénél szakította le. Az a sok vér... az a megcsonkított katona...!
Zeno sokáig hallgatott. Hallótávolságon belül mindenki csendben fülelt. Küdimakhé még közelebb húzódott hozzá, de továbbra sem érintette meg. Zeno elborzadt, és kissé kapkodva lélegzett. Aztán vett egy nagy levegőt, és folytatta.
– A sérült jobb csuklójából tovább ömlött a vér. A bal könyökéből már alvadt vér szivárgott. Borzalmas volt! És még mindig nem rogyott össze! Egyenesen állt, és összeszorított foga között csak egyetlen szót ismételgetett. Tudjátok, mi volt az? „Caesar!” Nem az anyja neve, nem az ikertestvére neve, és nem is egy istenségé, hanem „Caesar” ! A fivére csatlakozott hozzá, majd a többi római is, míg végül mindnyájan Caesar nevét harsogták, mintha megannyi átkot szórnának a fejünkre.
Amint látjátok, most sikerült elriasztanunk őket. A hajónk elmenekült a római gálya elől. A támadásuk csúfos véget ért. A katonáim föléjük kerekedtek, mivel létszámban jóval felülmúltuk a csapatot. Kilátástalan volt a helyzetük. De a sebesült római... kéz és kar nélkül... még mindig védte a fivérét. Caesar nevét kiáltotta, és ránk vetette magát, jobbra-balra lendülve, a saját testét használva egyetlen fegyverként. Felfoghatatlan volt, szörnyűséges, akár egy rémálom.
Egy pillanatra... egy pillanatra én is elvesztettem a hidegvérem. Azt gondoltam: „Hát itt a vég. Hát ennyin múlik az egész. Ez a tíz római mind olyan, mint ez az egy, elég erősek lesznek ahhoz, hogy megöljenek minket, és átvegyék a hajó irányítását. Ezek nem emberek, hanem démonok!”
De természetesen ők is csak emberek voltak, és emberi módon haltak meg. Beugorhattak volna a tengerbe, hogy elmeneküljenek, hogy visszaússzanak a hajójukhoz vagy egy másik római gályához, ám ők ott maradtak, és folytatták a harcot. A megcsonkított római végül összeesett. Összevissza szurkáltuk. Alig jött vér a sebeiből, annyi vért vesztett már. Az arca is olyan fehér volt, mint egy felhő. Még mindig rajta volt az a förtelmes vigyor, amikor a szeme felakadt, és összerogyott a fedélzeten.
Az ikertestvére felkiáltott: – „Caesar!” –, és zokogva ránk vetette magát. Megtébolyította és érzéketlenné tette a gyász. Először a hasába, majd a torkába döftem a kardom. Megdöbbentett, hogy milyen gyorsan meghalt. A többi római... már nem volt ilyen könnyű préda. Két massiliai kellett minden egyes római megöléséhez. Akkor is tovább küzdöttek ellenünk, amikor már mindnyájan meghaltak, és bedobtuk a testüket a tengerbe. A vérük ugyanis tovább ölt! A fedélzet annyira csúszós lett a kiontott vértől, hogy az egyik katonám, az, aki levágta a római jobb kezét, elesett, és kitörte a nyakát. Azonnal meghalt, hanyatt fekve a deszkákon, kicsavart nyakkal, az égboltra meredő, tágra nyílt szemmel.
A kert teljes csendbe burkolózott. A legtávolabbi sarkokban ülő vendégek is felhagytak a beszélgetéssel, és az oszlopsor alatt sürgölődő rabszolgák is megálltak, hogy füleljenek. Úgy tűnt, hogy még a kiszáradt szökőkút közepén álló Artemisz is lélegzet-visszafojtva hallgatja a beszámolót: kezében megfagyott az íj, a feje pedig kissé az egyik oldalra billent.
Küdimakhé még közelebb araszolt a férjéhez. Zeno, miközben lehajtott fejjel ült, kezét finoman rátette felesége köpennyel borított karjára, mintha a nő lenne az, akinek vigasztalásra van szüksége.
Apollónidész mozdulatlanul ült velük szemben, és ráeszmélt a hirtelen beállt, feneketlen csendre, illetve arra, hogy milyen varázsigeszerűen hatott a vendégekre Zeno története.
– Borzasztó nap Massilia történetében – bökte ki végül szinte suttogó hangon.
Zeno keserűen felnevetett.
– Borzasztó, apósom? Csak ennyit tudsz mondani? A mai nap még semmi sem volt az eljövendő napokhoz képest!
– Csitulj el, Zeno!
– Miért, Első Timukhosz? Gondolod, hogy kémek vannak közöttünk?
– Zeno!
– Mondjuk ki az igazságot: az egész a te hibád. A tiéd és a többieké, akik Pompeiusra szavaztak Caesar ellenében. Én figyelmeztettelek titeket. Mondtam, hogy...
– Hallgass, Zeno! Ezt a kérdést megvitattuk már a megfelelő helyen, a megtelelő időpontban. Hoztunk egy döntést...
– Egy csoport zsugori félbolond, akik akkor sem látják a jövőt, ha az arcul csapja őket. Soha nem lett volna szabad becsuknunk a kapuinkat Caesar előtt! Amikor idejött a segítségünket kérni és oltalmat ígérni nekünk, ki kellett volna tárni a kapuinkat, hogy üdvözöljük.
– Nem! Massilia mindig hűséges volt Rómához. Ezt a hűséget soha semmi nem ingathatta meg, és nem is fogja soha. Róma pedig Pompeiust és a szenátust jelenti, nem Caesart. Caesar egy közönséges bitorló, egy áruló, egy...
– Caesar a jövő, apósom! Amikor elutasítottad, a jövőnek fordítottál hátat, és íme, Massiliának sincs már jövője, hála neked.
Küdimakhé Zeno karjára tette a kezét, de nem tudtam megállapítani, hogy vigasztalni vagy visszafogni akarja, esetleg mindkettőt. Az odaadásról tanúskodó mozdulat láttán Apollónidész felhúzta az orrát.
– Lányom! Hogy ülhetsz ott tétlenül, hallgatva, hogy ez az ember így beszél az apáddal?
Küdimakhé nem válaszolt. Alig láttam belőle valamit a félhomályban. Olyannak látszott számomra, mint egy orákulum, amelyik nem szólal meg: idegenszerű és titokzatos volt, mint aki csak részben származik erről a világról. Torz arcának és testének egyetlen részlete sem tárult fel előttem, testtartása mégis a megtört hűségről és a szívet tépő fájdalomról árulkodott. Vagy mindezt csak képzeltem, mert rosszul értelmeztem egy lefátyolozott, púpos szörnyszülött mozdulatait?
Zeno – cseppet sem durván, inkább gyengéden – levette magáról felesége karját, és felállt.
– Én csak annyit tudok, apósom, hogy amikor ma kint voltam a tengeren, és láttam, ahogy a hajóink széttörnek, elemésztődnek a tűzben, és eltűnnek a hullámsírban, nem hallottam, hogy bárki is a te nevedet kiáltotta volna... sem Pompeius vagy a Timukhoi nevét. Azt hallottam, hogy a katonák Caesar nevét kiáltják. Az ő nevét üvöltötték öldöklés közben, és a haláltusájuk közepette is. És a csatát azok nyerték meg, akik Caesar nevét kiáltozták. Gondolom, akkor is az ő nevét ordítozzák majd, amikor ledöntik Massilia falait. Azt fogjuk hallani: „Caesar!”, amikor elvágják a torkunkat, és a feleségeink meg a lányaink is azt fogják hallani: „Caesar!”, amikor levetkőztetik és megerőszakolják őket, majd utána elviszik rabszolgának.
Ez már túl sok volt a hallgatóságnak. Sokan felnyögtek, felmordultak, és azt kiáltozták: „Szégyen!” vagy „Pimaszság!”
Még a gyér fényben is láttam, hogy Apollónidész tagjai remegnek a dühtől.
– Menj innen! – suttogta rekedten.
– Miért is ne? – vont vállat Zeno. – Úgyis elment az étvágyam, még ez a szánalmas kis koszt sem menne le a torkomon. Gyere, asszony!
Az Első Timukhosz a lánya felé fordította a tekintetét, aki habozni látszott. Végül nehézkesen felállt a helyéről, és görbe tartással a férje oldalához simult. Kínzó lassúsággal vonultak be a kertből. Küdimakhé görcsösen igyekezett haladni, és közben rátámaszkodott az enyhén sántító Zeno karjára. Apollónidész még mindig maga elé meredt.
Miután Zeno és felesége eltűntek, a társalgás bizarr módon megint felélénkült. Az összes sarokból fojtott beszédmoraj szűrődött ki. Az emberek kényszert éreztek rá, hogy maguk is elítéljék Zenót, vagy éppen egyetértsenek vele – de az is lehet, hogy muszáj volt valamiféle locsogással kitölteniük a kényelmetlenné vált csendet.
– Maradj itt! – suttogtam Davusnak.
Amikor elmentem Milo mellett, éppen hátramutatott, és motyogva megszólított.
– Arra megtalálod. – Rájöttem, hogy azt hiszi, az árnyékszéket keresem. – De felkészítelek rá, hogy a római csatornázáshoz viszonyítva primitív.
Kerülő úton mentem ki, hogy ne legyen annyira egyértelmű: Zenót követem. Elég nagy mozgás támadt a vendégek és a felszolgáló rabszolgák között, ezért szerencsére senki sem figyelt rám.
A fiatal pár eltűnt egy ajtóban az oszlopsor alatt. Az ajtó egy hosszú, széles folyosóra nyílt. Úgy siettem végig rajta, hogy közben mindkét oldalon belestem a szobákba, mígnem elértem a végére, ahol egy másik kertre nyílt kijárat. Ez az udvar kisebb és bensőségesebb volt, mint az, amelyiken a vacsorát tartották. Mi több, sötétnek és elhagyatottnak tűnt; legalábbis amíg meg nem hallottam a fojtott beszélgetést. A hangok a szemközti oszlopsor mögül érkeztek.
Hirtelen a lélegzetemet is visszatartottam, de a suttogás még így is túl halk volt ahhoz, hogy megértsem. Talán vitatkoztak, és az egyik hang kétségkívül egy férfi hangja volt; ezt leszámítva csak találgatni tudtam. Végül megköszörültem a torkomat, és megszólaltam.
– Zeno?
Egy darabig csend volt. Aztán Zeno hangját hallottam.
– Ki az?
Kiléptem az oszlopok árnyékából a nyílt udvart ellepő szórt csillagfénybe.
– A nevem Gordianus.
Még hosszabb csend állt be. Aztán ismét kérdezett:
– Ismerlek téged?
– Nem, római vagyok. Az apósod házában vendégeskedem.
Ez meglehetősen közel járt az igazsághoz.
– Mit akarsz?
Kilépett a szemközt húzódó oszlopsor mögül, és tett néhány lépést felém. A köpeny eltakarta a körvonalait, de mintha láttam volna a jobb kezét a csípője felé mozdulni, amint a tőrét akarja kihúzni a tokjából. Még közelebb jött.
Egy pillanatra megdöbbentett a helyzet iróniája: talán nemsokára az élettelen testemet fogják megtalálni ebben a kertben. Hányszor és hányszor hívtak házakhoz vizsgálódni, miután holttestet találtak egy udvaron! Hányszor nyomoztam a maradványok alapján a gyilkos kiléte után, hányszor próbáltam logikát találni az események láncolatában! Kegyetlen tréfát ötöltek volna ki az istenek, ha én, aki egész életemet a házak belső udvarán megölt áldozatok sorsának felderítésével töltöttem, itt találkoznék a végzetemmel! Egy rabszolga rábukkanna a holttestemre, riadót fújnának, és az Első Timukhosz vacsorájának azonnal vége szakadna. Észrevennék a késszúrások nyomait, ám az áldozat kiléte titok maradna egészen addig, amíg valaki – Domitius, Milo, Davus, vagy talán maga Apollónidész – nem azonosítana engem. Onnantól fogva azonban nem túl valószínű, hogy bárki hajlandó lenne vesződni a gyilkosság kinyomozásával, leszámítva mondjuk szegény Davust.
Hacsak...
Egy rövid pillanatig, amely alig tartott tovább egy szempillantásnál, egy roppant különös képzetem támadt: Meto még mindig életben van itt, Massiliában, és ez az ő története, nem az enyém. Az én életemnek közeledett a vége, nem az övének; és az ő sorsa lett az, hogy meggyászoljon engem, és megkeresse a gyilkosomat. Egyszerre csak valaki más történetében lettem áldozat, és véletlenségből azt hittem magamról, hogy én vagyok a főszereplő! Olyan ereje volt ennek a káprázatnak, hogy váratlanul kizökkentem a jelenből, elvesztettem a kapcsolatomat a valósággal, és belezuhantam abba a világba, amelyben a holdkórosok járkálnak. A halál előrevetette az árnyékát, ami sokszor megtörténik az ember élete során, főleg ahogy öregszik. Végül is mi mást jelent lemurrá válni, mint kiíródni a világ történetéből, egy múlt időben emlegetett névvé válni, némán figyelni az árnyak közül, ahogy a többiek tovább játsszák szerepüket az élet színpadán?
Megborzongtam. Talán meg is tántorodtam kissé, de Zeno megint előrelépett, és újra kérdezett.
– Rosszul érzed magad?
– Nem, jól vagyok – nyögtem ki. – Nem tudtam nem észrevenni, hogy enyhén sántítasz.
Megdermedt; talán a bűntudattól, vagy csak azért, mert egy idegen ember váratlan és merész nyerseséggel beszélt hozzá.
– Csatában szerzett sérülés – mondta végül.
– A mai csatában? Vagy már napok óta bicegsz?
Közelebb lépett, és immár olyan közel volt hozzám, hogy a homály ellenére még a haragos kifejezést is láttam tetszetős arcán.
– Ki vagy te, hogy ilyeneket kérdezz tőlem?
– Rómában Nyomozónak neveznek. Néhány massiliai is hallott már felőlem. Az egyikük, egy Arausio nevű ember felkeresett a minap. A lányát gyászolja. A lányát, akit Rindelnek hívtak.
Zeno mögött, az egyik oszlop takarásában megmozdult egy alak. Az oszlopsor mély árnyéka továbbra is elrejtette szem elől, de Küdimakhé torz testének körvonalait semmi mással nem lehetett összetéveszteni.
– Mit akarsz? – rivallt rám Zeno suttogva. – Miért mondod ezt el nekem?
Én is lehalkítottam a hangomat.
– Az Arausio név nem mond neked semmit? Hát a Rindel?
Megint a tőréhez nyúlt. Ismét megremegtem a félelemtől, ám az ifjú nyugtalansága valamelyest felbátorított.
– Hallgass ide, Zeno. Arausio úgy gondolja, tudja, mi történt a lányával, de nem lehet teljesen biztos benne...
– Te minek ütöd bele ebbe az orrod, római?
– Amikor egy apa elveszti a gyerekét, muszáj kiderítenie az igazságot. Amíg erre nem kerül sor, valami rágja belülről, elrabolja az álmát, és megmérgezi a levegőt is, amit beszív. Higgy nekem, én tudom! Arausio meg van győződve róla, hogy csak te tudod elmondani neki az igazságot a lánya haláláról. – Küdimakhé alakja felé fordultam, amely még mindig az oszlopok között rejtőzött. – Ha nincs rejtegetni valód, akkor miért halkítottad le a hangodat, hogy a feleséged ne hallja, amit mondasz?
– A feleségem... – Zeno nyelve mintha belebotlott volna a szóba. – A feleségem semmire nem tud válaszolni. Ha csak a nevét is ki mered ejteni a szádon, Artemiszre esküszöm, megöllek itt helyben!
Aznap több embert is megölt már. Nem kételkedtem benne, hogy képes lenne még eggyel végezni. Nem voltam biztos benne, hogy van-e merszem még jobban sarokba szorítani. Ha azt látja, hogy az erszényem felé tapogatózom, félreértheti a szándékomat, és előránthatja a tőrét; ezért nagyon lassan mozogtam, és óvatosan beszéltem tovább.
– Valamit meg akarok neked mutatni, Zeno. Ebben az erszényben van, hadd vegyem elő. Látod? Itt van az ujjaim között.
Magamban azt kívántam, bárcsak erősebb lenne a fény, hogy jobban láthassa a gyűrűt, és én is szemügyre vehessem az arcát. Azt sem tudtam megállapítani, hogy felismerte-e az ékszert.
Csak valami fojtott hangot hallatott, ami éppúgy lehetett nyelés, mint nyögés. Hátrébb lépett. Meg is botlott, de nem tudtam eldönteni, hogy a riadalomtól vagy a bal lábának bénultsága miatt. Küdimakhé előjött a sötét árnyak közül, és a mellénél összefogta a köpenyeit. Nem tudhatta biztosan, hogy megütöttem-e a férjét.
Zeno hátranézett.
– Maradj ott! – kiáltott rá a nőre, ám a hangjából érezni lehetett, hogy a sírás környékezi.
Ismét szembefordult velem, és előhúzta a tőrét. A penge élesen villant fel a csillagfényben.
Sokkal jobb volt a hallása, mint az enyém. Hirtelen megfeszült, és leengedte a karját. Rászegezte a tekintetét valamire a hátam mögött, aztán visszalépett az oszlopsor árnyékába. Átkarolta Küdimakhét, közel hajolt az arcához, és suttogott neki valamit. Mindketten felszívódtak a feneketlen sötétségben.
– Apósom! Hát itt vagy!
Megriadtam, amikor Davus mellém lépett. A szívem dörömbölt a mellkasomban. Nem tudtam eldönteni, hogy köszönetet mondjak-e neki, vagy elátkozzam. Megtörte a pillanat varázsát, amikor Zeno végre elgyengült volna – vagy megmentette az életemet?
Hosszasan sóhajtottam, és belebámultam a sötétségbe, amely az imént magába nyelte a fiatal massiliai párt.
– A mai este során három dolog világossá vált – mondtam, és felemeltem a kezem, hogy az ujjaimon számoljam le a három pontot.
Ha lett volna annyi hely az apró helyiségben, járkálni kezdek. De így kénytelen voltam a keskeny priccsen ülni, a hátamat a falnak vetni, és henyén dobolni az egyik lábammal a padlón. Davus szemben ült velem, és a térdeit csapkodta egymáshoz.
– Először is: Zeno felismerte ezt a gyűrűt. – Az ujjaim között görgettem az ékszert, és a különös követ figyeltem a halvány fényben. – Azonnali, egyértelmű választ adott, még ha nem is szavakkal.
– Vagyis a gyűrű tényleg Rindelé, és valahogy ott maradt az Áldozati Sziklán, amikor Zeno lelökte a lányt – értelmezte Davus.
Megráztam a fejem.
– Ezt a következtetést nem lehet egyértelműen levonni. Nem tudhatjuk biztosan, hogy ez Rindel gyűrűje, sőt még abban sem lehetünk biztosak, hogy Rindel és Zeno járt fent a sziklán aznap. És akármennyire biztos vagy benne, arról sem lehetünk meggyőződve, hogy a nőt, akit láttunk, lelökték.
– De hiszen csak Zeno lehetett! Ma este láttuk, hogy sántított.
– A sántításnak más oka is lehet. Nekem azt mondta, csatában szerzett sérülés.
Davus felhorkantott.
– Lefogadom, hogy már jóval korábban sántított, mint ahogy felszállt a hajóra, és csatába indult. De ezt nem olyan nehéz kideríteni. A többi tiszt biztosan tudja, hogy már korábban is bicegett-e. Apollónidésznak is tudnia kell.
– Hát igen, ez gyerekjáték; csak kérdőre kell vonnom az Első Timukhoszt, amikor épp kedvem tartja, nem igaz? Abban viszont igazad van, hogy a bajtársai elől nem titkolhatta el a sántítást. Tanulságos lenne kideríteni, hogy mióta jár így.
Felemeltem egy másik ujjamat, és azon is leszámoltam egy pontot.
– A második dolog, amit most már biztosan tudhatunk: Zeno tényleg szereti Küdimakhét. Bármit is mondott Domitius a nő torz külsejéről, bármennyire is hiszi úgy Arausio, hogy Zeno csak azért hagyta el Rindelt, és azért vette el az Első Timukhosz lányát, hogy feljebb tornássza magát a ranglétrán, a friss házasok feltűnő gyengédséggel viseltetnek egymás iránt. Láttad őket ma este? Ahogy a nő közelebb húzódott a férjéhez, hogy megnyugtassa; ahogy a férfi hozzáért, ösztönösen, szinte tudattalanul, mégis gyengéden. Ez nem színjáték volt. Egy olyan párt láttam, akik biztonságban érzik magukat egymás testi közelségében, és mélységes bizalom köti őket össze.
Davus megint prüszkölt egyet.
– Ugyanezt el lehet mondani egy férfiról és a lováról is.
– Küdimakhé egy asszony, Davus.
– Asszony, ló... Ha Zeno csakugyan olyan számító és törtető, ahogy Arausio ismeri, mindegy neki, hogy milyen nőt vesz el, vagyis nem fordít rá több figyelmet, mint a lova kiválasztására. Kell neki egy biztos eszköz a célja eléréséhez, és amikor elvette a torz lányt, azonnal a csúcsra repült. Most viszont visszazuhant a földre, és rádöbbent, hogy gyermeket kell nemzenie, ha ő is Timukhosz akar lenni. Ezért kénytelen belemenni ebbe a színjátékba, és a nő hálás érte. Miért ne turbékolna, miért ne vigasztalná? Közben a férfi valószínűleg meg is szokta a feleségét. Az ember jóformán mindent meg tud szokni ezen a világon... kérdezz meg egy volt rabszolgát. Ezért van az, hogy Zeno már nem borzad el, amikor megérinti Küdimakhét... Semmi különös. Főleg, hogy le is takarja magát fátylakkal. Feltételezem, szerelmeskedés közben is be van burkolózva, Zeno pedig egyszerűen behunyja a szemét, és a szépséges Rindelre gondol.
– Mi? Azt a lányt képzeli el, akit, szerinted, hidegvérrel lelökött az Áldozati Szikláról?
– Hidegvérrel? Nem épp ezt a szót használnám egy olyan emberre, mint Zeno.
Megcsóváltam a fejem.
– Nem, ebben a házasságban több érzelem van, mint amennyit te belelátsz. Ahogy megérintették egymást... Ti is így érintitek meg egymást Dianával, anélkül, hogy észrevennétek. Igen, pontosan így.
Davus lesütötte a szemét. Mély ránc jelent meg a szája sarkában. Tántoríthatatlanul jó természetének köszönhetően általában elfeledtette velem, hogy ő is messze van az otthonától, és honvágytól szenved. Megköszörülte a torkát, és kissé fakó hangon megkérdezte:
– Mi a harmadik dolog? Azt mondtad, három dolog vált világossá ma este. Az, hogy Zeno felismerte a gyűrűt, az, hogy igazán szereti Küdimakhét, és... mi a harmadik?
– Hogy Zeno nem gonosztevő. A vér is megfagyott az ereimben, ahogy a történetét hallgattam a vacsoránál. Borzalmas dolgoknak volt szemtanúja a mai napon, de sikerült összeszednie magát, és épségben hazahoznia az embereit. Még attól sem félt, hogy szembeszegüljön az apósával. Zeno bátor és rettenthetetlen. Önkéntelenül is azt kérdezem magamtól: valóban olyasfajta ember ő, aki lelökne egy védtelen lányt egy szikláról?
Davus közömbös maradt, és karba fonta a kezét.
– Megtenné, ha a lány bajt okozna neki... akadályozná, ahogy egy őrült, elutasított lány akadályozhat egy elvakult törtetőt.
– Szóval te semmi jót nem láttál Zenóban? Egyáltalán semmit?
– Semmit.
– Nagyon biztos vagy magadban – jegyeztem meg halkan.
– Miért ne lennék? Találkoztam már ilyen alakokkal. Te talán nem? – Most Davuson volt a sor, hogy egyenként számoljon az ujjai segítségével. – Szereti Küdimakhét? Kétségtelenül haszna származik abból, ha ezt mutatja, tehát megteszi.
– Hősies? – folytatta. – Nos, ha egy hajó elsüllyed egy csatában, ő is megfullad a többi katonával együtt, így hát miért ne harcolna ugyanolyan bátran, mint az emberei?
Hogy rettenthetetlen lenne? Kétségtelenül. Neked nagyon tetszett, ahogy nyilvánosan szembeszegült Apollónidésszel, de szerintem nem örülnél neki, ha én is ilyen tiszteletlen lennék veled, apósom.
Egy hozzá hasonló derék ifjú meg tudna ölni hidegvérrel egy lányt, akit korábban szeretett? Zeno jóképű, és tekintélyes családból származik, vagyis vonzó az emberek szemében. Annál könnyebben megússza, ha valami igazán felháborító dolgot művel, például lelök egy zaklató szerelmest egy szikláról.
Davus hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Elégedettnek látszott az általa felsorolt pontokkal. Nyújtózkodni kezdett, és közben nagyot ásított.
Elérkezett az alvás ideje. Kioltottam a mécses fényét. Olyan sötét lett a szobában, hogy nyitott szemmel is ugyanazt a feketeséget láttam, mint szemlehunyva.
Ilyen rosszul ítéltem volna meg Zenót? Kimerültséget és zavarodottságot éreztem, olyan voltam, mint egy kiöregedett vadászeb, aki egy hosszú, kóborlással eltöltött nap után, az otthonától távol eső, idegen tájon nem bízhat többé a szimatában.
•
Amikor másnap reggel kinyitottam a szemem, nem tudtam eldönteni, hogy az éhség ébresztett-e fel vagy a gyomrom vitathatatlanul hangos korgása. Az ablaktalan szobában még mindig sötétség uralkodott; fény csak a nyitott ajtón keresztül érkezett a homályos folyosóról. Távoli léptek és hangok neszét hallottam, valamint egybemosódó csörömpöléseket: a hatalmas, ébredező háztartás hangjait.
Rájöttem, hogy csak azért foglalkozom Zenóval és az Áldozati Sziklán történtekkel, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal a kilátástalan helyzettel, amibe kerültünk. Massilia a káosz határmezsgyéjén mozgott, talán a teljes megsemmisülés felé tartott. Addig nem is volt semmi baj, amíg a bűnbak házának kényelmében lebzseltünk, de hatalmas fordulatot jelentett házi őrizetbe kerülni, vagy ami még rosszabb: Apollónidész kezére. Talán nem azzal kellett volna töltenem az előző estét, hogy az Első Timukhosz vejének bűnein töröm a fejem, hanem mindent meg kellett volna tennem, hogy Domitius kegyeibe férkőzzek, akit – ha eléggé megalázkodom – talán rá tudok venni, hogy vegyen személyes védelme alá engem és Davust.
Már a gondolattól is annyira borsózott a hátam, hogy inkább felemeltem a gyűrűt a bágyadt reggeli derengésben, és belefúrtam a pillantásom a fekete égi kőbe.
Davus is megmoccant. Az ő gyomra sokkal hangosabban korgott, mint az enyém, és könyörtelenül emlékeztetett rá, hogy a legfontosabb feladatunk élelmet találni. Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy Apollónidész, akinek annyi minden miatt fő a feje, gondoskodni fog két naplopó római reggelijéről, akiket ráadásul akaratán kívül volt kénytelen befogadni a házába. Felkerekedhetnénk megkeresni a konyhát, gondoltam magamban, noha az előző napi komor hangulatú lakoma után valószínűleg nem túl sok maradékra számíthatunk.
Davus felült, nyújtózott egyet, és ásított. Észrevette a gyűrűt a kezemben. Pislogott párat, majd összeszűkült a szeme. Aztán megremegett az orrcimpája. Miközben az ajtó felé fordította a fejét, az én orromat is megcsapta a friss kenyér összetéveszthetetlen illata.
Először a cipó jelent meg. Eltakarta a kezet, ami a lapos, kerek tálcát tartotta, ezért egy darabig úgy tűnt, hogy magától lebeg a levegőben, mint a hold. Később viszont egy kar is követte, majd egy mosolygó arc is bekukkantott az ajtón.
– Éhesek vagytok? – kérdezte Hieronümosz.
– Éhezünk – súlyosbítottam a helyzetet. – Apollónidész lakomájának végén éhesebb voltam, mint amikor leültettek minket.
– Ezek szerint vendéglátói minőségében pontosan olyan csapnivaló, mint katonaként és a nép vezetőjeként – jegyezte meg a bűnbak szárazon. – Hoztam egy kis innivalót is – tette hozzá, és elővett egy kigömbölyödött kulacsot.
– Áldjanak meg az istenek! – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Valljuk be, ez az egyetlen kegy, amiben nem részesülhetek. Ám ami a földi áldásokat illeti, a bőségszarum már túl is csordult. Előző este, amíg ti Apollónidész lakomáján éheztetek, én egymagamban vacsoráztam, és ha hiszitek, ha nem, nem egy, hanem mindjárt két nyárson sült fürjet kaptam, mennyei olívás körettel és savanyított halszósszal. Nektek is tettem volna félre, de egy hozzám hasonló szerény bűnbak számára túl fárasztó volt egész nap egy sziklán ücsörögni, majd végigvonulni az utcákon, ezért erőre kellett kapnom. – Felidéztem magamban az előző napi vonulást, ami kis híján zendülést váltott ki a lakosság körében, és csodálkoztam azon, hogy Hieronümosznak van kedve viccelődni vele. – A fürj után vörös mullet volt a második fogás mandulamártással. Utána citromhéjba és ördöggyökérbe forgatott tojást kaptam, aztán pedig... nos, legyen elég annyi, hogy Artemisz papjai mindenképp degeszre akartak tömni. Minél rosszabbul alakulnak a csaták, annál több ételt kapok. Úgy érzem magam, mint egy liba, amit egy nagy lakomához hizlalnak fel. – Megsimogatta gömbölyű hasát, ami meglehetősen rendellenesen állt ki hórihorgas alakjából. – Amikor ma reggel felébredtem, még mindig túlzottan el voltam tömve ahhoz, hogy bármibe is beleharapjak... Szóval, amikor elhozták nekem ezt a frissen sült cipót, azonnal rátok gondoltam.
Félbetörtem a lágy cipót, és odaadtam a felét Davusnak. Rákényszerítettem magam, hogy kicsiket harapjak. Davus azonban olyan mohón nyeldekelt, hogy szinte meg sem rágta a falatokat.
– Szóval te szabadon járkálhatsz a házban? – kérdeztem.
– Senki sem mer akadályozni. A rabszolgák úgy szélednek szét előttem, mint az őszi levelek Boreas előtt. Persze azért mindent megteszek, hogy ne legyek tolakodó. Semmi kedvem betévedni a haditanács ülésére, vagy háborgatni a csillogó szemű ifjú házasokat. Ettől függetlenül Apollónidész éppúgy az én nyakamba fogja varrni azt, hogy a lánya valami szörnyszülöttnek ad életet, mint azt, hogy Caesar letarolja a várost.
– Visszamész a saját házadba?
Nyegle testén hirtelen valami görcs futott végig, mint amikor a fuvallat a víz felszínét fodrozza.
– Sajnos nem hiszem.
– Ezzel büntetnek azért, mert felmásztál az Áldozati Sziklára?
– Nem egészen. Ez nem büntetés. Inkább utóhatásnak nevezném.
– Nem értem.
– Meggyőztem a papokat, hogy minden jogom megvolt tegnap felmászni a sziklára. Azt mondtam nekik, hogy Artemisz hívó hangját hallottam, az istennő ugyanis azt akarta, hogy odafentről figyeljem a flottát. Ezzel aligha vitatkozhattak. Mi több, azt hiszem, sikerült elérnem, hogy a ti szabálysértésetek felett is szemet hunyjanak, Gordianus. Gyorsan elrettentő példát szolgáltathattak volna a csőcseléknek veled és Davusszal, ha mondjuk elevenen megégetnek titeket, vagy fellógatnak fejjel lefelé, és megnyúznak, mint az elejtett szarvast... De felhívtam rá a figyelmüket, hogy hosszú távon ők ihatják meg a levét, ha kegyetlenül bánnak a római vendégekkel. Elvégre most már elkerülhetetlennek látszik, hogy Massilia, ha egyáltalán tovább létezhet, római uralom alá kerüljön. Ha nem idén, akkor jövőre; ha nem Caesar vezetése alatt, akkor Pompeius keze alatt. Lehet, hogy mindketten uralkodnak majd Massilia felett, egymás után. Tudattam a papokkal, hogy ti mindkét vezérnek barátai vagytok, és hogy manapság egy római számára a barátság még a vérségi köteléknél is többet jelent.
– Más szóval megmentetted az életünket, Hieronümosz.
– Ez a legkevesebb, amit megtehettem. Elvégre valamiféle megváltó lennék, nem igaz? A halálom, rejtélyes módon, az utolsó lehetséges pillanatban megszabadítja majd Massiliát az ellenségeitől. Noha egyre kevésbé valószínű, hogy Artemisz papjai csodát idéznek elő; de még ha meg is történne, én már nem fogom látni az eredményét! Nem tehetek többet annál, mint hogy idejövök ebbe a szobának alig nevezhető lyukba, és figyelem a két megmaradt barátomat, akik élnek és viszonylag jól vannak, és azt a cipót falják, aminek én már nem tudom hasznát venni... Ebben különös módon tényleg örömömet lelem.
– Még soha nem ettem ilyen jó kenyeret – vallottam be halkan.
Hieronümosz csak megvonta a vállát.
– De azt mondtad, hogy már nem mész vissza a házadba. Ha egyszer sikerült megbékítened a papokat, miért nem engednek vissza?
– Mert már nincs ott.
Szaporán pislogtam.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem, hogy a bűnbak háza már nem létezik. A tömeg felgyújtotta.
– Tessék?
– Tegnap késő éjjel történt. Gondolom, idelent eltemetve nem lehetett hallani a tűzriadót jelző kürtszót. Én viszont hallottam odafent a szobámban. Mély álomból ébresztett fel. Az anyámról álmodtam, de érdekes módon kellemes álom volt. Aztán felriadtam a kürtökre. Felkeltem az ágyból, és odamentem az erkélyhez. Valami vörös fényt láttam a házam irányában. A jelek szerint csoportosulás támadt ott sötétedés után. Azt követelték, hogy hozzanak ki engem, és vonuljak azonnal az Áldozati Sziklához. Apollónidész hagyott ugyan őröket az ajtónál, de nem sokat. Azok megmondták a zúgolódóknak, hogy nem vagyok ott, ám ők nem hitték el. A csőcselék lefegyverezte az őröket, és betört a házba. Nem találtak meg, ezért kifosztották a szobákat, és végül felgyújtották a házat. – Megrázta a fejét. – Egy ostromlott városban egy ház felgyújtása nemcsak tragikus esemény, hanem éktelen ostobaság is. El tudjátok képzelni, mi lett volna, ha a lángok elszabadulnak? Az emberek bent rekednek a városfalakon belül, és csupán néhány hajó vesztegel az öbölben, amelyek kimenekíthetnék őket, ezért zendülés tör ki, és fosztogatnak... Szörnyűbb sors várt volna Massiliára, mint amit Caesar valaha is kimérhet rá!
Aztán az őrök, akiket lefegyvereztek, erősítést kértek, és megfújták a kürtöket. Apollónidész embereinek sikerült megfékezniük a tüzet. Az én házamat felemésztette, de a körülötte állókat sikerült megvédeni. Innentől fogva, milyen ironikus!, ismét hontalannak számítok, annak a húsz-egynéhány fosztogatónak pedig, akiket Apollónidész emberei elfogtak, karóra szúrták a fejét a füstölgő romok között. A fej nélküli testeket a tengerbe dobták.
Az utolsó falat kenyér szinte hamuvá vált a számban.
– Hieronümosz, ez rettenetes!
– Igen. Soha többé nem ülhetünk az én kellemes kis tetőteraszomon, nem nézhetjük a felhőket a tenger fölött, nem ihatunk falernumi bort, és nem fejtegethetjük a misztériumokat.
– Nem, úgy értem...
– Tudom, hogy érted, Gordianus. – Felsóhajtott. – Az a legrosszabb, hogy nem merem elhagyni ezt a házat, át sem merek lépni a küszöbön. Ha a tömeg felismeri a hordszékemet vagy a zöld köpenyemet... nem célom elérni, hogy lelökjenek az Áldozati Szikláról. – Megereszkedett a válla. – Amikor eljön az ideje, tökéletes ünneplésre számítok... tömjén, imádság, et cetera, ahogy ti mondjátok latinul. És senki sem fog lelökni; a saját belátásom szerint ugrok le, ahogy az a szegény lány, akit láttunk.
– Őt lelökték – ellenkezett Davus alig hallhatóan.
Hieronümosz nem is figyelt rá.
– Így hát itt vagyok Apollónidész házában, ahol Massilián belül a legkevésbé szeretnék lenni, és ahol Apollónidész is a legkevésbé szeretne látni engem. Szerintem az istennő úgy ítéli meg, hogy megérdemeljük egymást. Lehet, hogy a mi savanyú szűz istennőnknek mégis van egy cseppnyi humorérzéke.
Keresztbe fonta a karját, nekitámaszkodott az ajtófélfának, és gúnyos arckifejezéssel méregette az inkább cellának nevezhető szobát.
– Sajnos be kell ismerni, hogy a tegnapi események sokat rontottak a körülményeiteken. Egy mécses, két keskeny ágy, és egyetlen éjjeliedény kettőtök között. Még egy ajtó vagy függöny sincs, amely mögé elvonulhatnátok.
– Lehetne rosszabb is – ellenkeztem. – Egy szigorú lakat is lóghatna az ajtón. Így sem vagyok biztos benne, hogy szabadon járkálhatunk-e.
– Gyanítom, hogy az események sodrásában Apollónidész teljesen megfeledkezett rólatok. Mindene megvan. Csak akkor fogtok ismét az eszébe jutni, ha legközelebb keresztezitek az útját. Bár a szállásotok finoman szólva elég spártai, de mivel nincs jobb hely, ahova mehetnétek, ajánlom, hogy használjátok ki a vendégszeretetét, ameddig lehet. Csendben húzódjatok itt meg. Találjátok ki, hova üríthetitek az éjjeliedényt. Férkőzzetek a házi rabszolgák bizalmába... Ejtsetek el célzásokat arra nézve, hogy Caesar barátai vagytok, és ezért érdemes jó viszonyt ápolni veletek, habár annyira nem vagytok jó barátai, hogy érdemes legyen titeket álmotokban megölni... Máskülönben szabadon jöhettek-mehettek, amíg nem okoztok bonyodalmat.
Bólintottam.
– Az lesz a legnehezebb, hogy elegendő élelmet találjunk. Hallottam, ahogy Milo tegnap panaszkodott Domitiusnak a lecsökkentett fejadagokról. Minden adagot szűkebbre vesznek minden házban.
– Kivéve az én adagomat. Ne aggódj az élelem miatt, Gordianus. Amíg én a közelben vagyok, nem engedem, hogy éhezzetek.
– Hieronümosz, komolyan mondom, nem tudom, hogyan...
– Nem kell tudnod, Gordianus. Semmi szükség rá. Most távozom. Artemisz papjai valami fárasztó ceremóniát készülnek előadni itt, az Első Timukhosz házában; valószínűleg azoknak az emlékére, akik tegnap az életüket vesztették a tengeri csatában. Rejtélyes okból azt akarják, hogy én is részt vegyek rajta, a háttérben maradva. – Megfordult, hogy távozzon, aztán eszébe jutott valami, és belenyúlt az övén hordott kis erszénybe. – Majdnem elfelejtettem. Tessék, vegyétek el... két főtt tyúktojás a héjában. Megehetitek ebédre.
•
Az étkezés gondját tehát Hieronümosz levette a vállunkról, legalábbis egy időre. De hogy hagyhatnánk el Davusszal a házat úgy, hogy később vissza is jöhessünk? Hieronümosz tanácsa szerint úgy kell járnunk-kelnünk, hogy ne okozzunk bonyodalmat... De mégis, hogy gondolta ezt? Egy gondosan őrzött kapun keresztül jöttünk be Apollónidész birodalmába előző este. Nem várhattam, hogy csak úgy ki-be sétálgathatok az őrzött kapun, és közben sem az Első Timukhoszba, sem a kilétemet firtató őrökbe nem ütközöm.
Megfogadtam azonban Hieronümosz másik tanácsát, és megkerestem az ifjú rabszolgát, aki előző este a heverőnkhöz kísért minket. A fiú úgy hitte, hogy a gazdája vendégei vagyunk, ráadásul fontos személyiségek, akik – az idegenszerű kiejtésből is hallhatóan – máshonnan érkeztek, ezért elkel nekik némi segítség a tájékozódásban. Amikor megkérdeztem, hogyan oldhatnánk meg a szabad kijárást a házból, habozás nélkül megmutatta nekünk a rabszolgák által használt ajtót, amely a hátsó falban nyílt, a konyhák és a kamrák között. Ezt a kis kaput is őrizték, de nem egy fegyveres harcos, hanem egy öreg rabszolga, akinek egész életében ez volt a feladata. Bőbeszédű, egyszerű észjárású férfi volt, akivel könnyedén elcsevegtünk, habár a válaszát nem mindig értettük, mivel szinte az összes foga kihullott már. Amikor azt kértem, hogy ismételjen meg egy mondatot, úgy tettem, mintha nem az ő motyogása, hanem az én szegényes görögtudásom akadályozná a társalgást.
Az öreg rabszolga elmondta, hogy a főkapuhoz csak nemrég állítottak őröket, miután előző nap kitört a zendülés a városban. Máskülönben az Első Timukhosz házát sem kellett jobban őrizni, mint bármely más gazdag ember otthonát, sőt inkább kevésbé; hiszen miféle besurranó tolvaj merne kutakodni a város legmagasabb rangú előkelőségének házában?
– Bármelyik másik napon ez a legbiztonságosabb ház Massiliában! – jelentette ki a vénember. – Mégsem engedhetünk be akárkit, nem igaz? Ezért amikor visszajössz, így kopogtass az ajtón – mondta, és háromszor megkocogtatta a kis kaput a lábával. – Nem, mégsem, felejtsd el. Inkább kiáltsd a nevedet. Emlékezni fogok rá... olyan mókás római neved van; soha nem hallottam azelőtt. Aztán csak óvatosan az utcákon! Egyre különösebb dolgok történnek odakint. Egyébként milyen fontos küldetésed lehet, ami miatt el kell hagynod ezt a biztonságos házat? Mindegy, nem tartozik rám.
Elsőként Davus lépett ki a feltáruló ajtón egy keskeny sikátorra. Követtem, de aztán eszembe jutott valami, és visszafordultam.
– Te, kapuőrző! Biztosan ismered az Első Timukhosz vejét.
– Az ifjú Zenót? Hát persze. Mindig ezen az ajtón át közlekedik. Folyton siet, akár megy, akár jön. Kivéve természetesen, amikor a felesége is vele van. Akkor lelassítja a lépteit.
– Küdimakhéval szokott elmenni?
– Az asszony orvosai azt tanácsolták, hogy amíg lehet, tegyen hosszú sétákat. Zeno is elkíséri. Megható látvány, ahogy vigyázza a mozdulatait, amilyen majomszeretettel rajta csüng.
– Tegnap este észrevettem, hogy kicsit sántít. Mindig így járt?
– Ó, dehogy! Ő mindig kicsattant az egészségtől. Versenyeket is nyert kisfiúként.
– Értem. Talán azért sántított, mert megsebesült a tegnapi tengeri csata során.
– Nem, már egy ideje sántikál. Mostanában kezd jobban mozogni.
– Mikor sérült meg?
– Hadd gondolkozzam! Ó, igen, aznap történt, amikor Caesar megpróbálta ledönteni a falakat. Micsoda őrült nap volt! Mindenki ide-oda szaladozott. Valószínűleg akkor sérült meg Zeno, amikor fel-alá futott az oromzaton.
– Kétségkívül – tettem hozzá.
Kiléptem, hogy csatlakozzam Davushoz, aki önelégült mosollyal az arcán várt a sikátorban.
– Arausio háza? Már közel vagytok. Ennek az utcának a végén forduljatok balra. Egy idő után elértek egy házhoz, aminek kék az ajtaja. Az ajtó mellett nyílik egy sikátor, ami zsákutcaként végződik. Azt hívják Sirályok utcájának. Arról kapta a nevét, hogy ott lakott az őrült vénasszony, aki mindig hallal etette a sirályokat. Kislánykoromban volt olyan nap, hogy lépni sem lehetett az utcában azoktól a förtelmes állatoktól. Jobb kéz felé egy dombon vezet felfelé egy másik kis utca. Annak a tetején megtaláljátok Arausio házát. Sokszor ábrándoztam arról, hogy milyen gyönyörű kilátás nyílhat onnan az öbölre...
Egy sápadt, vékony fiatal nővel beszélgettünk, aki legalább olyan idegenszerű kiejtéssel beszélte a görögöt, mint én, habár az ő nyelve nem a latinhoz, hanem a gallhoz szokott. Szőke haját hátrasimította szikár arcából, és nyakszirtjénél fogta össze egy bőrszíjjal. A lófarok, amelyre jócskán ráfért volna már egy fésülés, lazán omlott végig a hátán. Ékszert nem viselt, de több ujján is láttunk egy-egy fehérebb sávot, amely a hajdani gyűrűk helyét jelezte. Vajon a nyomorúság vezette rá, hogy eladja őket, vagy csak félt felvenni az ékszereket az utcára?
A hangjába némi hisztérikus él is vegyült. Úgy látszott, örül, hogy beszélgethet valakivel, még akkor is, ha csak két útbaigazítást kérő idegenről van szó.
– Azok a sirályok! Emlékszem, amikor kislány voltam, sokszor segítettem az anyámnak hazavinni az ételt a piacról... olyan kosárban, mint ami most is a kezemben van, sőt, talán pontosan ugyanebben. Ez a kosár talán öregebb nálam... Egyszer azon az utcán mentünk végig, de rosszul döntöttünk, mert a sirályok megtámadtak minket. Borzalmas fajzatok! Ránk támadtak a levegőből, és ledöntöttek, aztán kilopták a kosaramból, ami kellett nekik, a többit meg szétszórták az utcán. Ó, a kosaramban volt minden, ami szem-szájnak ingere, olajbogyó, kapribogyó és friss lepény, de természetesen ők inkább halra vadásztak...
Ránéztem a szalmából font kosárra, amit a kezében vitt. A füle bőrből készült, peremét pedig jellegzetes gall spirálmotívum díszítette. Ma azonban a kosaráért egyetlen sirály sem támadta volna meg. Ugyanis üres volt.
– Végig ezen az utcán, aztán balra. Ugye, ezt mondtad? Köszönjük.
Intettem Davusnak, hogy menjünk tovább. Megelégeltem az asszony társaságát: valami tébolyult tűz villant fel a szemében.
– Látod, Davus? Mondtam, hogy könnyű lesz megtalálni Arausio házát. Csak meg kell kérdezni a helyieket.
– Igen. Te csak kérdezgetsz, ők meg körbe-körbe küldözgetnek minket.
– Azért érzed így, mert kanyargósak az utcák. Összezavarják az embert. Gondolod, hogy az ott a kék ajtós ház?
– Az nem kék, hanem zöld.
– Tényleg?
– És nem látom, hogy egy sikátor nyílna mellette.
– Hát azt én sem...
Davus erőteljesen és feldúltan szívta be a levegőt az orrán. Érthető, hogy elcsigázottnak érzi magát, gondoltam magamban, de aztán rájöttem, hogy nem csak erről van szó.
– Talán tőlük kellene útbaigazítást kérnünk – szólalt meg végül.
– Kiktől?
– Azoktól, akik követnek minket.
Uralkodtam magamon, és nem fordultam hátra.
– Ugyanaz a kettő, aki múltkor is a nyomunkban volt?
– Alighanem. Úgy rémlik, akkor vettem észre őket, amikor elhagytuk az Első Timukhosz otthonát. Most megint felbukkantak. Nem lehet véletlen.
– Hacsak nem két másik idegenről van szó, akik szintén körbe-körbe járkálnak Massilia utcáin, és Arausio házát keresik. De ki küldhette őket? Ki akarja, hogy kövessenek minket? Én nem gyanakszom Apollónidészre. Múlt éjjel az ő otthonában aludtunk. Ha korlátozni akarna minket, bezárt volna a szobánkba. A tény, hogy ma szabadon járkálhatunk az utcákon, azt jelzi, hogy megfeledkezett rólunk, és nem érdekli, mit teszünk.
– Hacsak nem szándékosan engedett el minket, hogy aztán utánunk küldje ezt a két alakot, akik majd szemmel tartanak – érvelt Davus.
– Miért tenne ilyet?
– Lehet, hogy sejti, mire készülünk.
– De hiszen még én sem tudom biztosan, Davus!
– Már hogyne tudnád? Láttuk, hogy Apollónidész veje megölt egy fiatal lányt, és te bizonyítékot próbálsz keresni. Amúgy is rossz idők járnak Apollónidészre, nem hiányzik neki, hogy még egy családi botrány beszennyezze a háza táját.
– Úgy véled, Apollónidész tudja, hogy Zeno ölte meg Rindelt...
– Talán már kérdőre is vonta Zenót. Lehet, hogy Zeno bevallotta neki, mit tett.
– Valamint Apollónidész azt is sejti, hogy én is érdekelt vagyok az ügyben.
– Szemtanú voltál. Magának az Első Timukhosznak mondtad el, amit láttál. Ha pedig szigorú őrizet alatt tartotta a bűnbak házát, azt is tudja, hogy Arausio felkeresett. Mi másért látogatott volna meg Rindel apja, ha nem azért, hogy a lánya meggyilkolásáról kérdezzen?
– Ha elfogadjuk, hogy minden pontban neked van igazad, miért nem zárt el engem Apollónidész valahova? Vagy miért nem vágja le a fejem, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon a nyűgtől?
– Mert látni akarja, hogy hova mész, és kikkel beszélsz. Ki akarja deríteni, ki más sejti még az igazságot, mert még ők is beleköphetnek a levesébe. – Davus megtapogatta a halántékát. – Tudod, hogy gondolkodnak az ilyen nagy emberek. Lehet, hogy Apollónidész csak kis hal az olyan cápákhoz viszonyítva, mint Pompeius vagy Caesar, de ugyanabban a tengerben vadászik. Ugyanúgy politikus, mint ők, és hasonlóképp forog az elméje. Folyton valamiben mesterkedik, folyton tüzet olt, megpróbálja kitalálni, mi történik a következő napon, meg még ki tudja, mi mindenbe üti bele az orrát, csak azért, hogy minden helyzetből győztesen kerüljön ki. Még a fejem is megfájdul, ha ilyen emberekre gondolok.
A homlokomat ráncoltam.
– Azt mondod, hogy egy vadászkutya vagyok, aki azt képzeli, hogy egyedül portyázik, közben meg rajta van a nyakán Apollónidész hosszú lánca?
– Valahogy úgy.
Davus összevonta a szemöldökét. A túl sok metafora nehéz súlyként telepedett rá.
– Mondd csak, Davus, most is látod a két üldözőnket?
Óvatosan hátrapillantott a válla fölött.
– Nem.
– Remek. Ugyanis ez lesz a kék ajtós ház, és itt van mellette az említett sikátor is. Ha elég gyorsan eltűnünk a sarkon, faképnél hagyhatjuk őket.
•
Arausio háza pontosan ott volt, ahol a fiatal nő leírta. Minden jel arra utalt, hogy sikerült leráznunk a két követőt. Davus őrködött, miközben bekopogtam az ajtón, de egyik irányban sem pillantotta meg őket.
Maga Arausio nyitott ajtót. Meto egyszer mesélt erről a gall szokásról. Egyes gall törzsek, valamiféle ősi vendéglátó-rituálét követve, ragaszkodtak hozzá, hogy maga a ház ura nyisson ajtót egy rabszolga helyett. A kereskedő elgyötörtnek és sápadtnak tűnt. Csupán két nap telt el azóta, hogy a bűnbak házában találkoztunk, de még ez alatt a rövid idő alatt is sokat vesztett az életkedvéből, és talán az életerejéből is. Kiszipolyozta az ostrommal járó szenvedés és családjának tragédiája.
Amikor felismert, az arca egy pillanatra egészen felderült.
– Gordianus! Már az is megfordult a fejemben, hogy talán meghaltál. Azt mondják, csak hamu maradt a bűnbak házából. Azt hittem, te is...
– Tökéletesen jól vagyok. A szerencsén múlott, de kutya bajom.
– És hoztál... valami hírt? Rindelről?
– Nem, hírt még nem. Csak kérdéseket.
A szikra egy-kettőre kihunyt a szemében.
– Gyertek hát be!
Takarosan berendezett, tiszta épületbe nyertünk bebocsátást, ahol mindössze néhány értékesebb dísztárgy utalt a ház urának sikereire: az egyik sarokban leplezetlenül közszemlére tették Arausio ezüsttálakból álló készletét, és itt-ott emelvényekre helyezett, kisebb görög szobrokat is látni lehetett. Nem hittem volna, hogy Arausiónak ilyen kifinomult az ízlése.
Bevezetett minket egy szobába, ahol egy asszony ült egy szövőszékhez hasonló tárgy mellett; ilyesféle gall eszközt korábban még nem láttam, ahogy a nő ruháját ékesítő minta is teljesen új volt számomra. Rájöttem, hogy nagyon keveset tudok a gallokról és a szokásaikról. Meto éveket töltött közöttük, és Caesar hódító hadjáratainak résztvevőjeként elsajátította több nyelvüket is, illetve megismerkedett a különféle törzsek szokásaival, de ilyen témákról ritkán folytattunk eszmecserét. Miért nem ébredt fel bennem a kíváncsiság? Miért nem mutattam több érdeklődést az utazásai iránt? Folyton sietett, ahogy én is; soha nem volt elég időnk arra, hogy hosszasan beszélgessünk. És most már nem is lesz.
Az asszony abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és felnézett ránk. A lélegzetem is elakadt. Gyönyörű arca volt, rikító kék szeme, és úgy hordta a haját, ahogy Arausio leírása szerint Rindel is annak idején: fonott varkocsai aranykötélre hasonlítottak. Lehetséges, hogy Rindel visszatért volna? De nem, Arausio feszültsége cseppet sem enyhült, márpedig egész más hangulatban fogadott volna minket, ha a lánya időközben visszatért.
Az asszony tehát nem Rindel volt, hanem Rindel anyja. Ha Arausio pirospozsgás arcára és lekonyuló bajuszára néztem, nemigen tudtam elképzelni, milyen vonásokat örökölhetett tőle csodaszép lánya, aki az ifjú Zenót is megbabonázta; ha viszont az anyját vettem szemügyre, azonnal megértettem, miért veszítette el a fejét Apollónidész veje, még akkor is, ha a lány csupán feleannyira volt szép, mint az anyja.
– Ez itt a feleségem – mondta a házigazda. – Őt is Rindelnek hívják; a lányunk róla kapta a nevét. – Halványan elmosolyodott. – Sokan összezavarodnak, amikor meglátják, hiszen annyira hasonlítottak egymásra... és a feleségem feleannyi idősnek néz ki, mint amennyi. Régebben, amikor idegenek között jártunk, sokszor testvéreknek hitték őket. Azt hitték, én vagyok az öreg atya, aki két gyönyörű lányával büszkélkedik...
A hangja elakadt a torkában.
Az asszony felállt, és alig láthatóan biccentett felénk. Összeszorítva tartotta az ajkát, és az állkapcsa is megfeszült. Szemét hirtelen könnyek lepték el.
– Az uram azt mondja, hogy ti tudtok nekünk segíteni.
– Talán. Ha az igazság kiderítése segítségnek tekinthető.
– Tudni akarjuk, mi történt Rindellel. Tudnunk kell.
– Megértem.
– Az uram azt mondja, hogy ti talán láttátok... az utolsó perceiben.
– Láttunk egy nőt az Áldozati Sziklán. Lehet, hogy Rindel volt az. Mit viselt, amikor legutoljára láttátok?
Az asszony bólintott.
– Arausio már mondta, hogy tudni akarjátok, ezért utánagondoltam, és szétnéztem a ruhái között. Nem vagyok biztos benne, de valószínűleg egy egyszerű halványsárga ruhát viselt. Nem a legjobb ruhája volt, de viszonylag új.
– És valamiféle köpenyt? Csuklyásat?
Az idősebb Rindel a homlokát ráncolta.
– Nem hinném.
– A nő, akit mi láttunk, köpenyt is viselt. Sötétet, feltehetőleg zöldet...
– Inkább kéket, mint zöldet – helyesbített Davus.
Az asszony bólintott.
– Rindelnek valóban volt ilyen köpenye, bár én inkább szürkészöldnek neveztem. De szinte biztos vagyok benne, hogy... Várjatok itt. – Rövid időre kiment a szobából, majd egy köpennyel tért vissza. – Itt van. Megtaláltam a ruhái között. De mégsem viselhette ezt a ruhadarabot, ha egyszer azt láttátok, hogy... – Lesütötte a szemét, aztán megint kinyitotta. – Ha arra a köpenyre tényleg illik a leírásotok, talán nem is Rindelt láttátok a sziklán!
Arausio megfogta és megszorította a felesége kezét, ám amikor az asszony a szemébe akart volna nézni, elfordult, és csak a bajuszát simítgatta.
– Asszony, nem szabad reménykedned. Mindketten tudjuk, mi történt Rindellel. Semmi értelme...
– Ez talán meggyőzőbb lesz – szóltam közbe, és feltartottam az égi kővel ékesített gyűrűt.
Mindketten kíváncsian vették szemügyre az ékszert, de nem szóltak semmit.
– A lányotoké volt?
– Én soha nem adtam neki ilyen gyűrűt – közölte a házigazda.
– Egy fiatal lánynak olyan gyűrűje is lehet, amit nem az apjától kapott.
A gyanúsítgatás hallatán a homlokát kezdte ráncolni.
– Soha nem láttam az ujján.
– Én sem. – A felesége megrázta a fejét. Egészen lenyűgözte a gyűrű, képtelen volt levenni róla a szemét. – Miért mutatod meg nekünk? Honnan származik ez a gyűrű?
– Tegnap került elő az Áldozati Szikla tetejéről.
Arausio arcvonásai szinte megfagytak egy pillanatra, majd eltorzította őket a düh.
– Ő adta neki! A mocskos disznó! Azt hitte, ezzel kiengesztelheti... áltathatja, megvásárolhatja a hallgatását... egy gyűrűvel! Biztos azonnal undorodva ledobta a földre. És a következő pillanatban...
Az asszony a szája elé tette az öklét, és felzokogott. Arausio borzongva karolta át a feleségét. Az indulat és a gyász teljesen összegyűrte az arcát.
•
Nem siettem vissza Apollónidész házába. Céltalanul bolyongtunk a városban. Davus nem észlelte, hogy követnének minket.
– Te mit szólsz ehhez, Davus? Ha nem Rindelt láttuk az Áldozati Sziklán, akkor talán nem is Zeno volt az a férfi.
– Ó nem, biztos, hogy Zenót láttuk. És Rindel volt ott vele.
– Hát a köpeny, amit viselt?
Davus vállat vont.
– Lehet, hogy Rindelnek több hasonló köpenye is volt, csak éppen az anyja össze van zavarodva. Vagy kölcsönvette az anyja egyik köpenyét, és eddig még nem vették észre, hogy hiányzik. Apró részletkérdés.
– És a gyűrű? Vajon úgy van, ahogy Arausio mondta? Zeno megpróbálta odaadni a lánynak a gyűrűt, talán hogy lekenyerezze, és amikor Rindel a földre dobta az ékszert, Zeno lelökte?
– Nem feltétlenül – ráncolta a homlokát Davus. – Szerintem Zeno sokkal korábban adta neki a gyűrűt. Amikor szeretők lettek.
– De a lány szülei soha nem látták ezt a gyűrűt.
– Mert rejtegette előlük. A gyűrű a titkos szerelmet jelképezte, ezért csak ő és Zeno tudott róla.
– Értem. És ezért dobta el olyan látványosan az Áldozati Sziklán... hogy ő is elutasítsa a férfit?
– Kivéve, ha... – Davus összevonta a szemöldökét. – Szerintem valójában az történt, hogy a férfi akarata ellenére húzta le a gyűrűt a lány ujjáról. Sőt, lehet, hogy ezért eredt a nyomába. Azért üldözte, hogy visszaszerezze a gyűrűt.
– Miért tett volna ilyet?
– Ki tudja, hogyan gondolkodik egy ilyen alak? Lehet, hogy a gyűrű egy ígéret jelképe volt, amit régebben tett Rindelnek, még mielőtt cserbenhagyta volna. Vagyis amíg a lánynál volt, folyton arra emlékeztette, hogy hazudott neki, és becsapta. Talán Rindel megfenyegette, hogy megmutatja a gyűrűt Küdimakhénak, és azzal fog kérkedni, hogy Zeno valójában őt szereti, nem a torz testű feleségét.
– Szóval amikor elvette a gyűrűt Rindeltől, nemcsak az esküje kézzelfogható bizonyítékát akarta elvenni tőle, hanem egyszersmind szakítani is akart a múlttal.
Davus bólintott.
– Miután ez sikerült, összeszedte minden merészségét, lelökte a lányt a szikláról, és vissza sem nézett többet.
Megráztam a fejem.
– Te egy irgalmatlan szörnyetegnek fested le Zenót, Davus.
– Igen, mert az is.
Befordultunk egy sarkon. Annyira magukkal ragadtak a gondolataim, hogy nem is fogtam fel, merre járunk, még akkor sem, amikor szinte már facsarta az orromat az égett fa szaga. A tengervízben ázó hamu már kellemetlenebb volt, és mindehhez társult még egy harmadik szag is, amit csak később ismertem fel: a vér szaga. Nem frissen került oda, hanem már órákkal korábban megalvadhatott. Váratlanul a bűnbak háza előtt találtuk magunkat.
Ahol korábban az impozáns épület állt, most üszkös gerendák és törött cserepek halmozódtak egymásra, és a fekete pocsolyák között parázsló hamuhegyek magasodtak. A leégett házak romjainak tengerében az ember rendszerint látja a bútorzat és a dísztárgyak maradványait – a fém mécsesállványok és a márványszobrok túlélik a tüzet –, ám ebben a romhalmazban egyetlen berendezési tárgy nyomát sem láttuk. A gyújtogatók kifosztották az összes helyiséget, még mielőtt a lángok felemésztették volna a bűnbak házát. A hulladékhalmok között azonban fel lehetett fedezni magukat a gyújtogatókat – illetve azt, ami maradt belőlük. Itt-ott hegyesre faragott, vérfoltos póznák álltak ki a törmelék közül, rajtuk a rendzavarók levágott, összeroncsolódott fejével. Hallottam, hogy Davus halkan morog magában, és láttam, ahogy az ajkait mozgatva számol.
– Tizennyolc – suttogta végül.
Legalább annyi női fejet láttunk, mint ahány férfit, és sokan alig érték meg a serdülőkort.
A fosztogatókat valószínűleg ott a helyszínen fejezték le, mivel a lábunk alatt hatalmas vértócsák színezték sötétre az utcát. Ahol csak vékony rétegben terült el, bíborszínűre, sőt szinte feketére száradt. Ahol vastagabb volt, még mindig nedvesnek és vörösnek látszott. Másutt kormos vízzel keveredett össze, és mély karmazsinvörössé változott. Tizennyolc testből annyi vér szivároghatott ki, hogy egy egész tavat alkotott.
Elfordítottam az arcomat. Immár készen álltam rá, hogy visszatérjek Apollónidész házába.
Hirtelen mennydörgéshez hasonló hang hallatszott, és hangos zörej követte. Megremegett a föld. Az utcán mindenütt megtorpantak és elhallgattak az emberek.
Nem a menny dörgött, mert a kék égbolton felhők sem úsztak.
– Földrengés? – kérdezte Davus.
Megráztam a fejem. A város főkapujának irányába fordultam, és a felfelé gomolygó, fehér füstre mutattam. A füstkígyó egyre vastagodott, miközben néztük.
– Füst? Ég valami? – kérdezte Davus.
– Nem. Ez nem füst. Por. Egy hatalmas porfelhő. A törmelékből jön.
– Milyen törmelékből? Mi történt?
– Menjünk oda, és nézzük meg – javasoltam, de valami hátborzongató sejtelem hatására a szívem a mellkasomban kezdett dörömbölni, és legbelül éreztem, hogy már tudom a választ.
– Apollónidész nagyon okosnak hitte magát, amikor kiásatta azt a belső árkot, és feltöltette vízzel. Gyanította, hogy Trebonius megkísérel alagutat ásni a város főkapujához legközelebb eső falszakasz alatt, ezért merült fel benne az árok ötlete. Sikerült is a terve; ezt nálunk jobban nem tudja senki. Amikor az árkászok kijutottak a föld alól, az egész alagutat elöntötte a víz, és a katonák, akiket a kapu elfoglalására küldtek, azonnal szörnyethaltak.
Davusszal találtunk egy talpalatnyi kis helyet a piactéren, ahol izgatott massiliaiak tömege tolongott. Pusztán pár lépésnyire voltunk attól a helytől, ahol kimásztunk az árokból, ahol nekem esett a vén Kalamitosz, és ahol Hieronümosz a segítségünkre sietett. Úgy tűnt, mintha az egész már nagyon rég történt volna.
A nap ereje egyre fogyatkozott. A napkorong mind lejjebb ereszkedett a felhőtlen égbolton, az árnyékok pedig megnyúltak.
A bámészkodók egy része jajveszékelt, és a haját tépte. Mások csak lehajtották a fejüket, és sírtak. Egyesek szoborrá dermedve, némán ácsorogtak. Akadtak olyanok is, akik csak hitetlenkedve, kidülledt szemmel, tátott szájjal figyelték a legújabb katasztrófát.
Katonák sora tartotta távol a tömeget a lázasan dolgozó munkásoktól. Egy csapást szabadon hagytak az íjászoknak és a munkásoknak, akik odasereglettek Massilia minden részéből. Százával gyűltek össze a piactér környékén. A munkásokat a mérnökökhöz osztották be, hogy tőlük kapják meg az utasításokat. Az íjászokat felküldték a legközelebbi bástyatornyokra, és ők sietve felnyargaltak a csigalépcsőkön, hogy elfoglalják a helyüket a már így is zsúfolásig megtelt oromzaton.
A vizesárokból semmi sem maradt, csak egy sárból és szennyből álló ingovány. Ebben tébláboltak a mérnökök és a munkások. Parancsokat vitt tovább a szél, a serénykedők pedig egymásnak adták a törött gerendákat és a falban támadt hasadékból származó egyéb törmeléket.
A törés legfelül volt a legkeskenyebb, és alul volt a legszélesebb. Ahol az oromzat padlóemelvénye megroskadt, egy hosszú lábú ember – kis szerencsével – még átugorhatta a rést, ám alatta a hasadék drámaian megnyílt, és egyre szélesebbé vált a földhöz közeledve. Az összemorzsolódó mészkő hatalmas omladékhegyet alakított ki, de ha minden kő odazuhant volna, még sokkal nagyobbnak kellett volna lennie.
Nem kellett Vitruviusnak lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, mi történt. Idővel a fal alatti, elárasztott alagútban víznyelő képződött. Ez a víznyelő aztán egy szempillantás alatt beszakadt, és elnyelte a fal alapját, mire a városfal jókora szakasza összeroskadt. Az alant tátongó víznyelő magába szippantotta a kövek jelentős részét, ezért csak egy kisebb hegy maradt látható, alig magasabb egy embernél.
Ha törés keletkezik egy ostrom alatt álló város falában, legyen akármilyen kicsi, mindig katasztrófa fenyeget. Bármilyen hasadékot ki lehet szélesíteni, ha pedig már elég széles, többé nem védhető. Ha elég sokan támadják a várost – márpedig Treboniusnak bőségesen akadt katonája –, a meghasadt falú, ostromlott városnak előbb-utóbb meg kell adnia magát.
A helyzetben az volt a legironikusabb, hogy nem az ostromlók alakították ki a rést a falban. Igaz ugyan, hogy Trebonius ásatta az alagutat, de az túl kicsi volt ahhoz, hogy meggyengítse a falat, és nem is ebből a célból épült. Apollónidész ítélte halálra a falat azzal, hogy beleengedte a vizet az alapzat alatt ásott alagútba. Még így is megakadályozhatta volna a víznyelő képződését, ha az elárasztás után azonnal kiszivattyúzza a vizet, és feltölti az alagút száját törmelékkel. Ám Apollónidész meghagyta a belső tavat, mi több, naponta feltöltette, mert látta, hogy állandóan süllyed a víz szintje. Ő és a mérnökei hozták létre a víznyelőt, és meg is lett az eredménye: összerogyott a városfal.
Apollónidész hirtelenjében úgy döntött, hogy amennyire csak lehet, be kell tömni a hasadékot, méghozzá a lehető leggyorsabban. Míg a mérnökök és a munkásaik összegyűjtötték a felhalmozódott törmeléket, az oromzaton álló íjászok felkészültek rá, hogy megvédjék a serénykedőket, amennyiben Trebonius támadást indítana. Eddig nem került sor támadásra, de valószínűleg csak azért, mert Apollónidész rendeletére egy pálmaágat tűztek ki a törés fölötti oromzatra, ezzel jelezve, hogy hajlandóak tárgyalni.
Davus megrángatta a tunikámat, és felfelé mutatott. Két alak lépett ki a hasadékot övező katonaseregből, és felénk indult. Az Első Timukhosz volt személyesen, nyomában a vejével. Mindketten teljes harci díszt öltöttek. Csípőtől lefelé sár borította őket; csípőtől felfelé fehér, krétaszerű por. A jelek szerint Apollónidész távolabbról is meg akarta szemlélni a rést, és egyenesen a katonákból álló kordonig sétált, amely csupán néhány lépésnyire volt tőlünk. Nemsokára megállt, és visszafordult. Zeno vele együtt szemlélte meg a látványt.
– Nem leszünk képesek eléggé betömni a lyukat – közölte Zeno. – Nincs olyan anyag, amely visszaverhetné egy faltörő kos rohamát. Lehetetlen. Ha Trebonius minden erejével támadásba lendül...
– Nem fog! – csattant fel Apollónidész. – Addig nem, amíg a pálmaág ki van tűzve. Nem látod, hogy visszahúzódott?
– Mi oka lenne sietni? Holnap vagy holnapután is támadhat. Ez a hasadék nem mászik el a helyéről.
– Hasadék, az igaz, de keskeny. Elég keskeny ahhoz, hogy... védhető legyen. – Apollónidész fogcsikorgatva beszélt, és le sem vette a szemét a falnál buzgólkodó tömegről. Zeno hiába várta, hogy a szemébe nézzen. – Még ha fel is sorakoztatta a katonáit, hogy megrohanják a rést, soha nem jut át elég római ahhoz, hogy elfoglalhassák a kaput. Az íjászaink addig lövöldöznek rájuk, amíg a római holttestek be nem tömik a hasadékot. Akinek mégis sikerül átjutnia, és még a törmelékek halmán is átverekszi magát, csapdába esik a sártengerben, mint a légy a mézben, és még könnyebb céltáblájává válik az íjászoknak.
– És ha szélesebbé válik a hasadék?
– Az nem fog megtörténni!
– Miért nem? Azok a két oldalról belógó nagy kövek bármelyik pillanatban lezuhanhatnak.
– A mérnökök majd aládúcolják. Tudják a dolgukat.
– Hasonlóképp, mint akkor, amikor megtöltötték az árkot vízzel?
Apollónidész csak a fogát csikorgatta; nem válaszolt.
Zeno tovább erősködött.
– És mi lesz, ha Trebonius egy faltörő kossal támad? A szétzúzott fal mindkét oldalon úgy fog összeomlani, mint a kréta.
– Nem fog támadni! Nem engedem!
Zeno gúnyosan elnevette magát.
– És hogy akarod visszatartani?
Az Első Timukhosz végre a veje felé fordult, és belenézett a szemébe.
– Majd meglátod, vőm.
– Hogy érted ezt?
Apollónidész elmosolyodott. Megnyalta és feltartotta az ujját.
– Erős szél kel délről... hála Artemisznek. Előnyünkre fordíthatjuk.
– Hogy?
– A szél gyorsan terjeszti a tüzet. A tűz elemészti a fát. Miből készültek a rómaiak sáncai, ostromtornyai és faltörő kosai, ha nem fából?
Zenónak tátva maradt a szája.
– Mit forgatsz a fejedben?
– Miért árulnám el neked, vőm? Ha rajtad múlik, már órákkal ezelőtt megadtuk volna magunkat, és megnyitjuk a kapukat. Joggal hihetjük, hogy a rómaiak kéme vagy, annyit győzködtél, hogy adjuk a várost Caesar kezére.
– Hogy merészeled ezt mondani? Ugyanolyan bátran harcoltam a rómaiak ellen, mint akármelyik massiliai! Az oromzaton, a tengeren...
– Mégis sikerült élve visszajönnöd tegnap, holott a többség beleveszett a tengerbe.
Zeno arca egészen ólomszínűvé vált a dühtől. Azt hittem, meg is üti az apósát, de szorosan az oldalánál tartotta ökölbe szorított kezét.
– Pálmaágat tűztünk ki, hogy jelezzük, készek vagyunk tárgyalni. Trebonius tiszteletben tartotta, mert eddig még nem támadta meg a hasadékot. Amíg az a pálmaág kint van a falon, nem küldhetsz ki embereket, hogy gyújtsák fel a rómaiak felszerelését. Caesar soha nem bocsátana meg egy ilyen árulást.
Davus dühösen suttogott a fülembe:
– Ennek aztán van bőr a képén, hogy az árulásról oktatja ki az apósát!
– Szerinted miért küldtem fel az összes íjászt az oromzatra? – kérdezte az Első Timukhosz. – Természetesen azért is, hogy védjék a mérnököket, akik kijavítják a hibát a falban, és megelőzik a római támadást. De azért is, hogy fedezzék a katonáinkat, akik a fáklyáikkal behatolnak az ellenség sorai közé.
– Ez őrültség, apósom! A fal megroggyant. Az ostromnak vége. Caesar bármelyik nap megérkezhet...
Ez megütötte a fülemet, mert sejtelmem sem volt Caesar érkezéséről.
– Azt nem tudhatjuk biztosan – ellenkezett Apollónidész. – Csak pletyka...
– Lucius Nasidius mondta nekem a hajóján tegnap. Pompeius flottájának parancsnoka...
– Annak a flottának a vezetője, amely sértetlenül továbbvitorlázott? Csupa gyáva féreg, akiknek a parancsnoka is csak féreg lehet!
– Ennek ellenére Nasidius elárulta, hogy Caesar már hazafelé tart Hispániából. A mi katonáinktól hallotta a hírt, a Tauroisnál lévő helyőrségben, ahol Pompeius hajói lehorgonyoztak éjszakára. Caesar legyőzte Pompeius légióit Hispániában, és a túlélőket bevette a saját seregébe. Nagy iramban és nagy sereggel közeledik Massilia felé. Bármelyik nap megérkezhet... akár még ma is! Nem tudjuk visszaverni a támadását. Vége van, apósom.
– Hallgass! Azt akarod, hogy a csőcselék meghallja, amit mondasz, és terjeszteni kezdje ezeket az őrült pletykákat? – Apollónidész hátranézett, és a katonák kordonján keresztül végigmérte a tömeget. Véletlenül engem is észrevett. Egy pillanatra lemerevedett az arca, aztán rákiáltott a mellette álló katonákra, és felénk mutatott. – Hozzátok ide azt a két embert!
A harcosok durván megragadtak minket, áttuszkoltak a kordonon, és Apollónidész elé löktek.
– Gordianus! Ti mit lődörögtök errefelé? Hallgatóztok? Mégis kém vagy, igaz? Biztos összeszövetkeztél az én kémkedő vőmmel.
Zeno megremegett az indulattól.
– Lehet, hogy hallgatóztam, Első Timukhosz, de nem vagyok kém – közöltem, és megigazítottam a tunikámat, ahol a katonák szétzilálták.
– Itt helyben le kellene csapni a fejedet, mindkettőtökét, ahogy azokkal a fosztogatókkal is tettük a bűnbak házánál. Igen, aztán kilőjük a fejeteket a kővetőkkel Trebonius táborába!
– Ne légy ostoba, apósom! – tiltakozott Zeno. – Ez az ember római polgár, és ismeri Caesart... Értsd meg, már semmi másban nem reménykedhetünk, csak Caesar könyörületességében! Még ha ez az ember kém is, őrültség lenne megölni most, és a fejével hencegni. Csak megsértenéd Caesart.
– Hádészba Caesarral! Tessék, itt jön a támadó sereg.
A tömeg szétnyílt, és utat engedett a harcosok tömegének, akik harchoz öltözve vonultak be a piactérre. Kardokat, lándzsákat, fáklyákat és szurkos kötegeket cipeltek. Fáklyájuk lángja suhogva táncolt az egyre jobban feléledő szélben.
Zeno megrázta a fejét.
– Ne tedd ezt, apósom! Addig ne, amíg a pálmaág kint van. Addig ne, amíg Trebonius nem küld egy tisztet, hogy tárgyaljunk...
– Nincs miről tárgyalni! – csattant fel Apollónidész.
Az Első Timukhosz ellépett mellőlünk, hogy beszédet intézzen a támadásra készülő katonákhoz, akik immár rendezett sorokban töltötték meg a teret. Csengő hangon szónokolt, s közben fel-alá járkált. Kék köpenyét dühödt szél lobogtatta. Most már kezdtem érteni, hogy jutott fel az Első Timukhosz rangjáig.
– Massilia bátor fiai! Hosszú hónapok óta viseljük az igazságtalanul indított ostrom megaláztatásait és nyomorúságát: egy ostromét, amit egy római jöttment, egy bűnös hitehagyott indított büszke városunk ellen. Sikerült neki a saját népével szemben elérnie azt, amit még Hannibál sem tudott: elfoglalta Róma városát, és száműzetésbe küldte a szenátust. Ezek után tovább tetézte bűneit, amikor egy maroknyi gazemberrel helyettesítette az ősi testületet, hogy legyen egy szedett-vedett csoport, amely holmi hitvány színjátékkal megszavazza és törvényesnek ítéli a terveit. Amíg ő uralkodik, a szabadság halott Rómában... és ha rajta múlik, a mi szabadságunkat is elveszi! De nem fog felülni a trónusra. Róma valódi szenátusa összefogott ellene a keleti provinciákkal, így hosszú távon semmiképp sem arathat győzelmet. Sajnos Róma polgárai után mi lettünk az első áldozatai ennek a háborúskodásnak, és most féktelen törtetésének útjában állunk.
Egy repedést láttok magatok előtt a városfalban... abban a falban, amely soha korábban nem repedt meg, amely évszázadokon keresztül védelmezte Massilia városát. Némelyek katasztrófaként tekintenek erre a hasadékra. Én lehetőségként tekintek rá. Mert most végre alkalmunk van ellentámadást indítani. A repedés nem az ellenségünk számára nyit kaput, hanem nekünk! Kirontunk rájuk. Meglepjük őket. Felgyújtunk és elpusztítunk mindent, amit az ostromhoz építettek. Tűzifa lesz a faltörő kosaikból. A sáncaik lángoló hidakká változnak. Tornyaikból máglyák és jelzőtüzek lesznek, amelyek figyelmeztetik majd a senkiházi vezérüket, hogy tartson tisztes távolságot a városunktól!
Az íjászok megvédenek titeket a falakról. De fő pajzsotok az igazság és a becsület lesz. Amit ma tesztek, Massiliáért teszitek; az őseitekért, akik több mint ötszáz éve megalapították ezt a büszke várost; azokért, akik nemzedékről nemzedékre megóvták, szabadként és függetlenként őrizték meg a gallok támadásaival szemben, Karthágóval szemben, és magával Rómával szemben; a xoanon Artemiszért, aki leereszkedett az égből, és ősapáinkkal együtt kelt át a tengeren, és aki a városlakók minden lépését figyeli. Ma is figyel titeket. A ti oldalatokon feszíti meg az íját. Fivére, Árész óv benneteket a csatában. Szerető karjával felnyalábolja azt, aki elesik, és dicsőségben füröszti azokat, akik állva maradnak.
Most menjetek! Menjetek, és meg se álljatok addig, amíg az utolsó fadarabot is el nem emésztik a lángok a falakon kívül!
A katonák ujjongással fogadták szavait. Még a vigasztalan tömeg is felbátorodva csatlakozott hozzájuk. Mellettünk Zeno lehorgasztotta a fejét.
A mérnökök hátrébb léptek a hasadéktól. Palánkokat raktak egymás elé, hogy biztosítsák a támadó erő átkelését a sár és mocsok ingoványán keresztül. A katonák csatakiáltásokat hallatva eltűntek a résben, és meglobogtatták fáklyáikat a levegőben.
Ahogy leszállt az éj, a városfalon túl nem egyre sötétebb, hanem egyre világosabb lett az égbolt alja. Heves lángok szöktek az ég felé a lángoló ostromszerkezetek felől. Az oromzatokról megállás nélkül lőttek az íjászok; húzogatták hátra a húrt, és repítették a távolba a nyílvesszőket. A vesszők surrogása összevegyült a falon túlról érkező csatazajjal és az alkalmanként felhangzó, mennydörgésszerű robajjal, amit sikolyok követtek. Az ostromtornyok összeomlottak.
Apollónidész felment az oromzatra, hogy figyelje az ellentámadást. Karba font kézzel járkált fel-alá. Időnként helyeselve bólintott egyet, vagy lemutatott a mélybe, és parancsokat osztogatott az alattvalóinak.
Zeno a téren maradt. Ő is fel-alá járkált, de nem szólt semmit. Olykor-olykor ránézett a hasadékra, fel az oromzatra, vagy a téren összegyűlt, nyughatatlanul tolongó tömegre. Összekulcsolta a kezét a háta mögött, és borúsan tűnődött.
A jelek szerint mindketten megfeledkeztek rólam és Davusról. Senkit sem érdekelt, hogy a katonai kordonon belül maradtunk.
Végül Apollónidész otthagyta az oromzatot, és elindult felénk. Büszkén, egyenes derékkal járt. Felnéztem, és láttam, hogy felkelt a hold. A tenger irányában feketévé vált az ég, csupán elszórtan tarkították csillagok. A megrogyott fal fölött azonban narancsszínben izzott az ég. A jelek szerint a gyújtogatással sikerült megbénítani a támadó sereget.
Ki láthatta volna előre, hogy mi történik az elkövetkezendő órákban? Apollónidész bármire képesnek tűnt, akár két szerencsétlen rómait is lefejeztetett volna annak ellenére, hogy Zeno merészen szembeszegült vele, és kiállt értünk. Miért viselkedett így Zeno? Vajon igaz volt Apollónidész megvető vádja, és tényleg Caesarnak kémkedett, vagy csupán gyakorlatiasan gondolkodott, és előre látta, hogy Caesar feltartóztathatatlan? Honnan tudta Zeno, hogy ismerem Caesart? Csak egyszer beszéltünk, előző éjjel, és akkor – legalábbis látszólag – úgy tűnt, fogalma sincs, ki vagyok...
A nagy bizonytalanság közepette úgy éreztem, hogy talán soha többé nem lesz alkalmam kérdőre vonni Zenót. Elővettem a gyűrűt, és odaléptem hozzá.
Zeno megfordult, és megpillantotta az ékszert a kezemben. Egy pillanatra összezavarodott, aztán megrémült, ugyanúgy, mint előző éjjel. Észrevette, hogy közeledik az apósa.
– Azonnal tedd el!
– Ezek szerint mégis ismered ezt a gyűrűt!
– Artemisz szerelmére, tedd el... mielőtt Apollónidész meglátja!
– Miért baj az, ha meglátja? – kérdeztem.
Abban a pillanatban, ahogy mélyen belenéztem Zeno riadalomtól tágra nyílt szemébe, felderengett előttem a válasz.
Úgy éreztem, valahol mélyen mindig is tudtam.
De már túl késő volt. Az Első Timukhosz már észrevette, hogy valamit tartok a kezemben, és észlelte Zeno ijedtségét is. Mialatt egyre közelebb ért, a vejéről lassan a gyűrűre eresztette a pillantását. Először csak kíváncsinak tűnt, aztán meglepettnek, végül zavarodottnak.
– Mit jelentsen ez, Gordianus? – kérdezte. – Mit csinálsz te a lányom gyűrűjével?
A szél keresztülfújt tunikám vékony anyagán. A hideg végigfutott a hátamon, akármilyen hevesen parázslott is az égbolt. Ebben a pillanatban mindent megértettem. Legalábbis azt hittem.
– Megint megkérdezem, Nyomozó. Mit csinálsz te Küdimakhé gyűrűjével?
– A lányod gyűrűjével...?
– Mi mással? Zeno adta neki a menyegzőjük napján. Soha nem veszi le.
Nem válaszoltam. Apollónidész a veje felé fordult, aki kerülte a pillantását.
– Mit jelentsen ez, Zeno? Te adtad neki a gyűrűt? Miért? Ez volt a fizetése a kémkedésért? Küdimakhé viszont soha nem engedné, hogy...
– Nem a vejed adta nekem ezt a gyűrűt, Első Timukhosz. Találtam.
– Találtad? Találtad?
Az Apollónidész hangjából kicsengő hisztéria megremegtette a levegőt. Úgy éreztem, hogy valami felfoghatatlan sugallat előtte is felvillantotta az igazságot. Amikor először találkoztunk a bűnbak házának tetőteraszán, elmeséltem neki, mit láttam az Áldozati Sziklán, de ő csak hébe-hóba figyelt rám, és mindvégig hazugsággal vádolt. Egyáltalán nem érdekelte a nő, aki lezuhant a szakadékba. Abban a percben hogy is gyaníthatta volna az igazságot, hogy is képzelhette volna el, mi történt valójában?
– Első Timukhosz, alighanem meg tudom magyarázni; de nem itt, nem ezen a helyen. A te házadban. Ha... bizonyos más személyek is jelen vannak.
Több indulatra és fellengzősségre számítottam, de Apollónidész hangja egészen elvékonyodott.
– Más személyek? Miféle más személyek?
Az összes szín kiveszett az arcából. A városfalon kívül lobogó tűz visszavert fényében élettelen viasz képmásnak tűnt az ábrázata. Kinyílt a szája, a szemöldöke pedig felfelé ívelt, mint azoké a karókra szúrt fejeké, amiket a bűnbak porig égett házánál láttunk.
•
Nem kellett fáklyákkal megvilágítanunk az utat, miközben visszafelé haladtunk az Első Timukhosz otthonához. A lángoló ostromszerkezetekből áradó komor izzás felcsapott az égig, és szeszélyes fénybe borította Massilia városát. A nyílt terekre vérvörös fénylepel hullott, a rejtett sarkokba és beugrókba pedig mélyfekete árnyak telepedtek.
Apollónidész előreküldött néhány katonát, hogy kerítsék elő azokat az embereket, akiknek a jelenlétére igényt tartottam, és további katonákat rendelt magához, hogy kordont formáljanak körülöttünk. Ezek után nem szólt többet. Davus egyszer-kétszer megpróbált a fülembe suttogni, de én megráztam a fejem, és arrébb húzódtam. Kis csoportunk mogorván haladt felfelé a kanyargós utcákon, míg végül elérkeztem az Első Timukhosz házához.
Mire odaértünk Zeno és Küdimakhé lakosztályához, az Apollónidész által odaparancsolt őrök már ott álltak az ajtó előtt. Ott volt Arausio és felesége, Rindel is, akik zavartan és riadtan kapaszkodtak egymásba.
– Első Timukhosz! – szólalt meg a gall kereskedő remegő hangon. – Mi történik itt? A katonáid követelték, hogy jöjjünk velük, és mindenféle magyarázat nélkül idehoztak minket. Őrizetbe vettél minket? Látom, veled van a Nyomozó is. Talán azzal vádol minket, hogy megrágalmaztunk téged és a vejedet? Ez nem igaz, Első Timukhosz! Ne hallgass a csalfa rómaiakra! Legalább a feleségemen könyörülj, kérlek...
– Hallgass, kereskedő! – förmedt rá Apollónidész. Utána Zenót szólította meg, de közben pillantásra sem méltatta. – Vőm, nyisd ki ennek a szobának az ajtaját.
– Nyisd ki magad – vágta rá Zeno ridegen.
– Én nem nyitom ki! Ebben a helyiségben nőtt fel a lányom. A lányom, aki attól fogva, hogy először meglátta magát a tükörben, azt kérte, hogy mindig jelentsem be előre, ha találkozni akarok vele, aki nem akarta, hogy valaha is ruha vagy fátyol nélkül lássam... aki még a rabszolgáinak sem engedte, hogy fedetlenül lássák az arcát vagy a testét... akinek a magány iránti vágyát mindig szigorúan tiszteletben tartottam. Miután feleségül vetted őt, ez a kettőtök szobája lett, ahova senki más nem tehette be a lábát. Küdimakhé gyerekkora óta csak egyszer-kétszer léptem be ide, de soha nem tolakodtam be. Sőt, hozzá sem értem az ajtóhoz. Most sem fogom megtenni. Majd te kinyitod az ajtót.
Zeno a padlóra szegezte a tekintetét, aztán mérgesen Arausióra és a feleségére pillantott. Beharapta az ajkát, és végül egy örömtelen nevetést hallatott. A szeme lázasan villogott. Megrázta a fejét, és neheztelően nézett rám, de mintha némi szánalom is lett volna az arckifejezésében.
– Ne felejtsd el, Nyomozó, hogy az egész a te műved. Egyes-egyedül te tehetsz arról, hogy mindez megtörténik.
Kinyitotta az ajtót, amely a feleségével közös otthonába bocsátott be minket.
Egyenként léptünk beljebb: először Zeno, aztán Apollónidész, majd Davus és én. Legutoljára Arausio és a felesége lépte át a küszöböt. Megrökönyödést láttam az arcukon. El sem tudták képzelni, hogy miért hívták őket abba a hálószobába, amit a lányuk elárulója osztott meg a szörnyeteggel, aki miatt Zeno becsapta Rindelt.
Fényűzően rendezték be a szobát – nem is képzeltem másképpen. Jóformán minden felületet értékes kelmék borítottak. A falakat vaskos, díszes faliszőnyegek lepték, a mécsesállványokra gyöngyfüzéreket akasztottak, a helyiség többi részét pazar függönyök választották le. Szemkápráztató kavalkádban vegyültek egymással az anyagok és minták, mintha maga a szoba is többrétegnyi fátyolba burkolózott volna.
A helyiség túlsó végéből riadtan fordult felénk valaki. Csuklyás köpenyt és temérdek fátyolt viselt, éppúgy, mint előző este, az Apollónidész kertjében megrendezett gyászos hangulatú vacsorán. Nem csoda, hogy Zeno nem szembesítette Küdimakhé gyűrűjével, amikor utolértem őket a másik kis udvaron – gondoltam magamban.
Egy darabig senki sem mozdult, és néma csend volt.
– Első Timukhosz – szólaltam meg végül. – Kívánod...
– Nem! Majd te! Emeld fel a fátylát, Nyomozó.
Rekedt, suttogó hangon beszélt. Hirtelen fájdalmasan hasított belém az együttérzés. Ő is ráébredt az igazságra, akárcsak én. Rájött, hogy mi történt aznap az Áldozati Sziklán; de miféle apa tudja elfogadni a gyermeke halálát bizonyíték nélkül, méghozzá cáfolhatatlan bizonyíték nélkül, legyen akármilyen gyötrelmes is szembesülni vele? Velem is így volt, hiszen én is képtelen voltam bizonyíték és kétség nélkül elfogadni Meto halálát. Ha nincs bizonyíték, mindig marad egy halvány reménysugár. Apollónidész kis ideig még fürödhetett a gyengécske reménysugárban, ám ha a fátyol fellebben, minden kétség szertefoszlik. Láttam, hogy megpróbálja felkészíteni magát a látványra, de vonásai teljes kétségbeesésről árulkodtak.
Lassan átvonultam a szobán. A lefátyolozott, púpos alak alig észrevehetően előre-hátra lépdelt, miközben felé közeledtem, mintha a menekülést fontolgatná; de tudta, hogy nincs kiút. Egyre közelebb és közelebb mentem hozzá, és végül hallottam is a nehézkes légzést a fátylak alól. Felemeltem a kezem.
A fátylakba burkolt alak is felemelte a kezét, megfogta a csuklóm, és nem engedte leleplezni magát.
Azon kaptam magam, hogy zavarodottan bámulom a kezet, amely akadályozott a mozgásban. Sehogy sem illett a képbe... teljesen, visszavonhatatlanul összekavart mindent. Az a kéz nem volt, illetve nem lehetett annak a nőnek a keze, akit a fátylak mögé képzeltem. Az ő keze finom és selymes lett volna, világos, foltok nélküli, talán még szebb, mint az anyjáé, aki ebben a pillanatban reszketve húzódott a férje háta mögé a szoba túlsó végében. Ez a kéz durva volt, és sötét: a kézfejet fekete szőr borította. Ez a kéz nem tartozhatott Rindelhez, Arausio lányához, Zeno szeretőjéhez!
A szívem majdnem kiugrott a mellkasomból. Mit tettem? Hogy juthattam ennyire téves következtetésre, és hogyan ránthattam magammal ennyi embert ebbe a fatális tévedésbe?
– Vedd le a fátylat! – kiáltott rám Apollónidész az idegességtől remegő hangon.
Nem maradt más választásom. Felkészítettem magam a megrázkódtatásra, a megszégyenülésre, életem talán legnagyobb baklövésére.
Ám abban a pillanatban valószínűleg Zeno is meglátta a kezet, ami visszafogott. Furcsa, ugatásszerű nevetés szakadt fel belőle, amelyet tovább torzított a kínlódás.
– Szerelmem! – kiáltott fel. – Most már nincs értelme. Mutasd meg magad.
Kihez beszélt? Valami azt súgta, hogy nem a fátylas alaknak címezte mondatait, hanem valaki másnak a szobában. Meglibbent az egyik térelválasztó függöny, és egy karcsú alak bukkant elő a búvóhelyről szívet tépő zokogással. Átsietett a szobán, és egyenesen a döbbent házaspár karjába vetette magát. Arausio és Rindel álmélkodva, de örömittasan kiáltott fel, miközben szorosan magukhoz ölelték a lányukat. Az ifjú Rindel még sokkalta szebb volt, mint amilyennek hittem.
Apollónidész legalább annyira meghökkent, mint én, és miután végigmérte Rindelt, gyorsan ismét a fátylas alakra pillantott.
– Vedd le a fátylakat, Gordianus! – követelte.
Megpróbáltam lerántani a leplet, ám a kéz nagyon erősen szorított – meglepően erősen. A rejtélyes alak jóval erősebb volt nálam. Aztán hirtelen elengedett, és visszahúzódott. Kiegyenesedett, mintha levetné magáról a púpját – magas és szálfaegyenes lett. A durva, sötét, fekete szőrrel lepett kéz felnyúlt a fátylakhoz, megragadta, majd félredobta őket.
Belenéztem a szempárba, amelyről azt hittem, hogy soha többé nem látom. Ahogy a könnyek elhomályosították a látásomat, az arc megremegett és elmosódott. Pislogtam egyet-kettőt, megtöröltem a szemem, és tovább bámultam.
– Meto! – suttogtam.
•
Az emeleten, Apollónidész házának a városkapu felé eső szárnyában öt kisebb szoba sorakozott egymás mellett, amelyeknek ajtaja ugyanarra a folyosóra nyílt. Az egyik szobában ültem le az Első Timukhosszal.
A sötét helyiségbe csupán annyi fény szűrődött, amennyi a távoli városfal felé nyíló ablakon át beérkezett. A falon túl, a római ostromszerkezetek között már lecsillapodtak a lángok. Több helyen zsarátnok lett a tűzből; a tűz megtette kötelességét. A tájra telepedett derengésben ki lehetett venni az apróvá zsugorodott massiliai íjászok körvonalait. Nyughatatlanul járkáltak fel-alá az oromzaton. A hasadék is tisztán látszott: vibráló törést képzett a koromfekete falban.
Apollónidész kifelé nézett az ablakon. Lehetetlen volt olvasni az arckifejezésében; a vonásait ráadásul csak a távoli, halódó lángok fénye világította meg. Végül beszélni kezdett.
– Azalatt, amíg a bűnbak házában laktál, Hieronümosz nyilván elmesélte neked a családja történetét.
Nem erre a mondatra számítottam az Első Timukhosztól, miután egyedül maradtam vele a mindkettőnket sújtó megrázkódtatást követően.
Bólintottam.
– Még alig ismertem egy órája, amikor már a szülei haláláról beszélt nekem, és elmondta, hogy gyerekkorában kitaszított árvaként tengette életét.
– Az apja egy Timukhosz volt.
– Igen, ezt is elmondta. Csak később elvesztette a vagyonát...
– Nem vesztette el. Ellopták tőle. Nem szó szerint, de átvitt értelemben mégis ellopták, méghozzá aljas eszközökkel. A riválisai összeesküdtek ellene, tönkre akarták tenni, és sikerült nekik. Hieronümosz soha nem tudta meg, hogy mi történt pontosan, vagy ki volt a felelős mindezért; akkoriban még túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse. Akárcsak én.
– Mit akarsz ezzel mondani, Első Timukhosz?
– Ne siettess, Nyomozó! Hadd haladjak úgy, ahogy nekem tetszik.
Sóhajtottam. Miután Metóról lekerült a fátyol, Apollónidész ismét átvette az irányítást. A katonái mindenkit kitessékeltek Küdimakhé szobájából, felkergettek minket a lépcsőn, a városfal felőli épületszárnyba. Különálló szobákba helyeztek el minket, mint a foglyokat a celláikba, és őröket állítottak a folyosóra. Az egyik szobába Zenót zárták, a másikba Metót, egy harmadikba pedig Davust. A negyedikbe Rindel került a szüleivel. Az utolsóban foglaltunk helyet mi ketten Apollónidésszel.
– Az én apám állt az egész mögött. Az apám tette tönkre Hieronümosz apját, ő szerezte meg a vagyonát. Minden, ami azután következett... az apja öngyilkossága, az anyja öngyilkossága és Hieronümosz végromlása... amiatt következett be, amit az én apám tett. Soha nem bánta meg. Amikor elég idős lettem ahhoz, hogy meg tudjam vizsgálni a családi számadást, és ezáltal kiderítettem az igazságot, az apám azt mondta nekem, hogy nem bánta meg, amit tett, és én se bánjam. „Az üzlet, az üzlet – közölte. – Az üzlet is az istenek kénye-kedve szerint alakul. A bukás azt jelzi, hogy az istenek elpártoltak valakitől.” A tény, hogy ilyen látványosan sikeres lett, azt bizonyította, hogy nem volt miért vezekelnie, és nekem sem. Az apám öregen halt meg, a saját ágyában, és nem bánt meg semmit.
De amikor Küdimakhé megszületett... – Apollónidész nagyot sóhajtott. – Amikor először megpillantottam, azt gondoltam magamban: ez az istenek büntetése azért, amit az apám tett. Ezért kell ennek a gyermeknek ilyen borzalmas, torz testben élnie. Meg kellett volna szabadulnom tőle, még mielőtt megnyikkan; bármely más apa ezt tette volna a helyemben, egyszerű könyörületességből. Önző okból hagytam őt életben. Az évek során gyakran betegeskedett, de túlélt mindent. Egyre nőtt, és minden évvel egyre... egyre csúnyább lett. Folyton az apám bűnére emlékeztetett. Csakhogy én... nem tudtam gyűlölni őt. Nem azt mondják a filozófusok, hogy az a természetes és igaz, ha az ember a szépet szereti, és a rútat gyűlöli? Mégis, minden várakozásom és józan megfontolásom ellenére megszerettem őt. Inkább Hieronümoszt gyűlöltem. Őt okoltam mindenért, nemcsak a saját balsorsa miatt, hanem a lányom torzságáért is. Meg tudod ezt érteni, Nyomozó?
Nem válaszoltam, csak bólintottam.
– Amikor Artemisz papjai eljöttek a Timukhoihoz, és egy bűnbakot követeltek, én javasoltam Hieronümoszt. Nagyon okos döntésnek hittem, és úgy éreztem, végre sikerül megszabadulnom a nyűgtől, ráadásul közben nem kell vérrel szennyeznem a kezem. Mi több, így az isteneket sem sértem meg, sőt inkább a kedvükben járok. Úgy véltem, az a legjobb megoldás, ha követi az apját, és lezuhan az Áldozati Szikláról, és feledésbe merül, így az én bűntudattal terhes álmaimból is eltűnik. Ehelyett... az én Küdimakhém esett le a szikláról! Egyértelmű az istenek üzenete és büntetése: a lányom ugyanazon a helyen vesztette életét, ahol Hieronümosz apja! Az apám mindig azt mondta nekem, hogy az istenek kedvelnek minket. Pedig mindvégig megvetettek minket!
Milyen különös!, gondoltam magamban. Milyen jellemző az istenek furmányos humorérzékére! Azért jöttem Massiliába, hogy megkeressem odaveszett fiamat, aki nem is veszett oda, Apollónidész viszont elvesztette a gyermekét, akit mindvégig élőnek hitt. Ráadásul mindketten ugyanazon pillanatban jöttünk rá az igazságra.
– Nyomozó, amikor elmondtad nekem Hieronümosz házának a tetőteraszán, hogy egy férfit és egy nőt láttál az Áldozati Sziklán, és a nő lezuhant... milyen fennhéjázó voltam, milyen érdektelen, milyen tudatlan... pedig az én Küdimakhémról volt szó! – Reszketve szívta be a levegőt. – Hieronümosz azt mondta, hogy leugrott. A vejed azt mondta, lelökték. Mi az igazság, Nyomozó?
– Nem tudom.
– De Zeno tudja.
Idegesen feszengtem a széken.
– Meg akarod kínoztatni, Első Timukhosz?
– Miért akarnám, ha egyszer itt vagy te, hogy kiderítsd az igazságot?
– Én, Első Timukhosz?
– Nyomozónak neveznek, nem igaz? Domitius mindent elmesélt rólad; elárulta, hogy ha belenézel valakinek a szemébe, valami furcsa késztetést érez az igazság kimondására. Ezt az ajándékot az istenektől kaptad.
– Ajándékot vagy átkot.
– Nekem mindegy, Nyomozó, csak az számít, hogy rákényszerítsd Zenót az igazság bevallására. Mondja el, mi történt az Áldozati Sziklán. Tedd meg nekem... és azután beszélhetsz a fiaddal.
A kis szobában, ahol Zeno raboskodott, ugyanúgy egyetlen ablak biztosította a fényt, mint a másikban, ahol Apollónidésszel beszélgettünk. A város távoli sziluettjét hátulról világították meg a halódó lángok. Csakhogy az előző ablakkal ellentétben itt rácsok akadályozták meg, hogy a fogva tartott ember kimászhasson. A házigazda ezt is figyelembe vette, amikor Zenónak osztotta a szobát.
Ha volt is olyan képességem, hogy kihúzzam az igazságot az emberekből, Zenóval szemben nem kellett használnom. Vagy lehet, hogy Apollónidész látta helyesen: nem az én képességemen múlott, hanem másokban ébresztették fel a kényszert az istenek a színvallásra a társaságomban. Akárhogy is volt, Zeno nem vonakodott őszintén beszélni velem. Sőt, úgy láttam, hogy kétségbeesetten szeretne beszélni.
– Természetesen meg kellett volna ölnöm téged – közölte elsőként, kifelé bámulva az ablakon.
Nem igazán tudtam, mit feleljek erre.
– Tudom, hogy szemtanúja voltál... annak, ami az Áldozati Sziklán történt... te is, a vejed is, és a bűnbak is. Hallottam, amikor a katonák beszélgettek róla, elmesélték, hogy kérdezősködniük kellett a szikla környékén, mert a bűnbak és a római vendégei valami gyanúsat láttak. Aznap este találkoztam Apollónidésszel az udvaron, és futólag említést tett a beszámolótokról. A szemembe nézett, és azt mondta, hogy a bűnbak valami esztelen mesét adott elő egy kék köpenyes tisztről és egy nőről, akiket az Áldozati Sziklán látott. Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéből. De nem azért mondta, hogy ellenőrizzen. Fogalma sem volt róla, mi történt. Túlzottan sokfelé kellett figyelnie. Nem gyanított semmit.
– Azt hittem, Rindel volt fenn a sziklán veled, mivel Arausio ezt mondta. De Küdimakhé volt.
– Igen.
– A bűnbak szerint leugrott.
– Így gondolja?
– Igen. A vejemnek azonban más a véleménye.
Zeno hosszú ideig nem válaszolt. A városfalat szemlélte a rácsokon keresztül. Olyan mozdulatlan volt, mint aki nem is lélegzik.
– Soha nem lett volna szabad beleszeretnem Rindelbe – folytatta aztán. – Nem is akartam. Persze vágyakoztam utána, de ez nem ugyanaz. Lehetetlen nem vágyakozni rá. Bármelyik férfi lángra gyúl, ha meglátja. Ma este te is találkoztál vele.
– Csak rövid ideig láttam.
– De ahhoz elég volt, hogy lásd, milyen gyönyörű.
– Igen, valóban gyönyörű.
– Káprázatosan gyönyörű.
– Igen – ismertem el.
– Csakhogy Rindel gall, és az apja jelentéktelen személy.
– Arausio azt mondta, hogy vagyonosabb a te apádnál.
Zeno elfintorodott.
– Lehet, hogy Arausiónak van pénze, de sohasem lehet belőle Timukhosz. Nem a megfelelő fajta. Ha Rindelt veszem feleségül, soha nem lettem volna több egy gazdag gall vejénél.
– Az olyan szörnyű?
Gúnyosan horkantott egyet.
– Te kívülálló vagy. Nem értheted meg.
– Ezt talán nem. De azt, hogy akaratod ellenére szerettél bele Rindelbe, meg tudom érteni.
– Már majdnem belenyugodtam, hogy mégis... elveszem feleségül. De aztán kínálkozott... egy másik lehetőség.
– Küdimakhé?
– Az Első Timukhosz vacsorára hívott ebbe az istenverte házba. Nagy megtiszteltetés volt; legalábbis akkor így gondoltam, amíg a barátaim gúnyolódni nem kezdtek rajtam: „Te bolond! Hát nem tudod, hogy vejet akar fogni magának?”, kérdezték. „Nem te vagy az első reménybeli kérő, akit meghívott. A szörnyeteg az összes többit felfalta! Vigyázz, nehogy beléd vájja iszonyú karmait és fogait! Vagy ami még rosszabb: nehogy bevonszoljon az ágyába!” Jót nevettek az én rovásomra.
– Féltem attól a vacsorától – vallotta be. – Ügyeltek rá, hogy Küdimakhé mellé üljek. Természetesen fátylak takarták. Eleinte ideges voltam. A lány keveset beszélt, de kétségtelenül okos és szellemes dolgokat mondott. Egy idő után úgy éreztem, nem is olyan szörnyű. Elengedtem magam. Ettem és ittam. Körbenéztem a kertben. Láttam, hogyan élnek. Lassan megérlelődött bennem a kérdés: miért ne?
– Nem te vagy az első ifjú, aki a rangért nősül – jegyeztem meg halkan.
– Szó sincs arról, hogy megvetettem volna Küdimakhét! Lassan megkedveltem... gondoskodtam róla.
– És a rútsága? A torzsága?
– Ezt... ezt is megoldottam. – Szomorúan elmosolyodott. – Ismered a xoanon Artemisz szobrát? Minden massiliai ifjút arra tanítanak, hogy tisztelje azt a szobrot, akármilyen furcsa. Azt mondtam Küdimakhénak, hogy ő az én saját xoanon Artemiszem. Ez nagyon tetszett neki.
– És mi lett Rindellel?
Zeno felsóhajtott.
– Amint eljegyeztük egymást Küdimakhéval, megesküdtem magamnak, hogy soha többé nem találkozom Rindellel. Semmi jó nem származna abból, ha megpróbálnék magyarázkodni előtte; inkább örökre szakítok vele, hagyom, hogy a legrosszabbat gondolja rólam, és lassan elfelejtsen. Én tartottam volna magam az eskümhöz, de Rindel nem engedte. Apollónidész házában biztonságban voltam tőle, ám miután az ostrom megkezdődött, számtalan feladatom akadt a városban. Rindel megkeresett. Becserkészett, mint egy női vadász.
– Artemisz az íjával – motyogtam.
– Olykor-olykor, amikor egyedül maradtam valahol... váratlanul megjelent előttem Rindel; suttogott, a kezével hívogatott valami elrejtett sarokba, azt hajtogatta, hogy nem tud elfelejteni, és hogy akkor is szüksége van rám, ha más asszony férje vagyok.
Bólintottam.
– Arausio mondta, hogy sokszor órákra eltűnt a házukból. Azt hitte, céltalanul sétálgat, és a fájdalmával küzd. Biztosak voltak benne, hogy meg fog őrülni.
– Rám vadászott. És egy idő után... már nem véletlenszerűen találkozgattunk. Kijelöltünk magunknak egy helyet... egy szerelmi fészket. Addigra már elfelejtettem, milyen gyönyörű lány... Artemiszhez hasonlítottad? Nem, ő maga az emberi testbe született Aphrodité! Vele szerelmeskedni... ehhez kevés minden szó. Biztos, hogy képtelen lennél átérezni.
Sóhajtottam. Mint az összes többi ifjú, ő is azt hitte, hogy az önkívületi állapot csak előtte fedte fel magát.
– Utoljára akkor találkoztunk ott... úgy... amikor a rómaiak előjöttek a faltörő kossal. Akkora volt a zűrzavar a városban, hogy sokat késtem, de Rindel megvárt. Semmihez sem fogható élmény volt. Az izgalom az oromzaton... a fejünk fölött lebegő életveszély... a faltörő kos ütemes döngése a városfalnál. Nem tudom elmagyarázni. Mintha aznap új testtel, új érzékekkel fonódtunk volna össze. Elmondhatatlanul gyönyörű volt, és én az idők végezetéig ott akartam feküdni a karjai közt. De aztán...
– Küdimakhé megtalált titeket.
– Igen. Sejtette. Követett. És megtalált.
– Aztán mi történt?
– Teljesen kikelt magából. Egymás mellett láttam őket, ugyanabban a szobában... a meztelen Rindelt és a lefátyolozott Küdimakhét, akit csupaszon is ismertem... Felfoghatatlan volt, hogy mindketten emberi teremtmények, annyira különbözőnek láttam őket. Küdimakhé alighanem észrevette az arckifejezésemet. Felsikoltott... olyan sikoly volt, hogy szinte megfagyott a vér az ereimben. Kiszaladt a szobából.
– Azt hittem, bicegett.
– Én sem hittem, hogy ilyen gyorsan tud mozogni! Kiváltképp, ha arra gondolok, hogy... – Már épp kiejtett volna valamit a száján, amikor visszafogta magát. – Magamra vettem a ruháimat és a páncélomat... azok nélkül nem futhattam ki az utcára... aztán a nyomába eredtem. Azt hittem, haza fog rohanni az apjához, de aztán megpillantottam, ahogy a tenger felé sietett. Én is futni kezdtem. Az Áldozati Szikla aljának közelében értem utol. Aztán... te is láttad, mi történt.
Lassan ismét bólintottam.
– Úgy volt tehát, ahogy Hieronümosz látta: Küdimakhé le akart ugrani a szikláról, te pedig azért követted, hogy megállítsd.
Vártam, hogy válaszoljon, de ő sokáig némán bámult kifelé az ablakon.
– Ezek után... – folytattam helyette is. – Rindel vette át Küdimakhé helyét. Álruhába bújt. Téboly...
– De sikerült! Olyan káosz uralkodott aznap a városban, hogy feltűnés nélkül csempésztem be Rindelt ebbe a házba. Miután egyedül maradtunk Küdimakhé szobájában, ráadtam a ruháit és a fátylait. Megmutattam neki, hogy görnyedjen, hogy csoszogjon. Megtanítottam, hogy változtassa el a hangját, és figyelmeztettem, hogy minél kevesebbet beszéljen.
– És Apollónidész?
– Amióta az ostrom elkezdődött, nem volt ideje Küdimakhéval foglalkozni. A lánya már férjhez ment, és ezzel csökkent a felelőssége, és különben is, a háborúban kellett helytállnia. Tegnap éjjel voltak a legközelebb egymáshoz Rindellel, odakint a kertben. Rindel szerencsére hallgatott. Ott maradt mellettem, nagyon közel. Apollónidész nem is sejtett semmit.
– És Rindel szülei?
– Rindel üzenni akart nekik, tudatni akarta velük, hogy él és jól van, de figyelmeztettem, hogy túl veszélyes.
– Szóval inkább hagytad, hogy halottnak higgyék. – Bárcsak tudatták volna az igazságot Arausióval; akkor soha nem jön el hozzám, és soha nem kezdek el nyomozni az ügyben, soha nem hallok Rindel felől, és soha nem szembesítem Zenót a gyűrűvel! Ők maguk tehetnek róla, hogy végül fény derült a titokra. – De természetes, hogy egy ilyen színjátékot nem lehet a végtelenségig folytatni. Erre biztosan te is rájöttél.
– Egy ostromlott városban az ember megtanul egyik napról a másikra élni. Akárhogy is lesz, az idő a mi oldalunkon állt. Ha Caesar elfoglalja a várost, minden megváltozik majd. Ki tudja, mi lesz a sorsunk? Egy azonban biztos: Apollónidész nem lesz többé Első Timukhosz. Talán le is fejezik. Történjék bármi, Massilia elveszíti a függetlenségét. Ez a legjobb, amiben reménykedhetünk: Caesar feloszlatja a Timukhoit, és egy római parancsnok irányítása alá helyezi a várost. Ugyanakkor szüksége lesz egy bennfentesre, aki ismeri Massiliát, aki hűséges hozzá, aki ismeri az itteni államigazgatást, és elfojtja a zendüléseket...
– Egy massiliai szolga. Ez lennél te?
Mivel annak idején képes volt a rangért házasodni, nem kételkedtem benne, hogy bármikor elismerné Caesart a parancsolójának.
– Miért ne? Kezdettől fogva azt hangoztattam, hogy meg kellene nyitnunk a kapuinkat Caesar előtt, hogy soha nem lett volna szabad ellenállnunk neki.
Töprengve bólintottam.
– A fiamat, Metót... mikor és hogyan ismerted meg?
Zeno elmosolyodott.
– Akkor találkoztam Metóval, amikor Massiliába érkezett, nem sokkal az ostrom kezdete előtt. Megpróbálta elhitetni magáról, hogy ellensége lett Caesar legbelső körének. Azonnal rájött, hogy rokonszenvezek Caesarral. Nem is titkoltam: hangosan tiltakoztam, amikor a Timukhoi megszavazta, hogy álljunk Pompeius oldalára. Ami azt illeti, haragudtam is Metóra. Azt hittem, még az apósomnál is esztelenebb. Ott állt egy ifjú római, aki a semmiből emelkedett fel Caesar legfőbb bizalmasai közé, és valami rejtélyes okból eldobott magától mindent, hogy olyanokkal álljon össze, mint Milo, Domitius és Pompeius. Micsoda ökör! De természetesen engem is megtévesztett. Mindvégig Caesarnak kémkedett.
– Megkörnyékezett téged, hogy belőled is kémet faragjon Caesar számára?
– Akkor nem. Még nem. Fogalmam sem volt, mire készül, amíg Milo meg nem vádolta azzal, hogy kém. Domitius katonái felüldözték a falra, ahonnan bezuhant a tengerbe, és a közhiedelem szerint meg is fulladt. Én is megfeledkeztem róla. Az ostrom folytatódott. Ám aztán, a faltörő kos támadása utáni napon, egy nappal azt követően, hogy... Küdimakhé meghalt... Meto ismét felbukkant Massiliában. Vagy inkább úgy kellene mondanom: Massilia környékén megjelent egy rongyokba öltözött jós, mivelhogy Meto gyakran öltött ilyen álruhát. Megkeresett, és vállalta azt a roppant kockázatot, hogy felfedje magát előttem. Azt akarta, hogy segítsek neki észrevétlenül beköltözni ebbe a házba. Cserébe Caesar jóindulatát ajánlotta fel. Már így is túl veszélyes helyzetbe kerültem, mivel a halott Küdimakhé helyét Rindel vette át. Ha segítséget nyújtok egy római kémnek, végképp elásom magam a massiliaiak előtt, mégis úgy éreztem, hogy Metót az istenek küldték hozzám. Hosszú távon nem reménykedhettem másban, mint abban, hogy elnyerem Caesar kegyeit, és azon a napon meg is találtam az eszközt hozzá.
Miután eldöntöttem, hogy megbízom Metóban, még azt is elmeséltem neki, hogyan halt meg Küdimakhé, és hogyan került a helyére Rindel. Meto zseniális ötlete volt, hogy időnként ő is eljátssza a feleségem szerepét. Úgy gondolta, ha Rindel képes rá, akkor neki sem lehetetlen. Egymást váltották. Küdimakhénak öltözve Meto szabadon kószálhatott a házban, sőt el is hagyhatta az épületet, feltéve, hogy én is elkísértem. A fiad egy született színésztehetség, Gordianus. Sokkal meggyőzőbb alakítást nyújtott, mint Rindel. Rindel mindig eltúlozta a sántítást. De Meto elképesztően ügyes volt! A színjáték összes percét kihasználta. Amikor az Első Timukhosz lányának ahhoz volt kedve, hogy annak a teremnek az ajtaja előtt ücsörögjön, amiben a haditanács ülésezik, senki sem merte kérdőre vonni. Épp ellenkezőleg! A bátor katonák úgy osontak el mellette, mint az egerek a macska előtt. Nem akartak kapcsolatba lépni a lefátyolozott szörnyeteggel!
Megráztam a fejem.
– Micsoda kockázatvállalás!
– Briliáns trükk. Soha nem találkoztam még a fiadnál merészebb emberrel, Gordianus, sem nála rettenthetetlenebbel.
– Belőled is kém lett, Zeno.
– Kém talán igen, de áruló nem. Végül te is be fogod látni, hogy én voltam az, aki mindvégig Massilia érdekeit tartotta szem előtt, és nem Apollónidész.
– Caesar oldalára álltál. Ennek ellenére kihajóztál, hogy megütközz Caesar flottájával...
– Nem volt más választásom. Megbíztak, hogy az egyik hajó parancsnoka legyek. Nem vagyok gyáva, és soha nem árulnám el a bajtársaimat! Ugyanolyan kitartóan és keményen küzdöttem azon a napon, mint bármelyik másik massiliai!
– Valóban? Azzal a tudattal, hogy ha nem térsz vissza, az imádott Rindeled magára marad Apollónidész házában?
– Rindel nem maradt egyedül. Meto megígérte, hogy gondoskodik róla. Ha aznap otthagyom a fogam, Meto titokban és sértetlenül visszajuttatta volna Rindelt az apja házába, és Apollónidész soha nem értesül a színjátékról.
– Értem. Meto pedig készségesen eljátszotta volna a megtört özvegyet. Sőt kapóra jött volna neki, hogy néma maradhat. Mennyi csalás és ármány! – Fáradtan megdörgöltem a szemem. – Meto felfedte magát előtted, megajándékozott a bizalmával... de előttem soha nem mutatkozott, még jelét sem adta, hogy életben van. Massilia mellett, a xoanon Artemisz szentélyénél... Metóval találkoztunk azon a napon. Ő öltötte magára a jós Rabidus álcáját, ugye? Becsapott.
Zeno vállat vont.
– Ha úgy ítélte meg, hogy túl veszélyes lenne felfedni magát, bíznod kell abban, hogy helyesen döntött. Sikerült irtózatos veszélyekkel dacolva ilyen sokáig életben maradnia. Tisztában van vele, mit tesz.
– Tényleg?
Újból megcsóváltam a fejem. Megmoccantam, és elhagyni készültem a szobát.
– Nem felejtettél el valamit, Gordianus?
– Nem hinném.
– Nem kérdezted meg, mi történt az Áldozati Sziklán.
– Azt hittem, ezt már megválaszoltad. Követted Küdimakhét a csúcsig. Gondolom, lehúzta a gyűrűjét... az égi köves gyűrűt, amit a menyegzőtök napján adtál neki... aztán a sziklára dobta. Ezzel lemondott rólad, megtagadott téged, mielőtt megölte magát. Nem így van?
– Igen. Majdnem.
– Hogy érted ezt?
– Levette a gyűrűt. Le is dobta. Fel kellett volna vennem később, de minden olyan gyorsan történt. Elindult a szakadék felé.
Összevontam a szemöldököm.
– De volt valami dulakodás köztetek, nem igaz? Mindhárman láttuk.
– Igen. Túl bő volt a köpenye, és túl bő volt minden fátyol, alig tudtam megfogni. Ennek ellenére megpróbáltam visszafogni. Sikerült is megragadnom...
– De kicsúszott a kezedből.
– Nem egészen. – Megváltozott a hangszíne; mélyebben és lassabban folytatta. Úgy tűnt, mintha valaki még jelen lenne a szobában rajtunk kívül, mintha valaki más beszélne az ő száján keresztül. – Küdimakhé meg akart halni. Ebben biztos vagyok. Mi más célja lett volna, amikor felmászott a sziklára? Végezni akart magával, és én megpróbáltam megmenteni. Tudod, ő... Már látszottak az első jelei... Még senki sem tudott róla. Az apjának sem mondtuk el.
– Miről beszélsz?
– Küdimakhé az én gyermekemmel volt várandós.
Elakadt a lélegzetem. Nem csoda, hogy megpróbálta visszatartani! A szíve alatt hordta a gyereket, aki belépést biztosíthatott neki a Timukhoi tagjai közé.
– Mindent megtettem, hogy életben maradjon... de ő meg akart halni... egészen addig a pillanatig, amikor sikerült elkapnom. Lehullott a fátyla, és belenéztem a szemébe. Meggondolta magát. Először meg akart halni, de a legutolsó pillanatban meggondolta magát...
– Akkor viszont már késő volt. Túllendült a szakadék peremén.
– Nem! Hát nem érted? Lehullott a fátyla. Láttam a szemét... és az arcát. Azt a förtelmes arcot! Meggondolta magát, és én is! Meg akart halni, aztán úgy döntött, mégis élni akar. De ugyanabban a pillanatban...
– Úgy döntöttél... hogy mégsem mented meg.
– Igen.
– Lelökted.
Olyan volt a hangja, mintha egy mély kút fenekéről szólna.
– Igen. Lelöktem.
Nagyot sóhajtottam. Hieronümosznak igaza volt, de csak részben. Akárcsak Davusnak.
Kiderítettem, amit Apollónidész tudni akart. A jutalmam az lesz, hogy találkozhatok a fiammal, aki a szomszédos szobában raboskodik.
Zeno hangszíne megint olyan lett, mint azelőtt. Úgy fejezte be a beszélgetést, ahogy elkezdte.
– Azt hiszem, meg kellett volna ölnöm téged. Veszélyes tanúnak bizonyultál. De Meto már az elején elmondta, hogy ki vagy. Az apja eljött Massiliába, hogy megkeresse! Ez megbonyolította a helyzetet. A fiadnak köszönheted, hogy még életben vagy. Add át neki üdvözletemet.
Ironikusan elmosolyodott, majd ismét az ablak felé fordult.
Meto szobájának ablakát szintén rácsok védték, és hasonlóképp a városfalon keletkezett repedésre lehetett kilátni rajta. Miféle ember az, kérdeztem magamtól, aki a háza felső szintjére börtöncellákat építtet? Csakis olyan, mint Apollónidész. Az a fajta, aki egészen addig kapaszkodik felfelé, amíg egy városállam első embere nem lesz.
A római ostromszerkezeteket elpusztító lángok időközben még inkább összetöpörödtek, ám Meto ablakából pont rá lehetett látni az izzó fénybe öltözött hasadékra: mintha lángszínű dicsfény övezte volna a cikcakkos kőfelületeket. Maga a városfal és az íjászok sziluettje koromfekete volt.
Amikor Meto leleplezte magát Küdimakhé szobájában, nem kiáltottam fel örömittasan, és nem is öleltem magamhoz. Miért? Mert túlzottan letaglózott a látvány. Legalábbis egy darabig úgy hittem. Aztán be kellett látnom, hogy Rindel szülei, akik hasonlóképp megrökönyödtek, sokkal hamarabb magukhoz tértek, és őszinte melegséggel, örömkönnyeket hullatva szorították magukhoz egy szem lányukat.
Elhitettem magammal, hogy Küdimakhé szobájában visszafojtottam az érzelmeimet, hiszen annyira szokatlanok voltak a körülmények, nem is beszélve arról, hogy feszélyezett a többiek jelenléte. De most egyedül maradtam Metóval – akkor hát miért nem rohantam oda hozzá, hogy átöleljem?
És ő miért nem szaladt azonnal hozzám, és miért nem sírt a boldogságtól? Azzal érveltem magamban, hogy ő nem aggódott annyira értem, amennyire én aggódtam érte. Tudta, hogy hol tartózkodom, hiszen ő volt az a csuklyás figura, akivel a xoanon Artemisz szentélyénél találkoztunk Massilia mellett. Soha nem hitt halottnak, soha nem volt oka azt hinni, hogy közvetlen életveszély leselkedik rám. Csakhogy ez az érvelés cseppet sem vigasztalt. Könnyen meghalhattam volna – sőt Meto teljes joggal hihette volna, hogy meghaltam – az elárasztott alagútban. Artemisz papjai is kivégezhettek volna, amiért felmásztam az Áldozati Sziklára. Apollónidész is bármikor megölethetett volna pusztán futó szeszélyből. Kisebb-nagyobb veszélyek mindvégig leselkedtek rám, amióta elhagytam Rómát; Davusra szintúgy. Vajon mit szólt mindehhez Meto? Annyira hozzáedződött a veszélyhez, hogy még akkor sem hatotta meg, amikor a saját apját fenyegette?
Amikor meglátott, szélesen elmosolyodott, odalépett hozzám, és a vállamra tette a kezét, de nem ölelt át. Inkább lehajolt, és felvett valami kelmét a földről – közben úgy vigyorgott, mint kisfiúkorában, amikor büszkélkedni akart a szerzeményével. Észrevettem, hogy mindössze egy vékony tunikát visel. A kezében Küdimakhé ruháját tartotta, korábbi álöltözetét.
– Nézd, papa, milyen leleményes megoldás! Én magam készítettem. Elképesztő, mi mindent létre tud hozni az ember, ha magára van utalva. – Felemelte az értékes, terjedelmes anyaghalmazt és az egymáshoz varrt fátylakat. – Csak át kell bújtatni a fejemen, és minden azonnal a helyére kerül, még a púp is a hátamon... egy kis tömés, és kész. Semmit sem kell betűrni vagy megkötni, és nem áll fenn a veszély, hogy leesik valamelyik fátyol. Egy perc, és én leszek Küdimakhé, aztán a következő pillanatban... – Egy lendületes mozdulattal kifordította a ruhát a levegőben lóbálva. Egyszeriben a foszlott köpenyt láttam magam előtt a kámzsával. – Máris én vagyok Rabidus, a jövendőmondó, aki kénye-kedve szerint jár.
– Lenyűgöző – ismertem el, és felköhögtem.
Kiszáradt a torkom.
– Innod kellene egy kis bort, papa. Tessék, töltök neked egy pohárral. Egész jó. Azt hiszem, falernumi.
– Meglep, hogy Apollónidész bort adott neked, ráadásul jó fajtát.
– Lehet, hogy Apollónidész ostoba, de lassan ő is kezd rájönni, hogy csak idő... sőt talán órák kérdése... és Massilia Caesar kezére jut. Nem fogja megbánni, ha élve és sértetlenül ad át neki.
– Ezek szerint reméled, hogy a politikusi furmányossága miatt hagy életben. De ne feledd, hogy Apollónidész is csak egy apa, aki most esett át egy szörnyű megrázkódtatáson.
– Akárcsak te! Caesarra!
Meto hozzáütötte a poharát az enyémhez, és elvigyorodott. Úgy látszott, teljesen megfeledkezett arról, hogy az a megrázkódtatás, amit Apollónidész átélt, pont ellentétes volt azzal, mint amit én átéltem. Korábban soha nem láttam ilyen nemtörődömnek és könnyelműnek. Nem tudtam másnak tulajdonítani a hangulatát, csak annak a ténynek, hogy Caesar közeleg. Meto imádott mentora nemsokára ideér, és módfelett elégedett lesz azzal, amit Meto az ő érdekében véghezvitt.
Megittam a boromat, és hálásan fogadtam a melengető érzést.
Meto fel-alá járkált a szobában. Olyan izgatott volt, hogy nem bírt egy helyben állni.
– Biztos millió kérdésed van, papa. Hadd gondolkozzam: hol is kezdjem?
– Én nem Caesar vagyok, Meto. Nekem nem kell jelentést tenned.
Elmosolyodott, mintha csak egy gyengécske viccet hallott volna, és zavartalanul folytatta.
– Lássuk csak... hogy járkálhattam szabadon ki-be Massilia városfalán át? Természetesen a vízen keresztül. Úszva.
– Kiskorodban nem tudtál úszni.
– De most már tudok. Maga Caesar tanított meg. Nem olyan nagy ördöngösség átúszni ezt az öblöt, sőt az sem túl megerőltető, hogy az ember kiússzon a kikötőből a szigetekig.
– És az áramlatok?...
Hanyagul megvonta a vállát.
– Egyetlen ember, az éj leple alatt, kiváltképp olyankor, amikor nem süt a hold, könnyen elsurranhat az őrszemek mellett. Hamar kiderítettem, hogy az öböl mely részeit vigyázzák kevésbé. A massiliaiak ráadásul nem ügyelnek arra, hogy zárva tartsák a rakpartra nyíló kapukat. Ezért nem jelentett különösebb nehézséget kimenni a városból, illetve visszajönni.
– De amikor Domitius és a katonái felkergettek a városfalra, és rákényszerítettek, hogy beleugorj a tengerbe... Domitius biztos volt benne, hogy meghaltál.
Meto megrázta a fejét.
– A zuhanás valóban megölhetett volna... ha nem tudom, hogyan kell fejest ugrani a tengerbe, vagy nekiütközöm valamelyik sziklának. Csakhogy én azért választottam a falnak azt a bizonyos szakaszát, mert előtte már felderítettem, és megbizonyosodtam felőle, hogy onnan lehet a legbiztonságosabban leugrani a tengerbe. Tisztában voltam vele, hogy egy nap talán majd hanyatt-homlok kell menekülnöm, ezért jó előre megterveztem az útvonalat.
– De megsebzett egy lándzsa is.
– Csak súrolt.
– Nyilakat lőttek utánad.
– Nem találtak el. Egyetlen valamirevaló íjász sincs közöttük!
– Azt is látták, ahogy a tested sodródik a hullámokon.
– Nem a testem sodródott, hanem a tunikám. Amikor beleestem a tengerbe, a ruhám megtelt levegővel. Leoldottam magamról, hogy egy darabig még lebeghessen a vízen, ők pedig abból a távolságból azt hitték, hogy a holttestemet látják. Az emberek azt látják, amit látni akarnak, és egy bölcs kém hasznot húz ebből. Ezt is Caesartól tanultam. Egészen addig visszatartottam a levegőt, amíg a fal mentén ki nem úsztam az öbölbe. Mire felszínre bukkantam, már elképzelésük sem volt, merre keressenek. A nap a szemükbe sütött, és különben is, már más vonta magára a figyelmüket. Megint nagy levegőt vettem, és megint alámerültem. Kiúsztam az öböl bejáratán, és meg sem álltam a túlsó partig.
A poharam alján maradt kis bort néztem.
– Ki küldte nekem a névtelen üzenetet azzal, hogy meghaltál? Domitius?
Meto megcsóválta a fejét.
– Nem. Majdnem biztos vagyok benne, hogy Milo. Azt hittem, meg tudom nyerni Caesar számára, de ezen a ponton végzetesen elszámítottam magam. Milo meg sem tudja próbálni elképzelni a jövőt; csak azzal törődik, hogy visszahízelegje magát Pompeius kegyeibe. Ezért akart megöletni. Ha eltesz az útból egy veszélyes kémet, máris rokonszenvesebb lesz a Nagy Ember szemében. De Milo élve akart elkapni, és rendkívüli módon felbosszantotta, hogy Domitius emberei végeztek velem. Nem csoda, hogy gyanakodott. Sejtette, hogy életben vagyok, mi több, azt is, hogy visszatértem Massiliába, ezért ismét fel kellett kutatnia. Erre az ígérkezett a legjobb módszernek, ha Massiliába csábítja az apámat, akivel előbb-utóbb mindenképp megpróbálok kapcsolatba lépni. Milo emberei követtek téged és Davust mindenhova, valahányszor elhagytátok a bűnbak házát. Nem ti érdekeltétek őket: rám akartak lecsapni. Egyszer majdnem sikerült is nekik. Akkor éppen Gaius Verres házából érkeztetek a feketepiac melletti utcába.
– Igen, láttunk is téged a rongyos jósköpenyben. Aztán eltűntél.
– Nem volt más választásom! Milo emberei hirtelen ott termettek a semmiből. Kis híján el is kaptak.
Lassan bólintottam.
– És téged láttalak az Áldozati Szikla tövében várakozni a tengeri ütközet napján.
– Igen. – Meto helytelenítően ingatta a fejét. – Nem hittem volna, hogy fel mertek mászni oda! Hogy képzelhettétek, hogy senki sem fog meglátni? Órákig figyeltelek titeket, és azt vártam, hogy mikor rángatnak le onnan Artemisz papjai. Amikor végre elindultatok lefelé, csak arra tudtam gondolni, hogy nekem kell előbb odaérnem hozzátok, és majd valahova elbújtatlak benneteket... De akkor is menekülnöm kellett. Apollónidész emberei egy-kettőre ott termettek, és elhoztak titeket a házába. Nem is bántam, mert bárhol máshol nagyobb veszélyben lettetek volna. Ha kint maradtok az utcán, a csőcselék darabokra tépett volna titeket, a bűnbakkal egyetemben.
Még mindig tombolt bennem a csalódottság.
– Egyszerűen nem tudom elhinni, Meto, hogy nem volt egyetlen perced sem kapcsolatba lépni velem. Miután Domitius azt mondta nekem, hogy meghaltál... nagyon nehéz időszakon mentem át. Napokig nem hagytam el Hieronümosz házát. Ha nem tudtál eljönni személyesen, legalább egy üzenetet küldhettél volna. Ha nem is írásban, de legalább valami jel formájában. Csak annyit, hogy életben vagy. Rengeteget gyötrődtem...
– Sajnálom, papa, de egyszerűen túl veszélyes lett volna. És őszintén szólva, egyetlen szabad percem sem akadt. El sem tudod képzelni! – Elnéző mosollyal nézte az arcomat. – Aznap, amikor Davusszal beléptetek a xoanon Artemisz templomába odakint a hegyek között... azon a helyen, ahol a titkos beszámolóimat hagytam Treboniusnak, ha éppenséggel tudni akarod... szóval akkor és ott hirtelen meghallottam két római ember csacsogását, és rájöttem, hogy ti vagytok azok... azt gondoltam magamban: „Hádészra, mit keres itt a papa?” Persze azonnal rájöttem, hogy miattam jöttetek. De tisztában voltam vele, hogy csak bajt hoztok a saját fejetekre és az enyémre is. Ezért megpróbáltalak figyelmeztetni titeket, hogy jobb, ha visszamentek Rómába.
– Mindvégig a jós jelmezében! – csattantam fel, és végre tisztán kicsengett a hangomból az indulat.
– Nem fedhettem fel magam a két őr előtt! Mindenkinek elmondták volna a táborban... és ki tudja, hány massiliai kém rejtőzik a rómaiak között? Treboniuson kívül senki sem tudott a küldetésemről és az álcázásomról. Létfontosságú volt titokban tartani.
– Előttem felfedhetted volna magad, Meto!
Felsóhajtott.
– Nem, papa. Csak az járt a fejemben, hogy vissza kell küldenem titeket Rómába, minél messzebb a veszélytől. Miután magatokra hagytalak titeket útban a római tábor felé, megfordultam, és egyenesen Treboniushoz mentem. Megígértettem vele, hogy azonnal hazaküld titeket. Még ha ellenszegültök is a parancsának, legrosszabb esetben a római táborban maradtok az ostrom végéig, és Trebonius körül lábatlankodtok. Nem is képzeltem, hogy találtok egy egérutat, ami bevezet titeket a városba! De sikerült; itt vagytok. Meghajolok a találékonyságotok előtt. Az alma nem esett messze a fájától, igaz? Lehet, hogy Caesarnak téged kellene alkalmaznia titkos ügynökként.
Annyira elborzasztott az ötlet, hogy a hirtelen mennydörgés, ami a következő pillanatban megremegtette a szoba falait, a saját dühöm megnyilvánulásának tűnt. Ám az irdatlan robaj és a föld mélyéig hatoló rázkódás kívülről érkezett, és még csak nem is az égből. Meto az ablakhoz szaladt.
– Hatalmas Venus! – motyogta.
Óriás porfelhők szálltak fel a városfalból. Kísérteties színeket festett rájuk hátulról a halódó lángok fénye. Mire a felhők kissé megritkultak, láthatóvá vált, hogy a városfal több szakasza is hiányzik. A hasadék jócskán kiszélesedett. Az eredeti rés két oldalán még több víznyelő képződött, és magába nyelte a törmeléket, amellyel a repedést feltöltötték. Beszippantotta a fal megtámasztására emelt, hevenyészett szerkezeteket és a rajtuk dolgozó mérnököket is. Miközben kifelé lestünk az ablakon, egy bástyatorony is összeomlott az egyre növekvő hasadék egyik oldalán, és a kövek robaja egybemosódott az oromzatról lezuhanó íjászok halálsikolyával.
Ahol egykor egy – komoly erőfeszítéssel – védhetőnek látszó repedés tátongott a falban, most egy hatalmas, szabálytalan kapu nyílt, és teljesen védtelenné tette a város főterét. Massilia városfala visszafordíthatatlanul megadta magát.
Apollónidész házának folyosóiról férfiak kiabálását és futóléptek zaját hallottuk. Az ajtó váratlanul kitárult, és szembetaláltuk magunkat a döbbent arcú Első Timukhosszal.
Nem maradt több időm beszélgetni Metóval.
Apollónidész sápadt arccal és remegő kézzel szólt rám, hogy hagyjam el Meto celláját. Egy csapat testőr társaságában belépett a helyiségbe, majd becsapta maga után az ajtót. Miután a fal összerogyott, a fiam – Caesar ügynöke – volt az első ember, akivel Apollónidész beszélni akart.
Végigmentem a folyosón. Befordultam a sarkon, és ingerülten suttogó testőrök között találtam magam. Szinte észre sem vettek, és nem is próbáltak megállítani, amikor átmentem a ház fő részébe. Csak róttam a folyosókat, amíg meg nem állított egy örömteli kiáltás a hátam mögül. Davus utolért. A jelek szerint őt is kiengedték, de rögvest megfeledkeztek róla. Boldogan hahotázott, és olyan szorosan ölelt magához, hogy szinte kiszorította belőlem a levegőt.
Fáradt és zavarodott voltam, el sem tudtam képzelni, mi legyen a következő teendőm. Aztán úgy döntöttem, hogy megkeresem Hieronümoszt. A lakosztályába vezető ajtót nyitva találtam. Beléptünk az apró előtérbe, és továbbmentünk a hálószobába. A hálóból egy harmadik helyiség is nyílt, amelynek balkonjáról az utcára lehetett kilátni. Egy lélekkel sem akadtunk össze a lakosztályban, még egy rabszolga sem sertepertélt a szobákban. Elcsigázottan feküdtem le a bűnbak ágyán elhelyezett plüsspárnák közé – gondoltam, pihenek egy kicsit. Mielőtt észbe kaphattam volna, elnyomott az álom. Davus az előtérben őrködött egy darabig, de hamarosan őt is ledöntötte a lábáról a fáradtság. Befeküdt mellém az ágyba, és elaludt.
Pirkadatkor ébredtünk a káosz uralta házban. Mintha hiányzott volna a vezető, aki összefogja a szálakat. Úgy tűnt, a rabszolgák kényük-kedvük szerint járkálnak, és senki sem osztogat nekik parancsokat. Amikor viszont be akartam lépni abba a szárnyba, ahol Apollónidész előző éjjel kikérdezett, két savanyú képű őr állta utamat. Beszélni akartam velük, ám ők meglendítették a kardjukat, és rám ripakodtak, hogy hallgassak, és tűnjek el.
Megint Hieronümosz nyomába eredtem, de ismét sikertelenül jártam. Az előcsarnokban észrevettem, hogy Apollónidész házának főbejárata tárva-nyitva áll. Kiléptem az oszlopok közül, mire a nyitott külső kapu is feltűnt, és szembesültem a furcsa ténnyel: egyetlen katona sem vigyázza a bejáratot.
Massilia falai menthetetlenül összerogytak, ennek ellenére a rómaiak nem indítottak támadást a hosszú éjszaka alatt. Megvirradt, de Trebonius még mindig nem rohanta le a várost.
Mire kivilágosodott, már keresztbe-kasul végigjárta a várost a pletyka, hogy Caesar bármikor megérkezhet. Várták a következő napra... a következő órára... a következő percre. Kétségbeesés rohamai terjedtek járványként Massiliában. Könnyes szemű imádkozók töltötték meg a templomokat. Tapasztaltam már hasonlót Brundisiumban, csakhogy ott megszabadítóként várták Caesart. A massiliaiak azonban pusztítóként tekintettek rá. Nagyon is jól tudták, milyen szörnyűségeket követett el szomszédaikkal, a gallokkal szemben – felégették a falvaikat, kivégezték a férfiakat, megerőszakolták az asszonyokat, és rabszolgasorba hajtották a gyerekeket.
A káosz futótűzként söpört végig az utcákon. Miféle háborodottság kerítette hatalmába Massilia józan népét, akik komoly akadémiáikról, a rend iránti elkötelezettségükről és nyájas egykedvűségükről váltak híressé? Mindenhol tudták, hogy a massiliaiak számára a pénz a legértékesebb dolog a világon, és jól szemléltették a pénzkereséssel együtt járó erényeket: a szorgalmat, a ravaszságot, a türelmet. Aznap mégis tántorgó részegeket és véres ökölharcokat láttam, valamint egy fára felakasztott, csupasz holttestet, és egy gazdag, bankárnak látszó férfit, akit üldözött és kövekkel dobált a felbőszült tömeg. A hatalmas város végóráiban egyes lakosok a barbárok szintjére züllöttek, és csak arra tudtak gondolni, hogy elégtételt vegyenek valamelyik szomszédjukon. Massilia önmagát tépte szét, mielőtt Caesar megtehette volna.
Észrevettem, hogy egy gladiátorcsapat vonul felénk, és intettem Davusnak, hogy bújjunk el. Féltem, hogy bajba keveredünk. Ám a gladiátorokat vezető férfi már meglátott minket. Ráparancsolt a harcosaira, hogy álljanak meg, és odasétált hozzánk. Domitius volt, teljes harci díszben, hátravetett köpennyel, ami látni engedte az oroszlánfejjel ékesített rézkorongot a mellvértjén. A gladiátorok sorfala mögött jókora rönkhalmokat tologattak a rabszolgák talicskákon. A jelek szerint Domitius úgy akarta elhagyni Massiliát, ahogy jött: a szedett-vedett gladiátorsereggel, a házi rabszolgáival és azzal, ami a hatmillió szeszterciuszából megmaradt. Corfinium ostrománál nem kívánt Caesar kezére kerülni, inkább öngyilkosságot kísérelt meg – sikertelenül. Caesar megbocsátott neki, és elengedte. Most, hogy ugyanazok voltak a kilátásai, Domitius a jelek szerint nem szándékozott még egy öngyilkosságot megkísérelni, és nem bízott abban, hogy Caesar újfent kegyes lesz hozzá.
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy gúnyosan szurkálódni kezdjek vele.
– Ilyen hamar elhagysz minket, Domitius?
A parancsnok rám nézett.
– Értesültem róla, hogy az a senkiházi fiad mégis életben van. Milónak igaza volt hát.
– Igen. De Meto nem senkiházi. Rabszolgának született, és én örökbe fogadtam.
– Nem úgy van, hogy eredendően minden rabszolga senkiházi?
– Ugyanezt el lehet mondani az összes római politikusról.
Felvillant a szeme. Idegesen pillantottam a mogorva gladiátorokra, és szárazon nyeltem egyet. Lehet, hogy túl messzire mentem. A következő pillanatban viszont ugatásszerű nevetés érkezett Domitius felől.
– Az alma nem esett messze a fájától, még akkor sem, ha örökbe fogadtad. Milyen arcátlanok vagytok ti, Gordianusok! Már-már azt kívánom, bárcsak a mi oldalunkon állnátok.
– Miből gondolod, hogy Caesar oldalán állok?
– Hát nem így van?
Nem válaszoltam. Ránéztem a farönkökkel megrakott talicskákra.
– Gondolom, egy hajó vár rád az öbölben.
– Hogy pontosak legyünk: három hajó. Apollónidész be akarta őket sorozni hadihajónak, de megmondtam neki, hogy abból nem eszik. – Megnyalta az ujját, és felemelte. – Tegnap óta megváltozott a szélirány. Könnyen fogunk haladni. A hajó, amelyen én utazom, hosszú, alacsony és gyönyörű, ráadásul gyors, akár egy delfin.
– Gyorsnak is kell lennie, ha át akar törni a blokádon. – Észak felé pillantottam, ahol egyre jobban sötétült az ég. – Úgy látszik, Aiolosz viharfelhőket kívánt ránk küldeni.
– Akár van blokád, akár nincs, akár van vihar, akár nincs, semmi sem állíthat meg, ha egyszer ki akarok szabadulni ebből a földi Hádészból!
– Caesar csalódott lesz. Szerintem nagyon számít rá, hogy ismét találkoztok.
– Én is! De nem itt, és nem most. Majd egy másik napon, egy másik csatamezőn.
– És mi lesz Milóval? Nem látom a kíséreted tagjai között.
– Milo itt marad, hiszen ide tartozik. Ha szerencséje van, Pompeius nagylelkűen megkegyelmez neki, amikor ez a hajcihő véget ér, és visszahívja Rómába, ahol a Tiberis partján horgászva, kigömbölyödve vénülhet meg. Addig be kell érnie a massiliai halakkal. Most már elég a fecsegésből, Gordianus. Így is túl soká tartóztattál fel.
Azzal továbbindult, és rárivallt a gladiátorokra, hogy tartsanak lépést vele.
•
Komor felhők homályosították el a napot. Metsző, esőszaggal terhes szél söpört végig Massilia keskeny utcáin. Bár a vihar bármelyik pillanatban lecsaphatott, Davus azt javasolta, hogy menjünk fel valami magas pontra, ahonnan láthatjuk a széttört városfalat, és figyelemmel kísérhetjük Trebonius seregének mozgását.
Miközben felfelé baktattunk az egyik hegyen, kilátóhelyet keresve, az egyik templomnál valóságos tömegbe botlottunk. Egyesek ünnepélyes arccal, behunyt szemmel énekeltek. Mások visítoztak, és tébolyultan pörögtek-forogtak, de akadtak olyanok is, akik csak elborzadva bámultak maguk elé. Találtam egy nézőt, aki a többiekhez képest higgadtnak és józannak tűnt. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, mi történik a templomnál.
– A bűnbak – magyarázta a férfi. – Artemisz papjai felkészülnek rá, hogy kivigyék az Áldozati Sziklára.
Davus segítségével utat törtem magamnak a tömegben. Elértünk a templom lépcsőjéig, ahol egy fekete ravatal magasodott a jól ismert zöld hordszéken. Egy papcsoport épp akkor lépett ki a templom ajtaján. Fehér köpenyüket ide-oda csapkodta a szél. Imbolygó szalagok és örvények formájában gomolygott felfelé a füst a parázsló tömjénnel teli tálakból, amiket a kezükben tartottak. A papok gyűrűjében egy magas, zöldbe öltöztetett figura lépett ki a templomból. Arcát zöld fátyol rejtette, így a feje búbjától a lába ujjáig zöld kelmék borították, és leginkább egy rovar bábjára hasonlított. Megpróbáltam közelebb menni hozzá, de a katonák kordonja elállta az utamat.
A nevét kiáltottam. Hieronümosz felém fordította a fejét. Az egyik pap fülébe suttogott, aki összevonta ugyan a szemöldökét, de odasétált a katonákhoz, és megparancsolta nekik, hogy engedjenek át minket. Felrohantam a lépcsőn.
– Hieronümosz! – Megkíséreltem lehalkítani a hangomat. – Mi ez az egész? Mi történik itt?
– Hát nem egyértelmű?
– Hieronümosz, nem látom az arcodat. Ez a fátyol...
– A bűnbak fátylat visel élete utolsó napján. Az istenek figyelnek. A bűnbak elátkozott arcának látványa csak felingerelné őket.
Rekedt suttogással próbáltam tovább beszélni.
– Hieronümosz, nem szabad ezt folytatnod! Ha csak egy kicsit elhalasztanád a ceremóniát... Caesar már útban van. Lehet, hogy csak pár óra... pár perc...
– Elhalasztani a ceremóniát? Ugyan miért?
– Mert nincs rá szükség. Az ostrom véget ért. A halálod már semmin sem fog változtatni. Nem mentheted meg a várost.
– Lehet, hogy a hódítástól nem menthetem meg, de talán a teljes pusztulástól igen. Ki ismeri Caesar szándékát? A bűnbak halála talán a másik irányba billenti a mérleget, és elérjük, hogy Caesar kegyelmet gyakoroljon.
– Caesar azt tesz majd, amit akar, akármi is történjék veled!
– Csitt! Ezt ne mondd a papok vagy Massilia népe előtt. Hónapok óta kényeztetnek és a kedvemben járnak, hogy felkészítsenek a feladatra. Most magamra kell vennem az összes bűnüket. Látni akarják a szertartást az elejétől a végéig.
– De Hieronümosz...
– Hallgass, Gordianus! Én megnyugodtam. Tegnap éjjel Apollónidész behívatott a saját szobájába. Mindent elmondott nekem.
– Mindent?
A bűnbak bólintott.
– Tudom, hogy a fiad, Meto életben van. Örülök neki, Gordianus. Apollónidész azt is bevallotta nekem, hogy az apja tette tönkre az én apámat. Régóta gyanítottam. És... elmesélte, mi lett Küdimakhéval. Az apám leugrott az Áldozati Szikláról. Apollónidész lányát lelökték. Megszakadt a vérvonal. A szüleim szelleme immár kiengesztelődött.
– És te, Hieronümosz?
– Én? – A szél hozzányomta a fátylat az arcához, így tisztán láttam az ábrázatát. Ajka kissé lebiggyedt, és ironikusan felvonta az egyik szemöldökét. – Én massiliai vagyok, Gordianus, és egy massiliai hűen betartja a megállapodásokat. Amikor bűnbak lettem, megállapodást kötöttem Artemisz papjaival és Massilia népével. Nyitott szemmel bólintottam rá. Ők betartották az egyezmény rájuk vonatkozó részét. Most rajtam a sor. Kötelességem önszántamból felvállalni az áldozatot. Nem minden bűnbak vállalja ezt a végén. Egyeseket el kell kábítani vagy meg kell kötözni, sőt volt olyan is, akit le kellett ütni. De engem nem! Én egyenesen állok, és büszkén nézek szembe a végzetemmel.
Nem jött ki több hang a torkomon. Szavakat kerestem, amikkel meggyőzhetném, vagy valami cselt, amivel véget vethetek a komédiának. Ám ő rátette a kezét a karomra, és szorosan megmarkolta.
– Gordianus, tudom, hogy te nem veszed komolyan ezt a szertartást, és nem hiszel benne, hogy tényleg hatása lesz.
– Miért, te igen?
– Talán. Talán nem. Vajmi keveset számít, hogy én mit hiszek. De elképzelhető, hogy a bűnbak tényleg magára veszi mások bűneit, és magával viszi őket a feledésbe, így azok, akik megmenekülnek, megtisztulva folytathatják életüket. Amióta megismertelek, érzem, hogy súlyos bűnt cipelsz magaddal, Gordianus. Valami elvetemültség emlékét... valami bűnt, amit elkövettél... talán azért, hogy megmentsd imádott fiadat. Igazam van?
Nem feleltem.
– Ne feszegessük. Feloldalak téged! – Hirtelen elengedte a karomat. – Tessék. Akármilyen bűn is nyomta a lelkedet, átköltözött belém. Tudod, akármilyen hihetetlen, tényleg éreztem valamit. Tényleg!
Akkora gombóc volt a torkomban, hogy alig tudtam kinyögni egy szót.
– Hieronümosz...
– Most menj, Gordianus! Eljött az én időm.
Artemisz két papja megragadta a karomat, leráncigált a lépcsőn, és belökött a tömegbe, a katonák sorfala mögé. Tehetetlenül néztem, ahogy Hieronümosz felsétál a falépcsőkön a hordszékre, és lefekszik a ravatalra. Úgy tette keresztbe a karját a mellkasán, mintha máris halott lenne. A sokadalom harsány siránkozással ide-oda hullámzott. Egyesek átkokat szórtak a bűnbakra, mások áldást kántáltak. Rémülten vettem észre, hogy némelyek tárgyakat dobálnak a ravatal felé; de megnyugodtam, amikor láttam, hogy nem köveket, hanem száraz virágokat és összegyűrt pergamendarabokat hajigálnak, rajtuk a nevükkel. Artemisz papjai vállukra vették a zöld hordszéket, és elindultak vele Massilia utcáin. A katonák kordonja minden veszélyre felkészülve kísérte a menetet. A többi pap körülvette a ravatal hordozóit, és tapsolva, kántálva, tömjént lóbálva igyekezett lépést tartani velük. A levegőben füstgomolyagok, száraz virágszirmok és pergamenfoszlányok kavarogtak.
Davusszal egy darabig követtük a csoportot. Aztán megálltunk egy ponton, ahol az út rendkívül meredekké vált, viszont az egyik kiszögellés jó kilátóhelyet biztosított nekünk az Áldozati Szikla felé. A különös, vihar előtti szürkületben végignéztük, ahogy a menet kanyarogva leér a hegy lábához, és egyre több nézőt gyűjt maga köré. A csőcselék zsivaja, az átkok és áldások keveréke egyre jobban felerősödött, és végül már városfaltól városfalig visszhangzott.
A menet megállt az Áldozati Szikla előtt. A katonák sorfala között Hieronümosz lemászott a ravatalról, és egyedül indult fel az ujjformájú csúcsra. A tömeg egy emberként kiáltott fel, majd szárított virágokat és pergamendarabokat dobott utána.
A szikla tetején még több pap várta a bűnbakot, és egy zöld, kupolás sátrat állítottak fel a tiszteletére. A népes csoportosulás megpróbált ellenállni a dühöngő szélnek. A sátorrudakat tartó papok megfeszítve igyekeztek megakadályozni, hogy az egész építmény lerepüljön a szakadékba. A fehér köpenyek és a zöld vásznak egyformán csapdostak ide-oda a szélben. A papok között megpillantottam Apollónidészt is, akinek ezüstös haját korbácsként lengették a fuvalmak. Világoskék köpenyét szorosan a hátához kötözte.
A sziklán és a városfalon túl egymást váltották a fény és az árnyék foltjai a tenger felszínén. A szél habzó tajtékokat kavart a zöld hullámokból.
Hieronümosz nem sietett. Lassan, módszeresen mászta meg a sziklát, mintha minden egyes pillanatát élvezné. Vagy lehet, hogy meggondolta magát?
Végül felért a csúcsra. Egy darabig kitűnt a tömegből zöld köpenyével, de annyi pap gyűlt össze a sátor előtt, hogy egyre jobban kellett erőltetnem a szemem. Ráadásul a könnyek is elhomályosították a látásomat.
Az Áldozati Szikla tetején is felharsant a kántálás, és odafent is tömjént gyújtottak meg. A megkergült szél eljátszott a füsttel: nem oszlatta szét, hanem örvényt font belőle a csúcs fölött, és beburkolta vele a sátor kupoláját. A papok köhögtek, és a karjukat lóbálva terelték el a füstöt. Aligha várhattuk tőlük, hogy lecsillapítsák a szelet... de a dulakodás, ami ezek után kezdődött, nem lehetett a ceremónia része...
– Davus, nem látok tisztán. Könnyes a szemem... a széltől. Hieronümosz... küzd ellenük?
Davus hunyorogva nézett a távolba.
– Úgy látom, igen! Körbevették... megpróbálják lefogni... ide-oda lökdösik. Igen, most már verekszik velük. És most... Apollónidész...!
Nem volt rá szükség, hogy Davus befejezze a mondatot. Kipislogtam a könnyeket a szememből, és tátott szájjal bámultam az utolsó percet. Tisztán láttam mindent. Vagy mégsem?
Akárcsak Küdimakhé, Hieronümosz is meggondolta magát az utolsó pillanatban. Mi mással lehetne magyarázni, hogy a papok hirtelen körbevették, és lefogták? Apollónidész határozottan előrelépett, és erőteljesen megragadta a zöld fátylakba burkolt, fickándozó gubót. Együtt forogtak, küzdöttek és ingadoztak jobbra-balra. A papok hátratántorodtak. Az Első Timukhosz ezüstsörénye a bűnbak zöld fátylakba burkolt fejét csapkodta. Kék köpenye betakarta Hieronümosz testét is, mígnem a két alak már egynek tűnt a távolból. A vonagló figura hol világoskéken, hol nyers zölden villant fel.
Együtt bukdácsoltak a szakadék széle felé. A lélegzetem is elakadt. Rövid időre mintha szoborrá dermedtek volna a szakadék peremén. A következő pillanatban azonban összekulcsolódva lezuhantak a mélybe.
Davus felhördült.
– Apollónidész! Hieronümosz magával vitte Apollónidészt!
Megdöbbenve csóváltam a fejem.
– Vagy Apollónidész ugrott le, és ő vitte magával Hieronümoszt?
A szél egyre erősödött, az égbolt pedig gyászos feketébe borult. Mennydörgés csattant, a villámok széthasították a felhőket. Davusszal visszasiettünk Apollónidész házába. Alighogy beértünk az udvarra, eleredt az eső.
Úgy találtuk az Első Timukhosz otthonát, ahogy otthagytuk: kitárt ajtókkal, kétségbeesett rabszolgákkal. Azt az épületszárnyat, amelyben utoljára láttam Metót, még mindig őrök vigyázták. Ezúttal sem engedtek be, és semmiféle elképzelhető könyörgés vagy ígéret nem hatotta meg őket.
Hol lehetett Meto? Milyen előkészületeket tett – a város megadása és a saját túlélése érdekében – Apollónidésszel karöltve, és vajon jelentettek-e még valamit ezek az előkészületek, miután az Első Timukhosz meghalt? És ha Apollónidész szándékosan vetette le magát az Áldozati Szikláról, előtte bosszút állt-e az ellenségein? Megint azon kaptam magam, hogy eszeveszetten aggódom a fiam sorsáért.
Ha még mindig életben és épségben volt, miért nem keresett meg? Persze ki tudtam találni, mit válaszolna: túl sok a dolga. Miután Apollónidész odaveszett, a Timukhoi többi tagjának kell megtanácskoznia, hogyan adja meg magát a város. Massilia utolsó független óráiban Meto összes terve megvalósulhatott. Ezeknek a terveknek a véghezvitelében csak ő játszhatott szerepet, az apjának semmi köze nem volt hozzájuk.
Davus most is a gyakorlatias szempontokat tartotta szem előtt, és kijelentette, hogy elindul élelmet keresni. Már én is szédültem az éhségtől, mégsem tudtam volna lenyelni egy falatot sem. Agyonhajszolva indultam a lakosztály felé, amely korábban Hieronümoszé volt. A hálószobában bezuhantam a plüss-párnák közé, ahol előző éjjel is aludtam. Nem féltem attól, hogy háborgatni fognak. Melyik massiliai merne behatolni a bűnbak hálószobájába a halálát követő órákban, amikor nyugtalan lemurja még ott bolyong a környéken?
Az eső tovább ütlegelte a házat. A mennydörgés és a szélfúvás moraja közé befészkelte magát egy harmadik hang is: a jajgató gyászéneké. Gazdájuk halálának híre elért a rabszolgákhoz, akik még mindig a házban bujkáltak. Egymás után csatlakoztak a kórushoz, amely egy halódó város halott vezérét siratta.
Ennek ellenére jól aludtam; és szerencsére vagy sajnos, Hüpnosz álmokat sem küldött rám.
•
Amikor felébredtem, olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelt volna alvás közben, és éppen akkor hagyta el a szobát, amikor kinyitottam a szemem. Annyira erősem támadt fel bennem ez a gyanú, hogy hirtelen felültem. Ám a szoba üres volt. Biztos Meto járt itt, gondoltam magamban. De miért nem keltett fel? Lehet, hogy csak álmodtam...
Kisvártatva Davus lépett a helyiségbe.
– Végre felébredtél! Mindjárt úgyis kipattansz az ágyból. Valami történik a városkapunál. Valami jelentős esemény!
Megdörgöltem a szemem.
– Davus, eddig is a szobában voltál... és néztél engem?
– Nem.
– Valaki más járt idebent?
Összevonta a szemöldökét, és csípőre tette a kezét.
– Nem tudom. A másik szobában voltam, illetve kimentem az erkélyre, és figyeltem az embereket, akik a városkapu felé vonulnak. Lehet, hogy valaki bejött az előtérből vagy a kinti folyosóról, de én nem láttam...
Szaporán pislogtam.
– Még mindig esik?
– Nem. Egész éjjel tombolt a vihar, de már vége van. Kék az ég, és vakítóan süt a nap. De mi ez itt? – Harsány üdvrivalgással fogadta a sarokban álló, háromlábú asztal látványát. – Fügék! Egy egész halom füge! Tegnap este egy falatnyi élelmet sem találtam sehol. Olyan éhes voltam, hogy alig tudtam lehunyni a szemem. De nézz csak ide! Milyen gyönyörűek! Milyen sötétek és lédúsak! És az illatuk! Tessék, vegyél egyet. Aztán elindulunk a kapuhoz.
Davus beleharapott egy fügébe, és boldogan felnevetett. Amíg meg nem engedtem magamnak egy apró harapást, fel sem fogtam, mennyire éhes vagyok. Letaglózott az élmény. A legfinomabb füge volt, amit valaha kóstoltam.
Egyetlen éhező rabszolgára sem lehetett volna rábízni, hogy tegyen be egy tál fügét egy alvó ember szobájába, mert azonnal lenyelte volna mindet. Biztos, hogy Meto hagyta ott nekünk. De miért nem ébresztett fel? Miért távozott egy szó nélkül?
•
Hatalmas tömeg gyűlt össze a városkapunál. A lándzsáikat felemelő katonák sorfalat álltak, hogy széles utat biztosítsanak a kaputól a piactér közepéig.
Körülöttünk mindenki mérhetetlenül fáradtnak, éhesnek és nyomorultnak látszott, de az emberek szeme várakozással telve csillogott. Hónapok óta vártak, féltek és reménykedtek. Most, a következő néhány percben végre történni fog valami. Vajon az új vezetőjük megbocsát nekik, és ellátja őket élelemmel? Vagy gátlástalanul lemészárolja őket? Úgy éreztem, szinte egyre megy nekik, hogy melyik sors vár rájuk, csak a bizonytalan feszültség érjen véget.
Minden tömegnek megvan a maga sajátságos hangja. Ennek a sokadalomnak olyan hangja volt, mint egy rétnek, ahol a szél a magasra nőtt füvet borzolja, és a fűszálak sziszegve hajlongnak. Egyfolytában beszéltek, idegesen, de soha nem hangosabban a suttogásnál. Mint az ingatag szélrohamok, ide-oda szálldostak az azonnali megsemmisülésről és megszabadulásról szóló mendemondák.
Mint mindenki más, én is azon kaptam magam, hogy mereven bámulom a városkaput. A kapu ormótlan bronzszárnyai épségben maradtak, akárcsak a kétoldalt magasodó tornyok, de alig pár lépésnyire ott tátongott az irdatlan hasadék a falban, a törmelékhalmokkal és a bástyatorony maradványaival, amely az oldalára zuhant. A széles hézag azt a benyomást keltette, mintha a kapu pusztán egy díszlet lenne. A színpadon is vannak ajtók, ablakok és erkélyek, ám a házak és templomok homlokzatai csak álarc formájában képviseltetik magukat. Ily módon Massilia kapuja sem látszott igazi kapunak, csak meggyőző utánzatnak. Miféle szerepe lehet egy kapunak, ha mellette akkora rés tátong a falban, hogy bármikor átvonulhatna rajta egy harcias elefántcsorda?
Az emberek szeme mégis a kapura szegeződött. Amikor a két toronyból felhangzott a harsonaszó, a nagy bronzkapu szárnyai nagy csattanással elváltak egymástól, és mindenki elnémult.
Hónapokkal korábban ez a kapu bezárult Caesar előtt. Azóta sem mozdultak meg rajta a keresztpántok. Most ugyan nehézkesen és lassan, de szétváltak a szárnyak, míg végül tárva-nyitva álltak a hódítók előtt. Sóhajokat és zokogást hallottam magam mellől. Már a fal meghasadása is elképzelhetetlen katasztrófa volt a város számára, de a kapu kinyitása az ellenség előtt még ennél is sokkal megsemmisítőbb élmény volt. Massiliát nemcsak egyszerűen legyőzték; a büszke város, amely ötszáz éven át megőrizte függetlenségét, ezzel megadta magát a hódítónak.
Római katonák vonultak be a kapun. Senkit nem érhetett meglepetésként a látvány, a tömeg mégis egy emberként borzadt el és nyögött fel. Innen-onnan sikolyokat is hallottam. Nők és férfiak ájultak el.
Az első rómaiak, akik behatoltak a kapun, kiléptek a sorból, és átvették a massiliai katonák helyét a kordon elején. A massiliaiak eldobták a lándzsáikat, és kimeneteltek a kapun. Megadták magukat. A következő csapat római katona a sorfal következő szakaszát vette át, és így haladtak tovább. Ez a szertartásszerű csere példás rendben folytatódott egészen addig, amíg végül egyetlen massiliai katona sem maradt. Egy idő után már csak római katonákból állt a két sorfal, a köztük lévő, piactérig tartó utat pedig megtöltötték az eldobott lándzsák.
Újra felzengett a harsonaszó. Trebonius a tisztjei társaságában belovagolt a kapun. Vitruvius mérnököt is felfedeztem közöttük; folyton hátrapillantott, és a városfalon támadt nagy rést szemlélgette. Jobban érdekelték Massilia leomlott bástyái, mint a meghódított nép.
Vérszegény ujjongás érkezett elszórtan a tömegből, de a bizonytalan hangulat sokakból inkább nevetést váltott ki. A feszültség viszont mindenütt érezhető volt. Trebonius haragosan ráncolta a homlokát.
Ha Massilia városkapuja eltúlzott színpadi kelléknek tűnt, Caesar megérkezése maga volt a deus ex machina. Akkor sem lehetett volna nagyobb hatással a tömegre, ha egy szerkezet ereszti le az égből, és a darab tetőpontján szó szerint ott lebeg a fejünk fölött, akár egy istenség. Egy fehér kanca ügetett be a kapun, hátán egy szemkápráztató arany mellvértet viselő vezérrel. Élénk karmazsinvörös köpenye a háta mögött lobogott. Szabadon hagyta kopaszodó fejét, és hóna alatt tartotta vörös sörénnyel díszített sisakját, mintha azt mutatná: nem fél megmutatni az arcát az emberek és az istenek előtt. Lehet, hogy az istenek hátat fordítottak a városnak a megelőző hónapokban, de senki sem kételkedett benne, hogy ezekben a pillanatokban Massiliára figyeltek.
Caesar odaért a piactér közepén szabadon maradt területre, aztán lassan megfordult a lovával, és szemügyre vette a tömeget. Az utcaköveket érő paták kopogása élesen visszhangzott a téren.
Davusszal átverekedtük magunkat a csőcseléken egészen a piactérig, egy olyan pontra, ami már a kordonon kívül esett, és ahonnan tisztán láttuk Caesar arcát. Összeszorította a száját, de nem mosolygott. A szeme viszont szinte sziporkázott. Hosszú álla, magas arccsontja, kopaszodó homloka (amire Meto elmondása szerint módfelett érzékeny volt) fanyar, aszketikus jelleget kölcsönzött neki. Valamiképp sikerült egyszerre komornak és elégedettnek tűnnie. Ez volt az eszményi arckifejezés egy isten számára a dráma végén, amikor egyszer csak előbukkan a semmiből, kihirdeti az égiek ítéletét, és rendet teremt a káoszban.
Caesar egészen hétköznapi hangon szólalt meg, mintha csak társalgott volna az emberekkel. Hosszú szónoki tanulmányainak és harcmezőn szerzett tapasztalatának köszönhetően azonban hangja a piactér minden szegletébe eljutott.
– Massilia népe! – kezdte. – Sok-sok évig jó barátságot ápoltunk egymással, ti és én. Ahogy Massilia mindig is Róma szövetségese volt, ti is mindig az én szövetségeseim voltatok. Mégis, amikor néhány hónappal ezelőtt eljöttem hozzátok, bezártátok előttem városotok kapuját. Elvágtátok a kötelékeket. Másvalakinek esküdtetek hűséget.
Ma szembesülhettek annak a döntésnek a következményeivel. A kikötőtök elhagyatott. A szüleitek járványoktól szenvednek. Gyermekeitek sírnak az éhségtől. A falatok összeomlott, és a kaputok az akaratotok ellenére nyitva áll. Ha barátsággal és támogató szándékkal fogadtatok volna, amikor kértem, nagylelkűen megjutalmaználak titeket; abban az esetben az érkezésem egy kölcsönös hálaadás ünnepe lenne. De nem így történt, így hát el kell vennem, amire szükségem van, és nem olyan feltételekkel tárgyalok veletek, mint szövetséges a szövetségessel.
Amikor legutóbb erre jártam, bizonytalan volt a helyzetem. Egy hosszú hadjárat várt rám Hispániában. A hátam mögött, a távollétemben, akármi kialakulhatott volna Rómában. Olyan helyzetbe kerültem, hogy az előnyötökre vált volna, ha tárgyaltok velem; ó igen, tudom, hogy ti, massiliaiak mennyire szeretitek a kemény alkudozást! Bármilyen egyezségre is jutottunk volna, tiszteletben tartom, római polgár becsületszavamra. De nem így történt: bezártátok előttem a kaput, és az ellenségemnek kiáltottátok ki magatokat.
Most egészen más helyzetben tértem vissza. Legyőztem az ellenségeimet Hispániában. Keletről azt a hírt kaptam, hogy Pompeius és félrevezetett támogatói összezavarodtak, és a bizonytalanság jobban megbénította őket, mint bármikor korábban. Mielőtt ma megérkeztem a táborba, egyszerre kaptam meg ezeket a rendkívüli híreket a római felderítőm jelentésével. A szenátus egy diktátort jelölt ki a jelenlegi válsághelyzet kezelésére. Az én tisztem bejelenteni, hogy Marcus Lepidus engem választott erre a kitüntetett posztra, és ha visszatérek Rómába, elfogadom a nép felhatalmazását arra vonatkozólag, hogy helyreállítsam a rendet a városban és a provinciákban.
Mihez kezdjek tehát Massiliával? Amikor esélyetek volt rá, hogy szívesen fogadjatok, elutasítottatok, mi több, megengedtétek az ellenségeimnek, hogy itt bujkáljanak, majd háborút hirdettetek ellenem. Amikor a falatok meghasadt, a tábornokom, Trebonius tiszteletben tartotta a pálmaágatokat, és nem engedte, hogy a katonái lerohanják a várost... Ti viszont gyújtogató csapatokat küldtetek az én ostromszerkezeteimre! Egy bosszúszomjasabb ember most kapva kapna az alkalmon, hogy példát statuáljon ezzel az áruló várossal. Ha Massilia ugyanarra a sorsra jutna, mint Trója vagy Karthágó, ki merné kijelenteni, hogy igazságtalanul büntettem meg?
De én nem vagyok bosszúszomjas ember, és látok lehetőséget arra, hogy kegyelmet gyakoroljak. Az utolsó pillanatban jobb belátásra tértek a városotok vezetői. Megparancsolták a katonáitoknak, hogy dobják el a fegyvert. Megnyitották előttem a kaputokat. A kezembe adták a kincstár kulcsát, így Massilia hozzájárulhat a rend helyreállításának folyamatához. Nem látom akadályát annak, hogy Róma és Massilia ismét barátok legyenek, habár ez a barátság mostantól egész más alapokon fog nyugodni, mint annak előtte. Ha elindulok Róma felé, márpedig azonnal tovább kell indulnom, itt hagyok egy helyőrséget, és ezzel biztosítom, hogy a rend helyreállítása úgy történjen, ahogy én elrendelem.
Elhatároztam tehát, hogy irgalmas leszek Massilia népével szemben. Nem azért döntöttem így, mert, noha megkésve, de hajlandóak voltatok együttműködni velem, és nem is a félrevezetett uraitok iránti tiszteletből, akik ilyen szörnyű zsákutcába vezették a népüket. Nem, azért hajlok a könyörületesség felé, mert mélyen és csorbítatlanul tisztelem eme város ősi hírnevét. Amit Artemisz ötszáz éven keresztül védelmezett, nem fogom egy pillanat alatt szétrombolni. Ezen a napon Massilia elpusztulhatna, de helyette újjá fog születni.
Nem tudtam megállapítani, honnan indult el az üdvrivalgás. Azt gyanítottam, hogy Trebonius adta a jelet a római katonák sorfalának, aztán az ujjongás fokozatosan átragadt a tömegre is, akik eleinte csak bizonytalanul mormogtak, aztán egyre felszabadultabban kiáltoztak. Életben maradnak ők is, és a gyerekeik is. Massilia jövője – immár Róma csatlósaként – nem az lesz, amire számítottak és amiben reménykedtek, de hálásak voltak azért, hogy egyáltalán lesz jövője. Véget ért a hosszú küzdelem; és végeredményben túlélték. Ezért éljeneztek egyre hangosabban és egyre élénkebben.
Lehet, hogy mégis volt értelme a bűnbak áldozatának, gondoltam magamban keserűen, annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban meggondolta magát. Massilia megmenekült.
Miközben az ujjongás mind harsányabban folytatódott, a közelben némi tolongás támadt, jelezve, hogy valamiféle küldöttség tör magának utat a tömegben Caesar felé. A mozgás irányába fordulva nyújtogattam a nyakamat, és megpillantottam az emberek feje fölé magasodó tárgyat: egy aranysast lobogó vörös szalagokkal. Catilina sasfejű rúdját.
Caesar látta, hogy a csoport felé tart, és intett a katonáknak, hogy nyissanak rést a sorfalon. Amikor a rúd megérkezett a térre, azt is megláttam, hogy ki tartja a magasban. Nem csodálkoztam, hogy maga Meto vállalkozott a feladatra. A fiam a legelőkelőbb harci öltözékében pompázott. Szélesen elmosolyodott, és leplezetlen imádattal nézett fel Caesarra.
A vezér arca komoly maradt, de meg-megvillant a szeme, ahogy felnézett a sassal ékes rúdra. Metót csupán egy-egy futó pillantásra méltatta, hogy megfürödjön a belőle sugárzó hódolatban.
A kis csoport többi tagja nem lépett ki a térre, hanem ott maradt a katonák sorfala mögött. Gaius Verrest is felfedeztem közöttük. Karba font kézzel, kackiásan szegte fel a fejét, és önelégülten vigyorgott. Mellette ott állt Publicius és Minucius is, valamint egy sor egyéb tógás személy, akikről sejtettem, hogy szintúgy Catilina száműzött hívei. Majdnem elájultak, amikor Caesar kinyújtotta a kezét, és elfogadta a sasfejű rudat Metótól. A levegőbe lendítették a karjukat, kiabáltak, térdre estek, és örömkönnyeket sírtak.
Jobban szemügyre akartam venni Metót, ezért apránként közelebb húzódtam a térhez, egészen addig, amíg el nem értem a kordont, ahol Catilina hívei is álltak. Nem Meto vett észre engem – hiszen ő csak Caesart bámulta –, hanem maga az imperator. Amikor végre levette a szemét a sasfejű rúdról, hogy lenézzen a tömegre, rajtam állapodott meg a tekintete. Csak néhányszor találkoztunk, és mindig futólag, de azonnal felismert. Halvány mosolyra húzódott a szája. Lehajolt, hogy átadja a sisakját Metónak, és láttam, hogy a fülébe suttog.
Meto hátrébb lépett. Szédült fejjel fordult oda, ahol én álltam. Odament a kordonhoz, és megmondta a katonáknak, hogy bocsássanak át. A katonák Caesarra néztek, aki bólintott.
Vonakodva léptem ki a térre. Előttem ült Caesar fehér lova nyergében, kezében a sasfejű rúddal, amely egykor Mariusé volt. Mit jelentett neki ez a pillanat? Immár leigázta Galliát és Hispániát; a mentorát is túlszárnyalta, elvégre Mariust soha nem választották Róma diktátorává. A közelben álló Catilina-hívek egyre vadabb elragadtatottsággal kiáltoztak. Ott, ahol álltam, a zsivaj kellős közepén, még orkánszerűbbnek hatott a tömeg ordítása.
Különös dologra jöttem rá, amikor az alagúton át beúsztam Massilia városába: a korral nemhogy megfontoltabbá váltam volna, hanem még lobbanékonyabb lettem, és nem nőtt az óvatosságom, hanem éppenséggel csökkent. Vajon azért alakult így, mert a felgyülemlett tapasztalatom okán már nem kellett minden gondolatomat kínosan átrágnom, mielőtt cselekszem? Vagy csak egyszerűen nem volt már türelmem a lassú érveléshez és a félelemmel terhes tétovázáshoz, és visszaértem a kör kezdőpontjához? Úgy cselekedtem, mint egy gyerek – vagy egy isten –, színtiszta, heves szándékosságból?
Nem terveztem meg előre azt, amit Massilia piacterén tettem. Azelőtt nem is képzeltem, hogy valaha ilyet fogok tenni.
Meto odalépett hozzám. Egyik kezében Caesar sisakját tartotta, a másikkal pedig a vörös lósörényt simogatta, ahogy egy macska szőrét simogatja az ember. Elvigyorodott, megrázta a fejét, és felvonta a szemöldökét.
– Ez már túl sok, igaz, papa?
Egyszerűen csak bámultam rá, és visszafogtam a késztetést, hogy kiüssem a sisakot a kezéből.
– Papa, ha véget ér ez az egész... ha végre hazamegyek...
– Haza, Meto? Az hol van?
Rádöbbentem, hogy kiabálok, pedig csak azt akartam, hogy hallja, amit mondok. A szívem szinte kiugrott a mellkasomból.
Meto a homlokát ráncolta.
– Hát a római házadba, természetesen.
– Nem! Az én házam nem a te otthonod, Meto. Most már nem. Mostantól fogva nem.
Meto idegesen felnevetett.
– Papa, Hádészra, mit...
– Azt mondod: „ha véget ér ez az egész”. És mikor lesz az, Meto? Soha! Miért akarnád, hogy valaha is vége legyen? Hiszen ez éltet! A csalás, a hazugság, az árulás... számodra ezek nem eszközt jelentenek a magasztos cél eléréséhez. Ezek jelentik a célt is.
– Papa, biztos, hogy...
– Először katona lettél, és megtaláltad benne a számításodat. Gallokat öltél Caesar minél nagyobb dicsőségére. Felégetett falvak, rabszolgasorba hajtott gyerekek, éhhalálra kárhoztatott özvegyek... Ezektől mindig felfordult a gyomrom, de nem szóltam egy szót sem. Most új hivatást találtál magadnak: kémkedsz Caesarnak, és csalással teszel tönkre másokat. Hát tudd meg, hogy ettől még jobban felfordul a gyomrom.
Annyira felemeltem a hangomat, hogy még Caesar is meghallotta, amit mondok. Lova nyergéből zavart homlokráncolással tekintett le ránk. Meto arca hamuszürke lett.
– Nem értem, papa.
– Én sem. Erre neveltelek én téged? Hát semmit sem örökítettem rád?
– De papa, én mindent tőled tanultam.
– Nem! Mi számít nekem a legjobban? Az igazság kiderítése! Akkor is ez hajt, amikor már semmi értelme, amikor csak fájdalmat szül. Azért akarom felderíteni, mert kényszert érzek rá. De te, Meto? Neked mit jelent az igazság? Nem tudod elviselni, éppen úgy, ahogy én nem tudom elviselni a hazugságot! Tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak. Nem csoda, hogy egy olyan ember oldalán találtad meg a helyed, mint Caesar.
Meto lehalkította a hangját.
– Papa, ezt majd később folytatjuk.
– Nem lesz később! Ez az utolsó beszélgetésünk, Meto.
– Papa, fel vagy dúlva, mert... mert nem voltam annyira közvetlen... amennyire lehettem volna.
– Ne beszélj úgy velem, mint egy politikus! Becsaptál. Először elhitetted velem, hogy résztvevője vagy egy Caesar-ellenes összeesküvésnek...
– Sajnálom, papa, de nem volt más választásom...
– Aztán az álcának használt jósköpenyt fitogtattad az orrom előtt. Hagytad, hogy halottnak higgyelek.
Meto remegni kezdett.
– Ha véget ér ez az egész... ha majd nyugodtan beszélhetünk...
– Nem! Soha többé!
– De papa, a fiad vagyok!
– Nem, nem vagy a fiam! – Miután kiejtettem a szavakat, hidegnek és üresnek éreztem magam belül. Már nem lehetett visszaszívni őket. – Ettől a pillanattól fogva nem vagy a fiam, Meto. Kitagadlak. Itt, az imádott imperatorod előtt... bocsánat, az imádott diktátorod előtt... kitagadlak a családomból. Többé nem érdekel a sorsod. A nevemet is visszaveszem tőled. Ha apa kell neked, kérd meg Caesart, hogy fogadjon örökbe!
Meto úgy állt ott, mint akit egy kalapáccsal homlokon vágtak. Ha csak az volt a célom, hogy megdöbbentsem, hát sikerült. De semmiféle örömöt nem éreztem az arckifejezése láttán; rá sem tudtam nézni. Caesar sejtette, hogy valami nincs rendjén, mert magához hívta Metót. Meto azonban mozdulatlanul állt a helyén, meg sem hallotta.
A tömeg tovább ujjongott, és mintha az ujjongás külön életre kelt volna; az emberek pusztán az éljenzés kedvéért éljeneztek, hogy kiadják magukból az összes felgyülemlett feszültséget. Olyan morajlást hallattak, mint egy felduzzadt folyó dübörgő vízesése.
Átverekedtem magam a katonák sorfalán és az ujjongó Catilina-hívek csoportján. Verres kacagva hajtotta hátra a fejét. Publicius és Minucius megpróbálta elkapni a karomat, hogy örömtáncot járjanak velem, ám én kitéptem magam a szorításukból, és belevetettem magam a tömegbe. Davus követett; nem láttam, de éreztem a jelenlétét, tudtam, hogy nem tágít a közelemből, de nem is akar láb alatt lenni. Biztos azon töprengett, hogy mi történhetett a téren. Hányszor gúnyoltam Davust a túlzott jámborsága és az egyszerű természete miatt! És mégis: ebben a pillanatban sokkal inkább a fiamnak éreztem, mint azt a férfit, akit az imént faképnél hagytam.
– Gyerünk, mondd ki! Szerinted szörnyű hibát követtem el, ugye?
Davus a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit. Egymás mellett álltunk a hajó korlátjánál, és visszanéztünk Massiliára, amely egyre jobban összezsugorodott a távolban. A tenger felől nézve zsúfoltnak és aprónak tűnt a magas falakkal határolt, keskeny település.
Sós pára permetezte az arcomat. Sirályok haladtak a hajó nyomában, a szárnyukkal csapdostak, és éles hangon rikoltoztak. A tengerészek egymásnak kiáltoztak, miközben az evezőket emelgették és a vitorlát húzták-vonták. Miközben kanyarogva átsiklottunk a fogazott földfok szorosain és a szigetek közötti átjárókon, Massilia lassan eltűnt a szemünk elől.
Domitius egyik hajójára szálltunk fel, amelyet a szökéséhez tartott készenlétben. A vihar előtt magának Domitiusnak sikerült elsurrannia a blokád mellett – olyan volt, mint a minden csapdát kikerülő fürge nyúl. A két másik hajót viszont visszafordulásra kényszerítették. Most már Caesarhoz tartoztak. A mi hajónkat Rómába küldte, felrakatta rá a kincseit, és meghagyta a parancsnokainak, hogy készítsék elő győzedelmes visszatérését.
Trebonius keresett meg, hogy felajánljon egy helyet Davusnak és nekem az első visszainduló hajón. Úgy tűnt, Caesar túláradó bőkezűsége még annak ellenére is kiterjed rám, amit a piactéren tettem. Lehet, hogy Meto kívánságát teljesítette azzal, hogy biztonságban megpróbál hazajuttatni. De még valószínűbb, hogy egyszerűen útban voltam neki, és mihamarabb meg akart tőlem szabadulni, mielőtt nemkívánatos jelenlétem tovább rombolja az erkölcsi tartást a legbecsesebb katonái között.
Nem láttam okát, hogy visszautasítsam az ajánlatot. Minél hamarabb elhagyom Massiliát, annál jobb, és nem volt kedvem megismételni a hosszú, keserves szárazföldi utat vissza Rómába, főképp, ha Caesar légióival kell osztoznom az úton.
Mi lesz most a büszke város sorsa? Csak egy dolog volt biztos: Massilia soha többé nem lesz független. Róma megtartja, amit megszerez; a szabadság olyan ajándék, amit soha nem ad vissza. A Timukhoi egyszerű szertartás-végrehajtó testületté válik, vagy feloszlatják. Minden hatalom Rómáé, és azon belül is Róma diktátoráé lesz. Könnyen el tudtam képzelni, hogy Massiliában Zeno lesz Caesar bábja, aki engedelmesen teljesíti a kormányzó parancsait.
Ami a Massiliába száműzött rómaiakat illeti, Caesar nagylelkűen teljes közkegyelmet hirdetett nekik. Publicius, Minucius és társaik kétségkívül visszamennek Rómába. De Caesar megnevezett két kivételt is. Annak ellenére, hogy az ő kezébe adták a sasfejű rudat, Verres és Milo Massiliában maradtak.
Felsóhajtottam, és megemeltem az övemre kötött erszényt, hogy megbecsüljem a súlyát. Ha más értelme nem is volt Massiliába jönni, legalább gazdagabb emberként hagyom el, mint ahogy megérkeztem. Mielőtt felszálltam volna a hajóra, Arausio megkeresett, és ragaszkodott hozzá, hogy bőkezűen kifizesse a fáradozásaimat, amiket annak érdekében tettem, hogy fény derüljön Rindel sorsára. A lány biztonságban visszatérhetett az apja házába. Apollónidész őt és a szüleit is elbocsátotta, amikor minket szabadon engedett Davusszal. Az Áldozati Sziklán látott jelenet ugyanakkor újabb kérdéseket szült bennem: vajon Apollónidész bosszút akart állni Rindelen, és ebben csak Hieronümosz akadályozta meg azzal, hogy magával rántotta a szakadékba? Vagy az Első Timukhosz szándékosan vetette le magát a szikláról, és az öngyilkossága előtt úgy határozott, hogy kegyelmet gyakorol a lány felett? Miután elvesztette a lányát, nem akarta továbbadni a gyász gyötrelmét Arausiónak?
Rindelt egy időre bezárták a szobájába, és Arausio kijelentette, hogy ott is fog maradni, akármennyit sír és tépi a haját, akármennyire hiányzik neki Zeno.
– Micsoda fájdalmat okoznak nekünk a gyerekeink! – motyogta a gall kereskedő, amikor elbúcsúztunk egymástól.
Nem szálltam vitába vele.
Apollónidész elvesztette az ő Küdimakhéját. Arausio elvesztette az ő Rindeljét, aztán legnagyobb örömére és megdöbbenésére visszakapta. Én is elvesztettem Metót, majd rátaláltam, és újra elvesztettem, méghozzá örökre. Helyesen cselekedtem, mondogattam magamban. Muszáj volt megtennem. De akkor mégis miért gyötört belül a kétség? Többször is azt hangoztattam, hogy utálom, ha becsapnak. És vajon én nem csaptam be magamat?
A hajó végében feltornyosultak a zöld hullámok, és visszafordultak saját magukba. Valahol a mélyben ott hevert Küdimakhé és a meg nem született gyermeke, és Apollónidész... és Hieronümosz! Annyira méltóságteljes volt ott a templom lépcsőjén, annyira magabiztos, annyira bátor. Mi változott meg? Küzdeni kezdett a szikla tetején... de vajon azért, hogy életben maradjon, vagy hogy magával vihesse Apollónidészt? Igazságtalannak tartottam, hogy a szikla egyik áldozatának halálát kinyomoztam, és közben két másik áldozat rejtélyét hagytam hátra Massiliának.
Lúdbőrös lettem, amikor meghallottam a hangot a hátam mögül.
– Ízlett a füge, amit nektek hagytam?
Davusszal egyszerre fordultunk meg. Egy darabig meg sem tudtam mukkanni, és levegőt sem kaptam.
– Hieronümosz! – kiáltottam fel végül.
Davus felnevetett, aztán lefagyott a mosoly az arcáról.
– De hát... láttuk, amikor...
– Láttátok, amikor lebucskáztam Apollónidésszel az Áldozati Szikláról?
– Igen! – vágtam rá. – Láttalak. És Davus is látott.
Hieronümosz felvonta az egyik szemöldökét.
– Soha ne higgy a szemednek, Gordianus. Ezt már megtanulhattad volna a kis színjátékból... tudod, amikor Rindel Küdimakhénak öltözött.
Felé nyúltam, és megszorítottam a karját, hogy meggyőződjek róla: élő ember.
– De mi történt ott fent, Hieronümosz? Mit láttunk valójában?
– Minden Apollónidész elképzelése szerint zajlott: az áldozat bemutatásának felügyelete volt az utolsó feladata Első Timukhoszként. Én csak a sötétben tapogatóztam mindaddig, amíg fel nem jutottam a szikla tetejére. Azt hittem, meg fogok halni. Felkészültem rá. De amikor felértem a csúcsra, egészen furcsa látvánnyal szembesültem. A papok között, abban a bemélyedésben a szikla tetején, ahova mi is befeküdtünk, egy másik alak hevert, tetőtől talpig zöldbe öltöztetve. Teljesen összezavarodtam. Tömjénfüst gomolygott mindenütt. Apollónidész rám sziszegett, hogy maradjak csendben, és egy jókora, pénzzel teli erszényt nyomott a kezembe... feltételezem, utoljára még alaposan kifosztotta a kincstárat. Azt mondta, hogy ha életben akarok maradni, tartsam a számat, rejtőzzek el, és az első hajón hagyjam el Massiliát. Azt mondta, a fiad, Meto majd segít elrendezni az utamat.
Ott álltam földbe gyökerezett lábbal. Közben a papok felemelték a másik, zöldbe öltöztetett alakot. Megpróbálták a szakadék felé lökdösni. A karját valószínűleg összekötözték a köpeny alatt, de így is sikerült dulakodnia. Ide-oda lökte a papokat. Gondolom, a száját is kipeckelték, mert egyetlen hangot sem hallottam felőle, még akkor sem, amikor Apollónidész átkarolta, és ketten együtt odatántorogtak a szakadék szélére, hogy leugorjanak a mélybe.
Davus a homlokát ráncolta.
– De ki volt az? Kit öltöztettek zöld ruhába?
– Ugyan kit? – kérdeztem halkan. – Zénót.
Hieronümosz bólintott.
– Nem lehetett másképp. Miután Apollónidész eldöntötte, hogy véget vet az életének... márpedig ez igazán érthető azok után, hogy elvesztette a lányát és a városát is... eltökélte, hogy Zenót is magával viszi. Hol máshol nézhetett volna szembe a végzetével, mint az Áldozati Sziklán? Mivel Zeno átvette az én helyemet, a papok beleegyeztek, hogy életben hagyjanak. Szerencsés az a bűnbak, akinek egy másik bűnbak veszi át a helyét!
Artemisz templomában töltöttem az éjszakát. El sem tudjátok képzelni, mennyi élelmük volt még a papoknak odabent elzárva! Ott szedtem a fügét is. Másnap reggel, amikor az emberek a kapu felé vonultak, úgy gondoltam, beszököm Apollónidész házába, és amíg lehet, kihozok néhány személyes tárgyat a lakosztályomból. Arra számítottam, hogy kihalt lesz a ház, és az is volt, benneteket leszámítva. Úgy aludtál, mint egy gyerek, Gordianus. Nem mertelek felébreszteni. Senki sem tudhatta meg, hogy élek, még te sem.
– Megint becsapott valaki, igaz, az én érdekemben – morogtam.
– De otthagytam a fügét! – rikkantotta Hieronümosz. – Ez a legkevesebb, amit megtehettem. – Sóhajtva lépett a hajó korlátjához, és visszanézett Massiliára. – Soha nem térek vissza. Soha nem jártam máshol. Róma valóban olyan csodálatos, amilyennek mondják?
– Csodálatos? – kérdeztem vissza halkan.
Mire visszaérünk, a szenátus már végrehajtja Lepidus praetor javaslatait. Ha Caesar dicsfénytől övezve bevonul a városba, nem egyszerű proconsulként vagy imperatorként fogadják majd, hanem Róma diktátoraként. Sulla óta nem volt példa ilyenre.
Hieronümosz átkarolt engem és Davust.
– Igen, csodálatos! Azért, mert amikor megérkezem, már két nagyszerű barátom is lesz!
Elvigyorodott. Örült, hogy életben maradt. Az ő kedvéért megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Hárman figyeltük a hullámok játékát és a sirályok röptét. Tisztán, szikrázóan sütött a nap, de észrevettem, hogy a szememnek alig veszem több hasznát, mint egy vak ember. A verőfényes világ az én szemem előtt árnyékokkal telt meg. Akiket halottnak hittem, visszatértek az élők sorába. Kiderült, hogy egyáltalán nem ismerem azokat, akikről azt hittem, hogy tökéletesen ismerem őket. Soha nem lehetek meggyőződve egy tisztán látott pillanat igazságáról, mert minden, ami igazán fontos, mások fejében zajlik le, ahova én nem látok be. Még saját magamba sem láttam be elég jól! Vajon a világ viselt csalóka álarcot, vagy én hordtam fátylat – a saját illúzióim fátylát, ami elhomályosította a látásomat?
Egy idő után elhagytuk a hajó tatját, és átsétáltunk az orrba.
– Nézzétek! – kiáltott fel Davus. – Delfinek!
Szeleburdi gyerekekhez hasonlóan csacsogtak és ugráltak a delfinek, átfúrták magukat a hajó mellett keletkező hullámokon, mint valami előőrs, akik hazakísérnek minket. Massiliát és a halott múltat magunk mögött hagytuk. Rómával együtt egy bizonytalan jövő várt ránk.
Feltételezések a tudásról, melyek formálják a jelenségek felfogására tett kísérleteket.
Ezeket a feltételezéseket vizsgálja az episztemológia: a tudás karakterét, az elfogadható bizonyítékok természetét, és a validitás kritériumait, melyek igaz és hamis között különbséget tudnak tenni.
A kommunikációkutatásokban széles értelemben használják, olyan folyamatokat és feltételeket jelöl, melyeknek fenn kell állniuk, hogy egy bizonyos állítás igazként legyen elfogadható.
Massilia annak a városnak a latin neve, amelyet a görögök alapítottak Massalia néven, és amelyet a mai franciák Marseille-nek neveznek. Az ókori település képét pusztán töredékes, nehezen hozzáférhető forrásokból rakhatjuk össze. Arisztotelész és Cicero írásaiból megtudhatunk néhány dolgot a város kormányzásáról; Strabón elmagyarázza a Timukhoi hierarchiáját a Geógraphikában. Servius Aeneis -elemzése beszámol a Satyricon elveszett fejezetéről, amelyből fény derül a bűnbakkal kapcsolatos hagyományokra. Valerius Maximus is megörökített néhány érdekes szokást, többek között azt, hogy Massiliában csak hivatalos engedéllyel lehetett öngyilkosságot elkövetni. A Plütarkhosz tollából származó Marius élete feleleveníti a kerítést, amelyet a környékbeliek a legyilkolt gallok csontjaiból építettek. Lukainosz műve, a Toxaris, avagy a barátság regéli el Küdimakhé egyedülálló történetét, amit szabadon vettem át a saját írásomba. Először összegyűjtöttem a fent említett érdekfeszítő csemegéket, majd a Massilia történetében kulcsfontosságú dátum, Kr. e. 49 környékére összpontosítottam, amikor is Julius Caesar megostromolta a várost.
Magáról az ostromról sokkal összeszedettebb és ténylegesebb ismeretanyag áll rendelkezésünkre, amelynek csak egy hibája van: rendszerint bosszantóan pontatlan. Caesar önérdeket szolgáló (és ennél fogva nem igazán megbízható) Polgárháború című írása tekinthető a legfőbb forrásnak. Lucanus műve, a Pharsalia élethűen ecseteli az ősi erdő kiirtásának folyamatát, valamint a véres tengeri csatákat; csakhogy Lucanus költő volt, és nem történész. Cassus Dio révén olvashatunk az ostrom hátteréről is, ezenkívül Vitruvius mérnöktől is fent maradt néhány jegyzet. A brit történész, T. Rice Holmes logikus és módszeres eszmefuttatásai még rokonának, Sherlocknak is becsületére válnának: töméntelen adatot gyűjtött, és hitelesen szemléltette az események sorát A Római Köztársaság és a Birodalom alapítója (1923) című könyvében. Ahogy azonban maga Holmes is sajnálkozva megjegyzi: „Az ostrom története számtalan nehéz kérdést vet fel, kronológiája homályos.”
A legutóbbi időkig az ősi Massilia történetéről csak francia nyelven lehetett összefogó tudományos értekezéseket olvasni. Ilyen volt többek között Michel Clerc kétkötetes Massalia című műve (1927, 1929), illetve J.-P. Clébert szintén kétkötetes Provence Antique című írása (1966, 1970). Ez a helyzet 1998-ban változott meg, amikor megjelent A. Trevor Hodge szellemességről és éleslátásról tanúskodó könyve, az Ókori görög Franciaország. (A várost az ostrom előtt Róma Gallia felé néző ablakának tartották. Ezzel kapcsolatban Hodge megjegyzi: „Massilia ideális színhely volt adatgyűjtéshez és kémkedéshez, hasonlatosan Berlinhez a hidegháború első időszakában.”) Egy régebbi, de roppant hasznos forrás W. H. Hall írása, a Rómaiak a Riviérán és a Rhône mentén (1898).
Nan Robkin már akkor felhívta a figyelmemet A. Trevor Hodge művére, amikor az még meg sem jelent. Claudine Chalmers révén jutottam hozzá a Guide de la Provence Mystérieuse idevonatkozó oldalaihoz. Claude Cueninek köszönhetően nézhettem meg az ókori Massilia képeit a Musée des Docks Romains és a marseilles-i Musée d’Historie gyűjteményében. Penni Kimmel olvasta el az első vázlatomat. Köszönet, mint mindig, Rick Solomonnak; a szerkesztőmnek, Keith Kahlának; és az ügynökömnek, Alan Nevinsnek.
Az Eltűnt Massiliában című kötetben szereplő különböző történelmi személyek – például Milo, Domitius vagy Trebonius (és persze Caesar) – sorsával a Roma Sub Rosa sorozat további részei is foglalkoznak. Ám mivel valószínűtlen, hogy Gordianus valaha is újra találkozik majd Gaius Verresszel, elárulom, hogy a hírhedt műgyűjtő meglehetősen csúnyán végezte. Hat évvel az ostrom után, még mindig massiliai száműzöttként, kivégezték a Marcus Antonius által indított törvényen kívül helyezési eljárások során, amelyek egyszersmind régi ellenségének, Cicerónak is a végét jelentették. Miért kellett Verresnek igazából meghalnia? Nos, Antonius szemet vetett az egyik ebül szerzett műkincsére.
