Steven Saylor
A VÉGZET FEGYVERE
(Tartalom) (Térkép)

 

 

ELŐSZÓ
a magyar kiadáshoz

A történelem hemzseg a bűncselekményektől. Tulajdonképpen mondhatnánk azt is, hogy a történelem nem más, mint az emberiség bűneinek hosszú katalógusa, mely magában foglalja, és összeveti egymással a kisebb és nagyobb bűnöket. Minden bűncselekmény mögött – kiváltképp, ha gyilkosságról van szó – ott rejlik a történelem is, hiszen minden emberi cselekedetnek megvan az indítóoka. Az írók feltalálták a történelmet, hogy elmesélhessék az emberiség bűneit. Aztán az írók feltalálták a bűnügyi regényt, hogy átjárhatóvá tegyék a szenvedélyek labirintusait, melyek végül egy gyilkossághoz vezetnek. A történelem és a krimi egyaránt nyomozás: az író és az olvasó együtt indul felfedezőútra, ismeretlen tájak felé. A cél az, hogy fény derüljön az igazságra.
A Római vérben megismerhettük Gordianust, a Nyomozót, az ókori Róma lakóját, aki abból él, hogy a nagy Ciceróhoz hasonló ügyvédek számára kideríti a bűntények mögött rejtőző igazságot. Gordianus története A végzet fegyvere című regényben folytatódik, amelyben Róma leggazdagabb embere hivatja a villájába nyomozónkat, a Neapolisi (ma Nápolyi)-öböl partjára, hogy kibogozza egy gyilkossági ügy szálait. A körülmények egyértelműnek tűnnek: a ház ura holtan fekszik, és két rabszolga szökött el a birtokról, hogy csatlakozzon Spartacus felkeléséhez. Irtózatos következményei lehetnek tettüknek: a római törvények előírják, hogy ha egy rabszolga megöli a gazdáját, megtorlásképpen az összes rabszolgával végezni kell, aki a birtokon dolgozik. De nem minden az, aminek látszik, és talán Gordianus képes fényt deríteni az igazságra – feltéve, hogy egyáltalán életben tud maradni abban a házban, ahol a gyilkos is bujkál...
Gordianus világa kegyetlen hely, tele embertelenséggel, csalással, és mindenen keresztülgázoló ambícióval. Különös hely is egyben, ahol az emberek a kifürkészhetetlen orákulumoktól kérnek segítséget, például egy barlangban lakó jósnőtől, és a gazdag polgárok halálakor könyörtelen játékokat rendeznek, melyek során a gladiátorok a nézők szeme láttára ölik meg egymást. Ugyanakkor ebben a világban rengeteg szépség és gyengédség is van: egy asszony neves művésszé válhat, és a szerelem a legváratlanabb helyeken bonthatja ki szirmait. Ez a világ hasonlít a mi világunkhoz – mégis más. Határtalan varázserővel hat rám, és remélem, Önök is hasonló élménynek lesznek részesei.

Steven Saylor

 

 

ELSŐ RÉSZ
Testek – élők és holtak

 

Egy

Minden nagyszerű tulajdonsága – őszintesége, odaadása, bölcsessége és hátborzongató fürgesége – ellenére Eco nem arra a feladatra termett, hogy ajtót nyisson a vendégeknek. Eco ugyanis néma volt.
De süketnek nem lehetett nevezni, épp ellenkezőleg. Igazság szerint nála élesebb hallású emberrel nemigen találkoztam. Azt sem lehetett ráfogni, hogy mélyen alszik, mert nyomorult gyermekkora arra tanította, hogy folyton ugrásra készen álljon. Éber alvó volt, már jóval azelőtt is, hogy anyja magára hagyta, majd jómagam felszedtem az utcáról, és végül örökbe fogadtam. Nem meglepő tehát, hogy Eco hallotta meg legelőször a kopogást az ajtónál, az alkonyt követő második órában, mikor a ház lakói már rég nyugovóra tértek. Ő üdvözölte éjszakai látogatómat, ám arra már képtelennek bizonyult, hogy elzavarja. Inkább csak hessegetni próbálta, akár a gazda a háza küszöbére tévelyedett libát.
Mi mást is tehetett volna? Felébreszthette volna Belbót, házi testőrömet. A fokhagymától bűzlő nagy melák ostobán kecmergett volna ki ágyából, és miután kidörzsölgette szeméből az álmot, megfélemlíthette volna a hívatlan idegent, de kétlem, hogy meg tudott volna tőle szabadulni. Az ismeretlen férfi állhatatosságát nem múlhatta felül, hiszen ő kétszer olyan ravasz volt, mint amennyire Belbo erős. Így hát Eco azt tette, amit tennie kellett: intett a jövevénynek, hogy várakozzon az előtérben, és halkan bekopogott az ajtómon. Bethesda remek halvacsorája és árpalevese, némi kellemes fehérborral nyakon öntve, elég volt ahhoz, hogy a lehető legmélyebb álomba zuhanjak, ezért a finom kopogás hatástalan maradt. Eco végül óvatosan benyitott, lábujjhegyen az ágyamhoz lopakodott, és megrázta a vállamat.
Az oldalamon szundító rabszolganő felriadt és felsóhajtott. Fekete hajának hosszan tekergő tincsei valamiképp az arcomra és a nyakamra keveredtek, és megcsiklandozták az orromat és az ajkaimat. Bethesda teste illatosított hennát lehelt magából, melyre ágyékom most is érzéki bizsergéssel válaszolt. Felé nyújtottam a karomat, ajkammal csókra készültem, kezemmel végigsimítottam az oldalát. Hogyan lehetséges, gondoltam magamban, hogy a hátam mögé nyújtotta a kezét, és hátulról bökdöste a vállamat?
Eco nem szeretett a némákra jellemző, félig állati, röffenő-morgó hangokat hallatni. Az ilyen megnyilvánulást megalázónak és kínosnak érezte. Egyszerűen csak hallgatott, mint a szfinx, és hagyta, hogy a keze beszéljen helyette. Keményebben megragadta a vállamat, és egy fokkal erősebben rázogatta. Ekkor már felismertem az érintését, ahogy az ismerős hangot is felismeri az ember. Még az üzenetét is megértettem.
– Valaki az ajtónál? – motyogtam.
Megköszörültem a torkomat, és egy darabig még behunyva tartottam a szemem.
Eco helyeslően rácsapott a vállamra. Az ő éjszakai nyelvén így hangzott az „igen.”
Közelebb húzódtam Bethesdához, aki tüntetőleg hátat fordított a háborgatásnak. Ajkam a vállához érintettem. Mély hang szakadt fel belőle, valami a turbékolás és a sóhaj között. Sokat utazgattam Herkules Oszlopaitól a párthus határig, de soha sehol nem találkoztam nála fogékonyabb asszonnyal. Olyan, mint egy tökéletesen megmunkált líra, állapítottam meg magamban, aprólékosan hangolt és csiszolt, mely az évek múlásával csak egyre kifinomultabbá válik. Milyen szerencsés ember vagy te, Gordianus, a Nyomozó! Ragyogó üzletet kötöttél azon az alexandriai rabszolgapiacon tizenöt évvel ezelőtt!
Valahol a lepedők alatt megmoccant a kismacska. Bethesda, aki körme hegyéig egyiptomi asszony volt, mindig tartott macskát, még az ágyunkba is magával hozva őt. A kis állat keresztben feküdt a kettőnk teste között nyíló völgyben, mintha ő lett volna a combjainkat összekötő híd. Eddig behúzta a karmait, amit a jószerencse ajándékának könyvelhettem el, lévén hogy érzékeny testtájékom az elmúlt percekben feltűnően még érzékenyebbé változott, és a macska valamiféle szórakoztató játékszernek, talán egy kígyóféleségnek hitte. Védelemért közelebb kucorodtam Bethesdához, aki megint csak sóhajtott. Emlékezetembe ötlött egy esős éjszaka, úgy tíz évvel korábban, mielőtt Eco beköltözött a házba. Egy másik macska, egy másik ágy, de ugyanaz a ház, apám öröksége, valamint mi ketten, Bethesda és én, fiatalabban, de nem sokban különbözve mostani önmagunktól. Újfent megkörnyékezett valami álomféle, amint a múltról ábrándoztam.
Két határozott ütést éreztem a vállamon.
A két kemény csapás Eco nyelvén azt jelentette: „nem”, úgy, mintha a fejét rázta volna. Nem hajlandó, vagy nem tudja elküldeni a látogatót.
Ismét kétszer ütötte meg a vállamat.
– Jól van már, jól van! – dünnyögtem.
A rabszolganő makrancosan távolabb gördítette magát, mire fedetlen testemen végigsuhintott a nyirkos szeptemberi levegő. A kismacska felém gurult, és mivel egyensúlyát vesztette, kimeresztette a karmait.
– Numa golyóira! – csattantam fel, habár ebben az esetben nem a mesebeli Numa király sérült meg egyetlen aprócska karomtól.
Eco tapintatosan elengedte a füle mellett a fájdalmas kiáltást. Bethesda álmosan kuncogott a sötétben.
Kiugrottam az ágyból, és a tunikám után tapogatóztam. A fiú már készenlétben tartotta, csupán bele kellett bújnom.
– Remélem, valami életbevágó ügy! – zúgolódtam.

 

Valóban fontos ügy volt, de hogy mennyire, azt sem azon az éjjelen, sem a rákövetkező napokban nem tudtam meg. Ha az előtérben várakozó küldött tisztán és érthetően fejezte volna ki magát, ha őszintén megmondta volna, milyen ügyben és kinek a megbízásából érkezett, a legkisebb habozás nélkül meghajolok az óhaja előtt. Ritkán pottyan az ember ölébe egy olyan ügy és egy olyan ügyfél, mint nekem azon az éjjelen. Még harcolni is hajlandó lettem volna azért, hogy elnyerjem a megbízatást. Ezzel szemben a férfi, aki kurta bemutatkozása során csak annyit árult el magáról, hogy Marcus Mummiusnak hívják, baljós titokzatossággal beszélt, és olyan gyanakvással kezelt engem, mely a megvetéssel volt rokon.
Elmondta, hogy késlekedés nélkül szükség lenne a szolgálataimra egy olyan ügyben, mely több napra elszólítana Rómából.
– Talán valamiféle bajba keveredett? – kérdeztem.
– Nem én! – rivallt rám.
Úgy tűnt, hanghordozásával képtelen igazodni egy alvó ház légköréhez. A szavakat bődülve, ugatva ejtette ki, olyanformán, ahogy az ember egy neveletlen rabszolgával vagy egy pimasz kutyával beszél. Nincs még egy nyelv a földkerekségen, mely olyan durva lenne, mint a latin, ha ilyen modorban és pórias stílusban adják elő. Tekintetbe véve állapotomat abban az időpontban, melyet az álomittasság és a másnaposság határozott meg, akaratlanul is következtetéseket kezdtem levonni a hívatlan vendégről. A gondosan nyírt szakáll, a dísztelen, de drága benyomást keltő fekete tunika, a finoman kidolgozott csizma és a puha gyapjú köpeny mögött egy katonát láttam, aki hozzászokott a parancsok osztogatásához, és ahhoz, hogy nyomban engedelmeskedjenek neki.
– Akkor hát – szólalt meg végül, szemével engem méregetve, mintha egy lusta újonc lennék a seregben, aki most kelt ki az ágyból, és húzza a lábát a napi menetelés gondolatára. – Velem tartasz vagy sem?
Eco, aki személyes sértésnek vette ezt a hangnemet, csípőre tette a kezét, és dühödten lehajtotta a fejét. Mummius felszegte az állát, és türelmetlenül horkantott.
Megköszörültem a torkomat.
– Eco, hozz nekem egy kupa bort, kérlek. Melegítsd fel, ha lehet. Nézd meg, hogy parázslik-e még a hamu a konyhában. Hozzon neked is, Marcus Mummius?
A vendég összevonta a szemöldökét, és határozottan megrázta a fejét, akár a rátermett légiós, akit éjjeli őrjáratra parancsoltak ki.
– Hát egy kis meleg almabort? Nem, ragaszkodom hozzá, Marcus Mummius. Hűvös az éjszaka. Jöjj velem a dolgozószobámba. Nézd, Eco már meggyújtotta nekünk a lámpásokat. Mindig kitalálja, mire van szükségem. Tessék, foglalj helyet. Nem, nem, ehhez is ragaszkodom. Nos hát, Marcus Mummius, nem lehet más sejtésem, mint hogy munkát ajánlasz nekem ezen a késői órán.
A dolgozószoba fényében jobban láttam Mummius arcát. Törődöttnek, megviseltnek tűnt, mint aki már egy ideje nem alszik rendesen. Izgett-mozgott a széken, és természetellenes éberséggel tartotta tágra nyitva a szemét. Kisvártatva felpattant, és fel-alá járkált a szobában. Amikor Eco behozta a meleg almabort, visszautasította. A hosszú éjjeli őrjáratra küldött katona vonakodik ilyen módon kényelembe helyezni magát, attól tartva, hogy akarata ellenére álomba merül.
– Igen – felelt végül. – Azért jöttem, hogy felszólítsalak...
– Felszólíts? Engem? Senki sem szólítja fel semmire Gordianust, a Nyomozót. Római polgár vagyok, nem valakinek a rabszolgája vagy felszabadítottja, és legutóbbi értesüléseim szerint Róma még mindig köztársaság, nem diktatúra, akármilyen meglepőnek tűnhet is ez néhanapján. A többi polgár azért jön hozzám, hogy konzultáljon velem, hogy a szolgálataimat kérje, illetve, hogy megbízást adjon. Emellett rendszerint nappal érkeznek. Legalábbis a becsületes polgárok.
Marcus Mummiusnak jócskán meg kellett küzdenie bosszúsága visszatartásával.
– Ez nevetséges – válaszolta. – Természetesen megkapod a fizetségedet, ha ez aggaszt. Felhatalmaztak, hogy akár ötször annyit fizessek neked, amennyit más ügyekben napi bérként kapsz, merthogy figyelembe kell venni a kényelmetlenségeket és az... utazást – tette hozzá óvatosan. – Öt napot garantáltan fizetek, és ennek tetejébe a szállásod és ellátásod költségeit.
Most már minden figyelmemet neki szenteltem. Szemem sarkából láttam, hogy Eco felvonja az egyik szemöldökét: tanácskozni akart, hogy a legelőnyösebb üzletet köthessem. Az utca gyermekei alaposan kitanulják az alkudozás csínját-bínját.
– Rendkívül nagylelkű ajánlat, Marcus Mummius, semmi kétség – bólintottam. – Persze arról nem lehetett tudomásod, hogy éppen a múlt hónapban kényszerültem megemelni az áraimat. Rómában az árak lassan az egekbe szöknek. Itt van a rabszolgafelkelés és a legyőzhetetlen Spartacus, aki tombolva söpör végig a vidéken, és mindenütt káoszt hagy maga után...
– Legyőzhetetlen? – Mummius mintha személyes sértésnek vette volna szavaimat. – Spartacus legyőzhetetlen? Már nem sokáig lesz az, gondoskodunk róla.
– Úgy értettem, legyőzhetetlennek tűnik, valahányszor a római hadsereget ellene küldik. Spartacus hívei eddig minden ellenük küldött osztagot levertek. Két római konzult is hazaküldtek megszégyenítve. Gyanítom, hogy ha Pompeius...
– Pompeius! – köpte a nevet Mummius.
– Igen, gyanítom, hogy ha Pompeius visszahívja a seregeit Hispániából, a lázadást egy-kettőre felszámolják...
Csak azért jártattam a számat, mert látogatómat szemlátomást bosszantotta a téma, és szerettem volna elvonni a figyelmét, amíg eldöntöm, meddig emeljem fel az áraimat.
Mummius szépen belement a játékba, idegesen járkált, csikorgatta a fogát, haragosan lesett ki a szemöldöke alól. De olybá tűnt, nem hajlandó lesüllyedni a pletyka szintjére egy olyan döntő fontosságú ügyben, mint a rabszolgafelkelés.
– Majd meglátjuk. – Csak ennyit vetett motyogva a mondataim közé, és nem kísérelt meg komolyabban félbeszakítani. Végül elővette parancsnoki hanghordozását, és belém fojtotta a szót. – Nemsokára meglátjuk, hogyan végzi Spartacus ! Most inkább térjünk vissza a bérre, amiről beszéltél.
Köhintettem egyet-kettőt, majd belekortyoltam a meleg borba.
– Igen. Nos, mint mondtam, az árak teljesen kikerültek az irányítás alól...
– Igen, igen...
– Nem tudom, mennyire ismered az összeget, melyet általában kiszabok, vagy mennyire van tisztában vele megbízód. Nem tudhatom, honnan hallottatok felőlem, vagy ki ajánlott.
– Ezzel ne is törődj.
– Rendben van. Habár azt mondtad, ötször annyit...
– Igen, ötször annyit, amennyit napi bérként kapni szoktál!
– Akkor hát eléggé meredeken szökik fel az ár, tekintve, hogy a szokványos ár... – Eco a férfi háta mögé surrant, és ujjával a mennyezet felé mutatott: fel, fel, fel. – Napi nyolcvan szeszterciusz.
Az ötlet a semmiből jött, csak azt mondtam, ami hirtelen az eszembe ötlött. Egy hivatásos légiós havi bérének kétszeresére hivatkoztam.
Mummius csodálkozva nézett rám, és egy darabig úgy éreztem, túl messzire mentem. Nos, ha sarkon fordulna, és szó nélkül kisétálna a házból, legalább visszatérhetnék a meleg ágyamba Bethesda mellé. Úgyis valami felesleges útra akart engem csábítgatni, a jelek szerint.
Váratlanul kitört belőle a nevetés.
Még Eco is visszahőkölt. Mummius válla fölött láttam, ahogy a homlokát ráncolja.
– Napi nyolcvan szeszterciusz – ismételtem olyan higgadtan, ahogy csak tudtam, és megpróbáltam nem tükrözni Eco zavarodottságát. – Érted?
– Ó, hogyne! – felelte Mummius, és nevetése önelégült mosollyá szelídült.
– Annak az ötszöröséről lenne szó...
– Napi négyszáz – bődült fel. – Ismerem a számokat.
Megint horkantott, de ezúttal olyan őszinte megvetéssel, hogy azonnal ráébredtem: sokkal többet is kérhettem volna.
Munkám során elég gyakorta kerülök érintkezésbe Róma vagyonos osztályaival. A gazdagoknak szükségük van ügyvédekre egymás ellen folytatott harcukban; az ügyvédeknek létfontosságú az információ, nekem meg különleges képességem van az információ megszerzéséhez. Olyan ügyvédek fizették már ki a béremet, mint Hortensius és Cicero, de előfordult, hogy egyenesen maguktól a kiváltságos kliensektől kaptam a pénzt, mint a nagy Metelli- és Messalli-famíliák. De kétségtelenül ők is csodálkoznának, ha napi négyszáz szeszterciuszt kellene fizetniük Gordianusnak, a Nyomozónak. Mennyire gazdag lehetett az az ügyfél, akit Marcus Mummius képviselt?
Most már nem férhetett kétség hozzá, hogy elvállalom a munkát. A pénz teljesen meggyőzött. Bethesda turbékoló kismadárrá változik az örömtől, ha meglátja, mennyi ezüst folyik be a házi pénzes ládikába. Egyes hitelezőim szintén elmosolyodnak majd, ha meglátnak, és nem a kutyáikat uszítják rám, mint eddig. Az igazi csapdát azonban a kíváncsiságom jelentette. Mindenáron tudni akartam, ki küldte Marcus Mummiust a házamhoz. Mégsem lett volna jó, ha már az elején észreveszi rajtam, mennyire lenyűgözött a lehetőség.
– Ez a nyomozás a jelek szerint rendkívüli fontossággal bír – mondtam udvariasan, és megpróbáltam a hivatásosok hűvös hangján beszélni, miközben ezüstérmék szökőkútja csobogott a fejemben.
Négyszáz szeszterciusz naponta, megszorozva öt garantált munkanappal, összesen kétezer szeszterciuszt tett ki. Legalább megjavíttathatom a ház hátsó falát, kicseréltethetem az átrium repedezett kockaköveit, sőt, talán egy új rabszolganőt is vásárolhatok, hogy levegye Bethesda válláról a munka egy részét...
Mummius komoran bólintott.
– Ennél jelentőségteljesebb feladatra valószínűleg még soha nem kértek fel téged.
– Feltételezem, kényes ügyről van szó.
– Felettébb.
– Diszkréten kell eljárnunk.
– A lehető legdiszkrétebben – helyeselt.
– Az az érzésem, hogy nemcsak vagyontárgyak forognak kockán. Talán a becsület?
– Több mint a becsület – jegyezte meg Mummius zordan, és szemébe űzött kifejezés költözött.
– Akkor hát egy élet? Egy élet forog kockán?
Arckifejezéséből tisztán ki tudtam olvasni, hogy gyilkossági ügyről beszélünk. Egy zsíros összeg, egy rejtélyes ügyfél, egy gyilkosság – minden ellenállásom szertefoszlott. Ennek ellenére minden erőmmel azon voltam, hogy ennek jele se látszódjék rajtam.
Mummius egyre gyászosabb arcot vágott. Olyanformát, ahogy a harcos néz a csatatérre: nem az ölés előtti izgatottság, hanem a véres küzdelem utáni állapotban, a mészárlás és a kétségbeesés emlékeibe burkolózva.
– Nem egy élet – szólalt meg aztán lelassulva. – Nem csak egyetlen élet a tét, hanem sok-sok élet. Tucatnyi és tucatnyi élet – férfiaké, nőké, gyerekeké – függ egyetlen hajszálon. Hacsak valami meg nem hiúsítja az öldöklést, a vér úgy folyik majd, mint a patak, és a kisdedek sírását még Hádész Torkolatánál is hallani fogják.
Megittam az utolsó korty bort, és félretoltam a kupát.
– Marcus Mummius, nem árulod el nekem, hogy kinek a megbízásából jársz itt, és mit kívánsz tőlem?
A férfi megrázta a fejét.
– Már így is eleget mondtam. Lehet, hogy mire megérkezünk, a felfokozott helyzet lecsillapodik, a gondok megoldódnak, és a te szolgálataidra nem is lesz szükség. Abban az esetben pedig jobb, ha nincs tudomásod semmiről.
– Vagyis nem magyarázod meg a helyzetet.
– Nem. De a fizetségedet megkapod, akármi is történjen.
Bólintottam.
– Mennyi időt töltünk távol Rómától?
– Öt napot, amint azt már mondtam.
– Módfelett magabiztosan beszélsz.
– Öt napot – bizonygatta –, és azután visszatérhetsz Rómába. Hacsak nem hamarabb. De annál biztosan nem tart tovább. Öt nap múlva minden elválik, akár jó, akár rossz fordulatot vesznek az események...
– Értem – mondtam, de egy szavát sem értettem. – Merre is megyünk pontosan?
Mummius összeszorította az ajkát.
– Ugyanis – folytattam – nem hinném, hogy szívesen csellengenék a vidéken ezekben a mostani, zavaros időkben, anélkül, hogy sejtésem lenne róla, milyen cél lebeg a szemem előtt. Egy kisebbfajta rabszolgafelkelés zajlik éppen, ha jól emlékszem, az imént firtattuk. Megbízható vidéki forrásaim szerint nem ajánlatos most nekivágni az útnak, hacsak nem elengedhetetlenül fontos.
– Biztonságban leszel – csattant fel Mummius tekintéllyel a hangjában.
– Akkor hát szavadat adod, mint katona – vagy: mint volt katona –, hogy biztonságban leszek.
Mummius szeme összeszűkült.
– Mondtam, hogy szavatolom a biztonságod.
– Jól van. Akkor azt hiszem, legjobb lesz, ha Belbót itt hagyom, hogy védelmezze Bethesdát. A megbízód biztosan rendelkezésemre bocsát egy testőrt, ha igénylem. De Ecót mindenképp magammal akarom vinni. Feltételezem, a megbízód lesz annyira bőkezű, hogy őt is ellátja élelemmel és fekvőhellyel.
A küldött hátranézett Ecóra, és szemében kételkedő fény villant fel.
– De hiszen ez csak egy fiú.
– Eco tizennyolc éves. Két évvel ezelőtt öltötte magára férfiúi tógáját.
– Néma, igaz?
– Igen. Ideális katonatulajdonság, nemde?
Mummius felhorkant.
– Szerintem nem lesz akadálya.
– Mikor indulunk? – kérdeztem.
– Amint elkészültetek.
– Akkor hát reggel?
Úgy nézett rám, mintha egy lusta légiós lennék, aki a csata előtt engedélyt kér egy kis szunyókálásra. Hangjába visszatért a parancsnoki él.
– Nem! Amint készen álltok. Már így is elég időt vesztegettünk.
– Hát jól van – ásítottam. – Csak megmondom Bethesdának, hogy pakoljon össze néhány holmit...
– Arra semmi szükség. – Mummius mereven kihúzta magát. Még mindig elcsigázottnak látszott, de szemlátomást örült, hogy ismét átveheti a parancsnokságot. – Mindent a rendelkezésedre bocsátunk, amire szükséged lesz.
Gondolhattam volna, hogy egy kliensnek, aki hajlandó napi négyszáz szeszterciuszt fizetni, semmiféle gondot nem jelentenek olyan hétköznapi apróságok, mint például egy váltás ruhát, egy fésűt, vagy egy rabszolgát keríteni számomra, aki a csomagomat viszi.
– Akkor csak egy pillanatot kérek, hogy elbúcsúzzak Bethesdától.
Épp kiléptem a szobából, amikor Mummius megköszörülte a torkát.
– Csak a biztonság kedvéért – kezdte, miközben felváltva nézett rám és Ecóra –, remélem, egyikőtök sem hajlamos a tengeribetegségre.

 

 

Kettő

– De hova visz téged ez az ember? – vallatott Bethesda. Igen, akármilyen felháborítónak tűnhetett egy rabszolga részéről, Bethesda vallatott és követelőzött. Csak azok érezhették valószínűtlenül arcátlannak szavait, akik még sohasem találkoztak vele. – Kicsoda ő? Miből gondolod, hogy megbízhatsz benne? Mi van, ha az egyik régi ellenséged küldte, hogy elcsalogasson a városból egy félreeső helyre, ahol nincs szemtanú, amikor elvágja a torkod?
– Bethesda, ha valaki el akarná vágni a torkomat, nem kellene ilyen kalamajkába kevernie magát, hanem elvégezné itt, a Suburában. Vagy felbérelne egy orgyilkost valamelyik utcasarkon.
– Igen, és pont ezért fogadtad fel Belbót. Hogy megóvjon. Miért nem viszed magaddal?
– Mert jobban szeretném, ha itt maradna, és téged védelmezne, amíg távol vagyok. Így nem kell miattad aggódnom, akármerre is járok.
Bethesda még az éjszaka közepén, álmából felriasztva is elragadó látványt nyújtott. Ezüstös tincsekkel tarkított fekete haja torzonborz glóriát vont a feje köré. Még akkor is magán hordozta a megingathatatlan méltóság jeleit, amikor mérgesen csücsörített. Ez a kisugárzás vonzott oda hozzá az alexandriai rabszolgavásár forgatagában, tizenöt esztendeje. A kétség hullámzott át rajtam, mint mindig, amikor el kellett válnom tőle. A világ veszélyes és bizonytalan hely, és az életforma, amit választottam, gyakran kihívja ellenem a sorsot. Már rég megtanultam, hogy ne adjam jelét gyötrő kétségeimnek. Bethesda az ellenkezőjét tette.
– Hatalmas összegről van szó – vigasztaltam.
– Ha tényleg az igazat mondja – prüszkölte.
– Szerintem az igazat mondja. Senki sem maradhat életben egy olyan városban, mint Róma, ha nem fejleszti ki magában azt az ösztönös ítélőképességet, amit én. Marcus Mummius őszinte ember, amennyire megengedik neki. Elismerem, hogy nem túl készséges, de...
– Hiszen még azt sem árulja el, ki küldte!
– Valóban nem, de nyíltan bevallja, hogy nem mondhatja el. Vagyis, más szóval, az igazat mondja.
Bethesda durva hangot préselt ki az ajkai közül.
– Most úgy beszélsz, mint a szónokok, akiknek dolgozni szoktál, mint az a nevetséges Cicero, aki szerint az igazság hazugság és a hazugság az igazság, ahogy éppen kedvünk tartja.
Elharaptam a nyelvem, és mély lélegzetet vettem.
– Bízz bennem, Bethesda. Eddig is sikerült életben maradnom, nem igaz?
Mélyen a szemébe néztem, és valami enyhe melegséget láttam a hideg lángnyelvek közepette. A vállára tettem a kezem. Lerázta magáról, és elfordult. Úgy viselkedett, ahogy szokott.
Közelebb léptem, és a hátára simítottam a kezem, becsúsztatva tenyeremet a fekete fürtök zuhataga alá. Nem volt joga visszautasítani engem, és nem is húzódott arrébb, de az érintésemre megmerevedett, és makacsul felemelte a fejét. Akkor sem mozdult, amikor lehajoltam, hogy csókot nyomjak a fülére.
– Visszatérek – suttogtam. – Öt nap múlva visszatérek. A ház ura megígéri neked.
Láttam, hogy összeszorítja a fogát, és az álla remegni kezd. Gyorsabban kezdett pislogni, és észrevettem, hogy szeme sarkában egy szarkalábakból álló legyező rajzolódik ki. Maga elé nézett, az üres falra.
– Más lenne, ha tudnám, merre mész.
Elmosolyodtam. Bethesda egész élete során csak két várost ismert, Alexandriát és Rómát. A kettő között megtett úttól eltekintve soha nem távolodott el egyiktől akár egyetlen mérföldre sem. Mit számított neki, ha azt mondom, hogy Kümébe vagy Karthágóba megyek?
– Nos, ha ez megnyugtat – sóhajtottam –, sejtésem szerint Ecóval együtt Baiae közelében töltjük majd az elkövetkező napokat. Hallottál már róla, ugye?
A rabszolganő bólintott.
– Gyönyörű kis település délre, a part mentén – folytattam. – Misenum hegyfoka alatt terül el, egy öbölben fekszik, melyet a helybeliek Kehelynek hívnak. A Puteolit és Pompejit összekötő folyó két partján található. Azt mondják, varázslatos a kilátás Caprira és a Vezúvra. A gazdagok leggazdagabbjai pompás villákat építenek a tengerpartra, és a forró iszapban fürdenek.
– De honnan tudod, merre mész, ha ez a férfi nem árulta el neked?
– Csak találgatok.
Bethesda tartása kissé elernyedt az érintésem alatt. Felsóhajtott, és tudtam, hogy beletörődött a távozásomba és abba, hogy néhány napig egyedül kell kezébe vennie a ház irányítását, valamint a többi rabszolga igazgatását. Korábbi tapasztalatomból tudtam, hogy távollétemben könyörtelen zsarnokká változik. Csak reménykedhettem benne, hogy Belbo a sarkára áll, és szembenéz a szigorú parancsolóval. A gondolatra ismét elmosolyodtam.
Megfordultam, és láttam, hogy Eco az ajtóban várakozik. Egy darabig a heves elragadtatás honolt az arcán, aztán karba fonta a kezét, és a mennyezetre szegezte a tekintetét, mintha megtagadna minden érdeklődést a gyengéd jelenet iránt, melyet éppen félbeszakított. Sietve csókot leheltem Bethesda arcára, aztán sarkon fordultam.
Marcus Mummius fel-alá járkált az előtérben, gondterheltnek és türelmetlennek látszott. A magasba emelte a kezét, amikor megpillantott, és kirontott az ajtón. Azt sem várta meg, hogy beérjem, csak egy lekicsinylő pillantásra méltatott, mellyel kifejezte véleményét arról, hogy ennyi időt vesztegettem el a búcsúzkodással – pláne egy rabszolgától.

 

Lesiettünk a meredek lejtőn, mely az Esquilinus-domb oldalán kígyózik, és Eco fáklyájának fényében ügyeltünk az alattomos gödrökre. Ahol végül az ösvény beletorkollott a Subura útjába, két férfi várakozott ránk négy lóval.
Mummius emberei úgy néztek ki és úgy viselkedtek, mint a légiósok, amikor nem az egyenruhájukat viselik. Könnyű gyapjúköpenyük alól kések villantak, és én megnyugodtam, hogy sötétedés után mégsem kell védelem nélkül nyakunkba vennünk a római utcákat. Benyúltam a köpenyem alá, és megérintettem saját tőrömet. Mummius ugyan biztosított felőle, hogy minden kérésemnek eleget tesznek, én azért magammal hoztam a saját fegyveremet is.
Mummius nem számolt Ecóval, így végül a legerősebb hátaslovat kaptam, a fiú meg mögöttem ült, átkulcsolva a derekamat. Míg az én felsőtestem széles és vaskos (habár az utóbbi időben ugyanez elmondható a derekam tájáról is), Eco vékony és szálkás – a jószág meg sem érezte a súlykülönbséget.
Az enyhe éjszakában csak halványan lehetett érezni a kora ősz hűvös fuvallatait, az utcák mégis kihaltak voltak. Veszedelem idején a rómaiak óvakodtak a sötétségtől, napnyugta idején bezárták házaikat, és az utcákon nem maradt más, mint néhány kerítő, részeg és bajkereső. Így történt a polgárháborúk vérzivataros idején, így volt Sulla diktátorságának nyomasztó éveiben, és nem zajlott másként most sem, amikor a Spartacus-hívek felkeléséről suttogott mindenki. Hátborzongató históriák keltek szárnyra a Forumon a rabszolgákról, akik egész falvakat foglaltak el és égettek porig, hogy utána egykori gazdáikat egyék meg ebédre. Az alkonyatot követően a rómaiak visszautasítottak minden meghívást, és iparkodtak kiüríteni az utcákat. Még hálószobájuk ajtaját is bezárták, így mialatt aludtak, azok a rabszolgák sem juthattak be, akikben a leginkább megbíztak. Verejtékben úszva riadtak fel lidércnyomásos álmaikból. A káosz megint rászabadult a világra, és úgy hívták: Spartacus.
Lovaink patái végigcsattogtak a Suburán, sötét sikátorok mentén, melyek vizelettől és rothadó szeméttől bűzlöttek. Utunkat itt-ott a macskaköves utak fölé behajló felső emeletek ablakaiból kiszivárgó fény világította meg, zene és ittas nevetés foszlányai hullámzottak a fejünk fölött, és enyésztek el, amint továbbhaladtunk. A magasban a csillagok nagyon messzi és nagyon hideg tüneményeknek látszottak: egy jeges tél előhírnökei voltak. Melegebb lesz odalent, Baiae környékén, gondoltam, ahol a nyár tovább időzik a Vezúv árnyékában.
A Subura útja végül összecsókolózott a Forummal, ahol az elhagyatott terek és templomok között természetellenesen visszhangzott a lovak patkójának kopogása. Megkerültük a legszentebb helyeket, ahova lóháton még éjjel sem volt szabad bemenni, majd a Capitolinus- és a Palatinus-dombok között kanyargó, szűkös völgyben délnek fordultunk. Széna és trágya súlyos szaga ülte meg a Forum Boarium nagy marhapiacát, mely szintén csendben szunnyadt, s csak elvétve bődült fel egy-egy állat a karámban. A magas talapzaton felállított bronzökör fakón derengett felettünk a homályban: nem volt több, mint a fej, a szarvak és a test jókora sziluettje. Úgy pózolt, akár egy kőszirtről letekintő óriás Minotaurosz, akinek a csillagos ég szolgált háttérként.
Megkocogtattam Eco lábát, mire előrehajolt, hogy hallja, amit mondok.
– Éppen úgy van, ahogy gondoltam – suttogtam. – A Tiberis felé tartunk. Álmos vagy?
Nyomatékosan kétszer is ráütött a vállamra.
– Jó – nevettem fel. – Akkor őrködjél, amíg lehajózunk Ostiába.
Még több ember várt ránk a folyóparton, akik rögvest elvitték a lovainkat, amint leszálltunk a nyeregből. A leghosszabb móló végén indulásra készen állt a hajónk. Ha álmos képzelődésemben azt hittem, szép lassan és kényelmesen lehajókázunk a Tiberisen a tengerpartra, nagyot tévedtem. Ez a jármű nem az a könnyű kis vitorláshajó volt, amit magam elé képzeltem, hanem egy irdatlan bárka, melyet tucatnyi rabszolga hajtott evezővel. Tatján egy kormányos ült, a hajó közepét pedig fedél árnyékolta. Ezt a bárkát a lehető legnagyobb sebességre és teherbírásra építették. Mummius nem húzta az időt, gyorsan a fedélzetre terelt minket. Két testőre követte, és habozás nélkül nekiindultunk.
– Itt lefekhettek aludni, ha szükségét érzitek – mutatott a férfi a fedett rész felé, ahol egy halom takaró hevert festői összevisszaságban. – Nem mondhatni, hogy fényűző, és rabszolganőt sem ajánlhatok fel, hogy felmelegítsen titeket, de legalább a tetvektől biztonságban vagytok. Hacsak le nem ugrottak ezekről a semmirekellőkről. – Erőteljesen belerúgott az egyik evező rabszolga vállába. – Mozogjatok! – kiáltott rájuk. – És ajánlom, hogy jobb időt teljesítsetek, mint felfelé a folyón, mert különben végérvényesen a nagy hajóra száműzlek benneteket!
Nevetéséből hiányzott minden vidámság. Most, hogy visszatért a saját közegébe, jobban megnyilvánult Mummius kedélyes természete, de én nem voltam biztos benne, hogy tetszett, amit láttam. Egyik emberét őrködésre utasította, aztán magára húzta a takarókat.
– Ébressz fel, ha szükséges – suttogtam Ecónak, és megszorítottam a kezét, hogy biztosan rám figyeljen. – Vagy aludj, ha tudsz. Nem hinném, hogy veszély les ránk.
Azzal csatlakoztam Mummiushoz a ponyva alatt, de a távolabbi szegletbe fészkeltem magam. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy gondolataimat távol tartsam a saját ágyamtól és Bethesda testének melegétől.
Megpróbáltam aludni, de kevés sikerrel. A bilincsek csörgése, az evezők csobbanása a vízben és a folyó végeérhetetlen dörgölőzése a hajó fenekéhez egy idő után valamiféle görcsös félálomba ringatott, melyből viszont unos-untalan felébresztett Marcus Mummius horkolása. Mikor negyedszer riadtam fel az érdes hangra, kidugtam a lábam a takaró alól, és gyengén megrúgtam az oldalát. Egy pillanatra elhallgatott, aztán újra kezdte: mintha lassan a halálba fojtogatta volna valaki. Halk nevetés hangját sodorta felém a szél, mire felkönyököltem, és Mummius két őrét láttam a hajóorrnál. Engem néztek, szorosan egymás mellett állva, és teljesen éberen sutyorogtak maguk között. A másik irányba fordítottam a fejem, ahol a kormányos ült a helyén, szakállas óriás, és szemlátomást semmi mással nem törődött, csak a folyóval. Eco a közelemben kuporgott, és az alacsony korlát fölött a vizet szemlélgette, akár Narkisszosz, aki a víztükörben gyönyörködik saját, csillagokkal övezett tükörképében.
Végül Mummius horkolása csendesebbé vált, és összemosódott a fa és a víz összesimulásának hangjával. Az egyenletes, ütemes evezés hangja és a rabszolgák szabályos légzése tökéletes altatóként szolgált, Morpheusz mély, gyógyító ölelése mégis elkerült. Kényelmetlenül forgolódtam a takarók alatt, hol melegem volt, hol fáztam, és gondolataim vak sikátorokon gördültek lefelé, hogy aztán kettőzött erővel visszataláljanak önmagukba. A szendergés kipihentség nélküli renyheséget és felfrissülés nélküli nyugalmat hozott: mire elértük Ostia kikötőjét, tompább ember voltam, mint amikor Marcus Mummius felriasztott álmomból néhány órával azelőtt. Ahogy az idő és a tér különös módon szétvált, az elmémet megülő ködben úgy képzeltem, az éjszaka örökké fog tartani, és a végtelenségig hajózunk majd a sötétben.

 

Mummius kitessékelt minket a bárkáról a mólóra. A testőrök velünk tartottak, de a rabszolgák a hajón maradtak. Összegörnyedve, kimerülten kapkodtak levegőért. Hátranéztem egy pillanatra, és láttam, ahogy a csillagok fénye elcsúszik zihálástól nyugtalan, széles, izzadt hátukon. Az egyikük áthajolt a hajó korlátján, és a vízbe okádott. Az utazás során akadt egy pont, amikor már nem hallottam tovább szakadozott légzésüket és az evezők egyenletes ráspolyozását; teljességgel megfeledkeztem róluk, ahogy az ember egy őrlőszerkezet kerekeiről is megfeledkezik. Ki vesz észre egy kereket, amíg nincs szüksége olajozásra, vagy egy rabszolgát, amíg meg nem betegszik vagy éhessé, esetleg erőszakossá nem válik? Megborzongtam, és beburkoltam vállamat a takaróval, hogy kizárjam a hűvös tengeri levegőt.
Mummius végigvezetett minket a folyó torkolatának mentén. A deszkákból kiépített út alatt a hullámok csendesen nyaldosták a cölöpöket. Jobbra egy egész sor folyami hajót láncoltak a dokkokhoz. Balra egy sziklafal szaladt a magasba, melyhez ládákat és kosarakat támasztottak nagy halmokban. Az árnyékok sötét kuszaságban olvadtak össze. A kőfal mögött szunnyadt Ostia városa. Itt-ott megpillantottam egy felső emelet ablakának fényét, és bizonyos időközönként a városfalba is szúrtak lámpásokat. Rajtunk kívül azonban egy éber ember sem moccant sehol. A fényfoszlányok furcsa játékokat űztek velem: úgy láttam, mintha egy kolduscsalád kuporogna az egyik sarokban, de később egy patkány futott elő a kupacból, és kiderült, hogy csupán egy halom rongyról van szó.
Megbotlottam egy kilazult deszkában. Eco megragadta a vállamat, hogy megtartsa az egyensúlyom, aztán Mummius is ráütött a hátamra, de ez kevésbé tűnt biztatásnak, inkább lesújtó csapásnak.
– Nem aludtál elég jól? – ugatott rám durva hangján. – Én már napi két órával is elboldogulok. A hadseregben megtanulsz állva aludni, sőt, akár menetelés közben is, ha muszáj.
Mogorván bólintottam. Raktárak, kikötőgátak, lezárt piacterek és hajójavító műhelyek mellett haladtunk el. A só kipárolgása egyre erősödött a levegőben, és a tenger sziszegő morajlása összekeveredett a folyó egyenletes áramlásának hangjával. A dokkok végéhez értünk, ahol a Tiberis hirtelen kiszélesedik, és a tengerbe önti tartalmát. A városfal elkanyarodott dél felé, előttünk pedig feltárult a hatalmas, csillagfénnyel átitatott, nyugodt víztömeg. Ezen a helyen egy újabb, még nagyobb hajó várt minket. Mummius levezetett minket a lépcsőn a hajótérbe. Rárivallt a szolgák felügyelőjére, és a bárka elindult a vízen.
A kikötő fokozatosan eltávolodott. A hullámverésben hánykolódni kezdett a hajó, és Eco riadtan kapaszkodott a karomba.
– Ne aggódj – nyugtattam meg. – Nem időzünk sokáig ezen a hajón.
Kisvártatva, miután megkerültünk egy alacsony, sziklás hegyfokot, egy még hatalmasabb hajó látványa tárult a szemünk elé.
– Egy tirem! – suttogtam.
– Úgy hívják, Fúria – tájékoztatott Mummius, aki elmosolyodott ámulatom láttán, és büszke vigyor áradt szét az arcán.
Nagy hajóra számítottam, de egy ilyen monumentális, háromsorevezős gályára semmiképp. Három árboc emelkedett a fedélzetről az ég felé, vitorláik óriás csuklyákként kornyadoztak a szélben. Három sor evező türemkedett ki a hajó hasából. Lehetetlennek tűnt, hogy egy ilyen kolosszális víziszörnyet egyetlen ember szállítására parancsoltak volna ide. Mummius fáklyát gyújtott, és a feje fölé tartotta, mire a nagy hajó fedélzetén is meggyulladt egy fáklya, és visszaintegetett. Ahogy közeledtünk, a hatalmas jármű legénysége valósággal rajzani kezdett a fedélzeten, egyesek felmásztak az árbocokra – és minden olyan némán zajlott, mintha szellemek szállták volna meg a hajót a csillagfényes éjszakában. A vízből kivont evezők életre keltek, akár egy százlábú lábai, és becsobbantak a hullámok közé. Kibomlottak a vitorlák, és feszesen dagadni kezdtek a lágy szellőben. Mummius megnedvesítette ujját, és feltartotta.
– Nem erős a szél, de legalább egyenesen délnek fúj. Remek!
A nagy hajó oldalához siklottunk. Egy kötélhágcsót eresztettek le, melyen először Eco mászott fel, aztán én is követtem őt. Marcus Mummius jött fel utolsónak, és felhúzta maga után a létrát. A kisebb hajó elfordította az orrát, és visszaindult Ostiába. Mummius sietve szelte végig a hajó fedélzetét az orrtól a tatig, utasításokat osztogatva. A Fúria inogva hintázni kezdett a hullámokon. A gályarabok együttes nyögésére az evezők nagy csobbanással belevájtak a habok közé, és ismét összemosódott az ember és a víz ütemes hangja. Visszanéztem Ostia kikötőjére, a város tenger felől látható arcára, a keskeny partszakaszra és a cserepes háztetőkre, melyek a falak fölé magasodtak. A település döbbenetes gyorsasággal enyészett el a távolban, a falak porszemmé lettek, miközben a sötét víz örvényei árasztották el a világot körülöttünk. Róma hirtelen nagyon távol került tőlem.
Marcus Mummius a legénységgel foglalkozott, rólunk jóformán megfeledkezett. Ecóval felfedeztünk egy csendes kis zugot, és megkíséreltük bepótolni az alvást. Egymásnak támaszkodtunk, még a fejünket is a takarókba burkoltuk a nyílt tenger hideg széllökései elől.
Váratlanul Mummius megrázta a vállam, hogy felébresszen.
– Mit műveltek itt a fedélzeten? Az ilyen hozzátok hasonló, elkényeztetett városlakó menten belázasodik és meghal a nyirkos levegőtől. Gyertek velem mindketten, van számotokra egy szoba a hajó tatjában.
Követtük, de újra és újra megbotlottunk az összetekert kötelekben és a rejtett fedélzeti nyílásokban. A keleten borongó, sötét hegyek fölött már szárnyait bontogatta a hajnal. Egy rövid lépcsőn mentünk le az apró helyiségbe, ahol két priccs várt ránk, szorosan egymás mellett. Leroskadtam a közelebbire, és megborzongtam a kellemes sokktól, hogy végre egy vastag matracon hálhatok, melyet a legfinomabb libatollal tömtek meg. Eco elfoglalta a másik priccset, majd macskamódra nyújtózni és ásítozni kezdett. A nyakam köré húztam a takaró tetejét, és félig álomba merülve átvillant a fejemen a gondolat, hogy Mummius esetleg a saját fekhelyét áldozta fel az érdekünkben.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a kinti helyiségben ácsorog, keresztbe font karral, a falnak támaszkodva. Arca alig volt kivehető a hajnali szürkületben, de finoman remegő szemhéját és állkapcsának ernyedtségét látván kétségem sem maradt felőle, hogy Marcus Mummius, ez a becsületes és sohasem kérkedő katona, mély álomba merült ott a falnál ácsorogva.

 

 

Három

Riadtan ébredtem fel, és fogalmam sem volt, hol vagyok. Reggel lehetett, elvégre a legnagyobb kicsapongásaim közepette sem fordult elő, hogy délnél tovább aludjak. Csak a verőfényt nem tudtam hova tenni, mely a fejem fölött nyíló ablakon át szüremlett be a helyiségbe: a kora ősz lágy délutáni napsugara volt. A talaj mintha reszketett volna az ágyam alatt, de nem egy földrengés hirtelen, durva rángatózásával. A ház recsegett és sóhajtozott körülöttem, és amikor feltámaszkodtam, a könyököm belesüppedt egy mélységes, feneketlen pehelypárnába.
Halványan ismerős hang harsant a hajóablakon túlról, egy mogorva katona parancsosztogatása, mire egyszeriben visszatértek az emlékeim.
Mellettem Eco felnyögött, és kipislogta szeméből az álmot. Sikerült felkászálódnom, és az ágy szélére ülnöm. A kényelmes fekvőhely mintha vissza akart volna húzni a párna fényűző hepehupáinak lágy, mindent elfeledtető homályába. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Vizeskancsó lógott a falon egy tartóba akasztva. Megragadtam mindkét fogóját, és alaposan meghúztam. Aztán belemerítettem a kezem, és lelocsoltam az arcomat.
– Ne pazarold – förmedt rám egy hang. – Édesvíz a Tiberisből. Ivásra, nem mosdásra.
Felnéztem. Marcus Mummius karba font kézzel állt az ajtóban. Élénknek és derűsnek látszott, a korán kelők felsőbbrendű mosolyát villantotta rám. Katonai viseletbe vedlett át, vörös szövetből és vörös bőrből készült tunikába, valamint egy láncingbe.
– Mennyi az idő?
– Két órával múlt dél. Vagy ahogy a szárazföldön mondják, a nap kilencedik órájában járunk. Mást sem tettél, mint húztad a lóbőrt és horkoltál, amióta belezuhantál az ágyba tegnap este. – Megrázta a fejét. – Egy igazi római nem alhat jól egy puha ágyon. Én amondó vagyok, hogy hagyjuk meg az ilyen lehetetlen dolgokat a szeszélyes egyiptomiaknak. Eleinte azt hittem, megbetegedtél, de úgy hallottam, a haldokló emberek soha nem horkolnak, ezért úgy döntöttem, hogy nem lehet komoly bajod.
Felnevetett, mire én azzal próbáltam szórakoztatni magamat, hogy elképzeltem, amint Mummiust felnyársalják az egyiptomiak lándzsái – merő szeszélyből.
Megint ingatni kezdtem a fejem.
– Még meddig tart? Úgy értem, meddig utazunk ezen a hajón?
A katona a homlokát ráncolta.
– Árulkodnék, ha elmondanám, nemde?
Sóhajtottam.
– Akkor hadd kérdezzem úgy: meddig tart még elérni Baiaét?
Mummius hirtelenjében tengeribetegnek látszott.
– Soha nem mondtam, hogy...
– Nem, valóban nem mondtad. Hiszen jó katona vagy, Marcus Mummius, és semmit nem fecsegtél ki nekem, melyet titkolni vagy hivatott. Mégis, rendkívüli módon érdekel, hogy mikor érkezünk meg Baiaébe.
– Miből gondolod, hogy...
– Gondolom, Marcus Mummius, igen, ez a pontos kifejezés. Alig hinném, hogy a megbízód elégedett lenne velem, ha nem lennék képes egy olyan egyszerű rejtvényt megfejteni, mint például hogy merre tart ez a hajó. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy dél felé haladunk. Nem vagyok ugyan tengerész, de annyit azért én is tudok, hogy a nap keleten kél és nyugaton tér nyugovóra, és mivel a délutáni nap jobbra van tőlünk, a part pedig bal kéz felé, csak arra tudok következtetni, hogy dél irányába vitorlázunk. Lévén hogy kijelentésed szerint a munkát öt nap alatt mindenképpen befejezem, nem léphetjük át Itália határait. Akkor hát mi más lehetne úti célunk, mint egy déli kikötőváros, leginkább a Kehely partján? Ó, igen, előfordulhat, hogy tévedek, és nem Baiae, hanem Puteoli vagy Neapolis, vagy akár Pompeji, de nem hinném. Ha valaki olyan gazdag, mint a megbízód – például megengedheti magának, hogy aggályok nélkül kifizesse a rendes bérem ötszörösét, vagy pusztán hóbortos elhatározásból egy ilyen pompás hajót küld értem –, biztosan építtetett magának egy házat Baiae közelében, mert Baiae az a hely, ahol minden tehetős római polgár igényt tart egy nyári villára. Ugyanakkor mintha tegnap említést tettél volna Hádész Torkolatáról.
– Én soha...
– Igen, azt mondtad, temérdek élet forog kockán, és a kisdedek sírását még Hádész Torkolatánál is hallani lehet. Beszélhettél volna metaforákban, akár egy költő, de van egy olyan gyanúm, hogy a te lelkedtől igencsak távol áll a költészet, Marcus Mummius. Kardot hordasz magadnál, nem lírát, és amikor azt mondod, Hádész Torkolata, akkor szó szerint érted. Habár jómagam sohasem láttam, a görög telepesek, akik elsőként költöztek a Kehely környékére, meg voltak győződve róla, hogy az Avernus-tó kénes kráterében az alvilág kapuját fedezték fel. Ezt a helyet Hádész Torkolatának is nevezik, hiszen a görögöknél Hádész annyit tesz, mint alvilág – ugyanaz a kifejezés, melyet a régimódi rómaiak még manapság is Orcusnak neveznek. Ahogy hallom, ez a különös hely mindössze egy szapora sétára van Baiae legelőkelőbb negyedétől.
Mummius alattomosan nézett rám.
– Vág az eszed, azt meg kell hagyni – mondta végül. – Végtére is nem lehetetlen, hogy megéred a pénzt, amit a munkádért követelsz.
Hangjában nyomát sem hallottam a szarkazmusnak. Inkább egyfajta szomorúság csendült fel benne, mintha őszintén remélte volna, hogy sikerrel járok, de közben meg lenne győződve arról, hogy valami az utamba fog állni.
Egy idő múlva sarkon fordult, és kisétált az ajtón. A válla fölött még hátraszólt, bömbölő hangon.
– Az egész napos horkolás után bizonyára megéheztél. Az étkezőkabinban, a hajó közepén találtok élelmet, feltehetőleg jobbat, mint amihez otthon hozzászoktatok. Nekem az ilyen étel túlzottan drága – én inkább kulacsból iszom a vizezett bort, és kemény kenyérhéjat rágok hozzá –, de a tulajdonos mindig a legfinomabb ételeket tartja raktáron, vagy legalábbis azt, ami a kereskedők szerint a legfinomabb. Más szóval a legdrágább. A lakoma után majd alhattok ismét. – Harsányan felnevetett. – Ha nem alszotok, úgyis csak láb alatt vagytok. Az utasoknak semmi hasznuk egy hajón. Elfoglaltságot sem igen találhatnak. Ilyen erővel úgy is tehetnek, mint egy zsák gabona: kereshetnek egy helyet, ahol lehevernek és megpenészednek. Kövessetek!
Marcus Mummius sikeresen elterelte a témát, és így nem kellett bevallania, hogy valóban Baiae felé tartunk. Nem volt értelme tovább faggatóznom, már ismertem úti célunkat. Ezúttal egy jóval nagyobb súlyú kérdés kezdett foglalkoztatni. A gyanú első szikrái pattantak ki a fejemben titokzatos új megbízóm személyével kapcsolatban. Ki engedhetett meg magának egy ilyen hivalkodó közlekedési eszközt arra a célra, hogy egy bérencet a házához hivasson? Ráadásul egy olyan közel sem jó hírű bérencet, mint Gordianus, a Nyomozó. Pompeius talán felvonultathatott volna ilyen vagyontárgyakat, csak a különcködés kedvéért, de Pompeius Hispániában tartózkodott. Ki más lehetett hát, ha nem a leggazdagabb élő római, mi több, a valaha élt leggazdagabb római? De vajon mit akarhatott tőlem Marcus Licinius Crassus, aki több városra való rabszolgatömeg felett uralkodott, és bármely szabad ember szolgálatait meg tudta fizetni?
Tovább zaklathattam volna Mummiust a kérdéseimmel, de végül beláttam, hogy már így is eléggé próbára tettem a türelmét. Kiléptem a nyomában a délutáni napfényre, és orromat azon nyomban megcsapta a tengeri szellőbe keveredő sült bárányhús illata. Gyomrom éhes oroszlánként bődült fel, és háttérbe szorítottam kíváncsiságomat, hogy kielégítsek egy még sürgetőbb vágyat.

 

Mummius tévedett, ha azt hitte, hogy unatkozni fogok a Fúria fedélzetén. Egy-kettőre találtam magamnak elfoglaltságot, legalábbis amíg a nap le nem nyugodott. Itália partjainak örökösen váltakozó látványa, a fejünk felett köröző sirályok, a tengerészek munkája, a napfény játéka a hullámokon, a felszín alatt viháncoló halrajok, a csípős, friss levegő, mely már nem a nyarat, de még nem is az őszt idézte – mindez bőségesen elég volt számomra ahhoz, hogy mozgalmasan teljen a nap alkonyatig.
Ecót még jobban elbűvölte a látvány. Minden mozzanat mély benyomást tett rá. Egy delfinpár szegődött a hajó nyomába hajnalban, és jóval sötétedés után is mellettünk úsztak. Fel-felszökkentek a magasba loccsanó nyomdokvízből. Néha úgy tűnt, mintha emberhangon kacagnának, és a fiú megpróbálta utánozni őket, mint egy beavatott, aki titkos nyelven beszélget az állatokkal. Mikor végül a két delfin eltűnt a habok alatt, és nem bukkant fel aznap többet, Eco mosolyogva nyugovóra tért, és rögvest elnyomta az álom.
Nekem nem volt akkora szerencsém. Mivel a nap java részét átaludtam, álmatlan éjszakának néztem elébe. A távolban szaggatott árnyékká sötétült part, és a csillagok sziporkázása a vízfelszínen egy darabig ugyanolyan jól elszórakoztatott, mint a ragyogó délután, ám idővel a levegő mindinkább lehűlt. Én is leballagtam az ágyamhoz. Marcus Mummius igazat mondott: az ágy túlzottan is puha volt, vagy talán a takaró volt túlságosan durva, esetleg a hajóablakon át érkező csillagfény vonta magára unos-untalan a figyelmemet, de lehet, hogy azok a hangok nem hagytak nyugodni, melyeket Eco hallatott alvás közben. Még mindig a delfinek kacagását utánozta, és a hang bántotta a fülemet. Képtelen voltam elaludni.
Aztán meghallottam a dobolást. Valahonnan a hajó mélyebb szintjéről érkezett. Tompa, dübörgő hang volt, lassabb ütemű, mint a szívverésem, de éppoly egyenletes. Előző éjjel olyan kimerült lehettem, hogy egyáltalán nem jutott el a fülemig, de most semmi másra nem tudtam figyelni. Ez a dobolás hívta a fedélzet alá az evező rabszolgákat, ugyanazzal a ritmussal, mellyel a hajó egyre közelebb araszolt Baiaéhez. Minél inkább megpróbáltam másfelé terelni a gondolataimat, annál hangosabban szűrődött át a deszkákon, egyre csak dobbant, dobbant és dobbant. Minél tovább hánykolódtam és forgolódtam, annál távolabb lökdöstem magamtól az álmot.
Azon kaptam magam, hogy megpróbálom magam elé idézni Marcus Crassusnak, Róma leggazdagabb emberének arcát. Százszor láttam őt a Forumon, de az ábrázata valahogy nem maradt meg az emlékezetemben. Pénzt számolgattam magamban, elképzeltem az érmék csendülését, ahogy az erszényembe szórom őket. Képzeletemben tucatszor elköltöttem az összeget különféle dolgokra. Bethesdára gondoltam. Magam elé képzeltem, ahogy egyedül alszik az ágyon, és a kismacska a mellei között gömbölyödik össze, és emlékeimben összeraktam római házam részeit, mintha láthatatlan fantom-őrként szobáról szobára végigjárnám. Hirtelen egy sötét kép villant át a fejemen: Belbo részeg kábulatban fetreng a házam bejáratánál, az ajtó tárva-nyitva, bármilyen tolvaj vagy orgyilkos besurranhat...
Riadtan felültem az ágyon. Eco megfordult a fekhelyén, és alvás közben csicsergő hangok szűrődtek ki a szájából. A lábamra szíjaztam sarumat, magam köré csavartam a takarót, akár egy vaskos köpenyt, és visszamentem a fedélzetre.
Itt-ott matrózok hevertek kis csoportokban összekuporodva. Néhányan fel-alá rótták a fedélzetet, éberen figyelve minden lehetséges veszélyre a tenger vagy a part felől. Egyenletes szél fújt észak felől, súlyosan hempergett bele a vitorlákba, és libabőrössé változtatta a bőrömet, ahol a takaró nem fedte a végtagjaimat. Körbejártam egyszer a fedélzetet, majd azt vettem észre, hogy a hajó közepén nyíló lejárat felé tartok, mely a hajó gyomrába vezet.
Különös, hogy az ember temérdek hajón utazhat élete során, mégsem töpreng el azon, miféle belső hajtóerő ösztönzi mozgásra a járművet. A legtöbb ember így éli le az egész életét – esznek és öltözködnek, intézik ügyes-bajos dolgaikat, és soha nem jut eszükbe, milyen verejtékes munkával őrlik a rabszolgák a gabonát, szövik a vásznakat, kövezik az utcákat. Nem szentelnek több figyelmet az ilyesminek, mint a testüket fűtő vér áramlásának vagy a lüktető nyálkának, melybe agyuk ágyazódik.
Beléptem az ajtón, és megindultam lefelé a lépcsőn. Szinte azon nyomban megcsapott a lentről érkező hőhullám, mintha gőz áradt volna felfelé, melegen és fullasztóan. Közelebbről hallottam a dob pergését és rengeteg ember lábának csoszogását. Már éreztem a szagukat, mielőtt megpillantottam őket. Az összes szag, melyet az emberi test ki tud bocsátani, összegyűlt abban a levegőtlen térben, mintha démonok lehelete csapott volna meg egy kénes szakadékból. Tettem egy újabb lépést lefelé, az élő holttestek birodalmába, és úgy rémlett, Hádész Torkolata sem vezethet ennél borzalmasabb alvilágba.
A lenti helyiség olyan volt, mint egy hosszú, keskeny barlang. Itt-ott lámpások függtek a mennyezetről, és harsány fényt vetettek az evezősök sápadt, pucér testére. A félhomályban először csak hullámzó mozgást észleltem minden irányban, akárha tekergőző kukacok közé keveredtem volna. Ahogy szemem lassan hozzászokott a sötéthez, egyre többet láttam.
Középen, függőhídhoz hasonló, keskeny folyosó futott végig. Mindkét oldalán rabszolgák görnyedtek, hárman-hárman egymás mellett, egyre magasabb üléseken. A törzs mellett ülők megmaradhattak a helyükön: nekik kellett a legkevesebb erőfeszítést tenniük, hogy a rövidebb evezőket mozgassák. A középsők magasabban ültek, és minden hátrahúzásnál meg kellett támasztaniuk lábukat, majd felemelkedniük az ülésből, hogy előretolják az evezőket. A folyosó mentén lévő rabszolgák jártak a legrosszabbul. Fel-alá futkostak, és hatalmas köröket kellett leírniuk, hogy az evezőket előre-hátra mozgathassák. Ehhez lábujjhegyre kellett emelkedniük, aztán leguggolniuk, és előredőlniük, hogy kiemeljék az evezőket a vízből. Minden szolga csuklóját rozsdás lánccal bilincselték az evezőhöz.
Száz meg száz rabszolgát sűrítettek be a hajótestbe. A folyamatos mozgás, húzás-vonás, erőlködés során egymáshoz dörzsölődtek. Karámokba terelt marhák és kecskék tömegét juttatták eszembe, csakhogy az állatok cél nélkül mozognak, itt pedig minden férfi egy-egy apró kerék volt a hatalmas, szüntelenül mozgó szerkezetben. A dobolás hajtotta őket.
Megfordultam, és megpillantottam a dobost, aki a hajófarban ült egy alacsony padon, talán éppen az én ágyam alatt. Széttárta a lábát, és térde közé szorította a tömzsi, széles dob peremét. Mindkét kezét gondosan beszíjazták, és egy-egy bőrgolyót erősítettek hozzá. Egymás után emelte levegőbe a karjait, majd lecsapott a dob bőrfelületére, mire mély pulzálás remegtette meg a fülledt, meleg levegőt. Behunyt szemmel, halványan mosolyogva ült, mintha álmodna, de a ritmusban sohasem vétett hibát.
Egy másik ember állt mellette, katonaöltözékben, és jobb kezében korbácsot szorongatott. Dühödten nézett rám, amikor meglátott, és megcsattintotta az ostort a levegőben, hogy elijesszen. A hozzá legközelebb dolgozó rabszolgák megremegtek a hangra, egyik-másik felnyögött, mintha a kín hulláma söpört volna végig rajta.
Az orrom és a szám elé szorítottam a takarót, hogy elfojtsam a bűzt. Ahol a lámpafény átszüremlett a futóhidak és a megbilincselt lábak között, széklet, vizelet, hányadék és rothadó ételmaradék keveréke töltötte meg a fenékvizet. Hogy voltak képesek ezt elviselni? Vajon idővel hozzászoktak, ahogy a bilincsek szorításához is? Vagy újra meg újra felfordult tőle a gyomruk, ahogy az enyém is?
Egyes keleti szekták szerint az aljas emberek haláluk után örökké bűnhődni fognak. Isteneik nem elégszenek meg azzal, hogy ezen a világon látják az emberi szenvedést, hanem tűzzel és kínzással kísértik a gyarló lelkeket a következő világban is. Az ilyen elképzelésekről vajmi keveset tudok, de azt tudom, hogy ha létezik a kárhozatnak színhelye ezen a világon, akkor az biztosan egy római gálya gyomrában van. Ott, ahol az embereket arra kárhoztatják, hogy a végleges széthullásig erőltessék a testüket, a saját izzadtságuk, hányadékuk és székletük bűzétől fuldokolva, miközben megpróbálnak hangot adni reményvesztettségüknek a mániákusan, végtelenül pergő dobszó mellett. Meghajtó anyaggá aljasulnak, felemésztődnek, kiszipolyozzák és aztán szó nélkül félredobják őket – ennél rettenetesebb kínszenvedést egyetlen isten sem találhat ki a kárhozottaknak.
Azt mondják, a legtöbb ember három-négy évet bír ki egy gályán, a szerencsésebbek hamarabb meghalnak. Egy foglyul ejtett szökött rab, vagy egy lopáson kapott rabszolga, ha választhat, sokkal szívesebben megy a bányákba vagy a gladiátor-arénákba, mint a gályákra. Minden halálbüntetés közül, melyet egy emberre kiszabhatnak, a gályán való szolgálat a legkegyetlenebb. Itt is eljön a halál, de előtte az utolsó csepp erőt is kisanyargatják a testekből, az utolsó szemernyi méltóságot is szétfoszlatja a szenvedés és a kétségbeesés.
Az emberből szörnyeteg lesz a gályán. Egyes hajóskapitányok sohasem változtatják a rabszolgáknak kijelölt helyet, és azok, akik nap mint nap, hónapról hónapra ugyanazon az oldalon eveznek, különösen, ha a futóhídra parancsolták őket, aránytalanul nagy izomzatot növesztenek maguknak testük egyik oldalán. Ugyanakkor bőrük olyan sápadttá halványul a napfénytől elzártan, akár a halaké. Ha egy ilyen szolga megszökik, eltorzult testéről hamar felismerik. Egyszer a Suburában láttam, ahogy közkatonák egy ilyen férfit ráncigáltak ki az egyik bordélyházból. A torz ember meztelen volt és óbégatott, és Eco, aki akkor még kisfiú volt, halálra rémült a látványtól. Elmagyaráztam neki, miféle emberről van szó, mire keservesen zokogni kezdett.
A gályák istenei emberek voltak. Crassus, ha valóban az ő tulajdonát képezte ez a hajó, ügyelt arra, hogy váltogassa a rabszolgák helyét. De az is lehet, hogy gyorsabban elhasználta őket, mint a többi hajótulajdonos, mert egyetlen aránytalan szörnyeteget sem találtam közöttük. Helyette sok száz fiatal férfit láttam, hordómellű, széles vállú, erős karú szolgákat, és köztük néhány idősebb túlélőt, még hatalmasabb termettel, mintha temérdek sötét szakállú Apollón és pár deres szakállú Herkules alkotta volna a legénységet. Nyaktól lefelé valóban az isteneszményeket juttatták az ember eszébe, de nyaktól felfelé túlzottan is emberiek voltak: küszködéstől és szenvedéstől megnyomorított lelkek.
Amint egyenként végignéztem az arcukon, legtöbbjük elkerülte a pillantásomat. Mintha a tekintetem ugyanakkora fájdalmat okozna nekik, mint az ostorcsapás. Néhányan azonban vissza mertek nézni rám. A végeérhetetlen munkától és egyhangúságtól megfakult szemek érezhetően irigyelték azt az egyszerű szabadságot, hogy egy ember kedvére sétálgathat, letörölheti a verejtéket az arcáról, és székelés után megtisztálkodhat. Volt olyan tekintet, melyben lappangó félelmet és gyűlöletet véltem felfedezni, másokban egyfajta elragadtatást, olyasféle csupasz, vágyakozó pillantást, melyet egy éhező ember vethet a falánk nagyevőre.
Egyfajta furcsa láz kerített hatalmába, meleg, transz-szerű, amint végigvonultam a középső folyosón a pucér rabszolgák között, orrom megtelt testük kipárolgásának szagával, bőröm megmerítkezett verejtékük párájában, tekintetem bebarangolta a nyughatatlan sötétben szenvedők óriási gyülekezetét. Egy álmodó ember voltam, aki rémálomtól gyötrődő embereket nézett.
A dobos háta mögött, a középső lépcsőn túl a lámpák egyre fogyatkoztak, de itt-ott némi holdfény szűrődött át a deszkák között a homályba, és ezüstös-kéken csillant meg az evezősök verejtékben fürdő karjain és vállain. Nyomában felszikráztak a bilincsek, melyek a rabszolgák kezét az evezőkhöz kötötték. A dobpergés egyre lágyabban hallatszott, amint távolabb mentem, de halkan, egyenletesen tovább verte egy könnyed esti séta ütemét, és szakadatlan ritmusa éppoly hipnotikus erővel hatott rám, akár a hajóorrnak csapódó hullámok sziszegése.
Elértem a folyosó végét. Megfordultam, és visszanéztem a munkával küszködő sokaságra. Hirtelen úgy éreztem, eleget láttam, és a kijárat felé siettem. Előttem egy lámpa fénye világította meg a mindentudóan bólogató korbácsos felügyelő arcát. Még a távolból is jól láttam a megvetés jeleit az arcán. Ez az ő területe volt; én betolakodóként jöttem le, kíváncsiságomat kielégítendő. Túlzottan puhány és elkényeztetett voltam egy ilyen helyhez. A kedvemért még egyszer csattantott feje fölött az ostorral, és élvezettel mosolygott a lábánál küzdő rabszolgák nyögését hallván.
Egyik lábamat a lépcsőre helyeztem, és léptem volna a másikkal is, de egy arc látványa visszatartott. A lámpafényben feltűnő fiatal fiú alighanem Ecóra emlékeztetett, és ezért tűnt ki számomra a többiek közül. A legmagasabb ülésen dolgozott a folyosó mentén. Amikor visszanézett rám, a holdfény az arcának egyik felére esett, és éles határvonal rajzolódott ki a halványkék derengés és a narancsos lámpafény között. Masszív válla és mellkasa ellenére látszott rajta, hogy még alig nőtt ki a gyerekkorból. Az arcára ragadt mocsok és a szemében tükröződő szenvedés dacára volt benne valami megfoghatatlan ártatlanság. Sötét vonásai meglepően szép arcba rendeződtek össze, hangsúlyos orra, duzzadt szája és széles, sötét szeme keleti származást sugallt. Ahogy a holdfényben szemügyre vettem, bátran visszanézett rám, és végül még el is mosolyodott – szomorú, patetikus mosoly volt ez, egyszerre puhatolózó és rettegő.
Eszembe jutott, milyen könnyen kerülhetett volna Eco is egy ilyen helyre, ha nem találok rá, és nem viszem haza azon a napon, valamikor a múltban. Egy erős testű fiút, akinek se nyelve, se családja, amely megvédhetné, akit bárhol kileshettek és megtámadhattak, hogy aztán eladják egy rabszolgavásáron. Visszanéztem az evező fiúra. Próbáltam én is mosolyogni rá, de képtelen voltam.
Váratlanul egy férfi rohant le a lépcsőn, durván félretolt az útjából, majd a tat felé igyekezett. Kiabált valamit, mire a dobpergés üteme kétszeresére gyorsult. A hajó megtántorodott, és előrelódult. Nekiestem a lépcső korlátjának. Elképesztő iramban folytattuk utunkat.
A dobszó egyre hangosabban és gyorsabban dübörgött. A hírvivő megint elviharzott mellettem, visszaindult a fedélzetre. Megragadtam tunikájának ujját.
– Kalózok! – mondta színpadias hanglejtéssel. – Két hajó siklott ki egy rejtett öbölből, amikor elhaladtunk mellette. Követnek minket!
Arca vészesen komoly volt, de ahogy ellökte magát tőlem, megdöbbentő módon mintha nevetni láttam volna.
A nyomába eredtem, aztán megtorpantam. Foglyul ejtett a látvány, mely mind féktelenebbé vált körülöttem. A lázas dobszó ütemét nyögve követték az evezőszolgák. A hajcsár hencegve járkált fel-alá a folyósón, néha csattogva megpörgette a feje fölött a korbácsot, karja vad táncot járt. A gályarabok alázatosan hajlongtak a két oldalán.
A ritmus egyre fékevesztettebbé vált. A hajótesthez legközelebb ülő rabszolgák a helyükön maradhattak, ám a futóhíd mentén gürcölők követhetetlen gyorsasággal kényszerültek lábujjhegyre a felemelkedő evezőkhöz láncolva. Kapkodva kúsztak, másztak és ugráltak, hogy igazodjanak a tempóhoz, a lehető legmagasabbra kellett nyújtaniuk a karjukat, hogy a pörgő-forgó evezőket kézben tartsák. A bilincsek nem hagytak számukra más választást.
A dobpergés még jobban felgyorsult. A hatalmas gépezet olyan volt, mint egy fulladozó-ziháló tüdő, az evezők irdatlan köröket írtak le, őrült ritmusban, és a rabszolgák utolsó csepp erejüket pumpálták bele a szerkezetbe. Minden porcikámat eltöltötte az iszonyat, de képtelen voltam levenni a szemem a látványról. A rabok vicsorgó arcát figyeltem – összeszorított fogsorukat, rémülettől és zavarodottságtól égő tekintetüket.
Egyszer csak jókora csattanás és reccsenés hallatszott, mintha valamelyik evezőrúd tört volna ketté váratlanul. Olyan közelről érkezett, hogy az arcom elé kaptam a kezem. A fiúnak, aki rám mosolygott, hirtelen hátrahanyatlott a feje. Szája néma üvöltésbe dermedt.
A felügyelő megint felemelte a karját. Az ostor végigszántotta a levegőt, és a fiú úgy sikoltott, mintha leforrázták volna. Láttam, ahogy a korbács végigsiklik meztelen vállán. Rázuhant az evezőre, lába összebicsaklott. Egy hosszú pillanatig lógott az evezőre erősített láncon, mely csuklójánál fogva húzta előre és tolta hátra. Amikor az evező a legmagasabban járt, a fiú a magasból függött lefelé, és kétségbeesetten próbálta megtartani az egyensúlyát. Az ostor ekkor újra lecsapott, egyenesen a combjára.
A fiú felsikoltott, megborzongott és ismét összeroskadt. Az evező újfent magával vitte körforgásában. A rabszolga mégis megtalálta valahogy a fogást, és minden izmát megfeszítve beleadta erejét a munkába. A korbács azonban ismét lesújtott a dobszó dübörgése közepette, és most már szakadatlan ütötte. A fiú elkínzott, görcsös táncot lejtett az evezővel, visított és levegőért kapkodott a fájdalomtól. Széles válla a hajcsár diktálta ritmusra vonaglott, kiesett az ormótlan szerkezet körforgásából. Arca eltorzult a gyötrelemtől, és úgy bőgött, mint egy kisgyerek. A felügyelő ostora nem kegyelmezett.
Belenéztem a hajcsár arcába. Aljasul rám mosolygott, kimutatta az összes szétrohadt fogát. Aztán elfordította a fejét, és félreköpött, valamelyik kínlódó gályarab vállára. A szemembe nézett, és ismét felemelte az ostort, mintha azt várná, hogy közbelépek. A szolgák közös nyögéssel küzdöttek tovább, akár egy tragikus kórus. A fiúra pillantottam, aki még most sem hagyta abba az evezést. Ő is rám nézett, szája kinyílt, de képtelen volt megszólalni.
Hirtelen lépéseket hallottam odafentről. A hírvivő visszatért, feltartotta széttárt tenyerét, azzal jelzett a dobosnak.
– Elmentek! Szabad az út! – kiabálta.
A dobpergés azonmód abbamaradt, az evezők mozdulatlanná dermedtek. A váratlanul beálló csendet csak a hajó oldalának csapódó hullámok morajlása, a fa nyikorgása, és a rabszolgák rekedt, kapkodó légzésének hangja törte meg. A lábamnál összetörten hevert a megkorbácsolt fiú, és nyüszítve hanyatlott rá az evezőjére. Lenéztem izmokkal cakkozott, széles hátára, mely hamuszínűvé vált a korbácsütések nyomától. A friss sebek a régi hegek sokaságának tetején tátongtak; nem ez volt az első alkalom, hogy a hajcsár őt választotta ki a tömkelegből.
Hirtelen már nem láttam és nem hallottam semmit, a helyiség szaga tűrhetetlenné vált, mintha a sok egymás mellé zsúfolt, izzadó test méreggé változtatta volna a bűzös levegőt. Félrelöktem a hírnököt, és felrohantam a lépcsőn, a friss levegőre. A csillagok alatt áthajoltam a korláton, és a tengerbe ürítettem a gyomromat.
Miután összeszedtem magam, összezavartan, elgyengülve és undorodva körülnéztem. A fedélzeten dolgozók a második árbocról szedték le a segédvitorlát. A víz nyugodt volt, a part sötét és néma.
Marcus Mummius észrevett, és hozzám sétált. Úgy tűnt, remek hangulatban van.
– Kárba veszett az ebéded, ugye? Könnyen megeshet, ha teljes sebességgel haladunk, a hasad meg tele van. Már mondtam a tulajdonosnak, hogy ne tartson ilyen gazdag élelemkészletet raktáron. Bármikor szívesebben okádok ki kenyeret és vizet, mint félig megemésztett húst és epét.
Megtöröltem az államat.
– Ezek szerint lehagytuk őket? Már nem vagyunk veszélyben?
Mummius vállat vont.
– Így is mondhatjuk.
– Ezt hogy érted? – A hajófar felé néztem. Mögöttünk üresen tátongott az óceán felszíne. – Hány hajó volt? Hova tűntek?
– Ó, legalább ezer hajó üldözött minket, mindegyiken kalóz-zászló lobogott. Aztán visszatértek Hádészhoz, ahova tartoznak. – Arckifejezésemet látván felnevetett. – Fantomkalózok – magyarázta. – Tengeri kísértetek.
– Mi? Nem értek egy szót sem. – A tengerjáró emberek babonásak, de alig hihettem, hogy Mummius a víz szeszélyes kigőzölgése vagy egy kósza bálna miatt félholtra hajtaná a gályarabokat.
Csakhogy Mummius nem volt őrült; annál sokkal rosszabb.
– Egy kis gyakorlatozás – szólalt meg végül.
A fejét rázta, és a hátamat ütögette, mintha viccet mesélt volna, és én túlzottan ostoba lennék hozzá, hogy megértsem.
– Gyakorlatozás?
– Igen! Amolyan gyakorló feladat, edzés. Sokkal gyakrabban lenne szükség ilyen edzésre, kiváltképp egy nem katonai célokat szolgáló hajón, mint a Fúria. Így bizonyosodunk meg róla, hogy mindenki képes megfeszítetten dolgozni, ha kell. Legalábbis ez a törvény a jelenlegi parancsolónk... – Már-már kimondta a nevet, de gyorsan elharapta a nyelvét. – A parancsnokom vezetése alatt – fejezte be végül. – Így rajtakaphatod az elővigyázatlan rabszolgákat az éjszaka közepén!
– Egy gyakorlat? – ismételtem tompa fejjel. – Úgy érted, nem is voltak kalózok? Semmi szükség nem volt az egészre? A rabszolgák odalenn halálra hajtották magukat...
– Pompás! – szegte fel a fejét Mummius. – Egy római gazda rabszolgáinak mindig készen kell állniuk, mindig erősnek kell lenniük. Máskülönben mi hasznuk lenne?
Nem a saját szavait hangoztatta, valakitől idézett. Miféle ember parancsolhatott Marcus Mummiusnak? Milyen alak lehetett az, aki megengedhette magának, hogy ilyen erkölcstelenül tékozolja emberi munkaeszközeit?
Lepillantottam a Fúria oldalára, ahonnan mozdulatlanul nyúltak ki az evezők a levegőbe. Nemsokára megremegtek, és ismét a vízbe merültek. A rabszolgák épp csak annyi időt kaptak, hogy újra lélegzethez jussanak, aztán megint munkára hajtották őket.
Lehajtottam a fejem, mélyet szippantottam a sós levegőből, és azt kívántam, bárcsak otthon lennék, Rómában, és békésen szunyókálnék Bethesda karjai közt.

 

 

Négy

Arra ébredtem, hogy valaki a bordáimat bökdösi. Eco állt fölöttem, és intett, hogy keljek fel.
Éles napfény hatolt át a hajóablakon. Feltérdeltem a matracon, és odakinn szárazföldet láttam imbolyogni. A sziklás hegyfokok között települések húzódtak meg. Az alacsonyabban fekvő házak a tenger partján mindössze düledező viskók voltak, hordalékfából összeeszkábált kalyibák, melyekről füzérként lógtak a hálók. A kunyhókat kicsi hajójavító műhelyek vették körül. A hegyoldalakra épített otthonok élesen különböztek a lenti házaktól: hivalkodóan terpeszkedő villák voltak, fehér oszlopokkal és szőlőlugasokkal.
Felálltam, és amennyire tudtam, kinyújtóztattam karjaimat az alacsony kabinban. Lelocsoltam az arcom vízzel, és tisztára öblítettem a számat, majd kiköptem az ablakon. Eco már kikészítette a jobbik tunikámat, és miközben felöltöztem és megfésültem a hajam, a borotváláshoz is előkészült. Valahányszor megrázkódott a hajó, visszatartottam a lélegzetem, de a fiú egyszer sem ejtett sebet rajtam.
Eco kenyeret és almát szerzett, amit a fedélzeten fogyasztottunk el. A kilátást fürkésztük, miközben Marcus Mummius abba a nagy öbölbe vezette a hajót, melyet a rómaiak csak Kehelynek hívnak, hiszen olyan, mint egy hatalmas vizes edény, falvakkal a peremén. Az ősi görögök, akik elsőként gyarmatosították ezt a területet, Neapolisi-öbölnek nevezték el, alighanem a legnagyobb település neve után. Egykori ügyfelem, Cicero, a Fényűzés Öbleként emlegette, nem csekély gúnnyal hangjában; ő nem építtetett villát ezen a helyen – még.
Északról siklottunk be a Kehelybe, a szorosokon át megkerültük a Misenum-fokot és Procida kicsiny szigetét. Közvetlenül előttünk, az öböl túlsó oldalán Capri jóval nagyobb szigete tűnt elő, akár egy ég felé mutató, göcsörtös ujj. A nap magasan járt, a levegő kellemes volt, a vízfelszínt nem is érintette a köd. A közöttünk és a szemközti szoros között, mely Caprit és Minerva hegyfokát elválasztja, az öblöt megtöltötték a színpompás vitorlákkal felszerelt halászhajók, valamint az öbölben cirkáló kereskedőhajók és tutajok jóval nagyobb vitorlái. A nagy hajók Surrentumból és Pompejiből szállították az utasokat Neapolis irányába, dél felé, valamint Puteoliba, északra.
Megkerültük az előhegységet, s az egész, napsugárban csillogó öböl feltárult előttünk. Csúcspontján, Herculaneum maroknyi épülete fölött magasodott a Vezúv. Ez a látkép mindig lenyűgöz. A hegy úgy ködlik a láthatáron, mint egy óriás piramis, melynek tetejét laposra építették. A rétekkel és szőlőültetvényekkel borított, termékeny hátú Vezúv őrködik a Kehely fölött, akár egy bőkezű, jóakaratú isten, az állhatatosság és békesség szimbóluma. Spartacus is ennek a hegynek a csúcsa közelében keresett menedéket embereivel együtt a rabszolgafelkelés korai időszakában.
A Fúria közel maradt a szárazföldhöz, lassan megkerülte Misenum fokát, majd hátat fordított a Vezúvnak, és méltóságteljesen besiklott a messziről szinte láthatatlan kikötőbe. Bevonták a vitorlákat, matrózok szaladgáltak ide-oda a fedélzeten, köteleket és csigákat erősítettek meg. Félrehúztam Ecót az útból, mert attól tartottam, hogy beszédhang híján nem tudja megvédeni magát, és esetleg láb alá kerül, vagy belegabalyodik a himbálózó kötelekbe. Gyengéden lerázta válláról a kezem, és a szemét forgatta. Mintha azt mondta volna: – Már nem vagyok kisfiú. Ennek ellenére gyermeki izgatottsággal forgatta jobbra-balra a fejét, és egyszerre próbált minden érdekes látványt magába szívni. Nyakát nyújtóztatva szaladt ide-oda a fedélzeten, arcán elragadtatás tükröződött. Szeme előtt semmi sem maradhatott rejtve: a kavarodás közepette megfogta a karomat, és egy evezőscsónak felé mutatott, mely épp akkor rugaszkodott el a dokktól, hogy megközelítse a Fúriát.
A csónak a hajó oldalához siklott. Marcus Mummius áthajolt a korlát felett, és egy kérdést kiabált le a mélybe. Miután meghallotta a választ, visszahúzta a fejét, és nagyot sóhajtott. Nem tudtam megállapítani, hogy megkönnyebbülten vagy gondterhelten tette-e.
Felpillantott, és összevonta a szemöldökét, amikor meglátta, hogy közeledem.
– Semmi sem oldódott meg a távollétemben – sóhajtott ismét. – Ez azt jelenti, hogy mégiscsak szükség lesz rád. Legalább nem tettük meg az utat feleslegesen.
– Akkor most már hivatalosan is elárulhatod, hogy a munkaadóm Marcus Crassus...
Mummius savanyúan nézett rám.
– Felettébb okosnak tartod magad, ugye? Remélem, fele ennyire okos leszel, ha majd eljön az ideje. Most pedig távozzatok. Le a létrán.
– Te nem követsz minket?
– Majd később utánatok megyek, ha gondoskodtam a hajóról. Mostantól ugyanis Faustus Fabius kezében vagytok. Ő kísér majd benneteket a baiaéi villába, és intézkedik a továbbiakban.
Ecóval leereszkedtünk a kis hajóra, ahol egy magas, kék tunikába öltözött, vörös hajú ember várta, hogy üdvözölhessen minket. Fiatal volt, de macskazöld szeme sarkában már láttam a kor barázdáit. Harmincas évei közepén járhatott, akárcsak Mummius. Megfogta a kezemet, mire a patríciusok aranygyűrűje villant meg az ujján. Nem volt szükség a gyűrűre ahhoz, hogy megbizonyosodjam róla, milyen tekintélyes család sarja. A Fabii-família legalább olyan régi, mint a Cornelii vagy az Aemili, még a Claudiinál is ősibb. Én azonban akkor is tudtam volna, hogy egy patríciussal állok szemben, ha sem a gyűrűt nem látom, sem a nevét nem hallom. Csakis a legtiszteletreméltóbb felmenőkkel büszkélkedő római nemes tudta ilyen mereven tartani a vállát és ennyire felszegni az állát – még egy kicsi, ingatag csónakon is – anélkül, hogy fellengzősnek vagy nevetségesnek tűnne.
– Te vagy hát, akit a Nyomozónak neveznek?
Hangja puhán, mélyen zengett. Miközben beszélt, felvonta az egyik szemöldökét. Tipikus patrícius megnyilvánulás volt ez, és néha magam is elcsodálkoztam, vajon nem rendelkeznek-e egy külön izommal a homlokuk mögött, hogy ezt az arckifejezést gyakorolhassák.
– Gordianus, Rómából – feleltem.
– Jól van, jól van. Erre, üljünk le inkább, hacsak nem vagytok elsőrangú úszók.
– Egyáltalán nem tudok úszni – vallottam be töredelmesen.
Faustus Fabius bólintott.
– Ez itt a segéded?
– Ő a fiam, Eco.
– Értem. Jó, hogy megérkeztetek. Nagy megkönnyebbülés lesz Gelinának. Valami különös okból kifolyólag a fejébe vette, hogy Mummius képes lesz tegnap késő éjjelre visszajönni a hajóval. Mind megmondtuk neki, hogy ez lehetetlen; még a legkedvezőbb körülmények között sem érkezhet meg ma délutánnál hamarabb. De ő nem hallgatott ránk. Mielőtt nyugovóra tért, hírnököket küldött le a kikötőbe, minden órában egyet, hogy figyeljék a hajót a láthatáron. Az egész házban eluralkodott a káosz, el sem tudjátok képzelni.
Tanácstalan kifejezést láthatott az arcomon.
– Ó, de feltételezem, hogy Mummius jóformán semmit sem árult el nektek. Igen, valóban ezt az utasítást kapta. Ne aggódj, hamarosan minden érthetővé válik.
Megmártóztatta arcát a szellőben, és mély levegőt vett. Ódivatú, hosszú haja úgy lobogott a szélben, akár egy vörös sörény.
Körülnéztem a kikötőben. A Fúria mellett minden más hajó eltörpült. A többi jármű apró halászhajó vagy karcsú sétahajó volt. Misenum körül sohasem élénkült meg igazán a forgalom; a Kehely kimenő és bejövő forgalmának nagy részét Puteoli, Itália legnyüzsgőbb kikötője bonyolította le. Mégis, valamiért úgy tűnt számomra, Misenum a szokásosnál is csendesebb, különösen, hogy tudtam Baiae előkelő negyedének és a híres forrásoknak a közelségét. Ezt meg is említettem Faustus Fabiusnak.
– Tehát jártál már errefelé – csodálkozott.
– Néhányszor.
– Bizonyára jól ismered a kereskedőhajókat és a campaniai partvidék forgalmát.
Vállat vontam.
– Üzleti útjaimon olykor-olykor megfordultam a Kehely környékén. Nem vagyok ugyan szakértő a kérdésben, de vajon jól látom, hogy a kikötő meglehetősen üresnek tűnik?
A férfi kissé elfintorodott.
– Nem, nem tévedsz. A tengeren hemzsegnek a kalózok, a szárazföldön ott van Spartacus, ezért a kereskedelem mindenhol holtpontra jutott Campaniában. Szinte semmi mozgás nincs az utakon és a tengeri útvonalakon – ezért bámulatra méltó Marcus vakmerősége, hogy a Fúriát elküldte érted.
– A Marcus Marcus Mummius lenne?
– Ugyan már! Mummiusnak még egy tiremje sincs. Marcus Crassusról beszélek. – Fabius halványan elmosolyodott. – Ha jól tudom, ezt sem árulhatták el neked, legalábbis amíg partot nem érsz. Ó, már meg is érkeztünk. Vigyázzatok a lökésekre – ezek az ügyetlen szolgák úgy eveznek, mintha egy ellenséges hajón akarnának léket ütni. Egy kis gyakorlatozás a Fúrián jót tenne nekik.
Láttam, hogy a rabszolgák meghúzzák magukat, vagy legalábbis úgy tettek.
Miután kiléptünk a dokkra, még egyszer visszanéztem a kikötőre.
– Azt akarod mondani, hogy mostanában egyáltalán nem zajlik itt kereskedelem?
Fabius megvonta a vállát. Fintorát azzal magyaráztam, hogy a patríciusok hagyományosan lenézték a kereskedelemmel foglalkozókat.
– Természetesen néhány vitorlás és evezős csónak közlekedik a Kelyhen keresztül. Árut és utasokat szállítanak a falvak között – ecsetelte. – De egyre ritkábban látunk nagy hajókat Egyiptomból, Afrikából vagy akár Hispániából Puteoli kikötője felé közeledni. Az is igaz, hogy néhány hét múlva beköszönt a tél, és teljesen megszűnik a tengeri közlekedés. Ami a szárazföldi kereskedelmet illeti, Dél-Itália minden útjára rávetült Spartacus árnyéka. Téli erődítményét Thurii hegyeinek környékén rendezte be, miután az egész nyarat azzal töltötte, hogy rettegésben tartotta a Vezúvtól keletre elterülő vidéket. Elpusztította a termést, felgyújtotta a tanyákat és a villákat. A piacok mindenhol kiürültek. Még szerencse, hogy a helybeliek így is tudnak némi élelmet keríteni maguknak, legalábbis amíg van hal a Kehelyben és osztriga a Lucrinus-tóban.
Megfordult, és végigvezetett minket a kikötőn.
– Gondolom, Róma semmiben sem szenved hiányt, a fenyegetés ellenére. Róma nem engedheti meg magának a hiányt.
– „Az emberek félnek, de nem szenvednek” – idéztem egy beszédből, melyet a Forumon hallottam.
Fabius felhorkant.
– Ez jellemző a szenátusra. Akármeddig elmennének, csak hogy a római csőcseléknek megmaradjon a kényelmes élete. Mindeközben arra is képtelenek, hogy egy valamirevaló parancsnokot küldjenek Spartacus vagy a kalózok ellen. Nem más az, mint fajankók gyülekezete! Róma már soha nem lehet a régi azok után, hogy Sulla jutalom gyanánt megnyitotta a szenátus kapuit a gazdag cimborái előtt. Most csecsebecseárusok és olívaolaj-kereskedők sorakoznak fel, hogy beszédet tartsanak, mialatt gladiátorok fosztogatják a vidéket. Csupán a vakszerencsének köszönhető, hogy Spartacusnak eddig nem volt esze és bátorsága bevonulni Rómába.
– Ennek a lehetőségét naponta felvillantják.
– Nem kétlem. Mi más témájuk lenne manapság, egy tányér kaviár és egy töltött fürj között?
– Pompeius mindig népszerű beszédtéma – vetettem fel. – Úgy hírlik, majdnem leverte a felkelés utolsó maradványait is Hispániában. A közvélemény Pompeius felé irányítja a figyelmét, hisz őt várják haza, hogy legyőzze Spartacust.
– Pompeius! – Faustus Fabius legalább olyan megvetéssel köpte a nevet, mint Marcus Mummius. – Nem mintha nem származna jó családból, persze, és katonai teljesítményéhez sem férhet kétség. Csakhogy most az egyszer nem Pompeius a megfelelő ember a megfelelő helyen és időben.
– Ha ő nem, ki lenne az?
Fabius elmosolyodott, széles orrlyuka kitágult.
– Nemsokára megismered.

 

Lovak vártak ránk. Fabius testőre kíséretében ügettünk végig Misenum falván, aztán egy kikövezett úton északnak fordultunk a széles, sárral borított tengerpart mentén. Egy idő után az út a szárazföld belseje felé kanyarodott, és felfelé kapaszkodott egy alacsony, erdős hegygerincen. A magaslatról mindkét irányban hatalmas lakóházakat pillantottam meg a fák törzsei között, melyeket gondosan ápolt kertek vettek körül, és a vadon foltjai választottak el egymástól. Eco szeme kikerekedett. Az oldalamon számtalan gazdag emberrel hozta össze a sorsa, mi több, egyik-másik az otthonába is beengedett minket, de ilyen kérkedéssel, amilyen a Kehely vidékén megmutatkozott, sehol sem találkozott. A tehetősek egyszerű homlokzatú városi házai, melyek szorosan egymáshoz préselődtek, nem nyújtottak olyan impozáns látványt, mint a vidéki villák. Ezen a helyen, távol a városi tömegek irigy tekintetétől, nyugodtan megmutathatták ízlésüket, hiszen meg tudták fizetni, ennek tetejébe a rabszolgákon, valamint a hozzájuk hasonlóan gazdag látogatókon kívül errefelé senki sem kopogtatott az ajtajukon. A Forum régimódi szónokai azt vallották, hogy a korábbi időkben nem dívott fitogtatni az aranyat, de amióta én élek, az arany sohasem rejtette el arcát, legkevésbé a Fényűzés Öblénél.
Faustus Fabius kényelmes ütemben lovagolt. Akármilyen sürgető feladata is volt, nem adta jelét. Van valami a campaniai partvidék levegőjében, ami még a legzaklatottabb északi városlakót is megnyugtatja. Magam is éreztem – a fenyőillatú, tengeri szellővel kevert levegő frissessége, az égboltot átitató, meglepően tiszta napfény, melyet az öböl óriáskelyhe tükröz vissza, a föld, a levegő, a tűz és a víz isteneivel érzett harmónia tüneménye. Az ilyen elégedettség megoldja az ember nyelvét, így nem esett nehezemre társalgást kezdeményezni Faustus Fabiusszal a kilátásról, a vidék helyrajzáról és a helyi konyháról. Minden ízében római polgár volt, de szemlátomást gyakran fordult meg ezen a helyen ahhoz, hogy behatóan ismerje a campaniai partok lakosait és ősi, görög szokásaikat.
– El kell ismernem, Faustus Fabius, hogy szárazföldi házigazdám sokkal készségesebb, mint a tengeri volt. – Mindentudó félmosollyal és bólintással hagyta jóvá a megjegyzést. Szemlátomást nem szívlelhette Marcus Mummiust. – Áruld el nekem, ki ez a Mummius?
Fabius felvonta a szemöldökét.
– Azt hittem, magad is tudsz róla. Mummius Crassus egyik védence volt a polgárháborúk idején, és azóta ő Crassus jobbkeze katonai ügyekben. A Mummius nem különösebben tekintélyes família, de akárcsak a legtöbb fennmaradt régi római család, ők is rendelkeznek legalább egy híres őssel. Sajnos, a hírnévbe botrány is keveredik. Marcus Mummius dédapja konzuli tisztet töltött be a Gracchusok idején. Számos győzelmet aratott a Hispániába és Görögországba indított hadjáratai során. Sohasem hallottál Őrült Mummiusról, akit más néven a Barbárnak is neveztek?
Vállat vontam. A patríciusok agya egészen másként forog, mint a miénk, hétköznapi embereké. Másképp hogyan tudnának megjegyezni ennyi győzelmet, pletykát és botrányt azzal a temérdek őssel kapcsolatban – ráadásul nemcsak a saját családjukból, hanem az összes többiből is? A legkisebb célzásra is előveszik az egymás után következő életek csekély értékű skandalumait, melyekkel egészen Numa király koráig vissza tudnak menni.
Fabius csak öntelten mosolygott.
– Nem valószínű, de ha említésre kerülne ez az apróság Marcus társaságában, nagyon vigyázz arra, mit szólsz! Túlzottan is érzékenyen érinti dédapja hírneve. Nos hát, Őrült Mummiust azzal bízta meg a szenátus, hogy verje le az Akháj Szövetség lázadását Görögországban. Mummius mind egy szálig kiirtotta őket, aztán módszeresen kifosztotta Korinthoszt, végül a szenátusi rendeletnek megfelelően a földdel tette egyenlővé a várost, és rabszolgasorba vetette a lakosságát.
– Egy újabb fényességes fejezet birodalmunk történetében. Egy ilyen ősre bármelyik római büszke lehetne.
– Valóban – mondta Fabius, és foga enyhén összecsikordult a hangomból hallható iróniára.
– Ezen vérengzés után nevezték el Őrült Mummiusnak?
– Ó, Herkulesre, dehogy! Nem a vérszomjassága vagy a kegyetlensége miatt kapta ezt a nevet. Azért nevezték így, mert barbár módjára szállította Rómába a műalkotásokat. A felbecsülhetetlen értékű szobrok darabokban érkeztek meg, a kifinomultan ötvözött urnák kicsorbultak és összekarcolódtak, a drágaköveket leszedette az ékszerdobozokról, a drága üvegáru pedig szilánkokra tört. Azt mondják, az öreg meg sem tudott különböztetni egy Polükleitoszt egy Polüdorosztól!
– Félelmetes!
– Komolyan beszélek! Az a hír járja, hogy a szállítás során Polükleitosz egyik Juno-szobra és Polüdorosz egyik Venus-szobra is elveszítette a fejét, és amikor Őrült Mummius szemlét tartott a darabok között, rossz fejeket erősíttetett a szobrokra. Minden bolond, akinek szeme volt, azonnal észrevette volna a hibát. Az egyik korinthoszi fogoly, akit felháborított a gyalázat, figyelmeztette Őrült Mummiust a tévedésre, mire a hadvezér alaposan megkorbácsoltatta az öregembert, és eladta egy bányába. Aztán megparancsolta az embereinek, hogy hagyjanak minden szobrot, ahogy van, mert úgy jobban néznek ki. – Fabius undorodva csóválta a fejét. Egy patrícius számára száz évvel ezelőtti botrány ma reggel éppúgy botrány, mint annak idején. – Így hát az öreg Mummiust elnevezték Őrült Mummiusnak, a Barbárnak, mivelhogy semmivel sem volt több esze, mint egy tráknak vagy egy gallnak. A családnak azóta sem sikerült leráznia magáról ezt a kínos hírnevet. Kár, mert a mi Marcus Mummiusunk példaképként tekint a dédapjára katonai erényei miatt, és ebben igaza is van.
– Crassus elismeri Marcus Mummius képességeit?
– Amint említettem, ő a jobbkeze.
Bólintottam.
– Hát te ki vagy, Faustus Fabius?
Makacsul néztem az arcát, megpróbáltam mélyre hatolni macskaszerű szemébe, de ő csupán egy semmitmondó kifejezéssel viszonozta a vizsgálódást, amely éppúgy lehetett mosoly, mint haragos tekintet, vagy akármi más.
– Alighanem ezek után már csak a bal keze lehetek – mondta végül.
Az út egyenletessé változott, amikor elértük a hegygerinc legmagasabb pontját. Az erdőn keresztül időnként megláttam a víz csillanását, mely a keskeny öblön túlról érkezett, és szemembe villantak Puteoli agyagháztetői, mint ragyogó, vörös gyöngyök. Sokáig egy házat sem láttam a hegygerinc két oldalán, olybá tűnt, hogy egyetlen hatalmas birtokon vágunk keresztül. Szőlőlugasokat és megművelt földeket hagytunk el, de dolgozó rabszolgákat sehol sem láttam. Elmondtam Fabiusnak, hogy hiányolom az élet jeleit a környékről. Azt hittem, a lovak patáinak csattogásától nem hallotta a megjegyzésemet, ezért hangosabban is megismételtem, ám ő csak előre nézett, és nem válaszolt.
Végül egy kisebb út ágazott le jobbra. Kapu nem volt sehol, de két támoszlop meredezett a földből. Mindkét vörösre festett oszlop tetején bronz bikafej villogott, orrukban karikával.
Az út két oldalán vadul burjánzó, erdővel benőtt földek terültek el. Fokozatosan lefelé kanyarogtunk, a tengerpart irányába. A fák rengetegén keresztül megint megpillantottam a távoli vitorlákat ringató, kék vizet és azon túl Puteoli háztetőit. Az út hamarosan egy éles kanyart vett, és megkerült egy ormótlan sziklát. Az erdő és a bozót megritkult, és belátást engedett egy villa masszív homlokzatára.
A tetőt fedő agyagcserepek tüzesen vöröslöttek a napfényben, a falakat sáfrányszínűre festették. Az épület középső részét kétszintesre építették, két szárnya észak, illetve dél irányába nyújtózkodott. Megálltunk a kavicsos udvaron, mire azon nyomban előkerült két rabszolga, hogy segítsenek leszállnunk a lovakról. Aztán a közeli istállóba vezették a hátasokat. Eco leporolta a tunikáját, és miközben Faustus Fabius a bejárathoz kísért minket, tágra nyílt szemmel nézett körbe. Ciprus és erdei fenyő ágaiból font gyászkoszorúk ékesítették a magas tölgyfaajtókat.
Fabius bekopogott. Az ajtó először csak annyira nyílt ki, hogy egy szempár kileshessen, aztán szélesre tárult. Az ajtónyitó rabszolga megbújt az ajtó mögött. Fabius intett, hogy kövessük, de kézmozdulata azt is jelentette, hogy nem szabad megtörnünk a csendet. Szemem annyira hozzászokott a napfényhez, hogy a folyosó egészen sötétnek tűnt. Csak derengő árnyakként érzékeltem a család őseinek viasz-maszkjait, melyeket a folyosó két oldalán nyíló fülkében helyeztek el. Olyanok voltak, mint apró ablakokból leskelődő kísértetek.
A sötét folyosó egy átriumba torkollott. A négyszögletes teret oszlopcsarnok vette körbe a földszinten és egy keskeny erkély a felső szinten. Terméskőből készült ösvény kanyargott át a mélyebben fekvő kerten, melynek közepén kisebbfajta szökőkút csobogott. Tetején egy bronz faun élvezte hátrahajtott fejjel a sípjaiból lecsorgó víz fröccsenését. Tökéletes ötvösmunka volt. A lény szinte élt, mintha bármelyik pillanatban szökdécselni és táncolni kezdhetett volna, és a víz zubogása is virgonc nevetésre hasonlított. Ahogy megközelítettük, két sárga madár reppent fel a fürdőzésből, és zavart köröket írtak le a faun táncot járó patái körül. Onnan felszálltak a felső szintet övező karfára, és végül felszippantotta őket a végtelen, kék égbolt.
Figyeltem, ahogy a magasba emelkednek, majd visszanéztem a kertre. Ekkor pillantottam meg az átrium túlsó végében felállított ravatalt és a rajta heverő testet.
Fabius a kert közepére sétált, megmerítette kezét a faun lábánál, és bevizezte a homlokát. Ecóval követtük a példáját, majd mindhárman megálltunk a holttest mellett.
– Lucius Licinius – mondta Fabius halkan.
A halott embernek élete során jókora vagyona gyűlhetett össze, vagy ha nem, hát tehetős barátai intézték a temetését. Még a leggazdagabb családok is megelégszenek azzal, hogy az elhunytakat egy elefántcsont lábú faágyra helyezik, melyen legfeljebb néhány elefántcsont berakás díszlik. Ez a finoman megmunkált ágy viszont teljes egészében elefántcsontból készült. Hallottam már ilyen pazarlásról, de sohasem tapasztaltam a saját szememmel. Az értékes anyag viaszos sápadtsággal ragyogott, éppoly sima és színtelen volt, mint a halott férfi bőre.
Arannyal hímzett, bíborszínű takarókkal fedték az ágyat, őszirózsákkal és örökzöldek ágaival ékesítették. A holttestet elegáns, fehér tógába öltöztették, melyet még hivalkodóbbá tett a zöld és fehér hímzés. Lábára frissen zsírozott sarut erősítettek, és lábfejét a ház ajtaja felé fordították, ahogy a hagyomány előírta.
Eco fintorogni kezdett, és kisvártatva én is ugyanezt tettem. A parfümök és kenőcsök, valamint a holttest közelében elhelyezett tömjénlámpás dacára az enyészet szagát határozottan érezni lehetett a levegőben. Eco felemelte a karját, hogy ujjának szegélyével takarja el az orrát, de rácsaptam a kezére, és összeráncoltam a homlokomat ilyen szemtelenség láttán.
– Ez az ötödik nap – szólalt meg ismét Fabius halkan.
Két nap van tehát hátra a temetésig, addig, amíg letelik a nyilvános gyász hét napja. Addigra a test már átható szagot fog árasztani. Az a család, amelyik ennyire fitogtatta hatalmas vagyonát, megengedhette magának a legjobb balzsamozókat, akik Baiae közelében fellelhetők, sőt, az is lehet, hogy a nyüzsgő Puteoliból hozattak mestereket, de a művelet mégsem sikerült tökéletesen. Volt valami ironikus abban a hányavetiségben, ahogy a halottat közszemlére tették. Néhány kósza borostyáninda félig betakarta a fejét, így nemcsak az arcára vetett árnyat, de elrejtette szem elől a babérkoszorút is, melyet feltehetőleg azért viselt, hogy felidézze egykori földi tekintélyét.
– Olyan, mintha ezt a borostyánt szándékosan tették volna a fejére – jegyeztem meg.
Fabius nem állított meg, amikor felemeltem a zöld indákat, melyekkel gondosan eltakarták a férfi koponyáját. Olyasféle sebhely tátongott alatta, melynek láttán a balzsamozók kétségbeesetten emelik fel a kezüket – szinte lehetetlen kitisztítani vagy bármivel lepecsételni, túl nagy ahhoz, hogy bármilyen finom módszerrel el lehessen takarni, még ahhoz is túl mély és visszataszító, hogy sokáig lehessen nézni. Eco önkéntelenül is hangot adott undorának, majd elfordította az arcát, de végül mégis közelebb hajolt.
– Szörnyű, igaz? – suttogta Fabius, és más irányba nézett. – Ráadásul Lucius Licinius olyan hiú ember volt. Kár, hogy halálában nem nyújthat méltóságteljes látványt.
Rákényszerítettem magam, hogy megszemléljem a halott ember arcát. Egy éles, nehéz ütés roncsolta szét arcának jobb felső részét, letépte a fülét, szétzúzta a járomcsontját és az állkapcsát, és kiverte a szemét is, amelyet már sehogy sem lehetett lefedni a szemhéjjal. Halála után is résnyire nyitva volt a szemürege, de a szemhéj mögött már csak fekete vérömlenyt lehetett látni. Az arcot fürkészve magam elé tudtam képzelni az egykori jóképű középkorú férfi vonásait, halántéknál őszülő haját, markáns orrát és állát. Szája keskeny résre nyílt, ajkai közül kivillant az aranyérme, melyet a balzsamozók helyeztek oda. Ez volt a révész Kharón fizetsége azért, hogy átvigye a halottat a Styx folyón.
– Nem baleset okozta a halálát? – kérdeztem.
– Aligha.
– Valami civódás, ami tettlegességgé fajult?
– Valószínűleg. Késő este történt. A testét másnap reggel találták meg itt, az átriumban. A körülmények egyértelműek.
– Azaz?
– Egy szökött rabszolga. Egy bolond, aki úgy tűnik, Spartacus nyomdokain jár. Van itt valaki, aki részletesebben is elmeséli neked a történteket.
– Vajon egy szökött rabszolga tette volna ezt? Nem vagyok én rabszolgavadász, Faustus Fabius. Miért engem hozattatok ide?
Először a holttestre, aztán a bugyborékoló faun felé nézett.
– Majd valaki más megmagyarázza.
– Jól van hát. Hogy hívták az áldozatot?
– Lucius Licinius.
– Ő volt ennek a háznak a gazdája?
– Többé-kevésbé – bólintott Fabius.
– Beszélj egyértelműen, kérlek.
Fabius lebiggyesztette a száját.
– Ezt Mummiusnak kellett volna megtennie, nem nekem. Beleegyeztem, hogy elkísérlek a villába, de nem vállaltam, hogy mindent elmagyarázok, miután megérkeztél.
– Marcus Mummius nincs itt. Én viszont itt vagyok, és itt van egy meggyilkolt ember holtteste is.
Fabius elfintorodott. Akár patrícius volt, akár nem, minden jel szerint olyan feladatokkal bízták meg, melyeket nem szívesen végzett el. Minek is nevezte magát? Marcus Crassus bal kezének?
– Hát legyen – sóhajtott végül. – Elmondom, mit kell tudni Lucius Liciniusról. Ő és Crassus unokatestvérek voltak, vérrokonok. Gyerekként és ifjoncként nem igazán ismerték egymást, de ez megváltozott, amikor felnőttek lettek. Sok Licinii odaveszett a polgárháborúkban, és miután Sulla diktátorsága idején a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba, Crassus és Lucius közelebb kerültek egymáshoz.
– Barátok lettek?
– Mondjuk inkább úgy, hogy üzleti kapcsolat kötötte őket össze. – Fabius elmosolyodott. – Elvégre minden üzlet, ami Marcus Crassusszal kapcsolatos. Nos, az összes kapcsolatban van egy erősebb és egy gyengébb fél. Gyanítom, eleget tudsz Crassusról, akárcsak mendemondákból is ahhoz, hogy eldöntsd, ebben a kapcsolatban melyikük hódolt be a másiknak.
– Lucius Licinius.
– Úgy van. Lucius a kezdetek kezdetén szegény ember volt, és az is maradt volna, ha Crassus nem segít rajta. Luciusnak csekély fantáziája volt; ha nem tolták előre, nem vette észre a kínálkozó alkalmakat, és nem is ragadta meg őket. Crassus abban az időben odafent Rómában szedte össze a millióit ingatlanügyletekből, bizonyára hallottad a legendákat.
Bólintottam. Amikor Sulla végül győzedelmeskedett a polgárháborúkban, elpusztította ellenségeit, és elkobzott vagyonukat szétosztotta támogatói között. Pompeiust és Crassust is villákkal és birtokokkal jutalmazta. Crassus így kezdte meg felemelkedését, melynek során feltűnően csillapíthatatlan éhség vezérelte, hogy még több és több vagyontárgyra tegyen szert. Egyszer Róma utcáin belebotlottam, amikor éppen egy égő ház szomszédságában lévő épületre alkudozott. A tulajdonos, aki zavarodottságában és elkeseredésében azt hitte, a lángok földönfutóvá teszik, szinte ingyen adta el Crassusnak a házat ott helyben. A milliomos egy szempillantás alatt összehívta saját személyes tűzoltóbrigádját, akik eloltották a lángokat. Hasonló történetek Crassusról már közhelynek számítottak Rómában.
– Úgy tűnt, minden, amihez Crassus hozzáér, arannyá változik – mesélte tovább Fabius. – Mindeközben unokafivére, Lucius csak tengődött a földjeiből, mint minden maradi, becsületes plebejus. Addig folyt ki az ujjai közül a pénz, amíg teljesen csődbe nem ment. Végül könyörögni kezdett Crassusnak, hogy mentse meg, és Crassus segített. Egyfajta mindenes lett belőle, Crassus képviselője, aki a Kehely környékén felügyeli az üzleti vállalkozások sorsát. Egy jó évben – amikor sem kalózok, sem ilyen Spartacus-félék nem fenyegetnek – számtalan üzletet lehet kötni a Kehelynél, nemcsak fényűző villákról és osztrigatenyészetekről. Crassusnak Hispániában is vannak bányái, és saját hajórajjal rendelkezik, amely Puteoliba szállítja az ércet. A tulajdonát képezi egy sereg fémmunkás Neapolisban és Pompejiben, akik használati tárgyakat, fegyvereket és dísztárgyakat készítenek az ércekből. Vannak hajói, melyek rabszolgákat szállítanak Alexandriából Puteoliba. Sok farmnak és szőlőültetvénynek ő a tulajdonosa itt Campaniában, és maga szállítja a rabszolga-utánpótlást a munkához. Crassus nem felügyelhet minden apró részletre, hiszen Hispániában és Egyiptomban is vannak érdekeltségei. A Kehely környékén zajló, helyi ügyletek terén áthárította a felelősséget Luciusra, aki felügyelte Crassus befektetéseit és vállalkozásait. Nehézkes volt, de megfelelő munkát végzett.
– Akkor ezt a házat is ő irányította?
– A ház és a föld valójában Crassus tulajdonát képezi. Nincs szüksége villákra, kineveti azokat, akik visszavonulnak vidékre vagy a tengerpartra, és pihenéssel, olvasással töltik napjaikat. Mégis, egyre szaporodnak a villái, mostanra legalább egy tucat van a birtokában. Nem tarthat üres villákat egész Itáliában, ezért bérbe adja a rokonainak és a mindeneseinek. Így aztán amikor utazik, bármikor megszállhat valamelyikben, amikor szüksége van rá, vendégül látják, de persze sokkal több, mint egy vendég.
– Mi van a rabszolgákkal?
– Ők is Crassus tulajdonát képezik.
– Hát a Fúria, az a tirem a kikötőben, ami Ostiától idáig hozott engem?
– Az is Crassusé, habár Lucius dolga volt felügyelni rá.
– Mi a helyzet az elhagyatott szőlőkkel és mezőkkel, melyeken Misenumtól idefelé jövet átlovagoltunk?
– Crassus birtoka. Ahogy ő a tulajdonosa számos egyéb birtoknak, műhelynek, gladiátoriskolának és ültetvénynek is itt a környéken, egészen Surrentumig.
– Akkor bajosan nevezhetnénk Lucius Liciniust e ház tulajdonosának...
– Licinius adta ki az utasításokat, és függetlenül cselekedett a saját otthonában, hogy pontosan fogalmazzunk. De nem volt több Crassus teremtményénél. Végül is szolga volt, akármilyen kiváltságos és elkényeztetett.
– Értem. Hagyott özvegyet maga után?
– Gelinának hívják.
– Gyermekek?
– Meddő volt a házasságuk.
– Nincs örökös?
– Crassus, mint unokafivér és patrónus örökli Licinius adósságait és vagyonát.
– Mi lesz Gelinával?
– Ő mostantól Crassus dependense lesz.
– Abból, amit mondasz, Faustus Fabius, úgy tűnik, mintha Crassus birtokolná az egész világot.
– Néha magam is úgy érzem. Vagy legalábbis fogja – tette hozzá felvont szemöldökkel.

 

 

Öt

Erélyes dörömbölés érkezett az ajtó felől. Egy rabszolga máris ott termett, hogy kinyissa. Az ajtó nehézkesen nyílt ki, és tompa napfényt ékelt a homályos előtérbe. A fényben egy zömök, széles vállú ember körvonala rajzolódott ki. Égővörös katonai köpenyt viselt. Marcus Mummius átvonult hozzánk a kicsiny kerten át, letaposta a gyógynövény-ágyást, és könyökével belebökött a finom kis faunszoborba.
Megállt a holttest előtt, és összeráncolta homlokát, amikor a feltárt sebet meglátta.
– Ezek szerint láttad már – mondta, és szedett-vedett módon visszahelyezte a borostyán-álcát a halott férfi koponyájára. – Szegény Lucius Licinius. Gondolom, Fabius már mindent elmesélt neked.
– Korántsem – ellenkeztem.
– Nagyon helyes! Ugyanis nem az ő feladata, hogy téged eligazítson. Nem is hittem, hogy lakatot tud tenni a szájára egy idegen jelenlétében, de talán még jó katona válhat belőle egykoron.
Mummius szélesen elmosolyodott. Fabius lesújtó pillantást vetett rá.
– Úgy látszik, módfelett jó kedved van.
– Misenumtól egészen idáig hajtottam az embereimet. Egy jól sikerült vágta fellazítja az izületeket ennyi tengeren eltöltött nap után. Ha még hozzávesszük a Kehely harapnivaló friss levegőjét, minden okom megvan rá, hogy jókedvemben legyek.
– Mégis adhatnál annyi tiszteletet az elhunytnak, hogy csendesebben beszélsz.
Mummius mosolya eltűnt a szakálla mögött.
– Sajnálom – motyogta, majd visszament a szökőkúthoz, és belemártotta a kezét, hogy megnedvesítse ívelt homlokát.
Feszengve nézte a halottat, majd minket, akik mellette álltunk, és megvárta, hogy gyalázatos viselkedésének utolsó emlékei is elszivárogjanak Lucius Licinius ravatalának környékéről.
– Talán meglátogathatnánk Gelinát – szólalt meg végül.
– Azt nélkülem kell megtennetek – mondta Fabius. – Akad még fontos dolgom Puteoliban, és nem maradt sok időm, ha alkonyat előtt oda-vissza meg akarom tenni az utat.
– Hát Crassus merre van? – kiáltott utána Mummius.
– Ő is Puteoliban tartózkodik, üzleti ügyben. Reggel indult a városba, és meghagyta Gelinának, hogy a ma esti vacsora előtt ne várja vissza.
Ahogy az ajtóhoz közeledett, az kinyílt előtte, mintha varázsütésre tárult volna fel, pedig csak egy rabszolga bújt meg mögötte láthatatlanul. Kilépett a fényre, és eltűnt.
– Micsoda egy öntelt hólyag! – motyogta maga elé Mummius. – Akármennyire magasan hordja az orrát, a szóbeszéd szerint a családjának még annyi pénze sem volt, hogy egy valamirevaló tanítót fogadjon mellé. Nem lenne rossz vérvonal, de az egyik őse kiürítette a családi pénzszekrényt, és azóta sem sikerült feltölteni. Crassus csak azért fogadta fel hadnagynak, hogy szívességet tegyen Fabius apjának, de az ifjú Faustus igen csekély katonai tehetséget mutatott fel. Tudnék mondani néhány plebejus famíliát, amely sokkal nagyobb hírnévre tett szert az elmúlt száz év során. – Pökhendi mosollyal húzta ki magát, aztán intett az egyik rabszolgafiúnak, aki épp keresztülsietett az átriumon. – Állj meg, Meto, eredj, keresd meg a ház asszonyát, és mondd meg, hogy megérkeztem római vendége társaságában! Amint felfrissítettük magunkat a fürdőben, meglátogatjuk.
– Mindenképp szükség van erre? – kérdeztem. – Azok után, hogy olyan esztelen tempóban tettük meg az utat idefelé, tovább húzzuk az időt holmi fürdőzéssel?
– Lehetetlenség! Hogy akarsz Gelina elé állni, amikor úgy bűzlesz, mint egy csikóhal? – Jót nevetett a saját viccén, és kezét a vállamra tette, hogy elvezessen a ravatal mellől. – Másrészt mindenki egy kiadós fürdővel kezdi meg baiaéi tartózkodását. Ez olyan, mint amikor Neptunushoz imádkozunk, mielőtt hajónk kifut a tengerre. Tudod, itt élet van a vizekben. Hódolattal kell adóznunk neki.
Úgy tűnt, a Kehely nyugtató levegője még Mummius komoly és nehézkes fegyelmezettségét is fellazította. Átkaroltam Eco vállát, és miközben követtük a katonát, csodálkozva csóváltam a fejemet.
A fürdő, melyre Mummius célzott, valójában a házhoz tartozott: lenyűgöző fedett medence volt, melyet valamiféle természetes teraszra építettek a hegyoldalon. Erről a helyről elsőrangú kilátás nyílt az öbölre. Egy jókora, kazettás kupola magasodott a medence fölé, aranyfestékkel zománcozták a felületét, és tetején egy kerek nyílás eresztette be a tiszta, fehér fényt. Belsejében, a körkörös fürdőmedencében lépcsők vezettek egyre lejjebb, a közepe felé, a vízfelszínt kavargó kénes gőz burkolta be. Keleti oldalán egy boltíves járat vezetett ki az erkélyre, ahova asztalokat és székeket helyeztek, hogy zavartalanul lehessen élvezni az öbölre nyíló kilátást. A medence körül ajtók sorozata formált félkör-alakú árkádot, egytől-egyig sötétvörösre festett fából készültek, hal formájú arany kilincsekkel, melyeknek feje és farka tapadt a fához. Miközben az első ajtó mögött nyíló, fűtött öltözőben levetettük a tunikánkat, Mummius elmesélte, hogy a többi ajtó is fürdőhelyiségekbe vezet, változatos formájú és méretű, különféle hőfokú vízzel töltött medencékhez.
– Maga a híres Sergius Orata építette! – büszkélkedett Mummius. – Hallottatok már felőle?
– Nem.
– Puteoli leghíresebb szülötte, az az ember, aki naggyá tette Baiaét. Osztrigatenyészetekkel kezdte a Lucrinus-tónál. Ezzel gyűjtötte össze az első vagyonát. Később építőmesterré vált, medencéket és halastavakat hozott létre, végül minden villatulajdonos őt kérte fel medencék építésére a Kehely környékén. Amikor Crassus megszerezte magának ezt a birtokot, a medence még egészen egyszerű volt. Crassus engedélyével, és természetesen Crassus pénzéből Lucius Licinius kupolát húzatott a tetejére és szárnyakat építtetett hozzá, mígnem teljesen átalakíttatta a fürdőt. Magát Sergius Oratát kérte fel, hogy személyesen tervezze meg, és irányítsa az építkezést. Jómagam előnyben részesítem a kis erdei barlangokat vagy a nyilvános városi fürdőket. Ez a fajta fényűzés már nevetséges, nincs igazam? Ahogy a filozófusok mondják, hatásos, de szertelen.
Mummius felnyújtózott egy bronzakasztóhoz, mely Cerberus fejeit ábrázolta. Két fejre a cipőjét akasztotta, majd övét a harmadik fej nyitott szájába dugta. Áthúzta a súlyos páncélinget a feje fölött, aztán nekilátott, hogy kifűzze a bőrszíjakat az ingén.
– Ám a vízvezeték építőit csodálat illeti. Pontosan ezen a helyen tör elő a forró gyógyvíz a földből, ezért döntött úgy az első tulajdonos, hogy ide építkezik. No meg a kilátás miatt. Amikor Orata átalakította a fürdőt, úgy tervezte meg a csöveket, hogy egyes medencékbe forró víz folyik, míg másokban hideg víz is keveredik egy másik forrásból innen a hegyről. Bármikor át lehet menni a forró vízből a hidegbe, és vissza. Télen a ház egyes szobáit is a hévíz fűti, nagy csövekben folyik a padló alatt. Az öltözőt például egész évben melegen tartja.
– Bámulatos – bólintottam, és levettem az alsó tunikámat.
Be akartam rakni a ruhadarabokat az egyik szekrénybe a fal mentén, de Mummius megakadályozta. Rákiáltott egy görbe hátú, öreg rabszolgára, aki tisztes távolban ácsorgott a terem túlsó felén.
– Nesze, vidd el ezeket, és tisztíttasd ki! – mutatott az én holmimra és Ecóéra, miközben maga is megszabadult tunikájától. – Hozz helyettük valamit, ami megfelel egy látogatáshoz az úrnődnél.
A rabszolga felnyalábolta a ruhákat, és szemügyre vett minket, hogy megállapítsa, milyen méretű tunikákat kell hoznia, majd kisurrant a szobából.
A meztelen Marcus Mummius egy nagy, szőrös medvéhez hasonlított. Hatalmas, széles vállait, kidülledő mellkasát és teste többi részét sűrű, göndör, fekete szőr borította. Csak ott maradt csupasz, ahol egy régi sebhely maradványa éktelenkedett. Ecót különösen magával ragadta egy hosszú heg a katona mellkasának bal oldalán. Olyan volt, akár egy megtisztított csapás az erdőben.
– A Collina-kapunál szereztem, csatában – kérkedett Mummius. Lefelé nézett, és a hegre mutatott. – Az volt Crassus legfényesebb pillanata, és alighanem az enyém is. Azon a napon foglaltuk vissza Rómát Sullának. A diktátor sohasem felejtette el, mit tettünk érte. Már a nap elején megsebesültem, de szerencsére a bal oldalamon, így tovább forgathattam a fegyvert. – Mozdulataival visszaidézte a történteket, karját meglendítette, majd előredöfött, mire a lába között lógó, meglehetősen zömök fegyver is ide-oda hintázott. – A küzdelem hevében szinte észre sem vettem a sérülést, mindössze tompán égett a mellkasom. Csak késő este, amikor elvittem a győzelem hírét Crassusnak, akkor vesztettem el az eszméletemet. Azt mondják, fehér voltam, mint a márvány, és két teljes napig magamhoz sem tértem. Ó, de ez már több mint tíz éve történt, suhanc voltam még. Nem lehettem sokkal idősebb nálad – bökte meg Eco vállát.
A fiú kajlán visszamosolygott rá, és kíváncsian kereste rajta az újabb sebhelyeket, melyekben nem volt hiány. Apró bemetszések és mélyedések tarkították a végtagjait és a törzsét, mintha jelvények lettek volna. Feltűnően megszakították a vastag szőrzetet, ezért nem volt nehéz észrevenni őket.
A katona egy törülközőt kanyarított a dereka köré, aztán intett, hogy kövessük a példáját, és menjünk vissza a nagy kupolás terembe, ahol a kör alakú medence várt. A levegő odakint egyre hűvösebb lett, ezért a vízből felszivárgó, kénes szagú pára hasas felhőkbe gyűlt körülöttünk.
– Apollonius! – ragyogott fel Mummius arca, amikor meglátott egy fiatal rabszolgát a medence túloldalán.
Egyenesen hozzá sietett. A gőzben elmosódott férfialak zöld tunikát viselt.
Amikor megközelítettem, szinte hátrahőköltem az ifjú szolga kirívó szépségétől. Sűrű hajának feketesége szinte kékbe játszott, a holdvilágtalan éjszaka égboltját idézte. Szeme élénk kék színben vibrált. Tökéletesen lágy és sima homloka, orra, orcája és álla a görögök által leírt szépségideál arányait követte. Telt, íves formájú ajka megremegett, mintha mosolyogni készült volna. Nem volt magas, de lágy esésű tunikája izmos atlétatestet engedett sejteni.
– Apollonius! – ismételte meg Mummius. Visszanézett rám a válla fölött. – Én a legforróbb medencével kezdem – jelentette be, és az egyik ajtóra mutatott. – Aztán megmasszíroztatom magam Apollonius serény kezeivel. Hát ti?
– Azt hiszem, először kipróbálom ezt a vizet – mondtam, és belemártottam a lábam a főmedencébe. Gyorsan vissza is húztam. – Vagy inkább egy kevésbé forrázóval.
– Próbáld ki amazt, az a leghűvösebb! – mutatott Mummius az öltöző melletti bejáratra.
Kezét a rabszolga vállára tette, és mindketten elvonultak. A katona szilaj harci nótát dúdolgatott.

 

Izzadtunk és elefántcsont vakarókésekkel dörzsölgettük magunkat, egymás után merítkeztünk meg a medencékben, hűvös után a forróban, majd megint a hűvösben, és miután végeztünk a mosdás élvezeteivel, Marcus Mummius visszatért közénk a fűtött öltözőben. Frissen mosott alsóruhákat és tunikákat találtunk kikészítve. Nekem feketével szegélyezett sötétkék gyapjútunikát hoztak, mely remekül illett egy gyászoló ház vendégéhez. Az öreg rabszolgának rendkívül éles szeme volt, az öltözéket mintha rám öntötték volna, még a vállamnál sem szorított, mint a legtöbb kölcsönvett ruhadarab. Mummius ugyanazt az egyszerű, de kifogástalanul szabott fekete tunikát viselte, amit azon az éjjelen, amikor felkeresett a házamban.
Eco már nem örült annyira az öltözékének. A rabszolga, aki jóval fiatalabbnak hitte a koránál, vagy talán azt gondolta, hogy túlzottan vonzó jelenség ahhoz, hogy fedetlen végtagokkal járjon-keljen a házban, egy hosszú ujjú, kék tunikát hozott neki, amely egészen a térdéig leért. Olyan visszafogott volt, hogy sokkal inkább illett volna egy tizenhárom éves kisfiúra vagy kislányra. Azzal vigasztaltam Ecót, hogy módfelett hízelgő, ha valakit a vén rabszolga olyan kápráztató jelenségnek tart, amit gondosan el kell rejteni szem elől. Mummius elnevette magát, Eco viszont felháborodottan elvörösödött. Kikötötte, hogy nem öltözik fel, amíg a rabszolga nem hoz neki egy olyan tunikát, ami az enyémhez illik. Az újabb ruhadarab ugyan nem illett tökéletesen az alakjára, de a fiú összefogta a derekán egy fekete gyapjúövvel, és örömmel húzta ki magát a tudatra, hogy most már ő is férfiúi tógát visel, amelyből kilátszik a karja és a lába.
Mummius hosszú folyosókon vezetett végig minket, ahol rabszolgák hajlongtak és léptek félre alázatosan az útból, aztán egy lefelé vezető lépcsőn haladtunk végig, utána egy másikon, mely felfelé vitt. Keresztülsétáltunk a pazarul díszített termeken, ahol temérdek értékes szobor gyűlt össze, és pazar falfestményeket szemlélhetett meg a látogató. A kertek, melyeken utunk átvezetett, a nyár utolsó édes leheletében nyújtóztak. Végül megérkeztünk egy félkör alapú helyiségbe, a ház északi végében. Ez a szárny a sziklák tetejére épült, és lenyűgöző kilátást engedett az öbölre. Egy rabszolgalány jelentett be minket, majd eltűnt.
Az amfiteátrum-formájú teremben egy oszlopos galériához vezettek fel a lépcsők; ez helyettesítette a színpadot. Az oszlopok közül csodálatos panoráma tárult elénk: a tenger csillogó vize, Puteoli kikötője a távolban, a jobb szélen pedig a Vezúv határtalan nagy halmának látványa, lábánál Herculaneum és Pompeji városa.
A teremben olyan sötét volt, és olyan élesen szűrődött be a fény, hogy eleinte csak merev körvonalak formájában észleltem az asszonyt, aki a teraszon pihent. Kinyújtott lábbal hevert egy alacsony díványon, egy kis asztalka mellett, melyre boroskancsót és poharakat készítettek. Az öblöt nézte, és meg sem moccant, amikor beléptünk. Akár egy újabb szobornak is hihettem volna, ha a lágy szellő, mely körbetáncolt az oszlopok körül, meg nem libegtette volna köpenyének redőit.
Felénk fordult. Még nem láttam a vonásait, de hangjában meleg mosoly bujkált.
– Marcus – mondta, és jobb karját a teste fölött felénk nyújtotta, mintegy üdvözlésképpen.
Mummius kilépett a teraszra, megfogta a nő kezét, és meghajolt.
– A vendéged megérkezett.
– Látom. Ketten vannak. Te bizonyára Gordianus vagy, akit a Nyomozónak neveznek.
– Igen.
– És ő?
– Ő a fiam, Eco. Nem beszél, de a hallása remek.
Az asszony bólintott, és intett, hogy foglaljunk helyet. Ahogy a szemem megszokta a fényt, egyre tisztábban láttam rideg, csaknem merev arcvonásait – erőteljes állkapcsát, magas járomcsontját, magas homlokát –, melyeket szemöldöke és szempillája fekete bujasága, valamint szemének puha szürkesége tett lágyabbá. Özvegységének megfelelően haját nem tűzte fel, és nem rendezte össze gondosan: a hosszú fekete tincseket, melyeket halántéktájon némi ősz tarkított, egyszerűen csak hátrafésülte az arcából. Nyakától a bokájáig egy fekete stólába burkolózott, melyet a melle alatt és a csípőjénél laza övekkel fogott össze. Arca olyan volt, akár a kilátás a háta mögött, inkább fennkölt, mint tüneményes, élénk, mégis higgadt és szenvtelen. Egyenletes, kimért hangon beszélt, és mérlegelni látszott minden gondolatot, mielőtt szavakba öntötte volna.
– A nevem Gelina. Apám Gaius Gelinus volt. Anyám a Cornelii famíliából származott, távoli rokonságban állt Sullával, a diktátorral. A Gelinii-család réges-régen költözött ide a szárazföld belsejéből, Campaniából. Az utóbbi években sok rokonom odaveszett a polgárháborúkban, amikoris Cinna és Marius ellen harcoltak Sulla oldalán. Régi és büszke família vagyunk, de nem különösebben vagyonos vagy termékeny. Ma már nem sok Gelinii él.
Elhallgatott, hogy belekortyoljon a mellette álló asztalról felvett ezüst kehelybe. A bor szinte feketének tűnt, élénk bíborszínűre festette az ajkát. A többi pohár felé mutatott, melyekben már előkészítették számunkra a nedűt.
– Hozomány híján igencsak komoly szerencse kellett hozzá, hogy egy olyan ember vegyen feleségül, mint Lucius Licinius – folytatta az asszony. – Saját elhatározásunkból kötöttünk házasságot, nem a családjaink egyeztek meg. Biztosan megértitek, ez még azelőtt történt, hogy Sullát diktátorrá választották. A háborúskodások idején, a kegyetlen években, amikor a jövő bizonytalannak látszott. Családjaink addigra egyformán elszegényedtek és lelombozta őket a frigy, de végül beleegyezésüket adták. Sajnos, húszéves házasságunk alatt nem születtek gyerekeink, és az uram sem lett olyan gazdag, ahogy ez a ház sugallja, de a magunk módján nagyszerűen eléldegéltünk.
Lustán igazgatni kezdte a térde körül a ruha gyűrődéseit, mintha azt jelezné, hogy ideje témát váltani.
– Bizonyára csodálkozol, honnan ismerlek, Gordianus. Egy közös barátunktól, Marcus Tullius Cicerótól hallottam felőled. Igen elismerően beszél rólad.
– Valóban?
– Igen. Jómagam csak az előző télen ismerkedtem meg vele, amikor Lucius és én a szomszédos díványon ültünk Cicero mellett egy római vacsorán. Elragadó ember.
– Egyesek csakugyan ezt a jelzőt szokták ráaggatni – bólintottam.
– Kérdezgettem a jogi karrierje felől. Tudod, a férfiak mindig szívesen hencegnek a pályafutásuk részleteivel – mesélte Gelina. – Általában csak félig figyelek oda az ilyesmire, de az ő modorában volt valami, amire nem lehetett nem figyelni.
– Úgy tartják, ellenállhatatlanul tud beszélni.
– Ó, igen, ez kétségtelen. Biztosan magad is hallottad a Rostráról szónokolni a Forumon.
– Elég gyakran.
Gelina összeszűkült szemmel kísérelt meg visszaemlékezni. Most olyan higgadt és békés volt, mint a Vezúv távoli orma a feje fölött.
– Lebilincselve hallgattam, amit Sextus Rosciusról mesélt. Arról a vagyonos földbirtokosról, akit a saját apja meggyilkolásával vádoltak, és aki Ciceróhoz folyamodott jogi tanácsért, amikor senki más nem akadt Rómában, aki felkarolta volna az ügyét. Az volt Cicero első gyilkossági ügye, nem csoda, hogy akkora hírnevet hozott neki. Cicero azt is elárulta, hogy egy Gordianus nevű ember segített neki, akit a Nyomozónak is neveznek. A munkád nélkülözhetetlen támaszt jelentett neki. Úgy fogalmazott, bátor vagy, akár a sas, és makacs, mint az öszvér.
– Ezt mondta volna? Nos, igen, de annak már több mint tíz éve. Még fiatalember voltam, és Cicero nálam is fiatalabb.
– Azóta üstökösként ívelt felfelé a pályája. Ő a leggyakrabban emlegetett ügyvéd Rómában – ami valóságos hőstett, tekintve nem éppen tekintélyes származását. Ha jól tudom, nem is egyszer vette igénybe a szolgálataidat.
Bólintottam.
– Igen, ott volt még az arrentiumi asszony esete, nem sokkal Sextus Roscius pere után. Akkor még Sulla is élt. Aztán különböző gyilkossági, zsarolási és vagyoni perek következtek, nem beszélve néhány magánjellegű esetről, melyekkel kapcsolatban nem említhetek neveket.
– Biztosan nagyon jövedelmező egy ilyen embernek dolgozni.
Néha azt kívánom, bárcsak olyan néma lennék, mint Eco. Akkor nem kéne folyton elharapnom a nyelvem. Annyiszor vesztem össze és békültem ki Ciceróval, hogy már magam is eluntam. Vajon becsületes ember, vagy csak egy gátlástalan megalkuvó? A nép elvhű fia, vagy a gazdag nemesség mentegetője? Ha a legtöbb emberhez hasonlóan tisztán az egyik oldalon állna, tudnám, mit gondoljak felőle. Így viszont őt tartottam a legidegesítőbb embernek Rómában. Akármennyire megalapozottnak tűnhetett önteltsége és felsőbbrendűségi tudata, semmi sem kedveltethette meg velem, még akkor sem, ha célja tiszteletreméltó volt. Cicerótól borsódzott a hátam.
Gelina a borát kortyolgatta.
– Amikor ez a szörnyűség történt, megkérdeztem magamtól, kit hívhatnék segítségül – valakit, aki megbízható és diszkrét, valakit, aki nem a Kehely környékéről származik, valakit, aki az igazság keresése közben akkor sem fél, ha üldözik –, és eszembe jutottak Cicero szavai: bátor, mint a sas.
– És makacs, mint az öszvér.
– És okos. Mindenekelőtt okos... – Gelina felsóhajtott, és a tenger felé nézett. Úgy látszott, erőt próbál gyűjteni. – Láttad már a férjem holttestét?
– Igen.
– Meggyilkolták.
– Tudom.
– Brutálisan meggyilkolták. Öt napja történt, szeptember ötödik napján – habár a testét csak reggel találták meg...
Nyugalma hirtelen semmivé foszlott, hangja megremegett, és elfordította az arcát.
Mummius közelebb húzódott hozzá, és megfogta a kezét.
– Légy erős – suttogta.
Gelina bólintott, és kifújta magát. Megszorította a férfi kezét, aztán eleresztette.
– Ha azt akarod, hogy segítsek – szólaltam meg –, mindent el kell árulnod nekem.
Gelina sokáig fürkészte a tájat. Amikor visszanézett rám, arca rendezettebbnek tűnt: mintha pusztán a vidék látványából képes lett volna magába szívni a békét és a nyugalmat. Hangja egyenletesen, higgadtan csengett.
– Amint mondtam, másnap reggel találták meg a holttestét.
– Hol? És ki találta meg?
– Az elülső átriumban, nem messze onnan, ahol most a ravatala áll. Az egyik rabszolga fedezte fel, Meto, a hírvivő fiú, aki hajnalban a többi rabszolgát szokta ébreszteni, hogy kezdjék meg a munkát. Még sötét volt, kakasszó sem hangzott, az egész világ olyan dermedt volt, akár a halál.
– Egész pontosan hogyan feküdt a holttest? Talán ide kéne hívnunk azt a Metót...
– Nem, én magam is el tudom mondani. Meto azonnal szólt nekem, és semmihez sem nyúlt, mielőtt én odaértem volna. Lucius a hátán feküdt, a szeme még nyitva volt.
– A hátán feküdt?
– Igen.
– A végtagjai összevissza hevertek mellette? Fogta a fejét?
– Nem. A lábai nyújtva voltak, a karját a feje fölé emelte.
– Mint Atlas, aki a világot tartja?
– Azt hiszem.
– A fegyver, amivel megölték, a közelben volt?
– A fegyvert még senki sem találta meg.
– Nem? De biztosan volt ott egy véres kő vagy egy fémdarab. Ha nem a házban, akkor talán az udvaron.
– Nem. De találtak egy ruhadarabot.
Az asszony megborzongott. Mummius felegyenesedett a székében; erről a részletről még ő sem hallott.
– Ruhadarabot?
– Egy férfiköpenyt, amelyet átáztatott a vér. Csak tegnap bukkantak rá, nem az udvaron, hanem az északra, Kümé és Puteoli felé vezető úton, alig egy mérföldre innen. Az egyik rabszolga épp a piacra ment, amikor meglátta a csalitosban, és elhozta nekem.
– A férjed köpenye volt?
Gelina összevonta a szemöldökét.
– Nem tudom. Nehéz megmondani, milyen lehetett azelőtt. Ha nem vizsgálod meg közelebbről, abban sem lehetsz biztos, hogy köpeny egyáltalán. Gyűrött és megkeményedett a vértől. Érted, amit mondok? – Mély levegőt vett. – Sima gyapjúköpeny, sötétbarna színű, majdnem fekete. Lehetett akár Luciusé is, sok köpenye volt. Bárkié lehetett.
– Biztosan nem bárkié. Gazdag ember köpenye volt vagy rabszolgáé? Új volt vagy régi? Jól szabott vagy ízléstelen?
Gelina vállat vont.
– Nem tudnám megmondani.
– Meg kell néznem.
– Természetesen. Kérd meg Metót később, én már nem bírom látni.
– Persze, értem. De árulj el valamit. Sok vér volt a holttest körül a kövezeten, a seb mellett? Vagy csak kevés?
– Ha jól emlékszem... csak egy kevés volt. Igen, azt hiszem, csodálkoztam is rajta, hogyan lehet, hogy ennyire kevés vér folyjon ki egy ekkora sebből.
– Akkor tehát feltételezhetjük, hogy a vér a köpenyen Lucius Liciniustól származik. Van még valami, amit el akarsz mondani?
Gelina sokáig morfondírozott. Láttam rajta, hogy egy kellemetlen, de elkerülhetetlen bejelentést készül tenni.
– Aznap reggel, amikor Luciust holtan találtuk, két rabszolga hiányzott a házból. Azóta sem kerültek elő. De nem hinném, hogy bármelyikük arra vetemedett volna, hogy megölje Luciust.
– Kik azok a rabszolgák?
– A nevük Zeno és Alexandros. Zeno a férjem számvevője és titkára volt. Leveleket írt, számlákat egyenlített ki, mindenfélét intézett. Csaknem hat éve állt Lucius szolgálatában, azóta, hogy Crassus megsegített minket, és az anyagi helyzetünk javulni kezdett. Művelt görög rabszolga, csendes és halk szavú, udvarias. Fehér szakálla van, és törékeny testalkatú. Mindig arról ábrándoztam, hogy ha születik egy fiunk, Zeno lesz az első tanára. Még elképzelni is lehetetlen, hogy ő ölte volna meg Luciust. Maga a gondolat is, hogy bárkire kezet emelne, felháborítóan nevetséges.
– Hát a másik rabszolga?
– Alexandros, egy fiatal trák. Négy hónapja vettük Puteoliban, a vásáron, hogy az istállóban dolgozzon. Nagyon ért a lovak nyelvén. Nemcsak olvasni tud, hanem egyszerűbb számításokat is el tud végezni. Néha segített Zenónak a férjem könyvtárában számokat összeadni és leveleket másolni. Alexandros hamar megtanul mindent, nagyon okos. Soha nem mutatta jelét, hogy elégedetlen lenne. Épp ellenkezőleg, az volt a benyomásom, hogy az egyik legboldogabb rabszolga a házban. Képtelen lennék elhinni, ha ő tette volna.
– De mégis ez a két rabszolga tűnt el a házból a gyilkosság éjjelén.
– Igen. Megmagyarázhatatlan.
Mummius, aki egész eddig csendben ült, most megköszörülte a torkát.
– Azért a történet itt nem ér véget. Van ugyanis egy terhelő bizonyíték. – Gelina elfordult, és beletörődve bólintott. Intett a férfinak, hogy folytassa. – Lucius lábánál valaki egy késsel hat betűt vésett a kőbe. Durván, felszínesen, elnagyoltan, de jól olvashatóan.
– Mi az a hat betű?
– Egy híres görög város neve – felelt komoran Mummius. – Bár egy hozzád hasonlóan okos ember könnyen rájöhet, hogy bárki kaparta oda a betűket, valami miatt nem fejezte be az írást. Nem volt rá ideje.
– Milyen városról van szó? Nem értem.
Mummius belemártotta az ujját a poharába, és a vérvörös borral a márványasztalra írta az egyenes vonalakból és éles szögekből álló betűket:
SPARTA
– Így már értem – emeltem fel a fejem. – Egy görög város.
Akár görög falura is utalhatott volna, de inkább a szökött rabszolgák királya előtt fejezte ki tiszteletét. A felirat a római rabszolgatartók gyilkosának, a szökött trák rabszolgának, Spartacusnak dicséretét hirdette.

 

 

Hat

– Azon az éjjelen senki sem látott vagy hallott valamit?
– Senki – válaszolt Gelina.
– Különös, ha azt vesszük, hogy a Spartacus nevét kőbe véső embert valaki megzavarta a munkájában, így félbe kellett hagynia és elmenekülnie.
– Talán csak egyszerűen kétségbeesett – vetette fel Mummius.
– Lehet. Másnap reggel hiányzott még valami a házból a két rabszolgán kívül?
Gelina egy pillanatra elgondolkodott, aztán megrázta a fejét.
– Semmi.
– Semmi? Pénzérmék? Fegyverek? Kések a konyhából? Én magam azt tartom valószínűnek, hogy a szökött rabszolgák kifosztják a ház ezüst- és fegyverkészletét.
– Hacsak meg nem zavarták őket, ahogy te is mondod – szólt közbe Mummius.
– Mi van a lovakkal?
– Igen – felelt Gelina –, másnap reggelre valóban eltűnt két ló, de a nagy kavarodásban senki sem vette észre, amíg a két állat délután vissza nem jött.
– Márpedig lovak nélkül nem juthattak messzire – motyogtam.
Gelina a fejét csóválta.
– Máris azt gyanítod, amit mindenki más a házban – hogy Zeno és Alexandros megölték Luciust, aztán elmenekültek, hogy csatlakozzanak Spartacushoz.
– Mi mást gyaníthatnék? A ház urát holtan találják otthonának átriumában, két rabszolga hiányzik, és nyilvánvalóan lóháton szöktek meg. Az egyik ráadásul egy ifjú trák rabszolga, akárcsak Spartacus, és olyan büszke hírhedt honfitársára, hogy arcátlan módon még a nevét is odavési halott gazdájának lábához. Nincs szükség az én képességeimre, hogy valaki összerakja a képet. Ez a történet számtalanszor megesett az elmúlt hónapokban Itália-szerte, kisebb-nagyobb eltérésekkel. Miért van rám szükségetek? Ahogy Faustus Fabiusnak is elmondtam korábban, nem vállalom szökött rabszolgák felkutatását. Sajnálom, hogy annyi erőfeszítést kellett elfecsérelni azért, hogy engem idehozzatok, de tényleg nem látom be, mit akartok tőlem.
– Az igazságot! – kiáltott fel Gelina elkeseredetten. – Cicero azt mondta, jó orrod van az igazsághoz, akár a vaddisznónak a szarvasgombához.
– Ó, már értem, miért viselkedett velem Cicero olyan komiszul az évek során! Én csak az állatseregletének egy értékes példánya voltam, nem egy ember!
Gelina szeme felvillant. Mummius haragos, sötét arccal nézett rám, és a szemem sarkából láttam, hogy Eco teste megrándult. Az asztal alatt, hogy senki se lássa, egész enyhén megrúgtam a lábát, hogy jelezzem neki: uralom a helyzetet. Felém sandított, és megkönnyebbülten, bizonytalan cinkossággal sóhajtott egyet. Magam sem tudom, hányszor jártam gazdag kliensek házában, hogy kikérdezzem őket a legkülönfélébb körülmények közepette. Még azok is, akik a leginkább és a legőszintébben áhították a segítségemet, gyakran őrjítően lassan térnek a lényegre. Jobban szeretek egyszerű kereskedőkkel vagy pórias modorú bolttulajdonosokkal beszélgetni, mert ők legalább egyenesen a szemembe mondják, mit akarnak. A gazdagok azt hiszik, szavak nélkül is le tudom szűrni, mik a szándékaik. Olykor egy-egy váratlan fordulat és egy kis színlelt durvaság felgyorsítja a tárgyalást.
– Nem érted – mondta Gelina reményvesztetten.
– Nem, valóban nem. Mit akartok tőlem? Miért hoztatok ide engem ilyen titokzatos légkörben és ilyen tékozló módon? Mi ez a furcsa játék, Gelina?
Az elevenség egyszeriben eltűnt az arcáról. Nyugalma lefoszlott róla, mint egy rugalmas maszk, és helyet adott a beletörődésnek, amit a kissé túlzásba vitt borozgatás tovább tompított.
– Mindent elmondtam, amit tudtam. Nincs erőm, hogy az összes apró részletet elmeséljem. De ha valaki nem deríti ki hamarosan az igazságot... – Megállt egy pillanatra, és beharapta az ajkát. – Mind meghalnak. Mind egy szálig – suttogta rekedten. – A szenvedés, a veszteség... még a gondolatát sem bírom elviselni...
– Hogy érted ezt? Kik fognak meghalni?
– A rabszolgák – felelt Mummius. – Az összes rabszolga a házban.
Fagyos hullám söpört végig rajtam. Eco megborzongott; láttam, hogy ő is érzi a hideget, habár a levegő nyugodt volt és balzsamos.
– Magyarázd el nekem, Marcus Mummius.
A katona mereven kihúzta magát, mint amikor egy parancsnok ereszkedik le a hadnagyhoz.
– Tudsz róla, hogy ennek a háznak a valódi tulajdonosa Marcus Licinius Crassus?
– Értesültem róla.
– Jól van hát. A gyilkosság éjjelén Crassus a kíséretével, köztük Fabiusszal, éppen megérkezett Rómából. Mi a regrutákkal egy tábort állítottunk fel a Lucrinus-tó melletti fennsíkon, alig pár mérföldre feljebb az úton.
– Regrutákkal?
– Katonákkal. Akad közöttük idősebb is, aki még a polgárháborúkban harcolt Crassus oldalán.
– Mennyi katona volt ott?
– Hatszáz.
– Egy egész sereg?
Mummius kétkedve nézett rám.
– Erről akár te is tudomást szerezhettél. A tervek már kiszivárogtak Rómában. Marcus Crassus igyekszik nyomást gyakorolni a szenátusra, hogy engedélyezzék saját hadserege felállítását, amivel majd Spartacus megsemmisítésére indul.
– De hiszen ez a praetorok és konzulok dolga, a megválasztott hivatalnokoké...
– A megválasztott hivatalnokok csúfos kudarcot vallottak. Crassus rendelkezik azzal a katonai tehetséggel és vagyoni háttérrel, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon a lázadókkal. Azért jött le Rómából, hogy katonákat toborozzon, és bebiztosítsa politikai és pénzügyi támogatásait itt, a Kehely környékén. Ha készen áll, addig noszogatja majd a szenátust, amíg meg nem szavazzák neki a különleges megbízást.
– Éppen erre van szüksége a Köztársaságnak! – kiáltottam fel. – Egy újabb hadúrra, a saját seregeivel.
– Pontosan erre van szüksége Rómának! – vágta rá Mummius. – Vagy jobban szeretnéd, ha a rabszolgák tovább fosztogatnák a vidéket?
– És mi köze ennek az egésznek ahhoz, hogy Crassus unokafivérét meggyilkolták, vagy hogy engem idehozattatok?
– Mindjárt elmondom. Azon az éjjelen, amikor Lucius Liciniust megölték, mi a Lucrinus-tó mellett táboroztunk. Másnap reggel Crassus összegyűjtötte a vezérkarát, és megindultunk Baiae felé. Néhány órával azután érkeztünk meg ide, a villába, hogy Luciust holtan találták. Természetesen Crassus kikelt magából. Ami engem illet, csoportokat szerveztem, hogy kutassák át a környéket, és a keresés a távollétemben is folytatódott. Csakhogy a szökött rabszolgák még mindig nem kerültek elő. – A férfi felsóhajtott. – El is érkeztünk a bökkenőhöz. Lucius Liciniust a gyász hetedik napján fogják eltemetni – vagyis holnapután. A rákövetkező napon Crassus halotti játékokat rendelt el. Az ősi hagyománynak megfelelően gladiátorjátékokkal emlékezik meg az elhunytról. Ez pontosan szeptember idusán lesz, telihold idején, amely éppen kedvező időpont a megszentelt viadalokhoz.
– Mi történik azután, hogy a gladiátorok megküzdöttek egymással? – kérdeztem, de már gyanítottam, milyen választ fogok kapni.
– Minden rabszolgát, aki ebben a házban dolgozik, nyilvánosan kivégez.
– El tudod ezt képzelni? – motyogta Gelina. – Még az öregeket és az ártatlanokat is, mindet kivégzik egytől-egyig. Hallottál valaha ilyen törvényről?
– Ó, hogyne – bólintottam. – Ez egy rendkívül ősi és mélyen tisztelt törvény, melyet még az ősapáink hagyományoztak ránk. Ha egy rabszolga megöli a gazdáját, minden rabszolgának meg kell halnia a házban. Az ilyen kemény bánásmód biztosítja, hogy a rabszolgák tudják, hol a helyük. Egyesek szerint ha egy szolga szemtanúja volt a gyilkosságnak, akármilyen alázatos teremtés, többé nem megbízható, mert lelkét megmérgezi a titok. Manapság tapintatosan kezelik a törvény alkalmazását, mondhatni, magánügy. Mielőtt Spartacus felbukkant, ritkán fordult elő, hogy egy rabszolga végezzen a gazdájával. Még ma is, ha egy gazdának választania kell, hogy minden rabszolgát elpusztítson-e a háza környékén, vagy csupán a gazembereket, többnyire úgy dönt, inkább a vagyonát kíméli. Crassus közismerten kapzsi természetű; miért akarná feláldozni az összes rabszolgát a birtokon?
– Crassus számára ez elvi kérdés – közölte Mummius.
– De gyermekek és idős asszonyok is meg fognak halni! – tiltakozott Gelina.
– Hadd magyarázzam úgy, hogy te is megértsd, Gordianus. – Mummius úgy festett, mint egy morcos hadvezér, aki egy kétes kimenetelű csata előtt szól a seregéhez. – Crassus azért jött Campaniába és a Kehely környékére, hogy támogatást gyűjtsön, mielőtt újra a szenátus elé áll a Spartacus elleni katonai beavatkozás parancsnoki címének megszerzéséért. A szenátus hadjárata nem volt más, mint egy hosszasan elhúzódó katasztrófa. A római seregeket megverték, a tábornokokat megalázták, és szégyenszemre hazaküldték őket. Egyes konzulokat a nép haragja kényszerített távozásra, és az állam vezető nélkül maradt. Ekkora rombolást tudott véghezvinni a szökött bűnözőkből és rabszolgákból álló csürhe! Egész Itália reszket az erőszaktól.
– Crassus remek hadvezér – folytatta. – Ezt már Sulla idején is bebizonyította. Vagyonát és Spartacus felett aratott jövőbeli győzelmét tekintve remek úton halad ahhoz, hogy konzullá válasszák. Amíg az alantasabb emberek megfutamodnak a feladat elől, addig Crassus kiugrási lehetőséget lát a hadjáratban. Az a római, aki megállítja Spartacust, hős lesz. Crassus eltökélte, hogy ő lesz az a hős.
– Mert ha nem, úgy Pompeius halássza el előle ezt a címet.
Mummius elfintorodott.
– Valószínűleg. A római szenátorok fele vidéki villájába menekült, hogy mentse a vagyonát, a másik fele ott ül a Forumon, és rágja a körmét. Azt várják, hogy Pompeius visszatérjen Hispániából, és közben imádkoznak, hogy az ország kibírja addig. Mintha Pompeius lenne az új Nagy Sándor! Spartacus legyőzéséhez nincs másra szükség, csak egy jól képzett parancsnokra. Crassus egy-két hónap alatt felszámolja a lázadást, ha a szenátus végre rábólint. Összegyűjti a fennmaradt légiókat itt, Itáliában, hozzáteszi a saját személyes hadseregét, melyet nagyrészt dél-itáliai klienseiből toborzott, és máról holnapra ő lesz a Köztársaság megmentője.
Kitekintettem az öbölre, és azon túl a ködöt pipáló Vezúvra.
– Értem már. Lucius Licinius meggyilkolása tehát több mint puszta tragédia.
– Hihetetlenül kínos és szégyenletes ügy! – vágta rá Mummius. – Miközben Crassus igyekszik rávenni a szenátust, hogy bízzák meg Spartacus megbüntetésével, egyik házában két rabszolga végez a gazdájával, aztán megszöknek. Ha ez a hír eljut a Forumra, addig kacagnak majd, amíg a könny nem folyik a szemükből. Ezért kényszerül rá, hogy a lehető legszigorúbb büntetést szabja ki, hogy az ősi törvények hagyományához nyúljon vissza. Minél kegyetlenebb, annál jobb.
– Arra célzol, hogy így lesz a kínos helyzetből politikai haszon.
– Pontosan. Ami szerencsétlenségnek indult, éppen olyan propagandagyőzelemmé változhat, amilyenre neki most szüksége van. Az emberek azt mondják majd: „Crassus engedékeny lenne a szökött rabszolgákkal? Alig hinném! Egy egész birtok rabszolga-állományát leölte odalent Baiaéban, férfiakat, nőket és gyerekeket. Egyiket sem szánta meg, sőt, látványosságot csinált a kivégzésekből, valóságos ünnepet! Éppen ilyen emberre van szükségünk, hogy leszámoljon Spartacusszal és vérszomjas söpredékével!”
– Igen, értem már.
– De Zeno és Alexandros ártatlan – szólt közbe Gelina kimerülten. – Tudom, hogy ártatlanok. Valaki más ölte meg Luciust. Egyik rabszolgát sem szabadna megbüntetni, de Crassus nem hallgat rám. Hála az isteneknek, hogy Marcus Mummius legalább megérti. Ketten együtt meggyőztük Crassust, hogy legalább téged idehívhassunk Rómából. Nem volt más választásunk, ha azt akartuk, hogy időben megérkezz, mint hogy a Fúriát érted küldjük. Crassus roppant bőkezűségről tett bizonyságot, hogy rendelkezésemre bocsátotta. Azt is felajánlotta, hogy fizeti a béredet, csak hogy kedvemre tegyen. Nem kérhetek tőle több szívességet és haladékot sem. Nagyon kevés időnk maradt. Csak három nap a temetésig, aztán...
– Hány rabszolga van a birtokon, leszámítva Zenót és Alexandrost? – kérdeztem.
– Egész éjjel ébren voltam, és próbáltam összeszámolni. Kilencvenkilenc. Zenóval és Alexandrosszal együtt százegyen voltak.
– Ilyen sok egy villában?
– Északra és délre kiterjedt szőlőink vannak – helyesbített bizonytalanul –, és hozzá kell számítani az olajfaültetvényeken, az istállóban és a csónakházban dolgozókat...
– A rabszolgák tudják, mi vár rájuk?
Mummius az asszonyra nézett, aki továbbra is engem figyelt, és felvonta a szemöldökét.
– A legtöbb rabszolga egy melléképületben tartózkodik, az istálló túlsó végén, felügyelet alatt – válaszolt végül halkan. – Crassus nem engedi, hogy a földeken dolgozók elhagyják azt az épületet, nekem is csak azt engedte meg, hogy a nélkülözhetetlen munkaerőt megtarthassam a házban. Őrizetben vannak, azt tudják, de senki sem mondta el nekik a teljes igazságot. Természetesen neked sem szabad. Ki tudja, hova vezetne, ha valamelyikük megtudná...
Bólintottam, de nem láttam értelmét a titokzatoskodásnak. A fürdőben dolgozó ifjú Apollonius kivételével egyetlen rabszolga arcát sem pillantottam meg, csak lehajtott fejek és lesütött szemek sorát láttam a homályban. Akármennyire titkolóztak, a rabszolgák kétségtelenül sejtették, milyen sorsot szabtak ki rájuk.

 

Búcsút vettünk Gelinától. A beszélgetés kiszívta az erejét. Amint kisétáltunk a félkör alakú teremből, visszafordultam, és láttam a körvonalait, ahogy a kancsóért nyúl, és újabb pohár bort tölt magának.
Mummius visszavezetett minket az átriumba, és megmutatta a járdakőbe vésett hat betűt: SPARTA. Minden betű akkora volt, mint az ujjam. Mummius jól mondta, a szót hanyagul, sietősen vetették oda, inkább durván karcolták, mint vésték. Amikor Faustus Fabius először bevezetett minket az átriumba, nem vettem észre, csak átléptem felette. A folyosó félhomályában könnyen eltűntek szem elől. Milyen különösnek tűnt most a folyosó és az átrium, az ősök halott maszkjai a fülkékben, a viháncoló faun a szökőkúton, az elefántcsont ravatalra helyezett holttest, és annak az embernek a neve a kőbe karcolva, akit a félelemtől reszkető Itália megvetett!
Az átriumot betöltő fény egyre lágyabbá és ködösebbé vált. Lassan elérkezett a lámpagyújtás ideje, de még sütött annyira a nap, hogy ki lehessen lovagolni, és meg lehessen vizsgálni azt a helyet, ahol a véres köpenyt megtalálták. Mummius előhívta a fiatal Metót, aki magával hozta a köpenyt, és azt a rabszolgát is, aki rátalált, majd kilovagoltunk az északi útra.
A ruhadarabot csakugyan nehezen lehetett volna szavakkal leírni, ahogy Gelina előre megmondta. Sötét, sárszínű rongynak tűnt, se nem viseltesnek, se nem újnak. Semmiféle dísz vagy hímzés nem hirdette, hogy helyben vagy távoli vidéken készítették, hogy gazdag vagy szegény ember hordta annak előtte. Java részét vérfoltok fedték, nem csak egy helyütt, hanem szétfröccsenve és elkenve minden irányban. Az egyik sarkát mintha kivágták volna, talán azért, hogy eltüntessenek egy ismertetőjelet vagy pecsétet.
A rabszolga a véres rongyot az útnak egy félreeső, keskeny szakaszán találta, egy olyan szakaszon, mely egy meredek szikla tetején kanyargott. Valaki ledobhatta a sziklameredélyről, és feltehetőleg azt remélte, elmerül az alant hullámzó öböl vizében. A ruhadarab azonban fennakadt egy göcsörtös fán, mely a sziklás hegyoldalból nőtt ki, több lábbal az út alatt. A gyalog vagy lóháton arra járó ember nem is vehette észre, hacsak nem lépett a meredély széléhez, és nem hajolt előre, hogy lenézzen a szakadékba. A rabszolga, aki egy nagy szekéren ülve tette meg az utat, a piac felé menet éppen csak megpillantotta, de inkább otthagyta. Csak amikor hazafelé tartott Puteoliból, akkor vette jobban szemügyre, és akkor döbbent rá, hogy milyen fontos leletre bukkant.
– Azt mondta az esztelen, hogy eleinte nem akarta felhozni, mert látta, hogy véres – súgta meg Mummius. – Úgy vélte, hogy már használhatatlan, így csak terhére lenne. Csak ezután jött rá, hogy a vér akár a gazdájától is származhat.
– Vagy Zenótól, esetleg Alexandrostól – tettem hozzá. – Mondd csak, ki tudja még, hogy megtalálták ezt a köpenyt?
– Csak a rabszolga, aki megtalálta, Gelina és a fiú, Meto. Illetve most már te is és Eco is. Meg persze én magam.
– Remek. Azt hiszem, Marcus Mummius, hogy van némi okunk reménykedni.
– Úgy gondolod? – csillant fel a férfi szeme.
Furcsának tűnt, hogy egy ilyen kemény katona, aki olyan kíméletlenül bánt a gályarabokkal, ennyire szívén viselje a rabszolgák sorsát Gelina háza táján.
– Nem azért mondom, mert bármire rájöttem volna, hanem mert a dolgok állása szerint az ügy sokkal tekervényesebb, mint elsőre látszik. Például különös, hogy Lucius Liciniust valamilyen bunkósbottal ölték meg, habár a fegyver még nem került elő. Miért volt erre szükség, amikor a gyilkos kést is tartott magánál?
– Kést?
– Késsel próbálta meg a kőbe vésni azt a nevet, nem igaz? Továbbá miért vonszolta más helyre a holttestet, ha egyszer ott is hagyhatta volna, ahol lesújtott rá?
– Honnan veszed, hogy elvonszolta?
– A testhelyzet miatt, amiről Gelina mesélt. Gondolj csak bele: kinyújtott lábak, kar a fej fölött. Senki sem fekszik így, miután fejbe ütötték és összerogyott. Nem, így azok fekszenek, akiket a lábuknál fogva arrébb ráncigáltak. De honnan és milyen célból? Aztán itt van ez a köpeny história.
– Mi van vele?
– Nem tudhatjuk biztosan, hogy kinek a vére szennyezi be, de egyelőre valószínűsíthető, hogy valóban a meggyilkolt férfitől származik, hiszen a ruhadarabot teljesen átitatta a vér. Gelina azt mondta, nem talált sok vért az áldozat feje mellett a kövezeten, márpedig Lucius sebének nagyon erősen kellett véreznie. Minden jel arra mutat tehát, hogy ez a köpeny itatta fel a nagy részét. Mégis, erős a gyanúm, hogy ez a ruhadarab nem tartozhatott magához Luciushoz. Elég, ha ránézünk a fényűző házra, amelyben lakott. Aligha aggatott volna magára ilyen rongyokat. Nem, ez a köpeny a hétköznapi polgár köpenye, esetleg az ősi római erények szerint élő gazdag ember köpenye, vagy egyszerűen az a ruhadarab, ami elég sötét és egyszerű ahhoz, hogy valaki láthatatlanul surranjon ide-oda az éjszakában. Egy orgyilkos köpenye.
– Ez a köpeny a jelek szerint terhelő bizonyíték – foglaltam össze. – Máskülönben miért hozták volna el a tett színhelyéről idáig, és miért akarták volna a tengerbe dobni? Miért vágták le az egyik sarkát? Azok a szökött rabszolgák, akik vakmerő és szemtelen módon kérkednek Spartacushoz való hűségükkel, s nevét belevésik a kőbe az áldozat mellé, miért bajlódnának a köpeny elrejtésével? Miért nem hagyták azt is maguk mögött elrettentő tanulságként? Úgy vélem, nagyon kell ügyelnünk arra, hogy senki más ne tudjon a köpeny előkerüléséről. Az igazi gyilkosnak azt kell hinnie, hogy a ruhadarab beleesett a tengerbe. Majd én magammal viszem, és elrejtem a saját holmim között.
Eco, aki megfeszítetten figyelt, megrángatta a tunikám ujját. Unszolására átadtam neki a vérfoltos köpenyt, mire a változatos formájú foltokra kezdett mutogatni, és nyílt tenyerével különféle mozdulatsorokat írt le a levegőben.
Mummius értetlenül nézte.
– Mit akar mondani?
– Eco egy nagyon fontos dologra jött rá! Látod azt a nagy, sűrű, kör alakú foltot? Olyan, mintha azt rakták volna a seb alá, ahol ömlött a vér. Másutt minden csupa maszat, mégis olyan alakzatba rendeződik, amelynek szélessége megfelel egy férfi tenyerének. Ezek szerint a gyilkosság után arra használták, hogy feltöröljék vele a vért, talán a padlóról.
Eco újabb pantomimjátékba kezdett, hátradőlt a lován, karját a feje fölé emelte, aztán előrenyújtotta, mintha valami súlyos tárgyat vonszolna. Olyan lendülettel mutogatott, hogy attól féltem, leesik a lóról.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Mummius.
– Eco szerint lehetséges, hogy a köpenyt először az áldozat feje alá helyezték, hogy felfogja a vért, amíg a testet áthúzzák egy másik helyre. Aztán a gyilkos a ruhadarab tisztán maradt részét arra használta, hogy a helyiségben szétfröccsent vért feltörölgesse. Utána nyilván feltisztogatta az egész útvonalat, amelyen keresztül végigvonszolta a testet.
Mummius keresztbe fonta a karját.
– Valóban ilyen ékesszóló lenne ez a gyerek?
– Semmit se vegyünk feltétlen igazságnak. Ennyit a köpenyről. Engem inkább az a tény aggaszt, hogy a két hiányzó ló másnap visszatért az istállóba. Zeno és Alexandros biztosan nem szánt szándékkal mondott le róluk – hacsak nem szereztek valahol újabb lovakat.
Mummius megrázta a fejét.
– Az embereim kifaggatták a környéken lakókat. Sehonnan sem tűntek el lovak.
– Ez esetben Zeno és Alexandros rákényszerült volna, hogy gyalog folytassa az utat. Egy ilyen civilizált vidéken, ahol ilyen élénk a forgalom, és a lakosság körében ekkora a gyanakvás a szökött rabszolgákkal szemben, s ahol ráadásul a te embereid is kutakodnak, aligha menekülhettek volna el.
Eco keresztezte a két kézfejét a levegőben, így mutatta a tengeren sikló vitorlás hajót. Mummius tanácstalanul nézett egy darabig, aztán összeráncolta a homlokát.
– Természetesen a hajótulajdonosokat is kikérdeztük. A Pompejibe és Herculaneumba tartó tutajok egyikére sem szálltak fel szökött rabszolgák, és nem kötöttek el egyetlen tengeri járművet sem. Egyébként sem tudnának mit kezdeni egy vitorlással.
– Akkor milyen más esélyük maradhatott? – kérdeztem.
Mummius vállat vont.
– Még mindig itt bujkálnak valahol a környéken.
– Vagy, ami még valószínűbb, mindketten halottak.
A fény egyre gyorsabban fakult a hegyek fölött. A sziklameredély hosszú árnyékot vetett a vízre. Visszanéztem a villa irányába, de a fák koronája fölött csupán néhány tetőcserepet és füstgomolyagot láttam: meggyújtották az esti tüzeket. Megfordítottam a lovamat.
– Áruld el, Mummius, kik laknak most a villában?
– Gelinán kívül csak egy maroknyi ember. Lassan véget ér a nyaraló időszak Baiaében. Idén még tavasszal sem érkezett túl sok vendég. Magam is itt voltam májusban, Crassusszal és Fabiusszal, meg egy kisebb csoporttal. Baiae csak árnyéka volt önmagának. Spartacus és a kalózok fenyegetése miatt mindenki fél elhagyni Rómát.
– Értem, de ki tartózkodik itt most?
– Hadd gondoljam végig. Ott van Gelina és az elmaradhatatlan filozófusa, Dionüsziusz. Mindentudónak nevezi magát, színdarabokat és történeteket ír, és azt hiszi, szórakoztató beszélgetőpartner, de a magam részéről hamar elálmosodom tőle. És ott van még Iaia, a festőnő.
– Iaia? Egy asszony?
A katona bólintott.
– Eredetileg Küzikoszból származik. Crassus azt mondja, már akkor divatot teremtett, amikor ő kisfiú volt. A festményei megtalálhatók Róma legjobb házaiban és a Kehely környékén is. A portréi tették nevezetessé, elsősorban a női arcképek. Soha nem ment férjhez, de egymaga is meglepően sikeres életpályát futott be. Most már visszavonult, és csak kedvtelésből fest, fiatal segédjével, aki tőle tanulja a művészetet. Közösen dolgoznak itt, Gelina megrendelésére festik a női fürdő előcsarnokát.
– Ki Iaia segédje?
– Olümpiasznak hívják, az öböl túloldaláról, Neapolisból származik.
– Egy lány?
– Egy nagyon szép lány – biztosított Mummius, mire Eco szeme felcsillant. – Iaia úgy bánik vele, mintha a tulajdon lánya volna. Saját villájuk is van a küméi tengerparton, de gyakran időznek itt. Délelőtt dolgoznak, estefelé Gelinának nyújtanak társaságot.
– Ott voltak a házban, amikor Luciust megölték?
– Igazság szerint nem. Fent voltak Kümében.
– Messze van innen?
– Nem mondhatnám. Gyalog egy óra, lóháton kevesebb.
– A filozófuson és a festőkön kívül van még vendége a háznak?
Mummius eltöprengett.
– Igen, ketten.
– És ők ott voltak a gyilkosság éjjelén?
– Igen – felelt Mummius kimérten. – De egyiküket sem lehetne gyilkossággal gyanúsítani.
– Mégis...
– Jól van hát. Az egyik Sergius Orata. Róla már meséltem neked, ő építette a fürdőt a déli szárnyon. Puteoliból származik, de jó néhány villája van a Kehely környékén. Leggyakrabban mások házában lehet megtalálni. Ez már csak így van ezen a vidéken: a gazdagok azzal múlatják az időt, hogy egymás házában vendégeskednek. Gelina azt mesélte, hogy Orata éppen Luciusszal tárgyalt, amikor megjött a hír, hogy Crassus úton van Rómából, és mindkettőjükkel beszélni kíván. Orata úgy döntött, hogy tovább marad a villában, így egyszerűbb lesz hármuknak lebonyolítaniuk az üzletet. Itt volt a gyilkosság éjszakáján, és még mindig itt van. Egy lakosztályban szállásolták el az északi szárnyban.
– Akkor már csak egy vendég maradt.
– Metrobius. A Pompeji-öbölnél épült villájából jött át látogatóba.
– Metrobius? Ismerős nekem ez a név.
– A színpadon lett híres, egykoron a legnépszerűbb nőimitátor volt Rómában. Sulla kedvence. Tőle szerezte a villáját is, amikor Sulla még diktátor volt, és a belső köreinek ajándékozgatta szét ellenségei elkobzott vagyonát.
– Ó, igen, egyszer magam is láttam Metrobiust fellépni.
– Én sohasem részesültem ebben a kiváltságban – jegyezte meg Mummius szarkasztikus hangon. – Plautust játszott, vagy maga talált ki valami figurát?
– Meglehetősen buja hangulatú gúnydalokban fejezte ki hódolatát Sulla előtt, egy zártkörű mulatságon, melyet évekkel ezelőtt Chrysogonus házában rendeztek.
– Hogy kerültél te oda?
Mummius nem véletlenül hitetlenkedett. Valóban különösnek tűnhetett, hogy ilyen kifinomult, egyszersmind züllött körökbe keveredtem.
– Hívatlan vendégként. Nagyon is hívatlanként. De mit keres itt Metrobius?
– Gelina jó barátja. Órákig képesek a helyi pletykákban lubickolni. Legalábbis így mondták nekem. De köztünk szólva, én képtelen vagyok pár percnél többet eltölteni Metrobius társaságában.
– Nem kedveled őt?
– Megvan rá az okom.
– De gyilkossággal azért nem gyanúsítod...
Mummius felhorkant.
– Hadd áruljak el neked valamit, Gordianus. Bőven kivettem a részem az emberölésből eddigi életem során, de mindig becsületes küzdelemben végeztem velük. Megértheted, az ölés az ölés. Öltem karddal, bunkósbottal, még a saját puszta kezemmel is. Van némi sejtelmem róla, mit jelent kiszorítani az életet egy másik emberből. Hidd el nekem, Metrobiusnak sohasem lenne mersze bezúzni valakinek a koponyáját. Még akkor sem, ha megvan rá az oka.
– Mit gondolsz a két rabszolgáról, Zenóról és Alexandrosról?
– Nem tartom valószínűnek.
– De nem lehetetlen?
Vállat vont.
– Akkor hát – kezdtem bele az összegzésbe – biztosan tudjuk, hogy a következő emberek a gyilkosság éjjelén a házban tartózkodtak: Dionüsziusz, a mindentudó, aki állandó lakosnak számít, Sergius Orata, az építész üzletember Puteoliból, valamint a visszavonult színész, Metrobius. A festő, Iaia, és az asszisztense gyakran megfordulnak Gelina otthonában, de azon az estén nem voltak ott.
– Jómagam is ennyit tudok. Akik bent voltak a házban, a saját külön ágyukban aludtak, vagy legalábbis ezt mondják. Egyikük sem figyelt fel különösebb zajra, ami nem is csoda, tekintve a szobák közötti távolságot. A rabszolgák sem hallottak semmit, amit szintén el tudok képzelni, hiszen az ő szállásuk az istállón túl van.
– De éjjelenként biztos őrködik legalább egy rabszolga – vetettem ellen.
– Igen, de kint az udvaron, nem a házban. Az a feladata, hogy körbe-körbe járkáljon, és közben egyik szemét a ház előtti úton, a másikat a ház mögötti udvarról látható tengerparton tartsa. Előfordult már, hogy a kalózok megtámadták a parthoz közeli villákat, habár Baiaében még nem hallottunk hasonló esetről. Amikor a rabszolgák megszöktek, az őr éppen a ház mögött járhatott. Semmit sem látott.
– Gyanakszol valakire? Szerinted van valaki a lakók vagy a vendégek között, akinek több oka volt megölni Luciust, mint a két rabszolgának?
Válasz helyett ismét csak vállat vont, és mogorván nézett maga elé.
– Még ennél is jobban furcsállom, Mummius, hogy annyi időt és erőt fecséreltél arra, hogy segíts Gelinának bebizonyítani a rabszolgák ártatlanságát.
– Megvan rá az okom – felelt kurtán.
Előretolta az állkapcsát, és mereven nézett maga elé. Aztán ügetésre sarkallta a lovát, és minket maga mögött hagyva visszasietett a villába.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Hádész Torkolata

 

Hét

A vacsora a nap tizenkettedik órájában kezdődött, nem sokkal alkonyat után, a felső emelet délkeleti sarkának egyik szerényebben bebútorozott termében. Az ablakokon keresztül keletre Puteoli fényeit lehetett látni, és a dél irányában borongó Vezúv csúcsos halmát. Egy kisebb csoport rabszolga sürgölődött alig észrevehetően a helyiségben és az abból nyíló folyosókon. Bronzlámpásokat gyújtottak meg, hogy ellensúlyozzák az esti levegő hűvösségét. A felfüggesztett lámpások fénye kiemelte a falak színpompás díszítését. Szél nem kerekedett, madárdal sem harsant, és semmi egyéb élőlény neszét sem lehetett hallani; odakintről az egyetlen hang a tenger fakó morajlása volt, mintha valaki szakadatlanul sóhajtozott volna a távolban. A déli ablakon kinézve egyetlen fényességes csillagot pillantottam meg a Vezúv felett feszülő mélykék égbolton. A gazdagok házaiban szürkületkor szárnyat bontó csendes fényűzés rátelepedett a villára, a kényelem és a kiváltságosság érzésével telítve el mindenkit.
Gelina a heverőjén hátradőlve fogadta a vendégeket, akik egyedül vagy párosával érkeztek, és kivétel nélkül komor sötétkék vagy fekete ruhát viseltek. A vendéglátóknak tizenegy ember számára kellett helyet biztosítaniuk, ami nem számított szokványos létszámnak. Gelina négyszög-alakban helyeztette el a díványokat: három oldalán három-három dívány fért el, a negyedik oldalon pedig a saját heverője és egy Crassusnak fenntartott hely. A díványok előtt felállított kis asztalokra már előkészítették a kelyheket, a mézzel édesített bort, a zöld és fekete olajbogyókat és az előételnek szánt tengeri sünt köményszósszal.
A ház úrnőjével szemben Iaia, a festőnő, pártfogoltja, Olümpiasz, és a mindentudó filozófus, Dionüsziusz foglalt helyet, jobb keze felől Marcus Mummiust, Faustus Fabiust és Sergius Oratát láthatta, míg bal oldalán mi ültünk Ecóval és Metrobiusszal, a színésszel. Gelina minden különösebb magyarázkodás nélkül úgy mutatott be minket: a római Gordianus és fia. Az egybegyűltek arckifejezéséből láttam, hogy már volt némi elképzelésük arról, miért érkeztem Baiaébe. Tekintetükben különböző mértékben elegyedett a kételkedés, a gyanakvás és a közöny.
Iaia kitűnt a vendégek közül koromfekete stólájával, ezüst ékszereivel és sűrű, sötét bíborvörös hajával, melyet nyilván festett. Fiatal korában minden bizonnyal legendás szépségnek számított, mostanra már a hamvasságukat vesztett, de vonzerejüket még őrző asszonyok kedélyes magabiztosságát sugározta. Magas járomcsontját gondosan rúzsozta, szemöldökét leborotválta, és ceruzával rajzolta meg.
Míg Iaia csupán hűvös pillantásokra méltatott, ifjú tanítványa, a kápráztatóan szőke Olümpiasz ellenségesen nézett a szemembe, mintha a jelenlétem is gyalázat lenne számára. A lánynak nem kellett ügyelnie arra, hogy kiemelje szépségét; hanyagul leengedett haja arany és ezüst tincsekből álló sörénynek látszott a lámpafényben, és csaknem levendulakék szeme mellett még a legkevesebb festék is fakónak és csiricsárénak tűnt volna, ha babrál arca kendőzésével. Ujjatlan, sötétkék stólájáról mindenféle díszítés hiányzott, még a mi tunikánknál is egyszerűbb volt, hiszen hímzés vagy szegély sem ékesítette. Ékszert sem viselt. Festéknyomok maradványait vettem észre az ujjain, valamint néhány színes foltot köpenye alsó szélén.
Az ösztövér, ősz szakállú Dionüsziusz olykor-olykor fölényes pillantásokkal illetett, miközben bal kezének ujjaival a tányérjára pakolt olajbogyókat nyomogatta. Az este első felében csaknem némán ücsörgött, mintha szavait későbbi alkalmakra tartogatná. Úgy tűnt számomra, valamiféle titkot őrizget, de talán csak a rátarti, mindentudó kisugárzás tévesztett meg, mely oly sok filozófust körbeleng.
Dionüsziusz kimért, kesernyés ábrázata éles ellentétet alkotott a vele egy sarokban ülő helyi üzletember és építész, Orata arckifejezésével. A férfi majdnem kopasz fején csak egy rézvörös körben maradt meg a haj, akár egy győzelmi koszorú. Méltóságteljes alkata azt sugallta, a sikertől gömbölyödött ki ilyen szépen. Kövérkés, kábult kifejezésű arca sehogy sem illett az általános szomorúságba. Nem tudtam megállapítani, hogy első látásra rokonszenvesnek talált-e, vagy valamilyen más reakciót próbált elfedni ravasz mosolyával. Összességében vajmi kevés figyelmet szentelt nekem, mert lefoglalták a díványához rendelt rabszolgák, akiket arra utasított, hogy vágják ki a magot az olajbogyókból és hozzanak több köményszószt.
A korosodó színész, Metrobius mindössze egy biccentésre méltatott, amikor bemutattak, aztán gyorsan Gelina felé fordult. Inkább a jobb oldalán ült, míg az asszony balra dőlt, ezért fejük majdhogynem összeért. Halkan társalogtak, és Metrobius időnként a nő felé nyújtotta a karját, hogy a meggyőzés kedvéért megpaskolja a kezét. Hosszú, hullámzó redőkbe rendeződő köpenye a nyakától a lábfejéig eltakarta; a finoman szőtt anyag első ránézésre gyászos feketének tűnt, de miután jobban megnéztem, kiderült, hogy valójában a bíbor egy rendkívül sötét árnyalata. Nyakában és csuklóján aranyat viselt, bal kezén pedig egy drágakővel kirakott gyűrűt, mely mindannyiszor felvillant, amikor megemelte a poharát. Metrobius volt egykoron Sulla nagy szerelme, és mindenki tudni vélte, hogy akármennyi házasságot kötött és akárhány románcba keveredett a diktátor, a színész mindvégig a társa és barátja maradt. Bármilyen testi csáberőt birtokolt fiatalkorában, mára mind rég elenyészett, de hosszú fehér hajzuhatagában volt valami öntudatos méltóság, és ráncokkal televésett arcában is fel lehetett lelni valamiféle robusztus szépséget. Visszaidéztem azt a tíz évvel azelőtti éjszakát, amikor Sulla társaságában láttam őt énekelni. Élénken megmaradt az emlékeimben, mennyire bűvöletbe ejtette hallgatóságát. Még akkor is éreztem karizmatikus kisugárzását, amikor teljesen Gelinára figyeltem – olyan tisztán érzékeltem, mint a mirha és a rózsa illatát, mely öltözékéből áradt. Természetes kellem járta át minden mozdulatát, és mély, nyugodt hangjában a nyári éjszakán lehulló eső dobolását és a fák koronái közt susogó szél duruzsolását véltem felfedezni.
Kettőnk kivételével az egész csoport egy jellegzetes Baiae környéki társaságnak látszott – köztük egy katonával, egy patríciussal, egy festővel és a tanítványával, egy filozófussal, egy építésszel, egy színésszel, valamint a ház úrnőjével. A ház ura hiányzott, pontosabban egy elefántcsont ravatalon feküdt az átriumban, de helyét átvehette volna Róma leggazdagabb embere. Marcus Crassus azonban eddig nem jelent meg körünkben.
Habár fényes társaság gyűlt össze, a beszélgetés meglepően ötletszerűen zajlott. Mummius és Faustus a nap történéseit és Crassus lucrinus-tavi táborának ellátását tárgyalták, Iaia és Olümpiasz érzékelhetetlenül halk suttogásba merültek, a filozófus az étel fölött borongott, míg az üzletember jó étvággyal nyelte egyik falatot a másik után. Gelina és Metrobius látszólag mindenkiről megfeledkezett a sutyorgás közben. Végül Meto, a rabszolgafiú lépett be a terembe, és egy üzenetet súgott Gelina fülébe. Az asszony bólintott, majd elküldte.
– Attól tartok, Marcus Crassus nem csatlakozik hozzánk ma este – jelentette be.
Egész eddig azt hittem, a helyiségben vibráló feszültség az én jelenlétemnek köszönhető, vagy a halál érzetének, mely belengte az egész házat, csakhogy ebben a pillanatban az egész társaság együttes, megkönnyebbült sóhajt hallatott.
– Visszatartja az üzlet Puteoliban, ugye? – kérdezte Mummius, aki éppen egy falat tengeri sünt rágcsált.
– Igen. Azt az üzenetet küldte, hogy gondoskodik a saját vacsorájáról, s csak azután ül lóra. Így tehát nem kell tovább várnunk.
Az asszony jelzett a rabszolgáknak, akik elvitték az előételeket, aztán kihozták a főfogásokat – édes cétrádcitromos ragut sonkával és almával, halfilét metélőhagymával és korianderrel, melyeket ezüsttányérokon szolgáltak fel, és amelyek mellé káposztás-lencsés árpalevest szürcsölhettünk kisebbfajta agyagkorsókból.
Ahogy előrehaladtunk az étkezésben, a társalgás is felélénkült. Legfontosabb témánk az étel volt. A halált, a közeledő katasztrófát, a politikai ambíciókat és Spartacus fenyegetését háttérbe szorította a nyúl és a disznó viszonylagos érdeme. A marha húsáról is szót ejtettek, de hamar kiderítették, hogy ehetetlen. Faustus Fabius kijelentette, hogy a marhaállományból semmi haszon nem származik, kivéve a bőrük felhasználását, de a filozófus Dionüsziusz előadói hanghordozással ellene érvelt, mondván, hogy az északi barbárok előnyben részesítik a tehéntejet a kecsketejjel szemben.
Sergius Orata valóságos szakértőnek bizonyult a fűszerek és egyéb csemegék Kelettel folytatott kereskedelme terén. Egyszer egészen a párthusok országáig utazott, hogy felmérje az ottani piac lehetőségeit, és valahol az Eufráteszen hajózva a helybeliek rávették, hogy kóstolja meg az erjesztett árpából készült italt, melyet az ottaniak sokkal szívesebben ittak, mint a bort.
– A színe éppen olyan volt, mint a vizeleté – nevetett fel az építész. – És az íze is!
– Ugyan honnan tudod? Talán szoktál vizeletet inni? – kérdezte Olümpiasz, aztán álszemérmesen lehajtotta a fejét, és egyik szeme elé egy szőke hajtincs hullott.
Iaia a szeme sarkából nézett rá, és elnyomta a mosolyát. Orata kopasz koponyáját rózsás pír öntötte el. Mummius érdesen felkacagott.
– Még mindig jobb a vizelet, mint a bab! – kiáltott fel Dionüsziusz. – Ismeritek Platón tanácsát: az embernek minden éjjel tiszta szellemmel kell az álom ösvényére lépnie.
– És mi köze ennek a babhoz? – kérdezte Fabius.
– Püthagorasz nézeteiről csak hallottatok! A bab irdatlan felfúvódást eredményez, minek következtében az igazságot kereső szellem háborúskodásba kerül a testtel.
– Mintha legalábbis a szellem fúvódna fel, nem a has! – rikkantotta Metrobius, majd előrehajolt, és lecsendesített hangon hozzám kezdett suttogni. – Ezeknek a filozófusoknak egyetlen gondolat sem tűnik abszurdnak. Ez itt például minden bizonnyal egy szélzsák, csak épp minden szél a száján jön ki az alfele helyett.
Gelina a humorral és a durvasággal szemben is érzéketlennek tűnt, némán evett. Fáradhatatlanul csipegette az ételt, és sokkal többször töltette tele boroskupáját, mint a többi vendég.
Metrobius hozzálátott, hogy felvilágosítson engem a római és a baiaéi konyhaművészet közötti különbségekről.
– Természetesen az itteni piacokon sokkal változatosabb a halkínálat, sőt, számos olyan tengeri herkentyűt lehet kapni, amilyenekről Rómában nem is hallottak. De a különbség ennél jóval nyilvánvalóbb. Például bármelyik szakács megmondhatja, hogy a legjobb főzőedények egy olyan különleges agyagból készülnek, mely kizárólag Kümé közelében található meg. Rómában rendkívüli értéke van ezeknek az edényeknek, és nem könnyű pótolni őket, ha eltörnek, ám itt a legalantasabb halász is birtokol egyet. Így aztán temérdek olyan paraszti ételt fogyasztunk, amely egyszerre fennkölt és egyszerű – mint például az árpaleves. Aztán ott van a híres baiaéi zöldbab, mely sokkal lágyabb és édesebb, mint a máshol termesztett zöldbab. Gelina szakácsa olyan ételt készít zöldbabból, korianderből és szeletelt metélőhagymából, hogy egy bacchanáliára is kiváló lenne! Ó, de a rabszolgák már viszik is el a főfogást, úgy látszik, úton van a következő!
Beléptek a szolgák a lámpások fényében csillogó ezüsttálcákkal, és fahéjjal töltött sült körtét, pirított gesztenyét és bogyók erjesztett levéből főzött szósszal leöntött sajtot hoztak. Odakint feketévé sötétült a mélykék égbolt, és a csillagok még hevesebben szikráztak. Gelina megborzongott, és az utasítására közelebb hozták a bronzserpenyőket. Az ezüsttálak visszatürközték a szökdécselő lángokat, mintha az asztalon felszolgált csemegék tűz-tavacskákon lebegtek volna.
– Kár, hogy Marcus Crassus nem tudja velünk élvezni ezt a remek lakomát – mondta Metrobius, miközben magához vett egy töltött körtét, és mélyen magába szívta az aromáját. – Persze az ő társaságában a beszélgetés egykettőre a politikára kanyarodik.
Mummius mérgesen nézett a színészre.
– Vagyis olyasmire, amiről egyesek még a semminél is kevesebbet tudnak. Egy jó politikai eszmecsere legalább egy időre kivételesen csendben tartja őket.
Egy gesztenyét dobott a szájába, majd cuppantott ajkaival.
– Íme, az asztali illem egy barbár szerint – súgta Metrobius felém.
– Mit mondtál? – hajolt előre Mummius.
– Azt mondtam, földműves módra viselkedsz az asztalnál. A családod még mindig földműveléssel foglalkozik, nem igaz?
Mummius lassan hátradőlt, de Metrobius szavai szemlátomást nem hatották meg.
– Talán olyasmiről kéne beszélnünk, ami mindnyájunkat érint – javasolta a színész. – Kezdhetnénk a művészettel. Iaia és Olümpiasz létrehozzák a művészetet, Dionüsziusz elmélkedik rajta, Orata megvásárolja. Igaz, Sergius, hogy aláírtál egy szerződést egy új halastó megépítésére és feldíszítésére a Cornelii-család egyik ágánál, odalent, Misenumban?
– Így igaz – helyeselt Sergius Orata.
– Ó, azok a villatulajdonosok a Kehely környékén, akik annyira rajonganak a díszes halastavakért! Mennyire odavannak a szakállas tengeri halakért! Szinte dédelgetik őket. Hallottam olyan szenátorokról, akik minden halnak nevet adnak, és a születésüktől fogva a kezükből etetik őket. Aztán amikor a halak megnőnek, nincs szívük megenni őket.
Gelina végre elmosolyodott.
– Ó, hagyd abba, Metrobius. Nincs ennyire ostoba szenátor.
– Dehogynincs! Úgy hallom, a Cornelii-família csinos kis szobrokkal kívánja körbevenni az új halastavát. Nem a vendégeik elkápráztatására, hanem a halak épülésére.
– Szamárság! – kuncogott Gelina, majd gyorsan kiürítette a boros kelyhet, és odatartotta az egyik rabszolgának, hogy töltse újra.
Metrobius arca arról tanúskodott, teljesen komolyan beszél.
– A legnagyobb gondot az jelenti, hogy a halak – nos, ezt a gonosz pletykát nem is szívesen adom tovább – olyan ostobák, hogy meg sem tudnak különböztetni egy Polükleitoszt egy Polüdorosztól. Kicserélhetnénk Juno és Venus szobrának fejét, azt sem vennék észre. Ki hallott még ilyet! – A kitörő nevetés közepette Metrobius játékosan megfenyegette Oratát az ujjával. – Vigyázz, Sergius, milyen szobrokat viszel át a Cornelii-család új halastavához! Feleslegesen költenél el egy vagyont egy őrült tengeri hal miatt, aki képtelen értékelni a különbséget!
Orata nyájasan elvörösödött, Mummiust viszont a gutaütés kerülgette. Észrevettem, hogy Faustus Fabius egyik kezével a katona combját szorongatja, hogy visszafogja túl hevesnek ígérkező reakcióit. Olyan erősen szorította, hogy kezének bütykei elfehéredtek. Másik kezével egy poharat tartott a szája elé, hogy elrejtse önelégült mosolyát.
Gelinának hirtelenjében megeredt a nyelve.
– Ha a művészetről akartok társalogni, inkább Iaia készülő festményeiről kéne beszélnünk, a női fürdő előcsarnokának falán. Bűbájos képek! Polipok, tintahalak és delfinek fickándoznak a padlótól a mennyezetig, mind a négy falon, egészen a tetőn nyíló ablakig. Nyugalmat árasztanak, az ember egészen biztonságban érzi magát, mintha a tenger mélyén lenne. A kék csodás árnyalatai tobzódnak, sötétkék, halvány azúr és türkizkék hínár tölti ki a teret. Imádom a kéket, ti nem? – lelkendezett spiccesen, és Olümpiaszra mosolygott. – Olyan csodálatos kék ruhát viselsz ma, kedvesem, remekül illik a gyönyörű, szőke hajadhoz. Milyen tehetségesek vagytok mindketten!
Iaia csücsörített.
– Köszönöm a dicséretet, Gelina, de úgy hiszem, már mindenki látta a készülő munkát.
– Nem! – csattant fel a ház úrnője. – Gordianus még nem látta, és elbűvölő fia, Eco sem. Mindent meg kell mutatnunk nekik. Értitek? Semmit sem szabad elrejtenünk előlük, semmit az égvilágon. Ezért vannak itt. Hogy lássanak, hogy megfigyeljenek. Barátunknak nagyon éles a szeme, azt mondják. Nem úgy éles, ahogy egy műértőnek, hanem úgy, mint egy vadásznak. Vagy egy Nyomozónak, hiszen így nevezi magát, igaz? Holnap esetleg megmutathatnád neki a falfestményeket, Iaia, hadd elmélkedjen azon a csodán, tele repülő halakkal és förtelmes polipokkal. Igen, nem látom be, miért ne nézhetné meg, amíg nincsenek nők a női fürdőben, úgy értem, nem fürdik ott egy nő sem. Miért ne? Biztos vagyok benne, hogy Gordianus legalább annyira értékeli a művészetet, mint bármelyikünk.
Olümpiasz felvonta egyik szemöldökét, és hűvös tekintetét először rám emelte, aztán Ecóra, aki feszengeni kezdett. Iaia rendíthetetlenül mosolygott, majd bólintott.
– Persze, szívesen megmutatom Gordianusnak, miféle munkát végzünk. Talán reggel lenne jó, amikor a legelőnyösebbek a fények. De ha már művészetről esik szó, úgy tudom, Dionüsziusz új színdarabon dolgozik. Még alig hallottunk róla valamit.
– Ez azért van, mert Crassus mindig elhallgattatja – magyarázta nekem Metrobius suttogva.
– Igazság szerint egy időre félretettem a komédiámat. – Dionüsziusz keskeny ajkai merev mosolyba húzódtak. – Az elmúlt néhány hónap, de még inkább az elmúlt néhány nap komolyabb dolgokra irányította a figyelmemet. Egy új munkába merültem bele, egy időszerű témáról szóló értekezésbe. A korábbi rabszolgafelkeléseket vizsgálom, és megpróbálom levonni a következtetéseket, hogy a jövőben elkerülhessük az ilyesféle rendbontásokat.
– Korábbi felkelések? – kérdezte Gelina. – Úgy érted, történt már hasonló Spartacus előtt is?
– Ó, hogyne. Az első lázadás, amiről tudomásunk van, százhúsz évvel ezelőtt történt, Hannibál háborúit követően. Róma győzelmének idején rengeteg karthágóit ejtettek foglyul, és túszként vagy hadifogolyként tartották őket. Ezeknek a karthágóiaknak a rabszolgáit is lefoglalták, majd zsákmányként adták el őket. A túszok és a rabszolgák egy jelentős hányadát Setia városában, Róma közelében helyezték el. A túszok kitervelték, hogyan szökhetnének meg, és a rabszolgákat is belevonták a szervezkedésbe. Szabadságot ígértek nekik, ha felkelnek az új római gazdáik ellen, és segítenek visszatérni a régi gazdáiknak Karthágóba. A terv egész pontosan úgy szólt, hogy a pár nappal később Setiában rendezendő gladiátor-játékokon a foglyok fellázadnak, és legyilkolják a gyanútlan nézősereget. Szerencsére két rabszolga elárulta az összeesküvést a római praetornak, aki nyomban összegyűjtött egy kétezres alakulatot, és Setiába sietett. Az összeesküvés szervezőit elfogták, de rengeteg rabszolgának sikerült elmenekülnie a városból. Végül elkapták és lemészárolták őket, de előtte a lázadók már jól kitombolták magukat a környékbeli településeken. A két rabszolga, akik olyan bölcsen tájékoztatták a praetort, huszonötezer darab bronzot kaptak jutalomként, és szabad emberekké váltak.
– Ó! – sóhajtott fel Gelina, aki mindvégig tágra nyílt szemmel, helyeslően bólogatva figyelt. – Szeretem a jól végződő történeteket.
– A politikánál már csak a történelem unalmasabb – jelentette ki Metrobius ásítva. – Szerintem az olyan vérzivataros időkben, mint például a mostani, Dionüsziusz sokkal nagyobb szolgálatot tenne az emberiségnek egy pompás kis komédiával, mint a halott múlt felemlegetésével.
– Mi a nyavalyáról tudott beszélgetni egy olyan ember, mint Sulla a magadfajta üresfejűvel? – motyogta Mummius.
Metrobius baljóslatúan nézett rá.
– Én is feltehetném ugyanezt a kérdést rólad és a te...
– Kérlek, ne hozzatok fel kellemetlen témákat evés után! – kérte Gelina. – Megzavarja az emésztést. Folytasd, kedves Dionüsziusz! Hogy bukkantál rá erre a magával ragadó történetre?
– Számtalanszor hálát adtam Minervának és Herodotusz szellemének azért a csodálatos könyvtárért, melyet néhai férjed olyan szorgalmasan összegyűjtött – hízelgett Dionüsziusz. – Egy magamfajta embernek egy tudással teli házban tartózkodni éppen olyan ihlető élmény, mint egy szépséggel teli házban. Itt, ebben a villában szerencsére sohasem kellett választanom a kettő között.
Gelina elmosolyodott, és az egybegyűltek moraja azt jelezte, mindenki nagyra értékelte a kegyes bókot.
– De hogy folytassam: a meghiúsított setiai felkelés volt az első példa, amit találtam a rabszolgák szervezett, tömeges lázadásáról vagy tervezett szökéséről. Ezt a kísérletet újabb hasonló próbálkozások követték a későbbi években, Itália-szerte és máshol is, de ezeket a jelek szerint nemigen taglalták írásban. Amúgy is, mind jelentéktelenek a két szicíliai rabszolgaháborúhoz képest. Az első épp hatvan évvel ezelőtt kezdődött, amikor születtem. Gyerekkoromban gyakran hallottam róla történeteket.
– Akkortájt kezdtek a szicíliai földbirtokosok hatalmas vagyonokat felhalmozni és irdatlan mennyiségű rabszolgát összegyűjteni – folytatta a filozófus. – Ez a gazdagság a legtöbb szicíliai lakost gőgössé tette; folyamatosan áramlottak be a rabszolgák a lerohant afrikai és keleti provinciákból, így a gazdáknak már nem kellett kímélniük a szolgáikat. Egy túlhajszoltságtól vagy alultápláltságtól megnyomorodott rabszolgát könnyen újra cseréltek. Való igaz, hogy sok földbirtokos elégséges ruházat és élelem nélkül hajtotta ki a rabszolgáit a nyájakat terelni. Amikor ezek a rabszolgák panaszkodni kezdtek a meztelenségükre és az éhségükre, a gazdáik azt mondták nekik, támadják meg az utakon elhaladó utazókat, és lopják el a ruháikat meg az élelmüket. Minden gazdagsága ellenére Szicília egy törvényt nem ismerő, reménytelen hellyé aljasult.
– Volt köztük egy földbirtokos, egy bizonyos Antigenes, akit az egész szigeten határtalan kegyetlenségéről ismertek. Ő vezette be azt a szokást arrafelé, hogy a gazdák billogot sütöttek a rabszolgáikra, mint saját tulajdonukra. A színe elé járuló rabszolgákat, akik élelemért vagy ruháért könyörögtek, megkorbácsoltatta, láncra verette, és megalázó módon közszemlére tette, mielőtt visszaküldte volna őket a dolgukra, ugyanolyan éhesen és pucéran, mint azelőtt.
– Ennek az Antigenesnek volt egy kedvenc rabszolgája, akit egyaránt szeretett elkényeztetni és megszégyeníteni. Szíriából érkezett, Eunusnak hívták, és varázslónak, mágusnak hitte magát. Álmokról mesélt, melyekben az istenek megszólították őt. Az emberek mindig szívesen hallgatnak ilyen meséket, akár egy rabszolga szájából is. Eunus hamarosan saját szemével is látta az isteneket, akár fényes napvilágnál is, legalábbis azt színlelte, mintha látná őket, és furcsa nyelven beszélgetett velük, miközben a többi ember elámulva leste. Képes volt a szájából tüzet okádni.
– Tüzet? – kérdezte Gelina rémülten.
– Régi színházi trükk – magyarázta Metrobius. – Lyukakat fúrsz egy dióba vagy valami hasonló termésbe, megtöltöd olajjal, meggyújtod, és bedobod a szádba. Aztán szikrákat és lángokat köpködsz. Bármelyik bűvész előadja ezt a Suburában.
– Igen, de elsőként Eunus hozta át ezt a szokást Szíriából – vetette ellen Dionüsziusz. – A gazdája, Antigenes őt használta fel a lakomákon, hogy a vendégeket szórakoztassa. Ilyenkor Eunus transzba esett, tüzet okádott, majd megmondta a jövendőt. Minél szokatlanabb volt a történet, annál nagyobb volt a sikere. Például előadta Antigenesnek és vendégeinek, hogy egy szíriai istennő jelent meg neki, és megígérte, hogy egykoron ő lesz Szicília királya, de nem kell tőle tartaniuk, mert nagyon emberséges bánásmódot fog bevezetni a rabszolgatartókkal szemben. Az egybegyűltek módfelett mulatságosnak találták a mesét, és különféle ínyencfalatokkal jutalmazták Eunust az asztaltól. Megkérték, hogy emlékezzen a nagylelkűségükre, miután királlyá koronázták. Mit sem sejtettek még a sötét jövőről!
– Később úgy alakult, hogy Antigenes rabszolgái felkelést szerveztek gazdájuk ellen, és Eunust kérdezték meg arról, hogy vajon az istenek támogatják-e a tervüket. Eunus azt mondta nekik, hogy a lázadás sikeres lesz, de csak akkor, ha könyörtelenül, tétovázás nélkül lecsapnak. A rabszolgák, úgy négyszázan, még azon az éjjelen kivonultak a mezőre, hogy egy titkos ceremónia keretében ígéretet és felajánlást tegyenek az isteneknek Eunus utasításai szerint. A felkelés véres tombolás formájában vette kezdetét, a rabszolgák bevonultak a városba, szabad embereket öltek meg, asszonyokat erőszakoltak meg, és csecsemőket mészároltak le. Elfogták Antigenest, levetkőztették, megkorbácsolták, és lefejezték. Ezután felöltöztették Eunust díszes ruhákba, arany levelekből készült koronát tettek a fejére, és királynak kiáltották ki.
– A lázadás híre bozóttűzként terjedt szét a szigeten, és más rabszolgákat is felkelésre buzdított. Rivális csoportok alakultak belőlük, és egy ideig reménykedni lehetett abban, hogy egymás ellen fordulnak. Ehelyett egybeolvasztották a seregeiket, és mindenféle útonállót és bűnözőt fogadtak maguk közé. A sikerük híre túljutott Szicília határain, és széles körben nyugtalanságot szított. Százötven rabszolga esküdött össze Rómában, több mint ezren lázadtak fel Athénban, és mind Itálián, mind Görögországon végigsöpört a felkelési hullám. Mindet elfojtották hamar, de a szicíliai helyzet menthetetlenül káoszba fulladt.
– A rebellis rabszolgák átvették az uralmat, és mind Eunust vallották királyuknak. A köznép, aki elvetemülten gyűlölte a gazdagokat, egy időre a rabszolgák pártjára állt. Minden téboly ellenére a felkelést okosan vezényelték le, mert bár sok földbirtokost megkínoztak és megöltek, gondoltak a jövőre is, és épségben hagyták a szántóföldeket és a vagyontárgyakat, melyek később a javukat szolgálhatták.
– Hogyan lett vége? – kérdezte Gelina.
– Csapatokat küldtek Rómából. Sorozatban vívták a csatákat Szicíliában, és egy darabig úgy tűnt, a rabszolgák verhetetlenek. Végül egy római kormányzó, Publius Rupilius tőrbe csalta őket Tauromenium városánál. Az ostrom addig folytatódott, amíg elmondhatatlan éhínség tört a városra, és a felkelőkből kannibálok lettek. Először a gyerekeiket ették meg, aztán az asszonyaikat, végül egymást.
– Ó! És a varázsló? – suttogta Gelina.
– Megszökött a városból, és egy barlangban húzódott meg, amíg Rupilius ki nem kergette onnan. Ahogy a rabszolgák egymást falták fel, királyuk is úgy került elő, hogy félig felzabálták a kukacok. Igen, ugyanolyan kukacok, melyek állítólag a nagy Sullát is megtámadták utolsó éveiben itt, a Kehelynél, mielőtt a szélütés elvitte. Mindez azt bizonyítja, hogy ezek a falánk férgek, akárcsak az aljasabb emberfajták, bármely vezetőt kizsigerelnek, legyen előkelő vagy nyomorult származású. Miközben Eunust kivonszolták a barlangból, a rabszolgakirály üvöltve karmolta a saját húsát. Tömlöcbe vetették Morgantinában, de továbbra is támadtak látomásai, egyre szörnyűségesebbek, mígnem őrjöngeni kezdett. Végül a kukacok teljesen elemésztették, és így ért szánalmas véget az első hatalmas rabszolgafelkelés.
Mély csend ereszkedett a szobára. A vendégek arcán egykedvűség látszott, kivéve Ecót, aki kidülledt szemmel nézett, és Olümpiaszt, akinek mintha könny csillogott volna a szemében. Mummius fészkelődött a heverőjén. A némaságot egy rabszolga csosszanó léptei törték meg, amint egy üres tálcával kibotorkált a konyhába. Körülnéztem a teremben, szemügyre vettem az asztali szolgákat, akik mereven álltak tisztes távolságban a vendégek mögött. Egyik sem nézett vissza rám, egymásra sem pillantottak, csak a padlót nézték.
– Látjátok – szólalt meg a színész, természetellenesen hangosan a hosszú csend után –, minden együtt van egy elsőrangú komédiához! Dionüsziusz! Add neki azt a címet, hogy „Szicíliai Eunus”, és engedd át nekem a rendezés feladatát!
– De Metrobius! – tiltakozott Gelina.
– Komolyan beszélek! Nincs más dolgod, csak kijelölni a legfőbb szerepeket. Lássuk csak: adott egy fontoskodó szicíliai földbirtokos és a fia, aki természetesen beleszeret a szomszéd lányába, aztán ott van a fiú tanítója, egy jó rabszolga, akit megkörnyékeznek ugyan, hogy álljon a felkelők közé, de inkább az erényt választja, és megmenti ifjú gazdáját a csőcseléktől. Ezt az Eunust néhány groteszk komédiai fordulattal vezesd fel a színpadra. Ott tüzet köp, és zagyvaságokat motyog. Rupiliust, a hadvezért úgy mutasd be, mint bombasztikus hetvenkedőt; összetéveszti a jó rabszolgát, a tanítót Eunusszal, és keresztre akarja feszíteni. Az utolsó pillanatban az ifjú gazda megmenti tanítóját a haláltól, így meghálálja neki, hogy megmentette az életét. A lázadást színpadon kívül verik le, és a darab egy derűs kis nótával végződik. Szavamra mondom, még Plautus sem tudott jobb cselekményt kitalálni!
– Félig-meddig komolyan beszélsz, ugye? – kérdezte Iaia ravaszkásan.
– Ízléstelennek tűnik az egész – panaszkodott Orata –, most, hogy ilyen idők járnak.
– Ó, barátom, igazad lehet – ismerte be Metrobius. – Talán túl sok időt töltöttem távol a színpadtól. Akkor folytasd, Dionüsziusz. Remélem, a következő történelmi meséd legalább olyan szórakoztató lesz, mint ez a legutóbbi.
A filozófus megköszörülte a torkát.
– Attól tartok, csalódni fogsz, Metrobius. Eunus óta volt néhány rabszolgafelkelés Szicíliában. Nem tudom, van valami abban a szigetben, ami a gazdagok körében gonoszságot, a rabszolgák körében zendülést szít. A legutolsó és legnagyobb lázadás Szirakuzában esett meg, akkortájt, amikor Marius konzul volt, harmincöt évvel ezelőtt. Olyan mértékű volt a tombolás, mint Eunus idején, de félek, a történet feleannyira sem színes.
– Nincs benne tűzköpő mágus? – kérdezte az előadóművész.
– Nincs. Csak több ezer féktelen rabszolga, akik letarolták a vidéket, erőszakoskodtak és fosztogattak, álkirályokat koronáztak, és szembeszálltak Róma hatalmával. Végül ismét jött egy hadvezér, aki keresztre feszítette a főkolomposokat, a többit láncra verette, hogy helyreállhasson a törvény és a rend.
– Legyen is így mindig – tette hozzá sötéten Faustus Fabius –, amíg a rabszolgák annyira oktalanok, hogy megkísérlik megdönteni a természetes rendet.
A két oldalán ülő Orata és Mummius bölcsen és egyetértően bólogatott.
– Elég legyen ebből a komorságból! – szólalt meg hirtelen a ház asszonya. – Térjünk át más témára! Itt az ideje egy kis mókának. Metrobius, szavalnál nekünk valamit? – A színész megrázta ősz fejét. Gelina nem erőltette. – Akkor talán hallgassunk meg egy éneket. Igen, egy ének majd jobb kedvre derít minket. Meto... Meto! Meto, kerítsd elő azt a fiút, aki olyan fenségesen énekel. Tudod, az a csinos kis görög, azzal az édes mosollyal és a fekete fürtökkel.
Úgy láttam, valami különös kifejezés fut át Mummius arcán. Miközben a rabszolga érkezésére vártunk, Gelina újabb pohár bort hajtott fel, és arra biztatott minket, hogy kövessük a példáját. Csak Dionüsziusz utasította vissza, inkább egy habzó zöld főzetet hozatott a rabszolgájával ezüstkehelyben.
– Herkulesre, mi az a visszataszító lé? – kérdeztem.
Olümpiasz felkacagott.
– Dionüsziusz naponta kétszer iszik belőle, az ebéd előtt és a vacsora után. Minket is megpróbált meggyőzni, hogy érdemes felvenni ezt a szokást. Borzalmasan néz ki az a főzet, nem igaz? De persze ha Orata képes meginni a vizeletet...
– Nem vizeletet ittam, hanem erjesztett árpát! Csak azt mondtam, hogy úgy nézett ki, mint a vizelet.
Dionüsziusz is elnevette magát.
– Ebben nincs semmi, ami olyan egzotikus – vagy mondhatnám inkább, hogy hétköznapi –, mint a vizelet. – Ivott a kehelyből, majd lejjebb eresztette, mire láthatóvá vált zöldre színeződött szája. – Még csak nem is főzet, nincs benne semmi varázslatos. Egyszerűen a vizitorma és a szőlőlevél pürésített keveréke, amelybe beleteszik azt a gyógynövény-egyveleget, melyet magam állítottam össze. Rutafű az éles látásért, szilfium az erős tüdőért, fokhagyma az állóképességért...
– Ez megmagyarázza – szólt közbe Faustus Fabius előzékenyen –, hogy Dionüsziusz hogyan képes órákig olvasni, napokig beszélni, és soha el nem gyengülni, még akkor sem, ha a hallgatóság már jócskán lankad.
Nevetés hullámzott körbe az asztal körül, aztán megérkezett az ifjú görög, lírával a kezében. Apollonius volt, a rabszolga, aki Marcus Mummiust kísérte a fürdőben. Mummiusra pillantottam. Ásított, és vajmi kevés érdeklődést tanúsított, de az ásítás túl mesterkéltnek, üres tekintete pedig túlzottan is zavartnak látszott. A lámpások fényét letompították, árny borult a helyiségre. Gelina egy görög dalt kért, biztosított minket róla, hogy „derűs nóta” lesz, aztán a fiú játszani kezdett.
Apollonius valamiféle görög dialektusban dalolt, melyből csak hevenyészve tudtam egy-egy szót kiszűrni. Talán pásztorének lehetett, mert zöld mezőket, óriás hegyeket és gyapjas felhőket említett, de lehetett éppenséggel legenda is, mert arany hangján megcsendült Apollón neve, és felelevenítette a kikládok vizein csillámló napfényt – „mint lapis-kavicsok aranytengeren, mint az istennő szeme a hold arcában.” Az is meglehet, hogy szerelmes dal volt, mert koromfekete hajról és éles tekintetről dalolt, mely átdöfte, akár a nyílvessző. Veszteségről is szólhatott az ének, hiszen minden versszakot azzal fejezett be: „Soha többé, soha többé, soha többé.”
Szólhatott akármi másról is, de semmiképp sem neveztem volna derűs nótának. Talán a ház asszonya sem ilyen dalt várt. Józanul összpontosítva figyelt, és arckifejezése lassan olyan csüggedté vált, mint amikor először találkoztam vele aznap délután. Senki sem mosolygott a vendégek közül; még Metrobius is egyfajta tisztelettel, félig behunyt szemmel hallgatta az éneket. Különös, hiszen egy bánatos dal hangzott el az énekes lelke legmélyéből, mégis, csupán egyvalaki könnyezte meg. Figyeltem, ahogy a könnycsepp végiggördül Marcus Mummius szakállas arcán, és apró kristályként csillog a fakó lámpafényben. Alig tűnt el a szakállában, máris egy újabb követte.
Apolloniusra néztem, akinek remegő ajkai újra szétnyíltak, hogy dalba öntsék az egész világ szívfájdalmát és reménytelenségét. Megborzongtam, tagjaim bizseregni kezdtek, libabőrös lettem – nem a dal pátoszától vagy a tenger felől váratlanul beáramló hideg levegőtől. Ráébredtem, hogy három nap múlva a dalnok is meghal, ahogy az összes többi rabszolga, és soha többé nem fog énekelni.
Szemben, az árnyékok oltalmában Mummius eltakarta az arcát, és némán zokogott.

 

 

Nyolc

Vendéglátónk nagylelkűen jelölte ki számunkra a szállást: a délre néző kisebb szobában két fényűzően puha heverő állt, és a padlót vastag szőnyeg borította. A kelet felé nyíló ajtón át egy apró teraszra lehetett kilépni, ahonnan a fürdő felett magasodó kupolára láthattunk. Eco panaszkodott, amiért nem láthatta az öblöt, de azt mondtam neki, örüljön, hogy Gelina nem az istállóban helyezett el minket.
A fiú alsó tunikára vetkőzött, és kipróbálta az ágyat. Addig rugózott rajta fel-le, amíg rá nem csaptam a homlokára.
– Nos, mit gondolsz, Eco? Hogy állunk?
Egy darabig a mennyezetet bámulta, aztán nyitott tenyerét az orrához emelte.
– Igen, hajlok rá, hogy egyetértsek veled – bólintottam. – Ezúttal falnak ütköztünk. Biztos vagyok benne, hogy bármi történjék, valóban kifizetik a béremet, de vajon mit vár tőlem ez az asszony? Mit tehetek én három nap alatt? Jobban mondva már csak két nap: a holnapi és a temetés napja. A rákövetkező napon megrendezik a viadalokat, és ha Crassus szabad kezet kap, kivégezteti az összes rabszolgát. Végül is csupán egy napunk van, hiszen mit intézhetnénk a temetés idején? Mondd csak, Eco, láttál gyilkost a vacsoraasztalnál?
A fiú Olümpiasz hosszú, szőke tincseit jelezte kezével.
– A festő tanítványa? Nem beszélsz komolyan.
Elmosolyodott, és ujjával egy nyílvesszőt formált, mely egyenesen a szívét fúrta keresztül.
Halkan felnevettem, és a vállamra húztam a napközben viselt sötét tunikát.
– Legalább egyikünk kellemeset fog álmodni ma éjjel.
Eloltottam a lámpákat, és sokáig ültem az ágyamon, csupasz lábamat a szőnyegen pihentetve. Kinéztem az ablakon a hidegen fénylő csillagokra és a dagadó holdra. Az ablak mellett egy láda állt, melyben elrejtettem a vérfoltos köpenyt, és mellé helyeztem a saját holminkat, köztük a Rómából hozott tőröket. A láda felett egy csiszolt tükör lógott a falról. Felkeltem, és megközelítettem arcom tükörképét, melyet a hold élesen világított meg.
Egy harmincnyolc éves férfit láttam, aki meglepően egészséges volt, ha figyelembe vesszük rengeteg utazását és veszélyekkel teli foglalkozását. Sem öreg, sem fiatal nem volt ez az ember, mert válla és felsőteste még széles maradt, de fekete fürtjei közé ősz szálak vegyültek. Nem különösebben jóvágású arc nézett vissza rám, de nem is rút. Az arc közepén lapos, enyhén horgas orr húzódott végig, összekötötte a higgadt barna szempárt a széles állkapoccsal. Szerencsés emberrel állok szemben, gondoltam, akinek ugyan nem hízeleg Fortuna, de nem is veti meg. Háza van Rómában, állandó munkája, egy gyönyörű asszonya, hogy legyen kivel megosztania az ágyát, és aki gondoskodik a háztartásról, amíg távol van, emellett van egy fia is, aki majd továbbviszi a nevét. Nem számít, hogy a ház valójában egy düledező viskó, amit az apja hagyott rá, vagy hogy munkája nem tartozik a tiszteletreméltó foglalkozások közé, sőt, gyakorta életveszélybe sodorja. Az sem számít, hogy az asszony csak egy rabszolga, nem pedig feleség, vagy hogy a fia ereiben nem is az ő vére csörgedezik, és az utód ennek tetejébe még néma is – mindent egybevetve mégis rendkívül szerencsés embernek mondhatja magát.
A Fúrián robotoló rabszolgák jutottak eszembe – testük hitvány bűze, az űzött nyomorúság a szemükben, kétségbeesésük teljes kilátástalansága –, egy ember vagyontárgyai, egy olyan emberé, aki soha nem lesz kíváncsi rabszolgái arcára vagy a nevére. Egy olyan ember tulajdonát képezték, aki azt sem tudja, élnek-e vagy meghaltak, amíg egy titkár át nem nyújt neki egy kérvényt, amiben utánpótlást kér az elvesztett munkaerő helyébe. Felötlött bennem annak a fiúnak az arca, aki Ecóra emlékeztetett, akit a felügyelő előszeretettel választott ki büntetésre és megalázásra. Felrémlett a szeme, ahogy rám nézett, és szánalomra váró mosolya, mintha azt remélte volna, hogy valamilyen módon segíteni tudok neki, mintha szabad ember mivoltomnál fogva máris az istenekhez váltam volna hasonlóvá.
Kimerült voltam, de az álom sehogy sem akart megkörnyékezni. Egy széket húztam elő a sarokból, leültem, és a saját arcomat vizslattam a tükörben. Felidéztem magamban Apolloniust, az ifjú rabszolgát. Énekének utolsó foszlányai a fejemben visszhangoztak. Felötlött bennem a filozófus meséje a mágus-rabszolga Eunusról, aki tüzet böffentett ki a szájából, és társait tébolyult felkelésre buzdította. Végül elragadhatott az álom, mert hirtelen Eunus fejét láttam a tükörben a saját arcom mellett, sziszegve, tűzkoronával a fején. Orrlyukából és fogai közül apró lángnyelvek nyújtóztak elő. Másik vállam fölött Lucius Licinius feje ködlött fel, akinek egyik szemét alvadt vér tapasztotta össze. Halott volt, mégis valami zagyva motyogás érkezett felőle, túlzottan halk ahhoz, hogy megértsem. Kopogott a padlón, mintha titkos üzenetet adna át nekem. Zavartan megráztam a fejem, és rászóltam, hogy beszéljen hangosabban, de helyette vért nyáladzott, melynek egy része a vállamra csurgott, s onnan az ölembe. Lenéztem, és egy véres köpenyt láttam a földön. Tekergőzött és sziszegett. Ezernyi féreg nyüzsgött benne, ugyanazok a férgek, amelyek végeztek a diktátorral és a rabszolgakirállyal is. Megpróbáltam félrerúgni a rongyot, de képtelen voltam megmozdulni.
Aztán egy erős, nehéz kezet éreztem a vállamon – nem az álomban, hanem a valóságban. Rémülten nyitottam ki a szemem. A tükörben egy olyan férfi arcát láttam, akit váratlanul zavartak fel mélységes álmából. Lógott az állkapcsa, szemében még mindig az álom derengett. Hunyorogva néztem a fejem fölé tartott lámpás csillámló tükörképét. Mögöttem egy óriás alak tűnt elő a félhomályból, katonaöltözékben. Koszfoltos, csúf arcából bambán meredt rám, mintha egy komédiából előszedett, ostoba maszk lenne. Egy testőr – egy szakavatott gyilkos, tettem hozzá magamban, miután felismertem, miféle alak. Irgalmatlanul igazságtalannak tetszett, hogy az egyik lakó máris orgyilkost küld a nyakamra, mielőtt még bármilyen kalamajkát okozhattam volna.
– Felébresztettelek, uram? – kérdezte egy érdes, de meglepően udvarias hang. – Kopogtam, és megesküdtem volna, hogy hallottam a válaszodat. Ezért bejöttem. Gondoltam, biztos ébren vagy, ha itt ülsz a széken.
Felvonta az egyik szemöldökét, mire kissé együgyű arckifejezéssel néztem vissza rá. Már nem voltam biztos benne, hogy ébren vagyok, és azon csodálkoztam, hogyan léphetett be egy ilyen otromba katona az álmomba.
– Mit keresel itt? – kérdeztem végül.
A testőr rusnya ábrázatát behízelgő mosoly derítette fel.
– Marcus Crassus a földszinti könyvtárba hivat. Ha nem vagy túlzottan elfoglalt.

 

Csak egy pillanatra volt szükségem, hogy belecsússzak a sarumba. Egy megfelelő tunikát kerestem a lámpás fényében, de a testőr utasított, hogy úgy jöjjek, ahogy vagyok. Miközben beszélgettünk, Eco halkan fel-felhorkantott. A nap kifárasztotta, de álma szokatlanul mély volt.
Egy hosszú, egyenes folyosó vitt minket a középső átriumba; kanyargó lépcső vezetett le a nyitott kertbe, ahol a kisebb lámpások fénye bizarr árnyékokat vetett Lucius Licinius holttestére. Az északi szárny könyvtárába egy rövidebb folyosón lehetett bejutni. Az őr egy ajtóra mutatott jobb kéz felől, és amint elhaladtunk mellette, a szája elé tette az ujját.
– Gelina úrnő alszik – magyarázta.
Néhány lépéssel arrébb betaszított egy ajtót bal kéz felé, és betessékelt a könyvtárba.
– Gordianus Rómából – jelentett be.
Egy köpenyes alak ült a négyszögletes asztal túlsó felén, háttal nekünk. Egy másik testőr is ácsorgott a közelében. A férfi kissé elfordult támla nélküli székén, épp annyira, hogy fél szemével láthasson, majd visszafordult a munkájához, és intett a két őrnek, hogy hagyják el a helyiséget.
Kis idő múlva felállt, félredobta az egyszerű köpenyt, amit viselt – görög klamiszt, melyet a rómaiak előszeretettel vettek fel, valahányszor a Kehely környékén jártak –, majd felém fordult, hogy üdvözöljön. Nyűhetetlen anyagból készült, egyszerűen szabott tunikát hordott a köpönyeg alatt. Enyhén ziláltnak tűnt, mintha lovaglásból érkezett volna. Mosolya elcsigázott volt, de nem kétszínű.
– Te vagy hát Gordianus – mondta, és hátával az iratokkal megrakott asztalnak támaszkodott. – Gondolom, tudod, hogy én ki vagyok.
– Tudom, Marcus Crassus.
Alig volt idősebb nálam, de erősebben őszült, amin senki sem lepődhetett meg, aki ismerte életének korai nehézségeit és tragédiáit, beleértve menekülését Hispániába, miután az apja öngyilkos lett, és bátyját megölték a Sulla-ellenes összeesküvők. Gyakran láttam a Forumon, miközben beszédet tartott, vagy a piacon, ahol az üzletkötéseket felügyelte. Mindig nagy sereg alattvaló és talpnyaló haladt a nyomában. Kissé elbátortalanított, hogy egy ilyen bensőséges helyzetben állok szemben vele – haja kócos volt, tekintete törődött, keze piszkos, gyeplőtől maszatos. Mesés gazdagsága ellenére ő is csak ember volt. Sűrűn hangzott fel a városban a gúnyversike: „Crassus, Crassus, gazdag, mint Krőzus”, és a római nép úgy képzelte, megvannak a maga bohém és fényűző szokásai. Ám azok a hatalmasságok, akik ugyanazokban a körökben foroghattak, mint ő, egészen más képet festettek róla. Ők tudták, mennyire szerényen szokott megjelenni. Crassus bírvágya nem az arannyal megvásárolható luxuscikkekre irányult, hanem a hatalomra, melyet vagyona biztosított neki.
– Különös, hogy eddig nem találkoztunk – mondta sima, szónoki hanghordozással. – Persze hallottam már rólad. Történt valami furcsa eset tavaly a Vesta-szüzeknél, és ha értesüléseim helytállóak, neked is volt valami szereped abban, hogy Catalina megmenekült a haláltól. Cicero szájából is hallottam dicsérő szavakat a munkádról, még ha egy kissé a fonákjáról is fogalmazta meg. Hortensiusról ugyanezt mondhatom el. Magam is ismerősnek találom az arcodat, talán a Forumon láthattam. Általában nem fogadok fel szabadokat, mint amilyen te is vagy. Jobban szeretem a saját embereimet megbízni.
– Vagy jobban szereted a megbízott embereket sajátodnak tudni.
– Úgy látom, maradéktalanul érted a szavaim lényegét. Ha például egy új villát kívánok építtetni, hatékonyabbnak találom, ha egy művelt rabszolgát vásárolok, vagy egy meglévő rabszolgámat képezem ki ebből a célból, és nem egy átmenetileg felkapott építészt bérelek fel irdatlan áron. Inkább megveszek egy építészt, minthogy a szolgálatait vegyem meg. Így újra és újra felhasználhatom, nem jár semmilyen többletkiadással.
– Vannak bizonyos képességeim, melyekkel egy rabszolga nem versenyezhet – ellenkeztem.
– Igen, azt mindjárt gondoltam. Példának okáért egy rabszolgát nem hívtak volna meg a vacsoraasztalhoz, és nem faggatózhatott volna kedve szerint. Kiderítettél valami hasznosat, amióta itt vagy?
– Igazság szerint igen.
– Valóban? Nos, halljuk. Végtére is én vagyok az, aki felbérelt téged.
– Úgy tudtam, Gelina küldetett értem.
– Az én hajóm hozott ide, és az én perselyemből folyik át a pénz a te zsebedbe. Más szóval, én vagyok a megbízód.
– Mégis, ha nincs ellene kifogásod, egy időre szeretném magamnak megtartani a megfigyeléseimet. Néha az információ olyan, mint egy szőlő kifacsart leve: sötét és csendes helyen kell erjednie, távol a kutakodó szemektől.
– Értem. Nem áll szándékomban erőszakoskodni veled. Őszintén szólva úgy vélem, hogy a jelenléted számomra anyagi veszteség, számodra pedig időveszteség. Csakhogy Gelina ragaszkodott hozzá, és mivel az ő férje az áldozat, a kedvében akartam járni.
– Te magad nem is vagy kíváncsi rá, ki ölte meg valójában Licius Liciniust? Ha jól tudom, unokafivéred volt, és éveken keresztül kezelte a vagyonodat.
Crassus vállat vont.
– Tényleg kételkedik még valaki a gyilkosok kilétében? Gelina biztos említette neked, hogy két rabszolga eltűnt, és Lucius lábánál betűket véstek a kőbe. Felháborító, hogy ilyesmi történhet az én rokonommal, a saját villáim egyikében. Efelett nem hunyhatunk szemet.
– Mégis akadhat egy-két körülmény, ami arra vall, hogy a rabszolgák ártatlanok.
– Körülmény? Ó, megfeledkeztem róla, hogy a te fejed egy sötét érckoporsó, ahol az igazság lassan erjedezik. – Fenyegetően mosolyodott el. – Metrobius bizonyára több vicces szófordulatot is kitalálna erre a témára, de én túlzottan kimerült vagyok hozzá. Ezek a számviteli főkönyvek botrányosak. – Elfordult, hogy ismét szemügyre vegye az asztalon felhalmozott irattekercseket, és szemlátomást nem óhajtott tovább foglalkozni azzal, amiért a villába érkeztem. – Fogalmam sem volt róla, hogy Lucius ennyire félvállról kezeli az ügyeket. Most, hogy Zeno, a rabszolga elment, képtelenség kiigazodni ezeken az iratokon...
– Ennyit kívántál szólni velem, Marcus Crassus?
Elmélyedt a főkönyvekben, mintha nem is hallotta volna a kérdésemet. Körülnéztem a szobában. A padlót vörös és fekete geometrikus mintákkal tarkított, vastag szőnyeg borította. Kétoldalt polcok és irathalmok mögé rejtőzött a fal, egyik-másik tekercset összekötözték, de volt, amelyiket külön kis rekeszbe helyeztek. A bejárattal szemközti falba két keskeny ablakot vágtak: a ház előtti udvarra engedtek kilátást, de most bezárták a zsalukat, hogy a hideg kint maradjon, és bordó függönnyel takarták a nyílásokat.
Az ablakok között, Crassus asztala fölött egy Gelináról készült arckép függött a falon. Egészen kiváló műalkotás volt, a görögök azt mondták volna rá: megérintette az élet. A kép hátterében a Vezúv borongott, felette kék égbolt, alatta zöld tenger, az előtérben pedig Gelina ült, a mélységes nyugalom és kecsesség szobraként. Az arcképfestő nyilvánvalóan roppant büszke volt alkotására, lévén, hogy a jobb alsó sarokba nagy betűkkel lejegyezte nevét: KÜZIKOSZI IAIA. Az „a”-betűt cifrábban kanyarította, mint a többit, az írásjel közepén áthaladó vonal élesen jobbra lejtett.
Az asztal két szélén tömzsi állványokon alacsony bronzszobrok álltak, akkorák, mint egy férfi alkarja. A bal oldali szobrot nem láthattam, mert beborította Crassus hanyagul félrehajított klamisza. A jobb oldali figura Herkules volt, bunkósbottal a vállán. Meztelenül ábrázolták, csupán egy oroszlánbőr-felöltőt vett magára: az oroszlán feje szolgált kámzsaként, és karmos mancsa fogta közre a félisten nyakát. Talán választhattak volna más témájú szobrot is egy könyvtárba, a művész ügyességét viszont nem lehetett tagadni. Az oroszlán bundáját kínos gonddal mintázták meg, még feltűnőbbé téve a szőr és az izmos férfitest közti ellentétet. Lucius Licinius éppoly kevés gonddal bánt a műalkotásokkal, mint a főkönyvekkel, gondoltam magamban, mert az oroszlán fejét már rozsda harapdálta.
– Marcus Crassus... – szólaltam meg újra.
Felsóhajtott, és oldalra intett nekem, anélkül, hogy felnézett volna.
– Igen, most már távozhatsz. Úgy hiszem, elég világosan fejeztem ki, hogy nem lelkesedem az itt végzendő feladatodért, mégis támogatlak, bármire legyen is szükséged. Először menj Fabiushoz vagy Mummiushoz. Ha valamely kérdésedre nem tudnak kielégítő választ adni, gyere egyenesen hozzám, de nem biztosíthatlak felőle, hogy meg is fogsz találni. Rengeteg üzletet kell tető alá hoznom, mielőtt visszatérek Rómába, és nem maradt sok időm. Számomra az a lényeges, hogy mire végzünk ezzel a förtelmes üggyel, senki se mondhassa, hogy nem nyomoztunk a lehetséges tettesek után, és nem győzedelmeskedett az igazság.
Végre megfordult, de nem méltatott többre egy kimerült és nem túl őszinte mosolynál, amellyel búcsúzási szándékát jelezte.
Kiléptem a folyosóra, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Az őr felajánlotta, hogy visszakísér a szobámba, ám én megnyugtattam, hogy tökéletesen éber vagyok. Újfent elidőztem egy kicsit a központi átriumban, és szemügyre vettem Lucius Licinius holttestét. Még több tömjén vegyült a levegőbe, de a romlás szaga, akár a rózsáké, felerősödött az éj leple alatt. Már a szobám felé közeledtem, amikor egyszer csak valami visszafordulásra késztetett.
Az őr meglepetten és némileg gyanakodva nézett rám. Ragaszkodott hozzá, hogy először ő lépjen be a könyvtárba és ő beszéljen Crassusszal, mielőtt ismét beenged. Bevágta az orrom előtt az ajtót, és megint egyedül maradtam a folyosón.
Crassust még mindig a főkönyvekbe merülve találtam. Most már rövid tunikájában ült, lovaglótógáját a Herkules-szoborra hajította. Rövid távollétemben egy rabszolga valami gőzölgő folyadékot vitt neki, és azt szürcsölgette. A forró víz párája és a menta illata betöltötte a helyiséget.
– Mit kívánsz? – emelte meg egyik szemöldökét türelmetlenül. – Van valami, amit elmulasztottunk megtárgyalni?
– Csak egy apróság, Marcus Crassus. Lehet, hogy tévúton járok.
Felemeltem a tógáját Herkules bronz szobráról. A ruhadarab még mindig tulajdonosa testének melegét lehelte. Crassus sötéten nézett rám. Szemlátomást nem volt hozzászokva, hogy olyan emberek nyúljanak a személyes holmijához, akik nem képezték a tulajdonát.
– Ez egy módfelett érdekes szobor – jegyeztem meg, és lepillantottam a Herkules-figurára.
– Magam is úgy látom. Egy másolata az eredetinek, amit egy másik villámban állítottam ki, Faleriiben. Luciusnak az egyik látogatása alkalmával nagyon megtetszett, így arra gondoltam, neki is készíttetek egyet.
– Akkor annál rejtélyesebb, hogy miként használhatták ellene gyilkos fegyverként.
– Hogyan?
– Azt hiszem, mindketten elég sok vért láttunk már ahhoz életünkben, hogy felismerjük, Marcus Crassus. Mi egyébnek tudhatod be ezt a rozsdaszerű képződményt az oroszlán bundájának réseiben?
Felkelt a székéből, és letekintett a szoborra, majd mindkét kezével felemelte, és a lámpás fénye alá tartotta. Végül az asztalra helyezte, és komolyan rám nézett.
– Rendkívül éles a szemed, Gordianus. De kétlem, hogy egy ilyen ormótlan bunkósbotot egészen az átriumig hurcoltak volna, hogy meggyilkolják unokafivéremet, Luciust, majd nagy fáradsággal visszacipeljék a könyvtárba.
– Nem a szobrot mozgatták. A testet.
Crassus arcán jól látszott, hogy kételkedik.
– Emlékezz csak vissza, milyen testhelyzetben találtak rá. Azok szoktak úgy feküdni, akiket vonszoltak. A könyvtár és az átrium közötti távolság nem nagy kihívás egy erős ember számára.
– De még könnyebb, ha ketten vannak – vetette fel, és láttam rajta, hogy a két eltűnt rabszolgára céloz. – Mi történt a vérrel? Sokkal több vérnek kellett volna a szoborra ömlenie, és az is nyomot hagyott volna, ha végigvonszolnak a folyosón egy testet.
– Abban az esetben nem, ha egy ruhadarabot tettek a feje alá, és később azzal a ruhadarabbal törölték volna fel a hátrahagyott vért.
– Találtak valahol ilyen ruhadarabot?
Egy darabig tétováztam.
– Bocsásd meg nekem a feltételezést, Marcus Crassus, de meg kell, hogy kérjelek, hogy ezt a részletet senkinek se add tovább. Gelina, Mummius és két rabszolga már tud róla. Igen, valóban találtak egy ilyen véráztatta rongyot, egy ruhadarabot, az út mentén. Valaki megpróbálta bedobni a tengerbe.
Crassus metsző tekintete belém fúródott.
– Ez a véres ruhadarab is egy olyan részlet, amit jobb szeretnél titokban tartani, hogy a fejedben lassan bizonyítékká érlelődjön?
– Így van.
Leguggoltam, és vérnyomokat kerestem a padlón. Egy ruhadarab aligha lehetett elég ahhoz, hogy az összes vért felitassák a sötét szőnyegből, ám a gyér megvilágításban lehetetlen volt akár egy foltot is észrevenni.
– De miért akarták a gyilkosok arrébb vinni a testet?
Bal kezével felemelte a szobrot, és jobb kezének ujjaival megérintette a megkérgesedett vérfoltokat. Aztán undorodva tette le a figurát az asztalra.
– Azt mondod, gyilkosok, és nem azt, hogy gyilkos, Marcus Crassus.
– A rabszolgák...
– Talán valaki azért vonszolta el innen a testet, és Spartacus nevét is azért véste a kőbe, hogy a rabszolgákra terelje a figyelmet, és elködösítse az igazságot.
– Vagy a rabszolgák vitték a ház legnyilvánosabb pontjára a holttestet, hogy minél többen láthassák üzenetüket, hogy mindenki észrevegye a kőbe vésett nevet.
Erre nem tudtam mit válaszolni. Az egyik kétség a másikhoz vezetett.
– Ugyanakkor nem túl valószínű, hogy a gyilkosság ebben a könyvtárban történt, hiszen itt bárki felfigyelhetett volna a hangokra. Különösen, ha egy veszekedés ért véget ilyen tragikusan, vagy Luciusnak volt ideje hangot kiadni. Gelina szobája a folyosón átellenben nyílik, biztosan felébredt volna a zajra.
Crassus cinikusan mosolyodott el.
– Gelina nem illik bele a számításaidba.
– Nem?
– Gelina úgy alszik, mintha halott lenne. Talán magad is észrevetted, milyen engedékeny önmagával szemben, ha borról van szó. Akkor sem riadna fel, ha cintányérokkal csattogó táncos lányok parádéznának a folyosón.
– Akkor a kérdés inkább így hangzik: miért ebben a könyvtárban ölték meg Luciust?
– Nem, Gordianus, a kérdés ugyanaz, mint eddig: hova tűnt a két rabszolga? Nem lenne meglepő, ha Zeno, Lucius titkára ebben a helyiségben végzett volna unokabátyámmal, hiszen gyakran dolgoztak itt együtt. Talán az ifjú istállószolga, Alexandros is itt volt velük. Úgy tudom, jól bánt a betűkkel és a számokkal, és Zeno sokszor igénybe vette a segítségét. Lehet, hogy ez az Alexandros követte el a bűncselekményt, elvégre egy istállószolgának van annyi ereje, hogy végigcipelje Luciust a folyosón, és egy trákban van annyi rosszindulat, hogy földijének nevét a kövezetbe vésse. Valami megzavarta, és elmenekült, mielőtt befejezhette volna rút munkáját.
– Csakhogy senki sem zavarta meg őket. A testet másnap reggelig nem fedezte fel senki.
Crassus megvonta a vállát.
– Talán egy bagoly huhogott, vagy egy macska surrant el a kavicsokon. Esetleg a trák rabszolga még nem tanulta meg leírni a C betűt, és összezavarodott – ecsetelgette tréfásan, miközben mutató- és hüvelykujjával a szemét dörzsölgette. – Bocsáss meg nekem, Gordianus, de azt hiszem, ma éjjelre elég volt ennyi. Már Marcus Mummius is lefeküdt, és nekünk is azt kéne tennünk. – Felemelte a Herkules-szobrot az asztalról, és az állványra helyezte. – Vélhetőleg ez is egy olyan titok, amit szívesen hagysz magadban erjedni. Megígérem, hogy egyes-egyedül Morpheusznak fogom említeni álmomban.

 

A folyosót megvilágító lámpa fénye egyre gyengült. Elmentem Gelina ajtaja előtt, szinte lábujjhegyen, habár Crassus megnyugtatott, hogy az asszonyt semmi sem tudja felébreszteni. A sötétben egy hátborzongató érzés kerülgetett: ezen az útvonalon hurcolták végig Lucius élettelen vagy haldokló testét. Hátrapillantottam a vállam fölött, és azt kívántam, bárcsak elfogadtam volna a testőr ajánlatát, hogy visszakísérjen a szobámig.
A holdfényben fürdő átriumban megint megálltam nézelődni. Az udvaron nyugalom áradt szét, de nem volt maradéktalan a csend. A szökőkút tovább csobogott, és neszezése áthatóan visszhangzott a kúthoz hasonló átriumban. Ez a morajlás minden bizonnyal elegendő volt ahhoz, hogy túlharsogjon minden egyéb zörejt, amit egy óvatosan lopakodó ember kelthetett. De vajon a kés fülsértő csikorgásának hangját is elfedte, amikor a nevet a kemény terméskőbe vésték? Még a gondolatára is megsajdultak a fogaim.
A szemem sarkában egy szokatlan alakot láttam mozgolódni, mintha valami fehér fátyolszerűség lebegett volna a ravatal mellett. A vér hirtelen a fejemben kezdett dübörögni, ám hamar rájöttem, hogy csak a tömjénből feltekergő füst vegyül össze a holdfénnyel, és annak csalóka játékát látom. Megborzongtam, és a nyúlós éjszakai levegőt hibáztattam.
Felmentem a lépcsőn az emeletre. Valamelyik folyosón rossz irányba fordulhattam, mert úgy tűnt, alaposan eltévedtem. Bizonyos időközönként kisebb lámpások világították meg a járatot, és az ablakokon keresztül is beszűrődött a holdfény gyér sávja. Mégsem csillapodott az idegességem. A neszek alapján próbáltam kipuhatolni az öböl irányát, de helyette a forró víz gurgulázása jutott a fülembe, mely Orata tervei alapján láthatatlanul, a padló alá és a falakba rejtett csövekben áramlott. Elhaladtam egy bezárt ajtó mellett, mely mögül nevetés elmosódó hangja szűrődött ki – biztos voltam benne, hogy Marcus Mummius mély hangját hallom, és egy másik, lágyabb hang válaszolgatását. Később egy nyitott ajtóhoz érkeztem, és azonnal meghallottam a bent alvó ember egyenletes, rekedt horkolását. Beljebb léptem, hunyorogva a sötétben, és megpillantottam a széles, gézfüggönnyel fedett heverőn alvó Sergius Orata bumfordi körvonalait. Visszatértem a folyosóra, és addig lopakodtam, mígnem elértem a félkör alakú terembe, ahol Gelina először fogadott minket.
– És még te hívod magad úgy, hogy Gordianus, a Nyomozó! – gúnyolódtam, és a saját magam iránt érzett undorral küszködve köszöntem meg az isteneknek, hogy senki sincs jelen, aki kinevethetne. Sikerült a ház északi végében kikötnöm, épp az ellenkező irányban, mint amerre a szobám felé kellett volna haladnom, miután feljöttem az átrium melletti lépcsőn. Már-már visszafordultam volna, amikor úgy döntöttem, kilépek a teraszra, és kiszellőztetem a fejem a tiszta éjjeli levegőben.
A dagadó hold alatt az öböl hatalmas ezüst felületnek látszott, melyet parányi fekete hullámok csipkéztek. A környező fekete hegyeken itt-ott sárga fények sziporkáztak, jelezvén a kivilágított házakat. Az égbolton csupán néhány szaggatott felhőt világított meg a kékes fény, mindenhol máshol a csillagok uralkodtak. A látkép annyira magával ragadott, hogy alig vettem észre egy lámpa miniatűr fényét a partközelben, ahol a meredek föld összecsókolózott a vízzel.
Gelina említést tett egy csónakházról. Egy kitüremkedő szikla és a magas fák koronája eltakarta a látvány nagy részét, de csaknem egyenesen alattam egy tető részletét pillantottam meg, és egy alig kivehető móló maradványait, mely benyúlt a víz fölé. Időnként felvillant egy lángocska, ide-oda imbolygott, mintha valaki ki-be közlekedne a mólón. Megfeszítetten figyeltem, és észrevettem, hogy valahányszor megjelenik a lángocska, a víz csobbanása is hallatszik, mintha valaki egyenként dobálna a tengerbe valamit.
Körülnéztem, hátha találok egy lefelé vezető lépcsőt, és hamarosan megpillantottam egy széles, lefelé ereszkedő ösvényt, mely éppen annál a terasznál kezdődött, amin álltam. Óvatosan odasétáltam.
Az út kikövezett feljáróként kezdődött, aztán visszakanyarodott saját magába, és onnan mindössze egy meredek lépcsőben folytatódott, ami egybeolvadt egy – szintén a villa valamelyik részéből leereszkedő – másik lépcsővel. A lépcsők újabb, kikövezett ösvényre vezettek le, mely aztán kanyarogva folytatta útját a hegyoldalon, magasra nőtt bozóttól és fáktól takarva. Alig tettem meg a rövid utat, már semmit sem láttam a villából, és az alant épült csónakház is eltűnt a szemem elől.
Végül egy kanyar után megpillantottam a tetőt, és azon túl a tenger fölé nyújtózó mólót. A lámpás fénye felvillant a fából készült tákolmányon, csobbanás hallatszott, aztán megint sötét lett minden. Ebben a pillanatban megcsúszott a lábam, és azon kaptam magam, hogy a meredek ösvényen csúszom lefelé, temérdek kavicsot szórva magam alá. A kövek jégesőként záporoztak a csónakház tetejére.
Egy idő után sikerült megállnom, és sóbálvánnyá merevedve ültem a hirtelen beálló néma csöndben. Visszafojtottam zihálásomat, és megpróbáltam figyelni, miközben azt kívántam, bárcsak magammal hoztam volna a tőrömet. A fény nem jelent meg újra, de hangos csobbanást hallottam, melyet ismét csönd követett. Végül az aljnövényzetben neszezés támadt, mintha egy riadt őz menekülne a veszedelem elől. Feltápászkodtam, és elővigyázatosan lebotorkáltam az ösvény végéig. Az út kezdete és a csónakház között feneketlen sötétség terült el, csak faágak és szőlőindák derengtek fel benne. Lassan araszolgattam előre, és lépteim felerősödött hangját hallgattam a fűtakarón, valamint a víz lágy nekicsapódását a móló cölöpjeinek.
Az árnyékos területen túl a csónakház és a móló élénk holdfénybe öltözött. A faépítmény mintegy tizenöt méteren keresztül magasodott a vízfelszín fölé, nem volt korlátja, de mindkét oldalán oszlopok sorakoztak, melyekhez hajókat lehetett kikötni. Most sehol sem volt hajó a láthatáron, a móló kihaltan őrködött a parton. A csónakház nem volt több egy egyszerű, négyszög-alapú kalyibánál, melynek egy szem ajtaja a mólóra nyílt. Az ajtót nyitva hagyták.
Kiléptem a holdfényre, megközelítettem az ajtót, és hegyezni kezdtem a fülemet. Egy árva hangot sem hallottam. A fal felső részén nyíló ablak elég fényt engedett be, hogy lássam a padló közepén összetekeredve heverő kötelet. Az ajtó mellett evezőket állítottak fel, a szemközti falon pedig egyéb, nehezen azonosítható eszközök lógtak. A helyiség sarkaiban mély árnyékok telepedtek meg. A teljes csöndben csak a saját légzésemet hallottam, senki másét. Kimentem a csónakházból a mólóra.
Elsétáltam a végéig, és figyeltem, ahogy a hold korongja nem sokkal a móló végén túl sárgásfehéren lebeg a vízfelszínen. A kanyargós partot mindkét irányban távoli villák szentjánosbogár-raja tarkította, és a messzeségben, a hatalmas, sík víztömeg túlsó oldalán Puteoli lámpái szikráztak, akár a csillagok. Átnéztem a móló egyik széle fölött, de a fekete hullámok között semmi mást nem láttam, csak a saját arcomat és összeráncolt homlokomat. Visszafordultam.
Az ütés mintha a semmiből jött volna, egy fekete szakadékból kilendülő, láthatatlan sulyoktól. Lecsapott a homlokomra, mire hátratántorodtam. Nem éreztem fájdalmat, csupán egy mindennél erősebb szédülés lett úrrá rajtam. A láthatatlan sulyok ismét a fejemhez közeledett, de ezúttal megpillantottam a holdfényben – egy rövid, széles evező volt az. A véletlennek köszönhető, hogy elkerültem a második ütést, de egy tántorgó ember amúgy sem nyújt szilárd célpontot. Színes karikák gabalyodtak össze a szemem előtt, ám az evező mögött sötét, csuklyás figurát vettem észre, aki a tárgyat a kezében tartotta.
Aztán hirtelen a vízben voltam. Azok, akik felbérelnek, rendszerint megkérdik, tudok-e úszni. Azt szoktam nekik válaszolni, hogy igen, de ez hazugság. Kiabálni kezdtem, összevissza fröcsköltem. Valahogy a felszínen maradtam, és kétségbeesetten nyúltam a móló után, annak ellenére, hogy a csuklyás alak ott várt rám a felemelt evezővel.
Elértem az egyik facölöpöt. Az ujjaim elcsúsztak a zöld mohaborításon. Az evező ismét lendületet nyert, és le akart sújtani a kezemre, de valamiképpen sikerült elkapnom. Erősen húztam; fel akartam mászni, nem a támadót lerántani magam után, ám az eredmény az lett, hogy a csuklyás figura elvesztette az egyensúlyát. Egy pillanattal később nagy csobbanás kíséretében ő is a fekete vízben találta magát.
A feje mellettem bukkant fel, és a következő pillanatban hadonászó könyökét a mellkasomba csapta. A móló felé kezdett evickélni. Megragadtam a köpenyét, szerettem volna átmászni a testén, és feltornászni magam a mólóra. Együtt hánykolódtunk, és csépeltük egymást. A só csípte a szememet, mi több, a torkomba is jutott egy tekintélyes adag. Vakon a támadóm felé csaptam.
Azt hiszem, időközben ráébredt, hogy ha verekszünk, mindketten belefulladunk a vízbe. Elrúgta magát tőlem, és távolabb úszott a mólótól, a csónakház mögötti, gazzal benőtt partszakasz felé. Átfogtam a csúszós cölöpöt, és figyeltem, ahogy esetlen víziszörny módjára visszavonul, és közben majdnem a tenger fenekére húzza átázott köpönyege. Csuklyás feje alámerült, majd felbukott, újra meg újra. Amikor biztonságos távolba ért, felküzdöttem magam a mólóra, és levegő után kapkodva feküdtem a hasamon. Az ismeretlen alak beleveszett a csónakház mögött csoportosuló árnyékokba. Hallottam, amint csúszkálva és fröcskölve kimászik a vízből, majd keresztülcsörtet a bozóton.
A világra megint mélységes csend borult, leszámítva a saját, nehézkes lélegzetvételemet. Lábra álltam, és megfogtam a homlokom, ahol csak nyilalló fájdalmat észleltem, de vérzést nem. Visszafelé botladoztam, remegő lábbal, ám annál tisztább fejjel.
Nem lett volna szabad éjnek idején megközelítenem a csónakházat, egyedül, fegyvertelenül. Magammal kellett volna hoznom Ecót, egy lámpást, egy jó éles kést, csakhogy már késő volt ezen bánkódni. Kihalásztam az evezőt a vízből, és fegyverként tartottam készenlétben, mialatt visszasiettem az ösvényre. Az út kemény volt és meredek, de szinte mindvégig futva tettem meg. Minden sötét foltra felfigyeltem, és az ösvény mentén bujkáló, láthatatlan orgyilkosok felé suhintgattam az evezővel. A csapásból lépcső lett, a lépcsőből kövezett feljáró, amely végül a teraszra vezetett. Itt végre biztonságban éreztem magam. Egy darabig csak ácsorogtam, hogy levegőhöz jussak. Nedves tunikám kezdte átengedni a fagyossá vált levegőt. Reszketve, az evezővel a kezemben iszkoltam át a lesötétített házon. Legvégül megérkeztem a szobámba.
Beléptem, és bezártam magam mögött az ajtót. Eco békésen hortyogott a heverőjén. Kisimítottam a homlokából az arcába lógó hajfürtöt, és hirtelen valami gyengédségféle hullámzott végig rajtam. Szerettem volna megóvni – de kitől vagy mitől? Mindenekfölött fáztam, csurom vizes voltam, és annyira kimerültem, hogy alig bírtam még egy lépést megtenni vagy akár gondolni valamire. Szerettem volna felverni az egész házat, hogy kiderítsem: kinek vizes a haja vagy a tógája, de tagjaimban ólmos fáradságot éreztem. Kiléptem átázott tunikámból, és amennyire tudtam, egy pokróccal megtörülköztem, aztán magamra húztam a takarómat, álomra éhesen.
Valami kemény és éles szúrta meg a hátamat. Kiugrottam az ágyból. Úgy látszik, az éjszaka még tartogatott meglepetéseket számomra.
Lenéztem, és egy sötét alakzatot láttam a lepedőn. Meztelenül rohantam ki a szobából, hogy egy lámpát hozzak be a folyosóról. A rikító fénynél megszemléltem a tárgyat, amit valaki az ágyamban hagyott. Akkora figura volt, mint a kézfejem, porózus fekete kőből faragták. A groteszk teremtmény förtelmes ábrázata egyenesen rám vicsorgott. Szeme gyanánt vörös üvegszilánkokat erősítettek a kőbe, melyek most baljósan villogtak a fényben. Az éles, csúcsos orr döfött bele a hátamba, amikor lefeküdtem.
– Láttál már ehhez fogható ocsmányságot? – motyogtam magamban.
Eco torkából értelmetlen hang fortyogott elő, aztán a fiú mély álomban a fal felé fordult. Gelinához hasonlóan ő sem ébredt volna fel, ha cintányérozó táncos lányok vonulnak el az ajtó előtt. Az ablakpárkányra helyeztem a kis szörnyeteget, mivel fogalmam sem volt, mit kezdhetnék vele. Nem is volt erőm utánagondolni.
Az asztalra tettem a lámpát, és égve hagytam; nem azért, mert abban bíztam, hogy a fény megvéd, hanem mert arra sem voltam már képes, hogy eloltsam. Belezuhantam az ágyba, és csaknem ugyanabban a pillanatban álomba merültem. Mielőtt belegabalyodtam volna Morpheusz karjai közé, összeborzadva rájöttem, hogy miért került a tárgy az ágyamba. Lehetett ajándék, figyelmeztetés vagy átok, barátságos vagy ellenséges, annyi biztos, hogy varázslat volt a dologban. A Kehely vidékén vendégeskedtünk, ahol a föld kénes gőzt lehel magából, ahol az őslakosok föld-mágiát gyakoroltak, és ahova a gyarmatosító görögök behozták új isteneiket és jósaikat. Ez a gondolat felzaklatta az álmaimat, sötétséget borított éjjeli pihenésemre, de semmi – még a folyosón táncoló leánycsoport – sem tarthatott ébren tovább egy percig sem.

 

 

Kilenc

Eltorzult az arcom a hirtelen belém nyilalló fájdalomra. Mintha valaki csalánnal csapkodott volna. Amikor kinyitottam a szemem, Eco arcát láttam, ahogy száját csücsörítve, töprengve néz le rám. Felém nyújtotta a kezét, hogy megérintsen egy pontot a homlokomon, ott, ahol a hajam vonala kezdődött. Felmordultam, és félrelöktem a kezét. Együttérzőn rándult össze az arca, majd fejcsóválva hátralépett.
– Ennyire szörnyen néz ki? – kérdeztem, miközben a padlóra lendítettem a lábam, és előrehajoltam, hogy megszemléljem magam a tükörben.
A púp még a hajnali szürkeségben is jól látszott. A kitüremkedő vörösség fájdalmasabbnak látszott, mint amilyen volt. Eco egyik kezével felemelte a még mindig nedves tunikámat, a másikkal pedig az evezőt. Rosszallóan nézett rám, magyarázatot követelt.
Elmeséltem neki a beszélgetésemet Crassusszal – a vérfoltokat a Herkules-szobron, a bizonyítékot, hogy Lucius Liciniust a könyvtárban ölték meg –, és ecseteltem neki vendéglátónk eltökélt érdektelenségét. Aztán elmondtam neki, mennyire vonzott a csónakház környékén imbolygó lámpás látványa, az időszakosan felhangzó csobbanás, mintha valaki tárgyakat dobálna a vízbe, a meredek lejtő, az elhagyatott móló és a viskó. Utána elmeséltem, hogyan ütöttek fejbe az evezővel, és miként küzdöttem a támadóval a vízben.
Eco mérgesen megcsóválta a fejét, közben lábával toppantott egyet.
– Igen, Eco, bolond voltam, de szerencsés bolond. Fel kellett volna keltenem téged ahelyett, hogy egymagam indulok felfedezőútra. Vagy inkább Belbót kellett volna magammal hoznom testőrnek, és téged Rómában kellett volna hagynom, hogy vigyázz Bethesdára.
Ez az ötlet még jobban felbosszantotta.
– Fogalmam sincs, ki üthetett le. A móló és a csónakház környékén semmit sem lehetett látni, legalábbis éjnek évadján. Hogy utálom a vizet!
Felrémlett bennem, ahogy a sós víz a torkomat égette, a viaskodás és a közelharc. A kezem hirtelen remegni kezdett, és levegőért kapkodtam. Eco haragja egyszeriben elpárolgott, és szorosan átkarolt. Összeszedtem magam, és megpaskoltam a kezét.
– És ha nem lett volna elég a csónakházi kaland, ezt találtam az ágyamban, amikor visszajöttem.
Az ablakhoz léptem, és felemeltem a figurát. A porózus fekete kő nyirkosnak tűnt az ujjaim között. Többször is felébredtem éjszaka, és szembetalálkoztam az ablakpárkányon gubbasztó szobor gyűlöletes ábrázatával. Ocsmány arcát megvilágította a lámpás, szeme vörösen villogott. Volt egy pillanat, amikor mintha megmozdult volna, tánchoz hasonló hullámzásba kezdve – de ez természetesen csak álom volt.
– Mire emlékeztet téged?
Eco megvonta a vállát.
– Én már láttam hasonlót. Egy egyiptomi házi istenséget juttat eszembe, a vigasság istenét. Besnek hívják, csúf kis jószág. Boldogságot és könnyelműséget hoz a házba, de olyan visszataszító, hogy ha nem tudnád, hogy barátságos, halálra rémülnél tőle. Hatalmas, ásító szája van, kidülledő szeme, hegyes orra. Csakhogy ez itt nem Bes. Ez egy hermafrodita. Látod azokat a kis kerek melleket és az apró vesszőt az ágyékán? Ezenkívül a megmunkálása sem az egyiptomiakra vall. Helyi kőből faragták, abból a puha, porózus fekete kőből, amit a Vezúv oldalában találhatsz. Nem könnyű dolgozni ezzel az anyaggal, szerintem túlzottan porladós, ezért nehéz megmondani, hogy a szobrász tehetségtelen, vagy egyszerűen csak elsiette a dolgot. Ki készíthetett ilyen szobrot, és miért tette az ágyamba? – tanakodtam.
– A mágia nagyon elterjedt itt, a Kehely környékén – magyaráztam tovább. – Sokkal többen foglalkoznak vele, mint Rómában. Veleszületett varázserő lakozik azoknak a családoknak a sarjaiban, akik még a rómaiak előtt éltek ezen a vidéken, és azóta sem vándoroltak el innen. Aztán a görögök is felfedezték ezt a tájat, és magukkal hozták az orákulumokat. Mégis van egy olyan érzésem, hogy ezt a figurát egy keletről származó ember faraghatta, és valószínűbb, hogy nő volt az illető, mint férfi. Mit gondolsz, Eco, van valaki a házban, aki átkot akar szórni a fejemre? Vagy talán...
Eco tapsolt egyet, és az ajtó felé mutatott, a hátam mögé, ahol a fiatal rabszolgafiú, Meto állt, kenyérrel és gyümölccsel megrakott tálcával a kezében. Láttam, hogy tekintete idegesen jár körbe a szobában. Amikor megfordultam, a szobrot gondosan elrejtettem a szeme elől. A hátam mögé dugtam, és szembenéztem a fiúval. Rámosolyogtam, és ő visszamosolygott. Kisvártatva előrántottam a figurát, és egyenesen a tálcára csaptam, az orra elé.
A rabszolga levegőért kapkodott.
– Láttad már ezt korábban is? – kérdeztem vádlón.
– Nem! – suttogta.
Ez talán valóban igaz volt, mert kétségbeesetten kényszerítette másfelé a pillantását.
– De biztosan tudod mi ez, és honnan való.
Nem válaszolt, az ajkát harapdálta. A tálca remegett a kezében. Egy alma gurulni kezdett, majd belevegyült a fügék közé. Elvettem tőle a tálcát, és az ágyra tettem, aztán felkaptam a szobrocskát, és az orra elé tartottam. Kancsalítva nézte, majd szorosan behunyta a szemét.
– Nos? – erőszakoskodtam.
– Kérlek... Ha elárulom, nem biztos, hogy hatni fog.
– Mi? Beszélj világosan.
– Ha beszélek a kísérletről, lehet, hogy semmi sem lesz belőle.
– Hallod ezt, Eco? Valaki kísérletezget velem. Vajon ki lehet, és miért teszi ezt?
Meto meghunyászkodott a tekintetem alatt.
– Kérlek, uram, magam sem értem, csak véletlenül hallottam, amit beszélgettek.
– Mikor beszélgettek erről?
– Múlt éjjel.
– Itt, a házban?
– Igen.
– Gondolom, sok minden elér a füledbe, ahogy fel-alá járkálsz az épületben.
– Előfordul, de sohasem hallgatózom szándékosan.
– Múlt éjjel kiket hallgattál ki?
– Kérlek, uram!
Hosszasan fürkésztem az arcát, majd hátrébb léptem, és hagytam, hogy a szigorúság leolvadjon rólam.
– Tisztában vagy vele, hogy miért hívtak engem ide, ugye, Meto?
A fiú bólintott.
– Azt hiszem.
– Azért vagyok itt, mert veled együtt sok más rabszolga is hatalmas veszély elébe néz. Megpróbálok segíteni, amennyit tudok.
Kétkedve nézett rám.
– Bárcsak biztos lehetnék benne... – suttogta egészen elhalóan.
– Biztos lehetsz benne, Meto. Szerintem tudod, mennyire nagy a veszély.
Nem volt több egy kisfiúnál, túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja, milyen sorsot szán neki Crassus. Vajon látott már valakit meghalni? Elég idős volt ahhoz, hogy megértse, mi történik?
– Bízhatsz bennem, Meto. Mondd el, kitől származik ez a szobor.
Jó ideig vizslatta az arcomat, aztán rendíthetetlenül farkasszemet nézett a szoborral.
– Ezt nem árulhatom el – felelte végül. Eco felindulva lépett közelebb hozzá, ám én megállítottam a karommal. – De azt elárulhatom, hogy...
– Mit, Meto?
– Hogy senkinek sem szabad megmutatnod ezt a szobrot, és senkinek sem szabad beszélned róla. És...
– Ezenfelül?
Beharapta az alsó ajkát.
– Ha elhagyod ezt a szobát, ne vidd magaddal. Hagyd itt. De ne az asztalon vagy a párkányon...
– Hát akkor hol? Ahol találtam?
Megkönnyebbültnek látszott, mintha kevésbé esne folt a becsületén azáltal, hogy helyette én mondtam ki a szavakat.
– Igen. Csak...
– Meto, beszélj rendesen!
– Csak hagyd ott, ahol találtad, megfordítva.
– Úgy érted, arccal lefelé?
– Igen, és...
– A lába a fal felé legyen?
Bólintott, és sietve a szoborra nézett. A szájára csapott a kezével, és alázatosan meghajolt.
– Látjátok, hogy mered rám a nagy szemével? Ó, mit műveltem?
– Helyesen cselekedtél – biztosítottam, és eltettem a szobrot a rabszolga elől. – Van egy megbízatásom számodra: vidd vissza ezt az evezőt a csónakházba. Most eredj, és senkinek se említsd, hogy beszéltünk. Senkinek, érted? Ne reszkess, mert észre fogják venni. Azt tetted, ami a leghelyesebb volt – mondtam ismét, aztán bezártam mögötte az ajtót, és hozzátettem: – Remélem.

 

Kapkodva fogyasztottuk el a reggelinket, és nyomban a könyvtárba siettünk. A rabszolgák már mind ébren sürgölődtek, söpörték a házat, a készülő ételek illatát hozták a konyhából és terjesztették szét a helyiségekben. Néhány lámpa még mindig égett a folyosókon, és mély árnyékok lapítottak a távolabbi sarkokban, de a ház java részét elárasztotta a kintről érkező lágy, kékes derengés. Elsétáltunk egy kelet felé néző, hosszú ablak mellett: a hegyek vállára halvány aranyszínű leplet terített a Vezúv mögött ébredező nap. A nap első órájában jártunk, amikor a legtöbb római már felkelt ágyából. A Kehely környékének ráérős lakosai kevésbé alkalmazkodtak a szigorú napirendhez.
Az őrizetlen könyvtárt üresen találtuk. Kinyitottam a zsalut, hogy annyi fény jöjjön be, amennyi csak lehetséges. Eco az íróasztal jobb oldalához lépett, és tanulmányozni kezdte a Herkules-szoborra száradt vérnyomokat, hogy megbizonyosodjon mindarról, amit tőlem hallott. Megborzongott, amikor elérte a hideg kora reggeli fuvallat, mely az alant elterülő, köves udvarról áramlott be a szobába. Felvette a klamiszt, melyet Crassus a másik szoborra hajított. A figura láthatóvá vált: egy kentaur volt. A fiú a vállára terítette a köpenyt.
– Nem venném kölcsön azt a köpenyt a helyedben, Eco. Nem tudom, hogyan viselkedne egy olyan ember, mint Crassus, ha látná, hogy a mi fajtánk használja az ő holmiját.
Eco csak vállat vont, és elindult körbe a helyiségben, az irattekercsek rengetegét szemlélve. A tekercsek zömét gondosan hajtották henger alakba, és vászonból vagy bőrből tokot készítettek nekik, melyekre kis címkéket akasztottak. Az irodalmi értékű, kedvtelésből vagy tanulási célzattal olvasott művek – filozófiai értekezések, eredeti görög regények, színdarabok, történelmi leírások – vörös vagy zöld címkét kaptak, és inkább véletlenszerűen kerültek katalógusba. Hosszú, keskeny polcokon halmozták egymásra őket. Az üzleti ügyekkel kapcsolatos iratokra ellenben nagyobb figyelmet fordítottak, külön rekeszekbe helyezve kék vagy sárga címkével látták el őket. Mindent egybevetve több száz tekercset gyűjtöttek össze ebben a szobában, és két falat is megtöltöttek a padlótól a mennyezetig.
Eco halkan füttyentett egyet.
– Igen, valóban lenyűgöző – helyeseltem. – Azt hiszem, még sohasem láttam ennyi iratot egy helyen, Cicero házában sem. De most jobban szeretném, ha a figyelmedet lefelé irányítanád, a padló felé. Ha valaha készítettek olyan szőnyeget, mely a vérfoltok elrejtésére hivatott, bizonyosan ez volt az. Csupa bordó és fekete. Mégis, ha Lucius vére a padlóra ömlött, és valaki csupán egy köpenyt használt ahhoz, hogy feltörölje, kellett maradnia nyomoknak.
Mindketten szemügyre vettük a szabályos mintát. A pirkadati fény pillanatról pillanatra erősödött, ám minél tovább néztük a szőnyeget, annál tanácstalanabbá váltunk a sötét mintázat láttán. Együtt szeltük át lépésről-lépésre. Eco olykor négykézlábra rogyott, mint egy vadászkutya, de eredménytelenül. Ha valaha is ráhullott egy csepp vér a szőnyegre, valami istenség-féle porrá változtatta, és elfújta.
Nem jártunk nagyobb sikerrel akkor sem, amikor a kövezetet vizsgáltuk. Felemeltem a szőnyeg sarkát, és visszahajtottam. Abban reménykedtem, hogy az egész szőnyeget arrébb tolták, hogy elrejtsenek egy vérfoltot, de semmi nyomát nem találtam.
– Talán Luciust mégsem ebben a szobában ölték meg – sóhajtottam. – A vérének valahova folynia kellett, és hova máshova, mint a padlóra? Hacsak... – Az asztalhoz léptem. – Hacsak nem itt állt, az asztal előtt. Teljesen természetes, hogy a saját könyvtárában az asztal előtt áll. Az ütés a homlokát érte, nem a feje hátsó részét, ezért feltételezhető, hogy látta a támadóját. Jobbról, és nem balról sújtott le rá, vagyis az áldozatnak észak felé kellett fordulnia. Balra tőle az asztal állt, ezért csak a jobb oldala nyújthatott támadási felületet. Lévén, hogy az elkövető a homlokának a jobb felére csapott le, nyilván a bal kezét használta. Ez még nagyon fontos részlet lehet, Eco. Ha valaki egy ilyen súlyos szobrot emel fel, hogy gyilkos fegyverként használja, az ügyesebb kezében tártja. Akkor hát megegyezhetünk abban, hogy a rejtélyes személy balkezes. Lucius az oldalára zuhant, rá az asztalra...
Eco előzékenyen rávetette magát az asztalra, az irattekercsek halma közé, melyeket Crassus előző éjjel tanulmányozott. Arccal lefelé hanyatlott, egyik kezét kinyújtotta, a másik a háta mögött maradt.
– Ebben az esetben a vér az asztalra és a falra fröccsenhetett – ahonnan aztán könnyedén letörölhették. Most nem látok semmiféle vérnyomot. Bár kerülhetett magasabbra is... – Feltérdeltem az asztalon. Eco is felmászott, hogy velem együtt vizsgálhassa meg Gelina arcképét. – Égetéses viasztechnika, fekete fakeret, rajta könnyen lemosható gyöngyház-berakás, behelyezve a falba. Ha vér fröccsent volna a festményre, nem hinném, hogy a gyilkos nekilátott volna a viaszfelületet dörzsölni. Félt, hogy megsérti, még akkor is, ha látta a vérfoltokat a színes felületen. Hát nem elképesztő, mennyi színt fedezel fel egy ilyen festményen, ha ilyen közelről nézed? Ebből a távolságból Iaia kézjegye egészen nagynak tűnik és vörösnek – bár ez cinóber, nem vér. Gelina stólájának redőin a fekete és a vörös váltakozik; minden bizonnyal maga az asszony választotta a szőnyeget ehhez a festményhez. Itt vörös, ott fekete, és... Eco, te is látod?
A fiú nyugtalanul bólintott. A háttér egyik zöld pontján, ahova a festő még véletlenül sem önthetett sötétvörös színt, jól kivehetően látszott egy folt, melynek színe az alvadt vérre emlékeztetett. Eco közelebb vitte az arcát, és csakhamar egyre több foltocskát vett észre – a háttérben, a stólán, a festmény alsó szegélyén összegyűlve. Még Iaia nevének első betűit is összemaszatolták. Minél tovább néztük, annál több folt fedte fel magát. Az izmosodó reggeli fényben az apró foltok kivirultak a szemünk előtt, mintha maga a festmény sírt volna vércseppeket. Eco arca grimaszba rándult, és én visszatükröztem a kifejezését: rettentő ütés érhette Lucius Licinius fejét, ha ennyi vér fröccsent szanaszét a szobában. Undorodva húzódtam el az arcképtől.
– Milyen ironikus – suttogtam –, hogy Lucius épp annak a nőnek a képmását szennyezte be vérével, akit szerelemből vett feleségül, és itt végezte, kiterülve az asszony arcképe előtt. Lehet, hogy egy féltékeny szerető van a háttérben, Eco? Lehetséges, hogy a gyilkos szándékosan választotta ezt a helyet, éppen a festmény előtt? Megrendítő domborművet lehetne belőle faragni: az élettelenül összerogyott férj teste feleségének nyugodt mása előtt. De ha valaki kitervelten hajtotta végre a tettét éppen a könyvtárban, miért vonszolta el innen a testet, és miért idézte meg Spartacus szellemét?
Leléptem az asztalról, és Eco követett.
– Az asztalon is sok vérnek kellett lennie, azt viszont könnyen letörölhették. Ami azt jelenti, hogy nem hevert itt ennyi irat, mint most, máskülönben azokat is összevérezte volna, és azokat bizony lehetetlen kitisztítani. A vért letörölheted a lakkozott fáról, de a pergamenről vagy a papiruszról nem. Valami mégis érthetetlen számomra... Gyere, segíts elhúzni az asztalt a faltól.
Könnyebb volt ezt mondani, mint megtenni. Az asztal roppant súlyos volt, talán túlzottan is súlyos ahhoz, hogy egyetlen ember felemelje. Még úgy is nehezen birkóztunk meg vele, hogy két végénél fogtuk meg; felborítottunk egy széket, felgyűrtük a szőnyeget, és hangos csikorgást hallattunk, amikor megkarcoltuk a kőlapokból álló padlót. Erőfeszítéseinket siker koronázta: az asztal hátoldalán és a falon is ragacsos, vörösesbarna vérfoltokat vettünk észre, olyan bemélyedésekben, ahova semmiféle ronggyal vagy köpennyel nem férkőzhetett be senki. Lucius vére végigömlött az asztalon, és összegyűlt az asztal és a fal között nyíló, egészen keskeny résben. Mindkét felületen megmaradtak a nyomai.
Eco elfintorodott.
– Teljesült a kívánságunk, még több bizonyítékunk van rá, hogy Luciust itt ölték meg – állapítottam meg. – De miről árulkodik mindez? Értelmetlen feltevés, hogy az eltűnt rabszolgák feltörölgették maguk után a vért, ha egyszer annyira büszkék voltak tettükre. Mégis, ennél jóval meggyőzőbb bizonyítékra van szükségünk, hogy eltántorítsuk Crassust a szándékától. Gyere, Eco, segíts visszatenni az asztalt a helyére. Lépteket hallok a folyosóról.
Éppen a feldöntött széket állítottam vissza, a fiú pedig a szőnyeget egyenesítette ki, amikor egy kíváncsi arc jelent meg az ajtóban.
– Meto! Pont veled akartam értekezni – derültem fel. – Lépj be, és csukd be az ajtót magad mögött.
Követte az utasításaimat, de tétovának látszott.
– Biztos vagy benne, hogy szabad nekünk itt tartózkodnunk? – suttogta.
– Meto, a ház úrnője egyértelmű engedélyt adott arra, hogy a ház bármelyik részébe beléphetek, nem igaz?
– Igen, bizonyára, de ebbe a szobába még soha senki nem léphetett be a gazda engedélye nélkül.
– Senki? Még a takarítást végző rabszolgalányok sem?
– Csak akkor, ha maga a gazda engedte be őket, és még akkor is ragaszkodott hozzá, hogy ő maga vagy Zeno jelen legyen.
– De itt igazán semmi nincs, amit egy rabszolga elcsenhetne – sem apró érmék, sem ékszer, sem egyéb csecsebecse.
– Akkor is... Egyszer besurrantam, csak mert közelebbről meg akartam nézni a lovat...
– Lovat? Ó, a kentaur-szoborra gondolsz.
– Igen, és maga a gazda jött be utánam. Rettentő méregbe gurult, pedig máskülönben ritkán láttuk ingerültnek. De akkor elvörösödött az arca, és addig kiabált velem, amíg a szívdobogásomtól majdnem meghaltam. – Meto szeme tágra nyílt a felzúduló emlékek hatására. Felfújta az arcát levegővel, majd megrázta a fejét, mint egy lidérces álomból magához térő ember. – Idehívatta Alexandrost, és azt mondta neki, hogy vesszőzzön meg itt, helyben. Egyébként Clito szokta elvégezni az ilyen feladatot, aki az istállóban dolgozik, és szereti a verés minden formáját, de aznap szerencsém volt, mert Clitónak Puteoliban akadt munkája. Le kellett hajolnom, és meg kellett érintenem a földet, hogy Alex tízszer rám üthessen egy bottal. Csak azért tette, mert a gazda kényszerítette. Biztos, hogy sokkal erősebben is lesújthatott volna a bottal, de még így is sírtam.
– Értem. Kedveled ezt az Alexandrost?
A fiú szeme csillogni kezdett.
– Persze. Alexandrost mindenki szereti.
– Mi a helyzet Zenóval? Őt is kedvelted?
Meto megvonta a vállát.
– Zenót senki sem szerette. De nem azért, mert kegyetlen vagy erőszakos, mint Clito. Fennhordja az orrát, nyelveket beszél, és minden rabszolgánál különbnek hiszi magát. Meg aztán folyton szellent.
– Elég kellemetlenül hangzik. Mondd csak, a gyilkosság éjszakáján ébren volt valaki? Te vagy valamelyik másik rabszolga?
Megrázta a fejét.
– Biztos vagy benne? Senki nem látott vagy hallott semmit?
– Mindenki erről beszél, természetesen. Azt viszont senki sem tudja, mi történt. Az úrnő másnap közölte velünk, hogy ha bárkinek bármiről tudomása van, egyenesen Crassus gazdához kell mennie, esetleg Mummiushoz vagy Fabiushoz. Ha bárki látta vagy hallotta volna, mi történik, elmesélték volna, ebben nem kételkedem.
– A rabszolgák körében sem hallottál mendemondákat, suttogást?
– Semmit. Ha bárki szólt volna valamiről, akármennyire titokban, az az én fülembe biztosan eljutott volna. Nem mintha hallgatóznék...
– Megértelek. Te olyan feladatokat kapsz, melyekkel reggeltől estig járkálnod kell a ház szobái között, míg a szakácsok, az istállószolgák és a takarítók végig egy helyben maradnak, és pletykálkodnak. Nem szégyen az, hogy hallasz és látsz dolgokat, Meto. Nekem ez a foglalkozásom. Amikor először láttalak, megesküdtem volna rá, hogy te vagy ennek a háznak a szeme és a füle.
Ámuldozva nézett rám, majd szája óvatos mosolyra húzódott, mintha még soha senki sem figyelt volna fel valódi értékeire.
– Mondd, Meto, nem lehetséges, hogy azon az éjjelen Zeno ebben a szobában tartózkodott a gazdáddal?
– Lehetséges. Gyakran jöttek ide, és sötétedés után is együtt dolgoztak, néha késő éjjelig. Különösen akkor, ha egy hajó érkezett, vagy indulni készült Puteoliból, vagy Crassus gazda jelezte, hogy jön.
– Talán Alexandros is itt volt velük.
– Nem lehetetlen.
– De azon az éjjelen senkit sem láttál ide bejönni vagy innen kimenni. Semmit sem hallottál az istállók vagy az átrium felől.
– Egy kis szobában alszom néhány másik rabszolgával együtt – mondta lassan. – Odaát, a ház keleti szárnyában, az istálló mögött. Általában én fekszem le utoljára. Alexandros mindig kinevet, és azzal gúnyol, hogy nálam kevesebb alvásra egy fiúnak sincs szüksége. Bármelyik más éjjelen ébren lettem volna. Láthattam volna mindazt, amit annyira szeretnétek tudni. De aznap éjjel irgalmatlanul elfáradtam. Olyan sok feladatot kellett teljesítenem, és olyan sok üzenetet kellett hoznom-vinnem... – Hangja reszketni kezdett. – Sajnálom.
Kezemet csontos vállára tettem.
– Semmiért sem kell sajnálkoznod, Meto. De válaszolj még egy kérdésemre. Múlt éjszaka sokáig jártál-keltél a villában?
Eltöprengett.
– Tegnap nagyon sokat dolgoztunk. Te, uram, és Mummius megérkeztetek a Fúrián, és nem mindennapi lakomára kellett készülnünk...
– Így hát korán lefeküdtél?
– Korán.
– Ezek szerint semmi szokatlant nem vettél észre, senki nem sompolygott a folyosókon, senki nem ereszkedett le a hegyoldalon a csónakházhoz?
Tanácstalanul vonta meg a vállát, és beharapta az ajkát. Szemlátomást elszomorította, hogy csalódást kell okoznia nekem.
– Jól van – vigasztaltam végül. – Csak arra gondoltam, tudsz valamiről, ami előttem rejtve maradt. De mielőtt elmész, szeretnék mutatni neked valamit.
Kezemet ismét a vállára tettem, és egyenesen a kentaur-szobrocskához vezettem.
– Nézd meg bátran közelebbről. Érintsd meg, ha akarod.
Biztatást keresve nézett rám, majd reszkető ujjakkal, ragyogó szemmel előrenyúlt. Mielőtt azonban megérintette volna a szobrot, hirtelen visszarántotta a kezét, és beharapta az ajkát.
– Nem, nem kell félned. Nem engedem, hogy megbüntessenek – ígértem.
És Marcus Crassusnak sem engedem, hogy elpusztítson – tettem hozzá magamban. Egy ilyen meggondolatlan eskünek nem mertem volna hangot adni. Maga Fortuna is meghallhatja, és felpofozhat azért, hogy olyan ígéreteket teszek, melyet talán egy isten sem lenne képes betartani.

 

 

Tíz

– Lánykoromban soha nem alacsonyodtam volna le odáig, hogy freskót fessek. Mesterem arra tanított, hogy az ember vászon- vagy fafelületre festi a képet, viasztechnikával, festőállvány segítségével, és soha-soha nem alkot falra. „A falfestők egyszerű munkások” – mondta – „míg a festőállványon alkotó művész kiváltságos. Reá úgy tekintenek, mint Apollón kezére! Az állványos festők kapják az összes dicsőséget és aranyat. Szerezz hírnevet állványos festőként, és úgy sereglenek majd köréd, mint a galambok a Forumra.” Egek, szörnyen néz ki az a púp a homlokodon!
Iaia egész másképpen festett, mint előző este a vacsorán. Levetette ékszereit és elegáns ruháját, és egy alaktalan, hosszú ujjú köpenyt vett magára, mely egészen a földig ért. Durva szövetből készült, mindenütt színes festékfoltok tarkították. Ifjú segédje hasonlóképp öltözött fel, és ha lehet, napvilágnál még szebbnek tűnt. Olyan benyomást keltettek egymás mellett, mint valami különös női szekta tagjai, akik az arcuk helyett a ruhájukon hordják a festéket.
A magasban nyíló tetőablak sárgás fénykúppal töltötte meg az előcsarnokot. Körülötte tengermélyi kék és zöld áramlatok tornyosultak egymásra, telis-tele halak és tengerfenékről érkezett szörnyek ezüstös rajaival. A bravúrosan árnyékolt figurák szinte folyékonynak tűntek, és maga a víz ábrázolása is a feneketlen mélység illúzióját keltette. Ha Ecóval egymás mellé állunk és széttárjuk a kezünket, elérhettünk volna egyik faltól a másikig, de egyes helyeken a borongós mélység határtalannak látszott. Ha nem állványozták volna fel a falakat a festéshez, és nem hevertek volna szanaszét foltos rongydarabok, a környezet rémisztően valóságosnak tűnhetett volna; mint egy fulladásos halálról szóló álom.
– Persze manapság már nem harcolok a megbízatásokért – folytatta Iaia. – A vagyonomat a régi szép időkben gyűjtöttem össze. Tudtad, hogy fénykoromban jobban megfizettek, mint Szopoliszt? Ez így volt. Ha egy gazdag római matróna arcképet akart festetni magáról, elsőként a különös, fiatal festőnő jutott eszébe Küzikoszról. Most én választom ki, hogy mit festek és mikor. Ez a munka mindössze egy szívesség Gelinának. Egyik nap kifelé sétáltunk a fürdőből, felfrissülve és kipihenten, amikor panaszkodni kezdett, hogy milyen sivár ez az előcsarnok. Hirtelen megszállt egy látomás: halak, halak, halak mindenütt! Fejünk felett repkedő halak és a lábunknál tekergődző tintahalak. És delfinek, melyek átfúrják magukat a hínár között. Neked mi a véleményed?
– Bámulatos – ismertem el.
Eco körbenézett a teremben, majd rázni kezdte a kezét, mintha ömlene róla a víz.
Iaia felnevetett.
– Gyakorlatilag már készen vagyunk. Nemigen van mit festeni rajta. Most annál a szakasznál tartunk, amikor a vízfestéket lezárjuk egy viaszréteggel. Ezért segítenek nekünk a rabszolgák. Nincs semmi ördöngösség a feladatban, hiszen csak rá kell simítani a külső mázat egy ecsettel, de inkább szemmel tartom őket, nehogy megrongáljanak valamit. Olümpiasz, figyelj arra ott fent, az állványzat tetején! Nehogy túl vastagon rakja rá – nem fognak látszani alatta a színek.
Olümpiasz lenézett ránk a magasból, és elmosolyodott. Titkon belecsíptem Ecóba, akinek tátott szájú lelkesedése korántsem a körülöttünk kéklő műalkotásnak szólt.
– Ó, igen, a régi szép időkben soha nem vállalkoztam volna ilyen munkára – beszélt tovább Iaia. – A mesterem nem engedte volna. Szinte magam előtt látom, ahogy elfintorodik. „Túl közönséges” – mondta volna. – „Közönséges, mert pusztán a díszítés a célja. Ha történeteket vagy fabulákat festesz meg, némi erkölcsi mondanivalóval, annak van értelme. De a halaknak? A te erősséged az arckép, Iaia, méghozzá a női arckép. Senki nem tud fele annyira kiváló arcképeket sem festeni, mint te. De elég egy pillantás ezekre az üres szemű halakra, és soha többé egyetlen matróna sem fogja megengedni neked, hogy megörökítsd! Minden ecsetvonásban a gúny jeleit fogja keresni.” Nos, ezt mondta volna idős mesterem. Csakhogy, Neptunra mondom, mára eljutottam odáig, hogy halakat festek, ha arra van szükség. Szerintem elragadó az összhatás.
Szemlátomást rabul ejtette saját tehetsége. Ezt a szerénytelenséget talán meg lehetett bocsátani egy olyan művésznek, aki már hatalmas életművének utolsó fázisában járt.
– Már én is értem, miért szereztél olyan nagy hírnevet az arcképeiddel – mondtam. – Láttam a könyvtárban a Gelináról készült festményt.
Az asszony mosolya megremegett.
– Igen, egy éve sincs, hogy elkészült. Gelina születésnapi ajándéknak szánta Lucius számára. Hetekig dolgoztunk rajta, Gelina saját privát teraszán, a ház északi végében. Abba a szobába Lucius soha nem ment be, így joggal remélhette, hogy meglepetés lesz.
– Aztán mégsem lett?
– Őszintén szólva Luciusnak nem tetszett. Pontosan az íróasztal fölötti falrészre készítettük, a könyvtárba. Nos, a ház ura kijelentette, hogy oda nem tehetjük. Ha jártál abban a helyiségben, láttad, milyen förtelmes ízléssel verték meg az istenek – azok a rettenetes szobrok, a Herkules és a Kheirón! Az asztala felett lógó festmény még visszataszítóbb volt. Azt szándékozta megjeleníteni, ahogy a hárpiák megtámadják az Argonautákat, de olyan kínosan félresikerült alkotás volt, hogy magam sem értem, hogyan nem süllyedt el szégyenében, amikor látogatók léptek be a könyvtárba. Valami ismeretlen neapolisi zugfestő alkotta meg azt a szörnyűséget. Más sem látható rajta, mint elmismásolt pucér mellek, hadonászó karmok és kardokat lóbáló, mereven festett harcosok. Nem találhatnék olyan szót, mely eléggé kifejezi azt a rémálmot. Nincs igazam, Olümpiasz?
A lány lenézett a munkájából, aztán elnevette magát.
– Igencsak félresikerült festmény volt, Iaia.
– Végül Lucius beleegyezését adta, és levehettük azt a fércmunkát, hogy Gelina portréját tegyük a falra, de a ház ura meglehetősen barátságtalanul fogadta. Gelina egy szőnyeget is rendelt, mely színeiben illik a képhez, a férje viszont folyton azzal nyaggatta, hogy mennyi kiadást varr a nyakába. Emiatt nem is egyszer láttam sírni Gelinát: amióta ideköltöztek, mindig rengeteg gyötrődést okozott neki férje zsugorisága. Lucius maga volt a két lábon járó szerencsétlenség! Egy csirkefogó! Mi értelme egy ilyen villában lakni, ha minden szeszterciuszt meg kell számolnod, mielőtt elköltöd?
Hirtelen feszültség terjedt körbe a helyiségben. Már Olümpiasz sem mosolygott. Az egyik rabszolga felborított egy mázzal teli vödröt, és szitkozódni kezdett. Mintha a halak is kényelmetlenül bolyongtak volna körülöttünk. Iaia lehalkította a hangját.
– Lépjünk be a fürdőkbe. Minden terem üres, és a fény a napnak ebben az órájában a legkellemesebb. Hagyd itt a fiút, hadd nézze, ahogy Olümpiasz dolgozik.
A női fürdő elrendezésében tükrözte a férfiak fürdőjét, csupán méreteiben maradt el mögötte. A nyílt teraszon túl azonban ugyanolyan lenyűgöző kilátás fogadott: a felkelő nap alatt az öblöt ezernyi apró ezüst fényfolt pettyezte tele. Körbesétáltuk a kör alakú medencét, mely fölött sűrűn gomolygott a gőz a friss reggeli levegőben. Visszafojtott hangunk furcsán visszhangzott a magas kupola alatt.
– Azt hittem, Lucius és Gelina boldogok voltak együtt – jegyeztem meg.
– Gelina talán boldognak tűnik számodra?
– A férje alig néhány napja lett áldozata egy rettenetes gyilkosságnak. Nem vártam, hogy egy mosolygós özveggyel fogok találkozni.
– A hangulata nem sokat változott a korábbi időszakhoz képest. Akkor is nyomorúságosan érezte magát, a férjének köszönhetően, és most is nyomorultul érzi magát, megint csak a férje és a mocskos haláleset miatt.
– Azon a festményen nem tűnik nyomorultnak. Vajon hazudik az arcképe?
– A portré éppen olyannak örökíti meg, amilyen volt. Hogy miért tűnik olyan boldognak és békésnek a képen? Gondolj csak bele: egy olyan szobában ült modellt, ahova Lucius sohasem tette be a lábát.
– Én úgy hallottam, szerelemből házasodtak.
– Ez így is volt, és mégis, láthatod, mi származott ebből a frigyből. Ismertem Gelinát kislánykorától fogva, még hajadonként. Egykorúak voltunk az anyjával, és nagyszerű barátságot ápoltunk egymással. Amikor Gelina hozzáment Luciushoz, nem volt jogom véleményt mondani a döntéséről, de azt tudtam, hogy csak a szomorúság felé sodorhatja.
– Hogy lehettél ebben ilyen biztos? Ennyire aljas embernek ismerted meg?
Hosszú ideig hallgatott.
– Nem állítom magamról, hogy kimagaslóan éles szemű bírája vagyok az emberi természetnek, Gordianus, legkevésbé a férfiúi természetnek. Tudod, hogy neveztek a régi szép időkben? Küzikoszi Iaia, az Örök Szűz. Ezt a nevet aggatták rám, és nem is alaptalanul. Ha a férfiakról van szó, kevés tapasztalattal rendelkezem, és nem állítom, hogy belelátok a veséjükbe. Annyi bizonyos, hogy az én ítéletem kevésbé alátámasztott, mint a legtöbb asszonyé. Csakhogy a tapasztalaton nyugvó ítélet ennyire képes, nem többre. Vannak sokkal biztosabb módszerek is arra, hogy előre láthassuk a jövőt.
Belenézett a víz fölött hömpölygő, sűrű párába.
– Valóban? És mit tartogat az a jövő ennek a háznak és a lakóinak?
– Valami sötétet és rémisztőt, akármi is történjen. – Megborzongott. – De hogy válaszoljak a kérdésedre: nem, Lucius nem volt aljas, csak gyenge. Egy tervek nélküli, életerő nélküli, törekvés nélküli ember. Ha Crassus nem lett volna, ő és Gelina rég éhen halnak.
– Egy villa és száz rabszolga igencsak messze van az éhenhalástól.
– De Lucius tulajdonába semmi sem tartozott! Amennyire én tudom, a jövedelmét teljesen felemésztette ennek a háznak a fenntartása és a hatalmas vagyon látszatának megőrzése. Más ember az ő helyében már rég függetlenné tette volna magát Crassustól, és saját vagyont gyűjtött volna össze. Lucius erre nem volt képes. Ő megelégedett azzal, hogy Crassus oldalán poroszkál, elfogadja, amit adnak neki, és nem kér többet. Mint egy elkényeztetett öleb, aki falatokért kuncsorog a gazdája asztalánál. Azt kell mondanom, hogy ugyanaz a kéz tartotta lent, amelyik annak idején felemelte. Crassus eltökélte, hogy Luciust megtartja hajlongó, örökké hálás oldalági rokonnak, és soha nem engedi, hogy vele egyenrangúvá nője ki magát, vagy rivális váljon belőle. Crassus mesterien gondoskodik arról, hogy az emberek a helyükön maradjanak. Hát Gelina ennél jobbat érdemelt. Most teljességgel ki van szolgáltatva Crassusnak, még abba sem lehet beleszólása, hogy a rabszolgái éljenek vagy meghaljanak.
– Mi lesz, ha csakugyan kivégezteti a rabszolgákat?
Iaia mélyen belefúrta tekintetét a ködbe, és nem válaszolt. Némán róttuk a köröket a medence körül.
– Az egykori nézeteltéréseiktől függetlenül szerintem Gelinát mélyen megrázta a férje halála – mondtam halkan. – És még jobban fog szenvedni, ha Crassus végrehajtja könyörtelen tervét.
– Igen – felelt a festőnő tompa, távolinak tetsző hangon. – Ráadásul nem lesz egyedül a szenvedésben.
– Ha tényleg ebben a házban tartózkodik Lucius gyilkosa, biztosan nem nézi majd végig ennyi ember kínhalálát, tudván, hogy helyette végzik ki őket.
– Nem emberek halálát. Rabszolgákét.
– Mégis...
– A római hagyomány szerint nem nagy kár a rabszolgákért, még kilencvenkilenc rabszolgáért sem, ha az ő haláluk mellett döntenek egy szabad és vagyonos ember javára.
Erre már nem tudtam mit válaszolni. Otthagytam a medence mellett, ahol pillantását továbbra is rabul ejtette a kénes, mély köd.

 

Az előcsarnokban Eco egy lószőrből készült ecsettel kezében állt az állványzaton, míg Olümpiasz a háta mögül figyelte. Kezét előrenyújtva a fiú kezére tette, hogy vezesse az ecsetvonásokat.
– Egyetlen mozdulattal végigsöpörsz rajta – tanítgatta. – Vigyél rá egy vékony, egyenletes réteget.
– Nocsak, Eco – kiáltottam fel. – Nem is tudtam, hogy van tehetséged a festéshez!
A fiú megijedt a hangomra, de a lány hátranézett rám, és vidáman elmosolyodott.
– Nagyon biztosan mozog a keze.
– Ebben nem kételkedem. De most itt kell hagynunk benneteket. Gyere, Eco.
Fürgén lemászott az állványzatról, és még jó néhányszor hátranézett elvörösödött arccal, zavarodottan, miközben kisétáltunk az oszlopos bejárathoz.
– Te szenteltél ennyi figyelmet a lánynak, Eco, vagy Olümpiasz javasolta, hogy másszál fel hozzá az állványra? – A fiú jelezte, hogy az utóbbi történt. – Ó, vagyis magától simult a hátadhoz, és magától tette a kezét a kezedre? – Álmodozón bólintott, majd összeráncolta a homlokát, látván, hogy lebiggyesztem a számat. – A helyedben nem bíznék meg ennyire a lány szívélyességében, Eco. Ne butáskodj, egyáltalán nem vagyok féltékeny. Viszont van valami a mosolyában, ami kellemetlen érzéseket kelt bennem.
Valaki üdvözlést kurjantott a hátunk mögül. Megfordulván szembetaláltam magam Metrobiusszal és Sergius Oratával. Egy-egy rabszolga kísérte őket.
– Ti is a fürdőbe igyekeztek? – kérdezte az üzletember, és közben elnyomott egy ásítást, ami azt jelezte, hogy épp az imént kelt fel az ágyból.
– Igen – feleltem. – Miért ne?
Mialatt Orata Ecóval pihent a forró medencében, én elfogadtam Metrobius meghívását a masszőréhez. Levetkőztünk, és két priccsre feküdtünk egymás mellé az öltözőben. A rabszolga előre-hátra ingázott közöttünk, a vállunkat dagasztotta és a gerincünket nyomkodta. Magas, őszülő rabszolga volt, elképesztően hosszú kezekkel.
– Ha gazdag lennék – mordultam fel –, mindennap igénybe vennék egy ilyen szolgáltatást.
– Én gazdag vagyok, és meg is teszem – biztosított felőle Metrobius. – Hogyan szerezted azt a csúnya púpot a fejeden?
– Ó, semmiség. Egy ajtó közelebb volt hozzám, mint gondoltam. Ó, ez remek! Igen, ott a vállam alatt... Csodálatosak ezek a fürdők, nem igaz? Ecóval már tegnap is jártunk itt, miután megérkeztünk. Mummius a vízvezetékkel akart dicsekedni. Aztán érkezett egy üzenete a fiútól, aki tegnap énekelt a vacsoránál. Azt hiszem, Apolloniusnak hívják. De kétlem, hogy Apollonius keze fele olyan ügyes lenne, mint a te masszőrödé.
– Azt én nem tudhatom – közölte Metrobius elővigyázatosan.
Az oldalán feküdt, felkönyökölt az egyik karjára, és egyszeriben gyanakodva kezdett méregetni.
– Nem? De hiszen olyan gyakori vendég vagy ebben a villában – vetettem ellen. – Azt hittem, már éltél a lehetőséggel, hogy megmasszíroztasd magad ezzel az Apolloniusszal.
– Engem csak Mollio masszíroz meg. Őt még Sullától kaptam ajándékba, évekkel ezelőtt. Ismer minden sajgó izmot és repedt csontot ebben a megfáradt, öreg testben. Egy olyan tapasztalatlan ifjonc, mint Apollonius, csak kificamítaná a tagjaimat.
– Igen, végül is Mummius könnyedén felvállalhatja ezt a kockázatot. Nem mondhatni, hogy törékeny alkat. Erős, mint egy bivaly, legalábbis ránézésre.
– És majdnem olyan okos.
– Ó, ezt megismételnéd, Mollio?... Valamiért az a benyomásom, hogy nem kedveled Marcus Mummiust, Metrobius.
– Közömbös vagyok iránta.
– Megveted őt.
– Bevallom. Gyere, Mollio, most én következem. Gordianuson egyelőre eleget dolgoztál.
Gyönyörűséggel eltelve feküdtem végig a priccsen, olyan petyhüdten, akár a megdagasztott tészta. Behunytam a szemem, és tengeri csillagokat láttam tintahalakkal karöltve. Különös, szusszanó hangok kísérték mozgásukat. Most Metrobiuson volt a sor, hogy fel-felmorranjon és kapkodja a levegőt.
– Miért ilyen mély az ellenszenv közöttetek? – kérdeztem.
– Az első találkozásunktól fogva csak utálatot tudok érezni iránta.
– De történnie kellett valami összetűzésnek vagy sértődésnek.
– Hát legyen, elmondom – sóhajtotta. – Megvan annak már tíz éve is. Azután történt, hogy Sullát diktátorrá választották. Biztosan emlékszel, hogy kitűzték a törvényen kívül helyezettek listáját a Forumon, és Sulla jutalmat ígért mindenkinek, aki valamelyik ellenségének fejét elhozza neki.
– Nagyon is jól emlékszem.
– Ronda egy eljárás volt, de kikerülhetetlen. A köztársaságot meg kellett tisztítani. Az ellenzéket meg kellett semmisíteni ahhoz, hogy Sulla helyreállítsa a rendet, és véget vessen a polgárháborúknak. Máskülönben a végtelenségig folytatódtak volna a konfliktusok és a vendetták.
– Mi köze ennek a te viszályodhoz Mummiusszal?
– Sulla ellenségeinek birtokait elkobozta az állam, és nyilvános árveréseken új gazdára találtak. Nem kell említenem, hogy ezeken az úgynevezett nyilvános árveréseken Sulla legközelebbi barátai és szövetségesei álltak a sor elején. Hogyan másképp juthatott volna egy magamfajta egyszerű komédiás egy villához a Kehely környékén? Csakhogy mások is álltak a sorban előttem.
– Például Mummius?
– Igen. Akkoriban Crassus is nagyon közel állt a tűzhöz, legalább olyan fontos személynek számított, mint Pompeius. Végül túllépte a megengedett határt, és kellemetlen helyzetbe hozta Sullát. Talán emlékszel egy botrányra, ami akkor tört ki, amikor egy ártatlan ember neve is felkerült Sulla listájára, csak azért, hogy Crassus rátehesse a kezét a vagyonára.
– Nemcsak egy ilyen botrány volt.
– Igen, de Crassus egy előkelő származású római, egy hadvezér, a Collina-kapunál zajlott ütközet győztese, akiről senki sem gondolta volna, hogy nyakig merül a szennybe. Sulla még így sem büntette meg, mindössze rácsapott a kezére a kihágásért. A botrány előtt viszont Crassus volt az első mindenben, közvetlenül Pompeius után. Crassus embereit kényeztették, túltáplálták, még jobban, mint Sulla legrégibb barátait és támogatóit.
– Mint például téged.
– Igen.
– Lefogadom, hogy Mummius elhalászott valami zsíros falatot az orrod elől, és Sulla az ő pártjára állt.
– Volt egy bizonyos tulajdon, amelyre mindketten ácsingóztunk.
– Ingatlan vagy ember?
– Egy rabszolga.
– Értem.
– Nem, nem érted. A fiú egy bizonyos római szenátornak volt a tulajdona. Egyszer hallottam egy vacsorán énekelni. Ugyanabból az etruriai városkából származik, ahonnan én. Azzal a tájszólással énekelt, amit én magam is megtanultam gyerekként. Elsírtam magam, miközben hallgattam. Amikor értesültem róla, hogy a fiú és a többi házi rabszolga nagy tételben eladásra kerül, azonnal lesiettem a Forumra. Az árverés vezetője történetesen épp Crassus egyik barátja volt. Kiderült, hogy Mummius ugyancsak igényt tart a fiúra, és nem a csodálatos énektudása miatt. Az árverésvezető elengedte a füle mellett az ajánlataimat, és Marcus Mummius egy használt tunika áráért megkaparintotta az egész rabszolgasereget. Milyen önelégült arccal vonult el előttem, amikor megkapta a bizonylatot! Kölcsönösen megfenyegettük egymást. Előhúztam a késemet. A tömeget szinte csak Crassus emberei alkották, így mentenem kellett az irhámat, miután magamra vontam a haragjukat. Elmentem Sullához, hogy igazságot követeljek, de a diktátor megtagadta a közbeavatkozást. Azt mondta, Mummius túlzottan közel áll Crassushoz, és abban a percben nem engedhette meg magának, hogy megsértse Crassust.
– Mummius tehát egy csellel kiütött a nyeregből, és megszerezte a fiút előled.
– Ezzel még nem volt vége a történetnek. Két év sem kellett, hogy ráunjon a fiúra, és akkor elhatározta, hogy megszabadul tőle. Nem akarta eladni nekem, merő rosszindulatból. Abban az időben Sulla már halott volt, és semmi befolyásom nem maradt Rómában. Írtam egy levelet Mummiusnak, és amennyire alázatosan tudtam, megkértem, hogy adja el nekem a fiút. Tudod, mit tett erre? Körbeadta a levelet egy mulatságon, és kedvére viccelődött velem. Aztán a fiút is körbeadta, és gondoskodott róla, hogy én is értesüljek a részletekről.
– Mi lett a fiúval?
– Mummius végül eladta egy rabszolga-kereskedőnek, aki Alexandriába igyekezett. A fiú örökre eltűnt. Mollio! – csattant fel. – Ma reggel hasznavehetetlen a kezed!
– Légy türelmes, gazdám – búgta az ősz hajú rabszolga. – A gerinced olyan merev, mint egy farönk, és a vállad rozsdás csuklópánthoz hasonlít.
Kinyílt az ajtó. Egy hűvös fuvallat behozta magával Sergius Orata magas, sipítozó hangját.
– És még több cső fut végig ez alatt a padló alatt, valamint mindkét fal mentén – magyarázta. – Láthatod a nyílásokat, ahol a forró levegő kiáramlik, egymástól egyenletes távolságban.
Eco követte, és nem túl lelkesen bólogatott. Orata pucér volt, csak egy óriás törülköző fedte testének középső részét. Húsos, rózsaszín tagjairól párafelhők gomolyogtak felfelé.
– Gordianus, a fiad jó eszű tanítvány. Soha nem találkoztam kitűnőbb hallgatósággal. Meggyőződésem, hogy szorult bele mérnöki tehetség.
– Csakugyan? – pillantottam át a kövér ember válla fölött a fiúra, aki meglehetősen unottnak tűnt. Nem kételkedtem abban, hogy gondolatai sós hullámok között jártak, a női fürdő előcsarnokának tengerszagú áramlatai fölött bolyongtak, Olümpiasszal együtt. – Jómagam is mindig ezen a véleményen voltam, Sergius Orata. Annyi bizonyos, hogy nehezére esik bonyolultabb kérdéseket feltenni, de világosan emlékszem egy tegnapi kérdésére. Miután körbejárt a medencékben, kíváncsi volt, hogy hogyan vezetik el a vizet. Elmondtam neki, hogy szerintem valamiféle csőrendszer leszállítja az öbölhöz, de a válaszom nem elégítette ki.
– Ó, valóban? – Orata örvendezett a kérdés hallatán. Eco zavartan nézett rám, de jól látta a kacsintásomat, miután Orata hátat fordított nekem. – Akkor részletesen el kell neki magyaráznom, és egyetlen részletet sem szabad kihagynom. Gyere velem, fiatalúr.
Orata eltűnt az ajtóban, és Eco utána kullogott.
Metrobius felnevetett, majd morogni kezdett, amikor Mollio újra nekilátott, hogy a húsát csipkedje és csapkodja.
– Orata nem az az egyszerű lélek, akinek mutatja magát – nyugtázta ferde mosollyal. – Nem akármilyen fej ül a vállai felett: folyton számításokat végez, és a nyereségét méricskéli. Már így is rendkívül gazdag, és a híresztelések szerint nem veti meg a szerencsejátékokat, illetve a táncos lányok társaságát. Mégis, ebben a házban az erény mintaképének tartják – távolról sem annyira mohó, mint Crassus, és fele annyira sem elvetemült, mint Mummius.
– Crassusról nagyon keveset tudok – ismertem el. – Csak azt, amit a háta mögött suttognak a Forumon.
– Minden szót elhihetsz. Komolyan mondom, csodálkozom, hogy nem lopta ki az érmét a holttest szájából.
– Ami Mummiust illeti...
– A disznó.
– Számomra ő elég különös egyvelegnek tűnik. Biztosíthatlak felőle, hogy van egy kíméletlenül nyers arca. Magam is láttam tanúságát, amikor errefelé hajóztunk. Pusztán a gyakorlatozás kedvéért azt a parancsot adta ki, hogy gyorsítsák az evezés tempóját a maximumra – soha életemben nem voltam szemtanúja félelmetesebb látványnak.
– Ez Mummiusra vall. Arra az ostoba katonai fegyelemre. Számára a fegyelem az isten, akit arra használ, hogy szentesítsen vele minden aljas tettet, akár a leggonoszabbakat is. Éppen úgy, ahogy Crassus az összes bűnét a birtokszerzés szándékával igazolja. Ők ketten egy érme két oldalát alkotják, vagyis sok szempontból ellentétesek, de alapjában véve ugyanabból az anyagból gyúrták őket.
Ez a kritika meglehetősen bántotta a fülemet egy olyan ember szájából, aki annyira közeli szövetségese volt Sullának. De ahogy az etruszkok mondják, a szerelem vak szemmel néz a korrupcióra, míg a féltékenység minden bűnt lát.
– Mégis – vitatkoztam –, mintha mindkettőjükben felfedezni vélnék valami gyengeségfélét, egy lágyságot, mely még a vértezet alól is elősejlik. Mummius vértje acélból készült, Crassusé ezüstből, de vajon mi másért van szüksége egy férfiembernek vértre, ha nem azért, hogy eltakarja sebezhetőségét?
Metrobius gyanakodva vonta fel a szemöldökét, és rám nézett.
– Nos, Gordianus Rómából, neked talán mégis élesebb a szemed, mint gondoltam. Miféle gyengeséget érzel Crassus és hadnagya felől?
– Egyikükről sem tudok még annyit, hogy szavakba öntsem – vontam vállat.
– Keress, és megtalálhatod, Nyomozó – bólintott Metrobius. – De eleget beszéltünk erről a két emberről. – A hátára gurult, és engedte a rabszolgának, hogy a feje fölé nyújtsa a karját. – Váltsunk témát.
– Talán mesélhetnél valamit Luciusról és Gelináról. Úgy látom, nagyon közeli barátok vagytok a ház asszonyával.
– Valóban így van.
– És Lucius?
– Nem épp most szemlélted meg Iaia falfestményeit?
– De igen.
– Akkor bizonyára láttad Lucius portréját.
– A portréját? Ott bent?
– A medúzát, a fürdő ajtaja felett.
– Hogyan? Ó, már értem, csak viccelsz.
– Nem viccelek. Legközelebb nézd meg alaposabban. A teste kétségtelenül egy medúzáé, de az arca összetéveszthetetlenül Luciusé. Leginkább a szeme hasonlít. Briliáns szatíra, kiváltképp azért, mert maga Lucius sohasem fogta volna fel a viccet. Az a motívum a magas művészet színvonalára emeli az egész freskót. Iaiát egykoron a legkiválóbb arcképfestőnek hívták Rómában, és nem ok nélkül.
– Ezek szerint Lucius egy medúza volt?
– Sohasem találkoztam nála haszontalanabb emberrel – horkantott fel Metrobius. – Nem volt más, csak egy lábtartó Crassus számára, de gyanítom, hogy egy lábtartónak is kifinomultabb a személyisége. Még holtan is több benne az élet, mint annak előtte.
– Gelina mégis szerette.
– Hogy szerette volna? Igen, valószínűleg. „A szerelem vak szemmel néz” – ahogy az etruszkok mondják.
– Nekem is ez a közmondás jutott az eszembe az imént. De szerintem Gelina természeténél fogva egy rendkívül érzelmes asszony. Látom, mennyire kétségbe ejti, ami a rabszolgáival történhet.
– Szerintem égbekiáltó ostobaság ennyi rabszolgát elfecsérelni, abban viszont biztos vagyok, hogy Crassus újakkal látja majd el Gelinát. Crassusnak több rabszolgája van, mint ahány hal a tengerben.
– Csodálom, hogy Gelina képes volt rábírni Crassust arra, hogy küldjön el értem egy hajót.
– Gelina? – Metrobius mosolya furcsán villant fel. – Igen, valóban Gelina említette elsőként a nevedet, de kétlem, hogy egymaga képes lett volna rábeszélni Crassust, hogy holmi rabszolgák miatt ennyi költséget és erőfeszítést fordítson az előkerítésedre.
– Nem értem, mire célzol.
– Azt hittem, tudod. Van egy másik ember is, aki bármit megtenne, hogy kimentse a rabszolgákat a halál torkából.
– Kire gondolsz?
– Ki utazott el egészen Rómáig, hogy idehozzon téged?
– Marcus Mummius? Az az ember, aki pusztán szeszélyből halálra dolgoztatta volna a gályarabokat azon a hajón? Miért mozdítaná az ujját, hogy megmentse Gelina rabszolgáit, különösen, ha ez ellenkezik Crassus akaratával?
Metrobius kiábrándultan és lekicsinylően nézett rám.
– Megesküdtem volna rá, hogy tudod. Amikor arról beszéltél, hogy Mummiusnak is van gyengesége... – Összeráncolta a homlokát. – Csalódást okozol, Nyomozó. Talán mégis olyan nehézfejű vagy, ahogy eredetileg gondoltam. Tegnap este mellettem ültél a vacsorán. Ugyanolyan tisztán láttad a Mummius szeméből patakzó könnyeket, mint én, amikor a rabszolgafiú énekelt. Úgy vélted, hogy merő érzelgősség vitte rá a sírásra? Egy olyan ember, mint Mummius, csak akkor zokog, ha valóban kettétörik a szíve.
– Úgy érted...
– Aznap, mikor Crassus elhatározta, hogy kivégezteti a rabszolgákat, jóformán csak a veszekedésüket lehetett hallani. Mummius szó szerint letérdelt előtte, és könyörgött, hogy hagyja meg néhány szolga életét. Ám Crassus ragaszkodik hozzá, hogy kivétel nélkül mindannyian pusztuljanak el, beleértve a szépséges Apolloniust is, mindegy, mennyire tisztalelkű vagy ártatlan. Az sem érdekli, hogy Mummius mennyire epekedik utána. Így hát a temetés utáni napon Marcus Mummiusnak végig kell néznie, ahogy a saját emberei kiráncigálják a fiút a többi rabszolgával együtt az arénába, és egytől-egyig végeznek velük. Kíváncsi vagyok, vajon egyenként fejezik le őket? Biztosan nem, hiszen rámenne az egész délután, és még az eltompult baiaéi közönség is fészkelődni kezdene. Talán a gladiátorokkal végeztetik el a piszkos munkát: azok majd hálóval befogják őket, és rájuk rohannak a lándzsáikkal...
– Ezek szerint Mummius minden rabszolgát meg akar menteni Apollonius miatt?
– Persze. A fiú kedvéért képes lenne ekkora bolondot csinálni magából. Minden tavasszal kezdődött, amikor Mummius legutoljára itt járt Crassusszal. A katona rögvest szerelembe esett, mint egy szarvasbika, akinek nyíl fúródik a szeme közé. A nyár folyamán még levelet is írt a rabszolgának Rómából, de Lucius megkaparintotta az üzenetet, és undorodva olvasta el.
– Erkölcstelennek találta a levelet?
– Erkölcstelennek Mummius levelét? Ugyan kérlek, honnan lenne neki annyi képzelőereje vagy irodalmi tehetsége? Épp ellenkezőleg, meglehetősen tartózkodó és óvatos írás volt, mintha Platón írt volna dicsérő levelet egyik tanítványának. Jámboran magasztalja Apollonius spirituális bölcsességét, transzcendens szépségét, meg hasonlók.
– Lucius is szerelemből házasodott. Együtt kellett volna éreznie az epekedővel.
– Az illetlenség háborította fel Luciust. Az egy dolog, ha egy polgár a saját rabszolgájával tart fenn viszonyt. Annak soha nem kell kiderülnie. Viszont ha egy polgár egy másik ember rabszolgájának írogat leveleket, az mindenki számára rendkívül kínos. Lucius elment Crassushoz panaszkodni, aki bizonyára mondott valamit Mummiusnak, mert az első levelet nem követte újabb. Csakhogy Mummius vonzalma tovább lángolt. Meg akarta vásárolni magának Apolloniust, de ahhoz Luciust és Crassust is meg kellett nyernie. Az egyikük azonban megtagadta a kérést – talán Lucius, hogy bosszantsa Mummiust, vagy talán Crassust, de az is lehet, hogy csak meg akarta előzni a további szégyenkezést a hadnagy miatt.
– Most pedig Mummius csak áll, és várja, hogy kivégezzék a rabszolgákat.
– Igen. Megpróbálta elrejteni gyötrelmeit Faustus Fabius és Crassus kíséretének többi tagja, valamint a parancsnoksága alá tartozó egyéb személyek elől, de mindenki tud róla. A pletykák nagyon gyorsan terjednek egy ilyen kicsi, privát hadseregben. Micsoda látvány volt, amikor a minap hason csúszott Crassus előtt a könyvtárban! Vért izzadva küzdött, hogy mindenféle nevetséges érvekkel mentse Apollonius életét...
– Mindez, gondolom, zárt ajtók mögött történt.
– Tehetek én róla, hogy minden szót hallottam az udvarra nyíló ablakokon keresztül? Mummius kegyelemért könyörgött a fiú számára, Crassus pedig a szigorú római jog felsőbbrendűségét hirdette. Mummius kérte, hogy ez egyszer tegyen kivételt, de Crassus a fejéhez vágta, hogy ne játssza tovább az ütődöttet. Ha jól emlékszem, egyik mondatában „rómaiatlannak” nevezte Mummiust, ami egy ilyen rettenthetetlen harcos számára a legszörnyűbb vád a parancsnoka szájából. Ha Gelinát kétségbeesettnek látod, meg kellett volna nézned Mummius ábrázatát azon a napon. El sem tudom képzelni, mit tesz majd, ha egy római penge beleváj Apollonius lágy, fiatal húsába, és a szép rabszolga vére ömleni kezd...
Metrobius lassan behunyta a szemét, és valami különös kifejezés költözött a vonásaiba.
– Te mosolyogsz – suttogtam.
– Ugyan miért ne? Mollio a legjobb masszőr a Kehely környékén. Fenségesen érzem magam, és készen állok a fürdőzésre.
A színész felállt, és a magasba tartotta a karját, amíg a rabszolga köré csavarta a hosszú törülközőt. Felültem, és megtörölgettem verejtékező homlokomat.
– Vajon csak képzelődöm – kezdtem halkan –, vagy valóban laknak a házban olyanok, akik szívesen végignéznék a rabszolgák kivégzését? Egy római igazságot akar, nem bosszút.
Metrobius nem válaszolt, csak lassan elfordult, és egyedül hagyott a helyiségben.

 

– Kár, hogy semmivel sem vagy jobb úszó nálam – mondtam Ecónak, amikor kisétáltunk a fürdőből. Fájdalmas arccal nézett rám, de nem tiltakozott. – Következő feladatunk ugyanis az, hogy megvizsgáljuk a vizet a csónakház körül. Mit szórtak bele a mólóról tegnap éjjel, és miért? – Lenéztem a fürdő oldalában nyíló teraszról a mélységbe. Erről a helyről kilátás nyílt a csónakházra és a móló nagy részére. Egy lélek sem járt arrafelé. A partot szaggatott szélű sziklák szegélyezték, és a víz elég mélynek tűnt ahhoz, hogy inunkba szálljon minden bátorságunk. – Kíváncsi vagyok, hogy Meto, a rabszolgafiú, tud-e úszni. Valószínűleg itt nőtt fel, a Kehely környékén, s itt minden fiú remek búvár és úszó, még a rabszolgák is, nem igaz? Minél hamarabb megtaláljuk, annál több esély van rá, hogy átkutathatjuk a csónakház környékét a déli lakoma előtt.
A felső szinten találtuk meg Metót. Amikor meglátott minket, elmosolyodott, és felénk szaladt.
Előadtam volna az ötletünket, de ő izgatottan rángatni kezdte a kezem.
– Vissza kell menned a szobádba – suttogta.
Megpróbáltam valami magyarázatot kisajtolni belőle, ám ő csak a fejét rázta, és ugyanezt a mondatot ismételgette. Előrefutott, és mi követtük Ecóval.
A szobát elárasztotta a napfény. Még senki sem jött be megigazítani az ágyunkat, de éreztem, hogy valaki már betette a lábát a helyiségbe, amióta elmentünk. Metóra sandítottam, aki az ajtó mögül lesett vissza rám. Visszahajtottam a takarót az ágyamon.
A csúf kis szobrocskának hűlt helyét találtam. Helyette egy pergament helyeztek a lepedőre, melyen vörös betűkkel ez állt:

KERESD FEL A JÓSNŐT KÜMÉBEN
INDULJ AZONNAL

– Hát, Eco, ez némileg megváltoztatja a terveinket. Nem lesz úszás ma délelőtt. Valaki elintézte, hogy egyenesen az istenektől kapjunk útmutatást.
Eco ránézett a pergamenre, majd visszanyújtotta nekem. A jelek szerint nem vette észre, amit én. Valahányszor az „A” betű szerepelt a szövegben, hóbortos kacskaringó vette körül, és az áthúzó vonal élesen lefelé lejtett jobbra.

 

 

Tizenegy

Amikor megkérdeztem Metót, hogy meg tudná-e nekünk mutatni a jósnő barlangja felé vezető utat, hátralépett, és a fejét rázta. Erősködni kezdtem, mire egyre jobban elsápadt.
– Én nem – suttogta. – Én félek a Szibüllától. De tudom, ki vezethet el benneteket oda.
– Ki?
– Olümpiasz minden nap elmegy Kümébe, pontosan ebben az időben. Elhoz néhány dolgot Iaia házából, és körülnéz, hogy minden rendben van-e.
– Ez nekünk roppant kényelmes – derültem fel. – Szekéren megy, vagy ragaszkodik a hordszék nyújtotta fényűzéshez?
– Ó, nem, lóháton vág neki az útnak, mintha férfi lenne. Most valószínűleg az istállóban van. Ha siettek...
– Gyere, Eco – fordultam a fiú felé, de ő már kifelé igyekezett az ajtón.
Félig-meddig arra számítottam, hogy Olümpiasz várni fog ránk az istállónál, ám a lány őszintén meglepettnek tűnt, amikor az udvarról odakiáltottam neki. Már indult kifelé az istállóból egy alacsony, fehér ló hátán. Hosszú, formátlan festőköpenyét lecserélte egy rövid stólára, mely megengedte, hogy féloldalasan ülje meg a lovat. Az öltözet térdtől lefelé teljességgel felfedte a lábát. Eco úgy tett, mint aki az állatot csodálja, de közben nem állta meg, hogy oda ne pillantson a lány tökéletesen ívelt, homokszínű vádlijára, mely szorosan tapadt a ló oldalához.
Olümpiasz némi habozás után beleegyezett, hogy elkísér minket Kümébe. Amikor elárultam, hogy a Szibüllát keressük, először megriadt, aztán hitetlenkedve nézett ránk. Meglepődtem zavarodottsága láttán. Megesküdtem volna rá, hogy neki is szerepe van ebben a ködös cselvetésben, amit ellenem szőttek, hogy Kümébe csalogassanak. Mégis, a lány szemlátomást rossznéven vette, hogy két ember akaszkodott a nyakára. Megvárta, amíg Ecóval magunknak is kerítünk lovakat, majd mindhárman nekivágtunk az útnak.
– Meto, a rabszolgafiú azt mondta, hogy mindennap megteszed ezt az utat. Nem kimerítő lovagolni oda-vissza?
– Ismerek egy rövidebb útvonalat – felelte a lány.
Elhaladtunk a bikafejjel ékesített póznák között, és rátértünk a közútra, ahol rövidesen jobbra fordultunk. Mummiusszal is ugyanezt az utat tettük meg előző nap, amikor a rabszolga megmutatta nekünk, hol találta a véres köpenyt. Most sebesen magunk mögött hagytuk a szakadékot, és továbbmentünk észak irányába. A bal kéz felé magasodó hegyoldalakat olívaültetvények borították. A fák ága súlyosan roskadozott a korai terméstől, de a szüretelő rabszolgáknak csak a hűlt helyét találtuk. Az olívaültetvényt szőlővidék váltotta fel, majd néhány elszórtan elhelyezkedő, megművelt földsáv után egy erdős részhez érkeztünk.
– A Kehely környéke messze földön ismert a termékenységéről – jegyeztem meg.
– És más, szokatlanabb dolgokról is – tette hozzá Olümpiasz.
Az út egy idő után lefelé kezdett kanyarogni. A fákon keresztül megpillantottam egy kisebb víztömeget, mely nem lehetett más, mint a Lucrinus-tó: egy hosszú lagúna, melyet csupán egy keskeny földsáv választott el az öböltől.
– Itt szedte össze a vagyonát Sergius Orata – tájékoztattam Ecót. – Osztrigákat tenyésztett, és eladta őket a gazdagoknak. Ha itt lenne velünk, magával vinne téged egy kimerítő körútra, hogy átadja neked a tudását.
Eco a szemét forgatta, és eltúlzott borzongással jelezte nemtetszését.
A látkép kiszélesedett, és szememmel végigkövethettem a kacskaringós utat. Először átvezetett a tavat és az öblöt elválasztó földsávon, aztán keletre kanyarodott, majd mielőtt leereszkedett volna Puteoli városa felé, megkerült néhány dombot. Puteoli kikötőjében számos mólót lehetett kivenni, de ahogy Faustus Fabius mondta, vajmi kevés nagy hajót.
Olümpiasz hátranézett.
– Ha végigmennénk az úton, elhaladnánk a Lucrinus-tó mellett, és a Puteoliba vezető út felét is meg kéne tennünk, mielőtt visszafordulhatnánk Kümé felé. De ez az útvonal olyanoknak való, akiknek szükségük van kikövezett útra, például szekérrel vagy hordszéken érkezőknek. Én ezt az utat választom.
Keskeny ösvényre vezette a lovát, és alacsony bokrok között vágott át. A fák csoportján túl kopár hátságra jutottunk, és mindvégig egy kecskecsapásnak tűnő gyalogutat követtünk. Bal oldalunkon lankás dombok szelídítették meg a látképet, ám jobbra a Lucrinus-tó felé mélyen lejtett a talaj. Alant, a tavat körülölelő, széles, alacsony síkságon Crassus privát serege táborozott.
Végig a part mentén sátrakat vertek fel. A tüzek, melyeknél ebédjüket főzték, apró füstpamacsokat eregettek az ég felé. Egy-egy lovas könnyű vágtában szelte át oda-vissza a lapályt, a paták porfelhőt kavartak fel. A harcosok a menetelést gyakorolták vagy párosával edzették kardforgató karjukat. A pajzsokhoz csapódó kardok hangja felért a hegygerincre, együtt egy mélyen bömbölő, összetéveszthetetlen beszédhanggal. Bár Marcus Mummius szavait nem tudtuk kivenni, nyilvánvalóan parancsokat osztogatott egy csapat katonának, akik merev sorfalat alkottak. Nem messze, a legnagyobb sátor előtt maga Faustus Fabius állt, akit vörös sörényéről könnyedén felismertünk. Előrehajolt, és Crassushoz beszélt, aki egy támla nélküli, összecsukható széken ücsörgött. Teljes katonai öltözetben pompázott, páncélzata ezüstösen vakított a napfényben, és bő, vörös köpenye úgy kirítt a poros tájképből, akár egy nagy vércsepp.
– A szóbeszéd szerint arra készül, hogy elnyerje a megbízatást Spartacus ellen – szólalt meg Olümpiasz, és kedvetlenül fürkészte a tóparti síkságot. – Persze a szenátusnak is megvannak a maga seregei, de a tavaszi és nyári vereségek megtizedelték a rendeket. Crassus ezért fejleszti fel a saját haderejét. Faustus azt mondta, hatszáz ember táborozik a Lucrinus-tónál. Crassus már hatszor ennyi katonát összegyűjtött egy Róma melletti táborba, és ha egyszer megkapja a szenátus jóváhagyását, a sokszorosát is összetoborozhatja. Crassusnak meggyőződése, hogy addig senki sem nevezheti magát gazdagnak, amíg saját hadsereggel nem rendelkezik.
Mialatt a tábort néztük, cintányér hangja csendült, és a katonák összegyűltek az ebédhez. A rotyogó üstök között rabszolgák buzgólkodtak.
– Felismered a tunikájukat? Azok a rabszolgák Gelina konyhájáról valók – emlékeztetett Olümpiasz. – Iparkodnak, hogy megetessék azokat az embereket, akik két nap múlva elvágják majd a torkukat.
Eco megérintette a karomat, és a síkság távolabbi vége felé mutatott, ahol a kopár föld erdősávnak adta át a helyét. Ledöntött fák egész rendjét különítették el az erdőtől, és egy csapat katona ideiglenes arénát készült felállítani a nyers fából. Jókora medencét mélyítettek a földbe, simára döngölték, és köré magas falakat építettek, üléssorokkal körülvéve. Akárhogy hunyorogtam, csak nagy nehezen sikerült kivennem a karddal, háromágú szigonnyal és hálókkal álharcot vívó katonák gyűrűjén belül a sisakot viselő építőket.
– A halotti játékokra készülnek – motyogtam. – Bizonyára a gladiátorok is megérkeztek már. Holnapután ott tartják majd a viadalokat Lucius Licinius emlékére. És ott kerül sor...
– Igen – szólt közbe a lány. – Ott kerül sor a rabszolgák kivégzésére. – Olümpiasz vonásai megkeményedtek. – Crassus embereinek nem lett volna szabad felhasználniuk azokat a fákat. Az a terület már az északi, Avernus-tó környéki erdőkhöz tartozik. Senkinek sem képezi tulajdonát. Az avernusi erdő szent. Gyalázatot követ el bárki, aki akár csak néhány fát kivág, tegye akármilyen okból is. Marcus Crassus szégyentelen önhittségről tett tanúbizonyságot, amikor ennyi fát kiirtott azért, hogy saját becsvágyó terveit véghezvigye. Ebből semmi jó nem származhat. Majd meglátjátok. Ha nekem nem hisztek, kérdezzétek meg a Szibüllát, ha találkoztok vele.
Némán folytattuk utunkat a hegygerincen, aztán belovagoltunk az erdőbe, és apránként megkezdtük az ereszkedést lefelé. A rengeteg egyre sűrűbbé vált körülöttünk, és mintha a fák természete is megváltozott volna. Zöld lombkoronák helyett egyre inkább sötét, csaknem fekete leveleket láttunk magunk körül, bozontos faóriások magasodtak fölénk, tekervényes ágakkal tapogatták a levegőt. Az aljnövényben megszaporodtak a tüskés bokrok, és a zuzmók rojtjai áthatolhatatlanná tették a bozótost. A lovak patái alatt gombák roppantak össze. A csapás semmivé foszlott, és úgy tűnt számomra, hogy Olümpiaszt az ösztönei vezetik a rengetegen keresztül. Nehéz csend telepedett körénk, melyet csupán a lovak lépteinek dobbanása és egy különös madár távoli rikoltozása szakított meg újra és újra.
– Egyedül szoktad megtenni ezt az utat? – kérdeztem. – Kétlem, hogy biztonságban éreznéd magad egy ilyen elhagyatott helyen.
– Mi árthatna nekem ebben az erdőben? Banditák, útonállók, szökött rabszolgák? – Olümpiasz előrenézett, tekintete beleveszett a sűrűbe, nem is láthattam az arcát. – Ezt az erdőt Diána istennőnek szentelték fel, az ő tulajdonába tartozott ezer esztendőn át, már jóval azelőtt, hogy a görögök idejöttek. Diána egy nagy íjat hord magánál, azzal védelmezi a területét. Ha célba vesz valakit, nincs dobogó szív, mely megmenekülhetne nyilától. Nem érzek itt nagyobb félelmet egy őzsutánál vagy egy sólyomnál. Csak azok az emberek találják magukat szembe a veszéllyel, akik gonosz szándékkal lépnek be az erdőbe. A törvényen kívüliek szívük mélyén nagyon is jól tudják ezt, és nem keverednek a fák közé. Benned felébredt a félelem, Gordianus?
Felhő takarta el a napot. A napfény sávjai egyre sápadtabban hatoltak be az erdőbe, és valami szürke hűvösség lengte körbe a fákat. Különös látomás kerített hatalmába: az éjszaka terjesztette ki uralmát az erdő felett, az elrejtőzött nap helyét a hold vette át, és sötétség szivárgott ki a haldokló fatörzsek mély üregeiből, valamint a lehullott ágak alatt felgyülemlő árnyakból. A némaság egyre kézzelfoghatóbb volt, még a paták zöreje is eltompult, mintha a nedves föld minden lépés hangját magába nyelte volna. Valami szokatlan bágyadtság vett erőt rajtam, nem alváshoz hasonlítható, hanem olyan, mintha lassan egy idegen birodalomba kerültem volna át, ahol az érzékszerveim torzan fogták fel a világot.
– Érzel félelmet, Gordianus?
Ránéztem a lányra, de csak hátulról láttam a fejét és a puha, szőke hajzuhatagot. Ismét bizarr látomás környékezett: azt képzeltem, hogy ha megfordulna, nem a saját, gyönyörű arcát látnám, hanem egy szigorú, kegyetlen szemű, vigyorgó maszkot, melyre ránézni is iszonytató. Egy felbőszült istennő arcát.
– Nem, nem érzek félelmet – suttogtam rekedten.
– Jól van. Akkor jogod van itt járni, és biztonságban leszel.
Hátrafordult, és a valódi, ártalmatlanul mosolygó Olümpiasz arcát láttam magam előtt. Megkönnyebbülten sóhajtottam.
Az erdőben egyre jobban elterebélyesedett a sötétség. Súlyos, tapadós köd áramlott szét a fák között, a tengeri levegő összevegyült a rothadó levelek és a mohos fakéreg nyirkos szagával. Aztán hirtelen egy másik szag csapta meg az orrunkat: fortyogó kén bűze.
Olümpiasz egy jobbra feltáruló tisztás felé mutatott. Egy csupasz szikla pereméhez lovagoltunk. Felettünk egy ködtorlasz szaggatott széle gomolygott; egyenesen a tenger felől érkezett. Alattunk mélység tátongott, egy óriás tál, melyben pára kavargott a sötéten borongó fák között. A párán keresztül alig tudtam kivenni a gödör bugyogó, fortyogó, köpködő felszínét.
– Hádész Torkolata – suttogtam.
Olümpiasz bólintott.
– Egyesek szerint itt húzta le magával Pluto Perszephonét az alvilágba. Azt mondják, a kénesen fortyogó sárréteg alatt, mélyen a föld kavargó gyomrában, több folyó is csörgedezik; azok választják el az élők és a holtak birodalmát. Ott az Akherón, a bánat folyója, és a Kókütosz, a gyász folyója. Mellette a Phlegeton, a tűzfolyam, és a Léthé, a feledés vize. Együtt ömlenek bele a nagy folyóba, a Styxbe, melyen Kharón viszi által ladikján a holtak szellemét Tartarosz kopár pusztaságához. Úgy tartják, Pluto őrző kutyája, Cerberus gyakorta kiszabadul kötelékeiből, és felszökik az élők világába. Egyszer beszéltem egy földművessel Kümében, aki hallotta a szörnyeteg hangját az avernusi erdőségek felől. Mind a három feje egyszerre vonyított a telihold alatt. Más éjjeleken a Lemures, az elhunytak hazajáró szellemei szállnak fel az Avernus-tóból. A rosszakaratú rémek az erdőben bolyonganak, ahol beleköltöznek a farkasok testébe. Pluto reggelre mindig visszatoloncolja őket az alvilágba. Az ő birodalmából nem lehet véglegesen megszökni.
A lány elfordította arcát az alant elterülő, hátborzongató látképtől, és Ecóra pillantott, aki elkerekedett szemmel nézett vissza rá.
– Különös, nem igaz? – folytatta Olümpiasz. – Felfogni is nehéz, hogy mindez ennyire közel van a baiaéi villák civilizált, kényelmes világához? Gelina házában úgy tűnik, mintha a világ másból sem állna, mint vízfelszínen táncoló napsugarak játékából és friss, sós levegőből. Ott könnyen megfeledkezik az ember a nyirkos kövek alatt lakozó istenekről és a kénes üregekben megbújó kísértetekről. Az Avernus-tó itt volt a rómaiak, sőt, a görögök előtt is. Ezek az erdőségek is itt voltak, akárcsak a füstölgő vulkáni hasadékok a Kehely környékén, és a bűzös, fortyogó üregek. Az alvilág ezen a helyen kerül a legközelebb az élők világához. Az összes gyönyörű ház és ragyogó fényesség, mely körülveszi az öblöt, nem több egy maszknál, egy trükkös játéknál, amely olyan testetlen, akár egy buborék felszíne. Alatta morajlik és forr a kén, az örökkévalóság kezdetétől fogva. Hádész Torkolata akkor is itt fogja tátani a száját a halottak árnyéka után, amikor az öböl körül minden ház az enyészeté lesz, és minden fény kialszik.
Csodálkozva néztem a festőlányra. Nem akaródzott elhinnem, hogy egy ilyen fiatal és élettel teli teremtés szájából hallom ezeket a szavakat. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, mire felvillantotta rejtélyes mosolyát, és megfordította a lovát.
– Nem ajánlatos sokáig farkasszemet nézni az Avernusszal, vagy sokáig beszívni a gőzét.
Az út fokozatosan lejtett, és végül kiértünk az erdőből, egy füves területre, melyet csupán egyenetlen, fehér sziklák szabdaltak szét. Ahogy a tenger felé közeledtünk, a dombokat mind kopárabbra fésülte a szél. A köd magasabbra emelkedett, és rongycafatokban lógott a fejünk felett. A sziklák lassan házméretűre nőttek körülöttünk, és úgy hevertek szanaszét, akár az óriások törött, mállott csontjai. Elképesztő alakzatokat vettek fel; egyik-másik mintha éles kiszögellésekkel felborzolódott volna, a harmadikat kanyargós alagút és ezernyi féregjárat fúrta át.
Egy idő után kiértünk a sziklák útvesztőjéből, és egy meredek hegyoldalba vájódott, titkos üreghez érkeztünk. Olyan volt, mint egy behajlított könyök zuga, szeszélyesen elszórt szikladarabok gyűltek benne össze, és fák, melyeket torz szobrokká faragott a szélfúvás.
– Én itt magatokra hagylak titeket – mondta Olümpiasz. – Keressetek egy helyet, ahova kiköthetitek a lovaitokat, és várakozzatok. A papnő eljön hozzátok.
– De hol van a templom?
– A papnő majd elvisz benneteket a templomhoz.
– De én azt hittem, hogy találunk majd egy templomot, és az jelzi a Szibülla szentélyét.
A lány bólintott.
– Arra a templomra célzol, melyet Daidalosz építtetett, amikor ezen a ponton földet ért hosszú repülése után? Daidalosz Apollón előtt tisztelgett a templom megépítésével, amit vert arany táblákkal és arany tetővel ékesített. Így tartják legalábbis Kümében. Csakhogy az arany templom nem több egy mítosznál, vagy ha volt is, a föld rég elnyelte. Néha megesik itt az ilyesmi: a föld megnyílik, és egész házakat rejt el a gyomrában. Ma a templom egy nyílt, sziklás területen van, nem messze a Szibülla barlangjának bejáratától. Ne aggódjatok, a papnő hamarosan megérkezik. Hoztatok jelképes ajándékot – aranyat vagy ezüstöt?
– Elhoztam azt a néhány érmét, amit a szobámban tartottam.
– Az elég lesz. Most pedig magatokra hagylak benneteket.
Türelmetlenül megragadta lova gyeplőjét.
– Várj csak! Hogyan fogunk téged ismét megtalálni?
– Miért kell, hogy megtaláljatok? – Valami kellemetlen él költözött a hangjába. – Idehoztalak benneteket, ahogy kértétek. Nem tudtok magatoktól visszatalálni?
Körülnéztem a kusza sziklatengeren. Az ereszkedő köd örvénylett körülöttünk, a szél mély zúgással sóhajtozott a kövek között. Bizonytalanul vállat vontam.
– Jó, legyen, ahogy akarjátok – nyugodott bele a lány. – Ha véget ér tanácskozásotok a Szibüllával, lovagoljatok egy darabon a tenger felé. Egy füves dombtetőről megpillanthatjátok Kümét. Iaia háza a falu túlsó oldalán áll. Az egyik rabszolga majd beenged titeket, ha... – Tétova szünetet tartott. – ...ha én még nem lennék ott. Várjatok meg.
– Hol máshol lennél?
Válasz nélkül távozott a lován, és sietve eltűnt a sziklatömbök között.
– Miféle életbevágó ügy miatt teszi meg ezt az utat minden nap Kümébe? – kérdeztem saját magamtól. – És miért akar mindenáron megszabadulni tőlünk? Nos, Eco, mit gondolsz erről a helyről?
Eco átfogta magát a karjaival, és megborzongott, de nem a hidegtől.
– Egyetértek. Van itt valami, amitől vacog a fogam. – Végignéztem a kőlabirintuson. A szél nyögve és fütyülve süvített át a lyukakon, melyeket mintha férgek rágtak volna a sziklákba. Néhány méternél távolabbra egyik irányban sem láthatunk ezek miatt a cikkcakkos sziklák miatt. Egy egész hadsereget el lehet itt bújtatni, és minden kő mögött elrejtőzhet egy orgyilkos.
Leszálltunk a lovakról, és beljebb vezettük őket a sziklafal hasadékába. Egy csupasz pántot erősítettek az egyik göcsörtös faághoz, valószínűleg minden erre járó oda kötötte ki a lovát. Biztonságba helyeztem az állatokat, de alig végeztem, Eco máris a ruhámat húzogatta.
– Igen, jól van már, mit...
Rögvest belém fagyott a szó. Egy ismeretlen alak került elő a semmiből, és elhaladt két közeli szikla között, ugyanazon az útvonalon, amerre Olümpiasz is távozott. Az egyre lejjebb ereszkedő köd elnyelte lova lépteinek zaját, így a lovas olyan nesztelenül surranhatott el mellettünk, mint egy kísértet. Csak egy pillanatra tűnt fel előttünk sötét, csuklyás köpönyege.
– Mit szólsz ehhez? – suttogtam.
Eco felszökkent az egyik közeli sziklára, és miután remek fogódzókat talált az ujjainak a kisebb résekben, felhúzta magát a tetejére. Tekintete a távolba meredt. Arca egy pillanatra felragyogott, aztán megint elsötétült. Integetni kezdett nekem, ám pillantását továbbra is a sziklarengetegen tartotta. Jelzésképpen megcsípte a saját állát, és arrébb húzta az ujjait.
– Hosszú szakálla van? – kérdeztem. Eco bólintott. – Úgy érted, Dionüsziusz, a filozófus lovagolt el mellettünk? – A fiú ismét bólintott. – Milyen különös... Még mindig látod? – Eco összevonta a szemöldökét, majd megrázta a fejét. Utána megint felderült az arca. Nyilat formált az ujjából, és úgy tett, mintha felemelkedne, majd lezuhanna, jóval előrébb. Azt mutatta, hogy amit lát, sokkal előrébb jár a mezőn. Aztán Olümpiasz hosszú tincseit jelezte. – Látod a lányt? – Újra bólintott, de csakhamar megrázta a fejét, amikor elvesztette szem elől. – Úgy tűnik, hogy a filozófus követi?
Eco hosszasan fürkészte a távolt, majd a komoly aggodalom jeleivel arcán lenézett rám, és lassan bólintott.
– Furcsa. Rendkívül furcsa. Ha nem látsz mást, gyere le onnan.
Eco még figyelt egy kicsit, aztán leült a szikla tetejére, és ellökte magát. Felmordulva ért földet. A lovakhoz sietett, és a megcsomózott pányvákra mutatott.
– Utánuk akarsz menni? Ne légy nevetséges. Semmi okunk nincs feltételezni, hogy Dionüsziusz ártani akarna a lánynak. Talán nem is követi őt. – Eco csípőre tette a kezét, és úgy nézett rám, ahogy Bethesda szokott – mintha egy bolondos kölyök lennék. – Jól van hát, elismerem, felettébb különös, hogy pontosan ugyanazt a rejtélyes útvonalat követi egy perccel a hátunk mögött, amin végighaladtunk. Hacsak nincs valami titokzatos oka rá. Lehet, hogy nem is Olümpiaszt követte, hanem minket. Ebben az esetben jól kicseleztük.
Eco nem elégedett meg a válasszal. Mérgesen karba fonta a kezét.
– Nem – szóltam rá szigorúan. – Nem megyünk utánuk. Te sem indulhatsz utánuk egymagad. Mostanra Olümpiasz minden bizonnyal megérkezett Kümébe. Egyébként is kétlem, hogy egy olyan fiatal és ügyes lánynak, mint Olümpiasz, segítségre lenne szüksége egy olyan ősz szakállú aggastyánnal szemben, mint Dionüsziusz.
Eco a homlokát ráncolta, és belerúgott egy kőbe. Karját még mindig keresztbe fonta, és megindult a magas szikla felé, mintha meg akarná mászni. Abban a pillanatban viszont mozdulatlanná dermedt, és megfordult, akárcsak jómagam.
Az idegenszerű, nyugtalanító hang mogorván zihált, alig lehetett benne felismerni egy asszony hangját. A tulajdonosa vérvörös, kámzsás köpenyt viselt, melynek redői alatt összekulcsolta kezét, így testének egyetlen része sem volt látható. Az arcát leplező mély árnyékokból úgy szivárgott elő a hangja, mint egy hörgő kísérteté, aki Hádész Torkolatából kúszott elő.
– Gyere vissza, ifjú! A lány biztonságban van. Te viszont behatoló vagy errefelé, és folytonos veszélynek teszed ki magad, amíg csupasz arcod az istenek szeme elé nem kerül, hogy megítéltessék: villámcsapás végez-e veled, vagy füled megnyílik a Szibülla hangjára. Szedjétek össze bátorságotokat mindketten, és kövessetek. Most!

 

 

Tizenkettő

Réges-régen élt egy király, akit a rómaiak Büszke Tarquiniusnak neveztek. Egy napon egy küméi varázslónő kereste fel Tarquiniust, és felajánlott neki kilenc könyvet, melyekbe az okkult tudást jegyezték fel. A könyvek pálmalevelekből készültek, és nem fűzték össze őket irattekerccsé, így a lapokat bármilyen sorrendbe lehetett rendezni. Tarquinius ezt módfelett különösnek találta. A könyveket nem is latinul, hanem görögül írták, ám a varázslónő megesküdött rá, hogy bennük foglaltatik Róma egész eljövendő története. Akik tanulmányozzák őket, magyarázta a varázslónő, minden túlvilági jelenésnek tanúi lesznek, melyekkel az istenek az embereknek jelzik akaratukat: a télen északra repülő libák, a tűzzé váló víz vagy a délben megszólaló kakas képében.
Tarquinius fontolóra vette az asszony ajánlatát, de sokallta az aranyat, amit a könyvekért kért. Végül útjára küldte, és azzal érvelt, hogy Numa király száz évvel azelőtt azért alapította meg a papságot, a kultuszokat és a rítusokat Rómában, hogy ezek az intézmények mindig megfejtsék az istenek által küldött jelzéseket.
Azon az éjjelen három tűzgömböt láttak a láthatár felett lebegni az égen. Az emberek megrémültek. Tarquinius hivatta a papokat, hogy megmagyarázzák a jelenséget, de legnagyobb bosszúságukra semmilyen okfejtés nem bizonyult helyénvalónak.
Másnap a varázslónő ismét meglátogatta Tarquiniust, és felajánlotta neki, hogy vegye meg a tudás hat könyvét. A hat könyvért ugyanazt az árat kérte, amit előző nap a kilenc könyvért. Tarquinius tudni akarta, hogy mi történt a hiányzó három könyvvel, mire a boszorkány elmondta, hogy az éjszaka folyamán elégette őket. A királyt mélyen felbőszítette, hogy a varázslónő ugyanazt az összeget kéri hat könyvért, amit azelőtt kilencért, és újfent elküldte a házától.
Azon az éjszakán három tekervényes füstoszlop bodorodott az ég felé, a szél kavarta-pörgette őket, és a hold fényében groteszk, baljós előjeleknek tűntek. A lakosság ismét megriadt, biztosra vették, hogy egy feldühödött isten jelét látják. Tarquinius összehívta a papokat, akik megint csak széttárt kézzel álltak előtte.
A rákövetkező napon a varázslónő újra eljött a királyhoz, és elmondta, hogy az éjszaka folyamán elégetett még három könyvet. Most már csak hármat ajánlott fel Tarquiniusnak, ugyanazért az árért, amit eredetileg a kilenc könyvért kért. Az arcátlanság felbosszantotta a királyt, ezúttal azonban kifizette a boszorkánynak az aranyat, amit kért.
Így hát, Tarquinius határozatlansága miatt csupán töredékesen maradtak fenn a Szibüllák Könyvei. Róma jövőjét ezután már csak tökéletlenül tudták kiolvasni az írásokból, az előjelek és jóslatok értelmezése sohasem lehetett igazán pontos. Tarquiniust nagyra becsülték, amiért megszerezte a szent iratokat, egyszersmind kigúnyolták, amiért nem sikerült maradéktalanul begyűjtenie őket. A küméi Szibülla bölcsessége legendás hírnévre tett szert. Egyaránt tisztelték hatalmas varázstudománya és fondorlatos üzleti érzéke miatt, hiszen mindössze három könyvet adott el kilenc áráért.
Mélységes tisztelet övezte a Szibüllák Könyveit is. Túléltek minden római királyt, és a római nép legszentebb tulajdonává nőtték ki magukat. A szenátus elrendelte, hogy egy kőládába kell helyezni az iratokat, és el kell rejteni a földben a Capitolinus-dombon lévő Jupiter-templom alatt, a Forum közelében. Valahányszor nagy szerencsétlenség előszele vagy megmagyarázhatatlan, sötét ómen lebegett a rómaiak feje fölött, a könyvekhez fordultak segítségért. Az írások értelmezésével megbízott papokat szigorú titoktartásra kötelezték, még a szenátussal szemben is, és halálbüntetés várt rájuk, ha megszegik. Egy különös tény azonban valahogy mégis kiszivárgott az írás verselésével kapcsolatban. Tudni vélték ugyanis, hogy akrosztichon formában íródtak, vagyis a sorok kezdőbetűiből össze lehetett olvasni, hogy miről szól a versszak. Az ilyen szellemi teljesítmény az őrületbe kergetett volna bármely földi halandót, ám az isteni akarat számára nem volt több gyerekjátéknál.
Lévén, hogy a könyvek mindvégig megőrizték titokzatosságukat, csak nagyon kevesen tudhatják, mennyi minden veszett kárba, amikor tíz évvel ezelőtt, a polgárháborúk utolsó fellángolása közepette, hatalmas tűz pusztított a Capitolinuson, felemésztve Jupiter templomát is. A lángok behatoltak a kőládába, és a Szibüllák Könyveiből nem maradt más, csak hamu. Sulla az ellenségeit okolta a tűzvész miatt, az ellenségek Sullát hibáztatták; mindenesetre a diktátor hároméves uralkodása nem indult kedvező előjelekkel. Milyen jövő várhatott Rómára azok után, hogy megsemmisültek a jövendőt őrző Szibülla-könyvek? A szenátus különleges küldötteket bízott meg azzal, hogy átkutassák Görögországot és Ázsiát más szent iratok után, melyek esetleg helyettesíthetik a jósnők írásait. A hivatalos állásfoglalás szerint mindez a papság és a szenátus legnagyobb megelégedésére szolgált, ám azoknak a szemében, akik mindent az isteni akaratnak vetnek alá, és gyanakvóan szemlélik az emberi intézményeket, egy ilyen meggondolatlan és tétova ganajtúró felfedezőút egyet jelentett a csalással, a félrevezetéssel.
A küméi orákulum olyannyira elvesztette a közmegbecsülését – legalábbis Rómában –, hogy amikor az eredeti könyvek elpusztultak, senki sem érezte kötelességének érte küldetni. Kétségtelenül az lett volna a legokosabb, ha a misztikus könyvek pótlása érdekében az eredeti forráshoz nyúlnak vissza – talán a szenátus akarta kikerülni azt az eshetőséget, hogy a küméi Szibülla túljárjon az eszükön, ahogy annak idején Numa király eszén?
A Kehely környékén a jósnőt még mindig nagy hódolat övezi, kiváltképp a régi görög városok lakosságának körében, ahol tóga helyett klamiszt hordanak, és gyakrabban beszélik a görögöt, mint a latint, nemcsak a piacokon, hanem a templomokban és a bíróságokon is. A Szibülla egy keleti értelemben vett orákulum; több mint ember, ugyanis ő az összekötő hatalom a halandó és az isteni világ között, és képes megérinteni mind a két világot. Amikor a Szibülla beleköltözik valamelyik papnője testébe, a papnő képessé válik rá, hogy Apollón hangján szólaljon meg. Hozzá hasonló orákulumok az idők kezdetétől fogva léteznek Perzsiától Görögországig, és a kiterjedt régi görög gyarmatokon, mint Kümé, ám a rómaiak sohasem tudták igazán magukévá tenni ezt a kultuszt. A rómaiak jobban szeretik, ha sugalmazás alatt álló személyek tolmácsolják nekik az istenek akaratát füstpamacsokból vagy flaskába helyezett babszemek zörgéséből, és nem közvetlenül az istenek hangját hallják egy ember szájából. A küméi Szibülla nagy megbecsülésnek örvend a környező falvak lakosainak körében, akik jószágot és érméket hoznak neki ajándékba, ám a hatalmas tengerparti villákban lakó divatos római elit nem kér a varázslataiból. Az utóbbiak jobban szeretik bölcs filozófusok tanácsát kikérni, és adományaikkal inkább a Puteoli, Neapolis és Pompeji forumain található Jupiter- és Fortuna-templomokat tisztelik meg.
Nem lepődtem meg, hogy a Szibülla szentélye mellett felállított Apollón-templomot az enyészet karmai közt találom. Soha nem volt grandiózus szerkezetű, a Daidaloszról és az ő arany ékességeiről szóló mesék dacára. Még csak nem is kőből, hanem egyszerű fából építették, és közepén, márvány emelvényen, Apollón bronzszobra magasodott. A vörösre, zöldre és sáfrányszínűre festett oszlopok fölé félgömb alakú tetőt húztak, melynek belső felületét háromszög alakú részekre osztották fel. Minden kis szegletben Apollón díszlett, amint Thészeusz történetének különféle jeleneteit kíséri figyelemmel: Pásziphaé vágyakozását a bika után, a krétai Minotaurosz megszületését, a sorshúzást, mely eldöntötte, hogy mely hét athéni ifjút áldozzák fel abban az évben a szörnyetegnek, a nagy labirintus építését Daidalosz keze által, Ariadné bánatát, a pillanatot, amikor Thészeusz végez a szörnyeteggel, valamint Daidalosz és tragikus sorsú fia, Ikarosz szárnyalását. Némelyik festmény olyan ősrégi és kopott volt, hogy alig lehetett kivenni, mit ábrázol, másokat viszont nemrég élénk színekkel újrafestettek. Folytak tehát a felújítási munkálatok, és gyanítottam, melyik gazdag asszony lehet mindennek a hátterében.
A templom egy kis beugróban kapott helyet, és három oldalról viharvert kőfal vette körül. A meredek hegyoldalon csak ez az építmény képezett sík felszínt, máshol jókora sziklák meredeztek ki a kőfalból; úgy tűnt, mintha egy óriás kövekből álló lavina fagyott volna mozdulatlanná, aztán benőtték volna őket a göcsörtös kis fák, melyek a zuhanó testek hadonászva védekező végtagjainak látszottak. A papnő nyugodt, megingathatatlan egyensúllyal gyalogolt előttünk, egyetlen lépést sem vétett el, míg Eco és én botladozva, csúszkálva követtük, folyton ágakat keresve kapaszkodónak, és lépteink nyomán kavics-zuhatagok sodródtak le a mélybe.
Az arra járók által teljesen láthatatlan, szélvédett helyen haladtunk. Néma csend uralkodott mindenütt. Fejünk felett a köd felküzdötte magát a hegytetőre, közben cafatokra szakadt, és az egész vidékre furcsa homályt borított, a sötétség és a napfény bizarr keverékét.
A templom belsejében a papnő szembefordult velünk. Csuklyája alatt még mindig rejtve maradtak arcvonásai. Hangja ugyanolyan idegenszerű volt, mint korábban; olyasféle, amilyet Aiszopósz szerint az állatok használnának, ha nem emberi torkukat megfeszítve emberi hangot hallatnának és megszólalnának.
– A jelek szerint nem hoztatok magatokkal tehenet – mondta a papnő.
– Nem.
– Kecskét sem.
– Azt sem.
– Csak lovaitok vannak, melyek nem alkalmasak áldozatnak az isten számára. Akkor tehát pénzzel rendelkeztek, hogy megvásároljatok egy áldozati állatot?
– Igen.
Az összeg, melyet meghatározott, nem hangzott felháborítóan; a küméi Szibülla már rég nem volt az egykori ravasz alkudozó. Elővettem a pénzt az erszényemből, és azon töprengtem, vajon Crassus kifizeti-e nekem ezt a járulékos költséget is.
Amikor a papnő elvette az érméket, egy pillanatra megláttam jobb kezét. Egy idős asszony keze volt, ahogy előre számítottam, csontjai élesen kiálltak, bőrét foltok tarkították. Nem viselt sem gyűrűt, sem karperecet. Találtam azonban egy kékeszöld festékfoltot a hüvelykujján, épp olyan árnyalatot, amilyet Iaia is használhatott a falfestmény tökéletesítéséhez aznap délelőtt.
Talán ő maga is észrevette a színes foltot, vagy egyszerűen csak vágyott a pénzre, mert megragadta az érméket, elrántotta a kezét, és ismét köpenye redői közé bújtatta. Nem maradhatott rejtve előttem, hogy köpenyének széle sötétebb vörös, mint a ruha többi része, és kétségtelenül vér szennyezi.
– Damon! – kiáltotta el magát. – Keríts egy bárányt!
A semmiből egy fiúcska jelent meg, kidugta a fejét két oszlop közül, és ugyanolyan sebesen el is tűnt. Néhány pillanattal később újra előkerült, vállán egy bégető bárányt hozott. A jószágot nem egy földműves karámjából hozták, hanem kényeztető-gondoskodó módon hizlalták fel a templomban, hogy elsőrangú áldozati állat legyen belőle. Szőrét tisztán tartották, alaposan kikefélték. A fiú levette a válláról, és egy alacsony oltárra helyezte Apollón szobra elé. A hideg márvány érintésére az állat bégetni kezdett, ám a fiúnak sikerült megnyugtatnia. Lágy mozdulatokkal simogatta, és a fülébe suttogott, miközben fürgén kifeszítette a lábait.
A gyermek gyorsan elszaladt egy hosszú, ezüst tőrért, melynek markolatát lapis- és gránátberakás díszítette. A papnő elvette tőle, hátat fordított nekünk, majd a bárány előtt a magasba tartotta a kést, és varázsigéket mormolt. Hosszasabb ceremóniára számítottam, és talán néhány kérdésre, melyet minden orákulum feltesz azoknak, akik valamilyen óhajjal fordulnak hozzá, ezért értetlenül néztem, amikor a penge hirtelen megvillant és lesújtott.
A papnő ügyesebb volt, és nagyobb erőt birtokolt, mint gondoltam volna. A tőr minden bizonnyal egyenesen az állat szívébe fúródott, és azonnal végzett vele. A jószág teste rángott egyet-kettőt, és vér fröccsent a márványoltárra, de egyetlen hangot sem hallottunk, a bárány meg sem nyikkant, hogy tiltakozzon. Azon nyomban átadta életét az istenségnek. Lehet, hogy a rabszolgák is ilyen könnyen meghalnak majd Baiaében? Abban a pillanatban hideg levegő harapdált körbe minket, habár egyetlen fuvallat sem kélt. Eco is érezte, mert láttam, hogy megborzong mellettem.
A papnő felnyitotta a bárány hasát a legfelső bordájától a hátsó lábáig, majd belenyúlt a kezével. Ekkor megértettük, hogyan szennyezhette be ennyi vér köpenyének ujját. Rövid keresgélés után megtalálta, amit keresett. Felénk fordult, kezében a bárány reszkető szívét tartotta, a környező belső részekkel együtt. Követtük a templom oldalához, ahol egy durván megmunkált szénserpenyő várta. A fiú már meggyújtotta a tüzet.
Az asszony a forró kőre hajította a szerveket. Hangos sistergés hallatszott, kisebb füstfelhő kavarodott a levegőbe. A füst kifelé áramlott, aztán valamiféle erő visszaszívta a sziklafal felé, és a keskeny hasadékok úgy szippantották be, akár apró kürtők. A papnő egy bottal megbolygatta a sistergő lágyrészeket. Az égett hús szaga eszembe juttatta, hogy aznap még nem is volt alkalmunk ebédelni. Korogni kezdett a gyomrom. Az asszony felmarkolt valamit, és a sziklához csapta, mire újabb füstpamacs bodorodott fölfelé. Valami különös, aromás illat keveredett a levegőbe, mint a meggyulladt kender szaga. Megszédültem, és Eco is olyan erősen megingott mellettem, hogy el kellett kapnom. Amikor megragadtam a vállát, furcsán nézett rám, mintha én botlottam volna meg. Szemem sarkából valami mozgást észleltem, és a nagy sziklafal felé fordultam, ahol a repedések és árnyak rengetegében bizarr arcok ködlöttek fel.
Az ilyen jelenések nem szokatlanok a titkos szentélyekben. Már korábban is voltam szemtanúja hasonlónak. Mégis, az ember szívében minden alkalommal megjelenik a félelem és a kétség, amikor a világ megváltozik, és a láthatatlan hatalmak lassan testet öltenek.
Bár nem láttam árnyékba burkolózó arcát, tudtam, hogy a papnő engem figyel. Tudta, hogy készen állok. Megint a nyomába eredtünk egy meredek, sziklás ösvényen, mely felfelé kígyózott a fal mentén, aztán leereszkedtünk egy sötét, feneketlen mélynek tetsző szakadékba. Úgy tűnt, az útnak soha nem lesz vége. Olyan nehéz volt végigbotladozni rajta, hogy nem egyszer össze kellett görnyednem, és négykézláb kellett magamat továbbsegítenem. Hátranéztem, és láttam, hogy Eco is a példámat követi. A papnő felfoghatatlan módon, egyenes felsőtesttel és tökéletesen kimért léptekkel vonult.
Egy barlang szájához érkeztünk. Amint beléptünk, hideg, nyúlós szél csapott az arcomba. Különös szagot hordozott, mely leginkább ezernyi rothadó virág kipárolgásához hasonlított. Felemeltem a fejem, és észrevettem, hogy a barlang nem valamiféle alagútban folytatódik, hanem magas, levegős kamrává tágul, melynek falát apró lyukak és cikkcakkos repedések szabdalják szét. A nyílásokon keresztül alkonyati fény szüremkedett be, és a rajtuk keresztül sóhajtozó szél örökké változó kakofóniája néha a zenére emlékeztetett, néha hatalmas, siránkozó kórusra. Olykor egyetlen hang emelkedett a többi fölé, majd elenyészett – vibráló dallamok keltek, mint egy szatír pánsíp-játéka, mint egy színész bömbölő hangja, amit még gyerekfejjel hallottam, vagy mint Bethesda sóhaja, mielőtt felébred reggel.
Lejjebb hatoltunk a barlangba, egy olyan helyre, ahol a falak összeszűkültek. A sötétség áthághatatlan lett, a hangok kórusa eltompult a távolban. A papnő felemelte a kezét, és megállított minket. A homályban koromfeketévé változott vérvörös köpenye, olyan sötétté, hogy nem volt több egy szürkeségben imbolygó, tátongó űrnél. Kilépett egy sziklapárkányra, akár egy színpadra, és egy pillanatig azt hittem, táncra perdült. A fekete köpeny pörgött-forgott, mintha össze akarna tekeredni. Hosszú, jajveszékelő sikoly hallatszott, amitől égnek állt a hajam. A papnő teste nem tánctól csavarodott ki, hanem vonaglani kezdett, amint a Szibülla beleköltözött.
A fekete köpeny összerogyott, mintha nem lenne benne senki, és a papnőből nem maradt több, mint egy földre vetett rongydarab. Eco előrelépett, hogy megérintse, de visszatartottam. A következő pillanatban a köpenyt megint megtöltötte és felemelte valami. A küméi Szibülla a szemünk előtt öltött testet. Magasabbnak tűnt a papnőnél, nagyobbnak, mint bármely élő emberfia. Felemelte a kezét, és hátralökte a csuklyát az arcából.
Alig tudtam kivenni az arcát a sötétségben, mégis valami természetfeletti tisztasággal jelentek meg előttem a vonásai. Korholtam magamat, amiért folyton azt képzeltem, hogy a jósnő nem más, mint Iaia. Bizonyos, hogy egy öregasszony arcát láttuk, és különös módon csakugyan Iaiára emlékeztetett: szája akár ugyanolyan is lehetett, magas, szikár arccsontja és büszke homloka is az övé volt – csakhogy halandó ember nem adhatott ki ilyen hangokat, és halandó asszonynak nem lehetett ilyen szeme, tekintete nem hatolhatott át villámerejű fénnyel a sziklafal repedésein.
Beszélni kezdett, majd karját összekulcsolta maga körül. Melle hullámzott, és hörgő zajok keltek a torkából, amint a Szibülla megpróbált a testén keresztül lélegezni. Hirtelen szél kavarodott a hátunk mögül, és beletépett hosszú hajába, csapkodó indák tömegévé változtatva azt. Az asszony küszködött: még nem adta át magát teljesen az istennek, inkább megpróbálta kirázni az elméjéből, ahogy a ló próbálja ledobni a hátáról lovasát. Habzott a szája. Torkából olyan hangokat hallatott, mint a barlangban süvítő szél, aztán a csövekben csobogó vizet idézte. Az isten apránként átvette fölötte a hatalmat, és lecsillapította. Tenyerébe temette arcát, majd lassan kiegyenesedett.
– Az isten velem van – mondta hátborzongató hangon, mely nem volt sem női, sem férfihang.
A Szibülla egy másik forrásból származó szavakat kísérelt meg megformálni számunkra. Ecóra néztem. Homloka gyöngyözött a verejtéktől, szeme és orrlyuka tágra nyílt. Megszorítottam a kezét, hogy erőt adjak neki a sötétségben.
– Miért jöttetek? – kérdezte a Szibülla.
Feleltem volna, de a torkom összeszorult. Nagyon nyeltem, és újra próbálkoztam.
– Azt mondták... el kell jönnünk.
A saját hangom is természetellenesnek tűnt abban a pillanatban.
– Mit kerestek?
– Tudást keresünk... Tudni szeretnénk, mi történt... egy bizonyos helyen, Baiaében.
A jósnő bólintott.
– A halott ember, Lucius Licinius házából érkeztetek.
– Igen.
– Egy rejtélyre keresitek a megoldást.
– Arra keressük a választ, hogy... miként halt meg, és... ki ölte meg.
– Nem azok ölték meg, akiket gyanúsítanak vele – mondta a Szibülla nyomatékosan.
– Ezt még nem tudom bebizonyítani. Ha nem mutatok rá Licinius gyilkosára... az összes rabszolgát kivégzik a ház körül. Az ember, akinek ez a szándéka, csak a saját előmenetelét tartja fontosnak... nem az igazságét. Kegyetlen tragédia lesz. Te megmondod nekem annak az embernek a nevét, aki megölte Lucius Liciniust?
A Szibülla hallgatott.
– Felvillantanád előttem az arcát egy álomban?
A jósnő rám nézett, mire jeges borzongás járta át a csontjaimat. Megrázta a fejét.
– De tudnom kell, ki az – tiltakoztam. – Ez az a tudás, amit keresek.
A Szibülla újfent megcsóválta a fejét.
– Ha egy hadvezér jönne hozzám, és azt kérné, hogy pusztítsam el az ellenségeit, talán nem utasítanám vissza? Ha egy gyógyító érkezne, és azt kérné, hogy tegyem egészségessé a beteget, nem küldeném el segítség nélkül? Az orákulumnak nem az a feladata, hogy mások helyett elvégezze a munkájukat. Ám ha ezek az emberek valóban a tudást keresnék nálam, segítenék nekik. Ha megegyezik az istenek akaratával, elmondom a hadvezérnek, merre bujkálnak az ellenségei, és elmondom a gyógyítónak, merre találja a gyógyhatású füvet, mely megmenti a beteget. A többi már rajtuk múlik.
– Mit kezdhetnék én veled, Gordianus Rómából? – folytatta elmélkedését a Szibülla. – A te munkád az, hogy összegyűjtsd az ismereteket, ezt a feladatot tehát nem vehetem el tőled. Ha megadom neked a választ, amit keresel, megfosztalak attól az eszköztől, mely rendelkezésedre áll, hogy elérd a célodat. Ha úgy állsz Crassus elé, hogy semmi sincs a tarsolyodban, csak egy név, ki fog nevetni, és meg is büntet, amiért hamisan vádoltál meg valakit. A tudás, melyet kutatsz, értéktelen, ha nem magad szerzed meg, a saját képességeiddel. Tudnod kell bizonyítani, amit állítasz. Az istenek akaratából segítek neked, de nem fogom helyetted elvégezni a feladatodat.
Megráztam a fejem. Mi haszna volt a Szibüllának, ha arra sem volt képes, hogy egyetlen nevet kiejtsen a száján? Lehet, hogy ő maga sem tudta, ki a gyilkos? Szégyen öntött el, amiért ilyen szentségtelen gondolatokra ragadtattam magam, ugyanakkor mintha lassacskán egy fátyolt húztak volna félre a szemem elől. A Szibülla megint kísértetiesen hasonlított Iaiára.
Eco hozzáért a karomhoz, hogy magára vonja a figyelmemet. Egyik kezének két ujját feltartotta, a másik kezének két ujját lefelé tartotta, így jelezte a férfit. Ezúttal két férfit. Aztán egyik kezével bilincset formált a másik csuklója köré, így mutatta: két rabszolga.
Visszafordultam a Szibülla felé.
– A két rabszolga, akik eltűntek – Zeno és Alexandros –, élnek még vagy meghaltak? Hol találhatom meg őket?
A jósnő komoran, de helyeslően bólintott.
– Bölcsen kérdezel. Elmondom neked, hogy egyikük elrejtőzött, a másikat tisztán látom.
– Hol?
– Elmondom, hogy miután elmenekültek Baiaéből, először itt álltak meg.
– Itt? Idejöttek a barlangodba?
– A Szibülla útmutatását kérték. Ártatlan emberekként érkeztek, nem bűnösökként.
– Most hol találom őket?
– Azt, amelyik elbujdosott, időben meg fogod találni. A másikat, akit tisztán látok, megtalálod a visszafelé vezető úton Baiaébe.
– Az erdőben?
– Nem az erdőben.
– Akkor hol?
– Az Avernus-tó fölött van egy sziklapárkány...
– Olümpiasz megmutatta nekünk azt a helyet.
– A szakadék bal oldalán van egy keskeny ösvény, mely lefelé vezet a tóhoz. Takarjátok el szátokat és orrotokat ruhátok ujjával, és ereszkedjetek le az üreg szájához, egészen a torkolathoz. Ott fog rátok várni.
– Hogyan? Egy Tartaroszból megszökött, halott ember szelleme?
– Felismeritek, ha meglátjátok. Nyitott szemmel fog üdvözölni benneteket.
Kétségtelenül ügyes ötlet az üregnél elbújni, de milyen emberfia verne tanyát éppen az Avernus partján, a kén és gőz kavalkádjában, a halottak bűzös kísérteteinek közelében? Soha nem mertem a sziklaperemnél közelebb menni ahhoz a helyhez, a gondolatra is összeborzadtam, hogy le kell ereszkednem a párkány alá. Eco szorításából bizonyosan tudtam, hogy őt is éppen úgy kirázta a hideg, mint engem.
– A fiú – szólalt meg a jósnő metsző hangon – miért nem mondja el, amit akar?
– Nem tud beszélni.
– Hazudsz!
– Nem, valóban nem tud beszélni.
– Némának született?
– Nem. Amikor kisgyermek volt, valami lázféle sújtott le rá. Ugyanaz a láz ölte meg az apját, és attól a naptól fogva Eco soha többé nem ejtett ki egy szót sem. Így mesélte az anyja, aki magára hagyta.
– Most már tudna beszélni, ha megpróbálná.
Hogy mondhatott ilyet? Tiltakozni kezdtem, de az asszony közbevágott.
– Hadd próbálkozzon! Mondd a neved, fiú!
Eco rémülten nézett a jósnőre, aztán a remény csillant fel szokatlan fénnyel a szemében. Újabb lehetetlen pillanat érkezett el a lehetetlen pillanatok napján, és már-már azt hittem, megtörténik a csoda a Szibülla barlangjában. Bizonyára Eco is hitt a szavaiban. Kinyitotta a száját. Megremegett a torka, arca megfeszült.
– Mondd a neved! – parancsolt rá a Szibülla.
Eco küszködött. Arca elsötétült, ajka reszketett.
– Mondd!
Eco megkísérelte kimondani a nevét, de a hang, ami a torkából érkezett, nem emlékeztetett az emberi beszédre. Fojtott, torz hang volt, visszataszító, reszelős. Szégyenkezve behunytam a szemem, és egyszerre csak a mellkasomon éreztem a fejét. Belém fúrta az arcát, és reszketve zokogott. Szorosan átkaroltam. Összezavart, hogy az orákulum ezt a kegyetlen árat – egy ártatlan fiú megalázását – kéri cserébe azért a kevésért, amit adott nekünk.
Mély levegőt vettem, teletöltöttem a tüdőmet az enyésző virágok illatával. Összeszedtem a bátorságomat, és kinyitottam a szemem, hogy megszidjam az asszonyt, mit sem törődve azzal, hogy ő az istenek befogadó edénye – csakhogy a Szibülla már nem volt sehol.

 

 

Tizenhárom

Elhagytuk a jósnő barlangját. A visszhangok és a süvítés barlangja már nem tűnt olyan titokzatosnak – továbbra is furcsa, elzárt helynek látszott, annyi bizonyos, de már nem nyűgözött le minket annyira, mint amikor beléptünk. Megerőltető, sziklás út vezetett vissza a templomhoz, mégsem kényszerültünk rá, hogy négykézláb másszunk, és nem is tetszett olyan hosszúnak, mint amikor a Szibülla barlangja felé igyekeztünk. Mintha az egész világ egy lidércnyomásos álomból tért volna magához. Még a szeszélyes köd is feloszlott, és a hegyoldalt délutáni verőfény árasztotta el.
A tűz kialudt a szénserpenyőben. Az elüszkösödött állati maradványok még alkalmanként sercegtek és pattogtak egyet-egyet a forró kövön, és elriasztották a legyek csapatát, mely fölöttük keringett. Visszataszító látványt nyújtottak, ám az elszenesedett hús ismét azt juttatta eszembe, hogy órák óta nem ettünk. Egy kis beugróban a templom mögött Damon, a kisfiú, fellógatta és lenyúzta a bárány tetemét. Bámulatos szakértelemmel faragta le a részeit.
Lekecmeregtünk a szakadékba, aztán kioldottuk a lovak kantárját. Ragyogó napfény tükröződött a sziklák útvesztőjében, és a hely újból olyan zavarbaejtőnek látszott, mint annak előtte – még ha nem is annyira fenyegetőnek. A tengerpart felé indultunk. Egy alacsony domb tetejéről szikrázó távlatok nyíltak meg előttünk: nem a Kehely körülhatárolt íve, hanem a valódi tenger, az akadálytalanul terjengő víztömeg, melyben a legközelebbi kiszögellés Szardínia, és azon túl, nyugatra, már csak Herkules Oszlopai. A dombon túl Kümé ősi falva tárult fel előttünk.
Csendben lovagoltunk tovább. Utazásaink során általában fenntartottam valamiféle társalgást, akkor is, ha Eco nem tudott válaszolni a saját hangján. Most semmi nem ötlött fel bennem, amiről beszélgethettünk volna. A ránk telepedő némaságot még súlyosabbá változtatta a hallgatólagos, közös melankólia.
Egy szekérhajtó igazított útba minket Iaia házához, mely egy sziklameredélyre épült a falu túlsó végében, közvetlen kilátással a tengerre. Nem volt olyan impozáns, mint a legtöbb villa, de nem is akadt nála nagyobb épület a faluban. Szerény szárnyak nyújtóztak belőle észak és dél felé, és nyugatra, a lejtőn mintha egy emelettel magasabb lett volna. Kifinomult, eredeti színekkel vakolták be a homlokzatot, ahol összemosódott a sáfrány- és az okkersárga a kék és zöld foltjaival. A ház egyszerre képezett merész színfoltot a tenger hátterével szemben, és egyszerre olvadt bele szervesen a kilátásba. Iaia keze és szeme mindenből művészetet varázsolt.
Az ajtónyitó szolga tájékoztatott minket, hogy Olümpiasz eltávozott, de hamarosan visszatér, és meghagyta, hogy addig mindenről gondoskodjanak, amire szükségünk van. A rabszolga egy kisebbféle teraszra vezetett minket, majd ételt és italt hozott. Most, hogy megajándékozták egy tál gőzölgő zabkásával, Eco kezdett ismét magára hasonlítani. Jó étvággyal habzsolta az ételt. Felderült a szívem, amikor láttam, hogy lassanként lerázza magáról a szomorúság maradványait. Étkezés után hátradőltünk a heverőnkön és a tengert szemlélve megpihentünk, ám én nem sokáig bírtam a nyugalmat, és csakhamar faggatni kezdtem a szolgákat Olümpiasz hollétéről. Ha tudták is, merre jár, a világért sem árulták volna el. Otthagytam Ecót, hadd aludjon a heverőjén, aztán körbeindultam a házban.
Iaia pályafutása során rengeteg gyönyörű tárgyat gyűjtött össze – művészien faragott asztalokat és székeket, kis szobrokat, melyeket olyan kifinomult gonddal faragtak és festettek, hogy szinte megszólaltak, értékes üvegtárgyakat, elefántcsont figurákat és saját képei mellett temérdek más művész alkotásait. A dísztárgyakat harmonikus ízléssel és tévedhetetlen szépérzékkel helyezte el az egész házban. Nem csoda, hogy olyannyira becsmérelte Lucius Licinius ízlését a festmények és a szobrok terén.
Az orrom vezetett abba a helyiségbe, ahol Iaia és Olümpiasz a festékeiket gyártották. Valami különös szag-egyveleget követtem egy folyosón át, amíg el nem érkeztem egy köcsögökkel, rézüstökkel, mozsarakkal és mozsártörőkkel teli kamrába. Több tucatnyi agyagedényt tartottak a szobában, kicsiket és nagyokat egyaránt, és mindet ugyanaz a kézjegy látta el, amely Gelina arcképét is. Felemeltem az edények fedelét, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a különböző szárított növényeket és porrá zúzott ásványokat. Néhányat magam is felismertem: vörösesbarna okker, mely anatóliai sinopi vas rozsdájából készült; vérvörös spanyol fahéj; sötét bíborszínű homok Puteoliból; egyiptomi nádból levakart indigókék por.
Más edényekben nem festékeket, hanem gyógyhatású füveket tároltak – pirosló hunyorból őrölt port, mely mérgező ugyan, de számos betegségnél felhasználható; útilaput, azaz holosteont, mely görögül „csupa csont füvet” jelent (perverz elnevezés egy növényre, ugyanis teljes egészében puha, de a cinikus görögök a gubacsot is édesnek nevezik), és melynek lágy, hajszálakhoz hasonlító gyökerei hatékonyan gyógyítják a vízkórt, és kihajtják az epét. Éppen visszahelyeztem egy sisakvirággal – más nevén „farkasölővel” – teli csupor tetejét, amikor valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött. Az ajtónyitó szolga helytelenítően nézett rám befelé a folyosóról.
– Nem szabad elővigyázatlanul bedugnunk az orrunkat azokba az edényekbe – figyelmeztetett. – Egyik-másik növény rendkívül mérgező.
– Úgy van – bólintottam. – Mint például ez itt. Acotinum, vagyis sisakvirág. Azt mondják, Cerberus habzó szájából nőtt ki, amikor Herkules felvonszolta az Alvilágból. Ezért tenyészik olyan nyílások közelében, melyek az Alvilágba vezetnek le, mint például Hádész Torkolatának környékén. Úgy hallottam, remekül lehet vele párducokat ölni... vagy épp embereket. Kíváncsi vagyok, miért tartja magánál a ház úrnője.
– Skorpiócsípésre – felelt a rabszolga kurtán. – Borral kell keverni lenmaglisztes borogatáshoz.
– Ó, az úrnőd rendkívüli bölcsességre tett szert a gyógyítás terén.
A szolga karba fonta a kezét, és úgy nézett rám, mint egy baziliszkusz. Lassan visszatettem a csuprot a polcra, és kioldalogtam a szobából.
Elhatároztam, hogy sétálok egyet a falut szegélyező sziklameredély mentén. Melegen sütött a délutáni nap, az ég kristálytisztán kéklett. Felhők csak a láthatár környékén siklottak tova szabályos egymásutánban, míg a fejem fölött csak sirályok köröztek és sivítottak. A köd, mely egy órával azelőtt paplan alá burkolta a partot, nyomtalanul feloszlott. A küméi Szibülla már nem is tűnt valósnak, ahogy az Avernus-tóból felszálló pára sem, mintha mindaz, ami Baiaéből való elindulásunk óta történt volna velünk, egy éber álom része lett volna. Mélyen magamba szívtam a tengeri levegőt, és úgy éreztem, már most rettenetesen belefáradtam a baiaéi villa rejtélyeinek megfejtésébe. Arra vágytam, hogy ismét Rómában lehessek, hogy a Subura zsúfolt utcáin sétáljak, és nézzem, ahogy fiúk csapatai trigont játszanak a tereken. Hiányzott a saját kertem világtól elzárt békessége, a saját ágyam kényelme, Bethesda főztjének ínycsiklandó illata.
Aztán megpillantottam Olümpiaszt, aki egy keskeny ösvényen kapaszkodott fel a tengerpartról. Egyik kezében kis kosarat hozott. Még elég messze járt, de jól láttam, hogy mosolyog. Arcán nem az a kétértelmű mosoly fénylett, amit Gelina házában megszoktunk tőle, hanem valódi, természetes, sugárzó és elégedett mosoly. Azt is jól láttam, hogy stólájának szegélye megsötétült, mintha sokáig térdig vízben gázolt volna.
A háta mögé néztem, és megpróbáltam elképzelni, honnan érkezhet. Az útvonal, melyet megtett, beleveszett a sziklák kavalkádja mögé, és ahol a víz kezdődött, egyáltalán nem láttam partot. Ha kagylókat és tengeri élőlényeket akart gyűjteni, találhatott volna jobb és biztosabb lelőhelyet is Kümé környékén.
Amikor közelebb ért, elrejtőztem egy szikla mögött. Körbe-körbe járkáltam a hatalmas kődarab takarásában, egy olyan pontot kerestem, ahonnan észrevétlenül kileshetem, de abban a pillanatban mozgást észleltem a szemem sarkából. Száz lépésre tőlem akár a tükörképem is feltűnhetett volna, ha sötét, csuklyás köpenyt és hosszú, hegyes szakállat viselek. Dionüsziusz, a filozófus éppen úgy egy szikla mögé bújt a meredély tetején, mint jómagam, és lopva figyelte, amint Olümpiasz felmászik a hegyoldalon.
Nem látott meg engem. Óvatosan megkerültem a sziklát, hogy elrejtőzzek mindkettőjük elől, majd elrohantam a meredély tetejéről, olyan távolságra, ahonnan már nem is láthattam őket. Visszasiettem Iaia házába, és csatlakoztam Ecóhoz a teraszon.
Olümpiasz néhány pillanattal később érkezett. Az ajtónyitó szolga halkan beszélgetett vele, és a lány egy másik szobába vonult be. Amikor kisvártatva újra felbukkant, száraz stólát vett magára, és már nem hozta magával a kosarat.
– Gyümölcsöző látogatást tettél a Szibüllánál? – kérdezte szívélyesen mosolyogva.
Eco összeráncolta a homlokát, és félrenézett.
– Talán – feleltem. – Majd, ha visszaindulunk Baiaébe, kiderül.
Olümpiasz értetlenül nézett rám, de jókedvét semmi sem ronthatta el. Körbesétált a teraszon, és a cserepekben rikító virágokat becézgette a kezével.
– Ezek szerint nemsokára indulunk visszafelé? – kérdezte.
– Azt hiszem, igen. Ecónak és nekem még rengeteg munkánk van, és biztosan a feje tetején találjuk Gelina házát, ahogyan az egy temetés előtti napon lenni szokott.
– Ó, igen, a temetés – suttogta Olümpiasz komoly hangon.
Töprengve bólintott, és a mosoly csaknem leolvadt szépséges ajkáról, amint közelebb hajolt a virágokhoz, hogy megszagolja őket.
– Jót tesz neked a tengeri levegő – jegyeztem meg. Gyönyörűbbnek tűnt, mint bármikor azelőtt, szeme élénken csillogott, arany haját hátrasimította a szél. – A tengerparton sétáltál?
– Igen, tettem egy rövid sétát – válaszolta, de másfelé nézett.
– Amikor röviddel ezelőtt beléptél az ajtón, mintha egy kosarat láttam volna nálad. Tengeri sünt gyűjtöttél?
– Nem.
– Kagylót?
A lány feszengeni kezdett.
– Igazság szerint nem a partra mentem. – Szeme sziporkázása helyét egyszeriben valami opálos fény vette át. – A hegygerincet jártam végig. Szép köveket gyűjtögettem, ha mindenáron tudni akarod. Iaia a kert díszítéséhez használja fel őket.
– Értem.
Nem sokkal később elhagytuk a teraszt. Ahogy a bejárat felé haladtunk a folyosón, megpillantottam a kosarat, melynek elrejtésével Olümpiasz nem vesződött túl sokat. Jól látható helyen hagyta az egyik sarokban, szemben az ajtónyitó szolga székével. Miközben a lány kilépett a napfényes udvarra, lemaradtam, és közelebb léptem a kosárhoz, hogy felemelhessem a fedelét. Nem láttam köveket benne; egy kisebb kést és néhány kenyérmorzsát leszámítva üres volt.
Az átható napfényben egészen másnak tűnt a kőlabirintuson és a kopasz, szeles hegyeken keresztül vezető út. Amint azonban bekeveredtünk az Avernus-tavat szegélyező erdőségbe, ismét úgy éreztem, hogy az emberi világ bezárja mögöttem a kapuját. Időnként hátranéztem, de ha Dionüsziusz most is követett minket, akkor ügyesen eltűnt a szemem elől.
Amikor elérkeztünk a szakadékhoz, ragaszkodtam hozzá, hogy álljunk meg egy időre.
– Hiszen már megmutattam neked ezt a vidéket! – tiltakozott Olümpiasz. – Mit akarhatsz azon még egyszer látni? Gondolj arra, milyen csodásan süt a nap Baiaében!
– Én újra meg akarom nézni – csökönyösködtem.
Miközben Eco kikötötte a lovakat, felfedeztem a szakadék bal szélén kezdődő ösvényt. Éppen azon a helyen találtam rá, amit a Szibülla leírt. A csapás elejét elburjánzott gyom és száraz faágak tömege rejtette el szem elől, és magát az ösvényt sem igen használták, vonalát is alig lehetett követni. Nem láthattunk friss lábnyomokat a ködtől nyirkos földön, még egy őz nyomait sem. Átverekedtem magam a bozóton, Eco követett, és végül Olümpiasz is csatlakozott hozzánk, igaz, mindvégig tiltakozott.
Az ösvény zegzugosan kanyargott a szakadék oldalán, a kopár, sziklás talajon. Egyre sűrűbbé vált a kén szaga a forró, felszálló légáramlatok hátán, míg végül kénytelenek voltunk eltakarni az arcunkat ruhánk ujjával. További küszködések árán egy széles, sekély, sárga iszappal borított parton találtuk magunkat. A tó nem képezett egységes víztömeget, ahogy fentről látszott, hanem egymással összekapcsolódó kénes pocsolyákból állt, melyeket beterített a gőz, és melyek között sziklák láncolata húzódott. A kövek tetején át lehetett volna szökkenni a tó túloldalára, ha valaki vette volna a bátorságot, és meg tudott volna feledkezni a hőség és a kénes bűz kínjáról. A bugyborékoló üregekből áradó szag csaknem leterített minket, de hirtelen megéreztem valami sokkalta kellemetlenebb bűzt is a sűrű kipárolgásban.
Felnéztem. Csaknem pontosan a sziklameredély alatt álltunk, melynek mentén leereszkedtünk a szakadékba. A kövek felszínén egyetlen barlangot vagy egyéb búvóhelyet sem tudtam felfedezni. Megráztam a fejem, és egyszeriben kétségbe vontam mindent, amit a Szibülla mondott.
– Hogyan találkozhatnánk itt bárkivel? – morogtam Eco felé. – Hamarabb szembejönne a Minotaurosz ezen a parton, mint Gelina egyik szökött rabszolgája.
Eco végignézett a part teljes hosszán, ameddig a pára engedte. Aztán felvonta a szemöldökét, és a távolba mutatott, valahova a víz szélétől néhány méterrel arrébb.
Már korábban is megpillantottam azt a valamit, de nem keltette fel az érdeklődésemet. Azt hittem, csupán egy darab hordalékfa, vagy egyéb természetes törmelék, melyet a víz a partra okádott. Most már közelebbről is megszemléltem, és a döbbenettől jeges hideg járt át.
Óvatosan léptünk közelebb Ecóval, Olümpiasz a nyomunkban haladt. A visszataszító maradvány nagy részét egykoron elnyelhette valamelyik vízzel teli üreg, és azon a részen felemésztette a forrongó, maró iszap. A többi része kifakult, sárral szennyeződött, és sietve bomlásnak indult. Egy emberi fej hevert a lábunk előtt, melyhez még mindig kapcsolódott két váll, színét vesztett szövetfoszlányokba burkolva. A holttest arca belefúródott az iszapba. A fej hátsó részén ősz haj gyűrűje szürkéllett egy tar folt körül. Eco iszonyodva lépett hátra, és elszörnyedve bámulta a tavat, mintha az áldozat nem a vízbe fúlt volna bele, hanem a tó gyomrából vetődtek volna partra a förmedvények.
Kerestem egy botot, és befogott orral próbáltam visszafordítani a test felső részét. Nem volt egyszerű küzdelem: az arc húsa mintha valamiképpen belesült volna a sárba. Amikor végre sikerrel jártam, jóformán elviselhetetlen látvány tárult elénk, ám a megmaradt arcvonások elegendőnek bizonyultak Olümpiasz számára, hogy felismerje a halottat. Reszketve szívta be a levegőt, és ruhája ujjába kiáltott.
– Zeno!
Mielőtt átgondolhattam volna, mit kezdjek a visszataszító lelettel, Olümpiasz helyettem is határozott. Fülsértő sikollyal lehajolt, a maradék hajánál fogva felkapta a fejet, majd belehajította a tóba. A maradvány átvágott a ködön, nyomában örvénylett és remegett a pára, aztán elérte a vízfelszínt – nem is csobbanással, hanem egyetlen kongó dobbanással. Egy groteszk pillanatig mintha megállt volna az idő, és a fej a fortyogó üst tetején lebegett. Alatta sisteregve nyílt szét a gőz. A ködön keresztül úgy rémlett, mintha a halott szeme felnyílt volna minket nézve, akár egy fuldokló, aki kétségbeesetten tekint a parton állókra. Ezek után a sárréteg alá süllyedt, és eltűnt a szemünk elől.
– Most már örökre foglyul ejtette Hádész Torkolata – suttogtam magamnak.
Senki másnak nem mondhattam, mert Olümpiasz lélekszakadva, botladozva és zokogva rohant visszafelé az ösvényen, Eco pedig mellettem térdelt, és a partra hányt.

 

 

HARMADIK RÉSZ
Halál a Kehelyben

 

Tizennégy

– Hát ennek a napnak már sohasem lesz vége? – néztem fel az ágyam fölötti mennyezetre, miközben két kézzel dörzsölgettem az arcomat. – Holnap rettentően fog sajogni a hátam ettől a sok lovaglástól. Hegynek fel, hegyről le, át az erdőn, keresztül a tarlón.
Összevissza fecsegtem magamban, ahogy azok az emberek szoktak, akiknek a túlzottan is hosszúra nyúlt nap után alkalmuk nyílik megpihenni, ám kimerültségük még nyugodni sem hagyja őket. Talán segített volna, ha behunyom a szemem, de valahányszor megtettem, felrémlett előttem Zeno förtelmesen elenyészett feje, amint egy lángokkal teli szájból mered rám.
– Eco, öntenél nekem egy kis vizet abból a kancsóból az ablakpárkányon? Víz! – csaptam a homlokomra. – Még mindig nem találtunk senkit, aki lemerülne nekünk a csónakház melletti sekély vízbe, és megnézné, mit dobáltak bele a mólóról tegnap éjjel.
Felültem, és elvettem a poharat Ecótól. Átnéztem a válla fölött, az ablak irányába. A nap még fent jár az égen, de nem ígérte, hogy hosszú ideig világosságot biztosít nekünk. Mire megtalálom Metót, akit rátermettnek véltem a feladatra, és mire legördülünk a tenger partjára, az árnyékok sokszorosára megnyúlnak, és az este hűvöset lehel majd. A hullámok rétegein áthatoló, ragyogó napfényre volt szükségünk ahhoz, hogy megtaláljuk a talányos tárgyakat a tengerfenéken lapuló sziklák között. Ezzel a feladattal várnunk kellett.
Felnyögtem, és megdörzsöltem a szemem – aztán hirtelen elkaptam az öklöm az arcom elől, mert Zeno feje ismét felderengett a sötétben.
– Nincs elég időnk, Eco, nincs elég időnk. Mi értelme van ennek a nagy kapkodásnak, ha reményünk sem lehet arra, hogy leássunk a rejtély gyökeréig, mielőtt Crassus bevégzi szörnyű tervét? Jobb lett volna, ha Olümpiasz nem dobja bele azt a fejet a tóba, és nem rohan vissza a villába egyedül, legalább most lenne mit mutatnunk Crassusnak. Lenne bizonyítékunk, hogy megtaláltuk az egyik szökött rabszolgát. De mit bizonyítottunk volna vele? Crassus csupán Zeno bűnösségének egyik újabb bizonyítékát látta volna benne, hiszen az istenek nem is tölthették volna ki egy gyilkos rabszolgán ennél kegyetlenebb módon a bosszújukat. Pluto a lábánál fogva szippantotta be a gazfickót.
– Hiába dolgoztunk lelkiismeretesen, még mindig csak kérdéseink vannak, Eco. Ki támadott meg tegnap éjjel a mólón? Mire készült a mai napon Olümpiasz, és miért követte őt Dionüsziusz? Milyen szerepe van ebben az egészben Iaiának? Neki is megvan a napirendje, de mi a célja a ténykedéseinek, és miért bújtatja magát a titok és a mágia fátyla mögé?
Kinyújtottam karomat és lábamat, és hirtelen olyan súlyosnak éreztem magam, akár az ólom. Eco az ágyára rogyott, és a fal felé fordította az arcát.
– Nem szabadna tovább itt heverésznünk – motyogtam. – Olyan kevés időnk maradt. Még nem beszéltem Sergius Oratával, az üzletemberrel. És Dionüsziusszal sem, ami azt illeti. Ha szerencsém van, elővigyázatlan lesz...
Behunytam a szemem – csak egy pillanatra, gondoltam. Úgy tűnt, mintha körülöttem a falak is elcsigázottan sóhajtanának. A szoba a villa felső szintjén helyezkedett el, terasza kelet felé nézett, így magába szívta a délelőtti nap melegét, és egész estig nem eresztette, a hő csak alkonyattájt kezdett szivárogni a falakból. Hűvös áramlatok csordogáltak be az ablaknál, és átjárták a levegőt. Hátam, mely az ágyhoz nyomódott, kellemesen átmelegedett, míg kezemet és lábamat a hűvösség harapdálta. Magamra húzhattam volna egy könnyű takarót, de túlzottan törődött voltam ahhoz, hogy ezzel babráljak. Holtfáradtan feküdtem az ágyon, éberen figyeltem minden külső benyomásra, mégis, apránként kezdtem elszunnyadni.
Álmom abban az ágyban kezdődött, amelyben feküdtem, de úgy tetszett, inkább Rómában vagyok, a saját házamban. Az oldalamon feküdtem, és Bethesda szorosan hozzám simult, arcunk csaknem összeért. Csukott szemmel simítottam végig kezem a meleg combján, fel a hasáig, és elcsodálkoztam, hogy teste még mindig olyan feszes és rugalmas, mint amikor Alexandriában megvásároltam. Érintésemre dorombolni kezdett, mint egy macska, teste megvonaglott mellettem, és én egyszeriben kínzó feszültséget éreztem a lábaim között. Megmozdultam, hogy egyesüljek vele, de Bethesda megmerevedett, és eltolt magától.
Kinyitottam a szemem, és nem a rabszolganőmet, hanem Olümpiaszt láttam magam mellett. Zárkózott, hideg megvetéssel nézett vissza rám.
– Minek nézel te engem? – suttogta dölyfösen. – Egy rabszolgának, akit bármikor használhatsz?
Ellökte magát az ágytól, és felállt. Nem viselt ruhát, meztelen teste a terasz felől beáramló, lágy fényben fürdött. Arany haja aurát vont a feje köré; alakjának sima, telt domborulatai és finom bemélyedései olyan gyönyörű látványt nyújtottak, hogy az ember szinte rajta sem tudta tartani a szemét. Kinyújtottam felé a kezem, mire visszalépett egyet. Azt hittem, gúnyolódik velem, ám hirtelen a kezébe temette az arcát, és zokogva kiszaladt a szobából. Az ajtó élesen becsapódott utána.
Felkeltem az ágyból, és követtem. Valami megmagyarázhatatlan, rossz előérzet lett úrrá rajtam, és miközben kinyitottam az ajtót, váratlanul forró levegő csapta meg az arcomat. Az ajtó nem a folyosóra nyílt, hanem az Avernus-tó feletti sziklapárkányra. Nem tudtam megállapítani, nappal van-e vagy éjjel; mindent harsány, vérvörös fény világított meg. A sziklafal szélén egy ember ült alacsony széken, karmazsinvörös katonai köpenyben. Előredőlt, könyökét a térdére, állát a kezére támasztva, mintha egy csata történéseit figyelné a magasból. Átnéztem a válla fölött, és láttam, hogy az egész tó örvénylő-böffenő lángcsóvákból áll, és egyik partjától a másikig rángatózó emberi testek töltik meg. A férfiak, nők és gyerekek testét csípőig elnyelte az égő iszap. A haláltusa közepette sikolyba facsarodott a szájuk, de a távolság eltompította a hangjukat, mintha csak a tenger zúgott volna, vagy egy amfiteátrumban összegyűlt tömeg morajlott volna. Túlzottan messze voltak ahhoz, hogy kivehessem az arcukat, mégis felfedeztem közöttük Metót, a rabszolgafiút, és az ifjú Apolloniust.
Crassus hátranézett a válla fölött.
– A római igazságszolgáltatás – mondta komor elégedettséggel. – Te már semmit sem tehetsz.
Furcsán nézett rám, mire rádöbbentem, hogy pucéran állok előtte. Megfordultam, hogy visszatérjek a szobámba, de sehol sem láttam az ajtót. Zavarodottságomban túl közel léptem a sziklapárkány széléhez. A szikla egy darabja összemorzsolódott a lábam alatt, és a mélységbe zuhant. Crassus mintha észre sem vette volna, hogy hátrahanyatlom, és kétségbeesetten kapaszkodom a sziklába még akkor is, miután azzal együtt megindultam a tátongó szakadék felé...
Hideg verejtékben úszva riadtam fel. Meto állt az ágyam fölött, mélységes aggodalmat láttam tükröződni a szemében. A szoba másik feléből Eco halkan fűrészelő horkolását hallottam. Néhányszor összeszorítottam a szemem, és kezemmel megtöröltem a homlokomat. Meglepődtem, mennyi izzadság gyűlt rajta össze. Az erkélyen túl sötéten kéklett az ég, felragyogtak rajta az első esti csillagok. Meto lámpást tartott apró kezében; a gyér fény az egész szobát átjárta.
– Várnak rád – szólalt meg végül, és bizonytalanul felvonta a szemöldökét.
– Kik? És miért? – pislogtam elveszetten, és a plafonon táncoló lámpafényt figyeltem.
– Már mindenki ott van, rajtad kívül.
– Hol?
– Az ebédlőben. Rád várnak, hogy elkezdhessék a vacsorát. De azt nem értem, miért sietnek vele annyira – folytatta, miközben megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, és nagy nehezen felkászálódtam az ágyból.
– Miért mondod ezt?
– Az ilyen vacsora aligha rabszolgáknak való!

 

Rettentő gyászos hangulat telepedett az ebédlőre. Részben az alkalom súlyából eredt, hiszen ez volt az utolsó lakoma a temetés előtt. Az éjszaka folyamán és az egész rákövetkező napon a hagyománynak megfelelően böjtölni fognak a ház lakói, egészen a halotti torig, mely Lucius Licinius hamvasztása és temetése után esedékes. A tradíció szigorúan egyszerű étkezést írt elő: közönséges kenyeret, egyszerű lencsét, vizezett bort és gabonakását. Újításképpen Gelina szakácsa néhány ínyencfalatot is készített, egytől-egyig fekete színűt: fekete halikrát pirított, sötét kenyéren tálalva, feketére festett, savanyított tojást, fekete olajbogyót, és polip tintájában buggyantott halat. Az ilyesfajta étkezéshez nem illett a sziporkázó beszélgetés, így Metrobius sem érzett kísértést. A szoba túlsó felében Sergius Orata morcosan nézte végig a felkínált ételeket, majd teletömte magát savanyított tojással, melyeket egészben rakott a szájába.
A komorságnak volt egy másik forrása is: a heverő, amelyet Gelináé mellett helyeztek el. Ezen az estén Marcus Crassus is körünkben tartózkodott, és a jelenléte elnyelte a közvetlenség minden lehetőségét. Hadnagyai, Mummius és Fabius a jobbján foglaltak helyet, és képtelennek mutatkoztak arra, hogy meglazítsák hallgatag katonai tartásukat. Mindeközben Metrobius és Iaia arcának komorságából és óvatos pillantásaiból arra lehetett következtetni, hogy egyikük sem örül a nagy ember társaságának. Olümpiasz vonásain gondolatainak háborgása tükröződött. Nem is értettem igazán, hogy az Avernus-tónál elszenvedett megrázkódtatás után hogyan képes egyáltalán részt venni a vacsorán. Csupán piszkálgatta az ételt, harapdálta az ajkát, és mindvégig lesütötte a szemét. Űzött arckifejezése csak még inkább kihangsúlyozta szépségét a fakó lámpafényben. Észrevettem, hogy Eco képtelen levenni róla a szemét.
Gelina nyűgös volt és izgatott. Nem bírt mozdulatlanul ülni, folyamatosan integetett a rabszolgáknak, és mire odasiettek a heverőjéhez, már nem is emlékezett, miért hívta őket. Arcán az elgyötört kétségbeesést újra meg újra félénk mosoly váltotta fel, különösebb ok nélkül, de egyszer sem sütötte le a szemét, épp ellenkezőleg. Egyenként nézett a vacsoravendégek arcába, és intenzív, kifürkészhetetlen tekintete idegessé tett mindenkit. Még Metrobius sem bírt vele; időnként megfogta és biztatóan megszorította a kezét, de nem nézett a szemébe. Szellemességének utolsó foszlányai is elpárologtak.
Crassus távolságtartóan a gondolataiba temetkezett. Többnyire Mummiusszal és Fabiusszal társalgott, de ezek a kurtára szabott beszélgetések nem terjedtek túl a sereg ügyeinek és a Lucrinus-tó mellett felállítandó fa-amfiteátrum építésének taglalásán. Amennyi figyelmet szentelt a vendégeinek, akár egymagában is vacsorázhatott volna. Jó étvággyal evett, de mindvégig magába zártan tépelődött.
Egyedül Dionüsziusz, a filozófus volt emelkedett hangulatban. Pirospozsgás arca fénylett, szeme csillogott. Arra gondoltam, hogy a lovaglás Kümébe és vissza jócskán felpezsdítette, vagy módfelett elégedett volt azzal, amit Olümpiasz után kémkedve sikerült kiderítenie aznap délután. Hirtelen felöltött bennem, hogy esetleg őt is a lány szépsége ejtette foglyul, akárcsak mindenki mást, és merő vágyakozásból eredt a nyomába. Visszaemlékeztem arra, ahogy lopva figyelte Olümpiaszt köpenyének rejtett redői közül, és elborzadva képzeltem hozzá, ahogy saját magát simogatja közben. Ha az esti mosoly az arcán annak volt köszönhető, hogy sikerült kielégítenie különös szexuális étvágyát, akkor az istenek egy jóval bensőségesebb bepillantást engedtek számomra az idős ember lelkivilágába, mint amennyit látni akartam.
Mindenesetre ha valóban ilyen megszállottság lett úrrá rajta, mostanra sikerült tökéletesen elterelnie a figyelmét a bánatos Olümpiaszról, aki közvetlenül a jobbján foglalt helyet.
Helyette Crassusra összpontosított. Akárcsak az előző estén, végül most is Dionüsziusz kapta fel az ötletszerű csevely fonalát, és megkísérelt elszórakoztatni minket, vagy legalábbis műveltségével mély hatást gyakorolni ránk.
– Tegnap este beszélgettünk egy kicsit a régebbi rabszolgafelkelésekről, Marcus Crassus. Sajnálom, hogy nem lehettél körünkben. Kutatásaim bizonyos részletei talán szolgálhattak volna némi újdonsággal számodra.
Crassus ráérősen rágta meg a kenyérdarabot, mielőtt válaszolt volna.
– Igencsak kétlem, Dionüsziusz. Jómagam is végeztem kutatásokat ezen a területen az elmúlt hónapokban, és legfőképpen arra voltam kíváncsi, hogy milyen hibákat követtek el a hadvezérek, akik felvállalták, hogy szembeszállnak a szedett-vedett csőcselékkel.
– Ó – bólintott Dionüsziusz. – A bölcs embert nemcsak az ellensége érdekli, hanem, hogy úgy mondjam, az ellenségének öröksége is, és a történelmi hatalom, amely az ellenségének rendelkezésére áll, legyen akármilyen sötét és gyalázatos.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – reccsent rá Crassus, de alig nézett fel.
– Arra célzok, hogy Spartacus nem éppen a semmiből bukkant fel. Az én elméletem szerint a rabszolgák között suttogó legendák terjednek a múlt nagy lázadásairól, történetek az olyan elvetemült rabszolga-mágusokról, mint Eunus, és ezeket mára átszínezik az álhősi részletek és a vágyálmok.
– Őrültség – közölte Faustus Fabius, és egy rendetlen, rőt hajtincset vetett hátra az arcából. – A rabszolgáknak nincsenek legendáik vagy hőseik, ahogy feleségük, anyjuk és gyerekük sincs, akiket sajátjukénak nevezhetnének. A rabszolgáknak kötelességük és gazdájuk van. Ez a világ rendje, ilyennek tervezték meg az istenek.
Általános helyeslés hangja morajlott körbe a szobában.
– Csakhogy ezt a rendet szét lehet zülleszteni – ellenkezett Dionüsziusz –, ahogy az elmúlt két évben láthattuk. Spartacus és a csürhe fel-alá fickándozik Itáliában, pusztít, amit lát, és egyre több és több rabszolgát tüzel fel gazdái ellen. Az ilyen emberek fügét mutatnak a világ természetes rendjére.
– Így hát elérkezett az idő, hogy egy erőskezű római visszaállítsa azt a rendet! – mennydörögte Mummius.
– De minden bizonnyal hasznos lenne – makacskodott Dionüsziusz – megérteni ezeknek a lázadó rabszolgáknak a motivációit és a törekvéseit. Annál biztosabb a győzelmünk.
Fabius gúnyosan lebiggyesztette a száját, és beleharapott egy olajbogyóba.
– A motivációjuk az, hogy elmeneküljenek a szolgálattal és munkával eltöltött élet elől, melyet Fortuna istennő kiszabott rájuk. A törekvésük az, hogy szabad emberekké váljanak, ehhez azonban hiányzik belőlük a szükséges erkölcsi tartás, különösen azokból, akik eleve rabszolgának születtek.
– Mi van azokkal, akik rabszolgasorba kényszerültek, mert háború során foglyul estek vagy kisemmizték őket?
A kérdés Olümpiasz felől érkezett, ám a lány nyomban bele is pirult.
– Ha egyszer valaki a rabszolgák közé süllyed, vajon lehet még valaha teljes ember? Elég az, ha a gazdája érdemesnek tartja a felszabadításra? – kérdezte Fabius, és felszegte a fejét. – Miután Fortuna egyszer tulajdonná változtat egy embert, soha többé nem nyerheti vissza méltóságát. A testét ki lehet váltani, de a szellemét nem.
– Mégis, a törvény szerint... – kezdte Olümpiasz.
– A törvényeket nem ilyen egyszerű kifürkészni. – Fabius az előtte álló kis asztal felé hajította az olajbogyó magját. A mag lepattant az ezüst tálcáról, és leesett a földre, ahonnan egy rabszolga vette fel. – Valóban, egy rabszolga megveheti a szabadságát, ha a gazdája megengedi neki. A lehetőség, hogy egy rabszolga összegyűjtse a saját árát ezüstben nem több jogi fikciónál, hiszen egy rabszolgának gyakorlatilag nem lehet tulajdona – bármi, ami hozzá tartozik, a gazdáját illeti. Még a felszabadítása után is visszakerülhet a rabszolgák közé, amennyiben arcátlanul viselkedik korábbi gazdájával szemben. Politikailag korlátozott személy, szociálisan fogyatékos, és a jó ízlés azt is megtiltja neki, hogy egy tiszteletre méltó családba házasodjon. Felszabadított polgárrá válhat, de igazi ember sohasem lesz belőle.
Gelina hátranézett a rabszolgára, aki felvette az olajbogyó magját, és most egy tálcával visszaindult a konyhák felé.
– Gondolod, hogy bölcs dolog ilyesféle beszélgetést folytatni, amikor...
Crassus felhorkant, és hátradőlt a heverőjén.
– Ugyan már, Gelina, szomorú dolog lenne, ha egy római nem vitathatná meg a tulajdonával kapcsolatos ügyeket a tulajdona jelenlétében. Fabiusnak mindenben igaza van. Ami Dionüsziuszt illeti, képtelen ötletnek tartom, hogy valamiféle ködös összefüggés lenne a múltbeli és a jelenlegi rabszolgafelkelések között. A rabszolgákat semmi sem köti a múltjukhoz; mi is köthetné, amikor az ősapáik nevét sem tudják felidézni? Olyanok, mint a gombák: nagy csoportokban burjánzanak ki a földből, az istenek szeszélye szerint. Mi a célja létezésüknek? Az, hogy náluk hatalmasabb embereket szolgáljanak eszközként, és így a nagyobb emberek a fontosabb ambícióikkal foglalkozhassanak. Ők emberi kellékek, akiket attól az isteni akarattól kaptunk, mely inspirálja a nagy embereket és gazdagítja a nagy birodalmakat, mint például a miénket. Nincsen múltjuk, és nem is érdekli őket a múlt. A jövőt sem képesek felfogni, hiszen máskülönben Spartacus és a fajtája tisztában lett volna azzal, hogy a lázadásuk következtében sokkal szörnyűségesebb sors vár rájuk, mint amilyen egyébként várt volna, ha nem támadnak rá gazdáikra.
– Halljuk! Halljuk! – csapta boroskupáját az asztalra a becsípett Mummius.
Metrobius lesújtó pillantással illette, és szólásra nyitotta a száját, aztán mégis meggondolta magát.
– A közönséges rabszolga a földeken dolgozik, egyik napról a másikra él – folytatta Crassus. – Csak a legsürgetőbb igényeinek kielégítése és gazdája parancsainak teljesítése lebeg a szeme előtt. A megelégedés, vagy legalábbis a belenyugvás a rabszolgaság természetes állapota. Minden szempontból természetellenes, ha ilyen emberek fellázadnak, és legyilkolják a többre hivatottakat. Máskülönben örökké ez történne, és nem maradhatna fenn a rabszolgaság intézménye – ami a civilizáció végét is jelentené. Spartacus felkelése tehát, akárcsak a szemfényvesztő Eunusé vagy tucatnyi másiké, nem más, mint aberráció, perverzió, egy hasadék a kozmosz szövetében, melyet olyan gondosan szőnek a Párkák.
Dionüsziusz előrehajolt, és rajongással eltelve nézte Crassust.
– Valóban te vagy a ma hőse, Marcus Crassus. Nemcsak államférfi és hadvezér, hanem filozófus is. Bizonyosan akadnak perverz módon gondolkodók, akik szerint Spartacus a ma hőse, akik szerint ő diktálja reményeink és félelmeink napirendjét, de meggyőződésem, hogy Róma hamarosan megfeledkezik róla a te győzelmed dicsfényében. Az igazság és a rend helyreáll, és minden olyan lesz újra, mintha Spartacus sohasem létezett volna.
– Halljuk! Halljuk! – ismételte bódultan Mummius.
A filozófus hátradőlt, és szemérmesen elmosolyodott.
– Kíváncsi lennék, hol bujkál most az a nyomorult Spartacus.
– Thurii környékén ásta be magát a földbe – felelt Mummius.
– Igen, de vajon mit csinál, miközben mi itt beszélgetünk róla? Lopott eleségből lakmározik, és kéjsóváran lopott győzelmekről áradozik az embereinek? Vagy már lefeküdt? Elvégre a műveletlen rabszolganépet semmiféle érdembeli beszélgetés nem tarthatja fenn, miután besötétedett. Elképzelem, ahogy ébren fekszik a sötétben, nyugtalanul és álomtalanul, és közben egy ködös előérzet kerülgeti. Sejti, hogy Fortuna vagy Marcus Crassus valamit tartogat ellene a tarsolyában. Vajon egy sátorban fekszik, amely a saját bűzétől szaglik? Vagy a nyílt, csillagos ég alatt, a kemény sziklákon? Az utóbbit kétlem, hiszen akkor lecsupaszítaná magát az istenek előtt, akik mélységesen megvetik őt. Szerintem egy ilyen ember barlangban húzza meg magát, lyukat ás a nyirkos földbe, mint bármely vadállat, akikre olyannyira hasonlít.
Mummius kurtán felkacagott.
– Nincs semmi visszataszító abban, ha az ember barlangban alszik. Legalábbis így hallottam egy hatalmas embertől, aki gyakran megtette fiatalabb korában.
Alattomban Crassusra pillantott, aki rosszallóan elmosolyodott.
Dionüsziusz megpróbálta elnyomni saját győzedelmes mosolyát, miután sikerült a beszélgetést abba az irányba terelni, amerre szándékosan tervezte. Mummius akaratlanul is segédkezett neki a cselvetésben. Az idős férfi hátradőlt, és bólintott.
– Ó igen, hogy is felejthettem el egy ilyen elragadó történetecskét? A régi rossz időkben történt, Sulla uralma előtt, amikor Cinna és Marius, a Licinii-család ősi ellenségei zsarnokoskodtak a birodalomban, és rettegésben tartották a népet. Crassus apját az öngyilkosságba kergették, aztán megölték a bátyját, az ifjú Marcus pedig – aki nem lehetett idősebb huszonötnél – kénytelen volt Hispániába menekülni, hogy az életét mentse.
– Kérlek, Dionüsziusz, ezt a történetet már így is mindenki túl sokszor hallotta.
Crassus megkísérelt unottnak és neheztelőnek tűnni, ám a szája sarkában vibráló mosoly elárulta. Legalább annyira tisztában volt vele, mint én magam, hogy a filozófus kitervelten hozta fel a témát, hogy végre maga is kifejthesse álláspontját. Az emlékek túlzottan kellemesen simogatták Crassust ahhoz, hogy megakadályozza a történet felidézését.
A szakállas öregember tovább erőszakoskodott.
– Biztos vagyok benne, hogy nem mindenki hallott az esetről. Itt van mindjárt Gordianus és a fia, Eco. A barlangról szóló történetről – nézett rám magyarázó kifejezéssel.
– Valamennyi sejtésem van róla – ismertem be. – A pletykákból értesültem erről-arról a Forumon.
– Aztán említhetném Iaiát és ifjú tanítványát is, hisz az ő fülüknek is újdonságként fog hatni Crassus és a tengeri barlang története.
Dionüsziusz a két nő felé fordult, és hirtelenjében úgy tűnt, mintha rájuk kacsintott volna. A festő és segédje nem kevésbé különösen fogadták a gesztust. Olümpiasz arcába még több vér szökött, míg Iaia elfehéredve húzta ki magát.
– Én elég jól ismerem a történetet – tiltakozott a korosodó művésznő.
– Akkor hát Gordianus kedvéért kell felelevenítenünk. Amikor az ifjú, Marius és Cinna tombolása elől menekülő katonaszökevény Crassus megérkezett Hispániába, szívélyes fogadtatást remélhetett volna. Családjának voltak kapcsolatai arrafelé; apja egykoron praetor volt Hispániában, és maga Marcus is eltöltött ott néhány évet gyerekként. Ehelyett azzal kellett szembesülnie, hogy a római gyarmatok vezetői és alattvalóik túlzottan is rettegnek Marius rémuralmától. Senki sem volt hajlandó szóba elegyedni vele, még kevésbé segíteni rajta. Valóban nagy veszély lebegett a feje fölött: bárki beárulhatta volna őt, vagy visszavihette volna a fejét Marius katonáinak. Ezért elmenekült a városból is, de nem egyedül – néhány társaddal együtt érkeztél oda, nem igaz?
– Három baráttal és tíz rabszolgával – pontosított Crassus.
– Így van. Három barátjával és tíz rabszolgájával rótták a partvidéket, mígnem megérkeztek apja egyik régi barátjának birtokára. Hogy is hívták...
– Vibius Paciacus – segítette ki Crassus sóvárgó mosollyal.
– Ó igen, Vibius. Nos, volt ezen a birtokon egy hatalmas barlang, épp a tenger partján, melyre Crassus még gyerekkorából emlékezett. Elhatározta, hogy társaival elrejtőzik ott egy időre, anélkül, hogy említést tenne róla Vibiusnak, hiszen nem akarta veszélybe sodorni öreg barátját. Csakhogy végül kifogytak a készleteikből, és Crassus elküldte egyik rabszolgáját Vibiushoz, hogy segítsen rajta. Az idős férfi szíve örült, hogy az ifjúnak sikerült elszöknie, és biztonságban van. Megkérdezte, mekkora a rejtőzködő csapat, és bár ő maga nem kereste fel őket, utasította tiszttartóját, hogy minden nap készíttessen számukra ételt-italt, és szállíttassa el a kőszirt egyik eldugott részére. Vibius megfenyegette a tiszttartót, hogy halál fia, ha beleüti az orrát a körülötte folyó ügyekbe, vagy pletykálni kezd, ellenben szabadságot ígért neki, amennyiben hűségesen végrehajtja az utasításait. Később könyveket is vitt nekik, és bőrlabdákat, hogy trigont játszhassanak, meg minden egyéb kelléket, hogy az időt múlathassák, de sohasem találkozott szembe a szökevényekkel, és nem puhatolta ki, merre bujkálnak. Maga a barlang...
– Ó, az a barlang! – szakította félbe Crassus. – Gyerekkoromban sokszor játszottam arrafelé, és olyan titokzatosnak és kísértetiesnek tűnt, mint a Szibülla barlangja. Nagyon közel van a tengerhez, de biztonságos magasságban, meredek sziklákkal körülvéve. A szájához vezető, keskeny, meredek ösvényt nehéz megtalálni; belül szédítő magasságok nyílnak, és a falakon több emeletnyi üreg sorakozik. A sziklák tövénél kristálytiszta forrás fakad, így sohasem volt gondunk az ivóvízzel. A sziklát repedések szelik keresztül, így mindig jutott számunkra napfény, viszont védelmet találtunk a széllel és esővel szemben. Nem volt nyirkos vagy dohos, mert a falak vastagságának köszönhetően a levegő egészen száraz és tiszta maradt. Mintha újra gyerek lettem volna, aki mit sem tud a világ gondjairól, mert biztonságos menedékhelyen éldegél. A megelőző hónapokban annyi megpróbáltatásban volt részem, annyi szenvedést jelentett apám és bátyám halála, ráadásul Rómában kitört a pánik. A barlangban melankolikusan teltek a napok, de egyúttal úgy éreztük, mintha megállt volna az idő. Akkortájt senki nem akart tőlem semmit, nem kellett siránkoznom, bosszút állnom, nem kellett azért küzdenem, hogy legyen helyem a nap alatt. Azt hiszem, a barátaim körében elharapózott az unalom és a türelmetlenség, a rabszolgáknak sem igen akadt dolguk, ám én élveztem a pihenés és elvonultság békéjét, melyre már annyira szükségem volt.
– Végül, ahogy a mese tartja, minden igényed kielégülésre lelt – mondta Dionüsziusz.
– Alethea és Diona – ábrándozott mosolyogva Crassus. – Egyik reggel a rabszolga, akit az élelemért küldtem, lélekszakadva rohant vissza a barlanghoz, alig bírt megszólalni. Két istennőt látott kikelni a habokból, egy szőkét és egy barnát, aztán látta, hogy megindulnak a partra, a búvóhelyünk felé. Lemerészkedtem az ösvényen, és a sziklák mögé rejtőzve kilestem őket. Ha valóban a tengerből keltek ki, sehogy sem tudtam megérteni, miként maradhattak szárazak tetőtől-talpig. Ha valóban istennők voltak, különösnek tűnt, hogy egyszerű, hétköznapi ruhát viselnek, mely messze elmaradt tulajdon szépségüktől.
– Felfedtem magam, ők pedig tétovázás nélkül megközelítettek. A szőke lány előre lépett, és azt mondta, ő Alethea, egy rabszolga. Azt akarta tudni, én vagyok-e a gazdája. Rájöttem, hogy Vibius küldte őket. Tudta, hogy nem voltam asszonnyal, amióta elhagytam Rómát, és a lehető legjobb vendéglátó akart lenni egy huszonöt éves fiatalember számára. Alethea és Diona sokkal kellemesebbé varázsolták a hátralevő nyolc hónapot.
– Hogy ért véget az utazásod? – kérdeztem.
– Értesültem róla, hogy Cinnát megölték, és Marius is sebezhetővé vált. Összegyűjtöttem az összes támogatót, akiket csak találtam, és visszajöttem, hogy csatlakozzam Sullához.
– Hát a két rabszolganő? – faggatta Fabius.
Crassus elmosolyodott.
– Pár évvel később megvásároltam őket Vibiustól. Szépségük cseppet sem halványodott, ahogy az én fiatalságom sem. Egymásra találásunk rendkívül élvezetesre sikeredett. Római házamban szállásoltam el őket, azóta is ott szolgálnak engem. Mindent megtettem azért, hogy jó soruk legyen nálam.
– Milyen bájos epizód ez ebből a féktelen és káprázatos életútból! – ujjongott Dionüsziusz tapsolva. – Ez a történet mindig rabul ejtette a fantáziámat, kiváltképp az utóbbi napokban. Van valami megfoghatatlan és szeretetre méltó ezekben az össze nem illő elemekben – a menedékhelyül szolgáló tengerparti barlang, egy-két gyönyörű lány, akik gondoskodnak a szökevények létfenntartásáról... Mennyire csábítóan valószínűtlen az egész! Túlzottan is meseszerűen hangzik, az ember nem is hinné, hogy ilyen a valóságban is megtörténhet. Vajon előfordulhat ilyesmi még egyszer? El tudjátok képzelni? Létezhet, hogy ezek a szokatlan körülmények egy kicsit elferdítve újra így összejátsszanak, és más helyen, más időben megismétlődjön a hősies történet?
Dionüsziusz szemlátomást elégedett volt magával, saját retorikájától eltelve úgy dorombolt, mint egy kandúr, és én azon kaptam magam, hogy önkéntelenül is Olümpiaszt figyelem. A lány láthatóan reszketett, és a mellette ülő Iaia oldalra nyúlt, hogy megszorítsa a kezét. A gesztus nem lehetett túl finom, mert Olümpiasz keze egészen elfehéredett a fogása alatt.
– Ez valami találós kérdés akar lenni? – kérdezte Crassus, akin megint erőt vett az unalom.
– Talán igen – felelt a filozófus. – Talán nem. Temérdek különös dolog van mostanában készülőben a világban. Kellemetlen meglepetések és ármánykodások, melyek azt jelzik, hogy az istenek akarata eltorzult, és a szabadokat és rabszolgákat elválasztó határ elmosódott. A káosz közepette természetellenes szövetségek születnek, és burjánzik a gonosz ármány. Ezért tartózkodik körünkben egy olyan ember, mint Gordianus. Vagy talán nem azért van itt, hogy kiderítse az igazságot, és felolvassza bizalmatlanságunk jegét? Mondd csak, Gordianus, tiltakoznál ellene, ha riválisodként lépnék fel az igazság kiderítésében? A filozófus, szemben a Nyomozóval. Te mit szólnál hozzá, Crassus?
Crassus sötéten nézett rá, és akárcsak én, ő is az öregember rejtett szándékát akarta kifürkészni.
– Ha arra célzol, hogy képes vagy fényt deríteni a rejtélyre unokafivérem, Lucius halálával kapcsolatban...
– Pontosan erre célzok. Gordianusszal egy időben, mondhatni, párhuzamosan vele, én magam is nyomozásba kezdtem, bár én más nyomon indultam el. Ebben a pillanatban még semmit sem tudok kijelenteni, de úgy hiszem, hamarosan képes leszek minden kérdésre válaszolni, melyet ez a tragédia felvetett. Kötelességem filozófusként és a barátodként is harcolni az igazságért, Marcus Crassus. – Szája merev, örömtelen mosolyra húzódott, és egyenként végignézett az egybegyűltek arcán. – Ó, de közben a jelek szerint véget ért a lakoma, mert megérkezett a főzetem.
Dionüsziusz elvette a kelyhet a rabszolgától, aki hallgatagon várakozott a heverője mellett. Beleszürcsölt a zöld italba. Mellette Olümpiasz és Iaia úgy fészkelődött, mintha temérdek tű állt volna ki a heverőjükből. Úgy vettem észre, minden erejükkel a néma és döbbent pánikon igyekeznek úrrá lenni, ám a kétségbeesés fokozatosan teljes súlyával rájuk nehezedett, és ők lassan feladták a küzdelmet.

 

 

Tizenöt

– Holnap estig egy falatot sem ehetünk. El tudod ezt képzelni? – Sergius Orata egymagában állt az ebédlőből nyíló teraszon. Amikor utánamentem, hátranézett, majd ismét sóvárgón a távoli Puteoli fényei felé fordult, mintha az öböl túloldalán, valamelyik házban késői vacsorát szolgálnának fel, és ő érezné az illatát. – A koplalás már önmagában rettenetes, de egy ilyen sivár lakoma után még inkább. Végig korogni fog a gyomrom a temetési szónoklatok közben. Lucius Licinius nem akarta volna, hogy így történjen. Amikor Lucius még közöttünk volt, minden este egy valóságos kis ünnep volt.
Körülöttünk a fák koronái susogtak az enyhe szélben. A házban rabszolgák takarították össze a vacsora maradványait, a kések és kanalak tompán csörögtek. Az alkalom komolyságára való tekintettel elmaradt a lakoma utáni szokványos szórakoztatás. Miután Marcus Crassus felállt a heverőjéről és kimentette saját magát, a többi vendég is szétszóródott, mint az izgatott gyerekek, akiket tanítójuk elbocsát az óráról. Eco, aki már alig bírta nyitva tartani a szemét, meg sem állt az ágyáig. Csak Orata és jómagam maradtunk a helyiségben. Úgy éreztem, mintha az építész a vacsora szelleme körül ólálkodna, akár egy csalódott szerelmes imádottja üres ágyánál, és az illatok előhoznák belőle az emlékét annak, aki után vágyódik, de nem kaphatja meg.
– Lucius Licinius ennyire bőkezű és tékozló lett volna? – kérdeztem.
– Tékozló? Lucius? – Orata megvonta gömbölyded vállát. – A baiaéi mércével mérve cseppet sem. Római mércével mérve ő az a fajta volt, akivel szemben a szenátus folyton a fényűzés törvényi szabályozásával fenyegetőzik. Fogalmazzunk úgy, hogy Lucius jó étvággyal költötte a pénzét.
– Jobban mondva Crassus pénzét.
Orata összeráncolta a homlokát.
– Ha szigorúan vesszük, igen. Viszont...
Odasétáltam Orata mellé, és nekidőltem a kőkorlátnak. Az este első hűvös áramlatai után mintha megszelídült és kissé felmelegedett volna a levegő, ami gyakran megtörténik a Kehely környékén. Szememmel a part mentén sziporkázó fények láncolatát fürkésztem, mint apró csillaggyöngysorokat. A sötét foltokat fakó, lángszín pontok váltották fel, ahol városok szikráztak ékkövekként a kristálytiszta levegőben.
– Ebben a házban voltál, amikor Luciust megölték, ugye? – kérdeztem halkan. – Borzalmas megrázkódtatás lehetett felébredni másnap reggel, és megtalálni...
– Valóban megrázkódtatás volt. Főként, amikor megtudtam, kinek a nevét vésték a lábához, és hogy két rabszolga felelős a történtekért. Gondolj csak bele, minket is meggyilkolhattak volna, miközben alszunk! Pont egy ilyen esetről hallottam a minap Lucaniából, amikor Spartacus letarolta az utat Thurii felé. Egy vagyonos családot mészárolt le éjnek évadján, és velük együtt az összes vendéget, aki a házban tartózkodott. A nőket megerőszakolták, a gyerekeknek végig kellett nézniük, ahogy az apjukat lefejezik. Megfagy az ember vére...
Bólintottam.
– Minek köszönhető a látogatásod ebben a házban? Csak jól akartad érezni magad?
Orata halványan elmosolyodott.
– Ritkán teszek valamit pusztán az élvezet kedvéért. Még az evésnek is van egy magasabb rendű értelme, nem igaz? Az évnek minden szakaszában körbejárok a Kehely környékén, és meglátogatom a barátaimat. Kétségtelenül nagyon élvezem. Ugyanakkor az üzletre mindig elegendő időt szánok. Ha az ember átengedi magát a henyélésnek, és csak az élvezet kedvéért keresi a szórakozást, egyenes az útja a bukás felé. Mindig kell, hogy lebegjen valami cél a szemünk előtt. Puteoliban születtem, de a római erényeket igyekszem követni.
– Ezek szerint üzleti ügyeid is voltak Lucius Liciniusszal?
– Dolgoztunk bizonyos terveken.
– A fürdőket már átépítetted. Lenyűgöző munka. – Orata elmosolyodott a bók hallatán. – Mi mást lehetne itt még építeni? Halastavat?
– Kezdetnek.
– Én csak tréfáltam.
– Ne tréfálkozz a halastavakkal itt, Baiae környékén. Errefelé a nagy emberek megkönnyezik, ha a ritka tengeri halaik elpusztulnak, és örömkönnyekben törnek ki, ha szaporodnak.
– Rómában úgy tartják, Baiae lakosai a halászatot valóságos mániává változtatták.
– Igen, nálunk ez már szinte bűn – ismerte el Orata nevetve. – Ahogy a párthusok is bűnt kovácsoltak a közönséges lóversenyből. Viszont busás hasznot hoz az olyan embereknek, akik kiismerték a bűnben rejlő üzlet titkait.
– Drága szórakozás, nemde?
– Elég drága lehet.
– És Lucius úgy döntött, hogy megengedheti magának? Nem értem. Most akkor vagyonos ember volt, vagy sem? Ha ennyi pénze volt, miért nem vásárolta meg a saját házát Crassustól?
– Igazság szerint... – Orata elhallgatott, és arca egészen megnyúlt. – Meg kell értened, Gordianus, hogy őseim és az istenek után semmit sem tisztelek annyira, mint egy másik ember üzleti ügyeinek és anyagi helyzetének titkát. Nem vagyok az a fajta, aki arról pletykálkodik, vajon ki honnan szerezte a vagyonát. Mivel azonban Lucius halott...
– Igen?
– Talán a szelleme megbocsátja nekem, ha elmondom, hogy Lucius anyagi természetű ügyeivel kapcsolatban inkább a felszín alatt történtek az események.
– Ezt nem egészen értem.
– Luciusnak rengeteg elképzelése volt arról, hogyan lehetne tökéletesítgetni ezt a villát. Költséges felújításokon és hozzátoldásokon gondolkodott. Ezért kéretett a házába néhány napra, hogy megvitassuk azoknak a terveknek a kivitelezhetőségét, melyeken rágódott.
– De miért költött volna ennyi pénzt egy olyan villára, melyet csak bérbe adtak neki?
– Mert azt tervezte, hogy amint lehet, megvásárolja a házat Crassustól.
– Erről Crassusnak is volt tudomása?
– Nem hiszem. Lucius azt mondta nekem, hogy egy hónapon belül megkeresi Crassust az ajánlatával, és rendkívül magabiztosnak tűnt. Kétsége sem volt felőle, hogy szívesen fogadja majd az ajánlatát. Van fogalmad arról, mennyibe kerül egy ilyen villa, kiváltképp, ha a fenntartásának költségeit is beleszámoljuk? – Orata csendesebben kezdett beszélni. – Elárulta nekem, felettébb bizalmasan, hogy úgy érzi, eljött az ő nagy lehetősége. Felvetette, hogy kettőnknek társulnunk kéne, mert az én üzleti tapasztalatom remekül összeillik az ő anyagi eszközeivel. El kell ismernem, kitűnő ötletekkel állt elő.
– De te óvatos maradtál.
– A „társulás” szó hallatán mindig óvatosabb leszek. Korán megtanultam, hogy a saját utamat járjam.
– Csakhogy itt Lucius adta volna az összes pénzt...
– Éppen ez az! Honnan szerezte? Amikor újjáépítettem itt a fürdőket, Crassus volt az, aki aláírta a végleges szerződést, és Crassus mindig ügyelt arra, hogy időben megkapjam a fizetségemet. De alkalmasint előfordult, hogy véletlenül felmerült valami más költség, olyan apróságok, amik miatt Lucius nem akarta Crassust háborgatni, és ezekért rendszerint a saját zsebéből fizetett. Mindig úgy tett, mintha hatalmas áldozat lenne részéről néhány szeszterciusz kifizetése egy szekérnyi mész ellenében. – Orata homlokán összegyűrődtek a húsos bőrredők. – Az előbb azt mondtam, hogy Lucius fenséges lakomákat rendezett, ám ez csak az utóbbi egy-két évben vált szokásává. Annak előtte mindig igyekezett jobb módúnak látszani, mint amilyen volt. Úgy is mondhatnám, az arany alól kilátszott a réz. Lehet, hogy az osztriga mindig friss volt, ám a rabszolgák minden új fogáshoz ugyanazokat az ezüstkanalakat mosták el, mert nem volt annyi, hogy kiteljen az étkezés végéig.
– Ez tényleg kínos.
– Az én szakmámban az ember hamar megtanulja felfedezni a különbséget a valódi gazdagság és a színlelés között. Nehezen tűröm, ha magamra maradok egy számlával, amit nem tudok behajtani.
– Az utóbbi két évben Lucius meg tudta venni az összes ezüstkanalat, amire szüksége volt?
– Pontosan. És ennél nagyobb mértékben is belemerült az üzletbe.
– Feltételezem, hogy hosszú ideig gyűjtögette a Crassustól kapott illetményét.
Orata komoran rázta meg a fejét.
– Akkor hát? – kérdeztem. – Volt más forrás is, ahonnan pénzt szerzett?
– Ha volt is, én nem tudok róla. Kevés dolog szivárog ki a Kehely környékén, amiről én ne tudnék. Azaz kevés törvényesen létrejövő üzlet, hogy pontosabban fogalmazzak.
– Arra célzol, hogy...
– Csak arra célzok, hogy számomra talány volt, hogyan gazdagodhatott meg Lucius ilyen hirtelen.
– Hát Crassus számára?
– Szerintem Crassus semmiről sem tudott.
– De hát mit művelhetett Lucius az ő tudta nélkül? Arra akarsz kilyukadni, hogy valami titkos...
– Én nem akarok kilyukadni semmire – hárította el a feltevést udvariasan Orata. Elfordult az öbölre nyíló kilátástól, és a ház belső tere felé nézett. A vacsora utolsó nyomai is eltűntek, még a tálalóasztalokat is elvitték. Az építész felsóhajtott, és egyszeriben mintha elvesztette volna minden érdeklődését a társalgásunk iránt. – Azt hiszem, most visszavonulok a szobámba.
– Sergius Orata, biztos vagyok benne, hogy vannak gyanúid, sejtéseid...
Eltúlozta a vállvonást. Ez a begyakorolt gesztus azt a célt szolgálta, hogy mihamarabb megszabaduljon a nemkívánatos, jelentéktelen befektetőktől és kliensektől.
– Csak annyit tudok, hogy Marcus Crassus most részben azért is jött, hogy alaposan átvizsgálja Lucius pénzügyi feljegyzéseit. Értékelnie kell a saját rendelkezésre álló forrásait a Kehely vidékén. Ha elég kitartóan vizsgálódik, gyanítom, hogy hamarosan kellemetlen meglepetésben lesz része.

 

Miközben a könyvtár felé haladtam, szándékosan elkerültem az átriumot, ahol Lucius Licinius holttestét közszemlére tették. Amennyiben a feladatom kényes tranzakciókra vagy akár üzleti bűncselekményre is kiterjedt, nem szívesen találkoztam volna szembe a ház urának szellemével az éjszaka közepén.
Reméltem, hogy üresen találom a könyvtárat, de amikor befordultam a sarkon, ugyanazt a testőrt láttam a folyosón, aki előző éjjel is az ajtónál őrködött. Érkezésemre katonás pontossággal fordította felém a fejét, szúrós tekintete szinte a falhoz szögezett. Pillantása megenyhült, amikor felismert. Arcáról leolvadt a rideg maszk. Minél közelebb értem azonban, annál tisztábban láthattam, hogy bántja valami. Amikor elég közel voltam az ajtóhoz, hogy halljam a bentről kiszűrődő hangokat, megértettem, miért olyan feszült az őr.
Nagyon hangosan kellett beszélniük, hogy a szavak érthetően átszivárogjanak a vaskos tölgyfaajtón. Crassus szónoki tanulmányoktól pallérozott hangja tisztábban hatolt át az ajtón, míg a másiknak volt egyfajta mélyen morajló hangszíne, mely nehezebbé tette a megértést. Ám a morgó tónus egyértelműen Marcus Mummiushoz tartozott.
– Utoljára mondom: nem teszek kivételt! – jelentette ki Crassus.
Mummius mennydörögve fortyant fel, de a hangok túlságosan egymásba olvadtak ahhoz, hogy kivehessem a válaszát. Csupán néhány szó vált ki belőle érthetően.
– Hányszor... mindig hűséges voltam, akkor is... tartozol nekem ennyivel...
– Nem, Marcus, szívességként sem teszem meg neked! – kiabálta Crassus. – Ne kotorj elő mindenféléket a halott múltból! Elvi kérdésekről van szó, ebben nem játszhat szerepet semmilyen személyes ügy. Ha csak egy kivételt engedélyezek, merő szentimentális alapon, sohasem lesz vége. Gelina rá fog kényszeríteni, hogy könyörüljek meg az összes rabszolgán. Szerinted hogyan fogadnák a hírt Rómában? Nem, nem fogok bolondot csinálni magamból csak azért, mert belekeveredtél egy szánalmas érzelmi kötelékbe...
Mummius dühödt kiáltozással fojtotta bele a szót Crassusba. Képtelen voltam kivenni a szavait, de indulatai mellett kétségtelenül ott munkált benne a gyötrelem. Egy pillanattal később váratlanul kivágódott az ajtó, olyan erőszakosan, hogy az őr ösztönösen hátrálva előrántotta a kardját.
Mummius vöröslő fejjel, kidülledt szemmel lépett ki a szobából, állkapcsa olyan merev volt, hogy köveket tudott volna zúzni vele. Visszafordult a könyvtár felé, és két oldalán összeszorította az öklét, mire alkarján vonaglani kezdtek a megdagadt erek, akárcsak a homloka közepén.
– Ha te meg Lucius megengedtétek volna, hogy megvegyem, ennek most nem kéne megtörténnie! Hozzá sem érhetnél a fiúhoz! Ha maga Jupiter érintené a haja szálát, én akkor is...
Fulladó hangot adott, remegni kezdett, és képtelen volt folytatni. Csak most vette észre, hogy valaki más is tartózkodik a folyosón. Feldúlt arccal nézett az őrre, aztán rám. Mérges arckifejezése nem változott, ám szeme forrongón kezdett fényleni, amikor megtöltötték a könnyek.
Távolabb, a folyosó végében kinyílt egy ajtó. Gelina nézett ki rajta zavart tekintettel, zilált hajjal, összemaszatolt festékkel az arcán.
– Lucius? – suttogta rekedten.
Még a köztünk lévő távolság ellenére is megéreztem a levegőben a pórusaiból áradó borszagot.
Crassus előlépett a könyvtárból. Egy darabig ideges csend feszítette ki a hálóját közöttünk.
– Gelina, feküdj vissza az ágyadba – szólt rá az asszonyra Crassus szigorúan.
Gelina összevonta a szemöldökét, és alázatosan engedelmeskedett. Crassus mély levegőt vett, orrcimpái megremegtek, aztán felszegte az állát. Mummius kis ideig állta a tekintetét, majd sarkon fordult, és egy szó nélkül eltűnt a folyosón. Az ifjú testőr némán visszatette kardját a hüvelybe, összeszorította a fogait, és egyenesen maga elé meredt a semmibe. Már nyitottam a számat, hogy valami magyarázatát adjam a jelenlétemnek, de Crassus megszabadított ettől a kellemetlen kötelességtől.
– Ne tátsd a szád itt a folyosón. Gyere be.

 

Crassus az arisztokrata viselkedés szabályaihoz híven egyetlen szót sem ejtett a veszekedésről, melynek pár perccel azelőtt tanúja voltam. Mindössze a homloka vörösödött el egy kissé, és halk sóhajtás szökött ki az ajkai közül, miközben becsukta az ajtót. Úgy tett, mintha semmi érdemleges nem történt volna. Mint az előző éjjelen, most sem római köpenyt, hanem görög klamiszt viselt, hogy védje magát a hűvös levegő ellen. A civódás szemlátomást felhevítette, mert egy laza mozdulattal megszabadult a ruhadarabtól, és a kentaur-szoborra hajította.
– Bort? – kérdezte, és levett egy poharat a polcról.
Két másik serleget vettem észre az asztalon, az egyiket magának, a másikat Mummiusnak készítette ki, de már mindkettő kiürült.
– Azt hittem, böjtölünk.
A ház tulajdonosa felvonta az egyik szemöldökét.
– Tekintélyes forrásból tudom, hogy a halottakért tartott böjt idején nem kell tartózkodnunk a bor fogyasztásától. A szokást többféleképpen lehet alakítani, és tapasztalatom szerint a legjobb, ha a hagyományt a jelenlegi szükségletekhez igazítjuk.
– Azt mondod, tekintélyes forrásból?
Elfogadtam az ülőhelyet, mellyel kínált, ő pedig megfordította a saját székét, és nekitámaszkodott az asztalnak. Ezúttal is megszámolhatatlan sok iratot halmozott fel rajta.
Crassus elmosolyodott, és belekortyolt a borba. Behunyta a szemét, végigfuttatta ujjait ritkuló haján, és egyszeriben nagyon nyúzottnak látszott.
– Igen, tekintélyes forrásból. Dionüsziusz azt mondta, a bor a vér metafizikai megfelelője, így nem lehet megtagadni egy böjtölő embertől, ahogy az éltető levegőt sem.
– Van egy olyan gyanúm, hogy Dionüsziusz mindig azt mondja neked, amit hallani akarsz.
Crassus bólintott.
– Jól látod. Javíthatatlan talpnyaló – és jelen pillanatban a talpnyalókra van a legkevésbé szükségem. Miféle sületlenségeket hordott össze a vacsoránál? Miért nevezett téged riválisának? Talán megsértetted valamivel?
– Jóformán még nem is beszéltem vele.
– Ó, ebben az esetben azért agyalta ki ezt a tervet Lucius gyilkosának kézre kerítéséről, hogy engem próbáljon lenyűgözni. De hát te is látod, mi folyik itt, nem igaz? Most, hogy Lucius elment, és a ház elnéptelenedik... így vagy úgy... új patrónusra és új rezidenciára lesz szüksége.
– Hozzád szeretne csatlakozni?
Crassus mosolya a legcsekélyebb derűt is nélkülözte. Még több bort hajtott fel.
– Lehetséges, hogy értékelnem kéne a hízelgését. Dionüsziusznak nincs kétsége felőle, hogy a csillagzatom emelkedőben van. Végtére is Spartacus nem tett többet, csak megalázott két konzult, és szétvert minden sereget, amit ellene küldtek. Mi okom lenne aggodalmaskodni?
Ez az önmagával szembeni kételyt kifejező mondat annyira váratlanul ért, hogy egy darabig nem is fogtam fel, mit mondott.
– Ennyire biztosra veszed, hogy megkapod a megbízatást Spartacus elpusztítására?
– Ki más kapná? Minden katonai tapasztalattal rendelkező római politikus reszket a félelemtől. Azt akarják, hogy Spartacus másnak okozzon fejfájást.
– Mi a helyzet...?
– Ne ejtsd ki a nevét a szádon! Ha soha többé nem hallanám, boldogan halnék meg. – Crassus tartása meggyengült, nekiroskadt az asztalnak, arcizmai elernyedtek. – Igazság szerint nem gyűlölöm Pompeiust. Kiváló bajtársak voltunk Sulla idején. Senki sem vádolhatja azzal, hogy méltatlanul szerzett dicsőséget magának. Briliáns elme, nagyszerű taktikus, elsőrangú vezető, és politikusként is párját ritkítja. Ezenfelül úgy néz ki, mint egy félisten. Valóban emlékeztet Nagy Sándor mellszobrára, vagy legalábbis régen így volt. Nem beszélve a gazdagságáról! Az emberek az én vagyonomról zengnek ódákat, miközben Pompeius legalább annyira gazdag, mint én, ha nem gazdagabb. Pompeiust briliánsnak nevezik, vonzónak tartják, de a gazdagságot csak velem kapcsolatban emlegetik: „Crassus, Crassus, gazdag, mint Krőzus.” – A borért nyúlt, és újra teletöltötte a poharát. Engem is kínált, de a kupát felemelve mutattam, hogy még félig sem ittam meg. – Emellett Pompeiust teljes egészében lefoglalja Hispánia, felszámolja Sertorius lázadásának maradványait. Nem is érhetne vissza időben, hogy véget vessen Spartacus tombolásának. Azaz visszaérhetne, de nem fog, mert én elvégzem addigra a feladatot. Egyébiránt milyen ismereteid vannak Spartacusról?
– Nem tudok többet azoknál a kereskedőknél, akik a Subura piacán pletykálkodnak. Amikor háromszorosára nőttek az árak, egy bizonyos Spartacust okoltak érte.
– Megint ez a lényeg, ugye? A csőcselék felgyújthat egy egész vidéki várost, felakaszthatja a városatyákat a bokájuknál fogva, de az igazi bosszúság az, hogy Spartacus és a mocskos kis felkelése kényelmetlenné teszi a római csürhe hétköznapjait. Ilyen abszurd helyzetet egyetlen emberi elme sem lett volna képes kitalálni. Ez egy végeérhetetlen rémálom. Tudod, hol kezdődött az egész?
– Capuában, ha jól tudom.
Crassus bólintott.
– Innen hamar odaér az ember lóháton. A Via Consularison kell elindulni Puteoliból. Egy Batiatus nevű szerencsétlennek volt arra egy gladiátortelepe; nagy tételben vásárolta a rabszolgákat, kirostálta közülük a gyengéket, az erőseket még erősebbé edzette, aztán eladta őket szerte Itáliában. Összeszedett valahonnan néhány trákot, akik híresen jól harcolnak, de megátalkodottan heves vérmérsékletűek. Batiatus a kezdetektől fogva a helyükön tartotta őket, ketrecbe zárta valamennyit, mint a vadállatokat, és híg zabkásán meg vízen kívül semmit sem kaptak. Csak a gyakorlás és az edzés idejére engedte ki őket. Az ostoba! Elképzelni sem tudom, hogy egy ember, aki arra sem képes, hogy megverje a lovát, vagy sót szórjon a zsíros termőföldre, ilyen súlyos gondatlansággal bánik az emberi vagyontárgyaival. Különösen egy olyan vagyontárggyal, amelyik tudja, hogyan kell a fegyvert forgatni és a beleket kiontani. A rabszolga eszköz – használd okosan, és nyereséged lesz belőle, fecséreld el, és minden erőfeszítésed kárba vész.
– De épp Spartacusról beszéltünk – terelte vissza saját magát a fő témához. – Rendes körülmények között ezeket a trákokat így vagy úgy megtörte volna Batiatus akarata, esetleg fellázadtak volna ellene, és helyben lekaszabolják őket. Így ért volna csúfos véget egy csúfos történet. Csakhogy volt közöttük egy Spartacus nevű férfi. Olykor előfordul, hogy a rabszolgák közül is kiemelkedik egy feltűnően erős természetű vadember, aki eléri, hogy a többi vadember az oldalára álljon, és vakon kövesse az utasításait. Ebben nincsen semmi rejtélyes. Feltételezem, hogy Dionüsziusz már fecsegett neked arról a bizonyos Eunusról, akit rabszolga-mágusnak neveztek, és az ő szicíliai rabszolgafelkeléséről, ami hatvan évvel ezelőtt történt. Undorító egy eset volt, de legalább nem terjedt át Szicília határain kívülre. Most már Spartacusról is keringenek mendemondák, hogy mielőtt eladták rabszolgának, feje körül tekergőző kígyókkal aludt, és az a némber, akit a feleségének nevez, valójában egy látnok, aki révületbe esik és Bacchus isten üzenetét tolmácsolja.
– A suburai piacon is ilyenekről hallani – ismertem el.
Crassus elfintorodott.
– Miért akar valaki a Suburában lakni, amikor annyi tisztességes negyed van Rómában?...
– Apám az Esquilinus-dombon hagyott rám egy házat – magyaráztam.
– Hallgass rám, és add el azt a putrit az Esquilinuson. Vegyél egy új házat a városfalakon kívül. A Forum Holitoriumon túl, a Campus Martius területén lázasan folynak az építkezések, a régi tengeri hajóműhelyek mellett. Közel van a folyóhoz, tiszta a levegő, roppant értékes befektetés. Kérsz még bort?
Elfogadtam a kínálást. Crassus megdörzsölte a szemét, de foga csikorgása elárulta, hogy messze jár tőle az álom.
– Térjünk vissza ahhoz az átkozott Spartacushoz – javasolta. – A legelején csak hetvenen voltak, el tudod képzelni? Hetven szánalmas trák gladiátor, akik elhatározták, hogy megszöknek a gazdájuktól. Még épkézláb tervet sem kovácsoltak, mindössze valahogy el akarták tölteni az időt valahol, és közben újabb lehetőségeket keresni. Csakhogy az egyik mihaszna elárulta a többit – a rabszolgák mindig elárulják egymást –, és kénytelenek voltak ösztönből cselekedni. A konyhából lopott fejszéket és nyársakat használták fel fegyverként. Fortuna istennő bizonyosan lenézett akkor az égből, és szórakoztatónak találta a küzdelmüket, mert amikor elhagyták a várost, összeakadtak egy szekeret hajtó emberrel, aki éppen igazi fegyvereket vitt Batiatusnak a gladiátor-viadalokhoz. Innentől kezdve úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg őket. Jobban mondva, kezdetben rosszul mérték fel a fenyegetés nagyságát Rómában, senki sem vette komolyan a rabszolgák lázadását, ezért Clodiust küldték ellene, és egy fél légiónyi katonát. Azt hitték, ezzel el lesz intézve minden. Hah! Semmi mást nem intéztek el, csak Clodius politikai karrierjét. Az egyik győzelem a másikból táplálkozik; valahányszor Spartacusnak sikerült egy római sereget megvernie, egyre több és több rabszolga csatlakozott hozzá. Úgy hírlik, mostanra egy egész mozgatható hadseregnek parancsol, több mint százezer férfinek, nőnek és gyereknek. És nemcsak rabszolgákat nyert meg magának. Szabadnak született csordások és pásztorok is rábízták a sorsukat. Annyi bizonyos, hogy a szóbeszéd szerint nem tesz különbséget fajták és rangok között, amikor szétosztja a zsákmányt, a gyalogosai ugyanannyit kapnak, mint a hadvezérei.
Crassus lebiggyesztette a száját, mintha megsavanyodott volna benne a bor.
– Az egész ügy olyan beteges! Sohasem gondoltam volna, hogy idáig jutunk: egy gladiátor, egy rabszolga ellen kell kiállnom, hogy dicsőséget szerezzek. A szenátus akkor sem fogja megünnepelni a győzelmemet Rómában, ha én maradok felül, mit sem számít, hogy Spartacus nagyobb fenyegetést jelent a köztársaságra nézve, mint Mithriádész vagy Jugurtha. Szerencsésnek mondhatom magam, ha rám aggatnak egy virágfüzért. Ha pedig veszítek...
Sötét árnyék suhant át az arcán. Esedező imát mormolt, belemártotta ujjait a boroskupába, majd a háta mögé fröccsentette a nedűt.
Alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy témát váltsak.
– Valóban igaz a történet, amit Dionüsziusz mesélt nekünk a tengerparti barlangról?
Crassus most is úgy felderült az emlékek hatására, mint a vacsoránál.
– Szóról-szóra. Ó, gondolom, a sok felelevenítés már alaposan megszépítette, a nosztalgia csillogó mázat vont rá. Több szempontból irdatlan kemény időszaka volt az életemnek, nyomorúságos, ideges várakozással töltött hónapok. Nem beszélve a bánatról. – Kezében forgatni kezdte a kupát, és az alját fürkészte. – Kemény dolog egy fiatalembernek, ha elveszti az apját, különösen, ha az öngyilkos lesz. Az ellenségei hajtották bele. Bátyámat pedig azért veszítettem el, mert Cinna és Marius elhatározták, hogy kiirtják az összes kimagasló famíliát Rómában. Ha lett volna módjuk rá, megsemmisítik a teljes arisztokráciát. Hála az isteneknek, kiváltképp Fortunának, hogy Sulla felkelt ellenük, és megmentett minket.
Felsóhajtott.
– Tudod, miután kénytelen voltam napról napra, hónapról hónapra abban a barlangban vesztegelni, minden reggel ugyanazt az esküt tettem: engem nem fognak elkapni. Lecsaptak az apámra, aztán a bátyámra, de rám sohasem fognak lecsapni! És eddig nem is sikerült nekik.
Megint megforgatta a poharat, és szemét szorosan behunyta, hogy aztán még tágabbra nyissa. Megviseltsége ellenére még most is látszott rajta, hogy képtelen lenne elaludni.
– Mindig azt cselekedtem, ami helyes. A jámbor, istenfélő utat választottam. Megadtam a tiszteletet az isteneknek és a holtak szellemének. Kifizettem az apám adósságait, habár semmim sem maradt utána. Felvállaltam az ügyét, aztán amikor a vérzivataros idők elmúltak, feleségül vettem bátyám özvegyét. Tertullát is a tisztesség miatt vettem nőül, nem szerelemből, mégsem bántam meg soha a döntésemet. Nem mindenki engedheti meg magának, hogy eluralkodjon rajta az olcsó érzelgősség, mint Lucius Liciniuson. Vagy Mummiuson! – horkant fel. – Most Lucius halott, én pedig... Én talán a ma hőse vagyok, amire Dionüsziusz bármikor szívesen talál bizonyítékokat. Vagy egy vakmerő katona, aki egyenletesen, a legkisebb megtántorodás nélkül masíroz a saját végzete felé, melyet majd egy rabszolga kezétől kell elszenvednie. Inkább elveszíteném minden vagyonomat, mintsem hogy azt halljam a Forumon a hátam mögül: „Egy nyavalyás gladiátor alázta meg...”
Egyre kényelmetlenebbül feszengtem a székben, de Crassus csak kortyolgatta a borát.
– Szerinted is meg kéne könyörülnöm a rabszolgákon, ugye, Gordianus?
– Amennyiben be tudom bizonyítani neked, hogy szükségtelen a haláluk.
Bánatosan megrázta a fejét.
– Minden embernek meg kell halnia egyszer, Gordianus. Miért iszonyodnak ennyire a gondolattól? A vagyon, a tulajdontárgyak, az öröm, a kín, még a test is – sőt, leginkább a test – mind-mind eltűnnek az idő feneketlen nagy kútjában. A legvégén csak a becsület számít. Az utókor csak a becsületre fog emlékezni. Vagy a becstelenségre.
Ez a gondolatmenet tökéletesen összefoglalja az arisztokraták és a hétköznapi emberek felfogása közötti különbséget, elmélkedtem. Kibúvót nyújt a legszörnyűségesebb gaztettek alól, és segít figyelmen kívül hagyni a jótékonyságra és a könyörületességre irányuló legenyhébb szándékot is.
– De biztosan van valami oka annak, hogy erre tévedtél – vetette fel Crassus –, hacsak nem egyszerűen a hallgatózás kedvéért. Talán be tudsz számolni valami újdonságról, Gordianus?
– Csak arról tudok beszámolni, hogy megtaláltuk az egyik hiányzó rabszolga testét.
– Valóban? – emelte fel a szemöldökét. – Melyikét?
– Az öreg titkárét, Zenóét.
– Hol volt? Az embereim minden eldugott búvóhelyet átfésültek, amire egynapos lovaglás során rábukkanhattak.
– Pedig nem bújt el. Vagy legalábbis ami maradt belőle, az szemmel látható volt. Valahogyan betévedt az Avernus-tó területére. A testét a part mentén leltük fel, legnagyobb részét elemésztette a forró iszap. Szerencsére annyi megmaradt az arcából, hogy Olümpiasz felismerhesse.
– Az Avernusnál? Tudomásom van róla, hogy mielőtt elindult Rómába, Mummius elküldött egy felderítőcsapatot, hogy kutassák át a tó egész környékét, beleértve a partot is. Mióta volt ott Zeno hullája?
– Napok óta. Vagy még hosszabb ideje.
– Akkor valahogy elkerülte a figyelmüket. Valószínűleg az egyikük a halott feleségét vélte felfedezni az egyik párafelhőben, vagy a tó köpködni kezdett, mint egy kólikás csecsemő, és erre az egész társaság sarkon fordult, és lélekszakadva menekült onnan. Hazudtak, amikor azt állították, hogy semmit sem találtak. Meg kell fegyelmeznem őket; egyértelművé kell tennem, ki a parancsolójuk, mielőtt belevetem magam a harcokba. Ismét egy feladat a végeláthatatlan teendők között, melyeket holnap el kell végeznem. – Elcsigázottan fordult az asztal felé, motozni kezdett az iratok között, mígnem rálelt egy viasztáblára és egy íróvesszőre. – Hol van most Zeno teste, és mennyi maradt meg belőle?
– Ahogy már mondtam, alig maradt valami. Sajnos a fiam, Eco, megcsúszott a sárban, amikor a fejet vitte a part mentén, és az egyetlen maradvány is belegurult a forró vízbe...
Megvontam a vállam. Nem is tudtam, miért hazudtam, csak annyit éreztem, hogy valamiért szeretném elvonni a figyelmet Olümpiaszról.
– Úgy érted, semmit nem tudsz felmutatni nekem? – A jelek szerint Crassus elvesztette az utolsó csepp türelmét is. – Az egész ügy egy nagy képtelenség! Itt vagy te, meg Gelina, meg Mummius... túlzottan is sok volt nekem ez egy napra, Gordianus. És a holnapi nap még hosszabb lesz. Azt hiszem, most már távozhatsz.
– Természetesen. – Felálltam, és már elfordultam volna, amikor felötlött bennem valami. – Csak még egy dolog, Marcus Crassus, ha próbára tehetem még egy kicsit a türelmedet. Látom, hogy Lucius Licinius üzleti feljegyzéseit böngészgeted.
– Igen?
– Nem bukkantál rá valami... kínos részletre?
– Mit értesz ez alatt?
– Magam sem tudom pontosan. Néha meglepő dolgokkal találjuk szembe magunkat más emberek feljegyzései közt. Talán van valami azokban a dokumentumokban, ami fontos lehet az én munkám szempontjából is.
– Ha őszinte akarok lenni, Lucius mindig kifogástalan feljegyzéseket vezetett. Megköveteltem tőle, hogy feddhetetlen legyen pénzügyek dolgában. Amikor tavasszal itt jártam, átnéztem a főkönyveit, és úgy találtam, mindent elszámolt, azokkal a módszerekkel, melyeket előírtam neki. Most viszont az egész egy nagy fejtörő.
– Milyen értelemben?
– Költségeket írt be mindenféle magyarázat nélkül. Ellentmondásosak a bejegyzések azzal kapcsolatban, hogy hányszor használta a Fúriát, és milyen megbízatásokkal. Ennél is furcsább, hogy egyes iratok teljességgel hiányoznak. Először arra gondoltam, hogy átrendezem és áttekinthetővé teszem az egészet, aztán feladtam. Ha tudtam volna, hogy így állnak a dolgok, magammal hozom a főkönyvelőmet Rómából, de fogalmam sem volt, hogy Lucius ügyei ilyen káoszba fulladtak.
– Még így sem találsz semmi sokatmondó részletet az iratokban?
– Miféle sokatmondó részletet? – Kötekedő pillantással nézett rám, aztán felhorkant. – Számodra minden összefüggésbe kerül a gyilkossággal. Igen, valóban sokat mond ez a fejetlenség. Történetesen azt mondja, hogy Zeno, az öreg titkár, úgy összezagyválta a dolgokat, hogy Lucius kénytelen volt egy alapos korbácsolással megbüntetni, mire a forrófejű fiatal istállószolgából, Alexandrosból kitört a trák indulat, és végzett a gazdájával. Ezután mindkét rabszolga belemenekült a sötét éjszakába, és Hádész Torkolatában kötöttek ki. Tessék, elvégeztem helyetted a munkád, Gordianus. Most már elégedetten mehetsz lefeküdni.
Hanghordozásából úgy éreztem, ragaszkodik hozzá, hogy övé legyen az utolsó szó. Az ajtónál termettem, és kinyújtottam a kezem, amikor hirtelen megdermedtem. Valami kezdettől fogva zavart, azóta, hogy beléptem a szobába; olyan halvány megérzés volt, hogy teljességgel elhessegettem magamtól, ahogy az ember a porszemek látványán sem időzik. Abban a pillanatban világossá vált előttem, mi volt az, ami nem hagyott nyugodni. Nem is egyszer láttam, hanem számtalanszor, ahogy Crassust hallgattam, és körbe-körbe jártattam tekintetem a helyiségben.
Visszafordultam, és a kis Herkules-szoborhoz sétáltam, melynek fejét élethűen faragott oroszláncsuklya ékesítette.
– Marcus Crassus, őrködött itt valaki a nap folyamán?
– Hogy őrködött volna? A testőreim engem követnek, akárhová is megyek. Amennyire tudom, ez a szoba üresen állt. Senkinek nincs joga idebent kutakodni rajtam kívül.
– De bejöhetett valaki?
– Tulajdonképpen igen. Miért kérdezed?
– Senkinek sem tettél említést a szobor fején talált vérről, Marcus Crassus?
– Még Morpheusznak sem – felelte kimerülten –, akivel pedig már réges-rég esedékes találkozóm lenne.
– Valaki mégis megtudta a ház lakói közül. Mert azóta, hogy legutóbb itt beszélgettünk, valaki gondosan kitisztította a vér maradványait az oroszlán bundájának mélyedéseiből.
– Hogyan?
– Látod azokat a barázdákat, amelyekben tegnap éjjel bőséges bizonyítékot találtunk a véres cselekményre? Azóta valaki szándékosan és körültekintően eltűntette a nyomokat. Még azt is látni lehet, hol sikálták fényesre a fémfelületet.
Crassus szája lebiggyedt.
– Ez mit akar jelenteni?
– A szoba többi részében nem takarítottak; porréteg lepi a polcokat, és egy kör alakú foltot is látok, melyet egy borospohár hagyott az asztalon. Nem valószínű, hogy egy rabszolga ilyen lelkiismeretesen lepucoljon egy bizonyos tárgyat egy bizonyos szobában, amikor amúgy is ezernyi dolga van a temetés előkészítésében. Ezenkívül minden rabszolga, aki ebben a házban dolgozik, szerezhetett gyakorlatot abban, hogyan tisztítson meg egy szobrot anélkül, hogy összevissza karcolná a fémfelületet. Nem, ezt olyasvalaki tette, aki sietve el akarta tüntetni a vérnyomokat, és nem tudta, hogy mi már korábban észrevettük. Az a valaki nem Alexandros volt, és bizonyosan nem is Zeno. Ebből az következik, hogy Lucius Licinius gyilkosa, vagy valaki, aki ismeri a gyilkosság részleteit, közöttünk jár, és módszeresen igyekszik eltüntetni a bizonyítékokat.
– Lehetséges – ismerte el Crassus nyúzottan és mogorván. – Kezd hűvös lenni – panaszkodott, és felvette klamiszát a kentaur-szoborról, hogy beburkolja a vállát.
– Marcus Crassus, jó ötletnek tartanám, ha mindig lenne itt egy őr, és vigyázna, hogy semmit se vihessenek ki innen, és semmit se mozdíthassanak meg a tudtunk nélkül.
– Ha ez a kívánságod. Van még valami?
– Semmi, Marcus Crassus – válaszoltam halkan, miközben kihátráltam a szobából, és eltöprengve csóváltam a fejem.

 

 

Tizenhat

Miért éppen te? Ezt jelentette, amit Eco mutogatott nekem másnap reggel, miután elmeséltem neki éjféli beszélgetésemet Crassusszal. Így értelmeztem kérdését: Miért osztana meg ennyi bizalmas részletet egy olyan nagy ember, mint Crassus, egy magadfajtával?
– Miért ne? – kérdeztem vissza, miközben hideg vizet loccsantottam az arcomra. – Ki mással beszélhetne ebben a házban?
Eco kimerevítette a vállát, és kezével egy tömött szakállat jelzett az állánál.
– Valóban, Marcus Mummius régi barátja és bizalmasa, de mostanában vele is ellenséges a viszonya egy bizonyos rabszolga, Apollonius sorsa miatt.
Eco felemelte az orrát, ujjával hajtincseket festett a homlokára, melyeket aztán hátrasöpört.
– Igen, ott van Faustus Fabius is, de nem tudom elképzelni, hogy Crassus gyengének mutatkozna egy patrícius előtt, kivált, ha az a patrícius történetesen alatta áll.
A fiú gyűrűt rajzolt maga elé a levegőbe, és felfújta az arcát. Megráztam a fejem.
– Sergius Orata? Nem, Crassus még kevésbé szeretne elgyengülni egy üzleti szövetséges szeme láttára. Egy filozófus ellenben természetes választás lenne számára, de Crassus Rómában hagyta a saját filozófusát, ha van neki, Dionüsziuszt pedig mélységesen megveti. Mégis, szüksége van valakire, bárkire, hogy végighallgassa, itt és most, hiszen az istenek túl messze vannak. Nagy válságot él át mostanában, és kétségekkel küzd. Óráról órára, pillanatról pillanatra egyre több kétely üldözi, és nemcsak azzal kapcsolatban, hogy felvegye-e a harcot Spartacusszal szemben. Szerintem a lelke mélyén titkon abban is kétkedik, hogy valóban meg kéne-e öletnie Gelina rabszolgáit. Feltétlen hatalomhoz és ellenőrzéshez szokott, félreérthetetlen döntésekhez, és mindig kézzelfogható nyereségekkel és veszteségekkel számol. Hajszolja a múltja – a véres káosz és szerettei halála. Most arra készül, hogy belépjen egy sötét és bizonytalan jövőbe, mely rettenetes kockázatot jelent, ám érdemes felvállalni, mert ha sikerrel jár, olyan nagyságra és hatalomra tehet szert, hogy semmiféle földi erő nem árthat neki többé.
– Így hát miért ne mondhatna el mindent Gordianusnak, a Nyomozónak, aki előtt úgysem maradhat semmi titokban? – vontam vállat. – Ami a bizalmasságot illeti, én legalább annyira ismert vagyok arról, hogy lakat van a számon, mint te.
Eco lefröcskölt egy maroknyi vízzel.
– Hagyd abba! Egyébként is van bennem valami, aminek hatására az emberek kiöntik nekem a szívüket.
Tréfának szántam persze, de igazat beszéltem. Akadnak emberek, akikből árad valami kényszerítő erő mások felé, hogy megosszák velük legféltettebb titkaikat, és én mindig is ezek közé az emberek közé tartoztam. Szemügyre vettem a tükörképemet. Ha az erő, mellyel kihúztam másokból a titkaikat, az arcvonásaimban lakozott, saját magam elől rejtve maradt. Nem volt az arcomban semmi különös, állapítottam meg. Az orrom úgy festett, mintha valamikor eltört volna, habár ilyesmi nem történt, barna szemem és fekete fürtjeim átlagos rómaivá tettek. Hajamba évről-évre egyre több ezüstös szál vegyült. Az idő múlásával a tükörképem egyre inkább az apám arcát idézte fel előttem, már amennyire vissza tudtam emlékezni rá. Anyámat szinte egyáltalán nem tudtam felidézni, de ha apámnak igaza is volt abban, hogy a felesége gyönyörű asszony volt, az én vonásaim semmit sem őriztek meg a szépségéből.
Ez az ábrázat viszont sürgős borotválásra szorult, ha illően akart megjelenni Lucius Licinius temetésén.
– Gyerünk, Eco. Gelina kilencvenkilenc rabszolgája között biztosan akad egy, aki remekül nyírja a szakállat. Neked sem ártana egy kis borotválás...
Csak kedveskedésből mondtam neki, ám amikor ránéztem mosolygós arcára a reggeli napfényben, valóban láttam egy fakó, sötétebb árnyat az állkapcsán.
– Tegnap még kisfiú voltál – mormogtam az orrom alatt.
Talán ironikusnak tűnik, de nincs mozgalmasabb egy temetésre készülődő római háznál. A villa vendégei megtöltötték az átriumot, a folyosókat, és a tömeg átcsordult a fürdőkbe is. Mialatt Ecóval hátradőltünk a heverőkön, hogy elvégezzék rajtunk a borbélymunkát, csupasz idegeneket láttunk lődörögni a medencék körül. A lóháton megtett mérföldek fáradságát mosták le magukról, hiszen akadt közöttük, aki Capuából vagy a Vezúv túlsó oldaláról érkezett. Mások csónakon jöttek, átkeltek a réven Surrentumból, Stabiaéből és Pompejiből. Miután megmosakodtam, kisétáltam a fürdő teraszára, és lenéztem a csónakházra, ahol a rövidke móló túl kicsinek bizonyult az érkező vendégek számára. A csónakokat és uszályokat egymáshoz kötözték, így a később érkező meghívottaknak a csónakok valóságos lebegő városán kellett végiglépdelniük, hogy a mólóra jussanak.
A terebélyes törülközőbe csavart Metrobius csatlakozott hozzám a balkonon.
– A jelek szerint sokan rokonszenveztek Lucius Liciniusszal – jegyeztem meg.
Szipogott egyet.
– Ne hidd. Nem mind azért jöttek, hogy lássák, miként lesz szegény Luciusból hamukupac. Nem, ezek a vagyonos kereskedők, földbirtokosok és vakációzó arisztokraták egész más okból teszik tiszteletüket. Tudod, kinek a kegyeit akarják elnyerni... – Hátrapillantott a válla fölött a forró vizes medence felé, ahol az ifjú rabszolga, Apollonius segített egy öregembernek kikászálódni a vízből. – Jóformán a könyökömmel kellett utat törnöm magamnak, hogy idejöhessek. Az átrium már így is olyan zsúfolt, hogy szinte lehetetlen átmenni egyik végéből a másikba. Azóta nem láttam ennyi feketét egy helyen, amióta Sulla meghalt, odaát Puetoliban. Habár azt is észrevettem – fintorította el az orrát –, hogy a vendégek már így is nagy ívben elkerülik Lucius holttestét. – Halkan felnevetett. – Ráadásul már most viccelődnek, pedig általában a vicceket a ceremónia utáni lakomára szokták tartogatni.
– Vicceket?
– Tudod... fellépnek a ravatalra, belenéznek a szájába, és felsóhajtanak: „Nocsak, az érme még mindig a szájában van, pedig Crassus is a házban tartózkodik!” És nehogy el merészeld mesélni ezt Crassusnak! – tette hozzá sietve. – Vagy legalább is ne áruld el neki, hogy tőlem hallottad.
Száraz mosollyal lépett arrébb. Bizonyára elfeledte, hogy ezt a viccet már az előző napon is elmondta nekem.
Újra letekintettem a balkonról, és azon töprengtem, hogyan fogom kideríteni, mit dobtak a tengerfenékre, ha ennyi csónakot kötöttek ki a mólóhoz. Az evezőszolgák java része a helyén maradt, vagy ha ki is szállt, nem távolodott el a csónakház környékéről. Várták, hogy a gazdáik visszatérjenek.
Végül megtaláltam Ecót, aki az egyik hideg vizes kabinból lépett elő, miután testét felhevítette a forró medence. Magunkra öltöttük a komor, fekete köpenyt, melyet reggel készítettek ki nekünk. Apollonius, a rabszolga segített elrendezni a hajtásokat és a redőket. Az alkalomhoz méltóan ünnepélyesen viselkedett, ám kápráztatóan tiszta kék szemét nem felhőzte az a félelem, mely az összes többi rabszolga tekintetében tükröződött. Lehetséges lett volna, hogy Mummiusnak sikerült eltitkolnia előle, mi vár rá a következő napon? Valószínűbb, hogy Mummius titokban biztosította róla, hogy az ő életét meghagyják. Vajon tudott róla, hogy a katonának nem sikerült kegyelmet kérnie Crassustól?
Miközben az öltözéket igazgatta rajtam, megragadtam az alkalmat, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Első pillantásra bárki megállapíthatta, hogy kivételes férfiszépség, de minél közelebbről és minél tovább szemléltem, annál valószínűtlenebbnek tűnt a szépsége. A természet nem is hozhatott létre ilyen tökéletes külsőt: olyan volt, mintha Mürón híres diszkoszvető szobra kelt volna életre. Ahogy mozgott, a váltakozó fénynyalábok kámea-remekműveket alkottak az arcából; egyik lenyűgözőbb volt a másiknál. Míg a legtöbb ifjúnak az ő korában igencsak botladozó a mozgása, az övé egy atléta vagy egy táncos mozdulataihoz hasonlított, a mesterkéltség legkisebb jele nélkül. Fürgén járt a keze, mintha mozdulatainak szerény kecsessége vele született volna. Amikor egészen közel állt hozzám, éreztem a tenyeréből áradó hőt és édes leheletének melegségét.
Akadnak ritka pillanatok, amikor az ember megérzi más férfiak és nők közelében a felszín alatt rejtőző életerőt, mely elevenné teszi egész lényüket, sőt, az egész emberi életet. Megadatott számomra, hogy közel kerüljek ehhez az erőhöz a Bethesdával eltöltött szenvedélyes percekben, és néhány más alkalommal, olyan férfiak és nők társaságában, akik a végletekig jutottak: elérték a testi gyönyör tetőfokát, közel kerültek a halálhoz, vagy valamilyen sorscsapás minden színlelt fátylat lerántott róluk. Félelmetes és magával ragadó élmény belátni az emberi lélekbe ott, ahol a test burka szétrepedezik. Az Apollonius testében rejtőző életerő olyan lendületesen világította át ezeket a repedéseket, hogy jóformán egy másik, ragyogó fénytestet varázsolt a fizikai test köré. Miközben néztem, el sem tudtam képzelni, hogy egy ennyire eleven és tökéletes teremtmény valaha megöregedhet és meghalhat, és még lehetetlenebbnek tűnt, hogy ezt az erőt egyszer csak kiszippantja belőle valami, mindössze azért, hogy egy politikus karrierje felfelé íveljen.
Hirtelen mélységes szánalom töltött el Marcus Mummius iránt. Kőszívű voltam, amikor Rómából Baiaébe tartó hajóutunk során, a Fúria fedélzetén megállapítottam róla, hogy teljességgel hiányzik a költészet a lelkéből. Elhamarkodottan és tudatlanul ítélkeztem. Mummius megérintette Erósz arcát, és az áldozata lett. Nem csoda, hogy olyan kétségbeesetten küzdött, hogy kimentse a fiút az értelmetlen halál karmai közül, melyet Crassus szabott ki rá.

 

A vendégek apránként elhagyták a házat, és méltóságteljesen felsorakoztak a villából kivezető út mentén. A Gelinához és Luciushoz legközelebb álló rokonok az udvaron gyülekeztek, és onnan kezdték meg ünnepélyes vonulásukat. A ceremóniamester, egy alacsony, szakállas ember, akit Crassus bérelt fel és hozatott át Puteoliból, hozzáfogott, hogy minden résztvevőt a helyére tereljen. Ecónak és nekem nem jelöltek ki pontos helyet a sokaságban, így előrementünk, és igyekeztünk egy napos sávot keresni a fákkal szegélyezett út szélén.
Nemsokára felhangzottak a gyászos hangulatú zene első foszlányai. A hang egyre erősödött, és végül feltűnt a temetési menet. Kürtöket és fuvolákat fújó, bronz csörgőket rázó zenészek vezették a sort. Rómában a közvéleményre és a Tizenkét tábla ősi törvényeire való tekintettel a zenészek száma nem haladhatta volna meg a tizet, ám Crassus legalább kétszer annyi muzsikust bérelt fel. Kétségtelenül mély benyomást akart gyakorolni az egybegyűltekre.
A zenészeket siratóasszonyok kara követte, akik csoszogva vonszolták magukat, kibontva viselték hajukat, és a drámaíró Naevius híres sírfeliratának átiratát kántálták: „Ha egy halandó halála elszomoríthatja a halhatatlant, az égben lakozó istenek könnyel gyászolják e nagy embert.” Egyenesen maguk elé meredtek, megfeledkeztek a tömegről, és addig reszkettek és zokogtak, amíg patakokban zúdult szemükből a könny.
Az asszonyok mögött egy időre megszakadt a menet, épp csak annyira, hogy a gyász hangjai elhalkuljanak, mielőtt a pantomimszínészek és némajátékosok megérkeznek. Eco arca felderült jöttükre, ám én magamban kezdtem morogni; semmi sem lehet kínosabb annál, mint amikor botcsinálta bohócok lejáratják a temetési menetet. Ezek a bohócok azonban egész ügyesnek bizonyultak. Még a nyaralási időszak végén sem hiányoznak a Kehely környékéről az elsőrangú szórakoztató művészek, és a ceremóniamester a legjobbakat választotta ki közülük. Míg némelyikük nyers, de hatásos helyzetvígjátékokkal csalt ki udvarias nevetést a tömegből, akadt közöttük egy, aki lelkesítő hangján tragikus versekből szavalt részleteket. A temetési szertartásokon felhangzó versszakok rendszerint ismerősek számomra, de ezúttal egy ismeretlen epikuroszi költő művébe hallgathattunk bele:

 

A haláltól miért iszonyodom, s félek,
Ha a test mellett elenyész a lélek?
Mikor a vég a porhüvelyt emészti,
S az élet a húsnak halmát ereszti,
Bánattól s gyötrelemtől szabadulunk –
Nincs öröm, nem érzünk, hisz semmik vagyunk.
A hű Párkák fonalunkat elnyesték,
Lelkünk imbolyog elveszítve testét.
Viszi-e tovább, mik azelőtt voltunk:
Testtel-lélekkel lélegző önmagunk?
És ha minden atom láncra fűződne,
S régi testünk ismét táncra perdülne,
Mit érne, mi hasznunk lenne belőle?
Az új emberfi más teremtmény lenne,
Régi énünk nem lelne otthont benne.
Nélkülünk merülne földi örömbe,
Csak neki gyúlna derű a szívében,
Kit az Idő belőlünk gyúrt sebtében.
Hallgasd a szíved, halld meg szavát,
Mi mástól félhetsz a halálban tehát?
Lám, az élet általível az űr felett,
S a világ nélkülünk is teljes lehet.

 

A szavalást egy másik színész szakította félbe, aki odalépett a társához, és az arcához emelte az ujját.
– Micsoda zagyvaság! A testem, a lelkem, a testem, a lelkem – kotkodálta, és előre-hátra mozgatta a fejét. – Ez a sok epikuroszi badarság! Egyszer a házamba fogadtam egy epikuroszi filozófust, de hamar kirúgtam. Inkább választok egy Dionüsziusz-féle sztoikus pojácát, akinek elméje nem tisztább a mosogatólénél!
A tömegből a kellemes felismerés kuncogása hangzott fel. Biztos voltam benne, hogy a vezető pantomimszínészt hallottuk, akit a ceremóniamester azért alkalmazott, hogy szeretetteljes paródiát mutasson be az elhunytról.
– És egy pillanatig se gondold, hogy ilyen patetikus versekért akár egy rézgarast is fizetek neked – folytatta az ujjával fenyegetőzve. – Vagy ezért az úgynevezett szórakoztatásért. Igazi értéket várok cserébe a pénzemért, megértetted? Igazi értéket! A pénz nem hullik az égből, fiacskám, legalábbis nem az én kezembe. Lehet, hogy unokafivérem, Crassus kezébe igen, de az enyémbe nem!
Hirtelen lebiggyesztette a száját, sarkon fordult, összekulcsolta a kezét a háta mögött, és vonulni kezdett.
Hallottam, ahogy a mellettem álló ember a felesége fülébe suttog.
– Tökéletesen utánozza Luciust!
– Bámulatos – ismerte el az asszony.
– Vésd eszedbe, nem azért nem fizetek, mert nem tudok fizetni – sipítozta a színész. – Megtehetném! Meg is tenném! Ha nem tartoznék hét boltosnak Puteoliban, hat üzérnek Neapolisban, öt kereskedőnek Surrentumban és négy kofának Pompejiben, továbbá három szállítónak Misenumban és kettőnek Herculaneumban. – A pantomimművész tátogott, majd mély levegőt vett. – És nem vettem volna fel hosszú távú kölcsönt egy nagymamácskától, aki itt árulja az almáit a Baiaéba vezető út jobb oldalán. Miután mindegyiket kifizettem, gyere vissza, és próbálkozz egy másik verssel, te epikuroszi fajankó, és talán én is más nótát fújok.
– Más nótát fújok... – kurjantott fel a férfi mellettem.
– Én is más nótát fújok! – visszhangozta a felesége.
Elismerően bólogattak és nevetgéltek. A pantomimosnak szemlátomást sikerült tökéletesen leutánoznia Lucius Licinius egyik kedvenc szófordulatát.
– Ó, igen, tudom – folytatta a művész, és sértődötten keresztbe fonta a karját. – Mind azt hiszitek, hogy a bőröm alatt is pénz van, csak mert úgy élek, mint egy király. De ez pusztán a látszat. Legalábbis most még csak a látszat. – Fel-le mozgatta a szemöldökét. – Várjatok csak, barátocskáim, mert van egy tervem. Ó, igen, egy tervem, egy nagyszerű tervem. Van egy tervem, hogyan szerezzek annyi pénzt, amennyit ti, baiaéi nagykutyák csak merőkanállal tudnátok magatokba tömni. Egy terv, egy terv. Utat kérek az embernek, aki a tervét hordja magánál! – mekegte, miközben levedlette magáról Lucius vonásait, és a többi bohóc után szaladt.
– Egy terv – motyogta a mellettem álló férfi.
– Épp úgy, ahogy Lucius mondogatta – mosolygott a felesége. – Mindig azt mondta, hogy gazdag ember lesz... holnap! – Az asszony sóhajtott egyet. – Csakhogy ez történt helyette. Az istenek akarata...
– És Fortuna kiszámíthatatlan útjai – tette hozzá a férfi.
Eszembe ötlött, amikor Sergius Orata a ház néhai urának ködös ügyleteire célzott. Nyugtalanító gyanú kezdett körvonalazódni a fejemben, aztán szétbomlott és eltűnt, amikor felbukkantak a menetben a viaszmaszkok.
Lucius a Licinii-famíliának ahhoz az ágához tartozott, mely rendkívül sok erényes őssel büszkélkedhetett. Ezeknek az ősöknek az élethű arcmását hordozták most végig az egybegyűltek előtt, miután kihozták őket a villa előcsarnokából. A maszkokat a ceremóniamester által felhatalmazott színészek vették magukra, akik az ősapák egykori rangjának megfelelő öltözetet viseltek, és így vonultatták fel az ősök szellemét a ravatal előtt. Ez a bemutató minden nemes római temetésnek elmaradhatatlan része. Az álarcot felöltő színészek komótosan, ünnepélyesen lépkednek, és jobbra-balra forgatják a fejüket, hogy mindenki láthassa kifejezéstelen arcukat, mely azt a hatást kelti, mintha a halottak feléledtek volna. A nemesek még a halálban is így különböztetik meg magukat a nemtelenektől, az „ismerteket” az „ismeretlenektől”. Büszkén fitogtatják vérvonalukat azok előtt, akiknek nélkülözniük kell a nagynevű ősöket, akiknek csak szüleik és elfeledett elődeik voltak.
A menetben utánuk már maga Lucius Licinius érkezett, elefántcsont nyugvóhelyén, frissen szedett virágokkal és gallyakkal körülvéve. Az enyészet szaga még az átható illatszer-felhőn is keresztültört. Crassus elöl ment a ravatal hordozói között, arca szigorú, egykedvű kifejezésbe fagyott.
A ravatal hordozóit a családtagok követték. A Licinii-családnak abból az ágából, melybe Lucius is tartozott, nem sokan élték túl a polgárháborúkat, és akik megmenekültek, azok is megették már a kenyerük javát. Gelina vezette, Metrobius pedig kísérte a rokonok menetét. Róma utcáin gyakran láttam gyászoló asszonyokat, akik összetörten támolyogtak a temetési menetben, és a Tizenkét tábla törvényeinek tiltása ellenére könnyzápor ömlött szemükből, ám Gelina nem sírt. Bódultan lépdelt előre, és közben a lábát nézte.
A halott ember rabszolgái feltűnően távol maradtak a temetési szertartásról.
Miután a család elhaladt mellettünk, a bámészkodók is beálltak a sorba, és követték az úton a kíséretet. Hamarosan egy nyílt tisztásra érkeztünk az út mentén, ahol a fák között nyíló hasadék kilátást engedett az öbölre. A közelben egy kőből faragott, embermagasságú síremlék állt. Nemrég építették, a kőlemezek még simák voltak, az időjárás még nem harapdálta meg a felszínüket. Körülötte lábnyomok hemzsegtek a talajon, és összegyűlt a vésésből maradt kőpor. Mindössze egyetlen díszítést találtam a sírhelyen: egy lófejet ábrázoló síkdomborművet, a halál és a távozás ősi szimbólumát.
A tisztás közepén száraz fából négyszögletes, oltárszerű máglyát emeltek. Az elefántcsont-ravatalt a szokásnak megfelelően nekidönthették volna a máglyának, azért, hogy utoljára még mindenki megszemlélhesse Lucius Liciniust, a halotti beszédek hallgatása közben. A Forumon is hozzábillentik a ravatalokat a Rostra oldalának, éppen az egybegyűltek miatt. Ám Lucius holttestét egyenesen a máglyára helyezték, hogy senki se láthassa. Kétségtelenül a fején tátongó szörnyű sebet akarták így eltakarni szem elől.
Rabszolgák tűntek fel, és szétnyitható székeket készítettek elő a családtagok számára. Ahogy a sokadalom mozdulatlanná dermedt, Marcus Crassus kilépett a máglya elé. Mindenki elcsendesedett, csak egy sirály rikoltott a magasban. Enyhe szellő borzolta a fák koronáit. Crassus belefogott a szónoklatába; hangjában nyomát sem találtam az előző éjjeli ingadozásnak és bizonytalanságnak. Képzett orátori hang csendült fel, mely természetesen igazodott a hangerő, tonalitás és ritmus szabályaihoz. Csendesen, tiszteletteljesen kezdte beszédét, majd fokozatosan egyre több erőt vitt a hangjába.
– Gelina, szeretett néhai unokafivérem, Lucius Licinius hűséges felesége! Családtagok, kik közeli és távoli helyekről zarándokoltatok ide! Halottunk őseinek szellemei, kiket a féltőn őrzött maszkok képviselnek! Barátok és a ház lakói, ismerősök és Baiae polgárai, valamint a közeli városok, Campania és a Kehely lakói! Azért gyűltünk össze, hogy eltemessük Lucius Liciniust.
– Milyen egyszerű dolognak tűnik: egy ember meghalt, ezért a lángokra bízzuk a testét, és elföldeljük a hamvait. Gyakran történik ilyesmi. Még az sem szokatlan, sajnos, hogy erőszak végzett vele, hiszen manapság az erőszak szerves része az életünknek. A mi családunkban legalábbis oly sok áldozatot követelt az erőszak, oly sok bánatot és veszteséget írhatunk a számlájára, hogy immár törékenyen és zsibbadtan fogadjuk Fortuna szeszélyeit.
– És mégis, a tény, hogy ennyi ember kereste fel ezt a helyet a mai napon, azt bizonyítja, hogy szegény Lucius Licinius halála nem kis jelentőségű. Ahogy az élete sem volt kis jelentőségű. Számos üzletet kötött számos emberrel, és hányan mondanátok azt róla, hogy bármikor is megingott a becsülete? Római volt, a római erények megtestesítője. Kiváló férj, aki egyetlen kötelességét nem tudta csupán teljesíteni: nem hagyott maga után fiút, aki továbbvinné nevét és vérét, aki olyan becsben tartaná az emlékét, amilyen nagy becsben ő maga tartotta ősei emlékét. Az istenek nem áldották meg utóddal ezt a frigyet. Lucius korai és keserű halála beteljesületlenül hagyja ezt az álmot is, akárcsak temérdek más álmot.
– Örökös híján a szomorú özvegy támogatása és az értelmetlen halál megbosszulása egy olyan ember feladata immár, akit vérkötelék és réges-régi kölcsönös tisztelet fűzött Luciushoz. Ezeket a kötelességeket nekem kell teljesítenem.
– Már közöttetek is keringenek mendemondák arról, hogy milyen végzettel találta magát szembe unokafivérem. Ne kételkedjetek benne, hogy bátran nézett a szemébe. Nem az a fajta ember volt, aki meghátrál az ellenfelei elől. Talán egyetlen hibája az volt, hogy olyanokat tüntetett ki bizalmával, akik nem érdemelték meg. Ámde miféle ember láthatná előre, hogy egy régóta használt, megbízható penge a saját szíve ellen fordul, vagy egy hűséges kutya minden előjel nélkül megvadul, és a gazdájára támad?
– Lucius Licinius sorsa nem egyedülálló. Bizonyos értelemben ő a jó polgár mintaképe, sőt, az egész államé. Vagy nem azt látjuk-e, hogy Rómát váratlanul egy egész nemzetet kitevő, egykoron hűséges szelindek veszélyezteti, akit a vérszag és a tolvajlás lehetősége megtébolyított? Lucius egy újabb áldozata annak a dögvésznek, mely a természetes rend feldöntésével fenyeget, amely eltörölheti a hagyományt és a tisztességet, és eltorzíthatja a rendes érintkezést ember és ember között.
– Ennek a dögvésznek neve is van. Nem suttogva ejtem ki, mert nem félek tőle. Spartacus. Ez a csapás még Lucius Licinius házába is beférkőzött, szétzilálta a kötelezettség és a hűség szálait, és kifacsarta a rabszolgák kezét, hogy gazdájuk ellen forduljanak. Ami az ő házában történt, nem feledhető és nem megbocsátható. Lucius Licinius szelleme nem nyugodhat. Most is körülöttünk kísért, és feltűnnek oldalán őseinek árnyai, hogy közösen követeljék: nekünk, az élőknek, helyre kell állítanunk mindent, amit aljas módon felborítottak.
Körülnéztem, a temetésre érkezett vendégek arcát figyeltem. A rajongás és a bánat különös keverékével arcukon hallgatták Crassust, készen álltak minden bejelentésre, amire készült. Jeges félelem hasított belém.
– Bizonyára akadnak közöttetek, akik szerint Lucius Licinius jóságához nem fér kétség, ám nagy embernek semmiképpen sem neveznék. Hiszen nem emelkedett magas rangokra élete során, és nem is vitt véghez csodálatra méltó dolgokat. Attól tartok, ez a tragikus igazság; megölték, mielőtt élete virágba borulhatott volna, ezért sorsa nem lett olyan nagy ívű, amilyen lehetett volna. De halála nem jelentéktelen halál. Ha létezik nagy halál, akkor Lucius halála az volt: rettenetes, megbotránkoztató, velejéig gonosz, egyaránt vétek az istenek és az ember ellen. Egy ilyen halál többet kíván tőlünk, mint pusztán bánatot és szánakozást, nem elég, ha dicsérő szavak és bosszú-fogadalmak hangzanak el. Ez a halál azt követeli tőlünk, hogy mindannyian cselekedjünk, ha nem a bosszú fegyvereként, de legalább szemtanúkként.
Crassus felemelte a karját. Két oldalán a ceremóniamester és az egyik embere meggyújtották a fáklyákat, melyek azon nyomban lángba borultak.
– Az ősi időkben elődeink megteremtették azt a hagyományt, hogy a halottak előtti hódolat jeléül gladiátori játékokat rendezünk. Általában a legnagyobb és leghatalmasabb embereknek jár ki ez a dicsőséges tiszteletadás, de hiszem, hogy az istenek nem sajnálják tőlünk, ha Lucius Licinius szelleme előtt ilyen viadalokkal tisztelgünk. A játékok a holnapi napon kezdődnek a Lucrinus-tó melletti síkon. Akadnak emberek, akik szerint ballépés gladiátorokat mérkőztetni egymással ezekben a szerencsétlen időkben. Sőt, úgy vélik, amíg Spartacus és a többi egykori gladiátor szabadon garázdálkodik, addig egyetlen rabszolga kezébe sem szabad fegyvert adni. De én azt vallom, hogy inkább adózzunk hódolattal őseink hagyománya előtt, mintsem hogy rettegjünk egy rabszolgától. Meggyőződésem, hogy ezek a játékok nemcsak arra adnak alkalmat, hogy lerójuk kegyeletünket Lucius Licinius előtt, hanem hogy megkezdjük bosszúhadjáratunkat a gyilkosai ellen.
Crassus oldalra lépett, majd magához vette az egyik fáklyát, és a máglyához érintette. A másik oldalon a ceremóniamester ugyanazt tette, és a száraz farakás egykettőre lángba borult. A pattogó ágak tűznyelveket lövelltek az ég felé, füstoszlopok kígyóztak a magasba.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy a máglyát eleméssze a tűz. A parazsat borral oltják el, és Lucius Licinius hamvait és csontjait Crassus és Gelina szedi majd össze, hogy illatszerekkel locsolják meg, aztán egy alabástrom urnába helyezzék. Egy pap jár majd körbe az egybegyűltek között, hogy megtisztítsa őket, miközben egy olajággal vizet fröcsköl jobbra-balra. Lucius maradványait bezárják a sírboltba, és a tömeg együtt mormolja majd:
– Ég veled, ég veled, ég veled...
Ám én elhagytam a temetés helyszínét, mielőtt mindez bekövetkezhetett volna. Engem nem tisztítottak meg, nem is mormoltam a búcsút a többiekkel. Inkább észrevétlenül elinaltam a tisztásról, és visszatértem a házba, Ecóval az oldalamon. Alig maradt időnk, mielőtt a vérengzés kezdetét veszi az arénában.

 

 

Tizenhét

– Vajon merre találjuk Metót? – töprengtem hangosan.
Az átrium, melyben reggel még a temetésre érkezett vendégek és az őket kísérő rabszolgák tolongtak, most kongott az ürességtől. Lépteink tompán visszhangoztak a csendben. A tömjén és a virágtenger is eltűnt, ám az illatuk, akárcsak Lucius Licinius holttestének szaga, még ott gomolygott a levegőben.
Az orrom a konyhába vezetett. Mielőtt még megtaláltam volna a rabszolgákat, tisztán hallottam sürgölődésük minden zaját és neszét. Nyakig merültek a munkába a halotti tor előkészületei közepette.
Benyitottunk egy vaskos faajtón, és elnyelt minket a lárma és a hőség forgataga. Konyhai rabszolgák serénykedtek mindenfelé foltos-mocskos tunikában. Rekedt kiáltások szelték át a helyiséget, nehéz kések csapódtak fadeszkákra, kannákban forrt és sziszegett a lé. Eco befogta a fülét, hogy tiltakozzon a ricsaj ellen, aztán a konyha túlsó végébe mutatott.
A kis Meto egy zsámolyon állt, és nagy hasú agyagkorsóban turkált, melyet egy magas asztalra helyeztek. Körülnézett, hogy figyelik-e, majd kivett egy marékkal a korsó tartalmából, és a szájába gyömöszölte. Átsiklottam a helyiségen, kicselezve a sürgő-forgó rabszolgákat, aztán megragadtam Meto grabancát.
Felvisított, és hátranézett rám. Mézzel kevert köles és darált mogyoró ragadt a szájára, melyet először kétségbeesett sírásra nyitott. Amikor felismert, elvigyorodott – de legalább ilyen hirtelen szakadt fel belőle a fájdalmas rikoltás, miután egy fakanál a feje búbján találta.
– Kifelé a konyhából! Gyerünk! Takarodj! – förmedt rá egy idős férfi, akinek ruházata magasabb rangot jelzett; a jelek szerint ő volt a főszakács. Már-már az én fejemre is lesújtott volna, amikor észrevette a vasgyűrűt, amit viseltem. – Bocsáss meg, polgár, de ez az enyveskezű Meto és a vendégek rabszolgái, akik megdézsmálják az ételt, lehetetlenné teszik a munkánkat. Nem adhatnál valami feladatot a kis kártevőnek?
– Pontosan ezért jöttem – nyugtattam meg.
Fenéken billentettem a fiút, mire leugrott a zsámolyról, és nekiiramodott a zsúfolt konyhának. Miközben szakácsokat és segítőket lökött fel az útjában, élvezettel nyalogatta az ujjára ragadt mézet. Eco elcsípte az ajtónál, és addig szorongatta, amíg oda nem értem.
– Meto! – kiáltottam rá. Velük együtt kisiettem a folyosóra, és becsuktam az ajtót a hátunk mögött. – Éppen egy ilyen embert keresek. Tudsz úszni, Meto?
Komolyan nézett rám, és nyelvével igyekezett eltüntetni az utolsó morzsányi édességet is a szája sarkából. Lassan megrázta a fejét.
– Nem?
– Nem, uram.
– Egyáltalán nem tudsz úszni?
– Egy karcsapást sem – bizonygatta.
Ingerülten csóváltam a fejem.
– Csalódást okozol nekem, Meto, habár nem a te hibád. Én hitegettem magam, hogy bizonyára egy faun és egy folyami nimfa leszármazottja vagy.
Egy darabig zavartan pislogott, aztán hangosan kinevette az ostoba gondolatot.
– De tudok valakit, aki mindenkinél jobban úszik! – ajánlotta.
– Igen? És ki lenne az?
– Gyere velem, megmutatom. A többiekkel van, az istállóban.
Megint futni kezdett a folyosón, ám Eco beérte, és pórázként kapta el tunikájának nyakát. A fiú a ház közepébe vezetett minket, keresztül az átriumon, és onnan ki az udvarra. Kitépte magát Eco szorításából, és rohanni kezdett az istálló felé. Mikor elértünk a nyitott ajtókhoz, megcsapott minket a bentről áradó, széna- és trágyaszaggal terhes, hűvös levegő. Meto azonban nem ment be, hanem továbbsietett.
– Várj! Azt mondtad, elvezetsz minket az istállóhoz! – tiltakoztam.
– Nem ahhoz az istállóhoz! – kiáltott hátra a válla felett.
Előremutatott, és futva megkerülte az épület sarkát. Azt hittem, valami csúfos játékot űz velünk, de amikor befordultam a sarkon, megláttam egy hosszú, alacsony épületszárnyat, melyet fából toldottak hozzá a kőistállóhoz.
– Sehol nincs vége ennek a villának? – morogtam Ecónak.
Aztán megpillantottam az őröket, akik a toldaléképület bejáratát őrizték.
Hat katona ült keresztbe tett lábbal az örökzöldek alatt, egy apró, kopár földdarabon. Eleinte nem láttak meg minket, ám csakhamar éles füttyszó törte meg a csendet. Felnéztem, és megláttam a hetedik őrt az épület vörös cserepekkel kirakott tetején. Könyökhajlatában tartotta a lándzsáját, ujjai a szájában.
A hat másik őr azonnal talpra ugrott, előrántották kardjukat, és megfeledkeztek a porban hagyott kockákról. A parancsnokuk – vagy legalábbis az, akinek a legtöbb kitüntetés fityegett a ruhájáról – közelebb lépett hozzám, meglendítette a kardját, és őszbe vegyülő szakállából haragosan bömbölni kezdett.
– Ki vagy, és mi dolgod itt?
Metót egyáltalán nem méltatta figyelemre, így a fiú eliramodhatott mellette, a faistálló ajtajához. Úgy láttam, jól ismerik Metót, az egyikük még ki is nyújtotta a kezét, hogy szeretetteljesen összeborzolja a fiú haját.
Karomat kissé eltartottam az oldalamtól, hogy tisztán láthassák, nincs nálam fegyver. Eco idegesen nézett rám, majd követte a mozdulataimat.
– A nevem Gordianus. Gelina úrnő és vezéretek, Marcus Crassus vendége vagyok. Ez a fiam, Eco.
A katona gyanakvón összehúzta a szemét, aztán eltette a kardját.
– Rendben van, emberek – kiáltott hátra. – Ő az, akiről Marcus Mummius beszélt. Aki Nyomozónak hívja magát. És mit akarsz ezen a helyen kinyomozni?
Már nem látszott ölésre kész, szilaj harcosnak, ellenkezőleg, módfelett nyájas és udvarias lett. Immár egy unatkozó embernek tűnt, akit az egyhangúság már majdnem az őrület szélére kergetett, és ezért a legkisebb rendzavarást is szívesen fogadja.
– A rabszolgafiú vezetett minket ide – magyaráztam. – El is felejtettem, hogy az istállókhoz melléképület is tartozik.
– Igen, az istálló eltakarja, ha az udvar felől nézi az ember. Úgy tudom, a ház felől egyáltalán nem látszik, még a felső emeletről sem. Ezért tökéletes ez a hely arra, hogy elrejtsék őket, hiszen ide emberi szem nem láthat.
– Elrejtsenek kiket? – faggatóztam, és egy pillanatra elfeledtem, amit Gelina mondott a rabszolgák tartózkodási helyéről.
– Nézd meg magad. Úgy tűnik, a kis Meto már nagyon szeretné, ha követnéd. Mehetnek, Fronto – szólt az őrnek, aki összeborzolta a fiú haját. – Kinyithatod az ajtót.
Az őr elővett egy hatalmas bronzkulcsot, és beleillesztette a láncon függő lakatba. A zár kinyílt, az ajtó pedig feltárult. Az őrök a távolból figyelték, ahogy belépünk, kezüket a kardjuk markolatán nyugtatták, szemük éberségről tanúskodott. Meto beszaladt, és intett, hogy kövessük.
Ennek az épületnek a belsejéből egészen más szag áradt, mint az istállóból. Itt is éreztük a széna édeskés illatát, ám a vizelet és a hulladék szaga nem állatoktól, hanem emberektől származott. A levegő elnehezült az emberi verejték bűzétől, az asszonyok havibajának kipárolgásától, az összegyűlt ételmaradékból és hányadékból áradó büdösségtől. A Fúria belsejében érzett szagokra emlékeztetett, ám nem vált annyira csípőssé az összeesés határán mozgó emberek izzadtságától. Itt viszont felfrissülést hozó, sós tengeri szél sem fújt be. Nem is egy rabszolgákkal zsúfolt gályára, hanem egy zárt, dohosan bűzlő vágóhídra hasonlított.
Eco sehogy sem akart beljebb lépni, de megragadtam a karját. Az ajtó bezárult mögöttünk.
– Kopogjatok és kiáltsatok, ha indulni készültök – ordította az őr az ajtón keresztül.
Megcsörrent a lánc, és kattant a lakat zárja.
Eltartott egy darabig, mire a szemem megszokta a sötétséget. Néhány bedeszkázott ablak sorakozott a tetőhöz közel, a bevágódó, keskeny fénynyalábokban sűrű por kavargott.
– Mi ez a hely? – suttogtam.
Nem vártam választ, de Meto a közelemben tartózkodott.
– A gazda mindenféle dolgokat tárolt itt – mondta, és hozzám igazodva lehalkította a hangját. – Régi zablákat, nyergeket meg takarókat, és törött kerekeket, amiket már nem lehetett kordén és ökrösszekéren használni. Néha kardokat, dárdákat, pajzsokat meg sisakokat is gyűjtött ide. De amikor Lucius gazda meghalt, szinte teljesen üresen állt. Másnap Crassus gazda megérkezett, és ide helyezte el a rabszolgákat, csak néhányan maradtunk kívül.
Az épület némaságba burkolózott, amikor beléptünk, ám később egyre-másra motyogó hangok keltek a félhomályban.
– Meto! – hallottam egy idős asszony hangját. – Meto, gyere, hadd öleljünk meg!
A fiú eltűnt a sötétben. Amint lassan egyre világosabb lett, kirajzolódott előttem a nő alakja, aki megölelte Metót. A szénával teleszórt padlón kuporgott, fehér haját kontyba kötözte, hosszú, sápadt keze reszketett a homályban, miközben a fiú haját simogatta. Bármerre néztem, egyre több és több rabszolgát láttam – férfiakat, nőket és gyerekeket. Minden munkást, akit begyűjtöttek a földekről, és felmentettek a feleslegesnek ítélt feladatvégzés alól, ebbe az épületbe zártak, hogy itt várják Crassus végső ítéletét.
A fal mentén ücsörögtek összehúzódva. Végigsétáltam közöttük a keskeny épület egész hosszán. Eco mögöttem jött, döbbenettől tágra nyílt szemmel leste az arcukat, nem egyszer meg is botlott az egyenetlen padlóban. A helyiség túlsó végében még jobban felerősödött a vizelet és a hulladék bűze. Azok a rabszolgák, akiknek közel kellett ülniük az ürítő helyhez, igyekeztek minél messzebb húzódni, de valószínűleg már hozzászoktak a szagokhoz, legalább annyira, hogy elviseljék. Én alig tudtam levegőt venni, ráadásul vastag gyászöltözetem ujjával el is kellett takarnom az arcom.
Valaki megrángatta a ruhámat a térdemnél. Meto komolyan nézett fel rám.
– A legjobb úszó, aki valaha élt – bizonygatta suttogva. – Jobb, mint Leander, és át tudná úszni a Hellespontost is. Lekörözte volna Glaukoszt is, amikor Szkülla után úszott, pedig Glaukosz félig hal volt!
Nem túl biztató számunkra, ha elzárva tartják idebenn, gondoltam magamban. Aztán megláttam a fiatalembert, akire Meto mutatott. Az ifjú a szénán térdelt, egy idős ember kezét fogta, és halkan beszélt hozzá. A beszivárgó, fakó fényben márványosan simának látszott az arca. Nem is tűnt élő embernek, inkább egy életre kelt szobornak, vagy egy elátkozott ifjúnak, aki kővé dermedt.
– Apollonius – hördültem fel meglepetten.
Még egyszer megpaskolta az öregember kezét, aztán felállt, és lesöpörte a szénát a térdéről. Ez az egyszerű mozdulata is olyan elegáns volt, akár egy költemény. Vannak fennhéjázó arisztokraták, akiket az emberi világ emelt magas pozícióba, mint például Faustus Fabiust, és a természetnek is létezik egy arisztokráciája, olyan képviselőkkel, mint az előttem álló rabszolga. Ők fittyet hánynak a földi rangnak, hiszen egyenesen az istenektől származnak.
– Miért vagy itt? – kérdeztem.
Arra gondoltam, Crassus esetleg száműzte a házból, csak azért, hogy jelezze Mummiusnak, ki az úr a háznál. De a magyarázat ennél egyszerűbb volt.
– A legtöbb rabszolga itt él bezárva, amióta a gazdánkat holtan találták. Néhányan folytathattuk a munkánkat, és továbbra is a szállásunkon alszunk, a ház és az istálló között. Metóval együtt én is gyakran jövök ide, hogy lássam a többieket. Az őrök ismernek, és beengednek.
– Ő az apád? – kérdeztem, és lenéztem az öregemberre.
Apollonius elmosolyodott, ám szemében szomorúság csillant.
– Soha nem volt apám. Soterus ismeri a gyógynövények és a borogatások fajtáit. Ha valamelyik rabszolga beteg, ő szokta ápolni, de most maga szorul ápolásra. Kívánná a vizet, ha tudna inni. Egészen elgyengültek a belei. Nézd, most azt hiszem, elaludt. Egyszer, amikor magas láz gyötört, éjjel-nappal vigyázott rám. Azon a nyáron megmentette az életemet, és nem várt semmit cserébe.
A hangjából nem hallottam keserűséget, sőt, egyáltalán semmilyen érzelem nem csendült benne. Olyan volt, mint névrokonának a hangja, szenvedélytől mentes, titokzatos.
Az orrom elé tartottam a ruhám ujját, és megpróbáltam lélegzethez jutni.
– Tudsz úszni? – kérdeztem, miután eszembe ötlött, miért jöttem.
Apollonius szája őszinte mosolyra húzódott.
– Mint egy delfin – válaszolta.

 

A melléképülettől délre egy másik ösvény vezetett le a csónakházhoz. Ide-oda kanyargott a déli szárny és a fürdők által közrefogott, meredek hegyoldalon. A házból jóformán semmit sem lehetett belőle látni, eltakarta a magas lombok csoportja, és a lejtő éles szöge. Durvább csapás volt, mint amelyen először mentem le az északi szárny teraszáról, de alaposan kitaposták, és két ember is járhatott rajta egymás mellett. Meto vezette a sort, fák gyökerei fölött szökkent át, és sziklapárkányokon küzdötte le magát. Ecóval óvatosabban haladtunk a nyomában, míg Apollonius engedelmesen követett minket.
A nap legmelegebb, legálmosítóbb szakaszában jártunk. Amint egyre közelebb araszoltunk a csónakházhoz, felpillantottam a hegy oromzatára, és felidéztem magamban a temetésre egybegyűlt tömeget, akik órákig ácsorognak egy helyben, amíg a tűz fel nem emészti Lucius Licinius maradványait. Láttam a cingár füstoszlopot, mely a fák teteje fölé kígyózott. Sűrűn és fehéren gomolygott, amíg a tengeri levegő bele nem kapott, és szét nem tépázta. Ezután teljesen magába szippantotta az azúrkék égbolt.
A mólóhoz kötött kis hajóflotta felől tompa ütődések hangjai hallatszottak, ahogy a járműveket egymáshoz koccantotta a hullámverés. Amikor ráléptünk a mólóra, csak néhány emberi alakot láttam lézengeni a csónakokon. Néhányan durmoltak, mások a vízbe lógatták a lábukat, és a legtöbbnek széles karimájú tengerészkalap takarta az arcát. A tutajosok és a rabszolgák zöme felmászott a hegyoldalon a konyha felé, hogy a készülő sültek illatát követve ételt csenjenek maguknak. Mások árnyas helyet kerestek a fák alatt, ahol kiadósat szundíthatnak.
– Mit veszítettél el? – kérdezte Apollonius, miközben lepillantott a mólóról egy olyan ponton, ahol két csónak között szabad rés nyílt.
– Nem arról van szó, hogy elvesztettem valamit...
– Mit kell keresnem?
– Nem is tudom. Valami nehéz tárgyat, ami hangosan csobban. Talán több ilyen tárgyat is.
Kétkedve nézett rám, majd megvonta a vállát.
– Lehetne tisztább is a víz, de azt hiszem, az iszap, amit az érkező hajók felkavartak, már nagyrészt leülepedett. Több napfényre lenne szükségem. Ez a sok hajó elég nagy árnyékot vet a tengerfenékre. Azért ha bármit látok, ami nem illik oda, felhozom neked.
Kikötözte és levetette a tunikáját, majd az alsó ruháját is áthúzta a feje fölött. Meztelenül állt előttünk, szétzilált haja kékesfeketén csillogott a napfényben, és a vízfelszínről visszatükröződő fénysugarak tekergő táncot jártak mellkasának és lábának sima izmain. Eco tekintetében a kíváncsiság az irigységgel keveredett. Az egyik tengerész nyers, de elismerő füttyszót hallatott széles kalapja alól. Apollonius felvonta az egyik szemöldökét, ám máskülönben elengedte a hangot a füle mellett; már réges-rég hozzászokhatott, hogy mások hangos megjegyzéseket tesznek a külsejére.
Kihúzta magát, mélyet lélegzett, aztán talált egy pontot a vízben, ahol két csónak között elég hely volt számára, hogy fejest ugorjon. Alig fodrozódott mögötte a víz, miután beugrott.
Fel-alá járkáltam a kikötőgáton, és időnként lenéztem a zöld mélységbe. A rabszolga fehér teste fel-felbukkant a mohos kövek és a fagerendák között. A vízben is ugyanolyan kecsességgel hajtotta előre magát, mint amikor a szárazföldön mozgott: egyszerre rúgta a vizet mindkét lábával, és karjait úgy használta, mintha szárnyak volnának.
Egy sirály körözött fölöttünk. A távoli máglya még mindig pöfékelte magából a füstoszlopot, magasan a fák fölé. Apollonius sokáig a víz alatt maradt. Aztán végül megláttam felfelé tekintő arcát a homályos tengerfenék fölött, és egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt, mígnem áttörte a felszínt.
Kérdezgetni kezdtem, hogy mit látott odalent, de csak nagy levegőt vett, és feltartotta a kezét. Levegőre volt szüksége, nem arra, hogy beszéljen. Fokozatosan egyre lassabban és szabályosabban lélegzett. Végül kinyitotta a száját – azt hittem, megszólal, de újra mély levegőt vett, felszökkent, akár egy hal, és ismét alábukott. Izgő-mozgó lába apró buborékok tajtékát hagyta maga után.
Egyenesen a mélység felé igyekezett, aztán eltűnt a homályban. Ide-oda cirkáltam a mólón, át- meg átpillantottam a széle fölött. A sirály köröket írt le a fejem fölött, a füst tornyot emelt az égbe, és egy felhő siklott át a napkorong előtt. Mostanra már minden szendergő figura felébredt, és a kalapjuk alól figyeltek minket.
– Már elég régóta van odalenn – mondta végül az egyikük.
– Nagyon régóta – tette hozzá egy másik. – Akármilyen széles a mellkasa.
– Ó, ez semmi – szólalt meg egy harmadik. – A fivérem gyöngykagylóra vadászik a víz alatt, és kétszer annyi ideig is lent tud maradni, mint ez.
– De akkor is...
Benéztem a vízbe két hajó között, megpróbáltam felfedni, hátha elbújt egy rejtett ponton, és már kezdtem azt gondolni, hogy beüthette a fejét. Rosszul időzítettem a megbízatását, túl sok csónak gyűlt össze a kikötőben. Maga Apollonius is panaszkodott a tenger fenekét takaró sötét árnyékra; a delfineknek is fényre van szükségük, hogy szabadon úszkálhassanak. Akármit is mondott a gyöngyhalász fivére, nem tűnt valószínűnek, hogy élő ember olyan sokáig a víz alatt maradhat, mint Apollonius.
Idegesség vett erőt rajtam. Sem Eco, sem Meto nem tudott úszni, legalábbis saját bevallása szerint. Ha arra gondoltam, hogy nekem kellene beugranom a vízbe, eszembe jutott a gyötrelmes éjszaka, amikor a támadóm a tengerbe taszított. Torkomban éreztem a sós ízt, égette az orrlyukamat, és minden tagom remegett a rémülettől. Végignéztem a tengerészsapkák szedett-vedett tömkelegén, és az alattuk megbúvó, árnyékos arcokon.
– Hé, emberek! – kiáltottam el magam végül. – Biztosan van közöttetek jó úszó! Öt szeszterciuszt fizetek annak, aki lemerül a víz alá, és megnézi, hogy mi történt a rabszolgával a móló alatt.
Izgatottság söpört végig a szolgákon. Kihúzták lábukat a vízből, elővillantották arcukat, és kezükkel igyekeztek megtartani az egyensúlyukat.
– Gyorsan! – üvöltöttem rájuk, miközben a feneketlen zöld sötétségbe bámultam, és a félelem fagyos érintését éreztem a torkomon. – Gyorsan! Ugorjatok be onnan, ahol vagytok! Tíz szeszterciusz...
Ám abban a pillanatban különös látvány fojtotta belém a szót. A mólón túl egy tárgy emelkedett ki a vízből. A tutajosok megdermedtek, és döbbenten nézték, ahogy egy hosszú, villogó penge hasít a hullámokból az ég felé. Hínárba gabalyodott, de így is ezüstös-zölden csillámlott a napfényben. Egy hosszú, fehér, izmos kar követte, majd széles vállak, és végül Apollonius kifulladt, de győzedelmesen mosolygó arca.

 

 

Tizennyolc

Apollonius delfinhez hasonlította magát – és valóban, ahogy ruhátlanul feküdt a mólón, egyik karját átvetve az arcán, és zihálva kapkodott levegőért széles, izmokkal tagolt mellkasával, nedvességtől csillámló, sápadt bőrével úgy festett, akár egy ifjú tengeristen, akit a mélységből húztak fel. A víz megsötétítette a kikötő palánkjait, melyek előtt élesen kirajzolódtak a rabszolga fehér testének körvonalai. Feszes tagjairól pára szálldosott felfelé, hasának mélyedéseiben szivárványos vízgyöngyök gyűltek össze. Meto elővette az alsóruháját, ám Apollonius csak hanyagul az ágyékára dobta.
A kard az oldalánál ragyogott a napfényben. Letérdeltem, hogy megtisztítsam a hínártól. Nem lehetett sokáig a víz gyomrában; a markolatot még nem kaparintotta meg a rozsda. Vajmi keveset tudtam az ilyen fegyverek készítéséről, de a díszítés alapján egyértelműnek látszott, hogy római kovácsmunkáról van szó.
Apollonius felült, keresztbe tette a lábát, és megtámasztotta magát hátul a karjával. Egyik kezét végigsimította a haján, mire kisebb zuhatag fröccsent a levegőbe. Néhány csepp Eco szemében kötött ki. A fiú megtörölte az arcát, majd furcsa, morcos elragadtatással nézett a rabszolgára, aztán elfordította a tekintetét. Hasonló korúak voltak mindketten, ám el tudtam képzelni, hogy Eco megszeppent egy vele egykorú, de ilyen feltűnően jó külsejű ifjú társaságában, aki mindenféle zavartság nélkül közszemlére tehette meztelen testét.
– Nem ez volt az egyetlen? – kérdeztem, és felemeltem a kardot, hogy közelebbről is megszemléljem.
– Korántsem. Több kupac kard van odalent, bőrszíjakkal összekötözve. Megpróbáltam felhozni egy köteget, de túl nehéz volt. A szíjakat alaposan összecsomózták, és átitatta a víz, ezért lehetetlen őket odalent szétbontani. Végül sikerült az egyik szíjat egy pengéhez dörzsölnöm, és átvágnom.
– Csak kardokat láttál?
Megrázta a fejét.
– Lándzsákat is, ugyanígy kötegekben összeszíjazva. És rengeteg teletöltött zsák van, amiket olyan szorosan kötöztek össze, hogy sem a belsejükbe nézni nem lehetett, se felemelni őket.
– Kíváncsi vagyok, mi lehet azokban a zsákokban – motyogtam, és újabb ötlet szállt meg. – Mikor tudsz legközelebb lemerülni?
Apollonius megvonta a vállát, mire a kulcscsontja felett összegyűlt kis tócsák megindultak lefelé a mellkasán, akár a higany.
– Most már rendesen tudok lélegezni. Viszont ezúttal szükségem lenne egy késre.
A kíváncsiskodó evezőszolgák megtartották a távolságot, de elég közel gyűltek ahhoz, hogy minden szót hallhassanak. Egyikük felajánlotta a tőrét, mely elég erős volt ahhoz, hogy vaskos bőrszíjakat is át tudjon vágni. Apollonius megragadta a fegyvert, és ismét eltűnt a tengerben.
Most már nem maradt lent olyan sokáig. Ez alkalommal a feje bukott fel először a felszínre, és amikor feltornászta magát a mólóra, úgy tűnt, a kés az egyetlen tárgy, amit magával hozott. Belevágta a fába, elvette az alsó tunikáját Metótól, aztán szó nélkül a csónakházba sietett. Meto utánaszaladt, és végül Ecóval mi is követtük. Akkor vettem észre, hogy a bal kezét ökölbe szorítja.
Megkerülte a csónakházat, és hátával a falnak dőlt, hogy a lehető legtávolabb kerüljön a tutajosok szemétől és fülétől. Kissé lehajtottam a fejem, miközben megközelítettem, furcsálltam a viselkedését.
– Tedd össze a kezed – suttogta Apollonius. – Mintha egy kehely lenne.
Kinyújtotta a karját, és szétnyitotta a markát. A vizes érmék úgy csúsztak át a kezembe, mint valami ezüstös halraj.

 

Ugyanazok az érmék, miután megszáradtak, magasabb, csilingelőbb hangon ömlöttek a könyvtár asztalára. Crassus épp visszatért a temetési ceremóniáról, még mindig fekete gyászöltözékét viselte, mely az égő fa füstjétől szaglott. Tanácstalanul ráncolta a homlokát.
– Hol találtad ezeket?
– A móló körüli sekélyebb tengervízben. Miután ideérkeztem, az első éjjelen láttam, ahogy valaki tárgyakat dobál a vízbe a kikötőből. Bárki is volt, leütött egy evezővel, és amikor a vízbe estem, bele akart fojtani. Hajszál híján sikerült is neki. Egészen a mai napig kerestem a lehetőségét, hogy valakit leküldjek szétnézni a víz fenekére. Aztán megtaláltam Apolloniust, a rabszolgát. Igen, Mummius kedvencét. Ezt találta odalent. Azt mondja, ezüsttel teli zsákok sorakoznak a tenger mélyén, és nemcsak érmék, hanem arany és ezüst ékszerekkel, valamint egyéb csecsebecsékkel teli zsákok is vannak ott lent. No meg fegyverek.
– Fegyverek?
– Kardok és lándzsák összekötözve. Nem gladiátori vagy színházi fegyverek, hanem valódi katonai felszerelések. Az egyik kardot el is hoztam neked megmutatni, de az őröd elkobozta az ajtó előtt. Ha már őrökről van szó, azt javaslom, késlekedés nélkül helyezz őröket a csónakház környékére. Otthagytam Ecót és Apolloniust, hogy ügyeljenek a tengerészekre, ám szükség lesz egy felfegyverzett őrre, aki éjjel-nappal vigyázza azt a helyet, amíg fel nem hozzuk az egész elrejtett készletet.
Crassus behívta az őrt a folyosóról, kiosztotta a parancsait, majd behozatta vele a kardot, melyet Apollonius mentett ki a tengerből. A nyitott ajtón keresztül beszűrődött az átriumban összesereglett vendégek lármázása. Crassus megvárta, amíg az ajtó bezárul, és csak azután kezdett beszélni.
– Különös... Ez a fegyver az én egyik fémöntödémben készült itt, Campaniában, abból az ércből, ami az egyik hispániai bányámból származik. Bárki láthatja a pecséten, amit a kardgombra ütöttek. Hogyan került a víz alá?
– Szerintem sokkal fontosabb, hogy hova kellett volna kerülnie?
– Hogy érted ezt?
– Ha feltételezzük, hogy ezeket a tárgyakat a csónakházban tárolták, és maga Lucius Licinius tette oda őket, vajon miért volt szüksége ennyi tartalék fegyverre?
– Semmi oka nem lehetett rá, hogy fegyvert tároljon.
– Akkor hát neked gyűjtögette őket?
– Ha azt akartam volna, hogy Lucius a házához hozassa a fegyvereket az öntödéimből, megmondom neki – felelte Crassus kurtán.
– Ezek szerint valaki más számára tárolták itt ezeket a fegyvereket. Kinek lehetett szüksége ennyi lándzsára és kardra?
Crassus komoran nézett rám. A sejtelem szikrája már kipattant a fejében, de nem akarta hangosan mondani a nevet.
– Vegyük az értékes tárgyakat – folytattam. – Az érméket, az ékszert és az ötvösmunkát, melyeket úgy hordtak össze zsákokba kötve, mint a kalózok zsákmányát. Ha nem feltételezzük Luciusról, hogy lopta az egészet, akkor talán fizetségül kapta valamiért.
– Fizetségül? Miért?
– Olyasmiért, amire neki személyesen nem volt szüksége, de bármennyit szerezhetett. Fegyverekért.
Crassus hamuszürke arccal meredt rám.
– Arra célzol, hogy az unokafivérem, Lucius, fegyvereket csempészett Róma egyik ellenségének?
– Mi másra gyanakodhatna az értelmes emberfia, ha hirtelen rábukkan egy halom fegyverre és értéktárgyra, melyeket biztos helyre igyekeztek elrejteni? Lefogadom, hogy nem a csónakház volt az egyetlen hely, ahol a szállításra váró holmit tárolták. Meto, a rabszolgafiú említette, hogy néhanapján látott kardokat és lándzsákat az istállóhoz toldott melléképületben, ahova most a rabszolgákat börtönözted. Talán ott már nem találtál ilyen árut, amikor megérkeztél, de az még nem jelenti, hogy a múltban sem tároltak ott egész hajórakományra való fegyvert. És nemcsak fegyvert; Meto azt mondta, hogy temérdek pajzsot és sisakot is látott. Úgy hallottam, hogy Spartacus híveinek egy része kénytelen száraz dinnyehéjat viselni a fején sisak helyett. Spartacusnak égető szüksége van első osztályú fegyverekre.
Crassus a szemembe nézett, mély levegőt vett, de még mindig nem szólalt meg.
– Azt is beszélik, hogy Spartacus megtiltotta az embereinek a pénz használatát. Az övé egy fizetőeszköz nélküli nemzet. Ami a túlélésükhöz szükséges, elveszik az emberektől, ám a fényűzési cikkeket nem tudják használni. Mindent megosztanak egymás között. Spartacus úgy hiszi, hogy a pénz csak megrontja a harcosait. Mi másra használhatná azt a rengeteg szépséges érmét és csecsebecsét, amit összeharácsolt, hacsak nem arra, hogy kicsempéssze a hatáskörébe tartozó területekről, és olyasmire cserélje, amire a harchoz valóban szüksége van: kardokra, pajzsokra, sisakokra és lándzsákra?
Crassus sokáig töprengett.
– De nem Lucius volt, aki ledobta a mólóról ezeket a tárgyakat – tiltakozott. – Épp az imént mondtad, hogy azon az éjjelen hallottad a csobbanásokat, amikor megérkeztél. Azt mondtad, hogy bárki is tette, megtámadott és vízbe akart fojtani téged. Nem lehetett Lucius, hacsak nem hiszed, hogy a szelleme cserkészett be téged a mólón azon az éjjelen.
– Nem, nem a szelleme. Inkább a társa.
– A társa? Egy ilyen aljas vállalkozásban?
– Talán nem. Talán Lucius teljességgel ártatlan volt, és az egész mocskos ügy az orra előtt zajlott, anélkül, hogy tudott volna róla. Lehet, hogy kiderítette, mi folyt körülötte, és ezért kellett meghalnia.
– Unokafivérem orra meglehetősen nagy árnyékot vetett, de nem akkorát, hogy ilyen üzérkedéseket eltakarjon. Miért ragaszkodsz annyira ahhoz, hogy ez a felfedezés kötődik Lucius halálához? Te is jól tudod, velem együtt, hogy a két szökött rabszolga, Zeno és Alexandros végzett vele.
– Valóban, őszintén hiszel ebben, Marcus Crassus? Valaha is elhitted? Vagy egyszerűen ez a legkényelmesebb megoldás a saját terveid szempontjából, és ezért nem is vagy hajlandó más lehetőséget elfogadni?
A szavak lavinaszerűen törtek fel belőlem, hangosabban és nyersebben, mint akartam. Crassus visszahúzódott. Az ajtó kinyílt, és az őr benézett. Ráharaptam a nyelvemre, és hátrébb léptem.
Crassus egy intéssel elzavarta az őrt. Keresztbe fonta a karját, és megindult fel-alá a szobában. Végül megállt az egyik polc előtt, és szemügyre vett egy iratköteget.
– Nem kevés okmány hiányzik Lucius feljegyzéseiből – ismerte be lassan, óvatos hangon. – A hajónapló, amiben ezen a nyáron a Fúriával megtett útjairól kellett volna beszámolnia, a leltár a rakományról...
– Akkor hívd ide a hajó kapitányát és a legénység egyik tagját.
– Lucius elbocsátotta a kapitányt és a legénységet, néhány nappal azelőtt, hogy ideérkeztem. Mit gondoltál, miért küldtem érted Mummiust és a saját embereimet? Néhány hírnököt Puteoliba és Neapolisba szalajtottam, hogy keressék meg a kapitányt, de eddig nem jártak sikerrel. Ennek ellenére van bizonyítékom, hogy Lucius elküldte a gályát néhány útra, amelyről nem készített elszámolást.
– Milyen okmányok hiányoznak még?
– Mindenféle költségek elszámolásai. Mivel nem tudom, mi volt itt azelőtt, azt sem tudhatom, mi hiányzik.
– Akkor tehát minden lehetséges, amit az előbb felvázoltam, nem igaz? Lucius Licinius belekeveredhetett rejtélyes üzletekbe a tudomásod nélkül. Hitszegő üzelmekbe.
Crassus hallgatott egy darabig.
– Igen.
– Valaki tud még erről rajtunk kívül, mert az a valaki megpróbálta eltüntetni a bizonyítékokat. A fegyvert és a kincseket a tengerbe dobta, és megkísérelte eltüntetni a vért a szoborról, mellyel Luciust megölték – ugyanaz a valaki, aki az árulkodó iratokat is kicsempészte a könyvtárból. Hát nem tűnik valószínűbbnek, hogy ez a titkos személy felelős az unokafivéred haláláért, semmint a két ártalmatlan rabszolga, akiket azzal vádolsz, hogy hirtelen felindulásból elszöktek, és Spartacushoz csatlakoztak?
– Bizonyítsd be! – fortyant fel Crassus, és hátat fordított nekem.
– És mi van, ha nem tudom?
– Még van egy napod és egy éjjeled, hogy elvégezd a munkádat.
– Mi lesz, ha nem járok sikerrel?
– Akkor a törvény lesújt. Gyorsan és véresen toroljuk meg a gyilkosságot. Megtettem a fogadalmat a temetésen, és be is fogom teljesíteni.
– De Marcus Crassus, kilencvenkilenc ártatlan rabszolga lemészárlása különösebb cél nélkül...
– Mindennek, amit teszek – mondta lassan, az összes szót hangsúlyozva – célja van.
– Igen, tudom – hajtottam le a fejem a legyőzöttek mozdulatával.
Megpróbáltam valami végső érvet előkotorni a tudatomból. Crassus az egyik ablakhoz sétált, és kitekintett az udvaron nyüzsgő vendégseregre.
– A kis rabszolgafiú – Meto, ahogy te nevezed – körbe-körbe szaladgál, és bejelenti a vendégeknek, hogy a díszebéd nemsokára kezdődik – mondta halkan. – Itt az ideje, hogy a fekete viseletet fehérre cseréljük. Ha megengeded, most visszavonulnék a szobámba, és átöltöznék, Gordianus.
– Csak még egy szót, Marcus Crassus. Ha bekövetkezne a legrosszabb, ha meg kéne tenned, amit elhatároztál, kérlek, vedd figyelembe a rabszolga Apollonius odaadó őszinteségét. Titokban tarthatta volna, hogy ezüstöt talált a tenger mélyén...
– Miért titkolta volna el, ha holnap úgyis meghal? Az ezüstnek számára nincs értéke.
– Mégis, ha lenne mód, hogy megkönyörülj rajta, és a fiún, Metón...
– Egyik rabszolga sem vitt véghez említésre érdemes cselekedetet.
– De ha kegyelmet gyakorolnál felettük...
– Róma nincs olyan hangulatban, hogy kegyelmet gyakoroljon. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy távozz, Gordianus.
Mialatt kioldalogtam a szobából, a ház ura végig az ablaknál állt és a semmibe meredt. Mozdulatlanul, szinte kőszoborrá dermedve ácsorgott, karba font kézzel, merev vállakkal. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még láttam, ahogy az asztal felé fordul, és az ezüstérmék kis kupacára néz, amit otthagytam. Szeme jóformán villámlott, szája széle megremegett és felkanyarodott – akár mosolynak is betudhattam volna.

 

Az átriumban megint zsibongtak a vendégek, egyesek még feketében, mások már fehérben készülődve a díszlakomára. Utat törtem magamnak a nagy tolongásban, lementem a lépcsőn, és visszasiettem a szobámba.
A kis folyosó néma volt és elhagyatott. A szobámba nyíló ajtót valaki résnyire nyitva hagyta. Amint közelebb araszoltam, szokatlan hangokat hallottam bentről. Megálltam, és vártam, hátha a neszekből valami értelmes dolog áll össze. Egy elgyötört állat vinnyogásához hasonlított, vagy ahhoz az értelmetlen gagyogáshoz, amit egy kivágott nyelvű idióta hallathat. Az első gondolatom az volt, hogy Iaia újabb varázslatra készül az ágyam körül, és egyre elővigyázatosabban közeledtem.
Belestem a keskeny ajtórésen, és megláttam Ecót, aki a tükör előtt ült, grimaszokba vágta az arcát, és durvábbnál durvább nyögéseket hallatott. Abbahagyta, megvizsgálta magát a tükörben, majd újra próbálkozott.
Beszélni próbált.
Hátrébb léptem. Félútig visszamentem a folyosón, és hozzáütöttem a könyökömet a falhoz, hogy ő is észlelje a hangot, aztán ismét a szobánk irányába indultam.
Bent találtam Ecót, de már nem a tükör előtt ült, hanem a saját ágyán, merev tartásban. Rám nézett, amikor beléptem, és kajlán elmosolyodott. Utána összevonta a szemöldökét, és sietve kipillantott az ablakon. Nagyot nyelt, és a torka elé tette a kezét, mintha fájlalná.
– Elküldte Crassus az őreit, hogy átvegyék a helyeteket a csónakháznál? – kérdeztem.
Bólintott.
– Jól van. Nézd, milyen gondosan az ágyunkra készítették a fehér öltözéket a díszebédhez. Biztosan pazar lakoma lesz.
Eco megint bólintott, és kinézett az ablakon. Tekintete lázasan csillogott. Beharapta az ajkát, gyorsan pislogott, és felszínesen lélegzett. Valami nedvesen fénylett az orcáján, de kapkodva letörölte.

 

 

Tizenkilenc

A díszlakomát az épület déli szárnyában tartották, három egymásba nyíló teremben, melyek mindegyikéből kilátás nyílt az öbölre. A vendégek úgy áramlottak be a helyiségekbe, akár fehér tajtékok a tengeren, és a zsibongás is úgy verődött vissza a magas mennyezetről, mint az óceán tompa robajlása.
Utolsó feladataként a ceremóniamester sorra vette, hogy melyik vendég melyik kerevetre üljön, és gondoskodott róla, hogy az egybegyűltek mindegyikét egy-egy rabszolga vezesse a helyére. Crassus, aki ragyogó fehérbe és aranyba öltözött, az északra eső teremben társalgott a Kehely különböző városaiból érkezett fontosabb üzletemberekkel és politikusokkal, és az illusztris társasághoz csatlakozott Fabius, Mummius és Orata is. Gelina a középső teremben foglalt helyet Metrobiusszal az oldalán, és társaságában tartózkodott Iaia, Olümpiasz és az összes nevesebb női vendég.
A harmadik terem, mely legtávolabb volt a konyhától, a miénk volt, azoké, akik nem tartoztak senkihez. Itt kapott helyet minden kevésbé jelentős üzlettárs, másodszülött fiú, valamint a kísérők és a többiek csoportja. Jót mulattam, amikor láttam, hogy Dionüsziuszt is a mi társaságunkhoz sorolták; miután a rabszolga a díványához vezette, az idős filozófus magából kikelve kereste fel a ceremóniamestert, aki nem szánt rá pár percnél több időt, és elküldte a terem végébe, egy ablaktalan sarokba, átellenben velem és Ecóval. Megszokott körülmények között a ház filozófusa a ház urának vagy úrnőjének közelében kapott volna helyet, de gyanítottam, hogy maga Crassus utasította a ceremóniamestert erre a meglepő lépésre. Szándékosan gáncsoskodott a filozófussal, amikor egy távoli, sötét sarokba ültette, hiszen szíve mélyéből megvetette az öregembert.
Mivel legalább annyira közel jártunk a vacsoraidőhöz, mint az ebédidőhöz, Dionüsziusz már evés előtt magához rendelte zöld főzetét. Hogy csillapítsa a méltóságán esett csorbát, feltűnően durván viselkedett a fiatal rabszolganővel, és haladéktalanul követelte a főzetet. A lány ijedten szaladt a konyhába, és jóformán egy szempillantás múlva visszatért a pohárral. Remegett a keze, amikor lerakta a zöld folyadékot a filozófus elé az asztalra.
Körülnéztem a teremben, ahol változatos formájú heverőket rendeztek el a kisebbfajta asztalok mellé. Nem láttam ismerős arcot. Eco mélán, visszahúzódva ücsörgött, egyáltalán nem volt éhes. Jómagam megelégedtem néhány falat ínyencséggel, és a megmaradt órákban elvégzendő feladataimra gondoltam.
Fekvőhelyemről beláthattam a másik két terem egy-egy részébe. Ha a könyökömre támaszkodtam, még Crassust is megfigyelhettem, ahogy a borát szürcsölgette, és Sergius Oratával csevegett. Az építész mondta nekem először, hogy Lucius Licinius megmagyarázhatatlan módon tett szert saját vagyonra az utóbbi időben; talán többet tudott az ügyről, mint amennyit nekem elárult? Lehet, hogy ő volt a titkos társ Lucius csempész-üzletében? Kerek, szelíden önelégült képe láttán az ember nem képzelte volna róla, hogy gyilkosságra vetemedik, ám gyakran szembesültem azzal, hogy a gazdag emberek mindenre képesek.
Marcus Mummius, aki Crassus közelében heverészett, idegesnek és mogorvának tűnt – amire minden oka megvolt, hiszen Crassus újra meg újra visszautasította a kérését, hogy megkegyelmezzen Apolloniusnak. Nem tartottam valószínűnek, hogy Mummius játszott össze Luciusszal, elvégre meglehetősen harapós viszonyt tartottak fent egymással Apollonius miatt. Mégis, nem hagyhattam ki a számításból, hogy Mummius könnyedén fellovagolhatott a gyilkosság éjjelén a villába a Lucrinus-tó melletti táborból. Mi van, ha azért kereste fel Luciust azon a késői órán, hogy a rabszolga megvásárlásáról tárgyaljon vele? Ha Lucius csak feleannyira makacs volt, mint az unokafivére, minden bizonnyal újra visszautasította a katona kérését. Lehet, hogy Mummius ettől dührohamot kapott, és végzett a ház urával? Ezzel a gondatlan cselekedettel éppen az imádott személy életét sodorta veszélybe, az ifjú Apolloniusét – és csak egyetlen módon menthetné meg a fiút: ha beismerné bűnösségét. Soha többé nem tudna felkapaszkodni a végzethez vezető útról.
Pillantásom ezután Crassus „balkezére”, a gőgös állú, vörös sörényű Faustus Fabiusra esett. Valahányszor Mummius találkozott Lucius Liciniusszal, ő is ott volt, és számtalan alkalma nyílt volna belefogni ebbe a mesésen jövedelmező, ámde hallatlanul veszélyes vállalkozásba Lucius titkos partnereként. Megvoltak hozzá a kapcsolatai is. Mummius elmesélte nekem, hogy Fabius egy nem túl tehetős patrícius famíliából származik, de a jelleméről vajmi keveset sikerült kiderítenem. A hozzá hasonló emberek jóval keményebb maszk mögül nézik a világot, mint amilyeneket a rómaiak a halott ősökről képlékeny viaszból mintáznak. A Fabii-család ott volt a birodalom születésénél, az első megválasztott konzulok között, elsőként viseltek bíborszegélyű tógát, és az elsők között ültek rá a királyok alól kihúzott, államirányító elefántcsont székekre. Merész gondolat volt egy ilyen magas származású embert orgazdasággal és gyilkossággal vádolni, de az is igaz, hogy a lelketlenség a patríciusok vérével együtt öröklődik, hiszen egykoron valahogyan le kellett győzni a királyokat, el kellett takarítani az útjukból egyes római honfitársaikat, hogy patríciusi rangra emelkedjenek.
A tekintetem most Gelinára vándorolt, aki valamivel közelebb ült hozzám, a középső teremben. Rá gyanakodtam a legkevésbé. Minden jel arra mutatott, hogy őszinte szerelemből ment hozzá a férjéhez, és szíve mélyéből gyászolta. Iaiáról sem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen véres ügybe mártja ujjait, akármennyire lenézte Luciust. Különben is, Olümpiasszal együtt Kümében töltötték az éjszakát, amikor a gyilkosság történt, vagy legalábbis így hallottam. Akadhatott egyáltalán nő a házban, aki ilyen erővel csapta volna Lucius koponyájához azt a szobrot, és utána még el is vonszolja a holttestet az átriumba? Volt bármelyikük olyan erős, hogy kicipelje a zsákokat és az összekötözött fegyvereket a csónakházból a mólóra, aztán akkorát üssön rám egy evezővel, hogy a vízben kössek ki?
Mindez Metrobiusra is vonatkozott, tekintettel korára, ám őt sem hagyhattam ki a sorból. Egykoron Sulla legbelső köreihez tartozott, ahol nem volt divatban a lelkiismeret-furdalás, még gyilkossággal kapcsolatban sem. Olyan ember volt, aki sokáig engedte gyűlni a haragját, és erre jó példát szolgáltatott a történet, amit Mummiusról és a rabszolgák feletti alkudozásról elmesélt. Miután visszavonult a színpadtól, és búcsút kellett mondania az egész életét végigkísérő jóakarótól és a korral köddé foszlott, legendás szépségétől is, vajon milyen titkos tevékenységbe fektette nyughatatlan energiáit? Elkötelezett híve volt Gelinának, de Luciust megvetette. Vajon képes lett volna Gelina szenvedését ürügyként felhasználni a férfi megölésére? Ő volt a háttérben megbúvó csendestárs? Lucius iránt érzett gyűlöletének nem feltétlenül kellett visszatartania attól, hogy felgyülemlett, tekintélyes vagyonának egy részét az ő tervei támogatására szánja. Még az is lehet, elmélkedtem magamban, hogy előre látta Crassus szándékát a rabszolgák megsemmisítésével kapcsolatban, és tudta, hogy a gyilkosság magával vonja Apollonius halálát is – ezért Lucius megölésével elindíthatta azt a folyamatot, mellyel irdatlan bosszút állhat Mummiuson. De vajon képes volt az ő kifinomult és jámbor agya egy ilyen elvetemült és nyakatekert bűncselekményt kitervelni?
Természetesen minden felfedezésem ellenére, melyeket a kikötőnél tettem, vagy éppen az ártatlanságáról szóló bizonyítékok dacára, még mindig elképzelhető volt...
– A rabszolgák követték el! Lecsapták Lucius fél fejét, és elszöktek Spartacushoz!
Egy pillanatra úgy éreztem, mintha valamelyik isten szólalt volna meg, hogy számon kérje rajtam, amiért ilyen merész spekulációkba bocsátkozom, és megfeledkezem az egyik legkézenfekvőbb eshetőségről. Aztán felismertem a hangot, mely a mögöttem elhelyezett heverő irányából jött. Ugyanaz a férfi volt, aki a temetésen is a szomszédságomban pletykálkodott a feleségével. Most is a nyelvüket köszörülték.
– Emlékezz csak, mit mondott Crassus a máglya mellett. A rabszolgák bűnhődni fognak, hála az égnek! – mondta az asszony csettintve az ajkaival. – Valakinek meg kell húznia a határokat. Az alantasabb rabszolgáknál nem lehet abban bízni, hogy tudják, hol a helyük. Ha szemtanúi lesznek egy ilyen véres eseménynek a házban, ahol élnek, olyan, mintha méreg kerülne a vérükbe – többé semmire sem lehet őket használni. Ha egyszer azt látják, hogy a fajtájukból valaki megmenekül a büntetéstől, többé nem fordíthatunk hátat nekik. Legjobb, ha minél hamarabb megszabadítjuk őket a szenvedéstől, és ha ez elrettentő példaként szolgál a többi rabszolgának, hát annál jobb! Ez a Marcus Crassus tudja, mi a legokosabb teendő.
– Hát, a saját ügyeit mindenesetre módfelett okosan intézi – helyeselt a férfi. – A vagyona magáért beszél. Azt mondják, el akarja nyerni a megbízatást Spartacus ellen, és remélem, ezúttal lesz annyi eszük azoknak a szamaraknak a szenátusban, hogy a megfelelő embert bízzák meg a feladattal. Crassus keményfejű, kétség sem fér hozzá, hiszen kemény fej kell ahhoz, hogy valaki halálra ítélje az összes rabszolgát az egyik birtokán, de most éppen ilyen emberre van szükségünk – kemény kézzel kell leszámolni azzal a trák szörnyeteggel. Drágám, adnál abból a zöld olajbogyóból? És kérnék még egy kicsit az almamártásból is, mert rendkívül ízletes a borjúvelőhöz. Fenséges lakoma! Igaz, nem túl szerencsés, hogy Crassusnak ilyen kiváló szakácsokat is le kell mészároltatnia.
– Ilyesmivel nem fog törődni, véghezviszi a tervét. Azt hallottam, szegény, szerencsétlen Gelina csak csóválja a fejét, és jajgat, hogy bárcsak másképp történne. Mindig lágyszívű asszony volt, olyan lágy volt a szíve, mint Lucius agya, és látod, hova vezetett! De Marcus Crassusnál másképp van minden, a fejénél már csak a szíve keményebb. Nem csorbítja meg a római igazságszolgáltatást mindenféle kivételekkel, és ennek így is kell lennie. Olyan időket élünk, amikor nem lehet kivételt tenni.
– Ez teljességgel így van. De ahhoz, hogy egy ilyen szakácsot halálra ítéljen az ember, olyan eltökéltnek és megingathatatlannak kell lennie, mint amilyen Cato volt – csámcsogta a férfi.
– Cssst! Ne ejtsd ki ezt a szót a szádon.
– Milyen szót?
– Azt, hogy halál. Nem látod, hogy a felszolgáló lány épp itt van mellettünk?
– És akkor mi van?
– Balszerencsét hoz, ha egy olyan rabszolga füle hallatára ejted ki ezt a szót. akinek már nincs sok hátra.
Kis darabig elhallgattak, majd ismét a feleség szólalt meg.
– Huzat van itt, nem érzed?
– Ne kezdd, asszony...
– Az étel kihűl, mire a távoli konyhából idehozzák.
– Szerintem nem kell emiatt aggódnod. Elég gyorsan eszel, nem tud kihűlni.
– Akkor is, az a beképzelt ceremóniamester elhelyezhetett volna minket egy jobb teremben is, ha lettél volna annyira bátor, és megkéred, ahogy mondtam.
– Ne kezdd el újra, kedvesem. Az étel ott is ugyanilyen, arra nem panaszkodhatsz.
– Lehet, hogy az étel kiváló, de a társaság nem. Kétszer olyan gazdag vagy, mint bárki itt a teremben. Közelebb kellett volna ülnünk Crassushoz, vagy legalább a középső teremben, Gelinával együtt.
– Nincs több terem, és nincs több heverő – sóhajtott a férfi. – Sehol nem láttam ennyi vendéget egy halotti torra összegyűlni az elmúlt évek során. Amúgy igazad van a társasággal kapcsolatban. Nem éppen a krémek krémje. Nézd ott a sarokban, azt a filozófus figurát, aki itt lakik a házban. Úgy hallottam, Dionüsziusznak hívják.
– Igen, mint minden második Itáliában élő görög filozófust – horkantott az asszony. – Ez itt nem a legkitűnőbbek egyike, az alapján, amit hallottam róla.
– Úgy hírlik, szigorúan másodosztályú. El sem tudom képzelni, miért tartotta Lucius, hacsak nem Gelina kedvéért, akinek az ízlését ugyebár senkinek sem kell bemutatni. Habár a szakácsok terén megmaradt a jó ítélőképessége. Most, hogy Lucius elment, kénytelen lesz valami hasonlóan kényelmes megbízatást találni magának. Kinek lenne szüksége egy ilyen másodosztályú filozófusra a házában, különösen egy sztoikusra, amikor annyi epikuroszi lángelme él itt, a Kehely környékén? Kellemetlen alak, ráadásul elég goromba. Nézd csak meg! Folyton grimaszol és a nyelvét nyújtogatja, mintha majomnak nevelték volna.
– Igen, látom. Anélkül is elég nagy látványosságot nyújt, hogy megszólalna. Inkább bohóc, mint mindentudó.
Dionüsziuszt nem úgy ismertem meg, mint aki képtelen viselkedni az asztalnál, még akkor sem, ha neheztel a háziakra. Megfordultam, hogy magam is lássam, miről beszélnek. Tényleg úgy tűnt, mintha az öregember furcsa képet vágott volna. Az orrát fintorgatta, és a nyelvét öltögette.
– Azért mulatságos – ismerte el az asszony. – Mint egy csúf maszk egy komédiából!
Nevetni kezdett, mire a férje is vele nevetett.
Csakhogy Dionüsziusz nem szórakoztatni akarta a társaságot. A torkához kapott, és görcsös rándulással előredőlt a kereveten. Szaggatottan vette a levegőt, majd megpróbált megszólalni, miközben a nyelve félig kilógott a szájából. Az ülőhelyemről alig lehetett hallani eltorzult szavait.
– A nyelvem – zihálta. – Meggyulladt. Levegőt! Levegőt!
Most már mások is észrevették. A rabszolgák abbahagyták a felszolgálást, és a vendégekkel együtt meghökkenten nézték, ahogy a filozófus teste vonaglani kezd. Mereven a mellkasához emelte a kezét, mintha a görcsöket akarná megfékezni, és továbbra is a nyelvét nyújtogatta, mert képtelen volt a szájában elviselni.
– Fulladozik? – kérdezte a mögöttem ülő asszony.
– Nem hiszem – felelte a férje, és helytelenítően prüszkölt egyet. – Ez azért már több a soknál! – tiltakozott, amikor Dionüsziusz előrehajolt, és a heverője előtt álló asztalra okádott.
Néhány vendég talpra ugrott. Kisebb hullámokban átevickéltek a középső terembe, mint amikor követ dobnak egy tóba, és a felszín fodrozódni kezd. Gelina idegesen ráncolta a homlokát, és megfordult. A suttogás futótűzként terjedt a termek között, és hamarosan Crassushoz is elért, aki éppen Orata egyik viccén nevetgélt. A birtok ura felénk fordult, és gyanakvóan nézett keresztül a nyitott ajtókon. Elkaptam a tekintetét, és sürgetően intettem felé. Gelina felállt és a termünk felé sietett. Crassus kimért léptekkel követte.
Éppen időben érkeztek, hogy lássák, ahogy a filozófus még egy adag habzó, zöld epét hány a tálcára és az almaszószos borjúvelőre, mely rajta volt. A félkör alakba húzódott vendégsereg riadtan figyelt. Átverekedtem magam a tömegen. A tömeg épp akkor hördült fel közös fintorral, amikor Crassus mellé léptem. Az emberek hátráltak a maga alá piszkító öregembertől.
Crassus arca is döbbenetről árulkodott. Gelina a filozófus mellett toporgott, segíteni akart rajta, de nem merte megérinteni. Dionüsziusz teste hirtelen utolsót rándult, és előrebukott, rá a tálcákkal megrakott asztalra. A tömeg még hátrébb húzódott, hogy elkerüljék az étel és a hányadék szerteszét hulló maradványait.
A kehely, amelyben a zöld főzetet felszolgálták, elgurult az asztaltól, és az én lábamnál állt meg, tompa csörömpöléssel. Letérdeltem, és felemeltem a poharat, hogy belenézzek. Pár zöld cseppen kívül semmit sem láttam benne. Dionüsziusz teljesen kiitta a folyadékot.
Crassus olyan erővel ragadta meg a karomat, hogy szinte lehorzsolta a bőrömet.
– Hádészra, mi történik itt? – kérdezte fogcsikorgatva.
– Szerintem gyilkosság. Talán Zeno és Alexandros csapott le ismét.
Crassus nem volt tréfás kedvében.

 

 

NEGYEDIK RÉSZ
Halotti játékok

 

Húsz

– Egyik csapás a másikat követi! – Crassus épp csak annyi időre hagyta abba a fel-alá járkálást, hogy egyik szemöldökét felvonva alaposan szemügyre vegyen. Mintha legalábbis én bonyolítottam volna meg ennyire az életét. – Most az egyszer úgy érzem, szívesen térek vissza Róma viszonylagos nyugalmába és biztonságába. Ezt a helyet elátkozták!
– Egyetértek, Marcus Crassus. De ki tett ilyet?
Dionüsziusz holttestére pillantottam, melyet a könyvtár padlójára fektettek. Crassus csak azért hozatta ide az embereivel, hogy eltüntesse a vendégek szeme elől. Hirtelenjében nem tudott számára jobb helyet találni. Eco nem bírta levenni szemét a halott ember eltorzult arcáról, azaz leginkább a nyelvéről, mely kívül rekedt a száján.
Crassus befogta az orrát, és elbocsátásképpen legyintett egyet.
– Vigyétek innen! – mordult rá az egyik testőrére.
– Hova rakjuk, Marcus Crassus?
– Akárhova! Keressétek meg Mummiust, és kérdezzétek meg, mi a teendő. A lényeg, hogy vigyétek a szemem elől. Most, hogy már nem kell az öreg bolond zagyvaságait hallgatnom, nem fogom még a bűzét is elviselni. – Megint belém mélyesztette a tekintetét. – Megmérgezték, Gordianus?
– A tüneteket és a körülményeket figyelembe véve ez a legésszerűbb következtetés.
– Hiszen a termeket megtöltötték a lakomázó vendégek, és senki másnak nem esett baja.
– Mert senki más nem ivott Dionüsziusz kelyhéből. Az volt a különös szokása, hogy ebéd és vacsora előtt megitta a gyógynövények keverékéből álló főzetét.
Crassus szaporán pislogva vállat vont.
– Igen, nem egyszer magasztalta előttem a rutafű és a szilfium előnyös hatását. Ez is amolyan különcködés volt részéről, mint az összes többi.
– Nem beszélve arról, hogy ideális alkalmat biztosított bárkinek, aki meg akarta mérgezni. Ezt a főzetet egyedül ő fogyasztotta, és mindig a meghatározott időben. Most már magad sem tagadhatod, Marcus Crassus, hogy egy gyilkos tartózkodik szabadlábon ebben a házban. Nincs kétségem felőle, hogy ugyanez a gyilkos ölte meg Luciust, hiszen éppen tegnap éjjel hallottuk Dionüsziusz szájából, hogy a saját szakállára akarja kinyomozni a tettes kilétét. Ezt a bűncselekményt aligha írhatjuk Zeno és Alexandros rovására.
– Ugyan miért ne? Lehet, hogy Zeno halott, de még mindig nem tudjuk, hol van Alexandros, és kikkel áll kapcsolatban. Megesküdnék rá, hogy akadnak bűntársai a konyhán dolgozó rabszolgák között.
– Igen, talán tényleg akadnak barátai ebben a házban – helyeseltem, de korántsem rabszolgákra gondoltam.
– A legnagyobb tanulság, hogy égbekiáltó hibát vétettem, amikor néhány rabszolgát a helyén hagytam, és megengedtem, hogy szolgálják Gelinát. Amint a vacsora véget ér, és az itt éjszakázó vendégek nyugovóra térnek, az összes többi rabszolgát is összegyűjtjük és bezárjuk a melléképületbe. Már korán reggel meg kellett volna tennem. Fabius!
Faustus Fabiusnak szólt, aki a folyosón várakozott, és parancsokat osztogatott az embereinek. A katona hűvösen bólintott, és eltűnt a szemünk elől, anélkül, hogy rám nézett volna.
Fáradtan ráztam meg a fejem.
– Miért gondolod, hogy az egyik rabszolga mérgezte meg Dionüsziuszt, Marcus Crassus?
– Ki más surranhatott volna be a konyhába észrevétlenül? Gondolom, Dionüsziusz a konyhában tartotta a gyógynövényeit.
– A legkülönbözőbb emberek járkáltak ki-be a konyhából a nap folyamán. Az emberek már félholtak voltak az éhségtől a tor előtt, a vendégek lopkodtak az ételből, vagy a rabszolgáikat küldték, hogy csenjenek el pár falatot számukra, már jóval azelőtt, hogy a lakoma megkezdődött. A konyhán dolgozó rabszolgáknak rengeteg dolguk akadt, nem figyelhettek mindenkire, aki megfordul a helyiségben. Emellett tévedsz, Marcus Crassus, a filozófus ugyanis maga gyűjtötte a gyógynövényeket, és a saját szobájában tartotta őket. Minden nap leküldött egy adag friss füvet a konyhára, hogy ebédre készítsék el belőle a főzetet. Rendszerint reggelenként adta oda az első csokrot egy konyhai rabszolgának, ám a mai napon csak a temetés után tudta eljuttatni hozzájuk. Ez azt jelenti, hogy valaki a délelőtt folyamán beférkőzhetett Dionüsziusz szobájába, és hozzányúlhatott a füvekhez, miközben mindenki lázasan készülődött a hamvasztásra.
– Honnan tudod mindezt?
– Onnan, hogy miközben te az embereiddel helyet kerestél Dionüsziusz holttestének, én kikérdeztem azt a rabszolgalányt, aki az estebéd előtt felszolgálta az öregembernek a főzetet. Azt mondta, hogy a filozófus a temetés után hozta le nekik a füveket a konyhába. Szokás szerint már összekeverte és összetörte őket, aztán egy rongydarabba csomagolta. Minden jel arra utal, hogy Dionüsziusznak valóságos rituálét jelentett előre kimérni és elkészíteni a gyógynövényeket. A lány maga adta hozzá a vizitormát és a szőlőlevelet, majd felforralta és leszűrte a főzetet, épp a lakoma előtt.
– Kihagytad a mérget – erősködött Crassus. – Biztosan tudsz egyet-mást a mérgekről, Gordianus. Szerinted miféle szer lehetett?
– Úgy vélem, sisakvirágot használtak.
– A farkasölő növényt?
– Igen, úgy is hívják. Sőt, egyes vidékeken „festőgyilkosnak” nevezik. Azt mondják, igen kellemes az íze, ezért az öreg észre sem vehette a főzetben. Ez a leggyorsabb méreg. A tünetek megegyeznek a sisakvirágnál leírtakkal: a nyelv égése, fulladás, rángatózás, hányás, a belek meglazulása, aztán halál. De vajon kinek volt annyi ismerete a mérgekről, hogy beszerezze, és kiszámítsa a pontos adagot? – tűnődtem hangosan.
Ecóra pillantottam, aki lebiggyesztette a száját. Éppen aludt azon a délutánon, amikor Iaia küméi házában felfedeztem a növényeket és a kivonatokat, később viszont mindent részletesen elmeséltem neki.
Crassus kifeszítette a vállát, és elfintorodott.
– Gyűlölöm a temetéseket. A temetéseknél már csak a halotti játékok rosszabbak. Legalább holnapra már véget ér ez az egész felhajtás.
– Bárcsak Dionüsziusz elmesélte volna nekünk, amit Lucius haláláról kiderített! – kívántam. – Már amennyiben tényleg sikerült megtudnia valamit. Nem ártana körbenéznem a lakosztályában.
– Ahogy gondolod – vont vállat Crassus, miközben gondolatai már egész máshol jártak.
Ráakadtam Metóra az átriumban, és megkértem, hogy vezessen el minket Dionüsziusz szobájáig. Közben elmentünk az étkező mellett is. Az öregember halálával és a házigazdák visszavonulásával hirtelen véget ért a lakoma, de néhány vendég még ott lézengett az asztalok és heverők között. Megálltam, hogy megnézzem, kik maradtak ott.
– Kit keresel? – kérdezte Meto.
– Iaiát és a segédjét, Olümpiaszt.
– A festőnő már elment – felelte a rabszolgafiú. – Rögtön azután, hogy a filozófusra rájött a roham.
– Kiment a teremből?
– Nem, elhagyta a házat. Visszament a saját otthonába, Kümébe. Tudom, mert engem küldött az istállóba, hogy nézzem meg, készen állnak-e a lovaik.
– Nagy kár – sóhajtottam. – Fontos lenne elbeszélgetnem vele.
Meto továbbvezetett minket a folyosón, aztán befordult egy sarkon.
– Itt van – mutatott Dionüsziusz lakrészének ajtajára.
A lakosztály két nagyobb szobából állt, melyeket függöny választott el egymástól. A külső szobában egy asztal állt, körülötte székekkel, nem messze az ablaktól, mely nyugatra nyílt, és erdővel borított domboldalakra engedett kilátást. Az egyik sarokban megbúvó alacsony asztalra agyagból készült urnát helyeztek el. Amikor megemeltem a tetejét, megcsapott a rutafű, a szilfium és a fokhagyma szaga.
– Íme, Dionüsziusz keveréke. Akár mérgezett, akár nem, az egészet el kéne égetni, vagy beleönteni az öbölbe, hogy senki másnak ne árthasson.
A sztoikus egyszerűséggel berendezett belső szobában nem volt egyéb, mint egy dívány, egy mennyezetről függő lámpás és egy hasas láda.
– Itt nincs sok látnivaló – jegyeztem meg Ecónak –, hacsak el nem rejtették az érdekes dolgokat szem elől. – Nekiveselkedtem, hogy kinyissam a ládát, de észrevettem, hogy lakattal zárták le, és csak kulccsal lehetett hozzáférni. – Talán feltörhetnénk. Kétlem, hogy Crassus tiltakozna, és megkérhetjük Dionüsziusz szellemét, hogy bocsássa meg nekünk. Különben is úgy tűnik, mintha valaki már megkísérelte volna felnyitni, de hiába. Látod ezeket a karcolásokat és ezt a fémmel ejtett bevésést, Eco? Szükségünk lesz egy erős, keskeny acélrúdra, hogy felfeszíthessük.
– Miért nem a kulccsal nyitjátok ki? – kérdezte Meto.
– Mert nincs meg a kulcsa.
A fiú csintalanul elmosolyodott, aztán lehasalt a padlóra, és bekúszott a dívány alá. Amikor előbújt, apró markában egy egyszerű bronzkulcsot tartott.
Az égnek emeltem karjaimat.
– Meto, te pótolhatatlan vagy! Minden házban szükség lenne egy hozzád hasonló rabszolgára. – Elvigyorodott, és körülöttem lődörgött, miközben lehajoltam, hogy kinyissam a lakatot. – Tényleg, Meto, ha felnősz, olyan leszel, mint Plautus színjátékainak rabszolga-szereplői, akik mindig tudják, mi zajlik körülöttük, akkor is, amikor a gazdáik túl ostobák vagy szerelemittasak ahhoz, hogy lássák a valóságot. – Akárki is próbálta felfeszíteni a láda fedelét, megakasztotta a zárat is, ezért jobbra-balra kellett rángatnom benne a kulcsot. – Plautus okos rabszolgáit mindig lehordják az irigy gazdák, de nélkülük bekövetkezne a világ vége. Ó, megvan. Kinyílt! Vajon milyen kincsei voltak a filozófusnak, amit ennyire el kellett rejtenie?
Fellöktem a láda fedelét. Ecóba beszorult a levegő, és Meto is hátrahőkölt.
– Vér! – suttogta a rabszolgafiú.
– Igen – helyeseltem. – Ez valószínűleg vér.
A ládát megtöltötték a kinyitott, laposra simított irattekercsek, és a rakás tetején egy nehézkes, apró betűkkel teleírt irat hevert, melyre jókora vérfolt fröccsent.

 

– A hiányzó tekercsek? – kérdeztem.
A könyvtárban Crassus minden figyelmét a kiterített iratokra összpontosította. Végül bólintott.
– Igen, itt vannak a feljegyzések, amiket kerestem, és egy rakás egyéb dokumentum, aminek létezéséről fogalmam sem volt. Tele van mindenféle szabálytalansággal és rejtélyes utalással, költségek és bevételek, mind valamiféle kóddal titkosítva. A halotti játékok után kénytelen leszek mindet magammal vinni Rómába. Csak úgy nyernek értelmet, ha megfelelő időt szánunk a tanulmányozásukra. Talán a főkönyvelőm meg tudja majd fejteni a kódot.
– Észrevettem, hogy gyakran szerepel az írásokban az a kifejezés, hogy „egy barát”. Mindig valamilyen összeghez, legtöbbször igen tekintélyes összeghez kapcsolódik. Nem gondolod, hogy ez Lucius csendestársának a jegyzőkönyve a befektetésekről és a kifizetésekről?
Crassus zsémbesen nézett rám.
– Inkább azt szeretném tudni, hogy mit kerestek ezek a feljegyzések Dionüsziusz szobájában.
– Van egy elméletem – vetettem fel.
– Le mertem volna fogadni.
– Tudjuk, hogy a filozófus meg akarta fejteni Lucius halálának rejtélyét, már csak azért is, hogy a te szemedben jó benyomást keltsen az eszességével. Tételezzük fel, hogy már azelőtt felfedezte a vérfoltokat a gyilkos fegyverként használt szobron, mielőtt én ideérkeztem. Előttünk járt abban is, hogy megállapítsa: Luciust ebben a helyiségben ölték meg. Az is lehetséges, hogy már volt sejtelme Lucius titkos üzelmeiről, elvégre ebben a házban élt, és biztos észrevette, mennyi fegyver és ezüst fordult meg a birtokon, akármennyire is titkolózott a ház gazdája.
Crassus bólintott.
– Folytasd.
– Mivel tudott ilyen dolgokról, kicsempészhette az iratokat a könyvtárból, mielőtt neked alkalmad lett volna átvizsgálni őket. Felvitte a szobájába, és ő maga vette őket szemügyre, hátha talál valami utalást a gyilkos kilétére.
– Lehetséges. De erre milyen magyarázatot találsz? – mutatott a vérfoltos irattekercsre.
– Lucius éppen ezt a feljegyzést olvasgatta, amikor megölték. Nyitva hevert, ezen az asztalon.
– És az a gyilkos, aki olyan elővigyázatos volt, hogy átvitte Lucius testét az átriumba, egyszerűen itt hagyta a véres iratot, hogy Dionüsziusz megtalálhassa, amikor legközelebb erre jár? Szerintem a gyilkos inkább megsemmisítette volna a tekercset, mielőtt az öreg szagot fog. Ez viszont azt jelenti, hogy a dokumentumnak semmi köze a gyilkossághoz.
Crassus marcona arccal nézett rám, és amikor látta, hogy nem tudok mit felelni, lassan elmosolyodott. Megrázta a fejét, és halkan felnevetett.
– Én azt mondom, Gordianus, makacs vagy, mint egy öszvér. Ha ettől jobban érzed magad, ám legyen, beismerem, hogy magam sem vagyok elégedett azzal, amit eddig sikerült kiderítenünk Lucius halálának körülményeiről. A bizonyítékokból, melyeket a víz alatt és az iratok között találtál, az derül ki, hogy szegény, bolond unokafivérem valóban fegyvercsempész üzletekbe bonyolódott. Igen, talán valóban Spartacusszal. Csakhogy ez a fejlemény csak még inkább gyengíti a te ügyedet, és erősíti az enyémet.
– Én nem így látom, Marcus Crassus.
– Nem? Amikor Lucius megtudta, hogy rövid látogatásra érkezem, riadalom lett úrrá rajta, megpróbálta elvágni a szálakat, amik Spartacus képviselőihez kötötték, azokhoz, akik felvásárolták a fegyverkészletét. Amikor látták, hogy Luciusból nem húznak ki többet, bosszút esküdtek ellene. Kik lehettek a bűnösök? Spartacus ügynökei? Ki más, mint Zeno és a trák Alexandros, akik Spartacusnak kémkedtek ebben a házban? Igen, most már egészen tisztán látok mindent. Hallgass végig, Gordianus!
– Itt, a könyvtárban szálltak szembe Luciusszal, az éjszaka kellős közepén – folytatta határozottan. – Zeno, aki segített neki a könyvelésben, elővette az iratokat, melyek Lucius csalárdságát bizonyítják. Megfenyegette, hogy beárulja nekem, ha nem folytatja a fegyvercsempészetet Spartacus számára. Az unokafivéremet viszont nem lehetett zsarolni, elhatározta, hogy megszakítja a kapcsolatot Spartacus köreivel, és sikertelenül próbálták megfélemlíteni. Így hát Zeno és Alexandros fejbe verték a szoborral, ahogy elmondtad. Hogy a haláleset nagyobb nyilvánosságot kapjon, áthurcolták a testet az átriumba, és elkezdték a kőbe vésni parancsolójuk, Spartacus nevét.
– Ó, csakhogy azon az éjjelen Dionüsziusz is sokáig fennmaradt – emelte fel az ujját. – Éppen elmélkedett valamin. Valamin, amin másodrangú filozófusok szoktak rágódni éjnek évadján. Amúgy is fel akart valamit vinni a szobájába Lucius könyvtárából, talán egy tekercset. Zajt kelthetett, mert a rabszolgák megijedtek, és nem tudták befejezni uruk nevének bevésését. Dionüsziusz belép a könyvtárba, és meglátja a véres iratot. Utána az átriumba megy, és megtalálja a holttestet. De ahelyett, hogy értesítené a ház lakóit, kiagyal egy tervet, hogy ravasz nyomozóként szerezzen hírnevet magának. Tudja, hogy a rákövetkező napon érkezem, és Lucius híján patrónus nélkül marad. Ezért megpróbál valahogy hozzám dörgölőzni, hogy nyertesként kerüljön ki az egészből. Azt hiszi, le leszek nyűgözve, ha feltárja előttem a gyilkosság mögött rejlő titkokat. Miután megfejti a kódolt dokumentumot és felfogja, mekkora horderejű a felfedezés, átvizsgálja a többi iratot is, hátha talál még néhány terhelő bizonyítékot. Felviszi mindet a szobájába, hogy legyen ideje kibetűzni őket, és összerakni a képet.
– De miért nem avatott be téged korábban? – kérdeztem.
– Talán a holnapi halotti játékokra tartogatta a meglepetést. Azt hitte, hogy a szónoklata lesz annyira izgalmas, mint az arénában zajló dráma és vérontás. Az is lehet, hogy még nem volt elégedett az eredményeivel, mert hiányzott egy-két bizonyíték, hogy összeillessze az apró szilánkokat. Lebilincselő előadást tervezett, nem hagyhatott benne üres foltokat. Vagy...
Crassus szeme felragyogott.
– Igen! – kiáltotta. – Dionüsziusz rábukkant Alexandros nyomára, és személyesen akarta elhozni nekem. Igen, ez megmagyaráz mindent! Végül is ki mérgezhette volna meg, ha nem Alexandros, vagy valaki, aki őt védelmezte? Az öreg felfedezte a rabszolga búvóhelyét, és a közönség előtt akarta elém hozni, a holnapi kivégzésre, az összes bizonyítékkal együtt, amit összegyűjtött. – Crassus bánatosan csóválta a fejét. – Micsoda kiugrási lehetőség lett volna a vén vadászölyvnek. Az egész közönség előtt bebizonyította volna rátermettségét. Onnantól fogva nehéz lett volna távol tartanom a kíséretemtől. Így a vadászölyvről kiderült volna, hogy róka!
– Halott róka – tettem hozzá tompán.
– Igen, és most már örökre hallgat. Kár, hogy nem árulhatja el, merre találjuk Alexandrost. Szívesen megszorongatnám holnap annak a gazfickónak a nyakát. Egy kereszthez szíjaznám, és a közönség mulattatására elevenen égetném meg. – Szeme kegyetlenül villogott, és egyre jobban feldühödött. – Most már látod, Gordianus, mennyit fecséreltél el az én időmből és a sajátodból azzal, hogy megpróbáltad a rabszolgák ártatlanságát bizonyítani? Illúzió volt, nem több. Arra kellett volna felhasználnod az éles eszedet, hogy Alexandrost elfogd nekem, és az igazságszolgáltatás elé állítsd. Ehelyett hagytad, hogy újabb gyilkosságot kövessen el a tulajdon szemünk láttára.
Mérgesen keresztbe-kasul rótta a szobát.
– Egy szentimentális hatökör vagy, Gordianus! Találkoztam már a fajtáddal, akik mindig megkísérelnek beállni a rabszolga és a jogos büntetése közé. Nyüszítő malaccá változnak, amikor valamilyen elrettentő büntetéssel érvényesítjük a római törvényt és rendet. Nos, te is megtettél mindent, hogy az igazság útjába állj, és Jupiterre, kudarcot vallottál! Nagyszerű, nevezd csak magad Nyomozónak!
Most már jóformán ordított velem.
– A te alkalmatlanságodnak köszönhetjük, hogy Dionüsziusz meghalt, és a gyilkos Alexandros még szabadlábon kószál. Ki innen! Semmi szükségem az ilyen kontárokra! Ha visszaérek Rómába, gondoskodom róla, hogy az egész város rajtad röhögjön. Lesheted, mikor fogja bárki is keresni az úgynevezett Nyomozó szolgáltatásait!
– Marcus Crassus...
– Kifelé! – Dühében felkapta az iratokat az asztalról, egyenként összegyűrte és felém hajította őket. Engem nem sikerült eltalálnia, ám az egyik tekercs Eco arcának repült. – Ne is lássalak, amíg el nem hozod nekem Alexandrost láncra verve, készen arra, hogy keresztre feszítsék a bűnei miatt.

 

– Bizonytalanabb, mint bármikor ezelőtt – suttogtam Ecónak, miközben visszatértünk a szobánkba. – Kifárasztotta a temetés, és nyomasztja a holnapi vérengzés gondolata. Egyszerűen túl sok ez neki...
Hirtelen rádöbbentem, hogy ég az arcom és kalapál a szívem. A szám úgy kiszáradt, hogy alig tudtam nyelni. Tényleg Marcus Crassusról beszéltem, vagy saját magamról?
Léptem még néhányat, aztán megtorpantam. Eco zavartan nézett rám, megfogta a ruhám ujját, így kérdezte, hogy mit kéne tennünk. Beharaptam az ajkam, és úgy éreztem, kicsúszott a talaj a lábam alól. Eco aggodalmaskodva vonta össze a szemöldökét. Képtelen voltam a szemébe nézni.
Mit tehettünk volna még? Folyamatos mozgásban voltam napok óta, mindig láttam magam előtt a következő lépést, de most elveszetten sodródtam a semmiben. Talán Crassusnak igaza volt, és szentimentális butaság volt részemről a rabszolgákat védelmezni. Még ha tévedett is, szinte semmi időm nem maradt, és csupán az üres kezemet tudtam széttárni Crassus előtt. Talán csak annyit tudtam bizonyosan, vagy legalábbis majdnem bizonyosan, hogy ki mérgezte meg Dionüsziuszt, ahogy azt is sejtettem, hogy merre bujkál Alexandros. Ha mást már nem is tehettem, az igazságot mindenképpen ki akartam deríteni, legalább a saját megelégedésemre.
A szobánkban elővettem a két tőrt, amit még Rómából hoztam, és az egyiket átnyújtottam Ecónak. Tágra nyílt szemmel nézett rám.
– Hamarosan szorult helyzetben találhatjuk magunkat – magyaráztam. – Az lesz a legjobb, ha van nálunk fegyver. Eljött az idő, hogy ezzel lépjünk bizonyos emberek szeme elé. – Előszedtem a vérfoltos ruhadarabot is a ládából, szorosan feltekertem, és a hónom alá csaptam. – Köpenyeket is kellene magunkkal vinnünk. Hideg lehet az éjjel. Most pedig irány az istálló!
Végigsiettünk a folyosón, le a lépcsőn, majd keresztül az átriumon. Kiléptünk a bejárati ajtón az udvarra. A nap épp akkor bukott le nyugaton, az alacsony dombok mögött.
Az istállóban megtaláltuk Metót, aki a lovakat látta el éjszakára. Megkértem, hogy készítsen elő számunkra két hátast.
– De hát sötétedik! – tiltakozott a fiú.
– Még sötétebb lesz, amikor az utat keresem visszafelé.
Már lóháton ültünk, indulásra készen, amikor Faustus Fabius haladt keresztül az udvaron, felfegyverzett őrök kordonjában. A katonák sorfalai között egyetlen sorban azok az utolsó rabszolgák vonultak a melléképület felé, akik nappal a házban dolgoztak.
Némán és alázatosan szedték a lábukat, egyik-másik lehajtotta a fejét, és sírt. Mások tágra nyílt szemmel néztek körbe-körbe az udvaron. Közöttük láttam Apolloniust is, aki mereven maga elé tekintett, és állkapcsát szorosan összezárta.
Olybá tűnt az egész, mintha a villából elszivárogna az éltető vér. Mindenkit elhurcoltak a folyosókról, akik hajnaltól szürkületig mozgásban tartották az épületet – a borbélyokat, a szakácsokat, a tűzhelyek felszítóit, az ajtónyitókat, a felszolgálókat és a takarítókat.
– Hé, te fiú! – kiáltott Fabius.
Meto a lovam mögé bújt, és megfogta a lábamat. Reszketett a keze.
Teljesen kiszáradt a szám.
– A fiú velem van, Faustus Fabius. Crassus megbízatását teljesítem, és szükségem van rá.
Fabius intett az őröknek, hogy menjenek tovább az istálló mellett, aztán megközelített minket.
– Nem hinném, hogy erről van szó, Gordianus. – Fennhéjázó, patrícius mosoly ült ki az arcára. – Én azt hallottam, hogy örökre elváltak az útjaitok Marcusszal, ráadásul szívesebben látná a fejedet egy pecsenyéstálon, mint a nyakadon. Azt is kétlem, hogy megengedné, hogy elvidd a lovait az istállóból. Különben hova igyekszel – ha Crassus netán kérdezné?
– Kümébe.
– Hát ilyen rosszul áll a szénád, Gordianus, hogy éjnek évadján kell felkeresned a Szibüllát segítségért? Vagy a fiad akarja még utoljára megszemlélni a gyönyörű Olümpiaszt?
Nem feleltem, mire ő csak megvonta a vállát. Valami furcsa kifejezés suhant át az arcán, és rájöttem, hogy a köpenyem alól kilátszik az összehajtogatott véres ruha egy darabja. Sietve eltakartam a könyökömmel.
– Mindenesetre a fiú velem jön – jelentette ki Fabius.
Megragadta Meto vállát, ám a fiú nem akarta elengedni a lábamat.
Fabius egyre erősebben rángatta, mire a gyerek visítani kezdett. Őrök és rabszolgák feje fordult felénk. Eco egyre idegesebb lett, a lova nyerítve toporzékolt.
Suttogást szűrtem ki a fogaim közül.
– Könyörülj meg a fiún, Faustus Fabius! Hadd jöjjön velem. Otthagyom Kümében, Iaia házában. Crassus soha nem fogja megtudni.
Fabius szorítása megenyhült. A remegő rabszolgafiú elengedte a lábam, és az arcához nyúlt, hogy letörölje a könnyeit. Fabius ezúttal csak somolygott.
– Az istenek kegyesek lesznek hozzád, Faustus Fabius – suttogtam.
Lehajoltam, hogy felemeljem a fiút a ló hátára, ám Fabius hirtelen magához rántotta, és hátrébb lépett. Miközben Metót szorongatta, sötét arccal csóválta a fejét.
– A rabszolga Crassus tulajdona – mondta.
Megfordult, és a többi rabszolga felé lökte Metót. A fiú botladozva ment előre, és kétségbeesetten nézett vissza ránk.
Zsibbadtan figyeltem, amint az utolsó katona is eltűnt az istálló sarkánál. Az alkonyat ránehezedett a földre, és az égen megjelentek az első csillagok. Végül megsarkantyúztam a lovamat, és nekivágtam a félhomálynak. Nem tudtam, milyen istenek bóklászhatnak a közelben, de halkan fohászkodni kezdtem magamban, és azt kívántam, hogy soha ne érkezzen el a reggel.

 

 

Huszonegy

Utólag bőven volt okom magamat korholni. Bölcsebb lett volna, ha végigmegyünk a Kümébe vezető úton, és nem azt a rövidebb útvonalat választjuk, amit Olümpiasz mutatott nekünk. Úgy képzeltem, ezek az éjjelek a Lemures éjszakái; a holtak rettegett kísértetei ilyenkor szöknek meg Hádész birodalmából. Felszállnak az Avernus-tóból, akár a pára, átsétálnak a ködön, belehelik az erdőt és a kopár dombokat végzetszagú, jeges leheletükkel. A halottak szellemének jelenléte csak képlékenyen érződik a levegőben, legalábbis összehasonlítva az élő anyag kicsattanóan élénk vérbőségével – mintha egy gyertyaláng sápadt fényét hasonlítanánk össze a nap fényével. Mégis, bizonyos helyeken, bizonyos alkalmakkor, például csatatereken vagy az Alvilág kapuinak közelében olyan sűrűn gyűlnek össze, hogy jelenlétük szinte kézzel tapintható. Így írták le a jelenséget azok az emberek, akik ilyen téren jóval több tapasztalatot szereztek nálam. Annyit bizonyosan tudtam, hogy azon az éjjelen a halál ott kullogott a Kümébe vezető úton, és akikre kivetette a hálóját, azoknak nem sok esélyük volt Hádész roppant szívóerejének ellenállni.
Eleinte nem volt nehéz rálelnünk az útra. A villától egyenesen a főútra tértünk rá, és Eco éles szeme hamar észrevette a nyugatra leágazó keskeny ösvényt. A csapás még alkonyattájt is ismerősnek tetszett. Átvágtunk a facsoport között, és kiértünk egy sivár hegygerincre. Észak felé jól láttam Crassus lucrinus-tavi táborának füstjeit az ég felé bodorodni. Halvány énekszó szűrődött fel a völgyből. Az egyre erősödő holdfényben mind élesebben rajzolódott ki a távoli aréna fenyegető körvonala. A magas, fából ácsolt falak tompán fénylettek, mintha egy behemót óriás szunnyadt volna háttal nekünk. Holnap felébred, gondoltam keserűen, hogy felzabálja áldozatait.
Csak akkor döbbentem rá, hogy eltévedtünk, miután bekeveredtünk az erdőbe, és nyakunkba szakadt a sötétség. Már nem emlékeztem rá, mennyire jelentéktelenné válik az ösvény, és milyen hamar. Napfény nélkül semmiféle segítségünk nem maradt az útirány megtalálásában. A telihold még alacsonyan járt az égen, és a fák koronáin átszüremkedő kékes derengés csupán arra volt elég, hogy kusza árnyjátékokat hozzon létre körülöttünk. Ködcsomók gomolyogtak körös-körül, de nem tudtam megállapítani, hogy a tenger felől vagy a nyirkos földből érkeznek-e. Talán nem is ködből voltak, hanem a félig láthatatlan, soha nem nyugvó halott lelkek imbolyogtak a rengetegben.
A kén bűze egyre súlyosabbá változtatta a nedves levegőt. A messzeségben farkas vonyított. Egy újabb csatlakozott hozzá, majd egy harmadik, immár olyan közelről, hogy visszahőköltem. Három hang üvöltött, akárha Cerberus három fejétől eredt volna. Sokkal hűvösebb volt az éjszaka, mint számítottam. Szorosabban magamra húztam a köpenyt, és közben eszembe jutott, hogy a hónom alatt hordott köpeny vérszagát megérezhetik a fenevadak, és elindulhatnak a nyomában. Egy röpke pillanatig azt hittem, lódobogást hallok a hátunk mögül, aztán megnyugtattam magam, hogy csak a saját lovaink patáinak visszhangját félem.
Tovább baktattunk, ám egyre kevésbé voltam biztos benne, hogy fel tudom idézni az útvonalat. Végre aztán egy halványan ismerős helyre jutottunk, ahol az ég kinyílt fölöttünk, és lovaink lába kemény köveken kopogott. A hátasom ágált a továbbhaladás ellen, de megzaboláztam. A jószág megint meg akarta makacsolni magát, és ekkor Eco is megragadta a köpenyem vállát. Kétségbeesett, fulladó hangot hallatott. Bennem is megszorult a levegő.
Az Avernus-tó fölött magasodó sziklameredély tetején álltunk. Kénes hő áramlatai csapták meg az arcomat, mintha maga Pluto lehelt volna rám. A moccanatlan némaságban hallottam a vulkáni hasadékok sipító-böffenő morajlását, és lelki szemeim előtt megjelentek a boldogtalan, küszködő halottak, akiket a forró iszaptenger saját magába akar fojtani odalent. A hold a lombok fölé emelkedett, és beteges, kék fénnyel árasztotta el a széles tisztást. A csalóka félhomályban egy felfoghatatlanul hatalmas szörnyeteg himlőhelyes, sebhelyes arcát láttam a szakadék mélyén, aztán, ahogy a fény követhetetlen módon megváltozott, és a hasadékok kinyíltak és bezárultak, az egész tó átváltozott egy óriás edénnyé, melyben embernagyságú férgek tekergőztek. Az Avernuson túl elterülő erdőségek felől, melyeknek csak szakadozott körvonalait láthattuk, három kutya együttes vonyítása ért a fülünkbe.
– Cerberus szabadon kószál ma éjjel – suttogtam. – Bármi megtörténhet.
Eco furcsa, fojtott hangot hallatott. Elharaptam a nyelvem, és némán elátkoztam magamat, amiért megijesztettem. Mély levegőt vettem, dacolva a bűzzel, és hátrafordultam.
Váratlanul egy akkora ütés ért hátulról, hogy fejjel lefelé leestem a lóról.
Eco torz hangja figyelmeztetés akart lenni. Az ütés egyenesen a lapockáim közé sújtott, és miközben lefelé zuhantam, azon csodálkoztam, hogy a támadó miért nem szúrt le; azzal végleg megoldott volna mindent. Lehet, hogy Eco akadályozta meg a gyilkos szúrást, valahogy ellökte a támadó kezét, és mindössze egy könyök vagy egy kardgomb ért hozzám.
A tenyerem csapódott először a kőkemény sziklának, körmöm csikorgott rajta. Valamelyik alsó testrészem ért földet utána, talán a csípőm, mert később ott fedeztem fel zúzódásokat. Előrebukdácsoltam, egészen a szakadék szélére.
Valaki erősen a bordáim közé rúgott, mire még közelebb gurultam a meredély párkányához. Akkor ráébredtem, hogy miért nem szúrtak le, holott könnyedén megtehették volna, hiszen sejtelmem sem volt a támadókról. Miért hagytak volna bizonyítékokat, amikor egyszerűen behajíthatnak a mélységbe, és a forrón bugyogó iszaptenger elvégzi helyettük a piszkos munkát? Végtére is mit számított nekik, hogy hogyan szabadulnak meg tőlem? Ha leszúrnak, akkor is bedobhatták volna a hullámat a szakadékba. Pluto az utolsó apró csontomat is bekebelezné.
Az Alvilág urának irdatlan lehelete végignyalta az arcomat, mire ösztönösen visszahúztam magam a meredély széléről. A támadó ismét belém rúgott, ezúttal az ülepemen. Megkapaszkodtam, így nem gurultam tovább, ám ez újabb rúgást eredményezett. Valahonnan a hátam mögül olyan hangok érkeztek, mintha egy mészárszék előtt bégető bárányka jajgatna – Eco kiáltani akart nekem.
Bal oldalamra gurultam, és mivel nem tudtam, hol ér véget a vízszintes talaj, minden tagom megmerevedett, felkészülve a zuhanásra. Ehelyett kemény sziklafelületre érkeztem, és a gondolataimnál is gyorsabban talpra ugrottam, hogy szembenézzek az orgyilkossal. Acélpenge villant a holdfényben, és én épp időben hajoltam félre. A fegyver elsüvített a fejem fölött, a nyomában felkorbácsolódó levegő beleborzolt a hajamba. Előrenyúltam, megfogtam a támadó karját, és sikerült kibillentenem az egyensúlyából. Egyetlen pillanatra sem tárult az arca vagy a teste a szemem elé, csak az alkarját láttam, melyet mindkét kezemmel megveszekedetten szorongattam, és igyekeztem minél jobban kicsavarni.
A gyilkos felnyögött, és szitkozódott. A másik kezével megkísérelte kivenni a tőrt a használhatatlanná vált kezéből. Térdemet az ágyékába mélyesztettem. Szabad keze céltalanul himbálódzott a levegőben, majd ökölbe szorult a hirtelen fájdalomra. Éreztem, ahogy elgyengül. Még így is képtelenség lett volna elvenni tőle a kését, vagy akár a sajátomért nyúlni. Hátratántorodtam és magammal vontam. Amikor rájöttem, hogy majdnem a szikla pereméig hátráltam, minden erőmet összeszedve megpördültem, akár egy akrobata, aki a partnerével táncol.
Lábak csosszanása hallatszott a csupasz köveken, aztán egyszer csak valami titokzatos erő kitépte az alkarját a szorításomból, mintha valami elképzelhetetlen szörny húzta volna magával a mélységbe. Hajszálon múlott, hogy az utolsó pillanatban elengedtem, és nem vetődtem magam is utána. A támadó ide-oda csapkodott az öklében szorongatott tőrrel, és meg is vágta a kezemet. Felkiáltottam, és egy hosszú, szédelgő pillanatig a sziklafal szélén tántorogtam. Feltartottam a karom, mintha keresztre feszítettek volna, és a levegőben kerestem fogódzót. A lábam kocsonyaként remegett.
Abban a pillanatban a legkisebb lökésre is alázuhantam volna a szikláról, és a legkisebb rántás a köpenyem hátán is vissza tudott volna hozni a biztonságba. Hol volt Eco?
Vadul köröztem a karommal, míg végül sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, és hátrafelé botladoztam. Hangos nyekkenéssel értem földet az ülepemen. Négykézlábra fordultam, majd talpra szökkentem. A lovam arrébb menekült, távolabb a szakadéktól, csakhogy Eco a saját lovával együtt nyom nélkül eltűnt. Újabb orgyilkos sem mutatkozott a környéken.
Az éjjeli köd megsűrűsödött, szitáló párát varázsolt az erősödő holdfényből, és mindent elhomályosított. Belefúrtam a tekintetem a derengésbe, és suttogni kezdtem.
– Eco? – Hangosabban is megismételtem, végül már kiáltottam. – Eco!
De válasz nem érkezett. Sem a szánalmas, félig emberi nyöszörgés, amivel a szobánkban a tükör előtt próbálkozott, sem pedig a fojtott, torz bégetés, amellyel megpróbált figyelmeztetni. A csendet mindössze a fák koronái közt motozó szél zúgása törte meg.
– Eco! – ordítottam, mit sem törődve azzal, hogy magamra vonhatom a sötétben meglapuló újabb orgyilkosok figyelmét. – Eco!
Kisvártatva mintha hangokat hallottam volna a távolból. De az is lehet, hogy a közelből, hiszen a köd és a burjánzó növényzet eltompított minden neszt. Fém ütődött fémhez, valaki kiáltott, és egy ló prüszkölt haragosan. A saját lovamhoz rohantam, és felültem a hátára.
Hirtelen szédülés fogott el, olyan erős, hogy kis híján lefordultam a nyeregből. Valami dübörgésféle hasogatta a fejemet. A halántékomra tettem az ujjam, mire nyúlós nedvesség tapadt rá. Még a félhomályban is jól láttam, hogy véres lett a kezem. Biztos a vágás, amit a tőr ejtett rajta, gondoltam, aztán rájöttem, hogy a penge a másik kezemet hasította fel. Valamikor beüthettem a fejem, és észre sem vettem. De az is lehet, hogy az orgyilkos fegyvere közelebb suhant el a fejem mellett, mint ahogy éreztem.
A vérről eszembe jutott a véres köpeny, amit a hónom alatt hurcoltam. Elejtettem, amikor leestem a ló hátáról. Körülnéztem a csupasz sziklákon, de sehol sem láttam.
Újabb hangok keltek a sötétségből. Egy ló nyerített, majd egy férfi üvöltött. Zavarodottságomban gondolkodni sem tudtam. Bevetettem magam a fák közé, a távoli hangok irányába, ám a fejemben zúgó vér ütemes kalapálásán kívül, mely még a levelek közt fütyülő szélnél is hangosabb volt, semmit sem hallottam. A köd úgy zárult be körülöttem, mintha gézfátylat terítettek volna a fejemre.
– Eco! – kiáltottam, és hirtelen megrémültem a csendtől.
A világ végtelen űrré tágult körülöttem.
Tovább lovagoltam. Hiába figyeltem megfeszítve, olyan voltam, mint egy egyszerre vak és süket ember. A fülemben szinte süvöltött a zubogó vér. A holdfény veszített erejéből, csak pára-fantomok nyúltak át ide-oda a fák közötti sötétségen. Végül úgyis eljő a halál – jutott eszembe egy ősi egyiptomi mondás, melyet még Bethesda tanított nekem. Valóban, a halál eljött Lucius Liciniusért, aztán Dionüsziuszért, s magával vitte Marcus Crassus szeretett apját és fivérét, ahogy Sulla áldozatait és ellenségeinek áldozatait is. Végül magát Sullát is elragadta, és Eunust, a mágust, férgek képében, akik elevenen falták fel őt. Ugyanez a halál igényt tart majd Metrobiusra és Marcus Crassusra is, éppúgy, ahogy Mummiusra vagy a dölyfös Faustus Fabiusra. A szép Apolloniust is megcsókolja, csak egy kissé másképpen, mint az öreg Zenót, akit az Avernus-tó emésztett meg. Bekopogtat a kis Metóhoz is, aki alig evett még a kenyeréből ezen a világon – ha nem holnap, hát elviszi egy másik napon. Különös, hideg vigaszt találtam ezekben a gondolatokban. Végül úgyis eljő a halál. ..
Aztán ismét eszembe jutott Eco.
Nem láttam és nem hallottam, és immár el sem tudtam dönteni, hogy megvakultam és megsüketültem-e, avagy az éjszakát itatta át feneketlen feketeség, és a szél süvített fülsiketítően a lombok között. A hangom viszont megmaradt. Megint kiáltozni kezdtem.
– Eco! Eco!
Ha válaszolt is, nem hallottam. De hát hogyan is válaszolhatott volna, ha egyszer néma volt? Valami végiggördült az arcomon – nem vér volt, hanem könny.
Előrehajoltam, és megöleltem a lovam nyakát. A jószág megállt, és csendben, mozdulatlanul várakozott. A szél süvöltése elhalt, ám a világ még mindig feketén tátongott körülöttem, hiszen szorosan behunytam a szemem. Elérkezett egy pillanat, amikor minden a feje tetejére állt, és én egyszeriben lent találtam magam a talajon, a megtépázott levelek és gallyak között.
Valamelyik arra ténfergő isten végül mégiscsak meghallotta az imámat. Ez az éjszaka végtelen lesz, és a reggel soha nem jön el.

 

 

Huszonkettő

Amikor kinyitottam a szemem, már nem volt sötét, de világos sem. Felettem, a magasban, a pirkadat előtti szellőben faágak recsegtek és sóhajtoztak – vagy lehet, hogy a fejem reccsent szét apránként?
Lassan feltornásztam magam, és egy fa törzsének támaszkodtam. A lovam nem távolodott el a közelemből, orrával a fűben bóklászott valami eleség után. Az én gyomrom is megkordult, és felnyögtem a fejemet hasogató fájdalomra. Felnyúltam a halántékomhoz, ahol időközben megalvadt a vér. Elég sok vér volt ahhoz, hogy émelyegni kezdjek, de nem elég ahhoz, hogy igazán megriadjak. Van ott még több is, ahonnan ez jött – szokta mondani apám, valahányszor véres sebekkel tértem haza gyerekkoromban. Nem volt az öreg sem sztoikus, sem szigorú, csak tudta, hova kell tenni az ilyen sérüléseket.
Reszketve felálltam, majd mélyet sóhajtottam. Hálás voltam, de egyszersmind meglepett, hogy egyáltalán életben maradtam. Eco nevét kiáltottam, elég hangosan ahhoz, hogy a hegyek visszakiáltsák nekem. Mintha mennydörgés csattant volna a fejemben. A fiúnak nyomát sem láttam. A világ lassanként egyre több és több fénnyel telt meg.
Átkutathattam volna az erdőt Eco után, vagy visszamehettem volna a villába. Ám én úgy határoztam, hogy folytatom az utam Kümé felé, Eco és a véres köpeny nélkül. A halotti játékok néhány órán belül megkezdődnek. Akadt még egy halvány reménysugár, hogy a fennmaradó időben ki tudom facsarni az igazságot azokból, akik ismerték.
A fák sűrűje egyre apadt, és mind kisebbre húzódott össze az izmosodó szürkületben. Onnan, ahol álltam, jól láttam a sziklameredélyt, ahol az orgyilkos rám támadott. Az ellenkező irányban keresztülláttam a fák között a kőtengerre, mely a Szibülla barlangját körülvette, és még a tenger egy szeletét is megpillanthattam. Mégis, milyen könnyű volt éjjel elveszíteni az irányérzékemet, és eltévedni a rengetegben! Az éjszaka és a sötétség nemcsak a látástól, hanem az érzékeléstől is megfosztja az embert. Az sem segít, ha jól fejbe vágják.
Most könnyedén ráleltem az ösvényre. Egykettőre magam mögött hagytam az erdőt, és bekeveredtem a sziklák labirintusába. Nyugtalanul pillantottam jobbra-balra; immár jobban féltem attól, hogy megtalálom Ecót, mint attól, hogy nem találom meg. Olykor észrevettem egy különös formájú facsonkot vagy egy szürke sziklatömböt, és azt hittem, a fiú teste hever ott.
Még semmi motozás nem kelt a Kümét keresztülszelő úton, ám a korán kelők házaiból füst tekergett az ég felé. Elérkeztem a falu túlsó végén álló házhoz, Iaia otthonához. Az ő tűzhelyeiben nem raktak tüzet, és az ablakokon át sem szűrődött ki fény. Kikötöttem a lovamat, és gyalog mentem tovább.
Megtaláltam a tengerhez vezető ösvényt, melyen Olümpiasz gyalogolt fel aznap, amikor látogatást tettünk a Szibüllánál. Követtem az alacsony csalitos között megbújó utat, mely ide-oda kanyargott a meredek lejtőn, jóformán függőleges sziklafalakkal szegélyezve. Helyenként egészen elvékonyodott, vagy eltűnt, amikor mállott felszínű szikladarabok törtek át rajta. Egyszer-egyszer megcsúsztam a laza köveken, és küzdenem kellett, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Az ilyen ösvényt senki nem választhatta kellemes sétákhoz; talán egy kalandvágyó kecskének megfelelt volna, esetleg egy fürge mozgású, fiatal lánynak, akinek megvolt a maga nyomós oka, hogy ezt az útvonalat részesítse előnyben.
Az út egy halom sziklatömb között ért véget, közvetlenül a víz szélénél, ahol a meredek sziklatornyok talapzata csaknem összecsókolózott a tengerrel. A hullámok beborították a sziklatömböket, majd visszavonultak, és csupán egy vékony, fekete homoksávot hagytak maguk után az átmenetileg feltáruló parton. Körülnéztem, és jelét sem láttam barlangnak vagy repedésnek a sziklafalban. A sós víz nyoma és a különös lények, melyek a kövekhez tapadtak, azt jelezték, hogy a dagály jócskán megemeli a víz szintjét, és elnyeli a köveket úgy, hogy a partból semmi sem marad. Ha most éppen a dagály és az apály közti időszak közepénél jártunk, joggal feltételeztem, hogy apály idején a tengerpart lényegesen kiszélesedik, és akár kényelmes utat is biztosíthat számomra, legalábbis még egy darabig a sziklatömbökön túl. Csakhogy most nem lehetett a parton sétálgatni, és nyomát sem láttam ösvénynek, mely a meredek sziklafalakhoz vezetne. Zsákutcához érkeztem.
Jól tudtam, hogy Olümpiasz ezen a csapáson ment fel a sziklaoromra, és semmi más nem volt nála, csak egy kosár, abban pedig kés meg néhány morzsa. Lovagló stólájának szegélye benedvesedett. Azt is jól láttam, hogy arcából teljesen kiszökik a vér, amikor Dionüsziusz erőszakosan feleleveníti Crassus bujkálásának és a tengeri barlangnak a történetét.
A hideg miatt alaposan össze kellett szednem magam, hogy átlépjek a kőtengerről a vékonyka csapásra, mely továbbvezetett. Egy pillanattal később a hullámok már be is borítottak a térdemig, aztán visszahúzódtak, és csak a bokámat nyalogatták. A hideg borzongásra késztetett, és kénytelen voltam megkapaszkodni magam mögött a sziklafalban. Egy újabb roham alkalmával már combközépig beborított a víz, mire vacogó foggal felszisszentem. Rákényszerítettem magam, hogy elengedjem a sziklát, és rálépjek a fodrozódó homokra.
Tovább gázoltam a vízben, amíg a hullámok el nem érték a derekamat. A heves tajtékok igyekeztek ledönteni a lábamról, és a homok is olyan hirtelen csúszott el alattam, hogy alig bírtam visszanyerni az egyensúlyom. Ezen a szűkös helyen bármikor beszippanthatja az emberfiát egy örvény, és egyetlen szempillantás alatt kivetheti a feneketlen, mély vízbe, ahonnan aztán soha többé nem láthatja a napnak világát.
Miben reménykedtem? Mit akartam megtalálni? Egy varázslatos barlangot, mely az én kedvemért váratlanul megnyílik? Semmiféle titok nem volt ezen a helyen, csak sziklák és víz. Még egy lépést tettem. A hullámok már elérték a bordáimat, és nekicsapódtak egy darab kőnek, mely úgy állt ki a falból, akár egy teknős feje. A sós víz belefröccsent az arcomba. Köpködve fogtam át magam a karommal, és rendíthetetlenül haladtam tovább. A hullámverés már a mellkasomat fenyegette, és erőszakos rohama azt sugallta, hogy bármikor magával ránthat a mélységbe. Megragadtam a sziklát, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, aztán egyszeriben azt éreztem, hogy az irdatlan erő kirántja alólam a lábam. Úgy függtem a sziklán, mint egy levél, mely a förgetegben is ragaszkodik a faághoz. Alig kaptam levegőt a hidegtől, és egy darabig semmit sem láttam, csak villogó foltokat.
Aztán a foltok eltűntek, és megpillantottam a barlangot.
Csak akkor vált láthatóvá, amikor a hullámok visszavonultak, és akkor is csak egy-egy szempillantásra. Szakadozott szélű, fekete nyílás tátongott a megtépázott formájú, sötét sziklában, akár egy fogatlan szörnyeteg bendője. Hab örvénylett az ajkai körül, fehéren csöpögött alá, majd ismét megtöltötte az egész gyomrát.
Amíg az apály teljes nem lesz, képtelenség megközelíteni a hasadékot, ezt bármilyen értelmes emberfia láthatta. Csakhogy egy értelmes ember nem merült volna nyakig a hideg vízbe, és nem kapaszkodott volna egy csúszós kőbe a puszta életéért a sápadt hajnali fényben.
Sikerült elengednem a kiálló kődarabot, és közelebb tolnom magam a barlanghoz, ahol végre belecsimpaszkodhattam a sziklaperembe, és behúzhattam magam a nyílásba. A hullámok hirtelen rohamozni kezdtek a hátam mögül, és miközben az áradat feldagadt körülöttem, sem előre, sem hátra nem voltam képes elindulni. Hínár ragadt az arcomra, orrom megtelt égető, sós vízzel. Miután a hullámok visszavonultak, félvakon előretántorogtam, és beütöttem a fejem az alacsony kőmennyezetbe. Akkor eredhetett el ismét a vér a fejemből.
Magába nyelt a sötétség. Az erőm egyszeriben elenyészett, magukkal vitték a hullámok a tengerre. Mégis megpróbáltam megacélozni magam, mire a következő áradat nekem támad, akár egy pusztító orkán Neptunusz orrlyukából. Légzésem útját elzárta a sós víz, és a vér ízét éreztem a nyelvemen. A dagály visszavonulót fújt. Biztos voltam benne, hogy magával fog vinni, de valahogy sikerült megkapaszkodnom.
Kinyitottam a szemem, és kétségbeesetten pislogtam a sós víz csípésétől. A hullám mélyebbre taszított a hasadékban. Felnéztem, és megláttam az első napsugarak egyikét, mely egy magaslati nyíláson tört be. Bent voltam a barlangban.
Nem egyszerűen meglepő volt, hogy túléltem a kalandot; egyenesen lehetetlennek tűnt. Legalábbis ezt olvastam le a két ember megdöbbent arckifejezéséről.
A félhomályban is felismertem Olümpiaszt. Álmomban már megjelent egyszer ruhátlanul, és most a valóságban is csupaszon láttam magam előtt. Sima, hibátlan bőrét verejtékréteg borította, és sápadtabb testrészei úgy ragyogtak a kriptába illő fényben, mint az alabástrom. Karja és lába sötétebbnek látszott: azokon a részeken a nap égette halvány aranyszínűre. Karcsú volt, de nem törékeny, és ruha nélkül még erőteljesebbnek és izmosabbnak látszott. Telt, kerek mellének bimbói meghökkentően sötétek voltak arany hajához és az olajosan csillogó combjai között feltáruló, arany szeméremtesthez képest. Sajnos az állapotom nem engedte meg, hogy méltányoljam a látványt.
Annál inkább méltányolta a férfi, aki mellette feküdt a sziklatalapzaton; amikor szétrebbentek, egyértelmű jelét láttam testi epekedésének. Talpra szökkent, és beverte a fejét egy sziklapárkányba. Átkozódni kezdett. Olümpiasz közben az oldalára gurult, és beletúrt a kőpadlón heverő párnák és takarók közé. Megtalálta, amit keresett: egy élesen villogó kést, akkorát, mint egy férfi alkarja. Széles ívben emelte fel a fegyvert. Bizonyára a védelmezőjének akarta átadni, ám kis híján sikerült megkurtítania a férfi ágyéktáji lelkesedését. Mindketten riadtan felnyögtek. Alexandros hátratántorodott, és miután ismét beütötte a fejét, újfent káromkodott egyet. Kedvem lett volna nevetni, ha nem kínlódtam volna annyit a hideggel, a nedvességgel, és a fejemben tomboló lüktetéssel.
Ahogy számítottam rá, testi adottságok terén tökéletesen illett Olümpiaszhoz. Valószínűtlen lett volna, ha egy ilyen gyönyörű, tehetséges és tisztán látó fiatal lány nem egy széles vállú, szemrevaló fiatalemberrel esik szerelembe, legyen akár egy trák istállószolga. Kócos hajkoronáját gesztenyés fénybe borította a derengés, mellkasát és végtagjait is hasonló puha szőrzet borította. Arcvonásait duzzadt ajkak és sűrű szemöldök tette határozottá, mely egy vonalba rendeződött össze tüzesen izzó szeme fölött. Ritkás szakállát csak néhány napja nem nyírta, így még hangsúlyosabbá vált magas járomcsontja és előreugró állkapcsa. Ágaskodó hímszerve még gyorsan lohadó állapotában is tekintélyes méretűnek tűnt. Nem volt egy kifejezett férfiszépség, mint Apollonius, ám egyértelműnek látszott, miért őt választotta Olümpiasz. Nemcsak az izma duzzadt, hanem minden jel szerint az esze is vágott, hiszen Zeno igényt tartott a segítségére a könyvelésben. Csakhogy ebben a pillanatban, ahogy a fejét dörzsölgette, és a tőrért tántorgott, inkább látszott tompának és nehézkesnek.
– Tedd el a fegyvert – mondtam kimerülten. – Nem akarok ártani nektek.
Tágra nyílt szemmel, de kételkedve néztek rám. A lány tekintete hirtelen mintha lágyabbá vált volna: csak ekkor ismert fel. Vajon milyen látványt nyújthattam a habzó alagútban heverve, hínár szövevényeibe gabalyodva, az arcomon patakzó vérrel? Alexandros úgy bámult rám, mintha egy víziszörny lennék, és talán el is hitte, hogy az vagyok.
– Várj! – suttogta Olümpiasz. Kezével megállította a rabszolga karját. – Ismerem.
– Igen? És ki ez?
A férfi szilaj trák akcentusban beszélt, és volt valami fékevesztett elszántság a hangjában, ami arra kényszerített, hogy közelebb csúsztassam a kezem a saját tőrömhöz, a tunikám alá rejtett tokban.
– A Nyomozó – felelte a lány. – A római, akiről már meséltem neked.
– Ezek szerint kinyomozta, hogy hol vagyunk.
Alexandros kitépte a kezét a lány szorításából. A hosszú penge átszelte a beszűrődő fénysugarat, és úgy villant, akár a higany. A férfi nem támadott, inkább visszahúzódott a kőfalhoz, és úgy nézett rám, akár egy csapdába csalt állat.
– Valóban ez történt, Gordianus? – kérdezte Olümpiasz gyanakvón. – Azért jöttél, hogy elhurcold Crassushoz?
– Tedd el a kést – suttogtam. Most már hiába próbálkoztam, sehogy sem tudtam visszafogni a remegésemet. Össze kellett szorítanom a fogam, hogy ne vacogjon. – Nem raknátok tüzet inkább? Rettentően fázom, és az ájulás környékez.
A lány fürkészett még egy darabig, aztán döntésre jutott. Belebújt egy gyapjúruhába, majd hozzám lépett, és megragadta a tunikám szélét.
– Először vesd le ezt, mert hamarabb végez veled a hideg, mint bármilyen tőr. Attól tartok, nem gyújthatunk tüzet, mert nem kockáztathatjuk, hogy meglássák a füstöt. De bebugyolálhatunk valami meleg takaróba. Alexandros, te is reszketsz! Tedd el azt a fegyvert, és vegyél magadra valamit.

 

Amikor először pillantottam meg belülről a barlangot, hatalmasnak tűnt, falai úgy enyésztek el az ismeretlen, sötét űrben, akár a Szibülla lakhelyének határai. Később kiderült, hogy nem olyan ormótlan, habár mennyezete magasan derengett a fejünk fölött, padlója pedig olyan meredek szögben ereszkedett le a tengerhez, hogy több sziklaterasz alakult ki rajta. Alexandros a kisebb beugrókban helyezte el a holmiját – piszkos takarókat, ételmaradékot, szerszámokat, ivóvízzel teli korsókat, és egy tömzsi bortömlőt. Olümpiasz az egyik magasabban fekvő kőteraszra vezetett, és egy gyapjútakarót terített rám. Amikor a reszketésem alábbhagyott, kenyérrel és sajttal kínált, valamint néhány ínyencséggel, amit a halotti torról csent el. Valahogy észrevétlenül eltüntette a falatokat az asztalról, és elhozta Alexandrosnak. Tiltakoztam, hogy nem vagyok éhes, de az első harapás után már nem bírtam megállni.
Lassan egyre javult a közérzetem, bár a fájdalom bele-belenyilallt a fejembe, valahányszor erőteljesebben mozdítottam.
– Mikor lehet majd megközelíteni a barlang bejáratát? Úgy értem, a fulladás veszélye nélkül.
A rabszolga a hasadék szája felé nézett, ahol a tajtékzó víz már jelentősen leapadt.
– Nemsokára. Még néhány óráig nem lesz jól járható út a part mentén, de most már biztonságban át lehet gázolni a vízen, és át lehet menni a kövekhez.
– Jó. Bármi is történjék, vissza kell érnem az arénához. Mindegy, milyen szörnyűségeket kell látnom. És meg kell találnom Ecót.
– A fiút? – kérdezte Olümpiasz.
A jelek szerint soha nem érdekelte annyira, hogy megjegyezze a nevét.
– Igen, a fiút. A fiamat. Azt, aki olyan sóvárgón szokott rád nézni, Olümpiasz.
Alexandros helytelenítően ráncolta a homlokát.
– A néma fiú – magyarázta a lány. – Említettem neked, nem emlékszel? De miért mondod azt, hogy meg kell találnod, Gordianus? Hol van?
– Tegnap éjjel, amikor elindultunk Kümébe, azt a rövidebb útvonalat választottuk, amit még te mutattál nekünk. Az Avernus-tó fölötti meredélyen megtámadtak minket.
– A Lemures? – suttogta Alexandros.
– Nem, sokkal rosszabb: élő emberek. Azt hiszem, ketten voltak, de nem tudom biztosan. A nagy kavarodásban elveszítettem Ecót. Utána elindultam, hogy megkeressem, de a fejem...
Megérintettem az érzékeny sebet, és megrezzent az arcom. A vérzés azonban elállt. Olümpiasz közelebbről is szemügyre vette a sebet.
– Iaia tudni fogja, mit kell tenni vele – biztatott. – Folytasd, amit Ecóról meséltél.
– Eltűnt. Nem tudtam a nyomára bukkanni, aztán elvesztettem az eszméletemet is. Miután magamhoz tértem, egyenesen ide siettem, a tengerpartra. Ha visszament Gelina villájába, talán egyedül vesz részt a halotti játékokon. Végül is már látott gladiátorviadalt, bár ez a vérengzés... Bármi történjék, vissza kell érnem, mielőtt elkezdődik. Nem akarom, hogy Eco egyedül nézze végig. Az öreg rabszolgák, Apollonius és a kicsi Meto...
– Miről beszélsz? – nézett rám Alexandros zavartan. – Olümpiasz, milyen vérengzést emleget?
A lány beharapta az ajkát, és csüggedten nézett rám.
– Nem mondtad el neki? – kérdeztem.
Olümpiasz a fogát csikorgatta, de a férfi közben egyre rémültebbé vált.
– Hogy érted azt, hogy vérengzés? Miért emlegeted Metót?
– Halálra van ítélve – feleltem. – Az összes rabszolgát halálra ítélték. Minden rabszolgát összeszedtek a földekről, az istállóból és a konyháról, hogy nyilvánosan végezzék ki őket a Kehely jóságos polgárainak szeme láttára. Ez politika, Alexandros. Ne várd tőlem, hogy a politikát magyarázzam egy trák rabszolgának, csak fogadd el tőlem, mint igazságot. A valódi gyilkos bűne miatt, akit Crassus nem tud kézre keríteni, az összes rabszolgát halálra ítélték, aki a birtokon dolgozott. Még Metót is.
– Ma?
– A gladiátor-mérkőzések után. Crassus katonái egy arénát ácsoltak fából a Lucrinus-tó környéki síkon. Hatalmas látványosság lesz, olyasvalami, amiről az emberek még hosszú ideig beszélni fognak innen egészen Rómáig, még azután is, hogy Crassus legyőzi Spartacust, és diktátorrá választatja magát – vagy talán még azután is, ki tudja? Lehet, hogy egykoron még diktátori rangra is sikerül emelkednie, mint a mentorának, Sullának, és még akkor is arról beszél majd mindenki, hogy miként mutatta meg idelent, Baiaében a cinkos rabszolgáknak, hol a helyük.
Alexandros rémülten hátrált neki a falnak.
– Olümpiasz, ezt sohasem mondtad.
– Mi értelme lett volna? Csak bosszankodtál és rágódtál volna...
– Vagy talán egy nagylelkű gesztussal maga ment volna vissza Crassushoz, Baiaébe, hogy alávesse magát az ítéletének – sugalmaztam. – Ezért nem árultad el neki, ugye, Olümpiasz? Inkább elhitetted vele, hogy nem kell mást tennie, mint kibírnia addig ezen a búvóhelyen, amíg Crassus el nem hagyja a vidéket, és azután megszökhet. Még álmodban sem tettél említést azokról a rabszolgákról, akik helyette néznek szembe a halállal.
– Nem helyette, hanem vele együtt! – tiltakozott a lány mérgesen. – Tényleg azt hiszed, hogy Crassusnak számít az, hogy megtalálja Alexandrost, vagy sem? Meg akarja öletni a rabszolgákat, te magad mondtad épp az imént. A politika miatt teszi, azért, hogy elrettentő példát mutasson. Crassusnak is jobb, ha sohasem találja meg Alexandrost, így tovább ijesztgetheti az embereket az elszabadult trák rémmel, aki csatlakozott Spartacushoz.
– A mostani helyzetre talán igaz, amit mondasz, Olümpiasz, de vajon akkor is így volt, amikor Alexandros először menekült Iaia házába? – kérdeztem. – Mi lett volna, ha azon nyomban visszaszolgáltatod az ifjút Crassusnak? Akkor is kiagyalta volna ezt a rémséges tervet Lucius Licinius halálának megbosszulására? Semmi bűntudatod nincs, amiért a szeretődet rejtegeted, a többi rabszolga kivégzését pedig ölbe tett kézzel végignézed? Az öregemberekét, az asszonyokét, a gyerekekét...
– De Alexandros ártatlan! Soha nem ölt meg senkit!
– Te így gondolod, és talán ő is ezt bizonygatja neked. De honnan tudhatod, mi történt valójában, Olümpiasz? Mit tudsz te egyáltalán?
Hátrahőkölt, és még lélegezni is elfelejtett. Különös pillantást váltottak a férfival.
– Legalább olyan jól tudod, mint én magam, hogy egyáltalán nem számít, Alexandros ártatlan-e vagy sem – válaszolt. – Akár bűnös, akár nem, Crassus keresztre feszítteti, ha elkapják.
– Akkor nem, ha be tudom bizonyítani az ártatlanságát. Ha ki tudnám deríteni, hogy ki volt Lucius Licinius valódi gyilkosa, ha lelnék valami bizonyítékot...
– Akkor aztán Crassus végképp végezne Alexandrosszal, gondolkodás nélkül. És téged is megöletne vele együtt.
Megráztam a fejem, mire eltorzult az arcom a homlokomba nyilalló fájdalomtól.
– Rejtvényekben beszélsz, akár a Szibülla.
Olümpiasz lenézett a barlang szájához, ahol fénysugarak verődtek vissza a víz örvényei alól.
– Most már elég mély az apály – mondta végül. – Itt az ideje, hogy mindannyian felmenjünk Iaia házába.

 

 

Huszonhárom

Iaia nagy felhajtást csapott a fejsebem körül. Ragaszkodott hozzá, hogy rossz szagú gyógynövényekből főzetet készítsen, amivel aztán beborogatta vele a vágást, végül hosszú gézcsíkkal tekerte be a fejem. Egy másik forrázatot nyomott a kezembe, hogy igyam meg. Némileg zaklatottan emeltem a számhoz a borostyánszínű folyadékot, és közben Dionüsziusz jutott az eszembe.
– Úgy látom, nagyon sokat tudsz a növényekről és a használatukról – jegyeztem meg, és beleszagoltam a folyadék gőzébe.
– Jól látod – helyeselt. – Az évek során megtanultam felhasználni őket a festékeimhez, megtanultam, mikor és hogyan kell begyűjteni a füveket, és eléggé kiismerem magam a fajták közt. Miközben kiderült, hogy melyik gyökérből lesz a legjobb kék festék, az is kiderült, hogy melyikkel lehet leszárítani egy bibircsókot.
– Vagy melyikkel lehet embert ölni – tettem hozzá merészen.
Halványan elmosolyodott.
– Igen, talán azt is. A főzettel, amit most kortyolgatsz, könnyedén meg lehetne ölni egy embert. De nem olyan koncentrációban, ahogy most elkészítettem. Elsősorban fűzfakéreg-kivonatot tartalmaz, amibe tettem egy csipetnyit abból a szerből, melyet Homérosz ópiumnak nevezett, és valójában egy egyiptomi mákfajtából készül. Lecsillapítja a fejedben tomboló fájdalmat. Idd csak meg.
– A költő szerint az ópiummák véget vet a bánatnak.
Belenéztem a kehelybe, hátha megpillantom a kavargó gőzben a halál árnyalatát.
A festőnő bólintott.
– Ezért adta Egyiptom királynője is Helénának, hogy gyógyítsa a melankóliáját.
– De Homérosz azt is írja, hogy feledékenységet okoz, Iaia, és én nem szeretném elfeledni mindazt, amit láttam és hallottam.
– Az a mennyiség, amit belekevertem az italodba, nem elég erős ahhoz, hogy elaludj tőle, csak enyhíti a lüktetést a fejedben. – Amikor látta, hogy még mindig tétovázom, az asszony csalódottan csóválta a fejét. – Ugyan már, Gordianus, ha ártani akarnánk neked, szerintem Alexandros már rég végzett volna veled odalenn, a tengeri barlangban, vagy a sziklára felvezető úton. Azt hiszem, ha eltökélt szándékunk lenne megszabadulni tőled, még most is le tudnánk hajítani téged innen a meredek sziklákra. A hullámok magukkal sodornának, és örökre eltűnnél szem elől. – Nyomatékosan a szemembe nézett. – Én eljutottam odáig, hogy bízzak benned, Gordianus. Eleinte bizalmatlan voltam veled szemben, beismerem. De mára ez megváltozott. Te nem akarsz bízni bennem?
Belenéztem a szemébe. Merev háttal ült a támla nélküli széken, terjedelmes, sárga stólába öltözve. A nap még nem hágott fel a ház teteje fölé, és a teraszt sűrű homály borította. Mélyen alattunk, az erkélyen túl, a tenger hullámai ritmikusan csapódtak a kőfalaknak. Olümpiasz és Alexandros a közelünkben ücsörögtek, és úgy figyeltek bennünket, mintha csatározó gladiátorok lennénk.
Megint a számhoz emeltem a poharat, de végül letettem, anélkül, hogy ittam volna belőle. Iaia felsóhajtott.
– Ha innál belőle, megszűnne a fájdalmad. Meg fogod még köszönni nekem ezt az ajándékot.
– Dionüsziusznak már minden fájdalma megszűnt, de nem hinném, hogy olyan hálás lenne, ha most itt lehetne velünk.
A festőnő homlokára árnyék kúszott.
– Mire célzol, Gordianus?
– Azt mondod, bízol bennem, Iaia. Akkor legalább azt ismerd be nekem, amit már amúgy is tudok. Azon a napon, amikor meglátogattam a Szibüllát, láttam, hogy az öreg filozófus titokban követi Olümpiaszt. Úgy hiszem, tudott a tengerparti barlangról, és arról, hogy ki bujkál ott, vagy legalábbis megvoltak a maga sejtései. Ezért ragaszkodott hozzá annyira, hogy elmesélje Crassus hispániai kalandját azzal a másik barlanggal. Láttam, hogyan fogadtátok a szavait aznap este, te és Olümpiasz. Dionüsziusz hajszál híján elárulta a titkotokat. A rákövetkező napon, a halotti lakomán a filozófust megmérgezték. Mondd csak, Iaia, sisakvirágot használtál? Én erre gyanakodtam.
Az asszony megvonta a vállát.
– Milyen tüneteket mutatott?
– Mintha meggyulladt volna a nyelve. Fulladozni kezdett, aztán rángatózott, és végül kihányt mindent. A belei is elernyedtek. Nagyon gyorsan történt minden.
A festőnő bólintott.
– Elismerem, remek következtetés. De én nem lennék olyan biztos benne. Annyi bizonyos, hogy nem én tettem mérget az italába, és Olümpiasz sem.
– Hát akkor ki?
– Honnan tudnám? Én nem vagyok a Szibülla...
– Csak a teste és a hangja, nem igaz?
Szájával gondterhelten csücsörített, és közben a fogát szívta. Komorrá vált az arca, és egyszeriben éppen annyi idősnek nézett ki, amennyi volt.
– Néha, Gordianus. Néha. Tényleg ismerni akarod a Szibülla titkait? Pedig veszélyt hoz annak a fejére, aki megismeri. Gondolj csak az ostoba Pentheusra, akit a bakkhánsnők téptek széjjel. Vannak rejtélyek, melyeket csak a nők fedhetnek fel; egy férfi számára az ilyen tudás gyakran haszontalan, és rendkívül veszélyessé is válhat.
– Talán kevésbé lennék veszélyben, ha nem tudnám meg? Kezdem úgy érezni, hogy ha valamelyik isten közbe nem lép, soha nem térek vissza élve Rómába.
– Makacs vagy – mondta Iaia a fejét csóválva. – Rettentő makacs. Látom, hogy nem nyugszol addig, amíg ki nem derítesz mindent.
– Ilyen a természetem, Iaia. Ilyennek teremtettek az istenek.
– Értem, értem. Hol kezdjem hát?
– Válaszolj egy egyszerű kérdésre. Te vagy a Szibülla?
Gyötrelmes kifejezés ült ki az arcára.
– Megpróbálok válaszolni, de kétlem, hogy megérted. Nem, nem én vagyok a Szibülla. Egyetlen asszony sem lehet a Szibülla. De akadnak olyan nők, akikben az orákulum időről időre testet ölt. Mi vagyunk a beavatottak köre. Gondját viseljük a templomnak, őrizzük a tűzhely lángját, felfedjük a rejtjeleket, továbbadjuk a titkokat. Gelina is közénk tartozik. Ő kedvesebb nekem, mint gondolnád, ám túlzottan törékeny ahhoz, hogy a Szibülla közvetlenül beleköltözzön. Neki más kötelezettségei vannak. Olümpiasz is egy beavatott. Most még túl fiatal és tapasztalatlan ahhoz, hogy a Szibülla rajta keresztül nyilvánuljon meg, de eljön annak is az ideje. Vannak még rajtam kívül mások is, akik edényként szolgálnak az orákulum számára, némelyikük itt él Kümében, mások egészen Puteoliból vagy Neapolisból jönnek el idáig, a Kehely túlsó oldaláról. Javarészük azoknak a görög telepeseknek a leszármazottja, akik még Aeneas előtt gyarmatosították e földet. A vérükben öröklődik az ilyen dolgok megértésének képessége.
– Iaia, nem vonom kétségbe, hogy a Szibüllával való beszélgetés csodálatos élmény, akárkinek a testét használja is fel. Azon viszont eltöprengtem, hogy vajon milyen szert dobtál a lángok közé, mielőtt bevezettél a jósnő barlangjába. Lehetséges, hogy annak a füstnek volt némi hatása az érzékszerveim működésére?
A festőnő halványan elmosolyodott.
– A te figyelmedet aligha kerülheti el bármi, igaz, Gordianus? Kétségtelen, hogy bizonyos növények és gyökerek, ha az előírások szerint készítjük elő őket, elősegítik a Szibülla jelenlétének teljes megélését. Az ilyen anyagok használata része annak a tudománynak, amelyet megtanulunk és továbbadunk.
– Magam is találkoztam ilyen növényekkel az utazásaim során, vagy legalábbis hallottam felőlük. Ilyen a kígyófű, a thalasszégle, a theangelisz, az indiai kender és a mesa...
Megrázta a fejét, és elfintorította az orrát.
– A kígyófű a távoli Etiópiából származik, ahol a látványát legalább annyira rémségesnek tartják, mint a víziókat, melyeket felidéz. A Szibülla semmire sem tudná használni az ilyen szörnyű látomásokat. A thalasszégle hasonlóképp egzotikus és kíméletlen; úgy tudom, kizárólag az Indus folyó mentén terem. Nagy Sándor emberei „tengercsillámként” emlegették, és úgy vették észre, hogy révületbe ejti őket, amelyben vakító lidércnyomásaik támadnak. A theangeliszt személyesen is ismerem. Szíria és Kréta magaslati területein terem, azonkívül Perzsiában. A mágusok „isteni hírnöknek” nevezik, és jósláshoz fogyasztják. Az indiai kender Baktriában nő, ahol a helybeliek „kacajlevélnek” nevezték el. Nem tesz bölcsebbé, csak kellemesen elkábít. Hidd el nekem, egyiknek a füstjét sem lélegezted be a barlangnál.
– Mi van az utolsóval, ami eszembe jutott? A mesával? Úgy tudom, az is kenderféle, rendkívül erős aromával...
– Kétségbe ejtesz, Gordianus. Valóban képes lennél az idődet és az erődet vesztegetni, csak azért, hogy léha kíváncsiságodat kielégítsd?
– Igazad van, Iaia. Akkor talán azt áruld el, hogy miért tetted azt a csúf szobrocskát az ágyamba az első éjszakán, amit a villában töltöttem.
Az asszony lesütötte a szemét.
– Próba volt. Csak egy beavatott értheti meg.
– Bármilyen próba is volt, sikeresen jutottam túl rajta?
– Igen.
– Aztán hagytál nekem egy üzenetet, hogy azonnal keressem fel a Szibüllát.
– Így volt.
– De miért?
– A Szibülla készen állt arra, hogy elvezessen téged Zeno testéhez.
– Azért, mert remélte, hogy azt fogom hinni, ugyanaz lett Alexandros sorsa is, mint Zenóé, és testét felemésztette a tó? Igen, ez a lehetőség is megfordult a fejemben, elvégre két ló tért vissza a villához a lovasa nélkül. Visszamehettem volna Crassushoz, és megmondhattam volna neki, hogy hívja vissza az embereit, mert hiába keresik Alexandrost.
– Miért nem tetted meg?
– Mert aztán megláttam Dionüsziuszt Olümpiasz nyomában, és láttam, ahogy Olümpiasz felhozza azt az üres kosarat a tengerparti barlangtól. Akkor jöttem rá, hogy Alexandros valahol Kümé környékén bujkál. De áruld el, Iaia, azért irányítottál engem Zeno holttestéhez, hogy letérjek az ösvényről, ahol végre szagot fogtam?
A festőnő széttárta a karját.
– Az ember nem mindig fürkészheti ki a Szibülla módszereit. Még ha az isten eleget is akar tenni a kérvényező kívánságainak, nem mindig olyan eszközöket választ, amilyeneket mi gondolnánk. Feltételezhetted volna, hogy Alexandros halott, és azzal a tudattal folytathattad volna a nyomozást. Ehelyett itt ülsz, egy szobában Alexandrosszal. Ki a megmondhatója, hogy a Szibüllának nem éppen ez volt-e a szándéka, még ha én nem is feltételeztem volna?
Bólintottam.
– Akkor tehát te tudtál róla, mi lett Zeno sorsa. Olümpiasz is tudta?
– Igen.
– Én viszont úgy láttam, hogy őszintén megrázta, amikor megpillantotta Zeno maradványait.
– Olümpiasz tudott Zeno sorsáról, de velem ellentétben nem látta a holttestét. Nem is akartam, hogy lássa. Azt szerettem volna, hogy nélküle keresd fel az Avernus-tavat. Ezzel szemben ő veled ment, és iszonyodva belehajította a fejet a tóba. Nincs kétségem felőle, hogy ez is az isten szándékai szerint történt.
– Feltételezem, hogy az is az isten akaratából történt, hogy Alexandros elsőként a te ajtódon kopogtatott a gyilkosság éjjelén.
– Talán hadd beszéljen erről maga Alexandros – javasolta Iaia, és oldalvást a rabszolgára sandított. – Mondd el Gordianusnak, mi szivárgott ki azon az éjjelen a gazdád haláláról.
A férfi elvörösödött, vagy mert nem volt hozzászokva, hogy idegenek előtt beszéljen, vagy mert érzékenyen érintette a gyilkosság éjjelének felelevenítése. Olümpiasz közelebb húzódott hozzá, és kezét biztatóan Alexandros karjára tette. Csodálkoztam, hogy ilyen fesztelenül ki meri mutatni a vonzalmát egy rabszolga iránt egy római polgár jelenlétében. Akkor sem láttam, hogy kínosnak érezte volna a helyzetet, amikor a tengerparti barlangban pásztoróra közepette rajtakaptam őket, de akkor a félelem és a meglepetés lett úrrá rajta, és megváltoztatta szokványos ítélőképességét. Jobban meglepett, hogy nyilvánosan és készséggel kimutatja gyengédségét és ragaszkodását. Nem feszélyezte sem Iaia társasága, sem az enyém. Ámulattal töltött el az odaadása, ugyanakkor aggódtam is miatta; az ilyen rossz csillagzat alatt született szerelemnek csakis szenvedés lehetett a vége.
– Aznap este – kezdte Alexandros, és durva trák kiejtését feledhetővé tette hangjának intenzitása – megtudtuk, hogy Crassus a birtokra igyekszik. Még sohasem láttam azelőtt, mert újonnan kerültem a rabszolgák közé, de természetesen sokat hallottam róla. Az öreg Zeno elmondta, hogy egyáltalán nem várták a látogatását, nem jelentette be jó előre, és a gazda sem volt rá felkészülve. Láttam, hogy ideges és rosszkedvű.
– Tudtad, hogy miért volt rossz kedve?
– Valami szabálytalanság miatt a könyvelésnél. Nem igazán értettem.
– Pedig te nem egyszer segítettél Zenónak a főkönyveket írni.
A férfi megvonta a vállát.
– Össze tudom adni a számokat, és ki tudom tenni a megfelelő jeleket, de ritkán volt tudomásom róla, hogy mit adok össze. Zeno viszont tudta, vagy legalábbis így hitte. Azt mondta, hogy a gazda belebonyolódott valami nagyon titkos, sötét üzletbe. Zeno szerint a gazda sok mindent művelt Crassus háta mögött, ami ha kitudódik, nagy bajt hoz a fejére. Azon a délutánon mindhárman a könyvtárban dolgoztunk, és átnéztük a feljegyzéseket. Végül a gazda kiküldött a szobából. Meg akart valamit beszélni Zenóval, és nem akarta, hogy én is halljam. Később Zenót is elküldte. Az istállóban megkérdeztem az öreget, hogy mi történik, de nem válaszolt, csak komoran nézett maga elé. Sötétedni kezdett. Ettem, aztán segítettem a többi istállószolgának a lovak ellátásánál. Végül lefeküdtem aludni.
– Az istállóban?
– Igen, ott.
– Mindig ott aludtál?
Olümpiasz megköszörülte a torkát.
– Rendszerint az én szobámban aludt, Iaia szobája mellett, a házban. De aznap éjjel mi itt aludtunk, Kümében.
– Értem. Folytasd, Alexandros. Ott tartottunk, hogy az istállóban aludtál.
– Igen. Aztán Zeno odajött hozzám, és felébresztett. Egy lámpást hozott magával, és az orromat kezdte bökdösni. Azt mondtam, még nem lehet reggel, mire azt válaszolta, hogy az éjjel közepén járunk. Megkérdeztem, mit akar. Azt felelte, hogy a semmiből egyszer csak előtűnt egy lovas, kikötötte a lovát a bejárathoz, és bement a házba, hogy találkozzon a gazdával. Azt mondta, a könyvtárban beszélgetnek, nagyon halkan, zárt ajtó mögött.
– Tényleg? És ki volt az a látogató?
Alexandros habozott egy darabig.
– Én magam nem is láttam, nem igazán. Ez a legkülönösebb az egészben. Zeno azt mondta, hogy... szegény Zeno...
Összevonta dús szemöldökét, és mereven a semmibe bámult. Az emlékek teljesen magukkal ragadták.
– Igen? Folytasd. Mit mondott neked Zeno? Miért szöktetek el a házból?
– Azt mondta, hogy ő is bement a könyvtárba. Halkan bekopogott az ajtón, és úgy hallotta, mintha a nevén szólították volna, ezért benyitott. Lehet, hogy nem is hangzott el a neve, vagy a gazda éppen azt mondta neki, hogy menjen el. Zenónak volt egy olyan rossz szokása, hogy olyankor ment be valahova, amikor a legkevésbé kellett volna, csak azért, hogy kiszagolja, mi történik. Azt mondta, a gazda megfordult a székén, és rákiáltott, hogy távozzon. Először kiabált, aztán gyorsan lehalkította a hangját, és suttogva átkozni kezdte.
– Hát a látogató?
– A polcok mellett állt, és a tekercseket nézegette. A hátát fordította az ajtó felé. Zeno nem látta jól, de annyit látott, hogy katonai öltözéket visel, és a köpenyét az egyik székre terítette.
– A köpeny – merengtem el.
– Igen, egy közönséges, sötét köpenyt. Az egyik sarkában volt egy embléma, valami rávarrt pecsét, olyan, mint egy kitűző. Zeno számtalanszor látta már azelőtt, azt mondta, bárhol felismerné.
– Nos?
– Crassus pecsétje volt.
– Nem – ráztam meg a fejem. Olyan erővel dübörgött végig a fájdalom a koponyámon, hogy végül kénytelen voltam a kehelyért nyúlni, és felhajtani a fűzfakéregből és ópiumból álló főzetet. – Ennek így nincs semmi értelme.
– Mégis így történt – erősködött Alexandros. – Zeno szerint Crassus volt ott aznap éjjel a könyvtárban a gazdával. A gazda arca olyan fehér volt, mint egy szenátor tógája. Zeno idegesen járkálni kezdett az istállóban, és aggodalmaskodva csóválta a fejét. Mondtam neki, hogy mi nem tehetünk semmit; ha a gazda bajba keverte magát, akkor neki kell megoldania. De az öreg azt akarta, hogy menjünk a könyvtár ajtaja elé, és hallgatózzunk. Közöltem vele, hogy megőrült, és elfordultam, hogy tovább aludjak. Végül addig nyaggatott, amíg felkeltem a szénáról, felvettem a köpenyemet, és kimentem vele az udvarra.
– Tiszta volt az éjjel, de nagyon szeles – mesélte. – A fák hangosan zúgtak, mintha fejüket csóváló szellemek lennének, és azt suttognák: ne, ne! Akkor már tudnom kellett volna, hogy valami rettenetes dolog készülődik. Zeno előreszaladt, és kinyitotta az ajtót. Én követtem. – Alexandros összeráncolta a homlokát. – Nehezen emlékszem vissza, mi történt azután, mert minden olyan gyorsan zajlott. A rövid folyosón álltunk, ami az átriumba vezetett. Zeno hirtelen hátralépett, olyan erővel, hogy majdnem felborított. Elakadt a lélegzete, és hangosan bőgni kezdett. Átnéztem a válla fölött, és egy katonai viseletbe öltözött férfit láttam, aki egy lámpással a kezében térdelt a padlón, és mellette ott feküdt a gazda teste. A feje be volt zúzva, a vértől szinte semmi sem látszódott belőle.
– És Crassus volt az a férfi? – kérdeztem hitetlenkedve.
A rabszolga megvonta a vállát.
– Csak egy pillanatra láttam az arcát. De lehet, hogy egyáltalán nem is láttam, mert a lámpa különös árnyékokat vetett a szobában, és a férfi alakja elveszett a sötétségben. Még ha tisztán láttam volna is, nem ismerem fel. Mondtam neked, hogy sohasem találkoztam Crassusszal. Egyedül a gazda testére emlékszem, ahogy ott feküdt élettelenül, az arca összetörve, véresen... Aztán a férfi hirtelen felugrott, letette a lámpást, és előhúzott egy kardot. Úgy villant a sötétben, mint egy lángcsóva. Halkan beszélt, nem ijedten, nem mérgesen, hanem egyszerűen hidegen, végtelenül hidegen. Azzal vádolt meg minket, hogy mi öltük meg a gazdát! „Ezért még megfizettek!” – mondta. – „Gondoskodom róla, hogy mindkettőtöket fához szögeljenek.”
– Zeno megragadott, és sietve magával húzott. Végigráncigált az udvaron, egyenesen az istállóba. „Lovakat!” – kiáltotta. – „Meneküljünk! Meneküljünk!” Követtem az utasítását, és már el is hagytuk az istállót, mielőtt a gyilkos utolérhetett volna bennünket. Zeno viszont úgy vágtatott, mint egy őrült. „Hova mehetünk?” – kérdezgette. A fejét rázta, és úgy sírt, mint egy korbácsolásra váró rabszolga. „Hova mehetünk? Szegény gazda halott, és minket vádolnak!” Eszembe jutott Olümpiasz és Iaia háza Kümében. Már jártam itt azelőtt néhányszor, különféle ellátmányokat hoztam és vittem. Azt hittem, megtalálom az utat a sötétben, de nehezebb volt, mint gondoltam.
– Ahogy jómagam is tapasztaltam – szóltam közbe.
– Túl gyorsan vágtattunk, és a szél egyre erősödött, ezért nem hallottuk egymás kiáltásait. Közben a köd is bezáródott körülöttünk. Zeno már nem is volt önmaga a rémülettől. Aztán valahol rossz irányba fordultunk, és az Avernus-tó melletti szakadéknál lyukadtunk ki. A lovam ismert engem, és időben figyelmeztetett, mielőtt lebukdácsoltam volna a sziklafalon. Zeno viszont nagyon keveset tudott a lovakról. Amikor a jószág megpróbált megállni, valószínűleg megrúghatta az oldalát, és az állat levetette magáról. Láttam, ahogy eltűnik, fejjel lefelé a ködben. A bűzölgő pára magába szippantotta. Aztán csend lett. Utána hallottam egy fakó, távoli csobbanást, mintha valaki sekély, iszapos vízbe esett volna.
– Felsikoltott – mondta Alexandros elborzadva. – A hangja a sötétségből érkezett, egy hosszú, hajmeresztő sikoly. Aztán megint csend lett.
– Megpróbáltam a sötétben utat keresni lefelé, a partra, de a fák, a köd és az árnyékok összezavartak. A nevét kiáltottam, de nem válaszolt, még egy nyögést sem hallottam. Talán valami rosszat mondtam?
– Tessék?
– Olyan furcsa az arcod, Gordianus. Mintha te magad is ott lettél volna.
– Csak az előző éjjel jutott hirtelen eszembe... – Ecóra gondoltam, és éles fájdalom hasított belém. – Folytasd. Mi történt azután?
– Végül megtaláltam a Kümébe vezető utat. Úgy jöttem be a házba, hogy ne ébresszem fel a rabszolgákat. Amikor rátaláltam Olümpiaszra, elmeséltem neki mindent. Az ő ötlete volt, hogy rejtőzzek el a barlangban. Kümé nem nagy falu, nem sokáig bujtathattak volna a házban. Te még így is felfedeztél minket.
– Elsőként Dionüsziusz fedezett fel benneteket. Megköszönhetitek az isteneknek, hogy nem árulta el Crassusnak. Vagy talán valaki másnak köszönhetitek – sandítottam Iaiára.
– Már megint gyanúsítgatsz! – szorította meg a festőnő a széke karfáját.
– Azt csak a javamra írhatod, hogy van szemem és orrom, Iaia. Ez a ház tele van különös gyökerekkel és növényekkel, és történetesen tudom, hogy a sisakvirág is köztük van. Azon a napon, amikor felkerestük a Szibüllát, láttam egy korsóban, abban a szobában, ahol a festékeidet készíted. El tudom képzelni, hogy tartogatsz még farkasmaszlagot, beléndeket, limeumot...
– Igen, egyiket-másikat begyűjtöttem, de nem azért, hogy bárkit megöljek velük. A mérgező hatású növényekkel gyógyítani is lehet, ha valakinek megvan hozzá a megfelelő tudása. Azt akarod, hogy megesküdjek, Gordianus? Hát jól van. Esküszöm neked a Szibülla szentélyének szentségére, az istenre, aki a Szibülla ajkain keresztül szólal meg, hogy ebben a házban nem tartózkodik olyan személy, aki megölte volna Dionüsziuszt.
Az eskütétel hevében félig-meddig felállt a székéből. Ahogy lassan, megnyugodva visszaült, a teraszt hirtelen természetellenes csend borította be. Még a hullámok csapkodása is lecsendesedett odalent. A nap végre felkúszott a ház teteje fölé, és sárgás fénycsíkokkal tarkította a teraszt leválasztó falat. Egy kósza felhő keveredett a napkorong elé, újra sötétbe borított mindent, aztán tovakúszott, és a ragyogó fehér kövekből sugárzó meleg simítgatni kezdte az arcomat. Észrevettem, hogy a fejemből eltűnt a fájdalom, helyette kellemes könnyedséget éreztem.
– Jól van hát – mondtam csendesen. – Akkor ebben megegyezhetünk. Nem te ölted meg Dionüsziuszt. Akkor viszont ki tette?
– Ugyan ki más tehette volna, mint aki Lucius Liciniust is megölte? Crassus! – csattant fel Iaia.
– Miféle oka lehetett rá?
– Azt én nem tudom megmondani, de azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondd nekünk, amit te tudsz, Gordianus. Tegnap például leküldted Apolloniust a víz alá a mólónál, Gelina háza alatt. Bizonyára megdöbbentő felfedezésben volt részed.
– Ki árulta ezt el neked? Meto?
– Talán.
– Nincs több titkolózás, Iaia!
– Jól van, jól van. Igen, Meto mondta el. Vajon ugyanarra a következtetésre jutottunk, Gordianus?
– Hogy Lucius fegyvereket adott el a lázadó rabszolgáknak, cserébe az összelopkodott ezüstért és ékszerekért?
– Pontosan. Szerintem Dionüsziusz is kiszagolt egy ilyesféle botrányt a levegőben, és ezért vonakodott felfedni Alexandros búvóhelyét. Tudta, hogy van egy még hatalmasabb titok, amiről le kell rántania a leplet. Meto azt is elmondta, hogy rábukkantál bizonyos dokumentumokra Dionüsziusz szobájában. Olyan iratokra, amelyek egyértelműen bizonyítják Lucius bűnösségét a sötét ügyletekben.
– Lehetséges. Crassus sem tudta megfejteni őket.
– Ó, valóban?
Halvány fájdalomszikra pattant ki a fejemben.
– Iaia, tényleg úgy gondolod, hogy...
A festőnő megvonta a vállát.
– Miért ne mondhatnánk ki azt, amit tilos kimondani? Igen, szerintem maga Crassus is benne volt ebben az egész vállalkozásban!
– Crassus fegyvereket csempészett Spartacusnak? Lehetetlen.
– Nem lehetetlen, csak undorító. Egy ilyen öntelt és mohó ember, mint Marcus Crassus, akár még erre is hajlandó. A mohósága nem bírt ellenállni a lehetőségnek, hogy ilyen hatalmas nyereséget zsebeljen be a Spartacusszal kötött üzletből, és alattomos módon azt a nyomorult, rémült Luciust használta fel közvetítőként. Az önteltsége pedig olyan határtalan, hogy ennek ellenére is el akarja majd nyerni a megbízatást Spartacus ellen. Úgy véli, a két vállalkozás teljességgel összeegyeztethető. Olyan briliáns stratégának gondolja magát, hogy szerinte mit sem számít, hogy az ellenségét is ő vértezte fel római acéllal.
– Vagyis szerinted azért mérgezte meg Dionüsziuszt, mert közel járt ahhoz, hogy leleplezze őt?
– Talán. De valószínűbb, hogy a filozófus zsarolni kezdte, először csak egészen finoman. Csinos kis összeget kért a tudásáért cserébe, és egy helyet Crassus kíséretében. Csakhogy az olyan emberek, mint Crassus, nem tűrik, hogy az alattvalóik között legyen valaki, aki ismeri a titkaikat. Dionüsziusz túlzottan ostoba volt ahhoz, hogy rájöjjön: nem származik nyeresége abból, ami után kutat. Meg kellett volna tartania a titkokat saját magának, akkor talán még mindig élne.
– De miért kellett Crassusnak megölnie Luciust?
A festőnő lenézett a lábára, ahol a napfény már elég közel kúszott, hogy a lábujjait melengesse.
– Ki tudja? Crassus lopva érkezett azon az éjjelen, hogy a titkos üzleteikről tárgyaljanak. Talán Lucius nem teljesített minden feladatot, amit Crassus kijelölt számára, és azzal fenyegette, hogy elárulja mindkettőjüket. Az ilyesféle pánik nagyon is Luciusra vallott. Vagy talán Crassus felfedezte, hogy Lucius becsapja. Bármi oka is volt rá, fejbevágta a szoborral, és miután végzett vele, a nagy őrjöngés közepette is volt annyi ravaszság benne, hogy a saját előnyére fordítsa a történteket. Mindent úgy rendezett el, mintha Spartacus valamelyik követője lett volna a gyilkos.
Kinéztem a hullámok végtelen sorára, melyek a láthatártól haladtak a part felé. Megráztam a fejem.
– Ilyen mértékű képmutatást szinte lehetetlen ép ésszel felfogni. És végképp nem értem, hogy Crassus miért hozatott engem ide.
– Mert Gelina és Mummius ragaszkodott hozzá. Nem lett volna semmi oka, hogy visszautasítson egy tisztázó nyomozást az unokafivére halálával kapcsolatban.
– Hogyan kerültek az iratok Dionüsziuszhoz?
– Ebben nem lehetünk biztosak. Annyi viszont kétségtelen, hogy a filozófus szájából már soha többé nem hallunk magyarázatot.
Visszagondoltam Crassus sötét hangulatára, kimondatlan kétségeire, a hosszú éjszakákra, melyeket Lucius könyvtárában töltött a tekercsek átnézésével. Ha igaz volt, amit Iaia állított, akkor Crassus egy személyben volt gyilkos, bíró és bosszúálló, aki egyszersmind túl hatalmas ahhoz, hogy bármelyikünk megbüntethesse.
– Látom, nem vagy teljesen elégedett – jegyezte meg Iaia.
– Elégedett? Hogyne lennék elégedett. Feleslegesen éltük át a viszontagságokat, nem is lett volna szükség rá, hogy annyi veszélynek tegyem ki magam. És nemcsak én, hanem Eco is! Mindezt egy zsák ezüstért. Crassus minden problémáját ezüsttel oldja meg. Miért is ne, amikor a hozzám hasonló embereket meg lehet vásárolni ennyiért? Ezzel az erővel el is küldhette volna nekem a pénzt Rómába, és akkor nem ráncigáltak volna ide, hogy részese legyek ennek az aljas cselfogásnak...
– Én úgy értettem – ellenkezett a festőnő –, hogy esetleg az én magyarázataim nem elégítenek ki téged. Akadnak viszont egyéb körülmények, melyekről nem tudsz, pedig ezek még mélyebb betekintést engednek Crassus elméjének működésébe. Ezek a dolgok olyan kényesek és személyesek, hogy alig merem elmondani neked. De bízom benne, hogy Gelina megértené, ha itt lenne. Tudod, hogy neki és Luciusnak nem született utódja.
– Igen, tudom.
– Gelina nagyon szeretett volna gyereket. Úgy érezte, ő az oka mindennek, és tőlem kért segítséget. Mindent megtettem, ami a gyógynövény-ismeretemből tellett, de hasztalan. Arra kellett gondolnom, hogy valójában Luciusszal van gond. Összeállítottam mindenféle főzeteket, melyeket Gelina valahogy megitatott a férjével, csakhogy ez sem hozott eredményt. Éppen ellenkezőleg: Priapus teljességgel megvonta a kegyeit Luciustól. A nemiség terén teljesen megnyomorodott, elvesztette az erejét, ahogy ahhoz sem volt ereje, hogy a saját életét és sorsát irányítsa. Képzeld bele magad a helyzetébe: Crassus teremtménye vagy, rákényszerít, hogy hódolj be a nagysága előtt, és ízléstelen trükkökre van szükséged, hogy kiszabadulj az ellenőrzése alól. Ezt Crassus sohasem engedte volna meg, mert különös perverzióval élvezte, hogy az unokafivére a lábai előtt hajbókol.
– Gelinát viszont nem lehetett lebeszélni arról, hogy gyereket szüljön. Képtelenség volt eltántorítani. Te is láttad őt. Soha nem lehetett azt állítani róla, hogy követelőző vagy zsarnokoskodó. Sok szempontból még visszahúzódóbb és belenyugvóbb, mint amilyennek egy asszonynak az ő helyzetében lennie kéne. Ebben az egy dologban nem engedett. Ezért a tanácsom ellenére, ellenben a férje tudtával, felkérte Crassust, hogy legyen a gyereke apja.
– Mikor történt ez?
– Crassus legutóbbi látogatásakor, tavasszal.
– Miért egyezett bele Lucius ilyesmibe?
– Rengeteg férj törődik bele abba, hogy felszarvazzák, mert ha tiltakoznának, csak még jobban hagynák magukat megszégyeníteni. Ezen felül Lucius előszeretettel hozott olyan döntéseket, melyek kárt okoztak neki. Ez is amolyan perverzió volt nála. Gelina javaslata felkeltette benne a családi büszkeséget. Crassus legalább egy olyan utóddal ajándékozta volna meg őket, akinek ereiben arisztokrata vér csörgedezik.
– Csakhogy az egyesülésből nem fogant gyermek. Csak azt érték el, hogy Lucius és Gelina még jobban elhidegült egymástól. Természetesen szegény asszony a legrosszabb utat választotta. Ha bárki mást környékezett volna meg a kérésével, Lucius talán megőrizhet egy szemernyi méltóságot. De a mindenható unokafivért kérték fel, hogy bújjon be Gelina ágyába, Crassustól várták, hogy gyermekkel ajándékozza meg a házat, melyben amúgy is ő volt az úr. Ez a megaláztatás irtózatos súllyal nehezedett Lucius lelkére.
– Láthatod hát, hogy nem pusztán üzleti csalás és szélhámosság szította lángra az ellenségeskedést a két unokafivér között. Crassus nagyon hideg és kegyetlen tud lenni, és Lucius szégyene úgy szurkálta, akár egy töviskoszorú. Ki tudja, mit suttogtak egymás között azon az éjjelen, a könyvtárban? Mielőtt befejezhették volna a tárgyalást, egyikük holtan feküdt a padlón.
A mennyezetre szegeztem a pillantásom.
– És most egy egész birtoknyi rabszolga fog meghalni emiatt. Római igazságszolgáltatás!
– Nem! – ugrott fel Alexandros. – Biztosan tehetünk még valamit!
– Semmit – suttogta Olümpiasz, és felnyúlt, hogy megfogja a férfi karját, ám csak a levegőt markolta meg, mert a rabszolga elhúzódott előle.
– Talán... – Hunyorogva a cakkozott tetőcserepeken pihenő napfényre néztem. Az idő követhetetlenül gyorsan rohant tova. Talán már meg is kezdődtek a játékok. – Ha szemtől szembe megvádolhatnám Crassust, és Gelina tanúskodna ellene. Ha Alexandros megnézhetné, és teljes bizonyossággal azonosíthatná...
– Nem! – Olümpiasz felpattant, és kettőnk közé állt. – Alexandros nem hagyhatja el Kümét!
– Bárcsak nálam maradt volna a köpeny – a véres köpeny, amiről Crassus letépte a pecsétet, mielőtt ledobta volna az útról! Bárcsak megmaradt volna, és nem vitték volna magukkal az orgyilkosok! Az orgyilkosok... Ó, Eco!
Ebben a pillanatban megjelent a köpeny, és a ház sötét árnyaiból átúszott a napfényre. Eco magasba nyújtott karja tartotta. A fiú elmosolyodott, és megpróbálta kipislogni az álmot a szeméből.

 

 

Huszonnégy

– De hát én azt hittem, tudod – mondogatta Iaia. – Azt hittem, Olümpiasz elmondta neked.
Megfeledkezett arról, hogy az előző éjjelen, amikor Eco kifulladva kopogtatott az ajtón, Olümpiasz már leszökött a partra, hogy Alexandrosszal aludjon a barlangban, így nem tudhatta, hogy mialatt mi a teraszon beszélgettünk és következtetéseket vontunk le, a fiú mindvégig mélyen aludt az egyik szobában. Magához szorította a mocskos, vérfoltos köpenyt, amit sikerült kimentenie az orgyilkosok karmai közül.
– Milyen ostobának érzem magam, Gordianus. Itt ülök, és megpróbállak meggyőzni, miközben inkább azt kellett volna elmondanom neked, amit a legjobban hallani akartál: hogy a fiad az én házamban van, épségben és biztonságban.
– Az a fontos, hogy itt van – mondtam, és nyeltem egyet, hogy eltüntessem hangom hirtelen támadt rekedtségét.
Sűrűn pislogtam, mert szemem megtelt könnyel, és Eco sugárzó, maszatos arca úszkálni kezdett előttem ebben a tengerben. Miután szorosan magamhoz öleltem, ő hátralépett, és megpróbált levegőhöz jutni.
– Amikor tegnap éjjel megjelent az ajtómban, láttam, hogy rémült és agyonhajszolt, de nem sérült meg – mesélte Iaia. – Kétségbeesetten küszködött, hogy elmondjon nekem valamit, de én képtelen voltam megérteni. Itattam vele egy különleges, nyugtató főzetet. Végül sikerült elmutogatnia, hogy adjak neki egy viasztáblát és egy íróvesszőt. Elmentem, hogy keressek, ám mire visszaértem, már mély álomba szenderült. Felkeltettem két rabszolgát, hogy vigyék az egyik ágyba. Egyszer-kétszer benéztem hozzá. Egész éjjel úgy aludt, mint egy darab kő.
Eco felnézett az arcomra, és óvatosan megérintette a kötést.
– Ez? Semmiség. Egy kis púp, ami emlékeztet rá, hogy jobban vigyázzak az erdőben.
A mosoly egyszeriben leolvadt a szájáról. Levette rólam a szemét, és mélységesen szomorúnak látszott. Azonnal megértettem, honnan származik a szégyenérzete: nem sikerült időben figyelmeztetnie engem az orgyilkosok közeledésére, nem tudott megmenteni előző éjjel, és ahelyett, hogy segítséget küldött volna utánam az erdőbe, akarata ellenére álomba merült.
– Én is elaludtam – suttogtam neki.
Komoran megrázta a fejét; nem rám, hanem magára haragudott. Elfintorodott, és a szájára mutatott. Szemében könnyek remegtek. Olyan tisztán értettem, mintha szavakkal mondta volna el: Bárcsak úgy tudnék beszélni, mint mások! Akkor figyelmeztethettelek volna ott, a szakadéknál. Kimondhattam volna Iaiának, hogy megsérültél, és egyedül vagy az erdőben. Mindent elmondhatnék, amit ebben a pillanatban el akarok mondani.
Átkaroltam, hogy eltakarjam a többiek szeme elől. Minden tagja reszketett. A válla fölött átnézve láttam, hogy Olümpiasz és Alexandros arcára meleg mosoly ül ki, hiszen ők csak egymásra találásunk örömét látták. Iaia is mosolygott, de az ő szemében bánat honolt. Elengedtem Ecót, mire a tenger felé fordult, hogy összeszedje magát. Kivettem a kezéből a vérmocskos köpenyt.
– Az a lényeg, hogy már megvan a köpeny!
– Ez semmin nem változtat – tiltakozott Olümpiasz. – Mondd el neki, Iaia.
Iaia a szeme sarkából nézett rám, és elhúzta a száját.
– Nem vagyok biztos benne, hogy...
Alexandros előrelépett.
– Van még bármi mód arra, hogy megállítsuk Crassust, és megmeneküljenek a rabszolgák?
– Talán – töprengett a festőnő. – Talán...
– Nem maradtam volna a barlangban, ha tudom, hogy közben ez történik – mondta a férfi. – Nem lett volna szabad becsapnod engem, Olümpiasz, még akkor sem, ha engem akartál megmenteni.
A lány az ő arcát nézte, aztán az enyémet, majd ismét a rabszolgáét. Először elkeseredettnek tűnt, később egyre elszántabbá vált.
– Nem mehetsz el nélkülem – szólalt meg halkan. – Én is veled tartok. Bármi is történjék, nekem is ott kell lennem.
Alexandros közelebb lépett hozzá, hogy átölelje, ám most Olümpiaszon volt a sor, hogy elhúzódjon.
– Ha elkerülhetetlen, hát induljunk most – folytatta. – A nap egyre magasabban jár. A játékok már rég megkezdődnek, mire odaérünk.
A rabszolga, aki elénk hozta a lovakat, furcsán nézett rám és a kötésre a fejemen. Alexandros láttán pedig elakadt a lélegzete, és elsápadt. Iaiának és Olümpiasznak még a saját házukban dolgozó rabszolgákat is sikerült megtéveszteniük. A festőnő nem bíbelődött azzal, hogy titoktartásra kötelezze a férfit, elvégre hamarosan az egész Kehely-vidék tudni fogja, hogy a szökött trák rabszolga mindvégig a körükben tartózkodott.
– Iaia, jössz? – kérdezte Olümpiasz.
– Túl öreg vagyok és túl lassú – ellenkezett a festőnő. – Majd átmegyek a villába, és ott megvárom a híreket. – Mellém lépett, intett, hogy hajoljak le hozzá a nyeregből, majd suttogni kezdett a fülembe. – Biztos vagy magadban, Gordianus? Kihívni magad ellen Crassust... A saját barlangjában rángatni meg az oroszlán fülét...
– Azt hiszem, nincs más választásom, Iaia. Ilyennek gyúrtak össze az istenek.
Az asszony bólintott.
– Igen, az istenek megajándékoznak minket ezzel-azzal, akár akarjuk, akár nem, és aztán nem marad más választásunk, minthogy használjuk ezeket az ajándékokat. Sok mindenért okolhatjuk az isteneket. – Lehalkította a hangját. – De azt hiszem, tudnod kell, hogy az istenek nem szánták némaságra a fiadat.
Zavartan összevontam a szemöldököm.
– Tegnap éjjel többször is benéztem hozzá, hogy lássam, békésen alszik-e. Téged szólongatott.
– Micsoda? Szólongatott? Szavakkal?
– Olyan tisztán, ahogy én beszélek most hozzád – suttogta. – Azt mondta: „apa, apa.”
Felegyenesedtem a ló hátán, és tanácstalanul néztem le rá. Nem volt rá oka, hogy becsapjon, vagy saját magát áltassa, és mégis olyan lehetetlennek tűnt az egész. Megfordultam, és Ecóra néztem, aki gyászos hangulatban tekintett vissza rám.
– Mire várunk még? – kérdezte Olümpiasz.
Elhatározásra jutott, és készen állt az indulásra. Alexandros viszont úgy festett, mintha meggondolta volna magát. A kétség árnya suhant át az arcán, aztán a vonásai újból felvették azt a tökéletesen belenyugvó jelleget, mellyel meghajtotta magát az istenek akarata előtt, és amelyet minden sztoikus megirigyelhetett volna.
Utolsót intettünk Iaia felé, és mind a négyen elindultunk.

 

Az avernusi erdőségből kiértünk a Lucrinus-tó partján állomásozó tábor fölé magasodó, szeles hegygerincre. Az egész síkságot füstpamacsok pettyezték, melyeket a tűzhelyek és a tábortüzek eregettek magukból. Rengeteg ennivalóra van szüksége egy tömegnek. A füstfelhőn keresztül megpillantottam a fából ácsolt arénát, mely már megtelt; az emberek odasereglettek bambulni és borzongani a halotti játékokon. Ebből a távolságból képtelenség volt kivenni az arcokat, csak a színek márványforgatagát lehetett látni, hiszen erre az ünnepi alkalomra mindenki a legharsányabb öltözékét vette fel. Egyszersmind a makulátlanul friss, de még meleg kora őszi napot is ünnepelték vele. Hallottam, ahogy a kardok pajzsokhoz csapódnak. A tömeg vérszegény, általános zsibongása fokozatosan viharos üvöltéssé fajult, melyet még az öböl túlpartján, Puteoliban is hallhattak.
– Még mindig a gladiátorok küzdenek – állapítottam meg a messzeségbe hunyorogva.
Megpróbáltam kivenni, hogy mi történik az arénában, de nem sok sikerrel.
– Alexandrosnak nagyon éles a szeme – vetette fel Olümpiasz. – Mit látsz?
– Igen, gladiátorok – felelte a férfi, és kezével védte a szemét a naptól. – Már több viadal véget ért, mert vértócsákat látok a homokon. Most három küzdelem zajlik egyszerre: három trák három gall ellen.
– Honnan tudod? – kérdezte a lány.
– A fegyvereikből. A gallok hosszú, domború pajzsot viselnek, kardjuk rövid, azonkívül van rajtuk egy fém nyakperec és a sisakjukon egy tollforgó. A trákok kerek pajzzsal és hosszú, görbe tőrrel harcolnak, és kerek sisakjukról hiányzik a pofalemez.
– Spartacus is trák – jegyeztem meg. – Nem véletlen, hogy Crassus trák harcosokat választott, mert így a közönség kitöltheti rajtuk az indulatait. Ha elbuknak, nem számíthatnak könyörületre.
– Egy gall esett el! – kiáltott fel Alexandros.
– Igen, látom – hunyorogtam a homályos messzeségbe.
– Eldobta a kardját, és felemelte a hüvelykujját, hogy kegyelmet kérjen. Biztosan jól harcolt, mert a nézők megadják neki. Látod, hogy szedik elő a kendőjüket?
Mikor a sereglet elővette a fehér zsebkendőket, az aréna hirtelenjében egy hatalmas üstre hasonlított, melyben ezernyi galamb csattogtatja a szárnyait. A trák felsegítette a gallt, és együtt vonultak a kijárat felé.
– Most az egyik trák esett el! Látod a sérülést a lábán? Ömlik belőle a vér a földre. Beledöfte a tőrét a homokba, és felnyújtja az ujját.
Visszhangzó fütyülés és hurrogás remegtette meg az építményt. Annyi gyűlölet és vérszomj szorult bele ebbe a zúgolódásba, hogy felállt a szőr a hátamon. Eltették a kendőiket, és eszelősen szorított ököllel lefelé mutattak. A legyőzött trák harcos hátratámaszkodott a könyökére, így szabaddá tette csupasz mellkasát. A gall fél térdre ereszkedett, mindkét kezével megragadta rövid kardját, és beledöfte fegyverét a trák szívébe.
Olümpiasz elfordította az arcát. Eco elhűlve bámulta, de nem volt képes levenni róla a szemét. Alexandros arcán még mindig az a komor eltökéltség tükröződött, mint amikor elindultunk Küméből.
A győzedelmes gall körbejárta egyszer a küzdőtér kerületét, magasba tartotta a kardját, és dagadó mellkassal fogadta a tömeg elismerését. Közben az ellenfél holttestét kivonszolták, amely hosszú vércsíkot húzott maga után a földön.
A másik tráknak hirtelen inába szállt a bátorsága, és menekülni kezdett ellenfele elől. A tömeg gúnyosan nevetett rajta. A gall üldözőbe vette a trákot, aki viszont kisiklott a markából, és megtagadta a küzdelmet. Némi kavarodás támadt a lelátón, aztán legalább egy tucat kisegítő szolga ment be a küzdőtérre. Egyik-másik korbácsot vitt, de akadtak, akiknél hosszú, parázsló vas volt, melynek izzó vége még a messzeségből is jól látszott. A kegyetlen szerszámok gomolygó füstkígyókat vonszoltak maguk után. Szurkálni kezdték a trák rabszolgát, megbélyegezték a karját és a lábát. A nyomorult rángatózni kezdett, és saját végtagjaiba mart, hogy elviselje a fájdalmat. Ezután korbáccsal kezdték ütni, hogy visszatereljék az ellenfeléhez.
Olümpiasz megragadta Alexandros karját, és körmét belemélyesztette a férfi húsába.
– Hibát követtünk el! – sziszegte. – Ezek az emberek megőrültek, egytől-egyig. Semmit sem tehetünk.
Alexandros magában tépelődött. Lenézett a gyomorkavaró látványra, összeszorította az állkapcsát. Olyan szorosan fogta a gyeplőt, hogy remegni kezdett a karja.
Az arénában a trák végül ismét felvette a küzdelmet, és olyan magas, őrült sikollyal vetette magát a gallra, mely túlszárnyalta a nézősereg zajongását is. A gallt váratlanul érte a támadás, hátratántorodott, megbotlott a saját lábában, aztán fenékre esett. Összeszedte magát annyira, hogy megvédje testét a pajzsával, ám a trák könyörtelenül, felváltva sújtott le rá pajzsával és hosszú, görbe tőrével. A gall megsebesült, félrehajította a kardját, és kétségbeesetten emelte a magasba a hüvelykujját, hogy kegyelmet kérjen.
Kendők és öklök egyaránt feltűntek a nézőtéren, mennydörgésszerű üvöltözés hasított a levegőbe. Végül az öklök szemmel láthatóan megszaporodtak, és a tömeg lábbal dobogva, kórusban kiáltotta: „Öld meg! Öld meg! Öld meg!”
Ehelyett azonban a trák eldobta a saját tőrét és pajzsát is. A segédek ismét körülötte termettek korbácsaikkal és izzó vasrúdjaikkal, és minden irányból csapdosták és döfködték. A harcos megint visszataszító, görcsös táncot lejtett. Végül felemelte a fegyverét. Visszaterelték a gallhoz, akit már tengernyi vér borított lüktető sebeiből. A hasára fordult, és a sisakrostélyához emelte a kezét, mintha ezzel megvédhetné magát. A trák térdre rogyott, és újra meg újra beleszúrta tőrét a gall hátába, a tömeg kórusának ütemére: „Öld meg! Öld meg! Öld meg!”
A trák felállt, és felemelte véres fegyverét. Különös paródiába kezdett; győzedelmes vonulást mímelt, komikusan magasra emelte a térdét, és fejét körbe-körbe mozgatta a nyakán, hogy a tömeget gúnyolja. Sziszegés, fütyülés, hurrogás és reszelős röhögés állt össze irdatlan, visszhangzó hangzavarrá. A falakon belül minden bizonnyal fülsiketítő lehetett a zaj. A segédek megint a trák nyomába szegődtek korbácsaikkal és tüzes vasaikkal, ám a rabszolgán úgy látszott, mintha nem is érezte volna a kínt, és csak vonakodva engedte, hogy kizavarják a küzdőtérről, a közönség szeme elől.
– Nem láttál még eleget, Alexandros? – suttogta Olümpiasz rekedten. – Ezek az emberek széttépnek, mielőtt egy szót is szólhatnál! Crassus éppen azt adja meg nekik, amit akarnak. Te semmit sem tehetsz, és Gordianus sem tehet semmit, hogy megállítsa. Gyere velem vissza, Kümébe!
Láttam a félelmet a férfi szemében. Elátkoztam a saját önhittségemet. Minek is ráncigálom Crassus elé, amikor semmi más nem lehet az eredménye, csak egy újabb értelmetlen halál? Milyen kötöznivaló bolond voltam, hogy egy pillanatig is reménykedtem abban, hogy a saját bűnösségének bizonyítéka láttán Marcus Crassus majd meghunyászkodik, vagy hogy a döbbenetes igazság eltéríti attól a szándékától, hogy megadja a tömegnek azt a véres szórakoztatást, amire annyira vágyik? Már azon voltam, hogy visszaküldöm a lányt és a rabszolgát a tengerparti barlangba, amikor odalent, az arénában, felharsant a trombiták szava.
A lelátó alatt kinyílt egy kapu, és rabszolgák vonultak be a küzdőtérre. Kezükben fából készült tárgyakat vittek be.
– Mi az? – kérdeztem hunyorítva. – Mit visznek?
– Kis kardokat – suttogta Alexandros. – Rövid fakardokat. Ilyeneket használnak a gladiátorok, amikor edzenek. Gyakorló kardok. Játékok.
A tömeg elcsendesedett. Nem hallatszott sem füttyszó, sem pisszenés. Halk kíváncsisággal figyelték, hogy miért vonultatnak fel egy ilyen nyomorúságos csőcseléket a véres aréna közepén. Várták, hogy kiderüljön, milyen sorsot szán nekik Crassus.
Az aréna keleti falán kívül, ahova a nézősereg nem láthatott, egy csapat katona gyűlt össze. Vértezetük csillogott a napfényben. Trombitásokat és zászlóvivőket is láttam közöttük. Sorokba rendeződtek, és felkészültek, hogy belépjenek az építménybe. Egyszerre megértettem, hogy mire készülnek, és összefacsarodott a szívem.
– A kis Meto... – suttogtam. – A kis Metónak is csak egy játék kardja van, hogy megvédje magát...
Tekintetem találkozott Alexandroséval.
– Elkéstünk – mondtam. – Mire leérünk az ösvényről az útra, aztán a völgyben végigmegyünk az úton... – Megráztam a fejem. – Túl sok ideig fog tartani.
A rabszolga beharapta az ajkát.
– Akkor hát egyenesen vágtassunk le a lejtőn?
– Az túl meredek! – tiltakozott Olümpiasz. – A lovak megbotlanak, és eltörik a nyakukat.
Csakhogy addigra Alexandros és én már átszökkentünk a hegygerincen, és lefelé vágtattunk a meredek hegyoldalon. Eco csak egy szívdobbanásnyi idővel maradt le mögöttünk.
A puszta életemért kapaszkodtam a lovamba. Miután átjutottunk a legmagasabb peremen, a hátasom megfeszítette a lábát, és csúszni kezdett lefelé. Az állat marja olyan keménnyé feszült, akár a kő, miközben hátsó lábával a barázdált talajt rugdosta és döngölte. Rázta a fejét, és nyerített, mint egy harcos, aki a csata előtt az istenekhez imádkozik, és így szedi össze a bátorságot.
Kétségbeesett ereszkedésünk közepette bokrokat téptünk ki a helyükből, és kavicsokból és homokból álló lavinákat indítottunk útjukra. Váratlanul egy félig földbe temetett szikladarab jelent meg közvetlenül alattam. Egy pillanatra felrémlett előttem Pluto arca, cserzett bőre és rettenetes vigyora. Ha nekiütközünk a sziklának, ripityára törjük a csontjainkat. Egyre közelebb és közelebb értünk a kőhöz, aztán a lovam hirtelen ugrott egyet, és átszökkent a szikla fölött.
Irdatlan rázkódással ért földet, majdnem kitörött a nyakam. Már nem csúszhatott merev lábakkal, kénytelen volt teljes sebességgel vágtázni lefelé a meredek lejtőn. Előrezökkentem, átkulcsoltam a nyakát, és a sarkamat is a farához tapasztottam. Az égből nem maradt más, mint zúgó szél, a földből pedig porfelhő lett. Az egész világ egyetlen nagy labdává változott, mely az űrön keresztül bukfencezett előre. Minden egyensúly semmivé foszlott. Behunytam a szemem, olyan erősen szorongattam a lovat, ahogy csak tudtam, és beszívtam a feltépett föld, az állati verejték és a vakrémület szagát.
Egyszercsak vízszintesebbé vált a talaj, és fokozatosan megszűnt a függőleges világ bizonytalansága. A lejtőn összegyűjtött gyorsasággal vágtattunk tovább, de immár visszanyertük az ellenőrzést a mozgásunk felett. Minden a helyére került: az ég megint ég volt, a föld pedig föld. Hunyorogtam a szembe süvítő szélben, és lassan visszavettem a gyeplőt, s ezzel az irányítást a lovam felett. Félig-meddig azt vártam, hogy dühében és bizalmatlanságában levet a hátáról, de inkább úgy tűnt, örül, hogy megint biztonságban érzi magát kezemben a gyeplővel. Megrázta a fejét, és ismét felnyerített. Úgy hangzott, mintha nevetett volna. Engedelmeskedett, és ügetésre lassította lépteit. Sörényéből izzadságcseppek fröccsentek szerteszét.
Alexandros jóval előttem járt. Hátranéztem, és láttam, hogy Eco is épségben leért a lejtő aljára. Ismét gyorsabb tempóra ösztökéltem a lovat, egészen az arénáig.
Elvágtattunk a sátrak között. Tunikát viselő katonák játszottak körben ülve, de akadt, aki félmeztelenre vetkőzve egy izgalmas trigon-játszmába merült, és élvezte az átmeneti szabadságot. Néhányan felpattantak, és riadtan rázták az öklüket. Elhaladtunk a fehér füstöt okádó tűzhelyek és a tábortüzek mellett, lovaink patája port szórt a lángok közé. A szakácsok egy darabon utánunk futottak, és szitkozódtak.
Alexandros megvárt az aréna falánál. Zavartnak és bizonytalannak látszott. Észak felé mutattam, ahol egy vörös kupola magasodott, és temérdek zászló jelezte Crassus személyes páholyát. Megint ügetésre fogtuk a lovakat. Eco lemaradt mögöttünk. Intettem neki, hogy kövessen minket.
Az aréna környéke elhagyatott volt, leszámítva azt a néhány nézőt, akik elhagyták a lelátót, és a fából ácsolt falnak támaszkodva igyekeztek visszanyerni lélekjelenlétüket. A bejáratok lépcsőkhöz vezettek, azok pedig a nézőtér soraiba, de intettem Alexandrosnak, hogy tovább kell lovagolnunk, amíg meg nem találjuk a Crassus páholyához vezető lépcsőt.
A kör legészakibb pontján találtunk egy nyílást, mely kisebb volt ugyan a többinél, ám a kétoldalt felállított lobogók Crassus aranypecsétjét villogtatták a szélben. Alexandros megzabolázta a lovát, és kérdőn nézett rám. Bólintottam, mire leugrott a lováról. Néhány lépéssel távolabb baktattam az arénától, és megpróbáltam messzebb látni a fal mellett. Az aréna keleti pereme mentén még mindig soraikat rendezgették a katonák; eddig nem kaptak jelet, hogy lépjenek be az építmény területére.
Visszaügettem Alexandroshoz. Odafent, az aréna falának tetejénél mintha mozgást vettem volna észre, de mire felnéztem, a leskelődő fej eltűnt.
Leszálltam a lóról, és kis híján térdre rogytam. Az őrült vágtában, hegynek lefelé, és a táboron keresztül való galopp közepette nem is tudatosult bennem a fájdalom és a szédülés, ám amikor a lábam földet ért, a térdem elgyengült és a halántékomba is visszatért a lüktetés. Botladozva megkapaszkodtam a lovam oldalában. Alexandros, aki időközben már megindult felfelé a lépcsőn, megfordult, és visszaszaladt hozzám. Felnyúltam a homlokomhoz, megérintettem a kötést, és valami meleg nedvességet tapintottam. Megnéztem az ujjam, mely vörös és tapadós lett a sebemből ismét felfakadó vértől.
Valahonnan a hátunk mögül, a fejemben tomboló irdatlan dobverések közepette mintha egy fiú kiabált volna.
– Apa! Apa!
A rabszolga belém karolt.
– Jól érzed magad?
– Csak egy kicsit szédülök. Hányingerem van.
Újból hallottam az ismeretlen hangot.
– Apa, apa! – érkezett ezúttal jóval közelebbről.
Hátrafordultam, mert azt hittem, csak álmodom, de tisztán láttam, ahogy Eco felénk lovagol, és felfelé mutogat.
– Ott! – sikoltotta túl az állat patáinak dobogását. – Egy ember! Lándzsával! Vigyázz!
Visszanéztem, felfelé, a fal tetejére. Alexandros is ezt tette. Egy pillanattal később magával ragadott, és végigbukfenceztünk a földön. Elámultam ereje láttán, megrémített a szilajul cikázó fájdalom a fejemben, és nem is tudtam felfogni, mit láttam a fejünk felett – egy férfit, aki egy lándzsával hajolt át az aréna falán. Kisvártatva a lándzsa fütyülve hasította át a levegőt, és belefúródott a földbe, alig egy tenyérnyi távolságban a lovamtól. Ha Alexandros nem húz onnan biztonságba, a lándzsa átfúrta volna a tarkómat, és csak valahol a köldököm alatt jött volna ki belőlem.
Nem kellett hozzá egy szempillantás sem, hogy felforduljon a gyomrom. A sárgás hányadék keserű ízt hagyott a számban, és beszennyezte a tunikám elejét, de utána valamivel jobban éreztem magam. Alexandros türelmetlenül megragadta az egyik vállamat, Eco a másikat, és ketten talpra segítettek.
– Eco – suttogtam. – Hogy lehet ez?
A szemembe nézett, de nem válaszolt. Tekintete üvegesnek és lázasnak látszott. Vagy talán csak képzelődtem?
Felhúztak a lépcsőn, míg egy pihenőhöz nem érkeztünk, ahonnan egy kanyar után folytattuk a lépcsőmászást. Ismét egy forduló következett, és végül egy vaskos, vörös szőnyegre léptünk. A vörös sátorkupola szűrve engedte át a nap ragyogó fényét. Láttam, hogy a páholyban Crassus és Gelina ülnek egymás mellett, két oldalukon Sergius Oratával és Metrobiusszal. Fém csusszanó hangját hallottam, amikor Mummius kilépett Crassus háta mögül, és elővette kardját. Mennydörgő hangon szólított meg minket.
– Jupiter nevében, mit jelentsen ez?
Gelinának elállt a lélegzete, mire Metrobius megfogta az asszony karját. Orata döbbenten nézett ránk. Faustus Fabius, aki Gelina széke mögött állt, a fogát csikorgatta, remegő orrcimpái indulatról árulkodtak. Felemelte a jobb kezét, mire a ponyva hátsó részénél őrködő katonák előkészítették lándzsáikat. Crassus, aki egyszerre látszott kellemetlenül meglepettnek és közönyösnek a számtalan kellemetlen meglepetés hatására, haragosan nézett rám, és intett, hogy mindenki maradjon a helyén.
Szédelegve körülnéztem, megpróbáltam betájolni magam. Vörös szőnyegek lógtak a mennyezetről, és elhatároltak minket a közvetlen szomszédságunkban helyet foglaló nézőktől. A szőnyegek szélén túl azonban így is beláthattam az aréna hatalmas nézőterének nagy részét, mely az aljától a tetejéig zsúfolásig megtelt emberekkel. Az arisztokraták az alsóbb sorokban kaptak helyet, míg a hétköznapi nézőknek feljebb kellett húzódniuk, távolabb a látványosságtól. Ahol a kétféle embercsoport találkozott, hosszú, fehér kötél biztosította, hogy el legyenek választva egymástól. A kötél Crassus páholyának egyik végénél kezdődött, és a másikhoz kanyarodott vissza.
A kupolás páholy előtt, a homokkal lepett aréna közepén terelték össze a rabszolgákat, a vértócsák közé. Java részük koszos rongyokat viselt, mások, akiket csak a legvégén hurcoltak el a házból, még mindig tiszta, fehér tunikájukat hordták. Férfi és nő, öreg és fiatal mind megtalálható volt közöttük. Egyik-másik úgy állt, akár egy szobor, de akadt, aki szünet nélkül forgolódott, rémülten és zavarodottan kereste a támadókat. Mindegyikük tompa fakardot tartott a kezében. Vajon hogy nézett ki a világ onnan, ahol ők álltak? Véráztatta homok a lábuk alatt, magas fal körülöttük, körben vicsorgó, kaján, gyűlölettel teli arcok, akik mind őket vizslatják. Azt mondják, az ember nem láthatja az isteneket az aréna közepéről; ha felnéz, csak az üres, kék ég néz vissza rá.
Megpillantottam Apolloniust a rabszolgák között. Jobb karjával még mindig azt az öregembert támogatta, akit a villa melléképületében istápolgatott. Metót is kerestem a népes gyülekezetben, ám sehol sem találtam. A szívem egy pillanatra megszűnt dobogni, aztán arra gondoltam, talán valahogy megszökött. Hamarosan azonban kilépett a térre Apollonius mellett, odaszaladt hozzá, és átkarolta a lábát.
– Én is tudni szeretném, mit jelent ez – közölte Crassus szárazan.
– Nem, Marcus Crassus – kiáltottam, és a küzdőtér felé mutattam. – Az mit jelent, odalent?
Crassus megsemmisítően nézett rám, szemhéja félig eltakarta a szemét, mintha valami mérges hüllő lenne, de hangja egyenletesen szólt.
– Förtelmesen nézel ki, Gordianus. Te nem így látod, Gelina? Mintha Hádész Torkolata köpte volna ki magából, miután félig megrágta. Úgy tűnik, megsérült a fejed. Biztosan egy falba ütötted be. Az ott hányadék a tunikádon?
Válaszolhattam volna, de a szívem túl szaporán vert a mellkasomban, és a fejemben megint hasogatóan felerősödött a morajlás. Crassus összeérintette az ujjait.
– Azt kérdezed tőlem, hogy mit jelent ez? Szerintem azt akartad kérdezni, hogy mi történik itt. Elmondom én neked, elvégre úgy tűnik, egy kicsit későn érkeztél. A gladiátorok viadalának immár vége. Egyesek életben maradtak, mások meghaltak. Lucius szelleme módfelett elégedett, ahogy a tömeg is. Most a rabszolgákat terelték be az arénába. Fel is fegyvereztük őket, úgy, ahogy egy söpredékből álló sereget lehet. Nemsokára kilépek arra a kis emelvényre ott mögötted, hogy a tömeg láthasson és hallhasson, és bejelentem, milyen rendkívüli és fenséges mutatvány következik. A római igazságszolgáltatás eleven érvényesítését fogják látni, az isteni akaratnak megfelelő, élő példázatot.
– Baiaéi birtokom rabszolgáit megmérgezte Spartacusnak és a fajtájának istenkáromló lázadása. Bűnrészesek gazdájuk halálában, amit az összes bizonyíték alátámaszt. Nem sikerült megcáfolnod ezeket a bizonyítékokat. Haszontalanná váltak, leszámítva azt, hogy rajtuk keresztül példát mutathatunk. Úgy terveztem meg a látványosságot, hogy ők jelképezik majd – vagyis ők testesítik meg – azt, amitől a tömeg leginkább fél, és akiket leginkább megvet: Spartacust és a felkelőket. Ezért fel is fegyvereztem őket, ahogy látod.
– Miért nem adsz nekik valódi fegyvereket? – kérdeztem. – Olyan kardokat és lándzsákat, amiket a csónakház környékén találtam, a víz mélyén.
Crassus lebiggyesztette a száját, de szavaim láthatóan nem voltak rá hatással.
– Katonáim jelképezik Róma hatalmát és dicsőségét, amely Marcus Licinius Crassus vezetése alatt tündöklően éber és diadalmas lesz. A harcosaim már készülődnek, és amint megtettem a bejelentést, belépnek azon a szemközti kapun, trombitaszó és dobpergés közepette.
– Közönséges komédia! – sziszegtem. – Haszontalan és szörnyen kegyetlen. Véres mészárlás!
– Már hogyne lenne mészárlás? – Crassus hangja úgy szikrázott, akár a kovakő. – Mi más származhatna abból, ha Crassus katonái egy horda lázadó rabszolgával találkoznak? Ez itt csak ízelítő az elkövetkező, győzedelmes csatákból, melyeket azután vívnak meg seregeim, hogy Róma felhatalmazott légióinak irányításával felvonulok a lázadók ellen.
– Ez inkább szégyen – motyogta Mummius undorodva. Arca hamuszürkévé változott. – Gyalázat! Római katonák egy csapat öregember, asszony és gyerek ellen, akiknél csak fajátékok vannak. Ebben nincs semmi tisztesség, semmiféle dicsőség. A harcosok nem büszkék rá, hidd el nekem, ahogy én sem vagyok az...
– Igen, Mummius, ismerem az érzelgősségedet. – Crassus hangja savként mart. – Engeded, hogy elvakítson a nemi vágy, a dekadens görög szentimentalitás. Semmit sem tudsz a valódi szépségről, a valódi költészetről, Róma kemény, szigorú, engesztelhetetlen költészetéről. Még kevésbé értesz a politikához. Úgy gondolod, hogy nincs tisztesség abban, ha megbosszuljuk Lucius Licinius halálát? Egy római halálát, akit a rabszolgái öltek meg? Igenis van benne tisztesség, és egyfajta kérlelhetetlen szépség, mi több, politikai haszon is származik belőle számomra itt is, és Rómában is, a Forumon.
– Ami téged illet, Gordianus, éppen időben érkeztél – fordult felém. – Nem állt szándékomban helyet biztosítani neked a páholyomban, de biztos vagyok benne, hogy elférsz még itt valahol, te is és a fiú is. Eco is rosszul érzi magát? Csak úgy dülöngél, és valami furcsa lázas fény csillog a szemében. Hát ez a másik alak... egy barátod, Gordianus?
– Ez itt Alexandros, a rabszolga – feleltem. – De te ezt már biztosan tudod.
Alexandros a fülemhez tette a száját.
– Ő volt az! – suttogta, túlharsogva a fejemben lüktető dobszót. – Biztos vagyok benne. Ezek szerint tisztábban láttam az arcát, mint ahogy emlékeztem. Most, hogy újra látom, felismerem. Ő ölte meg a gazdát...
– Alexandros? – kérdezte Crassus, és felvonta a szemöldökét. – Magasabb, mint amilyenre számítottam, de végül is a trákok magasak. Elég erősnek néz ki ahhoz, hogy bezúzza egy ember fejét egy súlyos szoborral. Szerencséd van, Gordianus. Bölcs dolog volt, hogy egyenesen az én színem elé hoztad, még ha a legeslegutolsó pillanatban tetted is. Bejelentem, hogy elfogtuk, és leküldöm, hadd haljon meg a többivel együtt. Vagy tartogassam a játékok legvégére, amikor is az esemény csúcspontjaként keresztre feszítjük?
– Öld meg, Crassus, és azonnal elárulom a tömegnek, ordítva, ahogy csak az erőmből telik, hogy ki végzett Lucius Liciniusszal!
Előrántottam a vérfoltos köpenyt. A lábához hajítottam.
Gelina előrehajolt, és belekapaszkodott a széke karfájába. Mummius elsápadt, míg Fabius riadtan nézett rám. Orata is a rongydarab felé sandított. Metrobius beharapta az ajkát, majd védelmezőn átkarolta Gelina vállát.
Crassus higgadtságát szemlátomást semmi sem rendíthette meg. Úgy csóválta meg a fejét, mintha tanító lenne, egy olyan tanulóval szemben, aki még mindig nem tudja helyesen alkalmazni a nyelvtant, akárhányszor is javította ki a hibáit.
– A gyilkosság éjszakáján, mielőtt elmenekült a biztos halál elől, Alexandros mindennek szemtanúja volt – folytattam. – Mindennek! Látta Lucius Licinius holttestét, a férfit, aki a test mellett térdelt, aki a kőbe véste Spartacus nevét, hogy elterelje magáról a gyanút. Az a férfi nem rabszolga volt. Ó, nem, Marcus Crassus! Annak az embernek, aki végzett Lucius Liciniusszal, nem volt egyéb oka a gyilkosságra, mint a pusztító mohóság. Fegyvereket adott Spartacusnak aranyért cserébe. Megmérgezte Dionüsziuszt, amikor a filozófus túl közel jutott az igazsághoz. Lelökött a mólóról, és megpróbált vízbe fojtani az első éjszakán, amit Baiaében töltöttem. Orgyilkosokat küldött a nyakamba, amikor tegnap éjjel az erdőben bóklásztam. Ez az ember nem rabszolga, hanem egy római polgár, és egy gyilkos. Nem létezik olyan törvény a földön és az égben, amely igazolhatná ennyi ártatlan rabszolga lemészárlását egyetlen aljas gyilkos miatt!
– Vajon miféle emberről beszélsz? – kérdezte Crassus szelíden.
Lábának hegyével beletúrt a gyűrött, véres tunikába. Elfintorította az orrát, aztán ahogy a felismerés lassan ébredezni kezdett benne, összeráncolta a homlokát.
Szólásra nyitottam a számat, ám Alexandros megelőzött.
– Ő volt! – kiáltotta, és felemelte a karját.
Egy emberre mutatott. De nem Crassusra.
Mummius kivicsorította a fogát, és felmordult. Gelina felsikoltott, Metrobius szorosan tartotta. Orata mintha émelygett volna. Crassus összeszorította az állkapcsát, tekintete villámokat szórt.
Minden szempár Faustus Fabiusra szegeződött. A férfi elfehéredett, és néhány lépést tett hátrafelé. Egy pillanatra leolvadt róla a patríciusok rezzenéstelen maszkja, és helyt adott a színtiszta kétségbeesésnek. Aztán, ugyanilyen gyorsan, visszarendezte az arcvonásait, és macskaszerű pillantással nézte a felé mutató ujjat.
Mellettem Eco elvesztette az egyensúlyát, és összeesett a vörös szőnyegen.

 

 

Huszonöt

Eco tudatlan, lázas állapotba került. Amilyen hamar tudtam, visszavittem a villába, ahol Iaia már izgatottan várta a híreket. Az asszony a kezébe vette az ügyet, a saját szobájába vitette a fiút, és gondosan őrködött fölötte. Közben Olümpiaszt is visszaküldte a küméi házba kenőcsökért és gyógynövényekért. A szoba levegőjét csakhamar megtöltötte a szénserpenyőkből és az apró forralóedények alól áradó füst. A festőnő felzavarta Ecót nyugtalan álmából, és az ajkai közé erőltette a főzetét. Valami kellemetlen szagú kenőccsel dörzsölte be a füle mögötti részt és a szája környékét. Nekem egy nagy adag ópiumot írt elő („Legalább néhány órára elvisz téged erről a helyről, és most pontosan erre van szükséged”), ám én nem voltam hajlandó meginni.
A nappalból úgy lett éjszaka, hogy semmiféle szertartás nem jelezte az órák múlását. Senki sem szolgált fel vacsorát; az éhesebbek beosontak a konyhába, és az előző napi lakoma maradékaiból csentek el maguknak, vagy különböző ínyencfalatokat rágcsáltak, melyeket a halotti játékokból hoztak magukkal. Most, hogy nem voltak rabszolgák, akik előkészítették volna az ágyakat, meggyújtották volna a lámpásokat, jelezték volna az órák múlását munkájuk végeérhetetlen körforgásával, mintha megállt volna az idő. A sötétség mégis leereszkedett a birtokra.
Azon az éjjelen Morpheus elhaladt a villa fölött. A világ többi része bénító igéjének hatása alatt hevert, ám ennek a háznak a lakóit személyesen felügyelte. Senkihez nem jött el a pihentető álom, a hosszú éjszaka fekete volt, néma és moccanatlan. Iaiával és Gelinával virrasztottunk Eco szobájában, elámulva hallgattuk, ahogy összefüggéstelen nevek és kifejezések sorozatát motyogja. Nem volt értelme annak, amit mondott, ráadásul hangja sokszor durva volt, hadarva és elmosódottan ejtette ki a szavakat, de tagadhatatlanul beszélt. Megkérdeztem Iaiát, hogy ő bocsátott-e varázslatot a fiúra, ám ő nem tulajdonította saját magának a csodát.
A festőnő szobájának halvány fényében ücsörögtem, és zúgó fejjel azon rágódtam, hogyan történhet egyetlen nap folyamán ennyi szörnyűséges és csodálatos dolog.
Végül beburkolóztam a köpenyembe, meggyújtottam egy kisebb lámpást, és elindultam körbenézni a csendes házban. Az üres folyosókat beborította a sötétség, és csupán itt-ott szűrődött be a hold fehér fénye az ablakokon.
Miután teljesített minden feladatot, amit Iaia kiszabott neki, Olümpiasz is visszatért a szobájába, de nem aludni. Motyogó hangok és lágy sóhajok szüremkedtek át az ajtaján, és egy fiatalember mély, szívből jövő nevetése. Olyan ember nevetése volt ez, aki hosszú napokat és éjjeleket töltött száműzetésben egy barlangban, és most, hogy kiszabadult onnan, élvezte a puha párnák és egy meleg, ismerős test bársonyosságát. Elmosolyogtam, és azt kívántam, bárcsak lenne valami kifogás, amellyel betévedhetnék a szobába, most, hogy a fejem lüktetése már alábbhagyott.
Addig-addig kóboroltam, amíg a férfiak fürdőjében nem találtam magam, a nagy medence mellett. Az ásványi forrásból eredő víz fortyogott és csobogott, az emelkedő gőz apró lámpásom fényében táncolt, aztán elillant a semmibe. A terasz felé pillantottam, ahol két ruhátlan alak állt, egymásnak és a balkon mellvédjének támaszkodva. A hold tükörképét figyelték az öböl csillogó felszínén. Víztócsák jelezték lépteik irányát a fürdőből a terasz korlátjához, felforrósodott bőrükről párafelhők gomolyogtak felfelé. A holdfény bolyhos aurát varázsolt Mummius szőrös válla és csípője köré, és ugyanaz a fény borította ragyogásba Apollonius testét. Úgy tűnt, mintha higanyból és csiszolt márványból volna minden tagja.
Kezemmel eltakartam a lámpa fényét. Némán és észrevétlenül surrantam le a teraszról a móló felé vezető ösvényre. Nem mentem le a partra, hanem a melléképület felé fordultam, és feljebb gyalogoltam a hegyoldalon. Feltűnt előttem a hosszú, alacsony épület, ahol azelőtt a foglyokat tartották bezárva. Most tárva-nyitva állt az ajtó, nekitámasztották a falnak, és mögötte feketeség tátongott. Némi habozás után beléptem, de arcul csapott a bűz. A helyiséget még mindig megtöltötte az emberi nyomorúság vegyes szaga, ám ezen az éjjelen a toldaléképület üres volt és hallgatag.
A távolabbi istálló irányából halk beszélgetés és nevetés hangjait hozta a szél. Továbbmentem az ösvényen, megkerültem az épület sarkát, és elérkeztem a nyílt udvarra. Három, köpenybe burkolózott őr gyűlt össze egy tábortűz körül, az istálló ajtaja előtt. Egyikük felismert, és biccentett. Mögöttük nyitva állt az istálló bejárata, és azon túl megpillantottam a kisebb csoportokba verődött rabszolgákat, akik kisebbfajta lámpások köré húzódtak, és a nap eseményeit mesélték egymásnak. A beszélgetés tompa morajából egyszer csak kivált egy erős hang: „Ki innen, te istencsapása!”. A hang hallatán biztos lehettem benne, hogy Meto is a rabszolgák között van.
A villa felé fordultam, és mélyet szippantottam a hűvös levegőből. Elült a szél, az épületet körülvevő hórihorgas fák egyenesen, némán álltak. Az egész világ furcsán ébernek látszott, ám tudatát mintha elködösítette volna a holdfény.
Átsétáltam az udvaron, miközben lábam alatt csikorogtak a kavicsok. A bejáratnál tétováztam egy ideig, aztán ahelyett, hogy beléptem volna a villába, végigosontam a fal mentén, amíg el nem érkeztem a könyvtár ablakához. Csak félig-meddig húzták be a függönyöket, és odabent minden lámpát meggyújtottak. Marcus Crassus ült az asztalnál, klamiszába öltözve, bal kezében boroskupával. Egy halom szétnyitott irattekercs hevert előtte, azokat böngészte. Egyszer sem nézett fel, de kisvártatva megszólalt.
– Nincs rá szükség, hogy kintről leskelődj, Gordianus. Már kikémkedted, amit lehetett. Gyere inkább be. Ne az ablakon keresztül: ez római ház, nem egy vityilló.
Visszamentem a bejárati ajtóhoz, és átsétáltam az előcsarnokon. Lucius Licinius őseinek viaszmaszkjai komoran, de elégedetten néztek le rám a sötétben. Áthaladtam az átriumon is, ahol a tömjénillat végre elnyomta az enyészet bűzének utolsó foszlányait is. A holdfény úgy ömlött be a nyílt tetőn át, mint egy folyékony opálból álló oszlop. Feltartottam a lámpást, és szemügyre vettem a kőbe vésett betűket: SPARTA. Az imbolygó lámpafényben és a hold megvilágításában arany és ezüst árnyalatok táncoltak a betűkön, mintha egy arra járó isten karcolta volna be őket a kőbe, nem egy gyilkos halandó.
A könyvtárat nem őrizte egy testőr sem, és az ajtó is nyitva állt. Crassus nem fordult meg, és nem nézett fel, amikor beléptem, csak intett, hogy üljek le a székre, a bal oldalán. Egy pillanattal később félretolta az iratokat, kimerülten összecsippentette orrának nyergét, és újabb kelyhet vett elő, melyet egy agyagkorsóból teletöltött borral.
– Köszönöm, Marcus Crassus, de nem vagyok szomjas.
– Igyál – parancsolta, olyan hangon, amelynek nem lehetett ellentmondani.
Engedelmesen az ajkamhoz emeltem a kupát. A bor telt és gazdag zamatú volt, melegen simogatta belülről a mellkasomat.
– Faleriából való – árulta el Crassus. – Sulla diktátorságának utolsó évéből. Egészen különleges bortermés volt abban az évben. Az volt Lucius kedvence. Csak egy üveggel maradt, ezt isszuk most.
Újra megtöltötte a saját kelyhét, aztán az enyémbe öntötte az utolsó cseppeket.
Kortyolgatás közben magamba szívtam a fenséges nedű bukéját. A bor is olyan bódító volt, mint a holdfény.
– Senki sem alszik ma éjjel – jegyeztem meg halkan. – Mintha teljesen megállt volna az idő.
– Az idő sohasem áll meg – mondta Crassus keserű éllel a hangjában.
– Nem vagy elégedett velem, Marcus Crassus. Pedig én csak azt tettem, amivel megbíztak. Ha nem tettem volna meg minden tőlem telhetőt, semmibe vettem volna azt a nagylelkű fizetséget, amit ígértél.
Oldalvást sandított rám, arckifejezését lehetetlen volt kiolvasni.
– Ne aggódj – szólalt meg végül. – Megkapod, amit ígértem. Nem úgy lettem Róma leggazdagabb embere, hogy szánalmas bérenceket csaptam be.
Bólintottam, és belekortyoltam a faleriai borba.
– Tudod, odakint az arénában – folytatta Crassus – volt egy pillanat, miközben a szemedet forgatva előadtad szenvedélyes mondandódat, amikor azt hittem, hogy – el tudod ezt hinni? – engem akarsz gyanúsítani Lucius meggyilkolásával.
– Még ilyet!
– Márpedig így volt. Ha ilyen arcátlanságra vetemedtél volna, azt hiszem, ott helyben utasítottam volna az egyik őrömet, hogy döfje át lándzsájával a szívedet. Senki sem vonna kétségbe egy ilyen döntést. Önvédelemre hivatkoztam volna. Elvégre rejtegettél egy kést, úgy festettél, mint egy tébolyult, és úgy lármáztál összevissza, mint Cicero, amikor rossz napja van.
– Nem tettél volna ilyet, Marcus Crassus. Ha nyomban azután végeztél volna velem, hogy a nyilvánosság előtt megvádollak, minden jelenlevőben a gyanú magvait ültetted volna el.
– Úgy gondolod, Gordianus?
Vállat vontam.
– Amúgy is csak elméleti kérdésről van szó. Soha nem vádoltalak ilyesmivel.
– Nem is akartál megvádolni?
Tovább kortyolgattam a faleriai bort.
– Nem érdemes ezt feszegetni, hiszen nem kellett megtörténnie mindannak, amit az előbb felvázoltál, és fény derült a valódi gyilkos kilétére. Épp időben, hogy elkerüljünk egy rettenetes, hamis igazságszolgáltatást. Ezt hozzá kell tennem, habár szerinted mellékes kérdés.
Mély hang szűrődött ki Crassus torkából, mintha morgott volna. Nem volt könnyű feladat számára bejelenteni, hogy mégsem lesz a mészárlásból semmi, miután olyan nagyszerűen felkeltette a közönség vérszomjas kíváncsiságát. Még azután sem tántorodott el szándékától, miután kiderült, hogy Fabius a valódi bűnös, s csak Gelinának volt köszönhető, hogy sikerült eltéríteni a szándékától. A szelíd, galamblelkű Gelina végre a sarkára állt. Miután az igazság felfegyverezte, teljesen átalakult a szemünk előtt. Merev állkapoccsal, keményen, üvegszerűen villogó szemmel követelte, hogy Crassus vessen véget a komédiának. A felingerelt Mummius magából kikelve csatlakozott hozzá. Mindkét oldalról körbevették a támadók, ezért Crassus kénytelen volt beleegyezni. Megparancsolta testőreinek, hogy őt és Fabiust kísérjék vissza a villába, meghagyta Mummiusnak, hogy rövid úton vessen véget a játékoknak, majd kapkodva, mindenféle ceremónia nélkül távozott.
– Ott maradtál a játékok végéig? – kérdezte.
– Nem. Pár pillanattal utánad én is eljöttem.
Minek bajlódtam volna azzal, hogy elmeséljem, hogyan hoztuk vissza Alexandrosszal Ecót a villába, rettegve, hogy életben maradjon? Crassus aligha vette észre, hogy a fiú összeesett, és bizonyára nem is emlékezett volna rá.
– Mummius azt mondja, hogy minden simán ment, de nyilvánvalóan hazudik. A Kehely egész vidéke rajtam röhög ma éjjel.
– Efelől komoly kétségeim vannak, Marcus Crassus. A magadfajta embert még a háta mögött sem merik kinevetni.
– Mégis, ha belegondolok, hogy a rabszolgákat ugyanúgy, teketóriázás nélkül terelték ki az arénából, ahogy beterelték őket, és a közönség még kielégítő magyarázatot sem hallott... Még a falakon kívül is hallottam a csalódás és a zavarodottság hangjait. Ennek tetejébe Mummius még kitalálta azt az ostobaságot, hogy összeszedette az életben maradt gladiátorokat, és elrendelte, hogy egyazon időben ismét mérkőzzenek meg egymással. Micsoda eredeti ötlet, nem igaz? Képzeld csak, a nézők azt hihették, valami rossz cirkuszban vannak, ahol kimerült és sebesült gladiátorok suhintgatnak egymás felé, mint az ügyetlen amatőrök! Amikor megszorongattam, Mummius elismerte, hogy az alsó sorok hamar kiürültek. A műértők rögtön felismerik a silány látványosságot, és a rangot keresőknek sem volt okuk maradni, miután én távoztam, és már nem viszonoztam negédes mosolyukat.
Egy darabig csendben ültünk, és kortyolgattuk a nedűt.
– Hol van most Faustus Fabius? – kérdeztem.
– Itt, a villában, mint azelőtt. Azzal a különbséggel, hogy őröket állítottam a szobája elé, és megfosztottam minden fegyverétől, mérgétől és főzetétől, nehogy kárt tehessen magában, amíg eldöntöm, hogy mihez kezdek vele.
– Meg fogod vádolni? Lesz tárgyalás Rómában?
Crassus ismét felöltötte a csalódott tanító ábrázatát.
– Hogyan? Ennyi hűhót csapni egy olyan senki halála miatt, mint Lucius? Hogy elidegenítsem magamtól a Fabii-családot, feltárjak egy kimondhatatlan botrányt, amelyben az unokafivérem is főszereplő volt, beszennyezzem magam egy ilyen procedúrával, bevalljam, hogy az én hajómon szállították az én forrásaimból nyert árut, éppen a nagy válság közepén, amikor készen állok arra, hogy átvegyem a parancsnokságot Spartacus ellen, és megkezdjem a kampányom a jövő évi konzuli címért? Nem, Gordianus, nem vádolom meg nyilvánosan, és nem lesz tárgyalás.
– Akkor hát Faustus Fabius büntetlenül marad?
– Ezt nem mondtam. Háború idején sokféleképpen meghalhat egy római. Még egy magas rangú tiszt is eleshet, ha véletlenül hátba szúrják egy lándzsával, vagy kap egy végzetes ütést a fejére, amelyről már azt sem lehet eldönteni, honnan érkezett. És én ezt sem mondtam soha, érted?
– Bevallott neked mindent?
– Mindent. Éppen úgy történt, ahogy te gyanítottad: ő és Lucius akkor dolgozták ki a csempészkereskedelem részleteit, amikor én múlt tavasszal itt voltam, Baiaében. Faustus egy nagyon régi, kiemelkedő patrícius famíliából származik. A Fabii-családnak az az ága, melybe Faustus is tartozik, csak csökevényesen őrizte meg tekintélyét, a vagyonát viszont teljes egészében elvesztette. Az ilyen ember rendkívüli módon el tud keseredni, különösen, ha egy olyan férfi szolgálataiba kell állnia, aki ugyan nála alacsonyabb sorból származik, de akinek a vagyona és a hatalma messze túlszárnyalja az övét, és mindig is túl fogja szárnyalni. Mégis, azzal, hogy a saját felemelkedése érdekében elárulta Rómát, feláldozta a Fabii-család jó hírnevét, és felfegyverezte a gyilkos rabszolgák seregét, megbocsáthatatlan bűnt követett el, melyet nem lehet eléggé megvetni.
Crassus felsóhajtott.
– Ennél is fájdalmasabb számomra az a bűn, amit az unokafivérem, Lucius elkövetett. Gyenge ember volt, túl gyenge ahhoz, hogy saját erejéből helyet vívjon ki magának a nap alatt. Hiányzott belőle a bölcsesség és a türelem ahhoz, hogy felismerje: legjobb, ha az én bőkezűségemre bízza magát. Személyes sértésnek veszem, hogy az én szervezeteimet és anyagi forrásaimat használta fel ehhez az undorító, bűnös vállalkozáshoz. Mindig többet adtam neki, mint amennyit megérdemelt, és így fizette nekem vissza! Csak azt sajnálom, hogy ilyen gyorsan és fájdalommentesen halt meg; sokkal kegyetlenebb halált érdemelt volna.
– Miért ölte meg Fabius?
– Kihagyták a számításból, hogy megint látogatást teszek a birtokon. Luciusnak csak pár napja volt, hogy felkészüljön az érkezésemre. Kétségbeesett: a feljegyzéseiben hemzsegnek a hibák, a csónakházban pedig szállításra váró kardok és lándzsák halmozódtak fel. Mielőtt megérkeztünk volna, Fabius éjjel megszökött a Lucrinus-tó melletti táborból, és feljött ide, hogy tárgyaljon Luciusszal. Hogy félrevezessen másokat, akik esetleg meglátják, tudtom nélkül elvitte az én egyik köpenyemet. Elég sötét volt, ezért biztonságosan rejtve maradhatott. Nem látta előre, hogy mire kell majd használnia a köpenyt, és azt sem tudta, hogy később meg kell tőle szabadulnia. Miután beszennyezte a vér, már nem hagyhatta a tett helyszínén, de nem is hozhatta vissza nekem. Letépte a pecsétet a köpenyről, és mindkettőt az öböl felé hajította. A pecsét nehezebb volt, ezért valószínűleg elérte a vizet, a köpeny viszont fennakadt az ágakon.
– Másnap kerestem a köpenyem, és töprengtem, hogy hova tehettem. Amikor megemlítettem Fabiusnak, a szeme se rebbent. Szerinted miért viselem Lucius ósdi klamiszát minden este? Nem azért, hogy kövessem a helybeli görög divatot, hanem mert a Rómából magammal hozott köpenyem eltűnt.
Ránéztem, és hirtelen gyanú szikrája gyúlt bennem.
– Viszont azon az éjjelen, amikor rájöttem, hogy Luciust ebben a könyvtárban ölték meg, megkérdezted tőlem, hogy hova tűnt a vér. Emlékszel, Marcus Crassus?
– Igen, tökéletesen emlékszem.
– Akkor elmeséltem, hogy egy vérfoltos köpenyt találtunk az út mentén. Sejthetted, hogy a saját köpenyedről van szó.
– Nem, Gordianus. Azt mondtad nekem, hogy egy ruhadarabot találtál, nem egy köpenyt. Egyszer sem használtad azt a szót, hogy köpeny. Pontosan emlékszem a szavaidra. – Orrán keresztül mély levegőt vett, aztán a borát kortyolgatta, és sandán nézett rám. – Jól van hát, beismerem, hogy abban a pillanatban meginogtam egy kissé. Egy részem talán meglátta azt az ösvényt, mely az igazsághoz vezet. Talán egy arra járó isten belesúgta a fülembe, hogy ez a ruhadarab az én elveszett köpenyem lehet. Abban a percben sejthettem, hogy jóval több van Lucius halála mögött, mint amire számítottam. De hát az ember folyton hall ilyen homályos suttogásokat, nem igaz? Még a legbölcsebbek sem tudják, hogy az istenek mikor súgják meg nekik az igazságot, és mikor fondorlatoskodnak.
– Akkor sem értem, hogy Fabiusnak miért kellett megölnie Luciust.
– Fabius azzal a szándékkal indult el Rómából, hogy elteszi láb alól Luciust, ám a tényleges gyilkosság spontán módon történt. Lucius egyszerre csak hisztérikussá vált. Mi lett volna, ha rajtakapom, ami bizonyára be is következett volna, ha jobban belemélyedek a feljegyzéseibe, vagy kézre kerítem a Fúria elbocsátott kapitányát? A saját végzetét látta lebegni szemei előtt. Fabius megpróbálta rábeszélni, hogy ne zaklassa fel magát, mert ketten el tudják terelni a figyelmemet, hogy más ügyekkel foglalkozzak, és soha ne szimatoljam ki, miben mesterkednek. Ki tudja? Talán sikerrel is jártak volna. Luciusnak viszont mintha elborult volna az elméje, bőgni kezdett, és azt hajtogatta, hogy az egyetlen megoldás, ha mindent bevallanak nekem. Készen állt rá, hogy feltárja előttem a valóságot, az én könyörületességemre bízza magát, és Fabiust is beárulja. Fabius megfogta a szobrot, és örökre elhallgattatta Luciust.
– Zseniális ötlet volt belekeverni a rabszolgákat, nem igaz? A tisztjeim körében éppen az ilyen gyors észjárású, hidegvérű reakciókra van szükség. Micsoda veszteség ez a katona! Kapóra jött neki, amikor Zeno és Alexandros betoppantak a szobába – Fabius elriasztotta mindkettejüket, hogy hanyatt-homlok meneküljenek, aztán bűnbakként használta fel őket. Szerencséje volt, hogy Zeno meghalt, mert az öreg biztosan felismerte volna. Alexandros ellenben még sohasem látta őt azelőtt, ezért nem is mondhatta el Iaiának és Olümpiasznak, hogy kit látott.
– Ezért hagyta félbe Spartacus nevének kőbe vésését? Mert megzavarták a rabszolgák?
– Nem. A könyvtárban már feltörölte a jól látható vértócsákat, aztán megtisztította a folyosót is, de még nem szedte össze az árulkodó iratokat, amiket Lucius tanulmányozott. Egyik-másik szétterítve hevert az asztalon, amikor megölte Luciust, és beszennyeződött a vérrel. Fabius egyszerűen összetekerte őket, hogy ne legyenek útban, és a földre dobálta mindet. Be akarta fejezni a vésést, utána egy meggyőzőbb testhelyzetbe igazítani a hullát, végül vissza akart menni a könyvtárba, hogy felszedje a gyanús iratokat, és bedobja őket a tengerbe, a köpennyel együtt. De az is lehet, hogy el akart égetni minden bizonyítékot.
– Csakhogy hirtelen hangot hallott a folyosóról. Valaki a házban nyilván meghallotta, ahogy munkálkodott, vagy felébredt a menekülő rabszolgák zajára. Az a valaki felkelt, hogy kiderítse, mi folyik idelent. Fabius újra hallotta a hangot, egyre közelebb az átriumhoz. Tudta, hogy ha nem akar egy második gyilkosságot is elkövetni, azonnal menekülnie kell. Nem tudom, miért rémült meg ennyire, talán attól félt, hogy az a valaki fegyverrel közelít, és esetleg nincs is egyedül. A biztonság kedvéért megragadta a köpenyt, és eliszkolt.
– Ezzel szemben a ház lakói mind azt állították, hogy egy pisszenést sem hallottak aznap éjjel.
– Ó! – kiáltott fel Crassus cinikusan. – Akkor talán valaki hazudott neked. Lássuk csak. Ki lehetett az?
– Dionüsziusz.
Crassus bólintott.
– A vén csirkefogó kisétált az átriumba, és meglátta, hogy a patrónusa holtan fekszik a földön. Nem verte fel a házat, hanem lassan, kényelmesen felmérte a helyzetet, és azt latolgatta, hogyan jöhetne ki belőle a legelőnyösebben. Bement a könyvtárba, hogy sietve körbeszaglásszon. Megtalálta az árulkodó feljegyzéseket, habár még nem tudhatta, mire lesznek terhelő bizonyítékok. Ellenben a vér a pergamenen magáért beszélt. Felvitte az összeset a szobájába, és elrejtette, aztán később feltehetően alaposan tanulmányozta őket, hogy felfedezze a gyilkossághoz vezető szálakat.
– Képzeld el, mennyire megrémült Fabius, amikor másnap velem együtt visszatért a villába, az első adandó alkalommal beszaladt a könyvtárba, és észrevette, hogy eltűntek az iratok! Mégsem adta jelét az idegességének. Micsoda hűvös, számító alak! Milyen katonatisztet veszít most el Róma!
– Egészen addig nem volt módja lesurranni a csónakházhoz, és beledobni a fegyvereket a vízbe, amíg te meg nem érkeztél. Már a megelőző éjjeleken is meg szerette volna tenni, de mindig közbejött valami. Talán meglátták, és nem vihette végig a tervét. Szerintem túl sokáig rágódott, és amikor te megjöttél, kénytelen volt felvállalni a kockázatot. Erre te meglepted, mielőtt még végezhetett volna. Ha leszúrt volna hátulról, nyoma marad a második gyilkosságnak, ezért inkább megpróbált vízbe fojtani.
– Nem sikerült neki.
– Igen. Fabius a legelejétől mondta nekem, hogy te vagy Nemesis karja, a végzet fegyvere.
– Nemesisnek sok karja van – feleltem, és egymás után megjelentek előttem azok az emberek, akik szerepet játszottak Faustus Fabius leleplezésében: Mummius, Gelina, Iaia, Olümpiasz, Alexandros, Apollonius, Eco, Meto, a szószátyár Sergius Orata és a halott Dionüsziusz, sőt, maga Crassus is. – Ezek szerint Fabius volt az, aki később besurrant a könyvtárba, és letörölte a vért a szoborról?
Crassus bólintott.
– De miért várt ilyen sokáig? Ez csak egy mellékkörülmény volt, aminek addig nem tulajdonított jelentőséget?
– Nem, már korábban is végezni akart a nyomok eltüntetésével, ám én folyton idebent dolgoztam, vagy neki volt máshol feladata, de attól is félhetett, hogy valaki meglátja a folyosón. A megérkezésed után viszont idegesen és kapkodva igyekezett behozni a lemaradást.
– Az én érkezésem mellett ott volt még Dionüsziusz önhittsége – tettem hozzá.
– Pontosan. Amikor a szószátyár öreg azzal hencegett, hogy hamarabb kideríti a gyilkosság körülményeit, mint te, aláírta a saját halálos ítéletét. Nem biztos, hogy valóban Fabiust gyanúsította, Fabius viszont nem tudhatta, hogy milyen következtetésekre jutott a filozófus. Másnap reggel, a temetés előkészületei közepette, a nagy kavarodásban, besurrant Dionüsziusz szobájába, és mérget tett a gyógynövényei közé. Egyébként igazad volt: sisakvirágot használt. Megkísérelte felfeszíteni az öreg ládáját is, mert gyanította, hogy benne tárolja az iratokat, de a lakat túl erősen tartott. Végül kimenekült a szobából, mielőtt a filozófus vagy egy rabszolga megláthatta.
– Honnan szerezte a mérget?
– Rómából. Valamelyik utcai árustól vette a Suburában, mielőtt elindultunk. Már akkor tudta, hogy meg kell szabadulnia Luciustól, de remélte, hogy valamivel kifinomultabb és kevésbé egyértelmű formában teheti, minthogy bezúzza a fejét. Luciusnak hozta a mérget, ám végül arra használta, hogy Dionüsziuszt elhallgattassa vele. Többet is találtam a növényből Fabius szobájában, de elkoboztam tőle, hogy ne fordíthassa saját maga ellen. Nem akarom, hogy ilyen könnyen megússza.
– Tegnap éjjel, amikor Kümébe igyekeztem, Fabius megpróbált megölni.
– Nem Fabius, hanem az emberei. Miközben az istálló előtt veszekedtetek, meglátta a vérfoltos köpenyt a hónod alatt. Azt hitte, hogy sikerült a tengerbe dobnia a gyilkosság éjszakáján, és abban a pillanatban tudta meg, hogy megtalálták a ruhadarabot.
– Igen, emlékszem, milyen furcsán nézett rám.
– Ha vetted volna a fáradságot, hogy megmutasd nekem a köpenyt, ha már a kezdetek kezdetén megbíztál volna bennem annyira, hogy minden bizonyítékot elém tárj, Gordianus, azonnal felismertem volna, és már elejétől fogva más irányt vettek volna az események. De sajnos így Fabius csak remélhette, hogy nem mutattad meg nekem, szándékosan, vagy figyelmetlenségből. Nem tudhatta, hogy valójában nem láttam még a saját szememmel. Nem maradt más választása, mint hogy végezzen veled, visszaszerezze a köpenyt, és megsemmisítse, amilyen gyorsan csak lehet.
– Fabiust bíztam meg azzal, hogy gyűjtsön gladiátorokat, és szervezze meg a halotti játékokat. Általában Mummiust jelölöm ki az ilyen feladatokra, de lévén, hogy elgyengült a görög rabszolga irányában, és viszolygott a látványosságtól, amit terveztem, nem lett volna megbízható választás. Fabius már korábban eldöntötte, hogy így vagy úgy, de megszabadul tőled. Magával hozott két gladiátort a Lucrinus-tó melletti táborból, ha netán szüksége lenne rájuk, így amint megindultál Kümé felé, azonnal utánad küldhette őket. Fabius megkérdezte tőled, hogy merre tartasz, emlékszel? Nagy hibát követtél el azzal, hogy elárultad neki. Utánatok küldte a gladiátorokat, hogy öljenek meg mindkettőtöket, és hozzák vissza a köpenyt.
Bólintottam.
– És miután megtalálják a holttestünket, megint Alexandrost vádolták volna a gyilkossággal, akiről azt hitték, hogy az erdőben bujkál.
– Úgy van. Te viszont itt, a villában sem lettél volna nagyobb biztonságban. Fabiusnak az volt a másik terve, hogy ha a házban töltöd az éjszakát, belopózik a szobádba, és beléndekből sajtolt olajat csöpögtet a füledbe, miközben alszol. Ismered ennek a szernek a hatását?
Hideg borzongatta végig a gerincemet.
– Disznóbab olaj. Már hallottam róla.
– Ez volt a másik szer, amit Rómában vett, és idehozott. Ha nem sikerül megölnie Luciust a sisakvirággal, ez lett volna a kisegítő megoldás. A hatását tekintve szépen félresöpört volna téged az útjából. Azt mondják, hogy ha megfelelő adagban az alvó ember fülébe csöppentik, másnap tombolva és magából kikelve ébred, teljesen összezavarodik az agya. Látod, Gordianus, ha az előző éjjelt itt, a szobádban töltötted volna, most egy gügyögő idióta ülne szemben velem.
– És ha Eco ma nem kiáltja el magát az aréna fala mellett, egy lándzsa is keresztüldöfött volna, a nyakamtól a köldökömig.
– Fabius újabb ajándéka. Amikor tegnap éjjel csak az egyik orgyilkos tért vissza, és elmondta, hogy sikerült megfutamodnotok a köpennyel, megparancsolta a gladiátornak, hogy legyen a privát őrszeme. Utasította, hogy rejtőzzön el a páholyom bejárata fölött, és lesse, hogy mikor érkezel. Szétszalajtotta az őröket a bejáratnál, hogy ne maradjanak szemtanúk. Ez volt az utolsó húzása; ha sikerült volna leszúrnia téged, a holttested felkerül a szekérre, amin a legyőzött gladiátorok holttestét szállították el. Velük együtt enyésztél volna el, mint egy névtelen hulla, akit senki sem gyászolt meg.
– És akkor most Faustus Fabiust nem gyanúsítaná senki semmivel.
– Úgy van – sóhajtott Crassus. – A Kehely környékének lakosai arról a különleges és dicsőséges látványosságról szőnék meséiket, mellyel Marcus Licinius Crassus örvendeztette meg őket. A történetek visszhangja egészen Rómáig elhallatszott volna, és dél felé, Thuriiba, ahol Spartacus táborozik.
– Azonkívül kilencvenkilenc ártatlan rabszolga halott lenne.
Crassus némán figyelte az arcomat, aztán pengevékony ajkakkal elmosolyodott.
– Ehelyett viszont épp az ellenkezője történt. Azt hiszem, Gordianus, hogy te tényleg Nemesis karja vagy. A te munkád itt csupán az istenek akaratát juttatta érvényre. Másképp nem is lenne lehetséges, hacsak az istenek nem szórakoznak velünk, hogy itt ülök ma éjjel, és azzal az emberrel borozgatok, aki a világon egyedüliként vallja meggyőződéssel, hogy kilencvenkilenc rabszolga élete fontosabb, mint Róma leggazdagabb emberének ambíciói.
– Most mihez kezdesz velük?
– Kikkel?
– Azzal a száz rabszolgával.
Kezében mozgatni kezdte a kelyhet, és a bor maradékát nézte, mely vörös örvénnyé változott.
– Számomra ők már hasznavehetetlenek. Nem dolgozhatnak itt, ebben a házban, és a többi birtokomra sem vihetem őket. Soha többé nem tudok megbízni bennük azok után, ami történt. Gondoltam rá, hogy eladom őket itt, Puteoliban, de nem szeretném, ha a szóbeszéd elárasztaná a környéket. Hajóra kerülnek, és elszállítom őket az alexandriai piacokra.
– A trák rabszolga, Alexandros...
– Iaia már felkeresett. Meg akarja venni ajándékba Olümpiasz számára. – Szürcsölni kezdte a bort. – Természetesen erről szó sem lehet.
– Miért?
– Mert lehetséges, hogy egyszer valaki nyilvánosan megvádolja Faustus Fabiust, és perre viszi az ügyet. Mondtam neked, hogy nem lenne ínyemre egy ilyen nyílt látványosság. Természetesen a vád minden esetben felszólítaná Alexandrost, hogy tanúskodjon, ám egy rabszolga nem tanúskodhat a gazdája beleegyezése nélkül. Amíg Alexandros az én birtokomban van, sohasem fogom neki megengedni, hogy erről a témáról beszéljen. Olyan messzire kell vinnünk, ahol nem érhetik el többé. Fiatal és erős. Talán az egyik gályámra fogom helyezni, vagy valamelyik bányába, vagy egy olyan távoli rabszolgapiacra viszem, ahol örökre eltűnhet a szemünk elől.
– De miért nem engeded meg, hogy Olümpiaszé legyen?
– Mert ha valaha megvádolják Faustus Fabiust, a lány esetleg megengedi neki, hogy vallomást tegyen.
– Egy rabszolga csak kínzás alatt tehet vallomást, azt pedig Olümpiasz sohasem engedné.
– Esetleg felszabadítja, amit valószínűnek tartok, márpedig egy felszabadítottnak jogában áll szíve szerint vallomást tenni. Ez rendkívül kínos lenne számomra.
– Kicsikarhatsz belőle egy fogadalmat...
– Nem! Nem engedhetem, hogy az a rabszolga itt maradjon a Kehely vidékén, hát nem érted? Amíg a közelben él, az emberek újra meg újra előveszik Lucius Licinius történetét. Nem Alexandros volt az a rabszolga, akit mindenki gyilkossággal gyanúsított? Ezt fogják kérdezni, majd a homlokukra csapnak: nem! Aztán kiderül, hogy valami patrícius követte el, vagy legalábbis így szól a mendemonda. Meg kell értened, így vagy úgy, de mindenképpen el kell tűnnie a Kehely vidékéről. Én könyörületesebb sorsot szánok neki, mintha egyszerűen elvágnám a torkát, nem igaz?
Összeszorítottam az állkapcsom. A bor hirtelenjében megkeseredett a számban.
– Mi lesz Apolloniusszal?
– Mummius meg akarja venni, ahogy azt bizonyára tudod. Erről sem lehet szó.
– De hiszen Apollonius nem tud semmit!
– Szamárság! Te magad küldted le a víz alá, hogy felhozza a fegyvereket, amiket Faustus Fabius bedobott a tengerbe.
– Mégis...
– Ott volt a kilencvenkilenc rabszolga között ezen a délutánon, így ő is hasznavehetetlenné vált számomra. Mummius a jobb kezem. Nem engedhetem meg, hogy egy rabszolga, akit egyszer halálra ítéltem, Mummius otthonában éljen. Nem lehet, hogy ő szolgálja fel a bort, ha látogatást teszek ott, nem lehet, hogy ő vesse meg az ágyamat, és áspiskígyót csempésszen a takaróm alá. Nem, Alexandroshoz hasonlóan Apolloniusnak is el kell tűnnie. Nem hinném, hogy nehéz lesz vásárlót találnunk, külsejét és tehetségét figyelembe véve. Alexandriában vannak olyan ügynökök, akik gazdag párthusoknak vásárolnak rabszolgákat. Az lenne a legjobb. Eladni egy vagyonos gazdának valahova a világ túlsó felére.
– Ellenségeddé teszed Marcus Mummiust.
– Ne légy nevetséges. Mummius katona, nem pedig széplélek. Ő egy római! Kötődik hozzám, és becsülete azt diktálja, hogy inkább hozzám igazodjon, mint egy múló vonzalomhoz egy szemrevaló ifjonc iránt.
– Szerintem tévedsz.
Crassus vállat vont. Az arcán, a logikus gondolkodás kemény maszkja mögül előtűntek az öntelt elégedettség jelei. Hogyan lelhette örömét egy ilyen nagy és hatalmas ember abban, hogy ehhez hasonló, kicsinyes döntésekkel állt bosszút azokon, akik szembeszálltak vele? Rövid időre lehunytam megfáradt szemem.
– Korábban azt mondtad, hogy megkapom a fizetséget, amit ígértél, Marcus Crassus. A fizetségem részeként... szívességből... Van egy fiú a rabszolgák között, gyerek még, úgy hívják, Meto...
Crassus komoran megrázta a fejét. Szája egyenes vonallá keskenyedett. Szűk szeme villámlott a lámpások fényében.
– Ne kérj tőlem több szívességet a rabszolgákkal kapcsolatban, Gordianus. Életben vannak, amit a saját makacsságodnak és Gelina ragaszkodásának köszönhetsz. Ezüstben kapod meg a fizetségedet, nem emberi tulajdonban, és egyik rabszolga sem fog kivételes bánásmódban részesülni. Egyikük sem! Olyan messzire kerülnek innen, hogy érintkezésbe se léphessenek a ház lakóival. Új gazdát kapnak, aki jó hasznukat veszi majd, így veszik ki aprócska részüket Róma virágzásának és örök hatalmának fenntartásában.

 

Crassus és kísérete másnap reggel felkészült, hogy visszatérjen Rómába. A rabszolgákat, közöttük Apolloniust, Alexandrost és Metót, kiterelték az istállóból, és levezették a Lucrinus-tó melletti táborba, ahonnan Puteoli kikötőjébe vitték őket tovább. Olümpiasz bezárkózott a szobájába, és nem engedte, hogy megvigasztalják. Mummius merev állal, hamuszürke arccal figyelte, ahogy a rabszolgák elhagyják a birtokot.
Iaia küméi házából hozták át a rabszolgákat, hogy ellássák a teendőket a villában. Ecónak lecsillapodott a láza, de nem ébredt fel.
A következő éjszakát Crassus és kísérete Puteoliban töltötte, Sergius Orata házában, ahol Crassus dicsőségére fényes lakomát rendeztek. Gelina részt vett rajta, engem viszont nem hívtak meg. Iaia velem maradt, és együtt vigyáztunk Ecóra. Crassus a rákövetkező reggelen hagyta el a Kehely környékét. Gelina felkészült rá, hogy kiürítse a villát, és Crassus római házában töltse a telet.
Eco másnap magához tért. Gyenge volt még, de megjött az étvágya, és a láza is végleg megszűnt. Félig-meddig arra számítottam, hogy a beszédre való képességét, mely éppen csak megmutatkozott, tönkreteszi a betegség. Ha valóban úgy volt, ahogy Crassus mondta, és az istenek az én ténykedésemen keresztül juttatták érvényre akaratukat, akkor talán Ecónak is ők adták meg a képességet, hogy felkiáltson, és megmentse az életemet az aréna mellett. Aggódtam, hogy ezt az ajándékot visszaveszik tőle, miután meggyógyult.
Amikor viszont aznap reggel felnyitotta a szemét, rám nézett, és rekedt, gyermeki hangon beszélni kezdett.
– Apa, hol vagyunk, apa?
Elsírtam magam, és hosszú ideig nem is tudtam abbahagyni. Iaia képtelen volt magyarázatot találni a történtekre, pedig neki sokszor nyílt rálátása Apolló misztériumára.

 

Amint Eco visszanyerte az erejét, nekivágtunk az útnak vissza, Rómába. Ezúttal a szárazföldön haladtunk a tenger helyett. Mummius hátrahagyott lovakat, hogy használjuk őket, és katonákat is küldött, hogy legyenek testőreink a hazafelé vezető úton. Értékeltem a törődését, elsősorban azért, mert temérdek ezüstöt cipeltem magammal: a fizetségemet azért, hogy megtaláltam Lucius Licinius gyilkosát.
A Via Consularison át értük el Capuát, ahol Spartacus gladiátorrá érett, és ahol fellázadt a gazdája ellen. Utána áttértünk az észak felé vezető Via Appiára, és önfeledten ittuk be szemünkkel az őszi tájképet. Akkor még nem is képzeltük volna, hogy tavasszal a széles, kikövezett út mindkét oldalán, mérföldről mérföldre, egészen Rómáig, hatezer keresztre feszített rabszolga függ majd. Spartacus megsemmisített seregének szerencsétlen túlélői, akiket a keresztekhez szögeztek, és közszemlére tettek, hogy okuljon belőle minden rabszolga és minden szabad ember.

 

 

EPILÓGUS

 

– Nem fogod elhinni, ki jött el hozzánk – sétált be Eco a szobába.
Hangja kissé mély és rekedt volt zsenge korához képest, de számomra szebb volt minden orátor hangjánál.
– Talán mégis – feleltem.
Az, hogy beszélni hallottam a fiamat, elég volt ahhoz, hogy bármilyen csodát elhiggyek, még két évvel a baiaéi események után is. Megtanultam, hogy ne kérdőjelezzem meg az istenek szeszélyeit, de ne is vegyek semmit biztosra.
Letettem az irattekercset, amit böngésztem, és belekortyoltam hűvös boromba. A nyár közepén jártunk. A nap forrón sütött, ám hűs szellő cirógatta a kertem virágait; nyomában bólogattak az őszirózsák és táncoltak a napraforgók.
– Lehetséges, hogy... Marcus Mummius? – kérdeztem.
Eco szemöldöke ravaszkásan hullámzott, amikor rám nézett. Miután visszanyerte beszédkészségét, egy időre mintha visszazuhant volna a gyermekkorba, mindig kérdezősködött, örökké kíváncsi volt, ám a beszéd lassan ismét teljes embert faragott belőle, és felgyorsította felnőtté válását. Apjának lehengerlő következtetései már nem gyakoroltak rá olyan mély benyomást, mint régebben.
– Hallottad a hangját a folyosóról – mondta.
Felnevettem.
– Nem, már akkor hallottam a hangját, amikor még be sem lépett a házba. Először sehova sem tudtam tenni ezt a hangos dörmögést, aztán eszembe jutott, ki az. Vezesd be.
Mummius egymaga érkezett. Ez jócskán meglepett, figyelembe véve jelentőségteljes új rangját, amit a városban betöltött. Felálltam, hogy üdvözöljem, mint polgár a polgárt, és hellyel kínáltam. Eco csatlakozott hozzánk. Az egyik rabszolgalányt elküldtem újabb üveg borért.
Mummius egészen máshogy nézett ki, mint azelőtt. Egy darabig zavartan vizslattam az arcát.
– Leborotváltad a szakállad, Marcus Mummius! – kiáltottam fel.
– Úgy van. – Felemelte a kezét, és ujjaival magabiztosan húzogatni kezdte az állát. – Azt mondják, egy politikus számára túlzottan régimódi a szakáll. De az is lehet, hogy túl radikális. Nem emlékszem, melyik szót használták. Akárhogy is, múlt ősszel úgy döntöttem, hogy a választásokra megszabadulok a szakállamtól.
– Jól áll neked. Tényleg, komolyan mondom. Most nincs, ami eltakarja az erőteljes állkapcsodat. Meg azt a csinos kis sebhelyet az álladon. A Collina-kapunál szerezted?
– Hah! Ez egészen friss, akkor került oda, amikor lekaszaboltuk Spartacus csürhéjét.
Ismét felnevettem.
– Felkelt a te napod, Marcus Mummius, és látványos, új karriert kezdtél.
Megvonta a vállát, és körülnézett az oszlopcsarnokban. Most nem volt akkora rendetlenség, mint régebben, mert Bethesda ragaszkodott hozzá, hogy új rabszolgákat vásároljak.
– Neked is felvitték az istenek a dolgod, Gordianus.
– Magamhoz mérten. De elnyerni a Praetor Urbanus címet! Micsoda megtiszteltetés. Most, hogy hivatali időd felét letöltötted, mik a benyomásaid?
Elnyomott egy bárgyúnak készülődő mosolyt.
– Azt hiszem, nincsenek komoly gondok. Elég unalmas, ha azt veszem, hogy egész nap tárgyalótermekben kell ücsörögnöm. Hidd el nekem, sokkal könnyebb állva elaludni, mint egy forró délutánon azokat a monoton hangú jurátorokat hallgatni, akik állandóan perlekednek, és unalmas jogi eseteket cincálnak szét. Hála Jupiternek, hogy csak egy évig tart! Habár azt el kell ismernem, hogy az idén nyáron megrendezendő Apolló-játékok előkészítése kellemes foglalatosság volt. Megnézted?
Megráztam a fejem.
– De hallottam, hogy a Circus Maximusból szinte kibuggyant a tömeg az utcára, és feledhetetlen látványosságok zajlottak a falak között.
– Reméljük, sikerült megnyernünk Apolló kegyeit.
A rabszolgalány megérkezett a borral. Némán kortyolgattuk a nedűt.
– Felnőtt férfi lett a fiadból – mosolygott Mummius Ecóra.
– Igen, évről évre egyre több örömet szerez az apjának. Hanem áruld el, Marcus Mummius, csak egy régi ismerőst jöttél meglátogatni, akit már két éve nem láttál, vagy Róma Praetor Urbanusának van elintéznivalója Gordianusszal, a Nyomozóval?
– Elintéznivalóm? Nem, igazság szerint már egy ideje tervezgettem ezt a látogatást, de feltartott a sok kötelezettség. Gondolom, nem tartottad a kapcsolatot Crassusszal, amióta eljöttél Baiaéből.
– Egyáltalán nem. Csak a róla szóló falfirkákat láttam a választások előtt múlt ősszel, és néhányszor hallottam a Forumon szónokolni. Elfoglalt ember vagyok, Marcus Mummius, és a feladataim a jelek szerint nem hoznak összeköttetésbe a köztársaság nagytiszteletű konzuljával.
Mummius bólintott.
– Igen, Crassus elért mindent, amit akart, nem igaz? Ha nem is maradéktalanul, és nem is tökéletesen úgy, ahogy akarta. Ott voltál, amikor azt a hatalmas ovációt kapta Spartacus legyőzéséért?
Megcsóváltam a fejem.
– Nem? De bizonyára részt vettél azon a nagy ünnepségen, amit Herkules tiszteletére adott ebben a hónapban.
Megint nemet intettem.
– Hogy hagyhattad ki? Tízezer asztalt állítottak fel az utcákon, és három napig tartott a dínomdánom. Én már csak tudom, az én feladatom volt, hogy rendet tartsak. De azt a három hónapra elegendő gabonát csak hazaszállítottad, amit Crassus minden városlakónak kiosztott!
Ezúttal is ki kellett ábrándítanom.
– Lehet, hogy el sem hiszed, Marcus Mummius, de abban az időben egy barátomnál vendégeskedtem odafent, Etruriában. Eszembe jutott, hogy Eco biztos élvezné a sétát a hegyekben és a horgászást a patakokban, hiszen Rómában elviselhetetlen a hőség nyár közepén.
Töprengve csücsörített.
– Kapcsolatomat Marcus Crassusszal nem lehet éppen szívélyesnek nevezni.
– Valóban? – kérdeztem.
– Ami azt illeti, elég feszült. Biztosan emlékszel a rabszolgaháborúkra, a tizedelésre, meg a hasonló eseményekre.
– A te szemszögedből nem ismerem ezeket a történéseket.
Mummius sóhajtott, és összefonta ujjait. Most már kétségem sem maradt felőle, hogy látogatásának célja a lelkét nyomó emlékek feltárása. Már említettem korábban, hogy van bennem valami, aminek hatására mások rendszerint felfedik előttem a titkaikat. Lenyeltem egy nagy korty bort, és megdöntöttem a székem, hogy nekitámaszkodhassak egy oszlopnak.
– Még a kampány elején történt – kezdte Mummius. – Crassusnak már megvolt a hat légiója, melyeket a saját pénzén állított fel. Az én parancsnokságomra bízta a szenátusnak azt a két seregét, akik egyszer már vereséget szenvedtek Spartacustól. Gondoltam, majd én tisztességes hadat nevelek belőlük, csakhogy addigra mélységes szintre züllöttek, és alig maradt időm.
– Spartacus seregei dél felől csaptak le Picentia vidékére, és a Kehely felé tartottak. Crassus engem küldött, hogy figyeljem a mozgásukat, és mindent jelentsek neki. Igaz, megparancsolta, hogy ne keveredjünk velük összetűzésbe, egy aprócska csetepaté se legyen, de egy hadvezérnek a csatatéren saját döntéseket is kell hoznia. Spartacus embereinek egy része leszakadt a seregről, és betért egy keskeny völgybe. Nincs a világon valamirevaló hadvezér, aki ne használta volna ki az alkalmat. Megütköztünk velük, ám csata közben elterjedt a hír, hogy Spartacus egy felderítő csapatot is a nyomunkba küldött, így az egész serege felénk közeledik. Természetesen a hír nem volt igaz, de arra jó volt, hogy a pánik eluralkodjon a katonák között. Az embereim felhagytak a harccal, és menekülni kezdtek. Sokukat megölték, másokat foglyul ejtettek, és halálra kínoztak. Volt, aki csak ledobta a fegyverét, és futott, ahogy bírt. Crassus őrjöngött dühében. A többi hadvezér előtt hordott le. Úgy határozott, hogy példát statuál az embereimen.
– Igen, erről hallottam – sóhajtottam, ám Mummiust nem lehetett eltántorítani attól, hogy elmesélje az egész történetet.
– „Tizedelésnek” nevezik. Minden tíz katonából egyet kiválasztanak. Ősi római szokás, de senkit sem ismerek, aki valaha szemtanúja lett volna ilyennek. Crassus élvezettel eleveníti fel a nagy ősi hagyományokat, mint azt te is tudod. Utasított, hogy soroljam fel az első ötszáz katonám nevét – nem könnyű feladat egy tizenkétezres sereggel. Ezt az ötszázat ötven részre osztotta, így tíz katona került egy csoportba. Sorsot húztak. Minden csoportban egyvalaki a fekete babot húzta. Így az összes csoportból együttvéve ötvenen néztek szembe a halállal. A csoportok kört formáltak, az áldozatokat meztelenre vetkőztették, a karjukat hátrakötözték és a szájukat felpeckelték. A többi kilenc tag kapott egy-egy bunkósbotot. Crassus jelére megszólaltak a dobok. Nem volt ebben semmi becsület, semmi dicsőség, semmi méltóság. Vannak, akik szerint Crassus megfelelően cselekedett...
– Igen, ezt én is tudom – mondtam, mert eszembe jutott az emberek elégedett bólogatása, amikor Róma piacterein elterjedt a szóbeszéd.
– De a katonák között bajosan találhatnál olyat, aki valóban így gondolja. Nem kétséges, hogy a fegyelmet valahogy fenn kellett tartani, egy római katonának viszont nem való az olyan halál, hogy a bajtársai kiverjék belőle az életet. – Beharapta az ajkát, és megrázta a fejét. – Nem azért mondom el neked ezt a történetet, hogy a saját sérelmeim fölött keseregjek. Úgy vélem, tudnod kell, mi lett Faustus Fabius sorsa.
– Mire célzol?
– Hallottál róla, mi lett vele?
– Tudom, hogy nem tért vissza a háborúból. Nyitva tartottam a fülemet a Forumon, hátha hallok felőle valamit. Úgy értesültem, hogy egy Spartacus csapatai ellen vívott csatában esett el.
Mummius a fejét csóválta.
– Nem. Crassus úgy rendezte, hogy Fabius is azok között legyen, akiket a tizedelés során kiválasztottak. Meztelenül, összekötözve és felpeckelt szájjal semmi sem jelezhette a rangját vagy a társadalmi helyzetét. Amikor ütlegelni kezdték a katonákat, rákényszerítettem magam, hogy odanézzek, a többi hadvezérrel és Crassusszal együtt. Végtére is az én embereim voltak, nem fordíthattam nekik hátat. Akadt az áldozatok között egy, akinek sikerült kiköpnie a pecket, és azt visítozta, hogy valami hibát követtek el. Senki sem figyelt rá, de én közelebb futottam, hogy megnézzem, melyikük az.
– Egy pillanattal később, amikor a botok lesújtottak az arcára, már nem ismertem volna fel. De így tisztán láttam, ki az. Faustus Fabius volt. Sohasem felejtem el a tekintetét. Felismert, a nevemet kiáltotta. Aztán megrúgták, és a földre esett. Bezúzták a koponyáját, és addig verték, míg nem maradt belőle más, csak egy véres húscafat. Már senki meg nem mondta volna, hogy valaha ember volt. Micsoda szörnyűséges halál!
– Nem szörnyűségesebb, mint Lucius Licinius vagy Dionüsziusz halála, és annál sem kegyetlenebb, mint amilyen végzetet Crassus a rabszolgáknak szánt.
– Akkor is borzalmas, hogy egy római patrícius és tiszt ilyen szégyenletes halált haljon. Elborzadva néztem Crassusra. Nem nézett vissza rám, de láttam, hogy mosolyog.
– Igen, ismerem azt a mosolyt. Tessék, igyál még bort, Marcus Mummius. Be fogsz rekedni.
Úgy nyelte a bort, mintha víz lenne, aztán megtörölte a száját.
– A háború nem tartott sokáig. Hat hónap múlva vége is volt. Csapdába csaltuk őket Itália alsó szegletében, akár a patkányokat, és elpusztítottuk őket. Crassus keresztre feszíttette a hatezer túlélőt a Via Appia mentén.
– Igen, erről is hallottam.
Mummius halványan elmosolyodott.
– Fortuna rámosolygott Crassusra, ám ebben a mosolyban volt némi gúny is. Spartacus seregeinek egy kisebb maradványa elmenekült, és észak felé szökött. Szembetalálkoztak Pompeius Hispániából hazatérő hadaival. Pompeius úgy tiporta halálra őket, mintha hangyák lettek volna a lába alatt, aztán levelet küldött a szenátusnak. A levélben az állt, hogy Crassus ugyan figyelemre méltó munkát végzett, mégis ő, Pompeius vetett véget a rabszolgalázadásnak.
Felkacagott, és arcába visszatért a szín.
– Nekem úgy tűnik, Mummius, mintha átálltál volna egy másik oldalra, és Pompeius híve lennél.
– Most már senkinek sem vagyok a híve. Háborús hős vagyok, nem tudtad? Legalábbis ezzel fogadtak a rokonaim és a barátaim, amikor visszatértem Rómába. Ők buzdítottak, hogy jelöltessem magam Praetor Urbanusnak. Jobban szeretnék egy sátorban lenni a csillagok alatt, és fatányérból enni.
– Ebben nem is kételkedem.
– A lényegre visszatérve, Pompeius és Crassus átmenetileg békét kötöttek egymással. Végül is két konzult választanak egy évben, így mindkettőjükre sor kerülhet. Természetesen Pompeius learatta a teljes dicsőséget Sertorius legyőzéséért Hispániában, míg a szenátus csupán egy ovációt szabott ki Crassusnak, amiért leverte Spartacust. Ennél nem jár több dicsőség rabszolgák legyőzéséért. Ennek következtében Pompeius trombitaszó közepette, harci szekéren vonult be Rómába, Crassus meg a háta mögött jött lóháton, és őt mindössze fuvolaszó köszöntötte. Annyit sikerült elérnie, hogy a szenátus ne csak egy mirtusz-, hanem egy babérkoszorúval illesse.
– Azért az ünnepség, amit ebben a hónapban rendezett, nem volt akármilyen!
– Herkules tiszteletére. Miért ne tette volna, ha egyszer ugyanabban az időben Pompeius is emeltetett egy templomot Herkulesnek, sőt, játékokat is rendezett a kedvéért? Oda-vissza huzakodnak, igyekeznek ellopni egymás mennydörgését. Pompeius mégsem mondhatja el magáról, hogy feláldozta a vagyonának tizedét Herkules oltárán, míg Crassus ezt tette. Mostanában csak a nagyon gazdag emberből válhat politikus Rómában!
Kételkedve néztem rá.
– Van egy olyan érzésem, Marcus Mummius, hogy nem azért látogattál meg ennyi idő után, hogy politikai pletykákat cseréljünk ki, vagy hogy Faustus Fabius sorsát tisztázzuk.
Hasonlóan ravaszkásan viszonozta a pillantásomat.
– Igazad van, Gordianus. Nem vezethetlek sokáig az orrodnál fogva. Habár azt is be kell vallanom, hogy te azon kevés rómaiak egyike vagy, akikkel őszintén beszélhetek. Nem, más hírekkel jöttem, és egy ajándékot is hoztam.
– Egy ajándékot?
Abban a pillanatban az egyik rabszolganő vonta magára a figyelmemet.
– Újabb látogatók érkeztek – jelentette be.
Mummius mosolya fülig ért.
– Csakugyan? – hitetlenkedtem.
– Két rabszolga, gazdám. Azt mondják, a vendégedhez tartoznak.
– Akkor vezesd be őket!
Kisvártatva két ember jelent meg az oszlopcsarnokban. Elsőként Apollonius vonta magára a figyelmemet. Most is olyan jelenség volt, aki mágnesként vonzotta a tekintetet. A háta mögül egy kisebb alak toppant elő, és mielőtt feljebb emelkedhettem volna a székemben, már be is vetette magát a kertbe, hogy a nyakamban kössön ki. Meto a nyakam köré fonta a karját, mire mindketten hátraestünk. Eco hangosan felnevetett.
Mummius felállt, és kinyújtotta a kezét. Apollonius is elindult felénk, enyhén bicegve. Együtt húztak fel minket a földről.
Meto vigyorogva nézett rám, egyik lábáról a másikra állt, egyszeriben elszégyellte magát. Sokat nőtt azóta, hogy utoljára láttam, de még mindig kisfiúnak számított.
– Nem értem, Marcus Mummius. Crassus azt mondta...
– Igen, azt mondta, hogy szétszórja a rabszolgáit a világ távoli részein, hogy senki se akadhasson a nyomukra többé. Csakhogy Marcus Crassus nem Róma legokosabb, hanem csak a leggazdagabb embere. Az ügynököm rábukkant Apolloniusra Alexandriában. Új tulajdonosa egy kegyetlen ember volt, és nem állt szándékában megválni a rabszolgájától. Múlt nyáron utaztam oda, miután véget ért a háború, mielőtt megkezdődött az őszi választási kampány. A római meggyőzés eszközéhez kellett folyamodnom, hogy megtörjem az akaratát: egy kis ezüst, egy kis acél – csak épp annyi, hogy félig kihúztam a kardomat a hüvelyéből – és a megfelelő hanghordozás reszkető kocsonyává változtat egy hájas egyiptomit.
– Apollonius elgyengült a rossz bánásmódtól, és a hazafelé vezető úton meg is betegedett. Az egész őszt és telet végigbetegeskedte, de most már jobban van. – Mummius csupasz állát vakargatta, szeme felragyogott. – Azt mondja, jobban nézek ki szakáll nélkül.
– Így is van – tette hozzá Apollonius szeretetteljesen.
– Azt hiszem, idővel majd teljesen megszokom.
– Crassus tud erről? – kérdeztem.
– A szakállamról? Hah! Úgy érted, Apolloniusról tud-e? Talán igen, talán nem. Nem találkozom sűrűn Crassusszal mostanában, kivéve, ha a munkám miatt keresztezik egymást az útjaink. Nem valószínű, hogy ha minden a rendes kerékvágásban zajlik, valaha is összeakad valamelyik házi rabszolgámmal, és ha mégis megtörténne, majd azt mondom neki: „Mi másért harcoltak és haltak meg a rómaiak a Spartacus ellen vívott háborúban, Marcus Crassus, ha nem azért, hogy megvédjék a római polgárnak azon jogát, hogy maga válassza meg a rabszolgáit?” Nem félek Crassustól. Szerintem lefoglalja a Pompeiusszal vívott kis harca, és nem törődik az olyan régi viszályokkal, mint a miénk.
Kinyújtotta a karját, és beleborzolt Meto hajába.
– Ezt itt hosszabb ideig tartott kézre keríteni, habár nem vitték Szicíliánál messzebbre. Elég sok rabszolga került oda, nagy tételben adták el őket. Az ostoba földműves, aki megvette, nem figyelte, mire képezték ki a fiút, és kiküldte dolgozni a földekre. Így volt, Meto?
– Madárijesztőt kellett játszanom a gyümölcsösben. Egész nap a tűző napon kellett állnom, és a madarakat riogatnom. Rongyokba bugyolálta a kezemet, hogy ne ehessem le a gyümölcsöket a fáról.
– El tudom képzelni – mondtam, és nyeltem egyet, mert hirtelen jókora gombócot éreztem a torkomban. – Mi lett a trák Alexandrosszal?
Mummius arca elsötétült.
– Crassus Hispániába küldte, hogy az egyik ezüstbányájában dolgozzon. Még az erős, fiatal rabszolgák sem élnek sokáig a bányákban. Elküldtem egy ügynököt, hogy névtelenül vásárolja meg nekem, de a felügyelő rendíthetetlen volt. Valahogy elért a hír Crassushoz, és Alexandrost áthelyezték a bányából egy gályára – történetesen éppen a Fúriá ra. Még azután sem adtam fel a reményt, hogy kimenthetem onnan. Pár nappal ezelőtt, épp azon a napon, amikor Meto megérkezett Rómába, megtudtam, hogy a Fúriá t kalózok támadták meg Sardinia partjainál, és teljesen leégett. Néhány tengerész megmenekült, és elmesélték, hogyan történt.
– Alexandrosszal mi lett?
– A Fúria úgy süllyedt el, hogy a rabszolgák még hozzá voltak láncolva a helyükhöz.
Sóhajtottam, és a fogamat kezdtem csikorgatni. Hátravetettem a fejem, és kiürítettem a boroskupát. A szellőben bólogató napraforgókat néztem.
– Ez a végzet még szörnyűségesebb, mint Faustus Fabiusé. Én legalábbis így érzem. Életben maradhatott volna, ha benn marad a barlangban, és nem jön velem, hogy azonosítsa Fabiust. Csakhogy akkor Apollonius és Meto sem élne. Milyen kitűnő emberek ezek a trákok! Olümpiasz tud róla, mi történt?
Mummius megrázta a fejét.
– Azt reméltem, hogy jó hírekkel lephetem meg őt. Most viszont úgy gondolom, jobb, ha egy szót sem szólok neki.
– Talán el kellene mondanunk. Különben élete végéig őrizgeti a reményt. Iaia elég bölcs ahhoz, hogy megtalálja a módját, hogyan mondja el neki.
– Lehet.
Kis időre némaság telepedett a kertre, csak egy macska bóklászott az őszirózsák között. Mummius elmosolyodott.
– Nem jöttem látogatóba addig, amíg a meglepetést át nem adhatom. Meto az én ajándékom számodra. Azt mondtad Crassusnak, hogy meg akarod venni a fiút, nem igaz? Ez a legkevesebb, amit megtehetek cserébe azért, hogy megmentetted Apolloniust és a többieket.
– De én csak azért akartam megvenni, hogy kikerüljön Crassus karmai közül...
– Akkor fogadd el most, kérlek, ha másért nem, csak azért, hogy dacolhass Crassusszal. Tudod, hogy a fiúcska okos és becsületes. Javára válik a házadnak.
Metóra néztem, aki reménykedve és mosolyogva viszonozta a pillantásomat. Elképzeltem, ahogy rongyokba burkolva, éhesen és a hőségtől tikkadtan varjakat kerget egy poros gyümölcsültetvényen.
– Jól van – mondtam végül. – Elfogadom az ajándékodat, Marcus Mummius. Köszönöm.
Mummius szélesen elmosolyodott. Aztán egy furcsa kifejezés suhant át az arcán, és sietve talpra szökkent. Megfordultam, és láttam, hogy Bethesda érkezett az oszlopcsarnokba a konyha irányából.
Megfogtam a kezét. Mummius hirtelenjében szemérmessé változott, és szokatlanul feszengve állt előttünk. A férfiak gyakran viselkednek így egy olyan asszony társaságában, aki terhességének utolsó hónapjában jár.
– A feleségem – mutattam be. – Gordiana Bethesda.
Mummius bambán biccentett. Apollonius elmosolyodott a háta mögött. A kis Meto tátott szájjal nézte Bethesda domborodó hasát, szemlátomást el volt ragadtatva új úrnőjétől.
– Nem maradhatok sokáig a kertben – szólalt meg Bethesda. – Túl meleg van. Éppen le akartam feküdni egy kis időre, de hangokat hallottam a kert felől. Te vagy hát Marcus Mummius. Gordianus sokat mesélt rólad. Légy üdvözölve az otthonunkban.
Mummius csak nyelt egyet, és bólintott. Bethesda elmosolyodott, aztán visszavonult.
– Ó, Eco – szólt hátra. – Gyere, és segíts nekem egy kicsit.
Eco biccentett a vendégeink felé, majd a nyomába eredt.
Mummius felvonta az egyik szemöldökét.
– Én azt hittem...
– Igen, Bethesda egykor a rabszolgám volt. Óvatos voltam, nem akartam, hogy rabszolgagyereknek adjon életet. A saját véremet akartam látni az utódaimban, nem rabszolgákat.
– De hát a fiad...
– Eco bejelentés nélkül érkezett az életembe. Minden nap hálát adok az isteneknek, hogy voltam olyan bölcs, és örökbe fogadtam. Nem láttam értelmét, hogy utódokat hozzak létre egy ilyen világban. – Vállat vontam. – Baiae után valami megmoccant bennem. Bethesda most már szabad asszony, és a feleségem.
Mummius elvigyorodott.
– Már értem, mivel voltál annyira elfoglalva kilenc hónappal ezelőtt, múlt decemberben, amikor a Crassust ünneplő ovációt kellett volna végignézned!
Felnevettem, és közelebb hajoltam hozzá.
– Tudod, Mummius, szerintem épp az volt a döntő éjjel.
Eco váratlanul ismét felbukkant az oszlopcsarnok túlsó végében. Két rabszolgalány kísérte. Mindhármójuk arcán megrendülés, aggodalom, zavarodottság és öröm tükröződött.
Eco kinyitotta a száját. Egy darabig úgy tűnt, mintha megint megnémult volna, ám aztán kigördültek belőle a szavak.
– Bethesda azt mondja, hogy készen áll... Azt mondja, kezdődik!
Mummius elsápadt, Apollonius csak higgadtan mosolygott. Meto megpördült, és tapsolt. Az égre emeltem a tekintetem.
– Ismét egy válság – suttogtam, és lelkemben a félelem helyét lassan lehetetlenül mámoros hangulat vette át. – És egy újabb történet kezdete.

 

 

A SZERZŐ UTÓSZAVA

 

Bár mesés vagyonra tett szert, és az Első Triumvirátus kiemelkedő figurái közé tartozott Caesarral és Pompeiusszal együtt, Marcus Licinius Crassust a történelem egyik legnagyobb veszteseként tartják számon. A döntő hibát akkor követte el, amikor megölette magát a párthusok ellen indított, rosszul megszervezett hadjáratban, Kr. e. 53-ban, hatalmának és tekintélyének csúcspontján. Még a világ leggazdagabb embere is elveszti történelmi jelentőségét, ha egyszer levágják a fejét.
Crassusnak két életrajza jelent meg angol nyelven. Allen Mason Ward rendkívüli könyve, amely a Marcus Crassus és a késői római köztársaság címet viseli (University of Missouri Press, 1977), gondos kutatómunkáról tanúskodik, és lebilincselő olvasmány. F. E. Adcock írása, a Marcus Crassus, a milliomos (W. Heffer & Sons, Ltd., Cambridge, 1966) egy elegáns esszé. Ward hajlamos rá, hogy elnézze Crassus hibáit, mint például a saját katonái megtizedelésével kapcsolatban: „Kegyetlen idők voltak, és kegyetlen intézkedésekre volt szükség... Nem lenne igazságos, ha embertelenül brutálisnak bélyegeznénk Crassus viselkedését.” Adcock készségesebben ítélkezik: „Nem lehetett rá azt mondani, hogy ami a szívén, az a száján, és kétséges, hogy egyáltalán volt-e szíve, amit a szájára vegyen.”
A Spartacus-féle felkeléshez fő forrásaink közé tartozott Appianus írása, a Történelem, és a Plutarkhosztól származó Crassus élete. További eredeti forrásokat böngészhetünk, egyszersmind más rabszolgalázadásokról is találhatunk leírásokat Thomas Wiedemann Görög és római rabszolgaság című könyvében (Routledge, London, 1988), amelyből a római rabszolgaság egész intézményéről képet kaphatunk.
A római festészetről, italokról és mérgekről legtöbbet ifjabb Plinius Természet-históriájában olvashatunk, amely némileg kiegészíti töredékes ismereteinket Iaiáról és Olümpiaszról is. Akit a küméi Szibülla mitikus tulajdonságai érdekelnek, örömmel forgathatja Vergilius Aeneisét. Számos különböző forrásból tájékozódhatunk a római ételekről (a babról szóló pithagoraszi idézet a 7. fejezetben például Cicero A végzetről című művéből származik), de a leggazdagabb ismeretforrás Apicius életműve. A kalandor kedvű szakácsok és a karosszékben henyélő ínyencek örömüket lelhetik az Apicius római konyhája című alkotásban (Hartley & Marks, Inc., 1984), melyet John Edwards fordított angolra, a modern konyhához igazított receptekkel.
Olykor előfordul, hogy a kutató éppen akkor bukkan rá egy addig ismeretlen könyvre, amikor a legnagyobb szüksége van a benne rejlő információkra. Ez történt, amikor felfedeztem a Rómaiak a Nápolyi-öböl partján: a villák és tulajdonosaik társadalmának és kultúrájának története Kr. e. 150-től Kr. u. 400-ig című írást (Harvard University Press, 1970), John H. D’Arms tollából. Ezt a könyvet már azelőtt el akartam olvasni, hogy tudtam volna a létezéséről.
A nómenklatúra pontosítását William Smith felülmúlhatatlan, 1300 oldalas Görög és római antikvitások szótára tette lehetővé (James Walton, London, 1869-es második kiadás), melyet szinte napi gyakorisággal forgattam. Ugyancsak hasznos volt számomra Guhl és Koner könyve, a Hétköznapi élet az ókori Görögországban és Rómában (Crescent Books, 1989-es utánnyomás), mely szintén egy 19. századi kézikönyv.
Lucretius Carus „A haláltól miért iszonyodom?” kezdetű verse a 16. fejezetben, mely a temetés szertartásai közé tartozik, talán anakronisztikus, hiszen Lucretius A dolgok természetéről című versgyűjteménye nem látott napvilágot Kr. e. 55-ig. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartom, hogy Kr. e. 72-ben Lucretius, aki akkor csak huszonéves volt, már elkészült a vers első vázlataival. Ennek részletei kiszivároghattak a filozófusok, költők és előadóművészek köreiben, a Kehely környékén.

 

Köszönetet szeretnék mondani azoknak az embereknek, akik töretlen lelkesedéssel érdeklődnek a munkám iránt, és professzionális támogatást nyújtanak írói pályafutásomban: szerkesztőmnek, Michael Dennenynek és asszisztensének, Keith Kahlának; Terry Odomnak és az Odom-klánnak; John W. Rowberrynek és John Prestonnak, nővéremnek, Gwynnek, a Korongok Őrzőjének, és persze Rick Solomonnak.
A regényben fontos szerep jut egy könyvtárnak: Lucius Licinius könyvtárának, ahol a gyilkos végzett vele. Mai világunkban szisztematikusan végeznek a könyvtárakkal – csökkentik a számukat, bezárják őket, szétszedik és elszórják a gyűjteményeket, könyvről könyvre, dollárról dollárra. A könyvtárak nélkül nem lettem volna képes kutatásokat folytatni. Kiemelném a csodás Központi Könyvtárat San Franciscóban, melyet alaposan megrendített, de szerencsére nem tett tönkre az 1989-es földrengés. Hálával tartozom a könyvtárközi kölcsönzési rendszernek, mert ez tette lehetővé, hogy az ország minden részéből hozzájuthassak fontos forrásokhoz. Hálával tartozom a Perry Castaneda könyvtárnak a Texasi Egyetem campusán, Austinban, ahol napokat töltöttem könyvek tornyai között egyfajta információ-extázisban, miközben anyagot gyűjtöttem A végzet fegyveréhez és a soron következő Catilina rejtélyéhez. Ezenkívül köszönettel tartozom a Jenny Trent Dew Memorial Könyvtárnak, amely Goldthwaite-ben, Texas államban található, és ahol bizonyos értelemben az egész történelmi kutatómunkám kezdetét vette, úgy harminc évvel ezelőtt.

Steven Saylor

 

 

A Nápolyi-öböl térképe